Title: Rejtelmek (2. kötet)
Author: Bródy, Sándor
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Rejtelmek (2. kötet)" ***


(http://dphu.aladar.hu) from page images generously made
available by the Google Books Library Project



REJTELMEK

IRTA

BRÓDY SÁNDOR

II. KÖTET

BUDAPEST

A MAGYAR NYOMDA KIADÁSA

1894

MAGYAR NYOMDA, BUDAPEST, JÓZSEF-KÖRUT 47.



Mari.


– Nem szabad, meglátják.

– Kik, a madarak?

– A madarak.

Csakugyan, egy apró sármány előttük a homokban, egy csoport pipiske
fölöttük az orgonabokron, tolakodó vigsággal nézett rájuk.

Apró szemükkel beszéltek is.

«Nini, milyen különös, hát ezek a szörnyü nagy valakik mit csinálnak?»

Egy kis leány volt, meg egy magas fekete ur. Csókolództak, azt
csinálták. Előszörre cselekedték, hát egy kissé szertartásosan ment a
dolog. És azonfelül a leány most csókolt meg idegen férfit először
életében. Olyan boldog volt, hogy majd leroskadt az izgatottságtól, de
az első roham után már tudta védelmezni magát. Az ut sürü bokrához
támaszkodva, maga elé kinyujtotta keztyüs kezeit:

– Csitt, már itt vannak, valaki hallgatódzik.

Ő hallgatódzott pedig. Aranyos barna szemeit megerőltetve, nézett szét a
szigeten. Beteg nem volt már a tölgyek alatt. Költöző madarak csaptak
zajt utikészülődéseikkel és őszi napfény kutatott a hervadt lombok
között: van-e még valahol élet, vissza kell-e térnie még? Mehetett
aludni bátran, pusztulás volt már mindenfelé. A rózsaligetben rothadtak
a kései rózsák, mielőtt kinyiltak volna. Nehéz, édes illatukat beszivta
a leány és szinte sirhatnékja támadt. Olyan boldog volt, hogy szőke
pillái alól egyszerre kigyöngyözött a sirás. Nem védte magát többé és a
férfi nem támadta ismét. A lány, anélkül, hogy kérdezték volna, mondta:

– Szeretem, régen, nagyon.

Csak kezet fogtak egymással, mert a szigeti lóvonat zörgését hallották
már. A sárga fák között, a kupéban: a leány édes anyjának piros kalapja
és apjának kövér, fehér arcza volt látható.

Visszafordultak, a leány kiáltá az érkezők felé:

– Apa, mama, ugy-e, hogy mi hamarább itt vagyunk!


I.

Estefelé hagyták ott a szigetet és nem mentek haza, hanem egyenesen
Rennerékhez. Gyalui egészen a kapuig kisérte őket és ott nagyon
udvariasan elbucsuzott a leánytól.

– Isten önnel, Mari nagysád!

A nagysádnak egy kissé zokon esett, hogy azt kellett mondani:

– Jó napot, Gyalui ur! A mikor azt szerette volna mondani: Isten veled,
édes! Avagy még ezt sem, hanem egyszerüen, szó nélkül elmenni vele oda,
a hová ő megy. Sétálni, járkálni, beszélgetni folyton, örökké!

Szinte boszusan lépett be asszony-testvére lakásába. De a lakás különös
csendessége egyszerre visszazökkentette mindennapi hangulatába. A szobák
ajtai zárva voltak, a cselédek sehol. Kopogtatniok kellett. Testvérének
férje jött ki, rideg, de mosolygó arczczal:

– Megtörtént, mikor elmentetek, váratlanul.

– Fiu? – kiáltott a mama és egy rántással lelökte magáról felöltőjét és
kalapját.

– Az.

– Ágnes?

– Jól van.

Mindnyájuknak az arcza egyszerre mosolygóssá vált, csak az öreg Bóta
járt rosszkedvüen föl és alá. Négy év alatt már a negyedik gyerek. Némi
szemrehányással nézett leánya férjére.

Az anya rohant, a többiek lábujjhegyen lopózkodtak be a gyermekágyas
szobába. Odaléptek az ágyhoz, de megrettenve hőköltek vissza, a szegény
asszony egy fél nap alatt, a mióta nem látták, szinte fölismerhetlenül
megváltozott, mintha festett márvány lett volna az arcza, olyan
élettelen, annyira melegség nélkül való. Kezeire nézett és nem törődött
semmit a környezettel, sem a családdal. A tudós asszony mindenfélét
hadart a fülébe, hogy el ne aludjon. Az anyja is odaállt mellé és könyes
szemmel rikoltozta:

– Aludni nem szabad, nem szabad elaludni!

– Miért nem? – kérdé halkan a leány.

Nem feleltek neki. Odament hát a kis csudához, az ujszülötthöz, nézte
egy darabig és bár egy kissé iszonyodott tőle, kivette a bölcsőből és
csititotta, a mig bejött a dajka. Nagyon különösen érezte magát, félt.
És nagyon örvendett, a mikor kiküldték, hogy a harmadik szobában zajongó
gyermekeknek adjon vacsorát. Itt maradt ezentul, megmosdatta, lefektette
a kicsinyeket, aztán minden elcsendesülvén, az asztalhoz ült, olvasni
kezdett. De nem tudott, az utczán vágtató bérkocsik minduntalan
megrezegtették a fővárosi ház vékony falait és ez idegessé tette.
Azonfelül sógora is bejött, megnézni, hogy alszanak-e a gyermekek. Hozzá
is szólt egy-egy szót és megsimogatta a hamvas barna haját, mely oly
nagy volt, hogy ilyenkor már le kellett eresztenie, különben a feje
fájdult meg. Testvére férjének e gyöngédsége most boszantotta, ráütött a
kezére mérgesen.

– Hagyjon békén, magának most még tréfálni van kedve!

– Nincs! – mondá a férfi és hangja reszketett, szemei tele voltak
könynyel.

– Ágnes rosszul van?

– A jó Isten tudja.

A jó Isten! A leány torkát iszonyu fájdalom fogta össze. Balsejtelmei
támadtak: mintha a betegágyas szobájában minden elcsöndesült volna.

Az ijesztő csendet hirtelen kitörő lárma váltotta fel.

A lármából kivált édes anyja hangja: «Csak aludni ne hagyjátok, csak
aludni nem!» A tudós asszony is orditott, az ujszülött különös, nem is
emberi hangon sirt folyton. Majd felhallatszott a Renner kemény, szinte
parancsoló hangja, a mint szólongatta feleségét:

– Ágnes, Ágnes!

Iszonyu volt ezt hallgatni; mindenki beszélt, de a kihez beszéltek, néma
volt. Ha sirt, ha legalább nyöszörgött volna!

Nem tudott többé uralkodni magán és daczára, hogy már idegen orvosok is
voltak a szobában, besettenkedett a betegágyas szobába és odaállott azok
közé, kik testvére szemeiről erőszakkal kergették a tolakodó, a halálos
álmot. De hiába kiabáltak, sirtak, hiába rázták kiaszott karjait és
mindhiába interveniáltak az orvosok: az asszony aludni akart. Semmi
mást, csak aludni minden áron. Kis szőke feje egészen elveszett a fehér
párnában, szemhéjai minduntalan becsukódtak és ha a nagy lármára
felrebbentek ujra: olyan különös idegenkedéssel nézett a körülte
állókra, mintha valami más világból jönne és nem értené azokat a
jelenségeket, melyek körülötte rikitnak, mozognak, orditnak.

– A szivmüködést kell erősiteni! – mondá ki elvképpen az egyik
doktor-professzor. Hozzá is fogtak az elv alkalmazásához, de minden
siker nélkül. Egy másik doktor más és igen okos elvet mondott ki, de
alkalmazni nem lehetett. Egyáltalán nem lehetett mitsem tenni az asszony
akarata ellen, olyan erős volt az.

Elmentek hát az orvosok kevésbbé ünnepélyesen, mint a hogy jöttek. A
férj kikisérte őket az előszobába és ott neki, mint kollegának, latin
műszavakkal megmagyarázták, hogy itt egy fölöttébb érdekes és specziális
kóreset előtt állanak, a melyről mindannyian irni is fognak a budapesti
és bécsi orvosi szaklapokban. A professzor – a ki mint nőgyógyász a
legudvariasabb ember volt a fővárosban – megjegyezte még, hogy «ő
nagyságára nézve a mostani tünetek alighanem végzetes irányuak!»

A férfi arczáról eltünt a mosoly, a mint ujra belépett a betegszobába.
Igy nem látták még soha őt, fehér fogait mindig mutogatta: jó és rossz
helyzetben, a mikor halálosan dühösködött és a mikor örült.

Egy állandó mosolygás volt az arczára nőve és ez most hirtelen lehullt,
mint egy lárva. Mindnyájan megrettentek és a félelem ez érzése
elfojtotta minden hangjukat, elfojtotta még lélekzetüket is. Csakugyan
halálos csend borult a nagy fővárosi házra és benne a pompeji vörös
szinnel kárpitozott hálószobára. Pihentek a kocsik is, a falak rezgése
is szünetelt.

Az asszony felhasználta a relativ csend e pillanatát és átszállott az
abszolut csöndbe.

*

A temetés után mindnyájan ide jöttek vissza. Leültek a nagy szalonban, a
hol az anya és apa szinte eszméletlen állapotban sirtak. Marinak volt
annyi ereje, hogy kimenjen a gyerekek közé, a kik nagyon kicsinyek
voltak még és a szakácsnét majd lehuzták az ennivalóért. Szerette volna
őket megverni, mert anyjuk halálán nem sirtak. És szivét halálos kín
szorongatta, mert legigazabb és legmélyebb gyászának közepette:
minduntalan megérinté egy szelid édes kép: a sziget sárga utja, a
madarak, a férfi… Maga az érzés, melylyel akkor tele volt, csaknem
egészen elszállott belőle. Mégis tele volt maga ellen váddal, hogy most
emlékezik rá és nem tud nem emlékezni, hiába akarja feledni minden áron.
Megborzadt magától és szinte gyülölettel gondolt a férfira, gyülölte
magát is, a boldogságot is, a mit akkor érzett, a mikor Ágnes nyomorult
kinok közt vajudott ágyán. És a mig igy sanyargatta magát, ilyen
őrületes eszméi támadtak: vajjon nem azért kellett-e testvérének
meghalnia, mert ő boldog volt ezekben a napokban?!

Csukló sirás fogta el és igy állott a gyermekek között, a kik
körülrajongták. Nem hallotta, mit gagyognak azok és nem vette észre, a
mint sógora bejött és beszélt hozzá. Egészen átadta magat a fájdalomnak
és ez megkönnyebbitette.

Este felé már tudott a gyerekekkel bánni. Az egyiket altatta, a másikat
étette. A következő napokon mindjobban kevesbedtek a könyei és egész
rajongásával a kis árvák gondozására adta magát. Folyton közöttük volt,
velük egy szobában hált és leste azt, aki csak egy cseppet is kemény
legyen hozzájuk. Jaj lett volna annak!

Minden előleges megbeszélés, minden kérés nélkül átköltözött ide és nem
törődött többé semmivel, csak a gyerekekkel. És dühös volt, valahányszor
a férj ezért hálálkodott.

Egyszerre azonban megrettent, hallotta, a mint ágyazás közben a
szakácsné beszélt a szolgálóval:

– Hát elveszi az ur?

– Hogyne. Ennyi gyerekkel csak nem maradhat igy.

– De a felesége testvérét! A pap se engedi.

– Nálunk szabad. Még jobb is, legalább ez nem lesz mostoha hozzájuk.

Hogy elhalt testvére helyét foglalja el: iszonyodott ettől a
gondolattól. Aztán bár nem akart többé ahhoz sem férjhez menni, a kit
szeretett – hitszegésnek tartotta, hogy akárki máshoz férjhez menjen
valaha. Lány akart maradni örökké és egyszersmind testvére gyermekeinek
anyja. De az lehet-e igy, a mikor már cselédek is ily iszonyuakat
beszélnek!? Futni szeretett volna innen és elrejtőzni valahol, de
rajongása lekötve tartotta itt.

Megdermedve várta be az eseményeket és a mig lelke egyrészében ujra
kinyitott a szerelem dércsipte virága: valójának másik fele csupa
sötétség, csupa félelem, csupa fázás. És a gyász második hónapjában a
szó szoros értelmében kilelte a hideg, a mikor apja igy szólt hozzá:

– Mari, a gyerekeket nem lehet hagyni igy… Renner derék, becsületes, jó
ember, meg fog becsülni téged!

Anyja sirt és csókolta kezeit, de nem szólt egy szót sem. Ő, mintha meg
lett volna halva, a mig apja tovább beszélt:

– Te jó lány vagy Mari és jó testvér, hozzá kell menned!

Tehetetlenül, csüggedten leeresztette a karjait, engedelmesen lehajtotta
a fejét – és: végre is hozzáment.

Fél év multán reggel visszaküldte a Gyalui István leveleit, délután
esküdött.

Még az estve Bécsbe utaztak, egy szalonkupéban egyedül. Szemben ültek az
ablaknál és alig szóltak egymáshoz. A mig a férj megfogván az uj asszony
kezét, szólott:

– Nézzen reám, Mari!

Az asszonyka hidegen rátekintett, de egyszerre csaknem elsikoltotta
magát. A Renner György mosolygós lárvája ismét nem volt ott arczán.
Zöld, komor, elszánt volt, és ebből az arczból kelt ki ez a hang.

– Boldog vagyok! – mondá. – Sohasem hittem, hogy ily boldog leszek!

Iszonyodva nézett rá az asszony, eddig szédült volt, örökké kábult, mint
egy álomkóros, most belátta helyzetének egész szörnyüséges
perspektiváját. És egyszerre átvillant lelkén a vágyakozás: kiugrani az
ablakon, a robogó gyorsvonat hadd marczangolja szét fiatal testét… Majd
meg segitségért akart kiáltani ahhoz, a kit könnyelmüen, botorul, szive
ellenére otthagyott. De ajkainak nem volt hangja, hogy kiálthasson,
karjainak nem volt ereje, hogy megragadhassa az ablak zárját. Ott feküdt
akaratlanul, tehetetlenül, mint egy cserép virág, kiszolgáltatva annak,
a ki le akarja tépni kénye és kedve szerint.

– Rosszul van? – kérdé a férj.

Magához tért és nemet intett fejével. Majd meg minden összefüggés
nélkül, halkan szólt:

– Szegény Ágnes!

A férj hirtelen lehorgasztotta a fejét, Mari folytatá:

– Én édes szép testvérem!

Mindaketten, arczukon a rémület kifejezésével huzódtak vissza helyeikre.
A nász ez éjszakáján az élő asszony maguk közé fölidézte a halott
asszony alakját, a testvér a testvért. Reszketve nézték a fantómot, mely
rejtelmes, fagyasztó, fekete sugarakat lövelt ki magából. Csakhogy mig
az asszony félelme daczára rajongással ölelte körül testvére alakját, a
férfi mintha menekülni akart volna előle, behunyta szemeit. Szólni
akart, talán rárivallni a halottra: «Vissza!» Félénken, megalázkodva
nyult a Mari keze után és szárazon mondá:

– Ő elmult, nincs többé! Majd hirtelen megbánva ezeket a rideg szavakat,
hozzátette:

– És nem akarhatja, hogy boldogtalanok legyünk.

Nagyon megörült ennek a mondásának és minduntalan visszatért rá, látván,
hogy az uj asszony valamelyest megnyugodott mégis. Ettől fogva minden
ékesszólásával, minden erejével azon volt, hogy meg ne zavarja annak bús
nyugalmát és biztató, édesgető szóval csititotta. A gyerekről beszélt
neki, kezét szoritotta, haját simogatta csendesen. Arczára lassanként
visszatért a stereotip mosolygás, most kenetteljes, szinte apai
kifejezést váltván. Csak egyszer hagyta el a reáparancsolt nyugalom,
valamely hirtelen fellobogott vad tüz elárasztotta egészen és arczából
kikelve, rekedten hörgé:

– Szeretlek!

De az asszonyka néma maradt e vallomásra, az izgalomtól, a fáradtságtól
elgyötörve s összegubbaszkodva elaludt az ülésen és nem is ébredt föl
egészen Bécsig. És amikor kiszállott a főváros e zúgó, ismeretlen
ember-oczeánjába: bár szemei kinyiltak, csak folytatta kinos álmát.
Járt, kelt, beszélt, evett; szóval élt, de alig tudott róla. Megadta
magát a sorsnak, felesége lett egy álombéli alaknak, a mig egy másik
álombéli lény tükröződött a lelkében, halványan, szerelmesen.


II.

Renner György megfeszitette minden szellemi erejét, hogy az asszonyka
figyelmét elvonja meghalt testvére emlékéről. Ujra akarta butoroztatni a
lakást, de Mari nem engedte:

– Az övéi voltak és maga ki akarja dobatni!

Azt akarta, hogy minden ugy maradjon, a mint nála volt, a megboldogult
izlése szerint öltöztette a gyermekeket, olyan tárgyakat vásárolt, a
melyekről tudta, hogy Ágnes szerette azokat. És igy lassankint egy
titkos és folytonos harcz keletkezett a férj és feleség között: az első
fel akarta égetni minden emlékét, a második meg konzerválni akarta
alakját minden áron. A szegény Ágnes arczképével volt tele az egész
lakás, annak ruháit viselte és igy beszélt a legnagyobb gyerekhez.

– Te Lilike, jól megérts: nem én vagyok a te mamád, az meghalt, sirj
érte, mindig sirj. Én csak a mamád testvérje vagyok és idejöttem, hogy
téged ne bántsanak…

Renner nem hallgathatta tovább, durván rárivallt:

– Ne kinozza a gyereket! Meghalt és azzal vége, föl nem támaszthatja
többé semmi.

Az asszony szeme szikrát szórt a dühtől és ajka fehér lett, mint a fal,
halálos gyülölséggel vágta férje szemébe:

– Azt beszélem, a mit akarok!

Azt is beszélte, nem lehetett vele birni, nem lehetett leigázni.
Például, sohse mulasztotta el megjegyezni, mielőtt lefeküdt volna:

– És egy félesztendő előtt még ő feküdt itten.

Sem rimánkodással, sem veszekedéssel nem lehetett rábirni, hogy más
hálóhelyet válaszszon.

– Itt róla álmodom! – mondá.

Csaknem minden éjjel álmodott róla és a férjnek mindennap meg kellett
hallgatnia, hogy mit.

– Most jót álmodtam. Jól érzi magát. Beszéltem vele, azt mondta,
vigyázzunk a gyermekekre. Lillát a fürdetésnél meg ne fázassuk. Mintha
kis lányok lettünk volna mindaketten, a mikor még az iskolába együtt
jártunk táskával…

Néha napokon át egyformát álmodott. Nagyobbára jót, rémeset csak
egyszer.

A férj egyáltalán nem akarta meghallgatni ezt az álmot, de Mari nem
hagyta békén, nem szabadulhatott.

Leült hát vele szemben és föltette mosolygós lárváját.

Mari suttogva kezdte beszélni álmait:

– Ültünk a kis szobában mind a ketten és horgoltunk. Vigan beszélgettünk
egy darabig, a mig ő egyszerre fölpattant és rám kiáltott: menj innen,
ez az én helyem! Kiüldözött a szobából, ki az utczára, kalap nélkül,
papucsban, ő meg mezitláb volt, fölbomlott hajjal és kiabálta utánam:
«fogják meg azt a… fogják meg az uramat, el akarnak választani a
gyermekeimtől, három vég fekete ternóval, négy szál deszkával…» Kiabált,
folyton kiabált, el-elbukott a hosszu hajában, majd fölkelt és ujra
véresen futott tovább. A mig egy fehér szakállu rendőr megkönyörült
rajta és igy szólt hozzá: Hát mi a bajod lányom, hadd hallom –

– Aztán! – vágott közbe a férj.

– Megmondta, hogy mi a baja, de nem értettem. Egyáltalán nem értettem
mit sem, a házak elkezdtek dülöngözni, üvölteni. Iszonyu volt…

– Mit kéne tenni? – ismétlé halkan a férj. Majd meg egyszerre a düh
vörössége futotta át szép, fehér, sima arczát. Valósággal ráorditott az
asszonyra, a ki fázékonyan, halványan állott előtte.

– Azt kell tenni, hogy ezt nem türöm tovább, nem fogom türni. Ez az
őrültséghez vezet!

– Az őrültséghez?

– Ahhoz. Belekergeti magát is, engem is. És miért, van-e rá ok? És a mi
több, aljas gyanusitásoknak tesz ki engem!

– Gyanusitásoknak! Miért?

– Mert az emberek gyanakodók és gazok.

– Mit gyanithatnak?

– Mit tudom én? A mi nekik tetszik.

Az asszony álmélkodva nézett férjére, a kit ez a beszélgetés, ez a pár
percz összetört. Meg is sajnálta egy kissé és szólt:

– Jól van, nem teszem többé, hallgatott.

Ezentul csakugyan heteken át türtőztette magát. Valami látszólagos
nyugalom tért a házba, Renner György sem dühösködött többé, de sokkal
zárkózottabb lett. Nem kinozta többé feleségét mindenféle
figyelmességgel, szenvedélyes udvarlási módját is abbanhagyta.
Kevesebbet volt otthon, állitólag azért, mert az egészségtelen tavaszon
betegei rendkivül fölszaporodtak. És gyakran féléjjeleken át kimaradt,
operácziókat kellett végezni – mondá.

– Hát nem reggel operálnak maguk? – kérdé Mari.

– Nem! – felelt röviden a férj. Az asszony belenyugodott e rövid
válaszba és egyáltalán nem busult azon, hogy egész napokon át magára
maradt. Beült a könyvtárszobába és orvosi könyveket olvasott, nagyobbára
az asszonyi-nem betegségeire vonatkozókat. A technikus terminusokkal
persze sok baja volt és mert az alapfogalmakkal sem lehetett tisztában:
fantasztikum volt előtte a legegyszerübb baj. E könyveknél még jobban
szerette a friss orvosi ujságokat; szivesebben olvasta ezek tudós
közleményeit, mint a bellétrisztikus dolgozatokat. Számon tartotta,
várta, mikor érkeznek és bár férje egyszer megtiltotta neki, felbontotta
mindegyiket és hamarabb elolvasta, mint az. Természetesen, e lapokban is
a nőgyógyászati munkákat kereste első sorban.

Junius első vasárnapján, valamelyik orvosi hetilapban egy hosszu és
érdekes ilyen közleményre talált. Gépiesen elolvasta a czikket, de nem
értette meg. Pedig nagyon szerette volna ha megérti, mert épp annak a
népszerü professzornak a neve volt aláirva, a ki a szegény Ágnest
«gyógyitotta» utolsó napján.

Elolvasta még egyszer a czikket és megdöbbenve látta, hogy a leirt
«érdekes» eset nem lehet másé, csak boldogult testvéreé. Ugyan a név,
sőt a kezdőbetü is tökéletesen el volt hagyva, de a beteg alakja, az
időpont, a városrész, a jelenvolt orvosok nevei: tökéletesen egyeztek.
Félreismerhetlenül az volt, nem nem lehetett más, ez bizonyosság.

Ujra elolvasta a dolgozatot és csak e harmadszori olvasás alkalmával
látta meg annak e pár, dült betüvel nyomtatott sorát:

_«egy kollegám narkotikus szerrel való különös ismeretlen módu mérgezés
esetét sem látta kizártnak, de e tünetek annyira összeesnek a
szivmüködés elgyengülésének tüneteivel, hogy vélelmét ő maga sem
tartotta megállhatónak és rátért az én álláspontomra, mely…»_

Mari megállapodott ezeknél a mondatoknál. Elolvasta azokat ujra, meg
ujra. Végre nem értett belőlük mit sem. Feje mintha egészen üres lett
volna, csak egy szó keringett, izzott benne:

«Mérgezés!»

