Title: Mire megvénülünk (2. kötet)
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Mire megvénülünk (2. kötet)" ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

24. KÖTET

MIRE MEGVÉNÜLÜNK

Irta

JÓKAI MÓR

II.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1909

MIRE MEGVÉNÜLÜNK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

MÁSODIK KÖTET

POGÁNY VILMOS RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1909

Minden jog fentartva.

Franklin-Társulat nyomdája.



XIII. Melyik tériti el a másikat?

Reggel felé gördült be a hintó a lankadombi kastély udvarára.

Topándy a folyosón állva várta az érkezőt s eléje sietve, lesegíté a
fiatal hölgyet a hintóból, nagy tisztességgel kezet csókolva neki.
Lorándra pedig, ki a kocsis mellől szállt le, kérdő bámulattal tekinte.

A hölgy felelt helyette.

– Egy kicsapott diákot hoztam, a ki ispán akar lenni magánál. Meg kell
őt fogadni.

Azzal az elésiető cselédekre bizva, hogy úti lomjait hordják utána, ő
maga minden további szóvesztegetés nélkül felment a kastélyba, Lorándot
magára hagyva Topándyval.

Topándy szokott gunyoros kedvében fordult az ifjúhoz.

– No, fráter, téged jól berekomendáltak! Kicsapott diák; ezzel sok van
mondva. Hát öcsém: ispán akarsz-e nálam lenni, vagy tiszttartó, vagy
præfectus? Mert az mindegy. Válaszsz olyan titulust, a milyen tetszik.
Konyítasz-e valamit ehhez a mesterséghez?

– Gazdaság körül nőttem fel. Nem szentírás biz az.

– Jól van, fráter! Hát megismertetlek vele, mi nálam az ispánnak a
dolga. Tudsz-e négyesben szántani? Tudsz-e asztagot rakni, fennálva a
kévék tetején? Tudsz-e elől rendet vágni tizenkét kaszással a sarkadban?
Tudsz-e ágyást csinálni nyolc szérűre, mind a nyolczat kinyomtatni,
bemérni, szekérre rakni?

Loránd nem volt meglepetve a kérdésektől.

Azt felelte mindenre, hogy tud hozzá.

– No azt szeretem; – szólt Topándy. – Hozzám sokan jöttek már híres,
kitanult œkonomusok, csattos czipőkben gazdatiszteknek ajánlkozni, de a
mint azt kérdeztem tőlük, hogy tudnak-e trágyát rakni a szekérre?
mindannyi megfutott. Szeretem, hogy te még itt állsz. Hát a conventio
tudod-e, mi lesz?

– Tudom.

– Már hogy tudnád?

– Addig, a meddig hasznossá nem tudom magamat tenni, semmi; azontúl
pedig annyi, a mennyi egyik napról a másikra kell.

– Ez okos beszéd. Hát valami tiszti lakás, iroda, vagy mi felől
nincsenek igényeid? Mert az egészen szabad tetszésedre lesz bizva. Nálam
az ispán ott lakhatik, a hol akarja; – akár a birkaakolban, akár a
tehénistállóban, akár a bivalyosban. Nekem mindegy: szabad választásra
bízom.

Topándy hamis szemszúrással kacsintott Lorándra, hogy mit mond erre?

Loránd pedig a legkomolyabb arczczal válaszolá, hogy legszükségesebb
lesz jelenléte a birka-akolban, ott fog megtelepedni.

– No, e szerint hát megalkudtunk, – szólt nagyot nevetve Topándy. – Majd
meglátjuk, hogyan álljuk ki egymás barátságát? A szegődést elfogadom;
mikor meg tetszik unnod, meg se tessék mondanod: ott a kapufélfa.

– Nem fogok hozzá fordulni.

– Bravo! Becsülöm az elszántságodat. Most hát gyere fel öcsém, az
asszony majd kiadja számodra az öt napra való cselédkenyeret, szalonnát,
lebbencset, levesbe főzni valót és az átalag vinkót; vedd át; majd a
juhász megtanít rá; hogyan kell sütni, főzni?

Loránd az arczát sem fintorította félre a sajátságos ispán-fogadási
föltételekre: mindenbe belenyugodott, mint a ki mindezt leghelyesebbnek
találja.

– No hát gyere utánam, fráter ispán!

Azzal bevezette őt Topándy a kastélyba, még azt se kérdezte tőle, hogy
hívják? Gondolta, úgy is odább szökik holnapután.

A nagyságos asszony épen az előteremben volt, a hol reggelizni szoktak.

Míg Topándy mutogatta Lorándnak az aklokat, a mikből hálószobát
választhat magának tetszése szerint, az alatt ő nagysága elkészítteté a
kávét, a villásreggelit, szilvapálinkát a szép sávolyos abroszszal
terített kerek asztalra, melyre három csésze s ugyanannyi éteszköz és
asztalkendő volt föltéve.

Mikor Topándy belépett, maga után eresztve Lorándot, ő nagysága épen
azzal volt elfoglalva, hogy az ezüst főzőgépből az illatos moccanedvet a
csészékbe öntögesse, míg a kövér bivalytej a fehér mázos lábasokban
párolgott előtte. Topándy levetette magát a legközelebb talált székre, s
hagyta Lorándot állva várni, míg ő nagysága ráér a lebbencset és
tarhonyailletményt kimérni számára.

– Maga nem ül oda! – riadt rá a szép hölgy. Topándy felugrott hirtelen.

– Bocsánat, hát kinek a helye ez?

– Azé az úré ott! – mutatott Lorándra fejével a hölgy, mindkét keze el
lévén foglalva az ibrikkel.

– Tessék, kérem alássan, – szólt Topándy, helyet csinálva Loránd előtt.

– Maga ott fog mindig ülni; szólt a hölgy letéve a kávés üstöt s ujjával
a helyre mutatva, mely balfelől az övé mellett volt megterítve. –
Reggelinél, ebédnél, vacsoránál.

Ez máskép hangzik, mint a háziúr biztatása; a lebbencs, tarhonya és
cselédkenyér.

– Ez lesz a szobája itten jobbra! – intézkedett a hölgy tovább. –
Györgynek hívják az inast, a ki ki fogja szolgálni; a kocsisok közül
János fog állni rendelkezésére.

Loránd egyik bámulatból a másikba esett. Valami észrevételt akart tenni;
de maga sem tudta, mit?

Topándy azonban homéri hahotára fakadt. Szinte elfulladt bele.

– Hiszen öcsém! mért nem mondtad, hogy az asszonynyal már elvégezted a
szerződést? Akkor nem vesződtem volna veled. Ha igy van, aludjál a
pamlagomon, s igyál a poharamból.

Loránd akarta játszani a kevély szegényt. Megrázta fejét daczosan.

– Aludni fogok a szénában, s iszom a vederből.

– Tanácslom önnek, hogy tegye azt, a mit én mondok, – szólt a hölgy,
agyonsujtva villogó tekintetével a két férfit.

– Bizony öcsém, – mondá Topándy, – annál okosabb tanácsot én sem adhatok
neked. Üljünk le tehát és igyunk legalább bruderschaftot egy pohár
papramorgóban.

Loránd jónak látta a hölgy parancsoló tekintete előtt meghunyászkodni s
elfogadni a mutatott helyet, mire aztán az végtelen jó kedvvel elnevette
magát. Olyan kedves volt, olyan természetes, olyan szeretetreméltó,
mikor így nevetett.

Topándy meg nem állhatta, hogy meg ne csókolja a kezét.

Az úrhölgy nevetve, tréfás negéddel nyujtá Loránd felé a másik kezét.

– No hát maga is! No? Hát micsoda?

Loránd is megcsókolta a másik kezét.

Mire aztán mind a két kezét összecsapta a feje fölött, úgy kaczagott –
az úrhölgy – a czigányleány.

– Nini! Magának én egy levelet is hoztam a városból; – szólt a hölgy,
elővéve tárczáját. – Ugyan jó, hogy az a zsivány pugyillárisostól el nem
vette tőlem; a maga levele is odaveszett volna.

– Zsivány? – szólt elkomolyodva Topándy. – Micsoda zsivány?

– No hát, itt a Fejbetörő csárdájában, mikor megálltunk itatni, egy
zsivány rajtunk rontott, azután ki akart rabolni. A pénzt már odadobtam
neki, meg a karpereczemet, hanem még ezt a gyűrűt is le akarta húzni az
ujjamról: de én nem engedtem. Aztán megfogta a kezemet, s hogy ne
sikolthassak, a szájamba dugta a pisztoly végét, – a bolond.

A hölgy olyan könnyűvérű negéddel adta ezt elő, hogy Topándy nem tudta,
tréfál-e ez most vagy valót beszél?

– Micsoda mese ez?

– Mese?! kiáltották rá egyszerre két oldalról, egyfelől a nagyságos
asszony, másfelől a kis szobaleány. Ez telelármázta fülét, hogy ő
mennyire meg volt ijedve, még most is reszket, amaz pedig feltűrte
karjáról a ruha hímzett szegélyét s odatartá Topándy elé a karját.

– Nézze, hogy lement a bőr kezemről, a mint megszorította a rabló; s
nézzen ide: az inyem egészen fel van hasadozva, a hogy a pisztoly végét
a számba dugta, szólt szétnyitva korallpiros ajkait, mik közül a
leggyönyörűbb fehér fogsor ragyogott elő. – Jó, hogy ki nem ütötte egy
pár fogamat!

Bizony azért nagy kár lett volna.

[Illustration: Ezen a pisztolyon a Sárvölgyiek czimere van. ]

– De hát hogy szabadultatok meg? – sürgeté Topándy aggodalommal.

– Bizony nem tudom én, hogy látott volna-e engemet még valaha, vagy soha
sem, ha ez a fiatal ember ott nincs és segítségünkre nem jön. Hanem
aztán a mint ez odaugrott, kikapta a zsivány kezéből a pisztolyt: az is
egyszerre fogta magát és elszaladt.

Topándy még egyszer rázta a fejét. Nagy sor ezt elhinni.

– Még tán most is itt van a zsebében a pisztoly, a mit a zsiványtól
elvett. Adja ide; de ne bolondozzanak itt vele, mert elsül s még valakit
meglő.

Loránd átadta Topándynak a rablótól elvett pisztolyt.

A fegyver csöve bronzból volt; agya ezüst czifrákkal kiverve.

– Csodálatos! – szólt Topándy, szemügyre véve a pisztoly czirádáit. –
Ezen a pisztolyon a Sárvölgyiek czímere van.

Azonban nem folytatta tovább. Eltette a pisztolyt a zsebébe. Lorándnak
pedig kezét nyujtá az asztalon keresztül.

– Öcsém, derék gyerek vagy; becsüllek érte, hogy ilyen bátran
védelmezted az enyéimet, s annyival több okom van beleegyezni, hogy
velem egy födél alatt lakjál ezentúl; ha csak te magad nem félsz, hogy
az a födél miattam rád szakad. – Milyen volt az a rabló? szólt ismét a
nőkhöz fordulva.

– Nem láthattuk, mert eloltotta a gyertyát s azután nagyhamar elfutott.

Lorándnak feltünt, hogy az asszony nem akar emlékezni a rabló
arczvonásaira, a miket pedig jól kivehetett a szeszláng mellett; s
különösen, hogy egy szóval sem említette azt, hogy a rabló czigány volt.

– Nem tudom, milyen volt, – ismétlé, kifejezéssel tekintve Lorándra –
egyikünk sem láthatta, mert sötét volt. Azért is nem lőhetett rá az
elvett pisztolylyal szabadítónk, mert a sötétben bajos volt czélozni. Ha
nem talál, a zsivány mindnyájunkat megölhetett volna.

– Ez szép kaland! – dörmögé Topándy. – Máskor nem engedem, hogy éjszaka
utazzatok.

– Majd fegyvert hordok én is magammal máskor.

– Ezt a mocsári tanyát pedig nem tűröm itt a közelben tovább; ott
végtére is olyan embernek kell lakni, a ki mi ránk leskelődik. Mihelyt a
Tisza árja jön, felgyujtatom körülötte a nádast, s akkor aztán a kazal
is ott ég.

Ezalatt megtalálta az asszony a levelet.

– Itt van, – szólt odanyujtva azt Topándynak.

– Nő-írás; – szólt rátekintve a czimzetre Topándy.

– Hát még azt is meg lehet ismerni a betűkről, hogy asszony írta-e vagy
férfi? – kérdezé naiv kiváncsisággal kandikálva az írásba a szép
asszony.

Loránd is odatekintett, s úgy tetszék neki, mintha ezt az írást már
látta volna valahol. De sehogy sem jutott eszébe, hogy hol? Idegen kéz
írása; semmi nőismerőse kézvonásaihoz nem hasonlítanak a betűk; pedig
mégis látta azt valahol!

Töprenghetel, gondolkozhatol azon jó fiu, sokáig: soha sem fogod te azt
kitalálni. Nem gondolkoztál te arról soha, a ki azt írta, észre se
vetted, hogy a világon van: Fanny írása az, a bohókás csere-leánykáé:
valaha Dezső mutatott neked hasonló írást egy pillanatra, mikor anyád
csókját tudatta veled a gyermektárs leveléből. Most pedig azt írta az
ismeretlen kéz Topándynak, hogy e napokban egy fiatal ember fog hozzá
vetődni, sárosan, rongyosan, ne kérdje tőle honnan jön, miért fut?
nézzen jól nemes arczába, s abból meg fogja tudni, hogy ez ifjú nem
aljas bűn miatt kénytelen kerülni az üldözésére kiindult világot.

Topándy hosszasan nézett az előtte ülő ifjú arczába: vajjon ez-e az
igazi?

Ő is jól ismerte már akkor az országgyűlési ifjuság társulatának
történetét.

Nem kérdezősködött.

*

Az első naptól fogva egészen otthon volt Topándy házánál Loránd.

Topándy úgy bánt vele, mint egy herczeg az egyetlen fiával, kiben
trónörököst nevel; Loránd pedig úgy viselte magát irányában, mint egy
szegény ember fia, ki az apja házánál tanulja a szolgálatot.

Mind a ketten sok rendkívüliséget találtak egymásban, s mindkettő
szerette volna e rendkívüliségek okát kifürkészni a másikban.

Loránd megjegyzé nagybátyjában, hogy ez istentagadó kérgen belül valami
mély érzés rejlik ott, a minek nyitjára senki sem akadt még; Topándy
pedig ismeretlen unokaöcscsében azt sejté, hogy e nagy léleknyugalom
tengertükre alatt egy korán feldúlt élet örvénye sötétlik.

Sokat próbáltak egymás lelkébe behatolni – és hasztalan.

A nagyságos asszony élet-titkával mindjárt az első nap megismerkedett
Loránd. Mikor este vacsora után kezet akart neki csókolni, eldugta a
háta mögé a kezeit s nem engedte neki e tisztességtételt.

– Hallja maga, édes lelkem; nekem többet ne csókoljon kezet és engemet
ne is nagyságoljon. Én csak egy szegény czigányleány vagyok; apám,
anyám, minden pereputtyom sátoros czigány. A nevem Czipra. Cseléd vagyok
a háznál, akit a nagyságos úr tréfából selyemben, csipkében járat, s
nagyságoltat a cselédekkel; miért azok aztán kinevetnek. Persze, csak a
hátam mögött, mert ha szembe tennék, felpofoznám őket. De maga ne
nevessen a hátam mögött. Árva czigányleány vagyok. A nagyságos úr a
szemétről szedett fel; a nagyságos úr igen jó hozzám, s én meghalnék
érte, ha rá kerülne a sor. Ez az egész állapot: látja.

A czigányleány nedves szemekkel tekinte Topándyra, ki mosolyogva
hallgatta őszinte vallomását, mintha helyeselné azt. Azután, mintha
nagyságos ura helybenhagyását elértette volna, fordult ismét Lorándhoz.

– Azért csak híjon maga engemet Cziprának.

– Jól van, Czipra hugom, – szólt Loránd kezét nyujtva eléje.

– «Hugom?» – No látja, ez szép magától, hogy ezt is hozzáteszi.

Azzal megszorítá Loránd kezét s magukra hagyta a férfiakat.

Topándy azonban más tárgyra vitte át a beszédet, s nem beszélt Lorándnak
Czipráról többet.

Elébb meg akarta figyelni, mi hatást fog az ifjúra tenni e fölfedezés?

Az első napok elárulták azt.

Loránd ettől fogva nem hogy bizalmasabbá, sőt tartózkodóbbá lett a vélt
háziasszony irányában, mióta az kivallá neki, hogy ő nem háziasszony,
hanem csak czigányleány. A mellett oly kimélettel bánt vele, mint a ki
tudja jól, hogy a legkisebb sértés kétszeresen fáj annak, a ki azért nem
panaszolhat. Előzékeny, figyelmes volt irányában, mint a ki a boldog nő
álarcza alatt látja a mélyen eltitkolt boldogtalanságot és
ártatlanságot. Cziprát az ismeretlenek a ház asszonyának hitték, az
ismerősek a háziúr kedvesének; pedig az nem volt más, – mint egy
asszonynak öltöztetett szűz.

És ezt a titkot Loránd meg tudta sejteni.

Ha Topándy figyelt ő rá, ő is figyelt Topándyra. Ő észrevette, hogy
Topándy nem őrzi, nem félti ezt a leányt; egyedül hagyja utazni, rábízza
vagyona nagy részét, elhalmozza ajándékaival, és azontúl nem törődik
vele. Pedig van valami ragaszkodás hozzá, a mi több a megszokásnál; a
leányon esett legkisebb bántalmat bárkin is megtorol; a miért az egész
cselédség jobban fél Cziprától, mint magától az uraságtól, s ha
véletlenül a kettőjük akarata összeütközik, mindig a Czipráé jön
foganatba.

Topándy viszont észrevette Lorándon, hogy az nem fut a szép arcz után;
még hozzá: egy olyan hölgy arcza után, a kit megnyerni nem nehéz, mert
senki sem őrzi; s eldobni megint könnyű, mert csak czigányleány. Valami
tárgynak kell e szívben lenni, mely azt betölti, vagy egy végtelen
űrnek, a mit be nem képes tölteni semmi.

Topándy zajos életet élt, mikor czimborái akadtak hozzá; hanem mikor
egyedül maradt, egészen más ember volt; a milyennek csak maga előtt
szeretett látszani.

A természet-búvárlat volt szenvedélye.

A kastély egyik földszinti zugában vegytani laboratoriuma volt;
természettudományi kisérletekkel töltötte az időt, gépekkel vesződött,
csillagokban buvárkodott, a föld mélyének titkait tanulmányozta.

Ilyenkor csak Lorándot szivelte maga körül. Benne föltalálta azt, ki
tudományos szenvedélyét osztani képes volt; bár kételyeit nem vette is
föl.

– Az anyag minden! A természetbúvárok nagy részének régi jelszava ez, s
azért olyan rokon elem a természetbúvárlat a mindent tagadással.

Gyakran meglepte Czipra is a két férfit e csendes mulatságuk közepette s
úgy el tudta őket bámulni órahosszat; s ha nem értette is, a mi e magas
tudományban fogalmain túl ment, el tudta magát mulattatni Cartesius
elmerülő ördögöcskéin, rá mert ülni a villanyos szigetre, s öröme
határtalan volt, ha ilyenkor Loránd ujjával közel érve hozzá,
villanyszikrákat csalt ki ruhájából, kezeiből. Sőt abban is tudott
élvezetet találni, ha a nagy távcsöveken az ég csodáit órahosszat
elnézegetheté.

Loránd szivesen felelt neki minden kérdésre: pedig szegény leány annyira
az elejétől kezdve nem értett mindezekhez.

Pedig milyen bűbájos gondolat: mindent tudni!

Egyszer, mikor nagyon jól megmagyarázta neki Loránd a nap-spectrum
elméletét, a leány felsóhajtott s hirtelen odahajolva Lorándhoz, azt
sugá neki elpirulva:

– Tanítson meg engemet olvasni!

Loránd rábámult; Topándy pedig félvállról azt kérdezte tőle:

– Ugyan már minek volna neked az olvasnitudás?

A leány összetette keblén kezeit és áhítattal rebegé:

– Szeretnék imádkozni tudni.

– Imádkozni-e? Hát aztán miért imádkoznál? Van valami, a mi nélkül nem
lehetsz el?

– Van.

– Vajjon mi lehet az?

– Azt szeretném épen megtudni az imádkozás által.

– Hát magad sem tudod, hogy mi?

– Nem tudom kimondani, hogy mi!

– S ismersz valakit, a ki azt meg tudja neked adni?

A leány felmutatott az égre.

Topándy vállat vont rá.

– Eredj, bohó, nem leánynak való az olvasás. Az asszonyféle úgy jó, ha
nem tud semmit.

Azzal a szeme közé kaczagott a leánynak; Czipra sirva kelt föl és
elment.

Loránd megszánta az árva teremtést, a ki selyemben, finom keztyűkben jár
és a betűket nem ismeri – és az Istenhez nem bir emelkedni.

Loránd kedélye annyira elsekélyült már e pusztai magányban, hogy tudott
másokat szánni.

Idegen név alatt, senkitől nem ismerve, jól elrejtve a világ elől,
feledni tudta a magas ábrándokat, mik egykor töretlen pályát mutogattak
előtte, s melyen a sors az első lépésnél kikaczagta. Letett arról a
gondolatról, hogy ez a czím is legyen a világon: nagy hazafi az, a kinek
nagy hivatala van. A kinek ez nem kell, maradjon az eke szarvánál. Az
ambitiónak csak rendes vonalozott útjai lehetnek, s a sikert kell
kezdeni az esküdtségen, vagy a tiszteletbeli aljegyzőségen, – ha az
ember csak honoratior: tertia non datur! Nagy emberek; sine titulo?
azokra szűk szállások várnak.

Hanem hiszen a kinek duzzogni tetszik, arra nézve igen szép pálya a
mezei gazdaság; s a ki el akarja temetni magát, annak élve is szolgál
temetővel a föld; igen szép, regényes, virágos búzakalászos temetővel;
melynek közepéből az élet boldog halottjai vígan kinevetik azokat, a kik
lótnak-futnak, fáradnak, lármáznak, firkálnak, azt hiszik, hogy tesznek
valamit s aztán ők is csak odajutnak, a hova a többi.

Loránd már aziránt is kezdett elfásulni, hogy minő szomorú kötelezettség
áll előtte az évek határidejének leteltén. Még az messze idő. Az ember
szép csendesen is meghalhat odáig; talán az a másik is elveszhet addig,
a ki e titkot őrzi. És talán az ember lelkén is megvastagszik a bőr tíz
évi földtúró munka után, miként arczán és tenyerén, hogy akkor nevetni
fog egy olyan fogadáson, melyet ifjú túlfeszült kedélylyel teljesített
volna; s a mit ha nevetve elutasít magától, senki sem lesz, a ki azt ne
mondja rá, hogy okos ember volt; s ha ellenkezőt mondhatna is valaki,
hol találhatná meg őt, hogy ezt szemébe mondja? Saját magával pedig
talán megalkuszik akkorra az ember. Otthon maradt családja iránt is meg
volt nyugtatva félig-meddig. Dezsőtől gyakran kapott levelet álczímzete
alatt; otthon egészségesek s az elbukott fiú sorsát jó szívvel viselik.
Megtudta azt is, hogy Bálnokházyné nem tért vissza férjéhez, külföldre
ment azzal a szinészszel, kivel korábbi ismeretsége volt már. Ez is ki
volt hát törülve emlékéből.

Fehér lap volt az egész kedélye, a melyen a más ember bajának is volt
helye.

Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy ez a szegény leány mennyire
ragaszkodik hozzá egyűgyűségében; mit azelőtt nem tudott, szégyenleni
tudja magát, ha Loránd előtt éri valami csintalan tréfa Topándy vendégei
részéről. Szánta ezt az elveszett lelket.

Egyszer, mikor hosszasabban mulattak együtt Topándyval optikai
észleletek mellett a magányos műtevő szobában, Lóránd bátorságot vett
magának, hogy előhozza e tárgyat.

– Igazán úgy nőtt fel ez a leány minden ismeret nélkül?

– Bizony nem ismer az se Istent, se ábéczét.

– S miért nem engedi ön, hogy megismerje, szegény?

– Az ábéczét? Mert ez ránézve egész fölösleges dolog. Nekem bolond
kedvem jött egyszer az utczáról fölszedni egy meztelen czigány gyereket,
azzal a fogadással, hogy ebből boldog embert fogok csinálni. Mi a
boldogság a világban? A kényelem és az ismeretlenség. Ha saját gyermekem
van, azzal is így teszek. Az az életnek a titka, hogy az embernek jó
gyomra, jó álma, és jó szíve legyen. Ha végig gondolok rajta, hogy egész
életemben mi keserűségek értek? annak az alapja mind az volt, a mit
tanultam. Sokszor éjszakákon át elkínzott valami eszme; a míg cselédeim
boldogul horkoltak. Akartam egy olyan boldog embert látni magam előtt, a
milyen az én ideálom; a kit nem kínoznak azok a czifra válogatott
torturák, a miket a czivilizált világ, sub titulo «jó erkölcs» egymás
üldözésére feltalált. Tehát – azon kezdtem, hogy Cziprával nem
ismertettem meg az ábéczét.

– De hát az Istent?

Topándy elvette szemét a távcsőtől, melylyel épen a csillagos égre
kinézett.

– Magam sem ismerem.

Loránd bántott kedélylyel fordult el tőle, Topándy észrevette azt.

– Édes fiam, húsz éves gyermekem; te talán többet tudsz, mint én;
kérlek, ha te ismered, taníts meg engemet is rá.

Loránd vállat vont. Azután elkezdett a kéz alatt levő tárgyakról
beszélni.

– Mutat-e ez a Dollond-féle telescop csillagokat a tejútban?

– Igen: az egész tejutat millió csillagképletre osztja szét, minden
egyes csillag egy nap.

– Hát az «éjszaki vadászkutya» fejében levő ködöt felderíti-e?

– Az köd marad előtte. Gömbölyű köd; körülötte egy gyűrű, ködből.

– Talán a Gregory-féle távcső, mit most küldtek Bécsből, jobban nagyít?

– Igaz. Hozd elő. Még azóta, hogy ez megjött, nem volt tiszta idő, hogy
kisérletet tehettünk volna.

Topándy nagy érdekkel nézett fel az új távcsövön az égbe.

– Áh! – szólt meglepetve. – Ez igen jó cső. A csillagköd ritkul, néhány
apró csillag kiválik a gyürűből.

– Hát a tömeg maga?

– Az a köd marad. Atomjait még ez sem bonthatja szét.

– Hát a Chevalier-féle mikroskópot nem kisértjük-e most meg?

– Jó lesz, készítsd el.

– Mit tegyünk alá? Egy rhinchitest?

– Nem bánom.

Loránd meggyújtá a légszeszt, mely fényt vetett a górcső tárgyaira, s
elébb maga nézett bele, hogy eltalálja a helyes gyúpontot. Azután
elragadtatva szólt:

– Nézze ön! Nincs az a mesebeli vért Homer Iliásából, mely e kicsi
rovar-szárnypaizshoz fogható legyen. Csupa smaragd és zománczozott
arany.

– Valóban az.

– És most figyeljen ön oda: e kis rovar két szárnya között van egy kis
élősdi féreg és annak is van két szeme, élete, életének czélja, a vér
lüktet ereiben, s e féreg gyomrában megint más férgek élnek, s azokat
már e mikroskóp nem mutatja meg.

– Értem, – szólt az atheista, Loránd szemébe tekintve. Te most
megmutattad nekem, hogy a milyen végtelen a teremtés eszméje a
rettenetes mindenségig, olyan végtelen az lefelé a képtelen semmiségig:
és ez az Isten!

Loránd arczán a magasztos megnyugvás mutatá, hogy ez volt czélja.

– Kedves öcsém, – szólt Topándy, két kezét Lóránd vállára téve. – Ezt az
eszmét én régóta ismerem. A végtelenség előtt én is leroskadok, s azt is
felfogom, hogy mi is egy osztályt képezünk fölfelé a csillagokhoz, s egy
fokozatot lefelé az ázalék-férgekhez. Hanem azután eddig van. S talán ez
a féreg, a kit én megöltem, hogy a szárnyában gyönyörködjem, épen úgy
hitte azt, hogy ő a mindenség közepe, a ki körül a világ forog: mint
Plato tollatlan kétlábú állatai, s midőn haldokolva utolsó zöngését
hallatta, talán épen úgy követelte, hogy e bosszúra hívó hangot
följegyezze valaki, mint mikor Varsóban négyezer martyr énekelte
utoljára: hogy «nincs még oda!»

– Nem az a hitem, uram. Az ephemer rovar története az egy nap; az ember
története az egy élet; a nemzetek története a századok és a világok
története az öröklét; s az örök igazság eljön mindenkire az
elmaradhatlan egymásutánban.

– Megengedem öcsém; még azt is néked hagyom, hogy az üstökös-csillagok
bizonyosan ilyen hosszú igazságra elbocsátott pörkeresői a
makrokozmosznak, a kik egyszer valamikor mind meglelik apai örökségüket;
a miből őket valami zsarnok nap kilóditotta, hanem azt viszont te engedd
meg nekem, hogy ránk, gondolkozó, gondolataikat elmés káromkodásokban
kifejezni tudó férgekre, vagy ha akarod csillagokra: a gondviselésnek
épen semmi gondja. Mindennek, mindennek van gondviselése: legyen úgy,
elhiszem; de annak az élődi fajnak nincs; ha csak annak nem veszszük,
hogy egyszer-egyszer egy dögvész neki indúl, mikor már nagyon el van
népesülve ez a faj a földön, s megritkítja azt.

– Uram, engemet sok csapás ért a földön. Nagyon sok! és olyan, a mit
válogatva oszt a sors; de azért egyet meg nem ingatott bennem: a hitet.

– Engem nem ért soha semmi csapás. Nem tett skeptikussá a szenvedés.
Mindig kedvem szerint tölt az élet. Ha imádságért osztaná valaki a jót,
nekem nem volna betevő falatom. – Az álszenteskedők hajtottak erővel ez
útra. Talán, ha azokkal nem lennék körülfogva, elhallgatnám
hitetlenségemet, nem csinálnék másoknak botrányt vele; nem keresném,
hogyan boszanthatom a világ hypokritáit azzal, amit ők káromlásnak
neveznek? Hidd el öcsém, hogy egy millió ember közül, egy hiján mind,
csak egy gazdag hitelezőnek nézi a gondviselést, a kitől mindig lehet
kölcsönt kapni, de mikor kamatfizetésről van a szó, akkor csak az az egy
emlékezik meg róla.

– És az az egy elég arra, hogy megdicsőüljön benne az eszme!

– Az az «egy»? – Hanem az az egy te nem fogsz lenni öcsém.

Loránd bámulva kérdezé:

– Miért nem?

– Azért nem, hogy ha sokáig itt maradsz én közelemben, te neked is
múlhatatlanúl olyan mindent tagadóvá kell lenned, mint én vagyok.

Loránd magában mosolygott.

– Oh, kegyes öcsém, nem én rólam fog az rád ragadni, a ki gúnyt űzök,
botrányt csinálok, hanem arról a másikról, a ki harangszóra imádkozik.

– Ön Sárvölgyit érti?

– Hát kit értenék mást? Te ezzel az emberrel naponkint érintkezni fogsz,
s utoljára is azt fogod mondani, a mit én: «ha így kell a mennyországba
jutni, akkor én inkább itthon maradok».

– De hát mi ez a Sárvölgyi?

– Egy álszenteskedő; a ki valamennyi szentnek sorba hazudik, s kicsalná
az arkangyalok szemeit, ha nem vigyáznának magukra.

– Ön nagyon gyűlöli azt az embert.

– Hogy gyűlölöm-e? Ez az egy tulajdonsága van a szívemnek, hogy ezt az
embert gyűlölöm.

– Azért, mert kegyeskedő? Mai világban pedig az is egy neme a
bátorságnak, ha valaki a pietásokat külsőleg is ki meri mutatni a
skeptikus, a közönyös világ előtt. Nekem kedvem volna ez embert
védelmezni ön ellenében.

– Volna kedved? Jól van. Fogjunk akár most mindjárt hozzá. Húzz magadnak
ide egy széket és hallgass rám. Én leszek az «advocatus diaboli».
Elmondok neked egy történetet erről az emberről. Ez ismét nem velem
történt; én csak egyszerű tanúja voltam a történetnek. Engem nem bántott
ez ember soha! engem nem bántott soha senki. Még egyszer mondom neked,
hogy nekem semmi panaszom, sem az emberekre, sem az alattuk, vagy
felettük lehető lényekre. Ülj mellém öcsém.

Loránd elébb föléleszté a tüzet a kandallóban; eloltá a mikroskóp
légszesz-világát: hogy a szobában csupán a pattogó hasábok vörös fénye,
s a láthatáron emelkedő hold az ablakon át vetett derengő világot.
Azután leült egy karos szalmaszékre, Topándyval szemközt.

– Volt nekem fiatal koromban egy igen kedves barátom, rokonom; a kivel
eleitől fogva együtt jártuk az iskolákat: még pedig annyira együtt, hogy
a klasszisban is egymás mellett ültünk mindig. Az én pajtásom volt az
osztályban a megingathatlan első, én mindjárt utána; néha kettőnk közé
jutott válaszfalnak ez a Sárvölgyi; a ki már akkor is nagy hízelgő és
árulkodó volt, s ezen az úton néhányszor kitolt a helyemből, a mire a
kis diákok oly sokat tartanak. Én persze már akkor is olyan istentelen
voltam, a kire nem győztek eleget panaszkodni. Később, hogy a franczia
háború alatt idebenn az iskolák rendre is sokat szenvedtek: kiküldtek
bennünket együtt Heidelbergbe. Az ördög ezt a Sárvölgyit oda is utánunk
hozta. Szülői pöffeszkedő emberek voltak; a mit a mi szülőink tettek,
azt nekik is utánozni kellett. Hisz küldhették volna fiúkat Jénába,
Berlinbe, vagy Ninivébe; de épen oda kellett neki jönni, a hol mi is ott
vagyunk.

– Még nem mondta ön meg barátja nevét – szólt Loránd, ki aggódva figyelt
a történet kezdetére.

– Vagy úgy? Hiszen a névre nincsen semmi szükség. Barátom volt. A
történetre nézve mindegy, akárhogy hítták; egyébiránt nehogy azt hidd,
hogy mesét mondok, a nevét is tudathatom veled: Áronffy Lőrincznek
hítták.

Loránd minden idegén delejes zsibbadás futott végig, midőn atyja nevét
hallá kimondani. Azután egyszerre elkezdett a szíve sebesen dobogni.
Érzé, hogy itt áll a kripta ajtaja előtt, melynek titkát annyiszor
kisérte megfejteni.

«– Soha délczegebb alakot, nemesebb kedélyt, melegebb szívet nem
ismertem nálánál, – folytatá Topándy; – nemcsak mint rokonomat: de mint
ideálját az akkori ifjúságnak, bámultam és szerettem. Mindenféle apró
titkocskák közössége, miket csak az ifjak értenek egymás között, azt a
bizalmas összetartást szilárdíták meg közöttünk, a mi a késő vénségre ki
szokott hatni. Akkor keletkeztek Európaszerte azok a szabadelvű
világnézetek, miknek olyan varázsló hatása szokott lenni a fiatalságra;
akkor ébredezett itthon is valami, a mit most már nemzeti önérzetnek
neveznek; maga a világbölcsészet egészen új ellentétekben fordult egymás
ellen a közéletben, úgy mint a magánéletben. Mind ez bensővé tette a
viszonyt, mely közöttünk gyermeki megszokás volt ez ideig.»

«Két évig voltunk az akadémiákon; elég zajban, kedvben tölt el a két év.
Ha pénzünk volt, azt elköltöttük együtt; ha nem volt: együtt koplaltunk.
Egymásért nélkülöztünk, egymásért verekedtünk, egymásért becsukattuk
magunkat. Itt már nagyon keveset találkoztunk Sárvölgyivel; az akadémia
nagy erdő, nincs az ember úgy összeszorítva benne, mint a gymnasium
padjain.»

«Épen a franczia háború legnagyobb hevében az az ötletünk támadt, hogy
egy írott ujságot szerkesztettünk magunk között.»

(Loránd még nagyobb érdekkel kezde figyelni.)

«No ez nem volt valami országháborító kérdés, mindössze is annyiból
állt, hogy mi a hírlapban mindazt, a mit az Augsburger nagy pathoszszal
adott elő, tréfás gúnynyal travestáltuk, a kik olvasták, nevettek
rajta.»

«Hanem a vége mégis az lett a mulatságnak, hogy egy szép napon mi ketten
megkaptuk a consilium abeundit.»

«Engem bizony nem nagyon keserített az; annyi transcendentalis
tudományt, annyi világismeretet belém vertek már, hogy szinte vágytam
haza a falusi kántor társaságába, a ki még azt hiszi, hogy az
anekdota-mondás a legelső tudomány a világon.»

«Csak két napunk maradt Heidelbergában, hogy holmiainkat összeszedjük,
filisztereinkkel megalkudjunk, s úgynevezett «kincseink»-től búcsút
vegyünk. E két nap alatt csak kétszer láttam Áronffyt. Egyszer az első
nap reggelén, midőn igen izgatottan jött hozzám, s azt mondá: «fogom a
fülét annak, ki bennünket elárult; – ha nem térek vissza, lépj nyomomba
és boszulj meg». Én kérdeztem tőle, miért nem választ engem segédének?
Arra azt felelte: «Mert te is érdekelve vagy, s utánam kell
következned». – És azután másnap este, midőn ismét hazajött, egészen
fásult, lelankadt kedélylyel! – beszéltem hozzá: alig adott választ, s
midőn végre azt kérdezém tőle: «talán megöltél valakit?» azt felelte rá
határozottan: «igen».»

– Ki volt azon ember? – kérdé Loránd szorongva.

– Ugyan ne vágj a szavamba! majd megtudod! – förmedt rá Topándy, s
folytatá a történetet:

«E naptól fogva egészen megváltozott Áronffy. A kedélyes, jókedvű fiúból
egyszerre hallgatag, komoly, fás ember lett, a kivel nem lehetett többé
mulatni. Kerülte a világot, s úgy vettem észre, hogy az egész világban
legjobban került engem.»

«Azt hittem, hogy én tudom, miért van ez?»

«Azt hittem, hogy én tudom komolyságának titkát. Megölt egy embert, a
kit párbajra ő hívott ki. Ez nyomja lelkét. Nem tud elég hidegvérű
lenni, hogy egy ilyen bagatellet kiverjen a fejéből. Más ember
bravournak számítja azt, s legalább is a mások üldözésétől tart miatta,
de saját maga nem üldözi magát érte. Majd elfelejti mire megvénül.»

«Az én atyámfia azonban csak évről-évre komoly kedélyű ember maradt, s
ha később találkoztam is vele, fanyar, oly élvezhetlen volt rám nézve a
társaság, hogy bíz én nem is igen örömest kerestem aztán fel.»

«Pedig a mint hazaérkezett, azonnal megházasodott. Még Heidelbergbe
menetele előtt jegyzette el mátkáját; ki igen kedves, szép, szelid
leányka volt. Szerették egymást. Hanem azért Áronffy borult kedélyű
maradt. Házassága első évében fia született, később ismét egy másik.
Mondják, hogy szép, okos volt mind a kettő. Ez nem derítette őt fel
soha. Mindjárt a mézeshetek után elment a hadjáratba, s ott úgy viselte
magát, mint a ki azt akarja, hogy minél előbb levágják. Később minden
hír, a mit felőle kaptam, azt erősítette, hogy Áronffy gyógyíthatlan
kedélybetegségben szenved. – Érdemes-e erre egy ember, a kinek
elkoppantottuk az élete gyertyáját?»

– Hogy hívták azt, a kit megölt? – sürgeté újult nyugtalansággal Loránd.

– Mondtam már, hogy majd megtudod; nem fut el előled a história!
Hallgasd tovább.

«Egy napon, lehetett már tizenkét éve annak, hogy a heidelbergi iskola
porát levertük csizmáinkról, én egy csomagot kapok Heidelbergából, az
ottani helyhatóság komitivájával, melyben tudtomra adatik, hogy bizonyos
Stoppelfeld doktor ezt a lepecsételt csomagot hagyta nekem
végrendeletileg.»

«Stoppelfeld? Stoppelfeld? Törtem raja a fejemet, ki lehet az, a ki az
óperenczián túlról még nekem testálhat valamit? Végre eszembe jutott,
hogy járt velünk együtt a tanórákra egy hosszú szőke hajú medikus, a ki
híres legény volta maga idejében minden Keilereinál és Kneipereinál. Ha
nem csalódom, schmollist is ittunk egymással, s valami paukereinál két
rossz kardot fürészszé duelláltunk egymás kezében.»

«Felbontom a csomagot, s abban találok egy levelet, mely hozzám volt
intézve.»

«A levél még most is megvan nálam, de tudom könyv nélkül minden szavát,
annyiszor elolvastam azt. Ez volt a tartalma:»

«Bajtárs uram! Emlékezhetel rá, hogy Heidelbergből elutazástok előtti
napon egyik fiatal collegánk, Áronffy Lőrincz, valamely becsületbeli ügy
elintézése végett segédeket keresett az ismerősök között. Történetesen
engem talált legelőször megszólítani. Én természetesen elfogadtam a
felhivást és kérdezém okát és tárgyát. Minthogy te is ismered, ő
megmondta azt nekem, tehát nem irom ide. Azt is közlötte velem, miért
nem választott téged segédjének? és egyuttal lelkemre köté, hogy ha ő el
találna esni a párbajban, tudassam azt veled, s te folytasd azt. Én
elfogadtam a cartell-megvívést, s elmentem vele a kihívandóhoz. Előadtam
neki, hogy ilyen esetben verekedni szokás és verekedni kell; ha ki akar
alóla bujni, kénytelen lesz megszökni az akadémiáról.»

«A kihívott nem utasította vissza a kihívást, hanem azt mondá, hogy
miután ő gyönge testalkatú, közellátó és mindennemű fegyverben
gyakorlatlan, az amerikai párbajt választja.»

… Topándy véletlenül Loránd arczára pillantott, azt hitte, a
színváltozás, mit ez arczon lát, a kandallóban fellobanó, s megalvó láng
tétova viszfénye.

«A levél ezt mondja tovább:»

«Akadémiánkon nagyban divatozott akkor az az ostoba neme a párbajnak,
hogy két ember sorsot huzzon, s a melyiknek a neve kijön, az lője magát
főbe bizonyos idő mulva. Ostobaság! Már akkor is volt annyi eszem, hogy
hasonló eseteknél, ha segédűl hívtak, iparkodtam a feleket rábirni, hogy
mentől hosszabb határidőt szabjanak, igen helyesen számítva, hogy tíz,
tizenkét év alatt a legkeserűbb ellenségek kibékülhetnek, jó barátokká
lehetnek; a győztes fél lehet nagylelkű, elengedheti ellenének a
meghalást, vagy a vesztesnek nőhet meg ez alatt a hája, s elfelejtheti
commode az ilyen bolond kötelezettséget.»

«Ennél az esetnél tizenhat évi haladékot eszközöltem ki a felek között.
Ismertem az embereimet; míg az árulkodó Schulfuchsból tisztességes ember
válik, míg a büszke, délczeg fiú kellő flegmához jut, hogy egymással
valahogy kiegyenlíthessék különbségeiket, arra kell tizenhat év.»

«Áronffy pattogott eleinte; vagy mindjárt vagy sohasem! de végre is
segédei szavát meg kellett fogadnia; s mi sorsot húztunk fölöttük.»

«Áronffy neve jött ki.»

… Loránd merev szemekkel bámult az elbeszélöre, s már nem érzett semmit
a külvilágból, minden idegével a regére hallgatott.

«A kihuzott nevet átadjuk a nyertes félnek, annak áll jogában e
névjegyet, a tizenhat év leteltével, ha ellenfele elmulasztaná a
kötelezettsége végrehajtását, neki megküldeni; eszébe juttatva
tartozását.»

«Azzal szétmentünk, ti hazautaztatok, s én azt hittem, hogy el fogjuk
felejteni a dolgot, mint annyi sok mást.»

«Azonban csalódtam. Ez az egy halálom órájáig mindig emlékemben marad,
mindig kínoz, mindig üldöz. Tudakoztam magyarországi ismerősemtől a két
ellenfél felől, s a mit megtudtam, csak növeli aggodalmamat. Áronffy
büszke és komoly férfi. Ostobaság ugyan az embernek megölni magát, mikor
boldog, mikor jó dolga van; hanem egy büszke ember mégis inkább engedi
testén, mint lelkén rágódni a férgeket, s nem fogja viselhetni azt a
gondolatot, hogy egy embernek, kit tegnap még neki volt joga megvetni,
holnap e megvetés jogát saját maga ellen engedje át. Meghal, de meg nem
szégyenül. Bolond érte; de következetes.»

… Loránd minden tagján a hideg veriték csorgott végig.

«Én a halál küszöbén állok, folytatá Stoppelfeld levele; a szíverem
kövesűl meg; a napot, az órát tudom, melyben elvégzek mindent, s e
gondolat nem nyugtalanít annyira, mint az, hogy most nem mehetek magam,
hogy nem kereshetem fel magam azt az embert, a ki Áronffyt kezében
tartja, hogy megmondanám neki: ime, uram, tizenkét év letelt. Önnek
ellensége tizenkét év óta szenvedett már egy rettenetes fogadás miatt,
neki az élet minden öröme meg volt keserítve, előtte a jövendő örök
homálylyal volt borítva; elégelje meg ön az áldozatot, ne kivánja a
legnagyobbat is. Adja vissza az élet verőfényének ez örökké borult egű
végzetét; adjon vissza egy embert családjának, hazájának, az Istennek! –
De én nem mehetek. Itt kell ülnöm mozdulatlanul, s számlálnom
érütéseimet, s számítgatnom, hogy mennyi van még hátra az utolsóig?»

«Azért fordultam tehozzád, te ismerős vagy mind a kettővel; barátja
voltál az egyiknek; menj, szólj, tégy érte. Lehet, hogy én nevetséges
bolond vagyok; árnyék elől irtózom; de ez engem kinoz, gyötör; meghalni
nem enged. Vedd át tőlem e hagyományt, hadd pihenjek csendesen
poraimban. Úgy áldjon meg téged az Isten!»

«Azon férfi, ki Áronffy szavát bírja, mint tudom, igen kegyes ember,
könnyű lesz rábeszélned – a neve Sárvölgyi.»

… E szóknál felkelt Topándy székéről, s az ablakhoz ment, kitárva annak
mindkét szárnyát; olyan nehéz a levegő idebenn. A hideg holdvilág
odasütött Lóránd homlokára.

Topándy ott az ablakon állva folytatá a kezdett rémregét. Nem volt
nyugalma ülve beszélni ezt el. Nem is úgy beszélt, mintha csak Lórándhoz
szólna csupán, akarta, hogy hallja meg azt a néma ég is és bámuló hold
és a reszkető csillagok, a lehulló meteorok, s czáfoljanak meg egy földi
férget, a ki beszél.

«Én rögtön magam átsiettem az emberhez. Kinek küszöbét át nem léptem
soha, kinek soha nem köszöntem, ha találkoztunk; most elmentem hozzá
nyájas, békeajánló arczczal. Én nyujtottam neki előbb a kezemet, hogy
legyen közöttünk béke ezentúl. Én kezdtem el magasztalni kegyességét,
erényeit. Én kértem tőle bocsánatot azon bántalmakért, miket eddig rajta
elkövettem, kivánjom tőlem bármi vezeklést, én alája vetem magamat.»

«Az ember kegyes alázattal fogadott: megszorítá kezemet. Lelkére mondá,
hogy semmi bántalomra nem emlékszik, mely tőlem érte volna valaha.
Ellenkezőleg elszámlálta, mennyi jót tettem vele életében: kicsiny
iskolás diák korától fogva. Mennyi javammal élt, milyen sok szívességet
tapasztalt részemről? a mire én azt mondhattam, hogy bizony nem
emlékszem rá.»

«Siettem egyenesen látogatásom czéljára térni.»

«Mondám neki, hogy a mi ezúttal házához vezérelt, olyan ügy, melylyel
egy régi jó barátomnak tartozom, s kértem, hogy olvassa végig azt a
levelet, melyet épen ma kaptam.»

«Sárvölgyi végig olvasá a levelet; én folyvást arczára figyeltem míg
olvasott. Egy perczre sem hagyta el azt ama stereotyp édeskés mosolygás,
a mitől engem a hideg lel, ha látom.»

«Mikor készen volt a levéllel, csendesen összehajtá azt és visszaadta.»

«Nem jöttél rá, szólt hozzám, jámbor arczczal, hogy az az ember, ki e
levelet írta – őrült?»

«Őrült? kérdezém én, megütközve.»

«Kétségen kívül, felelt Sárvölgyi; ő maga is azt írja, hogy idegbaja
van, rémeket lát, árnyékától irtózik. Ez az egész történet: mese. Nekem
nem volt soha semmi összezördülésem Áronffy barátunkkal, a mi akár
amerikai, akár khinai párbajra adott volna alkalmat; ez elejétől végig:
költemény.»

«Én tudtam, hogy nem költemény; valami párbaja volt Áronffynak, de soha
sem tudtam meg, hogy kivel? nem is kérdezősködtem nála e felől tovább,
miután arra a kérdésemre: talán embert öltél? azt felelte: igen. Értette
saját magát. Tovább hatoltam ez ember szivébe.»

«Uram, szomszédom, felebarátom! Légy ember! légy keresztyén, a mivel
kérkedél, a minek tartatni akarod magadat; tekintsd, hogy e
felebarátunknak kedves, szerető családja van: ha nálad van az a névjegy,
a mit tizenkét év előtt párbaj-segéde átadott, ne kínozd, ne gyötörd
vele tovább: írd rá, hogy «ki van egyenlítve», s add át nekem e rettentő
kötlevelet. Holtomig tisztelni foglak érte. Úgy is tudom, hogy a
határidő előtt egy nappal ezt fognád tenni. Nem használnád azt a
rettentő hatalmat, mit a vaksors kezedbe adott, hogy névjegyét üresen
küldd meg hozzá, figyelmeztetve, hogy az idő letelt. Te megbocsátanál
neki akkor. De tedd azt most. Ez ember élete nyarán keresztül borult
volt e kínos tartozás miatt, mely szüntelen boldogsága felett függött:
engedd az őszi napsugárt fejére sütni. Nyujtsd ki feloldó kezedet felé
most mindjárt.»

«Sárvölgyi bizonynyal állítá, hogy nála semmiféle cartellje nem volt és
most sincs Áronffynak, hogy is tehetem fel ő róla, hogy az ő lelkéhez
férne: a boszúállást éveken keresztül tartogatni? Az ő múltja, az ő
jelen élete megczáfol minden ilyen vádat. Neki nem volt soha semmi
ellenkezése Áronffyval, s ha lett volna, rég megbocsátott volna neki
érette.»

«Én még mindig nem eresztettem az embert a kezemből. Azt mondtam neki,
hogy gondolja meg, mit cselekszik? Áronffy egykor azt hagyta rám, hogy ő
ez ügyben elvész; folytassam én tovább, s én is tudom egy nemét a
párharcznak, a mi túltesz még az amerikain is, mert gombostűszúrásokkal
gyilkolja az embert agyon. Tehát gondoljon rá, hogy a jámbor, szelid és
távollevő Áronffy után a szomszéd pogányt ne szerezze meg cserébe örökké
lerázhatlan ellenségül.»

«Sárvölgyi esküdött, hogy nem tud e tárgyról semmit. Megesküdött Istenre
és minden szenteire, hogy legkisebb része sincsen Áronffynak semminemű
veszedelmében.»

«Miért van hát Áronffynak oly borult kedélye?»

«– S te ezt nem tudnád? szólt a farizeus, meglepetést mutató arczczal;
nem tudnál felőle semmit? Hát megsugom neked bizalmasan. Áronffy családi
életében nem volt boldog. Hiszen tudod, a mint hazajött, megházasodott,
rögtön rá elment a fölkelő sereggel, onnan egy önkéntes csapattal
tovább, az egész háborút végig harczolta, úgy tért vissza, úgy került
ismét családjához; de most is azt a férget hordja még szivében.»

Jó, hogy a tűz már elhamvadt; – jó, hogy a hold elé sötét felhő vonult;
– jó, hogy az elbeszélő nem láthatta hallgatója arczát, mikor ezeket
mondá.

«És én oly bolond voltam, hogy azt elhittem neki! Hitelt adtam a
rágalomnak, a mivel egy becsületes ember angyaltiszta nejének jó hírét
leköpték. Meg hagytam magamat ilyen otromba módon csalni! Meg hagytam
magamat nyugtatni azzal az ámítással, hogy sok szomorú ember van a
világon, a kinek a felesége szép.»

«Hanem egyszer, mégis, véletlenül összetalálkozva Áronffy anyjával,
előhoztam neki a mesének tartott levelet; s az öreg asszonyság ezt
nagyon köszönte; de kért, hogy Áronffynak ne szóljak e felől.»

«Azt hiszem, hogy azóta mindig vigyázott fia magaviseletére.»

«Négy évig megálltam, hogy Sárvölgyi személye iránt tiszteletteljes
távolban tartsam magamat.»

«Hanem volt egy napja az évnek, mely vörössel jegyezve állt naptáramban:
a Heidelbergából elutazásunk előtti évforduló.»

«Mikor aztán az a tizenhatodik évforduló is eljött, utána harmadnapra
levelet kaptam, melyben tudtomra adták, hogy Áronffy azon a veresjegyű
napon családja körében megölte magát.»

Az elbeszélő itt elhallgatott s kezeit leeresztve, nézett ki a világos
éjszakába, a szobában mély hallgatás volt, csak a nagy perczinga
számlálta a multat és jövőt.

«Nem tudom, mit tettem volna, ha akkor e hypokritát megkapom; de ő akkor
épen elutazott: számomra egy levelet hagyott hátra, melyben még ő
sajnálkozik, hogy szerencsétlen barátunk, (barátunk!) ily szomorú véget
ért; bizonyosan családi viszályok vitték erre. Megrója érte, hogy oly
kevés lélekerővel bírt, s igéri, hogy lelkéért imádkozni fog.»

«Ha-ha-ha-ha!»

«Megöl egy embert hidegvérrel, miután tizenhat évig gyötörte! Megküldi
neki a halálintést levélben! Kényszeríti a kegyes, szelid, becsületes
családapát önkezével szakítani el életét.»

«Hideg, mosolygó arczczal használja fel a pokoli hatalmat, mit a
vaksors, s egy magas lélek túlcsigázott becsületérzete, a katonai rang
tisztasága, kezébe adott; s azután vállat von, kezét dörzsöli, szemeit
ég felé forgatja, s azt mondja: «az öngyilkosok számára Istennél sincsen
irgalom.»»

«Ki hát az, a ki az igaz embert az álnoknak két kezébe adja; hogy a míg
a jobbal a testét, ballal a lelkét fojthassa meg?»

«Nos, bölcs ifjú, hát jer, védelmezd ellenemben ezt a jámbor férfit.
Mondd el, mit tanultál?»

De a bölcs ifjú nem mondta el, hogy mit tanult; aléltan, eszméletlenül
hevert a széken, hátradűlt arczára teljes fényében sütött a hold.



XIV. Két leány.

Nyolcz év telt el az időből.

A pusztába eltemetett ifjúból férfi lett, arcza megnyúlt, a szakáll
körülnőtte; régi ismerősei közül kevesen ismertek volna már rá. Igazi
nevétől maga is elszokott régen.

Topándy házánál folyvást megvolt a régi házi rend; Czipra a háziasszony,
ki az asztalfőn elnököl; Loránd a külgazdasági mindenes, ki a háznál
lakik, az asztalnál ül s a jövőmenő czimborákkal per-tu van; velük
együtt iszik és mulat.

Iszik és mulat!

Mit is tegyen egy ifjú ember egyebet, a ki előtt az életnek nincsen
semmi czélja?

Négyszem közt Cziprával is per-tu van; mások előtt tensasszonyozza.

