Title: Erdélyi képek
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Erdélyi képek" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXIII. KÖTET

ERDÉLYI KÉPEK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

ERDÉLYI KÉPEK

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895



PETKI FARKAS LEÁNYAI.


I. ANDRÁS NAPJA.

A jó öreg Petki Farkas nem utolsó ember vala a maga idejében, a mit
mindazok, a kik őt valaha ismerték, bizonyára tudni fognak. Miután
azonban lehetséges dolog, miszerint ezen sorokat olyan emberek is
olvasni fogják, a kik őt nem ismerték, jónak találom őt oly módon
leirni, a hogy akkoriban élt és uralkodott.

Vala ő az 1676-ik esztendőben királybiró Csíkben és jobb módú főúr nem
találkozék nálánál azon a környéken. Udvart tart vala Rákoson, a hol
nyolczvan inas szolgála előtte, a szakácsok, béresek, lovászok és
drabantok számait ide sem vevén, a kik mindnyájan úgy voltak ő nála,
mintha az apjok házánál laktak volna s biztosan mondhatom, hogy a ki
egyszer ott volt, el nem kivánkozott onnan.

Mert három dolog volt, melyekben a jó öreg Petki Farkas büszkeségét
lelte: egyik az, hogy őt igen jó, bőkezű embernek tartsák. Kapu soha sem
volt az ő házán és a vendég soha ki nem fogyott belőle; akárki jött
hozzá, oly képpel fogadta, mintha épen csak ő reá várt volna, s ott úgy
el tudta marasztalni, hogy gyakorta megesett, miszerint azok, a kik
Csíkszeredába indultak szentmargit-napi vásárra s betértek hozzá egy
szóra, úgy ott maradtak, hogy a vásár is elmúlt, még sem szabadultak
tőle. Ajándék nélkül sem hagyott senkit elmenni magától, végig hordozta
az embert tárházain, ménesein, kérdezgetve: hogy tetszik neked ez a
kard, ez a bilikom, hát ez az arab csikó? s ha azt mondá rá a kérdezett,
hogy «nagyon szép», mindjárt rátukmálta erővel. Kalendáriumában sokkal
több ünnep volt, mint más emberében, s még az ősapjának is föl szokta
tartani a nevenapját, s hogy az ünnepélyességről ismerői el ne
maradhassanak, hivatalos citatoriumokat küldött rájok, mint
főkirálybiró. A hol annyi szolga és belső fraj volt, mint az ő házánál,
azok közt lehetetlen volt, hogy egy vagy más ismeretség ne szövődjék;
mihelyt az öreg úr ilyesmit megtudott, rögtön összeházasítá őket s
titulusa volt lakodalomadásra. Koldus nem volt az ő falujában, mert a
hol egyet meglátott, megfogatta, elviteté valamelyik pusztájára, ott
adott neki egy jobbágytelket, ökröt, tehenet hozzá és nem hagyott senkit
koldulni.

És nemcsak hiú dolgokban mutogatá ő adakozóságát, figyelme kiterjedt a
maradandóbb becsűekre is; – minden esztendőben eljárt a nagy-enyedi
collegiumba, mikor vizsgálatokat tartottak, s a mely diák legjobban
felelt, azt saját költségén kiküldte akadémiákra, ott kitaníttatta, s ha
visszakerülvén, nem akadt neki egyhirtelen ecclesiája, addig jött ment
Erdélyben, míg talált valahol egy puszta templomot, a mit valaha a tatár
leégetett, azt megépítteté s beletevé papnak a maga candidatusát s
fizeté saját pénzéből.

Másik pont, a melyben a jó úr büszkeségét helyezé, családjának ősi
eredete vala, melyet, hogy Ádám- és Éváig restelt fölvinni, onnan van,
mert már ezekről nagyon világos, hogy mezítláb járó parasztemberek
voltak. De nem messze járt tőlök: vala ugyanis az ő családja czímerében
egy antediluvianus állat, melyről senki sem tudhatá, hogy micsoda? nem
tartozván az sem a repülő, sem a négylábon járó, sem a csúszó-mászó
állatok sorába, s annak a hátába volt ütve egy háromágú fegyver, a
minővel hajdan Neptunus regnált, s melyet a mostani prózai emberek
villának neveznek. Ebből semmi sem következett jobban, mint hogy a
Petkiek legelső őse vasvillázta agyon azt az özönvíz előtti
plesiosaurust, s miután a csíki hegyek között volt egy meszes halom,
melyben nem ritkán lehete találni kővévált csontokat és fogakat, szabad
volt gyanítani, miszerint ezek mind azon emlékezetes szörnyeteg
porczikái, s egy napon a Marosból egy irtózatos állkapczát halászván ki
az oláhok, azt a rákosi rektor mint a Petki-család őseinek maradványát,
præsentálta az érdemes úrnak.

Ez a szörnyetegfaló czímer aztán a hova csak fért, mindenüvé ki volt
vágva, festve, faragva és sütve, kapú homlokára, lódingra, ökrök
tomporára, ponyvákra, zsákokra, úgy, hogy a falubeli emberek úgy
ismerték már azt az állatot, mintha gulyaszámra látták volna legelni. A
kastély legbenső tornáczában pedig, hová csak a családbelieknek vala
bejárásuk, volt a Petki-család kérdéses ősének álló szobra embertelen
nagyságban vasból kiformálva, egyik karját fölnyujtván az égre s tartván
benne egy rettenetes pallost, a másikat pedig maga elé meresztve s egy
rengeteg paizst tartva rajta, melyen ott feküdt a nevezetes csoda,
fejekkel és körmökkel és nyilas farkakkal borzasztón ellátva.

Ha valakit új ismerői közül megszeretett a jó öreg úr, annak meghagyta
csodálni ezt a szobrot, s büszkén vette ki a szobor kezéből a roppant
nagy pallost, mutatván, hogy azt most két kézzel is nehéz megemelni,
holott az ős Petki mint nádszálat forgatta. Végül megengedé, hogy tessék
kitalálni: miféle állat az ott a paizson? Persze, hogy e tudatlan
világban azt senki meg nem tudta mondani, s a jó öreg büszke lehetett
rá, hogy az ő czímerében egy olyan állat van, a minek senki sem tudja
nevét.

Ez vala második tárgya a jó Petki Farkas büszkeségének.

A harmadik… oh a harmadik túltesz mind a kettőn, s ha azt mondom, hogy
Petki Farkas sem gazdagságának, sem nemességének nem köszönhet annyi
tisztelőt és jó barátot, mint ennek, nem mondok sokat. E harmadik
büszkesége a jó öreg úrnak két szép leánya volt.

Szép és jó leányokban Erdélyország soha sem volt szegény, tudom, hogy
ezután sem lesz az; azért semmit jobbat nem mondhatok róluk, mint hogy
méltók voltak Erdély leányai között említtetni.

Ilonka volt a nagyobbik; lehetett ezen időben mintegy tizennyolcz
esztendős; magas, karcsú, mint egy liliomszál, sűrű fekete haja mégis
sarkáig ért; ha mély ábrándos szemeibe nézett az ember, szinte elsülyedt
benne lelkével.

Csupán az volt benne kár, hogy örökké szomorú volt, soha sem látta őt
senki vigadni, enyelegni, a hogy más ifjú leányok szoktak. Halavány,
szépséges orczáján ritka volt az öröm ragyogása, jó kedv mosolygása.
Szüntelen könyveket olvasott, miket az akkoriban divatozó frank és angol
költők írtak, vagy ha félrevehette magát kertjébe, félnapokig
elandalgott, semmivel sem foglalkozva, mintha a virágok kinyilásának
titkain tünődnék, vagy a méhek döngését, madarak csevegését tanulná
érteni, s ez ábrándozó vágy annyira ki volt fejezve arczában, szemein,
ajkain, hogy a kire nézett, a ki rápillantott, vagy szólani hallá,
valami búsulást érzett rá szívében s gyakran játékközben, midőn az ifjak
és hajadonok zálogosdit játszának egymással, került a sor, hogy egy
ifjunak meg kellett az ő arczát csókolni: annak, ki őt ajkával érinté,
az nap nem lehete szavát venni többé; mintha benne is megfagyott volna a
lélek attól a halvány fehér arcztól. Társaságokban többnyire hallgatag
volt, de ha magára maradt, meglepék, hogy néha magával beszél, mint
valami szelid őrjöngő. Nem lehete soha rávenni, hogy daloljon; csak
néha, midőn csendes holdvilágos estén ablakában kidűlve, a távol havasok
felé nézett elmerengve, olyankor kezde el mintegy tudtán kívül egy dalt
énekelni, mely ezen kezdődik: «Repülj fecském ablakába», s Isten tudja
miért? mikor a dalt végzé, könyei megeredtek és sírt érzékenyen, maga
sem tudta miért?

Kisebbik testvére, a szöszke Erzsike, épen ellentéte volt nénjének.
Mintegy tizenhat éves lehetett; vidám, kis fürge teremtés; szőke haját
hosszan leeresztve vállain akkori divat szerint fölbodorítva viselte,
gömbölyű orczája a pünkösdi rózsát lopta meg színében, s kék
csillagszemeit senki sem látta másként, mint nevetve. Egész nap
csörtetett alá s föl a házban; cselédekkel pörölt, tudott tenni-venni
napestig a háznál; ha ügyes-bajosok jöttek az apjához, meg nem
szabadultak tőle, míg el nem mondták neki, hogy mi bajuk van? ő aztán
alperesnek és fölperesnek egyaránt igazat adott; reggelig elvirrasztott
apja vendégeivel együtt, s csak kérni kellett rá akárkinek, hogy danolja
el az ő nótáját, mindjárt készen volt rá, s ha senki sem kérte, akkor
danolt maga jó szántából.

A jó öreg úr, ámbár jobb szerette volna, hogyha Erzsike pajkos
jókedvéből egy részt Ilonkának adott volna cserébe ennek komolyságáért,
mint afféle bölcs ember, nem sok gondot csinált magának mindkettő
különczségéből, gondolván, hogy majd ha férjhez mennek, mindegyik
rátalál jó kedve és komolysága okaira.

Az ezerhatszázhetvenhatodik esztendei Andrásnapjának reggelén fölhivatá
Farkas úr magához mind a két leányát, kik is előtte megjelenvén, Ilonka
orczáját megdörzsölé szürke szakállával, Erzsikének pedig a nagy
szeretetből oly eleven pofocskákat adott gömbölyű piros orczájára, hogy
szintúgy csattogott. Tréfának megjárta. (Megjegyzendő, hogy Farkas úr
soha életében senkit komolyan meg nem ütött, pedig háborúban is volt;
ott se bántott senkit.)

– Hát leányok, kérdé a jó úr, tudjátok-e mi nap van ma?

– Szerda? szombat? találgaták azok, miután náluk mindig vasárnap volt.

– Nem úgy, lelkek. Hanem miféle név van ma a kalendáriumban? No? Nem
tudjátok? Az a szent van ma, a ki a leányoknak valamit szokott hozni, ha
jól viselik magukat.

– Mikulás? sietett beleszólni Erzsike.

– Eredj, te golyhó! Csak nem várod tán, hogy mézesbábot és aranyos
bárányt hoz valaki ilyen eladó leánynak, mint te vagy? Hehe! Ma
András-napja van. S tudjátok-e, mit hoz András a leányoknak? Vőlegényt!

Ilonka lesüté szemeit, Erzsike pedig kis tenyerébe tapsolt.

– Ejnye az derék lesz! aztán milyent hoz nekem?

– Várd el csak. Azt mondja a vers a leányoknak:

  A ki bőjtöl András napján,
  Vőlegényt lát éjszakáján.

Ha ma egész nap semmit nem fogtok enni, éjszakára megálmodjátok, hogy ki
fog elvenni benneteket.

Erzsike ugrált, tapsolt örömében, fölségesnek találta a gondolatot; míg
Ilonka szemérmes hallgatagsággal huzódék hátra, kezet csókolva apjának,
ki halvány orczáját ismételve megdörzsölgeté szakállával; hogy legalább
attól legyen piros.

– Hanem te golyhó! kiálta Farkas úr a futó Erzsike után, azután el ne
mondd a dolgot minden embernek, mert majd kinevetnek; nénédnek nem is
szólok, mert annak úgy is van esze.

– Dehogy szólok, kiálta az, elszaladván, s a legelső szakácsnak, a kivel
találkozott, elmondá, hogy neki ma nem kell teríteni az asztalnál, mert
ő majd bőjtölni fog, s a dajkájának meghagyta, hogy őt föl ne költse
korán, mert ő álmodni akar valamit, a mit senkinek sem kell tudni, s míg
Ilonka egész estig szobájában maradt, ő délben, mikor apja vendégeivel
együtt asztalnál ült, csak azért jött le az ebédlőbe, hogy ha kérdik:
«miért nem ebédel velök?» megmondhassa: «oh ne gondolják, mintha azért
bőjtölnék, hogy megálmodjam, ki lesz a vőlegényem!» Mindenki nevetett
rajta.

Másnap reggelre kerülvén a sor, András úr első volt, a ki fölébredt a
háznál, s azután felköltögetvén cselédeit, addig míg leányai
felöltöznek, sietett sajátkezűleg elkészíteni az akkor Erdélyben
legkedveltebb reggelit. Egy nagy tálat tele tölte finom lengyel
égett-borral, azt meggyujtván, mézet tölte közé s fügét, malozsát,
aszalt szilvát hányva belé, egy nagy öblös csontnyelű ezüst kanállal
elkezdé azt kényelmesen kavargatni, egy-egy kanállal merítve belőle, s a
mint elfújta a lángját, azon forrón hörpölgetve.

A mi gyomrunk aligha nem tiltakoznék az ilyen mulatság ellen; de Petki
Farkas uram kemény természete könnyen bevette azt; mert ötven éves
korában még nem tudta, mi a fűtött szoba? s a míg nem csikorgott a
hideg, nyitott ablaknál hált egy leterített medvebőrön, s soha nem
takarózott egyébbel egy hosszú subánál, s megette a vaddisznó fülét, ha
vadászaton elejté.

Nem sokára bejött a két leány. Erzsike ragyogó arczczal hozta magával
mélázó testvérét, átkarolva annak derekát s pajkosan nevetve.

– Jertek, jertek! kiálta az öreg úr, egyiket jobbfelől, másikat balfelől
fogva át karjaival, s hol egyik, hol másik arczára tekintve. Az egyik
oly vidám volt, a másik oly szomorú. – No most mondd el, mit álmodtál?
szólt Ilonkához fordulva legelébb. A szép karcsú leányka nagyot
sóhajtott s apja vállára borulva, szép homlokát annak ősz fejére hajtá
és hallgatott.

– No, no, csak ki vele! el kell azt mondani; hisz tőlem csak nem félsz?…
Kezdd el no… Csitt Erzsike! nem szabad nevetni, mert Ilonka elszégyenli
magát… Nos?… Hát csak nem akar kijönni? No várj, Erzsike úgyis
megszégyenít. Gyere leányom, mondd el te az álmodat. Úgy-e te nem félsz
elmondani a magadét?

– Nem bizony, szólt játszi hetykeséggel a kis szöszke leány, s hirtelen
oda kuporodott apja ölébe, s azzal gyermeteg fenhéjázással elkezdé álmát
elmondani… «Hát azt álmodtam, hogy kinn ültünk a tornáczon mi mind a
hárman, a mikor egyszerre nagy ostordurrogással behajtat az udvarunkra
egy hatlovas hintó. Szép hat fekete ló volt eléje fogva, három szál
darutoll minden ló homlokán aranyos üstök-nyomtatóban; csak úgy rugták a
czafrangot, a mi a szerszámról lógott, s hányták vetették fejeikkel a
drága klárisos gyöngyökkel rakott sallangokat; a bakon kocsis ült,
ezüstzsinóros buzavirágszín dolmányban, s hátul a bakon két csatlós
kapaszkodott, lódingosan, tarsolyosan, fehér tollbokréta a kalapjok
mellett, hosszú zöld panyókamente rókamájjal a sarkukat verte. A hintó
oda vágtatott a bejárás alá, s ott egyszerre megállt mind a hat ló, a
hintó ajtaját fölnyitá egy csatlós, s kiszállt legelőbb belőle valami
papforma nagy, hosszú őszhajú ember, sarkig érő fahajszín palástban,
nagy egyenes süvegben, utána pedig kiugrott a kocsiból egy deli, ifjú
legény, szép piros képe volt, s fekete bajusza, ragyogó szemeit mintha
most is látnám, sűrű fényes haja a vállára borúlt. Úgy illet neki karcsú
termetére az a gránátszín dolmány, arany virágokkal, rubintos gombokkal,
a kék nyusztos süvegét nagy rengő kócsaggal a kezében tartá, a másik
kezében aranyos kardja volt.»

– Nem rossz az ízlésed lélekadta lánya! Mondd csak tovább.

Erzsi ezentúl már akadozni kezde az előadásban, mintha itt-ott nem
akarna mindent elmondani.

– Hát azután, monda, feljöttek oda mind a ketten, a hol mi ketten
ültünk, mert Ilonka azalatt már nem tudom hova lett? s az a deli ifju
legény előbb oda ment tehozzád s összecsókolózott veled, azután meg elém
jött s meghajtotta magát…

Erzsike itt fölhúzta szemöldeit, s a köténye szalagját kezdte rágni
gyöngysor fogai közt.

– Hát aztán? kérdé az öreg úr kiváncsi nevetéssel. – No, ne edd meg a
kötényed pántlikáját.

– Hát aztán fölébredtem… – végzé be hirtelen Erzsike, a min a jó úr
nagyon nevetett, kitalálván, hogy a többit el akarja hallgatni a kis
hamis.

– De már most, szólt Farkas úr Ilonkához fordulva, te is mondd el a
magadét, Erzsike már kitett rajtad. Akarom már tudni, hogy hová lettél
akkor, midőn Erzsikéért feljött a vőlegény? mert hogy neked, mint
idősebbnek hamarább férjhez kell menned: ez már olyan, mint a hétfő a
kedd előtt. No beszélj. Nem nevetünk már; gyere ülj te most az ölembe;
így, ne tarts semmitől; Erzsike ne nevess, vagy a sötét szobába zárlak.
No mondd el jó gyermekem, ne félj.

Azzal magához ölelé leányát, végig simogatá keblére hajtott fejecskéjét.
A másik irányában pofocskákkal szokta kifejezni atyai gyöngédségét,
emezzel czirógatva kellett bánni.

Ilonka végre erőt vőn magán, fölemelé ábrándos szemeit s kezeit ölébe
fektetve, elkezdé mondani álmát.

– Azt álmodám, mintha édesen aludtam volna, s e csendes álomból
lassankint valami távolról hangzó bűbájos dal ébresztett volna föl.
Lassankint magamhoz kezdék térni s kivehetém, hogy ez az én kedvencz
dalom, melyet valaha, tán nyolcz esztendő előtt hallottam a hegyek
között énekelni, s azóta nem hallottam senkitől.

– Az a «Repülj fecském ablakába!» szólt közbe Erzsike.

– Csitt! súgá az öreg úr, a fecsegő szájára téve tenyerét. Hadd Ilonkát
beszélni.

– A mint e dalt megismerém, fölnyitám szemeimet, s körültekintve egy
kunyhóban találtam magamat.

– Házban! igazítá ki Farkas úr.

– Nem. Egy valóságos kunyhóban, milyenben a pakulárok szoktak lakni. Egy
pokróczczal födött hársfaágyon feküdtem, s mintha beteg lettem volna,
nem birtam megmozdulni; hanem szomjas voltam nagyon s nyögtem, hogy
adjon valaki egy pohár vizet. E neszre fölkelt a tűzhely mellől egy öreg
pórnő, ki ott vajat köpült s egy fakupában vizet tartva ajkaimhoz, innom
adott, megsimogatá arczomat, kezeimet megfogta s szemeimet megcsókolá.
Én panaszkodtam neki, hogy fázom, akkor leakasztá subáját a szegről és
rám takarta szépen és újra megcsókolt. Ez alatt folyvást hallottam azt a
furulyaszót, mindig közelebb, közelebb jött, nyájak bégetése,
kutyacsaholás vegyült olykor közé, s a dal oly keservesen szólt egyre,
hogy a szivem majd megszakadt, s mentül közelebb ért hozzám, annál
jobban fájt az nekem. Én nem tudom, hogy mi lehet? Végre elhallgatott a
tilinkó; az öreg asszony kinézett az ajtón, s mondá nekem, hogy fia jön.
Én az ajtóra tekinték, s belépett rajta egy fiatal juhászlegény,
egyszerű fehér szűr volt rajta, alatta abaposztó zeke, minden zsinór,
minden sújtás nélkül, hosszú fekete haja göndör fürtökben csüggött alá
homlokáról, oly halvány volt és olyan szomorú.

– Patvar vigye a juhászlegényét! Mit szomorkodik olyan nagyon? Hát
aztán, leányom: ki küldte hozzád azt a juhászlegényt?

– Magától jött, oda lépett hozzám, megfogta kezemet s megcsóválta fejét
nagy búsan, érezve kezemnek forróságát; azután egy fehér czipót kivett
szűre alól, s azt fölmetszve oda tevé elém, s úgy könyörgött anyjával
együtt, hogy egyem belőle; a könyei hullottak rá.

– Hát aztán mit álmodál, hová lett ez a juhász?

Ilonka kezét keblére tevé, mely úgy szorult e pillanatban. Arcza még
halványabb lett.

– Ez a juhász volt a férjem.

– A Rabustya üsse meg! Káromkodék fölpattanva Farkas úr (mert még
akkoriban nem ismerték azokat a szép czifra káromkodásokat, mik most
divatban vannak). Ez ugyan furcsa egy álom. De legalább kisült utoljára,
hogy valami nemes legény volt ő kegyelme, a ki csak tréfából öltözött
juhásznak?

Ilonka megcsóválta fejét.

– Nem… ott laktunk együtt abban a szegény kunyhóban.

– No ez ugyan bolond álom! Ezért böjtölnöd is kár volt, monda Farkas úr
bosszúsan.

Az égő borszesz lángjai olyan sápadt zöld világot vetének a leány
arczára!…


II. HÁZTŰZNÉZÉS.

Farsang lőn az idő. Folyvást szép derült napok jártak, a hó még nem
esett le, s mindenütt szép zöld volt a vetés és mező.

Petki Farkas uram ott künn üle tornácza erkélyén két szép leányával egy
verőfényes délelőtt, a midőn nagy ostorpattogással bevágtat az udvarára
egy úri hintó: hat fekete ló fogva eléje, mindenik ló üstökszorítójában
három szál darutoll, szerszáma aranytól csillogó s sallangokkal repkedő;
a gyeplőt nyalka kocsislegény tartja, buzavirágszín mentében; hátul a
bakon két csatlós tarsolylyal, lódinggal; a hosszú zöld panyókamente a
bokáit veri.

– Nézd, nézd, kiált föl csodálkozva az öreg úr, az Erzsike álma!

Ez pedig elhalaványul, aztán lángra gyullad arcza, s a mint a hintó
kinyilván, abból előbb egy papforma ember szállt ki, utána egy deli ifju
legény; piros arcz, fekete bajusz, ragyogó szemekkel, gránátszín
dolmányban,… a leány felszökik helyéről s végig futva a termeken,
bezárkózik hálószobájába, s csak akkor áll meg hallgatózni… Szíve
dobogása a leghangosabb nesz, a mit hall.

Az érkezett vendégek ezalatt fölmennek a tornáczba, s miután az
öregebbik magát mint Cseretneki Gábor tiszaújlaki esperest bemutatá,
ifjú társát mint Bárczay Lajos ő kegyelmét ajánlá a háziúr figyelmébe.

Petki Farkas csodálatából alig birt magához térni az alatt, míg
vendégeivel összeölelkezett, csókolózott; alig jutott hozzá, hogy ott
maradt Ilonka leányát nekik bemutassa, ki szerényen meghajtva magát,
engedelmet kért eltávozhatni, háziasszonyi kötelességeit elvégzendő a
becses vendégek elfogadására.

Petki Farkas uram megcsóválta néha a fejét, míg vendégeit bevezeté a
szobáiba, mikben mások kedvéért kandalló is találtatott, s a szokásos
hálálkodások alatt lassankint kimenvén belőlük a hideg, melyen segített
a rögtön fölhozott villás reggeli és csipős ürmösbor is, nem sokára
közelebbről megismerkedének egymással.

– Kegyelmed tán valami rokona Bárczay Simonnak? kérdé Farkas úr az
ifjutól.

– Fia vagyok.

– Egyetlen fia! igazítá ki az esperes úr.

– Az Isten éltesse édes öcsémuram! kiálta erre cordialiter megszorítva
az ifju kezét Petki, hisz akkor az édes apját jól ismerem.

– Ő is sokat beszélt kedves urambátyámról, együtt voltak Rákóczi
Györgygyel Lengyelországban.

– Az! az! erősíté Petki, s most már igazán nyalábra fogta az ifjut.
Mindig igérte az édes apja, hogy majd meglátogat s lám a fia pótolja ki.
No ez szép kegyelmedtől.

– Úgy van, szólt az esperes, a megboldogult úr végrendeletben hagyá meg
fiának, hogy kegyelmedet meglátogatni el ne mulaszsza.

(Ez azért volt mondva, hogy tudtára legyen adva Farkas úrnak, miszerint
az ifju már szabadon rendelkezik vagyonával.)

– Tehát meghalt a jó öreg? no az Isten nyugtassa meg. Kegyelmedet pedig
éltesse sokáig édes öcsémuram. Hanem innen már most tavaszig ki nem
mozdul ám kegyelmed.

– Sőt inkább, – jegyzé meg a tisztelendő úr. – Néhány napja van csak
öcsémuramnak az itt mulatásra; oly nagy gazdaság, mint az övé, nem
maradhat gazda nélkül; a hol nyolczvan béresre kell fölügyelni, a gazda
nem lehet sokáig távol.

Így adá tudtára a derék Mentor Farkas úrnak Telemachja gazdagságát; de
Farkas úr sem akart hátrább maradni, mondván:

– Hisz nem kell azt a gazdának őrzeni, nekem is nyolczezer köböl tiszta
búzám van elvetve, de én bizony nem hálok a végiben.

– Azon fölül hivatalos ügyei is sürgetik, monda méltósággal Cseretneki
uram. A palatinus ő főméltósága nagyon nehezen van el nála nélkül.

Farkas úrnak perczről-perczre jobban kezdett tetszeni az ifju ember, de
hogy más részről megmutassa, miszerint ő sem valami hánytvetett ember,
ráfelelt keményen:

– Már hiszen a nádor parancsoljon Magyarországon, de Csíkben én
parancsolok, s innen ugyan egy tappot sem mennek kegyelmetek, ha csak a
házat is magukkal nem viszik.

– Oh, a hol oly két gyönyörű leány van a háznál mint itt, ott nem nagy
erőhatalom kell a marasztásra.

E megjegyzést nem az esperes úr, hanem az ifju Bárczay tevé.

– Biz öcsém, megjárják azok akárhol, az egyik plane fiúleány,[1] a kire
a jószágaim felén kívül egész nevem s a Petki-család czímere is marad.

– Fölösleges ott a czímer, bátya, hol oly szép szemek ragyognak, s a
nemesség az arczra van írva.

– Ne oly fitymálva beszélj a Petki-czímerről öcsém, szólt Farkas úr
félnehezteléssel. Láttad-e azt már valaha? Ha nem láttad, minek szólsz?

– Azzal fölkelt székéről s kikiálta:

– Hej, hol van a fegyvertár kulcsa?

– Csak nem hív ki kegyelmed párviadalra, a miért a leánya szemeit
szebbnek találom czímerénél?

– Nem azt, hanem meg akarom veled tudatni, hogy mit tarts ezentúl a
Petki-czímer felől… hol már az a fegyvertár kulcsa?

E kulcs rendesen a leányoknál szokott állni, miután a háznál másnak nem
volt szabad azon terembe lépni. Erzsike tehát meghallva apja kiabálását,
hogy nénjét nem találta hirtelen, maga futott elé a kulcscsal, gyermeteg
kiváncsisággal örülve, hogy megláthatja azt, ki elől elfutott.

A mint azonban az ajtón benyitott a kulcscsal, egyszerre vissza akart
szaladni ismét, a mit észrevevén az apja, utána iramodott s elcsipvén a
másik ajtónál, úgy hurczolá őt vendégei elé, mint egy áldozatra vitt
bárányt.

– Ihol ni. Még egy másik leányom is van ám nekem. Így mutatá őt be
vendégeinek. No ne szepegj, szolgám. Ne félj, nem téged jöttek
leánynézni. Soha se vonogasd magad.

A leány fülig pirult, s a világ minden szent kincseért föl nem vetette
volna szemeit, s nem győzte az apja a kezét ütögetni, hogy a köténye
bojtját szét ne tépje. Végre megszánta kínjaít, s kényszerítve, hogy
csináljon egy szép bókot a főtisztelendő úrnak, elbocsátá őt a
fegyvertári kulcscsal.

– Eredj, leányom. Az ős szobrot tisztogasd le pókhálóitól; e derék
uraknak meg akarom azt mutatni.

A leány, mintha nyílból lőtték volna ki, elfutott, de mire a harmadik
szobába ért, már hallatszott vidám, pajkos dalolása.

Itt közbejött az, hogy az étekfogó inasok jelenték, miszerint az étel
föl van tálalva, mely szóra el kelle halasztani a fegyvertárba menetelt,
mindennél előbbvaló lévén az, hogy a drága jó leves el ne hüljön. Farkas
úr karjára fűzé vendégeit, s vitte magával az étterembe.

Minden azt mutatá, hogy ma szokatlanul kedves vendégeket fogad el a jó
öreg úr, az asztalra massiv ezüst tányérok rakva, aranyozott szélekkel,
a székek mellett nagy ezüst vedrekben állottak a legjobb magyarföldi
borok, s az arany billikomok mellé föl voltak téve a kis szűknyakú
kotyogósok, mikből meggybort volt szokás szürcsölgetni édes sütemények
után.

Az ebéd olyan volt, a hogy akkor szokták magyar családoknál, s a hogy
tartják most is, kik még nem ízlelték a franczia kotyvasztó művészet
ínyrontó ételeit. A házi gazda minden ételre azt mondá: «nincsen egyéb,
ebből lakjanak jól kegyelmetek», s vége-hossza nem akart lenni a
következőknek, és a mi azután megtetszett nekik, arra mind azt mondá:
«ezt az én Ilonka leányom készíté saját kezeivel», s hogy bizonyítsa,
néhányszor be is hivatá, s olyankor a leányka tűztől kipirulva jelent
meg, s ebéd vége felé ő is helyet foglalt apja mellett az asztalnál. A
másikat világért sem lehete rábirni, hogy leüljön, vagy a teremben
maradjon, de azért minden perczben talált valami ürügyet az étteremben
megfordulhatni csak egy pillanatra.

Ebéd vége felé a két vendég úr suttogni kezde egymással, mit az öreg
észrevéve, bár sejté suttogásuk tárgyát, rájok förmedt:

– Semmi összeesküvés, urak! hanem igyatok; asztalnál nem szokás
suttogni, hanem inni.

Cseretneki uram fölállt ünnepélyesen és a torkát kezdé köszörülni. Petki
Farkas a szemeiből kilátta, hogy mit akar mondani.

– Ráérünk még arra, nagytiszteletű uram, hagyjuk azt a hálálkodást. Első
nap a beköszöntés, második az elfogadás, harmadik nap marasztalás,
negyedik a készülődés, ötödik az elbúcsuzás, akkor is ráérünk még
észrevenni, hogy a kocsikerekek ki vannak szedve és elmentek Rómába… No,
ezt a poharat az én kedvemért! Apám legkedvesebb serlege volt ez, annak
adom, a ki kiissza.

– De bizony Petki Farkas uram, nem azért jöttünk, hogy szaporítsuk,
hanem hogy fogyaszszuk a kegyelmed háza népét. Nem is azért jöttünk,
hogy üres kézzel menjünk ki innen, hanem hogy a mi szemünknek, szánknak
megtetszik, azt kegyelmedtől elkérjük, ha ideadja… megveszszük, ha
eladja,… ellopjuk ha nem adja…

Farkas úr hajazott már hozzá, hogy hová konyít a nagytiszteletű, de míg
az a torkát köszörülte a szép dictióhoz, benyit hirtelen Erzsike az
ajtón, s behajolva, úgy, hogy félkezével a kilincset fogta, odanyújtá
apjának a fegyvertárkulcsot.

– Megmosdattam már a vas bácsit.

Farkas úr szerét ejtette megcsíphetni Erzsike piros orczáját, s nevetve
fordult a nagytiszteletű úrhoz.

– Megálljon kegyelmed. Mielőtt tudatná velem kivánsága tárgyát, egy
föltételt szabok. Ha kegyelmed, avagy uramöcsém azon fegyvert megbírják
félkézzel emelni, melyet az én néhai dédősöm hordozott, avagy nevet
tudnak adni azon monstrumnak, mely paizsán keresztül verve fekszik,
akkor kérhetnek tőlem mindent, a mi házam födele alatt jár, kel, avagy
fekszik, vagy szegen lóg. Addig egy szót sem szólok.

Cseretneki uram boszúsan törlé meg száját az abroszba, s odasúgta
Bárczaynak: «Tegyük meg az öreg kedvét, látjuk, hogy nem akar addig az
utódjairól hallani, a míg az elődjeiről nem beszélt». Tehát menjünk,
Petki Farkas uram!

Farkas úr arra fölkelt, kinyitá az ajtót, s ott kapva a hallgatózó
Erzsikét, elfogá mielőtt menekülhetett volna, s gömbölyű kis
kézcsuklóját két roppant ujja közé szorítva keztyűt szabott neki, hogy
szintúgy sikoltozott bele a leány, apjának mulatságára.

A három úr végig ment a termeken, egész a fegyverszobáig, ott Farkas úr
kinyitá a nagy vasajtót, s a mint visszatekinte, észrevevé, hogy Erzsike
mindenütt utánuk lopózik.

– Nem szaladsz innen! Kiálta az öreg, úgy téve, mintha kergetni akarná,
mire a leányka fölkaczagva futott vissza.

A vendégurak ezalatt beléptek a fegyvertárba, s azon pillanatban oly
éktelen kaczagásnak indult mind a kettő, hogy Farkas úr első perczben
azt gondolá, hogy mindkettő a bolondját járja. De a mint visszafordulván
belépett a fegyvertárba, s meglátta ő is, a mit azok láttak, az
ámulattól előbb az ajtónak támaszkodott, s mintha kővé vált volna,
összefonta a két kezét.

A tiszteletreméltó ős vasszobor ott állt a terem közepén, mint egyébkor,
égnek meresztett kezében egy irtózatos nagy kétfülű kancsót emelve,
kinyújtott karján pedig, a nagy gömbölyű paizson, ott feküdt, egy szép
pirosbőrű sült malacz, villával a hasában, szájába adott almával.

Bárczay kendőjét tartá szájára, hogy elfojthassa nevetését. Cseretneki
uram pedig komoly ránczokba szedve orczáját, odajárúlt a szoborhoz, s
kivévén annak kezéből a kancsót, megemelé azt félkézzel, és monda
ünnepélyes hangon:

– E fegyver, Petki Farkas uram, nem mondjuk, hogy kegyelmed őséhez nem
méltó, de emelgettünk mi már ennél nehezebbeket is, még pedig olyankor,
mikor tele voltak; a mi pedig a paizson fekvő szörnyeteget illeti, nem
ismeretlen az a természettudósok előtt, neveztetvén a historia
naturalisban… porcus suinusnak.

Idáig csak tartotta magát Farkas úr, de e szavaknál benne is elpattant a
komolyság abroncsa, s elkezde kaczagni úgy, hogy maga magába kellett
kapaszkodnia, hogy el ne essék, s rázta az ajtót nagy termetével, a mint
neki támaszkodott.

Egyszerre azonban eszébe jut a nagy kaczagás közt, hogy ezt a csínt
senki egyéb nem tehette, mint Erzsike s fölgyürve, nagy fenekedő
arczczal, dolmánya ujjait, visszafordúlt s a közelben settenkedő leányt
elkapva, testének felső részét oda szorítá magához, ezen szavakkal: «Hát
te gonosz fajzat, így teszed te csúffá apádat?» Azon részére, melyet nem
szorított magához, atyai tenyerével egynéhány hathatósan csattanó intést
alkalmazott. A leány egy darab ideig tartotta nevetéssel, hanem egyszer
aztán megsokalta a tréfát s elkezdett sírni, még pedig ugyancsak!

Erre aztán megsajnálta az öreg úr.

– Hiszen csak tréfáltam veled, te golyhó, nem szégyenled magad? sírni
ilyen nagy eladó leánynak, legény szeme láttára. No, ne sírj. Kapsz egy
fügét.

A leány erre rögtön elfojtá a sírást.

– Hát azt gondolja, hogy sírtam? Nem sírtam! S bár szepegése s az arczán
végig futó könyek meghazudtolák, azt akarta elhitetni, hogy kaczagott, s
a mint apja kezéből kiszabadúlt, elfutott végkép a szobából s többet elő
sem jött.

– No… édes Petki Farkas uram, – szólt a nagytiszteletű úr, – mi bizony
kitaláltuk a kegyelmed titkát, megemeltük őse fegyverét; kegyelmeden a
sor, hogy kivánatunkat teljesítse.

– Megadom magamat.

– Gondolhatja kegyelmed, hogy minket nem a kegyelmed ősi czímere csalt
ide messze földről, hanem az, a mi kegyelmed családjának legifjabb
ékessége s mégis legbecsesebb. Értjük alatta derék szép hajadon leányát.
Öcsémuram, Bárczay Lajos ő kegyelme, háztűznézni, s ha kell leányt kérni
hítt engemet magával. Láttuk kegyelmednek háztüzét, leányát, s meg
vagyunk elégedve velök. Gondoljuk azt is, hogy kegyelmednek sincs
kifogása ellenünk. Öcsémuramnak is vannak ősei, s meglehet, hogy
kegyelmedéivel jártak egy iskolába; jószága annyi van, hogy annak is
adhat belőle, a kit nem szeret, s nem tartozik senkinek, mint a töröknek
egynéhány kardcsapással s még ha fölszámítnók, aligha nem abból is neki
járna vissza. Szép a kegyelmed leánya is, erkölcsös, istenfélő, de
uramöcsémnek sem kell óhajtani, hogy sötét legyen, a hol őtet nézik;
hogy jó keresztyén, arról én felelek; ha tehát kegyelmednek is úgy
tetszik, tessék úgy Istennek; legyen egy pár a két ifju emberből.

Farkas úr áhítatos képet vőn és monda:

– Megtisztel ez ajánlat engem és házamat, s két kézzel fogadom azt. Még
ma szólok Ilonkának.

Az esperes fölkapta a fejét s orrát megvakarva, valahogy kisüté.

– De… Petki Farkas uram, tessék bennünket megérteni… Öcsémuram… nem
Ilonka leányát akarja nőül, hanem Erzsikét.

– Mit? azt a gyereket? Hát látták kegyelmetek, milyen szeles gyerek?
Sírva fakad, ha tréfálnak vele, s egy fügéért megbékül. Azt gondolom,
hogy tréfálnak velem kegyelmetek, hisz ha elvinnék, visszahoznák egy hét
múlva.

– Soh’ se féltsen kegyelmed attól bennünket. Vagy ha koránlja az időt,
várunk még vagy esztendeig.

– Az sok lesz, sugá Bárczay ifjui elpirulással násznagyának.

Az öreg Petkinek nagyon főtt a feje. Ki gondolná, hogy Erzsike álma
ennyire közel járjon a teljesüléshez?

– Az nem lehet, édes feleim, – szólt, megcsóválva fejét, – az nem
szokás, az nem illik, azt én nem engedhetem, hogy az ifjabb leány nénje
előtt menjen férjhez. Nekem mind a két leányom egyaránt kedves, de az
ifjabbat nem adom az öregebb előtt. Örülni fogok, ha Bárczay uramat
vőmmé fogadhatom, de míg Ilonka hajadon, csak ő általa. Maradjanak itt
kegyelmetek, ismerjék őt meg közelebbről.

– Hiszen ismerjük őt már eléggé.

– Hát nem elég szép? nem elég jó, szelíd, okos?

– Mindezt elismerjük nagyon. Arcza, lelke szebb a szépnél. Jónak is kell
lennie, mert kegyelmed nevelte őt, sőt a mit nem mondott kegyelmed, még
azt is latra vetjük:… ő fogja kegyelmed javait mind örökleni, míg
testvére csak egyszerű kiházasításra várhat;… és nekünk még is ez kell,
és nem amaz.

– Csodálom, hogy kegyelmed pap és okos ember létére így beszélhet.

– A szeretet titkait, uram, sem a papok, sem a bölcsek nem képesek
megmagyarázni.

– Ez támad a sok olvasásból, ni! Miért akarnak kegyelmetek új szokásokat
behozni közénk? Ezt így tették őseink, így történt velünk; alig van
köztünk ember, a ki azt vette volna feleségül, a kit legelőbb szeretett,
s mikor öregeink bölcs belátásukkal kiszemeltek egy derék, hozzánk illő
hajadont, mindenikünknek volt egy másik, a kiről sóhajtozni szokott:… az
is máshoz ment, mi is mást vettünk el; egy kis ideig szomorkodtunk,
azután átláttuk, hogy igazuk volt, megszerettük a velünk összekötött
hitvest, kiben a józan ész jobban meglátta a jó tulajdonokat, mint a
heves indulat, s holtig boldogul éltünk velök. Nekem soha egy rossz órám
nem volt boldogult feleségemmel, s nyugvó porában is áldom; pedig meg
akartam magamat lőni, mikor hozzá kényszerítettek; ellenkezőleg nagyon
sok esetet tudok, hogy két fiatal ember nagy hőséggel szerette egymást
sokáig házassága előtt s nem vénültek meg egymás mellett. Maradjunk meg
a régi jó szokásnál.

– Semmi sem régibb, mint a szerelem! viszonzá Cseretneki.

– Pap uram! rosszul van mondva… üsse föl kend a bibliát s nézze meg az
első lapon, hogy az Úristen álmában házasította meg Ádámot, csak azután
szeretett Évába a jámbor, tehát a házasság régibb, mint a szerelem.

Ez a szó a papot is megzavará, melyet észrevevén, odalépett Farkas úr
szeliden a fejét komolyan lecsüggesztő Bárczayhoz, s megfogva kezét
nyájas hangon szóla: Kedves öcsém uram! az imént kegyelmed kérte meg
leányomat magának, most én kérem meg kegyelmedet leányomnak. No feleljen
most. Én sem adtam kosarat, tehát kegyelmed se adjon azt. Maradjon nálam
egy hétig; egy hét múlva válaszoljon arra, a mit mondtam. Most mulassunk
és beszéljünk egyebekről.


III. A KÉZFOGÓ.

A próbahét letelt. Farkas úr az alatt gyöngéd atyai ravaszsággal mindent
elkövetett, hogy Ilonkát Bárczayval megkedveltesse: alkalmat adott neki
órákig egyedül lehetni a széplelkű leánynyal, vagy ha velük volt, oly
tárgyra vitte a beszélgetést, melyről gondolá, hogy mindketten örömest
fognak beszélni, a mi nem egyszer sikerült is neki; az ifjú Bárczay épen
oly mértékben telve levén politikai… mint Ilonka költői rajongással, s a
vallásos lelkesülés tárgyai, – azon időben legkedveltebb koreszmék, –
alkoták leginkább azon láthatatlan világot, hol lelkeik találkozni
tudtak.

Bárczay idegenséget soha nem érzett Ilonka iránt, s oka lehetett elég,
hogy hozzá vonzódjék. Mind ez ok között legnagyobb volt rá nézve azon
rögtöni elváltozás, melyen a másik testvér, Erzsike keresztül ment, a
mióta atyjától néhány tréfásan odavetett szóból megtudá, hogy Bárczay
nénjét fogja elvenni. Azóta a leányka ritkán mutatá magát Bárczay előtt;
ha jött is, komolyan megtartott illedelemmel viselé magát, tréfa,
mosolygás eltünt arczáról, a gyermeteg vidorság helyét érett komolyság
foglalta el, s mind ez oly hideg sugárt adott arczának, az előbbi forró,
égető helyett.

Bármelyikünk is tapasztalá ifjabb korában, ha egy kedélyes ifjukori
játék-társnőt elhagyott, kinek gyermekes ragyogó vidámsága oly eleven
képül élt szivében, s idők múlva újra látta azt, és a gyermekmosolygást
az arczon nem találta többé, a bohó fecsegés helyett hallott okos
beszédeket tőle, s az öntudatlan, feledékeny tréfák helyett találkozott
bölcs magáravigyázással. Milyen rosszul esett az! eltemetni azt a régi
kedves képet a szívben!

És Bárczayt még nem is évek készíték elő e változásra, egy nap volt az;
még ma dévaj, gyermekies, kaczér leánykát látott, ki nevetett, sírt és
újra nevetett előtte, ki elpirúlt, ha ránézett, hamisan utána
leskelődött, ha nem látta, s másnap ugyanaz egy szerény alak volt, ki
hallgatva mosolygott, lopva sóhajtott, komolyan felelt és ritkán jött
elő… A leány tudta azt, hogy az ifju nénjének vőlegénye, de azt is
tudta, hogy az ifjut ő is szereti és nem volt a víg, enyelgő leányka
többé…

Bárczay az ifjabb testvér e kedélyváltozása mellett napról-napra több
szeretetreméltó vonást kezde találni az idősebb arczán és lelkében,
kezdette bámulni ábrándos kedélyét, tisztelni kristály-fényes lelkét,
gyönyörködni mélyvilágú sötét szemeiben.

A mire az időnek néha év kell, azt a véletlen gyakran egy óra alatt
eléri.

Egy napon hírt vesz Amsterdamból az öreg Petki Farkas, hogy egy igen
kedves papja a nápolyi gályafogságból Ruyter admiral közbenjárására
kiszabadulva, Hollandban van s nem sokára haza fog érkezni. Ezt
elbeszélé asztal felett, Bárczay és Ilonka jelenlétében, elmondva, hogy
azon lelkész hitvesét férjének balesete óta ott tartja falujában.

Ebéd végeztével Bárczay és Ilonka egyszerre eltüntek a háztól. És
egyszerre érkeztek a szegény lelkésznő lakához.

– Mintha összebeszéltünk volna, monda Bárczay, midőn meglátta Ilonkát. A
jó leány ajándékaiból megtakargatott aranyait hozta a szegény nőnek,
hogy küldje el Amsterdamba, utiköltségül hazajövendő férje számára.

Bárczay értesíté, hogy készpénzt Hollandba küldeni bajos, hanem ő magára
vállalja, hogy egy vele összeköttetésben levő amsterdami kereskedőhöz
váltólevelet bocsásson, ki Ilonka ajándékát ott ki fogja fizetni a
lelkésznek.

Ilonka harmincz aranyat adott át és Bárczay írt utalványt a lelkész
számára háromszáz aranyról.

Ilonka szemeiből kicsordult a köny, és meg nem állhatá, hogy Bárczay
kezét meg ne szorítsa.

– Kegyelmed nemesszívű.

Bárczay megcsókola a nyújtott szép kezet s a szegény agg lelkésznő, kit
az örömhír és nagylelkűség félőrjöngésbe hozott, egymáshoz ölelé őket,
megáldva azon áldással, melyet az egymást szerető szívekre szokás
mondani.

Bárczay karonfogva hozta vissza a kastélyba Ilonkát. A kik látták,
gyönyörködve néztek utánuk: «milyen szép pár lesz belőlük».

Még az nap eljegyzé az ifju Ilonkát, Petki Farkas uramnak legnagyobb
örömére; a kézfogó hat hét utánra lőn határozva.

* * *

A mi szép és a mi jó van, a mi szemnek, szívnek, szájnak kedves, el ne
maradjon az ünnepélyről.

Búját hagyja otthon minden, s úgy hagyja rendben a házát, hogy a
napságtól kezdve, melyben kocsijával Petki Farkas uram udvarára
behajtatott, számlálván két hetet, onnan ki nem mozdul.

Kocsija kerekeit kiszedik, lovait leszerszámozzák, kocsisait leitatják,
magát lefogják, őrizet alá veszik, erővel, igérettel, biztatással,
fenyegetéssel ott marasztják, ha szökni akar, visszahozzák, s ha
elszökött megátkozzák, hogy szekere földül, gyeplőszíja szakad,
pinczetokja elhull.

A szép Ilonka kézfogóját tartja az öreg úr, a fiú-leányét, a kit annyian
kértek, de egynek sem adott, s kiért végre a vidék legszebb és derekabb
daliája jött el, a gazdag Bárczay Lajos. A hogy mondani szokták: «várt
leány várat nyer».

Jerünk mi is oda.

Hagyjuk el egy pillanatra az újabb kor zengő termeit, s vegyünk részt
egy ősi vigalomban, a mit azok ültek, kiknek emlékük sincsen már többé…

Hajh, mint örül és vigad a legvidámabb nép a roppant teremben, melynek
most csak falai állnak már. A hosszú oroszlánlábú asztal tálaktól
görnyedez, néha roppan, mindenki elhallgat a vigalom közepett:… «valaki
halni fog!» gondolják magukban. «Igyunk; éljen a szép menyasszony!»
kiált egy bátor hang, s fölzajdul újra a vígság, az arany serlegek
összecsörrennek, mintha kard zörögne, s hátul egy állványon tust fujnak
a tárogató-sípok.

Kinek van eszméje még e sípok felől? van-e ember, a ki azokat tudná
fúni? a ki ujjaival billegetni tudná azokat a csodaszép dalokat, mikre
sírt az ember, hogyha legvigabb volt, s föllelkesült, hogyha
szomorkodék? mik voltak azok? miért kellett e sípokat később
országszerte elégetni, hogy ne fájjon az emberek szíve olyan nagyon
utánok? azóta árvaságra jutott a magyar zene, csak a czigány tudja még
azt, a legelhagyottabb vendége a magyar földnek. Talán azért karolta
föl, mert az is olyan árva, mint ő? Húsz év mulva, hogy ez esemény
történt, már mint elmúlt dologról írtak e zenéről.

A tárogató szólt a lakomáknál, ríkoltozó hangja kaczagva, vihogva
vegyűlt a víg zajba; – az sírt gyásztorban, a halottkiséret halk
zokogásához vegyítve siralmas, méla dallamait; az rivallt harsogó,
buzdító szavakkal harczi riadót a csaták kezdetén, s voltak hangjai, a
mik úgy-úgy illettek a kardcsattogáshoz!… az ébreszté édes
csalogányhangokkal az alvó menyasszonyt, midőn ablakára szállt a
hajnalsugár… Kár, hogy úgy elveszett, hogy nem is ismerjük.[2]

Im ott ülnek az asztal körül rég elhunyt őseink,… kik épen oly vígak és
oly fiatalok voltak akkor, miként mi most. Az asztalfőn vőlegény és
menyasszony egymás mellett. A vőlegény olyan piros, a menyasszony olyan
halvány! de van egy, ki még halványabb nála; az testvére, a vidámnak
ismert gyermeteg Erzsike. A két leány összebeszélt, hogy egymáshoz
hasonlón öltözzenek: halványsárga habos damaszt-váll fűzi karcsú
termeteiket, tengerszin mente havas hermelinnel függ le vállaikról;
keztyűt még akkor csúfság volt viselni ott, hol az embernek nem fázott a
keze, hanem e helyett a finom patyolatingujj egész a könyökig bőven,
onnan kezdve szűken jött alá a kézfejig, kihímezve sürűn apró
lencseszemnyi islógokkal. Öltönyük magasan huzódé föl vállaikra, egészen
takarva a keblet. Még akkor nehezebb volt a szivekhez jutni! hajfürteik
hosszában fölbodorítva vállaikon omlának el, két szál fehér strucztoll
hátulról előre bocsátva hajlék hófehér homlokaikra.

Az éltesebb hölgyek rövid bársony subákat viseltek, nyusztmállal
bélelve, széleiken gazdag arany csipkézettel, s e prémes öltözet le nem
szállt nyakukból még az asztalnál is. A legvilágosabb színek illették a
legfiatalabbakat: fehér, tengerzöld és topázsárga a hajadonoknál, kedves
szín volt a skarlát, bibor és a smaragdzöld a boldog házasasszonyoknál,
barna vagy violaszín volt a tisztes özvegyeké, fekete az éltes
matrónáké. Az ifjabb nők derekát öregszemű piros kláris gyöngysor övezte
körül, mely elől hosszan lecsüggött két sorban, ugyanaz jaspisból volt a
meglett koruaknál.

A férfiak velenczei skarlát, vagy török gránát posztódolmányokat
viseltek velenczei kamukával, vagy bagazziával bélelve, három sor nagy
arany, vagy ezüst gombokkal, a gazdagabbak ragyogó kövekkel kirakva,
arany, ezüst vagy selyem galanddal beszegve, mert még akkor a zsinór nem
volt divatban. Széles öveik mellett mindegyiknek oda volt tüzve czifra
tokmányban a magával hordott török kés, villa, némelyiknek az oldalát
még a kalamáris sem hagyta el soha. Viseltek az öreg urak hosszú boér
mentét s lecsüggő süveget, az ifjabbak nyestprémes kalapot, csokorra
kötött fekete strucztollal. Látható volt még itt-ott egy-egy ezüst tűkre
kötött bő salavári is az ifju legényeken, mely már akkor mindinkább ment
kifelé a divatból.

A hosszú lakomának este vetett véget. Ételnek, italnak ki győzné számát
adni? ki birná megmagyarázni a mai szakácsoknak, mik voltak azok a
szokatlan ismeretlen hangzású ételek: a csipős kaszáslé, a mustos
pecsenye, a pehelykönnyű pánkó, a töltött hik-hekhok derelye, az ízes
hernő leves, a tojásos gólyahepp, a füszeres szürke lé, s a czifra alaku
kulcsos, a porhanyó levelensült? talán nem is tudná ezeket már készíteni
senki, avagy tán nem is tetszenének többé, ha most készítenék?

