Title: Rejtelmek (1. kötet)
Author: Bródy, Sándor
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Rejtelmek (1. kötet)" ***


(http://dphu.aladar.hu) from page images generously made
available by the Google Books Library Project



REJTELMEK

IRTA

BRÓDY SÁNDOR

BUDAPEST

A MAGYAR NYOMDA KIADÁSA

1894

MAGYAR NYOMDA, BUDAPEST, JÓZSEF-KÖRUT 47.



Szerelmes halottak.



I.

Nem volt vérem, ennyi az egész. De annyira nem volt, hogy az orvosok nem
értették, hogyan élhetek tovább, ellenére az ő hypotheziseiknek és a
közönséges gyakorlatnak. Valóban, csakis az asszonyoknál fordul elő
hasonló állapot, a mikor a titokzatos piros nedv ismeretlen okból és
láthatatlan módon elhagyja a test sok ezer csatornáját. Minden erő
elvész, enni nem lehet többé, a sziv szinte eláll és az orvos
literszámra löveli be a sós vizet az elszáradt asszony tetemébe. Sós
viz! Ez az egyedüli táplálék, ez az élet, ez a lélek! És a sziv
egyszerre megmozdul.

Mi helyettesitette nálam a sós vizet, nem tudom. Talán a nap, a melyért
fölbotorkáltam a várbeli bástyára. De tél volt és a nappal ritkán esett
találkozásom. Egyáltalán igen komor, kivételes és elrémitő tél volt
tavaly. Azaz az én állapotom volt ilyen kivételes és megdöbbentő.

Jó lesz végre tisztában lenni, hogy is volt csak. Annyi bizonyos, hogy
ez az idő rám nézve elveszett az aktiv életből. Vér nélkül, mint egy
árnyék járkáltam az emberek között. Novemberben lettem beteg és ettől
fogvást nem ettem és nem nevettem. Nem nevettem, ez az a mi fontos!
Gyászoltam magamat. Az emberek is elkomorodtak, ha rám néztek.
Igyekeztek lerázni a nyakukról, mintha testi fájdalmat okoztam volna
nekik, elforditották rólam a tekintetüket. A legnagyobb mértékben
kellemetlen voltam nekik, mint egy megelevenedett, közöttük járó, izgága
reklámja a halálnak… Azonfelül leszámoltak velem. (Megvallom, én is ily
hamar szoktam leszámolni elbetegesedett embertársaimmal.) Nem árthattam
és nem használhattam többé nekik. Az iró nem várhatott tőlem magasztaló
kritikát, a szerkesztő szép regényeket, a szinész pompás szerepet, a
potyabarát apró kölcsönöket. Szóval: a barátaim szántak, az ellenségeim
nem vettek észre többé. Legfeljebb egyik-másik tisztelt meg bucsuzóra
egy nem gyengédtelen hátbaütéssel.

Mindez semmi. De nekem ugy tetszik, mintha a gyermekeim is elidegenedtek
volna tőlem abban az időben. A két kis porontyom! Mintha féltek volna
tőlem, mintha elvesztették volna a kedvüket hozzám. Igaz, hogy nem
játszottam velük, nem mosolyogtam rájuk, nem hoztam nekik semmit, nem
mertem megcsókolni őket, nehogy a bennem duló ismeretlen baj rájuk
ragadjon.

Mindezt ma értem nagyon. Akkoriban nagyon fájtak ezek a dolgok és nagy
lelki erőm lehetett, hogy nem látszottam szentimentálisnak. Igaz, hogy
legelsőbben is fakó testem, elszürkült lelkem minden részét át meg
átjárta a halálos gyülölség. Öldöklő gyülölség lakozott bennem: ugy
lehet, ebből táplálkoztam.

Emlékeztem mindazokra, a kik régen megbántottak és a kik iránt szivem
már régen megenyhült. Most ujra gyülöltem őket és a sértések, a
megalázások most jobban fájtak, mint mikor frissek valának.

Ölni, ölni, ölni! Dőljön előttem a vér, a melyből bennem nincs egy csepp
sem. Emlékeztem egy urra, a ki három év előtt kétszer lőtt rám egy
ostoba párviadalban. Vadászidény volt, hó. Ugy vett czélba, mint egy vad
madarat, vagy mint egy semmi áron nem apportirozó kutyát. A golyók
elfütyültek a nyakam mellett. Aztán én lőttem: föl a levegőbe.

Eldobtam a pisztolyt:

– Kár lenne ezért a szép szál legényért!

Most, három esztendő után, egész éjszakákon át ettem magamat.

«Mért lett volna érte kár? Mért nem lőttél rá? Hát ha ő lőtt volna meg
téged? Ő nem sajnált, czélba vett, mint egy kutyát!»

Láttam kegyetlen, a vadász-szenvedélytől szinte ragyogó arczát és az
elkésett dühtől összeszoritottam markomat; oh – ha most vezényelnének:
egy, kettő, három!

Kisiklott a körmeim közül, örökre. Dehogy is örökre, elhatároztam, hogy
ujra szembeállok összes régi ellenfeleimmel. Megverekedem akár az egész
világgal. És a kardot se tudtam a kezembe fogni, tényleg nem birtam
kivágni öt moulinetot. Elmémben, képzeletemben akár – akár ötezret is.
Láttam, hogy nincs jártányi erőm sem és elszabadult lovakat szerettem
volna megfékezni, kihajigálni egy egész korcsmát.

És még csak nem is mosolyogtam magamon. A józanság olyan kis mértékre
redukálódott bennem, hogy meg se döbbentem e roppant ellentéteken, a
melyek való egyéniségemből kiforgattak egészen.

Igy esett aztán, hogy bár bizonyos voltam kora halálomban, ámbár ugy
éreztem, hogy már is meg vagyok halva, mégis: teli, de teli voltam forró
szerelmi vágygyal és egész lényemet állandóan teleárasztotta és
megfeszitette egy fenséges, szinte tragikus hit, az, hogy egy nagy,
nagy, soha még nem érzett, uj, a szivek világtörténetében egyedül álló
szerelem előtt állok.


II.

Kopottan, csaknem rongyosan ténferegtem az utczákon. A tél elején
belevettem magam egy ruhába és hónapokon át megmaradtam abban. Ezzel
egyébként évek óta igy vagyok: Csak nyáron, tavaszszal és őszszel tartom
érdemesnek, hogy az ember csinositsa magát. Télen okosabb bebujni egy
nagy télikabátba, de ugy bebujni, hogy csak az orrod lássék ki. Én
legalább igy cselekedtem. Igy jelentem meg a szinházakban, a
szerkesztőségekben, az utczán. (Ismerősöket, rokonokat nem látogattam
meg az egész évad alatt.)

Arról még nem is beszéltem, hogy a munkától minden kedvem elment. Nem
csináltam semmit; őgyelegtem és azzal foglalkoztam, hogy az asszonyokat
néztem és tápláltam magamban az eljövendő nagy szerelem hitét.

Ki lesz az a lány? Hol fogom meglátni? Nem te vagy-e, fekete ruhás
leány, egy fejjel magasabb, mint az utczán járó társaid, gőgös és
kopott, sötét leány? Messziről láttam, jön egy régies landauer, a hó két
női arczot világit meg benne. Az egyik vajjon nem ő-e? Szivdobogva
vártam, a mig elrobogott mellettem a kocsi, de a hölgyek arczát nem
láthattam, nem felém forditották a fejeiket. Pedig, hátha az egyik mégis
_az_ volt. Az, az! Még nem is ismertem és már mostan is csaknem őrültté
tett. Kínzott a zárkózottságával, gyötrött a szelidségével, megölt a
szenvedélyességével. Csókoltam a lábait és féltettem; egy trónt
csináltattam neki jegesmedve gereznájából és aranyozott szandálfából, de
egyszersmind kegyetlen voltam hozzá. A karaktere készen volt a
lelkemben, szerelmünk története máris folyt, vele éltem már: és nem volt
még sehol.

És nem volt egy asszony az egész városban, a ki bár csak egy kiváncsi
tekintetet vetett volna rám.

Nem vettek észre, vagy ha megláttak, szánakozó, még inkább boszankodó
tekintetet vetettek reám. Egyik-másik meg is rémült tőlem és a jól
táplált arczokon láttam a borzongó érzést:

– Ez engem akar. Ez a halálra vált, ez a hideg váz, ez az elszáradt
zsidó! Meghalnék, ha hozzám érne, fujj!

Az energikusabb hölgyek meg valósággal dühösek voltak rám a mohó, beteg
tüzben égő, ruhájukat leperzselő tekintetemért:

– Hát ez mit akar, mért nem megy haza, mért nem fekszik le, mért
eresztik az ilyeneket az utczákra, mért nem hal meg az ilyen?

Meghalni! A mikor soha még igy nem értettem az életet, a mikor rettentő
szépsége és mélysége világosan áll a lelkem előtt. Meghalni! De a mikor
nincs semmi bajom, csak vérem nincs, csupán a testem vesztette el
életképességét, de a mi embert emberré tesz, a képesség és vágy a
szerelemre, oly hullámokat ver bennem, oly hatalmasakat, oly
fenségeseket, oh, ha látnák.

Találtam valami szegény kis kokottra. Oly nyomorult volt a lapos kis
buta fejével. Udvaroltam neki; kinevetett:

– No ugyan te szépen tönkre tetted magad. Hol, kivel?

Nem volt rossz leány, szeretett volna ápolni, gyógyfürdőket ajánlgatott.

Látni se akartam többé. Nála még az a hatalmas szinésznő is
szimpatikusabb volt, a ki, mikor elébe járultam, ajkbigygyesztve nézett
végig, mintha azt mondotta volna:

– No, ezen ugyan nem lehet többé tönkretenni semmit!

El vagyok hát itélve végkép! Néha magam is elhittem ezt, és egyszer –
mért tagadnám el – kétségbeesetten, dühösen sirtam. Igy kell hát
elmulnom nap nélkül, szerelem nélkül, semmivé lenni, mint egy hójegecz,
a szürke, fagyos, vigasztalan télben!


III.

A mi fentartott, a mi éltetett: egy kedves, kis fekete leányfej volt.
Annak a leánynak az arcza, a kiről biztosan tudom, hogy szeretett.
Csaknem egy évtized mult el azóta, a mióta elváltunk. Tiz esztendeje,
hogy megirtam neki: nem szeretem többé, menjen férjhez. És itt a levele
– rajta a megőrzött boritékán a nyolczszáznyolczvankettes postai bélyeg.
– «Jól van; hát én sem. És ugy fogok cselekedni, a mint mondta!» Jól
emlékszem még, hogy akkoriban sem tudtam egész világosan, mért
szakitottam el magamat tőle: azért-e, mert szerelmünk már elérett,
ellanyhult, vagy mert beláttam végre, mily botor dolog abban
reménykedni, hogy valaha egymáséi legyünk. Ugyszólván egyidősek voltunk
és a családalapitásra egyéb alapom nem volt, mint az édes, közös tőke: a
reménység. Elváltunk, nem haltunk bele. De vajjon lehet-e elválni az
első szerelem tárgyától, elválasztott-e bennünket az ő férje, gyermekei,
a nagy távolság? (Drezdába vitték; ő kivánkozott messze, messze!)
Ostobaság azt hinni, hogy elválni lehet azoknak, a kik évekig voltak
egyek abban az időben, a mikor dicsőséges, szép állatja az istennek: az
ember, fiatalságának erejével be bir törni az egymás lelkébe, az egyik
kedve szerint átadja magát a másiknak, összeforr örökre és
változhatatlanul.

Tiz éve nem láttam már azt, a kivel – a közbeeső szerelmek daczára – még
mindig éreztem a szoros összetartozandóságot. Hát ő vajjon érzi-e?
Bizonyos, hogy ugy van mint én, kétségtelen, hogy csak szólanom kellene
neki:

– Eljöttem érted, jer!

Jönne utánam, velem.

És neki is csak meg kellene jelennie hátam mögött, barna kezecskéjét a
vállamra kellene értetnie csak:

– Jer velem, eleget voltam már nélküled! Jere!

Mennék minden gondolkozás nélkül; hisz ez oly természetes. De mért is
nem keressük fel egymást. Egyszer-egyszer már indultam volna feléje. De
észre tértem, elmosolyodtam, maradtam.

Hisz ő, a hol van: ott nincs többé. Itt van körülöttem, a levegőben,
bennem, abban a reménységben, mely egy ily nagy szerelemmel biztat. De
itt van ő maga is, az alakja, az arcza, a járása; ő egészen. Egészséges
koromban is találkoztam vele, egy hozzája megszólalásig hasonló másával,
nem egyszer. Leányokkal, a kik épp abban a korban lehettek, mint a
milyenben ő volt, a mikor elváltunk és utoljára láttuk egymást. Már
messziről és leginkább az utczán láttam meg e hasonmásait, a kik száz
ember közül kikeresve engem, reám néztek, szerelemmel, barátsággal,
olvadó érzéssel.

Soha, valami nagy szerencsém nem volt a leányok körül, sokáig és
kitartóan kellett hizelegnem nekik, mig bizalommal, érdeklődéssel, vagy
szerelemmel tették a kezüket a kezembe, és ezek, a kik ő hozzája voltak
hasonlatosak, a kik egy-egy pillanatra csalódásba is ejtettek, hogy
bennök igazán őt látom viszont: ugyszólván a karjaimba hulltak az első
pillanatra.

Amig vérem vala, nem sokat törődtem ezzel a büvös problémával, de tavaly
télen minduntalan ez a kérdés suttogott előttem, magános sétáimban egyre
csak igy szóltam magamhoz:

«Mi az igazság? Mennyire képzelődöm és mi ebben az igazság?»

Nem, ebben az egyben nem képzelődtem. Igaz volt, ugy volt. Szánalmat
keltve, csaknem megvetve bolyongtam a tarka asszonytársaságban és az
irántam közönyös tömegből egyszerre kivált egy kis fekete fej. Ez
hosszu, hamarosan szegre hajló, egy kissé összehuzott barna szemeivel
figyelmesen, édesen, szerelmesen nézett reám. Hivott, vont a
tekintetével, s hosszu, meggypiros ajkai reszkettek, beszélni akart
volna hozzám, kiáltani a távolból, de nem lehetett neki, hiszen ugy
váltunk el, hogy ne találkozzunk többé soha. És mégis, jó isten, nem
kápráznak-e a szemeim, a kezével is, mint egy gyerek, ugy hiv!

Nem mertem hozzájuk közel menni, hát ha csakugyan ő? De hisz tiz év mult
el azóta és ezek itt: hasonmásai tiz év előtt. Azóta mi lett ő belőle!

Egyszer még se birtam ellentállni, a szinházban, az erkélyen ült, onnan
keresett ki engem. Fölsettenkedtem hozzá, egészen közel melléje.

Megszólalt, beszélt a szomszédjához. Ez a hang nem volt az övé soha.
Egyébként ő volt egészen, még a ruhája is.

Még mindig kiváncsian nézett reám, de egyszerre elszomorodott ő is,
csalódott bennem? Kinek vélt? Miben csalódott?


IV.

Februáriusban oly komor lett az idő, mint egy szivtelen aggastyán. Nem
mosolygott többé, egy pillanatra sem, a napot nem láttam többé. Oly
mértékü fázékonyság vett erőt rajtam, hogy hiába ültem a meleg kályha
mellé: dideregtem. Szinte óhajtottam a lázt, az fölmelegitene egy kissé.

El innen, el! Egyszerre őrült félelem fogott el, hogy most halok meg,
ebben a vigasztalan, zord hidegségben. Ilyen esztelenség! Ha hihettem
volna, hogy meleg homok, napsütötte göröngy, vidám gyepágy borulna rám:
oly szives örömest fektettem volna fejemet örök álomra. De igy
szabadulni, minden áron szabadulni akartam az örök álom elől.

Szöktem a haláltól és hittem, hogy megszökhetek. Ha napfényre találok,
az megvált. Elindultam hát utra, délszakra a napsugár után.

A tengeri hajón kilestem a kabin ablakán és láttam mosolyogni a
hullámokat, mint valami szörnyet. Nápolylyal egy irányban járhattunk
már, de azért hideg volt, a takaró alatt is vaczogott a fogunk.

Éjjel is köd borult az Amphitritére. A kürtök mindegyre bugtak, nehogy
valami más tengeri szörny belénk ütődjék, vagy mi bele vágódjunk abba.
És bőgtek a hajó istállójában a holnapi ebédre szánt tehenek. Csak a
sirályok kisérnek bennünket nesztelen szárnycsattogással, jönnek velünk
Trieszttől folyvást; hová, minek?

Egy nap és egy éjjel tartott ez az éjszaka. Nem maradt senki lábon az
utasok közül; betegek, tehetetlenek lettünk mindannyian, mint kis halak
egy nagy halban, gyomrában az exotikus hajónak. És hiába hallottam, hogy
elromlott a gép, hiába késtünk már második napja: nem volt annyi erőm,
hogy föltápászkodjam megnézni, mi a baj? A kameriérek rémhireket
suttogtak a folyosón, a hajó óraszám állott és a mikor megmozdult, olyan
volt, mintha sülyednénk.

Hát sülyedünk, gondoltam magamban és nem gondoltam semmi egyebet.
Morfiumtól elkábitott fejemben nem sokkal több öntudat vibrálhatott,
mint egy szárazra dobott haléban. És ugy amint ez, szárazra kerülvén,
egy homályos, de erős vágyakozással lehet teli a viz után, ugy
szomjazott bennem egy kábult valami egy darabka napos földért. Ámbár
kissé homályosan emlékeztem már az egészre és amikor a köd a tenger
egyetlen dühös mozgására eloszolván, hirtelen kikötöttünk: azt hittem
tündérországban vagyok, pedig csak Palermo volt, a hová megérkeztünk.

Délelőtt aludtam, nyugodtan, édesdeden. Délután elmentem egy – bálba.

«Ballo di bambini!» hirdették mindenfelől sárga falragaszok. És
csakugyan voltak gyermekek is a rengeteg fa-szállában. De sokkal több
volt az asszony, minden kis gyerekre legalább három mama is jutott. Ez a
természeti csoda volt a legelső, amely megvillant szemem előtt, aztán
legalább egy pillanatig – hogy ne hazudjak – nem láttam semmit.

Ugy két, háromszáz szép asszony ült szorosan egymás mellett, sőt voltak
egész sorok, ahol tiz-tizenöt, szinte egyforma szépség foglalt helyet.
Mintha testvérek volnának, pedig nem is szólnak egymáshoz, pedig nem is
ismerik egymást. De nem két család-e az egész kör? Az aczélszürke
szemüek családja az egyik, a fekete szemüeké a másik.

Láttam itt szempárokat, melyekben nem egy lélek, de egy egész korszak
története tükröződik. Például a lovagkor története és magyarázata.
Málta, a lovagok fészke, közel van ide és egyetlen egy tekintet
pillanatra való fölvillanásában világos előttem: Szűz Mária szépséges
legendája.