Bizonyosnak tartotta, a mit «az egy kolléga» vélelmezett, de visszavont.
Mérgezés történt. Testvérét megölték. Megérezte, megálmodta ő ezt.

«Mérgezés!» forrott, kerengett, tüzelt agyában a szó.

Megölték! De ki?

Maga a tény, hogy testvérét megölték, legelsőbb is ez foglalkoztatta.
Nem okoskodott azon, hogy csakugyan igy volt-e, hitt benne
törhetetlenül.

– Megölték, megölték! – kiáltott föl lelkében hangtalanul, a mig
testének minden atomját át-, meg átjárta a legfagyasztóbb borzalom.

Szeretett volna kirohanni az utczára és orditani mindenfelé: «megölték!»
Meglepte egy ösztön, hogy odamenjen a halott sirjához, kivájja
koporsójából és hogy behozza onnan, rátegye ágyára és kiáltsa:
«megöltek!» Sirás, kiáltás, kaczagás lepte meg egyszerre, de sem kérni,
sem kiáltani, sem nevetni nem tudott, hangtalanul lezuhant székéről.

A következő pillanatban már ura volt magának, felugrott és vivódásának
iránya minden látható átmenet nélkül a gyilkos felé vette utját.

– Ki tette? – kérdé magától hangosan.

De nem tudott erről gondolkozni és ismét minden átmenet nélkül arra az
időre gondolt, a mikor Ágnes még élt és ő csaknem az egész napot nála
töltötte.

E három-négy év előtti napok legkisebb eseményeire emlékezett most
vissza. Olyan apróságokra, melyekre közönségesen máról-holnapra nem
emlékszünk. A miknek akkor semmi fontosságot nem tulajdonitott. Ez
apróságok kivétel nélkül akkor is sógora – mostani férje – viseletére
vonatkoztak. Mint csókolta meg bucsuzkodás örve alatt, mint lágyult meg
hangja egyszerre, a mikor egyedül maradtak. A mikor zongorázott, leült
melléje, simogatta a haját, reá hajolt, ugy hogy leheletének forrósága
alterálta a játékban is. Az utczán minduntalan találkozott vele és
mindent megvett neki, a mit csak akart. Reá kapott egészen,
zsarnokoskodott felette és az nemcsak türte, hanem szerette is.
Tizennégy éves volt akkor, kergette végig a szobákon, hogy egy kártyán
nyert csókot megadjon neki. Ő nem engedte, menekült, mig végre Renner
elfogta. Erre ő pofon ütötte. Ágnes megszidta ezért, de Renner nem
haragudott, szemei szikráztak, arcza kipirult:

– Még egyszer! – mondá.

Rennernek mulatságot okozott ez a rokoni évődés, őt sem alterálta, csak
a mikor látta, hogy testvérére különösen hat. A férfi is tartózkodóbb
lett, igen szigoruan birálta meg apró neveletlenkedéseit, szekirozta,
boszantotta, mindig azzal, hogy mennyire szeretne már férjhez menni.

– Megállj, szerzek én neked egy derék férjet! – igy szólt hozzá egyszer
és nemsokára csakugyan be is mutatott neki egy érdekes, sárgaképü
orvost, a ki szerette volna is elvenni, ő se nagyon idegenkedett volna,
de szerencsére édes anyja nem adta hozzá. Egy pár hónap mulva a
bemutatás után, ágynak esett és meghalt.

Ez eset után nem kinozta többé a férjhezmenéssel, ellenkezőleg apósának,
anyósának egyre azt mondta, hogy: «Mari még várhat, jobb, ha vár!»
Valósággal elüzte körüle udvarlóit, az egyikkel gorombáskodott, a
másikat diszgusztálni igyekezett, a harmadikat leleplezte az após előtt.

Mért emlékezett most vissza mindezekre? maga is ezt kérdezte magától.
Megborzadt, mert valami szivet tépő gyanu támadt föl benne. Egy undoritó
gondolat, melytől elszédült, mint a madár a kénköves barlang fölött.

– Nem, erre nem gondolok, nem szabad gondolnom, különben megőrülök! –
mondá hangosan. Aztán megrémülve a saját hangjától, körülnézett a
szobában.

– Ki van itt? – kiáltá.

Senki se felelt, nem volt itt ki sem. A gyermekek játszottak a negyedik
szobában.

A gyermekek! Ha ereje van, kirohan hozzájok és elkiáltja magát:

– Megölték az anyátokat!

Szerencsére nem tudott mozdulni helyéről, perczekig tartott az is, a mig
óriási erőfeszitéssel az ajtóig vánszorgott és a kulcsot a zárra
forditotta.

Egyedül akart maradni emberfeletti fájdalmával, melyet csak azért tudott
elviselni, mert öntudata gyakran perczekig szünetelt. A mikor ujra, meg
ujra felocsudott: legelsőbb is a tényt mondta el magának. És látta azt
minden oldaláról, a legigazabb, majd a legfantasztikusabb világitásban.
Látta a gyilkost is, a legkülönfélébb alakban. Különféle fejek villogtak
fel agyában, jöttek, tüntek, de sorukat minduntalan egy mosolygó, fehér
arcz zárta be – a Renner Györgyé.

– Ő volt, senki más! – suttogta.

– De miért? – kérdé hangosan.

Mindenféle zavaros válaszokat adott magának. Nem tudott ezekből
kibonyolódni, nyögve simitotta meg homlokát:

– Csitt! – mondá. – A gyermekek meghallhatnak valamit.

Kezdett józanodni és a mig kikelt lelkében a boszu halálos érzése:
nőttön-nőtt józansága is.

Megállapitotta magában, hogy egyelőre mindenről hallgat. Nem szól
senkinek semmit. De nem hal-e meg a titok sulya alatt, magával vivén azt
sirjába? Szüleinek szól. Borzasztó gondolat. Fölkeresi Gyalui Istvánt és
annak mond el mindent! Ez az idea tetszett neki, de azért csakhamar
lemondott róla.

Egyedül viseli titkát és addig nem nyugszik, mig minden nem világos
előtte.

De addig?

– Szinlelni fogok, erős leszek! – mondá magának.

És aztán, ha minden világos lesz?

A bájos, teli, szelid arcz eltorzult, megnyult. Egy torz mosolygás, mint
valami árnyék vonult át rajta.

Nem volt többé gyámoltalan, az orvosi lap czikkét óvatosan kitépte és
elrejtette zsebébe. Aztán kinyitotta az ajtót. Este kilencz óra volt,
várta a férjét.

Az ura csak éjfélkor jött meg. Lábujjhegyen ment át szobáján,
bizonytalan lépésekkel, hevesen szivarozva. Az asszony nyitott szemmel,
visszafojtott lélekzettel, ágyában felülve virrasztott még és a félelem
lázától most már forró bágyadtság vett rajta erőt. Az egész estét azzal
töltötte, hogy megállapodott egy elhatározásban; abban, hogy beszélni
fog urával. Mit, hogyan? arról nem gondolkozott még, de hogy megszólitja
szokása ellenére mindjárt az éjjel: az még az utolsó pillanatban is
szilárd szándéka volt.

Kiszáradt torokkal, kimeredt szemmel bámult most a sötétségben tovamozgó
égő pontra: a szivarozó emberfejre. A kis tüzkör mind kisebb lett,
Renner a nagy szoba másik végébe ment, eltévesztette szobája ajtaját.
Káromkodott, csendes borizü hangon:

– … So’sincs itt gyufa!

– Csengessen a cselédnek! – szólalt meg gépiesen Mari.

– Fel vagy még? – kérdé a férj leglágyabb és legszelidebb hangján.
Egészen el volt érzékenyülve, szidta magát, hogy igy megzavarja felesége
éjjeli nyugodalmát…

– De dolgom volt, fontos dolgaim!

Valahonnan előkotorászott egy gyufát, gyertyát gyujtott, aztán felesége
szobájában leült a divánra. Nem szólt egy szót sem, hanem szivarja
mellől időnkint csendesen nevetett. Igen jól érezte magát, azonfelül
meglátszott rajta, hogy roppant meg van elégedve magával.

– Egészen jó napom volt ma! – mondá a hosszu csend után kenetteljesen. –
Jó napom lebonyolitottam az éjjel egy függő dolgomat.

Az asszony nem kérdezte: mit? De György mintha hallotta volna e kérdést,
megfelelt rá:

– Nem anyagi dolog, csak egy kis, egy igen kicsiny, de sulyos
félreértést oszlattam el. Az ember – fájdalom – az ilyesmit egy jó
konyháju hotelben végzi el a legjobban. Persze, jó borok is voltak!
Meglátszik a szememen? Mit? De mondjad igazán.

– Nem! – mondá az asszony.

– Hiszem, hogy nem. Birom a bort. Csodálatosan birom a cognacot is. Nem
ismerek embert, a ki ugy birná, mint én. Tizenegykor azok már mind oda
voltak. A kis doktor operarészleteket fütyült. (Külön szobában voltunk.)
Rigolettóból és Hunyadi Lászlóból. Csodálatos szépen, azt meg kell adni.
Hanem hirtelen garázda lett, aztán…

Az operákat fütyülő doktor nevének emlitésére az asszony minden erejét
összeszedte és figyelni kezdett. Annyi energiája volt, hogy még kérdezni
is tudott:

– Összevesztek?

– Össze. És hogy min, hogy min! Képzelje el. Ivás közben egyszerre csak
félrehuzott és egy impertinencziát sugott a fülembe.

– Mit?

– Nem lehet megmondani, olyan ocsmányság. Talán legjobb lett volna, ha
leütöm, nyomban!

Jó kedve egyszerre elhagyta, dühös lett, csaknem kiabált. Az asszony
csititotta:

– Csendesen, fölébrednek a gyerekek!

Renner közelebb ment felesége ágyához és visszafojtott hangon, de még
elementárisabb dühvel beszélt:

– Olyat mondott, a miért több esztendőre bezárathatom. Tulajdonképpen
nem is tudom, miért nem teszem meg, ostobaság, hogy meg nem teszem!

Ujra kiabálni kezdett és nem lehetett mérsékelni többé. A sok ital is
kitört rajta a nagy hőségben, arcza fölött is, beszéde fölött is
elvesztette uralmát. De hogy mit sugott neki a fütyülő doktor, azt
mindig kikerülte, pedig a hogy kerülte, ugy szerette volna el is
mondani. Többször belekezdett a mondókába, meg-meg abbanhagyta. Ajka,
talán akarata ellenére, végre kimondotta mégis, legalább extraktumát a
sértésnek. De olyan lassan szólott, hogy felesége nem értette meg.

– Nem értettem, hangosabban; jöjjön ide!

Renner György odatámolygott az ágyhoz és felesége feje fölé hajolva,
suttogá:

– Azzal gyanusitott, hogy Ágnest én öltem meg! – A nagy csöndben szinte
hangos beszédnek hallatszott ez az elfojtott suttogás. És mintha
viszhangzott volna is a vékony falak között:

– … én öltem meg!

Az asszony visszahanyatlott az ágyra, a férfi pedig előbb körülnézve a
szobában, folytatá akaratlan beszédét:

– Hogy megmérgeztem! Hogy én mérgeztem meg. Én, a ki imádtam!

Könyekre fakadt; csuklott, sirt. A részegség kitört rajta egészen,
elbeszélt, összebeszélt mindent.

– Ki imádta a megboldogultat? Én! Ki ölte meg? Én! Hogy illik ez össze,
micsoda konzekvenczia ez? Itélj fölötte te, kivánom, hogy te itélj: nem
a legőrültebb gazság-e az ilyen gyanusitás? De ha legalább világosan
kimondta volna, a mit gondolt! De a félszájával fütyült, a félszájával
meg a fülembe susogott ez a komédiás, ez a haspók ember…

Utánozta, hogy hajolt az a füléhez, hogy csücsöritette a száját kétfelé
is. Utánozta hangját, ismételte annak szavait:

– Kollega – mondta – aztán fütyült: füfufüe! Tudja-e mit, kollega ur, a
ki meghalt, az meghalt. Becses első felesége az életnek megadta azt, a
mi az életé. De becsületszavamra mondom – megint fütyült – füfufüü!
hogyha ön nem kollegám, a professzor ellenére kitartok a véleményem
mellett. Én láttam kedves első feleségét az utolsó órában és
fogtechnikus legyek, ha természetes halállal mult ki… füfűefü!

A szinészi előadás közben könyei fölszáradtak, hirtelen vigság lepte
meg, szinte hetyke lett. Czilinderét hátra csapta fején, erősen
gesztikulált:

– Hanem ezzel az emberrel végeztem. Ne kérdezd, hogyan? Alaposan. Nem
fog többé fütyülni a fülembe azt mondhatom.

– Mit tett vele? – kérdé alig hallhatólag az asszony.

– Az az én titkom! – felelt a férj.

– Bántotta?

– Oh nem, ez nem szokásom. Egészen jó barátságban váltunk el és ha
találkozunk még, mi leszünk a legharmonikusabb szeretettel összekötve.

– Nem hivta ki párbajra?

– Miért?

– Maguk igy szokták.

– Bolondság, hisz épp ugy megölhet ő engem, mint én őt! Mit érek vele?
Ha ő meghal, ha én meghalok!

– Hát olyan nagy dolog az?

Renner bámulva nézett az asszonyra, aki ugy beszélt, mintha álmában
szólana. Megütődött a hangon és ez a szó, hogy «halál», olyan józanitó
hatással volt rá, mintha a fejét hideg vizbe dugta volna.

– A halál – évődött – a halál igen is nagy dolog. Én orvos vagyok és
különösen tudom, hogy milyen nagy. Csodálatos, hogy az emberek nem
őrülnek meg, ha halálukkal foglalkoznak. De alig van valaki, a ki hiszi,
hogy ő is meghal. Én például nem akarok, nem és nem!…

A mámor lassankint elszállott a fejéből és most mégis kiveresedett
egészen. Erősen gesztikulált a kezeivel:

– Nem akarok és nem!

– Hátha muszáj?

A férj csodálkozással és rémülettel nézett feleségére. Talán ezzel a
kérdésével inzultálni akarta volna.

Majd megfogta a kezét, képébe mosolygott és keményen kérdé:

– Talán szeretnéd?

Az asszony elfordult, nem felelt. Renner nem hagyta abba a kérdést,
leült az ágy szélére és mig felesége jéghideg kezével játszott, kérdé:

– Olvastál az ujságban azokról az asszonyokról?

– Kikről?

– A kik megmérgezték a férjeiket. Mi a véleményed az esetről?

– Semmi.

– Én az asszonyok pártján vagyok, ha nem szerették az urukat többé, jól
tették… Mert ez a kérdés: szeretem vagy nem szeretem? Ha nem szereti:
eltávolitani joga van. Ha nem lehet másképp, akár a legbrutálisabb
eszközzel…!

Az orvos nyugodtsága most már teljesen visszatért, csak imitálta a
mámoros embert. Szemtelen szárazsággal beszélt, erősen meghangsulyozott
minden szót és ezenközben ugy összeszoritotta a felesége kezét, a hogy
csak tudta. Majd meg nagy alázatosan az ajkához, homlokához nyomta
lágyan, hizelegve. Simogatta, megcsókolta minden ujját külön-külön. Az
asszony hagyott magával tenni mindent, mintha karjai, kezei nem az övéi
volnának többé. Lelke szinte különvált testétől, avagy e rettenetes
hajnalban ő maga oszlott két részre; egy álmos, hideg asszonyra és egy
másik hatalmas lényre, a ki gyászának, borzalmának és boszuvágyának
kinjai alatt nyög, sikong. De sokáig nem tudta volna már kiállani e
rettenetes kettéosztódást. Ugy érezte, hogy megful, elájul, ha még
tovább tart e beszélgetés. Szerencsére az ablakok függönye mindjobban
fehéredett, a gyerekszobában pedig a legkisebbik leány hangos sirással
köszöntötte a hajnalt.

Renner ásitva nézte meg óráját.

– Hajhó, későn van! Aludni is kell… Homlokon csókolta feleségét és
elment aludni.

Egy félóra mulva Mari felugrott és egy kissé félrehuzva az ajtó
függönyét, belesett férje szobájába.

Renner György le se feküdt még. Állott a szoba közepén, zsebébe
mélyesztett kézzel, erősen szivarozva.

Az asszony meglapult az üveges ajtó mellett. Nem lélekzett, nem látott,
nem élt többé. Egész mivolta a boszuvágy ösztönévé alakult át. Egy
tigris párája szállt át szép, gyengéd testébe. Arany-barna, lágy-fényü
madonna-szemei – a szoba e mély sötét részében – foszforeszkáltak a
dühtől.

Berugni az ajtót, rárohanni és megfojtani: erre érzett erőt e
pillanatban. Ennek a vágya járta át olyan erővel, hogy elfeledkezett
szüleiről, a gyermekekről, magáról, még elhalt testvéréről is. És ha
teste engedelmeskedett volna az emberölés ez elementáris szenvedélyének:
a következő pillanatban ott térdelt volna férjének hörgő mellén. De nem
tudott mozdulni helyéből, halálos ellenségének fekete alakja a
mindjobban fehéredő szobában: hipnotizálta. Rámeredt, nézte, mit tesz.
Mint mozdul meg most, mint huz ki zsebéből egy revolvert, mint fogja
annak aczélcsövét szájába, most elmosolyodik, eltorzul az arcza, majd
megrémülve veszi ki szájából a fegyver csövét.

Az iszonyatos pantomimia igazi szinjátékká változik át. A dráma hőse
elérkezett szenvedélyének forró pontjához: beszélni kezdett. Mari egész
világosan hallja a rekedt szavakat, a néma pisztolylyal való
párbeszédet:

– Nem akarok és nem! – susogja az ember és gyávaságának paroxizmusában
undorral dobja el a pisztolyt. De nem tud rá nem nézni és mint utálatos
szörny felé, ugy néz a kedves, csinos, finom csecsebecsére. És az
visszanéz rá: pedig szeme nincs; szól hozzá: ajkak nélkül; vitatkozik
vele, daczára, hogy öntudata sincs. Avagy nem ő beszél, nem is ő
vitatkozik, nem ő néz, hanem valami anyagi hüvelyétől megfosztott
szellem, mely lakástalanul bolyong a világ fölött és hol ebben, hol
abban a tárgyban vállal magának lakóhelyet. És mindaddig ott marad, a
mig egy erős emberi akarat nem exorczizálja!

Renner György hamar végzett vele. Dühösen dobta el szivarját és szólt:

– Még csak ez kéne! Ajhaj, majd – holnap!

Elásitotta magát, hamarosan levetkőzött és bebujt az ágyba.

Reggel lett; a leeresztett függönyön keresztül beszűrődött nap tejfehér
sugarakkal árasztotta el a szobát, az asztalt, az ágyát, az ágyban
nyugodt fejét az alvó férfinak. Elért az ajtóhoz is és átjárta a még
mindig ott álló asszonyt. A meleg sugarak fázó érzést keltettek benne,
megborzongott, fölébredt, félreállt.

Eszébe jutottak a gyerekek. Hamarosan felöltözködött és átment hozzájok.

Csak a két éves kis fiu aludt még. Péterke, azaz Pityó, a «kitanult», a
ki éjszaka nem szeretett aludni, inkább játszott és nem hagyta aludni a
cselédeket sem. Édes álma csak napvilággal volt. A miért is közönségesen
grófnak nevezték. A legyek mászkáltak rajta, de ezt nem bánta. Igaz,
hogy a legyek is mintha lábujjhegyen jártak volna az édes kis betyáros,
bársonyos arczon.

Pityó a felső fiókban aludt, alul Bibiczi – igazi nevén Mária –
meditált. Különös karakter volt ő nagysága is, szelid, nyájas, jó, nem
falánk, nem nagyon játékos, de beteg a szines tárgyakért meg a
papirosért. Egy ingben, de a piros czipőjében feküdt, nem lehetett róla
az este levetni. Egyik kezével marisgálta a papirost, a másik kezével
magához szoritotta a reggeli ujságot, melyet mindig ő szokott legelőször
is elolvasni.

Lilli, a legnagyobb, már felöltözötten reggelizett. Rövidlátó létére
egész kövér képével belebujt a findzsába és a mikor fölnézett, a mikor
mindennek vége volt, ugy nézett szét a szobában, mint a ki egy bölcs és
nagy dolgot cselekedett éppen. Nem is állt szóba senkivel, csak az
ujszülöttel, a legkisebbik testvérrel, a ki kocsiban feküdt és állandó
foglalkozását folytatta: nézte a saját maga piczike ujjait és igen örült
és igen boldog volt, látván, hogy ujjai mozogtak.

A szobában csend, két boglyas cseléd bóbiskol a kocsi mellett. A nap
sorra járja a szoba minden tárgyát és sorra elfoglal minden zugot. Végre
elér az alsó fiókba is és a kis grófot költögeti. Az meg kapja magát,
álmában szépen hasra fekszik. Hangos lélekzése olyan édesen veri föl ezt
a csendességet, melynek különben is azonnal vége, a mint belép Mari
mama.

Pityó fölébredt és sirva követelte a reggelijét, Bibiczi orditott a
függöny sárga gombjáért – teljesen összegyürvén immár az ujságot. Lilli
odabujt hozzá és a szőke fejével el akarta dönteni és kaczagott teljes
szivéből, mert a Mari mama tette magát, hogy meging. A csecsemő is
ismerősen mosolygott rá, a mint föléje hajolt és megcsókolta a mutató
ujját, melyet a cselédek «kis katoná»-nak neveztek. (Ismeretlen okból.)

Az asszony egyszerre meglágyult, egészen átváltozott ebben a levegőben.
És egy pillanatig nem jutott most eszébe, hogy ezek egyszersmind annak a
gyermekei is, a kit ő szivében halálok halálára itélt. Mosolygott az
édesekre, szerette volna a keblére ölelni mind.

És elfutni velük…

Ölébe vette Péterkét és mig az hajával játszott, megnyugodott egy kissé
és most már minden láz nélkül rendezhette kusza gondolatait.

Legelsőbben is azzal jött tisztába, hogy egyelőre egyedül kell
elviselnie iszonyatos titkának sulyát, nem szabad szólnia senkinek.

Hevesen magához ölelte a kicsikét, könyes szemmel nézte a többit,
felsóhajtott és igy szólt magában:

«Ezekért türnöm kell mindent, ha megfulladok is!»

Aztán egész világosan látta azt is, hogy valamely elhamarkodott
cselekedete csak hasznára válnék a férjnek és az kisiklanék boszuja
alól. Mit is tudna rábizonyitani most? Vizsgálta, számolgatta,
részletezte magában.

Egyetlen erős bizonyitéka a gyilkos ellen: álma, szubjektiv érzése,
egyéni meggyőződése. Esetleg szolgálhatna még bizonyitékkal az operákat
fütyülő doktor, ha ugyan az nincsen elhallgattatva. Bizonyitékul
szolgálhatna még – a hideg verejték boritotta el ennél a ki se fejlett
gondolatánál – talán teljes bizonysággal szolgálna testvérének
exhumálása.

A bátortalanul gondolkodó fiatal asszonyt egyetlen nap ennyire
energikussá tette. Ilyenekre tudott gondolni már. És ilyen módra füzte
tovább gondolatait, ha fázva, ha elalélva, ha félig halva is:

«És ha meglesz, ha minden bizonyos – igy szólt magához – mi lesz akkor!»
Megdöbbent, elérvén boszuvágyának czéljához. De csakhamar visszatért
energiája és diadalmasan kiáltott föl bensejében:

«Meg fog lakolni!»

«És testvére? Örökre néma, örökre halott!…»

«És ezek a gyermekek itt? Egy gyilkos gyermekei örökre megbélyegzettek!»

Gondolatai megint összekuszálódtak. Nem volt ezekből ut kifelé, csak
egy.