Még akkor nem voltak föltalálva az unatkozás elmés műszerei, a kártya és
pipa, mik mai világban kizárnak minden egyéb mulatságot. Manapság, ha az
ember telefüstölte a szobát, hogy a szomszédját sem látja, s reggelig
ütötte a filkót, azt hiszi, hogy jól mulatott s az elméjét sem igen
fárasztotta rajta. Még amaz időkben kénytelenek voltak az emberek jó
szivet és leleményes észt vinni magukkal, ha mulatni akartak
társaságban; – most elég, ha tele erszényt és dohányzacskót visznek; –
még akkor, ha azt mondták: jerünk mulatni, játszani! értették alatta:
enyelegjünk, csókolózzunk, tréfálkodjunk! most ha azt mondjuk: jerünk
játszani! értjük alatta: nyerjük el egymás pénzét.

Ah korunk szép hölgyei, kik e sorokat olvassátok, meg ne ütődjetek e
mondott szavakon: szép arczaitoknak nem szükség pirulni, midőn csókról
hallotok beszélni. Nyájas szív kérte, szűz érzelem adta azt, s higyjétek
el nekem, hogy míg ára nem volt a csóknak, akkor volt az legbecsesebb, s
annál jobban alászáll értéke, minél inkább árát szabják.

Magok az ősi tánczok is mind úgy voltak szerkesztve, hogy azokat inkább
lehetett társas játékoknak nevezni, zenehang mellett.

A boldog emlékü tánczos Farkas szép lábficzamító magyar figurái még
akkor nem voltak föltalálva a magyar nemzet dicsőségére, melyekkel ha
nekiindul valaki, egy magának kevés egy tánczterem, s ugyan vigyázzon, a
ki mellette áll, fogára, szemére, hogy ki ne rugdalja. Nem tanulta még
akkor a magyar ember a lábát úgy fölhányni, hogy a talpát
megcsókolhassa, sem a kezeivel hadonázni, mintha a bölcsesége után
kapkodna, hanem kiálltak előbb a férfiak egyedül, szépen karéjban,
csipőre tett kézzel, toborzót tánczolni, a zenehang mellett csak a
halkan összevert sarkantyuk tactus-ütése hallatszott, s hogyha jött a
frisse, oly természetesen ment minden mozdulata a lábaknak, mintha
egyenesen a tárogató dictálná beléjök.

Erről mondhatta azt a vers: «Csak az igaz magyar táncz a szent Dávid
táncza». Mondta pedig azért, mert a biblia versei szerint, midőn sz.
Dávid egyszer diadallal tért vissza Jeruzsálembe, hosszú köntösét
fölemelve tánczolt.

Már pedig a világon semmi nemzet tánczához sem szükség, hogy a lábakat
lássák, mint a magyaréhoz. Hanem hogy szent Dávid oly rugdosó és
féllábon keringő tánczokat mívelt volna, mint a minőket most szinpadokon
mutogatnak magyar komoly táncz képében, az nyilván képtelenség.

A toborzót végezve, lerakták kardjaikat a férfiak, miket addig balkézben
tartottak, s ekkor kezdődött a fáklyatáncz.

Két ifju legény két égő viaszfáklyát vett kezébe, miken fölül ezüst
tálak voltak, hogy a viasz az öltönyökre ne csepegjen, s majd egymás
kezét fogva, majd ismét egymással körültánczolták a termet, míg annak
két ellenkező végéhez érve, az ott álló hajadonok és ifju hölgyekhez
értek, s egyet-egyet kiválasztva közülök, azok előtt térdeiket meghajták
s átnyujták nekik a fáklyákat, azok egyszer körüllejtve, hasonlóan
kiválasztának egy-egy férfit, kiknek a fáklyákat átadták, az egész táncz
fáklyákkal való játékban állott, mely addig tartott, míg minden férfi és
hölgy egyszer körültánczolt.

Ekkor párosával hölgyek és férfiak két sorba álltak egymással szemben;
az első ifju tánczosnéjával körültánczolta mind a két felől állókat, s a
mint helyére visszaért, elkiáltá magát, tánczosnéja kezét eleresztve:
«kis egérke, mentsd meg magad!» s erre kezdődött az egértáncz, a leányka
egyfelől, a legény másfelől kigyózva tánczolta körül az egyenkint álló
párokat a sorban, s valahányszor a középre értek, azon kellett a
legénynek törekedni, hogy a leányka kezét elkaphassa. Ha a leány hamis
volt, ugyancsak kifáraszthatá tánczosát, mert erővel nem volt szabad
elfogni, s könnyen elcsúszhatott előle, s ha végre elfogta, jutalma egy
csók lett:… de hiszen megszolgált érte.[3]

Megkezdé a tánczot a szép menyasszonynyal a násznagy, a még akkor fiatal
Béldi Pál, kinek arczát föltünővé tette a többi fiataloké közt az, hogy
nem viselt szakállt. Ezt ő fogadásból tevé; midőn tatár fogságban
sínylett, durva kényura, ha megharagudott rá, szakállánál fogva
hurczolta meg, akkor tőn fogadást, hogy ha kiszabadul, szakállt nem fog
viselni, rabsága szenvedéseinek emlékeül.

A tánczot ellejték: a szép menyasszony annyi bájt, annyi kellemet
tüntetett ki abban, hogy a kik a vőlegény körül álltak, nem győzték
előtte jegyesét magasztalni. Bárczay mosolygott nagy szeliden.

Most rá került a sor; végignézett a sorban álló hölgykoszorún, s mintha
félszemmel mindig kisérte volna, nehogy elszalaszsza, meglelte közöttük,
a kit keresett, s oda ment érte s kivezette magával a tánczközépre.

Erzsike volt ez,… a szemérmes, a halavány, a reszkető leányka. Midőn
Bárczay szavát meghallá, szinte összerogyott; senki sem tudta
elképzelni, miért oly sápadt?

Mint eleven, vidám tánczosnőnek volt híre a környékben a szép
leánykának, ki az egértánczban úgy ki tudta fárasztani a legjobb legényt
is, hogy az arczán csorgott a veríték, s mikor ő került a sorba, a
melléktermekből is előjöttek a borozó öreg urak, hogy dévaj cselein
mulassák magukat.

Jó Isten! és milyen ügyetlen lett e leány egyszerre! botlott,
tétovázott, elfeledte magát, nem oda állt, a hova kellett, viszásan
kezde mindenhez, s a legelső találkozónál el hagyta fogni magát.

– Ah megfogtalak! kiálta az ifju, átkapva a leány derekát, s odaszorítá
magához, hogy a jutalomcsókot arczáról elrabolja.

A leány e perczben, mintha egyszerre magához térne, félrekapta fejét, s
mindkét kezét Bárczay elé tartá védőleg, mintha erővel el akarná
hárítani magától annak ajkait, s oly esdve, oly félénken tekinte rá,
hogy az ifju maga is megdöbbent, megszánta e fájdalmas, könyörgő
arczért, s csókja hangtalanul veszett el a szép fejecske arany
hajfürtein.

A körülállók nem értettek mindebből semmit. A végén szokás volt
kaczagni; azután új pár állt elé, új érdeket nyertek a szemlélők; a
vőlegény menyasszonyához ment, nyájas szavakat váltva vele. Senki sem
vevé észre, hogy e percztől fogva Erzsikét nem lehete látni a
tánczteremben.

Mintegy óra mulva mégis felötlött Ilonkának, hogy testvére oly soká
elmarad, s elindult őt fölkeresni. Miután minden termet végigjárt és
sehol sem találta, végre megtudá öreg dajkájától, hogy Erzsike rosszul
érezve magát, hálószobájába vonult s lefeküdt, azóta alszik is.

– Mi baja lehet? kérdé magában aggódva s utána sietett, meghagyva a
dajkának, hogy ha keresni találják, mondja, hogy ő is nyugodni távozott.

Ilyesmit meg szoktak engedni a menyasszonyoknak, s míg a vőlegénynek
virradtig ki kellett tartani a mulatságban, neki meg volt engedve, hogy
éjfél után eltünhessen s senki sem szokta keresni; hadd álmodjék még
reggelig elmult szép leánykoráról.

Ilonka fölnyitva közös hálótermük ajtaját, melynek csendes rejtekében
mindkét testvér szűz fekhelye egymás mellé volt állítva, nyugalmas
hófehér párnáikkal, ott találta már fekve testvérét. A leányka aludt és
nyugtalan álma volt; szép gömbölyü karja feje fölé volt emelve, szelid
keble úgy pihegett, félig nyitott ajkai érthetetlen álomszavakat
rebegtek. Úgy látszott rajta, mint kínlódik, mint szeretne egy szót
mondani, kezét vagy fejét megmozdítani és nem birja azt. Végre
erőszakosan félrefordítá fejét s arczát karjával elfödte. Erre elkezdett
hevesen, keservesen zokogni, hogy könyei párnáját nedvesíték.

Ilonka aggodalomteljesen hajolt alvó testvére fölé, lágyan suttogva: «mi
bajod?»

«Oh ne bánts», rebegé félig álmodva a leányka, «engedj még felőle
álmodnom», és tovább aludt, de fájdalmas arcza lassankint
gyönyörteljessé kezde átváltozni, megdicsőült vonásai szelideden
mosolyogni kezdtek, s szép piros ajkain úgy meglátszott, hogy azokat a
legnagyobb kéjérzet kifejezésével csókra illeszti.

Egy rögtöni gondolat vadult egyszerre Ilonka lelkébe. Vakító, mint kit a
börtön sötétéből napvilágra hoznak, s szemei csak lassankint szokják meg
a fényt.

Ott állt egy ideig elmélázva testvére ágya fejénél, s e közben
lassankint leölté magáról menyasszonyruháit, lerakva szépen az ágy mellé
egy nagy karos székre.

Szép csendes éjszaka volt. Az ablakon besütött a tele hold világa.
Ilonka kinyitá ablakát, s kidőlve rajta, elmélázott a derengő tájon. A
távol havasok ezüst ködben úsztak; a kastély tulsó szárnyában víg lakoma
zajgott, idáig csak ritka hangja tévedt; az ablak alatt elfolyó Olt
habjai susogtak csendesen, a márvány alapzatot mosva, a hold hosszú
ezüst szalagot vont végig a rezgő folyón; a langy tavaszi éji szellő
enyelgett a leányka fürteivel.

Milyen üres volt neki ez a világ! milyen üres volt előtte a jövő képe!
nejévé lenni egy férfinak, kit testvére szeret, s szereti őt viszont…
látni, mint hervad el egyik is, másik is, mert a sors őt kettőjük közé
vette, s nem remélhetni soha, hogy őket boldognak lássa… elvenni egy
örömet, mi nála csak fájdalommá lehet, s elvenni attól, a kit oly
gyöngéd érzelemmel szeret… Szive úgy dobogott, úgy szorúlt,… feje
szédült.

Az alvó testvér álmában susogott, susogása öröm volt és édes könyörgés…
Lenn az Olt habjai úgy susogtak, úgy beszéltek, mintha maguk közé hívnák
a beléjük nézőt…

E perczben a távol hegyek közül méla furulyaszó kezde az éj csendjében
széthangzani, oly sírón, oly bánathozó hangon remegtetve e dalt: «Repülj
fecském ablakába».

A leány szivéhez kapott egyszerre, mintha e dal azon járt volna
keresztül. Hallgatózva, az éjre meresztett szemekkel hajolt ki
ablakából;… a dal egyre búsabban szólt… szive mindig jobban szorult… a
Szamos kék hullámai úgy susogtak, úgy fecsegtek… a leány mindig messzebb
hajolt ki ablakából…

… Egyszerre valami zuhanásra ébredt föl az alvó testvér. Ijedten ült föl
ágyában. Körülnézett, egyedül volt; a hold teljes világában sütött
keresztül ablakán. Szemeit nem birta lehunyni többé, s oly mondhatatlan
félelem ült szivére.

Reggel keresték a menyasszonyt… Nem volt sehol… Apa, vőlegény, testvér
megrémült arczczal járták végig a termeket… Nem találták… A vén dajka
azt állítá, hogy fölment hálószobájába az éjjel és vissza nem jött.
Menyasszony-öltözéke ott volt egy székre rakva.

– Lehetetlen; kiáltá az ifjabb leányka ijedelmes arczczal, s nyitott
ablakához futott.

Az ablak alatti párkányzatba megakadva ott volt a finom hímzett patyolat
ingecskének egy elszakadt foszlánya… Az Olt ott két ölnyi mély s igen
sebes…

A habok susognak, fecsegnek, de nem beszélnek ki semmit.

Mi történt az elveszett leánynyal? soha sem tudta meg senki. Keresték
mindenfelé, s midőn sehol sem találták, keresni kezdék a víz alatt. Ott
sem akadt reá senki. Bár hulláját találták volna meg, az is jól esett
volna a fájó sziveknek, ha eltemethették volna csendes ismerős fák
árnyába, s tudhatnák, hova járjanak őt siratni?

Végre, mintegy hat hét mulva, valahol Szamosujvár körül egy pár örmény
halász egy női hullát fogott ki a vizből. Rögtön üzentek Petki
Farkasnak, s az sietve elment maga, megtudandó, ha nem leánya volt-e az?
Hajh, alig lehetett azon az emberarczot többé megismerni. Azok ott a víz
alatt gonoszul bánnak más elem lakóival; Farkas sűrű könyeket hullatott,
látva, milyen gyors keze van az enyészetnek! Ott mindjárt ónkoporsóba
téteté a hullát erős borszesz közé, s megváltva határonkint a
keresztülvitel díját, haza vivé azt magával, pompás tort rendezve
számára.

Elhozatá Nagy-Enyedről az éneklő diákokat, fekete posztóval volt behúzva
az egész templom, midőn a koporsót bevitték, s maga a fejedelem papja
tartott fölötte búcsúztatót, mely egy óráig és három negyedig tartott;
gyászt kapott minden jelenlevő süvege mellé, tizenkét fiatal hajadon,
leeresztett hajjal, hófehér ruhában vitte a koporsót, elől a legifjabb a
rozmarin-koszorút fehér vánkoson; föl volt téve a koporsóra a szűzi
párta együtt a menyasszony-koszorúval. Jelen volt a temetésen a környék
ifja és véne; nem lehete látni mást, mint barna és violaszín ruhákat. A
koporsó után mentek a kesergő felek, levett kalpaggal, gyászosan, a
vőlegény könye hullott bőséggel, az apáé már elfogyott. Két rokon hölgy
vezette a holt testvérét, ki alig birt lábain menni, s midőn föl akarták
venni a koporsót, rárohant, elkezde zokogni keservesen, hogy azt hivék,
szíve azonnal megszakad; úgy, hogy kénytelenek voltak őt erővel elvonni
onnan, s leültetni egy márvány padra, míg a hullát a sirboltba
aláviszik.

Erzsike csak sírt, csak fuldoklott, egy szó nem birt ajkára jönni, a míg
ott alant éneklék: «az feltámadás napjában, meglátunk az
mennyországban!» Nézte kisírt szemekkel, mint jönnek egyenkint vissza a
sirboltból, mintha azt várná, hogy majd valaki visszavezeti onnan
testvérét, de a mint meglátta, hogy már atyja is kijött és Bárczay, és
testvére nélkül, mintha erővel el akarná magával hitetni, hogy ez csak
álom, s föl akarna ébredni belőle, fölsikoltott, s eszméletlenül rogyott
össze.

Bárczay, ki épen mellette állt, fölfogá karjaival az elalélt leánykát, s
midőn Farkas úr odaért, atyja keblére akará őt tenni.

– Maradjon ott, szólt keserü lemondással Petki, most már csak ez egy
van: legyen testvére helyén.

Bárczay ölében vivé hintajáig a szegény leánykát, ki hetekig betegen
feküdt e szívrázó eset után. Bárczay addig el nem ment a háztól, míg a
leányka meg nem gyógyult; s eltávozása után Petki nem csinált titkot
belőle, hogy elveszett leánya helyett az ifjabbat adandja nőül a
vőlegénynek a gyászév leteltével.

A gyászév lassankint lejárt, Bárczay az év nagyobb részét Petki házánál
tölté, s az öreg napról-napra jobban meggyőződött felőle, hogy most már
egyetlen gyermekét derekabb férjre nem bízhatná.

Meg is történt az esküvő, a mint a gyászt levetették. Bárczay haza vivé
ifju menyasszonyát, kibe egész lelkével szerelmes volt, s az öreg
Petkinek sok volt öröme vejében és leányában,

Erzsike álma tehát teljesedésbe ment… De hát a másiké?… Hát a másiké?


IV. A KUNYHÓ.

Azon szomorú emlékü éjszakán, melyen Petki Farkas Ilonka leánya a
menyegzői vigalom alatt elveszett, fiatal pásztorlegények tanyáztak az
Olt partján, tüzet rakva targalylakból; egy halvány, szelid arczu legény
ült középen egy kőrisfa-törzsökön, melyet a víz valahol kimosott, s itt
ismét a partra vetett; ott épen erős sarkantyuja volt az árnak, s
halommal hevert a parton kavics, csigahéj és nádgyökér.

A báránykák lejártak bégetve a vízre szomjukat oltani, a vizibogarak
czikáztak alá s föl a holdsütötte síma habon, a halászmadár csapongott
sírva a víz fölött, s a nagy szomorú nyírfák nézték benne magukat
csendesen.

A juhászlegény szép halványarczu ifju volt, fekete hajfürtei hosszú
gyűrűkben omlottak alá vállára; egyszerű volt ruházata, viselete; de
homlokán ott derengett azon szelid genius ihlete, ki jelen van a mezei
liliom kinyiltán, s míg a tollrágó versvarga hasztalan hívja őt izzadva,
meglátogatja a pusztákon, hegyek, patakok, ligeteknél a maga
választottait, füleikbe sugdos édes gondolatokat, hogy akaratlanul
énekelniök kell és hangot ad az egyszerű pásztorfurulyának, hogy a ki
hallja, sírva fakad bele.

A többiek aludtak a tűz körül leterített szűreiken fekve, a pásztorifju
csak furulyált, s ha néha elhallgatott tilinkója, hallatszott a hegy
tulsó ligetéből, mint felel rá vissza egy ábrándos csalogány.

Egyszer úgy tetszék az ifjunak, mintha a holdtól ezüstös hullámok között
valami alakot hozna alá nagy lassúdan a víz, mely a mint a forgóhoz ért,
elkezdett abban kerengeni, s egy hosszú kanyarulat után egészen közel
jött a parthoz.

Az ifju borzadva ismerte meg, hogy az egy emberi alak… Hirtelen fogá
hosszú gajmós botját, s begázolva a vizbe, elfogá vele az úszó tetemet
és oda voná magához.

Szemeit elfogta a csodálat. Egy szép hajadon volt az, kinél szebbet nem
látott soha, ha csak álmaiban nem találkozott vele.

A leány hosszú pillái le voltak csukva, sötét hajfürtei ázottan omlottak
keblére, gyönyörű termete hideg volt, mint a jég.

A juhász karjai közé fogta a hideg tetemet, s kirohant vele a partra.
Kiáltozásira fölébredtek a tűz körül alvó társai, s szánó részvéttel
fogák a leánykát, szűreikre lefektetve, s szomorúan suttogák magukban:
«szegény leány, milyen ifjan halt meg».

Az ifju pakulár-legény sírva, nyögve borult oda mellé, hideg kezecskéit,
hideg lábacskáit keblén melengetve, s mintha erővel lelket akarna belé
lehelni, zárt szemeit csókolgatá hévvel.

– Menjetek, monda körülálló társaihoz fordulva, készítsetek gallyakból
ravatalt, elviszem őt a hegyek közé, a hol anyám a javasasszony lakik,
az tud sok írt, mitől a halott életre jön. Ha föl tudja még támasztani,
hadd szeressem: úgy sem szerettem még senkit.

– Meghalt ez, mondának azok fejcsóválva.

– Nem hihetem. Olyan szép, nézzétek ez édes arczot, e szép gyönge,
kicsiny kezeket. Nem kár-e ez a föld alá? Siessetek azt az ágyat
elkészíteni.

– Még talán van benne élet? bizonyosan. Kezei még olyan puhák, úgy
hajlanak. Annyi esetet hallani, hogy a kiket a vízből kifogtak, egy-két
nap mulva föléledtek. Nem messze az úttól van egy szűz Mária-kép, el ne
felejtsetek imádkozni, midőn azon mentek.

– Meg van ez halva, suttogák a jó emberek, hanem azért elmentek az
erdőbe ravatalt készíteni s imádkoztak a szent képnél.

Az ifju ott maradt halottjánál.

– És ha meg van is halva, gondolá elbúsulva, akkor is elviszem magammal,
eltemetem virágos kertembe, rozmarin-bokrok aljába, ott feküdjék közel
hozzám.

A pásztorok nem sokára visszatértek a zöld galyakból font nyugágygyal,
föltették rá a szép hullát, gubáikkal betakarták, s nyájaikat elterelve,
bevitték magukkal a hegyek közé, hol a pakulár kunyhója állt, kinek
anyja jósasszony volt.

Reggelre értek csak oda; a jósasszony meglátta fiát messziről társaival,
s eléje ment, kérdezve, mit hoznak ott a ravatalon?

– Leányt hoztam anyám, szólt a fiu szomorú büszkeséggel. Mindig mondtad,
hogy miért nem hozok már menyasszonyt a házhoz?… Most hoztam egyet, s ez
az első s utolsó leány, a kit kunyhóm valaha befogad.

A vén asszony föltakará a leányka arczát, megtapintá szivét és kezeit és
nem szólt.

Az ifju aggodalmasan vizsgálta anyja arczvonásait, s hogy nem talált
bennök vigasztalást, elsötétedve mondá:

– Anyám, ha ezt az egyet eltemetem, soha se mondd nekem többet, hogy
menyasszonyt hozzak a házhoz.

A jósasszony erre kikülde mindenkit a kunyhóból, s bezárta annak
ajtaját, egyedül maradva a leánynyal.

De fia nem ment tovább, hanem ott leült a küszöbben, s várt szótlanul a
késő estig. Juhait társai őrizték, tilinkója nem szólt a hegyek közt.

Alkonyatkor kinyitá a jósnő a kunyhó ajtaját, s inte fiának, hogy lépjen
be csendesen. Az remegve kelt föl helyéről s lábujjhegyen lépett a
hárságyhoz, melyen a szép leány feküdt; még kezét is szívére nyomta,
mintha attól félne, hogy annak dobogása zajt okozhat.

A nő egy pávatollat tartott a leány ajkaihoz, s ime az elkezde
időközönkint csendesen rezegni, mintha könnyű lehellet ingatná szálait.

Az iju zokogva bocsátkozék térdre, s a szemeiben megtört köny hálaima
volt az éghez.

– Most Józsa eredj és láss dolgaid után, monda a jósnő fiának, a többit
bizzad Istenre.

Az ifju gyöngéden oda hajolt a leány fölé, egy forró csókot nyomott
kezére, vette pásztorbotját és furulyáját, s ment juhait fölkeresni.
Soha sem hallott erdő, mező olyan szép dalokat tőle, mint ekkor.

A leányka meg volt mentve. A tudós asszony ügyessége visszahozta őt az
életre, hanem akkor forrólázba esett, melyben két hétig feküdt
öntudatlanul; ez idő alatt semmit sem evett, mint a czibere-levet s
gyógyfüvek főzelékét, miket a jámbor asszony szájába töltött. Józsa
minden éjjel ott aludt az ajtó küszöbén kívül, hogy álma fölött
őrködjék, s azokat ne háborítsa. E napok megtaníták őt imádkozni.

Egy napon végre így szólt a jósasszony fiához:

– Végy pénzt magadhoz, s eredj be Csik-Szeredába. Vásárolj fehér czipót,
bort és szerecsendiót. A leány ma enni fog kivánni.

Józsa lélekzeni sem állt meg sehol, s még nem ment le a nap, midőn a
városból visszatérve, messziről füstölni látta kis kunyhója kéményét.

Anyja vacsorát főz menyasszonya számára! gondolá repeső szívvel, s
elővoná szűréből furulyáját és elkezdé fujni rajta legkedvesebb dalát:
«Repülj fecském ablakába»…

A leány ott feküdt a kunyhóban az egyszerű hárságyon, s a mint az
alkonysugár és a méla dallam elkezde terjedni a völgyben, mintha
egymással járna mind a kettő, fölveté lassúdan nagy sötét szemeit. De
még nem eszmélt semmire, ébredező lelkét a dalhang ringatá… Lassankint
kezde magához térni; körültekintett, egy kunyhóban találta magát, egy
szegényes, egyszerű hajlékban, minőkben a pakulárok szoktak lakni…
Pokróczczal fedett hársfaágyon feküdt, s a mint kezét meg akará
mozdítani, hogy arczát megsimítva, megtudja, vajjon ébren van-e? érzé,
hogy nincs ereje hozzá. Szólni akart, de szája ki volt száradva egészen,
hő szomjúság égette keblét, csak nyögni birt. E neszre fölkelt a tűzhely
mellől, melyen élénk láng lobogott, egy jó, szelid arczú öreg pórnő, ki
ott vajat köpült, s egy fakupában friss forrásvizet tartott a leány
ajkaihoz és az oly mondhatatlanul jól esett neki… A jó asszony
megsimogatá a leányka homlokát, szemébe mosolygott, kezeit megtapogatá
és szemeit megcsókolta, folyvást oly örvendő arczczal tekintve rá,
mintha mondaná, hogy többé nem lesz semmi baja. A leány teste
reszketett, erre a jó öreg asszony leakasztá a szegről tulipános
subáját, s a tűznél megmelegítve, betakargatá őt szépen.

E közben folyvást közelebb jött a furulyaszó, nyájak csendes bégetése, s
víg futkosó ebcsaholás vegyült olykor közé, a leány szíve úgy dobogott,
arcza egészen piros lett.

Végre elhallgatott a tilinkó, az öreg asszony kiállt az ajtóba, néhány
örvendő szót kiáltva az érkező elé s azzal befordulva, örömtől nevető
arczczal mondá a leánynak, hogy fia jön, a derék, a szelid Józsa.

A leány fölveté nagy, sötét szemeit, miknek ábrándos világát az elmult
betegség még inkább növelte, s ime, egy szép fiatal juhászlegényt látott
belépni az ajtón, egyszerű fehér szűrben, zsinórtalan dolmányban, hosszú
fekete haja göndör csigákban omlott vállaira.

Az ifju odalépett a beteg leányhoz, letérdelt ágya mellé, nem tudott mit
szólni, csak forró kezeit borítá még forróbb csókjaival, azután fehér
czipót s bort egy nagy kulacsban vett ki szűre alól, a jó asszony
fatányérkába jóizü csirkelevest tálalt a tűz mellől; maga szőtte csíkos
abroszon a leány elé tőn ételt és italt, s elkezdének neki könyörgeni,
hogy egyék belőle… Úgy sírt mind a kettő örömében, midőn látták, hogy az
neki jól esik!…

… Ime az álom, melyet Ilonka látott…

Pár hét alatt egészen magához tért a leány. A jámbor asszony gondja
alatt lassankint visszanyerte életerejét, szépségét. Pórruhát adtak reá,
rásaszoknyát, prémes mentét, fejét beköték tarka virágos kendővel és az
mind oly jól illett neki. Senki sem mondta volna, hogy nem paraszt
leány.

Egyszer kérdezé tőle a jó asszony csupán, hogy hova való, ki leánya
volt, mi sorsa volt azelőtt? A leány elmélázott e kérdésre, maga elé
bámult és azt felelte, hogy mindezekről nem tud semmit…

Valóban nem tudta volna? A túlvilágon, melyben már félnapot töltött,
elvesztette-e emlékezetét? minden tudását a multból? apja házát,
testvérét, ismerőit, az úri kört, melyben nevelkedett, mindezt a
félhalál, vagy tán a hagymáz kitörölte-e emlékezetéből?

Vagy tudta jól a multat, de sokkal jobban tetszett neki a jelen, mint
hogy azzal összekösse? tán most is fülébe csengett testvérének keserű
sírása, mely őt űzte s a pásztorsíp édes hangja, mely őt vonta az apai
háztól?

Vagy tán még most is azt hivé, hogy csak álmának folytatását éli? s vak
sorsára bizta magát?

Sem a nő, sem a fiu nem kérdezősködött többé multja felől.

Egy napon szalagos, üvegklárisos csecsebecséket hozott neki az ifju, s
gyöngéd czélzással kérdé tőle, ha nem volna-e kedve egy napon elmenni
vele a szomszéd falubeli paphoz?

A leány pirulva inte megegyezést. Másnap a jó öreg asszony feltűzködé
szép hosszú hajába a szalagot, klárisokat, s mezei virágból koszorút
font homlokára.

A leány lelkében tán visszarémlett ekkor, hogy valaha gyémántos
nászkoszorú égeté homlokát e könnyű hűs virágfüzér helyett, s úgy
mosolygott, úgy könyezett…

Az öreg asszony elkisérte őket a szomszéd faluig; gyalog mentek odáig és
az út rövid volt mégis.

Útközben kérdésbe jött, hogy mi legyen a leány neve, ha a pap fogja
kérdezni?

A leány nem akart hozzászólni. Nevezzék, a minek akarják.

– Nekem az Olt adta őt, mondá az ifju pásztor, s a Flóra név, úgy
hiszem, elég szép, nevezzük őt Olti Flórának.

A leány örült e névnek s így felmentek a paphoz; bejelenték, hogy
éltüket össze kivánják kötni. Két heti előhirdetmény után a pap
összeköté őket örök, széttörhetlen lánczával fogadásnak és szerelemnek.

És tán ugyanazon napon, talán egy órában, hogy a rákosi családi
sírboltba a vén Petki Farkas egy idegen hullát temetett el nagy
könyhullatások között Ilonka leánya helyett, a megsiratott leány alig
három órányi távolban apja kastélyától egy juhászlegénynyel esküdött
össze az oltár előtt. Soha sem tudta meg senki.

A leánynak bizonyosan el kellett felednie multját az idegrázkódás miatt,
különben alig hihető, hogy kesergő apját legalább akkor, midőn mind
testvére, mind ő, nő volt már és anya, meg ne vigasztalta volna annak
tudatásával, hogy él. Lélekbuvárok előtt nem ismeretlenek azon esetek,
hogy valaki erős lelki és testi catastroph után az előtte történt életet
egészen elfelejtheti s annak emlékei csak úgy maradnak meg szívében,
mint látnoki szellemnél a születés előtti élet viszhangjai.

Évek mulva egy napon az öreg Petki Csik-Szeredába utazva, a mint
hintajával egy lejtőn felfelé kapaszkodott, a hegyoldalból fiatal
paraszt menyecskét lát alájönni, feje kendővel bekötve, rövid
ingujjakkal, kurta rásaszoknyában, mezitláb. Fején magas kétfülü korsót
vitt.

Az öreg elbámulva szemlélte ez asszony arczát, ki csendesen dudolva
haladt el hintaja mellett.

– Ha Ilonka leányom, szegény, a sírban nem feküdnék, azt hinném, hogy ő
az.

Még azután is utána nézett sokáig, s minthogy hintaját a lejtőn meg nem
állíthatá, leszállítá a bakról egyik csatlósát s kivőn tarsolyából két
arany forintot.

– Nesze, fuss azon asszony után és add neki ezt a két forintot, mondjad,
hogy vegyen magának lábbelit, ne járjon mezitláb.

Az öreg nem tűrhette, hogy gyönge lábait megvérezze a tarló egy nőnek, a
ki az ő kedves leányához hasonlít!…

Otthon elbeszélte az esetet az öreg Petki Bárczay és Erzsi leánya előtt,
s nem sok időre ezen eset után csendesen meghalálozék.

De Bárczayné fejéből nem ment ki e történet. Gyakran napokig elkutatta a
környék minden falvait, ha nem találna-e rá azon asszonyra, a kit apja
látott? A falubeli asszonyok közt szalagot, klárist osztott ki, remélve,
hogy egyszer az is oda fog jönni, a kit keres; s hogy nem jött magától,
még erősebben kezdte hinni, hogy ő az.

Egy este, hogy hazafelé térne kisérő csatlósaival, egy völgymélyedésből
valami ismeretes dal hangzott fel hozzá: a «Repülj fecském» dala volt
az. Rögtön arra fordítá a kantárszárat s oda lovagolva, egy kis barna
fiut látott maga előtt, ki juhait őrizve, kutyája mellett
furulyálgatott.

Bárczayné leszállt hozzá s oda intve őt magához, leveteté vele kalapját,
hogy vonásait jobban lássa. Tán csalódás volt; de azok oly ismerősöknek
látszottak előtte. Azokat a szemeket első tekintetre meg lehetett
ismerni. A fiu mintegy nyolcz éves lehetett.

– Kitől tanultad te azt a szép nótát? kérdé nyájasan tőle.

– Apámtól, anyámtól; felelé az búsan.

– Hol vannak szüleid? kérdé Bárczayné dobogó kebellel.

– Meghaltak, felelt a fiu és elkezde sirni.

– És senkid sincsen?

– Az öreganyám él.

– Vezess hozzá, mondá Bárczayné, kézen fogva a gyermeket, s az szemérmes
félelemmel vezette őt a kis kunyhóig, hol egy hallgatag vén asszony ült,
kinek beesett szemein meglátszott, hogy azok sok könyet sirtak.

– Ki volt e gyermek anyja? kérdé esdő tekintettel Bárczayné a vén
juhásznétól.

Az híven elmondott mindent; kiket a titok érdekelt, halva voltak
mindketten; elmondá, hogy egy éjszakán az Oltból hült tetemet fogott ki
gyermeke, azt föléleszté, nőül vette, sokáig éltek együtt boldogul, s jó
volt hozzájuk az Isten, mert együtt haltak meg mind a ketten. A férj
lázba esett, a nő ápolta és ráragadt; így meghaltak egyszerre szépen,
ott feküsznek egy sír alatt, a virágos kert közepén rozmarin-bokrok
aljában. Csak e gyermek maradt utánuk.

Bárczayné könye a gyermek fejére hullott, a kit keblére szorított. Az
agg nő is jajveszékelt, de nála elfogyott már a köny.

Innen elvezetteté magát a sírhoz, mely alatt testvére nyugszik, s hogy
rágondolt, miszerint az még évekig élt azután, mikor ő halála miatt
gyászt viselt, s egyszer sem találkozhatott vele az életben, alig birta
magát fentartani.

Leszakított egy szálat a rozmarinból, melyet testvérének hamva táplált,
s azt keblébe rejtve, megkérte az öreg asszonyt, hogy jőjjön kis fiával
együtt kastélyába, hol sorsukról gondoskodni fog.

Az aggnő már nem akart megválni a kunyhótól, hol élte reményeit látta
felvirulni és a sírtól, mely azokat eltemette, hanem kis unokáját átadta
a delnő könyörgésére, rábízva, hogy szeresse azt, mert az ahhoz van
szokva.

Bárczayné haza vitte a gyermeket, elmondá férjének az eseményt. Neki is
volt kis gyermeke, egy évvel fiatalabb amannál. Együtt nevelte fel s
hozzászoktatták, hogy azt «bátyjának» nevezze.

Midőn megnőtt a fiu, elnevezték Székely Istvánnak s jószágot adtak
kezébe, melyben később családja is megmaradott.

Nyiltan világ elé nem hozhatták a rokonságot, az eltünt testvér neve
iránti kötelességből.

Annak el kellett temetve lenni az ősi sírbolt alatt, meghalva menyegzője
napján. De az aranyos sírkő előtt, melyre neve volt felirva, nem sírt
többé senki, e helyett minden évben egy napon elvándorolt az egész
család egy távol eső völgybe, ott egy kis domb előtt töltöttek nehány
órát, s az napon nem volt vigalomnak helye a háznál.

A titok még így is elszivárgott s az emberek gyalázatnak tarták az
Ilonka esetét, mert így szokás itélni a világban.

Hanem az ifjabb Bárczay még meglett ember korában is mindig «édes
bátyjának» nevezé Székely Istvánt, s jószágában részesíté… és a dolgot
sokan tudták…



HÁROMSZÉKI LEÁNYOK.

(Elbeszélés.)

Történtek ezen dolgok az ezerhatszázkilenczvenkettedik esztendőben, a
midőn sok siralmas állapot esett jó Erdélyországban.

Valamint mindenkor, úgy ez időben is a sok szerencsétlenségből,
hadjárásból, pusztításból, döghalálból, éhinségből legkevesebb jutott a
székelyföldre, a minek azonban természetes okai vannak: a székelyföld
lakosai nem birtak soha felesleges aranynyal és ezüsttel, a mi a
hadjáratokat rájuk vonta volna, ellenben mindig elég vassal, mely azokat
távol tartsa. Valami nagyon nagy urak nem éltek közöttük, kik
fejedelemségre, királyságra vágytak volna, s így önmagukkal sem sok
bajuk volt; hegyeik levegője mennyországi, vizei kristály, boruk nem
terem, ezért a mirigy sem sok tápanyagot talált közöttük, hogy pedig az
Isten egyéb itt meg nem nevezett ostorait távol tartá tőlük, azt
tulajdonítsd annak, hogy a székely nép nemcsak templomában, hanem
szivében is viselé az Istent, elannyira, hogy káromkodást nem lehete
hallani az egész székelyföldön, hanem ha megharagíttaték a székely,
annyit mondott: «hogy a Jézus ne verjen meg!» még akkor is oda tette
azt, hogy «ne!» meggondolván, hogy milyen nagy szerencsétlenség
származhatnék abból, ha onnan elhagyná.[4]

Ezért is volt oly boldog nép a székely és megérdemlé azt.

Ilyen boldog ember vala a sok között Dankos András uram, Háromszéknek
Uzon helységében.

Valóságos lófeő székely vala, a ki huszonnégy embernek parancsolt, ha
táborba rendelteték, s nem egyszer járt odakinn[5] a vármegyéken a
székely nemesség küldöttségeivel.

A templommal átellenben volt a curiája, szép zsindelyes ház építve
rajta, minden szál zsindely gömbölyűre faragva, s bóbitás faékkel fúrva
a másikba, hogy nem különben nézett ki, mint egy párthus vitéz pikkelyes
pánczélja; a ház előtt széles nagy folyosó, czifrára faragott rácscsal
elrekesztve, az ablakok köze tele illatos virággal, mik eleven függönyt
képeztek előttük; körül magas nyírfából fonott sövény, melyet az utczára
fekvő oldalon deszkakerítés válta fel, közepén egy roppant nagy kapuval,
melynek befödelezett teteje alatt egész kis erősség volt a napra kiülve
tollászkodó galambok számára készítve, a két kapubálvány között pedig a
porta tetején olvasható vala jó faragott betűkben:

«Ezen házat építé Úrnak Istennek segítségével Ns. Dankos And.; Anno Dom.
MDCLXVII.»

Tehát huszonöt esztendő óta tölté benn idejét a jámbor férfi, és azalatt
meggazdagodott külső-belső gazdasága: udvara tele apró marhával,
istállói jármos ökörrel, az ólak tele röfögő állatokkal, repülő barmok
ketreczekbe zárva, hogy a szép virágos kertet ott a ház elején el ne
pusztítsák; külön pedig egy jó fenyőfaderekakból rovott akol négy hámos
ló számára; ugyanannyi hátas paripa a másik rekeszben.

S hogy a négy hátas paripa ne álljon hiába, három derék legény fia is
volt a jó András úrnak: János, Márton, Gábor, olyan szálas legény mind a
három, hogy meg kellett hajolniok, a mikor a zábén kijöttek, s a három
derék fiu mellé egy szép hajadon leánya, Rozáli, kit a falu szépségének
tartott minden ember, s minthogy édes anyja már meghalt s a leány
különben is igen szelid és jó volt, úgy tekinté őt minden öreg asszony,
mintha saját édes gyermeke volna, és minden ifju legény, mintha édes
testvérét tisztelné benne; sőt maga a tiszteletes úr, Ábrahámfalvi Ábris
úr ő kegyelme, úgy tüntette őt fel az ifju leányzók előtt, mint
példaképét minden erénynek és jó erkölcsöknek.

András úr fiai közül a legnagyobbik, János, elérvén azon időt, mikor
illendő az ifju embernek körültekinteni, hogy magához hasonló élettársat
találjon, csakhamar fellelé azt a szomszédjokban lakó Bartha Katiczában,
ki, épen akkor apja-anyja meghalván, árvaságra jutott, s megtetszvén a
leányzó személye az ifjunak, megkérte apját, hogy engedje azt neki
hitvestársul venni.

Mert az életben, kivált szegény emberek életében nem olyan könnyű ám a
szerelmes történetek útba igazítása, mint a hogy a költő urak a
papiroson el szokták végezni, hanem ha az ember valakit megszeret, előbb
végig kell azt gondolni, hogy attól aztán csak ásó-kapa választja el,
hogy annak erényeitől és hibáitól az egész család boldogulása függ.

András úr tehát megértvén a dolgot, elébb megkiváná ismerni a leányzót,
együvé járatta őt saját leányával, s csak a midőn azt látta, hogy Rozáli
mily végtelenül megszereté Katiczát, hogy csaknem elválhatlanok kezdenek
lenni, akkor hitte el, hogy annak igen derék leánynak kell lenni, mert
Rozáli különben nem szerethetné őt.

Pedig mily két egymástól különböző jellem volt e két leány! Rozáli
gyengéd, szőke, fehér arczu, szelid tekintetű gyermek, kinek szájából
alig lehetett szót hallani, hanem csukva is elég szépek voltak azok, s
ha kék szemeit fölveté valakire, nincs az az ékesen irott instantia,
melyből többet lehessen kiolvasni, mint azokból, magaviselete, mintha
mindig templomban volna, oly szerény, oly szelid, s ha sokáig nézte
volna valaki az arczát, bizonyosan meghatotta volna a mondhatlan
búskomolyság, mely azt oly halaványnyá tevé.

Mily más volt Katicza ennél! Magas, nyulánk, gyors, mint a zerge,
villámló fekete szemekkel; hosszú fekete haját, ha olykor kibontá, leért
a sarkáig, piros pozsgás arcza vagy nevetett, vagy haragudott, de soha
sem volt békés állapotban, hasonló eset volt cseresnyepiros ajkaival is,
melyek mint a bibliai olajos korsó olajból, soha ki nem fogyának ékes
beszédből, hanem kötődtek, czivódtak ha kellett egyszerre hat
ellenséggel, s két gömbölyű karja akármely férfinak meggyűjtötte volna a
baját, ha annak vesztére mozgásba találá hozni.

És épen azért szerette egymást a két leány, mert a mi saját
természetéből hiányzott, azt a másikban mint tökéletességet csodálta, és
ez mindenütt így van a természetben, az ellentétek szeretik egymást, az
északi mágnes a délihez vonzódik, az erős a gyöngét, a szőke a barnát, a
szilaj a szelidet szereti és viszont megfordítva.

A szép Katicza már egészen úgy tekinteték, mint a családhoz tartozó tag,
és senki sem talált benne semmi okot a megütközésre, hogy ez árva leány,
nehogy otthon egymagára legyen, addig is, míg a farsang eljön, s a
munkás nép ráér a lakadalmazásra, egész napokat a Dankosék házánál
tölte, sőt gyakran éjszakára is ott maradt, megosztva Rozálival annak
szűz fekhelyét; mert hisz néhány hét mulva úgyis János nejévé kellett
lennie.

Azonban, ime mily hiábavaló minden emberi szándék! a nélkül, hogy
legkevésbé megelőzte volna a hír, a nélkül, hogy Isten előleges jelek
által, üstökös csillaggal avagy földrengéssel tudtára adta volna a
népnek a maga haragját, álló békesség idején keresztülront a havasokon
egy iszonytató tatárcsorda s éjszakának idején rajta rohanva Uzonra,
elkezdi annak lakosait mészárolni, s hogy az ijedség nagyobb legyen,
köröskörül felgyújtja a falut.

A békében alvó lakosok az istentelen lármára felugrálva ágyaikból, a
mint a rémséges tűzlángnál az utczára kifutottak, ama pokolbeli hadak
menten leapríták őket, a fehérnépeket, leányokat, asszonyokat pedig
szőrkötelekre fűzve, lovaikhoz kötötték és a nagy éjszakai zavarban azt
tehették a néppel, a mit akartak, mert vezetője nem volt.

Dankosék háza épen a templom előtt lévén, nekik még maradt annyi idejük,
hogy a férfiak a négy hátas paripa kötőfékjét elvagdalva, azokra
felkaphassanak, a két leány szobájába bekiáltottak, hogy gyorsan, a mi
kedves előttük, ragadják fel és jőjjenek! Mi lett volna a két leány
előtt kedvesebb, mint kedveseik fegyverei? Hirtelen lekapkodták a falról
a kardokat és kopjákat és semmit egyebet nem szabadítván meg a
pusztításból, úgy rohantak ki az udvarra, alig lévén rajtuk egyéb
öltözet, mint a melyben aludtak.

Az öregebbik testvér hirtelen maga mellé kapta nyeregbe Katiczát, az
ifjabbik Rozálit, az öreg Dankos és a legifjabb szélrűl álltak s így
rohantak ki az utczára. Még ott csak néhány száguldozó tatárral
találkozának, kik égő csóvákat hajigáltak a háztetőkre, azokat
hevenyében leaprították; azzal bekiáltottak tiszteletes Ábrahámfalvi
Ábris úrhoz, hogy siessen hozzájuk csatlakozni, kit is közrevéve,
nyargalának kifelé a tulsó faluvégen, a holott minden kapuban
találkoztak menekvő atyafiakkal, kiket magukhoz csatolva, végre olyan
szép számra növekedtek, hogy kevés elszántsággal sikerült nekik a falu
végét elálló tatárokon keresztül utat törni, s mielőtt azok nagyobb
számmal üldözésükre eredhettek volna, elmenekültek a bükkszádi erdők
közé s csak ott állapodának meg, visszatekintve könyhullató szemmel
elhagyott falujokra.

Tűzben, lángban állt ez már egészen, legmagasabban lobogott ki a lángból
a szentegyház tornya, mint egy égő fáklya. Mikor fogják ott ismét
hallani az Isten igéjét?

Mikor aztán reggelre kelve ott számba vették egymást a szegény
menekültek, alig egy harmada volt ott a lakosságnak, a többivel mi
történt? boldog Isten tudja. Sok volt, ki fiát nem találta, sok fiu nem
találta apját, férj nejét, testvér testvérét, és a nagy sírás hangjai az
egekig is hatottak.

Még e nagy szerencsétlenségben is legboldogabb volt a Dankos-család, ők
mindnyájan együtt voltak. Nem mentettek ugyan meg vagyonukból egyebet,
mint négy kardot és négy háti paripát, ámde a gyermekek fiatalok voltak
még, s előttük állt az élet.

Az a négy kard és az a négy háti ló azután sok nagy dologban lett
munkás, a körüllevő székelység hadi csapatokat formált a betörő tatárok
ellen, s a mint Csíkba átrontottak, a szoros utak között agyba-főbe
verték őket, úgy, hogy azok nagy dúlfúlva száguldottak vissza
Háromszékbe, ott újra Kézdivásárhely alá érve, a bandériumok által
törettek össze, ekkor aztán minden oldalról rájok járt a rúd; akármerre
futottak, mindenütt ütötték, de azért nem mentek ki az országból sehova;
végre nekik jött a döghalál, s mint mikor a vidéket meglepett sáskára
eljön a négynapos eső, úgy hullottak rakásra mindenütt.

Lőn tehát a székelyföldön háború, éhség és döghalál.

A tatárok kipusztultával az elpusztult falvak népei, a kik megmaradtak,
kezdtek ismét haza szállinkózni. Haza, haza! persze ha lett volna hová
hazamenni! az utczát nem lehete megismerni, nemhogy a házat, melyben
valaha laktak.

Egy elrongyolt, elsanyarult népcsapat tért egy pap vezetése alatt Uzonba
vissza.

Midőn közel értek az egykor oly szép helységhez, szíveik elfacsarodtak,
hogy nem ismertek arra többé. Nagy messze meredt elő a templom leégett
tornya, nagy fekete ablakaival, mint egy holt bálvány bámulva le a
borzalmak muzeumára. Romok és csontvázak köröskörül.

A fából épült házak jártak legjobban, azok porrá égtek, de a kőházak
oldalain most is ott látszottak még a véres ujjak nyomai, miket egy-egy
gyermekkéz ott hagyott, a kit megöltek; az utczákon hevert asszony,
gyermek és férfi halottan, az elvadult ebeket kopjákkal kellett róluk
elhajtani, s minden megtalált hullában egy ismerőst kelle látni;
becsületes családapák, jó hűséges asszonyok, igaz keresztyén aggnők,
kiket mindennap a templomban lehete látni s derék hadakozó férfiak, mind
ott szerteszét feküdtek, saját házaik előtt, levágva. Volt nő, ki még
akkor is ölébe szorítá gyermekét, volt férfi, ki még akkor is markába
szorítva tartá kardját, és a föld, mintha el akarná takarni e borzalmat,
oly magas dudvát növeszte rövid idő alatt mindenütt, hogy az utczát nem
lehete megkülönböztetni az udvartól, mindenütt derékig érő fűben és
gazban járt az ember.

Elébb mindenki haza (!) ment. Fölkereste azt a helyet, melyben lakott,
tán egy leégett fa, vagy egy kiálló kapuzábé maradt meg, a miről
gyaníthatá, hogy ott az ő háza állott, vagy egy gödör, hogy ott hajdan
pinczéje volt.

Haza tértek Dankosék is. – A szép deszkakerítésnek, a magas faragott
kapunak híre sem volt; a virágos kert helyén nagy bűzös lapuk nőttek
meg, s a tágas szobákban akkorára magzott fel a vadtorma, hogy az
ablakon nézett ki. A fiaknak fegyverrel kellett magukat védeni tulajdon
kutyáik ellen, melyek erdei farkasokként rohantak rájuk. A két leány be
akart lépni a küszöbön, de ijedten hátrált vissza, egy nőcseléd feküdt
ott, félig megégve a mint a gerendák ott ütötték; a kútba le volt
eresztve a gém kámvája, s a mint fel akarták húzni, hogy vizet
merítsenek vele, veder helyett a lovászt találták rá akasztva, kit a
tatárok így fojtottak bele a kútba.

És minden hazatérő ily borzalmakra lelt otthonában; a népség
eliszonyodva futott el telkeiről, s összegyűlve a templom előtt a
piaczon, sírva fogadák, hogy ők elhagyják ez irtózatos helyet, el az
országot, elköltöznek más ég alá, hová e borzasztó helyek emlékei nem
kisérik.

Meghallá ezt Dankos András, s megfeddé a zúgolódókat szép szóval:
elmondván nekik, hogy nem abban áll a derék lelkek dicsősége, elhagyni a
hazát, mikor szenved, hanem együtt szenvedni vele; hogy őseink, mikor
bejöttek, épen oly üresen találtak mindent, mégis megszerették ezt a
helyet, hogy többször is elpusztúlt már Székelyország, Magyarország
annyira, hogy egy napi járó földön lehetett találni egy embert, mégis
újra felszaporodtunk; most se menjünk hát tovább; vesztettünk ugyan
sokat, de meg sem vesztettünk mindent. Meg van alattunk a föld, s
felettünk meg van az Isten; újra kezdjük az életet: építünk, szántunk,
vetünk, a föld mindent megád, s Isten áldása lesz rajtunk itthon.

Addig-addig beszélt együgyü szavakkal a népnek, míg megerősíté annak
szívét, mely már nagyon el volt alázva a nyomor és borzalom által; az
Istenben vetett bizalom új lelket önte beléjök, s midőn tiszteletes
Ábrahámfalvi uram megjelene közöttük, kérve kérték, hogy tartson
közöttük isteni tiszteletet, mert ők e hazában maradnak.

Templom nem volt, de megmaradt még a sírbolt, melyből a barbárok
kihányták a halottakat; most azt kitakaríták a hívek; koporsódarabokból
szószéket állítának fel, arra felállva, monda imádságot velük együtt a
pap; könyve nem volt, csak úgy szívből mondta, és tetszett az Istennek,
mert megerősíté általa a nép szívét, hogy többé ne érezze a fájdalmat és
iszonyatot, mely elfogta, midőn pusztult telkére lépett; ketten-hárman
összeszövetkeztek; legelébb a talált holtakat temették el, betakarva
őket friss pázsittal, azután lekaszálták az utczákról a füvet, kimérték
mindenkinek a háza helyét, csoportonkint feloszták egymást, – kinek lova
volt szántott maga és szomszédjai helyett, a ki faragáshoz értett
építette a szántók házait, minden kéz a munkához látott, apraja nagyja,
s néhány hét alatt szegényül bár és összehuzódva, de mégis fedél alatt
volt minden ember, s beszántva, bevetve egy-egy kis darab föld, a miből
majd meglehetett élni.

De addig, addig! míg a vetésből gabona, a gabonából kenyér lesz, miből
fog élni a szegény nép? Az ország jobban el volt foglalva a maga
bajával, mint hogy törődhetett volna velök, s bizony azon időben elég
ember halt meg éhen a téjjel-mézzel folyó hazában.

A kinek egy járomszege sem maradt, annak mindent újból kell kezdeni, s
bár a székely ezermester és mindent meg tud csinálni, úgy hogy képes
fából pótolni a vasat, mégis kezdő gazda szorgalmának oly kevés láttatja
van, mert a mit más félretenne, neki azt mulhatlan szükségeire kell
kiadni.

Ilyenkor legszánalomraméltóbbak voltak a nők, mert nekik még csak az a
vigasztalásuk sem volt, hogy a férfiak munkáiban segíthessenek. Szántás,
vetés, házépítés náluk nélkül megtörténik, s a mi női munkák szoktak
lenni, azoktól hiányzott az alap, a fonástól a kender, s a háztartástól
a ház.

A szegény családapáknak ásóra kapára is alig volt pénzük, nem hogy
leányaik tisztességes viseletéről gondoskodhattak volna, és sok hajadon,
mikor a kenyeret megszegve eléje tevék, orczapirulással nyult ahhoz s
könyei hullottak reá, mert apjának, vagy testvérének véres veritéke
szerzette azt, és ő nem könnyíthetett rajtuk.

Szomszéd falukba jártak napszámba az uzoni fiuk, hogy az aratásig
kitarthassák családaikat, mert dolgozni tud a székely, de koldulni nem,
csupán a templom fölépítésére gyűjtögetni járt perselylyel két öreg
ember országszerte és azok kaptak a begyűjtött pénzből élelemre
hónaponkint egy magyar forintot.

