Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII | HTML | PDF ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Mesék és regék
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Mesék és regék" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



(http://dphu.aladar.hu) from page images generously made
available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XCIII. KÖTET

MESÉK ÉS REGÉK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

MESÉK ÉS REGÉK

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898



MESÉK ÉS REGÉK



ÁLMODÁD.

(Rege az özönviz előtti korból.)

Álmodád volt a neve Noé ősünk legifjabb és legkedvesebb unokaleányának.

A szó héber eredetű; de a mit magyarul jelent, az világít végig ezen az
egész történeten: Álmodád.

Álmodád még az elmult világban született. Ifjú szűz volt még, mikor a
nagy világromlás bekövetkezett. És még most is az; ifjú és szűz, és még
most is él e földön, és még most is Álmodád-nak híjjuk őt. Hogy hol él
és miként él, azt majd elmondja e rege.

Más föld, más ég, más világ volt az özönvíz előtti korban, mint most.

A föld gőzköre négyszerte nagyobb volt a mostaninál. Már éjfélben
elkezdődött a hajnal s délben az alkonyfény, az ég szine folyvást a
bibor, lángvörös és rózsaszín között váltakozott, – kék eget nem láttak
soha; se csillagot nem láttak ragyogni az égen. E sürű légkörön át a nap
úgy tünt fel, a hogy most felkelőben szoktuk látni, mint egy sugártalan
izzó nagy teke. A hold nem külömbözött a naptól, az is olyan veres
gömbnek látszott s holdfertály, holdujság, félhold nem volt soha, mert a
százszorozott fényű föld ragyogása ennek a drabantjának a naptól
elfordult oldalát is bevilágította folyvást.

Felhő sem járt az égen soha, nem volt szél. Nem hullott eső, nem
czikázott a villám az égen; nem zengett a mennydörgés, örökké derült idő
volt, örökké meleg, a föld felszine még nagyobbrészt tenger és mocsár s
az mind átforralva a földkebel belső tüzétől. Ha a bányák fenekére
lemegyünk, ott érezzük most is ezt a meleget; ez az ősvilág hőmérséke.

Aztán nem voltak időszakok. Tél nem volt soha. Tavasz, nyár és ősz
egymással összevegyült; folyvást új virág és érett gyümölcs a fákon és
örökzöld lombozat. Nem volt se nap, se hónap, se esztendő.

De a lelkes állat, az ember, mégis tartott valami időszámlálást. Egyik
aratástól a másikig. S az árpa négyszer adott aratást egy csillagászati
év alatt az örök melegben. Tehát három hónap volt egy esztendő. Ez
világosítja fel, miért házasodtak az ősemberek nyolczvan éves korukban,
választva maguknak a hatvan éves hajadonok közül élettársat. Az új
kenyér volt az új esztendő.

S minő csodálatos növényzete volt az őstermékenységű földnek! Fák, a
melyeket ma csak megkövesülve, kőszénné válva találunk. A páfrányfa töve
egy óriási hagyma, szára egy pálmafa; a zsurlófa üres, hengerded szár,
hegyében gerezdes mákbuzogánynyal; a gyűrűfa csupa levélkoszorús
czikkelyekből összetákolva; a lagymatagfa egy csodabokor, ember deréknyi
vastagságú macskafarkakból; a fészekfa fenyőmagasságú növény, tetején
nagy kerek fészekkel, minő a napraforgó virága; azután a szamóczafa,
melynek lehajló ágai nehéz dobozoktól görnyednek; egy-egy szamócza
mindegyik doboz, csakhogy dinnyenagyságú. És ez ősvilági növényzet
között a mai világ minden csodás növényzete; a pálmák százféle faja,
fák, miknek belseje liszt, veleje viasz, gyümölcse olaj, virága
mézkehely; a kész czipókat termő kenyérfa, a pizang, a fűszerfahéj, az
édes gyümölcsű banaán; illatot gerjesztő, virággal pompázó, édes itallal
kináló fák. Csodatölgyek, miknek minden levele könyezik s az alatta élő
növényeket folyvást harmattal öntözi. Aztán a növényvilág ördögei: a
méregfák, miknek kigőzölgése elkábít, gyümölcse megöl; tövises
szörnyetegek; növénycsodák, miknek virágkelyhe lepkéket, méheket
csalogat magához s azokat megeszi. S mind e növényóriások csoporttal
nőnek ki a földből, mint a pázsit, mint a nád, össze-vissza szőve erős
folyondárok indáival, meglepve gyöngytermő, pillangókat utánzó élődi
virágokkal; – míg alattuk, a hová világosság nem jut el soha, a lopva
tenyésző gombák és moszatok világa élődik. Itt van egyedül éjszaka és
sötétség – az erdők mélyében.

S az ős állatvilág is méltó volt az ős növényvilághoz. Vastag
pánczélbőrű szörnyek, szarvakká megnőtt agyarakkal állkapcsaikban,
mikkel a sudárfát gyökerestől kitépik; iszonyú termettel, mely utat tör
az őserdő gesztjein keresztül, valamennyi között a legnagyobb óriás a
Mammuth. Kétszerte nagyobb, mint a mai világ elefántja. Fölséges
alakját, homlokától kezdve végig, tömött hullámzó sörény borítja.
Fölfelé görbült agyara nem öldöklésre termett, hanem hogy azzal a magas
fenyőfák ágait letépje, a miket roppant nagy fogaival megőröl. Ez az ő
legelője.

A mocsárvilágban még ott élnek egy régibb özönvíz előtti világ
hátramaradt lakói, a sokfogú pikkelyes szörnyek; a paizsfedővel védett
teknönczök, miknek hosszú farka verekedő fegyver; a repülő gyíkok és
vizi denevérek, melyeknek életfeladata az, hogy egymást kiirtsák. Ezek
már új ivadékot nem költenek.

Ebben az óriások világában az «ember» nem király még, hanem csak
trónkövetelő.

Az ősembernek két hatalmas tehetséget adott a teremtő: azt, hogy tudott
beszélni az Istennel és tudott beszélni az állatokkal.

Az ősállatok is megértették azt, a mit az ősember beszélt hozzájuk s az
ember is megértette az állatok szavát. Ha az embernek útja volt a
rengetegen keresztül, a mammuthtal beszélt s az előre ment utat gázolni
a számára. Az ősember nem ölt állatot. Gyümölcscsel és növénynyel élt;
az «Úr» a kenyeret rendelte eledeleül. Az állatot az irhájáért sem ölte
meg. Öltönyét az Isten készíté s az nem lehetett egyébből, mint
selyemből. Ez a fonál az, melyet az Isten maga készíttet az ő
fonóleányaival, a selyembogarakkal s megszövet az ő takácslegényeivel, a
pókokkal. Őseink selyemben jártak.

Hanem már a második ivadéknál megoszlott a nagy istenadomány: az
Istennel és az állatokkal való beszélgetés. Kain az állatokkal szeretett
inkább beszélni. Azoknak az indulatjait tanulta el. Testvérét, Ábelt
agyonüté azon való haragjában, hogy ő az ikerhugát nem akarta hozzáadni
feleségül.

Tehát az állatoktól tanulta el azoknak szerelmét és haragját.

E miatt aztán az Isten kérdőre fogta Kaint, mely alkalommal
ősnagybátyánk az Úrral való szóváltásban fölöttébb neveletlen ficzkónak
mutatta ki magát. Arra a kérdésére az Úrnak: «hol van Ábel?» azt
felelte: «Hát őrzője vagyok én az én atyámfiának?» Ezért aztán el is
kergette őt az Úr, megátkozva azt a földet, a melyen Kain és az ő
ivadékai bujdosni fognak.

Az átok így szólt: «ne teremjen a föld gyümölcsöt a te számodra sehol!»

Kain és ivadékai megint tanultak valamit az állatoktól: a húsevést.
Elébb az állatokat falták fel, azután egymást. Emberölő fajzat lett
belőlük. Tubalkain feltalálta a fegyverkovácsolást, Jubal pedig a
szájnélküli beszédet, a lantverést, s a karddal és lanttal kezükben
hirdették a gyilkosságot és a szerelmet, mint a két uralkodó földi
erényt.

Csak a harmadik testvér Seth utódai maradtak meg az isteni adománynál:
ennek az utódja volt Noé.

Még ő és az ő ivadéka tudott beszélni Istennel és az állatokkal.

Éj és nap között nem levén külömbség, az emberek nem tértek esténkint
nyugalomra; hanem a midőn meglepett közülök valakit az a vágy, hogy a
földi életet elhagyja s visszatérjen az égbe, a honnan eljött: akkor
lefeküvék a sátorában s meghagyta, hogy fel ne költsék és azután ott
feküdt elrejtőzve hosszú időkön keresztül, úgy, hogy azalatt a
polyvából, mely fekhelyét képezte, kalászos fű borult föléje s az
álomhozó pipacs ott virágzott a feje körül, mikor ismét fölébredt.
Virágkeléstől virágnyilásig eltartott az álom.

S az álom gyorsan röpít.

Most is olyan sietve tudunk városról-városra szökellni, mikor álmodunk.
Messze földön járva, egy hosszú lélegzet alatt hazarepülünk; egy percz
alatt egy egész nap története folyik le előttünk; megálmodjuk a
holnapot, a jövő hét eseményeit; de ez mind csak tipegés az ősember
álom-szárnyalásához képest. Ők a közel csillagokig el tudtak repülni, a
hol életelőtti ismerőseik laktak; magasabb lények, a nefitimek, a kik
eléjük jöttek fele úton. Ezek még nem szállhattak le a földre, mert
lényük oly finom, hogy arra nézve a föld gőzköre áttörhetlen réteget
képez; tovasiklanak rajta, mint az emberek a befagyott víz fölött. E
légkörön a földlakó léleknek kell hozzájuk keresztül törni, mint a
buboréknak a víztömegen keresztül. Ha aztán a földi gőzkörön áttörve az
emberlélek és a csillaglakó összetalálkozik, akkor repülnek egyesülten a
nagy világürön keresztül az ismerős csillag felé.

S a mint a föld gőzkörét elhagyja a lélek, ott nincs többé ránézve
«idő». Az egész jövendő egy mozdulatlan percz. Buzakikeléstől
buzamegérésig eltart a repülés a veres csillagzatig, a melynek a neve a
csillagászok előtt «Mars», és onnét vissza a földre. És már akkor
tudják, hogy mi történik a ködös csillagzaton, a minek neve «Föld»,
azalatt, a míg az egyszer megteszi a körforgását a nappályán; a mely egy
esztendőt jelez. A visszatért álmodó elmondhatja azt az idelenn
lakóknak. Ez a jövendőlátás.

És ha van egy hatalmasabb angyala a földlakónak, a kinek a hazája a nap:
az elviszi őt magával a nap birodalmáig. A szellemek nem égnek meg a
tűzben. És akkor megtudja azt, hogy mi történik a napban s midőn
visszatér ismét a földre, azalatt egy æon (öt év) elmult: és a fölébredő
százhúsz esztendő történetét tudja a jövendőből.

Ilyen kiválasztott alak volt «Álmodád».

– – – – – – – – – – – –

– «Megbántam, hogy teremtém az embert!» monda az Úr.

Rettenetes mondás!

Hogy az Isten megbánja, a mit tett!

Megbánja azt, hogy embert teremtett, az alkotás tökélyét!

Ha egy medvének a fejére koronát tesznek is, ez azért csak állat marad;
de ha egy embernek a koponyáját a föld alól kiveszik is, annak még akkor
is «úr» a neve. Ez a remeke a teremtő hatalomnak.

S az ősember ezt is el tudta rontani.

Az egyik faj már az újszülött fejét összenyomta, hogy gömbölyű koponyát
csináljon belőle, a másik pedig hosszúra nyomta azt. Az egyiknek a neve
volt gömbölyűfejű, a másiké hosszúfejű. S ez a kettő úgy gyűlölte
egymást, mint egyik dúvad a másikat. Mind a kettő félt egymástól; az
egyik féltében czölöpöket vert a tó vizébe, azokra rakta a
tuskóhajlékát, a másik a barlangokat kereste menedékül. Lettek vízben
lakó és föld alatt lakó emberek; pajtásai a hódnak és a barlangi
medvének.

Egyszer aztán a gömbölyű fejüek és a hosszúfejüek békét kötöttek
egymással, s a ki legokosabb volt közöttük, így szólt a másikhoz:

– Ugyan minek pusztítjuk mi egymást? Mikor odafenn északon lakik egy
harmadik atyafi, a ki békességben él és szaporodik: a Seth testvér népe.
A mi férfiaink szívósak, csontosak; leányaink fekete bőrüek, boglyasok
és nagyszájuak; a Seth-ivadék férfiai pedig lágyak és jószivüek, a
leányaik piros arczuak, fehérbőrüek és aranyhajuak. Menjünk: osztozzunk
meg rajtuk!

A Kain-ivadéknak volt fegyvere, a Seth-nemzetség pedig egészen
fegyvertelen volt, mint a ki békében élt önmagával és az egész
állatvilággal, a ki megtartotta magában az «igaz embert».

Senki sem védhette meg az igaz embert; egyedül az Úr.

Százhúsz esztendőt engedett az Úr az elkorcsosult fajnak a megtérésre. S
midőn újra visszatekinte a földre, úgy látta, hogy az ember minden utat
megfertőztetett a földön, a merre járt.

Csak az északon lakó Nóé családja maradt meg annak, a minek az Úr
teremté.

Legszebb, legkedvesebb leánya volt a Nóé-ivadéknak az aranyhajú Álmodád.
Termete oly lengő, hogy a fű meg nem görbül a nyomán, a merre jár. Olyan
jó szivű, hogy ha egy pókhálót talált az útban, megfordult és kikerülte
azt, hogy szét ne szakítsa a jámbor állatnak a művét, a mi annak annyi
munkájába került. Olyan varázshatalma volt az állatok fölött is, hogy a
midőn a barlangi hyénával találkozott az erdőn, mely az anyjától
elrabolt gödölyét vitte a szájában, kezének egy intésére a fenevad
elbocsátá a gödölyét és futni hagyta. A mezőn az énekes madarak
leszálltak a vállára s ottan vették át az üzenetét s vitték fel azt a
magasba csicseregve, ott átadták a légben keringő sasnak, mely vitte azt
még magasabbra, a hol a levegőég véget ér.

Mert ott lakott Álmodádnak a szerelmese: Azrael.

E földön hasztalan epedett utána halandó ifjú, akár a Magog, akár az
Askhénáz, akár a Thogárma-ivadékból. Álmodád a Nephitimnek volt
eljegyezve. Még születése előtt. S az ősembernek meg volt adva, hogy
születése előtti életére is visszaemlékezzék.

Egyszer azt mondá Álmodád a leánytársainak:

– Ismét fázom, ismét reszketek, mintha hideg kigyók ölelgetnének.
Szomjat, éhséget nem érzek. Szemem elvakul, fülem megsiketül; mégis
látok, mégis hallok; de nem azt, mi előttem áll, de nem azt, mit hozzám
szólnak. Túlvilági szó hivogat engem. Vessetek nekem ágyat a terebélyes
harmatfa alatt jó lágy polyvából és fektessetek arra. Takarjátok be az
arczomat pókszőtte fátyollal; zárjátok le szemeimet és ajkaimat
méhgyűjtötte szűz sejt viaszával, a hajammal borítsátok be a termetemet.
És aztán hagyjatok aludnom, a míg fölébredek. Körülöttem hintsétek el a
napfű[1] magját. Mikor az ki fog virágozni, annak az illatától én
fölébredek. Mert a virágnak a lelke az illat. S minden ember lelkének
van egy választott virágja, a melynek az illatával szerelmes. Az én
virágom a napfű.

A hajadonok úgy tettek, a hogy Álmodád mondta nekik: lefekteték őt a
harmatfa alá, melynek levelei egyre hullatják könyeiket; ezért a
lantverők úgy is híjják ezt, hogy «özvegyasszony fája», – meg «távollevő
szeretők fájának.»

A mint a testi szem lezárul, a lélek megszabadul porhüvelyétől és
repülni kezd; száll fölfelé a magasba. És lát, nem úgy, a hogy a szem
szokott látni: kicsinynek a távollevőt, hanem mindent úgy, mintha közel
volna. Átrepül az emberlakta vidéken, lát jönni és eltünni
tartományokat, miket egész széltében sürű erdők lombozata takar, csak a
kanyargó folyamok, mik az ég fényétől vérveresek, törik szakaszokra a
tájat. Útjába vetődnek a kamcsatkai félsziget s az alaskai szigetcsoport
tűzhányó hegyei; letekint a kürtőiken át a föld mélységes kebelébe s
látja ott az örök tüzet tombolni. S aztán eléje jön az örök jég
birodalma, az éjsark. Élő szemei sohasem láttak ehhez hasonlót; a hol az
ő hazája van, ott örök nyár honol. De a lélek meg tudja azt nevezni. Ez
a jegek világa; a mit napsugár soha el nem olvaszt, meleg tenger soha
fel nem enyhít. E csodaalkotású jégtömegek, megannyi óriási oltárok,
miket a «Semmiség»-nek teremtett a «halál». Hegyek, diadalkapuk,
templomomladékok átlátszó jégtömegből; az egész néma világot
rózsaszinűre festi az ég s csak az árnyékok maradnak sötétkékek. Fenn a
magasban, mint egy lángkoszorú lobog a titokzatos északfény. Percz mulva
már maga körül látja e lángkoszorút a lélek; kiszabadult a földi
légkörből. És ott, e felséges lángudvarban, a sugárok özönének
közepette, várja őt az ő szerelmese Azrael. Egy alak csupa fényből,
melyen keresztülragyognak a sötétkék mennyboltozat csillagai.

A gyönyör, melyet két szellem egymás ölelésében érez, hasonló egy jó
tett emlékéhez.

Azraelnak szárnyai vannak, a melyeknek egy suhanása őt az ég egyik
sarkától a másikig elviszi; de kedvese még csak álomjáró lélek, a kit
terhel az életben hátrahagyott portest odalenn a földön; – őt csak a
világot alkotó erők vihetik az ég felé. Gyorsan fut a villám, gyorsabban
a fény; de gyorsabb mindannyinál az a «szó», mely Isten elé törekszik; –
a hálaadó zsolozsma, melyet a patriarcha alvó háznépe fölött elénekel; s
a pacsirta éneke a levegőben; az özvegy asszony sírása, ki védelmet
esdekel; s a méh zöngése, ki a pók hálójában vergődik; a hazájáért vérző
hős jajkiáltása; s az elrabolt kölykeit kereső oroszlán ordítása a
pusztában – mind mind egyformán ő eléje siet; e hangok összesége olyan,
mint a tengeren futó szél, mely folyton jő, viszi a hajót, de vele nem
marad: előre siet. Ez a földről feltörekvő zengés ragadta fölfelé
Álmodádot ölelő kedvesével együtt.

A föld hátramaradt alattuk. Álmodád láthatta a csodát, hogy lesz abból a
világból, a melyet ő elhagyott, először egy végtelen nagyságú kerek tál,
aztán egy gőzbe burkolt gömb: sötétkék foltok rajta a tengerek, zöldek
az erdők és mezők, csillámló erek a folyamok, világító pontok a
tűzhányók; egyik sarka fölött fénykoszorú, azaz északi hajnal, s a
mennyi tért az befoglal, az ott ezen a gömbön vakító fehérség: az az
éjsark, a jegek országa.

És aztán egyre távolabb, távolabb hanyatlik alá a zöld fényben ragyogó
planéta; szemmel lehet látni, a mint forog saját tengelye körül; gyorsan
forog! Egy földi nap egy percz az égben. S forgása közben ívkört fut
meg, az útjával ellenkező oldalán hosszú fényfarkat hagyva maga után,
mely páráinak finomult tömegéből támad.

S a szellemek repülése egyre tart föl a nap fölé. Már közeledik a
szomszéd csillag, hová Azrael kedvesét el akarja vezetni. Az a csillag,
a hol nem uralkodik más, mint a szerelem; az a csillag, mely a föld
közelében olyan, mint a félhold; az egyik oldala sötét, de azzal a
féloldalával fényesebb tünemény valamennyi égen bujdosónál: a
hajnalcsillag.

S a hogy ez a csillag közeledik feléjük, épen úgy lesz a nap tányéra is
egyre nagyobbá Álmodád előtt. Azrael elmondja neki, hogy mik azok a
sötét foltok ott abban a lángmezőben s azok a tűzoszlopok, a mik a
napkorong szélén kigyuladnak.

Egyszer aztán egy olyan kilövellő tűzoszlop elszakad a nap testétől s
bevágtat a nagy vilagürbe. Gomolyogva hömpölygeti össze lángtömegét,
mint egy forgó tűzkerék, s hosszú fényuszályt vontat maga után. A
napanya egy üstökös csillagot szült.

Minden planétája az égnek reszket, a midőn ennek a közeledését megérzi.
Ez valamennyinek át fogja szelni a pályakörét. S a nap leánya még csupa
láng! Még nem hütötte le a világür hidege. A kit ez megcsókol, az vele
együtt ég el.

Álmodád látta a tűzcsillagot a föld felé közeledni. De az nem ütközött
bele a földtekébe, csak az északi sarka előtt haladt el. Ott a föld
vonzereje félretéríté az útjából. De az üstökös futó ereje hatalmasabb
volt. Magával ragadta azt az egész fényuszályt, a mi a földet követé; a
föld légkörének felső rétegeit elhurczolta magával. S a föld fényes
csillaga, légköre nagytömegétől megfosztva, egyszerre kék színűvé lett
az eddigi zöld helyett s az éj sarkán levő fehérség elmult róla, a
jéghegyek megolvadtak a mellette elhaladó lánggolyó hevétől.

Odalenn az itélet napja volt!

Mint a vihar szállt az égen át a földről jövő «szózat». Egy haldokló
mindenség szava. Ragadta Álmodádot és kedvesét magával.

– Mindjárt az én csillagomban leszünk, – suttogá Azrael.

És a viharzúgás közűl felismert Álmodád egy hangot.

– Anyám kiáltását hallom; engem hív! Vigy vissza a földre.

S az ellen a szó ellen nem volt Azraelnek hatalma.

A minden erők erője, az a hatalom, mely az istenség kezét meg meri
ragadni s felveszi a küzdelmet a teremtő és a halál ellen: – az az
anyaszeretet.

A végtelen mindenségből hangzott az Úr szava az ő angyalához:

«Engedelmeskedjél! az anya hiv!»

Azrael a szárnycsapásával egyik csillagtól a másikig repült. S
visszavitte a földre kedvesét.

Álmodád az anyja karjai közt ébredt fel. Leánytársai ébresztő dalt
énekeltek fölötte. Körüle a napfű kunkora virágai illatoztak. Fenn a
nagy vilagürben egy év tölt be, idelenn egy virágnyilás hava.

Álmodádot, új életre térve, az anyja megfüröszté illatos balzsamokban, a
haját megkente nárdus olajjal, tejet és ámbrát itatott vele, a mitől
annak ismét visszatért az ereje és a beszélő tehetsége.

A hajadonok felvették őt a vállaikra, odavitték a dédanyja sátorába. Ott
valának Noé ős, és az ő fiai és unokái, s ezek között Álmodád
legkedvesebb három bátyja: «Hazavár» «Uráll» és «Jóbáb». (Milyen jó
ősmagyar nevek!)

És ezek előtt elmondá Álmodád, a mit az «Úr» izen általa az ember
fiainak.

Megbánta az Úr, hogy teremté az embert, és minden e világon élő
állatokat.

El fogja törülni mind az egész világot, mely meg van fertőztetve az
emberek által.

Özönvizet és égszakadást fog bocsátani a földre.

A jéghegyek megolvadnak és tengert öntenek az álló földre. Se erdők, se
hegyek útjokat nem állják.

Az ég csatornái megnyilnak és negyven nap negyven éjjel fog szakadni a
zápor a földre, míg a vizek a hegyek tetejéig elérnek.

De a te családoddal szövetséget köt az Úr, Noé, s átvezet az új világba,
melyet a réginek a temetője fölött fog emelni; mert ti az Úr szavára
hallgattok s az ő parancsolatait követitek.

Készíts a te családod számára egy nagy bárkát Gófer-fából, olyan nagyot,
hogy abban minden nemzetséged elférjen. És rajtad kívül mindazok az
állatok, a melyek méltók arra, hogy egy új világot megnépesítsenek. A
bárkában sok hajlékot csinálj és öntsd be azt kívül és belül szurokkal.
És aztán gyűjts össze annyi eleséget, a mennyi negyven napig a te
népednek és valamennyi állatnak elég legyen.

Ezt parancsolja az Úr!

Nagy zúgolódás támadt erre Noénak a fiai között.

Legelsőnek szólalt meg Khám, a fekete képű, a minden szerecsenek leendő
törzsapja.

– Könnyű az Úrnak parancsolatokat osztani onnan a mennyországból! De mi
szegény halandók, hogy fogadjuk azt meg? Az öregapám se látott bárkát
soha. Aztán meg Gófer-fából készítsűk azt el! Hiszen egy Gófer-fát hat
ember át nem ér öllel. A míg mi egyet rézfejszéinkkel kivágunk, négyszer
lehámlik tenyerünkről a bőr.

Utána Sem vette fel a szót, a nagy spekuláns, a semiták őse.

– Fölteszem, hogy el tudjuk készíteni a bárkát; hisz a mai technika
előhaladott állása mellett semmi sem kivihetetlen, de hogy szerezzük be
az egész emberi nemzetség, meg még azon felül az összes állatvilág
számára az egész özönvíz tartamára megkivántató élelmiszert? A
húsevőknek hús kell, a magevőknek mag kell, fűevőknek széna kell! Ide
nem elég a bárka, ahhoz még egy élelmezési flotta is szükséges. Hol
kapunk erre vállalkozót, a ki a pénzét koczkáztatja?

Utoljára emelt szót a bölcs Jáfet, az európai népfajok ősapja.

Ez a diplomaciai nehézségek szempontjából fogta fel a bonyolódott
kérdést: nemzetközi álláspontra helyezte magát.

– Én nem vonom kétségbe, hogy a nagy bárkát is elkészíthetjük
Gófer-fából, s meg is rakhatjuk annyi élelmiszerrel, a mi annak a lakóit
az egész özönvíz lefolyása alatt, mérsékelt adagokban kiszolgáltatva,
szűken eltartja; – ámde ki vállalkozik arra a feladatra, hogy annyi
különféle fajú, nyelvű, természetű vad és szelid állatokat egy bárkába
összegyűjtsön? Tudok-e én egy oroszlánt a fülénél fogva idehozni? vagy
el tudom-e én fogni az őzet, meg a nyulat az erdőn? Hallgatnak-e az én
hivásomra a sasok, meg a vadludak, a kik az égen repülnek? vagy a
kigyók, a kik a barlangokban laknak? És végtére, ha ékes rábeszélő
szavakkal rá tudnám is őket venni, hogy egy ilyen általános
békekongresszusra a követeiket ide küldjék a mi bárkánkba, miféle
varázshatalommal tudnám én azt megakadályozni, hogy az egy bárkába
került oroszlán meg ne egye az őzet, az óriás kigyó pedig le ne nyelje a
vadludat, mikor ők megéheznek?

Noé apó, a gyűlés elnöke, rábólintott a fejével.

– Ez bizony nagyon megfontolandó dolog.

Hanem Álmodád megdicsőült arczczal mondá mindezekre:

– A kinek az «Úr» parancsot ád, annak segítséget is ád, hogy azt
végrehajthassa.

Erre az elnök Noé apó kimondá a határozatot.

E szerint várni fogunk az Úr segítségére.

Nem soká kellett várniok.

Az égen megjelent már az új teremtés csodája, a napból kiszakadt
üstökös: olyan volt, mint egy körben forgó tűzkerék, négy üstöke
félredülten fogta körűl, napról-napra nagyobbodott, a mint a földhöz
közelebb jött.

A föld maga is reszketett, indulások rázkódtaták meg az álló földet, s
tánczra indíták a tengereket.

A föld remegése átszállt a rajta lakókra. A vízben lakó szörnyek
kijöttek a szárazföldre, s az egymással harczban élő állatok összebujtak
az erdők mélyébe. Csutorafejű és tekefejű emberek abba hagyták a
testvérgyilkos harczot s elbujtak a barlangok mélyébe, vitássá téve a
földalatti menedéket az ősmedvének és hiénának. A felriadt mammuthok
serege pedig elhagyva addigi örökzöld berkeit az Indus és Eufrat
partjain, futott egy tömegbe verődve az északi tájak felé.

Noé és nemzetsége hallotta a rémséges bömbölést napokon át, melyet a
futó óriás csorda támasztott, útat törve az őserdőkön keresztül. E
négyszáz mázsás koloszszok előtt dültek a szálfák, mint a nádberek, s
lábaik alatt recsegett az égbenyult fenyőszál, mint a targally. Mikor
keresztülvonult a szörnyek tábora a tartományon, (elfutottak azok a
szibériai Mammuth-szigetekig) nyomukban ott maradt a sok ledöntött
szálfa. A mit Noé ivadékai meg nem győztek volna egy esztendő alatt, azt
a mammuthok elvégezték egy rohanással. Ott volt a sok góferfa ledöntve,
Noé cselédjeinek csak össze kellett azokat hordani, egymáshoz kötözni
szivós folyondárokkal, a nehezebbeket alúl fenéknek rakva, a
könnyebbeket kétfelől egymásnak döntve, tető gyanánt, s a
legvékonyabbakból padlásokat, eszterhéjakat rekesztve a tető belsejében.

Mások az alatt a szurkot főzték a lúczfákból s nagy ökörfark pamacsokkal
kenték be vele a faalkotmány oldalait. Olyan nagy bárka készült el, mely
képes volt befogadni minden embert és állatpárt az Úr parancsa szerint.

Hát élelmi szert ki fog ezeknek adni annyi időkig?

Az ember meg tudta érteni, a mit az «Úr» beszélt, s a mit az állatok
beszéltek.

Egy napon Álmodád észrevevé, hogy az óriás behemoth (víziló) előjön a
posványokból, a miknek mélyében van rejtett tanyája, s öblös nagy
szájában hoz egy roppant kévét, a mennyi bele fér, a nyakán pedig hozza
a fiát s baktat vele fel a hegytetőre; ott leteszi a kévét is, meg a
fiát is, s aztán fut vissza a mocsárba s ismét új kévét hoz magával, azt
mind halomra rakja. Így tesznek a többi behemothok is: költöznek a régi
szállásról, s ellátják magukat eleséggel.

Álmodád azt mondá a bátyjának, Hazavárnak: «Eredj, hozz ide abból a
növényből, a mit a behemoth hord az új álomtanyájára».

Hazavár szomorúan tért vissza az elhozott növénynyel.

– Ez nem embernek való táplálék: ez az «enzéte». Ismeri azt minden ember
és ott hagyja, a hol találta; gyümölcse izetlen, a szaga émelyitő, a
magja kemény: belűl keserű méreg.

– De mintha a szárában volna az éltető erő, – mondá Álmodád, s lefosztva
az «enzéte» száráról a leveleket és a külső háncsot, fölfedezte annak a
belében azt az édes torzsát, mely olyan tápláló, mint a kenyér. Még maig
is egész népeknek az egyedüli kenyere.

– És ezzel fedve volt az egész mocsárpart: csak le kellett aratni.

Álmodád szavára aztán bátyjai nagy kévéket kötözének az enzéte
száraiból, s azokkal tele rakták a bárka oldalait, egész fel a tetőig s
ott a legfelső sort a bugáiknál fogva egymáshoz kötözték. A torzsája
kenyér lesz a kenyérevőknek, a szárából, leveléből szüleség lesz a
kérőzők számára, s az egész tető védelműl szolgál a bekövetkező záporok
és zegernyék ellen.

– Ime az «Úr», midőn parancsot oszt, segítséget is ád hozzá.
Megszólaltatja az állatokat s azoktól küld tanulságot az embernek, –
mondá Álmodád a bátyjainak.

– Hát magának az Úrnak mikor halljuk meg a szózatát? – kérdezé a
legifjabb bátya, Jóbáb.

– Meghallod azt nemsokára, Jóbáb; csak azután a szíved is elég erős
legyen az ő beszédét elviselni.

A rémes tűzgolyó már közel járt az éjsarkhoz, félkerekét már a látóhatár
takarta. Olyan volt, mintha belesülyedt volna a földbe.

És jött az «Úr» szava: először mint zugó szél, mely előtt a sudár fák
alázatosan hajtogatják koronáikat a földig, s az ég madarai seregestűl
riadnak előle. Végig zúg az emberek feje fölött, mint egy rémtábor;
nyomában sárga kénkő, véreső, hulló békák és szárnyas bogarak özönlenek
a földre. Az ember hallja e szót s reszketve burkolja magát gyapjú
palástjába. Fázik. Ismeretlen érzés az ősvilágban, a hol még a föld maga
is meleg volt.

S ugyanakkor, a midőn a szélzúgás megindult, feltámadt a nyugati
látóhatáron egy új csodatünemény, minőt még szem nem látott soha; – egy
felhő.

Felséges alak, a ki önmagát teremti odafenn az égen: palástja sötétkék,
lángaranynyal szegélyezve, arczulatja vakító fehér, folyvást változó;
majd új alakot, új viseletet ölt: az alkonyodó naptól bibor, skarlát és
rózsaszín vetekedik egymással a felhők kárpitján elöntve, mely egyre
jobban terjed, felséges pompájával elfoglalva a látóhatárt napnyugaton.

Aztán eltakarja a napot s beborítja a mennyboltozat felét.

De azért a földön nem támad sötétség. Ott lángol északon az égő üstökös,
mely vérfénynyel önt el eget és földet. A felhők firmamentuma égni
látszik tőle, mintha a pokol mennyezete volna, s lenn a földön minden
úgy fénylik, mintha az egész világ égne.

Minden hang elhallgat a földön. Megnémult minden, a mi él.

Se embernek, se állatnak nincs elég erős szíve, hogy felkiáltson.

– Ki jön itt reánk ilyen hatalommal? Az alkotó, vagy a szétromboló
vagy-e: te rettenetes?

Majd e lángragyogásnak is vége lesz; a sűrű fellegpalást eltakarja az
eget egészen. Az utolsó fény, az üstökös tűzkorongja is elvész a
felhőkben, melyek körös-körül beboltozzák az erősséget, egyik égsarkától
a másikig. És támad a földön az első sötétség: mely az ember szemeit
megfosztja a látástól. Kietlen, sűrű, hallgató sötétség.

Csak egy csába fény világol a széles tartományban, sugárküllőit messze
szétterjesztve: Noé oltárának áldozat tüze a nagy bárka előpitvarában;
azt éleszti Álmodád illatos mirha és tömjénes életfa ágakkal.

Hajadon társai állnak körülötte lanttal, hegedűvel, czimbalmi zengéssel.

S ime a berken át két állatpár vágtat nyargalvást a bárka felé: két
szarvas és két királytigris. – A himszarvas és a tigriskan száguld elől
egymás mellett; mögöttük kettesével a szarvastehén, futó borjával és a
nőtigris kicsiny kölykét fogai közé szorítva.

A fenevadak közeledtére az oltár körül álló szüzek sikoltozva futnak
szélylyel: Nimród, Kusnak fia, a vadakat látva, kéziját ragadja, hogy
lelövöldözze őket; de Álmodád kiveszi kezéből a kézijat s azt mondja:
«ne bántsd, hisz ezek az én atyámnak vendégei, a kiket az Úr küld ide».
S bátran eléjük lép, megszólítva őket: «jöveltek ide».

A vadak oda futnak az oltár előtt álló leány lábaihoz, a földről
felvezető bürün keresztül. Hason csúszva, nyöszörögve lapul palástja alá
a vérengzők fejedelme s a szarvasgím meghajtja előtte huszonnégy ágú
koronáját. A szarvas úgy tud sírni, mint az ember. A vadállat könyörög,
érzi a veszélyt ösztöne által. Álmodád kezével érinti fejeiket.

Most egyszerre vakító fény árasztja el a világot. Egy fénysugár, kék és
veres színekben ragyogón czikáz végig az égbolton, lesujtva a
legmagasabb hegytetőre. Az első villám az égen.

S a mi e villámlobbanást követi, felharsan az első mennydörgés. Az eget
és földet megrázkódtató hang, melynek hallatára az oroszlán megnémulva
lapul meg s a leviáthán megsüketülve bukik a víz alá; melynek
rendítésére az egetostromló vulkán tölcsére beomlik s betömi a pokol
bömbölő torkát, s melyet sokszorozva dörögnek vissza az erdős hegyhátok
s a gomolygó fellegek: Az «Úrnak» szava szólott!

Minden élőlény elhallgat a mennydörgés harsogása s utóhangjainak
lezúgása után; csak a hivők bárkájából hangzik fel az égretörő zsolozsma
éneke:

«Hozsánna az élő Istennek! Uram, te vagy az én erősségem! S ha a hegyek
a tengerekbe dülnek is: az én hitem engemet megtart; te voltál és te
vagy igaz Isten! És te megmaradsz minden időkben.»

S midőn e zsolozsma hangjai felzengnek a nagy éjszakában, csodanyugalom
száll a hivő emberek szívére: kedveseiket magukhoz ölelve, betakarják
palástjaikkal, s a szarvastehén letelepedik a tigris kölyke mellé, és
megszoptatja azt.

Az égrázó dörgés egyszerre megnyitá az ég csatornáit, a felhők
tömegekben omlottak alá a földre. Az első zápor hullott az égből.

Minden tűz kialudt a földön. Egyedűl a bárkában égő oltártűz lobogott a
világ sötétségében. Az első éjszakát ünnepelte a föld.

De a villámlobogás, a menny dörgése elűzte az álmot ez éjszakáról.
Minden lény érezte, hogy a kinek ez éj álmot hoz, annak ez utolsó álma
lesz.

A föld mind a négy sarka felől futott a földön, uszott a vízben, repült
a légben a világító fény felé az élő állatok serege. Kérődzők és
ragadozók, csuszó-mászók és repdesők siettek menedéket találni azon a
helyen, a honnan az emberi énekhang terjedt szélylyel a vihar hangjaival
vegyülve.

Az «Úr» parancsolá, hogy Noé gyüjtse össze bárkájában a jövő világ
számára megtartandó állatokat: az Úr meg is tevé, hogy azok engedelmesen
mind oda gyüljenek s engedjék magukat a rekeszekben elosztatni. A villám
korbácsolta őket s a rohanó ár seperte őket a bárka felé. Az oltártűz és
az énekhang pedig hivogatta őket oda.

A felhőszakadástól egyszerre minden patak folyammá dagadt, minden folyam
szétdulta partját, a hegyvágányok zuhatagokat okádtak alá; a sikságon
ölre kaptak az ellenkező irányból jövő áramlatok s örvénylő
forgatagokban zudultak a még alább fekvő rónákra. Tengerfenékké vált a
nemrég kalásztermő mező. A tengeráradat fölvette a hátára a bárkát.

Idomtalan, nehézkes, lomha alkotmány volt az. Vitorlák nélkül, kormány
nélkül, evezők nélkül. Alkotói nem voltak hajósok: soha sem jártak
tengeren. Eleinte csak lebegett csendesen a habarék színe fölött, mely a
hegyek közeit betölté, s a hogy egy-egy erős ár jött innen vagy onnan a
hegyekről, tévelygett a bárka keletre-nyugotra. Rémlátványok vették
mindenünnen körül. A Kainivadék, melyet az Úr halálnak adott, megszállta
a vizből kimagasló hegytetőket s ellepte a tengert, küzdve egymással a
mentő faderékért, melyen a víz fölött usztak. És a halállal küzdő
embertömeg között az állatok szörnyei: a barlangjaikból kiöntött
óriások, tarajos fejeiket a vízből kiemelve, nehéz mancsaikkal a
hullámot paskolva, torkaikból forró gőzt lövellve. A mennydörgés szavára
visszafeleselt az emberi átok és a vadállatok ádáz bömbölése. Az
éjszakának nem volt vége: a kelő nap nem hozott számára világosságot; a
villámfény és sötétség váltogatá egymást, mintha a nap össze volna törve
s megkeverve az éjszakával. Mikor aztán az emelkedő vizek a hegyek
csúcsait is ellepték, az egész halálrabőszült tömeg ember és fenevad
neki rohant a hullámokon az uszó bárkának, egymáson hömpölyögve; a
legázolt hullák tömegén taposva s jött minden oldalról a megfélemlett
Noé nemzetség felé: karmaival tépte a bárka oldalait, tajtékját köpködte
fel rá, átkait üvöltötte felé: a halállal küzdő ember és állattömeg
ringatta a vizek fölött a bárkát, feldöntéssel fenyegetve; talán fel is
fordítják, ha mind egy akaraton vannak. A sasok és hullakeselyük serege
pedig megszállta a bárka tetejét s rikácsolva tépte annak a kévéit, a
mikkel be volt fedezve.

Akkor támadt keletről a vízszinét seperve, egy fehér felhő, mely a
firmamentumtól a tenger szinéig ért, elválva a sötét égmennyezettől. Ez
kőesőt hozott magával. Sulyos nehéz parittyakövek, buzogányfejek,
átlátszók és hidegek, omlottak alá sürü pásztában a habokra. A bárka
oldalai recsegtek a sűrü kopogástól, teteje pattogott a jégzápor ostroma
alatt; de kiállta azt végig.

S a kőeső után csendesség lett a víz fölött. Egy kiáltás nem hangzott
többé, egy élet nem mozdult sehol. Az égben repülőket sem menté meg az ő
szárnyuknak gyorsasága.

Ekkor az özönvíz, mely megtölté az egész tartományt, áttörte az egész
homokkő hegylánczot, mely a szárazföldet a tengertől elválasztá s a neki
szabadult áradat ragadta magával a bárkát ki a sik tengerre: az óvilág
ember- és állatnépével együtt.

S a tenger mostoha ország.

Hullámai háborgó hegyek, melyeken a kormánytalan bárka hánykódva
bukdácsolt fel és alá; a szörnyeteg habok felcsapkodtak egész a
tetejéig; a zöldellő örvények megnyiladoztak előtte.

– Elveszünk a bárkával együtt! kiáltozák Noé cselédjei s szidalmazák
Álmodádot, ki őket e sorsba vezette. «Hagytál volna bennünket inkább a
hegyekre menekülni, hagytál volna inkább az atyáink sírja fölött
elveszni, mint hogy ide vezettél, a hol nincsen semmi élet.»

– Él az «Úr» – mondá Álmodád.

S az emberi zúgolódás hangjai közé vegyült a húsfaló vad állatok
ordítása. Azok éheztek.

És jött egy új rém: az északi szél onnan az éjsark felől. A földhöz
közeljáró üstökös tüzétől megolvadt jéghegyek megindultak helyeikből,
hova őket az évezredek számüzték, s lejöttek világot rontani. Utjokban
simára törték a sziklapartokat, learatták az őserdőket s gula nagyságu
bérczeket emelve a hátukon, omlottak bele a tengerbe. Ez a világot
temetni indult jéghegyláncz küldte maga előtt azt a fagyasztó vihart.

Noé népe fázott.

– Miért hoztál bennünket ide! feddé Álmodádot a három nagybátyja. Nézd,
itt megfagyunk. Olyan hidegek leszünk élő testtel, akár a halottak.
Bárkánkat felforgatja a rettenetes szél, összetöri a kegyetlen hullám; a
világon kívül jutunk vele.

– Bizzatok az Urban; ő szabadulást hoz nekünk! mondá Álmodád.

S ime nagy harsogással jött a bárka felé egy nagy fehér tömeg a tenger
fölött, egy egész tartományhoz hasonló. Az utrakelt jéghegyek és
jégmezők uradalma volt az. A jégmező fölvette a hátára a bárkát s
berekeszté két jégboltozat közé. S azontúl nem ártott annak se a hullám,
se a szél: a jégmező vitte magával.

S a jégvilág völgyei, vápái tele voltak a földből kitépett erdők
törmelékeivel. A hogy a nádas aljában hever az elkorhadt csereklye, úgy
hevert a jégmezőn a halomratört szálfák torladéka, s az elpusztított
erdők között a kiölt állatfajok, a mik rémültükben észak felé
menekültek: a mammuthok, megatheriumok, ősbölények és lábszárnyasak
egész ivadéka megölve. Ime a kész tüzelőszer a bárkában didergő emberi
fajnak, s táplálék valamennyi husevőnek, a mi a bárkába szorult.

S ez a jégmező csak kengyelfutója volt annak a rémbirodalomnak, melyet
az éjsark küldött alá a földre. Mögötte jött az egész fehér hegyláncz.
Olyan jég-Alpesek, melyek talapja a mély tenger fenekét turja, s
kizavarja fektéből a mély vizek szörnyetegeit. Nem használ a czethalnak,
hogy uszni tud a vízben, nem a leviathannak, hogy a száján benyeli a
vizet s az orrlyukán kifujja. Nem segíti meg a vizi egyszarvut és a
fürészorrút az ő félelmes fegyvere, sem a hydrát a nyolcz karja, sem a
pánczélhátú krákot az ő testének sulya, hogy el ne veszszenek.

A mi élő test, annak meg kell halni. A jéghegyek összemorzsolják őket. A
felturt tenger zátonyát a hátára veti a jégcsoda, hegyet gyúr belőle,
mely tömve van minden fajtájával a tengeri csigáknak. S e csigák dombját
majd ezer meg ezer év mulva ott fogják bámulni Erdély Kárpáthegyei
között s kérdeni fogják a bölcsek, mely kéz vetette ezt ide? S a téveteg
sziklákat, miket a jégbirodalom a hátán szerte elhord, ott fogják
találni a tudós népek a késő kor boldog országaiban, mint jegyeit az
«Úr» látogatásának.

Ki tudja szavakkal elmondani az ő bölcseségét? Ki tudja számokkal
kifejezni az ő hatalmát? Ki tudja szívével átérezni az ő jóságát?

Két égi test lét és nemlét harcza folyott a sphaerák világában. A
napszülte tűzcsillag és a föld között. E szörnyű tüztömeg jött a földet
lángba borítani s a föld védte magát ellene sürű fellegeivel. Az égő
üstökös megolvasztá az éjsark jégvilágát s a roppant víztömegből, mely a
tengereket megárasztá, ujabb felhők támadtak s betakarták a földet az
égi tűz elől, védve azt oly sürű záporhullással, hogy abban még az
üstököstől elszakadt meteorok is kialudtak. A hol a lángsörényü csillag
üstöke összeütődött a föld fellegével, a felhő kioltá, kitépte azt s az
ős világanyag, mint pásztás kőeső hullott alá hosszú vonalban a földre.
Örülhetett az átkozott csillag, mikor fél üstöke, fél csimbókja
vesztével tova futhatott a visszavert csatából. Azok a gazdag szibériai
arany, ezüstbányák, a malachit-, hegykristály-, amethyst-, és
smaragdtelepek a jeges tenger mentén mind az üstököstől elragadt
zsákmányai a földnek!

Bár még többet is kitépett volna belőle: a napleány arany hajából!

A föld pedig nyert egy új világot. Egy szebb, tökéletesebb világot a
réginél, a milyennek az «Úr» akarta, hogy legyen.

S midőn a jégvilág urrá lett a tengerek fölött s a tengerek elboríták a
legmagasabb hegytetőket, akkor előjött az «Úrnak» egy másik szolgája, a
ki még a jéghegyeknél is hatalmasabb. A titokteljes Golfáradat: a meleg
tengerfolyás, melyet a mély tenger fenekén örökké lángoló víz alatti
vulkánok forralnak szüntelen, ez szembeszállt a jéghegyekkel, megfordítá
azoknak a folyását és megolvasztá őket. A bárka élő terhével ismét
visszatért a földnek nevezett világrész fölé.

A felhők zsilipjei bezárodtak; az esőzés megszünt. A villám elpihent; a
mennydörgés elhallgatott. Az elemek harczának vége volt.

Noé kibocsátá a bárka ablakán az első hirnököt, a hollót, hogy hozzon
izenetet a széles világból.

A holló nem tért vissza: künn maradt. Ő neki aratása volt a
végpusztulás. Hullákkal volt fedve minden hegyorom.

Két nap mulva kibocsátá Noé a galambot, s az nem sokára visszatért egy
olajfalevéllel a szájában.

Hozsánna. Már van zöld levelü fa a földön!

A bárka ajtaját felnyiták s kijöttek a tetőre Noé és az ő nemzetsége.

S ime bámulva látták mindannyian, hogy Álmodád fején egy égő láng lobog
s ugyanolyan lángok tánczolnak a bárka valamennyi szálfájának a hegyén,
mely a gerendákat tartja. A Szent Elmtüze tánczolt fölöttük. De az a
láng, mely Álmodád fején lobogott, kettős nyelvü volt. A tengeren
hajózók előtt e kettős láng a biztató jele, hogy a viharnak, vésznek
immár vége van…

S ezentúl még jobban bizának Álmodádban.

– Nézzetek oda fel! mondá Álmodád, kezét a magasba emelve. A felhők
odafenn megszakadoztak, s a nyilásokon át lemosolygott az ég. Más ég,
mint a minőt addig megszokának. Nem az a lángszinü, mely a szemet
kinozza, a melyre felnézni fáj. Hanem az az éltető kékszínü ég, mely úgy
kivántatja magát, melyhez fogható kedves szin nincs az egész világon
sehol: az első kék mennybolt, mely a földlakókra alámosolyg. A föld sürű
légköre fel volt tisztulva. Ah, a ki erre a kék mennyboltozatra felnéz,
lehetetlen, hogy ne higyjen a tulvilágban!

És nem sokára a nyugati láthatáron is elszakadt a felhőkárpit a
láthatártól, s azon keresztül kivillant a leáldozó nap arczulatja.

S a napnyugaton kitörő alkonyfénynyel együtt megjelent a keleti égen az
első szivárvány, földiektől soha nem látott pompájában. Ez az angyalok
hidja, mely a tenger egyik szélétől a másikig ivlett át, hét ragyogó
szinből összealkotott lángöv, mely fölött megfordított szinsávokkal ujra
kezdődik a másik és így fel az ég magasáig, egyik fénykör a másikat
felváltva s az egész csodatünemény visszatükröződött a sik tenger
felszinén, egy teljes Istenudvar, lángoló fénypompájában s a körnek
belső szérüje oly fényes, mint az olvadt szinarany, melyet meg-megszakít
egy távoli villámszikra fellobbanó ragyogása. S távol a vizek fölött
látszik a kimagasló Ararát-hegy orma. A távozó égdörgés moraja hömpölyög
a vizek fölött.

– Mit szól az «Úr»? Oh szólj! Add tudtunkra! Kérdezik a rokonok,
testvérek a megdicsőült arczczal ott álló Álmodádot. Arcza a szivárvány
fényétől és az Elm lángtól hasonló a tulvilágról leszállt üdvözültek
arczához.

– Ezt mondja neked az «Úr» Noé. És a te ivadékaidnak: Ez égi iv leend a
jele a szövetségnek, melyet én közöttem és a föld között köték, és a
midőn ez az én szivárványom a felhők között megjelenik, megemlékezem
róla, hogy szövetséget kötöttem a földdel, hogy soha több özönvizet nem
küldök a földre. Nem átkozom meg többé a földet az emberért, ámbár az
ember szivének gondolatja gonosz az ő ifjuságától fogva, nem veszítem el
az élő állatokat. És ennek utána, míg a föld lészen, vetés és aratás,
hideg és meleg, nyár és tél, a nap és az éjszaka meg nem szünnek!

Ettől a naptól fogva kezdődött a földön a nap, hónap és az évszak.

És aztán teljesen kitisztult az ég s leszállván az éjjel, megjelent az
első csillagos égbolt a föld felett, ragyogó fényezereivel, közepén a
félholddal, az ég alkonyhatárán látszott a messze távozott üstökös
csillag, a tengerbe elmerülni készen, mint egy lángkard, melyet az «Úr»
hüvelyébe visszabocsát.

Reggelre elérte a bárka az Ararát hegyét.

És akkor Noé kibocsátá a népét és az állatjait a bárkából.

Százötven napot töltöttek abban.

Ez alatt bizony elfogyhatott minden élelmük a bárkában levőknek.

Noénak első gondja volt a hegytetőn oltárt emelni, s az Úrnak áldozatot
hozni minden tiszta állatból és az Úrnak tetszék az áldozat füstje,
egyenesen szállt az fel a magasba.

És megáldá az Úr az áldozathozót és az ő családját.

– Gyümölcsözzetek és sokasodjatok és töltsétek be a földet. Ime hatalmat
adok nektek a földi állatok fölött és az égnek madarai és a vizek halai
fölött, minden élő állat legyen tinektek eledelül.

E naptól fogva lett felszabadítva Istentől az ember a husevésre.

És azután kivirágoztatá az Ur a földet ismét. És visszaadá az embernek
ismét a paradicsom almájának fáját, a «minden jó és gonosz tudásának
fáját». Megengedé neki, hogy emelje föl a lelkét a porból a tudás által
s teremtse tovább a világot a maga embereszével, keresse az istenség
titkait és használja föl, ha megtalálta, ha ártatlan nem lehet többé,
legyen dicső.

S hogy az élet keserüségei közé adjon az embernek egy cseppet a tulvilág
öröméből és gyönyörüségeiből, mely a szegényt urrá, a gyengét erőssé, a
szenvedőt boldoggá varázsolja, rávezette Noét a szőlőtőre. S adott az
embernek bort.

Óh bor, te mennyei harmatcseppje az üdvösségnek!

A midőn Noé bárkájából kiszállva az Ararát hegyén lángot keltett az
áldozat oltárán, a fekete képü Chám, a csufolódó, félre huzódott nagy
duzzogva s oda dörmögött a palástja alól.

– No ugyan, van miért alleluját énekelni! Hogy megfeneklettünk a
bárkánkkal egy kopár hegy tetején, a hol nincs semmi élet. Most aztán
nekünk adja az «Úr» ezt az egész földet, osztozzunk meg rajta. Akármerre
nézünk, nem látunk egyebet, mint vizet–vizet–vizet! Már most addig, a
mig ez az özönvíz felszárad, vagy mi eszszük meg ezeket az állatokat, a
miket velünk együtt elhoztunk a régi világból, vagy azok esznek meg
minket.

De azonnal elhallgattatá a csufondáros kötekedőt Álmodád az ő vigasztaló
szavával.

– Él az «Úr», a ki a vizeket földre bocsátá, oly gyorsan vissza is fogja
őket üzni tengereik medrébe s a föld élni fog, miként hajdan.

Álmodád lelkének meg volt adatva, hogy az egekben járjon s lássa a
földet olyannak, a minőnek csak az évek ezrei után fogják az alakját
megismerni a bölcsek. A föld egy gömb. E nagy gömbnek a felső rétege az
élők világa; de még ez a réteg maga is él. A száraz föld mentén, a
szigeteken és félszigeteken tüzokádó hegyek vannak, melyeknek kürtői
lehatolnak a földtekét betöltő örök tüztömeg belsejébe. A vizözön e
vulkánokat is eltakarta, s azoknak a torkán át behatolt a föld izzó
mélységébe. E viztömeg ott a tüzvilágban egyszerre gőzzé változott s a
gőzök ereje istenerő. Ez a föld alatti gőztömeg fölemelte oly
gyorsasággal, mely csak napokra volt osztva, az egész ázsiai sikságot,
fel magukat a gránit alapon nyugvó hegylánczokat, hogy a vizek özönei
harsogva omlottak vissza anyjuk, a világtenger ölébe, míg a tüzhányó
hegyek kiszabadulva a jegek és vizek alól, bömbölve okádták fel az égre
a gőzzel vegyült lángot s a megolvaszthatatlan salakját a köveknek, a
mikkel az özönviz torkig lakatta a poklokat. És így lett, hogy
huszonnégy nap alatt lefutottak a hegytetőkig ért vizek mind a két
földrészről s ezek ismét felmerültek a tenger fenekéről. És ugyanakkor
az éjsark alatt behorpadt a föld kérge s a jégmezők az örök törvény
szerint megint engedelmesen visszakotródtak örök számüzetésük helyére,
az éjsark köré. És ezt a világnak szóló törvényt Isten alkotta így és ő
tartja fenn örökké.

Noé nemzetsége elbámulva szemlélte, hogy az alatt, a míg Álmodád két
karját kiterjesztve tartá, az Araráthegy oldalai elkezdének kiemelkedni
a hullámok közül: első nap az olajfák erdei tüntek elő. Ezek legrövidebb
ideig lehettek viz alatt, hanem azért a gyümölcsbogyóik össze voltak
repedezve. De a második nap már felmerültek a viz alól a banánok. Ezt a
fát a pogányok «balá»-nak nevezik, az egy Istent hívők a
«paradicsom-almájának». Csodanövény, melyet az emberiség dajkájának
lehetne nevezni. Fürtökben van a gyümölcse, míg a legalsó fügéje már
ehető, a legfelső még fejlődik s egy fürtnek egy év az ideje, a míg
minden gyümölcse megérik; egyetlen fürt belőle két embernek elég teher,
hogy vállain elvigye, s ennek a viz alatt létel sem ártott meg. A
baláfák erdeje teljes gyümölcstermésével merült fel a vizekből, midőn
azok lefutottak. Majd kiemelkedtek a viz alól a pálmák, miknek
főnagyságú dióit a viz alatt is megőrzé vastag kőhéjuk, míg legutoljára
előjött a kenyérfák erdeje, melyeknek a gyümölcse a virágzás után másfél
évig marad a fán, a míg megérik; a mocsarak partjain kisarjadzott az
édesbélű enzéte tavaszfriss tukorczája; s ime volt az emberi faj számára
kenyér az év minden szakaszára, s a fű buján nőtt ki a harasztból az
éltető «új» nap sugaraira s a mezőkön kivirágzottak az új növények, dús
legelője támadt a kérőző állatoknak és a lovaknak. A húsevő állatok is
találtak számukra fentartó táplálékot. Az ősvilág lomha szörnyei, a
kivénült csodák, melyeknek a vizfenék a hazájuk, a szárazon maradva, az
oroszlánok és a tigrisek martalékául estek s ekként e félelmes fenevadak
végezték be az itéletet, hogy semmi se maradjon élve azokból, a mik az
átoknak adott régi világon uralkodtak.

És Noé családja megosztozott az új világ fölött: ment kiki a maga
cselédjével és nyájaival keletnek nyugatnak. És a fiak vettek maguknak
feleséget a rokon törzsekből.

Egyszer Nimród, a nagy vadász, így szólt Álmodádhoz:

– Nézd, a sátorom a terepély kenyérfatövében van kifeszítve. Bölények
bőréből van a külseje, de az északi oldala, a honnan a szél fú, a
szarvorrú pánczéljából. A belseje ki van tarkázva, a menyét és a
cziczkány hímes, ordas irháival és a fekhelyek, melyek nyugvásra valók,
a medve és a hiuz bundáiból vannak megterítve. Erős vagyok és hatalmas.
Retteg mindenki tőlem. Csak az nincs, a ki szeressen. Jőjj az én
sátoromba és légy az én feleségem. Én ide hozom neked, a mit csak a
szived megkiván: az arany tollú madarat, a mi az égben repül, hogy
csinálj belőle magadnak ékességet; elhozom a bölénynek a szarvát, hogy
az legyen ivókürtöd; s ha eljön az ideje, kitöröm számodra az elefántnak
az agyarát – bölcsőtalpnak.

Erre Álmodád, a hogy szemérmes hajadonhoz illett, azt mondá Nimródnak:

– Eredj! Beszélj az én anyámmal, Mizrával és az én szépapámmal Noéval
erről a dologról.

Nimród felment Noéhoz, magával vivén a nászajándékot a szépapa számára:
egy nagyszerű bölényszarvat ivótülökké alakítva, a mi az öregnek
legkedvesebb foglalkozása vala, s előadta a kivánságát.

– Hja, édes fiam, – mondá neki Noé apó, – az nem megy olyan könnyen, a
hogy te gondolod. Az én Álmodád szépunokám nem afféle eladó leány, a kit
az vihet el, a ki leteszi érte a keszubbát s aztán megoldja a lábán a
chalizeh szíját; hiszen tudod, hogy őt az anyja, a Mizra, a midőn
született, eljegyezte az Azrael angyalnak, a ki lakozik a harmadik
égben. És Álmodád el is szokott látogatni az ő jegyeséhez, Azraelhez, a
harmadik égbe s onnan hozza el számunkra a mennyei hatalmak izeneteit és
parancsolatait. Ő mi közöttünk a látó és a halló. Azonkívül is nem neked
való az feleségnek, mert Álmodád szereti az állatokat és hivogatja, te
pedig riogatod az állatokat és megöldösöd.

– Hát én nem bánom, – mondá Nimród: ha Álmodád a föld felett lakozó
Azraelnek van eljegyezve, a kivel álmában együtt találkozik, legyen
ezentul is annak az arája, a mikor álmodik: az én feleségem pedig csak
akkor legyen, a mikor ébren van.

– No te, látom, hogy okos ember vagy, – mondá Noé apó. Beszéld el ezt a
dolgot a leánynak, meg az ő anyjának.

Nimród előadta a kérését Mizrának, az pedig közölte a leányával
Álmodáddal.

Álmodád azt felelte az anyjának:

– Engedd meg, hogy hadd beszéljek erről az én jegyesemmel, Azraellel:
mert az ő engedelme nélkül én férjhez nem mehetek itt a földön.

Mizra meg biztatá Nimródot, hogy másnap reggel jöjjön vissza válaszért.

Most már nappalra és éjszakára lévén felosztva a nap, minden lélek
aludni ment éjjel s mindenki azt álmodta, a mi a szivének kedves volt; a
pásztor álmodott a barmairól, a vadász futott a szarvorrú után; a leány
kereste a tilinkózó pásztorát; Noé apó álmodott a jövő évezredek
csodáiról: a szép csikóbőrős kulacsról s a drága tokaji boros
átalagokról s a földalatti szörnyetegekről, a nagy vasabroncsos
hordókról, a melyeket csak a korát megelőző látnoki ihlet hozhatott
profétai lelke elé.

Álmodád pedig sietett, a mint álomra hunyta a szemét, fel az ő
kedveséhez, Azraelhez, a ki az éjsark fölötti lángudvarban várt reá.

De mire a földi ködöktől tiszta országba ért, már el feledte Nimródot,
nem is beszélt Azraelnek felőle, hanem inkább olyant kért Azraeltől, a
mi őt messze időre elragadja Nimród ölelése elől.

– Felvittél már engemet magaddal olyan magasságba, a honnan
megláthattam, mi fog történni esztendő és esztendők mulva odalenn a
földön; most arra kérlek, vigy engem fel olyan magasra, a honnan
megláthatom, mi lesz a földből és az én atyám ivadékaiból száz meg száz
esztendők és ezer, meg ismét ezer és hétszer ezer esztendők mulva a
földön? mik lesznek, mit fognak akkor alkotni az emberek. Szebbé
fogják-e tenni a földet? imádni fogják-e az Istent? világossá teszik-e
az éjszakát? fognak-e repülni mint a szél? kiáltani egyik tengerpartról
a másikra át? Villámlani és mennydörögni? Teremteni, miként az «Úr»?
Kigyógyítani a fájdalmat? – Megtalálják-e az utat a mennyországba, a
mely ismeretlen előttünk?