Ha ezeket a gyermekeket elvinné anyjukhoz és ő maga is elmenne testvére
után.

Az időnek egy meghatározhatatlan, mert oly kicsiny perczenetéig táplálta
csak ezt a gondolatot. Az élethez való akarat sokkal erősebben lüktetett
benne és százszor szent volt előtte a kicsikék élete.

Nem, kibontakozás nem volt ezekből! Minden gondolat egy uj vaskampó
volt, mely belevágódott lelkébe. És még sem rogyott le, járt-kelt,
beszélt, segitett öltöztetni a gyermekeket, végezte házi dolgait. Csak
attól rettegett, hogy édesanyja, szokása szerint, benéz hozzá délfelé.

Leszökött előle az utczára. És a körut lármája, láza, mely ebben az
időben tetőpontját érte el: megnyugtatólag hatott rá. A kiállhatatlan
zaj elkábitotta fejét, a nagy tömeg elvette tőle énjét, beleolvasztotta
magába. És a kinjaiban vergődő asszony lassanként nem lett egyéb, mint
egy szines pont a nagy tarkaságban.

Vagy egy óráig bolyongott igy, a mig gépiesen hazafelé tartott.
Ismeretlen utczákon, kerülve – és keresve valamit. Ismerősökre –
szerencsére – nem talált sehol. Csak egyetlen ember köszönt neki egész
utján, édes apjának egykori üzletvezetője, egy különös agglegény, a kit
annak idejében elcsaptak, mert bolondosan szerelmes volt Ágnesbe és
minduntalan verseket irt hozzá. A jó ember erőnek erejével meg akarta
állitani, de Mari hirtelen elfordult tőle és igy kisiklott körmei közül.

Hazaért. A kapuban még egyszer visszafordult a széles és most már
csendes utczába. És abban a pillanatban, a melyben a szemközt levő házra
tekintett: látta az előtt elmenni Gyalui Istvánt. Tekintetük egy félév
óta most találkozott először, el kellett hát mondaniok egymásnak e félév
történetét – egy szempillantás alatt.

Vajjon megértették-e egymást? Az asszony megértette a szerelem villamos
jelét a férfi komoly szemében, mely szelid szigorral nyugodott rajta egy
pillanatig, hogy aztán elforduljon tőle.

Nem köszöntek egymásnak, de azért még mindig érezték, hogy ugy egymáshoz
tartoznak, mint régen. De a férfi elhaladt szó nélkül és az asszony nem
kiabálta utána:

– Meghalok, segits, megőrülök, jer hozzám, segits!

Befordult a kapun, belépett abba a borzalmas házba. Férje ott várta már
a teritett asztalnál: Leült melléje és adott enni Lillinek.

Az egész ebéd alatt nem szóltak egymáshoz egy szót sem. A férj komoly
volt, sőt haragos. Egyszer rá is ütött a Lilli kezére, mert az maga
akart venni a tésztából.

Mari megfogta a gyerek kezét és megcsókolta. Aztán végignézte Renner
Györgyöt. Ugy nézte végig, hogy annak a vér egyszerre elhagyta arczát.

Ez a tekintet már egész preczize szólott. És nem volt benne félelem
többé, csak iszonyat. És fenyegetés, vakmerő, lenéző, ingerlő. Ez volt
benne:

– Tudom, ki vagy!

A férj elforditotta fejét és szárazon szólott:

– Komolyan beszélni akarok veled! Egyszer valahára bizonyos dolgokban
tisztába kell jönnünk egymással!

Az asszony fölkelt és előre ment szobájába.

A férj bezárta utána az ajtót és a kulcsot kivette a zárból. Leült, az
asszony állva maradt az ajtónál és rákiáltott férjére:

– Mit akar?

– Azt akarom, hogy szeressen! – szólt Renner György határozott hangon.

Mari gőgös tekintettel mérte végig és nem felelt. Perczekig hallgattak
mind a ketten, a mig az asszony ideges hangon sürgeté:

– A kulcsot, adja ide a kulcsot!

– Nem adom! – szólalt meg az előbbi határozott és szinte idegen hang. Az
asszony idegessége tetőfokára hágott, közeledett urához és kiáltá:

– De én akarom!

Az meg némán intett fejével nemet. Majd meg szóval hozzátette:

– Üljön le nyugodtan. Csak egy pár perczet…

Mari állva maradt és reá sem nézve Renner Györgyre, hidegen, félelem
nélkül mondá:

– Végezzünk!

Szótlanul állottak szemben egymással. Az asszony mélységes gyülölettel
nézett végig férjén, az meg zavart, szerelmes, elnyelő tekintettel.
Izgatottsága határtalan volt és ajkai reszkettek, ahogy megszólalt:

– Te utálsz engem! Tudom, hogy utálsz, de mért jöttél akkor hozzám?

Be sem várta az asszony feleletét és folytatá:

– Tudom, mit gondolsz rólam, belelátok a lelkedbe. Gyülölsz! Merjed azt
mondani, hogy nem?

Az asszony hallgatott.

– Pedig én imádlak! – suttogá Renner György és a szenvedélytől
megnedvesedtek a szemei, kezeit összekulcsolta. Mint egy hü kutya, ugy
nézett föl feleségére, a kinek az utálat elementáris érzése
összerángatta vállait.

– Imádlak, mindig imádtalak és szeretném megcsókolni lábaidat, melyekkel
nyakamra akarsz hágni! Kis lány voltál még, a mikor imádtalak. Kis
iskolás leány. Rám mosolyogtál ártatlanul és én őrjöngtem magamban, hogy
ilyen szenvedély lett urrá fölöttem. Titkolóznom kellett, kinoznom,
ölnöm, megfojtanom magamat. És elvettem Ágnest. Hogy valakim légy, őt
vettem el. Csakhogy légy valakim. A testvéred volt az enyém!

Fölkaczagott. És ebbe az éles kaczagásba egyszerre belevágódott még egy
élesebb hang, egy rettenetes kiáltás:

– És megölted azt!

Reszketve állottak egymás közelében. Testük csaknem érintette egymást.
Csaknem egymásra rohantak már. De a férj visszahőkölt a kiáltástól, majd
megragadta az asszony kezét és kényszeritette, hogy leüljön. Aztán kezét
ajkára szoritva hörgé:

– Igen. Érted, miattad. Te ölted meg, nem én, te kényszeritettél rá,
hogy megöljem. Minden napon, minden tekinteteddel te kényszeritettél, te
figyelmeztettél rá, hogy ha nem volna ő, most már te lehetnél az enyém.
És megtettem…

Közel hajolt feleségéhez és véresre szoritotta kezeit. Az meg
emberfeletti erővel szabaditotta ki magát karjaiból és teljes erejéből
kiáltá:

– Gyilkos, gyilkos, gyilkos!

A bezárt ajtó mögött a bonne leskelődő alakja jelent meg. Elhallgattak,
a férj az ablakhoz sompolygott, az asszony az ajtóhoz támaszkodva várt
és értelmetlen szavakat suttogott.

Ujra egyedül voltak, nem leskelődött rájuk senki. Renner György
közeledett feleségéhez és szemébe vigyorogva szólt:

– Esküszöm, hogy megtettem, menj és kiáltsd ki a világnak.

Kivette zsebéből a kulcsot és betette a zárba:

– Menj és kiáltsad ki a városban, hogy megöltem a feleségemet, érted! –
Menj és mondd meg mindenkinek, hogy a testvéred gyermekeinek apja:
közönséges hitves-gyilkos. Jelents fel, hurczolj meg, tégy tönkre, ha
tudsz!

Megint fölkaczagott:

– Tégy semmivé, ha tudsz. Én nem félek tőled és senkitől. Menj el tőlem,
ha mersz! Nem mered megtenni, tudom. Itt maradsz mellettem, ma és
örökké.

Menj!

Megfogta az ajtó kilincsét. Az asszony nem mozdult. Renner György
fölélénkült egészen, bátorság, erő, diadal volt hangjában:

– Menj hát!

Szinte diadalmasan nézett rá a férfi. És az asszony nem tudott
álltó-helyéből megmozdulni sem. Férjének czinikus vallomása egészen
elkábitotta, nem utálta többé, nem gyülölte mostan, nem is rettegett
tőle.

Alig volt eszméleténél és ha az értelem egyet-egyet szikrázott is
lelkében, az nem világitotta be öntudatát. A mit e pillanatokban
gondolt, az egészen zavaros volt és kivétel nélkül arra vonatkozott,
hogy vajjon nem ő ölte-e meg testvérét csakugyan?

Lassan-lassan világosodott előtte. És most undor fogta el maga ellen:
hát ő miatta történt, ő volt az oka…

– Istenem!

Ez az egyetlen szó lebbent el ajkáról ebben a rémületes helyzetben.
Ennek a három szótagnak a kiejtésével könnyitett magán, ez az «Istenem!»
segitette talán, hogy meg nem fult, össze nem roskadt.

Renner György megfogta a kezét és merev, szinte üvegesedő szemeibe
nézett:

– Büntársam vagy! – mondá elfojtott gunynyal.

– Büntársa! – ismétlé az asszony, mintha álmában beszélne.

– Nálad nélkül – folytatá a férfi az izzó szenvedély alig hallható,
mégis éles hangján – nálad nélkül lettem volna hü férj, odaadó, példás
családapa! Te nélküled, mint becsületes ember élhettem volna tovább; ha
te nem vagy: megmaradnak álmaim, megmarad számomra az élet, de igy nem
maradt meg semmi, csak te. De te megmaradsz, téged nem bocsájtalak ki
karjaimból. Te egyedül, minden nélkül elég vagy nekem!

Csókjaival boritá a szinte megmerevült kezeket, térdre ereszkedett az
asszony előtt és beszélt, őrjöngött tovább:

– Ha csak te nem lettél volna! És egyre mellettem, egyre közelemben.
Futottam előled és mig előled futottam: hozzád közeledtem. Égettél,
lázitottál, soha békén nem hagytál. Nem volt álmom: és nem szabadott
tudni senkinek, hogy virrasztok. Meg volt mérgezve az életem és
mosolyogni kellett hozzá. És évekig türtem mindezt, évekig öleltem egy
hideg árnyékot… Meguntam végre, fölháborodtam: boldog akarok lenni!
Megöltem!

Valami kis élet tért a szegény asszony félig halott tagjaiba. E szó
megrázta ujra, kimenekült férje kezei közül. Az meg még most is, ujból
ismétlé:

– Igen, megöltem! Erőszakosan pusztitottam el, azt akartam, hogy
elaludjon örökre és sohase hallja, a mit mi beszélünk majd. Könnyü volt
vele elbánni, nem tudott semmiről és nem tud többé semmit. De mi élünk
és élni fogunk!

Önbizalma egészen visszatért, nemcsak diadalmas, hanem boldog is volt
immár. Ez az óra, holott bevallhatta bünét és kibeszélhette mindama
sötétségeket, melyekkel lelke telve: a kéj, a boldogság órája volt neki.
Ennyi életkedve, ilyen szenvedélyes öröme nem volt talán életében még
soha.

Vallhatott! És éppen annak, a kitől legjobban félt. És gyilkosságának
bevallásával egyidőben vallhatta be őrületes, titokzatos szerelmét.

A szoba csupa nap volt, az ő alakja is csupa nap. A szoba hátterében, az
asszony számára is jutott a sugarakból: lecsüggesztett fején szétbomlott
haja aranyos fényben uszott.

Olyan volt, mint egy kép. Egy mozdulatlan kép, a mely egyszerre zokogni,
fuldokolni kezd.

Renner kiterjesztette feléje karjait és szólt:

– Most pedig parancsolj velem, mit tegyek?

Az asszony megsimitotta homlokát, megtörülte szemeit, visszafojtotta
sirását is.

Körülnézett a szobában és tekintete ráesett az iróasztalon heverő
revolverre.

Szó nélkül rámutatott és nesztelen léptekkel elhagyta a szobát.


III.

Mélységes nyugalom borult a házra. Esős, szürke nap is következett. Mari
egész nap az ágyban maradt, a gyerekeket sem engedték be hozzá.
Bezárkózva aludt. Oly mélyen, hogy az ételt vivő szobalány zörgetésére
sem ébredt föl. Estefelé férje is kopogtatott ajtaján:

– Alszik? Nem kél fel?

Felrezzent és félálomban felelte:

– Nem.

– Szép álmokat!

Nem álmodott semmit, sőt másnap reggelre ébredve frissnek, épnek,
ruganyosnak érezte magát. Mintha nem történt volna semmi, mintha ez egy
nap alatt – a mig aludt – egy esztendőt fiatalodott volna. Leánykorába
álmodta magát – ébren.

De körülnézett: meghalt testvére ágyában feküdt. Felugrott, hamarosan
felöltözködött és átsietett a gyerekekhez. Vigan voltak azok,
egészségesek, boldogok.

Leült közéjük és eszébe jutottak az utolsó napok rettenetes éleményei.
Most már egész világosan tudott gondolkodni mindezekről. És minden
küzdelem, minden nagyobb rázkódás nélkül határozott magában.

Egyelőre itt marad a gyermekekkel. Mert az a fő, hogy ezek boldogok,
vidámak legyenek. Aztán öreg szüleit is kimélnie kell… rettenetes volna,
ha azok most valamit megtudnának, majd lassan, egykor. Talán előbb
elköltöznek ők is lányuk után.

Azzal is tisztában volt, hogy milyen viszonynak kell lennie ezután férje
és közötte. Borzadt ugyan attól, hogy egy levegőt kell vele szivnia, de
elhatározta magában, hogy kell és azzal vége van!

A dacz, a martirok szent és őrületes dacza ült ki változatlanul szép
hamvas arczára, melyen a sok kin, a temérdek sirás nem hagyott semmi
nyomot. Csak szemei estek be még mélyebben, pedig rendes körülmények
között is mélyen ültek benn, az összenőtt, vastag, sötét szemöldök
alatt. És fehér, szinte férfias álla, mintha még jobban előre nyomult
volna. Haja, mint ilyenkor rendesen, még szétbomolva feküdt szögletes,
de különösen széles vállain. Csakugyan olyan szép volt, mint a hogy
fiatal vértanu-asszonyokat ábrázolnak a festők. Avagy olyan, mint a
modern képeken a fiatal és szép középkori boszorkák, mielőtt a máglyára
lépnének… A kegyetlenség valami kis vonása jelent meg ajkai körül, a
nélkül, hogy bensejében tudomást vett volna ez ujszülött izléséről.
Egyáltalán sejtelme se volt nagy és elemi benső átalakulásáról, mely
rövid napok alatt ment végbe.

Készen volt mindenre; erős és bátor. Oly bátor, hogy a mikor másnap egy
unokatestvére jött hozzá látogatóba a vidékről, az nem vett rajta észre
semmit. Nagy könyörgésre ugyan, de tényleg mégis elment vele a szinházba
is, megjegyzéseket tett az előadásra és férjével – a ki pár perczre
fölment hozzájuk a páholyba – sans gène beszélt, igaz, hogy csak egy pár
szót.

A vendég-leány ott maradt náluk egy pár napig és igy keveset voltak
otthon, hol az öregeknél, hol más rokonoknál látogatóban. Kocsikáztak,
képtárlatot jártak és Marin senki nem vett észre mit sem. Nyugodt és
zárkózott volt, mint rendesen és abszolute nem törődött azzal, hogy a
férfiaknak rendkivül mód tetszett és a hová lépett, utczára vagy
szinházba! egyszerre egy egész csoportot hozott izgalomba.

– De jó neked – mondá utközben az unokatestvér – te nagyon tetszel a
férfiaknak, bolondulnak utánad!

Mari nem felelt semmit, de figyelmes lett e mondásra. És egy pár percz
mulván visszatért rá:

– Csakugyan, eddig észre se vettem!

– Bámulatos – szólt lelkesülve a lány – hisz ugy néznek mindig, majd
orra buknak!

Mosolyogtak mindaketten. A kisasszony folytatá:

– Pedig van nálad szebb is, de tebenned van valami, a mi megbolonditja
őket. Mondd meg, hogy mi…

– Ugyan!

– Nem lőtte meg magát éretted lánykorodban senki?

A rokon nevetett ezen a kissé frivol kérdésen és kurizált tovább az
asszonynak, daczára, hogy az egyszerre egészen zárkózott lett.

– Megboszorkányozod őket – mondá – az összenőtt szemöldökeiddel
boszorkányozod meg. Mondd meg, hogy mivel, hadd én is!

Még otthon is évődött vele, még a mikor elutazott, a kupéból is azt
kiáltotta utána:

– Szervusz boszorkány!

Ahogy a leány elment, ujra a régi komorság szállott rá s a házra. Renner
idejének nagy részét nem töltötte otthon és vagy gyengédségből,
számitásból, avagy bátortalanság okán nem maradt feleségével soha
egyedül.

Végre is ez kereste az alkalmat. Egy délután a mikor rendelő óra elmult,
bement hozzá, leült.

– Bizonyos dolgokat – mondá csendesen – el kell végeznünk magunk között.

– Miket?

Mari nem háborodott föl, egészen nyugodtan beszélt:

– Nem akarja magát följelenteni?

– De miért? – szólt meglepetést szinlelve a férj. Nem akart többé
emlékezni semmire. Bizonyára megbánta, hogy vallott. Tette magát, hogy
nem érti a kérdést és ismételte:

– De miért?

Mari összeharapta ajkait és nem felelt.

– Jól van – mondá némi szünet után – tudom, mit akar. El akarja hitetni
velem, hogy az én rémlátásom, az én szörnyü álmom volt az egész. De nem
álmodom többé, ébren vagyok. Tudok mindent. Ha nem volnék gyáva:
feladnám, ha erős volnék: magam végeznék vele… Itt maradok mellette,
tudhatja, miért maradok mellette. És abban a pillanatban, a melyben
erről megfeledkezik, nem leszek gyáva többé. Szerencsétlenné teszek
mindenkit: a gyermekeket, anyámékat, magamat és talán nem segitek
mitsem, de megteszem. Testvéremre esküszöm, hogy megteszem!

– Hiába cselekszi, nem hiszi el senki. Bizonyitékai sem magának, sem a
világon senkinek nincsenek. A minthogy nem is igaz az egész, nem igaz!
Csak a botrány lesz meg és e botrány alatt velem szenvednek az ártatlan
gyermekek, talán többet szenvednek, mint én… És bolondnak fogják
deklarálni, a családban voltak már esetek, maga is hiszteriában
szenvedett egykor… most átalakult, nagyon könnyen alakul át. A
fölizgatott asszonyok lelkéről a legtudósabb kollega is könnyen esik,
vagy ejthető tévedésbe…

A doktor megszokott mosolyával kisérte ezt a fenyegetést. Mari nyugodtan
hallgatta:

– A bolondok házával fenyeget, jól van, attól sem félek. Nem félek
magától, a gyilkától, az aljasságaitól, a mosolyától, csak a szerelmétől
irtózom… Nem akarom, értse meg. Nem fenyegetődzöm azzal, hogy a melyik
perczben megölel: vége. De akarom, hogy külön éljünk egészen, mindvégig,
addig –

– Meddig? – vágott közbe a férj.

– Nem tudom! – felelte az asszony és magára hagyta.

Ezentul külön éltek csakugyan, az étkezésnél se találkoztak mindig.
Renner kint élt a világban, Mari pedig minden idejét a gyermekeknek
szentelte. Alig ment ki az utczára, elhanyagolta szüleit is. Ha a
gyermekek lepihentek, olvasott. Folyton olvasott. Olvasott, a mig szemei
kifáradtak és a betü összefolyt kiszökkenő könyüivel. Ilyenkor odaült az
ablakhoz és kibámult az éjbe.

Magasan laktak és ablakából, a lipótvárosi házak tetején át a külső
gyárvárosba látott. Minek az a városrész, miért az idomtalan nagy
malmok, az óriási fekete falak, a folyton füstölgő kémények? Kenyér
kell, ruha kell – felelte magának.

Milyen bolond kicsiségen törődnek az emberek! – jegyezte meg viszont. És
boszantó kicsiség volt számára minden, szürke, sablónos semmiség minden,
csak egy volt, a mi fontos, a mi fő, csak egy!

Egészen beletemetkezett ez egybe, minden világi dolog e körül rakódott
le. Testvére halálának körülményei érdekelték csak és amig ezzel
foglalkozott, elfeledte magát is, szerelmével, szenvedéseivel,
nyomoruságos helyzetével egyetemben.

A gyilkossággal foglalkozván, megdicsőült az önzetlenségben, mosolygott
martiromságán, a mig egy pár hét mulván fiatalsága fölébredt és
követelte jogait.

Éjjelente most már nemcsak Ágnesről, de arról a fiatal férfiről is
gondolkodott, a kit szeretett még mindig és a ki szerette még mindig,
ebben bizonyos volt ő is. Csodálkozott hát, hogy az mit sem tud
állapotáról. Hisz tudnia kellene, meg kellett volna éreznie, segitségére
mért nem jön!

De hisz ő üzte el, ő mondta neki, hogy isten vele örökre! Nem akar
tolakodni és csak messziről vigyáz reá, óvja, őrzi. Meg is fog érkezni,
ha szükség lesz rá…

Nem jött az. Kiment az utczára, akarta látni, nem engedelmeskedett neki
a véletlen.

«Jó isten, talán valami baja van!»

Irt Gyalui Istvánnak, röviden, határozottan kérte, hogy jöjjön el, látni
akarja.

Másnap délutánra tette a találkát és – Gyalui István nem jött el. Nem
sokáig habozott, fölkereste a hivatalában. Kihivatta a szobából.

Nem voltak zavarban. Mindketten nagyon természetesnek találták ezt a
látogatást. Megállottak a folyosón – a hol a hivatalnokok serege járt ki
s be – a férfi megcsókolta az asszony kezét és mondá:

– Nem mehettem el.

– Miért? Félt, vagy nem akart?

– Féltem és nem akartam. Féltem magáért és nem akartam magam miatt.
Mégis megbántam, hogy nem mentem el…

– Mindegy, eljöttem én!

– Vigyázzon, ismerősök jönnek, azt hiszem! Fátyolozza le magát jobban.

Az asszony felhuzta vállait:

– Bánom is én!

– Valami baj van?

– Van ideje? Jöjjön, majd elmondom.

– Kimentek együtt az utczára, fiakkerbe ültek, lefüggönyözték az
ablakokat.

– Tudod, mit cselekszel? kérdé Gyalui István.

– Tudom.

– Árulást.

Mari mosolygott:

– Igen, árulást.

– Azelőtt ellenem, most férjed ellen! – mondá a férfi vigan is, gunyosan
is. Az asszony szárazon jegyzé meg:

– Igen, én tudom, minek emlegeted? Ellenzed?

Gyalui István egyszerre nagyon komoly lett, eleresztette az asszony
kezét és mintegy maga-magának beszélt:

– Igen, nem akarom. Az első árulást sem én, sem te jóvá tenni nem tudjuk
többé. A másodikat megakadályozni lesz erőm.

Mari bámulva és némi megvetéssel nézett rajta végig. István elértette e
tekintetet, megragadta az asszony kezét és össze-vissza csókolta:

– Szeretlek, nem kérdezek semmit, de nem eresztlek többé vissza!

Az asszony lecsüggesztette a fejét és szomoruan nemet intett.

– Vissza kell mennem – mondá kevés vártatva.

– Vissza kell menned? De hisz ezt a rossz asszonyok teszik. Az akarsz
lenni?

– Az!

Szeliden, alázatosan nézett föl a férfira, hizelgett neki, simogatta a
kezét. Mintha tegnap váltak volna el, mintha el sem váltak volna István
is egészen ellágyult, belemerült az asszony szépséges szemeibe, alig
tudott beszélni.

– De mért kell visszamenned?

– A gyermekek! – szólt alig hallhatólag az asszony.

– A gyermekek, őrültség! Elhozod őket!