Nagyon érezték e terhes sorsot a székely leányok, szemrehányásul esett
nekik minden falat, s mentül jobb szívvel nyújtatott az nekik, annál
keserűbb volt a szemrehányás, mert érzék, hogy a kik őket annyira
szeretik, azokon ők nem tudnak segíteni.

Egy napon tehát, valamennyi hajadon leány volt Uzonban, mind
összebeszélt, s megválasztva Katiczát és Rozálit, hogy lennének
szószólóik, elmenének a paphoz, a holott a két választott leány ilyen
kivánságot terjeszte a tisztelendő úr elé:

Az uzoni leányok átlátva családjaik nyomoruságát, és hogy ők mennyire
terhére esne szülőiknek, elhatározák együtt és egyszerre, hogy
mindnyájan elmennek Brassóba és szolgálatba állnak, így nemcsak
családjaikat mentik fel a rájuk tett költségtől, hanem időjártával még
pénzzel is segíthetnek rajtok, mert hisz a székely leányok munkássága és
hűsége oly hírben áll, hogy könnyen kaphat egy-egy ötven-hatvan forintot
esztendei bérül, a mi azon időben a székely földön nevezetes pénz volt.
Nehogy pedig ez szégyennek tessék bármely családra nézve is, hogy leánya
idegen háznál cselédképen szolgál, épen azért határozák el, hogy
mindnyájan egyszerre elmenjenek, és a midőn esztendejük kitelik, ismét
egyszerre térjenek vissza; ilyformán egy családnak sem lesz mi szégyent
a másik szemére vetni.

A jó öreg pap elérzékenyedett ezeket hallva, hogy a könyek ültek ki
szemébe.

– Nemhogy szégyen volna, a mit cselekesztek, édes jó leányaim, szólt
hozzájuk biztató szavakkal, hanem a legnemesebb tett, a mi nemes
leányhoz illik. A munka meg nem aláz senkit, legkevésbbé pedig az olyan
munka, melyet a szerencsétlenség mért reánk; lám az Isten választott
népének patriarchája, Jákob, kétszer hét esztendeig szolgált az ő
atyjának házán kívül, mi volna hát a szolgálatban szégyen reátok nézve,
ha erkölcseitek megőrzitek abban?

Ekként szépen megvigasztalva a derék leányok szíveit a bibliából, ő maga
házról házra eljárt velük, mint egy ünnepélyes búcsújárással, az
apáknak, anyáknak tudtul adandó ékes szavakban leányaik akaratját, s bár
mindenütt nagy küzdése volt az apák büszkesége s az anyák siralmas
aggodalmai ellen, segített azt hathatósan legyőzni és mindenütt sikerült
nagy munkája.

Legnagyobb volt e munka a Dankos-családnál. Ki volt olyan büszke
leányára, mint András Rozálira, a falu szépségére, és János jegyesére,
Katiczára, kinek régen nejének kellett volna már lenni, ha a véletlen
csapása közbe nem sújt? és most ők lelkeik bálványait, szíveik örömeit
elbocsássák magukra a világba, megalázó szolgálatra? hogy azt mondhassák
az irígyek: ime az uzoni székelyek nem tudják tartani leányaikat, hanem
szolgálatba küldik, hogy még unokáikon is rajtok száradjon a csúfság,
hogy az uzoni leányokat német szóra küldik Brassóba becsülettanulni; ki
tudja, milyen becsületet hoznak onnan vissza? Hát ha egy vagy más el
talál közülök tántorodni, ki veszi le az egész nemzetségről a szégyent?
hát ha elbetegszik, elhal, ki ápolja, ki temeti el? Nem! ha nem volt
elég, hogy dolgoztak eddig az uzoni férfiak reggeltől estig, inkább éjet
napot egygyé fognak tenni, de még sem hagyják megtörténni azt a példát,
hogy leányaikat hajadon korukban madárszárnyra bocsáták!

Itt aztán kifogyott a tisztelendő úr a bibliából, de előállt helyette a
női ékesszólás.

A két leány kétfelől oda kapaszkodott András úr nyakába s ostromolni
kezdték őt minden oldalról, könnyü lesz kitalálni, melyik lány melyik
szót mondta?

– Ha kegyelmetek minket szeret, mi is csak azt teszszük; kegyelmetek
értünk fárad, mi pedig kegyelmetekért. Ezt Rozáli mondá.

– Hadd beszéljenek az irigyek, az a mi gondunk lesz, hogy kegyelmetek
unokái büszkék legyenek anyjaikra. Így szólt Katicza.

– Kegyelmed tudná-e hinni, hogy ott minket gyalázat ér? hogy valaki
közülünk rossz lehet? Mondá Rozáli, alig találva kifejezést arra, a mit
mondani akart.

– Ott leszek én, kiálta büszkén Katicza, mintha ő nem is leány volna; és
fogadom, hogy míg én élek, háromszéki leányt gyalázat nem fog érni, vagy
ezzel az én két kezemmel fojtogatom meg, s megvédem én, a ki velem tart,
ha a limbusban leszünk is!

– Azután mitől féltenek kegyelmetek bennünket? hisz itt a szomszédban
leszünk, csak egy ugrás ide Brassó, minden héten láthatnak bennünket; s
aztán olyan jó népek azok a brassóiak, derék, becsületes szászok, a
székely leányt úgy tartják, mint saját gyermeküket, tudom, beszéltem
több székely leánynyal, mert sokan szolgálnak ott.

– Oh de mennyi! vágott közbe Katicza, Csikból, Udvarhelyről,
Háromszékből több van Brassóban székely leány, hogy sokat ne mondjak, –
négyezernél, úgy szólván nem is lakik ott egyéb, mint székely leány; de
hiszen azt mondom, meg ne haragítsanak bennünket a jó brassóiak, mert ha
kanóczot vetnek közénk, ez a négyezer leány fölveti őket, mint puskapor,
a légbe!

Katicza beszédén kaczagni kezdtek az öregek, s hol a nevetés megjelen,
ott már az engedés is közel van. Utoljára a jó öreg pap felajánlá magát,
hogy ő maga elmegy a leányokkal Brassóba, s beszélvén személyesen a
papokkal s királybiróval, lelkeikre fogja őket kötni, s addig vissza nem
jő, míg mindnyájukat jó sorsba nem helyezé.

E szókra minden leány nagy zsivajjal rohant a férfiak és asszonyok közé,
vidám hangon kiáltozva:

– Ne búsuljanak kegyelmetek, láthatják, hogy mi sem sírunk, igen!
nevetünk, danolunk, soha se aggódjanak értünk.

Azzal röviden, könytelen búcsut vettek övéiktől, kis tarisznyáikat botra
akasztva vállaikra tették, s a jó tisztelendő vezetése alatt gyalog
sorban megindultak vigan Brassó felé.

Szülőik, bátyjaik elkisérték őket a falu végeig, el az első dombig,
azután a völgyig, ismét a második dombig, s a harmadik völgyig; a lányok
közül egynek sem hullt egy könye is. Ott elmaradtak a rokonok; a leányok
vigan mentek tovább, párosával egymásba fogózva; a ki szemközt
találkozott velük, mondogatá magában: ejnye de víg leányok, s tán
gondolt egyebet. Egyik szebb volt mint a másik, legelől a két szépek
szépe: Rozáli és Katicza egymás vállait ölelve s jó kedvvel, délczegen
lépve előre.

Ahogy rokonaikat elhagyták, valami víg danát kezdtek el dalolni, hogy
azok hallhassák, milyen jó kedvvel haladnak ők tova; mikor aztán annyira
elmentek, hogy azok nem hallhatták a dalt többé, sem rájuk nem
láthattak, ott lassankint csendesebb lett a víg ének, lassúbb lett a víg
szökellő járás; végre elfogyott az ajkakon a dal, a tánczolva lejtő
csapat megállt és egymás nyakába borulva a leányok elkezdének sírni
keservesen, – keservesen. – A jó pap szíve majd meghasadt.

A jó öreg tiszteletes, ő maga eljárván az illető előljáróságokat
Brassóban s a dolgok mibenlétét fölfedvén előttük, addig vissza nem tért
Uzonba, a míg személyesen meg nem győződék felőle, kit hová, milyen
házhoz szegődtetének el? hogy arról mind hírt vihessen otthon levő
szüleiknek.

A mi két leányunknak oly különösen kedvezett a szerencse, hogy ők épen
két egymással szemközt levő házba jutottak, úgy, hogy minden pillanatban
keresztülkasul beszélgethettek egymáshoz.

Az egyik házi gazdája lőn a városi syndicus, a másiké pedig a fürmender.

A syndicust hítták nagyuram Sziksz uramnak, a fürmendert nagyuram
Weimuth uramnak.

A syndicus volt egy harmincz és negyven közti fiatal nőtelen ember,
kisded, alacsony termetű, szőkehaju, erősen ragyás ábrázatú, melyet
megborotválva viselt, csupán köröskörül a képe alatt hagyva meg
szakállát, mely olyan szőke volt, hogy ősznek is beillenék.

Sziksz úr azonban saját különös hírben állott, ő volt mint mondani
szokták a város kakasa: minden lánynak szépet tenni, minden menyecskének
udvarolni, örökké vőlegény hírben állni és sohasem házasodni, a szép
szolgálók képeit megcsipkedni, minden leányt elbolondítani és utánuk
bolondúlni; csintalan beszédeket mondani, és magáról sok mindenféle
anekdotát mondatni; bálokban előltánczolni és minden lakodalomnál
vőfélységet viselni és más efféle egyebek, melyek mind elégségesek
voltak arra, hogy őt a közvélemény előtt gonosz kikiáltott kakassá
kukoríkolják ki, a kitől ugyan kellett ám magát őrizni minden jámbor
hajadonnak, s ha találkozott vele az utczán tisztességes leányzó, méltán
szólíthatá őt meg e szóval: «félek ám én kendtől.»

Vala pedig ez úri embernek egy öreg asszonyság édes anyja, a ki egy igen
tisztes, kegyes, istenfélő asszonyság vala; nem mozdult ki soha a
szobájából, csak mikor templomba mene, és nem nyitotta ki egyébkor az
ablakát, hanem ha valamelyik szomszédasszony oda jött az ablakra
beszélgetni.

Ez egész nap imádkozék és kegyes dolgokkal foglalá el elméjét, és épen
nem törődött fiának bolondságaival s midőn egy vagy más tudomására esett
belőlük, csak a kezeit tevé össze és nagyott sohajtott.

Az átellenben lakó ház tulajdonosa, a fürmender, vajmi egészen más ember
vala; Weimuth uram maga volt a legszigorúbb erkölcs. Mikor az utczán
ment, soha félre nem nézett, és soha sem tarthatá megfogható dolognak,
miként vetheti férfiu szemeit bármely asszonyszemélyre, kivéve, ha
tulajdon hitvestársa, nem gondolván meg, hogy az embernek a saját
hitvestársa is idegen személy volt addig, a míg szemeit rá nem vetette.

Vala pedig az egyetlen alak, a melyre ő saját szemeit vetheté,
legkevésbé alkalmatos arra, hogy szemeit valaki rajta legeltesse.
Weimuthné asszonyom magas, száraz alak volt, nagy hegyes állal,
kidülledt rideg homlokkal, melyről két kigyóforma szemöldök kanyarodott
le két vasvilla szem fölé, iszonyu csontos kezekkel, örökös haragos,
durczás képpel; hallgatva nagy ritkán lehete látni, a legkisebb
terjedelmű hang pedig, melyen szólni szokott, beillett lármának, úgy,
hogy a kik a fürmender úrral kötődni szerettek, ráfogták, hogy felesége
még álmában is pöröl, a mikor más ember hallgat és e miatt viselete és
frizurája mindig úgy nézett ki, mintha valakivel épen tépászkodott
volna, a mi a külső kellemetességnek nem igen nagy előmozdítására
szolgál.

Hát még a cselédek mit nem tudtak beszélni róla? Soha sem volt, a ki őt
Mihálytól Györgyig ki tudta volna állni, sőt gyakran egy év alatt hat
szolgáló is megfordult nála, a mi kis városban nagyon gonosz természetre
mutat.

Egész nap csörtetett, pörölt a szolgálóival; semmi sem volt neki jó, a
mit tettek.

Majd a leves volt neki kozmás, majd a tányérok piszkosak, a hússal
mindig visszaküldte őket a mészároshoz, s felpanaszolt nekik minden
falatot.

Ha csinosan öltözködtek, az volt a lárma, hogy miért czifrálkodnak? Ha
szólt nekik valami legény, volt érte három napig mit hallgatni, s ha
épen Weimuth úrra talált valamelyik vagy egyszer tekinteni, jaj volt
annak, mert kiásta a szemeit.

Akármi fogyott el a háznál, annak mind a szolgáló volt az oka; fa,
liszt, só, zsír, a mit feltüzeltek, felfőztek, felrántottak, az mind el
volt lopva, dugva, tékozolva, és iszonyu dolog lett belőle, hogy nem
tartott örökké.

Ha egy gombostű elveszett az asztalról, felhányta érte az egész házat, s
jaj volt a leánynak, ha egy hasonló gombostűt talált a motyói közt, már
pedig a gombostűk abban az időben nagyon is hasonlítottak egymáshoz.

Hát még ha ellentmondani talált! Könnyebb volna a rakétát megszólítani,
vagy az oldalba lőtt medvét kapaczitálni, mint Weimuthné asszonyom színe
előtt megállni egy cselédnek, a ki neki visszafelelt, de ha vissza nem
felelt sem használt semmit, ő azért egész nap zúgott, morgott,
patvarkodott, csakhogy valamivel alantabb hangon.

A tört edényt megvette rajtuk, pedig az egész konyhája csupa hasadt és
elcsorbult edényből állt, s ha a kútra, vagy piaczra jártak, soha sem
hitte el nekik, hogy nem jöhettek volna hamarább.

Képzelhetjük, hogy milyen különös szerencse volt ez esetben, miszerint a
két uzoni leány közül nem Katicza jutott Weimuthnéhoz, és nem Rozáli
Sziksz uramhoz; mert a míg Rozálit Sziksz uram incselkedései halálos
kétségbeesés között tartották volna, addig másfelől Katicza Weimuthné
asszonyomat minden héten megverte volna hétszer!

Így azonban sokkal jobban történt. Sziksz uramnak Katicza piros pozsgás
arcza, eleven tüzes szemei s gömbölyü idomai tetszettek meg jobban, a
jámbor Weimuth pedig nagyon megnyugodott Rozáli szelid, hallgatag
személyében, s így lőnek mindketten elhelyezve a két átellenes szomszéd
házhoz.

Weimuthné asszonyom, hogy a pörölésen kezdje a bemutatást, elmondá egy
rohanás alatt a lehető legkiabálóbb hangon a békeszerető leánynak, hogy
mihez tartsa magát, mit kell és mit nem szabad tenni? reggel felkelni,
kávét megfőzni, kevés fát égetni, úr csizmáit suvikszolni, piaczra
elmenni, sokáig oda nem lenni, mészároslegénnyel nem enyelegni, piaczi
pénzből el nem lopni, mert utána fog járni, hamar tüzet rakni, leves ki
nem futni, lúd-kácsa megtömni, asszonyát megfésülni, kis kutyát
megmosdatni, szobát kiseperni, virágot megöntözni, ágyakat megvetni,
kútra elszaladni, asztalt teríteni, ételt betálalni, a mi maradt
eltenni, belőle nem enni; tányért mosogatni, szapulni, vasalni,
mángolni, köpülni, magát jól viselni, különben elfogja csapni.

A szelid leány szépen kezet csókolt és igérte, hogy mindent el fog
végezni és nem lesz rá panasz.

Katicza másfelől a mint beköszöntött Sziksz uram édes anyjához, ő
beszélt neki: kikérdezve, hogy mi dolog lesz a háznál? s közben olyan
munkákat is fedezve föl, mik azelőtt a jó asszonyság házánál
gyakorlatban sem voltak, mint fonás, apró barom- és sertéshizlalás,
kertmívelés. «Ennek mind meg kell lenni, mondá Katicza, mert sokat meg
lehet vele takarítani, s nem kell a piaczról venni mindent. Azután én
mindent egy szó nélkül elvégzek, azért tehát nem lesz szükség magát
azzal fárasztani sem az úrnak, sem az asszonynak, hogy nekem valamit
parancsolgassanak, mert egy az, hogy én nem szeretem, ha rám lármáznak,
más meg az, hogy míg valakinek eszébe jutna egy dolog, már akkorra én
azt el is végeztem. Hát csak a szó szaporodnék vele.»

A jámbor asszonyság nagyon meg volt elégedve ez ajánlattal, ő különben
is sokkal kegyesebb természetű volt, mint hogy a patvarkodást szeresse,
s inkább megitta a tej alját, mint hogy szolgálójával pereljen, hogy
hová tette a tej színét? s megette a kozmás levest inkább, mint hogy a
konyhába fáradjon s magát görbe szemekkel nézesse.

Ez tehát már tökéletesen meg volt győződve felőle, hogy Katicza épen
neki való leány. De még Sziksz úr is meg volt felőle győződve, hogy ez
neki való leány. Ő maga vezette fel a lépcsőkön a leányt a
padlásszobába, mely neki volt szánva, megmutatta, hol lesz a helye, igen
nyájasan bánt vele, egy párszor a szemébe iparkodott kacsintani, mire a
leány viszonzásul olyan szemeket vetett rá, mint egy basiliscus, végre
búcsú fejében egyet csipett rajta, mire a leány olyat ütött a körmére,
hogy bekapta volna, ha nem tom milyenes lett volna is.

– Ejnye be átkozott hirtelen keze van ennek a leánynak! szitkozódék
Sziksz úr, a megütött körmeit szopogatva.

– Úgy kell neked! nagyon jól cselekvé, mondá édes anyja, megörülvén,
hogy még ebben a tekintetben is kedvére való leány akadt a házhoz, s e
percztől fogva az öreg asszony nagyra kezdé becsülni Katiczát, s
tökéletesen képesnek hitte őt arra, hogy kedves fiát egyszer Isten
igazában el fogja páholni, a mit az mindenféle asszonyszemélyeken
elkövetett istentelenségeiért ugyancsak megérdemelt.

E becsülést Katicza iparkodott öregbíteni. Oly rend és tisztaság állt a
házhoz, a milyen azelőtt soha; égett a keze alatt minden munka, a konyha
ragyogott, a szobák tiszták mint a tükör, az ételek izletesek, az udvar
felseperve, a kert tele virággal és konyha-növényekkel, a tej kétszerte
sűrűbb a tehénneli jó bánástól, s ha kellett a pékkel és mészárossal
perlekedni, nem volt szükség ahhoz prókátort fogadni, elvégezte azt
Katicza maga; s azt már meg kellett neki engedni, hogy minden héten
legalább egyszer kedvére kipörölhesse magát, az már az ő gondja volt,
hogy kivel? Csak akadt rá, hol egy, hol más. És azért a jó asszonyság
nemcsak hogy nem haragudott, sőt nagyon jól érezte magát, hogy van egy
bátor személy a háznál, a ki ő helyette viaskodik, s úgy tekinté őt,
mint oltalmat és várőrséget a háznál.

Vajmi másképen folyának Rozáli napjai amoda át.

A szegény érzékeny szivű leány, ki sohasem hallott oda haza egyebet
nyájas, hizelgő beszédnél, kit otthon mint leányok tükrét, példányát
mutogattak a vének gyermekeiknek, ki szerény és alázatos lett a
szünteleni dicsérés és kedvezés miatt, most minden nap szitokra ébredt,
bármit tett, azért patvarkodást kellett hallani, s a perpatvar szavai
néha annyira nem voltak megválogatva, hogy a szegény leány titokban
sírva fakadt. Csak titokban, nehogy Katicza meg találja tudni.

Egy napon azonban mégis csak megtudta.

A kutnál találkoztak. Katicza épen ott állt a szökőkut előtt, a
kőoroszlán alá tartva egy akkora korsót, hogy más leány felfordítani sem
tudná, ha tele van vízzel, nem hogy haza vinni. Szép fekete haja széles
két tekercsbe fonva kigyózott vállára, izmos két gömbölyü karján fel
volt kötve piros szalaggal a bő patyolat ingujj, s a mint habzó fehér
kötényét félig felemelve, hogy el ne locsolja, kezét csipejére tevé, úgy
nézett le a világra, mint egy amazon hadvezér magyar vállban és posztó
rokolyában!

Ekkor jön véletlen a kutra Rozáli, s Katicza meglátja, hogy a leány
szemei ki vannak sírva.

– Mi lelt? kérdé tőle megijedve. Ez habozni, kerülgetni kezde, de
Katicza csak rajta volt, hogy mondja ki mi baja?

Végre a leány kivallotta, hogy az asszonya nagyon megszidta, mert azt
hiszi, hogy az urára nézett, s neki azt mondta, hogy ő egy «rossz
személy».

Katicza csak elhalaványult, a düh elállta minden tagját, hogy reszketett
bele, azzal egy szót sem szólt, ott hagyta a korsót a kuton, s mielőtt
valaki megfoghatta volna, rohant Weimuthné asszonyom házára.

Sem kérdett, sem hallott, berontott az ajtón, fel a lépcsőn, keresztül a
szobákon, ott találta Weimuthné asszonyomat, a mint épen a kis kutyáját
fésülte.

– Asszonyom! hallja az asszony! kiálta a leány magasan lihegő kebellel;
az én öcsém[6] az asszonynál van szolgálatban, az én öcsém egy jámbor,
becsületes, szelid leány, az asszony pedig egy veszekedő teremtés, a ki
belekötne magukba a szentséges szentekbe is, ha valaha olyan helyre
juthatna, a hol azok laknak. De micsoda istentelen gyalázat az, az én
öcsémet Rozálit egy rossz személynek merni nevezni? tudja meg, hogy az
én öcsém becsületes nemes ember leánya, azt pedig, hogy én ki vagyok,
imádkozzék az Istennek, hogy meg ne tudja, mert ha én egyszer megtudom,
hogy az asszony Rozálit megbántotta, vagy csak görbén is nézett rá, ne
legyen becsületes leány a nevem, ha széjjel nem verem a házát, és ha én
még egyszer kihallom az utczára, hogy az asszony az én öcsémre pöröl, én
meg kiállok az utcza közepére s onnan teremtem össze, hogy tudom
megemleget róla még a pokolban is!!!

Weimuthné asszonyom úgy megijedt e rohamra kutyástul együtt, hogy szinte
kővé váltak mind a ketten, mint a hogy a mesebeli kősziklák története
hangzik; a mint azonban lassankint magához és hangjához kezde térni, a
mint elgondolá, hogy micsoda istentelen nagy vakmerőség ez: őtet saját
házában fényes nappal ilyen dühös szavakkal megtámadni, felfujta ő is
magát és megereszté nyelvének sebességeit.

Ámde az sem használt, ha tudott Weimuthné asszonyom jól kiabálni, tudott
Katicza kétszer olyan jól, s mindig feljebb birta fél octávával a
hangot; a lárma égre és utczára kiáltott; a népség összeröffent az ablak
alatt, s utoljára is az lett a processus kimenetele, hogy Weimuthné
asszonyom elrekedt a kiabálásban s nem beszélhetett tovább, Katicza
pedig nem rekedt el, s övé maradt az utolsó szó.

Azzal nagy diadalmasan visszament a kutra a korsójáért.

A dolog, a nagy patalia a polgármester elé került. Weimuthné föllovalta
a férjét, hogy indítson vádat, a szegény fürmender a legrosszabb
prókátor volt a világon; Katicza védelmét pedig a syndicus vállalta
magára, s minthogy a leány semmi olyast nem mondott az asszonynak, a mi
azt meggyalázta volna, csupán csakhogy igen fenhangon mondta el azon
dolgokat, mik papirosra leirva igen csendesen hangzanak; Weimuthné
ellenben mindent elmondott neki, a mi szép és válogatott titulust privat
szótárában talált: nemcsak hogy elégtételt nem adának neki, hanem még
komolyan megintették, hogy jámbor cselédjével bánjék kegyesebben, nehogy
ismét hasonló háboruságra adjon alkalmat a város nyugalmának
megháborításával; ha pedig el akarja bocsátani, fizesse ki neki az
esztendei bérét.

Ez keserűen esett a jó asszonyságnak. Jól van, nem bántotta többé
Rozálit, de megfogadta, hogy beköti még a koszoruját; s addig is, míg az
bekövetkezhetnék, valahányszor kedve támadt a leányba belekötni,
helyette mindig a férjét vette elő, a jó jámbor Weimuth urat, a
becsületes fürmendert, a ki elvesztette a felesége perét s annak jutott
ki teljes mértékben a csáva. Ebben nem parancsolt a tisztelt
asszonyságnak sem a város, sem a királybiró.

Lőn azonban, hogy nemsokára Katicza is kiesnék a maga urának különös
kegyéből. A derék syndicus ugyanis, az a veszélyes város kakasa, nem
sajnálta a fáradságot, annyira lekötelezettnek hitt védenczét mindennemű
alkalommal szerelmével ijesztgetni, s úgy tett, mint a kalitkába zárt
farkas, mely minden pálczánál százszor kidugja az orrát, s százegyedszer
megint újra kezdi, hogy hátha mégis ki lehetne bujni?

Majd szép szóval, majd ajándékkal kerülgeté a leányt; – hogy a szép szó
mind füstbe ment, az ajándék pedig ki az ablakon, az igen természetes.
Apró incselkedésekre mindig ráért, meg-meglepte a leányt, mikor főzött,
mikor a kertben dolgozott, észrevétlenül odalopózott mögé, s egy csókot
nyomott gömbölyü nyakára, szép sima vállára orozva; a miért ugyan mindig
kijutott számára a megfelelő jutalék a sodrófából, vagy gereblyenyélből,
de van a németnek egy példabeszéde, mely szerint a szerelmesek között
szükséges czivakodásnak lenni, a miből az következik, hogy a czivakodás
nem egyéb, mint egy neme a szerelmi nyilatkozatnak.

Az ilyen nyilatkozatok nyomait nem egyszer viselte napokig Sziksz úr, a
hol más szerelmi emlékeket szokás viselni, az inge alatt, de még sem
egészen ott, a hol más szerelmi emlékeket szokás viselni, a keblén,
hanem a hátán.

Egy este Katicza, ki rendesen utolsó volt lefeküdni a háznál, miután a
konyhán minden dolgát elvégzé, fogá mécsesét s bezárva minden ajtót jól
és összejárva a ház minden zugait, ha nem rejtőzködék-e el valami rossz
ember valahol? fölmene csendes kis hálószobájába s annak gömbölyü
padlásablakát beakasztva kötényével, elkezdé magát azon kényelembe
helyezni, mely szükséges a lefekvéshez.

Felhagyunk a leirással; először azért, mert nem találjuk illendőnek egy
erényes hölgyet hasonló helyzetben lefesteni, másodszor semmi okot sem
látunk arra, hogy czéltalan gerjedelmeket idézzünk elő oly személyek
iránt, kik régesrégen a föld alatt porladoznak.

Annyit a leghidegebb phantasia mellett is képzelhetünk, hogy midőn a
hölgyek álomra készülve egyedül maradnak, nagyon kevéssé szoktak
óvatosak lenni bájaik iránt.

E minden óvatosságtól ment pillanatban, a midőn Katicza azt hivé, hogy
egészen egyedül van, valami csendes nesz üté meg füleit.

Halk, visszafojtott lélekzet volt az, mely fekhelye alatt hallatszott.

A vér arczába szökellt: valaki őt megleste!

Nem az jutott eszébe, hogy ott tán elrejtőzött gonosztevő lehet, ki őt
meg akarja gyilkolni, hanem az: hogy ott egy férfi van, a ki őt
megleste, midőn vetkőzött.

Első dolga volt hirtelen elfujni a mécset, hogy sötét legyen. A harag,
ijedelem, a megsértett női szemérem tizszerezék karjai erejét, pedig
bizony egyszeresen is elég sulyosak valának azok. Odarohant ágyához,
mint egy bőszült tigris, s a mint találomra alányult, egy borzas fő
akadt kezébe.

Bizonyára azon borzas fő tulajdonosának nem leve irigylésre méltó sorsa,
félig kihúzatva, egészen pedig ki nem bocsáttatva az ágy alól, ott
incognito a sötétben az ütésnek, pofozásnak, karmolásnak és czibálásnak
annyiféle variatiója játszatott el rajta, a mennyi egy zongorának is
keservesen esnék a mai világban.

Csak ekkor jutott eszébe Katiczának, hogy neki meg kellene ijedni!
Hirtelen elbocsátá az ismeretlen embert, magára kapta rokolyáját,
kirohant a szobájából, le a lépcsőkön, végig kiabálva a házon:

– Jőjjenek ide! tolvaj van a háznál!

A házban lakók mind derék, kegyes emberek voltak, a kiket ilyen szép
biztatással nem lehetett kicsalni az ágyból; még jobban elbujtak.
Katicza tehát kifutott az utczára, onnan csődíté be a jövő-menőket, s
nemsokára akadt egy pár merész timárlegény, a kik fustélyokkal ellátva,
megindulának a leánynyal keresni a tolvajt.

Sziksz úr szemközt jött rájok. A szobája ajtajából lépett ki. Képe össze
volt karczolva, s azon kérdésre, hogy mi lelte, azt felelé, hogy a mint
a nagy lármára ki akart tekinteni az ablakon, elfeledte, hogy a táblák
be vannak téve, s az üvegen keresztül dugta a fejét.

Nagy fejcsóválva sajnálák. Csak Katicza sejté az igazat; az éji
leskelődő ő volt. Jól esett neki, gondolá magában.

S most még tetejében az a bosszuság várt Szikszre, hogy a nagy
rablólárma miatt neki magának kellett a kutató népsereggel együtt
keresni a házban rejlő tolvajt; vitte maga elől a lámpást padlásra,
pinczébe s magyaráztatta magának a leánynyal: hol volt? mi volt?

Mindent tűvé tettek a házban, végtére is nem találván semmit, abban
nyugodtak meg a kutatók, hogy bizonyosan kiugrott az ablakon a
semmirekellő.

Sziksz úr csak úgy szedte fel zsákszámra a megtisztelő czímeket,
melyeket a gonosztevő rovására szemtől szembe mondogattak neki.

Ez napságtól fogva kitelt Katiczának a becsülete Sziksz úr előtt; most
ugyan össze ne kapjon Weimuthné asszonyommal többet, mert a multkoriért
is meg talál lakolni.

Volt a jámbor fürmendernek egy nagy legény fia, József. Az egyetlen egy
fiut hagyták nőni, a míg felnőtt, s mikor jól megvállasodott, akkor
jutott eszébe a szülőknek, hogy hát a fejével mit csináljanak? Alig
tudott annyit, hogy a nevét leirhassa, s a pogányok nyelveit épen nem
ismeré.

Pedig Weimuth uram azt akará, hogy az ő fiából tudós ember legyen; vagy
pap, vagy professor. Ő maga is az szeretett volna lenni, de szüléi
szitásinasnak adták, úgy lett belőle szitásmester, úgy szerzett házat és
úgy választatott meg fürmendernek. Nem gondolta meg a jámbor, hogy ha
tudósnak nevelték volna, soha sem lett volna háza.

József úrfi azonban mindent szeretett a világon, a mi szeretetre méltó,
csupán csak a könyveket nem, s nagy kérdés támadhat belőle, ha vajjon
van-e azokon mit szeretni?

Weimuth uramat mind e természeti betű-iszonya fiának nem veré le feltett
szándékáról; gondolá, hogy József itthon nem akar tanulni, mert nem fél
már a brassói professoroktól, hanem majd elküldi odább; menjen el
Wittembergába, ott tölcsérrel töltik a tudományt az ifjak fejébe, majd
ott megtanul sok mindent.

A fiu tehát elküldetett akadémiákra, meg is tanult sok mindenfélét,
megtanult pipázni hosszú száru pipából, megtanulta, hogy sörre bort
lehet inni, de borra sört nem jó, megtanult birkózni, tülekedni,
vagdalkozni s ökölharczokban ritkítá párját.

E mellett nem mulasztá el minden évnegyedben szorgalmatosan tudósítani
szülőit, hogy mennyi minden tanulni valója van egy wittembergi diáknak,
s mennyi könyv kell ahoz és a könyvek milyen drágák! Tehát summa
summarum küldjenek pénzt, mert különben nem megy a diákság.

A jámbor Weimuth úr csak azon aggódott magában, hogy hová fogja majd
mind azt a sok könyvet tenni, a mit a fia haza hoz? hisz annak magának
egy külön szoba lesz szükséges.

Egy napon tehát, miután József úrfi két esztendeig tanult minden jó
tudományt, kap egy levelet Weimuth uram a wittembergai consistoriumtól.
Ah, ez bizonyosan gratulatió! Felbontja és azt olvassa benne, hogy
menjen izibe és vigye haza a fiát, mert az két esztendő alatt semmi
épületes dolgot nem tanult, otthon még lehet belőle valami, ha egyéb
nem, senator; itt pedig csak a rossz példát szaporítja.

Elmult minden kedve Weimuth úrnak e levélolvasásra: az napon sírt az
egész ház, Weimuth úr felmentette magát a választók sessiójából, s
vásárolván egy nagy bikacséket, azt a kaputja alá gombolá, más nap
mindjárt felült a vasútra – vagy mit mondok! – egy sószállító szekérre;
az levitte Aradig, onnan tutajon leszállíták Szegedre, Szegedről heti
vásárosokkal eljutott Bajára, onnan terhes gabonahajókkal felvontatták
Pozsonyba, Pozsonyból azután alkalom adódván, gyapjuszállító szekérrel
beviharzott egész Wittembergába.

Dél levén az idő, még otthon találta Józsefet, kinek még akkor reggel
volt, de milyen nagy volt elcsudálkozása, midőn az ő szép kis nyulánk
fiacskája helyett, kit megverő szándékkal keresett, egy roppant köpczös,
vállas ficzkót talált, kit az ember, még ha apja is, nem igen mer
megverni.

Az egész szoba oly füstfelleggel volt tele, mintha belül fűtenék, s a
kéményt bedugta volna valaki, pedig csak egyetlen pipa okozá az egészet,
melynek oly hosszú szára volt, hogy fidibussal nem érhette el az ember,
hanem mint épen József cselekvék, le kellett húznia lábáról a nagy
térdig érő csizmát, s lába ujjai közé csiptetve a fidibust, aként
gyujtani rá.

Ki irhatná le József örömét, midőn szeretett atyját szállásán
elfogadhatá! oda rohant hozzá, megölelte, megcsókolta, leültette azon
székre, melyen maga ült, mert a többinek el volt törve a lába, s
kiáltozott a szolgájának, hogy hozzon bort, sört, pálinkát, hurkát és
brugót az öregnek, mind ezeket a tárgyakat sajátságos, csak a diákok
által használt neveken nevezve.

Weimuth úr csak hallgatott; az egész úton annyi mindenféle válogatott
prédikácziót, mosdatót, beköszöntőt, búcsúztatót, dorgálót, feddőt,
hurítót, elátkozót és kitagadót gondolt ki magában, hogy most egy szó
sem jutott belőle eszébe.

Elvégre annyit tudott mégis mondani, összetéve kezeit kegyesen:

– Hol van az a te drága könyvtárad, mely nekem annyi pénzbe került?

– Ott, ott van, ott van mind! sietett József felelni, egy falba vágott
fülkére mutatva, mely be volt húzva függönynyel, s másról kezde
beszélni. Hát mit csinál a jó mámi? meg a kedves tante, meg a kis kutya,
meg a kis kanári?

Weimuth úr mégis csak tudni akarta, miféle könyvek lehetnek azok, a
miket olyan drágán adnak s felkelt, hogy megnézze.

– Ne nézze azt atyus, csupa diák és görög czímeik vannak, úgy sem fogja
megérteni.

De Weimuth úr csak kiváncsi maradt s félrehúzta a függönyt, hát mit
látott a könyvtárban? Négy osztályra volt az osztva: a legfelsőbben állt
és feküdt két eltörött nyaku palaczk, egy karimátlan ficzkósipka, egy
dohányvágó kés és egy tüskés bot. A másodikban állott glédában tizenkét
liqueurös üveg, két balkézre való szarvasbőrkeztyű és egy koppantó;
harmadikban egy pár sörös korsó, csendes szomszédságában három-négy
tuczat kártyának, melyeken sok viselés nyomai látszottak; a legalsóban
végre négy pár irtóztató csizma, mikkel ágyúzni lehetett volna, egy pár
korcsolya és egynéhány eltört vítőr.

Weimuth úr azt hivé, hogy József el fog sülyedni szégyenében, midőn ő
imposant arczczal felemelve a fátyolt, ezen lesujtó kérdést intézi
hozzá:

– Hát ez a te könyvtárad?

– Az inasomé is közte van, felelé József, meg nem zavarodva.

Weimuth úr erre a szóra dühbe akart jönni, de József nyakába esett és
megölelte.

– Lássa atyus, előre megmondtam, hogy ne küldjön engem ide, mert én
belőlem nem lesz könyves ember. Én örömest leszek katona és jó katona,
ha kell, mert van hozzá szivem is, bátorságom is, leszek akármiféle
mesterember, mert szeretem a munkát, leszek földmíves, ások, kapálok, de
tudós nem leszek, mert az nekem nem természetem; én nem tudok veszteg
ülni, az én fejemben nem marad semmi tudomány; ha az egész világ tudós
akar lenni, kiből telnék ki a földmíves és mesterember? pap csak egy
kell egy faluba, de molnár élhet a mennyi elfér a vizen. Látja, még
otthon megmondtam, hogy vegyen nekem egy malmot s hagyjon engem ott
molnárnak lennem.

Weimuth úr nem tudott mit felelni, fiának csakugyan igaza volt,
megmondta még otthon, hogy ő belőle előbb lesz molnár, mint professor, s
csak azt iparkodott bebizonyítani, hogy igazat mondott.

A jó fürmender tehát kibéküle rendre a fiával, hisz a molnárság szintén
köztiszteletben álló hivatal, s egy hat kerékre járó malmot igazgatni
maga felér sok tudománynyal, s miután adót szed az egész környéktől, van
benne egy neme a fensőbbségi jogok gyakorlatának.

Megnyugvék tehát benne és még egy utolsó búcsúlakomán megvendégelve fia
pajtásait, kik őt oly híven vezérlették minden jóra, s sorra járva a
tudós professorokat s megköszönve a sok szép oktatást, miket fiára
pazarolhattak volna, ha az a leczkéken megjelent volna, felpakolá őt
könyvtárával együtt, s hasonló változatos uti rendben, mint ide jött,
ismét visszatért vele Brassóba.

Azt mindjárt eleinte még sem akarta ismerőseivel tudatni, hogy fiában
minő új szándék keletkezett, hanem csak engedte őt egy darabig, mint
tudományos férfiut nagy csizmákban, hosszú hajjal és hosszú pipával
járni a világban; eljövendőnek hivén az időt, a mikor majdan nagy
keserűséggel elmondandja, hogy fiát az irigység el fogja üldözni a
tudományos pályáról, hogy a hazai tudósok cselszövényt kötöttek ellene,
hogy a tudósnak nincs kenyere, hogy senki sem lehet próféta a hazájában,
s hogy fiát elébb-utóbb arra fogják kényszeríteni az irigyek, miszerint
kárba hagyja veszni annyi éveken át nagy álmatlansággal szerzett
tudományos kincseit, s valami mesterség után nézzen.

A jó emberek mindent elhittek.

József úrfi ezalatt, mint tudós férfiu, határtalan hatalmat gyakorolván
az atyai háznál, nagy figyelmébe fogadá a háznál lakó, alárendelt
szerepet viselő szépséget, Rozálit, s miután diák korában azt az egyet
jól megtanulta, hogy a mi időt az ember szép hölgyekre veszteget, az
nincs kárba veszve, elhatározá magában a szép leánynak élet-halálra
udvarolni.

Az első próba igen siralmasan ütött ki.

Rozáli piros csizmája szárából egy fényesre köszörült kirakott nyelű
kést vont elő s József úr szemei elé villogtatva, egész komolysággal
mondá:

– Tudja az úrfi: ilyen kést minden székely leány visel magával, ha tehát
valaha eszébe jut valakit közülünk csúffá tenni, elébb kérje meg szépen,
hogy vesse el magától ezt a kést, mert bizony mondom, hogy mi nem most
tanultuk, hogyan kell magunkat ellenség ellen oltalmazni?

A fiatal exdiák gondolatait nagyon megrendíté e szó; ilyeneket nem
mondtak neki sem a zöldfánál, sem a csillagnál, sem az aranygombócznál,
s más egyéb tiszteletreméltó helyeken, hol a szolgálattevő szépnem az
összegyűlt fiatalságnak lelkesítő italokat árul. Ez kissé illendőbb
fogalmakat kezde neki adni az asszonyok felől.

Sokat járt-kelt azután ezzel a gondolattal, hogy egy szép leány, a kitől
csókot kért, késdöfést igért, s az óta még szebbnek tartotta azt a
leányt.

Másnap ismét szerét ejtette közel furakodni hozzá.

– Rózsám, szólt, de már sokkal szelidebb hangon hozzá: haragszol-e még
rám?

– Semmivel sem jobban és semmivel sem kevésbbé, mint tegnap, felelt a
leány fel sem tekintve munkájából.

– Hát akkor is fognál-e rám haragudni, ha feleségül vennélek?

Rozáli végignézett a fiatalon; nem volt rút gyerek. Arcza férfias és
eleven, szemei szép nagyok és kékek, hosszú szőke haja gazdag vetésként
dült le vállaira, s valami szokatlan komoly szelidség ült ezúttal
vonásain.

A leány elfordítá arczát, mert érzé, hogy elpirult, s csak úgy halkan
felelt vissza:

– A szép szóval sok madarat lehet fogni, jobb lesz az úrfinak, ha nem
szól többet.

– Hát haragszol rám, ha azt mondom, hogy elveszlek?

– Nem hiszem el; az úrfi szüléi gazdag emberek, az én apám szegény, az
úrfinak hosszú ruhás kisasszonyt kell majd elvenni, a kivel együtt mehet
a templomba; szegény leánynak szegény emberek között a helye.

– Jól van. Hát én is szegény ember leszek, szólt a fiu, s nem kérdezett
tovább senkitől tanácsot, leveté czifra gunyáját, beállt egy
patakmalomba molnárnak, jó távol Brassótól, s szüleinek minden hatalma
sem volt elegendő, hogy őt újra visszacsalja Brassóba.

Ez órától fogva semmit sem hallott felőle Rozáli, csak egyszer, hogy az
apja meglátogatta Brassóban, azt mondá neki, hogy volt nála egy derék
legény, a ki a patak vizén molnár s annak rendi szerint megkérte tőle
Rozáli kezét, mihelyt szegődése idejét kitölti s Uzonba ismét
visszatérhet.

A leány elpirult, lesüté szemeit, mert a leirásból ráismert Józsefre, s
azon tette miatt, hogy őt nem kerülgeté többet szép szavaival, hanem
egyenesen apjától kérte meg, kezdé őt nagyon becsülni: csak becsülésnek
vette magában ezt az érzést, pedig már ez több volt annál.

Így közelgetett végéhez az esztendő. Szent Mihály napi vásárra volt a
szegődési évnek vége. Az uzoni leányok jó kedvben voltak mindnyájan,
csak néhány nap még és ők vissza fognak térni szülőik, bátyjaik,
kedveseik hajlékába, azok felépültek már szépen, áldott aratást adott az
esztendő, bősége és nagy ára volt mindennek.

A vásár első napjai megkezdődtek, czifra nép tolongott Brassónak minden
utczáján, az ország minden részéből összegyűltek vevők és árulók nagy
számmal, a vásártér körül volt rakva deszkasátorokkal, mik egészen új
utczákat látszottak formálni; ott ültek a görög pénzváltók fedetlen
padjaik mellett, melyen úgy árulják az aranyat és ezüstöt, mint másutt a
pattogatott kukoriczát; czigányasszonyok járkáltak alá s fel a bódék
között tarka szalagokat s lovakra való rézboglárokat ajánlgatva fülsértő
ékesszólással; az örmény kalmár jött, ment, lármázott sipító vevői
között, szabva, vágva, hasogatva a tarka kétnyüstös szoknyának valókat;
belekiáltott az országos zajba a csiki székely is, nagy méltósággal és
leereszkedéssel árulva fakéregbe tömött turóját s szalmakalapjait, míg a
szögleteken csendes phlegmával ült, lábait maga alá szedve, egy-egy
dulcsászaáruló török, csendesen elnézve, mint lepi be a por meg a légy
csalogatónak kitett csemegéit, miken elvásárolja a nyalakodó fáta a
csizmára való pénzt, s nem is hederítve az átellenben pörlekedő székely
kofára, ki csak azért szidta, hogy mind ő csalja ide a darázsokat az ő
mézes kalácsaira, mik közül egy-egy akkora, mint valami czápa. Kívül a
városon, a nagy marha-állást kolompoló csordák s oláhországi szilaj
ménesek foglalják el, mik közül a vevők kivánságára egyet-egyet kifognak
pányvával; a hosszú hárssétányon tarka keveréke a székely és oláh
vásáros uraknak gyönyörködik a szilaj mulatságban, a sétány végében öreg
dobot vernek, hol mázolt ponyva alatt nagy deszkasátorban olasz
szemfényvesztő tánczoltat papiros-babákat s nyeldes égő csepűt s éles
bicsakokat; túl e művész házi oltárán látszik egy hosszú idomtalan
deszkabódé, mely a vásárra jött nép elfogadására van szánva, ott bort,
pálinkát és méhsert mérnek, a hosszú keresztlábu asztalok nagyobb része
úgy körül van ülve, hogy ember nem fér hozzá. Vidám székely
menyecskékkel tarka a társaság, kik ide jöttek áldomást inni egy pár
szerencsésen megvett csizmára, másutt oláh anyóka tánczol, sorba
csókolva minden embert, a kit elől-utól talál. Egy szegletben pedig
öt-hat oláhországi boér ül egy hosszú asztalnál s úgy viseli magát, hogy
az asztal tulsó végét a jámbor vásárosok közül senki sem meri
elfoglalni. Isznak veszettül és vagdalják a poharat a falhoz, néha
elkezdenek torkaszakadtából bőgni valami trágár oláh dalt, melynek
szerencsére nem lehet hallani a végit, annyira ütik hozzá a tactust
bottal és ököllel az asztalon.

E közben egy pár fiatal szász molnárlegény vetődik a sátor alá s
végigjárva rajta, miután nem találtak másutt üres asztalt, nagy
hidegvérrel letelepedtek annak a tulsó végére, melynél a boérok ültek.

Az egyikben Józsefet ismerjük meg. Minden diáki szin lekopott róla, jó
békességes polgári arcza van abban a fehér sipkában a nagy ellenzővel,
világoskék dolmánya a félvállára vetve. A boérok hangos tréfákkal
gunyolják a hozzájuk vetődött atyafiakat. József, mintha nem is hallaná,
szép csendesen megüli a maga helyét: a szász semmit sem veszteget
örömest, még a szót sem.

Egyszer valamelyik boérnak eszébe jut, hogy milyen tökéletes volna a
mulatság, ha most itt egy kedvükre való leány volna.

– Az legkevesebb, szól a hetyke legény, ha kiállok és egyet füttyentek,
száz is jő utánam.

– Jő ám olyan vén banya, a milyen ott dűlöng a pálinkás üveggel, de hozz
székely leányt, ha kedvesek a szemeid.

– Hát nem hozok? kiálta az ittas fiu lecsapva egy singnél magasabb
süvegét az asztalra. Itt a markomban száz arany! kinek van kedve
fogadni?

József nem állhatta meg, hogy bele ne szóljon.

– Jó lesz, ha vigyázasz magadra úrfi, mert késdöféseket kaphatsz.

A boér megvetőleg tekinte rá s minden válasz helyett azt tette, hogy
hátulról előre simította a molnárlegény haját, hogy az arczára omlott.

József hidegvérrel visszahárította hajfürteit s még csak haragudni sem
látszott.

A boér pedig odavágta az asztalhoz a száz aranyat, melyhez egy másik
szintén annyit vetett s állván a fogadás, az elsőbbi keresztűlfutott a
sátoron, mintha megbódult volna, ujjongatva, hoppogatva a szemközt
jövőkre.

A többiek Józseffel együtt ott maradtak az asztalnál, csupán az, ki a
fogadást tartotta, állt ki és utána nézett, hangos felkiáltásokkal
tudósítva társait a dolog folyamatáról.

– Ahán! ott áll egy leány a szökőkút mellett. Jova háta mögé lopózik. Mi
a ménkő, nem veszi észre. Vigyázz hát! Ahon van ni, egyszerre
átnyalábolta s lefogta mind a két kezét; a leány nem védheti magát. Nagy
ördög ez a Jova. Már elvesztettem száz aranyomat. Enyje, csak ne
fogadtam volna.

Azzal nagy fejvakarva visszatért ő is az asztalhoz.

Jova pedig nyalábra kapva a leányt, futott vele, mint a farkas a lopott
báránynyal a sátor felé. A leány sikoltozott, a népek zúgolódtak, hogy
az mégis csunyaság, így elrabolni ártatlan leányzót fényes nappal a
vásár közepén, de kinek lett volna kedve azért beveretni a fejét?

A boér bántatlanul jutott egész a sátorig. Egyet ugrott, egyet nyerített
s ott volt pajtásai között, kik azon perczben iszonyú szetreászkát ittak
a tiszteletére; a szegény leány hasztalan küzdött gyönge karjaival az
izmos ölelés ellen.

De Józsefben meghült a vér, a mint a leányt meglátta, kivel ily
bántalmat tettek. Rozáli volt az, az ő szép, az ő kedves Rozálija.

Az első pillanatban, mintha kővé lett volna merevülve, csak nézett maga
elé, de a másikban olyat ütött iszonyú öklével a tölgyfaasztalra, hogy
minden üveg táncznak indult rajta.

– Donnerrrwetter!

A boérok rábámultak.

– Mi lelt sógor?

– Kreuz-Donnerwetter! ordítá az s most már mind a két kézzel ütötte az
asztalt. El kell bocsátani azt a leányt!

– Ugyan úgy-e? gunyolódnak azok; s valjon miért?

– Mert az a leány az én mátkám!

– Hahaha! Kaczagának fel mindannyian. Annál jobb. Ismertessük meg ezzel
a paraszttal az első csók jogát. Mi földes urak vagyunk.

Rozáli hirtelen félrekapta fejét, hogy a boér ajka csak hajfürteit érte.

– Tyhű! ordíta fel erre, mint egy meglőtt medve, a fiatal szász s elhült
benne minden keresztyéni és molnárlegényi türelem, eszébe jutott, hogy
egy időben nem volt Wittembergában korcsma, a honnan ő ki ne hányta
volna az embereket s azzal megkapta egy kézzel a nehéz tölgyfa asztalt s
felfordítá azt minden rajta levővel együtt, s oda szorítá vele a falhoz
a túlnan ülőket, s míg herculesi vállát neki vetve egyszerre öt embert
préselt a két deszka közé, a másik kezével meg felkapta a háromlábú
karosszéket a melyen ült s a mi kimaradt belőlük, fej, kéz, vagy hát,
elkezdte rettenetesen törni, zúzni, társára bízva, hogy Rozálit
szabadítsa ki s vigye egy szögletbe.

Erre rögtön felfordult az egész békesség, az oláhok dühösen siettek
társaik védelmére, másfelől a székelyek kaptak fejszére József mellett.

– Ide mellém, a ki szeret! ide elém, a ki nem szeret! ordítá kipirult
arczczal az ifju molnár, felkapva egy asztal tetejére, melyet a
szögletbe állított, alája rejtve az elalélt Rozálit, hogy valami baj ne
érje s onnan hajigált, a mi kezébe akadt, székeket, asztallábakat
ostromlóira, végre egy hosszú lóczát kapott fel, azzal söpörte az előtte
állókat.

A viadal általános lőn: a dulakodók törték, vágták egymást, véres
képekkel, széttépett ruhával futott el néha egy-egy a sátorból, a ki már
megelégelte a mulatságot, végig ordítva az utczán, míg kívülről mindig
többen tolakodtak a sátorba, s a kik már nem fértek be, odakinn kezdtek
el tülekedni, senki sem tudott egyebet, mint csak annyit, hogy egy
székely leányt meggyaláztak, a miért egy szász legény egy boért leütött,
és ez tökéletesen elég volt, hogy az egész vásáros nép egymás hajába
kapjon érte.

Kinek keze, kinek feje volt már törve, csak József állt még az asztal
közepén legyőzetlenűl, felé hajigált kancsók és palaczkok zápora között,
a midőn a nagy lármára végtére megjelenik a huszonnégy alabárdosból álló
városi őrség a viadal főhelyén s egy stentori hang felszólítja a
polgárokat, hogy a rend és békesség embereinek engedve, rögtön hagyják
el a verekedést.

A vívó felek az ütlegektől meglehetősen ki voltak már jó anulva s
megörültek a parancsolatnak, kölcsönösen kibontakozva egymás hajából;
mire az alderman előállt és kérdezé, hogy mi okozta az istentelen
háborúságot?

Mondák neki, hogy ott egy szögletben összevesztek a boérok meg a szászok
valami leányon.

Az alderman odafordult, mindenki az asztalok alá bujt már, csak József
állt még az asztal tetején.

– Fogjátok el őket.

– Gyertek no! sárga fejű angyalok! (az alabárdosok sárga süveget
viseltek) kiálta József megemelintve a mások hátán félig összetört
lóczát, ha azt akarjátok, hogy vörös fejetek legyen!

Az alabárdosok nem akarták. Hiába tuszkolta őket előre az alderman, épen
semmi kedvet sem éreztek József ajánlatát elfogadni.

Ekkor a tömegen keresztültörve, előlépett egy öreg tisztes férfi és
mondá:

– Én elfogom őt!

Maga a volt fürmender; József atyja.

– Hát üss le engemet, szólt az öreg merészen odalépve fia elé. József
kezéből kicsúszott a védeszköz, megadta magát, leszállt az asztalról s
atyja lábaihoz borult.

– Verjétek rá a bilincseket! mondá Weimuth, József engedte történni. Hát
a kérdéses leány hol van?

József oda mutatott, ott térdelt az imádkozva, tört asztalok- és
székekből rakott mellvéd mögött.

– Atyám! szólt József érzékenyen, csak arra kérlek, szolgáltass a
leánynak igazságot.