– Nagy dolgot kívánsz, én kedvesem, – felelt Álmodádnak Azrael. Hogy te
megtudhasd azt, mi lesz az ezredek ezredeinek végén a földdel és az ő
lakóival: arra nem lesz elég velem a napig felrepülnöd, hanem odább kell
szállnod a napok napjáig, mely körűl az egész mindenség forog, – a hol
az Úr maga honol. S az messze út. Az ember, a ki meghal, e végtelen utat
egy pillanat alatt megteszi: – midőn a szemét behunyta, már ottan áll az
Úr trónja előtt, de a ki csak álmodik, a kit az élő test még oda köt a
földhöz, annak ez oly hosszú ut, hogy a míg a földtől a napok napjáig
fölér, az alatt csillagok születnek s csillagok elmulnak. Ha te velem
akarsz jönni odáig, s alvó alakodat odalenn elhagyod, nézd ezt a port,
mely a nap sugárban tánczol; ez a por maga, mely alakodra leszáll, úgy
elfogja azt temetni, hogy visszatérő lelked rá nem talál többé; addig
is, akárhogy őrizzék, vadállat megtépi, csalfa emberek csufot űznek
belőle. Hanem ha erős kivánságod az, hogy velem jöjj a napok napjáig,
hol az évezredek titkait megismered, akkor keresd fel a földön az
Ararát-hegy tövében levő barlangot, melyre arról találsz rá, hogy
körülötte minden fának és bokornak a levele veres. S minthogy a veres
levelű fától és bokortól minden ember és állat iszonyodik, a barlanghoz
vezető út taposatlan: és még a föld is csupa rőt levelű növénynyel van
odáig terítve. Mintha nem is a földhöz tartozó növényzet volna. Mintha
tilalmat vetett volna az Úr e barlang bejárására minden élőkre nézve, a
kik a földön élni akarnak. Te lépj be a barlangba bátran. Ott találsz
egy tavacskát, mely oly tiszta, oly átlátszó, mint maga a levegőég. Abba
lépj bele és fürödjél meg benne. Akkor aztán megkezdheted a hosszú
álmot, s jöhetsz velem a napok napjáig tartó utra: testedet se a légi
por el nem temeti, se vad meg nem tépi, se ember meg nem csufolja, míg
hozzá ismét visszatérsz.

Álmodád reggelre kelve azt mondá az anyjának: «hivd ide Nimródot».

Akkor aztán elmondá Nimródnak, hogy kész lesz feleségévé lenni, hanem
előbb meg kell fürödni a vérvölgy barlangjának tavában.

Nimród nagyon megrettent.

– Oh kedvesem! Átkozott hely az! Mikor megüldöztem a mándruczot, a ki a
ragadozók között a legkegyetlenebb s a vérvölgybe űztem: a fenevad nem
futott be a barlangba; hanem inkább visszafordult s a dárdámba rohant.
Ott rossz szellem lakik.

– Nekem Azrael mondta, az én égi jegyesem. Ha félsz, maradj el tőlem; ha
szeretsz: kövess.

Nimród erősebben szeretett, mint félt, s követé Álmodádot egész a
vérszinű völgyig: a barlang szádáig.

Ott azonban előre bocsátá őt s egyedül hagyta a barlangba belépni. Nem
illik férfi szemének egy leányt meglesni, a mikor az a vizbe lép.

Álmodád ott találta maga előtt azt a tiszta nedvű tavacskát, melynek a
fenekén levő aranyport és aranyrutát meg lehetett látni; s felszine sima
volt, mint a csiszolt aczéltükör.

Az a tó pedig nem víz volt, hanem a titokteljes hegykristály cseppfolyós
korában. Még most kovasavas olvadék; de ha csak egy légből leesett
szitakötő hull is belé, abban a perczben egyszerre kristálylyá tömörül.
Az egész kovasav tengerszem ezernyi ezer prizmává alakul és az, a melybe
a létalakító szitakötő szorult, még csak össze sem törte a lenge
rovarkának finom szitaszárnyait.

Ilyen új alakulásra kész kristályfolyadék medenczéje előtt állt Álmodád.

Öltönyeit lebocsátá tagjairól, hosszú arany-veres hajával köröskörül
beburkolta testét s aztán két kezét összetéve keblén, belépett a nagy
medenczébe.

Nimród a barlang szádánál hallgatózott. Egyszerre úgy hangzott a
fülében, mintha ezernyi csengetyü szólalna meg ott benn, harangok ütése
és czimbalompengés, tündérhárfa zengés, melyhez hasonlatos hangot ember
nem hallott még soha.

Berohant a barlangba s ott találta maga előtt a százezernyi
kristályjegőczöktől ragyogó barlangot s azok közepett a szép Álmodádot,
bezárva egy roppant nagy átlátszó kristályprizmába. Szemei lehunyva,
teste betakarva hajával, kezei összetéve keblén. Megkezdte hosszú álmát;
hosszú utazását a napok napja felé. Úgy, hogy visszatérett testét ismét
itt találja, nappor el ne temesse, vad meg ne tépje, ember ne csufolja.

Még most is ott alszik.

Ha visszatérne! Ha széttörné kristálykoporsóját! Ha visszavenné alvó
alakja életét! Miket beszélne most nekünk a jövő századok titkairól
Álmodád?



MÁTYÁS KIRÁLY FORRÁSA.

Hajh, azok a faragott kövek, a gyűrüs hollót viselő czimerrel, a
melyekből fényes palotája épült, rég szét vannak már hányva, hanem azok
a faragott kövek, a melyek a forrásviz sziklagádorához lettek egymás
fölé rakva, még most is őrzik a nevét.

Ott van az a forrás az Abaujmegyéből Tornába vezető út mellett, épen a
nagy kőhid előtt, melyen az országút átvezet, nem messze Telkibányától.
Ez a helység is híres volt hajdan arany, ezüst kincstermése felől, de a
mai praktikus kor már ezt is konvertálta: aranybánya helyett
fürészmalom, kőedénygyár adja a kenyeret.

A szomszéd falvakból, minden pünkösd hétfőn ide gyülnek népek, uraságok,
a Mátyás király kútjához, s víg áldomásozás közt elmondják annak, a ki
még nem tudná, a Mátyás király forrásával együtt csergedező regét.

Mikoriban Giskra kalandor hadainak bodonvárait törette a király, sokat
időzött maga is e tájon: hol rablócsordát, hol rőtvadat zaklatva az
erdős völgyben.

Ez a hűs forrás ugyanazon sziklanyiláson zuhogott keresztül, a melyen
most, s nem messze a mostani hidon túl egy patak malmot hajtott.
Kérdezzétek meg a partról belehajló kéiks repkényt, ő is itt volt már
akkor; ha ő nem, hát az ősanyja: attól hallotta ő is ezt a történetet.

Világszép leánya volt a vén molnárnak: nem olyan vaklincz, mint a többi
parasztlányok, hanem olyan, mint a harmatba fürdött rózsa; az is a
vadrózsa. Csakhogy olyan tüskés is volt, mint az; nem hagyott magával
senkit legyeskedni, s nagyon válogatott benne, hogy kinek a kedveért
tűzze fel a langos hajára a sámi fejkendőt, a levengős tűvel. Minden
vödröntytyel még csak szóba sem állt.

Egy bekeleti délután, mikor nagyon öblözött a nap, Mátyás király a
kiséretét messze elhagyva, egyedül vetődött a forráshoz. Ott találta
mesemagában a szép leányt. Kezében tartotta ez a korsóját, s búnak
hajtotta a fejét.

– Isten jó nap, te erdők rózsája! – szólítá meg a király. Mit vesztettél
el, hogy úgy földnek adtad a szemedet?

Fölrezzent erre a leány, s lejebb huzva a szemére a homloktakarót, azt
felelé:

– Bizony elvesztettem valamit, a mi ételt is ád, italt is ád, meg is
éltet, meg is öl; – füvet éleszt fát kitör.

A király mindjárt kitalálta, hogy ez a forrásviz; malmot ez hajt,
kenyeret ez ad, italul ez szolgál, szomjat ez olt, de halálos beteggé is
ez tesz; táplálja a füvet a partján, de kitöri a szálfát, ha megárad.

Holmi csamangók azt a mókát követték el, hogy éjszaka nagy
kolonczköveket hengerítettek a forrás czikója elé s azokkal úgy elzárták
a sziklaoduból kijövő pataknak az útját, hogy az most csak vékony
vizsugarakban lövelt ki a nyilás között, s nem szaporított annyit a
sziklamedenczében, hogy meg lehetett volna benne meríteni a füles
korsót.

– Ha csak ez a baj, – mondá a király, – majd segítünk rajta. S kis
baltájával, a mit vadászszokás szerint hátul az öve mellé dugva hordott,
kivágott egy erős fiatal szálfát, s annak a dorongját neki feszíté a
legnagyobb szikladarabnak, hogy majd elhengerítse onnan. De ezuttal is
az ostobább volt az, a ki nem engedett, a szikla mindig vissza esett a
czikóba.

– Várj csak! majd egy másik czelőkét is vágok: azzal meg te feszíted.

Mikor aztán a leány is segített, a koloncz csakugyan félreguvadt a
helyéből s nagyot gördült alá felé.

– Lásd, hogy egyesült erővel milyen nagy sziklát elemeltünk ketten! –
mondá erre a király. Hej, talán még ennél nagyobb követ is
elguríthatnánk – egyesült erővel.

A király épen akkor özvegyen maradt és gyermektelenül. Kitalálhatja a
vak is könnyen, hogy mi lehetett ez a nagy kő.

Csak a szép leány nem találta ki sehogy.

A félregurult szikla után azonban egyszerre neki zúdult a viztartó
odúban meggyült patak árja; úgy hogy a leány nem tudott átmenni a
patakon, ha nyilány ruháját össze nem akarta csatakolni. Pedig az atyja
már ugyan kiabált rá a malomgátról, hogy mért nem siet?

A király segített rajta, felvette a leányt a karjára, úgy vitte át a
patakon; még akkor is vitte, a mikor már semmi patak nem volt.

A molnár nem ismert rá a királyra: vadász urnak nézte, oly egyszerű
volt. Kérdezte tőle, hogy nem éhes-e? Leültette az asztalához, s eléje
rakott mindenféle ennivalót, a mi becsületes házától kitelt.

De a királynak csak a szeme volt éhes.

A nagy kinálgatásra azt felelte:

– Én nem szeretem a csukának csak a máját,[2] vadkannak csak a nyelvét,
szarvasnak csak a veséjét, szép leánynak csak a szivét.

– Az is a java annak! helyeslé a molnár.

– De hát van-e a leánynak szive? kérdezé a király a szép molnárleánytól.

– Van, de nem lehet rátalálni.

– Pedig én aranyat tudnék érte adni, ha megkerülne; arany koronát.

– Korona, borona, felelt rá a leány. Nehéz főkötő az! Jobb annál a
fátyolkendő.

S a leányszív csak nem került meg.

A király tovább ment.

Ezután következett az oppelni polgárleánynyal való ismeretség, Corvin
János történetének kezdete.

Néhány év mulva visszakerült Mátyás király Telkibánya környékére.

Már akkor a cseh kalandorokkal szent volt a béke. Giskra, a maga
vitézeivel, beállt mameluknak a legvaskezübb magyarhoz, s Mátyás király
a hajdani szélsőbaloldali ellenzékből alkotta meg a győzhetetlen
hatalmas «fekete sereget».

Mikor ujra meglátta a forrást, eszébe jutott a szép molnárleány.

Belátogatott az ismeretes malomba.

A vén molnár nem élt már; a malomgazdaságot vezette a hajdani első
legény. Egy rücskös, ripacsos, kancsal, ragyabunkó.

Ez volt a szép molnárleánynak a férje.

– Ugyan hogy tudtál ehez férjhez menni, a mikor engemet, a királyt,
visszautasítál? kérdé Hollós Mátyás a világszépségtől.

– Hát úgy, hogy a király akkor kérdezett, a mikor rossz napom volt, a
rücskös molnárlegény pedig akkor kérdezett, a mikor jó napom volt.

Törjék e mondás fölött a fejüket, a kik értenek hozzá. Én följegyeztem,
mint régi emléket a múltból, mely mindig ifju marad.

*

Szótár. «Két-iks repkény»: glecoma hederacea, «vaklincz»: barnapiros,
«langos haj»: hosszú, göndör, hullámos haj, «sámi»: főkötő, «levengős
tű»: rezgő tű, «vörönty»: suhancz legény, «bekelet»: ősz (kikelet:
tavasz), «öblöz»: a nap erősen süt, «mese magában»: egyes-egyedül,
«czikó»: fülke, «nyilány» ruha: vékony patyolat.



A KIS KIRÁLY BESZÉLŐ BABÁJA.

Az országa nagy volt és hatalmas, de ő maga azért nagyon kis király
volt. Össze-vissza nem volt több három esztendősnél.

Mikor a trónusba ültették, alig látszott ki a feje a bibor palástból, s
a kis fejecskéje majd elveszett a gyémántoktól ragyogó koronában. Hanem
azért királyhoz illő méltósággal fogadta a rendek hódolatát, fel tudta
emelni a királyi pálczát s helyeslő fejbólintással intett a
miniszterelnöknek, mire az kijelenté, hogy ő felsége megnyitotta az
országgyűlést, mire általános éljenzés zendült meg.

A kis király azt kiáltotta «mama! hol a mama?» Erre az országház elnöke
kimondá a rendek határozatát, hogy a király legmagasabb kivánságára az
özvegy királyné regensnőül rendeltessék a király mellé.

Akkor aztán külön udvartartást kapott a kis király: főudvarmestert,
főlovászmestert, kincstárost és egy sereg belső titkos tanácsost. A
miniszterek mindennap megjelentek előtte és referáltak neki az ország
állapotjáról, a hadseregről és a haditengerészetről, a koloniákról és a
marokkoi ügy fordulatáról. Azután jött az udvari főorvos, megirta a
hivatalos bulletint a király egészségi állapotáról a hivatalos lap
számára; csak azután jöhetett hozzá az anyja, a királyné, de annak is
elébb be kellett magát jelentetni a főudvarmester által, hogy
elfogadja-e a király?

S a kis király nagy figyelemmel hallgatta végig a miniszterek
előadásait, nem firkálta tele madarakkal az eléje tett iratokat s ha
rövid volt a miniszter előterjesztése, megajándékozta azt egy
czukedlivel, a miért is ugyancsak igyekezett minden miniszter minél
rövidebb lenni az előadásában.

Hanem aztán mikor a királyné bejött a szobába, akkor egyszerre
elfelejtette a kis király, hogy ő két világrész fölött uralkodik, eléje
szaladt, a nyakába ugrott, össze-vissza csókolta s aztán játszottak
egymással bujósdit.

Azonban ha a királynénak, a kis király anyjának magának is olyan nagy
teketóriába került a kis fiát, a királyt naponta meglátogatni, volt egy
még a királynénál is hatalmasabb asszony, a ki nem kérdezte a
főudvarmestertől, hogy szabad-e a királyhoz bemenni?

Ez az a bizonyos «fekete asszony».

Mikor valami nagy járvány dúl egy országban, azt szokták mondani: itt
van a fekete asszony!

Az előtt aztán nincs magas palota, nincs bezárt ajtó, nem állják el az
útját az alabárdos őrök. Be tudott az jutni a kis királyhoz is
kéretlenül.

A kis király nagy beteg lett. Oda hívták az ágyához az ország
leghíresebb orvosait, a csodatevő szent hölgyeket; felhordták a
templomok sekrestyéiből az ereklyéket, hogy megtartsák a drága életet,
mert ennek a kis királynak a kicsiny kezében volt az egész ország
jövendő békessége, boldogsága.

De a királyné most már nem hagyta magát a czeremóniák által
visszatartani. A mint a fia beteg lett, odarohant hozzá bejelentetlenül
és aztán ott is maradt mellette éjjel-nappal. Ő ápolta, takargatta,
itatta enyhitő szerekkel, gyügyögtette édes szavakkal, tartotta mesével
s mikor elaludt a beteg gyermek, akkor letérdelt az ágya elé s
imádkozott, míg a beteg föl nem ébredt.

Közeledett a karácsony.

Minden gyermek, még ha király is, előre örül annak, hogy mi ajándékot
hoz majd karácsony estéjén számára a Jézuska.

A királyné azzal biztatta a kis beteg királyt, hogy az ő számára hoz
majd a kis Jézuska egy olyan babát, a mely beszélni tud, elmondja
magától az egész miatyánkot.

Ezzel a kecsegtetéssel birta rá, hogy bevegye a keserű orvosságot.

És ez nem volt hiú ámítás. Van egy nagy ezermester, a ki villanyossággal
csodaműveket tud alkotni: Edisonnak hívják; ez kitalált egy olyan
furfangot, hogy a mi beszédet ember elmond, a mi zenét hangszer kiád,
azt egy vékony lemez mind híven felfogja, s ha ezt a lemezt egy arravaló
gépbe beleteszik, úgy hangzik abból a beszéd, ének vagy muzsika, mintha
egész ember, hegedű, zenekar volna benne. Ilyen babát készítettek a kis
király számára, a mit karácsony estéjén a kis Jézus nevében kellett neki
megkapni.

Csakhogy azon a napon már nagyon odáig volt a szegény kis király. Se
evett, se ivott, se nem beszélt, a szemeit is alig nyitotta már fel. Az
orvosok kifogytak minden tudományukból; erdőn, mezőn nem termett már
olyan gyógyerejű fű, a mi őt felüdítse. Kétségbe volt esve az egész
ország. A főváros népe egész éjjel az utczán sereglett a királyi palota
kapujában, lesve a hírt a beteg királyról.

Ilyen volt a karácsony estéje.

Megjött a beszélő baba. A királyné maga vitte azt oda a beteg fiának; a
kezébe tette: itt van a beszélő baba.

Megnyomták a rejtett gépet. A baba elkezdte mondani: «Mi atyánk, ki vagy
a mennyekben», végig is elmondta. Máskor a kis király, ha a miatyánkot
hallotta elmondatni, mindjárt összetette a kezét s utána mondta; most
meg sem mozdultak az ajkai, a kezeit sem tette össze, nem is látszott az
arczán semmi öröm a csodás baba láttára; lehunyta a szemeit és kiejté a
játékot a kezéből.

Az orvosok összedugták a fejeiket s diákul kezdtek el beszélni. Rossz
jel! Mikor már az orvosok diákul beszélnek egymással, már akkor nincs
segítség a földön.

Ekkor valami hangos gyermeksírás hangzott át az ünnepélyes csenden. A
sírás a külső termekből jött.

Ki bátorkodik a királyi palota ünnepélyes csendjét ilyen erőszakos
zajjal megháborítani!

– Ne bántsátok! mondá a királyné. Az árvaház apró szentei vannak
odakünn. Minden karácsonyestén ajándékot szoktam közöttük kiosztani. Ma
is feljöttek. Kinézek magam, miért sír valamelyik.

A királyné kiment az előterembe, hol szokás szerint fel volt állítva a
pompás karácsonyfa az árvagyermekek számára.

Egy kis pisze apróság ott bömbölt a karácsonfa mellett, a két öklével
törülve a könnyező szemeit.

– Miért sírsz kicsikém? kérdezé tőle a királyné.

– Hát mikor nekem nem hozott a Jézuska semmi karácsonyfiát.

Az bizony megesett. Több volt a gyerek, mint a nekik szánt ajándék; a
legkisebbnek nem maradt semmi.

– No ne sírj! Majd neked is hoz a Jézuska valamit.

Azzal visszament a kis király szobájába a királyné, s a beszélő babát, a
mit a beteg kiejtett a kezéből, felvette és kivitte a hoppon maradt
árvácska számára.

És aztán elnézte, hogy ugrál, tánczol, kaczag és kiabál a boldoggá tett
kicsike örömében; mikor pedig egyszer a csodababa megszólal és elkezdi:

«Mi atyánk, ki vagy a mennyekben!» akkor egyszerre térdre esik a kis fiú
s a többi árva gyerek is mind letérdepel, s kezeiket összetéve halkan
mormogják utána az imádságot.

Odakünn a palota kápolna tornyában megszólalt a lélekharang: a haldokló
kis király lelkiüdvéért.

A királyné visszatért a beteg kis király szobájába.

Már akkor nem volt ott senki más, csak egy imádkozó apácza. Az orvosok
lemondtak a betegről s elosontak a hátulsó ajtón.

A kis király ott feküdt, behunyt szemekkel az ágyán, alig pihegett már.
Az anyja a nevét susogta, azt sem hallotta már többé.

S a mint a legelső hajnalsugár, mint egy fényes aranypászma beszürődött
a szines ablaküveg karimáján keresztűl, odavilágítva a kis király
arczára, a királynénak úgy tetszett, mintha ez arcz egyszerre kipirulna.

– Gyermekem! Fiacskám! suttogá a királyné.

S erre a hangra egyszerre felnyította a szemeit a kis király. Nem halál
volt az, hanem álom, életadó édes álom, a mi őt elringatta. Felugrott
magától fektéből s azt kérdé nagy vidám fenhangon:

– Hát hol van az a beszélő baba, a mit a Jézuska hozott? Hadd játszszam
vele!

– Itt van, itt van! Te magad vagy az! Kiáltá zokogó örömmel a királyné,
csókjaival árasztva el a halálból visszatért gyermekét, szeme világát.

A fekete asszony eltávozott, a kis király meggyógyult.

És az egész nép azt beszéli, hogy a miért a királyné odaajándékozta az
árvagyereknek a kis király beszélő babáját, cserében a Jézuska
visszaajándékozta a királynénak az ő beszélő babáját.

S a mit a nép mond: az igaz.



A LEAOTUNGI EMBERKÉK.

Csia Csingi császár tizenhét esztendős volt, a mikor atyja halálával a
nagy khinai birodalom trónjára lépett.

Az a szokás Khinában, hogy a koronával együtt mindjárt feleséget is
adnak az új császárnak, azt pedig az anyja, az özvegy császárné
választja ki a számára a birodalom háromszáz legszebb hajadona közül, a
kiket Pekingbe minden tartományból felküldenek.

Csia Csingi azt mondá: «Soha se fáraszszátok azokat a leánykákat, majd
választok én magamnak feleséget a magam tetszésére.»

Nagy felháborodást keltett az ifjú császárnak ez a nyilatkozata az egész
udvarnál. Szokatlan az, hogy a khinai császárnak saját akarata legyen,
hogy az a saját szemével akarjon nézni, a saját fejével gondolkozni s a
saját kezével utána nyulni valaminek: ha mindjárt egy szép lánynak a
keze legyen is az a valami.

Az anyakirályné azt mondá a mandarinoknak: «rá kell hagyni! Meglássuk,
hogyan kezd hozzá, hogy ő maga válaszszon magának feleséget.»

Csia Csingi pedig életrevaló fiú volt – khinai császár létére.

Azt mondá: «A hónap huszonharmadik napján van a birodalom második
fővárosában Nangkingban a nagy Nioma-ünnepély, arra én személyesen le
fogok menni».

A Nioma a khinai birodalomnak a védistennője, asszonyi alak, a kit
minden hajó orrára kifaragnak, s a kinek legfényesebb pagodákat
építenek. A nankingi porczellántorony is az ő tiszteletére lett emelve.

Ennek az ünnepére a khinai birodalom valamennyi szépsége össze szokott
seregleni Nankingban.

A császár elhatározásának semmikép nem lehetett ellentmondani. Neki
kötelessége trónraléptekor Nankingot meglátogatni.

A hónap huszonharmadik napján az egész pekingi udvar együtt kisérte Csia
Csingi császárt Nankingba. A császár legközvetlenebb kíséretét képezték
a három rangosztályba sorozott hölgyek, a kik között a legelső
rangfokozatot képezik a Csiámkáják, azaz «okosak», a másodikat a
Tatájunák, vagyis «gondosak», a harmadikat a Siáták, vagyis
«szorgalmasak.» Az elsők arra valók, hogy a császárnak a szavait a
közönséggel írásban tudassák, s viszont a császárnak élő szóval
elmondják, a mit az alattvalók ő hozzá írásban intéztek; a második
osztálybeliek gondoskodnak a császár testi szükségeiről, ruházatáról; a
harmadik osztálybeliek pedig látnak a konyha után. – Férfinak a
császárral közvetlenűl beszélni nem szokás.

A Nioma-ünnep kezdődött az istennő pagodájának látogatásával. A Nioma
egy bronczból készűlt óriási termetű hölgyalak, a kinek tizenhat karja
van; mindenik kezében tart valami jelvényt: kardot, evezőt, horgonyt,
könyvet, virágot, kalászt stb. Csak egy keze nem markol semmit.

Ez a tizenhat kar képviseli a khinai birodalom tizenhat tartományát.

Csia Csingi császárnak feltünt az a dolog, hogy a Nioma bálványnak az
egyik keze nem fog semmit. Azt kérdezé a főpaptól, hogy miért nincs az
istennő kezében semmi jelvény?

A főpap arczra vágta magát, mivelhogy neki a császár megszólítására
közvetlenűl felelni nem szabad. Az első csiamkája aztán felirta
selyempapirra a császár kérdését, azt átadta a főpapnak: ez viszont
felirta a válaszát egy darab halhártyára; arról aztán a csiamkája
leolvasta a császárnak, a mit tudni kivánt.

«A Nioma tizenhatodik keze nem markol semmit, mivelhogy az a Leaotung
tartományát képviseli.»

– Jól van, mondá Csia Csingi császár. Olyan okos vagyok, mint eddig
voltam. Gyerünk tovább.

A Nioma pagodájából a császár egész kíséretével átvonult a Bao-Lin-Xi
pagodába, a hol tizezer szobor van kiállítva, melyeknek mindegyike
egy-egy népfaj fiát vagy leányát képviseli, a melyek a mennyei
birodalmat lakják. Valamennyi szobor hű mintaképe volt az élő alakoknak,
élethíven kifestve színekkel.

A császár végignézte valamennyit.

Egyszerre megragadta figyelmét egy női szobor, mely a többiektől
feltünően külömbözött az által, hogy hosszan leomló aranyszínbe játszó
szőke haja volt, nagy kék szemei, karcsú délczeg termete, s a mint a
feje fölé emelt kezében egy granátalma-ágat tartott, a bő ruhaújj végig
omlott a karján, egész vállig engedve azt láttatni.

– Kinek a szobra ez itten? – kérdezé a császár a főpaptól.

Ismét a tolmácsoló Csiamkája utján kapta meg a választ.

«Ez itten a hires Xelenhoa képmása, a ki Leaotung tartománybeli asszony
volt, a hol a legszebb nők laktanak. Azzal vádolták Xelenhoát, hogy a
napát megmérgezé. Erre Xelenhoa letört egy ágat a virágzó granátalmáról
s azt mondá: «ha én bűnös vagyok, hervadjon el azonnal eme granátalmának
a virága a kezemben; de ha ártatlan vagyok, legyen azonnal gyümölcscsé
ez a virág!» S ime a granátalmának az ága a birák szemeláttára
gyümölcsöt termett Xelenhoa kezében.»

– Ez nagyon szép mese: mondá Csia-Csingi. De hol van hát az a Leaotung
tartomány, a hol ilyen szép nők teremnek, mint ez a Xelenhoa?

Az ide-oda irás után ezt a választ nyerte a főpaptól a császár.

– Azt én voltaképen meg nem mondhatom, mert semmineműképen nem tudom; de
a nagy csillagvizsgáló torony igazgatója a Jeo-Hui mandarin mindent tud,
talán ezt is tudja.

– No ezt bizony sok irka-firka nélkül is megmondhattad volna. Akkor hát
menjünk a nagy csillagvizsgálóba.

A nankingi csillagvizsgáló torony híres volt a legrégibb idők óta: ott
állt az a város közepén egy nagy dombon épülve, a tetején volt négy
rézsárkány: azoknak a hátán nyugodott az aranyozott rézből készült két
öles átmérőjű óriási gömb, mely a csillagos eget ábrázolta; azonkivül is
tele volt a torony mindenféle csillagvizsgáló eszközökkel; a nagy távcső
előtt a napnak és éjszakának minden perczében kellett egy tudósnak
állni, a kinek az örökös kukucskálástól a szája szeglete egészen félre
volt huzódva. Mind valamennyi felett parancsnokolt a
fő-főcsillagvizsgáló mandarin: Jeo-Hui.

A csillagtudósok nagy parádéval fogadták a látogatásra jött császárt s
készen tartották a horoskopot, hogy uralkodásának jövendőjét
megállapítsák.

– Hagyjátok el, mondá Csia Csingi, nem akarom én azt tudni, hogy mi
történik a csillagokban? hanem inkább azt, hogy mi történik itt a
földön? Beszélj nekem arról, hogy mit tudsz az én Leaotung tartományom
felől, a melynek a jelvényét nem tartja a kezében Nioma istennő?

A tudós mandarin erre föltette a nagy szemüvegét az orrára, s előhozatta
a tudós bojtáraival a könyvesházból azt az összegöngyölitett nagy
papirtekercset, mely Leaotung tartomány nevezetességeit foglalta
magában. – Minden kérdés és válasz a Csiamkáják kezén ment keresztül.

– A Leaotung tartomány óriási hegyektől körülvett vidék, a mely hegység
neve Kiang-Szi. Egyik oldalát a tenger mossa, s annak a szikláit
kőharangoknak nevezik; mikor a viharos tenger hullámai a sziklákat
paskolják, azok olyan hangokat adnak, mint a harangszó s figyelmeztetik
a hajósokat a veszélyes helyre.

– Egyetlen úton lehet Leaotung tartományába eljutni, egy hosszú
sziklahasadékon, mely a Kiangzit kétfelé nyitja. Ennek a szakadéknak a
neve Tien-Muen, vagyis «Az ég kapuja.»

– Vannak e tartományban olyan hegyek, a melyeknek a csúcsa éjszaka
világít. Ez némelyek szerint a sok világító bogaraktól, mások szerint
azon kövektől van, melyek a napsugarakat magukba szivják s éjjel
kibocsátják.

– Ugyanezen hegyeken láthatók a sziklába nyomott óriási ember-lábnyomok,
melyek két singnél hosszabbak.

– A Jai-Muen hegy alakja hasonlít egy emberi orrhoz, s annak az egyik
lyukából jéghideg, a másikból pedig meleg forrásvíz patakzik elő.

– Vannak ott tűzforrások, a melyek folyvást lobognak, s azokat a lakósok
kohóknak használják.

– Van egy másik forrás, a melyből kész olaj buzog fel.

– És ismét egy olyan forrás, a melynek jó szaga van, mint a
levendulának. A ki abból iszik, egész nap nevet tőle, mintha jó kedve
volna.

– De legnevezetesebb az a forrás, a melyben, a kit megfürösztenek, s a
ki annak vizéből iszik, olyan fiatal marad holtig, a milyen volt, mikor
a vizet használta. Azért is Ani Lui császár idejében azt a forrást
beboltoztatták s a vizét bambuszcsöveken át a tengerbe elvezették, hogy
senki se használhassa: mivelhogy a fiatalság és a bolondság egy úton
jár, szintúgy az öregség és a bölcseség is egy úton járnak, s az
országnak több szüksége van a bölcseségre, mint a bolondságra. –

Még azután sok mindenfélét olvasott fel a göngyölegből a mandarin a
madártermő virágról, a repülő majmokról, a Huen tó halairól, a melyeknek
őszre szárnyuk nő s madárrá változnak, meg a szelid tigrisekről, a mik
házőrző kutyáúl szolgálnak, a tehenekről, melyek finom gyapjút adnak s a
szarvasokról, a miket lovaglásra használnak, a föld alatt termő
gyümölcsökről, faggyútermő fákról, a miknek a lombja vérpiros, meg az
ezer éves fűről.

Csia Csingi elveszté a türelmét.

– Ne darálj már nekem annyi minden badarságot össze; hanem beszélj a
leaotungi szép leányokról.

Azoknak is volt szentelve egy fejezet.

– A leaotungi leányok szépségre fölülmulnak minden más nemzetbelieket;
különösen azok, a kik Jang-Csen-Fui vidékén születnek. Ezeknek olyan
csoda hosszú és sűrű hajuk van, hogy a fejüket hátrafelé huzza, a mi a
járásukat annál kecsesebbé teszi. Termetük karcsú, lábaik, kezeik
kicsinyek, arczuk színe fehér és piros, ajkaik gömbölyűek és szemeik
kékek, mint az azurkő. Énekelni és tánczolni csábítóan tudnak, azért is
messze vidékről jönnek értük a kalmárok s ezüsttel-aranynyal mérik fel
őket: a mázsáló egyik serpenyőjébe állítják a leányt, a másikba fele
ezüstöt, fele aranyat raknak, a mennyit a hajadon súlya nyom. Egy ilyen
hölgynek a képmását mutatja a Pao-Lin-Xi pagoda, a kinek a neve volt
Xelenhoa. Ezek közűl választottak a császárok számára feleséget.

Csia Csinginek az arcza lángolni kezdett erre a leirásra.

– Hát mért nem látni most ilyen alakot sehol?

A nagy göngyöleg erre is megfelelt, csak a legvégére kellett
legombolyitani. Ott állt ez a tudósítás:

«A mennyei birodalom fennállásának hatezerhétszázötvenkettedik
esztendejében, ezelőtt nyolczvan évvel egy nagy földindulás összedönté a
Tien Muen szakadékot: a mennyei kapu bezáródott s azóta a leaotungi
tartományból se ginzeng gyökérben, se sáraranyban, se szép leányokban
nem fizetnek adót a császárnak. Ezért tartja a tizenhatodik kezét üresen
a Nioma istennő.

Csia Csinginek ez nem volt inyére.

– De ha ez a földindulás ezelőtt nyolczvan esztendővel történt, akkor az
apám, meg a nagyapám, a kik császárok voltak, miért nem törettek útat a
hegyen keresztűl?

Arra is megfelelt a tudós mandarin.

– A nagyapád Ani Lui császár azon időben nagyon el volt foglalva a
tatárok elleni háborúval: sok vereséget szenvedett; utoljára úgy
elbúsulta magát, hogy kőből faragtatott magának tizezer harczost. Ezzel
a kőhadsereggel vette magát körül; azt nem nyilazhatták le a tatárok.
Mikor pedig az apád Xio császár uralkodásra került, ő rögtön elrendelé,
hogy keresztűl kell furni a Kiangzi hegyet s útat nyitni az eltemetett
Leaotung tartományba; de már akkor az emberek elfeledték, hogy merre
volt a Tien Muen sziklakapu s tévedésből a Fang Muen hegyet furták
keresztül: azon áttörve pedig egy olyan elátkozott tartományban
lyukadtak ki, a hol szarvas emberek laknak, a kik rettenetes emberevők.
Siettek is az alagútat betömetni.

– Hát azóta nem történt semmi? Kérdé az ifjú császár haraggal. Hát a
mandarinok, a helytartók elhagynak veszni egy egész tartományt a mennyei
birodalomból? Hát nincsenek vén emberek, a kiktől tudakozódhatnának,
hogy mire emlékeznek a mult időkből?

Erre a szemrehányásra Jeo-Hui a tudós mandarin büszkén fölemelte a fejét
a császár előtt, s tenyerét a mellére himzett kakasra téve, így szólt:

– Napnak fia, holdnak öcscse, dicsőséges császár! A ki egy szavaddal
ölhetsz és eleveníthetsz. Csak egyet nem tehetsz meg: azt, hogy egy
tudós az ostoba parasztokkal szóba álljon és azoktól kérdezősködjék. Az
én hivatalom a csillagok járását kísérni, s a mi a könyvekben meg van
írva, azt kitanulni; de a mit nem a tudósok irtak: azt én se meg nem
hallhatom, se le nem irhatom. Ha haragod ellenem fordul, holt ember
vagyok. Miként nagyapád Ani-Lui császár egy szavára ötszáz tudós végezte
ki magát: én is így tehetek. Itt van a koporsóm; nappal rajta ülök,
éjjel benne alszom. Ha azonban te magad akarsz beszélni olyan
halandóval, a kinek az egész tudománya az, a mit maga látott és hallott:
akkor látogasd meg Luzut, a barlangi szentet, az fog neked a kérdéseidre
felelni; de kendőt köss az orczádra előbb, mert az az ember büdös.

– No hát meg fogom látogatni Luzut, a barlangi szentet s ő vele fogok
beszélni. Te neked pedig az lesz a büntetésed, hogy velem fogsz jönni s
egyikünk sem fogja az arczát betakarni, mikor embertársával beszél.

Szokatlan mondás volt ez egy khinai császár ajkáról; de engedelmeskedni
kellett a parancsszónak. Az egész császári kíséret vitette magát
hordszékekben a Luzu barlangjához.

A Nantos-hegyen van egy nagyszerű kolostor, a melyben száz budhapapnak s
ezer búcsújárónak van helye. Ezt a kolostort Luzu építteté. Úgy koldulta
össze a hozzávaló költséget. Messze földről jár oda a népség
ájtatoskodni s kincseket hord össze a Buddha barátoknak.

Luzu maga pedig, az alapító szent, ott lakik a hegy oldalában tátongó
barlangban s él a hulladékokból, a miket a barátok konyhájából
kidobálnak.

Száz esztendőn túl van már a szent ember, a ki arról nevezetes, hogy
soha semmiféle öltözetet nem viselt. Hanem ékszerei vannak: két vasbékó
a lábán, vaskarikák a karjain s egy vasláncz a derekán. Ezektől sebes a
teste. S ez az ő világi gyönyörűsége.

Mikor ezt az alakot megpillantá a császár kísérete, egyszerre valamennyi
hölgy sikoltozva takarta el a szemét s aztán futott szerteszélylyel. A
női szemérmesség erősebb volt, mint a kötelesség. A leányok elfeledték,
hogy ők Csiam-Káják, a császár tolmácsai s ott hagyták Csia Csingit
magára a százesztendős szenttel. Csak a csillagász maradt mellette.

– Jobb is, ha elszaladtok, mondá Csia Csingi. Legalább nem lesz az a sok
irka-firka: beszélhetünk, mint egyik ember a másikkal. Te vagy Luzu, a
százéves szent?

– Én vagyok Luzu, a száztiz éves ember, ifjú császár.

– Honnan veszed, hogy én vagyok a császár?

– Annak a veled jött mandarinnak a homlokára van irva.

– Ha te száztiz éves vagy, akkor emlékezned kell arra a nagy
földindulásra, a mely a Tien Muen sziklaútat összerázta.

– Sőt láttam is, a mint egyik sziklafal a másikkal összeborult.

– Mit gondolsz? Nem temették el a hegyek a tartományban lakó embereket?

– Nem. Azok most is élnek és uralkodnak.

– Nem jöhetnek keresztül az összeomlott úton?

– Sok ideig nem jöhettek keresztül, mert az összecsukódott sziklafalak
között nem maradt akkora nyílás, a melyen egy ember, habár hasmánt
csúszva, keresztül hatolhasson. De most már ki tudnak azon a szűk
folyosón jönni.

– Hogyan? Megtágult a sziklanyílás?

– Nem. Az emberek lettek olyan kicsinyek, hogy most már elég nekik ez a
szűk csatorna is.

– Kitől tudod te ezt?

– Az arany menyétektől.

– Szólj világosabban.

– Láthatod, hogy a kik az öltözetekben hivalkodnak, azok mindenféle
prémeket viselnek a ruháikon. Ezek közt legdrágább az arany menyét
préme. Ennek az állatnak a hazája a Leaotung-tartomány. Régenten a
császárnak fizették ezt a prémet adóban. A mióta a Tien Muen bezáródott,
arany menyétet csak ritkán fognak. De mégis fognak. Ez az állat nem
jöhet ide a mi völgyünkbe másunnan, mint Leaotungból, a hol otthon van.
E szerint olyan széles útnak kellett az összedült sziklavágány közt
maradni, a mennyin egy arany menyét keresztül jöhet. – De miért jön az
ide egy egész hegylánczon keresztül? egész hosszú utat téve a föld
alatt? – Azért, mert üldözi valaki. – A vadászok, a kik egy-egy ilyen
aranymenyétet elfognak, többnyire a «Vu»-völgyben, mikor annak az
irháját lerántják, rendesen találnak benne egy vagy két nyilacskát. A
nyíl finom aczélvégű, a vesszeje pedig tövisszár. Azok az emberek, a kik
ilyen nyíllal lövöldöznek, nem lehetnek nagyobbak egy bakarasznál.
Ezekre nézve az aranymenyét akkora szörnyeteg, mint a tatárvadászra
nézve a tigris és mándrucz, a melyet hajtóvadászattal ejtenek meg.

– De hogyan történhetett volna az meg, hogy nyolczvan év alatt egy
tartomány lakossága így eltörpüljön?

– Ha óhajtod megtudni, elmondom. Láthattál japáni bűvészeknél apró
kertecskéket, a mikben a tölgyfák, fenyőszálak nem magasabbak egy
könyöknél. Vannak olyan bűvészek is, a kik olyan apró kutyácskákat
mutogatnak, a minők egy evetkénél nem nagyobbak. Ennek az a mestersége,
hogy a fák magvát csírázáskor és a kikelésük után is olyan források
vizével öntözik, az ujon ellett állatokat pedig abba mártogatják, a minő
a leaotungi csodaforrás, a melyről azt hiszik, hogy örök fiatalságot ád.
Nem ád. Csak a növénynek, meg a testnek a kifejlődését akadályozza meg a
benne levő nafta. Hát mikor a leaotungi tartománynak az útja el lett
zárva a világtól, a helytartó így okoskodott: Ha ez a nép ki nem mehet
innen, s a mellett folyvást szaporodik: ez a föld nem lesz képes annak
elég táplálékot adni. Kénytelenek lesznek, mint más körülzárt völgyek
lakói, mint a szigeti vademberek, egymást felfalni; emberevőkké lesznek.
– Mit gondolt hát ki? Megkisebbíteni az embereket, ivadékról-ivadékra,
míg olyan aprókká lesznek, hogy elég nagy marad számukra az ország, s
még a szűk egérúton keresztül is kijárhatnak a világba.

– No ez bölcs gondolat volt tőle, mondá Csia Csingi.

A vén szent pedig folytatá:

– Én látom, hogy mit tett a helytartó ezentúl. Minden újszülött
gyermeket a csodaforrásban fürösztetett meg s ezáltal már az új ivadék
magassága leszállt öt-hat araszra. Ezek bizonyosan korán is fejlődtek,
tíz éves korukban már nősülhettek. Ezeknek a gyermekeit ismét a
Nanheui-forrás vizében füröszték, s ezek ismét apróbbakká lettek; úgy
hogy a hetedik ivadéknál már elérték a bakarasznyi mértéket, a mikor
aztán abba lehetett hagyni a törpítést. Ezeknél az apró embereknél a
testi erőnek folyvást tömörülni kellett; úgy, hogy az izmaik képessége
hasonlíthat a szarvas bogáréhoz, mely magánál húszszorta nehezebb terhet
elbir. S a mit ezenkívül látok magam előtt, az, hogy a bölcs helytartó
nemcsak az emberek ivadékait szállította ilyen módon lejebb, hanem a
tartományában élő állatokét is, hogy azoknak hasznát vehessék; úgy, hogy
ott most az ökrök nem nagyobbak, mint nálunk a házi nyulak, a tigrisek,
mint a mi patkányaink; ló, teve, szarvas, elefánt mind együtt törpült le
az emberivadékkal, csak a vaderdőket lakó aranymenyét, mely nem hagyja a
fiait ellés után megfüröszteni naftavizben, maradt meg a maga
nagyságában: s az most már egy óriás szörnyeteg a törpék között, a
melyre tigrisekkel és elefántokkal vadásznak.

A khinai sohasem nevet, – a mandarin még sohább; – de épen a császár
jelenlétében legeslegsohább! De azért a bölcs Jeo Hui még sem állhatta
meg, hogy erre a furcsa beszédre akkorát ne kaczagjon, hogy majd kétfelé
esett a feje.

– No te Luzu; ennél bolondabb hazugságokat még soha életedben ki nem
találtál. Ugyan hol látsz te ilyen csodákat?

– Te is látnál ilyeneket, mondá a szent, ha azt a sötétséget néznéd
évről-évre, a mit én nézek s nem bámulnál annyit a könyvekbe, meg a
csillagokba.

A császár pedig szigoruan mondá a mandarinnak:

– Én azonban azt parancsolom neked, hogy mindezeket, a miket te
bolondságnak neveztél, felird és megőrizd. Te pedig, mezitelen szent, a
kinek én semmit nem adhatok, ajándékozz nekem még egy szót. Ha a
leaotungi nép manapság ilyen apró már, miért nem jönnek ők ki ide mi
közénk az általuk járható alaguton át?

– Arra legjobban megfelelhetsz te magadnak, ifjú császár. Nem rémülnél-e
el te magad is, ha egy náladnál nyolczszorta nagyobb emberalakkal
találkoznál? Azok onnan többször előjöhettek már, de a mint egy vadászt,
egy parasztot megpillantottak maguk előtt, elijedve rohantak a bokrok
közé, s a vadász azt gondolta, béka volt, a mely elugrott előle.

– Igazad van. Tehát tudatni kellene ez emberekkel, hogy én, Csia Csingi
császár kivánom őket palotámban elfogadni s mindennemű óltalomról
gondoskodom rájuk nézve útjukban és szállásukon.

– De ki fogja ezt az izenetet megvinni a leaotungi apró nemzetnek a
vakondokok számára való folyosón keresztül? veté közbe gonoszkodó
alázattal a mandarin.

– Majd azt is megmondom én magam, a császár, s nem kérem hozzá a te
tanácsodat, tudós csillagvizsgáló, mondá Csia Csingi. Fogjanak a
vadászok egy aranymenyétet. Annak a nyakára erősítsenek meg egy
érczörvet, a mire apró betükben legyen felvésve az én parancsolatom a
leaotungi előljárókhoz. Akkor azután ennek az aranymenyétnek a farkára
kössenek rá egy csörgetyűt s ereszszék vissza a sziklaoduba, a honnan
kijött. A farkán hordott csörgő az arany menyétet folyvást kergetni
fogja, a míg csak a leaotungi vadászok kezére nem kerül. Akkor azok el
fogják ejteni. Meglelik a nyakán az én izenetemet vivő örvöt s attól
okosabbak lesznek. Azontúl folytonosan várjon rájuk a «vui»-völgyben az
én megbizottaim csapatja, s a midőn elő fognak jönni, rakja őket elefánt
hátára s hozza fel a császári palotába Nankingba. Ennek a
végrehajtásával tégedet bízlak meg Jeo Hui mandarin.

A mandarin térdig hajtá meg a fejét.

Luzu, a mezitelen szent pedig így szólt:

– Óh Csia Csingi császár. Bizonyára te vagy az egész mennyei
birodalomban a legbölcsebb férfiú.

A mire Jeo Hui mandarinnak a hosszú, sarkát verő varkocsa, méltó
elszörnyedésében magasra meredt fel az ég felé.

A mit a khinai császár megparancsol, annak némán kell engedelmeskedni.
Még tartott a Nioma-ünnep Nankingban, a mi egy egész hónapot szokott
betölteni, a midőn a kormányzó jelenté a császárnak, hogy Jeo Hui
mandarin, a csillagász, útban van a leaotungi tartomány küldöttségével.
Vannak harminczheten, a kik mindannyian elférnek egy elefánt hátán. Maga
a kormányzó a három fiával, a leányával, négy tánczoló és énekelő
bayadérrel, négy vadászszal és három kürtfuvóval, egy szövőleánynyal,
négy palankin-hordóval, két napernyőtartó és két lámpásvivővel s
azonkívül tizenkét testőrvitézzel. Hoznak magukkal két tigrist, két
szelindeket, egy lovat, egy tehenet, egy tevét, egy szarvast, meg egy
elefántot; azonkívül egy kalitkába zárt aranymenyétet. És ez mind
összevéve nem tesz ki többet egy közönséges, jól kihízott mandarin
súlyánál.

Csia Csingi császár azt rendelé, hogy az apró alattvalók küldöttségét a
nankingi császári palotába hozzák. Azért nem kivánta azokat a rendes
császári rezidencziájában. Pekingben elfogadni, mert ott az idegenek is
tudomást vettek volna róluk s ha a világba kimenne a hír, hogy a khinai
nép ennyire eltörpült, ez az ellenséges nemzeteket arra buzdítaná, hogy
a mennyei birodalmat megtámadják. A nankingi palotában ellenben nem
lehet az idegenek szemfülességétől tartani. Ez az egész rengeteg
kiterjedésű palota romokban fekszik már. A mióta a császári udvar
Pekingbe költözött, a tizezer lakóra épített csarnokok ledüledeztek,
csak magát a császár pagodáját tartották épségben cinober-vörösre
festett falaival, sárga mázos tetőjével, mely úgy ragyog, mikor a nap
rásüt, mintha aranyból volna. Ennek az udvarán őrzik azt a nagy harangot
is, melynek üregében ötven ember elfér.

Ezen palotában volt egy csarnok, mely a látványosságok számára volt
régibb időkben is berendezve. Itt mulattaták a bűvészek,
patkányharczoltatók, kakasviaskodások a hajdani császárok udvarát. A
szinpad kertté volt átalakítva s a talaja finom fekete homokkal
behintve, melybe veres homokkal egy sárkány alakja volt kiformálva.

A mesés emberkéket és csodaállatjaikat zárt tartályokban szállíták a
palota belsejébe s azoknak a bemutatásánál nem volt más hivatalos, mint
a nankingi kormányzó, a csillagász mandarin és a tolmácsoló Csiamkáják.

A császár intésére megnyilt a szinpad hátulsó ajtaja s bevonult rajta az
első csoport.

Ez állt a három kürtfuvóból, hat testőrvitézből, a kik közül az egyik a
zászlót hozta.

Az emberkék nem voltak nagyobbak egy hatalmas férfiarasznál; fejük,
kezük, lábuk mind egymással egybetaláló idomú; arczszinük a sárgarézhez
hasonló, szakáll és bajusz nélkül; a hajuk mint egy hosszú patkányfark
lógott alá a süvegük tetején keresztül húzva; a kürtösök ruhája tarkára
festett gyapotból volt; a testőröknek pánczél volt a derekukon,
öltözetük valami bőrféle, de nagyon vékony; dárda a kezükben, olyan
nagy, mint egy plajbász s annak a hegyében fényes alabárd; a hátukon
puzdra nyilakkal s a vállukon tegez két összerótt ökörszarvból. Az a két
összetett ökörszarv sem volt hosszabb egy arasznál. A kürtök szava
olyanforma volt, mint a rigófütty és a szajkóhang összevegyítve. Erős
tüdő adta belé a hangot.

A zászlótartó meghajtá némán a zászlaját a császár előtt s aztán
félreállt az egész csapat.

Most következett a vadászok csoportja.

Ezt a vadásztigrisek bömbölése és a kopók ugatása hirdeté előre.

Azokat párjával összeczorkázva bocsátá maga előtt egy-egy vadászlegény.

A tigris akkora volt, mint egy kéthetes kis macska, gyönyörű karcsú,
nyulánk testén a fekete sávok narancssárga alapon; a kopók pedig jókora
patkánynyal vetekedtek nagyság dolgában, csak a felkunkorodott farkuk
mutatta, hogy valóságos kutyák.

A vadászlegények öltözete állt egy pár pillangószárnyból, mely a
derekukra volt szorítva övvel s a vállukról lelógó kaczagányból, mely
változatosság kedvéért az egyiknél egy veres mókusnak a bőréből volt,
másiknál egy darab vakandnak az irhájából, a harmadiknál egy
pettyegetett ürge bőréből, mely hasonlított kicsinyben a párduczbőrhöz.
Ezeknek is tegzeik voltak, puzdrával kezeikben rövid, hegyes nyilú
kelevézek.

A tigris bömbölése nem volt külömb, mint a pulykakakas öblögető hangja,
a kutyák ellenben adtak olyan erős hangot, mint a lúd-gágogás.

Ez a csoport is félrevonult a másik mellé, a kutyák szokás szerint
leheveredtek s el kezdtek vakarózni. (Még ezeket is bántja valami? Az
már nem lehet bolha, hanem fillokszera.)

Ezután jött elő négy leány, apró szamarakon ülve.

Ezek még a legényeknél félhüvelyekkel kisebbek voltak. Szőke mind a
négy, de más-más forma színben; az arczuk is inkább fehér, mint
sárgaszinű, selyemhajuk hosszan leeresztve s homlokukon arany
abroncscsal átszorítva. Öltözetük valami oly finom selyemből volt, mely
mindenütt hozzátapadt a testükhöz, gyöngéd halvány szinre festve.
Legyezőjük egy egész pávatoll, melylyel igen kecsesen tudtak bánni.

A négy leánynyal együtt jött be egy miniatür teve, vezetve két csatlós
által, a teve púpján ült egy ötödik leány s a két oldalán volt egy
szövőszék.

A mint a leányok leugráltak a szamaraikról, ezek elkezdték magukat
azonnal szamarak módjára viselni. Csakhogy ilyen kicsiny alakban már az
mind nem tünt fel szamárságnak. Ha az ember egy kis tengeri malacznak
hosszú lábakat és nagy füleket képzel, ahhoz lehettek ezek hasonlók.
Olyan kedvesek voltak, mikor elkezdtek egymással szemben ágaskodni,
harapdálózni. Volt közöttük egy tiszta fehér, az egyre felrugdalt, hogy
a többit magától távoltartsa, míg a fekete szamárcsődör ostoba kis
pofáját a császár felé fordítva, elkezdett ordítani, csakhogy «iá»
helyett azt mondá, hogy «ié». A négy leány elnevette magát, olyan volt
az, mint ötven verébcsiripelés.

Maga Csia Csingi elmosolyodott az apró furcsaságon.

Most nagyobb toporzékolás hangzott a szinpad külső terében s bevágtatott
a nyitott ajtón egyszerre három nyeregben ülő vitéz; ezek voltak az
alkirály fiai.

Az egyik ült egy tehénen, a másik egy szarvason, a harmadik egy paripán.

Ezek az állatok is az emberi alakokkal voltak arányos nagyságban. A
tehén harcziasabb kinézésű, mint ősei: előre szegzett szarvakkal és
hosszú gyapjuval. A szarvas nyaka bozontos sörénynyel körülvéve, mely
büszkén felemelt fejének kihivó tekintetet adott, de legbámulatraméltóbb
volt maga a szénfekete paripa, melynek minden lába úgy toporzékolt
egyre, mintha nyolcz lába volna; a fejét felhányta, a két hátulsó lábára
ágaskodott s nagyokat szökött oldalvást. Ámde a lovasa is hozzátermett
dalia volt; az alkirály legidősebb fia, ki a szilaj mént erős kézzel
tartá zabolán s odafordítva a császár felé, kényszeríté a paripát
üdvözlő térdhajtással bókolni a császár előtt.

Akkor aztán leszökött a lováról s átadta azt a csatlósnak.

Ő maga pedig büszkén megállt a császár előtt.

Volt neki oka büszkének lenni! Teljes egylábnyi magas alak volt; nemzete
között valódi óriás. Arczszine barnább, mint a többié, állán szakáll,
ajka fölött bajusz, szemei kerekre felnyitva. Termetét fényes bőrpánczél
fedi, mely a fáczánfej bőréből készült, fejéről egész sarkáig egy egész
aranymenyét bundája omlik alá, a fejbőr a dalia fejére húzva; mig a
lompos fark messze huzódik utána. De karjai, vállai és lábszárai
szabadon vannak s izmokat engednek láttatni, a minőkről embernek fogalma
nincs; s ez izmok játéka minden mozdulatánál kitűnik. Fegyvere egy
hosszú dárda, melynek nyele vasfából van, ezt baljában hordja. Azonkívül
egy arasznyi kard csügg az oldalán; haránt fekve a markolatával
hátrafelé, ez azért van így, hogy azt hátulról hirtelen kiránthassa a
jobbjával, a nélkül, hogy a kardhüvelyt a baljával megfogná.

A dalia, dárdáját meghajtva, üdvözlé a császárt s azután hátrament, az
utána jövő csoport elé.

Négy palankinhordó jött, egy remek filigrán munka zsellyeszéket
czepelve, mely mellett a két napernyőhordó és lámpavivő járult. A szin
közepére érve, a dalia megállítá a palankint s annak a selyem függönyeit
szétvonva, kiemelte a benne ülő hölgyet.

Annak se arczát, se termetét nem lehetett a sok drága öltözettől látni.
Csak félénk mozdulatai bizonyíták fiatal létét, a midőn a császár előtt
meghajtá magát. Ez volt a dalia huga.

A szinpad hátterében volt felállítva egy mennyezetes trón, annak a
szomszédságában volt egy kisebb aranyos karszék. A dalia arra ültette le
a hugát, s azzal ismét eléje ment az érkező csoportnak.

Tizenkét aranypánczélos testőrtől környezve jött maga a leaotungi
alkirály elefánt-háton.

Az az elefánt akkora volt, mint egy kéthónapos süldő. Ámbár hatalmas
felgörbülő agyarai tanusíták, hogy teljesen ki van fejlődve. A hátán
volt egy elefántcsontból faragott remekművű torony, abban ült maga az
alkirály.

Ő még egy fejjel, (azaz, hogy egy hüvelykkel) magasabb volt a fiánál. Ő
még a hatodik ivadékhoz tartozott a leaotungiak közőtt.

Öreg ember volt már, túl a huszadik esztendőn, a mi a leaotungi
emberkéknél az életkor végső határa. Hanem azért egész erejét birta.

Fiának a kezére támaszkodva, könnyedén szökött le az elefánt hátáról s
azzal csendes, méltóságteljes léptekkel járult Csia Csingi császár elé,
követve a két kisebb fiától, kik egy nagy hártyatekercset czepeltek
utána.

Az alkirály arcza nagyban külömbözött az alattvalóiétól. Ezek már a
hetedik ivadékhoz tartoztak. Neki még egyenesen felfelé álló üstöke
volt, mely kibujt a korona alól s szakálla, bajusza hasonlított a
macskabajuszhoz, kevés, vastag szállakból álló. Meglehet, hogy vén
korukban a fiainak is ilyen lesz. Hasonló szőrszálak meredtek elő a
szemöldökeiből is.

Mikor a császárral szemben megállt, megszólalt. – Ez volt az első emberi
hang, melyet az emberkék társasága hallatott.

Olyan hang volt az, mint mikor a szólni tanított seregély beszél. De meg
lehetett érteni. Khinai nyelven beszélt. Üdvözölte a császárt s
hódolatát fejezte ki iránta. Elmondta röviden, hogy hét emberöltőn
keresztül el volt temetve Leaotung tartomány népe sziklái mögé, mig
sikerült olyan kicsinynyé átalakulnia, hogy az alacsony sziklaüregen át
ismét megjelenhet az anyaországban. A mit rövid mondatokban előadott,
tökéletesen megfelelt annak a találgatásnak, a mit Luzu, a furcsa szent
barlangja sötétjében kimorfondérozott. A test növését megállító
forrásban fürösztött újszülöttek; az ivadékról-ivadékra törpébbé tett
emberalakok és állatok; a férfiaknak tíz éves korukban házasodása, a
húsz éven túl a halál. E hét ivadék történetét tartalmazza ama tekercs,
melyet ezennel a császárnak átnyujt.

Az a tekercs a legvékonyabb halhólyagból volt összetákolva, de a betük,
melyek rá voltak írva, nem voltak olvashatók a legerősebb nagyító üveg
nélkül. Csia Csingi átadta azt Jeo Hui mandarinnak, hogy a
csillagvizsgáló bojtárjai által irassa le olvasható írásban.

Ekkor aztán az alkirály elfoglalta a számára emelt trónust a leánya
oldalán s jelt adott, hogy kezdődjenek meg a népies mutatványok.

Egyik szögletében a nagy szinpadnak felállították a selyemszövő
osztovátát, a melyhez a leányok egyike leült s elkezdett egy szövetet
vetélni rajta. A fonál, a mit ehez használt, maga volt az a
selyempókszál, a mit a selyembogár szokott a szájából ereszteni. Rendes
emberkéz azt soha meg nem tudná szőni: e parányi kéz alatt gyorsan
támadt abból elő a sávolyos, virágos selyemgyolcs, mely olyan sűrűn van
szőve, hogy keresztül nem látni rajta, s azért mégis olyan vékony, hogy
mindent keresztül látni rajta.

Azalatt, a mig az ötödik leány szőtt, a másik négy leány tündértánczhoz
kezdett. Olyan gyorsan tudtak pörögni lábujjhegyen, mint az orsó: hogy
az arczuk alig látszott, s hosszú hajuk körben repült a fejük körül.

Mikor a táncznak vége volt, akkor a csatlósok egy vékony deszkafalat
hoztak elő s azt a szinpad egyik szögletében megtámasztották.

Az alkirály legkisebb fia odaállt e fal elé s a két kezét a feje fölé
emelte.

Ekkor a tizenkét testőr s a három vadász elővette a tegzeit s a szinpad
másik szegletébe állva, a mi ő szerintök tehetett hatvan lépést:
elkezdett egyszerre nyílazni az alkirályfi felé. Az állt mozdulatlanul a
fehér deszkafal előtt. Mikor az ijászok felét ellőtték a nyílaiknak,
akkor az alkirályfi előlépett a deszkafaltól, s ime valamennyi kilőtt
nyíl mind ott maradt a deszkafalba furódva, s az ő alakjának a
körvonalait tüzködte körül. Így tudnak nyíllal lőni a leaotungi
emberkék.

Csia Csingi tapsolt a derék ijászoknak. A mandarinoknak azonban tiltja
az udvari etikett a császár jelenlétében a tetszésnyilvánitást. Nekik
mozdulatlanul kell maradniok, ha a kerék kiesik is.

Pedig Jeo Hui mandarinnak egy nagy dongó ült az orrára, s az ott nagyon
boszantóan viselte magát. Ámde a dongót elhajtani az orr hegyéről a
császár jelenlétében tiltják a szigorú udvari szabályok.

Észrevette azonban a kisebbik alkirályfi éles szeme azt a szörnyeteget a
mandarin orrán: nem kérdé szabad-e? hirtelen kezébe kapta a kézíját a
nyílvesszővel s egy pillanat alatt lelőtte a dongót a mandarin orráról s
akkor aztán a nyílvesszőnél fogva felvéve a lelőtt nagy vérszopót,
felmutatá azt a császárnak.

Csia Csinginek úgy megtetszett ez a tréfa, hogy hahotával kaczagta el
magát, s aztán a környezetének is jelt adott a kaczagásra: az udvari
etikett szabályai szerint ekkor bizony mindenkinek kötelessége lett
tehetsége szerint egyik fülétől a másikig terjedő röhejre buzdulni; a
miben magának Jeo Hui mandarinnak is részt kellett venni.