– Nem lehet, az övéi.

Olyan gyülölséggel ejtette ki ezt az «ő»-t hogy a férfi szinte
megborzadt. Arczát elfutotta a vér:

– Bántott téged? – kérdé.

– Nem.

– Miért gyülölöd hát? Mert engem szeretsz? De hisz elkergettél, mint egy
rossz cselédet és érette.

Az asszony arcza egyszerre elhidegedett, eleresztette a férfi kezét is:

– Megtettem – mondá daczosan – és ezzel vége. A tied voltam akkor is,
mégis megtettem. Ugy kellett cselekednem és nem lehetett máskép. Erről
nem szabad szólnod többé.

Kategorikusan beszélt, olyan hangon, a mely minden gyanut, minden
féltékenységet, a történtek minden keserüségét egyszerre elaltatta a
férfi szivében.

– Jól van, nem beszélünk róla többé! – mondá alázatosan és szerelmesen.
A régi érzés árasztotta el azon frissen. Hallgatott, nem is nézett
Marira, csak kezét fogta némán. És ez magában olyan erős kéjjel töltötte
el, hogy az ő öntudatlan, boldog érzése átömlött az asszonyba. Perczek
teltek el e tiszta, zavartalan boldogságban. Lelkeik ugy összefortak,
hogy semmi árnyék nem férkőzhetett közibük. A férfi nem tudott arról,
hogy egy férjes asszonyt ölel át és az asszony ugy érezte, hogy
szerelmese öleli, az egy, az igaz. Ezé egészen és rajta kivül nincs joga
hozzá senkinek e világon. Nincs joga másnak és neki nincs kötelessége,
csak az, hogy csendesen meghuzódjon az erős és forró karok között.

István megszólalt:

– Oh milyen szép vagy, százszor szebb, mint voltál!

– Te érted vagyok az, a tied vagyok!

Hirtelen árnyék vetődött közibük. – Mikor léssz egészen az enyém?

– Majd ha _az_ meghalt!

István csudálkozva nézett rája:

– Ha az meghalt? De hisz ma él és mi épp ugy meghalhatunk, mint ő!

Nem feszegették többé ezt a kérdést. A mi kevés idejük volt még, azt
kölcsönös édes hizelgésekkel töltötték el. Csak a mikor elválóban
voltak, szólalt meg az asszony megint, ábrándos tekintettel, álmodó
hangon:

– És ha ő nem volna, most együtt maradhatnánk. Ha ő nem lenne, együtt
maradhatnánk örökké!

– Mit tegyek? – kérdé ugyanolyan hangon a férfi.

Mari megrezzent, fürkésző szemekkel nézett Istvánra, a daczos vonás
ajkai körül egyszerre megerősödött.

– Mit akarsz? – ismételte István.

– Semmit! – szólt az asszony mélyen elgondolkozva – várnunk kell!

Egy órája voltak már együtt, el kellett válniok. Mari nem messze
lakásától, kiugrott a fiakkerből, most már sokkal óvatosabban, mint
mikor beült. Sietett aztán haza, szinte szaladt, a hogy eljött, a «gróf»
nagyon sirt, nincs-e valami baja?

Föllélegzett, a mint vidáman látta viszont a szeszélyes gyereket.
Össze-vissza csókolta, ölelte, aztán bement szobájába. A mint benn volt,
a szomszéd szoba ajtaját férje nyitotta rá:

– Maga az?

– Én!

– Hol volt?

– Anyámnál.

– Hisz én is ott voltam, nem láttam ott.

– Hát nem látott, hát nem ott voltam. Keresse, hogy hol voltam, nem
fogok utjaimról számot adni senkinek, legkevésbbé magának!

Kihivóan beszélt, nem lehetett ráismerni benne a régi szelid, szinte
passziv és flegmatikus asszonyszemélyre.

Renner György halványan nézte, mint szikrázik a máskor nyájas barna
szem, mint vonaglanak, fehérednek el a rendesen piros, nyugodt,
szabályos ajkak.

Valamit akar mondani… Oh, ha kimondhatná, ha arczába vághatná ennek a
nyomorult embernek:

– Találkán voltam, igen, találkán, magam kértem, magam kerestem.
Megcsaltalak és bánom, hogy eddig vártam. A másé voltam és bánom, hogy
eddig vártam. A másé voltam, nem mondom meg, kié. Vagy megmondom, állj
vele szembe! Akkor majd meg fog ölni. Most megbecstelenitett, aztán
megöl!

Milyen boldog lett volna, ha kimondhatja e szavakat, küzdött magával,
hogy ki ne mondja, egész teste remegett, ajkai vonaglottak.

De mást mondott. Nem volt többé az a becsületes, tiszta szivü asszony, a
ki eddig; hanem volt egy boszu után vágyó, összenőtt szemöldökü némber.
És tiszta ajkairól könnyedén, meggyőzőleg hangzott el az első hazugság:

– Mit firtatja, hol járok. Megyek a magam utján, én sem kérdezek senkit.
Anyáméknál voltam és láttam magát. Bementem a másik szobába, a mikor
jött, és kértem, hogy ne szóljanak, hogy itt vagyok. Kérdezősködjék
igazat mondtam-e, ha mer!

A férj megnyugtatva ment vissza rendelőszobájába. Az asszony magára
maradt. Kibontotta kabátkáját, majd megfuladt. Iszonyu volt itt a
levegő, iszonyubb, mint valaha.

Hanem maga az élet nem volt többé olyan nyomasztó. Szive mélyén, rémitő
titka mellett, azt enyhitve, volt már egy másik édes titka is.

És nem látta többé a helyzetet olyan rémitően összebonyolultnak; látta,
helyesebben érezte, hogy van itt is megoldás, van!

– Meg fogja ölni! – mormogá magában. – Megöli és azzal vége! Le fogja
lőni, mint egy veszett ebet. És nem fog megtudni senki mit sem.

Velem lesz ő és a gyerekek. Boldogok leszünk!

Kéjes remegés töltötte be egész valóját. Nem félt többé a jövendőtől.

– Jöjjön, a minek jönnie kell! – susogá és odaült az ablakhoz nézni a
tömeget, mely lázasan hullámzott, szaladt a maga dolga után, mintha
semmi, éppen semmi nem történt volna!


IV.

Sokkal körültekintőbb volt ezután. Nem ment soha találkára a nélkül,
hogy ne lett volna alibije. Iszonyatos állapota daczára igazi
genialitást fejtett ki – a csalásban. Megcsalta a férjét, és megcsalta a
szeretőjét – mosolyogván ennek arczába akkor is, a mikor bensejében
egészen elsötétült testvére árnyékától. Mert nem oszlott az el és
szerelmének rózsaszinjén áttört ijesztő, bátoritó, lázitó feketesége.

«Nem, őt nem szabad felednem, egy pillanatra sem!» – gondolta magában és
a mig szerelmesének keblén pihent, mámoritó érzése közepette, egyszerre
csak eszébe jutott, hogy megölték!

– Megölte! – susogta egyszer, önfeledt pillanatukban és fölrebbent.

– Mi az? mit mondasz édes? – kérdé a férfi.

– Semmit, ne hallgass rám!

Tudott uralkodni, csodálatosan tudta fegyelmezni magát. Az ajkán volt
már a szó, már-már elárult Gyalui Istvánnak mindent, de volt ereje magát
megfosztani ettől a mondhatatlan megkönnyebbüléstől. Hallgatott, csak
egyszer-egyszer árulva el egy-két szóval, hogy valami komor, nehéz titok
nyomja a szivét.

– Valamit szeretnék magának elmondani, majd egyszer!

– Mit? Mondja most.

– Nem lehet, majd máskor, egyszer!

Hiába könyörgött neki a férfi, hajthatatlan maradt, nem szólt egy szót
sem. Máskor meg ujra kezdte:

– Mondja, megtenne értem maga mindent?

– Jó isten, mit ne tennék meg?!

– Mit?

– Embert ölnék.

– Hát öljön!

– Kit?

Mari lecsüggesztette a fejét, hallgatott. Majd szomoruan mondá:

– Nincs kit, az igaz, nincs kit!

István egészen belemelegedett ebbe a témába:

– Dehogy nincs kit, a férjét!

Aztán félig tréfásan, félig komolyan folytatá:

– Megszöknénk azután együtt.

– Azután elfognának bennünket.

– Igaz, nem érnénk vele semmit. De hátha nem tudnák meg!

Nevettek, de azért hideg borzongás futott át mindkettőjükön. Szerelmes
szemük tágra nyilott, villogott.

– Eh – mondá hirtelen komolysággal a férfi – nem muszáj orgyilkosnak
lenni, nyiltan ölöm meg.

– Hogyan?

– Párbajban.

– De hisz ő is épp ugy megölhet téged!

– Nem félek tőle, igazam van, engem nem ér a golyó!

Elhallgattak, kezük egymás kezében égett, egyek voltak egészen.

Az asszony egyszerre fölkiáltott:

– Nem, nem! nem akarom.

– Azt akarod, hogy minden a régiben maradjon?!

– Nem akarom, de ezt sem.

– Mit akarsz hát? Én megőrülök igy. Jer el tőle, jer hozzám.

– Nem, nem. Ott kell maradnom, várjunk.

– Mire várjunk, mit várjunk? Ugy látszik, te mindakettőnket akarsz!

Az asszony arczát elfutotta a vér; fölszisszent:

– Oh!

Mennyi minden volt ez egy szótagban. Halálos gyülölség férje ellen,
kifejezése amaz iszonyu szenvedéseknek, melyek belől mardosták. Ezzel az
egy fölkiáltással csaknem elárulta minden titkát. De a férfi csak azt
értette meg, hogy nagy fájdalmat okozott neki; békitette:

– Nem gondoltam rosszat, de a türelem elhagy. Nem akarok élni igy.
Remegni minden találkáért, hazudni örökké, alakoskodni, félni, meghuzni
magamat, mint egy rablónak.

Nyiltan akarlak a magaménak, egyedül az enyémnek! Boldog akarok lenni,
te szeretsz, jogom van rája, jogom.

Hangosan beszélt, nem törődve azzal, ha valaki meghallja is. Sőt talán
azt akarta:

– El fogok menni férjedhez és megmondok neki mindent. Én fogom
figyelmeztetni arra, hogy vérrel kell megtisztitania háza becsületét.
Provokálni fogom, hogy szembeálljon velem.

– És ha gyáva?

– Kényszeritem arra, hogy bátor legyen. Hohó, nincsenek mostan gyáva
emberek.

Hirtelen el kellett válniok, nem beszélgethettek többé erről a tárgyról.
Csak egy hét mulva találkozhattak ujra és akkor nem szóltak róla mit
sem. De foglalkoztatta őket és zavartan kerülték egymás tekintetét,
légyottjuk meg volt zavarva egészen. Különben is egy idő óta nem voltak
többé oly nyiltak egymáshoz, hallgatva ölelték át egymást, leverten,
busan, előre rettegve az elválástól:

– Nemsokára el kell menni! – mondá az asszony, mindjárt, a mikor jött.

Nagyon rövid ideig maradhattak együtt és egy héten alig találkozhattak
egyszer. A férj sejtett, vagy látott is tán valamit, lesett és lesetett
rájuk.

– Mit bánom én! – mondá a férfi. – – Hát tudja meg.

– Nem lehet, most még nem szabad megtudnia! – felelte az asszony – és
ugy ügyelt, ugy tudott vigyázni, mintha rossz asszonynak született
volna. Bár ő is iszonyuan szenvedett ez óvatosság miatt.

Viszonyuk mind bensőbb és szenvedélyesebb lett. Megtalálták egymást
igazán. Ő velük az a csudálatos véletlen történt, hogy szerelmük a
megismerés után még intenzivebb lett. A kétezer millió ember között,
férjen, társadalmi konvencziókon, egy nagy tragédián, valláskülönbségen
és annyi más akadályon keresztül érkezének egymáshoz. Izzó, de
láthatatlan szenvedélyük volt a lámpás, mely az élet ez iszonyatos
éjjelében összevezette őket.

Óriási erejükbe került az elválás, a bucsuzás. A férfi nem is birta
energiával, csaknem beteg lett belé:

– Nem birom, nem birom tovább. Valamit tennünk kell!

– De mit? Ha tudnád: mennyit szenvedek én.

– Ezért?

– Nem te, te enyhited az én szenvedéseimet. Az igazi, az az!

– Otthon?

– Nem… igen… bennem!

– Nem értelek?

– Ne is kivánjad, hogy megérts; iszonyu az!

– De mi? Bánt, kinoz, hozzád ér?

– Sokkal gyávább, fél tőlem.

– Fél tőled, hogyan?

Az asszony észrevette, hogy majdnem belement titkának föltárásába,
rémülten igyekezett helyrehozni vigyázatlanságát:

– Hogy nem lehetek veled mindig, hogy nem lehetek tied egészen, ez az!

Elhallgattak. Ez volt az ő őrült témájuk, ez volt az, mely az őrületet –
melyre mindannyiunknak van rátermettségünk – ébresztette föl bennük.
Ilyenkor hirtelen abbanhagyták a beszélgetést és magukba mélyedve,
komor, dult arczczal néztek maguk elé.

Mit néztek az ürességben? Mit láttak? Erről hallgattak mindketten. De
megérezték egymásról, hogy ugyanarról gondolkoznak.

Fantaziáltak a szerelem jogáról, mely az ő érvelésük szerint minden
jognál előbbre való. A szenvedély szemén nézték immár az egész életet és
ennek a forró világitásánál a férj kiomló vére csak halvány jelenségnek
tetszett.

«Haljon meg!» szólt magában a férfi.

«Ha elmulna magától, mint egy árnyék!» gondolta magában az asszony, a
kiben a boszu olthatatlan szomjusága lassankint egészen összevegyült
szerelmi vágyával, azzal, hogy örökre megbonthatatlan egy legyen azzal,
a kit szeret.

A férfi mondta maga magának:

«Nem kérdezek senkit és cselekszem!»

Az asszony meg elhatározta titkon:

«Nem engedem, hogy ő mocskolja be kezét… Ez az én jogom, az én
kötelességem, egyedül az enyém!»

Máskor meg, elhatározása ellenére, valósággal tüzelte Gyalui Istvánt.

– Nem jöhettem, miatta, fogva tartott. Szegény fiam, hiába vártál és
lehet, hogy ezentul is hiába vársz!

– Tudd meg – szólt István – hogy ha még egyetlen egyszer elmaradsz
miatta, én végzek vele. Veled is végzek! Majd gondolkodva hozzátette:

– De mire az öldöklés? Gyere el tőle, válj meg tőle és legyél az enyém.
A legnyomorultabb asszonyok megteszik ezt, te mért nem akarod?

Mari a legközelebbi találkára nem ment el. Másnap azonban korán reggel,
minden óvatosság nélkül rontott be lakására:

– Az istenért, türtőztesd magad, várjunk.

– Megmondtam! – szólt komolyan a férfi. – Vagy szeretsz, vagy nem. Ha
igen, ugy rám bizod a dolgot.

Mari könyörgött, sirt:

– Csak téged féltelek, nem akarlak elveszteni, rossz sejtelmeim vannak.

– Nekem meg jók, bizonyosra megyek. És ha én esném is el, nem jobb-e
elvérezni egyszerre, mint igy lassan?

Az észszerü módról, az elválásról megint nem beszéltek.

– De én?! Mi lesz én belőlem?

– Te? Vagy szeretsz, vagy nem! Ha igen, bele kell egyezned abba, hogy
szembeálljak vele.

– Hogy esetleg, nem, biztosan: föláldozzad magad értem.

– Ha szeretlek, miért ne?! Ha nekem az kéj!

Az asszony elhalványodott, aztán csendesen mondá:

– De én nem szeretlek annyira, hogy ilyen nagy áldozatot fogadjak el
tőled!

Istvánt megdöbbentette ez a nyilatkozat. De nem hitt annak, amit
hallott:

– Nem értelek – mondá – ismételd!

Mari most már egész határozottsággal mondá:

– Nem érdemlem meg tőled a legkisebb áldozatot sem, nem szeretlek
annyira!

– Mennyire? – kérdé István.

– Ne vitatkozzunk ezen – mondá az asszony hirtelen megváltozott hangon –
unom ezt a mérlegelést. Ne beszéljünk róla! Szeretsz-e most, ezt
kérdezem?

– De igenis, beszéljünk! – mondá elhalványodva, de azért keményen a
férfi. Az asszony meg mosolyogva vonogatta vállait:

– Hát ha tudni akarod, nem bánom… nem vagyok rá érdemes, ez az egész!

Tettetett, de jól tettetett czinizmussal mondá mindezeket, aztán
felugrott, homlokon csókolta a hirtelen elmélyedt Gyalui Istvánt:

– Isten veled édes – kiáltá vissza az ajtóból – isten veled.

Gyalui utána akart rohanni, de az utczán kocsiját sem látta többé.
Mintha itt sem lett volna. De hisz a kezén még most is ott csillámlik
egy köny.

Gyalui István elmerengve kérdezte magától: «vajjon mikor ejthette ezt a
könyet?» Nem értett az egész jelenetből semmit. Végre is megállapitotta
magában:

– Egy kis szeszély! Vissza fog jönni, meg fog kérlelni!


V.

Nem jött vissza, hiába várta. A rendes találkákra nem ment el. Levelet
nem irt és nem volt látható sehol. Végre is ő alázta meg magát: irt
neki. Mindhiába, nem kapott rá választ.

Elhatározta, hogy fölmegy hozzája. Hátha beteg, hátha valami egyéb baja
van? Avagy jobb volna betegség czimen fölmenni férjéhez az orvoshoz és
attól tudni meg róla valamit?! Ez a vállalkozás fölöttébb izgatta,
lángolt a vágyakozástól, ha szemben állhat a vetélytársával, akár
alakoskodva is.

Ott volt már a kapu előtt, be akart fordulni éppen, mikor háta mögött
kaczagás csendült meg. Visszafordult.

Mari kaczagott kisérőjének, egy hirhedt gavallérnak valami mondására.
Nevetett akkor is, a mikor őt meglátta, avagy talán éppen akkor kezdte?
És ez alatt kokett pillantásokat vetett a szépnek tartott gentlemanre.

Gyalui István legelsőbben is valami sottise-t akart az asszonyon is, a
kisérőn is elkövetni. De meggondolta magát, mélyen, gunyos
alázatossággal, sértő tisztelettel hajlott meg az asszony előtt, a
földig megemelte előtte kalapját. Az rá sem nézve köszönt neki vissza és
arra forditotta minden figyelmét, hogy a gavallértól mennél
szivélyesebben bucsuzzék el. Aztán elhagyta a szerelmest is, az udvarlót
is. Ezek megnézték egymást. Az első pillanatban csaknem morogtak
egymásra, mint két eb. Aztán győzött rajtuk a konvenczió: mosolyogtak.

És az egyik elment jobbra. A gavallér: tele hittel, jó reménységgel. A
kedves: összetörve, megalázva, nyomorultan. Azt se tudta hová megy és
minek menni?

Megkönnyebbülés volt számára az is, mikor szobájába érve, öklével
homlokára üthetett és fölkiálthatott:

– A bestia, a boszorkány!


_Dal a boszorkányokról._

Óh, dehogy mozog a föld, csak áll egy helyben, mozdulatlan, komoran. A
régi földön, a régi tüzes vasak állanak, rajta meztelen lábu, fehér
lábu, fehér ruhás, fekete szemöldökü boszorkányokat kergetnek átal.

– Előre kis boszorkák, angol czipős, uszályos ruháju, franczia kalapos,
szép, fiatal asszonyok, előre!

Mennek is szép hosszu sorban. Legelsőbben mosolyogva, mint régen, de
fehér szoknyácskájukat nem lebbenti meg a hideg felszél, ők maguk fogják
fel egy kissé a fekete terno-uszályt, a fekete harisnya fölött lengőt.
Később fölszisszennek, mint régen, végül összerogynak, mint régen.

– Máglyára velük!

Már ég a piacz közepén a máglya, ott hamvadnak, pusztulnak el rajta
összenőtt szemöldökü boszorkák. Ott, a társaság igaztalan itélőszéke
előtt, a nyilvánosság piaczán és autodaféjuk fénye bevilágit annak
piszkos zugaiba. A zsarátnok zizeg, a láng mormol, az emberek kiáltanak:

– Egy kis olajat arra a tüzre, hadd lássuk, mint vonaglik a delinkvens
arcza, hadd lássuk a szép bünöst egészen, teljes fénynél.

A modern boszorka mutassa meg magát!

Rálépett Mari is a tüzes vasekére; mosolygott kifelé a világra. Még nem
is tudta bizonyosan, hogy mi történt vele. Körülnézett és ott látta
magát a modern boszorkányok között. És hallotta susogni, hallotta
kiáltani az uj embereket a régi szóval:

– Rossz lett. Máglyára vele!

Az asszonyok huzadoztak tőle, a férfiak impertinensek voltak hozzá,
apja, anyja alig váltottak vele szót, bübájos rossz asszonynak tartotta
mindenki már. Tudtak róla mindent, többet tudtak mindennél, nemcsak azt
látták, mint csalja meg férjét, hanem azt is, hogy gonosz lelkével,
fekete szemének rontásával mint büvöli kárhozatra mindazokat, a kik
hozzája érnek.

Meg is érezte, meg is hallotta, mit beszélnek róla. Összerázkódott és
felsóhajtott magában:

«Jó isten, te tudod, hogy én büntelen vagyok!»

De vajjon az-e igazán? Tisztán nem tudta már maga sem. Ott hagyta azt, a
ki szivének kedvesebb volt, mint maga az élet. Azért hagyta ott, nehogy
az magát koczkáztassa érte.

De vajjon csakugyan azért-e?

Rémülten nézett körül, háta mögött susogtak:

– Már meg ott hagyta a régit.

– Ne mondja!

– De ott. Egy athlétával kötött barátságot!

Őt értették, ő volt az és igaz, a mit susognak róla.

«Hát legyen igaz!» – gondolta magában. «Azt akarom, hogy igaz legyen.
Nevezzenek, a minek akarnak, hát az leszek, a mi akarok, igazi rossz
asszony. Kövezzenek meg, öljenek meg, égessenek meg!»

És ment előre rettentő utján. A daczos, szinte kegyetlen vonás még
erősebb lett szelid arczán, nem habozott többé, tudta, hogy neki a
mártiromság jutott és nézte szánalommal, nézte megvetéssel a rövidlátó,
a tudatlan, az ádáz tömeget…

– Tudja, mit beszélnek magáról? – mondá egyszerre a gavallér.

– Nos, mit?

– Pletykálnak!

– És maga eltüri?

– Én! Hát ád nekem arra jogot, hogy megvédelmezzem.

– Poltron! – mondá tréfásan-komolyan az asszony és nem engedte, hogy az
udvarló bucsuzóra megcsókolja a kezét.

Szinte megőrjitette, ugy kaczérkodott vele. És mert nem érzett iránta
semmit, sőt inkább egy kis utálatot, mintsem, hogy szerelmet, – a
kicsiny, gyenge asszony ugy bánt az óriási emberrel, mint egy joujouval.

Eldobta, visszavette, lomtárba tette, s diszelgett vele megint.

A férfi izgatottan kérdé?

– Mit akar velem?

– Én, – mondá vállvonogatva – semmit. Kérdezze meg a férjemet, talán az!

A gentlemant düh fogta el:

– A férje! Mi közöm ahhoz. Szeret-e ön vagy nem, akar-e az enyim lenni,
vagy nem?

Kikergette lakásából:

– Nem akarom többé látni! mondá határozottan. A férfi, természetesen,
egy pár nap mulván visszakönyörögte magát kegyeibe.

Mari nevetett:

– No lássa, igy kell, ez a hang már más!

Apportiroztatta, mint egy kutyát.