Egy estebédnél Topándy azt mondá Cziprának és Lorándnak:

– Gyerekek; a napokban még egy új gyerek jön a házhoz. Egy igen kedves
rokonomat, a kivel olyan nagyon szerettük egymást, hogy soha se szóltunk
egymáshoz, elvitte az ördög. Én ugyan nem hiszem, hogy volna ördög a
világon; de arra a rövid időre, míg ezt elvitte, mégis megengedem, hogy
legyen. Ma kaptam a leányától egy lamentabilis levelet; igen szépen,
fájnul van írva, nincs az a kanczellista a vármegyében, a ki szebben
kalligrafiázzon és rendesebben konczipiáljon. Tehát azt írja szegényke,
hogy a papa halála után mindjárt megrohanták a házat azok a minden
pietást lábbal taposó sadduceusok, a kiket hitelezőknek neveznek;
mindent lepecsételtek, elfoglaltak; még az ő zongoráját is! még a saját
kezével rajzolt képeit is elliczitálták, sőt a Gedenkbuchot, a mibe
annyi okos és nevezetes ember annyi ostobaságot sajátkezüleg összeírt,
azt is eladták; a táblája végett megvette a dohánykereskedő egy tizesen.
A szegény leánykát eddig az apáczáknál nevelték, azoknak is tartozik
három negyedévi salláriummal, s jelenleg úgy áll a nap alatt, hogy a
parazolján kívül nincsen egyéb födél, mely alá magát meghúzhassa. Volna
ugyan még valami anyja is, hanem annak a társaságát bizonyos okoknál
fogva nem keresheti fel; egyéb rokonait és ismerőseit már mind sorra
próbálgatta, de azoknak mind alapos kifogásaik vannak családjuknak ez
útoni szaporodására nem vállalkozni, szolgálni nem mehet, mert arra nem
tanították; ő tehát eszébe juttatta magának, hogy van még valahol Ázsia
határán egy félbolond rokona (az én vagyok); jó lesz egyenesen azt
fölkeresni, s beállani hozzá princzesznek. – Én egészen helyeslem a
hugomasszony argumentatióját; s már el is küldtem neki a szükséges úti
költséget, kifizettem a zárdai tartozását, s arra is küldtem neki pénzt,
hogy rangjához illő decorummal jelenhessen meg közöttünk.

Topándy nagyot nevetett saját előadásának.

Csak maga nevetett, a többiek nem osztoztak benne.

– Tehát már ezután kisasszony lesz a háznál: fáin, művelt, sentimentalis
fehérszemély; a ki előtt meg kell nézni az embernek elébb, hogy milyen
szót ad ki, s a ki valószinűleg mindnyájunk magaviseletét ránczba fogja
szedni.

Czipra boszúsan taszította el magát székestül az asztaltól.

– No no, te ne félj semmit. Téged nem fog ő ránczba szedni, arról
biztosítva vagy. Neked korlátlan uralkodásod van a házon, azt már tudod;
a mit te rendelsz, parancsolsz, az történik, és akaratod ellen egy árva
malacz sem jut az asztalunkra. Maradsz, a mi voltál: életnek és halálnak
ura a háznál. Mikor akarod, mosás van a háznál, s minden ember tartozik
beszámolni az utolsó ingéről is; a mi nem tetszik a háznál, azt
kidobhatod az ablakon, s a mit megkivánsz, bevásárolhatod. Az új
kisasszony egyetlen egy kulcsot sem fog elvenni tőled, a mi most azon az
ezüst lanton, piros övedre akasztva függ; s ha csak az öcsémet meg nem
hódítja, ellened pártot nem fog üthetni. Még akkor is én foglak
védelmezni.

Czipra durczásan vállat vont.

– Tegye, a mi neki tetszik.

– Mi is teszszük, a mi nekünk tetszik, ugy-e bár?

– Maguk? – szólt Czipra, fekete szemeivel élesen nézve Topándyra. –
Maguk azt teszik majd, a mi annak a kisasszonynak fog tetszeni. Oh előre
látom én azt. A mint be fogja tenni a lábát, minden ember azt fogja
csinálni, a mit ő csinál. A hogy ő fog mosolyogni, úgy fog rá vissza
mosolyogni minden. Ha ő németül beszél, úgy fog beszélni az egész ház;
ha ő lábujjhegyen jár, úgy fog járni az egész ház, ha neki a feje fáj,
suttogva fog beszélni mindenki a háznál; nem úgy, mint mikor a szegény
Cziprát a forró hideg lelte, s aztán kilencz férfi odajött az ágyához,
circumdederumot énekelni, s paprikás pálinkával kinálták.

Topándy még jobban nevetett ezen invectivákra: a szegény czigány leány
égő két szemét Loránd arczán feledé és azután addig feledé ott, míg a
két égő szemből két vízben úszó szem lett. Akkor felugrott,
feltaszította a székét és elfutott az asztaltól.

Topándy csendes vérrel emelte föl a felfordított széket s ismét helyére
tette; azután utána ment Cziprának, s egy percz mulva karjára öltve
hozta vissza az étterembe, szerfelett tréfás prosopopœával és spanyol
grandhoz illő udvariassággal, a mit a szegény bolond czigány leány nem
értett el.

Olyan könnyen meg tudott haragudni, s aztán olyan könnyen ki hagyta
magát engesztelni. Megint leült a helyére és tréfált, kaczagott, –
mindig és folyvást a finom nevelésü jövevény rovására.

Loránd kiváncsi volt megtudni az új családtag nevét.

– Valami Bálnokházy udvari tanácsosnak a leánya; – szólt Topándy, ha jól
megtanultam: Melanie.

Loránd megdöbbent. Egy arcz a multból!

Különös, hogy itt kell vele találkoznia.

Egyébiránt, olyan régen volt az, hogy látták egymást! Bizonyosan egyik
sem fog a másikra ismerni többé.

Melanienak másnap este kellett megérkeznie.

Reggel jókor felkereste Czipra Lorándot saját szobájában.

A fiatal embert épen tükre előtt találta.

– Ahá! – szólt hozzá nevetve, – maga épen tanácsot tart a tükrével, hogy
elég szép-e? Szép, szép; hányszor mondjam már? higyje el egyszer.

Pedig Loránd nem azon tanácskozott a tükrével; hanem hogy eléggé
elváltozott-e már az arcza?

– Jőjjön no, – szólt Czipra, bizonyos lanyhasággal. – Majd én
fölcziczomázom; legyen még szebb; hadd akadjon meg a szeme rajta annak a
nagyságos kisasszonynak. Űljön le, majd én felbodorítom a haját.

Lorándnak pompás gesztenyeszinű haifürtei voltak, oly simák, mint a
selyem, és tömötten kétfelé omlók. Ezekbe a szép hajfürtökbe bolondult
úgy bele Bálnokházyné valaha; ezeket a szép hajfürtöket szokta Czipra
sajátkezűleg felbodorítani, minden nap, minden reggel; – ez az ő
szabadalmai közé tartozott. És úgy értett hozzá.

Loránd pedig olyan bölcs volt, hogy engedte magát szolgáltatni, s
átengedé Czipra finom ujjainak azt az előjogot, hogy hajfürteiben
babráljanak.

– Ne féljen, na! – Ma nagyon szép fog lenni; szólt Czipra, együgyű
szemrehányással, az ifjúnak.

Loránd pedig tréfásan átkarolta derekát s azt mondta neki:

– Abból pedig ma semmi se lesz, kedves Czipra, mert ma gabonát kell
szeleltetni, a hajam mind tele lesz porral. Inkább, ha jó akarsz hozzám
lenni: tedd meg, hogy vágd le a hajamat.

Czipra arra is készen volt. Ő volt Loránd frizeurje és Topándy borbélya.
Ezt ő egészen természetesnek találta.

– Hát, hogyan parancsolja a haját? Kerekre? vagy rövidre? Elől
meghagyjam fürtöknek? micsoda?

– Adsza az ollót, majd megmutatom: – szólt Loránd; s azzal kivéve Czipra
kezéből az ollót, egyik markával homlokán összefogta az egész üstökét, s
a másik kezével azt tőbül levágta; a lenyírt csomagot elhajítva a
földre. – Csak így a többit is.

Czipra az ijedtség hüledésével rebbent vissza e gyilkos tettre, olyat
sikoltva, mintha saját testébe vágtak volna azzal az ollóval. Ez a szép
selyemhajcsomag a földön.

Már most a többit is ilyen rövidre kell vágni, az természetes.

Loránd leült előtte egy székre, a honnan a tükörbe láthatott s intett
neki, hogy fogjon hozzá.

Czipra alig tudott erőt venni magán, hogy azt megtegye. Ezt a szép főt,
melyen lopva annyiszor elmerengett, úgy elékteleníteni! ezt a sűrű
hajsátort, melynek villanyos tömkelegébe ha ujjai elmerültek, úgy érzé
mindannyiszor, mintha saját lelke amazéval vegyülne össze, a mindennapi
ábrándos ölelkezésnek e delejes tárgyát, most levágni tőből; simára,
mint egy vármegyei rab fejét!

Hanem azután elégtétele volt abban a gondolatban, hogy így majd nem
fogja más oly hamar észrevenni az elcsúfítottat; nem ragadja meg így oly
hirtelen a jövevény hölgy szivét; tehát csak le azzal a sámsoni
bűverővel az utolsó szálig! Ez a gondolat kegyetlen erőt kölcsönzött
ollójának.

Mikor aztán egészen simára volt lenyírva Loránd feje, olyan furcsa volt
ránézni. Oly tréfásan esetlennek látszott, hogy ő maga is elnevette rá
magát, mikor a tükör felé fordult.

A leány is együtt nevetett vele. Nem állhatta meg, hogy a szemébe ne
kaczagjon; azután meg elfordult tőle, kihajolt az ablakba, úgy
kaczagott.

Tulajdonképen nehéz lett volna megkülönböztetni, hogy kaczag-e vagy sír?

– Köszönöm, Czipra hugom; – szólt Loránd megölelve a tőle elfordult
leány derekát, ma az ebéddel ne várjatok; mert kinn leszek a szérűn.

Azzal kiment a szobából.

Czipra pedig, a mint egyedül maradt, mielőtt valaki meglephette volna,
letérdelt a padlóra, összeseperte kezeivel a levágott hajfürtöket a
földről; mind, mind; egy szál se maradjon belőle másnak; s az egész
bűbájos csomagot elrejté keblébe. Talán soha sem is fogja azt onnan
elvetni.

[Illustration: A leány is együtt nevetett vele. ]

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Czipra azzal az ösztönnel, a mit a természet csak a nőknek adott, előre
érezé, hogy az, a ki most érkezik a házhoz, neki mindenben ellentéte,
mindenben vetélytársnéja lesz; hogy ebből harcz fog lenni, életre és
kárhozatra.

Egész nap azon töprengett, milyen lesz az új ellenség megjelenése.

Talán valami finnyás, büszke, előkelő arczhordáshoz szokott báb? No, így
jőjjön csak, ezt szép lesz megalázni.

Könnyű munka. A tönkrejutott kevélyt elgázolni. Szökni fog a háztól,
vagy sárgaságba esik a sok boszantás miatt, s megvénül ideje korán.

Vagy tán valami kényeskedő, érzékeny, nebántsvirág; a ki multját siratni
jő ide; a ki minden szóban czélzást lát, a ki helyzetét mindennap át meg
átérzi. Oh ennek is jól meg lesz vetve a fejealja, hogy minden reggel
nedves legyen a vánkosa a könyektől. Mert irgalomra ne számítson. Vagy
talán épen annak ellenkezője lesz? Vidám, könnyelmű, csapongó madár! A
ki minden helyzetbe beletalálja magát; csak a mai nap legyen derült, a
tegnapot nem siratja, a holnapért nem aggódik. Lesz rá gond, hogy jó
kedve szárnyait megnyírják! Annál nagyobb diadal lesz a mosolygó arczból
síró arczot csinálni.

Vagy talán léha, rest, semmivel sem törődő házi czifraság? a ki csak
piperézkedni szeret, óra hosszat elül a tükör előtt, s este lámpánál
regényt olvas. Oh minő tréfa lesz azt űzni, hajtani a falusi munka után,
drága kezeit beleártatni a bőrkérgesítő gazdasszonykodásba, s nevetni
ügyetlenségein.

Vagy pedig hizelgő, alattomos, mindenkinek kedvét kereső macska? Nem fog
messze menni vele! Le lesz álarczozva, mielőtt bársony kacsóinak körmeit
mutogathatná.

Vagy tán rideg, minden megbántáson túlemelkedni akaró, senkitől nem
érdekelt, senkivel nem törődő érczbálvány akar lenni? Annál jobb! Így is
lesz, a ki meg fogja találni azt az érző részét, a min meg lehet
sérteni, porrá törni, megolvasztani.

Mert akár milyen, akár mekkora legyen, arról bizonyos lehet, hogy itt
egy ellenségre talál, a kivel semmi kegyelemre ki nem alkudhatik.

Oh, Cziprától őrizkedni jó! Cziprának két szíve van; egy jó, meg egy
rossz! az egyikkel szeret, a másikkal gyűlöl. S mentül jobban szeret
egyikkel, annál jobban gyűlöl a másikkal. Ő belőle lehetne igen jó,
szelid, áldott teremtés, a kinek nagyító üvegen keresztül kellene
keresni a hibáit, hogy megláthassa valaki; de ha fölébresztik azt a
másikat, akkor nem fognak a régire találni többé.

Cziprának minden csepp vére azt kivánta, hogy annak a másiknak minden
csepp vére annyi könycseppé változzék át.

Így vártak Melaniera Lankadombon.

Még nem volt este, hogy a hintó megérkezett, mely Melanie elé volt a
tiszafüredi állomásig küldve.

Melanie nem várt, míg elfogadására érkezik valaki, le tudott szállni
maga a hintóból s feltalált maga a verandára, az eléje jövő Topándyval
már az ajtóban találkozott össze. Ő kezet csókolt nagybátyjának, az
megcsókolta unokahuga homlokát s bevezette a tornáczba.

Ott várt reá Czipra.

A czigány leány tiszta fehér ruhát viselt, fehér kötényt és semmi
ékszert magán. Keresve kereste, hogy egyszerű legyen; azt a városi
kisasszonyt azzal lepje meg. Hiszen öltözhetett volna csipkés selyembe
is, mert van elég.

Pedig tudnia kellett volna, hogy a jövevény nem lehet czifra; mert –
gyászol.

Melanien pedig a legegyszerűbb fekete ruha volt, minden diszítmény
nélkül, csak nyaka körül és kezefején volt egy-egy csinos horgacsolt
csipkekörék.

Ez is épen olyan egyszerű volt, mint ő. Szép halvány, megnyult arcza,
még gyermeteg vonásokkal, nyugodt, szelid tekintete rokonszenvet
sugárzott maga körül.

– Fogadott leányom, Czipra. – Szól Topándy, bemutatva őket egymásnak.

Melanie azzal a nevelt hölgyekkel közös nyájassággal, mely mindenki
irányában eltalálja a simaság mértékét, nyujtá kezét a leánynak s
szeliden üdvözölte.

– Jó estét, Czipra.

Czipra keserű gúnynyal mondta rá:

– Ugy-e, bolond egy név?

– Sőt inkább, egy istennő neve: Cypria.

– Micsoda istennő? Pogány? – Ez nem tetszett Cziprának; összevonta sötét
szemöldeit s fejét ingatta elutasítólag.

– És egy bibliai szent nőt is úgy hívnak: Czippora: Mózes neje.

– Bibliai? Kapott e szón a czigány leány s felvillanó szemekkel tekinte
Topándyra, mintha mondaná neki: hallod ezt? – Csak akkor fogadta el
Melanie kezét, hanem aztán nem is eresztette el többet.

– Erről a bibliai szent asszonyról sokat kell még megtudni! Jőjjön
velem. Megmutatom szobáját.

– Legyünk te és te. – Mondta Melanie, Czipra vállára hajolva szeliden.

Czipra azon vette észre, hogy megcsókolták egymást.

Topándy vállat vont, nevetett s hagyta őket együtt elmenni.

Az ujon érkezett leány semmi elfogultságot sem mutatott Czipra
irányában; ellenkezőleg, úgy viselte magát, mintha gyermekkori ismerősök
volnának.

Mindjárt a legnagyobb bizalommal szólt hozzá, a mint Czipra a számára
rendelt lakószobába átvezette.

– Sok bajod lesz velem eleinte, kedves Cziprim; mert én oly ügyetlen
vagyok. Most veszem észre, hogy semmit sem tanultam eddig, a mivel
magamnak, vagy másnak hasznot tehetnék. Olyan gyámoltalan vagyok. De te
annál ügyesebb vagy, tudom; majd tőled tanulok. Oh te nagyon sokat meg
fogsz engem szidni, mikor valamit elkontárkodom; de mikor leány leányt
szid, az még jól esik. Ugy-e bár, megtanítsz engemet, hogyan kell
gazdasszonynak lenni?

– S te meg akarnád azt tanulni?

– Természetesen. Örökké nem maradhat az ember rokonainak a terhe; akár
valami szegény ember vesz el valaha, akár valami idegennél kell
szolgálnom, mindegyik csak úgy veheti hasznomat.

Magában e szavak értelmében annyi keserű volt; de a tönkrejutott nagy úr
árvája annyi megnyugvással, oly kibékült kedélylyel mondta el azt, hogy
Czipra szivében minden húr lehangolódott bele, mint mikor a hárfán
nedves köd vonul keresztül.

Ezalatt behozták Melanie úti bőröndjét, csak egy volt és semmi skatulya
hozzá; – csaknem hihetetlen!

– Jól van! tehát kezdd el legelébb is azon, hogy saját holmidat szedd
rendbe. Itt vannak a szekrények ruháid, fehérneműid számára. Ezeket
tartsd magad kéz alatt. A ki után a fél harisnyát az egyik szobából, a
másik felet a másikból kell összekeresgetni a szobaleánynak, az olyan
kisasszonyból nem lesz jó gazdasszony.

Melanie lehajolt egyetlen úti bőröndje mellé s azt felnyitva,
kiszedegeté belőle legelébb is, a mi legfelül volt, felső ruháit.

Csak négy darab volt, egy perkál, egy batiszt, egy hétköznapi s egy
ünneplő.

– Kissé gyűröttek lettek a bemálházás miatt; légy szives majd egy
vasalót adatni, ki kell vasalnom, mielőtt helyeikre akasztanám.

– Magad akarod kivasalni?

– Természetesen. Kevés van: azt meg kell becsülnöm; cseléd kiégethetné;
pedig ennek soká el kell tartani.

– Miért nem hoztál magaddal többet?

Melanie arczát egy perczre halvány rózsaszín pír futotta be; azután
ismét nyugodtan felelt ez indiscret tudakozásra:

– Csak azért nem, kedves Cziprim, mert a többit lefoglalták hitelezőink,
a kiknek tartoztunk.

– S nem tehetted volna el hamarabb előlük?

Melanie kezét mellére szorítva, az erkölcsi iszony bámulatával mondá:

– Hogyan? Hisz akkor megcsaltam volna őket.

Czipra észrevette magát.

– Igaz. Igazad van.

Czipra segített Melanie holmiait elrakosgatni a szekrénybe. Megbirált
asszonyi műértői szemmel mindent. A fehérneműeket nem találta elég
finomaknak; ellenben a himzés rajtuk egészen kielégítette.

Ez Melanie saját kézimunkája. – Könyvféle csak egyetlenegy volt a
bőröndben: egy imádságos könyv. Czipra kinyitotta, belenézett. Voltak
benne aczélmetszetek. Egy szép hölgy mellképe, hét csillaggal a feje
körül, ki könyező szemét égnek emeli s egy térdeplő ifjú férfi képe,
kinek szép lehajtott fejére az égi világosság ömlik alá. Sokáig
elnézegette a képeket. Vajjon kik lehetnek azok?

Semmi ékszer sem volt az érkezett hozománya között.

Cziprának feltünt, hogy még a függő is hiányzik Melanie fülgömbjaiból.

– Függőid is ott hagytad? kérdé; – hogy a kérdésben a mi gyöngédtelen
van, azt eltakarja, csak suttogva.

– Az ügyvéd azt mondta, szólt Melanie lesütött szemmel, – hogy ezek a
függők is a hitelezők pénzéből vannak véve; és igaza volt; odaadtam neki
azokat.

– De így be fog füleiden a fúrás forrni; szólt Czipra, adok neked egyet
az enyéimből.

Azzal elfutott szobájába s percz mulva visszatért egy pár fülbevalóval.

Melanie éppen nem titkolta örömét az adományon.

– Nézd; az enyim is ilyen zafirköves volt; csakhogy a kövei nem voltak
ilyen nagyok.

És megcsókolta Czipra arczát s engedte általa a függőket fülébe
berakatni.

A függőkkel a mellcsatt is együtt jár. Czipra azt is felkapcsolá Melanie
himzett nyakkörékére s itt megakadt a tekintete magán a csinos köréken:
ujjaival megtapogatá azt; közelről megnézte s nem találta ki: «hogy
készűlt ez? nincs hímezve, nincs kötve, nincs szőve».

– Nem ismered még? ez horgacsolva van, nem régi mesterség, de igen
könnyű. Jer, mindjárt megmutatom.

Azzal hirtelen elővett tárczájából egy pár horgacsoló tűt, gyapotczérnát
s elkezdte a műtételt Cziprának magyarázni, azután kezébe adta, hogy
próbálja meg. Rögtön sikerült a kisérlet; Czipra is tanult valamit a
jövevénytől; s úgy vette észre, hogy még sokat fog ettől tanulni.

Czipra egy óráig volt együtt a jövevénynyel s egy óra mulva arra a
gondolatra jött, hogy ő még csak most kezd el – leány lenni.

Vacsorakor már úgy jelentek meg, hogy egyiknek a karja a másiknak a
nyaka körül volt fonva és viszont.

Az első est Cziprának teljes örömére folyt le.

A jövevény lyányka egyike sem volt azon gyűlölt képek közül, a miket ő
képzelme boszorkányüstjéből előidézett; nem volt vetélytársnő; nem volt
úrhölgy; társnő volt. Egy tizenhét éves gyermek, a kivel együtt lehet
fecsegni, eltölteni az időt s nem kell előtte válogatni a szót, mert még
nem sértékeny. S úgy látszott, hogy Melanie is szereti azt, hogy van egy
leány a háznál, kinek jelenléte népessé teszi a magányt.

Czipra azzal is meg lehetett elégedve, a mint Loránd irányában viselte
magát Melanie. Szemei sohasem keresték az ifjú arczát, bár nem is
kerülték tekintetét. Közönyösen találkozott vele s egész napi szóváltás
vele annyiból állt, hogy megköszönte neki az asztalnál, ha vizet töltött
a poharába.

És valósággal Loránd oly szigorú egyszerűségre reducálta külső előnyeit
az által, hogy ily rövidre nyírt koponyával járt s azzal a semmivel nem
törődő taglejtéssel élt minden mozdulatában, a mit a mezei munkával
foglalkozók szoktak elsajátítani, hogy Melanie szemeinek nem is volt
okuk rajta miért különösen megakadni.

Oh, ahhoz nem értenek egy tizenhét éves leányka szemei, hogy egy
porlepte, elhanyagolt, ellazúlt külső alatt meg tudják érteni, mi az a
férfiszépség?

Loránd is meg lehetett a felől nyugodva, hogy Melanie nem ismerte fel.
Egyetlen csilláma a meglepetésnek nem mutatkozott arczán, egyetlen
vizsgáló tekintet nem árulá el, hogy ő e messzeföldön véletlenül vele
találkozó férfiban régi ismerős arcz eredetijére gondol. Idegen volt
ránézve Lorándnak arcza, járása, hangja.

Az arcz megférfiasodott, a járás parlagi modort vett fel s a hajdani
szép diskánt hang alámélyedt erőteljes baritonná.

Nem is igen találkoztak egyébkor, mint ebédnél, vacsoránál, reggelinél.
Melanie a nap egyéb részét szüntelen Czipra mellett tölté.

Czipra idősebb volt nálánál hat évvel, jól illett neki a protectori
szerep; az a nyers, rövid elbánású utasítgatás; a mi mégis tele volt
kedélylyel; az a folytonos asszonyi zsémbelés, a miről maga Topándy azt
mondta, hogy ha egy óráig nem hallaná Cziprát zsémbelni, azt hinné,
halottak országába jutott; az ember megszereti azt. És ez ügyes, gyors
kezű, gyors nyelvű lány mellett, kinek minden tagja csupa villany és
ruganyosság, olyan kiegészítő ellentét volt a tanoncz neophyt bűbájos
ügyetlensége: mennyit nevettek együtt, mikor Melanie jött jelenteni,
hogy elfeledett élesztőt tenni a már meg is dagasztott kalácstésztába,
mindkét keze tele ragadós kovászszal, mintha téli keztyű volna rajtuk!
Vagy mikor köténybe szedte a kis sárga pelyhes mai csirkét, Czipra
parancsára, hogy meleg szobába vigye őket a hideg udvarról s e közben
élénk párharczba elegyedett a féltékeny kotlóval, mely harcz utoljára is
Melanie futásával végződött.

Ezer ilyen bohó semmiségen mennyit tud két leány nevetni együtt!

S ezer még bohóbb semmiségről mennyit el tudnak csevegni: mikor este
holdvilágnál kinyitják a kertre nyíló ablakot s a himzett ablakvánkosra
dűlve, élfélig elbeszélgetnek; mindenről, a mi senki mást nem érdekel.

Melanie sok új dolgot tudott mondani Cziprának, a mit az örömest
hallgatott.

Czipra különösen egy tárgyat szeretett volna tőle kivenni, a mit tréfás
czélzatokkal érintgetett egyszer-másszor.

Mikor egyszer-egyszer Melanie, önmagától észre nem véve, nagyot
sóhajtott.

– Valami távollevőnek szólt e sóhaj?

Vagy mikor ebédnél legkedvesebb falatját tányérján feledte.

– Valami távollevőre gondolt most valaki, a ki talán éhezik?

– Oh, «az» nem éhezik. – Sugá vissza Melanie.

Tehát valaki mégis van!

Ez Cziprát megörvendezteté.

Az esti beszélgetéskor fölvette e tárgyat:

– És ki az az «Az»?

Melanie pedig elértette, hogy a három «az» közül az egyik mit jelent?

– Oh, az egy igen kitünő ifjú. Több külföldi fejedelem megbizottja.
Rövid idő alatt nagy hírnevet szerzett magának. Mindenki magasztalja.
Sokat járt a házunkhoz papa életében s engem még kicsiny koromban neki
szántak.

– Szép ember?! – kérdi mohón Czipra. Ez volt a fő megtudni való.

Melanie e kérdésre csak szemjátékkal felelt. De Czipra meg lehetett
elégedve a válaszszal. Legalább is olyan szép ember Melanie szemeiben,
mint az övében Loránd!

– Hozzá fogsz menni?

E kérdésre Melanie finom bal kezét oda tartá Czipra elé, negyedik ujját
magasabbra emelve, mint a többit. Azon volt egy karikagyűrű.

Czipra lehúzta ujjáról a gyűrűt s belenézett. Betűket látott benne. Ha
ismerné azokat?

– Ez az ő neve?

– Nevének előbetűi.

– Hogy hívják?

– Gyáli József.

Czipra visszahúzta Melanie ujjára a gyűrűt. Nagyon meg volt elégedve
ezzel a felfedezéssel. Egy régi kedves, a ki szép ember, kitünő,
nevezetes férfi, gyűrűje ott az ujján. Szent a béke.

Most már egészen hitt Melanienak; hitte, hogy az a közöny, melyet Loránd
irányában tanúsít, nem tettetés. El van már az a hely foglalva mástól.

Hanem ha Melanie felől megnyugodott is, annál kevésbbé lehetett
csalódásban Loránd szemeinek békés intentiói felől.

A hogy ezek a szemek Melanie arczával vétkeznek minden nap!

Hiszen ki vehetné rossz néven, ha férfiszemnek tetszik a «szép»? Örök
kiváltság. A szép arczot szembenézni, még utána is nézni: ki róhatná azt
meg?

Ah, de asszonyi szemnek megvan az a csodás adománya, hogy különbséget
tud tenni tekintet és tekintet között. A féltés prismáján keresztül
színekre törik a szemsugár; s ez a csodálatos optikai elemző megmondja:
ez itt a kiváncsi pislogás, ez itt a kaczér kacsintás, ez itt a sárga
féltés, ez itt az égő szerelem, ez itt a sötétkék elmerengés.

Czipra nem tanulta az optikát, hanem ezt nagyon jól értette.

Nem is látszott rá figyelni, mintha nem is venné észre, nem is járnának
ott a szemei, mégis mindent látott, tudott.

Loránd szemei elemészték a szép hajadon alakját.

Minden látáskor megteltek vele: mint megtelik a méh a virág láthatlan
mézével s lassankint sejtet tölt vele. Minden pillantása egy ilyen
hazatérő méh volt, mely szerelem mézét hordja haza a zúgó, rajzó szívbe.

Vehette azt észre különben Czipra abból is, hogy Loránd azóta sokkal
tartózkodóbban viselte magát irányában, mióta Melanie a házhoz került.
Nagyon szorgosnak találta jelenlétét minden mezei munkánál, hogy mentől
kevesebbet legyen otthon.

Czipra nem állhatta sokáig e kínzást.

Egyszer négyszemközt találva Lorándot, dévaj gúnynyal fordult neki:

– Bizony pedig, barátom Bálint (Loránd álneve ez volt), arra a kis
leányra hiába pislogunk – mert annak már vőlegénye van.

– Igazán? – szólt Loránd, megsimogatva a leány gömbölyű állát, mintha
egy kényes virágbimbóhoz nyúlna.

– Nono, minek az a nagy nyájasság egyszerre? Ha én, lelkem, annyit
néznék egy leányra, azt is régen megláttam volna, hogy karikagyűrű van a
kezén; az pedig jegygyűrű szokott lenni.

– Hát sokat nézek én erre a leányra? – kérdé Loránd tréfás hangulattal.

– Valahányszor én önre nézek.

Ez szemrehányás is volt és vallomás is.

Czipra iparkodott e gyöngéd mondás lehető hatását rögtön eltörölni
azzal, hogy mértéktelenül felkaczagott.

– Barátom, Bálint! Annak a kisasszonynak a vőlegénye igen nagy úr! Külső
országi fejedelemnek fiskálisa; hintóba jár, nagyságos úrnak hívják;
mihelyt Melanienak egy nagy pörét megnyeri, a mi őket megint úrrá teszi,
azonnal el fogja venni. És igen szép ember ám: nem olyan mint maga.
Fáin, csinos gavallér.

– Gratulálok hozzá! – szólt nevetve Loránd.

– De igen. Nekem Melanie mondta: – a nevét is megmondta. Gyáli Józsefnek
hivják.

– Haha!

Loránd nevetve s jókedvűen megcsipve Czipra csattanó orczáját, odább
ment.

Nevetett, de a mérges nyíl szúrásával szívében!

Oh be rossz szolgálatot tett magának Czipra, mikor ezt a nevet kimondta
Loránd előtt.



XV. Ha szereti hát szeresse!

Loránd egész lényét kifordítá alapjából, a mit Czipra mondott neki.

A halálos ellenség mátkája ez a leány! Azé az emberé, a ki miatt neki
meg kell halni. És ez az ember kaczagni fog, midőn őt, a túlzott
becsületérzés áldozatját, a kriptába lopva elszállítják s ugyanekkor tán
nászéjén világos virradtig fog tánczolni s gyönyörködik azon arcz
mosolyában, mely az elveszettet még csak meg sem sirathatja.

Oh ez kárhozatra vivő gondolat!

Nem, nem! Nem a kárhozatra: még annál is odább, még onnan is vissza:
bele abba a mondhatatlan körbe, a hol a becsvágy hátramarad s az
erkölcsi érzéketlenség az úr. Loránd szívéből az a gondolat képes volt
kiszorítani azt a meggyőződést, hogy ha egy becsületes ember
ellenségének kezébe adta az életét, vagy a becsületét, kettő közül csak
a másodikat válthatja ki.

Ez órától fogva egészen más életrendet követett.

Most már a mezei munkák megtörténhettek az ő felügyelete nélkül is: nem
volt jelenlétére olyan minden órai szükség. Sokkal több ideje jutott az
otthon maradásra.

Nem is tartotta magát többé távol a házi leányoktól; utánuk járt,
fölkereste őket: elmés volt a társalgásban, válogatós az öltözékben s
hogy ügyességével remekeljen: mind a két leánynak egyszerre udvarolt;
kinek színből, kinek szívből.

Topándy nevetve nézte őket. Nem bánta, akármi fordulatot vesz ez ügy.
Cziprát ép úgy szerette, mint Melaniet s az ifjút mindkettőnél jobban. A
három közül csak egy pár válhatik; a melyik összetalál, arra ő is ráadja
az áldást. Lotteria ez! Idegen kéz ne húzzon benne más számára sorsot.

Hanem Czipra egészen tisztában volt már mindennel. Loránd nem ő érte
maradoz otthon.

Ő maga is kénytelen volt elismerni azt a fölényt, a mit Melanie gyakorol
a háznál; átgondolt, finom, szerény magaviseletével; ő mindenben oly
okos, oly eszes. A legkényesebb helyzetben úgy fenn tudja tartani a nők
méltóságát, a min még rajta van a hajadoni ártatlanság hamva. Ha víg
czimborák ülnek az asztalnál, Topándy czinikus jó kedvében kétértelmű
tréfákkal iparkodik zavarba hozni a lánykákat, kiknek az asztalnál úrnői
szerepet kell játszani; Czipra olyankor lármás negéddel utasítja őt
rendre, míg Melanie okosan, szellemdúsan kerüli ki a tréfa nyílhegyét,
sem ostoba pruderiet, sem hideg érzéketlenséget nem vetve ellenében: s
hogy uralkodik ezáltal minden szíven!

Oh bizonynyal, ő az uralkodónő a háznál; ő a legkedvesebb, legszebb, a
legokosabb; övé minden diadal!

Ilyenkor aztán Czipra kétségbe volt esve, ha erre gondolt.

«Pedig hiába! Azért akármilyen okos és szép, és bűbájos az a másik,
azért mégis én vagyok az igazi! ezt érzem, ezt tudom; de nem tudom
bebizonyítani! Téphetnénk csak ki a szíveinket s hasonlíthatnánk össze;
– de hát azt nem lehet.»

Cziprának azt kellett mindig látni, hogy ő vele mindenki csak enyeleg,
amahhoz pedig komolyan közelít.

Ez egészen megmérgezte lelkét.

Minden szellemi műveltség nélkül, az erkölcsi tartalék kincséből egyedül
annnyival felruházva, a mennyit a természet és az ösztön szívébe oltott,
hit és erény magas fogalmait csak álomképpen sejtve; ez a leány képes
volt arra, hogy azt, a kit jobban szeretnek, mint őt, megölje.

Megölje, de nem úgy, a hogy a rege királyasszonya megölte a tündér
Hófehérkét, a miért a gnómok azt súgták untalan fülébe: «szép vagy, szép
vagy, szép királyné; de Hófehérke még szebb!» Czipra meg akarta őt ölni,
de úgy, hogy ne haljon meg, azután is éljen. Csak annak haljon meg, a
minek most látszik.

Czigány leány volt, pogány leány volt, szerelmes leány volt.

Az örökölt hajlam, az elvadító nevelés és a szenvedély vitte odáig, a
hol ezt ki tudta gondolni.

Pokoli gondolat volt! A megszelídítetlen ördög tanácsa, ki egy
védetlenül hagyott nőszívbe belopta magát.

Egyszer csak eszébe jutott össze-vissza forgatni a kastélyban a lakási
rendet; cselédeket űzött, hajtott rendes laktanyáikból, máshová
költöztette őket, a férfiakat kikergette szobáikból, azon ürügy alatt,
hogy a falszőnyegek nagyon rongyosak már, azokat letépette, a szobákat
újra szőnyegezteté: olyan felfordult világot csinált, hogy Topándy
megszökött előle a városba, míg a szobákkal ismét rendbe jön.

A kastélynak négy homlokzata volt s a szerint vonult át rajta két,
egymást keresztbeszelő folyosó; az egyik folyosó főajtaja az udvarra
nyílt, a másik a kertre vezetett. E folyosóról nyíltak jobbról balra a
szobák.

A nagy házfelforgatás alatt Czipra átköltözteté Lorándot az átellenes
szobák egyikébe. A másikat, mely a folyosóról amazzal szembe nyílt,
Melanie ideiglenes szobájául rendezé be. Hiszen nem sokáig tart;
holnapután ismét rendbe jönnek s akkor mehet kiki ismét rendes helyére
vissza. És akkor az a pokolbeli gondolat támadt szívében: «ha szereti,
hát szeresse!»

Estebédnél csak hárman ültek egyedül az asztal mellett. Loránd a
szokottnál is szórakozottabb volt; alig beszélt velük valamit; ha Czipra
szólt hozzá, válaszában oly valami elfogultság volt, a mit lehetetlen
volt észre nem venni.

Czipra pedig különösen tréfás kedélyben volt ma.

– Bálint barátom, maga álmos! Pedig jó lesz, ha az éjjel vigyáz ránk,
hogy el ne lopjanak bennünket.

– Zárkózzál be jól, kedves Czipra, ha félsz.

– Zárkózhatom, szólt Czipra könnyűvérű nevetéssel; mikor ezek az
átkozott cselédek úgy elrontották ezen az oldalon minden ajtó zárait,
hogy egy nyomásra mind kinyílik.

– Jól van, hát majd vigyázok rátok.

Azzal Loránd jó éjt kivánt nekik, vette a gyertyáját és eltávozott.

Czipra sürgeté Melaniet is.

– Mi is lenyugodjunk jókor, mert holnap korán talpon kell lennünk.

Ez este a szokott ablaktársalgás is elmaradt.

A két leány kezet szorított, jó éjt kivánt egymásnak s azzal Melanie
eltávozott szobájába.

A mellette való szobában hált Czipra.

A mint Melanie becsukta maga mögött az ajtót, Czipra elfujta a gyertyát
saját szobájában és sötétben maradt. Öltözetestül veté le magát ágyára s
azután könyökére emelkedve, hallgatózott.

Egyszer aztán úgy tetszék neki, mintha a folyosó átellenes szobájának
ajtaja halkan nyikorogna.

A szívlüktetés majd kiszakította keblét.

«Ha szereti, hát szeresse.»

Azután leszállt ágyáról s lélekzetét visszafojtva odacsúszott az ajtóhoz
s a kulcslyukon átnézett Melanie szobájába.

Ott még gyertya égett.

Hanem Melaniet nem láthatá e helyről. Öltönysuhogásról gyanítá, hogy
Melanie felöltönyét veti le. Most csendes léptekkel közelít az
asztalhoz, melyen a gyertya ég. Fehér hálóköntösben van, haja félig
lebontva; kezében az a kis fekete könyv, a miben azokat a glóriás
képeket annyiszor megbámulta Czipra, a nélkül, hogy merte volna
kérdezni: kik azok?

Melanie az asztalhoz érve, a kis imakönyvet tükre táblájához támasztá,
térdre ereszkedék, két kezét összekulcsolva az asztal szélére nyugtatá
és imádkozott.

És e perczben a megdicsőülés sugárzott egész alakjáról!

Szép volt, mint egy imádkozó szeráf, mint egyike azon fehér
tüneményeknek, kik az örök dicsőség pálmaágával a megnyílt mennybe
légalakjaikkal fölemelkednek.

Czipra megsemmisülten rogyott össze.

Most látta, hogy van egy emberfölötti tünemény, mely előtt minden
szenvedély térdre roskad, minden indulat kristálylyá jegesül; egy
imádkozó szűz alakja! A ki e látományt meglopta, az minden bűnös
gerjedelmet elvesztett szívéből.

Ismét az áruló judáslyukhoz hajolt, ismét átnézett. A leány folyvást
imádkozott. Mikor szemeit fölemelte, azok úgy ragyogtak; két könycsepp
ragyogott bennük.

Czipra a mellét verte néma fájdalmában. Ez tud repülni, én pedig csak a
földön csúszok!

Mikor aztán elvégezte a leány az imádkozást, rányitott a két dicsfényes
képre s azokat boldog elragadtatással többször megcsókolá. Így csókolja
a szenvedő jóltevője kezét, az árva atyjának, anyjának arczképét, a
nyomorult védtelen ember az Isten arczát, ki védi ködoszlop alakjában
azt, a ki árnyékába hajtja le fejét.

Czipra haját tépte kétségbeesésében s homlokával verte a földet,
vonagolva, mint egy féreg.

E zajra Melanie felriadt s odasietett az ajtóhoz, megnézni, mi baja
Cziprának?

Czipra, a mint észrevette Melanie közeledtét, felszökött helyéből s
mielőtt Melanie benyitott volna hozzá, kirohant a másik ajtón a
folyosóra.

Itt új megdöbbenés várt reá.

A folyosó szögletén, a hol a két tornácz átszeli egymást, ott találta
Lorándot, egy asztal mellett ülve. Az asztalon lámpa égett, Loránd előtt
könyv volt, mellette székéhez támasztva a rézfokos.

– Mit csinál ön itt? – kérdé Czipra, visszariadva.

– Titeket őrizlek, – felelt Loránd. Miután azt mondtad, hogy szobáitok
ajtajai nem záródnak, itt virrasztok reggelig, hogy valaki rátok ne
törjön.

Czipra visszaszökött szobájába. Szemben találkozott Melanieval, ki
gyertyáját kezében tartva, sietett ki hozzá, kérdezve, hogy mi baj?

– Semmi, semmi. Zajt hallottam odakinn. Megijedtem tőle.

Nem kellett magát tettetnie, mert minden ízében reszketett.

– Te félsz? – szólt Melanie bámulva. Lásd, én nem félek. Jó lesz, ha
kijövök hozzád s együtt maradunk az éjjel.

– Igen, jó lesz, felelt Czipra. Te feküdjél az én ágyamba.

– Hát te magad?

– Én? – kérdezé szilaj tekintettel Czipra. – Majd csak itt!

Azzal végigvágta magát a földön az ágy előtt.

Melanie ijedten hajolt le hozzá, megfogta karját, emelgette, engesztelé,
kérdezgeté tőle: «Cziprim? Mi bajod? szólj, mi lelt?» – Czipra nem
felelt, nem mozdult, nem nyitotta fel szemeit.

Mikor aztán Melanie, látva, hogy nem bir bele lelket verni, rémülten
felállt s kezeit összekulcsolva rebegé:

– Jézus, Mária! mi történt? – Akkor hirtelen fölemelkedett Czipra
fektéből s elkezdett nevetni.

– Hahaha! hahaha! Most ugyan megijesztettelek.

És azután dévajon henteregve a földön, kaczagott egyre, mint a kinek
sikerült társnéját ugyan jól megtréfálni.

– Hogy megrémültem! – rebegé Melanie, két kezét hullámzó keblére nyomva.

– Feküdjél az ágyamba, biztatá őt Czipra; én itt hálok a földön. Tudod,
hogy megszoktam a földön hálni, pokróczczal takarózni.

  «Czigány asszony volt az anyám,
  Megtanított földön hálni,
  Télvízben mezítláb járni,
  Rongyos sátor volt a tanyám.»

E bizarr dalt, sajátságos bús dallamával kétszer is eléneklé Melanienak
s azután hirtelen maga körül göngyölte az ágy elé terített pokróczot,
egyik karját feje alá tette és úgy maradt mozdulatlanúl; Melanienak
semmi szavára nem felelt többet.

Másnap, hogy Topándy haza érkezett a városból, alig rakta le az úti
gunyát magáról, midőn Czipra rajta rontott.

Megfogta erőszakosan a kezét és vad tűzzel nézve szemébe, azt mondá:

– Uram! Én nem élhetek így tovább. Én elölöm magamat. Tanítson meg
engemet imádkozni.

Topándy bámulva tekinte rá, s gúnyolódva húzta fejét vállai közé.

– Hát te hozzád mi ütközött most, hogy így rám rontasz? Azt gondolod, a
bodajki búcsúról jövök, minden zsebem tele szentek hegedűjével,
olvasóval, meg mézeskalács-szentekkel? Hát lévita vagyok én? barát
vagyok én, hogy rajtam keresed az imádságot?

– Tanítson meg engemet imádkozni. Elég régen könyörögtem érte, nem várok
tovább.

– Eredj. Ne veszekedjél. Magam se tudok. Hol vegyem a neked valót?

– Az nem igaz. Ön tud olvasni. Önt megtanították mindenre. Ön csak
eltagadja, hogy ismeri az Istent, mert szégyenkedik előtte? de én vágyom
eléje! Engem tanítson imádságra!

– Nem tudok én egyebet, rózsám, mint a bakkancsos imádságát.

– Jól van, megtanulom azt.

– Azt elmondhatom előtted.

– No hát mondja!

Czipra úgy tett, mint Melanietól látta; térdreereszkedék az asztal
előtt, két kezét áhítattal összetette, s az asztal szélére nyugtatá.

Topándy furcsául rázta a fejét; ez komolyan veszi a dolgot.

Azután odaállt eléje, hátratette két kezét s elkezdte előtte mondani a
bakkancsos imádságát:

  «Adjon Isten három «B»-ét,
  Három «F»-et, három «P»-ét;
  Bort, búzát, békességet,
  Fát, füvet, feleséget,
  Pipát, puskát, patrontást,
  És egy butykos pálinkát!
  Ikétum, pikétum, holt! berdo! vivát!»

A szegény nyomorult teremtés az első mondatokat oly mohónkapó áhítattal
rebegte az istentelen szája után; – hanem azután, mikor a mondat
határozottan tréfás fordulatot kezdett venni, hirtelen dühösen felugrott
térdeiről, s mielőtt Topándy ellenőrizhette volna, egy olyan egészséges
pofont alkalmazott az orczájára, hogy a füle is megcsendült bele; azzal
elfutott s becsapta maga után az ajtót.

Topándy sóbálványnyá lett bámulatában. Hogy Cziprának hirtelen-keze van,
azt tudta; de hogy ezt a gyors kezecskéjét valaha az ő urának és
jóltevőjének orczája ellen föl merje emelni egy rövidke tréfa miatt, azt
csakugyan nem volt képes megérteni.

Ennek valami nagy bajának kell lenni.

Egyébiránt a kapott pofonról ő sem szólt senkinek, Czipra sem. A
legfelső találkozáskor ismét azok voltak egymás irányában, a kik eddig:
az egyik az ingerkedő, csipkelődő, tréfás, bohó, a másik a dévaj,
durczás, elkényeztetett kópé.

Topándy asztal felett még czélozgatni is mert e tréfás jelenetre,
Lorándnak mondva ebéd után:

– Bálint öcsém, kérdezd meg Cziprától, hogy nem mondaná-e el az
asztaláldást, a mit tőlem tanult; hanem megfogd elébb a két kezét.

– No no! – fenyegetőztek Czipra lángvörösre gyuladt arczczal. Csak sokat
tréfálózzanak velem. Kezemben az életük. Egyszer farkasalmát főzök az
étel közé s mindnyájukat megmérgezem magammal együtt.

Topándy mosolyogva vonta őt keblére, megsimogatva kondor fejét; Czipra
érzékenyen szorítá ajkaihoz az ő ura kezét, csókjaival nedvesítve azt; –
azután eltaszítá őt magától mind a két kezével s kiment a konyhába
tányérokat törni, cselédek haját tépni.



XVI. Az a gyűrű.

A tizedik év is eljött. Lefelé járt már. És Loránd kezdett már nem
törődni a végzetes határidővel.

Szerelmes volt.

Ez az egy gondolat elűzte szívéből a többit; életunalom, atheismus,
misanthropia, mind eltünt életköréből, mint bolygófény a napsugár elől.

Melanienak is tetszett az ifjú.

Szenvedélyei nem voltak erősek, okos leány volt; hanem annyit bevallott
magának, hogy ez a fiatal ember neki tetszik. Arczvonásai nemesek,
modora gyöngéd, állása is elég biztos arra, hogy egy asszonyt
eltarthasson.

A szép platánfák árnya alatt sokszor sétált Loránddal egyedül, míg
Czipra magányosan ült kesergő czimbalma mellett s verte rajta a régi
pusztai emlékeket – maga-magának.

Lorándnak nem volt nehéz észrevenni, hogy Melanie is örömest jár ott, a
hol ő fel szokta keresni, s szivesen hallgatja a rokonszenvű szív apró
vallomásait. Hanem ő maga azért oly zárkózott. És az a karikagyűrű
folyvást ott az utján. Ha ez a bűvzár lepattanhatna onnan?

Pedig már szinte két év elmult azóta, hogy az apa halálát meggyászolá, a
fekete ruhát rég letette; s az árvaság kenyere ellen sem lehet panasza,
Topándy mindennel elhalmozta, a mi nőnek kedves, mintha tulajdon leánya
volna.

Egy délután Loránd bátorságot vett magának megfogni Melanie kezét. Egy
domború hídon álltak, mely a parkon átkanyargó patak fölé volt építve,
annak a karfájához dűlve nézték a vízfenék úszó virágait; – vagy talán
egymás alakját a víz tükrén.

Tehát Loránd megfogá Melanie kezét s azt kérdezé tőle:

– Miért kegyed örökké oly szomorú? Hová repülnek ezek az örök sóhajok?

Melanie a kérdező arczába nézett nagy, okos szemeivel s megtudta annak
minden vonásából, hogy szív intézte e kérdést a szívhez?

– Lássa ön: már ez elég nagy ok a szomorúságra nekem, hogy ezt soha sem
kérdezte tőlem senki, és ha kérdezte volna, soha sem mondhattam volna
meg senkinek.

– Tehát tiltva van e kérdés?

– A kinek megengedtem, hogy észrevehesse azt, hogy bánatom van, annak
megengedtem azt is, hogy megkérdezze tőlem, mi az? Lássa ön, nekem van
anyám, és még sincs anyám.

A lyánka itt félrefordítá arczát.

Loránd értette ezt jól; de épen ez a tárgy volt az, a miről még többet
akart megtudni, hiszen saját sorsa volt vele kapcsolatban.

– Mit tesz ez, Melanie?

– Ha azt elmondom önnek, át fogja látni, hogy semmi titkom sem lehet ön
előtt többé a világon.

Loránd szótlanul, kérőleg tette össze két kezét.

– Most körülbelül tíz éve, hogy anyám egy este elhagyta házunkat s azóta
soha vissza nem tért. A mende-monda egy ifjú eltünésével hozta
kapcsolatba az ő eltávozását, ki házunknál lakott, s kinek politikai
vétség miatt ugyanazon este szökni kellett.

– Hogy hívták azt az ifjút? kérdezé Loránd.

– Áronffy Loránd volt a neve. Távoli rokonunk. Igen szép ifjúnak
tartották.

– És azóta nem hallott kegyed anyjáról hírt?

– Soha sem. Azt hiszem, valahol álnév alatt Németországban, mint
szinésznő, keresi a világot, hogy eltemesse magát a világ elől.

– Hát az az ifjú hová lett? Nincs vele többé?

– Úgy tudom, kiment Keletindiába, onnan írt öcscsének, Áronffy Dezsőnek
s minden vagyonát ráhagyta, azóta ő sem tudott magáról semmit.
Valószínű, hogy meghalt.

Loránd fellélekzett. Nem tudnak felőle semmit. Azt hiszik, Keletindiákra
ment.

– Néhány hét mulva ismét itt lesz az évfordulója azon szerencsétlen
napnak, melyen anyámat elvesztettem; anyámat, a ki még most is él, és ez
a nap mindig fátyollal közelít felém; a bánat, a szégyen, az
elhagyottság érzete akaratlanul elnyomja kedélyemet. Most már tudja ön
legféltettebb titkomat; és nem fog megitélni érte?

[Illustration: Felhozzam a vizből? – kérdezte Loránd. ]

Loránd gyöngéden odavoná ajkaihoz a finom kezecskét s annak rózsás
ujjahegyét megcsókolá, mi alatt szemeit folyvást kérdőleg szegezé azon
karika-gyűrűre, a mi ez ujjak egyikén volt.

Melanie elérté a kérdést, mely az ékesenszóló tekintetben oly forrón
volt kifejezve.

– Ön azt kérdi tőlem, úgy-e bár: nincsen-e még ennél is féltettebb
titkom?

Loránd némán igenlé e vonatkozást.

Melanie lehúzta ujjáról azt a gyűrűt, s azután két ujja hegyei közé
fogta.

– Igaz. De ez nem élő titok rám nézve többé. Én annak, a kihez e titok
fűzött, meg vagyok már halva. Mikor eljegyzett, még gazdag voltam; atyám
volt, a ki hatalmas befolyással bírt. Most szegény vagyok, árva és
elhagyott. Az ilyen gyűrűkről meg szoktak feledkezni.

Abban a perczben kipattant kezéből a gyűrű, s a hídról felszökve, a
vízbe esett, a tulipános nymfeák levelei között eltünve.

– Felhozzam a vízből? kérdezé Loránd.

Melanie ránézett, szeliden, ábrándosan és azt mondta:

– Hagyja ott…

Loránd magánkívül a boldogságtól szorítá ajkaihoz a nála felejtett szép
kezet s forró csókjaival halmozá el először a kezet, azután annak
átadóját. A virágos fákról virágkelyhek hullottak le fejeikre; olyan
koszorús fővel tértek vissza, mint vőlegény és menyasszony.

Loránd még aznap beszélt a felől Topándyval, hogy nagy ideje volna az
ispánlakot fölépíteni, a mi oly régi tervben volt.

– Aha! – szólt Topándy nevetve. Értem. Úgy jöhet, hogy az ispán
megházasodhatik, s akkor kell külön lakának lenni, a hova feleségét
vigye. Meglesz három hét alatt.

Loránd egészen boldog volt.

Szerelmét viszonozva látta, s élete sötét rémétől megszabadult.

Melanie nemcsak a felől győzte meg, hogy benne Áronffy Lorándra ismerni
nem lehet többé; sőt a felől is megnyugtatá, hogy azt a hajdani Áronffy
Lorándot rég meghaltnak, elpusztultnak hiszi minden ember; senkinek
gondja nincs rá többé: vagyonát is elfoglalta a testvér, bár
jövedelmének illető részét titkon mindig megküldi testvérének. Ez egy
emberen kívül senki sem tud semmit. Az pedig hallgatni fog örökké, ha
megtudja, hogy testvérének élete függ további hallgatásától.

A szerelem ellopta Loránd lelkének aczélját!

Egészen megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy egy olyan fogadást, a
mely valakit Isten és ember, és természet törvényei megszegésére
kötelez, megtartani bolondság. Ki vetheti szemére, ha meg nem tartotta?
Ki ismerhetne rá ezentúl? e helyzetben, ez arczczal, e név alatt? Nem
született-e ő újra? Nem egészen más ember-e az, a kinek életét folytatja
most? Nem bevégezte-e már azt az életet, a mit eljátszott akkor?

Bolond volna, ki a rosszak irányában a végletekig vinné a
becsületérzést, és végre, ha volna is ember, a ki e szószegésre azt
mondaná: bűn! nincs-e Isten, ki ugyanarra azt mondja: «erény volt!»

Erős bástyát talált ez önvédelemre ama családi sírbolt falaiban is,
melynek üregében öreg anyja oly rettentő átkot mondott az utolsó lakóra.
Hisz neki is tett fogadást. És e fogadás is erős volt. Két ellenkező
fogadás egymást eltörli. Inkább tartozik megtartani azt, mit szülőjének,
mint azt, a mit gyilkosának adott.

Szép sophismák ezek mind! Loránd bennök kereste menedékét.

És aztán e szép szemekben. Lehet-e meghalni annak, a kire e két csillag
mosolyog? Lehet-e a megsemmisülést kivánni a mennyország kapujában?

És aztán az is jól esik, hogy e mennyországot épen azon ellenségtől
vegye el, ki szeretné őt a hideg földbe letemetni!

Loránd kezdte magát megadni sorsának. Óhajtott élni. Kezdte sejteni,
hogy még van boldogság a világon. Csendes, félrevonult, eltitkolt
boldogság, a miről csak az a két ember tud, a ki azt egymásnak cserébe
adja.

Sokszor látjuk az életben e tüneményt. Egy-egy délczeg gavallér, a ki a
divatvilág első arszlána volt, csak eltünik a salonok illatszeres
gőzköréből s évek mulva alig ismerünk rá az elhanyagolt külsejű, durva
kabátos falusi gazdában. Boldog családélet alakította így át. Nem
lehetséges-e, hogy ugyanazon boldog érzés, mely ezt kivetkőzteté fényes
gombos frakkjából, a büszke jellemet is leöltse az ifjúról, s adjon fel
helyette jó kényelmes, tág és vízmentes hétköznapló zubbonyt: a világ
iránti közönyt és érdektelenséget? Hadd kiabálja az ellenség
gúnyhahotával az ország egyik szélétől a másikig, hogy Áronffy Loránd
nem gavallér, nem lovag; a feleség mosolygása kárpótol az elvetett
büszkeségért.

Most csupán még csak arra az egyre van szükség, hogy az egyetlen ember,
kinek hollétéről tudnia szabad, a testvér, örökre elhallgasson azzal.

Vajjon felfedezzen-e neki mindent? a fogadott párbajt és a házasságot s
egészen kezébe adja az élete fölötti uralmat, hogy fenntartsa a
fenyegető rejtelmet, melylyel eddig távol tartotta őt és szülőit
magától?