A Madonna, a ki bűn nélkül fogamzott és fiat szült, testre is
halhatatlant. Mi van ebben hihetetlen és ki kételkedik abban, hogy igy
volt, nem másképp! Kár, hogy a hölgyek modern ruhában vannak. Milyenek
lehetnének biborszegélyes hófehér ruhában? Olyan kosztümben, mint a hogy
a kétezer éves görög hamvvedreken láttam őket. Mily könnyedek, mily
vidámak, kigunyolják a kis terrakotta koporsót, a melyre rá vannak
vésve. Kaczérkodnak a halállal.

Ezek az élők pedig nem kaczérkodnak velem, az élővel. De élek-e vajjon
igazán?


V.

Egészen magamra hagyatva, csaknem elvesztettem magamat. Kétségbeesetten
ragaszkodtam azokhoz a levelekhez, a melyek számomra otthonról érkeztek.
A czimem, a nevem, az otthonhagyott levélpapirosom: bizonyitékok voltak
számomra, hogy vagyok, én vagyok, a hiba csak ott van, hogy elszakadtam
mindattól, a mi meghatároz, elkülönit, körülrajzol mint egy valakit.
Szükségem volt e bizonyitékokra, mert különben nagyon könnyen azt
hihettem volna, hogy már meg is haltam és az élet, a mit itt viszek
végbe ebben az idegenben, már egy másik világban való vergődésem.

Soha se hittem volna, hogy az «Én», a szerelmes, elkényeztetett, édes
«Én» ilyen gyenge lábon álljon bennem. Minduntalan meg kellett
erősiteni, mintegy hozzám lánczolni, mindenféle tényekkel és ostoba
fogásokkal. A mig ebben buzgólkodtam: sokszor kinevettem magamat. Azt
hiszem, mások is segitettek nekem ebben. Különösen azok az emberek, a
kikbe minden áron beléragaszkodtam, hogy beszélgessek velük. De hiába
erőlködtem, nem tudtam a nyelvükön. Abba is hagytam és csaknem egy
teljes hónapig nem beszéltem a hotel portásán kivül senkivel. Az se állt
velem szivesen szóba, sok dolga volt és ha ideje akadt, legszivesebben
társalgott a cselédséggel. Boszantotta, ha megzavartam. Kénytelen voltam
neki nap nap után borravalót adni. De ha valamelyik nap elfeledtem neki
kiadni a lirát, hát bevonult előlem a fülkéjébe, mindenáron kocsikázni
küldött, vagy a mi még jobban fájt, elnézett a fejem fölött és «igen»,
«nem»-nél nem szólt egyebet.

Egyedüli beszélgető társamnak, hiv barátomnak megmaradt a szicziliai
bor. A palermoi piros, mindig csak a piros.

Talán megszólnak érte, de bevallom mégis: mindennap kétszer voltam
részeg. Délben és estve.

Már tiz órakor ott ültem a korcsmában, az első vendég. Elébem tették a
kedves, drága üveget.

Bache, evan, evoe! Éljen a részegség! Ha nem volna bor és nem lenne
mámor: a meghasonlás, a bu, a kietlenség érzése ugy öldösné az
embereket, mint a szolgálók az ujszülött macskákat… sokan vagyunk, el
velük a patakba, ne vinnyogjanak itt, vigye őket lefelé a viz…

Ha felébredtem reggel, csak az nyugtatott meg, hogy délben részeg
leszek. Néztem az órát, vártam az időt és morfondiroztam magamban, hogy
micsoda ostoba erkölcsi elv az, mely a részegséget tiltja és elitéli.
Van abban bün, ha az ember boldog akar lenni, ha javitani akar az
állapotán? Igen ám, de a következő nemzedék megsinyli ezt a boldogságot!
feleltem magamnak.

Ördög vigye ezt a következő nemzedéket, igyon az is!

Egy liter vörös – akkoriban – tökéletesen elegendő volt nekem. Ettem
egy-két harapást, tojást, vajat, egy kis sós halat, néhány diót, de csak
azért, hogy még jobban essen rája a bor. Aztán sietve lenyeltem a magam
porczióját, az utolsó pohár előtt siettem fizetni, de már ekkor sem
emlékeztem tisztán, hogy mit hoztak az asztalomra; a pinczér méltányolta
az állapotomat, egy vastag bajuszu toszkánai legény volt; a mikorra
megittam az utolsó csepp palermoit is, hát kedvem lett volna minden
pénzemet odaadni az ormótlan ficzkónak. Nagyon jó, igen naiv és humoros
fiunak látszott.

Köszöntem a vendéglősnek: a rividerci! Hiszen ő barátom! És barátom e
kerek világon mindenki, jöjjetek a kebelemre.

Bandukoltam haza felé a hotel de la Franceba. (Német fogadós birta,
németek lakták. Mindenütt németek! De szeretem még őket is.) Nappal nem
volt semmi baj, mentem a pálmák irányában, a giardino Julia felé.
Czikkczakkban mentem, sok szidást kaptam, nem egy oldalbaütésben
részesültem, de végre is csak hazaérkezém.

Az esti mámor után azonban bizonytalanabb volt a hazajutás. Mindjárt,
mindjárt utána baktattam egy szép asszonynak és rendszerint eltévedtem.
Mint két lidércztüz vontak, csalogattak maguk után asszonyszemek, ki az
ingoványba, ismeretlen, elhagyatott városrészekbe és a nélkül, hogy
észre vettek volna, eltüntek előlem és magamra hagytak a sötétben.

Halálra fáradva testemben és energiámban, leültem valami kődarabra és
vártam, ha jönne valami kocsi, de minthogy rendszerint nem jött, ott
ülve töltöttem a hüvös éjt. Kutyák szaglásztak körülöttem, csavargók
közeledtek felém, lassan jött egy, még egy, körülfogtak s bandita
szemeikkel a szemembe világitottak, az egyik megszólitott minden
teketória nélkül, a másik kereste velem az érintkezési pontokat.

– Hány óra signor?

– Nincsen órám, niente!

– Hát mid van, signor?

– Semmim, niente, mai piu!

Hebegésem mulattatta és egyszersmind meggyőzte őket, hogy nincs rajtam
mit keresni valójuk, csak olyan szegény ördög vagyok mint ők, csakhogy
beteg és elzüllött.

Figyelmeztettek a rendőrségre, sőt figyelmemet egy jó fekvőhelyre is
fölhivták, a tenger mellett, a monte Pellegrino alatt, ide egészen
közel, pompás sziklaágyak vannak, vánkos is van, mohából, paplan is
tengeri füből, az il mare mormol altató danát és egyszer-egyszer lágyan
megnyalja a képedet.

De nem igen tudtam megmozdulni a helyemből, vártam a reggelt, a mig
kipihenhetem magam és jön valami kocsi. Agyonüthetnek, csinálhatnak
velem a mit akarnak, még csak nem is kiabáltam volna.

Az ilyen éjszakák után, másnap, pihenőt kellett tartanom a bor dolgában.
Iszonyu, iszonyu, nem tudtam inni! Egész napon át ott feküdtem az ágyon,
felöltözve, mozdulatlanul. Estefelé föltápászkodtam s lementem a tavola
rotundához, nem azért, hogy egyem, hanem hogy lássak esetleg vagy egy
szép asszonyt.

Csunyák voltak rendszerint, és egészen elkeseritettek azzal, hogy
végigették az egész menut, ha már megfizették. A hotel-tulajdonos, a
pinczérek meg egyre arra lestek, mi marad meg, mit lehet eltenni
holnapra? Mohóság és kapzsiság, ez az egész világ!

Tökéletesen visszaestem a magyarországi állapotba. Ha a mámor elmult,
elhagyott az élet: halott voltam, egy szerelmes halott. Mert az élet
hatalmas ösztönei közül csak ez az egy, a legelső, maradt meg bennem. Ez
is tárgy nélkül, a kielégitettés reménye nélkül, csupa vágy, egy
hőmérsék nélkül való óriási láz, valami iszonyu lelki szomjuság.


VI.

Kimentem a vasuthoz. Még bennem volt a déli mámor, még kedvesnek és
vidámnak láttam a világot. A vasutról vártam valakit. Kit? Ki jöhet?
nevettem magamon. «Kevés ilyen nagy bolond van ez időszerint a világon,
mint én!» mondottam hangosan, és mindjárt jól mulattam a magam
megjegyzésén. Egyáltalán, a részegség tipikus ismérvei közül csak ez az
egyetlenegy, a hangos, magammal való beszélgetés kedve ütközött ki
rajtam. Jól esett magyar szót hallanom, egyáltalán jól esett valakivel
beszélgetnem, még ha ez a valaki csupán én voltam magam.

Még nem jött meg a vonat Messina felől.

Bementem a váróterembe és a következő rövid felhivást intéztem magamhoz:

– Emlékszel-e még?

Hogy ne emlékezném. Ilyen kérdés, ostobaság, hogy lehetne az ilyesmit
elfeledni? A váró-terem volt nekem egykor legkedvesebb helyem. Ott
találkoztam az egyetlen lánynyal, a ki szeretett. Kicsi volt az állomás,
a vasut csak kétszer állt meg napjában, az egész délután a mienk volt,
mienk. Az állomásfőnök kártyázott a kaszinóban, a személyzet aludt, a
váró-terem nyitva, télen befütve: az isten áldja meg az államot, a mely
ily pompás találka-helylyel segitette elő szerelmi boldogságunkat. Mig
egy vén pénztáros-leány jött, reánk lesett és nem találkozhattunk többé
zavartalanul. Külön-külön sokáig kijártunk még és üzeneteket vittünk
egymásnak a fali mappára, a képekre, a vasuti tarifákra… «Szeretlek»,
«Én jobban».

Itt, a palermoi állomáson, a messinai vonatra várva, körülnéztem, nem
lát-e valaki és loppal, lázzal, boldogan, valami képes hirdetés
géniuszának a szoknyájába beleirtam apró betükkel: «Szeretlek, felelj!»

Kit szeretek, ki feleljen? Erre nem igen gondoltam, hanem ha nagyon
ködösen is, derengett bennem a remény, hogy megkapom rá a feleletet.

Erősen mámoros voltam e napon, az igaz. Érzésem és gondolkozásom oly
merész szárnyalást vett, mint a hogy csak álomban szokott. De azért
ébren voltam, sőt kinoztam a vasuti személyzetet is, mikor jön meg már a
vonat?

Megérkezett. Kevesen érkeztek rajta, megnéztem külön-külön mindenkit, a
szivem hangosan dobogott ezalatt. Senki ismerős, senki, a kire várok!
senki? De hát kit akarsz.

Beültem a hotel emeletes kocsijába, éppen indulófélben volt már. A
teteje megrakva málhákkal, az ablakai befüggönyözve sürün, mint
rendesen. A szikrázó levegő, a szemkápráztató nap miatt és azért, is,
hogy az érkező utas az ut alatt meg ne lásson valami gyönyörü fekvésü
hotelt és kedve támadjon – a kocsibért kifizetve – oda kiszállani.

A kocsi tele volt, de akik benne ültek, azokat nem láttam. Azok sem
engem. Csak a hol fejünk a függönyhöz ért, ott rajzolt a nap egy jó
vastag és sötét arany konturt. E körvonalakból tudtam, hogy két
asszonynak kell velünk együtt jönnie. Az egyik mellettem ült, a másik
szemben. Egymáshoz tartoztak, de nem beszélgettek. Bizonyára idegen
országbeliek vagyunk valamennyien, senki sem szól. Valaki pénzt olvas,
ásit egy másik. Most a mellettem ülő asszony – leány bizonnyal –
megszólal. Nem tudom miféle nyelven beszél, ugy tetszik mintha angolul,
de még sem ugy. Valami ismeretlen idioma, de a hang olyan édes, ismerős,
szelid, panaszkodó, meleg. Álmos, éhes és mégis vidám a kicsi.
Elhallgat, kényelmesen akar elhelyezkedni, kiterjeszté karjait és meleg
kezét az én mindig hideg kezemre teszi. Nem rebben meg, nem vonja vissza
kezét, nyugtatja az enyimen tovább; vigyázok, hogy meg ne mozduljak.

A kocsi megáll a hotel előtt. Az ajtót leveszik, a vendégek kiszállanak.
Kereskedelmi utazók, két pap, az angol, legvégül pedig az enyémek. Előbb
egy öreg asszony. Egészen elaggott, meghajlott, az első pillantásra
megismerik, hogy se nem hall, se nem lát jól többé. Azért ő segitette le
a másikat, a fiatalt.

Lassan lépett le az a legfelsőbb lépcsőről. Beléfogódzkodott az öreg
asszony reszkető karjába. De nem mert lépni többet, körülnézett, nincs-e
valaki itt, a ki segitsen. A szálló személyzete már odabenn alkudott a
kereskedőkkel, egyedül én állottam a kocsi előtt; felém forditotta
fejét. Odamentem hozzá és megfogtam a vékony kacsócskáját, lesegitettem.
A mikor már lent volt, csak akkor néztem meg.

Nem voltam meglepődve, nagyon természetesnek találtam, hogy ez az a
lány, a kire vártam. Ugyanaz az arcz, ugyanaz az alak, mint a ki engem
egykor, régen, olyan nagyon szeretett. Az, a kinek csak az imént irtam a
váróteremben. Eljött meghozni a választ. Csak hogy egy kissé fiatalabb
mint az, és szegény fáradt. beteg. De a muskátlit épp ugy szereti mint
ő. Halványbarna feje körül van tűzködve az égő vörös, buja mégis
gracziőz virággal. A hajában pedig egy világos piros pelargonia. (A
vasuti állomások garádja erre csupa ilyen virág. Ott szakithatta és ott
szórhatta fejét, mellét ezekkel tele.) A virágok az ut alatt elhervadtak
egy kissé, de szinük tüzelt és fényt szórt az egész alakra. Különösen
homlokára és szemébe.

A leány mosolyogva, kiváncsian, hosszan nézett reám. Látta rajtam, hogy
nézem a virágjait és arra gondolhatott, hogy szeretnék egy szálat. A
melléhez nyult, hogy onnan tépjen egyet és nekem adja. De meggondolta és
nem adott, a helyett mondott valamit. Valószinüleg megköszönte a maga
nyelvén, a mért lesegitettem a kocsiból.

Milyen nyelven mondta? Hogyan, mit?

Az esti mámor alatt meg voltam győződve, hogy ezt mondta: «Köszönöm».
Egész világosan ezt: «Köszönöm!» De mégis, ugy lehet csak annyit
mondott: «Holnap!»

Reggelre kelve, mint rendesen összetörve, oly józanon és oly élettelen,
megállapitottam magamban a nyomorult valóságot. Nem mondta «köszönöm»,
nem mondta «holnap» hanem azt mondta «thank jou» és nem az én lányom, a
kinek üzentem, hanem egy haldokló árva skót leány.

De olyan kedves, olyan bájos és az már mámor nélkül is egész bizonyos,
hogy mélységes szeretettel nézett reám, megölelt a tekintetével és
gyönge karjait képzeletében kinyujtotta az én elsorvadt fejem körül.

Hálából, a miért lesegitettem? Mert én is beteg vagyok! Nem, nem, hogy
is lehetne igazuk ez orczátlan piaczi okoknak! Ujra a régi jelenség áll
előttem, a megdönthetlen, de érthetetlen törvény: senki se néz engem,
mindenki utál engem, csak az jön egy rögtön ébredő forró érzéssel felém,
a ki a régihez, az igazihoz, az egyetlenhez hasonló!


VII.

A skót leány hivatott; mindjárt az első héten, estve. Azaz, hogy éjjel
volt már, sőt aludtam is, a mikor a szobaleány felköltött.

– A szomszéd kisasszony hivatja, valami baj van!

Sietve kaptam magamra valami ruhát és átmentem. A lány is alig volt
felöltözködve, egy szál kék ruha rajta, egy darabból való az egész,
olyan, mint a milyent a gyermekek viselnek. Köszöntünk egymásnak,
mosolyogva fogtunk kezet, a nélkül, hogy megmondtuk volna egymásnak a
neveinket. Mindegy. A lány fölkelt és intett, hogy menjek utána a másik
szobába és vigyem magammal a gyertyát is.

Megálltunk egy ágy előtt, a melyben halva feküdt az öreg asszony.

A lány mondott valamit angolul, de én nem értettem. Kértem, hogy
francziául ismételje szavait, nem értett meg. Olaszszal, némettel
próbálkoztam, mindhiába. Magyarul szólaltam meg: gyengén elpirult és
mosolygott. Egyáltalán nem volt megrémülve, ugy lehet nem tudta, hogy
egy halott fekszik előtte, vagy ment volt attól az emberi babonától,
mely félelmessé és irtózatossá teszi a halottat. Megfogta az öreg
asszony kezét, szólongatta: Lizzie, Lizzie! Kezeivel mutatta, hogy nem
érti a dolgot. Aztán meg egy kis ijedséggel már arról beszélt, hogy a
néni kisebb lett az éjszaka, egy éjszaka alatt olyan kicsiny lett, mint
egy gyerek. Valószinü, hogy azt mondta, de azért nem állithatom
bizonyossággal. Ő sokkal jobban megértett engem és helyeselte, a mikor
mindenféle jelekkel megmagyaráztam neki, hogy jó volna orvost hivatni.

Csendesen ültünk egymás közelében, ő az ágy fejénél, én az ágy lábánál,
a mig az orvos jött. Nem szóltunk egy szót sem, pedig nekem nagy
gyönyörüségem telt volna abban, ha elmondhatom, hogy az, a ki mellett
virrasztunk, az már halott, halott egészen. De az okosság és a
gyengédség reám parancsolták, hogy hallgassak erről, a mig jön az orvos.
Többe, mint másfél órába beletellett, a mig az megjött. Előbb el kellett
neki küldeni a tiszteletdiját és a szegény leány nem tudta, hogy a
halott hová tette a pénzt. Végre is a szobaleány találta meg az öreg
asszony párnája alatt.

Egy kecskeszakállu, ordináré ember jött és hamarosan konstatálta a
halált. A leány kétszer is megkérdezte: de hát csakugyan-e? Aztán oda
lépett az öreg asszonyhoz, megcsókolta a homlokát, megigazgatta a haját
és miután elmondott valami rövid imádságot, megköszönte, mert átfáradtam
hozzá.

Reggel volt, a gyertya még égett az asztalon. Leült melléje és fejét
kezeibe temette. Csendesen mondott valamit a szobaleánynak, a ki az
ablakokat nyitogatta ki. Megkérdeztem, hogy mit szólt. «Most már nincsen
senkim!» ezt mondotta.

De azért még csak nedvesek se lettek a szemei. És a mikor harmadnap a
nénit eltemették, – lopva, hogy a vendégek meg ne ijedjenek, – még csak
más lakásba se ment át. Sőt midőn ötöd- vagy hatodnapra lejött a table
d’hôtehoz, vörös pelargonia volt a hajába tüzve.


VIII.

