Title: Bálványos-vár - Történeti regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Bálványos-vár - Történeti regény" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LX. KÖTET

BÁLVÁNYOS-VÁR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

BÁLVÁNYOS-VÁR

TÖRTÉNETI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1896



A FERGETYÜVÁR.

Még csak a negyedik század járta, hogy a magyar nép Árpád alatt
elfoglalta Magyarországot. Két király ült egyszerre a magyar trónon: II.
Endre és fia IV. Béla. Túros is volt annak a lónak a háta. Akkor is nagy
volt a panasz az adószedők ellen. Izsmáel fiainak nevezték őket, más
néven meg bolgároknak. Annyi bizonyos, hogy pogányok voltak. Még a pápa
is felszólalt ellenük függő pecsétes levelében. (Derék, becsületes pápa
volt –!) A pénzverés is az ő kezükben volt: az ország egész kincses
háza. Nagy volt velük a veszedelme a királyoknak is, a nemességnek is, a
papságnak is, meg a népnek is.

Hanem mindezekhez a bajokhoz semmi köze sem volt a székely nemzetnek. A
székelyek nem jöttek Álmos fejedelemmel meg a hét vezérrel idebe
honfoglalni. Őket még Attila ősapánk hun anyától származott fia, Csaba
hagyta itt a maguk országában, a hol már ők ötszáz esztendeje otthon
voltak, mikor a «Hetumoger» bejött; nem is keveredtek belé az ősmagyar
anyatörzsbe, mint az imitt-amott lappangó jász, palócz, avar, úz ivadék;
se nem települtek közé, mint a kun, besenyő, kazár, hanem szövetséget
kötöttek vele, erős föltételek mellett. A szövetség két kőpaizsra
felvésve, ó-székely betükkel, ott őriztetik Buda várában, nem abban a
Buda várában, a hol a magyar királyok székelnek a Duna mellett, a mit
még csak mostanában kezdtek el építeni Béla király parancsára, hanem
abban, a mit Attila testvére építtetett a Küküllő partján, a hol a nagy
Zandirhám tartotta fejedelmi udvarát Árpád idejében.

E kőbe vésett szövetség azt mondja, hogy a székely nemzet soha senkinek
pénzbeli adót nem fizet, még a magyar királynak sem, és senkitől
parancsolatot el nem fogad, még a magyar királytól sem! Egy szabadság
van a világon: ez a székely szabadság! Ezért a szabadságért cserében
aztán övé a nagy tartozás: védni Erdélyország határát. Nagy kötelesség!
A havasokon túl már Ázsia. Onnan jön a minden vadnépek vízözöne.

Hanem ezt a nagy munkát végezte is aztán a székely nemzet emberül.
Minden ember katona volt, még az asszonyok is. A mely székely faluban az
asszonyok fátyolos konty helyett fekete süveget viselnek, ez annak az
emléke, hogy az asszonyaik a férfiakkal egy sorban ütötték az
ellenséget. Ha összeszedték magukat, százezer embert állítottak
fegyverbe, s azoknak fele lovas volt. Upolet rhabonbán alatt a krimi
tatár szultánt, Athlen Girait a Fekete-tengerig kergették, ott fogták el
seregestől. Fegyveréről, lováról s egy hónapra való eleségről minden
ember maga tartozott gondoskodni. Elég nagy adó volt ez! Az elpazarolt
vért számba se vették, az ingyenbe ment.

De még azon kívül nagy terhük volt az erődítmények fentartása. Az volt
az erősség! Ide jöhetnének a hadverők várharczok rendszerét
tanulmányozni. Nem várnégyszög, de vártömkeleg volt itt felállítva. Ha
abba az ellenség beletévedt, úgy ott szorították, mint az ördögöt a
boszorkány ákombákban. Ha a támadás a háromszéki róna felől jött, akkor
ott állt a berohanó előtt a síkság közepén kiemelkedő Várhely, abba
ütötte bele a szarvait, s a míg azt öklelte, addig ráözönlöttek minden
oldalról a székelyek lovas dandárai; ha otthagyta a várat s mélyebbre
hatolt, akkor ráeresztették a mesterséges tavak vizeit, a miket gátakkal
felszorítva tartottak a hegyeik közt. Ez a hadi fortély még az
agathirsok hagyománya volt Erdélyben. Ha pedig a Rétynek került a betörő
had, hogy a sziklavárakat kikerülje, ott várt rá a legnagyobb
veszedelem. Az egy kietlen homoksivatag az erdők közepett, a hol nem
lakik más, mint az elátkozott ördögök, meg azoknak a boszorkány
szeretőik; azok, meg a lidérczek becsalogatják a vakmerő betolakodót a
feneketlen dágványokba, hol a sivó homok alatt morotvás lápvíz lappang,
a sellők, a vízi tündérek a lovagot ménestül együtt lehuzzák a süppeteg
homok alá, s ha valakit ott kap az öreg ördög, a Nemere, úgy eltemeti
fövény-felhőivel, hogy csak a dárdája hegye látszik ki a buczkából. S
aztán a merre csak szem lát, egyik hegyhát a másik után, csupa rengeteg
őserdő, a mi tele van bölénynyel, medvével, még párducz is tanyázik
benne s a fertelmes sokatevő, a hogy a székely daliák nyakából lefüggő
háti bőrök bizonyítják.

És aztán mind ezen a süppedő morotván, e sivó homokbuczkáson vonul végig
a Honárka, egy széles magas töltés, egyenes irányban, keresztül a
berkeken, bozótokon; aztán fel a hegytetőknek, a rengeteg erdőkön végig;
odább már Kakasbarázdának hiják, majd odább Csörsz árkának, Tündérek
útjának, Ördög szántásának, Óriás töltésének. Nem is készíthette azt
más, mint óriás. Igenis, az az óriás, a ki egész Európát végiglépte.
Minden lépése egy csatatér volt, minden pihenője egy elpusztult város; a
hová a kezét letette, ott egy nép elmult. A mesemondók Attilának
nevezik, a magyarok Etelének. Az ő rabnépei készítették a hihetetlen
sánczokat végig emberjárhatlan országokon, hogy szabadon legyen tartva a
hunok előtt a hadak útja.

Most aztán ezt az utat őrizni a székelyek hivatala.

*

A «Fergetyüvár» egy messze kimagasló hegyfokon áll a rétyi nyir kietlen
bejárata előtt; a szirtfokot két rohanó hegyi patak veszi körül, a
Borosnyó és a Kurta.

A hegyorom legmeredekebb pontját koronázza egy kerek, egyszerü, óriás
rakásu kőfal s azon belül van egy torony, mely ezt a kőfalat egészen
betölti. A torony hasonlít a világító-tornyokhoz, csakhogy megfordított
idomban, nem középett karcsu s alul-fölül széles mint a tengeri
jeltornyok, hanem a közepén kiöblösödő, mint egy korsó, s aztán teteje
is van, mint a korsónak. A torony körülete hatvan lépés, a magassága, a
milyen csak egy szál fenyőé lehet.

Az egész torony fából van, az oldalai és teteje rézpléhhel borítva,
köröskörül rikító zöld már a rézrozsdától.

Ajtaja vagy kapuja ennek a toronynak sehol nem látszik.

Hanem a hol a teteje a párkányát éri, ott van rajta köröskörül egy sor
ablak, épen mint a csurgómáknak a tokján. Azoknak némelyike nyitva van,
némelyike pedig csukva. Éjjel a nyitott ablakokon tűz világít keresztül.

S ez a kerek torony éjjel-nappal folyvást forog. Azért a neve
«Fergetyüvár».

Ennek a toronynak az ablakaiból végig látni egész Háromszéken, az Olt
völgyén: Szent-Lélektől Kökösig, Zágontól Zalánig s aztán be a bodzai
völgybe s a Fekete-Ügy helységeire. Valamint hogy aztán ennek a
toronynak az ablakaira rálátnak a Biharcz-hegytető váráról, a minek
«Ordítóvár» a neve, másfelől Szacsva-váráról, harmadik felől
Barabás-váráról, a honnan azután egy ordítással jelt lehet adni
Bodza-várába, s a hatalmas központi sasfészekbe, Várbérczre. A
Fergetyüvár a székelyek távirója. A nyitott és csukott ablakok tudatják
a hírt a szomszédvárak őrtállójával, a ki a jeleket rovásra faragja, s a
várnagynak átadja. Ha porfelleg vagy vésztűz tünik fel a távolban, azt a
Fergetyüvár azonnal tudatja a körülfekvő várakkal, s elébb, mint a
támadó megjelent a háromszéki síkon, készen álltak az elfogadására az
ekeszarvát karddal, kopjával felcserélt harczosok.

Ilyen körben forgó várak vannak még Eresztevénynél, az «óriások
pinczéje» fölött, Aldobolyon a Veczel-tetőn, s Bikfalvánál a
«Csigaváron».

A Fergetyüvár egészen székely találmány. Ennek a népfajnak a vízhajtotta
szövőszéktől a zengedező kutig mindenhez van esze. S a nyilak és
kővető-gépek korszakában a Fergetyüvár nevezetes hadi furfang. Annak nem
lehet a kapuját betörni, mert nincs kapuja. Azt nem lehet kanóczos
nyilakkal felgyujtani, mert rézzel van körül befedve. Azt nem lehet
lábtókkal megostromolni, mert alul-felül keskeny, derékban domboru s
aztán nem áll egy helyben, mindig forog, mint a fergetyü. Ez a
tündérmesebeli «Kakassarkon forgó rézvár».

De hát mi forgatja ezt a kakassarok körül? Ez a kérdések kérdése.

Az önmozgógép még nincs feltalálva. Talán belülről állati erővel hajtják
körül, talán bivalyokkal, a hogy a szárazmalom kerekét, vagy épen
embererővel, tán igába fogott férfiak egész csoportja tolja körbe
folyton-folyvást, éjjel-nappal ezt a nehéz alkotványt, egymást felváltva
a sanyaru, egyhangu rabmunkában, míg mások az alatt ott gunnyasztanak a
réztető ablakai mögött, a szemeik előtt folyvást körben forgó nagy
tájképre meredve, mely hegyeivel, völgyeivel, folyóival, erdejvel,
falvaival, váraival soha meg nem áll, jobbra elmegy, balról megint
visszatér, hogy jelt adjanak valakinek a parancsszavára, a mit a
távolban megértenek? Hogyan kerültek azok ide be? Ki hozta őket ide?
Hogyan látják el őket étellel, itallal? Mit véthettek ezek, hogy ilyen
elkárhozottak robotjára lettek elítélve? Miféle csáb, varázslat,
kényszerítés birja őket arra, hogy ezt a keserves erőlködést szakadatlan
folytassák, soha félbe ne hagyják? Ki az, a ki ezeknek parancsol, s kik
azok, a kik engedelmeskednek?

A fénylő rézzöld torony messze kimagaslik a sötétzöld erdők közül,
nappal fénylő fehér, éjjel izzó tűzszemeivel őrködve, mint egy örökké
éber szörnyeteg, a világ fölött.

Másféle torony még nem látszik e vidéken. A legelső keresztyén egyházat,
a minek tornya is van, most építették fel Torján, de az a hegyektől nem
látszik ide.

Csak olyankor van pihenése a Fergetyüvárnak, mikor beborítja a felhő,
mikor elfekszi a tájat a köd. Ez neki az alvás ideje.



A VÁNDORLÓ NEMZET.

Hogy valami nagy változás készül ezen a világon, azt már régóta mutatták
a jelek. A Délibáb gyakran fitogatott tengert a rétyi sivatag szélén, a
hol pedig csak homokbuczkák vannak, ellenben felfordított városokat
vetett fel a bárczasági havasok fölött, mintha tornyaikkal lefelé
csüngnének az égből alá. A nyolczforintos tóból egyszerre úgy kiáradt a
víz magától, hogy minden rétet elöntött, a szörényi kutnak a vize pedig
épenséggel vérré változott, a mi királyhalált jelent. Nagy, ismeretlen
madarak jelentek meg napkelet felől, a mik olyan vakmerők voltak, hogy
még az embereket is megtámadták a mezőn. Az erdőkön rémítették a
pásztorokat a farkaskoldusok, meg a veszett csikók, a mik embert és
lovat összemartak s megint odább futottak. A bálványosi kokojszáson
tüzes embereket láttak tánczolni éjszaka karéjban, s reggelre ott a hol
tánczoltak, egész karikában bujt ki a veres gomba a földből. Nappal
egyszerre két nap rémlett az égen, éjszaka pedig éjfél tájában egyszer
csak kigyuladt az egész égbolt s úgy égett, mintha tűzlángba volna
borulva. Azután meg oly sürüen hullottak alá a csillagok, mintha a
Gönczöl-szekere, a Fiastyúk, az Álmatlan csillag, a Bujdosók lámpása, az
Árvalány szeme, a Hadvezető, a Kincslátó, a Mennyország határa, az
Ostoros, a Pásztorserkentő, a Rónaőrző, a Vérszemü csillag, de még a
székelyek csillaga is egyszerre alálőtt volna a Hajnalszakadékból (a
hogy a Tejútat nevezik a magyarok). Végtére pedig egy tüzes sárkány
rohant alá, nagy mennydörgéssel az égből, hosszu sziporkázó farkát
csóválva messzire, egész apró ijafia csordájával együtt s belebukott az
Istentavába, mire a tónak a partján mindjárt egyszerre kinőtt a sok
tatorján-gyökér, a mi megint éhinséges időknek a bejelentője!

A mit a jelek előre mutattak, az valójában be is teljesedett. A
fecskeváló hóban, a mikor e két hazában lakó madarak útra készülnek, a
Fergetyüvárból az a hír repült szét, hogy Bodza meg Ojtoz felől nagy
népségek jönnek. A porfellegek, a miket fölvertek, az őrtüzek, a miket a
dombokon raktak, előre hirdetik jövetelüket. A várak ormain megszólaltak
a fegyverbe hivó kürtök, s a föld népe hazatakarodott a mezőkről;
mindenki tudta jól, hová tartozik, hol a gyülekező helye. A tavaknak a
gátjait megszállták, a hegyszorosokat ellátták kőhalmazokkal, s a
lármafákat felállították a hegyormokon. Ez alatt a perestáldók
körülhordták a véres pallost Sepsi, Csik és Háromszékben s kihirdették,
hogy idegen népek jönnek, minden férfi, asszony talpon legyen, fegyvert
fogjon.

A nádorispán leveléből megértették a rhabonbánok és főkirálybirák, hogy
a kunok nemzetségei szándékoznak bejönni az országba, ezúttal nem
ellenséges szándékkal, mint máskor, hanem a két király engedelmével, nem
is azért, hogy Erdélyben maradjanak, hanem hogy tovább költözzenek be
Magyarországba, a két víz közé, a hol nagy pusztaságok vannak; egészen
nekik valók, a kik nem szeretnek várakat építeni, hanem a szabad ég
alatt gulyáikkal, méneseikkel együtt tanyázni. Azért ereszszék őket a
székelyek szabadon, hagyják átkelni a Hunárkán, az Eteleútján; ellenben
vigyázzanak rájuk, hogy útközben el ne pusztítsák az országot.

A kunok! Régi ellenség; pedig testvérnemzet!

A sokféle magyar népcsalád között a székely magát tartja a legelsőnek,
azután ereszti a többit, legutolsónak hagyja a kunt. És méltán. Ő neki
van itt legrégibb hazája: igazi megerősített országa, a minek idegen
soha talpalattnyi földjét se vette meg se véren, se pénzen; a kinek a
hét nemzetségét s az abból származott huszonegy ágát még házasság útján
se keverte meg idegen származás; a kinél ereklyében tartogatják Etele
égből esett kardját, Csaba vezérnek ökörbőrre hun betükkel irott
véghagyományát, Zandirhám kőpaizsait az öt alaptörvénynyel, s a hét
vezér szerecsendió serlegét, a mibe azok a szövetségkötésnél vérüket
csorgatták. Ez mind a székelyek kincse. Az ősvallás is náluk maradt meg
eredeti szittya tisztaságában. A kun pedig egy pusztáról-pusztára
csavargó ivadék, összekeveredve a kóbor népcsoportok minden töredékével,
a nyelve is azokéval zagyvalítva; se hite, se törvénye, se erkölcse, még
a vallása is csak olyan, hogy a mely országot meglakott, annak a
bálványait elhozta magával s azokat imádja, a míg össze nem töri.

S most ezek jönnek egész nemzetségestül, mint a sáskajárás, mint az
elszabadult erdei manók csordája Székelyországba.

Már itt vannak a hegyek közt, jelenté a Fergetyüvár.

A kunok vándorjáratában furfangos rendszer van.

A mit előretolnak előhad gyanánt, az egy nem annyira félelmetes, mint
utálatos gyülevész. Valamennyi csuf vén banya van a nemzetükben, az mind
egy rakáson; vezérük maga a valóságos «Vasorru bába». Ezekkel egy
társaságban az őrjöngő bolondok, a holdasok, az ördöngösök
baromsokasága, meg az apró gyerekek, a kiket az anyjaik elhagytak, vagy
a kiket tán idegen földről elloptak. Bivalyokon lovagolva jönnek a
banyák, elől-hátul csimpajkozó meztelen porontyokkal, a ronda, boglyos,
vadállatarczu nederesek hajtják a csordát, s előtte-utána száguldoznak
ordítozva; öltözetük állatbőr, beszédük röhögés, üvöltés, makogás,
hőrögetés, nem emberi szózat; maguk a vén banyák is egymás közt, meg a
kisérőikkel olyan szavakon beszélnek, a mik az ördögidézéshez
hasonlítanak; s azoknak az értelmét csak ők maguk tudják.

Mikor ez a bivalycsordán nyargaló gyülevész szétterül a Feketeügy
lapályán, olyan az, mintha egy óriási hangyabolyt rugott volna fel
valaki.

A székelyek gondoskodtak már a fogadtatásukról.

Az Olt, a Feketeügy tavainak megnyitották a gátjait, a vizek elöntötték
a mezőket egész a Várhegy dombjáig.

Csakhogy a mocsár nem gát «ennek» a hadnak!

A bivalynak éltetője a posvány. A mint a bivaly-csorda a szétterült
vizeket meglátja, rohan beléjük s viszi magával a hozzá nőtt
csőcseléket; manók és boszorkányok, a sívó-rívó porontyhaddal, mind bele
a mocsárba: ott azután megragadnak, elfeküsznek; a bivalyoknak s a
beléjük kapaszkodó ember-rajnak csak a fejeik látszanak ki a vizből,
azokat onnan semmi ösztökélés ki nem veri, a míg meg nem éheznek.

Azzal, a mint ez a riadozó gyülevész félrekotródik, kezd kibontakozni a
hegyszorosokból maga a vándor nép zöme, rendbeszedett tömegben. Egy
óriás kigyó, mely kanyarogva kuszik előre: a fejét már a róna közepéig
tolta s a dereka még nem jött elő a mély utból. Olyan az, mint egy
eleven folyam.

Elől a válogatott sereg, hét ezer lovas, a kiket a fejedelemfi Kúthen
vezet. Ez a dandár egy kürtszóra azonnal félhold alaku karéjba tud
felállni: ez a kunok megszokott csatarendje. Mögöttük jön azután a hét
nemzetségre felosztott nép, három nemzet elől, négy hátul; közepett a
kun fejedelem, a vénekkel és a bokolabrásokkal (ez volt a papjaik neve).
A férfiak mind lóháton elől; azután az asszonyok, leányok, ökörvontatta
szekereken, a mik ernyővel vannak fedve, zöld galyakkal körültüzködve; a
sihederek a szekér mellett ballagnak a kutyáikkal együtt. Utánuk hajtják
az ostorosok a tejelő borjasteheneket s a csikós kanczákat: azoknak a
tejéből készítenek, a hol letelepesznek, mámorító italt. A rengeteg
sokaságú rideg gulyákat, a szilaj méneseket, a hosszú gyapjas, csavart
szarvú juhok nyájait s a szarvaslábú rőt sertések csordáit aztán
leghátul terelik az ijász pásztorok, hosszú kongató ostoraikkal, hegyes
dárdáikkal; s a marhával együtt terelik a gyalog maradt rabszolga-hadat,
a kit a világ minden népei közül magukkal hurczoltak: csupa férfiból és
fiuból áll az. A rab nőt, ha szemrevaló, koczkára bocsátják, ha nem az,
elpusztítják.

Aztán legeslegvégül bezárja a hosszú vándorhadat egy undokul vonító
csikasz farkascsorda, a mit az útfélen elmaradt hullák csalogatnak a
vándor nemzet után. Ez az állandó kisérője a vándor nemzetnek,
pusztákon, erdőkön keresztül; ennek az üvöltéséből jósolnak a papok.

Mikor ez a néptömeg vézighuzódik a nagy háromszéki rónán, sebes nyári
zápor vonul el a hegyek fölött, s az alkonyodó napnál fényes kettőzött
szivárvány támad, melynek egyik vége a Várbérczen, a másik vége a
Czenken támaszkodik a mesemondta aranytálba s a vándornép mind ezen a
szivárvány kapuján keresztül vonul be Erdélybe. – Azt pedig mindenki
tudja, hogy a szivárványon nem jó keresztül menni; mert a mi ember,
állat azon keresztül megy, a nő himmé, s a him nővé változik át. A
hétszinű bábabukrára még ujjal mutatni sem jó, mert a rámutatónak az
ujját megragadja a «kék kelevény».

Az egész vándor nemzet háromszázezer emberfőt számlált, azok között volt
negyvenezer harczos férfi.

A három székely-széknek ugyan össze kellett szedni az erejét, hogy ezt a
kelletlen vendégsereget korlát közé foghassa. De nem volt ebben
hiányosság.

Bálványos-vár felől ott állt hadirendben a székely lovasság, a kiket az
öreg rhabonbán, Opour vezetett, a három fiával, a kik közül a legöregebb
neve Szilamér, a középsőé Zsombor, a legkisebbé Iszla. Budavár vidékéről
lejött Sándóur rhabonbán a maga hadaival, a kinél van Attila turulos
zászlója s körüle azok a vitézek, a kiknek az ősei azt a zászlót a
népeltörlő harczokból elhozták; a Barczaság felől elállják az utat a
«német lovagok», kiket Jeruzsálemi Endre hozott ide Syriából. A sík róna
közepén pedig ott áll a Várhely, mind a négy bástyája csakúgy berzeng a
kopjahegyektől, s feketéllik a süvegektől; az is haddal van megrakva.

Kuthen vezér egész a várig eljött a hadával, a mit mély vizárkok vettek
körül, beszegve hegyes sánczkarókkal.

Itt tanácsolá neki Kájon «horkáz», hogy maradjon meg egy áldomásra a vár
alatt: bizony hasznára lesz.

Ez a Kájon, bálványosvári horkáz volt, Opour embere; a kit a rhabonbán a
nádorispán parancsára eléje küldött a kun népnek, hogy lenne kalauzolója
a székely földön keresztül, s ha a két nemzet egymásnak a nyelvéből
valamit meg nem értene, azt tolmácsolná, s a szokásaikat is egymással
megismertetné, nehogy csupa félreértésből még egymás ellen kardra
kapjanak.

Hanem a kunvezér agyafurt volt: nem vette be a tanácsot, azt mondta, mit
neki ez a vakandturás itten? s azt gondolta, hogy majd ő most a maga
előhadával szépen elmegy a vár mellett, a szakadó zápor oltalma alatt: a
tegez idege ilyenkor megázik, nem lőhetnek rá a vár bástyáiról, s ha
egyszer aztán túl lesz a váron, ő állhat majd a kert felől s ő szabja
meg az átkelési szövetség feltételeit, nem a székelyek.

Hanem amint a vár elé ért, csak jött ám eléje nagy süvöltve a levegőn
keresztül egy hordónyi nagy gömb égetett agyagból, a mit a sáncz fokáról
hatalmas hajító géppel röpítettek alá, s a mint a kun lovasság közé
leesett s cserepekre törött, egyszerre ördöngős méhraj zúdult ki belőle,
a mi neki esett a lovasok arczának, s fulánkjával összecsipte-marta s
védekezni hiába ellene. Azután meg jött nagy búgva egy másik nagy bolond
cserépkobak, abból meg mérges vizi kigyók gomolya hemzsegett elő, a mi a
lovak lábaira tekergőzött s azokat összemarta úgy, hogy a megdühödt
állatok egymást harapták kinjukban és rémületükben.

Ebben a kunnak még az a veszedelme is volt, hogy viseletében a török
szokást követve, hátul kopaszra nyirta a fejét, csak elől, hagyta
hosszan lecsüggni a haját, aztán hosszú kantust viselt; méh, darázs a
tarkóját, kigyó a lábszárát könnyen csipte, marta.

Ez csak intés, hogy «lassan a testtel».

Kuthen átlátta, hogy legjobb leszállni a lóról, s békeüdvözléssel
járulni a várkapuhoz.

Akkor aztán a vár kapuja is megnyilt, a csapóhidat leeresztették, s
előjött belőle a vár parancsolója, ugyanannyi emberrel, mint a mennyi a
kun vezért kisérte gyalogsorban.

Emberrel ám; de asszonyemberrel. Maga is olyan volt.

Valamennyi dárdásnak volt bivalybőr melledzője, és fekete süvege; de
szoknyája hozzá: bajusza pedig nem volt.

– Hát asszonyokat üdvözöljek én? Kiálta nagy haraggal a kun vezér, a
mint megismerte a fegyveresek sima arczáról, hogy azok nők.

– Mit bámulsz úgy rajtunk? szólt a parancsoló asszony: van kardunk, mint
neked; van süvegünk, mint neked; van szoknyád, mint nekünk.

A kun vezér megvető negéddel fordult Kájon horkázhoz.

– Hát olyan kevés a székelyek közt a férfi, hogy még az asszonyoknak is
jut süveg, viselni való?

– Tudd meg azt vezér, mondá neki Kájon horkáz, hogy a fekete süveget a
székely menyecskék annak az emlékére viselik, mikor Felcsiknál a tatár
sereget tönkreverték, az uraikkal versenyt küzdve.

– Soha sem szerettem az «őrpatával» harczolni, dörmögé a kun vezér. Az
asszonyvágta seb soha sem gyógyul be. – Asszony parancsol hát e várban?

– Nem asszony, hanem fiuleány; igazítá helyre a horkáz. Ha nálunk egy
nemességből a fiág kihal, minden birtok és hatalom rászáll a leányra, az
ősi névvel: az viseli, fiuleány lesz. Hatalmas asszonyurak neveit
emlegetik hagyományaink! Majd meglátod még az utadban Rapsonné várát,
Veneturné várát, ott is asszony viseli a süveget s sort ül a tanácsban.

– Bolond szokás! a hust vérben, a köleskását tejben főzik, nem
összevissza. Mit keres asszony a tanácsban? Hosszú haj: rövid ész!

– Már pedig ennek az asszonynak az eszétől jobban őrizkedjél vezér, mint
a hajától; mert ennek az esze tovább ér, mint mind a kettőnké. Ez a
hires Mike Sára, a ki magát az ős Istent, a Damasek Istent is úgy hátra
szorította, hogy most csak egy kuczkóban kuporog. Ez hozta be a
keresztrefeszített hitét a székely földre s olyan tornyos házat épített
neki, mint egy vár. Valamennyi alirumnája a nap vallásának, mind
elványadt előtte. Rettegj a tekintetétől.

Mind ezt kun nyelven beszélték egymás közt a kun vezér és a horkáz, alig
értett meg abból valamit, a ki meg nem szokta.

Egy vizárok állt nő és férfi vezérek között, annak a dobogója fel volt
huzva.

– Szólj! Mit kivánsz? kiálta át erős, csattanó hangon az asszony-úr.



ESKÜDJÉL MEG A KUTYÁRA!

A kun vezér levette a válláról a kürtjét s megmerítve azt a sánczárok
vizében, felvetette a vizet az ég felé, azután a görbe késével egy marok
füvet vágott le, azt is a feje fölé szórta; harmadszor pedig egy marok
porondot vett föl s azt a tenyerén fölemelve, szerteszét hagyta a
szétnyilt ujjai közt omlani. A vándor-népeknél ez volt a bizonysága,
hogy békés szándékkal jönnek, nem kivánnak se vizet, se mezőt, se földet
elfoglalni. – Ez volt az üdvözlet.

– Fogadjon Isten! válaszolt rá az úrnő, s azzal egy intésére
lebocsátották a dobogót a vizárkon keresztben; s akkor négy felövedzett
asszony kenyeret, sót, bort és tüzet hozott át a kun vezérhez,
fatálakon, tökkobakban, rézserpenyőben. A szivesenlátás jelvényei ezek.

Eképen kicserélve a hagyományos üdvözleteket egymás közt, a jövevény
szólt előbb:

– Az én nevem Kuthen vezér, kunok főcsakánja, Thatha fejedelem fia: a
hét nemzetség választottja. Ez itt jobb kezem felől Zezárma jós, Osd,
Zab, Bod, garabonczok. Kivánságunk, hogy minket és népünket és minden
marháinkat a tuhudúnok földén keresztül bocsássatok; se népünkből, se
marhánkból senkit le ne vágjatok, el ne fogdossatok; víz mellett
legelőt, erdő mellett tüzet adjatok; ha egy emberünket vétekben
találjátok, az egész népet érte meg ne átkozzátok; Isteneiteket mi ránk
ne haragítsátok, rossz lelkeket csillagesés alatt, harmathullás alatt
ránk ne bocsássatok. Kalákába tőlünk egy karika orsót szivesen
fogadjatok.

Az urasszonynak nem volt szüksége tolmácsra, hogy megértse a kun vezér
beszédét: közel atyafiság voltak, sokszor találkoztak egymással, ha nem
is rokoni lélekkel.

– Ugy lesz minden, a hogy kivánjátok. A nevemet már tudjátok. A ki jó,
ahhoz jó vagyok, a ki rossz, ahhoz rossz vagyok. Többet magamról nem
mondhatok. A míg a mi földünkön jártok, minden jóban részesüljetek, a
mit ez a föld adott. A ki benneteket megbánt, azon boszut ne álljatok, a
maga birájával megtoroltassátok. Karikára füzött orsó-pénzeitekért
cserébe a mi országunkban járó pénzt fogadjátok. És azután ti is az
ország békéjét meg ne háborítsátok, se testében, se lelkében e népet meg
ne károsítsátok. Nekünk csak jó Istenünk van, attól ne féljetek; a rossz
lelkeket ne káromoljátok, nem támadnak fel. A ti csakánjaitok a mi
rhabonbánjainkkal tüzzék ki a határt, a hol táborozni fogtok; és azután
gondotok legyen rá, hogy a ti kakasaitok a mi tyukjaink közé ne
keveredjenek; viszont mi is vigyázni fogunk az erkölcsre. Ha tetszik a
kötés: esküvel megerősítjük innen is, túl is.

A kun vezér elfogadta a kötést.

Erre jelt adott az urnő a várba zászlólobogtatással, s akkor ott benn
megkondult a harang a kis kápolnában, s arra a várkapun kijött az egyház
embere, az esperes, a feszülettel a kezében.

Az ószékelyeknél a keresztyén papnak csak olyan viselete volt, mint a
többi előkelőknek: süveg a fején, kard az oldalán. Hogyne? Ha
dulakodásra került a dolog, neki kellett elől menni, mint vezérnek. A
külömbség csak az volt nála, hogy a míg a székely hadnagyok csákánt
emeltek a kezükben, az esperes a feszületet hordta a markában,
egyébiránt rézből volt az is, s szükség esetén azzal is lehetett áldást
osztogatni a pogányok tar koponyájára. Az esperest Domonkos atyának
nevezték.

Sok külső egyházi szertartást még ekkor a székelyek nem ismertek.
Templomaik még csak fából voltak; az irhabőr-zászlóra szironynyal volt a
szűz Mária kép kihimezve: remekmű volt!

Nem is papoltak, se nem énekeltek a régi magyar keresztyén esperesek,
gyiakónusok semmiféle idegen nyelven. Egyszerű szavakkal beszéltek a
néphez, mint a régi halotti szózat bizonyítja: «Latiatvc feleim
zwmtwkhel mic wogmvc! Isa por es chomvw wogmvc.»

Az esküvés is igen egyszerü volt: a harang egyre kongott alatta. Az úrnő
bal kezét a feszületre tevé, jobbját felemelte az ég felé s tartózkodás
nélkül mondá:

– Én, özvegy Mike Istvánné, Szováth Sára, Várbércz, Várhely, Torja
urasszonya, esküszöm az atya, fiu, szentlélek egy Istenre, a boldogságos
szűz Máriára s égnek minden szenteire, hogy a mely kötést a mai napon
kun atyánkfiaival szereztem, azt, a míg az én földemen járnak, minden
részében megtartom. Isten engem úgy segéljen. Amen.

Kuthen vezér a fejét rázta: hát nem jön több? Semmi áldozat, kehely,
vérbocsátás, nyilbemártás, a mi a magyar eskühöz tartozik? Kájon
felvilágosítá, hogy az csak az ősvallás hiveinél divott; a kik az új
vallást vették fel, azok a keresztre feszítettre esküsznek.

– No hát hozzák ide azt a keresztrefeszítettet: én is megesküszöm reá!
mondá Kuthen vezér.

– Nem úgy lesz az, vitéz csakán! monda az asszony. Ki miben hisz, abban
idvezül. Te esküdjél meg a kun szokás szerint: esküdjél meg a kutyára!

A kun vezér megrázta a lelógó üstökeit haragosan.

– Te a nagy esküvést kivánod tőlem?

– Az egész esküt. Az esküt a felemelt karddal, ásott gödörben állva; az
esküt a négy éltetőre; esküt a kutyára: a hogy nálatok szokás.

– Nagy a te eszed asszony.

– Megmondtam! Dörmögé a vezér fülébe Kájon horkáz.

Kuthen vezér azt hitte, hogy az ő esze még nagyobb.

– Megkapod ezt az esküt, urasszony; ámde a nagy esküt maga a fejedelem
tegye meg: apám, Thatha; ő a kun nemzet feje.

– Nem fogadom el, mondá határozottan Mike Sára. Ismerem jól a kunok
szokását. Mikor a fejedelmük megvénül, fia pedig férfivá lesz, akkor a
vén fejedelmet meg szokták ölni. Ezt olyankor teszik, mikor egy idegen
ország határán belépnek. Akkor aztán az ifjú fejedelmet nem köti az
eskü, a mit az öreg tett. Az öreg békét, barátságot esküdött, azt haza
küldik az örök békességbe, barátkozzék a férgekkel; az ifjú fejedelem
aztán kezdheti a harczot, az ellenségeskedést. Neked kell a kutyára
esküdnöd, a fejedelemfinak, a kinek kezében van az új hold.

Kuthen vezér a rézpaizsára ütött az öklével.

– Ennek az asszonynak alirumna szeme van; a beleimbe lát! Legyen meg.
Leteszem az esküt a kutyára! Készüljetek a szerhez!

A három garaboncz erre a kapa-alaku nyeregvasakkal négyszögű gödröt
kezde ásni, míg a bokolabrás elment, az eskütételhez való ebet elhozni.
Annak himnemünek kellett lenni és tiszta fehérnek.

Mikor a gödör meg volt ásva, úgy, hogy egy embernek derékig ért, akkor
leszállt belé Kuthen vezér; kivonta a kardját s kinyujtott karjával
feltartá hegyével az égre. És aztán elmondta a rettenetes esküt, a mivel
a pogány ősök meg szokták erősíteni a szövetséget.

«Én, Kuthen vezér, fia Thatha fejedelemnek, kunok főcsakánja, a hét
nemzetség választottja, esküszöm a négy éltetőre, hogy a mi szövetséget
ma a székely nemzettel kötöttem, azt mindenben megtartom, a míg a
székely földön járok: ha e szövetséget megszegném, föld elnyeljen, hegy
betemessen, víz elborítson, tűz megemészszen, ég rámszakadjon; magam és
egész nemzetem fegyver miatt elpusztuljunk.»

E kegyetlen átokmondás alatt a nagy fehér kutyát ott tarták az eskütevő
előtt kinyujtóztatva; négy garaboncz fogta a négy lábát, a bokolábrás a
fejét, a horkáz a farkát.

Ekkor a kun vezér megsuhintá a kardját a levegőben s úgy csapott le
azzal a széttartott kutyára, hogy azt derékban kettészelte. Az eb egyik
fele a fejével ottmaradt a Zezárma kezében, a másik fele a farkánál
fogva a Kájonéban.

«Így legyen kettévágva mindenki, a ki e szövetséget megszegné!» Szólt a
vezér, kilépve a gödörből.

Akkor a garabonczok hirtelen megtölték a vermet szurokfenyő-galyakkal s
a kettévágott ebet máglyára vetve, meggyujtották azt alatta.

«Így égjen porrá mindenki, a ki e szövetséget megszegné, a hogy e kutya
porrá fog égni!»

Ez volt az eskü végmondata.

Annak a kutyának a két lapoczkacsontját pedig a két pogány pap, a
bokolábrás és a horkáz egymás közt felosztják majd: az égett csontokon
fehér foltok szoktak maradni, s ők azokból megjósolják a jövendőt. Ez az
ő tudományuk.

E nagy esküvést megtéve, Kuthen vezér odajárult a dobogóhidra; Mike Sára
asszony fele utján eléje jött, a hid közepén találkozának s ott kezet
nyujtottak egymásnak, ősi szokás szerint.

Mike Sára asszony délczeg, száltermetü alak volt, fénylő fekete haja,
villámló két szeme, barnapiros arcza; nem volt még idősebb, mint ha két
menyasszony korát együvé tennék. – Kuthen vezér a férfikor delét élte: a
száldokfa, a mit születésekor ültettek, negyven karikát nevelt már.

Jól odanézett az asszonynak: az is megállta lelkesen.

– Minthogy már így egymás kezét tartjuk, szólt a kún vezér, mondanék én
neked egy szót. Még én soha e világi életemben ilyen asszonynyal nem
találkoztam, mint te. Egészen hozzámvaló vagy. Jöjj én hozzám feleségül.
Adok neked kétezer tulkot, tizezer juhot, arany kösöntyűt, gyöngyös
főkötőt, sávolyos gyapjúsátort. Több feleséget nem veszek melletted.

Mike Sára asszony tűrte a vezér vasmarkának szorítását, s asszonyi
szelídséggel felelt a nászkérdésre:

– Nagy becsületnek veszem szívbeli ajánlatodat, vitéz csakán! De három
okom van rá, hogy megköszönjem, el ne fogadjam.

– Halljam: Igazak-e?

– Az egyik az, hogy mint igaz székely asszony, az én megboldogult
uramhoz még alvó porában is megtartom hűségemet.

– Majd elfelejtenéd azt, ha engem megismernél!

– A második okom, hogy ha feleséged lennék, vagy énnekem kellene te
veled bujdosóba mennem, vagy te neked kellene velem itt maradnod. Nálunk
pedig az a törvény, hogy a mely székely asszony idegenhez megy nőül, azt
a birtokából a szomszédai kibecsültetik.

– Adnék én neked tízannyi birtokot, tejjel-mézzel folyó termőföldön,
nagy Magyarországon, a mi nekem van adva a két víz között.

– A harmadik okom pedig az, hogy te bálványimádó vagy, én pedig az egy
igaz Istennek és az ő szent fiának a híve.

– Megengedném én, hogy te a keresztrefeszítettnek az oltárát az én
áldozatkövem mellé építsd.

– De én nem engedném meg, hogy te oda állítsd a te bálványodat az én
Jézusom mellé.

S ezzel visszaszorítá a kun csakán kezét Mike Sára asszony, hogy csakugy
ropogott bele. Tudja meg, hogy ha az ő keze vas, ezé meg aczél.

– És most már, miután egymás kezét így tartjuk, – folytatá az urasszony,
– én is mondok te neked egy szót. Te megesküdtél rá, a nagy esküvéssel,
hogy az én kötésemet bizony mindenben megtartod. Az én kötésem pedig így
szólt: «Az én népemet se testében, se lelkében meg ne károsítsátok.»
Megértetted-e jól?

– Bizonynyal így mondtad.

– S te erre esküdtél. Azt pedig jól tudod, hogy az én népem az új vallás
híve; az egy igaz Istené, a keresztrefeszített Jézusé. Ha te most itt a
te bálványisteneidnek áldozatot tartasz, ha a tűzhalmokon tüzet
gyujtasz, ha kürtöléssel, énekléssel, tánczolással bálványtiszteletet
támasztasz, ezzel te az én népemnek a lelkét megkárosítod. Még nem mult
el egy emberöltő idő, hogy keresztyén királyunk itt a székelyföldön az
ősvallás miatt fellázadt népeket fegyverrel és nagy vérontással
engedelmességre hajtotta; több vidékében a székelyföldnek még most is
ragaszkodnak az ősvalláshoz, a had-Istenhez, a Damasek urhoz, s a
rejtett szent berkekben áldozatokat tesznek. Ha most egyszerre a te
nemzeted meggyujtja az oltártüzeket, ez az egész nép fel fog háborogni
miatta, a szakadárok fellázadnak s az igazhivőket megrémítik. A babona
könnyen terjed. Azért, ha a szövetséget meg akarod tartani, úgy
bizonynyal megtiltod papjaidnak és bokolábrásaidnak, hogy a míg a
székelyföldön keresztülmennek, bálványtisztelő áldozatokat tartsanak a
székely nép nyilván láttára.

Kuthen vezér szótlanul rázta a fejét; de annál hangosabban rivalltak fel
a kun papok és garabonczok e szavakra; még a székely horkáz, Kájon is
haragba jött és odakiálta:

– Még ebbe majd a bálványosi rhabonbánnak is lesz beleszólása!

– Hallod-e, urasszony! monda Kuthen: ez nem az én dolgom, ez a papok
ügye. Erre engemet ne kényszeríts!

– Jól van. Nem kényszerítelek. Én sem beszélhetek az egész székely
nemzet nevében, csak a magaméban. Talán megérthetjük egymást. Jöjjetek
fel a ti bölcseitekkel és papjaitokkal holnap hajnalban a Tanácsdombra;
mi is lejövünk a mi előljáróinkkal, s együtt megtartjuk a körültájt: a
közös nemzetgyűlést és abban határozunk. Addig Isten közöttünk!

A vezér ráhagyta. Azzal mindkét csapat visszatért: az egyik a várba, a
másik a táborhelyre. Az est leszállt, a megtelepült kun nép ezernyi
tábortüze, mint a földre szállt csillagsereg, borította el a mezőt. A
Fergetyűvár, változó tűzszemeivel, gyorsított keringéssel forgott körül
a tetőn, szétküldve a Tanácsdombra hívó üzenetét az egész vidéknek.

* * *

Éjszakára kelve, a mocsárban lakást megunták a banyák s a vad férfiak
nyakába ülve, kiczepeltették magukat a rétyi nyir bozótjaiba, ott tüzet
raktak, ruháikat szárasztották, s megszedték a cziherről az ehető
bogyókat, a homokból a kucsma-gombát, a mocsárból az ehető kecskebékát;
azt mind bográcsokba összehányták, összefőzték; olyan bogyó is volt
közte, a mitől az embert bolondság szállja meg; mikor abból ettek, olyan
bakugrásnak, tivornyának mentek végére a lobogó tüzek mellett, hogy az
odatévedt pásztorlegényt, ki ezt egy faoduból nézte, a döbröcz ütötte ki
rémületében: soha el se hagyta.

Az Olt és Feketeügy partját pedig meglepték a szép kun leányok: a
holdvilágnál ott fürödtek, s fürdés után, a vízből kikelve, a zöld mezőn
karéjban tánczoltak, karban énekeltek: tündérszépek voltak: a sás közt
elrejtőzőtt halászlegény, a ki őket nézte, ónossá lett e látástól egész
életére.



A KÖRÜLTÁJ.

Micsoda Belzázár palotájának a pompája a székely ősök tanácsdombjához
képest!

Egy kerek domb tetején száz hársfa körbe ültetve, ötszáz éves
valamennyi, a távolból olyan, mint egy boltkupolás szentegyház. A száz
élő oszlop oly terjedelmessé vastagodott az idővel, hogy a két fa közei
csak ablakoknak látszanak már; a vastag gyökerek messze elnyulva,
egymásba fonódva a földszín felett, az egész belsejét a körnek
beterítik, míg lombsátoraik fenn a magasban összeborulnak s oly
mennyezetet képeznek, a min napsugár át nem tör, zápor keresztül nem
ver. A székely tuhudún vallás szent fája, a száldok, mikor virágjában
van, aranynyal húzza be ez egész kupolát, s illatával az egész rónát
betölti; alatta az ezernyi fülemüle, pacsirta zengi dalait az Urhoz. Nem
volt ennél szebb istenháza Salamon királynak!

Egy oldalán tág kapu van hagyva a száldokfás körnek, olyan nagy, mint
egy diadalív. Azon keresztül a székely havasokra látni, a várakkal
koronázott hegyormokra: fölséges egy látvány! és köröskörül a hársfák
között minden élő közle új meg új tájt mutogat a gyönyörű háromszéki
rónán, kanyargó folyamokkal, kéklő bérczfalakkal, kaczagó mezőkkel.
Talán ezért nevezték a gyűlés helyét Körültájnak.

E nyitott boltív bejáratánál van az áldozatkő; egy óriási kolonczra még
egy roppantabb kőlap fektetve. Benn az élő teremben pedig a boltívvel
átellenes félkörben van elhelyezve huszonhárom fehér lapos kő. Ez a
huszonhárom székely törzsnek az ülőhelye. Középen a legmagasabb kő a
főrhabonbán ülőszéke.

Ez volt az ősvallás korszakában az áldozatok helye. (A legrégibb
hagyományokban Moya, majd Moxa: mai nap Maksa a neve.)

A tűzáldozatokat hitbuzgó királyaink törvény által megtiltották, hanem
azért a tanácsdomb meg lett hagyva gyülekezési helynek, s azt is még
hosszú időn át «áldozatnak» nevezték. Pedig már nem gyujtották meg a
Gyulák (a tuhudún főpapok) a szent tüzet kerékforgatással az oltárkövön;
nem ölték le a fehér lovat a táltosok; nem itták meg a vérét a daliák a
szent forrás vizével keverve; (ámbár még voltak számosan, a kik
emlékeztek azokra az időkre, a mikor így tisztelték az Istent; sőt
némelyek még most is így végzik azt titokban.) Ez idő szerint az
oltárkőre csupán a nemzeti ereklyék vannak elhelyezve, Bálványos-várból
a kőpaizsok az alaptörvényekkel, Bonda-várból az áldozatkehely, Torjáról
a turulos zászló: mindezeket a legjobb vitézek őrzik, a kik
dárdahegyeikkel távoltartják a sokaságot. Két óriási dalia,
keresztbetett alabárdokkal tartja elzárva az oltárkőhöz vezető
lépcsőket.

A sziklák tetején még ott látható az a három, egymásra tett padalakú
csompó, a mit Kupa kövének neveznek; a magas völgyből még egyre szakad
alá a zúgó patak, mely az «Úr kútjából» támad, ott, a hol az az óriási
bükkfa látszik; de már sem a kövön, sem a forrásnál nem áldoznak; lenn a
völgyben építik az új vallás templomát (ma is fennáll.) Ám azért az
emléke az őshitnek még a mai ivadékra is átszállt: az Úr kútja főfájást
gyógyít, s a ki iszik belőle, csomót köt a bükk fiatal hajtására.

A mint az első hajnalsugár kilövell a havasok mögül, szerteszét az egész
vidéken megszólalnak a kürtök s minden oldalról érkeznek a
székelytörzsök fejei, erős kiséreteikkel. Legelsőnek érkezik meg az
udvarhelyi főrhabonbán Káldor István. Törvény szerint ugyan székelyek
grófja volna már a czíme; de még mindig a régit tartják. Öreg ember már:
három tatárjárást megért; ha levágnák a száldokfát, a mit születésekor
ültettek, megtudnák a gyűrűiből, hogy csak egy esztendő hiányzik a
százból. Azért még egyenesen áll, mint a fenyőszál s nem is támaszkodik
az aranycsákányára; övéig rengő szakálla olyan fehér, mint az ezüst, s
sürű hótiszta haja befonatlan omlik vállaira; a keresztyének így
viselik. A szemei oly élesek még most is, hogy a félsötétben is megismer
minden arczot. Tiszteli őt minden ember, mert tudják, hogy igazságos.
Két horkáz czipeli utána a «varázsdobot», mely hajdan az áldozatnál
szolgált, most pedig az itélet-kimondáshoz ad jelt.

Azután rendben érkeznek a Zelemérek, a Vaczmán-törzsből, Kalandos,
Dindár a Megyesekből, Bánd, Ropó, Libancs a Pethes-ágból, Sámsond a
Telegdek sarja, Maka a rhabonbán, Kada, Zaklató, Ozdor a Szomorú-ágból;
a királyi udvarnál a száz székely testőr mellett vezérkedett Ika, Póka,
az Opoulet unokája, Domboru a Zábrán nemből, Nyujtód, a Domonkosok őse.
Az a rend, hogy a család feje az őt megillető kövön helyet foglal, a
hozzátartozók, a levente fiak pedig a háta mögé állnak kivont kardokkal.
Maguk a családfők, a hatalom és tisztség jelvényeül egy-egy arany
csákányt viselnek, hosszú, görcsös vadkörtefanyéllel.

Kívül a hárskörön gyülekezik a nép, férfi, asszony, gyermek, mindenki
hallgatja a tanácstartó áldozatot; de ide a szentélybe csak a családfők
és azoknak a felnőtt fiai jöhetnek be. Panasztevő felek, idegenek a kör
elején állanak fel, azoknak a számára nincsenek ülőhelyek.

Nagy pompával érkezik meg a hatalmas Sándour János rhabonbán is, fiával
Ompolylyal, a ki tisztében következik; a másikat Ipolyt, papnak neveli,
mert buzgó keresztyén.

Csak négy kőszék maradt még betöltetlen: az egyikről mindenki tudja,
hogy az a fiuleány Veneturné helye, a kit gonosz tetteiért a tanács
megfosztott attól a tisztességtől, hogy a törzsét itten képviselje. A
másik hely szintén fiuleányra vár. Az a hirhedett Rapsonné helye, a
kinek elég oka van késedelmeskedni, mert messze lakik, s öreg asszony
már. Még akkor tündérek és óriások világa volt Erdélyországban, a mikor
Rapsonné, meg az ő öcscse, Firéne csodaszép menyecskék valának: bizony,
most már a százesztendőn régen túl van. S csak zselyeszékben tud idáig
jönni, s mikor leültetik a helyére, az orra hegye majd a térdit éri.

Héj Rapsonné asszony, hol van az már, mikor kegyelmed tündéri szépsége
még az ördögöt is úgy elbolondította, hogy kivánságára kőutat épített a
várától egész Kolozsvárig. Régen volt ez már. De azért, hogy Rapsonné
asszony fiatal korában az ördög arája volt, most igaz keresztyén hitű
lélek; az ördöggel is csak azért csináltatta azt az utat, hogy
Kolozsvárra bejárhasson misére; most pedig már maga tart kápolnát, abban
dominicanus baráttal miséztet s egész nap imádkozik és kuruzsol. Nagy
tudománya van benne, hogyan kell a pogány babonából keresztyén babonákat
formálni. Azonban egy körültáji áldozatról el nem maradna s a
gyülekezetben mindig övé az első és utolsó szó. Ékesszólásától rettegnek
a magyarok!

Még Mike Sára asszony maga van hátra; de az ő késedelmét megértheti, a
ki tudja, hogy neki az Olt átjáratait kell őrizni, a míg a kunok fejei
megérkeznek, a kik a Körültájra híva vannak. Ő csak azoknak a
kiséretében jő fel majd.

Hanem, hogy Opour Kevend rhabonbán uram legutoljára marad, az tőle
tiszta kevélység; mivelhogy csak a szomszédos Bálványos-várból kell
alájönnie; ő bizonynyal előbb áldomást tartott odahaza. Mindenki tudja
felőle, hogy ő még az ősvallás híve s Bálványos-várban a Damaseket
imádják s a forrásnál áldoznak; de senkinek sincs kedve
belekapczáskodni, mert mind maga, mind a három fia igen hatalmas
emberek. Ő ül a balról levő legszélső kövön s közte és a szomszédja közt
van a Veneturné üres ülőhelye, a minek a szomszédja eléggé örül. Az
átellenben levő szélső kőpad pedig a Mike Sáráé.

Azért örül pedig az Opour Kevend szomszédja olyan nagyon annak, hogy
messze esik tőle, mert a rhabonbán nemcsak a három fiát szokta elhozni
magával, hanem még azonfölül a him oroszlányát is, a mit a szájába
vetett zablánál fogva bocsát a kezén. Ámbátor a székely nem szokott
megijedni a medvétől és a mándrucztól sem, de mégis egy oroszlán nem
kellemetes szomszéd, ha mindjárt tejes haricskán nevelték is fel.

Kevend urnak nagy gyönyörűsége van abban, hogy ő egy oroszlánt vezethet
pórázon. Bir vele: ő annak az ura. A merre megy, az emberek félve
kotródnak előle szerteszét, – s mikor leül, zsámolyul használja a lába
alá az oroszlány fejét. Pedig az ábrázatja is elég marczona volna arra,
hogy a reátekintőben feltámaszsza a félszt. Összevissza hasogatva
sebhelyektől, a miket nem ellenség vagdalt oda, hanem a saját keze. Az
ősvalláskövetők a kedves halottaik temetésénél az arczukat szokták
felhasogatni: vérrel siratták el, nem gyáva könynyel. Kevend sok ilyen
kedves halottat elsiratott már. S aztán minden sebhely egy emlékeztető
jel a halottnak megnyugtatást adó bosszúállásra. Neki és a fiainak három
varkocsba fonva csüng a haja két oldalt és hátul, elől a homlok
leborotválva. Az álla közepén hiányzik a szakáll, azt a helyet az
újszülött gyermeknél tüzes vassal égeti meg a billogos Ez az őshitűeknél
a felavatás, mint a Jézus-követőknél a keresztség.

A mint az öreg Kevend úr, senkit nem üdvözölve a tanácsban, nagy
dölyfösen leül a tanácskőre, lábát elnyujtva az oroszlán sörényes
nyakán, a három legény fia odaáll körüle, jobbról a Szilamér, balról a
Zsombor, háta mögött az Iszla.

Szilamér a legidősebb; délczeg, magas alak, hosszúkás tojásdad arczczal,
szép, szelíd tüzű barna szemekkel, gesztenyeszín haja és szakálla. Ez
bizonyosan az anyja képmására ütött, mert az apja szegletes vonásaiból
alig van benne valami; ellenben a középső, Zsombor, szakasztott mása az
apjának, mintha csak a száján köpte volna ki: ugyanaz a tömzsi, széles
vállú termet, azok az előreülő pofacsontok, az a kettős áll, agyarkodó
száj, villogó parázsszemek, az egyik szemöldöke épen úgy huzódik lefelé,
a másik meg fölfelé; még a hangja recsegésével is úgy utánozza az apját,
azért is ő az igazi kedvencze. A legifjabb, Iszla, széles képű, vastag
ajkú kamasz, kiülő bikaszemekkel, alig serkedő bajuszszal, kenderszőke
hajjal, a balarczán van egy nagy fekete szemölcs. Három külömböző anya
szülte ám ezeket! Kevend úr úgy bánt az asszonyfélével, hogy «adom s
veszem».

Végre jelenté a kürtszó, hogy a huszonkettedik «ág» is megérkezett.

A zöld boltíven át közeledett, lováról leszállva, Mike Sára asszony.
Neki is a hosszúnyelű aranycsákány volt a kezében.

De nemcsak egyedül jöve el, hanem a leányát is magával hozta.

Teremtő szent Isten! de megremekeltél, mikor ezt alkottad; akárkinek az
oldalbordájából vetted! Milyen délczeg termet; karcsú, de hatalmas;
minden mozdulata csupa ideg, minden tekintete csupa lélek; aranyszínű
haja sarkáig takarja; szája akkor mond legtöbbet, a mikor csukva van; de
a két szemének a tüzét ember legyen, a ki kiállja. Nem is jó ránézni
erre az alakra, mert a ki meglátja, hogy a keble azt a bőrpánczélt hogy
feszíti széjjel, még eszét veszti bele.

A leány oldalán kard volt; mikor az anyja leült a tanácskőre, ő is
kihuzta azt, mint a többi legények s odaállt az anyja mellé.

– Ki az ott?

– Mit keres az ottan?

Kiálta fel egyszerre Rapsonné és Kevend úr; de Rapsonné még egy
szuszszal hamarább.

Mike Sára asszony nagy nyugodtan felelt.

– Ez az én leányom: Imola.

– Mit keres egy leány az áldozathelyen? Kiálta Kevend úr.

– Azt, a mit a legényfiak. Olvastassa fel kegyelmed magának, rhabonbán
uram, szent László királynak törvényét, abból megértheti, hogy ha egyike
a székely ágnak fiban kihal, annak minden birtoka és hatalma szálljon a
leányágra, s a kit fiuleánynak neveznek, csak olyan legyen mindenekben
mint a férfi.

– Köpök az ilyen törvényre!

– Akkor köp kend az egész székely nemzetre, a ki ezt a törvényt maga
hozta a csikrákosi mezőn, maga László jelenlétében, a ki még akkor csak
királyfi volt.

– De a tuhudúnok ezt soha el nem ismerték. Tudva van, hogy a bágyi
lakodalomban Sándour Están rhabonbán uram menyasszony leánya Druzsilla
inni akart ám áldomást a fiuleányok törvényére az áldozatkehelyből; de
Burzon rhabonbán ki is kapta a kezéből a szent kelyhet: asszony nem
iszik abból.