Ezt meg kell még gondolni jól. Ezt ki kell főzni jól.

Loránd nagyon mélázó lett néhány nap óta.

Egyszer ebéd után Czipra megfogta kezét s azt mondá neki enyelegve:

– Maga nagyon eltöprenkedik valamin. Maga igen halavány. Jőjjön, majd
mondok magának szerencsét.

– Szerencsét?

– No igen: majd én magának kártyát vetek. Tudja:

  «Czigány asszony volt az anyám,
  Megtanított kártyát vetni,
  Tolvajt rostán kipörgetni.
  Túlteszek vele sok banyán!»

– Jól van, Czipra hugom, hát mondj nekem szerencsét.

Czipra úgy örült neki, hogy Lorándot egyszer ismét egyedül láthatja
czigányos pompájú szobájában. Leültette őt a bársony tábori székre.

Maga pedig letelepedett a tigrisbőrre, s elővette zsebéből kártyáit. Két
év óta mindig magával hordta azokat. Ezek voltak egyedüli tanácsadói,
barátjai, tudománya, hite, imádsága: a jövendőmondó kártyák.

Valamit csak kell az embernek hinni!

Először megkeverte a kártyákat, azután tenyerére téve, Loránd elé
nyujtá.

– Itt van, emelje meg. Annak kell emelni, a kinek jövendőt mondanak. Ne
bal kézzel; az nem jó. Jobb kézzel maga felé.

Loránd megtette kedvéért azt a tréfát.

Czipra kirakta maga elé a kártyákat.

Azután térdére nyugtatva könyökét s tenyerébe fektetve szép
nap-aranyozta arczát, nagy figyelemmel vizsgálta végig az ismeretes
ábrákat.

A szívlovag épen a középre jutott.

– Magának valami utazás áll; kezdé komoly arczczal magyarázni a czigány
leány. A gyászos asszonynyal fog találkozni. Nagy öröm. A virágbokréta
az öröm. A szívleány egy sorban áll. Jól talál össze. Hanem az
irigy-leány, meg a gyilkos közbül állanak és elválasztják. A kutya
hűséget, a macska ravaszságot jelent. Bús-leány a kutya mellé jutott. –
Vigyázzon magára, mert magát valami nő, a ki haragszik, meg akarja ölni.

Loránd oly szánalmas mosolylyal nézett Cziprára, hogy annak el kellett
érteni az ifjú gondolatát.

Ő is úgy némán felelt meg rá. Három ujja hegyét keblére nyomta, s aztán
csendesen ingatva kezét, mutatá, hogy «az» nem ő! A sárga ruhás nő, az
irigy-leány a kártyában, valaki más. Mutatóujját arra a zöld ruhásra
tette, – az a bús-leány. És Loránd most vette észre, hogy Czipra régóta
zöld ruhát hord, mint a bús-leány ott a szerencsemondó kártyában.

Czipra hirtelen összecsapta a kártyákat.

– Vessük ki még egyszer. Emelje meg háromszor egymás után. Így.

Újra kirakta a kártyákat.

Loránd észrevevé, hogy a mint a kártyák egymás mellé jutottak, Czipra
arcza egyszerre átpirult, szemei elkezdtek szokatlan tűzben ragyogni.

– Nézze, most a bús-leány épen mellette van, és azon túl van a gyilkos.
Az irigy-leány a szívleány túlsó szögletben. Másik oldalon az öreg
asszony. Feje fölött az égő ház. Őrizkedjék valami nagy
szerencsétlenségtől. Valaki bántani akarja nagyon. De valaki védelmezni
fogja.

Loránd nem akarta nagyon megkeseríteni a szegény leányt azzal, hogy
együgyűségeért a szemébe nevessen.

– Kelj fel már Czipra, elég volt ebből a játékból.

Czipra szomorúan szedte fel kártyáit. De nem fogadta el Loránd kezét, ki
fel akarta őt a földről segíteni. Felszökött magától, mint a zerge.

– De hát mit csináljak? mikor egyébhez nem értek.

– Jőjj, játszd el nekem az én kedves nótámat a czimbalmon. Olyan régen
nem hallottam már.

Czipra megszokta a szófogadást; rögtön hozzáült hangszeréhez, s elkezdte
a pusztai ábrándot verni rajta, a mit annyian csodálva emlegettek már, a
kik azt mondták, hogy itten egy művész és egy költő lelke kisért.

A zenehangra előjöttek a szomszéd szobákból is Melanie és Topándy.
Melanie Czipra mögött állt meg; Topándy széket húzott melléje, s
pipázott erősen.

Czipra verte az érző húrokat s az alatt vette észre, hogy Loránd folyton
folyvást odaszegzi szemeit boldog elragadtatással, a hol ő ül; csak hogy
nem az ő arczára, hanem azon túl, azon felül, a mögötte álló leányéra.
Egyszer aztán kiesett kezéből a hangverő toll, eltakarta két kezével
arczát és azt mondá fuldokolva:

– Ah – ez a pipafüst megöl!

Arra Topándy még egy hosszú füstgomolyt fujt tréfásan a leány arczába;
hadd szokjék hozzá, s inte Lorándnak, hogy menjenek innen oda, a hol
korlátlanabb szabadság uralkodik.

Czipra pedig elkezdé hangoló-kulcsával leajzani a czimbalom húrjait.

– Minek eregeted le a húrokat? – kérdé Melanie.

– Nem játszom én ezen többet.

– Miért ne játszanál?

– Meglásd, hogy úgy lesz, nekem mindig koporsó áll a kártyában; vagy
mellette, vagy alatta, vagy fölötte, de mindig: ha nem hiszed, nézzed
bár!

S azzal szétteríté ismét az asztalon kártyáit s szomorú diadallal
mutatott a képletre:

– Nézd; most is itt a koporsó a zöld-leány alatt.

– Ah, hiszen te nem az vagy; – szólt Melanie félig tréfából, félig
vigasztalva; – hanem emez.

S a szív-leányra mutatott kezével.

Czipra pedig – valami mást látott meg, mint a mit mutattak neki.

Hirtelen megkapta Melanie gyönge kézcsuklóját aczélerejű jobb kezével, s
baljóslatú bal keze mutatóujjával rámutatott a fehér kéz fehér ujján még
fehérebbnek maradt üres körvonalra.

– Hová lett innen «az a» gyűrű?

Melanie arcza mélyen elpirult e szóra; Czipráé annál jobban elsápadott.
A pokol mély setétsége látszott a czigány leány felnyilt két szemében!



XVII. A sárgaruhás nő a kártyában.

Loránd elodázta a míg lehetett, az időt, hogy Dezsővel tisztába jőjjön
az iránt, mihez tartsák mindketten magukat, ha a végzetes tiz év is
letelt?

Anyja és nagyanyja bizonyosan sürgetni fogják, hogy ha letelt a
határidő, tudassa velük fiúk hollétét. Ha pedig azok megtudják azt, s őt
felkeresik, akkor a mentő alakoskodásnak vége van; a boldog ember, ki
Tátray Bálint személyében él, kénytelen lesz helyet adni Áronffy
Lorándnak, a ki nem választhat, csak a meghalás és a világ csúfsága
között.

Mikor tíz év előtt Dezsővel megfogadtatá, hogy szülőinek ez idő alatt
hollétét el nem árulja, az a kiszámított véggondolata volt, hogy a napok
végeztével, a hogy fogadta, úgy meg is fogja tartani végzetes
kötelezettségét. Élete végéről egyedül Dezső fog értesülni, s a két anya
előtt azontúl is titkolni fogja bátyja történetét. Azok az idő alatt
hozzászoktak már, hogy őt távol tudják, s a testvér haláluk órájáig
fogja őket csalogatni azzal a boldog ámítással, hogy fiuk még valaha
ismét bekopogtat az ajtón, s mutogatni fogja a leveleket, miket a
testvér írt; mikor az már régen ott lesz, a honnan nem járnak fel a
napvilágra izenettel; s a jó szelid anyák mindennap meg fogják teríteni
a várt fiú számára az asztalt, mikor már az ivópohár is magától
elpattant régen.

E tiszta, hideg, átlátszó ábránd helyén most e forró chaos!

Mit tegyen most, midőn élni, az életnek örülni, boldog napokat látni
akar?

Akárhol jár, utczán, mezőn, a háznál, mindenütt e tömkelegben járva érzi
magát; mindenütt e végtelen láncz csörömpöl utána, mely, a hol
elvégződnék, ott újra kezdődik ismét.

Nem is veszi észre, ha mellette elmegy valaki: köszön-e, vagy nem
köszön?

Menekülni, adott szótól életét megváltani, kizárni az egész világot
titkából: ez a fejtörő feladat. Mit mond a büszkeség? mit mond az apa
emléke, ki hasonló esetben meghajolt önbüszkesége előtt, s életet,
boldogságot martalékul dobott becsületének? mit mond a két anya siralma?
s hogy küzd meg ennyi erős ellenséggel a lágykezű szerelem egymaga?

Hogyan rázhatná le magáról Tátray Bálint azt az egész világot, mely
Áronffy Lorándhoz, mint egy nyúlós iszaptenger, tapad?

A mint elgondolkozva halad a falusi lakok sövénye mellett, kalapját
mélyen lenyomva szemébe, észre sem veszi, hogy a túlsó félről egy hölgy
vág keresztül a görönyös utczán, egyenesen feléje tartva, s a mint
melléje érkezik, negédes vidámsággal megszólítja:

– Jó napot, Loránd!

Az ifjú, rettegett neve hallatára, riadtan tekinte föl, s a megszólító
arczába nézett.

Az pedig a kétségtelen felismerés vidor mosolyával ragadta meg kezét.

– Igen, igen! Én ráismertem önre annyi időóta, ön pedig már nem is ismer
tán többé, kedves Loránd!

Oh! Loránd is nagyon jól ráismert! Ez a nő Bálnokházyné volt…

Bálnokházyné arczán most is meg voltak a hajdani szép nemes vonások;
csakhogy modorában a régi hajlékony úrias rátartást bizonyos kellemetlen
szabadelműség váltotta fel, a mely tulajdonává lesz oly nőknek, kik
sokszor kénytelenek magukat mindenféle balhelyzetből tréfás
könnyelműséggel keresztülvágni.

Utiasan volt öltözve, divatos, bár kissé gyűrődött piperével.

– Kegyed itt? – kérdé tőle Loránd elbámulva.

– Itt bizony. Egész véletlenül. Épen most szálltam le a kocsiról
Sárvölgyiéknél. Valami nagy zálogos pörömet nyertem meg, s a végett
jöttem az «öreg»-hez, hogy ha eladhatnám neki a megnyert jószágot, a
mire hajlandónak igérkezett. Aztán most egyúttal a leányomat is
hazaviszem.

– Igen?

– Igen ám. Tudja: szegényke, elég sokáig élt már árvaságban egy
félbolondnak a házánál. De ugyan kérem, nyujtsa a karját, hadd
kapaszkodom bele; biz azt hiszem, hogy még most is fél tőlem, pedig ezen
az átkozott göröngyös falusi utczán olyan nehéz járni, a ki nincs
hozzászokva. Azért is adom el a megnyert jószágot, hogy oda fenn kell
laknunk Bécsben.

– Igen?

– Minthogy Melaniemnek jövendőbelije is ott lakik.

– Igen?

– Ön tán ismerni is fogja, valaha jó barátok voltak, Gyáli Pepit?

– Igen?

– Oh az nagy carriéret csinált! Rendkívüli híres ember. Iszonyú sokra
vitte. Egész csoda az a fiatal ember.

– Igen?

– Hanem ön itt csak egyre mondogatja nekem a sok «igen» t; beszéljen már
hát ön, hogy került ide? Hogy találom itten?

– Én itt ispán vagyok Topándy úrnál.

– Ispán? Ah, hahaha! A rokonánál?

– Ő nem tudja azt, hogy én rokona vagyok.

– Tehát icognito? Azóta mindig? Épen mint én: én is azóta hetedik nevem
alatt járok a világban. No ez dicső. És most olyan véletlenül
találkozunk együtt. Annál jobb: legalább elvezet ön Topándy lakásáig;
nem húznak le az istentagadó kutyái, az ön védelme alatt. – Hanem aztán
ezuttal megvédelmezzen ám!

Lorándnak az is rosszul esett, hogy ez a nő most tréfára fordítja azokat
az emlékeket, a mikbe mindkettőjök szégyene van eltemetve.

Egyébként elég udvarias volt hozzá: gondoskodott, hogy útközben a
pocsolyákat kikerültesse vele, s kezét fogta, míg valami gyaloghídon
átment.

Topándy épen kastélya tornáczán volt a két leány társaságában, midőn
Loránd az idegen hölgyet bevezeté.

Loránd legelébb is Melaniehoz ment vele:

– Tisztelt nagysád, ime, ki után annyit sóhajtozott… – azután Topándyhoz
fordult: Bálnokházyné ő nagysága!

Melanie egy perczre meg volt lepetve: csak bámult az érkezőre, mintha
nehéz volna egyszerre ráismerni, míg az színpadi elragadtatással
hozzárohant, megölelte, kebléhez szorítá, összecsókolta; zokogott,
letérdelt előtte, ájuldozott, ismét ölre fogta; a hogy ezt számtalanszor
látni érzékeny nézőjátékok ötödik felvonásának zárjelenetében.

– Milyen szép lett! Milyen angyal! Az én kedves, egyetlen, imádott
Melaniám! A kiért én mindennap imádkoztam, kiről mindennap álmodtam. –
Hát te, szólj, oh szólj, gondoltál-e néha reám?

Melanie anyja fülébe súgott:

– Majd ha egyedül leszünk.

Az asszonyság jobban tudta ezt: («majd ha egyedül leszünk, akkor
beszéljünk hideg, prózai tárgyakról; de mikor látnak, akkor sírjunk,
ájuljunk el és ölelkezzünk»). Azért e találkozási scénának még egyszer
elől kelle vala kezdődni, ha Topándy szépen meg nem kéri az
asszonyságot, hogy legyen szíves besétálni a szobába, a hol tágasabb tér
s alkalmasabb elájuláshoz való előkészületek vannak kézügy alatt.

Itt azután vidám, csevegő lett az asszonyság. Köszönte ezer milliomszor
Topándynak (a vén bolond istentagadónak), hogy gyermekének menhelyet
adott, hogy egyetlenkincsét megőrizte. Azután szétnézett, hogy kinek
köszönhetne még meg valamit? meglátta Cziprát.

– Ugyan kérem, – szólt Lorándhoz; még nem mutatott be tisztelt nejének.

Általános lett a zavar.

Csak Topándy maradt kivétel, ő felelt nyugodt humorral:

– Az az én gyámleányom; és még hajadon.

– Ah! Bocsánat ügyetlenségemért; én bizony azt hittem, hogy már nő.

Bálnokházynénak volt már ideje észrevenni azt is, hogy Czipra szemei,
mikor Lorándra tekint velük, hasonlítanak a hű asszony szemeihez; s édes
alkalma volt egyszerre két embert szívig megsérteni, talán hármat is?

– No de hiszen, a mi nincs, az lehet, kedves Loránd; ugyebár?

– Loránd! rebegé egyszerre három hang.

– Itt van ni! Most meg már elárultam önt! De hát végre is, mire való
lehet itt a titkolózás, merő jó barátok és rokonok között? Igen: ő
Áronffy Loránd, kedves rokonunk. S te nem ismertél rá Melanie, ez ideig?

Melanie fehér lett, mint a fal.

Loránd nem felelt semmit.

Válasz helyett közelebb lépett Topándyhoz; az megszorítá kezét, s e
kézszorítással ott tartá maga mellett.

Bálnokházyné nem engedett mást is szóhoz jutni.

– Nem fogok sokáig terhére lenni, kedves urambátyám. Szállva itt vagyok
a szomszédban, Sárvölgyi úrnál, a ki jószágunkat meg fogja venni; mert
egy nagy zálogos pört nyertünk meg.

– Igen?

Bálnokházyné nem magyarázta tovább a zálogos pör genesisét Topándy
előtt, a ki most maga esett bele abba a rossz szokásba, hogy mindenre
«igen»-t mondjon, mint az imént Loránd. (Azt pedig mindketten igen jól
tudták, hogy a magyar nyelv természete nem tűri kérdésre feleletül az
«igen»-t; így például, ha e kérdés négyszeres változatára; «te voltál ma
a kertben?» más nemzet változatlanul «yes», «oui», «ja wohl»-lal
válaszol, a magyar, a szóadás szerint, így felel: «Én». – «Voltam.» –
«Ma.» – «Ott», hanem ezúttal olyan jól esett mindenre e száraz, hideg,
folytatásra nem buzdító «igen»-t mondhatni).

– E végett néhány napig itt kell mulatnom.

– Igen?

– Remélem, kedves urambátyám, nem fogja tőlem megtagadni azon örömet,
hogy ez idő alatt Melanie ott lehessen mellettem? Én ugyan sokkal
illendőbbnek találtam volna, hogy egyenesen kegyed házánál
alkalmatlankodjam, ha Sárvölgyi elébb igen szívélyesen fel nem ajánlotta
volna vendégszeretetét.

– Igen? (Topándy tudott néha igen kacskaringós igeneket mondani.)

– Azért ne nehezteljen azon kérésemért, hogy egyetlen Melaniemet azon
időre magamhoz viszem. Majd később vissza fogom őt hozni újra, s itt
hagyom mindaddig, míg a sors úgy nem kivánja, hogy bennünket elhagyjon
végképen.

Itt igen kegyes matronai arczot csinált Bálnokházyné. Kivánta, hogy
megértsék, miről van szó?

– Igen természetesnek találom kegyed kivánságát, – szólt Topándy
röviden, – s ismét az asszonyságra nézett, mintha mondaná: «mit tetszik
még tudni a mulattatásunkra?»

– Kegyednek addig is végtelen köszönettel tartozom, hogy pártját fogta
szegény elhagyatott árvámnak. Az ég meg fogja jutalmazni érte.

– Nem tettem fizetésért.

Bálnokházyné szemérmesen nevetett; mintha akarna is, nem is tréfát
elérteni, olyankor, midőn magasabb sphaerák lakóiról van szó.

– Kegyed – kedves bátyám – még mindig oly tréfás bizonyos tekintetekben.

– Oly istentagadó? akarta mondani, kedves hugom, ugy-e? Valóban keveset
változtam vénségemre.

– Oh ismerjük mi jól! – szólt malasztteljes hangon az úrhölgy; – csak
kívül mutatja azt, de szívét ismeri mindenki.

– S fut előle, a merre lát, kedves hugom, ugy-e bár?

– Nem, nem, nem: épen ellenkezőleg, szabódék ő nagysága. Ne értse félre,
kedves bátyám mostani eltávozásunkat, hogy bebizonyítsam, mennyire sokat
tartunk mindnyájan azon áldásteljes közellétre, a mi a kegyedé: csak egy
szót súgok kegyednek, a mi meg fogja győzni legőszintébb tiszteletünk
felől.

E szót csakugyan súgva mondá Topándynak, keztyűs kezével annak vállára
támaszkodva.

– Kedves urambátyámat akarom fölkérni, hogy midőn az ég felhozza azt a
boldog napot, legyen Melaniemnek násznagya.

E szóra mégis elmosolyodott Topándy; s Bálnokházyné kezét karja alá
húzva, azt mondá:

– Jól van, asszonyhugom. Még több is leszek, nemcsak az. Ha az égnek az
a bizonyos napja úgy fog sütni, a hogy én óhajtom: ez az én istentelen
kezem két embert boldoggá fog tudni tenni. Ha azonban az ég napjának nem
úgy tetszik sütni, a hogy én gondolom: akkor áldást, szeretetet,
gratuláló verset, hosszú fohászkodást és mindent, a mi pénzbe nem kerül,
én is adok quantum satis, a mennyi csak elég. Tehát attól a boldog
naptól függ, a mit e kérdésre válaszolok.

Bálnokházyné szívéhez szorítá Topándy kezét s ég felé forgatott
szemekkel rebegé, hogy ily jó rokonnal csak jó kedvében áldja meg
választottait a gondviselés; és azután Melaniet is odavonta, hogy
köszönje meg végtelen jóságú bátyjának azt a kegyes gondoskodását, a
mivel iránta viselkedik. Loránd kedvetlenül nézett e csoportozatra, míg
Czipra észrevétlenül kilopta magát a szobából.

– És most talán lesz olyan szíves Loránd öcsénk, hogy elkísér bennünket
Sárvölgyi úr házához?

– Házáig, – igazítá ki Loránd a mondatot.

– Hol van kedves barátnéd, Melanie: az a kedves szép teremtés? Végy tőle
rövid búcsút. De hová lett?

Loránd nem mozdult, hogy Cziprát fölkeresni menjen.

– Hiszen majd találkozunk még a kedves gyermekkel, – szólt Bálnokházyné,
észrevéve, hogy arra hiába várnak. Nyujtsa karját, Loránd.

Ő maga jobbfelül Lorándba kapaszkodott s inte Melanienak, hogy foglalja
el helyét az ifjú másik oldalán, mit azonban a leány nem tett, hanem
anyja karjába fogódzott. Így haladtak az utczán végig. Bálnokházyné még
onnan is nagy szeretettel visszaintegetett Topándynak, ki az ablakból
nézett utánuk.

Melanie egy szólt sem szólt az egész úton.

Bálnokházyné annál többet csevegett; kérdezősködött, tudakozódott.

– Az öreg úr, úgy látszik, rossz harmoniában él Sárvölgyivel?

– Igen.

– Még mindig oly szentségtörő, istentagadó?

– Igen.

– És ön ki tudta őt ennyi ideig állani?

– Igen.

– Pedig ön maga oly kegyes, istenfélő ember volt mindig? és most is az?

– Igen.

– Tehát Topándy és Sárvölgyi kijelentett viszálykodásban élnek
egymással?

– Igen.

– Hanem azért ön csak meg fog bennünket látogatni többször, a míg itt
leszünk?

– Nem.

– No hála az égnek, hogy valahára egy «nem»-et is hallok öntől. Az a sok
«igen» már idegessé kezdett tenni. Tehát ön is az ellenségek közé
tartozik?

– Igen.

Ezalatt elég sietve, elértek Sárvölgyi küszöbéig. Itt megállt Loránd és
nem lépett többet előre.

Bálnokházyné megfogta Melanie kezét, hogy előtte el ne menjen.

– Nos? hát? kedves Loránd, nem fog tőlünk búcsút se venni?

Loránd Melaniera nézett, az fel sem emelte szemeit.

– Isten önnel asszonyom; – szólt Loránd röviden; kalapot emelt, köszönt
és eltávozott.

Bálnokházyné egy tekintetet vetett utána azokkal a szép,
kifejezésteljes, mindentmondó szemeivel. – Azok a szép, mindentmondó
szemek teljes tele voltak öldöklő gyűlölettel.

Mikor hazatért Loránd, Czipra a házajtóban várta.

Mutatóujját felemelve, ezt sugá fülébe:

«Ez volt a sárgaruhás asszony!»

Pedig nem volt rajta semmi sárga.



XVIII. A halálra intő.

Loránd kimerülten veté magát karszékébe.

Tehát vége minden menekülési kisérletnek.

Fel van ismerve, és épen azon asszony által, ki őt legkeserűbben
tartozik gyűlölni a világon.

A Nemesis! A jól megfizető örök igazság keze!

Ezt az asszonyt ő az út közepén hagyta el, melyen szenvedélyesen
rohantak együtt a gyalázatba, s most ez asszony állja útját, midőn az
életbe vissza akar térni.

Nincs semmi remény az irgalomra! Ki is fogadná el azt: ilyen kezekből!
ilyen áron! Üdvösség volna is, el kellene utasítani az ilyen ajándékot.

Isten hozzád, nyugalmas boldog élet! Isten hozzád, mámoros szerelem.

Csak egy út van, és ez az egyenes: – a nyitott sír felé.

Nevetni fognak az elbukott fölött, de legalább szemébe nem fognak
nevetni.

Az apa is elment ezen az úton, pedig annak szerető neje, növendék
gyermekei voltak: ő egyedül áll a világban. Nem tartozik senkinek
semmivel.

Van ugyan még egy pár földön lézengő árny, a kihez köti valami gondolat;
de hisz azok is nem sokára utána fognak menni, s addig nekik sem olyan
hosszú már az út.

A végzetnek teljesülni kell.

Az apának a vére baljóslat a fiakon. Egyik kisértet a másikat vonja maga
után kezénél fogva, míg végre valamennyien otthon lesznek.

Csak néhány nap még az élet.

E néhány nap alatt vígnak, derültnek kell lenni; meg kell csalni minden
szemet és szívet, a ki figyelve kiséri az útja végéhez közelitőt; hogy
senki se gyaníthasson semmit.

Még egy óvatosan elintézni való körülmény volt hátra.

Dezső megteheti azt, hogy a végzetes napnál hamarabb eljő. Legközelebbi
levelében ilyesmire példálózott. Ezt meg kell akadályozni. Másként kell
elintézni a találkozást.

Rögtön levelet írt öcscsének, hogy az utolsó napon, mely az évforduló
előtt van, jőjjön eléje Szolnokig, s ott a vendéglőben várjon reá.
Topándy cynismusát veté okul. Nem akar ezzel zűrhangzatot hozni ama
gyöngéd jelenetbe. Ott találkozni fognak, s onnan azután együtt
meglátogathatják szülőiket.

A terv egészen érthető és természetes volt. E levelet rögtön postára
küldé Loránd.

Így hárítja el a gondosan útra készülő az akadályokat, a mik
elindulásakor visszatartóztathatnák.

Alig küldé el levelét, midőn Topándy belépett szobájába.

Loránd eléje ment. Topándy megölelte; megcsókolá.

– Köszönöm neked, hogy épen hozzám menekültél, midőn üldöztek, kedves
Loránd öcsém, különben nincs szükséged e bujdosást folytatnod többé. A
mi tiz év előtt történt, azt rég elmosták a későbbi események; s te újra
visszatérhetsz a világba bántatlanul.

– Azt rég tudom; hisz hírlapokat olvasunk; de én szeretek itt maradni, s
meg vagyok elégedve ezzel a világgal.

– De neked anyád és testvéred is van; a kik előtt nincs okod bujdokolni.

– Csak akkor kivánok velük találkozni, mikor úgy mutathatom be magamat
előttük, mint boldog embert.

– Az csak rajtad függ.

– Nehány nap határozni fog.

– Siess vele minél elébb. Egy dolog jusson eszedbe; Melanie Sárvölgyi
házában van most. A milyen nagy lelki örömömre szolgál nekem arra a
hypocratesi halálarczra gondolni, a mit a farizeus váltani fog, mikor e
csacska asszony kifecsegi előtte, hogy az a fiatal férfi, ki itt
tőszomszédjában lakik: Áronffy Lőrincz fia! ép olyan aggodalom rád
nézve, hogy ő ezt megtudja. Mert bizony hidd el, hogy mindent el fog
követni arra, hogy te, e ki amaz éjszakára emlékezel, a mikor a végtelen
nagyokról és parányokról beszéltünk együtt, ebben a földben gyökeret ne
verhess. Még lebeszéli Melaniet.

Loránd könnyelmű kedélylyel szólt, vállat vonva:

– Nem Melanie az egyedüli leány a kerek földön.

– Úgy is jó. Nem bánom. Nekem már egyszer te vagy a fiam; s a kit te
hozasz ide, az a leányom. Csak hozd minél előbb.

– Nem vetek neki egy hetet.

– Úgy még legjobb. Ha akarsz, tedd gyorsan. Az ilyen dolognál vagy
rögtön, vagy épen ne, vagy bátran, vagy sehogy se.

– A bátorságban nem lesz hiány.

Topándy menyegzőről beszélt, Loránd pedig pisztolyról.

– Tehát egy hét mulva kézfogódon akarok áldomásozni.

– Minden bizonynyal!

Topándy nem akart tovább hatolni Loránd titkába. Azt sejté, hogy az ifjú
két leány közül válogat, azt nem gyanítá, hogy egy harmadikat választott
már: azzal a lefelé fordított fáklyával.

Lorándnak pedig a következő napok alatt oly derült kedve volt, mint egy
vőlegénynek menyegzője előtti héten; – olyan derült kedve; – mint
apjának a halála előtti estén.

Az utolsó előtti nap is eljött; ismét május volt, de nem oly rideg, mint
tíz év előtt. Virágillatos lég a parkban, tele pacsirta-dallal,
fülemüle-énekkel.

Czipra lepkéket kergetett a pázsiton.

Azóta, hogy Melanie eltávozott a háztól, ismét visszatért csapongó
kedve. A játszi dalos madárral együtt játszott a szép tavaszban ő is.

Loránd engedte neki, hogy enyelgései körébe bevonja:

– Hogy illik nekem ez a jáczint a hajamban?

– Nagyon szép vagy vele, Czipra.

A czigány-leány levette Loránd fejéről a kalapot s levélből koszorút
font körüle, így tette vissza; ide-oda illesztgetve homlokán, míg
eltalálta, hogyan fog illeni legjobban!

Azután karja alá fűzte kezét, forró arczát odafekteté vállára s együtt
sétált vele.

Szegény leány! Mindent elfeledett, mindent megbocsátott már!

Hat nap óta nem volt a háznál az az uralkodó vetélytársné; Loránd nem
búsult, nem merengett utána, Loránd jókedvű volt, tréfált, enyelgett:
mulatott. Czipra azt hitte, hogy talán ismét közelítenek csillagaik
egymáshoz.

Loránd pedig nevetve, vígadva gondolt arra, hogy még egy nap az élet: s
akkor aztán Isten veled szép illatos mező, Isten veled madárdalos
viszhang, Isten veled szép, szerelmes czigány leány!

Karöltve mentek végig a hídon, azon a kis hídon, mely a patak fölött
ívlik. Ott megálltak a híd közepén s a karfának dűlve lenéztek a vízbe;
azon a helyen, a hol Melanie jegygyűrűje a vízbe húllott. Lenéztek a
víztükörbe, a sima hab visszatünteté alakjaikat; a czigányleánynak most
is zöld ruhája volt, rózsaszín szalaggal; – Loránd most is Melanie
arczát látta a víz tükrén.

Ezen a helyen volt az ő keze a kezében; ezen a helyen mondá az
elvesztett gyűrűre «hagyja ott»; ezen a helyen ölelte őt karjai közé!

És holnap már ez sem fog fájni.

Topándy is csatlakozott hozzájuk.

– Tudod mit, Loránd? – szólt derülten az öreg manikhéus; – azt
gondoltam, hogy ma délután én is elmegyek veled Szolnokra. Annak a
napját, hogy öcséddel találkozol, meg kell ülnünk; csinálunk «magnum
áldomást!».

– Engem nem visznek el magukkal? kérezkedék Czipra fél tréfával.

– Nem!! volt rá egyszerre mind a két oldalról a felelet.

– Miért nem!

– Mert nem való vagy oda. – Nincs ott helyed.

Ezt is ketten felelték.

Topándy értette alatta: nem vehetsz részt férfi-tivornyákban; ki tudja
hova jutsz még? Loránd pedig – egészen mást érttet.

– Hát aztán mikor jön vissza Loránd? – sürgölé Czipra.

Eléb hazatér szülőihez; – felelt Topándy.

«Valóban oda!» gondolá Loránd. Apámhoz és nagyapámhoz.

– De csak nem marad oda örökké?

Erre mind a két férfi nagyot nevetett. Micsoda kifejezés ez a szó
«örökké!» ember szájában. Van az időnek mértéke?

– Mit hoz ön nekem, ha visszajön? – kérdé gyermetegen a leány.

Loránd olyan kegyetlen volt, hogy tréfálni tudott; leszakított egy
lizinka-levelet, mely olyan gömbölyű, mint egy kis pénz; azt a tenyerére
tette és azt mondá:

– Valamit, a mi e levél körületénél nem nagyobb.

Ketten azt értették e példából, hogy «gyürűt», ő maga azt értette, hogy
«golyót» a homloka közepén.

Milyen kegyetlenek egy halálra kész ember tréfái. Ez enyelgések között a
hajdú zavarta fel őket, ki jött jelenteni, hogy oda fenn egy ifjú pár
várakozik, ki Loránd úrfival akar beszélni.

Loránd szíve nagyot dobbant! Ez Dezső!

Nem kapta volna a levelet? Nem engedett volna bátyja kivánatának?
Csakugyan eléje sietett egy nappal hamarább, mint kimért engedélye volt
rá?

Loránd felsietett a kastélyba.

Topándy utána kiáltott:

– Ha jó barátod, fogd itt és hozd le a parkba magaddal; együtt ebédeljen
velünk.

– Itt fogjuk várni a hídnál: egészíté ki a meghívást Czipra, s ott
maradt a hídon, s maga sem tudta miért, úgy el tudta nézegetni azokat a
nympheákat a víz felett, a mik Melanie gyűrűjét elrejték.

Loránd egészen borult kedélylyel sietett a folyosókon végig; ha öcscse
jött meg, ez rá nézve az utolsó órákat kétszeresen kínossá fogja tenni.

Az alakoskodás, a cynicus hetykeség komédiája nehéz szerep lesz ő vele
szemben.

A jövevény a teremben várt reá.

Midőn Loránd benyitott és szemközt állt vele; egészen új meglepetés
fogadta.

Az az ifjú gavallér, ki őt úgy sietett legelébb fölkeresni, nem az
öcscse volt Dezső, hanem – Gyáli.

Gyáli Pepi most sem volt magasabb, most sem látszott férfiasabbnak, mint
tíz év előtt; olyan gyermeteg arcza, olyan apró porczikái, olyan finom
mozdulatai voltak most is. A divatról most is oly correct fogalmakkal
birt; s ha valami különbséget tett rajta az idő, azt csak bizonyos
előkelő, úrias modorban lehetett rajta észrevenni; a mit megszoknak
azok, kiknek sokszor van alkalmuk protectori szerepet játszani hajdani
barátaik irányában.

– Jó napot, kedves Loránd! – szólt vidám, kedélyes hangon Gyáli, amazt
megelőzve. – Rám ismersz-e még?

(«Ah, gondolá Loránd; itt vagy halálraintőnek?»)

– Nem akartalak elkerülni; a mint megtudtam Bálnokházynétól, hogy itt
vagy, sietlek fölkeresni.

Tehát csakugyan «ő» hozta nyomába!

– Nekem itt Bálnokházyné ügyében volt dolgom Sárvölgyivel; holmi
törvényes egyesség.

Loránd lelkén egész gondolatroham vonult azalatt keresztül, a míg Gyáli
a bevezető szavakat elmondá: – hogyan viselje most magát ez emberrel
szemben?

– Remélem – szólt a vendég, nyájasan nyujtva Loránd elé kezét, hogy az a
tréfás összekoczczanás, a mi tíz év előtt történt közöttünk, rég feledve
van nálad, úgy mint nálam.

(«Ez emlékeztetni akar rá, ha megfeledkeztem volna róla!»)

– S mi ismét fidélis czimborák leszünk.

Loránd készen volt a perrel, mely mint villám, egy percz alatt támadt és
lejárt agyában. «Ha ezt az embert én innen most kirugdalom, a hogy
módomban volna, a katasztrófa eredetét mindenki világosan érteni fogja,
s úgy veszi, mint a megsértettnek adott elégtételt. Nem: ez a diadaluk
ne legyen azoknak! lássa meg ez a nyomorult, hogy az, a ki saját
halálával néz szemközt, semmivel sincs hátrább a derült jó kedvben, mint
az, ki őt odáig üldözni gyönyörűséggel vágyik.»

Loránd tehát nem dühöngött, nem mutatott se daczot, se borus arczot,
hanem mint hajdan diák korában szokta, belecsapott a piperkőcz
tenyerébe, s megrázta azt emberül.

Szervusz Pépó! De hogy az ördögbe is ne ismertem volna rád! Csakhogy én
azt képzeltem magamban, hogy velem együtt te is megvénültél annyi idő
óta, s most elém állsz, mint a hajdani tacskó. Csaknem azt kérdeztem
tőled, hogy mi lesz a leczke holnap?

– No, látod: annak örülök! Semmi sem esett rosszul életemben, csak az,
hogy tőled haraggal váltam el. Mi! a vidám czimborák! és valaha
összeveszni! Aztán miért? Egy rongyos ujságért! Az ördög vigye el
valamennyit. Összevéve sem érdemlik meg, hogy két jó czimbora egymásnak
a hátára mászszon miattuk. No! de szó se többet erről!

– Ne bizony, fiú, ha jót akarsz. Mi különben is falusi emberek vagyunk,
a kik sokat felveszünk egymástól. Ma lehunczutoljuk egymást s holnap
együtt filkózunk.

Hahaha!

– De mutass be az öregnél. Hallom, hogy vialis bolond az öreg. Nem
szereti a papokat. No hiszen tudok én neki annyi anekdotát a papokról,
hogy egy hétig kitartom vele. Jer, ismerkedtess meg. Tudom, hogy be nem
áll a szája a nevetéstől, ha én rákezdem.

– Az persze magától értődik, hogy itt fogsz maradni nálunk.

– Természetesen! Az öreg Sárvölgyi már úgy is savanyú képeket csinált
vendégei szokatlan szaporodásán; s átkozott csúf gazdasszonya van. Az is
alkalmatlan, hogy a két dámának örökösen szépeket mondjon az ember. Az
ember nem azért jön falura. Apropos! Neked valami szép czigány leányod
van itt? azt hallom.

– Már azt is megtudtad?

– Remélem, hogy csak nem vagy rá féltékeny?

– Oh! a patvart! egy czigány leányra?

(«No iszen csak azzal kezdj! gondolá Loránd, legalább azt a pofont, a
mit én nem adhatok neked, megkaphatod «per procura».»)

– Hahaha! Czigány leányért nem duellálunk, úgy-e pajtás?

– Még más leányért sem.

– Okos ember lettél, velem együtt: ezt szeretem. Az asszony csak
asszony. A többek közt, mit szólsz Bálnokházynéhoz? Én úgy találom, hogy
most is szebb még, mint a leánya. Mai foi! becsületemre mondom! Az a tíz
esztendei szinpadi cursus csak használt neki. Azt hiszem, hogy most is
szerelmes még beléd.

– Az nagyon természetes. Szólt Loránd tréfás gúnynyal.

Ez alatt leértek a parkba; Topándyt és Cziprát ott találták a hídnál.
Loránd bemutatta Gyáli Pepit, mint hajdani iskolatársát.

E névre Czipra egészen átdelejesült, Melanie vőlegénye! – A vőlegény
tehát utána jött menyasszonyának. Oh milyen kedves ember ez a Gyáli
Pepi! Igazán szeretetreméltó ifjú!

Gyáli egészen félreértette azt a kedvező benyomás, a mit neve és
megjelenése Czipránál előidézett; hajlandó volt azt ellenállhatlan
hódítói szerencséjének betudni.

Az öreggel röviden megismerkedve, nagy hirtelen átvette az udvarlói
szerepet, a mire minden gavallér a nélkül is világi szabályok szerint
kötelezve van. Aztán: czigány leány. Aztán: Loránd nem féltékeny.

– Nagysád egy percz alatt megtanított engem valamire, a min egy egész
nap hiába törtem a fejemet.

– Mi lehet az? – kérdezé Czipra kiváncsian.

– Az, hogy mint szeretheti valaki a rántott halat és a rántott zsemlyét
Sárvölgyi házánál jobban, mint Topándy úrnál a toros káposztát?

– Ki lehet az?

– Azt nem tudtam megérteni, hogy Melanie kisasszony mint birta magát rá,
hogy ezt a háztájat amazzal felcserélje: de most már tudom; itt nagy
üldözést kelle kiállania.

– Üldözést? szól Czipra bámulva, a férfiak is megnézték e szóért. Ugyan
ki üldözte volna itt?

– Ki? Hát ezek a szemek! – szólt Gyáli, Czipra szemébe hizelegve. Ilyen
versenyt nem állhatott ki szegény. Igen természetes, hogy a hold,
bármilyen kedves és költői tünemény, a nap elől mindig elszökik.

Cziprának nagyon meglepő volt e beszéd. Sokan vannak, a kik nem szeretik
a túlterhelten édest.

– Ah, Melanie sokkal szebb, mint én; – szólt szemeit lesütve, s nagyon
elkomolyodva.

– Hiszen nekem tartozó kötelességem ezt úgy hinnem, mint az apostolok
minden csudáit; de mit tehetek róla, ha kegyed eretneket csinál belőlem.

Czipra félrefordította a fejét, s sértett szeméremmel nézett le a vízbe;
Loránd pedig, ki Gyáli háta mögött állt, azt gondolá magában:

(«Ha én most téged nyakadnál fogva ebbe a vízbe belefojtanálak: azt te
megérdemlenéd, és az az én lelkemnek jól fogna esni; de arról megtudnák,
hogy gyűlöltelek; s azzal ne dicsekedhessék soha senki! A te neveddel az
enyim még a halálban se keveredjék össze.»)

Mert hogy Gyáli megjelenése ezen a napon nem volt egyébre való, mint
Lorándot figyelmeztetni rettentő kötelességére, azt Loránd tudhatta
szentül.

– Pajtás! – szólt Loránd, tréfásan ütve Gyáli vállára; most már mégis
meg kell mutatnom, hogy milyen hadvezér lett volna belőlem? Nekem ma
délután sürgős utam van, Szolnokra.

– Oh, csak eredj! miattam ne aggódjál. Tégy egészen kedvtelésed szerint.

– Nem úgy van az Pépó, te nem fogsz az alatt itt maradni.

– Mennykőt! Tán csak kilöksz?

– Oh ho hó! Ma éjjel nagyszerű dáridót csapunk Szolnokban, az én
ujjászületésem ünnepélyére. Valamennyi víg czimbora a környékből mind
hivatalos rá. Oda neked is velünk kell jönnöd.

– Áh! A te ujjászületésed ünnepélyén! – kiáltá fel extasiált hangon
Gyáli s azonközben mentegető kacsintással nézett Czipra felé. – Már úgy,
bármennyire vonzanak is egyéb mágnesek e helyre; de oda okvetlenül el
kell mennem. A te «ujjászületési» ünnepeden nekem toasztoznom kell,
Loránd pajtás!

– Az öcsém is ott lesz: a Dezső gyerek.

– Ah! A kis Dezső? Az a kis kurucz fiú? No annál inkább. Azzal sokat
fogunk kötődni. Hajdanonta is nagyon mulatságos fiú volt ő azzal az ő
komoly arczával. No, úgy veletek megyek. Megadom magamat. Capitulálok.
Tehát ma éjjelre Szolnokba megyünk.

Hiszen tudni lehetett ezt jól; nem épen ezért jött-e ide, hogy azon az
egy napon Loránd agoniájában gyönyörködjék?!

– Igen Pépó; biztatta őt Loránd; ott vigan fogunk lenni, mint voltunk
valaha, tíz év előtt. Sok félretett öröm vár nálunk; azt mind egyszerre
ki hagyjuk törni. Tehát velünk jösz te is.

– Okvetlen, csak az úti köpenyemért légy szives elküldeni valakit a
szomszédba. Veletek megyek. A te «ujjászületésed» ünnepére!

És ismét nyájasan megszorítá Loránd kezét, mint a ki szavakban nem képes
kifejezni mind azt a jó kivánatot, a mitől szive túlömleni készül.

– No látod, hogy mégis lett volna belőlem hadvezér; szólt Loránd
nevetve; milyen szépen elfogtam az ostromló sereget.

– Ah, semmi esetre sem; a bloquade fentartatik.

– A kiéheztetés azonban nehezen fog menni a jól táplált helyőrség
mellett.

A szegény czigány leány mind nem értette e banális tréfákat, a mik az ő
rovására mondattak; ha értette volna is, nem azért volt-e czigány leány,
hogy ilyen modorban enyelegjenek vele? Nem így szokott-e vele tréfálni
maga Topándy és a többi víg czimborák?

Hanem ezúttal Czipra nem nevetett a tréfákon annyit, mint máskor.

Az valami oly undorító hatást gyakorolt szivére, mikor az ifjú dandy oly
könnyelműen beszélt Melanieról s még ócsárlá azt más leány szeme előtt!
Hát mind így beszélnek a férfiak szeretőikről? S minden leányról így
beszélnek a férfiak?

Az öreg Topándy azonban más fordulatot adott a társalgásnak. Első
tekintetre megismerte ő az emberét. Ennek több gyönge oldala is van.
Elkezdte őt «méltóságod»-nak czímezni, s kérdezősködött azon külföldi
fejedelmek után, a kiknek teljhatalmú megbizottja méltóztatik lenni
Gyáli úr.

Ez hatott.

Gyáliból egyszerre más alak lett; dignitásának fölemlítésére mintha
nyársat nyelt volna, tekintélyes tartást iparkodott fölvenni; addig
félrevágott figaróját egyenesen húzta homlokára, kezét hátradugta
sötétlilaszín frakkja szárnyai alá, s száját diplomatiai lefelé húzott
szögletekbe idomítá.

Ez fölséges alkalom volt nagyszerű dicsekedéseket kitálalhatni. Az a
másik hadd lássa, hogy hová repült ő, míg a többi a földhöz ragadva
elmaradt.

– Épen egy nagyszerű perét fejezendem most be a hohenelm-weitbreitsteini
fejedelem ő kegyelmességének.

– Uralkodó fejedelem, persze? – kérdezé Topándy naiv csodálkozással.

– Hisz azt tetszik tudni.

– Oh, hogy ne? kérem. Ott fekszik tartománya mindjárt, a hol a
lippedetmoldi, schwarczburg-sondershauseni és reusz-májor
nagyfejedelemségek szögletei összeérnek.

Oh be nagyon el kellett telve lenni önhittséggel Gyálinak, hogy a vén
táblabiró e sajátságos geografiai helyhatározására azt felelje, hogy
«igen».

– Méltóságod bizonyosan eddig is kitünő állást foglal már el e
nagyfejedelemségben?

– Kamarási czímem és rangom van ő kegyelmességétől.

– De bizonyosan még többre is viheti.

– Oh igen. Mihelyt ő kegyelmessége dominiumait, a mikre anyai ágon van
örökösödési igénye ő kegyelmességének, megnyertem: ötezer holdnyi
birtokot fog számomra inscribálni.

– Hohenelm-Weitbreitsteinben?

– Nem. Itt Magyarországon.

– Azt hittem Hohenelm-Weitbreitsteinben; mert az igen szép vidék.

Gyáli kezdte észrevenni, hogy mégis több mint együgyűség mondatja a
hitetlennel ezeket az elismerő magasztalásokat, mikor az épen arról
kezdett el tudakozódni, hogy a Corpus Juris hányadik törvényczikkelyébe
van beiktatva ő kegyelmességének magyar indigenatusa, melynél fogva oly
szabadon inscribálhat itten uradalmakat? akkor nagyon kényelmetlenül
kezdé magát érezni Gyáli s inkább arra fordította a beszédet, hogy ő
kegyelmességéről kezdett pletykázni, hogy az milyen derék, szabadelvű
ember; felhordott róla százféle adomát, hogy kergette ki a jezsuitákat
birodalmából? hogy bánt el a muckerekkel? minő tréfákat követett el az
apáczákkal? hogy tudja üldözni a pietistákat s egyéb ily adatokat, a mik
mind fölöttébb terhelő körülmények lehetnek ő kegyelmességére, a
hohenelm-weitbreitsteini nagyfejedelemre nézve; azon esetben – ha
csakugyan létezik ily nevű nagyherczegség és uralkodó valahol a világon.

Ez a thema aztán eltartott az ebéd végeig.

Czipra nagyon ki akart ma tenni magáért. A búcsú-ebédre mindent
kitálalt, a mit valaha ellesett, hogy azt Loránd szereti: és Loránd
olyan háládatlan volt, hogy csak Gyálit engedte komplimentirozni a
bevett jókért; ő egy jó szót sem tudott neki adni.

Pedig, ki tudja, mikor ül ennél az asztalnál megint?

Ebéd végeztével Lorándnak néhány perczre még szét kellett nézni a
háznál; minden cselédnek utasítást adni, hogy két hétig, míg ő ismét
visszakerül, mi munkát végezzenek a mezőn, a kertben, az erdőn?
Mindenkit jól helybenhagyott s borravalót osztott ki, hogy azt igyák meg
az ő egészségére, ki holnap nagy ünnepnapját fogja ülni.

Topándy is félrenézett a szükséges utikészületeket megtenni, Czipra volt
a háziasszony; az ő feladata volt egyébkor is a magára maradt vendéget
mulattatni; Topándy bizony nem törődött azzal, hogy valakit, a kinek
jóltartásáról gondoskodott, még mulattasson is. Ott van Czipra,
hallgassa, a mit az beszél.

S még nem volt rá eset annyi víg czimbora megfordultán, hogy ezen valami
botrány keletkezett volna. E finom nagyvárosi gavallér még inkább itthon
találhatja magát.

Ez alatt visszaérkezett a hajdú, a kit Sárvölgyiékhez küldtek, hogy
hozza el Gyáli utiköpenyét.

Ugyanaz egy levelet is hozott Loránd számára a kisasszonytól.

«A kisasszonytól?»

Loránd elvette tőle a levelet, s mondta, hogy a köpenyt vigye a vendég
úr szobájába fel.

Ő maga sietett saját szobájába.

A mint a termen keresztül haladt; szemközt jött rá Czipra szobájából
Gyáli. Olyan sajátságosan zavarodott arcza volt a dandynek, mint mikor
valaki véletlenül a meggyujtott szivarral együtt a gyufán levő kén
illatát is be találta lélekzeni, aztán egy ideig álmélkodva kapkod a
levegő után.

– Barátom! – szólt Lorándhoz; – ez a te czigány lányod valóságos nőstény
párducz! És igen jól dressiroztad, azt mondhatom! – Hol itt egy tükör?

– Ugy-e bár? mondá rá Loránd. Azt se tudta, mire mondja azt; hallotta,
de nem eszmélt rá.

Csak az a levél! Melanie levele!

Úgy sietett vele szobájába érni.

Ott egyedül lévén, bezárta az ajtót, megcsókolta a finom rózsaszín
levélkét, annak azurkék betűit; a piros pecsétet rajta; kebléhez
szorítá; mintha szivétől akarná megtudni, hogy mi van benne?

De hát mi is lehet benne?

Loránd letette maga elé a levelet s öklével ránehézkedett.

«De hát okvetlen meg kell-e nekem tudnom, hogy mi van e levélben írva?»

«Hát ha azt írja benne: hogy szeret, hogy boldogságát várja tőlem, hogy
szerelmét veti a mérleg másik felébe egy egész elveszett világért? Hogy
kész követni a tengereken túl, az ismerősök gúnyhahotáján túl s elveszni
velem együtt az elfeledett alakok csoportjaiban.»

«Nem töröm fel a levelet.»

«Utolsó lépésem ne legyen ingadozó.»

«És hátha csak ennyi véletlennek látszó találkozás nem egyéb egy jól
kifőzött boszútervnél? Hátha mindezek rég egyetértettek már, s csak
azért jöttek össze, hogy odáig vigyenek, a hol majd bevallom, hogy meg
vagyok alázva; hogy koldulom a boldogságot, a szerelmet: hogy félek az
egy haláltól, mert szerelmes vagyok az élet mosolygó arczaiba s mikor
ezt bevallottam, a szemembe kaczagjanak, és ott hagyjanak az egész világ
megvetésének; énmagam megvetésének?…»

«Csalatkozzanak hát!»

Loránd fogta a szép levélkét és elzárta azt iróasztala fiókjába,
feltöretlenül, olvasatlanul.

Hadd legyen az az utolsó gondolatja, hogy talán szeretve volt, s hadd
tegye ezt az utolsó gondolatot könnyűvé az a kétely, hogy «talán?»

És most készüljünk arra az útra.

Loránd két jó öblös pisztolyt szokott magával hordani az úton, azokat
most újra gondosan megtölté; kettős adag lőport eresztett beléjök, s
mindegyikbe egyet azok közül az aczélhegyű golyók közül, a mik
vadászaton olyan jó szolgálatot tesznek, átfurják a vadkan koponyáját s
nem lapulnak el rajta, mint a közönséges ólomgolyó. E pisztolyokat saját
utitáskájába rejté.

Hajdújának meghagyta, hogy annyi tiszta fehérnemüt rakjon el számára a
bőröndbe, a mennyi két hétig elég lesz, mert tovább is fognak utazni.

Topándy két kocsiba fogatott; az utazó hintóba és a bérkocsiba.

Mikor a kocsik elé jártak, Loránd felvette utiköntösét; rágyujtott
rövidszárú tajtékpipájára s lement az udvarra.

Czipra a kocsik körül rendezett, ügyelve, hogy kinek-kinek az ülésben
legyen a köpenyege; a bőröndök jól felkötözve, s különösen a pinczetok,
a huszonnégy válogatott borral, biztos helyre juttatva.

– Mégis jó leány vagy te, Czipra! – szólt Loránd, gyöngéden megveregetve
a leány hátát.

– «Mégis?»

Aztán már olyan nagyon van hozzá esküdve ahhoz a pipához, hogy egy
perczre sem veheti ki a szájából? – Pedig egy búcsúcsókot talán mégis
megérdemelt volna.

– Te ülj nagybátyámhoz a hintóba, Pépó! – szólt Loránd a dandyhez; –
velem koczkáztatnád az életedet, hogy valahol felfordítalak az árokba s
kitörik a nyakad. Pedig kár volna ilyen reménydús ifjúért.

Loránd felkapott a kocsi-ülésbe s maga vette kezébe a gyeplőt.

– No hát Isten veled, Czipra! – A hintó előre hajtott, a szekér utána.

Czipra kiállt az utczaajtóba, s onnan nézte, míg láthatta az eltávozót,
fejét szomorúan a küszöbnek támasztva.

Még csak egyszer sem tekintett az vissza!

És már most hát megy nyargalva a végzet elé.

És mikor majd az est utóléri az utazókat s az éj millió fénye feltünik,
elsőrendű csillagaival és csillagködeivel, s az árokpartokon
felcsillámlanak az apró szentjános-bogárkák, akkor elég ideje lesz végig
gondolni az ifjúnak azon a themán, hogy a végtelen nagyoknak és a
végtelen parányoknak örök törvénye van; de mi a közbeeső férgek
története? az egynapos légyé? a nagyravágyó emberé s a létükért küzdő
nemzeteké? «Íme két kezébe adja a sors az igazat a gonosznak, hogy míg
jobbjával életét oltja ki, baljával lelkét fojthassa meg.»



XIX. Fanny.

Valami bölcs, a ki a mellett költő is volt, azt mondá: legjobb hír az
egy nőről, ha semmi híre sincs. Én még hozzá teszem: legjobb
élettörténet az, a melynek nincsen története.

Ilyen életregény Fannyé és az enyim.

Nyolcz éve múlt már annak, hogy a fürstenalléi pékházból helyettem
cserébe elhoztak egy kis leányt; a kis leányból azóta nagy leány lett, –
és még mindig az én helyemet foglalta el.

Mennyire irigykedtem rá az első napokon, hogy e helyet át kellett
engednem: e szentelt emlékezettel körülfátyolozott helyet családunk
gyászos lakában, anyáim fájó szívében: s mennyire áldottam érte később a
sorsot, hogy e helyet betöltve tudtam általa.

Engem az életpálya messze vidékre vezetett magával, évenkint egy pár
hónapot tölthettem csak otthon; anyám megőszült volna, nagyanyám
megőrült volna a rettentő magányban; ha az ég egy oltalmazó nemtőt nem
küld le közéjük.

Oh mennyit köszönhetek én Fannynak.

Anyám arczának minden mosolygását, nagyanyám életének minden újabb
napját – neki kell köszönnöm.

Minden évben, midőn az iskolai szünidőkre hazatértem, a derült
hosszútűrő békét találtam hajlékunkban.

A hol annyi joga van mindenkinek naponkint őrjöngve átkozni a sorsot, az
embereket, az egész világot; a hol fájdalomnak kellett uralkodni minden
gondolatban; nem találtam mást, mint békét, türelmet és reményt.

Ő volt, a ki biztatta őket; hogy határideje van a szenvedésnek; ő
vigasztalta őket közelebb hozott reményekkel; ő csalogatta őket ezer
lehetséges változatával a véletlen örömnek; a mi eljöhet talán holnap,
talán holnapután.

És ő saját magáról mintha nem is eszmélt volna.

Mennyi lemondás kell ahhoz, hogy egy szép, életvidám gyermek ifjúsága
legragyogóbb éveit két fájdalomtörte nő ápolásának áldozza föl, hogy
velük együtt szenvedjen; hogy nehéz kedélyüket tűrje, hogy kínos
eszmejárásukat naponkinti tanulmányává tenni ne irtózzék.

És ő mind ezzel nem volt nekünk adós. Hiszen csak csereleány volt a
háznál.