– Igazságot fog kapni, mondá Weimuth keserűen.

Épen meszelés napja volt, a leányok nagy munkában. Pár nap mulva letelt
már a szegődés ideje, tehát mindent tisztán kellett hagyni a háznál,
hogy mikor elmennek, megemlegessék őket.

A tegnapi verekedésről sok beszéd volt a városban, azt is mondták, hogy
a nemes tanács nagy vizsgálatot rendelt el a baj okozói ellen, s hogy a
többek között egy székely leány is el van fogva, a ki épen a viadal oka
volt, de azt, hogy kicsoda? még nem tudta senki.

Katicza még az nap este, mintha sejtene valamit, át akart szólni
Weimuthék házához, hanem azt zárva találta s ismételt zörgetéseire sem
nyitották ki az ajtót.

Az éjszakát halálos aggodalmak között tölté s korán hajnalban felkelt
már, megoltotta a meszet a dézsában, s kiállt az utczára meszelni,
remélve, hogy ott majd több hírt hall.

Hallott is nemsokára, mert a mint hajnali hat órai rorátéra harangoztak
s a házak ajtai egyenkint ki kezdtek nyilni s mindenünnen előjöttek a
szolgálók, dézsákkal és meszelőkkel, ime egy repedt harang zúgása kezd
hallatszani a székesegyház tornyában, a melyet soha sem hallottak még
eddig, s melynek szokatlan recsegő szava hirdeté, hogy ma valami
rendkívüli eset fog történni a városban.

Míg ez aggodalomszülő hangokra figyelnének, rövid, megszakgatott dobolás
kezd közeledni az utczán felfelé, a városház felől s messziről nagy
népcsoport tolakodik előrenyomulva; legelől egy csoport iskolasuhancz,
két oldalt mindenféle vásári bámész söpredék, közepett tizenkét
alabárdos, sarkig érő fakó frakkban, azok között járul fontos
tekintélyes arczczal a syndicus, kezében összegöngyölgetett iráscsomó,
utána egy megalázott leányalak, egyszerű sarkig érő ingben, mely
mezitelen lábait eltakarja, összekötött kezeiben égő viaszgyertya,
hosszú szőke haja lebontva termetén végig hullámzik, fején tollszárakból
font csúfságos koszorú; nyakán hosszú szalmakötél, melynek végét a háta
megett lépdelő porkoláb tartja, másik kezében hosszú nyírseprűt
forgatva. Néhány székely leány sírva törekedik a meggyalázott leányhoz
furakodni, de az alabárdosok visszataszigálják őket.

Katicza sokáig nem hitt szemeinek: e meggyalázott leány Rozáli volt.

Midőn a menet azon helyre ért, hol Weimuth és Sziksz házai álltak, ott
megállapodott a syndicus, triumpháló arczczal kibontá az
összegöngyölgetett irást és éles, rikácsoló hangon olvasá annak
tartalmát.

– Alólirt napon és esztendőben nemes Brassó városa törvényszékében
itéltetett:

«Miszerint ama gonosz életű leányzó, névszerint Dankos Rozália, ki
fertelmes kicsapongásai által a város békés polgárainak fiait,
nemkülönben a vásárt látogató érdemes vidéki urakat istentelen
gerjedelmekre csábítván s köztük vérengző háborúságot gerjesztvén,
nehogy a bűn büntetés nélkül maradjon s a gonosz példa a jámbor
fiatalságot eltántorítsa; a megirt leányzó tehátlan e következendő
büntetésekben elmarasztaltatik, úgymint:

1-ször, bűnbánó ruhába öltöztetve, leeresztett hajjal, tollkoszorúval a
fején és nyakában szalmakötéllel, kezeiben pedig égő viaszgyertyával a
porkoláb által a város minden utczáin végig hordoztatik s itélete a
syndicus által minden szegleten felolvastatik, mely idő alatt az
úgynevezett repedt harang fog folyvást húzatni.

2-szor. Haja tőből levágatván, mint a ki érdemetlen, hogy hajadonnak
neveztessék, az éneklés végeig a templom-ajtóban fog térdenállva
penitentiát tartani és ekklézsiát követni.

3-szor. A város piaczán nyilvánosan pelengérre állíttatva, a porkoláb
kezei által meg fog seprűztetni…»

– Megállj ember! ordítá fel erre a tömeg közül egy hang. Mint a nőstény
farkas, melynek fiait rabolják, rohant a népségen keresztűl Katicza; egy
pár embert feltaszított, egy alabárdos fejéből kiütötte a sisakot s
mielőtt megakadályozhatták volna, a syndicus előtt állt, maga elé
plántálva a hosszú meszelőt; szemei szikráztak és fogai egymáshoz
verődtek, mint egy felriasztott vadállaté.

– Mit akartok? kérdé elfuladt hangon, maga sem tudva mit beszél. Délczeg
keble magasan járt alá s fel. – Mit akartok?

– De te mit akarsz? Förmedt reá a syndicus, hogy gátolod a törvény
szolgáját a tanács itéletének kihirdetésében?

– Hazudsz! nem a tanács itélete az, hanem a ti practikátok ketten a
fürmenderrel, hogy máskép meg nem ronthattatok bennünket. A polgármester
és a becsületes tanácsosok bizonyosan nem is tudnak erről semmit, jertek
velem a polgármesterhez, ő bizonyosan nem fog ilyen istentelenséget
megengedni a városban.

– Ejnye te szemtelen asszonyi állat! kiálta Sziksz uram, elbízva magát
tizenkét alabárdosában, mindjárt egyszeribe ide köttetlek eme másik
becstelen személy mellé, és…

Nem volt ideje bevégezni a mondást, mert erre a szóra a nekidühödt leány
úgy nyomta a meszelő pamacsát a képéhez, hogy a milyen piros volt Sziksz
uram arcza ez ideig, olyan fehér lett egyszerre, s szeme szája tele lett
mészszel.

E vakmerő tény egyszerre jeladás volt a körül álló népnek, mely rendesen
a gyöngébb iránt szokott érzeni; a syndicus segítségére siető
alabárdosok alig kaptak egy pár ütleget, elhajigálták dárdáikat s
futottak a merre lehetett, őket nem azért tartotta a nemes város, hogy
másokat üssenek, hanem hogy üttessenek mások által s ilyenformán nem
vehetni tőlük rossz néven, ha ezen a hivatáson szerettek mentűl hamarább
általesni.

Katicza odaugrott Rozálihoz, ki aléltan omlott védője keblére. A
szégyen, a fájdalom elvevé minden erejét, életjel nélkül rogyott össze.

– Nézzétek, kiálta Katicza izmos vállára emelve az alélt leányt, kinek
hátracsüggő fejéről a földet söpörték a sárga hajfürtök. Nézzétek! Így
bánnak a szegény székely leányokkal; így gyalázzák meg a mi arczainkat!
Gyertek ki mind! mind, valahol egy székely leány van Brassóban, ki
ezekből a pestises házakból, ki ebből a Sodoma városból, a hol a hajadon
leányokat így meggyalázzák. Elhagyjuk még ma e várost, ebben az órában,
gyalázat és becstelenség arra a székely leányra, a ki itt akar maradni!

A zaj, a kiáltás végigfutotta a várost; minden utczán dühödt
leánycsoportok nyargaltak végig, kiáltozva: «ki Brassóból minden székely
leány! itt hagyjuk a várost!» A láz ragadós volt, a rend felbomlott,
senki sem birt velök többé; kinek mi volt a kezében, csapta a földhöz és
futott ki az utczára, szénvonóval, piszkafával, vasvillával
fegyverkezve; a város fegyveres ereje sokkal csekélyebb volt, mint hogy
e sajátságos zendülést elfojthatta volna, s néhány óra mulva négy ezer,
számszerint 4000 székely leány állt egy csoportban a vásártéren s onnan
indultak meg rendes hadicsapatokban a város kapui felé, semmi kérés,
semmi fenyegetés nem birt közülök egyet is ott tartóztatni. Rozálit egy
hárságyra fektetve vitte középen hat leány vállaikra emelten, végig
kiáltozva az utczán: «így ölték meg a mi testvérünket».

Azon a napon a brassói asszonyságok magok főzhették meg az ebédet a
tisztelt férjeiknek.

Az ebéd még mind csak hagyján, de még hátra volt a fekete leves.

Nem elég az, hogy haza mentek a székely leányok, de azt megigérték, hogy
majd férfiakat küldenek maguk helyett.

Rozáli esetének híre nagy hirtelen elterjedt az egész Háromszéken s
fellázíta minden férfit. A székely nehezen kezd a haragba, de ha
elkezdi, akkor aztán nehezen is végzi.

Az elfutott leányoknak kinek-kinek apja, kedvese, testvérei voltak;
apák, testvérek és szeretők mind vérig sértve érzék magukat a Rozálin
történt eset miatt; az uzoniak közül még a tíz esztendős gyermek is
fegyvert fogott s pár nap mulva csak azt veszik észre Brassóban, hogy
egy egész tábor közeledik Czenk felé s a mezőről elfutott munkások
lelkendezve hozák hirűl, hogy a székelység jön tűzzel-vassal, zászló
helyett egy póznára tűzve hozzák azt a tollkoszorút, mely Rozáli fejére
volt téve, s arra esküsznek, hogy felgyújtják Brassót, lerontják a
földig és bevetik sóval a helyét.

Meghallá ezt a dolgot a polgármester, ki csak akkor érkezék meg
Szebenből s az egész dologról épen semmit sem tudott, különben is igen
derék becsületes és okos ember volt, s nagyon elszomorodék rajta.

A lakosság igen meg volt rémülve. Bizonyára: a székelylyel nem jó
tréfálni. Azonban megvigasztalá őket a polgármester s felajánlá magát,
hogy ő maga személyesen ki fog a székelyek elé menni s elhárítja a
városról a nagy veszedelmet.

Felült tehát a szekerébe s Prázsmáron innen találván a székelységet,
megállítá őket, mondván, hogy ő Brassó nevében jön hozzájuk.

Eleinte hallgatni sem akartak rá, hanem azután, hogy elmondá, miszerint
ő távol lévén, az egész esetnek nem tudója, összehívták az öregeket s
ott az öreg Dankos András könyes szemekkel kezdé elmondani leánya esetét
s szikrázó szemekkel fejezé azt be, mondván, hogy bosszút fog e
gyalázatért állani s nemzetsége erejével eltörli Brassót a földszínéről.

– Azt a bolondot ugyan ne tegyétek, jó barátim, szólt a polgármester,
hol adjátok majd el a gabonát és a túrót, ha Brassó nem lesz? Inkább
egyezzetek meg szépen. A polgárság nem vétett nektek, mert hisz jól
bántak leányaitokkal. Lám az Isten megkegyelmezett volna öt igaz
emberért Sodomának és Gomorának s ti öt hamis emberért elveszítenétek
Brassót, mely annyi istenfélő és magyarszerető néppel van tele. Majd én
vizsgálatot rendelek a tettesek ellen s a kik a tanács nevét e
bántalomra bitorolták, bizonyára bünhödni fognak. Hogy pedig amaz
ártatlan leányon történt gyalázat jóvá tétessék, ime én a következendőt
rendelem: ugyanazon fiatal ember, a ki ő érte a verekedést kezdte,
miután úgy is szerelmesek egymásba s különben is tisztességes ifju
ember, a leány kezét is annak rendi szerint megkérte, tehát vegye el a
leányt hitvestársul; a legény apja kötelezve levén az új házasoknak
megvenni azt a malmot, melyben fia legénykedik; ama gyászos tollkoszorú
helyett körítse rózsából font menyasszonykoszorú a hajadon homlokát;
ugyanazon templomban, hol ekklézsiát kellett volna neki követnie, nagy
orgonás ének mellett esküdtessék össze, a násznagyságot magamra
vállalván, s hogy épen semmi gyalázat se maradjon emlékezetben,
ugyanazon utczákon, a holott syndicus uram a leányt csúfosan
végigvezette, én fogom őt menyasszonyi koszorúval fején saját szekeremen
jobb felül ültetve végigvinni: nemes Brassó városa polgárai pedig az
elfutott leányok hátramaradt bérének kifizetése mellett az illető
lakadalmat saját költségükön fogják kitartani s erre kegyelmeteket mind
öszveséggel általam szívesen meginvitálják.

Erre tisztelendő Ábrahámfalvi uram is közbejárult s addig-addig
csitították az atyafiakat, hogy az ostromból lakodalom lett; az ezernyi
násznép a helyett, hogy leégette volna a házakat, azokba
bekvártélyoztatott s a jámbor szász polgárok vére helyett ivék azoknak
borából; Rozálit pedig menyasszony-koszorúval fején szállítá végig
hintóján a derék polgármester, csak a templomajtóba tevé le, a holott
vőlegénye karjai fogadták s nehány óra mulva mint férj és feleség
tértenek ama sátorba, hol egy hét előtt József oly hősi harczot vívott
mátkájáért, s a hol a székely atyafiak egymásnak elmutogatva a tört
szék- és asztallábakat, melyeket József Rozáli védelmében mások hátaihoz
vere, megválaszták őt ünnepélyesen – székelynek.

Ekként végződött a nagy zűrzavarnak indult esemény, melyben az a
vigasztaló, hogy mindenki boldog lett. Weimuth és Sziksz uraimat a
visszaélés miatt letették hivatalaikból olyanformán, hogy azután Weimuth
lett a syndicus és Sziksz a fürmender.

Csak Katicza, – később Dankos János boldog hitvestársa – emlegeté
gyakran nagy örvendve, hogy legalább ő tőle kikapta Sziksz uram, a mire
rászolgált.



A KÉT SZÁSZ.

(Történeti humoreszk.)

Apafi Mihály uram idejében sokat járt a szász választófejedelem
Erdélyországban; úgy látszott, hogy nagyon megszerette azt az eredeti,
őssajátságú fajt, míg az erdélyi urak is megkedvelve a vidám és bátor, a
mulatságra mindig kész s a legmerészebb kalandokra vállalkozó ifjút,
kézről-kézre adták a fejedelmi vendéget; egész Erdélyben létele egy
folytonos lakodalom volt, ma itt, holnap amott, mindenütt vendégszerető
kis királyok, mindenütt deli hölgyek, mindenütt új kaland. E szilaj
mulatozás közben udvari cselédsége úgy szerte maradozott tőle, hogy
utoljára az ország minden részeiben lehete belőlök találni, csak nála
senkit. A magyar urak cselédei elmarasztották a szász czimborákat, s ha
a fejedelem valaha egy fullajtárt Kolozsvárról elküldött Felvinczre, az
előbb bejárta Vásárhelyt és Dévát, míg oda eljutott, a hova küldve volt.

Így történt egy ízben, hogy egy fullajtárja a szász fejedelemnek el
lévén küldve Fehérvárra valami sürgetős levéllel, Enyeden
összetalálkozott Toldalagiék lovászaival, azok leitatták, félkótyagosan
nekiindúlt az útnak, az útban összejött Apor hajdúival, kik épen
menyasszonyt vittek Solymosra; a lakodalmas nép elfogta a legényt,
elvitte magával; Solymosról odább ment a násznép kárlátóba a vőlegény
apjához Balázsfalvára; a fullajtárt oda is elvitték magukkal s miután
ott egy kicsinyt kijózanodván, kérdezősködék: hogy merre menjen
Fehérvárra? olyan szépen útba igazították, hogy este felé csakugyan
eljutott Szebenbe. Nem tévesztett el egyebet, csak azt, hogy nyugot
helyett délnek tartott.

Itt aztán megértve a városházán, hogy tíz mérfölddel van messzebb
Fehérvártól, mint reggel volt, elkezde hathatósan káromkodni minden
nyelven, szidta a szebenieket, mintha azok tévedtek volna el, nem ő,
mire nézve jónak láttatott minél hamarábbi bekvártélyozása valami jó
emberhez, ki a szászok közt legvendégszeretőbb volt.

Az egy becsületes vargamester volt a bástyasoron, ki is megértvén, hogy
a szász választófejedelem fullajtárja jön hozzá szállásra, igen
megörüle, gondolván, milyen jól fog ő mulatni e messze földről jött
rokonnal, ki vele azon egy nyelvet beszéli; és kiálla előre a kapuba, s
föltevé zöld bársony sipkáját, hogy legyen mivel köszönnie az érdemes
vendégnek.

A fullajtár nem soká váratta magát, s miután a hellebárdos, a ki odáig
vezette, rábizta őt gazdájára, összeölelkezett, összecsókolózott vele; a
varga bevitte őt tiszta szobájába, leültette a lóczára, az inas lehúzta
csizmáit és menten kifényesíté; a két szász ezalatt discursushoz látott.

Előbb a fullajtár beszélt a vargának, azután a varga beszélt a
fullajtárnak, s miután mind a ketten eleget beszéltek egymásnak, akkor
jutottak arra a tudomásra, hogy egyik sem érti, a mit a másik beszél.

– Der Duivel! kiálta fel János varga, lecsapva zöld bársony süvegét az
asztalra, tud kend magyarul?

– Hogy ne tudnék? esztendeje, hogy itt őgyelgek.

– No hát beszéljünk magyarul, mert a mit németül szóltál, azt nem értem.

Tehát beszéltek mindketten magyarul.

És mivel tudvalevő dolog, hogy a bor minden nyelvre megtanít, tehát hogy
annál jobban megértsék egymást, előhozott János mester egy nagy veder
jóféle bort, azt két kupával az asztalra tette, s nekifeküdtek mind a
ketten.

Mindkettő gyakorlott bajnok volt ilynemű harczokban; folyt a beszélgetés
oly fenhangon, mintha veszekedtek volna.

– Hiszen kend is csak győzi, János mester, én is győzöm; szólott a
fullajtár, de úgy még sem győzi senki, mint az én uram, az maga megiszik
egy ülő helyében egy vederrel.

– Megiszik Apafi Mihály uram kettővel, viszonzá a varga.

– De nem megy ám ennek a fejébe.

– Biz Apafi Mihály uram sem tölti azt oda.

A fullajtár megdúzta az orrát, s elhallgatott. Jónak látta egy pohár
borral növelni haragját, úgy kezdett megint a szóhoz.

– Hallja kend, az én uramnak van egy akkora kárbunkulusa a gyűrűjében,
mint egy dió.

– Van Apafi Mihály uramnak hat, akkora, mint a fejem! kiálta villogó
szemekkel a varga.

A fullajtár fujni kezde dühében,… odakönyökölt a varga elébe, s
félvállról intézve hozzá a szót, mondá:

– Hallja kend,… az én uram olyan erős ember, hogy egy malomkövet fölvesz
a vállára.

– Elevenen? kérdé phlegmatice a varga, két könyökkel tehénkedve az
asztalra.

– Megveszett kend? Mit elevenen? A malomkövet?

– No, mert Apafi Mihály uram fölveszi ám a vállára az eleven bivalyt!

A fullajtár lecsapta az asztalra a kupát s ordított, a hogy kifért a
torkán.

– De azt mondom kendnek! hogy mikor az én uram megfogja így a kezében a
nehéz ezüst kupát, úgy meg tudja azt szorítani, hogy össze-vissza horpad
s kiömlik belőle a bor!

– Azt Apafi Mihály uram is megcselekszi, csakhogy ő előbb kiiszsza
belőle a bort.

A fullajtár tökéletesen le volt gázolva, mérgében mit tehetett egyebet?
kiitta a kupáját s megint teletöltötte.

– Szállok kendnek, varga gazda, szólt a vargára köszöntve a poharat.

– Állok elébe.

– Az én uram, a választó herczeg egészségeért! kiálta, odanyujtva
kupáját.

A varga elvette, kiitta és mondá:

– Isten éltesse sokáig.

Ekkor a varga merítette meg a maga kupáját s a fullajtárra köszönté.

– Ez meg az én uramért, Apafi Mihály fejedelemért!

A fullajtár zsebbe dugta a kezeit, s elfordult az asztaltól.

– Köszönöm, varga gazda, nekem már sok volt a bor.

– Sok-e? De több lesz, ha a nyakad közé öntöm az egész vederrel! szólt a
varga dühbe jövén.

A fullajtár elkezdett nevetni, s csufondárosan faragta ujját a varga
orra alatt.

– Azt mondom öcsém, szólt a varga, hogy nyulj ehhez a kupához, s ne
várd, hogy az nyuljon te hozzád, mert azt nem köszönöd meg.

A fullajtár látva, hogy a varga haragszik, még erősebben hahotázott, s
minden módon insultálta a dühöngőt. A varga mindig alantabb kezde
beszélni társához, mint szokása az embernek, mikor már közel van hozzá,
hogy valakit főbe üssön.

– Még egyszer kérdem tőled, édes öcsém, szólt a varga moderate, oly
szeliden, mintha könyörögne, – iszol-e vagy sem? – s a mint erre a
fullajtár még nagyobbat röhögött, úgy vágta hozzá a kupát, hogy az
székestül hanyatt dőlt.

Erre a fullajtár is dühbe jött, s kirántva széles vadászkését,
nekirohant a vargának, vérben villogó szemekkel. De János mester sem
volt rest, hanem előkapott egy fokos baltát a szegletből, s miután a
vadászkést kiütötte ellene kezéből, neki esett a fokossal, s úgy
elverte, úgy elpáholta azt, mint a két fenekű dobot, míg csak a
fullajtár, bornak és ütlegeknek sokasága miatt le nem esett a lábáról,
akkor aztán szépen lefektette az ágyba, s reggelig ott hagyta nyugodni a
műhelyben.

Reggelre kelvén az idő, a fullajtár is fölveté szemeit, s hát ime, a
mint kezeit, lábait kezdené mozgatni, el nem tudja képzelni magában hogy
mi lelhette őt? Semmi csontja sem volt helyén, a hova csak tapintott,
mindenütt fájt valami részecskéje.

– Ugyan mi bajom lehet nekem? kérdezősködött az ott levő inasoktól, úgy
érzem magamat mintha valaki az éjjel álmomban szörnyen megdöngetett
volna.

– Azt ugyan jól álmodta kend, felelt neki az egyik inas, mert az éjjel
bor mellett összekaptak kendtek a gazdámmal, mest’ram aztán
kimángorlotta kegyelmedet, mint a szapúlt vásznat.

A fullajtárnak ekkor jutott eszébe a múlt éji mulatság. Rögtön egész
méltatlankodással fölvánszorgott fekhelyéről s ment panaszra Veterani
tábornokhoz, a ki akkor legnagyobb úr volt Szebenben, igen derék vitéz
úri ember, a magyarságnak nagy védelmezője vala és a jó tréfát sem
utálta.

Ehhez járult nagy sántikálva a fullajtár, elbeszélte, hogy őt a gazdája
megveré, de elhallgatta, hogy miért? megmutogatta kék foltjait és nagy
elégtételt óhajtott.

A tábornok odahivatta a vargát, s szembesítve a peres feleket, elmondatá
magának a dolgot, melyet is elejétől végig jól megértvén, nyula a
zsebébe, s kivőn belőle egy tizes aranyat, azt adá a vargának, mondván:

– Imhol kendnek, a miért ide fáradt. Kend pedig fullajtár uram, már
megkapta a magáét, az a kendé marad. Egyébiránt jövendőre tanulja meg
kend: hogy ha inni akar, igyék a többi fullajtárokért, vagy akár a
Hofmesterért, de az azon felül való személyeknek egészségeérti ivást
bizza kend külömb emberre… Kend is pedig vargamester, ha máskor
szomjazik, igyék a varga czéhmesterért, a fejedelem egészségeért való
italnak pedig hagyjon békét,… mert kend nélkül is eleget isznak azért!



A NAGYENYEDI KÉT FŰZFA.

Beszély.

Felvincz és Enyed között egy kis bérczi patak vágja keresztül az utat,
melyen most tartós kőhíd van építve. A hid mellett két felől a patak
oldalában emelkedik két roppant fűzfa, és ezen két fűzfának historiai
emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnőni, s ivadékról ivadékra
szállt a történet s maig is úgy emlékeznek arra, mintha csak a mi
életünkben történt volna…

… Épen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kuruczlaboncz világ
legszebb divatjában vala; ma a kurucz, holnap a laboncz osztott
törvényeket Enyednek; mikor az egyik kiment az egyik városvégén, a másik
bejött a másikon.

A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, a helyett
hogy őket látogatják, inkább egymást keresnék fel; de ezek bölcs urak
voltak és hallottak valamit azon strategiai fogásokról, miszerint az
ellenséget az által is meg lehet verni, ha a környéket élelmi szereiből
kipusztítják. Ők ezt vevék gyakorlatba.

Mert mig a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi
banderiumok, a szép daliás, farkasbőr-kaczagányos huszárok, a válogatott
hajdúk, a veres és kék darabontok rendes csatákat harczoltak künn
Magyarországon a birodalmi derék hadakkal, mik fényes, pánczélos,
tarajos lovasokból, hímzett bivalybőröket viselő daragonyosokból s
czélbalövő muskétásokból állottak; addig szanaszét az országban őgyelgő
kalandornép csavargott alá s föl, szemre főre egymáshoz annyira
hasonlatos, hogy maig is fenmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor
felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kurucz,
melyik a laboncz?

Nagyobbrészint oly emberek, kiket magukat is elpusztított a háboru, s
kétségbeesés, nyomor és boszúvágyból nem hagyott nekik más választást,
mint kaszát, csákányt ragadni, s felcsapni kurucznak vagy laboncznak, a
szerint a mint egyik vagy másik fél katonái pusztították el.

Ezek azután falkánkint jártak városról városra, zsarolva, harácsolva, a
hol engedékeny népre akadtak; gyújtogatva, a hol megharagudtak, s
szétszaladva, a hol megijedtek. Nem is igen nagy szenvedélylyel
folytatták a harczot, a vesztes fél rendesen átállt a győzteshez, úgy,
hogy Cserey Mihály bizonyítása szerint akadt ember, a ki négyszer-ötször
volt kurucz, ugyanannyiszor laboncz.

Ezen sűrű változandósága a minéműségnek nagy akadályára lehetett a
dicsőség után törekvésnek, mert ha valaki nagy hírt nevet szerzett
magának, mindig attól tarthatott, hogy ha holnap véletlenül egész serege
áttér az ellenséghez, az valamennyinek megkegyelmez, csupán őtet
akasztja fel, mint a kire legjobban feni a fogát.

Úgy segítettek azonban magukon, hogy neveiket rendesen elváltoztatták, a
mi legsűrűbben előfordult a labonczoknál, kik iparkodtak maguknak olyan
neveket adni, a mit a bolond kurucz ki ne tudjon mondani, ha csak ki nem
töri benne a nyelvét, többnyire elrontott német szavakat, a miket ők
maguk sem értettek.

A kurucz basák ellenben iparkodtak maguknak oláh neveket adni.

Ez időben tehát legkegyetlenebb veszedelme volt Enyednek és a körülfekvő
városoknak egyfelől Balika, a kuruczvezér, a ki lakott a Thorda-hasadék
egyik barlangjában, melyet maig is Balika-várnak neveznek, és másfelől a
mezőségen tanyázó két labonczfőnök, a kik közül az egyiknek az a furcsa
neve volt, hogy: «Trajtzigfritzig!» a másik pedig ily regényesen
hangzott: «Bórembukk!»

A milyenek voltak választott neveik, olyanok voltak azoknak viselői is,
majd ügyetlen, majd kegyetlen, félig tréfás, félig véres alakok, kikről
épen annyi nevetségest tudott regélni a közhír, mint a mennyi
irtózatost, s neveikkel egyfelől a dajkák ijesztgették siró
gyermekeiket, másfelől az enyedi diákok csufolták egymást pajkosságból.

Ezek a diákok, oh ezek a nagyenyedi diákok sajátságos fiuk voltak.

A mint annyira vitte a kálvinista gyerek, hogy a lúdtollból kalamust
tudott faragni, telerakott az anyja pogácsával egy tarisznyát, az apja
vett neki egypár fejelés csizmát, azzal elvitte Enyedre, letette a
collegium udvarán, pofonüté, megáldotta s ott hagyta, rábizván, hogy
legyen belőle pap, professor, királybiró, főkapitány vagy tanácsúr.
Azontúl nem is volt rá gondja többet. A fiu megnőtt, megszakállosodott,
megtömték, meghizlalták étellel és tudománnyal, elzárták hermetice
minden világi kisértetektől, gondot viseltek testére, lelkére,
felnevelték hitben és egészségben, csináltak belőle papot, professort,
királybirót, főkapitányt, vagy tanácsurat, a mire esze és szerencséje
volt, a nélkül, hogy apja-anyja törte volna rajta a fejét; a collegium
volt nekik édes anyjuk.

Öt-hatszáz fogadott fia volt a tisztes matronának, s több százezer
forintra menő jövedelme ennyi szép fiu felnevelésére; legtudósabb
professorai, kiket a külföld akademiái műveltek, világhirű könyvtára, s
mindenféle beneficiumai, mik egyfelől a míg szorgalomra ösztönözék az
ifjuságot, másfelől jó eleve hozzá szoktaták azon jótékony öntudathoz,
miszerint bármi szűken, de saját érdemük után tanultak megélni.

Vala pedig ezen idő szerint a nagyenyedi collegium rector-professora,
nagytiszteletű tudós Tordai Szabó Gerzson uram, a tudományoknak nagy
mivelője, rendkivül békeszerető férfiu és a jó erkölcsöknek fáradhatlan
oltalmazója.

Mert ha bevette magát iszonyú foliánsai közé, azokba annyira el tudott
veszni, hogy gyakorta kénytelen volt a feleségétől megkérdezni, ha
valjon ebédelt-e ő ma már, vagy sem? tanítványai előtt pedig akként
szólott, mint egy oraculum. Csak a csendes békességes tudományokat
kedvelé, mint a csillagászat és mechanica, nem szereté pedig a
historiát, mint a mely, az ő szavaiként, nem tanit egyebet, mint azoknak
neveit, a kik emberek agyonverésében tüntették ki magukat, s hősi
tetteit énekli bűnös, vérengző, kegyetlen embereknek és hazudik
véghetlen kiterjedésben, a helyett, hogy a jámborok, jótékony és bölcs
elmék példájával javítanák az utóvilágot.

Annyira vivé pedig az ellenszenvét a derék úr a neki nem tetsző
historiai személyek ellen, hogy tanítványai lelki üdvére képes volt a
történetet meghamisítani, ráparancsolván a historiæ professorra, hogy
Cleopatrát, Semiramist s más afféle szemtelen asszonyszemélyeket úgy
fesse tanítványai előtt, mint rút, utálatos szörnyetegeket, a kikre
gondolni is irtózat.

És soha női alakra azoknak szemeiket nem volt szabad vetni, táncz,
hegedűszó s más hívságos dolgok örökre száműzve valának e körből, még a
templomban is, nehogy a leányokra kacsingathassanak, hátul valamennyi
pad mögött volt a nagyobb diákok számára egy hely külön rekesztve, a
holott faragott fenyőszálakon ültek, hogy így fel ne érhessék fejeikkel
az előttük álló padok karzatát. Mert kősziklára épült elve volt a
nagytiszteletű úrnak, hogy fiatal embernek addig, míg meg nem
házasodhatik, tehát míg iskoláit nem végezte és a míg nincs mit
apritania a tejbe, nem szükséges fehérszemélyeket ismerni, és minden a
mi addig történik, csak hivalkodás és nem vezet jóra.

Persze, hogy ez a legnépszerűtlenebb világnézet, a mit csak a közjó
kedvéért kimondani lehet, s hogy e nézetnek legkevesebb pártolói akadtak
maguk az érdekelt felek, a nagyenyedi diákok között, az magától
értetődik. Az csak mégis lehetetlen, hogy az ember egyszer másszor női
alakot ne lásson, s tizennégy éves korától huszig az ember minden
asszonyt szépnek talál.

Különösen nehezíté pedig Gerzson urnak nevelési maximáját azon
körülmény, miszerint ő neki is volt egy leánya, az az egy pedig olyan
szép volt, hogy ha az ember félesztendeig válogatott volna a városban,
megint csak ő hozzá tért volna vissza.

Valahány diák meglátta a leányt, az mind szerelmes lett bele; de hiába
lett szerelmes, mert könnyebb egy elkárhozott léleknek a Styxen
visszaszökni, mint volt egy diáknak husz lépésnyire juthatni Klárikához,
– a hogy a szép leányt nevezték.

Gerzson úrnak emeletes háza levén a collegium tövében, ő maga a
földszinten lakott, leánya pedig az emeleten, és a lépcső rácsos ajtóval
volt elzárva; tehát még csak az sem történhetett meg, hogy valami ifju
ember a professor urat keresve tévedjen Klárika elé; a ki elé különben
is hiába tévedt volna, mert a jó leányka oly istenfélő és diákfélő
elvekben nevelkedett, hogy bizonyosan elszaladt volna előle.

Nem is volt pedig minden bolond embernek bejárata a tudós professor
úrhoz, hanem kipróbált egyéniségeknek megnyitá háza ajtaját.

Ilyen két kipróbált egyéniség volt: humanissime Zetelaky József és
humanissime Karassiay Áron.

Az első szép, ártatlan, leányarczu, tizenhét éves ifju, Gerzson úr
különös kegyencze, a kiről ezt hivé, hogy lelkét sokkal inkább bezárta a
tudományok könyvei közé, mintha tömlöczbe, vagy spiritusba volna téve,
örökké első eminens volt, mindenféle verseket írt akármely thémáról,
neki mindegy volt; hexameter, pentameter, sapphicus, alcaicus,
alexandrinus vagy anacreoni: magától értetődik, hogy ezek között
szerelmes vers nem találtaték, hanem a télről, tavaszról, aratásról,
villámlásról és tengeri zivatarról s más efféle erényes tárgyakról; e
mellett görögül, diákul, zsidóul és francziául folyvást beszélt, a
csillagokat az égen s a virágokat a földön szemenkint ismerte, chemiai
és physikai experimentumoknál ő volt Gerzson úr segédje, s e mellett oly
jámbor érzelmű ifju ember vala, hogy mikor a mythologiából azon
istenasszonyt érdeklő paragraphust kellett felelnie, a ki kevés
öltözetet szokott magán hordani, elpirult és lesütötte a szemeit.

A másik, humanissime Karassiay egy kissé nehézfejű ember vala, hat
esztendős tógás diák, igen hallgatag és csendesvérű ifju, a kit azért
kedvele Gerzson úr, mert soha semmi ivásnál, verekedésnél az ő neve elő
nem fordult, a miből nagy baj lett volna, ha előfordul, mert a
humanissime oly karokkal és vállakkal volt megáldva a természettől, hogy
ha azokat mások vesztére mozgásba akarta volna hozni, azok sokat
beszélhettek volna róla. Ő azonban rettentő erejét csupán a
fúrás-faragás békés mesterségeiben fárasztotta, készítve mindenféle
physicai eszközöket a tanár úr számára, s csupán olyankor adva tanujelét
karjai egyéb mozgásának, midőn a nagy vacatió alatt az ifjuság a
nagyteremben mythologiai drámai előadásokat tartott, – természetesen
férfiszemélyzettel, férfihallgatóság előtt, a midőn Karassiay játszá
Herkulest, Zetelaky pedig Dejanirát, a midőn Józsefről senki sem mondta
volna, hogy nem valósággal leány, Áront pedig csupa gyönyörűség volt
nézni a Centaurusokkal való harczban, hogy vert egymaga harmincz pogány
félistent a földhöz.

Épen a közvizsgálatok közelgének, nagytiszteletű Tordai Szabó Gerzson
uram rettenetes készületekkel volt természettani mutatványaihoz, mint
lesz a vízből levegő? mint ragad össze a kiszivattyúzott két fél golyó a
levegőnyomástól? hogy lehet a levegőt meggyujtani? s a villanygép alatt
papiros embereket tánczoltatni? a mik akkor még mind csodaszámba mentek.
E végett átadá a physicum museum kulcsait kiválasztottjainak, hogy ott
működjenek nagy szorgalommal, és tapasztalá is, hogy a két jeles ifjú
már korán reggel ott van a muzeumban s csak a késő estve választja el
őket onnan. Dicséretes szorgalmatos ifjak, mondá Gerzson úr, vegyetek
róla példát ti többiek, istentelen hivalkodó, csizmakoptató korhelyek,
hogy legyetek olyanok mint ők.

Lássuk tehát, mit mivelnek az ifjaink ott a physicum muzeumban? Ennek a
muzeumnak van egy elsötétíthető ablaka, optikai kisérletek
előhozatalára, és ez az ablak épen a nagytiszteletű úr udvarára nyilik;
a mi két szorgalmas ifjunk nagy figyelemmel áll az ablak előtt, s épen
egy roppant kerekes látcsövet alkalmazva az ablak gömbölyű nyilásába,
azon keresztül látszik valamit nézni. Tán csillagot vizsgálnak? Igen, de
akkor ne irányoznák lefelé a látcsövet.

… Most épen József néz bele nagy áhitatosan… «Oh Istenem, milyen
gyönyörű!» sóhajt, nem birva magával… Talán mégis csillag?… «Most épen
egy rózsát szakit le, be szeretnék én az a rózsa lenni!» De ez már még
sem csillag!

A mi derék ifjaink azon ürügy alatt, hogy csillagokat vizsgálnak,
naphosszant azzal foglalatoskodnak, hogy a szép Klárikát nézik
távcsöveken keresztül; a míg Gerzson úr azt hiszi, hogy szemeiket az ég
csodáin fárasztják, ők azzal mulatják magukat, hogy a kedves leánykát
mindenüvé távcsővel kisérik, kertbe, szobába, konyhába és benne
gyönyörködnek.

A jó Áronra nézve csak tréfa volt ez a mulatság, de József egészen oda
lett belé; nem bírt megválni a látcsőtől, s ha sokáig nem láthatá a
leányt, nem evett, nem aludt, nem volt kedve semmihez, csak sóhajtozott
és mindent elfelejtett a mit olvasott, sőt Gerzson úr nagy megütközésére
még az ő felolvasásaira sem figyelt, akkor is a kis rózsalugasos kerten
járt az esze, és a szép leánykán, a ki a nyílt rózsaleveleket kicsi
kötényébe szedi piczi fehér kezeivel.

Az experimentumoknál is egyik ügyetlenséget a másikkal tetézte; tört,
zúzott a mi a kezébe akadt, a phosphorral való kisérletekhez oxygen
helyett hydrogent adott: majd meglőtte vele az egész classist.

Gerzson úr el nem tudta gondolni, mi lelhette a fiút? kutatott,
fürkészett, – nem talált semmit; mire ő a hosszú folyosón végigkopogott,
akkorra a muzeumban minden ismét a maga helyén volt, a telescopiumok ég
felé fordítva, s munkában a görebek és légszivattyúk.

József pedig folyvást növekedni érzé szive fájdalmait, a csalóka távcső
oly közel hozta olykor az imádott leánykát, hogy ámulatában kezeit
nyújtá ki utána, s csak akkor ijedt meg, mikor körmeit az ablakba
megüté, a min Áron kétakkorát nevetett.

E kínjai közepett annyira vivé a gonosz kisértő a jámbor ifjut, hogy egy
délután leüle az asztalhoz, s ijedség kimondani, szerelmes verset írt! A
vers sapphicusokból állott és tele volt minden széppel, a mi a nap alatt
terem. Midőn felolvasta Áronnak, ez megesküvék, hogy soha életében szebb
versnek még csak hírét sem hallotta.

Egy estve a holdvilágban elbámulva könyökölt a két ifjú a muzeum
ablakában s beszélgetett egymás között:

– Ha Klárika ezt a verset olvashatná, mondá Áron.

– Hm! felele rá József. (Nem volt ez akkor olyan könnyű, mert nem volt
még hét divatlap, a hol az ember kinyomathatta volna.)

– Már ha én neked volnék, csak a kezébe juttatnám.

– De hogyan?

– Ledobnám innen a kertbe.

– Le ám, de hátha a szél félreviszi s az udvarra esik s a nagytiszteletű
úr kapja meg?

Most Áronon volt a sor azt mondani, hogy «hm».

– Úgy kellene azt, szólt sóhajtva József, szépen összehajtogatva
elrejteni a nyiló rózsák közé, hogy a mint korán reggel kijő a
rózsaleveleket megszedni, egyedül ő lelje meg és olvassa el.

– Hát hiszen az könnyű, felelt Áron. Innen az ablakból le lehet
ereszkedni egy kötélen a kert faláig, onnan könnyű beugrani az ásott
földbe, visszafelé meg aztán fel lehet kapaszkodni a bodzafán s a
kötélen megint feljöhetni.

– Mit gondolsz? szörnyedt el József, – én bocsátkozzam le kötélen a
collegium ablakából? én mászszam át idegen kerítésen éjszaka?…

Áron maga is megijedt e szóra.

– Hisz én nem mondtam, hogy te cselekedd azt, én csak azt mondtam, hogy
könnyű volna megtenni…

József elhallgatott egy ideig.

Egyszer csak megszólalt.

– Nem tudsz itt valahol egy hosszú kötelet?

– Tudok biz én, a régi csengetyűkötél itt van a padláson.

– Hozd elő.

Áron elment a kötélért, egy gerundiumból nyerget csinált a végén, melybe
Józsefet beleültette s a kötelet az ablak keresztfája körül csavarítva,
izmos tenyereivel belekapaszkodva, szép csendesen lebocsátá Józsefet a
kőfalig, ki egy perczig sem látszott azon aggódni, hogy ha társa kezéből
kicsuszik a kötél, ő rögtön nyakát szegheti; ha volt a mitől rettegett,
ez azon egy dolog lehete, hogy ha meg találja valaki látni.

Senki sem látta meg. Átmászhatott a falon, elrejthette a verset a rózsák
közé, s Áron markában újra fölemelkedék a kötélen a muzeum ablakáig
szerencsésen; a két ifju csak akkor bámult el egymáson, hogy milyen
bolondot cselekvének?

Másnap nem is mertek egymásra nézni, annál kevésbbé a látcsőbe. Mint a
ki valamely nagy gonosz gyilkos dolgot követett el, még a bűnös helyet
is félve kerülték, s dobogó szívvel hallák reggel a nagytiszteletű úr
csizmáit a folyosón végigkopogni.

Belépett. Sem József, sem Áron nem mert rá felpillantani, azt hivé
mindegyik, hogy az orrukról le fogja olvasni az éjszakai merényletet.

– Jőjjön egy szóra félre humanissime.

Zetelaky inkább halott volt, mint élő. A világért rá nem nézett volna a
tanárra, ki kegyetlen hallgatással tekinte rajta hosszasan végig.

– Csak azt akartam mondani humanissime, szólt végre száraz hangon, hogy
ha máskor verset akar hozni, ne a kerítésen jőjjön be vele, hanem az
ajtón, mert mind összegázolta a tulipán-ágyakat. Különben nem rosz vers
a mit írt, csakhogy egy helyen az adonicus sántit.

S ezzel markába nyomta a kérdéses verset. József nem bánta volna, ha e
perczben a collegium vele együtt elsülyed.

Klárika megtalálta ugyan a kérdéses helyen a verset, de mint afféle jól
nevelt leány, első kötelességének tartá az apjának denuncziálni,
egyuttal az elgázolt tulipán-ágyakért is panaszt téve. Az öreg úr rögtön
ráismert az írásra, s vége volt előtte József turpisságának. Többé sem
experimentumokat nem bízott rá, sem a physicum muzeumba nem küldé
dolgozni.

Ezenközben hol egyszer, hol másszor megtörtént, hogy a tanuló ifjuság
nem csupán azon dolgokról hallott, a mik könyvekben vannak megírva,
hanem hírt vett gyakorta az országban szerteszét történő eseményekről
is, s épen nem iparkodék elrejtegetni rokon- és ellenszenveit, miket a
kurucz-laboncz világban vagy egy, vagy más irányában érzett, sőt néha
leczkék kezdete előtt, mikor két-háromszáz tanuló össze volt egy
teremben gyülekezve, lehete olyforma hajlandóságokat is tapasztalni,
mintha e tisztes testület, ha birokra kerülne a dolog, aligha lenne
tétlen nézője a mulatságnak.

Erre ugyan nemsokára kivánt alkalom is kinálkozék; egy napon
Trajtzigfritzig és Bórembukk uraim ő kegyelmességeik beizenének a
városba, hogy nekik száz darab vágómarhát, ötven mázsa szalonnát, ezer
kenyeret és tizenkét bendő turót azonnal helybe küldjenek, borról sem
feledkezvén meg, a mely ne legyen több, mint kétszáz akó. A jó
nagyenyediek már ekkor annyira meg voltak fogyatkozva élelmi szerekben,
hogy csak végső megszorítás mellett birták összerakni a kivánt
mennyiséget, s midőn mindazt szekerekre raknák, megtudja a dolgot
Balika, előjön a maga lyukából s elveszi tőlük az egész szállítmányt és
elviszi a Torda hasadékába.

A jó enyediek mit csináljanak most? Mondhatták ők Trajtzigfritzignek,
hogy Balika elvitte az enni-innivalót, menjen utána és vegye el tőle, a
labonczvezér haragra gerjedetten felülteté a maga hadait s megesküvék,
hogy porrá égeti Enyedet, s bor helyett a vérét iszsza meg az egész
lakosságnak.

A szegény nép nagyon megijedt a kegyetlen fenyegetőzésre; eleget tenni a
legjobb akarat mellett sem lehetett. Trajtzigfritzig és csordája pedig
már Marosujvár körül járt, s a hogy a közbeeső falukkal bánt, abból
Enyed is elgondolhatta, mi vár reá?

Ilyen inséges eset megszokott állapot vala már Enyeden, a lakosság a
labonczok jöttének hírére hirtelen elhagyá házait, a mi féltője volt,
azt elásta a pinczékbe, asztagok alá a földbe, az asszonyokat,
gyermekeket, öregeket felküldték a hegyekbe az erdők közé, a hajadon
leányokat begyűjték a reformatus templomba, maguk a fegyverfogható
férfiak pedig helyet foglalának ugyanott a templom udvarán, mely, a mint
most is látszik, erős, magas kőfallal volt bekerítve, s több rendbeli
bástyatoronynyal ellátva, mely tornyokat a helybeli czéhek építteték:
egyet a becsületes csizmadia czéh, mást a becsületes takács czéh, külön
egyet a szűrszabó czéh, együtt a timár és varga czéh egy negyediket,
ötödiket a gombkötők és aranyművesek, hatodik volt a kovácsok és
lakatosoké. Itt tartattak a czéhládák s nagy veszedelem idején ide
gyültek a czéhbeli mesterek legényeikkel együtt s ők képezék az Isten
várának őrségét.

Átellenben állt a collegium, roppant háromemeletes négyszárnyú épület,
melyben hétszáz diák tanyázott, egy egész hadsereg, ha arra került a
sor.

A mint a városon szétfutó hír eljutott a collegiumba is, lángot vetett a
diákok szivében az ifju vér: «nem hagyjuk magunkat, nem hagyjuk a
várost!» szóltak lelkesülten, s másnap reggel a chemiai leczkén azt
vette észre nagytiszteletű Szabó Gerzson uram, hogy tanítványai
kardokkal és kopjákkal felfegyverkezve jelennek meg a hallgató teremben,
s hallani sem akarnak egyébről, mint hogy őket professoraik a labonczok
ellen vezessék.

No ez szép kivánság volt nagytiszteletű Szabó Gerzson úrtól, hogy ő
valakit a háborúba vezessen!

– Megbódultatok-e dilectissimi? szólt elszörnyedve a jó úr, menjetek,
igyatok «purgantes pectora succos». Hát Ajáx vagyok-e én, avagy a
megveszett Achilles, hogy engem harczba akarjatok vinni? avagy
myrmidonokat neveltem-e én bennetek, hogy ily vérengző gondolatokat
tápláltok magatokban? kiknek kezeiben könyv forgott, most kezeitekben
dárda forog, kik csak énekelni tanultatok, im harczi ordításra
ferdítitek ajkaitokat. Azért ruháztam én reátok annyi bölcseséget és
tudományt, hogy bitangul elhulljatok barbár ellenség csapásai alatt,
mint bármely tudatlan katona, a ki azért született, hogy meghaljon?

E beszéd közben észrevevé Gerzson úr, hogy még Zetelaky is valami
fringiát takargat a togája alá, s iszonyúan ráförmedt:

– Még kend is fegyvert visel, kend? (Mikor valakit per «kend» nevezett,
már akkor nagyon haragudott.) Felbomlott a világ tisztes rende! Hát volt
rá eset valaha, hogy poéták, a muzsák választottai, a szent berkek
lakói, a Pieridák barátai fegyvert emelgettek volna kezeikben? – No,
szóljon kend! kend nagy historicus, mondjon nekem erre esetet ha tud.

A faggatott diák végre megszólalt:

– Igen is volt rá eset: mikor Pán tanítványai botra kaptak a Helicont
pusztító gallusok ellen s agyon verték őket.

Gerzson úr hátra kapta a fejét e szóra, mert meg volt neki felelve. Ez
még dühösebbé tevé.

– És ha én megtiltom ti nektek, hogy fegyvert merjetek fogni, midőn a
nemes város békés alkudozásokkal törekszik a veszedelmet elhárítani
magáról! Kendnek pedig humanissime Zetelaky annyit mondok, hogy nem
szükség minden kérdésre felelni. – Most pedig parancsolom ti nektek,
hogy e perczben lerakjatok minden fegyvert kezeitekből, és a ki
ellenkezőleg cselekszik, az e pillanatban kitiltatik e collegium
küszöbéről, és soha annak ez életben tagja többé nem leend!… Clarissimi
domini jurátusok, huzassák meg a repedt harangot!

Ezt a repedt harangot olyankor volt szokás meghuzatni, midőn valaki a
collegiumból ünnepélyesen kitiltatott.

A rector szavait mély csend követé, melyet csak a repedt harang recsegő
kongása szakgatott félbe. Az ifjak, kik képesek lettek volna náluknál
hatszorta nagyobb sereggel megküzdeni, professoruk szavára
megjuhászkodva rakták le fegyvereiket mind, a repedt harang
elhallgatott, a diákok helyeikre ültek, elővették könyveiket, a
nagytiszteletű úr pedig vevé kézi könyvét és prælegált, mintha semmi sem
történt volna, míg az órát nem csengették, akkor elbocsátá tanítványait,
az elszedett kardokat és dárdákat pedig szekérre rakatá s elzáratá a
templom alatti boltozatba, hogy még csak hozzájuk se lehessen férni.

Éjszaka azonban a diákok magukhoz térve az ijedségből, melyet a rector
szavai okoztak bennük, újra összebeszélének, s miután fegyvereik
elszedettek, másnap korán reggel, a mint a kapuk megnyittattak, kimentek
a Maros partjára, ott jó friss fűzfákat találván, azokról vágott magának
kiki egy husángot, s azokat a toga alá rejtve, észrevétlenül beszállíták
a collegiumba és elrejték a faraktárba szépen. Gondolák, hogy ez is jó
fegyver, ha jó ember fogja a végit.

Még az nap délben megjelent a város alatt Trajtzigfritzig háromezer főre
menő laboncz népével; a nemes város a főbirót, a collegiumi testület a
nagytiszteletű rector professort választá ki, hogy deputatioba menjenek
eléje.

Trajtzigfritzig lóháton ülve fogadta a küldöttséget; a többi sereg mind
gyalog járt, kivéve három faágyút, melyeket bivalyok vontak. Nagyon
gyanús kérdés volt azonban, ha vajjon el lehet-e ezen ágyúkat sütni, a
nélkül, hogy az ember a körülállók életét veszélyeztesse? még egy
negyedik ágyújok is volt rézből, melyet valamely csata alkalmával
valamelyik fél beszegezett és ott hagyott, ők pedig kifúrták a szeget
onnan, úgy, hogy most, ha elsütötték az ágyút, a gyújtólyukon jött ki
mind a töltés, a golyó pedig benn maradt.

Maga a had gyönyörű népség volt; igazán ráillett a válogatott czím, mert
az ország minden népeiből volt az összeválogatva; magyar, oláh, belga,
marodeur, rácz és oláh-czigány egy csoportban, egyik mezitláb és sisak a
fején, másik a szűrin át kötötte derekára a kardot, némelyik nagy puskát
czipelt, melynek nem volt már sem kulcsa, sem kereke, s mind valamennyi
nyírott bajuszszal volt, hogy összekeveredés esetén mégis csak
megkülönböztethessék egymást a hasonló elemekből szerkezett kuruczoktól,
kik hosszú hajat s fülig kent bajuszt viseltek. A legnagyobb rész
bocskorban járt, csupán azoknak jutott sarú, a kik valamely tisztségben
voltak, azokra sarkantyú is volt ütve jobbára, de minthogy lovuk nem
volt, az a sarkantyú nem szolgált egyébre, mint hogy legyen nekik miben
elesni, ha futni akarnak.

Ily armadiának volt vezére Trajtzigfritzig; de nagyon csalatkoznék, a ki
azt hinné, hogy ő is hasonló volt rongyos seregéhez; lova legszebb angol
mén volt, ő maga ezüst csillagos lánczszemből font pánczélinget viselt
aranysujtásos meggyszín bársony dolmány felett, homlokát kecsegehátú
rézsisak borítá, s pánczélpikkelyes keztyűkbe dugott kezeit széles
egyenes kardja markolatán nyugtatá.

Széles, tunya képéből s nemtelen vonásaiból ugyan kirítt, hogy e
pompához sem születése, sem érdemei nem juttaták, s a hány csojtár, a
hány darab öltöny volt rajta, azon mind más név kezdő betűi voltak
himezve, de ő azért elég méltóságot tulajdoníta magának, ha lovon ült,
azokhoz a kik gyalog járnak, lenézőleg beszélhetni.

Alvezére, Bórembukk, egy nagy trabális mészáros legény volt, szőretlen
csontos pofával; ki egész ellenkezőleg nagy gondot látszott arra
fordítani, hogy mentül piszkosabb lehessen.

Bőrködmene csillogott a szennytől, s orczája bátran dicsekedhetett vele,
hogy záporesőn kívül más vizet soha sem érzett.

Minden fegyvere egy hatalmas taglóból állott, melylyel egy csapásra le
birta félkézzel ütni a tulkot.

Ez érdemes férfiak elé járula a két tagból álló küldöttség, nagy
tisztelettel és kalaplevéve, s nagyobb megtisztelés okáért Gerzson úr
egy igen szép diák peroratiót tartott a két vezér előtt.