– De le is szúrta Burzon rhabonbánt Sándoúr Están ott abban a nyomban.
Megolvashatja kegyelmed a csiki rovatosban.

A dob közbehangzott. Káldor István főrhabonbán igazságot tett a
perlekedők között.

– A törvény: törvény; az ellen nincs szó, sem beszéd. A fiuleánynak
mindenütt helye van ott, a hol az ágból való fiunak.

– Te mondád, pattogott vissza Opour Kevend. A törvény: törvény. De azt
is apáink erősítették meg, hogy a ki az áldozathelyre bejön, annak
háromban kell igaznak lenni: legyen erős, bátor és tiszta.

– Az én leányom bizonynyal mind a háromban igaz. Mondá Mike Sára
asszony.

– De annak előbb bizonyságot kell tenni ősi szokás szerint, igaz tuhudún
szokás szerint.

Erre Sándour rhabonbán kiálta közbe indulatosan:

– De mi nem vagyunk többé tuhudúnok, hanem keresztyének.

– Korcsok vagytok! ordítá Opour Kevend a fiával együtt, s a megrugott
oroszlán is beleordított a zajba. – Mind keresztülmentetek a
szivárványhidján! Az asszonyokból tettetek férfiakat, s a férfiak lettek
asszonyokká!

– Igazad legyen! szólt felcsattanó hangon Mike Sára. Úgy van! A hol
férfimunka vár a székelyekre, nincs külömbség férfi és asszony között.
Az oroszlán nősténye, azért, hogy sörénye nincs, mégis oroszlán. Én nem
féltem a leányomat a tuhudúnok próbáitól. Neked is látom itt egy fiadat,
rhabonbán, a ki a három bizonyság letevése nélkül jött ide a
tanácshalomra. A mi bizonyságokat ő le tud tenni, az én leányom
bizonnyal megcselekszi azt mind.

Az Opourok éktelen kaczagást támasztottak erre a felhivásra, a minek
csak Káldor hatalmas dobütése vetett véget.

– No hát álljatok ki a próbára! mondá Opour Kevend, hosszú palástjával
eltakarva az oroszlán fejét. Kezd el Iszla fiam. Mutasd meg, milyen a
székely erő? Tégy fogadást.

Iszla kérkedőn felvetett fejjel lépdegélt fel az oltárkőre, s ott a két
nehéz kőpaizst, a mikre a székely nemzet alaptörvényei vannak vésve, a
két kezébe véve, felemelé azokat rengő karjaival, az arcza csak úgy
fénylett bele. És aztán elmondá a fogadást: «a hogy most feltartom a
székely nemzet törvényeit, úgy fogom azokat életemmel, véremmel
mindenkor megtartani.»

– Jól van fiam! dörgé Opour, az öreg; hát a leány hogy mondja ezt?

Imola szép csendesen odajárult az áldozatkőhöz, a két márványvértet
egymásra fektette, s úgy egyszerre emelte fel azokat a feje fölé. De meg
sem látszott az arczán, hogy ez erejébe került, meg sem érzett a
hangján, mikor a fogadást elmondta, hogy a keble szorul; még csak az
arcza sem volt kigyulladva, mikor a lépcsőkön alászállt.

A rhabonbánok a fokosaik nyelével dobogtak a földön, helyeselve.

– Alirumna vér van benne! dörmögé bosszúsan a vén Opour.

A mint a tündéri alak a fényes napvilágtól körülsugározva belépett a
hárskörönd ünnepélyes sötétjébe, Iszla szájtátva bámult reá, Zsombor
vasvilla szemeket vetett feléje; de Szilamér egészen rajta felejté a
lelkét.

– Hát lássuk a másodikat! szólt Opour; vajjon csak olyan bátorság
lakik-e a fiuleány szivében, mint az igazi legényében?

Intésére egy garaboncz egy kecskegödölyét hozott s azt átvette tőle a
rhabonbán.

Akkor lerántá a palástja szárnyát Opour az oroszlán fejéről, mire az,
meglátván a gödölyét, hirtelen fölemelte a fejét s megrázta a sörényét,
veszedelmes mormogással. Opour odahajítá eléje a reszkető áldozatot, s
az oroszlán lenyomta azt a földre hatalmas tányértalpával. Opour inte
Iszla fiának.

Erre Iszla kirántott a puzdrájából egy nyilvesszőt, s odalépve az
oroszlánhoz, rárivallt s lábával nagyot dobbantva, fejére vágott a
nyilvesszővel a nagy fenevadnak, s ugyanabban a perczben a másik kezével
kirántotta annak a talpa alól a gödölyét s magasra fölemelve tartá. Az
oroszlán ordított dühében; de az igaz, hogy Opour maga is visszatartotta
azt hatalmas karjával a szájába vetett éles zablánál fogva.

– Csináld ezt utána! szólt Opour Imolához, ismét odadobva a fenevad elé
a gödölyét.

Imola még el sem sápadt. Odalépegetett az oroszlánhoz szeliden; még csak
vesszőt sem hozott magával, csak a szemébe nézett a nagy fenevadnak,
azokkal a bűbájt sugárzó nagy égvirág-szemeivel, s attól a nézéstől az
oroszlán pofájáról elsimultak a harag ránczai, az a nagy bolond
vadállati ábrázat valósággal mosolyogni kezdett, még a fülét is
hátrahúzta; s mikor a leánynak a varázstevő keze hozzáért a fejéhez,
hogy azt megsimogassa: az oroszlán féloldalt fordította neki a fejét,
mintha azt mondaná: «no még itt is;» a szemeit is összehunyta, a körmeit
behúzta a talpa közé, csak a lobonczos farkával veregette a földet,
utoljára hanyatt fordult, mint a macska, s játszani kezdett. S mikor
aztán a leány kezébe fogta a gödölyét, az oroszlán megnyalta a
gödölyének az orrát a nyelvével.

– Alirumna volt az anyád! Az tanított erre a varázslatra! kiálta
szörnyűködve Opour; míg a többi rhabonbánok nagy tetszésre riadtak
köröskörül. Az oroszlánomat is megigézted!

Hej de ha még csak az oroszlánát igézte volna meg tekintetével ez a
leány; de a legnagyobbik fia is beleesett annak a bűbájába. Abban is
kicserélte a lelket. E szemek varázslata alatt elfeledte Szilamér, hogy
az Opourok és Mikék örök ellenségek, s bizony azzal a szándékkal
irányozta a kardja hegyét az oroszlán felé, hogy ha az Imolát meg
találja tépni, rögtön halálra szúrja vele.

Mike Sára büszkeségtől tündöklő orczával ölelte keblére leányát. Nem
válik ez szégyenére a nemzetségének.

– No, de hátra van még a harmadik igazság! mondá Opour, a tisztaság
próbája.

Már erre a szóra haraggal dobbant fel az úrasszony.

– Kell azt még bizonyítani az én leányomnak?

– A törvény: törvény; mondá keserű gúnynyal Opour.

– A kik a törvényt hozták, csak férfira gondoltak; hajadon szűzleányt
egy ilyen kérdéssel illetni is vétek!

A férfiak mind helyeselték ezt. Az ilyen próbát hajadon leánynak nem
szükség letenni. De Rapsonnéból kitört az irigység: neki nem volt
leánya.

– De csak tartsuk meg a törvényt. Az ember esendő. Ilyen idős hajadonnak
már sokfelé lehetett az útja.

– Magáról tudja kegyelmed? veté oda gorombán Mike Sára asszony. No hát
hozzák azt a próbatevő üstöt! nem féltem tőle a leányomat.

Abban az időben gazdag ezüstbányájuk volt a hegyekben a székelyeknek,
ott állt a hatalmas kohó, a hol az érczeket kiolvasztották. Nagy
négyfülű üstben felhozta négy hevér az olvasztott ezüstöt, s odahelyezé
az oltárkőre.

Az volt a tisztaság próbája, hogy a bizonyító ezekkel a szavakkal: «a
milyen tiszta a szivem, olyan tiszta legyen a kezem is», belemártotta
kezét az olvadt ezüstbe.

Isten csodája-e, vagy valami bűbájos mesterség, hogy voltak sokan, a kik
ebben a próbában a kezüket össze nem égették? Abban az időben ez volt a
rendes bizonyítás: a hol nem volt olvadt ezüst, tüzes vasat hoztak;
törvény rendelte így; a körüljáró «billogos»-nak ez volt az
igazságszolgáltatása.

Iszla csak egy rövid káromkodásig, de Imola egy üdvözlégy Máriáig
tartotta benn a kezét az olvadt ezüstben s az alatt nem az ő arczán
folyt végig a könyű, nem is az anyjáén, hanem a Szilamérén. Az ifju
dalia azon gondolkozott, hogy ha Imolának összeég a keze, felrugja az
oltárkövön az áldozatkondért az egész ezüsttel.

De nem égette meg.

A főrhabonbán dobütés után kimondá a tanács itéletét, hogy Opour Iszla
levente és Mike Imola fiuleány helyet foglalhatnak a Körültáj
gyülekezetében a Száldokfákon belül.

– Magad is alirumna vagy, dörmögé boszúval Opour Kevend.

A főrhabonbán ekkor Mike Sárához fordult.

– És most add elő, miért hivattad össze a Fergetyüvárral a székely
nemzet tanácsát a maksai dombra?

– Elmondom. Értsétek meg. A kun nemzet hét nemzetséggel vonul keresztül
a székely földön Magyarországba, a királyok engedelmével. Béla király
megparancsolta a székelyek grófjának, hogy békében engedje őket
elvonulni a Honárkán, az Etele útján, a Rhapsonné útján egész
Kolozsvárig. Én, a rétyi nyirnek és a Honárkának örökös urasszonya,
kötést szerzettem a kunok vezérével, Kuthen fejedelemfival, hogy én is
békével engedem őt seregestől, népestől, minden jószágostól egész
birtokomon keresztül vonulni, de ő is békében hagyja, meg nem háborítja
az én népemnek se testét, se lelkét, se semmiféle jószágát. Kuthen vezér
ezt a kötést megerősíté a nagy esküvéssel a négy éltetőre, a szétvágott
kutyával. És arra kérdés támadt közöttünk, hogy ha a kunok itt a mi
székely földünkön az ő áldozataikat végezni fogják: ez nem lesz-e majd
lélekháborodás a a keresztyénhitű székely népre nézve, nem rontják-e meg
az én nemzetségemet az ő szokásaik?

– De bizony megrontják! rikácsolt közbe Rapsonné asszony, a kinek már
majd kifúrta az oldalát a szó, abbeli kínjában, hogy egy másik asszony
annyi ideig beszél ő előtte; nem hagyta Mike Sárának végigmondani a
magáét, hanem közibe vágott, s akkor aztán semmi gát az ő beszéde árját
fel nem tarthatá vala. «Hogy ne rontanának meg bennünket. Czudar,
rusnya, riha nép ez. Alig hogy letelepedtek, boszorkánygyülést tartottak
a rétyi nyiren. Ezeren is voltak, vízen keresztül jöttek, vízben el nem
merültek, férfiakat megnyergeltek, azokon lovagoltak, apró gyermekeket
víz fenekéről felhoztak, tüzet fából csináltak, tűzön átugráltak, kis
gyerekeket tüzön keresztül dobáltak, kigyót, békát összeszedtek, üstbe
hánytak; azt megfőzték; ördögökkel tánczot jártak; összeszedték a
harmatot, s zsákba dugták; a kútágasba kést ütöttek, azon keresztül a
vidéken minden tehenet kifejtek, az én teheneim is mind véres tejet
adtak az éjjel: látta őket, ott volt Darkó juhászom, azt megérezték a
szagáról, pedig elbujt faoduba, de kihúzták s csak úgy kegyelmeztek meg
neki, hogy megigérte, hogy sót hoz nekik. Éjjel sót csak a boszorkányok
kérnek. Azzal úgy elfordították a nyakát a pásztorlegénynek, hogy most
is oldalt áll a feje. Még nagyobb gonoszságot követtek el az Olt
mellett. Egy halászlegény megleste őket, mikor mint hattyúk, meg
vadludak odarepültek a leányaik a partra, ott levetették a hattyúruhát,
a holdvilágnál megfürödtek, hajaikat szétbontották, énekeltek, karéjban
tánczoltak; a halászlegény reggelre holdas lett a varázslatuk miatt. Az
ördögökkel vannak. Én az én utamon keresztül nem hagyom őket vegyegni.»

Opour Kevend goromba kaczagással kiálta közbe.

– Talán bizony fél kend, nénémasszony, hogy a mely utat az ördög csinált
oda kendnek, azt az utat megint elviszi az ördög?

Rapsonné mérgesen förmedt a háborgatóra.

– Te neked meg, vén bak, jobb lesz, hogyha hallgatsz az ördögről! Hiszen
három fiad közül kettő váltott gyerek. Azt mindenki látja. Csak a
középső a te képed. A legnagyobbikat a Furusina tündér cserélte ki a
magáéval, a legkisebbet meg a Drómó ördög tette a fészkedbe; ott a
pofáján a fekete jegye!

Hajh, micsoda viheder keletkezett erre! A négy Opour férfi mind
visszakiabált Rapsonnéra, a ki meg, száz ránczba vigyorítva az
ábrázatját, csak úgy vicsorgatta azt a harmadfél fogát reájuk.
Legdühösebb volt az öreg Opour, a ki nemcsak a három fiát buzdította
Rapsonné ellen haragra, de még az oroszlánját is ráuszította; de a mitől
Rapsonné meg nem ijedt, hanem ő is előrántá a palástja alól a három
singnyi hosszú fekete kigyóját s azt farkánál fogva kibocsátá a
rátámadók ellen; a kigyó sziszegve emelte fulánkos fejét az oroszlán
ellen, a ki visszahőkölt előle ijedten, és se ember, se állat nem mert
Rapsonnéhoz közelíteni, úgy féltek tőle, meg a kigyójától. Ellenben a
tanácstagok lábainál levő szelindekek mind beleavatkoztak hangos
csaholással ebbe a perpatvarba. (Mivelhogy a hű medvefogó ebét, kivált
táborjáráskor, mindenki maga mellett tartotta szüntelen.)

Csak a főrhabonbán hármas dobütése tudta elcsitítani ezt a szörnyű
lármát.

– Hallgatás legyen a szent tanácsdombon! Kussodjanak el már az oktalan
állatok! Nem áldozat helye ez már, a hol kutyákra, medvékre van szükség,
hogy az áldozatmén belein osztozzanak. Itt most ember tanácskozik,
észszel, nem fegyverrel. Te Opour rhabonbán olyan fegyverrel támadtad
meg Rapsonnét, a miben ő náladnál erősebb, a nyelvpirittyel. A mi sebet
kaptál, viseld. Máskor ne hagyd a nyelvedet kiguvadni a tokjából. Te
pedig Rapsonné hugomasszony, ne szólj, a míg nem kérdeznek, akkor is
beszélj ész szerint s ne légy minden lében kanál. Nem kérdezte itt azt
senki, hogy vannak-e boszorkányaik a kunoknak? Kálmán királyunk kimondta
törvényben, hogy nincsenek. S a törvény: törvény. Hogy a te juhászod
látott sok vén banyát, azt elhiszem: a kunoknak az a szokásuk, hogy a
vén asszonyokat félrecsapják, s a kis porontyaikat is azoknak a nyakukba
dobják. Nem szeretik a vénasszony-pört, meg a gyereksírást. Hogy ezek a
férfiak nyakában ülve jöttek ki a vízből, abban semmi varázslat sincs:
kénytelenek voltak vele, ha bevitték a mocsárba a bivalyok. Ha tüzet
raktak, melegedtek nála. Azt hányták üstre, a mit útban találtak, s ha
megfúrták a nyirfát, annak a levét csapolták le, nem a te teheneidét. Ha
véres tejet fejtek nálad, csapasd meg a gulyásaidat, miért hajtották a
csordát szirontákos legelőre? A mit pedig a halászlegényed látott, azt
nem kellett volna neki meglátni. Ha éjjel van, alugyék, s ne leskelődjék
a kunok szép leányai után, mikor azok a vízre járnak s ne bámulja a
holdat: hiszen hallhatta az anyjától, hogy nem jó a holdba nézni, mert
abban egy ember hegedül, s ha annak a hegedüjéről egy húr lepattan,
megüti a mafláskodó szemét. Bolondnak bolond a tanácsa. – Az ide nem
kerül. Azonban a mi tisztünk a fölött igazságot tenni, hogy a kun
jövevényeknek a bálványáldozata nem háborítja-e meg népünk lelki
békességét: nem ragadja-e a bálványimádás sötét berkeibe vissza székely
nemzetünket? a miből bizony nagy háborúság lenne! S ha a székely a
fejedelmek ellen, a magyarok ellen támad, csak ő vallja kárát. Székely
támad: székely bánja! Azért igazság, hogy Mike Sára asszony kivánsága
szerint a kun atyafiak idehivassanak s adják elő, mi az ő
bálványáldozatuk? Ha nagy lármával jár, sipszóval, dobveréssel,
tűzrakással, botránkoztatással, tiltassanak el tőle; ha titokban
tehetik, hogy senkit se háborítanak vele: az ő lelkük rajta! Gondoljátok
meg, hogy a kun nép a mi vérünk: egy ükeink voltak, most egy haza fiai
leszünk. Egy fonálnyi szeretettel többet meg lehet kötni, mint egy
pászma haraggal. – Ezt gondoljátok meg.

Általános zúgás hagyta helyben az öreg szavait. Még Rapsonnét is
megnyugtatta a «hugomasszony» megszólítás.

Azzal a székely gróf jeladására minden oldalról megszólaltak a kürtök,
behivogatva a népet, s felszólítva a kunok követségeit a közeledésre.
Mikor a körültájt tartották a maksai dombon, akkor az volt a szokás,
hogy a nem harczra való nép elfoglalta a hársfák közléit, asszonyok,
öregek onnan hallgatták a nagy zöld boltozat alatti tanácskozást; a
gyermekek pedig felmásztak a fákra, s egész csoportostól elhelyezkedve a
benyuló ágakon, ott szájukba vett falevelekkel és cserépsipokkal
utánozták a madarak éneklését. (Még maig is fenmaradt ez a szokás a
ditrói egyházban a karácsonyéji szertartás alatt.)



A BÁBOLNA ISTENASSZONY.

Mint afféle keleti pusztázó nemzetnél szokás, minél rongyosabb az
alsórendű népség, annál nagyobb pompával jár az előkelő rend; a kunnál
is a vénasszony rongyot aggatott magára, a gyermek és a rabszolga
mezítelen szaladgált, a gyalog embert, a pásztort állatbőr takarta;
hanem aztán a fegyveres lovagokon ragyogott négyféle ország viselete, a
papok aranyos kantusban jártak, s a fejedelem körül levő mindenféle
tivatulusok azt sem tudták, miféle csodapompával külömböztessék meg
magukat.

Legelől jöttek a kakastollas garabonczok, teveháton, tele aggatva
csengetyűkkel, körülfonva rézlánczokkal: csupa zenebona volt a
megjelenésük; utánuk a főtáltos a bokolábrás, nyolcz fehér ló húzta
szekéren: egész vég selyem volt tekerve a termete körül, válltól sarkig,
alig tudott tőle lépni; a fején hegyes süveg, a nap arany csillagával,
kezében a kőfejsze, az áldozathoz való, a két karja vállig meztelen, vas
és ezüst karpereczekkel átszorítva. Szekerének a hosszú lőcseire
lókoponyák voltak tűzve. Azután jött tizenkét fehér kutyától vont
kétkerekű talyigán a jövendőmondó horkáz, hosszú, földig érő palástban,
fejére farkasfej bőre van húzva, kezében a kigyóbőrrel bevont bot,
oldaláról arany lánczon csüng alá az áldozatkehely, a mi emberkoponyából
van formálva; mellette lovagolnak fehér lovakon a «szűz legények», a
kiknek hivataluk a szent tüzet forgatott kerékkel meggyujtani. A
fejeiken fazékforma sisakokat viselnek, a miktől csak lefelé lehet
látniok, hogy asszonyra ne nézhessenek; a lovaikat úgy vezették
púposhátú törpék. Majd a főcsakán jött fényes kíséretével, mindannyian
délczeg paripákon, a miknek a sörénye szirony közé volt fonva, még a
nyerge is drágakövekkel volt kirakva valamennyinek, a dolmányuk
boglártól ragyogó, selyemvirágokkal himes.

Csak azután következett maga a fejedelem, Thatha, nyolcz fehér bivalytól
vontatott szekéren, – a minek abroncsra vont bibor kárpitjai voltak;
rúdja és kerekei fényesen megaranyozva; a bivalyok nyakán csengő-bongó
ezüst kolompok. Mikor megérkezett, hét kürtös fujt riadót, s a
bokolábrás üdvözlő szókat mondott; de mindazt felülmulta az a nagy
rivallás, a mi a köröndön belül fogadta az érkezőket; keverve volt abban
a nevetés az üdvözlő szóval; de még a kutyaugatás sem maradt el belőle,
s a milyen nehéz volna elhatározni, hogy a székely tanácsfők
szelindekjei a maguk vad üvöltésével, barátságos indulatukat akarják-e
kifejezni a kunok szekérbe fogott ebei iránt, vagy az ellenkezőt? ép
olyan bajos lenne kimondani, hogy a székelyek elfogadó zajában annak az
örömnek volt-e meg a hangja, a mit az ősvallásra visszaemlékezők
érezhettek, mikor ezt a pogány szertartáshoz való ember és
állatsokaságot újra meglátták jelenni hazájukban? vagy pedig az
elszörnyedés tört ki e hangokban az új tiszta hit megháborítása miatt?

A zaj csak akkor csendesült el, mikor a főcsakán, és a fejedelem
belépegetett a száldokfa köröndbe.

Minden székelynek visszatetszett az a szokás, hogy Kuthen előtte jött a
fejedelemnek, a ki neki még azonfelül apja is volt. Úgy illett volna,
hogy a fiú az apját gyámolítsa, a kinek arra valóban nagy szüksége is
volt: öreg volt már és tehetetlen; nagy, potrohos termetét alig birták a
lábai, két karjával jobbra-balra fogózott a vezetőibe, el-elbotlott
hosszú, asszonyos kantusában, a mi csupa arany szövetből volt,
megbéllelve drága prémmel; a feje is csillogó lepellel eltakarva, a mit
zománczos aranyabroncs tartott a homlokára szorítva; a szakálla
zöldessárga volt a régiségtől; hanem azért gyöngyökkel átfűzve s a
bajusza két végét egy-egy nagy szem gyöngy huzta alá, a füle mögé
csavarintva. Duzzadt arcza, kimeredt veres szemei, vastag piros ajkai,
egész tekintete egy eleven bálványt árultak el benne, a kinek nincsen
egyéb dolga, mint a gyönyörűséget egymásra halmozni, annak soha fogytát
nem érezni. Szolgái asszonyhajjal, diófalevéllel töltött vánkosokat
hoznak utána, azokból csinálnak neki ülőhelyet s mikor arra elhelyezték,
kezébe adják a nagy fejedelmi botot, az arany buzogánynyal, arra
rátámaszkodhatik az állával, nehogy a fejét elejtse valahogy.

Annál délczegebb alak Kuthen vezér: a mint rengő léptekkel a székely
tanácsfők elé dobban, s ezüstnyelű kopjájára támaszkodva megáll a
középen, üdvözletül hegyével lefelé fordítva a dárdát. Azután körülnéz s
megtalálva a kit keres, így szól Mike Sára asszonyhoz.

– Te hivtál, mi megjelentünk a Körültájban. Mit kivánsz tőlünk,
férfilelkű asszony?

Mike Sára tiszteletből felállt a helyéről s úgy beszélt a vezérhez.

– Kivánságomat tudattam már veled, kunok főcsakánja; nálunk,
Székelyországban törvény tiltja a pogányvallás szertartásait. Az ősi
tuhudún hit áldozatait eltörültük, egyetértve nemzet és király. Újra
kigyulladni az eloltott tüzeket nem engedjük. Ha tehát a kunok áldozása
hasonlít a megtiltott tuhudún áldozáshoz, ti jövevények ugyanazon
törvény alá estek, mint az itt lakozók, s tűztől, víztől eltiltattok.

(Ez volt a székely alaptörvényekben a legfőbb szentesítés.)

Kuthen vezér daczosan felhuzta a vállát.

– Én áldozár nem vagyok, nem tudom megmondani, mi az igazság, mi a
bolondság? Láttam a világban bujdokolva hetvenhétféle oltárt,
hetvenhétféle áldozással. Egyiket sem értettem meg. Láttam az
akaczirokat, láttam a kuttigurokat, meg a pecsenyégeket, láttam a
várkunokat, láttam a kozárokat, meg a kabarokat, laktam együtt
görögökkel, trákokkal, bolgárokkal, tatárokkal; mindeniknek az istenét
sorra próbáltam: egy sem segített meg. Én nem hiszek a jó istenekben,
csak a rossz istenekben, a kik üldöznek, büntetnek, megvernek. Áldozatot
nem azért hozok nekik, hogy segítsenek, hanem azért, hogy ne bántsanak.
Ha ti nektek olyan istenetek van, a ki jó kedvében jót is szokott tenni:
adjatok belőle; én itt hagyom nektek az enyimet érette cserébe.

De erre a szóra Thatha fejedelem haragosan kiáltott fel és vele együtt a
táltos, horkáz, a bokolábrás, a garabonczsereg; a kutyák is üvöltöttek,
mintha ők is tiltakoznának ez ajánlat ellen; pedig nekik csak
veszedelmükre volt a szittyavallás.

Kuthen hátrafordítá a fejét s dárdáját fenyegetésre emelve, szólt:

– A kutyák ordíthatnak; de a többiek hallgassanak! (Az apját, a
fejedelmet még csak kutyába se vette.)

Aztán a két karját a dárda nyelére támasztva, azt mondá Mike Sárának:

– A mi mostani istenünk a Bábolna-isten. Hallottad-e hírét?

– Soha sem hallottam.

– Pedig hallhattad volna. Sok czifra népe volt, míg én agyon nem vertem.
Egész város vette körül, márványkő palotája volt: azt az apám
pusztította el. A Bábolna-isten aztán velünk jött, mi imádjuk.

– Nem ismerem.

– Pedig fajtád. Asszony. Hát majd mindjárt megismered; aztán majd
mondjátok meg, hasonlít-e az a ti ősbálványaitokhoz, a kiknek az
áldozatát megtiltották a magyar királyok? visszatéríti-e ez a ti
népeteket az ős tuhudún valláshoz? Hozzátok ide a Bábolna-istent!

A kúnok sokasága, mely a száldokfás körönd bejáratát elállta, utat
nyitott, hogy a bálványisten előbbre kerülhessen. Azt azonban nem hozták
a szabad ég alatt: egy nagy sátor volt föléje alkotva, veres persiai
szövöttesből; azt huszonnégy garaboncz emelte rudakon, úgy, hogy az
előre tolt sátor egészen takarva tartá a bálványt: nem lehetett tudni,
gyalog jön-e az, vagy szekéren? – Előtte azonban nagy zeneszóval és
énekléssel járultak a dalosok, hegedűsök, a timboraverők, a tilinkó és
tárogató-fuvók, s hangicsálták azokat a méla bubánatos dalokat, a mik a
magyarnak a szívét úgy felcsiklándozzák. Hajh, idebenn Székelyországban
mind összetörették a hitbuzgó királyok ezeket a hangszereket: igen
bölcsen; mert a mit három pap a lelkébe prédikál a népnek, azt egy
hegedű, vagy egy tárogató egyszerre kiveri onnan. Ime most is, hogy
dobognak a lábaikkal egynémely rhabonbánok, a mint ezt a zeneszót
meghallják. Nem hiába nevezik a hegedűszót «ördögök litaniájának!»

A bejárat előtt aztán megállt a sátor. A garabonczok elől széthuzták a
kárpitokat, a dalosok, hegedűsök oldalt álltak, s arra a felnyilt
sátorból előtámadt a Bábolna-isten. Aranyos szekéren ült, a mit tizenkét
ifjú szép leány huzott, bibor-hámba fogva. Mind mezítelenek: a hogy az
Isten megalkotta őket; s a milyenek a papnéi, olyan a bálvány maga is:
egy leplezetlen női szobor, aranyozott rézből, a fején napforma küllős
koronával; talán Astarte, vagy Mylitta, vagy ki tudja, hogy hítták annál
a népnél, a ki legelőször megalkotta? a kúnok tán tizedik kézből vették
azt el, megtették a maguk istenének s elnevezték Bábolnának.

A székelyek csak elnémultak a nagy bámulat miatt, a mint a tizenkét
észbontó tündéralak elkezdett a zeneszóra a bálvány körül valami
varázslattal teljes tánczot járni.

Hanem Imola e látványra egyszerre sírva fakadt a sértett szemérem
érzetétől s mintha ő szégyenlené legjobban magát, sűrű hajával eltakarta
az arczát s odaveté magát az anyja keblére.

– Utczu la! kaczagott fel Opoúr Kevend, s vele együtt nevetett két
kisebbik fia is. A vitéz még sírva fakad! Hát úgy-e, hogy nem mindenben
egyenlő a leány a férfival!

– Nem! kiáltá Mike Sára, leányát magához karolva. Ebben az egyben jobb!
Ebben fölötte áll a férfinak! S jaj volna a székely nemzetnek, ha ennek
a szűzei a Bábolna-isten és fertelmes kiséretének láttára sírva nem
fakadnának s el nem dugnák az arczaikat.

Azzal leányának a fejét még jobban eltakarva özvegyi fátyolával,
odafordult Kuthen vezérhez s keserűen kifakadt ily szókkal:

– Ime, ez az a bálvány, a ki titeket hazátlanokká tesz; ez az, a ki arra
kényszerít, hogy országról-országra bujdokoljatok, hogy minden
ellenségnek üldözöttei legyetek: mert kilopja ez a férfiak szívéből a
lelket, karjaikból az erőt, az asszonyoktól elveszi a hűséget, a
gyermekektől a tiszteletet. Vész, pusztulás ez a bálvány annak a népnek,
a mely azt magával hordja; vész, pusztulás annak az országnak, a hol
letelepszik vele! Jóslatot mondok neked, Kuthen vezér! Te derék férfi
vagy, hős, vitéz és igaz ember, néped rokonom, mint a magyar: kivánnom
kell, hogy boldog légy népeddel együtt a te új hazádban. De te
szerencsétlenséget fogsz vinni a magyaroknak és magadnak, s a te dicső
fejeddel gurigázni fognak az utczán a magyarok s gázolni fogtok egymás
vérében. És mind ennek az okozója ez a fertelmes bálvány-isten!

S oly nagy volt az elkeseredés az asszony szívében, hogy indulatát nem
birva türtőztetni, a kezében levő arany csákánynyal megsujtá a
Bábolna-bálványt, hogy az érczszobor nagyot csendült utána.

E vakmerő oltársértésre a kúnok minden népe felzúdult, maga Thatha
király is olyan haragba jött, hogy a buzogányával meg akarta hajítani a
bálványát megbántó asszonyt, csakhogy kiejté azt tehetetlen kezéből s a
saját lábát ütötte meg vele. Ki tudja, minő veszedelem támadhatott volna
még ebből, ha egy hatalmas, erőteljes hang túl nem dörgi az egész
lármazsivajt, s egy délczeg férfi a székelyek közül oda nem lép a kúnok
és a székely asszonyok közé. Ez Szilamér volt, Opour Kevend legnagyobbik
fia.

– Engedd meg főrhabonbán, szólt az ifjú, hogy szót emelhessek a
gyülekezetben.

– Ifjú vagy még, – monda Káldor, – nem illetne meg a beszéd a tanácsban.
Meggondoltad-e, hogy mit akarsz szólni?

– Meggondoltam.

– Gondold meg még egyszer.

– Bizony meggondoltam.

– Akkor beszélj.

Szilamér két karját egymásra téve, úgy állt, hogy a két nőt termetével
eltakarja a kúnok elől, s aztán beszélt csendesen remegő, de mély
zengésű hangon.

– Székelyek és kúnok, édes véreim! halljátok szavamat. Nem messze
Bálványosvártól, magas bérczek között van egy kerek tó. A tuhudúnok
Ividő tavának hivták azt, az új vallás követői Szent Anna tavának
nevezik. Szájról-szájra hagyva él még a történet, hogy itt két testvér
élt, két nagy sziklavárban, nagy pompa, gazdagság, bőség és hatalom
lakta mind a kettőt. Egy nap az öregebb bátya várlakában egy nagy úr
jelent meg; nyolcz délczeg paripa, aranyos csojtárral, szekerébe fogva.
A várúr szemének megtetszett a nyolcz ló: kérte drága pénzen, a vendég
nem adta. Aztán ettek, ittak, víg lakozás után koczkát hoztak elő.
Játszottak ezüstben, játszottak aranyban. «Hopczihér», az ördög, a
várúrral tartott, a pénzt mind elnyerte. A jövevény vendég lovait tette
fel: mind a nyolcz paripát, az arany csojtárral. Az is odaveszett.
Vendég úr gyalog ment világi utjára. Ez pedig nem volt más, mint Damasek
isten. Másnap ment a bátya öcscsét látogatni, nyolcz elnyert paripán.
Ilyen nincs senkinek! dicsekvék előtte. No, én nekem szebb lesz,
kérkedék az öcscse: fogadásom állja. Fogadjunk mindenbe, egész
birtokunkba, várunk, földünk bánja. Ha én heted napra a te nyolcz
lovadnál pompásabb fogattal vágtatok be hozzád: enyém leszen minden; ha
nem, te birj mindent. Hat nap alatt az öcs előkerestette egész
birtokáról a legszebb nyolcz szűzet. A heted nap aztán mind
levetkőztette a szép nyolcz szűz leányt, a hogy anya szülte és úgy
befogatta aranyos szekérbe. De a nyolcz szűz leány nem akart indítni.
Csak a könye folyott, csak az arcza égett, de egyik se mozdult. Ekkor a
vár ura felugrott a bakra, felkapta az ostort, odavágott véle az
ostorhegyesre. Szép szelíd szűz lyányka, szöghajú Ividő volt az
ostorhegyes. Vére kiserkedt rá, az ostorütésre. A lány felkiáltott: óh
Damasek Isten! te hatalmas Isten! Ne hagyd megcsúfolni szűz
ártatlanságom! És abban a nyomban rémséges robajjal összeroskadt a vár,
a vár palotástól, palota hegyestől, hegy, szikla erdőstől, mind
alásülyedett, mély tó fenekére, csak a nyolcz szűz leány úszott a tó
szinén, fehérhattyúképen. Így tett haragjában a Damasek Isten! Ezt a
történetet én az anyámtól hallottam; tehát igaz. Gondoljatok reá,
Istenek haragját nem jó felkölteni, gyönge szűz leányok megcsúfolásával.

Az egész gyülekezet, kún és székely, mind mélyen meg volt indulva
Szilamér beszéde után.

– Ez aztán a bölcs ifjú! monda Kájon horkáz Zezárma táltosnak. Igazi jó
készültségű ifjú. A ki nemcsak a hadakozáshoz ért, de még a régen mult
történeteket is ismeri. S úgy folyik a szájából a beszéd, hogy hegedűvel
lehetne kisérni. Csupa sarokra megy, a mit mond. Ez aztán a helyes
beszéd; nem olyan oktalan átkozódás, mint a mit amaz asszony
elcsergetett. Az asszony csak asszony, a férfi csak férfi.

Még maga Opour is meg volt a fiának a szónoklatával elégedve. Hisz
Damasek Isten dicsőségére volt az tartva.

Várta mindenki, hogy mit szól erre Kuthen?

Soká gondolkozott, leránczolt homlokkal s szemenként megnézte az egész
gyülekezetet, egyszerre aztán így szólt:

– Halljátok székelyek: Megértettem eddig, hogy a mi istenünk, a
Bábolna-isten, itt a székely földön nincs szivesen látva. A mit ez
asszony mondott: jövendőbe látó őrjöngő jóslással, az engem fel nem
tart. A mit eme derék ifjú beszélt, visszatekintve bölcs hátranézéssel
az elmultak tanulságaira, engem hátra nem ránt. Hanem az a sírás, a mit
ez a leány hallatott itt előttem, az visszariaszt és megtántorít. Sok
nagy vízen átkeltem már népemmel és bálványommal együtt, átúsztattam az
Etelt, a Bajkált, a Kürteltót, a Ister hét ágát; de ezen az egy
könycseppen nem tudok keresztülusztatni. A mely országban a
Bábolna-istennő láttára ilyen könycsepp jelenik meg a hajadon leányok
szemében, ott az én Istenemnek megszünt a hatalma. Ebben az egy
könycseppben jobban elsülyed az, mintha az Arál-tó közepébe volna
elmerítve. Elköltözöm Székelyországtokon keresztül eskü, fogadás, szer
mellett, a nélkül, hogy áldozatot tennék a magam istenének. Sőt zálogul
itt hagyom nálatok a Bábolna-istent; tartsátok rekesz alatt, a míg
népemnek utolsó csapata is ki nem tisztult innen: akkor adjátok ki, majd
ha érte küldök.

Ez a milyen nagylelkű, ép olyan bölcs elhatározás volt a kúnok
csakánjától. Ez által egyszerre helyre lett állítva a testvéries
egyetértés a kúnok és székelyek között, megszüntetve a féltékenység
kereszténynél és őshitűnél – s egyúttal a kún népnek az előre vonulása
is meggyorsítva. Most már ezek ugyan sietni fognak keresztül vonulni a
székelyföldön, hogy a zálogban hagyott bálványistenüket mentül hamarább
megkaphassák.

A mint azonban ezt a szót kimondá Kuthen vezér, egy székely menyecske, a
ki a hársfák egyikére felkapaszkodva hallgatá a Körültáj tanácsát,
vérszemet kapva, leoldá nyakából a kétujjú zekéjét s azt ezzel a székely
jelszóval: «Jeddre ne!» oly ügyesen hajítá a Bábolna-bálvány felé, hogy
ez az istennő nyakába kerülve, annak az alakját hirtelen egész
czombtövig eltakarta, csak a két aranyos lábszár lógott ki alóla, a mi
nagy nevetséget szerzett nemcsak a székelyekben, de még a kunokban is, s
erre a bátorításra minden oldalról előtörének a székely asszonyok, s
valamennyien egy akkoriban dívott széles szövetet viselvén a ruhájukon
fölül, a mit fótának neveztek, ezzel nagy hirtelen úgy felöltöztették a
Bábolna-istennőnek mind a tizenkét szekérvontató leányait, hogy nem volt
azokon többé semmi megbotránkozásra méltó.

Csak az öreg fejedelem, a potrohos Thatha nem akart beleegyezni fia
itéletébe. A felkapott buzogányával megint csak saját magát vágta hátba,
mikor Kuthenre akarta hajítani, azután meg odaveté magát hasra a bálvány
lábaihoz s a szekerének a kerekeit ölelte át, ordítozva, hogy ő nem
engedi azt magától elvétetni. – Kuthen intett a kisérő vitézeinek, s
azok négyen kezénél-lábánál fogva felkapták Thatha fejedelmet s hogy ne
ordítson olyan nagyon, megitatták egy kulacsból valami varázsitallal, a
mitől aztán megszünt átkozódni s engedte magát a szekerébe czepeltetni.

Ime tehát, a mit a vének bölcsesége, a férfiak minden bátorsága nem birt
kivívni, elnyerte egy leány könyező két szeme.

Maga mondta azt a kúnok főcsakánja, Kuthen vezér.

Igaz-e, nem-e, a mit mondott? Azt ember nem tudhatja. A szívekbe nem
lehet látni. Vajjontén csakugyan Imola könyrefakadása térítette-e arra a
gondolatra, hogy a Bábolna-istennőt elhagyja magától? vagy pedig maga is
régen főzte már azt a fejében, s egészen igazat adott annak az
asszonynak, a ki azzal fenyegette meg, hogy az a bálvány teszi az ő
népét hazátlanná, földönfutóvá, s lelkében megrezzent annak a jóslata
előtt, bárha nyelvével tagadta is a hitét benne? Ki felelhet erre? Annyi
tudnivaló, hogy soha Kuthen vezér a maksai száldokfás dombon elhagyott
Bábolna-istenasszonyért visza nem küldte a maga embereit, hanem nagy
hirtelen átköltözött a Honárkán, az Etele útján, a Rapsonné útján, s
mikor Deés alá megérkezett, ott az Őrhalmon nagy máglyát rakatott
nyergekből, s azon a vén Thathát, valamennyi feleségével együtt
megégetteté; a tevéket is agyon üttette s együtt elsiroltatá Thatha
hamvaival, réz kopját, arany buzogányt, koronát, sarkantyút mind
odarakatott mellé. Szokás volt ez a vándor népeknél, hogy a megvénhedett
fejedelmet nem vitték át az új ország határán, a hol le akartak
telepedni, hanem a két ország közötti legmagasabb hegyen megölték,
megégették és eltemették. Így tettek a magyarok is Álmos fejedelmükkel.

Hanem azért még sem kerülhette el a jó Kuthen fejedelem azt a nehéz
jóslatot, mit a székely alirumna-ivadék mondott felgerjedésében, hogy a
fejével fognak gurigázni az utczán a magyarok. Bizony az lett a vége. S
térdig gázolt a két testvér nemzet egymás vérében nem sokára, a hogy azt
Mike Sára megjövendölé.

A száldokfás köröndben pedig ott maradt a Bábolna-istennő, papnők
nélkül, zenészek nélkül, imádók nélkül: nyakába vetett panyóka zekével
megcsúfolt istenszobor. A ki háborúságára született a nemzetnek, a ki
miatt irtóháborúkat viseltek thrákok, gepidák, sarmaták, massagéták,
agathyrsok, kúnok, egymástól elfoglalták s meghódoltak előtte, hordozták
két világrészen keresztül, míg utoljára egy olyan nép között
zátonylottak meg vele, a mely szégyenli magát előtte s azt mondja az
istennőnek: «eredj, takard el meztelenségedet!» s azzal megszünt isten
lenni.

– Ki fogja őrizni ezt a bálványt? – Kérdezé Káldor, a főrhabonbán.

– Én!

– Én!

Egyszerre két szó is hangzott fel.

Opour Kevend és Rapsonné szóltak.

Ha valaki ráért volna megvigyázni a vénhedt tündérnő arczát, attól a
percztől fogva, a midőn a Bábolna és papnői a sátor alól kibontakoztak,
megdöbbent volna attól az átváltozástól, a mi ez arczczal történt. Már
maga az alak, mely eddig karikára görbedve gunnyasztott, térdéhez
értetett állal, egyszerre kiegyenesedett, a száz éves csontok délczeg
alakká merevültek ki, a beesett szemek elkezdtek ragyogni, a száz ránczú
pofák kigömbölyödtek a mosolygástól, s az igézet alatt a hirtelen oda
tekintőnek úgy rémlhetett, mintha előtte állna ismét az a mesés tündér,
a ki annyi férfi szivet tört egykor cseréppé, – mintha valóban
birtokában volna az a bűvös asszony annak a kantéros kenőcsnek, a mitől
még a legrútabb boszorkány is egyszerre deli czifra asszonyá változik
által. Ez a bálvány, ez a táncz, ez a zene felkölté benne az
emlékezetet. A vér újra felforrott szivében s csiklandani kezdte alvó
érzékeit: kevés kellett volna hozzá, hogy oda szökkenjen a tánczolók
közé «hopp hirével!» s rákezdje a «szép asszonyok» tánczát. Minden ize
apróra reszketett s őrjöngő mosolygásra nyiltak fel ajkai.

– Én őrzöm meg a bálványt! kiálta hevesen, Káldor felszóllítására.

A főrhabonbán csillapító kézmozdulattal inte Rapsonnénak.

– Nem te, hugám. Az nem neked való. A te váradban már ott van a kápolna,
a szüz Mária-képpel. Ez a kettő egymással meg nem fér. Te csak imádd a
szent szüzet. – Majd elviszi őrizetre Opour Kevend rhabonbán öcsénk a
Bábolna-képet a maga várába, a Bálványosba. Ott még helyet találhat, a
míg a kunok érte nem küldenek. Most oszoljatok haza békességgel. Minden
indulatot itt hagyjatok, magatokkal semmit haza ne vigyetek.

Ősi szokás szerint mindegyike a jelenlevőknek a nagy száldokfákról
egy-egy csivatag sarjú hajtást tört le s annak a leveleit maga előtt
elhinté, annak a jeléül, hogy minden indulatot elszór magától, a mi
tanácstársai ellen gerjedt a lelkében. S nagyon őrizkedett mindenki csak
egy levelet is felvenni a földre hintettekből, mert megeshetnék, hogy az
elhajítónak valami indulatát magával vinné el.

Hanem a mint Imola elszórta maga elé a hársfaleveleket, voltak, a kik
megvigyázták, hova hullanak el azok.

Opour Kevend három fia legutolsónak maradt az eltávozásnál. S mikor
egyedül maradtak, mind a hárman oda rohantak, a hol Imola elszórta a
hársfaleveleket. Egyet mindenik felkapott belőle.

– Én ezt a leányt elragadom! lihegé Iszla.

– Én ezt a leányt megölöm! dörmögé Zsombor.

– Én ezért a leányért meghalok! sohajtá Szilamér.

S elvitte magával mindenik a leányszórta levelet: vajh ki milyen
indulatát vitte el a levélhintőnek?



BÁLVÁNYOSVÁR.

– Arx idololatriae; a hogy Zsigmond királyunk adománylevele nevezi.

A legrégibb székely várépitészet emléke. Rég túlélte az egyezer
esztendőt. Még most is állnak falai. Úgy volt az építve, hogy örökké
tartson. A «magyar Isten» számára építették. Itt gyültek össze hivei még
a harmadik századjában is a keresztyén vallás uralmának. S a királyok és
a vajdák nem mertek arra gondolni, hogy Bálványos-várát ostrom alá
vegyék, elfoglalják, a régi Istent belőle kizavarják. A mit a királyok
és vajdák nem mertek megtenni, megtette egy asszony. Meglátjuk, hogy
történhetett az?

Még romjaiban elnézve is fölséges ez a vár. Háromezer ötszáz lábnyi
magas hegy tetején, a minek három oldala hozzájárulhatatlan, mered föl a
tizenkét öl magas torony, a minek falait sem villámverés, sem földrengés
nem birta ledönteni. Körülötte a várost átölelő erős falak: csakhogy az
a város most már vadzsályával van benőve. Tetejéről belátni a fél
Székelyországot. Valamikor ennek a toronynak aranyozott teteje volt:
csúcsán az aranynap sugárküllős képével; – támadáskor, alkonyatkor olyan
messze elragyogott az, a milyen messze a horkázok tárogatói
elhangzottak. Ez a torony volt bizonynyal a bálványok szentélye; a két
öl vastagságú falak alig hagynak fenn négy ölnyi belső világot: a
toronynak se ajtaja, se ablaka sehol, csak a kiülő párkányzatán keletnek
van rajta egy fülke, faragott gyámkővel, egy ember betölti azt.
Földalatti folyosón jártak ebbe s napvilág nem érte a benne őrzött ősi
ereklyéket.

Négy emeletre volt a torony építve: azokban álltak a bálványok. A
szityafaj nem volt képfaragó. Bálványaikat nem alkotta emberi kéz; maga
a négy éltető, a négy «kis isten» készítette azokat – az «öreg isten»
parancsolatjára.

Esztendőben egyszer, a csillaghullás napján (ma Lőrincz napjának
nevezik) eljöttek a földalatti úton e toronyba a táltosok, a gyulák, a
horkázok és rhabonbánok. Ez volt az óév utolsó napja. Az égről is ekkor
dobálják le az ócska csillagokat, s újakat gyujtanak meg helyettük; a
földön is kioltogatják mindenütt a tavalyi tüzeket s új tüzet gyujtanak
Bálványos-várában: onnan osztják azt szét a vidéken élő hiveknek. Ekkor
hát fáklyafénynél végig járják a vallás fejei mind a négy emeletét a
toronynak, s kezeikkel érintik a négy bálványt.

Az egyiket a Földisten adta. Csodálatos, félig ember, félig hal alakú kő
az: így termett a földben, senki sem csinálta más, mint maga a föld. A
«Kalandos» patak nagy áradatkor ma is hord elő még a föld kebléből
szeszélyes emberalakokat, miket a természet keze idomított. Egyet most
is látni belőlük Erdő-Szent-Györgyön a Zeyk kastély udvarában. Hajdan
imádták azt: most csak kapubálvány.

A másik bálványt a Vizisten alkotta: mai nap özönfának nevezik. Óriási
fatörzs, a mi a Fekete Ügy vizében koromfekete kővé vált. Fejsze nem
fogja, s szikrát ad az aczélütésre. Ez is a teremtő «kis isten» csodája.

A harmadik a Légisten bálványa: egy roppant nagy lebkő, a mi itt esett
le a Bálványos mellett, letört darabjából készült az a pallos, a mivel a
székely fejedelmek megtették a «napvágást».

A negyedik a Tüzisten bálványa. A kovásznai sárokádó pokolkéménynek
egyszer eszébe jutott sár helyett tüzet és olvadt érczeket okádni; akkor
dobta ki ezt a bálványt; olyan az, mint egy kétfejű ember, térdén
guggolva. Mind a négy bálványt maga az istenség alkotta, az küldte.

Ezek lakják a torony négy emeletét: a négy éltető jelképe.

Maga a rézkupola azokat az ereklyéket rejti, a miket már ember hozott
létre. Itt őrzik a kőkutyát, a mit aranynyal töltötten találtak a föld
alatt; az ökörbőrre rovátkolt végrendeletét Csaba vezérnek, és a
«balita» bálványkákat, a mik ohóban olvasztott ezüstből alakultak, a
hogy az omló ércz szeszélye formálta. Ilyent ajándékoz a vőlegény
menyasszonyának mátkatálban, s a javas asszonyok azoknak a hepehupás
forradásaiból le tudják olvasni a jövendőt az új asszony számára.
Valamennyi Opour családbeli ősanyának itt vannak a balitái. Nagy kár,
hogy a főfő ereklye, a szerecsendiókehely, a mibe a vezérek vérüket
bocsáták, a mivel nagy szövetségkötéskor áldozni szoktak, nincs a
többiek közt. Az ott maradt Budavár uránál, Sándoúrnál. Az meg már
keresztyén. Minek is volna már? Nincs már szövetség. A hét székely
vezérből csak egy maga van még a tuhudúnok hitén Opour. Az se soká lesz.

Az idegen bálványokat a torony mellé ragasztott félkör alakú rekeszték
őrzi. Erdély földe mindenütt be van azokkal szórva. Kétezer év előtt ez
a római míveltségnek a hazája volt. Városok, táborhelyek voltak, a hol
most buján tenyészik az iharfa. Az ásó, kapa töredezett istenszobrokat
vet föl a földből. Ki tudja, hogy hivták őket? Ha szép nő: Tündér Ilona;
ha szakállas: Herkó Páter. A buzgó keresztyén még apróbbra töri azt a
kapafokkal; hanem az ősvallás követője megbecsüli: istenalak volt! ki
tudja, miről használ? Megmossa a patakban, felhordja Bálványos-várba, s
ott egész gyüjtemény szaporodik belőlük; nem imádják, de tisztelik.

Ebbe a rekesztékbe hozták el a kúnok Bábolna istennőjét is. Talán épen a
babyloni «Anaitis» volt. A kún «Bábolna» nevet adott neki; a székely úgy
hivja, hogy «Furuzsina»; a magyarnál «Délibába».

Annyi bizonyos, hogy a szerelem istennője volt valaha valahol.

Meg is érzett a hatalma azonnal Bálványos-várban, a mint ott szállásba
fogadták a tuhudún magyarok.

Attól a naptól fogva majd megbomlottak az asszonyféléért Opoúr fiai.

Pedig bizony itt van az ó-tűzoltó, új tűzgyujtó ünnep s olyankor az ifjú
leventékre erős hivatal vár.

Az éjszakai csillaghullást az egész vidék népe ébren alvó szemmel lesi
kinn a mezőn, s reggel, mikor a Bálványosvár falain megfujják a horkázok
a hosszú kürtöket, siet fel minden nép a körül levő helységekből, a
pásztorkunyhókból Bálványos alá. Ott van egy sík csapinós hegyoldalban a
tűzhalom, a hol apáik áldoztak, ők is oda sietnek. Minden asszony
elhozza magával a tűzhelyén tegnapról megmaradt parazsat fazékban, a
férfiak száraz rőzsekötegeket, a lányok kilenczféle füvet és virágot.
Otthon minden tüzet eloltottak, egy égő parázsnak nem szabad maradni a
háznál, mert az veszedelmet hozna.

A várból az első hajnalkaczagásra lejönnek a hatalmasak a tűzhalomhoz. A
rhabonbán fiaival, a táltos, a horkáz, a gyula, a billogos, a
perestoldó, a garabonczok, a fegyveres vitézekkel. A tűzhalom két
oldalán fehér lapos kövek vannak sorba rakva, azokon az öregek
telepesznek le, keletről a férfiak, nyugatról az asszonyok.

Ott az asszonyok mind kiürítik a tűzhalomra a fazekaikban hozott
parazsat, s azt a Gyula, egy illatos füvekből készült pemetével tiszta
forrásvizet fecskendezve a tűzre, mind eloltogatja. A tűzoltás alatt nem
szabad beszélni. Így kell akkor tenni, mikor az eleven parázs hideg,
holt szénné átválik. Mi lenne az emberből, ha Isten nem adna több tüzet?
Ezen jó elkomorodni! Sok öreg asszonynak köny szökik a szemébe, mikor
tűzhelye utolsó parázsát kioltani látja: azt az ismerős jó szellemet, a
ki minden napi perlekedő társa volt. Mert a tuhudúnok a tüzet a
pestesben kialudni soha nem engedik. A ki a szomszédba megy kölcsön
kérni tüzet, boszorkányhirbe jut; aczéllal, kovával tüzet gerjeszteni
keresztyének szokása; a tűzimádónál ez az Isten megcsúfolása volna.

Mikor a tűzoltás áldozatának vége, akkor előhoznak egy nagy fakereket.
Annak a küllői kilenczféle fából készültek. Ennek a keréknek az agyán
egy hosszú kőrisfarudat tolnak keresztül: ezt kell két szűz legénynek
addig dörzsölni a kerék agyán át, míg az meggyulladt tőle, így támad az
új tűz.

Ki az a két szűz legény? Ki volna más, mint Opoúr két kisebbik fia:
tavaly is ők lobbantották fel az új tüzet.

Hanem az tavaly volt! Az idén nem megy az áldozat. A két erős ifjú
erőszakadtáig dörzsöli a kerékagyban a dorongot, de az csak füstölög,
szenesedik, kesereg, nem gyulladhat lángra.

– Miért haragszik ránk az Isten? kérdezi Opoúr Kevend a gyulától. Hogy
nem tudja a két fiú a tüzet meggyújtani? Bizonyosan eloltatlan tüzet
hagyott valaki otthon a házánál!

– Hamarább meg tudná azt mondani a Bábolna-bálvány, dörmögé a gyula. A
mióta a kún leányok megfürödtek a Torja vizében, nem fog tüzet a kerék a
székely ifjak keze alatt.

– Menjetek el a keréktől! rikácsolá Opoúr; ti bántottátok meg az Istent.
Eredj oda Szilamér fiam: te fogd meg a rudat.

És Szilamér kezében egy mesemondás ideje alatt lobbot vetett a kerék.

A küllőkből kitörő láng aztán egyszerre feloldott minden nyelvet. Eddig
csak szájtátva bámulták az ünnepélyes munkát, s rettegve lesték a
sikert: a mint a tűz kiütött, mindenki visszakapta a lelkét. Ah, milyen
öröm a tűzistent ujra meglátni. Azt az édes áldott Istent, a ki éltet,
melegít, ápol, világít; – mikor haragba jön, elpusztít, megemészt; a ki
nélkül nem volna a kezünkben se kenyér, se kard. Milyen jó, hogy ujra
megtért hozzánk!

A mint a gyula meggyújtotta az új tűzzel, a szűzlánggal a négy szegletre
felrakott négy máglyát, a leányok is rákezdték az éneket, a tánczot: – a
szép székely leányok.

A ki még nem látta a székely hajadonokat, nem is tudja, hogy mi az a
szép leány? Nem is lehet azt szóval elmondani! Tündér legyen, a ki azt
lefesti, s tündér legyen, a kinek a szeme nem káprázik tőle! Nem olyan
egyforma szépség az, a milyen más népeknél szokásos; itt minden együtt
van: szőke, barna, szögfekete haju; egész gyűjteménye Isten remekének. A
ki a szemeikbe mer pillantani, mindjárt megtanulja a tűzimádást.

Szép pacsirtahangon, rigóhangon énekelik az őspogány éneket:

  «Tüzét megrakoljuk, négy szögre rakoljuk,
  Egyik szögén ülnek szép öreg emberek,
  Másik szögén ülnek szép öreg asszonyok
  Harmadikán ülnek szép ifjú legények,
  Negyedikén ülnek szép hajadon lyányok.»

Aztán következik a végnélküli tűzugráló nóta:

  «Meggyulandó Barta háza!
  Jaj ne hagyjuk szegényeket!
  Oltsuk, oltsuk!»