S mikor én Pozsonyból eljöttem, Frommék házát elhagytam, szülői haza
akarták őt is vinni; s akkor Fanny könyörgött nekik, hogy hagyják őt még
egy évig; ő úgy szereti azt a szegény szenvedő anyát.

És azután minden évben még egy évet, megint újra egy évet kért, s ott
maradt kis lakunkban, míg felnőtt hajadon lett.

Pedig Pozsony víg, zajos főváros. Frommék háza nyitva a világ előtt s a
virág nyílni akar tavaszkor: az ifjú leánynak joga van élni s az életnek
örülni.

Fanny önkényt kizárta magát az életből. A mi házunknál nem volt vigalom.

Szülőim ugyan sokszor biztatták, hogy el fogják vinni mulatságokba; ők
is vele mennek.

– Az én kedvemért? Azért, hogy én mulassak, ti is odajönnétek a
vigalomba? S mulatság volna nekem az? Maradjunk itthon. – Majd lesz még
rá idő.

És midőn így áldozott, tudta azt akként tenni, hogy ez ne lássék
áldozatnak.

Vannak sokan, jó, türelmes kedélyű leánykák, kiknek ajka nem panaszol!
de panaszkodnak némán a tört szemek, a sápadt arcz, a borult kedély s
tanúbizonyságot tesznek az eltemetett vágyakról.

De Fanny arcza piros volt és mosolygó; szemei elevenek és tüzesek,
kedélye mindig vidám, nyílt, elégült; minden vonása azt vallotta, hogy a
mit tesz, az szívéből jő s szívének jól esik. Derült, örökvidám
jelensége megvilágítá körüle az egész borongós kört; mint mikor angyal
jár a sötétben, dicsfénynyel alakja körül.

Évről-évre így találtam őt otthon, midőn szünnapjaimra haza kerültem: s
évről-évre egy elhatározott gondolat kezdett közöttünk megállapodni.

Nem beszéltünk mi arról soha; de azért tudtuk mindannyian.

Tudta ő, tudtam én, tudták az ő szülői és az enyéim; nem is gondoltunk
rá, hogy az máskép lehessen. Csak idő kérdése volt közöttünk e gondolat.
Annyira nem kétkedtünk benne, hogy nem is beszéltünk róla soha.

Mi nem adtunk egymásnak hajfürtöket emlékül, mi nem esküdtünk egymásnak
holdra, csillagokra, minden istenekre; mi gyűrűt sem váltottunk
egymással; olyan jól tudtuk azt, a mit tudunk.

Mikor aztán én elvégeztem a pálya előkészületeit, ügyvéd lettem, mikor a
legelső agentiát kaptam, uradalmi fiscalatus állomásában, akkor egy
napon karom alá vontam Fanny kezét, és azt mondtam neki:

– Kedves Fanny, emlékezel-e Jákob történetére a szent históriából?

– Emlékszem.

– Nem gondolod-e, hogy Jákob igen jeles fiú volt, mert hét évig tudott
szolgálni, hogy a feleségét megkapja?

– Nem tagadom, hogy az volt.

– Akkor el kell ismerned, hogy én még derekabb fiú vagyok; mert én már
nyolcz esztendeje szolgálok – érted.

Fanny felnézett rám azokkal a nyári hajnal mosolygású szemeivel, s
gyermeteg derültséggel felelt:

– És hogy még derekabb ember légy, tehát még két esztendeig kell várnod.

– Miért? – kérdeztem én tőle neheztelve.

– Miért? – szólt ő szelíd komolysággal. Hát nem tudod-e, hogy egy üres
hely van asztalunknál, a mely míg be nincs töltve, addig nem lehet
itthon öröm ennél a háznál. Tudnál-e boldog lenni, ha anyád szemeiből
mindennap azt kellene olvasnod: hát a másik hol van? Minden örömöd
sértené ezt a szenvedő szívet, s annak minden néma tekintetében
szemrehányás volna, hogy mi örülni tudunk. Oh Dezső, itt nem lehet
mennyegző addig, a míg a gyász tart!

[Illustration: Karom alá vontam Fanny kezét. ]

És a midőn azt mondta, hogy ne szeressem még, akkor kényszerített, hogy
még jobban szeressem.

– Mennyivel magasabb vagy nálamnál!

Hiszen elfut az a rövid két év is, mint a többi. Nem tegnaptól fogva
gondolunk mi egymásra, s a míg megvénülünk, elég időnk lesz boldognak
lenni. Én várok s e várásban nekem elég örömöm van.

Oh mint szerettem volna e szóért megcsókolni; de sokkal szentebb volt
előttem ez arcz, minthogy szentségtörésnek ne tartottam volna azt
ajkaimmal érinteni.

– Mi tehát maradunk, a hogy voltunk.

– Jól van.

– Semmi szó erről még két esztendeig, a mikor Loránd tilalma alól
becsületszavad felszabadul, s te felfedezheted, hogy ő hol van? Miért e
hosszas titkolózás? azt én nem értem: titkaitokba soha sem igyekeztem
mélyebbem behatni, mint a mennyire magatok hívtatok; de ha fogadást
tettél rá, tartsd meg; s ha e fogadással tíz évig tartó gyászt öltöttél
fel családoddal, magaddal és velem; viseljük azt, míg le nem szakad
rólunk.

Én megszorítám a kedves leány kezét; elismertem, mily szörnyű igaza van;
ő aztán vidor, játszi kedélylyel sietett anyámhoz vissza, és soha senki
nem vette volna észre arczáról, hogy ő néhány perczig komoly is tudott
lenni.

És még egy merész kisérletet koczkáztattam e tárgyban.

Lorándnak írtam, elébe terjesztve, hogy bizony már olyan tiszta a
láthatár köröskörül, hogy ő akár trombitaszóval járhatja körül az
országot, hirdetve, hogy ő ez és ez, s nem fog senkire találni, a ki őt
elfogja; minthogy tehát úgyis mindegy, akár tíz év, akár nyolcz; engedje
el már azt az utolsó két évet, s bocsásson bennünket magához.

Erre aztán Loránd ezt a rövid sort írta vissza:

«A mire becsületszavunkat adtuk, arra nem szoktunk alkudozni.»

Ez rövid elutasítás volt.

Többször aztán nem alkalmatlankodtam neki ezzel a kéréssel. Vártam és
tűrtem, míg a napok letelnek…

… Oh Loránd! Én te érted két évet adtam oda a mennyországból e földön!



XX. A végzetes nap.

Végre tehát eljött ez is!

A napokat számláltuk már, a mik még hátra vannak.

Egy héttel a határnap előtt levelet kaptam Lorándtól, melyben arra kér,
hogy ne menjek eléje Lankadombra, hanem inkább adjunk találkozót
egymásnak Szolnokon; nem akarja ez érzékeny jelenetet Topándy
sarcasmusai által megrontani.

Nekem így is jó volt.

Napok óta minden készen állt már az útra. Elékeresgettem mindent, a mi
emlékül maradt rám a tíz év előtti időkből, midőn Lorándtól elváltam, az
utolsó emléklapig. Ez foglalta el most minden gondolatomat.

Nagyon hasztalan fáradság lett volna tőlem a nők előtt arról beszélnem,
hogy az út milyen rossz ilyenkor az Alföldön; hogy egy nappal később
Loránd úgy is hozzájuk jön. Nem is kisérlettem meg, hogy őket
lebeszéljem az útról. Ki maradt volna közülök ilyenkor otthon; ki
engedte volna el egy perczét is annak a napnak, a mikor már Lorándot
ölelni szabad? Mind eljöttek velem.

Egy nappal hamarább érkeztünk Szolnokra, mint Loránd; csak arra kértem
őket, hogy addig maradjanak szobájukban, míg én beszéltem Loránddal.

Megfogadták és benn maradtak egész nap a fogadó egyik szobájában, míg én
egész álló nap az udvaron ácsorogtam, lesve minden érkező kocsit.

Pedig ezuttal szokatlanul sok vendége jött a fogadónak; Topándy víg
czimborái a környékből, kiknek Loránd itt adott találkozót. Néhányat
ismertem személyesen, a többit híréből. Azokkal is hamar megvolt az
ismeretség.

Mindannyian azzal a tudomással jöttek, hogy ma egy víg éjszakát fogunk
tölteni annak az örömére, hogy Loránd ismét visszatér a nagy világba,
honnan mint nemzeti martyr, eddigelé száműzve volt.

Nekem csak az tűnt fel különösen, hogy minek írta hát nekem Loránd azt,
hogy nem akarja első viszonttalálkozásunk elégiai hangulatát a
lankadombi stoicusok lármája által zavartatni, ha az egész epicuri
szövetséget mind ide csődíti? a mi összejövetelünknek majd nagyon is
dythyrambi hangulatot fog adni.

No de hát legyen mulatság. Én a mulató embereket is szeretem.

Késő este volt már, midőn egy ötlovas hintó hajtatott be a fogadó
udvarára; a legelső kiszállóban Gyálit ismertem fel.

Hát ez mit keres itt köztünk?

Utána egy virgoncz öreg úr szállt ki a kocsiból, fölfelé fésült
bajuszára, neki hegyesedő szemöldökeire, a régi időkből emlékeztem. Ez
nagybátyám, Topándy.

Csodálatos! Loránd azt írta, hogy épen ő miatta keres egy közönyös
találkozó helyet.

Topándy egyenesen felém jött.

Oly komoly volt az arcza, midőn hozzám érve, kezemet megfogta, hogy
szinte megzavart vele.

– Te Áronffy Dezső vagy? mondta; s két kezével megfogta vállamat, hogy
szemembe nézzen. Ha nem mondod is, rád ismerek. Mintha csak boldogult
atyádat látnám magam előtt. Oly szakasztott hasonlatosság!

Ezt már sokan mondták, hogy atyám ifjúkori arczához nagyon hasonlítok.

Topándy azzal érzékenyen megölelt.

– Hol van Loránd? – kérdezém én tőle. Nem jött el?

– Más szekéren jön utánunk; – felelt ő, s egész hangján felismerhető
volt a legnagyobb meghatottság. Mindjárt itt lesz. Ő nem szeret hintóban
ülni. Maradj itt és várj reá.

Azzal a körüllézengő czimborákhoz fordult:

– Mi meg, pajtások, menjünk addig a terembe Hagyjuk ezeket a fiúkat
magukra, mikor találkoznak. Tudhatjátok, hogy ilyen jelenethez nem kell
publicum. Tehát előre! marsch, nemes galléria!

Ezzel beterelte valamennyi pajtást a folyosóról: Gyálinak arra sem adott
időt, hogy elmondhassa, mennyire örül találkozásunknak.

Egyre talányosabb lett előttem ez összejövetel. Hisz Topándy maga érzi
azt legjobban, hogy mi ebben az órában az átérezni való? Mi szükség volt
őt kerülnünk?

Most zörgött a szekér, a két paripa vágtatva nyargalt be az udvarra, a
könnyű úti kocsival. Ő maga hajtotta a lovakat.

Alig ismertem rá. Nagy körszakálla, röviden nyírt haja, portól lepett
arcza egészen más alakot állítottak elém, mint a milyennek én szoktam
Lorándot albumomba lerajzolni, képzelet után, a hogy én hittem őt magam
előtt látni, s a hogy anyám és nagyanyám igazítottak rajta, hogy de biz
ilyen, meg olyan; ez hiányzik, ez a vonása más, ez több, ez kevesebb, ez
másként van; számtalanszor mulattunk mi ezzel.

Loránd egyik képhez sem hasonlított, a mít én rajzoltam. Izmos, erős,
nyers falusi gavallér volt.

A mint leugrott a szekérről, egymás elé siettünk.

A fogadói udvar közepe nem volt arra való, hogy itt egymással valami
érzékeny jelenetet játszunk el. Különben sem szerette egyikünk is a
komédiázást.

– Jó estét, öreg!

– Jó estét bátyám!

Ez volt mindössze, a mit egymáshoz szóltunk, kezet szorítottunk,
megcsókoltuk egymás arczát s siettünk be az udvarról, egyenesen a
czimborákkal telt terembe.

Azok falrengető éljennel fogadták Lorándot, Loránd mindannyival sorba
csókolódzott.

Valami elkeserült megyei szónok dikcziót is akart hozzá tartani, de
Loránd azt mondta, hogy tartsa ezt akkorra, majd ha bor lesz az
asztalon; a száraz toasztokat nem kedveli.

Azután ismét visszakerült hozzám, s megfogta két kezével az arczomat.

Terringettét, öreg; hiszen te egészen megtollasodtál! Mi a mennykő? Én
azt hittem, hogy most is olyan kis gyerek vagy, s iskolába jársz. Hiszen
félfejjel magasabb vagy, mint én. Még megérem, hogy meg is házasodtál,
tudtom, hírem nélkül. Micsoda?

Loránd úgy hányivetiskedett, mintha azt előttem akarná velem éreztetni,
hogy ámbár én már férfi vagyok; azért ő nekem mégis bátyám.

Jó, jó.

Hanem én azért karonfogtam s félrevontam őt egy szögletbe.

– Kedves bátyám. Anyánk és nagyanyánk is itt van.

Erre szilajon kirántotta karját kezemből.

– Ki mondta neked, hogy ezt tedd? – dörmögött rám ingerülten.

– Csak csendesen, kedves Loránd. Nem követtem el semmi hibát, még
alakhibát sem. Te holnap lesz tíz esztendeje, azt mondtad, hogy tíz év
mulva mondhatom meg anyámnak, hol vagy? Aztán te magad írtad, hogy a mai
napon legyek Szolnokban. A holnap adandó válaszszal tartoztam anyámnak,
a mai megjelenéssel neked. Szolnok a mi lakóhelyünkhöz két napi járó
föld; tehát – hogy mind a két kötelezettségemnek eleget tegyek, magammal
kellett őket hoznom ide.

Loránd éktelenül dühös lett.

– A kaszakő üssön meg minden prókátort, a hány a világon van! Most ihol
van, kileguléjuskodol a legvilágosabb igazságomból.

– De, hát kedves Loránd, bánt tégedet az, hogy ők, szegények, egy nappal
hamarább lássanak meg téged?

– Jól van. Kezd rá! – Bolond beszéd. – Itt mi most egy jó napot akartunk
magunknak csinálni, s te most elrontod vele.

– Hát hisz azért mulathattok, a meddig tetszik.

– Igen? a meddig tetszik! s aztán akkor azon részeg disznó módra menjek
az anyámnak magamat bemutatni, úgy-e?

– Nem szoktál te részeg lenni soha, Loránd.

– Ejh, mit tudod te? Én nagyon garázda vagyok, mikor bekaptam. Bolond
gondolat volt ez tőled, öreg.

– Hát, tudod mit? Tedd a találkozást előbbre, s azután a mulatságot.

Loránd kicsinyben mult, hogy birokra nem kelt velem ezért a szóért.

– Mondtam már, egyszer mindenkorra, fiskális úr, hogy nem alkuszunk! Itt
nincs transactio, – fiskális úr!

– Már azért csak ne fiskális urazz.

– Megállj hát. Ha te olyan átkozottul pontos tudtál lenni a napok
kiszámításában, hát még én majd tökéletesítem az astronomiai és
chronologiai tanulmányaidat. Vedd elő az órádat, s igazítsd az enyimhez.
Mikor szavadat adtad, Pozsonyban, a barátoknál épen háromnegyedet ütött.
Tizenkettőre. Holnap este háromnegyed tizenkettőre szabadul fel a
becsületszavad, akkor aztán tehetsz velem, a mit akarsz.

Én nagyon rossznak találtam ezt a hangot, s kedvetlenül fordultam félre.

– No, no; ne neheztelj öreg; szólt aztán Loránd, odahúzott magához és
megölelt. Ne haragudjunk mi még ma egymásra, ha eddig nem haragudtunk.
De azt látod, hogy micsoda helyzetben vagyok? Ennyi korhely pajtást,
ennyi istentagadót összecsődítettem, nem tudva, hogy te anyámmal együtt
jösz. És ezek nekem tíz évig hű bajtársaim voltak, sok rossz, sok jó
napot megosztottam velök; nem mondhatom most nekik, menjetek Isten
hírével, mert az anyám itt van. Én sem tehetem, hogy fancsali pofával
üljek itt közöttük reggelig. Reggel tehát el leszünk mindnyájan ázva.
Én, ha győzöm is a bort, de a fejem nehéz lesz utána. Szükségem van arra
a néhány órára, a mit kértem tőled, hogy kiheverjem magamat, s azután
tisztult fővel léphessek szegény kedveseim elé. Magyarázd meg ezt nekik.

– Ők tudják azt már, s holnapnál elébb nem is kérdezősködnek utánad.

– No, így hát szent a béke közöttünk, öreg.

Mikor aztán a társaság látta, hogy már kimagyaráztuk magunkat s
parolázni kezdünk, odacsődült mindenki körénk, s azután lett olyan
lárma, hogy én most sem tudom, ki miről beszélt benne? Annyit tudok,
hogy Gyáli Pepi egy párszor belém akart kötni, hogy valami beszélgetést
kezdjen s hogy olyankor mindig a hozzám legközelebb esőtől kérdeztem
azt, hogy «meddig szándékozik itt mulatni?» «hogy érzi magát?» s más
ilyen meglepő bárgyuságot.

Ezalatt megteríték a hosszú asztalt a terem közepén; felrakták a
borokat, előhozták a párolgó, illatos ételeket, kinn a folyosón
rárántotta a mezőtúri banda a hallgató nótát s kiki iparkodott helyet
foglalni.

Nekem oda kellett az asztalfőre ülnöm Loránd mellé. Balról Loránd
mellett ült Topándy, jobbról én mellettem Gyáli Pepi.

– No öreg, ma te is velünk iszol, úgy-e? – szólt hozzám dévánkodva
Loránd, s pajtásosan átölelte a nyakamat.

– Nem, bátyám, tudod, hogy én soha sem iszom bort.

– Soha sem? Még ma sem? Még az én egészségemért sem?

Ránéztem. Miért akar ez ma engemet különösen leitatni?

– Nem, bátyám. Tudod, hogy fogadásom tartja, hogy nem iszom bort, s
becsületes ember megtartja azt, a mit fogadott, akármilyen absurdum is.

Soha sem felejtem el azt a tekintetet, a mit e szónál Loránd vetett rám.

– Igazad van, öreg. Azzal megrázta a kezemet. Becsületes ember megtartja
a fogadását, akármilyen absurdum is…

És a míg ezt mondta, oly komoly volt: oly riasztó hidegséggel nézett a
mellette ülő Gyáli szemébe. Az pedig mosolygott. Azokkal a szép leányos,
gömbölyű ajkaival olyan nyájasan tudott mosolyogni.

Loránd vállára ütött.

– Hallod-e ezt, Pépó? Az én öcsém megállja, hogy nem iszik bort, mert a
becsületes ember megtartja a fogadását. Jól teszed, Dezső! Ki mit
kimondott, legyen ura szavának.

Aztán röviden hozzáfogtak a dáridóhoz.

Sajátos tanulmány egy bornemisszára nézve végig nézni egy egész éjszakai
férfi-tivornyát, egészen józan fővel; s e divina komédiában, hol tudtán
kívül mindenki szerepel, egyedül lenni publikum és kritikus.

Az első felvonást megkezdik a toasztok. Kinek az Isten hazánkban szónoki
tehetséget adott (s kinek ne adott volna?), fölemeli poharát, csendet
kér, eleinte kap is, később stentori hangerőfeszítéssel eszközöl – ha
nem kap; s igen komoly arczczal, igen komoly frázisokat mond; az egyik
tudja czifrázni, a másik győzi pathossal; harmadik a classikusokból
idéz, negyedik humorizál, s maga elneveti a javát, s valamennyi végzi
nagy pohárcsöngéssel, ölelkezéssel, csókolózással; a trombitatusban
elvesző éljen harsogása mellett.

Később tüzesebb szónoklatok jőnek: hazafi-keservek általános kifakadása.
Az agyak mind jobban áthevülnek: mindenki ráül kedvencz pálczalovára s
ugratja azt maga alatt; a nemzetgazdász, a művész, a gazda, a menyecskék
lovagja, mind saját élményeiről kezd beszélni! minden szokásos
megtartása nélkül a conversationalis tempóknak, hogy egyik ember várja
ki, míg a másik elvégezte; sőt inkább egyszerre valamennyi beszél; egyik
a másik szavába, míg utoljára az, a ki egy bús nótára rágyújt,
valamennyi elől elveszi a vezetést; a dal általános lesz, s kiki magáért
meg van a felől győződve, hogy szebben a világon sehol sem énekelnek.

S e közben az asztal megtelik üres palaczkokkal.

Azután a paroxismus egyre fokozatosan halad fölfelé. A ki eleinte
szónokolt, most már dadog, belesül s káromkodással vágja ki a kudarczot;
amott ül egy, ki már harmadszor kezdett valami beszédhez, de a multakért
gyászoló keserv annyira elfojtotta érzelemtől túláradó keblét, hogy
mindannyiszor könnyekben tört ki, az általános hahota közepett. Másik,
ki már az egész czimboraságot végig csókolta, most a czigányok közé tör
s azokkal csókolódzik rendre; testvériséget esküdve brúgosnak,
klarinétosnak. Az asztal túlsó végén egy kholerikus természetű czimbora,
ki minden tort verekedéssel szokott végezni, már kezd garázdálkodni, s
öklével veri az asztalt, s esküszik, hogy azt, a ki őt megbántotta, még
ma meg fogja ölni. Szerencséje, hogy nem tudja, kire haragszik? A víg
danoló nem tartja már elégnek a jó kedvre, hogy torkát neki ereszsze,
tenyereivel tapsoljon és lábaival tomboljon; most már az üres
palaczkokat, tányérokat kezdi a falhoz csapkodni s gyönyörködik benne,
hogy ennyi cserép tanusítja diadalát. Egy félrecsapott kalappal, a szoba
közepén tánczol nagymagában, abban a boldog meggyőződésben, hogy
mindenki őt nézi, míg egy áldott természetű czimbora már odajutott, hogy
feje hátrahanyatlik a szék támlájára, s csak olyankor neszel fel, mikor
pohárkoczintásra szólongatják, akkor sem tudja már, hogy mit iszik:
bort-e, vagy timár-csávát?

Hanem azután később nem megy ily fokozatban a láz lefolyása.

Ennek is, mint más lázrohamnak, megvan a krizise, melyen túl fordulat
áll be.

Éjfél után már a zűrzavaros lárma lecsendesül. A bor első hevítő hatása
már lecsillapult. Egy-kettő, a ki nem birt vele megküzdeni, megadta
magát, s azt lefektették aludni, a többi helyen maradt, s most már
folytatják az ivást; nem azért, hogy mámort adjon, hanem virtuozitásból:
mutassa meg kiki, hogy nem hagyja magát megverni a bortól.

Ekkor kezdődik azután csak az igazi hősök szerepe. A kiknek az első
pohár nem oldotta fel mindjárt, s a tizedik nem kötötte le nyelvét.

Most kezdenek el aztán csendesen inni s ivás közt anekdotázni.

Egyik ember nem vág már a másik szavába; hanem mikor amaz elvégezte a
magáét, azt mondja «tudok én annál sokkal jobbat»; s rákezdi, hogy «itt
meg itt történt, magam is ott voltam».

Az adomák néha a trágárságokig mennek, s olyankor nekem rosszul esik
Loránd kaczagását hallanom, oly tréfák fölött, a mikben a nők megvetése
van kifejezve.

Csak az nyugtatott meg, hogy ily késő éjfél utáni órában a «mieink» rég
elnyugodtak már, nem lehetséges, hogy anyám, vagy más közülök,
kegyelendő kiváncsiságból, a mellékajtón hallgatózzék, Loránd szavára
lesve.

Egyszer aztán Loránd vette át a társalgás vezetését.

Azt hozta fel, hogy vajjon a világ minden nemzete közül melyik a
leghíresebb ivó?

Ő mindjárt a maga részéről előre kimondta, hogy a németet tartja a
leghíresebb ivónak.

Ez állítása természetesen nagy nemzeti ellenszegüléssel találkozott.

A magyar elsőbbségét e téren sem engedék át.

Akadt egy pár békülékeny kedély, a ki az által akart egyezséget
létrehozni, hogy elfogadta majd az angolt, majd a ráczot elsőnek az
ivásban: a mivel természetesen egyik vitázó felet sem elégítette ki.
Loránd egymaga az egész ország közvéleménye ellen azt merészkedett
állítani, hogy a németek a világon a legjobb ivók. Felhozott rá
hirhedett példákat.

– Halljátok ezt! Egyszer Batthyány herczeg két gönczi hordó aszút
küldött ajándékba a hyberni konfratereknek. A drága magyar borra azonban
rettenetes vám volt vetve a Lajtán túl. Az ajándékvevőknek húsz lázsiást
kellett volna fizetni a borért, a mi nagyon szép pénz. A konfraterek
tehát, hogy fizetni ne kelljen, s a bor se veszszen kárba, ott egy álló
helyben a vámon kívül megitták a két gönczi hordó tartalmát.

Ah, ennél kétszer-háromszorta jobb ivókat tudtak neki felhozni a Lajthán
innenről.

Loránd még sem engedett.

– Hát mikor a te druszád, Henneberg Pépó, – mesélt Loránd, Gyálihoz
fordulva, – azt a szokást hozta be, hogy a mint egy hosszú asztalnál
együtt ültek, a vendégei fülönfüggőin végig egy zsinórt húzott, s akkor
aztán valahányszor ivott, valamennyinek fenékig kellett űrítni a kupát,
ha azt nem akarta, hogy a fülegombja leszakadjon.

– Ah, az mi nálunk nem mehet, mert a mi füleink nincsenek kifúrva! –
Kiáltá erre az egyik.

– Mi iszunk kényszerítés nélkül is! – replikázott a másik.

– Mindent megtesz a magyar, a mit a német meg tud tenni!

Ez volt az általános felkiáltással elfogadott határozat.

– Még a wartburgi pohárürítést is? – kiálta fel Loránd.

– Mi az ördög az a wartburgi pohárürítés?

– Hát a wartburgi czimborák megtették azt, mikor jó kedvük volt, hogy
egy pisztolyt megtöltöttek keményen golyóra, akkor a pisztoly öblét
megtölték színültig borral; azután felhúzták a pisztoly sárkányát,
ilyenformán sorban kiüríték egymás barátságért ezt a furcsa poharat.

(Látlak Loránd!)

– Nos hát melyiteknek van kedve ezt a pohárürítést a német gavallérok
után megcsinálni.

Topándy közbeszólt:

– Nekem nincs, de neked se legyen!

– Nekem van.

Ezt a szót pedig nem Loránd mondta, hanem Gyáli.

Ránéztem. Ez az ember józanon maradt. Csak kóstolgatta a bort, a míg
mások itták.

– Ha van kedved, hát próbáljuk meg! – legénykedék Loránd.

– Szívesen, csak tedd meg te elébb.

– Én megteszem, de te nem fogod utánam tenni.

– Ha te meg, én is meg. De én meg azt hiszem, hogy te nem fogod előttem
megtenni.

Rajtam egy világos gondolat rémlett át, mely egész testemet végig
borzongatta Mindent látok: mindent értek most már; tíz év minisztériuma
fel van fedve előttem: látom a futót, látom az üldözőt, s kezemben
tartom mind a kettőt, olyan aczélszorítással, mintha Isten kölcsönözte
volna ide e perczre pallosviselő arkangyala kezét.

Beszéljetek csak!

Loránd arcza egész lázasan ki volt pirulva.

– Jól van, ficzkó! fogadjunk, ha tetszik.

– Mibe?

– Húsz palaczk pezsgőbe! azt itt megiszszuk.

– Tartom a fogadást.

– A melyikünk visszahúzza magát a tréfától, veszti a bánatpénzt.

– Itt van!

Mind a ketten tárczáikba nyúltak, s kivetettek az asztalra egy-egy száz
pengőst.

Én is a tárczámba nyúltam s kivettem belőle egy összehajtott papirt; de
nem volt bankjegy.

Loránd a hajdunak kiáltott.

– Vedd elő a táskámból a pisztolyaimat.

A hajdú odatette mind a kettőt eléje.

– De megvannak-e igazán töltve? – kérdezé Gyáli.

– Nézz be a csövébe, ott mosolyog rád a golyó aczélhegye.

Gyáli jobbnak látta hitelt adni, mint a pisztoly csövébe nézni.

– Tehát áll a fogadás, a melyikünk nem meri kiinni a magáét, fizeti a
pezsgőt.

Loránd fogta a poharát, hogy a bennelevő veres bort áttöltse a pisztoly
öblébe.

Az egész társaság elhallgatott e jelenet alatt, valami kínos feszültség
ülte el a mámorkábított idegeket; minden szem odameredt Lorándra, mintha
meg akarnák gátolni ez őrjöngő tréfa végrehajtásában. Topándy homlokán
nehéz verítékcseppek gyöngyöztek.

Én csendesen odatettem kezemet Loránd kezére, melyben a fegyvert tartá s
e nagy csendesség alatt azt kérdeztem:

– Nem jó volna, ha sorsot húznátok arra nézve, hogy melyitek tegye meg
elébb ezt a tréfát?

Mind e ketten zavarodva néztek rám, mikor a sorshúzást említettem.

Fel volna titkuk fedezve?

– Csakhogy ha sorsot húztok ezúttal, – folytatám én csendes hangon, – ne
mulaszszatok el egymás néviratáról magatoknak meggyőződést szerezni,
nehogy az a tréfa ismétlődjék, a mi történt tíz év előtt, midőn arra
sorsoltatok, hogy melyitek tánczoljon a fehér elefánttal?

Gyálit olyan fehérré láttam válni, mint a papiros.

– Micsoda tréfa? – hebegé, s kezdett székéről fölemelkedni.

– Mindig olyan tréfás gyerek voltál bizony te Pépó; akkor is velem
húzattátok ki a sorsot, s azt mondtátok, hogy vessem a kihúzottat és a
benmaradtat is a kandallóba: én azonban a helyett a tánczrendet dobtam
bele, s amazokat eltettem, megtartottam. Te a saját neved helyett is a
bátyámét írtad a papirra, s akármelyiket húztam ki: Áronffy Loránd jött
ki a kalapból. Nézd: a két sorsjegy most is itt van nálam, ugyanazon
kétfelé szakított papir két darabja, ugyanazon névvel mind a két
darabján, a levél túlsó oldalán Bálnokházyné írása.

Gyáli, mint a kisértetlátó emelkedett fel e szavaim alatt ülő helyéből:
rám meredve kővé fagyott tekintetével.

Pedig én nem fenyegettem őt. Én tréfásan enyelegtem vele. Én mosolyogva
terjesztém ki a két lilaszín papirdarabot, a mi szakadékainál egymásba
illett.

Hanem Loránd villámló szemekkel nézett végig rajta, s a mint az előkelő
magatartású alak vele szemben állt, úgy öntötte arczába a kezében
tartott pohár tartalmát, hogy a sötét veres bor végigcsurgott hímzett
fehér mellényén.

Gyáli letörölte arczáról asztalkendőjével a meggyalázás nyomát s előkelő
hidegséggel mondá:

– Hasonló állapotban levő emberekkel nem lehet vitázni. Ittas emberek
bántalmára nem felelünk.

Azzal elkezdett az ajtó felé hátrálni.

Mindenki el volt ámulva e jelenettől s hagyta őt menni. Mintha mindenki
egyszerre ki lett volna józanulva, s az első meglepetés pillanatában
senki sem tudna magának tanácsot adni, mi történjék itt most?

[Illustration: Úgy szorítottam az embert félkezemmel a falhoz, hogy
eviczkélt, mint egy denevér. ]

Hanem én… én nem voltam ittas; nem kellett kijózanodnom.

Felugrottam helyemről, egy szökéssel utólértem a távozót s megkaptam
azt, mielőtt az ajtót elérhette volna, mint a hogy a bőszült tigris
megragadja a nyomorult cziczkányt.

– Én nem vagyok ittas! én nem ittam bort soha, tudod azt! – ordíték rá,
nem ismerve önmagamra többé s úgy szorítottam az embert félkezemmel a
falhoz, hogy eviczkélt, mint egy denevér. – Én leszek az hát, a ki ezt
az átkozott hamisítványt pofádhoz kenem; nyomorult!

És tudom jól, hogy ez az egy ütés, a mit akkor neki szántam, utolsó
fejezet lett volna az ő életében; – a mi nagy kár lett volna, nem ő
érte, de én végettem; – ha az ég egy mentőt nem rendelt volna mellém, a
ki e rossz munkában meggátoljon.

Egyszerre csak megfogta valaki hátulról ütésre emelt öklömet: én
odatekintettem s – karom zsibbadva hanyatlott alá.

Fanny fogta meg kezemet.

– Dezső, – kiáltá eliszonyodott arczczal az én kedvesem. – Ez a kéz az
enyim! Ezt a kezet nem szabad beszennyezni neked.

Érzém, hogy igaza van. Le hagytam éktelen dühömet fegyverezni; bal
kezemmel kilöktem a reszkető nyomorultat az ajtón; nem tudom, hova
esett; s aztán visszafordultam, hogy Fannyt keblemre öleljem.

Már akkor anyám és nagyanyám is ott voltak a teremben.

Oh, a szegény nők ez egész kínos estét a mellékszobában tölték,
csöndesen viselve magukat, hogy ottlétüket el ne árulják, hogy Lorándnak
egy szavát elleshessék, s az utolsó rémséges jelenetet, melynek minden
szavát hallani lehetett, ők is átrettegték, s mikor az én dühkiáltásomat
hallák, nem tarthaták vissza magukat tovább, előrohantak, odaveték
magukat a tivornyázók közé, e sikoltással «fiam! fiam!»

Mindenki fölállt e tiszteletreméltó jelenet előtt. Két térdeplő asszony
egy halálból ébredt ifjú ölén.

Mindenkit józanságra rázott a meglepő elszörnyedés. Elmult a mámor, el a
borszülte kábulat.

– Loránd! Loránd! – sikolta anyám, görcsösen szorítva keblére bátyámat,
míg nagyanyám szótlanul, sem szólni, sem sírni nem tudva, szorongatta
kezét.

– Oh kedves Loránd…

Loránd azonban megfogta a két matróna kezét s odavezeté őket hozzám.

– Ezt öleljétek, ne engem: – ezé a diadal!

Ekkor meglátta azt a vállamra borult jó angyalt, ki kezemet most is
kezében tartá. Most eszelt arra a szóra, a mivel a mult perczben Fanny
titkunkat elárulá: «ez a kéz enyim». – S rám mosolygott.

– Vagy úgy? Hiszen te már kezedben tartod jutalmadat… Hagyd hát ezt a
két síró asszonyt nekem!

Azzal arczra veté magát előttük a földre s lábaikat átkarolva, a port
csókolta drága lábnyomaik alatt:

– Oh, én drágáim! Oh, én szeretteim!



XXI. Az a levél.

Mit beszéltek, mit éltek át azon éjszakán az oly régen epedők, azt ne
tegyük papirra. Vannak szent dolgok, a mik nem kivánnak közlátványnyá
lenni.

Loránd bevallott mindent s bocsánatot nyert mindenért.

És azután úgy örült a bocsánatnak, mint egy gyermek, kit újra kegyelembe
fogadtak.

Loránd valóban úgy érzé, mintha ott kezdené most az életet, a hol tíz
évvel ezelőtt ketté szakítá, s a mi tíz év alatt történt, az mind csak
egy nehéz álom lett volna, melyből csak a férfikor sűrű szakálla maradt
meg.

Reggel jó későn ébredtek fel Dezsővel együtt. Az álom jól esett egyszer!

Az álom – ezuttal a halál helyett.

– Te öreg, – szólt Loránd öcscséhez – én még egy kalandos tréfát
tartogatok számotokra, mivel meg akarlak benneteket lepni.

A fenyegetés olyan jó kedvvel volt mondva, hogy Dezsőnek épen nem volt
oka nagyon megijedni.

– Csak ide vele.

Loránd előre nevetett a hatásnak.

– Én nem fogok most veletek menni haza.

– Hát mit csinálsz? – kérdé Dezső, épen úgy elbámulva, a hogy Loránd
előre várta tőle.

– Megszököm tőletek; szólt, a fejét rázva jó kedvében.

– Ah! Az merész vállalat. De megmondod, hogy hova szököl?

– Haha! Nemcsak megmondom, hogy hova szököm? sőt téged is magammal
viszlek, hogy vigyázz rám ezentúl is, ha már eddig vigyáztál.

– Azt nagyon okosan teszed. – S szabad megtudnom, hogy hová?

– Vissza Lankadombra.

– Lankadombra? Tán ott felejtettél valamit?

– Igen. Az eszemet. – No! ne nézz rám olyan furcsán, mintha azt akarnád
kérdezni, hogy «hát volt?» – Te, ugyebár tisztában vagy ezzel a kis
csereleánynyal? Úgy látom, hogy anyánk és nagyanyánk is eléggé belé
vannak szerelmesedve, hogy Fannyt rajtad kívül másnak oda ne adják;
hanem még az én áldásom hátra van, öreg; azt még nem kaptad meg.

– Biztat a remény, hogy talán meglágyíthatom kemény szívedet.

– Nem olyan hirtelen. Mondok neked valamit.

– Hallgatom.

– Végrendeletemben minden világi javamról lemondtam a te javadra; a
pecsétes levél ott van nálad. A hogy ismerlek, úgy hiszem, hogy éktelen
örömet fogok neked szerezni vele, ha végrendeletemet tőled visszakérem,
s azt mondom, hogy már most fele vagyonoddal szegényebb fogsz lenni,
mert a másik fele kell nekem.

– Ezt tudom, a nélkül, hogy tőled várnám, hogy megtaníts rá! De mi köze
a te ó-testamentomodnak az én szívem evangeliumához?

– Oh, be vastag a te fejed, öreg; hogy még sem értesz! Halljad tehát
ultimátumomat. Én nem adom beleegyezesemet abba, hogy te házasodni
indulj – én előttem!

Dezső Loránd nyakába borult, most értette már.

– Neked van, a kit szeretsz?

Loránd mosolyogva igenlé.

– Persze, hogy van. Hanem hát, tudod, hogy ez az ostoba ficzkó (ej, be
hatalmasan megszorongattad a torkát!) mennyire összezavarta az egész
életre való számításomat. E miatt nem jöhettem vele tisztába, a minek a
folytatása a mai napon túl esik. Hanem most már annál jobban sietek. Fél
óra kell rá, hogy anyáinkat értesítsük; fél óra, hogy kocsira üljünk; ők
azalatt itt maradnak; mi az öreg Topándyval visszarepülünk Lankadombra;
estig elvégzünk mindent, s holnap itt vagyunk, mint két futó bolond, a
ki abban versenyez, hogy melyik tudja a másikat nagyobb gyorsasággal
nyargalvást magával repíteni; – oda, a hol boldogsága vár reá?
Lankadombig én hajtom a lovakat, Lankadombról vissza meg te. – Szegény
lovak!

Dezső nem mert ez örömhírrel maga menni anyjához. Fannyra bízta, hogy
készítse rá elő; hiszen meglehet, hogy az öröm megölte volna. Azt
mondták, hogy Lorándnak hivatalos elintézendői vannak, a mik egy napra
Lankadombra szólítják s Topándyval együtt útnak indultak.

Topándy be volt avatva a titokba, s gondolta, hogy neki Loránddal kell
menni: násznagyra lehet szükség.

Loránd körül egészen átváltozott a világ; ő azt hitte, hogy «körüle»,
pedig «benne» volt az átváltozva.

Valóban újjá születve: egészen más emberré lett, mint volt tegnap. A
tegnapi zajos jó kedv olyan rosszul rejté a halálmegvető elszántságot,
mint a milyen jó árulója volt mai mélázása a szívet eltöltő
boldogságnak.

Az egész úton Dezső alig vehette szavát, de arczán olvashatott mindent,
a miről gondolkozik; s ha egyszer-egyszer megszólalt, magasztalva a szép
májusi mezőt, abból is kitalálhatá, hogy a szív is tavaszt érez belül.

Milyen szép ismét élni, boldognak, vidámnak lenni, reményleni, a jövőtől
jót várni, szeretni, és szerelmében büszkélkedni, fölemelt homlokkal
járni, egynek mindene lehetni!

Délre megérkeztek Lankadombra.

Czipra kifutott eléjük s összecsapta kezeit.

– Magukat kergették! Hogy már itthon vannak. Most ugyan ebéddel nem
várta senki.

Loránd volt az első, a ki leugrott a szekérről, nyájasan nyujtva a
leánynak kezét.

– Megjöttünk, Czipra hugom. Ha nem is vártál ebéddel, jut a tiedből
nekünk is.

– Nem abból. Szólt a leány suttogva és elpirulva. Tudja, hogy én a
cselédek ételéből szoktam enni, mikor maguk nincsenek itthon, s még
vendéget is hoztak. Kicsoda az az úr?

– Az az öcsém, Dezső, nagyon jó fiú. Csókold meg szépen, Czipra hugom.

Czipra nem parancsoltatott magának kétszer; Dezső megkapta a csókot.

– Most aztán adj neki szobát; ma itt maradunk. Nekem pedig küldj a
szobámba mosdóvizet, nagyon porosak lettünk az úton; pedig ma szépek
akarunk lenni.

– Igazán? – Czipra azzal kézenfogta Dezsőt s a míg szobájáig elvezeté,
egész élete históriáját kikérdezte: hol lakik? miért nem látogatta meg
Lorándot hamarább? van-e már neje! jön-e még ide vissza valaha?

Dezső már annyit tudott Loránd leveleiből Czipra felől, hogy a szegény
leány minden kérdésére szívesen felelhetett, s az első látásra szíve
minden titkát kibeszélte előtte. Jaj, hogy örült annak Czipra.

Loránd pedig be sem várta az ezúttal hátul jövő Topándyt, hanem futott
szobájába.

Az a levél! Az a levél! – Ez volt eszében az egész úton.

Legelső volt: azt kivenni a zárt fiókból és elolvasni.

Ezúttal nem tanakodott magában hosszasan, feltörje-e a pecsétet? El is
szakadt a boríték a kezében, a mint e pecsét nem akart engedni.

És azután olvasta a következőket:

«Uram.»

«Azon percz, melyben önnek nevét meg kelle tudnom, örök választófalat
emelt közöttünk. Annak az emléknek, a mi önt terheli, folytatása nem
lehet a kettőnk közötti szövetség. Ön, ki a szerencsétlenségbe rántá le
anyámat s abban hűtlenül elhagyá, nem ajánlhat nekem boldogságot s nem
követelhet tőlem. Én Tátray Bálintot meg fogom könyezni, mint
halottamat, kinek ábrándjaim adtak éltet, s kit a hideg való eltemetett;
de Áronffy Lorándot nem ismerem. Ezt kötelességem önnek elmondani, s ha
ön, mint hiszem, lovagias ember, úgy ön is tartozásának fogja venni,
hogy, ha az életben találkozni fogunk, arról, a mi Tátray Bálint volt:
többé ne emlékezzék.»

«Isten Isten önnel.» – «Melanie.»

Loránd vert szívvel rogyott le székére.

Hát ez volt a megcsókolt levél tartalma?

Ez volt abban a levélben, a mit a halálország küszöbén nem mert
fölnyitni, nehogy a boldogság, a mi abból reá sugárzik, megrendítse
léptei szilárdságát. «Ah! hisz ezek könnyűvé akarták rám nézve tenni a
meghalást.»

«Ilyen levelet írni énnekem! Ilyen szavakat mondani, annak, a kit valaha
szerettünk.»

«Hiszen igaza van. Nem voltam a bibliai József Putifárné ellenében; de a
szerelem nem kezdődik-e bocsánaton? Vádoltam-e én őt a gyűrű birtokáért,
a mit a vízbe ejtett? s kitől tudhatja ő, hogy az én bűnöm nagyobb
volt-e e vízbedobott gyűrűnél?»

«És ha hajam száláig elmerült bűnös volnék abban, a mivel vádol, lehet-e
egy angyalnak, a ki semmit sem tudhat arról, mi történik a pokolban: ily
hideg szavakat adni ilyen gondolatnak?»

«Meg akartak ők engemet ölni!»

«Be akarták mögöttem zárni az ajtót, mint nápolyi Johanna tett férjével,
mikor az gyilkosaival küzdött.»

«És tisztára akarták mosni az orgyilkost, rám vetve a vádat, hogy
megöltem magamat megvetett szerelemért.»

«Mindent jól tudtak, mindent kiszámítottak hideg kegyetlenül. Megvárták
az órát, a mikor jönni kell, s kiköszörülték a kést, mielőtt kezembe
veszem.»

«És én még sem fogom őt soha gyűlölhetni! Szívembe döfte a tőrt és én
csak a csókra emlékezem, a mit adott…»

Szelid kéznyomás érinté vállát e perczben.

Zavarodottan tekinte föl. Hát Czipra állt a háta mögött. A szegény
czigány leány nem engedheté, hogy más szolgáljon Lorándnak; ő maga hozta
el neki a mosdóvizet.

A leány arczán látszott a gyöngéd rémület, ő rég szemlélhette Lorándot
így, tőle észrevétlenül.

– Mi baja? – kérdezé tőle, remegő aggodalommal.

Loránd nem tudott szólni. Csak az elolvasott levélkét mutatta fel neki.

Czipra nem érti az irást. Czipra nem tudja azt, hogyan lehet néma
betükkel valakit megmérgezni, szívet fenékig megsérteni, megölni? csak
azt látja, hogy Loránd a levéltől beteg.

Ismeri azt a rózsaszín papirt, ismeri azokat a finom vonásokat.

– Ezt Melanie írta!

Válasz helyett Loránd egy keserű, mondhatlan fájdalommal teljes
tekintetet vetett arra a levélre.

És a czigány leány elérti, mi van e tekintetben mondva? mi van abban a
levélben írva? s vadállati dühvel kapta ki azt Loránd kezéből és
szikrázó szemekkel, szilajon tépi azt ezer darabra, s a földre vágva,
eltapossa annak foszlányait, mint a hogy futó pókokat szoktak eltaposni.

S azután két kezébe rejti arczát s ő sír Loránd helyett.

Loránd odamegy hozzá s kezét megfogva, szomorúan mondá neki.

– Látod, látod, nem azok a czigány leányok, a kiknek az arczuk barna, a
kik sátor alatt születtek, a kik kártyát vetnek, abból imádkoznak.

Azután Czipra kezét kezében tartva, sokáig járt vele alá s fel
szobájában szótlanul. Egyik sem tudott a másiknak mit mondani. Csak
gondolkoztak egymás felől, hogy lehetne ezt a másik szomorú lényt
megvigasztalni? és nem találták ki soha.

E szomorú mélázásból Topándy megérkezte veré fel őket.

– Most egyre kérlek, Czipra, ha engemet szeretsz; – monda Loránd.

Ha szereti-e?

– Arról, a mit most láttál, ne szólj senkinek egy szót se. Velem nem
történt semmi. – engemet e pillanaton túl ha szomorúan látsz, kérdezd
meg, mi bajom? meg fogom vallani. De «az» a halovány arcz nem lesz azok
között, a mikért gyászolok.

Czipra örült e szónak.

– Bátyám és öcsém előtt mutassunk derült arczot. Jó kedvünk legyen. A
fulánkot nem látja senki.

– S ki tudja, még a méh is belehalhat abba. Czipra baljóslatú arczczal
távozott, ezt mondva. Az ajtóban még egyszer visszafordult.

– A kártya mind megmondta ezt nekem az éjjel. Éjfélig mindig azt
vetettem. Hanem magának még mindig áll a gyilkos. A Zöldruhás leány
pedig még mindig védi. – Lássa: én ilyen bolond vagyok. De ha nincs más,
a miben higyjek.

– Lesz Czipra más is; – szólt Loránd, – most öcsémmel elutazom, az ő
lakodalmát megülni, akkor visszatérek.

Ekkor aztán nem kellett Cziprát biztatni többet, hogy legyen egész nap
jó kedvű. Önként is jött neki.

Szegény leány: olyan kevés elég volt neki, hogy boldog legyen.

Loránd pedig, a hogy Czipra eltávozott, felszedegette a földről a
széttépett, eltaposott papirrongyokat, nagy gonddal összeilleszté őket
az asztalon, míg szó szóhoz talált, s akkor még egyszer és újra elolvasá
azt.

Szobája ajtaja előtt léptek hangzottak, vidám beszéd, nevetéssel
vegyest, Topándy és Dezső jöttek hozzá; Loránd szétfujta asztaláról a
papirrongyokat, elrepültek szanaszét, s azzal ajtót nyitott s ő lett a
harmadik nevető alak mellettük.



XXII. A tudtán kivül rém.

– Min nevettek hát olyan nagyon?

– Hallod-e, mi tanácsot adott nekünk Czipra? – szólt Topándy. – Minthogy
ő bennünket ebéddel nem várt, azt indítványozza, hogy menjünk át
Sárvölgyihez, ott nagy trakta lesz ma. Valakit várnak.

– A ki valószinűleg nem fog az ebéd idejére megérkezni – tevé hozzá
Dezső.

Czipra a folyosó túlsó végéről beleszólt a társalgásba.

– Itt volt nálam a vén gazdasszony Sárvölgyitől. Tortasütőt kért
kölcsön, meg jeget; mert ma a Gyáli úr vissza fog érkezni Szolnokból.

– Vivát! – mondá rá Topándy.

– S minthogy azt látom, hogy maguk az ifjú urat ott felejtették, hát már
most csak menjenek el maguk Boris asszony süteményét elkölteni, különben
megint engemet átkoz össze.

– El is megyünk, Czipra hugom; – szólt Loránd. – Igen, igen; ne tessék
rajta nevetni. Vedd a kalapodat Dezső: elég szépen kicsipted magad
falusi látogatáshoz; megyünk át Sárvölgyiékhez.

– Sárvölgyiékhez? – szólt Czipra, kezeit összecsapva s már erre ő is
közelebb jött Lorándhoz. – Maguk Sárvölgyiékhez akarnak menni?

– Nem épen Sárvölgyi kedvéért, – szólt Loránd igen komolyan, – a ki
különben igen kegyes, jámbor férfiú, hanem vendégeiért, a kik Dezsőnek
régi ismerősei. Nem is mondtam még neked Dezső. Bálnokházyné és leánya
itt vannak Sárvölgyinél valami pörös ügyben. Azokat, ha már egy faluban
vagyunk, nem kerülheted el.

– El lehetnék ugyan náluk nélkül, – viszonzá Dezső közönynyel; – de nem
bánom, látogassuk meg őket, nehogy szándékot lássanak a kikerülésben. Te
beszéltél már velük?

– Oh igen. Mi jó hangulatban vagyunk egymáshoz.

Loránd áldotta magában egykori óvatosságát, hogy Melanieről sohasem írt
Dezsőnek egy szót is. Úgy látszik, Dezső sem járt utána, hogy
gyermekkori eszményképe hova tűnt el? Más kép foglalta el helyét.

– Azonkívül is, minthogy Gyáli az asszonyságok ügyvédje, ki holmi pörös
egyezséget lett volna itt létrehozandó Sárvölgyivel s minthogy Gyálit,
te kedves barátom, manu propria expediáltad ki Szolnokból s az rögtön
postára ült s azóta Pesten van; ha odább nem futott; tehát egyúttal
hivatalos kötelességed is magyarázatot adni az ügyvédjükre várakozóknak,
hogy hova tetted az emberüket? Ha van bátorságod hozzá?

Dezső eleinte húzódott a látogatástól, hanem az utóbbi megbízás és
bátorságának kétségbevonatala megejték akaratát.

– Hogy van-e bátorságom? No azt majd meglátod. És egyúttal azt is meg
fogod látni, hogy milyen szóbeli védelmet tudok ügyvédileg hevenyészni?
Fogadom, hogy ha én előadom az esetet, ők maguk is nekünk fognak igazat
adni.

– Oh tedd azt, kérlek. – Szólt Loránd, tréfásan összetett kézzel
könyörögve öcscsének.

– Meg is teszem.

– Siess hát, hozd a kalapodat és menjünk.

Dezső elszánt léptekkel indult a kalapjáért.

Czipra utána nevetett. Ő tudta, hogy mi lesz ebben a nevetni való? Ez a
menyasszony előtt fogja a vőlegényt meggyalázni. Hogy mivel? azt ő maga
sem tudta; de annyit a férfiak beszédéből már kivehetett, hogy Gyálit
valami égrekiáltó gyalázatért ez éjjel a társaságból kivetették. Tegnap
óta ő is gyűlölte ezt az embert.

Loránd pedig a boszúállás kéjétől szikrázó szemekkel nézett távozó
öcscse után.

Topándy megfogta Loránd kezét.

– Ha hinném a kherubimokat, azt mondanám: egy öldöklő angyal szállt
beléd, a ki ezt a gondolatot sugallta neked. Tudod-e azt, hogy Dezső oly
szakasztott mása annak az alaknak, a mi atyád volt, midőn az
akadémiákról hazakerült; arcza, termete, hangjának zengő mélysége, a
szemeiben fel-felvillanó tűz, s az a megölő szemöldökránczolás. S te
most ezt a fiút odaviszed Sárvölgyi elé, hogy végig regéltess vele egy
irtóztató történetet egy emberről, ki jó barátját a legördögibb módon
akarta megölni, épen úgy, mint ő.

– Csitt! Dezső nem tud erről semmit.

– Annál jobb. Egy élő lény, a ki nem sejti, hogy ő arra az emberre
nézve, a kit meglátogat, a legfélemletesebb túlvilági rém. A megölt apa,
ki fiában feltámadt! – Ezért a bekövetkező óráért egyet elismerek az
eddig tagadott fogalmak közül: – a pokol létezését…

Dezső visszatért.

– Nézz körül bennünket, Czipra hugom, – szólt Loránd a mindig közelében
tévelygő leányhoz. – Elég szépek leszünk-e? Megakadhat-e rajtunk a
szépek szeme?

– Menjenek, – monda Czipra, tréfás haraggal megtaszítva Lorándot; –
mintha nem jól tudnák azt maguk. Vigyázzanak inkább magukra, hogy ott ne
vesszenek. Az ilyen szép legényeket hamar elkapják ám.

– Nem, Czipra! mi visszatérünk hozzád – szólt Loránd, oly gyöngéden
szorítva magához Cziprát, hogy Dezsőre nézve fölösleges maradt minden
további kérdezősködés azon tárgy felől, a miért tulajdonképen Loránd ide
hozta őt. Helybenhagyta bátyja választását: a leány szép, természetes,
jó kedélyű, s látszik, hogy szereti. Mi kell több? – Ne félj, Czipra
hugom; nem maraszt ott bennünket senki szép két szeme.

– Ejh, nem is a szép szemektől féltem én magukat – szólt Czipra
csintalan fürgeséggel csúszva ki Loránd karjából – hanem Boris asszony
tortájától: – az itt nem lesz.

Erre aztán mind a hárman nevettek: utoljára még Dezső is; pedig ő nem
tudta még, hogy miféle mythologiai ijesztő szörny lehet egy olyan
balsorsszülte czukorsütemény, a mely Boris asszony kezéből kikerül?

Topándy mind a két fiút megcsókolá. Sajnálta, hogy ő is velük nem mehet
s kérte Lorándot, hogy csak maradjanak ott sokáig.

Czipra a kapuig kikisérte őket. Loránd ott kezet szorított vele, s szép
gyöngéden megcsókolta a leány kezét. A leány nem tudta, hogy
szégyenelje-e azt, vagy örüljön neki?

Azután háromszor is visszafordult Loránd, míg Sárvölgyi lakáig értek, s
kezével köszöngetett Czipra felé.

Dezsőnek semmi további felvilágosításra sem volt már szüksége ebben a
pontban. Azt hitte, hogy a legjobban van értesülve.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Borcsa asszonynak pedig azalatt volt drága dolga otthon.

– Az is bolond volt, a ki azt kitalálta, hogy valami vendégséget
bizonytalan időre rendeljen meg. Nem tudni: egy órakor, két órakor,
három órakor, este, vagy éjfél után lesz-e itt az, a kire várakozni
kell?

Húszszor is kifutott már az utczaajtóba, megnézni, jön-e már? még sem
jön? Minden kocsizörgés, minden kutyaugatás kicsalta az utczára, a
honnan aztán annál mérgesebben tért vissza, dohogva:

– A leves mind elfő már, négyszer is fel van töltve már. A lepény
szilánkká száradt. A kappan olyan már, mint a csontváz. A felfújt kása
mind összeesett. Szerencse, hogy a fánkot még tegnap kisütöttem, azt ma
csak fel kell melegíteni: úgy nagyon jó lesz. De hol az ördögbe is jár
az a pipogya városi gavallér? Verje meg a csoda a nagyvárosi bélét, ha
még ennyi időre sem éhezett meg.

Néha egy-egy rémgondolat is felsüstörgött előtte rántásos serpenyőjéből.