Talán azért, hogy egy napon ráuszitsa valakire? Talán maga se tudta,
miért cselekszi? A férfi se tudta, a világ sem.

Már maga se tudta volna megmondani, hogyan jutott ide.

– Megbolondultam, megbolondultam! – mondá magának éjjelente százszor is.
Egyszer-egyszer ereje támadt, józansága kerekedett és oly világosan,
tisztán látta, hogy mit kell tennie.

Feladni férjét, hisz ez a természetes; ez kötelessége, mást nem is
tehet.

Nappal lett és ismét megzavarodott elhatározásában. Közönsége pedig
visszafojtott lélekzettel leste, mi lesz már, mikor lobog föl a máglya…

Csak a férj nem tudott, nem látott semmit. Leskelődni sem mert, meg volt
meredve, nem látott többé kifelé, elmerült magában, a maga rejtelmeiben
és reszketett. Élni akart. És a szegény embert nem akarta életben
hagyni, meg akarta ölni, öletni!

Máglyára vele!


VI.

Volt idő, a mikor határozottan kimondta, amit akart:

– Tudja mit – igy szólt az athlétához – ne is jöjjön többé addig felém,
a mig együtt vagyok ezzel az urral! (Férje szobájára mutatott.)

– Hát jöjjön el tőle!

– Az közönséges, ez kopott, ezt nem teszem.

– Hát mondja az istenért, mit akar, mit kiván tőlem! Mit tegyek?

– Végezze el _vele!_

– Hogyan?

– Én mondjam magának, pfuj!

A férfi gondolkodóba esett. Aztán hirtelen örömmel mondá:

– Oh, ha azt hiszi, a mit én gondolok, akkor minden rendben van.

– Mit hisz maga?

– Azt, hogy lelövöm!

– Ez baj! ott ő is ott lesz! Aztán ez nem radikális, valami mást.

– De mit, mit?

– Mondja meg neki, hogy én magát szeretem és ő menjen el innét, messze.
Ne mutassa magát többé soha! Követelje tőle, kergesse el. Ezt akarom.

– Akarom! – ismétlé, látván, hogy a férfi gondolkodik: Majd hozzátette:

– Most pedig hagyjon el!

A gavallér ajánlotta magát. Az ajtóban volt már, a mikor Mari utána
kiabált:

– Szávics… Iván! jöjjön csak vissza…

Szávics Iván visszasompolygott és az asszony megsimogatta, mint egy
newfoundlandit:

– Szeretni fogom, ha ezt rendben végzi el, nagyon szeretni fogom. A
magáé leszek, ugy a hogy akarja, akár felesége, akár kedvese, a hogy
akarja.

Iván szó nélkül csókolta meg az asszony kezét és menni akart, de
vasmarkát fogva tartotta egy ideges, puha kis kéz.

– Lássuk – mondá Mari – van-e magának elég esze, mit fog neki mondani.
Én ugy vélem, hogy meg kell némitani, megrohanni egyszerre és szaván
fogni, hogy elmegy… Mondja meg neki, hogy mindenünket elviheti, a pénzt,
a butort, a zongorámat, a selyem-szoknyáimat is. De a gyermekeket
követelem és követelem, hogy soha, soha se mutatkozzék többé…

– És ha nem enged?

– A _te_ dolgod rábirni!

– Az enyém! – mondá lelkesedve a férfi.

Az utczán vottak; hirtelen elváltak egymástól, Iván elment fölkeresni a
doktort, Mari meg elnézett egy kissé haza, édes anyjához.

Ottan egyszerre valami különös érzékenység fogta el. Átölelte anyja
nyakát, keblére bujt és sirt keservesen.

Anyja idegenkedve tolta el magától:

– Eredj, eredj; nagy szomoruságot okozol nekem, nagy szégyent hoztál
reánk!

Többet nem szólt, de ez elég volt éppen. Tehát tulajdon anyja is!?

Könyeit visszafojtotta, letörülte; összeharapdálta ajkát. Daczosan
fájdalmasan, csak annyit tudott mondani:

– Oh mamám, mamám; ha tudnád, milyen ártatlan vagyok!

Hiába, már ott van a máglyán, már összecsap fölötte a láng.
Ártatlanságát nem hiszi el senki, még édes anyja sem!

Csak egyetlen egy teremtés van a világon, a ki hittel, szeretettel simul
hozzá. Egyetlen férfitestvére, nyolcz éves kis öcscse. Az odasimul hozzá
és a mikor egyedül vannak a szobában, halkan mondja:

– Mariczikám, apa azt mondta, te rossz asszony vagy.

– Te hallottad?

– Hallottam, anyának mondta. De én odabujtam közibük és azt mondtam,
hogy nem igaz.

Nem vagy te rossz, jó vagy, szép vagy, kedves vagy!

Össze-vissza ölelte, csókolta a gyereket. Hanem elkomorult megint nagy
hirtelen:

– Pedig nekik igazuk van pubi, édes pubi, igazuk!


VII.

Meg sem gondolta mit tesz, haza sietett egy revolvert dugott a zsebébe,
aztán fölkereste Renner Györgyöt.

Ismerték egymást, sőt egykor amolyan vendéglői barátságban voltak, az
egyik hiányzott a másiknak, ha késett, ha nem jött. De időközben
elfeledték azt is, hogy egykor tegeződtek. Most azonban, mikor az egyik
a lakásán kereste föl a másikat, eszébe jutott a régi te s tu és azzal
szólitotta meg:

– Szervusz, hogy vagy? Van egy kis időd?

– Számodra mindig – felelt a doktor udvariasan – talán beteg vagy?

– A nagy egészségtől egy kissé. A gutaütéstől félek néha, de ez
mellékes; nem az orvoshoz jöttem.

– Annál kedvesebb!

Szivarra gyujtottak mind a ketten, de inkább rágták, mint szivták azt.
Alig tudtak uralkodni izgatottságukon, de tudtak mégis.

– Az ember végre is szereti a régi pajtásait! – mondá Szávics Iván.

– Azok az ebédek Budán, a zöldben, emlékszel-e még?

– Hogy emlékszem-e?!

Szentimentális emlékeket ujitottak föl. De milyen hangon!

Végre is Renner György kényszeredett rá az őszinteségre:

– Miért jöttél? – kérdé röviden?

– Hogy miért jöttem? ismétlé a kérdést Iván. Egy kissé megzavarta, hogy
ilyen hamarosan a tárgyra tértek. De sokkal elbizakodottabb, sokkalta
blazirtabb volt, mintsem hogy kitérjen. Zavarát leküzdötte csakhamar és
a megtámadottból támadó lett.

– Tudod miért kerestelek föl? – mondá czinikus szárazsággal.

– Nem! – felelte Renner György.

– Ha igy akarod, hát legyen igy! Essünk át a részleteken is, nem okos
dolog, de akarod, hát legyen igy… Az asszony…

– Ő nagysága! szólt hidegen a férj.

Fölkelt székéről. Iván ülve maradt, látta, hogy a másik férfi izgatott
és őt ez még nyugodtabbá tette. Átfogta a térdét, mozgatta a kivágott
czipőjét:

– Minek komédiázzunk, de hát komédiázzunk. Pedig szerettem volna
jelenetek nélkül csinálni a dolgot. Az ördög vigye, már boltossegédek is
párbajoznak. Jó volna ezt valahogyan kikerülnünk, éppen ő nagysága
érdekében –

Renner György most már nyugalommal, de azért élesen vágott közbe:

– Megengeded, de ez én reám tartozik, ezt én itélem meg.

– Ez nem egészen bizonyos.

Gunyosan mosolyogtak egymásra. Meglehetősen fegyelmezett ember volt mind
a kettő és ugy látszik elhatározták, hogy egyhamar nem vesznek össze
egymással. De idegeik máris tulontul meg voltak feszitve; még egy szó és
meglehet ökölre mennek. Az udvarló voltaképpen legjobban szerette volna
igy elvégezni. Elfeledkezett arról, milyen okos tervvel jött ide és
provokált:

– Épp erről akarok beszélni veled, vagy ha ugy tetszik: ebben a tárgyban
akarok pertraktálni önnel, de lehetőleg nyugodtan, minden feltünés
nélkül. Szeretném, ha itt a maga lakásán nem inzultálna és nem
kényszeritene arra, hogy én viszont inzultusra vetemedjem itt.

– Feleségem küldte önt ide? – kérdé hirtelen a férj.

– Nem! De tudom ő nagysága véleményét, helyesebben, tudni vélem, ő nem
akarhat mást – mint én!

Falfehér arczczal türte Renner György ez arczulcsapást. Belekapaszkodott
az iróasztalba:

– Ezekért végezni fogunk. Most nekem önt ki kellene innen korbácsolnom,
de nem teszem. Ön nálam van, beszélhet. Mit akar? – mondá reszkető
hangon.

– Legelsőbb is azt, hogy mindezekért le fogunk számolni. Pedig szerettem
volna elkerülni és tisztán, okosan tárgyalni a mi közös dolgunkat.

– Nos?

Szávics Iván fölkelt és egészen közel hajolt Renner Györgyhöz. Aztán
olyan mozdulattal, mely védekezés volt egy esetleges inzultussal
szemben, monda:

– Miért nem hagyja ön itt a feleségét?

A férj nem ütötte arczul, nem lőtte le. Sápadt arczán ujra ott volt a
mosolygós lárva. Mintha nem is az ő feleségéről, az ő becsületéről lett
volna szó, szinte gunyosan kérdé:

– Miért?

– Mert nem szereti önt!

– Hogy tudja?

A gavallér meghökkent erre az ártatlanul czinikus kérdésre. Először
zavarba jött, aztán elkaczagta magát. A másik is kaczagott, ha erőltetve
is. A szoba viszhangzott ez erőteljes hangoktól. És ha most hirtelen
rájuk nyit valaki, az bizonyosan igy szól:

– Ejnye, de vigan vagytok!

Nagyon közel voltak ahhoz, hogy a revolvert, melyet ki-ki a zsebében
szorongatott, egymásra fogják. De a helyzet most olyanná vált, hogy azt
nem tudta volna megoldani egy golyó sem.

Szávics Ivánnak könyesek lettek szemei a nagy nevetéstől. Az állapot
komikuma, ennek a poltron férjnek a komikus volta: kijózanitólag hatott
rá.

– Ezt szeretem, hogy igy fogja föl, más okosabb ember rosszabbul fogná
fel. Igy talán kölcsönösen megegyezhetünk abban is, hogy a kölcsönös
sértéseket zsebre rakjuk.

Meg volt győződve, hogy ő került fölül. Pedig az orvos most nyerte csak
vissza önuralmát. – Rideg fölénye biztos tudatában szólott:

– Lássa uram, ön most megvet engem, szabadságában van, tessék! De rázzuk
le vállainkról a komisz, az utálatos konvencziót, csak a közönséges
embereknek való az. És az ostobáknak. Remélem ön nem olyan, magamról jót
állok. Ha az volnék, most félre állnék az ön utjából, avagy revolvert
fognék önre. Képtelenség! Én orvos vagyok, tudja. Volna abból valami
hasznom, ha önt lelövöm? Abszolute semmi. De különösen mit érnék azzal,
ha ön lőne le engem? Legyen nyugodt, sem az egyik, sem a másik nem fog
megtörténni.

– Ez nem egészen önön áll! – vágott közbe Iván.

– Majd meglátjuk. De legyen ön egy kis nyugodalommal, lássa én mily
nyugodt vagyok, pedig beláthatja, hogy némi okom volna elveszteni a
higgadtságomat.

– Ezt elismerem!

– Nincs szükségem az ön elismerésére és abszolute nincs szükségünk arra,
hogy az egymás férfivoltára appelláljunk. Szeretném, ha a kellő
objektivitással fognók fel a kérdést.

Csak azt akarom legelsőbben is tudni, hogy Mari szereti-e önt, avagy
nem?

Iván nem felelt; a férj mosolyogva folytatá:

– Nekem jogom és okom volna azt állitani, hogy legalább egykor
szeretett. Hozzám jött feleségül. Ön pedig… önnek volt-e szeretője?
Igen, vagy nem?

Oly szemérmetlenül, szinte üzletszerüen beszélt erről a tárgyról, mely a
legromlottabb embernek is szentség bizonyos tekintetben, hogy ellenfele
önuralmát elvesztette tökéletesen; undor és düh fogta el.
Összeszoritotta ajkait és nem felelt a föltett kérdésre.

Renner György kénytelen volt ismételni:

– Igen, vagy nem?

Aztán, hogy megint csak nem kapott választ, egészen fölélénkülve
folytatá:

– Ön nem felel; nem lovagiasságból az asszony iránt, hanem azért, mert
önök között nem történt misem. Kaczérkodott önnel is, mint mással, ez az
egész. És ezzel egy kis erkölcsi tébolyt támasztott föl benne. Oh, én
jól ismerem őt és feltétlenül megbizom benne. A tisztaság maga, hozzá
nem férkőzhetik árnyék. Merje őt vádolni, állitsa az ellenkezőjét,
merje!

Hevesen, tüzzel, ékesszólással védelmezte az asszonyt, akinek hüségéről
mélyen meg volt győződve e perczben is. Maga vetette föl felesége ellen
a házasságtörésnek gyanuját és aztán maga védelmezte e gyanu ellen.

– Ő engem szeret; tudom, hogy szeret engem és ha perczre, pillanatra el
is fordul tőlem, legbensőbb bensejében velem van, az enyém. És meg fogom
tartani magamnak és nem engedem el. Párbajt nem fogok vivni érette, de
embert ölni igen. Jaj annak, aki hozzám közeledik, csellel vagy
erőszakkal, lelövöm, mint egy kutyát.

Kivette zsebéből revolverét, felhuzta annak ravaszát és Ivánra
szegeszte:

– Végeztünk, elmehetsz, veled leszámoltam!

A vetélytárs szemét se hunyoritva, némán állott vele szemben. Pár
pillanatra csend állott be, a mig Renner György megszólalt ujra:

– Végeztünk! – mondá és leresztette pisztolyát. Majd oda ment az ajtóhoz
és kinyitotta. Aztán elhagyta a szobát.

Iván még ott maradt egy pár pillanatig. El volt kábulva, alig tudott
magához térni. A mikor valamelyest magához tért, elkáromkodta magát,
vette kalapját és elment.

A lépcsőházban találkozott Marival.

– Nos?

– Semmi.

– Megfélemlitette önt is?

– Dehogy, bebizonyitotta, hogy ön szereti őt.

– Mivel?

– Azzal, hogy nem az enyém.

– Ön persze azt állitotta, hogy igen.

– Nem.

– Miért?

– Mert nem igaz.

– És mi fog most történni?

– A mit ön parancsol.

– Szóval, mindent elrontott!

Ingerülten eresztette le fátyolát; menni akart. De a mig a lépcsőre
hágott, eszébe jutott valami:

– Jöjjön föl velem.

A gavallér mellette termett. Együtt haladtak fölfelé a lépcsőn. A férj
lakosztályának ajtaja előtt állottak meg. Iván elősietett, hogy
udvariasan kinyissa az az ajtót.

– Várjon, pihenjünk! – mondá az asszony.

Nem a fáradtság meritette ki, hanem az energia. Szegény asszony kimerült
abban a rettenetes akarásban, mely egészen kiforgatta lényéből. És mióta
tartott ez már igy, mily régen szenvedett, alig emlékezett már arra az
időre, a mikor még nem volt e roppant sulyú kínok szolgálója. Ugy
érezte, hogy a mióta csak él, mindig ezeknek terhe alatt nyög, ezeket
titkolni, ezekért boszut venni, ezeknek élni: minden kötelessége.

És mosolyogni mindezekhez! Mosolygni ezenkivül ahhoz is, hogy az egész
világ – az ő világa – megvetéssel és gyalázkodással, dühvel és
impertinencziával van iránta! A kiket megvet: hozzája törleszkednek, a
kiket szeret: azok elfordulnak tőle. És nem tud, nem szabad
összeroskadnia! És nem nyujthatja ki karját azok felé, a kik
eltávolodnak tőle, nem mondhatja nekik:

– Jertek ide, nézzétek lelkem mélyét, lássátok, ki vagyok!

Nem szabad szólnia, nem szabad szeretnie, ölelkeznie nem szabad, csak –
a rosszal. Talán meg sem értené már más, csak azok az összenőtt
szemöldökü, fekete ruhás, modern boszorkányok, a kik előtte
láthatatlanul, de vele egyszerre járják a tüzes vasak utját. Ha csak
rátalált volna egyetlen olyan társára, a ki mint ő, kaczérkodva türi a
tűzhalál kínját és reánevetvén a tömegre, mely vadul ordit felé:

– Hadd lássuk, hogy ég, mutassa magát!

Nem találkozott kivel sem, a ki csak egy pillanatra is megvigasztalta
volna. Nem volt mellette senki, a ki megfogta volna karját, a mikor
roskadozni kezd. Saját magából kellett merítenie az erőt pillanatnyi
gyöngesége legyőzésére.

Csudálatos boszorkányság! – még mindig birta!

De érezte, hogy nem sokáig birja már.

– Végeznünk kell! – mondá Szávics Ivánnak és belépett férje
lakosztályába. A férfi utána. Kevés vártatva – a villamos csengetyü
szavára – megjelent Renner György is.

A mikor meglátta őket igy együtt, meghőkölt. Csaknem elesett. Mint a kit
sziven szurtak, és a mit mond, azok utolsó szavai, hörgé:

– Hát igy van, Mari?

– Igy! – felelt az asszony éles hangon, arcza kitüzesedett. Megfogta az
Iván kezét és az izgalomtól alig érthetően folytatá:

– Ez a szeretőm. Ezzel az urral megcsaltam. Mit akar többet?

A férj lerogyott egy székre. Összeesett, mint egy aggastyán, elfödte
arczát, sirt.

– Jerünk! – mondá Szávics Iván.

Az asszony levette kalapját:

– Miért? én itthon vagyok! Üzzön el!

Csend volt a szobában. A férfi csukló, csaknem nevető sirása hallatszott
csak. Az asszony az ablak mellett ült és kinézett. Szávics Iván
tétovázva állott mellette. Nem tudta mit tegyen, mit szóljon. Az asszony
megkönyörült rajta:

– Üljön le, beszélgessünk!

Mintha nem is ez a szelid asszony beszélt volna, hanem helyette egy
dämon.

Iván leült:

– Igen, szüksége lehet reám! – mondá halkan.

Mari fölbiggyesztette ajkát.

– Félt engem? Én nem tartok semmitől. Isten vele!

Kezet nyujtott neki és ott hagyta a siró férjjel. A gavallér bámulva
nézett utána dühvel, és szerelemmel. Micsoda őrület martaléka lehet ez a
csodálatos asszony, hogy férje előtt házasságtörőnek és hitszegőnek
vallja magát, a mikor nem az! Mit akar vele, mit akar velük? Csak vért
akar, csak halált? De hisz ezt elérhette volna mindjárt!

Valami láthatatlan tragédia árnyéka csapta meg ezt a léha embert és
megingott. Egy óra előtt még utálta ezt a poltron embert, de most valami
szánalomfélét érzett iránta.

Odament hozzá, vállára tette a kezét:

– Doktor!

Az megrezzenve, mintha álmából ébredne, ugy nézett föl rá. De megint
beroskadt a feje meggörbült vállai közé.

Iván lehajolt hozzá:

– Tudja, hogy én nem félek senkitől, de az egész hazugság!

– Hazugság! – mormogta utána Renner György.

Iván folytatá:

– Nem voltam a szeretője soha!

Aztán megint erőt vett rajta a konvenczió vette kalapját és szólott!

– Különben rendelkezésére állok.

És ott hagyta magára.


VIII.

Az asszony bezárkózott a gyerekekkel. Szerette volna az ölébe venni és
megcsókolni valamennyit, de egy idő óta szinte félt megérinteni is őket.

Azt hitte, foltot ejt az édes ártatlanságokon. Már maga is szennyesnek,
rossznak átokhozónak érezte önmagát.

Arról fantáziált, hogy a bűnből, melyet üldözött, reá is ragadt egy
rész. És nem látta többé kiindulási pontját. Ágnes árnyéka is tünt,
tünedezett. A kiért rettenetes boszuállásra indult vala, a megölt
testvér, eltünt csaknem egészen és ennek árnyéka helyett lelkében egy
egész fekete éjszaka támadt.

Csak ha a legnagyobb gyermekre nézett, nyilalt szivébe a fájdalom. Akkor
sem sirt, hanem halálos gyülölséggel eltelve, suttogta magában:

– Megölte, ő ölte meg!

Néha szerette volna megmondani nekik és gyakran megmondta nekik: ne
szeressétek apátokat! Ha pedig körülrajongták, csókolták azt: beteg
lett, ki kellett mennie a szobából.

Egyszer az is eszébe jutott, hogy ezek a gyerekek tulajdonképpen épp ugy
apjáéi és hogy neki undorodnia kellene tőlük. Megszidta magát ezért az
iszonyu gondolatért és még több önsanyargatással szerette őket. Nem
aludt, hogy álmaik fölött virraszszon, nem evett, hogy étethesse őket. A
szopós kocsija mellett aludt a földön és nem engedte, hogy a dajka
nyuljon hozzá, ha fölébredt.

Egészen magára kapatta valamennyit. – A legkisebb csak ő vele
bizalmaskodott és barátságában annyira ment, hogy megcsókolta,
helyesebben egyetlen fogával megharapta az arczát.

Olyan anyja volt mindannyinak, mintha ő szülte volna őket. Az anyaság
minden ösztöne megvolt benne, anélkül, hogy valaha fogant volna.
Boszorkány, semmi kétség, hogy az volt ez az asszony.

Lakozott benne egy macska párája: szerette volna ezt a négy gyereket a
fogai között czipelve, valami ember nem látta sürűbe hurczolni.

Ha föl tudta volna fogni valamennyit az ölébe és elfutni velök innen!
most mindjárt, még ez éjjel. De hogy, hová, de a mikor nem szabad, nem
lehet mozdulnia innen!

Megnézte az órát, esti nyolcz.

Talán ír Gyalui Istvánnak. Megir mindent, és hozzáküldi a gyerekeket,
ott rejti el. Le is ült, meg is írt egy sort, de szerelme föllázadt az
ellen, hogy a tragédiába belevigye Istvánt.

Elhatározta, hogy várni fog. Mit? Valami katasztrófát! Érezte, hogy
ennek be kell következnie; hogyan, honnan jön: nem is sejtette.

Vére egyszerre lázongani kezdett. Izgatott, megmagyarázhatlan öröm fogta
el. Valaminek történnie kellett.

Odalopódzott férje szobájának ajtajához, belesett.

Renner György még ugyanabban az állapotban ült iróasztala előtt. De ő-e
az csakugyan? Összetört, beteg, öreg ember lett belőle egy óra alatt.
Szemei be voltak hunyva, avagy meghalt?! De most kinyitja a szemeit. Él,
ha ez is élet!

Mari visszalopódzkodott a gyerekek szobájába és elkövetkezvén a tiz óra,
ruhástól lefeküdt az ágyba. Csukott szemekkel várta, mi fog történni.
Egyszer-egyszer elszenderedett, de egy pár percz mulván fölriadt és
elkiáltotta magát:

– Ölj meg, én legyek a második! Ide, nyomorult, ha mersz!

Árnyékokra, álomképre kiabált. A férj nem volt itt, a gyermekek
nyugodtan, édesdeden aludtak. Az egyik dorombolt is ágyában, arczára
feküdvén. Ez a muzsika volt az egyetlen hang az éjben. De Mari ezerfélét
hallott. Orkánzúgást, sirást, nevetést.

Igy telt el az éjjel. Reggel lett; a kicsikék nevetése, «kávé! kávé»-ja
jelezte a hajnalt.

Fölugrott az ágyból, megétette a gyerekeket, aztán befonta a haját.
(Erről a legnagyobb izgalomban sem feledkezett meg.)