E tréfás jelenetre azonban ismét egy komolyabb, mondhatni tragikai
előadás következett.

Az alkirály egy jeladására a peczérek felvonták a kerekeken ide tolt
kalitkának a csapó rácsát s abból azonnal előszökött egy óriási fenevad.

Óriási fenevad a leaotungi emberkéknek, a neve aranymenyét, mivelhogy az
egy láb és két hüvelyk hosszú, elől négy éles foga van, a mivel egy
tyukot egy percz alatt meg tud ölni s ha a két hátulsó lábára feláll,
egy leaotungi emberkén annyira túlmagaslik, mint egy jegesmedve a
kamcsadál vadászon.

Ez a főfő ellenségük a leaotungiaknak. Az egyedül megszelidíthetetlen
fenevad. A mint azt a tigrisek és kopók megpillanták, egyszerre
elszabadultak a porázaikról s neki rohantak a félelmes szörnyetegnek
vakmerően.

Az aranymenyét azonban mancsainak egy-egy legyintésével jobbra-balra
dobálta az alkalmatlan állatokat. Az egyik tigrisnek olyan pofont adott,
hogy az vonítva kotródott a bokrok közé.

Ekkor aztán szembeszállt a fenevaddal hozzá méltó ellenfél, az alkirály
daliás utódja. Egyedül toppant eléje s dárdáját a dühös vadállat torkába
ütve balkézzel, jobbjával kirántá, háta mögött átnyulva, a kardját, s
azzal a jó éles pengével egy rendkívül ügyes csapást kanyarítva a
szörnyeteg alteste felé, azt a hasán elkezdve a torkáig végig hasítá, s
azután végkép legyűrve a vadállatot maga alá, a sarkával a nyakára
taposott s úgy ölte meg.

Csia Csingi jelt adott a környezetének a tapsolásra.

Részt vettek a tetszésnyilvánításban maguk a leaotungi népségek is: az
ijászok kiabáltak, a tánczosnők sikoltoztak, tigris, kutya üvöltött,
szamár ordított, ló nyerített, elefánt bömbölt, a kürtösök trombitáltak.

Az alkirály azonban egyet intett a nagy botjával s arra elhallgatott
mindenki.

Hátra volt a koronája az előadásnak.

Az alkirály trónja mellől alászállt a királyleány s illendőség szerint
egész a szinpad elejéig lépdelt.

Ott a cselédei levették a fejéről a fátyolt s a válláról a palástot s
ekkor ott állt a leaotungi herczegnő egész tündéri bűbájában.

Soha festő ilyen arczot nem álmodott! melynek zománczát a rózsaszirmok
utol nem érik; szemeinél a zafirok tűze elenyészik, szőke,
aranycsillogású haja, mint egy palást omlik végig rajta. Termete olyan
mint a «milling»-eké: a kik ép ilyen parányiak, ilyen finomak, éjjel a
füben tánczolnak s karéjuk után zöldebb lesz a pázsit, a mit a lábuk
hegye megérintett.

A kis tündér énekelni kezdett. De az sem emberi dal volt, hanem fülemüle
ének, pacsirta csicsergés, aeol hárfa zendülése; olyan ábrándos, olyan
túlvilági, hogy a ki azt hallja, a szive megfájdul bele.

Csia Csingi elfelejtkezett császár voltáról s trónjáról leszökve,
odarohant a szinpadhoz, s térdre omolt, hogy az énekes tündérnek
egyenesen a szemébe nézhessen.

– Ki vagy te? Mi vagy te? Hogy engem így el tudsz bájolni? Álmodtam én
már te felőled sokszor. Mindég ilyen kicsinynek láttalak. Azt hittem,
távol vagy. A messzeség tesz kicsinynyé. Hát nem tudsz közel jönni
hozzám? Szeress engem! S e szóval odadobta eléje császári pálczáját.

A parányi tündér pihegve állt a nagy hatalmas császár előtt, ki térden
csúszott eléje; s kezeit arcza elé takarta.

A daliás alkirályfi pedig délczegen lépett oda a huga mellé s
érczhangon, minő egy órának az ütése, mondá Csia Csinginek:

– Császár, te legnagyobb vagy a nagyok között; de a leaotungi leányok
csak magukhoz hasonlót szeretnek.

– Ettől én megbolondulok, – mondá Csia Csingi.

Jeo Hui mandarin látva, hogy ez a tréfa nagyon megzavarja az ifjú
császár kedélyét, sietett a saját maga által kigondolt végjelenetet
szinre hozni. Hirtelen előhuzott egy eldugva tartott kosárból egy nagy,
hatalmas kakast, s azt odadobta a szinpadra a leaotungi emberkék
csoportja közé.

A harczias természetű szárnyas állat, mely több kakas viadalból
pályadíjnyertesűl jött már elő, a szinpadra dobatva, megcsapkodta a
szárnyaival az oldalait, egyet rázott a veres taraján, szakállán s azzal
kinyújtva a nyakát, elkiáltá a félelmetes harczi riadót: «kukurikú!»

Erre a rémordításra nosza kereket oldott az egész hadsereg. Ijászok,
vadászok egymás hegyin hátán szaladtak a szinfalak közé. Az elefánt
megrökönyödve hátrált a trón felé s feldönté az öreg alkirályt
karszékestül; a szép királyleány pedig akkorát sikoltva, mint egy
feketerigó, egy szökéssel leugrott a szinpadról, a császárnak az ölébe s
ott elbujt annak a palástja ujjába.

Jeo Hui mandarin gonosz mosolygással mutatott a szétriadt hadra, a
melyet egy kakas így megfutamított.

Ámde még korán volt az ármánynak diadalhahotát kezdeni.

A dalia nem futott el, miként a többiek. Az ott maradt. S a mint a
berzenkedő kakast közelítni látta maga felé, hirtelen felkapta a Csia
Csingi eldobott pálczáját két kézzel (olyan az, mintha magunk forma
ember egy fenyőszálat emelne kezébe) s ezzel a pálczával olyat húzott a
szemtelen kakasnak a fejére, hogy az azt kiáltotta: «ugrik az okosabb!»
s azzal hátat adott.

Erre pedig az elefánt is vérszemet kapott s felemelt ormánynyal rohant
neki a kakasnak s mielőtt az a szinpadról elmenekülhetett volna,
megkapta az orrmányával a farkát, kitépett belőle egy tollat s azt hozta
vissza nagy diadallal. Gyönyörű egy látvány! Egy elefánt egy kakastollal
az orrmányában!

A diadalmas hős pedig visszanyujtá a császárnak a pálczáját, melylyel a
kakast elkergette.

– Ez felségsértés! – hebegé Jeo Hui. Kakast ütni a császári pálczával.

– Ne szólj, – mondá Csia Csingi; bár ilyen katonáim volnának, mint ez a
máknyi makk ember!

Az az apró tündér pedig ott ült a császár tenyerében, két karjával a
kézcsuklóját átölelve. Úgy elfért abban a császári tenyérben, mint
Brahma isten a lótuszvirág kelyhében. Érezte a szivét dobogni, a hogy
érzi az ember egy elfogott madárnál, a mit a kezébe szorít, annak a
parányi szivlüktetését. A másik kezével egészen eltakarhatta. Az övé
volt egészen. És még sem volt az övé. Ő egy óriás, az meg egy parány.

Csia Csingi lehúzta az ujjáról a gyűrűjét, azzal a szivárványszóró
drágakővel a közepén. Jegygyűrűnek nem húzhatta a szép ara ujjára, de a
fejére tehette – koronának.

Aztán megcsókolta a fejét, a hogy megcsókolunk egy fülemülét, mikor
szabadon akarjuk ereszteni s visszatette daliás bátyja karjai közé.

Ekkorra a többiek is odasereglettek az öreg alkirálylyal együtt.

– Mi jót adhatok nektek? – kérdé a császár az alkirálytól.

– Semmit, – mondá az öreg. A mi nekünk van, az neked nem jó; a mi neked
van, az nekünk nem való. Vitess bennünket a mi szép világunkba vissza.
Ott van a mi boldogságunk.

– És így az én Leaotung tartományom számomra örökre elveszett?

– Nem veszett el, mert élni fog nálad abban a tudatban, hogy van a nagy
«mennyei bírodalomban» egy darab föld, a melyen boldog emberek laknak. S
ilyen emberek fognak lakni az egész földön tízezer esztendő mulva.

A császár visszavitette az egész parányi csapatot a Vu-völgyébe, a
honnan hegyalatti alagútjukon előjöttek. Mandarinjainak pedig
megparancsolá, hogy a leaotungi emberkékről senkinek se szóljanak, a
felirt történetet a császáron kívül senkinek meg ne mutassák. A mit
láttak és hallottak, mélyen elfelejtsék.

Csak ő maga nem tudta azt elfelejteni soha. Azt a bűbájos tündéralakot,
a kit megálmodott, a kit aztán kezében tartott s a ki mikor igaz volt,
akkor is csak álom volt.

Csia Csingi császár soha sem vett feleséget.



MIRE KELL A FŰMAG.

– Kérek ezért a piczuláért fűmagot, – mondja egy gyászruhába öltözött
asszony, a boltba belépve.

– Minek magának az a fűmag? – kérdi a boltos.

– Elvetem, hogy kikeljen.

– Hová veti el? Van magának kertje?

– Igenis: nincs kertem. Zsellérházban lakom; annak az udvarán pedig
magától is nő fű elég; de még laboda is, aztán meg kutyakapor.

– Hát akkor minek magának egy piczula ára fűmag?

– Hát tetszik tudni, szegény özvegyasszony vagyok. Mult héten halt meg
az uram, Isten nyugtassa meg szegényt.

– Ismertem. Kalapos volt.

– Nagyon jó ember volt: szerette a krumplit.

– Mikor már pálinkának volt kifőzve.

– Igenis, úgy szerette. Még most is szeretné, ha meg nem halt volna. De
hát meg kellett neki kóstolni a keserű halált s engemet itt hagyni
szomorú özvegységre. Már most ki csinál kalapot az egész falunak?

– Jó az Isten, majd gondoskodik róla.

– Már gondoskodott is. Itt van egy kalapos legény a városból, a ki a
megboldogultamnak a hátrahagyott szerszámait megvenné; mert hát sok
szerszám kell a kalapossághoz; – de hát nincs szegénykének pénze; – hát
aztán azt gondolta ki, hogy elvesz engem feleségül; akkor aztán a
szerszámot is megkapja.

– No hát csak fel kell neki csapni izibe.

– A bizony! De a szegény megboldogultam (most is könybe lábad a szemem,
mikor rágondolok) a halálos órájában esküszavamat vette, hogy ha ő
meghalálozik, én addig férjhez nem megyek, a míg az ő sirján ki nem
zöldül a fű.

– Ahá! Értem. Hát arra kell a fűmag? Hát csak azért kérdtem, mert oda
négy krajczár ára is elég lesz.

– No lám, milyen jó, ha az ember a baját elmondja valami jó embernek.
Már most megmarad hat krajczár s ez épen jó lesz.

– Egy kis papramorgóra a vőlegénynek.

– Igenis. Azt akartam mondani. Köszönöm a jó tanácsot. Az Isten áldja
meg jártában-keltében, még az unokáinak az unokáit is: a miért a szegény
özvegy asszonyok sorsát ilyen igazán szivén hordozza.



A MUMIA ÉS A GÓLYA.

Seconchis király volt a leghírhedettebb hadvezető az egyptomi Faraók
között. Ő győzte le Juda királyát Rehabeámot, s Jeruzsálemet is bevette
ostrommal. E diadalmas hadjáratának emléke meg van örökítve a karnaki
templom déli oldalán levő képes feliratban.

A hatalmas király minden módon gondoskodott a halhatatlanságáról, a mi
csak emberi tudománynak és hatalomnak megadatott.

Volt egy nagy bölcseségű főpapja, a kinek a tudománya mindenre
kiterjedt, a mi csak a földön és a föld alatt, a vizekben és a
csillagokban lakik. Damastes volt a nagy mágusz neve.

Ez építteté a nagy Faraó parancsára a fölséges karnaki mauzeolumot, mely
Seconchis síremlékének volt szánva.

Mikor elkészült a nagy remekmű, Seconchis király körül vezetteté magát a
főmáguszszal jövendő sírpalotájában. Magához a sírbolthoz a templomból
egy útvesztő vezetett, melyben csak egy aranylapra vésett tervrajz
nyomán lehetett magának a tudósnak is eligazodni. A labyrinth közepén
volt maga a sziklába vágott krypta, s annak a fenekén a kő sarcophag,
mely négy sphinx hátán nyugodott; s azokhoz három lépcső vezetett föl,
egyik rézből, másik ónból, harmadik tömör ezüstből.

A sarcophag fejénél pedig ült egy óriásvitéz, aranyozott bronzból
készítve, a ki egy titkos gépezet által mozgásba hozatott, ha valaki a
három lépcsőfokon fölhágott a sarcophágig.

A sarcophag tetejére volt írva hieroglyphokban e nagy mondás:

«A halhatatlan Seconchis király itt él, míg a világ tart.»

– Magyarázd meg, bölcs, mondá a király, hogyan él az, a ki meghalt?

– Közönséges ember él az állatokban, madarakban, a mikbe lelke
átköltözik, miután a teste porrá lett. De a királyok teste nem változik
porrá, azt bebalzsamozzák, kősírba elrejtik: és így a lelkük is ott
marad velük: s ott virraszt fölöttük, míg letelik három ezer év s akkor
lélek és test ismét egyesül.

– De akkor az én lelkem nagyon szomorú lesz ebben az örök sötétségben.

– Gondoskodtam róla, hogy holta után is királyi dicsőség legyen a
lelkeddel. Koporsód fejénél fog állni az örök lámpa: a soha ki nem alvó
fény, s ennek a világosságánál szemlélheti a lelked a sírbolt falára
felirt szakaszait dicső uralkodásodnak. Egy holdnegyed telik bele, míg
egy oldalt végig olvas. Eként számlálhatja még a sír örök éjszakájában
is a századokat és az ezredeket a saját dicsősége korszakainak
klepsidráján.

Seconchis királynak fölöttébb tetszett ez a kilátás az örök életre. Ez
igazán királynak való másvilág!

– Ismeri valaki rajtad kívül az örök lámpának titkát?

– Senki. Meggyújtani is egyedül én tudom.

– Bizonyos vagy-e arról, hogy engemet itt e sírteremben nem fognak
háborgatni?

– Gondoskodtam róla. Az idevezető labyrinthok bejárata a te
eltakarításod után úgy be lesz falazva, hogy azt semmi jel el nem
árulja. De jobban, mint a titok, megőrzi nyugalmadat az igazság, a mi
templomod homlokzatára lesz felirva: «Itt él örökké a halhatatlan
Seconchis király, ki minden kincseit kiosztá a szegények között, magával
nem vitt a sírba egyéb kincset, mint tetteinek ragyogását.»

– Nagyon jól van, mondá a Faraó. Hát saját magadról hogyan gondoskodtál,
a túlvilágot illetőleg, bölcs Damastes?

– Az én testem meg fog térni a porhoz, melyből vétetett; a lelkem pedig
átköltözik egy gólyába s annak ivadékain keresztül fog élni, a míg a
földön vizek és mocsarak lesznek.

– S te megnyugszol ebben a sorsban?

– Nem kívánhatok Izistől jobbat. A gólya szentelt állat, melyet minden
nép megbecsül. A gólyát soha vadász nyíla, aethíop parittyája el nem
ejti: sem keselyü meg nem öli. Barátja az emberi nemnek. Fészkét a házak
tetejére rakja. Bejárja az egész világot a gyöngytermő Hyperboraeoktól
az Atlas hegyen túl levő Boldog-szigetekig. A gólyában lélek lakik, mely
az időket előre látja és a multakra visszaemlékezik. A gólya a madárrá
vált bölcsesség.

– S mikor következik el az én halálom? kérdezé Faraó a bölcstől.

– Kérdezted. Megmondom. Megkérdezém felőle a csillagokat. Azt mondják,
Seconchis király meghal, még ez évben, midőn a nap a rákfordulóba lép s
elsötétedik.

– Tehát a legközelebbi napfogyatkozáskor.

– Annak is pedig a kezdetén. A teljes elsötétedést már nem fogod
megérni.

Ez a jóslat sehogysem tetszett a Faraónak.

Megrázta a fejét, hogy csakúgy csilingelt a koronájáról lecsüggő sok
aranyláncz s bosszúsan ütött a földre királyi pálczájával, mely épen
olyan hosszú volt, mint ő maga s fejül egy nap volt rajta. Hiszen még
egészen jó erőben, élte virágában volt. Semmi baját sem érezte.

– S mikor fogsz te meghalni, bölcs Damastes?

– Én pedig a csillagok beszéde szerint, elvégzem e testben való életemet
annak a napnak az estéjén, a midőn tégedet eltemetnek, midőn feljön a
hold: de annak is csak a felső szarvát fogom meglátni, az egész sarlóját
már nem ezekkel a szemekkel.

Ez a jóslat nagyon elkomorítá a Faraót. Még senkinek sem mondta szóval,
sem írásban ki nem adta, de már a lelkében el volt határozva, hogy
halála után, a mint a sír-templom bejárata be lesz falazva, mindazokat a
kőmüveseket leöljék, a kik azt a munkát elvégezték, s utoljára magát a
főmáguszt is megfojtsák, a ki egyedül tudja a labirinth titkát.

És ezt a gondolatokban rejtegetett titkot leolvasta a mágusz a
csillagokból.

E naptól fogva még gyanakodóbb lett a király a környezetére, mint addig
volt. A végzetes napon, midőn a nap a rák fordítóba ér, s melyet
valamennyi csillagjós napfogyatkozással jelzett előre, a király
felhágott a palotája tetejére – egyedül. Senkit, még egy feleséget sem
engedett magához közelíteni. Azon a napon sem ételt, sem italt meg nem
ízlelt: nehogy megmérgezzék.

És aztán nehogy úgy járjon, mint az a király, a ki úgy halt meg, hogy
egy halászsas a magasból egy tekenős békát ejtett a fejére: egy ércz
mennyezet alá vette be magát. Igy aztán kellőképen meg lévén védelmezve
az égiek és földiek ellen, azt hivé, hogy fittyet hányhat a halálnak és
a csillagoknak.

E nagy egyedűllétben, a palota magasán ülve, hallgatá az utczákra
felgyült nép moraját. A napsötétedés kezdetén jajgatással, dobveréssel
igyekezett a nép segítségére jönni a sötét ellenséggel küzdő «Ptah»
napistennek. Fújták a tülköket minden templom tetején a papok, s a
harczosok nyílzáport lövöldöztek az ég felé. A nap azért csak folytatta
az elsötétülést. Már a féltányérja elfogyott.

Seconchis király egy nagy zöld üvegdarabon keresztül nézte e
félelmetidéző tüneményt; s az járt az eszében, hogy a csillagjóslat
szerint neki csak az elejét szabad ennek élve meglátni. Pedig már a
közepén is túl járt. Vagy a csillagok hazudtak, vagy a bölcs!

A mint így bámul a magasba, a félszemét összehunyorítva s annál fogva a
száját eltátva, egyszer csak berepül a száján egy scarabaeus, az
egyptomiak szent bogara s a torkába tévedve, nehány percz alatt
megfojtja a királyt.

Mire a nap teljesen elsötétült, Seconchis király szemére is ráborult az
örök sötétség.

És azután a bölcs Damastest is utolérte az a végzet, a mit magának a
csillagok áspektusaiból megjósolt. Hét napig tartottak a temetési
szertartások: azokban ő volt a főfő rendező. Midőn pedig a király teste
be volt balzsamozva, s nagy parádéval a sírtemplom üregében elhelyezve,
Damastes még sajátkezűleg pingálta a sírüreg falára felrajzolt
élettörténethez a király halálának történetét is: azután meggyújtá az
örök lámpát, s elhagyva a sírboltot, az építőkkel úgy elrejteté a
labyrinth bejáratát, hogy azt megtalálni nem lehetett. Épen este lett,
mikor elkészültek vele. A hold szarva épen akkor merült fel a Nilus-ár
kék tükréből. Ekkor a katonák egy jeladásra megrohanták a templomból
kijövő kőmüveseket, s azokat mind egy lábig lekaszabolták; Damastest
pedig, a kinek papi rangjánál fogva nem volt szabad vérét ontani,
megfojták a templom küszöbén.

Ez történt, Krisztus születése előtt 883 esztendővel.

És ettől az időtől fogva ült vala a dicső Seconchis királynak a lelke az
ő múmiaképen fentartott teste mellett a karnaki fényes templom rejtett
sírboltjában, várva a harmadik ezer évnek a beteltét, a mikor ismét
minden megdicsőült lélek visszanyeri e földi alakját, és az azzal együtt
járt világi méltóságát. S ugyan ilyen rendeltetéssel vándorolt a bölcs
Damastesnek a lelke egyik gólya nemzedékből a másikba, számítva az
évszázadok lefolyását az óegyptomi kanikulai év nyomán, mely
tudvalevőleg 1460 esztendő alatt tesz 1459 esztendőt a mi mostani
kalendáriumunk szerint.

Seconchis Faraó lelkének egészen rangjához illő élvezet volt a sírbolt
négy faláról leolvasni a világi életében elkövetett nagy tetteinek
leirását.

Hogy hódította meg Judeát, hogy rombolta le Jeruzsálem falait.

Hogy tisztította meg Mizráim földét a Hikszoszok hadától.

Hogy vezetett hajóhadat Tyrus és Szidon ellen: – hogy törte össze a
pogányok bálványait.

Ellenben hogy építé fel Hathor templomát, a szerelem istenasszonyáét, s
hogyan nyert ezért jutalmul háromszázhatvanöt feleséget.

Hogyan rendelé el a csillagok járásának szabályozását.

Hány szűzet áldoztatott meg a Nilusnak.

Miként szabadítá ki ősapjának Necherochisnak a lelkét a rossz isten
Typhon bilincsei közül.

Hogy ásatott új tavat a sivatag közepén, melyet a Nilus vizével
töltetett meg.

Hogy épített új várost az új tó partján.

Hogy írtotta ki az eretnekeket, a kik az egyptomi istenek helyébe az
egyetlen Napistent akarták felemelni.

Hogy kényszerítette a Gózen földén lakó zsidó népet a nagy csatorna
ásására, melynek a veres tengerig kellett volna menni.

Hogy találták ki ő alatta a máguszok az örökké égő lámpát: a
kovácsolható üveget, a kék színű ezüstöt és a korinthi érczet.

Hanem aztán mikor végére ért az élettörténetnek a lélek, a mit Seconchis
halála után rajzolt a falra a bölcs Damastes, akkor mindig elfutotta a
méreg. Kénytelen volt összeveszni a múmiájával.

«Ez már gyalázat! Ilyen nevetségesen végezni! Hát nem tudtad befogni a
szádat, mikor a napba bámultál? Megöletni egy cserebogár által! egy
Faraónak!»

A múmia védte magát.

«Te voltál a hibás. Én aludtam szépen ebéd után. Te költöttél fel: te
biztattál, hogy menjek fel a palotám tetejére s onnan nézzem a
napfogyatkozást. Hát kellett ez nekem?»

A lélek még jobban lamentált.

«Oh, micsoda nagy hiba volt! Otthagyni háromszázhatvanöt feleséget!»

A múmia dörmögött.

«Az én bajom az, nem a tied! Te ugyan keveset bajlódtál velük. Már most
a mi megvan, megvan. Azon a pap sem segít. Hány az óra? Kétezer
esztendő? Akkor még messze a hajnal. Hagyj alunnom; s ne költs fel
minden százesztendős pillanatban!»

«Te könnyen beszélsz, mert átaluszod az éjszakát; de én nekem itt kell
olvasnom a te nagy tetteid leírását ezer esztendőkig. Serapis úgy
segéljen, úgy meguntam már ezt a dicsőséget, hogy nem bánnám, ha
kidobálnának innen.»

… No ha csak ez a kivánsága volt Seconchis Faraó lelkének, akkor ezt
nagyon hamar beteljesíté – Serapis.

Történt pedig egy napon, hogy holmi pákosztos fellah gyermekek a Nilus
partján egy jámbor békászó gólyát kőhajításokkal megsebesítének, úgy,
hogy az ártatlan állat, a félszárnyán megbénítva, nem tudott az üldöző
kölykek elől megmenekülni. Meglátta ezt egy, a rizsföldön dolgozó
fellah, s védelmére kelt a zaklatott szárnyasnak, a ficzkókat
szétkergetve, s a megsebhedt madarat hazavitte a kunyhójába; ott bekente
a zúzott szárnyát agyaggal; a mitől az meggyógyult.

A pártul fogott gólya ettől fogva hűséges követője maradt a fellahnak,
eljárt vele a rizsföldre gyomlálni. Összeszedte a kártékony bogarakat és
csigákat, a mik a rizst pusztítják, s nem egy mérges kigyót kapott el
futtában, mely készülőben volt a fellah bokáját megharapni.

A jámbor fellah egészen a családjához tartozónak tekinté már a gólyát.

Nagyon szegény ördög volt pedig a fellah: alig volt neki betevő falatja,
a mit a magzatjaival megoszszon. A rizsföld egy gazdag mameluké volt, a
kinek robotban dolgozott. Az egész öltözete állt egy darab
gyapotkendőből, a mit a csípője körül csavart. Még azt is levetette,
mikor odakünn a mezőn dolgozott, hogy ne kopjék.

Egyszer a gólya, a mint a fellah gazdája a rizs közűl szedegeté a
vizi-borsot, felkapta az orrába ezt a ledobott utolsó testtakaró leplet
s kezdett vele világgá repülni.

A szegény fellah megijedt. Ez volt az utolsó jelmeze, a melyben emberek
előtt megjelenhetett. Elkezdett utána szaladni a hütlen rabló madárnak.

Az pedig egyre csalogatta őt maga után, le-leszállva és bevárva, mig
útóléri, mig végre eljutott a karnaki királytemplomig.

Hajh bizony a pompás templomot azóta nagyon megrongálták a pogány
hódítók s a földindulások. Csak egy homlokzata áll még. A falai
össze-vissza düledezve: egyik nagy koczkakő a másik fölött.

A gólya leszállt e romokra s a fellah takaróját bedugta egy ilyen nagy
kő alá.

A fellah megjegyezte magának a követ s rátalálva, a magával hozott
doronggal addig emelgeté, mig kimozdította a helyéből.

Ott azonban nemcsak az elhozott nyakravalóját találta meg, hanem
azonkivül a kőkoczka alá elrejtve egy arany táblát is, mely tele volt
karczolva mindenféle ákombákommal.

Nagyon megörült ennek a fellah, s az arany táblát eldugva a kötényébe,
hazavitte a kunyhójába.

Ott azután várt addig, a mig egyszer megérkezének teveháton azok a
vereshajú idegenek, a kik a hires romokat látogatni szokták.

Azok közül kiszemelve a legokosabbnak látszót, megmutatá neki a fellah a
talált arany táblát, azt kérdezve, hogy mit ád érte?

A vereshajú idegen nem mutatott semmi különös örömet; csak annyit
mondott a fellahnak, hogy ád neki annyi pénzt, a mennyiért azt az egész
rizsföldet, a mit eddig robotban mívelt, örökáron megveheti: azonfelül
még négy tevét, meg száz birkát.

Ekként a szegény fellaht egészen boldoggá tette a pártul fogott
gólyamadár.

Ez a tábla volt a Seconchis király sírjához vezető labirinthnak az
útmutatója.

A vereshajú idegen aztán engedelmet kért az egyptomi alkirálytól, hogy a
karnaki templomot felkutathassa, Seconchis király sírját keresve. Ez meg
lett neki adatva, azzal a kikötéssel, hogy a mi kincseket fel fog
fedezni, azoknak a súly szerinti becsét a kormánynak ki fogja fizetni.
Az idegen régiségbúvár elfogadta a föltételt s aztán hozzáfogott a
környék lakosságának segítségével a karnaki romok széttakarításához.
Kitartó munka után rátalálának a labyrinth bejáratára. Innen aztán
eligazítá a kutatókat az arany lapra felvésett tervrajza az útvesztőnek.

Az idegen tudós maga bandukolt elől a tekervényes alvilági úton. Egyszer
csak derengő fény támadt előtte. Ott találta magát a nagy Faraó
sírüregében. A derengő fény az örök lámpából sugárzott elő. Az már épen
kétezer év óta világít ottan.

Rejtélyes tünemény! melyhez hasonlót a mi víllanyvilágításos korunk sem
bír felmutatni. Mi lehet az a világító anyag, mely kétezer éven át magát
fel nem emésztette?

A régiségbúvár mohó tudnivágyással rohant a sarcophag fejénél pislogó
lámpa felé. Azonban, a mint az első lépcsőre tevé a lábát, a bronz óriás
alakja egyszerre fölegyenesült ülő helyzetéből.

A tudós a második lépcsőre is föllépett.

Akkor a bronz alak a feje fölé emelte a jobbját, az öklében szorított
pallossal.

A tudóst ez sem ijeszté meg. Rálépett a harmadik lépcsőre is. Ekkor a
réz lovag a pallossal lesújtott a sarcophag fejénél lobogó örök
szövétnekre s azt darabokra törte. És ezzel az évezredek titka örökre el
lett temetve.

Azonban, ha az örök lámpa elveszett is, (a mi külömben is nagy csapás
lett volna minden lámpagyárosra és az egész petroleum termelésre nézve:
jó, hogy a rézlovag semmivé tette!) megmaradtak a nagybecsű
felfedezések: a Seconchis sarcophagja, benne a bebalzsamozott királyi
hullával és a bronz lovag mechanikai alakja.

Ez utóbbiért az egyptomi kormány képviselője a felfedező angol tudóstól
százezer piaszter egyenértéket követelt. Később azonban, midőn a bronz
szobron észlelhető zöld rozsdafoltokból meggyőződött, hogy ez nem
aranyból, hanem rézből készült: leszállt a követelésével tízezer
piaszterig.

Az angol tudós ezt is sokalta, s le akart alkudni belőle.

Az egyptomi aztán egyet fordított a dolgon.

– Tudja mit? Adja meg a bronz vitézért a tízezer piasztert s én aztán
ráadásul átengedem ezt a mumiát!

Az angol kezet adott rá.

Ez tőrdöfés volt Seconchis király mumiájának.

Ráadásul adatni egy bronz androidára! Egy gépemberre egy Faraót! Ez
halálos sérelem.

Az alkú megköttetett. Seconchis király mumiáját kiemelték a
sarcophagból; felvitték a napvilágra, s aztán felkötötték egy teve
púpjára. A lelkének is vele kellett költözni.

A templom szegletkövén kelepelt egy gólyamadár, féllábán pihenve. A
lélek ráismert: «Óh, Damastes, mért tetted ezt velem?»

Most már nem fogja többé olvasni hőstetteinek krónikáit.

Ez még csak kis baj volt. Jött a nagyobb.

Mikor a karaván megérkezett a nilusi tó csatornájához, ott megállították
a vámnál, azt kérdezve, hogy mit visznek? Mondták, hogy egy halottnak a
mumiáját.

Azok pedig vakbuzgó æthiopiak valának, a kik már felvették a keresztyén
hitet.

– Akkor mi keresztül nem eresztünk benneteket a hidon, mert ha egy
halottat átvisznek a határunkon, minket abban az esztendőben mind
elpusztít a sáskajárás.

Az angol tudós azonban ismerte jól a maga embereit. Azt mondá nekik:

– Halljátok, atyámfiai az Úrban! Ez nem holmi közönséges halott, hanem a
megdicsőült Szent Habakuk prófétának a reliquiája. A hol azt keresztül
viszik, ott két aratás lesz egy esztendőben.

Ezzel aztán meg volt véve a szíve a zúgolódóknak; mind leborulának a
földre a szállított mumia előtt, s egyhangúan rebegék: «óh Szent
Habakuk, könyörögj érettünk!»

De annál dűhösebb lett Seconchis király lelke e szóra. A haját tépte
haragjában.

«Engem Habakuk prófétának adni ki! A ki a Juda népét rabigába hajtám, a
ki Jeruzsálemet elpusztítottam, s a foglyaival vályogot vettettem! S
most én legyek az ő Habakuk prófétájuk! Oh, Damastes, mért tetted ezt
velem?»

A gólyamadár ott állt a hid párkányán s a hosszú orrát eldugta a szárnya
alá. Ráért pihenni. A királyt ellenben vitték odább. És aztán
szállították úttalan pusztákon keresztűl, a nép üdvkiáltásai mellett:
«Hosanna a nagy Habakuknak!»

Seconchis majd megpukkadt mérgében: «Én! Habakuk!»

Dehát ez még mind hagyján.

A mint azonban az angol tudósok a karnaki sírlelet kincseivel
megérkezének az alexandriai kikötőbe, s ott azokat hajóra készültek
szállítani, előbb az egyptomi révhatóság előtt be kellett mutatniok a
szállítmányukat, szabályszerinti megvámoltatás végett.

A rézlovag könnyen átment. Azt beirták az ócska réz rovatba.

A midőn azonban a Seconchis mumiájára került a sor: a vámhivatalnok azt
kérdezé, hát ez mi a csoda?

Mondták neki, hogy «mumia».

Kereste a vámlajstromban: «mumia? mumia?» Ilyen nem fordul elő sehol.

– No hát «aszalt király!»

Annak sem volt semmi száma a hosszú katalogusban.

Pedig vámot kell érte fizetni okvetetlen! A nélkül bé nem eresztik a
hajóba.

Végre a vámhivatal főnöke, az angol tudós erszényének segítségével
kisütött valamit. Beirták Seconchis király mumiáját a «szárított halak»
rovatába.

Seconchis lelke a fogait csikorgatta dühében! Hogy ő, a hatalmas Faraója
a 24-ik dynastiának: Palæstina meghódítója, Abessinia leverője, három
világrész hőse, a karnaki templom s a philæi pyramis építője, a kinek
szavától Judea reszketett, a kinek Tyrus adót fizetett, a kinek halálára
a nap is elfeketült, most mint «szárított hal» utazik a tengereken
keresztül, a világon kivül eső, a Ptolomæusok mappáin fel nem található
krétapartú ködös szigetig! s ott fogják mutogatni a szájtátó kelta
nemzetnek, tubákos orrú rokkant harczosok, indus bálványok társaságában:
fél drachma belépti díj mellett.

Óh, Damastes, mért tetted ezt velem!

A gólya épen akkor repült el az indulni kész hajó felett, egy tekergő
kigyót czepelve a hosszú csörrében, a mit a fiainak vitt haza.

Hát melyiknek volt jobb dolga?



ARAB TRÉFA.

Gazellát lőtt egy arab vadász s azzal megajándékozta a molláht.

A mollah pompás tokányt csínáltatott a gazellából, s annak a lakomájára
meghivta az ajándékozó vadászt.

Másnap odajön hozzá egy másik arab.

– Én vagyok az öcscse annak a vadásznak, a ki neked azt a gazellát
küldte.

A mollah azt is ott marasztá, s megvendégelé a gazellahúsból.

Harmadnap megint jön egy arab.

– Én vagyok a sógora ama vadász öcscsének, a ki te neked azt a gazellát
küldte.

Még annak is jutott a maradékból.

Negyednap megint beállít a mollah sátorába egy arab ezzel a szóval:

– Én vagyok a pajtása ama vadász öcscse sógorának, a ki neked azt a
gazellát küldte.

Már ekkor nem volt a gazellából más, csak a csontja. A mollah abból
főzetett a vendégének levest.

– Hallod-e te mollah! mond a vendég, a mint belekóstol a lélöttybe: «ez
átkozott rossz leves!»

– Rossz e? Pedig látod, ez a jó barátja annak a gazellatokány sógora
öcscsének, a mivel én a vadászt jól tartottam.



A KIRÁLYLEÁNY BABÁI.

Volt egyszer egy kis királyleány, a ki már olyan nagy volt, hogy
babákkal játszott.

A papája is, a mamája is nagyon szerette a kis királyleányt, azután meg
a nagybátyák és a nagynénék is. Jöttek oda látogatóba királyok,
herczegek, s azok mind hoztak a kis királyleánynak szebbnél szebb
babákat.

Volt azok között szőkehajú, feketehajú tündérleány drága öltözetekben;
tyroli parasztleány, sarkantyus nyalka huszár, tarka bohócz, doboló nyul
és a nélkülözhetetlen hosszú őszszakállú Mikulás s mindenféle népies
alakok.

De mind ez a sok szép baba nem volt képes a kis királyleány tetszését
megnyerni. Miért, hogy ezek olyan ostobák? csak úgy néznek egymás
szemébe s azt sem mondják egymásnak, hogy «jó reggelt!»

Sokkal jobban tetszettek a kis királyleánynak a tyukok odakinn a nyári
palota majorságában; voltak ottan hófehérek, gatyás lábbal s akkora
tollbóbítával a fejükön, mint egy udvari csendőr sisakja; azután meg
tiszta feketék, vérpiros taréjjal a fejükön; s azok mind olyan kecsesen
tudtak mozogni, lépegetni, a szárnyukat rázni; közben egymással
beszélgettek, s a mit az egyik mondott, azt a másik megértette; ha
egyszer a kakas valami gyanus madarat meglátott fenn a magas levegőben,
elkiáltotta magát, s arra valamennyi csirke futott az anyja szárnyai
alá, a ki azokat szépen betakarta.

A kis királyleánynak volt dajkája is, meg nevelőnője is, a kik őt
mindenüvé kisérték.

– Miért van az, kérdezé a kis királyleány, hogy a tyukok beszélnek és
mozognak, a babák pedig se nem beszélnek, se nem mozognak?

A dajka nem tudott rá mit felelni.

Azután megkérdezte a nevelőnőtől. A frajla épen annyit tudott erről a
dologról, mint a dajka.

Végre aztán a mamájától kérdezte meg a kis királyleány.

Miért tudnak a tyúkok mozogni és beszélni, a babák pedig nem tudnak?

A mamája aztán meg tudott neki erre felelni.

– Azért, mert az istenke úgy rendelte, hogy a tyúkoknak legyen élete, a
babáknak pedig ne legyen.

A kis királyleány megértette ezt a magyarázatot, mert igen eszes gyermek
volt; már a negyedik évében járt; de azért, hogy megértette, épen nem
nyugodott meg benne.

Egyszer, mikor ép a tyúkok udvarában járt a kis királyleány a dajkájával
meg a nevelőnőjével, megfigyelte, hogy a majorosné egy kosárba tojásokat
helyez el s azokra egy tyúkot ráültet.

– Miért ül ez a tyúk a tojásokra? kérdezé a kis királyleány a
dajkájától.

A dajka tudott volna rá felelni, de nem mert.

Azután a nevelőnőhöz intézte a kérdést.

Az mert volna rá felelni, de nem tudott.

A majorosné meghallotta a kis királyleány kérdezősködését s hiába
integettek neki a dajka meg a frajla, nagy hirtelen felfedezte a nagy
titkot.

– Hát most ez a tyúk kikölti a tojásokat s lesz belőlük kis csibe.

Azonnal ki is hozott a tyúkketreczből egy másik kosarat, a rajta ülő
kotlóval, a melyben már épen kikelő félben voltak a kis csirkék; egy
ártatlanka épen akkor bújt ki az anyja szárnya alól, a fél tojáshéj még
a hátán volt, másik felében meg benne ült, a szája pedig már mondta,
hogy «pip, pip». Olyan kedveske volt.

A kis királyleánynak ez nagyon megnyerte a tetszését, kivált mikor a
kezébe vehetett egyet azok közül a maszületett, sárga selyemtollú
állatkák közül, a mik még tegnap egy fehér tojáshéjban laktak.

– Most tudok már mindent, mondá magában; de el tudta hallgatni, a mit
gondolt. Nem kell mindent az orrára kötni a dajkának.

Hanem aztán este, mikor lefeküdt, odahozatta az ágyához valamennyi
babáját; azokat odarakta a vánkosa alá és úgy tette a vánkosra a fejét.
Meg volt győződve felőle, hogy a babák is életre fognak kelni ily módon.

És hát csakugyan beteljesült a számítása. A mint a babák átmelegedtek,
elkezdték a fejüket kidugni a vánkos alól, majd meg kibujkáltak egymás
után.

Legelőször a feketehajú kelt életre, azzal a piros bolero ruhával;
megrázta magát, hogy csak úgy csilingelt az a sok csengetyű a
rokolyáján. Azután a szőke hajú támadt elő a hosszú uszályos égszínkék
selyem ruhában. A míg egymást meg nem látták, addig nagyon tetszelgők
voltak, hanem a mint összetalálkoztak, egyszerre mind a kettő sírva
fakadt s szaladt a mamájához.

Az természetesen a kis királykisasszony volt.

– Nekem olyan szőke haj kell, mint a másiknak! mondá a barna.

– Nekem olyan fekete haj kell, mint ennek itt! sipogott a szőke.

– Én is olyan kék ruhát akarok, a milyen a nénémnek van.

– Nekem meg olyan piros kell, mint a nénémen van.

– Micsoda néném? Te vagy a néném! Én a fiatalabb. Ezen aztán majd hajba
kaptak.

«Jaj de rossz gyermekeim vannak nekem!» sóhajta fel a kis királyleány.
«Ugyan hogy tegyek igazságot közöttük!»

Ezalatt előjött a bohócz: kezében volt a csattogó fakardja, azon
elkezdett guitározni s románczot énekelt hozzá.

Erre mind a két tündérbaba félbehagyta a czivakodást s odafutott az
ablakhoz: egyszerre dugták ki rajta mind a ketten a fejeiket.

– Ez a szerenade én nekem szól.

– De bizony nekem énekel a troubadour.

Hát erre előjött a huszárhadnagy. Nagyot pödrött a bajuszán, összeütötte
a sarkantyúját. Aztán odament az éneklő pojáczához, belecsapta a fejébe
a csörgősapkáját. Erre a bohócz is megharagudott, kihítta párbajra a
huszárt. Kirántották a kardjaikat s mensurába álltak.

«Jaj nekem, ha összekaszabolják egymást!» aggóskodék a kis királyleány.
«De nagy veszedelem az, mikor az embernek ilyen szeleburdi gyerekei
vannak!»

Ekkor feltámadt a házinyúl s elkezdett dobolni.

Erre a dobszóra mind a két vitéz úgy megijedt, hogy szétszaladt s elbujt
az ágyfüggöny mögé.

«No ti ugyan derék katonák vagytok!» pironkodék a kis királyleány.
«Érdemes volt a világra jönnötök! Mit csináljon az ember az ilyen
pipogya gyerekekkel? Meg kell őket házasítani! Akkor megjön az eszük».

S mint okos mamához illik, jól összeválogatta őket. A bohócz kapja a
barnát, a bolerotánczost, a huszáré lesz a szőke herczegkisasszony.
Semmi ellenmondás! Csitt! én így akarom!

Itt jön a páter Mikulás. Ez mindjárt összeadja őket.

Jönne ám, ha a lábai bírnák. Ejnye, vén Nikoló! Hát illik az öreg
emberhez, így tántorogni? Bizonyosan mélyen beletekintett a kancsóba.
Szedje össze magát! Itt van két pár.

Jaj de azok, mikor a Nikoló elé kellett volna járulniok, mindannyiszor
össze-vissza cserélték egymást: a bohócz a herczegasszonynyal, a huszár
a tánczosnéval; utoljára a Mikulás méregbe jött, fogta a seprővirgácsát,
szerteszét verte mind a négyet. A huszár meg a bohócz azután megint
visszakerültek s ketten kétfelől karjaikra fűzve hozták a tyroli leányt,
a szép szakácsnét.

«De már ez nem megy, fiacskáim!» kiáltá a kis királyleány. «Majd adok én
nektek! Marsch az iskolába! Te huszár mégy az akadémiába; te diák az
univerzitásba!»

S azzal a Mikulás fülön fogta az egyiket is, a másikat is s vitte őket,
kit a tiszti akadémiába, kit az univerzitásba németül, görögül tanulni,
hogy csak úgy csikorgatták a fogaikat!

De nemsokára előjött ám két új baba, a kiket ugyan kár volt életre
költeni, az egyik egy hosszú hajú, hosszú szakállú, hosszú palástú
zsidó, a másik egy potrohos korcsmáros, piros mellényben, zöld sipkában.
Mind a kettő rengeteg adósságokról beszélt, a miket a huszár meg a
studio csináltak s követelte a fizetést. Ezer, kétezer, háromezer
forintokat!

A kis királyleány egész haragba jött.

«Nem fizetek a rossz suhanczokért! Nem bánom, csukják be őket! Egy
krajczárt sem fizetek! Majd bizony! Magam is koldusbotra jutnék! Nekem
az öreg napjaimra kell gondolnom. Hiába mutatjátok az irástokat. Még nem
tanultam olvasni.»

Alig tudta ezeket lerázni a nyakáról, már jött az újabb veszedelem. Volt
nagy patália a két tündérkisasszony meg a tyroli leány között. A
szakácsné felmondott, összepakolt, elment. Akkor aztán a két
babakisasszonynak kellett hozzálátni, hogy maga főzze meg az ebédet. No
az szép kis főzés volt! Összeaprítottak húst, halat, sárgarépát,
fokhagymát; az egyik olajat, a másik eczetet öntött a levesbe, a rántást
megégették, a tejet kifuttatták, csupa kozma lett minden étel. Mikor
feltálalták, a kis királyleány a csupa látásától rosszúl lett egyszerre.

Jó szerencse, hogy a válságos pillanatban felébresztette az édes mamának
a csókja. A kis királyleány megkönnyebbülten rebegé, a mama nyakát
átölelve:

«Mégis nagyon jól rendelte azt az istenke, hogy a tyúkoknak van élete, a
babáknak pedig nincsen».



A GUTA, HERKÓ PÁTER, MEG A KIS BORBÉLY.

A «Guta» hirhedett rabló volt hajdanában. Nem tudni, hogy ő vette-e
kölcsön a nevét attól a hirtelen kezű nyavalyától, a mi az embert egy
percz alatt halottá tudja tenni, vagy pedig az vette ő tőle? annyi
bizonyos, hogy a kit ez a gonosztevő a parittyájával főbe hajított,
annak soha sem fájt többet a feje.

Lesből szokott az emberekre vadászni, meghuzódva egy árokban; innen
maradt fenn a közmondás: «meglapult, mint Komoró végén a Guta». Gazdag
kalmárokra szokott leskelődni, a kik drága selyem- és posztókelméket
szállítottak Lengyelország felől, azoknak az elrabolt kincseit aztán
magával hurczolta az erdőbe, s ha szegény vándor-diák került az útjába,
annak osztogatott a drága posztóból köpenyegre valót, sing helyett egyik
fától a másikig mérve a kelme hosszát.

Rettegett tőle az egész vidék. Mesemondással volt határos, a mit a testi
erejéről beszéltek. Félmázsányi buzogányt czepelt a markában, mikor
sétálni járt s azt száz lépésnyire el tudta hajítani félkézzel; a
tűszőjébe dugva pedig egy kurta nyelű éles fejszét hordott, a mit
balkézzel olyan ügyesen tudott hajigálni, hogy az mindig az élével
talált, s oda talált, a hová ő küldte.

Még nagyobb volt a híre kegyetlenségének. Azt beszélték róla, hegy a kit
megölt, annak a bőrét is lehúzta, s aztán felvette magára, s hogy ezért
nem lehetett őt soha elfogni, mert mindig más embernek a bőrét vette
fel, nem lehetett soha ráismerni. Ez azonban nem lesz igaz.

Nem ismertek bizony a Gutára, mert senkinek sem volt kedve ujjat húzni
vele. Végig járt az Nagy-Bánya utczáin fényes nappal, a legnépesebb
vásárban, s kotródott előle a sokaság, mikor már a buzogányának a
döngését meghallotta, mivel a hányat lépett, annyit kommantott. Azután
meg, a milyen vakmerően rabolta a pénzt, olyan tele marokkal szórta is
azt; mikor beült a Laczi-konyhába, valamennyi vendégnek mind ő fizette
ki a lakomáját, s a dudásnak tallérokkal töltötte meg az iszákját, a
mért az ő nótáját fujta.

Egyszer aztán a nádorispán kétszáz arany díjat tűzött ki a félelmes
rabló fejére s ezt kihirdették dob- és trombitaszó mellett minden falu,
város piaczán; de az emberek fejet csóváltak rá: «kétszáz arany szép
pénz! annyi egy grófnak sincs! De ki a guta meri a Gutát megfogdosni?»

Azt kérdezheti valaki, hogy mért nem lőtték hát meg messziről, ha közel
nem mertek belekötni? Nem olyan volt ám hajdanában a puska, mint a
milyennel manapság hadakoznak. Akkor három ember kellett a puskának az
elsütéséhez: egy tartotta a vállán a lyukas végét, a másik az állához
szorította a puska agyát, czélzás közben behunyta félszemét, felhuzta a
félszáját, míg megtalálta a czélt, akkor a harmadiknak kiáltott: «no
most!» arra ez az égő kanóczczal ellobbantotta a serpenyőben a
puskaport; akkor aztán a puska nagyot szólt, nagyot rúgott s a czélzó
ugyan áldhatta a sorsát, ha a puskaagya csak úgy ütötte pofon, hogy csak
egy foga esett ki, nem kettő. Azalatt pedig a Guta mind a hármat
agyonparittyázhatta bátran.

Egyszer még is akadt egy medveszívű ember, a ki erősen köpte a markát,
hogy nohát elfogja ő a Gutát, ha senki más, még pedig eleventen.

Ez a derék ember volt a «Herkó Páter». Barát volt, a javából, a ki még
az ördögöt is ki tudta űzni holmi elátkozott kastélyból, a hol az már
egészen otthonossá tette magát. Volt neki egy hatalmas olvasója, a mi a
derekán lógott; annak minden szeme vasból volt; lehetett félmázsa; a kit
azzal meg talált legyinteni, nem kellett annak több áldás. Derék barát
volt: többet prédikált a csatatéren, mint a kathedrában.

Elindula a Gutát felkeresni.

Könnyű volt arra rátalálni. Ott szokott az tanyázni rendesen a nagy
patakmalomban, a hol az a szép özvegy molnárné lakott, a kibe a rabló
fülig szerelmes volt. A szép molnárné pinczéje soha sem fogyott ki a jó
borból, pedig nem őrölnek bort a malomban. Azt a Guta harácsolta el
szekérszámra a kupeczektől, a kik azt vitték volna Lengyelországba, ha
útjokat nem állta volna.

Csak betoppan ám egy este a Herkó páter a malom pitvarába; mikor épen
ott dőzsölt a híres rabló.

– Benedicat! köszönté a Herkó páter.

– «Farkas mondja: borjuláb!» felelt rá a rabló, s még csak fel sem
emelte a pofáját a tenyeréből, a hogy az asztalra könyökölt.

A Herkó páter leült az asztal innenső végére.

– Te vagy az a híres Guta?

– Kérdezd meg a buzogányomtól, az majd megmondja, szólt a Guta, végig
nyújtva az asztalon a félmázsás czelőkéjét.

– No hát én meg a Herkó páter vagyok: bizonyítja az olvasóm, mondá a
barát s azzal ő is odaveté az asztalra az olvasóját nagy csörömpöléssel,
mintha összefűzött ágyúgolyók lettek volna.

– Hát mi szél hord erre, a hol még a madár sem jár? kérdé Guta.

– Nem árulok zsákban macskát, felelt rá a Herkó páter. Azért jöttem ide,
hogy tégedet, istentelen gonosz rabló, az igaz útra térítselek.

Olyant nevetett erre a Guta, hogy a malomkerék is megállt ijedtében.

– Engem térítesz az igaz útra? No de már ennek a csodának megiszszuk az
áldomását. Héj, legények! Azt az ünneplő kupámat.

Két molnárlegény rögtön ugrott a parancsszóra s előhengerített a
pinczéből egy gönczi hordót, a minőben a jó hegyaljait szokták
szállítani a polgároknak: harmadfél akó fér bele.

Guta kihúzta a fogával a hordóból a dugót, s azzal a két kezével
megragadva a hordó párkányát, fölemelé azt a levegőbe, s úgy ívott az
akona lyukon át, egy hosszú lélekzetvételig; akkor aztán odatette a
hordót Herkó páter elé.

– Hát ez az én ünnepi kupám. Így szoktam én áldomást inni, mikor
tulipiros kedvem van.

– Jajh! Ez semmi, monda a Herkó páter. Ez nem is ivás, ez csak
borszopogatás.

S azzal olyat ütött a rettenetes öklével a hordó fenekére, hogy az
rögtön beszakadt: akkor aztán a két tenyere közé fogta a hordó hasát, s
a hogy a gyerekek szoktak inni a köcsögből, úgy nyakalt egy hatalmasat a
hordó karimájából.

– Hát én meg így szoktam inni!

Nagyot bámult erre a Guta. «No még ilyen ficzkóra nem akadtam, a mióta
két lábon járok. De hát már most a borhoz sült is kell. Megyek, hozom».

Azzal fölkelt, kiment s nemsokára visszatért, egy eleven tulkot hozva a
vállán.

– Itt van a tokánynak való! Ne mondd, hogy nem láttalak szivesen, mikor
beállítottál hozzám.

– Ez is csak valami. Mordult rá a Herkó páter; de hát hogy én se jöttem
légyen üres kézzel: várj egy kicsit. Itt hagytam az erdőn. Megyek,
hozom.

Azzal kiment az erdőre a Herkó páter, s nemsokára visszatért, egy nagy
három mázsás vaddisznóval a vállain, a mit az összekötött négy lábánál
fogva úgy akasztott a nyakába, a hogy szokta hozni a juhász a husvéti
bárányt.

A Gutának át kellett látni, hogy a Herkó páternak a tudománya legalább
is olyan nagy, mint az övé.

A két pecsenyét aztán nyársra húzták, ott kinn az erdő tisztásán nagy
tüzet raktak, megsütötték s nagy lakomát csaptak; eltartott kivilágos
kivirradtig, a gönczi hordóban maradt is, nem is valami. Hanem azért se
a Gutának, se a Herkó páternak még csak a szeme sem állt keresztbe.

– No hát komám, mondá a rabló. Ettünk, ittunk, jól mulattunk. Egyikünk
sem tántorodott meg. Már most gyerünk játszadozni.

– Ugyan mi játékot tennénk?

– Hát kugliznánk egy kicsit.

– Ugyan mivel?

– Hát vagy te az én fejemmel, vagy én a tieddel.

– Az nem jó lesz. Én a magam fejét nem adom oda, a tiedet meg nem veszem
el. Az emberölést nekem tiltja a csuhám.

– No hát játszszunk baltahajigálósdit.

– Nekem nincs baltám.

– Van nekem. Egy is elég. Elébb én hajítom el a baltámat, te állsz ki a
czélnak. Én fogadok abba a kétszáz aranyba, a mi fejemre van kitüzve,
hogy a jobb karodat találom el a baltámmal: úgy levágom, mintha ott sem
volna. Azután te veszed a baltát a másik kezedbe, én állok czélba, oda
vághatod belém, a hová neked tetszik.

– Áll a fogadás. Mondá rá a Herkó páter. Hát hová álljak?

– Oda a közé a két árva tölgy közé.

A Herkó páter kiállt czélnak. Azonban, a midőn a rabló felé hajítá a
baltáját, előkapta az olvasóját, s olyan sebesen pergette azt maga
körül, mintha kerekes rokka szélkelepje volna, s a hatalmas olvasó
félrecsapta a süvöltő fejszét veszedelmes röptéből: a Herkó páter karja
helyett az egyik árvatölgyet vágta az ketté derékban.

– Elvesztettem a fogadást, hörgé a Guta; – most rajtad a hajítás sora.

– Mondtam már, hogy én meg nem öllek; hanem viszem a fejedet eleventen a
nádor ispánhoz.

– Hát megadom magam, monda a Guta. – Gavallér ember fizet, ha vesztett.
Megkötözhetsz. Mivel kötöd össze a kezemet?

– Majd akad valami, – szólt a Herkó páter, s azzal széttekintve, meglátá
a háta mögött a ketté vágott árva tölgyet: azt felvette, odatartotta a
tűz fölé, mig jól megpörkölődött; akkor aztán rátette a lábát a
megparáholt nyersfa egyik végére, a másikat pedig a két kezébe fogta s
guzst csavart belőle, a hogy más ember szokott bánni a
fűzfa-rekettyével.

A rabló engedelmesen odanyujtá eléje a két kezét, s a Herkó páter
rácsavarintotta a gúzst. Fogva volt már.

– Hát csak jól megkötöztél? – kérdé a Guta jámbor szóval; no hát szépen
köszönöm a jó voltodat.

Azzal egyet rántott a két kezén, s a hatalmas gúzs úgy szakadt le arról,
mintha csak fűzfa-rekettyéből lett volna.

– De már látom, hogy nem vagy magadban! – kiálta fel a Herkó páter,
elszörnyedve. Nem próbálgatlak tovább. Itt hagylak in nomine Domini.

S azzal a kezét nyujtá neki bucsuzásra.

A kézszorításnál azonban úgy összesajtolá irtoztató vasmarkával a rabló
kezét, hogy annak a körmeiből mind kifrecscsent a vér.

– Deo Gratias! – kiálta a rabló, s a mint a véres kezét kiszabadíthatá,
odanyomta azt a Herkó páter koponyájára, s ettől a nyomástól az rögtön
térdre roskadt.

Ebből aztán megtanulhatta mindenki, hogy a Guta olyan ördöngős egy
ficzkó, a kivel még a «Herkó páter sem bir».

Azonban még is csak volt valaki, a ki birt a Gutával: ha akarta, úgy
megkötötte egy szál fonállal az asztal lábához, hogy el nem tudott onnan
mozdulni; ha akarta, az újja körül csavarhatta; ha akarta, madarat
fogdoshatott vele.

Ki lett volna ez a vitéz más, mint a szép özvegy molnárné! Délczeg,
sugár termetü menyecske, a kinek a tüzes két szeméért a poklokon is
keresztül ment volna a rabló. De a milyen tüzesek voltak a szép molnárné
szemei, épen olyan hideg volt a szive: legalább a rabló iránt az volt.

S ez a vasgyuró, kinek férfi ellent nem tudott állni, olyan volt mint
egy nyaviga beteg gyermek, mikor ezzel az asszonynyal szemtől-szembe
került.

Herkulesnek, Sámsonnak, Toldi Miklósnak hires nagy erejét így tudta
megbénítani egy asszony: ez a gyöngesége egy erős embernek.

Hiába hordta a szép menyecskének végszámra a selymet, bársonyt,
tarisznyával az aranyat, ezüstöt, csak azért, hogy egy csókot kapjon
tőle: a szép, csalfa nő mindig csak igéretekkel tartotta jól s a jövőre
utalta.

– Nem csókolhatlak meg addig, a mig valami van kettőnk között, a mi
bennünket éjjel-nappal elválaszt.

Mi az a valami? Ezen törte a nagy bolond fejét a Guta; de nem tudta
kitalálni. Dult-fult, féltékeny volt még a macskára is, a mely a szép
asszonyhoz törleszkedett: hátha ez az a valami, a mi közöttük áll? Ha
valami legény? Az a halál fia.

De hát nem volt az semmiféle dali legény, a mi őket egymástól
elválasztotta, s a Guta nem talált semmit, a mit izzé-porrá tépjen, hogy
ne válaszsza el többé szerelme tárgyától.

Volt pedig abban az időben egy nyalka borbély legény Nagy-Bánya
városában, a kit úgy hittak, hogy Bertus.

A borbélyoknak nagy kelete volt a bányavárosokban, mivelhogy a
bányászoknak meg volt tiltva a szakállviselés, nehogy az aranypor a
szakállukra ragadjon.

Azonkivül is mindenféle mesterséget értett a Bertus, a mi csak együtt
jár a borbélysággal; köpölyt felrakni, eret vágni, fogat húzni, tört
lábat összeilleszteni, puska nélkül lőni. Azért is nagy kedvességben
állt az egész lakosságnál, s minthogy minden órában el volt látva a
frissen pergő nyelve ujdonatúj pletykákkal és mende-mondákkal,
annálfogva az asszonynép is kedvelte a Bertust.

De különösen a szivébe vette a princzipálisának a szép szőke leánya, a
Katicza. Az másról álmodni sem akart, mint a fürgencz Bertusról.

A princzipálisát meg úgy hitták, hogy Barnus.

Egy napon megerősítette a szivét Bertus, s a végzett körjárat után,
melyet a városbeli férfiak állai körül megszokott tenni mindennap,
megszólította a princzipálisát, hátulról, a mint az az officina ablakán
kinézett az utczára.

– Magister úr!

– Ki beszél odahátul?

– Magam, a Bertus.

– Úgy? A famulus? No hát servus!

– Mutatok magának valamit.

– Maga? Nekem? Ugyan mit?

– Ezt a gyürüt.

Azzal odatartotta a Barnus orra elé a balkezét, melynek növendékújjára
egy lószőr gyürü volt felhúzva s azon ez a név volt olvasható szép
szitaszemkötő munkával: «Katicza».

– Hát e mit jelentsen?

– Azt, hogy én eljegyeztem a Katicza leányasszonyt, s elveszem
feleségül.

De már erre a szóra csak kibujt az ablakból a Barnus.

– Annak köszönje, hogy csak ketten vagyunk az officinában; mert külömben
úgy csapnám pofon, hogy hét csillagot látna a szemével; de nem teszem,
mert ha meghallanák oda kint az utczán a csattanást, maga azt beszélné
mindenütt, hogy maga ütött engem pofon, nem én magát.

– Minek ez a nemes harag? Ha én szeretem a Katicza leányasszonyt, s az
is szeret engem.

– Van magának pénze?

– Van.

– Hadd látom.

Erre a Bertus kivette az oldalzsebéből a tarkazsebkendőjét, annak a
csűcskéjébe volt bekötve egy valóságos körmöczi.

– Hol vette maga ezt az arany csikót?

– Kaptam a bányakapitánytól, a miért három zápfogától megszabadítottam;
kettő ép volt.

– Akkor hát ez az arany az enyim, – mondá a Barnus s nyugodt lélekkel a
saját zsebébe csusztatta a körmöczit.

– No akkor hát ez is a magáé, mert ezt is kaptam a bányakapitánytól, –
mondá a Bertus s hirtelen nyakon teremtette a princzipálisát.

Hanem aztán ugrott is ki gyors lábbal az officina ajtón át az utczára.

Az pedig utána kiáltott az ablakból:

– Megálljon maga pernahájder! Ha visszajön, még egy másik pofont is kap
tőlem.

A Bertus pedig egy kis idő mulva visszafordult s azt kérdé az ablakon
kikönyökölő Barnustól:

– Magister úr! Hát nem adja nekem a Katiczát?

Erre a Barnus a kezébe vette a borotválkozásnál használatos réztányért,
azt odanyujtá a leánykérő elé.

– Ha nekem megtölti maga ezt a réztányért aranynyal, akkor megkaphatja
az aranyos leányomat; addig pedig «orrod tőle fokhagymás!» Tudja maga!