– Hátha az a czigányleány megint? Ármány-adta czigány leánya! Még
kitelik tőle, hogy a mint ott ő náluk leszálltak az urak: ezt a vendéget
is megreggelizteti magánál s csak úgy ereszti vissza. Ez ugyan
képtelenség volna, minthogy a városi úrfi az itteni kisasszonynak
mátkája; de a czigány leánynak is átkozott szemei vannak. Aztán sok
mesterséget tud: megbabonázza az embert. Az átkozott czigány leány;
mikor valami babonát mond, hát attól az ő fánkja mind szép szalagot kap
körül, másik babonamondására meg az én fánkom mind úgy összezsugorodik a
forró zsírban, mint a furkó; pedig ugyanabból a lisztből való,
ugyanazzal az élesztővel. Ez a fertelmes czigányleány sok ilyen
megrontásra képes.

Ne is mutatta légyen magát valaki a háziak közül, Borcsa asszony
láttávolában, mert kikapta tőle a magáét.

– No, a nagyságos úr megint hozott a nyakamra olyan vendéget, a ki azt
hiszi, hogy este harangozzák a delet. Kár volt tegnapra nem invitálni;
akkor talán mára csak megérkezett volna. Én mindent akár újból kezdjek
el főzni.

– Mondhatom, hogy derék vőlegény az ilyen, kisasszony! A ki várat
magára. Ha én ilyen szép kisasszony vőlegénye volnék, fél nappal
hamarább jönnék az ebédre, nem fél nappal később. No iszen lesz ezzel
kínja, ha valaha otthon főzet. Hanem iszen Bécsben nem főznek otthon.
Minden ember vendégfogadóból él. Ott lehet délután hat órakor ebédelni.
Legalább, a mit a délben ebédelők meghagytak, azt összevagdalják s
csinálnak belőle új kófernyát a később jövő úri vendégeknek. Köszönöm
alássan!

Végre mégis épen az utolsó kutyaugatásnál, melyre Borcsa asszony már ki
sem méltatá tekinteni a konyhából, többszörös férfi-léptek hangzanak a
folyosón; s midőn e hangra Boris asszony nagy felkészüléssel előrohan,
hogy majd mint megmutatja ő most mindjárt annak a bécsi úrnak, mint
szokás a vendégszeretetet élőszóval kifejezni itt az alföldön? nagy
bámulatára nem a bécsi gavallért, hanem a szomszéd úrfit látja maga
előtt egy másik idegen úrfival.

– Lehet az uraságokkal szólni? – kérdi Loránd a feltüzelt amazontól.

– Igenis. Odabenn vannak a nagy szobában. Hát azt a bécsi urat nem
hozták el?

– Az csak ebéd után fog eljönni, – szólt Loránd, ki ráért Borcsa
asszonynyal még humorizálni is.

Azzal bementek, Borcsa asszonyt ott hagyva a kétség maró kigyóinak
martalékul.

– Vajjon való volt-e ez, vagy tréfa? Vajjon mit akarnak ezek itten?
Vajjon miért nem hozták el azt, a kit elvittek? Vajjon soká fognak-e
ezek itt maradni? Vajjon nem üt már bele a mennydörgő mennykő ebbe az
egész vendégségbe?

Az uraságok mind együtt voltak a nagy teremben.

Ők is azt hitték, hogy az ajtóban hangzó léptek azt hozzák, a kire
várnak. S nagyon türelmetlenül vártak már. Gyáli azt izente, hogy a mint
menekülhet a szolnoki tivornyából, azonnal kocsira ül és visszatér.
Melanie hullámzott hajfürtein gondoskodó anyai kéz nyomai látszottak, s
Bálnokházyné maga is igen hatásos tünemény volt négy-négy hunczutkával a
két halántékától a homlokán körül; még Sárvölgyi is előkereste e napra
fecskefarkú fekete frakkját, akkori időben a tisztelgési gála
kizárólagos jelmezét.

Nagyon nagy ünnepélyre készülhettek itt ma!

Mikor aztán a három, udvariasan elősiető alak előtt megnyilt az ajtó, s
a két testvér belépett rajta: egy ijedelemmé vált mind a három mosolygó
tekintet.

«Hát te még közelíthetsz hozzám?» Ez volt Melanie ijedelme.

«Hát te még nem haltál meg?» Ezt kérdezé Bálnokházyné tekintete Loránd
arczától.

«Hát te föltámadtál-e?» Ez a kérdés volt Sárvölgyi merev tekintetében,
melyet Dezső arcza igéze meg.

– Testvérem: Dezső. – Szólt Loránd, elfogulatlan bizalmas hangon;
bemutatva az öcscsét. Tőlem hallotta meg nagysádtok ittlétét, azért meg
fog bocsátani Sárvölgyi úr, ha öcsém kivánatának engedve, nehány perczét
látogatásunkkal elraboljuk.

– Kérem: tessék helyet foglalni. Örülök a szerencsének: – szólt
Sárvölgyi, oly szorongatott hangon, mintha a torkát fojtogatná valami
láthatatlan kéz.

– Úgy-e nagy fiú lett ebből a Dezsőből, nagysád? – szólt Loránd,
Bálnokházyné és Melanie közt foglalva helyet, míg Dezső Sárvölgyivel
szemközt ült le, ki folyvást nem bírta róla szemeit levenni.

– Nagy és szép fiú. – Bizonyítá Bálnokházyné. – Milyen kicsiny volt még,
mikor Melanievel együtt tánczolt!

– S milyen féltékeny volt bizonyos emberekre.

Ennél a szónál hárman is vetettek intő tekintetet Lorándra, hogy «ne
tovább!» Bálnokházyné, Melanie és Dezső. Milyen indiskrétek ezek a
falusi emberek!

Különösen Dezsőnek igen megnehezült, az ilyen bevezetés után,
kellemetlen mondókájához hozzá kezdeni.

Loránd pedig valóban jó kedvre volt hangolva. Az a látvány, hogy
tegnapelőtti kedvese milyen ünnepélyes piperével készült megülni azt a
napot, melyen szegény nyomorult, eldobott szeretője magát főbelőni
tartozik, olyan humort keltett szívében, a minek lehetetlen volt
szavaiban meg nem érzeni. Csak azért is ezt folytatta.

– Tessék elhinni. A bohó ficzkó még rám is féltékeny volt. Majd megölt.
Pedig mi nagyon hívek vagyunk az emlékeinkhez.

Dezső meg nem foghatta, micsoda bolondság ütközött a bátyjához, hogy ez
most őt, Melanieval együtt ilyen hamis helyzetbe akarja hozni? Talán jó
volna a tárgyhoz látni és félbeszakítani ezt a beszédet.

Bálnokházyné arczán felismerhető volt bizonyos megvetéssel határos gúny,
midőn Lorándra tekintett, mintha azt akarná mondani: «tehát csakugyan
győzött a próza a becsületérzés poézise felett? Megél az ember halála
napján túl is, csak kellő flegmával bírjon hozzá? Szégyen a futás, de
hasznos; hanem hát így is csak meg vagy te ölve.»

Ezt a gúnyt majd mindjárt elűzzük erről a szép arczról.

– Tisztelt nagysádtok, – szólt Dezső hideg nyugalommal. – Az illendő
tisztelgésen kívül is, mely nagysádtok látogatására hozott, van egy
indok, mely kötelességemmé tette, hogy ide jőjjek. Számot kell
nagysádtoknak arról adnom, hogy nagysádtok ügyvédje miért nem jött ma
ide vissza, s miért nem is fog egy ideig visszajönni?

– Az Istenért! Csak nem érte valami veszély? – kiálta fel ideges
ingerültséggel Bálnokházyné.

– Oh, a felől legyen megnyugodva, nagysád; ő ép, egészséges, csupán az a
változás történt, hogy jelenleg kelet helyett nyugat felé utazik nagy
sietve.

– No és mi oka lehet arra?

– Az indok, mely őt innen eltávolítja, meg kell vallanom, hogy én
vagyok.

– Ön-e? – csodálkozék Bálnokházyné.

– Ha megengedik nagysádtok, s türelmük van hozzá: messze kell kezdenem a
történetet, mely e sajátszerű végzetet felvilágosítja.

Loránd vette észre, hogy Melaniet nem nagyon érdekli az, hogy Gyáliról
mit beszélnek. Közönyös iránta; hiszen már vőlegénye.

Tehát elkezde neki szépeket mondani; magasztalta szép hajfürteit, eleven
arczszínét s más egyebeket, a miknek magasztalásához ingyen lehet hozzá
jutni.

Míg szeretője volt, addig nem mondta neki, hogy milyen szép. Érthetett
belőle. A kinek hizelgünk, azt már nem szeretjük.

Dezső pedig folytatá az elkezdett történetet.

– Épen ma tíz esztendeje annak, hogy Pozsonyban az országgyűlési
fiatalságot az írott országgyűlési napló terjesztése miatt üldözőbe
vették. Csupán egyet nem bírtak megtudni, azt, hogy ki adta át
eredetileg a leírandó első példányt a többieknek? míg egyike az illető
legközelebbi barátainak azt el nem árulta.

– Régi dolgok már ezek, kedves öcsém: – szólt fitymáló hangon
Bálnokházyné.

– Következéseik azonban mind e mai napig kihatottak, s én nagyon kérem
nagysádtokat, hogy hallgassák végig e történetet s azután mondjanak
itéletet fölötte. Nagysádtoknak szükséges megismerni az embereiket.

(Oh be ártatlan gyerek ez a Dezső! Egyébiránt nem is sejti, hogy az, a
kiről ő beszél: Bálnokházyné leendő veje.)

– Az, a kit barátja elárult, Loránd bátyám volt, s a ki barátját
elárulta, az volt Gyáli.

– Az nem bizonyos; – szólt Bálnokházyné. – Ilyen eseteknél a látszat és
a szenvedély szemüvege gyakran csal. Az is meglehet, hogy Áronffy urat
más valaki árulta el, tán valami könnyelmű asszony, a kinek «uramöcsém»
minden titkát kifecsegte s a ki azt megint odább adta nagyravágyó
férjének, hogy az saját érdemei szaporítására használja fel.

– Bizonyosan tudom, hogy állításom helyes, feleselt Dezső, miután egy
nagylelkű úrhölgy, ki nemtőként őrködött bátyám felett, ez árulásról
magas állású férje által értesülvén, erről Lorándot sajátkezűleg írt
levélkében értesíté.

Bálnokházyné ajkába harapott. A méltatlan magasztalás is a szívig hat. Ő
volt az a nagylelkű nemtő, kinek Dezső nevezte, s az a könnyelmű
asszony, kinek maga nevezte magát. A prókátor jól érti a visszavágást.

Melanie szerencsére nem hallá ezt, mert ugyanakkor Loránd azzal a
természeti csodával mulattatá, hogy milyen különös az, hogy mikor még a
kisasszony Topándynál volt, a jáczintok olyan szép tündércsengetyűs
virágfüzérek voltak s egy hét mulva, milyen sima bogyófüzérek vannak
azok helyén. Hogy tudnak a virágok ilyen hirtelen elváltozni?

– Jó, – monda Bálnokházyné. – Tehát engedjük meg, hogy mikor Gyáli,
Áronffy urak kis diákok voltak, akkor egyik a másikra árulkodott. S mi
történt azután?

– Én valóban csak ma éjjel óta tudom azt, a mi történt. Akkor este épen
látogatóban voltam Lorándnál s Gyálit is ott találtam nála. Tréfálni
látszottak. Arról enyelegtek, hogy a búcsú-tánczvigalmon ki legyen a
tánczosa annak az igen tiszteletreméltó hölgynek, ki nagysád kiséretében
gyakran látható volt, s kinek a jó szíve és annak megfelelő áldással
halmozott termete mellé azon igen méltánylandó hajlama is vala, hogy
igen szeretett tánczolni. A két ifjú diák azon vitázott előttem, hogy ki
fog a tante-al tánczolni?

– Persze, mint «szerencse» fölött.

– Természetesen. Egyik sem akarván a másiknak előnyt engedni, végre azt
határozták, hogy a sorsra bízzák az eldöntést; az asztalon hevert egy
darabka papir: az egyetlen írószer, a mi Loránd szobájában található
volt, miután a többit, házmotozástól tartva, épen akkor mind elégeté. E
darabka lilaszín papirt szakíták kétfelé s arra írt mindenki egy nevet,
azt kalapba veték s engem szólítottak fel, hogy húzzam ki az egyiket. Én
kihúztam és Loránd nevét olvastam le róla.

– El szándékozik ön még azt is mondani, hogy bátyja hogy mulatott aztán
ezen a tánczestélyen? Melanie még nem hallotta.

– Nem szándékozom erről a napról többet beszélni; s egyszerre tíz évet
fogok ugrani. Hanem annyit az érdekfeszítés elve ellen sietek kimondani,
hogy a kihúzott névjegy nem a tante-al való tánczra szólt, hanem a
Loránd és Gyáli közötti összeütközés által eredményezett amerikai párbaj
sorsjegye volt.

Dezső nem vette észre, hogy Sárvölgyi arczán a rezes foltok hogy
kigyulladtak e szóra: «amerikai párbaj» s azután, hogy halaványodott el
megint egyszerre.

– Megálljon csak, kedves öcsém – - szólt közbe Bálnokházyné; mielőtt
folytatná: engedjen egy kérdést. Szokás-e társaságban «még meg nem
történt» párbajokról beszélni?

– Igenis szokás, ha valamely párbaj az egyik fél gyáva magaviselete
miatt lett lehetetlenné.

– Gyáva magaviselet miatt? – szólt Bálnokházyné, szúró tekintetet vetve
oldalvást Lorándra. Ez neked szól.

Loránd pedig épen akkor azt mesélte Melanienak, hogy tegnapelőtt éjjel,
a hogy a szép holdvilág rásütött a zongorára, mely azon módon nyitva
maradt, a hogy a kisasszony hagyá, egyszerre csak halk tündéri hangok
kezdének el ömledezni a zongorából. Hanem biz az nem volt szellem, a ki
a billentyükön játszott, hanem a Czipra házi menyétje, mely éjszakai
pillangókat vadászva, végigfutott rajtuk.

– Igenis – szólt Dezső, Bálnokházynénak válaszolva, egyike a vívás
feltételeit elfogadott feleknek oly magaviseletet tanusított ez
alkalommal, mely őt minden tisztes társaságból kizárja. Gyáli a saját
neve helyett is Lorándét írta utánzott kézírással a czédulára.

Bálnokházyné hitetlenül pittyeszté ajkát.

– Hogy lehet ezt bizonyítani?

– Úgy, hogy én nem vetettem a tűzbe azt a két sorsjegyet, mint Gyáli
hivé, hanem helyette a lehozott tánczrendet; a két czédulát pedig
eltettem és megtartogattam mai napig; sejtve, hogy a kiszámított
ravaszságnak tán fontosabb oka is lehet.

– Megbocsát ön. De itt egy igen súlyos vád van emelve egy távollevő
ellen, a ki nem védheti magát s a kit e szerint a legelső legközelebbi
embernek kötelessége védni, bárha a kimélet félretevésének árán is. Van
arra valami bizonyság, valami autentikus tanúság, hogy az ön által
tartogatott czédulák, melyek közül az egyik hamisított, valóban azonosak
ama sorsjegyekkel, a mikből ön épen a hamisítottat húzta ki?

Bálnokházyné nagyon a végletekig ment, midőn egy férfinek igazmondási
hitelességét veti a kétség latjára; hanem nagyon megjárta vele.
Prókátorral volt dolga.

– Kétségtelen az azonosság, kedves jó rokonom, miután e két czédula nem
más, mint két összeillő darabja ugyanannak a levélkének, a miben Loránd
jószivű nemtője őt tudósítá Gyáli árulásáról, a czédulák túlsó oldalán
most is ott van e nagyon tisztelt hölgy kézírása; dátum és vízjegy
rajta.

Bálnokházyné keble lihegett a dühtől. Ez a huszonhárom éves ifjú olyan
nyugodtan teszi őt semmivé, mint ugyanakkora darab papirt, a milyenről
szó van.

Dezső csendesen vette elő tárczáját s bontogatá ki a végzetes
jegyzékeket.

– Jól van, elhiszem – lihegé Bálnokházyné, kinek képe a nyolcz
kacskaringós hunczutkával a homloka körül olyan volt e perczben, mint
egy szép Meduzafő, melynek kigyói önarcza felé fordultak vissza.
Elhiszem, a mit mond. Nem kételkedem felőle; s azzal fölkelt a pamlagról
s az ablakba vonult.

Dezső is felállt erre székéről, látva, hogy az ülés fel van oszlatva,
hanem annak a vágyának még sem állhatott ellent, hogy szivének
összegyűlt keserűségét valaki előtt ki ne öntse, s ha már a nagyságos
asszony neheztel; a kisasszony haszontalanságokról fecseg Loránddal,
tehát egyedüli hallgatójához kénytelen egyenesen szavait intézni;
Sárvölgyihez, ki mint egy megigézett, most is ülve marad, s folyvást
Dezső arczán függ tekintete. A félelemmel, iszonyattal itatott tekintet
nem bír megválni attól, a mitől retteg.

– És ez az ember engedte legkedvesebb barátját tíz évig a halál
gondolatával kelni és feküdni; engedte őt idegen házaknál bujdokolni,
kerülve anyja ölelését. Nem jutott neki egyszer is eszébe, hogy azt
mondja neki: élj tovább, ne üldözd tenmagadat; gyermekek voltunk,
játszottunk; tréfát űztem veled…

Sárvölgyi kékült, zöldült.

– Uram. Ön keresztyén férfi, ki Istent hisz, és bízik azokban, a mik
szentek; mondja ön, van-e a pokolnak elég kínja, mely egy ily módon
lerombolt ifjuságért elég bűnhödés legyen?

Sárvölgyi remegve iparkodott magát felemelni ingadozó kezével. Nem hitt
egyebet, mint hogy most végórája ütött.

– Nincs! – felelt meg magának Dezső. Ez ember az utolsó napig tartogatta
gyűlöletét, s midőn az utolsó évforduló napja eljött, még fölkereste
áldozatát, hogy figyelmeztesse őt iszonyú fogadására. Oh uram: ön nem
tudja talán, mi rettentő végzet ez a mi családunkban? Így halt meg
nagyatyám, így hagyott el bennünket szeretett jó atyám, ki oly jó, oly
nemes szívű volt, s ki egy keserű pillanatban, családi boldogsága
közepett önkezével oltá ki életét. Éjjel, lopva vittük ki őt a temetőbe.
Ima nélkül, áldás nélkül tettük le a kriptába, a hol ő már a hetedik
volt; s azon éjjel nagyanyám őrjöngve átkozá meg azt, ki a nyolczadik
helyet elfoglalja a véráldozatok sorában.

Sárvölgyi arcza úgy vonaglott, mint egy galvanizált halotté. Dezső azt
hitte, a nagy részvét hatotta meg a kegyes férfiút s annál hevültebben
folytatá.

– Ez az ember tudta azt jól: ismerte családunk szerencsétlen
balvégzetét, s hidegvérrel vezette oda barátját a nyolczadik koporsóhoz,
a megátkozott koporsóhoz: «feküdjél bele!»

Sárvölgyi ajkai úgy rebegtek, mintha azt akarná mondani: «irgalom! ne
beszélj tovább».

– Vele jött egész a halál kapujáig; ő volt, a ki azt a sötét ajtót
kinyitá előtte: ő kérdezte tőle kötekedve: meg van-e töltve a pisztoly?
midőn Loránd kezébe fogta azt a vigadók közepett; ő hívta fel fogadásra,
fogadásra a hitszegő! hogy ki meri-e üríteni a töltött fegyverből a
baráti áldomást?

[Illustration: Sárvölgyi remegve iparkodott magát fölemelni ingadozó
kezével. ]

Sárvölgyi sápadtan emelkedék föl e rémes jelenet előtt. Mintha Áronffy
Lőrincz maga jött volna ide elmondani saját halála történetét
gyilkosának.

– Ekkor én egyik kezemmel megfogtam Loránd kezét, a másikkal e nyomorult
szemébe tartám átkozott hamisítása tanújeleit. A rossz lelkiismeret azt
tanácsolá neki, hogy fusson. Én utolértem, torkon ragadtam…

Sárvölgyi ijedt hörgéssel rogyott vissza székébe, míg Bálnokházyné
előrerohanva az ablakmélyedésből, indulatosan kérdezé: «És megölte őt?»

Dezső magas tekintettel nézett rajta végig s nyugodtan felelt:

– Nem. Csak kivetettem a becsületes emberek közül.

Lorándnak kéj volt e három arczot nézni, míg testvére beszélt. A néma
düh, mely Bálnokházyné arczát hevíté, a vonagló rémület a halálos
ellenség vonásain, vetekedtek egymással, hogy melyik töltse el nagyobb
gyönyörrel szívét?

Hát Melanie? Mit érzett ő ez elbeszélés alatt, mely azt az embert, kihez
sorsát kötendő volt, ily sáros alakban mutatá be?

Loránd szemének az ő arczára is volt figyelme.

Az ifjú leánykát nem annyira a mese tárgya ragadá meg, mint a mesemondó.
Dezső ez indulathevítette arczczal még egyszer oly szép fiú volt, mint
különben. Minden vonása nemes szenvedélytől volt megvilágítva. Ki tudja,
talán gondolt olyasmit a szép leány, hogy bizony talán Gyálihoz nem is
lesz kedves dolog nőül menni ily botrány után? talán visszatért emlékébe
egy-egy töredék a pozsonyi szép napokból, mikor Dezsővel olyan sokat
sóhajtoztak egymás mellett. Az a fiú akkor nagyon szerelmes volt hugába.
A bátyjánál szebb és kedélyesebb is. Talán erre gondolt, ki tudja azt? –
Annyi bizonyos, hogy mikor Dezső a nagyságos asszony kérdésére nyugodt
megvetéssel azt felelte: «kidobtam őt, nem öltem meg!» akkor Melanie
arczán bizonyos ragyogás volt észrevehető s e ragyogás nem abbeli
örömében támadt, hogy mátkáját nem ölték meg.

Loránd észrevette ezt s sietett a mosolyt elrontani.

– Bizony megölted volna te azt, Dezső pajtás, ha szerencsédre a te jó
őrző angyalod, a kedves Fanny közbe nem jő, meg nem ragadja kezedet s
azt nem mondja: «ez a kéz az enyim, azt be ne szennyezd!»

Melanie arczáról aztán eltünt a mosoly.

– És most, legyen ön itélő birám, uram – szólt Dezső, egyenesen
Sárvölgyihez intézve szavait. Mit érdemelt tőlem ez az ember, ki ily
ravasz csalással, ily hideg kegyetlenséggel akart megölni, kárhozatra
vinni, az élő Isten ellen föllázadó tettre birni egy olyan szívet,
melyben az enyimmel közös vér lüktet? Van-e jogom ez embert kiűzni
mindenünnen, a nol a napfényen meg mer jelenni mindaddig, a míg oda nem
kényszerítem, hogy éjszaka járjon, mikor nem látják, idegenek között, a
kik nem ismerik; hogy olyan kegyetlenül megöljem őt erkölcsileg, mint a
hogy meg akarta ő ölni Lorándot? – Bűnöm-e ez?

– Az Istenért, Sárvölgyi úrnak valami baja van! – kiáltá fel hirtelen
Bálnokházyné.

És valóban Sárvölgyi oly sápadt volt: lábai alig birták; de azért nem
rogyott össze. Kezeit hátra dugta, nehogy észrevegyék reszketését és még
mosolyogni törekedett.

– Uraságod! – szólt tétova hangon, mely gyakran megtagadta szolgálatát;
– ámbár nem mondhatok ellene; mégis igen rossz időben és helyen mondta
el kifakadásait. Ez a kisasszony Gyáli úrnak jegyese, s ma kézfogóra
készültünk itt.

– Szívemből örülök, hogy azt megakadályoztam – szólt Dezső, a nélkül,
hogy megzavarodnék e fölfedezésre. Azt hiszem, hogy jó szolgálatot
teszek rokonaimnak olyankor, midőn azon lépésnél visszatartom, mely őket
az örvénybe buktatná.

– Ön ebben remekelni tud – szólt gúnyos keserűséggel Bálnokházyné
Gondolt reá, hogy hasonló közbenjárással neki is szolgált – épen most
tíz esztendeje. Minthogy tehát olyan jól sikerült önnek ezúttal
bennünket az örvényből kiszabadítani! tán még azt a szerencsét is
remélhetjük, hogy itt maradnak önök velünk ezt a kárba ment kézfogói
lakomát barátságosan elkölteni?

Mert ezt a cynismust a vándorélet köszörülte Bálnokházyné kedélyén.

Ez egyenes felszólítás volt arra, hogy mehetnek már a látogatók.

– Igen le vagyunk a szíves meghivás által kötelezve – bókolt rá vissza
Loránd, hasonló édes hanggal fizetve; de otthon is várnak reánk.

Dezső helyén találta visszaadni Lorándnak az iménti szolgálatot.

– Még pedig szívek, a kiket nem szabad megbántani.

– Oh akkor nem kivánjuk elrabolni önöket – folytatá habzó epével
Bálnokházyné. Üdvözöljék nevünkben is a kedves Cziprát és a kedves
Fannyt. Mi e derék lánykákat igen nagyon szeretjük, s önöknek csak
szerencsét kivánhatunk hozzájuk. Az Áronffy-czímer is rátalál ez által
magyarázatára; a félhold alakú jegy az egyiknél fog jelenteni egy
patkót, a másiknál egy kiflit. Agyiö kedves Loránd! Agyiö kedves Dezső!

Azok karöltve távoztak el s siettek Topándy házához vissza.

Dezsőt Bálnokházyné utolsó kirontása egészen jó kedvre hangolta. Ez volt
az első, a min viselt dolgai előadását kezdte Topándy előtt.
Bálnokházyné gratulált az Áronffy-czímernek a «patkó»-hoz és a
«kifli»-hez; a czigányleányhoz és a pékleányhoz.

Hanem Loránd nem nevetett rajta: – milyen feneketlen mély haragnak kell
e nő szívében ő iránta lenni, hogy így kitörhetett! És nincs-e igaza a
nőnek, a ki azt kivánja az ifjútól, hogy ölelje át s így átölelkezve
rohanjon vele az örvénybe, a gyalázatba, a halálba, a kárhozatba, ha tud
igazán szeretni; s nincs-e joga annak most kigúnyolni őt, ki a
szenvedély regényes bűnei elől megfutamodott s engedte őt egyedül
elbukni?

Asztal fölött azután elregélte Dezső Topándy előtt, miket mondott
Sárvölgyiéknél. Úgy ragyogott az arcza, mint akármely fiatal suhanczé,
ki első párbajával eldicsekszik.

Hanem a hatást, melyet meséje előidézett, épen nem birta megérteni.
Topándy arcza egyre meghatottabb lett, elkomolyult, gyakran Lorándra
nézett.

Egyszer aztán ő is bátyjára nézett s nagy bámulatára az épen akkor törlé
könnyes szemeit zsebkendőjével.

– Te könyezesz? – kérdé Dezső.

– Hova gondolsz? a homlokom törülgetem. Csak mondd tovább.

Midőn az asztaltól fölkeltek, Topándy félrehívta Lorándot.

– Ez a fiú nem tud arról semmit, a mit én neked beszéltem?

– Épen semmit.

– Tehát nincs is sejtelme arról, hogy ez órában apja gyilkosának a
szívében forgatta meg a kést?

– Nincs. Ne is tudja ő ezt meg soha. Kétféle missio jutott ránk:
boldognak lenni és boszút állni. Együtt egyikünk sem viselheti mind a
kettőt. Ő boldognak lenni indult; szíve tele van édességgel: ártatlan,
gyanútlan, lelkesült; ő legyen boldog; ne mérgezze meg napjait olyan
kínzó gondolat, mely engem pihenni nem hágy: – a boszúra elég vagyok én
magam, s hozzá tetőtől talpig keserű. A titkot csak mi tudjuk és
nagyanyánk, s maga a farizeus. Mi majd bevégezzük a számadást a boldog
emberek nélkül.



XXIII. Az örömnek napja.

– Most siessünk vissza a tiedhez – szólt Loránd másnap reggel öcscséhez.
Nálam végeztünk már.

Dezső nem kérdezte, hogyan végeztek? de könnyűnek vélte kitalálni. Ez
Loránd és Topándy között könnyen véghezmehetett; ő a leány fogadott
apja, Lorándnak csak ő előtte kellett mindent felfedezni, a mit a várt
katasztrófa napja előtt elhallgatni olyan szomorú joga volt.

Nem is sejtheté Dezső, hogy a «végeztünk» szó arra a látogatásra
vonatkozik, a mit Sárvölgyi házánál tettek együtt. Hogy jöhetett volna ő
arra az eszmére, hogy Melanie, kit Gyáli menyasszonyául mutattak be
neki, még egy hét előtt Loránd egész lelkét oltárfénynyel töltötte be.

Ez a fény bizony kialudt.

És ha nem sikerült is Lorándot megölniök: bizony holt embert csináltak
mégis ő belőle. Olyan holt embert, a ki jár-kel, beleavatja magát a
világ ügyeibe, mulat és nevet: – csak ő maga tudja, hogy mikor halt meg?
s mennyi idő mult el azóta?

Dezső ejtett ki előtte annyit, hogy: «mikor?»

Ő mindig Cziprát értette.

Loránd könnyű vérrel felelt:

– Majd ha visszatérünk.

– Honnan? –

– A te menyegződről.

– Hisz azt mondtad, hogy a tiednek meg kell előznie az enyimet.

– Már megint fiskáliskodol? – pattogott rá Loránd. Én a terminust nem az
executióra tűztem ki, hanem a levátára. Az én incattusom elébb van
megidézve, mint a tied; ez volt a kivánságom, már most a te dolgod, hogy
hamarább keresztülvidd a magad ügyét a sokféle forumon, mint én az
enyimet. A te szívügyed liquidum debitum, három nap alatt brachialiter
exequálhatod a jelzálogosodat.

– Ez szépen meg van magyarázva. Hát a te házasságod hosszabb
előkészületeket igényel?

– Sokkal hosszabbakat.

– Mi akadály lehet Czipránál?

– A mit te nagyon jól tudsz. Az, hogy Czipra – még pogány. Már pedig a
házassághoz legelső dolog, a mi nálunk megkivántatik: a keresztlevél.
Azt tudod jól, hogy Topándy ezt a szegény leányt mindeddig a vadon
gyermekének nevelte. Így őt nem mutathatom be anyámnak. Most már meg
kell ismernie a vallás fogalmait, meg egy kis a-bab-ot, a mennyi egy
falusi asszonynak kell; – azt pedig tudhatod, hogy ebbe sok hét
beletelik. No hát azt be kell várnunk.

Dezsőnek el kellett ismernie, hogy Loránd kifogása alapos.

S talán nem is tréfált Loránd? Talán gondolt arra, hogy ez a szegény
leány őt egész lelkével szereti; s boldog fog lenni akkor is, ha e
darabokra tört szívet neki ajándékozza. De nem szólt neki ezúttal
semmit. Czipra látta őt ama levél fölött kétségbeesnt; a hű szerető
leányra nézve csak gúny lett volna, ha szívének bálványa a következő
pillanatban csupa daczból nyujtja neki kezét, s míg ő forró szerelmét
nyujtja, az csak boszút ád érte vissza.

El kell elébb ennek csillapodni. Hadd térjen minden kedély a régi
árapályba vissza.

A közben igen jó iskola lesz Dezső házassága. Ő elveszi Fannyt. A fiatal
pár mézes hetei alatt Lankadombot meglátogatja; a szerelem példája jó
tanító; – aztán – a temető is kizöldül tavaszszal.

A két ifjú pontosan visszatért délre Szolnokra.

És onnan azután haza.

Oh az édes otthon! Az édes anya házánál otthon. Sok víg házat összejár
az ember, a hol mulatnak; a dicsvágy palotákban is részelteti néha: maga
is rak magának fészket, saját házat épít; – de még akkor is valami édes
bűbáj fogja el szívét, mikor abba a csendes hajlékba belép, a hol az
édes anya oltalmazó keze megóvott minden gyermekkori emléket, hogy
mindent úgy találjon, a hogy régen elhagyta, és lássa, érezze, hogy a
míg ő egy életszak változó eseményeit keresztülélte, addig az a szerető
szív annál a percznél maradt el, s a közbeesett idő annak az egy álló
percznek örök élvezése volt csak,

Ott vannak még a gyermekkori játékok sorba rakva; az ember úgy szeretne
újból leülni közéjük és játszani velük; ott vannak a megviselt
gyermekkori könyvek; az ember úgy szeretné azokat újra elolvasni s
megtanulni, a mit régen elfelejtett, s a mi akkor olyan nagy tudomány
volt.

Loránd egy boldog hetet töltött otthon. Ez idő alatt Fannyt hazavitte
Fromm mama Pozsonyba.

Miután Dezső megkérte Fanny kezét, úgy illett, hogy a menyasszonyt a
szülői háztól vigyék el.

Egy hét mulva aztán útnak indult az egész Áronffy-család a
menyasszony-hozásra, csak az örömanya maradt otthon.

A fürstenalleéi kis emeletes házban még mind a régi arczok várták őket,
csakhogy tíz évvel mind megvénülve. A hintó ajtaját még mindig az öreg
Márton szaladt kinyitni, csakhogy már az ő mozgó bóbitája is fehér volt,
mint a kakadué. Fromm papa is ott várt az ajtóban, de már vendégei elé
szaladni nem tudott; mert fél karját és lábát megütötte a guta; csak úgy
támaszkodott egy hosszú csontos fiatal emberre, kinek nagy fáradságába
került a nőni sehogy nem akaró néhány szál szőrt a felső ajkán,
kegyetlen kenőcsökkel bajuszformába sodorintani. Rá lehetett benne
ismerni Henrikre; a jó fiú olyan örömest mosolygott volna; de az az
átkozott kifent bajusz nem engedte a száját nagyon széjjelvetemedni.

– Hozta Isten! hozta Isten! hangzott minden oldalról. Fromm papa
nyujtotta ép karját az öreg mamának; Henrik ugrott a nyakába Dezsőnek:
Márton legény pedig oda somfordált Loránd mellé s könyökével
megtaszítva, tréfás oldalkacsintással monda neki: «no! úgy-e nem lett
semmi baj belőle?»

– Nem ám, öreg. S azt mind ennek a jó botnak köszönhetem – szólt Loránd
előadva köpenye alól Márton legény vándorbotját, melynek szép ezüst
fogantyut csináltatott az eddigi kutyalábszárcsont helyett.

Az öreg magánkívül volt örömében, hogy ereklyéjére így rágondoltak.

– Igaz-e az – kérdezé mohó szemhunyorgatással, hogy az úrfi ezzel a
bottal két zsiványnyal küzdött meg? Dezső úrfi írta.

– Nem öreg; csak egygyel.

– Azt leütötte vele?

– Nem lehetett, mert elszaladt. Most hát kijártam a vándorévet, s
visszaadom a botot köszönettel.

De nem az ezüst fogantyú volt az, a minek Márton legény olyan nagyon
örült. Vitte a boltba a visszakerült botját, mint valami troféumot s
mesélte a legényeknek, hogy Loránd úrfi ezzel a pusztán három zsiványt
vert a földre. Nem adta volna azt az egy botot egy egész Mecklenburgért,
tele mindenféle bottal.

Az öreg Fromm nagymama is megvan még, s nagy dicsőségül számítja be,
hogy a századik pár harisnyát épen ma végezte be Fanny staffirungjához.

S a kit legutoljára hagytunk, a mindig szebb, a mindig kedvesebb Fanny!
mintha egy örökkévalóság óta nem látták volna egymást Dezső
nagyanyjával!

– Tehát mégis a mi leányunk fogsz lenni!

És valamennyien úgy szeretik Dezsőt, alig lelik helyét.

– Milyen szép férfi lett! – magasztalja Fromm nagymama.

– Milyen jó ember! – dicséri őt Fromm mama.

– Milyen okos ember! Milyen nagytudományú ember! – dicsekszik Fromm
papa.

– S milyen izmos ficzkó! – szörnyűködik Henrik; elbámulva azon, hogy más
gyerek is megnőtt az alatt, a míg ő. Emlékezel-e, még mikor első este
úgy az ágyba vágtál? Ej, de haragudtam rád akkor!

– Emlékezel-e rá, mikor első este eldugtad a pereczet Henrik számára? –
mond a nagymama. Ej, de elpirultál akkor!

Emlékezel-e rá – szól közbe Fromm papa, ép kezével kettő helyett is
hadonázva; mikor legelőször németül beszéltél hozzám? Ej, de nevettem
rajtad akkor.

– Hát én rám emlékezel? – szól Fanny, tréfásan fonva kezét vőlegénye
karjába.

– Mikor itt először megcsókoltál – enyeleg vele Dezső, ragyogó szemébe
tekintve.

– Ej de féltél tőlem akkor!

– Hát arra emlékezel-e – szólt érzéstelen hangon az ifjú, mikor itt az
ajtónak dűlve álltam, s te odajöttél hozzám titkomat kicsalni. Oh be
megszerettelek akkor!

Loránd odalép hozzájuk s mind a kettőnek vállára téve kezét, sóhajtva
mond:

– Bocsássatok meg nekem, hogy ily sokáig utatokban álltam!

Erre aztán mindenki szeme megtelik könynyel; kiki tudja, hogy miért jön
az?

Fromm papa elragadtatva kiált fel:

– Oh milyen boldog vagyok, én Istenem! s aztán mintha sokallná ezt a
boldogságot magától, neki förmed Henriknek: – csak te volnál már más! de
nézze, kedves fiamuram: nem lett belőle semmi; fuit negligens! Ha akkor
ő is úgy tanult volna: ezóta archivarius volna. Archivarius! Ezt akartam
belőle csinálni. Milyen szép titulus! Egy archivarius! Aztán mi lett
belőle: maradt asinus. Quantus asinus! Péket kellett belőle csinálnom.
Nem akart más lenni, az ostoba: a perversus homo. Most aztán semmi más,
mint egy pistor!

Ez alapos vádakra szegény Henrik óhajtott volna szégyenében egyenesen a
föld alá sülyedni, mely óhajtása ugyan nemcsak a földszint lakók, de a
pinczeboltban dolgozó péklegények ellenmondásával is találkozott volna.

Loránd aztán pártul fogta sógorát.

– Ne bánd Henrik; igy legalább mind a két családban van egy-egy mihaszna
ember, a ki nem tud egyebet, mint kenyeret produkálni: én vagyok a
paraszt, te a pék; én cséplem a buzát, te megsütöd kenyérnek; a magas
uraságok hadd lakjanak jól büszkeséggel.

Erre aztán a magas uraságok közös jó kedve helyreüté a társalgást. Fromm
papa is kibékült lassankint sorsával, hogy bizony Henriknek csak jobb
mégis az apja üzletét folytathatni. Hiszen annyiban megvan az öröme,
hogy a másik gyermeke mégis csak tekintetes asszony lesz.

Dezső számára még az az öröm is fenn volt tartva, hogy hajdani rektor
professorával találkozzék: ez volt a menyasszony részéről a násznagy.
Most is olyan katonai magatartása volt még az öreg úrnak, most is oly
nyers hangon kiabált és most is oly őszintén szerette Dezsőt és a két
családot, mint hajdan. A divat is utólérte izlését, a mennyiben akkor
minden ember olyan csonka orrú csizmákat viselt, hogy még ő is meg
lehetett vele elégedve, s bár a serdülő fiatalság kezében még akkor is
eltörte a hegedű nyakát, de mind a mellett e puritán elve nem
akadályozá, hogy Fanny menyegzőjén kivilágos-kivirradtig sort ne
tánczoljon az érettebb fiatalsággal.

Dezső részéről Loránd volt a násznagy.

E hivatalos állásánál fogva neki kellett a vőlegény balján állani, midőn
a menyasszonyának az oltár előtt holtig tartó boldogságot esküszik, s
egy hű kezet kap ajándékba, mely őt még a halálban sem fogja
elereszteni. Ő dicsérte meg legelébb a menyasszonyt, a miért olyan
bátran és hangosan elmondta azokat a szavakat a pap után, a miken a
leányok hangja úgy meg szokott reszketni. Ő emelt legelső poharat a
boldog pár egészségeért; ő nyitotta meg az első tánczot a
menyasszonynyal; és aztán egy nappal később ő vezette be kézen fogva
szülői házába, ő mondta neki:

– Lépj be, kedves ángyom, ebbe a házba, a honnan a te szelid képed űzte
el az örök gyászt: öleld meg ezt a rád váró jó anyát, ki fekete ruháját
ma cserélte fel először azzal a kék színnel, a miben boldognak ismertük.
Gazdagabb hozományt még nem vitt ara vőlegénye házához, mint te a
miénkhez. Isten áldjon meg érte.

És Loránd nem is tudta azt, hogy mennyit tett titokban épen ő érette ez
a gyöngéden szorító kéz?

Az ilyen tettek jutalma az, ha sikerülnek és rejtve maradnak.

– A gyermekek hadd éljék boldog heteiket falun. Ez volt az öreg
asszonyság véleménye. Különben is szokjanak hozzá, hogy maguk gazdái
legyenek.

Hanem ez indítvány mind Dezső anyja, mind Fanny részéről legélénkebb
ellenzésre talált. Azt ugyan helyeslék, hogy a nyarat falusi magányukban
töltsék: Dezső onnan is eljárhat hivatalos teendőiben; hanem az édes
anya olyan szépen tudott könyörgeni, hogy hagyják őt gyermekei mellett;
ő nem fogja örömeiket zavarni; víg lesz, együtt kaczag velük, hiszen lám
kék ruháját is felvette már, s e kérése oly forró támogatásban részesült
az ellenállhatlan meny részéről, hogy az a másik kettő: a nagyanya és
Loránd végre meg hagyták ingattatni magukat, s beleegyeztek, hogy ő maga
tehát maradjon Dezsőékkel.

– Hanem mi ketten távozzunk innen: – sugá a nagyanya Lorándnak.

Ő már vette észre, hogy Loránd arcza sem illik a csendélet alakjai közé.

Az ő vígsága csak mások számára való; a nagyanya szemeit nem lehet
megcsalni.

Mikor azok odabenn el voltak saját boldogságukkal foglalva, az öreg
asszony megfogta Loránd kezét s a nélkül, hogy mondanák egymásnak, hogy
hová? együtt lementek a kertbe, a kert mellett folyó patakhoz; a patak
partján épült szomorú házhoz.

A kripta ajtaját tiz év alatt ismét befutotta a folyondár; a jelmondatot
nem lehetett már olvasni a zöld levéltől. A két borókafa összehajolt a
kupola fölött örökzöld gallyaival.

Itt megálltak, egymás keblére borulva.

Mennyit mondhattak el egymásnak: némán, egy szót nem ejtve! és mennyire
megérthették egymás néma gondolatait!

Körül mély csend van; de odabenn, a bezárt, berozsdásodott, folyondárral
benőtt ajtón belül, mintha valaki koczogtatna láthatatlan ujjával,
figyelmeztetve az öregebb fiút, hogy még egy nagy adósság lefizetve
nincsen! Egy óra mulva visszatértek a házba. Ott lármás öröm csevegő
hangjai fogadták őket. Úr és cseléd örült, vidult.

– Én most sietek odább: – szólt Loránd anyjához.

– Hová?

– Lankadombra vissza.

– Új örömet fogsz hozni nekem?

– Igen. Új örömet neked, anyám. – És neked is: szólt öreganyja kezét
megszorítva.

Az értette, mi van e kézszorításban!

A gyilkos még él. – A számadás még nincs befejezve! Loránd megcsókolta a
boldog rokonokat; kezet csókolt anyjának, nagyanyjának. Az öreg asszony
vele ment a kocsiig; ott megcsókolá homlokát.

– Eredj!

És ebben a csókban nehéz, kötelességrovó, áldás súlya volt.

Eredj – és állj boszút.



XXIV. A bolond tréfa.

Hagyjuk a boldogokat örülni.

Kövessük azt a másik ifjút, kiben mind az az édes tetterő, a mi egy
viszontszerető szívet a boldogság extasisába meríteni képes lett volna,
keserű szenvedélylyé változott át, mely képes egy viszontgyűlölő lelket
a kárhozatra üldözni.

Este volt, midőn megérkezett Lankadombra.

Topándy nagyon várta már, Cziprát nem is engedte hozzá jutni. Vitte
magával abba a laboratoriumba, a hol együtt szoktak és egyedül tanakodni
emberek és természet felől.

Az öreg úr rendkívül jókedvűnek látszott, a mi nála rendesen az
izgatottság jele volt.

– No öcsém, – monda tenyerébe csapva, – most vagyok már benne abban a
hinárban, a mibe belekivánkoztam. Mindig óhajtottam a vármegye
tömlöczével megismerkedni valami érdemteljes ostobaság végett; most
végre sikerült valamit elkövetnem, a mi czélomhoz juttat.

– Ugyan?

– De ugyan ám. Legalább is két esztendőt fogok ülni. Hahaha! Olyon
bolond tréfát csináltam, hogy magam is tökéletesen meg vagyok vele
elégedve. Persze, becsuknak érte, de már az mindegy.

– Mit tett bátyám megint?

– Hallgasd csak, hosszú krónikája van ennek. Legelébb is azon kell
kezdenem, hogy Melanie húgod már férjhez ment.

– Hát jól van.

– Hiszen csak neki legyen jó; nekem jó. De ezen fordul meg fátumom is;
ezért csak hallgass türelemmel végig minden apró-cseprő mendemondát, a
mint azt Borcsa asszony Cziprának, Czipra meg én nekem elmesélte, s a mi
mind hozzá tartozik az illustrátióhoz.

– Hallgatom: – szólt Loránd leülve, s föltette magában, hogy igen
közönyös arczot fog mutatni, mikor Melanie férjhezmeneteléről beszélnek
előtte.

– «Tehát: a mint ti elmentetek innen, még nem is tudták eltávozástok
hírét, midőn Bálnokházyné azt mondta leányának: csak azért is! most már
csak daczból is nőül kell menned Gyálihoz: hadd lássák ezek az emberek,
mennyit adunk az ő rhodomontádjaikra? Azzal levelet írt maga Gyálinak,
hogy rögtön térjen vissza Lankadombra: mutassa meg magát; itt tárt
karokkal várják. Az Áronffy testvérektől ne ijedjen meg. Merjen a szemük
közé nézni, mint illik előkelő úrhoz. Az ellen, hogy insultálni
találják, biztosíthatja magát egy pár jó zsebpisztolylyal. Olyant
hordjon mindig a zsebében, s a ki óriás termetével meg akarja riasztani,
annak tartsa az orra alá. – Gyáli meg is jelent nem sokára ismét a
faluban, s nagy ostentatióval kucsirozott itt alá, s fel az ablakom
előtt, maga hajtván a lovakat, s a dámák ülvén hátul; mintha nekem
remélne azzal legnagyobb boszúságot tehetni. Hát én meg azt mondtam rá,
hogy: ha ti meg vagytok vele elégedve, nekem semmi közöm hozzá. Úgy
látszik, hogy mai világban a dámáknak az a férfi tetszik, a kit
leköpnek, kidobnak, kirugnak! ők tudják, miért? Én nem rontom a
gusztusukat.»

«Föltettem magamban, hogy csak azért sem teszek semmi bolondot. Okos
ember fogok lenni. Contemplativ bölcsészettel szemlélem a világ
bolondságát, s legfeljebb azt az okos tréfát követem el, hogy elébbi
végrendeletemet, melyben Melanie húgomat tettem örökösömül, s mely a
megye levéltárában és a káptalanban van letéve: semmivé teszem egy másik
végrendelet által, melyet itthon tartok magamnál, s melyben a hugomról
egy szó említés sincs téve.»

«A lakadalom nagy ünnepélyességgel ment végbe».

«Sárvölgyi nem sajnálta a költséget ezúttal. Azt hitte, hogy engemet fog
boszantani vele. A ki csak kapható ismerős volt a környékből, mind
összecsődítette; még én is kaptam kőnyomatú meghivó jegyet a menyegzőre.
Tessék.»

Topándy előkereste tárczájából a velin nyomtatványt, s odanyujtá
Lorándnak.

«Tekintetes Topándy úr, kedves öcscsével Áronffy Loránddal együtt
szivesen meghivatik Melanie leányom és Gyáli József úr menyegzőjére,
tek. Sárvölgyi úr házához. Özv. Bálnokházy Emilia udv. tanácsosné.»

– Felét tartsd meg magadnak.

– Köszönöm. Az egész sem kell.

– «No tehát aznap épen vasárnap volt. Sárvölgyi kiválasztotta, hogyan
kerül legolcsóbba az egész falu népét ünnepélyes köntösbe felöltöztetni?
Ő is harangoztatott, a pap is harangoztatott; minden ablak, ajtó, tele
volt kiváncsi bámulókkal, kerítésen, kútágason leste a sok siheder, hogy
mi lesz itt mindjárt? Én is kiültem a tornáczra és onnan néztem.»

«Megindult aztán a hintók hosszú sora. Elől a vőlegény, Sárvölgyivel, a
násznagygyal, pompás bársony mentében, hattyúprémmel, kócsagos
kalpaggal, utánok a menyasszony a nyoszolyólánynyal; fehér atlaszruha
volt rajta, s ha nem csalódom, igen sok szinpadi ékszer.»

Loránd közbevágott türelmetlenül:

– Bátyám azt hiszi tán, hogy én mind ezt meg fogom írni valamely
divatlapnak, hogy így tudósít még az öltözetek részleteiről is.

– Angol regényíróktól tanultam: ha az ember meg akar valakit arról
győzni, hogy története való és nem mese: a külsőségeket apróra leírja,
hogy arról láthassák, mennyire szemtanu volt? – No, de a lovak
sallangjának leírását mégis elengedem.

– Tehát, a mint a hosszú convoi végig robog ünnepélyes diszléptekben az
utczán, akkor kanyarodik be az utcza túlsó végén egy úti cséza négy
forspontos lóval, elől egy megyei hajdú a kocsis mellett, hátul két úr,
egy sovány, meg egy köpczös.

«A mint ez a fogat a nászmenettel találkozik, a sovány úr megállíttatja
a kocsiját, s rákiált Sárvölgyi kocsisára, hogy az is hozza nyugvó
helyzetbe a járművet.»

«Ezzel a sovány úr leugrik a csézából; a kövér úr utána, a hajdú is
utánuk, s oda mennek a vőlegényhez.»

«– Ön Gyáli József? kérdi, minden titulálás nélkül a sovány úr.»

«– Én vagyok, szól az, boszús negéddel nézve végig a porlepte férfin, s
meg nem foghatva, mi jogon bátorkodik valaki őt ilyenkor megállítani, s
ily röviden szólongatni, mikor hattyúprémes mente van a nyakában?»

«A sovány úr pedig megfogta a hintó ajtaját, s ilyen szókat mondott a
vőlegénynek»:

– Ugyan, uram, van önnek lelke?!

«A mi kedves barátunk meg nem foghatta, hogy micsoda újmódi neme ez a
jónap-kivánásnak, valakitől útközben azt kérdezni, hogy «van-e lelke?»»

«A sovány úr pedig minden áron ezt látszott meg akarni tudni!»

«– Ugyan! van az úrnak lelke?»

«– Micsoda?»

«– Van az úrnak lelke: egy ártatlan hajadont oltár elé vezetni, abban a
helyzetben, a mi az öné?»

«– De kicsoda ön? és hogy mer engem megtámadni?»

«– Én Daruszegi Miklós, főszolgabiró vagyok, és jövök önt fel- és
letartóztatni a bécsi cs. kir. fenyítő törvényszék határozata
következtében, mely az udvari kanczellária útján megyénkhez
megküldetett, azon utasítással, hogy önt, több rendbeli hamisítás és
csalás miatt, in flagranti, ott a hol találtatik, elfogattassék; semmi
jótállás el nem fogadtatván.»

«– De uram!»

«– Semmi ellenvetésnek hely nem adatik. Ön már Bécsben tudta jól, hogy
minő vád alá van helyezve, s egyenesen azért jött le Magyarországba,
hogy ha hirtelen egy birtokos hölgygyel összekelhet, majd talán a primæ
nonus becses személyét megvédelmezi, a miben egyébiránt csalódott volna.
És most újra kérdem öntől, volt önnek lelke, a börtönajtóban magával
akarni rántani egy ártatlan hajadont?»

– Szegény Melanie! – suttogá Loránd.

«– A szegény Melanie persze elájult, a szegény udvari tanácsosné
magánkívül volt dühében; a szegény Sárvölgyi sírt, mint egy gyermek, a
szegény vendégek szaladtak vissza a házhoz, s a szegény vőlegénynek le
kellett szállni a felkendőzött lakodalmas hintóból, s ugyanabban a
hattyúprémes costumeban átszállásolni a szolgabiró sáros csézájára; ott
ugyan adtak rá egy porköpönyeget, hogy eltakarhassa magát, hanem azért a
kócsagtollas kalpag csak a fején maradt közbámulatra».

«Én igazán megsajnáltam szegényeket! Hanem azért úgy látszik, hogy
túléltem ezt a fájdalmat is. – Csak már az utczán ne történt volna!
Ennyi ember szeme láttára! Csak már legalább én ne láttam volna! Hogy
lehetne valami regényes versióját adni a katastrófának. De milyen prózai
kimenetel! Egy vőlegény, kit elfognak oklevélhamisításért,
stellionatusért, filoutériáért a templomajtóban, a bársony jelmezben! –
Azóta azután roppant sok tréfa sült ki a mi kedves barátunkra, a mit a
Hohenstein, Weitenau stb. fejedelmek rovására elkövetett, s még inkább
nehány könnyenhivő tőkepénzesre, kikkel e magas urak nevében üzleteket
kötegetett. Ennek a tragédiája bizony be van fejezve.»

– E szerint Melanie még sem lett az ő neje? szólt Loránd. – És e szerint
Melanie nem ment férjhez?

Topándy megcsóválta a fejét.

– Türelmetlen publikum vagy, öcsém. Pedig azért sem sietek az
előadással. Be kell várnod, míg egy pohár ürömesszentiát leküldök a
torkomon, mert arra, a mit most fogok elmondani, ha rá gondolok is
felkeveredik a gyomrom.

Csakugyan nem tréfált: a sok chemicalia közül előkereste azt a
palaczkot, melyben az örömlé állt, s egy pohárkával megivott belőle.
Aztán Lorándnak is töltött.

– Igyál te is.

– Nem ihatnám én, bátyám: – szólt Loránd más gondolatokkal eltelve.

– De igyad ki e poharat, ha mondom; mert addig nem beszélek tovább. A
mit mondani fogok az erős méreg. Ez az antidotum.

Loránd ivott hát, csak hogy hallja, mi történt tovább?

– Tehát kedves öcsém, attól a gondolattól válj meg, hogy Melanie még nem
nő; mert Melanie igen is két napra rá férjhez ment és megesküdött –
Sárvölgyivel.

– Ah! ez tréfa! – kiálta Loránd hitetlenül.

– Persze, hogy tréfa: csakhogy nagyon bolond. Ki is venné az ilyesmit
komolyan. Sárvölgyi tréfált, mikor azt mondta Bálnokházynénak:
«asszonyom; a botrány megvan. A kisasszony se nem leány, se nem asszony.
A kárral még a gúny is együtt jár. Kegyetek a világ előtt meg nem fognak
jelenhetni többé ilyen skandalum után. Nekem van egy jó gondolatom: mi
úgy is egyezkedésben vagyunk egy jószág felől, csapjunk fel egymásnak, s
akkor megvan az egyezség! együtt marad a jószág is, a vételár is.» –
Bálnokházyné is tréfált, mikor azt mondta leányának: – «kedves Melanie;
nyakig estünk az iszapba, ne válogassunk nagyon a kézben, mely bennünket
onnan ki akar húzni. Loránd vissza nem jön többet, Gyáli megcsalt
bennünket; de az csak cserébe esett; mert viszont mi is megcsaltuk őt
ezzel a mesével a megnyert uradalomról, amelyben csak egy ember hisz
még: ez a becsületes Sárvölgyi. Ha hozzá mégy, úri asszony fogsz lenni:
ha nem mégy, jöhetsz velem vándorszinésznőnek. Egyúttal amazokon is
boszút állunk, mert ők Sárvölgyit is gyűlölik. Aztán elvégre Sárvölgyi
igen kedves ember.» – Aztán bizonyosan Melanie is tréfált, mikor
harmadnapra az oltár előtt azt mondta a papnak: «hogy az egész világon
csak egyetlen egy ember van, a kit érdemesnek tartson szerelmére, és az
Sárvölgyi.» Én elhiszem, hogy ez mind tréfa volt; – hanem így történt.

Loránd eltakarta arczát kezével.