Minden leány annak a nevét mondja, a kihez a szive hajlik, s aztán
átszöki a lobogó tüzet; társnői kilenczféle illatos füvet dobálnak a
tűzbe, hogy jobban lobogjon, s éneklik hozzá a virágok dalát, a mik
egymással versengenek az elsőbbség fölött: «buzavirág mondja, ne
vetekedj velem, mert bizony én velem széles e világ él; – szőlővirág
mondja: ne vetekedj velem, mert bizony én velem áldozatot tesznek; az
ibolya mondja: ne vetekedj velem, mert bizony én velem lányok
dicsekednek!»

Nem marad egy legény, a ki meg ne hallaná a nevét a szép lányok ajkáról,
mikor azok az áldozat tüzét átszökellik. Csak az egy Szilamér nevére nem
énekel senki a dalból. Ő ott áll magában, vadászkelevézére támaszkodva,
lehorgasztott fővel, mintha az egész tűzáldozatot, a szép leányok
tündérkoszorujával egyben nem látná maga előtt.

Mikor lelohad a tűzrakások lángja, csak az izzó parázs marad ott
halomban. Ezt egy lapátnyi nagy vaskalánnal szétosztja a gyula a
felsereglett nép közt. (Ezt a tűzosztó kanalat nem rég megtalalták egy
ó-kútban Harasztkereken.)

– Várjatok elébb! Kiált a tűzosztás előtt Opoúr rhabonbán. Hát már ebben
az évben nem született fiú gyermek az egész Bálványos vidékén? Nincs már
egy anya sem a székely asszonyok között?

Van biz ott anya is, fiú gyermekcse is elég, hanem hát a buzgóság
hanyatlik. A királyok törvényei erősen megtiltják, hogy az újszülött
gyermekeket tűzön avassák fel: a keresztyén vallás sokkal szelidebben
osztja az üdvösséget; az vízzel keresztel. A kis porontyokat inkább
viszik az anyák a tórjai espereshez keresztelni, mint a bálványosvári
billogoshoz. Csak egyetlen egy asszony hozta el a csecsemőjét a karján.
Ennek még erős a hite.

Oda viszi a kis fiát az izzó parázshalomhoz s átnyujtja a billogosnak.

Ez a felavató pap. Öltözete bivalybőr pánczél, mezítlábra kötött
fapapucs, fején bőrsüveg. Az öve mellett egy görbe kés, a minek a nyele
széles billogon végződik. A kés hegye áld: a fogantyuja büntet.

A billogos két kezébe veszi a kis mezítelen porontyot s aztán az izzó
tűz fölé tartva, hangosan hirdeti fölötte az áldást:

  «A Tűz-Isten oltalmazzon,
  Istennyila meg ne sújtson,
  Guta, Csoma rád ne lessen,
  Dobrocz, Mirigy meg ne lepjen,
  Kék Kelevény ne találjon,
  Rossz bába ki ne cseréljen,
  Hopcziher rád ne dobbanjon,
  Koldusfarkas meg ne marjon,
  Vahor, rossz szem meg ne verjen.
  Minden ized nagyot nőjjen,
  Mint a vas, oly kemény legyen.
  Nagyobb ember légy apádnál,
  Ne sirj otthon az anyádnál.
  Mint ez a tűz, oly igaz légy!»

E hosszú eláldás alatt a pirító tűz fölött kapálózó ártatlan kis ember,
a ki ezekből mind semmit sem értett, torkaszakadtából visított a
billogos kezei között: a mi szintén igen szükséges a rossz szellemek
elijesztésére. – Mikor aztán vége lett a versnek, akkor a billogos
kivette az övéből az áldozattevő kését, megtüzesítette a hegyét a
parázsban, s akkor azzal egy félhold alakú karczolást tett a csecsemő
állán. Ott azon a helyen nem fog annak szakálla nőni: arról ismernek
egymásra a tuhudún vallás hivei.

Opoúr Kevend megajándékozá egy orsó alakú aranypénzzel a hitbuzgó anyát,
a mit az rögtön az ordítozó kis fia nyakába akasztott szironyon; egész
büszke volt rá!

Most azután következett a tűzkiosztás.

Mindenki kapott már belőle: a négy parázshalom szét volt dulva. Ekkor a
horkáz jelt adott a kerítésen kívül ácsorgó pásztoroknak. A tűzhalmot
elzáró alacsony kőfal mögött volt összeterelve az egész vidék mindenféle
lábas jószága. Azokat csordánkint keresztül hajtották a tűzön. Ez
megóvja azokat métely, dögvész, torokgyik ellen. Az állatsereg
szétgázolja a hegynek alá kényszerített rohamában a máglyák parázsát, s
a mi élő tűz még marad a halmon, az utolsó gulya után, annak neki
eresztik a siheder gyermekhadat, a fiúkat, azok aztán mezitláb tapossák
el az utolsó parázsát is az áldozattűznek, s a szénnel bajuszt festenek
maguknak.

A tűzáldozat eltartott késő estig. Már az «áldomáscsillag» is feljött az
égre, mire vége lett az ünnepi szernek. Akkor aztán szerteszét minden
halmon kigyulladtak az örömtüzek: azokat már az ifjú legények
gyujtották; s most már aztán ők kezdték el énekelni az ipsilángyi nótát,
tüzes kereket eregetve a hegyoldalokon alá, a szeretőjük nevét
hangoztatva mellé. – Hegyen-völgyön lakoma volt! – Bálványos-várban is
nagy áldomáshoz készültek e szent nap megünneplésére. Csakhogy az első
személy, a legszükségesebb, hiányzott az áldomáshoz. A mai nap
tűzgyujtója, a szűz legény: Szilamér sehol sem volt található. A nagy
derendóczia között úgy eltünt, hogy észre sem vették. – Azt elnyelte az
erdő.



A POKOL TORNÁCZA.

Bálványos-vár körül nemcsak az istenek tartottak ám tanyát, a pokol is
ott volt a közelében.

Nyugatról elnézve, a vár fokáról meg lehetett látni a pokol tornáczát. A
kiket a bölcs horkázok a tuhudún vallásba beoktattak, az mind jól is
tudta, hogy annak a rettenetes vidéknek a tájékára sem jó menni; mert az
egész átelleni hegyet uralja a Drómó ördög. Ugyanaz az ördög, a ki a
Rapsonné szeretője volt fiatal korában. Azt a kis váracskát is az
építette az ő számára ott a hegy tetején, de annak se megy közelébe
semmi jó lélek; mert még a ki csak olyan vakmerő volt, hogy a pokol
tornáczát megtapodta, mind odaveszett, egy sem került vissza. Minden
emberöltő ivadékban emlékeznek egy olyan esetről, hogy a földalattiakkal
daczoló vadászt, a ki arrafelé hajtott vadat, a távolban legeltető
pásztorok a hegyekről ott látták másnap felküdni a pokol tornácza
szikláin, előtte az elejtett vad, mellette a két kutyája. Aztán
mindennap ott látták. – S mikor a hullakeselyű lecsapott az ott
heverőkre, maga is ott maradt, mintha csak nyillal lőtték volna sziven.
Madárnak sem jó járni azon a vidéken.

A földalatti erők csodaműhelye ez. A mai korban ez az egyszerű neve van:
a «Büdös». A rengeteg őserdők közepéből tolakodik előre egy óriási
bércztömeg, egymásra hányt düledező sziklák romhalmaza; mintha egy
bedőlt tűzhányó volna. Oldalait kiégett likacsos surlókövek fedik;
érczsalakmaradványok: mogyoró, galagonyabokor csenevészik s hasadékok
között: azokon is rőt a levél. Csak a pemétfű látszik itthon lenni, s a
sírok és romok két virága, a kövi rózsa, meg a sárga szaka. A halál
országa ez.

A bércz oldalán, fenn a magasban ásít egy sziklaodú; félredült gúlák
képezik óriás kapuját; májszínű, rozsdaveres sziklák, fekete erekkel.
Hanem a barlang száda körül sárgán van zománczozva szikla és padmaly:
mint a penész, úgy lepi be a halaványsárga nyirok az egész környéket. S
a bejárát előtt hullámzani látszik a lég, mint a délibáb: a kövek
tánczolni látszanak; az örökké nyitott kapu reszket és a föld maga
libeg-lobog. Itt van a pokol tornácza.

Mi leheli fel azt a haláladó léget, onnan a szikla mélyéből, a mitől még
a felette átrepülő madár is leesik? Kinek a szavára nyilt meg ez az
üreg, a mibe ember ha belépett, többé vissza nem tér?

Ide jött Szilamér.

A horkázok azt verték a fejébe, hogy itt van a halál birodalma: –
hivogatta valami szó ebbe a birodalomba!

Beletévedt azokba az erdőkbe, a miket soha emberláb meg nem tapodott.
Idejüket régen elfeledt fák egymásra düledezve, őserdők, a másik őserdő
temetőjéből előmagasodva, még a vadnak is utját állják, hát még az
embernek. Incselkedő lidércz, kóborgó lobogvány belecsalogatja a
feneketlen «Mohosba». Ott a hegyek tetején tó van; de benőve sűrű
ingoványnyal: a ki rálép, lerántják a csalóka pázsit alá a vizi
hüvelvények. A völgyek mélyében ráijeszt a Fortyogó forrás; a mint zúgva
előtör a tőzeg-telepből, sárgás barna vize fojtó gőzt ereszt ki, amott
megállítja a Hammas patakja, melynek sötét szürke vizén félelem átlépni.
A lépésére szétoszló harasztból egész kigyófészek gomolyog szerteszét:
azok ott futták a «kigyókövet» a királyuk fejére. A felháborított
kigyófejedelem fejét magasra emelve, kanyarog a maguktól világító redves
fák odvába. Menmeg süvegnyi béka állja utját, a mi úgy tud üvölteni,
mint egy disznóhajtó kürt, ha árvacsalánnal megverik a hátát: más
fegyver nem fogja; majd meg ormótlan, idegen mezőkre bukkan, a hol
minden növénynek vörös a levele; ismeretlen szálas lapuk fehér
virágpalczáikkal, mint egy hadirend, úgy állnak előtte, s a sötét
erdőmélyből tűzvilágú szemek izzanak eléje, s olyan jajszó hallik,
mintha elkárhozott lélek nyögne fel a sírból. Ez az ocsmány sokatevő
hangja. Tanyáját felismerhetni a sötét erdőben az ott fehéredő nagy
halom csontokról.

– No hát lássuk a szörnyű pofádat! Még rád nem vadásztam!

A sokatevő csak éjjel jár martalékot orozni, s mintha tudná, hogy itt a
halál tartománya: ide hordja a zsákmányát, innen ki nem riasztják, mikor
jóllakva döglik.

Szilamér ráeresztette az ebeit. – Két hatalmas hosszúszőrű, hegyesfülű
véreb volt az, hires medvefogók. – A fenevadat kizavarták tanyájából; az
futott fel a hegyoldalnak: a vadász utána.

Az ebek kiverték a vadat az erdőből. A véreb nem csahol, mint a kopó;
külömben Bálványos-várban meghallották volna, hogy Szilamér merre jár.
Mindenütt a sokatevő nyomában volt.

A hol egyszerre megnyilt az erdő, előtte állt a kietlen meredek
bérczomladék, meredek falával, melynek tetejéről leszakadni készülő nagy
csompók hajolnak lefelé. A kiégett kő törmelékéből támadt ösvény, az
útjába hengeredett kolonczokat kerülgetve, arrafelé vész el, a hol a
pokol tornáczának fénylő sárga szája tátong, a sziklák, a kilehelt
világoskék légtől olyan libegést kapnak, mintha remegnének.

A sokatevő oda akart menekülni a barlangba.

A mint az odú szádához érkezett, egyszerre ledobbant a földre,
hanyattvágta magát; iszonyú fogait elvicsorította s aztán többet nem
mozdult.

A két véreb utána rohant, egy kutyahosszával megelőzve egymást. Azok is
lefeküdtek egymásután, jobbra-balra az üldözött vad mellé. Nekik sem
kellett több ringatás, olyan jól elaludtak.

Szilámér megállt fölöttük és elgondolkozott.

– Ime, milyen olcsó ez a halál. Nem kell hozzá mély seb, hosszú kín.
Olyan gyors, mint a buzogányütés. S aztán megszünik minden szenvedés.
Milyen csendesen alusznak egymás mellett az ellenségek!

Milyen felséges pompája van a halál országa bejáratának! Az egész
kapubolt s messze körülötte a széles sziklatornácz bevonva aranynyal
versengő sárga kénvirággal. Ez az egyetlen virág itt.

S sorban a fal mellett kőhalmok emelkednek, a miknek az ormába kopjás
zászló van tűzve. Az itten megholtak sírhalmai azok. De hát ki temette
el őket? Ki tüzte a fejük fölé azt a zászlós kopját? Odabenn a halál! Ki
ment oda be értük?

Ebben a korban még kétszerte hosszabb volt a Büdös kénbarlangja, később
döntötték le az előtornáczát erős földrengések; ma már csak tíz lépés a
hossza.

Szilamért úgy taszította az Ármány hátulról, hogy lépjen a barlangba.

Elszánta magát. Még egyszer megfútta a kürtjét, hogy hallják meg
Bálványos-várban, merre tünt el s tudják meg: ne várják többet vissza. A
pokol tornáczában tünt el.

E kürthangra azonban egyszerre világosság jött elő a sötét barlang
mélyéből, egy fáklya fénye vetett erős derengést a sárga falakra, mint
az átlátszó víz, úgy reszketett a kiömlő kékes lég ebben a fényben.

S nemcsak a tűz jött elő a halálos veremből, hanem egy élő lény is. A
szokott emberalaknál felével magasabb; egy óriás alak, fehér palástban.
Ez tartotta kezében a fáklyát.

«Ez a halálisten», mondá magában Szilamér; s a mint az arczát meglátta,
azt gondolá, hogy milyen nagyon hasonlít ennek a halálnak az ábrázatja a
vén Rapsonnééhez. Jobb szerette volna azt tudni, hogy a halál férfi:
miért asszony? Hát annak adja meg magát?

De aztán még a hangja is egész Rapsonnéé, mikor nevén szólítja az ifjut.

– Hát te Opour Szilamér, mit keressz itten?

– Tégedet. A halált.

– Bolond te! Én nem vagyok a halál. – Hanem Rapsonné, öreg nénéd. S
neked nem szükség a halált megtalálnod; hanem szükség volt megtalálnod
Rapsonnét.

– Hogy jösz elő te a pokol tornáczából?

– Ez csak a ti bolond tuhudún hitetekben pokol tornácza: másnak
élethosszító csodahely ez. Csak érteni kell a titkát. Ez a gyilkos
párázat, a mi a kőhasadékból feljön, nem emelkedik magasabbra az ember
fejénél; a ki lábtókon jön be ide, fáklyával a kezében, az végigjárhatja
az egész barlangot és se maga meg nem hal, se a fáklyája ki nem alszik.
Alant a halál van, fent az élet.

– Hát te minek jösz ide, az ördögöt kisérteni?

– Mondtam már, hogy ez élethosszító hely. Csodatévő titok. A ki ebbe
belép, úgy, a hogy én járok, csak a testével a halál országában, a
fejével kinn az élet világában: annak minden tagja újra feléled,
megifjodik: elalvó vágyai újra fölébrednek, fájdalma mind elmul; jó
kedve viszatér; szemeinek homálya eloszlik, vére újra pezsdül, izma
zsongul, szívén az ifjuság lángja fut keresztül: egy más világ lakójának
érzi magát. Száz esztendőnél több nyomja a vállamat; de mikor itten
vagyok, nem érzem a terhét.

Rossz kedvem itt hagyom, bubánatomat itt megfojtom, az egészséget
hazaviszem. Ez az én nagy titkom: az élethosszítóm.

Ezzel egészen kijött a barlangból Rapsonné, s leszállt a lábtókról, a
mik olyan magassá tették a termetét. Künn a barlang előtt már csak a
négy lábon járó állatot fojtja meg a nehéz lég.

– Hát minden fájdalmat meggyógyít ez a hely? Kérdezé Szilamér. Tán az
enyimet is?

– Mi a te fájdalmad?

– Ha én annak tudnám a nevét! Te talán megmondod. – Régen, talán te még
emlékezel reá, ezen a vidéken óriások laktak. Lassankint kivesztek.
Egyik hegyoromról a másikra tudtak lépni. Mikor aztán az utolsó óriásnak
a fia szétnézett a világban s nem talált egy leányt, mely a hozzávaló
óriások fajzásából volna, csak mind ez új, apró emberek leányait, a kik
nem ő hozzá valók: hát akkor annak kellett valami olyan fájdalmat
érezni, a milyen az enyim. – Van-e ennek irja?

– Kisértsd meg. Állj fel az én lábtóimra: vedd kezedbe a fáklyát s
lépkedj be a barlang közepéig; a míg a fáklyát égni látod, semmi vésztől
ne félj. – No hát, akarod-e a kérdésedre a választ megkapni?

– Akarom. Mondá Szilamér s a lábtókkal bement a pokol tornáczába, egész
a félelmes barlang közepéig.

– Mondsza, mit érzesz most? kérdezé Rapsonné a barlangon kívül.

Az ifjú a barlangból visszafelelt.

– Szóval ki nem mondható gyönyört a szívemben.

– Van-e még félelmed?

– Óriásokkal is meg tudnék küzdeni.

– Fázol-e, reszketsz-e még?

– Csodálatos hőség állja el minden izemet: más világon járok.

– Tudod-e már, hogy mi bajod?

– Tudom: – szeretek.

– Kitalálod-e az irját?

– Szeretve akarok lenni.

– Én azt is tudom, hogy kit szeretsz. Azt is tudom, hogy szeretve vagy.

– De ő nem lehet az enyém.

– Miért?

– Mert én az őshiten vagyok: ő pedig keresztyén. S én el nem hagyhatom
apám hitét, s ő el nem hagyja az anyja vallását. Ez az, a mi engem
kínoz. Apámmal együtt az utolsók vagyunk az ősök hitén; minden
nemzetsége a székely vezéreknek áttért már a Jehovához. Mi is más
világban élünk, azok is. – Hasztalan látjuk meg egymást, nem lehetünk
egyek. Akár azokhoz lennék hasonló, a kik a holdvilágba szerelmesek,
akár egy álmodott kép után epednék. Tudom, hol van s még sem találom
meg.

– Hát még mindig visszatér a szívedbe az utolsó óriás fiunak a fájdalma:
– csak az ereje, a bátorsága nem száll meg ezen a csodatevő helyen?

– Az is. Valóban.

– Akkor tedd őt magadévá.

– Hogyan?

– Akár így, akár amúgy. Van kétféle módja. Előbb nyúlj a gyöngédebbhez.
Bizd reám a szived titkát. «Imola» a neve úgy-e? Hatalmas asszony az
anyja. Ha rám bizod, én elmegyek hozzá «Susogóba.» Elviszem a balitádat.
Ha meghallgat, majd kisusogjuk szépen, hogy mit jövendöl a balitád? Hozd
el ide holnap hozzám. Idefenn lakom ebben a kis fészekvárban. Őszszel
mindig itt tanyázom, mikor a csontszaggatások, a nyilalások, meg a
zsábák bántanak; itt e barlangban elmulnak rendén. – Sára asszonyt
leveszem én a lábáról s tied lesz a szép Imola, tied lesz még Torja
vára, városostól, meg a Várhegy, a Fergetyű várral, a kinek a lakójától
nem kell rettegned soha, ha egyszer az Imola a tied lesz. No hát menjek,
vagy ne menjek?

– Eredj el. Én kérlek.

– Először csak titokban, csak susogóba. Azután küldöd majd a
násznagyaidat a kelengyével.

– Neki adom a lelkemet is.

– Ha pedig azt mondja Sára asszony, hogy ott kinn a szűröm az ajtó
előtt, akkor majd mondok neked mást, de ahhoz aztán az utolsó óriás
fiának a fájdalma mellé még annak az ereje is kell ám. Érzed a szívedben
már ezt az erőt?

– Azt érzem, mintha magam teremteném magamat újjá.

– Akkor mára elég volt a gyógyító csodából, jőjj elő.

Szilamér egészen felvidulva jött elő a kénbarlangból. Mikor
széttekintett a világban, úgy tetszett, mintha mindennek más színe
volna, mint az előtt; erdők, sziklák más képet mutatnak, mint eddig s az
égen futó felhőknek ábrázatja van: istenséget magyaráz.

Csak a lábainál heverő holt állatok s a sorba felkupaczolt kősírhalmok
tudatják vele, hogy ez a halál tartománya.

– Holnap elvárlak a balitáddal: suttogá Rapsonné, előkeresve egy
sziklaodúból a kigyóját, s a dereka körül övezve; a mit nem vitt magával
a barlangba, mert ott az is megfulladt volna. – A várba jőjj fel hozzám.
De erre a helyre nálam nélkül el ne tévedj. Tudatlannak nem jó itten
járni. Látod itt sorban ezeket a kőrakásokat? Ezek mind az előtted itt
jártak csontjait takarják. Mind ifjú legények voltak. Bizonyosan az a
fájdalom hozta őket ide, a mi téged. Én találtam meg őket itt. Én
temettem el őket ide. Száz esztendő óta ismeri már ez a csörgő murva az
én léptem hangját. – Siess vissza Bálványosra. Nézd, már gyujtogatják az
örömtüzeket. Eressz te is a lejtőnek egy tűzkereket a lánykád nevével.

Késő éjjel került haza Bálványos várába Szilamér. Már akkor az atyja és
a két testvére fáklyával hajtották fel az erdőt. Meghallák a kürt szavát
a Büdös barlangjától.

– Mit jársz te a halál tartományában? kérdé tőle Opour Kevend,
gyöngédségbe vegyülő haraggal.

– Azt: hogy vagy meghalok, vagy elveszem, a kit szeretek.

– No hát vedd el, a kit szeretsz; de ne halj meg.

S az első dolga az volt a vén tuhudún rhabonbánnak, hogy az új tüzet
meggyujtatta a kohóban, s annak a legelső dolga az volt, szűzezüstből
balitát olvasztani a Szilamér kedvese számára.



A «SUSOGÓBAN».

Mikor Rapsonné megindult a maga várából Torjára, a hol a Mikéék ősi vára
volt, egész serege kisérte az ijászoknak, csatlósoknak, kopjásoknak;
kengyelfutók előtte, kukta, vászoncseléd szekérszámra a háta mögött: ő
maga gyaloghintóban vitette magát, azt is kettőt vitt magával s
váltogatva hol az egyikbe, hol a másikba ült át. Nagyon őrizte az életét
késő vénségében; féltette a vadaktól, a rablóktól, a nyiri morotva
lidércznyomásától, a bögöly alakban száguldozó rossz szellemektől;
kiváltképen az olyan ételektől, a miket nem maga készített; ezért is
hordta magával a kuktáit. Gyanakodott minden ételre, italra, hogy
megrontják vele. Azért is hordta magával a kigyóját mindenüvé, hogy az
itallal, a mit eléje hoznak, előbb azt kinálja meg, ha belekóstol a
kigyó, akkor méreg van benne, mert a kigyó a mérget nagyon szereti.
Ismerték is már ezt a rigolyáját országszerte, s a hová betért, előre
hozták eléje vederrel a meleg tejet: a kigyó azzal jól lakott s aztán
elpihent az asszonya keblén. Oh, de féltette ezt az utolsó pislogó
kanóczát az élete mécsének! Minden reggel, este százféle kenőcscsel
iralta be a tagjait s misére menés előtt mindenféle babonás szertartást
elvégzett, a mit a régi tuhudún világból megszokott.

A kengyelfutói előre hirdették a jövetelét Torja várban; de annak az
okát még senkinek sem volt szabad tudni. Azért jön előre a «susogó»,
hogy ha aztán elmarad a «háztűznézés», szégyen ne származzék belőle.
Ürügy volt elég a látogatásra két olyan hatalmas urasszony között, kik a
Székelyország huszonhat vára közül hatnak parancsoltak. Kettő tündérvár
belőle: Rapsonné vára és Torja. Mikor más is hallotta, akkor az átvonult
kúnokról beszéltek, meg azoknak a borzasztó kicsapongásairól; csak mikor
egészen magukra maradtak s leültek egymás mellé a kerevetre, vette elő a
tarsolyából Rapsonné a Szilamér balitáját.

A mint Mike Sára megpillantotta a balitát, egyszerre kitalált magától
mindent. Balitát csak a tuhudún nászolók küldöznek.

Rapsonné aztán elkezdte azon, a min a susogó asszonyok szokták kezdeni,
feldicsérte a vőlegényt, annak minden ivadékát, azután meg Mikéné
családját, Imola leányát, a miből az következett, hogy ilyen egymáshoz
illő pár nincsen a világon. Azután elmondta, hogy a legény mennyire
szerelmes: már el is akarta magát ölni a pokol tornáczában; milyen kár
volna érte! Végre rátért a szükségesekre. Elmondta, mit ád az ifjú a
mennyasszonyának ara-ajándékba, hány ruhát, kösöntyüt, csepeszt,
boglárt, fótát, kis bundát, mentecsatot, násfát, kontyba való rezgőt,
homlokra való galambot, arany kelyhet, paripát, sólymot, vadászkutyát: s
azon felül száz lizimakus-aranyat.

Mike Sára csendesen hallgatta végig a susogót, s azután egész szelid,
ártatlan orczával azt kérdezé.

– Valamit nem hallottam. Hát egy imádságos könyvet nem ád ajándékba?
Erre mi felénk az a szokás, hogy a vőlegény azt is ad a menyasszonyának.

Rapsonné elérté a lefőzést. Ez kemény dió volt az ő fogatlan szájának.

– Hiszen tudod, édes mézem, hogy a kérő legény tuhudún hiten van.

– Ugyan tudom. Épen ez a nagy baj. Hogy házasítsunk össze egy galambot,
meg egy kigyót, mikor az egyik csak repülni tud, a másik csak kúszni.

– Hiszen ne törd te magadat azon! Csak ők egyszer egymáséi legyenek;
majd meglátod, milyen szépen átédesgeti a szelid asszony az erős ifjút a
mi szent üdvözítő keresztyén vallásunkra. Megmondja ezt az a balita is.
Nézz csak ide. Ez a sok szálkás gödröcske itten, a «nap»: ez a vőlegény
vallása; de látod úgy-e itt a másik oldalon ezt a «keresztet»: ez a mi
vallásunk; közepett az a «dombforma», rajta ez a «zászlóforma»: ez az
öreg Opoúrnak a sírja. A mint a vén Kevend urat elviszi a guta, mindjárt
áttér a keresztyén hitre Szilamér. Itt van ni, megmondja a balita.

– Hallod-e édes néném, Rasponné asszony, nem hiszek én a balitának;
hanem csak a magam édes eszemnek. Én tuhudún vallású kérőnek nem adom a
lányom; ha mindjárt a napisten keresztfia volna is, s valamennyi csillag
Szent-Lőrincz napján lehull az égről, mind idehozná is nászajándékul.

– De hiszen azért nem kell a te leányodnak tuhudún vallásra áttérni. Ő
maradhat igazhitű keresztyénnek.

– Nem maradhat. Ismerem én jól a tuhudúnok szokásait. Már micsoda rend
az ottan, hogy ha a legnagyobb fiú megházasodik, hát akkor a felesége a
férjének az öcscsét «kisebbik uramnak» hija? Szilamérnak pedig két
öcscse van. Én a leányomat egyszerre három embernek férjhez nem adom.
Bűn, förtelem az ilyen élet ezen a világon, a más világon pedig
lélekkárhozat. Én a leányomnak se a földi boldogságát, se a lelki
üdvösségét el nem adom senki gazdagságáért, senki szépségeért.

Rapsonné asszony mind e beszéd alatt a kigyója fejét csókolgatta, az meg
az ő arczát nyalogatta, kéthegyű nyelvével, kikibújva a palástja alul.
Azután ravasz mosolygással felelt meg az ellenkezésre.

– Ej, ej: édes öcsémasszony; de szigorún itélsz a más házbeliek szokásai
felett. Hiszen valahány ház, annyi szokás. Én bizony nem tartom olyan
rút erkölcsnek, hogy a tuhudúnoknál, ha van egy férjnek édes testvére,
azt a felesége «kisebbik uramnak» hívja. Ellenkezőleg, ez a
legédesdedebb állapot. Ha mikor az édes ura elmegy háborúba, hosszasan
odamarad, az alatt van, a ki az asszonyt igaz szíve szerint vigasztalja,
ápolgatja, ha a férje el talál esni, nem marad özvegyen, gyermekei nem
maradnak árván: a kisebbik ura ott van mindjárt mellette. Én azt nem
találom olyan rettentőnek, sőt inkább nyugasztalónak, hogy a testvérek
ilyen szép szeretetben élnek egymás között, ellenkezőleg a keresztyén
testvérek szokásaival, a kik mindig osztozkodnak: minden darab földet
annyifelé hasogatnak, a hányan vannak; külön udvart, életet[1] tartanak;
míg az ősvallásúak szépen megmaradnak együtt s közösen birnak házat,
földet, asszonyt.

– No te tarthatod ezt, édes Rapsonné néném, igen szép szokásnak. Fiatal
korodban magad is azt követted; egyszer a Firéne leánytestvéreddel volt
egy férjetek, máskor meg magadnak volt kettő. Hanem ez régen volt: most
már más a világ.

A kigyó sziszegett, mert Rapsonné keze meg találta szorítani a nyakát.
Gorombaság volt biz az, a mit Mike Sára mondott neki, hogy fiatal
korában milyen nagy világleánya volt. Hanem hát még az ilyen sértegetést
megbocsátják egymásnak az asszonyok. Asszonytól fölveszi az asszony, ha
a régi szerelmeskedését hányja a szemére, azt mondja: irigység beszél
belőle. Folytatta a susogót.

– Hát bíz a te leányod sem lesz jobb a deákné vásznánál, az is majd
elvágja, a meddig megsült: ne féltsd te őtet. Öreg vagyok már no, magam
megvallom, az özönvizet is megértem; de még e világi életemben olyan
asszonynyal össze nem kerültem, a ki azon panaszkodott volna, hogy neki
sok van a jóból.

Ezért meg már aztán Mike Sára jött ki a sodrából.

– De biz az én lányom nem azért megy férjhez, hogy ha neki gyermeke
születik majd, hát akkor azt ne a szent hitű esperesünk keresztelje meg
a szentháromság nevében; hanem a billogos füstölje fel az áldozat-tűzön,
a tűz-isten nevében s aztán a késével összesütögesse, elcsufítsa az
ártatlannak a pofácskáját. De ebből nem kap a tűz-bálvány!

– Ejh no! Hiszen hátha nem fia születik mindjárt, hanem leánykája;
suttogá Rapsonné, vigyorgó orczával. Annak nem csufítja el a tüzes
késsel az orczáját a billogos.

– A leánynak meg a jobbik mellét égetik meg a tüzes vassal, hogy mint a
pogány őrpaták, meg tudják vonni az ijat.

– Az nem igaz! Kiálta fel Rapsonné.

– De bizony igaz. Te nálad is elégették, azért is nem volt egészen szép
termeted ifjú korodban.

– Micsoda? Az én termetem nem volt szép! kiálta fel rikácsolva Rapsonné.
(Ez már olyan sértés, a mit meg nem bocsátanak.) Most is szebb, mint a
tied, te boglyakemencze! te húsbálvány! te hájfejű! te birkaszemű! te
tülökorrú! te harcsaszájú! te bodzáslábú! Ma is elmegyek veled
szépségversenybe az aranyalmáért! Nem maradtam én soha özvegyen a hogy
te maradtál a faképnél! Te neked csak egy becsületed van; de én nekem
van ezer! Tündér voltam! uralkodtam hét tengeren, hét világon. Istent,
ördögöt a magam részére vontam. Egeket vert a szép hirem! Nem voltam
ilyen szutykos, piszkos, czéda, rongyos, golyvás, csámpás, rücskös,
pufók, pirók madárváz, miként te, a leányoddal együtt; phi! Ti kikopott
alirumnák!

Folyt volna ez az ékesszólás Rapsonné szájából akár naplementig, mert ha
egyszer az ő daráló malma megindult, meg nem állította azon a
szélkelepet semmi világi hatalom; Mike Sára asszony abban nem bírt vele.
De nem is mérközött vele: csak azt cselekedte, hogy a kandallóból egy
vaslapátnyi parazsat kimerítve, azt telehinté tömjénnel és fenyőmaggal s
kifüstölé vele a szobát.

Ez meg már megint olyan szörnyű nagy jelvényes megbántás, hogy ennek a
megtorlására már nem is szitkot, de csak sikongató felkiáltásokat szórt
vissza a tündérbanya; a kigyó is kidugta a fejét a gallérjából: úgy
tetszett, mintha az is segítene sikongatni.

A füst aztán csakugyan kiűzte a szobából.

Ment nagy dérdurral az udvarra, a cselédjeit felsikongatva, hogy hozzák
rögtön a gyaloghintaját, menjenek ebből a czudar fészekből. Ott aztán
megint jutott valami az eszébe, a mit még nem mondott el Mike Sárának.
Visszafutott vele a tornáczba, hogy még azt is a szeme közé vágja. Hanem
a mint Mike Sára meglátta, hogy visszajön, hirtelen kapott egy söprűt,
azt keresztültette az ajtóban. Ekkor aztán Rapsonné odakinn az udvaron,
az egész cselédhad hallatára, kezdte el a szitkolódást. Mike Sára erre
sem felelt neki szóval; hanem azt tette, hogy meghintett egy szelet
kenyeret hamuval s azt odadobta Rapsonné lábához.

Ezen aztán a vén tündér olyan dühbe jött, hogy elvesztette a hangját,
csak úgy rángatózott, hogy a cselédjeinek erővel kellett őt betenni a
zsölyeszékébe s nagy gyorsan elloholni vele.

No ez kegyetlen boszút fog forralni.

Három ilyen rettentő megbántás! Tömjénnel füstölni, seprűt ajtóba tenni,
hamus kenyeret odadobni.

Tömjénnel ördögöt szoktak űzni, söprűvel boszorkányt, hamus kenyérrel
veszett kutyát!

Ki tudna ilyent valaha megbocsátani.

Rapsonné hazatértében fogadást tett, hogy még száz esztendeig fog élni,
hogy a Mike családnak minden ivadékát megronthassa.

Minő tanácsokat fog ez adni majd Szilamérnak, ha az odamegy hozzá,
megtudni tőle, hogy mi kimenetele lett a susogónak?

Az lesz a méregsusogó!



A LEÁNYRABLÁS.

Hiresek voltak abban az időben a torjai vásárok. Maga Torja város is
nevezetes egy hely: öt faluból alakult át egy várossá; egy egész mérföld
a hossza; a Torja patak jobboldalán levő része Háromszékhez, a
baloldalán levő Csikszékhez tartozik. A baloldali részében a Mike család
az úr, a jobboldalon az Opóúrok. Ezt arról is meg lehet tudni, hogy a
székesegyházak mind a baloldalon vannak; van belőlük kisebb-nagyobb öt.
Hanem a hatodikat: egy hatalmas szép, hegyes tornyú Istenházát épen most
építteté a búzgó Mike Sára asszony a vár aljában; csak nem régiben
szentelte fel a kolozsvári püspök. A szent épület az akkoriban divatozó
román építési mód szerint lett megteremtve: Olaszországból hozott
pallérok faragták azt ki mindenféle kövekből, s a belseje is gyönyörűen
volt felczikornyázva. Az oltáron Szent Miklós képe ékeskedett; körül
támogatva kifaragott angyaloktól és prófétáktól. Erről az egyházról ezt
a részt Szent-Miklós-Torjának is nevezték. Még rézdudát (orgonát) is
hozatott belé Mike Sára asszony, a minek aztán egészen más a zengése,
mint mikor a tuhudún áldozathoz dobbal, síppal, hegedűvel zenebónázzák
az «igreczet». Szép, nagy harangot is öntetett Mike Sára asszony, a mit
ezen a napon húztak meg először az Úr tiszteletére; elhangzott annak a
szava még a szomszéd városba is.

Szent-Mihály napján volt Torjának a vására, a mikorra messze földről
idesereglettek árúsok és vásárosok. Lehetett itt olyankor látni
mindenféle népet, oláhokat Havasalföldről, német lovagokat a
Barczaságból, tatárokat, bolgárokat Etelközből és görögöket
Ráczországból. Hiresek voltak akkoriban különösen a székely paripák;
olyan hegyjáró lovakat messze földön nem lehetett találni. A székely
ekevasak, kardok is kapósak voltak ez időben s szekereiket hét országra
hordták; a székely «szövöttest» pedig úgy ismerték, hogy az soha el nem
szakad; a székely irhabőr, mézeskenyér készítése titkát ki sem lehetett
találni.

A sok külföldi gyülevész pogány és eretnek nép között könnyen
elvegyülhettek a bálványosi tuhudúnok is, a kik feles számmal átjöttek a
folyó másik oldaláról, s vásár lévén, minden ember azt árulta, a mit
akart, s annak adta, a ki megvette.

Pedig hát sok olyan dolog ment vásárfia számba, a miért, ha az
egyházfejedelmek megtudnák, bizony tűzre vettetnék az árút az árulóval
együtt.

A tuhudúnvallás eltörlésével még mindig megmaradt a sok garaboncz.
Ezeknek is csak élni kellett. Dolgozni pedig ezek nem tanultak, hát csak
a régi mesterségüket folytatták. Eljártak a városokra, s árulták a
népnek a hajdani bolondságokat, a mikben senki se hisz már, de a
furcsaságukért mégis hozzájok nyúl: egyik garaboncz bűbájos botokat
árult, a mik a csodatevő «jazad» fáról lettek levágva, a másik a
«Zerezizisten» bálványkáit dicsérte okosnak, bolondnak, a mik rézből
vannak kalapálva, bajuszos emberfőt ábrázolnak, s bot végére
felhúzhatók: nem Isten már, csak vendégkisérő; a gelencsérek kirakták az
edényeik mellé a kakasfejű «deli ördögöket,» miknek a hátuljába síp van
dugva; ez sem ördög már, csak füttyfene, de azért «Kokós»-nak hívják s
minden háznál tartják; a sütő-asszonyok sátora alatt válogatni lehetett
az «örömkalácsban», az is pogány maradvány még: sütemények, madarak,
állatok alakjára gyúrva. Egy-egy régi elvadult pofájú tuhudún,
(valamikor táltos lehetett), most «ráró» madarakat árul, a mik
szentmadarak voltak az ősmagyarok idejében, bujdosásaik alatt ezek
vezették őket, s a vezérek sátorára leszálltak estenden; gyönyörű volt
az alakjuk. Embert, paripát ha meg akartak dicsérni, azt mondták: olyan,
mint a ráró madár! A ki egy ráró madarat megölt, olyan birságot
fizetett, mintha egy lófő székelyt ölt volna meg, most már ki is veszett
az egész faj, vagy olyan helyeken lakik, a hol senki sem talál rá. Nagy
árt is adtak azokért az előkelő urak.

Veszedelmesebbek voltak ezeknél a «bábák», a hajdani napáldozat papnéi,
a kik alattomban mindenféle varázsló kenőcsöket, csodatevő bájitalokat
árultak: «szerelemtaplóját» férjhez menni vágyó leányok számára,
«holdfüvet», a mitől minden erős zár kinyilik: «Csaba-íre» virágot
«bajsebek» begyógyítására; azután meg békakövet, a mi gazdaggá tesz;
«pilinkó» bábot gyermektelen asszonyok számára, «piritus»-t azoknak, a
kik éjszaka félnek a sötétben, varázsgyűrűt, a mi győzhetetlenné tesz.
Aztán a hajdani papnéknak leányaik is voltak: hajdan tündéreknek hitták
azokat, most is viselik még a tündér neveket: Büvellő, Szemőke, Gillike,
Illangó, de most már csak «Czifra asszony» a nevük; később az «asszony»
is elmarad s lesz belőle «czifra», «czefre», «czufri». De még ezek most
is tudják a régi pogányvilág tündértudományát: tükörből jövendőt látni,
madárszót megértetni, szívfájdalmat szép szóval és egyébbel
meggyógyítani. A hol az ő sátoruk van, ott telepesznek le az igreczesek,
a csimpolyások, tilinkósok, hegedűsök, s azoknak a hangicsálása
odacsődíti a legénységet, ott járják a dali tánczot, összeütögetve a
kardjaikat s kiabálva hozzá: «vasat! vasat!» A víg leányok kinálgatják
őket méhseres kupával, lótejes tömlővel; de a legények vigyáznak
magukra, mert a ki előbb iszik az italból, mint a leánynyal
megkóstoltatta volna, «utánafutó» lesz belőle.

És annyi pogányhitből maradt szerdék között ott árulták a szent
képecskéket, olvasókat és irott imádságos könyveket, a miknek a
hátuljában naptár is volt, az új hónapnevekkel. Mivelhogy azoknak a régi
elnevezéséről is el kellett már szokni. A «gólyahír-hó», az
«ökörnyál-hó» nem járja már, most Szent-György havának, Boldogasszony
havának hívják s meg kell ismerkedni az új számjegyekkel is, mert
különben nem ismeri meg az ember az évszámot a pénzen: azt pedig jó
megérteni, mert a két királynak (nem hijába volt két feje) az az okos
gondolatja támadt, hogy minden esztendőben becseréltette a régi pénzt
újjal s akkor egy dénárt lehuzott belőle; tehát ugyan vigyázni kellett a
vásáron, hogy rá ne hagyja magára sózni az ember a tavalyi pénzt; s a
székely inkább feleszeli magát, mint hogy meghagyja csalni. A tuhudúnok
azonban még most is hosszú rovásbotokra irják a maguk hunnus betűit,
mikor valami nagyobb adás-vevést feljegyeznek, a mi a gulyáknál,
méneseknél előfordul. (Mert tudnunk kell, hogy a székely mindig irástudó
volt, s legrégibb időktől fogva nem volt egy székely ház, a minek a
pompás galambbugos kapuja homlokát jelmondatok ne ékesítenék a gazdája
nevével és az építése évszámával, néha még versek is.)

A vásárbirónak ott áll a sátora a marhavásártéren. Ez a billogos,
(bilochus) a ki az igazságot akként osztja, hogy az eladott ökörnek,
lónak a tomporára sütteti a tüzes vassal a vevő billogát, nem ám valami
betűt, hanem mindenféle czikornyákat: szívet, napot, holdat, kereket,
lóherlevelet, s ha pedig tetten kapott tolvajt hoznak elé, annak meg a
pofájára sütteti a tüzes vassal a maga illetőségét: ha ökröt lopott,
ökörfőt, ha lovat lopott, patkót; az «előbor-áldomásnak» azonban a kádár
előtt kellett végbemenni.

Meg volt ugyan parancsolva, hogy a míg a szent misének vége nincsen,
addig «csittvásár»! legyen; de hát ezt nem lehetett megtartani, a hol
annyi volt a tuhudún hitű székely, s azoknak az eszelője maga az Opóur
gyerek, az Iszla; a ki csak azért is meg akarta mutatni, hogy daczból is
meg meri tenni, a mi törvénytől tiltva van, s ott tánczolta karikába
állított czimborái közepett a «kalákás» tánczot, timbora és tilinkó szó
mellett, épen az egyház előtti lonkán, úgy, hogy a mint az egyházból
kihangzott az ájtatszerű orgonaszó, épen úgy behallatszott oda a
tánczugrató igrecz, s a hány «úr vagyon te veled» hangzott el odabenn,
kétszer annyi «juhajla!» felelgetett meg rá idekívül.

Mert még akkor az egyházi szertartás egészen magyarul ment, csak a végén
kiáltotta a pap, s utána a népség háromszor e szókat: «Kirie eleison!»
Az esperes maga tősgyökeres magyar volt, a ki soha sem tanult se
görögül, se deákul, s egyátalában sokkal jobban értett hozzá, hogyan
kell a «tollas bottal» a hitetlenek fejét megkommantani, mint a
pásztorbottal a hiveket összeterelni; hanem volt neki egy olasz eredetű
papbojtárja, a ki maga ferenczrendi szerzetes lévén, tökéletesen
megtanulta a magyar nyelvet s az imádságokat és az ó-szövetséget le is
fordította, a miket azután a kegyes úrnő, Mike Sára, tizenkét iródiákkal
folyvást iratott gyönge irhabőrre s azokat szétosztatta a maga hivei
között. Ennek szokás szerint diák neve volt: Pater Rhadamanthus; de biz
azt a székely csak a «ragyabunkós»-nak nevezte, a mi rá is illett, mert
nagyon himlőhelyes volt az ábrázatja. Maga a szertartás sem volt valami
nagyon czikornyás; a csengetyű nem volt még behozva; a nép nem borult
térdre; állva hallgatta végig a misét, a mi kezdődött a rézduda szón,
zsoltár éneklésen, mely után a szerzetes felment a szószékbe, ott egy
nagy könyvből felolvasta a Szent Ferencz imáját, akkor megint énekeltek
egy verset; arra meg az esperes ment fel a szószékbe s tartott egy
kegyes szónoklatot valamely ó-szövetségi mondás felett. Azután mind a
két pap megmosta a kezét az oltár előtt; akkor a szentelt oltárterítőt
feltakarták, az esperes elővett egy kenyeret, meg egy ezüst kancsót tele
borral, hozzá arany kelyhet, elmondta a népnek, hogy ez a megváltó Jézus
teste és vére, s aztán széttördelve a kenyeret, sorba járt a hívek
között s mindenkinek adott a kenyérből egy falatot, a borból egy huzást,
a mit nádszálon keresztül szíttak. Végül megkeresztelt egy pár
újszülöttet, s ezzel megáldá és elbocsátá az egész gyülekezetet,
elmondatván vele fenhangon előbb egy egész miatyánkot.

Mind ezt a szertartást végig nézte Szilamér az egyházajtóból, egy
kőczölöp mellé huzódva. Szabad volt ide a tuhudúnoknak is bejönni, sőt
kivánatos volt, hogy jönnének be ide a megtérés végett.

Mikor széttekintett az egyházban, azt mondá: ez bizony szép lakás az
Isten számára; de a mi száldokfa-köröndünk mégis csak szebb, mert annak
az égbolt a teteje s élő forrás mellett van az oltárköve.

Az orgonaszó meg az ének nem igen lepte meg, ez nagyon hasonlít a
tuhudúnok kürt és tilinkó-zenéjéhez, melyhez a szűzek énekelnek az
áldozatnál.

A mit azután az olasz ferenczesbarát olvasott fel a könyvből, az meg
épen megnyerte a tetszését. Ez szent Ferencznek az imája, mely, mint az
irás mondja, így hangzik:

«Légy magasztalva te nagy Isten, minden teremtményeiddel. A mi
testvérünkkel a «nappal», a ki mi nekünk világít! Óh mily szép, óh mily
ragyogó az ő fényében! Ő a te jelképed, Uram!»

– No hát mi is épen ezt valljuk, dörmögé Szilamér.

«Légy áldva óh uram, a mi asszonynénénkkel, a holddal és a mi
hugainkkal, a csillagokkal együtt, a kik olyan szépek és fényesek».

– Ezt is a számból vette ki ez a pap!

«Légy áldva óh uram, a mi süvünkkel, a széllel együtt, a ki a felhőket
és a derült időt hozza! Légy áldva a mi ángyikánkkal, a vizzel együtt, a
ki oly hasznos, jóizű és tiszta. Légy áldva a mi urambátyánkkal, a
tüzzel együtt, a kivel az éjszakát megvilágítod: óh mi szép, óh mi
vidám, óh mi erős és hatalmas ő! Légy áldva óh uram, a mi
asszonyanyánkkal a földdel együtt, a ki minket táplál és megtart».

– Hiszen ez egészen az én hitem! mondá magában Szilamér. S egy nagyot
gondolt: «ha ez a keresztyén vallás, kapom magam: odamegyek az
espereshez, kiszakítok egy szálat a hajamból, azt mondom, kössük össze a
te hajszáladdal, aztán szünjék meg köztünk minden ellenségeskedés. Így
én is beállhatok a ti templomotokba, azt a kis keresztvizet a fejemre,
nem bánom, töltsd reá: s akkor mindjárt össze is köthetsz az én
szerelmesemmel ottan az oltár előtt».

Hanem aztán az esperes maga egészen elrontotta az üdvös hatást a
rákövetkező szónoklásával. Arról beszélt, hogy «a kik itt e világon
elsők, azok lesznek a másvilágon az utolsók, s a kik itt szolgálnak,
azok fognak ottan uralkodni».

De ez már sehogy sem ment a rhabonbán fiú fejébe.

– Micsoda? Hogy én ott szolgáljak a csatlósomnak, s az meg én nekem
parancsoljon ottan? Az én hitem szerint, a ki itt hős volt és vitéz, a
túlvilági örök napos mezőkön dicső lesz és hatalmas; a helyett is én
elvállaljam azt, hogy minden dicsőség a gyávákra és nyomorultakra vár?
Hogy az se legyen igaz, hogy a mely ellenséget én vitézi csatában
megölök, az a más világon engem szolgálni fog? hanem megfordítva, a
gonosz ellenség, a ki hazámra tört, s kit én lesujtottam, ott a más
világon legyen az én uram! Hát még arról is lemondjak, hogy a másvilágra
a gönczölszekerén repüljek, a minek a kocsisa Konrád császár, a kit
Lehel vezér a kürtjével halálra sujtott? Ez pedig már igaz! De erre rá
nem állok.

De hiszen nem is ezért jött erre a szent helyre Opoúr Szilamér, hogy
magát megtéríttesse; hanem azzal az istentelen gondolattal, hogy azt a
leányt, a kinek utána vesztette az eszét, erőszakkal elrabolja.

A keresztyének az egyházba nem viszik magukkal a fegyvereiket. Ezt jött
kitanulni Szilamér erre a szent helyre. Az a gonosz Rapsonné adta neki
ezt a kárhozatos tanácsot s ő azt megfogadta. S nem térítették meg
föltett szándékából sem a festett és faragott szent képek, sem az az
eleven szent kép, a kit egyre bámult.

Az istentiszteletnek vége is szakadt már; az esperes áldást adott a
gyülekezetre, meghintve a szentelt vizszóróval, a mi a tuhudúnoknál is
szokás volt, csakhogy az ő táltosuk tisztesfüpemetét használt hozzá; s
arra aztán megindult a népség, ki a templomból, elől a legapróbb
gyermekek, azután az ifjú legények, mind hátrább az öreg apók; akkor
következett az esperes, a nagy ezüst pásztorbottal a kezében; annak a
feje fölött négy izmos férfi emelte a bibormennyezetet aranyos rudakon;
a mennyezet körül pedig az egyház tornáczában tizenkét alabárdos
sorakozott, talpig pánczélba öltözve. Nyomban ezek után jöttek az
asszonyok és leányok, minden hajadon a saját anyja mellett; legelől
valamennyi előtt Mike Sára asszony, a szép Imolával. Keresztyén nők,
mikor Isten előtt járnak, szemeiket földre szokták sütni: azért is nem
vette észre egyikük sem Szilamér alakját, a ki ott az ajtó mögé meghuzta
magát.

Az ő fortélya körmön volt fonva: biztosan kellett annak sikerülni.
Erőszakos és durva erkölcs volt az; de nem tehetett róla, hogy olyan
nagyon szerette azt a leányt. Összebeszélt az öcscsével, hogy mikor a
leány a templomból kijön, akkor az anyja mellől elrabolják.

Szavuknak is álltak, mert amint a templomból kijövő ájtatos sokaság
szétbontá a tánczoló tuhudún csapatot, Iszla hirtelen odaugrott az
asszonyok közé s gyorsan, mint a prédáját elkapó hiuz, átnyalábolta
Imolát s odarántotta magához az anyja mellől.

Ámde a leány nem hiába tette le az erő próbáját, olyat ütött az öklével
megtámadója homlokára, hogy az minden csillagot meglátott egyszerre az
égen s azzal kiszakítva magát a kezei közül, visszafutott a templomba.

Iszla, az ökölcsapásból gyorsan felocsulva, dühösen ordított fel s
szétturva maga elől az útját álló asszonysereget, rohant, mint a
megnyilazott medve, a futó leány után: azonban futtában hirtelen
megkapta egy erős kéz a hosszan utána lebegő befont üstökét s annálfogva
visszarántotta. Ez meg épen halálos megbántás a tuhudúnnál, ha az
üstökét megragadják.

– Ereszd az üstököm, te boszorkány! ordítá fel Iszla, nagy boszuval
fordulva hátra visszatartóztatójához s kirántotta öve mellől hosszú
medveölő kését. Mike Sára maga volt az, a ki leánya rablóját üstökön
ragadta; Iszla vad haraggal emelte föl a kését s bizony leszúrja vele az
asszonyt, ha egy pillanattal elejét nem veszi a rossz szándékának a
jámbor esperes, ki a szent pásztorbottal olyat sujtott Iszlának a feje
lágyára, hogy az még csak egyet lépett s már a másik lépésnél oda át
volt a másvilágon.

Iszlának a hivei, a kik fegyverrel jövének, ádáz verekedést kezdtek; de
Mike Sára pánczélos lovagjai feltartották őket mindaddig, a míg a torjai
keresztyének hozzájutottak a templomajtóban lerakott fokosaikhoz; s
akkor aztán nem volt más jelszó, mint az, hogy «csak a fejét, hogy meg
ne sántuljon!» A dulakodás végtére is a tuhudúnok megfutamodásával
végződött, a kik még az agyonütött vezérüket is kénytelenek voltak
cserben hagyni. Mike Sára asszony úgy vezényelt ebben az ütközetben,
akár egy hadnagy.

Csak azután jutott eszébe széttekinteni, hogy hát a leánya hová lett?

Mondták, a kik látták, hogy a szentegyházba futott vissza.

Odamentek, keresték: az egyház üres volt. Csak a lehullott pártáját
találták meg a földön.

– Imola! Imola leányom! kiáltozá az édes anyja, de a leány nem jött elő.

Hanem nagy sokára elővánszorgott az oltár mögül a harangozó, az
elbeszélte, hogy mi történt?

A mint Imola bemenekült a szentegyházba, mely már akkor kitisztult a
néptől, egyszerre csak eléje toppant egy délczeg férfialak, ki eddig a
pillér mögé lehetett rejtőzve. A harangozó megismerte: a bálványosi
rhabonbán legöregebb fia volt az, a Szilamér. A mint ezt az alakot
megpillantá a leány, egyszerre, mintha nyillal lőtték volna sziven,
elhagyta minden ereje, két kezével a homlokához kapott, egyet fordult a
sarkán s hanyatt esett. De nem eshetett a földre, mert az ifjú felfogta
a félkarjával s azzal kirántva az oldaláról a kardját, rohant a
leánynyal a sekrestye ajtó felé. A jámbor biczebócza harangozó ijedve
bujt el előle az oltár mögé; mert, ha ott kapja, még kettőbe hasítja.
Csak annyit látott a zugból, hogy a lovag a sekrestye ajtaján át
kirohant drága terhével; odakünn vártak reá a csatlósai felnyergelt
lovakkal; gyorsan nyeregbe vetette magát, a leányt az ölébe fektette s
azzal elvágtatott!

– Rohanjatok a rabló után! ordítá Mike Sára asszony, elfeledve, hogy az
itten Isten háza, a hol asszonyembert nem illet meg a beszéd. Hozzatok
lovat nekem is! Hol a kopjám? Hol a puzdrám? Hol a tegzem? Utána minden
vitéz! A ki a fejét elhozza a martalócznak, annyi súlytvető aranyat kap
érte! Egyetlen leányom, Imola leányom nem hagyom pogányok kezében!

Nagy lett a zendülés. Az egész vásár neki zudult Szilamért üldözni.



A «TORLÓ».

Torja várától abban az időben csaknem egyenesen vezetett az út Bálványos
várhoz, nem kerülte meg a hegyet lenn a völgyben, mint most. Óriások
rakta útak voltak ezek hajdanában, egyenes irányban szédítő
hegygerinczeken végig futók; most már benőtte őket az erdő, mióta a
várak romban hevernek. Ezt a két várat összekötő magas út ketté volt
szakítva egy négyölnyi széles, szédítő mély szirthasadék által; ezt a
hasadékot pedig összefoglalta egy föléje épített torony, melynek két
kapuja volt, az egyik Bálványos, a másik Torja felé nyiló; a torony
falai négyölnyi magasak, a székely építési mód szerint középen öblösek,
mint a kancsó, úgy, hogy hágcsóval nem lehetett megvíni. Ez a torony
közös birtok s egyenlő számú helyőrséget tart benne a Mike és az Opour
család, úgy hogy a két várból egymáshoz átjárni csak kölcsönös
engedelemmel lehet.

Szilamér és kisérői ezen az úton vágtattak előre. Kevesen voltak: a
nagyobb rész Iszla körül lézengett, s azokat a torjaiak
szétugrasztották. Ha ezt a maroknyi csapatot megszoríthatják az átjáró
toronynál, egy sem látja meg a mai naplementét.

– Adjatok vészjelt a Bara mezejére, parancsolá Mike Sára asszony,
mialatt mellvértjét felcsatolták, s a paripáját felnyergelték.

Az a Bara mezeje pedig egy magas sziklaszál, a melyen egy kis őrtorony
áll. Erről a toronyról Torja várára is látni, Bálványosra is. Ha a két
vár közül valamelyiknek az ormán meggyujtják a lármafát, a Bara mezején
tovább adja a toronyőr a jelt az átjáró toronynak s akkor az ottlevők
bezárják a kapukat.