Ő: én voltam és én: ő. Két árvaság; egy pár: elhagyatottság. A giardino
Juliában találkoztunk minden napon, egyedül voltunk a világ legelső
kertjében. Leültünk valamelyik lóczára, a hová legjobban tűzött oda a
nap, és a mig láttuk egymást, meg nem mozdultunk onnan. Miért nem ültünk
egymás mellé, miért játszottunk bujósdit, mért nem fogtuk meg egymás
kezét? Nem látta volna senki, csak a pálmák, és azok szeretik az ilyen
dolgokat, mindegyre csókolóznak a gyenge szélben. Semmi, de semmi
magyarázata nem volt egymástól való tartózkodásunknak, hiszen minden
bizonynyal mi voltunk egymásnak a legjobb ismerői a világon,
összetartozandók, egymáshoz kapcsoltak, ismeretlen és mérhetetlen idők
óta.

Egyszer, egy délután esett az eső. A leány behuzódott egy fedett
fülkébe, én meg, valami különös, ismerős illat után behatoltam a kert
mélyébe. Megtaláltam az illat forrását: viola-táblát. Szerettem volna
megszólitani a fehér virágokat, mint valami földit. E helyett nekiestem
és letéptem belőlük egy ölre valót.

Aztán egyenesen siettem az én kis fázó leányomhoz. Az ölébe hánytam a
virágokat. Mérhetetlen volt az öröme, mindjárt tele tűzködte magát vele.
Nekem is egész bokrot tűzött a kabátomba. A mig reszketve motozott a
ruhámon, megcsókoltam a kezét. Bámulva nézett reám és hirtelen
elhatározással fogta a kezemet és megcsókolta.

Egymás mellé szorultunk a fülkében. Beboritott bennünket a fehér viola,
fogtuk az egymás kezét és néztük az esőt.

Kerültük egymást aztán. Valamelyik nap beüzentem hozzá, beküldtem a
névjegyemet is. Visszaüzent, hogy nem ismer. «Most beteg», tette hozzá a
szobaleány, a szobaleányokkal vele-született jóakarattal.

Ujra és még nagyobb hévvel adtam magamat a boritalra. Rátaláltam a régi
Asztira, mely pezseg a pohárban, de nem nagyon. Egy félvér pezsgő,
melyen még sem érzik a csináltság. Raszig bor! mint a hogy némely,
messze innen élő barátaim mondanák. Egy vékony nyaku üveg tökéletesen
elég volt nekem belőle. Ezek a kedves flaskák! Óh édes kis Asztim,
szerelmes angyalom! Szerettem volna megölelgetni, aztán belevágni a
szemben levő tükörbe, a honnan egy hozzám hasonló vázalak kancsalitott
reám; egy csúf, hosszuképü ember, a ki nyilván gunyolta a bennem élő
kerek arczú, életerős, vidám alakot.

Egyenesen hazamentem a becsipések után. Egy estén igen hamarosan
végeztem és különösen siettem el a korcsma nagy világosságából. Oly
boldog voltam, hogy kerestem a magányosságot, helyesebben a tête a
tête-et az éjszakával. Nagyon is hamar érkeztem haza. A hotel ablakai
még nyitva, a legtöbb világos, most ágyaznak a szobaleányok. De egy
sötét. Hanem a sötétségben egy mozdulatlan fehérség látszik. Nem emberi
test, hanem valami különös világosság.

A leányom, az én leányom!

Vár reám, hiv magához! Siettem föl a lépcsőn és minden gondolkozás
nélkül léptem a szobájába. Világ ott sem égett, a kandallóban morgott
valami kis tüz. És az ablakok nyitva, benéznek rajta a pálmák,
csodálkozva a télen, a melyet az északi asszony itt is érez és a melyet
ők nem ismernek, csak szomorú mesékből…

Az én édes, szerelmes halottam ott maradt az ablaknál, megfordult, meg
nem rezzent, föl nem kiáltott, csak olyan hangot hallatott, mint a
galamb, ha a kánya száll felé… Nem nyujtotta a kezét, leült, inkább
lerogyott az ablak előtt, szemben a sötétséggel. Mellé ültem, megfogtam
a kezét.

– Beteg voltam! mondá angolul, és olyan hangon, mintha bocsánatot kérne
tőlem.

Megértettem; különös, csaknem minden mondatának értelmét kivettem ezen
az estén. És ő is érteni látszott, a mikor valamit mondottam a magam
nyelvén. Különben ő nem sokat törődött azzal, hogy értem-e, nem-e?
Hirtelen beszélő kedve támadt és megállás nélkül pergett a szó
láthatatlan ajakáról.

Azt hittem, nem: bizonyos vagyok benne, hogy arról beszélt, a miről az
asszonyok minden találkozáson, a mely az elsőt követi.

– Ugy-e, most megvet? Mit gondol rólam? Talán haragszik is reám?

Hirtelen megakadt, de csak egy szótag kimondásának időtartamára. És
folytatta megállás nélkül, mintha leczkét mondana föl:

– Szeressük mi egymást, az élőknek nem tartozunk mi ugy sem, semmivel!

– Az élők? Hát mi nem vagyunk az?

– Nem.

Borzalmas és fenséges érzés, hogy mi ketten igy külön vagyunk,
hontalanitva az emberek társaságából, az élő lények közül. Nekünk
nincsenek törvényeink, mi nem tudunk semminemü konvenczióról, mi vagyunk
azok, a kik meghaltak már, de még szeretnek.

A leány csicsergett tovább. Kinyujtotta nyelvét a halálra. Egy-egy szava
ugy hatott rám, mintha a sötétség hirtelen izzó napra vált volna és
forró sugarai az én testemet elboritanák. Ő meg fázott, azt mondotta, és
hozzám bujt a sötétben. Didergett és reszkető ajkakkal mindegyre azt
sugta.

– Szeretek, szeretek, szeretni akarok!

Magamhoz szoritottam, de a láz mégis birtokába vette. Szemeit, jéghideg
ajkait csókoltam, magamhoz öleltem. – Kimerült, mozdulatlan lett,
szemeit lehunyta, ajkát becsukta.

«Meghalt!» gondoltam magamban lassan, álmodozva, minden félelem nélkül.
De nem halt meg, megmozdult, kinyitotta a szemeit és egyszerre oly forró
lett, hogy szinte sütött. És én bennem – ugy lehet, hogy e melegtől –
olyan ereje kelt az életnek, annyi vidám, friss és egészséges
szenvedély, hogy husz évesnek éreztem magam ujra. Vagyok a régi, régi
szerelmes legény és a tiz év, a mely azóta eltelt, csak tiz percz, éppen
annyi, a mennyi ideig az elsőre, az igazira szoktam várni az alföldi
város háza előtt. Nem mult el semmi, vagy minden visszajött: a vissza
nem térő elmult idő itt van és megtaláltam azt, a ki mindörökre
elveszett nekem. Itt fekszik a leány karjaimban szerelmes szókat
suttogva nekem, átadva magát mint a régi, szinte könyörögve, hogy
letépjem… Az ostoba erkölcs, a gyáva álszemérem mindeddig megmarkolta a
kezemet. Eh, enyém az erő, kiszabaditom magamat…

Mielőtt meghalunk!

– Mielőtt meghalunk! – suttogta az elhaló hang.

A diadal gunyos demonja kibontotta bennem a szárnyait. De mintha maga a
lány is ugy érezte volna, pár pillanatra elengedtük egymást.

– Már azt hittem, hogy _ugy_ kell meghalni…! – mondá az én szerelmes
halottam csendesen. Aztán a nyakam köré fonta a karjait. Nem szólt
többé, csak ha kérdeztem. Akkor is csak azt felelte, a mit én akartam:

– Ki vagy te?

– _Az_.

– Kicsoda?

– A kit te akarsz.

– A te neved: Kata.

– Kata.

– Te vagy az, a kivel találkoztam nyáron a várkertben, fenyvesek alatt.

– Fenyvesek alatt.

– Nyáron, régen.

– Nyáron, régen.

– Télen, most.

– Télen, most.

– Hol csókoltalak akkor meg legelőször, emlékszel-e még? Gondolkodott és
mondta ugy, a hogy volt.

– A szememen, másnap.

Emlékezett; ő volt. Vagy a másik, a régi, az első volt ő?

A tenger éjjeli zöld világossága lassanként elveszett az elnémult
szobában.


IX.

Másnap mozdulatlanul feküdtem az ágyamon. Nyitott szemekkel, de nem
látva semmit. Harmadnap fölfrissülve ébredtem föl és siettem át hozzá.

A szobája üres, elment.

– A kisasszony a tengeri hajóval utra kelt. Csak az utat addig kibirja!
– mondá a hotel titkárja.

Rohantam ki a partra és még láttam a hajót, mely őt elvitte. Sőt talán
őt is láttam, de oly kicsiny volt mint egy fehér sirály, a mint átszáll
a látó határon.



Az öreg fiatal-ember.


Egy szép, kövér, fiatalember élt Budapesten, a bodzafa-, később a
Mária-utczában, ezernyolczázhetvenhatban. Azoknak a hölgyeknek, akik a
kövér fiatalurakat – némi okkal – nem szenvedhetik, előadom, hogy Babics
Sándor nem volt igazán kövér, hanem inkább csak erős. A feje nem nagy, a
mi a fődolog, hanem a nyaka, a vállai voltak igen kifejlettek. Egy kissé
maga is félt attól, hogy hasa lesz, mielőtt megházasodnék és ha nem lett
volna jól nevelve, ha különféle könyvekből nem tanulja vala meg, hogy a
férfi-hiuság rut dolog és különösen, ha a férfi-vállfüzők nem lettek
volna olyan drágák, bizonyára megpróbálja karcsuvá tenni magát.

Ez a fiatal ember egy szombati napon, déli tizenkét órakor lebotorkált a
lakásáról és egy bérkocsi-állomásra ment. A zsebében nem volt egy
krajczár sem. Ott somfordált egy darabig, a mig kinézte magának a
legrongyosabb fiakkert, a legrosszabb lovakat, a melyek elé a heves nyár
daczára csukott hintó volt fogva. Jól megvizsgálta a fiakkerest, aztán
egy hirtelen mozdulattal beleugrott a kocsijába:

– Gyerünk! mondá tulságosan keményen.

– Hová?

– A Lipótmezőre.


I.

Szerencséjére éppen a betegek látogatására kiszabott idő volt és igy
hamarosan beeresztették.

A szép és tiszta, ugyszólván kellemes palota, nagy kertjével,
lépcsőházának és folyosóinak templomszerü csendjével: nagyon kellemesen
hatott reá.

– Be jó világ van itt! – mondá magában. Egy darabig álldogált a folyosón
és lenézett a kertbe. Látott igen jól táplált betegeket és egy másodszor
virágzó vadgesztenyefa alatt megpillantott egy csinosan öltözködött,
valószinüleg fiatal és urileányt. Ez talán nem is a benlakók közül való
– gondolta magában. De egy ápolónő állott a közvetlen közelében. A leány
hamar észrevette őt és feléje fordulva, a kezét szeme elé tartva nézte.
Majd intett neki a fehér kezével. Vissza akart inteni, de hátul valaki
megszólalt:

– Mit tetszik?

– Az igazgatót keresem.

– Minek?

– Az az én privát ügyem! – mondá Babics Sándor ingerülten. Elfordult az
ápolótól, a kit meglehetősen megutált mindjárt az első pillanatban.

– Itthon van az igazgató ur vagy nincs, lehet vele beszélni, igen vagy
nem?

– Nincs, nem lehet. A főorvos ur benn van, tessék bemenni.

A kövérkés fiatalembert megint roppant idegesség fogta el. Ugyszólván
beesett a főorvos szobájába. Két alakot látott ottan. Az egyik felé
fordult:

– A főorvos urhoz van szerencsém?

– Én _csak_ beteg vagyok! – mondá a megszólitott, elmosolyodva.

A doktor, a ki ritka és homlokán magasra felhuzódott szemöldeivel, tágra
nyilt pupilláival inkább látszott elmebetegnek, eléje lépett.

– Mivel szolgálhatok?

A fiatal ember nem értette a kérdést, ebben a pillanatban elfelejtette a
legközönségesebb társadalmi formákat és zavartan kérdé:

– Mit tetszett mondani?

– Semmit. Tessék leülni. Tisztelt vendégem megbocsát…

Az elmebeteg vendég elment, bucsuzóra egy roppant szánakozó tekintetet
vetvén Babics Sándorra.

– Már most nyiltan beszélhetünk! – mondá az orvos. – Miben lehetek
szolgálatára?

– Beteg vagyok, doktor ur!

A főorvos mereven, hosszan nézett reá, aztán igen határozottan, sőt
kellemetlen éllel mondá:

– Az nem igaz! –

– Bocsánat – szólt még keményebb hangon, – ön hazudik.

Babics Sándor sértődötten állott föl székéről.

Az orvos megérintette kezével a fiatalember vállát.

– Bocsánatot, azt hittem, magunk között vagyunk. Megsérteni nem akartam.
Pusztán és egyedül azt akartam kifejezni, hogy bizonyos mértékig
mindenki beteg, vagy őszintén beszélve: egy kissé mindenki bolond. Önnel
is megesik, velem is megesik, hogy egyszer-másszor szeretnők a saját
fejünket leharapni. Remélem, nem veszi sértésnek, de az emberi öntudat
oly hitvány, oly gyenge lábon áll, hogy valamely szokatlan szellő
fuvására azonnal meglebben. Az egész dologban semmi veszedelem nincs,
csak nem kell megijedni mindjárt.

Igen barátságosan mosolygott. Babics Sándor valamivel nyugodtabb lett,
de végképp elkomorodott. Tökéletesen lehangolva, csüggedt hangon mondá:

– Hát nem akar fölvenni?

– Miért nem? Igen szivesen, ha ön ide kivánkozik. Aztán azonban én nem
vagyok kompetens ebben, én csak megvizsgálom. Az a kérdés, hogy rendben
van-e? Az iratait értem. De essünk tul a formaságokon. Neve:

– Babocsay Babics Sándor.

– Foglalkozása?

– Jogász.

– Elhozta a születési bizonyitványát, van pénze vagy protekcziója?

– Hát protekczió kell ahhoz, hogy valaki a bolondházba lakónak bejusson!
– tört ki a a fiatalemberből a nyers keserüség.

– De mennyire, – vagy maga az állam protegálja, avagy valaki, a ki az
államban oszlop.

– Vannak befolyásos rokonaim. Egy bátyám egyetemi tanár Kolozsvárott.

– Az is valami, de sokkal jobb lenne, ha itt, a József- vagy
Ferenczvárosban lenne előkelő választó.

– Utólag szerzek magamnak ajánlatokat, becsületszavamra igérem, csak
most legyen kegyes és vegyen föl. Nem tudok elmenni többet innen,
erőhatalommal se visznek ki. Megölöm magam, ha innen elkergetnek.

– Ez egy érv. De lássuk, mit képzel ön szenvedésének. Hogy hivták a
leányt?

– Leányt, sehogy? Semmi közöm hozzájuk. Az ember iszik vizet, eszik
kenyeret. Az asszony is ilyen szükséglet, semmi egyéb. Én legalább igy
vagyok vele.

– Szépen meg is kövéredett ettől az elvtől. Nézzük a nyelvét.

A fiatal ember kinyujtotta a nyelvét és komolyan, – kiváncsian várta az
itéletet.

A főorvos most hozzáfogott a fizikai vizsgálathoz unatkozottan, gépiesen
csinálta végig a dolgát, ugy, mint a ki megteszi szokásból, de nem hisz
benne.

Megpróbálta kisütni, hogy nincs-e a gerinczagyban elváltozás, behunyatta
vele a szemét és jártatta a sötétben, egyenesen járt, nem bukott fel,
csak reszketett egy kissé.

– Borivó ember ön? – kérdé vizsgálat közben.

– Az, ugy hiszem, abból származik minden bajom.

– És miben találja a baját?

– Félek a józan emberektől és nem akarok, nem tudok köztük élni. Azt
hiszem, hogy az életemre törnek és nem akarnak maguk között megtürni
semmi áron.

– Sok szeszes italt szokott napjában bevenni?

– Három-négy liter bort.

– És régen folytatja ezt az adagolást?

– Nem, csak egy féléve.

– És hogyan jutott e nagy quantumhoz. Bubánat?

– Nem. Nem tudom hogyan. Azt hiszem, mert jól esett! – mondá akadozva.
Megint csak zavarba jött. Ha az orvos nem a hátizmait piszkálja, hanem a
szemébe néz, meglátja rajta, hogy most hazudik.

Volt valami igazság abban, a mit elmondott, de csak egy tizedrésznyi.
Részeges lett, hogy az éhségét csillapitsa. Sehol nem volt hitele többé,
csak egy borkereskedőnél – és tapasztalta, hogy a szesz táplál. Az ember
megeszik egy-két zsemlyét naponta és rá becsip, egész tisztességesen
megél egy darabig. Elvégre is, hol van az megirva, hogy főtt ételt kell
enni. Egy fél év alatt nem evett tizszer, mégis megvan, itt van. Igaz,
hogy itt, de ez nem a legutolsó.

Olyan pompás itt a levegő, béke és csend van. A nyitott ablakon
keresztül vidám leánykaczagás hallatszott be.

Az orvos diszkrét dolgokat kérdezett a fiatal embertől. Majd megkérte,
hogy beszéljen neki, mint élt a legutóbbi esztendőben.

– Nem sok mondani valóm van! – szólt Babics Sándor. Azt hiszem, ezeket
szükséges rólam megtudnia. Elég jómódu embereknek vagyok a fia. Az apám
törvényszéki biró volt Erdélyben. Enyeden tanultam. Majd idejöttem
jogra. Negyven forintot kaptam otthonról minden hónapban, egész tavaly
januárig. Apám meghalt, anyám nem kapott nyugdijat, csak kegydijat. Öt
forintot küldött minden elsején. De nehogy azt tessék hinni, hogy ebből
az öt forintból éltem, kerestem tizenötöt még egy ügyvédnél s a többit
kölcsön kértem. Ugy egy fél esztendeje azonban igen megundorodtam a
munkától, a kölcsönforrásokat is kimeritettem. Haza akartam menni, de az
anyám egy vén kisasszony nénjéhez költözött. Haza – nem volt többé.

Egy reggelen, a mint pörköltet ettem a Szikszaiban, a rendes két pohár
sörrel, – nagy gyönyörüségem volt mindez, – egymagamban morfondirozva,
két dolgot állapitottam meg. Ugymint: hogy az egész Budapesten nincs
senki, a ki nekem egy forintot adna kölcsön. És nincs egy leány sem, nem
ismerek olyan asszonyt, a ki engem anyagi érdek nélkül megcsókolna.

Egyszerre roppant undor fogott el, legelsőbben is magam, aztán pedig –
még erősebb – a világ ellen.

Hazamentem és ettől fogvást egy félesztendeig nem mentem ki a szobámból.
A másodig hónapban még egyszer támadt kedvem a világi életre, szerettem
volna kimenni, ismerősöket látni, de a nadrágom és a czipőm igen
elrongyollott. (Nem tetszik látni, be van varrva és megtintázva mostan,
hogy a fiakkerosnak, a ki idehozott és a ki lenn hiába vár a pénzére,
bizalma legyen irántam) Néha még egészen jól éreztem magam a vaczkomban.
Minden este szabályszerüen berugtam és minden hajnalon nehéz fejjel és
kissé éhesen fölébredtem, átmentem az ágyamba és aludtam délig. Pompás
és igen hosszadalmas álmaim voltak.