– Igen is tréfa, ocsmány, émelyítő, vérkeverő tréfa! – tört ki Topándy
haraggal. – Az a leány, a kit úgy szerettem: kit gyermekemül tartottam,
ki bálványa volt előttem annak, a mit női tisztaságnak képzelnek:
odaveti magát leggyűlöltebb ellenségemnek: egy undok hullának, kinek
teste, lelke élve megrohadt már. Hiszen ha megtörve jön hozzám, s azt
mondja: «én hibáztam!» még mindig tárt karral fogadtam volna vissza, nem
kellett volna így befertőztetni azt az érzést, a mivel én gondoskodtam
róla.

Oh barátom, nincs undorítóbb tárgya a kerek világnak, mint egy nő, ki
meg tudta magát utáltatni!

Loránd hallgatása helyeslé ez itéletet.

– Most következik aztán az a bolond, a mit én elkövettem.

– Azt mondtam: «no ha ti mind tréfáltok, hát hadd tréfáljak én is.» A
házam épen tele volt víg czimborákkal, a kik segítettek káromkodni. De
hát mit ér a káromkodás? Ekkor nekem egy bolond ötletem támadt. Azt
mondtam: ha ti lakodalmat tartotok odaát, én is azt fogok tartani itt.
Emlékezel rá, hogy volt kinn a tanyán egy vén, csonkafülű szamaram, a
min a juhász szokta az esett birkák bőreit behordani, s a mit cselédeim
elneveztek csufondárosságból Sárvölgyinek. Aztán volt egy szép
harmad-fűre menő telivér csikóm, a mit Melanie maga választott ki
hajdan, hogy az az ő nevét viselje. A szamarat és a csikót
felöltöztettem vőlegénynek és menyasszonynak, egyik részeg pajtás
felöltözött barátnak, s ugyanakkor, midőn az igazi Sárvölgyi és Melanie
húgom esküvőre mentek, én az udvaromban, e két állat személyében
kiparódiáztattam e szertartást.

Loránd elszörnyedve riadt fel.

– Ez bolond gondolat volt: én magam is elismerem; folytatá Topándy. A
vallási szertartásokat kigúnyolni! Ezért ülni fogok legalább két
esztendeig a vármegyén; nem is védelmezem magamat; rászolgáltam,
kiállom. Tudtam én azt akkor is, a mikor ez eszeveszett tréfát
végrehajtottam, hogy mi lesz majd annak a jutalma? de ha mind azt, a mi
jó van az északi vadászkutya csillagörvétől le a vinczellérbogár
szárnysmaragdjáig, nekem igérték volna is, s viszont mindennel, a mi
onnan lefelé a föld közepéig pokolnak képzelhető, megfenyegettek volna
is; még is megtettem volna; ha már kigondoltam. Nekem pokolbeli
boszúállás kellett: ez az volt. Hogy mennyire az volt? azt észre
lehetett abból is venni, hogy a kortyondi fráterek, a mint kijózanodtak,
mind szétiramodtak a háztól, s azóta egy pártól már levelet is kaptam,
hogy ne áruljam el, hogy ő is itt volt akkor. Csak azt szerettem, hogy
te nem voltál akkor itten.

– És én sajnálom, hogy nem voltam itt. Akkor ez nem történt volna meg.

– Ne mondd azt, öcsém. Ne állj magadról jót. Nem tudod te, mit éreztél
volna akkor te is, ha láttad volna, hogy halad egy szekéren az, a kit
bálványoztunk, azzal, a kit úgy gyűlölünk? Nekem az eszemet forgatta az
ki helyéből. És most mégis olyan iszonyú ürességet érzek lelkemben. Ez a
leány nagy helyet foglalt el abban. Érzem, hogy nekem magamnak még
jobban fáj az, hogy ily triviális tréfát követtem el a nevén, az
emlékén. – Hanem hát már ez megtörtént, s vissza nem csinálhatjuk.
Elkezdtük a gyűlöletet, s magunk sem tudjuk, hol fogjuk azt bevégezni?
Most beszéljünk másról. Az alatt, míg én ülni fogok, te átveszed
gazdaságom vezetését és itt maradsz.

– Itt maradok.

– Hanem elébb egy nehéz dolgon kell átesned.

– Tudom.

– Dehogy tudod. Minek akarsz engemet mindig kitalálni. Nem tudhatod te
azt, a mire én gondolok.

– Czipra…

– Nem egészen ő az. Hiszen az is jutott eszembe, hogy egy fiatal embert
és egy fiatal leányt hogyan hagyjak itt magukra egyedül? Hanem e
tekintetben meg vannak a magam syllogismusai. A fiatal embernek vagy van
szíve, vagy nincs. Ha van szíve, akkor vagy távol tartja magát a
leánytól, vagy ha megszerette, nem kérdi, ki volt apja, anyja? mit
hozott magával? ő érte magáért megbecsüli a ritka értéket: a hű
asszonyt. Ha nincs szíve, a leány lássa: legyen neki több. Őrizze meg
magát. Ha egyiknek sincs szíve, hát akkor történik, a mi mindennapi eset
a nap alatt. Ugyan ki búsúlt rajta valaha? Ebbe én nem szólok bele. A ki
elismeri magáról, hogy állat, semmi más: annak is igaza van; a ki
feljebbvaló lénynek tartja magát, embernek, nemes embernek, annak is
igazat adok, s a ki angyal akar lenni, az is lehet következetes.
Szeretőddé tedd-e a leányt, vagy hiteseddé? az kettőtök dolga; attól
függ, hogy melyik kategóriájába akarjátok magatokat osztályozni a
természetrajznak? Azt mondja-e az egyik: én, mén-szamár, veled akarok a
bogácson együtt legelni, oh szép szamár-vemhe! vagy azt: én, férfi,
istened akarok lenni, oh asszony, ki téged üdvezít! ez, mint mondám,
ízlés és fogalom dolga. Rátok van bízva. Hanem sokkal nagyobb aggodalom
van itten. Nem vetted észre, hogy itt Lankadomb körül roppant sok rablás
történik?

– Talán nem több, mint másutt; csakhogy mi a más bajáról nem tudunk.

– Nem úgy van; ez a mi környékünk valóságos góczcza egy messze elágazó
rablóbandának, a minek működését én rég ideje nagy figyelemmel kisértem.
Ezek a mocsárok itt körültünk igen alkalmas menedéket adnak azoknak, a
kik a világot kerülni szeretik.

– Van az mindenütt. Szökevény cseléd, tolvaj pásztor. Szegény legények.
A kik belátogatnak a tanyákra egy ital bort, szalonnát, kenyeret kérni;
én is elégszer találkoztam velük: tárczámból annyit adtam nekik, a
mennyit nekem tetszett, s békével odább mentek.

– Itt másokról van szó. Czipra többet tudhatna erről, mint én, ha
beszélni akarna. Az a sátoros had, a melyik mellől őt magamhoz
váltottam, szüntelen itt lappang körülöttünk, s gonoszabb, mint a híre.
Tetteiket nagyon el tudják titkolni, igen ravaszok és vigyázók. Nem
szorulnak az emberi társaságra, el tudnak telelni a nádasban: épen azért
sokkal nehezebben megejthetők, mint a mi gavallér betyárjaink, a kik a
rablott jószággal a csárdába sietnek mulatni. Engem soha sem mertek
megtámadni lakásomon, mert tudják, hogy elfogadásukra készen állok.
Hanem közvetve mégis gyakran megadóztattak. Mikor Czipra egyedül utazott
valahová, őt igen sokszor kirabolták. Te magad tanúja voltál ily
esetnek. Nekem az a gyanúm van, hogy az a rablóvajda, a ki Cziprával ott
a csárdában küzdött, Cziprának saját apja volt.

– Az bizony meglehet.

– Czipra mindig bedugta a szájukat egy pár száz forinttal, s aztán
békében maradtak. Lehet, hogy fenyegette őket, arra az esetre, ha
engemet bántani találnának. Meglehet, hogy ő végette kiméltek bennünket
eddig. De az is meglehet, hogy valami más okuk is van Lankadombot
üzletük középpontjának tartani, mint a miket eddig elmondtam. Emlékezel
rá, hogy azon a pisztolyon, a mit akkor attól a rablótól elvettél,
Sárvölgyi czímere volt?

– Mit gondol, bátyám?

– Azt gondolom, hogy ez a Sárvölgyi az egész zsiványbandának az
orgazdája.

– Honnan jön erre az eszmére?

– Onnan, hogy olyan igen kegyes ember. Azonban ne kutassuk most ezt.
Egész elmélkedésemnek a vége az, hogy mielőtt azt a hosszú ülést meg
kell kezdenem, mely nem portraitirozás végett fog velem megtörténni,
szeretném a nyakunkról lerázni ezt a gyanús hadat.

– Hogyan?

– Fel kell perzselnünk azt az ó-kazlat, a miről már sokszor mondtam,
hogy télen-nyáron laknak benne.

– S hiszi, bátyám, hogy azzal el vannak űzve a környékünkből?

– Bizonyosan tudom. Ez a faj gyáva. Ha valahol megizenik neki a háborút,
onnan eltakarodik, csak addig mer garázdálkodni, a míg tapasztalja, hogy
félnek tőle. Valóságos farkastermészet. Széttép, ha védetlenül kaphat;
de egy égő csóvával csapatostól elkergetheted. A kazlat fel kell
égetnünk.

– Azt eddig is tehettük volna, de nehéz a hozzáférhetés, a régi
tőzeg-bányák miatt.

– A miket még farkasvermekkel is szaporítottak veszedelmes szomszédaink,
úgy, hogy puskalövésnyire nem lehet a kazalt megközelíteni.

– Én sokszor akartam odamenni, de ön nem eresztett.

– Ok nélküli vakmerőség lett volna. Azok, a kik ott tanyáznak, a
közeledőt biztos rejtekből lövöldözhetik le, mielőtt ez nekik valamit
árthatna. Egyszerűbb tervem van annál. Mi ketten felülünk a csónakra,
végig evezünk a csatornán, s mikor a kazal ellenébe értünk, messzehordó
röppentyűkkel felgyújtjuk azt. A kazal az enyim: tovább nem kiadó:
tessék kinek-kinek más szállást keresni.

Loránd azt mondja rá, hogy jó lesz; a mit Topándy akar, ő beleáll.
Izenjék hát meg a háborút a zsiványoknak, nem bánja.

Még aznap este csendesen holdvilágnál le is csónakáztak a mocsár
belsejébe; Loránd maga intézte a löveget, s oly szerencsés volt, hogy
legelső röppentyűje a kazal oldalába furódott, s nem sokára mint egy égő
pyramid lobogott fel az ócska szénahalmaz a mocsár közepett. A két
ostromló rég haza is érkezett már, a míg a lángoló gúla a tájt messze
bevilágítá: egyszer aztán szétcsapott a láng, millió szikrát lövellve az
égbe, s az égő kazal zsarátnokát szétszórta a vizeken a forgó szél.
Bizonyosan az elrejtett lőpor vetette azt fel.

Akkor épen senki sem volt benne otthon. Egy hang sem hallatszott az égés
alatt, csupán a felriasztott farkasok üvöltése köröskörül.



XXV. Amig a zene szól.

Lankadombon is megváltozott a világ rende. Amaz elhírült botrány óta
Topándy háztája olyan csendes, még vendég se járja; ellenben Sárvölgyi
házánál minden este mulatság van: hajnalig szól a zene.

Akarják mutatni, hogy ők vígan vannak.

Sárvölgyi kezd hírre kapni a czigányvilágban. A zene vándorai kezdik a
házát azon boldog asylumok közé számítani, a miket a szomszéd város
bandái is fölkeresnek, s egyik banda a másik kezébe adja a kilincset.

A fiatal asszony szeret mulatni, s a férj örül, ha kedvét keresheti; tán
egyébre is spekulál a mellett? Mindig kész dőzsölő is akad elég, ki nem
válogatós benne, hogy kinek a borát iszsza; csak jó bor legyen.

Maga Sárvölgyi egyébiránt nem hagyja magát életrendszeréből
kizavartatni; ő tíz óra után rendesen eltünik a társaságból s megy az
áhítatnak s aztán az álomnak leróni adóját.

Neje ott marad édes anyjának felügyelete alatt és így igen jó kézben.

Egyébként is Sárvölgyi nem kiállhatatlan férj; sem gyöngédsége, sem
féltése jeleivel nem üldözi fiatal nejét.

Valóban úgy tesz, mint a ki házassága által csupán áldozatot akart
hozni, csak egy ártatlanul meggyalázott szerencsétlen leányt kivánt
felebarátilag megszabadítani a kétségbeeséstől.

Jó tett volt, barátság, semmi egyéb.

Sárvölgyi hálószobáját egy előtornáczszerű vakfolyosó választja el a
többi lakrészektől, mely téglával levén kirakva, ide szokták a
zenészeket elhelyezni; azon tudva levő ok miatt, minthogy a barna
művészek nagyon szenvedélyes kedvelői a bagórágásnak.

E hiányos beosztásból aztán nemcsak az a baj származik, hogy a háziúr
egész éjjel hallgathatja ágyában fekve, azokat a szebbnél szebb
walzereket és mazurkákat, a miken a felesége tánczol, hanem még az is,
hogy kénytelen levén a tánczteremből hálószobájáig a czigányokon
átlépkedni, azok által annyi hálálkodásban részeltetik, hogy csendes
visszavonulásával nagyon is felötlő zajt okoz, a mi aztán mind rá, mind
nejére, mind vendégeire nézve nagyon kellemetlen.

Eleget csitítja a barna fiúkat; ne hálálkodjatok, ne csókoljatok kezet,
nem utazom sehová; de azok már egyszer nem engedik magukat a
gratulálásból kiveretni.

Különösen egy vén, félszemű czimbalmos, kinek a félszeme be van kötve
(épen csak ma érkezett a bandához): ez nem engedi magát lerázatni;
elfogja a háziúr kezét, össze-vissza csókolja minden ujját, minden
körmét: «csókolom azt az aranygyűrűs kis ujját! csókolom azt a
parancsokat osztogató ujját; csókolom azt a borravaló osztogató
tenyerét! Az Isten fizessen meg még azért is, a mit nekünk adni
szándékozik, sokasítsa el a familiáját, mint a seregélyeket a mezőn,
bokáig járjon az aranyban, ezüstben, olyan legyen az élete, mint az
eresztett méz; ha pedig meghalálozik…»

– Jól van, jól, bolond dade, – szabódék Sárvölgyi, – elég volt már az
áldásod. Eredj, majd Borcsa asszony ad egy pohár bort érte.

De a czigány nem engedte magától így elvonatni a szót, még a
hálószobájába is utána tolakodott a nagyságos úrnak, rányitva
erőszakosan az ajtót s bedugva rajta bozontos fejét.

– Ha pedig az Isten elszólítja az árnyékvilágból…

– Eredj a pokolba; ne hálálkodj’ tovább.

De a czimbalmos csak nyomta befelé az ajtót s utána furakodott kegyes
jóltevőjének.

– Aranyos szárnyú angyalok gyémántos szekérben…

– Takarodol most mindjárt! – rivalla rá boszúsan Sárvölgyi s bot után
nézett, hogy a tolakodó hizelgőt kiverje a szobájából.

Abban a perczben az, mint a párducz, egy szökéssel odaugrott, egy
kezével torkon ragadta, másikkal hegyes kést szegzett a mellének.

– Jaj! – hörgé a megtámadott; – ki vagy? mi kell?

– Ki vagyok? – morgott vissza a fenevad, mint mikor előképe a vadonban a
martalék nyakát átfogva tartja fogaival. – Én vagyok a Kandur! a
megveszekedett Kandur. Láttál-e már veszett kandurt? Én az vagyok! Hát
nem ismersz már?

– Mi kell?

– Mi kell? A te csontod, a te bőröd kell nekem. A te fekete véred kell
nekem. Te haramia! Te rabló!

S azzal lerántá szeméről a köteléket: nem volt a másik szemének semmi
baja.

– Ismersz-e már, hóhér?

Kiáltani hiába lett volna. Künn a leglármásabb zenét húzták; senki sem
hallotta volna a segélyordítást. Más oka is volt a megtámadottnak
csendesen viselni magát.

– De hát mi bajod velem? Mit vétettem én neked? Miért támadsz meg engem?

– Mit vétettél? – szólt a támadó, s úgy csikorgatta a fogait, hogy
Sárvölgyit a reszketés állta el bele. Borzasztó hang ez az emberi
fogcsikorgatás. – Mit vétettél? Még azt kérdezed? Még te kérdezed? Hát
nem raboltál-e ki? he?

– Én raboltalak ki? Legyen eszed. Bocsásd el a torkomat. Látod, hogy úgy
is kezedben vagyok. Beszélj okosan. Mi történt rajtad?

– Mi történt rajtam? Tedd magadat, no; mintha nem láttad volna
tegnapelőtt este azt a szép illuminácziót. Mikor a berekben leégett a
kazal, s aztán a puskapor szétrugta a tüzet, hogy nem maradt ott egyéb a
bolond Kandur számára, mint egy nagy fekete verem.

– Azt láttam.

– Azt te gyújtottad fel! – kiáltá, magasra emelve villogó kését a
fenevad.

– No no, Kandur! – Legyen eszed. Miért gyújtottam volna én fel?

– Azért, mert más senki sem tudhatta, hogy az én pénzem oda van eldugva.
Ki tudhatta volna azt, hogy nekem pénzem van, más, mint te? a ki a
fűzfásban mindig béváltogattad tőlem a bankót aranyra, ezüstre; egy kis
bankóért adtál egy ezüstöt; egy nagy bankóért egy aranyat. Mit tudom én,
melyik mennyit érhetett? – Te tudtad, hogy én pénzt gyűjtök. Te tudtad,
hogy hogyan gyűjtöm? azt is tudtad, mire gyűjtöm? Mert megmondtam. –
Leányom van egy nagyságos úr házában, a kiből ott bolondot űznek.
Herczegasszonynak nevelik, a míg letéphették a virágát s akkor eldobják
mosogató rongynak. Azt akartam kiváltani! azt! Volt már egy fazék
ezüstöm, egy köcsög aranyam. – Azt akartam, hogy elviszem magammal
Törökországba, Tatárországba; a hol pogányok laknak; s lesz belőle igazi
herczegasszony, czigány herczegasszony! Ölök, rablok, házat török addig,
a míg tele nincs fazék ezüsttel, köcsög aranynyal. Kell az a czigány
kisasszonynak menyasszonyi ajándékra. Nem hagyom itt nektek, fehér
pofájú porczellán nemzetség! Elviszem oda, a hol nem mondják azt: térj
ki czigány! szaladj czigány! – Csókolj kezet, egyél dögöt, czigány!
czigány! Add elő a pénzemet.

– Kandur!

– Ne tátogj! ne is fáraszd a szádat. Egy fazék ezüstöm, egy köcsög
aranyom add elő.

– Jól van, Kandur, a pénzed meg fogod kapni. Egy fazék ezüstöt, egy
köcsög aranyat. Hanem már most hagyj szóhoz jutnom. A pénzedet nem én
vittem el; a kazalt nem én gyújtottam fel.

– Hát ki?

– Hanem azok oda át.

– A Topándy, meg az úrfi?

– Bizonyosan. Tegnapelőtt este láttam őket csónakkal a csatornán a
mocsárnak indulni, s mikor ismét visszatértek, már akkor a kazal lánggal
égett. Puska volt mind a kettőnél; de én egy lövést sem hallottam; tehát
nem vadászni jártak.

– A devla verje meg pokolvarral mind a kettőt!

– Az úgy van, Kandur! a leányod utána bolondult annak az úrfinak;
bizonyosan kivallotta neki, hogy az apja kincseket gyűjt: az úrfi aztán
elvette a leányt is, meg a pénzt is; majd az üres fazekat vissza fogja
adni.

– Akkor azt megölöm!

– Mit mondtál, Kandur?

– Megölöm, ha száz lelke van is. Ezt már megigértem neki régen, mikor
legelőször találkoztunk. De most inni akarok a véréből. S láttad a vén
szelindeket is, hogy ott volt a rablásnál?

– Topándyt? Fusson ki a két szemem, ha nem láttam. Ketten voltak, senkit
sem vittek magukkal, még kutyát sem: itt eveztek el a kertek alatt.
Sokáig néztem utánuk; megvártam, míg visszajönnek. Minden szentek úgy
legyenek hozzám kegyelmesek, a hogy igazat mondok.

– Akkor megölöm mind a kettőt.

– De vigyázz magadra. Azok fogas vadállatok.

– Mit? – Ha én akarom, egész csapatom van. Ha akarom, fényes nappal
elpusztítom az egész falut. Ti nem tudjátok még, hogy ki az a Kandur?

– Oh én jól ismerlek, hogy ki vagy, Kandur! szólt Sárvölgyi, nyájasan
czirógatva a rabló barna pofáját. Hiszen mi régi jó ismerősök vagyunk.
Nem te vagy felelős azokért, a miket tettél, bizonyára, hanem a
társadalom. Az emberiség volt ellenedben a támadó, te csak védted
magadat, a hogy védhetted. Azért én mindig is pártfogód voltam, Kandur.

– Ne bölcselkedjél itt most nekem, – riadt közbe mérgesen a rabló. – Nem
bánom én, akármi vagyok is. Zsivány vagyok. Nekem tetszik ez a név.

– De te nem aljas czélból raboltál, látod-e – hanem azért, hogy
leányodat a bűn örvényéből kiszabadítsd. A czél magasztos volt, Kandur.
Aztán megválogattad, kitől végy el valamit!

– Ne mentegess engem; majd mentsd magadat a pokolban, az ördögök nagyja
előtt; annak hazudd majd ki a két szemét. Én zsivány voltam, öltem,
raboltam, papot is raboltam ki. És most is ölni akarok.

– Imádkozni fogok a lelkedért.

– Bomolj meg! Bánom is én. Te rád épen úgy hallgat az az imádság, mint
én reám. Adj inkább egy marék pénzt, hogy a czimborákat összeszedhessem.
Azoknak foglaló kell.

– Adok, Kandur, adok. Ne légy haragos, Kandur; tudod, hogy én nagyon
szeretlek. Én nem vetettelek meg, mint mások. Mindig nyájasan álltam
veled szóba, s gyakran megszabadítottalak üldözőidtől. Nálam nem mert
volna keresni senki.

– Ugyan ne papolj már, hanem adj pénzt.

– Jól van, Kandur. Tartsd a süvegedet.

Sárvölgyi egy erősen belakatolt vasszekrényhez lépett s annak lakatjait
egyenkint fölnyitogatva, felemelé nehéz ajtaját; a gyertyát maga mellé
helyezve a székre.

A rabló szemei kápráztak. Ott sok fazékra való ezüst volt felhalmozva.

– Hát melyikből adjak? Az ezüstből, vagy a bankóból?

– Az ezüstből; – suttogá a rabló.

– Tartsd hát a süvegedet.

Kandur két kézre fogta báránybőr-süvegét, mint egy zacskót, s azalatt
kését fogai közé vette.

Sárvölgyi mélyen belemarkolt az ezüsthalmazba s midőn visszahúzta abból
a kezét, egy kétcsövű pisztolyt tartott a rabló orra elé, felvont
sárkányokkal.

Jól volt ez elrendezve hasonló esetekre; a pisztoly a lázsiások alá
eltakarva szépen.

A rabló nagyot hördülve tántorodott hátra. Azt is elfeledte, hogy a kést
kikapja a szájából. Úgy állt hátrahajolva Sárvölgyi előtt, a késsel
fogai között, szemeit karikára felnyitva, s két kezét védelmül tartva
maga elé.

– Látod; – szólt Sárvölgyi nyugodt hangon. – Most lelőhetnélek,
megtehetném. Egészen hatalmamban vagy. Hanem hát lásd, hogy én neked
igazat mondok. – Tartsd a süvegedet és fogd a pénzt.

[Illustration: A rabló felhúzott szemöldökkel figyelt a beszédre. ]

Azzal letette a pisztolyt maga mellé s kimarkolt egy jó csomó tallért.

– Verje meg a csoda a tréfáló szemeidet; – nyikorgott a rabló a szájába
fogott késen keresztül. – Mit ijesztgeted az embert? Csapjon beléd az
istennyila!

Még most is reszketett, úgy meg volt riadva. A felvont fegyver más
kezében kikergetett belőle minden bátorságot.

Csak vakmerő tudott lenni a rabló, de nem bátor.

– Tartsd hát a süvegedet.

Sárvölgyi a marék ezüst pénzt oda tette a rabló süvegébe.

– Most már aztán elhiheted, hogy nem féltemben biztatlak. Elhiszed-e?

– Verjen meg a! Hogy megijesztettél!

– Már most hát hallgass ide rám és szedd össze az eszedet.

A rabló elrakta zsebeibe a pénzt, s felhúzott szemöldökkel figyelt a
beszédre.

– Azt láthatod, hogy pénzedet nem én raboltam el; mert ha én tettem
volna azt, most keresztüllőttem volna rajtad két golyót, egyet a
szívedbe, másikat a koponyádba; még száz aranyat is kaptam volna érte, a
mi fejedre ki van tűzve.

A rabló szemérmesen mosolygott; mint mikor valakit dicsérnek.

Hízelgésnek vette, hogy az ő fejét száz aranyra becsülte a vármegye.

– Bizonyos lehetsz felőle, hogy nem én, hanem azok odaát vitték el a
pénzedet.

– A zsiványok!

– Igazad van. Zsiványok. Még azoknál is rosszabbak. Istentagadók. A föld
megtisztul, ha ők ki lesznek irtva. Olyan igazsága van, a ki őket
megöli, mint a ki egy farkast, vagy egy karvalyt lő le.

– Igaz; igaz; – bólintott rá Kandur.

– Ez a hetyke ficzkó, a ki leányodat elcsábította; még egy másik
ártatlan teremtés ellen is kiveté hálóját. Kettő kellett volna neki,
egyik a jobb kezére, másik a bal kezére. Hogy aztán az üldözött ártatlan
leányka a csábító elől házamhoz menekült, hogy feleségemmé lett, azok
odaát halálos boszút esküdtek ellenem. Azért, hogy egy ártatlan lelket
kiszabadítottam abból a bűnbarlangból, orozva akartak már háromszor
megölni. Egyszer mérget öntöttek az ivó kutamba. Szerencsére elébb ittak
belőle a lovak s mind megbetegedtek tőle. Másszor veszett kutyákat
eregettek el az utczán, mikor én azon jártam, hogy megmarjanak.
Leveleket küldözgetnek hozzám, a miket ha fölbontanék, elsülnének a
kezemben és szétszakgatnának. Ezek a gonosz emberek meg akarnak engem
ölni.

– Értem. Értem.

– Az a suhancz azt hiszi, hogy akkor az én feleségemet is odaviheti
magához, s aztán egy nap ez lesz a szeretője, másik nap Czipra, a te
leányod.

– Csak forrald bennem a mérget még jobban, forrald!

– Ők nem ismernek se Istent, se törvényt. Azt teszik, a mit akarnak.
Mikor láttad a leányodat legutolszor?

– Két hete.

– Nem láttad, hogy el van hervadva? Az az átkozott megigézte és
megrontja.

– Megrontom az ő fejét!

– Mit akarsz vele tenni?

Kandur mutatta a kezébe fogott késsel, hogy mit akar? Szívébe döfni és
megforgatni azt benne.

– Hogyan akarsz hozzá fogni? Nappal mindig puskával jár. Úgy tesz,
mintha vadászni volna. Éjjel pedig jól be van zárva a kastély, s ha
észreveszik a betörést, ők is vakmerő emberek.

– Csak bízd azt én rám. Ne félj semmit. A mit Kandur megfog, az meg van
fogva. Krakk, krakk; így fogom összeropogtatni a nyakát mind a kettőnek.

– Te ügyes ficzkó vagy. Lám, hozzám is milyen ügyesen be tudtál
férkőzni. Épen így bemehetnél azokhoz is: a czimborák hegedűsöknek,
klarinétosoknak öltözve.

– Oh ho ho! Ne legyen arra gondod. Kétszer egy tréfát nem csinál a
Kandur. Megtalálom én, a kit keresek.

– Még egyet mondok. Jó lenne, ha elébb parancsolhatnál velük, mintsem
meghaltak.

– Tudom. Hogy kivallassam velük, hová tették elrablott pénzemet?

– Ne azon kezdd. Hátha azt nem fogják kivallani.

– Oh ne félj attól. Tudom én, hogyan kell valakinek szegeket verni a
körme alá, szíjjal megszorítani a fejét, hogy még az apja koporsójában
eldugott kincsre is rávalljon!

– Hallgass rám. Tedd a mit én mondok. Ne sokat kutasd az elrablott
pénzedet. Nem sokat ér az. Egy pár ezer forint. Ha meg nem találod is:
én két annyit adok neked. A mennyit a tarisznyádba beletömhetsz. Hanem
valami mást kell megkapnod ottan.

– Mit?

– Egy levelet, a melyik öt fekete pecséttel van elzárva.

– Egy levelet? öt fekete pecséttel?

– S nehogy bolonddá tegyenek, s más valami levéllel szúrják ki a
szemedet, a mit te elolvasni nem tudsz; hallgass ide, micsoda czímerek
vannak a pecséteken? Az egyikben van egy halfarkú hableány, a ki
félholdat tart a kezében: ez az Áronffy-czímer; – a másikon van egy
gólya, három búzakalászszal a lábában, ez a főbiró czímere; – a harmadik
czímeren egy félkerék, a miből egy egyszarvú jön elő, ez a
Nyárady-czímer, a negyedik egy korona, kardos kézzel: ez az esküdt
czímere. Az ötödik pedig, melynek középen kell lenni, Topándy czímere;
ez áll egy koronás kigyóból.

A rabló utána számlálta, ujjaira szedve:

– «Hableány félholddal: – gólya búzakalászszal: – félkerék egyszarvúval:
– korona kardos kézzel: – kigyó koronával». Nem felejtem el. – S minek
neked ez a levél?

– Azt is megmagyarázom neked, hogy fenékig beleláss a gondolataimba s
onnan itélhesd meg, mennyire komolyan akarom azt végrehajtva látni, a
mit rád bíztam. Ez a levél Topándy újabb végrendelete. Míg a feleségem
nála lakott, Topándy azt vélve, hogy öcscséhez fog nőül menni, vagyonát
unokahugára s annak leendő férjére hagyta s e végrendeletét a
káptalanhoz be is adá őrizés végett. A mint azonban unokahuga
feleségemmé lett, új végrendeletet írt, s ezt azokkal, a kiknek a
czímerét elmondtam, aláiratta, lepecsételteté, de nem küldte el a
káptalanba, mint az elébbit, hanem otthon tartja, hogy majd a tréfa
annál nagyobb legyen, ha mi az első végrendelettel előállunk, s akkor
előkerül az utóbbi, mely amazt semmivé teszi, s a feleségemet mindenből
kizárja.

– Ahá! Most látom már, milyen okos ember vagy te!

– Ha tehát már most ez az öt pecsétes levél az én kezembe kerülhetne, s
az öreg Topándy véletlenül meg találna halni, a nélkül, hogy másik
testamentomot írhatott volna: hát akkor, tudod-e, mit érne az én
kezemben az a kis papiros?

– Hogy ne tudnám? Kastélyt, uradalmat, egész uraságot! Az mind te rád
maradna; a régi testamentom neked adná azt. Értem már! Látom már! Most
tudom már, milyen bölcs ember vagy te! Oh milyen okos ember vagy te,
hallod-e?

– Tehát hiszed-e már most, hogy ha én hozzám eljösz azzal a levéllel…

A rabló bizalmasan hajolt közelebb és fülébe sugá:

– És azzal a hírrel, hogy a szomszéd véletlenül meghalt és másikat nem
írhatott.

– Akkor nem szükség azon aggódnod, hogy mennyi pénzed legyen a helyett,
a mit elraboltak. És azután mehetsz leányostól Tatárországba: a hol
senki sem fog üldözni.

– Jól van. Nagyon jól van. Bízd rám a többit. Két napnál többre nincs
szüksége a Kandurnak az ilyen munkához.

Azután elkezdte az ujjaira szedni, mintha magával számolna:

«Tehát, először is: kapok pénzt! – másodszor: állok boszút! –
harmadszor: viszem Cziprát! – negyedszer: jól lakom emberhalállal! – és
ötödször – megint kapok pénzt! – A munka meglesz.»

A két alkuvó kezet szorított. A rabló eltávozott az ajtón, melyen jött;
Sárvölgyi ment aludni, mint ki ügyeit jól rendezé, s a folyosón húzták a
czigányok a legújabb keringőt, melyen Melanie és Bálnokházyné hevült
arczczal lejtettek a vígan mulató társaság között.



XXVI. A szerelem babonája.

Oh mennyi felfedezésre váró titok van még a nap alatt!

Könyveket írtak már a rég elmult népek hitregéiről; a két földsark és a
napfordítók népfajainak babonáit összegyűjték a tudósok: és egyről még
nem beszéltek: arról a végtelen mythoszról, a mi a női szívben, a
szerelem forró légkörében végtelenül él és újraszülemlik.

Oh édes babonái a szerelemnek!

«Ha poharadból iszom észrevétlenül s te utánam kiüríted azt; – megiszod
benne a szerelmemet, s úgy fogsz utánam epedni, mint én epedek te
utánad: kedvesem.»

«Ha éjjel rólad álmodva fölébredek, s vánkosomat megfordítom fejem
alatt; te is oly édeset fogsz álmodni felőlem, mint én te felőled: –
kedvesem.»

«Ha hajadnak egy szálára gyűrűmet, a mit adtál, rákötöm, a pohárba
bocsátott gyűrű annyiszor fog ütni annak oldalára, a hány évig te
szeretni fogsz engem: kedvesem.»

«S ha én egy szálát hajamnak gyolcsruhád szegélyébe bevarrhatom; fájni
fog a szíved értem, mikor azt felveszed: – kedvesem.»

«Ha tűvel megszúrtam ujjamat, rólad gondolkozva; hűtelen voltál akkor
hozzám: – kedvesem.»

«Ha az ajtó kinyilik magától, felőlem gondolkoztál akkor, s sóhajtásod
nyitotta ki az ajtót: – kedvesem.»

«Ha csillag fut le az égről, s nevedet hirtelen kimondom, a míg fut; rám
kell akkor gondolnod egyszerre: – kedvesem.»

«Ha a katinka-bogár kezem fejéről elszáll; arról tudom meg, merre jársz
te most? – kedvesem.»

«Ha a meggyújtott csepű tenyeremről a magasra száll; enyim fogsz akkor
lenni! – kedvesem.»

«Ha fülem megcsendül, hírt hallok felőled; ha orczám kigyullad, felőlem
beszélsz akkor: – kedvesem.»

«Ha ollóm lehull s hegyével áll meg; meglátlak nemsokára: – kedvesem.»

«Ha kontyom lehull; te fogsz megverni akkor: – kedvesem.»

«Ha öltönyöm visszájáról vettem fel véletlen: nem csalhatsz meg akkor: –
kedvesem.»

«Ha a gyertya felém fut le, mást szeretsz te akkor: – kedvesem.»

«Ha gyűrűm elpattan ujjamon; te lész akkor az én halálom oka: –
kedvesem.»

Minden tárgyban, minden gondolatban a szerelem mythologiája él; mint az
ókor istenségei, mikkel a költők füvet, fát, patakot, tengert és egeket
benépesítettek.

A virág szirma arról beszél: szeret-e, nem szeret-e? a csengő madár a
háztetőn; a nehéz bőjttel kiérdemelt álomlátás, a megöntött ólom, a
mosdó czicza; mind a szerelem felől beszél: s melyik leány nem hiszi, a
mit beszél?

Szegény leányok!

Ha tudnák, mennyire nem érdemeljük mi meg, hogy miattunk a szerelem
polytheismusával benépesitsék a prózai világot!

Szegény Czipra!

Mennyire rabnője volt az ő urának!

Nagyobb rabság volt az, mint a szolga kreolleányé, kinek minden tagja
ura szolgálatában fárad: – ő neki minden gondolatja szolgált annak.

Reggeltől estig semmi más, mint remény, féltékenység, gyöngéd hizelgés,
reszkető aggodalom, az öröm extasisa, a lemondás keserve, a szenvedély
lángoló őrjöngése és a hideg kétségbeesés, egymással szüntelen küzdve,
egymást fölváltva, s az imádott ifjú minden szavából, minden
tekintetéből új táplálékot nyerve! És azután alkonytól hajnalig újra
ugyanzon küzdés, még az álomban is.

«Ha kutyád volnék, nem kellene velem így bánnod.»

Egyszer ezt mondja Lorándnak.

Pedig mindössze miért? Tán, mert elment mellette úgy, hogy kezét meg sem
szorítá.

Máskor meg azt:

«Ha égben lehetnék, sem volnék boldogabb!»

Talán egy futó ölelés tette ismét ily boldoggá?

Milyen kevés elég, szegény leányoknak, búra, vagy örömre!

Egy napon öreg czigányasszony vetődött az udvarra.

Falú helyen nem szokás elűzni a szegény csavargókat: adnak nekik
lisztet, zsiradékot, darabka szalonnát; hadd éljenek ők is.

Azok aztán mondanak érte szerencsét. Kinek ne kellene a szerencse ilyen
olcsó áron?

S a czigányasszony hamis szeme olyan gyorsan észreveszi, kinek miről
kell szerencsét mondani?

Hanem Czipra nem örömest állt velük szóba.

Restelte, hogy valamelyik barnapiros arczszínéről, égő fekete szemeiről
rá ismerne s a cselédek előtt elárulná faját. Bújt előlük, hogy ha
jöttek.

Azért a czigányasszony mégis észrevette a szép kisasszonyt, s meg is
nagyságolta.

– Csókolom a piczi lábacskáját a nagyságos kisasszonynak.

– Mit nagyságolsz engem? nem látod, hogy én is cseléd vagyok, sütök,
főzök a konyhában; felgyűrt ingujjam; két szél kötényem.

– De nem bizony. Szolgáló cseléd nem hordja olyan egyenesen a fejét, nem
tudja úgy mutatni a haragját. Ha a nagyságos kisasszony rám tekint, úgy
ide szorít a sarokba a két szemöldökével, mintha meg volnék vasalva.

– Hát ha ennyit tudsz, akkor azt is kellene tudnod, hogy asszony vagyok:
ostoba.

A czigánynő ravaszul hunyorgott.

– Dehogy vagyok én ostoba; dehogy rossz az én szemem. Kiismerem én a
vadgalambot a szelid közül. Dehogy asszony maga, nagyságos kisasszony,
csak kisasszony maga még. Sok lány szemébe, sok asszony szemébe néztem
én már: tudom, milyen az egyik, milyen a másik? A leány szeme bújik,
bújik a szempillák alá, mintha mindig lesből nézne, mintha mindig attól
félne, hogy észreveszi valaki; az asszony szeme mindig fénylik, mintha
keresne valakit. Mikor a leány azt mondja tréfából, én már asszony
vagyok: elpirul utána; ha asszony volna, mosolyogna. Leány bizony maga
még, nagyságos kisasszony.

Czipra restelte, hogy szóba állt vele. Érezte, hogy valóban ég az arcza.
A nyilt tűzhelyhez sietett, ellódítva onnan a szolgáló cselédet, hogy a
lángoló tűzre foghassa arcza égését.

A czigánynőt még tolakodóbbá tette az, hogy zavarba hozhatta a leányt. –
Oda furakodott hozzá.

– Mást is látok én még, szép kisasszony. A mely leány hamar pirul, sokat
búsul, sokat sóhajt. A nagyságos kisasszonynak együtt van az öröme is,
meg a bánata is.

– No, de már most takarodjál! – kiálta fel Czipra haragosan.

Nem olyan könnyű a czigányasszonyt lerázni, ha megfogózott.

– Pedig én igen jó szert tudok ám, a mi ezen segítene.

– Mondtam már, hogy pusztulj innen.

– A mi olyan szeliddé teszi a vőlegényt, mint a kezes bárányt, a ki
mindenütt a gazdasszonya után szalad.

– Nem kellenek a szereid.

– Hiszen nem beadni való szer, a mit mondok, hanem csak egy kis babona.

– Lökjétek ki már innen! – parancsolá Czipra a szolgálóknak.

– Dehogy löktök ki engem innen, leányzók; inkább ti is hallgassátok meg,
a mit mondok. Melyitek ne akarná azt megtudni, hogy mit kell csinálni,
hogy a legény úgy meg legyen babonázva, hogy ha minden porczikája tele
volna is hamissággal, még se csaphasson el másfelé? No, te Zsuzsi,
látom, hogy te nevetsz neki. Hát te Kati? Hej, láttam ám a Jóskádat,
mikor a bíró leányával beszélt a kerítésen; annak se ártana ám az
igézés.

A sok vihogó leánycseléd, a helyett, hogy Cziprát megmentette volna a
czigányasszonytól, még segített annak az ostromlásában. Körülfogták,
elállták Cziprának is az útját s kiváncsian lesték, mit mond majd a
czigányasszony?

– Pedig ártatlan szer ám az egész, aztán nem kerül semmibe.

A czigányasszony még közelebb húzódott Cziprához.

«– Mikor éjjel éjfélkor a dali madár megszólal az ablak alatt, vigyázd
meg, melyik ágon szólt? eredj ki mezítláb, törd le azt az ágat, ültesd
el cserépbe, tedd az ablakodba, öntözd meg szádban hordott vízzel; mire
megéled az ág, a szerető visszatér hozzád s sohasem hagyhat el többet.»

A cselédleányok nagyot nevettek a czigányasszony babonájának.

Az pedig hunyász rimánkodással tartá tenyerét Czipra elé.

– Drágalátos, nagyságos, szép kisasszony, ne sajnáljon az Isten
áldásából nekem is juttatni valamit.

Czipra zsebe mindig tele volt mindenféle apró pénzzel, rézgaras,
hatkrajczáros, ezüst hármas, ötös, tizes, huszas, akkori idők divatja
szerint; mikor az egyik embert váltóban, a másikat pengőben kellett
fizetni. Czipra belemarkolt s aztán a tenyerébe fogva elkezdett
válogatni az érmekben, hogy meglelje köztük a rézpénzek legkisebbikét, a
váltókrajczárt, koldusnak való alamizsnát.

– Oh aranyos nagyságos kisasszony; hálálkodott a czigányasszony. Nekem
is van otthon egy ilyen nagy eladó leányom: nem ilyen szép, mint maga;
de épen ilyen magas. Annak is van vőlegénye, el is venné mentül elébb.

Czipra már az ezüst pénzek között kezdett válogatni.

– De nem veheti el, mert nincs annyi pénzünk, hogy a papnak meg tudjunk
fizetni.

Czipra meglelte már az ezüst pénzek között a legnagyobbikat s azt adta a
czigányasszonynak.

A czigányasszony úgy eláldotta érte! Fizesse vissza az Isten szép
vőlegénynyel, holtig tartó szerelemmel.

A czigányasszony aztán tovább sertepertélt a háztól.

Czipra pedig elgondolkodva dúdolta magában szöveg nélkül azt a nótát:
«Czigányasszony volt az anyám».

Czipra úgy gondolkozott magában.

Olyan ékesen szóló a gondolat! Ha a nyelv mind el tudná azt beszélni, a
mit a néma lélek saját magának elmond?

«Miért vagy olyan, a milyen vagy?»

«Vagy volnál a másé, vagy volnál az enyim, vagy ne láttalak volna soha.»

«Vagy szeretnél te is engem, vagy ne szeretnélek én se téged.»

«Vagy hideg volnál, vagy meleg volnál, csak ilyen langy ne volnál.»

«Ha elmennél mellettem, rám se néznél, elfordulnál: úgy is jó volna; –
ha mellém ülnél, magadhoz vonnál, boldoggá tennél; – de te jösz,
szemembe mosolyogsz, kezemet megszorítod, szeliden szólsz hozzám, s
aztán odább mégy.»

«Százszor elgondolom, hogy ha te nem szólítasz meg engem, én szólítlak
meg téged; ha te nem kérdezed meg tőlem, én fogok a szemedbe nézni, s
megkérdezem tőled, «szeretsz-e?»»

«Ha szeretsz: szeress igazán.»

«Hiszen nem kivánom én tőled, hogy hozd le nekem az égből a holdat; csak
azt, hogy szakítsd le az ágról a rózsát.»

«Ha leszakítottad, összetépheted, elszórhatod leveleit a földre, nem
kell azt a kalapod mellett viselned, s felelgetned orczapirulással, ha
kérdezik, kitől kaptad? Eltépheted, eltaposhatod. A czigányleány adta.»

«Ha szeretsz, miért nem szeretsz igazán? ha nem szeretsz, miért járatsz
magad után.»

«Ha tudtad, hogy nem szerettél, hálódba miért kerítettél?»

«Mennyi ilyen nóta van már, a mit a szegény leányok olyan keseregve
énekelnek!»

«Százszor ajkamon van, hogy legalább, ha szólni nem merek is, ezt a
nótát eléneklem, a mikor ő meghallhatja; de valahányszor meglátom:
megnémulok és nincsen erőm.»

«Ő követett el rajtam igézést; pedig én volnék a boszorkány fajzata.»

«Nem tudok én semmit, nem vagyok én varázsló, nincs az én szememnek
semmi hatalma.»

«Ha én egyszer megszólalok, megölöm őtet is és magamat is.»

«Vagy talán csak magamat.»

«És tán akkor sem szólok még?»

Szegény leány, míg szíve tele volt ábrándos töprengéssel, szeme, szája,
keze a házi munkával volt eltelve; nem ült le a csillagot nézni, a
hangszert búslakodtatni; dologhoz látott: azt mondták róla, hogy «tüzes
gazdasszony».

– Jó napot, Czipra!

Észre sem vette, hogy Loránd jő a háta mögött, mikor ő a folyosón künn a
tojáshabot veri, s az üdvözli őt nyájasan.

Azt várta, hogy legalább annyi időre meg fog állni, mint máskor, hogy
megkérdezze, mit főzesz? s ő arra egy más kérdéssel válaszolhasson:

«Mondja meg már egyszer, hogy «mit» szeret?»

De még csak annyit sem tett meg, hogy megállt volna; hiszen csak
véletlenül jött ezen, s minthogy nem kerülheté ki, azért mondott egy
keserves «jó napot». Aztán odább ment. Topándyt kereste.

Topándy szobájában várt Lorándra s épen egy feltört levél olvasásával
foglalkozott.

– No öcsém, szólt Lorándnak nyújtva a levelet: itt van az operának a
nyitánya.

Loránd átvette a levelet, mely így kezdődött: «Ajánlom hivatalbeli
szolgálatomat az úrnak.»

– Ez idézés?

– Láthatod a jó nap kivánásról. Egyúttal tudatja velem a főbíró, hogy
holnap reggel itt lesz a törvényes vizsgálatot a helyszinen megtenni;
hát holnapra rendeld be neki a cselédeket, meg a vén csacsit is. Azt is
hadd benevolizálja, s aztán vigye el mellékletül, sub stria.

– Bátyám folyvást tréfának veszi ezt a dolgot.

– Még pedig furcsa tréfának. Hogy fogom majd az utczát seperni, hahaha!

– Ah!

– Még pedig lánczon. Mindig nevettem az öreg kondásomat, a ki másfél
évig volt a tekintetes vármegye lánczkoptatója, hogy azóta is olyan
kaszáló lépésekkel jár, mintha még mindig kerülgetné egyik lába a
másikat a lánczczal. Ezután majd ketten fogunk egymáson nevethetni.

– Jó volna, ha ügyvédet vallana bátyám.

– Jobb lesz bizony, ha a porkolábnak küldök egy süldő-malaczot. Már ez
ellen öcsém, nem lehet rugódozni. Ez olyan, mint a hideg fürdő; az az
ember ha apródonkint megy bele, a foga vaczog; ha egyszerre beleugrik,
még jól is esik. Beszéljünk komolyabb dolgokról.

– Épen én is azért jöttem, hogy egy igen komoly tárgyról akarok
bátyámmal szólani.

– No, csak ide vele.

– Én nőül veszem Cziprát.

Topándy hosszasan nézett az ifjú arczába, helyeslő szemöldei egyet-egyet
rándulnak fölfelé s azzal nagy hidegen azt mondá:

– Miért veszed nőül?

– Mert derék, jó leány.

Topándy fejét rázta

– Az még nem ok arra, hogy nőül vedd.

– És olyan hű hozzám. Sok hálával tartozom neki. Mikor beteg voltam,
testvérem nem ápolhatott volna jobban, ha bánatom volt, ő jobban búsult
rajta, mint magam.

– Ez sem ok arra, hogy nőül vedd.

– És, mert felül vagyok emelkedve a világi előitéleteken.

– Ah, hah, nagylelkűség! Liberális fitogtatás? Ez sem ok arra, hogy nőül
vedd Cziprát. A szomszéd gróf kályhafűtőjét vette nőül, csak azért, hogy
beszéltessen magáról: az eredetiség érdeme sem a tied. Ez mind nem ok
arra, hogy nőül vedd Cziprát.

– De elveszem; – mert szeretem…

Erre aztán Topándy arcza is ellágyult; a szokott sarcastikus gúny valami
szelidebb színezetnek adott helyet.

– Ez már más szó. Ez, csupán ez az egy ok lehet rá, hogy elvedd. S hány
napja már, hogy szereted?

– Arról nem tudok számot adni. Mindig jól esett őt látnom, mindig tudtam
azt, hogy szeretem őt, mint egy jó testvért. Azt a másikat imádtam, mint
egy angyalt; s a mint megszünt rám nézve angyal lenni, mint nő iránt nem
érzek szívemben az elmult lángból semmit. Semmit, még füstöt, még hamut
sem. De ezt a leányt, kinek minden gyarlóságát ismerem; kit ábrándom nem
szépített, kit olyannak látok, a milyen valóban; ezt szeretem most, mint
egy hű, szerelemért igaz pézzel fizető nőt; és elveszem – nem hálából,
nem szánalomból; de elveszem, mert szivemet betölti.

– Ha csak azt kerested, azt megtalálod. Mit fogsz tenni legelébb is?

– Legelébb is írok anyámnak: megírom neki, hogy íme egy köszörületlen
gyémántot találtam, fogadja leányának; s azután elviszem hozzá Cziprát,
legyen ott, míg megkeresztelik s míg őt anyámtól ismét el fogom hozni.

– Nagyon köszönöm: hogy leveszed rólam a terhét ennek a czeremóniának. A
mit papokkal kell végeznetek, tegyétek úgy, hogy én ne lássam. S mikor
tudatod ezt Cziprával?

– Mihelyt anyám válasza megérkezik.

– S ha anyád ellenezné a házasságot?

– Arról én felelek.

– De mégis lehetséges, hogy úgy történhetnék. Lehetnének más czélzatai
veled. Mit tennél akkor?

– Akkor? – szólt Loránd elgondolkozva; s hosszú csend után szólt:
szegény anyámnak annyi bánata volt miattam.

– Azt én is tudom.

– Ő azt nekem mind megbocsátotta.

– Jobban szeret, mint másik fiát.

– És én őt jobban szeretem, mint apámat szerettem.

– Ez nehéz mondás.

– De ha azt mondaná, hogy hagyjam el örökre, vagy ezt a leányt, vagy őt;
azt felelném rá és fájna bele a lelkem: «anyám, szakíts ki szívedből, én
nőmmel bujdosom tova».

Topándy most már kezét nyujtá Lorándnak.

– Lásd, ez jól van mondva.

– De e felől nincs semmi aggodalmam. Családunkban nem volt otthonos a
nyegle büszkeség: boldogságot kerestünk, nem hiú összeköttetéseket, s
Czipra azon leányok közé tartozik, a kiket a nők még jobban
megszeretnek, mint a férfiak. Egy igaz jó barátom is van otthon:
testvérem, s egy csábító előzmény részemre derék ángyom.

– S egy szószólód is van még valahol, a ki minden istentelensége
daczára, emberien érezni tud, s ki azt fogja mondani: «nincsen neve
ennek a leánynak? Itt az enyim: viselje azt!»

Topándy nem gátolhatá meg, hogy Loránd meg ne csókolja kezét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szegény Czipra! Miért nem hallotta ő mindezt?



XXVII. Mikor a dali-madar megszólal.

Ennek a napnak álmatlan éjszakája lett.

Bezártak már minden ajtót a kastélyban; Loránd maga szokta megnézni
esténkint, a tolózárak át vannak-e reteszelve? a keresztrudak le
vannak-e kapcsolva, a kulcsok a zárakon vannak-e mind? azután
bekopogtatott Czipra ajtaján, jó éjt kivánt neki; Czipra is
visszakivánta a jó éjt s Loránd is szobájába tért, s ezzel az utolsó
ajtózördülés is elhangzott a házban.

«Jó éjt! jó éjt! De hát ki adja azt a jó éjt?»

Czipra mindennap jobban érezé, hogy milyen véghetetlen üresség lehet egy
szívben, a honnan hiányzik – az Isten?

Ha bánata van, kinek panaszoljon? – ha vágyai vannak, kinek könyörögjön,
ha rémek üldözik, kitől kérjen segélyt, bátorságot? ha kétségbeesik,
kitől kérjen reményt?

Oh, ti bölcs férfiai a mindent előállító anyagnak, legalább a nők
számára hagyjátok meg az istenséget.

Mikor a nagy szívdobogástól nem tudja lehunyni szemét, csak hánykódik
álmatlan fekhelyén, kínozva ismeretlen sejtelmektől, s nincs lelke előtt
senki, a kitől megkérdezze: «oh uram! közelgő halálom vagy közelgő
üdvösségem előérzete ez? mi bánt? mi borzaszt? mi csábít? mi tölti el
édes borzadálylyal szívemet? Oh uram, légy velem!»

A szegény elhanyagolt leány csak érzi, de nem tudja kimondani ezt.

Föltérdel ágyában, kezeit összekulcsolja keblén; arczát felemeli és
összegyűjti szívének minden gondolatját: hogyan kellene imádkozni? Mi
lehet az a szó, mely közel hozza az Istent? Minő mondások, minő
varázsigék kellenek ahhoz, hogy az a nagy szellem, a ki mindent tehet,
alászálljon az égből? Minő bölcsesség az, a mit az emberek egymás elől
rejtegetnek, egymással csak titokban, betűk alakában közlenek, a mi utat
nyit a bolyongónak egy láthatatlan lény ismeretlen lakásáig? Hogyan
kezdődik az? Hogyan végződik az? Oh milyen rettentő szívfájdalom, nem
tudni imádkozni: csak így térdepelni kiáltó vágyaktól megtelt szívvel és
néma ajakkal! A milyen gyönge hang egy zokogó sóhajtás, a milyen iszonyú
távol a csillagos ég, ki hallja meg azt ott?

Pedig van, a ki meghallja azt!

És a némán térdeplőnek ki nem mondott imáját van, a ki feljegyzi: és a
szót, a mely mondva nincs, van, a ki meghallja.

Szegény leány! nem is sejtette azt, hogy ez az érzés, ez a
felmagasztalás: ez az ima; – nem a szó; nem az elmondott beszéd, nem a
megszólítások, nem az ámenek. Az, a ki szívekbe lát, – a szívekből olvas
s nem mérlegeli a szavak ékességét.

Azon órában, hogy a szenvedő leány ily némán térdepelt a minden
vigasztalások ura előtt; az a férfi, kit szívében oly régtől, oly örökké
bálványozott, ép oly ártatlanul ült íróasztala mellett, tőle csak két
faltól elválasztva, s felőle gondolkozott, róla írt, s gyakran törülte
szemeit, miket ellepett a közben a köny.

Anyjához írt levelet jegyeséről.

A szegény czigányleányról.

*

A szép csillagos éjszaka félhomályában tizenkét lovas lépett egymás
nyomában az ingovány nádasai között.

Kandur vezeti őket.

Mindegyik lovas puskával a vállán, pisztolyokkal az övében.

A tekervényes úton Fáraó könnyeden lejtve vezeti őket; ő is sietni
látszik s néhol csapa nélkül tör keresztül a nádon, rövidítve a kerülőt,
mintha őt is valami boszú ösztönözné.

A füzesnél tánczolnak a lidérczek.

Körülfogják a lovagot, s mozdulatait követik. Kandur korbácsával csapkod
feléjük.

– Visszajövet majd kettővel többen lesztek! – dörmögi fogai közül.

Mire a fiastyúk feljön az égre, épen akkorra érnek el a hajdani tanya
helyére.

Ott most csak egy fekete szérű van.

Szerteszét idomtalan égett tömegek hevernek. A mint a széna gyurmává
olvadt a lángban, most olyan kemény, likacsos kő támadt belőle, hogy
semmi csákánynyal nem lehet széttörni.

Ezek a zsiványok palotájának romjai.

Még most is kicsordul a köny szemeiből, mikor tanyáját így elpusztítva
meglátja.