Csak hogy ezzel elkéstek már. A bálványosiak jó eleve gondoskodtak róla,
hogy Opour Kevend középső fia Zsombor vezetése alatt lopva megrohanják a
torjai őrséget az átjáró toronyban és lefegyverezzék, úgy hogy Szilamér
bizton átnyargalhatott a zsákmányával a nyitott várkapun, ellenben az
utána rugtató Mike Sára asszony előtt lecsapódott a vaskapú s épen akkor
dobták le a torony párkányáról oda a lába elé a tört nyelű zászlóját; a
bálványosiak foglalták el egészen az átjáró tornyot.

Mike Sára asszony nem sokat vesztegette a szót: csupa férfilélek lakott
benne, előbb tenni szeretett, azután beszélni. Visszavitte a lovagjait
Torja várába s azután jelt adatott a Fergetyüvárból a Körültáj gyűlésre.

Harmadnapra mindnyájan megjelentek a maksai dombon a rhabonbánok a
felhivásra, a mire csak rendkivüli esetek adtak jogot az egyes
családnagyoknak.

Hanem Opourék hiányoztak ezuttal. Azok el voltak zárva a torjaiak
megszálló hadától: más oldalon kijöhettek gyalog, de lovon nem.

Mike Sára sietett előadni a dolgát.

– Háborúság történt a székely nemzetben. Az én leányomat, Imolát, mult
Urnapján, istentisztelet után, a szentegyházból kijövet elragadta Opour
Szilamér erőszakkal az oldalam mellől, s magával vitte Bálványosvárába.

Rapsonné csak úgy nevetett magában, s a gallérja mögül kikandikáló
kigyójához motyogott suttogó szavakat. Az ő munkája volt ez.

– Meg van gyalázva családom, meg van sértve a törvény. Megtorlást
kivánok.

A főkirálybiró szólt.

– Erős az igazságod. A törvény szabadságot ád neked a megtorlásra.
Válaszsz magadnak «torló»-t.

– Már választottam.

– Ki légyen az?

– A fiam: Mike Andorás.

Csendes zugás támadt a Körültáj tanácsában erre a névre.

– Igaz; szólt a székelyek grófja, az öreg, hogy te neked «volt» egy
fiad; hanem az el van temetve. Az ő temetése után lett a leányod felvéve
«fiuleánynak».

E szókra Mike Sárának elkezdtek tüzlángban égni a szemei: nagy
lélekerejébe került, visszatartani a könnyeit.

– Igaz, szólt, hogy a fiam, egyetlen fiam, Andorás fiam, el van temetve.
Törvény által eltemetve. Annak is az Opourok az okai. Mert mikor az
ojtozi szoros-út védelmére ki volt rendelve csapatostól, az Opourok a
hátába engedték kerülni a tatárokat, áruló módon cserben hagyva őt és
tudósítás nélkül. Ekkor a fiam, nehogy körülfogják, visszahuzta a
csapatját, azt hitte, hogy bölcs dolgot cselekszik, a midőn az ellenség
jöttéről tudósítást hoz. Ezért gyávasággal lett vádolva; gyávaság
büneért el lett itélve egész csapatjával együtt a Fergetyüvár
forgatására: a mi rosszabb a temetőnél. Úgy-e, hogy egy szóval sem
védelmeztem őt. Úgy-e, hogy egy könyet sem ejtettem érte! Hibázott,
bűnös volt, meg kellett lakolnia. Mikor a nyiltörésre került a dolog, én
is eltörtem fölötte a nyilamat. Nem tudtam, hogy anyja vagyok, csak azt,
hogy birája vagyok.

– Úgy van! szólt az ősz gróf. El lett itélve a Fergetyüvárba záratásra –
egyik háborutól a másik háboruig. Ez a bölcs itélet, mert így a
Fergetyüvárba bezártnak van legnagyobb oka a vigyázásra, hogy
megjelentse, mikor tör be az ellenség; mert ez az ő kiszabadulásának az
ideje.

Rapsonné csipősen károgott közbe.

– Ezért akart hát bennünket Mike Sára asszonyom a kunokkal
összeverekedtetni olyan igen nagyon; hogy akkor a fia mindjárt
kiszabadult volna.

Mike Sára rá sem ügyelt.

– A kiszabadulásának az ideje tehát eljött; mert a háború itt van, itt
van az ellenség!

– Micsoda háború? Mely féle ellenség? Kérdé a székelyek grófja.

– Hát nem az-e a leggonoszabb háború, a mely megtámadja a székely nők
tiszta, szeplőtlen erkölcsét? van-e nekünk erősebb várunk, mint a
törvény? jöhet e rosszabb ellenség a székelyföldre, mint a ki lerontja
ezt a mi bástyánkat; a ki pogány szentségtörő kézzel elragadja a
szentegyházból, az oltár elől a keresztyén hajadont? Itt van az
ellenség! S én a háborút megkezdtem vele. Egy fiának a holttestén már
keresztülléptem. Ha torlót nem ád a tanács számomra, harczolok minden
hadammal Bálványos vár ellen s viszem rájuk a faltörő tornyaimat! Ez
szóm és mondásom. Hányjátok, vessétek meg, a mit mondtam. Addig
eltávozom.

E szókkal Mike Sára asszony elhagyta a Körültájt.

A hátramaradt családnagyok aztán nagy tanakodásnak eredtek, a minek az
lett az elhatározása, hogy adassék hát meg Mike Sárának az a torló, a
kit ő választott magának, az Andorás fia, a ki ül a Fergetyüvárban.

Okát is adták ez elhatározásuknak egész bölcsességgel.

Mivel hogy a székely törvények szerint a leányrablás főbenjáró bűn, s ha
azt egy hatalmas várúr követte el, tartozik a székelyeknek minden
nemzetsége fegyvert fogni és a leányrablót a várából kiforgatni; tehát
az eset megvan, a háború jelen van, s ezzel a Mike Andorás itéletének
határideje letelt, s így Mike Sára választhatja őt torlójának. Ha pedig
ilyen torló támad, a ki az egész nemzet helyett maga vívja meg a
leányrabló várát, akkor a háború elmarad s nem kell mind a huszonkét
nemzetségnek egy ellen fegyverbe öltözni. Ez olyan gömbölyű okoskodás,
mint a farkát harapó kigyó.

De még azonkivül az is tekintetbe vétetett, hogy Mike Sára asszony íme
most már a leányát is elveszté, a ki családjának fiúleányává lett téve,
azért helyeslendő, hogy a fia visszaadassék neki; legigazságosabb is, ha
a bátya áll elő torolónak a hugán ejtett gyalázatért.

Mike Sára csak azt várta, hogy az itéletet kimondják, azonnal futtatott
hirmondót az «Ordítóvárba», a honnan az őr hosszú kiáltó csövön
átrivallt a Fergetyüvárba: «állj!»

Erre a sarkon forgó vár megpihent. Minden hónapban egyszer meg szokták
így állítani, a mikor aztán élelmet szállítottak fel a bezártak számára:
buzát, zsiradékot, sajtot és eczetet. Azután meg tüzelő-szert, szurkot
és földi gyantát. Ennek pedig az volt a módja, hogy a Fergetyüvár egyik
ablakából egy hosszú gerenda nyult ki, azon a kivül levők által lőttek
nyillal hosszú zsineget, a zsineggel áthúztak rajta egy vastag kötelet,
s a kötélen felhúzták a széles öblös fonott kast, a mi az élelmi
szerekkel volt megtöltve. Azt azután odafenn kiürítették s megint
leeresztették.

Ezen az úton bizony a torony lakói maguk is kiszökhettek volna a
Fergetyüvárból; kötelet fonhattak volna az öltönyeikből, csakhogy az
ilyen szökevény fejére halál volt kimondva és becstelenség: a mi
mindegy. Becsület nélkül nincs élet.

Pedig az is keserves élet volt odabenn. A mozgó fatorony belsejében volt
egy taposó malom, a minek a bodonjában huszonöt ember járta az örök
lépcsőket, három óránként felváltva egymást. Százan voltak az elitéltek.
Ennek a bodonnak a korongja hajtotta körül fogaskeréknél fogva az egész
fatornyot s furfangos mesterséggel vizet is emelt fel a százölnyi
mélységű kútból, s még egy malomkereket is tartott mozgásban, a mi a
buzát megőrölte, a kölest meghántotta.

Tizenkét ablaka volt a tető alatt a fatoronynak, a miket egy fatornáczon
lehetett körüljárni. Ezeket az ablakokat ó-székely betükkel, a mik
keresztvonásokból álltak, úgy lehetett éjjel-nappal ellátni, hogy azok
egy egész szót kiadtak; ez volt a legnehezebb munka, ott ülni napestig
és nézni a távolba, és hallgatni a külvilág nagy csendességét, a mit
csak néha ver föl egy kürtszó s lesni a kiáltó szót a messzeségből.

Ezt a munkát teljesíté Mike Andorás már három télen, három nyáron át:
onnan nézte a lesablakból a körben forgó nagy világot, úgy, hogy mikor
megállt a torony, úgy tetszett neki, mintha most meg visszafelé forogna
a tájék. De jobban, mint a rabság és bőjt, fájt a lelkének a
becsületvesztés, hogy őt gyávának mondták ki, a mi nem igaz! «Uram
Isten, adj háborút! nagy, kemény, véres háborút!» ez volt a mindennapi
imádsága. Csoda, hogy meg nem háborodott a szenvedésben.

A földalatti munka nem volt rosszabb ennél. Egy része az elitélteknek
odalenn dolgozott a szirt mélyében: hasznos munkát végeztek; az alattuk
levő bérczben egész vastag rétege van annak a drágakőnek, a mi már a
kőkorszakban is drágakő volt: köszörűkőnek hivják. Ott csinálták a
kaszaköveket, a fenőköveket. A visszabocsátott kas ezekkel volt tele. Az
elitéltek meg is fizettek a maguk élelmeért.

Azokat az üregeket pedig, a miket így kivájtak, a közjóért,
átalakították pinczeszobácskákká, raktárakká, egy hosszú folyosót
elneveztek «birgej»-nek, a mi a székelyeknél sziklába vágott temetőt
jelent. Mikor a bezárt foglyok közül valamelyik meghalt, azt befalazták
egy ilyen sziklaoduba. A folyosó egyre hosszabbodott, a záró sírkövek
egyre szaporodtak.

Három éve mult már, hogy Mike Andorást, száz társával együtt, e szomorú
helyre bezárták s azóta más emberhang nem jött hozzájuk a külső
világból, mint a mit az Ordítóvár kiáltó tülke hozott.

Andorás ez idő alatt a sziklában egy kápolnát vágatott ki: egészen olyan
mintára, a minőre az édes anyja a torjai egyházat építteté, abban oltár
is volt, magas kőkereszttel, és szószék: akkora terem volt, hogy mind
elfértek benne. Ő maga volt benne a pap; olvasta a szentirást a maga
gyülekezetének, s sátoros ünnepeken úrvacsoráját is osztott, bor helyett
eczettel. Azt kaptak a sziklarepesztéshez.

Az őszi ökörnyál szállingózott már a légben; vége felé közeledett ez az
esztendő is; daru, vadlúd búcsút kiabált, a keleti ég felé húzódva
hosszú sorban; a kúnok is elvonultak; még sem lett háború, nem lett
szabadulás. Ekkor hangzott az «állj» kiáltás, szokatlan időben. A
Fergetyüvár megállt.

Mindig éjjel szoktak ellátogatni hozzá titoktartásból, most is éjjel
jöttek.

Mikor a fedett kast felvontatták a kivilágított ablakig, a hol Andorás
maga nyitotta fel annak a tetejét, nem a megszokott életes zsákokat
találta abban, hanem egy élő alakot, a kinek a láttára elsivalkodta
magát. Az édes anyja volt ott.

– Szabad vagy! Szabad vagy! kiáltá az anya, édes kedves fiát keblére
ölelve, az meg nem tudott egyebet mondani, mint «anyám, édes anyám!» –
Vége van a rabságodnak! Velem jösz! Szabad vagy. Itt van a paripád, újra
felülhetsz rá. – Hát a becsületem! Azt is visszavívod!

E szavakra Andorás kiszakítá magát anyja karjai közül, s egy pőrölyt
ragadva kezébe, azzal hétszer ráütött a torony érczfödelére: mint egy
óriási harang, úgy zúgott bele az ércztető.

Sokszor hallotta Mike Sára e kondulások hangját a Fergetyüvár felől s
nem tudta kitalálni az okát.

– A szentegyházba hívtam társaimat, mondá Andorás, anyjához visszatérve.
Kész-e már a te egyházad odafenn? Lásd, az enyém már elkészült idelent.
Istent imádni itt is lehet. Ne jőjjön addig más szó ajkainkra, míg hálát
nem adtunk, fogadást nem tettünk.

Azzal anyját vezetve kezén, leszállt a toronyból a földalatti folyosóba,
onnan az imabarlangba, a hol már valamennyi társa összegyülve várta.
Szurokfáklyák égtek az oltáron.

Andorás felállt a kőszószékre. Abból állt a papi tudománya, hogy
elmondta a hívek előtt az Úr imáját, az üdvözletet és a hiszekegyet.
Azok csendesen utána mondták. Azután szólt hozzájuk egyszerű, keresetlen
szavakban.

– Híveim. Az Úr elküldte hozzánk legjobbik angyalát, az én édes
szülőmet, hogy hozza el számunkra legnagyobb áldását, a szabadságot. Ime
kiáltsátok: Hozsánna, hozsánna! Dicsőség a magasságban lakó egy igaz
Istennek.

Zengett bele a sziklák egyetemessége!

Azután folytatá Andorás.

– Ámde jól tudjátok, hogy itéletünk egyik háborútól a másikig tartott.
Ha megszabadulunk, ellenségbe botlunk. Szabadságunk ára az, hogy
visszavívjuk a porbaejtett zászlót, a becsületünket. Azért, mielőtt e
rettentő helyet elhagynók, tegyünk erős fogadást, erre a szent oltárra,
erre a keresztre, a mit kezeink faragtak, könnyeink áztattak: hogy nem
kérdezzük, ki az ellenség? bátran rajta ütünk! Nem kérdjük, leszünk-e
többen? segít-e valaki? magunk megállunk ott végső lehelletig. Úgy
jöhet, hogy tengersokaságú tatárhadra megyünk, úgy jöhet, hogy ormótlan
óriásokkal kell megverekednünk, hogy a mesebeli «fanyövők», «vasgyúrók»,
«kőmorzsolók», állnak az utunkba; bátran neki vágunk; lehet, hogy a
királyok elküldenek bennünket távol óperencziákra, Krisztus szent
sírjához, kutyafejű vad pogány nép között vérünket ontani: oda is
elmegyünk! Fogadjuk Istenre! A szent háromságra! A szent feszületre!

Harsogott a kiáltás «Ámen! ámen!» S valamennyi férfi kivonván a kardját,
odafektette azt az oltár kövére.

– Most tehát, mondd meg anyám, ki az az ellenség, a ki ellen harczolnunk
kell, a miért szabadságunkat visszakapjuk? Szerecsen, vagy tatár? ördög,
vagy óriás?

– Nem szerecsen, nem tatár, sem ördög, sem óriás; hanem a tuhudónok
rhabonbánja, Opour a fiaival, a ki ellen harczra küldettek.

Erre támadt még csak Isten igazában való nagy rivallás.

– Az Opourok ellen! A kik cserben hagytak! A kik miatt három esztendeig
szenvedtük ezt a keserű fogságot! Senkinek a vérét úgy kard nem
szomjazza, mint a miénk az övékét. Fujjátok meg a jerikói kürtöket
Bálványosvár alatt! Parancsolta a nagy tanács, hogy egy ki legyen
törölve a huszonhárom családból? Amen! Amen! Ki fogjuk irtani, mint
Benjamin törzsét kiirtották! – Mi volt a halálos vétkük?

– Elraboltak egy keresztyén hajadont az oltár mellől, az anyja mellől s
erőszakkal vitték Bálványos várába! felelt rá Mike Sára.

– Kinek a leánya volt? kérdezé Andorás, a ki anyja arczán baljóslatot
látott.

– Az én leányom volt, a te Imola hugod.

Erre a szóra vad kaczagással ugrott le a szószékről Andorás, s olyan
bőszült dühhel rohant az oltárnak, hogy azt kelle vélni, még tán
feltaszítja: az anyja kezének kelle őt visszatartóztatni, hogy kardjával
meg ne sujtsa a feszületet.

– Fiam! Az Istenre! Tiszteld a keresztet! kiálta Mike Sára, fiát térdre
nyomva gyöngéd erőszakkal.

– Hát nem tisztelem-e? Nem két kezemmel faragtam-e ki magam sziklakőből?
Imádkoztam-e előtte egyébért valaha, mint hogy őrizze meg drága jó
anyámat, gyönge kis hugámat! És így hallgatott meg!

Az anya csillapítá fia vad haragját szelíd, okos szókkal: Ne pörölj
Istennel, édes jó gyermekem. Jusson eszedbe a kereszt előtt az, a ki
rajta kiszenvedett: ki még akkor is, mikor halálra kínozták,
ellenségeiért imádkozott.

– Lett volna csak egy testvérhuga, a kit meggyaláztak, a pokolra
sujtotta volna őket!

Mike Sára befogta a fiának a száját, hogy ne jöhessen ki több ilyen
istenkáromlás rajta.

Andorás reszketett minden ízében, a láznál, a mirigynél is gonoszabb
dühtől. Csak az anyja ruhájának a szegélyét csókolgatá, mintha azt
hinné, hogy annak az érintése meggyógyítja a lelkét ölő kínt.

– Jól van: szent leszek; keresztyén leszek. Zsákba öltözöm, hamuba
fekszem, úgy vezeklek. Elzarándoklok a szent földre. Bélpoklosokat fogok
ápolni. De a míg hugom meggyalázóját szemben nem találtam, rosszabb
leszek minden pogánynál!

*

A Fergetyüvár e naptól kezdve nem forgott többet; és aztán soha sem is
forgott, hirt adni közelgő ellenségről.



ESKÜVŐ A «NAPNÁL».

A leányrablók vágtattak sebesen Bálványosvár felé. Az átjáró váron túl
nem kellett tartaniok az üldöztetéstől.

Szilamér drága terhével hátra maradt a társaitól: az elalélt leánynyal
ölében csendesen kellett haladnia; mire Bálványosvár alá ért, már
akkorra a többiek telelármázták a várat a jól sikerült leányrablás
hirével. Ők csak az örömhirt tudták, mert az egyház tulsó oldalán álltak
elrejtőzve lesben; a gyászhír, hogy Iszla halva maradt a lonkán, gyalog
jön és sánta lábon.

Opour Kevendnek tehát nagy volt a kedve, mikor meghallotta, hogy a
dölyfös Mike Sára egyetlen leanyát, a fiúleányt, a kit az anyja nem
akart egy Opournak feleségül adni, mégis csak elkapták: ha nem adták
szép szóval, elhozták erővel. Így derék az. Bevett szokás ez a
tuhudúnnál. Ő is így ragadta el erővel mind a három feleségét, egyiket a
másik után s mi panaszuk volt rá? Boldogok voltak, jól éltek holtig.
Hiába hozta meg László király azt a törvényt, hogy a nőrablónak nem
szabad az elrablott leánynyal megesküdni hitvestársul. Nem ám a
keresztyén oltárnál, de szabad a «napnál».

Mikor Szilamér a várkapu elé ért, a hol egy vasdobogón kell
végighaladni, egetverő örömlárma fogadta a bástyákon. Ettől a lármától,
meg a vashid dörgő robajától egyszerre fölriadt a leány aléltából s
amint a szemeit kinyitotta, az első tette az volt, hogy kirántotta
elrablója öve mellől az éles kétélű tőrt s szilaj mozdulattal emelte
döfésre.

Szilamér széttárta a mellén a köntösét s azt mondá a leánynak:

– Ha haragszol, ide döfj.

És aztán a szemébe nézett a leánynak, azzal a bűvös-bájos
tüzkisugárzással, s ettől a varázstól lelankadt a leány erős karja, a
tőrt eldobta a háta mögé.

Ekkor aztán Szilamér még szorosabban ölelte őt magához s a párduczbőr
kaczagányával eltakarta fejét, hogy ne szégyenkedjék, mikor ennyi idegen
arcz bámul reá.

– Derék legény vagy Szilamér! kiálta eléje a vár tornáczáról Opour
Kevend: igazi apád-fia vagy! Csak vidd a fészkedbe a madaradat: ma neked
szól minden ének! Réten, mezőn, palotában! Hegyen-völgyön lakodalom!
Fujjátok azt a lakodalmast! Danoljatok ti leányok.

Szilamér sietett a maga városztályába, szerelmesét két karján emelve, a
nagy üdvözletes zenebona közül. Az öreg rhabonbán pedig áldomást tartott
e nagy diadalomra a vár udvarán: ökröt süttetett, hordót csapoltatott.
Vigan legyen ma minden ember. Hagyjátok őket magokra, a míg kibékülnek.
Az asszonyféle ilyenkor rúg, körmöl és harap. Nekem is tele a pofám
ilyen karmolás bélyegével: Szilamér fiamé is majd olyan lesz holnap,
mint a ki hiuzt fogott elevenen! Az neveli a szépségünket. Hadd
marakodjanak egymással! Majd holnap megtartjuk a «tyukverőt». Minden
tyúk meghal a várban, fogadom! Iszla fiam készül arra. Ő csinálja majd
meg a menyasszonyébresztőt, dobbal, síppal, nádi hegedüvel.

Ez alatt Szilamér bevitte Imolát a maga lakába.

Egy roppant nagy terem volt az, keletnek, nyugotnak ajtó nagyságú
ablakokkal; de a miknek a közléje a vastag falban olyan volt, mint egy
kis szoba. A terem egyik oldalán volt egy gádornyi vastagságú kandalló,
vígan ropogó hasábfákkal megrakva, azzal átellenben egy oszlopos fülke,
a miben egy nyugágy volt, beterítve medvebőrrel és tarka
gyapjuszőnyeggel. A padmalytartó vastag tölgyfagerendák czifrára ki
voltak faragva, s a falakat mindenütt diófa táblázat burkolta, a palló
pedig tarka gyékénynyel volt beborítva. Nehéz szekrényeken
arany-ezüstkelyhek és tálak pompáztak, a kandalló környéke tele volt
aggatva székely mázos kancsókkal, a miknek czifrázata oly sokféle, hogy
két egyformát benne nem találni. A fal egyik részét pompás
szarvasagancsok és vadkanfők diszíték, körülaggatva számszerijjakkal,
kopjákkal, puzdrákkal, kürtökkel; másikat hatalmas aranyozott rézpaizs
köré tüzködött fegyverek ékesíték: azok között egy hegedű is, mintha az
is táborjáró szerszám volna; a keletnek nyiló ablak gádorában álltak
fiókos szekrényen a fakupák, réz ejtelek, cserép finakok, a mik
férfimulatsághoz valók; a nyugatra néző ablak mélyedésében pedig volt a
magas támlájú faragott karos szék, az előtt egy czifrán esztergályozott
guzsaly, az egyik szögletben egy osztovátás szövőszék, a másikban egy
hárfaalakú timbora: magán az ablakhidján egy tarka cserépibrik, tele
gyönyörüséges «ramocsa» virággal; a mi nem terem másutt, csak a
legvadonabb székely havasokon. A terem közepéről pedig egy roppant nagy
kőszáli sas csüngött alá, szétterjesztett szárnyaival hat singet átérő.
S hogy eleven állatokban se szükölködjék a ház, a kandalló előtti
medvebőrön hevert két hosszúszőrű vadászeb, a sávolyos kendőkkel
körülaggatott ablakfülkében pedig pávafarkú páros galamb turbékolt. De
hogy a fődolgot majd el ne felejtsük, a terem közepén állt egy hosszú
asztal, akkora, hogy ötven ember is körül ülhette, s erre az asztalra
volt letéve egy lapos mázos tál, azon meg egy sokrétegben összefonott
kalács, a mit úgy hívnak, hogy «hazai-kenyér». «Hazai» volt pedig az
ősszékelyeknél a neve az új asszonynak, addig az ideig, a míg a főkötőt
a fejére nem tették, azután lett a neve «feleség». Együtt volt itt
minden; nem úgy, mint mai világban: hogy egy házat hatfelé
elrekesztenek, s külön él, tesz, vesz férj és feleség. Itt mindig látják
egymást.

Mikor Szilamér letette az öléből Imolát, így szólt hozzá:

– Nézz körül: ez a te házad; itt te vagy az úrnő. Ha kivánsz benne
valamit, mondd meg: itt lesz; ha nem szeretsz benne valamit, mondd meg:
elmegy innen. Itt van az asztalon a mátkakenyér. Ez te rád vár, hogy
megtörjed. A míg ezt meg nem töröd, s velem meg nem osztod, addig én
urad nem vagyok. Itt hálok a gádor előtt; kettőnk között kivont kardom,
s egy tekintettel is én meg nem sértelek. Ha gyülölsz, megölhetsz.

E szelid szavakkal már félig megvevé a leány szivét.

– Ha gyülöltelek volna, bizony megöltelek volna.

– Akkor hát miért reszketsz mégis?

– Nem tőled reszketek; hanem a te bálvány-istenedtől.

– Az én istenemtől? szólt búsan Szilamér s azzal megfogva a leány kezét,
odavezeté őt a nyugatnak néző ablakhoz. Nézd, épen most áldozik le.
Láthatjuk fényes orczáját. Milyen pompát teremt maga körül! Biborból,
aranyból veti meg az ágyát: a mit nem kér a népétől. Soha sem kér
semmit, mindig csak ád mindent. Nem jön tőle más, csak az a mi jó. Soha
sem csalódik meg benne senki, soha sem mondta senki, milyen hideg lett a
nap! Nem imádtatja magát, hogy jőjjön fel, feljön kérés nélkül; nem
keresteti magát, hol vagy? hová tüntél? Ott látja mindenki az égen. Nem
válogat az emberekben: ez hű, az hitetlen, amaz meg eretnek; egyformán
világít, melegít mindenkit. A virág csirája, a hernyó bábja megismeri
őt, s az emberszív ne ismerje? Az édes, a szerelmes, az igazságos napot.

– Valóban dicső a nap, mondá Imola. De dicsőbb az Isten, a teremtő, a ki
őt alkotta.

Szilamér magába szállva, szólt elkomorodottan:

– Én nem tudom, ki az? Én nem vagyok se bölcs, a ki könyvekből tanulta,
se látó, a ki szinről-szinre látta az Istent. Én csak annyit tudok, a
mennyit megértek. Tudom azt, hogy a kit ti Istennek neveztek, nincs
közel. Nemrég a helytartója, a ki Rómában lakik, megparancsolta Endre
királyunknak, hogy menjen el egész hadsereggel az Isten sírját
felkeresni. Esztendeig tartott neki odamenni, esztendeig visszajönni
onnan, három tengeren és négy sivatagon mentek keresztül. Fele népe
odaveszett. Nem tudom, megtalálta-e az Istent? Azoktól, a kik
visszajöttek onnan, hallám, minő kegyetlenségeket követtek el az útbaeső
népeken, hogy fajtalankodtak az idegen népek asszonyaival, hogy égették
föl a legvirágzóbb városokat, s aztán hoztak magukkal haza egy
nyavalyát, a mit sohse ismertek még eddig az országban: a bélpoklot; s
elhozták magukkal a «német lovagokat» Erdélybe, a kik rosszabbak a
nyavalyánál. Ilyen Úr-e a te Istened? Ő parancsolja ezt?

– Nem! Nem! Óh ne káromold őt előttem. Ő a szeretet Istene, a ki
senkinek vesztét nem akarja, a ki mindenkinek édes atyja, a ki még a
bűnösnek is megbocsát.

– Igazán? Hát az én bűnömet is megbocsátja? Azt, a mit ellened vétettem?

A leány pirulva süté le szemeit s kezét az ifju fejére tette.

– Akkor én azt hiszem, rebegé Szilamér, hogy a jó embernek jó az Istene,
a rossz embernek rossz az Istene, akár keresztet, akár napot imád. Jól
van hát! Nem vagyunk mi bálványimádók: nem borulunk mi arczra, nem
csókolgatjuk a köveket, nem rimánkodunk hozzájuk, csak szeretni,
tisztelni tudunk. Mert hát minek mondjam azt az érzést, mikor látom
lemenni a napot, s úgy vágynám ott lenni, a hol a föld szélét éri, hogy
egyszer átölelhetném? vagy mikor feljön a hold, úgy szeretnék akkor
ottan lenni, hogy az orczáját megcsókolhatnám. Ha ez bálványimádás, úgy
én csak a mai naptól kezdek el bálványimádó lenni, mert te vagy az én
napom, te vagy az én holdam ezentul, s a hol a te arczod lenyugszik, a
hol az fölkel, ott van én nekem az én elérhetlen távol világszélem.

E szívből jött szavakra Imola könyre fakadt.

– De hát miért sirsz? Engesztelé Szilamér. Minek ezek a könyek?

Ezek azok a könyek, a mikben a leány búcsút vesz valamitől, s
szemérmetességében azt vallja, hogy valakitől.

– Óh, én az édes anyámat siratom, hogy meg kellett tőle válnom.

– Hát nem leszek-e én olyan jó hozzád, mint édes anyád volt? Hát mit
tett ő veled, a miért olyan nagyon huzasz ő hozzá? Dajkadalt énekelt
neked, mikor elaltatott? Hát én nem tudom azt? Úgy-e azt dalolta;
«Fürdik a kácsa fekete tóba; Készül anyjához Lengyelországba?» (A leány
könyein keresztültört a mosolygás szivárványfénye.) Talán ringatott is
az ölébe véve? Azt én is megteszem. S ha még sem akartad elhagyni a
sirást, talán még gyönge csókjaival is csitítgatott?

De erre Imola felszökött az öléből s szemérmes ijedtséggel tiltá vissza:

– Ah, Szilamér! Az esküvő előtt!

A tuhudún vőlegény csak a fejét rázta.

– Nálunk nem esküszik az, a ki menyekzőt ül. Hisz ez a szív dolga.
Megesküdhetem bizonynyal arra, a mit a fejem, a kezem, a lábam, a szájam
végez; s az akkor rám nézve rabság, kötelesség. De hogy a szívem
szeresse azt, a kit megszerettem, a ki velem jár, velem él, velem hal
meg: minek esküdném rá? S ki esküdtetne meg? Az én papomnak, a
táltosnak, a gyulának, a horkáznak semmi köze ahhoz, hogy én feleséget
veszek; nem kérdi azt tőlük senki, hogy megengedik-e? A «nap» meg látja
jól, hogy ime a kezedet a kezemben tartom, ha szóval nem mondom is neki.
Nálunk a férj maga köti be a felesége fejét, mikor asszonyává teszi, a
leáldozó napnál, úgy avatja fel a maga asszonyává.

Szilamér erre felnyitott egy kis fali szekrényt s annak a rejtekéből
elővett egy fejdíszt, a minőt az ősmagyar asszonyok viseltek; «tarajos
csepesz» volt a neve, egy drágaköves arany homlokabroncs, felül
összefoglaló tarajforma ívvel, a mi aranynyal és gyöngyökkel himzett
patyolatfátyolt szorított össze.

– Nézd, ez volt a hitvesi fejéke tíz ősanyámnak, még az első dédanyám
kapta azt a nagy Tuhutum vezértől, a ki ük-apánk volt, azóta mindig
asszonyról-asszonyra szállt ez az ereklye. Ezt viselték valamennyi Opour
úrnők és bizonyára mindannyian boldogok voltak és büszkék és az ő
férjüknek igazi asszonyai!

Imola meghajtá a fejét, hogy elfogadja a tisztes családi ősereklyét.
Mindjárt asszony volt benne.

Az a főkötő csodálatos lélekváltoztató erővel bir az asszony fején. Még
a szeme is másként ragyog, mint azelőtt, mikor azt a kontyán érzi.
Milyen más lesz utána egyszerre!

Szilamér gyönyörtől elragadtatva bámult az átváltoztatott alakra.

Imola pedig odament az asztalhoz, felvette a tálról a mátka-kenyeret és
kettétörte azt. Felét odanyujtá Szilamérnak. Maga is evett belőle, s
aztán a szétmorzsált darabjait odaszórta a galamboknak. S aztán, mikor
ez megvolt, akkor leült a guzsaly mellé s elkezdett a finom lenből az
orsóra szálat ereszteni.

Nem is tudta pedig, hogy ez az ős-székelyeknél a menyegzői szertartásnak
a valósága: a kenyértörés, a galambok megetetése és a fonáleresztés. Ez
volt a menyegzői szer a napnál!

A lemenő nap csak a félarczával volt kinn a kopasz Hargita ormáról.
Felséges egy oltár! A nász-tanunak meghivott istenség maga osztja szét
az áldást, körülveszik fényes arczát biborpofáju fellegecskék, mintha
mennyei karok volnának s az ég átlátszó aranyában végig repül egy sor
hattyu, maga is repülő arany, s túlvilági dalt zeng alá a magasból. Ez
ám a Kirie eleison, meg a goszpodi pomiluj!

A míg benn a házban a szeretet és engesztelés tartott nagy ünnepet, az
alatt Opour Kevend difinyós dáridót készített odakinn. A lobogókkal
felczifrázott fenyőfát már fel is állíttatta a Szilamér ajtaja elé, ősi
szokás szerint.

– Ez ugyan az Iszla kötelessége volna, mert ő a vőfély. De hol késik az
a fiu ilyen sokáig?

Hát egyszer az áldomásozó sokaságon keresztül furakodik egy szörnyen
összetépett alak, sántikáló lábbal a főrhabonbánhoz, a feje is be van
kötve véres kendővel.

– Nos! Ki az? Mit akarsz? Honnan jösz?

Sehogy sem ismert reá.

– Hát ki volnék más, mint Kájon horkáz, dörmögé a gyászvitéz. Jövök a
torjai vásárból.

– Hát az Iszla fiam?

– Az Iszla? Az ott maradt.

– Hát miért maradt ott?

– Azért, a mért én nem maradtam ott. Mert nagyon olcsó volt a buzogány.

– Mi történt az Iszla fiammal?

– Azt bizony megölték.

– Megölték! Az Iszlát? Ki volt az az átkozott?

– Mike Sára fogta, az esperes meg leütötte.

– Egy asszony meg egy pap! Az én hős fiamat, a kinek párja nem volt a
tusában! Átkozott legyen az a leány, a ki miatt ez történt! Megölöm őt!
Megállj Mike Sára! ha te nekem tort csináltál, azt csinálok én te neked!
Leölöm a leányodat! Esküszöm Hadurra! Gyermekért gyermeket.

S ezzel kidöntve az örömfát a helyéből, kirántotta a kését Opour Kevend
s rohant be a fia házába, utána biczegett hoppogató lábbal Kájon horkáz
is, a kit még jobban elfogott a méreg a kudarcz miatt, mint az apát. Ő
még betört fejet is kapott melléje. Ő is segít ölni! Leányt ölni. Az
pedig átkozott gonosztett még a tuhudúnoknál is.

Mikor benyitottak ketten a pitvarból a terembe, az ifju pár épen ott
állt a nyugatra néző ablak fülkéjében.

Opour Kevend oda huzta Kájon horkázt az ajtó mellé, onnan leste, hogy mi
történik oda elől.

Látta, hogy Imola megtöri a kenyeret s Szilamérnak nyujtja a felét.
Látta, hogy megeteti a galambokat. Látta, hogy leül a guzsaly mellé
fonalat ereszteni.

– Ő már asszony! dörmögé Opour visszahuzódva.

– Megesküdtél, hogy megölöd! Ösztökélte őt Kájon horkáz.

– Leányra mondtam, nem asszonyra.

– Hadur parancsolja a vérboszut.

– Tudom. Nem is felejtem el.

– Azt mondtad: «gyermekért gyermeket!»

– Azt mondtam. De nem most. Majd később. Majd ha anya lesz, fia lesz
neki. Abban a gyermekben állok boszut. Nem kell nekem hajnalszínü vér, a
milyen az asszonyoké.

Azzal kivonszolta magával Kájon horkázt s megparancsolta neki, hogy
rejtse el magát a papok tornyában; ne lármázza fel a rémhirével az
áldomást ülő várbeli népet; ott künn újra felállíttatta a diadalfát az
új házasok ajtaja elé; az igreczeseket elhelyezte az ablak alá, hogy
csendesen andalgó hangicsálásaikkal majdan szendergessék az ébredőket, s
ébreszszék az aluvókat. A tizenkét szűz énekkara a távolból magasztalá a
leáldozó napot, a többi hajadonok zöld ágakkal takarták be a szerelmesek
ablakait, galambok nevetését, kakukszót, sárgarigófüttyöt mímelve hozzá,
míg a várudvaron nagy máglyát raktak abból a virágból, a minek
«pártamag» a neve s körültánczolva a boriczatánczot, énekeltek fel a
teli holdhoz: «hintsed, teli kézzel, egész éjjel, boldog éjjel, a mi
áldás van az égben».

Opour Kevend gondoskodott róla, hogy semmi rémhir meg ne háborítsa ezt a
boldogsággal teljes éjszakát.



A «NAP» ÉS A «KERESZT» HARCZA.

Másnap már jó hajnalban vendéget jelentett a toronyőr kürtje. Rapsonné
jött nagy kiséretével. A régi veszekedő társa Opour Kevendnek. Hanem
azért mégis csak mindig ideszállt, mikor a várából a maksai tanácsdombra
hivták, s azt Opour megint nagy megbántásnak vette volna, ha az ő várát
kikerüli s másutt száll meg. A miatt azonban minden látogatásnak az lett
a vége, hogy összeperlekedtek s átokkal, szitokkal váltak meg egymástól,
hanem azért nemsokára megint csak összelátogattak.

Rapsonné úgy tett, mint a ki semmiről sem tud, mindenben ártatlan, a mi
itten történt; pedig hiszen neki, mint mindenki tudja, lidércze van; egy
beszélő csirke, a ki minden hirt meghoz. Az kakastojásból kelt
Szent-György éjszakáján. De talán magától is kitalálhatta azt, hisz ő
adta a tanácsot Szilamérnak, hogy a Szentmihálynapi torjai vásáron
hogyan rabolja el az öcscse segélyével a szép Mike Imolát. Azért mégis
úgy tette, mintha csodálkoznék rajta, mikor a zöld fenyőfát meglátta a
Szilamér ajtaja előtt felállítva.

– Ejha, én tán épen lakodalomra érkeztem? mondá a vendéglátó várúrnak.

– Nem lakodalomra, nénémasszony, már csak tyukverőre. Szilamér asszonyt
hozott a házhoz.

– S engem meg sem hivtatok a menyekzői lakomára?! Már ez nem szép! Egy
ily jó rokont, régi jó szomszédot kifeledni a násznépből!

– Hát magunk sem tudtuk. Nem úgy hozták a lányt az anya áldásával.

– Hát csak úgy «hopp hirével»? A hogy te szoktad a feleségeidet
szerezni. Rapsonné kaczagott ezen a hiren.

– Hát mit csináljon a fajtám? Kérésre nem adják a lányt, mert tuhudúnok
vagyunk. Velünk egyszőrü uraság nincs már körülöttünk sehol a világon,
hát bizony csak azt mondjuk: «ha nem adnak, viszlek!»

– Régente is így volt, kaczagott Rapsonné. Az volt a jó világ, mikor a
durczás menyecskét az urának elébb jó puhára kellett verni, a míg közel
eresztette magához, akkor is kitépte fele szakállát. De szeretném őket
látni!

– Majd máskor, «kis kedden».[2] Fiatal házasoknak nem jó a
mézes-hetekben ilyen vén szipirtyót látni, mert igézet lesz rajtuk.

– Azt én is úgy tudom, szólt magamegadással Rapsonné. Nem is azt
kivántam, hogy ők is lássanak. Nem bizony. Ilyenkor őrizni kell őket
vénasszony látásától, bakkecske mekegésétől, holdruta szagától. Óh ezt
mind tudom én. Ilyenkor az ifju pár szeret magára maradni; boszankodik a
látogatóra, még ha a legkedvesebb rokona is. No! Ne jöttem legyen üres
kézzel. Én is adok nekik egy kelengyét. Van itt nekem közel egy kis
váram, közel a szent Anna tavához, a Tiburcz vára. Nekik adom, a
kedveskéimnek. Magamnak is kedves kis menedékem volt, mikor még olyan
időm volt, hogy szerettem a világtól elrejtőzni. Költözzenek bele abba.

– Ajándék-marhának nem kell ugyan fogát nézni, de a hogy én tudom, a
Tiburcz vára épen a Pokol-torka fölött fekszik.

– Ne féltsd te őket a Pokol szomszédságától; a hol két szerelmes
letelepszik, ott a paradicsom van. Jó lesz nekik odamenni. Járt már azon
a tájon a te Szilamér fiad. Ha én akkor meg nem fogom, most ott feküdnék
a többiek sorában a sárga barlang előtt. Mondok neked egy jóslatot.
Holnap vagy holnapután itt lesz a váradban a «Tivatulus» s követelni
fogja tőletek a törvény nevében, hogy adjátok vissza az elrabolt leányt,
akkor jó lesz neki azt mondani: «keresd, ha megtalálod!» A Pokol-torka
körül senki sem meri őt keresni, az én kis váramban. Nesze! itt van a
váram kulcsa. Most az üresen áll. Hordasd bele az új házasok podgyászát,
csinálják meg benne a fészküket. Esztendő ilyenkorig nem követelem tőlük
vissza.

– Majd azt mondtam rá, hogy «köszönöm», a mit pedig soha sem mondtam
senkinek, még a Damasek istennek sem, s nagy csoda volna, ha tenálad
kezdeném el. De hát elfogadom. Tudom, hogy valami rossz lesz belőle,
mert te nem teszesz valamit azért, hogy abból jó származzék.

– Ejh ne mondd azt! Hát ez nem az én munkám volt? A leányszöktetés. Nem
én tanácsoltam azt a Szilamérnak a Pokol-torkánál, hogy ha nem adják a
leányt, ragadják el együtt ketten az öcscsével?

– Te tanácsoltad ezt? átkozott vén varázsnő! Akkor úgy áldjon meg a
Damasek isten, mint a csomági malmot, a kibe egy nyáron hétszer csapott
bele az istennyila. Te lettél az oka, hogy az Iszla fiamat megölték a
torjai vásáron.

– Megölték az Iszlát? Ejh ni. Ezt még nem tudtam.

Oh milyen nagyon örült neki a gonosz vén tündérasszony, hogy egyet hát
megöltek már az Opour fiuk közül.

– Megölték, pedig még nem is élte a világát.

– Sohse sirasd, kaptál helyette mást cserébe.

– Mit? Lányt, fiuért.

– A hol leány van, ott majd fiu is lesz.

– Az nem az ebek gondja. Olyan fiu, mint az én Iszlám volt, nem
születik, a míg a világ világ lesz. Átkozott légy érte!

– Ugyan mit átkoznál engem egy hitvány kölyökért? mondtam már, hogy nem
is a te fiad, mert váltott gyermek!

A mi azután erre következett, az már nem beszélgetés volt, hanem zsémb,
perpatvar, szitok, utoljára a gazda és vendége a poszpásznak felhozott
sült tököt egymásnak a fejéhez vagdalták. Hanem ez már rendes dolog volt
náluk, azért senki sem ütődött meg rajta. Mindig így járta ez, mikor
Rapsonné látogatóba jött ide: ebéd előtt összevesztek, ebéd után
kibékültek, hajbakapásig nem ment a dolog, mert Kevend úr tudta jól,
hogy a ki egy rossz tündérre ráteszi a kezét, annak a karját gutaütés
éri, s ha a hajába kap, minden ujja hegyén kelés támad. Az inasok nagy
hirtelen felhozták az ezüst-kondérban a jó borsos vetreczét, vederben az
új bort, az oroszlán meg a kigyó számára meg egy nagy dézsában a párolgó
meleg tejet s a hogy aztán az úr a vendégével mártogatott békességesen
egy tálból, épen úgy lefetyöltek a kedvencz szörnyetegeik is egy
dézsából. A kigyó óriási nagy állat volt ugyan, de ahhoz az ártatlan
fajtához tartozott, a mit «keszkenős kigyónak» hinak; az oroszlán pedig
tejen és moslékon volt felnevelve, a foga leráspolyozva, a körme
levágva; egyik sem volt harapós. Nem így a gazdáik. Azok, ha kibékültek,
csak azért tették, hogy azalatt egymásból valami titkot kicsaljanak s
egyik a másikat újból befonhassa.

– Jaj bizony, szegény Iszla fiu derék egy legény volt, nagyon nagy kár
érte. Mondá Rapsonné az első étekfogás után. Ezt a poharat az ő emlékére
iszom ki. Mihelyt hazamegyek, három misét tartatok a lelkeért,
szegénynek.

– Hiszen elég szegény! Mert egy asszony meg egy pap ölte meg, szolgálhat
majd nekik a másvilágon. Hanem majd én tartok a lelkéért egy füstös
misét, annak lesz nagy hire.

– Ahá! Te a vérboszura készülsz, a hogy a Hadisten parancsolja.

– Nem úgy, a hogy te gondolod. Nagy az én furfangom. Most csak úgy
félreteszem a haragot. De majd ha egyszer ennek az asszonynak fia
születik, annak a pofáját úgy elcsufíttatom a billogossal a
tűzönfelavatáskor, hogy abba soha leány bele nem bolondul. A kinek ilyen
csuf a pofája, abból mérges ember lesz. Úgy nevelem fel, hogy halálba
gyülölje a keresztyéneket. A míg az nagyra nő, azalatt a kun atyafiak
odaát Magyarországon fölállítják a régi oltárokat s egyszerre csak kitör
a tűz a hamu alól, akkor aztán én is ráeresztem a neveltemet a
torjaiakra. Az lesz a derendoczia, mikor a Mike Sára asszonyom saját
unokája megy az öreg anyját a cziherre dobatni s az viszi a veres kakast
a torjai keresztes torony tetejére. Hahaha! Ez az én vérboszum.

Rapsonné maga is kaczagott rajta, elfeledte, hogy hisz ő is keresztyén
volna.

– Ez ugyan derék furfang. De hát attól nem tartasz-e, hogy a székely
ágak mind ellened támadnak az erőszakoskodásért?

– Csak nem gárgyultak meg? Egy leánycseléd miatt! Jöjjenek, ha akarnak.
Bálványos vár sokféle ellenségnek letörte már a szarvait, aki felakarta
öklelni. Vasért vasat! van itt elég. Fittyet hányok az egész
tanácsdombnak. Azt mondom annak, a ki fenyeget, hogy «Jeddre ne!»

– No nó! Te! Az a «sisakos Kata» hatalmas.

– Huzok a sisakjára, ha nappal jön elém. Hanem éjjel, megvallom, hogy
félek tőle. Valahányszor csoszogást hallok a tornáczban éjszaka, mindig
azt hiszem, hogy ő jön, a gonosz boszorkány; négylábu ludon lovagolva.
Akkor fázom és izzadok a medvebőr alatt. Mondsza csak, neked már tudnod
kell, miféle babonával lehet megakadályozni, hogy éjszaka be ne jöhessen
az embernek a pitvarába a boszorkány?

– Hát megmondom neked, valóban, igazán. Egyetlen egy mód van, a többi
mind cselfogás és nem segít semmit. Ez az, hogy ha a pitvarajtó
küszöbére hétféle színü babot hintenek végig hosszan. Ezen semmi
boszorkánynak sincs bátorsága általlépni.

– No, ezt köszönöm neked, édes néném.

– Szívesen adtam, édes öcsém. Aztán még egyet mondok. Ha majd a
Tivatulust ide küldik hozzád, hogy itt keresse az elrabolt leányt, három
nap három éjjel maradjon itt; tetess a vánkosába bagolytollat, attól
egész éjjel nem fog elalhatni s másnap szedi a sátorfáját s
visszaeblábol. Gyakorlottam én azt!

Aztán összecsókolóztak, úgy váltak el, mint a legjobb atyafiak.

Rapsonné nagy megelégedéssel ment tovább, egyrészt azért, hogy a szép
Imolát a Szilamérral ilyen szépen, minden egyházi áldás nélkül,
összeboronálta, másrészt meg, hogy az Opourokat és a Mikéket ilyen
halálos nagy háboruba keverhette.

Alig is várhatá, hogy siethessen vissza azzal a jó hirrel a maksai
tanácsdombról Bálványosra, hogy íme szabadságot adott ám a székely
tanács a Mike Sárának, hogy «torlót» bocsásson az Opourok ellen, az
elkövetett sérelmet megboszulni, s a leányt visszavenni! Hadd legyen ő a
legelső, a ki ezt a keserű örömhirt meghozza.

A mint azonban felméne a várba Opour Kevend lakába, s a pitvaron át
akart haladni, egyszerre csak nagyot rikácsolva tántorodott vissza: a
küszöb tele volt hintve hétféle színü babbal!

Az ő saját ármányát fordíták meg ellene! Ő nem mert ezen a babonaságon
keresztül lépni maga. Ezt az ő megcsufolására hintették épen ide.

– No megállj, te vén gonosztevő! Ennek a babnak a szájadban legyen az
ize! Ha nem eresztettél be az ajtódon, majd bejövök az ablakodon; de azt
nem köszöned meg!

Azzal nagy dérdurral visszament minden kiséretestől, meg sem etetett
Bálványos-várában, hanem folytatta az útját hazafelé. Minthogy pedig a
vára még messze volt onnan, azt gondolta, hogy megszáll éjszakára a
Tiburcz-várában. Ott azonban felhuzva találta maga előtt a felvonó hidat
s minden kürtölésre sem jött elő valami kapusféle, a hidat leereszteni.

Csak nagy későre nézett ki egy ablakon egy szolgálóleány, a ki
ágytakarót porolt ki pálczával, az meg azt danolta, hogy:

  «Ott kinn tágasabb,
  Itt benn hangosabb;
    Ha jöttök, lesztek;
    Ha hoztok, esztek!»

A kik a várat elfoglalták, a boldog új házasok, nem szándékoznak
vendéget látni.

Rapsonnénak kinn kellett tölteni az éjszakát a szekéren tűz mellett, a
saját vára előtti erdőben. Egész éjjel nem alhatott, mind azt főzte
magában, hogyan fordíthatná ő valamennyinek hátra a fejét, a kiket így
visszafelé szeret, a kik őt így megbántották!

*

Nyomban Rapsonné után pedig ott zakatolt a várkapun a Tivatulus. Ez volt
a megintő, a kit a tanács a maga ítéletével előre küldött, hogy elébb a
törvény tekintélyével szólítsa fel a vétkezőket, hogy álljanak elő,
mielőtt az erőhatalmat éreztetné velük.

A Tivatulus két kerecsen-szárnyat viselt a sisakja mellett, s az oldalán
két kardot, annak a jeléül, hogy az igazságot egyformán szolgáltatja
jobb és balkéz felől. Ennek a személye sérthetetlen volt minden székely
előtt.

– Mike Sára asszony, özvegy rhabonbánné kérdezteti tőled, hová tetted a
leányát?

– Kérdeztetem Mike Sára asszonytól, hová tette a fiamat?

– Mike Sára asszony eltakaríttatta a fiadat szépen, leventéhez illő
módon, körülrakva fáklyákkal, elsiratva siratókkal; zászlós kopja van
tüzve a sírja fejéhez.

– Én is eltakaríttattam Mike Sára asszony leányát szépen, menyasszonyhoz
illő módon, fáklyás vőfényektől körültánczolva, főkötős guzsaly van
tüzve az ágya fejéhez.

– Követeli tőled Mike Sára asszony: add vissza a leányát hajadonfővel.

– A mikor az én megölt fiamból legény lesz, akkor lesz az ő leányából
hajadon. Nálam nincs! Keresse másutt. Ha olyan nagyon drága volt, mért
nem tartotta kalitkában. Tisztelem a tanácsot, de nem félek tőle! Ez
szóm és mondásom, most hordd el az irhát!

A Tivatulusnak még bagolytollas vánkost sem adtak, úgy tuszkolták ki a
kapun.

Harmadnapra rá azután megjelent a kürtfuvató Kádár az átjáró vár tornya
előtt s hirül adá háromszor elordítva, hogy Mike Andorás levente, mint a
Mike Sára asszony által megbizott «torló», felhivja ezennel az Opourok
minden ivadékát lovagi tusára, minden órájában a napnak és éjszakának;
mindenféle fegyverrel és tűzzel, a míg csak a sérelem meg lesz torolva.

– Jöjjön! Kutyát fogjon! hangzott rá válaszul Zsombor szava. Ő rá volt
bizva az átjáró vár védelme, száz válogatott tuhudún vitézzel, a többi
fegyveres Bálványos-vár bástyáin belül állt készen, azok is voltak
ezeren; a fővezérük maga a rhabonbán.

Ettől a naptól fogva aztán megkezdődött az ellenséges csatározás a két
szomszéd család között. A torjaiak meg-megtámadták a bálványosiak
pásztorait a hegyoldalon, elhajtva juhaikat, marháikat; a bálványosiak
visszaadták a kölcsönt, a mi egynéhány bevert fejbe, nyillal kilőtt
szembe került; nagyobb volt belőle a lárma, mint a veszedelem. Mind a
két fél készült a nagy csapáshoz.

Éjjel a tuhudúnok mindig énekelni szoktak a bástyákon, annak a jeléül,
hogy ébren vannak, imette őrködnek, nem lehet őket álmukban meglepni. Ez
régi szittya szokás volt.

Az újabb hadviselésből pedig a székelyek is tanultak, a míg Endre
királylyal a szent földön jártak s a keresztes hadak és a byzancziak
hadi fortélyaival megismerkedtek.

Egy napon Mike Andorás előjött a maga várvivó fatornyával, a mit nehéz
tölgyfahengereken taszítottak előre; abban volt ő maga, a Fergetyüvárból
elhozott vitézeivel; a torony tetején volt felhuzva a vaskapcsos
lecsapó-hid, az aljából pedig faltörő-kos érczfeje meredt elő. Az alatt,
a míg a torony előretolatott, Mike Sára asszony elkezdé a maga
hajító-gépeivel a Bara-mezejéről nehéz kövekkel dobáltatni az átjáró
várat. De az Opourok is készen álltak a védelemre; a vivótorony bástyája
meredezett a dárdáiktól, a miknek a vasa meg volt tüzesítve, hogy ha az
ellenfél megmarkolja, összeégesse a kezét. S nekik meg kerékre járó
nyílhajítóik voltak, a mik a tollas kopját keresztülröpíték a fatorony
falán, s hosszú lánczot eresztettek a kőfalon alá, hogy azzal a
faltörő-kost elfogják, mielőtt kárt tenne.

A hogy a vivótorony ormán maga állt Mike Andorás, úgy a bástyafokon is
saját személyében várt reá Opour Zsombor. Andorás a templomos lovagok
vértezetét hordta, hosszu fogsága alatt szent fogadást tett, hogy ha
kiszabadul, a templomos-rendbe avatja fel magát; pánczélja fölött
viselte a fehér palástot a nagy vörös kereszttel, fején a bodon-alaku
sisakot, öklében a hosszu kétélü kardot; Zsombor ellenben, a szaraczén
lovagok modjára, lánczszemekből füzött pánczélinget öltött, a minek elől
a mellén a nap sugárküllős aranyképe ragyogott, sisakján egy egész ráró
madár terjeszkedett fölemelt két szárnynyal, mintha az is az ellenségre
lecsapni készülne; kezében súlyos csatabárdot emelt; még azonkívül
balfelől kard, jobbról gerezdes buzogány lógott az övéről. Ez a
harczbevégző.

Mindenki érezte, előre sejtette, hogy ebben a két hős fiuban van
megtestesülve az utolsó tusája a keresztyén hitnek és az ősvallásnak:
két Isten uralma fölött fog dönteni e harcz.

Az előregördülő őrtoronyban a székely vitézek énekelték a szent
zsolozsmát «áldott István király» dicsőítéséről, míg a tuhudúnok a vár
ormán dalolták a keresztyéneket bántó gunydalt: «elindula szent Péter
Rómába, Botját veté vállára haragjába, Botja végén csutora, Csutorába jó
bora!» Közben zúdult a nyilzápor innen is, onnan is, zuhogtak a nehéz
kövek a falakon, s a torony oldalain: egy-egy cseréplöveg is berepült a
várba Mikené vetőgépeiből; de azt a tuhudúnok menten letakarták nyers
bőrrel, mielőtt a darazsak, mérges kigyók kiomolhattak volna belőle.

– Hahaha! Kaczagott Zsombor. Hát dongókkal, meg pióczákkal akar
bennünket anyád innen kikergetni? Várj, majd én adok neked jobbat! – Mit
szeretsz inkább, Andorás komé, a vasat vagy a tüzet? Gyujts rá Libancs!
Fogd a kanóczot Kenur! Ide mellém Barrok, Fetés!

A fatorony olyan közelre gördült már a kőtoronyhoz, hogy a faltörő kos
elkezdhette a falát döngetni; hanem ekkor egyszerre a vár lőréseiből égő
koszorukat szórtak a toronyra; az olthatlan görögtűz (byzanczi ajándék)
egy pillanat alatt meggyujtá a torony két szögletét s a láng sebesen
futott fel egész a párkányig.