Mi is történt tegnap? – kérdezte magától. A mint visszaemlékezett arra,
a mi történt, szinte megörült. Szólította a szobaleányt:

– Az ur fenn van már?

– Fent.

– Kiment?

– Nem, beszélget két urral.

Mari csaknem elárulta magát; fölkiáltott:

– Ah, hát mégis!

Egész nap nem találkoztak egymással, Mari tett-vett a házban,
ösztönszerűleg be-be tekintve a férje szobájának üveg-ablakán. Látta a
két idegen urat jönni-menni; egy mondat is behallatszott hozzá:

– A föltételek? – kérdé a férj.

Az egyik segéd sértődve válaszolt:

– Bocsáss meg, azt majd ott, reggel tudod meg.

– Nem azért… a ti dolgotok, csak azt hangsulyozom, hogy a legsulyosabb…

Egyebet nem hallott. De ebből következtette, hogy holnap reggelre
eltünik az élők közül az, ki megölte testvérét és megmérgezte,
tönkretette az ő életét is. Avagy… Megdöbbent e «vagyra.» Hátha a másik
esik el, a férj és az ő közös áldozataképpen. Egy uj bün merül föl –
kettőjük büne. Egy gaztett, melynek voltaképpen ő az okozója, Renner
György a végrehajtója csak.

Irgalom atyja! Hát nem tud szabadulni attól az embertől? Nem, soha, csak
szorosabban füződik hozzá, a bünök régi és uj lánczszemmel kötik,
fonják, szoritják vele össze.

Meg kell akadályoznia, hogy az az ártatlan bolond odaálljon ennek az
aljas gonosztevőnek a fegyvere elé! – igy kiáltott fel magában, hosszú
tépelődés után.

De hogyan akadályozza meg, a mit már szilárd férfiak nagy ünnepélyesen
elvégeztek? Egy éjjel választja már el a végzetes reggeltől. Mit tegyen.
Kit birjon rá a visszalépésre? Hisz ez lehetetlen!

Egy mód van rá; ha fölkeresi Szávics Ivánt és elmond neki mindent. Ha
fölfedi előtte minden titkát, úgy az iszonyodva fog meghátrálni.

Dehogy fog. Inkább meghal, minthogy meghátráljon! Ha csak bizonyitékokat
nem kap, melyeket fölmutathat a kétkedő és lovagias világnak.

Kétségbeesve keresgélt lelkében bizonyitékok után. De álmain, férje
önvallomásán, a fütyülő doktor elhallgatott sejtésén és az ő érzésén
kivül nincsen bizonysága semmi. Férje, ha tagad, az orvos, ha hallgat,
ugy ő telekiabálhatja a világot, nem ér az semmit.

Mindent koczkáztatott, mindent elrontott, a gyermekek anyjuk gyilkosánál
maradnak, ha ő szabadul is! Még iszonyubb lesz minden.

Mégsem tudta magát elhatározni, hogy magára hagyja a várt, az
előkészitett, a sürgetett katasztrófát. Most, az utolsó perczben be
akart nyulni a sors kerekének küllői közé és megállitani az egész
pokolgépet.

Föl akarta keresni Szávics Ivánt, de nem tudott mozdulni helyéből. Agyát
elsötétitette valami vak és öntudatlan félelem. Majd nem tudott
gondolkozni többé, fehér ajkai gépiesen mozogtak:

– Legyen, a mi lesz!

Este volt már. A szobaleány meggyujtotta a lámpákat és egy levelet
csusztatott a kezébe. Szávics Iván irta:

«Holnap reggel. – Bizonyos vagyok a dolgomban, de ha maga velem volna
egy perczre! Csak egy perczre. Lehet-e, hol és mikor?»

Mari elhatározta, hogy elmegy hozzá. Ő fogja fölkeresni. Hisz ezzel
tartozik neki, a ki holnap életét koczkáztatja érte.

Nem sokat gondolkozott, fölvette kabátját, kocsit hozatott és
szobaleányával együtt elment.

– Egy pár percz mulva itthon leszek. Jól viseljétek magatokat? – mondá a
gyerekeknek az ajtóban. A két nagyobbik utána szaladt a folyosóra, el
akartak menni vele a nagymamához. Sirtak utána és neki még az udvarról
is csititani kellett őket:

– Hozok valamit, babuskák!

A kocsis – hogy több fuvart kapjon – egy negyedóráig hurczolta őket, a
mig eljutottak a Szávics Iván lakásához. Ott Mari leszállott, a
szobaleány benmaradt a kocsiban.

Iván frakkosan ült a diván előtt, a mikor belépett.

Nem az első asszony volt, a ki belépett az ő fényes, törökös kényelemmel
butorozott garçon-lakásába. És a kipróbált, elkényeztetett, kiélt
gavallér nem tudott hová lenni zavarában.

Ülve fogadta az asszonyt, elpirult, hebegett:

– Itt van… eljött?… Maga az? Nem hiszem.

Majd össze-vissza csókolva Mari kezeit, felocsudott végre és
diadalmasan, boldogan, vadul felkiáltott:

– Itt vagy! Enyém vagy!

Felugrott székéről, hogy megölelje a hátralengő a mint e pillanatban
föltekintett rá: megdöbbenve állt meg.

Nem egy élő, hus és vérből való asszony, hanem egy felöltöztetett
gipsz-szobor állott előtte. A megrenditő szomoruságnak, a legmélyebb
kétségbeesésnek szobra, mozdulat nélkül, köny nélkül. Nem védekezett,
nem reszketett, nem szólt egy szót sem. Mégis Szávics Iván ugy érezte,
hogy gazság volna megérinteni egyetlen ujjal is. Valami szentség
sugárzott ki az asszony e szomoruságából, mely megbóditotta, leverte,
egészen leányos szelidségüvé tette ezt a brutális alakot.

Engedelmet kért; nem tudta miért.

– Ugy-e nem haragszik reám? – kérdé.

Csodálatos mosoly jelent meg az asszony arczán. A vigságnak olyan
kifejezése, mely még bánatosabbá tette. Valamit akart mondani, de nem
tudott, ajkai remegtek a mosolygástól.

Iván megfogta a kezét, alázatosan, szeliden.

– Lássa, – mondá – nem is hittem, hogy eljön. Milyen boldoggá tett vele,
ha tudná. Nem is vártam már, indultam el, ki a világba, szórakozni egy
kissé, feledni, hogy holnap megyek embert ölni, – bocsásson meg a
szóért, – mint egy bravó. Egy igéretért, egy dijért, a mely akármilyen
óriási legyen is, de csak dij. Káromkodtam magamban, szidtam magamat
azzal, hogy öregszem. Vajjon nem vagyok-e gyáva, vajjon nem a félelem-e
ez? Megrendültem, a hiuságom foszladozott, egyszerre azt véltem látni,
hogy maga uszit engem, mint egy kutyát… És hogy nincs szivében irántam
egy csepp szerelem. De most látom, hogy őrült voltam, a mikor józannak
hittem magamat.

Eljött, szeret!

– Nem! – szólalt meg az asszony, éles, érthető hangon.

– Nem! – ismétlé még egyszer. Kevés pihenőt tartott, aztán mereven,
bátran belenézve a férfi vadul szikrázó szemeibe, mondá:

– Éppen azért jöttem, hogy ezt megmondjam. Játszottam vele, nem
szerettem, a férjem gyülöltem, csak ennyi az egész. A másé vagyok és nem
lehetek az öné. A mit igértem, meg nem tarthatom, a mit mondtam, mindaz
hazugság. Utálom magam érte, de mit tegyek?…

– Boszorkány! – orditott beszédébe a férfi és rá akart rohanni, hogy
összetörje. De az a rettenetes szomoruság, mely beboritotta az egész
karcsu, bájos alakot, visszatiltotta. Pedig ez az alak meg se moczczant,
ki volt szolgáltatva neki egészen.

– Törjön össze – susogta az asszony – az volna reám nézve a legjobb. De
ha megöl, akkor se mondhatok mást, mint a mi igaz.

Megsimogatta homlokát, befogta szemeit.

– Meg kellett volna őrülnöm, ha el nem mondom mindezt! – szólt és
fuldokló zokogásban tört ki.

Iván szinte értelmetlen, zavart tekintettel nézett rá egy darabig, aztán
megsimogatta.

– Nem baj az egész! – mondá gyengéden. – Hát nem szeret, hát nem?

Megfogta a kezeit, leültette, mint egy gyermek-leányt:

– No, üljön le szépen, pihenjen és menjen haza. Nyugodnia kell, erőre
lesz szüksége holnap.

– Mit fog tenni? – kérdé az asszony elcsukló hangon.

Iván mosolyogva felelt:

– Semmit. Engedelmet fogok kérni a férjétől. Elmondom neki: az egész
tévedés, és hogy micsoda tündérmesebeli tisztaság maga. Ott a helyszinén
bocsánatát kérem… Ott, ott…

A düh elfojtotta a hangját. Rekedt és értelmetlen szavakat suttogott. És
egyszerre félkarjával magához szoritotta az asszonyt:

– Nem fél-e tőlem, ha nem szeret, hogy mert idejönni?

Egy köny esett ölelő karjára, egy törött, gyenge sohajtás hangzott a
sziveig, eleresztette az asszonyt.

Egészen leverten, szomoruan mondá!

– Félek a holnaptól. Félek, félek!

Mari csudálkozva nézett Ivánra:

– Nem szabad megtörténni, mindent el kell követni… Iszonyu, ha kiállana
véle. Véle! Igérje meg, hogy nem fog. Elintézi valahogy, akárhogyan.

– Ugy lesz, a hogyan parancsolja. Nyugodt lehet, ugy lesz minden, a hogy
akarja!

– Esküdjön meg!

A férfi felkaczagott:

– Csak azt akarja még, azt, hogy esküszegő is legyek! Tessék,
rendelkezzék velem!

Az asszony belekapaszkodott a férfi vállaiba:

– Hát odaáll neki, hát nem hallgatja meg az én könyörgésemet!

– Nem! – szólt szárazon Iván. Aztán fölkelt helyéről, meghajtotta magát:

– Isten vele, nagysád! Menjen haza szépen. Igazán nevetség, hogy itt
volt nálam, hogy nálam volt! Ha megtudnák rólam, hogy _igy_ volt nálam,
lőhetném magam főbe!

Mari mechanikusan ment az ajtó felé, Iván kisérte. Ott még egyszer meg
akarta csókolni a kezét, de az asszony nem engedte, ő borult rá a férfi
kezére és sirva könyörgött:

– Nem, nem szabad, nem lehet, nem engedem!

Ugyszólván a gavallérnak kellett kituszkolnia a szobából.

Szobaleánya megunta a kocsin való várakozást és az előcsarnokban
nevetgélt az inassal.

– Mehetünk? – kérdé élénkséggel.

Előre bocsátotta asszonyát, a kit Iván kikisért egészen a kocsiig.

– Viszontlátásra! – mondá a férfi gunyosan, a mig a kocsi előtt állva,
bucsuzkodott tőle.

Az asszony nem köszönt vissza. Elhallgatott, egészen belesáppadt a
gondolkozásba. Majd egyszerre megszólalt:

– Kisérjen el!

– Hová?

– Majd elmondom, üljön be előbb! – Aztán odaszólt a szobaleánynak:

– Ilka, szálljon le, menjen haza.

– Hová megyünk? – kérdé a kocsis, miután Szávics Iván is beült a
fiakkerbe.

– A rendőrséghez! – felelt az asszony.

Iván megállitotta a kocsit és türelmetlenül szólott, szinte rákiáltott
Marira:

– Megőrült? Mit akar ott?

– Fel akarom jelenteni a férjemet!

– A férjét? Hogyan, miért?

– Megölte…

– Kit?

– A testvéremet, ő gyilkolta meg! Gyilkos, gyilkos!

Az utolsó szavakat már belekiabálta az éjbe. De hangját, minden
gyülölségével és borzalmával elnyelte a fővárosi utcza zaja;

A férfi megdöbbenve nézett reá.

– Kedvesem, magának valami baja van; jöjjön, szépen hazaviszem az
anyjához!

Azt hitte, hogy őrülttel van dolga. De a mint a gázfénynél nézte,
nézegette ezt az asszonyt, látta, hogy halálosan józan az. Elszánt,
biztos, nem hajlik az ajka sirásra többé.

– Akarsz-e velem jönni, igen vagy nem? – kérdé határozottan.

– Jerünk!

Egy fiatal fogalmazó fogadta őket a rendőrségnél. Vidám, uri fiu, a ki
unta és megvetette ezt a csunya mesterséget, de kénytelen volt vele,
mert a protektora hiába próbálta, csak ide tudta betenni.

Roppant elegánsan fogadta a szép asszonyt és nagyuri grandezzával a
kisérőt, a kinek jelenléte boszantotta egy kissé. Igyekezett tőle
megszabadulni.

– Együttes ügy? – kérdé édeskésen.

– Nem! – szólt az asszony.

– Akkor szabadna kérnem az urat, ha távoznék addig…

Egyedül maradtak. A fogalmazó kurizálással kezdte. De az asszony
hamarosan kedvét szegte ettől. Minden tétovázás nélkül rátért a tárgyra:

– Renner György dr.-né vagyok; vádolom a férjemet, hogy megölte az első
feleségét, a testvéremet. Ide jöttem, jó helyen járok talán. Nem fogja
tagadni, ha rögtön elfogják.

A fogalmazó a körmeit rágta:

– Kedves nagysád, bocsánatot kérek, igy könnyű volna a szép asszonyoknak
megszabadulniok megunt férjüktől!

– Nem azért jöttem, hogy sértegessen! – szólt kiszáradt torokkal,
rekedten, Mari. – Fölveszi a vallomásomat, igen, vagy nem? Illetékes
vagy nem?

– Engedelmet kérek, nem vagyok rá illetékes. Reggel méltóztassék az
ügyészségnél, az igazságügyi palotában… első emelet, 8. szám.

Fölállott, meghajtotta ragyogó, szőke fejét. Olyan méltósággal
bocsátotta el a szegény asszonyt, mint egy miniszter, vagy egy király.
Kint az előszobában, kötelességtudásból, mégis megszólitott egy ácsorgó
detektivet:

– Járjon ezután az asszony után, szegény őrült… Valami bolondot csinál
még! Menjen oda, a hová megy.

Maga a szegény asszony se tudta még, hová menjen, merre forduljon.
Tanácstalanul, kábultan állott a hintó előtt, megrémülve és összezuzva.
Férjével szemben való tehetetlenségét érezte, ugy látta, hogy minden
ellene és minden azzal esküdött össze.

– Hová most? – kérdé Szávics Iván, a ki egészen megbutult ebben az
iszonyu összevisszaságban.

– Haza megyek, beszélek vele! – mondá az asszony, kezet nyujtott Ivánnak
és elhajtatott.

Odahaza egy pillanatig megnézte a gyermekeket, aztán felöltözve,
kalaposan, bement férje szobájába. Az nem volt otthon, elhatározta hát,
hogy ott várja meg.

Leült egy karosszékbe, várt és lassankint kinos szender nyomta le
pilláit. A mikor az ajtó nyitására fölébredt, hajnal volt már.

A világos szobában férjének vidám, szinte hetyke alakja állott előtte:

– Jó reggelt, kedves! – Ezzel köszöntötte egy kissé pityókos hangon.

Mari megdermedve ült székén. Türte, hogy férje lehajol hozzá, megsimitja
karjait és fülébe sugja:

– Várod a katasztrófát, ugy-e kedves? hogy mikor hozzák föl véres
holttestemet, kedves. Ne félj, ne aggódj, nem lesz abból semmi,
kedvesem!

Majd kiegyenesedve, hangosan, szinte kiáltva, hozzátette:

– Nem verekszem. No hát nem verekszem. Nekem szerető nőm és gyermekeim
vannak, bün volna kitenni magamat az oktalan halálnak!

Gunyosan kaczagott, aztán folytatá:

– A gavallér hiába fog várni, nem leszek ott. Megüti őket a guta és én
jóizüen nevetek azalatt.

Megfogta az asszony kezét.

– De nehogy azt higyjék kedves, hogy megőrültem! Éppen ellenkezőleg, az
ész olyan mértéke vetett lobot agyamban, hogy no…

_Föladtam magamat!_

Mari fölsohajtott.

– Ugy-e megkönnyebbültél! – mondá Renner. Elhiszem, természetesnek
találom. És örvendesz. Van rá okod. Hát ha még látni fogod, mint fognak
el egy pár óra mulván. Tapsolni fogsz örömödben, szinte látlak. Hanem
méltó örömed nem fog sokáig tartani. Te is bekerülsz hozzám rövidesen,
kedvesem!

– Én?

– Te, te, aranyvirág! Ellened fogok vallani, besodorlak a dologba téged
is, veszszünk hát együtt. Ha egyáltalán veszni kell, hát együtt
pusztuljunk. Meg fogok rá esküdni, hogy együtt dolgoztál velem…

– Irgalmas isten!

– Azonban vigasztalódjál, nincsen ellenünk bizonyiték. Lehet, sőt
valószinü, hogy fölmentenek mindakettőnket és elküldenek bennünket a
Lipótmezőre. Együtt leszünk ott is. Együtt mig a világ világ, együtt
halunk meg, nem bocsájtlak, nem…

Az asszony reszketve hátrált a férfi előtt. Az inogva követte:

– Ne félj tőlem, tubikám. Voltaképpen erényes ember vagyok én. Szeretnék
becsületben megőszülni és talán sikerül is nekem ez, némi viharos, sötét
jelenetek után. Összekerülünk megint, ne félj. Elvonulunk szépen a világ
elől. És te is belátod, hogy _az_ árnyék volt, el kellett mulnia, te
pedig élsz, és én is élek.

Utána kapott, hogy megölelje. Mari nem tudott többé hátrálni előle; kis
kezeit ökölre fogva a mosolygó és kipirosodott álarczra ütött teljes
erejével, aztán a földre zuhant.

A mikor fölocsudott, három idegen férfi és férje állott körülötte. A két
segéd, izgatottan nézve órájukat, titkos jelekkel sürgették Rennert:
«gyerünk, elkésünk!» A harmadik férfi – a ki legutoljára jött – hangosan
szólitotta fel, hogy jöjjön vele:

– A törvény nevében!

Óriási lárma támadt, a mikor elmult minden, Mari zokogva fordult be a
gyermekszobába.

– Apátok elment!

– Hová? – kérdezé a legnagyobb.

Mari lemutatott a földre:

– Meghalt! – mondá csendesen.


IX.

A vizsgálat óriási szenzáczióval indult meg. Az elfogatás egy névtelen
levélre történt meg; e névtelen levélről később kisült, hogy Renner maga
iratta azt egy részeges, beszámithatatlan, elzüllött barátjával. A mikor
egészen világos volt, a vizsgálóbiró elejtendőnek tartotta a vádat, ugy
okoskodván, hogy Renner ismeretessé lett párbajügye elől akart kitérni
ezzel az őrült fogással. Lehet, hogy az utolsó pillanatban ugy rettegett
fegyver elé állani, hogy a félelem e paroxismusában kibuvó után
kapkodva, rálelt erre, hogy elfogassa magát, bármi áron.

A mikor Renner közel volt ahhoz, hogy szabadon bocsássák, a maga
jószántából vallott. Megvallott mindent, ugy a hogy volt. Épp ugy, mint
a hogy egykor Marinak elbeszélte. Józanul, a legnagyobb részletességgel,
a legnagyobb hidegséggel.

A vizsgálóbiró elmondatta vele mégegyszer magát a mérgezés tényét.
Elmondta mégegyszer.

Keresztkérdéseket tett föl neki; nem jött zavarba. Beszámitható volt a
legnagyobb mértékben akkor is, most is.

A vizsgálatnak ebben a stádiumában az ügyész utján levelet irt
feleségének és abban kérte, bocsássák be hozzá gyermekeit, csak egy
perczre, szeretné látni.

Mari visszaküldte levelét. A kinyitott boritékra ezt irta:

«A gyermekekre nézve meghalt.»

Később őt magát kivánta látni. «Csak egyszer, még csak egyszer!»

Nem is válaszolt erre a kérésére.

Nemsokára ezután az ujságok a vizsgálatnak hirtelen fordulatát jelezték.

Renner belekeverte a borzalmas ügybe második feleségét is. És oly módon
cselekedte ezt, hogy a vizsgálóbirót csaknem tökéletesen megtévesztette.

Finom körülményeket, összetett bizonyságokat hozott föl a mellett hogy
Mari, ha nem is segitett a mérgezésben, de tudott arról, helyeselte is.
Egyik bizonysága volt Gyalui István is, a kit ott hagyott – érte.

A tanukihallgatásokra került a sor. Marit a vizsgálóbiró legutoljára
idézte meg. Tanuképpen bánt vele még, de már a vádlottat látta benne.

És diadalittas arczczal bocsátotta el, miután sikerült neki a szegény
asszonyt mindenféle kérdésekkel zavarba hoznia.

Már csak egy hajszál választotta el attól, hogy vádlott legyen. Egy lap
már czélzott is rá.

Irtózattal vegyes bámulattal nézett reá az egész város. És a háta mögött
való sugdosásból, az elejtett megjegyzésekből, a cselédek pletykáiból, a
házbeliek beszélgetéséből, sőt még szüleinek egy-egy elejtett szavából
is egész világosan hangzott fel a khorus:

– Máglyára vele!

Még Szávics Iván sem kereste többé barátságát. Egy exczentrikus mágnás
igyekezett hozzáférkőzni.

Agyonkergetve, összetörve volt már egészen. Alig vánszorgott. Az utolsó
napok alatt egyszerre meghervadt, szinte megcsunyult. Nyaka
megvékonyult, arcza makacs, szinte zord kifejezést öltött. Széles vállai
kihegyesedtek, boszorkány volt már igazán.

Utána néztek, ha az utczán ment. Ő rajta meg valami kihivó, gonosz dacz
vett erőt, erősen szemébe nézett annak, ki rátekintett.

Gyalui Istvánnal is találkozott egyszer. Az mosolyogva nézett rá, nem
köszönt, ugy ment el mellette, de hirtelen megbánta, a mit cselekedett,
visszafordult, odalépett hozzá:

– Nincs-e valamire szüksége? – kérdé szinte hivatalos hidegséggel.

– Nincs.

– De magát most elhagyta mindenki; csak nekem nem szabad: ugy érzem,
hogy engem kötelez a mult.

– Elmult az.

– Mindegy, én hálás vagyok maga iránt. Én hozzám jó volt, legalább egy
darabig, szeretnék megfizetni érte.

– Megfizetni érte! – ismételte csendesen az asszony és szemei megteltek
könynyel. E könyes és szép szemeivel nézett föl Istvánra. Oly
alázatosan, oly szomoruan, oly szivtépően nézett reá, hogy ebből a
nézésből egyetlen pillanat alatt a férfi csaknem mindent megértett.
Megértette ennek a szegény asszonynak egész tragikumát; világossá, jóvá,
nagygyá lett előtte elébb különös, érthetetlen démoni alakja.

Megfogta a kezét az utczán:

– Mari – ugy érzem, – hogy mi mindannyian valami gazságot követünk el
maga ellen…

Szótlanul haladtak előre a sokaság között. Az ismerősök megbámulták
őket, egy-egy elejtett szó csapódott hozzájuk:

– Még kijár… még merészel!

Gyalui István idegesen nézett hátra. Tetőtől talpig fixirozta a
suttogót.

– Hagyja! – szólt csendesen Mari. Ugy is vége lesz nem sokára az
egésznek: Senki sem tehet arról, ha nem lát; én is ha nem lettem volna
vak, vagy ha, a mikor látni kezdtem, erélyesebb lettem volna, ha azt
tettem volna, a mit vérem parancsolt… De a gyerekek megfogták a kezemet,
a gyerekek, anyámék. Oh, ha a magamé, a magam ura lettem volna!