– Miféle embereknél lakott? – szólt közbe az orvos.

– Becsületes embereknél. Egy családnál, a melynek minden tagja
gyermek-dobokat készitett. Egy igen rossz életü leány volt közöttük, a
ki arra spekulált, hogy elveszem ha végképp elzüllöttem. Azért türték
hogy hónapról-hónapra adós maradjak a szoba árával. Sőt néha süteményt
is küldtek be hozzám; – marhafaggyuval főztek, undorodtam a főztjüktől.
Azonfelül, ugyszólván, csak egy tésztát ismertek, az almásrétest. De nem
untatják ezek a részletek.

– Nem. Az almásrétesnél maradtunk. Evett az almásrétesből?

– Igen, néha. Sőt diskréczió alatt szivesen bevallom, hogy némi
ravaszságot is fejtettem ki abból a czélból, hogy ki ne lökjenek.
Szóltam egyszer-másszor a gyermekdob-készitő kisasszonynyal, sőt Tóth
Kálmán egy szerelmes versét irtam le az emlékkönyvébe. Érzem, hogy
pirulok, de bevallom mégis: nagyobbára engedtem őt remélni. Azonban igen
keveset érintkeztem a családdal. Ugy szerepeltem előttük, mint a ki
beteg és nem lát szivesen maga körül senkit.

– És csakugyan nem volt önnél ez idő alatt senki?

– De. A végrehajtó kétszer. Egy vidéki iskolatársam és egy
szinésznövendék barátom, a ki kölcsön akart tőlem kérni két forintot és
egy frakkot. Hordárok jöttek, a kiknek tartoztam, ezekkel egyáltalán nem
szakitottam meg az összeköttetést. Kölcsönkérő levelekkel küldözgettem
őket, nyiltan és előre bevallva, hogy csak abban az esetben honorálhatom
őket, ha a levél, a mit visznek sikeres lesz. Sok belement az alkuba,
sok nem. Végül egy sem. Ugy hiszem, az egész kar megtudta, hogy a
hitelem végképp elveszett…

A főorvos vidáman huzta föl azt a néhány hajszálat, a mely ott nőtt
neki, a hol másnak a szemöldök. Reá sandalitott a kövér fiatalemberre:

– Ön kell nekem, önre vártam. Ön az enyém!

Babics Sándor nekibátorodott:

– Tessék elképzelni: öt forintból éltem harmincz napon át.

A harmadik hónapban igen sokat foglalkoztam azzal a kérdéssel, hogyan
lehetne valami olcsó dekoktumot késziteni, a mely elvegye az ember
étvágyát, de egyszersmind táplálja is. Mert élni csak kell!

– Hol van az megirva, hogy kell! – vágott közbe az orvos.

A fiatal ember kémkedve nézett a doktorra, de tekintetéből azt olvasta
ki, hogy csak tréfál. Folytatta tehát:

– Kisérleteztem is, bebüdösitettem a szobát, elpazaroltam a havi
pénzemet, mégsem sikerült a dekoktumot felfedeznem. Megpróbáltam hát
novellákat irni, mert azt hallottam hogy az ujságok fizetnek. Irtam vagy
kettőt.

– Aggályos jelenség. Milyen genreben irt, ha szabad tudnom?

– Én azelőtt Jósikát nagyon szerettem…

– Nos és az ujságok…

– Nem volt protekczióm, nem ismerték az irásomat. Az egyik nem is
válaszolt. A másik megüzente, hogy csinos, csinos; talán. Erre a talánra
sok pénzt költöttem el akkoriban, mindennap megvettem az ujságot. Azt
hiszem, a tárczarovat-vezető elsikkasztotta az elbeszélést. Mindegy,
visszatértem a borhoz. Nem untatom?

– De. Térjünk a lényegre. Miért jött ön ide?

– Hogy fölvétessem magam. Már egy hónapja készülök. Körülbelől azóta
konstatáltam magamban, hogy valami lelki bajnak estem a martalékául.
Valamelyik napon, félmámoros állapotban. Akkor volt, a mikor a
gyermekdobkészitő-anya nyersen megszólitott, hogy mi lesz? meddig
bolonditom a lányát? Vagy nyilatkozzam, vagy hurczolkodjam ki azonnal.

– Nyilatkozott vagy kihurczolkodott?

– Nem, az önfentartási ösztön oly mértéktelenül ravaszszá tett, hogy a
nyakamhoz értetett kést egy mozdulattal, egypár szóval eltávolitottam.
Az asszony egy járásbirósági irnokságot ajánlott föl, de én
kijelentettem, hogy reményem van a minisztériumhoz menni… Addig
felfüggesztettem a kérdést. Az asszony megnyugodott, kiment. Én pedig,
elérkezvén a szürkület, lefeküdtem a diványra. (Mindig gyertya nélkül
feküdtem le, rendes időben, a bor ugy müködött bennem, oly pontossággal,
mint egy óra.)

Legelsőbben is megállapitottam magamban, hogy ugy, mint mindörökre, hogy
is mondjam, minden akczióra képtelen vagyok. Nincs erőm, nincs
kilátásom, de talán kedvem sincs, hogy ebből az állapotból
kibonyolódjam. Ha ugy végeztetett, hogy megrothadjak ezen a diványon,
hát ugy lesz…

Van egy egyetemi tanár nagybátyám, Kolozsvárott, ha annak irnék?
Kaczérkodott velem egy emlék, a cselekvés régmult idejéből. Poklot,
poklot, poklot! nem irsz senkinek, nem csinálsz semmit, itt fekszel és
azzal vége.

– Ez a végelöregedés.

– Én is ugy hiszem.

– A lelke megőszült, száz éves lett. A teste fiatal maradt.

– Igy, igy gondoltam én is.

Az «öreg» fiatalember elgondolkodott, beszédre nyitotta ajakát, de nem
szólt, szavak után kapkodott:

– Azonfelül… a delirium tremens jelei… meg akarok gyógyulni…

– Jó, jó, – mondá a doktor keresetlen ridegséggel – ön el akarja
leplezni, hogy miért jött ide és miért akar itt maradni. Én megmondom
önnek.

– Kedves fiatal barátom – mondá a főorvos szeliden – ne teketóriázzunk,
kegyed az ugynevezett «reszketési agyőrjtől» legalább is esztendőnyi
távolságra van még, akkor is, ha folytatja régi, helyesebben, utóbb
megszokott étrendjét. A bor jól meghizlalta, ennyi az egész. Mi orvosok
régen ismerjük a szesznek ezen hatását. Azonban abszolute nem
engedhetem, meg, hogy előttem lelki betegnek adja ki magát.

Kegyed egyszerüen inkább bolondnak adja ki magát, mintsem hogy
dolgozzék. Igaz, vagy nem igaz?

Kegyed el kivánja magát helyeztetni ebben az állami intézetben, mert
magányos óráiban kieszelte, hogy itt cselekvés vagy felelősség nélkül
lehet élni. Igaz, vagy nem?

Ha a városi szegények házába nemcsak aggastyánokat vennének föl, ön
talán elébb oda pályázott volna. De mert tudja, hogy olyan ifju ember,
mint maga, legfeljebb egy főherczeg pártfogásával juthatna be oda: hát
minden borzongása daczára, idemenekült. Igazat mondok-e vagy sem?

Az ön lelke egészen elernyedt. Csak enni, inni, feküdni és aludni kiván.
Az ifjuság velője kiszáradt az ön vékony csontjaiban, a fiatalság
ruganyossága el, kiillant az ön inaiból, az életkedv bolondsága sorvadt
el kegyedben időnek előtte… következésképpen önt ezennel józanabbnak
konstatálom, mint bármely kortársát. És éppen ezért a legnagyobb örömmel
fogom elhelyezni intézetünkben és magamra vállalok minden felelősséget
az eljárás körüli esetleges szabálytalanságokért. De legelőbb is választ
kérek arra, hogy a főbb pontokban igazam van-e, vagy nincs?

– Igaza van.

– Ezek után azt kérdezem, hogy hajlandó-e ön arra, hogy a magam
igazolására hamis adatokat vezessek be a mi könyveinkbe?

– Önre bizom magam. De mit csinálunk a fiakkerrel?

– Elküldjük. De nem ez a kérdés; örülök különben, hogy a morál némi
maradványait találom önben. Hanem ez is mellékes. Fontos most
meghatározni azt, hogy miféle könnyebbfajta mániát vállaljon el ön az
intézet vezetősége és személyzete előtt. Válaszszon mi kell. Képzelje ön
magát királynak. Mondhatom, hogy nincs lényeges különbség az elképzelt
királyok és a ténylegesek között. Az egyik ugy hiszi a hatalmát, mint a
másik, csakhogy azoknak, a kik a mi falaink között tartózkodnak, sokkal
jobb az álmuk, az étvágyuk. Hagyjuk a filozofiát. Ne legyen király még
sem, jobb, ha egy fiatal ember lesz, a ki azt hiszi, hogy mindenki
szerelmes belé.

– Leszek ilyen fiatalember. És aztán?

– Lesz enni, inni való.

– És mi a teendőm?

– Jól játszani a szerepét.

– De mi czélra? A doktor ur fel akarja ültetni és le akarja leplezni
kollegáit?

– Ostobaság! Hogyan tehet fel ön rólam ilyesmit. Egész más a czélom
önnel.

– Mi?

– Gyógyszernek akarom használni.

– Hogyan?

– Van egy betegem, fiatal és szép leány.

– Nos?

– Semmi baja. Egyéb baja nincs, csak az, hogy nem hiszi el vőlegénye
halálát. Egészen közönséges – alapjában – az ő tragédiája. A vőlegénye
ilyenfajta kövéres, csinos fiatal ember volt, mint ön; kilencz nappal az
esküvője előtt halat ment vásárolni a Duna-partra. Nagy meleg volt, igen
befrüstökölt és a mikor beszélgetett a halászszal, egyszerre megütötte a
guta. Éppen csak egy nagy tokot alkudhatott meg. Ez a bárkán történt.
Onnan fordult be a vizbe. Eluszott Promontor alá. Jó későn, talán egy
héttel utóbb, találtak rá. Kiteritették, a menyasszonya azt mondta –
előbb sokáig nézte – aztán azt mondotta: ez hazugság, ez nem ő. Egészen
bizonyosan nem ő. Nem is ijedt meg a maczerált hullától, nyugodtan
nézte. «Miért akartok megcsalni engem ezzel?» mondta. A temetésen nem
zokogott és nem akczeptálta, hogy az ő kedvesét eltemették. Elment –
vissza fog jönni. Ezt hite szentül, ezt hiszi most is.

Ezek a leányok közönségesen azt hiszik, hogy el nem mulhatik az, a kit
ők szeretnek. Ez a hit magában véve nagyon is általános bolondság, de
ennek az én kis lányomnak az a különössége, hogy egy és bizonyos
személytől – a ki meghalt – tágitani nem akar. Mások eltagadják a
helyettesitést, egész jóhiszemüen, hiszen az átmenet olyan lágyan
mosódik el a lelkükben… De ez a kisasszony, marad az ő vőlegénye mellett
és habár az nem jöhet többé, visszavárja. A mint láthatja, szelid egy
hölgyecske, éppen csak akkor lesz dühöngő furiává, ha valaki szerelmese
haláláról beszél neki. Először mosolyog, elpirul, sir később. Majd
összecsikorgatja a fogait: «Nem, nem és nem. Csak halat ment venni,
mondtam, hogy férfi ilyenbe ne avatkozzék. Eltévedt azon az ostoba
dunaparti piaczon. De majd csak rátalál az utra!» Voltak, különösen a
mig szülei körében és nem itt élt, a kik fel akarták – ha szeliden is –
világositani. Egy ilyen felvilágositó nagynénjének leszedte arczáról a
bőrt…

Nem ajánlom önnek se, hogy felvilágositsa, ha találkozik vele.
Ellenkezőleg:

Ajánlom és viszontszolgálatképp megkövetelem, hogy megerősitse fixa
ideájában. Ön higyje el neki vőlegénye visszatérését.

_Állitsa ön előtte, hogy ön az a visszatért vőlegény._


II.

A főorvos – a szokásos formaságok elintézése után – bevezette Babics
Sándort szobájába. Küldött neki vacsorát, három deczi bort is. Aztán
magára hagyta.

Estefelé járt már az idő. Sándor az ablakhoz lépett. A budai hegyekre, a
völgybe, az egész vidékre az este bánatos nyugodalma szállt. A csend
zavartalan, csak azt hallja, hogy egy hintó tovarobog, mind messzibbre,
elhallatszik egészen.

– Meg vagyok mentve, kiáltott föl önkéntelenül.

Biztonságban és egészen jól érezte magát. Megvacsorált, aztán odaállott
az ablakhoz. Szerette volna megczirógatni a kert lombos fáit, oly
melegen támadt föl benne az élet szeretete.

Aztán eszébe jutott a leány, aki idejövetele pillanatában ismeretlenül
intett felé. Vajjon nincs-e itt, vajjon nem ez-e az a szegény teremtés,
a kivel dolga lesz?

A belső kertben kigyult a világosság. Néhányan sétáltak még.
Valószinüleg az orvosok és nehány kiváltságos beteg. Most megpillantotta
a főorvost is, a mint karonfogva sétált egy sugár leánynyal, a ki
sötétben volt egészen, csak arczéle volt fehér világossággal megvonva.

Megállapitotta magában, hogy ez _az_. Nézte, minden fölizgatott és a
tulcsigázásban rendkivül kiélesedett érzékével figyelt rájuk. Most
megállnak. A főorvos szertartásosan meghajlik, a leány ide-oda forgatja
a szép fejét, majd felkiált.

Ugy megértette ezt a jelenetet, hogy a nagy távolság daczára, hallani
vélte a párbeszédet is, a mely lefolyt odalenn.

A főorvos szólott:

– Nagysád tudatnom kell önnel, hogy megjött.

A lány válaszolt:

– Ugy-e mondtam, hogy megjön. De hol van, hol? A jó istenre kérem,
vezessen hozzá.

A doktor most elháritó gesztust csinál a kezével:

– Ide fogom hozni; de most még nem; csak türelem.


III.

Az igazgató valamely jubileumára rendezett ünnepen találkoztak először.

Babics Sándor volt az egyik ünnepi szónok. Ő a terem közepén állott,
együtt az orvosokkal, az ujságirókkal, az ép elmejü közönséggel.

Jobbról a teremben, rácscsal elválasztva állottak az intézet
férfibetegei. Balról a lelkibeteg asszonyok, ugyancsak kordonnal
elválasztva. Ezek is, azok is, kiváncsian mérlegelték, nézegették
egymást.

Nagyon egyszerü volt mindez. Sehol semmi rémes. A betegek közül csak
azokat eresztették ide, a kiknek nyugodt viseletére számitani lehetett.
Alig volt közöttük feltünő jelenség, kivéve néhány sovány, középkoru
férfiut, a kiknek feje lapos volt, orruk nagyon éles lett. Kettő ezek
közül fekete stechert tartott szemei előtt.

Az öreg fiatal-ember kiváncsian nézett szét maga körül. Az elmondandó
beszéd, szereplése, izgatták egy kissé, de egészen meglepődött, hogy az
őrültek társaságát ilyen kevéssé borzasztónak találta. Némiképpen még
csalódottnak is érezte magát.

Különösen a hölgyek szelid és okos magaviselete tünt föl neki és a mig
az ünnepelt körül a kartársak, a személyzet és az ujságirók
csoportosultak; jól betanult beszédének egyes mondatait ismételvén
magában: kereste az ő kis betegét.

Valamivel későbben jött le, mint a többi. Elébb rá kellett beszélni,
hogy megjelenjék, mert aggályai voltak, hogy szabad-e társaságban
megjelennie – nélküle? Végre engedett, de dacz és elégedetlenség volt a
piros arczán még most is.

A főorvos intett Babics Sándornak:

– Ez az!

Nem volt szükség erre a figyelmeztetésre, megismerte volna enélkül is.
De messziről látva csak, nem képzelte, hogy közelről ilyen bájos,
ennyire kivánatos legyen. Mint a nagy, korán érő olasz baraczkoké, olyan
volt az arczszine.

Ez az az arcz, a melybe a férfi-ember menten szeretne beleharapni.

Kereste a lányon tragikuma nyomait: nem találta sehol. Egészségesnek,
frissnek, ruganyosnak látszott. A szemei nem voltak zavarodottak,
szerényen foglalt helyet két kövér, méla asszony között és zavarában
elpirult, a mikor a terem közepéről a főorvos, tüntetőleg és
jelentőségteljesen intett felé.

– Nincs ennek semmi baja! – szólt az «öreg» fiatal-ember a mellette álló
főorvoshoz.

– Én is azt hiszem. Csak férjhez kell mennie. No, hogy tetszik önnek?

– Gyönyörü.

Elhallgattak. Most mondotta el az utolsóelőtti ünnepi beszédet az
intézet gazdája. Mindjárt Babics Sándorra került a sor.

Ő üdvözölte az összes betegek nevében az igazgatót.

Babics Sándor egy kissé elfogódva lépett az emelvényre. Végre is
meglehetősen bonyolódott helyzetbe jutott. Legelőször is, őrültnek adja
ki magát, a mikor nem az, és itt mint a lelkibetegek képviselője
szerepel. Aztán mindjárt egy «mélyen érzett» hálát kell emlegetnie, a
melyhez igazán, csak igazán semmi köze. Talán meg is fogják tapsolni és
bizonyos, hogy az ünnep után gazdag reggeli várja a főorvos lakásán.
Látta a kuglófokat és a tejszint egy vakablakban, ezeknek örült előre.
De flegmatikus lelke egy kissé megroppant ennyi komédiázás alatt. Azt
érezte, hogy komisz szélhámos, a ki a más helyét bitorolja, a mikor az
emelvényre lépett. Még a szalonruhát is, a mely megfeszült rajta és még
fehérebbé tette arczát, a főorvos adta neki kölcsön.

Az ujságirók kiváncsian néztek reá és szivesen el voltak készülve arra,
hogy ünnepi beszéde közben egyszerre csak valami hallatlan bolondságot
követ el. Valami hallatlan gorombaságot mond vagy pláne tesz a legszebb
floskulusok közben. És egy botrányos fiatalságu zsurnaliszta, a ki
legjobban vágyott erre a jelenetre, meg is jegyezte:

– Kár az ilyen beteget kitenni az izgalomnak. A pszichiatria…

Hangját most elvágta a nagy csend. Sándor szólni kezdett. Mint minden
gyakorlatlan szónok, kezdetben reszkető, a belső izgatottságtól csaknem
siró hangon. Hanem frázisai, a melyeket szépeknek tartott, előtte
ismeretlen, de most érvényesülő szónoki temperamentuma és annak az
izgató, homályos érzése, hogy két nedves leányszem tapad reá: kivágták a
szorongásból, legyürték gyávaságát.