A szegény Bertusra nézve ez nagyon kegyetlen sententia volt.
Elkeseredésében mit tudott tenni: kiment a szőlőbe. Épen Orbán napja
volt. Ilyenkor nagy processiót tartanak.

Az Orbán derék, nevezetes egy szent. Ő vigyáz a szőlőtermésre. Azért is
ott áll a szépen felékesített szobra a szőlők között, árnyékos fák
alatt. Szép, hosszu haju, piros ábrázatu szent. A nevenapján rengeteg
nagy süveget tesznek a fejébe, s ugyanakkor a lábai előtti asztalt
megrakják boros kancsókkal és kalácsokkal. Ezt azért teszik, hogy el ne
fagyaszsza a szőlőket a nevenapján. Innen támadhatott a példabeszéd, a
midőn valaki nagyon jó lakomáról tér haza, hogy «ugyan feltette az Orbán
süvegét». Ekkor aztán búcsút járnak hozzá s el van fogadva, hogy ki mit
kér ezen a napon magának, azt Orbán vagy teljesíti, vagy nem teljesíti.
Ha reggelre elfagynak a szőlők, akkor az extra kivánságokat sem
teljesíti; de ha szép borongós idővel baj nélkül elmult az Orbán nap,
akkor a többi kivánság is várhatja betöltetését.

A jámbor Bertus mit kérhetett volna Orbántól egyebet, mint hogy segítse
őt a Katiczája kezének elnyeréséhez.

Éjjel aztán álmában megjelent a Bertusnak a jóltevő szent. Ugyanazzal a
piros ábrázattal, a nagy süveggel a fején, a panyókára vetett zöld
palásttal a vállán.

– Hát igazán szereted a Katiczádat? kérdezé Bertustól.

– Dühösen, – felelt az rá.

– Hát aztán van-e annyi bátorságod, mint egy szunyognak?

– Van annyi, mint egy oroszlánnak.

– Csak annyi legyen, mint egy szunyognak: akkor megkapod a Katiczádat.

De még ez nem volt elég szent Orbántól. Bertustól elment a Gutához, azt
is felkereste álmában.

Az is ráismert a szentre.

– No Orbán! Hát lesz-e lakodalomra való bor az idén?

– Lesz; ha eltávolítod azt, a mi közted és a szép özvegy között van
éjjel-nappal.

– Csak tudnám, hogy mi az?

– Hát az a te nagy bolond szakállad, a mi a tüsződig ér. Addig nem kapsz
csókot a szép asszonytól, a mig ezt le nem vágod.

Itt is elvégezve a dolgát a becsületes Orbán, visszament a helyére, a
szőlők közé s megparancsolta a thermometrumnak, hogy le ne szálljon a
zérus fokra: reggel szép langyos eső permetezett, a szőlők nem fagytak
el.

– Ujjuju! kiálta Bertus, a mint hajnalban fölébredt, s látta, hogy eső
esik. Hála neked szent Orbán: nem fagyott el a szőlő!

Elbámult ezen a princzipális:

– Meg van maga gárgyulva? Hát van magának szőlője?

– Van hát! mondá Bertus, s a mellénye zsebéből kivett egy
összehajtogatott papirost; abban volt egy szem mazsola szőlő. Ezt én a
Katiczától kaptam, kuglófba sütve; de nem ettem meg: eltettem örök
emlékül.

A principális már dühös akart lenni, azonban abban a pillanatban
elkezdett valaki nagy gorombán dörömbözni a még zárva levő borbélyműhely
ajtón.

Barnus, Bertus, egymás lábát taposva rohant az ajtót kinyitni. Ez valami
nagy úr lehet, mert nagyon goromba.

Szemük-szájuk elállt, mikor a belépőt meglátták. A rettenetes Guta volt
előttük, a félmázsás buzogányával.

– Ki köztetek a mester? – dörgé bivaly hangon a rabló.

– Én vagyok, méltóságos úr, én vagyok! sietett felelni a Barnus s a
kezeit mosta szárazon.

– No hát idefülelj. Azt akarom, hogy vágd le ezt az én hosszu nagy
szakállamat ollóval; azután pedig simára borotváld le a pofámat
borotvával: mert egy szép asszony így kivánja; ez a csókjának az ára. Ha
szépen elvégzed: tiz arany üti a markodat. Itt van, előre leszámlálom az
asztalra.

A Barnusnak már görbültek az ujjai a tiz arany leszámlálásához.

– Ha azonban a borotválásnál megtalálod a késsel vágni a pofámat, hát
akkor látod ezt a szék mellé támasztott buzogányt? Ezzel én olyan
laposra ütlek, mint egy lengyel garas!

Ettől a szótól aztán olyan reszketés állt a Barnusnak az inaiba, mintha
a harmadnapos hideg lelné. Egyszerre kiejtett kezéből ollót, borotvát s
hebegve mentegetődzött:

– Kérem, méltóságos Guta úr. Nem én vagyok a magister. Ez a másik az. Én
csak a legénye vagyok.

– No hát gyere te másik! – mondá a Guta; két székre telepedett le, mert
egy meg nem birta volna. De aztán úgy járjon a nyavalyás kezed, hogy ha
megvérzed a pofámat, kásává törlek; s ha csak annyi vért eresztesz is
rajtam, a mennyit egy szunyog kiszíhat az emberből.

«Szunyog!»

Ez a szó világosságot gyujtott egyszerre a Bertus agyában.

Mit is mondott csak szent Orbán?

«Ha van annyi bátorságod, mint egy szunyognak.»

Hisz a szunyog bátorsága a legnagyobb a világon! Mert az, vékony kis
állat létére, meg meri támadni a legnagyobb óriást is s vérét szíja.

Ez szent Orbán intése!

– Csak te ülj csendesen, méltóságos zsivány úr, nem lesz rám panaszod.

Azzal hozzá fogott, levágta az ollóval a hosszu szakállt, azután
behabozta a tarlóját szappannal, s szépen learatta a két orczájáról a
tüskés borostát simára. Nem reszketett a keze.

Ekkor a tokájára került a sor a Gutának.

– No most vigyázz! inté a rabló.

– Ugyan vigyázok. Szent Orbán segíts! – fohászkodék fel Bertus.

S azzal egy kanyarítással úgy levágta a rettenetes rablónak a fejét,
hogy a fej ott maradt a balkezében, szájával tátogva, szemeivel
pillogatva, mig a fej nélkül maradt nagy tetem a kezével kapkodott s meg
akart markolni valamit; de már nem tudta mit.

Így mentette meg a világot egy hirhedett gonosztevőtől egy borbély
legény, a kit a szerelme hőssé tett: szent Orbán ujjmutatása mellett.

Meg is töltötte aztán aranynyal azt a bizonyos réztányért, s megkapta a
maga Katiczáját, a kivel sokáig boldogul élt, s volt neki holtig tartó
dicsekedni valója az elkövetett vitéz hőstettével s annak áldásos
következményeivel.

Ebből az a tanulság, hogy a szunyog még bátrabb állat mint az oroszlán,
s a borotva még hatalmasabb fegyver, mint a pallos: csak attól függ,
hogy ki fogja a kezében?



SAKKJÁTÉK ISTEN ÉS SÁTÁN KÖZÖTT.

(Arab mese.)

A világalkotó és a világromboló szellem együtt ültek a sakktábla mellett
s játszották a nagy játszmát, a minek a díja az emberiség «üdve» vagy
«kárhozata» volt.

A földi idő-számitás szerint egy-egy ezredév telt bele, a míg egy-egy
huzást tett majd az egyik, majd a másik.

Egyszer a sátán egy ravasz huzással elvette a fehér királynét.

Ez a királyné volt «Éva».

Adonaj királynéja elvesztével sem adta fel a játszmát. Eleibe tolta a
sátánnak a «tornyot». Mózest.

A sátán el volt bizakodva a maga királynéja, Astarte hatalmában. Az még
a tornyot is megdönti.

Adonaj ezalatt, csendesen észrevétlenül előbbre tolt egy «pion»-t, s
feláldozva a tornyát, bevitte az első vonalba s királynévá tette.

Ez az uj királyné volt szűz Mária.

S ezzel az új királynéval megnyerte a nagy sakkjátszmát Adonaj az ő
ellenfele, a sátán ellenében.



A RÉMHALÁSZ.

Egy pénteki napon a délutáni gőzössel keltem át Siófokról
Balaton-Füredre.

Péntek is volt, délután is volt, zivatar is volt. Egy magamban voltam
utazó a födélzeten.

Erős északi szél fútt, mely fenékig felkeverte a Balatont; a mi ócska
gőzösünk csak úgy tánczolt a hullámokon, hol az egyik kerekével, hol a
másikkal a levegőben kalimpálva; egy-egy vállalkozó természetű hullám
még a tetőzetre is felcsapott; a fehér halászmadarak ott repkedtek
körülöttünk nagy vijjongva.

Én az ilyen időt legjobban szeretem a hajó orráról nézni. Hogy ugatják
meg a hullámok a tolakodó hajót, s az hogy rázza le őket a nyakáról
fumigálva.

Mikor a hajó a tó közepe felé jár, kelet felé nézve úgy tetszik, mintha
a tengert látnók magunk előtt: semmi part nem látszik. Az egész viz
fehér a tajtékzó hullámkecskéktől.

Kivülem csak a kormányos volt a födélzeten, meg egy hajós-legény. De ezt
inkább mondhatnám hajós-öregnek, mert csupa szürke volt a szakálla, s
félig vak is volt. De hát jó volt ez a Kisfaludygőzösre matróznak.

– Nézze csak, mondám a vén matróznak, nem lát ott a viz közepén valami
fekete tárgyat? Arra Tihany felé.

Azt mondta, hogy látja; pedig dehogy látta.

– Úgy néz ki, mintha valami csónak volna.

– Az ám. A bizony. Egy csónak.

– Kinek jut eszébe ilyen időben Istent kisérteni?

– Az nem lehet más, mint a «rémhalász».

Én kaptam rajta, hogy most egy népmondához jutok.

– Mi az a rémhalász?

– Azt csak mi ismerjük itt a Balatonvidéken. Valami kisértet, a ki épen
ilyen viharban szokott halászni, arra van elkárhoztatva a más világon.

– Vajjon mit véthetett ezen a világon?

– Hát annak az a históriája, hogy a Balatonon legnagyobb haszna van a
«garda»-halászatnak. A gardahal úgy szokott jönni, mint egy tábor. A
tihanyi hegy tetejéről messziről meglátják, mikor közelednek: csupa
ezüst tőlük a viz hosszú sorban, akkor aztán minden halász csónakra kap,
a strázsa a hegy ormáról a szüre lobogtatásával mutatja, hogy jobbra,
vagy balra kerüljenek-e a garda elé, s ha jól közrekapják, minden bárkát
megtöltenek vele.

– Ezt már tudom.

– Hát egyszer egy husvét vasárnapján látták meg a gardahal közeledését a
strázsák a hegytetőről, a mikor a népség épen a templomban volt
istenitiszteleten. Épen a legünnepélyesebb pillanatban, a mikor a prior
felemelte a szentséget, a ministrans csöngetett, minden ember térdre
bocsátkozott s öklével a mellét verte, rohant be a templomba az őrt álló
halász, elordítva magát: «jön a garda!» S erre a szóra egyszerre
felkerekedett az egész népség; törte magát egymás hegyin-hátán
keresztül, ki a templomajtón, le a csónakokhoz, gardát fogni; a papot
ott hagyták magában az oltárnál. De meg is büntette őket az Isten ezért
a megcsufolásáért a szentségnek, mert olyan zivatart támasztott a
Balatonon, hogy az volt a boldogabb, ki üres ladikkal visszakerülhetett
a tihanyi révbe. Csak maga az a templombontó halász nem tért vissza. Azt
a nagy igyekezete belevitte a garda-hinárba. A hegytetőről látták,
hogyan hányta a merítő lapáttal a bárkájába a halakat, míg aztán a
gardával együtt eltünt az emberek szeme elől. De azóta is, mikor ilyen
nagy zegernye idő van, sokszor előjön a rémhalász, s futja a vizeket;
nem evez, nem kormányoz, csak a merítő lapáttal hányná kifelé, ha
győzné, a sok halat a bárkájából. Bizonyosan az járja most a bolondját
ottan Tihany körül, mert ott a hazája. Minden jó lélek dicsérje az
Istent!

No ez elég együgyű mese volt; hanem aztán kezdett érdekessé lenni, a
mint a Tihany körül megpillantott fekete tárgy idő mulva közeledett a
hajóhoz.

Csupa csoda volt az; a szél északról fútt, a csónak pedig délről
közeledett: tehát szemközt a szélnek. Csak úgy ugrált egyik
hullámgerinczről a másikra által.

Én előkerestem a távcsövemet s szemügyre vettem a csónakot.

Láttam, hogy egyetlen emberalak van benne, a ki egyre hajlong. Nem evez,
nem kormányoz, csak a merítő-lapáttal dolgozik.

És mégis sebesen közeledik a hajónkhoz. Úgy látszik, mintha egyenesen
belénk akarna ütközni.

A mi gőzgéppel ellátott hajónk alig bir a hullámokkal, ez a kis bárka
pedig csak úgy játszik velük.

Már olyan közel ért hozzánk, hogy puszta szemmel is ki lehetett venni a
benne ülő ember arczát. Sohasem felejtem el. Fedetlen fővel volt: a
haját, szakállát kétfelé lobogtatta a szél. Mind a haja, mind a szakálla
az egyik oldalán fekete volt, a másikon ősz. Az arcza sápadt és
mozdulatlan, a szája nyítva, a szemei véresek és merevek. Alig volt már
tőlünk két hajóhoszszára. És még mindig a hajónk oldalának tartott. A
kormányos kiabált rá, a hajós-legény verte a csengetyüt, a lármára
előkerült kapítány nagy füttyöket adott a gőzgéppel: a rémhalász se
látott, se hallott, csak repült nyilsebesen a hajónknak. Mikor aztán
csaknem odaért, akkor egyszerre egy hal gyorsaságával félresiklott s egy
ideig párhuzamosan versenyt futott a gőzhajónkkal. És a csónak, melyet
se vitorla, se evező nem hajtott, megelőzte a gőzhajót, eléje került, s
egy gyors kanyarodással átcsapott előtte. A benne ülő rémalak akkor sem
nézett felénk. Olyan volt a tekintete, mint egy halotté.

Alig ötven lépésnyi közelből láttam ezt a csodatüneményt, pedig én mind
az öt érzékem teljes birtokában voltam: ébren; nem álmodtam. Néztem, a
mint a kisértetes alak még a vakmerő kanyarodónál sem nyult a
kormánylapáthoz, hanem gyorsan hányta ki a merítő szákkal a csónakjából
talán azt a gardát?

És azután még sokáig elnéztem, hogyan iramodik a sirály sebességével
Siófok felé, míg végre a zápor eltakarta előlem a csónakot rémalakjával
együtt.

Mi volt ez a tünemény? Hát még sem mese a mese? Hát csakugyan vannak a
nap alatt természetfölötti csodák?

A kapitány a füle tövét vakarta.

– Barátom, ezt el ne mondjuk Füreden senkinek, mert ha hire futamodik,
senki sem mer a gőzhajónkra felülni többet.

Megigértem s meg is álltam, hogy nem beszélek senkinek a látott rém
felől. Boszantott, hogy láttam valamit, a mit el kell hinnem a két
szememnek, de az eszemmel nem tudom utolérni, hogy mi volt.

Másnap gyönyörü derült idő lett a nagy zivatar után. A füredi sétány
tele volt sétáló néppel. Olyankor, mikor a déli gőzhajó megérkeztét
várják, az egész fürdővilág a parton van.

A gőzhajó uj vendégsereget hozott; a kiket partraszálltuknál ismerősök,
bérszolgák, hivatalos személyek fogadnak. De nevezetesebb volt minden
uraságnál az a négy ember, a ki egyszerre jött ki a hidon, két hosszu
rudon egy fejénél, farkánál fogva felakasztott óriási szörnyet czepelve.
Az egy rengeteg nagy harcsa volt.

A két elüljövő halász közül az egyikben ráismertem az én tegnap látott
rémhalászomra. Ez a félben fehér, félben fekete haj, ez a sápadt arcz,
ezek a vértől átfutott szemek: a tegnapi rém.

– Ugyan édes atyámfia, szólítám meg, nem ön volt az, a ki tegnap délután
a kis bárkáján versenyt futtatott a mi gőzhajónkkal?

– De biz én voltam. Úgy-e milyen jó masinám volt! Olyan nincs a
gőzhajónak. Itt hozzuk a vállunkon ni.

Akkor aztán utközben elmesélte, hogy ő boglári halász: tegnap délben egy
óriási harcsát lepett meg, a mint a Balaton fenekén sütkérezett, s
belehajította a szigonyát. A roppant állat aztán a szigonytartó kötelet
maga után rántva, ennélfogva a halászbárkát is magával ragadta,
benyargalt vele a Balaton közepébe s elkezdett vágtatni vihar ellenében
a hozzákötött csónakkal, a halásznak csak azzal volt dolga, hogy a
ladikjába csapkodó hullámot egyre kilapátolja. Kormányra, evezőre
gondolnia sem lehetett, mert a megszigonyozott óriási állat arra vitte a
csónakot, a merre neki tetszett, szemközt a viharral és ellenkező
hullámokkal. Az utban talált gőzhajótól aztán megrettent a sebzett vizi
szörny, s félrecsapott előle, míg végre a siófoki homokzátonyon
megfeneklett s ott azután az összecsődült halászok doronggal
agyonverték.

A halászcsónak a hat tengerész-mérföldnyi utat Boglártól Siófokig két
óra alatt tette meg. A harcsa négy mázsát nyomott, mikor megmérték.

A rémhalász kapott a zsákmányért százhusz forintot, s a mellett csinált
egy olyan vizi verseny-csónakázást, a mit aligha produkál utána valaki.



A KIRÁLYNÉ ÉS A MAJOM.

Majmuna és Idrisz tündérek találkoztak a paradicsom kapujában.

– Mit találtál? kérdezé Majmuna.

– Én találtam egy királynét az aranykupolájú templomok városában, a
kinek minden meg van adva, a miben csak ember leánya gyönyörűségét
lelheti: van fényes palotája, kertje, palankinos elefántja, van drága
öltözete, ékszerei; van ének, táncz, zene, mesemondás a házában; van
daliás férje, a ki minden vágyát teljesíti, mielőtt azt kimondta volna
és a ki azért mégis boldogtalan, mert nem tud nevetni. Hát te mit
találtál?

Én pedig találtam az ezüstkupolás hegyek tartományában egy árva fiút, a
kinek nappal nincs mit enni, éjjel nincs hol hálni, de a ki egész nap
kaczag, vihog, nevet s folyvást van rá oka, hogy miért nevessen.

– Ha mi ezt a kettőt össze tudnók hozni, hogy az egyiknek legyen abból,
a mi a másiknak nincs, mind a kettőt boldoggá tehetnők vele.

– Tegyünk úgy.

Azzal szétterjeszték a szárnyaikat s repültek vissza a földre.

*

A királyné neve volt Izrabál, a Sah-in-sah, a perzsa király egyetlen
felesége, a csodálatos szépség, a kinek a nagy szépségéhez az a nagy
hibája járult, hogy maga is tudta, milyen szép.

Egyik szobájának a falai csupa tükrökből voltak, a mikből magát láthatá,
s azért nem nevetett soha, hogy a szépségét el ne rontsa, mivelhogy
nevetés közben az ajkak szép csigametszése széjjelnyulik s a nagy szemek
összehuzódnak, az arcz sima közepén gödör támad s a szemszögletben
ránczok fodorulnak. Férfi szeme előtt ugyan a nevető női arcz a
legszebb, de a királynő csak a saját szemével láthatta magát s az előtt
a nevető arcz rút volt.

S mivelhogy ilyen tilalmat vetett a szép arczára, lassankint a lelke is
hozzászokott a komolysághoz; egész kedélye mélabús lett, nem találta
gyönyörűségét se pompában, se mulatságban. A ragyogó termek, lazurkő és
gyöngyházkirakású padmalyaikkal, a csillagos égboltot utánzó kupolák, az
illatárasztó, örökvirágzó kertek, talitarka madárseregükkel, a
rózsavizfecskendő szökőkutak, mind szemébe sem tüntek, a bajadérek
tánczára oda se nézett, a szemfényvesztők csodamutatványai, a betanított
elefántok, a színdarabot játszó kutyák mind nem érdekelték; ha pedig a
hirhedett költők verseit olvasták fel előtte, azoktól épen elbólintott.

A Sah-in-sah már jutalmat tűzött ki annak, a ki a nejét meg tudja
nevettetni. Azt egyszerre «Hakimmá» fogja kinevezni, a ki annyi, mint
egy tartománynak a kormányzója. Mind hasztalan; a csodaszép Izrabál
arcza oly mozdulatlan maradt, mint a ki egy sírkövön ül s a tegnapról
gondolkozik.

*

Az olasz havasok jéghegyekkel pompázó tartományában pedig faluról-falura
járt egy árva savoyard fiú, a kinek nem volt egyebe egy majmánál.

A fiúnak a neve volt Dzsója, a majmáé pedig Cseffó.

A fiúnak nem volt csizmája, hanem a majomnak volt keztyűje; a gombos
janklit a majom viselte, a fiúnak maradt a mellény. A pávatollas kalapot
felváltva hordta hol az egyik, hol a másik, majd a fején, majd a
kezében, mikor filléreket kéregettek. Ha valami szánakozó lélek egy
almát adott nekik, abból elébb a majom harapott, azután a gazdája; a
melyiknek utoljára a csutkája maradt, az azt a másiknak a fejéhez dobta.
A hol az éjszaka meglepte őket, ott meghuzták magukat, ól szegletében,
kapumélyedésben, cisterna katlanában; összebújtak, úgy melegítették
egymást, hogyha dideregtek.

Hanem aztán egész nap volt a fiúnak mit nevetni. Egymást tanították az
arczfintorgatásra. Ahány grimászt, a hány torzpofát tudott a Cseffó
vigyorítani, ugyanannyit tudott a Dzsója visszamókázni; a fejbőrét is
úgy tudta mozgatni, a füleivel konyítani, mint a majom. S minthogy ezzel
mulattatták a vásári közönséget, annálfogva a Dzsójának a napja
reggeltől estig csupa nevetésből, vigyorgásból állott.

Egyszer egy kikötővárosban valami pajkos matrózok pálinkát adtak a
fiúnak is, a majmának is, attól mind a kettő megrészegült, azzal
elvitték őket magukkal a hajóra s aztán elvitorláztak a széles világba.
Senki sem kereste őket. Komédiás gyerek, komédiás majom senkinek se
ija-fia, elveszhetnek számozatlan.

*

Nyaratszaka, mikor a nagy hőség miatt minden tehetős ember menekül a
persa fővárosból, Teheránból, a Sah-in-sah udvara is átköltözik a hűsebb
egű Szultanabadba, a hol a királynak még a rezidencziájánál is pompásabb
várpalotája van, a mit a hires építész, Feth-Ali készített, melynek
kétszáz pillére mind színre, mind formára más meg más: egyik fehér
alabástrom, másik rózsaszínű kalcedon, fekete jaspis, hússzínű karniol,
fűzöld malachit, kigyótarka szerpentin, szalagos akát, a márványnak
sárga, violaszín, barna változatai s egy boltozat csupa itakolumitból, a
mely olyan kő, hogy meg lehet hajlítani, mint a nyers fát.

Egy napon hírül hozták a királynak, hogy a nagy bazár előtt egy idegen
fiú támaszt csődületet a majmával, a kikről senki sem tudja, honnan
kerültek ide. Az ibliszek hozhatták mind a kettőt, mert az egy olyan
majom, a ki kártyát tud játszani. Akárkivel elfogadja a játszást s
minden játszmát megnyer. Valami dzsin lakik ebben a majomban.

A sah felhozatta az udvarába a majmot meg a gazdáját.

A Dzsója volt az, meg a Cseffó.

A perzsáknál nagyon szeretik a kártyázást. Itt hamarabb ismerték a
«naibi»-t (ez a keletieknél a kártya neve), mint Európában, a hol azt a
szaraczénoktól tanulták el. A sah maga is erős volt a játékban, de a
királyné még erősebb. Egymással szoktak játszani, rendesen pikétet, a
mihez nagy kártyaérzék kivántatik.

Minthogy a királyné arczát idegen férfinak, ha még olyan gyermek is,
meglátni nem szabad, a Dzsóját egy hímzett ernyő mellé állították, a
honnan csak a majmára láthatott. A Cseffónak adtak egy magas széket,
hogy elérje az asztalt. Maga a sah ült vele szembe. A majom keverte a
kártyát, odatette a sah elé emelni s aztán kiosztotta. Mikor aztán
fölszedte a kezébe a kártyákat, akkor elkezdett a pofájával mindenféle
furcsa fintorgatásokat mívelni.

Hát ilyen majompofákat látott már Izrabál eleget, nem nevetett rajtuk.

Azonban elkezdődött a játék. A pikétnél beszélni szokás. A kimondást meg
az ütéseket számlálni kell. Az a majomnak nincs megadva. De a helyett
van neki négy keze. A két első kezében a kártya, a két alsó kezében meg
egy palatábla és kréta. Ezekkel jelzi a saját elsőbbségeit. Mikor a sah
Quint von Obert mond, Cseffó a fejét megrázza: nix-nutz, itt öt egyenes
van s felirja a táblára. S az első játékban több ütést csinált, mint a
sah. A játék alatt az ernyő mögött álló Dzsója folyton beszélt a
majmához, de olyan nyelven, a mit senki sem értett. A kártyákba pedig
nem láthatott és így nem jöhetett abba a gyanuba, hogy ő vezényli a
majmot.

Izrabál arczán elkezdett mosoly derengeni, a mint a majom az első
játszmát megnyerte.

A második osztásnál a sah meg akarta tréfálni az ellenfelét. Azt mondta:
«négy király!» Pedig nem volt a kezében csak három.

Erre a majom alázatos szemforgatással vette fel az alsó kezével a
leskártolt negyedik királyt s a sah elé mutatta.

– Eh! Mit! mondá a sah. Magam vagyok a negyedik.

Erre a majom négy disznót jelzett s hármat kitéve az asztalra, a mi a
kezében volt, felcsapta a fejére a tollas süvegét s büszkén a fejére
ütött: «magam vagyok a negyedik!»

Izrabál ajkairól egy «hah!» röppent el: kezdete a nevetésnek.

Ezért az egy hangért megbocsátotta a sah a vakmerőséget.

A harmadik játéknál a sah egy kilenczvenest kapott.

Izrabál arcza pedig egészen nevetésre állt már, szétnyílt ajkai között
ott ragyogtak a fehér gyöngyfogsorok; szemeiben szokatlan tűz égett.

A negyedik játékban a sah egyetlen ütést sem csinált. Mattsban maradt. A
sah dühös volt.

Izrabál ajkán pedig kitört a hangos hahota. Végigveté magát kaczagva a
kereveten s hemperegve folytatá a nevetést.

A sah öröme fejedelmi módon nyilatkozott. Marék aranyat dobott a majom
elé; a mit az hirtelen a két pofájába dugdosott s aztán a gazdájához
futott vele, átadni neki a búsás nyereményt.

– No most próbálj te vele játszani! mondá a sah Izrabálnak.

A királyné nem sokat kérette magát, leült a kártyaasztalhoz.

Most már a kártyázó majom arczfintorgatása állandó mosolyt idézett a
királyné arczára. De folytonos nevetés lett abból. Mert a királynénak az
volt a szokása, hogy játék közben csalt, hamisan jelzett, a mit a sah el
szokott neki nézni, de bezzeg nem nézte el az új játszótárs. A majom
észrevette a hamiskodást s heves kézmozdulatokkal tiltakozott a
csalafintaság ellen, a mi a királynét oly derült hangulatba hozta, hogy
egyre nevetett, mint a kit csiklandoznak; nagyokat sikongatott közbe;
egész pirosra nevette az orczáit. Olyan volt, mintha megbűvölték volna.

S még a körülálló hölgyeket is magával ragadta a királyné nevetése;
olyan hangverseny támadt, a minőt a sah palotája nem hallott soha:
hangverseny csupa kaczagásból.

– Akárkitől jőjjön ez a csoda, valóságos csodának kell azt mondani.
Szólt a kalifa s gyöngéden lecsókolá Izrabál arczáról a nevetés szűlte
könyeket. Mától fogva állandó legyen ez a csodahang a palotában.

A Cseffónak, úgy mint a gazdájának rögtön pompás öltözeteket adtak.

*

Mondjuk el hát a titkát a majom kártyázási művészetének, a melylyel
minden embert meg tudott verni. Mert természetfölötti dolgokat manapság
még a mesékben sem hisznek már el.

Tehát a hány lapja van a naibinak (a kártyának), annyiféle fintorlata
van a majom pofájának. A kártyalap harminczkettő. A majom majd a jobb
szemével csal, majd a bal szemével hunyorít, majd mind a kettőt
besunyja, meg fölmereszti, két szemöldökével kacsint, félresandít,
homloka bőrét felhúzza, meg leránczolja, szája szegletét jobbra-balra
fintorítja, nyelvét kiölti, orrát feldúzza, szája két végét
felvigyorítja, ajkát lepittyeszti, egész száját összecsücsöríti, füttyre
idomítja, a két füléig elhúzza nevetve, a fogait vicsorgatja,
négyszögletű szájat öblít, hizelkedve mosolyog, hosszú képet nyújt,
szemeit ég felé forgatja, ijedt pofát mereszt, száját tátja meg
összekummja, ajkait befalja, gúnymosolyra fintorul, pityereg, szépen
kér, komoly arczot módosit, szemérmesen mórikál. Ez is harminczkettő. S
minden arczmozdulat megfelel egy kártyalapnak. S ezek a titkos jelek be
vannak tanulva a Dzsójánál is, a Cseffónal is.

Akármilyen messze ültetik is a savoyard fiút a játszóasztaltól, ő a
majom arczfintorlataiból megtudja, hogy annak miféle kártyák vannak a
kezében s akkor aztán messziről kommandirozza a maga nyelvén, hogy mit
híjjon és mivel üssön. «Szegfü-király», – «galambhölgy», –
«szarvas-bohócz», – «szerelem», – «halál», – «bitófa». Ha nem érti meg a
majom a szót, Dzsója a megfelelő arczmozdulattal magyarázza meg neki
érthetőbben. Így tudja megnyerni a játékot a kis majom a nagy ember
ellen.

A kik pedig ezt a titkot nem ismerik, azt hiszik, hogy boszorkányság van
a játékban. Hisz a majom nem tud beszélni. Nem bizony a szájával, de tud
az arczával.

*

A Sah-in-sah elhatározá, hogy a csodatevő majmot meg kell vásárolni a
gazdájától a királyné számára, minden áron.

De ki tud beszélni a gazdájával? Hisz az valahonnan a Káf-hegy mögül
cseppent ide.

Az ország legtudósabb embere a Hakim-I-Séra (az irott törvény embere)
kisütötte, hogy a majom gazdája taliánul beszél.

De hát ki tud az országban taliánul?

Persze ott nincs operaház, hogy az ember mindig kapjon valakit, a ki
olaszul tud. Végre kisütötték, hogy a taberistáni kormányzó, Árif emir
az az egy ember, a ki beszél a taliánok nyelvén.

Felparancsolták az emirt Szultanabádba.

A Sah-in-sah tudatá vele, hogy miért hivatta fel. Azért, hogy beszéljen
a majom gazdájával.

– Allah kérim! kiáltá fel az emir. De rosszkor jött ide az a majom!
Hiszen épen most lázadtak fel Taberistánban az istentelen «Babik», a
próféta-tagadók; a míg én itt járok, azalatt felforgatják az egész
tartományt.

– No hát küldök oda helyetted más emirt, téged pedig kinevezlek teheráni
emirnek.

Erre még jobban jajveszékelt az emir.

– Allah ekber! Felséges hadúr! Az nekem nem előléptetés. Teheránban van
a «szadrazám» (nagyvezér) székhelye. Taberistánban magam préselem a
népet, de Teheránban a szadrazám is préseli, mi marad nekem?

– No hát kinevezlek szadrazámnak. A mostanit pedig elküldöm Indiába
nagykövetnek.

– Az már más.

És így Árif emir megkapta a nagyvezéri hivatalt, azért, hogy beszéljen
taliánul a kártyázó majom gazdájával.

– Hallod-e, te kutyakölyök, a kalifa meg akarja venni a majmodat. Mi az
ára?

– De én nem adom ám el a majmomat semmi áron.

– Bolondfejű! Annyit nyomó aranyat kapsz érte, a mennyi a majmodnak a
súlya.

– Mit csináljak én azzal az aranynyal? Ha meg tudják, hogy sok pénzem
van, agyonütnek érte. Míg most az én Cseffóm, akárhová megyek vele,
mindenütt megkeresi a mára való kenyeremet. Én a majmomtól meg nem
válok.

(No megállj, mondá magában Árif, majd azért is megmutatom én neked, hogy
megválsz tőle).

Azzal a legelső alkalomnál, a midőn ismét maga elé hozatta a királyné a
majmot a gazdájával együtt, Árif is bebocsáttatá magát a terembe s
ugyanazon szőnyeg mögé elrejtőzve, a hol a Dzsója kuttogott, ő is
meghúzta magát. Ott azután, a mint a játék elkezdődött, elővette az
elefántcsont-tábláját s feljegyzé rá azokat az olasz-szavakat, a miket
Dzsója intézett Cseffóhoz. Kitalálta a ravasz eszével, hogy a savoyard
fiú igazgatja a játékot, az a mester s ezekben a szavakban van az egész
boszorkányságnak a titka.

Mikor aztán ezt kitalálta, akkor galléron fogta a Dzsóját s becsukatta a
földalatti tömlöczbe.

– Így ni! Már most nem kérdem, hogy mi a majmodnak az ára.

A Dzsója akkor is nevetett: «Majd felhozatsz te engem ismét! Majd értem
jösz még, szépen kérve».

A következő játéknál aztán Árif maga helyezkedék el a rejtő függöny mögé
s onnan hangoztatá a táblájára felirt szavakat a Cseffóhoz.

Azt azonban nem tudta Árif, hogy a majom arczfintorai mit jelentenek? És
így azt sem tudhatta, hogy micsoda kártyák vannak a majom kezében? Mikor
aztán elkezdett a majomnak diktálni, mit híjjon, s olyan kártyákat
nevezett meg, a mik annak nem voltak a kezében: a majom dühbe jött,
fejéhez vágta a kártyát, táblát, krétát, mindent, s azzal összedugta
mind a négy karját: nem játszik többet.

– Csak hozasd te vissza a savoyard fiút. Nem tudsz te ehhez. Nem olyan
könnyű ez, mint a nagyvezérség, mondá neki a kalifa; s a szadrazámnak
nagy szégyenszemre magának kellett visszamenni, a börtönből kihozni a
Dzsóját.

A Dzsója azonban most már el volt keseredve, azt mondta, hogy ő nem
marad itt, megy a majmával együtt vissza a hazájába.

A sah dühös lett a szadrazámra. «Itt van ni! Már most elmegy a majom».

– Van egy eszmém! mondá Árif. A mostani Emir-ed-Daulah (kincstárnok)
nagyon sokat lopott már. Ideje, hogy a fejét levágjuk. Helyébe
megtehetjük ezt a ficzkót Emir-ed-Daulahnak. Ez nagyon jól tud számítani
s kevesebbet fog lopni. Akkor aztán itt marad a majmával együtt.

– Mondasz valamit! Felelt rá a Sah-in-sah.

S ekként lett Árif emirből szadrazám, Dzsójából pedig Emir-ed-Daulah
Teheranban. S mind a hárman jól betöltötték a helyüket. Hogy ki a
harmadik? azt szabad találgatni.

*

Majmuna tündér ismét találkozott a társával Idriszszel a paradicsom
kapujában.

– No már most az árvagyereknek van mit enni.

– És a királynénak van mit nevetni.

«Allah nagy és Mahomed az ő prófétája».



A LEGBÁTRABB EMBEREK.

Kik a legbátrabb emberek?

Hát kik volnának mások, mint a kis gyerekek?

Azt az igazságot, a mit egész gyülekezet nem mer kimondani, kimondja a
gyerek.

Azért találták ki a «mumus»t, hogy megtanítsák a gyerekeket félni.

Ime összejegyeztem egy néhány adatot annak a bebizonyítására, hogy
milyen vakmerő nemzet a gyerekség!

*

– Nyanya! Füle is van!

– Jól van kicsikém! csak te egyél szépen!

Az asszony kukoriczát tördelt a szántóföldön, a kis leányát addig
leültette a fa alá, a kukoriczaszárakra, a miket a tehén számára
levagdalt, kezébe adta a fakanalat, meg a csuprot, abban bableves volt.

A kicsike hozzálátott s azon kezdte, hogy «füle is van!»

Egy kis idő mulva megint mondja:

– Nyanya! orra is van?

– Ejnye, te kis bohó! Hát csak kanalazz szépen.

Megint hangoztatja az apróság:

– Nyanya! lába is van!

– Ej, te kis selma, te! Miket nem találsz még ki, he!

Aztán csak nagyot nevet a kicsike:

– Nyanya! Farka is van!

De már erre csak figyelmes lett az asszony, hogy miféle csoda lehet az,
a minek füle is van, orra is van, lába is van, farka is van?

Odamegy. Hát akkor látja nagy rémülve, hogy egy egérke van a leveses
csuporban, arról danolta a kis leány, hogy mi mindene van annak?

A nyanyát egyszeribe kilelte a hideg ijedtében. Asszonyember megijed, ha
egy egeret meglát. Nem hiába mondja a nóta, hogy «csunya bogár az egér!»
– Hát még egy bableveses csuporban! Bizonyosan torkoskodni akart ő
kelme, s aztán nem tudott többet kijönni a bögréből.

A kis gyerek pedig egy cseppet sem ijedt meg ettől a szörnyetegtől,
hanem szép kedélyesen eszegette le róla a bablevest, a mig a farka is
kilátszott s nagyokat ütögetett az orrára, mikor ki akart ugrani a
bögréből.

Én nem volnék olyan vitéz.

*

De már most lássunk egy valamivel nagyobb állatot.

A székely asszony kiment a hargitai irtványosba, a honnan a szálfákat
kivágták s a következő években a vén fák helyét ellepte mindenféle
vadbokor, mely olyan sürü szövevényt képezett ottan, hogy a ki bele
tévelyedett, napestig ki nem talált belőle.

Azért ment a székely asszony az irtásba, hogy málnát szedjen. Annak jó
árát adják a városban.

Ott pedig a Hargita völgyében olyan magasra nő a málnabokor, hogy még a
tehén szarva se látszik ki belőle.

A kis leányát is magával vitte az asszony: otthon nem volt kire hagyni;
az ura hosszu fuvarba járt borvizzel.

Hát ott a málnaligetben volt egy nagy szál kiszáradt fa, a mit azért nem
vágtak ki, mert már nagyon odvas volt. Annak a tövébe leültette az
asszony a leányát; kezébe adott egy nagy darab «kakas tejjel, varju
vajjal sütött» kenyeret, hogy azt majszolgassa, a mig ő a sürü csalítban
málnát szed a karos kosarába.

Nem távozott messze a száraz fától; ott közel volt a málnabozót; minden
szót meghallhatott, a mit a kis leány petyeg.

A gyerekek szoktak beszélgetni, ha magukra maradnak, vagy pedig
dudolgatnak.

Egyszer azt kiáltja a kis leány:

– Anyóka! Füles bácsi szereti ám a kenyeret.

Egy kis idő mulva megint mondja:

– Anyóka! Füles bácsinak nem volt elég a kenyér.

Később megint nevetve szól:

– Anyóka! Füles bácsi több kenyeret kér. A kezemet nyalja.

Erre odafut az anya s rémülve látja, hogy egy anyányi nagy medve ül a
két hátulsó lábán az ő kis leánya mellett, s a gyerek azt eteti a
tenyeréből a maradék kenyérmorzsákkal.

A székely asszony erre kétségbeestében nagyot sikoltott, a mire a
goromba medve fölugrott, odarohant s földre teperte az asszonyt.

Vége lett volna szegény asszonynak: az a gonosz állat összemarczangolta
volna, ha a kis Zsuzsika ott nincs.

De hát a Zsuzsikának helyén volt a szive! Aztán erős is volt: négy
esztendős volt már. Nosza, oda rohant a gonosz vadállathoz. Az egyik kis
kezével megragadta a fülét, a másik öklöcskéjével meg ütötte az orrát, a
hogy tudta s szidta, mint a bokrot.

– Heh! Te czudar pákosz füles bácsi! Nem hagysz békét az én anyókámnak?
Azért adtam én neked kenyeret? Nesze! Nesze!

Piff, paff! verte agyba, főbe.

A medve hátrafordította a nagy bolond fejét: végignézett azon a parányi
teremtésen, a ki őt ütlegeli.

Arra elmordította magát: «jól van no! Azért nem kell az embert ugy fejbe
verni!»

Azzal ott hagyta a földretiport asszonyt s odább czammogott, nagy
morogva: «no még igy soha sem jártam».

A kis Zsuzsika még utána is hajított egy ökölnyi nagy követ, a mitől a
medve ugy elszaladt, hogy még most is szalad, ha el nem fogták.

A székely asszonynak nem történt semmi baja.

Hát ezt melyikünk csinálna utána a kis Zsuzsikának?

*

De mindannyinál szebb az, a mit magam láttam.

Volt egy ismerősöm, egy híres orvos. Annak a szobája tele volt
mindenféle természeti ritkaságokkal. Kitömött madarak, s mindenféle
csontvázak, villanyos gép, szárított virágok, homokóra, nagyitó cső,
spirituszba tett csodaállatok! Még repülő-kutya is volt! Ott lógott
lánczra akasztva a stukatúron. Hát még az üveges szekrény a mindenféle
alakú üvegekkel! Meg azok a görbe nyeles üveggömbök, a mikben mindenféle
levegőt lehetett főzni.

Nagyon hires orvos volt. Hej, de sok embert kiragadott a halál körme
közül! Egyszer aztán a halál azzal állt rajta boszút, hogy őtet magát is
elvitte. No, de öreg ember is volt már.

A felesége tisztességes matróna volt, mikor özvegygyé lett.

Egyetlen leányuk volt, az még az atyja életében férjhez ment egy
fiskálishoz.

Az özvegyen maradt doktorné aztán arra kérte a gyermekeit, hogy
költözzenek az ő házába: ne legyen olyan egyedül.

Azok oda mentek az anyjukhoz lakni: a doktor szobájából lett a
fiskálisnak a kanczelláriája.

S minthogy egy ügyvédnek nincs semmi szüksége se kitömött pelikánokra,
se villanyozó gépre: a doktor úr minden természettudományi eszközeit,
ritkaságait kitakaríták a periratok számára rendezett szobából.

Olyan kis városban pedig nincsen zsibárus, a ki az afféle portékát
megvegye; aztán meg nem is engedi a gyermeki kegyelet, hogy azokat a
tárgyakat, a miket az apa olyan fáradsággal gyüjtött, a miket mindennap
maga körül látott, velük bibelődött, odadobják egy rozsdás vasakat áruló
kufár kaczatjai közé; – hanem elég nagy a padlás, mind felhordják oda.
Ott azután elmélkedhetnek a világ mulandóságáról, belepheti őket a por,
befonhatja a pókháló. Még a pipaállvány is odakerült, a hosszúszárú
selmeczi pipákkal. A megboldogult doktor nagy pipás volt, a veje pedig
csak szivarral élt.

Nemsokára két kis gyermek lármája élénkíté a házat.

Egy fiú volt, meg egy leány. Jóska és Julcsa.

Julcsa négy esztendős volt, a Jóska meg három.

Nagy selma volt mind a kettő!

Dajka már nem kellett melléjük, kisdedóvó még nem volt. Egészen
szabadjára voltak hagyva.

Egyszer Jóska rábeszélte a Julcsát, hogy menjenek fel együtt a padlásra.

Az ám gyönyörüség, mikor a gyerek beszabadulhat egy olyan elhagyatott
lomtárba s kedvére kutathat az előtte ismeretlen tárgyak között. Mi
lehetett ez? – Mit lehetne még ebből csinálni? Ez volna ám jó
játékszernek!

A Jóska legelőször is a pipákra talált rá. Mindjárt rájött hogy ez arra
való, hogy az ember a szopókáját a szájába vegye.

Nagy vita támadt közöttük. A Julcsa azt állította, hogy azt fújni kell,
a Jóska pedig, hogy színi kell.

Este a vacsoránál a papára bizták a vita eldöntését.

Hej de megharagudott a papa!

– Majd adok én nektek, ha még egyszer a pipához mertek nyulni.

Hát aztán többet nem nyultak a pipához.

De azért mégis feljártak a padlásra, kutatni a nagyapa czókmókja között.

A szolgáló ijesztgette őket, hogy ne járjanak a padlásra, mert ott
elkapja őket a rézorrú bagoly.

Már most csak azért is felmentek, azt a rézorrú bagolyt megkeresni.
Találtak is egy kitömött baglyot, de biz annak nem volt rézből az orra.
Ettőlfogva nem volt előttük semmi hitele a szolgáló ijesztgetéseinek.

Egyszer nagyon elkezdett a kis Jóska hizelkedni a mamájának.

– Miért hizelkedel te most olyan nagyon? Mit akarsz kihamiskodni? –
kérdezé a mama.

– Mondja meg a Julcsa.

A Julcsa aztán előállt vele.

– Szabad-e nekünk a kertből egy muskátlit kivenni és cserépbe ültetni?

– Hát minek az nektek?

– A nagymama szereti a muskátlit. Nemsokára itt lesz a nevenapja.
Megakarjuk lepni vele.

– S hol veszitek a virágcserepet hozzá?

– Találtunk a padláson egyet. Gyönyörűséges szép virágcserép,
porczellánból van. Abba ültetjük a muskátlit.

– No hát szabad, megengedem.

– De a nagymama ne tudjon felőle semmit.

A két gyermek felásta a kertből a szép tarka levelü muskátlit, s kendőbe
takarva, hogy a nap meg ne lássa a gyökerét, felvitték a padlásra; ott
elültették, s aztán mindennap a kis öntöző kannában hordtak fel vizet, a
virágot megöntözni. A nagymamának nem volt róla szabad tudni semmit.

Mikor aztán eljött a nagymamának a nevenapja, akkor lehozták a padlásról
a muskátlit, kendőbe takarva, hogy nagy legyen a meglepetés.

A Julcsa fogta a kendő négy csücskéjét, a Jóska pedig elmondá a maga
csinálta köszöntő verset.

– Jó nagymama, fogadd ezt a szép virágot! Ilyen legyen mindig a te
boldogságod.

Azzal levették a kendőt a virágcserépről.

Hát a nagymama csak hanyatt esett a karosszékébe ijedtében; a mama
felsikoltott, a papa fütyült.

Az a virágcserép, a mibe a gyerekek a muskátlit szépen felnevelték, nem
volt más, mint az a csontkoponya, a mi a nagypapának az iróasztalán
szokott lenni.

A két gyermek mosolygó piros arczczal tartá azt a kezében, a nagymamának
felajánlva. Ők azt hitték, hogy az egy szép virágcserép!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Melyik volt hát a három közül a legbátrabb?



NEVEZETES JOGI KÉRDÉS.

A dúsgazdag Alexiewna Petrowna Moszkvában meghalálozott, s
végrendeletében 400 rubelt hagyományozott a mopszlijának, a
végrehajtással az öreg Wasziliewna Anna cseléd lett megbizva, hogy ez
összeg kamatjaiból táplálja és ruházza a kedvencz ölebet. A
végrendelkező figyelme arra is kiterjedt, hogy ha Wasziliewna Anna
meghaláloznék, akkor egy ifjabb cseléd, Ivanovna Ludmilla vegye át a
mopszot és a 400 rubelt. Ekközben a nagy ápolás miatt a mopsz halt meg
elébb, nem a vén cseléd. Ekkor Waszilievna Anna úgy okoskodott, hogy már
most a 400 rubel az övé. – De előállt ám nagy hamar Ivanovna Ludmilla,
hogy «nem oda Buda». A mopsznak utódja van: egy ifju mopszfi; a kinek ő
a gondviselője. S az ország törvényei szerint a fiu örököl az anyja
után. És igy a 400 rubel most az övé.

A kérdés nagyon bonyolódott: biró elejbe került, s valószinü, hogy a 400
rubel azóta elolvadt.



CSALAVÉR.

Szibériából hoztam ezt a történetet s előre is kimondom, hogy ez mind
igazi valósággal megtörtént mese; a ki nem hiszi el: menjen oda és nézze
meg.

Kezdődik a história Irkuczk városában, egy gazdag bőrkereskedő házánál;
a butorzat mai divatú, faragott támlájú széles, csavart lábu asztal,
chinai vázákban pompázó Makárt nádbukétok és pávatollak, az ajtókon
perzsa szőnyegek, egyik oldalon zongora, másikon Wertheim-szekrény, egy
kis asztalon albumok; a kandallón antik óra és japáni porczellán
figurák; csak egy csecsebecse hiányzik a diszítésből: az obligát fehér
medvebőr, a mi az európai gazdag polgár szalonjából nem hiányozhatik; s
ez szándékosan van itt mellőzve, nehogy a látogatót arra emlékeztesse,
hogy a ház ura medve-, czoboly-, hermelin és tengeri vidrabőr
kereskedéssel szerezte tekintélyes vagyonát, mely őt Irkuczk városa
legelőkelőbb polgárai sorába emelte.

(Irkuczk fekszik az Irkut folyam torkolatánál, Kelet-Sziberia hasonnevü
tartományában, 1192 lábnyi magasságban a tengerszín fölött. Fővásárhelye
a szőrme-kereskedésnek, lerakója a chinai thea és rhebarbara üzletnek;
van benne kilencz templom, dolgozóház, lelenczház, tömlöcz, püspöki
palota, bazár, stb., a ki többet akar megtudni, üsse fel a
Conversationslexicont.)


ELSŐ KÉP. Nő oroszlán – az orosz lány.

(A terem egyik ajtaján bejön Achilleia, a másikon Atlenkó.)

Atlenkó. Engem szépen elcsaptak.

Achilleia. Engem pedig csúnyául elvertek.

Atlenkó. Nekem azt mondotta az öreg, hogy egy csavargó becstelen
számüzöttnek nem adja feleségül az unoka hugát.

Achilleia. Nekem pedig azt mondta, hogy még ma megtartja az
eljegyzésünket az iszpravnikkal.

Atlenkó. Hiába mondtam neki, hogy milyen jó keresetben vagyok itt, mint
orvos, még a kormányzóhoz is elhínak; angyalkájának nevez ő méltósága,
mikor a gyomorgörcsét aloëval elcsitítom. Nem használt semmit. Azzal
fenyegetett, hogy ha utánad merek ácsingozni, becsukat a tuskó börtönbe,
s ott minden holdtöltén kancsukát kapok.

Achilleia. Én is hiába mondtam neki, hogy az iszpravnik egy részeges vén
pálinkaszivacs, a ki azért akar elvenni, hogy a harminczezer rubelt
megkapja, a mit az atyám hagyott rám örökségül. Nem hajtott rá semmit.
Azt mondta, hogy ha kacsingatni merek rád, becsuk a fáskamrába, s
mindennap megkorbácsol. A mára valót mindjárt ki is adta.

Atlenkó. No én miattam a te szép testedet ne érje a korbács! Én itt
hagyom Irkuczkot; megyek egy tartománynyal odább, Jakucskba; ott
telepedem le.

Achilleia. Gyáva vagy; mert férfi vagy. Szerelemben csak a nőnek van
bátorsága. Én daczolok az öreg haragjával, s kijátszom őt az
iszpravnikjával együtt.

Atlenkó. Ha csak az életemről van szó, parancsolj, hogy melyik perczben
tegyem éretted koczkára?

Achilleia. Mondd csak Pavlovics Atlenkó. Igazán hamis pénzverő voltál
te? Azért lettél számüzve?

Atlenkó. Nem voltam biz én. Csak a sorsomat akartam javítani vele.
Tudod: itt ebben az országban, a ki azért került ide, hogy csalt,
hamisított, igen nagy becsben áll. Annak jó hasznát lehet itt venni.
Esze van. Mig az, a ki politikai vagy katonai vétségért lett elitélve,
attól félnek, elhúzódnak.

Achilleia. Hát mi voltál te igazán? Mi az igazi neved? Mért száműztek
ide?

Atlenkó. Az igazi nevem Bátor Gyula. Magyar nemes vagyok. Részt vettem a
lengyel fölkelésben Langyevicz alatt. Ott fogtak el a csatában.

Achilleia. S hogy jutottál a mostani nevedhez és czimedhez?

Atlenkó. Cseréltem egy másik fogolylyal. Annak meg az én czimem kellett
inkább, mert a tobolszki vadásztelepbe akart beállni. Ott meg a hadi
vétkeseket látják szivesebben s holmi hamisítót nem vesznek be a
társaságba. Igy kicseréltük a bizonyítványainkat.

Achilleia. Hát én már most elmondom neked, hogy mit fogunk csinálni,
hogy egymásé lehessünk. Legelőször is elszökünk innen. Én megyek
Nisnei-Udinszk, te Kirenszk felé.

Atlenkó. Egyik nyugotnak, a másik keletnek! Hát aztán hogyan találkozunk
össze?

Achilleia. Majd elmondom, csak várj szépen. Ha együtt szöknénk,
elfognának, visszahoznának. Te tulajdonképen nem is szököl, mert
útleveled van: bejelented a kormányzónak, hogy átakarsz költözni
Jakucskba. Engedelemmel utazol. Csak én szököm! Megkerítettem az öreg
vasszekrényének a kulcsát, itt van! Kinyitom vele s kiveszem a
trezórjából azt a csomagot, a mi az én saját hozományom. Nézd, rá van
irva az atyám keze által: «Achilleia hozománya». Ez az enyém. Azonkivül
elviszek még kétszáz rubelt ezüstben. Ez már lopás. A harminczezer
rubelt odaadom te neked: ezt te viszed magaddal. Én Udinszkig úgy szórom
a pénzt, hogy okvetlenül gyanut költök vele. Ott elfognak, a korlátnok
elé visznek. Az előtt bevallom, hogy a gazdámat megloptam, Sztofilics
Waszilkót Kirenszkben. Azért engem elitélnek két esztendei deportálásra,
s a polgári becsületemnek az elvesztésére.

Atlenkó. Halálra ijesztesz!

Achilleia. No látod, milyen gyönge szived van! Már is megijedtél. Pedig
ez még a java. Hát nem jó az, ha én is veled egyenranguvá leszek? Ha
téged becstelenné tesz a kegyetlen orosz törvény, hát legyek én is
becstelen, akkor nem áll közöttünk semmi gát. A becstelen leányt nőül
veheti a becstelen férfi, minden botrány nélkül s a szibériai
számüzöttől elvették a polgári becsületet.

Atlenkó. Hiszen te valóságos szent vagy.

Achilleia. Nem én! Csak szeretek. – De hát hallgasd tovább. – A nálam
talált pénzt természetesen elveszik, és senki sem fogja magát törni
érte, hogy Sztofilics Waszilkát keresse Kirenszkben az ő megkerült
rubeleivel. A korlátnok is családos ember s nagyban kártyázik. Engem a
legközelebbi deportáltak szállítmányához oda csatolnak, s tovább
tolonczolnak Jeniszei felé. Ott van Krasznójarszknál az Európából
idesöprött számüzötteknek a tanyája, a honnan szétosztják őket vétségük
rangfokozata szerint. – Itt szokták tartani a leány-árverést. Ezt már
tudod, hogy miből áll?

Atlenkó. Magam is voltam ilyennek szemtanuja. A vétségért elitélt nőket
dobra ütik a számüzött férfiak között, a ki legtöbbet ád érte, azé.
Tehet vele, a mit akar. Használhatja szolgálónak, feleségnek; eladhatja
ha megunta, s agyonütheti, ha megharagszik rá.

Achilleia. No már most tudod a magad teendőit. Te visszafordulsz az
utadból a Lena felé s jösz vágtatva, a hogy csak az iramszarvas bir,
utolérni azt a karavánt, a melylyel engem szállítanak. Ott azután, mikor
az árverésre kerül a sor, rámliczitálsz: van harminczezer rubel a
tarsolyodban, más el nem üthet a kezedről: megvásárolsz; a foglyok
között mindig akad pópa: összeesket, s akkor aztán «nagy a világ.»

Atlenkó. Megverne engem az Isten, ha én ezt a te áldozatodat elfogadnám.
Te! Egy ártatlan kis leány, a ki semmi rosszat nem ismersz, azt sem
tudod, mi fán terem a bűn? egyszerre oda dobd magad tolvaj népsöpredék
közé; gondold meg azt! Itt pompa, kényelem vesz körül, tíz cseléd lesi
az intésedet s ha csak madártejet nem kérsz, mindent elhoznak; ott
pedig, a hová menni akarsz, névtelen inség, nyomor, veszedelmek várnak
reád; többet gyalog, mint rossz szánon, rongyos gúnyában vándorolni
pusztáról-pusztára, büzös jurtákban, hóba vájt barlangokban éjszakázni,
farkasok medvék elől futni, éhezni a hózivatartól eltemetve; mikor néha
nyirfakéreg az egyedüli táplálék, s csak az emberek szidalma, a mi
melegít.

Achilleia. Mindent tudok! Ismertem én egy asszonyt, a ki mindezt végig
szenvedte azért, a kit szeret. Ez az asszony volt az én anyám, a ki
utána jött a számüzött apámnak, a Volgától a Jeniszeiig egyedűl. Én sem
leszek rosszabb az anyámnál.

Ennél a szónál aztán Atlenkó nem tehetett egyebet, mint hogy leborúlt a
leány előtt térdre, s elkezdve annak a czipője hegyénél, végig csókolta
őt a két szemöldökéig!

Hogy a leány csakugyan érdemes volt a végig csókolásra, hogy karcsú,
nyulánk termete volt, fehér piros orczája, finom ajkai, sötét kék szemei
és selyemszőke hosszú haja, azt mindenki természetesnek fogja találni.

Arról a képzeletről azonban le kell mondanunk, mintha Atlenkó azért,
mert magyar huszár volt valaha, valami pörge bajuszú, kúnsági nyalka fiú
volna, mert annak az arcza egészen simára van borotválva, külömben senki
sem hinné el neki, hogy doktor. Irkuczkban megkivánja minden
tisztességes beteg, hogy az orvosának az arcza simára legyen
szőrtelenítve; szakállas orvos nem kelthet bizalmat.

Az orvosi tudománya Atlenkónak egyébiránt egészen a helyzetnek és a
körülményeknek a magaslatán állt. Tudta, hogy a hánytató borkőből az
úrnak szimpla, a parasztnak dupla adagot kell adni, hogy a hideglelősbe
addig kell a chinint tömni, a míg megelégeli, hogy az alöes minden
gyomorbajban rendesen használ, hogy a kinél a hólyaghúzó flastrom nem
segít, azon eret kell vágni, hogy a Seidlicz-por minden asszonyi bajt
kigyógyít s a kinek a lába eltörött, azt zsindely közé kell kötni (t. i.
a lábat); természetesen ő hordta magával az orvosságokat is, s azok
egész ládával álltak nála; s ha pedig valaki olyan betegségbe esett, a
milyenhez nem találkozott orvosság a pharmacopœjás ládában, hát az
szégyenlhette magát, hogy olyan betegséget tart, a mi nem ebbe az
országba való! De hát Irkuczkban a másodéves orvostant végzett
huszárhadnagy is drága kincs volt, s mint ilyen, a mi Atlenkónk tömérdek
orosz vért kiontott, t. i. érvágóval.

E bevégzett tény után Achilleia parasztleány ruhában kiosont a
szőrmekereskedő házából; a város végén felfogadott egy jemsiket, a ki őt
Nisnei-Udinszkig szállította, Atlenkó pedig hazament a szállására, s az
orvosságos ládáját összepakolva, a harminczezer papiros rubelt pedig a
tüszőjébe eldugva, iramszarvas szánkón megindult Nersinszk felé. Volt
egy jó Lefaucheux vadászfegyvere, száz tölténynyel, meg egy finom
cserkesz szablyája; vitt magával egypár füstölt medvesonkát, meg egy
átalag rumot s egy zsák kétszer sültet az útra. A legelső szomszéd
falunál aztán visszabocsátá a maga jemszikjét, az egész útját kifizetve;
ott felfogadott egy iramtartó szamojédet, s annak azt parancsolta, hogy
vigye őtet Krasznojarszkba.


MÁSODIK KÉP. Jó istenke a Szjadei Hahé!

Mikor a szamojed befogta az irámot a csónak alakú bőrszánkóba, a
felesége azt mondta neki: «aztán a Szjadei Hahét itthon ne felejtsd».

«Inkább a fejemet hagynám itthon!»

Atlenkó kiváncsi volt megismerkedni a Szjadei Hahéval.

Nagy kérésére (meg két rubel kész fizetésre) előhúzták a szamojéd
istenkét a csizmaszárból. (Ennek ilyen temploma van.) Tengeri
kutyafogból van faragva: orra, füle, szája mint az embernek, csak a
szarva, meg az agyarai vannak rézből; visel piros gyapotinget
ólompitykékkel, a melynek az aljáról rézfélholdak, gyűrűk és csörgők
függnek alá. Ha megrázzák, akkor cseng-bong rajta minden s attól
felébred.

S ugyan jó volt, hogy a Szjadei Hahét magukkal vitték, mert a
veszedelmes útban mindenféle csodák vették őket elő.

Legelőször jött rájuk egy gyilkos indulatú «purga», az éjszak réme, a
hózivatar, mely apróra tört havat, mint csupa tűhegyeket szór az ember
arczába, hogy a két szeme világát elveszti tőle. Futni kell előle, mert
a ki megáll, azt eltemeti. Jó szerencse, ha az «ördögök sírkövéig»
elmenekülhet, s ott meghúzhatja magát. Ezek az egymás közelében álló
óriási bazaltsziklák, a mik a hósivatagból feketén fölmerednek, nagyon
hasonlítanak a síremlékekhez. A néphagyomány szerint e sírkövek alatt
fekszik az ördög meghalva. Kérdés, hogy ha meghalt az ördög, kire maradt
a pokol?

Milyen szépen tud ezeknek a magas sziklakolosszusoknak a szélein,
hasadékain, a vihar orgonázni! Az alájuk menekült egészen megérti a
Memnon szobrok éneklésének az elméletét. A szikla a leghatalmasabb
hangszer, csak hogy művész kell hozzá, a ki tud rajta játszani. Ilyen
művész a purga. Rettenetes ujjai játszanak a billentyűkön, dörmög,
mormog, mintha dobot verne, azután sípolni kezd, nagyokat füttyöget,
beleüt az öreg dobba, trombita, kürt tárogató zeng-harsog, rémséges
accordot adnak a sivító sziklaodúk, a ködkürt belebődül, pokolbeli
bassus trilláit rezgetve. Közbe hangzik az ördöghahota soloja. Aztán
alábbhagy a zene, s akkor lesz a legfülkínzóbb, mintha millió hegedű
zizeregne egyszerre, lassan elhalva a tengermorajt utánzó dübörgés
finaléjában.