– Le a hiddal Dindár! Ropó! Kiálta Andorás; s arra a csörömpölő lánczok
alácsattanták a lecsapó hidat, mely vaskapcsaival belevágta magát a fal
párkányába, azzal Andorás felugrott a hidra s közé rohant az ellene
szegzett dárdasövénynek; utána a társai, a kiknek ugyan igyekezni
kellett, hogy az égő fatoronyból az ellenséges vár falára feljussanak.
Nem volt más választás, mint tűz és vas között. «Jézus segíts! Damasek
jövel!» kiáltás között hangzott a buzogányok döngése a paizsokon, a
sulyos hadiszekercze csattanása, s a lesujtó pallos csendülése,
halálkiáltás, istenhívás, káromkodás, összekeveredve, míg valamennyit
túlbőgte az égő fatorony üvöltő ropogása. A mint ez égő alkotvány
egészen nekidült a falnak, a felcsapkodó lángok elűzték a verekedőket a
falakról; a szikraözön kényszeríté mind a két félt az udvarba letódulni
s ott folytatni a dulakodást; csak ketten maradtak odafenn a
vártoronynak az ormán, hová a láng csak néha-néha nyalt fel, s
megjelentek, mikor a füstgomolyt félrehordta a szél: a keresztes és a
napos lovag.

Fegyvertársaik, a kik oldalaikon harczoltak, elmultak már. Libancs,
Kenur ott hevernek nehéz sebben, learatva a templomos kardjától. Dindár,
Ropó zuzott agygyal maradtak el Zsombor szekerczeütései alatt. A kemény
tuhudún Bögöz s a buzgó keresztyén Tamásd egymást nyalábolva henteregnek
a földön; nincs fegyverük, kézzel fojtogatják, fogaikkal harapdálják
egymást.

Csak a két hős fiu áll a torony lonkáján egymással szemközt.

Egyik sem félt ott se tűztől, se vastól.

A zsarátnokzápor közepett, mintha a pokol bejárata előtt vívnának
élethalál harczot, dulakodott egymással a két levente, fegyvere élét
csorbára verve egymás paizsán, vértezetén. Mikor kifáradtak, megálltak
pihenni, aztán megint egymásra rohantak. Andorás mellvértje két helyen
behorpadt már a szekerczeütéstől, a mivel bajvivó társa védetlenül
találta s Zsombornak a paizsa végig volt már repedve; de a mi alatta
volt, az is vas volt mind a két vitéznél.

A harczi lármára előjött a többi fegyveres népével Torjáról Mike Sára,
Bálványosból is lerohant a rhabonbán, de a fiaiknak egyik sem mehetett
segítségére. Az egyik várkaput elzárta az égő vítorony, a másiknak meg
fel volt huzva a csapó hidja s túl rajta mély árok. Csak onnan alulról
kellett nézni mind a kettőnek a halálos bajvívást fiaik között,
rémüldözni a nehéz csapások miatt. Oh milyen örömest rohantak volna fel
hozzájuk, hogy mellettük harczoljanak! Hogy szerette volna Mike Sára a
saját paizsát odatartani a fia elé, mikor a szekercze lecsapott annak a
mellvértjére. Hogy odaadta volna Opour Kevend még a saját karját is
Zsombornak, hogy sulyosabb legyen fegyverének mennykőcsapása; «Jézus
Krisztus! védd fiamat!» sikoltott itt az anya; amott torkaszakadtából
ordított Opour: «Jövel Hadur! Ébredj Isten! Te Izisten! Te Jezidisten!
Te Damasek Isten! Te Dézs Isten! Oda, oda! Zsombor mellé! Alusztok-e?
Fujjátok a szent kürtöket táltosok!» s hogy maga is segítsen az alvó
isteneket felverni az álmukból, buzogányával verte a rézpaizsa öblét.

Most szétválnak a fiuk: megpihennek. Mind a kettő végrohamra szedi össze
az erejét.

– Hasztalan csapkodsz rám! hörgé fujtatva Zsombor. Engem fegyver nem
fog. A Furus vizébe mártott be az anyám, a mint megszülettem: kard, nyil
nem jár engem! Kettőt már kaptál a fejszémtől; ne várd a harmadikat,
mert attól csillagot rugsz! Eredj az anyádhoz!

Azzal eldobva magától széthasadt paizsát, két kézre fogta a szekerczéjét
s egész hátrahajolt vele egy rettentő ütésre.

Ekkor Andorás meg a kardot dobta el kezéből, s hirtelen mind a két
kezével az öblös paizsát kapva meg, oly ádáz rohammal rontott az
ellenfelére, hogy az a mint a halálos csapásra hátra volt dőlve, ettől a
taszítástól hanyatbukott s alázuhant a magas toronypárkányzatról le a
várudvarba.

Az volt a rémordítás, a mi erre felzivatarlott! A tuhudúnok jajkiáltásán
keresztülbömbölt Opour Kevend bőszült fájdalmának hangja. A «nap»
leesett az égből! A legjobb tuhudún vitéz, apjának legkedvesebb fia
esett le a szent arany nap jelképével együtt. A keresztyén harczosok
hármas «hozsánna» kiáltása az egeket veri.

Opour Zsombor összetört tagokkal hevert a várudvar kövezetén.

– Héj, Mike Andorás! kiálta fel; engemet megöltél! Kegyelmes uram légy
majd a más világon: a «nap mezején!»

– Térj meg az egy igaz Istenhez! kiálta alá Andorás; s testvérek leszünk
együtt a paradicsomban.

– Inkább rabszolgád leszek otthon Hadurnál a nap mezején, hörgé a nap
harczosa, és kilehellte lelkét. Ej volt: hol találta meg a napot?

A diadalmas dalia pedig leszakítá a lecsüngő vöröskeresztes fehér
palástot a válláról s odatűzé azt lobogónak a kopja hegyére, melyről a
napczímeres zászlót a tűz leperzselte s kitűzte a diadal-jelt a torony
ormára.

A tuhudúnok szivéből ki volt véve Zsombor elestével a lélek. Nem
folytatták már a tusát, csak azon voltak, hogy elesett vezérük
holttestét elvihessék a csatatérről. Mike Sára fellendült harczosait
pedig annál inkább megszállta a lélek, az égő tornyot keresztül-vetett
lánczokkal aládönték a hegyszakadékba s arra a kinyitott kapun
betódultak társaik segítségére. Az átelleni kapun, a csapóhidon
keresztül, a tuhudúnok vonultak ki, vezérük tetemét paizsukon emelve. A
rhabonbán sem gondolt rá, hogy új rohammal visszafoglalja az átjáró
várat. Hadd énekeljék már abban az új hit-hivők a maguk «Álleluja»-ját.
Ő csak az elesett fia tetemére borult, azt csókolta, ölelgette s beszélt
hozzá magasztaló, vigasztaló szavakat. «Dicsőségesen harczoltál! Egy
sebet sem kaptál. Ne félj fiam! Nem szolgálsz a nap mezején a te
megölődnek. Nem fegyver ölt meg! A föld Istene maga ölt meg. Dicső tort
ülünk majd fölötted! Vigyétek őt haza! Szilamér ne tudja meg, hogy
halotti tort ülünk. Majd eljön a mi időnk is! Addig hadd örüljön, hadd
szerelmeskedjék. Óh az ő szerelmeskedéseért már a második fiam lett
halottá. A legkedvesebbik fiam! Az én igazi képmásom. – No majd eljön az
idő!»

Az elesett fiut keserves gyászkürtszó mellett szállíták haza
Bálványosvárba s egész éjjel jajkiáltással vegyes ének hangzott az
asszonyok, leányok ajkain, a várfalakon belül.

Az elfoglalt várban pedig diadalmas, nagy «hadivást» ültek: közbe-közbe
félbeszakítva az esperes és a szerzetes által előénekelt ájtatos
zsolozsmáktól. Mike Sára a szeretett fia testén számlálgatta a kapott
sebeket, miket szemeláttára ütött rajta a szörnyű harczi bárd s
kenegette, kötözgette drágalátos jó írekkel, az meg csak mosolygott
hozzá: azt mondta, «csak karczolások! a pánczélon keresztül kaptam, meg
a te forró imáid védő paizsán keresztül».

Hanem azért Mike Sárának elég volt ez a szörnyű látás. Amint a fiát
csapkodja a gyilkos fegyver.

– Most itt ti pihenőt tartsatok. Bálványosvár vivásához ne kezdjetek. Az
átjáró vár a mienk, most mi állunk a kert felől. Imola és elrablója úgy
sincsenek ott a várban. Azokat úgy elrejték, hogy nem lehet kitudni.
Várjatok, míg én nem mondom, hogy támadni kell! Hadd üljék meg azok is,
a maguk szokásai szerint, a halotti gyásztort. Ti várjatok, míg én nem
szólok.

Mike Sára asszony pedig soká nem szólt, elmult ősz is, tél is, de biz a
hó is elolvadt, a virág is újra kihajtott, az új ágak, a szentelt barkák
ünnepei is elmultak, még sem mondta a fiának, hogy «előre». Pedig
hatalmas asszony volt, erős boszuálló; pedig keménykezű rhabonbánné
volt, pedig buzgó keresztyén volt, de mindezeknél még is erősebb volt az
anyai szív.



A GYÁSZ-TOR.

Korán reggel megszólaltak a kürtök Bálványosvár ormairól, a gyásztorra
hivogatva a tuhudúnokat. A fajbeli vezér temetése nagy ünnep az őshit
nemzetségénél: otthon nem maradna senki a várhoz tartozó falvakból. De
nem is siet benne résztvenni, a ki oda nem tartozik; ismerve a pogány
ősök szertartásainak mivoltát.

Az asszonyok már otthon rákezdik a sirást; álló esztendeig nem szabad
nekik más ruhát viselni, mint fehérítetlen vászont, festetlen
gyapjuszövetet, a pillangós csepesz helyett fekete kendőt a fejükön. Így
sietnek fel a várba; árvafenyőgalyakat hordva kezükben. Vannak közöttük
hirhedt «siratók», a kik éjjel-nappal győzik a jajveszékelést, s úgy
tudnak sirni, mint a záporeső. Ezeké a legelső hely a virrasztásnál. Ők
mosdatják meg a szent patakban az elesett hős daliát, ők öltöztetik fel
legpompásabb fegyverzetébe, ők nyujtóztatják ki a ravatalon, a mi egész
vég selyemmel van behúzva.

Az alatt a «hegedősök» koboz és hegedüszó mellett énekelnek
végeszakadatlan hősdalokat a kimult erősről, a ki sérthetetlen,
sebesíthetetlen volt a harczban: egy csapása egy emberhalál volt!

Mikor egy versszak le van énekelve, a sirató asszonyok felsivalkodnak
utána: «látod vén Opour Kevend, ilyen hős fiad volt neked: ilyen daliát
vesztettél el örökre.» S aztán rákezdik a sirást és jajgatást! Hát ez az
ő dolguk. Könyekkel asszonyok siratnak. Maga a rhabonbán ott ül a
ravatal fejénél a csupasz földön, a hogy gyászoló apához illik: könyökét
a szelid oroszlánja fejére nyugtatva, s hallgatja, hogy a hegedősök mit
énekelnek?

«A gólyahir-havában még három fiad volt, rhabonbán, délczeg leventék: az
ökör-nyál havában már egyedül magadban ülsz a csupasz földön; kettőt
megöltek a zsidók[3], hát a harmadik hová lett, mért nincs itt?»

«Jaj, de magadra maradtál vén rhabonbán Opour Kevend!» ordítják utána az
asszonyok.

Ő meg csak hallgat és nézi a halottnak az arczát.

Lassankint felgyülekeznek a férfiak is, a holt levente fegyvertársai,
czimborái: azokat az öltözeteket viselik, a miket a csaták fegyvertusája
legjobban összetépett s jönnek üdvözölni a néma vezért. «Tudod, mikor
ott harczoltunk együtt a Bucses alatt. Nem hajigálsz velünk együtt több
kelevézt!»

A hegedősök vigasztaló verseket dalolnak a túlvilági napmezőkről, a hol
soha sincs éjszaka, a hol Hadur fiait senki sem győzi le, ott majd
együtt lesznek mind a hősök! Ő már utban van arra a tájra.

Az asszonyok rásivalkodnak.

«Örülj, örvendj, vén Opour Kevend, a fiadat majd megtalálod a nap
mezején.»

A vitézek sokasága megtölti a nagy halotti csarnokot. A hegedősök
csatára felhivó dalra ajazzák fel a kobzaikat: «Nem juthat el a hős a
nap mezejére addig, míg azokon, a kik őt megölték, boszut nem álltak a
társai.» A sirató asszonyok ordítása a dühöngésig fajul. – Opour Kevend
ezt is csendesen hallgatja.

Ez alatt odakünn, a Bálványos-patak szent forrásánál, a hársfák dombja
alatt roppant vermet ásnak, mintha egész házat akarnának bele eltemetni.
A mély verem egyik oldalfalához, napkelet felől, egy nagy szál fiatal
tiszafát ásnak le, annak a hegyében lobog a megdicsőült hős kétágú
zászlaja az aranynappal. Azután a verem három oldalára huszonnégy
tölgyfarudat állítanak fel, hegyes kopjavéggel. A nyugoti oldala a
veremnek meneteles marad, hogy le lehessen bele szállni.

Ez az első nap, a «virrasztó». Nagy bőjt napja. Ezen a napon nem eszik
senki, sem bort nem iszik; csak sert kap minden ember, s ennek a napnak
az évfordulóján ezután is mindig össze fognak gyülni az elhunyt barátai
egy kijelölt «torló»-nál; a kit az irások «dusinik»-nak neveznek, az
emléktort megülni rengeteg serivással.

A második nap a «halottkövető». Az egész vidékről felgyültek már akkorra
a tuhudún hit bujdokló hivei: az elzüllött táltosok, gyulák, kádárok,
horkázok; csupán táltos van együtt huszonnégy, hozzá a főtáltos, a ki
Bálványosvárban lakik és áldozatokat is tesz még.

A mint az első hajnalsugár kitör a Bucses havas orma mögül, megharsan a
horkázok kürtfuvása, s a «bú-leányok» éneke rázendül: «hajnal van, piros
hajnal, aranyos hajnal!» az áldozatdobon hetet zubbantanak a
készülődőre. – Opour Kevend rhabonbán ekkor áll fel ültéből a földről.
Itt az ideje a «bucsuztatónak». Kivonja görbe kését az öve mellől s
megfogja baljával a balfelől lelóggó ősz hajfonadékát, azt lenyiszálja
tőben s aztán odateszi a fia kezébe. Ez a legnagyobb áldozat, a mit
tuhudún székely adhat, ez a legdrágább apai öröke a halottnak, mehet
vele a Damasek isten elé.

A kádárok itt hozzák már a «tokos» lovat. Az elhunyt hős kedvencz
paripája, fejétől csülkéig fekete selyemmel betakarva, felnyergelve,
felkantározva. A holt vitézt felemelik fegyvertársai a nyeregbe; hozzá
kötözik a kengyelhez lábainál fogva, kezét a terhelőre csatolt zászlós
kopjához erősítik s aztán megindul a menet a bucsuztató járásra. A nagy
Bálványos-vár kőfalain belől egész házsorok vannak. Minden kapu előtt
megáll a gyászmenet. Ott egy-egy hű barát, jó ismerős lakik. Kájon
horkáz, a ki kantárszáron vezeti a holt vitéz paripáját, minden kapu
előtt megáll, elkiáltja a bucsuszót a halott nevében s felszólítja a hős
barátját, hogy jöjjön a követésére.

Mindenki gyalog megy utána, csak ő maga ül lóháton: előtte viszik a
zászlóit, fegyvereit, ivó tülkét, étkező szereit, vadászebeit, kedvencz
sólyommadarát; és huszonnégy paripáját, utána jönnek a gyászoló férfiak
hajadonfővel; bevégzi a hosszú gyászmenetet az asszonyok sokasága.

Delelőre hágott a nap, mire vége van a bucsuzó járásnak, mire lejut a
gyászmenet a szent forráshoz, a hol meg van ásva a nagy verem. A forrás
fölötti dombon sereglettek össze a hajadon leányok, hajaik szétszórva,
fejeiken illatos füvekből font koszoruk.

Mikor a sirverem lejáratához értek: ott megálltak a halottas paripával s
a kádárok nagy kört csináltak körülötte, ott állt a ló előtt a rhabonbán
maga: az apa.

Három kürtrivallás adott jelt, hogy csend legyen, hogy Kájon horkáz
szavát meg lehessen hallani.

«Édes atyámfiai, tuhudún véreim! Látjátok, a hős deli levente Opour
Zsombor íme elköltözik a mi édes anyánk, Föld Isten ölébe: onnan majd el
is megy Nap Isten országába. Itt ezen a földön nem látjátok többet.
Azért, ha valakinek van rajta valami követelése, álljon elő vele; hadd
fizethesse meg: ne vigye magával semmi adósság terhét a másvilágra!»

A felszólításra előálltak többen a tömegből. Egyiknek egy tulkot,
másiknak egy paripát igért a megboldogult; kinek a tollas buzogányát,
kinek a párduczbőr kaczagányát igérte oda, ha meghal. Opour Kevend
mindenre azt mondta: «legyen a tied!» – Ottan a czimborák megosztoztak
rendre az elhunyt fegyverzetén, ivó eszközein; a szolgák a marháin:
«legyen a tied!» hagyá helybe mindenkinek a kivánságát a gyászoló apa.

– Van-e még valaki, a kinek adósa maradt valamivel hős Opour Zsombor?
kiálta Kájon horkáz, mikor már nem volt semmi kiosztani való.

– Nekem is adósom! szólalt meg erre egy leányi hang a hajadonok sokasága
közül.

– Jöjjön ide, ki az?

Utat nyitottak készséggel a követelő leány előtt egész a halottig s
mikor az belépett a nyitott körbe, mindenki ráismert s a nevét mormogta:

– A «Kalandó Iblája».

A bálványosi főtáltos leánya.

– Hát neked mivel maradt a fiam adósod? kérdé Opour Kevend.

– Ő vele magával. Felelt rá a leány. Itt van nálam a balitája: azt
igérte, enyim fog lenni, mind ezen a világon, mind a másvilágon.

Gyönyörű szép leány volt, halavány orczája ragyogott, mint a hold,
szögfekete haja végig omlott sugár termetén. Milyen nagy kár érte!

– Mit kivánsz szegény leány? szólt reszketeg hangon a rhabonbán,
megsimogatva nehéz kezével a leányzó fejét.

– Az adósságomat. A mit nekem igért. Hogy vigyen el magával.

– Hosszú lesz az útja!

– Nekem se lesz hosszabb.

– A másvilágig tart.

– Az én szerelmem is.

– Kérdezd ősz apádat: hát ő elereszt-e?

Kalandó főtáltos elfordítá arczát s félretartott fejjel azt mondá:

– Menj vele.

Ekkor a hajadon odaborult Opour lábaihoz s azt mondá:

– Add rám áldásodat!

Opour Kevend levette saját fejéről azt az arany abroncsot, a mi azt
körülövezte s a leány fejére tette. Aztán a horkáz korsójából olajat
töltött annak hajára.

– Vidd el az áldásom. Légy hű társa néki. Az istenek előtt légy
bizonysága, hogy milyen igaz, milyen hűséges volt. Ne hagyd szűkölködni.
Vedd a kösöntyüket, meg ezt az iszák aranypénzt, a másvilágon is tudják
meg, hogy úr volt és vezér volt.

Azzal a két apa felsegíté a leányt a paripa hátára a holt vőlegény mögé.
A szép Ibla átölelte Zsombor vállát a két fehér karjával s a fülébe
sugott. Édes szók lehettek.

A leányok kara odafenn a dombon rázendíté a menyegzői dalt. Milyen
szomorú volt annak a zengése!

  «Ezt ölelem!
  Ezt csókolom!
  Adjon Isten lassú esőt:
  Mossa össze mind a kettőt!»

Ez alatt a két horkáz levezette a paripát a rajta ülő holt hőssel és
menyasszonyával a sírterembe s ott a mént erősen hozzákötötték a
fölállított zászlós szálfához, míg a táltosok a többi paripákat fékezték
a huszonnégy kopjás rúdhoz. Oda vitték le a hős fegyvereit, ivószereit,
arany csákányát, egy cserépvedret, tele mindenféle pénzekkel, egy
hordót, tele borral, kutyáit, solymait: ezeket leölték, úgy rakták le
mellé a sirba.

Ekkor feljöttek a horkázok a sirból s arra aztán a leányok rohantak oda,
fejeikről letépett koszorukat s diófaágakat szórva a vőlegényre és
menyasszonyra: míg úgy megtelt koszorukkal, zöld falevéllel a sir, hogy
csak az ülő alakok, meg a paripa feje látszottak ki abból.

Ekkor a tárogató recsegő rivallatára előlépett száz harczos ijász.
Ugyanazok a férfiak, a kik Zsombort e világi harczaiban követni szokták.
Mindegyik egy nyilat vont ki puzdrájából s azt tegzére fektette. A
tárogató második rivallására aztán egyszerre valamennyi mind belelőtte a
nyilát a sirba. Csak egy rövid sikoltás hangzott. A menyasszony ott volt
már a vőlegényével együtt a nap mezején: az isteneknek tetszik az, ha
mentül több sebbel megrakva érkeznek oda a dicsőültek.

Kalandó, a főtáltos, a sikoltás után hosszú dárdáját a paripa szügyébe
döfte s egyszerre valamennyi táltos leszurta a féken tartott paripákat a
sir körül, hogy azoknak a vére odaomlott minden oldalról a sirba, a mit
aztán a férfiak elkezdtek hantokkal betemetni.

– No hát most mi sirassuk el a halottat, a hogy férfiak szoktak sirni!
kiáltá Opour Kevend s görbe kése hegyével elébb a két vállán, azután a
mellén, végre az arczán és homlokán hasított sebeket s úgy sirt –
vércseppeket – hét vérző sebén át. Valamennyi férfi mind követte a
példáját s az volt aztán az ordítás, a mi ekkor támadt, az volt a sirás,
a mi erre megindult; vér omlott minden arczról; az anyák odavitték kis
fiaikat, hogy a férfiak azoknak a homlokához törüljék véres késeiket.
Igy szoktak sirni az ősmagyarok drága halott felett: saját vérük
hullásával, aztán az ellenségével.

Valamennyi kürt, tárogató, síp, repedésig rivalgott e szertartás közben,
a melyhez a rémült asszonysereg sikoltása vegyült; a vért szagolt
oroszlán üvöltött dühében, nyolcz férfi alig birta féken tartani, hogy a
vérző hullákra ne rohanjon.

A rögök egyre magasabbra emelkedtek a lován ülő hős és ölelő kedvese
körül; már csak a fejeik látszottak ki: a szárnyas sisak, az aranypártás
fő: azok is eltüntek. Csak a magasra emelt kelevéz áll még ki a sirból,
mit a hős keze tart. Az is föld alá vész. Végre csak egy nagy kerek domb
áll ott, a minek ormán egy zászlót lobogtat a szél: az a sirba ásott
szál fának a csucsa.

Ez alatt a táltosok a megáldozott lovakat szétdarabolták, s megannyi
máglyarakás mellett parázson sütötték. A sziveiket az áldozat-állatoknak
a nagy oltárkövön a Had-Isten tisztelétére illatos tűzön égették meg, a
lófejeket pedig feltüzték a kopjás rudakra. Azok ott maradnak s tudatják
a késő korral, hogy ott egy hős vezér fekszik.

Mire vége volt a temetésnek, leáldozott a nap: csak a máglyatüzek égtek.

Ekkor kezdődött azután a halotti tor. Két napi bőjt után farkaséhséggel
nyult minden ember a lakomához; a sült lóhus volt a kedvencz étel. Abban
csak halotti tor napján lehetett duskálkodni.

Előkerültek a mindenféle igriczesek, csimpolya, timbora hangzott a
lakoma közben; a férfiak áldomáspoharakat ittak, egymásra köszöntve s
minden felköszöntőben magasztalva a dicső elhunytat; az asszonyok lakoma
közben a csontokkal hajigálták egymást, barátság jeléül; végre tánczra
keltek, a sirhalmot körültánczolták; elébb a leányok egyedül, azután a
férfiak: asszonynak nem járt ki a táncz. Mikor pedig a napválasztó
csillag feljött az égre, jelezve az éjfélt, akkor következett a halottak
táncza.

Fiatal legények odafeküdtek a nagy sirdombra szerteszéjjel, mintha
csatában elesett halottak volnának. Azután jöttek a leányok, mintha
menyasszonyok keresnék a vőlegényeiket a csatamezőn. A ki a magáéra
talált, kezdte költögetni, életre hivogatni: de az csak nem ébredt.
Utoljára a leány felemelte a földről az ifjut, a ki mozdulatlan maradt,
mint egy halott s elkezdett vele körben lejteni. A legény úgy tett, mint
a halottak szoktak, kiknek a tagjai már kővé meredtek; félkarját
elnyujtva, fejét hátraszegve, szemeit lehunyva, engedte magát tánczba
ragadtatni, körben forgattatni: dőlt, a merre ejtették, előre vagy
hátra, a zene szólt hozzá kisérteties zsongással. Ez jelezte tán a
halott vőlegénynyel eltemetett mátka menyegzői tánczát? Rémség volt azt
nézni! A tánczoló leányok arcza is rémületet játszott.

Végét szakította a táncznak a torna. E nélkül sem végződhetik gyásztor a
tuhudúnoknál. A hol annyi pezsdülő vér ül együtt a lakománál, hamar kész
ottan a dulakodás. Előbb csak birkozáson kezdődik, derék betörésen;
aztán ökölre megy; utóbb kézbe kerül a fokos, buzogány is; leghívebb
czimborák csupa legénykedésből halálos tusára kérkedik ki egymást: nem
is választja el őket senki, ez a régi szokás! Hadd vitézkedjenek.
Reggelre azután kilencz halott maradt a gyásztor mezején, a kik ezt az
áldomást választották az utolsónak. Azokat mind szépen odafektetik körbe
a nagy sirhalomra s még egy réteg földet hordanak föléjük. Azzal is
magasabb lesz a Zsombor vitéz dombja. Együtt lesznek vele a leghívebb
vitéz czimborái, a kik ugyan siettek egyszerre megérkezni a vezérükkel
és menyasszonyával együtt a felséges virányú napmezejére.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De kár, hogy bölcs törvényhozóink keményen eltilták ezt a dicsőséges
halotti gyásztor-tartást.



A SZENT ANNA TAVÁNÁL.

Soha jobb helyet ki nem találhattak volna maguknak, boldogságukkal
elrejtőzni a fiatal szeretők, mint a «Halál országa» közepett fekvő
kicsi várat. Azt az egész vidéket, belefoglalván a «pokol tornáczát» is,
ezzel a névvel tisztelték meg a régi székelyek.

Még most is olyan vidék az, hogy naphosszant járhatunk benne, nyaktörő
utakon, a nélkül, hogy csak egy kunyhóra is bukkannánk valahol.

Tusnádtól indulva, két meredek bércz között visz fel a goromba kövekkel
behányt, tengelytörő út, a meredek Csomágon át; alant a mélységben
tombolva zúg a hegyi patak, csak a hangját halljuk, a sűrű bozót
összenőtt fölötte. Ezeknek az őserdőknek a földje tán a világteremtés
óta nem látta a napot, olyan sűrűn takarja azt a ráboruló fenyves erdők
éjszakája. Hanem, a hol a vihar csapást tört az erdőn át, halomra
döntögetve a gyökereikből kifacsart fákat, ott meg egyszerre olyan
tündérvilági növényzet támadt elő, a minek virányához nem foghatók a
fejedelmi üvegházak kertjei: a «rigópohár», a «szépasszony papucsa», a
«pillangó fészek», a «madártermő» (diák nevén Orchis, Cypripedium,
Epipactis, Ophris) itt tartják rejtett otthonukat, a hol senki le nem
tépi őket. Egy-egy megnyiló völgyoldalban egész falkája legelész a
dámvadaknak a verőfényes pázsiton. Ember közeledtére felkerekednek, a
meredek hegyszakadék felé futnak. A vihar valamikor egy óriási szálfát
döntött keresztül e mély hegyvágányon, a mi a sudarával az egyik, a
tövével a másik parton fekszik. Az egész dámvad-falka ezen a
természetrakta hidon iramlik keresztül a tulsó hegyoldal rengetegeibe.

Egyszer aztán elmarad az erdő s négyezer lábnyi magasban egy sík, messze
terjedő lapály állja el az utat, a minek láttára még a paripák is
horkolni kezdenek, mikor a szélét elérik. Lábaik alatt döng a talaj.

Ez a halál országa valóban. (A mostani neve «Mohos», népies elnevezéssel
«Kokojszás».) Az ember teste végigborzad, mikor azt a tájt először
meglátja. Soha ezt a nagy bozótot kigyón, békán, vidrán, repülő madáron
kívül más élő lény be nem járta. Sással, szittyóval benőtt zsombikok,
mintha ezernyi sirhalom volna egy rakáson, rőt szinű bozót, verhenyeges
növénygubancz, a miknek a neveit sem ismeri az ember, köztük egy-egy
nyomorék luczfenyő, egy göcsörtös árva-nyirfa, aztán megint haragos-zöld
növénycsoportok, roppant zsurlók, páfránok, a miken a boszorkányliszt
terem, bársonynak látszó halmok, kövér mohából, a mi virágzik, körüle
emberfő nagyságú pöfeteg gombák tolakodnak elő, a mik lángot, füstöt
vetnek, ha valaki rájuk üt bottal. S azon az elijesztő páston alól az
ismeretlen mélység. A ki ebbe a süppedő ingoványba beletéved, ember,
bölény vagy medve, az soha sem jön ki belőle többé. Mikor már
észreveszi, hogy süpped alatta a sömlyék, már akkor késő a menekülés.
Nincs mibe kapaszkodnia, minden süpped, oszlik alatta, körülötte, az
uszás nem segít, a fű, a bozót, a moha összezáródik az elmerülő feje
fölött.

Ennek a halálos vidéknek még a tájára sem merik hajtani a marháikat a
pásztorok. Mikor aztán a «Mohost» körülkerülve, a hegytetőre
felkapaszkodunk s onnan tekintünk rá vissza, akkor meg már egy csábítóan
varázsló tündérország áll előttünk. A mohos lapály száz meg száz
gömbölyű tengerszemmel van behintve, olyanok azok, mintha ablakai
volnának egy földalatti világnak, valamennyi beszegve a vizi tök fehér
tulipánjaival és széles leveleivel. Mikor az alkonynap visszatükröződik
rajtok, olyan, mintha arany tányérok volnának zöld abroszra rakva.

Innen egy mély völgy-üstbe szállunk alá, folyvást őserdők között s a
mint egyszer megnyilik a rengeteg, ott áll előttünk a Szent-Anna tava.
Szent tó az ős magyar pogány elődöknek épen úgy, mint a keresztyén
ivadékoknak. Itt tartották áldozásaikat ős-időkben, ide jártak el
bucsura később.

Magát az erős férfit is megragadja az az isteni csendje e völgynek, a
melynek fenekét az egyetlen tengerszem foglalja el; oly síma, mint egy
ércztükör; körülötte óriási hegyhátak, toronymagas bükkfákkal benőve,
csak a partját a tónak koszoruzzák nyulánk fenyőszálak, mintegy keretbe
foglalva az egészet.

A parton roppant fehér kövek hevernek, meg egy düledező épület romja.
Amazok a tuhudúnok oltárai lehettek, emez a Szent Anna kápolnája volt.
Isten imádására szentelt kövek. Most már szétdöntögetve hevernek; hanem
azért valamit most is érez, a ki e helyre lép: a mi nem ebből a világból
való érzés. Az embert úgy készti valami arra, hogy sirjon: ki tudná
miért!

Fenn azon a hegytetőn áll Rapsonnénak az a kis Tiburcz vára, a hová a
szeretők beköltöztek; a nagy bükkfáktól még a tetejét sem látni a
várnak. Innen épen olyan közel esik a pokol tornácza, mint a Szent Anna
tava.

Szép derült napokon gyakran lehozta Imolát ehhez a tóhoz Szilamér; aztán
egy tutajon végig sikamlottak a tó tükre felett. Talán akkor érezték
magukat legboldogabbaknak.

– Tudod-e, hogy én akkor szerettelek meg, mikor a tanácsdombon elmondtad
azt a regét a Szent Anna taváról?

– Tudod-e, hogy azt a száldokfalevelet, a mit akkor eldobtál, én most is
a keblemen viselem?

– Milyen jó volna nekünk örökké itten laknunk!

… Pedig hát a házasélet nem csupán édelgésből áll. Különösen erre az
ifjú párra nézve nem.

Mert nem kell ám azt hinni, hogy hajdanában olyan könnyű volt nagy
úrnak, kastélyos uraságnak lenni.

Szilamérék Rapsonné várában nem kaptak egyebet, mint jó erős falakat,
minden egyébről maguknak kellett gondoskodni. Az első szükségekre ugyan
elhozták magukkal a mit lehetett, a legmulhatatlanabbakat,
Bálványos-várból, hanem oda vissza nem lehetett küldözgetni, hogy meg ne
tudják a bálványosi cselédek, hová rejtőztek el a boldog emberek? Ezt a
titkot nem árulják el senkinek.

Odahaza, az anyja várában, Imolának csupa kényelem volt a dolga. Az
anyjának nagy gazdasága volt s a háromszéki róna már akkor egy kis
paradicsom volt, a hol minden megtermett bőséggel; hanem itt a Szent
Anna tó körül nincs egyéb, mint vadon; rengeteg, csalit, ligetek,
bozótok. Soha ebbe a földbe egy kapát bele nem vágtak, nem hogy ekével
hasogatták volna fel; a pásztorok legfeljebb csordát, nyájat, kondát
legeltetnek itten, de a szántóvető mesterséget ugyan nem ismerik. Itt
mutatta meg a fiatal menyecske, hogy milyen a jó gazdasszony?

Mert ez ám az igazi szeretet! Megelégedve lenni a szűkölködés közepett s
elfeledtetni magával és azzal, a kit szeret, hogy itt szűkölködés van.
Nincs! Megkerül minden.

Szilamér maga is jó, gondos családfő tudott lenni, eljárt az erdőkre s
mindennap meghozta a háztartáshoz való dámszarvast vagy vadkant; azt
azután az Imola gondja volt, gazdasszonyi tudományal télire elkészíteni;
volt dolga a füstölő kéménynek. Ellenben a sajt-készítéshez is értett,
fenyőhéj kászuba, gödölye bőrébe tömette a turót, a mit a birkanyáj
adott. Aztán szerteszét bekalandozta a csalitokat, kikérdezve minden fát
és füvet: nem bizta-e rá valami áldását az Isten. Találni biz olyant
eleget, csak érteni kell a titkát. Az erdélyi hegylapályokon most is
megterem még a baraboly, a pityóka elődje, csakhogy annál sokszorta
jobbizű, azzal zsákokat töltöttek. Harmatkását, vad haricskát termett a
maga jószántából a Mohos partja, annak a szedését is csak asszonyok
értik, pedig drága jó eledel készül abból: haricskapuliszka sűrű
bivalytejjel, Szilamérnak ez volt kedvencz eledele. A hozzávaló hántó
malmot elkészíteni aztán megint az ő kötelessége volt, nem is volna
székely, a ki még egy malmot se birna magától megfaragni. Már Szent
Gellért püspök is magasztalóan szól a magyar gazdasszonyok daráló
malmairól, a miket egy leánycseléd képes elhajtani s még dalol is hozzá
egész éjjel. Imola azt is felfedezte, hogy a fákra felfutó «dinka»
indáin liszttermő kobakok lógnak, a miknek a bele megsütve, olyan mint a
kenyér, tönkölyt és alakórt pedig a patakok mentében lehet szedni s az
is jó lesz kenyérnek, abraknak. A nagy odvas fákból felgyüjtötte a lépes
vadmézet s áfonya levével drágalátos italt szürt abból férjének, a mit
elrakatott kőmedenczékbe. Kedvetlen napokon, ha az eső szakadt, Szilamér
végezte az elejtett vadak bőreivel a szűcs és timármunkát, Imola pedig
neki állította cselédjeit a gyapjufonásnak, ő maga meg az osztovátához
látott; volt dolga a szövőszéknek! De végszámra is készült a sok finom
gyapju-szövöttes. Kendernek, vagy lennek itten híre sem volt: csak az
erdei vadselyem (krepin) adott annyi növénygyapjut, hogy abból Imola
saját magának inget fonhatott, szőhetett, az is volt már neki kettő,
egész dicsekedés volt a dolga.

Estenden azután, mikor jól kifáradtan lepihentek a kandalló elé a
kerevetre (az is drága jó pamlag volt, megvetve illatos havasi szénából
s letakarva gyapju-pokróczokkal, süppedő medvebundával), a míg a
szolgálók az őzderekat nyárson sütötték, a míg a bográcsban a puliszka
rotyogott, addig Szilamér levette a falról a héthurú timboráját s
andalgó dalokat vert rajta, énekelve mellé azokat a hajdani ősregéket, a
miket már Attila udvaránál hallott a római követ, Priscus Rhetor;
megszaporította azokat a székely népköltés is.

De szépen el tudták hegedűszó mellett énekelni azt a tüneményes regét
Csaba királyfiról, ki a nagy népirtó ütközet után, mely a hun birodalmat
összedöntötte, a mezőn heverő megölt vitézeit csodatevő irral (Csabaire)
ujra föléleszti, mind lóra ülteti, kinek félkarja nincs, kinek meg a
lován hiányzik egyik láb, mégis mind elmennek, messze haza mennek, távol
őshazába. De valahányszor az itt maradt székely népet ellenség
szorongatja, visszatérnek nagy robajjal, kisegítik a veszedelméből.
Csupa csontvázak már a vitézek és paripáik, mégis visszatérnek, velünk
hadakoznak. Nem is a földön járnak már, csak a levegő-ég hallja
dobogásuk, a mint a patkóik tapossák az útat, de mégis eljönnek, a
magyart nem hagyják. Odafenn az égen, ott a hadak útja, az a fényes
tejút, az az ő járásuk, Csaba királyfié és vitézeié.

Úgy tudta ezt énekelni Szilamér, hogy még könyekre is fakasztá vele
Imolát.

Az pedig már nagy bűn, meg is vagyon tiltva; a pogány meséket hallgatni
nem illik keresztyén emberhez. Azért törtek össze a királyok és vajdák
minden timborát, hegedüt, meg azokat a rovásbotokat, a mikre az ilyen
bolond mesék fel voltak faragva, hogy a nép felejtse el őket. Inkább
énekelje azok helyett az olyan kegyes verseket: a minő szent Imre
királyfi legendája. Azt meg azután Imola énekelte el a maga csengő
galambturbékolásával Szilamérnak; az is gyönyörű dal. Ismeri minden jó
keresztyén. «Óh mily bámulatos az ifju maga megtartóztatása, ki könyei
forrásával oltotta el a szerelem lángját, és kebelében hordva a lángot,
nem ég vala annak hevétől. Mert nagy s csaknem emberi természet fölötti
dolog a testi ingert elaltatni, a gyönyör követeléseit emberi
törekvéssel leküzdeni, az emberi nem szokása ellenére élni, a
házastársak örömeit lenézni, a gyermekekben való gyönyört megvetni.» Így
magasztaltatik föl a dicső Chartuicius által Imre királyfi, a ki ifju
nejével úgy él vala, hogy ne a földön a bünösök számát, hanem az égben a
szentek számát szaporítsa. Ezt pedig azért tette szent Imre, mivelhogy a
«napsugarakba öltözött asszony» (szent Gellért püspök szavai) éjszaka
álmában megjelent ellőtte, s annak tette ezt a fogadalmat.

Gyönyörű legenda ez!

Hanem az ilyen vasfejű pogányon, mint Szilamér, nem fog az ilyen szép
példa; ő ostoba fővel azt a buta megjegyzést tette rá, hogy:

– Bizony, szerelmes aranyszálam: én jobb szerettem volna, ha a
«napsugarakba öltözött asszony» inkább Péter királynak jelent volna meg
az álmában, mikor még herczeg volt; Imrét pedig hagyta volna királylyá
és hét gyermek neveletlen apjává lenni: az lett volna jó nekünk szegény
magyaroknak.

Imola jót is huzott neki a tenyerével a hátára kettőt: «Mit tudsz te
ehhez? Te ostoba, buta tuhudún, az is maradsz teljes életetben!» s aztán
mérgesen törülte le a ruhája ujjával az arczáról a csóknak a nyomát, a
mivel Szilamér ki akarta őt engesztelni.

– De hát mondsza csak kedves galambocskám, dévánkodék tovább is a pogány
férj. Hát szeretnéd te, ha énnekem is megjelenne az álmomban a
napsugárba öltözött asszony s aztán én belőlen is olyan szent lenne,
mint Imre királyfiból?

Erre az orczátlan példázásra már csakugyan nem volt Imolának más
felelése, mint hogy hátat fordítson Szilamérnak: «eredj, haragszom rád.»

Nem is engedte neki magát egész este többet megcsókolni.

Hanem a mint aztán az egész ház lepihentével ők is alunni mentek, Imola
vigyázott magára, hogy el ne aludjék, mint Szilamér. S mikor aztán a
férj álmában feléje nyujtá a kezét, a nő úgy ejtette szerét, hogy a
saját öt ujját annak az öt ujjával imára kulcsolta s aztán így
fohászkodott fel: «Óh te tiszta égi szent szűz, boldogságos isten-anya!
nem kérek én tőled sokat: csak azért imádlak, sziveld meg kérésem: –
hogy a mikor mi aluszunk, – aludjál te is…»

S bizony meg lett hallgatva a buzgó felfohászkodása, mert rövid időn
olyan állapot következett el a fiatal asszonykára, a mi köztudomás
szerint be szokott következni, ha az asszony véletlenül akkor talál
ásítani, mikor a férje is ásít. Ilyenkor, azt mondják, hogy egy csillag
esik le az égből s lélek lesz belőle, az keresi a helyét, a mit
elfoglaljon.

Az asszonyt ilyenkor megszállja a szeszély és rigolya: durczás, haragos
lesz; minden órában más a kivánsága s senki azt neki a kedvére be nem
tölti; van vele mit szenvedni az urának: annak de csak egy jó neve sincs
előtte; ha látja, űzi, hajtja maga elől, ha meg nem látja, azon sir,
hogy már elhagyta. Szilamérnak volt egy vén dajkája, Gidula nénő, a ki
soha el nem maradt tőle; javas-asszony is volt, ez már ismerte e
tárgyban a dörgést s megnyugtatá Szilamért, hogy csak hagyjon mindent
úgy, a hogy esik: ez annak a rendi.

Egyszer az asszonynak az jutott eszébe, hogy semmi sem olyan jó eledel a
világon, mint a macskaméz, a mi a vadcseresnyefákból kicsurog: nosza
minden kezeslábas fusson az erdőkre, macskamézet szedni.

– Csak te hagyd neki azt a macskamézet enni, dünnyögé Gidula nénő.

Természetes, hogy mind rossz volt, a mit a cselédek hoztak, aztán maga
vette a nyakába a nagy erdőt Imola. Nem fél ő a vadaktól: volt kelevéze,
tudott vele bánni; a vérebei is kisérték; egész nap barangolt ember nem
járta szörnyű vidékeken; mikor estenden hazakerült, olyan volt, mint a
kit a sasok téptek meg.

– Csak te hagyd őt szaladgálni, monda Gidula nénő: ő tudja, hogy mit
keres.

Egyszer aztán hozott haza a barangolásából Imola egy gyönyörüséges ritka
szép virágot, a milyenre kevés ember bukkant valaha; mert ez csak meleg
vízforrás körül terem meg, sóstalajú tőzeg földben. Pedig gyönyörű szép;
akkora, mint egy nagy tulipán, de a szirmai gömbölyüek, s a kelyhe
mélyén a porhon fészek olyan, mint egy aranybojt, vagy egy máktok, a
szirmok kívül aranysárgák, belül rózsaszínüek és olyan szivósak,
kemények, mint a bőr. Hanem egy hibája van ennek a szép virágnak: a
visszás illata; ez valami olyan émelyítő, undorító, fejkábító, hogy
mikor az ember leszakította azt a csodaritkaságú szép virágot, rövid idő
mulva kénytelen eldobni, annyira nem állhatja ki a szagát. (Valami
nenufár lesz az.)

De meg is hült a vér Gidula nénőben, mikor ezt a virágot meglátta az
Imola süvege mellett, a mint az a kandallós terembe belépett, a vizes
haraszttól egész csatakosan.

– Jaj, te aranyos bálványom! hogy jutottál e «világzárhoz».

Imola azt hitte, hogy Gidula, mint aféle agg-lant, csak kényeskedve
selypíté el a szót, «virágszál»-t akar mondani.

– No hát a hol a virágszál terem. Magam szakítottam.

– De azt rosszul tetted! Dobd a kandallóba mindjárt, hadd égjen el.

– De már minek dobnám?

– Azért, mert fertelmes a büze: halálélesztő az, kivált az olyan
asszonynak, mint te.

– Ah dehogy rossz illat! Drágalátos fűszerszám a szaga, monda Imola,
levéve a süvege mellől a virágot s egész gyönyörrel szítta be az
illatot, a mitől rendes érzékű ember kékre-zöldre vált volna.

– De már azt nem hagyom, hogy még meg is szagold: én a tűzbe dobom!
sikoltoza Gidula nenő s azt hitte, hogy majd erővel elveheti az
asszonykájától; de megjárta vele; mert az felkapta a két karjánál fogva
s úgy kidobta a szobából, hogy a lába sem érte a földet. Jaj csak ne
emelgess! kiabált Gidula, még akkor sem magát féltve: nem szabad neked
ilyen nehéz testet emelgetni. De már akkor ki is volt dobva a nehéz
test.

Imola aztán dult-fult! Keresett valami edényt, megtalálta a férje
ivó-kupáját, abba vizet töltött, beletette a virágot, kitette az asztal
közepére s aztán várt, asszonyi ravaszsággal, hogy mikor jön meg az ura?
vajjon az is rossz illatunak fogja-e találni az ő virágát?

Nem soká váratott magára Szilamér. Ma császár madarakat lövöldözni járt,
a mi különben gyermekeknek való mulatság; mert Imola olyant kivánt ma
reggel.

A mint belépett a házba, mint a mesebeli sárkány az emberbüzre:
elkezdett szimatolni: micsoda szag van itt? Valami virágot hoztak ide.

– Az ám. Én hoztam azt, csevegé Imola, s álnok tettetéssel jó kedvet
mosolygott, s kapta a virágját a kupával együtt, odavitte Szilamérhoz; a
térdére ült vele, s nyájas beczézéssel hizelkedék neki, «nézd csak, de
szép virág; úgy-e bár édesem? Ugy-e bár kedvesem? Milyen drágalátos jó
illatja vagyon! Szagold csak meg szépen.»

Szilamér bölcs férfiú volt: tudta, hogy ha azt mondja, hogy ez a virág
büdös, a fejéhez vágják; de mégis megtartják. A kert felől került.

– Nagyon szép galambom: az illata is valami hatalmas; de hát tudod-e te,
hogy ez a hires nevezetes bűbájos világzár?

– Hát te is selypítesz? Mért mondod «világzár», a helyett «virágszál?»

– Mert ennek az a neve: bezárja ezt a világot. Majd elmondom neked, hogy
miért hívják annak? A mi vallásunkban van egy nagy szertartás; ritkán
veszik elő, akkor se jó kedvből; úgy hívják, hogy «elrejtőzés.» Mikor az
ősmagyarokat valami nagy veszedelem éri, mikor nehéz kétségek között
vannak, s nincs a ki tanácsot adjon, a sok rossz közül melyiket
válaszszák? merrefelé induljanak? hát olyankor követet küldenek a más
világra, Hadurhoz, a Damasek istenhez: annak a tanácsáért. Rendesen egy
tiszta, szeplőtelen szüzet választanak ki a szertartásra, a kinek fekete
hajának kell lenni és kék szemének. De rendkívüli, igen nagy bajokban
magának a főrhabonbánnak kell az elrejtőzésre magát feláldozni. Ilyenkor
három napi bőjt után a másvilági követet, a szüzet vagy a rhabonbánt,
megfürösztik a világzár gyökeréből főtt lugban, azután a tenyereit, a
halántékait bekenik ennek a magvából készült irral; a mitől az elalszik.
És akkor ezt a virágot odateszik a nyitott szájába: s azzal be van zárva
előtte ez a világ. Csak a más világra mehet át a lelke. Ekkor aztán az
elrejtőzöttet minden dob és tárogató zenebonája mellett (egy sem kelti
őt fel) kiviszik a temetőbe. Vár reá egy bedeszkázott sír. Abba
eltemetik, pázsitot raknak rá. Hét napig ott hagyják. Hetednap alkonyán
aztán felbontják a sírt, kihozzák az elrejtőzöttet: kiveszik a szájából
a világzár virágot, s akkor aztán addig dörzsölik hideg vizzel, míg újra
visszatér e világra, s elmondja, hogy mi tanácsot hozott a nap
mezejéről, a másvilágról. Azért ennek a virágnak a neve «világzár»,
angyalom.

Imolának egész teste összeborsózott a rémülettől; fogta a virágot,
belehajította a kandalló tüzébe; «óh mi szörnyű illat!» rebegé borzongva
s erővel tuszkolta ki onnan a férjét: «menj innen! ne szagold!» minden
ajtót, ablakot kinyitott, hadd járja át a termet a szél; maga meg
nekiállt, felgyürközve, egy szalmacsutakkal s elkezdte surolni hamuval
azt az ezüst-kupát, a miben az a virág állt: «mégis érzik rajta!» De
soha sem is tette azt fel többé az asztalra, nehogy Szilamér igyék
belőle.

Ettől fogva aztán nagyon csendesen viselte magát Imola, annyira nagyon
csendesen, hogy végre Szilamér szólította meg érte.

– Min mélázol olyan nagyon, édes napvilágom? Megőszülök, ha ilyen
szomorúnak látlak.

– Azért bizony ne őszülj meg. Az nyomja a lelkemet, hogy olyan régen nem
gyónhattam meg a bűneimet.

– Hát vannak te neked bűneid?

– Halálos bűneim. Az, hogy téged szeretlek.

– Hisz abból élet lesz, nem halál.

– Ne petyegj! Ehhez is nektek tuhudúnoknak nincsen eszetek. Ha az ember
elmondhatja azt, a mi nyomja a lelkét s aztán vezeklést tart érte: akkor
egész megújul a lelke utána.

– Hogy ne tudnám én azt? Nálunk is szokás az. Sokszor hallottam az
apámtól; mikor éjszaka rossz álmai voltak: valamelyik a meghalt
feleségei közül megjelent neki s szemére hányt bizonyosan olyan
dolgokat, a mikre nem szeretett visszaemlékezni; ilyenkor az apám egész
nap bőjtöt tartott. Este pedig kiment a mezőre, vágott egy
kőrisfavesszőt, s aztán azt az ürgelyukba bedugta, aztán rátartotta a
lyukra a fülét, ha hallott valami neszt, akkor aztán a két tenyerét a
szája köré téve, elmondta az ürgelyukba azt, a mi szivét terhelé; s
aztán végre egy czövekkel bezárta azt a lyukat, s akkor aztán egészen
helyreállt a kedve.

Huh be megharagudott ezért Imola, hogy meg-megtépászta, két marokra
fogva, Szilamérnak a pogány üstökeit s még egy szelid pofont is adott
neki hozzá.

Szilamér egész szeliden kérdezé, hogy «de hát már most én ezt mivel
érdemlettem légyen?»

– Óh te vasfejű tuhudún! Hát te a mi gyónási szentségünket a ti ostoba
ürgelyukba kiabálástokhoz hímezed, hajazod.

– Hiszen, lelkecském, az nálunk épen olyan szentség és igen komoly
dolog. A tuhudún azon az eleven lyukon át egyenesen a föld-istennek
mondja el a lelke terhét, s aztán szépen kéri, hogy ne bocsássa hozzá
éjszaka a halottait, a kiket valaha megbántott. Ha mi az isteneinkhez
könyörgünk, az nem csufolódás. Azok is rettenetesek, ha megharagusznak.
Mikor a nap aszuvá perzseli a mezőket, s az ég nem ád esőt és harmatot,
mikor a vén Nemere megindul, végigsöpörni jégfuvallatával az egész
Székelyországot; mikor a vízisten elönti a vidéket árjával; hát mikor a
föld-isten megrázkódik alattunk elbusultában, várak és templomok csak
úgy dőlnek romba. Erös istenek ők: nem tűrik a megbántást.

Imola átlátta, hogy ok nélkül haragudott: Szilamér nem akart ő vele
gunyolódni; aztán kiengesztelte szépen s ő is megmagyarázta neki
érthetően.

– Látod, az mi nálunk nem úgy van. Nekünk az egyházi embernek kell
meggyónnunk a lelkünk terheit, ő oldhat fel azok alól, a ki az Isten
embere.

– No az is nagyon jól van. Azt biz’ az apám is helyesebben tette volna,
ha a Kájon horkáznak sugta volna meg a titkát s az adta volna tovább az
«élő lyukon» át a föld-istennek; de hát bizonyosan félt tőle, hogy a
horkáz másnak is elfecsegi majd a titkát.

– De ám a keresztyéneknél a gyónástitok szentség: magyarázá Imola. Az
egyház embere esküt tesz rá, hogy a meggyónt titkot senkinek, az Istenen
kívül, el nem mondja.

– No ez már nagyon helyes. Hát akkor mondok én valamit. Tudok én itt a
hegyek között egy körülkerített házat, a miben harang is van; a
harangszó vezetett rá. Abban csupa merő keresztyén horkázok tanyáznak.

Imolának már cselekvésre állt a tenyere; de csak meggondolta a dolgot,
hogy hiszen Szilamér nem rosszakaratból nevezi a papot horkáznak: nála
ez tisztesség.

– Hát én azt gondoltam, hogy azokból elhozok neked ide majd egyet. Aztán
annak a fülébe megsughatod majd minden bűnödet; igaz ugyan, hogy nem
fogja megérteni, mert csak oláhul tud; hanem hiszen hát az ürge is…

De nem mondta tovább: inkább sietett megcsókolni azt a hirtelen
tenyeret, a mi ugyan a képének volt szánva ezért az otromba
hasonlatosságért.

– Dehogy hozod nekem ide a bucsesdi monostorból a barátot: hisz azok
görög papok.

– Hát azok nem jók?

– Jók a görök hitüeknek; de én római hitű vagyok.

– Ahá! Értem.

– Érted a varasgyékot! mérgelődék (nagy méltán) Imola, s a két öklével
ütögette Szilamér vállait, természetesen az ölében ülve – az
istentelennek. Azért nem kell nekem az oláh barát, mert a görög
hitüeknél nincsen gyónás.

– Napról-napra jobban beletanulok. De hát te nem mehetsz innen sehova,
tudod már miért; papot, olyant, a milyen neked kéne, közelben nem
találsz. De megállj csak! Utczú né! Találok én ki neked mindjárt
valamit. Itt van a taplós ember!

– Taplós ember? hát ez miféle csoda?

– Jaj! De nevess hát egy kicsit, mert tréfás dolog ez. Aztán nagy
feneket kell neki kerítenem. Tudod, hogy közelget már a tél, s ilyenkor
vannak a népeknek mindenféle ünnepeik. Nálunk van télen a «hóbába»
ünnep. A mint az első hó leesik, abból a sihederek rögtön készítenek
minden ház udvarán emberi alakokat, a várakban egész óriásokat;
csinálnak nekik szemet, szájat, orrot, s azokat azután körültánczolják,
ezt a nótát énekelve: «Hó-bába-hó-bába! Se keze, se lába. Mégis ide
szálla. Elolvad magába. Adj ki most minden hideget: meleg legyen
nyárba!» Hát én úgy tudom, hogy a keresztyéneknek is van ilyenkor valami
ünnepjük: valami jászollal van dolguk…

– … A Karácson az; a Jézus születése.

– Én csak onnan tudom, hogy a cselédségünk között vannak többen
keresztyének, a kik azt az ünnepet készülnek megülni.

– S te ezt nem ellenzed?

– De már miért ellenezném? engemet nem bántanak vele. Csak hadd
ünnepeljenek. Annál jobb, mentül több istenünk van, a ki hozzánk hajlik.
Hát ezeknek az ünnepükhöz kellene az a taplós ember.

– Micsoda taplós ember?

– Hát én nem tudom. Én úgy találtam a vadonban, egy puszta kopár
szikladüledék közt, egy barlangban. A barlang elé volt feltűzve egy
fakereszt; ő az előtt térdelt és egy hosszú fűzért forgatott a kezében,
a mire makkok, gubicsok voltak feltűzve. Ez a taplós ember.

– Óh te oktondi! Hisz az nem taplós ember; hanem remete.

– Remete? A bizony meglehet. De én egy csepp remetét sem láttam rajta;
mert az egész ember csupa taplóba volt öltözködve, ködmen, süveg,
harisnya minden taplóból készült rajta; mikor megszólítottam, hogy ki
fia, azt felelte, hogy ő az Isten szolgája, s mikor azt kérdeztem tőle,
hogy mit csinál itt? azt válaszolta, hogy az Istent imádja, s a mellett
folyvást szedegette egymás után a makkokat gubicsokat a füzéren.

– Óh te tudatlanság bálványa! Rózsafüzér az! Olvasó.

– Rózsafüzér! Én bizony gubicsnak néztem. No hát jól van. Mindjárt
beszédbe eredtem a kegyes férfiuval s azon kezdtem, hogy nem lenne-e
kegyes felereszkedni ide a Tiborcz várába, ha a hivatala engedi, az én
keresztyén hitű cselédeimmel a maguk módja szerint való áldozatot
megtartani? De már erre azt mondta, hogy nagyon szivesen megteszi, mert
az neki kötelessége, a hívőknek a szivét megerősíteni, azért ha úgy
kivánom, minden borjunyuzón…

– Pénteken! Te buksi!