Trajtzigfritzig Bórembukkra nézett, ez viszont ő reá; egyikük sem tudott
egy szót is diákul, hanem azért mégis úgy tettek, mintha mindent
értenének.

– Értettem jól, a mit kend mondott – szólt a vezér – a mint észrevette,
hogy Gerzson nem fog már többet beszélni, s leereszkedőleg vállára
veregetett. Kinek híják kendet?

– Én vagyok Tordai Szabó Gerzson, a nagytiszteletű collegium rector
professora, társam ő kegyelme pedig nemzetes Tóth János uram, a nemes
város főbirája.

– Hát a csizmadia czéhmester hol maradt?

– Az nem látta czélirányosnak közénk elegyedni.

– No pedig annak is itt kellene lenni, mert háromezer csizmára van
szüksége a seregnek, a minek három nap alatt elő kell teremtődni,
különben esküszöm ősi kardomra (valahol lopta azt a kardot), hogy minden
csizmadiát eltörlök a föld szinéről!

Ennél merészebb fogadást, úgy hiszem, senki sem tett még.

Gerzson úr meghajtá fejét, s most a főbiró szólalt meg magyarul.

– Majd tudtára adandjuk a becsületes czéhmesternek akaratodat méltóságos
úr, és ő minden lehetségest el fog követni; kérünk azonban az egész
város nevében, hogy érdemes hadaiddal légy kegyes a városon kívül
maradni, mert mi ámbátor a legjobb véleménynyel vagyunk is felőled, a
buta népség annyira fél a fegyveres néptől, hogy közeledéstek hírére
mind szétszaladának az erdőkbe, részint elzárkóztak a templomokba; úgy,
hogy ha bejönnétek, sem találnátok egyebet üres házaknál, nekünk pedig
lehetetlenné tennétek, hogy kivánságaitoknak megfelelhessünk, nem levén
senki a kitől azokat behajtsuk.

Trajtzigfritzig Bórembukk fülébe súgott valamit, s azzal rosszul rejtve
ravasz mosolygását, így szóla:

– Becsületes szolgák. Minthogy félvén és minthogy bolondok lévén, mink
sem kivánván, hogy házaitokat üresen hagyván, abban senkit sem találván;
tehát hazamenvén és megmondjátok a népnek, hogy mi eltakarodjunk, ha ők
hazajőjjenek, és azután pediglen kiváltképen csakhogy épenséggel azonnal
mingyárt itt a város mellett ezer lépésnyire sátort üssünk; ti pedig
minden háznál gyertyát gyujtsatok, hogy lássuk, hogy mindnyájan otthon
vagynak, különben pedig, ha egy vagy más, így vagy amúgy talál lenni,
hát majd meglátjátok azt az egyet, hogy!

Ilyen ékesen szólással tudtára adván a vezér a maga ultimatumát a
küldöttségnek, visszabocsátá őket a városba, ő pedig a maga seregével
mintegy ezer lépésnyire letelepedett a mezőn, buzakévékből csinálván
kiki magának sátorokat.

A visszatért küldöttség pedig tudtul adá a lakosságnak, hogy kiki menjen
haza a maga lakásába, s éjszakára tegyen gyertyát az ablakába, s a mi
szegénységétől kitelik, hordja össze, hogy a laboncz urakat
kielégíthessék vele.

Úgy is történt, a czéhek szépen haza oszladoztak, az erdőre kimenekült
asszonyok és vének visszahivattak, s késő estig nem szűnt meg az egész
város sütni főzni az érdemes labonczok számára. Csupán a templomban
elhelyezett ifju hajadonok nevében könyörgött azon kegyért a szép
Klárika, hogy őket hagyják meg azon éjjel az Isten házának oltalma
alatt, s e kérelmet a többi szüzek is támogatván, a nemes tanács és a
professori kar végre beleegyezett.

Szép holdvilágos éjszaka következék, csendes volt az egész vidék, a
város előljárói nyugodtan aludtak menyezetes nyoszolyáikban, elgondolva,
hogy mily bölcsen elháríták városuk felől a nagy veszélyt;
háromszázötven szűz nyugodott Isten szent árnyéka alatt a templomban, a
midőn Klárikának úgy tetszék álmában, mintha valami alak felköltené őt,
hogy ne alugyék, hanem menjen fel a toronyba.

Ő azon félálmosan felment a lépcsőkön, hol a szent ekklézsia ötvenkét
mázsás harangja állott, s a mint kitekinte a torony magas ablakán a
holdvilágos éjbe, úgy tetszék neki, mintha valami nagy sötét foltot
látna lassan a város felé hömpölygeni, s nem sokára kivehetővé lőn
előtte, hogy az egy nagy embercsoport, melynek sötét tömegéből kaszák és
kopják vasai villognak elő a holdvilágban.

Egyszerre világos lőn előtte minden: a labonczok csak azt várták, hogy a
népség házaiban szétoszolva lefeküdjék, hogy orozva rajta üssenek…
Klárika egy perczet sem akart veszteni, nem ment vissza a templomba,
hogy társnéit felköltse, hanem hirtelen áthatva a mentő gondolattól,
belekapaszkodék az ötvenkét mázsás harang kötelébe, hogy azt meghúzva,
jelt adjon az egész városnak.

Gyönge volt a leány karja, de erőt adott neki a vész, fehér kezeivel a
durva kötélbe fogózva meglóbálta a nehéz harangot, melyet máskor alig
birt meghúzni két férfi, s mielőtt a csoport a várost elérhette volna,
egyszerre megkondult a vészharang a város felett, s azon pillanatban
talpon volt minden ember, s mintegy összebeszélésre az asszonyok és
öregek ismét futottak ki az erdőkre, a férfiak a templom bástyái közé,
úgy, hogy mire a labonczok a városba értek, ismét üresen találtak minden
házat.

Trajtzigfritzig nagy dühbe jött e kijátszatásra, s parancsot adott, hogy
rögtön tizenkét helyen fel kell gyujtani a várost.

De alig fogtak emberei e kárhozatos munkához, midőn olyan zápor
kerekedett, hogy rögtön eloltott minden égést: a labonczvezér káromolt
Istent és ördögöt e bosszuságért.

Reggelre virradva ismét kijöttek eléje a nagytiszteletű rector és a
városbiró. A vezér szólni sem engedte őket. Rájuk fogta, hogy mindnyájan
csalárd, hazug kutyák, a kik rászedik a becsületes embereket, és erősen
esküvék, hogy négy ágyújával porrá lövi az egész várost, a templomot és
a collegiumot, kardélre hányatja a lakosokat s a hajadonokat kiosztja
katonái közt, hacsak ő neki azt az egyet ki nem adják, a ki a harangot
meghúzta.

– Azon egy épen az én leányom, kegyelmes úr, felelt leverten Gerzson úr,
de ha az ő élete árán megvásárolhatom városunk szabadulását, bizonyára
átadom őt néked, csupán azon kegyelemért kérlek, hogy üttesd el az én
fejemet elébb, mintsem szemeim az ő balsorsát meglátnák.

– Azt megkapod! vigasztalá őt Trajtzigfritzig s e biztatással egyszerre
elrendelé, hogy a csapatok minden oldalról tóduljanak a városba. Ő maga
nagy büszkén lován ülve, kötőfékjét a főbiró kezébe adá s úgy vezetteté
magát az utczán végig, míg Bórembukk a professor nyakába ült fel s
nevetséges iszonyattal viteté magát a piaczig, sarkantyúival illetve a
tisztességes ősz férfiu oldalait.

A diákok mind ezt látták a collegiumból, mert a menet épen előttük
állapodott meg; de be voltak zárva, a kapukulcsot maga Gerzson úr tette
a zsebébe.

Később azt is látniok kellett, mint adják ki a templom ajtaján a félholt
leányzót, a rector leányát, Klárikát, s mint emelé azt nyergébe
Trajtzigfritzig.

De már ez mégis csak több volt, mint a mennyit diák szívvel el lehet
viselni.

– Megölöm az egész világot! ordítá Zetelaky magánkívül, megölöm egy
magam valamennyit s hanyatt-homlok rohant le a lépcsőkön; utána Áron és
utána a többiek mind; – egy percz alatt ki volt sarkából vetve a bezárt
kapu s a másik perczben mint a bolygatott méhköpü raja, ömlött ki a
diákság a templom körét elfoglalt labonczokra.

Nem volt kezükben egyéb, mint fűzfadorongok, de a míg a labonczok
kanóczos puskáit haszonvehetlenné tette a sűrű zápor, az ő kezeikben
súlyossá tette a fustélyt a fellázadt harag. Egy percz alatt a falnak
lett szorítva a laboncz sereg, s az első ordításra vérszemet kapott
csizmadiák köveket kezdtek fejeikre hajigálni.

A megszorult két vezér nem vette tréfára a dolgot, a mint meglátták,
hogy labonczaik ugyancsak dülöngnek a di kok csapásai alatt, hátat
fordítának a csatatérnek s iparkodtak a városból kifelé. Trajtzigfritzig
átkarolta az ölébe tett leánykát s vitte magával, szemeivel majd
felfalva annak martalékul esett bájait, Bórembukk pedig galléron ragadá
Gerzson urat s úgy hurczolta őt magával, roppant lábait futásnak
eresztve.

Az elmondott szónál rövidebb idő alatt szét volt verve a világ minden
részei felé a laboncz sereg, alig harminczad magával futott Felvincz
felé a két csapatvezér, nyomukban mindenütt egy csoport diák, felgyűrt
ökleikben nyers fűzfadorongok, hosszú fekete tógáik öveikbe akasztva,
nagy dorongjaikon akkorát szöktek, mint egy angol paripa.

Mindig fogyott, mindig kevesebb lett az üldöző és üldözött csapat,
egy-egy párjára talált a futásban s elmaradt magára tülekedni, végre
ketten maradtak egymásnak, elől Trajtzigfritzig és Bórembukk, sarkukban
József és Áron. Az elsőbbek egyike lovon járt, másik hosszú lábaiban
bizott, de a kettős teher alatt kifáradt a ló, s a mint az említett kis
patakhoz értek, akkor látták, hogy ott nem lehet átmenni, mert a
fellegszakadás árja elhordta a hidat, S a víz túlömlik a parton.

– No laboncz! kiálta Áron utolérve az egyiket, itt a világ vége.

Bórembukk látva, hogy itt csakugyan meg kell állni, elereszté Gerzson úr
gallérját s tenyerébe kapva a taglót, úgy odavágott Áronhoz, hogy ha
félre nem ugrik, derekában vágja ketté; de visszavágott a diák a
doronggal s úgy talált a laboncz körmére ütni, hogy rögtön kiesett a
kezéből a tagló; erre a laboncz vadállati dühvel ugrott neki puszta
kézzel az ifjunak, s bár az olyat vágott a husánggal a fején keresztül,
hogy meghajlott bele a bot, s a laboncz feje egyszerre czipóvá dagadt:
mintha nem is neki szólt volna az, megkapá Áron kezében a fütyköst s ki
akarta azt abból csavarni; de Áron is jól megfogá azt két kézzel s
ilyenformán nagyokat rántva egymáson, elhuzakodtak egy ideig, míg mind a
kettő kifáradt, s akkor farkasszemet kezdtek nézni.

– No diák, szólt fogcsikorgatva a laboncz, most akadtál emberedre:
tudod-e, hogy most ki fogott meg? az én nevem Bó–rem–bukk!

– De annál még az én nevem is czifrább, felelt Áron, az én nevem pedig
Ka–ras–siay!

– Ka–ras–siay! kiálta fel elszörnyűködve a laboncz; no iszen hát akkor
jaj neked is, nekem is; s azzal egyet rántott ellenfelén, mire mind a
ketten úgy estek bele a magas partról a megáradt patakba, hogy
mindkettőjük felett összecsapott a víz.

Ez alatt József is utólérte Klárika rablóját; a lovag átlátva, hogy
nincs menekülés, leszálla lováról s kihúzva a kardját, neki fordult
Józsefnek, ki szótlan dühvel közeledett feléje.

– Mégy haza anyádhoz szopni, te fattyú! kiálta a pelyhetlen állú
ifjonczra, vagy kezed lábad vagdaljam el?

Zetelaky nem felelt, csak megnyálazta tenyerét s közepen fogva a botot,
merészen odalépett a vasba öltözött ijesztő arczu vezér elé.

– Ejnye! nem mégy el innen? ordíta az magán kívül, s kardjával hozzá
vágott szörnyen. De József kezében megpördült a husáng, s az egyik
végével úgy csapta félre a kardot, hogy csak úgy pendült, a másikkal
pedig olyat ütött a sisakra, hogy csak úgy kondult!

Meglódult az agya Trajtzigfritzignek ez ütésre, csakúgy bámult
szanaszét, mintha keresné, hogy honnan ütötték meg?

Pedig nem kellett azt keresni, mert József most két kézre fogta a botot,
s úgy vágta derékon ellenét, hogy az csak végig nyult a földön, a kard
kiesett kezéből; meredt szemmel iparkodott még lováig vánszorogni, mire
Zetelaky azt gondolva, hogy csak aléltan a lóhoz kötözött kedvesét
akarja meggyilkolni, reárohant s lábával reá gázolva, egy végcsapással
leüté.

Csak ekkor tekinte szét társai után. Azok mind szétmaradoztak, csak egy
a bokrokon fennakadt tóga szárnya mutatá, hogy oda alant is van valaki.
Hirtelen oda futott, s a tógánál fogva kihuzá a vízbe esett Karassiayt.
Még akkor is fogták egymást Bórembukkal, csakhogy a diák még élt, de a
laboncz meg volt halva.

Ekkor Gerzson úr segélyével fellocsolván Klárikát, magához téríték szép
szavakkal ájultából, s akkor mind a négyen térden állva hálákat adának
az Úrnak a megszabadulásért.

Azon két fűzfadorongot pedig, melylyel a két ellenséget leverték, az
esetnek emlékére letüzék a patak medrébe és Gerzson úr áldást monda
azokra, mint szintén József szerelmére is, kinek nem kellett többé
perspectiván keresztül néznie Klárikát, ha látni akarta.

És ezen történetnek száz és ötven esztendeje immár, s a két fűzfa
folyvást zöldül a víz medrében. Hajdan a collegium kényelmes mulató
lakot építtete e fűzfákhoz, hova kijártak szép nyári napokban a tanulók;
elmondva egymásnak a regét a két fűzfáról s elénekelve, hogy: «Erős
várunk nekünk az Isten!»



KORONÁT SZERELEMÉRT.


VIZKERESZT ÜNNEPE.

Még akkoriban nagy ritkaság volt Erdélyben az orgona, kivált a
kálvinista templomok csaknem mindenütt nélkülözték ez Isten dicséretére
rendeltetett hangszert, csupán Majosfalván volt egy, melyet Bethlen
Gergely uram készíttetett Németországban, e kis mezőváros temploma
számára. Bernard mester, az akkori leghiresebb orgonakészítő, megértve,
hogy a megrendelt munka fejedelmi ivadék számára készült, nem restelé a
fáradságot annak kiállításában, megcsinálván annak öreg sípját
alabástromból, a pedal brugókat aranyozott vastag papirosból, s az
előtéren álló fuvolasípokat valóságos öntött ezüstből, s felkészítvén
azokat aranyozott rácsokkal és arabeszkekkel, a mint az akkoriban kegyes
divat vala.

Bethlen Gergely uramnak ugyan volt Küküllő-várban saját családi
temploma, melyben a pompás orgona szépen elfért volna; hanem ő azt
mondá, miszerint ő azt nem a maga, hanem az Isten dicsőségére szerzé, s
ekként került a pompás hangműszer aranyozott és ezüstözött
alkatrészeivel a kisded kálvinista szentegyházba, nem kis munkába
kerülvén a helybeli lelkész, nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram
ellenszegülésének legyőzése, ki is – saját szavaiként – átallotta a
dudát behozni a templomba, s még nagyobb gondot adván az orgonának
felállítása, melynek legnagyobb sípja tizenhat láb magas vala, úgy, hogy
a tetejéről mind le kellett szedni az aranyozott czirádákat, ha azt
akarta, hogy elférjen az alacsony imaházban.

Bethlen Gergely uram azonban már most az orgonája kedvéért minden
vasárnap eljárt a templomba, két szép hajadon leányával együtt; a két
szép leány kedvéért pedig ugyancsak a környék fiatalsága választá ez
imaházat buzgólkodása helyéül, úgy, hogy rövid idő alatt nem volt
látogatottabb szentegyház Küküllő vármegyében a majosfalvinál, a holott
is nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram vasárnaponkint az
egybesereglett gyülekezetet együtt és egyenkint, kor-, nem- s
rangkülönbség nélkül úgy megmosta, úgy megfeddé, úgy megdorgálá, hogy
Ezaiás próféta sem tette jobban a maga idejében.

Ezerhatszázkilenczven után írtak ötben, a midőn ez történt a majosfalvi
szentegyházban, vízkeresztnek ünnepében.

Bethlen Gergely uram tudniillik ekkor is szokása szerint alájövén
Küküllő-várból kisebbik leányával Ilonkával, – a másikat, Katalint, az
ifjú Kendefi Gáspár vitte az előtt két héttel Bodonba férjhez, –
hátrahagyá szánkóját a jó úr a templom kerítése mellett, s betérvén a
paphoz, a ki rendesen meg szokta őt várni, vele együtt mene a templomba,
előre bocsátván a papot, s kezénél fogva vezetvén leányát, s akképen
foglalva helyet a fényesre festett padon.

A pap bejöttével megzendült az orgona, a hívek felálltak, felállva
elénekeltek egy hosszú verset, azután leültek, hozzá fogtak a XXXVIII.
zsoltárhoz, azt végeslen végig elénekelték, maga is pedig Bethlen
Gergely uram oly buzgón, oly lelkiismeretesen énekelt a hívekkel együtt,
hogy avagy csak egy sort is el nem mulaszta a zsoltárból, csupán csak az
orgonista által minden vers után elkerített kacskaringós kikezdő
czikornyák alatt akadván ideje, mellette ülő leányával zsörtölődni, ki
előtt a kinyitott könyv most is a kezdő lapon volt. «Hát te mért nem
énekelsz?» «Jaj így is meg vagyok fagyva, hát ha az a kis meleg is
kimegy belőlem!»

Bethlen Gergely uram oldalt vetette magát e szóra. Ilonka szokott neki
olyan feleleteket adni, hogy övé maradt az utolsó szó, s mégis ő volt
Gergely úr legkedvesebb leánya, mint ki a jó ötleteket – még saját
rovására is – különösen szerette.

Gergely úr mintegy negyvenöt éves lehetett ez idő szerint; kisded,
zömök, kurtanyakú férfi vala, a fején levő sűrű haj egészen meg volt
őszülve s rövid üstökre kanyarítva, homloka mindig le volt a szemére
húzva, mintha mindig haragudnék, pedig nagyon is ritkán haragudott;
szokása volt kurta bajuszát rángatni, ha valami nem volt ínye szerint, s
ha valamit rosszalt, annak legvilágosabb jele volt az, hogy orrát
megdúzva egyet mordult a torka fenekéből, s dolmánya zsinórjait egyik
oldalról a másikra gombolá, a harag kitörése pedig csak egy perczig
tartott nála, úgy, hogy ha akkor ült, a mikor megharagudott, mire
fölkelt már megszégyenlé magát.

Az ének elmult, következett a prédikáczió; nagytiszteletű Gernyeszegi
Menyhért uram felment a kathedrába, a hívek sok köhögés után
helyreverték magukat, s várták csendben a hirdetendő igét.

Mint már tudjuk, a nagytiszteletű úr kemény dolgokat szokott a
gyülekezet épülésére felhordani, a mai textus ilyen formán hangzott
Ezsaiásból:

«Ordíts kapu, kiálts város! mert eljön az Úrnak rettenetes napja!»

Az emberek elkékültek, elhalaványultak, Bethlen Gergely uram
nyuszt-prémes dókájába burkolózva, hátravette magát székében, mintegy
előre érezve a zivatart, csupán Ilonka arcza volt nyugodt és ábrándozó;
nagy, sötétkék szemei nem keresték a szónok élő márványarczát, az
ablakon az esti nap búcsú alkonysugára sütött be, keblét egy önkénytelen
sóhaj emelé, lelke túl volt a templomon, túl az égen, még ennél is
közelebb az Istenhez, – ő szeretett.

A pap ekként kezdé híveit megszólítani:

– Gyilkosok, tettetők, csalók, hitszegők, istentagadók, hazaárulók!
Miért jöttetek e szent helyre?

– Üm, dörmögé magában Bethlen úr, még mélyebben húzva magát dókájába.

– Hogy mertek Isten színe előtt bűneitek sokaságával megjelenni? Nem
féltek-e annak haragjától, kinek nevét szájatok kimondja? Széttekintek
rajtatok és nem látom közöttetek azt az öt igaz embert, a ki ért
megtartandja az Úr Szodomát és Gomorát. Mindenütt bűn, iszonyat,
veszedelem. Látom a fiút, ki apja halála után sóhajt; látom az asszonyt,
ki férjének szemben hizeleg és szemével másra tekint; látom az árvák
megrontóit, kik testvéreik megnyomorításával szereznek maguknak veszendő
kincseket.

– Jól van, nagyon jól van, mormogá magában Gergely úr, szokás szerint
nem állhatva, hogy bele ne szóljon a prédikáczióba.

– Meg van vesztegetve a nép, a konkoly kikelt mindenütt s bevette magát
a várakba, úgy mint a kalyibákba, míg a közönséges gonosztevő dénárokat
rabol, addig ti főurak az országot fosztogatjátok; veszekedtek a
hivatalokon s a közinségből gazdagultok; ime Vándor Ádám uram milyen
bogláros mentében mutatja magát, pedig Isten ember tudja, hogy két
kesely paripával jött be az országba. Ti magatok mentek rossz példával
elő, megbüntetitek a gyilkost, a ki egyet megölt, s ti magatok háborút
csináltok az országnak, mely nélkül ellehetett volna; jaj ti reátok! az
özvegyek és árvák siralma az egekre száll föl ellenetek.

– Üm, üm, dörmögé Gergely úr, bajuszát rángatva s fejét csóválva. Jól,
jól van, pap uram. Jól van.

– Behoztok törököt, tatárt, kuruczot, labanczot az országba, s míg az
szerte pusztít, rontja a népet, égeti a falvakat, ti felveszitek
magatokat váraitokba s onnan nézitek a romlást.

– Üm. Ez rám szólt, mormogá Bethlen Gergely uram, üstökét borzolva.

– Pedig hiába építettétek erős váraitokat, por és hamu minden erősség,
melyet az Úr lehellete megillet és menten leomlanak, de kősziklára
épített ház az Istenben való bizodalom, az igaz hit! és ti e hitet is
megvetitek, elhanyagoljátok, kicsúfoljátok. A hajdani buzgóság, az ősi
önfeláldozás nem találtatik sehol. Cserélik, berélik a hitet, mint az új
ruhát, ma rácz, holnap unitárius, holnapután török, ki mint hasznát
látja. Ime Pünkösti László uram mily áhitatosan hallgatja az Isten
szavait, pedig csak a mult héten igérte meg Apor István uramnak, hogy
pápistává leszen, majd akkor ő is kap valami részt a testamentomban; ime
László Mihályné asszonyom kiadta kezéből mind a két fiát Kolozsvárra,
mintha itthon nem lett volna már nekik mit tanulni, s most ott a
tisztelendő Jesoviták olvasóval és képes könyvekkel dugdossák a
gyermekek zsebeit. Ime Mihács Mihók uram bolond fővel azt beszéli, hogy
ő minden vallásból hisz valamit, a zsidóból a szombatot, a törökből a
sok feleségtartást, pedig lészen ő neki egyformán része a poklokból
minden vallás szerint; sőt még Henter Jónás uramat is itt kell látnom, a
ki már két héttel ezelőtt convertált, hogy valami hivatalba
promoveálódjék, s most is csak azért jelent meg az Isten házában, hogy
itt Bethlen Gergely uram hajadon leányára bámészkodjék, pedig bizony
mondom neki, hogy azt oltárhoz vezetni nem fogja.

– Üm! mordula Gergely úr, oldalt vetve magát. Azt magam sem óhajtom.

A pap menykövei ekképen hullottak jobbra-balra, a hívek megilletődve
húzták le fejeiket, s ha valamelyiknek szólt a leczke, alig lelte
helyét. Egyedűl Ilonka nem látszott érdekelve lenni a dorgáló szavak
által; szemei, lelke, gondolatai messze-messze tétováztak, túl a szűk
falakon, túl a hóval fedett mezőn, ott, hol az Isten közelében örök
tavasza van a világnak, a szerelem reményében. Arcza angyali nyugalmát
nem zavarták meg Gernyeszegi uram intései, sem Henter Jónás uram
bámészkodása.

– Jaj tinéktek, jaj Erdélyországnak! folytatá a pap; eljön az Úr a maga
ostorával és megostoroz benneteket; eljön a látogatás napja és el nem
mulik. Avagy a bérczek nem a ti bűneitekért rendülnek-e meg álló
helyeikben? a viharos menydörgés és villámverés nagy karácson reggelén
nem az Isten intő szava volt-e hozzátok? A rettenetes áradások, mik
falvakat söpörnek el helyeikről, a sáskajárás, mely minden zöldet
letarol, nem azt jósolja-e, hogy el fogtok töröltetni e földnek
színéről, és nevetek sem maradand ez országban? Jaj nektek, jaj
tinéktek, kiket az unokák meg fognak átkozni, de százszorta jaj az
unokáknak, kiket apáik rontanak meg! Én láttalak benneteket az utolsó
fejedelem temetésén. Nem sírt közületek senki; többen összetették
kezeiket s imádkoztak; az nem a megholt lelkeért történt, hálaimádság
volt az az Istenhez, hogy őt magához vette.

– Üm, ez nekem, ez nekem szól, dörmögé magában izzadva, és dókáját
jobbról balra gombolva s üstökét sebesen körülkapargálva Bethlen Gergely
uram.

– Igaz, hogy gyönge ember volt a megboldogult, könnyelmű, részeges és
ittas fővel sok bolondot mívelt; de a miénk volt, a miénk! és azért kár
volt örvendeni az ő temetésén, mert bizony mondom néktek, hogy ez volt
az utolsó fejedelemtemetés Erdélyországban és több fejedelmet nem fog
Erdély eltemetni!

– De már azt tagadom! kiálta fel elförmedve Bethlen Gergely uram, s
lecsapta süvegét maga elé. Ahhoz kend nem ért, Gernyeszegi Menyhért
uram!

A pap magasra emelt fővel tekinte le a botránykoztatóra, s három újját
fölemelve az ég felé, menydörgő szózattal kiálta le reá:

– Itt Isten beszél!

Bethlen Gergely uram már ekkor egészen magához tért, átlátva
magaviselete helytelen voltát s lesimítva üstökét és mentéjét helyre
rángatva, visszaült helyére:

– Nagyon jól van, csak folytassa kegyelmed.

A pap tehát még egyszer általánosan megdorgálva a gyűlekezetet,
végezetre jobbulást ajánlva neki, megvigasztalá a megilletődött népet a
menyei bocsánat igéretével.

– Tartsátok meg a hitet, és az bizony meg fog benneteket tartani;
szeressétek a hazát és az bizonyára élni fog; tegyetek szent fogadást,
hogy Isten és a hon előbb való lesz nálatok minden világi jónál, s e
fogadással járuljatok az Úrnak asztalához, mert a ki e nélkül veszi el a
szent jeleket, az halált eszik és kárhozatot iszik magának!

A pap menydörgő szavai után újra megzendültek az orgona sípjai, az
igazság után a költészet, s a hívek szép rendben járultak a szent
kenyérrel és borral terített asztalhoz, melyre Bethlen uram leányai
saját kezükkel hímzettek pompás vörös bársony takarót. Előbb a férfiak
kerültek sorba, kardjaikat mind lerakva a templom-ajtóban; Gernyeszegi
Menyhért uram olykor fejcsóválva húzta vissza a nyújtott serleget, midőn
valaki balkézzel nyult hozzá, s velőkig ható mondatokat dörgött
mindegyik fülébe; úgy látszék, mintha személy szerint mindenkinek
legtitkosabb bűneit ismerné, s nem egy gonosztevő tért az igaz útra,
átható szemeinek rettenetes tekintetétől.

Midőn a férfiak közül a legutolsó is elhaladt, jöttek sorban a nők.
Legelől egy pár éltesebb matróna, a helybeli nemes családokból,
becsületes tornyos főkötőben s panyókán lógó prémes mentéikkel nagy
ezüst kapcsokra; kezeikben aranyos metszésű énekes könyveik, azokba
csiptetve egy-egy szál rozmaring. Most egy karcsú hajadon lépett az Úr
asztala elé, kin az egész gyűlekezet szemei függöttek, Bethlen uram
legszebbik leánya: Ilonka. Mennyi áhitattal, mely nemes ihlettséggel
fogadá el az isteni vér jelképét! az Úr lelke lebegett arczulatán.

– Az Úr hallgassa meg szíved fohászait, monda nyájasan a leánynak a
lelkész, s egy pillanatra elolvadt arczának szigorúsága.

Ilonka hosszan, mélyen fölfohászkodék a szent asztal előtt; sóhajában
annyi névtelen érzelem vágya látszott kifejezve: derengő sejtelmek, mik
még gondolattá nem voltak érlelve s melyekből olvasni csak azon nagy
lélek képes, ki a csecsemő sírását is érti.

Azon pillanatban, midőn Ilonka letevé a serleget, irtózatos zsivaj
támadt a templomajtó előtt, rémült gyermekek és leányok rohantak be a
templomba a rögtöni ijedtség érthetlen ordítozásával, s a padokon
keresztül ugrálva, a karzat oszlopaira s az ablakrámákra kezdtek
fölkapaszkodni.

– Mi történik ott? kiálta a pap a lármát túlharsogó hangon, míg a
templomajtónál levő leány- és gyermekcsoport mindig nagyobb zavarba
kezde gomolyodni, s egyszer az egymás hegyén hátán hentergő tömeg közül
egy roppant nagy medve szökött elő, idomtalan hánykodó ugrással futva
egyenesen az Úr asztalához.

– Jézus segíts! sikolta Ilonka összeijedve, s a rémülettől nem birt
megmozdulni.

A fenevad már csak néhány nyomnyira volt a leánytól, a csodajelenettől
megrémült nép egészen megfeledkezett róla, midőn Bethlen Gergely uram
hirtelenebben a kimondott szónál átugrott karospadján s a vadállatot
ököllel fültövön ütve, a mint ez két lábra állt, megfogta két kézzel két
fülét s azzal hanyatt vágva az állatot, birkózásba eredt vele.

Ilonka, a mint apját a medvével viadalt kezdeni látta, elsárgult, szemei
elfordultak s azzal összeroskadva, féltestével az ott álló padra
hanyatlott.

– Ne féljen kisasszonyom! rikácsolá ekkor háta mögött valami erőteljes
női hang, s a megriadt néptömeg közül egy izmos székely leány vált ki,
két könyökkel törve magának útat kisasszonyáig, s azzal odarohant
Ilonkához, felkapta karjai közé mint egy ölbeli gyermeket s az orgonához
rohant vele, melynek záros rekesze volt.

– Egy kést adjatok! ordítá Bethlen Gergely, még folyvást egyedül küzdve
a fenevaddal, s egyik térdével a földhöz nyomva annak füleit.
Szaladjatok a kardomért, a templomajtóban maradt.

– De az Isten házában nem fogunk vérengzeni! kiálta Gernyeszegi Menyhért
uram, s azzal öltönyujjait felgyűrve, oda futott Bethlen Gergely mellé.

– Ki kell dobni innen ezt az állatot s odakünn végezni vele.

Ezzel ketten belecsimpeszkedtek a hivatlan vendég bundájába, füleibe, s
elől húzva, hátul ütlegekkel nógatva kiczibálták azt a templomból, ott
künn azután a magához tért népség végkép agyonverte.

Ily csodaeset többször adta magát elő Erdélyben, hogy a medvék, miket
télen különben sem ritkaság látni, fényes nappal befutottak a
templomokba, ott meghunyászkodva bebujtak valami szögletbe, s minden
ellentállás nélkül hagyták magukat agyonverni, a melyből azután a nép
babonás hite csodadolgokat jövendölt, s a sors úgy akarta, hogy e
jövendölések mind beteljesüljenek.

A pap és Bethlen Gergely visszatértek a templomba. Gernyeszegi Menyhért
azon módon, a mint volt, felgyűrt újjakkal, hasogatott ruhában, megállt
a gyűlekezet között, magas termeténél fogva egy fővel kilátszott
valamennyi közül.

– Ime a fenevadak maguk is megjuhászodnak az Úrnak zsámolya előtt, szólt
menydörgő hangon, így adandja az Úr kezeikbe az igazaknak minden ő
ellenségeiket!

A pap izmos karjait az égnek emelve, mint egy próféta állt az elámuló
gyűlekezet előtt, s a megzendülő orgona zúgása mellett egetverő hangon
harsogott föl az ének:

«Az erős Isten uraknak ura!»

Soha nagyobb buzgósággal nem énekelték e verset.


KÉSŐ LÁTOGATÓK.

A nap már leáldozóban volt, a fehér hóval fedett vidékre hideg barna
ködök kezdtek leszállani. Küküllő-vár négy saroktornyának bádog födelein
még ragyogott az alkony aranyvörös színe, s köröskörül a láthatár mintha
egy hamvas lilaszín árnyéktól lenne már körítve, melynek szürke
homályából ezüstös berkekként tűntek elő a távoli erdők zuzmarás fái. A
hajlongó fákat egész csoport hollók foglalták el, rekedt károgással
szállongva a légben, a hófuvatokban egy-egy ordas farkas ügetett
szaglászva s meg-megállt üvölteni, vagy beléhentergett a hóba, mintha
melege volna a hidegtől, a szürke levegőben a megfagyott köd pilléi
libegtek.

Az est félködében a távolból szán csörgése hallik, melyet el-elkap a
hófuvatokat torlasztó hideg szél, s a Küküllő jegén egy szánt látunk
tova sikamlani, három gyors havasalföldi paripától röpítve. A három
paripa füstöl az izzadástól, a szánban két férfi ül, meleg
farkasbundákba burkolózva, bajuszaikra jégcsapokat ragasztott a
ráfagyott lehellet, minden hajszáluk fehér a dértől. Hátul a bakon egy
csatlós pattogott hosszú karikás-ostorral, minden durranásra neki
kapaszkodnak a lángvérű paripák, a szánka repülni látszik, a szilaj
mének serénye és csótárja lobog, a szánka orrán reszket a kifaragott
szerecsenfő. A szánban ülők beszélnek valamit egymással, a csörgés
robogás közt elhangzik minden szó.

A mint a Küküllő a kápolnánál félre kanyarodik, a megtorlott jég miatt
kénytelen a szánka a magasabb partra kikapaszkodni s parthosszant
folytatni útját. Azon pillanatban, hogy a lovak csörtetve vágtattak fel
a partra, a szán háta mögött alig kétszáz lépésnyire két lovag jött
poroszkálva, kiknek egyike, a mint a szán véletlenül felbukkant előtte,
hirtelen hátrarántotta paripája száját s vissza látszott hőkölni.

– Álljunk meg egy pillanatra, Tamás, senkivel sem akarnék itt
találkozni, szólt társához a lovag, s leugrott lováról, mintha nyergén
igazítana valamit.

A lovag nagyon ifjúnak látszott, arczán nyoma sem volt még a
férfiszőrnek, de tekintetében volt valami korát megelőzött szomorú
komolyság, melyet nem birt meghazudtolni életteljes arcza, most még a
hidegtől is vérpirosra csípve. Karcsú, de izmos termetét sötétkék
posztódolmány fedé, egyszerűen sujtásozva, félvállára lompos
medve-kaczagány volt vetve, szíjas rézcsattokkal fűzve nyaka körül,
fején egyszerű asztrakán-kalap, két kerecsen tollal, oldalán aczélkard,
minden ékszer nélkül, csupán a büszke arab mén, melyen lovagolt,
látszott némi uraságot árulni el nála.

Kisérője egy vén szolga őszbe csavarodott csimbókos hajával, szigorú
mentéjén csillog a sok évi viselés, s a kifordított báránybőr subávali
érintkezés nyoma. Oldalán nagy rezestokú kard lóg, lova erdélyi telivér.

– Nem is jó volna ezekkel találkoznunk, felele a vén szolga ura
szavaira. Ez Bánfi Mihály uram, a lovairól ismerek rá, kinek urabátyját
a megboldogult fejedelem egy czigány hóhérral nyakaztatá le.

Az ifju búsan fölsóhajtott.

– Ott voltál azon esetnél?

– Bár ott lehettem volna. Most tán nem állna így a világ. Mikor a
fejedelem aláirta a halálitéletet, Csáky László uram rögtön lóra ugrott
s futtatott Bethlenbe, a hol Bánfi fogva volt feleségével; a
fejedelemasszony megtudta a dolgot s fölrohant a fejedelemhez sikoltozva
borult lábaihoz: «te átkozott ember! te átkozott ember, ne ontasd ki
annak az ártatlannak vérét!» kiáltozá magán kívül s el nem bocsátá a
fejedelem térdeit, míg az a kegyelmet ki nem adta az elitélt számára; mi
rögtön lóra ültünk az étekfogóval, ez a kegyelmet hozta, én egy vég
bársonyt vittem arra az esetre, ha már későn érnénk, halotti takarónak;
két ló dült ki alólunk Bethlen-várig, de bizony csak a halotti takaróra
volt ottan szükség; azóta kétszer ütött bele a menykő a bethleni várba,
az egyik tornyán ide is látszik, hogy kisebb mint a másik, s a hova
Bánfi uram van eltemetve, minden tavaszszal megindul a vér a földből.

– Kegyetlen ember volt a fejedelem ugy-e? kérdé bánatos hallgatás után
az ifju.

– Nem volt biz az. Én ismertem, mert gyermekkorától szolgáltam mellette;
míg ifju volt, épen ily szelid, áldott lélek volt szegény, miként maga
kegyelmed, szerette a tudományokat, vitéz volt, jószívű, jobbágyai úgy
szerették mint édes apjokat, s felesége, a jó Anna asszony, – Isten
nyugtassa meg – oly boldog volt vele, mint az angyalok az égben. Csak a
hogy egyszer fejedelemmé lett körülvették a rossz tanácsadók,
belekeverték az ivásba, ittas fővel mindenre rávették; ha gazdag emberre
volt foguk, az ellen ligát csináltak s vagyonait maguk foglalták le,
utoljára a fejedelemasszony elvette pecsétnyomó gyűrűjét, s valahányszor
Mihály úr jó fővel öt-hat emberre halált mondott, ő meg rögtön kegyelmet
irt nekik. Reggel aztán a szegény fejedelem meg is köszönte neki, hogy
nem engedte az ártatlan vért kiontani.

– Őrangyala volt, mégis elkárhozott.

– Hát még azután, hogy a jó asszonyt magához vette az Isten, be nagy
csapás volt rajtunk a jó úr! A sok jöttment sehonnai ember azt tette
vele, a mit akart. Kifosztották az ő nevében a szegény köznépet, s
kifosztották őt magát is utoljára, úgy, hogy vénségére megtébolyodott
azon való aggódtában, hogy nem leszen neki mit enni. De mit beszélek én
kegyelmednek erről, a mit százszorta jobban tud nálam.

– Örömest hallom. Azok, a kik én körülem vannak, csak hazudni, hizelegni
tudnak, mikor igazat akarok hallani, teveled beszélek.

– Szegény Apafi Mihály uram! szólt a szolga felsóhajtva, míg élt, be
sokan siratták, mikor meghalt, bizony nem siratta senki.

– Ez hát a fejedelmek sorsa.

– Nem mennénk odább? nagyságos uram, szólt Tamás, másfelé térítve a
beszédet, a szánka már jól elhaladt.

– Ne nagyságolj engem, szólt szomorúan az ifju.

– Hiszen most senki sem hallja.

– Magam sem akarom hallani. Meg kell előznünk a szánban ülőket, ők a
Küküllő parthosszát követik; ha mi neki vágtatunk torony irányában a
várnak, előbb ott lehetünk mint ők. Értesítette leányod a kisasszonyt
arról, hogy jövök?

– Igenis, hanem a jó kisasszony sokáig nem akart beleegyezni, hogy
egyedül szóljon kegyelmeddel, s utoljára is csak abban állapodott meg,
hogy a nyugati toronyszobában kész lesz szólni kegyelmeddel, de csak
igen rövid ideig.

– Csupán három szót s aztán visszatérek.

– Még az éjjel? ebben a hidegben?

– Nem fázik az a ki szeret, jó öregem, te addig majd térj be a
csapszékbe és melegülj.

* * *

Bethlen Gergely uram a templomban történtek után rendkívül jó kedvre
kapott. Haza menvén, magával vitte a papot is, a ki a templomon kívül
igen barátságos víg ember volt, s otthon nagy tüzet rakatott a
kandallóban, s alig fért bőrében a jó kedvnek miatta.

– Olyan szemet vetett kend rám onnan a szószékről, nagytiszteletű
Gernyeszegi Menyhért uram, mintha a fejemhez akarta volna vágni a
bibliát, szólott az öreg kötekedve a paphoz.

– Akkor igazán csőstül kapta volna kegyelmed a tanítást, válaszolt a pap
vidáman.

A víg mulatozás közt belépett a terembe Ilonka, meglátszott rajta az
előbbi ijedelem okozta sápadtság; kezében egy üvegcsét hozott, valami
csodatevő balzsam-félével, melylyel egy könnyű karczolást jött bekenni,
a mit atyja a medvéveli küzdelemben a jobb kezén kapott. Gergely úr föl
sem vett egy olyan kis sebecskét, vadászaton különbet is szokott az
ember kapni, hát még ütközetben, hanem azért édes mosolygással nézte,
mint kötözgeti be sérült kezét az aggódó leány, ki zsámolyára térdelve,
megcsókolá a sebesült kezet azután bekenve balzsammal, bekötözé s ismét
megcsókolá.

– Látod, látod, monda az öreg úr gyöngéd enyelgéssel, ezt se kellett
volna kapnom, ha szeretőd volna. Ilyenkor annak kellett volna előállni
védelmedre vén apád helyett. De hisz való is valamire ez a mai
fiatalság, biz elnézték, mint vesződtünk mi ketten pap urammal a nagy
birkózásban.

– Milyen különös, szólt Ilonka elboruló arczczal, már másodszor akart a
medve széttépni.

– Másodszor? szólt Gergely megütődve, te erről nekem nem is szóltál,
hol? mikor?

Ilonka zavarba látszott jőni. Úgy tetszék, mintha megbánta volna már a
kimondott szót, s örömest nem felelt volna atyja kérdésére, mely
okvetlenül újabb kérdésekre adandott alkalmat.

– Nos? miért hallgatsz? kérdé Gergely úr, maga felé fordítva leánya
arczát, ki lángvörössé pirult s szemeit lesüté.

– A múlt őszszel, szólt akadozó hangon a leány, hogy Almakeréken voltam
a nagynénémnél, Magdussal eltévedtünk az erdőben. Már esteledett az idő,
s mi mindig jobban belekeveredtünk a sűrűségbe, midőn egyszerre a
távolból vadászkürt hangja üté meg füleinket; félelmünkben arra kezdénk
tartani, midőn egyszer szemközt ránk a bokrok közől egy rút gubanczos
vadállat tört elő, én meg azt hittem, hogy ördög, mert soha sem láttam
ilyet elevenen s elkezdék ijedtemben sikoltozni. A fenevad észrevéve
bennünket, felénk kezde csörtetni. «Fusson kisasszonyom! kiálta Magdus,
én addig lefekszem, s míg velem bajlódik, kegyed megmenekül». Azzal ő
leveté magát a földre, én azonban egy lépést sem tudtam odább tenni,
hanem egy nagy odvas fa mellé húztam magamat s onnan néztem, mint ment
oda a medve Magdushoz, tenyerével összetapogatta, arczát megszaglászta,
s a mint látta, hogy nem mozdul, ott hagyta feküdni, s széttekintett
morogva, mintha engemet keresne. A halál félelmei közt voltam. E
pillanatban újra hallatszott a kürtszó, s a berek sűrűjéből egy ifju
lovag robogott elő fekete paripán; én nem állhattam tovább, felsikolték,
mire a lovag a neki ágaskodó medvét torkon ütve kelevézével, hanyatt
dönté a sűrűbe, s azzal leszökve lováról, oda futott hozzám, ki szinte
magamon kívül hevertem a füvön, s az odafutott Magdussal együtt
felkarolva, egy közel patakhoz vitt, hol arczomat vízzel meglocsolva
magamhoz térítének. Soha sem mertem ezt neked megmondani.

– Üm; majd máskor is így bizlak én téged magadra. De hát tovább. Mi lett
aztán belőle?

Ilonka még jobban elpirult.

– Hát miért nem mered tovább mondani? Tán biz egy csókot adtál a
lovagnak, a miért életedet megmenté s azt szégyenled?

– Oh nem atyám.

– Pedig bizony megérdemlette volna. Tán nem volt valami szép?

– Oh igen. Arcza, magatartása délczeg és nemes, szemei oly bátrak és
mégis oly szelidek.

– S te ráértél mind ezt észrevenni? De folytasd, hogy jöttél azután
haza? No mért hallgatsz el? Gyere no, ülj ide mellém, nem mondom meg
senkinek, a pap már aluszik, nekem elmondhatod, nos?

Ilonka suttogva, meg-megakadva beszéde közepén, folytatá:

– Alig birtam magamat lábaimon, a lovag paripáját ajánlá, fáradt voltam,
kényteleníttetém rá fölülni, a lovag kantárnál fogva vezette a paripát.
Hanem a paripa nagyon keményszájú volt, és az út nagyon bokros, a nyereg
sem volt nő számára való, majd leestem róla.

– Nos? nos? nos?

– Hát a lovag utoljára kénytelen volt maga is felülni s engemet ölébe
venni s úgy hozni hazáig.

Ezt mondva, Ilonka apja keblére rejtő égő arczát, a ki erre jovialis
kaczagásban tört ki.

– Hahaha! hiszen te valóságosan szerelmes lettél bele. Hogy hívják a
lovagot?

– Nem tudom.

– Lehetetlen. Nem kérdezted meg tőle?

– Mertem is! hanem Magdus megtudta az apjától, hogy az ifju fejedelem
udvaránál van.

– Ahá. Tehát tudakozódtunk utána?

– Azt is, hogy keresztnevén Mihálynak hívják.

– No ugyan erről ráismerünk, hisz annyi a Mihály Erdélyben, mint a
vadalma. De annyit legalább tudsz felőle, hogy magyar és nemes?

– Nemes, de szegény.

– No bizony. Hát hisz Kendefi Gáspár uram sem gazdag, mégis elvitte
Katiczát; nem adom én a leányomat pénzért meg tevéért, mint a cserkesz,
hanem szeretetért. Mai világban úgy sincs egyéb bizonyos birtoka az
erdélyi magyar embernek a kardjánál.

Ilonka szótlan örömmel csókolta össze atyját, elárulva öröme által,
mennyire szeret, s azzal jó éjt kivánva az öregnek, látható
felindulással hálószobájába távozott.

Az öreg úr még nem volt álmos. – Hej pap uram, kiálta a kandalló mellett
bólingató lelkészre, zabban a lovak!

– Nem alszom, viszonzá a lelkész, csak nem akartam kegyelmeteket
háborítani Istennek tetsző beszélgetésükben. Kend Bethlen Gergely uram
valójában nem oly bolond ember, mint sok apa, ki rangot és gazdagságot
keres leányai számára, boldog élet helyett.

A pap még egy igen szép hosszú és épületes beszédet szándékozott e thema
fölött tartani, melybe azonban bele sem foghatott, mert a várkapun
ejtett döngetés vendégek érkeztét jelenté, s e zajra Bethlen uram
számtalan kutyái mind előrohantak a pitvarból, akolból és konyhából,
rettentő ugatást mívelve; a külső lármára a szobában alvó kedvencz
agarak is elkezdtek csaholni, egy az ajtónak futott, farkát csóválva,
másik első lábait az ablakra téve kezdett el üvölteni, a többi is, –
volt legalább tizenkettő, – minden szegletben megszólalt, Gernyeszegi
Menyhért uram nem győzte őket a sok «czoki»-val csitítani, s ha
kettőt-hármat elhallgattatott, a negyedik akkor mordult el a zsölyeszék
alatt.

Végre hallatszott a kapu csikorgó kurrogása, a kutyák ismerő nyihogással
futottak mind az ajtóhoz, az udvaron egy bevágtató szán csörgése hallék
s azután férfias lépések a tornáczon, valaki a ház ura után
kérdezősködött.

– Ez Bethlen Miklós öcsém! kiálta fel Gergely úr, ismerem a hangjáról.
Ezek már aztán Isten hozta vendégek, a kik ilyen időben jőnek látogatni.

Az érkezők benyitottak a terembe, bundáikat oda künn lerakva; az egyik
egy fiatal harmincz éves férfi lehetett, szembetünő családi hasonlattal
Gergely úrhoz, a másik: Bánfi Mihály, valamivel idősebbnek látszék korai
kopaszsága miatt, bár ő sem volt hajlottabb korú.

Gergely úr összeölelé, csókolá vendégeit, Menyhért úr is kezet rázott
velük, és az agarak is mind fölugráltak nyakukba, s rájok ágaskodtak
nyomot hagyó czirógatással. – Hej, bort ide legények! kiálta ki Gergely
úr cselédjeinek, több tüzet a kandallóba, nem aluszik itt az éjjel
senki!

A csatlósok rögtön megjelentek boros vedreikkel, előkészíték a nehéz
ezüst billikomokat, a vendégeknek nem kelle sok kinálás.

Akkor nem oly homeopathicus adagokban itták a bort, mint most,
meszelykével, vizecskével, hanem veder számra, s azért, ha itt-ott jó
kedve lett is az embernek, de még sem volt részeg.

A borozás közben kisült, hogy Gernyeszegi Menyhért uram ott is megfelel
magáért, de még Gergely úr sem hivott segítséget a maga veder borához, s
a mi Bethlen Miklós uramat illeti, ő még Bánfi Mihály uram helyett is
jónak látta inni, mint a ki bornemissza lévén, csak úgy hallgatott és
mélázott a lármás társaságban.

– Szóljon már kend is vagy egyet Bánfi uram, szólt Gergely úr, bele
kapczáskodva a józan emberbe, mert biz azt hiszem, hogy nem tud
magyarul.

– Hát miről beszéljek? válaszolt az egykedvűen.

– Miről? – Hát mondja el, hogy tetszik Küküllő-vára?

– Bolond volt, a ki építette, mind a négy tornyához külön kijárás van,
ha nem vigyáz az ember, tolvaj és ellenség könnyen hozzá férhet.

– Sohse aggódjék kend, az én életemben egy ajtó sem volt azokból nyitva.

– Kend, lehet, hogy nem járt be rajtok. De ki tudja, korhely cselédek
nem szökdösnek-e rajtok ki s be, mikor éjjel a főkapu zárva van.

– Legalább mi hogy jöttünk, a délkeleti torony ajtaját nyitva láttuk.

– Az ördögbe! Hisz az a leányom szobáiba vezet.

– Tán nem jól értette kegyelmed? A délkeleti tornyot mondtam. Mert a
holdvilágnál a hogy jöttünk, mi azon az ajtón egy férfialakot láttunk
belopózni, én még figyelmeztettem Miklós öcsémet reá, de ő azt felelte:
valami kósza cseléd lehet.

Bethlen Gergely arcza e szavak alatt elsáppadt, elsötétült, a kupát
letette kezéből, székét eltolta az asztal mellől, s a nélkül, hogy egy
szót szólna, a falra függesztett kardjához lépett s azt kihúzva,
megindult az ajtó felé, melyen Ilonka eltávozott.

– Mit akar kegyelmed? kiálta fel a pap felrugva székét s eléje ugorva a
baljóslatú arczú embernek. – Mit szándékozik kend mívelni?

– Legyen kendnek esze, Gernyeszegi Menyhért uram, szólt nyugalmát
hirtelen visszanyerve Bethlen Gergely, s engem se tartson bolondnak.
Meglehet, zsiványnyal lesz dolgom, s csak nem mehetek az ellen
zsoltárral.

– Jó, de hátha többen lennének, én is elmegyek kegyelmeddel, hogy
segélyére lehessek.

– Igen, de az is meglehet, folytatá Gergely tompa hangon, mintha nem
akarná, hogy hallják a mit mond, hogy a kit ott kapok, nem pénzemet,
hanem becsületemet jött elrabolni, s akkor jobb, ha rajtam kívül más nem
tudja. Azt elhiheti kend, hogy leányomat meg nem ölöm, egyért azért,
mert asszonyt ölni nem szokásom, más meg az, hogy szeretem, ha
szégyenemre válik is; de ha férfit kapok ottan, akkor!… akkor esküszöm a
szent háromság egy Istenre, Gernyeszegi Menyhért uram, hogy ha hétszáz
pap imádkozik is érte, és hétezer ördög őrzi is, minden haja szálát
kétfelé hasítom!

Ezt mondva a jó úr, félre tolta az útból a becsületes lelkészt, s a
nehéz tölgyfaajtót olyan dühvel vágta be maga után, hogy minden asztal
tánczolt bele.

– Igyunk tovább nagytiszteletű uram, szólt Bethlen Miklós uram, ki az
egész jelenet alatt meg sem mozdult a helyéről, majd elvégzi azt Gergely
bátya, s ha szüksége lesz ránk, meghalljuk. Isten éltesse ifju Apafi
Mihály uramat, a fejedelmet!

A pap ivott a kimondott egészségért, a két úr keserűen mosolygott egymás
szeme közé.

* * *

Az éji lovagok ezalatt kikerülve az előttük haladó szánt, mély hófuvatos
árkokon s zuzmarás berkeken keresztül elvergődtek Küküllővár alá. A vár
déloldali ablaka ki volt világítva a délkeleti torony ablakában két
gyertya égett.

– Künn a jel! szólt András gazda urához.

– Szálljunk le lovainkról, monda az ifju könnyedén leszökve paripájáról,
s a kantár szárát szolgájának vetve. Te keresd föl a legközelebbi
csapszéket. Ott melegedj föl. Egy óra múlva ismét itt légy.