– No uram, most ugyancsak a Szjadéit Hahénak köszönhetjük, hogy az
ördögök karmából kimenekültünk, hálálkodék a szamojéd, áldozatot hozva a
jóltevő istenkének – a szárított hal farkát, melynek a megenni való
részét ő maga elkölté – s azzal visszadugta azt a csizmaszárba. Most már
ugyan igyekezzünk tovább.

Éjjel van, az ég tele myriád csillagokkal, az új hold sarlója, mint egy
görbe oltárláng, lobog a Koliván-hegy legmagasabb csúcsa fölött, s a
csillagos mindenséget átöleli az örök titkos északfény: kettős
fényboltozat, sárga és rózsaszín küllőkkel, sötétkék ablakok közötte.

Változik a zene. Az északfény rejtélyes zöreje uralkodik ott fenn,
mintha égő szikrák pattognának széjjel, mintha érczdárdákat vernének
egymáshoz; közben hangzik a délfelé szálló énekes hattyúknak túlvilági
sopránja; ide alant pedig az emberüldöző fenevadak üvöltése. A futó
szánt farkascsorda veszi üldözőbe. Csahintásaikra bőgve felel a
megrémült irám. Óriási jegesmedvepár nyargal a szán után; közbe egy-egy
lövés dördül; a farkascsorda egy perczre elmarad, a míg egy elesett
társát fölfalja.

– No most segíts ám, Szjadéi Hahé!

Meg is segíti őket a jó istenke, hoz a futók számára menedéket. Egy égő
erdőt. Azon kell keresztűl vágtatniok.

Nincs választás. Bele kell rohanni. A fenyőfák sudarairól tűzzápor hull
alá, az út forró hamú. Eddig ők futottak a vadak elől, most a vadak
futnak ő előlük. Egész iramcsorda, vegyest farkassal, hiuzzal törtet a
lángok elől. Ez a szerencséjük: azok utat taposnak a zsarátnok között.

Az erdőrecsegést túlhangozza az állati kardal. Minden állat megszólal
most, mely némának született, a nyúl visít, a hód jajgat, a felforralt
patakból menekülő vidra tutulni kezd, s közbe nagyokat dördül a lánggal
égő szálfa.

– Hej csak innen vigy ki bennünket jó Szjadéi Hahé!

Kisegíti őket. Az erdőégésnek határt vet egy befagyott tó. Mikor a
tisztásra kijutnak, akkor veszik észre, hogy megvirradt.

A tó sima tükrén még gyorsabban szalad a szán. Az iramszarvast nem a
kalapács hajtja (ennél a jó állatnál ostor helyett fokost használ a
kocsis), hanem az ösztöne. A tulsó parton törpe krumpuczerdőt lát, ott
terem az ő abrakja, a zuzmó.

Új csodák támadnak a sápatag égbolton. Nem egy nap, hanem öt vak nap
pislákol holdhalavány fényben; négy összefoglalva egy fénykarikában, az
ötödik, a központi, átszelve egy harántvonallal, mely a fény szérüt
kétfelé osztja, s ebből megint két megkezdett ív szegi át a nagy kört. A
csodálatos «halo» (ál-nap) olyan derengést támaszt, mintha nem is ez a
világ volna.

S a befagyott tó jege kezdi meg e csodaképhez a zenét. A jég pattog,
mintha óriási tündérhárfa húrjait pengetnék oda alant, czitera,
czimbalom zeng-bong a szán nyomán, mintha egy végtelen klaviaturán
sikamlana végig, közbe a triangel csingilingije szól.

Szerencsésen a túlpartra jutnak. Ez úttalan világban az első kalauz az
iramszarvas ösztöne, a másik a szamojéd tájékozási adománya. Ott
találják az utbaigazító áldozathalmot. Közepén egy kifaragott bálvány,
tengeri kutyafog agyarakkal, vérrel festett szájjal, ez a nagy Szjadéi
Hahé; körüle tört szekerczék, fazekak, rudra akasztott rongyok,
emberpofájú forgácsdarabok, dárdahegyek, üres pálinkás korsók. Minden
igazhivő, ki ezen utazik, e halmon áldozza fel azokat a szerszámait és
edényeit, a miknek nem veheti hasznát többé. Van benne logika.

Ezeket nem veszi el az áldozathalomról semmi szentségtörő kéz.

Atlenkó is átengedte hálából nagy Szjadéi Hahénak a kilőtt
töltényhüvelyeket, a szamojéd pedig a medvesonkának a csontját.

Nem messze a bálványhalomtól ráakadtak a hótól elborított jakut falura,
s ott megpihenhettek, a Tojón füstös jurtájában; az iram maga kereste a
hó alatt a táplálékát, a keserű mohát, a mit egyenesen az ő számára
teremtett a Szjádéi Hahé.

Innen aztán már csak hat napi út a krasznojarszki nagy balagánig, a hol
a deportáltak találkozója van.


HARMADIK KÉP. Vagy boszorkány, vagy tündér.

A Krasznojorszki nagy balagán, a mely a sziberiai deportáltak gyüjtő
helyéül lett építve, egy rengeteg nagy tuskó-pajta, vastag
fenyőderekakból összerakva; háromszáz embernek el kell benne férni,
igaz, hogy szorosan. Úgy alusznak benne, hogy az egyik ember a másiknak
az ölébe fekteti a fejét. A tágas épület északi sarkában van egy óriási
tűzhely, melynek a kandallója magas kürtőben fut ki; de ezen csak akkor
raknak tüzet, a mikor itt van a nagy sokaság; a rendes időben, mikor a
csárdás magában van, s csak a járó-kelő utasokat látja el, nem fűtik az
egész pajtát. Győzné az ember fával. Hanem van a balagán déli sarkában
egy kisebbszerű jurta építve (ház a házban). Annak az oldala, teteje
kívűl betakarva iramszarvas bőrökkel, a melyek a meleget megfogják,
belűl szent képekkel felcziczomázva, azok között Miklós czár és Napoleon
császár arczképei; közepén tűzhely, a fölött lóg háromlábú bakon egy
vaslánczra akasztott bogrács, abban főzik a halat, a kwaszlevest, vagy
az iramszarvas tokányt. S ha ez elkelt, kiöblítik, vagy ki sem öblítik,
felteszik benne a vizet a «tégla-theához». Ezen félszer alatt állnak a
pálinkás hordók, a kétszersültek és szárított halas tonnák, a
rozslisztes és káposztás kádak, kövekkel lenyomtatva, a vajas vendelyek;
a gerendáról függnek alá a medvesonkák s a füstölt vizák, a balagán
hátterében az ölbe rakott tüzelő fa. A pádimentuma a balagánnak igen
szilárd anyagból van megalkotva: irámszarvas-trágyából, a mi olyan, mint
az aszphalt.

A jurta padlója azonban medvebőrökkel van leteregetve.

A csárdást Piripioff Péternek hívják, s nem tudni örmény-e, vagy
dél-orosz, vagy czigány? Mindenikből van benne valami.

Ennek a leánya a «Csalavér».

Gúnynév, a mi úgy ragadt rá, de maga is elfogadta.

Erről is nehéz eltalálni, hogy micsoda: tündér-e, vagy boszorkány? Mikor
meglátja az ember, olyan rút, hogy megijed tőle, mikor aztán jobban
megnézi, olyan szép, hogy belészeret; mikor belészeretett, akkor
megátkozza s mikor megszabadult tőle, soha többé el nem tudja felejteni.
Az arcza barna is, piros is; ha haragszik, sötétséget csinál vele, ha
szeret, világot gyújt vele; a szája kicsiny, mikor csókol, nagy, mikor
nevet, módos mikor csábít, éktelen, mikor szid, hanem a szemei, azok
mindig ragyognak. A szénfekete haja olyan göndör, hogy a fején
szerteszéjjel áll.

Azt mondják, hogy mindenféle varázsló mesterséghez ért.

Ismeri a «dúr»-por készítésének a titkát s ád belőle drága pénzért,
kinek milyenre szüksége van.

Mert a «dúr»-pornak többféle minőségei vannak. Kapni olyan dúr-port, a
mi a szép leány italába keverve, azt rögtön szerelmessé teszi, a másik
fajtának meg az a hatása, hogy a féltékeny férjnek elveszi látását,
hallását, nem tudja, mit csinálnak előtte. Olyan dúr-por is van, a mi
álmában járóvá teszi az embert, hogy azt kell neki tennie, a mit az
elaltatója parancsol. Olyan dúr-por is van, a mi a gyáva embert vitézzé
tüzeli föl, míg a másik a vad hőst is anyámasszony katonájává puhítja.

Ezeket mind a tarsolyában hordja a Csalavér.

Tudja róla a kormányzó is, meg a hetmanok, az iszpravnikok, hogy ő
készíti a dúr-port, de hát szükséges az nagyon ebben az országban; ha
szükséges nem volna, nem szedetnék össze a légyölő galócza-gombát, a mi
a tundrákat nyaranta ellepi, hogy abból a nép számára «muchomort»
destilláltassanak, a mi olyan pálinka, hogy a ki iszik belőle, két napig
fel nem ébred, de egyre rugdalózik tőle.

Mikor Atlenkó megérkezett a nagy balagánhoz, akkor még ő volt ott az
egyedüli vendég. Az irámszarvas a kapú előtt összerogyott. Akkor már
tizenhat órát futott pihenés nélkül ez a természet csodája állat.
Beleszakadt. A szamojéd rögtön hozzálátott a földarabolásához. Jó
pecsenye lesz belőle.

Atlenkó behozta a vállán a gyógyszerész ládáját a nagy pajtába, a hol
egészen sötét volt; minden ablak be volt csukva.

– Hej kívűl is, hej belül is! Ki van itthon, ha beteg is?

Erre a szóra elébújt a sátorból a csárdás.

– Mit parancsolsz uracskám! Kell tégla-thea, kell kwaszleves? Kell
medvebőr, aludni?

– Csak egymásután mind. Persze, hogy kell. A ki két nap óta se evett, se
ivott, se nem aludt. Hanem legelébb ezt a ládát tedd el biztos helyre!

– A leányom majd elteszi. Hej Csalavér!

A hívásra előjött a leány. A mint meglátta a fiatal legényt, egyszerre
megtetszett neki. Ahhoz volt szokva, hogy mikor bejön az utazó, bajusza,
szakála tele van jégcsappal; csupa nevetni való a férfi. De ennek sima
az arcza és piros. Ez már a kedvére való legény. Igyekezett is a szebbik
tekintetével reá kacsintani.

– Miért van neked ilyen szép síma arczod? Kérdezé végig czirógatva
Atlenkó ábrázatját.

– Azért, mert orvos vagyok babám!

– Hát te olyan ezermester vagy, a ki a betegeket meggyógyítod; én meg
olyan bűvésznő vagyok, a ki az egészségeseket megbetegítem. De jól
megélnénk, ha összetennénk egymást.

– Az bizony jó lenne. Hát már most mégis csak gyógyíts meg egy kis forró
punchcsal, ha tudsz készíteni, mert csupa jég vagyok.

– Ha tudok-e készíteni! Majd csinálok én neked olyan punchot, hogy csupa
tűz leszesz tőle.

Azzal bevezette Atlenkót a sátorba, megvetette számára a fekhelyt
medvebőrből, mormota-irhából, jó puha mohából, s aztán meggyújtotta a
tüzet a szamovár alatt. Az alatt danolt neki egy nótát, hogy mi
mindenféle varázsló tudományhoz ért ő, hányféle italt tud készíteni,
melyik miről használ.

Atlenkó megitta a punchot, aztán jóllakott ikrás hallevessel, s a nagy
fáradságtól, meg a Csalavér nótájától nagy hamar elaludt.

Arra sem ébredt föl, mikor a deportáltak csapatja nagy zajjal, lármával
megérkezett a balaganba. Azok jóval előtte jártak az útban; a
szegényebbek gyalog, a kísérő kozákok lóháton; a pénzesebb száműzöttek
lóvontatta szánon. Atlenkó úgy kerülte el a csapatot, hogy az irámmal
leszállt a befagyott folyamra, s annak a jégpályáján sikánkozott előre.

Háromszázan voltak a száműzöttek, mikor Tobolszkból útnak indították
őket; de idáig csak valami nyolczvan jutott el belőlük. Legtöbb
elzüllött, mikor az égő erdőn jöttek keresztül. A kísérő kozák hetman
elkiáltá magát: «fusson, ki merre lát!» s azzal a fegyveres lovasság
előre vágtatott; az elitélt csapatból csak az követte a nyomukat, a ki
akarta.

A csárdás messziről látta már a csapat közeledését, s előre meggyújtá a
tüzet a nagy tűzhelyen, s felállította föléje az óriási bográcsot, a
mibe a szamojéd jemsikkal beledobálták a feldarabolt irám konczait, kész
lakomára várva az érkező deportáltakat.

Azok a végczélhoz közel érve, rögtön beüték az utolsó velük jött
pálinkás hordó fenekét s mind kiitták a tartalmát. Ide már jól
felpálinkázva rohantak be valamennyien.

Volt azok között mindenféle nemzet: lengyel patrioták, kaukázusi
cserkeszek; kisoroszországi zsidók, kazani tatárok, orosz duchoborzik
(rugdalozó szentek), legtöbb a kievi nihilista, aztán meg valami húsz
uráli kozák, (ezek fegyverben).

A tanyára megérkezve, mindenik a maga nótáját fútta: a cserkeszek az
alkorán szúráit énekelték vontatott mély hangon; a zsidók a maguk
siralom énekeit fisztulázták; a lengyelek kevélyen hangoztatták a «bozse
cos Polszkét»[3], a duchaborzik a maguk ördögrugdaló tánczukhoz dudolták
a zsoltárokat, a kozákok bömbölték a hymnuszt: «Bozse czárja chrani,
szilni derzsavni!»[4] de mind valamennyit túlharsogta a nihilisták
marseillaise: «Contre nous de la tyrannie, l’étendard sanglant est
levé.» «A zsarnok véres lobogója emelve ellenünk».

Pokolbeli symphonia volt az együtt, mikor egymásba vegyült. Atlenkót még
ez sem ébreszté föl.

Mikor aztán az elcsigázott csapat elverte az éhét, szomját, előállt a
kísérő hetman, számba venni a jelenlevőket. Ki került meg, ki veszett
oda? A ki megvan: az «poszlejenyecz», a ki nincs meg: az «bradjaga»[5].

A közben mindegyiknek el kellett mondani, hogy ki miféle vétségért lett
deportatióra elítélve; mert a hetman nem tudott eligazodni a
certificátokon, a sok hiányzó részvényes miatt. Csupa confuzió volt az
egész dolog. A cserkesz főnöknek jutott az a vád, hogy a pálinkát
vitriollal hamisította meg, s a zsidó Schnorrer ítélete hangzott
karavánok fegyveres megtámadására; – természetes, hogy mindenik a
legszelídebb bűnöket válogatta magának: politikai vétkes senki sem akart
lenni; mert azokat a csukcsiakhoz küldik tengeri kutyát vadászni;
ellenben egy váltóhamisítónak az üresen hagyott conditiójára nagy volt a
concurrentia. Mindenki az szeretett volna lenni! Végre kiki urát adta,
hogy mért került ide, s azzal rendben volt minden.

Ekkor a hetman felolvasta nekik a rendeletet, hogy mihez tartsák magukat
az állomáson, egész létánia volt, hogy mi «nem szabad».

Legfőkép megvolt tiltva a kártyajáték. Egy kozákot itt hagytak
ellenőrizni a szigorú parancsot.

Annálfogva, a mint a hetman a többi kozákkal kiment a balagánból, a
következő karavánt kisegíteni a hóból, a fegyenczek rögtön
odagördítettek a pajta közepére egy üres hordót s annak a fenekén
elkezdtek kártyázni. Egy deportált, a ki hamis kártyázásért volt
elítélve, adta a bankot.

Az őrül hagyott kozák rájuk rivallt.

– Hogy mertek kártyázni?

– Hát honnan tudod, hogy mi kártyázunk? kérdé a bankadó.

– Hiszen látom.

– Melyik szemeddel látod?

– Ezzel a jobbikkal ni!

A bankár aztán egy öt rubeles bankót dugott a kozáknak a kucsmája alá a
jobb szeme fölé.

– Látod-e még?

– Most meg a balszememmel látom.

Azt is letakarták egy bankóval.

– No már most nem látom.

Akkor aztán játszhatták con amore a diabolkát.

Egy-egy deportált, a ki az utolsó rubelét is elvesztette, odament a
Schnorrerhez, a ki uzsoráskodásért volt elítélve, s pénzt kért tőle
kölcsön, hogy tovább játszhassék, zálogúl hagyva a bundáját, a kabátját,
a mit az mind magára szedett.

Ez alatt a Csalavér, miután az új vendégeket kiszolgálta étellel,
itallal, bement a jurtába s valami csábító itallal felébreszté Atlenkót.

Az kábulásában égből jött angyalt vélt maga előtt látni. A dúr-por
hatása volt az.

A varázslónő bájitallal rontotta meg az ifjút, ki félébren, félmámorban
az ő kedves Achilleiáját vélte maga előtt látni: annak esküdözött, hogy
holtig fogja szeretni.

E közben megérkezett a második karaván is, mely a deportált
asszonyszemélyekből volt összegyűjtve.

A balagán egyúttal házasságszerzési intézetűl is szolgál. A némbereket
elárverezik. Minthogy az asszonynép negyedrész annyi, mint a férfi,
annálfogva az árúczikk nagy keletnek örvend.

Már a szerint, hogy ki micsodás?

A kikiáltott eleven tárgyat odaállítják a középre, egy felfordított
szánkó fenekére s annak ott el kell mondania, hogy mit tud?

Ha főzni, varrni tud, elnézik egyéb hibáját. Ha ért hozzá, hogyan kell a
sarana hagymát keresni a vándorhörcsög odujában, s abból kenyeret tud
sütni: akkor lehet ragyás képü; s ha épen az irhabőr kikészítéséhez is
tud, s érti, hogyan kell azt pirosra, sárgára festeni: akkor az évei
számáról sem kérdezősködnek. Ha férjgyilkos nő kerül az árúpadra, azon
épen nagyon kapnak; mert annak igen jó természete lehet. Ellenben kinek
gyönge, finom testalkata van: arra kevesen árvereznek. Holmi siránkozó
báb, a ki az arczát takargatja a kezével, megköszönheti, ha a kikiáltási
áron fölül egy rubellel a nyakán maradhat valami érdemes lókötőnek.
Szabad cserélni is, ha megbánta az ember a bevásárlást.

A hetman kihirdeti a parancsot, hogy a száműzötteknek a megvett
asszonyokkal tánczolni nem szabad.

Annálfogva a mint kihúzza a lábát a pajtából, mind táncznak erednek:
előveszik a balalajkát, a tilinkót; muzsikálnak és tánczolnak.

Az őrül ott hagyott kozák rájuk förmed:

– Ne tánczoljatok!

– Ugyan mivel látsz most? kérdik tőle.

– Most a tenyeremmel látok.

No hát a tenyereit is megvakítják egy-egy ezüst pénzzel.

Akkor aztán előjön a jurtából Csalavér is, magával hozva Atlenkót.

– Hát ez kicsoda? kérdezik az összeröffent száműzöttek.

– Ez az én szeretőm; mondja a Csalavér, s eléje tánczolva az
elbűvöltnek, maga után csalogatja azt, körben lejtve, kezében a csörgős
dobbal. Atlenkó csetlik-botlik a nyomában, mint az álomjáró.

Ekkor újra bejön a hetman, magával hozva Achilleiat.

– Legvégűl hagytam a legjavát. Itt van az a leány, a ki ellopott az
urától kétszáz rubelt; hej, sok szegény legénytől még több szívet! Száz
rubel az ára! Ki ád többet érte?

Ilyen magasan no még egygyel sem kezdték.

Achilleiát is felállíták a szánkó-emelvényre s elkezdtek rá árverezni.

A bankadó hamis kártyás minden versenytárst túligért. Felverték már
háromszáz rubelre az árát.

Achilleia kétségbeesetten hordta körül tekintetét a sokaságon. Kereste a
maga Atlenkó-ját, a ki megszabadítsa, a hogy összebeszélének.

De az csak nem jött elő.

Becsalogatta azt magával a gonosz tündér a jurtába, s ott tartotta
hizelgő szóval, enyelgő beszéddel, forró ölelgetéssel.

«Háromszáz ötven rubel! Négyszáz rubel!» hangzott a pajtában az árverés.
Egy dobütés, két dobütés. «Ki ád többet érte?» Ha a harmadik dobütés is
elhangzik, oda adják a hamis kártyásnak?

Atlenko pedig azt hitte, hogy most is őtet ölelgeti: – a maga kedves
Achilleiaját.

Elkezdett a jurtában dalolni. Azt a régi mélabús nótát:

  «Zsidó, zsidó! Batyus zsidó!
  Van-e nálad pirosító?
  Hej! az én rózsám olyan sárga:
  Ráfér ezer forint ára!»

A mint ez a sokszor hallott nóta megütötte a fűlét az árverezett
leánynak, egyszerre megtudta róla, hogy itt van az ő Atlenkója. Csak
hogy azt valami varázslat tartja vissza. Nosza frissen elénekelte rá a
másik versét a nótának:

  «Azért sárga az én orczám,
  Mert te többet nem gondolsz rám,
  Ha eszedbe jutnék újra:
  Hej! az én orczám de kigyúlna.»

Erre a dalra Atlenkó felugrott a fektéből, kirántotta a fejét Csalavér
ölelő karjai közül.

– Ez az én szeretőmnek a hangja! Eredj innen! Te nem vagy az én
kedvesem. Az én Achilleiámat odakinn árverezik.

Azzal kirohant a jurtából, mint az eszeveszett, s meglátva Achilleiát a
szánkán állni, odaordított az árverezők közé: – Ezer rubel! – Két ezer
rubel! – Három ezer rubel! – Nem adom senkinek azt a leányt! Az az
enyém! Tiz ezer rubel!


NEGYEDIK KÉP. A dauriai szultán.

Hát ezzel a nagy heveskedéssel mindent elrontott Atlenkó.

– Hohohó ne! Hová szaladsz? Kiáltá rá az újonnan jött hetman. Micsoda
bolond ember vagy te, hogy csak úgy csetvert (veder) számra öntöd a
rubeleket. Egy rossz leánycselédért! Te valami nagy tolvaj vagy! Hol a
pénzed?

Atlenkó akkor kezdett eszére téregetni.

– Én doktor vagyok. Itt van a passzusom. Az irkucski kormányzótól van
védlevelem.

Azzal elővette az igazságát s megmutatta a hetmannak. Csak tudsz
olvasni?

Száz hetman közül kilenczvenkilencz azt mondta volna rá, hogy «ühüm;
tudok» aztán megnézte volna, hogy felül van-e rajta a «sas» s alúl az
ákombák s aztán a csizmaszárába eresztette volna a markába nyomott
pénzt, a mit a fogásról itélve imperiálnak becsül, s rábólintott volna
az orrával: «jól van!» De ilyen bolond a szerencse! Épen annak a
hetmannak kellett a századiknak lenni, a ki valósággal ismeri az irást.

– Ahahó! Jó fiacskám! Hát te vagy az a doktor, a ki az irkucski
bőrkereskedőnek a harminczezer rubelét elloptad s elszeleltél vele! No
most egyenesen beleszaladtál az oroszlán torkába! Egy tizedrésze az
ellopott pénznek a tolvaj kézrekerítőjeé. Nálad a pénz; te vagy a
tolvaj!

Ekkor aztán Achilleia odaugrott Atlenkóhoz, s a karjába csimpajkózott.

– Nem ő a tolvaj. Én loptam el a pénzt. Én vagyok az irkucski
bőrkereskedőnek az unokahuga.

– Zdrawtvujtje! Akkor egy csapással két legyet! Téged meg az izpravnik
kurrentáltat: az elszökött menyasszonyát.

A szerelmes pár kétségbe volt esve.

A kozákok hozzá fogtak, hogy megkötözzék őket.

Hanem a Csalavér közberontott.

– No nó! Csak lassan. Elébb hadd fizesse ki a doktor, a mit nálam három
nap, három éjjel eldorbézolt. Nem bánom én, ha lopta is a pénzt.

– No hát számolj le vele, Csalavér denevér!

Csalavér aztán odasuttogott Atlenkónak, mintha számolna vele.

– Te csoda ember vagy! Hogy erősebb tudott lenni a szerelmed a te
kedvesedhez, az én legerősebb dúr-poromnál. Azt itattam veled. Mégis ő
érte ugrottál, mikor a szavát meghallottad. De még nagyobb csoda a
kedvesed, a ki magára vállalja a bűnödet s inkább magát hagyja
megkancsukáztatni, mint a vőlegényét. Megszerettelek mind a kettőtöket:
az a furcsa, mikor az ördög szerelmes lesz. Én leszek a ti ördögötök. Ne
féljetek. Én kötözöm meg most valamennyi kozáknak a kezét-lábát.

Azzal visszament a hetmanhoz.

– De jó rostopcsinos átalagot furtam meg ennek a gézenguznak a kedvéért!
Megadta az árát. Nosza igyuk meg ezt most a szerelmes párnak
egészségére.

A felköszöntést a kozák soha sem hagyja viszonozatlan.

Az ármányos Csalavér mindjárt ide való nótát is gondolt ki a pálinkás
köszöntőhöz.

  «Egyszer volt egy tintás szájú gyiák,
  Megcsókolta a gazdája lyányát,
  Meglátták a csókjának a nyomát
  Hej gyiák, gyiák! gyiák!
  Máskor ha csókolsz; ne nyald fel a tintát.»

A kozákok kaczagtak és ittak a hurokra került szerelmes pár rovására.
Egyszer aztán csak elkezdtek dülöngélni. A varázsszer megtette a
hatását. A hetman elkezdett kommandérozni, mintha rohamra indítaná a
csapatját: «vigyázz, czélozz! tüzelj! Brrum! kard ki kard! Lándzsát
szegezz! Rajta, rajta! Hurrá hurrá. Nincs pardon!» A minek az lett a
vége, hogy mind eldülöngéltek egymás hegyébe a nagy tűzhely körül s
ottan fútták aztán azt a nótát, a mivel a horkolva alvókat szokták
csúfolni:

          «Hurkabőr
          Rókaszőr
          Fürészpor.
          Korpabor,
  Kender, turó, kan kakukk!
  Fujd a kását, fujd, fujd, fujd!»

Chorusban horkolva, ez is nagyon szép lehet.

– No már most kedveskéim! Előttetek a világ! kiáltá a Csalavér. Kapjatok
fel valamennyien a kozákok lovaira, aztán neki az erdőnek: a bradjagák
útjának. Én leszek a vezetőtök, én már ismerem az útat.

Csalavér-nak bizonyára nem volt jó ott maradni, a míg a kozákok megint
felocsúdnak, mert azok majd a tűzre tették volna a megszöktetett
száműzöttjeikért.

Ezek pedig nagy örömben voltak, hogy a zsarnokaikat így elázva látták;
elkezdtek valami vad riadót dalolni; a míg eszükre térve, hogy ez a nóta
még felverheti az alvókat, pianóra fogták a dalt, s utóbb csak a karjaik
hadonázása, a lábaik rugdalózása mutatta, hogy dalolnak, a kozák csapat
rémséges horkolása mellett.

Atlenkó és Achilleia ráértek ezalatt egymásnak eldicsekedni vele, hogy
milyen boldogok.

Csalavér pedig oda ült a földre a jurtája elé, fejét térdeire hajtva, s
ott duzzogott a fölött, hogy mi szép dolog az, magától szeretni, magától
szeretve lenni. Ő nem ismert más szerelmet, mint a mit a durpor
gyullaszt: az ördögök szerelmét, a lopott szerelmet, az elcsalt
szerelmet, az erőszakolt szerelmet, a megbánt szerelmet.

Egyszer csak nagy riadal támad odakinn: a lovaiknál kinn hagyott
jemsikek rohannak be, ijedten ordítva.

«Jönnek a kirgizek! Itt van a daurai szultán.»

Ez aztán cseberbűl vederbe!

A kozák még szamaritánus jóltevő a kirgizhez képest.

Ez a kegyetlen faj nem irgalmaz senkinek, a kit a szagáról megismer,
hogy idegen. Harczot visel köröskörűl minden fajjal; jakut, burját és
szamojéd pusztul előtte egyformán. Mindig a lován ül: lóháton eszik,
alszik, nősül. Nem szánt, nem vet, vadra nem, csak emberre vadászik,
csordát, nyájat nem legeltet, elhajtja a másét. S ha teleszedte magát
prédával, eltünik a dauriai hegyszakadékok között, idegentől soha el nem
foglalt országába. Azt csak rabszolgának viszi magával; de élve vissza
nem került még egy is. Még a kozákot is meg meri támadni, de csak
olyankor, mikor tudja, hogy valami pihenő tanyán leitta magát az egész
csapat.

Most aztán jók volnának a kozákok! költögetik őket, ránczigálják
hajuknál, fülüknél fogva; de csak nem ébrednek. A bátra, a vitéze a
számüzött csapatnak még az égő erdőnél megszökött.

– Ne nyivákoljatok! Kiált a megszeppent hadnak Csalavér: ha eltudtam
bánni a kozákkal szépen, majd eltudok bánni a kirgizzel még szebben.

A kirgizek voltak valami kétszázan.

Ezek a vad hordák, a mint a kémeik által megtudják, hogy egy uj
szállítmány számüzött van utban Európából, mindenütt nyomába
száguldoznak a karavánnak. A ki megszökik a kozákrabságból, az a kirgiz
rabságba kerül. A nagy pihenőknél pedig, a hol sejtik, hogy a kisérő
fegyveres nép a fáradságtól elcsigázva, neki adta magát a pálinkának, s
mámorban fekszik, ráütnek fegyveres erővel a tanyára nagy zajjal. Ha
puska lövésekkel fogadják őket, akkor visszafordulnak: a kozák még nem
elég részeg! De ha nem találnak ellenállást, akkor nagy vitézek.

A szultánjukat Irzin Kombának hivják. Az országa ott van a
Munku-Szaszszu örökhavas hegyei s a Koszszogol tó között, a mit mai
napig sem hódítottak meg az oroszok; pedig gazdag ezüst bányák vannak a
hegyeiben. Nem is pénzért jött martalóczkodni elő hegyei közül a
szultán: az van neki elég; hanem eleven prédáért. Szüksége van minden
mesterséghez értő rabszolgákra, és fehér piros arczu, szőke haju
cselédekre. Ő magasabb nemzetgazdasági szempontokból rabol. Nemzetének
nemesítésén, czivilizálásán dolgozik.

Nagy az öröme, mikor vezérei kiséretében, (kiki elől-hátul körül
tüzködve fegyverrel) beront a nagy pajtába, s meglátja azt a nagy
csoport fehér népet; de még nagyobb, hogy a kozákokat aludni látja.

Rátapos az alvó hetmannak a fejére. Igy tesz a dauri szultán a kozákkal,
mikor az holtrészeg!

Az ébren levő számüzötteknek azonnal bemutatja magát, hogy ő az a
hatalmas Irzin Komba, a ki ura mindannak a földnek, a mit a
Munku-Szaszszú hegytetőről belehet látni; unokája a nagy Dsingisz
Khánnak, a kinek megszámlálhatlan seregei vannak; a mikkel össze
morzsolhatná a «fehér czár» minden csapatait, mert puskája van elég;
csak az az egy hibája, hogy nem tud «Kapszlit» csinálni hozzá. A mint
azt kitalálná, rögtön megizenné a háborut a fehér czárnak.

Addig is beéri a szép leányokkal. Azok kiosztatnak a vezér urak között.

– Ti pedig szakállasok, mondjátok el, hogy ki mit tud közületek. A ki
ácsolni, kovácsolni, bányában dolgozni, ezüstöt olvasztani tud: azt
elviszem; a ki nem tud mást, mint ákumbákumot csinálni, azt levágom.

A megrémült számüzöttek némán nézték, hogy ragadja el az oldaluk mellől
a csak imént megvásárolt asszonyaikat a kirgiz, de mikor arra került a
sor, hogy Irzin Komba a szép Achilleia felé nyujtsa ki a kezet:
felébredt a nemes büszkeség Atlenkó szivében. Kirántá jó cserkesz
kardját a hüvelyéből s eléje állt a jegyesének, szembe fordulva a
szultánnal.

– Ezt a leányt pedig nem kapod meg, szultán, a mig én, meg ez a kard egy
emberszámot teszünk.

Elförmedt e vakmerőség láttára Irzin Komba. Ilyen bolond embert nem
látott ő még soha, a ki a kardot arra merte volna használni, hogy azzal
az ő orra előtt hadonázzon.

– Adjátok ide a hosszabbik kardomat! Kiáltá a fegyverhordóinak, s azzal
két kézre fogta a pallosát. Térdelsz le előttem, te szajkó, hogy
leüthessem a fejedet. Nem tudod, hogy én egy szultán vagyok?

– De csak hozd ide a testedet, majd mindjárt két szultán lesz belőled:
úgy hasítlak ketté.

A szultán meghökkent.

– Hisz ez egy ördöngős. Ebben dzsin lakik! Ez kutyahájjal van megkenve!

Atlenkó pedig oda kiáltott a számüzötteknek:

– Hát ti mit tátjátok itt a szájatokat? Klapczik! Ingyen akartok
meghalni? Mért nem rántjátok ki az alvó kozákok kardjait? Ide mellém
valamennyien! Nem győz le minket ez a tohonya söpredék!

A példa gyujtott, a számüzöttek felkapkodták a kozákok elszórt
fegyvereit s odagyültek Atlenkó körül, szembe szállva a kirgizekkel; míg
a megrémült asszonynép kétségbeesve rimánkodott, mind a két félnek, hogy
ő miattuk ne verekedjenek.

– Adjátok ide a paizsomat meg a harczi szekerczémet! ordítá dühösen a
szultán, de miután úgy tapasztalá, hogy ez az ördögtől megszállott
ficzkó még arra sem akar megijedni: elővette az okosabbik eszét.

– Egy ördög ellen csak a másik ördög segít. Hej te boszorkány! adj nekem
abból az italból, a miben egy ördög lakik.

Értette alatta a pálinkát. Igaza volt! Sehogy sem egyenlő a harcz, ha az
egyik fél be van pálinkázva, a másik pedig nincs.

– Megállj! dörmögé Csalavér, majd adok én neked olyan italt, a miben hét
ördög lakik.

Azzal előhozta azt az italt, a mibe olyan dúrpor volt keverve, a melytől
az ember álomjáróvá lesz, s ilyen alkalommal azzá alakul át, a mivé a
megbabonázója parancsolja.

A bűvszer gyorsan hatott. Az első pohár után a szultán és kisérői
megálltak mereven, mint az őrt álló katona a vártán.

Akkor aztán a bűvész nő elkezdte őket kommandirozni.

A mit csak Irzin Kombának mondott, az azt rögtön teljesíté, s a kisérői
mind utána csinálták. Ha azt mondta: légy «bajadér»: akkor tánczoltak
kecsesen, mint a bajadérek; ha azt mondta: légy «alme!» akkor énekeltek,
lantot pengetve, mint az almék. Mikor azt mondta «uszszál!» akkor
utánozták a tengerben eviczkélő hajótöröttet. Ha azt mondta: «evezz»,
akkor feszítették az evezőt. Ha azt mondta: «lovagolj», a dárdáikat a
térdük közé kapták, úgy nyargaltak. Egyszer azt mondá a szultánnak:
«Most légy szemérmes menyasszony, a ki a vőlegény elől rejtőzködik!» No
az aztán agyonnevetni való volt.

Végre azt mondá neki:

– Most légy kegyes uralkodó!

Erre az egyre nagyon megvakarta a fejét az álomittas szultán.

«De már ezt az egyet csakugyan nem próbáltam.»

– Esküdjél meg, hogy kegyelmesen fogsz bánni Atlenkóval és társaival.

«Esküszöm; de attól félek, hogy nem tartom meg.»

– Mondd ki igazán, mivel nyerhetné meg Atlenkó a kegyelmedet.

– Ha kapszlit tudna csinálni.

– S mivel jutalmaznád meg, ha tudna?

– Megtenném nagyvezéremnek az országomban.

– Adj róla irást, a hogy hajdan az ősöd Dzsingisz-Khán szokott irást
adni; hogy előhozatott egy tevebőrt, arra feliratta ezt a szót
«Mendumur!» Ebben benne van minden. S aztán beledugta a kezét egy tintás
edénybe s rányomta az egész tenyerét a tevebőr szövetséglevélre.

– Akként cselekedjél! parancsolá Csalavér, s előhozta a tevebőrt, meg a
tintával telt fazekat.

Tintát minden szibériai szokott tartani a háznál; nem irás végett; hanem
azért, hogy a mirenymérgezésnél ellenszerül használja.

A szultán beledugta a kezét a tintás edénybe: s aztán rányomta a
hitelesítő manupropriáját a tevebőr okmányra, a hogy az őse
Dzsingisz-Khán szoká vala. (Raguzában maig is látható Bajazid szultánnak
a szövetség-levele, melyet a köztársasággal kötött, az egész tintás
tenyerének az önlenyomatával megerősítve.)

Mikor ez megvolt, akkor Csalavér beadott egy kupicza szeszt az
elbűvölteknek, a mi egyszerre megszünteté a durpor babonázó hatását.

– No most ébredj föl! Az eszméletére vissza ébredező szultán meg akarta
törülni szemeit a kezével, akkor látta, hogy a tenyere csupa tinta.

«Mendumur!» kiáltá Csalavér, magasra emelve előtte a tevebőrokmányt.

«Mendumur!» zugták utánna a kirgizek, s ez ellenállhatlan szónak a
varázsa alatt meglett kötve a törhetlen szövetség a dauriai szultán
népe, s a hozzá menekülő számüzöttek között.

Mielőtt a kozákok felébredtek volna, az egész csapat elmenekült a
«Szaján» hegyláncz ismeretlen szakadékai közzé.


V. KÉP. A dauri ország.

Fél Ázsiát meghódította már az orosz koloszszus; de a dauriai sziklákon
belül lakó népet még nem birta átlépni.

Ott fekszik a sziklabirodalom a gyomra közepén, mint egy elnyelt vízi
borju, a mit nem tud megemészteni.

Az óriási sziklafolyosónak a bejárása ott kezdődik a szajáni kapunál, s
ezer öles sziklafalak közé szorulva, kanyarog föl egészen a Munku
Szárdik lábáig. Több utja nincs. A Munku Szárdik egy örök jéggel fedett
hegycsoport, melynek jegönczei (Gletscher) táplálják a roppant nagy
Kosszogol tavat, mely kétszáz ötven verstnyi hosszuságban s ötven
verstnyi szélességben foglalja el az ország közepét; maguk a dauriak úgy
hivják, hogy «Bajgál Dalái». Ebbe a tóba ömlik alá minden folyam a körül
felmeredő hegyekről; a tó lefolyását képezi egy a sziklák alagutjain
áttört csatorna, mely a burjátok tartományába ömlik alá. Itt már
Eknegolnak hivják a folyamát. A tó körül terjed el a dauriai ország.
Mesés termékenységü föld; mely védve köröskörül a szelektől, a mérsékelt
égöv tenyészetét a délkör virágaival és állatseregével egyesíti:
ménesek, gulyák, juhnyájak legelésznek a zöld mezőkön; az erdők tele rőt
vaddal, a lapályokon rizsföldek, a yam gyökér magától terem. Itten honos
a yak barom is, mely tehén és birka, a mennyiben gyapjut hágy magáról
nyirni.

De mind e nagy termékenység mellett sem volna képes e kis ország a
beleszorult népességet illően eltartani, ha két bölcs intézmény
(melyeknek behozatala az ősi hagyományok homályában vész el) nem
egyszerűsítené a feladatot.

Akár ki hozta be az intézményeket, nagy állambölcs volt. Az egyik a
szabad rablás, a másik a kettős vallás.

A dauri vitézek, a mint a deficzitet konstatálta a kormány, lóra kapnak,
kirontanak, szomszédoktól összeterelik a hiányzó marhát, s nagy serényen
bekeblezik a saját külön vámterületükre, s meg van a fedezet.

Pedig nincsenek rászorulva a rablásra, mert vannak gazdag ezüst bányáik;
a főtemplomuk teteje, a Láma oltára, a szultán trónja szinezüstből van;
az asszonyok ezüst övet, kösöntyüket, a férfiak ezüst sisakot, pikkely
pánczélt viselnek, ezüst figurákkal játszszák a sakkot, ezüst ragyog a
lószerszámaikon, de ezüsttel fizetni nem szokásuk. Ezt hitük és vallásuk
tiltja.

És pedig külön vallás van a nemesek, külön a parasztok számára. A
nemeseké, a harczoló osztályé a Láma vallás, a paraszté, a földmivelőé a
buddha vallás.

A parasztnak hite és vallása parancsolja, hogy a lélekvándorlást higyje.
Az embernek azért van lelke, hogy holta után egy állatba költözzék át.
Ez lehet jutalom, lehet büntetés. Mert egy jeges medvébe, vagy egy
czethalba vagy egy csonttörő keselyübe átköltözni a szegény parasztnak,
mindenesetre nagy sorsjavulás, ellenben ha egy szánkóhuzó kutyába, vagy
egy üldözött nyulba talál eltévedni a lelke, akkor cseberből vederbe
jutott. Ez pedig egészen a papoktól függ, a derék jó buddha bonczoktól.
Ki milyen ajándékot hoz a megboldogultjáért? Ha azt akarják a jámbor
örökösök, hogy az elhunyt apjok madár alakjában éljen tovább, vagy
valami dúvad bőrében, hát arra bizony az egész örökségük felmegy.
Középszerü áldozatképesség mellett elnyerhetik a házi állat minőségét:
az asszonyfélének elég jó, ha lud vagy kácsa alakjában dicsőülhet meg;
de a kinek üdvösségeért épen semmit sem áldoznak, abból bizony nem is
lesz aztán egyéb, mint kigyó vagy béka.

És ebből a vallásból aztán az a jó származik, hogy a parasztnak nem
szabad semmi hús félét megenni. Szép is volna, hogy valaki felhabzsolja
az öregapját! a paraszt csak azért hizlalja a birkákat, tömi a ludját,
hogy azt a nemes uraknak tributumul behordja. Azoknak szabad a husevés;
sőt kötelesség. A husevéstől lesz az ember erős és bátor. S erőre és
bátorságra van szüksége annak, a kinek magasztos feladata a szomszédokat
megrabolni. A nemesek vallása a Lámakultusz. Az ő számukra egészen
másképen van berendezve a tulvilág. Ők fegyverestől, lovastól mennek át
a paradicsomba, s ott is nemes urak lesznek. A Láma az Isten. Látható,
emberi alakkal biró Isten. Csak az arcza nem látható; mert azt arany
álarcz takarja. A Láma nem lép a földre soha; mert azt mindig a bonczok
hordják a vállukon. A Láma nem eszik soha; mert az csak illatokból és
tömjénfüstből él. A Láma nem beszél soha; mert az csak a bonczok által
tolmácsoltatja magát. Ellenben minden évben egyszer megházasodik a Láma:
s a menyegzőhöz kiválasztják az országban található legszebb,
leghűségesebb leányt. A mely leány a vőlegényéhez leghűségesebbnek
találtatik (többszöri próbák után), az méltó arra, hogy a Láma
menyasszonyává felavattassék. Ha meghal a Láma, akkor a papok
választanak helyette másikat.

A Láma istennek a lakása nem minden évszakban megközelíthető; mert az a
Koszszogól-tó közepén van, a Dalai-Kiri szigeten.

Ez a sziget hosszú vonalban emelkedik ki, fehér mészkő sziklatalajon a
tó közepéből; legmagasabb pontjai az Anui-Láma ezüst tetejü pagodájával
koronázva. A szárazföldről csak télen lehet e szigetre eljutni, a mikor
a tó befagy; nyáron nincs közlekedés. Mert a dauriaknak meg van tiltva a
hajóépités. Még csónakkal sem szabad a vizre szállni. Annál fogva
halászni sem szabad. A halat a parasztnak nem szabad megenni, mert abban
is emberi lélek lakik; a nemes embernek pedig azért nem, mert a halevés
gyávaságot olt az ember vérébe.

A paraszton és a nemes vitézen kívül aztán van még egy harmadik osztály
is, a rabszolgáké. Ezeknek a száma a rabló portyázások által szaporodik.
S ezekre van különösen nagy szükség. Mert az ezüstbánya-miveléshez
rabszolga kell; még pedig olyan rabszolga, a kinek befelé nőtt az
üstöke. A kirgiz embernek szép hosszú befonott vagy csimbókba kötött,
vagy szironyba csavart haja van; az annak a természettől adott előnye;
az európai embernek azonban a haja befelé nő: annálfogva az agyvelejét
folyvást csiklandozza, annálfogva az agyveleje mindenféle furfangokkal
megtelik; tud irni, olvasni, a kövekből olajat főzni; ezüstöt
olvasztani, a sötétben világosságot csinálni, főtt vizzel ördögmalmokat
hajtani; hűvelybe préselt istennyilával sziklákat szétrobbantani. Ezt a
fajt arra teremtette a Dalai-Láma, hogy a dauriai nemes uraknak a
bányáit mivelje.

Ama nevezetes ezüstbánya, melyre az oroszoknak ma is úgy fáj a foguk,
épen a Koszszogól-tópart meredek sziklafalánál veszi kezdetét: ottan van
a száda.

Itt e sötét odúba bedugják az orosz foglyokat, mikor be van fagyva a tó,
adnak nekik rozsot, fagygyut, turót, a mennyi ősztől tavaszig elég;
ekkor rájuk zárják a nehéz, tömör rézkaput, s rájuk bizzák a többit.
Azok találnak ott a sziklavölgyben, melybe a bányatorok vezet, szép
patakokat, melyekben elég hal terem. A fogolynak jó eledel az. A
sziklákon zöldül a zsázsa, a sömlyékben terem a gomba: azzal ők
megélnek. Tavasz felé aztán kinyítják megint a rézkaput, akkor a
bányászfoglyok előjönnek s görnyedő vállaikon czepelve, előhozzák a
finom olvasztott ezüstöt, a mit ez idő alatt a bányából előteremtettek;
sziklarepesztve, kőzúzva, izzasztva, olvasztva, foncsorítva (ők tudják
hogyan?) S azt átadva az ő uraiknak, ismét megkapják az őszig tartó
élelmiszereiket, esetleg az időközben összegyüjtött foglyokkal együtt.

Visszatérni ebből a bányaoduból rabszolga nem szokott soha. Szükség van
arra odabenn.

Ez így ment évről-évre, a mióta csak orosz deportáltakkal népesítik
Szibériát. Azoknak egy része, a bradjág, ott tünik el a dauriai sziklák
országában.

De nagy lehetett a dauriai szultánnak a meglepetése, mikor egy
napéjegyenlítő napon, a mikor már a Koszszogól-tó csak a bányafelőli
oldalán van befagyva, a rézkapú megnyitásakor nem jelentkezett a
bányaszádnál semmiféle fogoly. Nem hoztak semmiféle ezüstöt.

Ráparancsolt az embereire, hogy menjenek be fáklyákkal a bányavölgybe s
keressék fel a foglyokat.

Egyet sem találtak ott. Eltünt valamennyi.

Pedig a bányavölgyet ezer méternyi magasságú sziklafalak veszik körül, a
mikre embernek felmászni lehetetlen.

Keresték őket a tárnafolyosókban, az aknakutakban, sehol semmi nyomuk. A
bányaüreg a rengeteg Munku-Szárdik kebelébe nyomul be; ezer évig áshatja
azt az ember, még se töri magát rajta keresztül, hogy a hegy tulsó
oldalán levő sziklavölgybe átmeneküljön.

Az elveszett foglyok helyett azonban találtak egy sima sziklafalba
bevésve betüket, egész irást, orosz alfabetjegyekkel. De a mi azokban
irva volt, azt senki sem birta megérteni. Odahurczoltak mindenféle
nemzetbeli foglyot; elolvasni tudta, a ki oroszul tudott; de a szavaknak
az értelmét nem birta kitalálni se muszka, se lengyel, se tatár, se
német. Zsidónak, cserkesznek, csinainak mind beletörött a kése. Nem
beszéli semmi nép azt az idiomát. Ezek a sorok «volapük» nyelven voltak
irva.


VI. KÉP. A hűségpróba.

Irzin-Komba szultán furfangos uraság volt.

Hogy egy gyenge órájában megadta a «mendumur»-t az elfogott csapatnak,
az kettős baj volt rá nézve. Először is a foglyait nem küldhette azonnal
az elhagyott ezüstbányába, rabmunkát végezni; másodszor a szép
Achilleiát nem kényszeríthette rá, hogy felesége legyen.

Volt ugyan már Irzin-Kombának tizenkét felesége; azonban a kirgizek nem
babonásak a tizenhármas számra.

Gondolt ki valami ravasz tervet, a mivel az adott esküjét megkerülhesse.

A legutolsó rablóhadjárat után következett nagyhamar az Anui-Láma
újesztendei ünnepe.

Kalendáriumot a kirgizek nem tartanak. Náluk az új esztendőt az jelzi,
hogy a yak-tehenek elkezdenek elleni.

Akkor aztán minden parasztnak vallásos kötelessége a legelső yak-borjut
az Anui-Lámának áldozatul hozni a Dalai-Kiri szigetre. – Mert ámbátor az
Anui-Láma csupán csak a nemes urak istene, de ezért áldozatot hozni
mégis csak a paraszt dolga; a mi igen természetes.

Ekkor van aztán a nagy országos búcsú a Dalai-Kiri szigeten.

A Kosszogól-tó széltében be van fagyva; a népség yak-vontatta szánokon
iszánkodik az ország minden részéből a szent szigethez, melyen az
istenség temploma van emelve. Az egyetlen kőépület az egész
birodalomban.

Az előkelő emberek mind sátorokban laknak télen-nyáron; maga a szultán
is: csakhogy az ő rezidencziáját tizenkét jurta képezi. Mindegyikében
lakik egy felesége.

Maga az Anui-Láma temploma azonban remeke a kirgiz architecturának.
Teteje ezüstből, falai kirakva lapis lazulival, melyből egész kőbányái
vannak az országnak. Belül oszlopok tartják a czifra padmalyt; a
szentélyt nehéz, aranynyal áttört virágú kárpit födi, s mikor azt
félrevonják, az ember szeme elkáprázik a pompától, melylyel az Anui-Láma
oltára el van halmozva.

S a mi legnevezetesebb benne, az, hogy ebben a templomban télen is meleg
van; enyhe, langyos temperatura. Igenis: a dauriai kirgizek már rég
föltalálták a légfütést. S erre mulhatlan szükség van; mert az istenség
nem hord csizmát. Neki mezitláb kell az imádói előtt megjelenni, hogy
azok a lábujjaira húzott gyűrűket sorban megcsókolhassák, s az ilyen
imádatot harmincz fok hidegben az Anui-Láma az ördögnek kivánná. Tehát a
templomba légfütés van vezetve. A legelmésebb, a legegyszerübb elmélet
szerint. A templom két oldalán van két hosszú istálló. Mindegyikben száz
yak-tehén. Az Anui-Lámának minden reggel frissen fejt tejben kell
megfürödni. Ez a kétszáz tehén melegíti be az Anui-Láma templomát.

Olyan luxus, a mit csak egy igazi uraság engedhet meg magának. Elismert
dolog, hogy a tehénistálló párázata a legéltetőbb «áer» (a hogy a
Királyhágón túl nevezik a magyarok a levegőt).


VII. KÉP. Az Anui-Láma.

Az Anui-Láma a dauri népnek a választott istene. Kisebb kiadásban
ugyanaz, a mi a Dalai-Láma a tübetieknél. Valóságos husból és csontból
álló ember, a kit a bonczok kiáltottak ki istennek.

Neki van adva a hatalom itélni elevenek és halottak fölött. Ő határozza
meg, hogy kinek a lelke milyen állatba költözzék holta után? ő osztja az
esőt és napfényt, ő szünteti meg a patécsot, a döbröczöt és a gugavészt;
ő áldja meg a meddő teheneket, ő olvasztja fel a jeget tavaszszal, s ha
megharagszik, ő csinál nap és holdfogyatkozásokat. Azonkívül ő sugja meg
a jövendőt a bonczoknak, a mit azután ezek mérsékelt díj mellett
értékesítenek, s ő adja a diadalt a fejedelmek fegyvereinek, midőn azok
hadjárataikba indulnak.

Ezért viszont ő neki tartozik az egész nép az áldozataival, minden
termésnek a zsengéje, minden tehénnek, juhnak az első ellése, minden
szövőszéknek az első kelméje s a hadi zsákmánynak egy tizedrésze az
Anui-Lámáé.

Ennek pedig az Anui-Láma maga nagyon kevés hasznát veszi; mert ő nem él
egyébbel, mint virágillattal, mézzel és mannával; nem iszik mást, mint
télen hóvizet és nyáron a káposztaleveleken meggyűlt harmatot: nem is
pipázik, hanem a helyett tömjénfüsttel kéjeleg.

Az Anui-Lámának soha a földre leszállani nem szabad; – mindenüvé négy
boncz viszi, vállára emelt saroglyán. Az Anui-Láma a hangját sem
hallatja soha a nép előtt; egyedül a főboncznak adja át nyilvánításait.
Az évenkénti adómennyiséget is az Anui-Láma határozza meg, s abban mind
a szultán, mind a nép rendesen megnyugosznak. Az Anui-Lámának az arczát
nem szabad látni halandók szemének. Azt folyvást aranyálarcz takarja.

Az Anui-Láma pompás nagy templomban lakik; de azt a templomot is csak
messziről, szabad bámulni a népnek. Felséges egy épület az, a tósziget
közepéből kiemelkedve, chinai és perzsa építészet remeke, oltárai az
egész világból összerabolt kincsekkel elhalmozva.

Nyáron az egész sziget megközelíthetlen. Megtörténik ugyan néha, hogy
egy-egy regényes hajlamú levente nyaratszaka felkap egy bival hátára s
átúsztat vele csendes, borongós éjszakán a szigetre; de az soha sem
kerül vissza onnan többet.

Azon a szigeten vannak az ország legszebb leányai. Hivatalos minőségükre
nézve az Anui Láma papnői. Az Anui-Láma tiszteletére nem csak papok
szükségesek, hanem papnők is.

Az Anui-Láma maga sem agglegény; istenségi attributumai közé tartozik,
hogy megnősüljön; még pedig minden esztendőben ujra.

Az Anui-Láma mennyasszonyának mind arczra, mind erkölcsre nézve
szeplőtlennek kell lenni, termetben tökéletesnek és épfogunak. És még
azonfölül megkivánnak tőle valamit. A törhetlen hűséget. – Az istenség
menyasszonyául kiszemelt hajadonnak már el kell jegyezve lenni egy
leventével a nép bevett szokása szerint. A jegypénz lefizetve, a
kelengye letéve az apja kezébe.

Télen, vízkereszt táján, első holdtölte napján van a Láma menyegzőjének
ünnepe. Ekkor bevan fagyva a tó, s a Láma megengedi, hogy azon a nép
keresztül szánkázzon az ő templomához. Az apák messzeföldről elhozzák e
napra az eljegyzett leányaikat a pályázatra; mert az nagy tisztesség,
sőt mondhatni, szerencse, ha valaki apósává lehet a földi istennek.

Csakhogy azoknak a mennyasszonyoknak igen erős próbán kell előbb
keresztül menniök. Azon a próbán, hogy vajon csakugyan olyan törhetlen-e
a hűségük?

A próbatevő senki sem más, mint maga a szultán.

Egész fejedelmi pompájában felöltözve, csupa igazgyöngygyel kivarrott
dolmányában, karbunkulusoktól ragyogó süveg a fején, a szakálla
aranyporral behintve, a szemöldöke czinóberrel kifestve, a szája
szenna-levéltől piros, a fogai ébenfafeketék; egész tekintete rettenetes
szép. Ritka menyasszony az, a ki puszta látására rögtön el nem felejti
az otthon maradt vőlegényét. S hát még mikor a szultán megmutogatja neki
a maga kincseit; onix medenczék tele drágaköves gyűrűkkel, bársonyzsákok
megtömve aranynyal, a fölemelt függönyön keresztül belátni az udvarra, a
hol száz teve rázza az ezüstcsengetyüt, mind megrakva két oldalt India
és Kashmir drágaságaival, s akkor azt mondja a leánynak: «ez mind a tied
lesz, hogyha engem szeretsz». Bizony nehéz azt megállni a szegény
leánynak, hogy azt ne mondja rá: «hol van hát?»

De ha mégis állhatatos marad a leány, akkor ott marasztják lakomára; jól
tartják fűszeres csemegékkel, a mik felcsiklandozzák az alvó érzékeket,
kristálykehelyből lángnedvet itatnak vele, mely az őrületes mámort oltja
a felforralt vérbe s akkor kérdezik meg tőle, hogy «engem szeretsz-e
inkább, a királyt, vagy a mátkádat, a parasztot?»

Ha még a mámor sem győzött a hűségén, akkor elélejtenek a tánczoló,
énekelő almék és bajadérek, s csábító dallal, tagmozdulatokkal
vesztegetik meg a menyasszony képzeletét, dicsőítve a kéjt, a gyönyört,
a mámorban elmerülést.

S ha se arany, se bor, se táncz, se dal nem szédítette le a szerető
szüzet az örvénybe: akkor a szultánnak egy intésére előlép két daliás
levente; maga és kardja mezitelen; csak egy öv az ágyéka körül, s egy
kerek paizs a balkarján. A szultán azt mondja a leánynak: «válaszsz!
melyik legyen a te lovagod?»

A leány rámutat az egyikre, az az övé; a másik a szultánnak marad.

S akkor az a két levente élethalál tusára kel egymással a szép ara
tiszteletére. A leányválasztotta lovagnak kell elesni. S mikor annak a
vérét kiomlani látja, akkor veszve van a leány erénye: a vérmámor a
dajkája a kéjmámornak. Ettől megrészegül. És ha végre semmi csábítás,
kisértés nem fogott ki a hűségén, akkor következik a leghathatósabb
módszer: a rémítés.

A szultánnak egy támtám ütésére vadállathang rivall fel a leány háta
mögött, a nehéz perzsa szőnyegfüggöny felgöngyölődik, s előtünik a
ketreczében az állatok óriása, a szent elefánt, mely kinyújtott
ormányával megragadja a leány övét a derekán s felkapja a magasba.

– Akarsz-e engemet szeretni, vagy eltapostatni a behemóth lábai által?
kérdi akkor a szultán felséges haraggal.

S akkor aztán a felséges menyasszony rémültében elkezd könyörögni, hogy
inkább sohase lássa a vőlegényét, csak ne tapossák agyon; – hát akkor –
ez jó a szultánnak. De nem az Anui-Lámának.

A hűség dolgában elbukott menyasszony, mikor a szultán sátorát elhagyja,
ott marad Láma-papnénak; s aztán másnap tesznek próbát egy másikkal; míg
végtére egy a sok közül mégis csak beválik.

*

A szigeten és a tó jegén tartott változatos népünnep harmadik napja is
végét járta már. Volt versenyszánkázás iramszarvasokkal, bajnok-verseny,
hóbálvány-emelés, ördögló-kerengetés, tigris- és bival-küzdelem,
shamán-táncz, tűzokádó emberek, a kikben meggyuladt a sok pálinka; csak
a Láma menyegzőjére nem került még a sor. Egy sem vált be a sok
ara-jelölt közül.

Irzin-Komba szultán már haragos volt. Vagy talán nem is volt nagyon
haragos. Csak úgy mutatta, hogy haragszik.

– Ejh mit! A dauri leányok mind nem érnek egy fakovát. Ne hozzatok ide
többet! – Hol van az az idegen tündér? Azt hozzátok fel a hűségpróbára!

Elküldte a testőrasszonyait Achilleiáért.

Atlenkó, ki akkor már az első államilag szabadalmazott dauriai
gyutacsgyár igazgatója volt (három rókafark diszítéssel) épen a
következő vasárnapon szándékozott megtartani a menyegzőjét az
elszöktetett kedvesével; annálfogva keményen protestált annak a
szentséges candidaturája ellen, felmutatva a szultán által megtenyerelt
biztosító hátibőrt: «itt a Mendumúr!»

– Mendumúr ide! Mendumúr oda! dohogott a szultán. Ez csak annyit tesz,
hogy senkinek közületek az én országomban bántódása nem lesz. Hát bánt
tégedet valaki azzal, ha kipróbálja a menyasszonyodat, hogy hűséges-e?

Atlenkónak bekellett látni, hogy Irzin Kombának a logikája egészen
helyes. Csupán a syllogismus cornutus szavai nyugtalanították nagyon a
fejét.

Ha Achilleia hűsége megbukik, hát akkor már azáltal el van veszve; ha
pedig szilárdul megáll, az esetben pedig a Láma-istennek adják
menyasszonyul; s akkor az mind egy ördög.

Azonban Csalavér ott volt a közelében s valamit súgott a fülébe, a mitől
Atlenkó egészen megnyugodott s ráállt, hogy no hát csak hadd vigyék az ő
Achilleiáját a hűségpróbára. Furcsa vége lesz ennek nagyon.

A szilárd jellemű orosz szűz mind sorban kiállta a nehéz próbákat; nem
fogadta el a szultán kegyét; még mikor az elefánt a levegőbe emelte is,
csak azt mondá: «nem szeretek mást, mint az Atlenkómat».

– Ez az igazi! mondá ki az itéletet a főboncz. A minden próbát
diadalmasan kiállott hűség. Ez méltó, hogy az Anui-Láma menyasszonyává
felavattassék.

A főboncz kigyóalakú botjának egy intésére aztán előkerültek a kárpit
mögül a Láma-papnők. Mind megannyi fejétől sarkig fehér lepelbe
bebugyolált báb; se arczuk, se kezük feje nem látszik; maguk is csak a
fátyolon keresztül láthatnak; a szájuk is patyolat-kendővel van bekötve,
hogy egy szót ki ne mondhassanak. Mert asszonyi beszédnek nem szabad
hallatszani az Anui-Láma templomában; a papnőknek csak bekötött szájjal
szabad dünnyögve énekelni.