– No hát pénteken – feljön ide a várba, a keresztyén cselédek között
kiosztani a malasztot. Ennek talán te is meggyónhatnád a bűneidet.

– Igazad van! Miért nem hoztad el őt mindjárt magaddal?

– Hoztam volna, de nem jött. Azt felelte a hivásomra, hogy neki csak
azon az egy bőjt-napon szabad elhagyni az odúját, a mikor semmi ételt
vagy italt szájába nem vesz. – A többi napokra pedig van neki eltéve két
kobakban eledelül mindenféle aszalt vargánya. – Én azt ajánlottam, hogy
majd küldök neki egy oldal szalonnát, meg egy füstölt vaddisznó sonkát;
de ő megrázta a fejét s azt kérdezte tőlem haragosan: «Ki adott
szabadságot halandó embernek, hogy egy állatot megöljön, melynek az Úr
adott életet?» – Én azt feleltem rá, hogy nekem a Rapsonné adott
szabadságot, hogy a vadjaiból annyit megölhetek, a mennyi tetszik. Erre
ő azt mondta, hogy «bolond tuhudún» vagyok. A mit én szivesen vettem
tőle; mert igaz. – «No hát ha élő állat husát nem kivánod, hát majd
küldök neked egy füzér fonatost.» Ezt sem fogadta el. «Ki adott
szabadságot halandó embernek, hogy a buzát összeőrölje, a mit az Úr
azért teremtett, hogy elhullván a földbe, kicsirázzék?» – «Hát kérdezém,
akkor mit szabad enni?» – «Azt, a mi arra van rendeltetve, hogy
elmuljék: vargányát, csiperkét, tinórut.» – «De legalább azt engedd meg,
hogy valami más gúnyát küldjek a számodra, a mibe jobban
betakarózhassál: egy jó birkabőr bundát.» Azt is eltiltotta magától.
«Vajjon ki adott szabadságot halandó embernek, hogy élő állatnak a bőrét
lehúzza, a mit az Úr annak az állatnak rendelt viselésre?» – «No jól
van: hát küldök egy gubát a számodra, vagy egy vastag pokróczdarabot, a
mibe betakarózzál.» – Ez sem vált be nála. «Vajjon ki adott szabadságot
halandó embernek, hogy más állatról lenyirja a gyapjut, a mi annak a
testét fedezni van rendeltetve?» – «No hát küldök vászonruhát.» – Ez
ellen meg azt vetette, hogy nagy istentelenség a kendert a földből
kitépni, mert annak gyökere van. – És így egyes egyedül taplóból szabad
a gúnyát összetűzködni galagonya tövissel, a hogy ime ő viseli. – «Mert
minden az Úré, és nekünk semmink sincsen ezen a világon: minden kincsünk
a más világon vagyon.» Végezetre nagyon ajánlotta, hogy térjek meg a
pogány hitemből; mert különben a pokolra megyek. A mire én azt feleltem
neki, hogy biz’ én nem megyek, mert nem tetszik! – «De majd elvisz oda
az ördög!» – «Dehogy visz! Adok neki egy malaczot, s a hogy én ismerem
az ördögöt, inkább azon kap, engem elereszt.» – Erre a kegyes férfiú
kiterjeszté a karjait az ég felé és felkiáltott: «óh én Uram! Zebaoth
Isten! Ne öntsd ki haragodat e vakmerő káromkodó fejére! – Te pedig
eredj innen és ne háborgass engem; azért, hogy az Úr megbocsássa ezt a
te istentelenségedet, én tízezer miatyánkot fogok imádkozni érted», s
azzal mindjárt oda térdelt a fakereszt elé s rákezdte, folytatta: nem
ügyelt rám többet. Én aztán idehaza kiszámítottam babszemeken, hogy
mennyi az a tízezer imádság? Száz babszem egy marék; tíz marék: egy
kupa; tíz kupa: egy cseber. A jövő hold ujságig ez azt el nem végzi.
Akkor érte megyek, s elhozom ide magammal. Annak aztán te is
meggyónhatod a bűnödet; – azt a nagy bűnödet, hogy egy ilyen
vétek-tarisznya nagy bolond tuhudún pogányt szeretsz; mert ez az Isten
szolgája bizonyára nem szeret senkit és semmit, csak egyedül a
mennyországot, s ebben a dologban tökéletes.

Imola egészen meg volt elégedve Szilamér ajánlkozásával: az eddigiekből
itélve, reményt kezdett venni hozzá, hogy ha egy ilyen kegyes férfiúval
fog érintkezni a férje, lassan-lassan, de majd csak valahogy valamikép
megtér az ő pogány tévelygéseiből. Időt kell engedni a megtérítés
munkájának, kiváltképen egy olyan minden tudományban szűkölködő
embernél, mint ez a szegény Szilamér!



CROESUS APÓ.

Nagyon jól ismerték a Szent-Anna tó környékén lakó keresztyén székelyek
a Croesus apót. Ők ugyan ezt a nevet, a mit a remete a leggazdagabb
ember után vett fel, nem egészen igy mondták ki, mert a székely nyelve
nem kereplő, se nem kenetlen talyigakerék; hanem hítták őt szépen, simán
Kőrös apónak.

Hát biz abban az időben a remete tartotta fenn a hitet. A szegény
köznép: a pásztor, a szénégető, a nyestvadász, a kőfejtő, a
zsindelyhasító, a tutajos, a bális, az olajkáros, a sólyommadarász nem
járhat a faluba templomozni; ellenben a remetét mindig ott találja a
barlangjában. Aztán ennek «papzsákja» sincsen. Annyiért osztja a
malasztot, a mennyibe neki magának kerül.

Az új holdig nem háborgatta a remetét Szilamér; akkor azonban egyszerre
nagy hó esett, úgy, hogy a várbeli tuhudúnok menten össze is raktak egy
nagy hóbabát az udvar közepére: ezt az időt jónak találta Szilamér az ő
taplóemberének a meglátogatására.

Ott térdepelt az akkor is a kereszt előtt és imádkozott. Szilamér várt
egy darabig; de hogy nem akart az áhitatosság tagba szakadni, hát csak
megszóllította a remetét.

– Oh te istendicséretben telhetetlen ember; engedj már egy kis pihenést
a mennyországnak s hallgass ide én rám. A feleségem küldött ide hozzád,
a ki bizony jó keresztyén. – Ha pogány volna, azt mondanám, hogy nincs
jobb asszony nálánál a világon; de mivel keresztyén, ő maga azt mondja,
hogy nyakig ül a vétekben: te rád vár, hogy húzd ki; mert más meg nem
szabadítja a kárhozatból.

Ez okosan volt mondva: a remete felállt a térdeiről s megcsókolva a
keresztfát, lerázta a havat a szakálláról és valamit mondott, de az
diákul volt: Szilamér nem értette.

– Ha azonban valami áldozathoz való szerszámod van, kehely, kés,
varázsdob, üst, sarló, pengetyű vagy más aféle, azt is hozd magaddal;
mert a cselédjeimnek is a szelidje áldozást akar tartani: sütöttek,
főztek, gyertyát is mártottak; úgy hivják, hogy karácsony: az a te
mesterséged lesz.

A remete nem felelt semmit erre a hiábavaló beszédre, csak egy
összeábdált fakeresztet hozott ki az odujából; nem kell a karácsony
ünnepéhez egyéb.

– Ellenben, minekelőtte a feleségem elé vezetlek, öltenéd fel ezt a
palástot, a mit a feleségem varrt a számodra a saját kezével.

Körös apó elszörnyedve hőkölt hátra, mikor Imola ajándékát kivette a
tarsolyából Szilamér. Hisz az selyemből volt.

– Hogy gondolod, hogy én egy ilyen hivalkodó öltözettel megbántsam az
Istent?

– No ezzel nem bántod meg: mert ez selyemből van. Az pedig, mint tudod,
se állatok gyapjából nem nyiratik, se földi növényekből nem tépetik le,
hanem a mint azt a girgácz kalmárok elmondják: csupa merő égi
ökörnyálból szedetik össze, tehát ez mennyei adomány, egyenesen az égből
száll alá, s az Istent tiszteljük vele, a midőn a selymet viseljük.

Ez megint okos beszéd volt. – Ezt bizonyosan Imola rágta a szájába
Szilamérnak; mert ha ő rá bizta volna, ő aligha azt nem mondta volna,
hogy «ilyen taplóbőrben csak nem vihetlek tisztességes asszony elé:
hiszen olyanabb vagy az erdei manónál.»

Még akkor nem tudták Európában, hogy miből készül a selyem.

Az a selyem palást pedig Imolának saját kantusa volt, a mit az
elragadtatása napján a templomjárásra viselt. Több selyem sem volt az
egész háznál.

Szilamér belerázta a remetét a palástba s azt mondta neki, hogy «már
most menjünk!»

Az egész úton, fel a Tiburcz-várig szakadatlan létániázott a remete, a
pogány várúr lelki épületére, a ki pedig az alatt sokkal inkább
vizsgálta a bölény-nyomokat a hóban, mint a mennyországba vezető
nyomokat, s mikor már azt hitte a remete, hogy jól megporhanyította a
kemény szivét, egyszer csak megszólalt s azt mondá:

– Holnap, ha megfagy a hó teteje, ugyan jó bölény-vadászó nap lesz.

– Karácsony napján! Te istentelen!

Szilamér nagyot bámult rá:

– Hát hogy tudhassa a bölény, hogy holnap karácsony napja van?

A remete megrázta a szakállát, haragosan s nem is igen halkan dörmögé:

– «Ne szórd a gyöngyöket a disznók elé.»

De a míg a vár elé felmennének, egész kisérő sereg támadt a hátuk
mögött. Csak akkor lehetett észrevenni, hogy milyen emberlakta hely ez
az erdő. Férfi, asszony, gyermek csak úgy bujt elő a fák közül, a
sziklaodukból, olyan népek, a kik születésüktől kezdve a halálukig, soha
födél alatt nem laktak, őspéldányai az embernek, a milyenné azt az
Uristen teremtette; a kiknek a tulajdona a semmi és a minden. Ezeknek
világolt legelébb az a mennyei láng, mely a magasból jön s mégis a
legalsókat lepi meg legelébb; ezek érzik meg leghamarább, hogy a ki az
emberek közti szeretetet, békességet, egyenlőséget hirdeti, az Isten
fia, nem más.

Szilamér egész haddal érkezett meg a Tiburcz vára elé, úgy, hogy alig
akarta a toronyőr bebocsátani a kapun. Ugyancsak kellett a kürtjét
fuvogatni, a míg a felvonó hidat leeresztették eléje.

A mint azonban a kapubolt elé beérkezének, Körös apó felkiálta hangosan:

– Minden jó lélek dicséri az urat! S háromszor keresztet vetett magára.
– S aztán magasra emelte a keresztet, áhitatos könyörgésre nyilt néma
ajakkal mereszté fölfelé arczát az égre, de nem mozdult odább.

– Hát ennek mi baja, hogy nem akar előbbre kerülni? kérdezé Szilamér
Imolától.

Imola kitalálta a titkot.

– Bizonyosan a hóbába áll útjában, ott az udvar közepén. Nem akar
belépni, a míg az a bálvány ott van.

– Bálvány? szólt Szilamér vállvonva. – Hiszen ha csak az a baja,
mindjárt nem lesz ottan bálvány.

Azzal odament a hóbábához s nekifeszítve a félvállát, úgy kidönté azt a
helyéből, hogy menten háromfelé gurult.

– Mirákulum! Mirákulum! – kiálta fel erre lelkesülten Körös apó, térdére
bocsátkozva, a mit a hivei mindnyájan követének. Ime az úr csodát tett
érettünk! A pogányok bálványát leromboltatta a tuhudún vezér saját
kezével, egy égből szállt szent asszonynak első szavára. Nézzétek az
orczáját, hogy világít a dicsőség ragyájától! Hozsánna!

«Hozsánna! Hozsánna!» rivallák a népek utána.

Hát hiszen Szilamér tudta azt régen jól, hogy az ő szerelmesének az
orczája világít; hisz az a nap és a hold; – de még melegít is. Ahhoz
pedig, hogy azt a hóbábát feldöntse, nem kellett ő neki semmiféle
különös világosság. – Holnap majd csinálnak a helyébe másikat a
gyerekek.

Ellenben Imolának nagyon tetszett az, hogy őt a remete «szent
asszony»-nak nevezte. – És hogy ő neki olyan nagy hatalma van a férje
fölött. – Már most nem csak azt köszönte meg Szilamérnak, hogy elhozta
magával a várába a remetét, hanem még egy lépéssel tovább bátorkodott
menni: megkérte, hogy ő is menjen be együtt a remetével és a hivekkel –
az akolba.

– Az akolba?

– Isa: az akolba. Ott ünneplik meg a keresztyének a szent karácsonyt,
mivelhogy a Jézus az akolban született, jászolba helyeztetett.

Tehát a tehenek aklában tartották a karácsonyünnepet. De fel is volt az
ékesítve zöld fenyőgalyakkal; a jászol körültüzködve tizenkét
gyertyával, a mik a tizenkét apostolokat jelezték. A jászolban pedig
puha szénára fektetve volt látható a Krisztusbaba, a mit a gazdagabb
népek kiformálnak gyöngyökből és drágakövekből s «bámbinónak» neveznek:
az együgyü székely földnépe pedig megalkotta azt a természet
ajándékaiból. Fejét a pólyás bábnak alkotta a fára felfutó dinkának[4]
testszínű gyümölcse, a minek olyan piros az arcza, mint a gyermeke, s a
tetején természetalkotta gerezdes korona nőtt ki magától; a két szeme
volt két kökénybogyó, a szájacskája készült csipke gyümölcséből; a
nyakán levő gyöngyfüzért a fagyöngy ajándékozta. Az egészet maga a nép
képzelete szerzette így össze; gyönyörködött is abban minden szem. A kis
Krisztus összerakva földi gyümölcsökből! – Szilamér nem a csinált képet
nézte, hanem az ezt körülvevő emberek áhitattól ragyogó arczait, s aztán
hosszan és sokáig a mellette álló kedvesének könylepte két szemét. Olyan
volt ez, mintha egy más világba nyíló ablakon nézne be; a hol sok
csodálatost lát, és semminek sem tudja a nevét.

Azután megkezdődtek a szertartások. Fele is játék volt még azoknak: a
hogy a nép maga kigondolta. A három napkeleti király megjelenése, az
előretolt csillaggal, az meg egy kivájt kobakban égő mécs volt; azután a
pásztorok bejövetele, a kik lánczos botjaikkal zörögve arczra veték
magukat a jászol előtt s elaludtak; azután jött egy angyal, fehérbe
öltözött kis gyermek, a ki nyirfa seprücskével sorba verte őket,
énekelve: «Pásztorok, pásztorok keljetek!» mire azok mind felugrottak s
ugrándozva danolták ezt: «Betlehembe gyer pajtás, ott van ám a jó
tartás: Bor, ser folyik, mint a tenger, ihatik az ember!» Azután fenn az
eszterhéj alul megzendült a leánykák karéneke: «Vesd le juhász a bundát!
Takargasd be Jézuskát: Mert nincs néki bocskorkája, Sem sarkantyús
csizmácskája: Fázik az ő lábacskája.» Arra azután a férfiak mind
odarakták a ködmeneiket a Jézusbáb körül, betakargatva azt jámborul.

Szilamér annyit nevetett ez alatt. Hasztalan taszigálta oldalba
könyökkel Imola, a fülébe dörmögve; «ne vihogj, ne kunczogj! nem nevetni
való ez; szent dolgok ezek mind!»

Nem ment az Szilamérnak a fejébe, hogy ő miért ne nevessen, mikor
nevethetnékje van? «Hát haragszik azért az Isten, ha valakinek jó kedve
van, mikor ő neki fia született?»

A jelképes játékoknak azonban immár vége szakadván, kezdődött a
valóságos szertartás, a mi bizonyára annál az együgyü népnél, a kit nem
tanítottak az iskolában, de bizony maga a pásztora sem járt ott sokat,
igen egyszerü is volt. Nem volt itt sem czifra oltár, sem szentségtartó,
sem kelyhek és medenczék: egy fakereszt volt minden jelvény. És a
rézduda sem hangzott a szent mise közbe, sem a betanult zsolozsmák.

– De ezt most már békében hallgasd ám végig és szépen veszteg maradj! –
inté előre Imola a pogány férjét; a mit az szépen meg is fogadott, s
elébb csak a hüvelykujját dugta a szájába, azután mind a többi ujjait,
végre az egész öklét, hogy a kaczagás ki ne törjön rajta, a míg a
szertartás lefolyik. Hanem a mint a mise végén a remete magasra felemelé
a keresztet, s kimondá e szót: «Amen»; s arra az egész gyülekezet
elkezdé a szamárordítást utánozva kiabálni: «ihá! ihá! ihá!» már akkor
nem tudta magát tovább türtőztetni Szilamér, hanem közibe hahotázott
kitörő kaczajjal a szamárkardalnak; a mi azonban a gyülekezetet épen nem
zavarta meg: a lelkipásztort épen oly kevéssé, a ki végül e szavak
helyett: «ite, missa, est», háromszor ismétlé a szamárordítást «ihá,
ihá, ihá!»[5]

Imola átölelte szeliden a férje vállait, a ki majd hanyattvágta magát
nevettében.

– Lásd, kedvesem, pedig ez nem nevetni való. Mert ez a szamárordítás
annak az emlékezetére történik, mikor Herodes király a bethlehemi
gyermekeket mind legyilkoltatta s akkor az angyal intésére egy szamár
hátán menekült meg a boldogságos szűz anya a kis Jézuskával. Ezért
kiáltják a hivek karácsony estéjén az «ihá»-t. És hidd el én nekem, hogy
az a szamárkiáltás, melyet igazi áhitatos érzés kisér, hamarább feljut a
mennyországba, hogysem mint a legzengőbb zsolozsma, a melyhez nem járult
igazi szeretet.

– Mondd el ezt még egyszer: hadd tanuljam meg szószerint! – mondá
Szilamér, elbámulva azon, hogy az ő kis felesége ilyen dolgokat mond; és
azután nem nevetett többet; pedig a száját sem dugta be az öklével;
hanem aztán megvárta, míg a remete kiosztá az úrvacsoráját a hivek
között: kenyeret, a mi mannából készült, és bort, a minek nyirfa volt a
szőlőtőkéje.

Azután következett a hiveknek a meggyóntatása.

Imolának úgy illett, hogy ő legyen mindannyi között az utolsó; mivelhogy
a világban ő mindnyájuk fölött a legelső. Ezt már a torjai egyházban
megértette az esperes beszédéből Szilamér, tehát nem volt ránézve semmi
ujság. – Azt is elnézte hát békességes szivvel, miként térdepel le az ő
drágalátosa a remete elé, oda arra az alomszalmára s hogy sugdossa annak
a fülébe a maga halálos büneit, a miknek a kifogytával aztán a remete
egy nádszállal neki is a fejére üt, mint a többieknek, jelezvén a
vezeklést; mely után aztán Imola felkelhetett a térdeiről s
visszamehetett Szilamérhoz.

– No hát meggyóntad a bűneidet? – kérdezé Szilamér. – Ugyan soká
tartott. Talán nem is mind bűn volt az? – Hát aztán miféle vezeklést
szabott rád érte a remete?

– Többféléket, sugá szeliden az asszony. – Legelőször is száz
miatyánkot, üdvözletet és hiszekegyet kell elmondanom.

– No ez még alig van egy kupával. Hát aztán?

– Azután minden keddi és pénteki napon bőjtöt kell tartanom.

– No abba már nem egyezem bele. Neked nem szabad magadtól a táplálékot
megvonnod.

– Hiszen csak azt értsd a bőjt alatt, hogy hús helyett halat kell ennem.

– Az már más. És így én hetenkint kétszer vadászás helyett halászni
fogok. Ez már okos dolog. Te vétkeztél és a pisztrángok lakolnak érte.

– De ne ungorkodj, mert akkor nem mondom meg a harmadikat.

– No hát befogom a számat. Mi az a harmadik fogadalom?

– Az, hogy, – itt megszakadt a nő, s szemérmes szemei tétova repeséssel
keresték a szót, a mi kimondható: – hogy azt, tudod, a ki nincs még a
világon, a kit még nem ismerünk, de mégis nagyon szeretünk: – hiszen
tudod…

– Hogy ne tudnám?

– Hát hogy azt keresztyén hitben fogom felnevelni.

Szilamérnak egyszerre ránczokba szaladt a két szemöldöke.

– De ehhez nekem is hozzászólóm van.

Imola csábító hizelgéssel tapadt oda hozzá.

– Hát nem azt mondtad-e százszor, de ezerszer, hogy nincs olyan
kivánságom, a mit ne teljesítenél?

– De ha lehetetlent kivánnál. Teszem azt, hogy ugorjam át a napból a
holdba.

– De hát nem olyan nagyot kivánok. Csak azt, hogy ha lesz egyszer
valaki, a ki nevet kér tőlünk: én hadd válaszszak azt neki s aztán ne
tűz fölé tartva, hanem vízbe mártva kapja meg a nevét. Hát olyan nagy,
nehéz, felemelhetetlen kivánság ez, a te kis feleségedtől, a ki jobban
szeretett téged, mint anyját, jobban, mint az Istenét, mert elhagyta
őket, hogy veled maradhasson?

S addig-addig simogatta a lágy kezeivel Szilamér orczáját, míg azt a sok
csunya ránczot mind lesimította róla. A remete imádkozott az alatt.

– No már látom, hogy milyen nagy ravasz asszony vagy; dohogott Szilamér.
Bizony leversz még a lábamról. Hát jól van, jól; no! csak ne sirj! Csak
ne nézz rám ilyen szemekkel. Hiszen úgy reszketek, mint a nyárfalevél,
ha a könyező szemedet látom. Hát majd meggyököntöm én ezt a dolgot ennél
a remeténél. Talán megalkudhatunk egymással. Hátha a ti isteneiteket,
meg az enyéimet össze lehetne hozni egy kalap alá? Nektek van három,
nekem van négy. Azok bizony heten is elférnek együtt. Nekem volna módom
mind a hétnek illendőn áldozni. Hisz az a torjai barát maga is elismerte
az imádságában, hogy az én isteneim mind jó istenek. No hát én sem
mondom, hogy a tieitek nem azok. Majd meglássuk a dolgot. Hátha
kiegyezhetem a remetével.

Imola el tudta titkolni a belső örömét. Mikor már a székely tuhudún azt
mondja, hogy kész alkudni, akkor már nagy lépést tett előre. Csak rá
kell hagyni már most. Nem kell erőltetni, mert akkor hátra lép. Csak
hadd menjen ő maga oda a remetéhez, ő maga kérje fel, hogy hágjon fel
velük a palotába, legyen ott vendégük, jó meleg kandalló előtt majd
elbeszélgetnek egymással egy kancsó méhser mellett.

De Körös apó nem fogadta el a nyájas meghivást.

– Itt van az én helyem: az akol szalmáján, a hol az én idvezítőm
született. Nem is illenék én nekem a ti pompás palotátokban odafenn
hivalkodnom a kandalló tüzénél. De nem is adott rá szabadságot az Ur
senkinek, hogy az erdő fáit kivágja és tűzre rakja, a mik arra
rendeltettek, hogy sudaraikat az égbe emeljék s az ég madarainak
szállást adjanak. Nem megyek a palotádba.

– Hát akkor maradsz magadnak, szólt Szilamér s ott hagyta boszusan a
remetét, de még az aklot is.

Hanem Imola hátramaradt, s odajárulva a remetéhez, ezt sugdosá neki:

– Oh te szent atya. Tudd meg azt, hogy férjem kegyetlen egy pogány
ember. Nem egyébért hivogatott ő tégedet fel magához a kandallós
palotába, hanem csak azért, hogy majd ottan egy szikra rád talál
pattanni, s attól a te taplóköntösöd meggyullad, s akkor aztán lassan
izzó tűzben megégsz ott előtte és kínjaid közepette megátkozod az égben
lakókat. Ebben akart ő gyönyörködni bizonynyal.

– Akkor hát szégyenüljön meg az ő kevélysége! mondá felgerjedten Körös
apó, s felszedve magát a szalmáról, megindula Szilamér után, a ki csak
elbámult, a midőn meglátta, hogy ime hozza ám a felesége a remetét
magával.

Oh be nagy az asszonyi állat ravaszsága! A mit az ura minden
hizelkedéssel ki nem tudott vinni, azt ő elnyerte fenyegető szóval.

Szilamér azonban nem hogy nem ültette a tapló embert a kandalló
közelébe, sőt jó messze eltolta onnan a lóczát, a melyre lepihenteté,
mondván: «oda ne ülj, a tűz elé; mert rád talál pattanni egy szikra, s
tüzes szent lesz belőled.»

Ezen a napon karácsony szombatja lévén, ebédre Imola csupa mákos csíkot,
és csíkos káposztát főzetett; a mik azonban Szilamérnak nagyon jól
ízlettek: négyszer is kiszedett belőlük a tálból s nem is sejtette, hogy
ő mostan bőjtölt, a míg a felesége fel nem világosította róla. A jámbor
remete azonban az egész ebéd alatt nem vett magához egyebet, mint aszalt
körtét, somot, gesztenyét és mogyorót, a mik önként lehullanak a fáról.
Ellenben annál többet beszélt Szilamérnak az ó és új szövetségből, a
mely történeteket Szilamér fülei épen olyan könnyedén nyelének le, mint
a hogy a torkán leszaladt egy-egy kövér ikrás csik, hogy fenn nem akadt
a szálkáival rajta.

Mikor aztán jól lakott Szilamér a testi és lelki táplálékokkal, akkor
azt mondá, (a tiz ujját hozzá fenve a ködmöne gyapjas béléséhez): «E
bizony nagyon jó volt: holnap is így legyen. S ha ilyen jó ez a
keresztyén vallás, a hogy a te beszédedből, meg a feleségem tálaiból
megértettem, én bizony nem bánom, akár ma keresztyénné legyek.»

Hanem a remete, (az ilyen szent emberek szokása szerint), a mint
észrevette, hogy nagyon engedelmes tanítványra talált, még szorosabbra
kezdte fogni a kordát, s azt mondá Szilamérnak: «Nem megy oly könnyen!
Mert azt mondja az irás, hogy könnyebb egy tevének által bujni a tű
fokán, hogy sem mint egy gazdagnak bejutni a mennyország kapuján; azért
semmiképen a Krisztus követője nem lehetsz mindaddig, a míg minden
gazdagságodat a szegények között ki nem osztod, s magad olyan szegénynyé
nem leszesz, mint a legszegényebb ő közöttük.»

Szilamért ez sem rendítette meg. Felvette a kancsót a jó méhserrel két
marokra, s olyat huzott belőle, hogy maradt is benne, nem is: mintha
életében utoljára még egyszer kedve szerint valót akarna inni, s aztán
letéve az órrost a helyére, egész nyugodt lélekkel így szólt:

– Én bizony ráállok. Az én gazdaságom egy rengeteg erdő, meg egy nagy
bánya. Szivesen kiosztom. Minden szegénynek jut belőle egy szálfa, meg
egy nagy darab kő. Mind jól járnak vele. Azután van még egy jó paripám,
meg a fegyverzetem. Ezt én odaadom a legszegényebbnek a szegények
között. Te vagy az magad, Körös apó; mint mindenki tudja. Öltsd fel a
pánczélom, tedd fel a sisakom, vedd át kardom, bárdom, állj helyettem a
sereg élére, védelmezd a határt: nekem pedig add ide cserébe a te
taplógunyádat, azt én veszem föl; beülök a te odudba s onnan nézem, hogy
te mit csinálsz.

Most aztán Imolán volt a sor, hogy ezt tréfának vegye és nevessen rajta.
De csak elhült aztán, a mikor azt látta, hogy Szilamér nem tréfál, hanem
leszedi a falról a fegyverzeteit. S maga is vetegeti le magáról a daliás
öltözetét s ösztökéli a remetét, hogy ő is serénykedjék azon módon és
adja át neki a tapló ruháit.

– Csak nem akarod, hogy itt előttem ruhát cseréljen veled egy férfi?
kiálta fel Imola elszörnyedve.

– De bizony akarom, szent asszony! Mert hogy ha én minden kincseimről, a
mik a világon vannak, egyszerre lemondok, te is azok közt lész. Mikor
minden gazdagságomat kiosztom, Isten parancsolatja szerint a szegények
között, jobbat nem tehetek, mint ha tégedet, a kincseim legdrágábbját,
oda adlak a legszegényebbnek, a tapló-embernek: ő viselje ezután
gondodat. Nosza Kőrös apó, siessünk cserélni!

– De bizony ebből semmi sem lesz! Kiáltozá Imola; megakadályozva az
ajánlott öltönycserét. Kikérem az ilyen tréfát!

– Ha tréfa ez a dolog, úgy nem az én tréfám; viszonzá Szilamér. Egynek
valakinek kell ezt az országot védelmezni, a népet vezetni, s a ki ezt
teszi, az bizonyára úr, vezér, hatalmas. Azzal a tanácscsal, hogy minden
ember legyen egyforma szegény, alázatos, lehet járni a világot ott, a
hol jámbor népek laknak, s egyik puszta őrzi a másikat; de nem lehet
megállni az én hazámban, a hol mind a négy szélirányból ellenség
fenyeget, a kik ellen fejedelmeink a négy «napvágást» teszik
koronázásukkor. Nálunk annak, a ki a nép vezére, egyéb dolga is van,
mint Istent dicsérni, s a világról lemondani. Az nem bocsáthat meg az
ellenségének, hanem azon kell hogy legyen, hogy a hazájára törő
pusztítónak csontjaiból tetemhalmot rakjon össze. Ha tetszik a csere,
nem bánom: vállalom! Itt a kard, paripa: de még az asszony is, a ki, ha
győztesen térsz vissza a harczból, a repkény koszorut homlokodra fonja.

De Körös apó felháborodva felelt meg erre.

– Apage Satanas. Távozz tőlem Sátán! Az én országom nem ebből a
világból, de a más világból való. A ki fegyverrel öl, fegyver által hal
meg!

Erre a szóra visszataszítá Szilamér hüvelyéből kiguvadt kardját, s
odarántva magához feleségét s vaskarjával érczkebléhez szorítva őt, azt
mondá a remetének:

– No hát csak eredj vissza a barlangodba, a honnan kibukkantál. A te
vallásod kecskepásztornak való! Mert én nekem nem kell az olyan
mennyország, a melyikért cserébe az én jó hazámat, az én
Székelyországomat kellene ebadóba hagynom! Tuhudún maradok!



A VILÁG SZÁMÜZÖTTEI.

Imola azt mondá a férjének ez után:

– Kérlek, ne varrj te himet erről az együgyű remetéről a mi egyházi
nagyjainkra, se azokat az ő mondásait ne vedd olyan szó szerint. A mi
papjaink bizony nem hirdetik a szurtos szegénység fogadását, maguk is
fénybe, pompába öltözködnek; nem is élnek aszalt gombával, vaczkorral;
hanem megsüttetik a vadpávát ünnepre, s bőjti napon tormás lével
készíttetik a csukát. Azt pedig végképen vesd ki a fejedből, mintha a
keresztyén papok, mikor ellenség tör a hazára, elbujnának az oltár mögé,
olvasót forgatni; de bizony felkötik a kardot, pánczélt, a palást
hegyébe, sisakkal takarják be a fejükön a szent olajos pilist; s lóra
ülve, odaállnak a hol a zászló lobog, s úgy megvédelmezik az országot
karddal minden rossz szomszéd ellen, mint a legjobb világi vitézek.
Ilyenek a mi igazi papjaink.

– Csakhogy én ilyen czifra papot sohse fogok látni; mert eféle ide az
erdőbe nem jön.

Imola azután a vezeklésül rászabott imákat még meg is szerezte
egy-kettővel annak a kivánságnak a teljesülésére, vajha a mennybeli
hatalom tenne az ő urának a megtérítésére valami kisebb fajta csodát;
nem kiván ő azokból az igen nagyokból, a minők a pogány fejedelmeket
megtérítették, csak legfeljebb annyit, hogy bár csak egyszer Szilamér
vadászó kalandozásaiban bukkanna rá valahogy az udvarhelyi prépostra, a
kinek az egész megjelenése, de még inkább az ékesen szólása Szilamérnak
a szivét könnyen megnyerhetné. Beszélt is neki felőle sokat – úgy
esténkint. Szilamér már maga sem bánta volna, ha egyszer véletlenül
egymásra bukkannának. Az pedig nem is volna valami lehetetlen.
Buzaszentelés alkalmával nagy bucsujáratok szoktak megindulni a vidéken,
s azoknak az élén maga jár a prépost igazi pompával. És ugyanekkor
Szilamér egész a buzaföldekig eltévelyeghet, a bölényt üldözve, mely
szeret a vetésben duskálkodni. Egyszer így összejöhetnének, s akkor
aztán majd megtudná Szilamér, hogy a prépost egészen másforma pap, mint
a taplógúnyás remete az odúban.

Imola egy ilyen véletlen találkozástól csak minden jót remélt, s azért
hitt is benne, hogy az megtörténik.

S a miben az ember erősen hisz, hát az be is szokott teljesülni.

Egy este nagy későn a bölény-vadászatból azzal a szóval tért haza
Szilamér:

– No hát, láttam már, hogy milyen az az udvarhelyi főhorkáz.

– A prépost?

– Nem tudom én: piritus-e?

– Ejh! Nem piritus, hisz az nincs a világon; az csak mese, hogy piritus
van: olyan parányi «jó manó», a ki minden bajban megsegít s egy ökör
fülében elfér. Ennek a neve, tanuld meg kimondani: «pré–post!»

– Én pedig jobb szeretném, hogy ha a piritus volna meg igazán, s a
prépost volna a mese.

– Hogy-hogy?

Erre Szilamér nagy keservesen odavágta az asztalra a nagy medvebőr
süvegét s mintha magának is rosszul esnék, olyan szomoruan mondá ki:

– Nem leszek én már a te Jézusodnak követője soha.

Imola csak elképedt, elhalványult.

– Mi történt veled?

– Majd elmondom hosszan; de ne ülj az ölembe, ne is igen ölelgess; ülj
távol a kerevetre. Majd ennek is megtudod az okát.

Imola reszketni kezdett, úgy megijedt e szótól; hogy őt már Szilamér meg
sem akarja ölelni. Vajjon mit véthetett neki?

Oda ült eléje, de nem a kerevetre, hanem a lábához, a medvebőrre, úgy
bámult fel a férje arczára.

Szilamérnak az arczába lógott az üstöke, mint a szomorú nyir ága; el se
hárította onnan.

– Nagyon szomorú történet az, a mit most neked el fogok beszélni: nem
tudom, kiállod-e végig? Egy bölényt üldöztem regeltől napestig erdőkön,
völgyeken keresztül. Egyszer aztán nyomát vesztettem. Ki voltam fáradva;
a mint egy forrásra bukkantam, ott békóba tettem a lovamat, pórázra
kötöttem a kutyáimat, s leültem a mohos kőre delelni. Ha visszagondolok
rá, úgy rémlik, mintha elaludtam volna s álomlátás kisértett volna meg.
De nem volt álomlátás. Valami távoli zsolozsma hangja révedezett fel az
erdő sürüjéből, mely egyre közelebb jött; a kutyáimat alig birtam
elcsitítani, hogy ne vonítsanak; még az oktalan állat is meg volt
rémülve, olyan ijesztő, félelmetes volt ez az ének. És azután, a mint
följebb jött a völgyből ez a zsongás, lassankint előtüntek maguk az
éneklők: gyermekek vörös szoknyában, fehér ingben. Egy közülök nagy
fekete keresztet emelt, a miről gyászfátyol csüngött alá, egy másik
csengetyüvel csilingelt, harmadik egy durván ácsolt tölgyfa-keresztet
vitt a vállán, azután fekete ruhás, fehér inges férfiak jöttek, rudakra
tüzött lámpásokkal, a mikben gyertya égett, fényes nappal. Utánuk
egészen feketébe burkolt alakok következtek, égő szurokfáklyákkal a
kezükben; arczukat egészen eltakarta a csuklya. Ezek voltak az éneklők.
Nyomukban egy csapat alabárdos tolakodott előre, a kik közül az
előlmenők a dárdáik hegyét hátrafelé, a hátuljövők pedig előre szegezve
tarták, s e dárdahegyektől meghatározva lépdegélt egy emberi alak, a
kinek az egész termetét egy hosszú sárga csuha fedezte, a minek a
kámzsája a fejére volt huzva.

Az ember tántorgott, alig birták a lábai.

Végül aztán jött négy férfi, fekete ruhában, a kik egy fekete bársony
mennyezetet emeltek rudakon, s az alatt lépdegélt egy selyem palástba
öltözködött férfi, hosszú szürke szakállal, a fején négy-gerezdre
szabott aranyos süveg, veres öv a derekán, kezében egy arany-edény,
lánczon csüngő, a miből füstöt szórt maga elé.

– Ez volt a prépost. Rebegé Imola.

– Tudom. Utána jött egy csoport asszonynép, csuf, vén banyák mind;
szemenszedett boszorkányok. Mikor odáig ért a hosszú csapat, a hol a
forrás patakja keresztül csergedez az uton, az a sárga csuhás ember-alak
lehajolt, hogy a markába vizet merítsen: szomjas volt. Egyszerre minden
dárda hegye keresztbe állt előtte, visszatiltották a víztől. Az
emberalak hátrafordította a fejét s a csuklya alól valami olyan
szivbemetsző nyöszörgés hangzott elő, hogy még a lovam is horkolt és a
sörényét borzolta féltében. Erre a rimánkodó hangra megszólalt az a
fénybe öltözött alak a mennyezet alól. Rideg, kemény, szomorú hangon
beszélt: «emlékezzél reá, hogy te neked meg van tiltva olyan vízből
merítned, a mely tovább folyik!» Azzal a csapat vonult tovább, a sárga
ruhás bandukolt támolyogva. A sok fertelmes vén banyának mind volt a
kezében egy korsó, az mind megmerítette azt a patakból s nagyot ivott,
fujt utána: hej de jó volt! de csak egy sem vitte oda a korsóját ahhoz a
nyomorulthoz, hogy megkinálja vele: «nesze, igyál az én korsómból, ha
magadnak nem szabad a folyó patakból merítened.» Hanem énekelni, azt
tudtak: «irgalmazz nékünk.»

Egy vén csoroszlyát, a ki leghátul csoszogott, nyakon fogtam, hogy
álljon meg, hadd beszéljek vele.

Az egész csapat olyan mérgesen tekintgetett fel rám, miért nem vettem le
a süveget a fejemről s a vén banyák hangosan kiabáltak fel rám: «le
kellene ütni dárdanyéllel a fejéről azt a süveget! Még fentartja a
tökfedőt, mikor a szentséget elviszik előtte!»

– Hát micsoda szer ez itten, a mit járás közben tartatok? kérdezém a
banyától.

– Nem látod! Temetés.

– Temetés? Hát hol van a halott?

– Szurd ki a szemedet, ha nem látja! Ott megy abban a sárga csuhában.

Aztán, a mint eleresztettem a nyakát, énekelte tovább: «irgalmazz
nékünk!»

No még ilyen temetést nem láttam. Azt tudom, hogy nálunk őshitüeknél
szokás a csatában elesett vitéznek lóháton vonulni a gyász búcsúzó útra
a sírjáig; de hogy egy halott gyalog menjen a saját temetésére, ilyet
még soha sem hallottam.

Bántott a nesz, hogy megtudjam, mi lesz ebből?

A lovamat kantáron vezetve, utána ballagtam kevés távolból az éneklő
gyászmenetnek, a legvadonabb erdő közepébe, a mig egy helyen azt láttam,
hogy megállnak. Ott áll sűrű bozót közé elrejtve egy alacsony
tuskóhajlék, mellette egy szikladöbörben volt valami víz, a mi úgy be
volt lepve falevéllel, rothadó haraszttal, hogy csak a beleugráló békák
czuppanásáról lehetett megtudni, hogy ott víz van. Ebből már szabad inni
a sárgaruhásnak, mert ez nem folyik sehová. Azt kezdtem hinni, hogy ez
valami gonosztevő, a kit veszteni visznek. De miért hozzák ide? a
vadonba, a hol senki sem látja? Hiszen másutt, a kit kivégeznek,
népelrettentő példának, azt ugyancsak felmagasztalják magas dombon álló
bitófára, vagy kerékre, hogy minden ember lássa.

A sárga ruhás a gunyhó elé érve, ott annak a küszöbén magától letérdelt,
arczával kifelé fordulva. Ekkor az énekesek rákezdték a halotti dalukat;
énekeltek az angyalokról, a kik a halottat majd bevezetik a
paradicsomba, a hol örök világosság fog neki fényleni; hatszor is
elmondták fölötte, hogy «az Úr adjon neki örök nyugodalmat!» Vártam,
hogy majd előlépnek végre az ijászok, s szokás szerint annyi nyilat
lőnek bele, a mennyi elég egy halottnak, hogy elmenjen vele a más
világra. De azt nem tették. Hanem az ének végeztével az a fényes
öltözetű főpap egy zsákot hozatott elő, a miben sárga föld volt. A vén
asszonyok dörmögték egymásnak: «Ez a föld a temetőkertből van ám
elhozva.» A pap marokkal hinté azt a földet a sárgaruhás emberre, aztán
meg arra a kunyhóra, s akkor így szólt:

– Térj meg te boldogtalan ember a halottak közé. Nyugodjál meg, a hogy a
halottak megnyugosznak. Ime ez a te sírod. A melyet megáldunk,
megszentelünk és bezárunk, hogy meg ne nyiljék a feltámadásig. Innen e
szomorú völgyből te neked kijönnöd, s az emberek közé visszatérned soha
többé nem lesz szabad; mint nem szabad semmi halottnak az ő sírját
elhagyni, hogy az élőket rémítse. Tiltva van a járt út széléig elmenned.
Tiltva van az úton járókat megszólítanod; hanem a kezedben lévő
kereplővel adsz hangot, hogy észrevegyenek és kikerülhessenek. Ime,
megszentelék számodra két edényt, egyet az ételnek, másikat pedig az
italnak. Könyörületes emberek azokat számodra meg fogják tölteni. Az Úr
lelke lészen veled. Csókold meg a keresztfádat, mely sírod elé fel fog
állíttatni s élő jel lesz, mely megszólítja a vándorokat, hogy
alamizsnát adva, fussanak innen.

A sárgaruhás a csuklyán keresztül megcsókolá a saját sírkeresztjét.
Akkor aztán a pap előszólítá az iródeákot, s mondta fenhangon, hogy mit
irjon fel a sírkereszt fekete táblájára meszes pamacscsal: «Itt nyugszik
az Úrban a névtelen, meghalt a világban: él az Istenben.» Úgy állíták
fel a keresztfát a kunyhó ajtaja elé.

Aztán még egy verset énekeltek, egy imádságot elmondtak, letérdepelve;
megint felkerekedtek s ahogy jött a hosszú csapat, olyan rendben ismét
eltávozott. Én ott maradtam, a míg az éneklés hangja elveszett a mély
útban, és néztem ezt a magárahagyott embert.

Köröskörül minden elcsendesült már, csak a békák ott az álló vízben
ümmögtek egyszer-egyszer, mintha kérdezgetnék az új jövevénytől, hogy mi
hozta őt ide?

Az pedig ott ült a kunyhó küszöbén, térdére lehajtott fővel s két kezét
összetéve a feje fölött. Előtte a sír keresztje. Mellette volt a két
edény az étellel, itallal, azokhoz nem nyúlt.

Engem valami szörnyű borzalom fogott el, a minőt soha életemben nem
éreztem. S az a rossz természetem, hogy a mitől megrémülök, annak neki
megyek, a helyett, hogy elfutnék előle. Oda mentem az emberhez, hogy
megszólítsam.

A mint az lépteim recsegését a targalyban meghallotta, fölriadt s
kihúzta az öve mellől a kerepelőt, s elkezdett vele zakatolni.

– Hagyd azt a kerepelőt! mondám neki. Én nem élek a ti törvényeitek
szerint. Nekem szóval felelj! Ki vagy te?

– A halott! Felelt egy kintól kényszeredett hang a csuklya alól.

– Mit vétettél, a miért halott lett a neved? Gyilkos, gonosztevő voltál?
Hazádat árultad el az ellenségnek? Istent sértetted meg? Felelj!

Erre a halott ember felegyenesedett ültéből, úgy, hogy egy délczeg
daliának látszott egész termetében, a fejét is büszkén felemelte, s
aztán kemény, rikácsoló hangon e szót mondá: «én bélpoklos vagyok!»

S azzal felemelte a csuklyát az arczáról.

Nem mondom el előtted, mi volt az, a mit láttam! Asszonynak ez
iszonytató képet nem szabad megismerni. Nincs olyan undok mocsárlakó
hüvelvény, nincs olyan fába szorult erdei manó, a ki ábrázatját
fölcserélné vele. A fogaim összeverődnek rá s az egész testem egy
ludbőrré lesz, mikor rágondolok.

– Hol lepett meg ez a szörnyű csoma? kérdém tőle, a minek mi itt
Székelyországban csak távol hirét hallottuk, de soha nem láttuk.

– A szent földön jártam Endre királyunkkal.

– Minek jártál a szent földön?

– Harczoltam a hitetlenek ellen, kik az idvezítő sírját megfertőztették.
S vitézül harczoltam.

– S jutalmul a bélpoklot hoztad el magaddal?

– Isten akaratja volt az.

– Elhiszem, hogy az volt. De hát az emberek ezért kitaszítanak a
világból?

– Rémület én rám tekinteni.

– De hát nincs rokonod, barátod, senkid a világon? Nincs házad, a hova
elrejtsd magad otthon?

– Van nőm, és vannak gyermekeim. Rokonságom a székelyföldön végig
elterjedt; van szép birtokom, uri házam. Mégis el vagyok temetve. Nő,
gyermek, jó barát nem jöhet ki hozzám, és én ő hozzájuk nem mehetek.
Emberi hajlék engem be nem fogadhat. Egyedüli helyem ez a kunyhó,
ajtajában a sírkereszttel, a mi még azt sem mondja meg senkinek, hogy mi
volt a nevem valaha?

– S ki parancsolta azt, hogy ez így legyen?

– A törvény: az irás.

– Miféle törvény? Miféle irás? Én is ismerem az ország minden
törvényeit; ilyen törvényt soha se a vezérek, se a királyok, se a
rhabonbánok nem hoztanak.

– A szentirás parancsolja ezt.

– A szentirás?

– A melynek végzéseiben meg kell nyugodnunk. Az parancsolja, hogy a
bélpoklosok a világtól elzárassanak, a sivatag pusztában egyedül, élve
eltemetetten, elhagyassanak; senkihez ne tartozzanak.

– S te annak magadat aláveted?

– Mihaszna emelném föl fejemet az Úr ellen? Várom halálomtól
megszabadulásomat.

A hegytetőről még egyszer aláhangzott az eltávozó ájtatos csapat
zsolozsmája.

Én pedig felkaczagtam!

– Nem! Nem! Nem! Én annak az Istennek, a kinek ilyen a törvénye, hive
nem leszek soha! Ne szólj nekem Jézusról! Ne a szeretet Istenéről
többet! Én az ő nyomdokába nem lépek soha!

Imola reszketve huzta össze magát, a földön kuporogva, a midőn Szilamért
ily haragra gerjedve látta, a midőn Istennel ortályoskodni hallá.
Reszketeg kérleléssel nyult a férje keze után, ki azonban eltiltó
mozdulattal taszítá el a nő kezét magától.

– Ne nyulj a kezemhez!

– Miért ne? Miért?

– Azért, mert én ezt a bélpoklost nem hagytam ott az élő sírban, hanem
felültettem őt a lovamra a hátam mögé, s hazahoztam őt magammal.

E szókra nagyot sikoltva szökött fel helyéből Imola, s odavetve magát
Szilamér keblére, átnyalábolá annak a fejét mind a két karjával s
szapora csókjaival halmozá el arczát, szemét, száját, zokogott is hozzá.

– Oh én szerelmesem! Oh én drágaságom! Hisz épen így lettél Krisztus
követőjévé. Az ő nyomdokaiba találtak bele épen a te lábnyomaid. A mit
most cselekedtél, az a keresztyén vallás.

Szilamérnak ragyogott az arcza.

– De hát nem félsz engem megölelni ezután?

– Ha Isten velünk, ki ellenünk? mondá erős hittel az asszony.

Szilamér kebléhez szorítá a nőt.

– Akkor én megyek vissza hozzá.

– Hol hagytad őt?

– Odalenn a cselédek tornáczában.

– De hisz a cselédnép fitymálni fogja, durván bánik majd vele. Pedig
lehet, hogy előkelő levente volt.

– Bizonyára az volt. De hát hová tegyem?

– Hát nem férne el itten? Nézd, mennyi helyünk van. Három nagy medvebőr
az ágyunkon. Egyet neki adhatnánk.

– Igaz a. De te iszonyodni fogsz a rátekintéstől.

– Te golyhó! Hát te nem tudod, hogy én, ha idegen férfi jön elém, nem
látom meg, milyen az arcza? Mindig csak a te arczodat látom magam előtt.

– Áldott légy ezért a szóért!

– Az vagyok már régen! Megállj még! Valami jutott eszembe. Drága jó
anyámtól hallottam, hogy itt valahol a Szent-Anna tó körül van egy
csodatevő forrás, a minek a vize minden fekélyt, mirigyet meggyógyít,
annak sós a földje és meleg a vize.

– Akkor én megmondhatom, hogy melyik az a forrás? Az a virág, a mit te a
minap hazahoztál, a «világzár» csak sós tőzegföldben, meleg vízben
terem.

– Arra a helyre pedig én vissza tudok találni. Hegyhát tetején van; a
miből egy patak nyugatnak, másik keletnek folyik.

– Úgy! úgy! Az egyik a Zsombor patakja, a másik a Bálványos patak.

– És így, ha ketten összetesszük a tudományunkat, még majd ki is tudjuk
gyógyítani a bélpoklosunkat Isten segítségével. Eredj, vezesd ide.

Szilamér felhozta magával a bélpoklost. Imola addig puha fekhelyet
készített a számára a pest mellett. Arra lefekteté Szilamér a Lázárt.

– Nem irtózol a szörnyű büzétől? – Kérdé susogva Szilamér Imolától.

– Nem. Én tavaszi ibolyák illatát érzem.

Azután a tűzhelyhez látott, sütött, főzött; valami melegítő italt is
készített, illatos füszerekkel. A halott evett és ivott. Lakomázás után
aztán elkezdette regélni a távol szent földön tapasztalt dolgait;
tüneményes meséket, a mik valóban megtörténtek, s a szent vidéknek
fölséges látványát. Úgy beszélt, mint egy apostol. Imola elhallgatta
volna azokat a regéket hajnalig. S a szemeit le nem vette a bélpoklos
arczáról; a rettenetes arczról, melyre az istenkép fölé egy pokolbeli
lárvát ragasztott a kórság. De ez undorító kéreg közepett megmaradt két
szép, lélekkel teljes szem; Imola azokba nézett, s aztán a szemektől nem
látta az arczot.

Mikor a kakas elsőt kukorikolt, akkor mind álomra tértek. Az álom
csendjében Szilamér füleit megütötte a két idegen szó, a mit a bélpoklos
reszkető hangon elsóhajtott: «Kirie eleizon, Kriste eleizon.» Imola
aludt már, s mégis az ajkai csendesen utána susogták: «Kirie eleizon,
Kriste eleizon.»

Vajjon mit jelenthet ez a két szó?

Másnap kora hajnalban elindultak mind a hárman: Imola, Szilamér és a
bélpoklos, felkeresni a tájat, a hol a világzár terem. Imola volt a
vezető.

A Szent-Anna tó hegyeinek minden völgye tele van csupa gyógyerejű
csodaforrásokkal. Ha más országban volnának, búcsújáró kápolna volna
mindenik mellé építve egyfelől, részvénytársaság vendégfogadója a másik
felől.

Itt buzog fel a tőzegtalajból a sárgásbarna vizű Fortyogó; olyan a
hangja messziről, mint az álmában horkoló óriásé. Ez a sánták
gyógyforrása.

Odább egy más forrás zúdul elé, világossárga vízgomolylyal; ennek a neve
«Szemfortyogó.» Ez vakokat is látókká tesz, s minden szembajt
meggyógyít.

Majd meg egy hamuszin forrás zubog fel a mohos sziklák közül, a mit a
szinéért «Hammas»-nak neveznek: a belemártott kéz zsirosnak érzi a
vizét, s a gőze elkábít. Ez a köszvényt űzi el.

Végre egy lapályos fensik következik, a minek veres a földje, s a rajta
termő növények levele mind olyan tővér, pozsgár, sötétzöld: ez a
«Sósmező».

Ennek a közepén van az a forrás, a minek a martját a sárgapiros nenufár
(világzár) virágai lepik. Most, tavasz elején, csak a tavalyi virágok
korsóalakú máktokjai uszkálnak a gőzölgő tavacska szélében; a nagy,
tertyedt rőteres leveleken apró zöld leveli békák hirdetik brekegve az
idő változását.

Ez volt a keresett csodatevő forrás: régóta ismeretes a székely
asszonyoknál.

Szilamér és a bélpoklos fejszéikkel, faragó eszközeikkel nagy hirtelen
összeábdáltak e forrás mellékén egy burdét; a minőket még mai nap is
szoktak nyaranta felállítani a gyógyúlást kereső vendégek számára.

A bélpoklos itt maradt a burdéban négy napig.

Ötödnap visszatért a Tiburcz várba meggyógyultan. A bélpokol réme
tisztára elveszett róla. A rettenetes pokolkéreg lehámlott testéről, s
az arcza előtünt, nemes, büszke vonásaival; a hogy az valaha Isten
kezéből kikerült; csakhogy olyan gyönge és fehér volt, akár egy leánynak
az arcza, a mit soha nem lopott meg az égető napsugár.



HÁLÁDATLAN VERÉB A FECSKEFÉSZEKBEN.

A milyen nagy volt az öröme Szilamérnak a fölött, hogy azt a nyomorult
bélpoklost ilyen csodamódra helyreállította, kétszer akkora lett, a
midőn egyszer, valami vágytól ösztönözve, visszatért ahhoz a kunyhóhoz,
a mely ennek élő sírverem gyanánt volt rendeltetve: mert már akkor abban
egy második bélpoklost talált.

Azt is épen olyan áhitatos szertartással hozták ide mint az elöbbit: a
kunyhó már akkor üres volt, az ételes fazékban pedig a bennehagyott
köles már ki is zöldült; ebből világos, hogy az élve eltemetett már nem
él ezen a világon; bizonyosan megették a farkasok, vagy a sokatevők:
nyugodjék békével! Hoztak helyette másikat.

Ugy látszik, hogy ez a kunyhó csak olyan átjáró ház a két világ között.

Szilamér azt a bélpoklost is felvette a lovára s haza vitte: a sósmező
csodaforrásánál épített a számára egy másik burdét, a hol az mosakodjék.

És azután hétről-hétre, mindig ellátogatott a Mohoson túl a magányos
kunyhóhoz: a hogy azelőtt bölényre vadászni, úgy most bélpoklosokra
lesni; s nagy vadászszerencséje volt, töbnyire hozott haza egyet a
cserkészetből. Nyár derekán már kilencz burdé volt sorban felállítva a
sós-mezőn. A megmentett nyomorultak az egész napot odakinn töltötték, a
gyógyvíz erejét próbálva kinzott tagjaikon s csak éjszakára tértek haza
a Tiburcz-várba, a mi nem messze volt a sósmezőtől.

A ki egészen kigyógyult is közülök, nem hagyta el a társait,
visszatérnie a világba úgy sem volt többé szabad; mert az egyszer
halottá-mondott bélpoklosnak halálbüntetés alatt tiltva volt az emberi
társaságba még valaha visszakerülni, a vagyonát szétosztották, feleségét
férjhez adták; gyerekeit ide-amoda elhordták. De ha szabad lett volna,
sem hagyák vala el ezt a vidéket, mely ép tagjaikat, emberi ábrázatukat
újra visszaadta. Neveket vettek föl – a szentek után – csupán
keresztneveket, a hogy szerzetesek szoktak; egymásnak hűséget fogadtak,
s titkos egyetértés mellett maguk között megválasztották perjelnek Opoúr
Szilamért.

És így Szilamér megérte pogány fővel, hogy új rendnek a perjelévé lett.
– A miről ő maga semmit sem tudott. – De tudta az Úr Isten.

A bélpoklos szerzet egyébiránt nem henyélt ott hiába, ők mindannyian
távol Palaestinában kinn járt keresztesvitézek valának: egy közülök
Nikomédiából elhozott magával, a sarujába rejtve, mindenféle kerti
veteménymagokat, a minőket ottan termesztenek, s a miknek még itt
Európában hirét sem hallották. Azokat ő és társai, egy körülkerített
lonkán elvetették, ápolták, öntözték: csodálatos mindenféle főzelékkel
ellátták a konyhát. (Még most is, annyi száz esztendő mulva, egész
falvak élnek abból a székely földön, hogy kerti veteményeket
termesztenek, a miknek a magvát Orbán mester hozta el Ázsiából, s
azokban a falvakban nincsen szegény ember.)

Viszont Szilamér meg az egyébfajta élelmi szerekről gondoskodott a maga
ápoltjai számára, s most tudta már meg, hogy mit tesz az, hogy «oszd
szét a gazdagságodat a szegények között!» Imola pedig szőtte a számukra
a gyapjúkelmét, hogy tiszta fehér ruhában járhassanak mindig.