Az ifju lovag azzal a torony felé sietett. A várárok be volt fagyva,
könnyen átmehetett rajta, ott egy palánkon kellett magát
keresztülvetnie, s nehány pillanat mulva a toronyajtó előtt állt, miután
annak kőlépcsői szét voltak hányva, a kiálló kőpárkányokon kapaszkodva
föl annak erkélyeig.

A távolból a szán csörgése hallatszott.

– Hozta Isten ifju uram! szólt egy suttogó hang a belopózóhoz, s egy
izmos némber, kiben Magdusra ismerünk, kézenfogva a lovagot, fölvezette
őt azon szobáig, melyben a két gyertya égett.

A szobában vígan pattogó kandallótűz vete élénk világot, kitüntetve azt
a sok apró, kedves, semmi haszonra nem levő tárgyat, mikkel hölgyek fel
szokták szobáikat ékesgetni, s mi azoknak olyan jól illik.

– Jaj lovag úr, kezdé Magdus, már csak vegye el kisasszonyunkat, mert
még a templomban sincs bátorságban kegyelmed nélkül.

– Jót mondasz, jó Magdus, felelt a lovag mosolyogva, hanem kettőn áll a
vásár.

– De lovag úr, a hol az eladó is oly kész mint a vevő, hamar készen van
ott az alku.

A lovag jó kedvében egy aranyat nyomott a cseléd markába, az bosszúsan
adta vissza.

– Mit gondol kegyelmed? nekem egy aranyat? kegyelmed szegény ember, nem
így kell vesztegetni a pénzt. Kelleni fog bizony menyegzőre, akkor is
csak márjást a cselédnek, nem aranyat.

– Úgy, igaz, dörmögé magában a lovag, hisz én szegény vagyok.

E perczben fordult a kilincs, a lovag oda szökött az ajtóhoz s felrántva
azt, Ilonkát látta maga előtt örömtől és boldogságtól üdvezült arczczal.

A két szerelmes napok óta tanulgatá magában a szavakat, miket e
találkozáson egymásnak mondani fog; épen azért egy szó sem jött
ajkaikra, némán megölelték egymást, egy csók volt mind az, a mit
egymásnak mondani tudtak.

– Haragom van rád, szólt Ilonka, ki akarva fejleni Mihály karjaiból, –
tudta, hogy nem fogja bocsátani, – te úgy jösz hozzám, mint a tolvaj, az
ablakon keresztül, mikor az ajtó is nyitva áll előtted, titokban, midőn
nyiltan is jöhetnél.

– Nem jöhetnék Ilonka. Atyád bizonyosan megtiltaná.

– Lásd, szólt Ilonka mondhatlan hamiskás mosolygással, én bátrabb vagyok
tenálad. Te nem merted kezemet megkérni atyámtól; én megtettem helyetted
és nem kaptam tagadó választ.

A lovag egyszerre elkomorult.

– Te elmondál neki mindent?

– Találkozásunkat. A többit ő maga kitalálta; én mondám neki, hogy te
szegény vagy, ő felkaczagott, megveregette arczomat, megcsókolt és azt
mondta, hogy Kendefi is szegény, mégis neki adta nénémet.

– Lásd azt nagyon rosszul tevéd, hogy titkunkat előtte felfedezted. A
mit mondok, nem fogod érteni, de hinni fogod, hogy igaz. Sem atyád, sem
rokonaid nem fognak tégedet nekem nőül adni, ha engem megismernek; okaik
vannak rá, mikről sem ők nem tehetnek, sem én.

– Nem értem, mi okaik lehetnek? Hogy szegény vagy, azt tudják már, ha
családjaink ellenségek, én kibékítlek benneteket, ha más hiten vagy,
majd megtérítlek én. Oh az én családom nem terem oly képtelen embereket,
mint te gondolod. A Bethlenek jó szive mindenütt ismeretes, családi
körünkben s az ország ügyeiben egyaránt.

– Jól tudom. De van egy körülmény, melyet te nem ismersz, s mely
korlátot emel szerelmem és szíved között. A Bethlenek az utolsó férfiig
ellenezni fogják, hogy férjed lehessek, míg ha már az volnék, örömmel
szorítanának karjaik közé.

– Nem értelek. Nem értelek.

– Ne is érts, csak higyj. Boldogságunk egyedül attól függ, hogy tudsz-e
bennem eléggé bizni s tenni azt, a mire kérlek? A legközelebbi faluban
értekeztem a lelkészszel, ki bennünket azon perczben összeadand, melyben
előtte megjelenünk. Akarsz-e velem jőni?

– Én szökve, atyám tudta nélkül?

– De velem. Az én lovagbecsületem védpaizsa alatt. Esküdni nem szokásom,
de szavamra mondom, hogy míg nőmmé leendsz, megőrzelek, s ha az lettél,
megszerzem számodra mindenki becsülését és atyád áldását.

Ilonka tétovázni, ingadozni kezdett. E pillanatban erőszakosan
felszakasztaték az oldalajtó s a szerelmesek előtt Bethlen Gergely uram
állott, meztelen karddal kezében.

Ilonka nagyot sikoltva veté magát apja keblére s onnan lassan
alácsúszva, annak lábaihoz omlott.

Bethlen Gergely sok szóba kezdett, míg egyet ki tudott mondani. A lovag
háttal állt a kandallónak s félkezével eltakarta arczát.

– Suhancz! ordíta rá Gergely, kardja reszketett izmos kezében. Látom a
te oldalodon is kard van. Húzd ki ilyen amolyan lélek fia, mert négy
felé váglak.

A lovag erre levette kezét arczáról s azt a tűz felé fordítva,
méltóságteljes tekintettel nézett Bethlen szemeibe.

Az öreg e pillanatra egyszerre átváltozott. A düh és meglepetés egy
pillanatig küzdöttek arczán, egészen elkomorult, szemeit lesütötte,
kardját a falnak támasztá s hüvelykujját övébe dugva, nagyokat mordult:
Üm – igen – hm. – Azután mérgesen fordult Magdus felé: Vidd
kisasszonyodat szobájába.

Ilonka még jobban megrettenve atyja elkomorulásától, mint előbbi
haragjától, átkarolta annak térdeit s reszketve könyörgött neki:

– Hiszen te azt mondád, hogy nem fogsz arra haragudni, a kit szeretek,
bárha szegény is.

– Szegény? szólt az öreg úr metsző sarcasticus hangon. Az igaz, hogy
elég szegény, nincs egyebe ennél a kis Erdélyországnál. Ő nagysága Apafi
Mihály uram, a fejedelem.

– Igen, az vagyok, szólt az ifju előlépve, s ha úgy akarod, leányod
férje, kit fogadom, hogy boldoggá fogok tenni.

– Oh atyám! szólt Ilonka örömrepesve csókolva atyja kezét.

– Menj szobádba, viszonzá Gergely szigorú hangon. Itt nem rólad van szó
többé, hanem Erdélyországról, s azzal karon fogva leányát, kivezette a
teremből s azzal magukra zárta az ajtót.

– Nagyságos uram, szólt Gergely visszatérve a fejedelemhez, sokat
szeretnék kegyelmednek mondani, ha czudarság nem volna a magam házánál
összeszidni a vendéget, bárha az ablakon jött is be! hanem annyit mégis
megmondok kegyelmednek, hogy inkább hagyta volna kegyelmed leányomat
összetépni a medvétől, mint hogy maga tépte össze. Mert hogy kegyelmed
az én leányomat elvenni nem fogja, arra már aztán esküszöm.

– Mi kifogásod van ellenem?

– Ne méltóztassék tréfálni ez órában, nagyságos uram. Én vén ember
vagyok, az eszem sem szállt még a lábam szárába. Vajmi jól tudja azt
kegyelmed, hogy a kegyelmed fejedelemsége leendő házasságától függ.
Nehány hónap mulva letelt a kegyelmed kiskoruságának ideje, s a számára
kijelölt mátka, a Brandenburgi Márkio leánya azóta szintén felnőtt.
Boldog lesz-e kegyelmed általa? az nem kérdés, de fejedelemmé lesz. Ha
pedig egy ilyen magamforma nemes ember leányát veszi el kegyelmed,
engemugyse az ágy alá vágta akkor kegyelmed a fejedelemsüveget.

– Mit bánom én.

– De bánom én és bánja az ország! Kegyelmed csak egy ember, én is csak
egy vagyok, mi élhetünk, halhatunk, a hogy Istennek tetszik, de most
Erdély jövendőjéről van szó, s mi nem fogjuk tűrni, hogy a kegyelmed
szerelmessége miatt elveszszen az ország. Ha kegyelmed most elveszti a
fejedelemséget, soha sem lesz itt többet úr a magyar. Menjen innen
kegyelmed Isten szent hírével s teljesítse azt, a mit az ország rendei
határoztak. Ilonka kegyelmed neje nem leend. Leányom szive megszakadhat,
az enyém vele szakadhat meg, de kegyelmed még sem fogja őt birni, mert
Erdélyország sorsa előbbvaló. Kegyelmed meggyalázta házamat; –
ellenségeim meg fogják tudni; – leányom hírneve oda lesz; de azért
kegyelmed nem fogja őt nőül venni, mert Erdélyország sorsa több, mint az
én becsületem… Kegyelmed apja sok jó magyar nemest lenyakaztatott,
kegyelmed örökölte apja nevét, öröklendi apja vérszomját is; én tudom,
hogy magam leszek az első, kinek fejét kegyelmed, ha fejedelemmé lesz,
leütteti és azért mégis kényszeríteni fogom kegyelmedet, hogy fejedelme
legyen Erdélynek, mert az én fejem semmi ott, hol Erdélyország sorsáról
van a szó. Most Isten áldja meg nagyságodat.

Ezt mondva Gergely úr, fejébe rántotta elülről hátulról kis veres
sipkáját, s keserű elkomorodással fordult el az ifju fejedelemtől, ki
némán, leverten, összefont karokkal bámult a kandalló hamvadó tüzébe, s
egy szót sem birt viszonozni az ősz honfi feddő szavaira.

– Még egyet uram, szólt Gergely visszafordulva az ajtóban. A mit
mondtam, mind komoly, megmásolhatlan szó volt s én rajta leszek, hogy
szavamat megtartsam; azért ha kegyelmed mint igaz nemes ember azt nem
akarja, hogy leányomat ezentúl elzárva tartsam mint egy apáczát, lovagi
kötelességének ismerje hozzá többet soha nem közelíteni.

A fejedelem szomorúan távozott el a toronyból. Gergely magához vette az
ajtók kulcsát s visszatért vendégeihez.

– Csak igyanak kendtek, semmi baj sem volt, semmi, szólt közéjök lépve,
jó kedvet erőltetve arczára, hogy szinte csikorgott bele minden vonása.
Egy kis izé – aztán semmi egyéb; bolond tréfa, majd halálra nevettem
magamat. Haha! Egy csatlósom furcsán járt Magdussal, hahaha az ördögbe.

Hanem e nevetés közben úgy megszorítá az ezüst kupát, melyet kezébe
fogott, hogy a két oldala összehorpadt s a bor kiömlött belőle. A vér
elfutotta szemeit.

– Ejh, milliom istennyila! kiálta falhoz vágva a serleget, nem megy már
nekem a tettetés, hisz leolvashatják kendtek az arczomról, akármit
beszélek, hogy meg vagyok gyalázva.

– Mit? mi történt? kérdezék a vendégek.

– Hát egy suhancz, valami siheder, még leányommal barátságot mert kötni,
beszélt Gergely úr, ellobbant haragja után ismét magához térve, hogy új
mesét mondjon vendégeinek. De kiadtam a ficzkónak az útat, jól járt,
hogy ott nem vetettem le, a hol feljött, az ablakon.

– De hát inkább kényszeríteni kellett volna, szólt közbe a pap, hogy ha
hírbe hozta a leányt, tegye nejévé.

– Majd én egy sehonnainak adom a leányomat, egy koldusnak, szólt
tettetett pattogással Gergely úr, soha bizony.

– Hisz az elébb egészen máskép beszélt kegyelmed ezen a helyen, feddőzék
a pap, igen okosan mondá, hogy nem tekint vagyonra, születésre, csak
leánya szeresse a kit választott.

Gergely úr feje főtt a lelkész beszéde alatt, szemei karikát hánytak,
szerencsére a serleget már eldobta, mert különben baj lett volna; még
beszélt volna a lelkész, de Gergely úr egyszerre olyat csapott öklével
az asztalra, mint a menydörgő mennykő, s felordított, a hogy kifért a
torkán:

– Az akkor volt! Én tudom mit beszélek! Hagyjon kend nekem békét.

Erre fölkelt Bethlen Miklós s Gergely urat átölelve, visszaülteté
székére, fülébe súgva:

– Legyen kegyelmed nyugodt, mi mindent tudunk, a látogató a fejedelem
volt.

Gergely úr lankadtan esett székébe vissza, mint ki álomból ébredett föl.

– De kiadtam neki az útat, dörmögé az őt értőknek.

– Kegyelmed igaz hazafi, szólt Bánfi, megrázva a kezét az öregnek.

– Ezt nem hagyjuk megtörténni soha, mondá szilárdul Bethlen Miklós, s a
három férfi könyes szemekkel nézett össze, míg a pap sehogy sem tudta
magának kimagyarázni, hogy micsoda nagy hazafiuság lehet abban, ha az
ember nem adja a leányát annak, a kit szeret?


A TATÁROK.

Még nehány napig mulatának Bethlen vendégei Küküllővárban; ezalatt a
családi tanácsban elhatározták, hogy minden kisértet elkerülése végett
legjobb lesz Ilonkát addig, mig a fejedelmet elfelejti, Nagyváradra
küldeni egyik rokonához; a minthogy egy reggelen meg is indult vele az
egész atyafiság, szánkákra rakodva. Maga Gergely úr Gernyeszegi Menyhért
urammal egy szánon, másikon Ilonka Magdussal, harmadikon Bethlen Miklós
és Bánfi Mihály. Egész Bethlenig semmi bajuk sem történt, hanem ott már
annyira behordta a szél az utakat hóval, hogy a legnagyobb erőlködés
mellett sem hatolhattak tovább Szászvölgyénél, ott pedig teljes
lehetetlenség volt a szoroson keresztül törniök, mielőtt a falusi népség
a lapáttal útat hányandott a hótorlatokon s e miatt kénytelenek voltak
ott éjszakázni a kis faluban.

Szerencsére Magdus apja, András gazda, ott azon faluban lakott, s épen
otthon tartózkodott, elkéredzve a fejedelemtől, s az ő házánál az úri
vendégek legalább tűrhető éji tanyára találtak.

Ott elrendezték magukat, a ki hogy fért. A kocsisok az akolban, András
és Magdus a konyhában, míg az urak a nagy lakó szobát foglalták el,
Ilonkának egyedül engedve a kis benyilót menyezetes nyoszolyájával.

Már jól behaladt az éjszakában az idő, az alvók különféle hangokon
horkoltak, midőn egyszerre irtózatos ordítás hangzik szét a faluban,
nyargaló paripák verik föl a csendet s az egyszerre kigyulladt tűz rémes
világánál száz rémalak tünik elő, ordítva, gyors paripákon, idegen
öltözetben.

– A tatárok! a tatárok! hangzik a vészkiáltás a felriadt lakosság
házaiból. A fekete, szegletesfejű, szélesszáju alakok, mintegy lovaikhoz
nőve, benyargalnak az udvarokba, kanóczot vetnek a háztetőkre, kötélre
fűzik a kirohanókat s lemészárolják az ellenállót. Asszonysírás,
halálhörgés, káromkodás nőttön növő zajba vegyül, melyből kihallik
olykor a félrevert harang vészkondulása.

Bethlenék hirtelen talpra ugrottak; mire széttekintének, már a tatárok
elfoglalták az ablakokat, a künn kapott cselédséget leverve lábairól, s
a tornáczajtót kezdék döngetni.

– Ehen van ni, kiálta fel a pap. Az Isten büntetése, a miért nem akarta
kegyelmed leányát ahhoz adni, a kit szeret, hanem megszöktetni előle,
most már a pogány veszi el.

– Ne papoljon kend most nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram, hanem
lásson egy fokos után s álljon velünk együtt az ajtóra, vagy menjen
Ilonkát biztatni.

A pap úgy tett, a hogy mondva volt: bement Ilonka szobájába, ki
ijedtében fél ájultan hevert ágyán; egy vigyorgó tatár féltestével már
bemászott az ablakon, de a kihez Menyhért uram úgy vágott egy karos
széket, hogy menten visszaesett a honnan jött.

Másfelől ez alatt három tatár már betörte a tornáczajtót, az egyik lovas
bement a konyhába. Azt ugyan András gazda fokosával úgy főbe kollintá,
hogy a lova alá esett, de a másik kettő pányvát vetett az öreg legény
nyakába s lerántva a földre, elkezdé annál fogva kifelé hurczolni.

Magdus csak nézte ez ideig, mintha sóbálványnyá vált volna, a viadalt,
de a mint látta, hogy az apját húzzák-vonják a földön, felsikoltott s
egy fejszét kapva a szegletből elő, neki rohant az egyik tatárnak, s egy
kegyetlen elbúsúlt csapással ketté hasította annak fejét. Az utolsó
tatár aztán nem volt rest, hanem elszaladt a hős leány elől, ki
visítozva hajította utána a véres fejszét. András gazda erre kivetette a
pányvát nyakából, s fejére rántva hirtelen a levágott tatár csalmáját, s
felkapva annak lovára, bekiálta az urakhoz: Csak védjék magokat
kegyelmetek, én addig elfutok segítségért.

– Eredj fiam Küküllőre, kiálta utána Gergely, vagy menj Bethlen várba,
vagy a hol legközelebb találod az atyafiak banderiumát és mondd meg a
kit ott találsz, hogy a ki leányomat megszabadítja, legyen bár akárki
fia, kezével jutalmazom meg!

András hallotta a biztatást, s erre a helyett, hogy Küküllőnek tartott
volna, Balázsfalva felé fordította a ló száját, s a tatárok között
szerencsésen keresztül nyargalva, kik csalmájáról társuknak tekinték,
tova iramlott a faluból.

Az urak ezalatt hirtelen elkészültek a védelemre; három lőfegyvernél nem
volt több velük, de mindnyájának volt legalább kardja. A benyiló ablakát
eltorlaszolták szekrényekkel s oda álliták a papot és Magdust, maguk
ezalatt a lakszoba ajtaját és ablakait foglalva el. Néha tettek egy-egy
lövést, midőn valamelyik tatár kanóczot készült vetni a födélre; a lövés
után szétfutottak az ostromlók s ismét újak jöttek helyettük.

Végre a tatárok az átelleni házakat gyujtották meg, hogy a láng
átcsapjon a szomszéd födélre; a ház elé ültetett terebélyes hárs- és
diófák egy ideig elfogták a zsarátnakot, de végre a házra lövöldözött
égő nyilaktól csakugyan belekapott a tűz a háztetőbe, s egy percz alatt
lángban állt az egész épület. A tatárok ujjongattak. A bent levők
Istenre bizták lelküket. Történt azonban, hogy András gazda teheneket
tartván, az előtti napon tengerikórókat vett meg egy oláhtól, melyeket
azon havasan kiterítgetve a padláson, az égő háztető tüze nem birt a
nedves kévéken keresztül a gerendákig terjedni, s ekként leégett az
egész tető, a nélkül, hogy a házban levőknek csak egy hajszáluk is
meggörbült volna. Ekkor a tűz világa mellett egy nagyképű tatármurza
lovagolt elő, macskabajuszával, piszkos, de aranyos öltözete mutatta
rajta a vezért; ez mérgesen ordított az ostromlókra, kik már sok holtat
vesztettek s még közel sem juthattak az ostromlottakhoz. A murza fogott
egy nagy vas buzogányt, s azzal ütögetve az ostromlók hátát, ekként
buzdítá őket nagyobb vitézségre, mire a tatárok közelebb kezdtek
nyomulni a házhoz, s csákányokkal kezdték annak falait bontogatni; már
egy jókora nyilást törtek a benyiló falán, s miután az már közel volt a
beomláshoz, Gernyeszegi uram kénytelenült Magdussal és Ilonkával a
lakszobába vonulni.

Ide szorultak össze mindnyájan. Bánfi Mihály egy kőütéstől eszméletlenül
hevert a földön, Bethlen Miklós vállában egy nyil volt betörve, a
fegyverek mind ki voltak lövöldözve, Gergely puskájában volt az utolsó
töltés.

– Ajánljuk lelkünket Istennek atyafiak, monda Gernyeszegi Menyhért s
aztán védjük magunkat férfiak módjára, s ezzel egy rövid imádságot
mondva el, melyet a többiek utána rebegtek, fölkapta Bánfi kardját s a
másik két férfiuval kiállt a végharczra, középre fogva az elalélt
Ilonkát s várva elhatározottan az ostromlókat, kiknek ütései sűrűen
hangzottak ajtón és ablakon.

Egyszerre a két ablak közötti fal leomlott, tág kilátást nyitva az
ostromló csoportra: «Isten velünk!» kiáltának a védő férfiak, kardjaikat
kimeresztve, a midőn e pillanatban egyszerre ismerős trombitaszó
harsogott fel az ostromlók háta mögött, s a füst és láng közől egy
háromszínű, kék, sárga, veres zászló lobogója látszott közeledni.

– Istené a dicsőség! jön a szabadulás! kiálta feléledt buzgalommal a
pap, s a megriadt tatárok hirtelen visszafordulva, az újon érkezők elé
tolultak.

A csata rövid volt, nehány percz alatt keresztül törte magát a rendetlen
csordán a kis segédcsapat, alig volt negyven-ötven ember, de mind jól
felfegyverezve, s villogó kardjaik csapása alatt hullott a tatár, mint a
tök.

Elől egy délczeg lovag, leeresztett aczélsisakján két sastoll meredt
föl; oly sebesen tört magának útat az ostromlott ház felé, hogy társai
alig birtak nyomában maradni. Néha körülfogták, de ő jobbra-balra vágott
s ismét tisztában volt.

– Derék fiu vagy, akárki légy. Engem úgy segéljen, megérdemled
leányomat, kiálta Gergely úr.

– Ni, hogy villámlik a kard kezében! a hova vág, nem kell annak másik
csapás. Nézz oda Ilonka, ha meglátod, lehetetlen, hogy belé ne szeress.

Ilonka fölveté szemeit, s a mint meglátta a küzdő lovagot, mintha valami
megdöbbentő sejtelem kapta volna meg szivét, két kezét keblére tette s
térdenállva fölemelé szemeit az égre és sóhajtott és az ég meghallgatá a
mit kivánt.

A szabadító ezalatt egészen a ház elé jutott, s már szinte megmenté
Bethlenéket, midőn az utcza tulsó feléről új csapattal jött rá: a murza.

A nagyképű, macskabajuszú ember, szegletes fejével, villogó szemével és
fogaival, vörös csalmájával, pokoli jelenetként száguldott elő fekete
paripáján, az égő házak között. A lovag megállt előtte, s rövidre szedve
kantárszárát, hátrahúzta paripája nyakát s fölágaskodott a kengyelben,
kardját szeme elé tartva. Azon pillanatban, midőn a murza oda ért, s
görbe sarlóalakú kardját az ifju fejének mérte, egyszerre lebukott ez
lova nyakára s egy gömbölyű, alulról fölfelé intézett csapással oly
mesterien vágott a murzához, hogy annak ugyanazon pillanatban a kardja
jobbra, a feje balra repült.

Az oda érkezett tatárság ez eseten elrémülve, hirtelen megfordítá
kantárszárát s ott hagyva a győzteseknek rabjait és martalékát, elfutott
az éjszakában.

– Jókor jöttünk-e? kiálta András gazda, nem gondolva leégett s
szétrombolt házával, csak vendégeivel.

– Erős várunk nekünk az Isten, szólt ünnepélyesen Gernyeszegi, letéve
kezéből a kardot.

A mentő lovag leszállt lováról s oda jött a megmentett csoporthoz.

– Légy üdvöz derék lovag, szólt kezét nyujtva eléje Bethlen Gergely. Én
Isten előtt ez órában szent fogadást tevék, hogy a ki meg fogja menteni
leányomat, nem keresem családját, hitét, vagyonát, neki adom nőül. Azért
akárki légy, ha még nőtlen vagy, s magad is úgy akarod, fogadd őt
kebledre, s légy szeretve általa, úgy a hogy megérdemled.

– Köszönöm, szólt a lovag elfojtódott hangon, és elfogadom, s azzal
megfogva a gyöngéd hajadon kezét, oda vonta őt keblére. Ilonka, a mint a
lovag keze az övét érinté, megtört erővel hanyatlott alá, ha a lovag
karjaival át nem öleli, alélt termete a földre rogyott volna, alig
eszmélt magáról többé. Nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram
áhitattal rebegé, karjait kiterjesztve fölöttük: «az ég áldása legyen
rajtatok».

– Ámen! monda a lovag és sisakját leemelte fejéről.

Mindenki ráismert egyszerre.

A férfiak hátrarezzenve, Ilonka felsikoltva s karjait görcsös erővel
kulcsolva az ifju nyaka körül, kiálták egyszerre:

– Apafi Mihály!

* * *

Nehány hónap mulva Balázsfalván tartotta a fejedelem menyegzőjét Bethlen
Ilonkával. Jelen volt az ország színe, java, s annyi ember között egy
sem volt, a ki szomorú ne lett volna, csupán az ifju pár volt boldog és
vidám. A legközelebbi rokonok úgy jártak ott alá s fel, mint temetéskor
a megszomorodott felek. A menyegzői pompából kirítt az arczok búja.

Mikor a fejedelem szép menyasszonyával megkezdte a tánczot, a vendégek
egy része fölállt tiszteletből, más része ülve maradt és duzzogott.

– Miért nem tisztelik meg kegyelmetek a fejedelmet, hogy felállnának?
szólt Apor István uram, akkori főkincstárnoka Erdélynek, az ülve
maradtakhoz; mire egy közőlök, Sárosi János uram, daczosan
visszaszólott:

– Elugratta biz ő kegyelme a fejedelemséget!

* * *

Apafi boldogul élt sokáig szép nejével, hanem Erdély csakugyan nem
látott több fejedelem-temetést.



A HARGITA.

(Székely népmonda).

A mint Maros-Vásárhelyről a szép tavaszi zöld tájon nyugat felé
eltekintünk, a zöld lombos hegyek közül a kéklő távolban egy magas
bércztömeget látunk kiemelkedni, melynek homloka most is fehér, befödve
hóval, onnan csak a hő nyár szokta elűzni a telet.

Ez a Hargita bércze.

Napokig látszik emelkedni a feléje közeledő utas szemei előtt s
Székely-Udvarhelyen túl elkezdődnek a rengetegek, melyek őt mint rémes
ősanyát fogják körül.

E bérczek, ez erdők között van legtöbb, legrégibb emléke a magyar
nemzetnek, elpusztult várak az ormokon, néhol már csak a puszta ormok,
miket az emlékezet még mindig váraknak nevez; a bércz és a nép szelleme
még őrzi Buda emlékét, Attila testvéreét, s legkedvesebb nejének nevét
viseli a Rika-bércz, már több mint ezernégyszáz esztendő óta.

E messze korról már csak mondáink sincsenek; hagyjuk az óriást pihenni,
kinek léptei megrendíték a földtekét, s vonuljunk vissza a közelebb eső
korba, hová a népköltészet láthatóbb alakot rajzolt.

Hol a Nagy-Mál bérczei kezdődnek a Hargita oldalában, egy mély
völgytorokba beékelve fekszik egy roppant tekealakú bércz, fákkal,
virágzó bokrokkal benőve mindenütt.

Köröskörül egy óriási sziklafal emelkedik vele átellenben: egyenesre
hasított bércz, fa és bokor nélkül, hegyesen végződő csúcsokkal, mintha
góth templomok tornyait rakták volna egymásra, e meredek kopár szirtfal
mint egy szédületes bástya fogja ama szirtet körül, hozzájárulhatlanná
téve azt. E szirtfalat nevezik, méltó néven, az Erős sziklának.

E borzasztó magasból letekintve az átelleni szirt kopárabb részeire,
itt-amott nagy ajtószerű nyilások tünnek fel azon, melyek mély sötét
üregek lételét sejtetik. Ez üregekhez van a székely népnek legtöbb
mondája csatolva.

A völgyvágányban, melyet a két összeérő meredek bércz képez, vágtat
keresztül egy sebes hegyi folyam, a Vargyas vize, néhol, a mint a völgy
szélesebbre tágul, kőrisfákkal benőtt szigeteket képez, másutt
összeszorul a két sziklafal közt, s tombolva, harsogva rohan végig a
simára koptatott gránittömeg fölött, végre egészen útját állja a bércz,
ott tajtékot turva rohan be a sziklák alá, ki tudja mely örvénybe? s a
másik oldalon tör ismét elő, sárosan, zavarosan, ki tudja mily salaktól?

Egyetlen hozzájárulható útja a Nagy-Mál barlangjainak e patak medre. Egy
másik út, mely a bércz oldalában visz el, csak vakmerő istenkisértők
számára való, az élet minden lépésnél omlatag fűves sziklákon, gindár
kőfali növények gyökerein függ, miken szorosan a sziklára fekve lehet
odáig hatolni, hol a patak buvó vize eltünik, s ott egy-egy korhadt fa,
melyet a szél kidöntött, vezet át a tulsó bérczre.

E bércz volt hajdan a székely nép mentsvára, és azon üregek, miknek
nyilásait látjuk, messzeterjedő teremeik sorozatával a biztos lakás, a
hol a szorongattatások napjaiban megvédte őket az Isten.

Még most is legtisztábban imádják Istent, legjobban szeretik a hazát, a
kik a Hargita bérczei közt laknak.

* * *

Sok van még a föld felett és a föld alatt, a miről a bölcsek semmit sem
tudnak.

Gyakorta a pásztorok, kik az Erős alatt legeltetnek, késő holdvilágos
éjszakákon, midőn elcsendesült minden, vad vijjongás hangjait hallják át
a Nagy-Mál üregeiből.

Ilyenkor a földi emberek tartanak ott mulatságot, kijönnek vígadni,
ujjongatni a szép holdfényre, családjaikkal, apró gyermekeikkel, tágas
körbe összefogóznak és elkezdenek tánczolni, fürödnek a sebes vízben s
üldözik a pisztrángokat, felmásznak a nagy bükkfára s viaskodnak a
mókusokkal, néha le is győzik őket, bukfenczet hánynak és czigánykereket
a harmatos fűben, hajigálóznak a makkokkal, egymás nyakába ülve
lovagolnak s hintálóznak a hajló kőrisfák ágain; közbe mintha ezüst
csengetyű szólna.

Egy kiáltás a tulsó bérczről, egy emberi hang nesze és rögtön elhallgat
minden, vége a sikoltozásnak, az ezüst csengetyűszónak, a kicsiny
fürgencz emberkék szétfutnak egyszerre, be a kőhasadékokba, le a sötét
üregekbe, csak másnap látszanak meg lábnyomaik a nedves iszapban, mintha
apró gyermekek jártak volna ott lábujjhegyen.

Kik és mik ez apró lények, ezek a barlanglakó emberkék, kik kerülik a
napvilágot és az emberi szemek tekintetét?

Kik voltak az óriások, a kik az emberi nem lételét megelőzték, kiknek
roppant karcsontjait mély föld alól ássák föl olykor s bámulnak rajtok?
Kik elenyésztek mindazon őslakóival együtt a földnek, melyek egyidomúak
voltak velök, az óriási emlősök, a rémnagyságú húsevő állatok, a
milyenek ha most élnének, kiirthatnák az egész élő világot.

Kik és mik voltak ezek? s mért vesztek el? helyet adva a kisebb emberi
fajnak, mely az ő lételök alatt talán épen úgy rejtőzött barlangokban,
üregekben, félve az óriások szavától s várva az időt, melyben majd azok
kivesznek, talán épen így vigadtak elnémuló éjszakákon megjárhatlan
barlangok közt, s így futottak széjjel, ha a roppant mastodon
mérföldekre hangzó ordítása hallék, ha a mammuth megszólalt, ha az
ősvilági szarvorrú röfögve recsegtette a fákat, ha a Tritonok, a
Gygászok egymással beszélni kezdettek, mély, mennydörgéshez hasonló
hangon?…

Ezek az apró emberek itt a föld alatt, a sziklák repedéseiben, a
barlangok mély üregei közt mind azt hiszik, arra várnak, hogy majd
egyszer az emberi faj is kivesz, miként elébb az óriások, háború,
özönvíz, döghalál megirtják, megritkítják őket; kivesz közülök a
szerelem, nem fognak nősülni többé, megromlanak, elpusztulnak, az utolsó
is elhull, elhal, s ekkor övék lesz a világ, ekkor ők támadnak elő,
kijönnek szikláik hasadékaiból, építenek ők is városokat, megigázzák a
folyót, a tengert s lesznek örökös urai a földnek.

Régen várnak már erre az időre.

Ki-kijönnek hallgatózni: van-e még nesz a világban? hallik-e még a
harangszó? tisztelik-e még az Istent, szeretik-e még egymást az emberek?
s aztán ismét visszatérnek. Még várni kell, még várni kell! még száz
évig, ezer évig. Még várni kell.

Azalatt szorgalmasan gyűjtenek a jövő időkre: aranyat, ezüstöt, a mit a
föld alatt találnak, elhullatott műszereket, miket az emberek
elvesztettek, s ők éjjel összekerestek; a madarak tollait, miket azok a
mezőn elhullattak, a bárányok gyapját, mely a tüskéken fennakadt; a
tarlókról, vetésekről ellopkodják a gabonát s felhalmozzák azt
földalatti üregeikben. Ilyenkor kemény harczaik szoktak esni a
darvakkal, melyek szintén azon időben látogatják a mezőket. A földész
gyakran reggelenkint el nem tudja gondolni, honnan hullottak a
vércseppek garádja bokraira, de halottaikat, sebesülteiket soha sem
hagyják hátra, hanem elviszik magukkal s eltemetik oda a mély, mély
üregekbe, mik félig telve vannak már porladó csontokkal.

Néha éjszakánként seregestül előtódulnak üregeikből, s nagy zaj és
énekszó mellett járnak körül az erdőben, s ha ilyenkor emberszó hallik
közel, nem futnak szét, hanem inkább felordítnak, hogy a közeledő
megrettenve fordul vissza.

A köznép borzadva gondol a törpék éjszakai búcsújárására, mert az
rendesen közelgő országos vész jöttét szokta megjósolni. A mi nálunk
csak alvó ösztön, a rossznak és jónak előérzete, az e rejtett lényeknél
kifejlett tehetség; ők ott a sötétben megérzik, mikor jő közelgő
földrengés, mikor döghalált lehellő szelek a föld népeire, mikor
készülnek az árvizek s az éhhalált hozó aszály, mikor dübörög a föld
közelgő százezrek lovai patkóinak alatta? Ők betekintnek a rejtett
aknákba, hol a földalatti olvadt tűz folyik s honnan a mérges gőzök
hevítve, szikkasztva emelkednek a föld felszínére, megbolondítva az
emberek lelkeit, hogy egymás ellen támadjanak s önfajukat segítsenek
irtani, e kis törpék ott a föld alatt úgy örülnek, úgy tapsolnak, úgy
sikoltoznak: az emberek pusztulnak, vesznek; pusztulnak, vesznek!
lemennek a földbe, itt hagyják az eget. Mert hisz az ég nem a
csillagoknál kezdődik, hanem a föld legalsó fűszálainál; óh ezt a kis
törpék olyan jól tudják. Ilyenkor nappal is elő mernek jőni, kiülnek a
hegyek tetejére s kis piros szemeiket elárnyazva kezeikkel a szokatlan
fény előtt, végig nézik kiváncsian a gyönyörű szép világot, a zöld
erdőt, a tarka mezőket, a kék távolt, mely majd mind örökségül jut
reájok, s olyanokat sikoltanak örömükben!

Amott távol égő falvak füstje látszik, itt a síkon tomboló seregek
ütköznek egymással, amott temetésre szól a harang, s hallik a kisérő
gyászének. Az emberek pusztulnak, vesznek; pusztulnak, vesznek! Nem
sokára megeszik egymást, a hogy az óriások tettek egymással. Eltávoznak
az Istentől, megtagadják a szerelmet, mely őket eddig megtartotta, mely
elszaporítá őket szerte, és most áruczikké fajul, mint más akármi
fűszer, mely a vért ingerli; minden romlik, minden bomlik, rothad,
porlad ország világ, szívben féreg, vérben méreg, a lelket elnyeli a
lég, a testet visszakéri a föld, az ember mindig kevesebb lesz, csak a
lég és föld leszen több, utoljára egy országban csak egy marad; az hogy
fog majd csodálkozni, ha mindenütt, a merre bujdosik a világban, új
népet lát erdőn, mezőn, a melyet ő nem ismer, de a mely őt jól ismeri,
halálára régen számol, s utoljára ez az egy is lefekszik, mély folyók
partja alá rejtve magát, hogy csontjaira ne találjanak. Épen mint az
óriásokkal történt.

A kis törpék úgy örülnek!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az ezerkétszázadik esztendő után következő félszázadban nagy örömük leve
a Nagy-Mál-barlangi kis törpéknek; hogy valahol nagy veszedelem van
készülőben, azt a köznép éjszakai búcsújárásaikból bőségesen megtudta,
mely alkalommal annyira ment a kis troglodythok merészsége, hogy egész a
közel homoród-almási falu aljáig ellátogattak nagy csapatostul, mikor
sötét éjszaka volt s a rájok uszított kutyákat kövekkel hajigálták meg.
Nyilván eljöttek barlangjaikból, mert egész éjjel lehetett visító
szavaikat hallani, s ha némely bátrabb férfiak kiindultak ellenök
kézíjakkal, hogy majd megnyilazzák őket, mire odajutottak, honnan a
lárma jött, semmit sem találtak, az apró éji alakok úgy el tudtak
rejtőzni egyszerre, s a mint azok hátat fordítának, ismét rákezdék a
rettentő süvöltést, úgy, hogy nem lehetett aludni miattok.

Ezen években a nagy pusztító Dsingiszkán három millió embert kaszált le
a földről, s halála történvén, három fia megosztá egymás között a
világot, s mindenikre esvén ötszázezer harczos, elhatározák, hogy három
felé megindulnak, és mennek odáig, a hol a világnak vége van és
elpusztítanak mindent, a mi előttük áll, kiirtva gyermeket, aggot és
férfit.

A barlanglakó gnómok megtudták e dolgokat a buzaevő madaraktól, melyek
seregestül vándoroltak el azon tájakról, miken ember nem élt és a
sziklai keselyüktől, melyek eléje siettek a pusztító hadnak, ki számukra
aratott az emberekben.

A futó madarak után nem sokára jöttek a futó népek.

A havasokon keresztül csapatonkint menekültek kunok, oroszok, lengyelek,
oláhok, többnyire aggok és nők s árva gyermekek, mert a férfiak
elhullottak már a csatamezőn s a Hargita viszhangjai egy rémkiáltást
tanultak meg zengeni:

– Jön a tatár!

A tatárok! Félördögök, félemberek, vastag, szegletes fejeik, lapos
orruk, kiálló csontos pofáik, kegyetlen, villogó, apró fekete szemeik,
széles szájuk, szétálló hegyes fogakkal; bajuszuk, szakálluk, mint a
hiuz sertéi; apró, kifáradhatlan lovaik keresztül hágnak a legmeredekebb
bérczeken, átúsztatnak a megáradt folyón, ha erdőt találnak maguk előtt,
azt levágják s mennek odább; ha találnak hadsereget, levágják, mennek
odább; ha van előttük kerített város, betemetik árkait halottal, földdel
egyenlővé teszik, mennek odább. Meg nem állítja őket semmi, sem a
férfiak kardja, sem az asszonyok könye. A hol boldog nemzetek éltek, oly
simára tapodják az egész országot, a milyen volt a teremtés harmadik
napján.

Hová fussunk? merre fussunk? Ellentállani ki volna erős? Kard nem fogja,
nyil nem járja ezt a pokolbeli népet. Meg nem birkózhatik velök, a ki
anyától született.

Egyet gondola Ugron Ábrahám, Udvarhelyben a legvénebb férfi, első papja
a székelyföldnek, azon módon őszszakállas, a hogy még a rhabonbánok
voltak, kik csak két emberivadékkal elébb multak el. Mind karral, mind
észszel nagy hatalmú volt a jó pap, sokakat megtéríte ékesszólásával az
igaz hitre, megnyitván előttük a mennyországot, sokat pedig külde
pokolra, levágván éles kardjával, kik a hit ellenségei voltak.

Most kifőzve jól a tervet, a mely szivében fogamzott, kimene az erdőre s
vágván ottan szép egyenes mogyorófa vesszőket, azokat megfaragta
négyszegletüekre s minden oldalát tele metélte egyenes, keresztül kasul
vágott vonásokkal, mintha volnának azok a nyomtatók és cséplők rovásai.

Ezek az egyszerü vonalak voltak a régi magyarok betüi, mielőtt a latin
betüket megismerték, még azon időkben a székely irástudók ilyformán
közlötték egymással izeneteiket, felvésvén azokat mogyorófa vesszőkre,
és papirosnak, tintának még akkor hire sem volt köztük.

E vesszőket pedig elküldözé szerte a falvakban levő papokhoz, a
melyekből azok a következő dolgot érték meg:

Mindnyájan, kik csak élő emberek találkoznak a környékben, kerekedjenek
fel minden marháikkal egyetemben s a mit birnak gabonában, azt hozzák el
magukkal a nagy-máli barlangba, ott a hogy férnek, rejtsék el magukat az
ellenség dühe elől, s várják el Isten hirével, míg a veszedelem
keresztülfut fejük felett.

Ő maga pedig hat bátor ifju legényt maga mellé vevén, fáklyákkal neki
indult a földalatti üreget szemügyre veendő, ha vajjon elfér-e benne
annyi tenger nép?

A kik meghallák szándékát, fejet csóváltak rajta, a barlang szádában
jártak néha kiváncsi pásztorok s ismerék annak terjedelmét: nem fér el
abban csak egy falu népe sem.

Ugron bizott az Istenben s e gondolatot tőle jöttnek hivé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A kis törpék a nagy barlang teremében vigan voltak. Kezeikkel
összefogózva nagy karéjt csináltak, körül tánczolva egy, a középre tett
emberkoponyát, melyet valahonnan a temetőből loptak ide.

Olykor megálltak a tánczban, feltartott orral szaglászva a barlang
száján beható szellő után, mintha tetszenék nekik a halálszag, melyet az
magával hozott.

Rútak voltak egytől egyig; nagyon jól tevé a természet, hogy a
sötétséget rendelé nekik lakhelyül, mert ha kijárnának a világba, terhes
asszonyok képzelődése csodaszülöttekkel népesítené meg a földet. Karjaik
hosszabbak mint az embereké, csaknem térden alul érnek, fejeiken haj
helyett csak apró sűrű moha van, melyből a férfikor idején hosszú fekete
serték nőnek ki egyenesen felfelé, a vénségben aztán megőszülnek s mint
egy fehér erdő állnak fejeiken, szájaik vége felfelé van huzva s füleik
hegyesek mint a mókusé. Beszédjök nincs, de kezeik sebes járása
gyorsabban beszél, mint a nyelv.

Egy nagy fekete kövön ül az egyik vezér, a mindenikre vigyázó. Arcza
sokkal szelidebb mint a többieké, van benne sok emberi vonás, csak
szüntelen figyelő hegyes fülei mozgása teszi azt különössé, s a mi által
kiválik társaitól, az egy czinoberpiros hajcsomó, mely feje tetejéből
kinőtt, hasonló a caraibok fejdiszéhez; vagy mintha piros spanyol
szakállt viselne ott, hegyével felfelé. Szemei nem oly fájó
rózsaszinűek, mint a többieké, de ha a sötétség felé néz velök, zöldes
fényben világítanak, mint a vadállaté, kezében vékony pálczát tart,
melyre koronáskigyó bőre van húzva.

Egyszerre hármas süvöltés hallik a barlang távol oduiból s minden
lyukon, minden hasadékon százankint ugrálnak, bukfenczeznek elő az apró,
három láb magas alakok, a nők beraggatták testeiket gyapjuval és
madártollal, arczaik sokkal halaványabbak s fejükön puha kondor szőr
nőtt, melybe kagylók vannak dugva. A vének hófehér haja hárssal van
összeszorítva. Végre jő maga a fővezér, széles, keménycsontú alak,
hosszú, mereven álló fülekkel. Egész feje le a szemöldökig sűrűn be van
nőve haragos vörös arasznyi sörtével, mely szerteszét áll rajta;
kifordult ajkai, vérpiros szemei dühödt tekintetet adnak arczának;
hónaljától csipőjéig és a lábszárai végig kék pikkelyes kigyóbőrökkel
vannak betekerve, tömpe orra kétfelé van hasítva; kezében egy emberi
karcsontot emel, mely pálczául szolgál neki.

A mint odvából kiugrott, nekirohant a fekete kövön ülő vezérnek s bár az
elveté pálczáját, mérgesen belé harapott s a karcsonttal nyakszirten
üté.

Az nyögve, szűkölve borult lábaihoz. A szörnyfejedelem ráhágott nyakára
s onnan lépett fel a fekete kőre, s miután leült, lábait nyaka közé
szedte, úgy, hogy a két térde közé téve könyökeit, tenyerébe támasztá
fejét.

Az utóbb érkezők vad marakodás közt üldözék el a korábbiakat. Azok
sikoltozva bujtak el lyukaikba s átengedék a később jötteknek a tért.

Tehát az alvilági lények között is van pártszellem és meghasonlás.

Az utóbb jöttek táncza vad, szilaj szökésekből állt, a milyen szokott
lenni a vadállatok boszorkánytáncza, melyre szilaj jó kedv, vagy
bőszülten keringő vér ingerli őket, hogy a falakra fel és le ugráljanak
sikoltozva, agyarkodva. A törpe-király felállt a kövön s hajtotta őket
maga körül, mintha egy roppant szérün nyomtatna apró gnómokkal.

Fejük felett ezernyi ezer denevér csüggött le a falról, egy tömegbe
kapaszkodva, mint egy óriási méhraj, vagy mint egy függő szőlőfürt.

Egyszerre fáklyavilág támad a bejárás előtt. A gnómok veszett, bősz
ordítása betölti a barlangot, azután elnémul minden; a belépő emberek
nem vehetik észre, hová tünt el a földlakó csoport, mert vezérük, a mint
a belépőket észre vette, a karcsontot felhajítá a csoportban függő
denevérek közé s azok szétbomolva, mint szakadó felhő omlának most alá a
bejövők fáklyáira, ruháikba, hajzatukba kapaszkodva apró éles
körmeikkel, fogaikkal.

A belépő férfiaknak gonosz tusát kell víni ez undok állatok ezreivel,
melyek süvöltve rajongák őket körül, s utóbb is kénytelenek ez ádáz
vijjongás elől visszavonulni.

De Ugron Ábrahám nem az az ember, a ki meg hagyja magát zavarni. A
szikla-odukban vad sólymok tanyáznak, embereit felküldi értök, hogy
hozzák el a fiatalokat fészkeikből, s ekként mintegy tizet összeszedve,
ismét visszamennek a barlangba.

Itt eleresztenek egy sólymot, s a rajzó denevérsereg egyszerre ijedten
tapad vissza a falhoz, s lassankint a nyilások közé elbuvik.

Most módjukban van körültekinthetni. A nagy templomszerű üreg körül
fekete falakat mutat, itt-ott sötét, keskeny nyilások látszanak,
melyekben a fürkészők ragyogó drágaköveket s fénylő igaz-gyöngysorokat
vélnek látni, s csak ha oda lépnek, látják, hogy semmi sincs ott. A
leskelődő gnómok szemei és fogai voltak azok.

– Nem férünk el itten, mondának a jó emberek Ugron Ábrahámhoz; de a
tisztes öreg csak arra figyelt, melyik hasadékban bujnak el a denevérek
a repkedő sólyom elől.

A hova azok menekültek, ott nagy és tág üregnek kell lennie. Roppant
vastag kődarab feküdt az útban, a férfiak vasrudakkal neki álltak,
elmozdíták, elhengeríték, a kő kigördült a terem közepére, még utána is
soká morgott az egész föld, mintha csupa üres volna alul.

A kutatók előtt sötét üreg tátongott. Ki merne abba elől belépni? ki
tudja, mi van ott belül? sirás, zokogás hangjai rémlenek át a
hallgatáson. Ne féljetek, nincs ott semmi, csak a hímdenevérek nyivása
hallszik, s csepegőkő peng a megnövesztett sziklán.

Öreg Ugron Ábrahám maga vevé kezébe a fáklyát s kardját kihúzván
merészen belépett az ismeretlen üregbe, melyben addig emberlábnyom nem
látszott meg s elkiáltá magát erős, bizó hangon:

– A kik vagytok e földalatti üregek lakói, bár jó avagy gonosz lelkek,
az egy élő Istennek nevében felszólítlak titeket, hogy adjátok át nekünk
e boltozatokat, hogy elfoglalván azokat, Istent dicsőíthessük tovább is,
kinek neve légyen áldott a föld alatt, miként a föld felett.

Erős szavai zúgva hangzottak el a földalatti üregekben, nem hallatszék
semmi válasz, csupán mintha patkányok vernék össze fogaikat félelem és
düh miatt.

Ezzel egy nagy követ a másik kőre emelvén, monda Ugron Ábrahám:

– Ez lészen itt az oltár.

Tovább egy roppant kőtömeg állt, melyre hátulról fel lehete hágni; ez
fog lenni a kathedra.

Ez üregből nyilt ismét egy másik, onnan harmadik, negyedik, egész
tizenöt számig mind nagy, tágas, boltozatos üregek. Ugron mindegyik
teremben hátra hagyott egy fáklyavivőt, hogy ekként ismét
visszataláljanak az üregből; az utolsónál már egyedül maradt. Elfoglalá
valamennyit az üldözött nép nevében, meghatározván, hol fognak a nők,
hol az ifjak hálni, hol fog tartatni az eleség, hol lesz a sütőkemencze,
annak magas kéménye volt egész fel a napvilágig; a hordók számára magas
száraz helyek, a hol az ivóvíz álljon, s ez meglevén, kirendelé az
összegyűlt népet, hogy egyengessék el, homokkal meghordván a barlang
talapját; lassankint begyülekezett a nép a környékből mind a völgybe, a
nőket és gyermekeket mind elrejték a barlangba s azzal annak szádát
annyira elfalazák, hogy csak egy kis ajtónyilás maradt rajta, s
imitt-amott czélszerű lőrések.

A férfiak helyet foglaltak a hegy alatt a víz tövében, hol egy kiálló
szirthomlok nagy tágas padmalyt képez, melyet maig is Ugron üregének
hínak, a vizen túl volt egy sziklákkal bekerített hely, oda hordták a
harczi lovakat, azt maig is lovak csűrének hívják.

Gabonát hordtak össze annyit, mennyi hetekig elég lehetett a menekvő
népnek, az idő alatt reménylék, hogy elvonul az ellenség dühe s majd
ismét előjöhetnek.

Ez meglevén, elrontának minden utat, mely a Nagy-Mál felé vezet,
elzárták roppant kövekkel a völgyeket, az erdők fáit félig bevagdalák,
hogy majd ha elleneik utánok jőnek, egyszerre fejükre rontsák.

Nem sok kincse volt a székelynek, a mit a tatártól féltsen. Arany, ezüst
nem szokott ő nála nagy feleslegben lenni, de volt mégis olyan kincse, a
miért méltó volt, hogy az öregek esze és az ifjak karja feszüljön: a
szép hölgyek, a szép leányok.

Annyi szép hölgy között legszebb volt Ugron Ábrahám leánya, Zolna, de
annnyi derék bajnok közől az ő veje is volt a legvitézebb: Csala vezér.

Az a magas kőszál ottan, mely mint meredek szálfa áll ki a szakadékos
hegyoldalból, Csala tornyának hivatik most, úgy látszik, mintha egy
másikra volna dülve s arra támaszkodnék.

Csak épen annyi idejük volt a székelyeknek, hogy elrejthették magukat,
midőn az estenkint köröskörül vereslő ég hirdeté, hogy itt az ellen, a
felgyujtott falvak lángja vereslik ott szerte az égen.

Jő Kuli khán nagy csapattal, mikor az elejét megindítja, nincs az a
hegy, a melyről belássa a végit.

Felkutat a vérszomju had minden bokrot, minden erdőt s a hány szálfa van
egy erdőn, mindenik alá jut egy tatár; bár az ágaira jutna! óhajtja
magában a székely.

Még a föld alól is előkeresik az embert, s nem hagynak békében senkit
még a mocsárok közepén sem, onnan is előhúzzák, s midőn valamely várost
kipusztítottak, halkan, csendesen odább mennek és éjszaka véletlenül
visszatérnek ismét, ha nem jött-e valaki elő az életben maradottak
közül?

A hogy megesküvének a teheráni koponyapyramid előtt, mely kétszázezer
fogoly hindu levágott fejéből rakatott, nem hagyni saját fajukon kívül
élő lényt a földön, híven teljesíték fogadásukat: nem kimélték meg a
csecsemőt sem.

Mily nagy lőn tehát Kuli khán dühe, midőn megérkezvén Csikba, ottan
nemcsak hogy embert nem talált, a kit meggyilkoljon, de még csak enni
valót sem, melylyel seregét tarthassa. A bölcs székely népek mindent
félre takarítottak előle szépen.

Rajta, hajtóvadászatra az egész ország ellen! Százezer ember indult neki
az erdőknek, felhányva minden zeget-zugot, a hová valaki elbújhatott
vala, még az odvas fákat is megkopogatták, ha nem rejtőznek-e bennök? s
el nem tudák gondolni, ég nyelte, föld nyelte-e el az egész csiki népet,
hogy még nyomukra sem akadni?

Nem is találták volna őket meg soha, ha egy oláh gazdag jutalom fejében
el nem árulta volna rejtekhelyüket; de meg is jutalmazá őt Khuli khán
tatár fejedelmi módon, elég volt az neki holtig: tele tölteté olvasztott
szurokkal a nyavalyást.

Másnap meghallák a nagymáli rejtőzők a tatárcsorda harczi ordítását,
mely a hegyeket ellepé.

A székelyek hagyták őket közelebb jönni.