Fakó arcza kiveresedett, majd villamos vonaglás torzitotta el. Egy
másodpercz mulva ismét halvány és nyugodt lett.

– Szeretem, hogy magával találkoztam! – mondá, mosolygást erőltetve
ajkára. – Nagyon jól esik, hogy megszólitott és ha tudnék még
boldogságot érezni, igen, igen boldog volnék! De igy is olyan jó, hogy
beszélhetek vele. Végre is egy embernek kell lennie, a ki nem köp rám…

– Jó Isten, mit beszél.

– Igen, a helyes kifejezést használtam. De nem erről van szó, bánom is
én, leszámoltam ezekkel a külsőségekkel. Hát legyek boszorka, akármi
legyek, mindegy. De maga előtt szeretnék tisztán állani és a gyermekek
előtt, és egy halott, egy árnyék előtt.

– Én előttem tiszta! – mondá István, határozottan.

Mari kétkedő mosolylyal nézett rája. De látván a nyilt, a becsületes, a
neki százszor kedves arczon az igaz meggyőződés kifejezését, egyszerre
megelevenedett, mosolygott igazán. Arcza szines lett, hangja csengő.

– Hiszen még el sem mondtam mindent, nem tud semmit. Hogy menthet föl
kihallgatás nélkül?

Egy sétatérhez értek. Leültek egy lóczára, az öreg, gutaütött emberek, a
helynélküli cselédnépség közé. Szerencsére, az ismerős, elegáns nép nem
járt erre, szabadon, bátran beszélgethettek.

Mari elmondott mindent, életének legbensőbb, legtitkosabb részleteit.
Testvére halálának napjától folyvást, egészen e mai találkozásig.

A férfi megdöbbenve hallgatta végig. Egy-egy tört szóval, töredezett,
mély sohajtással, a düh, a méltatlankodás egy artikulálatlan hangjával
szakitotta félbe.

Mari a vállára tette a kezét:

– Csendesen, – mondá, – mindez elmult, vége van.

Egészen megkönnyebbült, csaknem megszépült ujra, a mikor bevégezte
mondani valóját.

– Jerünk, lássuk, mi következik még!

Kézenfogvást mentek végig a sétatéren.

– Engedje el a kezemet, kompromittálja magát! – mondá Mari, minden guny
nélkül.

István meg ajkához emelte a fáradt, halvány kezet:

– Igy szeretném csókolni egészen hazáig, örökké!

Majd hozzá tette szelid hangon:

– Igy fogom!

Fölkisérte az asszonyt szülei lakására. (Ide költözködött át a
gyerekekkel.)

– Rendbe kell jönni ezzel! – mondá, a mikor a szobában szemben ültek
egymással.

– Rendbe jönni, hogyan?

– Hát ugy, hogy a bünös bünhödjön, pusztuljon el – ki, miközülünk. És
undok alakja ne kisértse azokat, a kik százszoros martiromságot
szenvedtek a boldogságért.

– Mit kell tenni?

– Legelsőbb is föl kell menni a vizsgálóbiróhoz, hogy ez a buta pára
holnap meg ne idézze, mint vádlottat. Ott elmond neki mindent, éppugy,
mint nekem, annyi esze van, hogy meg fogja érteni. Aztán megidézteti a
fütyülő orvost, – mindenkit és tisztában lesz az egész ügy. Kell, hogy a
te alakod végre elváljon annak a rettenetes embernek az alakjától.
Tisztán kell maradnod, meg kell maradnod, élned, hogy testvéred árnyéka
megnyugodjék. Mi lesz a gyerekekkel, ha épp most veszted erélyedet, most
roskadsz össze? Csak most kell igazán erősen állani.

Az asszony tágra nyitott szemekkel nézte Istvánt. Annak minden
közönséges szava szokatlan világosságot árasztott lelkébe. Mintha valami
rettentő mély álomból ébredne mostan.

Megszállotta ujra egy erős akarat: élni, élni, boldognak lenni, szeretni
és szerettetni!

A boldogság elképzelése – szinte boldoggá tette már is.

De a következő pillanatban már megrettent:

– Nem késő-e már? – suttogá magának, de ugy hogy István is meghallotta.

Megnyugtatta egy tekintettel.

– Jól van, – mondá Mari, – hát jerünk, próbáljunk boldoggá lenni, ha ez
a boldogság az emberektől függ.

István elkisérte a vizsgálóbiróig. Az ajtóban elváltak.

– Erős legyen. Nincs mitől félnünk, az igazság a mienk!

– Csak az enyém! – mondá az asszony szomoru mosolylyal.

Ugy határozták el, hogy István várni fogja Marit, kint sétál addig a
szomszédos utczákon. De alig volt a negyedik háznál, a mikor valami
idegen hang nevén szólitotta.

Visszafordult. Nem idegen, hanem Rennerné kiáltott utána. Ki volt kelve
arczából, a kapu kövéhez támaszkodott, hogy le ne rogyjék. Odasietett
hozzá.

– Valami baj van?

Az asszony ajkai hangtalanul mozogtak. Alig tudta kinyögni:

– Meghalt…

– Renner?

– Ő. Két órakor. Öngyilkosság.

Elhallgattak; István karját nyujtotta az asszonynak, az
belekapaszkodott, ugy mentek előre, minden czél, minden irány nélkül.
Nem szólt egyikőjük sem. Ez az esemény zavaros, alaktalan, iszonyu
érzést keltett bennük. Voltaképpen örülniök kellett volna ennek, hisz a
bünös önkéntes halála egyetlen kiengesztelő vége a tragédiának.
Bizonyitéka az asszony büntelen voltának és az ő boszujának diadala.

Mégis, egész testében reszketett e halálhirre. Nem is tudakozódott a
részletek után és otthagyta a birót, a ki készséggel akart neki
elmondani mindent. Mondott is valamit, de ő nem hallotta. Nem hallott
semmit, csak azt, hogy megölte magát.

– Hogy történt? Milyen körülmények között? – kérdé István, a mikor
látta, hogy Mari ereje és önuralma visszatér.

– Semmit sem tudok, semmit!

– Meg kell tudni a bizonyosat. Mert az egész hir költött is lehet, önt
tévedésbe akarják, vagy akarhatják ejteni.

– Igaz ez, én tudom.

– Hiszem én is, de jerünk el az ügyészséghez.

Kocsin odahajtattak. Az ismerős alügyész, a mikor meglátta őket, elejbük
ment.

– Igaz, asszonyom, ugy történt, nagyságos asszony. E leveleket az ön
nevére czimezte, a zsebében találtuk.

Mari leült és olvasta a leveleket. Az egyikre belül az volt irva: «Az
ügyésznek.» Azt átadta nyomban. De nemsokára visszakapta:

– Önnek is szól asszonyom. Ime, ha parancsolja, elolvasom.

Olvasta:

«Nem követtem el a bünt, a mit magamra vállaltam. Hogy miért vállaltam
el, annak lehetetlen, valószinütlen története van. Nem mondhatom el, de
kivánom, követelem, hogy higyjék el egy, az élettől megváló embernek.
Utolsó órámban még én sem hazudok. Ágnes természetes halállal mult ki.
Isten engem ugy segéljen. Renner György dr.»


Egy pillanatig megdöbbenve néztek egymásra.

– Szegény ember! – szólt az ügyész. – És ha nem indiskréczió, szabad
megkérdeznem, hogy mit irt önnek?

Mari átnyujtotta a levelet. Az ügyész olvasta hangosan:

«Nem akarsz hozzám jönni élve, majd hozzád megyek én halottaimban.
Meghalok, hogy szeress!»


István is, az ügyész is kérdő pillantást vetettek az asszonyra:

«És mit mond ön ehhez?»

– Ah, ez az ember még utolsó pillanatában is hazudott! Százszor
hazudott, ha ártatlannak mondja magát:

– De miért tenné?

– A hazugságért, az aljasságért magáért és hogy halála után is
kinozhasson. És hogy…

Elhallgatott. Eszébe jutott valami. Hát ha gyermekeiért tette? Hiszen
mégis csak apa volt.

Elolvasták ujra mindannyian mind a két levelet.

– Khaosz! – mondá az ügyész – nem lehet eligazodni benne. Ugy vélem,
hogy ebben az ügyben uj vizsgálatra lesz szükség, ha csak az elhalt
hátramaradott egyéb irásai nem nyujtanak fölvilágositást. Titokzatos az
egész!

Lekisérte őket a lépcsőn. A földszinten egy fehérre festett ajtó mellett
mentek el.

– Nem kivánja látni?

Az asszony megértette, hogy férje holttestét akarja neki megmutatni az
ügyész. Elsápadt, de nem habozott.

– Jerünk!

Világos, derüs, szinte vidám szoba volt, a hol Renner György egy
fapadon, kiteritve feküdt. Rendes polgári ruhájában, mintha csak ledőlt
volna egy kissé. Egy vén fogházőr virrasztott mellette nagy busan. El
volt keseredve nagyon, mert félt, hogy elcsapják. Ő őrizte a vizsgálati
foglyot az utolsó napokban és az ő elnézése tette lehetővé az
öngyilkosságot. Nem hallotta meg, a mikor a vaságyát fölállította a
falhoz és annak lábára fölakasztotta magát. Mikor beléptek, akkor is
monologizált magában és ügyelt a halottra.

«Ha föltámadna!» talán ezt gondolta magában.

Az ügyész rárivalt:

– Menjen ki!

Az öreg kisompolygott. Egyedül maradtak, közeledtek a holttesthez. Mind
a két férfi megfogta az asszony kezét, hogy segitségére legyenek.

– Oh, erős vagyok én! – mondá halkan. – Bizhatnak bennem.

Vad tekintetet vetett a halottaiban is mosolygó álarczra. Kimeredt
szemmel nézte-nézte és az a stereotip mosoly egyszerre eltünt a halott
arczáról. Most olyannak látta, a milyennek soha még: iszonyu szenvedés
látszott a megfagyott vonásokon. A keserüségnek, a kétségbeesésnek
szinte démoni visszatükröződése.

Megrendült és hangos, szinte őrületes sirásban tört ki. Szinte rábukott
a halottra. István megfogta a zokogó asszony kezét:

– Jerünk, – mondá – a gyermekek várják!

Egy pár pillanatig kézen fogva, mint egymáshoz tartozók állottak Renner
György előtt.

Az megmerevedett, nyitott szemeivel, mintha rájuk bámult volna.

Az ügyész, a ki szeretett «megfigyelni», észrevette, hogy a
megüvegesedett szemgolyóknak még van annyi fényük, hogy ennek a párnak
képét visszatükröztették…


X.

A halottat eltemették. Mari magára maradt a gyerekekkel, a kik még egy
pár napig emlegették apjukat, aztán nem szóltak róla többé. Elmult
mindenkinek, nem hiányzott senkinek. Az ujságok irtak róla, helyesebben
az ügyéről egyszer-kétszer, kiadták legutolsó levelét, emlékét
megtisztitották a gyilkosság vádjától, valamelyik lap mint tragikus hőst
állitotta közönsége elé és ha halaványan is, de odafestette mellé Marit,
a modern boszorkányt.

István tenni akart valamit a tárczairó ellen, de az asszony lebeszélte:

– Hagyja el, legyen igy, maradjon igy. A gyerekek érdeke ez, az apjuk
hadd maradjon tisztán a világ előtt. Én végre is csak nénjük vagyok! Én
nem kompromittálhatom őket, akármit is beszéljenek rólam!

És engedte, hogy az egész közvélemény ugy tekintsen rá, mint egy
szabadon járó bünösre.

– Végre is! – mondá – nekem már nem árt!

Az utolsó napok megint melanchólikussá tették. Ugy érezte hogy hiába
minden erőlködése, a boldogság örökre leszámolt vele.

Nem egyszer eltagadtatta magát Gyalui István előtt és ezalatt Renner
György hátrahagyott irásai között kutatott. Keresett valamit, maga se
tudta, hogy mit.

Végre is valami régi orvosi határidőnaptárt talált, a melynek sárga
lapjai tele voltak irkálva olyan megjegyzésekkel, melyeket csak ő
érthetett.

Tört mondatokban, egy-egy szóval, le volt itt irva a Renner excessivus
szerelmének egész története.

Ugy kellett lennie, hogy Renner nem tudott uralkodni magán, és ha
szenvedélyéről nem szólhatott senkinek, legkevésbbé pedig neki, legalább
a mindennap kezében forgó hallgatag könyvnek tett egy-egy tört
vallomást.

Szelid, poetikus ömlengésekkel kezdte. Itt még egész mondatok voltak.
Rövidebb mondatok következtek azután. Ilyenek:

«Meg kell őrülnöm, meg kell ölnöm magamat, hogy meg ne őrüljek!»

«Sohse hittem volna, hogy a gazságra is…»

«Miért öljem meg magamat?»

«A törvény utálat, a társadalmi rend – gaz!»

«Ha hinnék Istenben, a másvilágban.»

«Csak egyszer lenne az enyém!»

«Örökre az enyémnek kell lennie!»

«Megmérgezni… megölni az egész világot!»

«Mosolygása nem biztatott-e?»

«Ne tedd, ne tedd, ne tedd!»

«Meg van… El vagyok veszve, meg vagyok mentve.»

Érthetetlen, kúsza sorok következtek azután. Egy-egy szó, mely homályos
eseményekre vetett fényt.

Mari sillabizálta, olvasta, találgatta: mit jelenthetnek. Lázasan,
szinte szédülve nézett ama sötét sziv misztériumaiba. Gyönyörködött
annak a kinjaiban? Vagy az iránta táplált pokoli szerelem eleven
története kapta meg?

Maga sem tudta már tisztán. A rettenetes dolgok, a melyekbe ártatlan
lélekkel került: megmérgezték. Egyszer a kitöltött boszu diadalmas
érzése került felül benne, másszor meg a szánalom az iszonyuan
megbünhödött ember iránt.

Khaosz volt a lelkében, a melyből lassanként két domináns érzés vált ki:
két bánat, két halottért.

– Borzasztó vége volt, rettenetesen büntette meg magát! – gyakorta igy
szólt magához. Néha Gyalui Istvánhoz, a ki ebben az időben elvesztette
hatalmát lelke fölött.

Több, mint egy hónapig tartott ez az állapot változatlanul. A család is,
István is valami katasztrófától féltek. Észrevette, elhivatta Istvánt.

Gyászruhában ült az ablaknál, ugy fogadta.

– Meglepi, hogy gyászban vagyok, a gyermekekért!

István rosszkedvüen, de szinte nyers őszinteséggel szólott:

– Meddig tart még ez az erőszakos martiromkodás?

– Attól félek, azt hiszem, hogy örökké.

– Azért hivatott?

– Azért. És hogy nagyon, de nagyon szépen bocsánatot kérjek magától!

– Bocsánatot, ön, tőlem; miért?

– Hogy ilyen vagyok, hogy nem tudok a magáé lenni. De nem vagyok a
magamé. Az utolsó idők eseményei szivembe nyomultak, azok élnek bennem
és nem én.

– Hisz ez természetes, ki hányná szemére ezt?

– Én magam, de ha csupán ez volna! De van egy más valami, a mit rettegek
magamnak is bevallani… Pedig be kell vallanom magának is.

– El vagyok készülve mindenre!

Mari a férfi vállára tette kezét és nem könyező, de csudálatosan szomoru
szemeit reá vetette.

– Oh, hogy szerettem magát, jó isten, hogy szerettem!

– És most?

– Rettegek a gondolattól, de él bennem, de nem lehet elhallgatnom, hogy
nem szeretem ugy többé. Nem, ez hazugság, ez kevés: ugy érzem, hogy
teher lennék az ön nyakán.

Gyalui István kezeibe rejtette arczát, egy pillanatig gondolkozott,
aztán fölpattant helyéről:

– Nem igy, hát nem szeret. Nem engedem, hogy beletemetkezzen
melanchóliájába. Nekem igérte, nekem adta magát, szabad akaratából. Az
enyém, ez a megmásithatatlan.

Mari összekulcsolta előtte kezeit:

– Könyörgök magának, engedjen az utamra. Nem szerelemmel, de könyekkel
vagyok tele; oh engedje, hogy elsirjam magamban.

István, ha erőszakoltan is, tréfára fogta a dolgot:

– Hát sirunk együtt, siratjuk az egymás nélkül eltöltött esztendőt…

Mindketten elhallgattak. Emlékeztek az aranyos napsütéses multra, talán
éppen arra a margitszigeti délutánra, a melyen eligérkeztek egymásnak.

– Nem az vagyok, a ki voltam – szólalt meg az asszony – rettegek attól,
hogy megcsalom magát.

Olyan szomoru, és egyszersmind olyan meggyőző hangon mondta, hogy
Istvánnak ajkára fagyott a tréfa.

– Jól van! – mondá. – Hát hagyjuk el egymást, menjünk messze egymástól.
Én nem keresem föl magát többé soha, de várom. Ha megunja a gyászt, ha
kifárad a magányban, ha le akarja rázni lelkéről a melanchóliát: jöjjön
el, mondja meg. Én mindig fogok gondolni magára, és szeretném, ha maga
is gondolna arra: van egy férfi, a kit egykor szerettem, a kié voltam
egykor; és az enyém még mindig.

Csüggedten is, reménykedve is: nem teszek le a reménységről, hogy el fog
jönni.

Kezet fogtak egymással.

– Mit fog tenni? – kérdé a férfi.

– Elmegyek falura, ott várom be, míg fehér lesz a hajam… És maga, hová
megy?

– Oh nekem nem is olyan rossz. Nem bucsuzok, elhitetem magammal, hogy
valami szerencsétlenség ért bennünket, a mi miatt évekre kellett
elhalasztanunk az esküvőt…

Megfogta az ajtó kilincsét. Ott valami jutott eszébe:

– Megcsókolom a gyerekeket maga helyett…

Aztán elment.


_Befejezés._

Az élet gondja bekergeti a falut a fővárosba. Hátukon czipelve az élet
nehéz keresztjét, mind nagyobb karavánok, szomoru és éhes fáradt és nagy
erejü alakok jönnek a mi Budapestünk kapuja elé. Alig tudjuk már
befogadni őket.

Alig tudnók, ha nap-nap után nem vonulnának ki közülünk azok, kik
pihenni, gyászolni, vagy felejteni akarván, elhagyják a várost és
keresnek egy csendes, napsütéses falut.

Oh kedves, szép felvidéki falvak, szalmafödeles vályogfészkeitek
kimosolyognak az akácz alól. A fehér falak, a kicsiny ablakok, a
kizöldelő kerités: mindez oly barátságos, olyan enyhe. A nagy házak, ha
diszesek is: komorak mindig. Itt meg a rongyosak is oly vidámak,
félrecsapott tetejükkel, kusza garádjukkal olyanok, mint a jókedvü
koldus…

Mari egy ilyen fészekben verte föl tanyáját, elhozván magával a
gyermekeket.

Milyen boldog volt az apró nép, otthon voltak végre. (Hiszen a nagy
város nem a gyermekek otthona, csak sanyarognak benne.)

Az aprószentek hamarosan jóbarátságot kötöttek az egész faluval. És a
«kis gróf»-ból is olyan parasztgyerek lett, hogy no! Nem aludt többé
nappal, maga kérte, hogy mosdassák meg hajnalban és szaladt ki a pástra
madártojást keresni.

A gyerekek boldogsága nagyon lassan ragadt rá Marira. Szomoru maradt az
eleven mosolygások közepette, és sötét volt, mig körülötte ragyogott
minden. Az ég, a vidék, a házak, a parasztok arcza örvendett, hogy ilyen
impraktikus, naiv és adakozó uriasszony telepedett közéjük.

Hisz ettől fél falunak meg lehet élnie, akár kaszát se fogjanak többé a
kezükbe!

Mari maga se tudta, hogyan történt, de a falusiak e naiv ravaszsága
érdekelni kezdte. Kezdetben tetszett neki, később boszantotta.

Igy lopódzkodott be hozzá ujból a világi gond, és lassan-lassan helyet
kivánt magának a tulvilági gondjai között.

Aztán tavasz is lett. Egy gazda reája kötötte – nagy árért – egy pár
hold rossz ugarját. Megvette, hogy legyen valami jussa, a miért itt
lakik. A földet meg kellett miveltetnie.

Az ekevas belemélyedt a földbe, nézte a barázdát. Ez mulattatta egy
kissé. Aztán kikelt benne a buza. Kiváncsian leste, hogy nő. Megérett a
kalász, sok volt, szép volt. Ott hallgatta – a gyerekekkel – az aratók
esti dalát. Szive megenyhült, olyan szomoruság fogta el, a mely nagyon
is hasonlitott a boldogsághoz. Másnapon sirt, sirt, édesen keservesen.
Arczra borulva, bezárkózva.

Aztán tél lett. Sok gabonája volt, el kellett adni. Nem irhatott az
apjának, föl kellett mennie a fővárosba személyesen. Egyedül a legjobb
végezni az ilyesmit.

De hogy maga, személyesen, egy asszony kössön üzletet, elmenjen tán a
börzére is. Pfuj!

Elment Gyalui Istvánhoz. Otthon találta.

Nem volt meglepődve.

– Hát megjöttél? Csaknem két évig várattál…

Kinyujtották egymás felé karjaikat. Megölelték egymást.

A mikor Mari kibujt a férfi karjai közül, az egyszerre meglepetve nézett
reá.

– Te, te, mi történt veled? Egészen megváltoztál. Olyan vagy, mint
lánykorodban.

Csakugyan, a daczos, elkeseredett, erős vonás nem volt többé ajkai
körül. Elmult egészen, vagy csak a nap sütötte le? István nem győzött
betelni a nézésével.

– Kis boszorkányom! – Mit tettél?

Mari elgondolkozott:

– Mit tettem, hogy mit tettem? Nem jót, bizonynyal nem jót; alig
emlékezem a multra, mindennap felejtek valamit.

Szomoru hangon még, de már kipirosodva, mosolyogva hozzátette aztán:

– Mégis szép az élet… Élni jó… Talán árulás ez, de hisz én nem vétettem
a jó Isten ellen, és az megbocsátja nekem, hogy élni szeretek…



Kirándulás Aranyországba.


A nagy Renée nem lett szebb azóta se, hogy asszonysorba lépett. Pedig
ezt vártuk tőle, ezt igértük neki. Érdekes, fakó és fáradt maradt,
egészen elütő tipus, mint az estély jól táplált, gömbölyü asszonyai.
Amint megpillantott, – már messziről – különös mosolylyal intett felém.
Nem láttam amióta lányságát elhagyta és valószinüleg erre vonatkozott
mosolya is. Olyan arcza volt, hogy egy pillanatig tartó mimikával
megkritizálta magát, a házasságot, a férfiakat, az egész életet.

Rögtön számon kértem a férjét.

– Nincs, nincs! Karlsbadban van téli kurán. Szegény, hogy unatkozik és
én mily szomoru vagyok! – Talán a kelleténél több guny is volt a
bánatában, a sóhajában.

Nem bolygattam többé a kérdést. Rátértünk a tárgyra.

– Hol is hagytuk el, amikor utoljára találkoztunk?

– Kicsufoltunk mindenkit. Folytassuk? Én kezdem magán.

– Beszélhet egész bátran, ez az öreg asszonyság, aki gardiroz, csak
tetteti, hogy mindent hall, mindent ért. Nem hall, nem ért semmit. A
gömbölyü szemei járnak, forognak, mosolyognak egyre, nincs meg benne
többé, csak a kiváncsiság. Az anyósom, már kétszer volt tetszhalott, a
legjobb lélek a világon.

A kis öreg asszony lehetett vagy hetven éves, de nem volt még egy szál
ősz haja. Nem hagyott bennünket el egy pillanatra se, mindig mosolygott
és roppant érdeklődéssel hallgatta, mit beszélünk. Egyszer-egyszer
tréfás aprehenzióval törülte meg ajkai szélét:

– Ugyan Renée, ugyan!