Hasztalan volt minden sírás, rimánkodás, átkozódás Achilleia részéről;
neki is bekötötték a száját patyolat-kendővel, s aztán beburkolták a
fehér kantusba, s aztán elvezették a szentély belsejébe, a hol hármas
kárpit takarja azt a felséges odut, a melyben az Anui-Láma tölti a földi
örökkévalóságot. A kik nem látták, azt állítják, hogy a szentélyben nem
terjeszt más világosságot, mint az igazi ős Buddha bálványnak a szeme, a
mi egy ökölnyi gyémánt; hanem a főboncz bizony néha kibeszéli pálinkázás
közben, hogy az egy közönséges petroleum-lámpa; ő szokta feltölteni
mindennap.

Alig némult el a kétségbeesett menyasszony sikoltozása a kárpitok
mögött, a midőn ujra lárma támadt a templomban; jött Atlenkó nagy
haraggal. Utat kellett előtte nyitni, mert azzal fenyegetőzött, hogy
tele a két keze dynamit-bombákkal; ha megharagszik, levegőbe vetteti, a
ki útjába áll. Betört a királyhoz.

– No csakhogy itt talállak «még!»

– Mit jelent az a «még?» kérdé Irzin-Komba, kétfelé törülve aranyos
bajuszát.

– Azt, hogy addig az Anui-Láma nem érintheti a menyasszonyomat, a míg te
itt vagy.

(– Ez a ficzkó gyanít valamit! dörmögé a szultán összehúzva a czinóberes
szemöldökeit.) No hát mit kivánsz tőlem?

– Semmit sem. Csak a menyasszonyomat add vissza.

– Az már az Anui-Lámának van szentelve.

– Nekem nem kell az istenekkel való sógorság. Ha az Anui-Láma házasodni
akar, hozasson magának a paradicsomból egy périt; ne csináljon isten
létére mesalliancet földi leányokkal. Az én Achilleiám orthodox hitű, a
te Anui-Lámád pedig nazarénus; a concordatum tiltja az ilyen vegyes
házasságot.

– Fiacskám, ezen már én nem segíthetek.

– De ha nem segítesz, én a levegőbe röpítem az egész templomodat az
Anui-Lámáddal együtt.

– Azt meg ne próbáld. Inkább vedd elő az okosabbik eszedet. Nézd csak,
mit mondok? Te egy leányt követelsz rajtam, a kit feleségül akarsz
venni. Nem bánom. Adok helyette kettőt; válaszsz ki magadnak a
Láma-papnők közül. Nem elég. Adok hármat. Végy el négyet! Ha kell, ötöt
is.

– De tüzes mennykőt! Lefelé alkudjunk. Egy is elég abból.

Csodálatos volt, hogy az Atlenkó olyan könnyen ráállt a szultán
ajánlatára. De rögtön érthetővé lesz az a qualifikálhatatlan
magaviselet, ha megtudjuk, hogy a Csalavér cselszövénye mellett sikerült
a kárpitok alatti átbujdoklás között a két nőalaknak elcserélni egymást,
s ezt Atlenkónak előre megsugta a Csalavér. Az Anui-Láma félsötét
szentélyébe a gonosz tündért vezették be, s az Achilleia visszatért az
előtornáczba, a Láma-papnőkkel.

– No, válaszsz közülök! – mondá Irzin-Komba (a főboncz beleegyezésével.)

Szép dolog; választani harminczhat hölgy közül, a kikből semmi sem
látszik, úgy be vannak burkolva, mint a selyembogárnak a pupája, mielőtt
pillangóvá lesz!

És még hozzá: kiválasztani az igazit, a saját menyasszonyát.

Az nem szólhat, még a kezével sem inthet; az is le van kötve.

De valamiről még is ráismer Atlenkó. Arról, hogy elől az arczán a
fátyola nedves. A könyektől az.

Ez árulja el, hogy ő az Achilleia.

Mert nevetni minden ember akkor tud, a mikor akar, vagy ingyen, vagy
pénzért; de sirni csak az tud, a ki sirhatnék.

– Ezt választom hát az enyimért cserébe.

– Legyen lud, ha kövér! – hagyá helybe a szultán.

– Fiat piscis! – adta rá áldását a főboncz.

Atlenko aztán felkapta az ölébe a menyasszonyát s futott ki vele a
templomból.


VIII. KÉP. Az Anui Láma menyasszonya.

A nászéj órái különösen meg vannak szentelve a Láma templomában.
Emberhangnak nem szabad az idő alatt hallatszani, állati hangnak igen.
Két boncz ha összetalálkozik, az egyik azt mondja «mekeke», a másik
felel rá «ihahá!» Szerelmes lányka mondhatja «miau», szivválasztott
legény felelhet rá «kukuriku», de ha a gárdedám közbe öblöget
«trutturutu», akkor szaladhatnak ketten kétfelé. Hajnalhasadtával pedig
a növendék suhanczok és leánykák a templom padlásán elkezdenek
mindenféle madárhangon fütyürészni, utánozva az erdők kardalát. Annak, a
ki egy emberi szót mer kiejteni a száján, forró szurkot öntenek a
torkába.

Mert a nászéj utáni reggelen az első emberi szózatnak a főboncz
áldásának kell lenni, melyet annak az Anui-Láma a fülébe suttog. Ez az
áldás az egész országra kiterjed, s az egész esztendőn át eltart.

Ugatni, bőgni, nyeríteni, kotkodálni, gágogni, rigyetni, röfögni,
nyávogni, huhukolni, nyervákolni, vonyítani ellenben tetszés szerint
szabad: sőt hozzátartozik a szertartáshoz.

Mikor aztán feljön a nap a Koszszogol hegy mögül, a shamán papok
elkezdik verni a dobjaikat veszettül, s ezt a zenét csak a buddha
bonczok ércz támtámjainak a döngetése mulja felül.

Erre bizony az Anui-Lámának, ha még egyszer olyan isteni személy is,
csakugyan fel kell ébredni.

A bonczok belekapaszkodnak a függönyök kötelékébe: elkezdik azokat húzni
teljes erővel. Az egyik függöny kétfelé gömbölyödik: a második felvonul
a magasba; a harmadik közepén kettéhasad, s belátni enged a szentélybe,
a hol az Anui-Láma új menyasszonyával példát ad az üdvözülésre.

A dekoráció túltesz minden eddig látott operai díszleten. Ezüst
elefántok, pávafark baldachin, koronás napmadarak, arany lótuszvirágok
és eleven sphinxek emelik, árnyazzák a Láma oltárfekhelyét, borostyánkő
torony, hegykristályoszlop világít önfényében; s hétfejű porczellán
szörnyeteg szájaiból száll fel a moschus, az ambra és az ylang-ylang
füstje.

Hét lépcső vezet föl a dísznyoszolyáig.

Azon látható, félig hátradült helyzetben az Anui-Láma: teljes
ornátusban, gyöngyökkel kivarrott kantusa nehéz selyemből, kétszarvú
koronás süvege ragyog a drága kövektől, arczát mesterséges arany álarcz
fedi, mely úgy van alkotva, hogy az arcz izmaival együtt mozog. A Láma
fejét új menyasszonyának ölébe nyugtatja, a kinek az arcza vékony tapadó
arany fátyollal van letakarva.

A főboncz térden csúszik fel a Láma fekhelyéig, kezében egy kristály
palaczkot emelve, mely égből hullott vizzel van megtöltve.

Ez az Anui-Lámának a reggeli itala.

Az aranyálarcz nagyot ásit.

Erre a főboncz megszólal elefánt hangon, a mi annyit jelent, hogy «üdv
neked óh Anui-Láma, ime itt a reggeli mennyei ital». (Ordíthat
oroszlánul is.)

Erre az aranyálarcz mérges fintorlatokat tesz, s az Anui-Láma aranyajkai
e szókat ejtik:

– Eredj a pokolba a békaboroddal!

No ez szépen kezdi az áldást.

S azzal odafordul az arájához, s annak a kezéből az átvesz egy szalmával
befonott butykost, a minőt az egész nép ismer, s nagyot húz belőle.

A főboncz sóbálványnyá lesz ijedtében. A bámuló nép pedig elfelejti a
szent tilalmat, s kitör az ajkain a meglepetés hangja:

– Nini! A Láma rostopsint iszik!

Az nem elég. A szép menyasszony a tarsolyából kivesz egy kettős
salvonádli hurkát, azt kétfelé szakítja, s az egyiket az aranyálarcznak
a szájába dugja. Látszik, hogy ugyancsak falja. A nép elszörnyedése még
hangosabb szavakban tör ki.

– Hej, hej! A Láma knakvurstot eszik, knakvurstot eszik, knakvurstot
eszik!

Pedig a Láma nem él mással, csak mézzel, meg mannával.

S mikor azzal elkészült, a menyasszony elővesz egy czigarettát, az
aranyálarcznak a szájába dugja, s dörzsgyufával meggyujtja. A Láma
pöfékel vígan.

Ordít a népség.

– Jujuj! A Láma czigarettázik, czigarettázik, czigarettázik.

Holott a Láma nem türhet el mást, csak tömjén füstöt.

Még többre is ráveszi ő Lámaságát az ármányos asszonyi állat; elkezd
néki dalolni, s a Láma beledanol a nótájába: «Zsidó, zsidó, batyus
zsidó! Van-e nálad pirosító!»

A nép elszörnyed, megbotránkozik.

– Hahó! A Láma énekel, virginál, nótára gyujt rá.

Holott a Láma hangját csak a főboncznak szabad meghallani.

A szoknyás ördög még többre is képes elcsábítani az Anui-Lámát.

A megijedt bonczok sietnek a függönyöket leereszteni, összehúzni, de
egyszer csak kibukkanik a kárpitok közül az Anui-Láma, a menyasszonyától
vezetve, oda a népség közepébe.

Nagy riadal támad.

– Vége a világnak! A Láma leszállt a földre! Leszállt a földre, leszállt
a földre.

S a kétségbe esés fokozódik, a mikor a Láma csábító arájával elkezd
lejteni tánczot.

– Jaj, jaj! A Láma kalamajkát tánczol! Kalamajkát tánczol, kalamajkát
tánczol!

A bonczok elakarják fogni; de azoknak olyan pofonokat osztogat, a
minőket illik olyan kéznek, mely a mennykövek hajigálásához szokott.

Végre, hogy átkozott művét bekoszorúzza a gonosz démon, elkezd hizelegni
az Anui-Lámának.

– Oh édes Lámácskám! Kedves kis majmocskám, czukrocskám. De szeretném az
orczádat megcsókolni. A te felséges orczádat. Vedd le róla azt a
fertelmes maskarát. Aztán én is leteszem az én fátyolomat.

S még arra is ráhagyta magát venni a Láma. Leakasztotta a fülére
kapcsolt aranyálarczot, s ott állt a maga természetes mivoltában –
Irzin-Komba szultán.

Ellenben a szultán nagyon meg volt lepve, mikor a mátkájának az arczát
leleplezetten meglátta.

– Huh, mi az ördög! Hát te a Csalavér vagy? Nem az a másik lány? Akkor
már most bánom, hogy leszálltam érted az oltárról.

De nem hagyták ezt abba a bonczok. A főpap szakállát tépte dühében.

– Átkozott bradjágok! Tolvaj, czudar népek! Ellopták az istenünket!
Hallott valaha ember ilyen istentelenséget? Már most hogyan állítom én
helyre az igaz Láma-hitet?

– Meg kell égetni az istencsufolókat! – ordítottak a Láma-hitű bonczok;
a samán papok ellenben a markukba nevettek: ha az Anui-Láma bukik, akkor
az ő szarvasbálványuk kerül az oltárra: a Buddha.

E dühös ordítozásnak azonban véget vetett Atlenkó, ki a kritikus
pillanatban hirtelen ott termett, elkiáltva hatalmas szóval: «mendumur!»
s magasra felemelve a szultán thagujával ellátott irhabőrt: a foglyok
menlevelét.

A mendumur szóra, (mintha csak a karnagy pálczája intett volna csendet)
egyszerre elhallgatott minden öreg lárma: egyedül a főboncz – basso
primo – hangja dörgött soloban végig az arczra borult nép fölött.

– Legyen úgy! Mendumur! E szó örök hatalmu a dauriak honában. Éltetek
biztosítva van, ti istentagadók, méregkeverők, atyagyilkosok. Ámde azért
meg fogtok lakolni. Bezárattok a nagy ezüstbányába, a honnan csak a
pokolba van a számotokra kijárás. És veletek együtt számüzetik a föld
alá az árulóvá lett Irzin Komba szultán is. Így bünhődjék minden
Anui-Láma, a ki elárulja emberi voltát!


IX. KÉP. Az ezüstpokolban.

Mikor az ezüstbányához vezető sziklabolt nehéz rézkapui becsapódtak az
eleven halálra elitélt fogolycsapat mögött, akkor kezdték csak
észrevenni a nyomorultak helyzetük kétségbeejtő voltát.

A ki látta valaha Erdély aranytermő hegyei közt a Csetátye-Márét, annak
lehet fogalma a Koszszogol-hegy bányaüregének bejárata felől.

Olyan az, mint a holdbeli kiégett tűzokádók krátere; kerek, mély
szikladöbör, melynek párkányai oly magasak, hogy a felhő gyakran
beletéved az üregbe, s aztán ki nem talál belőle. Szédületes magas
sziklacsompók emelkednek itt-amott a közepéből, emberkéz szennyétől
kormosan; ezek valamikor a magasabb padmalyokat tartották, míg azokat
valami földrengés, vagy sziklasülyedés, vagy tán emberokozta robbanás
alá nem szakította, egy darab eget törve az ősbarlang boltozata közé. S
ez az ég milyen messze látszik lenni! Csak derék nyárban süt alá a nap a
sziklagödör egyik oldalába; más évszakban nappal is éjszaka van itt, s
délben is meglátszanak a fényesebb csillagok az égen.

Azon az egyik oldalán a döbörnek, mélyen a törmelék között sötétzöld
tenyészet borítja a völgyet. Az mind csalán. A szibériai kétlaki csalán,
mely másfél embermagasságra felnő. Különös titka a természetnek, hogy ez
a szúrós, égető növény sehol sem terem meg magától, csak ott, a hol
emberek laknak a közelben, legjobban a számüzöttek börtöntelepei körül,
mintha még a növényvilágból is volna melléjük rendelve egy gyilkos
őrcsapat: egy «vegetabilis kozák».

Hanem hát mindennek van valami haszna, még a csalánnak is (majd azt
irtam: még a kozáknak is).

Hiszen ez szolgál épen az elitélteknek a megszabadulására.

Hanem egyelőre csak maradjunk a kétségbeesésnél.

Mikor a bezárt számüzöttek meglátták maguk előtt ezt az óriási
sziklabörtönt, s aztán körüljárták annak a sokféle labirinthjait: a
megkezdett tárnákat, a kialudt kohókat, a miket kőszénnel fütöttek
egykor (a kőszenet is ugyanazon sziklamedenczéből kellett ásni), az
elhagyott ércz-izzasztókat, melyek sárga kénvirággal s
mireny-jegeczekkel festették be a bérczoldalakat; aztán az elpusztult
foncsorító bodonokat, az ércz-zúzó kallókat, melyeket a sziklából kitörő
s megint a sziklamélybe alázuhogó, rézgálicztól indigókék patak
összedöntögetett, s elgondolták hogy ez lesz az ő örökös hazájuk: még a
legerősebb férfinak is elszorult a szive. Hisz ehhez képest a
Koliván-hegy ólombányái, a tobolszki hósivatag, a mammuth-szigetek
jégvilága valóságos paradicsom!

S nekik ezt az ezüstpoklot még mélyebbre kell ásni. Ha azt akarják, hogy
enni kapjanak, ki kell vájniok a nemes érczet a szikla méhéből.

S azt senki se higyje, hogy az ezüst a föld kebelében is olyan szép
holdvilágszínű, mint a milyennek a szűzmáriás pénzeken látjuk. A maga
ősmivoltában az ezüst fekete, ragyogástalan. Akadnak ugyan a
Koszszogol-hegy sziklakeblében néha olyan üregre, a hol az ezüst,
mintegy pászmafonál, összetekerve, egész tömegekben fordul elő, vagy
czifra ágbogas bokrokat képez, de legtöbbször úgy kell azt az élő kőből
kikopácsolni, követ és érczet péppé zúzva s aztán kiöblögetve, kénesővel
kicsalogatva, réztől, czinktől elválogatva, tűzben kiolvasztva.

Mindenki el volt csüggedve és keseredve. Csak Csalavérnak nőtt nagyot a
kedve. Ő most ördögi mulatságát találta abban, hogy vele egy verembe
került társai nyomoruságát hánytorgassa.

– No istenfélők! Most imádkozzatok már! Most volna jó megkeresni az
Istent. Azt mondják, hogy «Ő» mindenütt jelenvaló. Lássuk: ebben a
gödörben jelen van-e? Hol a pópa? Elfogyott a «goszpodi pomiluj?» Talán
a zsidó többet tud? Annak se megy a tefillim[6] nélkül az imádság? No
hát álljatok elő «bezpopovczik», pap nélkül imádkozók! «duchoborczik»,
ördögrugdosók! Nálatok rugdalódzás az imádság. Hát nektek is elment a
kedvetek a táncztól? Van közöttünk chinai is! Lássuk, hogy húzzák le
Buddhát lábánál fogva az égből? Ennek meg otthon maradt az imamotollája.
Hát ez a bakui párz mért nem tud üvölteni most? A te istened a «nap». De
az nem néz le ide ugye? No Irzin-Komba! mennyei vőlegényem! Hiszen te
volnál maga az Anui-Láma. Kell tükör az imádkozáshoz?

– Bolond ördög! – szitkozódék Irzin-Komba: magam magamhoz csak nem
imádkozhatom.

– No hát hisztek-e még az Istenben? – ujjongott daemoni gúnynyal
Csalavér. Van itt Isten ebben a gödörben?

– Én hiszek, – szólalt meg Achilleia. Van!

– Ha tudod, hogy van, akkor tudod, hogy hol lakik?

– Tudom.

– No hát hol lakik?

– Egy férfi szivében. Egy igazi férfi szivében.

– S az a te kedvesed?

– Az az én Atlenkóm.

– No hát hidd elő onnan.

– Majd jelenséget tesz, ha az idő betel.

A rabok átkozódtak, a rabnők sirtak, Csalavér kaczagta a
kétségbeesésüket.

Utoljára a többi asszonynépek dűhbe jöttek, rárohantak, leszedték róla
azt a patyolat menyasszonyi öltönyt, a miben a Láma aráját játszotta, s
azon meztelenül beledobták abba a kukoricza magasságú csalánbozótba,
mely a sziklafal alját elborította s abban végig-végig hentergették.

Akkor aztán Csalavér is megszűnt kaczagni: ordított és átkozódott.

E kegyetlen megtorlás alatt azonban legázolták a magasra nőtt csalánt, s
ime az addig eltakart sziklafalon egyszerre látható lett az a kőbe
vésett irás, a melyet az eltünt fogolycsapat hagyott hátra, de senki meg
nem tudott érteni.

Atlenkó oda mutatott ez irásra.

– Ime, itt az Isten!

S azzal leborult a földre, e szavakat kiáltva:

– Ő dán olik pükatidel volapüken!

Látva e vallásos extasist a doktor részéről, a többi rabnép is mind
térdre esett és utána kiáltá:

– Óh szent pükatidel! Segíts rajtunk nyomorultakon.

– Hagyjátok el! – csititá őket Atlenkó. Nem Isten neve az! «Pükatidel
volapüken» annyit tesz, hogy «volapük nyelvtanító». Áldom a lelkét, a
miért engem e tudományra megtanított. Ez az írás volapük nyelven támadt,
s ez ád nekünk utasítást a megszabadulásunkra.

Azzal egyenkint lesilabizálta nekik a kőbe vésett szavakat; magyarázva,
hogy mit jelentenek azok volapük nyelven:

Stepőd (lépj), Kilsebal (harminczegy), Metis (métert), Nedeto (balra),
Blekölöd (törj), Hogi (lyukat), Kaif-In (sziklába), Tuvőd (találsz),
Penedi (irást), Nunőn (tudat), Gletikumis (nagyobbakat), Manifőn
(megnyit), Famübi (börtönt), Silef (ezüst).

– Nincs szebb nyelv a volapük nyelvnél! – kiálták erre minden nemzetbeli
rabok s ugyan énekszóra fogták e drága mondatot: «Stepőd kilsebal metis
nedeto blekölöd hogi kaif in tuvőd penedi nunőn gletikumis manifőn
famübi silef».

– És most mindenekelőtt adjátok vissza az öltönyeit Csalavérnek.
Parancsolá Atlenkó.

A leánynak teste össze volt marva a csalántól.

– Látod, – mondá neki Atlenkó. Ilyen az igaz Isten bölcsesége. Az
ördögöt is oda kényszeríti, hogy a midőn rosszat akar tenni, szándéka
ellenére jót müveljen. Ha te nem szidalmazod az Istent, társnőid nem
hentergetnek meg a csalánban, s mi nem akadunk rá az útmutató irásra.
Így fordult jóra a gonoszság. Te pedig megkaptad a keserű büntetést.

– Micsoda keserű büntetést? – feleselt vissza Csalavér. Hát azt
gondolod, hogy fáj a dauriai csalán marása? Hisz ez adja a legnagyobb
gyönyört a világon; a dauriai csalán csipése egy új, ismeretlen
kéjérzet. Én most olyan kéjmámort érzek, a milyent csak a paradicsomban
ismerhetnek: valami édesebbet, mint a csók, mint a mámor, mint az álom.

És a mellett az arczán felmagasztosult mosoly ragyogott; mozdulataiban a
gyönyör megdicsőülése volt kifejezve. Szemeit az ég felé forgatta:
«elolvadok, feloszlom a kéjtől, meghalok a gyönyörtől!»

Azok a némberek, a kik őt a csalánba beledobták, látva a Csalavér
extasisát, maguk is alig várhatták, hogy a férfiak odább menjenek,
rögtön megkisérték a Csalavér által felmagasztalt módszerét a
paradicsomi gyönyörök elsajátításának, s végig hembergőztek a
csalánbozótban: Achilleját is unszolták, hogy kövesse a példájukat; de
ez azt felelte, hogy ő nem kiván nagyobb gyönyört ismerni, mint azt, ha
az Atlenkója szerelmesen rámosolyog.

A próbatevő hölgyek aztán mind veszettmódon ordítva jöttek elő a
csalánmenyegzőből; a bőrűk veres lett a csipéstől, égett az, mintha a
pokoltüzéből jöttek volna elő; kínjokban neki rohantak a kalló
patakjának, abba fürösztötték bele égő tagjaikat, s onnan aztán
valamennyien kékre festve jöttek elő a rézgáliczos fürdőből.

Csalavér pedig tombolt és kaczagott: azt mondta, hogy neki gyönyörűség
az, a mi másnak nyavalygás. Ilyenek az ördöngősök!

A férfiak pedig ezalatt elkezdték a sziklafalat betörni azon a helyen,
melyet a volapük irás jelzett.

Nemsokára rátaláltak a czement közé befalazott üvegládára, melyben az
igért «pened» volt rejtve. A «gléd-cet» (üveg-láda) tele volt
«väkpop»-pel (viaszkos papir) s azokba voltak a sorok «stib»-bel
(plajbász) «epenöl» (fölirva), mind volapük nyelven.

Hát hiszen «Dán olik pükatidel volapüken!» (Hála néked volapük
nyelvmester), hogy volt egy a társaságban, a ki már a «világnyelvet»
értette s a többieknek «lilapon minőfi lesevön»-nel tudott szolgálni
(elolvasni, tartalmát megismertetni).

Az üvegládából kivett lap e szavakkal kezdődött:

– Slafe kapeli siämi senisi!

(A rabnak észt, értelmet, kitartást!)

S aztán elkezdte az ezüstbányának körülményeit megismertetni, rövid
szavakkal, a minőket a volapük nyelv használ.

Tekintettel arra, hogy olvasóink között sokan lehetnek, a kik még a
volapük nyelvet nem értik egész tökéletesen, csupán fordításban
terjesztjűk elő a «vak-pöp minőt»-jét.

– Szerencsétlen rabszolga, ki ide kerülsz, tudd pokolban vagy[7] pokol
ezüstben. Láttad,[8] odakinn fagy, tó jég, tél hideg; telul hónapban:
(február) ideben meleg, csalán zöldűl: mint a mälul hónapban (junius).
Nap nem süt: föld melegít. Alatta kőszénbánya ég: tizenkét év előtt
meggyulladt, azóta tovább ég. Másik fele kőszénbányának ád tüzelőt
olvasztókemenczékhez. Benn sok könlég, viheder gyakori. Kürtőt ástunk
fölé háromszáz méter magasba, könléget elvezetni. Mentűl beljebb hatol
ember bányába, annál nagyobb forróság. Nem birtuk tovább kiállni.
Elhatároztuk menekülést, Koszszogol hegyen túl van tartomány boldog:
neve Volapükilop. Laknak benne emberek jók. Nekünk hirt adtak
vándormadaraktól, levéllel. Ott van völgyük «silop» (Ázsia) közepén,
körül sziklafalak. Esztendeig készültünk meneküléshez. Völgyben terem
csalán sok, áztattuk, tiloltuk, megfontuk rostját, szőttünk belőle
vásznat, csináltunk léggömböt nagyot. Megtöltöttük kőszénbányából
könenynyel. Behuztuk kátránynyal. Megvártuk szelet, kedvezőt,
északnyugatit. Most felszállunk együtt valamennyien. Sziklabörtönt
elhagyni. Utánunk jövendő rabszolgák iparkodjanak hasonlóúl
megszabadulni. Új hazában fogadjuk szívesen. Kelt Folul baloid napján
(ápril 10.) Kristóf odavegöl nafcif (elindulandó hajó főnöke).

Mikor ezt az értesítést végig magyarázta Atlenkó a társainak, mind a
lábaihoz borulának, a sarúit csókolva, egyhangulag kikiálták jövendőbeli
«odavegöl naf-cif»-jüknek.

A többi «väk-pöp» útasításokat tartalmazott, hol találják meg a
bányafolyosók szakaszaiban befalazva az utóbb jöttek az elődeik által
használt fonó és szövő eszközöket, a kötélverő gépeket és a
kátrányfőzőket.

Atlenkó kiosztotta minden embernek a szerepét.

Az asszonyok a csalán-aratáshoz látnak. A csalánt nem nyövik ki, mint a
kendert, mert az örökkétartó növény, a gyökeréről hajt ki. Ebben az
alúlról fűtött döbörben kétszer is ad aratást egy évben.

A szibériai csalán rostja olyan finom szövetet ád, mint a selyem. Az
ebből szőtt ingen keresztül látszik a test színe. Csak a szultán
odaliszkjai viselhetik: szemérmes nő szégyenlené azt hordani. És e
mellett ez a vékony szövet elrepeszthetlen. Azért van különösen
kijelölve léggömb előállítására; legkönnyebb szövet s a légfeszítéstől
el nem szakad. A gorombájából köteleket fonnak; abból is a spárga
vékonyságú annyit tart, mint a négyszerte vastagabb kenderkötél.

– Ez lesz az asszonyok dolga. A férfiak látnak az ezüstbányászáshoz, a
huták kezeléséhez: rendelkezék Atlenkó.

– De minek nekünk az ezüst, ha el akarunk szökni olyan országba, a hol
ingyen terem a kenyér? Kérdezé egy fogoly, a ki okosabb akart lenni a
többinél.

– Majd megtudod a végén, hogy mire lesz jó az ezüst. Fizetünk vele, de
az furcsa fizetés lesz! Még ezüst-ágio nem ugrott akkorát, mint a
mekkorára a mi ezüstünk fog szökni, ha egyszer «Berthollet-port»
csinálunk belőle.

– Mi légyen az a Berthollet-por? – tudakozá egy száműzött pattantyus
ezredes.

– Hát bizony, komám, elég hiába etted a czár kenyerét, ha még azt sem
tudod, – vágott oda Atlenkó. A Berthollet-por a robbanó ezüst, mely
kétszázszorta nagyobb feszítőerőt fejt ki, mint a lőpor. Egy mogyorónyi
belőle elég a legnagyobb Armstrong ágyú lövegét kétezer lépésnyire
elröpíteni. A Berthollet-porral töltött bomba egy egész erődöt símára
ledönt, s egy huszonnégy fontos robbanó-ezüstteke a legízmosabb vas
hadihajót derékban töri ketté. S ha az újmódi torpedók egész raja
megtámad egy hadihajót, egyetlen közéjük lőtt Bethollet-bomba, mely a
tenger alatt elpukkan, a víznyomás által úgy belapítja valamennyinek az
oldalait, hogy tehetetlenűl fordulnak hassal fölfelé, mint a döglött
halak, mikor a tóban a rablóhalász egy dynamit-töltényt elpukkant.

– De ha te tudod ennek az előállítási titkát, hogy nem adtad el az orosz
kormánynak? Nagy pénzt kaptál volna érte, s szent-András-rendet melléje.

– Hát komám, a robbanó-ezüstnek a hadiszolgálatban alkalmazása nemcsak
azért akadékos, mert sokba kerül (ezüstgolyókkal lövöldözni, az oroszok
más módon is tudnak); hanem még inkább a miatt, hogy ez igen veszedelmes
portéka; a legkisebb nyomásra felrobban; ha lúdtoll pihéjével papir
fölött seprik, arra is elsülhet. Ennek a kezeléséhez olyan emberek
kellenek, a kik soha nem isznak pálinkát.

– No akkor ezt minálunk csakugyan nem lehet használni.

– Nem is alkalmazhatok közületek mást az ammonsavas ezüst
előállításához, mint négy kiválasztott nihilistát, a kik megtudják
őrizni a szájukat attól is, a mi bemegy, attól is, a mi kijön rajta.

– Ejnye, a ki savanyúsága van annak a besózott ezüstnek! – kiálta fel
Irzin-Komba. De szeretnék én egyszer azzal birkatokányt enni; hogy
mennykövekkel lenne tele a gyomrom!

– Majd ha még egyszer Anui-Láma fogsz lenni! Addig pedig a számodra is
találtam ki egy hivatalt.

– Szeretném tudni, hogy mi lehetne én belőlem, a ki nem tanultam mást,
mint királyt, meg Istent játszani.

– Te fogod adni a tempirozó gépet.

– Mi az Isten csudája az?

– A learatott csalánnak a leveleiből és bugáiból pálinkát szoktak főzni.

– Ismerem én azt! Átkozott jó iszomány!

– Te fogsz a lombikra felügyelni, s az alatta égő tüzet fujtatni.

– Jaj, barátom. Nem állok jót magamért. Ha én pálinkaüst mellett ülök,
akkor én lecsipem magamat: akkor én elalszom.

– Ha alszol, jójszakát! Mikor felébredsz, újra felszítod a tüzet, s
tovább párolod le a csalánszeszt.

A többi foglyok rátámadtak e miatt Atlenkóra.

– Hisz ez a legkellemesebb hivatal a világon! S te ezt a bukott
álistennek ajándékozod.

– Csak ti hagyjátok ezt rajta. A négy nihilista jőjjön velem a tárnába,
majd azoknak elmondom, hogy micsoda hivatal lesz ez a «tempirozó-gép?»


X. KÉP. Mi az a tempirozó gép, s minek az a durr-ezüst?

Mikor Atlenkó a négy kiválasztott nihilista bajtárssal egyedül maradt,
akkor elővette a talált üvegládából még azokat a viaszkos lapokat is, a
melyeket nem tartott szükségesnek megismertetni az egész társasággal.
Egyet azok közül egy dauriai boncz irt, a ki szintén a bányákba volt
örök foglyul bezárva. Lehet, hogy nem is maga irta, csak diktálta a
sorokat.

«Én Rum-Ákia boncz nehéz sorsomat megérdemeltem; mert hazám és nemzetem
elárulásában eszköz voltam. Szultán, Irzin-Komba régóta alkudozik
«moszkó»-val, hogy dauri ezüstbányákat kezére juttassa. Engem küldözött
izeneteivel Tobolszkba kormányzóhoz. Kormányzó tovább adta
Szentpétervárra. Irzin-Komba ezüstbánya árában követelt generális
czimet, fejedelmi süveget és buzogányt czártól; gyémántokkal kirakott
nagy csillagot; tizenkétpár veres bagariacsizmát, egy vég skárlátpiros
és egy vég karassia posztót, egy szemüveget, egy láda otkolont, száz púd
latakia dohányt, ötven tonna rakit és hét darab szőkehajú fehérszemélyt,
kik különféle hangokon énekelni tudnak; végűl egy kitanított seregélyt,
ki beszélni tud és legyeket elfogdossa. – Ezek mind meg lettek neki
igérve fehér czártól. – De akadályra talált főboncznál alkú, főboncz
viszont maga részéről követelt egy olyan arany koronát és himzett
palástot, minőt tobolszki érsek visel, hozzá való titulussal. Egy
aranylánczot nyakába. Egy magától szóló orgonát, mit csak csavarni kell;
aztán meg egy olyan szent könyvet, minek táblája drága kövekkel van
kirakva, s miből ő olvasni tud, mihelyt fölnyitja. – Orosz kormány kész
volt mindezen áldozatokat meghozni; kivéve a legutolsót; nem lévén képes
olyan drágakövekkel kirakott könyvet előteremteni, melyből főboncz
menten olvasni tudjon, mihelyt felnyitja, – mivelhogy nem ismerős
semmiféle ákombákomokkal. – E helyett azonban ajánlottak neki olyan
bűbájos könyvet, melyet ha ember felnyit, azonnal elkezd muzsikálni és
elfúj háromféle szép zsolozsmát. – Ez volt a legutolsó izenet, melyet én
tobolszki kormányzótól visszahoztam. – Mind szultán, mind főboncz
beleegyezett feltételekbe, melyekért Dauria vaskapuit megnyitják moszkó
előtt. Csak Anui-Láma jóváhagyása volt még hátra. Anui-Láma azonban
nagyon megharagudott, s engemet örökrabságra itélt bányába, ezüstbe,
többi foglyok társaságába».

Eddig szólt a Rum-Akia felfedezése.

– Már most ebből összevethetjük a helyzetet, mondá Atlenkó. – Ha
Irzin-Komba, a ki maga volt az Anui-Láma, itélte fogságra a saját maga
által, szultáni minőségben tervezett honárulásért a közbenjárót: azt
csak azért tette, hogy a veszedelmes tanút félretegye az útból. Most,
hogy az Anui-Láma az egész nép előtt le lett álczázva, a legalkalmasabb
idő az egész kirgizfajjal elhagyatni a Láma-vallást s áttéríteni az
orthodox hitre. A főboncz bizonyosan megkapja az érseki aranysüveget, s
a trónörököst, Irzin-Komba fiát, felviszik Szentpétervárra, ott
megkereszteltetik s nevelnek belőle orosz herczeget: ezzel a dauriai
sziklakapu megnyilik az oroszok előtt, s ők behelyezkednek az ezüstbánya
birtokába, a miután oly régóta vágyódnak. Akkor aztán mi is eljutunk
egyik pokolból a másikba.

– Sietnünk kell az elmeneküléssel a volapükök útján, mondá az egyik
nihilista.

– Ez még nem elég az üdvösségre. Azt tudjátok, hogy az ezüstbánya
hosszában egy öröklő tárna (Erbschacht) van törve, mely a felsőbb
bányafolyosókból a vizeket elvezeti; az oroszok ezt az alaptárnát tovább
fogják fúrni, s rövid időn kilyukadnak vele a Koszszogol-hegynek a tulsó
oldalán. Ott van a Volapük tartomány, hozzájárulhatlannak hitt völgy
medenczéjében, körülfogva megmászhatatlan óriási sziklafalaktól. De
rögtön megszűnik az a boldog sziklasziget hozzájárulhatlan lenni,
mihelyt egyszer az oroszok a bányafolyosóval a völgybe eljuthatnak.
Azért mi nekünk arról is kell tennünk, hogy soha se juthassanak oda.

– Hogyan állod annak útját?

– Nagy fáradsággal; hanem biztosan. Először annyi ezüstöt kibányászunk,
a mennyit csak képesek vagyunk a gazdag, eleven kőzetből kiverni. Azután
mindazt Berthollet-porrá változtatjuk át. Készítményünknek folyton víz
alatt kell állni, mert száraz korában a legcsekélyebb ütésre felrobban.
A míg mi az ezüstöt készítjük, azalatt az asszonyaink elvégzik a léggömb
szövetéhez való munkát. – Egy léggömb azonban, ha még olyan nagy is,
innen mindnyájunkat egyszerre föl nem visz. Harminczhatan vagyunk.
Négynél többet a léggömb el nem bir. – Én azt így gondoltam ki. Ha
készen lesz a léggömb, felszáll vele négy ember egész odáig, a hol a
sziklaodúnak a párkányát eléri. Ott horgonyt vetnek; arra mi többiek a
léggömböt köteleinkkel a döbör fenekére ismét visszahuzzuk. Így kilencz
izromban egymásután fölkerülünk a párkányra. Akkor aztán a léggömb többé
valamennyünket ugyan tovább nem visz; de arra mégis jó lesz, hogy
mindannyian a derekunkra erősített kötélnél fogva magunkat hozzá
akasztjuk s így kísértjük meg a Koszszogol meredek szikláin áthatolást.
Ha egy-kettő közülünk lecsúszik a szédületes párkányról, a léggömb nem
engedi alázuhanni, s a többiek újra felvontatják. Így gondolom én, hogy
az előttünk eltávozottak is elmenekülhettek. Azok bizonyosan hagytak
hátra jeleket a sziklafalakba vésve, vagy összerakott kövekből
felállítva, a melyek az utánok jövőket tájékozzák. Legvégűl aztán, ha a
függőleges sziklafalhoz érünk: egy hatalmas hullóernyővel, meg a
léggömbbel megkísértjük valamennyien alászállni.

– Veled tartunk! – fogadák a társak.

– És most térjünk át a tempirozó gépre. Ennek szántam Irzin-Kombát.

Ez a ficzkó ott fog ülni naphosszant a nagy üst mellett, s nézi, hogy
csorog le a «kniderake» (csalán-pálinka) a lombik csövén. Ha
megszomjazik, iszik belőle, s attól kegyetlen nagyot alszik. Mikor
felébred, s látja, hogy az üst alatt kialudt a tüz, újra felszitja azt.
Mikor az utolsó négy ember közülünk készen lesz a társai után felszállni
a magasba (ezek mi leszünk): akkor a mint a tempirozó-gép elaludt, (husz
órát szokott aludni egyhuzamban: ez a hatása a kniderakének), akkor mi a
tüzet eloltjuk az üst alatt, s a forró üst helyébe teszünk egy másikat,
mely meg lesz töltve a Berthollet-porral. Erről aztán engedjük a vizet
lecsorogni, hogy egészen kiszáradjon s a robbanó képességét
visszanyerje. – Azzal magunk is beszállunk a léghajó csónakába,
elvagdaljuk a tartó köteleket s felemelkedünk a sziklapárkányig. Akkor
aztán igyekezünk a Koszszogol tulsó oldalára eljutni valamennyien. Husz
órai időnk lesz rá. Ennek az elmultával a mi tempirozó gépünk felébred.
Meglátja, hogy a katlan kialudt, az üst egészen hideg. Ismét alágyujt
szépen s fujtatja a tüzet; vagy annyi sem kell: elég, ha az ujja
bötykével megkopogtatja az üstnek az oldalát, hogy megtudja, tele van-e?
a Berthollet-por attól a koczintástól felrobban. Tizenöt púd durrezüst a
lombikban, s háromszáz púd a tárnában! mikor az egyszerre felrobban, az
egész bányát valamennyi szikláival mind beledönti a nagy tóba s az
Anui-Láma szigetét, templomát, valamennyi bonczaival és papnéival
egyetemben mind maga alá temeti. Jöhetnek azután az oroszok a dauriai
ezüstbányát keresni, föld felett és viz alatt.

– Irzin-Komba se kivánhat magának ennél szebb halált!

– Megérdemli, hogy így legyen büntetve! – mondá Atlenkó. Egy király, a
ki eladja az országát! Egy Isten, a ki elkufárolja a templomát! Köszönje
meg, ha a pokol kiveti magából s ezüst fellegek közepett szállhat fel az
égbe!

– – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – –

A következő év tavaszán valamennyi európai hirlapot bejárta a hir, hogy
Keletszibéria dauriai tartományában egy új tüzokádó keletkezett. A nagy
Koszszogol havas oldala megnyilt s óriási lángoszlopokkal együtt olvadt
lávát ontott alá a dauriai völgybe, a hajdani szigetet félszigetté
alakítva a rázúdított sziklatömegekkel; a földrengés az eddig járható
szíklautakat is mind hozzáférhetlenekké tette. Az ezüstbánya
valószinüleg elpusztult.


XI. KÉP. A Volapük-tat és az ő dilekelje.[9]

Atlenkó végrehajtotta a menekülési tervét. A bányarabok, a hogy a
léggömb segélyével a szikladöbörből a párkányra felszállonghattak, maguk
előtt találták a hatezer méter magas Koszszogolhegyet, óriási
hómezőivel, sima jéglejtőivel és szédületes jégszakadékaival, a miknek
beláthatlan mélysége sötétkék árnyékokban veszett el oda alant.

A menekülés nehezebb feladata csak itt kezdődött el rájuk nézve. Az
előttük elmenekültek ugyan hagytak hátra jegyeket a sziklába vágva, a
mikből azt is megtudhatták, hogy a legelső rabok, kik ezen az úton
szabaditották ki magukat a börtönükből, tiz év előtt jártak e helyeken;
azonban a Koszszogol-hegy csoportja olyan változékony, akár maga a
tenger. Minden nyári hóolvadásnál újra idomul a felszine. Roppant
lavinák betöltik a völgyeket, mig másutt rohanó zuhatagok völgyet ásnak
a hegyoldalba. Egész jegönczök, jégmezők megindulnak s betömik az elébb
járható sziklafolyosót s a vizfolyástól alányalt csalóka jégkéreg
beszakad a rálépő terhe alatt. Mentől magasabbra hágtak, a lég annál
ritkább lett s a léggömb emelő tehetsége annál csekélyebb.

A huszadik órában bekövetkezett felrobbanása a durr-ezüsttel töltött
aknának annyiban vált javukra, hogy erre a hegyrázkódásra az az egész
jégmező, a melyen épen akkor tanyáztak, egyszerre megindult alattuk, egy
tömegben; vitte őket csapatostól s elemi hatalmával törte előttük az
utat a havas lejtőjén aláfelé, egész odáig, a hol elkezdődik a
fenyőerdők világa: itt aztán a fák között fennakadtak a léghajóhoz
kötött pántjaiknál fogva s kikapaszkodhattak a szárazra. A jégmező
haladt mennydörögve odább a völgy katlana felé. Az erdőn túl haladva,
aztán megtalálták Atlenkó és társai végre azt a több ezer méternyi
sziklafalat, melyből az igért paradicsomba letekinthettek.

Meg kellett kisérteniök a hullóernyővel lebocsátkozást a meredek
sziklafalról. Kényszeritette őket az éhség. Tápszereik a hosszu bujdosás
alatt elfogytak; az utolsó napokban nyirfakéregnél egyebet nem ettek.

Szerencsére egy tó közepébe estek bele, nem zúzták össze magukat: a mely
szerencse azonban könnyen válhatott volna rájuk nézve
szerencsétlenséggé, ha rögtön minden irányból ott nem termettek volna a
Volapük-tat «savontedelu»-jei (mentő társulat) hangos «milő»
kiáltásokkal (amely szó a volapük szótárban annyit jelent, hogy
«lánczos-lobogós»!) csónakjaikon a megszabaditásukra. Első tekintetre e
csónakokat nagy czápáknak nézték; hanem aztán látták, hogy azok legujabb
szerkezetü monitorok úszszárnyak és halfark által előre hajtva. A
mozgató erő nem volt kitalálható, miután a monitoroknak semmi füstölgő
kéménye nem látszott.

Kimenekülve a partra, s a «veköm»-öt (üdvözlet) kicserélve, a
megtelepült volapükedel idegenfogadó küldöttség azonnal a hátára vette
az érkezett vendégeket. Szónoklatot tartani volapüknyelven nem lehet: a
mi egyike a fővirtusainak.

A jövevények eleinte meg voltak lepetve e szokatlan módja által a
vendéglátásnak; mert azt még Budapesten sem teszik, hogy az üdvözlő
deputátusok a kiszállótól a vendéglőig a hátukon fiakkerezzék a külföldi
vendégeket; hanem aztán a meglepetés nagyhamar helyt adott a még nagyobb
csodálkozásnak, a midőn a Volapükedelek a talmáik lebernyegeit
kifesziték, s azokkal elkezdtek repülni. Mindegyiknek a gallérjában volt
egy erőkölcsönző gép, mely a szárnyakat mozgásba hozta. A repülés ugyan
még nem volt egészen tökéletes, mert csak annyira ment, mint a
szöcskőnek a szárnyi útja: egyes ugrásokra, melyek husz, huszonöt
méternyi parabolákat ivlettek át. A földre leestében, hogy a lábát ki ne
törje, minden repülőnek egy légtelt kaucsuk tömlő volt a talpához kötve,
mely ismét felrugta a magasba, úgy hogy ezzel a közlekedéssel óránként
hatvan kilométernyi utat tehettek meg torony irányában. Ilyenformán egy
óra alatt eljutottak a «zif»-be (város), a mely ugyan inkább volt
nevezhető «kaszöp»-nek (kaszárnya), közepén a «czin-dom»-mal (gépház),
mely egyuttal a «dilekel» «löd»-jéül is szolgált.

Útközben láttak szántóföldeket, melyeken sajátszerü ekék jártak alá s
fel, a földet hasogatva, a nélkül, hogy kitalálható lett volna, hogy
azokat mi mozgatja. Egy ember ült az első ekének a hátán, a többi eke
magától ment utána.

A mint a dilekel szine elé kerülének, a ki tetőtől talpig Jæger
normáljelmezbe volt öltözve, ez rögtön megismertette Atlenkót a
Volapük-tat gépészeti rendszerével. Elébb ugyan azt kérdezte tőle, hogy
tud-e görögül?

No mert a Volapük nyelv arravaló, hogy minden ember megérthesse egymást,
a görög nyelv a mellett arra jó, hogy csak a tudósok értsék meg egymást.

– Tehát hallottad-e már hirét a «phoinodynamechanémó»-nak?

– Annyit értek belőle, hogy ez magyarul «hangerőgép», volapükül
«tonnäm-cin».

– Helyes az etymologia. No hát ez a világot fentartó erő. A Pentateuch
szerint az «ige» teremtette a világot: az «ige» pedig «hang». Ezt már
Mózes kitalálta. A gőzgép, a caroli-gép, a villanygép mind meghaladott
fogalom! A hang az igazi erő. Ez a mi találmányunk. Látod ezt a nagy réz
bodont? A fenekén a nagy gyüjtő serpenyővel. Ez a központi mozderő. Ide
fülelj. A gép most csendesen forog. Mi forgatja? A pacsirták énekelnek;
a csengetyü szól. Most jelt adok a taktus-ütő bottal: a gépmester
megereszti a szellentyüt, megszólalnak a sipok, trombiták, tamtámok, a
«Bálványpitymallat» (Götterdämmerung) finaléja indul meg, wagneri
zenének non plus ultrája. Nézd, hogy elkezd egyszerre a rézbodon körben
forogni, perczenkint kétszázhatvanig fokozható keringéssel. S mentől
jobban forog a gép, annál jobban fujtatja a trombitákat, veri a
csengetyüket, üti a támtámokat. Az ok és okozat egymást kiegészítve
előállítja a küklosz-automátoszt (kör önmozdony.) Ez a központi gép
szolgáltatja a lódító erőt az egész tartomány minden őrlő, szövő és
kalapálógépeinek; sőt a huzalai által az uszó, evező és repülő gépeknek;
az ekéknek, az arató mozdonyoknak, s egyuttal megörökítve a «jövő
zenéjét», a kedélyek megnemesítésére szolgál. Azonban most már menjünk
innen; mert az embernek a füle nem «ton-nün-cin».

S azzal átvezette Atlenkót a chémiai laboratoriumba, hol társai vártak
rá.

– Hát ez mind igen szép, mondá Atlenkó; hanem ezzel a mi éhségünk nincs
elverve.

– Éhség? szólt elbámulva a dilekel. Hisz az betegség.

– De nagyon nagy betegség! allegálá Atlenkó. Gyógyulni szeretnénk belőle
magunk is. Adass valamit ennünk szaporán, jó dilekel.

– Ennetek! szólt fejét rázva a dilekel. Hiszen az meghaladott álláspont.
Mult századbeli fogalom. Ki terhelné meg a gyomrát idegen anyaggal a mai
felvilágosodott korszakban?

– Mi pedig ahhoz vagyunk szokva.

– Elég rossz szokás. Hát mit szoktatok enni?

– Akár egy kis gulyáshust.

– Hust? Állatok sejtanyagát, izomrostjait és vértekecseit. Hisz az által
az emberi organizmus állati alkatrészeket vesz föl, s az anyagcsere
által lassanként állattá degenerál.

– Hát nem bánjuk, adj Graham-kenyeret, vagy burgonyát, vagy akármi
harapni valót; ha vegetariánus vagy.

– Kenyér, burgonya ismét keményítőt vegyít az emberi életműszerek közé,
tulságos mész-lerakományokat okoz a belső zsigerekben s a csontok
izületeiben; a belekben chlorohydrogént fejleszt ki, s az agyacsban
vizenyős izzadmányokat képez. A kenyér halálos méreg! Ez már meghaladott
álláspont.

– De hát akkor minek szántjátok a földet?

– Sem buza, sem burgonya alá; hanem csupán olaj és alkohol termő
növények számára, melyek physikai experimentumaink, chemiai
laboratoriumunk ellátására szükségesek.

– De hát mi az ördögöt csinálnak ti nálatok az emberek, ha megéheznek?

– Nevetséges ócska fogalmak! Épen abból a korszakból valók, a midőn a
gépeket még kőszénnel fütötték, hogyha azt akarták, hogy mozogjanak.
Lépj ide ehhez a nagy üsthöz. Vedd a szádba ezt a szopókát. Szivj belőle
egy nagyot. Ebben van az «opsortumaferos» (A jóllaktató gáz.) Nos mit
érzesz utána?

Atlenkó nagyot nyelt az experimentum után.

– Úgysegélyjen, úgy érzem, mintha torkig laktam volna birka-tokánynyal.

– Akkor bizonyosan szomjas is lettél rá? Szeretnéd magadat lecsipni? No
hát szopj egy kortyot ebből a másik börbönczéből: ebben van a
«kraipalaferos» (mámorgerjesztő-gáz.)

Atlenkó a mámorító gáz beszivása után elkezdett tántorogni s a
tarkójához kapkodni és vígan kiabálni: «bafő! bafő!» a mi volapükül
annyit jelent, hogy «éljen! vivát! schmollis!»

– No hát úgy-e hogy meg vagy elégedve?

– De egészen úgy érzem magamat, mintha be volnék csipve. Már most akár
lakodalmat csapnék: olyan kedvem szottyant. Hivass egy «kler»-t!

– «Kler»-t? Minek?

– Hát «matőn!»

– «Matőn?» Kivel?

– Látod. Itt a «womil».

– Iii (volapükül «hahaha»). Flenob! (Barátom!) Te elmaradtál a világtól.
Kler (pap) nincsen: matőn (nősülni) meghaladott álláspont; womil (nő)
emanczipálva van: az nem rabszolgája többé a férfinak.

– De hát ha az ember egyszer szerelmes?

– Szerelmesség = erotománia! Hát ennek az antidotuma itt van a harmadik
üstben: ez a «trüferobius glükütátoferos» (kéjteremtő, gyönyöradó); ha
egyet szivsz belőle, azt hiszed, hogy a Mohamed paradicsomában vagy, s
az örök szép hurik ölelgetnek.

Achilleia már ezt nem türhette, megkapta Atlenkó kezét: «Abból ugyan nem
iszol! Az én jegyesemet ne ölelgesse senki szép hurija!»

– Köszönöm, mondá Atlenkó. Ebből már még sem kérek. Inkább elhiszem,
hogy rézkrinolinos trüferobiosz glükutatoférosz a legszebb asszony a
világon; méltó, hogy az új Mirza Shaffy hozzá irja a verseit; de mondsza
csak, ha a te országodban az emberek nem esznek, csak jóllakást éreztető
gázokat szivnak, hogy nem dülnek el? Succi is csak ötven napig birta ki
a koplalást.

– Mert nem értett hozzá. Az emberi test kopik a bőrön és a pórusokon
keresztül. Arravaló az «alepsoferos» fénymáz, hogy az elsoványodást
megakadályozza. Ezzel kenjük be az emberi testet, s akkor az megmarad in
statu quo, megszünik a régi fogalmak szerinti örökös anyagcsere, a
testkopás, az elsoványosodás.

– Mint a mumiáknál?

– Épen, mint a mumiáknál.

– De ezen systema mellett a volapük ország népessége idő jártával ki fog
veszni.

– Kiveszni? Hogyan?

– Hát a meghalás által.

– Meghalás? Hisz ez meghaladott álláspont. Nem szokás nálunk meghalni.
Az ócska fogalom. Ha nálunk valaki vénül: itt van a «neanikeromos»
(megifjitó), ha a képe ránczosodik, helyrehozza az «aiadrerifuros» (a
szépítő), ha fájni kezd valami porczikája, meggyógyítja az «anodynos»
(kínmulasztó) s ha bánata van, azt megszünteti a «metamelanenos»
(gondüző), a halált elüzi a «nikothanatos» (halálgyőző), s ha már
elszállt volna a testből a lélek, újra visszaszállítja bele az
«eleutheropraxios» (lélekszerző).

– De ha valakit agyonüt a mennykő, vagy megeszik a farkasok, vagy
eltörik a szárnya röptében s kitöri a nyakát, az mégis halálnak
halálával vész el. S ha az ócska fogalmak szerinti correspedenczia a him
és nőnem között megszünik, s a házasságszerző bureaukat bezárják, akkor
új emberek nem jöhetnek a kimultak helyébe a világra.

– Hogyan nem jöhetnek a világra?

– Hát a szokott módon. Születés által.

– Születés? Ócska fogalom! Hisz ez már meghaladott álláspont. Hát az
első ember, Ádám, született valaha? Fogadtak-e annak szoptatós dajkát?
adtak-e a szájába violagyökeret, hogy könnyebben fogazzon? rendeltek-e
mellé bonnet, a ki járni tanítsa? Küldték-e a bölcsődébe, kisdedóvodába?
Nem! Egyszerre, mint kész ember jött a világra.

– Azt megtehette a Teremtő; mert az ő hatalma a «pantokrator».

– A tudomány hatalma pedig a «demiurgos». – Az én diadalom pedig a
«heureka»! Én feltaláltam a sziklarejtekben az eddig titokban rejtve
tartott «stoicheios»-t; az ősanyagot, a melyből az ember alkotva lett. A
plastika, a chemia, a galvanizmus és infiltratió és pneumatophysis
együttes összeműködésével én kész embert állítottam elő; – lásd és
csodáld!

E szókkal egy almáriumot kinyitott a dilekel, s elővette belőle a
tudomány alkotta csodát, az «aütogennetos»-t, s talpra állította a
bámuló Atlenkó előtt.

– Barátom! kiált fel Atlenkó. Hisz ez a te ön csinálta embered majom.

– Darvin theoriája szerint az ős ember, Homo primigenius. Sőt a mai
emberhez hasonlítva, még tökéletesebb példánynak nevezhető. Az által,
hogy a testén szőrt visel, fölöslegessé teszi a Jaeger-normálöltözetet.
Az is jó, hogy négy keze van; meglátod, milyen sokra viszi ez, ha
egyszer bankigazgató lesz belőle!

– Ah! S volnának neki ahhoz való szellemi tehetségei?

– Nagyszerűek. Autogennetos! Bizonyítsd be ennek a régi világbeli
halandónak, hogy «kétszer három = négy».

E parancsszóra a mondvacsinált ember fogott mind a két kezébe egy aczél
triangulumot s azokkal elébb mindenféle volapükzenét produkálva, végre
ezt a verset énekelte hozzá volapük nyelven, a szöveghez méltó melódia
szerint:

  «Tel kilgul jenbal folgul
  Ergo = telna kél jen fol!
  Quod fuit demonstrandum!»

Magyarul:

  Két háromszög lesz egy négyszög:
  Ergo kétszer három = négy.
  Q. F. D.

Tudniillik, ha a két ◸◿-öt összeteszik, lesz belőle egy □.

– Látod? Flenob! Hogy még maga a «Kebetósz pináx» sem áll meg többé az
újkor fogalmai szerint. Az, hogy kétszer kettő négy, ma már meghaladott
álláspont. Láss egy mnemotechnikai csodát a számvetés terén. Fejtsd meg
ezt autogennetos: «ha tizezer részvényes fejenkint összeád száz forintot
s azt nyolcz igazgatótanácsos kilenczfelé elosztja, kubusra emeli,
gyökeret kihuzza belőle, mi marad a cassában?»

Autogennetos: tizezer részvényes: multiplikatum per 100 forint, divisium
per 8 igazgatótanácsos, elevatum ad duo; extracto radice: summa summarum
= 0: æquale zero.

– Látod, milyen gyorsan ki tudja számítani. S ezt az embert én
teremtettem. A tudomány segítségével.

Atlenkót kezdték a menekült társai oldalba taszigálni.

– No te ugyan jó helyre ugrattál be bennünket! Hisz itt rosszabb, mint
Szibériában, rosszabb, mint az ezüstbányában! A tudósok országában, a
hol a hús, kenyér nem megenni való, asszony, férfi nem egymást szeretni
való!

– Megálljatok csak, majd most én jövök a magam tudományával, biztatá
őket Atlenkó: s azzal egész akademikus büszkeséggel a vállára ütve a
dilekelnek, azt mondá neki:

– «Pökum dogisko kamadel!» volapükből magyarra fordítva: «hátrább az
agarakkal kollega!» A te emberalkotási tudományod merő bliktri!

– Bliktri-e?

– Bliktri hát. Volapük nyelven is «bliktri». Az én emberalkotási
methodusomhoz képest.

– Hát te is foglalkoztál emberalkotással?

– Elhiszem azt. Csakhogy a te autogennetosod egy vakarcs az én
diabolodomáromhoz képest. Nem használtam én ahhoz a te ősanyagodat, a
stoicheiost, a miből az első ember vétetett. (Hát ezer esztendő csak
elég tapasztalatot nyujthatott, hogy ez az anyag mizerábilis rossz.) Az
én anyagom az «alastorozoma».

– No annak még hírét sem hallottam.

– Dehogy nem! Hát az «osztrakitesz lithosz?»

– A tengertajték?

– Az hát! A miből «Aphrodite Anadyomene» alkotódott.

– Hogy ez nekem nem jutott eszembe. De hogy csináltál bele «pneumát?»
(Lelket.)

– Hát a «phos pseüdes»-szel. (Bolygó tűz.)

– «Milát lelit!» kiálta fel a dilekel. (Ez a felkiáltás magyarul igen
durván hangzik: «ezer mennydörgős mennykő!») S itt van az a te…

– «Artigenes»-em.

– Még a neve is találóbb! Artigenes! Újonszülött? Hozd elém, ha veled
van!

Atlenkónak nem is kellett inteni: «Artigenes» tudta a mestere akaratát
és előjött a menekültek közül.

Csalavér volt az. Hosszú haja a földet söpörte utána. A csalán-fonálból
szőtt ing áruló ránczokban tapadt termetéhez, szeme ragyogott, ajka
nevetett, a tiz ujja vonaglott, mint a macska körme, mikor hamiskodik.

– Mondd meg, ki vagy? szólt hozzá Atlenkó.

Erre a leány elkezdett danolni. Valóban ez a «diabolodomár»-ok beszéde.

  «Én vagyok az – én vagyok az eprész lányka:
  Szeretőm ha megkivánja,
  Ha az erdőn nem találom,
  Ajkamon egy: – megkinálom!»

A dilekel letette a szemüvegét, hogy jobban lásson.

– Csodatünemény ez! S ez valóban tajtékkőből épült?

– Tapintsd meg, ha nem hiszed.

A dilekel megtapogatta s aztán elhitt mindent.

– S ennek a lelke a bolygó tűz?

– Majd meglátod mindjárt. Ez tud ám még arithmetikai feladványokkal
szolgálni. Mondj egyet «Artigenes».

Erre Csalavér egy kis bodzafatilinkó előjátéka után ezt dallá volapük
nyelven:

  «Bali balse moszemönob
    Binönon se tel:
  Bali balkol kolmenkonob
    Binönon se bal».

Magyarul:

  «Egyet egyből elveszek
    Lesz belőle kettő.
  Egyet egyhez hozzáteszek,
    Lesz belőle egy».

A dilekel meg volt akadva.

– God gufü! (Isten úgysegéljen), ha mindjárt trepanálják is a fejemet s
norinbergi tölcsérrel szivattyúzzák bele a tudományt, még sem találom
ki, hogy mi az?

– Egyél csak ebből az eperből, majd ettől kitalálod. Incselkedék
Csalavér, hamiskás mosolylyal símulva a dilekelhez; a ki egyszer csak
azon vette észre, hogy a diabolodamar a térdén ül s tömi a szájába a
frissen szedett szamóczát, először szemenkint, azután marokkal.

– Nem! Nem ebből! Abból a másikból!

– «Ha az erdőn nem találom.» – «Ajkamon egy, megkinálom?»

– Igen; abból az egyből.

A diabolodamar elébb egy fricskával szolgált neki az orrára s aztán
adott neki abból az «egyből».

Heúréka! Kitaláltam! Ujongott föl a dilekel. A rejtett szó a «kid»
(csók). «Egy csókot egyből ha elvesznek, lesz belőle két csók: ha két
csókot összetesznek, lesz belőle egy!» Éljen az új Oedipus!

– «Bafő! bafő!» zengé utánok a teljes chorus.

– De már most, édes dilekel, monda Atlenkó. Ha te magad nem sajnálod
hozzányúlni a «kid»-hez és a «zib»-hez (csók és étel): engedd meg, hogy
mi is hadd idvezüljünk a magunk módja szerint.

– Nem bánom, mondá ki a placetumot a dilekel; vágjatok yak tulkot,
szedjétek fel a yamgyökeret, furjátok meg a borassuspálma derekát
borért: egyetek, igyatok, a mennyi belétek fér. A mai nap új korszakot
inaugurál a volapük ország történetében: a «kid» és «zib» szabadságának
æráját.

– És tedd hozzá: a «dlira»-ét (ital).

– No még azt is. Te pedig ezentúl «dilekel kamadel»-em fogsz lenni
(igazgatótárs).

– De elkülönített háztartással.

Erre aztán az összesereglett volapükedelek is mind hangos «bafő!»
kiáltásban törtek ki, kiki hozzájutott a maga párjához, a közjegyző alig
győzte a polgári házasságokat berubrikázni, a közszakács az összehordott
sütni-főzni valót feldolgozni, és lőn hegyen-völgyön lakodalom, melyhez
a jó példát Atlenkó a maga Achilleájával s a dilekel a szép
Csalavérjával szolgáltatták. Az új korszak jelszava lőn a volapüktatban:
«nem akarunk mi örökké élni: de a míg élünk, addig jól akarunk élni».