Mikor aztán oda jutottak, a hol az erdők be voltak vágva, megdönték a
szélső fákat, azok ráhullottak szomszédjaikra, egy percz alatt irtóztató
ropogás támadt, az erdő összeomlott, eltemetve Kuli khánnak ezer meg
ezer emberét.

Kuli khán még embert sem látott, máris csatát vesztett. Több elhullott
ötezernél a kutyafejű hősökből, kiket a szálfák ott nyomtak. Haragjában
azt a pokoli dolgot mívelte, hogy köröskörül tizenkét oldalról
meggyujtatá az erdőket s tán meztelenre égette volna a bérczeket, ha
Isten meg nem hiusítja akaratját, oly esőt támasztva rögtön, mely eloltá
a tüzeket s nedvessé tett minden lombot, hogy a tűz nem kapott bele a
nagymál-hegyi erdőbe, csupán a körülfekvő bérczeket tarolta puszta
kopárra.

Tizenkét napig látták a barlangba menekült népek az irtóztató lángokat,
mint egy áradó tengert mindig közelebb-közelebb jönni, az erdő minden
vadai rémülettel összefutottak seregestül, mint egy szigetbe, a
közbeszorult Hargitára s félve simultak az emberek lábaihoz; a menekvők
rettegve várták a végitéletet, de Ugron Ábrahám biztatá őket, hogy
egyfelől a Vargyas vize, másfelől az Erős bérczei gátat vetnek a terjedő
tűznek, s ez idő alatt a férfiakkal lenyilaztatá az odafutó vadakat s
húsaikat felfüstölve elrakatta a mély földalatti szellős üregekbe.

Végre elcsillapult az égés, körül a szép zöld hegyek szép
rózsaszinűeknek látszottak a hamvadó parázstól, azután tisztes
szürkéknek, a hogy hamuvá lett a zsarátnak, végre sötétek, feketék
lettek, midőn a legelső vihar felkavarta a nyugvó szürke hamvakat s
kimeredtek a fekete törzsökök. Mintha egy nagy gyász szemfödél lett
volna végig húzva a tájon, melynek kellő közepében zöld szigetként
emelkedett az óriási Hargita.

Nem sokára a kopárfekete tájon látni lehete a tóduló tatárcsordák
tömegeit. Minden oldalról meglepék a Hargitát s körülfogták a Nagy-Mál
bérczet.

A tatárok az Erős hegyről, a székelyek a Nagy-Málról lövöldöztek át
egymáshoz nyilakkal; a nyilvesszőkre mindenféle mondások voltak faragva,
melyekben egymással kihivásaikat, fenekedéseiket és szitkaikat
közölgették.

Megjelent a tulsó ormon s átlőtte nyilát Kuli khán.

Sok bolond betü volt ráfaragva.

– Gyertek által jó székelyek, és haljatok meg szépen egyszer, különben
meghaltok kétszer.

Ugron Ábrahám visszalőtt. Nyilára ez volt faragva:

– Élünk sülttel, főttel, föld alatt, fa tetejében, mi az?[7]

Ismét a tatár lőtt. Ez volt a vesszőre irva:

– Megéheztek, megszomjaztok, majd kijöttök.

A székely vesszője átröpült:

– Kenyerünk a földben, vizünk az égben, húsunk az erdőben, várhattok
itten.

Újra lőtt a tatár:

– Égett fa kizöldül, puszta erdő felidül, mi még akkor is itt leszünk.

S hogy fenyegetését hatályosabbá tegye, szemben a Nagy-Mállal, a honnan
a székelyek épen ráláthattak, sok követ hordatott össze s egy nagy
kápolnát építtetett ott, bele állítva az ősi bálványt, annak
bizonyságául, hogy ott állandó lakása leend a tatárnemzetnek, mert
kőépület a tatároknál csupán a bálvány számára épül, a nők bőrsátrak
alatt alusznak, a férfiak lovaik hátán.

A székelyek meg voltak szállva. Körül negyvenezer tatár, vérszomjú,
irgalmatlan had, a Nagy-Málban négy-ötezer kenyérfogyasztó nép, kikből
alig megy ezerre a fegyverfogó férfi.

– Hová leszünk? zúgott a nép, ha kenyerünk, húsunk elfogy. Egymást kell
végre megennünk. Jobb lenne a gyermekeket a kősziklához paskolni, a
szűzeket, asszonyokat megöldösni, fák tövébe eltemetni, a véneknek
leugrálni a szikláról, a férfiak rontanának azután az ellenségre s
hullanának el viadal közt, kivont fegyverrel kezükben, ha úgy sem segít
az Isten.

De megfeddé a búsulókat Ugron.

– Bolond valóban, a ki Istennek tanácsot akar adni. Jő tanács az égből,
csak bízni kell benne. Ha a székelyek elesége fogy, biz a tatáré sem nő
a kősziklákból. Itt kevés a kenyér hosszú időre, de kitart a makk, a
szükségben az is eleség, víz van elég, és a víz tele pisztránggal, majd
kövér gombák nőnek fel az erdőn Isten parancsolatjára, melyek hetekig
eltartják élettel a népet; a behajtott marhák tejet, vajat, sajtot adnak
s kövér legelőjük van a hegy tetején s a vizi szigetek közt; míg azok
oda át mit esznek, mit isznak, ha Isten elzárja előlük a földet és eget?
A föld korommal van fedve, ott évekig még csak fű sem terem, a tatár
ugyan megél a nyers húsból és a lótejből is, de hogy vadat fogjon, tíz
mérföldnyire kell neki menni, s lovát nincs hol legeltesse a leégett
mezőn. Aztán majd eljön a székelyföldi gonosz szellem, a hideg mérges
északi szél, a kegyetlen Nemere, mely a mint beszabadul a gyergyói
havasok nyilásán, nyár derekán öles hóval borít el erdőt, mezőt, s ha el
nem múlik három nap alatt, úgy betemet hóval egész városokat, hogy a
lakosok a kéményen járnak házaikba s a toronyablakon a templomba. Mibe
kerül az Urnak elszabadítani lánczairól ezt a mérges szellemet; s akkor
a tatár mind rakásra fagy, mert a közelben fája sincs, a mivel
fűtközzék.

Ekként megnyugtatá a kétségbeesőket, s azok türelemmel megadák magukat
sorsukba, kiki elvállalta a rábizott munkát.

Csala vezér a férfiak élén elállta a védendő sziklatorkokat, az
asszonyok a bárányok gyapját szőtték, fonták öltözetnek, egész halmaz
sajtokat készítettek s azokat elrakták az üregekbe a többi étkek közé,
egész kamarák telvén meg hússal, gabonával és sajttal.

Egyszer, midőn Ugron Ábrahám vizsgálná az éléskamrát, ha az eltett
eleség nem romlik-e? nagy borzalommal tapasztalá, hogy hátul, hova alig
lehetne embernek beférni, egész üregek vannak ásva a gabonában s más
élelemben; valaki meglopta azokat! De ki? Ember nem férhet be oda, minő
más állat lakik itt?

Senkinek sem szólt egy szót is, nehogy elrémítse a népet, hanem rögtön
asszony őröket állíta a kamrába, kik vigyázzanak minden zörejre és be ne
bocsássanak senkit; a férfiaknak az ellenség előtt volt dolguk.

Másnap mind a két asszony halva találtatott az üregben, összezsugorodva
feküdtek ott, mintha iszonyú kínok közt multak volna ki, és senki sem
tudta, mi ölte meg őket?

Harmadnap újra két asszony állt őrt és mind a kettő halállal vált meg a
helyétől. És az eleség még jobban el volt fogyva.

Negyednapra újra áldozatul esett mindkét őrálló nő.

Ötödnap aztán senki sem merte többé felvállalni e hivatalt.

Ekkor felajánlá magát Ugron Ábrahám egyetlen szép leánya, Zolna, hogy ő
majd vigyázni fog az élelmi tárban, s megtudva apjától a titkot, hogy
oda rejtett tolvajok járnak, elkérte Csala éles kardját és lámpáját s
vizes korsóját magához véve, bement a veszélyes üregbe s ott elébb
térden állva imádkozott, azután fogá a meztelen kardot kezébe s hátát a
falnak vetve, egyenesen azon helyre nézett, hol az élelmi szerekben a
hiány támadott és várta a tolvajokat; apja künn imádkozott az Istenhez,
hogy leánya élve térjen vissza, de még sem hívá ki őt s a leány nem
bocsátá őt magával.

* * *

A kis földalatti lények közt nagy zenebona volt ezalatt.

Azon folyt a tanakodás, hogy a két egymást pusztító nép közül melyiknek
fogják inkább pártját, melyiknek segítsenek pusztítani, melyik oltalmára
egyesüljenek?

Az egész törpe faj két pártra volt szakadva, az egyik vezére volt Mirák,
a szelid képű főnök, azzal a karminpiros üstökkel, a másiké volt Alamák,
a lánghajú zömök szörny.

Az elsők azt akarták, hogy a székelyeknek kell pártját fogni, a kik
velök egy üregben laknak, az utóbbiak pedig abban erősködtek, hogy épen
azért kell őket minden módon megrontani, minek tolakodtak az ő puszta
országukba; a vitából nagy marakodás lett, mely a Mirák-pártiak teljes
legyőzetésével végződött; Alamák aludni parancsolá őket és maga
hozzákezdett a munkához.

Mert olyan csodás rende volt közöttük a természetnek, hogy az egész faj
egyik része holdujságtól holdtöltéig aludt, mint a kő oly mereven,
mialatt a másik ébren volt, s a mint amazok ébredtek, akkor meg ezek
mentek aludni holdfogytáig. Alig volt nehány óra, melyben együtt voltak
mindkét félről, ez idő volt fenhagyva a szeretet és gyűlölet munkáinak.

A míg tehát Mirák aludt, Alamák és törpéi kiszaglászták az üreget,
melybe a székelyek élelmi szerei voltak rejtve, s az apró szűk
nyilásokon elkezdték azt széthordani; mire Ugron észrevette, már látható
volt a fogyás.

Ekkor jöttek az asszonyok őrt állani. A kis törpék látva a
fáklyavilágnál virrasztó emberalakokat, felülről a kőhasadékokból mérges
nedveket hullattak azoknak ivó korsajába, s a mint azok egyszer
megszomjaztak, a halált ivák maguknak, s nem mondák el senkinek, kik
járnak ott az üregben.

Annyi áldozat után végre a szép Zolna volt oly erős szívvel, hogy
vigyázni leszállt az üregbe. Épen ekkor tölt meg a hold, s Alamák és
emberei lehuzódtak a mély hallgató üregekbe, előbocsátva testvéreiket,
kik Mirák vezetése alatt felkeresék az élelmi tár üregét.

*

A vigyázó leányka egy kutyát és egy kakast vitt magával a barlangba,
hogy ha ő eltalálna is aludni, e két vigyázó állat lármája fölébreszsze,
ha valami nesz történik. A kutya lefeküdt a földre, a kakas felült egy
magas kőre, a leány fogta a kardot.

Egyszer elkezd a leány valami melegséget érezni lábain, mintha alulról
jövő gőzök emelkednének mindig feljebb, feljebb, testét valami kéjes
csiklandó zsibongás kezdte elállni, mely később szíve verését lankasztá
el s karjait erőtleníté. Majd az álmot érzé szempilláira nehezülni.
Szólni, kiáltani akart, de nyelve kötve volt, kezét akarta megmozdítani,
de nem birta többé, még látott, hallott, érzett és tudta, hogy el fog
aludni és soha sem felébredni többet. A kutya mozdulatlan feküdt
lábainál, ő is mellé rogyott ellankadtan.

A gonosz törpék ott a föld alatt ama kénköves szeszt, minővel a torjai
barlang tele van, földalatti nyilásokon idáig vezették, s rábocsátva az
őrizőkre, azzal fojtották meg őket.

A kénköves szesz nehezebb, mint az éltető lég, azért a föld szinén
marad, s később beiszsza azt a föld, azért nem találták a reggel bejövő
férfiak semmi nyomát a halálnak.

A mint a leányka szédülten lerogyott, egyszerre minden lyukból, minden
kő alól fürgencz apró alakok ugráltak elő, a kárörvendő törpék, kik az
őrizetlen maradt eleséget lopni jöttek, s innen-onnan kukucskálva lesték
régen, mikor fog a vigyázó összeroskadni.

A mint azonban mindenünnen eléjöttek, a magasban ülő kakas elkezd
hangosan kukorikolni; mert ezt nem ölte meg a nehéz lég, ülvén odafenn a
magasban.

A törpék meghallva e harczias kiáltást s megpillantván a vitéz állatot,
mely veres sisakos taréjával, hosszú veres hús-szakállával, s lovagias
sarkantyúival és felálló kardforma tollaival a farkán, szárnyait
összeverve, hadat izenni látszott az egész törpe világnak, utczu nem
vették tréfára a dolgot, hanem szaladtak szerte-széllyel, ki merre
látott, egyedül maradt a vezérük, a kis karmazsin-üstökű törpe azzal az
emberforma arczczal. Ez megállott a kakas előtt bátran és szembe is
szállt volna azzal, készen levén azon esetben, ha félelmes ellensége
által megtámadtatik, hősileg megküzdeni vele. De a kakas beérte azzal,
hogy még kettőt kukorított s a törpék királya büszkén lépdelte végig a
megnyert csatamezőt.

Hát a mint odaért, a hol az alélt leányka feküdt a földön, csak elállt a
bámulattól, piros szemei ragyogtak, mint a fénylő rubint; soha sem
látott ő ily szépséget, ilyen arczot, ilyen keblet!

Nem ő érzett először a törpe faj közül édes fájdalmakat sima képű fehér
hölgy láttára. Egyszer epret szedő székely asszony csecsemőjét kosárba
téve fára akasztotta, s míg ő odajárt málnát, szamóczát gyűjteni, a kis
törpék odajöttek, megnézték a gyermeket, ellopták, elvitték magukkal,
felnövelték a barlangban, ott a napvilágtalan helyeken az is oly törpe
maradt, mint ők, a törpe király azután elvette feleségül, tőle született
e nagyobbik fia, ez emberhez hasonló arczczal s e fajától elütő piros
üstökkel homlokán. Az emberi alakot egyszer kicsalta a napfény az
erdőre, ott vadászó székelyek elfogták, bevitték Homorod-Almásra, a pap
gondviselése alá vette, embernek, kereszténynek nevelé, megtanítá világi
ismeretekre; hanem a nőben azután is megmaradt ez a vágy az erdőkön,
barlangokban bolyongás után, gyakran elszökött a Nagy-Málba s együtt
mulatott a kis törpékkel, ráismert kis fiára, s megtanítá őt betüket
faragni, minőkkel a székelyek éltek. Később elhalt a nő, a törpe király
a maga nemzetéből házasodott újra, s attól születék a másik torzonborz
fiú, sokkal dühösebb, sokkal vadabb, mint az öregebbik, bár ezt okosabbá
és idegesebbé tette az emberi vérvegyület.

A kis gnómkirály elbámulva és remegve állt a tündérszép hölgy előtt, a
mennyivel szebb volt földi édes anyja a földalatti nőknél, annyival
szebb volt ez még édes anyjánál is. S ez meghaljon? Letegyék őt is a
rút, sötét földbe? Szép keblén járjanak keresztül azok az undok
földalatti állatok, melyek a troglodythok éjszakáját osztják, s miket
csak a sírásó kapája vet fel olykor a napfényre? Ne haljon meg. És e
szép deli székely fiak, ezek a jámbor munkás emberek, kik szántanak,
vetnek, abból élnek s nem hajtják az erdőket, mint a vad tatár, hogy a
futó vadak vérét, húsát egyék, ezek se haljanak meg. Legyen az ő ügyük
nyertes.

Vevé Mirák a görbe kést, mely a szép leány kis piros saruja mellé volt
dugva, és a rovásokról, mik a gabonagarmadákba voltak dugva, lefaragva a
jegyeket, más betüket vágott azokra, minőkre anyja a földi leány tanítá
meg, s azután e rovásokat oda tevé a leány ölébe.

Társai azalatt hordták híven a gabonát, eleséget szerte-széllyel a
lyukakon, s nem tudták, nem is törődtek vele, hogy vezérük mit
faragcsál.

Egy újabb hangos kakasszó ismét szétriasztá őket. Ekkor Mirák odahajolt
a hölgyre, száját annak ajkára tevé s egy hosszú lélekzetvétellel
kiszívá a mérges levegőt, mely a leány keblét elülte. A gnomnak nem
ártott már az, ő szokva volt e légkörhöz.

Azzal ő is eltünt a kőhasadékok között.

Zolna felnyitá szemeit; mint ki kisértetnyomásos álomból ébred föl,
érzé, hogy a megakadt vér e perczben kezd szivében lüktetni és nem tudá,
hogy mit álmodott.

Széttekinte: a kutya ott feküdt holtan lábainál és ő magasabban volt
fektetve, mint hova önkényt leült, az élelem ismét meglopva s a rovások
mind az ölébe rakva. Ki járt itt?

Közelebbről nézé a rovásokat s ime azokra irás volt vésve; az egyik
vesszőn:

«Napvilági tündér! Körülötted idegen világ él, mely a föld alatt lakik.
Mi vagyunk azok, a törpék. Ők gyűlölik a szép emberfajt, mert olyan
szép, én szeretem, mert olyan szép. Te ne halj meg, légy soká szép.»

A másikon:

«Élelmeiteket elhordja a törpe faj messze innen a föld alá, menjetek a
tizenkettedik üregbe: bal kéz felől áll egy nagy kő, hengerítsétek el
onnan, mély aknába juttok, ott van együtt az orzott kincs, foglaljátok
ismét vissza.»

Harmadikon:

«Hogyha vigyázni akartok jövő éjjel, más ne jőjjön, mert az meghal, jőjj
te magad, és soha sem fogsz elveszni, de ne ülj oda, hol az eb fekszik,
ülj oda, hova a kakas veszi magát: az eb oktalan, a kakas bölcs állat.»

Zolna bámulva olvasá a rovásokat, s vivé rögtön Ugron Ábrahámhoz. Az
öreg megérté a dolgot, s maga mellé véve Csala vezért, megemelék a követ
a tizenkettedik üregben, s ime ott látszék a mély, soha nem bolygatott
üreg, melynek sötét torkolatából mintha szikrázó kövek villognának fel a
fáklyafénynél.

A leány hozá a fáklyát, az ifju hozá a kardot, az öreg keresztet
tartott. A fáklyát a sötét ellen, a kardot az élők ellen, a keresztet a
rém ellen.

Ki szálljon le? volt a kérdés.

Az öreg erős hitű volt, harczolt sokszor rémmel, boszorkánynyal, de ki
tudja, oda alant nem lakik-e erős fenevad, melynek izmos karral kell
hányni ellent? Csala vezér vitéz dalia volt, harczban megfelelt tíz
embernek s kopjával leverte a havasi medvét, de alant ki tudja, mely
világ lakói élnek? fog-e rajtok az éles kard, járja-e őket a hegyes
kopja?

Csak a leánynak kellett lemenni. Neki szivében is egyenlő erő volt, mint
karjában, s ha valakinek kedve tartaná a sírokból előjönni, hogy őt
megrémítse, bizonyára még egyszer vissszaküldené azt oda, hogy nem
kivánna többet feltámadni.

Istennek ajánlá magát, derekát körülövedzé a hevederrel, s kezébe véve
kardot és fáklyát, lebocsátkozék az üregbe. Ugron Ábrahám imádkozva
térdepelt ott. Csala vezér lassan ereszté a kötelet.

Fél óráig járt oda alant az üregben a leány, akkor megrántá újra a
kötelet, s a két férfiu felvonta ismét.

Csodákat látott ott alant.

Ama mélységek ott alant szakaszonkint színbuzával, dióval, sóval vannak
megtöltve, s a milyen garmadák vannak rakva gabonából, épen akkora
halmokban áll egymásra hordva arany, ezüst, a Dárius kincsei azok, miket
ezer meg ezer év előtt a futó király ide eldugott, s miket azóta minden
nemzedék hiába keres, s miknek iszonytató nagysága példabeszéddé vált a
nép között, hogy midőn sokat akarnak mondani, azt mondják: nem volna
neki elég a Dárius kincse.

E kincs ide van összehordva a kis troglodythok birtokában, majd ha
elromlanak az emberek, s ők jöhetnek a föld felszinére, kelleni fog az ő
nekik. Oh sok van a föld alatt, a mi támadatra vár; vagy ha egy szálas
erdőt kivágnak, holott nem nőtt azelőtt egyéb mint sugár tölgy: honnan
támad egyszerre elő annak a helyén a sok apró virág, tövis, bozót? ott
leskelődtek azok is régóta a föld alatt, s várták, hogy a hatalmasabb
növényzet kipusztuljon, s ők dughassák ki a napfényre fejeiket. Majd ha
az emberek lassankint elpusztítottak a földről minden erőt, a vészek
elpusztítottak lassankint minden embert, akkor lesz mulatságos világ;
törpe erdők törpe lakosokkal.

Zolna telemeríté kötényét színaranynyal és kövér buzával, melyet ott
alant szedett fel, hogy kisérőinek megmutassa.

Ugron Ábrahám megörvende mind a kettőnek. Senkinek sem szólt felőle
semmit, csak egy nagy vasajtót veretett régi pléhekből össze, azt a
nyilásra veré Csala vezér segítségével és az egész dologról hármukon
kívül senki sem tudott meg semmit; csak annyiról értesült a nép, hogy az
üldözöttek számára még a föld alatt is terem buza, még pedig
kifogyhatlan.

Ugyanazon üregen át leszállva, a hegyen keresztül zuhogó patakhoz lehete
jutni, innen mindig friss vizet lehete támasztani a szomjazók számára,
az eddigi bűzhödt esővíz helyett, a mit nagy sajtárokba szedtek.

Az emberséges Kuli khán ezalatt csak várta, leste, mikor fognak a
székelyek éhségtől elveszni és a közben saját tatárjai pusztultak nagy
mennyiségben. Lovaik lelegelték már a mi körül mező maradt, s a messze
földről hozott széna alig volt elég a vezér utolsó paripájának, mely egy
egész ménesből megmaradt, erdei vadakért a távol gyergyói hegyeket
kellett befuttatni. A jámbor Kuli khán nem bánta azt, ha fele elhullt is
embereinek, a megmaradt fele is tízszer felülmulá a megszállott
székelyek számát, s ha ez a megmaradt fele gombával élt is, az ő számára
elég pisztrángot halásztak a Vargyas vizéből. Ez volt legkedvesebb
eledele. Úgy megizlelte azt, hogy már csak azért is itt kivánt lakni a
székely földön.

Ezenközben sok ellenkezésük vala a székelyeknek a vad tatárokkal, hol
ezek jöttek elő nagy sivalkodással s hajigáltak az Erős bérczről nagy
köveket és lövöldöztek át nyilakat a Nagy-Mál tisztásain megjelenő
férfiakra, hol meg amazok lopóztak ki a barlangból s éjszakának idején
rajta ütöttek egy-egy folt tatárra, s mire azok észrevették magukat,
felesen levágtak belőlük, s míg a többiek ellenük zúdultak, már ők ismét
túl voltak a Vargyason, benn a «lovak csürében», s csak úgy mutogatták
üldözőiknek pajtásaik fejeit, melyeket elhoztak magukkal.

Csala vezér egy ilyen alkalommal egymaga tizenkét tatárt vert le szeges
buzogánynyal, s a mint népét a víznek szoríták, csak egy sekélyes hely
volt azon, melyen keresztül lehetett menekülni, egy maga védte emberül
egész hátráló csapatait, végre úgy állt bivalybőr pánczéljában a sok
nyíl, mint valamely töviskes állaton a hegyes tüskék, utoljára maga a
murza jött ellene, ki a tatároknál alvezéri hivatalt viselt, s szidta
messziről Csala vezért ebnek és kutyának; megharagvék erre a vezér s úgy
hajítá meg kopjával a murzát, hogy a mint az védelmül tartá maga elé a
tizenkét bivalybőrből készült paizst, úgy ment a meglódított gerely
keresztül paizson és murzán, s úgy jött ki a hátán hegyével, hogy ha még
a háta mögött is lett volna egy másik paizs, meg egy másik murza, még
azon is keresztül ment volna.

Az üldöző tatárok megijedtek e tréfától, s hátramaradának szépen. Csala
vezér pedig megtért embereivel békében a tágas Ugron-üregbe, hol őt az
asszonyok fogadták nagy diadal-énekléssel, s megkoszorúzák
cserfalombbal.

Im e napnak örömére azt végzé az öreg Ugron, hogy legyen vígság az egész
Nagy-Málon, s hogy a vígság ne legyen hiába, menyegzőt ült a vezér a
szép Zolnával, bátor szittya amazonnal. Fenn a napfényen, a pázsiton
terítének asztalokat, a körüllevő tatárok szeme láttára, kik éhen,
szomjan néztek le rájok a körülfekvő hegyekről és nem tudtak közeledni
sehol; csak úgy folyott szájukból az éhség nedve a sok sült és főtt
láttára, mikkel gazdagon meg volt rakva minden asztal. Arany pohárból,
ezüst tálból ettek, ittak. Ki tudja, honnan került mind az? Hej hogy
fájt a tatár foga inkább az ételre, italra, mint az aranyra, ezüstre.

A székelyek pedig vígan voltak. Ittak Ugronért, a vőlegényért, a
menyasszonyért, az ellenség füle hallatára, utoljára ittak magáért Kuli
khánért. A kaczaj áthallatszott hozzá, a mint sátorában ült és ivott
savanyú lótejet.

De ott alant a kőrepedések között hallatszott valami nyögés, fohászkodás
az egész lakoma alatt. Valamikor odahajlott Csala vezér szép
menyasszonyához, hogy arczára csókot ejtsen, mintha mindig felsikoltana
valami lábaik alatt.

Mirák volt az, a szegény szerelmes gnom, ki ott lenn a borzlyukakban
hallgatózott, leskelődött s feljajdult, ha látta, mint érinti férfi ajka
a szép hajadon orczáját. Meg kell e férfinak halni.

Másnap Csala vezér beteg volt, nem nyulhatott sem ételhez, sem italhoz,
mindentől úgy undorodott, nem volt neki édes még a menyasszony csókja
sem. Csak a temetőben szeretett volna már lenni.

A féltékeny Mirák mérges varangyot lopott éjszakai italába, s a derék
lovag úgy elszáradt attól, hogy a kardot többé nem birta emelni.

Ki vezesse most a népet a csatákon? ki ismeri úgy az ellenség
fortélyait, az erdők menedékeit, mint ő? Kiben bízhatik a sereg? ő meg
nem üli a lovat többé.

– Menj te magad, Ugron Ábrahám! monda a roskatag bajnok. Hágj te magad
kengyelembe, vesd magad lovam hátára, kösd fel éles pallosomat, kardom
kivág minden bajból, lovam kihoz minden vészből. Én nem megyek több
csatába. De felhágok ama magas kőszálra amott az Erős oldalában, honnan
belátni a völgybe, s onnan ha észreveendem, hogy az ellenség nagy erővel
jön reátok, tüzet gyujtok, meglátjátok.

A vitézek elindultak; jó Ugron Ábrahám vezette őket Csala lován, Csala
kardjával kezében; fenn a beteg hős a szirten kalapjával mutogatta,
merre menjenek, merre ne menjenek, intő kiáltása messze hangzott el a
völgybe.

Míg ő fenn a kőszálon állt, alant a kártékony törpék megásták, kifurták
a szikla alját, s a mint a hős kiáltozott alá, egyszerre meglódult a
sziklatorony, s neki dülve a bérczfalnak, a lovagot lehajítá messze,
száz ölnyi rémes magasból, le az éles kövek közé; a székely nők és
leányok ott lelték meg tetemeit a vízparton elterülve, arczát a habok
locsolták.

Sírtak mindannyian, legjobban sírt a menyasszony, a zokogás hangja közé
vegyült Mirák kaczagása a föld alatt. Most már nem fogja a lovag
csókolni a leányt.

Az Ugronnal eltávozott bajnokok meg csak haladtak, ők nem tudták Csala
esetét; megütköztek a tatárokkal, a harczban egyre várták, mikor gyúl ki
az intő tűz a kőszálon? Ezalatt körülfogta őket az ellen, s a jó székely
fiak elhullottak a Nagy-Mál alatt, számra többen százötvennél. Harczolt
soká Ugron Ábrahám, elhozá Csala pallosát, de nem hozá el Csala öklét,
és elesett ő is elvégre, a paripa haza száguldott, de nem hozta el a
rajta űlőt. Csak sokára, óra mulva jöttek egyenkint haza a székely
daliák, fej nélkül valamennyien, a mint a vízbe hányt tetemeiket lassan
hazaszállítá a barlangon átfolyó hullám, rájuk váró kedveseikhez.

Ott kifogták őket mind a fenmaradt asszonyok, eltemették, megsiratták és
szörnyű átkot esküdtek annak lelkére, testére, ki őket ily gyászba
dönté.

Mennyi árva, mennyi özvegy! De senkinek nem volt annyi gyásza, mint
Zolnának, ki özvegy lett és árva egy napon; s nemcsak apját és férjét
veszíté, hanem két vezérét a népnek!

Most csak a boszún, csak az ártani-tudáson járt elméje. Az ellenséggel
többé verekedni nem lehetett, mert a mi kevesen megmaradtak jó
harczosok, azoknak sem volt vezére. És ő mégis boszút akart állni föld
alatt és föld felett lakó ellenségen.

Nagy kemenczékben, vermekben meszet égetett, oltatott, azután nagy
köveket hordatott oda, hol a Vargyas vize ismét kiszakad a barlangból,
mely alatt keresztülfolyik; ott berakatta a nyilást, bevakoltak,
betömtek minden hasadékot földdel és oltatlan mészszel, levert
faczölöpökkel elzárták a kifolyást, a gátat megerősíték vesszőköteggel,
mohával, úgy, hogy a hegy alatt keresztülfolyó víz nem jöhetett ki
sehol.

A künn tanyázó tatárok csak bámultak egy ideig, mikor látták, hogy a
patak vize elmarad, majd szomorkodni kezdének rajta, mikor rájuk jött a
szomjuság s az eddig duzzadó hullám helyett most csak alig szivárgott
egy kis csatornavíz a száradó mederben, annyi nyelvnek is kevés volt az,
nem hogy annyi toroknak jutott volna, végre egészen kiszáradt a patak
medre, s Kuli khánnak nem volt honnan pisztrángokat fogni többé.

A szomjazó tatároknak nem volt mit tehetni egyéb, mint felkerülni a
Homoród vizéhez s onnan hozni maguknak italt; pedig az ugyan messze van.
Megitták a mocsárvizet, az égett fák odvaiban meggyűlt esőt, a lónyomok
után maradt locsot, megették az égett tájon felsarjadzó áfonyát,
medveszőlőt, zsidócseresznyét, papsajtot, ördögkenyeret, kigyóhagymát,
macskakáposztát s más egyéb nem embernek való eledeleket, s úgy
hullottak tőle rakásra, mint az őszi légy. A velük jött keselyüknek,
hollóknak legalább nem kellett messze menni.

Az elzárt Vargyas vize pedig ezalatt, nem törhetve ki rendes folyásán,
meggyűlt a Nagy-Mál bércz alatt s a mint sehol sem talált rést, a hol
kiszabadulhasson, megtölté az odvas bércz minden rejtett üregeit, a hol
a föld alatti gnomok aludtak, kiönté őket biztos lyukaikból s
éjjelenkint nagy zsongás-bongás volt hallható a barlang alatt. Zolna
gondolá magában: Fürödtök most czudar rémek. Haljatok meg, fuljatok meg
apámért, férjemért, annyi elhullt jó székely vitézért.

A troglodythfaj rémülve látta, mint nő óráról órára a víz földalatti
rejtekében, kiűzi őket legbiztosabb rejtekeikből, beleszivárog oduikba s
űzi, szorítja őket mindig feljebb, feljebb. Kétségbeesve hurczolkodtak
mindig a magasb odukba. A víz oda is utánuk ment, összehordott élelmüket
kifoszták már a székelyek, a mi titkosabb helyekre volt dugva, azt
megrontotta a víz; azon kellett gondolkozniok, hogy a barlangot
elhagyják; felkeresték a titkos átjárásokat, mik a föld alatt
elvezetnek, a hol azok megszakadtak, körmeikkel ásták odább, egész nap
ástak, kapartak s egy éjjel, midőn egy közülök televény földet érve,
fejét felüté a föld színére, ime, a hegyen túl fekvő tatár-tábor közepén
lelék magukat. Avas sajtok, szárított hús és hal hevertek ott bőrökkel
leterítve nagy halmazban; a törpék neki estek nagy éhesen s sötét éjjel,
míg valamennyi őrszem aludt, mind elhordták a föld alá, szép csendesen,
nesztelenül; mire a tatárok keresték reggel a messze földről
összehordott eleséget, azt sehol sem, de a mezőben mindenütt borzhányás
forma lyukakat leltek szerteszélylyel, s apró gyermeklábnyomokat.

A míg a rablott eleségben tartott, addig csendesen meg voltak a törpék
ott a föld alatt, hanem a mint elfogyott az, éjjel ismét előjöttek. Az
éhség vakmerőkké tette őket; odalopóztak az alvó tatárokhoz, kikeresték
tarisznyáikat, a mit találtak benne, elvitték, ha nem találtak semmit,
megették magát a bőrtarisznyát, lerágták talpáról a sarut, elköltötték
hámját, kantárszíjját, kikezdték ködmenét, bundáját, felfalták süvegét s
a tatár mind aludt mélyen, nem vett észre semmit, csak mikor fölébredt,
akkor csodálkozott el a maga állapotán.

Lassankint aláfurták az egész mezőt a gnómok s olyan vakmerőkké lettek,
hogy a mint egy éjjel Kuli khán fölébredt, ime az ágya előtt levő
szarvasbőr mellett négy undok alakot lát ülni, a mint a bőrt a négy
szegletén fogva szépen eszegetik és rángatják egymás szájából, az ötödik
épen akkor itta ki a mécsből az olajt.

Kuli khán ijedten ugrott föl medvebőréről, mire a kis gnómok egyszerre
eltüntek jobbra-balra. A khán lármájára fáklyákkal előszaladó őrök
azután öt borzlyukat fedeztek fel magában a vezér sátorában.

E naptól kezdve minden éjjel lándzsás őrök vigyáztak körül a táborban,
hangos kiáltással riogatva a csendben, hogy semmi rém elő ne merjen
jönni.

Harmadnapra a vad éhség kiűzte lyukaikból, menedékeikből a
troglodythokat s az őrt állók nagy rémülve futottak Kuli khánhoz, hogy a
földből egy százezernyi fekete rémcsapat támadt elő, mely a táboron
keresztül huzódik s az elszörnyedő tatárnép babonás rémülettel nézte,
mint vonul végig a mezőn, a fekete kopár vidéken egy ismeretlen alakú
rémtábor, szemei úgy világítanak az éjben. Senki sem merte őket bántani.
Ez gonosz jel, hivék mindannyian. A rémek futása eltartott egész
hajnalig. Elmentek termékenyebb táj felé.

Szomjan, éhen ott maradtak a tatárok. Kuli khán serege szörnyen
elpusztult már a megszállásban, a sereg zúgott és sürgeté, hogy vigye
őket az éhhalál országából.

Most egy próbát akart még tenni a khán: levitte embereit a völgybe, mely
a Nagy-Mált körülveszi, hogy így majd megostromolja a barlangban rekedt
népet, ott van étel és ital elég. Zolna meghallá a hegy tulsó oldalán
zajgókat, mint készítenek lábtókat, a miken a barlang szádához
felkapaszkodjanak s a mint ellepék a völgyet, fenyőgyantával és
szurokkal bekenette a faczölöpökből vert gátat, mely a Vargyas
kifolyását elzárta s akkor azt meggyújtatá.

A gát egyre égett szépen, a gyantás tűz fellobogott, egyszerre elaludt
az egész láng, a leégett czölöpöket ketté töré a meggyült víz iszonyú
nyomása s menydörgő rohanással zúdult alá a sokáig fogva tartott ár a
völgybe. Futott, a ki még futhatott, de a kit ott lepett a vízroham a
mély völgyben, soha sem lovagolt még olyan sebesen az a tatár, mint a
hogy e tajtékzó hullámparipa elvitte magával, Kuli khán is csak alig
menekült fel a dombra. Emberei színét-javát a menydörgő felbőszült víz
elhordta, elszórta szélylyel, megrakta medrét csontjaikkal,
koponyáikkal, összemorzsolta őket a köveken. E napon több elveszett
közülük, mint valamennyi harczban addig.

Másnap reggel parancsot adott Zolna a nőknek, hogy készítsenek a
megmaradt lisztből mind egy rettentő nagy pogácsát; akkorát, hogy
tizenkét férfinak legyen rajta mit emelni.

A belsejét tömjék meg hamuval, hogy csak kívül legyen tészta. Azután egy
nagy tágas üreget, mely a barlang száda mellett volt, befűttetett
tövissel és iszalag kóróval.

A túlnan szájtátó tatárok kérdezék, hogy mit mívelnek?

– Pogácsát sütünk! kiálta át Zolna hangosan, a tegnapi éj emlékére. Arra
előjött tizenkét férfi a nagy nehéz pogácsával, s azt fahengerekre téve,
úgy gördíték be a paráholt kemenczébe, betámasztván azt nagy tapasztott
kemenczetevővel.

A tatárok elszörnyedtek. Mekkora pogácsa, ők az ostromlottak
óriás-pogácsát sütnek s az ostromlók halnak éhen.

Rögtön rajta ment az egész sereg Kuli khánra s nagy lármával követelé,
hogy őket vigye e megszállás alól, mert azok odabenn rettenetes nagy
pogácsát sütöttek, eltart nekik jövő nyárig, addig meg őket mind
elveszti az éhenhalás.

Kuli khán azt felelte, hogy «nem».

Erre egy tatár úgy lőtte szívén keresztül, hogy csak egyet fordult, s a
míg egyet fordult, ezer nyilat lőttek bele s midőn leesett a földre,
minden tatár oda ment hozzá s ekként úgy tele lövöldözték nyillal, hogy
utoljára nem maradt rajta hely, a hová még egy hegyével oda férjen.

Akkor neki mentek a kápolnának, ledöntötték és eltakarodtak a vidékről,
el az egész székelyföldről, lementek Nagy-Szeben felé, megismertetni a
szász atyafiakkal a vendégszeretetet.

A megszállt székelyek pedig előjöttek rejtekükből s hálákat adtak
Istennek, hogy őket annyi csodával megszabadítá s senkinek sem volt
szabad halottjait siratni, midőn megszabadult Székelyország.

Haza mentek falvaikba s újra boldog, újra népes lett a vidék; égett erdő
kinőtt újra, vesztett család megnőtt újra; özvegynek, árvának rendelt
gondviselőt az Isten. – Áldja meg ezután is, a kik ottan laknak!

* * *

A kiöntött törpék aztán nagy lopózva ismét visszaszállingóztak a
barlangba, hogy az emberi zaj elköltözött onnan; ott törvényt tartának
egymás közt, hogy kik voltak az árulók, a kik felfedezték a föld felett
lakóknak a rejtett kincsek helyét s megtudva, hogy az Mirák volt, őt
társaival együtt legott felkonczolták.

* * *

Eddig szól a rege.

Elmúlt már az régen-régen, hogy az a fa kiszáradt, melynek vesszejeire e
történetet felvágták s Zsigmond király idejében megégették a vesszőket,
hogy ne legyen nyoma a pogány hunnus írásnak.

De azért megmaradt egynek másnak a regéje.

Maig is Csala tornyának nevezik azt a szál bérczet, melyről a vezér
lehullott; oldalvást mellette mutogatják az Ugron üregét és lovak
csűrét, emlékeznek a székely nőre, ki roppant pogácsával ijesztette el a
megszálló tatárokat.

Kincskeresők maig is kutatják azt a nagy vasajtót, melyet Ugron Ábrahám
készíttetett a Dárius kincsei fölé, s melyet leánya ismét elrejte, hogy
a sok kincs meg ne rontsa, meg ne vesztegesse a székely nép jó
erkölcsét. Egyszer rá is akadt már a vasajtóra egy fürkésző, de nem
birta leverni nagy lakatjait s míg haza ment segítségért s mire vissza
jött újra, úgy eltünt az előle ismét, hogy soha sem birt ráakadni.

Ott áll még a kápolna a barlanggal szemben, a mit a tatárok építettek,
itt akarva települni; ott látszik a barlang száda, most is félig
elfalazva, lőrésekkel, ott a szónokszék, a hombár, a székely nők
fekhelyei, miket emlékben tart a nép.

A székely sok mesét tud e barlangról mondani s valahányban mind
előjönnek a kis apró földi emberek, kik ott élnek, leskelődnek,
bujkálnak a föld alatt, lábuk nyoma meglátszik ott a porondban s egy
nagy halom most is apró csontokat mutat ott a negyedik üregben. Tán ezek
ott Mirák és társainak csontjai? Néha úgy zörögnek, úgy vihognak ottan
alant s a barlangon átfolyó víz mikor kijön, olyan sárga; mitől sárga?

Várják-e még? várják-e most, hogy az emberi faj kivész, hogy egymást
elpusztítja szépen s akkor rájuk marad a szép napsütötte világ???



A KALMÁR ÉS CSALÁDJA.

Ennek az elbeszélésnek is van egy kis Hübnere. Akkor iródott ez, a mikor
még a szépirodalmi műveket is szigorú esztrengára fogta az osztrák
censura.

Ennek a bohóságnak ez volt a czíme: «A görög és családja». Szerzőt
felidézték a rendőrségre.

– Mi jutott az úrnak eszébe? Kifigurázni a ráczokat, a kik az
osztrákoknak hűséges fegyvertársai voltak!

– Hiszen kérem, az én alakom nem rácz, hanem görög.

– No persze! A kutyánkat tegyük bolonddá! Ez a komikus alak nem maradhat
görögnek. Ha azt akarja szerző hogy a munkája megjelenjen, írja azt
czímnek: «Az örmény és családja».

Az szabad volt. Az örmények nem voltak az osztrákok fegyvertársai.

Mit tehettem? A honorárium már fel volt véve, el is volt költve.
Huszonöt forint nagy pénz! Kikorrigáltam a görögöt örménynek. Biz ez
judási cselekedet volt. De hát ha a Jézus személye megért 30 ezüst
pénzt, az örmény is taksálva volt 25-tel.

Ily czímmel jelent meg az alábbi humoreszk.

Ámde szerzőre is elkövetkezett a nemezis.

Mikor a Heckenast-féle népszerű gyűjteményben új kiadásra került a sor
ezzel a beszélylyel, ugyanabban az évben estek meg az országos
képviselő-választások (anno boszniai honfoglalás). Mi egyszerre
népszerűtlenekké lettünk. Én megbuktam a józsefvárosi volt kerületemben.
Kivert belőle Szilágyi Dezső, az ellenzék vezérférfia. Tisza Kálmán
azonban nem engedte, hogy kimaradjak a képviselőházból. Ő is megbukott a
régi kerületében, Debreczenben (Baldácsy bácsi ellenében). De más három
kerületben megválasztották. Két mandátumáról lemondott, s az egyiket, az
erzsébetvárosit, nekem szánta. Ott föl is léptem. Az pedig tiszta örmény
város. Én épen akkor rendeztem sajtó alá egy füzet munkámat. Megszólalt
bennem a belső biró. «Ej! Hát te most magad is odamégy mandátumot kérni
az örmény választókhoz? Előbb tarts penitencziát, a miben ellenük
vétkeztél!»

Néhány nap mulva ott volt nálam az erzsébetvárosi deputáczió,
vezérszónoka maga a mult szeszszióbeli képviselő, régi jó barátom.

– Hát megteszünk, az bizonyos, csak az a kérdés, hogy egyhangulag-e?
Mert tudod, van oppoziczió is. Azt hozzák föl ellened, hogy te egyszer
minket, örményeket, egy mesédben kifiguráztál, s ezért ellenjelöltet
emlegetnek.

Nekem épen az asztalomon volt a revizió-ív.

– Igaz, hogy egy novellámnak azt a czímet adtam, hogy «Örmény és
családja», de arra az osztrák censura kényszerített. Ime lássad, és vidd
magaddal, itt van nyomtatásban, ki van korrigálva «Kalmár és
családjá»-ra.

Ez megnyugtatólag hatott, meg is választottak a derék jó örmények
egyhangúlag képviselőjüknek.

Igy lett a görögből örmény, az örményből kalmár s belőlem anabaptista.

Most aztán logikai rendben az következnék, hogy visszaállítsam ez összes
kiadásnál a legelső «görög» czímet, de attól ismét eltilt a «noblesse
oblige» törvénye: oraviczai képviselő vagyok és a szent Száva-rend
lovagja.

_J. M._

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Élt egyszer itt-amott egy szegény becsületes kalmár, a kit nem tudni,
hogy híttak?

Azért élt pedig «itt-amott», mert az a különös szokása volt, hogy minden
esztendőben más-más világrészben érte valami nagy szerencsétlenség,
melyet aztán egy nagy crida követett, s épen azért nem lehetett tudni,
hogy voltaképen melyik az igazi neve? mert minden bukás után újra
kikeresztelkedett, s az új országban új mesterséghez fogott, míg azt is
valami új, válogatott és soha nem hallott sors csapása be nem fejezte.

Törökországban levantei árúkkal kereskedett szegény, az egész kereskedő
világ hitelezett neki, s ime egyszer kiüt a mameluklázadás, a
keresztyéneket elkezdik öldösni, futott, a ki futhatott, ez a szegény
kalmár egy csibukkal a kezében, s két gyerekkel a hátán jutott el
Belgrádra.

Itten – szegény – több atyafiak társaságában elkezdett marhakereskedést,
s mikor felhajtotta a közös tulkokat Macedoniába, rajta estek az
albániai zsiványok, mindenét elvették, egy szamara sem maradt, kivéve
azokat, a kik pénzt kölcsönöztek neki.

Innen is elpusztulva, betévelyedett a Bánátba, ott belefogott a
buzakereskedésbe, eleinte sok pénze volt, hanem persze, hogy utoljára
minden hajója vagy elsülyedt, vagy odafagyott, vagy megették az egerek.

Sehol sem volt maradása, mindenbe belevesztett szegény, mindenütt
húzták, vonták, megcsalták, meglopták, kirabolták, tűz, víz, jégeső,
marhavész és földindulás ártott neki; el-elment rakott szekerekkel a
vásárra, s visszajött szekér nélkül, tarisznyájában egy fél
vereshagymával, melynek másik felével három napig élt az úton; a gonosz
emberek Pesten a nagy tolongásban kivágták a bugyillárist a kaputja
zsebéből, még a kaputot is úgy kellett aztán viselnie, ablakkal az
oldalán; otthon kiásták a háza oldalát, netto elvittek mindent, a mi
csak megmozdítható volt, a pénztárnoka rendesen mindenütt megszökött a
cassával, s hiába currentáltatta, soha sem akadt kézre; egy szóval, a mi
csak fatum, az ő rajta mind megtörtént.

Szegény ember! ily kifordított szerencse után képzelhetni
kétségbeesését. Térdre esve könyörgött sűrű könyhullatások közt
hitelezőinek, kereskedőtársainak, hogy üssék őt agyon, vagy akaszszák
fel, neki úgy is jobb meghalni, mint azt látni, mint halnak meg éhen
felesége, gyermekei? Bele is ugrott a Dunába, vagy pisztolyt fogott a
szájába, sőt egyszer meg is bolondult s kifutott a nádasba; a jámbor
hitelezők azután megszánva a szerencsétlent, nemcsak hogy agyon nem
verték, sőt adtak neki enni, inni, kihalászták a Dunából, elvették
kezéből a pisztolyt erővel, felkeresték a nádasban s esztendeig
gyógyíttatták valami tébolydában közköltségen; felesége ezalatt
félrevonula egy kis erdélyi városba, ott egy szegény kis czérnásboltot
nyitott, melyben aztán a felgyógyult kalmár maga is megállapodék, nagy
szegényül ott töltve élte napjait, a boltajtóban ülvén, fején egy kopott
vörös sipka, lábán egy halzsíros bagaria, mely soha sem volt újabb,
kaput helyett egy prémes bőr vala reá övezve, melyet oly formán vett
magára, hogy két lyukat vágott rajta, melyen a két karját kidugta, s
szíjjal keresztülköté derékban. Ily alakban ismerték őt legutóbbi
időkben Gergucz név alatt. Azelőtt Dimitrinek nevezte magát.

Ha valaki megszólítá, elébb egyet sóhajtott, úgy felelt rá, ne kérdezte
legyen senki, hogy mint szolgál egészsége? mert arra rögtön sírva
fakadt, elmondá, hogy mikor mit vesztett? mennyi szerencsétlenség érte?
hogy nincs annyi pénze, a mennyivel a lábtyűjét kireperáltassa, hogy ha
gyermekeit nem tekintené, rég felakasztotta volna magát s több efféle
érzékeny dolgokat.

A boltban maga árult, Boldizsár diákkal egyben, s ha jött vásáros, egy
garas ára szatyingon három óráig elalkudott vele, megmagyarázva, hogy
mennyibe kerül az, míg Egyiptomban megtermesztik, Smyrnában megszövik,
Ázsiából ide szállítják, adó, vám, harminczad mennyi fordul érte! hát a
gőzhajó taxa, a kövezetvám, az accisák, a procento, az agio, a
tantiémek, a cselédbér, a boltárenda! Neki magának semmi sem marad, csak
az Isten irgalmából teng, leng.

Egyszer azonban egy marhakupecz, kinek szintén roppant pénzekkel maradt
adósa, azt a fáradságot vette magának, hogy nyomról-nyomra utána járva,
felkereste Gergucz gazdát legutóbbi telepén.

Ott ült akkor is a boltajtóban, a csibuk a szájában volt, hanem dohány
nem volt benne.

A kupecz messziről megismerte s rákiáltott:

– Jó napot Dimitri szomszéd!

A kalmár nagy szemet csinált, s rendületlen ábrázattal felele a
kupecznek:

– Kit keresod te derik becsületes ember?

– Téged hínak Dimitrinak, úgy-e?

– Engem hínak Gerguczot.

– Hát te nem az öcséd vagy, Dimitri?

– Én a bátyám vagyok, Gergucz.

– Ejnye milliom a lelke, már pedig azt gondoltam, hogy megkaptam azt a
gézenguzt.

– Jaj, bizony talán tigodet is megcsalta az a semmire való?

– No meg engem, hogy akasztanák fel a neve napján.

– Kivánum neki tiszta szivbul! Engem is kirabult a gyilkus, a tulvaj,
elvitte minden pinzomet, aranyet, ezustot, bankuczédului. Hogy nyeljenek
el neki a krukodélusok, ott, a hol vagyon, idegen országon.

– Hát idegen országba szökött a semmirekellő?

– Oda az istentelen haramia. Innen elfutott Girgácijába, ottan is
felszedte a sok pinzt, futott odább Bulgárijába, Paplagonijába,
Tótországijába; mind hiába! Mindenütt megcsalta a sok derik, becsületes,
szamár, bolond embereket. Azok már most keresik nagy bolond módra, hogy
sütnék meg, a hol megkaphatják, mert ha koldus nem lennék mind a két
lábamra, magam mennék neki, s elhoznám a bőrit, ha nincsen egyebe.

– No azt már nem bántom, hiszen ha igazán szerencsétlenség érte, arról
senki sem tehet. Ha csak a bőre maradt, azt viselje egészséggel.

– De ne viselje. Ha bajája van, ő az okája. Ha spekulátul, mért nem
kalkulátul? Ne mássz a fára, nem fulsz belája; ne menj a vízbe, le nem
esol. Ezt régen megmondta a bölcs Kajabuc próféta, a miker még senki sem
élt a földre.

A kupecz átlátta, hogy becsületes emberrel van dolga, s addig engesztelé
Gergucz gazdát, a megszökött Dimitri ellen való átkozódásokban
kifogyhatlan férfiút, míg az hajlandó lőn maga magának megbocsátani,
könyes szemekkel zokogván: hiszen hogy engem koldussá tett, azt csak
megbocsátom neki, mert én neki is testvére voltam, meg az atyjának is,
de hogy több ily becsületes embert is koldussá tett, mint kegyelmed, azt
siralmas meggondolnom.

– Mit, kiálta fel büszkén a kupecz. Engem ugyan nem tett koldussá.
Maradt még nekem azért elég. Ne gondoljon kend engem oly szegénynek. Mit
árul kend?

– Czérnát meg tűt.

– Adjon belőle száz forint árát. Nem vagyok én koldus.

– Engedje meg, hadd csukuljalak meg a szájodat, a képet mellett, rebegé
elérzékenyülten a gyöngéd szívű boltos. Mit adjak neked? Mivel
szolgálhassak? Parancsuljál, ha ezer forintot ir is, odádum.

– Nem kell nekem semmi. Itt a pamuk ára.

– Nem eresztolek, míg valamit magadba nem vettél tülem. Mit eszol, mit
iszol?

– Adj hát egy pohár bort.

– Te is olyat kirsz, a mi nincsen.

– No hát hozass a csapszékből. Itt van tíz forint.

– Szalagy de fátyu, fog ezt a tíz forintot (s oda ád neki 5 garast),
hozz a legdrágább borábul máslásbul, essentiásbul. Ne ez a poflé előre,
hogy ne igyál belőle.

A borért küldött fiú aztán tengerideig oda marad, a kupecz megúnja a
várakozást, ott hagyja a tíz forintját, meg a száz forintját, meg az
ezer forintját, vissza megy Hódmezővásárhelyre, s otthon elmondja, hogy
milyen derék, becsületes testvére van annak a semmirekellő, országcsaló
Dimitrinek.

* * *

Magát a becsületes embert ilyformán megismerve, mutassuk be annak
tiszteletre méltó hozzátartozandóságait.

Tőle magától ne kérdezzük, hogy kit hogy hínak? mert ő soha sem tudott
egy nevet is megtartani fejében, úgy, hogy mikor egyszer utazott
valahova, tízszer megkérdezte a fuvarost: hogy is hínak tigodet?

– Tóth Jánosnak, uram.

– Jól van, Nagy Miska.

A feleségét hítták Borbálának, a nagyobbik leányát Oliviának, a
kisebbiket Minervának.