Leültünk, helyesebben elbujtunk a buffet közelében, ugy néztük az estély
hölgyeit, voltak vagy negyvenen. Csunya nem akadt köztük csak kettő, az
Otol-lányok. Feketék, kis szemüek, mint a Szent Jakab szőlő. És sárga
ruhában! Karonfogva sétáltak le s föl a teremben, mindig együtt, mindig
zenéről beszélgettek. A nőtársaság nagyobbik része mulatott a kedves
csunyaságokon, nézték őket, örültek nekik, mintha egészen másfajta
lettek volna.

– Csak az a bajuk, – mondá Renée – hogy ezek a feketeségek még csak az
első generáczión gazdagok. Mi többiek, már a másodikon, sőt a harmadikon
azok vagyunk. Higyje meg, hogy a gazdagság szépit. És fehérit. Nézze
meg, alig talál itt barna arczbőrü asszonyt!

Csakugyan, hófehér arczok, a hónál is fehérebb női nyakak, karok
ragyogtak, vakitottak mindenfelől. Oh nem lehetett itt csufolódni, itt
csak bámulni és megrészegedni lehetett. Milyen állak, milyen illat
szállott fel a jól táplált, gondozott fehérségekről!

– És a gazdagság nivellál, – szólt Renée az ő tréfásan sentencziózus
modorában – nézze azt a négy asszonyt, ottan. Nem rokonok és mégis
hasonlitanak egymáshoz. A hajuk egyképpen fényes és puha: napjában
háromszor is bedörzsölik tojással. A szemüknek mély, tüzes és epedő
kifejezése van, egész nap a diványon feküdnek, álmodoznak, olvassák,
most például – a «Bète humain»-t, Baumbachot… Aztán jól élnek, a sok
édes tészta, a frissen sült husok, a nyugodt, hosszu álom a higienikus
hálószobákban…

A nagy Renée maradt a régi, ugy beszélt, mint egy tanár. Folyton
általánositott. De a végén mindig kitört belőle a gunyos móka. Most is
odafordult az anyósához és megkérdezte:

– Igazam van, ugy-e mama?

A kis öreg asszony megtörülte ajkai szélét és boldogan mondá:

– Igen, persze.

Szeretett volna még más valamit is mondani, de nem jutott eszébe semmi.
Renée hamar felkapta a szót, rámtámadt:

– Hát maga mit keres itt?

– Meguntam a munkát, szeretnék megházasodni gazdagon. Tudja, most
divatban van itt ami mesterségünk. Valami ideális irányzat vett erőt a
mamákon: autogrammokat gyüjtenek. A leányok – ugy hallottam – esküt
tettek egymásnak, hogy nem mennek férjhez, csak szerelemből. Valami
készül itten, szeretnék ott lenni, amikor legelsőbb fölbuzog a forrás.

Jót nevettünk mindaketten. Az öregke is nevetett. Nem, sehogysem ment a
csufolódás ma és itten. A lakás oly szép volt és a háziur, aki a magyar
kartongyártás körül határozott érdemeket szerzett magának,
bebizonyitotta előttem, hogy a gazdag embereknek is van izlésük néha.
Luxuriozus, uri volt minden, ami egy kis gyanut kelthetett, pusztán az,
hogy talán egy kissé uribb és pazarabb is volt a kelleténél.

Csakhogy esti tizre Banner Idát várták. Idát, akit mindnyájan ismerünk
az opera páholyából, ahol magas katonatisztek, miniszterek, mágnások is
vizitelnek nála. Idát, aki oly nagy lépésekkel jár az utczán, mint egy
grófné. Sebesen, egyedül, messziről kiséri egy inas.

A fehér arczok megszinesedtek, a hölgyek hajukat igazgatták, a mint
megjelent közöttük. Csak egy félóráig maradt, de roppant kedves volt,
mint egy fiatal királyné az udvarhölgyei között. El is ismerte itt
mindenki és egy félóráig, amig itt időzött, egészen megváltozott a
társaság, másról beszélgettek, mint rendesen. Mágnás asszonyokról és
versenyekről, politikáról, főpapokról. Csak a két csunya fekete leány
maradt változatlanul a muzsikánál.

A nagy Renée ásitott, a mikor az estély fényessége egyszerre eltünt.

– Vége a szenzácziónak; akár haza is mehetünk, álmos vagyok.

Hanem egyszerre fölelevenedett, a társaságban meglátott egy hölgyet, aki
eddig mindkettőnk figyelmét elkerülte. Fölkiáltott:

– Ni, ni: O–lym–pi–a! Ismeri?

* * *

Szebb volt valamennyinél. Az arcza fehérebb, a haja feketébb. A
szemöldökei csaknem összenőttek, de mégis volt közöttük egy hajszálnyi
elválasztó fehér vonal. Fülei mellett haja egy-egy fekete pehelyben
folytatódott. És e merészségek daczára a legszabályosabb arcz, amit
valaha láttam. Sok olyan tulajdonsága, amelyek közül egy is széppé tenne
valamely asszonyt. Arcza egyik felén még a konvenczionális Ámorgödre is
ott mosolygott, de csak diszkrétül, csak jelezve. A tökéletes formáju
fülekben két óriási nagyságu brilliant-button ragyogott, gyenge fénynyel
boritván el az egész fejet. Mégis, nekem olybá tetszett, mintha csak
viaszbaba volna, de olyan, amilyent csak egy elsőrangu szobrász
készithetett, szövetkezvén valamely nagy festővel.

– Várjon, majd ha föláll! – mondá a nagy Renée, gyönyörüséggel
ráfeledkezve a szép asszonyra.

Fölállott; csaknem egy félfejjel magasabb volt itt mindenkinél. És
karcsu maradt, talán az egyetlen igazán karcsu az egész nőtársaságban.
Pedig látszott rajta, hogy nem visel vállfüzőt, törzse szinte
hátrahajlott, amikor ment, lebegve, bájosan, ruganyosan, de olyan
szabályosan, mint az a csudálatos beszélőbaba, akit Olympiának hivnak a
«Hoffmann meséi»-ben. Fölkiáltottam:

– Olympia!

– De jöjjön s menjünk közelebb. Nézze, hogy mosolyog: egy gép
mosolygása. Hogy iszsza a teáját; micsoda tréfaság, hát kell ennek
ennie? Hallgassa, hogy beszél.

Csak a szükségesekre szoritkozott, amikor beszélt: «Igen, nem, köszönöm,
holnap, a férjem szereti…»

A férje pedig mindig ott volt a nyomában. Egy magas, kissé rideg, de
határozottan férfias, vastag fekete bajuszu uri ember.

– Nézze, – szólt Renée halkan, – Coppelins mester hogy kiséri Olympiát,
nehogy valami tudatlan ember kárt okozzon benne. Nézze az arczán azt az
aggódó vonást, fél, hogy mindjárt kisül minden!

Egy pillanatra az asszony is, a férfi is el-eltünt előlük. Renée
izgatott lett, csaknem elfeledkezett a formákról, csaknem kézen fogott:

– Nézze, most alighanem baj esett. Siessünk a szomszédszobába. A
beszélőbabát egy kissé magára hagyta a férje, most aligha nem megint
megszökik.

– Megszökik, megint? Hát szokta?

– Ugyan, ne tetesse magát, hát nem tudja az Olympia regényét?

A nagy Renée örült, hogy elmondhatta. Hadarva, sok mondatot csak
jelezve, mimikával jelezve egy egész történetet:

– Ez a Só Ágnes. Nagyon gazdagok, Dunántul. Olyan lány volt, hogy
ostobának és ártatlannak gondoltuk. Azért szerettük, mert olyan szép,
utánunk mondott mindent, mint egy madár. Nyáron falun laktak, egy
tüzértiszt megszöktette. Egy árva kis katonafi, szőke, mint a kalász…

Egy hétig lehettek csak együtt, csak Kremsig mehettek. Az apja utánuk
küldte az iroda-igazgatóját, egy fiatal embert. Rájuk talált, a tiszt
nem volt otthon, elvitte a lányt, hazahozta, aztán elvette. Elment
hozzá, odaadták neki, ez a férje.

– Pfuj! Verekedtek legalább…

– Hogyne; a tiszt sebesült meg.

– És aztán?

– Aztán, már másodféléve élnek békességben. Kicsinyük nincs, a férj
szerelmes Olympiába, az pedig kisérleteket tesz olykor, hogy elszökjék.
Ha magára hagyják egy pillanatra, akkor megy, mennie kell, mint egy
gépnek, amelyet elinditottak. Négyszer próbálta már meg, mind a négyszer
visszahozták, jött vissza szépen, nem sirt, nem esett kétségbe,
változatlanul nyugodt maradt.

– És mért nem zuzza össze férje az egész bűbájos szerkezetet, egy
csapással!

A nagy Renée kinevetett.

– Maguk csak mindig beszélnek, hanem amikor cselekedni kéne, futnak
utánunk, mint egy kis kutya…

Szidni akart tovább, de egyszerre elharapta a szót, az elhagyatott
dohányzó-ablakhoz szaladt:

– Jöjjön! – szólt, csaknem kiáltott.

Az utczán a kapu előtt állott Olympia, hajadon fővel, kivágott estélyi
öltözetben. Felhasználta a pillanatot, amig férje mással beszélt,
leszökött, menni akart, mennie kellett! De alig ért a kapuhoz, férje már
ott volt mellette. Láttam, mint fogja karon és mint jönnek vissza egy
szót sem váltva egymással.

Egy percz mulván mindketten benn voltak a nagy teremben. Semmi változás
rajtuk, legfeljebb a férfi haloványabb, és az asszony szinesebb egy
kissé. Azonban ugy lehet, hogy ez a szines fény az arczán csak a nagy
buttonok ragyogása. Itta tovább a teáját és felelt, ha szóltak hozzá:
«Igen, nem, köszönöm, a férjem…»

* * *

Engedelmet vettem magamnak a kis siket öreg asszonytól, hogy
hazakisérhessem őket. Gyalog mentünk. Oly jól esett járni a ropogó
hóban, az ezüstszinü éjszakában. Pompás hideg volt, de oly barátságos
hideg! A budapesti nagy ormótlan házak is oly kedvesek ilyenkor, a fehér
fövegeikkel, az erkélyeket tartó óriásoknak szakálluk, bajuszok,
kalapjuk nő. De legkellemesebb az, hogy az ember a szűz hóra lép,
lábának nyomai meglátszanak mindenütt.

Karon kellett fognom az öreg asszonykát, hogy el ne csuszszék. Renée egy
darabig ezen mulatta magát, de csakhamar visszatért Olympiára. Alig
néhány lépéssel ment az előttünk, a férje karján. Mily pompás pár, mily
szótlanul mentek egymás mellett! Hanem Renée megfigyelte, hogy a férj az
Olympia karját odaszoritotta a derekához.

– Iszonyu állapot, – szóltam akaratlanul, – hisz ez az ember, ha oly
aljas nem volna, hőssé lehetne. Talán az is. Eh, a mi mértékünk rossz,
ez az ur férfi.

– Ne filozofáljon, – szólt Renée – hanem nézzen oda!

A sarokra mutatott, a hol a gázlámpa alatt hirtelen feltünt egy fiatal
tüzértiszt alakja.

– Ez az, – mondá Renée lázasan, – ez az, a ki elvitte, aki vissza akarja
venni. Les rája, megvárja mindenütt, egész éjjel föl és alá jár a háza
előtt… Nézze, most halad el előtte Olympia, most egymásra néznek, a férj
mereven tekint maga elé, nézze, mily vad az arcza, most ő is a tisztre
néz…

– Miért nem mennek egymásra, az egyik megölné a másikat!

– Ne beszéljen, nézze… Most már nem látom őket többé!

Kipirult az izgalomtól, alig tudott beszélni. Az öregke is nagyon
komolyan törülte a szája széleit. Ő is nézett maga elé nagy szorgosan.

A nagy Renée szinte elfelejtette, hogy vele vagyunk, felkiáltott:

– A gazember!

– Ki?

Szánalommal, sőt némi megvetéssel nézett reám:

– Ki lehetne? Senki más csak a férj!

Elhallgatott, talán megbánta, hogy ugy heveskedett. Tréfálkozva fordult
az öreg asszonykához, a fülébe kiáltotta:

– Ugy-e mama, igazam van, gazember!

– Az, gazember! – mondá az asszonyság, ámbár nem tudta, miről van szó.
De ha tudta volna, akkor se mondott volna mást. Daczára hetven
esztendejének, daczára annak, hogy _ezek_ a dolgok már csak ugy
rémlettek előtte, mint az ezüstszürke éjben én előttem az Olympia
eltünő, az éjszakával lassankint összefolyó alakja.



Fehér egerek.


A rózsaszin orru, fehértestü rettenetes állatok roppantul megszaporodtak
az utolsó időben itt Budapesten. Megforditva történt ezuttal: az élő
állat szoritotta ki a gépet s ma már sehol se látni a fővárosban
Cartesius ördögét, amint szerencse levelet huz, lutriszámokkal szolgál.
A fizikai eszköznek, a hires filipaksznak a rózsás orru, rózsás farku,
fehér és borzasztó kis állat lépett az örökébe.

Tiz évvel ezelőtt mindössze négy-öt helyen láttam csak a nyomoruság e
picziny szolgáit, ma minden félreeső, de népesebb helyen látom.
Iszonyuan elszaporodtak a városban a fehér egerek és azok a vén
asszonyok, akiknek napjára elég az a tiz-husz krajczár, amelyet az apró
jószág – optimisztikus számitás mellett – megkeres a számukra.

Természetesen levonva a 10–20 krból azt a krajczárt, melyet a kis
kenyérkereső száraz zsemlében megeszik.

Mert nincs immár semmiféle üzlet rizikó nélkül.

* * *

Ugy-e fiatal emberek, nekünk mindig különös látvány egy öreg asszony.
(Anyánkat kivéve, – az más!) Iszonyu, hogy az asszonyok is megöregednek!
A magam részéről sehogyse tudok belenyugodni a természet e rossz
ötletébe és amig egy fehér asszonyképre simul tekintetem, el sem is
tudom képzelni, hogy a fehér arcz a ráncztól legyen sötét, a barna haj
az öregségtől legyen fehér valaha. Tudom, hogy igy van, hogy igy lesz –
és nem nyugszom bele.

Csodálkozó tisztelettel nézem a vén asszonyokat. És borzalmas bámulattal
állok meg egy fehér egeres öregasszony előtt.

Széditő és titokzatos, hogyan jutottak idáig?

Olyan egyszerűen: cselédek voltak, elöregedtek, nem kellettek senkinek
többé. Az idő elmult fölöttük, katonáik elkerültek a másik garnizonba –
ahol a legfőbb generalis az ur – és ők egy megspórolt öt forintos utján,
egy eladott nagykendő árán: hozzájutottak az ördöngős állatkához, aki
egy favályucskából szerencselevelet és lutriszámokat huz, darabját két
krajczárért…

Adta kis állatja, olyan kedves! Főképp, ha párosával van. Nem pöröl az
öreg cselédre, daczára, hogy kenyeret ad neki. Hizelgően buvik meg,
szerényen czinczog az aszu melleken. A kebleken, melyekről idegen
gyermekek szivták az életet, pénzért. (Férfiak azóta, de hol vannak?)
Amelyeken csak rövid néhány napig csügghetett a jogos tulajdonos, aztán
elment, eltünt: vidékre, a legmesszibb vidékre.

Dehogy akarom megrikatni akár a leglágyabb szivü olvasót is, csak egy
statisztikai tanulmányommal hivalkodom: a fehér egerek budapesti
birtokosainak nagyrésze: elöregedett, támasz nélkül maradt cseléd.

Ugy lehet, nem sütöttem ki ezzel a világra nézve valami különös érdekü
dolgot. Talán kompromittálom is magamat, hogy engem érdekelnek ezek a
csuf vén asszonyok a még csunyább keresetükkel. Ezek a – minden asszonyi
törvény ellenére – szótalan némberek, akik czimben és rangfokozatban, de
keresetben is, sok, sok fokkal állnak a koldusok után.

Bevallom az igazat: sok ismerősöm is van közöttük. Egyiknek-másiknak –
például a lánczhid mellettinek – állandó kuncsaftja is vagyok. Ez a
fehér egeres asszonyság talán valamennyiük között legfőbb fokán áll a
mesterségének. Hisz benne. Ha nem jön egész nap senki, megszólitja az
egeret:

– Muerus huzzál! A rózsaszin farku bestia belenyul a vályu női
osztályába. (Mert külön férfi osztály is van.) És kihuz egy nyomtatott
czédulát, melyet az asszonyság százszámra vásárol Bucsánszkynál,
Bagónál. Jól tudja, hogy mi van, mi lehet benne.

Egy boldog szerelem igérete és öt lutriszám. Milyen szépen mondja, mily
jó számok!

– Okosabb, mint egy pap, egy kanonoknál okosabb! – motyogott a néni.

* * *

Egyszer, őszszel volt, ebben a zuzos hidegben, hihetetlen, hogy csak nem
rég: szép őszi estén kimentem Bim-Bim király birodalmába.

A városligeti tüzoltó-térre tudniillik. Talán az utolsó meleg estve
volt, már folyton zörgött a lomb lefelé hulltában, de még sokan háltak
kint a szabad ég alatt, a friss levegő kedvelői azok, akiknek egy zöld
lócza a palotája, tüzhelye, az ágya.

Jó sokáig vigan voltak Bim-Bim király birodalmában. A nép nem akart
elválni az ő vasárnapjától, a vasárnapi tarka mulatságától, nem akart
aludni, nem virradni a hétfőre, a józan, a komoly hétközi napra.

Végre is a bódék becsukták ajtaikat: a komédiás, a kóczevő, a
hasbeszélő, a hintás megszámlálta s hazavitte a sok rézpénzt: a Bim-Bim
királynak hüségesen beszolgáltatott adógarasokat.

Egyszerre csendes lett a liget, nem hallottam mást, csak lépteim zaját,
a száraz falevél zörgését, amint ágyaztak maguknak kóbor urak, rosszképü
csavargók. Hamar megágyaztak, hamar elaludtak és nem törődtek vele, hogy
itt jár közöttük valaki és virraszt fölöttük. Jó lelkiismeretü, gyáva
nép: a rendőr se bántotta őket; falusi ember lehetett: nézte a csillagok
járását. Legfeljebb én rám nézett gyanakodó szemmel; mit keres itt egy
jóruhás ember?

Négy öregasszonyság csendes beszélgetését hallgattam ki. A legfiatalabb
nézett ki köztük a legvénebbnek, mert piros olajos kendővel volt bekötve
a feje. Hozhatta ezt a divatot a falujából – negyven esztendeje.

Mind a négy asszonyság «fehér egeres» volt. Fehér egér tulajdonosoknak
mondom őket, bár az egyik két kopott stigliczmadárral helyettesitette a
négylábu albinákat. Tehát szegényebb volt mint a többi, mert a
stigliczek, mint szerencselevélhuzók, kimentek a divatból. Az értékük
krajczárokra devalválódott, csakis idősebb, más korból való
cselédleányok ragaszkodnak hozzájuk. – A stigliczek aludtak, a fehér
egerek aludtak, a vén asszonyok beszélgettek.

Egy kövér anyóka elégedetten csörgette a rézpénzét.

– Jó volna inni egy kis édes pálinkát! – mondá.

– De még egy kis lebbencsleves is jó volna, tarhonya benne és egy
virsli.

– Kend csak mindég enne! – szólalt meg a kövér asszony.

– Ha valami jó volna! – jegyezte meg a stigliczes asszonyság.

– Haza kéne már menni! Jön kend?

– Megyek, de másfelé. Nem vagyok én olyan uriasszony, nem lakok én
Pesten. Nem fizetek én egy hónapra két pengő kovártélyt!

– Csak az a rossz, hogy ha Albertfalvára megy, két krajczárt kell
fizetni a hidon.

– Hadd éljen a császár is!

Közben az egyik öreg némber szódavizzel kinálta a többit.

Az olajos kendős különösen nagyott huzott a szifonból.

– No, no, le ne harapja a vasát.

– El vagyok busulva! mondá az öreg asszony.

– Megint a fiával?

– Azzal. Kitanitottam pékmesterségre.

– Hát osztán?

– Csütörtökön mondják, megholt, már ugy mint az elmult hétfőn. A
János-kórházban.

– Nem hitták a temetésére se?

– Nem. Pedig beleirtam az átréczomat egy könyvébe, amikor ott voltam
nála a kóházban, a multkor mondtam, hogy hivassanak, ha kellek. Egy
narancsot vittem neki és beirtam a nevemet az olvasó könyvébe. Szóltam
az ápolónénak…

– Kellett volna neki adni husz krajczárt!

– De hát azért elhihattak volna…

– Nem találták a könyvet, nyilván, – mondá a stigliczes asszonyság.

* * *

Nem szép tőlem – tudom – hogy ugy helyezem ide a fehér egereket, mint az
asszonyi nyomor allegorikus alakjait. Az igaz, hogy szinte alkalmasak
erre most, hogy oly roppant mód elszaporodtak itt Budapesten.

A három-négy rakás alma, amelyet egész nap árul egy vén dilettáns kofa,
és jó ha egész napon át tiz krajczárnyi hasznot szerez vele, kiment a
divatból.

Az asszonyok nehezen adják magukat a koldulásra – kevés hozzá a
filozófiájuk talán? És inkább, mintsem hogy a könyörületes szivekre
appelláljanak, a szerelmet és szerencsét óhajtó keblekbe helyezik a ő
bizodalmukat.

Egy pár fehér egér, egy vályu, száz czédula: no ez már elég lesz nekik
erre az életre.

De hol veszik a fehér egeret? Kivel tanitják be? Egymástól csereberélik?
Az egyik meghal és a másik megveszi az örökségét? De kitől? Kik az
örököseik?

És hogy van-e adó ezen a különös iparágon? Gondolt-e már erre a fővárosi
tanács, vannak-e ez irányban valami tervei?

* * *

Kiváncsiság ez, sőt talán naivság is, hogy kérdem: mi lesz a dolgozni
nem tudó, vagyontalan, támasz nélkül álló, bizonyára kellemetlen
külsejü, de még is csak élő, elöregedett fővárosi cselédekből? T. i.
mielőtt meghalnának.

Mert hisz fehér egér még se jut mindegyikre és valamiből mégis csak élni
kell odáig.

Élni! Hat krajczárért kávé ebédre, háromért turó vacsora, aztán
ruházatra is kell. Egy pakli dohány, valami ismerős figurás favágónak,
aki összeszögezi a fehér egér palotájának keresztlábait…

Azonfelül lakás, e földi életben és még azontul is. A temetési költségre
spórolni…

Spórolnak rá, a legtöbb a szájától vonja el, hogy temetésére legyen. Ez
mánia, ez valami képtelen ostobaság, tudom, de nem értem.

Vörös szemü, okos kis fehér egerek, huzzatok szegény öreg asszonyoknak
sok szerencseczédulát, keressetek nekik sok, sok garast szép
ezüstveretü, tüll szemfödőre, fehér gyolcs halotti szoknyára valót!



TARTALOM.

  Mari  5
  Kirándulás Aranyországba  137
  Fehér egerek  151


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


45 |ingerlő, Ez volt |ingerlő. Ez volt

86 |tértek, De |tértek. De

104 |de de nem tudott |de nem tudott

107 |belekepaszkodott a férfi |belekapaszkodott a férfi

114 |rettegett fegyer |rettegett fegyver

116 |visszzafordult, odalépett |visszafordult, odalépett

117 |szegény aszonynak |szegény asszonynak

133 |hamarosan jábarátságot |hamarosan jóbarátságot

154 |hozájutottak az |hozzájutottak az]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Rejtelmek (2. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.