A korszakalkotó örömnap mámorteljes reggelén aztán az álmából nehezen
ébredő dilekel e szókkal üdvözlé boldogságának sokszorozóját és
elosztóját:

– Irj nekem e mai nap emlékére valami jeles mondatot az albumomba.

Csalavér fogá az aidiographont (örökké-irótoll) és e nevezetes igazságot
jegyzé fel az album collodium hártyalevelére:

«Gletikum fog ka bal notal, de bal votik nolel meg.»

A mi, ha philologiai ismereteink nem csalnak, annyit jelent magyarul,
hogy:

«Nagyobb bolond, mint egy tudós, csak egy másik tudós lehet.»



REGÉK.



HOLTAK HARCZA.

Ne lássalak unalmas, egyhangú világi élet!

Maradjatok el tőlem józan gondolatjai a megfontolt tudásnak, égmérő
szögletek, ártatlan csillagok után leskelődő csövei az égbuvárnak;
tágulj keblemről mindenható számtudomány, megczáfolhatlanságod
lidércznyomásával, földre vert abroncsok, egyenes vasutak, és ti
vaskezű, vaslábú szörnyei a vizeknek és szárazoknak, gőzokádó
torkaitokkal, engedjétek meg nekem, hogy ne halljam egy perczre
szorgalmas, haszonhajtó munkáitok zaját, hogy elfelejtsem azt a
rettenetes tudást, hogy a semmiből nem lesz semmi, és csak az lehet, a
mi van!

Hadd lássam még egyszer az eget és földet megnépesülve fényes, ragyogó
valókkal, a kiket a bölcs tudás egy lehelletével lesöpört az ég és a
föld közől; hadd beszéljek színről-szinre azokkal a csodás, rejtélyes
szellemekkel, kiket a mindent tudni akaró ész rég lombikba téve,
vegytani részekre bontott, megtanult, megtagadott; hadd járjak a még élő
csillagok között, a mik azóta, hogy a bölcs csillagászok egyenként oda
szegezték őket az égboltozathoz, megszüntek intézni emberek és népek
sorsát; hadd beszéljek azon csodás, rejtelmes alakokról, mik tűneményes
történeteiket beleszőtték az emberek életfolyamába, sötétebb árnyékot
vetve arra, mint maga az éjjel, és világosabb fényt, mint maga a nappal,
tűzorczájával, szivárvány övével, rózsapalástjával.

Hadd mondhassák: miként az ezernyolczszáz ötvennyolczadik esztendőben
élt egy bohó poéta, a ki azt kívánta az emberektől, hogy miután hét nap
hetvenhétszer tele olvasták magukat kőkemény világbölcseséggel, csontos
velős távirati sürgönyökkel, csalárd börze-árfolyamokkal, zab- és
burgonya-kelettel, nagyszerű hadseregek nagyszerű mozdulataival, hajóra
szállásuk s arról leszállásaikkal: akkor ismét hallgassanak meséket,
mikben aranyhaju tündérek szórják az aranypénzt, szellő paripákon
repkednek a hősök, holtig szeretnek a szeretők, s még haláluk után és
még a fekete sírban is érzik a bús, sírbólkeltő honfájdalmat azok, a kik
száz meg száz esztendő előtt el tudtak hullani érette, – s más efféle
bohó agyrémeket.

– – – – – – – – – – – –



A TÜNDÉR NŐ FIA.

Vagy volt, vagy nem volt, az is meglehet, hogy csak álom volt: élt
egyszer a világon egy nagy hatalmas nemzet, a kiket úgy neveztek, hogy:
«a hunok».

Sok ideig, talán száz esztendőnél is tovább, álmodott ezzel a nemzettel
egész Európa; beh gonosz álmai lehettek tőle, mintha vérben úsznának
egész nemzetek, mintha ezen a térképen, mely Európát kisasszony alakban
mutatja, minden folyóvíz pirossal volna kifestve, s minden város helyén
egy-egy tűzokádó hegy volna, s valami gonosz erős kéz belenyulna az
országok határaiba, s mint a pók-szövedéket, úgy kuszálná össze azokat,
hogy egyik ország sem ott találná meg körvonalait, a hol azelőtt a
földabroszon voltak.

És azt is álmodta a világ, hogy egy hatalmas démoni, félisteni alak
emelkedék ki e rettenetes nép közől, a ki úgy gyomlálta ki a népeket a
föld színéről, mint a gazt, a ki kardja hegyével országokat forgatott
fel és nevezte magát Attilának, az Isten ostorának.

Milyen jól eshetett nekik, mikor felébredtek ebből az álomból s akkor
látták, hogy csak álmodának; hogy a nagy hun nemzet nincsen, eltünt,
álom volt, és a rettenetes királyi alak nincsen sehol, álom volt; nem
kell az Istennek ostor; jók az emberek, minek bántaná őket ostorral?

Pedig úgy volt az, hogy meghalt Attila; senki sem tudta őt megölni,
ámbár örökké egy úton járt a halállal; midőn száztíz esztendős volt már,
akkor megölte őt maga az Isten, saját vérébe fullasztá; külömben még tán
most is élne.

Három fia maradt az Isten ostorának, a legnagyobbikat hítták Elláknak, a
középső neve volt Dengezics, a legkisebbiké Irnák. Így nevezte el őket
valami kegyetlen ellenséges ember, a ki még a neveiket sem engedte
fennmaradni, holott azokat másképen nevezték; a legnagyobbikat
Elmanzárnak, a középsőt Uzindurnak, a legkisebbet Csabának.

Miként a tündérregékben szokott lenni, három királyfi közől mindig a
legkisebb a legkedveltebb, ezt szereti apja, anyja, ezt szereti minden
szellem.

Mindenik fiú más-más anyától származott. Elmanzár anyja hun fejedelmi nő
volt, azért ő hozzá ragaszkodtak a hunok vénjei, a táltosok, a tűz-őrök,
az áldozatgyújtók és a vad, zergebőrbe öltözött fajok legvadabbjai, a
kik nyersen ették a húst, melegen itták a vért, és meztelen harczoltak a
csatában, mind az utolsó csepp vérig.

Alán herczegleány volt Uzindur anyja, őt szerették az idegen meghódított
népek, mert ő maga is félig idegen volt, kék szemű, szőke hajú a fekete
barna hunok között, és szelid volt mindenki iránt.

A legfiatalabb király anyját hítták Rikának. Ez nem volt sem hun, sem
alán, sem semmiféle nemzethez nem tartozott, hanem tündér volt. Azon
alirumnák ivadéka volt ő, kiket a szittya királyok varázslataikért
kiűztek a puszta erdőkbe, s kik ott a vad tündérekkel és varázslattevő
alakokkal megismerkedve, eltanulták a négy elem titkait, emberek javára
és romlására.

Ő vezette be Attilát fehér keselyü képében az igéret hazájába s ott
megállva vele egy magas hegyen, neki adá a világot, a mennyire a szem
elláthat, és a mennyire el sem láthat. Az idő pedig fényes volt, és a
táltosok, a kik ott tiszteletet tőnek a hegytetőn, a világ négy végére
láttak le onnan.

Attila azután ment a világ négy része felé, elfoglalt mindent, a merre
ember lakott, s mikor ismét visszatért a hegyhez, a honnan kiindult, már
akkor Rika meg volt őszülve s már akkor Csaba nagy derék vitéz volt, a
ki apja jobbján küzdött mindenkor a harczban.

El volt már foglalva az egész világ, és azon mind a hun nemzet
uralkodott. Csak az volt még a kérdés, hát a hun nemzeten ki fog
uralkodni, ha Attila meghal?

Egy napon kiviteté magát Rika az Olt csendes forrásához s a hun gyenge
szűzek által megmosatván hervadt tagjait, azt mondá:

– Most fektessetek le engemet a harmatos fűbe, mert én meg fogok halni;
az Élő, az örökkévaló lehelletét érzem arczaimon, és semmi fű és semmi
mondás meg nem gyógyít engem többé. – Azzal folytatá a Rika:

Vágjatok ki az erdőből négy szál nagy lombos fenyőfát, tűzzétek le a víz
mellett, engem pedig fektessetek oda a négy közé, úgy, hogy arczommal
kelet felé feküdjem, mert oda térek vissza. Hét nap, hét éjszaka
hagyjatok ott fekünnöm, s hányjatok az alatt zöld diófaleveleket a
vízbe, hadd vigyék azokat alá a hullámok, hadd tudják meg róla a délczeg
hősök, kik ott itatják paripáikat, s a gyenge hajadonok, kik ott merítik
korsóikat, hogy valaki meghalt Hunországban. Hetednapon jőjenek oda
hozzám Attilának, Isten vészangyalának fiai, s lehajolván hozzám,
arczomat csókolják meg rendre. És erről tudjátok meg az Élő, az
örökkévaló rendeletét. Mert valaki a három közől uralkodni fog Attila
után a hun nemzet fölött, annak csókolására fel fognak nyilni szemeim,
és szavaira felelni fogok, miként ha életben volnék. Azután ismét
meghalok, és nem lát engem senki más, csak az, a ki hívni fog, és az is
csak akkor, a midőn nagy szüksége lesz rám. Most tánczoljatok és
énekeljetek, a mig a nap leáldozik.

A hun szűzek tánczoltak és énekeltek a nyugvó ősanya körül, a míg a nap
nyugvóra vált. A nagy fényárasztó tűzisten alig rezgett már a
láthatáron, csak a félorczája volt még ki a sírból, melybe minden este
lefekszik; az alirumna bágyadt szemekkel kisérte a bágyadt fényt, még
egyszer összenéztek, mintha egy búcsupillantást váltanának egymással, s
azután lehunyta mindkettő szemeit, – a nap is, és a királyné is.

Hét nap, hét éjjel üvöltöttek a kürtök a Hargita ormain, ki sem aludt s
újra égett az oltártűz a halmokon, a hűs habok a tengerig is lehordták
már azalatt a beléjük hányt gyászlombokat, mire a hetedik nap elmult.

A heted napon összejöttek az ország bölcsei, nagyjai: a vezérek, kik a
csatákat intézik, a táltosok, kik a napjárásból, madarak beszédéből
jósolnak, a gyulák, kik a tűzet fenntartják az oltáron, a kardosok, kik
az Isten kardját hordják a csatákban, az áldozók, kik az oltármének
vérét megeresztik, a rabonbánok, a kik igazságot tesznek, és a
garabonczok, a kik az ellenségtől esőt és harmatot vesznek s szelet és
földindulást adnak el neki. Ezek mind összegyültek Rika ravatala körül,
mely szép virágos pázsitból vala felhányva, tele illatos virággal,
melyek csengő kelyheikkel most is az alvó tündér fülébe látszottak
beszélni.

A ravatal lábainál álltak Attila fiai, és az ősz vezér maga fehér
koronátlan fővel. Álltak mind, és le sem ültek, mert a hol ravatal van,
ott nincsen helye a trónnak; – a halott a legnagyobb úr.

Csak azt várták, míg a nap első sugára kigyulad a hegyek mögül, akkor a
legvénebb táltos meglocsolá valamennyit tiszta vízzel, melybe
árvafenyűágot mártott; elmormogva szép csendesen, hogy égessen e víz
mindenkit, a ki tisztátlan szívvel jött e helyre.

A nap legelső sugára aranynyal hinté be a halott arczát, s a hosszú
fehér hajfürtök, a mik el voltak mellette omolva, úgy látszottak, mintha
félig arany, félig ezüst szálakból volnának vonva. Az agg király oda
ment a halotthoz, s annak fejét ölébe véve, nézett reá sok ideig
szomorúan és hallgatva.

Azután felemelte éles, uralkodó szemeit. Egy szokatlan könycsepp
ragyogott azokban: mintha az emberütő villám szivárványt vonna maga elé.
Tündérnek adta a szivét, és most a tündér leviszi azt magával a sírba,
és azoknak mind, a kik őt szerették, elviszi magával szíveiket, és ott
fognak azok fájni a sírban, hogy még az unokák unokái is érezni fogják a
fájdalmat és nem tudnak megválni attól a földtől, a hova Rika van
eltemetve, a kit úgy szeretett az egész nemzet.

– Jőjj te Elmanzár, szólt a király a legnagyobb fiúnak, ime anyád itt
fekszik halva előtted, mert anyád volt neked is, miként egész
nemzetének; csókold meg utoljára orczáját.

A nagy hős termetű férfi, zord marczona alakjával, fegyvertől
körülcsattogva lépett oda a halotthoz, hátra vetette lelógó barna
üstökét, s bajuszát kétfelé törülve megcsókolta a halott hideg arczát.
Hideg maradt azután is. Elmanzár a földre dobbantott lábával, midőn
felállt.

– Jőjj Uzindur; – inte Attila a középsőnek. – Téged jobban szeretett
Rika, mint saját gyermekét, tulajdon édes anyádnál is jobban szeretett.
Csókold meg hideg orczáját, talán fölmelegszik tőle.

Uzindur már ekkor ismerte a csókok édességét ifjú leánykák ajkáról, s
borzadott a halott csókjától, mely hideg és hidegítő. Mindenki jól
láthatta, hogy elhalványult, midőn Rika arczát ajakával érinté; pedig
csak alig ért hozzá.

És ime, a mint fölállt onnan, elborzadva vette észre ő is, más is, hogy
a halott hideg homlokán, mely sima volt ez ideig mint a márvány,
egyszerre mély, haragos ráncz támadt, összehuzva a vékony ezüst
szemöldöket.

Uzindur eltántorgott onnan, fehér arczát reszkető kezébe temetve.

Csak a legkisebb fiú volt hátra; az ifjak szemfénye, Csaba. Sok szép
hajadon hő szíve epedett már titokban a szép deli ifjúért, de még ő nem
érté a titokban járó sóhajt, s lesüté szép nagy szemeit; azért is, mert
szemérmes volt, és azért, mert tele voltak azok könynyel, s piros két
arczáján pörgött alá ez a legdrágább igaz gyöngy.

A király nevén szólítá őt:

– Jőjj fiam, Csaba; nézz anyádra, ne a földre, mely őt el fogja takarni.
Ki lesz az, a kit én utánam ez a föld uralni fog? kérdezd meg egy
csókban.

Csaba zokogva borult oda holt anyja keblére, s égő arczáját oda fekteté
annak orczájához, reszkető ajkait oda szorítá hideg ajkaihoz, s bőven
omló könyjével megáztatá annak szempilláit.

A halott megmozdult. Felemelte kezét, felemelte fejét, felnyitá szemeit.

Kezeivel oda ölelte magához keblén siró fiát, szemeivel csak ő reá
nézett s rebegő ajkai csak ő hozzá szóltak.

– Légy áldott te, Attila ivadéka; – sugá lassudan hozzája. – Te fogsz
egyedül uralkodni Attila országában, a mennyire a hegytetőről meglátni a
világot, – és tovább nem!

Azután még egyszer megcsókolá fia ajkait, és e csók által ékesszólóvá
tette őt; megcsókolá két szemét, s ez által jövendőlátóvá tette;
megcsókolá homlokát, s bölcseséget deríte lelkében az által. Azután egy
szót sugott fülébe: mikor hívsz, eljövök; és ismét visszahanyatlott a
ravatalra, ezüst fürtös fejét Attila ölébe hajtva. A hajnalos nap minden
rózsafénye sem feste több életet arczaira.

A zomotor rendben elvégződött; forrás partján, hegy tövében sirt ástak
az alirumnának, zöld lombot hintettek alája, száraz lombot föléje, hogy
nyugodtan aludjék ott s sírjából ki ne kivánkozzék, mellé tevék
kösöntyűit, arany fésüjét, gyöngy fejkötőjét, hogy vissza ne jőjjön
érettük, és hánytak rá nagy zöld halmot, ültettek fölé rózsafát, annak a
gyökereit majd oda vonja magához, s megtudja tőlük, mi történik itt a
földön?

Attila pedig a hét vezérrel, a hét táltossal és a hét gyulával felment
azon hegytetőre, a melyről azt jóslá a megholt, hogy a mennyire onnan
meglátható a világ, ott Csaba uralkodni fog a hun nemzettel.

És óh, a mint széttekintének a hegyről, ime az egész láthatár sűrű
köddel volt bevonva, a földre ülő fellegek eltakarták messze a világot a
tekintet elől, s körös-körül csak egy kis folt látszott ki abból, a mi
temetőnek sem sok…



AZ ATYA NYILAI.

Ki tudja, mi háborgatja a földet, mikor megrázkódik az élő városok
alatt, hogy azok összeomlanak, mintha gyermekek építettek volna
kártyából házakat?

Ki tudja, mi háborgatja a levegőt, mikor megindul a láthatatlan vihar,
csataordításával, szellemrohamával, s kényszeríti a nagy erdei szálfát
koronástól földre hajolni előtte?

Ki tudja, mi háborgatja a vizet, mikor elhagyja rendes futását s
szétfeszítve partjait, tengerfeneket csinál az ékes mezőkből?

Ki tudja, mi háborgatja az eget, midőn a békés csillagok között
véletlen, váratlan megjelenik az üstökös csillag, mint egy kilőtt nyíl,
melynek ezüst tollát a hatalmas Isten ércz idege oda felröpíté; oh
sirjanak, a kiknek ez a nyíl szánva van!

Mi bántotta az eget, a földet, a folyót és a levegőt, hogy az emberek
ijedelmére fölébredjenek, életük jelét adva az élődi féregfajnak, mely
azt képzeli, hogy a világon egyedül ő az Élő.

Attila halt meg, az ő halála borzongatja végig a világot. A kit Isten
küldött saját balkeze helyett a világra, kinek Isten veté le az égből
saját népirtó pallosát, hogy azt viselje, az ötödik félelmes elem szünt
meg élni, kitől a világ reszketett! illő, hogy a többi négy meginduljon
halálán.

Márczius tizenötödikén halt meg, Julius Cæsar halála napján és a
háromszáz Fabius halála napján, saját születése napján.

A görög császár, Theodosius azt álmodta ezen az éjszakán, hogy Attila
kéziját ketté törni látta.

Nagy jajszó lett e hirre a hunok között; a hadak előkelői és a vitéz
hadnagyok mind késsel hasítottak sebeket orczáikon, a nők levágták
hajukat, s a férfiak három nap, három éjjel ittak a bú miatt minden
sátorban. Irtóztató ivás volt minden táborhelyen, s a hősök éles vasakat
szurkáltak tagjaikba, úgy csorgatták a borba a vért, úgy köszönték azt
egymásra.

Attila három fia pedig, a mint atyjuk meghalt, elment a nemzet
főtáltosához, a ki tanácsokat szokott adni, és kérdést tőn nála a
temetkezés felől: hogy történjék Attila eltemetése.

A vén táltos három napig bezárta magát egy sötét barlangba, meghallgatá
az éjszakai farkasüvöltés titkait, kifürkészte a madarak fecsegésében, s
a felhők változásában rejtett tudásokat, s harmadnap megjelenve a
királyfiak előtt, ilyen választ adott nekik azon kérdésre: hogy temessék
el Attilát?

– Föld alá, viz alá, napsugárba, holdsugárba, fekete éjszakába. Maga a
ki eltemette se mondhassa, hová temette!

A királyfiak nagyon meg voltak akadva a válaszszal; egyik sem tudta,
hogy abból mit kelljen érteni? hiába töprenkedtek rajta, pedig a
főtáltos azt mondá, hogy a melyik közülök a mondás értelmét kitalálja, s
a vezért a szerint eltemeti, annak lesz választása Attila javai közől.

Elmanzár elmondá a vezéreknek; Uzindur a góth druidákat hívta
segítségre, de egyik sem birt boldogulni a mondással. Csaba édes
anyjához fohászkodott, a ki ott nyugszik a sirban, nagy négyszögletű kő
alatt, a Rikahegy tövében.

És éjszaka, midőn aludt, megjelent előtte az alirumna, ezűst hajával,
ezüst ruhával, ezüst világossággal feje körül. Az álom elvette az
emlékezet fájdalmát az ifjú szivéről, hogy ne tudná, miszerint anyja
meghalt, hanem azt higyje, hogy azt most is élve látja.

– Ime, ha egy folyó vizet medréből kiszorítasz és annak fenekén sírt
ásasz, reá pedig a vizet ismét lebocsátod, nemde föld alatt és víz alatt
fog lenni az eltemetett? Ha csináltatsz neki koporsót egyet aranyból, az
lesz a napsugár, másikat ezűstből, az lesz a holdsugár, harmadikat
kemény vasból, az lesz a sötét éjszaka, és Attila azokban fog nyugodni.
Hogy még az se mondhassa, a ki eltemette, hová temette el, keress elő
hitvány rabszolgákat Attila cselédei közől, a kik őt nem szerették, és
azután egy szabad férfit, a ki őt nagyon szerette, ha el van temetve a
vezér, a szabad férfi ölje meg a rabszolgát, s ha szerette a királyt,
önmagát is tudja megölni érte.

Csaba megcsókolta anyja arczát, és az csak a puszta levegő volt, a mit
csókolt.

A tündér pedig folytatá:

– Igy téve, te lész a győztes Attila fiai fölött; téged illet a
választás a nagy király hagyatékából. De jól vigyázz, midőn
osztályvetésre kerül a sor, ne nézz arra, a mi fényes, ne nézz arra, a
mi becses; hagyd még azt bátyáid számára: te maradj annál, a mi egyiknek
sem kell. Uzindur a koronát óhajtja, gyülölne, ha elvennéd tőle; pedig
ti ne gyülöljétek egymást, úgy sem sok időtök volna gyülöletre. Elmanzár
a kardra vágyik, a mit az Élő úr hajított alá az égből, melyet áldozatok
alatt a máglyára szoktak kitüzni, s melyet csaták alkalmával maga a nagy
király viselt; te ne nyulj ehhez, engedd a kardot bátyádnak. Te vedd
azt, a mire senki sem vetné szemeit. Attila tigris palástján függ egy
kézij, övére akasztva a puzdra, abban van három ezüst tollú nyilvessző.
Te válaszd magadnak a puzdrát és a nyilakat, hadd nevessenek rajtad
mások, a kik azokat nem ismerik; te pedig tudd meg, hogy bűbájos erő van
azon nyilaknak adva. Mert az én anyám Orila, a ki tündér volt,
ajándékozá azokat Attilának, és ilyen igézet van azokban: ha a feszített
idegre fekteted a tollas nyilvesszőt s mondod: «menj nyilam, atyám
nyila, Isten nyila, a hová én most küldelek», elmegy az és czélba talál,
s ha csillagot akarnál vele lőni, odáig menne, s ha száz meg száz
mértföldnyire volna hatalmas ellenséged, a kit elérni nem birsz, szivébe
találna annak. Attila soha sem használta azokat. Sohasem volt előtte oly
magas való, a mit szíve kigondolt, hogy keze el ne érte volna. Neki nem
volt szüksége e nyilakra, több szükséged lesz te neked. De jól
meggondold, mikor vegyed hasznát? mert egy nyillal csak egyszer lőhetsz,
azért az igézetet hasztalanul el ne vesztegesd.

Míg az alirumna beszélt, Csaba csodálkozva látta, hogy a tündérnő kezei
és lábai meg vannak karczolva, s a hosszú vékony sebekből egy-egy
vércsepp esik alá, piros gyöngye végig fut a fehér alakon.

– Anyám te vérzel! – szólt Csaba – mi bántotta a kezeidet?

– Megkarczoltam a rózsabokorban, midőn síromból fölkeltem.

– Lábaid is vérzenek, mi bántott anyám?

– Midőn idáig szálltam a légben, megsértettem magas fa sudarában.

– Anyám, anyám, kedves anyám. Rózsa karczolása nem ilyen mély, ág-bog
sértése nem ily éles, ki bántott téged?

Ekkor az alirumna oda borult fia keblére s megölelve őt suttogá:

– Koporsómba nyilakat lőttek, azért lőtték, hogy fel ne keljek onnan.
Valahányszor te felköltesz, mindig összesértenek a síromban levő nyilak,
azért csak nagy szükségedben szólj én hozzám, mert az énnékem kinos kin.

Csaba fájdalommal ölelte át édes anyját, és az megint csak a puszta
levegő volt. Künn a puszta mezőn aludt, s a mint fölnyitá szemeit, nem
látta többé a tüneményt, csak azt látta, mint mozdulnak meg a fák
levelei a csendes éjben, a holdvilágban, mintha valami elrepülne
fölöttük, s szellő köntösével meglegyintené lombjaikat: mindig tovább,
mindig odább, kelet felé.

– Anyám, anyám, kedves anyám! sohajtá utána a királyfi s csak a hasadó
hajnalkor vette észre, hogy egy piros vércsepp ottan maradt fehér
köntösén, a hol az alirumna megölelte.



A ZOMOTOR.

Csaba megfejté a táltos mondását.

Először is előhivatá az olasz ötvösöket, kik aranyból remek műveket
tudtak faragni; azokkal készíttetett nagy arany koporsót tiszta vert
aranyból, tetejére ki volt faragva a holt vezér alakja teljes
nagyságában, két oldalára a hős viselt dolgainak emlékei, a diadalmas
csaták, a római fejedelmek, kik hátukon hordott zsákokból tölték trónja
zsámolyához az adófizetést; az aquilejai ostrom és az áldozatok, mind
ékes képekben kivésve.

Másodiknak a góth művészek készitének ezüstből koporsót szép
czifraságokkal, ahogy templomaikon szokták, sok hegyes, csipkés
bolthajtással, és fülkével kiidomítva s mindenik fülkébe – volt pedig
huszonkettő – egy-egy meghódított nemzet országczimere jutott, kik mind
Attilát vallották uroknak, legfölül a koporsó tetején a hun nemzeti
czímer, Attila jelvénye, a napba tekintő sas.

Harmadik munka bizatott az avar kovácsokra. Egyszerű aczélból
készítteték ezek a koporsót, s nem volt azon kivülről semmi ékesség,
csupán csak a név volt reá verve, kiülő hun betükben:

«Attila.»

Most felöltöztették a királyt biborba, bogláros köntösbe, fehér haját,
fehér szakállát gyöngy közé foglalták, ujjaira huztak gyémántos
gyürűket, derekára himzett övet köritettek, saruit kiverték aranyfejű
szegekkel, hogy ő, ki éltében sohasem viselt magán aranyat és ékszert,
sem bibor köntöst, legalább a föld alá királyi pompával menjen. A halott
engedett magával mindent tenni.

A hogy az arany koporsóba belefektették, mellé helyezének kardot és
buzogányt, mindenféle fegyvert, lármaadó kürtöt és ivó serleget,
hólyagos kulacscsal, megtöltve szinborral; azután megtölték a koporsót
szinültig igaz keleti balzsammal, hogy az enyészet keze hozzá ne
nyulhasson ezer meg ezer esztendő mulva is a király testéhez. Ugy
forrasztották rá a koporsófödélt.

Akkor az arany koporsót az ezüstbe tették, s a mi tér a kettő között
maradt, azt megtölték arany pénzzel, igaz gyöngygyel és drágakövekkel.

A harmadik koporsót pedig színig tölték vérrel. A kedvencz paripát, a
mulattató bohóczot, a pohártöltő rabszolgát, az énekes fiút ott áldozák
meg a ravatal előtt, vérüket a koporsóba ontva: hogyha egykor a világ
végső napján felkel a nagy király sírja fenekéről, ott találja
fegyverét, paripáját, kincseit és szolgálattevő alattvalóit mind maga
körül.

Midőn a harmadik koporsót is rászegezték a királyra, felordított az
egész körülálló nép, hogy mint a vihar hatott fel a kiáltás az égre, s
elzavart onnan minden felleget, hogy szabad legyen az út Attila előtt
egész a gönczöl szekeréig, melyen ő fogja az eget járni, kocsisai és
kengyelfutói levén azok az idegen vezérek és fejedelmek, kiket a
csatákban erős kezével elejtett.

Azután a gyulák nagy tüzrakásokat hánytak égő fatörzsekből, magasra,
mint egy-egy halom, száz helyen a tábor körül s azok előtt ezer fehér
ménparipát áldoztak meg, szétdarabolt tagjaikat a tűz közé hajigálva s a
kürtök rivása mellett ezer ifjú szittyadalnok énekelt gyász halotti
dalt, zengő kobzát verve hozzá, s dicsőiték a nagy király nagy tetteit,
a minők nem történtek, mióta ég van a föld felett, és nem fognak
történni ezután.

Éjszaka pedig, midőn a kürtszók elhangzottak, a góthok, alánok és
markományok s más hódolt népek vezérei összegyültek egymás között s
elhatározták, hogy rá lesnek, hova fog Attila eltemettetni? – s őt
alattomban felássák.

Egyiknek a kincsekre, az arany, ezüst koporsókra fájt a szíve, másik
Attila fegyvereivel akart dicsekedni, harmadik fogadta, hogy serleget
csináltat a nagy király koponyájából, hunok csúfságára, világ csodájára.

Megtudta e tanácskozást az ifjú Csaba vezér, s másnap reggelig három
hasonló koporsót csináltatott vasból, mint Attiláé, azokat megtöltötte
kavicscsal s a mint hasadott a hajnal, az egyik koporsót elküldé nyugat
felé, a másikat északnak, a harmadikat délnek, biztos vitézei által,
hogy azokat temessék el folyók partjaiba, királyi tisztesség mellett. A
mint pedig azok háromfelé elmentek a három vaskoporsóval, ő a
negyediket, az igazit, minden zaj és kürtszó nélkül szekerére emelteté s
tizenötezer próbált vitézét magához véve, elvitte azt kelet felé.

Az alánok, markományok és a góthok szépen meglesték a nagy pompával
eltemetett koporsókat s másnap éjjel fel is ásták mind a hármat, és
azután csak szidták egymást és saját pogány isteneiket, a mint nem
találtak azokban egyebet kavicsnál.

Csaba ez alatt kisded seregével sík, róna vidékre ért, s ott sátort
veretve, megállt.

Kétszáz rabszolgát kiválaszta Attila cselédsége közől s magához hivatva
legkedvesebb fegyverhordozóját, az ősz Kumárt, ilyen dolgot bizott reá:

– Menj jó szolgám e kétszáz rabbal s vidd magaddal a király koporsóját.
Addig menj, a míg egy nagy folyó partjához érsz, mely egy helyen kétfelé
válik s a szerint szigetet képez. Ott a folyó egyik ágát rekesztesd el
erős gáttal, hogy a víz mind a másikba menjen által. Mikor aztán a
puszta mederhez jutottál, ásass oda mély, de mély sírt s abba temesd el
a király koporsóját, újra behuzva azt földdel, s a gátat ismét
elrontasd, hadd omoljék rá újra a viz s aludjék ő a föld alatt s viz
alatt. Mikor pedig visszajövendsz a rabszolgákkal, jól vigyázz, hogy
magad közéjök ne elegyedjél, mert a mint a tábor közepére érnek, nyillal
minden oldalról összelövöldöztetem őket, hogy ne legyen senki élő, a ki
Attila sírját tudja, csak mi ketten, a kik el nem mondjuk azt senkinek.

Az ősz Kumár úgy tett, a hogy parancsolva volt neki. A hármas koporsót
Attila hullájával elrejtő nagy folyóviz medrébe s semmi ismertető jel
nem maradt ott, a miről valaha valaki reá találjon.

Mikor visszatértek a temetkező rabszolgák, Csaba engedte őket a tábor
közepére jutni, akkor egyszerre minden oldalról megeredt ellenük a
nyilzápor. Egy kiáltás hallatszott csak, a másikra már nem volt idő.
Mindnyájan ott hullottak el rakásra, átszegezve az éles nyilaktól. Még a
levegő sem tudhatta meg tőlök, hová temették el a királyt?

Csaba várta még azután ősz bajnokát Kumárt, de nem soká kellett utána
várnia, mert a mint a tábori nép behantolá a megölt rabszolgák tetemeit,
ott azok között megtalálták az ősz Kumárt is. Készakarva oda vegyült
közéjök, hogy ő is ott haljon el velök, hogy ne maradjon senki élve azok
közől, a kik a nagy király sírja fenekét látták. Igy kívánta azt Rika
is.

Maga Csaba sem tudta meg soha, atyját hová temették el?

És azóta sok esztendő elmult már: Attila sírját nem találta fel senki.
Jól el van ő téve most is, s tán hallja jól, hogy mik történnek mind ide
fenn?



A CSILLAGLÖVÉS.

Hazatért Csaba bátyjai táborába, azok együtt ültek a táltosokkal és
vezérekkel a nagy sátorban, mely Attila után üresen maradt.

Két testvér már ekkor gyülölettel égett egymás iránt; egy egész világ
jutott nekik örökségül, hogy tudtak volna rajta megosztozni?

Mikor a harmadik testvér is megjelent a sátor alatt, akkor kétszerte
nagyobb lett a testvérek haragja, mert Attila legjobban szerette, s
éltében is mindig mondá, hogy ez fogja az ő birodalmát fentartani, a
hogy azt az alirumna megjósolá. A főtátos kézen fogá Csabát s oda vezeté
Attila fegyverzetéhez, mely mellett daczosan állt a másik két testvér,
egymást szemeivel méregetve s irigyen lesve, mit fog Csaba választani
azok közől?

Csabának pedig megteltek a szemei könynyel, midőn meglátta azt a koronát
és elgondolta, hogy nincs többé a világon méltó fő, mely azt viselje, és
a kardot, utána gondolva, hogy a kar, mely azzal világokat rettentett,
oly csendes és hideg most!

– Ne adjátok se a koronát, se a kardot, mondá elfogódott szívvel, az én
homlokom, az én karom nem elég erős azokat viselni, adjátok nekem Attila
tegzét és puzdráját, én beérem azokkal!

A két testvér nagyot nevetett fölötte. Gyermeknek játékszer kell! Nem
irigyelték tőle a nyilakat; hadd vigye magával.

Csaba pedig kiment a sátorból a nyilakkal, s félrevette magát egy
berekbe, hol a forrás vize mellett eltemetett hősök sirkövei álltak.

Ott leült az egyik sírkőre s fejét tenyerébe hajtva gondolkozott, mit
tegyen a bűbájos nyilakkal.

Egy nagy gondolat támadt szivében.

Felfeszíté az ideget s ráfektetve az ezüst tollú nyilat, felemelé azt és
mondá:

«Menj jó nyilam, atyám nyila, Isten nyila, a hová én most küldelek.
Repülj fel-fel egész az égig, ott keresd meg azt a csillagot, a mely
Attiláé volt hajdan, és hogyha esik az lefelé a véghetetlen égből,
löveld meg, szegezd keresztül, hogy soha le ne huljon az égből.»

Azzal elpattantá az ideget: a nyíl szállt egyenesen fel a magasba,
sebesebben mint a hogy a madár tud szállani, mindig feljebb, mindig
feljebb, míg egészen eltünt Csaba szemei elől, és nem esett vissza
többé.

Estenden azonban, midőn bealkonyodott az ég s kezdtek a csillagok
egyenkint megjelenni rajta, íme egy fényes jel volt látható a menny
boltozatján: egy ezüst nyíl alakja, mely hegyével egy fényes csillagban
végződik.

– Atyám nyíla! mutatott fel az égre magasztos diadallal Csaba vezér s
mind a népek ott körüle áhitattal tekintének a csodálatos égi jelre,
mely úgy tünik fel, mint egy nyíllal meglőtt csillag, melyet reptében
ellőttek.

Három éjjel látszott fenn az égen a megnyílazott csillag, azután eltünt
az égben. A bűvös mondás nem engedte, hogy leessék, hanem elment az
bujdosni világtalan világokig. De valahányszor nagy harczok készülnek
itt a földön, megjelenik az emberek fejei fölött az atya nyila, a
csodálatos ragyogó jel, melylyel egy égi kéz az emberekre nyilazni
látszik s napokig fenyegetve áll az égen s azután megy ismét odább
ismeretlen útjaira.

A bölcsek üstökösnek nevezték el a csillagot, de ők sem tudják, hogy
miért hordja ott azt a nyilat szívébe lőve? honnét jön, hová lesz? s
miért jelenik meg mindig emberek romlása előtt?

Ha egyszer az a nyilas csillag le talál esni a földre…



CSABA ÍRE.

Milyen mulandó a világ! milyen mulandó az ember!

Még ma reggel fényes diadalmas férfiak vagytok, holnap csendes,
hallgatag emberek lesztek: még ma azt kérditek merész arczczal az égtől,
hol van az idő, mely túl akarja élni a hun népet, hol az Isten, a ki
megingassa örök birodalmát? s holnap az esti szellő fogja azt kérdeni:
hol vannak azok a férfiak, a kik tegnap a csillagokkal beszéltek?

Oh milyen könnyű elmúlni!

Ha annyi csillag le akarna esni az égről, a hányan el fognak esni a
földön, olyan feketén maradna az ég, mint a bezárt sír.

Nézzétek ezeket a fényes hadakat! Nincs olyan magas hegy, a honnan
végüket lehetne látni, ha a föld meghasadna alattuk, nem volna elég mély
őket elnyelni, ha az ég leszakadna rájuk, nem volna elég magas őket
eltemetni, oly erősek, oly hatalmasok. Nem a vihar az, a mi hangzik: az
ő csataordításuk az; nem a földrengés az, mitől a föld reszket: az ő
lovaik robogása az; nem az erdők rengetege az, a mi köröskörül befogja a
láthatárt: az ő lándzsáik zúgó erdeje az; nem a felhő az, a mi
elsötétíti a napot: az ő nyílaik zápora az!

Oh mi hatalmas nemzet Attila népe!

Mennyi örökséget hagyott fiaira a hun király! egyiknek a föld egyik
fele, másiknak a másik fele, – a harmadiknak jutott az ég.

És még az sem volt nekik elég.

Egy kard és egy korona maradt Attila után; a kardot választá Elmanzár, a
koronát Uzindur, és azután megbánták mind a ketten, hogy mind a kettőt
meg nem tartották maguknak.

Ejh, milyen kár ennyi szép országot kétfelé osztani, gondolák magukban.
Minek volna ketté szakasztani a szép hun nemzetet? Gondoljunk egyet
testvér.

Szálljunk le a síkra ketten; ide mellém, a ki engem szeret; oda melléd,
a ki téged szeret, harczoljunk meg a világ birodalmáért! Öljük egymás
népét, míg benne tart, a melyik fenmarad, uralkodjék egyedül egymaga.

Tetszett a tanács Uzindurnak, tetszett Elmanzárnak is; csak a legifjabb,
Csaba, szomorodott el felette, s sokáig könyörgött nekik, hogy ne
pusztítsák egymás drága rokonvérét, forduljanak inkább háttal egymásnak
s menjenek, ki jobbra, ki balra.

Nem hallgattak reá azok. Az egész hun nemzet leszállt a Duna melletti
nagy síkra, ott két roppant táborra oszlott, mely egymással szembe
állott; csak kevesen, alig tizenötezernyi had vonult fel Csaba vezérrel
egy hegyre, onnan nézett alá sírva az egymás halálát készítő népre.

A keleti szolganépek mind Elmanzárral tartottak, a nyugatiak Uzindurral
és sem egyiknek, sem másiknak neve nem maradt fel máig.

Volt egy ravasz fejedelem az idegen népek között, a kit Alariknak
hívtak. Midőn Attila fiai felszólíták a nagy rengeteg tábort, hogy ki
kit szeret, álljon a mellé s a melyik legyőzetik, az szolgálja a
másikat: akkor ez idegen király összeszólalkozott a többi jövevény
fejedelmekkel, kik mind Attila fegyverhordozói voltak s ilyen dolgot
főztek ki egymás között:

A beállandó csatában az idegen harczosok arra vigyázzanak, hogy egymást
ne irtsák a harczban, hanem ha Elmanzár keleti góthjai találkoznak
Uzindur seregével, vágják közerővel a hunokat, s Uzindur nyugati góthjai
Elmanzár hunjait, egymást pedig megkimélje a góth és a markomány, hadd
fogyjon maga a hun egymás kardcsapásaitól, s mikor mindkét testvér jól
megírtá egymás rokonnépét, akkor az idegen fajok meg nem fogyott erővel
támadjanak mind rájok, és veszítsék el mind a kettőt.

Jól volt kifőzve, jól volt végrehajtva.

Korán reggel megkezdődött a harcz, hajnalhasadtára megszólaltak a
kűrtök, a vezérek kiálltak seregeik elejére s a zászlókat kibontották; a
nap is reszketett ennyi kard láttára.

Megindultak egymás ellen a seregek, pedig semmi jó jel sem mutatkozott a
harczra. A míg még veszteg állottak szemben, sánta vaddisznó jött elő az
erdőből, kilencz koczájával, s nagy röfögve, sántikálva végig baktatott
a két sereg között. Ez nem jó jel! dörmögék a harczi jósok. – Midőn
pedig megindultak, olyan nagy forgószél támadt a két tábor között, hogy
egymást nem láthaták tőle, s az összerontó két sereg szemét elvakítá
porral.

– Csak előre! ordítá a két királyfi, daczolva éggel és viharral s a
tánczoló szélörvény közepébe vágtatának paripáikkal, kivont karddal
vágva utat a zivatarban. Bibor palást volt Uzindur nyakában, tarka
párduczbőr Elmanzár vállain.

De a szélisten nem engedé megcsufolni magát. Ott megfordult haragosan
egy álló helyében tízszer, huszszor s a két egymásra rohanó királyfit
úgy vetette le lováról, hogy az egyik balra esett, a másik jobbra
fordult le, a zászlóvivők kezéből kitekerte a zászlókat s midőn bömbölve
odább vonult, meglátszott ott a magasban, hogy ragadja, hogy csóválja
felhős üstökében Uzindur biborpalástját s Elmanzár párduczkaczagányát,
ringy-rongy foszlánynyá szaggatva.

A hun íjászok nyílat lőttek a forgószélbe, belékiáltva a vad káromlást:

«Vidd ezt fiadnak ebhozta! kutya áldotta!»

Azzal rohantak egymásra. A szél bömbölve ment tova.

Percz mulva túl dörgé távozó üvöltését a harczi lárma, a buzogányok
döngése a paizsokon, a harczi bárd öldöklő zuhanása, a nyílsűvöltés, a
kardcsattogás, s a hosszú góth lángpallosok csattogása.

Nap ne lássa ezt a képet! föld ne álljon meg alatta! Hogy gyilkolta
testvér a testvért eszeveszett indulatban! hogy tompult el a hun
fegyvere a hun vérben! hogy küzdöttek egymással még a földre leesve is,
késdöféssel, fojtogatással.

Egy órában két csapat küzdött egymással, a másikban egy sem volt ott,
lefeküdtek, elhullottak.

Mint két vérengző oroszlán kereste egymást a harcz dühében Elmanzár és
Uzindur. Uzindurt meg lehetett ismerni a fejére tett tízágú koronáról,
mely tízfelé lövelte sugarát, a mint a nap gyémántos szarvaira sütött;
Elmanzárt is megismerték hosszú egyenes kardjáról, a mit Isten hajított
alá az égből, s melynek minden csapása azt mondta: «meghalsz».

Délig tartott már a harcz; a két királyfi keresztül-kasul gázolt
ellenfelének táborán, úgy, hogy mind a két tábor megfordult egészen,
egyik a másik helyét foglalta el. Csak hogy felényi helyen elfért most
mind a kettő, mint hajnalban.

Csak ekkor vevék észre Attila fiai, hogy az egész csatatéren egyedül
küzd a hun egymással; a góth, alán, az idegen lassan különvált a harcz
alatt s mig a keleti hősök egymás erejét fogyaszták, addig ők
megpihentek, s nagy erős zárt tömegben fogták körül a megfogyott hun
sereget.

– Ne bántsd egymást, ne öld a testvért, hun vitéz! ordíta mind a két
testvér az összegomolyult hadakra s kétségbeesve futottak,
szétválasztani küzdő vitézeiket. Késő volt már. Az idegen hadak zászlói
már köröskörül lobogtak a halmokon, s a hun csak felényi volt, mint
elébb.

Hol legtöbb halott feküdt egy rakáson, ott találkozott össze a két
testvér. Egész nap egymást keresték véres kardokkal kezeikben, most
megtalálták végre; megtalálták, de csak azért, hogy összeölelkezzenek, s
búcsút vegyenek egymástól.

– Elrontottuk a hun népet! szólt Uzindur, bátyja vállára omolva.

– Csak három napja Attila halálának! hörgé Elmanzár és alig tudta a szót
kimondani.

Az idegen hadseregek már megfútták trombitáikat s a délczeg Alarik
kiáltása hangzott fennen:

– Eljött a nap Gógnak és Mágógnak hadai, hogy eltörültessetek a földnek
színéről; hajolj meg a te uradnak, a halálnak arcza előtt.

– Nem úgy rabszolga! ordítá Elmanzár, felemelve irtózatos fejét s
hátravetve vérázott fürtjeit. Engem küldött az Isten te reád, nem téged
én reám. Te vagy a bűn, én a büntetés. Ismered-e még e kard villogását?
Fordulj vissza Uzindur: én jobbra, te balra! Vágj bele, a hol sürűjét
látod. Te pedig Csaba oda fenn a hegytetőn, fuss e hegyről, fuss hazáig,
a hét hegyen hét erdőn túl, vidd hírül az apáknak, hogy a hun nemzetet
nem űzte el senki e földről, mert itt hagyta magát eltemetni.

Csaba vezér hallá a hegytetőn bátyja kiáltását, de nem fogadta szavát,
hanem a mint meglátta a hun veszedelmét, rendbe állítá kis
tizenötezernyi hadát s midőn ott alant százezrek omlottak egymásba, ő
elszántan lerontott közéjük s hátulról ütve a támadó markományokra,
véres utczát vágott magának rajtok keresztül testvérei seregéig,
Elmanzárt és Uzindurt kiáltozva végtül végig.

Mentül tovább haladt az ellenség közepébe, annál többen-többen jöttek
mind egyre ellene, a sok meredő dárdától nem láthatta a hun lobogókat, a
három testvért úgy szétterelték egymástól, hogy a kietlen nagy síkságon
egymásra nem birtak akadni s csak úgy bolyongtak előre hátra.

Össze volt már keveredve minden tábor. Örömest elhagyta volna a harczot
egy is, más is, de nem tudhatta, merre van előre, merre hátra? akár
merre vágta keresztül magát, mindenütt új ellenséget látott szemközt
jőni, és az ellenség is ment volna már a csatatérről, de mindenütt hun
csapatot talált s ölték egymást, míg benne tartott.

Csak a késő holdatlan éjszaka vetett véget az őrült harcznak, eltakarva
árnyaival élőket és halottakat.

Minden tábor ottan ült meg, a hol az alkony meglepte, s a neszező
éjszakában a haldokló százezerek nyögése fölött hallatszott a távol
kürtök hívogatása, mint gyűjté mindenik sereg szétszórt harczosait ismét
össze.

Kürtöltetett Csaba vezér is, éjfélig fuvatta a kürtöket. A jó harczos
hadseregből nem jött vissza több ötezernél, tizezer ott feküdt halva,
haldokolva a vérrel tiport mezőn.

Csaba vezér szeméből megeredt a köny, mind igazi fejenként kiválogatott
hősök voltak azok, szine java a hun népnek, a kik őt mindnyájan úgy
szerették, miként édes testvérüket. Most olyan halaványan feküsznek a
földön. Kezeikben a fényes kelevéz, fejeik alatt a délczeg paripa.

A királyfi addig búsult ennyi jó vitéz elmultán, míg egyszer azt
gondolta magában, hogy elővette bűvös tegzét s a második nyílat
ráfektetve mondá:

– Repülj nyílam, atyám nyíla, Isten nyíla; keresd fel azt a jó füvet,
mitől minden seb beheged, mitől az élet visszajön, találd meg nekem azt
a mezőn.

És a nyíl elrepült süvöltve, sokáig repült a föld felett, egyszerre
lecsapott a fű közé.

Csaba vezér futott utána. A fű között meglelte a nyílat s ime az egy
mezei virág közepén volt keresztüllőve, melynek nagy széles ernyője volt
felül, tömjén szaga s a hol e nyíl megsértette, ott kék tej folyott
belőle.

A királyfi rögtön meghagyá a táltosoknak, hogy a hol olyan növényt
lelnek, szedjék össze a mezőkön s facsarják ki valamennyiből azt a kékes
fehér tejet.

Akkor vevé Csaba a tömlőt, melybe a virágtejet facsarták s végig járva a
holtak mezejét, egyenkint felkeresé ottan minden elhullott harczosát, s
újját a bűvös írbe mártva, megkené azzal tátongó sebeiket, s ime a merre
csak járt, mindenütt felkeltek utána a már meghidegült tetemek, helyre
igazíták sisakjaikat, pánczélaikat nyiladozó sebeik felett,
felnyergelték holt paripáikat, összekeresték elhullott fegyvereiket,
szépen csatarendbe álltak, mindezt egy szó beszéd nélkül, úgy, hogy
midőn szürkületkor Csaba vezér hátratekintett, egy halavány tábort
látott csatarendben háta mögött, kiknek sápadt arcza mind ő felé volt
fordítva, merev, mozdulatlan szemei egyedül ő reá néztek. Mindenik ezred
derekán ott álltak a zászlótartók, kezeikben a kibontott lobogó, de a
szél, bár erősen fútt, nem lobogtatá azokat, sem a lovagok kócsagjait,
darutollát; vítézkötés és párduczbőr mozdulatlan csüggött rajtok.

Már szóltak a támadók kürtjei korán reggel, a félbehagyott harczi munka
újra elkezdődött. Előjöttek újra a vad, félmeztelen hadak, kik lovaik
hátán háltak, és a fényes pánczélos légiók és összecsaptak egymással.
Háromszor kivágta magát Elmanzár a tömkelegből néhány ezered magával,
háromszor visszatért újra, hogy az ott maradtakat kiszabadítsa, az
elhulltakat megboszúlja; harmadszor már csak huszonnégy jó lovag tért
vissza vele a csatatérre. Most már csak azért küzdött, hogy meghaljon,
odaveté magát, hol legdühösebben folyt még a harcz, megölte az alán
vezért testőrei közepett, s letépték a góthok zászlóját az elrabolt
kopjanyélről; vitézei egyenként elhullottak mellőle, ő maga paizstalan,
puszta fővel nyargalt a vérmezőkön keresztül; és nem tudott meghalni
sehol. Jó vitézek, híres hősök állták útját, mind elhulltak; kardja
áthatott vérten, sisakon, őt nem tudta senki megölni. Pedig már csak
egyedül volt. Betántorogta az elvesztett csatamezőt, keresve halálát, s
mint a dühödött fenevad, ijedelme volt egymaga az egész csordának, mely
kétfelé nyílt előtte. Hogy nem tud meghalni sehol! Végre eszébe jutott
az, hogy kezében a hadisten kardja van, az nem engedi, hogy meghaljon,
midőn már nincs kedve élni. S fogta a kardot, beleszúrta azt a földbe
markolatig, elhányta magáról királyi öltözetét, úgy ődöngött ki fáradtan
a tomboló seregek közé, buzogányát forgatva feje fölött; messziről egy
nyíl eltalálta, keresztül járta szivét, lerogyott, a rohanó hadak
keresztülgázoltak rajta. Senki sem tudta meg, hol esett el?

Csak Uzindur harczolt még a hunok valamennyi ellenségeivel népe
maradványai közt. Utolsó erőfeszítés volt az minden részről. Ide tartott
góth és alán, ki még mozdulni birt, ki még torkig nem lakott a vérrel.

A legelkeseredettebb harcz közepén váratlanul, zajtalanul egy új sereg
lepte meg a küzködőket: Csaba vezér harczosai.

Ötezer megmaradt vitézét hátrahagyva, hogy őrízzék a szekérvárban maradt
nőket és gyermekeket, ő maga a feltámasztott tízezernyi sereg élén
megindult az ütközetbe; kezében csóválta a hétágu csatacsillagot, mely
hét sebet üt minden lecsapásra, s keresztül jár pánczélt, paizst.

Szótlanul követték a halvány férfiak, még a kardnak is alig volt hangja;
s a hátrahagyott testvérek bámulva nézték, hogy a lovak lábai alig
látszanak a földet érni, s az induló sereg robogása nem hallik a mezőn.

– Rajta! előre! sírból kelt vitézeim! kiálta a királyfi a küzdő tömegek
közé érve; a néma bajnokok sarkantyúba kapták paripáikat s repültek
utána, mint a szél.

Az ellenség hadsorai megrettentek a halvány sereg láttára, mely villogó
karddal közeledett rájuk: nem egy a tegnap győzők közől ismert rá a már
egyszer megölt ellenség alakjára, ki most tátongó sebével újra felült
paripájára s újra csóválja a kardot. És kard, kopja hiába fárad ellenük,
a vett sebet nem érzik ők, a vas éle nem fáj nekik, a nyíl megáll
testökben s még csak ki sem rántják onnan, így haladnak harczolva előre.

A győzelmes Alarik messziről látva seregei bomlását, szembeszállt az új
ellenséggel, ő maga vezette győzelemittas harczosait ellenük.

A mint megpillantá Csabát, egyenesen neki vágtatott. Egy magas bajnok
alakja állta útját. A hős Tusa alakja volt az, kit tegnap egy góth
nyílával szíven keresztül lőtt, a nyíl tolla most is ott állt ki
melléből; Alarik hozzávágott hosszú lángpallosával, a rémvitéz nem
kerülte ki a csapást, végig hasította testét a kard. És akkor látta
Alarik elborzadva, hogy a sebből egy csepp vér sem jött ki, az arczon
nem látszott fájdalom. A rémvitéz most visszavágott; Alarik kardját
tartá a kard elé, s a mint hozzáért ama vas, mintha a villám ütötte
volna meg, úgy elzsibbadt egyszerre karja s a lángpallos messze kirepült
kezéből, süvöltő ívet képezve az alán sereg zászlói fölött.

Előre Csaba! előre sírból kelt vitézek!

Fel Krimhild! Fel Nibelung hősei! Erre a csatatér; ne arra tartsatok!…

Mindenki menekül…

Ki nyugat, ki kelet, ki meg északfelé fut, merre az ijedelem viszi.
Barát és ellenség, győztes és legyőzött, szerteszét riadva, lehült
harczi vágygyal száguld el a csatatérről; megrettent a legbátrabb férfi
is e tömegben közeledő hullahősök sápadt alakjától, kiket kard meg nem
öl, kiken dárda, nyíl vért nem ereszt, kik szótlanul, haragtalanul
nyomulnak előre, lábaik dobogása csak alig hallatszik, a lesújtó kard is
csak villámlik, de nem cseng kezeikben. Előttük két csodás alak járul:
az egyik Csaba vezér, pánczéltalan, sisaktalan ifju, kezében a
hétcsillagu lánczos buzogány; mikor lecsap vele, mintha annyi csillag
sújtana alá az égből. Őt pedig senki sem sértheti, akár jobbról, akár
balról, akár elől támadja őt az ellenség, mindenütt egy fehér árnyat lát
maga és Csaba között, mintha valami női alak repkedne a vezér körül, ki
félre csap nyilat, kardot, a mely felé van intézve. A másik alak Tusa
vezér, szívén keresztűlütve a nyíl, teteme nyílt sebekkel rakva; lovának
csak három lába van, a negyediket góth alabárd vágta el csülökben, és a
ló három lábbal is oly gyorsan fut, a szél alig ér nyomába.

Mindenki eltakarodott már. Uzindur zászlói délnek tünedeznek el, a góth,
a szláv északnak, nyugatnak rohant csörtető táborával, a vérmezőn nem
maradt más, csak a halottak: a halottak ott a földön, s a halottak ott a
lovon.

Egy sem hiányzott a hullahősök közől, csupán kéz, láb s egyes tagok
hiányoztak róluk, miket a harcz itt-amott leszabdalt fagyos tetemeikről.

Végzett munka után hadi rendbe álltak Csaba vezér előtt, mintha
kivánnák, hogy mustrát tartson fölöttük. A ifjú vezér végig ment a
hadsor előtt; itt-ott régi ismerős bajnokát pillantá meg; annak
megszorítá kezét, olyan hideg volt ez a kézszorítás.

– Jó hőseim, szól a vezér, halott vitézeihez, figyeljetek szavaimra.

Meg sem mozdultak azok, úgy figyeltek.

– Ti eljöttetek az én hívásomra az örök nyugodalomból, hogy a hun
nemzetért megvíjjátok a harczot. Dicsőség érte az Élőnek, az
Örökkön-élőnek!

E szóra a hullahősök mind felemelék kőmerev szemeiket az égre, s ajkaik
mind nagy kiáltásra nyiltak meg, mintha diadalordítást hangoztatnának:
de hang nem hallatszott ez ajkakról; csak nagy sokára, midőn ajkaik
ismét csukva voltak, hallatszott onnan magasból, mintha az égboltozat
verné vissza, a néma kiáltás messziről jövő visszhangja, oly hosszan,
oly kisértetiesen…

– Ti jó hősök, kik a hun nemzetért elhagytátok a sírt, im jutalmul
fogadom tinektek, hogy én elviszlek benneteket azon földre, honnan
apáink egykoron kijöttek, s a holott ősapánk, az ősz Bendeguz uralkodik
most is, oda viszlek vissza, tűzön vízen által, s ottan temetlek el,
mint jó igaz vitézt, egyenkint titeket, ősi hon földjébe, szent vizek
partjára, választott fák alá.

E mondásra ismét fölemelék hideg szemeiket a hősök az ég tájai felé s
kétszer kiáltottak néma szájnyitással, kétszer verte vissza az ég
boltozatja az itt alant nem hallható kiáltást.

– Valahányszor pedig veszély fenyegeti a jó hun nemzetet, melynek
maradványa itt-amott elődöng, századok, ezredek mulva, meghalljátok ti
azt az élő föld alatt, s felköltsetek engem, ki én is ott alszom majdan
közöttetek, lábtól a paripa, kéztől az éles kard, s kirohanunk onnan,
keresztül égen, földön, s újra megharczolunk Attila népeért!…

Itt ezeknél a szóknál a halavány hősök mind kardot emeltek, s vérteiket
verték döngő buzogánynyal, hármas három rivallásra nyitva ajkaikat s
pillanatok mulva oly zaj visszhangjait verte vissza az ég, mintha
százezer kard csattogna odafenn, vészes fenyegetve, s hármas három
ordítás zengne a magasból mennydörgésként alá.

Ti örök vitézek!



A FEHÉR SAS.

Csak ötezer férfi maradt és az asszonyok és a gyermekek Csaba vezér
táborában.

Mint örültek valamennyien, midőn messziről meglátták, hogy jön a vezér
egész seregével; ifjak, nők, gyermekek oda futottak eléjök koszorúkkal,
lobogókkal s édes öröm mosolyaival.

Ölelő karokkal siettek a hunok Csaba vitézei elé.

De hogy döbbentek meg, midőn közel értek e halvány alakokhoz, kik nem
szólnak, nem felelnek, kik nem ölelik vissza a szerető testvért, nőt,
anyát, gyermeket, csak néztek reájok könytelen szemekkel; egész testök
olyan hideg. Maga a vén vezér Tusa, háromlábu paripáján hogy lovagol oly
szótalan, hogy horkolnak tőle az élő paripák szörnyen.

A nők elvivék magukkal visszatért szeretteiket, leültették tűzhelyükhöz,
ételt, italt adtak nekik, arczaikra csókot, ölükbe csevegő gyermeket.
Mind hiába, tűz nem melegíti fel őket, sem bor nedve, sem asszony-csók,
sem gyermek-hízelgés. Álom le nem csukta szemeiket soha.

– Menjünk az elveszett helyről, mondá Csaba népeinek; – ti, kikben még a
szív dobog, menjetek el azon helyre, hol anyám sírját hagytátok;
települjetek meg ottan. A mennyire azon helyről beláthatni, örökké
megmarad ott a hun. Mi többiek visszamegyünk őseinkhez, s eltemetjük
egymást ottan.

Nagy sirva útnak indultak az élők, nagy hallgatva a halottak! Ezek
közrefogták amazokat s a mint haladt szép csendesen előre a hun nép
maradványa, a körüllovagló hősök csapatjai úgy látszottak közelből is,
mintha a távol ködei feküdnének rajtok, s arczok és vértek homályos kék
színben olvadnának össze, mintha nem is a földön járnának, hasonlók a
légi tüneményekhez, miknek teste nem vet árnyat, miknek lába nem hagy
nyomot, miknek szava érzik inkább, mintsem hallik.

Első reggel, mikor Csaba vezér fölébredt, egy fehér sas ült sátora
fölött, a kitűzött zászló gombján pihenve meg, hosszú fehér szárnyát alá
csüggeszté két felől, nagy sötét fekete szemeivel az alá s fel járók
közé nézett s a kik felnéztek rá, mindnyájának úgy tetszett, mintha e
szemeket látta volna már máskor, mintha emlékeznék e sötét bűbájos
pillantásra…

A mint a vezér kilépett sátorából, a fehér saskesely megvillantá
fényverő szárnyait, felborzolá testén minden tollát, s elszállt e
kopjanyélről, háromszor kiáltva emberihez hasonlatos hangon, mintha
mondaná a népnek: «utánam jőjjetek».

A sas kelet felé repült, a nép követte repülését, ha elfáradtak, ő is
leszállt s este, midőn elpihentek, ismét elfoglalá helyét a vezér sátora
fölött, ott töltötte az éjszakát; reggel ismét tovarepült, vezetve a hun
maradványt erdőkön, puszta rónákon, vizeken keresztül.

Ellenséges földi népek, hallva a hun nemzet esetét, feltámadtak
mindenütt Csaba futó népe előtt, hogy a maroknyi menekvő sereget
elpusztítsák. Ezek csak a zajt hallották meg útjokban, az előttük vonuló
halavány csapat előtt elmult az ellen, mint a kaszált fű, hozzájuk csak
a távoli zivatar hangja hallatszott, s mire odaértek, csak a véres mezőt
s az úton elhullt testeket találták.

Végre a délibábos pusztákon túl magas hegyek emelkedtek a menekvő sereg
elé, nagy erdőkkel, vad folyókkal; ott elveszett Attila népmaradványának
útja, erdők, hegyek eltakarták őket; mindig mélyebben hatoltak a vad
rengeteg közé, soha nem lakott vidékbe, hol az emberhangot csak az ő
ajkairól ismerte a visszhang.

Hét napig utaztak a rengeteg között a fehér sas röpte után. A hetedik
napon leszállt a szent turul egy magas hegy ormán, s a hun maradvány is
leszállt ott lováról, mert az a hegy volt Rikának sírja és az a hely az
örök haza, melyen erős jóslat után világ végeig kell tartani Attila
népének.

Itt elpihent a fehér turul örökre, s soha azóta meg nem jelent az a
hunok maradványai előtt, jeléül annak, hogy e földről nincsen hova
menni.



A BIZANCZIG LŐTT NYÍL.