Elég szépen mondotta el a maga készitette és egy költői hajlamu
segédorvostól átnézett ünnepi beszédet, a melynek tartalma – a nélkül,
hogy tudott volna a mintákról – a szokásos volt. A lelki betegek
helyzete. Az, hogy kint élnek a társadalom határain túl. Vágynak oda
vissza. A jó Isten és a názárethi Jézus, a tudomány hatalmával és az
igazgató-főorvos segedelmével majd visszavezérli őket. Hogy ujra hasznos
szolgálatokat tegyenek a hazának, a családnak, a társadalomnak…

A betegek egyrésze sirt, különösen a társadalom emlitésénél. Egy
gombkötő-mestert el kellett vinni, ugy elérzékenyedett. De valamelyik
fiskálisnak ellenvetései voltak, perorálni akart. A főorvos azonban
megnyugtatta, felhiván, hogy a beszéd ellen való kifogásait majd adja be
irásban.

A kis laposképü beteg lopni igyekezett, a hölgyek egyrésze vidáman
beszélgetett, semmit sem törődvén az egészszel. Hanem a mikor a beszéd
véget ért, valamennyien nagy örömmel és lelkesedéssel kiáltották el az
éljent. Kivéve természetesen azokat a szegény komor alakokat, a kik
bolondságnak tartották ezt az egész czifraságot.

Az öreg fiatalember egy pillanatig még az emelvényen maradt. Az igazgató
megölelte, az orvosok és a körben álló egészségesek kezet fogtak vele,
egy beteg asszony erőnek erejével meg akarta csókolni, de nem
eresztették hozzá, tudván, hogy a szerencsétlennek passziója csók örvén
orrokat harapni le.

Az öreg fiatalembert egy kissé föllelkesitette a siker, nem érzett maga
iránt oly nagy degoutot és a beszéd befejezése után néhány perczczel
öntudata is visszatérvén, kereste az ő sugár és kivánatos lányát.

Az egy székre állva, mosolygott reá és a mikor észrevette, hogy a férfi
is ránéz, feje egy könnyed meghajtásával intett neki. A férfi ugyancsak
igy. Majd kezével is intett.

A főorvos ott állott közöttük. Hol egyikre, hol másikra nézett és a
tömeg között, birka szemének fölélénkült tekintevel folyton összekötötte
őket és a mikor el akartak szakadni, nézésüket összekapcsolta ujra.

– Ugy-e mondtam! – igy szólt mimikája a lányhoz.

– Látod! Vigyázz, rajta! – Ezt mondotta néma, de érthető szóval, Babics
Sándornak.

Majd elbocsátotta őket, nem akarván túlságosan kihasználni a hatást.
Hanem, a mikor ápolónője kiséretében a leány kifelé ment a teremből, az
ajtó előtt ujra reácsapott a leányra:

– Nos, Ida kisasszony, hogy tetszett betegtársuk szónoklata?

– Gyönyörü volt.

– Hát maga a társ, a szónok.

A leány nem felelt; elpirult, lehajtotta a fejét.

– No, no! Nem kell mindjárt ingerültnek lenni. Ugy-e meglepődött?

– Meg.

– És sejti-e már, hogy ez a férfi nem az, a kinek itt kiadja magát.

– Tudom. De kinek adja ki magát.

– Babics Sándor nevü jogásznak.

A leány titkolódzva mosolygott. A főorvos is röhögött egy rövidet:

– De mi tudjuk, ugy-e, a mit tudunk! Ez az ember más, mint a kinek
tartják, ez az ember nem beteg és csak azért csempészte be magát ide,
hogy kivigyen innen valakit, a ki beteg… Ki az?

– Én! – felelte a leány nyugodtan.


IV.

Az épület két ellenkező szárnyában laktak és a jubileumot követő egész
hét alatt nem látták egymást egyetlen egyszer sem. Pedig Sándor
leskelődött a leányra, a jólét csendjében és unalmában sokszor gondolt
rá és ha csak módját ejthette: beszélgetett róla a főorvossal.

– Nos, a hatás? – kérdé másnap.

– Tökéletes.

– És mi lesz ezután?

– Arra magam is kiváncsi vagyok. Most még csak azt tudom, hogy maga
szerencsés egy ur.

– Hogyan?

– Mert önt már is akczeptálta helyettesnek. Én semmiféle praktikával nem
tudtam arra kényszeriteni, hogy elfogadjon a néhai képmásának. Pedig
minden ördögöt elkövettem erre nézve. Apróra megtudtam a vőlegény
viszonyait, kedves szineiről, ételeiről informáltattam magamat; hogy kik
verték meg a gimnáziumban és kinél vásárolta a nyakravalóit: mindezt
nagy fáradsággal megtudakoltam. Ugy fésülködtem, mint az…

Kinevetett, megharagudott rám Pedig nem is erőszakoskodtam vele. Már-már
attól tartottam, hogy elvesztem a reá való befolyásomat, a mikor ezt
tapasztaltam: máról holnapra elfeledi az udvarlásokat.

– Következésképp engem is –

– Attól tartok, hogy ön is csak pillanatnyi hatással volt rá.

A leány másnap tényleg nem igen akart tudni arról a fiatalemberről, a ki
becsempészte magát az elmebetegek házába, hogy onnan őt kivezesse.
Emlékezett rá, de nem érdekelte többé és nagyobb erővel, mint az utóbbi
időben, neki adta magát maniakus gondolatainak.

Találkát kellett kieszelni. A főorvos a regényes helyzeteket pártolta.
Babics Sándor a kényelmesebbet szerette volna jobban. Végre is abban
egyeztek meg, hogy egy kerti séta alkalmával egy bokorból ki fog lépni
hirtelen és reá kiált:

– Ida, Ida te vagy-e az! Aztán hirtelen eltünik.

Esetlegekre számitva, a főorvos átadta az öreg fiatalembernek amaz
irásokat, a melyek a lányra és vőlegényére vonatkoztak.

– Olvassa el, a részletes élettörténetük ez. Itt van a vőlegény arczképe
is, igyekezzék ilyenformán nézni, haragosan egy kissé. De az ajkával
mosolyogjon, ha lehet. Itt megtalál mindent, nincs is mit hozzátennem.

A doktor elgondolkodott elmenőben és visszatért az ajtó elé.

– Van-e nála pénz?

Babics mosolyogva kapkodott a zsebeihez. – Pardon! itt van egy ötvenes.
De visszaadja majd. Ha az ember egy hölgygyel beszél, kell, hogy pénz
legyen a zsebében.

– Miért? mi szükség lehet rá?

– Csak jó, ha van. Emeli az ember önérzetét, biztosabbá teszi a
föllépésében.

A doktor sokáig szorongatta a fiatal ember kezét.

– Barátom! – mondá laposakat pislantva. – Én azt hiszem, hogy az a
fiakker, a melyet ön megbliczczelt és a mely önt ide hozta, a boldogulás
utjára vitte?

– Mint tetszik ezt értelmezni?

– A hogy önnek tetszik, kedves öreg fiatal-ember. Isten vele! Tanuljon
valami szép pózét holnap délutánra.

Babics Sándor, a mikor egyedül maradt, legelsőbben is megnézte magát a
kis kézitükörében.

A nyugalomban eltöltött pár hét jót tett neki. Nem hizott tovább, de a
szine jobb lett. A sok jó tejszines kávé, a mit megivott: kisimitotta
bőrét és szemének fényét is visszaadta. Most megint olyan férfi lett, a
kire a lányok azt szokták mondani, hogy «szép szeme van».

Meg volt magával elégedve és ledőlvén diványára, olvasni kezdte Pati Ida
életrajzát.

A legelső oldalon a legelső passzus ez volt:

«Ida hozománya: 220 ezer forint. Ebbe beleszámitva nincs egy vén
kisasszony nénjétől reámaradó, czirka: 90–94 ezer forintnyi örökség.

Hozomány készpénz. Apa nincs!»

A vagyon áll: jórészt készpénz, első hazaiban. Ház: Bodzafa-utczában,
svábhegyi nyaraló, kis birtok, Veszprém mellett, a Balaton partján.

Babics Sándor letette kezéből a jegyzőkönyvet.

«Gazdálkodni a Balaton partján. Egyáltalán gazdálkodni és csendesen
élni! Czigarettázva ülni a vizparton, a mig az ökrök lassan, lágyan
huzzák az ekét… Ez a kép, ez a gondolat jutott az eszébe.»

«Néha az ember főz halászlevet, jó paprikásat!» – tette hozzá aztán,
barátságosan simogatva a saját maga haját.

Nem mintha elégedetlen lett volna ezzel a helylyel. De örökké csak nem
maradhat itt még sem. Valamikor csak kisül a turpissága és kidobják
innen.

Hová megy aztán, hová? Mit fog tenni? Az élettel és életért való
küzdelem gondolata undorral és félelemmel töltötte el. Veszekedni megint
a hordárokkal, megalázkodni a korcsmáros előtt, tanakodni a felett, hogy
a zsemlyét mind kisebbre sütik… irtóztató.

Mily kényelmes mindezekkel szemben az itten való tartózkodás. A
gondoskodás helyette, a tutorság fölötte. Ha ugy akarja, az ápoló még
meg is eteti, meg is mosdatja.

– Gyönyörü dolog mégis ez az állam! – igy beszélt magához. – Az ember
csak ilyen helyen tudja meg, hogy micsoda. Eddig csak az ujságokból
olvastam, hogy létezik! – igy folytatta azután.

Valóban sem adót nem fizetett még, sem nem katonáskodott eddig. Most
látta először az államot személy szerint, inkarnálva egy jó öreg, de
egészséges bácsi képében.

Babics Sándor, a mint látható is, nem volt valami kiválóan okos ember.
Éppen csak magához való esze volt neki, több egy csöppel sem. Ez is
meglanyhult az utolsó időben. Csupa kis dolgokról gondolkozott,
huzamosabban egyről soha, mélyebben meg éppen nem. Gondolatai inkább
csak a felületen játszadoztak és egy felsőbb öntudat, az ellenőrző
ön-analizis képessége jórészt hiányzott belőle.

Elővette a főorvostól kapott ötven forintot és nézegette. A bankó-pénz
szép, uj, biztató és barátságos képü volt. Máskor is felizgatta volna,
most meg éppen nyugtalanná tette. – Ebből a lap papirból legalább is
ötvenféle momentán, de azért nem jelentéktelen változást lehetne
előidézni mostani nyugodalmas helyzetében.

Összegyürve az ötvenest, egyet fordult a diványon és olvasta tovább a
jegyzeteket:

«Ida az angol kisasszonyok Lipót-utczai intézetébe járt. Legjobb
barátnéja egy hirneves halász-mester leánya. Több házimulatságon volt,
de bálban csak egyetlen egyben, az épitészek és vállalkozók nagy
házimulatságában. Vállalkozó épitész volt az apja is, sőt az egész
család minden férfitagja az. A vőlegénynek is ez volt a mestersége,
csakhogy az mérnökséget is tanult Zürichben.

A sok száraz adat közé került egy-egy kedves és mulatságos is. Ida
énekelni szokott a belvárosi plébánia-templomban, de egyszer belesült.
Ugy elszégyelte magát, hogy nem mert emberek közé menni: el kellett
vinni utazni, külföldre. Soha ágyban nem feküdt, mindig csak diványon.
Oly kicsiny diványon, hogy érthetetlen volt, hogyan tudta magát
kinyugodni rajta.

Mindig volt legalább tiz piros alapu, fekete pettyes reggeli ruhája.

Henye részletek nem magyaráznak meg semmit, de kedvesek! Ezt gondolta
magában Sándor, a mig az irásokat olvasva, nagy fontoskodással
felcsapott pszichiatrának. Kereste a leány betegségének az okait, tudott
valamit az öröklés tanáról és nem értette, miért nincs nyoma a
jegyzetekben annak, hogy milyen egészsége volt a fölmenő ágbeli és
oldalrokonságnak. Elévelődött ezen a hiányosságon, a mig egyszerre
fölkaczagott.

Olvasta: Ida imádta az iróstésztából készült kis baraczklekváros
kifliket. Főzni nem tudott, de ezt kitünően készitette. A kis
iróasztalában mindig volt egy tál ilyen kifli.

Az életrajz e részletéhez a főorvos a következő magyarázatot tette
zárójelek közé:

(Általános lány-jellemvonás. Különösen a kiflik iránt a nagy az
előszeretet. A habos, crèmes tészták szintén kedveltek. Egy kedves szin,
egy kedves nóta, egy kedves sütemény: mánia kicsinyben!)

Az öreg fiatal-ember a lány üde ajkára gondolt most. Jó volna ajkát e
kedves, falánk szájra szoritani.

Megcsókolni a halott vőlegény nevében!

Az idea meglehetősen felizgatta. Szerencsére nem volt olyan természet,
melynek devizéje: most, vagy soha, azonnal, rögtön. Olyan volt, a kinek
jelszava: majd, majd.

Belenyugodott hát abba, hogy azonnal nem csókolhatja meg a szegény kis
Pati Idát. Kellemetes, állandó vágyakozást érzett, sietett hát lefeküdni
minden oldalról kipárnázott ágyába, tapasztalásból tudván, hogy ott, a
jó melegben, fejét behuzva a paplan alá – mig a gyertya ég – pompásan
esik az ábrándozás.

Soha leányra ily hosszu ideig még nem gondolt. De azért eszeágában sem
volt ebből az alkalomból azt kérdezni magától: nem vagyok-e szerelmes?
Inkább azt forgatta a fejében: mi lesz holnap délután. Nagyon szerette
volna, ha holnap diadalmaskodik, ha a leány elfogadja halott vőlegénye
helyett. Ezen és csak ezen járt az esze.

«Mindent el fogok követni!»

Ezt hajtogatta magában. De arról sejtelme se volt még, hogy mit mindent
tesz majd a siker érdekében.

«Az a fődolog… az a fődolog…» mondogatta félhangon. «Mi a fődolog?»
tette hozzá aztán szórakozottan.

És mintha csak erre a kérdésére felelni jönne, bekopogtatott,
gyékény-papucsban becsoszogott hozzá a főorvos. Hozott neki egy szép
nagy Kálmán-körtét. Ő maga is beleharapott egybe. Mindaketten ettek.

– Nos, – kérdé a doktor – érdekli az olvasmány?

– De mennyire. Azóta le se tettem. Hány óra már?

– Éjfél is elmult. Hol tart?

– A vőlegénynél.

– Ismeri már?

– Még nem.

– Magára is hagyom; olvassa, megyek aludni már. De ha olvassa, ugy
olvassa, hogy az apró jegyzetekből kikeljen szemei előtt a a valamikor
létezett eleven alakja. Kétszer is olvassa el, hogy milyen ruhát viselt.
Olvassa el háromszor és egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy ön
hordja az ő ruháit. – Ez a fődolog.

– Mi a fődolog?

– Egyszerüen csak az, hogy ön kapja be és nyelje el az irásokból kikelő
szellemalakot. Hasonitsa, ha igy jobban tetszik. Vagy hogy még
homályosabban beszéljek: fogadja el az ő énjét és mondjon le a magáéról.
Volt oly derék ember, mint ön. Aztán meg nem is olyan nagy kázus az az
«én», csak egy rossz szokás, vagy a mint a tárczairók mondják: malotte
csupán. Az «én» egy megrögzött előitélet, melyet egy becsületes
vértorlódás lefuj. Fontosabb ez a vértorlódás, még fontosabb az
organizmus, a melyben ez a vértorlódás végbement.

– Nekem van jogom mindezekről igy beszélni!

– Miért éppen kegyednek?

– Én már egy időben voltam bátor leszokni a saját magam «én»-jéről. Más
szóval: bolond voltam. Mert bolondnak nevezzük az ilyeneket. De hol van
az megirva, hogy nem éppen olyan bolondok azok a józanok, a kik makacsul
ragaszkodnak egy «én» ideához. – Fárasztom?

– Dehogy. Azaz… nem tudok gondolkozni, nem birom követni az
eszmemenetét.

– Rövid leszek hát. Én két évig voltam Döblingben. Nem mint orvos, hanem
mint beteg. Sokan elvesztenék ezért bizalmukat hozzám – ha tudnák, –
pedig éppen ellenkezőleg: ugyanezért kellene bennem bizniok. Csak egy
ex-lelkibeteg képes megérteni a lelkibeteget. Ki mit nem próbált: nem
mestere annak…

Egy csomó közmondást idézett. Beszélt, beszélt, felületes és mélységes,
érthető és érthetetlen dolgokat. Legalább egy negyedóráig szónokolt
egyfolytában, sebesen, megállás nélkül, mindegyre az öreg fiatal-emberre
pislantván, a ki kigyult arczczal, de megduzzadt és mindjobban nehezülő
szemhéjakkal, negyedrészt aludt már.

– Igen. Ugy van. Én is azt hiszem! – vetette közbe, a beszélő iránt való
figyelemből.

A doktor elhallgatott. Kivette a Babics Sándor kezéből a füzetet és
olvasott belőle:

– A vőlegény neve: Hennig Arthur.

– Hennig Arthur! – ismételte a nevet Babics Sándor.

– Tegyük föl, hogy ön ez a Hennig Arthur, a ki a zürichi technikát
középszerü eredménynyel abszolválta. Mondjuk, hogy ön az Ön: Hennig
Arthur.

– Én vagyok… Arthur! – motyogta félálomban az öreg fiatal-ember. Pillái
alól csak szemefehérjének egy sávja látszott ki immár.

– De nem tréfából, valóban. Ön az. Nem halt meg. Ostobaság, hogy
meghalt. Hogyan is halhatott volna meg, a mikor egy szép és gazdag leány
nászágya, kitárt, fehér, forró karja várja…

Az öreg fiatal-ember nem birt tovább testének bágyadtságával. Szemhéjai
lecsukódtak, aludt. De azért lelkének valamely része ébren és nyitva
volt némely hatások és benyomások elfogadására, sőt ajka makogott is
egy-egy szót:

– Én vagyok… fehér… Hennig!

A főorvos csendesen, behizelgő hangon kérdé:

– Alszik-e?

– Alszom, – felelte Sándor alig hallhatóan.

A doktor összehuzta magát székén. Nyitott szájjal lélekzett, nehogy a
legkisebb zajjal is zavarja a szoba csendjét, helyesebben: azt a csendes
dorombszóhoz hasonló muzsikát, a mely betöltötte. Mintha távol, valahol
egy óriási kandur dörömbölne.

A megnyálazott ujjaiból csinált koppantót és azzal eloltotta a gyertyát,
aztán zajtalanul kisuhant, magára hagyván az öreg fiatal-embert a
jegyzetkönyvvel ágyán és viharos, nehéz álmokkal fejében.

Egy óra után lehetett. Kettőkor – pontban – álmának valami kinos
részlete felköltötte Babics Sándort. Kábultnak, de a mellett oly
könnyünek érezte magát, mintha a levegőben szállna. Sejtelme se volt
arról, hogy kicsoda és hogy hol van.