Mind a tizenketten megérkeznek az égett tanyára.

– Látjátok, mivé tettek a zsiványok; – szól Kandur czinkosaihoz. – A mit
összegyűjtögettünk, hogy majd elvisszük magunkkal más országba, mind
ellopták, s aztán felgyujtották a tanyát. Csónakkal jöttek idáig;
kitanulták az útját, hogy kell a zsombikon keresztül jönni a
lélekvesztővel a zsivány palotájáig? Most visszaadjuk nekik a
látogatást. Mind itt vagytok-e?

– Itt vagyunk, mormogák a czinkosok. – Mind itt vagyunk.

– Szálljatok le lovaitokról. Most a ladikokra kerül a sor.

A rablók leugráltak a nyeregből.

– Nem szükség kipányvázni a lovakat, innen nem mehetnek el sehová. Egy
ember itt maradhat az őrzésükre. Ki akar itt maradni?

Mind hallgattak.

– A lovakat is csak kell őrizni valakinek, hogy a farkas le ne vágja az
alatt.

Erre egy vén rabló felelt:

– Hoztál volna akkor bojtárt magaddal, mert mi nem jöttünk ide lovakat
őrizni.

– Jól van pajtás, csak azt akartam megtudni, nem szeretne-e valaki
közülünk hátra maradni? nem «oldzik-e valakinek a bocskor-szíjja?»
Tudja-e mindegyitek a maga dolgát? Jőjjetek sorba. Hadd mondom el még
egyszer mindenkinek a kötelességét. Kanyó, meg Fosztó!

Két czimbora, vállravetett szűrdolmányban előállt.

– Ti ketten, a mint megérkeztünk, a cselédház két ajtaját elálljátok. A
ki ajtón vagy ablakon át menekülni akar, halálfia.

Tudjuk már.

– «Csutor, meg Disznós!» ti ketten a vadászlak előtt állok lesbe, s a
mint onnan valaki segítségül akar jönni, azt lepörkölitek.

– Jól van.

– «Bogrács!» Te az utczaajtót foglalod el, s ha parasztcsőcselék merne
közelíteni, belé lövöldözöl: a paraszt ellen magad is elég vagy.

– Elég la! – szólt nagy elbizakodottsággal a rabló.

– «Korvé, meg Pofók!» ti az első tornáczczal szemben, a kút mellett
foglaltok helyet, s ha valaki az első ajtón akarna kiosontani, csak
tüzet neki. Hiába ne puskázzatok. – Ti többiek: Vasgyúró, Hentes,
Piócza, Agyaras velem jöttök a kert felől, s a bokrokban meghúzzátok
magatokat, míg jelt adok. Ha egyet füttyentek, az tinektek szól. Ha
csellel bejuthatok, csendesen, a nélkül, hogy egy lövést kellene tenni,
az legjobb lesz. Én kicsináltam az útját, azt hiszem, hogy megeshetik.
Akkor hárman bejöttök velem, egy az ajtóban marad. A pányvák készen
legyenek. A nyakába vetni, lerántani a földre, aztán megkötözni. A
fekete szakállú erős ember, azzal hirtelen kell bánni; ha nem megy
máskép, puskaagygyal a fejére. Hanem az öreget élve kell megkapni, mert
azt vallatni fogjuk.

– Azt majd csak bízd aztán rám; – szólt egy ripacsos képű ficzkó, nagyon
önelégült vigyorgással.

– Hiszen én is ott leszek; – folytatá Kandur; – ha pedig csellel nem
tudnánk bejutni csendesen a kastélyba, ha lármát ütne valaki; ha azok
odabenn fölébrednének; akkor az első füty tyentés nektek szól,
négyeteknek. Kettő velem a kert felőli ajtót befeszítni jő. Itt vannak-e
a kecskelábak?

– Itt vannak; – szólt egy rabló, szűre alól előmutatva a feszítő
vasrudakat.

– Te Piócza, meg te Agyaras arra vigyáztok, hogy ha ők kilőnek az
ablakon, a fák mögül az ablakon át visszalövöldözzetek rájuk. – Ha pedig
kettőt fütytyentek, az azt jelenti, hogy baj van, s akkor minden
oldalról fussatok én hozzám segíteni. – Ha nem tudnók betörni az ajtót,
vagy azok a rablók nagyon jól védelmeznék magukat, akkor rájuk gyújtjuk
a háztetőt, s odaperzseljük őket. Így is jó lesz. A szurok-csóvákat itt
ne felejtsétek.

– Hahaha! Melegük lesz az uraknak.

– Hát te Pofók, talán fázol? No, majd mindjárt felmelegszel. Add ide
Korvé a csutorát. Igyatok egy kis szíverősítőt előbb. Kezd el Hentes!
Tor előtt, tudod, hogy jó egy korty papramorgó.

A kulacs sorbajárt, s csaknem üresen került vissza Kandurhoz.

– Nézd, neked alig hagytam benne; – szólt szemérmes mentegetőzéssel az
utolsó ivó.

– Én nem is iszom ma pálinkát. A közlegény igyék, azért, hogy vak
legyen, mikor parancsolnak neki, de a vezér ne igyék, hogy lásson
parancsolni. Majd iszom én mást, ha vége lesz. Most aztán, lássatok a
maskarához.

Értették már, hogy mit tesz ez?

Kiki leveté ködmenét, mentéjét; bélésével kifelé fordította; úgy vette
föl ismét. Azután felmarkolva a szétszórt pernyét, feketére mázolá vele
arczát, felismerhetetlenné téve magát.

Csak Kandur nem csinált magából semmi maskarát.

– Engem hadd ismerjenek fel. Még a ki nem ismerne is, majd megmondom
neki, hogy ki vagyok? Én vagyok a Kandur, a veszett Kandur, a ki
megissza a véredet, kitépi a béledetl Ismerjetek rám! Hogy fogok a
szemük közé nézni! hogy fogom fogaimat vicsorgatni rájuk, mikor meg
lesznek kötözve, hogy kérdezem meg majd az úrfit nagy nyájasan: «no
fiacskám, kedves purdém; voltál kertben? láttál farkast? féltél tőle? –
huss huss!»

A Fáráó nyugtalanul kapálta a perzseltszagú gyepet.

– Te is keresed a mi nincs, Fáráó! – mondja lova nyakát megveregetve a
rabló. – Ne búsulj, holnap térdig állsz az abrakban, s azután urat
hordasz a hátadon. Ne búsulj Fáráó.

A rablók elkészültek a toilettjükkel.

– Most aztán vegyétek fel a ladikokat.

Hat lélekvesztő volt a nádasban elrejtve; könnyű járművek, egy darab
faderékből kivágva; csak akkorák, hogy két ember elfér egyben, s a hol
elfogy a víz, két ember ismét odább viheti a vállán. A rablócsapat vízre
ereszté a ladikokat, s egymás után útnak indúltak velük, ügyesen,
merészen tudták kikeresgetni a vízjárást, mely most lefelé tartott a
Tiszának, míg végre belejutottak abba a folyásba, mely a nagy
csatornához vezet; ezen csatornán azután egész a lankadombi parkig lehet
evezni, a hol a vadásztanya van.

Éjfél lehetett az idő, mire odáig eljutottak.

A lankadombi jobbágytelkeken nyugtalanul üvöltöttek a kutyák, s a
Topándy-kastély házörző ebei nem felelgettek ezuttal nekik. Aludtak.
Azokat valami kóbor czigányasszony ez éjjel jól megvendégelte
farkasalmás malaczhússal.

A rablók nesztelenül, észrevétlenül érkeztek meg a kastély udvarába, s a
hogy Kandur előre kiosztá szerepeiket, mindegyik rögtön elfoglalá a neki
rendelt helyet, a kútnál, a cselédháznál, az utczaajtónál.

Az első álom csendje uralkodott a ház felett.

Mikor aztán mindenki helyén volt, Kandur odalopózott hasonmászva az
orgonabokrok közé, mik Czipra kertrenyíló ablakai alatt csoportot
képeztek, s egy akáczfalevelet szájába véve, azon kezdé a csalogány
énekét utánozni.

Művészi remeklés volt, a mit a puszták vad fia egy falevél segélyével a
dallosok legédesebbikének szájából ellopott. Azokat a tündéri
csattogásokat, azokat a méla, hívó hangvonatokat, azokat a szeszélyes
kanyarulatokat, miket hangjegyre nem szedett még senki, oly híven, oly
természetesen tudta utánozni, hogy még elrejtőzött társait is megcsalta
vele.

«Átkozott madár! dörmögék azok; erre is most ért rá az éneklés.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Czipra csendesen aludt már.

Az a láthatlan kéz, melyet keresett, letakarta szemeit, s édes álmokat
küldött le szívére. Talán, ha ez álmot végig aludhatta volna, egy boldog
napra ébredt volna utána!

Ekkor megzendült ablaka alatt a csalogánydal.

A csalogány! A szerelem énekese! Miért van rábizva, hogy éjszaka
énekeljen, mikor minden madár fészkén űl és fejét szárnya alá rejtve
alszik? Ki küldi őt: «kelj és hirdesd, hogy a szerelem mindig ébren
van?»

Ki bízta rá, hogy költögesse fel az aluvókat?

Hiszen még a népdal is azt mondja:

  «Szerelemnél jobb az álom:
  Mert az álom: nyugodalom;
  A szerelem szívfájdalom.»

Ejh. Eredj innen dali-madár.

Czipra megpróbálta újra elaludni. A madár dal nem engedte.

Könyökére emelkedék, s aztán úgy hallgatá azt tovább.

És eszébe jutott a vén czigányasszony büve-bája: a szerelem babonája.

«Ha éjjel, éjfélkor, ablakod alatt megszólal a dali-madár; menj oda
mezítláb, törd le azt az ágat, a melyen énekel, ültesd cserépbe, öntözd
meg szádbanhordott vízzel; mire megéled, szeretőd megtér hozzád, s el
nem hagyhat soha.»

Ah! Ki járna éjszaka a szabadban.

A fülemile tovább is szólt:

«Eredj ki mezítláb, úgy törd le az ágat.»

Nem. Nem. Milyen nevetséges volna az? ha valaki meglátná, tovább
mondaná, kigúnyolnak érte.

A csalogány meg újra kezdte a dalt.

Gonosz madár, hogy nem enged alunni!

Pedig milyen könnyű volna megkisérleni: ágacskát a virágcserépben. Ki
tudná meg, hogy mi az? Ártatlan tréfájuk a lyányoknak; a mivel nem
tesznek senkiben semmi rontást. Gyermeteg babonája a szerelemnek.

Könnyű volna megkisérteni.

Hátha igaz? hátha van benne valami? Olyan sokszor mondják: ez meg amaz
asszony mit adott be a férjének, hogy olyan hiven szereti, még a hibáit
sem látja! Hátha igaz?

Hogyan csodálkoznak sokszor, hogyan szerethetett meg valaki valakit?
mivel igézték meg? Hátha igaz?

Hátha vannak olyan szellemek, a miket talizmánnal lehet megfogni, aztán
hoznak, tesznek mindent, a mit parancsolnak nekik?

Czipra önkénytelenűl összeborzadt. Maga sem tudta miért; de egész teste
reszketett és fázott!

«Nem. Nem kell így; mondá magában. Ha cserében nem adja szívét; szívét
szívért; – orozva ne legyen enyim. Ha nem szerethet azért, hogy
megérdemlem! ne szeressen azért, hogy megbabonázom. Ha nem szeret, ne is
utáljon. Eredj innen dali-madár, nekem nem kellesz.»

Azzal takaróját fejére húzta és a fal felé fordult. De az álom csak nem
jött vissza: de a reszketés csak nem mult el; de a dali-madár csak nem
hallgatott el a bokorban.

Már egészen az ablak alá jött; ott énekelte: «jőjj, jőjj, jőjj; ide
jőjj; ide jőjj!»

Néha úgy tetszék, mintha a dali-madár szavában világosan ki volna
mondva: «Czipra! Czipra! Czipra!»

A szenvedély forró köde elfogta a leány agyát.

Szíve úgy dobogott, majd kiszakítá keblét és minden tagja úgy
reszketett.

Nem volt lelkének ura többé.

Kilépett ágyából, s azzal együtt kilépett abból a bűvkörből, melyet az
Úr ihlete képez a hozzámenekülő körül, s melyben az alvilág minden
kisértője elől olyan jól meg van védve.

«Menj mezítláb!»

Hiszen csak néhány lépés az ajtótól az orgonabokorig.

Ki láthatná meg? Mi történhetnék addig?

Hiszen csak ártatlan óhajtás az egész.

Hiszen nem tesz vele semmi rosszat.

A láz elállta minden idegét.

Csak egy kis galyacskát letörni indúl; de mégis úgy érzi, mintha a
legszörnyűbb vétket elkövetni menne, melynek az álmatlan éjszakát kell
magára hívni oltalmazóul.

Nagy csendesen nyitotta ki ajtaját, hogy ne nyikorogjon.

Lóránd a folyosó átellenes szobájában alszik; meghallhatna valamit.

Meztelen lábakkal nesztelenűl elsuhant Lóránd ajtaja előtt; a kertre
vívő házajtóról leemelte óvatosan a keresztvasat; a tolózárat
félrehúzta, s a kulcsot oly vigyázva fordítá el, hogy hangot nem adott.

Nesztelenül felnyitá az ajtót, s kitekintet rajta.

Csendes, mélázó éj volt odakünn; a csillagok, mint szokták harmathullás
alatt, színeiket váltogatták, zölden, pirosan villogva.

A csalogány most már csak gyügyögve nyögdécselt a bokorban, mint mikor
párjára rátalált.

Czipra körültekintett. Mélyen alvó éjszaka van; nem láthatja most meg
senki.

Még is összehúzza keblén patyolatruháját, még is átallja mezetlen lábait
megmutatni a csillagos éjnek,

Ejh, hiszen csak egy perczig tart ez!

A fű szép lágy, szép harmatos a bokrokig; nem sérti meg éles kavics
lábait, nem árulja el zörgő haraszt lépéseit.

Kilép a szabadba, s nyitva hagyja maga után az ajtót.

Úgy reszket, úgy fél, úgy tekinget maga körül.

Mint a ki lopni indúl, a ki még nem próbálta azt soha.

Csendesen eloson a bokrokig.

A csalogány ott nyögdécsel a sűrűben.

Beljebb kell hatolnia, a lombokat csendesen szétválasztania, hogy
meglássa, melyik ágon szólt a madár?

Nem tudja meglátni.

Újra hallgatózik; a zizergés odább csalogatja.

Itt kell neki lenni már közel: itt gyügyög, itt neszel, tán meg is
foghatná kezével?

Mikor azután még egy ágat félrehajt, hirtelen egy marczona alak
emelkedik fel előtte, s megragadja előre nyujtott kezét.

[Illustration: Verszomjú vigyorgással nézett áldozata szemébe. ]



XXVIII. Az éjjeli kűzdés.

A rémalak, ki Czipra kezét hirtelen megragadta, vérszomjú vigyorgással
nézett áldozata szemébe, kinek minden tagját elzsibbasztá a rémület első
pillanata.

– Mit akarsz? – hebegé alig hallható, elfulladt hangon a leány.

– Mit akarok? – suttogá vissza amaz. – El akarom vágni a gúnárodnak a
torkát, te liba! Kell-e fülemüle-madár?

S azzal élesen fütytyentett.

A fütytyre hirtelen felugráltak leshelyeikből a czinkosok.

E percz egyszerre visszaadta Cziprának a kétségbeesés felmagasztalt
idegerejét; hirtelen kiszakítá kezét a rablóéból, s három szökéssel mint
a felriadt őz, a nyitva hagyott ajtó küszöbén termett.

Hanem a farkas is nyomában rohant, s épen az ajtónál elfogta. Nem volt a
leánynak ideje azt becsaphatni előtte.

– Meg ne nyikkanj! – dörmögé Kandur, egyik kezével a leány karját
szorítva, másikkal annak száját iparkodva betapasztani.

De Cziprát szilajjá tette a rémület: letépve a rabló kezét szájáról, s
míg vonagló testével az ajtótól eltaszigálta őt, éles sikoltással verte
fel az éjszakát.

– Loránd! Segíts! Gyilkosok!

– Hallgatsz! te kutya! vagy lekésellek! – dörmögött rá a rabló,
kirántott kését a leány mellének szegezve.

Czipra nem ijedt vissza a hegyes késtől: folyvást kétségbeesetten küzdve
a rablóval, kiáltozott: «Loránd! Loránd! Fegyverre! Gyilkos!»

– Veszsz meg hát! – ordítá a rabló, kését a leány keblébe döfve.

Czipra hirtelen megkapta mindkét kezével a kést.

Ebben a perczben ott termett mellette Lóránd.

Az első sikoltásra kirohant szobájából, s fegyvertelenűl, a hogy volt,
sietett Czipra segélyére.

A leány egyre küzdött a rablóval, visszatartva azt teljes erejével, hogy
az ajtón be ne jöhessen.

Loránd odaszökött hozzá s öklével oly ütést talált a rabló arczára, hogy
annak két foga törött ki bele.

Most két lövés hangzott, s rá egy zuhanás és káromlattal teljes ordítás.

Topándy lőtt ki az ablakon, s egyike a négy rablónak halva esett arczra,
a másik sebesülten rogyott le az oszlopok mellé.

A két lövés, a háta mögött hangzó ordítás, a váratlan ütés arczára,
zavarba hozták Kandurt, hátra szökött az ajtóból, még kését is Czipra
kezében hagyva.

E megnyert pillanatot Loránd gyorsan felhasználta arra, hogy becsapja a
tölgyajtót, elétolja a reteszt, s azután felvesse rá a nehéz
keresztvasat.

Már a másik perczben hangzott a rablók erőszakos robaja az ajtón, a mint
feszítő-rudakkal neki estek, hogy sarkából kivessék.

– Jer, siessünk innen, – szólt Lóránd, Czipra kezét megfogva.

A leány elfulladt hangon mondá:

– Jaj. Nem birok lépni. Elszédülök.

– Meg vagy sebesítve? – kérdezé Lóránd ijedten. Sötét volt, nem láthatá.

A leány odaroskadt a falhoz.

Lóránd hirtelen átfogta karjai közé, s szobájába vitte ölében.

Még égett a lámpa asztalán, most végezte leveleit.

A sebesült leányt letevé ágyára.

Elszörnyedt, midőn látta, hogy azt egészen ellepte a vér.

– Nagyon meg vagy sebesítve?

– Nem nagyon, – szólt a leány, – nézz csak, eddig ment be a kés.

És mutatta a rablótól elvett kés lapján, a meddig az keblébe volt döfve.

Loránd vigasztalanul csapta össze kezeit.

– Itt egy kendő, szorítsd a sebre, hogy ne folyjon a vér.

– Menjen! menjen! – rebegé a leány. – Gondoljon a maga védelmére. Azok
meg akarták ölni. Azok magát akarják meggyilkolni.

– Ejh, jőjjenek a nyomorultak. Szemükbe nézek! – mondá Lóránd és csak
Cziprára volt gondja, egy zsebkendőt hirtelen foszlányokra tépett, hogy
azzal a vértől bugyogó sebet a leány keblén betömte. Feküdjél nyugodtan.
Tedd ide fejedet. Ide; ide; ne oly magasra. Fáj-e nagyon?

A leány nyakában egy hajból font láncz volt: ez útjában állt Lóránd
mentő segélyének, le akarta onnan tépni.

– Ne! ne! ne bántsa azt, – rebegé leány, – annak ott kell maradni, a míg
élek. Menjen. Ragadjon fegyvert; védje magát.

A fejszecsapások kettőztetve döngették az ajtót, s a zárt ablaktáblákon
áttörő golyók szikrázva szórták a vakolatport a falakról; lövés lövésre
jött.

Lorándnak nem volt másra gondja, mint hogy a sebesült leánynak jól van-e
vetve a feje alja?

– Loránd! – szólt a leány lihegve. Hagyjon engemet. Azok sokan vannak.
Meneküljön. A lámpát oltsa el, s ha a lámpa elaludt, – akkor hagyjon
magamra!

Még ekkor is eszébe jutott, ha a lámpa el lesz oltva, – akkor hagyjon
magamra.

Pedig bizony a lámpát jó lenne eloltani, mert a rablók mind ide
irányozzák lövéseiket, észrevéve az ablak résein, hogy itt világosság
van.

– Loránd! Hol vagy? Loránd? – hangzék Topándy szava a folyosón.

E hangra kezdett eszmélni Loránd a veszély felől, melyben az egész
háznép forog.

– Gyere hát! vedd ezt a puskát! – szólt az öreg úr, megállva az ajtóban.
Arcza most is oly gunyoros volt, mint akármikor. Legkisebb felindulás,
ijedtség, vagy düh nem látszott rajta.

Loránd felállt az ágy mellől, hol eddig térdepelt.

– Ne vesződjél most a csizmahúzással! – zsörtölődött az öreg úr; –
vendégeink megjöttek. Tálalni kell! Hol van Czipra? ő fogja tölteni
puskáinkat, míg mi lövöldözünk.

– Czipra nem teheti azt, mert meg van sebesítve.

Topándy csak most vette észre, hogy Czipra ott fekszik.

– Lövés? – kérdé Lorándtól.

– Kés-szúrás.

– Csak kés-szúrás? Az még begyógyúl. Czipra kiállja azt! Úgy-e leányom?
Katona dolog! Majd visszaadjuk az atyafiaknak. Maradj hát Czipra veszteg
és ne mozdulj. Mi ketten végezünk. Hozd a fegyvered és a lőszereidet.
Loránd. A lámpát hozd ki a folyosóra. Itt egyenesen belénk látnak róla.
Szerencse, hogy nem tudnak a gazemberek puskával bánni, csak a port
vesztegetik.

– Hát Cziprát itt hagyjuk magára? – kérdé aggódva Lóránd.

Czipra összetette kezeit, úgy nézett rá.

– Menjen ön, rebegé. Menjen innen: különben én is felugrom és
elvánszorgok innen, a mig bírom magamat.

– Ne félj. Ide nem fognak ők bejönni, – szólt Topándy; s maga elvevé az
asztalról a lámpát, s Lorándot kézen fogva erőszakosan elvoná magával.

A keresztfolyosón aztán megálltak haditanácsot tartani.

– A ficzkók még mindig sokan vannak, – mondá Topándy; – pedig kettőt már
lepörköltem közülök. Körüljártam a szobákat, s úgy látom, hogy minden
kijárás el van állva. Be ugyan nem jöhetnek, mert az ajtók épen az ő
számukra vannak készítve, s az ablakokat keresztvasak és táblák védik.
Kezem ügyében nyolcz lövés: még ha betörnének is, mire valaki a folyosó
végéről idáig jut, már akkor nem ember többé. – Hanem más baj lehet. Ha
látják a ficzkók, hogy jól védjük magunkat, ránk gyújtják a házat, s úgy
kényszerítenek bennünket kirohanni a szabadba. Ott aztán részükön van
előny. Azért most neked ez a feladatod. Vedd a dupládat és eredj föl a
padlásra. A hajdúm úgy elbujt a szakácscsal együtt, hogy mézeskalácscsal
sem tudom őket előcsalogatni; különben azt küldeném oda valamelyiket.

Az ajtót dühödten ütötték fejszével.

– Mindjárt! mindjárt! – kiáltott tréfásan Topándy. – Nem várhatnak az
akasztófára valók.

– S mit csináljak a padláson? – sürgeté Loránd.

– Hát várd türelemmel! Majd elmondom. Hiszen nincs török a hátadon. –
Felmégy; és kimászol a padlás csapó-ajtaján a tetőre: azután
körülsétálsz négykézláb a rézcsatornában; nem bántasz senkit, hagyod
őket dobolni mind a négy ajtón. Majd én beleszólók a rátóti furulyával a
serenadeba, a mikor kell. Hanem ha egyszer aztán látod, hogy kezdenek
kicsiholni, csóvát gyújtani, akkor azt emberestűl együtt kioltod. A
rézcsatorna megvéd lövéseik ellen, ők nem láthatnak téged, te pedig,
mikor ők tüzet gyújtanak, legszebben puskahegyére foghatod egyenkint.
Hát csak azt akartam mondani.

– Jól van. – Mondá Loránd, vadásztáskájából előkeresve töltényeit és
lőkupakjait.

– Golyók helyett jó lesz futókat venned, – szólt Topándy; – a futóval
jobban talál az ember, mikor sötétben lövöldöz, kivált csoportok közé.
Aztán csak hideg vér, öcsém; – tudod: bolondság az egész élet.

Loránd megszorítá az öreg kezét, s gyorsan felfutott a padlásra.

Ott a sötétben csak tapogatózva lehetett haladnia: sokáig tévedezett
előre-hátra, tűzkövével csiholva, hogy tájékozhassa magát; míg rátalált
a csapóajtóra, melyet fejével fölemelve, a tetőre kijutott.

Onnan csendesen lecsuszott, hasmánt meglapulva a vízcsatornáig.

Alatta folyt a tomboló munka. A fejszedöngetés, a deszkák recsegése, a
káromkodással biztatott erőfeszítés; arra új káromkodás, döngetés, nehéz
csákányütések a falon. A rablók nem bírva az ajtót kifeszíteni, az
ajtófelek kitöréséhez fogtak.

S a távolban semmi nesz, semmi zaj. A gyáva szomszédság elzárkózva
lapult meg saját házaiban, nem is igen lehetett rossz néven venni, hogy
fegyvertelenül nem jön segélyre. A lőfegyver félelmes úr!

A cselédház felől is csend van. Azok sem mernek előjönni. A bátorság nem
szegény embernek való.

Csak két férfi van az egész udvartelken, a kinek szíve van.

A harmadik bátor szív egy leányé; de az már sebezve fekszik.

Erre a gondolatra valami ingerlő düh szállta meg Loránd idegeit. Érezte,
hogy szédül; érzé, hogy nem maradhat itt ezen a helyen, mert utóbb is le
fog ugrani onnan.

Leugrani!

Egy eszméje támadt. Nehéz merénylet, de ha már ki van gondolva, meg is
lesz téve.

Visszakúszott a padlásra: levágott egyet azon hosszú szárító-kötelek
közül, mik egyik gerendáról a másikig vannak feszítve. Annak egyik
végére egy kapcsos ólomgömböt csombókolt, mit a padláson heverő régi
óráról vett le, s ismét visszatért vele a háztetőre.

Nem messze a háztól állt egy régi nagy platánfa; szétterjedt ágainak
egyike olyan közel nyúlt a háztetőhöz, hogy Loránd bizton eltalálhatá a
kötélvetéssel. Az ólomgömbös kötél, mint a «lasso» csavarodott a fa
ágára, s megfogta azt erősen.

Akkor Loránd a kötél másik végét hurkolá egy szarufára.

Azután nyakába akasztá fegyverét szíjjánál fogva, s két kézzel a kötélbe
fogódzva, ránehezkedék egész terhével, megtudandó, ha erősen tart-e a
kötél?

Mikor aztán meggyőződött felőle, hogy a kötél megbírja, elkezdett a
háztetőről átkapaszkodni a platánfáig, egy szál kötélen, a levegőben
függve.

Azok ott alant a verandától takarva, nem vehették észre; a neszre sem
ügyelhettek saját erőlködésük miatt, az ajtórecsegés, a lövöldözés
mellett elveszett az a rövid kis zaj, a mit ágrecscsenés, s egy fáról
lemászó alak surranása okoz.

Loránd a platánfáról szerencsésen lejutott a földre.

A platánfa a kastély szögletén állt, tehát mintegy harmincz lépésnyi
távolban az ostromlott ajtótól.

Loránd e helyről nem láthatott a rablókra; a veranda éjszaki oldalát
belepte a folyondár s eltakarta az ablakokat.

Közelebb kellett hozzájuk mennie.

Az orgonabokor-csalit, Czipra ablaka alatt épen kinálkozó hely volt
számára. Ez csak tíz lépésnyire van az ajtótól s onnan egyenesen
odalátni.

Loránd felvonta a fegyverén a sárkányokat, megtapogatta a gyutacsokat
rajta, s azzal neki indult, egyedül, egy fegyverrel az egész
rablócsoportnak.

Az orgonacsalitba érve, jól rá láthatott az egész csapatra.

Négyen voltak.

Kettő a feszítő kecskelábbal iparkodott a nehéz, vassal burkolt ajtón
rést tágítani, míg a harmadik, a sebesült, ki nem bírt már lábán állani,
még mindig részt vett, égő fájdalmai daczára is, az ostromban. Ez a
támadt résen bedugva fegyvere csövét, belövöldözött rajta, hogy a belül
levőket akadályozza a védelmezésben.

Néha egy-egy lövés belülről felelt neki vissza; a nélkül, hogy talált
volna valamit.

A negyedik rabló csákánynyal kezében, az ajtófél-kitörésben fáradt. Ez
volt a Vasgyúró.

Az udvar túlsó felén még azután két fegyveres alakot látott Loránd őrt
állani a cselédlak előtt. Tehát hatott egy maga ellen.

S még többen is vannak.

Az ajtó nagyon recsegett már: a ragasztó dülőfélben volt. Lorándnak úgy
tetszék, mintha nevét hallotta volna kiáltani belülről.

– No, most neki valamennyien! – dörmögék egymást biztatva a rablók, s
feszült erővel kapaszkodtak bele a vasrudba. No még jobban! No még!

Loránd csendesen arczához emelé fegyverét s gyorsan egymás után kétszer
odalőtt közéjük.

Egy jajkiáltás sem hangzott a két lövés után; – csupán két nehéz test
zuhanása. Azok olyan jól meg voltak halva, hogy nem is panaszkodtak
róla.

Az, a melyiknek a feszítővas a kezében maradt, azt is elhajítá háta
mögé, a mint hanyatt vágta magát.

Az elébb megsebesült erre segélyért kezdett ordítani.

– Ne ordíts! – riadt rá az ötödik rabló; elrémíted a többít.

Azzal két ujját szájába dugva, kétszer füttyentett élesen.

E kettős füttyre Loránd látta, hogy a cselédház előtt ácsorgó két rabló
hirtelen futva közeledik erre felé, míg a kastély túlsó oldalán támadt
robaj tudatá vele, hogy arról az oldalról is jőnek. Most hármas tűz közé
van szorítva.

Nem veszté el lelkét.

A míg azok ideérnek, épen elég ideje marad puskájába mind a két töltényt
leverni; a lőkupakot felrakni s aztán egyik lövés jobbra, másik balra: a
szemközt álló ellen takarják a bokrok, az nem czélozhat.

Sietség! vigyázat! és bátorság!

Loránd sokat olvasott a hirhedett oroszlánvadász kalandjairól; nem bírta
azokat elhinni. Hogy egy magános embernek a sivatag közepén, távol
minden emberi segélytől, csupán egy bokor által védve, elég bátorsága
legyen egy csoport prédára jött oroszlán közül czélbavenni a legöregebb
hímet, s tíz lépésnyi közelből belelőni a szívébe. Ha nem találja épen a
szívét, veszve van. De bizonyos róla, hogy el fogja találni, s arról is
bizonyos, hogy az egész csoport futni fog, ha ez elesett.

Mennyi lélekerő kell e merész tetthez? milyen forró szív, milyen hideg
kéz!

Most e rémséges pillanatban megtudta, hogy mindez lehet. A férfi akkor
érzi, hogy mennyire férfi, mikor a veszély közepén van, egyedül önmagára
hagyva.

Ő is vadászaton van, a dúvadak legveszélyesebbike ellen; a kit úgy
hínak, hogy «ember».

Kettőt már leterített. Olyan jól találta őket, mint az oroszlánvadász a
magáét.

A leshelyéhez közeledő fenevadak robaja hangzik két oldalán; s a
legvénebb ott áll lesben, a veranda oszlopához bujva, ugrásra készen,
tíz lépésnyi távolban előtte. Neki csak két lövése van, s azzal három
oldalra kell magát védelmeznie.

Veszélyes sport!

A cselédháztól elősiető rablók egyike már kibukkant a kert fái közül! a
másik még hátrább maradt.

Loránd csendesen czélbavette az elsőt! alant kellett vennie, nehogy a
sötétben fölötte lőjön el.

Csakugyan jó volt megfogadnia nagybátyja tanácsát, hogy futóval lőjön a
félhomályban, egyes golyó helyett. A lövés mindkét lábára megsántítá a
rablót! futtában elbukott az s a bokrok közé esett.

A mögötte jövő aztán meghökkent társa példáján, s a távolban megállva,
onnan lövöldözé ki fegyvereit Loránd felé.

Loránd, saját lövése után, rögtön lebukott térdre, s azt nagyon jól
tevé, mert a következő perczben Kandur kettős lövései hangzottak a
veranda oszlopa mellől, s hogy jól voltak czélozva, azt megtudhatta
Loránd az arczába hulló orgonafalevelekről, miket a golyók feje fölött
lesodortak.

Most a harmadik oldalra fordult arczczal.

Onnan hárman jöttek az összehívó füttyszóra: Korvé, Pofók, meg Bogrács,
kik az utczaajtót s a kastély másik kijáratát őrizték.

Ezek épen akkor fordultak be a kertbe, mikor társuk, Fosztó, Kanyót
elbukni látva, megállt a túlsó félen s dupláját és pisztolyait onnan
lövöldözé ki Loránd rejthelye felé. Igen természetes volt arra a
gondolatra jönniök, hogy talán a vadászlakból jött segély: a golyók az ő
fejeik fölött fütyültek el; mire aztán ők is elkezdtek amarra vissza
lövöldözni. Fosztó aztán megijedt e nem értett fordulattól s elfutott.

A vén Kandur rekedt hangja nem bírt érvényt szerezni magának az
eszeveszett lövöldözés közepett: «ne lövöldözzetek egymásra! ti marhák!»

Azok nem értették, nem hallották.

Loránd sietett őket felvilágosítani.

Czélba vevé a három czinkost, kik vaktában lövöldöztek a fekete
éjszakába, s a honnan épen nem várták a veszedelmet, a húsz lépésnyi
közelben levő orgonacsalitból, a második lövéssel őket üdvözölte.

E lövésnek döntő hatása volt. Talán többen is kaptak sebet; egy nagyon
eltántorodott, a másik kettő futásnak eredt, azután, hogy társuk nem
bírt velük menni, azt felkapták és magukkal czipelték, percz alatt
eltünve a park sűrűjében.

Csak a vén oroszlán maga volt még hátra. A vén Kandur. A dühtől égő
rabló, ki a második lövés lobbanásakor megpillantva Loránd arczát,
felismeré benne azt, a kit keresett, a kit gyűlölt, a kinek vérét
szomjazta; azt az ellenséget, a kit átokkal emlegetett, a kit széttépni,
halálra kínozni igért, s a ki itt van ismét az útjában s rettenetes
hatalommal veri szét egymaga az egész ellene jött tábort, mintha ő volna
az arkangyal.

Kandur jól tudta, hogy annak nem szabad időt engedni, hogy még egyszer
megtölthesse fegyverét.

Nem is lövöldözésre való pillanat ez már; – hanem összerohanásra, egymás
testének fogakkal szétmarczangolására!

A rabló sem töltögette fegyverét, puszta kézzel, a mint maga előtt látta
állani Lorándot, kirohant leshelyéből s tajtékzó dühvel veté magát az
ifjúra.

Loránd átlátta, hogy itt a bokrok között, fegyverének ütő eszközül sem
veheti semmi hasznát többé, s elhajtá azt magától; ő is puszta kézzel
fogadta ellenét.

Kar, kar ellen; arcz, arcz ellenében!

Megragadták egymást s így néztek egymás szemébe.

– Te ördög! – mormogá Kandur fogcsikorgatva, mint mikor a berki dúvad
ellenével összeharapja magát. Elraboltad aranyomat, elraboltad
leányomat. Most megeszlek.

Loránd most tudta meg, hogy a rabló Cziprának az apja.

Saját leányát gyilkolta hát meg!

E gondolat oly dühöt keltett Loránd szívében, hogy a rablót térdre
roskasztotta egy taszításával.

Hanem ez hirtelen talpon volt ismét.

– Ohó! Te is erős vagy? Jól élnek az urak; van nekik erejük. Hanem a
bika is erős; azért a farkas mégis levágja; azért mégis megeszlek.

S újult dühvel veté magát Lorándra.

Hanem Loránd nem ereszté őt magához oly közel, hogy derekát
átkarolhassa. Gyakorlott tornázó volt; ellenfelét kartávolnyira birta
tartani magától.

– Hát nem engedsz magadhoz közel jutni? Nem engeded, hogy
megcsókoljalak, he? hogy kiharaphassak egy darabot ebből a te
gyönyörüséges szép pofádból?

A fenevad fogcsikorgatva nyujtogatta nyakát, hogy Lorándot megmarhassa.

A tusa kétségbeesett volt. Lorándot segíté az ifjúi erő frissesége, a
hidegvér, a gyakorlatban kifejlett ügyesség; a rablónak sokszorozá
erejét a düh; izmai szívósak voltak és támadásai véletlenek, hevesek,
meglepők, mint a szilaj fenevadé.

Egyik sem kiáltott. Loránd nem hítt segélyt, attól tartva, hogy
kiáltására a rablók is visszatérhetnek, s Kandur sem, a házbeliek
előjövetelétől tartva.

Vagy talán nem is gondolt egyik sem erre: elfoglalta minden eszméjét az,
hogy saját kezével törje le ellenfelét.

Kandur csak fogai közül dörmögött: a düh közepette sem hagyva el pokoli
humorát. Loránd nem szólt neki semmit.

A tér is rossz volt e küzdelemre.

Akadályozó bokrok között, mikben előre-hátra botlottak; tört, recsegett
dulakodásuktól a cserje; nem mozoghattak szabadon, nem vehetett egyik is
nagy fordítást, attól tartva, hogy a fordításban maga bukik el.

– Gyere! gyere! gyere ki innen! mormogá Kandur, kifelé rángatva Lorándot
a bokrokból. Gyere ki a gyepre.

Loránd egyetértett vele.

Kihuzakodtak a tisztásra.

Itt veszettül támadt újra Lorándra a rabló.

De most már nem azon törekedett, hogy őt letörje, hanem hogy teljes
erejéből magával ránczigálja tovább.

Loránd nem értette, hogy mit akar ellenfele?

Mindig odább, odább vonja magával.

Loránd már kétszer is levágta őt a földre, de a rabló, mintha vasból
volnának karmai, úgy csimpajkozott bele s újra felpattant, újra
ránczigálta Lorándot odább.

Egyszer aztán észrevette Loránd, hogy mi szándéka van ellenfelének?

Még néhány hét előtt, midőn azt mondá nagybátyjának, hogy ispánlak kell,
Topándy megásatta a mészvermet a kert laposában, a hol útban nem lesz, s
azt tegnap töltötték meg színig oltott mészszel.

A rabló ebbe akarta berántani magával Lorándot.

Az ifjú hirtelen megveté lábát s egész erejével visszatartózkodott.

Kandur szemei ragyogtak a düh örömétől, mikor ellenfele megdöbbent
arczán észrevette, hogy az tudja már, mi szándéka van vele?

– No hát? hogy tetszik a táncz? úrfi. Ez lesz most a selyemtáncz! A
vőlegény a menyasszonynyal; bele együtt a mészverembe. Gyere no! gyere
hát! Majd ott az oltott mészben lemegy mind a kettőnknek a bőre a
testéről! én felveszem a tiedet; te felveszed az enyimet; milyen szépek
leszünk mind a ketten!

A rabló kaczagott.

Loránd minden erejét összeszedte, hogy az őrjöngőnek ellene
szegülhessen.

Akkor aztán Kandur hirtelen mind a két karjával Loránd jobb karját fonta
át; bele csimpajkózott lerázhatatlanul s ördögi nevetéssel mondá: «gyere
hát! gyere hát!» s ránczigálta Lorándot közelebb, közelebb a verem
széléhez. Egy pár ütést, a mit Loránd szabadon maradt öklével
koponyájára adott, számba sem vett, kemény volt az, mint a vas.

Már a verem széléig értek.

Ekkor Loránd balkarját hirtelen a rabló dereka alá vetve, annál fogva
felkapá őt a levegőbe, s jobb karjával egyet csavarintva rajta, átveté a
feje fölött.

Ez acrobatai remeklés oly erőfeszítésébe került, hogy maga is hanyatt
bukott bele. – Hanem jól sikerült.

A rabló a légben érezve magát, elveszté eszméletét, s míg egy pillanatra
elbocsátá Loránd karját, hogy a helyett hajába markoljon, már ugyanabban
a pillanatban el volt hajítva, egyedül esett bele a mészverembe.

Loránd hirtelen felugrott a földről s fáradtan, lihegve támaszkodott egy
fa derekának, ellenfelét keresve szemeivel és nem találva sehol.

Percz mulva a fehér mész-iszap közül egy rémalak emelkedett elő, a verem
túlsó partján kikapaszkodva, s fagyasztó üvöltéssel rohanva tovább: neki
az udvarnak, ki az utczára. Loránd zsibbadtan hallá azt a pokolbeli
ordítást mind távolabb haladni az utczán.



XXIX. A pók a szögletben.

Ennek a napnak a déltáján a vén czigányasszony, ki Cziprának szerencsét
mondott, besompolygott Sárvölgyi udvarába s ottkünn találva az urat a
folyosón, annak köszönheté, hogy a kutyák meg nem szabdalták.

– Szerencsés jó napot kivánok a tekintetes úrnak; minden áldást, a mi
csak a földön, meg a mennyországban van.

Borcsa asszony kitekintett a konyhából.

«Ejh no, ugyan jó, hogy azt is oda nem kivántad, a mi a pokolban vanl
Hát a mi a vízben van? czigány! hal nélkül ne felejtsd el az áldást;
mert az itt minden héten kétszer kell.»

Ki hallgatna Boris asszony élczeire?

– Jó napot, hugom! szólt nyájasan a háziúr.

«Még hugomnak szólítja a rücskös czigányasszonyt! pattogott a vén
gazdasszony. De nagy az atyafiság; haj!»

– No, mi jót hoztál, Marcsa hugom.

– Csókolom kezét, lábát a nagyságos úrnak; Csicsa primás küldött, hogy
estére eljön a tizenkét muzsikussal; kéri alázatosan előre a borravalót,
mert a muzsikusoknak fuvarra kell, – aztán meg, – folytatá, hangját
egészen tréfás hizelgésre lágyítva; – egy kis koczamalaczkát vacsorára,
ha lehetne.

– Jól van, Marcsa hugom; szólt Sárvölgyi, úri nyájassággal; meglesz
minden. Gyere el erre este felé. Kapsz borravalót is, malaczot is.

Ez a bőkezű nagylelkűség pedig sehogy sem illett a kegyeskedő ős
szokásai közé. A szűkmarkú zsugoriság minden vonásában jogát követelte
vissza s tiltakozott e természetellenes roham miatt.

A czigányasszony kezet csókolt, hálálkodott. Borcsa asszony azonban
elvégre eljöttnek látta az időt, melyben kabinet-kérdést kell csinálni
hasonló octroyrozások ellenében; s előjött a konyhából, egyik kezében
egy serpenyővel, másikban egy főzőkanállal.

Kezdé pedig catilinariáját ezen a magyar «quousque tandem!»-en.

– Ugyan, az ördög bujdossék a ti telhetetlen gyomrotokba! mikor teltek
már be egyszer? Mikor hallom már azt egyszer tőletek, hogy: jól laktam,
nem kell több! A tekintetes úrhoz sem tudom, mi ütött a mióta felcsapott
fiatal házasnak, hogy jobb kútba nem tudja hányni a jövedelmét, mint
hogy a czigányokat tömi meg vele?

– Ne hallgass rá, Marcsa; szólt csendesen a kegyes úr. Már ő neki ez a
szokása. Gyere le estére, megkapod a malaczot is.

– Malaczot! rivallt közbe Borcsa asszony, s reszketett a főkötőnek
minden fodra fején, úgy rázta. Szeretném tudni, hol vesznek itten ma
malaczot? Mintha nem mind felvendégeskedték volna már, a mit a két emse
koczázott.

– Van még egy: szólt Sárvölgyi hideg nyugalommal, hátrafelé fordítva két
szemét, a nélkül, hogy a fejét mozdítaná, úgy, hogy a két szem feketéje
szinte eltünt szempillái alatt. Akad még egy valahol.

– De isz azt az egyet nem adom! protestált Borcsa asszony, s most már
ökölre fogta a serpenyőt, tele forró rántással. Valamennyi sátoros
czigánynak az apja lelkéért sem adom! Az én bejáró tarka koczámat; a
minek a fülét én csipkéztem ki, hogy száz közül is megismerjem, az én
kis kezes malaczomat; a kit én neveltem fel tejen, kenyérmorzsán, de isz
abból nem esztek. De isz azt oda nem adom!

– Elég, ha én odaadom; szólt szúrósan Sárvölgyi.

– Mit, a tekintetes úr adja oda? Hát nem nekem ajándékozta egyszer
kicsiny korában, mikor még akkora volt, mint egy keztyű? most vissza
akarja tőlem perelni?

– No, csak ne lármázz; adok helyette másikat, két akkorát.

– Nem kell nekem se nagyobb, se másik; nem vagyok én se kupecz, se
csiszár! nekem a magam koczája kell; az egész csordáért nem adom oda; a
kit én tejen meg kenyérmorzsán neveltem fel; magam szájától vontam meg a
tejecskét, magam szájával rágtam meg neki a kenyeret. Úgy hozzám van már
szokva, hogy a hívásomra akárhonnan előjön, s rángatja a kötényemet; úgy
játszik velem. Olyan okos, mint egy okos gyerek; mintha nem is malacz
volna.

Borcsa asszonyt a rívás is elővette. Mindig voltak ilyen kezes állatjai,
mint szoktak vén cselédeknek, a kik senkivel sincsenek már jól az egész
világon, aztán egy-egy tyúkot, egy megevésre szánt házi-állatot magukhoz
szoktatnak, s annak az életét olyan mesterségesen, olyan furfangosan
védelmezik; nem engedik megölni, rejtegetik, eltüntetik; míg végre a
kegyeletet nem ismerő szívtelen házigazda kimondja az itéletet, hogy
nyársra kell kerülni a kedvencznek is. Hogy megsiratják akkor! Dehogy
tudnának belőle egy falatot megenni, a szegény, bohó, vén házsártos
asszonycselédek!

– Ne prézsmitálj! Borcsa! riadt fel, tekintélyét súlybavetve, Sárvölgyi
úr; a mit én parancsolok, azt teszed. A malaczot meg kell fogni és
odaadni a Marcsának.

A malacz ott őgyelgett az udvaron, nem sejtve veszedelmét.

– De isz én ugyan meg nem fogom! – pattogott Borcsa asszony.

– Majd megfogja a Marcsa.

A czigányasszony nem mondatta ezt magának kétszer; hanem hirtelen
lekapva karjáról füles kosarát, leguggolt s elkezdte azt rázogatni,
bizonyos igéző mondatot hallatva, mely ilyen formán hangzik: pocza,
pocza, neh, neh!

De Borcsa asszony sem vala rest: a mint e merényletet észrevevé, ő is
elővette az ellenvarázslat igéjét: «hücscs ki, te! hücscs innen te!» s
serpenyővel, főzőkanállal iparkodott védenczét elriasztani a veszély
közeléből; daczára Sárvölgyi toporzékolásának, ki az ellenkezésben
világos parancsa meghiusítására intézett törekedést látott.

A két vén asszony aztán elkezdte a malaczot előre – hátra kergetni az
udvarban; egyik csalogatva, másik hussogatva: a miből igen csinos lárma
kerekedett.

De ime, ilyen az örökbe fogadott malaczok hálátlansága! Az ostoba kocza,
a helyett, hogy jóltevője szavára hallgatott volna, el-kifutván a kerti
paréjbozótok védő tömkelegébe; a csábító hívását fogadta meg, s
feltartott orral ügetett a rázott kosár felé, megtudandó, vajon mi lehet
abban?

A czigányasszony menten elkapta a hátulsó lábát.

Borcsa asszony visított, Marcsa asszony röhögött, a malacz pedig még
jobban visított.

– Öld le mindjárt, hogy ne ordítson! kiálta rá Sárvölgyi úr. Micsoda
csúnya lárma ez egy malacz miatt!

– Meg ne öld! ne ríkasd, a míg én hallom! kiáltott, dühtől rekedten
Borcsa; s aztán visszafutott a konyhába, ott eldugta a füleit párnájába,
hogy ne hallja, mikor kedvencz malaczát megölik.

Mikor aztán nem hallotta többé ártatlan pártfogoltja visítását, kijött
ismét, végkép feldúlt fejékezettel s féktelen fúriával odaállt Sárvölgyi
elé; a czigányasszony nevetve mutatott a megölt ártatlanra.

Borcsa asszony pedig azt mondá lihegő dühvel Sárvölgyinek:

– «Fukar adta; – fukar visszavette; – fukar ebadománya!»

– Ejnye semmirekellő! kiálta fel a kegyes úr, hogy mersz te, cseléd
létedre nekem ilyet mondani?

– Mától fogva nem vagyok az úrnak cselédje, tudja? szólt, indulattól
reszketve, a vén gazdasszony. Itt a főzőkanál, itt a serpenyő: főzze meg
magának az ebédjét; mert a felesége még annyit sem ért hozzá, mint maga.
Nekem a szomszédfaluban lakik az uram, a kit elhagytam fiatal korában,
mert minden nap megvert kétszer, most visszamegyek ehhez a derék,
becsületes emberhez, hadd verjen meg mindennap háromszor.

Borcsa asszony valóban nem tréfált, a mit azzal bizonyított be, hogy
hirtelen összekötötte az ágyát, előhozta a tulipános ládáját, felrakta
mindenét egy talyigára s tolta kifelé, azt sem mondva, hogy
«befellegzett».

Sárvölgyi úr e tömeges mandatumletevést a tények hatalmával szándékozék
meggátolni, megfogván Borcsa asszony karját, hogy visszatartóztassa.

– Itt maradsz; nem mehetsz. Egész évre vagy szegődve. Egy krajczárt sem
kapsz, ha elmégy.

Hanem Borcsa asszony az első konflictusnál bebizonyítá, hogy az övé a
majoritás, kirántván karját Sárvölgyi kezéből hatalmasan.

[Illustration: Felrakta mindenét egy talyigára s tolta kifelé. ]

– Nem is kell, monda talyigáját tovább tolva. A mit béremből benn akar
fogni; tessék! maradjon az úrnak – koporsószegre!

– Mit? te átkozott boszorkány! – rivallt rá Sárvölgyi. Mit mertél nekem
mondani?

Borcsa asszony már kívül volt az utczaajtón. Visszadugta tehát a fejét s
ekként tört ki:

– Nem jól mondtam! Nem azt kellett volna mondanom. Maradjon hát itt, a
mit elhúz tőlem – egy kötélre.

Sárvölgyi dühösen szaladt be a szobájába botért; de mire kijött a
bottal, már akkorra Borcsa asszony messze az utcza túlsó oldalán tolta
egykerekű járművét s nem lett volna ildomos vállalat egy tisztes
férfiúnak az egész falu láttára utána iramodni s az utcza közepén
kétséges kimenetelű párharczot kezdeni a dühödt amazonnal.

A legközelebbi falu nem volt messzebb egy talyigatolásnyinál
Lankadombhoz; hanem azért, a míg odáig eltolta a talyigáját Borcsa
asszony, elég ideje volt a mérget főzni magában.

Mert hogy az ilyen kudarczot valakinek ingyen oda ajándékozzák, az
minden emberi lélektanon kívül eső lehetőségnek tekintendő.

A mint szülötte falujába megérkezett, egyenesen behajtott hajdani ura
udvarába.

A vén Kólya már a talyiganyikorgásról ráismert a feleségére s bámulva
dugta ki a fejét a konyha rácsajtaján.

– Te vagy az Borcsa?

– Én hát; látja kee, ha szeme van.

– Hát visszakerültél?

Borcsa asszony minden válasz helyett ráordított az urára:

– Fogja meg kend ezt a láda fülét, aztán segítse beczipelnem. No, fogja
meg kee, no! Azt gondolja kee, hogy a kee szép csurgóra álló bajuszát
bámulni jöttem ide?

– Hát miért jöttél egyébért, Borcsa? – szólt nagy flegmával az öreg s
még csak kezét se vette elő a háta mögül.

– No már most kend megint össze akar veszni velem; látom, hát csak
essünk át rajta szaporán, vegye elő kend a csáti botját, verjen végig;
aztán beszéljünk okosan.

Erre aztán csak megszánta Kólya uram a feleségét s segített neki a
czókmókját beczipelni.

– Nem vagyok már olyan verekedő, Boris, biztatá aztán odabenn az
asszonyt: a mióta belső emberré lettem, nem bántok senkit. Bakter
vagyok.

– No annál jobb; ha hivatalbeli ember kend, hát legalább kendnek is
elmondhatom a bajomat, a mi ide hozott.

– Hát csak baj kergetett ide?

– Az hát. Megloptak. Kiraboltak. Elvitték egy sárgavirágú cziczkendőmet,
a tarka zsaliruhámat, egy piros gyerehaza-kendőt, a mit épen kendnek
szántam, három vég négynyüstös vásznamat, egy honi-rokolyámat, egy
ezüstkeresztes olvasómat, tizenkét lázsiás talléromat, tíz darab
aranyomat, huszonkét pruszlikra való ezüst gombomat, négy pár ezüst
csattomat, meg egy csipkézett fülű tarka nyolczhetes malaczomat…

– Hüh! – förmedt fel ennyi kárvallás hallatára Kólya uram. Ez nagy sor.
Aztán ki lophatta el?

– Nem más, mint az az átkozott Marcsa czigányasszony, a ki itt lakik
ebben a faluban.

– No majd kérdőre vonjuk, mihelyt előkerült.

– A bizony. Az járt ott, míg én kinn gyomláltam a kertben; ott
ólálkodott, meglopott, kirabolt.

– No iszen majd lefülelem, csak idejőjjön.

Abból az egész tolvajlásból ugyan egy szó sem volt igaz; de Borcsa
asszony így okoskodott:

«Kerülj elő csak te czigányasszony azzal a csipkézett fülű malaczczal;
kapják meg csak nálad, majd beültetnek a hűvösre, majd kikérdezik, hova
tetted a többit? Akár derül ki, akár nem az ártatlanságod, a
malaczpecsenye az alatt ehetetlenné válik, még sem jut a ti gyomrotokba.
Mondhatod te, hogy így kaptad, úgy kaptad ajándékba, senki sem fogja
elhinni s olyan urat, mint Sárvölgyi, nem parancsol ide a szolgabiró,
azért, hogy te melletted tanúskodjék.»

Kólya uram tehát bele hagyta magát lovaltatni a felesége haragjába s még
ma ment el a szolgabiró hajdúját értesíteni, ki ott a faluban tartá
székhelyét.

Alkonytájon Kólya uram a falu végén állván lesben, megsejté a
czigányasszonyt, a mint Lankadomb felől jött ballagva s nagy füles
kosarát féloldalra görbülve czipelte, mint a ki valami nagy terhet visz
a karján.

Kólya uram nem szólt neki semmit, csak hagyta elmenni maga előtt, csak
úgy kisérte a túlsó oldalán az utczának, a míg a piacz közepére nem ért,
a hol épen akkor sok jövő-menő volt, a kiket a felesége tartott
messzeföldről hozott friss pletykabeszéddel.

– Állj meg Marcsa! – kiálta itt Kólya uram, útját állva a
czigányasszonynak.

– No hát mi kell? – kérdé az, vállat vonva.

– Mi van a kosaradban?

– No hát mi volna? Egy jámbor malacz van benne, a miből te nem fogsz
enni.

– Ugyan úgy-e? Nem csipkés füle van annak a malacznak?

– Ha csipkés, csipkés; ha nem csipkés, akkor se neked nem csipkés.

– De könnyen beszélsz! Hadd lássam azt a malaczot!

– Lásd no: aztán vakulj meg! Soha sem láttál még ilyen állatot? Hát nézd
meg.

A czigányasszony feltakarta a kosarat, melyben szépen hasra fektetve
nyugvék a boldogtalan áldozat, csipkés füleit hegyesen meresztve föl
most is.

Ez alatt többen kezdtek a feleselők körül csoportosulni.

Borcsa asszony közéjük rontott.

– Ott van! Az az! Ez volt az én malaczom!

– Tied volt ám a török császár lovának az árnyéka. Elmenj már; ne nézz
rá olyan nagyon; mert még rácsudálsz s olyan lesz a fiad.

Erre hahotázni kezdett a csőcselék, mely a gorombaságra mindíg kész
nevető.

A nevetés aztán igazán dühbe hozta Kólya uramat; megkapta a sokszor
emlegetett malacz két hátulsó lábát s mielőtt a czigányasszony
megakadályozhatta volna, ki is rántá azt a kosárból.