Már most ha valaki előtt beszélt róluk: az egyiket nevezte Libuczkának,
a másikat Minczuczkának, a feleségéről pláne nem hallatszott egyéb, mint
az «ászuny!» kivételesen pedig: te áspis, te sárkány, te krukodélus! és
más efféle gyöngéd megkülömböztetések; a nagyobbik leány hallatszott
eként: te burzas! a kisebbik pedig: te arányus leányum! Ez volt a család
kedvencze.

Kiegészíté a családot Boldizsár diák, ki szintén maga sem tudta, mint
jutott a «Birbucz» névhez? Ez volt a család bűnbakja.

Akármi rossz történt a kapukon belől, azért neki kellett meglakolni, és
ha semmi rossz nem történt, neki azért is meg kellett lakolni. A mit
pedig korán reggeltől késő estig cselekedék, az minden levonás vagy
beszámítás nélkül pernek és patvarnak vala tárgya.

Ha korábban kelt, mint Gergucz, azért lőn mortificálva.

– De huvá kelsz nikem hajnálba, reggelbe, éjfélbe? Nem fogádtalak én
tigodet bakternek, sem kákasnak, hogy engemet felkukurikáluj!

Ha későbben kelt mint Gergucz, megint az volt a veszedelem.

– Te hét álvu! te lusta zürge, a nap a zurrodra süt és mégis álussz.
Mirt nem szegődtél medvének, ott szundíthatnál egisz télen.

Birbucz soha sem felelt, menteni sem próbálta magát, úgy tett, mintha
nem is hallaná, hogy hozzá beszélnek, még mikor ez a beszéd abból állott
is, hogy a hátához vágtak valamit.

Délelőtt a boltot kellett őriznie. A kalmár félfüllel, félszemmel mindig
rávigyázott, s szüntelen ususba tartá fölötte paterfamiliási hatalmát.

Szegény diák azon korban volt már, mikor az ember el-elmosolyodik, ha
fiatal asszonyi képet lát; ha tehát jöttek a vidéki leányasszonyok
pamukért, halcsontért s Birbucz kezeit dörzsölve sietett szolgálatukra,
Gergucz épen akkor fordult neki az ajtóból, nagy vastag szemöldeit,
miket más bajuszként is megtiszteltetésül vehetne felhúzva homlokára.

– Te náplupó! Ma sem süpürted ki a butyát! Majd aduk én tigodnek a
hátadat.

Ezzel aztán a szegény diák agyon volt ütve.

Ha jött idegen, az előtt mulhatlanul be kellett mutattatnia, ilyformán:

– Te nágy lu! Te ingyenilu! Miért tartalak én tigodet drága pinzen
(soha? sem fizetett neki semmit). Miért neveltelek tigodet ekkurának? A
sárbul, a szemétbul vettelek ki, mikor csak akkurka voltál, mint az
ujom. Azuta én hizlállak, én ruházlak, én pinzellek, én uktátlak, mégis
nem tudsz semmit.

Ha kellett az idegennek valami áruczikk, volt futtatás.

– Nyargulj! Hozz ábul a júbul. (Csak egyféle volt mindenből.)

Ha az idegennek nem tetszett a portéka, jobbat kivánt:

– Mit mondtam, te filku! Nem azt mondtam, hogy a jobbikbul hozz? ugorj
egyszerre. Nem ábul, amábul! felsőbul. Hát ott van felsül, te szamár?
extrafainbul. No lássa zur ezt a bulundot, nem ismeri az extrafaint.
Pedig ha én elcsápum, az utczán hal meg.

Ha a vevő drágállotta az árut:

– Ne te Birbucz, honnan való ez a pámuk?

Akármit mondott Birbucz, az csak az ő veszedelme volt.

Ha azt mondta, hogy Amerikából, a kalmár véghetlenül lenézve, odább
taszította könyökkel.

– Te hugass! Tutsz is te! Ausztrálijábul. Az egész háju elsülyedt, a ki
hozta, csak ez maradt meg.

Asztalnál szüntelen szemére hányták a nagyon gazdaságos adagokban mért
eledelt.

A ház asszonya, ki különben viseletére hasonlított bármely szurtos
szolgálóhoz, félig tűz, félig víz, tudniillik korom és csatak, hogy
idegen emberek akárhányszor kérdezték tőle, ha itthon van-e a
nagyasszony? és mire ő azt szokta felelni, hogy itthon, ha ellenkezőleg
megsejté, hogy valaki iránta a tiszteletnek valami nemével viseltetik,
azzal gorombaságát nem szűnt meg éreztetni.

– De minek tartod ezt a torkos állatot? szólt egy nap úgy, mint másnap
az ebédnek czímzett ételkóstolás felett, szavait Gerguczhoz intézve, s
Birbuczra czélozva. Csak elnézem, ha hágy-e valamit abból a retekből?
Bizony megevett maga egy egészet a pokolbélű. Mire hizlalod ezt a
kenyérpusztítót? Mintha nem ellehetnél nála nélkül; akárhogy dolgozunk,
semmire sem megyünk, csak a cseléd szájának keresünk.

– Hágyd, ászuny, veté közbe Gergucz feltolva állát, mint valaki, a ki
mindenét a szegények között osztotta ki. Az irgálum szip szu.

Birbucz hallgatott, megtörülte – szemeit, mert száját nem volt oka
megtörülni s fölkelt az asztaltól, jóllakva egy egész retekkel.

De ha két rossztól megszabadult, jutott a harmadikba, a legkisebbe, a
leggonoszabba, az «arányus leányum» körmei közé.

Ez a kis tizenkét éves angyal egész nap azon élesítette elméjét, mivel
gyötörhesse a Birbucz diákot. Odasompolygott hozzá, nyakába kapaszkodott
hízelegve, s mintha czirogatná, egész arczát bekormozta, akkor meg
lármát ütött, hogy a Birbucz őtet meg akarja ijeszteni s Birbuczot meg
is szidták, ki is nevették; vagy eldugta a kereskedőkönyveket s
denunciálta a segédet, hogy nem dolgozik. Egyik delatio a másikat
követte.

– A Birbucz megint zsebibe dugta a kezeit.

– A Birbucz valamit evett.

– A Birbucznak pénz van a zsebében.

– A Birbucz fütyölt. A Birbucz danolt, a Birbucz elejtett egy skatulyát.

– A Birbucz azt mondta, hogy elmegy a háztól.

– A Birbucz gorombáskodott, azt mondta, hogy elmenj te leány.

E delatiók így folytak, különféle indorsátákat vonva maguk után; Birbucz
diák nem léphetett, nem állhatott, nem köhinthetett, nem ásíthatott,
hogy az menten föl ne lett volna jelentve, s bárha kezein soha egy
fillér sem fordult meg, minden este ki kellett forgatni zsebeit a
családtanács előtt annak bebizonyítására, hogy a cassát nem lopta meg, s
ha akadt itt-ott egy-egy vörös pénz néha napján nála, azt hitelesen
kellett igazolnia, hogy hol kapta, kitől kapta miért kapta és mire fogja
fordítani?

Ha Birbucz diák e kellemetes alkalmaztatást csupa keresztényi türelemből
viselte volna több mint tizenkét esztendeig, bátran méltó volna
csodálatunkra, mely csodálat azonban rögtön el fog enyészni, ha őt és a
családnak egy még eddig be nem mutatott tagját, Oliviát, egy-egy
pillanatra találkozni látjuk; néha midőn egyik kimegy az ajtón, a másik
bejön és szemeik véletlenül összetalálkozva, arczaik egyszerre
elmosolyodnak, s azzal rögtön ismét elharapja mindkettő a mosolygást,
mintha semmi sem történt volna. Ah az olyan apró titkolózás sokat
megmagyaráz. Ha Birbucz diákot szidják, Olivia nem hallhatja, fölkel és
kimegy a szobából, s ha Oliviát üldözik, Birbucz diák fülig elvörösödik,
s a mi kezébe akad, jaj annak a skatulyának.

Mert Olivia is a család elhanyagoltjaihoz tartozik, a mit abból is
gyanítni lehet, hogy míg a kisebbik leány díszneve «arányus leányum»,
addig az övé «te burzas».

E nevet szép természetes göndörségű fekete fürtei hozták a leányra, ki
szégyenelve gúnynevét, hasztalan iparkodott azokat lesimítani, mindig
hullámosan maradtak, mi őt majd kétségbe ejté. Ha tudta volna, hogy ez
milyen széppé teszi. Ugy hiszem, hogy Birbucz diák későbben aligha fel
nem világosítá e körülmény felől.

Szép karcsú termete volt a leánynak, fél fejjel magasabb volt apjánál,
anyjánál. Szegény, mennyit kellett neki ezért mindennap hallani.

– De huvá nősz az égbe, te lájturja te! még kiütöd valami csillágnak a
szemit a fejeddel. Nem győzlek ruhával. Nem mer senki elvenni, hogy így
megnőttél. Nyakámon vesztél.

Egy téli este szintén ott ült Birbucz diák a hideg boltban, körmeit
szájánál melengetve, s egy rossz szalmaszéken hintálva magát; midőn
Olivia észrevevé, hogy atyja egy perczre kifordult a boltból, hirtelen
odasurrant mellé, s valami papirba tekert csomagot nagy titokban átadván
neki, az mintegy előre történt összebeszélés értelmében vevé kalapját, s
miután egy gombot nagy kínnal begombolt szűk nyári kabátján, előbb
óvatosan széttekintve az ajtón, ha nem látja-e meg a gazda, vagy a
Minczuczka? nagy sebtében elosontott, az alatt a leány őrizte a boltot.

Vesztére szegénynek a gazda hamarább hazajött, mint a diák, s látva,
hogy Birbucz nincs a helyén, se kérdett, se hallott, bezárta a boltot s
megparancsolta, hogy senki ki ne merje azt nyitni a zörgetőnek; nagyobb
biztosság okáért a kulcsot is zsebébe tette, s meleg szobájába távozva,
leült vacsorálni.

Olivia reszketve figyelt az ajtóra, melynek kilincsét nem sokára
nyikorgatni kezdte kívülről valaki, a mit azonban abbahagyott, látva,
hogy nem nyílik.

– Hadd várjun, monda Gergucz. Hadd fázun. Hadd zürgásun, hadd reszkásun;
mit jár másun? má most lásun.

A zörgetés egyszer-kétszer szép szerényen ismétlődött; egyszerre, mint a
mennydörgés, olyan rúgás esett az ajtóra, azután még egy, még kettő, és
még tudja Isten hányszor kettő?

– Ne úgy te! ordíta fel Gergucz. Berugod az ájtut.

A dörgetés nem hogy megszűnt volna, sőt még újabb variatiókban kezdett
ismétlődni, mintha valaki kívülről a hátát neki vetette volna az
ajtónak, s egyszerre sarkával, öklével és könyökével produkálná rajta az
öreg dobot.

A kalmár magánkívűl jött dühében, felkapta a rőföt, futott ki a boltba,
utána az asszony, utána a Minerva, s egyszerre trióban kezdék el a
szidást.

– Te Birbucz nem hallgatsz! betöröd az ájtut, kiütöm a fogad. Agyonütlek
s aztán elkergetlek.

A kívűl levőnek azonban úgy látszék, hogy tetszett az időtöltés, s most
már taktusra kezdett el dobolni az ajtón, szájával egész törökmuzsikát
hangoztatva mellé.

A kalmár nem hitt kevesebbet, mint hogy Birbucz leitta magát valahol, s
nehogy kivegye az ajtót a sarkából, beledugta a kulcsot a zárba.

A zörgetés e hangra megszűnt, s az így támadt pausát jónak látta Gergucz
gazda egy ilyen forma monologra felhasználni:

– Te csavárgu! Hun csavárugsz? Kávésházban? borosházban? promenádán?
Csizmát rontani, időt lopni, pénzt vesztegetni! Kártyuznyi,
biliártyuznyi! te akasztófárahuznyi! Kirj szipen mindjárt, hogy ne
haragudjak.

A kérelem kicsinybe mult, hogy le nem törte a kilincset, akkorát ütött
egy kővel az ajtóra.

– Jaj te gyilkos, te haramja, azt gondolod, a pléh úgy terem, mint a
gomba? Ne üss többet, majd én ütlek.

E szavakkal kinyitá Gergucz az ajtót s majd elesett ijedtében, midőn
azon Birbucz helyett egy termetes kocsisféle egyéniséget látott bebukni,
ködmenben, csizmában, ki oly ügyesen mutatta be magát, hogy három
lépéssel mind a három családtagnak ráhágott a lábára.

– Keed árul kík czérnát? kérdé a jövevény rekedt hangon a meglepett
boltostól.

– Én hát – bolond; állj meg, ne hágj rám.

– No hát adjon keend belüle egy meszelyt.

– Meszelyt? A vak apád. Ennek meszelylyel mérik a fonalat. Eredj te
ászuny, hozz neki meszelyt.

Gergucz tehát teletömte a meszelyt czérnával, s nyujtá a kocsisnak.

– Ne bolonduljon kee görög szomszéd, mert a fejihez vágom. Tudja, hogy
nem ilyen «kík czérna» kell nekem.

– Nem ilyen? A lelked látott jobbat. Hát milyen kell?

– Hát nem érti? papramorgó kell.

– Pápramurgu? szólt elmeresztve szemeit a boltos. Csoéto? Kutya?

– Ejnye, hogy nem tud kee magyarul, nem kutya a, se nem czérna, hanem
pálinka.

– Uh! Bolondulj meg, ha még van eszed. Hát korcsma az én házam, vagy
vendégfogádu? Eredj apádnak, mert kápom ezt a rőfet s meglülek véle.

– Hát mért tart kee czérnásboltot, ha torkomba való czérna sincs benne?

– Czérna nincs, kötél van torkodnak! lármázott Gergucz, kituszkolva a
kocsist a boltból s úgy bezárta utána az ajtót, hogy akarva sem tudta
többet kinyitni.

Annyi bizonyos, hogy Birbucz diáknak ezúttal alkalma leendett az utczán
megvirradni, ha annyi esze nem lett volna, hogy a mint az első
zörgetésre nem adatott válasz, a kerítésen mászott be, úgy, hogy mire a
kalmár feleségével és kisasszonyával nagy lárma közt (mert ez a faj
lassan beszélni nem képes) szobájába visszatért, Birbucz diákot ott
látta a kályha mellett fideliter sütkérezni.

– Hát te ürdögfátyu a kulcslyukon jöttél be?

– Itthon vagyok én régen, felelt Birbucz, egy titkos pillanatot váltva
Oliviával.

– De ne támaszkudj a kályhának, mert kiégeted a ruhádut, vagy bedöntöd a
hátudat a kályhával. Hol jársz még most is?

– Ne haragudjál, édes atyus, veté magát közbe Olivia Az én kedvemért
járt oda Boldizsár; ma neveestéje van az édes mamának, egy kis
meglepetést akartunk neki szerezni.

– Csoéto meglepátus? megint pápramurgu?

Ezzel Birbucz diák egy skatulyát hozott elő s azt felnyitva, Olivia egy
csinos izletes főkötőt vett elő abból, gyermekies érzékeny örömmel
nyújtva azt anyjának.

Gergucz ráordított a diákra.

– Te gyilkus, hun vetted ezt? kit ültél meg érette?

– Én vettem atyus, szólt a leány. Éjjel gyermekfőkötőket szoktam
horgacsolni, azok árából vettem.

– Az én czérnámból, te tulvaj!

– A czérnát Boldizsár kapta ajándékba a pesti kereskedőtől.

– De minek ez a rettenetes czifraság? szólt erre feleségének fordulva;
kinek valu ez? grufninak, herczegninak, nem ilyen vin bolondninak, mit
te vágyolsz. Tedd le, ne tedd fel. Ha meglátnának benne az utczán, még
azt gondolnák, sok pénzed van s kiásnák érted a házat.

Szó szót adott. Borbála asszonynak tetszett a főkötő, Gergucz gazdának
pedig nem tetszett; az rögtön fel akarta tenni, s az utczára kiállani
vele; emez pedig azt kivánta, hogy csak sátoros ünnepeken viselje, akkor
is csak szobában, utoljára is fegyverre került a dolog, azaz hogy rőfre
és seprűnyélre, melyből különös névnapi ajándékok származtak volna, ha
Olivia gyöngéd szüléi közé nem veti magát, a miből az következett, hogy
őt verték meg mind a ketten, mint az egész baj okozóját, juttatva a
maradékból Birbucz diáknak is, ki elég eszélytelen volt akkor ingerálni
magát a perbe, mikor már az executio folyt.

Míg tehát Olivia egy szögletbe kuporodva azt akarta mutatni, hogy nem
sír, előjött az «arányus leányum» s felkapaszkodva szülei ölébe, miután
azok által össze-vissza nyalatott, falatott és szorongattatott, kényes
hizelgéssel nyafogá:

– Ugy-e én jó vagyok?

– Angyál vagy! te kis drágalátus leveli bika. Amarántus, tulipántus. Te
mizeskalácsosbábu, te husvéti tarka birka. Nem adnálak a kétszáz
forintért! nem adnálak – a háromszázért!

* * *

Ilyen formán mult el egy pár esztendő. Libuczka már eladó leány volt,
hanem ő róla mindamellett sem tudott senki semmit; ha kérdezték az
atyjától, azt felelte rá: «Udben van, ulvás, apáczunak készul, egész nap
ulvás». Voltak azonban, a kik azt gyaníták, hogy a leány a legszolgaibb
munkákat végzi ez alatt, s szüléi oly szegényesen járatják, hogy nem mer
idegenek szemei elé kerülni.

Annál ragyogóbb volt Minerva kisasszony, mindig új ruhában, mindig új
frizurával és új szeszélyekkel. Minden másodperczben kikukkantott az
utczára negédes fejecskével s mindannyiszor ment azon valaki, kinek egy
pukedli kellett.

Többé nem tréfált Birbuczczal. Sokkal kisebb személy lőn előtte, mint
hogy észrevehette volna, ha valamit akart vele tudatni, elébb az apját
kereste föl, attól izente meg neki.

Gergucz el nem tudta vélni, mit jár annyi ifjú ember az ő boltjába,
mintha tele volna a város szabólegénynyel, kik minden nap felvarrnak egy
motring czérnát.

Minczuczkának pedig mindegyikkel volt valami beszélni valója, maga
Gergucz alig jutott hozzá, hogy megölelgesse s megcsókolgassa aranyos
leányát, akkor is kikapott érte.

– Eredj atyus, dohányszagú a szád. Eredj, megszúr a borzas szakállad;
eredj, mind lenyalod a képemről a festéket.

– Te gyémántus bábu.

Különösen egy kis nyalka jurista szokott mindennap belépni a boltba.
Rendesen egy gomb szakadt le keztyűjéről, azt kivánta felvarratni.

– Minczuczka! varrd fel az orfit arra a gombra! kiálta Gergucz. (Az úrfi
apja viczispán volt és falukkal birt.)

– Mit csinál az orfi édes apja? szokta kérdezni Gergucz. Egészségesek az
ökrük? az a huszonnégy ökür?

– Harminczhat, igazítá helyre az úrfi.

– Az a harminczhat ökür! szólt kezeit összecsapva a kalmár; mindenik
háromszáz forint. Háromszázszor harminczhat – tízezer nyolczszáz forint!
Áh jaj! bizony a maga apja derék ember úr. Hát a többi testvérjei, az
orfiak, kisasszonyocskák? az a kétezer birka, mind olyan egészségesek,
mint az orfi maga?

– Nincs testvérem, magam vagyok, viszonzá az úrfi, nyakát tekergetve
nagy büszkén kravatlijában. Birkánk pedig négyezer van.

– Áh maga derik orfi. Minczuczka, meg ne szúrd a kezeit avval a tűvel.

A kalmárnak tetszett az úrfi látogatása s ha ez olyankor talált érkezni,
mikor Minerva nem volt a boltban, Gergucz ordítva dugta ki a fejét a
hátulsó ajtón:

– Kuldjétek be a kisásszunyt! mingyárt jön a kisásszuny.

Saját maga is kisasszonynak nevezte a leányát.

Egy reggelen, mielőtt a boltot kinyitották volna, Birbucz diák
félreszólítja a boltost nagy titkolózással, azt igérve, hogy valamit
mutat neki, csak jőjjön.

– De mit mutathátodsz te nékem? szólt lenézőleg a kalmár, meg nem
foghatva azon merészséget, hogy Birbucz diák mutathasson valamit, a mi
érdemes legyen arra, hogy ő megnézze.

De Birbucz vonta magával bundaszárnyánál fogva a kalmárt a
pitvarszobába, mely mindig üres szokott lenni s következőleg most is az
volt.

– No mit mutatsz nékem abba az üres szobába?

Birbucz semmit sem szólt, hanem odahúzta a kalmárt az ablakhoz s egy
tökéletes lábnyomot mutatott neki az ablak hídján, a mely azon sárosan
ott maradt, a mint valaki oda az utczáról felhágott.

A kalmár felvonta szemöldeit s miután végig bámulta a species facti
hiteles másolatát, nem mondott egyebet, mint:

– Biz ez jul van.

Azzal ment a boltba, s kezeit hátra téve, egész nap járkált fel s alá és
egy szót sem szólt.

Este szokottnál korábban becsukta a boltot s meghagyta Birbucznak, hogy
akár kivel beszél, mindenkinek azt mondja, hogy semmit sem tud.

Maga pedig lesbe állt a kerítés mellé, rávárva, hogy megcsípje a
hivatlan látogatót.

Az éjszaka oly sötét volt, a milyen csak lehetett kis városban, a hol
még nem találták fel az utczai lámpásokat, s Gergucz gazdának minden
törekvése mellett sem sikerült hat lépésnyire láthatni.

Egyszerre azonban koczogást hall a háta mögött s közel maga mellett egy
frakkos alakot érez elsurranni, ki az ablak előtt megáll, azt felnyitja
s az egyik lábát felteszi rá.

Gergucz gazda ilyen positurában ragadta meg a hivatlan látogató
frakkjának mindkét szárnyát, kérdezve:

– Hová oda orfi?

Amaz is megijedt, s iparkodott arczát elrejteni a kalmár elől, ki a
sötétben különben sem ismerhette őt meg, s comicus találékonysággal
kérdé:

– Hát nem szabad ide menni?

– De hogy szabadna? Mit akarsz itten?

– Keresztül akartam menni, azt gondoltam, hogy Durchhaus.

– Az én házom Durchhaus! Az ablákun be, a kiminyon ki? Mutasd nekem
zábrázatudat, hadd lássam, te vágyolsz-e bulund, vagy én?

Az elfogott alak azonban ábrázat helyett az öklét mutatá meg Gergucznak,
még pedig oly közel találta azt vinni a szemeihez, hogy az orra betörött
miatta, s ő maga hanyatt esett a sárba. Az alak elszaladt.

A feldöntött kalmár pedig felordítá az egész utczát, ott maradva a
sárban fekve, hogy lássák mi történt vele, s föl nem hagyta magát addig
emelni onnan, míg a publicum teljesen meg nem győződött esete felől,
akkor is sántított kezére lábára s minden csontjaira jajgatott.

Másnap a családi tanácsban előterjeszté Birbucz diák azon felfedezését,
miszerint ő azalatt, míg az utczán az éji rabló az ablakot nyitogatta, a
pitvarajtón egy fehérszemély alakot látott kilopózni, ki a zaj hallatára
ismét kifutott onnan, ő ugyan gyanakodni sem tud, hogy ki lehetett az?

Minczuczka fülig elpirult e szókra, s azt mondá újjait ropogtatva:

– Én tudom ki volt, de nem mondom meg.

– Paráncsulum, hogy megmund! kiáltá a kalmár.

– Ha kéred sem mondom.

– De ha szipen kérem.

– Ha felfogadod, hogy nem szólsz neki egy szót sem róla, sem másnak meg
nem mondod, sem nem bántod értte.

– Fogádum, fogádum.

– No hát megsúgom. Tartsd ide a füledet. A Libuczka volt.

– A… No megállj, most nem bántum, de majd bántum máskor. Majd vigyázok
rá. Megtürüm a csontját.

E percztől fogva valahányszor nagyobbik leányát meglátta, mindig ököllel
fenyegette, mondván:

– No megállj!

Az el nem tudta gondolni, hogy hová álljon és miért álljon?

Egy éjjel Birbucz diák nagy sebesen felrángatja Gergucz gazdát az
ágyából.

– Megint itt van a gavallér. Ott vannak mind a ketten a pitvarszobában.

A kalmár orrán száján esett ki az ágyából dühében, de míg ő papucsát,
bundáját s karikás ostorát kereste, azalatt Birbucz diák egy furkós
bottal már a pitvarszobában dolgozott.

A kalmár ordítva rohant utána.

– Üsd ágyun! de ne nágyun. Dobd ki az ablákun, had szalágyun, mert nem
tudod, hogy ki vágyun?

Eszébe jutott, hogy hátha valami nevezetes ember lesz a kópé, s Birbucz
diák a milyen bolond, még agyonüti.

Birbucz csakugyan kivetette az ablakon a hivatlan vendéget, mire Gergucz
odaért. A légyott személyzetének csak a másik fele maradt ott, a
leányzó, ki bujni iparkodott valahova.

– Fugd el! kiálta Gergucz dühösen. Fugd be a száját, ne kiáltson, s
azzal kétrét fogva a karikást, elkezdé végig kenegetni az elfogott
némbert, kire minden ütésnél kiálta: ne te Libuczka! semmirevaló
Libuczka! nesze Libuczka!

A bünhödő személy dühös vonaglással erőlködött magát Birbucz kezeiből
kiszabadítani, de az izmos siheder, mint egy vaspánt, oly erővel tartá
őt fogva egy kezével, míg a másikkal száját fogta be, nem törődve a
karmolással és tépéssel, melynek saját képe és haja volt kitéve.

Mikor aztán a kalmár kifáradt a verésben, rekedt hangon hörgé:

– Már most mars a háztul. Soha ne mond, hogy az én leányom voltál,
Libuczka.

E pillanatban gyertyavilág érkezett; a háznép elősietett a zajra, s a
kalmár a legelső érkezőben Oliviát látta meg, míg a megvert
egyéniségben, ki Birbucztól eleresztve, dühében és fájdalmában a földhöz
vagdalta magát, az arányus leányumat ismeré fel.

A kalmár sóbálványnyá változott bámulatában.

Az ütlegeket oly adagokban szolgáltatá ki kedvencz leányának, a minőkben
azok csak Oliviának lehettek szánva. A kényeztetett gyermek, kihez
kemény tekintettel sem volt szabad nyulni, tarkótól talpig meg volt
rakva keresztben hosszában, mindenféle színű vonásokkal, miknek fájdalma
és szégyene egyiránt égető volt.

– Már az megvan, monda végre a kalmár hülye biztatással. Erről bizony
nem tehetek. Minek mondtad, hogy a Libuczka volt? Hát mit csinálhatuk én
most?

* * *

Azon városban, hol a kalmár lakott, hajdan sok görög és sok más
czérnásboltos élt, de tudja Isten mi lelte őket, úgy kivesztek
apródonkint, hogy utoljára csak egy compatriótája maradt még Gergucznak,
egy igen vén ember, ki szintén boltos volt és mindenfélét árult, a mi
szemnek, szájnak és ostornyélnek való volt.

Utoljára ez is megúnta a sok ácsorgást ezen a földön, s egy szép
éjszakán csendesen átszenderült azon boldogabb hazába, a hol örökké
husvét van s paszuly nem terem s hol a boldogultak megdicsőült szellemei
egész nap nem tesznek egyebet, mint pénzt számlálnak.

Az egész város csodálkozott és sajnálkozott e jó ember halálán, csupán
Gergucz vette stoice a dolgot.

– Na bizuny. Ez a sorsnak az ü rendeltetise. Meghalnak a boltosok is,
mert ha soha se halnának, csak mindig születninek, a sok czirnásbult nem
férne egymástul a földön.

Igy szólt mások előtt, de keblében másképen érezett.

Valami borongós sejtelem szállta meg szívét, hasonlatos ahoz, mint midőn
a fél hizásban levő mangalicza egyszer csak elkezd nem enni, csak az
ólat rágja, mintha érezné gyászos végét.

Gergucz gazda sejteni kezdé, hogy most már rajta kívül több boltos nem
hal meg a városban.

E gondolat terhe vastag melancholiát hozott kedélyére. Leányaira nem
ügyelt többé. Birbucz diáknak egész nap prédikácziókat tartott a
boltban, s míg egy-egy vásárló fuvaros kiválasztott magának egy
ostornyelet, az alatt Gergucz egész ünnepélyességgel elbúcsúztatta
magát. Semmit sem evett és mindent eladott a boltból, utoljára csak úgy
kongott másodmagával az üres boltban, hogy magát sem találta benne.

Csakugyan a legközelebbi hosszú bőjt ágynak dönté a becsületes embert;
oly színben volt, mintha nem csak ette volna az olajat, hanem festette
volna is magát azzal. A hosszú bőjt egyszerű eledelei, melyet szigorúan
meg szokott tartani, fölöslegessé tettek nála minden étvágyat, gyomra
felmondotta a szolgálatot, s tagjai egyenkint nyugalmaztatásért
folyamodtak.

Gergucz soha életében sem élt orvossággal. Nem azért, mintha a
bevételtől, hanem inkább mert a kiadástól irtózott.

Homeopathicus úton hitte elűzhetni betegségét: a bőjt által okozott bajt
koplalással. De még ez által sem birt erőhöz jönni. Végre látva, hogy a
baj nagyobbodik, megtért az allopathiához, elővéve universalis házi
gyógyszerét, mely fiatalabb korában, ha a csömör a hátába állt,
annyiszor segített rajta, tudniillik egy meszely jó erős
törkölypálinkát, borssal, gyömbérrel és szerecsendióval megfűszerezve.

Ettől természetesen, hogy rögtön megütötte félig a guta.

A háznép sikoltozva tördelte kezeit ágya körül, csupán Birbucznak volt
annyi esze, hogy elfusson egy borbély után, eret vágatandó rajta.

A borbély azonban megértve, hogy Gerguczhoz hívják, czélszerűnek látta
addig meg sem mozdulni helyéből, míg előre ki nem fizetik a forintját.
Birbucz diák tehát összekereste zsebeiből takarék garasait, s valahogy
kifizetve a borbélyt, nyargalt vele a beteghez.

Az semmit sem tudott magáról, csak miután eret vágtak rajta, tért
magához, s természetesen első volt a borbély, a kit meglátott.

– De minek híttátok ezt az embert? kiálta hebegve, ki fogja fizetni? Én
nem.

– Kifizettem én már, szólt Boldizsár.

– Elig bolond voltál. Mennyit fizettél neki? Elig lett volna tíz garas.
Tudom, hogy attál neki tizenkettőt.

A borbély inté, hogy ne lármázzon, jobb lesz, hivasson egy papot és
gyónjon meg, mert egy óra alatt meghal.

– Dá te bulund! Add vissza pinzomet, Birbuczét, ha megháluk. Meg tudtam
volna én hálni ingyen is. Majd én neked hálok meg pinzért.

Erre azonban keresztyéni módon meggyónt, s miután a lelkész által
figyelmeztetve lőn, hogy készüljön ama mennyei hitelező elé, kit sem
cridával, sem hamis váltólevelekkel, sem eltagadással megcsalni nem
lehet, bezáratta ajtóit, s családját ágya körül gyűjtve, miután minden
idegent eltávolíta magától, még Birbucz diákot is, fölemelteté egy
helyen a pallót ágya alatt, onnan a család összes erejével kihúzatott
egy nehéz vasládát, s azt felnyittatá egy szüntelen nyakán függő
kulcscsal.

A láda színültig volt pénzzel.

– Itt vágyun félmillió forint, arányban, ezüstben; kétszáz hatvanhét
ezer nyolcz száz ötvenhárom forint, harmincz krajczár ezüstben, kétszáz
harminczkét ezer egyszáz negyvenhét forint, harmincz krajczár arányban.
Ezt én kerestem nagy fáradsággal ötven esztendőn keresztül, s nem viszek
el belőle semmit.

– Jaj de sok pénz! kiálta fel Minerva a láda mellé guggolva. Ez a mienk
lesz atyus ugy-e bár?

– Lejányuk! monda a kalmár haldokló szóval. Kisászuny vagytok mind a
ketten. Nem is tudtátuk, hogy ti kisászuny vagytok; én tudtam. Kihoz
mentek ti firhoz, mondjatok nékem. Hadd tudjam meg, ha megháluk, ki
fogja nekem mondani: uram átyum?

Olivia szerényen lesüté szemeit, s felsóhajtva felelt:

– Én azé leszek, a kit mindig becsültem, s ki tégedet szintén becsült és
szeretett.

– Nem ismerok olyan bolondut.

– Boldizsárt.

– Haj te Libuczka! megbolondultad magadat? Én hagyom nektek a félmilliót
arányban, ezüstben, s te választod a koldust? Na ez szip van.

– Én jó szivéért szeretem, s az többet ér nekem a világ minden
kincseinél.

– Na jul van. Gyere ide arányus leányum. Neked vágyun viczispányod fia.

– Kell is nekem, monda kaczér hetykeséggel Minczuczka. Kapok én már
főispánt is, grófot, bárót, herczeget, nem is egyet, hanem kettőt.

– Arányus leányum! kiálta fel Gergucz. Jer, had üleljelek a nyakadba a
kezemmel. Te vágy csak angyul. Drágalátus ruzsavirág! Herczegnek,
kettőnek kell néked. Adj csukut orczájámra. No jul van. Ti meglesztek a
magatokénak, én nem bánom. Te Libuczka, neked ju lesz Birbucz diák,
neked hágyum ezt a czérnás bultut. Te pedig arányus leányum nagyságos
ászunyra kiszulsz, te úrnak születtél, neked kell pinz, neked hágyum ez
a fél milliót. Az ászunyt hágyom a kinek kell.

E testamentomtétel után egy énekes könyvet kért magának Gergucz, nagyot
ásított belőle és meghalt.

A temetés napján Olivia beteg volt a fájdalom miatt; a köny, mely
szemeibe nem tudott jőni, szinte megfojtotta szivét, a diák sírt ő
helyette is. Szegény Birbucznak oly vörös volt az orra a sok sírás
miatt, mintha édes apjának tette volna.

Minczuczka is tett annyi áldozatot ez ünnepély tiszteletére, hogy ez
alkalommal pirosra nem festette ki magát, egyedül fehérre, s a
gyászruhát csak kétszer verte a szabó fejéhez, a miért nem állt jól
rajta.

A népség megtudva, hogy viaszgyertyákat fognak osztani a temetésen,
roppant sokaságban jelent meg a derék ember utolsó tisztességtételén,
nem győzte csodálni a megszomorult felek pietását, kik nem kiméltek
semmi áldozatot, mely ez ünnepély pompájához megkivántatott. A koporsó
fekete bársonynyal volt bevonva s ezüst szegekkel kiverve, a
szomszédvárosból hozattak kántorokat és zenekart, s a szekerektől kezdve
a ministransokig teljes ornatusban lőn mindenki megrendelve.

Az özvegy ugyan jobban szerette volna, ha mindez legkisebb zaj nélkül
egyszerűen ment volna végbe, de Minczuczka akarta amúgy.

– Mit gondol mama? Hogy mehetnék én egy fakó koporsó után, a mit gyalog
emberek visznek? minden fáklya, minden muzsika nélkül? Bizonyosan ott
lesz a viczispán fia is, meg tán Fügefi gróf is eljön. A szemem égne ki
előttük.

Minervának tagadhatlanul helyes tapintata volt e tárgyban, mert a mint a
készülőt húzták, csakugyan megjelent a viczispán fia és Fügefi gróf, kit
ugyan még nincs szerencsénk tisztelhetni, de majd lesz. Előbb csak
messzire álltak, de miután meggyőződtek felőle, hogy a kiállítási pompa
rangjokhoz illő, s minden compromissio nélkül megmutathatják magukat,
keresztül furakodtak a népségen, szorosan a gyászoló népek közelében
foglalva helyet.

Az egyházfi menten odanyomott volna a kezükbe egy-egy viaszgyertyát, – a
viczispán fia csak elvette, de Fügefi gróf véleménye oda ment ki, hogy ő
bizony nem faggyuzza vele össze a keztyűit, s nem fogadta el.

Minerva felsikoltva kapott szivéhez. Az úrfi kötelességének tartá a
rögtöni fájdalom okai felől tudakozódni.

– Mindjárt elájulok.

– Csak ide az én karomba.

– Kicsoda az ott gyertya nélkül?

– Az bizony Fügefi gróf.

– Minő botrány! minő kigúnyolása a fájdalmas sziveknek.

– Megmondom neki, hogy menjen innen.

– Dehogy azt. Mondja neki, hogy jőjjön ide, hadd adok neki egy gyertyát.

Már ez olyan szó volt, melynek föltétlen engedelmeskedni kellett. Fügefi
gróf törte magát a vett parancs elé s őszinte kegyességgel fogadá el a
gyászoló niobei alak kezeiből a pompás czirádákkal kékre, zöldre festett
viaszgyertyát, melynél sem szebb, sem nagyobb más ember fiának nem
jutott.

Tiszteljétek azon érzelmeket, melyek a fájdalom ily magasztos
pillanataiban keletkeznek a szivek mélyén s ily ünnepélyes tények
megragadó jeleneteiben nyilatkoztatják ki magukat!

A gróf az egész menet alkalmával szüntelen sarkában volt a gyászos
szépségnek, nem egyszer taposva az úrfi tyukszemeire, ki szintén
iparkodott annak nyomdokaiba léphetni.

Olivia ezalatt hallgatva zokogott, Birbucz vállára borulva. A jelenlevő
népség általánosan azon meggyőződésben élt, hogy Olivia a szebbik a
megboldogult leányai közől, kit mind szerénysége, mind illendő
magaviselete, őszinte fájdalma magasra helyeztek kisebbik testvére fölé;
míg azonban a diákok énekeltek, az özvegy eltalálta beszélni titoktartás
feltétele alatt valamelyik vigasztaló szomszéd asszonynak, hogy ez a
gazember, a kiért most könyei hullanak, neki egy fillért sem hagyott, a
nagyobbik leányának is csak a czérnásboltot, a kisebbiknek pedig
félmilliót. A miből az következett, hogy mire a temetőben ismét
összegyűlt a sokaság, Oliviát nem tartotta többé senki szépnek, jónak és
kegyesnek, ellenkezőleg Minerva kisasszony emelkedett magas fokára a
becsülésnek, mindaz a mit tett, avagy elintéze, csodálatnak és
helyeslésnek levén tárgya.

E bátorító közvélemény benyomása alatt, ott a sír előtt háromszor ájult
el a közrészvét által környezett hajadon. Kétszer az úrfi kapta el;
akkor csakhamar felocsudott, míg végre harmadszor csakugyan sikerült a
gróf karjai közé hanyatlani; s ezúttal aztán annyira erőt vett rajta a
fájdalom, hogy Fügefi úr le sem tehette őt, míg csak kocsijáig nem vivé,
s ott is aztán egészsége iránti aggodalomból kénytelen volt mellette
helyet foglalni, s egész hazáig ápoló felügyelete alatt tartani.

A népség kifogyhatlan volt részint a gazdag örökösnő őszinte
fájdalmainak, részint a gróf emberszeretetének és minden előitéleteken
felül emelkedett leereszkedésének méltányos és érdemszerinti
bámulásában.

Az úrfi gyalog sétálván haza a temetőből, épen akkorra ért a néhai
kalmár háza elé, midőn Fügefi úr kilépett abból. Egy fehér rózsa, mi az
imént Minerva hajába volt tüzve, most az ő gomblyukában díszlett. Ez
köszönt neki, amaz nem fogadta el. Egyenesen benyitott Minerva
szobájába, minden kopogtatás és lábtörlés nélkül. Az a tükör előtt állt
és már nem volt halovány.

Az úrfi durczás pathossal lépett mellé. Nem tudta, hol kezdje a szót.
Minerva nevetve veté magát egy karszékbe, hajfürteit rendbe rezgetve.

– Nos, miért jött?

– Miért jöttem? szólt az úrfi, theatralis indulattal markolva üstökébe,
miért jöttem? semmiért sem jöttem, csupán azért jöttem, hogy önnek, hogy
kegyednek, hogy nagysádnak kijelentsem, hogy az én szivem meg van
hidegülve ön iránt.

– Ezt sokkal jobban kijelenthette volna az által, ha épen nem jön ide.

– Ön mondja ezt nekem? Kegyed üt ily hideg tőröket lázongó szivemnek
keblébe?

A leány félre fordult s köténye bojtjából szélmalmot csinálva, elkezdett
dalolni.

– Lallalalá lallalalá.

– Ön a könnyelmű hidegvérűség északi polusának jégbércze, mely fölött a
kegyetlenség északfényének hazug sugárai mosolyganak! de én a földrengés
leszek, mely vulkánná gyujtja a jégtengerek közepett megfagyott rideg
sziklabérczet pokoli tüzének hömpölygő lávarohamával.

– Lallalalá lallalalá.

– Kaczagj mosolygó kisértet, kaczagj, álmaimnak lábatlan ideálja, kiről
azt hivém, oh balga én! hogy égi szárnyalása közt még a virágok hímporát
sem szórják le égi talpai, s ime, alig lebbenté fel a viszályok zefirje
álerényt hazudó palástját, meg kell látnom a szenvedélyek pokoli
fertőjében besározott czipőit lelketlen szellemének.

– Lallalalá lallalalá!…

– De majdan sírni fogsz, ha a sötét bú fátyolát sorsod egére felvonja az
égi boszúállás keze, s az egész világ csak egy sötétség leszen, hol a
semmiség közepében csak egy szigetje lesz a nyugalomnak, csak egy virág
fog nőni a szigetben. Az én borongós lelkem gondolatja lesz a sötétség,
tudd meg ezt és a szigete a nyugalomnak az én kihamvadt érzelmeimnek
sírja és e virág, e halvány liliom, mely a sírhalmon egyedül nyilik,
halavány nefelejtse az emlékezetnek. Te kétségbeesve fogsz e sírhoz
rohanni majd, hogy e virágot letépd halotti koszorúnak, de ekkor annak
kebléből egy kigyó fogja kiemelni fejét, kigyója a lélek-mardosásnak,
melynek szemeiből villámok fognak lövelni és e villámok harsogása azt
dörgendi füleidbe:

– Lallalala lallalalá lallalalá lallala! –

– Minka! ide hallgass, vagy úgy megczibállak, hogy soha se láttál olyat!
kiálta fel az úrfi, egészen kihozva a textusból.

– Három lépésre tőlem! viszonzá Minerva büszkén. Nem ismerjük egymást.

Az úrfi hátra lépett, karjait összefonva mellén s megsemmisítő
tekintetet vete a leányra.

– Háládatlan anakonda, gyöngyeitől megfosztott maradványa egy
csigahéjnak, melyből Syrének danája helyett csak tengerzúgás hallható;
hát nem megmondtam, hogy elveszlek?

– Jaj, maga még gyerek, még magának sokan parancsolnak. Még magának egy
esztendeig iskolába kell járni, egyig patvaristának, másikig juratusnak
lenni. Addig én megvénülök. Nem várhatok én magára. Aztán ne is hitesse
el magával, hogy ez valami szerencse volna én nekem.

– Mit? Tán bizony különb embert is kap nálam? Talán grófot is?

– Épen azt.

– Hahhahahha! kiálta fel homlokára ütve az ifju. Ti emberek, te összes
emberiség! Hát nem őrültök-e meg e pillanatban? Te lángzó üstökös! nem
jösz-e még kivetni e silány földet sarkaiból? Hát azért hordtam én
magának czukerlit? Hát azért költöttem én minden zsebpénzemet
kameliákra? Oh szörnyeteg asszonyi alakban.

– Hagyja el, hát mikor én magát kisegítettem a bajból, hogy a szabóját
nem fizethette ki, s az atyám aztán Birbuczon vette meg az elsikkadt
pénzt? oh hagyja el.

– Hah! Ez több mint sok. Vajjon nem álom-e ez? kisértetnyomásos álom?
Milyet estem az ablakon, mikor kidobtak miattad!

– Hát engem, hogy elpáholtak ön miatt?

– Ne szólj, szavaid mindegyike éles peneczilus, mely éltem fonalait
metéli ketté. A csalódás skorpiói rágnak szivem fájának gyökerein. Én
méheknek néztem őket, melyek mézet jöttek gyűjteni a virágokból, s ők
skorpiók levének, melyek a gyökeret eszik meg. Hah leány, ha én
egyet-mást elmondok a kávéházban, pedig tudod, hogy én sokat
elmondhatok, ki vagy végezve a világ előtt.

– Világ! Ez a kis város, melyet holnap itt hagyok. Csak bátran. Az engem
még érdekesebbé fog tenni. Nekem félmillióm van. A miért mást
meggyaláznak, engem magasztalni fognak. Adieu kedves Othellom. El ne
késsék ön a leczkéről.

Az úrfi megsemmisülve rohant ki a szobából, ilyen monologot dörögve a
bolton keresztül:

– Omolj hát össze világ! oltsd ki fényedet nap, ti csillagok szakadjatok
alá az égről. Rohanj elő enyészet vihara, szídd fel orrodba a
tengereket, s köpd ki azokat a föld öt részeire, hogy haljon meg ember
és barom. Világ elementumai, ragadjatok egymás üstökébe, s irjátok fel
egymás vérével a pusztaságos égbe, hogy elveszett a mindenség az emberek
bűnei miatt, s ti fellegek szédüljetek le onnan a magasból, s adjatok
helyet borongós lelkemnek, mely járjon egyedül az enyészet Palmyrájának
sivatag romjai felett.

Ezzel vágtatott a kávéházba s a legelső alaguerre partieban
kilyukasztotta a billiardot.

* * *

Félév mulva a birodalmi fővárosban találjuk Minervát, mint egyikét azon
ragyogó phœnomenonoknak, kiknek fogatairól és estélyeiről az ujságokban
szokás beszélni.

Borbála asszony ott hagyva Oliviát a czérnásboltban, természetesen
félmilliomos leánya mellé csatlakozott, ki számára pompás hotelében
delegált egy udvarszobát, a honnan a jó asszonynak fényes nappal nem
volt szabad kijönni, sem pedig Minervát leányának szólítani mások
jelenlétében, és így igen ritkán, miután Minerva soha sem volt egyedül.

Egyszer végtére mégis megsejté Borbála, hogy Minervának nincsenek
látogatói s rajta rontott. A jó asszony nem birva levetkőzni
takarékossági elveit, mikbe belevénült, nem talált egyébre
megbotránkozásnál a leányát környező pompában.

– De te Minczuska! kicsoda az a nagyságos úri asszony, a ki te vagy?
vagy-e te babyloniai királyné, hogy ilyen bolond vagy? Ha a te
megbolundogult édes apád látna téged, hogy mundaná: jaj te leány, mit
cselekszel! Minek neked az a nagy palota, ilyen nagy szoba, ilyen nagy
ablakokkal, mennyi fa kell arra, hogy ez befüljön! Minek neked ez a sok
czifra cseléd, én mindeniket egy herczegnek nézem. Semmi dolguk sincsen,
legalább fonnának, vagy fosztanának tollat, de egész nap lebzselnek. Az
a legény is ott a kapuban, abban a nagy bundában avval a nagy bottal,
egész nap semmit sem csinál, csak az utczára néz. Egyszer el akartam
küldeni vizért a Dunára, még azt sem tette meg. Hát az a sok vendég?
mind ingyen kap az itt enni inni? Egy sem fizet semmit? Hát az a sok
muzsika estétől reggelig, meg az a sok táncz! Ha a te szegény édes apád
látna téged, de megcsóválná a fejét.

Minerva végig hagyta őt beszélni, aztán felkaczagott:

– Hagyja el jó mama, ez mind így divat. Igyék ebből a cognacból.

A jó asszony azt gondolta, valami jó gyenge liqueurt fog inni, s majd
megfult tőle.

– Mit gondolsz te bolond, szólt nagy nehezen magához térve a köhögésből.
Nem szoktam én inni vitriolt. Ez is divat? Hát grófod mit csinál?
megkapta már a jószágát, a báró Juinszky-féle herczegséget?

– Már meg. Csak kézhez kell venni.

– A perköltségeket persze te fizetted?

– Ez így divat mama.

– De ha minden ember jószágának te fizeted a perköltségeket, majd magad
jutsz crida alá.

– Mindegy: az is divat.

– Hát elvesz-e aztán a gróf?

– Mihelyt a jószágot rendbe hozta.

– Hát mi kell még hozzá?

– A zálogos sommát kell elébb letenni.

– Azt is te fizeted ki?

– Természetesen.

– Hát ha neked semmi sem marad utána?

– Cridát mondok, s megint meggazdagszom.

– Ész kell ahhoz, nem veszettség, monda Borbála asszony, s fejcsóválva
hagyta el leányát.

A vígalom, a divatos őrjöngések folytak ezentúl is, Borbála asszony csak
nagy néha bukkant elő szegletszobájából, egy-egy azon menő kuktától
megtudakozandó, hogy megjött-e már Fügefi gróf?

– Még nem, lőn rá az örök felelet.

Végre bátorságot vőn magának egy napon fölkeresni leánya pénztárnokát, s
megkérdezni tőle, hogy hol fekszik a báró Juinszky-féle herczegség?

Az nagy pápaszemeket meresztett a kérdezőre, s mogorva arczczal felelé,
de példás rövidséggel:

– A holdban.

Borbála asszony szépen visszament felkeresni leányát. Nagy bámulatára
igen könnyűnek találta ezúttal a hozzáférhetést. Sok gyanus képű és épen
nem elegáns emberek között, kik koczogtatás nélkül jártak ki s be az
ajtón, ő is keresztül bocsáttaték.

Minerva könnyelmű volt, mint mindig.

– Tudom már, hová ment a grófod a jószágát kiváltani pénzeddel, monda
neki Borbála. A holdba. Azért van oda olyan soká, csak várd. Hát ezek a
vendégek kicsodák? Már megint vendégek, ugyan minek ezek a vendégek
mindig?

– Nem vendégek ezek mama, szólt Minerva felkaczagva. Csak executió.

Borbálát majd megütötte a guta azon nyomban.

– S nem ugrottál még a Dunába?

– Dehogy ugrottam, hisz ez is divat.

– Hát mit fogsz cselekedni most?

– Azt biz én, hogy ha ez a gróf elszökött az én pénzemmel, keresek
magamnak másikat, a kinek pénzével majd én szököm meg.

– Ez is divat?

– Ez is.

– No már olyan messze nem utazom veled.

* * *

Évek mulva a czérnásbolt ajtajában egy jó husban levő férfiut látunk
ülni, kinek térdén és nyakában egy pár piros pozsgás ivadék pajkoskodik.
E férfiu, mint a nagy aranyos betűkből a czímeren megérthetjük, senki
más, mint Boldizsár, – többé nem diák, hanem gazda.

Arczának boldog kinézése mutatja, hogy Isten áldása bőven volt mind
rajta, mind boltján, melynek minden fiókja, skatulyája tömve van a
legszebb csehországi csipkékkel, legfinomabb keztyűkkel.

A városban általános meggyőződés az, hogy Boldizsár nem árul rosszat és
soha sem csal meg senkit, ezért mindenki tőle vásárol.

Néha ki-kitéved egy elhízott asszonyi alak a fiukkal perlekedni, hogy
menjenek be a szobába. Ez Borbála asszony, persze, hogy szavainak nincs
foganatja. Később aztán előtünik egy szelidebb lény, egy boldog
tekintetű mosolygó arczu nő, kis kék szalagos főkötőben hullámos
hajfürtein, ez Olivia. A gyermekek örömrepesve futnak ölébe, atyjuk
ölelését váltva fel az övével.

Mindenki azt mondja, hogy nincs náluknál boldogabb család a világon.

Még egy tagjáról beszélek a családnak, egy szegény elnyomorodott nőről,
kiről senki sem tudja, honnan került oda, ki egy külön szobában van
egész nap elzárkózva és senkivel sem óhajt találkozni. Kik egy perczre
megpillanták, betegség rongálta arczán kora szépség s késő szégyen
nyomait vélik föltalálni.

Senki sem gyanítja, hogy a világkerülő lény, kinek éltét a rokonszeretet
tengeti, s ki búvik az emberek szemei elől, – a boldog, az irigylett, –
a szerencsétlen Minerva.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Székelyeknél férfiörökös nem létében fiúsított idősebb
leányt hívtak így.]

[Footnote 2: Mikor ez elbeszélés iródott, még akkor a tárogató síp nem
volt felfedezve. Most már jól ismerjük.     J. M.]

[Footnote 3: E tánczot így irja le, több elmult ősszokásokkal együtt, a
jó Apor Gergely egy még kiadatlan kéziratában, Methamorphosis
Transilvaniæ. Jegyzetekkel kisérte Cserey Mihály.]

[Footnote 4: Még most sem hallottam az egész székelyföldön egyéb nemét a
szitkozódásnak ennél, azzal a kis különbséggel, hogy most már
fölöslegesnek tartatik a mentő «ne» igécske közbeszúrása.]

[Footnote 5: A székely külön országnak veszi a maga hazáját, s Erdély
többi részét vármegyéknek hívja.]

[Footnote 6: Hölgyek az ifjabbakat nem «hugom», hanem «öcsém» czímmel
szokták nevezni.]

[Footnote 7: E talánymondat valóban még a tatárfutásból maradt s
hihetőleg azt jelenti, hogy a menekvők barlangokban és fákra felmászva
éltek.]



TARTALOM.

  Petki Farkas leányai  1
  Háromszéki leányok  43
  A két szász  84
  A nagyenyedi két fűzfa  89
  Koronát szerelemért  111
  A Hargita  143
  A kalmár és családja  176

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


1 |fogják, a a kik |fogják, a kik

8 |kardja volt. |kardja volt.»

12 |szólt az espereres |szólt az esperes

78 |seprűztetni… |seprűztetni…»

84 |szász fejedelem ek |szász fejedelemnek

91 |fejelés czizmát |fejelés csizmát

114 |magatokat váraito ba |magatokat váraitokba

115 |nem találtati |nem találtatik

167 |megkoszorúzák cserfalombhal |megkoszorúzák cserfalombbal

208 |Petki Farkas leányai 2 |Petki Farkas leányai 1

208 |A kalmár és családja 186 |A kalmár és családja 176]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Erdélyi képek" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.