Öntudata egy darabig vergődött. Egy pillanatra, az első pillanatra
akczeptálta, hogy ő az a fiatal ember, a ki meghalt, miután egy szép
nagy tokra megalkudott. Ő maga már is elfogadta magát Hennig Arthurnak.
Majd rendes, valóságos énje is átderengett öntudatának homályosra
befuttatott ablakán. Ekkor a két én küzködni kezdett érte, majd feleztek
rajta.

Perczek teltek belé, a mig megállapitotta, hogy ő az a fiatal ember, a
kit a gyermekdobkészitő család ki akart dobni és a kit egy vedlett
fiakkeros hitelbe ide hozott.

Fekszik egy ágyban, a mely körül a falak is ki vannak párnázva. Egy
őrült számára készült ágy ez. Megborzadt. Nem őrült-e?

Mindegy, ha az is. Az öregség kitört rajta ujra és megnyugtatta.
Mindegy, csak ne kelljen élelméről, magáról gondoskodnia, emberekkel
érintkeznie, szobaasszonyokkal, hordárokkal, szabókkal ravaszkodnia.

A láthatatlan nagy kandur dorombolt; hallgatta. Felült ágyában és ugy
hallgatódzott. Az egyhangu muzsikát most mindenféle lárma zavarta meg.

Az álmatlanságban szenvedő lakók káromkodása. A melancholikus sóhajai, a
dühöngő orditása. Valaki ugy kiabált, mintha verték volna. Most
egyszerre elhallgatott. Bedugták a száját?

Megint a macska lett az ur. Sok, sok perczig csak az egyhuru muzsika
hallatszott, a mig felcsendült egy tiszta, de még meg nem csattant női
hang.

«Oh női sziv, hullámzó, mint a tenger!…» hangzott az édes ének.

És ez a lágy és szilaj dal jobban felizgatta és megnémitotta Babics
Sándort, mint bármi más.

Most látta csak igazán, hol van. Futni, menekülni szeretett volna innen.

Meggyujtotta a gyertyát.

A csinosan berendezett szobában mégis csak jobb, mint odakünn a sárban,
a piszokban.

Elővette a Hennig Arthur élettörténetét és olvasta tovább. Valósággal
habzsolta magába a részleteket, érdekelte a legunalmasabb kimutatás is.

Egy jól berendezett, jómódu, igen erőteljes, de éppen nem vidám
fiatal-ember közönséges élethistóriája volt a dilettáns történetiró
papirosára leirva. A harminczéves ember életében csak két sulyos
jelenség. Az egyik, hogy csaknem két esztendeig szenvedett
gyomorkatarrhusban, a másik pedig, hogy az elsők egyike volt, a kik
Budapesten meghonositották a biczikli-sportot.

A harminczhét nagy quart oldalon semmi rendkivüli. Mindaz, a mi ott meg
volt irva, ugyszólván minden középszerü fiatal-ember története a mi
napjainkban. Babics Sándor temérdek közös, sőt azonos vonást talált maga
és a derék Arthur között. Mindkettőjüknek volt párbajuk az egyetemen, a
zsidókollegákkal szemben elfoglalt elvi álláspontok miatt. Annak
idejében mindketten huszárönkéntesek akartak lenni, de az arczátlanul
nagy költségek miatt inkább a tüzérekhez mentek. Ugyanazon
vártüzérekhez. Közös tisztjeik is voltak bizonynyal.

Meleg reggel lett, a mikorra az öreg fiatal-ember letette az irásokat.

– No, ezt ugyan megtanultam, – szólt magához.

Valóban, ha a szegény Hennig Arthur élne, ő maga se emlékeznék élete
apró körülményeire jobban, mint ő.

Megitta reggelijét, elszitt egy «szultán»-t és az ablakon beáradó heves,
nyári nap izzasztó takarója alatt elaludt.


V.

Délben ébredt föl. Evett hamarosan, kicsinositotta magát és minden
gondolkozás nélkül sietett a főorvoshoz. Köszönés nélkül lépett be,
kéretlenül ült le.

A doktor valami nagy vonalozott könyvre irkált s éppenséggel nem volt
hajlandó vendégére reflektálni. A mikor nagynehezen észrevette, egyet
bicczentett a fejével és roppant gőgösen elnézett a feje fölött. Aztán
becsapván a könyvet, még mindig nem nézve az öreg fiatal-emberre, csak
ennyit szólt:

– Azt hiszem, sokan vagyunk. Ugy vélem, a kelleténél többen vagyunk az
intézetben.

Babics Sándor kémlelődve nézett a doktorra. Az most rátekintett, oly
hidegséggel, hogy a fiatal-ember háta végigborzongott.

– Legyen máskor szerencsém, most nincs érkezésem! – mondá az orvos és
elfordulva tőle, kinézett az ablakon.

A fiatal-ember vette kalapját és elment.

Lebandukolt a széles lépcsőn, ki a kertbe. A mogyoró-bokrok között
talált valami tisztásra és oda lefeküdt szomorkodni.

Kegyvesztett lett. Innen kifelé áll a rudja. El kell mennie innét. De mi
történt?

Akármi történt, az bizonyos, hogy más vaczkot kell keresni. Keresnie
kell, mintha erre képes volna! Itt fog feküdni, mig erővel el nem
vitetik.

Sirni lett volna kedve, egy pár köny ki is hullott a szeméből. A mióta a
gimnáziumban utoljára verték meg, azóta nem sirt, csak most. Ez a
kalendáriumi adat még jobban összeszoritotta szivét.

Homályos volt előtte a jövő, mint ez a buvóhely itt. Oly sürü, hogy nem
tetszett át rajta semmi.

Azzal mulatta magát, hogy nézte mint mozognak a mogyoró-bokor levelei.
Különösen két nagy, fejlett levelet obszervált. Ha azok összehajolnak –
ugy határozta – minden jó lesz még. De a leveleket inkább kétfelé fujta
a szél és az igy támadt féltenyérnyi hézagon valami ruhának uj vörös
szine rikitott be.

– Ida! – szólt önkénytelenül hangosan, felugrott, kilépett és a leány
elé állott.

Csakugyan a kis Pati Ida volt, egy tavalyi divatu, de elegáns ruhában,
sétára felkészülve, nagy, fehér napernyővel a kezében. Épp abban
foglalatoskodott, hogy egy ismeretlen okból izgatott hangyabolynak
kényelmes gyalogutat csinált.

Ápolónője egy gesztenyefa alatt szunyókált.

A két fiatal egészen közel egymáshoz, egymásra nézett.

Sándor köszönt, hangjában azzal a szomorusággal, a mely szivében,
szemeiben rezgett még.

– Kezét csókolom! – mondta kétszer is.

A leány egy pillanatig kémlelődve nézett reá, aztán keztyüs kezét
odanyujtotta neki.

– Sétálunk egy kissé? – szólt a férfi.

– Sétáljunk! – mondá a leány a földre nézve.

– Olyan édes ma a levegő, az ember meghalni szeretne! – mondá az öreg
fiatal-ember.

– Ilyenkor meghalni volna jó! – visszhangozta a leány.

– De mikor az élet olyan gyönyörü.

  «Sétálni párosan, virágos füben,
  Erdők árnyában merengve ülni le…»

A Petőfi forditotta gyönyörü vers jutott Babics Sándor eszébe. Iskolában
tanulta még és azóta nem is tudta, hogy tudja. Bánatos hangján oly
szivhez szóló egyszerüséggel mondta el.

Ida, még mindig a hangyákkal bajmolódva, hallgatta.

Sándor visszatért az első frázisra.

– De élni olyan gyönyörü! Főképp ha az ember egyszer már a halál
torkában volt.

A leány vállai megrándultak; a férfira tekintett.

Izgatottan, majd elmerengve nézte egy darabig.

– Miért jött maga ide? – kérdezte a férfitől durczásan.

– Ide jöttem, tudja, hogy miért?

A leány elhallgatott. Némán mentek egymás mellett egy darabig. Kiértek a
fák alól, a virágszőnyegre tévedtek.

– Utálatosak ezek a virágok, – mondá a leány.

– Miért?

– Mert itt minden utálatos. Hát nem tudja?!

– Nekem nem.

– Miért nem?

– Mert maga van itt.

Napernyője alul kémlelődő pillantást vetett Pati Ida az öreg
fiatal-emberre. Az nyiltan, bátran, sőt tűzzel nézett szemeibe.

Elhatározta, hogy udvarolni fog a leánynak, de ez elhatározás nélkül se
tehetett volna egyebet. A hizelgő szavak önkényt jöttek ajkaira; valami,
vagy valaki, rajta kivül levő erő reáparancsolta, hogy meghóditsa,
egyetlen fogással megmarkolja ennek a szegény leánynak a szivét.
Kipihent, annyi ideig ugaron álló akarata esze nélkül rohant előre.

– És tudja-e maga, hogy én miért vagyok itt? – kérdé a leány.

– Tudom.

Nagyon meg volt lepődve, nem is sejtette, hogy a leánynak van fogalma
helyzetéről. Nem adott róla számot magának, de ugy képzelte el, hogy a
szegény kicsike nem is tudja, hol van és állandóan fantáziál. Különben
is nagyon kevés leányt ismert, olyanról pedig, a kinek lelki egyensulya
megbomlott, nem volt fogalma sem.

Nyomban meg akarta kezdeni a csalást, a más képében való szereplést, de
visszarettent. A kis Ida, bár időnkint gyanakodólag és zavartan nézett
reá, egészen okos, normális, bájos, bár egy kissé szeszélyes teremtésnek
látszott.

– Gyerünk a napról! – mondá – ez árt nekünk.

Leültek egy padra. A férfi inditványozta, a leány elfogadta menten;
mindazonáltal megjegyezte mégis: – Talán nem is illik, hogy én itt ülök
önnel, egyedül.

– Oh, de itt minden szabad! – tette hozzá, kevés vártatva.

– Adjon hát akkor a hajából egy virágot.

– Azt nem adok! – szólt kereken.

De mintha megbánta volna a rideg visszautasitást, kikorrigálta szavait:

– Nem tehetem.

Babics Sándor nem faggatta hogy miért nem? Inkább ő szolgált egy bokréta
konvenczionális bókkal.

A leány mereven maga elé nézve, egészen elszomorodva hallgatta. – Majd
hirtelen közbeszólt:

– Hogy is hivják magát?

– Engem? Azt nem mondom meg, kegyednek tudnia kell!

– Ne kinozzon, mondja meg!

– Ha parancsolja! Itten Babics Sándornak.

– Miért hangsulyozza, hogy _itten_?

– Mert az én igazi nevem más. Majd megmondom egyszer, hogy mi. Vagy ki
fogja találni magácska magától.

– Különben nem vagyok rá kiváncsi! – szólt a leány, ajkát
felbigygyesztve szeszélyesen.

Adta a haragost egy darabig. A napernyőjével játszott, dobálta ki a
hajába tüzött virágokat.

Sándor szépen felszedte szálankint és eltette. Ida nem törődött vele,
nem is nézett az öreg fiatal-emberre egy jó darabig. Majd hirtelen
feléje fordult, elpirulva, meleg, reszkető hangon kérdé:

– Miért oly szomoru maga? Miattam? Én miattam ne legyen szomoru, lássa
én oly vidám vagyok!

Kaczagott, a szemei fölvillogtak a tüztől és a nedvességtől:

– Lássa, nincs nekem semmi bajom. Semmi nincs már. Rosszul voltam
képzelődtem.

Hirtelen más hangba csapott át.

– Én láttam magát és mindjárt megismertem. A jubileumon. Gyönyörüen
beszélt. Mondja el nekem megint azt a verset, a mit az imént elmondott.
Nem, ne mondja el. Hallgassunk, lesnek reánk.

A főorvos ment keresztül a kert tulsó részén. Nem nézett feléjük, de
látta őket okvetetlen.

– Ez az ember szerelmes belém. Én félek ettől az embertől. Belém
szerelmes! – szólalt meg Ida láthatóan megborzongva.

– Nekem tetszik maga – mondá azután igen természetes, egyszerü hangon.

Sándor megfogta a leány kezét. Az nem vonta el; hagyta. Szelidnek,
kedvesnek, szinte elégedettnek látszott.

– Emlékszik-e még? – kérdé a férfi minden előkészités nélkül.

– Emlékszem.

Mily emlék gyulhatott föl a szük, kis homlok mögött? mely boldog óra
titkos képe gyulhatott ki fantáziájában? Perczekig ráfeledkezett
mindezekre, ábrándos, vidám és szép volt. Hite, vagy ha ugy tetszik,
mániája, elemében volt most és mint a kiéheztetett ártatlan csecsszopó
megkinoztatva és elkábulva, elfogadja végre az idegen emlőt: a szegény
jó leány megragadta az öreg fiatal-ember hangját, szavait és dőzsölt
rajtuk.

– Emlékszem! – ismételte. – Ámbár mindenki ki akarta törülni eszemből az
emlékeket, el akartak hazudni mindent, mindent. Én küzdöttem ellene, de
megzavart a küzdés, tudom, hogy megzavarodtam. Őrültnek tartanak és
lássa, néha magam is azt hiszem, hogy az vagyok. Néha ugy tetszik nekem,
mintha én nem volnék és hogy magamat messziről szemlélem. Nem tudok
bizonyosat semmit, csak azt, hogy az enyém, az én Arthurom nem hagyott
itt engem. Hol van, merre jár? Nem tudom. Azt se tudom, hogy kicsoda.
Sirni szeretnék, mert félek, hogy nem ismerem meg. A mig magát nézem,
néha azt hiszem, hogy maga. Ismertesse el velem, győzzön meg, bizonyitsa
be, maga-e?

– Én vagyok! – szólt Babics Sándor, büszkén, parancsolólag, ellenmondást
nem türő hangon.

– Én vagyok és nem más! Parancsolom, hogy higyje el. Hát nem ismersz-e
rám? Én vagyok az igazi. Nem türöm, hogy máshol keresse, mint bennem. Én
vagyok, azért jöttem el. Lásson, lásson!

Ida lélegzeni is alig tudva, minden érzékével reátapadt a férfira.

– Lásson, lásson! – folytatta az. – Oszoljon el a homályosság édes
fejedből Érjen már véget a bubánat mámora.

Csupa szép szó, ékesszólás volt az öreg fiatal-ember. Nem volt magánál,
nem volt józan, nem maga immár. Soha _neki_ ilyen beszédek eszébe nem
jutottak volna. Sem tehetségében nem állott ilyeneket mondani, sem soha
ilyen röptü gondolatokat nem forgatott a fejében. A páthosznak ez a
mértéke másé volt, valakié, a ki belelehelte erre a válságos pillanatra.
Ki volt ez a valaki? Egy szempillátlan kuruzsló doktor, az ő
életfentartási ösztöne, a mely a legbutább emberben is hallatlan
ravaszságokat szül, ha megszoritják, vagy egy ébredő szerelem, a mely
született költővé teszi a kukát is, avagy csakugyan valami felsőbb
törvény, alantas ördögi machinácziónál fogva egy volt, egyenes
folytatása lett egy bizonyos Hennig Arthurnak, a ki szerelmese volt e
leánynak és meghalt, miután egy tokra megalkudott?!

Az öreg-fiatalembernek sejtelme se volt a rettentő csalásról, egy sir
bitor kifosztásáról, egy halott megrablásának és egy tébolyult leány
gyengéjének kihasználásáról, mindama bünökről, a melyeket itt
elkövetett.

Megmarkolta a vergődő szivet:

– Te mondtad, hogy el ne menjek, miért nem hallgattam rád.

– Miért nem hallgattál reám?

– Te még kétszer megcsókoltad a vállamat mielőtt elmentem. Éreztél
valami rosszat?

– Kétszer. Éreztem.

– Még együtt olvastuk előbb a zürichi levelet.

– A zürichi levelet.

– Egy sütemény-darabot tettél a szájamba. Magad sütötted. A
baraczklekvár ize a szájamban van még most is.

– Süteményt adtam.

– Mily szép volt a fekete pettyes piros ruhád.

Pati Ida megdörzsölte szemeit és egyszerre, mint egy roham, iszonyu
sirás vett rajta erőt. A fiatal-ember közelebb ült hozzá.

A leány könyektől forró fejét a férfi mellére fektette.

Az ápoló elszunyókált a nagy melegben. Az egész kertben csak alig voltak
néhányan. Nem láthatta őket senki, csak egy ismert festő, aki abba
bolondult bele, hogy a világon mindent modellnek nézett. Az szemlélte
őket egész nyugodtan és a kedves gruppot ráfestette az éppen készülő
tengeri tájképre.

Később egy kertészlány jött és gereblyélt mellettük, lassitotta a
munkáját, szeretett volna ijedtében sikoltani és fölverni az intézetet,
de a látvány sokkal jobban lekötötte, mintsem hogy meg tudta volna
tenni; aztán meg jó volt szemlélni azt.

Perczek teltek el és még mindig a leány könyjeinek árjában,
összeölelkezve ültek ott. Végre is a nap figyelmeztette őket, hogy
menjenek odább; a térdükre sütött.

Ida felemelte a fejét:

– De te vagy-e az igazán? – kérdé rémülettel.

A férfi nem felelt, hanem magához szoritotta; megnyugodott.

– Nem csalsz meg, ugy-e, nem fogsz megcsalni, megmondod, ha nem te vagy
az?! – szólalt meg tréfás szemrehányással. – Vallatni foglak! – tette
hozzá tettetett szigorusággal.

– Vallass! – felelte a férfi.

Nem félt, hogy zavarba jön, most már egész biztonságban érezte magát.
Sőt el is feledkezett arról, hogy nem az, aki és ha hamarjában valami
idegen ember megkérdi, hogy mi a neve? egészen jóhiszemüleg feleli:

«Hennig Arthur!»

– Vallass csak! – sürgette, a mikor a leány elhallgatott. – Emlékszel-e
még, a svábhegyi nyaralótokban voltunk, éppen eljegyzésünk délutánján…

Egy soha át nem élt nap édes emléke melegitette föl fantáziáját. És a
leányra, a kit csak itt ismert meg, emlékezett amaz időkből. Egészen ott
volt már ama momentumban, a mikor nem is hazudott többé, ő volt Hennig
Arthur tökéletesen, a halott vőlegény levegőben, lakástalan, fejletlen,
árva lelke reátalált és benne felütötte tanyáját.

– Ne haragudj reám, – mondá a kis Ida – de a sok szenvedés miatt az
arczodra nem is emlékeztem már világosan, nem a te képed, de az én
lelkem homályosodott el. Éppen csak a szemeid…

Egy kissé közellátó volt, megfogta a képét, ugy vizsgálta a Babics
Sándor szemeit. A miért a szegény piktor haragra kerekedett, elrontották
a gruppját. Elkezdett hápogni, köhögni, krákogni. Észrevették és
fölállottak.

Indultak befelé az intézetbe. Sándort az ösztön arra kényszeritette,
hogy hamarosan végezzen:

– Akar-e innen velem kijönni?

– Akarok.

– És eljönni velem egy kis faluba.

– Egy kis faluba.

– Budafokra vagy Téténybe hajón.

– Jó lesz hajón menni.

– De nem szabad tudni a dologról senkinek. Értsed, senkinek. Nem kell
félned, velem vagy.

– Vele vagyok.