De nagyon megjárta vele, mert a malacz sokkal nehezebb volt, mint
hasonló fajrokonai szoktak lenni ilyen idős korukban; úgy, hogy Kólya
uram a földhöz koczintá a nemes állat orrát.

És ím e koczczanásra – egy lázsiás tallér gurult ki a malacz szájából.

– Ohó! – Itt vannak a tallérok is!

A czigányasszony e szóra elveté kosarát s futni kezdett a tömeg közül.
Mikor elfogták, körmölt, harapott, úgy akart menekülni, míg aztán kezeit
hátrakötötték.

Kólya uram magánkívül volt bámulatában.

Abban a malaczpecsenyében egész halmaz ezüstpénz volt bevarrva. Sok, sok
ezüstpénz.

Ezt már Borcsa asszony maga sem érté.

Hogy ő vaktában ilyen «igazat hazudott!»

Ezt föl kell jelenteni a szolgabírónak!

Kólya uram nagy népkisérettel beszállítá Marcsát a szolgabírói lakba, a
hol a hajdúk, a míg a szolgabíró haza érkezik a határjárásból,
megkötötték a vétkest s becsukták egy sötét kamarába, melynek csak egy
szűk, arasznyi ablaka volt a tyúkudvarra.

Mire aztán a szolgabiró éjfél tájon hazatért, akkorra a
czigányasszonynak csak hült helye volt. Azon a szűk nyíláson ki tudott
bujni és odább állt.

A szolgabíró, a corpus delicti láttára, maga is abban a véleményben
volt, hogy ha ez a malacz csakugyan a Borcsa asszony jószága volt, akkor
a pénznek, mely annak belsejébe volt rejtve, szintén Sárvölgyi házától
kellett előkerülni. Itt valami nagyobb rablási eset foroghat fenn.
Mindjárt rendeletet adott, hogy három pandur induljon el lóháton
Lankadomb felé; ő maga előfogatot rendelt magának s nehány perczczel a
pandurok elindulása után útban volt esküdtjével és hajdújával a
nyomukban.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A pók ott ült a szögletben már.

A mint az éj leszállt, Sárvölgyi sietteté az asszonyokat, hogy menjenek
aludni, hogy utazni fognak Pestre, korán kell ébredniök.

Mikor minden elcsendesült a háznál, maga körüljárta az udvart, bezárta
az ajtókat; odabenn is minden szoba ajtaját külön bezárolta.

Azután sorba rakta asztalára fegyvereit; két puskát, két pisztolyt és
egy vadászkést.

Kötve kell hinni a komának! Hátha Kandurnak étvágya támad evésközben, az
áldozat után a feláldozót is felfalni?

Tizenkét rabló közelléte, még szövetségesnek sem biztató.

Az éji őr elkiáltotta már a tizenegyet: «Nincsen írva homlokodra, mire
virradsz fel holnapra???»

Sárvölgyi ablakához ült.

Az ablakokat az utcza felől vastáblák védték, egy gömbölyű nyílással
középen, a min át ki lehetett az utczára tekinteni; az is elzárható
volt.

Sárvölgyi kinyitá az ablakszárnyakat, hogy jobban hallhasson s várta a
szörnyeket, miket ez éjszaka szülni fog.

Csendes, meleg tavaszutói éjszaka volt.

Az egész természet aludni látszott, még a falevél sem mozdúlt a meleg
éjjeli légben; csak néha hallatszott valami elsuhanó hang, mintha
álmában végig borzadna erdő, mező s egy hosszú sóhaj végig zizegetné a
nyárfák hegyeit, elenyészve a lankák náderdejében.

Egyszer aztán elkezdtek az ebek faluhosszant rútul üvölteni.

Az ebugatás különben oly altató hang; hanem mikor az éber házőrző állat
valami rosszat érez s hosszú, síró üvöltésre változtatja hangját, az
nyugtalanságot, aggályt költ az emberben is.

Csak a pók a szögletben örül a vészhangnak. Most közelítenek!

Az ebvonítás sokáig eltart; míg aztán egészen elcsendesül az is; s ismét
oly méla éjszaka lesz, melyet még a szellő sem zavar.

Csak a fülemülék zengnek össze a távol és közel kertek bokraiban, ez
édes, ábrándos dalnokai az éjszakának.

Sárvölgyi hosszú ideig hallgatózott; de nem a csalogánydalra; mi fog
történni már?

Ekkor az éji csendet egy rémes sikoltás hasítja át.

Mint mikor éjjel egy leány szemközt találkozik a kisértővel.

Percz mulva újra az a sikoltás; még rémesebben, még fájdalmasabban.

Mint mikor egy leány keblébe kést döfnek.

Azután két lövés hangzik; s rá egy káromló ordítás.

Mind ez éji hang a Topándy-kastély felől jő.

Erre aztán sűrű lövöldözés támad; zajos káromkodással vegyítve.

A pók a szögletben összerezzen. A hálót megzavarták. Az orozva támadás
nem sikerült.

Hanem hiszen sokan vannak; kettőt le fognak győzni.

A népség nem mer segítségére menni, a hol úgy fütyülnek a golyók.

Majd ismét gyérül a lövöldözés, más hangok hallatszanak.

A fejszeütések a nehéz ajtón; a csákány döngése a kőfalon, csak
néha-néha szól közbe egy lövés, melynek villanása nem látszik az éjben.
Bizonyosan az ajtón be- s az ablakon kilövöldöznek; azért nem látszik
lobbanás.

De milyen hosszan tart ez!

A míg el tudnak bánni ezzel a két emberrel! Egy egész örökkévalóság!

Sárvölgyi gyér haja hegyéről a forró izzadság csepegett alá.

Még sem tudtak bejutni? Hogy nem birják betörni az ajtót?

Most egyszerre két fényes lobbanás világítja meg egy-egy pillanatra az
éjt; s rá két hatalmas dördület, a minőket csak a drága damaszkcső ad.
Egészen kiismerni a tompa taszító dörrenést a többi pattogó
puskaropogásból, mely rögtön rá következik.

Mi ez? Künn a szabadban verekednének tán? Kijöttek volna az udvarra?
Segítséget kaptak volna valahonnan?

A fegyverropogás néhány perczig tart még, közbe újra hallani kétszer azt
a kiváló dördülést s azután egészen csendes lesz minden.

Végük volna már?

Sokáig semmi nesz távol és közel.

Sárvölgyi nyugtalan várakozással nézett és hallgatott. Szemeivel az
éjszakán keresztül akart hatni, e zsibbadt csendből hangokat akart
ellesni. Oda tartá fülét a vastábla nyílásához.

Valaki megkopogtatta a vastáblát onnan kívülről.

Felriadva tekinte oda.

A vén czigányasszony volt ott; a fal mellé lapúlva jött észrevétlenül
idáig.

– Sárvölgyi! szólt a czigányasszony erőszakolt suttogással. Sárvölgyi!
hallod-e? Megkapták a pénzt. A szolgabírónál van. Vigyázz!

Azzal oly észrevétlenül, mint idáig jött, ismét eltünt.

Sárvölgyi testén egy percz alatt fagygyá lett a veríték. A láz
összevaczogtatá fogait.

A mit a czigányné mondott, az halálijedség volt rá nézve.

A legközvetlenebb bizonyíték a hatóság kezében; hamarább, mint a rémtett
végre volt hajtva; az intéző kéz már el van árulva.

S talán a borzasztó mészárlás épen e pillanatban megy végbe? Most
kínozzák őket! Most töltik rajtuk a sebzett fenevadak pokoli boszújokat!
Most tépik őket ízenkint széjjel! Most keresgélnek vértől csepegő
ujjakkal az iratok között, hogy az ötpecsétes levelet megtalálják!

És már e perczben minden el van árulva!

A lázhideg rázta minden tagját.

Miért ez a nagy csendesség odakünn?

Mi titka van e szörnyű éjszakának, a mit úgy elhallgat?

Most egyszerre egy vadállati üvöltés szakítja félbe a csendet.

Nem, nem állat az. Így csak ember tud üvölteni, kit a kín veszett
fenevaddá változtatott át s ki fájdalomdühében elfelejtette az emberi
hangot.

Az ordítás elébb a távolban hangzik, a kastély kertje felől, de egyre
közelít s az üvöltő hanggal együtt egy rémalak is fut erre felé az
utczán végig hanyatt-homlok rohanva.

Valóban rémalak.

Egy ember, a ki tetőtül talpig fehér.

Minden viselő ruhája, kezének minden ujja fehér; minden hajszála,
szakálla, bajúsza, egész arcza fehér, fénylő, világító fehér s a mint
fut, minden lábnyoma fehér maradt utána.

Lélek ez?

A rém ordítva rohan Sárvölgyi ajtajáig, ott a kilincset megragadja,
ádáz, dühödt hangon kezd el ordítani, az ajtót rázva:

– Bocsáss be, bocsáss be! Megveszek! Meghalok!

Sárvölgyi arczát a rémület görcse az elkárhozottak képeihez tevé
hasonlóvá.

Ez Kandur hangja! Ez Kandur alakja! De ily fehéren!

Mezítlen lelke ez talán egy pokolra menőnek?

A rémalak egyre zörgetett az ajtón s nyavalyogva kiabált:

– Bocsáss be! Bocsáss be! Adj innom! Megégek! Föröszsz meg olajban!
Segíts levetkőznöm! Meghalok! A pokolban vagyok! Segíts! Húzz ki belőle!

Utczahosszant hallhatják, a mit kiáltoz.

Azután elkezdett a kárhozott lélek átkozódni, s öklével verte az ajtót,
hogy nem nyitották ki belől.

– Verjen meg a mirigy; átkozott orgazda, te! Kizársz; nem eresztesz be!
Beletaszítottál a pokolcsávába s benne hagysz! Leég rólam a bőröm!
Megvakúlok! Verjen meg a fekélyes dögvész!

A kínlódó alak erőszakosan tépte le magáról öltönyét, mely mint egy
Nessus-ing égette tagjait s e közben kezébe akadt a rejtett ezüstpénz,
mit Sárvölgyitől kapott.

– Veszsz meg pénzeddel együtt, a mit adtál! – hörgé, a kapuhoz vágva
marokkal a pengő tallérokat. – Nesze az átkozott pénzed: szedd fel!

Azután odább tántorodott a kerítésbe kapaszkodva s fájdalmasan üvöltött:

– Segítsetek! Segítsetek rajtam! Egy marék ezüstöt egy pohár vízért!
Csak addig hadd éljek, míg ezt a czinkost is magammal ránthatom. Segíts!
ember! segíts!

Sárvölgyi minden idegét a halálzsibbadás állta el.

Ha ez a rémalak nem «lélek», úgy sietni kell, hogy mentül elébb azzá
legyen.

Ez mindent elárul. Ez a végveszedelem. Ennek nem szabad élni.

Az ablakból nem láthat reá. Talán, ha kinyitná a táblákat, lelőhetné
fegyvereivel.

Zsivány volt: ki vehetné kérdőre, miért lőtte agyon? Önvédelemből tette.

Csak a kezei ne reszketnének olyan nagyon!

Lehetetlen, hogy pisztolylyal eltalálja őt, hacsak homlokára nem
illeszti a csövet.

Kimenjen-e hozzá?

Ki merjen-e menni, hogy szemközt álljon e kísértettel? El merje-e hagyni
a pók hálója szögletét?

A míg magában tétovázik, a míg tusakodva méri át ajtótól ablakig és
ismét vissza a tért; az utczán új robaj hangzik: – három lovas jő
vágtatva a faluvégről, kikben Sárvölgyi a megye pandurjait ismeri meg
egyenruháikról.

S arra elkezdik a harangokat félreverni, a kapukból előjön a népség
vasvillákkal, dorongokkal fegyverkezve; lármás csoportok támadnak, azok
közepett egy-egy megkötözött alak, kit ütlegekkel taszigálnak előre: a
rablókat összefogdossák.

A csata végkép el van veszve.

A főbűnös látja magára gördülni az egész nagy rohanó lavinát és nincs
ideje már hova menekülni előle.



XXX. Credo…!

Virradni kezdett.

Topándy nem hagyta el Cziprát azóta, hogy megsebesítették. Egyedül ült
ágya mellett.

Cselédnek, szolgának mind más tennivalója volt most: szolgabíró előtt
álltak, elfogott rablókkal szembesítve, s a bírói vizsgálat igénybe
vette őket mind.

Topándy volt egyedül a sebesült leány mellett.

– Hol van Loránd? – suttogá Czipra.

– Ő rögtön befogatott és áthajtott maga a szomszéd faluba orvosért –
számodra.

– Nem történt baja?

– Hallhattad szavát az ablakon át, mikor mindennek vége volt. Be nem
jöhetett, mert zárva volt az ajtó. Az volt első gondja, hogy neked
orvost hozzon.

A leány felsóhajtott.

– Ha későn talál jönni…

– Ejh, ne epeszd magadat ezzel. Sebed nem halálos, csak légy nyugodt.

– Azt én jobban tudom – szólt a leány sebláztól hevülten. Én érzem azt.

– Ne búsulj, Czipra, meg fogsz gyógyulni – szólt Topándy megfogva a
leány kezét.

És akkor a leány úgy kulcsolá öt ujját Topándy öt ujja közé, hogy az,
mint két imádkozó kéz, kapcsolódott össze.

– Uram. Én tudom, hogy a sír szélén állok. Most megfogtam az ön kezét.
Úgy fogtam meg, a hogy imádkozók szokták azt összetenni. Enged-e ön a
sírba lemennem a nélkül, hogy az egy imádságra megtanított volna. Ezen
az éjszakán gyilkos kés az én szívemet találta, hogy az önét
megszabadítsa. Nem érdemli-e ez a szív, hogy utolsó kivánsága
teljesüljön? Nem érdemli-e az az Isten, a ki az éjjel mind a kettőnket
megszabadított, engem az élettől, önt a haláltól, hogy ezt neki
megköszönjük?

Topándy elfogult kebellel szólt:

– Mondd utánam.

S elmondta előtte az Úr imáját.

A leány áhítattal rebegte azt utána.

Oh milyen szép az! Oh milyen nagy mondások azok mind!

Először elmondta utána; azután újra elmondotta szakaszonkint,
megkérdezé: mit jelent e mondás? mit a másik? Miért mondjuk azt, hogy
«atyánk!» mi az a «te országod»? Megbocsát-e ő nekünk, ha mi is
megbocsátunk elleneinknek? minden gonosztól megszabadít-e minket?
Micsoda erő az az «ámen»? Oh milyen szép ez mind! Harmadszor aztán ő
maga mondta el az imát Topándy előtt: egy szót sem hibázott el benne.

– Most könnyebben érzem magamat; – szólt boldogságtól sugárzó arczczal.

Az atheista félre fordítá arczát és sírt.

Az ablaktáblák átereszték a napsugarakat a golyóktól áttört lyukakon.

– Naplemente ez? – suttogá a leány.

– Nem, leányom; napfelkölte.

– Én azt hittem, este van már.

Topándy kinyitott egy táblát az ablakon, hogy a besütő napfényt láthassa
Czipra.

Azután visszatért a beteg leányhoz, kinek arcza lázpírtól égett.

– Mindjárt közel lesz Loránd! – biztatá őt gyöngéden.

– Mindjárt «messze» leszek én – sóhajtja a leány égő ajakkal.

Olyan hosszú is volt az az idő, a mig Loránd visszajő.

A lány nem kérdezősködött többet felőle; de minden ajtónyílásra, minden
kocsizördülésre úgy figyelt és aztán oly csüggedt lett utána, hogy még
sem az jő.

Milyen soká tud késni!

Pedig a milyen gyorsan négy paripa vágtatni tud, oly repülve járta meg
az utat Loránd.

A sebláz még izgatottabbá tette a leány képzelődését.

«Hátha valami veszély éri az úton? hátha összetalálkozik az elriasztott
rablókkal? hátha a rozzant hidak valamelyikéről lefordúl?»

Egyik rémkép a másikat váltotta fel hevült agyában. Úgy reszketett
Loránd miatt.

Ekkor eszébe jutott, hogy hiszen ő már tudja magát védeni a rémek ellen.
Hiszen már tud imádkozni.

Összetette kezeit keble fölött és szemeit lehunyta. A mint az áment
kimondá magában, hallatszott a kocsizörgés az udvaron s rá az ismerős
léptek közeledése a folyosón.

Oh milyen boldog érzés ez!

Azon érzés, hogy az imának sikere van. Oh, milyen boldogok, a kik ebben
hisznek!

Az ajtó nyílik s az imádott ifjú lépett be rajta.

Odasiet Czipra ágyához és megfogta kezét.

– Lásd, szerencsém volt; épen útban kaptam az orvost. Ez is jót jelent.

Czipra mosolygott rá.

– Minden jót jelent már, csakhogy te itt vagy!

Szemei kérdeni látszának tőle: «hát téged nem ért semmi baj?»

Az orvos megvizsgálta a sebet, bekötözé és azt mondá a leánynak, hogy
csak legyen nyugodtan; ne mozogjon és ne beszéljen sokat.

– Van-e remény? – kérdé tőle súgva Loránd.

– Az Isten és a természet segíthetnek.

Az orvosnak távozni kellett a sebesült rablók ápolására. Loránd és
nagybátyja ott maradtak Czipra mellett.

Loránd odaült ágya szélére s kezében tartá kezét. Az orvos valami
csillapító szert hozott számára, azt maga adta be a szenvedőnek.

Czipra hogy áldta azt a kést, mely neki azt a sebet adá!

Ő tudta csak, milyen mélyen hatott be az.

A férfiak azt hitték, hogy az a vékony kis szúrás nem elég egy éltet
ketté metszeni.

Topándy levelet írt Loránd íróasztalán; s azon kérdésre, kinek ír? azt
felelé: «a papnak».

Nem szokott pedig levelezésben állani vele.

Czipra azt gondolá, hogy ez is ő érte történik.

Hiszen még meg sincs keresztelve.

Csendes borzongást érze testén e gondolatnál.

Mi titokteljes ház ajtaja az, mely meg fog előtte nyílni?

Talán egy egész palotaosztály, melynek fényes termein elvakúl a szem, a
míg végig tekint?

Nemsokára ismét léptek hangzának kívül. Talán már a lelkész jő.

Csalódott.

A belépőben egy rég látott alakot ismert fel: Buczkay esküdtet.

A tisztviselő arczán szokott gömbölyűsége daczára, meglátszott az
izgalom, melybe a jelen szövevényes bűntény vizsgálata helyezte.

Félrehívá Topándyt s vele kezdett el suttogni.

Czipra nem hallhatá, mit beszélnek; de egy tekintet, a mit a két férfi
feléje vetett, elárulá előtte a beszéd tárgyát.

A bírák itt vannak és törvényt tartanak a bűnösök felett. –
Megvizsgálják, hogyan történt? elejétől végig; – mindent meg kell nekik
tudni. – A többieket kivallatták már; most ő rá fog kerülni a sor: –
idejönnek kétrét hajtott írásokkal s fogják kérdezni egymás után: «Hol
jártál? Miért jöttél ki éjjel a szobádból? Miért nyitottad ki a ház
ajtaját? Mit kerestél künn a kertben?»

Mit fog ő felelhetni ez iszonyú kérdésekre?

Hazudságokkal takarja-e be szégyenpiros arczát, az Isten színe előtt, a
kit tanúbizonyságul hí le a mennyekből; a kinek irgalmához nyujtja esdő
kezét, midőn az elmerülés órája jelen van?

Vagy pedig bevallja az egészet?

Hogyan szeretett? Milyen őrült volt? Milyen babona után indult? Mivel
akarta meghódítani szíve kedvesét?

Ezt nem lehet kivallani! Inkább szívéből az utolsó csepp vért, mint ezt
a titkot.

Vagy hallgasson-e megátalkodottan? Terhelje emlékét azzal a gyanúval,
hogy ő, a rabló leánya, ajtót nyitott rabló apja előtt s egyetértett a
gonosztevőkkel!

Oh milyen iszonyú kétségek ezek!

És azután ismét eszébe jutott, hogy hiszen ő már tudja magát védeni a
rémek ellen: ő már tud imádkozni. Odamenekült hát azon hatalmas úrnak
zsámolyához s átkarolva annak trónja oszlopát, imádkozott, imádkozott,
imádkozott.

Alig mult negyedóra az esküdt eltávozása után, midőn ismét jött valaki.

Daruszegi Miklós volt az, a szolgabiró.

A leány megrettent e férfi láttára. Itt jön a vallató!

Topándy felugrott helyéről és eléje ment.

Czipra jól hallá, mit mondott neki halkan.

– Az orvos megtiltá neki a beszédet; ily állapotban nem lehet tőle
kérdezősködni.

Czipra fellélekzett. Védelmezik!

– Különben én felelhetek helyette, mert szinte elejétől fogva jelen
voltam; – szólt Loránd a főbiróhoz. Czipra meghallotta a zajt a kertben,
s szokása szerint merész volt kimenni, hogy megnézze, mi az? Az ajtóban
aztán már szemközt találkozott a rablóval; annak utját állta, s rögtön
kiáltva utánam, addig küzdött vele, míg segítségére érkeztem.

Oh milyen jól esett Cziprának ez a magyarázat. Még jobban az, hogy
Loránd arczán azt látta, hogy ő maga is így hiszi azt!

– Nincs mit kérdeznem tovább a kisasszonytól; – szólt Daruszegi. – Ez
ügy különben is be van már végezve.

– Bevégezve? – kérdé Topándy bámulva.

– Igen. Bevégezve, felderítve, elitélve és végrehajtva.

– Hogyan?

– A rablóvezér, a vén Kandur kínhalála előtt, a mivel mellesleg mondva,
százszoros mértékben vette ki azt, a mit a törvény szabott volna rá, oly
nehéz és teljesen összefüggő vallomásokat tett, a mik más összetaláló
körülményekkel egybevetve, a szomszéd közbirtokos urat legnagyobb
mértékben comprommittálták.

– Sárvölgyit? – kérdé Topándy szikrázó szemekkel.

– Őt. – Annyira, hogy én kénytelen voltam a birói vizsgát az ő
személyére is kiterjeszteni Tiszttársammal rögtön felkeresésére
indulánk. A két asszonyságot a legnagyobb fölindulásban találtuk. Elénk
jöttek és legnagyobb aggodalmukat fejezék ki a fölött, hogy Sárvölgyi
urat az egész háznál nem találják; szobája nyitva van feledve és üres.
Hálószobáját valóban üresen találtuk, fegyverei ott voltak elszórva az
asztalon s pénzes ládájában benne volt a kulcs, és a szobaajtó nyitva
volt hagyva. – Hová lehetett? – Ekkor be akartunk lépni a folyosón
szemközt nyiló ebédlő ajtaján. Az zárva volt. Az asszonyságok azt
állíták, hogy ez a terem rendesen zárva szokott lenni. A kulcs belülről
volt a zárban. E teremnek még két ajtaja van, melyek közül az egyik a
konyhára, másik a tornáczra nyilik. Ezeket is megnéztük. Mind a kettőnél
belül volt a kulcs a zárba dugva. Itt tehát benn kell lenni a szobában
valakinek! Én felszólítottam a bennlevőt a törvény nevében, hogy nyissa
ki előttünk az ajtót. Nem jött semmi válasz. Hogy ismételt parancsomra
sem nyittatott fel az ajtó, kénytelen voltam azt végtére erőszakkal
feltöretni; s midőn az ajtón át a napvilág behatott a sötét szobába:
minő látvány riasztott vissza! A ház ura ott függött a csillár helyén az
asztal fölött; a felrugott szék lába alatt, tanusítá, hogy saját maga
végezte ki magát.

Topándy felmagasztaltan emelte e szóknál kezeit feje fölé.

– Igazságosztó úr Isten az égben! Saját kezével ütötted őt vissza!

S azzal meghatottan kulcsolá össze két kezét s odaroskadt Czipra ágya
fejéhez.

– Jőjj, leányom, most mondd el azt, hogy «Hiszek-egy-Istenben!» – Én
mondom előtted.

Ezt nem tilthatta meg az orvos.

Czipra áhítattal lesé a csoda-mondatokat.

Mennyi nagy, mennyi világgyújtó, mennyi vigasztaló eszme van ott.

Egy Isten, a ki atya, egy anya, a ki szűz, egy Isten, a ki emberré lesz,
emberekért, emberektől szenved, meghal, és feltámad: igazságos itéletet
igér, bűnbocsánat, feltámadás! örökélet!

– Mi az az örökélet?

Ha erre tudott volna neki valaki felelni!

Még ott térdelt az atheista a leány ágya mellett, midőn megérkezett a
lelkész.

Nem ugrott fel, nem restelte magát előtte.

– Nézze, tisztelendő atyám, itt egy neophit, ki a keresztvízre vár, most
tanítottam meg neki a «Credo»-t.

A leány hálateljesen tekinte rá. Oh mennyi boldogság ragyogott e
felmagasztalt erejű szemekből!

– Kik lesznek a keresztszülők? kérdezé a lelkész.

– Az egyik a főbirő úr, lesz oly kegyes? a másik én.

Czipra esdő tekintettel nézett először Topándyra, azután Lorándra.

Topándy elérté a néma kérdést.

– Loránd nem lehet az. Nehány percz mulva megtudod, miért?

A lelkész végzé a szertartást, azzal a rövidséggel, a mit egy sebesült
kimélete tanácsolt.

Mikor ennek vége volt, Topándy kezet szorított a lelkészszel.

– Ha e kéz vétett e másik kéz ellen valaha, ez a másik bocsássa meg azt
neki.

– A tartozás ebben a kézszorításban le van fizetve – monda a lelkész.

– E kéznek áldásra kell ma megnyilni.

– Mindig nyitva áll az, és mindenkinek.

– Nem számomra kértem; én büntetésemet várom; én birám elé megyek és nem
zúgolódom ellene. Azoknak kell az áldás, a kiket szeretek. Ez ifjú itt,
tegnap megkérte tőlem e hajadon kezét. Rég szeretik egymást, megérdemlik
egymás szerelmét; – adja rájuk a hit áldását, atyám. Czipra,
beleegyezel-e?

A szegény leány eltakarta mindkét kezével égő arczát s hogy Loránd
odalépett hozzá és megfogta kezét, elkezde hevesen zokogni.

– Hát nem szeretsz-e engem? Nem akarsz-e nőm lenni?

Czipra félre fordítá fejét.

– Ah, maguk én velem tréfát űznek. Maguk csúffá akarnak tenni egy
nyomorult teremtést, a ki semmi más, mint egy szegény czigány leány.

Loránd fájdalmasan szorítá kebléhez a leány kezét, midőn ez azzal
vádolta őt, hogy tréfát űz vele. – Valami azt mondá neki belül, hogy e
leánynak joga van azt hinni, hogy most is enyelegnek vele, s e gondolat
úgy elszorítá szívét.

– Tehetnél föl rólam ilyen kegyetlenséget? Én űznék gúnyt belőled? és
most?

Topándy malaszttal szólt közbe.

– Hogy űznék én tréfát az Istennel most, midőn jelenléte előtt
megrendülök?

– Hogy űznék én tréfát a te szíveddel? – mondá Loránd.

– És egy haldoklóval – rebegé utána Czipra.

– Nem, nem fogsz te meghalni, meggyógyulsz és boldogok leszünk.

– Most mondja már, a mikor meghalok – szólt szomorú szemrehányással a
leány. – Most mondja már, tied ez az egész szép világ, mikor nem kell
már más az egész szép világból, mint egy kapa föld, a mit rám fog
hajítani.

– Nem, leányom – szólt Topándy; Loránd öcsém még tegnap megkérte tőlem
kezedet, s csupán anyjának jóváhagyását várta még, hogy neked is
elmondja, a mit irántad érez.

A leány arczán egy futó villáma vonult át az örömnek, azután ismét
elborult az.

– Hiszen, tudom, – szólt szétzilált fürteit arczából elsimítva, – hogy
maguk jót akarnak. Úgy tesznek velem, mint beteg gyerekkel szokás.
Gyógyulj meg csak! Majd veszünk szép ruhát, aranyos játékokat, elviszünk
mulatni, – utazni, – jó kedvünk lesz, – soha se bántunk: csak gyógyulj
meg! Örömet akarnak csinálni szegénynek; hogy meggyógyítsák vele. – Ezt
is köszönöm.

– Te nem akarsz nekem hinni – szólt Loránd – hinni fogsz hát a lelkész
úr szavának. Nézd: az éjjel levelet írtam anyámnak felőled: lepecsételve
fekszik már iróasztalomon. Kérem tisztelendő atyám, törje fel és olvassa
el előtte. Kegyed szavának el fogja hinni, hogy nem ámítjuk őt.

A lelkész feltörte a levelet, míg Czipra Loránd kezét tartva kezében,
átszellemülten figyelt a felolvasott szavakra:

«Kedves anyám!»

«Annyi bú, annyi fájdalom után, a mit a leggyöngédebb anyai szívnek
egész életem folytán okoztam; ma egy örömhírt küldhetek neked.»

«Én nősülök.»

«Nőt veszek, a ki szeretett engemet, mint szegény, névtelen, hontalan
ifjút, egyedül magamért, s kit szeretek én hű sziveért, aranytiszta
lelkeért, még jobban, mint ő engem.»

«Kedvesemnek rangja, vagyona nincs; szülői a czigányok voltak.»

«Nem diszítem fel őt költői mondatokkal előtted: ahhoz én nem értek. Én
csak érezni tudok; de arról beszélni nem.»

«Ne legyen előtted más ajánló levele, mint az, hogy én szeretem.»

«Szerelmünk eddig csak fájdalmat termett mind kettőnkre nézve; most azt
óhajtom, hogy legyen ez mindkettőnk boldogsága.»

«E boldogság teljes mértékét a te áldásod adja meg.»

«Te jó vagy, te szeretsz engem, te örülsz az én örömömnek.»

«Te ismersz, tudod, minő iskolákat járatott ki velem az élet?»

«Te tudod, hogy a sors végzései felőlem mindig bölcsek és
gondviselésteljesek voltak.»

«Nem kell csodának történni a földön, hogy te anyám, az anyák
legjobbika, ki engem úgy szeretsz, ki szelid és Istenben megnyugvó vagy:
áldó kezedet, melyet kis gyermekkoromtól kezdve soha le nem vettél
fejemről, e perczben össze ne szorítsd.»

«Foglald imádba az én nevem mellé, hű kedvesem nevét is, Cziprát.»

«Én úgy hiszek áldásodban, mint vallásom minden mondatában, mint a
bűnbocsánatban, mint a túlvilágban.»

«De ha nem az volnál is, a kinek Isten alkotott, szelid, szerető, mindig
áldásra kész anyám, homlokod körül az örök szeretet gloriájával; hanem
volnál hideg, haragnak élő, boszúálló úrnő, családi czímerek koronáira
büszke, ki maga akarja alkotni a sorsot és e kegyetlen úrhölgy átka
terhelné is azt a leányt, a kit szeretek; én ez átok hozományával is
nőül venném őt: – mert szeretem.»

«… Isten legyen szíveink között.»

«Szerető fiad Loránd.»

Czipra, minél tovább olvasott a lelkész, annál jobban szorítá szívéhez
Loránd kezét. Nem tudott már szólni, nem sírni: ez több volt, mint a
mennyit lelke elbirhatott. Minden sor, minden mondat egy mennyországot
tárt fel előtte, tele túlvilági kéjjel: lelkének bálványa szereti őt: –
szereti szerelemből: – szereti önmagáért: – szereti, mert boldog általa:
– fölemeli őt magához: – nem szégyenli nyomorú eredetét: – tudja érteni
szívének becsét: – anyja imái közé ajánlja nevét: s anyja átkai mellett
is kész megtartani szerelmét.

Szív nem bírhat meg ily megdicsőülést!

Nem törődött már semmivel: sebével, az élettel, a halállal; nem érzett
mást, mint azt a végtelen üdvöt, mely lelkének minden eszméjét, testének
minden idegeit elállta.

– Én hiszek! – szólt felmagasztult arczczal, fölemelkedve helyéről, és e
szóban benne volt minden: az Isten szerelmétől a férfi szerelméig
minden, a miben hinni szoktak.

Nem törődött már semmivel. Emberek szemével, emberek szavával: hanem a
mint e szót kimondá, hirtelen átkarolta Loránd nyakát s az őrülés
erejével odavonta őt keblére és csókjaival halmozá el.

A seb felszakadt keblén, s a hogy a leány csókjai elboríták a szeretett
ifjú arczát, úgy borítá el annak vére az ifjú keblét.

És a hány csókot adott hevült ajka, a seb ajkán annyi vért lüktetett ki
az a hű szív, mely csak ő vele volt mindig tele, mely csak ő érte
dobogott, mely ő helyette fogta fel a gyilkos vasát: – a szegény
«zöldruhás» hű leány!

És midőn utolsó csókját nyomta kedvese ajkára;… már akkor megtudta, hogy
mi az az örökkévalóság!…



XXXI. A menyasszony-vivés.

– Szegény Czipra! azt hittem, hogy te temetsz el mindannyiunkat, aztán
most ime én adom meg neked az egész világból azt az egy kapa földet.

Topándy maga látott a szomorú intézkedések után.

Loránddal nem lehetett szólni, az magánkívül volt fájdalmában.

Annyit mondott, hogy óhajtaná kedvesét bebalzsamozva elvinni családi
jószágára s ott eltemetni.

Teljesüljön ez a kivánsága.

Ez szomorú meglepetés lesz az anyának, kit Topándy egy nappal előbb
arról tudósított, hogy fia új menyet hoz a házhoz.

A mint Loránd megkérte tőle Czipra kezét, Topándy rögtön írt
Áronffynénak, attól tartva, hogy a mit Loránd maga fog írni anyjának, az
majd nagyon büszke hangon lesz tartva. Megelőzte öcscse levelét;
szeliden, okosan tudatott mindent az anyjával, hogy Loránd levele ne
legyen ránézve meglepetés.

Most azt megírhatja neki újra, hogy a menyasszonyt viszik, tartsa készen
számára a családi sírboltot.

S az volt a különös, hogy Topándy semmi fájdalmat nem érzett lelkében,
mikor ezen végig gondolt.

«Oh milyen bölcs megoldása az életnek a meghalás!»

Egy könyet nem hullatott a levélre, a melyet megírt; lepecsételé azt, s
cselédet keresett, a kitől elküldje.

Azután megint mást gondolt.

Fölkereste a szolgabirót.

– Uramöcsém, mikor akarnak engemet becsukni?

– A mikor urambátyám parancsolja.

– Hát nem vinne most be egyúttal engemet is a tömlöczbe? uramöcsém.

– Igen szívesen, urambátyám.

– Hány esztendőre itéltek?

– Csak kettőre.

– Többet vártam. Hát e szerint majd csak magam viszem el ezt a levelet a
városba.

– Áronffy úr itt marad?

– Nem. Ő viszi halottját haza a jószágra. Az orvost felkértem már, hogy
tegye őt halhatatlanná, s van egy ólomkoporsóm, a mit magam számára
készíttettem, hogy valamikor abban folytatom az ellenállást az Isten
rendeletei ellen; most már nincs szükségem rá. Odaadom Cziprának
kölcsön. Ez az ő kiházasítási pompája.

Egy óra mulva felkereste Lorándot, ki még mindig halottját őrizte. Ott
volt a szolgabiró is.

– Uramöcsém, – szólt a tisztviselőhöz – már nem megyek a börtönbe.

– «Még» nem? – kérdé Daruszegi. Az is jól van.

- Se most, sem később. Nagyobb úr parancsol velem s az máshová rendel.

Most kezdtek rá bámulva nézni.

Arcza sokkal sápadtabb volt, mint máskor; de azért most is jókedvű gúny
volt rajta és könnyelmű mosoly.

– Loránd öcsém! két temetés lesz a háznál!

– Ki a másik halott? – kérdé Daruszegi.

– Én.

És akkor kivonta kebléből bal kezét, melyet eddig kabátjába dugva
tartott.

– Egy órával ezelőtt levelet írtam anyádnak. Mikor lepecsételtem, az égő
viasz körmömre cseppent s azóta nézd, hogy megfeketült a kezem.

Bal kézfeje kék volt és felduzzadt.

– Gyorsan, orvosért! – kiálta Daruszegi hajdújának.

– Hagyjátok. Szükségtelen már – szólt Topándy, fáradtan rogyva le a
karszékbe. Két óra mulva vége van. Két óránál tovább nem élek. Húsz
percz mulva e daganat a vállamat eléri s onnan azután a szívig rövid az
út.

Az elősiető orvos igazolta Topándy véleményét.

«Itt nincsen segedelem.»

Loránd ijedten ugrott bátyja ápolására, az öreg átölelte a mellé térdelő
ifjú nyakát.

– Te bölcs ember! látod, mégis neked volt igazad. Van, a ki gondol a
kétlábú tollatlan állatokra is. Ha én azt tudom: hogy csak zörgetnem
kell, és megnyittatik: rég koczogtattam volna az ajtón: «én uram,
bocsáss be!»

[Illustration: Te bölcs ember! látod, mégis csak neked volt igazad! ]

Topándy nem engedé magát levetkőztetni, ágyba fektetni.

– Toljátok székemet Czipra mellé. Hadd tanuljam meg tőle, hogyan kell
magát viselni egy halottnak? Az én halálom nem lesz olyan szép, mint az
övé: én nem lehellem lelkemet szeretőm lelkébe; hanem azért víg útitárs
leszek.

A kín félbeszakítá szavait.

Mikor engedett a fájdalom, elnevette rá magát.

– Hogy protestál az ostoba hústömeg! Nem engedi magát kapaczitáltatni.
Pedig csak vendégek voltunk itt! «Animula, vagula, blandula! Hospes,
comesque corporis. Quæ nunc adibis loca? Frigidula, palidula, nudula!
Nec, ut soles, dabis jocos.» Bizony extra dominium fogsz lenni mindjárt.
És gyomor uram, ő nagysága, és szív uram ő kegyelmessége, és fej uram, ő
excellentiája, mind kiesnek hivatalaikból.

Az orvos azt állítá, hogy iszonyú kínokat kell neki kiállani azalatt,
míg gúnyolódik és mosolyog; s mikor felkaczag, olyankor más ember
fogcsikorgatva ordítana fel.

– Sokat vitáztunk, Loránd – szólt az öreg, mind inkább elhaló hanggal:
azon német tudós felett, a ki azt állítá, hogy a más csillagzatok lakói
sokkal nemesebb emberek, mint mi itt a földön. Ha kérdik, hová lettem?
Mondjad, hogy avanzsiroztam. Olyan planétába mentem, a hol nincsen
paraszt; bárók tisztítják a grófok csizmáját. Ne nevessetek rajtam,
kérlek, ha bolondokat mondok. – De a halál, igazán furcsa verseket
diktál.

A kézszorítás, mivel Lorándot üdvözlé, bizonyítá, hogy ez az utolsó.

Azontúl keze lankadt, szemei elborultak: arcza egyre viaszsárgább lett.

Még egyszer fölemelte szemeit.

Loránd tekintetével találkozott.

Mosolyogni akart: csak súgva, töredezett hangon mondhatá:

– Most mindjárt – megtudom: – hogy mi van – az északi vadászkutya
ködfoltjaiban: – s a szemnélküli féreg – veséiben?…

Azzal hirtelen, egy erőszakos végső görcsös erőfeszítéssel megragadá
széke támláját s felegyenesedve, jobbját felemelé s a szolgabiróhoz
fordult.

– Uram! kiálta erős teljhangon. Én appelláltam!

És azzal visszarogyott a karszékbe.

Néhány percz mulva minden redő eltünt arczáról, sima lett az, mint a
márvány; és nyugodt, mint a halottaké szokott lenni.

Loránd ott állt összekulcsolt kézzel két halottja között.

*

Másnap jó hajnalban útra kelt a szekrénybe zárt ólomkoporsóval, s vitte
haza halott menyasszonyát.

A második levél, melyet Topándy írt anyjához, s melynek pecsétjével
saját élete végét pecsételte be: nem lett feladva; nem előzheté meg
jöttét.

Otthon csak az első levelet kapták.

Azt az örömhírt hozó levelet, mely mámort, diadalt gerjeszte az egész
háznál.

Hiába, csak őt szerették legjobban most is. Anyjának, nagyanyjának ő
volt a kedvencz fia. Dezsőről szólnunk sem kell, mert hisz annak a szíve
az övéhez van nőve most is: s a jó Fanny kétszeresen boldog volt abban a
gondolatban, hogy nem egyedül lesz azután boldog nő a háznál.

Oh milyen örömmel várták!

Kételkedhetett-e valaha abban, hogy a kit ő szeret, szeretve fog lenni
mindenkitől? hogy nem kell annak erényeiről beszélni; mindenki ismeri
azokat, mihelyt ő azt mondja: «én szeretem.»

Bizony nagyon jól történt, hogy azt a levelet nem küldte el anyjának,
melyben Czipráról írt s áldását kéri; – hogy nem sértette meg azzal a
végsorral a legdrágább anyai szívet: «ha pedig te megátkoznád azt, a kit
én szeretek!»

Megátkozni azt, a kit ő szeret!

Oh, dehogy tették azt! Ünnepnap volt ez a levél a háznál. A falusi lakot
újra rendezték; Dezső átköltözött a városba, átengedve a legifjabb jogát
az apai ősi lakhoz, bátyjának.

Még a legöregebb Áronffyné is letette örök gyászát. Ne lásson Loránd
menyasszonya semmit, a mi szomorú gondokra emlékeztet. El van minden
temetve a föld alá.

Dezső annyi kedveset tudott regélni a szép czigányleányról; Loránd
levelei az elmult tíz hallgató évről mindig megemlékeztek a szegény
elvetett gyémántról, kinek hű ragaszkodása képezé Loránd életének napos
oldalát. Most az elrakott leveleket újra, meg újra elolvassák: a két
anyának ez tanulmánya lett. A mit néhol Loránd csak egy futó szóval
vetett oda: abból ők nagy magyarázatot tudtak venni, és az mind Czipra
javára ütött ki.

A gondviselés is így rendelte azt!

Az első találkozás óta, a pusztai csárdában, úgy volt az elrendelve,
hogy Loránd megszabadítsa Cziprát, gyilkos kezéből, hogy azután egykor
boldog legyen vele.

… Hiszen a czigány leány már boldog is volt.

Topándy levele azt tudatá, hogy Loránd a levél kelte után azonnal
megesküszik Cziprával s együtt lemennek a szülői házhoz.

Tehát tudva volt már a nap is, ki lehetett számítani az órát is, a mikor
meg fognak érkezni.

Dezső benmaradt a városban, Lorándot várni. Azt igérte, bármi későn
jönnek is, még éjszakára kihozza őket.

A nők tehát fenmaradtak éjfélig. Künn vártak a folyosó alatt. Szép,
meleg, holdvilágos éj volt.

A jó öreganya átölelve Fanny vállát, elmondá neki, hogy sok sok év előtt
épen így vártak egy éjjel a két testvér megérkeztére; hanem az nagyon
rút éjszaka volt, és az nagyon szomorú várakozás volt. A szél zúgott az
akáczok között, a felhők kergették egymást az égen, az ebek vonítottak a
faluban, a kapun egy szénásszekér döczögött be – és abba volt elrejtve a
koporsó. – Ez a nép nagyon babonás: azt hiszi, a jég elveri a határát,
ha halottat visznek át rajta.

Hanem most egészen más világ van. A lég csendes, szellő sem fuvall:
ember, állat alszik körül, csak azok vannak még ébren, kik menyasszonyt
várnak.

Milyen más az idők járása!

Egyszer aztán szekér áll meg a kapuban: a cselédek sietnek azt kinyitni.

Szénásszekér döczög be rajta, miként akkor.

És a szénásszekér után gyalog, miként akkor, a két testvér, egymás kezét
szorítva, jő.

A nők eléjük rohannak, Loránd az első, a kit ölel, csókol mindenki.

– Hát nőd? kérdi minden ajk.

Loránd némán a szekérre mutat, és nem tud szólni.

Dezső válaszol helyette.

– Nejét itt hozzuk a koporsóban.



XXXII. Mikor megvénűltűnk.

Tizenhét év mult el már azóta, hogy Loránd ismét itthon van!

Milyen öreg emberek lettünk azalatt!

Tizenhét év különben is nagy idő; hát még tizenhét ilyen súlyos év?

Soha sem láttam embereket olyan hamar megőszülni, mint a kik kortársaink
voltak.

Olyan időket élünk, a mikor minden elmuló év utolsó napján felsóhajtunk:
csakhogy vége van már! s nem akarjuk hinni, hogy a mi utána jő, még
mindig rosszabb napokat hoz.

Egyre szállunk alább-alább, hitben, reményben, egymás iránt való
szeretetben; vagyonunk pusztul, szellemünk lankad, erőnk fogy,
társaséletünk szétbomlik; nem közöny, de undor már az, a mivel a napok
eseményei elé nézünk.

Egy év mulva azon nap után, melyen szegény Czipra meghalt, Loránd
fegyverrel oldalán ment el bizonyos mulatságba, a hol ingyen lehet kapni
a halált.

Nem emlegetem én a multak dicsőségét, mi hasznom belőle? úgy is kevesen
tudják már azt.

Loránd jó katona volt.

Az lett volna bizonynyal bármely esetben is, mindene volt hozzá a
természettől: hősi bátorsága, athlétai ereje, heves vére, soha nem
csüggedő lelke. A harcz különben is gyönyör lett volna rá nézve; – hát
még e kedélyállapot mellett?

Szíve összetörve, zúzva, első szerelme oly csúful sárba taposva, a
másik, szenvedélye égő hevében legyilkolva, lelkén az életunalom
terhével s azzal a súlyos végzettel, a mi családját terhelé. Mindig az a
rém állt előtte, hogy ez úton elébb-utóbb mégis csak oda kell jutnia,
abba a nyolczadik, üresen hagyott ágyba.

Mikor elkezdődtek a harczok, egészen felvillanyozódott roskatag kedélye.
Mikor egyenruháját felölté, odajött hozzám, s kezemet megrázva, villogó
tekintettel mondá:

– Most megnyilt hát a vásár, a hol az ember száz perczenttel adhat túl
az ütött-kopott életen.

Hanem ő nem adott túl azon.

Vakmerőségéről hirhedett lett, hőstetteit megénekelték, szerzett hírt,
koszorút, csak a mit keresett, a dicső halált, azt nem tudta megtalálni.

A zászlóaljból, melynél kezdé, vége felé csak egy tizedrész volt már
meg. Ő azok között volt, a kik még csak sebet sem kaptak soha.

Pedig mennyi szép golyó elrepült feje fölött.

Hogy tekintgetett e szomorú zizegő hangon fütyülő hírnökei után a
halálnak, hogy várta azokat a búgva közelítő öreg ficzkókat, a kiknek
egy embert egy percz alatt átszállítani egy más csillagba – semmi!
Nagyon jól ismerték már, nem bántották.

Olyan ez a csatatéri zengő méh, mint az igazi méh, a ki bátran jár
közötte, elzúg a füle mellett, a ki fél tőle, azt megcsípi.

Egyszer a csákóját lyukasztá át a golyó.

Hányszor hallottam tőle:

«Miért nem egy hüvelykkel alább?»

Végre egy csatában egy elpattant gránát darabja megbénítá karját, s
mikor egy kardcsapástól elszédítve lebukott lováról, még egy kozák
lándzsával keresztülszúrta.

Még abba sem halt bele.

Hetekig feküdt eszméletlenül a közkórházban, sátor alatt, míg érte
mehettem és haza hoztam. Fanny ápolta. Meggyógyult.

Mire felépült, akkorra már aztán vége is volt minden harcznak.

Mennyiszer hallottam tőle:

– Oh, milyen rossz emberek vagytok ti, hogy engem úgy szerettek! Oh,
milyen rosszat tettél velem, öcsém, hogy elhoztál a csatatérről. Oh,
milyen kegyetlenség volt tőled, Fanny, hogy mellettem virrasztottál! Oh,
milyen hiába való munka volt tőletek engem életben tartani! Oh, mint
haragszom én tirátok, mily kiállhatatlan emberek vagytok ti: azért, hogy
engemet úgy szerettek!

Hanem mi azért csak szerettük őt.

És aztán így megvénültünk csendesen.

Eltemettük jó nagyanyánkat, aztán édes anyánkat is; magunk maradtunk,
nem osztoztunk meg soha.

Loránd mindig velünk lakott: míg a városban laktunk, néha hetekig sem
hagyta el a házat.

Az új idők új rendszere engem is kényszerített, hogy arról a pályáról
lemondjak, a mit még apáink az élet díszes czéljának tartottak. Sutba
dobtam a diplomámat, s kimentem szántani, vetni.

Lett belőlem jó paraszt ember.

Még most is az vagyok.

Itt is együtt maradt velünk Loránd.

Nem volt élet már az övé, hanem csak a napok számlálása.

Siralom volt ezt tudni és őt látni.

Egy délczeg alakot, kinek hivatása volt, hogy hőssé legyen.

Egy forró szívet, ki földi mennyországa lehetett volna egy nőnek!

Egy képzett, lángeszű főt, ki vezérszellem lehetett volna egy országban.

És a ki tétlenül, szerettelenűl, boldogtalanul hullatott levelet levél
után, és nem várt a holnaptól semmit.

Hanem félt a jövő napoktól.

Gyakran előhoztam neki, hogy annak a magányos épületnek ott a patak
mellett befalaztatom az ajtaját.

Ne kérdezzék gyermekeim, mi lakhatik azon belül? ne iparkodjanak
találgatni annak rejtelmes feliratát, mint én találgattam
gyermekkoromban.

Loránd nem egyezett bele.

«Még egy üres szállás van benne.»

És ettől irtóztunk mi valamennyien.

Ő is, mink is.

Minden este úgy váltunk el, mintha végbúcsút mondanánk.

Nem örült már semminek az életben. Nem foglalkozott semmivel, a mivel
más ember foglalkozik. Nem kártyázott, bort nem ivott; örökké józan volt
és egykedvű. Nem olvasott mást, mint mathematikai könyveket. Rá nem
tudtam venni soha, hogy egy hírlapot kezébe vegyen.

«Hazugság az egész világtörténet!»

Mindennap, akár télen, akár nyáron, korán reggel, mielőtt valaki fölkelt
volna a háznál, kisétált a temetőbe; oda, a hol Czipra nyugszik «az
illatos fűgyökér alatt», ott töltött néhány perczet s aztán ismét
visszajött: nyáron egy szál eleven, télen egy szál aszú füvet hozva el a
sírról.

Volt egy naplója, abban nem volt írva egyéb, mint a kelet mindennapról,
alá tűzve, írott sorul, az aszú fűszál.

Egy élettörténet, melynek ezernyi ezer aszú fűszál képezi sorait, a hány
sor, a hány szál, annyi napról összegyűjtve.

Lehet-e szomorúbb könyv ennél?

Egyetlen tárgy, a mi érdekelte, gyümölcsfái voltak és méhei.

Az állatok és növények nem csalják meg azt, a ki őket szereti.

Egész nap őrizte fácskáit, csemetéit s viselt harczot a rovarok ellen és
tanult naphosszant életbölcsészetet e nagyszerű alkotmányos
monarchistáktól, a méhektől.

Sok ember van, kivált a mai nap, hazánkban, a ki el tudja ölni az időt,
Loránd csak küzdött az idővel, s minden lefolyt nap egy vereség volt rá
nézve. Vadászni soha sem járt, azt mondá, nem jó neki töltött fegyvert
venni kezébe.

Éjjel gyermekeim közül egy mindig ott aludt szobájában.

«Félek magamtól», vallá meg előttem.

Félt magától és attól a csendes háztól, ott a patak mellett.

«Szeretnék ott aludni az illatos fűgyökér alatt!»

Egy elveszett élet!

Egy szép nyári délután kis fiam azzal a hírrel rohan be hozzám, hogy
Loránd bátyja a szoba közepén a földön fekszik, és nem akar fölkelni.

Én a legrosszabbat sejtve rohantam át hozzá.

Midőn beléptem szobájába, már nem feküdt a földön, hanem az ágyon. –
Arcza az ágyon.

– Mi bajod? – kérdezém, kezét megfogva.

– Semmi sem; csak egy kicsit meghalok.

– Az istenért! mit tettél?

– Ne ijedj meg. Nem az én kezem volt.

– Mi bajod hát?

– Egy méhcsipés. Nevess ki. Meghalok bele.

Még reggel beszélt róla, hogy méheire orvméhek ütöttek, azokat megy
pusztítani. Egy orvméh halántékába ereszté fulánkját.

Tehát még sem oda:… nem oda, – rebegé hagymázos lélekzettel; nem a
nyolczadik ágyba.

Kinn az illatos fűgyökér alatt. Ott heverünk a porban egymás mellett.
Falaztasd be azt az ajtót. Jó éjszakát.

Azzal lehunyta szemét és soha sem nyitotta fel többet.

Mire Fannyt odahívtam hozzá, már halva volt.

A délczeg hős, ki egymaga csapatok ellen küzdött, a vasember, kit nem
tudott megölni a kard és a dárda, tíz percz alatt elmult egy picziny kis
rovar parányi orgyilka által.

Isten jár közöttünk!

Mikor már a kisértés utolsó percze eljött, hogy az életunalom az ősi
átokkal felfegyverezze kezét, akkor elküldötte repülő szolgáinak
legeslegkisebbikét s elszállítá őt egy méhszárnyon, oda, a hol a
boldogok laknak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mi pedig vénülünk tovább, és ki tudja, hogy mire vénülünk meg?!



TARTALOM.

  XIII.  Melyik téríti el a másikat  1
  XIV.  Két leány  36
  XV.  Ha szereti, hát szeresse  57
  XVI.  Az a gyűrű  68
  XVII.  A sárgaruhás nő a kártyában  79
  XVIII.  A halálra intő  90
  XIX.  Fanny  111
  XX.  A végzetes nap  117
  XXI.  Az a levél  135
  XXII.  A tudtán kívül rém  144
  XXIII.  Az örömnek napja  167
  XXIV.  A bolond tréfa  178
  XXV.  A míg a zene szól  193
  XXVI.  A szerelem babonája  207
  XXVII.  Mikor a dali madár megszólal  220
  XXVIII.  Az éjjeli küzdés  233
  XXIX.  A pók a szögletben  251
  XXX.  Credo…!  270
  XXXI.  A menyasszony-vivés  284
  XXXII.  Mikor megvénültünk!  292



KÉPJEGYZÉK.

  1. Ezen a pisztolyon a Sárvölgyiek czimere van  7
  2. A leány is együtt nevetett vele  42
  3. Felhozzam a vizből? – kérdezte Loránd  71
  4. Karom alá vontam Fanny kezét  114
  5. Ugy szoritottam az embert félkezemmel a falhoz, hogy eviczkélt, mint egy denevér  133
  6. Sárvölgyi remegve iparkodott magát fölemelni ingadozó kezével  160
  7. A rabló felhúzott szemöldökkel figyelt a beszédre  201
  8. Vérszomjú vigyorgással nézett áldozata szemébe  232
  9. Felrakta mindenét egy talyigára s tolta kifelé  256
  10. Te bölcs ember! látod, mégis csak neked volt igazad!  286


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


19 |«nincs még oda!« |«nincs még oda!»

22 |szükség, Barátom |szükség. Barátom

25 |«igen». |«igen».»

26 |gyertyáját? |gyertyáját?»

31 |Sárvölgyi |«Sárvölgyi

35 |el életét. |el életét.»

35 |irgalom.» |irgalom.»»

54 |lebetett csalódásban |lehetett csalódásban

87 |Blánokházyné kezét |Bálnokházyné kezét

90 |ilyen ajándédékot |ilyen ajándékot

99 |«per procura».) |«per procura».»)

103 |osrtomló sereget |ostromló sereget

127 |azután későbbb |azután később

140 |gyűrűnél? |gyűrűnél?»

160 |Sárvölgyj remegve |Sárvölgyi remegve

182 |köpczös. |köpczös.»

182 |«van-e lelke?» |«van-e lelke?»»

182 |Én Daruszegi |«– Én Daruszegi

195 |körmét; csókolom |körmét: «csókolom

214 |odább mégy. |odább mégy.»

214 |«szeretsz-e?» |«szeretsz-e?»»

215 |szólok még? |szólok még?»

216 |ezt a dolgot, |ezt a dolgot.

221 |légy velem! |légy velem!»

225 |csutorát, Igyatok |csutorát. Igyatok

236 |döngették az ajjót |döngették az ajtót

297 |Ne ijedj meg, Nem |Ne ijedj meg. Nem

298 |nyitotta fe. többet |nyitotta fel többet

299 |Credo…! 271 |Credo…! 270

299 |szerelem lakomája |szerelem babonája

300 |szemébe 233 |szemébe 232 ]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Mire megvénülünk (2. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.