Ők foglalkoztak ellenben a halászattal is, s hordták haza a várba egész
hálószámra a sok potykát, lazaczot, pisztrángot, a mivel még akkor
hemzsegtek a Mohos kopotyui; úgy, hogy Szilamér maga is megsokalta már s
azt kezdte hinni, hogy ő az adósa a lázároknak, nem azok ő neki.

Volt közöttük egy, a ki valaha kolostorban lakott, ott megtanulta azokat
az ájtatos zsolozsmákat, a miknek diák a nyelve; ez betanította azt a
többieknek, a kik aztán esténkint, mikor a várudvarra visszatérének,
körültérdepelték a tornáczba felvezető csarnokot, s rázendíték
mindenféle összeolvadó vékony és vastag hangokon a «de profundist»-t,
hogy csupa gyönyörűség volt hallgatni.

Úgy éltek itt együtt, keresztyének és tuhudúnok, ebben a minden
Istenektől megszállott magányban, mintha ez volna örök maradásuk. Arra
senki sem gondolt, még maga Szilamér sem, hogy ezt a Tiburcz várát csak
bizonyos ideig engedte át neki és életpárjának Rapsonné asszony, s hogy
majd nemsokára elkövetkezik az idő, a mikor az asszonyságnak a tagjait
megpróbálgatják a hozzászegődött csúzok és zsábák s akkor az jönni fog
cselédnépestül a Tiburcz várába, a Kénbarlang gyógylevegőjében fürödni:
s annak majd bolond nagy öröme lesz, a mikor megtudja, hogy kilencz
bélpoklossal van tele a vára.

De ő biz erre, ha gondolt is, kiverte a fejéből. A bélpoklosok baja
elébbrevaló, mint a Rapsonnéé! Aztán meg, ha ő nem retteg ezeknek a
társaságától, s nem félti a lehelletük ragályától az ő Imolájának a
százszor szép orczáját; hát akkor a Rapsonné se féltse a maga
ábrázatjának száz éves barázdáit; hanem pártolja tovább az ő ápoltjait;
még buzgóbban, mint a hogy ő tette eddig.

Annál ugyan lelkesebben senki sem ápolhatta volna ezeket a
szerencsétleneket, mint a hogy ő tevé; de meg is nyerte érte a jutalmát
az égtől; mert úgy a nyár közepe felé egy olyan gyönyörüséges kis
angyalkát küldött le neki az égből az Úr, a milyenek csak tele piros
pofácskával fujják odafenn az arany trombitát. Aztán fiu volt!
Szakasztott az apja!

Noiszen volt öröm a háznál! Akkora örömtüzeket rakatott Szilamér a
dombokon, hogy a szomszéd országba ellátszott a lángja. Ki is hiresztelé
hetedhét országnak, hogy ő neki fia született, mely kihiresztelés ilyen
furfanggal szokott végbemenni. Összefogtak valami tíz kutyát a
karámokból, s azoknak a farkára kötöttek két zsindelyt: azokra a
zsindelyekre felirták egyfelől minuskel betükkel, másfelől székely
irásjegygyel, hogy milyen öröm esett Opour Szilamér házatáján; akkor
aztán elbocsáták az ebeket, jót húzva rájuk az ostorral. A mint aztán a
futó kuvasz meghallotta a farkához kötött két zsindelyt csörömpölni, azt
gondolta, az ördögök szekere csörtet a nyomában s elkezdett uszúlni
világtalan világba; míg valami faluba nem ért: ott elfogták, elolvasták,
mi van a két zsindelyre irva, s aztán megint odább eresztették, hadd
vigye a szomszéd faluba a hirt. Így hordták azok aztán el az örömhírt
hetedhét országba! Bizonyosan megtudta ezt a hirt a négylábú hirmondók
utján maga Mike Sára asszonyom is. Csakhogy az izenetnek a kelet helyét,
azt nem mondta meg neki a komondor.

Hej jó dolga volt valami hét napig bölénynek, dámvadnak: Szilamér nem
kergette őket; otthon ült: azt leste, mit beszél az «ember?»

Hetednap estéjén, (szép derült alkony volt!) a mint a leáldozó nap
végsugara végig sütött a nyitott ablakon át, Imola ágyáig, egészen
bearanyozta az anya és gyermek orczáját: olyan volt az, mint a kinyilt
rózsa a maga bimbójával; Szilamér egészen el volt veszve az ő
nézésükben. Se látott, se hallott. Odakinn a várkapu előtt ugyan fútták
pedig a kürtöt; s azután egész csapat lovas dübörgése hangzott a
csapóhidon: nem ügyelt ő arra. A nyitott ablakon át pávaszem-pillangók
repültek be a szobába; a kis gyermek sikongatva kapkodott feléjük
parányi kezével: rájuk ismert talán? régi játszótársak abból az időből,
a mikor még neki is szárnyai voltak. Szilamér a gyermekben
gyönyörködött, Imola meg Szilamér arczában, s a mint így az alkonysugár
az egyik arczra, az meg a másikra, a másik meg a harmadikra vetette a
mosolygó verőfényét, hát abból olyan ragyogás támadt, a milyennel csak
Isten veszi magát körül.

Nem csoda hát, ha csak akkor vették észre Rapsonné asszonyt, a mikor az
már ott állt az Imola nyoszolyája fejénél és megszólalt. Be is volt
bugyolálva nagyon a szeméig, meg a szájáig patyolatkendőkkel, mert az
esteli harmattól nagyon őrizte magát.

– Jaj! jaj! Mit csináltok, boldogtalan népek!

Ezzel a rikácsoló szóval üdvözlé «adjon Isten» helyett a boldog
révedezőket.

De egyszerre el is mult minden ragyogás mind a három arczról: még a nap
maga is, mintha szintén megijedt volna a vén tündértől, egyszerre
elrejté magát a hegy orma mögé: Imola, az ösztön borzongásával takarta
el a kis fia fejét a két tenyerével; Szilamér meg pogány babonás
szokásból dörmögé a foga között: «tüske a talpadba!», a mit voltaképen a
boszorkányok ellen volt szokás kimondani, de a mit megtartottak a vadász
emberek is, mikor cserkészetre indulva, legelébb is valami banyával
találkoztak.

Rapsonné pedig folyvást kiabálva, «de mit tesztek? mit csináltok?»
rohant az ablaknak; még azt hitték, ki akar rajta repülni s egy cseppet
sem csodálkoztak volna, ha a mankóját a térde közé kapva ellovagolt
volna rajta a levegőben. Azonban csak be akarta tenni az
ablakszárnyakat, a mik jó vastag üvegből készült s ólomkarikákba foglalt
táblák lévén, egyszerre homályban hagyták a szobát. Aztán jött csak
vissza nagy zsémbeléssel.

– De hova gondoltok? A míg meg nem újul a hold, nem szabad meglátni a
napsugárnak az ujszülött arczát, mert megveri a ragya! S gyertya sem ég
az asszony ágya mellett! Micsoda gondatlanság ez! Mindjárt jön a Kamor
tündér a téglázó vassal, a mint azt látja, hogy nem ég a gyertya a
betegágyas asszony nyoszolyája mellett.

Szilamér szaladt a kandallóhoz gyertyát gyújtani.

– Ne abba a vasgyertyatartóba! Keress rezet! Oh milyen élhetetlenek az
ilyen fiatal házasok! Vasat nem szabad az asszony közelébe hozni: még
csak egy varrótűt sem szabad neki a kezébe venni, a míg a hat hete le
nem tel. Ellenben egy tikmont kell neki a vánkosa alá tenni; a
kicsikének meg egy szál veres selymet kötni a lábára, a nyakába meg egy
violagyökeret. Oh be tudatlan nép. De jó, hogy ide vetődtem hozzájuk!
Még elpusztitanák magukat nálam nélkül. Így ni! Fordítsd meg Szilamér
öcsém azt az ágyat, fejjel legyen az ablak felé az asszony, gyermek.
Külömben holdas lesz belőle, ha a holdvilág rá talál sütni. Hát nincs
javasasszony körülöttetek, a ki erre megtanítson?

Szilamér ijedtében megtett mindent, a mit Rapsonné parancsolt. Az ágyat
is megfordítá, az égő gyertyát is odahelyezte melléje arra az
asztalkára, a min mindenféle drágalátos főzemények álltak csodajóságú
füvekből, miket a jó Gidula nénő készített Imola számára; de a mikkel az
elfelejte élni. Rapsonné mind sorba kóstolta, szagolta valamennyit s
itéletet mondott fölöttük; ez jó, ez sem árt, ez az ezeraranyos fü! ez a
szívkinyitó, de csak a virágját kellett volna megfőzni, nem a levelét
is; de hol maradt a tetemtoldó fű! attól ered növésnek a gyerek; hát a
boldogasszony tenyere? Azt ugyan a pogányok nem ismerik. No majd én adok
belőle. Hoztam én magammal eleget.

Ez alatt elhelyezkedék abban a karosszékben, a mit Szilamér tolt oda a
számára.

A nénémasszony tovább zsémbelt:

– De ugyan hová gondoltál, hogy kinyisd az ablakot naplemente után? Az
kell, hogy bejöjjön a büdi boszorkány, elcserélni a gyerekedet,
elváltani a magáéval? Akkor aztán majd tarthatnád a kandallóban a tűz
fölé, hogy adja vissza a tiedet, mert külömben az övét a tűzbe dobod.
Ilyenkor ólálkodnak legjobban a boszorkányok az újszülött gyermekek
körül, a míg azok vagy vizen, vagy tűzön fel nincsenek avatva, akár
keresztyén, akár tuhudún szokás szerint. Ahol ni! Mit mondok? Már ide
benn is van a szobában a boszorkány!

Mind a ketten, az apa is, az anya is egyszerre a nénémasszonyra
tekintének: elég nagy ostobasággal; mert hisz ő nem saját magára
példázott, hanem arra a nagy pávaszemesszárnyú pillangóra, mely ott
keringett a szövétnek lángja körül, s a mit repkedése közben
szerencsésen le is sujtott a mankójával, s aztán kezébe ragadva, kitépte
neki a szárnyait, a fejét; «hej te rossz boszorkány! Körmömre kerültél,
nesze neked!» s azzal a darabjait a kandallóba dobálta. A kis gyermek
erre elkezdett sirni: ő bizonyosan meghallotta a halálrakinzott
játszópajtásának a jajszavát, a mit már a durva földlakók vastag fülei
nem hallanak meg. A gyermek ordított, kapálózott.

– Huh be csunya vagy, pih de rút! mondá Rapsonné a gyermekre; de a
mellett édeskésen mosolygott az anyja szemébe. Így kell ám a gyermeket
dicsérni; mert a ki azt mondja a kis gyermekre, hogy «jaj de szép», az
megigézi: az olyan ellen ki kell köpni. Rút gyermek vagy!

Az aztán eldugta az arczát olyan helyre, a hol jó volt neki.

Rapsonné asszonyom pedig elhelyezkedett szépen a karszékben, a cselédjei
vánkosokat hoztak utána s azokkal a hátát meg a lábait felpoczkolták.

– Noh, édes hiveim, ennek ugyancsak örülök, hogy így beteljesült minden
kivánságtok. A mint megtudtam ezt a nagy örömöt, mindjárt repültem is
hozzátok. Utba ejtettem az édes apátokat: annak is elmondtam, hogy
milyen nagy ünnep van a családjában. Hejh de nagyot ugrott a jó öreg.
Mindjárt azonnal ökröt süttetett, s vár benneteket a radinára. Nagyon
lelkemre kötötte, hogy csak siettesselek benneteket. Még ma akarja a kis
porontyát látni.

Imola és Szilamér nagy szemekkel bámultak egymásra. Hát ez azért jött
ide látogatóba, hogy rögtön kitegye a szűrüket innen? Imola nem magáért
aggódott: ő erős, egészséges vérű nő volt: nem szokása a kényeskedés; de
a kis gyermeket féltette az éjszakai uttól.

– De hát most mindjárt elmenjünk alkonyat után? kérdezé szepegve.

– Oh ilyenkor nyáron hosszú az esthajnal, drága szép holdvilág süt; én
magam is mindig éjszaka utaztam, akkor langyos hűs a levegőég; a
fülemilék olyan szépen hangicsálnak minden bokorban; a fű között úgy
világít a sok fénylő bogár, mint a csillag hamva. Aztán az apátok
megigérte, hogy fele uton elétek jön Bálványos várából, fáklyás
kisérettel; ott fog rátok várni már a Lobogó forrásnál. Oh édes
szivecskéim, bizony olyan nehezen eresztelek el benneteket innen, mintha
a saját édes gyermekeim volnátok; de már a minek meg kell lenni inkább
ma legyen meg, mint holnap. Itt nem is volna már helyetek, mert én nekem
sok a cselédnépem. Azok se hálhatnak egymás hátán a ti pereputtyotokkal.
Az is megeshetnék, hogy az én kigyóm éjszaka el találna látogatni a
gyermekágyas asszony nyoszolyájába s ő megijedne tőle.

Imola már is megijedt.

– Készüljünk az útra! mondá Szilamérnak, fektéből fölemelkedve, s maga
is azon kezdte a készülődést, hogy a kis gyermekét bekötözze gyöngéden,
gondosan a puha pólyába.

– Hiszen az asszonyka a kis gyermekével igen jól fog utazhatni az én
gyaloghintómban; az egyik zsellyémet odaadom neki, helyezze el magát
benne: mintha ágyban volna; még alhatik is ottan. Nagyon jó helye lesz!

– Jobb helye lesz neki az én ölemben! Vágott oda nagy nyersen Szilamér.

Biz őtet egy kissé elkedvetlenítette az, hogy ilyen rögtön el kell neki
hagyni ezt a tanyát. Úgy megszokta már itt, a hol minden napja csupa
boldogság volt. Aztán ilyen rögtön éjszakai útra kelni lábbadozó
asszonynyal, gyermekkel. Aztán visszamenni Bálványosvárába, a hol még az
apja parancsol, s a Zsombor öcscse ortályoskodik vele (még nem tudta,
hogy meghalt). És még valami más is bántotta, marasztalta: a szive úgy
húzott ide azokhoz az emberekhez, a kik megszabadítójuknak tekinték.
Azonban hát Rapsonnénak teljesen igaza volt: ő ezt a lakást csak addig
engedte át nekik, a míg magának szüksége nem lesz rá és most visszakéri.
Ezért is ezer köszönet neki.

Rapsonné pedig, hogy még jobban siettesse az útra készülésüket, elővette
a legsikeresebb módját az elriasztásnak, elkezdett egyszerre nyögni,
jajveszékelni; jaj ez a ballábam, jaj a féloldalam! Ez a gonosz zsába!
Mintha késsel hasogatnák. Jaj, mikor így rám jön ez a kinzás, azt
hiszem, hogy nem érem a reggelt! Leányok! Leányok! Hol van a zabos
tarisznya? Hol az ezer virágos égett vizem? Hol a tárkonyeczet? Mindjárt
elkárhozom.

Ez elől csakugyan szökni kell.

Ezenben megszólal ott lenn az udvaron a szokott estéli zsolozsmája a
hazatérőknek:

  «A mélységből kiálték hozzád én Uram
  Hallgasd meg az én szavam!…»

Rapsonné asszonyom torkában egyszerre bedugult a jajgatás erre az
énekhangra: «hát ez micsoda ének odakinn? Miféle barátok virginálnak
itten?»

Ha nem ismerné az ember olyan jól Szilamért, s nem tudná felőle, hogy
milyen tiszta, őszinte, ravaszság nélkül való lélek lakik benne, bizony
azt hihetné felőle, hogy aligha nem járult a feleletéhez vagy egy
nehezékre való abból a székely furfangból, a mivel a góbé egész ártatlan
képpel tud elmondogatni olyan közönbösnek látszó dolgokat, a miktől az,
a kinek mondva vannak, a bőréből ugrik ki ijedtében.

– Hát bizony! édes nénémasszony, ezek oda alant, a a kik a maguk módja
szerint dicsérik az ő Istenüket, nem egyebek, mint azok a szerencsétlen
bélpoklosok, a kik a világi társaságból ide az erdőkre kiűzettek, s a
kiket én aztán egyenkint ide hordogattam, itten ápolgattam; a feleségem
azt mondta, hogy ez olyan cselekedet volt, a mely a mennyországra ad
érdemet. Most már majd itt hagyom a te kegyelmednek e jámbor népeket,
ápold őket tovább s vedd át a mennyországhoz való igazamat.

De úgy meggyógyult erre a szóra Rapsonnénak mind a két lába egyszerre,
hogy mint a kurta kigyó, úgy ugrott ki a karosszékből.

– Micsoda? Te bélpoklosokkal töltötted meg az én kastélyomat? Oh te
Isten nélkül való pogány. Nem is telhetett ki ilyen ördöngösség mástól,
mint egy Krisztustagadó tuhudúntól! Eddig is hat ördöggel jártak a
pogányok: Guta, Fene, Mirigy, Csoma, Dobrocz, Kék-kelevény s most ez
idehozza közéjök még a Bélpoklot is, hogy kilegyen a hetes szám!
Leányok, cselédek! Hej! vaslapátot tüzesítsetek, eczettel füstöljetek,
köménymagot, tömjént égessetek! Semmit a földre le ne tegyetek, a mi
batyut elhoztatok! Ki innen a pokol birodalmából, a döglelet verméből!
Ki ebből a Zsodoma-Gomorából! Tűz maradjon utánam!

A nagy ijedtségtől úgy ugrált Rapsonné, s úgy hadonászott a két kezével,
mintha a szent Vida-táncz rohanta volna meg.

Szilamér odalépett felé, hogy megengesztelje; de Rapsonné neki fogta a
mankóját két kezével, mint valami dárdát s azt a harmadfél fogát
rávicsorítva, neki acsarkodott.

– Hozzám ne közelits, te bélpoklos pogány; te istentagadó filiszteus!
Itt maradhatsz már a nőstényeddel meg a kölykeddel együtt ebben az
elátkozott várban; hogy szakadjon rád, mikor legvigabban tánczolsz!
Elharácsoltad tőlem ördögi ravaszsággal, a Tiburcz váramat, hogy soha
bele ne jöhessek többet. Égj meg benne egész czudar pereputyoddal
falkástul! Engem nem lát többet ez a gyehenna-birodalom! Így foglalja el
a háládatlan veréb a fecskefészket, a hogy te elfoglaltad az én váram.
Tied lehet már ez az egész erdőm, szaladgálhatsz benne: hogy kergessen
meg a bolygó lidércz, ökleljen meg a vad bölény, marjanak meg a
farkasok. De legjobban megmarjanak azok a fene bélpoklosok, a kiket ide
gyűjtöttél: háládatlansággal fizessenek érte! Vigyetek ki innen!

Két leánycselédnek úgy kellett az asszonyukat a karjaikra emelni, mint a
hogy a «gólya viszi kis fiát» a gyermekjátékban; nehogy a talpai azt a
pallót érintsék, a mit e bélpoklosok léptei megfertőztettek.

Még az ajtóból is visszafordult, Szilamért lepocskondiázni válogatott
pogánynevekkel; a miken az utoljára nevetett.

Ime az a jutalma tehát már megvolt ezen a világon a bélpoklosok
ápolásáért, hogy nem kellett éjnek éjszakáján neki indulnia, lábbadozó
feleségével és gyönge kis gyermekével a nyaktörő útnak és sötét
erdőknek, a hol ilyenkor az igaz, hogy nagyon szépen énekelnek; de nem a
fülemilék, hanem a farkasok.



AZ EL NEM OLTOTT TŰZ A KANDALLÓBAN.

Ment volna hát már a Tiburcz várából Rapsonné asszonyom, ha el nem
állták volna az útját a bélpoklosok; de azok oda térdepeltek szokás
szerint karélyban a garádics tornácza elé, s ottan végzék esteli
ájtatosságukat. Senki pedig hozzájuk nyulni nem mer vala, hogy ellökje
őket az útból. A fehér kámzsás csuha minden részét a testüknek bőven
takarta: mert a bélpoklosoknak meg van tiltva az arczát, vagy a kezét
világi ember előtt valaha feltakarni.

– Oh édes cselédim: ti jámbor Lázárok, rebegé Rapsonné asszony a hideg
láztól vaczogó állal. De nagyon teli van a ti torkotok áldással. Bizony
nagyon szánlak benneteket, ti szegény Lázárok. Nesztek, ime alamizsnát
adok; vegyétek el az Isten nevében.

Azzal kilencz ezüstdénárt vőn elő az oldalán függő tarsolyából s azokat
kiosztá az előtte térdeplő nyomorultak között; még pedig olyan elmés
módon, hogy a mankójának a vége el levén hasadva: ebbe a hasadékba
szorítá bele a vékony ezüstpénzeket s úgy nyújtá azokat a szegényeknek,
a kiknek azt viszont nem volt szabad puszta kézzel elvenni, hanem
mindegyiknek a csuhája ujjához lévén varrva egy keztyű, abba dugott
kézzel nyulhattak az alamizsna után. Innen maradt fenn az a közmondás:
majd megtanítlak keztyűbe dudálni!

A Lázárok azonban még erre sem tágítottak; de még jobban hálálkodtak
versekben.

Rapsonnénak erre valami jutott eszébe, a mivel magát is kiszabadíthatja
a pokol tornáczából, másokat pedig egészen belemárthat a csávába.

Elkezdett ő is kegyesen sopánkodni.

– Óh ti jámbor Lázárok: bizony nem hiába rángatjátok az angyalok
kantusát a ti hálálkodástokkal; mert ugyan jó helyre hozott benneteket
az örd… vagy mit mondok? szent Lázár apátok. Jaj de áldott jó uraság ez
a ti pártfogó gazdátok; mintha nem is tuhudún volna, de maga a köpönyeg
szabdaló Szent Márton volna; hát még a felesége, az igazi keresztyén
asszony: a ki maga fonta, szőtte, szabta a ti kantusaitokat. Tudom, hogy
tűzbe-vízbe mennétek érettük, ha megtudnátok, hogy valami nagy
veszedelem fenyegeti őket. No hát tudjátok meg. Bizony nagy csapásra
vannak az ő fejük fölé emelkedve igen súlyos kezek. Holnap lesz
Szent-Lőrincz napja; ma van az éjjele. A mikor, tudjátok, Szent Lőrincz
tüzes könyei hullanak az égből. Szent Lőrincz könyei nekünk; de a
tuhudúnoknak a csillaghullás a tűzeloltó, új tűzgyujtó ünnepet jelenti.
Holnap az Opour Szilamérnak is fel kell menni Bálványos várába, mert
neki is új tüzet kell hozni, a marháit a tűzön átterelni és a mi fő
dolog, az újszülött fiát a tűzön felavattatni. Mert ez a gyermekcse csak
félig keresztyén: az anyja után; az apja felől pedig pogány. A vén Opour
Kevend pedig felfogadta két fia holttestére, a kik mind a ketten Imola
miatt estek el a harczban, hogy ha ennek az asszonynak fiugyermeke
születik, ő annak az arczát a tűzfelavatáskor úgy elcsufittatja a
billogós tüzes késével, hogy abba soha asszony bele ne szeressen; világ
ijesztője legyen, pogánynak maradjon. Ez vár arra a kis ártatlan
csecsemőre holnap. A Mike Sára asszony pedig ezt nem tudja; mert ha
tudná, hogy a leányának fia született, bizony kiadná a parancsolatot az
Andorás fiának, a ki az átjáró várban lesi már nyugtalan, hogy mikor
üssön rajtuk a bálványosvári pogányokon? hogy rohanja meg a várukat,
ragadja ki a pogányok kezéből, kárhozat torkából az ő kicsiny unokáját.
Azonban ha Mike Andorás megtudná ezt, bizony nem is várná, hogy az anyja
parancsoljon neki; de magától neki esne Bálványos-vár kapujának, s
betörné erővel, úgy szabadítaná ki az áldott szent hugát, meg annak az
ártatlan gyermekét. Ha tehát ti olyan nagyon szeretitek azt a ti jóltevő
gazdátokat, meg annak az angyali hitvestársát; s ha olyan nagyon
kivánkoztok Isten országára érdemesnek lenni, semmi jobb dolgot el nem
követhettek, mint ha most azonnal neki iramodtok, megvinni ezt a hírt
Mike Andorásnak az átjáró várba, a miben tudósok vagytok. Ezért
bizonynyal ő tőle mind aranypénzt kaptok!

De már az utolsó szavakat nem hallották a Lázárok, mert egyszerre mind
felugráltak s futottak ki a kapun; neki a meredek hegyoldalnak, mintha
egymást űznék; nem válogatva az utat, hanem ugrálva szikláról-sziklára;
az elátkozott haláltornáczán keresztül, a hol még vad sem jár; a merre
legegyenesebb az út az átjáró vár és a Bara mezeje felé.

Szilamér a vár ablakából látta ezt a futást.

– Nézd! A Rapsonné megbolondította a Lázárainkat, úgy futnak hegynek
alá, mint a kiket a gersei ördögök űznek.

Rapsonné pedig nagyot nevetett utána, mikor ezeket ilyen szépen szélnek
bocsátotta. Lesz ebből haddelhadd! Holnap az Opourék, meg a Mikéék
egymásnak a vérét fogják inni! Az lesz a derendóczia! Fel nem tartja ezt
már semmi világi hatalom.

Most már mehetett ki a várból. Ott nem maradt volna éjszakára még azért
az ördögért sem, a kinek kötelessége «deli ifju legény képében»
megjelenni. De elébb megvárta, hogy sós hamuval, büdöskővirággal
behintsék előtte a kapualját s a felvonó hidat, a min a bélpoklosok
keresztülmentek; csak azután vitette ki magát, két szolgálója nyakába
kapaszkodva.

Mikor aztán kinn volt, akkor odakinn a porondon leterittett egy kerek
tevebőr-szőnyeget és arra állt rá.

Erről a «szigetről», a hol ő neki magának nem árthatnak a felköltött
gonoszok, meghagyá a hétszeres átokkal a megutált várát:

– Czudar, undok, pokoltanya! Sodoma, Gomora, Gyehenna, Koponyavár!
Rajtad hagyom balkézi áldásom! Tűz porrá égessen, föld gyomra elnyeljen,
tüzes istennyila beléd lecsapkodjon, éjjeli kisértet rajtad végig
járjon, a befaló kenyér benned kővé váljon, éles kés, nyil, fegyver
gazdájának álljon, halálmadár rólad soha el ne szálljon!

S azzal hét kavicsot felszedve a balkeze markába, háttal a várnak
fordulva, odahajítá azt a háta mögé, s aztán a tevebőrszőnyeggel együtt
fölemeltetve, úgy viteté magát a zsellyeszékéhez.

– Siess! míg nem jönnek! (Tudniillik azok a rosszlelkek, a kik ez átkok
végrehajtására előhivattanak.)

Mégis megérkeztek pedig; egy jött csunya nagy dongó bogár képében, a
másik mint czikázó denevér, a harmadik mint szürkébe öltözött éji lepke,
a negyedik mint suhogó bagoly: mind őt repkedték körül nagy
átalkodottan.

– Gyih előlem! Hess utamból! Ribancz fajzat! Lidércz-kotlás!
Patvar-kisze! Tündelevény! Rézorrú bagoly! Pusztuljatok dolgotokra! Nem
ismeritek már az ostoromat?

Azzal leoldva derekáról a háromrét odafont kigyót, s azt a fejénél
megfogva, nagyokat pattintott a farkával, mint egy csordahajtóostorral a
levegőben, szétverve a pokol szárnyas népét maga körül, míg a cselédjei
beültették a gyaloghintóba s aztán ketten két felől hajtották pávafark
legyezőkkel előle az éjszaka rémeit, a mik az éjjel későn utazókra
leskelődnek. Úgy ment késő éjjel az útjára.

* * *

Bizonyára a vén tündér nem szokott hiába átkozódni. A kit ő rontó
szavakkal meghagyott, megérezte az azt.

Alig távozott el csörtető kiséretével Tiburcz várából, a midőn nyomban
két jövevény garaboncz kezdett el éles sípjával fütyölni a várkapu
előtt. A mint beereszték, s odabocsáták őket Szilamérhoz, ez mindjárt
rájok ismert. Ezek a Gyulának (a tűzgyujtó papnak) a garabonczai.

– No, fiam, mit hoztál? kérdé az egyiktől.

– Én semmit sem hoztam. De vinni akarok. Holnap lesz tűzáldozat napja,
ó-tűzoltás, új-tűzgyujtás szere. A Gyula elküldött, hogy vigyük fel
vaskondérban a tavalyi tüzet, mind egy szikráig Tiburcz várából;
reggelre ott legyünk a tűzhalomnál.

– Hát te másik, mit hoztál?

– Én már csak hoztam valamit. Itt van a rováson. Maga a rhabonbán
faragta rá.

S ezzel átadott Szilamérnak egy singnél hosszabb mogyorófa pálczát, a mi
négyszögletűre volt megfaragva, s aztán mind a négy oldalára egy-egy sor
székely betű volt felmetszve; a miknek összességéből Szilamér
megtudhatá, hogy atyjának az akaratja szerint holnap ott legyen
újszülött gyermekével együtt Bálványos-várban a tűzhalomnál, hogy az új
tűz fölött magzatát igaz tuhudún hit szerint a billogos felavassa.

Szilamérnak úgy jött ez az izenet, mintha jeges vízzel öntötték volna
végig a hátát. Nagyon alá kezdett hajolni a feje tőle.

A vaskondért megtöltötte a háznál levő tűzzel.

– Mindenünnen kiszedtétek a tüzet? kérdezé a garaboncz. Kályhából?
kemenczéből? pestből? kandallóból? katlanból? tűzhelyből?

– Az én tüzem mind itt van. Felelt Szilamér és annyiban igazat mondott,
hogy a felesége szobájában levő kandallónak a tüze nem az övé volt,
hanem az asszonyáé. Azt csak nem olthatta ki.

De a garaboncz észrevette, hogy ott egy ablak világít, s kérdést tett
miatta.

– No igen felelt Szilamér, ott a szövétnek ég a gyermekágyat fekvő
asszonyom mellett.

– Az pedig szükséges, hogy égjen; helyeslé a garaboncz. De el ne
felejtsd uram azt is kioltani holnap hajnalban; mert különben nem
gyullad meg az új tűz.

– Bolond nélkül is tudom. De ne bizzátok a tűzkereket a két öcsémre,
mert azok nem gyujtják azt meg.

– Bizonyára a tűzkereket nem gyujtja meg a te két öcséd, uram.

A garabonczoknak meg volt hagyva, hogy Szilamérnak el ne fecsegjék az
öcscsei halálát.

Azok elloholtak a rúdrafűzött vaskondérral, a miben a Tiburcz-vári
parázs volt felhalmozva, mikor bementek vele az erdők sötétjébe, azt
hihette, a ki látta, hogy két manó visz izzó gömböt a vállán.

Szilamér visszament a feleségéhez, kis fiához, megcsókolta az arczaikat:
«aludjatok csendesen.»

Aztán kiment a vár lonkájára, mikor már az egész vár álomnak eredt, s
ott járt fel s alá magában egyedül.

A nagy virrasztás éjszakája ez a tuhudúnoknál. A régi emlékezet
felébredt a szivében s ellopta az álmot a szemeiről.

A nap leáldozott már a hegyek között, s a Szent-Anna taván és a mély
völgyek közt sötét este volt már, de a Hargitán túl egy hegyszakadékból
még odatűzött a lehanyatló nap a sík láthatárról Bálványos-várára,
tűzszínűre festve a ködös erdők mélyéből kiemelkedő hatalmas ormokat;
maga az istenek tornya úgy ragyogott messze, mintha egy eget támogató
tűzoszlop volna. Lassankint elhalaványult az is, mind jobban borongva
visszahanyattlott a ködös sötétségbe, még az aranynap képe a torony
tetején is fekete lett végre.

Az elsötétülő égen megjelentek halkan a csillagok, előbb az örege, majd
az apraja is. Az ősmagyar világban mindannyinak neve volt, ismerték.
Egész tudomány volt az. A keresztyének naptárában nincs annyi név
fölirva, mint a mennyi volt feljegyezve a tuhudún égen. Azokra
tanították az apák a gyermekeket.

Szilamér a vár erkélylonkáján, a kőpárkányra ülve nézegette az ismerős
csillagzatok jöttét és lementét. Az egész égboltozat megelevenedett
előtte, mint egy járatos tartomány.

Az egész vár aludt már; de a csendes éjszakának ott künn a vadonban
saját neszei vannak.

Mikor az utolsó emberfujta hang is elenyészett már, a bálványosvári
csillagüdvözlő tárogató dal, akkor az éj maga kezd el beszélgetni a
virrasztó emberhez. Valami borzong végig a tájon, mint egy végtelen nagy
sóhajtás; szellő volt talán, mely a fák sudarain végig fuvalt, vagy tova
rebbenő tündér (a szélanya), a kinek a palástja általsuhant rajtuk, a
csillagos feketekék magasságból emberkiáltáshoz, harsonaszóhoz
hasonlatos hangok felelgetnek össze; éjjeljáró hattyu, daru,
vadlúd-csapat száll talán odafenn? Rejtelmes búgások támadnak a
völgyből, mintha a föld maga álmában beszélne; pedig talán csak a
bölény, meg a névtársa, a bölönbika, a gázlómadarak legkisebbje,
álmatlankodik ott? Távol gyermeksiráshoz hasonló hangok keletkeznek
itt-ott, hogy az ember szive majd megesik rajtuk; pedig talán csak a
hiúz nöstény hivogatja párját. Majd megint egyszerre százszoros ormótlan
ordítás kardala rivall fel, mintha pokolkürtőin kiszabadult ördögfiuk
acsarkodnának fel egy jelszóra; dámvadat felverő farkascsorda lesz az. A
csörtetés elhangzik a völgyben. Néha valami csattanó robaj dörömböl fel
a rengetegből; korhadt faóriás dőlt ki a tövéből. És folyton-folyvást
hangzik közben a két testvérpatak, a Zsombor és Bálványos zuhatagjainak
éjjeli zenéje, mintha tündérkezek vernének ezerhúrú hárfát, hogy legyen
zenehang, a mihez a Mohos bürüjén az éji lobogványok, a tüzes millingek
kisértettánczukat egyre járják.

S e sok éjjeli hang mind Szilamérhoz beszélt.

«Elhagytad már félig őseid vallását: megtagadtál minket, régi isteneket;
a kik vezéreltük a te dédükeidet, hirben, dicsőségben; a kik Etelének
kezébe adtuk a Hadur kardját. A kik népek romlásából, vérengző
harczokból a kis székely nemzetet biztos menedékbe elvezettük,
megtartottuk. Nem voltunk-e neked édes isteneid? Csak te neked és a te
népednek. Nem olyan istenek, a kiket minden nemzet magáénak foglal, s
egymásra igérget a pártfogásukért: «engem szeress jobban!» Mikor harczba
keverednek, úgy hivogatják egymás ellen a közös Istent: «Ne amannak
segíts! hanem nekem! Nézd, én czifrább oltárral magasztallak fel, mint a
másik!» A ki midőn az egyik népének orczáját mutatja, addig a másiknak
hátat fordít. Mi egyedül csak a magyarok istenei vagyunk; senki más
bennünket áldozataival meg nem vesztegethet. Mindig közel vagyunk:
mindig ti veletek. Kihez menekültök, ha minket elhagytok?»

A csillaghullások éjszakája volt ez; minden pillanatban aláfutott
egy-egy. Mintha mind megannyi sulyos szemrehányás hullott volna Szilamér
fejére: «látod, én nem sajnálom az én csillagaimat leszórni az égből és
te megtagadsz engem a veszendő parázsban, a mit megtartogatsz! Egy
sápadt asszonyért, meg egy nyifatag gyermekért!»

Egy-egy pillanatban egész raja a csillagoknak lövellt szerte, egy
góczból eredve, mintha egy istenkéz tele marokkal hajítaná őket alá, a
világ minden sarkai felé elszórva.

Ki cselekszi ezt odafenn?

Az ismerős álló csillagok pedig valamennyien úgy pillogatnak színváltó
ragyogásukban az égbámuló szemeibe, mintha mind azt mondanák: «téged
nézünk, beléd látunk!» «A hetevény csillagzat» is feljött már, miért
vannak azok heten?

Egyszerre meg nagy robajjal megindul egy tüzes sárkány az égbolt
mennyezetén fönn: feje, miként a holdvilág oly fényes; hosszú tűzfarka
sziporkákra szakadó szivárvány; olyan robaj támadt jöttére odafenn,
mintha ezernyi kelevézt vernének érczpaizsokhoz; kevély lassúsággal
repül el keletnek, s mikor épen Bálványos-vár fölött súg el, ottan
szertepattan, olyan robbanással, mintha az ég kárpitja hasadt volna
ketté; a hosszú tűzvonal, a mit maga után hagyott, még soká világít az
elfeketült égen. A fénytől elvakult szemnek úgy tetszik, mintha
egyszerre minden csillag eltünt volna az égről s csak lassankint tér
vissza a helyreálló sötétséggel a látása s akkor veszi észre, hogy a
«hadak utja» (a tejut) sokkal fényesebb most, miként az imént volt.
Csaba vezér harczosai vágtattak most végig rajta; új patkónyomaiktól
lett fényesebb az út! De hát mi hozta őket ismét vissza?

Éjfél után megszünik a csillaghullás egy időre; de az alatt
meg-megvillan egyszer-egyszer az ég alja; mintha a lenyugodott napnak
rossz álmai volnának, s valahányszor egyik oldaláról a másikra fordul,
felpirkadna az ég széle.

Szilamér azt érzé, a mi megjön, ha sokáig néz valaki a csillagok közé,
hogy beleszédül az égbe.

S ha oda beleszédül, mibe kapaszkodjék?

A Bucses-hegy mögül egy fényszikra kezd kiemelkedni, előbb csak egy
szikra, aztán egy sarló hegye; majd fénylő tűztorony, utoljára egy égben
úszó ezüstcsónak, a fogyó hold.

Minden ember szive érez valami magyarázhatlan örömet, mikor azt a
csillagzatot feltámadni látja az égen, mintha minden emberi bánatnak
enyhítője, minden kétkedésnek eloszlatója volna.

Mikor Szilamér ezt az ezüstcsónakot ott látta maga előtt, eszébe jutott
egy kép.

Az a kép, a mit a torjai szentegyházban egy mellékoltáron látott. Egy
felséges asszonynak az alakja, a ki egy mosolygó gyermeket tart az
ölében, lábaival a fogyó hold csónakjában állva; köröskörül aranysugáros
diadalfény veszi körül.

Nézte, nézte soká azt az ezüst ivet ott az égen; ha nem jelennék-e meg ő
neki is abban amaz asszony képe, a ki világosságot ad az emberek
szivébe, hogy megértsék, mi külömbség vagyon az egy igaz Isten, a minden
népek atyja, az örökkön élő és az ős-istenek között, a kik az ő népükkel
együtt elmulnak? Addig nézte, addig nézte, míg a szemei lezáródtak,
rájuk nehezült az álom.

Csendes és jótékony álom. Nem verték fel a rossz rémek, még a hajnali
tárogató kürtök rivallásai sem; csak az ébreszté föl, mikor egyszer a
nevén szólítá egy édes, ismerős hang. Arra fölpillantott, s ime előtte
állt az ég csónakából alászállt tünemény; egészen előtte; a szelíd
jósággal mosolygó anya-alak, ölében a repeső gyermekkel, köröskörűl
folyva aranyos dicsfénynyel, mint az oltárképen.

De ez nem az égi alak volt, hanem a saját asszonya, körülragyogva a
pitymalló ég aranybiborától.

– Hajnal van! szép piros hajnal! suttogá a nő szerető mosolylyal. Nézd,
mi már felkeltünk. Készen vagyunk az útra.

– Micsoda útra? kérdezé Szilamér, álomkábultában.

– Nem hallod a hivogató kürtszókat Bálványos várában?

Szilamér nem hallotta, mert gyermeke mondott valami szót.

Azt a szót kitalálni nagyobb kérdés, mint valamennyi papok égi
homályokba rejtett bölcsessége.

– Add ide ölembe!

Azzal a karjára véve a kis fiát, összecsókolgatá annak két piros
orczáját, s minden csókja után mondott neki az égtől szakadt emberke
valami olyan szót, a mit megérteni fölér a próféták látásaival. És ő
megértette.

– Hát nem indulhatnánk Bálványos-várba? kész minden az útra sürgölé
Imola.

– Ma nem! kiálta indulatos daczczal Szilamér, s úgy szorítá magához
gyermekét, hogy Imola megijedt tőle: azt hitte, agyon akarja szorítani.
– «Ma nem!»

S mikor a székely azt mondja, hogy «ma nem!» akkor ég-föld
összeszakadjon is, az a nap nem olyan nap, a mely őt engedelmesnek
lássa. Megölhetik, négybevághatják; de helyéből egy darabban meg nem
mozdíthatják. Opoúr Szilamér nem viszi a fiát tűzön fölavatni!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez az egy szó pedig nagy végzet lett Bálványos-várára, és az egész őshit
vallására nézve.

Szilamér nem ment el a bálványosvári tűzáldozathoz. Imola kandallójában
sem lett kioltva a tűz.

Az pedig régi hit, hogy ha a «hivek» közül csak egynek a tűzhelyén
maradt is a régi tűzből, az új tüzet nem birják lángralobbantani a
kilenczfából faragott kerékkel a szűz legények.

A horkázok kürtjei egyre riadtak Bálványos-vár ormairól. Szilamér csak
leste, hogy mikor gomolyodik majd fel a nagy füst a tűzhalomról? a minek
a Tiburcz-várhoz jól meg kellett látszani; de csak nem támadt az elő. A
nap is delelőn volt már; pedig akkorra égni kell már az új tűznek: de
még mindig se füsti, se lángja.

Szilamér ott állt a vár ormán, a távol ködeiben elburkolt várra bámulva,
a mely olyan messze látszott mostan esni. Nehéz nyári köd ülte el a
tájat, a min keresztül Bálványos-vár úgy tünt fel, akár csak egy kék
felhő, a sápatag ég alján elpihenve.

Imola kitalálta, Szilamér min töprenkedik, azt sugá neki: «a tűz mind
kialudt már a kandallóban is!» ő maga oltotta ki. Látta, hogy Szilamér
nagyon búsul, megszánta az ő tuhudún hitét. Hisz ennek épen olyan
szívnyomás az, mint ő neki volt az, hogy nem gyónhatott meg.

Szilamér beszélő szemei úgy meg tudták ezt neki köszönni.

Hanem késő volt már. Az új tűz csak nem lobbant fel Bálványos-vár falain
belől.

A délután is elmult, s az örömtüzek, miket ilyenkor a legények raknak,
csak nem gyulladtak ki, a tűzkerekek, miket a hegyoldalon aláeregetni
szoktak, nem kergették egymást. Olyan volt az egész Bálványos-vár,
mintha már ki volna halva.

S még mielőtt leszállt volna a nap, meghozta a kora éjszakát a zimankós
vihar. Délről és nyugatról jöttek, tolakodtak a gomolygó felhők; olyan
az alakjuk, mintha égtaposó óriások nyomulnának egymással megütközni.
Ni, annak ottan ezüst sisak van a fején, arany taréjzattal, gömbölyű
paizsát ni hogy tolja maga előtt. A másik ellenben haragos kék alak, tán
Hunor vagy Magor, hosszú szürke szakálla úgy lobog utána, bakacsin
palástjával fél eget beterít. Alatta aranynyal versengő szép
világos-fehér alak repül uszályával, a sötétből kiválva, engesztelő
tündér, tűzveres, vérpiros szörnyek útját állják, foszlányokká tépik.
Villámkorbácsaikkal, lángpallosaikkal a szörnyü istenhősök egymásra
sujtanak, felharsog az égbolt ádáz haragjuk szavától, s mikor
összeölelkeztek, egymásba omlottak, sürű sötétség lesz, mintha éjjel
volna, csak a villám fénye gyujt bele világot, s olyankor ez az egész
világ sápadt-fehér lesz a fényben, mintha csak halottak birodalma volna.
Végigrecsegnek egyik hegyláncztól a másikig az ég harsonái. Ezek itten
Etele király kürtjei, amazok Hildebrandt és a Tronjei hős trombitái!
Egyszer-egyszer végighasad a nagy lobbanástól a sötét égboltozat s
messze mélyen belátni az égbe, egész fel a nap mezejére, a hol azok a
ragyogó alakok ülnek mind csoportban: kürtfuvó Lehel, Botond a
bárdjával, boszuállásban rettentő Vérbulcsu, ősz Álmos, Nemere, Árpád a
honszerző, Kupa és Gyula az utolsó hősök, Thonuzóba a hős feleségével,
az őshit vértanui, Zsombor is bizonynyal, de csak egy pillanatig tart
megjelenésük. Az égi csatacsillag lecsapott a földre, hogy megrendült
belé az egész hegy várastul, s lángjával meggyujtotta a legmagasabb
szálfát a tetőn, az mostan fellobog magasra s fényt vet a tájra. Ni,
hogy omlik alá a vér a felhőkből! A katalauni mezők harcza foly odafenn,
vagy a nibelungi dal égi folytatása.

Ekkor érkezett meg a hirnök Bálványos-várából Szilamérhoz, égi tüzön,
hegyi vizen keresztül. Régi jó hadnagya volt az, Koppánd.

– Mi hirt hozasz? kérdezé Szilamér a lábairól leroskadótól.

– Mindent, a mi csak rossz. Egy szót se hallj tőlem, a mi a halálnál
kedvesebb volna. Ma reggel az új tűz nem gyuladt meg: ez volt az első
átok. Elfordult a tuhudúnoktól az Isten. És az alatt, a míg tüzünk nem
volt, megtámadták Bálványos-várát a torjai keresztyének. Mike Andorás
hozta ránk őket. A görögtűz koszoruit nem használhattuk ellenük, mert
nem volt tüzünk, odatolhatták a vívótornyukat. A vashíd alatt nem
gyujthattuk meg a kénköves aknát, hogy az ostromlók odafulladjanak, mert
nem volt tüzünk. Ránk törték a kaput. Hát hiszen fegyver volt a
kezünkben, négyen voltunk egy ellen, nagy erőnk volt velük szemben és
mégis elbuktunk; le lettünk gázolva pocsékká téve, kivertek bennünket a
külső várból, beszorítottak a belső várba, a honnan csak a pokol
tornácza felé szabad még az út.

– Kivertek benneteket Bálványos-várból! ordítá fel, szégyentől lángoló
arczczal Szilamér. Kőfal mögül hajtott ki negyedrész ellenség!
Valamennyi Opoúrt egy Mike Andorás! Hát a szíveteket asszonyoknál
hagytátok-e?

– Rém volt rajtunk, lihegé Koppánd. Az Isten elfordulása is beteggé
tette a szíveinket, rémület, félelem kisért mindnyájunkat a harczba.
Előre éreztük, hogy veszedelmünkbe megyünk. S mikor a kaput betörték
ránk a keresztyének, legelől az ostromló hadak közt kilencz fehér ruhás
kisértet rohant ránk, halotti köntösében, azon elijesztőn, a hogy a
sírból fölkelének, arczaik fehérek, sírok férgeitől szörnyen elrutítva.

– Az én bélpoklosaim!

– A pokol hősei lehettek bizonynyal, mert a mint azokkal
szembetalálkoztunk, elveszett a fegyvernek az éle a kezünkben; ha a
buzogányomat akartam feléjük emelni, az olyan nehéz volt, mintha hordót
emelgetnék rúdra tüzve, s ha meg a kardommal csapkodtam feléjük, az meg
olyan volt, mintha nyakla szalmaszállal ütögetnék kőczölöpöt. Futott
ezek elől, a ki csak embernek született. Eleven embertől én sem ijedek
meg, de ki küzd halottakkal?

– Az én bélpoklosaim! hörgé keservesen Szilamér, öklével ütve
koponyáját. Megátkozott engem az a gonosz tündér. Ah! Miért nem voltam
én ott?

– Hisz ez volt a legnagyobb átok rajtunk, hogy te nem voltál ott
köztünk; hogy nem volt velünk egy fiatal vezér, a ki a harczi népet a
zürzavarban rendbe tudja szedni, szavával, példájával fellelkesíteni.

– Hát az öcséim? Hát Zsombor? Hát Iszla?

– Öcséid? Jó Szilamér. Rég otthon vannak már az ő ükeiknél az örök napos
mezőkön. Iszla öcséd még Torján elesett, mikor te feleséget hoztál,
Zsombor pedig elhullt, Mike Andorással harczolva az átjáró-vár lonkáján,
el is temettük, szép tuhudún szokás szerint.

– Öcséim meghalva? fuldoklá Szilamér, el-elakadozó szóval.

– Bizony halva ők már. S ki őket túlélte, a ki megsiratta hét sebből
omló vérkönyeivel, hős apád Kevend, az most ott fekszik a ravatalon!

– Harapd el nyelvedet, hogy ne mondjon több ilyen átkozott hirt!

– Pedig még nincs vége. Hátra a legrosszabb. Az, hogy tűz nélkül
maradtunk (tűzhelyünk, szívünk is); az, hogy megverettünk, az, hogy
ellenségünk birja már a külvárunkat, az, hogy két testvéred el van már
temetve, az, hogy ősz apád is ravatalon fekszik, még mind nem a
legnagyobbik átok. Annak a betetőzője az, hogy te nem vagy köztünk. A
kevély győzelmes Mike Andorás most trombitaszó mellett fölkéri a várat,
s tudva, hogy te nem vagy benne, se a feleséged, azzal fenyegetőzik,
hogyha magunkat kegyelemre meg nem adjuk, fejünkre rontatja
Bálványos-várát az Istenek tornyával együtt.

– No hát ott találjon engem is e várban! rikácsolá Szilamér. Felmegyek
eléje, s viszem magammal az asszonyom, gyermekem! S majd a kit legelől
maga előtt talál, abban rám ismerhet, aranynappal melledző
pánczélingemről, s kardom csapásáról! Készülj hát az útra, asszony!
Feleségem. Villámlik a felhő, harsog az égdörgés! Így kel az utolsó
tuhudún az útra. Ottan ég a szálfa! Égi tűz gyujtá meg. Itten van az új
tűz! Fáklyákat gyujtsatok nála! Viszem magammal az ég lángját
Bálványos-várába! Előre, a ki tuhudún! utánam, a ki még szeret!

Imola bámulva látta a rögtöni nagy átváltozást Szilamér alakján. A bősz
harag, a vakbuzgó pogány hit egyszerre erőt vett annak egész lelkén.
Elkezdte a régi vérengző dalokat nagy harsogással énekelni, a mik mind
az ős bálványistenek magasztalásáról szólnak, előhivatta a kürtöseit,
megfuvatta velök a hosszu hársfakéregből készült, messze elrivalló
kürtöket, a miknek a szava elhallik egész a Bálványos-várig, és azalatt
felölté magára napbálványos pánczélját, feltette a ráró-madaras
sisakját, előhozatta a harczi ménjét; kardot, kelevézt, buzogányt
szedett a markába, s míg az ég villámait ontá, míg a zápor szakadt,
odavágtatott a villámgyujtotta szálfához s maga gyujtogatta meg az
istenadta tűznél a szurokfáklyákat, a miket követőinek szétosztott, és a
közben folyvást hangzott a csatadala, a mivel népeit a végső
kétségbeesett harczra fellelkesíté.

Ez volt az utolsó fellobbanása az ősi tűznek.

Imola szótlanul és engedelmesen követte férjét e végső halálos tusába,
kis gyermekével együtt.

Nagy erő az Isten szeretete, de még nagyobb a nők szerelme!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



AZ ELREJTŐZÖTT.

Bálványos-várának két része volt: egy külvár, a mi tág körben foglalta
körül a házakat, a mikben a tuhudúnok maradékai laktak. Ez a külső vár
az utolsó pogány vezér, Gyula támadása után épült; a mikor a magyar
király az őshit mellett fellázadt székelyeket behódította, a tuhudún
hadnagyokat váraikból kizavarta, akkor mindazok, a kik fel nem vették a
keresztséget, ide menekültek Bálványos-várába, a minek megvívását nem
tanácsolta a vajda a királynak. Ellenben a bálványosiaknak is szép
hegedűszóban tudtul lett adva, hogy a mit a váron belül cselekesznek,
azért őket ugyan senki nem háborgatja, de a váron kívül mindentől
őrizkedjenek, a mi a keresztyéneket megháborítaná. Ekkor építették a
külső várat, a miben valamennyi tuhudún menekült háza bőven elfért,
valamint a tűzáldozat halma. A menekült előkelők idejöttek kincseikkel,
marháikkal. Ezt a külső várat, a hegy meredeksége miatt, épen csak a
kapunak vezető útról lehetett megtámadni, a mi előtt egy mély akna volt
ásva, a mi meg volt tömve kénkővel; ezen aztán egy vasrácshíd vezetett
keresztül, úgy, hogy ha az ostromló ellenség a hidat elfoglalja, a
meggyujtott kénkőnek a füstje úgy elbánik vele, mint a méhrajjal, a kit
kifüstölnek.

De még más titkos erővel is fel volt e kapu őrtornya ruházva. Mikor ezt
építék, egymásután háromszor összedőlt a fal. Akadnak rosszlelkü
emberek, a kik azt állítják, hogy a torjai keresztyének ásták alá
éjszaka a falakat; olyan ostoba beszéd is hallatszik, hogy a
kőműves-mester rosszul rakta le az alapköveket, de a ki igazlelkű ember,
az bizonynyal tudni fogja, hogy ez az ördögök ravaszsága volt, a kik
minden építkezésnél addig incselkednek, a míg az áldozatjukat meg nem
kapják. Miért is a kőműves elvégre azt tette, hogy a saját feleségét
falaztatta be a torony kőfalába, s attól fogva megállt a torony, mint a
«Csala tornya». Most is mutogatják azt a hosszú, magas márványkövet,
mely azt a fülkét jelöli a falban, a hová az áldozatul hozott menyecske
be lett falazva. S ennélfogva ez a tornyos kapu nemcsak hogy az
ördögöknek ellenállott, de minden emberi ellenségre nézve is
bevehetetlenné lett téve.

Annál nagyobb vala a bálványos-váriaknak a megrettenésük, a mikor ezt a
kívül-belől erős tornyot egy nekiveselkedéssel elfoglalták a keresztyén
atyafiak. A lehetetlenséggel volt az határos. Sokan azt állítják, hogy
azért ment ez olyan könnyen, mivelhogy a székely a saját nemzetsége
ellenében nem tud olyan jól verekedni, mint ha idegen nemzetbelivel
akaszkodik össze; a kik közelebb találtak, azt mondták, hogy az
előrohanó bélpoklosokat halott vitézeknek nézték, ez a varázs rontotta
meg karjaik erejét; a legigazságosabbak pedig tudták azt jól, hogy az új
tűz ki nem gyulladása okozta az egész veszedelmet. Elég az, hogy
megtörtént s most már a tuhudúnok egész népe fel volt szorítva a belső
várba, egy szikra tűz nélkül, étel, ital, szüleség nélkül, a mit mind
elfoglaltak a keresztyének a hirtelenkezű ostrom alkalmával.

De a hol a legnagyobb a kétségbeesés, ott van legközelebb a vigasztalás
is. Még mielőtt a nap fáklyái jönnének, ime megérkeztek száguldozva a
Szilamér fáklyavivői. Soha még a hajnal sugárfényét sem üdvözlé ember
annál nagyobb riadallal, mint a bálványos-váriak az első két hirmondót,
a kik az égből esett tűzzel megérkezének Tiburcz vára felől. Erről az
egy oldalról volt még csupán hozzájárulható a büszke Bálványos-vár.
Innen lehetett a megszállottak számára lábas jószágot felhajtani, innen
a szent forrás kutfejéhez sziklába vágott hosszú lépcsősoron alászállni.

A mint Szilamér maga is megérkezett, újra megszállta a lélek a tuhudúnok
szívét; a csüggedést felváltá a harczi indulat, szörnyü riadallal
fogadták őt már a kapuban, s lováról egyenesen paizsukra emelték, úgy
vitték magukkal be a várudvarra.

Az ifju vezér aztán egyszerre tudott rendet csinálni a hadi nép közt,
maga körül gyüjté a hadnagyokat, kinek-kinek kiosztá a maga hivatalát,
parancsokat adott, a védelemre való szereket felhordatta s a maguk
helyeire czipelteté, a kovácsokat sürgölte hajító-dárdák, nyilak
nádalására, üstökben szurkot forraltatott, malomkerekeket ácsoltatott
össze, mik az ostromlókat eltaposni szánvák, gyerekhadat, ifju leányokat
lekergetett a pinczeboltokba, hogy ne lábatlankodjanak ott. A külső
várat elfoglalva tartó keresztyének nagyhamar megtudták, hogy a belső
várban nagy változás történt, a bástyafokon kigyulladó örömtüzekről; az
okát is megértette velük a torony lonkájára felhágó kádár, a ki hármas
kürtszó után ezt az üzenetet rivallá le a magasból:

– Halljad meg szavamat, te Mike Andorás. Az én ifju uram: bálványosi
tuhudúnok vezére, Opour Szilamér híva hív tégedet, hogy holnap
hajnalban, napfeljövetelnél jelenj meg a két hárs között vele szemben,
hozd el magaddal minden fegyveredet, s harczolj meg vele akár magad
egyedül vitézi párbajban, akár egész hadi népeddel az ő népe ellen.
Addig pedig vigasztald anyádat s mondd, hogy imádkozzék, mert «egy» fia
holnap bizonynyal halott lesz!