– Holnap délben, a mikor ide lejösz és a mikor itt látogatók járnak,
szépen kisétálunk. Fátyolozd le magad erősen. Nekem ugy is szabad az
utczán, a ház előtt járni. Tégy ugy odafent, mintha a kertbe mennél. Én
a lépcső alján várlak. Egyenkint, szépen, lassan sétálunk ki. Fölfelé
megyünk szorosan a ház eresze alatt, be a kukoriczába. Estig ott
meghuzzuk magunkat. Ha esős idő lenne holnap, várunk, a meddig napos
lesz. Megértett, mondja el, a mit az imént mondtam?

A lány hiven, csaknem szórul-szóra elismételte.

– Ugy lesz!

Másnap délben forró, álmositó nap volt. Szépen, lassan, egymásután
kisétáltak a komor házból, az illatos, friss mezőre.


VI.

Az öreg fiatal ember az egész napon át ujságot olvasott, ezt csinálta.
Gyönyörüsége telt abban, hogy az egész világ mint tesz-vesz, már el se
tudott volna lenni e folytonos akczió nélkül.

– Szeretek élni ebben a lázas élétben! mondá, a mikor reggelente
megkávézott az ágyban és pompásan kialudva magát, elővette a
világhistóriáról szóló négykrajczáros lapokat.

Egyébként feleségének és gyermekeinek élt. Három év alatt – ennyi idő
telt el a budai szökés óta – két kis lány és egy kis fiu született.
Három szép, egészséges gyerek, a kiket a lány sorsával hamarosan
kibékült család mindegyre vizsgált:

– Kire hasonlit, kire hasonlit?

A familia legrosszabb szemü tagjai se találtak a gyermekek és a szüleik
között mi hasonlatosságot sem. Nagyapák, nagynénik mindkét ágon
kikerestettek, mindhiába. Voltak, a kik azt hazudták – hizelgés okáért –
hogy a kis fiunak éppen olyan a szeme mint az apjának, de az apának nagy
és hosszukás, a fiának kis és kerek szeme volt. Egy szegény rokon a
nagyobbik leány orrát és lábát találta szakasztott olyannak, mint a
milyen az anyjáé, de kicsinyben soha nagyobb ellentétet! Sok vita esett
mindezek miatt és eme vitatkozások közben egy pirosképü vidám és kövér
menyecske-rokon – a paplanosné – a következő bolondot mondta:

– Mondjatok akármit, nevessetek ki, akármi legyek, de mind a három
gyerek: Hennig Arthurhoz hasonlit… Ha sokkal előbb meg nem halt volna…
De igy, csoda, csoda!


VII.

Általában boldogan éltek együtt. A kis Ida lelke mintha meggyógyult
volna. Az a temérdek gond, a melyet gyermekei szereztek neki, időt sem
engedtek arra, hogy magával törődjék. Lelkét meghármaztatva osztotta el
kicsinyei között. Oly sok baja volt azzal, hogy három hasacska rendben
legyen, hogy ideje sem volt szivének szubtilis érzéseire figyelni.

Férjével a házbeli gondokról, a gyerekekről, azok kedvességéről,
okosságáról, a konyháról, a család tagjairól, a lakás berendezéséről
beszélgettek a leggyakrabban. Az elmultakat a legritkábban emlegették és
csak akkor, a mikor éjjel, sötétben, a szerelem láza boritotta el
mindkettőjüket. És ilyenkor nem hóbort a hóbort, és a leghevesebb
őrültség helyénvaló.

Az édes éji órák alatt egyszerre csak megrebben az asszonyka:

– De te vagy-e? Nem vagy-e más?

A férjnek ilyenkor mindig el kellett játszania a régi komédiát.
Beszélnie kellett a multról, közös titkaikról, mindazokról, a miket az
orvos jegyzeteiből és házasságuk óta tőle magától megtudott. Néha
abszolute nem tudta a szegény asszonyt megnyugtatni és türnie kellett,
hogy a mellette fekvőt halálos szomoruság fogja el egy másikért, forró
könyek árasztották el ágyában, a melyek egy halott vágytársért omlanak.

Ilyenkor egy darabig türelmesen csititgatta, majd meg odább állott az
utjából. Meggyujtotta a gyertyát és átment egy másik szobába. Onnan
hallgatta az asszony keserves zokogását, félelmetes magánbeszédeit.
Rettegett érte, magáért és gyermekeiért.

Ezek az éjszakák kezdetben nagyon gyakoriak voltak, de szólni nem mert
róluk senkinek. A hallgatag egyezség különben is az volt a családban,
hogy nem beszélnek a multról, Hennig Arthur nevét soha ki nem ejtették
Ida előtt. És sejtelme sem volt senkinek arról, hogy a halottnak az
árnyékát képviseli a mind jobban gömbölyödő öreg fiatalember, hogy annak
a kegyelméből, annak a kiraboltatása árán van itt. Mindenki csak azt a
nagy szerelmet látta, a mivel az asszonyka férjén csügg és a mi
kigyógyitotta örökösnek hitt bajából.

Babics ur kezdetben meglehetős sokat szenvedett. Néha kedve is lett
volna kilépni passziv magatartásából. Egyszer-egyszer forró vágy
szállotta meg, hogy visszakapja – a saját maga énjét.

Különösen ebéd és vacsora után foglalkozott azzal a témával, hogy «ő
tulajdonképpen nem is egzisztál már». «Egyénisége oltárán idegen
isteneknek áldoz», tette hozzá olyankor, ha egy kissé be volt rugva.
Normális körülmények között azonban számtalan alkalma nyilt énjét
érvényre emelni; segélyezhette anyját és kisebb kölcsönöket adhatott
annak a szinésznövendéknek, a ki betegsége alatt is fölkereste és most
is fölöttébb ragaszkodott hozzá.

Voltak azonban esetek, a mikor Babics Sándornak tökéletesen el kellett
tünnie a világ szinpadáról. Ezek a titokzatos éji órák, a mikor meg
kellett magát tagadnia, megtagadni magát egyenest.

– Miért neveznek téged Babics Sándornak? A fejem fáj, gondolni se merek
rá, de nem értem…! kérdezte reszkető ajakkal az asszony.

– A világ miatt. Ne kérdezzed az okát. Álnevet kell viselnem,
bujdokolnom kell. Hogy mért? ne kérdezzed! Nagy baja esnék a
gyermekeknek, ha firtatnád! Az vagyok, a ki tiéd volt régen, a te
Arthurod vagyok! – mondá Babics Sándor, minden hebegés nélkül, biztosan
és szépen hazudván. Másnap reggel azonban nagyokat káromkodott magában.
Nem tudta már mire vélni a dolgot, mennyi az őszinteség, mennyi a
komédia felesége magaviseletében.

– Affektál, affektál, affektál! – kiáltott fel dühösen.

És csakugyan, a legszemesebb lélekbuvár sem tudta volna már
megállapitani az igazságot itten. Nem hiszi-e az asszony maga is, hogy
csalja magát? Nem csupán a szép mese kedvéért tartja-e fenn régi
őrültségét? Vagy talán nagy időközei vannak józanságának, egyszer
beletörődik abba, hogy a miben él, az csak önámitás, máskor meg teljes
érvényében van meg benne a régi mánia?

Babics Sándornak voltak pillanatai, a mikor széthasitani szerette volna
a szép fejecskét, hogy megtudja: mi van benne?!

Pedig igen szelid lény volt az öreg fiatal-ember, a hiuságból se kapott
valami nagy osztalékot, és élete abszolute nem volt hivatva arra, hogy
ez utálatos, rut és gyönyörüen szép tulajdonságot nevelje benne.

Türelme mégis csak elfogyott.

Elment, fölkereste a főorvost, akivel a régi barátságot fentartotta, sőt
kisebb-nagyobb ajándékokkal nevelte is.

Rendszerint kávéházakban szoktak találkozni, a hol a doktor a vidéki
ujságokat olvasta nagy előszeretettel.

– Mit tegyek, ki nem állom tovább? – kérdezte röviden.

A doktor idegesen billentgette szempillájának néhány szál szőrét. Erősen
elgondolkozott. Czeruzát kért a pinczértől és a márvány-asztalra
mindenféle számokat irt, látszólag gyököt fejtett.

Végre – fejvakarva – megszólalt:

– Fel kell világositani!

– Hogyan?

– Meg kell neki mondani az igazat. El kell neki beszélni a maga egész
szivreható történetét. Emlitse neki, hogy ivott. El ne feledje ezt
emliteni. És hogy általa szokott le erről a csunya szenvedélyről. Az
asszony az ilyesmiért mindent megbocsát.

– Különben – tette hozzá némi gondolkozás és sok fejvakarás után – én az
ön helyén még hallgatnék egy darabig.

– De ha nem tudok tovább, nem tudok!

– És miért nem?

– Megőrülök belé.

– Ezt értem. Összecseréli magát azzal az elmult másikkal? Vannak
perczei, amikor siratnia kell Babics Sándort, mert meghalt!

– És ha még csak ez volna! De másrészt toporzékolok a dühtől, hogy nem
tudok kivégezni egy árnyék-embert és hogy az igazabb életet él, mint én,
az élő.

– Ez csak metafizikai hóbort, erre nem adok semmit. Az a kérdés, mit
akar ön?

– Azt, hogy elismerjenek, engem ismerjenek el, az én nyakam öleljék meg!

Abban állapodtak meg, hogy miben sem lehet megállapodni. Várni kell egy
esetlegre. Babics Sándor busan ment haza és rossz étvágygyal ebédelt,
zsirtalannak találta a tésztát és egy kis házi veszekedést is rendezett.

Testi egészsége azonban oly pompás rendben volt, lelki emócziói pedig
oly kis számmal és annyira gyengék valának, hogy végre is megint csak
jól érezte magát a maga öregségében. Nem boszantotta többé az sem, hogy
egyre hizott, mellénye folyton-folyvást gömbölyödött és mind rövidebb
lett. Ezen különben maga az asszony is mosolygott és azt mondta rá, hogy
«kedves».

Szerették egymást, mi kell több ennél? «Azt a kis idegességét elnézhetem
neki» nyugtatta meg önmagát az öreg fiatal-ember. Ámde könnyü volt igy
gondolkoznia, a mikor csend és nyugalom uralkodott körülötte, de a mikor
jöttek a katasztrófák!

Hogy megjött az esős, rosszkedvü október és a legkisebb gyermeket is
elválaszthatták, a mikor ujra kizárólagos birtokukba vették
hálószobájukat: nap-nap után, helyesebben: éjjelről-éjjelre ismétlődtek
ezek a katasztrófák.

A kis Ida nem tudott aludni és nem hagyta az öreg fiatal-embert sem.
Belecsimpajkodott a nyakába, agyonsirta, közel tartotta arczához a
gyertyát, ugy nézett rá hosszan, zavartan, vadul.

– Legyen vége a bolondságnak! Nem türöm tovább! – orditott rá egyszerre,
ugy, hogy az asszonyka kiejtette kezéből a gyertyát.

Sötétben maradtak; az asszony reszkető kezeivel belefogódzkodott a férfi
karjába. Az orditott:

– Nem türöm, nem türöm! Utálom ezt az affektácziót, nem türöm, a gyomrom
nem veszi be.

Az asszony fuldokolva hallgatta; még jobban belekapaszkodott, Babics
Sándor folytatta:

– Én vagyok ur és senki más. Maga ezt éppen olyan jól tudja, mint
mindenki. Ne csináljon nekem komédiákat. A ki meghalt, meghalt, béke
poraira. Nekem ne komédiázzék…

Ida elengedte a férfi karját; fogainak vaczogása hallatszott az
éjszakában.

Az öreg fiatal-ember gyufát keresett, talált, fölemelte és meggyujtotta
a földre esett gyertyát. Azzal a kezében folytatta tovább, csendesebben,
de még nagyobb elkeseredéssel:

– Hát temető-őr vagyok én vagy mi? Egy kutyának jobb sorsa van, mint
nekem. Bujkálnom kell, mint valami gonosztevőnek. Hát tudja meg, hogy
nem bujkálok, hogy nem akarok és nem tudok tovább… Se a reszketésére, se
a sirására, se a kiabálására nem adok semmit. És ha tudni akarja, én
vagyok én. A nevem: Babics Sándor. Magát szeretem, de semmi közöm
semmiféle Arthurhoz. Nem vagyok én szinész!

Pati Ida megnyugodott egy kissé, ha a megmerevedést is nyugodtságnak
lehet nevezni. Szemeit le le nem vette a beszélő ajkáról. Minden erejét
összeszedte, hogy megérthesse. Ennek az akarásnak a kínja és zavara
megismerszett arczán. Szeme, ajka, álla vonaglott.

Megértette.

– Ugy?! – mondá elfuló hangon. Azzal elfordult férjétől és lassan kiment
a gyermekek szobájába.


VIII.

Határozottan meggyógyult, nem komédiázott többé. Nyugodtan viselte magát
és most már egészen objektive beszélt betegségéről. Lehetett beszélni
előtte Hennig Arthurról, elhitte, hogy meghalt, fölkereste sirját is.
Visszafelé jövet a temetőből, elmeséltette magának férjével az összes,
ködös történeteket. Az öreg fiatal-ember boldog volt, hogy végre
kipakolhatott.

Ebédeket kezdtek adni, a zárkózott életnek vége lett. Babics Sándor
ismeretségeket, sőt valóságos barátságokat kötött a körben. – Fiatal és
özvegy embereket hozott haza ebédre minden bejelentés nélkül.

Ida ebben az időben volt legszebb, gyerekeket nem akart többé, egy kissé
megsoványodott. Szinházjáró, vidám asszony lett, a családban hirre
vergődött a kitartó, hangos nevetése.

Az öreg fiatal-ember kénytelen volt magának frakkot csináltatni; bálba
jártak.

Egy ilyen báli éjszaka után, szokása szerint, délutáni két órakor kelt
föl Babics Sándor. Jól kialudta magát és már előre örült a kolbászos
káposzta-levesnek, a mit ilyenkor rendesen megtalált az ebédlő asztalán.

A leves csakugyan ott párolgott az asztalon. De a háziasszony és a
gyerekek nem voltak sehol. Babics ur csöngetett, az inas bejött és egy
névjegyet adott át.

Az asszony irta:

«Nem maga volt, talán egy másik. Én megyek a gyerekekkel. Itt elélhet.
Talán az sem, a kivel elmentem. Talán az is hazudott. Majd keresek egy
másikat! Megint egy másikat!»

Az öreg fiatal-ember megette a levest. Letette a kanalat az üres tálba
és felsóhajtott:

«Tudom, a gépész-mérnök.»

Aprókat, végre egy nagyot, keserveset sóhajtott.

«Megmentettem az életét és ezzel hálálta meg!» – fakadt ki hangosan.

Fölkelt az asztaltól, elhatározta, hogy többet nem eszik. Megint csak
lefeküdt. Érezte, hogy minden lelki ereje meg van bénulva ismét. Tehát
végképpen elöregedett. És mint a Mária-utczai lakásban, szeretett volna
eltemetkezni, de ugy, hogy szervezete tovább funkczionáljon.

«A szégyen… a nyomoruság ujra… hogy szerettem!» suttogta ellankadva.

Elaludt, estefelé ébredt föl. Felöltözött és fölkereste a főorvost. Nagy
szüksége volt arra, hogy egy pár szót beszéljen vele. Megmutatta a
névjegyét, elmondott neki mindent.

A doktor pedig szerfölött vidám lett – fütyült a szájával, a szemével,
az orrával is.

– Meggyógyult! végképp meggyógyult!

– És én? – hebegte azt öreg fiatal-ember.

– Csak arra vigyázzon, hogy a gyomra rendben legyen. Maguknál ez a fő.
Sok ásványvizet ne igyék és szép öregsége lesz.

– De addig?

Az orvos fölhuzta szemöldeit, de ugy, hogy apró szemei csaknem
kiugrottak üregükből.

– Addig ismertetni fogom az esetet a «Lancet»-ben és több orvosi
archivumban… És várok, hátha a sor rám is kerül.



Mese a szamár-emberről.



A.

– Hiszel-e te Istent, Kalivoda?

Nem volt ideje felelni. Két ember állott a padjuk elé. (Ingyen padon
ültek a Ferencz-köruton.) Két ismeretlen ember, Adolf és egy szőke.
Adolf igy szólott:

– Barátom, keljen csak föl.

Az öreges ember minden gondolkodás nélkül fölállott.

– Menjen csak egy pár lépést előre – folytatá Adolf.

Az öreg ember az ismeretlen parancsára megindult. De oly lassan ment,
hogy a két ismeretlen férfi majd megfult nevettében. Adolf sürgette,
hogy siessen, biztatta, késztette, mindhiába. Nem tudott jobban, ha öt
forintot igértek volna is neki. Pedig minden valószinüség szerint ki
akarta tüntetni magát.

Adolf visszahitta:

– Beteg maga?

– Nem. Semmi bajom, csak az étvágyam nagyon jó.

A szőke aztán kikérdezte és följegyezte a lakását.

– Az a kérdés, hogy becsületes ember-e? – jegyezte meg végül és miután
társával alattomban összeintettek, ott hagyták őket. És a szamár-ember
most már felelhetett tegnap szerzett barátjának, a hely nélküli
kőmivesnek theologiai kérdésére.

Dél volt. A szemben épülő palota munkásai ebédhez ültek. A tótok turót
ettek, a magyarok szalonnát. Az almát a lányok ették meg utána. A két
őgyelgő ember szeme szikrát hányt az éhségtől.

– Lassan épül ez a ház, – mondá Kalivoda – ránk jön a tél!


B.

Valami boldog előérzet szállotta meg az ember-szamarat, hazament.

– No te lump, – mondá a felesége – hazajöttél ebédre!

– Nem az ebédért jöttem, hanem azt hiszem most, még ma valami fog
történni! – szólt és leült az asztal mellé, a mely fölött, mint a nagy
tengeri hajókon, «punkák» függtek. Mert itt volt az asszonynak az ő
üzlete is, az amerikai mosoda. Mindenféle uri ingek és más fehérnemüek
voltak fölteregetve a szobában. Egy-egy vizes ingujj lenyulott az öreg
ember orrára és idegessé tette, lóditott rajta egyet.

Merész kedvében volt ma és méltán. Estefelé megjött Adolf egyedül.
Családja körében akarta megnézni és megbeszélni vele a dolgokat. A
felesége is, a két lánya is jelen voltak. Hermin, a nagyobbik, vasalt,
és Adolf laposakat pislantott a lány vastag karja felé.

– Látom, hogy jó család! – mondá. Aztán a tárgyra tért. Egy állást
ajánlott a szamár-embernek, egy állást, melyet neki teremtett az Isten.
Nagy ablaküvegeket, kizárólag kávéházak számára készülteket kell
hazavinnie egy könnyü kocsin. Elviheti egy gyermek is, egy szamár is, de
sem az első, sem a második nem megbizható. Egy komoly férfiura van
szükség, de a ki lassan jár.

– Értem – mondá az öreg – egy szamár-emberre! És nagyot csapott az Adolf
tenyerébe, aki nem volt maga az üveg-gyáros, hanem csak egy
helyszerző-segéd, de rendkivül becsületes ember.