A mint Csaba a Rikahegy mellékén megtelepíté népeit, ime dél felől egy
rongyos vitéz közeledik felé; összehasogatott pánczélja, csonka kardja,
maga is ágtól tépett, fegyvertől darabolt.

– Ki vagy? honnan jösz? kérdezék a hun vitézek.

– Én vagyok az utolsó Uzindur bajnokai közől, felelt az ágrólszakadt,
túl az Isteren menekültünk vezérünkkel; a görög császár jól fogadott
bennünket, este itallal elaltatának s éjjel leölte a görög nép az alvó
hősöket mind, magam szabadultam meg, elrejtőzve a hullák között.

– Hát Uzindurral mi történt? kérdé aggó szívvel Csaba.

– Bátyádat is legyilkolták, fejét kitették a hyppodromban a népség
bámulatára. Görög császár maga ül a trónon, mely előtt Uzindur feje áll,
s lábát annak homlokán nyugtatja.

Csaba csak felsóhajtott erre, nem szólt senkinek egy szót is: felhágott
Budvár ormára, a holott még tornyok álltak, erős kőből megépítve, vevé
legutolsó nyílát, ráfektette a tegezre, s hosszan meghúzva az ideget,
elátkozá a bűv mondást:

– Repülj nyílam, atyám nyíla, Isten nyíla, találd meg görög császár
szívét, ott a hol ül trónja magasán, lábát Uzindur fején nyugtatva.

S mérgesen ellőtte a nyílat; repült az messze süvöltve, hogy a ki
meghallotta a légben zúgását, megborzadt belé szívében.

Görög császár ült pedig a hyppodromban magas bibor trónban, aranyos
palástját gyémánttal kapcsolva, kösöntyűs lába egy szőke fejen nyugvott,
a szép szőke fürtök körül elomlottak a biborzsámolyon.

– Ime görög népek! szólt magas királyi botján fölemelkedve görög
császár. E fő ama világot ostorozó Attila fiának feje, ki egykor
mindenki fölött volt, most ime lábaim alatt van. Reszkessenek a barbarok
ivadékai!

Azzal megrugta a fejet s legördült az a lépcsők aljáig, a szolgák
lábáig, az asszonyok hímes palástjáig.

Azon pillanatban éles nyíl-süvöltés hasítá át a léget, görög császár
szívéhez kapott legottan, egy szót sem vala ideje kimondani, egyenesen a
hogy felemelkedve állt, végig bukott a lépcsőkön, koronája leesett
fejéről messze és a lélek még messzebb repült ajkáról, mely lecsukódott
örökre…

Ez volt Csaba harmadik nyila, az utolsó nyíl.



HADAK ÚTJA.

A Rikahegy környékén megtelepíté életben maradt népét a királyfi,
kimérte határaikat, a meddig bűvös bájos anyja megjósolá, megtanítá őket
hová építsenek várakat, falvakat, mozgó sátorok helyett kőből és
faderekakból állandó lakhelyeket, mert ő nekik itten kell ezután élni.

– Meddig a tűz hideg nem lesz, meddig a folyó le nem foly, meddig télre
tavasz derül, meddig égből jön az áldás, addig jó népem itt székelj.

És lett e nép neve Székely.

Csaba odagyűjté őket maga körül, s nagy áldást mondott reájuk.

– Töltsétek be ezt a földet, s legyen boldog, ki itt lakik: hős a férfi,
hű az asszony; otthon béke, künn dicsőség: Isten lelke minden házon, Úr
áldása minden földön. Soha el ne muljatok innen.

S lám azóta hány év elmult! ezernyi ezer esztendő! s a jó székely nép
szivében még most is él Csaba jós beszéde. El nem hagyja saját földét,
él munkával, szegénységben, s ha elmegy is, ha úr lesz is, meg csak
vissza kivánkozik, elhagyott hegyei közé.

– Mi pedig elmegyünk tova, mondá Csaba, az egyre halványuló
hullahősöknek. Vissza oda, hol a tengerparton szittya testvérek
legeltetik méneiket, hol a vad hun íjász, tegze idegét pengetve, dalol
álmodott csatákról. Otthon jó lesz majd aludni tenger mormogása mellett,
paripák dobogása alatt. Oda jöttök velem vissza.

Az elmaradók búsan sóhajtottak fel erre:

– Hajh, ne hagyjatok itten bennünket. Hova leszünk ennyi idegen nép
között? még gyökeret sem verhetünk a földben, máris kitépnek bennünket
iziglen.

Csaba felemelé kivont pallosát az égre és szólt a hun vezérekhez:

– Ime lássátok, hogy e kard bűverő legyen kezetekben. Vegyétek át azt én
tőlem s hogyha nagy veszély fenyeget, hívjatok bennünket általa. Ha a
légbe vágtok azzal, szél megállít bennünket utunkban, s visszatérünk,
megsegítünk; ha a folyót megütitek vele, kiárad az és utunkat állja, s
visszajövünk, csatát verünk; s ha leszúrjátok a földbe nagy veszedelem
idején, megrázkódik az alattunk s jelen leszünk, nem hagyunk el.

Azzal bucsút véve tőlök, a hidegen holt bajnokok megölelték elmaradó
társaikat, középre vették a királyfit s mint zúgó szél, mint
tengermoraj, elenyésztek a láthatáron.

Mentek, mentek: alig értek a szomszéd ország határáig, midőn vad szél
kerekedett ellenük, mely majd lehányta őket lovaikról, az ősz úr, a vén
Nemere zuzmarás szakálla havat, deret rázott szemeik közé.

Álljatok meg.

Már ekkor a székely népet megtámadták vad szomszédok; el kellett volna
veszniök a túlnyomó ellen miatt.

A holt hősök gyorsan visszafordulának, megjelentek a harcztéren,
sebesebben a viharnál, mint a pozdorja omlott szét előttök a táborozó
ellen; kitisztult a székely határ.

Csaba és holt vitézei másodszor is útra keltek.

Mentek, mentek három nap és három éjjel; harmadik nap reggelére egy nagy
folyóvízhez értek, mely úgy kiáradt előttük, mintha tengerré vált volna.

Vissza ismét! Veszély van Székelyországban! dákok, kvádok, marahánok
barom csoportja tört rájok. Oh szegény nép!

Ujra visszatért robogva az eltávozott halott had, zászlóik megjelentek
újra a láthatár felhői közt, mintha magok is a felhők közt járnának
immár, s a fénytelen kopja, dárda lekaszálta, learatta a felcsődült
ellenséget; elfutott, a ki megmaradt.

Békével mehetett tova harmadszor a hullatábor! hetek múlva, havak mulva
elért a tenger partjára, hol az ősz Bendeguz vezér százötven esztendőt
élt már, s uralkodott a honn maradt hun nemzeten.

Csaba vitéz elbeszélte Attila viselt dolgait az ősz fejedelem előtt. Az
búsan hallgatott reá; nem jobb lett volna-e Attilának nem születni,
annyi vitéznek meg nem halni?

A hazatért halottakat azután eltemették szépen, zúgó tenger zöld
partjára, lengő kopjás sírok alá, egymás mellé valamennyit.

Még tán első álmukat aludták ottan, egyszerre megrázkódott alattuk a
föld, felköltve őket koporsóikban.

– Fel a földből; fel a sírból! Nincs még idő az alvásra! Előre örök
vitézek, veszélyben van Csaba népe.

S előtámadtak a sírból mindannyian, lerázták magukról a port, megemelték
rozsdavette kardjaikat, felnyergelték csontvázzá vált méneiket; s még
egyszer rajtahajtottak a hun testvérek elleneire, s meggázolák,
megtiporták azt úgy, hogy az otthon maradt csecsemő is megsiratta
harczaikat.

Ugy feküdtek ismét vissza sírjaikba, úgy aludtak el csendesen.

– – – – – – – – – – – –

Fű benőtte már a partot, innen is tovább ment a hun nép, ott feküdt
Bendeguz és Csaba vezér is a többi között, őket is elfeledték már.

Csak az elmaradt székelyek várták vissza még sokáig eltávozott hőseiket,
szájról-szájra, ivadékról-ivadékra szállt a monda, hogy elment tova
Csaba vezér, de majd visszajő derék táborral, mikor a székelynek már
legrosszabbul foly a sorsa.

Folyt pedig sorsa elég rosszul; de nem jött el segíteni Csaba vezér, s a
kik még vártak utána, azokat ki is csúfolták, s ha valamire azt akarták
mondani, hogy sohasem történik az meg, a gunyolók azt mondták helyette:

«Akkor lesz meg, mikor Csaba vezér eljön».

Lőn pedig, hogy minden oldalról megtolult a vész a kis székely nemzet
fölött; hatalmas szomszédok szövetkeztek ellene, hogy eltöröljék. Tíz
embernél is több jutott egy székelyre, s ha minddel megküzdöttek volna
is, azoknak sok atyjafia van, nekik sehol a világon. Bizony, bizony, el
kell veszni!

– Most ha jönnél, most kellenél Csaba vezér, jó vitézek! sóhajtának a
szorongatottak. Halljátok-e, tudjátok-e mennyi halál közelg reánk?

Régen alusznak azok már, régen is porrá váltak már, még a föld sem
ismerné, ki melyik volt az ő porhamvok? Olyan mély a holtak álma.

S már lángban ég a határ köröskörül, már hallik a kürtök szava; nagy
elsötétlő táborok szállnak a hegyekről alá; tenger a kis sziget ellen.

Sírnak a nép asszonyai, halálra készülnek a férfiak, s ha gyermekeikre
tekintenek, szomorúan kérdezik magukban: miért kellett ezeknek születni?

Csaba vezér, hős vitézek magas égben, mély föld alatt, halljátok-e ezt a
hívást?

Már kezdődik a kétségbeesésnek harcza, midőn ime holdvilágtalan éjszakán
nagy zaj támad az ég boltján, zörög a dárda, csattog a kard, robog a
paripa, tárogató rival, égrendítő zajjal ezernyi ezer fényes alak rohan
végig a remegő csillagok között; halvány arczaik ragyognak, fegyverök
tüzet villámlik, paripáik patkói alatt szikrázik az égboltozat.

Csatára! Csatára! Csaba jön és halott vitézei. Nézd, hogy csillog, nézd,
hogy villog kezében a csatacsillag! hogy forgatják kardjaikat, hogy
meresztik szemeiket! Hogy nyulnak kezeikkel feléd a magasból!

Nem sujt már a kard, csak ijeszt, de rémület állja el a harczosok szíve
mélyét. Ki csatázna szellemekkel?

Az ellenség futva fut a csatatérről, zászlóit is odahagyta, utána
mindenütt a fénylő szellemtábor, fehér zászlóival, fehér lovaival,
villám fegyverével; üldözve mindenütt a futó ellent, míg az ég tulsó
felén, hol az égboltozat ismét a földre ér, el nem tünnek újra.

A székely nép áhítattal emelé kezeit az égi segítők után s a mint végig
rohant a fényes tábor az égen, bámulva szemlélték, hogy egész hosszában,
a merre elhaladt, egy fényes út támadt az ég kárpitján, melyet szikrázó
patkóik tapostak ottan!

Ezért hívják hadak útjának máig is székely földön a tejutat.

Ez volt utolsó csatája Csabának és vitéz hőseinek.

Azóta pihennek!

Hogy alusztok olyan mélyen, ti örök vitézek!

(Iratott ez 1858-ban, a magyar nemzet legnehezebb napjaiban.)



A TENGERSZEM TÜNDÉRE.

Van a Székely-földnek egy csendes, emberlaktalan völgye, hol semmi hang
a vad madár kiáltásán s az örökké élő zuhatagon kivül, nem zavarja a
napvilágos éjfélt.

Fejsze sohasem irtotta ezeket a roppant fákat, vadász soha sem hajszolta
az otthonos vadakat itt. A messze-messze sejthető, nem is látható multig
szent volt e völgynek járása minden ivadék előtt.

Az időtlen idők óta egymásra dültek a vén fák, ott korhadtak, földdé
váltak s a rohából új fa nőtt ki; az is száz meg száz évig nőtt a szép
csillagocskák felé törve, azután azt is megrágta az idő és a féreg, az
is ledült és senki sem vette azt számba. A rothadt fák egészen tele
temették a mély vízmosási árkot, melyben a bérczi patak zuhog oly vígan,
s most, midőn a porlott fákat benőtte a fű, moha és erdei virág, úgy
tetszik, mintha a patak itt-amott a föld alá bujna s másutt ismét
előjönne.

Fenn egy kerek hegy tetején van valami csodálatos hely, egy nagy téres
rónaság az, benőve valami nagy veres, barna bozontu fűvel, mely mély
sötétzöld moha közől sarjadzott fel, rátekergőznek apró fehér indáju
halavány virágok, a minők másutt nem nőnek.

A ki e zöld fű közé lép, tán egyet e különös virágok közől leszakítani,
érzi, mint sülyed meg alatta a föld, mintha nem is föld volna az, hanem
csak egy vastag szövevény, mely a víz szinén ingadoz. Ha tovább
merészkedik valaki a csalfa látszatos mezőn, egyszerre megnyilik alatta
a fű, egyet sikolt, Jézus nevét kiáltja, annál rosszabb reá nézve,
mentől jobban sikoltoz; mentől jobban imádkozik, annál jobban lehuzzák
lefelé; a csalóka mező rongy moha- és gyökérszövedékké válik menekvés
után kapkodó kezeiben, lábait átfogják hálós erek, zöld szakállu
hinárrojtok és lehuzzák oda az ismeretlen mélységbe a feneketlen vizek
alá, még csak egy buborék sem jő vissza utána.

E nagy veszélyes mező színén apróbb, nagyobb tavacskák láthatók,
némelyik alig szélesebb, mint egy közönséges kád, s ha valaki a tulsó
hegy ormáról letekint e barna-zöld mezőre, úgy tetszik neki, mintha száz
meg száz ragyogó kék szem nézne fel onnan, csalfán integetve felé.

Jobb azt csak messziről nézni.

Túl az erdőn, túl a hegyen egy mélyebb völgy teknőjében fekszik, óriás
hegyektől körülvéve a Szent-Anna tó: csendes, mély tengerszem,
körülszegve sötétzöld fenyőkkel.

Olyan csendes, olyan hangtalan minden körül, mintha most merült volna
fel a tenger alól az egész tájék. Pedig mennyi történt itten!

Úgy tetszik az elandalgónak, mintha mindaz tegnap, tegnapelőtt lett
volna! pedig messze-messze mult már és csak emléke is alig van többé.

Mikor ez a tó is, meg az a másik is oda fenn, mely most fűvel van
benőve, a kis vízi tündérek országa volt s a zöld vízi király térdig érő
zöld szakállal, gyékény tutajon kievezett a zöld patakra aranyhajú
leányaival, apró-cseprő tündérkéivel, s egész hosszú délutánokon át
eljátszadoztak a meleg napfényen, a kis hüvelyknyi tündérkék hintáztak a
falevélen, elbújtak a nagy harangvirágok üregeibe s onnan kukucskáltak
elő, pohárnak vették a gyöngyvirág kelyhecskéit s mézharmatot ittak
belőle, szembeszálltak a tücskökkel s más harczias kinézésű bogarakkal s
hős csatákat vívtak velök, megnyergelték a nagy pávaszemes pillangót, s
ingerkedtek a csúf fekete pókkal, izmos kézzel szaggatva szét
szivárványt játszó hálóit, mikkel ő ártatlan legyecskéket fojtogat s
azokból szőttek-fontak vékony hosszú selyemfátyolokat, úgy illett a
termetükre.

A vén vízkirály azalatt behúzta magát vén faodvába s ott elüldögélt, nem
bántott senkit, szakállát belepte a penész, haját a moha, képén ezer
ráncz volt, s kezei, mint a reves fa, olyan sárgák voltak.

De leányai, a szép tündérleányok egészen másformák voltak. Fehér
testüknél nem volt fehérebb a hó, kék szemeiknél nem volt kékebb az ég,
s sárga hajuk mintha csupa aranyfonál lett volna.

Ott fésülték fényes arany-fürteiket fényes csigahéjfésűkkel, fontak
koszorút fejükre nefelejtsből, liliomból s oly bűbájosan daloltak, hogy
fű fa megállt hallására s a zengő madarak elhallgattak, hogy tanuljanak
tőlök.

Egyszer azonban emberek látogatták meg a tájat s megtetszett nekik a
szép csendes magányos hely; «jó lesz ez Isten tiszteletére», mondának s
oda a tengerszem partjára, a mély völgybe építettek egy kápolnát
Szent-Anna tiszteletére, azt nagy ünnepélylyel felszentelték, tornyába
csengő harangocskát szereztek, s attól fogva évről-évre nagy
bucsújárások történtek a székely földről a bájos Szent-Anna tóhoz. A
bűnösök, a szenvedők hetekig elimádkoztak ott a magányos kápolna
küszöbén, a minden emberi laktól távol eső helyen, s megenyhűlve,
megvigasztalva hagyták el a szentelt helyet.

Egy vén remete volt a kápolna állandó őre, az mindennap háromszor
megcsendíté a harangot, s az ősrengetenben szerteszálló hangok hullámos
ringása mennyei zengzet volt az eltévedt utasnak, az epedő bucsújárónak.

De nem szerette e hangokat a zöld vízi király, a tündérek nem állhatják
a harangszót; elbujnak, elrepülnek előle; a vízi tündérek sohasem mertek
már kiszállani a Szent-Anna tó partján, fehér testüket melegítni, arany
hajukat fésülni a napfényben; zsoltárének, harangcsengés elkergette őket
onnan. Mind felhuzódtak a felső tengerszembe, mely a hegy alatt össze
van kötve az alsóval.

Hogy még oda se hallhassák a kínzó harangcsengést, elkezdtek a kis
lidérkék apró vízi gyökerekből, hinárrojtokból, vízi folyondárból ingó
bürűt fonni a víz színére. Mindig fonták, egyre fonták: évről-évre
vastagabb lett a szövedék; moh benőtte, fű felverte, egészen hasonlított
a mezőhöz, csakhogy a fű gyökerei a mély vízbe ágaztak le.

Csak itt-ott hagytak a dolgos lidérkék nagy gömbölyű ablakokat a
csodálatos szövevényen, hol a nap lesüthessen a víz alá, s a tündérek
feljöhessenek széttekinteni a világon. Ezek a tengerszemecskék soha sem
nőttek be fűvel.

A harangszó azonban idáig is elhallatszott s a vízi király mérgében
tépte szakállát s a bűbájos vízi tündérkék kínjokban sírtak éjszaka,
hogy a pásztor-legények nem merték ott legeltetni marháikat, félve a
csodás hangoktól.

Egyszer oláh gulyás legényt fogadott egy székely gazda s bár előre jól
megmondta neki, hogy a kokojszás felé ne hajtsa a tulkokat, az agyafurt
csak azért is oda terelte azokat, s a mint ráesteledett az idő, tüzet
gyújtott s mellé hasalt.

Alig hogy elszunnyadt, arra ébredt fel, hogy a kokojsza felől nagy
bikabömbölést hallott; azt gondolta: tán idegen kivert bika akar
csordájára törni s kapva furkós botját, arra szaladt, a honnan a
bömbölés jött.

Nem látott azonban bikát sehol, hanem térdig sülyedt bele valamibe, s
csak alig tudott kivergődni újra a szárazra, egészen átázva.

A bika hangja egy vízi madártól jött, mely most megint távolabb zúgott,
hogy maga után csalja a legényt.

Ez azonban nem követte őt, hanem visszavánszorgott elhagyott tüzéhez, s
minthogy meg volt ijedve nagyon, csunyául káromkodott odáig.

A mint azonban a tűz mellé tett subáját keresi, akkor látja, hogy abba
egy csodálatos alak burkolódzott; egy törpe vén ember, földig érő
penészes szakállal, zöld ruhában, mohos fejjel, reves halavány kezeit
ott mellengetve a tűznél.

Az oláh legény sokat tanult odahaza a lidérczekről s nagyon megörült,
hogy most egygyel találkozott; kérdezé tőle, hogy mit hozott neki?

– Véka aranyat, zsák ezüstöt; mondá neki a vízi király, szakállából a
vizet csavarva.

– Mit adjak érte? kérdé a pásztor.

– Hozd el nekem a Szent-Anna kápolnából a harangot, s vesd bele a
tengerszembe, ott a hol a nagy veres fenyő kilátszik a kokojszából. Arra
van felakasztva bőr tarisznyákban arany, ezüst. Más nem viheti el azt
onnan, csak a kit én vezetek oda.

A legény megörült a szónak; kezet adott a tündérnek; csupa víz lett a
marka attól, mintha reves gilvát szorított volna bele, s megigérte, hogy
elhozza neki a harangot.

A vízi király ismét visszaballagott. Minden lépten csak úgy tocsogott a
lába, mintha vízben, sárban járna, s reggel meglátszott a nyoma, hogy
ott a fű mind kisárgult.

Másnap este nagy, mennyköves zivatar volt; a pásztorlegény elindult a
harangot elorozni. A villám hullott előtte, utána, belecsapott a tóba is
sistergő istennyilával: a szentségtörő nem tért vissza. A jámbor remete
aludt az Ur oltalmában, nem vette észre a rablást. A harang háromszor
megkondult, míg a tolvaj levette állványáról s olyan nehéz volt ez neki,
hogy szinte megszakadt bele, a míg a kokojszáig emelte, pedig egy
gyermek is elvihette volna máskor.

A vén tündér már várt reá a parton. A mint meglátta a harangot, gyilkos
örömmel futott oda, s legelső dolga az volt, hogy kitépte a harang
nyelvét s mint hatalmas királyi pálczát vitte azt magával előre. Utána
lépkedett a juhász, be a kokojsza közepéig. A hajló bürű sülyedt, ingott
lába alatt. «Ne félj semmit», szólt a tündér, mindjárt a fenyőnél
leszünk.

A zivatar is elmult addig, a hold is kisütött szépen mire a fenyőhöz
értek, melynek töve mélyen a víz fenekén volt.

A juhász itt belehajítá a vízbe a harangot; nagyot szólt az a vízbe
esve, s még a víz alatt is zúgott. A tündér pedig leemelé a fenyő
ágairól a két tarisznyát, egyben arany volt, másikban ezüst szinültig; a
juhászlegény kétfelől nyakába akasztá azokat s kérdezé, hogy merre
menjen már most vissza.

A tündér megmagyarázta neki:

«A hol eme sárga virágokat látod a fű között, oda bátran léphetsz
mindig, mert annak erős gyökere van, mint a kötél, összefogja jól a
bürűt, s nem szakad le az ember alatt.»

A juhász jól vigyázott rá s szép óvatosan lépkedve, kijutott a száraz
partra; de az a két tarisznya olyan nehéz volt a vállán; úgy húzták
lefelé a földre, végre lerogyott alattuk, s azután nem birt fölkelni
többet, mert ott rögtön bikává változott.

A székely gazda másnap este nagy csodálkozva látta, hogy hazatérő
csordája egy nagy fekete bikával megszaporodott, s csak arról lehete
megtudni, honnan támadt e csoda-állat, hogy a juhászlegény tüszője azon
módon ott maradt a derekán által fűzve s két szarván két felől ott
csüggöttek a pénzes tarisznyák. A vad állat úgy sóhajtott, úgy
könnyezett, mint egy ember.

A jámbor székely nem tudta mire vélni a csodát, de nemsokára meghallá,
hogy éjszaka ellopták a kápolna csengetyűjét s azonnal sietett ama
pénzen, mit rejtelmes bikája haza hozott, új harangot vásárolni,
szebbet, nagyobbat, mint az előbbi, ennek a fele is ezüstből volt öntve.

Fel is tették az új csengetyűt, beszentelték, de a mint meg akarták
húzni, nem hallatszott annak semmi hangja, tompán ütődött hozzá a nyelv,
nemkülömben, mintha bőrből lett volna varrva a harang.

Éjszaka pedig odajártak a vérszemet vett tündérek a kápolna elé s
csufondárosan kötekedtek a jó öreg remetével, úgy énekeltek a víz szinén
gúnyosan utánozva a harang hangját:

  «Gingalló!
  Szent ajtó,
  Főzz kását:
  Nincsen só.
  Ha nincs só,
  Kérj mástó’
  De nem ád.
  Ha nem ád,
  Vágd pofó!
  Gingalló!…»

Maig is ismerős az a harangszó hangja azon a vidéken, a dajkák
mulattatják vele a gyermekeket.

A remete és az egész népség sokat jártak a szent kápolnához, énekelve,
imádkozva, hogy a boldog Istenanya adja vissza harangjaik szavát, mind
hiába, még az énekszó sem hangzott többé az égig.

Egy éjszaka azonban, épen Boldogasszony havában, álmot látott az ősz
remete: mintha a szent szűz anya leszállt volna hozzá a megnyílt égből s
kézen fogva elvezette volna őt a felső kokojszás tóig, ott egy kerek
tengerablakon leszállt vele együtt a vizek alá. A remete reszketett
magában, de az égi nő biztatta őt, hogy ne féljen, s szállt vele a nagy
mélységbe alá. A mint a megdicsőült szent homlokáról szétsugárzott a
mennyei világosság, a vízalatti szörnyalakok ezernyi csoportozatokban
futottak széjjel előlök, lenn a víz fenekén megpillantá a remete az
elveszett harangot, vízi folyondárnövények körülfolyták azt egészen, a
százkaru szövedék megkötözte, s rajta ült a zöld tündérkirály, aludt
összebuggadva, mint egy nagy vízi ung, a harang mellett feküdtek
aranyhajú leányai, azok is aludtak mélyen.

Az égi szent ekkor azt mondá a remetének:

– A míg e harang a víz alól vissza nem kerül, harangszó nem fog
hallatszani e vidéken.

Azzal elbocsátá a remete kezét, ki megijedt, hogy a vízben marad, s a
mint a szent nő keze után kapott, arra fölébredt és nagyon
elcsodálkozott, hogy ruhájáról nem csorgott a víz.

Másnap elmondá e látást a vidék lakosainak; rögtön vállalkozának jó
bátor legények, a kik bizakodva magukban, megkisérték a veszélyes utat,
leszállni a vizek alá, s felkeresni a víz fenekén a harangot. Egy sem
jött vissza közülök. A gonosz tündérek ott alant saját elemeikben
megfogták őket, kiszívták lelkeiket s hulláikat sem bocsáták vissza
többé.

Sok jó legényt megsirattak már oda haza s aggodalmas apák, anyák kérve
kérték fiaikat, hogy ne menjenek a kokojszáshoz. És azok mégis elmentek.

Azok a kék tengerszemek úgy csalogattak messziről, azok a bájos
énekhangok úgy hívogattak éjente; a ki egyszer meghallotta azokat, nem
volt maradása tőlük, utánuk kellett mennie, meg kellett látni a
hableányt, mint fürdik az ezüsttel csillogó tóban, mint takargatja arany
hajával habtermetét, rózsás keblét. Soha sem tért az társaihoz vissza.

Három fia volt a székely gulyásnak, kinek bojtárja a harangot
elsülyeszté, mind a hármat szívből kérte otthon maradt édes anyja, hogy
ne közelítsenek a tündérek tanyájához. Bár ne kérte volna olyan nagyon.
Mert az ember olyan, hogy a hol veszedelmét tudja, csak azért is oda
megyen.

Mindennap másik fiú őrizte a legelő gulyát, melynek az átváltozott
bojtár volt a vezető kolomposa. Ez a mint esteledni kezdett, magától
megindult a tó partjáról s tova terelte a csordát, hogy ott ne lepje az
éjszaka. Egy este, midőn a legnagyobbik testvéren volt a sor, ez megköté
a vezértulkot egy fa derekához, hogy el ne mehessen onnan, s maga leült
a vízpartra.

A vezértulok olyan keservesen bőgött utána, de az ifju nem hajtott rá,
hanem várt a tündérekre.

A mint feljött a hold a föld fölé, a hableány is megjelent a viz fölött:
a legidősebb tündérleány volt, bájos arczu; korrallajku; feje kék
liliommal koszorúzva, termetén vékony öltöny folyt alá, mintha átlátszó
ezüstből volna lengeteg ing szőve, olyan könnyű, olyan gyöngéd, hogy ha
foszlánynyá tépnék elrepülne a légben, mint az őszi ökörnyál.

A pásztor ifju el volt bűvölve a tüneménytől, szemét majd kinézte rajta,
lelkét majd kisóhajtá utána, szíve dobogását meghallotta a tündérleány.

– Pásztor ifju, barna ifju, szólt hozzája édes hangon, mely olyan volt
mint az ének, de még az éneknél is szebb; – jőjj le hozzám, jőjj el
velem. Lakásom kristálypalota, csigahéjakkal zsindelyezve, klárisokkal
körülszegve; kertem korralvirág, s eleven növevény, pók szövi, pók
fonja, gyöngy-csigaház termi köntösöm, ékszerem, ajkam édes, keblem
forró, ölelésem boldogító; végy el engem feleségül.

A pásztorlegény felelt neki:

– Hogy mehessek én te hozzád tündérleány; víz nem áll meg lábam alatt,
nincsen annak gerendája, jőjj te el inkább én hozzám, nekem is van
kertem, házam, szép napfényes domboldalon lakom, a hajnal midőn hasad,
külömb az mínden klárisnál és gyöngynél. Jőjj te hozzám feleségül.

A tündér leány szót fogadt, oda uszott az ifjuhoz, oda nyujtá felé
kezét, a pásztor ifju azt gondolta, hogy ha egyszer megfoghatta a tündér
kezét, majd kirántja őt a vizből, odaszorítja keblére, két ölelő karja
közé, ha akarna sem mehetne többet vissza a vizekbe.

Ámde a mint oda adta kezét a tündérnek, egyszerre megragadta ez őt
erősen, a tündérek erősebbek az embereknél, egy pillantás alatt
berántotta őt a vízbe, csak a viszhang kiáltá utána halálsikoltását az
ifjunak.

Másnap a középső testvér ment el a tópartra bátyja helyett a gulyát
őrizni, éjszaka ő is kiült a tópartra, neki a második tündér jelent meg;
ő is elbódult, ő is elveszett siralmasan.

Harmadik éjjel a legkisebb testvéren volt a sor.

Anyja apja hasztalan rimánkodott előtte, hogy ne juttassa magát két
testvére gyász sorsára, nem félté magát az ifju.

– Ne busuljatok én rajtam, ha minden tündér ellenem jön is, nem visznek
azok engem a víz alá.

Kimenvén a gulyához, vitt magával egy hosszú kötelet, azzal összekötözé
a tulkokat szarvaiknál fogva, a legutolsó volt a vezértulok. Azzal saját
derekára hurkolá a kötél másik végét s megveregetve a vezértulok nyakát,
ezt bizta rá:

– Kedves szolgám, négylábu szolgám. Én is elmegyek tündért fogni,
tündért vadászni. Kicsalom a partra, megfogom a kezét, s ha akkor azt
mondom: «hopp a Jézus nevével, Szűz Mária hirével!» akkor te egyszerre
az egész gulyával rugtass neki, kapaszkodjatok, a hogy tudtok, majd
meglássuk: nem huzzuk-e ki a tündért onnan a vizből?

A hold ismét feljött szépen, a pásztor ifju gyönyörüen fútta a
tilinkóját egy jávorfa alatt, midőn a tengerszem kék tükréből csak
kibukik a legkisebb tündérleány.

Valamennyi közt legszebb volt, fején nefelejtskoszorú, szeme is csupa
nefelejts, olyan szelid, oly mosolygó, ajkain fejlő rózsabimbók, termete
hajlékony, virág-ruhája mintha üvegből volna szőve; az egész olyan
ölelni való.

A mint meglátta őt a pásztorifju, elhagyta a fuvolaszót s megszólítá
bátor hangon:

– Vízi leány, szép tündérleány, jőjj én hozzám feleségűl.

A szelid szép tündérgyermek megszánta a gyönge ifjut, s szelid csengő
hangon mondá neki:

– Menj innen szép földi ifju, nem valók vagyunk mi egymásnak, nem jó te
neked engemet látnod.

– Nem megyek el nálad nélkül. Felelt rá a pásztorifju.

– Mit kivánsz olyan nagyon rajtam? Ha kell gyöngyfüzérem fehér
nyakamról, íme neked adom, ha kell aranyövem karcsu derekamról, íme
átengedem.

S azzal kihajítá övét s gyöngyfüzérét a partra.

De az ifju csak nem ment el.

– Nem kell nekem sem gyöngyöd, sem aranyod, kellesz én nekem te magad.
Kell énnekem te ajkad, ragyogó két szemed, galamb szép termeted. Haza
viszlek jó anyámhoz, úgy tartunk, mint a madarat az égben.

A tündérleány szomorúan lebegett a víz színén a part füvéig, alant a
vízí virágok olyan közelnek látszottak, mintha kézzel le lehetne
szakítani őket.

A tündérleány odaérve az ifjuhoz, odanyújtá neki kezét; hirtelen
balkézzel kapta azt meg az ifju s elkiáltá nagy hangosan:

– Hopp a Jézus nevével, szűz Mária hirével, hajhó! hajsz!

De kaphatta volna ő a tündért jobb kézzel is, balkézzel is, huzhatta
volna is, nem tizenkét tulok, hanem tizenkétszer tizenkettő, mind
lehuzta volna őt azokkal együtt a tündérleány mély vízfenekére, ha az
ifju szemeibe nem tekintett volna, s szebb tengermélységet, szebb egész
világot nem látott volna meg annak két csillagában, s hogy ha az a
bűbájos tűz, mely férfi és nő szeméből egymásba foly, erősebb nem volna
minden tündérhatalomnál.

A szép vízi lyányka csak azon vette észre, hogy az ifjú karjai közé
zárva van habtermete, s viruló ajkait forró ajk égeti, melynek tüze,
heve elrabolja bűbájos erejét, más vért, más meleget olt dobogó szívébe,
hogy az öleléstől lassankint megszünik tündér lenni, s lesz szeretett,
lesz szerető földi asszony.

A zöld vízi király s a hableány testvérek, a midőn meglátták, hogy a
küldött tündér nem bir az ifjuval, odarohantak mind, belefogóztak a
tündérlány öltönyébe, a lidérkék, hinárkák átölelték lábait, úgy huzták
visszafelé. Mind hasztalan volt már: a tündérnek nem volt ereje a földi
ifju felett, mert földi szerelmet érezett iránta s ez az érzés sok
tündért lefegyverze már.

A tulkok megfeszített erővel kapaszkodtak mind jobban előre, a
hableányka már egész térdig kiemelkedett a vízből, látható volt a
szegletes fejű szörnyek egész egyeteme, mely belé kapaszkodott, s huzta
volna vissza. Még egy erőfeszítés, még egy csók s a tündér a szárazon
volt, a szörnyek visszaomlottak a vízbe, úgy szétcsapva a hullámot, hogy
az kétfelől valamennyi fát besodort a partról s egész éjjel zajgott
zúgott a tengerszem, mintha nagy üstben forralnák alulról, vagy a
zivatar forgatná fel fenekestül.

Az ifju pedig ölébe vette a rablott hableánykát, felültette vezértulokja
hátára, alája téve puha gunyáját s haza ment vele apja házához.

A fiú szülői hogy megörültek, midőn meglátták őt épen visszatérni, s még
jobban elcsodálkoztak, midőn a szép tündérleányt megpillanták, kit fiok
magával hozott. Ha valahol, a székelyföldön csak van szép hajadon elég,
de ilyen szép még ott sem volt, a ki vetekedhetett volna vele.

– Ne kérdezzék kegyelmetek, honnan hoztam, hol találtam? szólt az ifju;
elég az, hogy Isten adta s enyim lesz, míg el nem veszi.

Nem is kérdezték a jó öregek egy cseppet sem, csak siettek neki más
öltözetet szerezni, minőt a székelyföldön viselnek, s mikor bekötötték a
fejét, senki sem mondta volna, hogy nem épen úgy székely anya szülte,
mint a többit.

Az ifju nagy boldog volt sokáig, mindenki irigyelte állapotját úgy
éltek, mint két páros galamb az erdőben, soha sem lehetett őket külön
látni, mindig egymás mellett voltak.

Senki sem is gyanította, hogy a szép menyecske nem földi anyától
született lény, csak az öreg anyós vette észre néha, hogy mikor menye
valahova leteszi kezeit, az ujjai helyén mindig nedves folt marad, és a
kert virágai vették észre, midőn forró nyári napokon ott járt közöttük a
viztündér, hogy éledtek fel hervadt leveleik s hogy hullott enyhe harmat
szomjas kelyheikbe; fű és vetés zöldebb volt, vigabban nőtt, ha ő
egyszer körűljárta.

Egyszer fiat szült a tündér; a mint világra jött a gyermek, megfogta őt
lábujja hegyénél fogva s belemártá egészen egy kád vízbe, míg a gyermek
elkezdett eviczkélni, lubiczkolni a vízben, akkor elereszté egészen s
uszott a gyermek magától víz alatt és víz felett, mint a maszületett ung
szokott uszni.

Senki sem látta e tüneményt, mert a tündér egyedül volt, s mire mások
jöttek hozzá, a gyermek pólyába volt kötve s ott pihent anyja hókeblén.

De valahányszor egyedül maradt a tündér gyermekével, mindig kibontotta
őt a pólyából s beleereszté a kád vízbe, hol az vigan lubiczkolt,
le-lemerült a viz fenekére s hamarább megtanult uszni, mint a földön
járni.

Hét esztendős korában már keresztül és visszauszta a Szent-Anna tavát s
felhozta a tó fenekéről a beleejtett aranypoharat, s akárhányszor
leszállt oda, csodálatos, élő, mozgó virágokat tépni fel az iszapos
földből, miket anyjának hordott haza.

A környék csodabuvárnak nevezte el a gyermeket.

Azon közben mult az idő: a fiú embernyi emberré növekedett, a ki fiatal
volt a környékben, mind öreg emberré lett már: a vén remete is régen
megtért a kis kápolnából más fényesebb kápolnába, hol angyalkák
minisztrálnak, a szerafok harangoznak; az elveszett harangot régen
elfelejté mindenki s fakalapácscsal volt szokás hírül adni az
Isten-tisztelet idejét hosszú idők óta.

Csak a tündér arcza nem változott: a tündérek nem vénülnek, most is oly
gyönge testü alak volt, mint midőn először elhagyta a hullámokat, úgy
hogy a ki látta, azt hiheté, hogy ő nem anyja, hanem leánya fiának.

Egy esztendőben nagy szárazság uralkodott az egész Székelyföldön, hiába
énekeltek, imádkoztak minden templomban, nem mult el a csapás rólok. A
kokojszás tava pedig megnőtt, hogy szinte elönté a vidéket.

E nagy inség napján kivezette a tündér gyermekét a tengerszemekhez s
megmondá neki a mély vizek titkait.

Itt e tengerszemben lakik az én atyám, zöld vizkirály, kristályfényes
palotában. Mi három testvérek vagyunk, az ő leányai, mindhárom más
anyától valók. Egyikünk anyja volt a felhő, másikunké a patak, az enyim
volt az égi harmat. Az én atyám zöld vízkirály, kegyetlen, haragos
tündér, ki ha megharagszik a földre, börtönbe zárja anyáinkat, felhőt,
patakot, harmatot, mind ide huzza magához; nézd, hogy megdagadt tőlük e
tó. Azért van szárazság a földön, azért apadt ki minden forrás. Eredj
fiam, szállj a víz alá, mess egy jó birsalmabotot tőrül, azzal üsd meg a
ki előtted áll; ne félj senkitől, hogy bántson. Aprócseprő kis lidérkék,
lomha szörnyek elvadulnak előled, hogy ha bátran közéjök vágsz; ott a
sárga siliomokon túl megtalálod a tündérkirály palotáját, kristályból
van az építve, minden fala által látszik, ezer meg ezer szobán
keresztül, s a szobák gyémánttal és smaragddal vannak kirakva, az
oszlopok czifrája rubinkő. Minden ajtónál kétfelől szárnyas tengeri
ördögök őrzik a bejárást, három sor fog torkaikban; meg ne rettenj te
azoktól, üss rájuk birsfavessződdel s kővé válnak az ütéstől. Száz
szobán, száz folyosón átmenve, eljutsz a vízkirály hálótermébe,
gyöngyháztól ragyog ennek padozatja, gyöngy a mennyezetje,
smaragdcserepekben ágbogas piros klárisok vannak ablakában, miken
gyémántvirág, aranygyümölcs terem, kárpitjai pókselyemből, ökörnyálból
vannak szőve, miket nagy vízi virágok ágai tartanak, azokon ugrálnak
ágról-ágra a kis rószaszinű békák, a mik úgy énekelnek, mint a fülemile,
s játszadoznak az égszinkék gyikokkal. Közepén van a nagy
kristálymedencze, melybe szökőkut vize ömlik aranyhal torkából, hátul a
fülkében áll a vízkirály trónja; négy felfordított hal tartja négy láb
helyett, azon ül tündérkirály, ezüst a szakálla, zöldbársony ruhája,
ezüstkigyó van tekerve a körül öv gyanánt. Mellette két testvérem áll s
legyezik őt széles halszárnyakkal. Semmit ne félj tőle, ő fog
megrettenni ha meglát, halandó nem járt azon helyen soha; atyám és
testvéreim hizelkedni fognak, elvezetnek kincses táraikba, a hol
garmadával fekszik az ezüst, arany, drágakő, igazgyöngy, kinálnak, ne
végy belőlök, te semmihez ne nyulj, hanem majd látsz ottan sorba
felfüggesztve üres üvegpalaczkokat; kérd azokat. Nem üresek azok, mert
beléjök a vízbefojtottak lelkei vannak elzárva, közte két bátyádé,
kiknek lelkeit testvéreim kiszívták s e palaczkokba rejték. Ha ezeket
elvetted, el fognak vezetni ritkaságaikhoz, faragott edények, drága
kirakott serlegek, medenczék vannak sorba rakva ottan; a szem is
káprázik, hogyha reájuk néz. Te ne végy azokból semmit, hanem találni
fogsz majd egy szegletben eldugva, elrejtve egy rozsdás, penészes
harangot, iszappal elcsufítva, hinárral benőve, azt kérd el magadnak.
Hogyha ellenkeznek, csak azzal fenyegesd, hogy ráütsz e harangra és
mindent megadnak; ha ez kezedben lesz, vidd ki a palotából, addig
vigyázz, hogy hangot ne adjon s akkor üss reá háromszor, Isten szent
nevében. Azzal munkádat bevégezted és jer vissza.

A csodabuvár szót fogadott tündér anyjának s vágva egy jó birssuhogót az
erdőről, beveté magát a vízbe a sárga siliomokon túl.

Rögtön körülfogták a vizek szörnyei, négyszegletes fejű tűzszemű alakok,
idomtalan állatok, hosszú gémnyakakkal, csunya tevefőkkel, széles uszó
tenyerekkel, emberhez hasonló arczu óriási gyíkok, tarka szalamandrák,
hosszú fűrészorrú csúfolódó halak, lófejű vízi ördögök, kacskaringós
kigyók, s azok a hemzsegő, ázaléktestű számlálhatlan apróságok, a mik
csipnek, csiklandoznak, vért szípolyoznak, s közöttük a hosszú vízalatti
állatnövények terjengő karjai, mik ezernyi csápjaikkal keresik az uszó
martalékot, hogy azt körülszőnyegezve, megkötözve, meghálózva huzzák alá
tengő gyökereik állati torkába.

A csodabuvár nem ijedt meg mindazoktól, hanem ráütött az éhes százkaru
érzékeny csápjaira vigan, hogy az esze nélkül huzta vissza magát
csigaodujába, s megragadva a legtorkosabb szörnyeteg fülét kezével,
végig verte azt birsfa-suhogójával úgy, hogy bőgött bele s elijeszté
bömbölésével minden atyafiát, bujt, ki hova tudott. Azzal felült a
megjuhászodott szörnyállat nyakára s parancsolá neki, hogy vigye őt
egyenesen vízkirály palotájához.

Aludt a zöld tündér épen mohágyában, midőn a csodabúvár lépteinek hangja
kongott folyosóján. Már erre fölébredt.

– Ki az a vakmerő, ki ide jönni mer? kiáltá felkapva aranyliliomos
botját; de az ifju bátran összecsapott vele, egyet a botjára, mást meg a
hátára; a tündérkirály kiejté kezéből pálczáját s ordított oly hangon,
hogy odafenn a tengerszem mind buggyot vetett bele.

Szörnyek és tündérek mind esdekelve borultak az ifju lábaihoz, hogy ne
bántsa őket, inkább mindent adnak neki, a mit szeme szája kiván: itt
arany, ott ezüst, ott meg drágakövek, válaszszon belőlök.

– Nem kell én nekem sem arany, sem ezüst, viszonzá az ifju, hanem
adjátok ki az én bátyáimat s a többi jó ifjakat, kik a vízbe fultak, s
kiknek lelkeit elzártátok ti gonosz tündérek.

Azok előhozták a zárt palaczkokat, az ifju kioldá azoknak nyilását, s
mindegyik palaczkból nagy fehér buborék szállt fel a vizeken keresztül a
magasba, a szűk palaczk torkán keresztül törtében emberhangot adva.

A tündérek nyájasan ölelték meg az ifjút, s kinálták, hogy egyék, igyék
és mulasson velök, rakja meg magát kincsekkel, úgy térjen anyjához
vissza.

– Nem kell nekem semmi jótok. A miért én idejöttem, Istené az. Adjátok
vissza a kápolna harangját, mely itt van nálatok elrejtve.

A tündérek mind nagy jajkiáltással sikoltottak fel e szóra, s a vén
vízkirály szakálla szemlátomást még egyszer oly hosszúra nőtt, mint volt
azelőtt.

Az ifju megtalálta a harangot, megtisztítá azt iszaptól és hinártól s
kivitte magával a kristálypalotából.

Künn a vizek alatt megüté azt suhogójával. Háromszor nagyot kondult a
szent harang.

Első kondulásra minden robaj nélkül összeomlott a kristálypalota, fényes
oszlopok, aranyozott falak, gyöngygyel rakott boltok mind hitvány
fövénynyé, kavicsokká váltak.

Második kongásra összezsugorodtak a vizek szörnyei, úgy elenyésztek a
vizek fenekén, mintha nem is lettek volna.

A harmadik kondulásnál két karcsu süllő uszkált a palota romjai fölött,
s egy vén zöld varangy gubbaszkodott a kiálló kémény tetején. Ezek
voltak a tündérek. Még most is ilyen alakban élnek.

A mint a tenger felszinére ért az ifju a visszanyert haranggal, íme,
tizenkét fehér hattyut látott a vízszinén uszni, a hány buborékot
kibocsátott a palaczkból; kettő a hattyuk közől odauszott hozzá közel,
szárnyaikkal körülverdesték, orraikkal megcsókdosták, mintha üdvözölni
akarnák, azután felkerekedtek mindannyian, s bűbájosan énekelve a
magasból, elrepültek messze – messze, talán épen be az égbe.

A mint hazatérőben volt az ifjú, szemközt találta apja gulyáját s hogy
elbámult, midőn egy vén, soha nem látott pásztort pillanta meg a tulkok
előtt, a kolomp a pásztor nyakára volt még kötve akkor is. Ez vetette a
harangot a vízbe, melyet most az ifjú vállán hozott, s ime letérdelt
előtte és könyhullatva csókolá azt meg visszaváltása napján.

Midőn az ifjú apja házához betért, egy vén megaggott asszony jött eléje,
atyja karjára támaszkodva, ki őt megölelte és megcsókolta.

Az ifjú bámulva kérdezé, hogy ki ez az asszony?

– Édes anyád, felelt apja, a míg te oda voltál, itt szemem láttára
egyszerre elkezdé elmaradt esztendeit utólérni s olyan idős lett, mint
én vagyok, most ismét egymáshoz illünk, s majd szépen együtt halunk meg.

Ő is megszünt tündér lenni azon varázs széttörésével, a melyet fia
lerontott.

A harangot azután ismét feltették a kápolnába s újra hangzott az imára
hívó csengés a vidékben, utasoknak örömére, bucsújárók malasztjára, s
sok századig leghirhedtebb bucsújáró helye volt e vidék, ez a tó
környéke a székely népnek.

Most, ha vannak még valahol tündérek a víz alatt, ismét elfoglalhatják
bátran a tengerszemeket; nincs harang, sem énekszó többé a Szent-Anna
tava körül, csak a méla, elfogó hallgatás tudatja az andalgóval, hogy e
tér szellemeké volt egykor!



THONUZOBA.

Első István király idejében, kinek fejéről a korona szent dicsfényt
ragyog szét a késő századokra, történtek ezek a nagy dolgok, a miket a
krónikaíró ékes versekben följegyzett.

Pogány, napimádó apák oltárokat építettek csergő folyamok partjára,
susogó ligetek árnyékai alá, ottan ereszték vérét a fehér paripának,
melylyel az ős-istennek adóztak, ott hányták be annak epéjét, máját egy
sötét verembe, a mit letakartak nagy fekete kővel, hogy lakjék vele jól
a sötét Ármány, a veszély-isten, a kit a Csoda verjen meg, valahányszor
a nevét kimondják.

Jött azonban István király, egyik kezében hozta a mennyország kulcsait,
másikban hozta a kardot: tudják meg róla az emberek, hogy a ki akar örök
életet nyerni, az térjen meg az egy igaz Istenhez; a ki nem akarja, az
térjen meg az egy igaz halálba.

Nagy része az egész népnek meghódolt az új hit előtt; de a vadabb,
szilajabb faj visszautasítá a keresztet, leöldösé az új vallás
hirdetőit, fölégeté a templomokat s kardot huzott a király ellen.

Azok között volt három régi jó vitéze a magyarnak: Kupa, Gyula és
Thonuzoba.

Sok csatából haza jött már Thonuzoba, babért hozott eleget onnan, de
sebet még sehonnan sem.

Nem fogta őt sem kard, sem nyíl, mert ő anyjának hetedik gyermeke volt,
a ki holdfogyatkozás éjszakáján született s születése órájában hétszer
vízbe, hétszer tejbe, hétszer vérbe mártatott be és azért nem fog ő
rajta semmi fegyver.

Paripája táltosivadék volt; azoktól a ménektől származó, a mik nagy
veszély idején megszólalnak s együtt éreznek urokkal; valamennyi
áldozatmén az ő ivadéka, őse vagy utóda volt, azok a hófehér paripák egy
csepp folt nélkül bőrükön, égő tűzzel szemeikben.

Felesége Rhabonbánnak unokája, Rhabonbánnak leánya volt, a félvilágon
legszebb Zilah, kinek ősei büszkék voltak a hagyományos
szerecsendiókehelyre, melybe a hét vezér csorgatá drága vérét s mely
náluk maradt meg legtovább.

Mikor csatába ment Thonuzoba, háta mögött ott ült a nyeregben a
tündérszépségü, férfi bátorságu asszony. Mind a kettőt elbirta a délczeg
paripa; még büszkébben ugrott, hogyha a nő is fennült rajta.

S a legdühösebb futásban úgy harczoltak ott ők hárman, mintha egy lélek,
egy szív volnának, Thonuzoba harczbárdjával törte az ellenség fejét,
paizsával födte Zilah szép termetét, a hölgy pedig tollas nyilat, zúgó
kopját röpített az ellenfélre; érczpatával gázolta le azt a táltos, s
fogaival tépte, marta, a ki ellent tudott állni.

Nem is volt ott vesztett csata, a hol Thonuzoba harczolt; ha más
ellenséget keresett volna, talán többet beszélne most róla a hír.

Ámde a jóslatok alól kinek van menekülése? Régen meg volt róla írva, még
a mikor megszületett, hogy őt magát soha le ne győzze senki, s még se
győzzön azon ügy, a melynek ő pártját fogja.

A napimádók táborának el kelle pusztulni a keresztyének harczában; ez
volt az élet, az a halál.

A bakonyi vaderdőkben omlott ki Kupa vezér vére, ott elhullt a napimádók
java, a többi elfutott, elbujt; késő estig verekedett Thonuzoba
egymagában, egy lovával, egy nejével; csak az éjszaka kényszeríté
menekülni a csatatérről.

Erdőn, mocsáron, folyókon átvitte őt paripája, a míg új erdőkhöz értek,
a hol még az ősoltárok füstölögtek, a hol még fútták a kürtöt a hadisten
tiszteletére. Az volt ottan Erdélyország.

Erdélyország kis királya Gyula vezér vala akkor, az meglátva a hős
Thonuzobát, keblére ölelte örömmel, felvitte Fehérvárába s hét nap hét
éjjel folyt az áldomás, mint a tenger, Bonczidától Henczidáig, annak az
örömére, hogy bár elveszett Kupa vezér tábora, de megszabadult belőle
Thonuzoba és neje, a délczeg Zilah és paripája, a Hirhalló!

A nyolczadik nap Ármány fekete napja volt; a ki ezen napot vigalomban
tölti, az annak estéjén rossz hírt fog hallani.

Gyula-Fehérvárban nyolczadnap is vigadtak még, s nyolczadnap este jött a
hír, hogy útban vannak a magyar király seregei, Erdélyt engedelemre
szoktatni, Gyula-Fehérvárát Pirosvárrá tenni.

Sokan elsápadtak, csak Thonuzoba nem. Az ő karja fáradatlan, az ő szíve
átjárhatlan, s hogyha fennül paripáján szép neje oldala mellett,
mindenét magával hordja. Tőle mitsem vehetnek el, mert az a föld, a mit
kardjáva. körülkeríthet maga körül, mindig az ő tulajdona.

Ármány napján jött a rossz hír, Ármány napján csaptak össze a napimádók
a király táborával; a kimenetel gyászosabb volt, mint a jóslat:
elhullottak a rhabonbánok; a gyulák, jósok, táltosok lementek a lemenő
nappal, Gyula maga is elesett, s véres hulláját négyfelé hasíták, úgy
akaszták ki négy város kapujára, gonosz pogánynépek nagy rémülésére.

Szétfutott a vad pogányság, vagy elhullott nehéz sebben; csak egy
Thonuzoba maradt élve a csaták mezején, el nem fogva, le nem verve, meg
nem futamítva.

A micsoda helyen hajnalhasadtakor elkezdett harczolni, mind azon a
helyen napleáldoztakor ott állt véres arczczall Köröskörül egy
kardcsapásnyira egy nagy kerek bástya támadott körüle; azon kerek bástya
nem állott egyébből, hanem jó vitézek megölt hulláiból, a kik nagy hiába
rátámadtak a sérthetlen vitézre, a kiket Thonuzoba maga körül fektetett
le örök álomra.

Már a holttetemek sáncza olyan magas volt körüle, hogy a fején lévő
sastoll sem látszott ki abból s a keresztyén hősök átlátták, hogy hiába
küzdenek itten vassal vas ellen, nyillal szikla ellen.

Elment a híre ez esetnek a királyig s magyar király elküldé első
hirnökét, a ki felszólítsa Thunozobát, hogy adja meg magát életre
halálra, király irgalmára. Külömben várhatja magára szörnyű pusztulását.

Felelt neki Thonuzoba:

– Nem kell nekem királyodtól sem élet, sem halál, sem kegyes irgalma;
Thonuzoba az én nevem, hitvesem neve pedig Zilah és paripámé Hirhalló,
és mi hárman nem félünk senkitől.

Parancsolá akkor a király, hogy a mint Thonuzoba hullák sánczával vala
körülvéve, a nagy hegyi patakot bocsássák reája, abba fojtsák bele.

Sok kéz sokat tett, a patak elhagyta medrét s elözönlé Thonuzoba
menedékét, ott lepve őt nejével és lovával.

Thonuzoba felsóhajtott, midőn a víz nőtt körüle; «hajh, jó karom, ki véd
meg e gyáva halál ellen engem?»

De szólt hozzá a táltos paripa:

– Ne hagyd magad Thonuzoba, ne hagyd magad én jó uram!

És azzal lehajtá fejét a hullámba, mely már szügyéig nőtt fel s mind egy
cseppig felszítta az egész vizet, akármennyi omlott rájuk.

És ismét elküldé a király második hirnökét Thonuzobához és izente neki:

– Térj meg immár Thonuzoba. Király teneked megbocsát, ád sok földet,
vármegyéket, légy zászlós úr, állj jobbfelől a királyi szék oldalán, sok
nép tégedet szolgáljon, kár oly nagy, derék vitézért, minő te vagy. Állj
a király hivei közé.

Csak megcsóválta e szóra fejét a pogány vitéz s fellövé nyílát az égre,
mondván:

– A milyen igaz, hogy ez a nyíl, bármilyen magasra lőjem is fel, soha
nem marad az égben, hanem visszajő a földre, olyan igaz, hogy én sohasem
vallhatom magamat királyod hivének, mert miként e nyilat a föld, úgy
visszahúz engemet azoknak emléke, a kik már a földben vannak. Menj
vissza és mondd ezt neki.

Parancsolá ekkor a király, hogy száraz galyakat nagy kévékbe kötve,
hányjanak le Thonuzoba körül s gyújtsák akkor azt meg rajta, hadd égjen
ott nejével, paripájával.

Hirtelen máglya emelkedék Thonuzoba körül, s a négy oldalon meggyújtott
láng összecsapott feje felett.

A Hirhalló másodszor is szólt nyerítve.

– Thonuzoba, ne hagyd magad.

S hirtelen kilövellé szerte a lángok közé az orrába felszítt vizet s
háromszor eloltá az újra meggyújtott máglya tüzét. Thonuzoba
sérthetetlen maradt.

Harmadszor harmadik hirnök jött a hőshöz a királytól, a ki ékes
nyájassággal szólt hozzá:

– Thonuzoba, derék vitéz; ha nem sajnálod magadat, kiméld deli
feleséged, kiméld délczeg paripádat, ők sokszor megszabadítának téged;
most szabadítsd meg te őket. Ne vidd magaddal a sírba mind a kettőt.

Thonuzoba gondolkozott, megölelé feleségét, a szép Zilaht, megsimogatá
paripája nyakát, a Hirhallóét és köny eredt meg szeméből.

De szólt a nő és nyerített a mén:

– Ne hagyd magad Thonuzoba!

S harmadszor is intett a hős: «jőjjön, a mi jőni akar!»

S ekkor azt parancsolá a király, hogy hordjanak a harczosok paizsaik
ölében földet Thonuzoba körül, s ott nejével és paripájával temessék el
őt föld alá.

Percz mulva hullott a göröngy a körülfogott hős oldalán; a hős hüvelyébe
taszítá kardját, a paripa leereszté fejét, a hölgy leoldá fürteit. Itt
semmi sem segít többé!

A sírhalom egyre telt göröngygyel, már eltemeté a paripát, már lefogta
Thonuzoba kezeit. A hirnök újra megjelent előtte.

– Thonuzoba! térj magadhoz, légy támasza királyodnak, légy hőse
nemzetednek s élj sokáig.

A paripa a föld alól nyerített fel:

«Ne hagyd magad Thonuzoba!»

A hős csak fejével inte tagadólag.

A hölgy reszketve simult hozzá fejét férje fejére hajtva, karjaival
átölelve; a föld egyre emelkedett körülöttük; már csak a fő látszott ki
a sírhalomból, a vitézé és a hölgyé, amaz aczélsisakjával,
sasszárnyával, emez selyemfürteivel, gyöngyös pártájával.

– Thonuzoba! még tied az élet. Nézz körül! milyen szép élni! kiáltá rá a
hirnök.

A két fő, a föld alól kilátszó, egymás szemébe tekintve és egymást
bizatva hajolt össze; ajkaik egy csókba forrtak és halkan susogtak
egymáshoz:

«Haljunk meg együtt egymással!»

A következő pillanatban nem látszott többé sem fő, sem sasszárny, sem
gyöngyös párta, csak egy magas halom, a róna közepén, melyet a gondos
vitézek zöld gyeppel szépen beraktak.

Az a hegyes halom még most is ott áll a síkon s a kik ismerősök a
túlvilágról jövő szókkal, most is hallhatják éjjelenként az alóla
fel-felhangzó kardcsörrenést, ménnyerítést, asszony sóhajt…



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Heliotropium.]

[Footnote 2: Mátyás királyról a hagyomány azt tartja, hogy nagyon
szerette a csukának a máját. Egyszer vadászaton volt Csóron; ebédnél a
tormás csukának hiányzott a mája. Mátyás követelte, hogy adja elő a
szakácsné; az azt felelte, hogy «csóri csuka, nincsen mája». Mátyás
visszaizente neki: «palotai pálcza, nincsen száma» – s rögtön előkerült
a félretett csukamáj.]

[Footnote 3: «Isten védd Lengyelhont.»]

[Footnote 4: «Isten tartsd meg sokáig a czárt.»]

[Footnote 5: Az első jelent száműzöttet, a második szökevényt.]

[Footnote 6: Imaszíj, a mit a kezükre csavarnak.]

[Footnote 7: A volapük nyelv «az, ez, egy» szavakat nem használ.]

[Footnote 8: A volapük nyelv a jelzőt mindig hátul teszi.]

[Footnote 9: Tat = állam; dilekel = igazgató.]



TARTALOM.

  Álmodád  3
  Mátyás király forrása  35
  A kis király beszélő babája  40
  A leaotungi emberkék  45
  Mire kell a fűmag  69
  A mumia és a gólya  71
  A királyleány babái  84
  A guta  89
  Sakkjáték  102
  Rémhalász  103
  Királyné és majom  108
  Legbátrabb emberek  118
  Nevezetes jogi kérdés  125
  Csalavér  126
  Holtak harcza  197
  Tengerszem tündére  238
  Thonuzoba  256

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


8 |rajtuk!» |rajtuk!

17 |Älmodád észrevevé |Álmodád észrevevé

20 |időkben. |időkben.»

30 |eljön az ídeje |eljön az ideje

47 |ha én bűnös |«ha én bűnös

69 |MIRE KELL A FÜMAG |MIRE KELL A FŰMAG

77 |pillanatban! |pillanatban!»

77 |innen. |innen.»

103 |Nézze csak. mondám |Nézze csak, mondám

139 |«L’étandard sanglant de tyranne, contre nous est levé.» |«Contre
nous de la tyrannie, l’étendard sanglant est levé.»

142 |megszabadítsa. a hogy |megszabadítsa, a hogy

143 |kigyúlna. |kigyúlna.»

145 |egészségére.» |egészségére.

146 |vigyázz, |«vigyázz,

146 |fujd, fujd! |fujd, fujd!»

190 |cassában? |cassában?»

191 |megkinálom! |megkinálom!»

206 |tizenötödíkén halt |tizenötödikén halt

208 |ezűstből. az lesz |ezűstből, az lesz

208 |a mít az |a mit az

209 |alirumma beszélt |alirumna beszélt

213 |másíkba menjen |másikba menjen

222 |utána, A fű |utána. A fű

223 |elkezdődött, Előjöttek |elkezdődött. Előjöttek

239 |annál rosszab |annál rosszabb

248 |tizenkétszer tízenkettő |tizenkétszer tizenkettő

257 |mintha egy Iélek |mintha egy lélek]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Mesék és regék" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home