A mikor kiment, kezet fogott Herminnel és szólt:

– A kisasszony igen jó gazdasszony.


C.

A szamár-embert, vagy ember-szamarat – ahogy jobban tetszik –
installálták hivatalába. Tudta ő, hogy még boldog lesz! Senki sem bizott
többé a sorsában és családja egészen belenyugodott, hogy holtig ők
fogják eltartani. Nem értett semmihez, csak a raktárnoksághoz és ebben
eljátszotta a karrierjét. Hamar játszotta el, csak tizenöt esztendeig
keresett. Házassága huszadik évében egyszerre, minden igaz ok nélkül
elkezdett feltünően lassan járni. Egyszer az omnibusz el is gázolta.

És mégis ez a testi különössége tette boldoggá. A külföldi gyáros nem
adta volna semmiért, hogy rátalált. Oly meggondolva ment, mint egy
király; a villamos is kitért neki. Sokkal, de sokkal fölötte állott egy
csacsinak és nem került többe, mert az állathoz legalább is gyermek
kellett volna kisérőül. A vásárlók is megszerették, rendesen adtak neki
borravalót, mert nem rosszak az emberek.

Szivarozva huzta a könnyü taligát és otthon nagy becsülete lett ismét.
Főképp amikor szemei is elkezdtek romlani és kénytelen volt szemüveget
viselni munkája közben. Oly nevetségesen komoly lett, hogy most már egy
forintnál kevesebb borravalót nem mert adni neki senki, aki csak azt nem
akarta, hogy egy furcsa ember átka legyen a megnyiló üzletén.


D.

Egyszer amint megy, mendegél a szamár-ember, hát látja, hogy a lánya,
Hermin közeledik felé kalapban és Adolffal. De a mint őt meglátták,
visszafordultak és elmentek másfelé. Tisztában volt azzal, hogy nem
viszonyukat titkolják, hisz az szerencsére nyilvánvaló volt már és az
eljegyzés kitüzetett a következő szombatra.

– Szégyelnek! Szégyellik, hogy az apjuk egy ilyen ember, egy
ember-szamár! – gondolta magában. Ezuttal először tünt föl neki
hivatalának különössége. Elkomolyodott, de aztán hirtelen vidám lett
ujra.

– Okos lány az a Hermin! Csupa ész. Kár, hogy az iskolából ki kellett
venni. Férjhez adja magát, csak igy-ugy.

Még örült annak, hogy elkerülték. «Milyen ravaszok, látták és elmentek,
hogy ne kompromittálják magukat!» – folytatta a monologizálást. Nem
haragudott, sőt hat pár harisnyát vitt haza ezen az estvén.

Tél volt. Már az uj lakásban éltek. Egy köruti ház negyedik emeletén, a
melynek három ablaka a vak-udvarra nézett. De mert mellettük ház nem
állott még, ki lehetett látni az épülő városrészre.

Az öreg ur – szokása szerint – odaállott az ablakhoz:

– Milyen szép kilátás, szeretem a szép kilátást!

Nagyon élvezett ez estén, különösen arra a gondolatra, hogy milyen rossz
dolguk van most a komfortáblisoknak. A hó a szemükbe fuj, a bajuszuk
összecsapzik a hidegtől.


E.

Semmi sem zavarta meg a szép kilátásu lakás boldogságát. Mind több
kávéház épült, más üvegkereskedőknek is kedvük támadt rája. De ő nem
hagyta magát szerencséjében eltántorittatni. A felesége inkább
elbizakodott és valamelyik ünnepnapon egy bádogszelenczét tett az
asztalra.

Olajban főtt szardiniák voltak benne.

– Ne kisértsd istent! – mondá a szamár-ember elszomorodva.

– Tudom, hogy te a halat szereted! – szólt az asszony engedelmesen.

– Te már nem ismered magadat! – mondá az öreg és rossz kedvü lett.
Zsémbelt, nem nyult a bádog-dobozhoz.


F.

… Minthogy a fiut is a zsidó-vallásban akarták fölnevelni: meghivták a
hitközség két hivatalnokát is a keresztelőre. Adolf reszketve tartotta
kezében a gyermeket; elhalványodva, de boldogan. A lelke örült, a mint a
piros paplanos ágyra nézett, a melyben Hermin feküdt, vágyakozó
tekinteteket vetvén a szépen megteritett asztalra. A hitközségi
hivatalnok énekelni kezdett.

Ha későn bár, megjött a gazdag rokon, egy gőgös, pohos ember, egy
faügynök a feleségével, a ki fekete selyemruhát és bársony-kabátot vett
ez alkalomra.

Nyár volt. A szép kilátásu ablakok előtt már állott az uj ház. Nem
lehetett lélegzeni és nem lehetett látni.

A szamár-ember feltolta homlokán a szemüveget, a kopasz fejét
bársony-sipka födte, hangos énekszóval dicsérte az urat.

Bevégezvén a bevégzendőket, mielőtt asztalhoz ülnének, megtekintették az
ujszülöttet. Az arcza kék volt, a feje sárga, oly türelmes és filozof
volt a tekintete, mint egy csecsemő csacsié. Mindenkinek igen tetszett.

Ettek, aztán fekete kávét ittak. A hivatalnokok felfaltak mindent, egy
kalács csücskét hagyták ott mindösszesen. Két óra után egyedül maradtak
az asztalnál az öreg, felesége és veje. Anya és gyermeke szoptatás
közben elaludt. Halkan beszélgettek a régiekről. Különösen arról, hogy
Adolf miként talált rá apósára a Ferencz-köruton.

– Minden a véletlen szerencse! – szólt az asszony, az öregnek
megigazitván a kravátliját.

– És a tehetség! – jelentette ki Adolf.

– Én is vagyok csak valami! – mondá az öreg. Igen beebédelt volt;
paprikáshalat evett, mint raktárnok korában és olasz bort ivott, bőven.
Valami német verset szeretett volna elmondani, de nem emlékezett reá.
Belekezdett, de mindhiába; káromkodott, mire az ujszülött fölébredt és
orditott egy hosszut, éleset. Ki kellett volna szaladni a ruháért a
konyhába, de se Adolf, se az öreg asszony nem emelkedett föl a helyéről.

A szamár-ember kelt föl s indult kifelé. De oly gyorsan lépett, oly
váratlanul és szokatlanul frissen, hogy mindannyian, isten nevét
emlegetve, ijedten csapták össze a kezeiket.

– Végem van!

– No ha ezt a gazdád meglátná!

Az öreg is rémülten állott meg a küszöbön.


G.

Mindnyájan isten kezében vagyunk. Lehet, hogy Kalivodának egyszerre,
minden igaz ok nélkül, visszatért a régi rendes járása. Mindenesetre el
kell mennie orvoshoz.


_A többi betü._

Nem, a jó isten megőrizte őt és megmaradhatott hivatalában mindaddig, a
mig egy részeg fuvaros, nem annyira vigyázatlanságból, mint inkább
hirtelen támadt ellenszenvből, el nem gázoltatta a lovaival, a
József-köruton, éppen a szerencsés hetes szám előtt.



Kaál Samu.


Fent a hegyen Fedémesen polyák ulánusok éppen akkor cselekedték meg,
hogy szerdán reggel jó korán lóval, munitióval, mindennel kivonultak az
exerczirplaczra és délelőtti harangszóra már az egész falu lángban
állott.

A hegyaljában, a Bikken keresztül átvilágolt a rettenetes fény egészen
Szépasszonyfalváig.

Itt a matyók sürüen hányták magukra a keresztet s az asszonyok – ámbár
csak szerda volt – töltött káposztával lakatták a katonáikat. Csak el ne
menjenek.

A legényekben pedig mintha megroggyant volna a bátorság, ha a kocsmában
katonák mulattak, ők hazamentek szépen.

Az egész falu abban volt, hogy jobb félni s eltürni a sorsot, mint
megijedni majd. Hetven óta különben is megszokták ezt az állapotot.
Ugyanabból a huszárezredből ugyanaz a két század feküdt közöttük azóta.

A legénység – nagyrészt rusznyákok, de negyedrészt hazabeliek is –
változtak minden három évben, de az állapot a régi maradt.

Selyem volt a takarmány az egész völgyben, de a lovuk mégis görhes,
fáradt, sovány maradt; a legfinomabb, a legszagosabb szénát előttük
etették fel a katonák a saját lovaikkal. Előttük lopták meg a félszert,
s jaj volt annak a matyónak, aki szólni merészelt. A Kiskaptósy fiu
egyszer… Szép vers van a fejfáján fiatal életéről, szomoru haláláról.
Vagy le is kopott azóta, azért a szépasszonyfalviak el nem felejtették.

Az istálló, a ház, minden falat legkülönb részét ezek a mamalikok
szedték el előlük. És a hazabeliek is egészen hozzátörődtek ezekhez a
sáskákhoz.

Nem volt mit tenni. Panaszt kinél tenni? Csuffá tett legények mégis a
falun a legártatlanabb nótát énekelték búsan, szomoruan:

  Kijeé ez a ház kijeé,
  Beró János urameé.
  Hát ez a ház vaj kijeé
  Bedécs András urameé…

Öreg asszonyoknak kiesett a könyje…

A tisztek – kapitány volt köztük a legfőbb – megtanultak valamelyest
magyarul, s ugy tudtak kaczagni, a mint keservesen bőgött a paraszt.

Máskép is alig lehetett itt egyebet tenni, mint nevetni és sirni megint.

Nyomorult falu, a tisztek halálra unták volna magukat, ha mégis olykor
egy-egy kis heccz nem akad.

Éjjeli muzsikát adtak boldog-boldogtalannak, a Samu zsidó feleségének, a
Paklincs leányoknak, mindenkinek. Az orvos feleségét hagyták csak békén,
maguk sem értették: hogyan.

Aznap a fedémesi autodafé nem hagyta a tiszteket aludni. Hajnalfelé
eloszlottak mégis. Brandel báró – a hadnagy – nem tágitott, egyedül.
Fogta a czigányokat, s ment egyesen az orvos háza felé.

A muzsikusok ráhuzták. A báró énekelte hozzá a szerenádot. S a mikor az
orvos megjelent az ablakban, még dühösebben énekelte.

– Távozzanak! – Szólt ki az orvos röviden.

– Marrad! – Szólt a hadnagy.

Az ablak becsapódott s egy pár percz mulva az orvos ott állott a katona
előtt.

– Báró ur, egy szóra.

A hadnagy nevetett, s intve a fiuknak, hogy: «Mars», kardjára tette
kezét és szólt:

– Tessék.

Egyedül maradtak. Sötét volt, az orvos megszólalt:

– Báró ur, ön nem ismeri családomat.

– Nem.

– Mit jelent hát ez a különös tisztelet.

– Akarom.

Egy pof csattant el a levegőben. A katona kardjához kapott. Az orvos egy
pisztolyt vont ki zsebéből.

– Tessék közel jönni!

Hadonázva kardjával, szitkokkal ajkán – négyszer is nekiugratott. De
amikor közvetlen közelébe ért s világosan látta, mint mered rá a halál a
kis forgó pisztoly csövéből – karja, ajka egyszerre elállt. Hiába
tüzelte magát, a vér megfagyott ereiben, a mint az utolsó megrohanásra
nyaka mellett süvitett el a golyó és megpörzsölte állán a szakállt.

Még mindig szitkozódva ugyan, de már remegve haza tántorgott.

Ajtaja előtt most is, mint mindig, ott feküdt szolgája. Megrugta
derekát. _Kaál Samu_ felugrott:

– Parancs!

Bort kellett felhoznia a pinczéből. Meggyujtotta a lámpát, s az italt
oda tette az asztalra.

– Mehetsz! – szólt a hadnagy.

Kaál Samu kifelé indult.

A báró a közkatona keze után kapott:

– Maradj! – szólott szeliden. Aztán odalépett az asztalhoz. Bort öntött
a poharakba, s az egyiket a szolgának nyujtá:

– Igyál!

Kaál Samu széles matyó arczát hol félelem huzta össze, hol
kiszélesitette az öröm.

Aztán ittak…

Hajnali három órakor az orvos épp felszállott a kocsijára. A kerületébe
akart indulni. A kocsis szólt: «gyű!»

Hátul a gazdája egyszerre csak lefordult a kocsiról.

Huszárkarabélyból egyenesen a szivébe ment a golyó. A kocsi mögött, a
bodzagarád alatt, korán kelő kofaasszonyok egy huszár közkatonát láttak:

– Kaál Samu mit tettél… Mit tettél? – kiabáltak utána, a mint a
közkatona eldobva fegyverét, neki futott a partnak…

*

Kaál Samut vitték a miskolczi brigádba. Mosolyogva ballagott az eszkort
között. «Bolondok» gondolta magában, «ezek azt hiszik, hogy a halálra
visznek!»

Nevetett, a mikor vigasztalták:

– Ne busulj Samu, azért még nem visznek vesztőre…

– Busuljon a ló!… Azt felelte. Szerették volna megtudni, kérdezték
egyre:

– Mi vitt téged erre, Kaál Samu?!

Összeszoritotta a vékony pittyét, felhuzta a ritkássárga szemöldeit s
hallgatott.

A börtönben sem tudták szólásra birni. Hiába vesződött vele a profosz, a
hadbiró; bohókás tekintetet vágott, sunyin vihogott, sőt ugy sandalitott
az őrnagyra, mintha azt akarná mondani: «Jó, jó!»

Nap-nap után, böjt-böjt után múlott. Nem messze volt Szépasszonyfalva,
egyszer csak a tisztje is bejött hozzája.

Hogy örült, hogy törülte a markával a nyúlszemeit. A vén profósznak majd
kiesett a könyü a szeméből.

Mégis csak áldott jó emberek ezek a tiszt urak.

Szolgát és gazdát magukra hagyta a börtönőr. Az ajtón át hallotta, hogy
vigasztalja a báró a matyó-gyereket. S hogy rimánkodott az:

– Tudom, nem tetszik elhagyni!

Kaál Samu jelentkezett másnapon:

– Vallok.

Vallott.

– Kedden volt, a lovat becsméltem – megütött az ostorral… Meg kell
halnod ezért…

Be volt fejezve ezzel a vizsgálat. Elkövetkezett nagy gyorsan az itélet.

Előtte való napon tisztát hozott Kaál Samunak a szülője. Tisztát is, egy
kis ennivalót is. Mind a kettővel bebocsátották.

Hadd sirják ki magukat! Sirt is az öreg asszony az egész falu helyett. A
fiu vigasztalta furcsa beszéddel, mintha megzavarodott volna:

– Eladó-e még a Bándi Ferusék félfertálya az emienk mellett…? – szólt
fennen s belenyult a lajbija zsebibe, mintha az eladó föld árát akarta
volna onnan kivágni.

Még mást is szeretett volna mondani, ejtett is egy-egy szót a
gazdájáról, arról, hogy tán-tán hamarább megy haza, mint a _többi_; de
az egész olyan zavaros volt, hogy az öreg asszony még jobban nekibusulta
magát.

Kaál Samu fütyörészett, a mikor a birósága elé vitték. A tiszta uj
ruhája, csizmája, orczája, nagy kajla fülei ugy ragyogtak, mint csákóján
a rózsa.

Szinte tetszett az ezredesnek, olyan haptákba vágta magát.

– Helyes fiam! bátoritotta néma tekintettel a gazdája, aki ott volt a
biróságban, fessen, mint mindig, de halványan, mint még soha.

Halálra itélték. Orvul lőtt, – akasztófa-halálra.

Sárga arczát a szolgának hirtelen árny boritotta el. De megint csak
kiderült, peczkesen szalutált, elvezették.

*

Katonáéknál nem késlekednek a megtorlással. Kaál Samut meg se hagyták
melegedni a brigádban. Elvették a szép katonaruháját, a régit, a
parasztit hozták elő a magazinból. Óh hogy megörült neki. A bekecse
zsebében még ott volt – ha két év alatt megszáradt is – az a két szál
rozmaring… Ott volt, az volt…

Mégis csak kiesett a könyü a szeméből. Mégis csak hazamegy. Igaz hát,
hogy áldja meg az isten… Elkapta a kezét a gazdájának – mert meg-meg
csak bejött az hozzá – s csókolta hevesen.

– Csak okosan, okosan! Nem félni! szólt az s magára hagyta – a
siralomházban.

Ott ismételgette ő is az édes szülőjének:

– Csak okosan, okosan! Nem félni! Nem is félt már az öreg asszony; azt
se tudta, hol van, ki fia, ki az istene: ugy rázta a hideg…

Hajnal volt, havas, világos téli hajnal. Az ablakon keresztül be
lehetett látni az egész udvart. Tele volt ölfával. Csak szélről látszott
ki egy vékony gerenda. Czivilek mozgolódtak körülte.

Kaál Samu nézte, nézte. Mennyi komédia! – gondolta magában. De azért
fázott. Bátoritotta magát. Talán éhes? Evett s szivarozott. Még félig se
szivta ki a virgóniát – azt is a gazdája küldte – elvették a szájából.
Több volt mint a fele, ej jó kis szivar! Sajnálta, feltette a polczra.

Megimádkoztatták, kivitték.

Már akkor ott állott az udvaron a százada: valamennyien ünnepi ruhában,
czakonpakk. Intett nekik a fejével, sandalitott rájuk a szemével.
Biztatni akarta őket, szeretett volna szólni: «fiuk ne féljetek!»

Neki borzongott egy kissé a teste, de nem félt.

Félni! Hiszen ott volt százada előtt gazdája, a hatalmas, az erős, a
mindenható tiszt. Aranyrojtos ruhájában, mellén a ragyogó rendjellel –
kis isten! Kaál Samu nézte, nem tudta levenni róla a szemeit.

Bizalmat, bátorságot, biztosságot szerzett magának e sárga arczból, a
hegyesre kifent bajuszból.

Büszkén, majdnem gőgösen ment előre az akasztófa felé.

Arczczal a bajtársak felé forditották. A hadbiró őrnagy mormogott
valamit, Kaál Samu nem hallotta, nem is volt rá kíváncsi. A gazdájára
nézett. Az sárgán, mint egy halott, de kidülledt mellel, mint egy igazi
huszár, tekintett rá vissza:

– Csak okosan… nem félni!…

… A hóhér-legények megragadták. Kaál Samu elorditotta magát:

– Hadnagy ur, ne hagyjon…! Többet nem szólhatott.

Tréfa volt. Véget ért. A tiszt imára vezényelt.



TARTALOM.

  Szerelmes halottak  5
  Az öreg fiatal-ember  41
  Mese a szamár-emberről  107
  Kaál Samu  119


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


5 |Szerelmes halottak |Szerelmes halottak.

29 |nagyon szereretett |nagyon szeretett

49 |az adagolást |az adagolást?

62 |érezte magat |érezte magát

62 |mig az ünnepetl |mig az ünnepelt

66 |megölelte. az |megölelte, az

93 |Vallatnifoglak! |Vallatni foglak!

102 |az aszony is |az asszony is

102 |Utálom eztaz |Utálom ezt az]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Rejtelmek (1. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.