Mike Andorás azt felelte rá a maga kádárjával:

– Ott leszek!

Imola nem is csodálkozott rajta, hogy Szilamér csak a harczi
készületekre gondol, s ravatalon fekvő apját még csak megtekinteni sem
siet. Amaz előbb való, várhat a halott! Van annak ideje!

Az első nap úgyis csak az asszonyok dolga a halottat elsiratni. Imola, a
mint lefekteté kis gyermekét, sietett fel a fegyveres házba, a hol a
ravatal fel volt állítva; két alabárdos őrizte az ajtót, hegyével lefelé
fordított dárdákkal.

De nagyon megütközött rajta, mikor a csarnokba belépett, hogy semmi
asszonysirást sem hallott, ez pedig szokás mind a keresztyén, mind a
tuhudún halottak virrasztásánál. De még fáklyák sem égtek a ravatal
körül, csak egy nagy karos tartóban lobogott valami nagyfüstű szövétnek,
tánczoló lángjával egyik szögletből a másikba kergetve a sötétséget. De
csak egy asszony sem volt ott, sem a hegedűsök, hanem csupa férfiak, a
kik közül épen Kájon horkáznak az arcza volt előtte ismerős, a többiek
mind olyan különös viseletekben, a mik nem a rendes harczosoké.

A terem közepén volt felállítva a ravatal, de olyan magasan, hogy a
rajta fekvő alakra alig lehetett rálátni; körüle összeboruló fenyőágak
még jobban eltakarták arczát.

Valami nehéz illat terjengett, a nyitott ablakok daczára, a mi Imolában
valami emléket költögetett fel. Hol érezte ő azt? Miért borzong úgy
teste-lelke, mikor újra megérzi?

Kájon horkáz, a mint Imolát meglátta az ajtóban, eléje sietett s
palástját szétterjesztve előtte, mint két denevérszárnyat, azt susogá
neki:

– Térj vissza!

– Mit csináltok itt?

– Áldozunk istennek.

– Nem áldozhatom én veletek?

– Halott van itt ma.

– Valóban halott?

– Mondám, hogy «ma» halott.

– És holnap?

– Holnap is halott lesz.

– És az örökkévalóságban?

– Talán.

– Bocsáss hozzá, én látni akarom őt!

Azzal félretolta maga elől Kájont és odasietett a ravatalhoz. Annak az
aljánál hevert egy barna tömeg, azt hitte, valami párnazsák. Arra
felhágott.

– Vigyázz, az oroszlánra lépsz!

Már akkor rálépett.

Az oroszlán felemelte a fejét, megnézte, ki gázolt rá? azzal megint
csendesen visszatette a fejét a földre.

Imola meglátta rémülete tárgyát. A ravatalon fekvő Opour Kevend szájába
a «világ-zár» csoda-virága volt dugva.

Ki akarta azt onnan kapni, de a ravatal körül álló férfiak elrángatták a
tetemtől.

– Ő nem halt meg, csak el van rejtőzve! Lihegé Imola iszonyattal.

– Te mondád! felelt Kájon.

– Ti kényszerítettétek őt az áldozatra!

– Ez a sor! monda Kájon. Mikor a földön nincs tanács, az égbe kell érte
menni. Ez az ősi szokás. A legvénebb vezért illeti ez az út. Hadúr elé
csak ő mehet a nap mezejére. Damasek Isten csak ő rá bizhatja izenetét.

De már most igazán haragba jött Imola.

– Hallod-e, Kájon horkáz! Én hozzám ne beszélj úgy, mint egy szájtátó
gyermekhez, vagy egy kölyü-fejü paraszthoz! Én a te tuhudún hitedbe nem
szólok; nem bánom, hidd, a mit akarsz! Áldozzatok miattam fehér lóval,
komondor kutyával, de én az apósomat, az én férjem atyját megáldoztatni
nem engedem! Abba már beleszólok.

– Hiszen nem áldozzuk őt meg! Ime csak hét napig leszen halott, akkor
ismét feltámad és életre kél.

– Ezt meséld a bolondnak! A ki hét napig a sírban fekszik, az soha
többet nem látja ezt a világot!

Kájon horkáz olyan csodálatosan vigyorgott erre a szóra.

– És hát olyan nagy baj lenne abból, ha Opour Kevend hét nap mulva nem
látná ezt a világot? Beszéljünk egymással okos emberek módjára,
asszonyom. Neked legjobban meg kell azt értened. Az őshit világának vége
van már. Az utolsó láng csak pislog, de nem világít, nem melegít többé.
A mi fánknak a gyökerei elrohadtak, hiában támogatják, ki kell annak
dülni. A kik még velünk együtt áldoznak, csak a kevélység és a régiekre
való visszaemlékezés tartja őket hozzánk. Mi magunk sem érezzük már, a
mit mondunk. Mi haszna rugódozunk az ösztön ellen? A nagy népek között,
a kik mind felvették a kereszt vallását, nekünk el kell enyésznünk.
Fiaink, leányaink lopva úgy is a ti egyházaitokat látogatják már s a mi
áldozatainknál egyre gyérül a nép. A világ nagy folyó, mi azt vissza nem
fordíthatjuk. Ime láthatod: egy maroknyi keresztyén had, kilencz
bélpoklos lázárral kiveri a tuhudúnok ezreit a megerősített várukból; a
tuhudún az ős istenek oltáraiért nem tud, nem akar harczolni többé.

Imola ámult és bámult. Hisz ezek olyan szavak, a mik igen jók volnának a
maguk helyén és idején elmondva. Szemre főre nézett a jelenvalók közt.
Kájon horkáz észrevette a kétkedését.

– Hát látod, asszonyom, ezek a tisztes férfiak mind az én szájammal
beszélnek. Ez itt Seremás «táltos», ez Karakó «gyula», ez Vetyegő
«kádár», ez Tihadár «billogos», ez Csomok «perestáldó», ez Sügetér
«garaboncz.» Agg eb bánja dolgát! Nekünk kifelé áll mind a szekérrudunk.
Idestova úgy kimaradunk, mint a káposztatorzsa a hóból.

Hát mért ne lehetnék én olyan jó esperes, mint a torjai, vagy olyan
prépost, mint az udvarhelyi? nekem is van borotvált pilis a fejemen,
mint neki; ha felveszem annak a palástját, egyszeriben az vagyok. A
kádár lehetne «dulló» a billogos, a perestáldó a keresztyéneknél is be
van véve: csak csuhát kell változtatniok s megtanulni az imádságokat; a
garabonczok lehetnének egyházfiak; a táltosnak is tudnék jó hivatalt, a
királyok most hoztak egy törvényt a «macellumokról»: ahhoz ő nagyon jól
értene. «Minden szentnek maga felé hajlik a karja.» Ezt te jobban tudod.
Mink sem vagyunk jobbak. «Adjátok meg nekünk a mi mindennapi
kenyerünket!» s mi az «Úr imájának» a többi részét mind ráadásba
veszszük. Szerezzétek meg magatoknak a mi emberségünket, horkázokét,
táltosokét, s mi olyan szépen átvezetjük a tuhudún népet hozzátok, hogy
észre sem veszi. Az ő ősi ünnepeit átváltoztatjuk keresztyén ünnepekké;
a tűzgyujtás áldozatából csinálunk szentivánéji tűzünnepet, a
tündérekből csinálunk szenteket, Damasek Istenből Jehovát, az ördögöket
meghagyjuk ördögöknek s minden rendben lesz.

Imola undorodva fordítá el az arczát ettől az istenekre alkudozó
pogánytól, a ki nem titkolja, hogy ő bizony kész volna a mennyei
üdvösséget elfogadni, de nem a vértanúság árán; hanem hogy neki
fizessenek érte. S azok a többiek mind rábólintottak.

– Ez mind igen józan beszéd, mondá az úrnő; de ha én tinektek volnék,
hát azt tenném, hogy ezt így elmondanám az én uramnak, a vezérnek
magának szemtül-szemébe, szájtól fülébe.

Hah milyen kaczagás támadt erre egyszerre a belső emberek közt.

– No azzal jól járnánk, ha ezt Opour Kevend hallaná, a mit most
elmondtunk! Engem karóba huzatna! Engem cziheren égettetne meg! Engem
mozsárban töretne össze! Engem lófarkra köttetne! Az kellene csak, hogy
ezt Opour Kevend uram hallja!

… De hátha hallotta is már?

Imola eliszonyodva nézte az elrejtőzött rhabonbán arczát.

Az alatt, a míg Kájon horkáz beszélt, a tetszhalott arczvonásai ugyan
nem változtak, azokat kővé fagyottan tartá a gonosz vajákolás; hanem a
haja, meg a szakálla megőszült e néhány pillanat alatt! Neki hallania
kellett mind azt a kinzó ármányt, a mit ezek az emberek ellene
elkövettek, legkedvesebb kegyenczei, a kiket ápolt, védelmezett, a
kikért vérét ontotta, a kiknek köntösét csókolta. A pokol nyilt meg
előtte ez áruló szavakra, egész rettenetességében; az a tudat, hogy
egész életének dicsősége, híre, imádata nem volt egyéb, mint bolondok
játéka egy vakemberrel; hogy azok az istenek, a kiket ő keres, maguk
azok a fényes mezők, a miket azok laknak, nincsenek sehol; és ő nem fog
odamenni, hanem fog lemenni a hideg földbe, az ürgék közé, a kiknek
annyiszor meggyónta bűneit, s ott fog, ha fölébred, a nagy sötétségben
dörömbözni koporsója födelén és imádni a halált, a ki lelkétől
megszabadítsak. Egy egész végtelenséget érzett megnyilni maga alatt, a
mibe feltarthatatlanul alá kell hullnia; egy végtelenséget, tele kiáltó
sötétséggel. Mi a pokol, ha nem ez az? A rémület, az iszonyat, mely
tagjainak merevencsét meg nem birta törni, megfehéríté a haját. A ki
elébb csak szürke volt, mint az aczél, most fehér lett, mint az ezüst;
haja és szakálla.

– Nézzetek oda! kiálta Imola, a fekvő alakra mutatva;

A férfiak elszörnyedve riadoztak szét a ravatal mellől.

Csak Kájon horkáz tartá meg nyugalmát.

– Ő hallotta hát, a mit mi beszéltünk s húsz évet vénült ennek
hallásától. Annál inkább meg van érve a halálra. Senki sem áll útjában a
végzetnek, egyedül ő. Térjen meg oda, a hova vágyott.

(Az elrejtőzöttnek a homlokán fehér gyöngyök törtek elő: hideg veríték.)

Imola elszörnyedve rebegé:

– Ti el akarjátok őt élve temetni!

– Ujra fölássuk, s akkor támadjon föl, ha tud!

– Ti megölitek őt!

– Ő maga önként szánta el magát az áldozatra!

– Ti pogányok!

– Miért pogányok? Hát a nagy Megváltó nem önként vállalta-e el a halált?
Nem feszíttette-e magát a keresztfára? Nagyobb kár-e Opour Kevendért,
mint volt a názáretbeli királyért?

Imolának az arczát a harag pirja futotta át.

– És én azt mondom, hogy Isten úgy legyen hozzám és gyermekemhez
irgalmas, kegyelmes, a hogy én nem fogom azt megengedni, hogy férjem
atyját élve eltemessék!

– Hát mit akarsz tenni?

– Én tudom, hogyan lehetne életrehozni az elrejtőzöttet.

– S te azt megtennéd?

– Meg fogom tenni.

– Gondolj magadra asszony! De gondolj gyermekedre, a kit Istennek
ajánlottál az imént. Ha az egész világon minden mérget összegyüjtenének,
a mi kigyó fejében, eskarap farkában, varangyban, pókban, gyilkos
csomorikában lakik s azt egy pohárba töltve odatennék eléd, hogy ürítsd
ki, nagyobb halálkínt nem vennél magadnak, mint ha ezt az embert, a ki
itt előtted megdermedve fekszik, még egyszer életre visszahivod: mert
nem rosszabb ellenség az ördög az angyalra nézve, mint az a tuhudún apa,
a kinek két derék fiát megölték a keresztyének, arra az asszonyra nézve,
a ki miatt ez történt. Gyilkosodat ébreszted fel benne! Hóhérját,
kárhozatravivőjét magzatodnak.

– Elhiszem, hogy úgy lesz, szólt Imola szilárdul. De az én hitem, a
Krisztus vallása, azt parancsolja, hogy annak, a ki ellenem vétett és
véteni fog, megbocsássak. És én nekem nem szabad megváltanom életemet,
nem gyermekem életét annak az árán, hogy egy embert tudtommal,
beleegyezésemmel megöljenek: hogy megöljék előttem a férjemnek atyját és
én ne szóljak, ne tegyek semmit arra, hogy őt megmentsem. Én az én Jézus
Krisztusomat követem.

Ezt mondva, még egyszer felszökött a fekvő oroszlán hátára, s odanyúlva
Opour Kevend fejéhez, kiragadta annak a szájából a világzár virágot s
messze elhajítá. (A tetszhalott azt érzé, hogy egy láthatlan kéz
megragadja végtelen esésében s emeli fölfelé, hol a csillagtalan
semmiség határt ér, s ismét közeledik a véghetetlen magasságú ég!)

De a megrémült czinkosok mind odarohantak az asszonyhoz, a tettenkapott
gonosztevők kétségbeesett dühével s el akarták őt ránczigálni a
tetemtől.

– Hahó! kiálta Imola, haragra bőszülten. Ébredj fel oroszlán! Ne hagyd a
gazdádat! Segíts megküzdenem a nyomorultakkal!

S az oktalan állat megérté a csodálatos asszony szavát. Ordítva ugrott
fel fektéből s megrázta rettentő sörényét, szörnyű tenyerével rácsapva a
ravatal padjára, hogy az egész összedőlt egyszerre s a tetem kigurult
belőle.

Táltos, horkáz, garaboncz most futott, iramodott ajtón ablakon át a
felbőszült fenevad elől, a merre tágasabb a világ: egy pillanat mulva
nem volt ott más, csak Imola és a tetszhalott.

Az oroszlán pedig nagy kevélyen odaült az ajtó küszöbére, királyi
pofáját fennyen fölemelve, s ha valaki közeledni merészelt, elég volt
egy mordulása, hogy falnak fusson a fejével tőle.

Aztán egyszer-egyszer hátra fordítá a fejét megnézni hogy mit mível amaz
asszony.

A gazdáját költögeti; hideg vízzel locsolgatja, tenyerével dörzsölgeti.
De nem birja életre hozni. Nagyon mélyen elaltatták azt. A veríték
fénylik a nő homlokán; de még az elrejtőzött arczára nem tért vissza a
pir. A világzár virág nagyon jól bezárta a szívét.

Imola kifáradva tekinte az oroszlánra, mintha panaszkodnék neki a
szemeivel.

– Nem birsz te azzal egy magadban, mondá az oroszlán. Várj, majd én
segítek!

S odament ő is a gazdájához, hogy segítsen őt kis gazdasszonyának
felkölteni.

Már hiszen, ha Opour Kevendnek féllába még ezen a világon volt, hát
mikor annak a lábnak a talpát elkezdte az oroszlán ráspoly-nyelvével
végignyalogatni, csakugyan nem állhatta tovább a halottember dicsőségét,
nagyot kellett vele rúgni s ezzel az egy rugással megint itthon termett
ezen a világon.

Az első dolga az volt e földön, hogy reszketni kezdett, mint a lázbeteg,
s nagy fogvaczogással olyan szókat mondott, a miket maga sem értett meg.
Imola sietett őt betakarni a palástjával, s ölébe vette a fejét: a
bolond oroszlán meg azt tette, hogy meleget fujt neki a szíve tájára s
úgy nyihogott, mint valami kutya.

Voltak abban az időben ilyen csodálatos hűségű oroszlánok, mint azé a
keresztes lovagé, a kinek még a tengeren is utána úszott a hű
oroszlánja, míg odafulladt.[6]

Imola megsímogatta a kezével az ősz rhabonbán homlokát, a ki nagy
nehezen felemelte pilláit s csodálatos fényhagyta szemeivel feltekinte
reá.

Csak suttogni tudott: erős hangja elmaradt valahol a hadak útján, a
hideg égben.

– Felköltöttél. Visszahivtál. Messze jártam. Égből jövök. Istent láttam.
Szavát hallám. Nem maradok itt sokáig. Jobb odafenn. Mondok egy szót.
Azt hallják meg. Isten küldi. Most tudom már igaz nevét. Az Isten neve
«irgalom».

S azzal kezével megfogva hosszan lecsüngő ősz üstökét, odanyujtá az
Imola kezébe: «bontsd ki ezt!»

Annak pedig nagy jelentése volt! Befonatlan hajfürtöket csak a
keresztyén székelyek viseltek.



A VÉRSZÖVETSÉG.

A zivatar tova vonult. A sűrű égvillogások a Bucsesd hegyormai mögül,
még egyre rémledeztek fel az éjszakában. A hold-karéj sápadt világa a
várfokon imette álló őrök alakjainak árnyékát odaveté a kastély falaira;
a vihar után itt maradt erős szél el-elnyomta a fáklyák lobogványát; a
keleti ég alján pirkadni kezdett a hajnal. Négyféle világosság küzdött
egymással. S e káprázatban a bálványos-vári tuhudúnok nagy szertartásra
készültek: új vezér választásra: esküllőre.

Az udvar közepére felállíták az eskütétel kolonczát: melléje felhordták
a négy éltető bálványait az istenek tornyából s a világ négy része
irányában elhelyezték: a koloncz közepére letették a szerecsendió
kelyhet, a mi szakasztott mása volt a bondavári szövetségkehelynek, s
azt megtölték borral félig.

Két vitéz előhozta a Zandirhám kőpaizsait, az alaptörvényekkel, a
harmadik a Csaba vezér hagyatékát az ökörbőrön s azok hárman a koloncz
elé álltak.

Hátul félkaréjban voltak felállítva az igreczesek, hangicsáló
szereikkel, azokon túl az éneklő leányok, tölgyfa koszorúkkal és
sarlókkal a kezeikben.

A fegyveres sokáság pedig hét csapatban volt felállítva az udvarban;
úgy, hogy a nyolcz szegletű udvarnak egy szakasza üresen maradt, minden
csapatnak az elején ott állt a vezér; egy-egy őscsaládból való tuhudún,
a kinek az eredetét fel kellett vinni egész Tuhutúm dédapáig. Nagy,
kiterjesztett kerecsen-szárny a sisak mellett különbözteté meg a
vezéreket.

Mikor a toronyőr elkiáltá a magasból: «hajnal van, szép piros hajnal!»
akkor a kádár előjött a kastélyból a nagy áldozatdobbal, a minek
üstalakú feneke volt, s három dobütéssel jelt adott a szertartásra.
Csendesség lett a sokaságban szerte.

– Tuhudún székelyek! Kiálta a kádár. Öreg rhabonbánunk jó Opour Kevend,
elméne Hadúrhoz, Damasek istenhez, a nap mezejére. Ember nem tudhatja,
visszabocsátják-e a dicsőült ősök, ha egyszer köztök lesz? Kapuinkon
zörget halálos ellenség: oltárainkat vivja; bizony vezér nélkül mi el
nem lehetünk. Válaszszunk új vezért, fiatalt, erőset, a ki a réginek
nyomdokába hágjon: a ki a vashídat e földi várunkhoz és az arany hídat a
nap mezejéig bizony jól megvédje. Ha tudtok, ismertek mi közöttünk
ilyet, kiáltsátok nevét.

Nagy rivallás támadt erre a nép között; de valamennyien mind egy szívvel
és szájjal csak egy nevet kiáltának:

«Opoúr Szilamér!»

– Menjetek vezérek! szólt erre a kádár, vegyétek kádári paizsom s
hozzátok ide rajta a megválasztottat, a kit a nép kiván.

Nem sokára visszatért a hét vezér, erős vállaikon emelve a paizst, a
melyen az új vezér állt, miként egy bálvány. Kezében az aranycsákány,
homlokán az aranyabroncs.

A pirkadó égtől veres volt az aranynap képe is mellén; de még az arcza
is, úgy állt ott a nép fejei fölé emelten, mint maga a hadisten.

Iszonyú ordítás fogadta megjelentét, a harczi rend kardjával verte
paizsait, a kürtölők pofaszakadásig fujták az üdvözlőt.

És ugyanakkor ott künn a külső várban énekelték a keresztyén székelyek a
szent zsolozsmát: «Isten, szabadítsd meg a szent sírt!»

Mike Andorás még az éjjel gyors lovast futtatott Torjára, az anyjához és
az espereshez. Az anyjához azzal az izenettel, hogy holnap a két fia
közül az egyik bizony meghal, a másik fegyvere által: imádkozzék a
lelkéért; az esperest pedig arra kérte, hogy siessen hozzá, a
gyóntatást, felmentést és az utolsó szentséget végezni.

De a hírmondó már feleúton találta Mike Sárát, a két pappal együtt; a
rhabonbánné sietett két tele kézzel, a mint Andorás győzelmét
meghallotta a bálványos-váriak felett; az egyik keze tele volt
fegyverrel: nagyszámú segélyhadakat hozott Andorás számára; a másik keze
pedig tele volt malaszttal. Erős hite volt benne, hogy Isten megsegíti
őt, megakadályoztatja a testvérek szörnyű vérontását, a mi pedig
csodatétel nélkül el nem maradhat. A keresztyéneknek nem lehet már többé
visszalépni; a mi nagy munkát megkezdtek, azt tökéletességre is kell
vinniök. A tuhudúnoknak pedig végső küzdelmüket a kétségbeesés vad dühe
segíti. Isten bölcs lelke talál itt világot, nem más.

Mike Sára asszony is megérkezék első pitymallatra a Bálványos-várba s
első dolga volt a papokkal misét tartatni, a harczi népet áldozatra,
áhitatos bűnbánatra serkenteni.

Odabenn pedig folyt a vezérválasztási szer.

A kolonczra kitett serlegbe mindegyik vezér egy nyilat mártott be. A
kádár hozzájuk beszélt:

– Ime ez áldozatkehelybe fogjátok csorgatni, saját nyilatokkal
megnyitott ereitekből az áldozatvért. E vezéri vérrel összegyült bor
áldomása legelőször is száll a választott vezérnek: utána a többi vezér
a kelyhet kiüríti. S a vérszövetséggel lesz megkötve a szer, hogy senki
közületek az őstörvényeket, az ős isteneket soha el nem hagyja: végső
csepp véreig védelmezni fogja egymást és vezérét, míg nap és csillagok
járnak az égen, el nem árulja. Így tettek őseink, Etelétől kezdve, s a
Hetumogerek, a székely vezérek. Így tegyetek ti is. Ez az ősmagyar
vérszövetség szere!

Ha egyszer ez a vérszövetség meg lesz kötve, akkor többé Opoúr Szilamér
számára nincs nyitva a szentek paradicsoma.

De nem köttetett meg; mert mielőtt az első a saját nyilával
felszakította volna a karján az eret, egy erős női hang felcsattant a
tornácz lonkájáról: «hagyjatok fel a szertartással!»

S mintha még nagyobb súlyt akarna adni a tiltakozásnak, mennydörgő
bőgéssel ordította utána az oroszlán a maga szózatát. Az elbámuló
tuhudúnok odatekintének s dermesztő fagy állta el szíveiket attól a
látványtól. Az emelt tornáczon egy délczeg női alak állt, kit ők sohse
láttak: vagy nem így, a hogy most: hisz ez egy istennő! tán a Furusina
tündér? vagy az alirumnák királynéja? s oly hatalmas, és mégis jóságos
egész tekintete. S ennek vállára támaszkodik egy ősz férfialak, a ki úgy
hasonlít Opoúr Kevendhez, csakhogy szakálla és haja tiszta galambfehér
símára szétbontva; arcza sem oly büszke, milyennek ismerték: nem oly
parancsoló; alakja görnyeteg: az egyik karjával a nő vállaira, másik
kezével az oroszlán felemelt fejére támaszkodva jő, mint egy kisértet.

Halotti csendesség támadt e látásra.

Az asszony szólt bátran:

– Ti nem választhattok új vezért e napon; mert az elrejtőzött agg vezér
visszatért közétek. Ime él és itt marad veletek. Tőle halljátok meg
Isten izenetét.

A szent elborzadás mormogása költ fel a tuhudún sokaságban szerte:
túlvilági jelenésnek látta ezt mindenki. A papi szerzetnek borsózott a
háta: horkáz, táltos, kádár, garaboncz, billogos összedugta a fejét: «no
most jaj lesz nekünk».

De Szilamér, a mint meglátta ősz apját, fáratag fejével

Imola vállára hajoltan; leugrott nagy ordítással társai válláról, s
eldobva kezéből a vezéri aranycsákányt, lekapva fejéről az
aranyabroncsot, rohant fel zokogva oda a tornáczra, s levetve magát az
apja lábaihoz, átölelé annak a térdeit, s csak azt fuldokolta: «atyám,
édes szülém!»

Opoúr Kevend fejére tette reszketeg kezét.

– Tedd vissza fejedre az aranyabroncsot, és vezesd a népet. Én már csak
az útat mutatom, merre vidd. – Isten előtt jártam, Istentől jövök most.
– Jőjjetek közelebb. – Halljátok mit izent?

A tuhudúnok alázatos félelemmel gyülekeztek össze mind a tornácz körül s
csendben lesték az ősz vezér szavait.

Valóban olyan volt a hangja, mintha nem emberi ajkról, de valahonnan
végtelen magasból zengne búgna alá.

«Magyarok Istene azt izeni nektek: nincsen harcz háború az istenek
között. Azok ott odafenn se egymást nem sértik, se egymás népeit boszura
nem küldik. A mi ős istenünk egy a Jehovával: angyalok, tündérek, hősök
és vértanuk egymásra ismernek odafenn az égben; csak itt lenn a földön
különbözik nevök. A Damasek Isten ezt izeni nektek. Vitéz székely
nemzet, békülj ki magaddal! Hagyd a testvérharczot: hagyd az oltárokat,
a miknél vér folyik: keress olyan oltárt, hol bűnöd lemossák: a földi
tüz helyett fogadd az ég tüzét. Imádd Istenedül azt, ki láthatatlan. És
annak a fiát, a ki testet öltött, hogy meggyőzze a halált. Én Damasek
Isten azért hived leszek. Leszek, a ki voltam: magyarok Istene; veletek
örvendő, veletek gyászoló, értetek harczoló, csodákat mívelő, sirból
feltámasztó, örökké megtartó magyarok Istene! Boruljatok térdre!»

S e szókkal szétterjeszté karjait az ősz rhabonbán, mint egy élő
kereszt, s már nem kellett őt támogatni sem a nőnek, sem az oroszlánnak.

A nép mind térdre omlott e csodára, s a férfisereg elkezdte azonnal a
befonott haját kibontogatni, Szilamér példájára, a ki maga indította ezt
meg.

Isten izente ezt! Csodatétel által. Az «elrejtőzés» nagy csodája által.

Az ősz rhabonbán tovább beszélt.

– Nyissátok meg a kapukat s járuljatok a ti testvéreitek elé
fegyvertelen kézzel és fedetlen fővel. Elől bocsássátok, ki legjobb
köztetek: a hivő asszonyt; a legártatlanabbal, kicsiny gyermekével. Neki
van adományozva Istentől a hatalom haragvó sziveknek kibékítésére. Ő
közbenjáró lesz az én népem, és az ő anyjának a népe között. Ő meg fogja
hajtani a hatalmasok szivét, hogy azokat, a kik nekem híveim voltak, ne
hagyják elpusztulni; az én horkázomat, táltosomat, gyulámat, kádáromat
becsüljék meg az ő szokásaik szerint s tartsák tisztességben.

A «ludasok» ugyan nagyot fohászkodtak erre a szóra. Mégis csak igazán
Isten csodájának kellett itt történni. A nélkül bizonynyal mind
valamennyinek karóhegyében volna a helye.

– És aztán majd mondd el hatalmas anyádnak: rebegé az öreg, Imola fejét
keblére vonva; hogy a mily igazán én neki megbocsátom két fiam halálát,
ő is oly igazán bocsássa meg nekem, hogy egyetlen leányát, azt a jók
közt is jót, egy ilyen gonosz, vad, minden bünben jártas fiuhoz
kötöttem, a ki csak aláhuzná őt magával az égből; mert rossz, tudatlan
és reá érdemetlen.

Úgy szidta az előtte térdepelő fiát: ez pedig csókolta a kezét.

– De te nem hagyod őt az égből leesni! rebegé az öreg. Te neked erőd
van! Hallottam mit mondtál, mikor én aludtam. Hosszú álom volt az: ni,
hogy megőszültem! Azzal a szavaddal engem is felvettél. Pokol sötétjéből
engem kiragadtál. Tudod-e, mi voltam? Meglánczolt rab voltam: néma
fenevadba szorult emberlélek voltam; tenger fenekére sülyedt átok
voltam; ember szivvel érző megrugdalt kő voltam; égből aláeső
számkivetett voltam; de te megváltottál. Nézd ezt a rossz fiút, tégy
vele kegyelmet, váltsd meg majd őtet is.

Imola is odaroskadt az ősz apa lábaihoz. Kevend a fejére tette a
reszkető jobbját.

– Minden áldásom a te fejed tetézze. Egész nemzetséged örök legyen és
dicső. De te neked, rossz fiú, egyetlen átkomat, a mi még megmaradt
rosszabbik kezemben, azt sujtom fejedhez: ha valaha éltedben ezt a drága
asszonyt megkeserítenéd!

… Lám! Hisz itt még az átok is áldássá fogamzik.

Ilyen csodákat tesz, mikor jó kedve van, magyarok Istene?



A KÖTÉS.

A felkelő nap első sugarai kivillantak a keleti havasok mögül,
rózsaszinű fátyolt szőve a ködös erdőhátak és völgyek fölé. Az első
napsugárra egyszerre szólaltak meg a bálványosváriak és a torjaiak
csatakürtjei. A felvonó hid csattogva ereszkedék alá a várkapúból; de a
ki előjött rajta, az nem a bajvivó dalia volt, hanem a lefátyolozott nő,
ölében a kis gyermekkel, a kit palástjával betakart.

Keresztyén rend szerint még nem volt ő az urának megesküdött felesége,
oltár előtt összekötve, áldással elbocsátva: azért illett, hogy fejét
fátyollal borítsa és gyermekét palástja alá rejtse.

De a ki a két hárs mögül eléje jött, az sem a másik bajvivó levente volt
ám, hanem egy másik asszony, a ki pedig szigorú orczával, kevély
lépésekkel közeledett felé: egyik kezében zöld hársfaágat, másikban az
aranycsákányt tartva, mint illik a nemzetség fejéhez és anyához, a ki
ura és birája huszezreknek s azonfölül az ő leányának, s a míg egyik
kezével békét ajánlani, a másikkal itéletet hozni az ő hivatala.

De a mint szembejutottak egymással, s a mint Imola a kis fia arczáról
feltakarta a palástja szárnyát, a mint ez nevető orczával öreg anyja
felé nyujtá két kis kláris kezét; de elfelejté Mike Sára a maga
rhabonbáni hivatalát egyszerre, s eldobva zöld ágat, aranycsákányt,
mindent a kezéből, úgy kapta az ölébe azt a kis porontyot, mintha neki
hozták volna. Imola térdre esett az anyja lábaihoz, s aztán Mike Sára is
odatérdelt le melléje s úgy siratták el együtt ketten azt az
örömmagzatot. Mind a kettő elfeledte azt a sok szép okos beszédet, a mit
a két ellenséges tábor előtt szükséges volna elmondani.

De hiszen többet értettek azok ebből az örömsirásból és ölelkezésből,
mint minden ékesen szólásból, s nem kellett nekik ennél a példánál
nagyobb buzdítás: Opour Szilamér elveté a paizsát, úgy rohant ki a
várkapun, és szemközt eléje, épen úgy, vért nélkül sietett Mike Andorás,
s a hol egybetalálkoztak, átölelték egymást, de nem hogy megbirkózzanak,
hanem hogy megcsókolják egymás szakállát.

– Én megbocsátom neked hugom elrablását.

– És én megbocsátom neked testvérem halálát.

Azzal egymás jobbjába csaptak s megköték a békét.

Az egész nép idekinn rákiáltá, ezt látva, háromszor a Jézus nevét;
Bálványosvár falai háromszor adták vissza e kiáltást: talán nem is a
falak, hanem a falakon álló nép.

A keresztyén táborból előjött az esperes, a barát, még Kőrös apó is
előkullogott, a mint látta, hogy itt nem lesz verekedés; aztán meg a
bélpoklosok szerzete teljes számban: a Bálványos-várból pedig kivonultak
a táltosok, a horkáz, a billogos, a kádár, a gyula, meg a garabonczok; s
«áldás békességgel» üdvözlék a keresztyén papokat. Kájon horkáz jelenté
az esperesnek, hogy a bálványosi tuhudún nép kész fölvenni a
keresztséget, áttérni a Jézus hitére: az ősz rhabonbán, Kevend óhajtja,
hogy ő maga mártassék bele előljáróképen a szent patakba.

– No nem bánom, mondá Szilamér, én is odahajtom a fejemet a viz alá.
Elfogadom mennyei vezéremül a Jézus Krisztust, mert derék ember volt.

– Isten! Isten! édes fiam! Igazíták őt helyre az esperes is, meg Sára
asszony is.

– No hát annyival derekabb ember volt, hogy úgy vitte a földi életét,
hogy Istenné lett. Megismertem az útját, megszerettem: követem. Hanem
azt az egyet engedjétek meg nekem, hogy az öreg Istent, a kit ti
Jehovának, Zebaothnak neveztek, hadd hivjam én azt ezután is magyarok
Istenének!

Az esperes jó ember volt, egybe ráállt, hanem a barát nagyon szítta a
fogát: nem járja ez.

– Aztán még egyet hagyjatok meg a kedvemért. Lemondok mindenféle pogány
áldozatokról; viz mellett, tűz mellett, nem tartok semmiféle
bálványokat: a mik voltak, azokat mind elrejtetem a föld alá, a hol
senki rájuk nem talál többet; hanem azt az újtűzgyujtó ünnepet hagyjátok
meg nekünk; úgy kivánja azt a mi szivünk! Senkit sem bántunk meg vele.
Inkább adjatok neki valami szent nevet, teszem fel: «Pilátus-égetés!»
’sz az is szent volt, benne van a crédóban.

Az esperes arra is kezet adott, s ekkor aztán szent volt a szövetség, s
annak a megpecsételésére Szilamér lehuzta a csizmát a lábáról s azt
megtöltetve borral, ráköszönté a szentháromságra, az «atya» helyett a
«magyarok Istenét» tisztelve.

– De hiszen ez schisma! szörnyülködék el Rhadamantus barát.

– Persze, hogy csizma, mondá az esperes. De azért csak igyunk belőle, ha
ránk köszöntik.

– Sed hoc est magnum schisma!

– Hát iszunk belőle «magnum áldomás».

S biz a Szilamér csizmája szépen körbejárt az atyafiak közt, békepohár
gyanánt, s egy sem ijedt meg attól, hogy ezt a nagy poharat egy hujjában
kell kiüríteni.

Szilamér aztán úgy követte mezítláb, a hogy illett, a szent atyákat a
szent forráshoz, hogy a szent keresztséget elfogadja, s azután mindjárt
a szent oltárnál a házasság szertartását is egész ünnepélyességgel
végrehajtatta magán és Imoláján. Mely után a kis fiát is
megkeresztelték, apjával egy névre Istvánnak, (a szent királynak a
nevére) s egyuttal törvényes szülöttnek nyilváníták; a kis «maga jött»
emberkének nagy bámulatára.

Végül aztán össze-vissza kereszteltek minden lelket; napestig eltartott
az Istenes szertartás: arra megint következett, egy füst alatt a
keresztelői radina, a lakodalom, meg a békekötési áldomás. De már ez
eltartott egy hétig. És bizonyára mindezek Istennek tetsző dolgok
valának.



BÁLVÁNYOS-VÁR.

Már ezek után, ha igazi mesemondó volnék, csak azon végezhetném a derék
Opour Szilamér István, meg az ő szép Imolája történetét, hogy «éltek
haltak, tojáshajba kerekedtek», de minekutána ez az egész olyan igaz
történet, a minek tanulsága is van, el kell még mondanom, hogy mi
történt továbbat Bálványos-várában.

A hogy a két ellenséges család kibékült egymással, úgy az ő népeik is
bevették az egyezséget s éltek volna aztán szép egyetértésben, ha
nyugton hagyták volna őket. Hanem hát örökösen bajoskodtak velük majd a
püspökök, majd a vajdák, majd az esztergomi primás, majd a nádorispán az
őrégi székely szokásaik miatt, a székely pedig az igazait nem hagyja.
Egyébként is fenekestül fel volt fordulva már az egész ország. A nemesek
veszekedtek a főurakkal, a főurak a főpapokkal, a népség valamennyivel s
valamennyien a királylyal; a német lovagok dulakodtak a székelyekkel,
mind a ketten a szászokkal, mind a hárman a magyarokkal, mind a négyen a
kunokkal, s mind az öten az istentelen adószedő szaraczénokkal,
ismáelitákkal: római és görög keresztyének, ariánusok és patarenusok,
zsidóhitű kazarokkal egyben, czivakodtak a mennyország fölött, s a
mellett elfeledkeztek földi édes hazájukról, jó Magyarországról.

Egyszer aztán az ur Isten megharagudott, fogott egy nagy szivacsot a
kezébe, s letörölte valamennyi ákom-bákot a tábláról. Batukhánnak hitták
ezt a nagy szivacsot. A mongol csorda végigseperte az egész országot,
népet vérbe fojtva, városokat hamuvá égetve. Ekkor veszett el Kuthen
vezér is.

Hanem ez az egész vérözön nem volt képes Bálványos-várát elpusztítani!

Minden erős bástya, minden sziklavár leomlott a tatárok előtt, de
Bálványos-várt nem birták megvívni. A székely férfiak, a székely
asszonyok, a két hős, Opour és Mike, meg a két vitéz Őrpata asszony
vezetése mellett véres fejjel verték őket vissza, s tetemhalmot raktak a
leölt ellenség csontjából. Nem hiába izente azt nekik magyarok Istene:
«veletek harczolok!» A pogányvár, a bálványok tornya volt az utolsó
bevehetetlen mentsvára az egész székelyföldi keresztyénségnek.

És még azután is sokáig az maradt.

Századok folytak le; Bálványos-vár hatalma nem csökkent. Az Opour
rhabonbánok törzséből, az Apor-család nagy terebély fája sarjadt elő. Az
Árpádfiág kihaltával olyan hatalmas lett Apor vajda, hogy a király,
Bajor Ottó őt választotta ki, a kinek támogatásával királyi székében
megöröködjék, s nem sajnált Budáról lefáradni egész Bálványos-váráig;
még a szent koronát is magával vitte, s királyi kezét ajánlá fel Apor
leányának. De Apor vajda, lakodalom helyett börtönre vetteté a királyi
háztüznézőt, s addig ki nem bocsátá, míg alá nem irta, hogy a koronáról
lemond: akkor hagyta futni, a koronát pedig ott tartotta magánál: ott
állt az abban az ajtótlan, ablaktalan toronyban, nem is adta ki, csak
igen szép kérésre, erős fogadásra az utána felemelt királynak.

S még azután sok századig fényeskedett Bálványos-vár ősi pompájában.
Csak a Rákóczy korszakban tudták elpusztítani a labanczok. Most már
csendes tartomány lett belőle.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Itt ülök a kövön, a mi onnan esett le az istenek tornyáról. Szép zöld a
mohától! S nézem a falakat; hallgatom a vércsék vijjogását: iharfák
zúgását…

… Héj te öreg Isten! Magyarok istene! Emlékezel-e még arra, a mit Opour
Kevendtől izentél a nap mezejéről?! Vagy te is azt mondod: «régen volt
az: talán nem is igaz!»



JEGYZETEK.

Érzem a szükségét, hogy e regényem bevégeztével az olvasónak valamit
mondjak, arra a kérdésére, hogy «hát mi volt ez?»

Regény a magyar mythologia korszakából.

De hát _van_ magyar mythologia?

Könnyü plastikai alakot adni a római, görög, egyptomi bálványimádás
korszakából megelevenített regéknek; lehetséges az még a teuton,
scandinav pogány világ ábrázolásánál is: van azoknak egész irodalma. –
De a magyar mythologia után csak tapogatózni lehet: annak a véghangjait
csak szájhagyomány őrzi. Két összetalálkozó rímből ki kell találni az
egész verset.

És aztán maga a történetünk is az árpádkori első századokban, még inkább
a vezérek korszakában, jobbadán szájhagyományok gyüjteménye:
hitelességük fölött sohasem szünnek meg vitatkozni a tudósok.

Az én történetem ugyan csak regény, s tehetném azt, hogy arra a nagy
szabadalomra hivatkozzam, a mi a költőknek mindent megenged.

Azonban ez úttal nem akarom magamat abba a gyanúba keverni, mintha én is
neki szabadítottam volna képzeletem hyppogryphjét, hogy kalandozzon be
ismeretlen álomországokat s aztán szaporítsam én is a meséket, hanem azt
tettem, hogy összegyűjtöttem mindenünnen, a mi csak e korszakra
visszavezető, mesét, adomát, hagyományt mások felfedeztek, s ezeknek a
halmazába beleélve magamat, igyekeztem azokból egy hangulatot kitalálni,
a mi egy mesés korszakot reálissá, felfoghatóvá tesz. Erre az
adatgyűjteményre visszatekinteni még abból a szempontból is
kötelességem, hogy azon irótársaim iránt elismerő legyek, a kiknek
fáradságos buvárkodása segélyemre szolgált.

Magát a történet alapmeséjét, az Apor és Mike család között előfordult
leányrablást, a rákövetkezett várostromot Bálványos ellen, az Opourok
keresztyén hitre térését, találtam Orbán Balázs, «A Székelyföld» czímű
nagybecsű művében a III. kötet 88. lapján. De ugyanezen történetnek
valódiságát mind háromszéki, mind csiki ismerőseim is bizonyítják. Orbán
hivatkozik idézeteiben Kőváry László Erdély régiségei czímű munkájára
(189. l.), továbbá Okolicsányi Decreta et Vita Regum Hungariæ czímű
munkájára, II. k. 160 lap. A két előbbi megegyezik abban, hogy a Mike
leányt azért nem akarták a bálványosi Opourhoz adni, mert az pogány
volt. Megerősítik azt a kimenetelt, hogy az összekoczczanás véres
bonyolulata a nőrabló keresztyén hitre tértével lett megoldva.

A regényiró feladata volt az akkori magyar pogány és keresztyén
szokásokat, fogalmakat, erkölcsöket plastice előállítani, hogy egy ilyen
korszakidomító megtérés, földfeletti csodák nélkül érthetővé legyen.
Hogy ez mennyire sikerült, azt az olvasó itéletére kell biznom. Én csak
a kútforrásokat nevezem meg, a mik segítségemre álltak.

* * *

3. lap. _Fergetyü vár_. Orbán B. Székelyf. I. köt. U. o. Ikavára
leirása.

4. l. _Vízhajtotta szövőszék, zengő kút._ Orbán B. Székelyföld I. köt.,
előbbi Zsombori kertben, utóbbi Maros-Vásárhelyen. – Bodor.

6. lap. _Nyolczforintos tó._ Mikor az a tó magától kiárad s elönti a
vidéket, olyan éhinség következik az országra, hogy a búza köble felmegy
8 forintra: _Orbán. B._ Székelyföld.

6. lap. _Magyar Csillagnevek._ A miket Lugossy gyűjtött össze, teljes
gazdag számban feltalálhatók Ipolyi M. myth. Adalékok rovatában 582–3.
lapon.

7. lap. _Perestáldó. Bilochus._ Ipolyi Arnold. Magyar mythologia.

10. l. _Szivárványon átmenni._ Ipolyi M. myth.

8. l. _A mely székely aszszony idegenhez megy nőül_, azt a birtokából a
szomszédai kibecsültetik. Orbán B. Székelyföld. I. k. Előszó.

14. lap. _Tuhudunok._ A pogány magyarok székely elnevezése. Orbán B. Sz.
f. I. k. 45. l.

7. lap. _Székelyek kőre vésett alaptörvényei._ Szabó Károly (Új magyar
múzeum 1854. 401–402. l.). Ezek voltak. 1. Egyedül Árpád fiágát illesse
a főhatalom _Pannoniában_. 2. A mely földet valaki saját kezével
szerzend, sajátja legyen, mit közerővel, osztassék fel igazságosan. 3.
Az ügyek a nép egyetértésével végeztessenek. 4. A ki a fejedelemnek tett
hitet megszegi, fejét és vagyonát veszítse a főrabonbán áldozata előtt,
ki a rabonbánok méltósága ellen vét, tűztől-víztől eltiltassék. 5. Ha
valaki a rabonbánok, vagy a horkázok közül a nemzet ellen törne, az
Upolet nemzetségből választott rabonbán itélete alá essék. 6. Ki a
főrabonbán áldozatára meg nem jelenik, kettévágassék. – Ezen Zandirhám
és Árpád közötti szövetség pontjai kőpaizsokra metszve, tétettek le Buda
várában, Erdélyben.

8. lap. _Német lovagok._ Ezeket II. Endre király hozta be, a szentföldi
hadjáratából Syriából, s a Bárczaságon letelepíté. Azonban itt oly
garázdálkodásokat követtek el, hogy IV. Béla már kénytelen volt őket az
országból kikergetni, s váraikat lerombolni. – Bővebben minden magyar
történetirónál.

11. lap. _Pogány kunok viselete szokásai._ Hormayr. Goldene chronik 3.
Münchner h. bibl. ad. a. 1279. Ipolyi A. m. myth. LV. A IV. Béla
idejében bejött kunok Kuthen vezér alatt, nemcsak konokul ragaszkodtak
pogány vallásuk és szokásaikhoz, de általuk a pogány elem, a többi
szomszéd magyar népség között is elharapózott. – (Hosszú hajat és
aszszonyos szoknyafélét viseltek).

12. lap. _Őrpata, (Eurpata) magyar neve az «amazon»_-nak Herodot
szerint.

12. lap. _Rapsonné, Venetúrné._ Rapsonnéról szól a monda, hogy a Dromó
ördögnek azt igérte, hogy ha neki egy utat épít a várától Kolozsvárig,
ád neki egy hegy aranyat, s egy völgy ezüstöt; mikor készen volt, a most
is látható merész út hegyen-völgyön keresztül, akkor a tenyerébe tett
egy ezüst pénzt, az ujja hegyére egy aranyat; ezzel fizette ki az
ördögöt. Veneturnéról lásd. Kővári László Erdély régiségeit.

13. lap. _Alurimna_. Ipolyi Arnold magyar mythologiája. A magyar
pogányvilág hadnemtői lehettek.

14. lap. _Eskü a kutyára._ Bajor püspökök levele János pápához (Ludwig
script. II. 367.), a tótok panaszkodtak, hogy a magyarokkal kutya- vagy
farkas-áldozat mellett kötöttek szövetséget és esküt. Ipolyi A. u. a.
áldozatok rovat alatt még bővebben.

15. _Áldozó kehely, szerecsendió._ Orbán B. Székelyföld II. 58.

14. _Orsóalakú pénz._ Mintegy 8 év előtt Olasztelek mellett Tortománál
pásztorfiuk két üstöt találtak a földben, tele orsóalakú arany
rudacskákkal, miket az akkori Beczirker Sz. A. elvétetett tőlük, ő maga
gazdag lett utána; a kolozsvári muzeum csak nagy bajjal kapott meg egyet
e műkincsből. Az érmészek kezdetleges pénzeknek állítják ezeket, mik a
barbár népeknél voltak forgalomban. – Orbán B. Székelyföld I. köt. 222.
lap.

21. _Maksai domb._ Benkő József szerint a régi székely gyülések
székhelye. Orbán B. szerint ezen gyülések az Isten szabad ege alatt
tartattak, hol ülőpadokul szolgáló lapos nagy kövek voltak elhelyezve.

Alig félszázada, hogy e kövek meg voltak, s a Maksán tartott presbiteri
ülés még ezen classicus köveken ülésezett. A nép tisztes senatorait a
harczfiak kivont kardokkal vették körül.

22. lap. _Varázsdob._ Orbán B. III. köt. 142. lap.

22. » _Arany csákányok._ – Háromszék levéltárában. 1840-ben találtak
Barátos közelében egész csoport arany csákányt, miket régészeink hun
emlékeknek tartanak; ezek 4000 arany sulyt vetettek. Belőlük csak egy
lett megtartva a bécsi Ambrasi gyüjtemény számára, a többi elkallódott a
hivatalnokok kezén.

(Több helyen.) _Ökörbőrre írt végrendelet._ Kéri Lajos a XIII. században
kelt kéziratában leirja a budavári sziklaüregekben talált, kővértek
maradványait, az állatbőrökre tett irások, rajzolatok töredékeit. L.
Felsőmagyarországi Minerva 1828. VI. füzet 1742. l. Orbán B. Székely f.
I. köt. 62. lap.

(Több helyen). _Hun irás, régi székelybetük._ Még most is láthatók az
ardaki templomon. Orbán B. I. k. 124. l. Felirat a hátulsó kar feletti
koczkában régi székely betükkel, miket keleti módra jobbrul-balra kell
olvasni. E. ka. i. a. n. s. u. M. s. u. i. gy. r. o. e. G. n. e. t. s.
I. z. a. gy. Georgyius Muzsnai, csak egy az Isten. Deus. VI. köt. Orbán
művében az eredeti székely irásjegyek is közölvék. Ugyanazok
megtalálhatók Kállaynál.

23. lap. _Székely nemzetségek._ L. Ipolyi Arnold M. myth. Kovachich.
Script. I. 339. l.

25. l. _Újszülöttek állát vassal sütögetik._ A hunoknál minden
fiugyermeknek arcza vassal felmetszetett, Ammianus Marcellinus szerint,
hogy a szakálnövés meggátoltassék; Callimach szerint tüzes vassal, hogy
szokjék hozzá korán a fájdalmas sebekhez. Dussieux-nál ez már azt
jelenti, hogy a gyermekek arczai szörnyeteggé torzíttassék. Ipolyi
véleménye szerint leghelyesebben Istennek felajánlásul. – U. a. a tűz
feletti felavatás szere. – A vándor-czigányoknál ez most is divik.

27. lap. _Druzsilla és Burzon rabonbán._ Orbán B. Székelyföld. I. 173.
l.

30. lap. _Tűzbe tett kéz_, tisztaság próbája. Pogánykorból származó
ordaliai szertartás. 1550-ben Martinuzzi kiadatta ez ordaliai itéletek
egész sorozatát, mik egészen scytha szokásokról tanúskodnak. Ipolyi A.
M. myth. 197. l.

32. lap. _Boszorkányok szokásai._ Ipolyi Arnold. M. myth. A szegedi
boszorkánypör adatai nyomán.

32. lap. _Vegyegni_, székely tájszó, őgyelegni: péld. ködben.

33. lap. _Kiguvadni_. Mikor a fegyver magától kiugrik a tokjából.

33. lap. _A holdról való mese._ Ipolyi A. M. myth.

35. lap. _Madárének utánzás a templomban._ Ditrói templomban. Orbán B.
Székelyföld. II. k. 117. l.

41. lap. _A szent Anna taváról szóló néprege._ Orbán B. Székelyföld.
III. k. 75. l.

44. lap. «_Jeddre ne!_» Ismert székely kihivó szó.

44. « _Fóta_. Egy hosszú szövet, melyet válltól csipőig rézsút viseltek
a székely nők öltözetük felett. Orbán Balázs, Székelyföld.

45. lap. _Álmost megégették a magyarok bejövetelükkel._ Almus in patria
Erdeel occisus est, non enim potuit in Pannoniam introire. (Budensis 37.
stb.). Lásd Ipolyi A. M. m.

46. l. _Czifra asszony_ = tündérnő.

47. l. _Bálványos vár._ Orbán B., Ipolyi A. és saját jegyzeteim nyomán.

48. l. _Félig hal-, félig ember-alakú bálvány._ A Kalandos patak
áradásaikor csodás alakú köveket sodor magával, van egy Zeykné udvara
körül, mely egy syrén alakját úgy utánozza, mintha szobrász idomította
volna. – Orbán B. Székelyföld, IV. k. 30. l.

48. l. _Özönfa_. Melyet az áradozó Feketeügy minduntalan felszinre hoz.
Óriási 3–4 öl átmérőjü törzsek, ébenfeketék s a kövesülés első szakában
oly kemények, hogy alig faraghatók: a nép özönfának nevezi.

49. l. _Kőkutya_. Ipolyi A. M. myth. 550. l.

49. l. _Balita_. Ezüst bálványka, mit a vőlegény menyasszonyának ád.
Ipolyi A. M. myth. 502. l.

49. l. _Furuzsina_. Csodaerőt kölcsönző székely tündérnő. Orbán. B.
Székelyföld.

51. l. _Új tűz gyújtás._ Tűzáldozat. Tűztisztelet. Ipolyi Arnoldnál. M.
myth. 188. l. – Pozsonyi missale: «az új tűz megszentelése _után_ az
egész városban eloltatott a tűz, s helyette a megszentelt tüzet
osztották ki. – Ha sokáig tűz nem gerjeszthető dörzsölés által, gyanu
támad, hogy valahol még el nem oltott tűz gátolja az elem előtünését.
Két szűz fiu idézi elő a tüzet; s ehhez kilenczféle fa használtatik. U.
a. Tűzünnepek leirása. Szentivánéji tűz.

52. lap. _Tűzosztó kanál._ Orbán. B. Székelyföld.

55. lap. _A Büdös kénbarlang._ Saját jegyz.

61. « _A Susogó._ Saját jegyz.

65. « _Kisebbik uram_, pogány szokás. Ipolyi szerint a nők közösségét
jelenti a testvérek között, mely állapot a hadkalandor népeknél, a
nőknek a férfiakénál kisebb száma miatt gyakran előjön. (Bartal. Com. I.
158).

69. lap. _Igrecz_. Ipolyi A. M. myth. Nyelvemlékeink a bécsi codex
szerint Igrecz = zene. «Igrecz készség». Fúvó szerszám. Koboz = lyra.
Hegedü, fides. A «timbora = hárfa. Orbán Balázsnál jön elő.

70. l. _Zerezisisten_. Ipolyi felemlíti e rézbálványalakokat, de
kétségbevonja, hogy hitelesek volnának.

70. lap. _Deli ördög._ Ráró madár. Ipolyi Arnold, Magyar mythologiája.
Szerelem taplója. Csabaire, pilinkó, piritus. U. o.

71. l. _Dali táncz._ Zajzoni leirása után.

73. l. _Papbojtár_ (népies). Káplán.

74. lap. _Assisi Szent Ferencz imája._ Th. de Celano olasz latin szövege
szerint. Altissimo, omnipotente bon signore: tue son le laude, la Gloria
e l’onore, et ogni benedictione. A te solo se confano; et nullo homo e
degno de nominar te. Laudato sia Dio mio signore con tutte le creature,
specialmente messer le _fratre sole_: il quale giorna et illumina nui
per lui, et ello e bello et radiante con grando splendore: de te Signore
porta significatione, Laudato sia mio Signore per la luna et per le
stelle: in cello le hai formate clare et belle. Laudate sia mio Signore
per _fratre vento_, et per l’aire et nuvolo et sereno et omne tempe: per
le quale dai a le tue creature sustentamente. Laudate sia mio Signore
per sorore aqua, la quale e multe utile et humile et pretiosa et casta.
Laudato sia mio Signore per _fratre poso_, per lo quale tu illumini la
nocte: et elle e belle et jugundo, et robustissimo et forte. Laudate sia
mio Signore per nostra _madre terra_: la quale ne sostenta et guberna et
produce fructi et coloriti fiori et herbe.

75. lap. _Gönczöl szekere, Konrád császár a kocsisa._ Ipolyi A. Magyar
Myth.

76. lap. _Biczebócza_. Két oldalra sántikáló.

78. « _A Torló._ Ipolyi Arnold M. myth.

82. « _Birgej_. Saját jegyz.

90. « _Hazai_. Székelyek a menyasszonyt hazainak, vagy hazajinak hiják.
Ipolyi A. M. myth.

93. lap. _Pogány menyegzői szertartás._ Cantu Cæsar; a középkor
története. Galambetetés, kenyérmegtörés, fonáleresztés.

96. l. _Beszélő csirke._ Ipolyi A. M. myth.

97. _Keszkenős kigyó._ Orbán B. Sz. Föld.

101. lap. _Hétféle szinű bab boszorkányok ellen hintve._ Ipolyi A. M.
myth.

102. lap. _Vendégűző dal._ Saját jegyz.

103. « _Imette_ = ébren virrasztva.

U. o. _Pogány harczosok szokása éjjel a vártán énekelni._ Cantu Cæsar.
Középkor tört.

105. lap. _Elindula Szent Péter Rómába._ Erdélyi J. magyar népdalok
gyűjteménye.

107. lap. _Deés Isten._ Székely István krónikája szerint, a magyarok
bejövetelükkor háromszor «Deus» nevét kiálták, a mit Heltai krónikája
félig-meddig helyre igazít, Gelleji Katona pedig «Deés»-nek mond ki,
minthogy a magyarok Deus latin nevét nem ismerhették, s bejövetelük
helyén van Deés városa is.

107. lap. _Furusvize, Ikafalva leirásánál_, a Furus vizének mesés
eredete, csodatevő hatása. Orbán B.-nál Székelyföld III. k. 93. lap.

107. lap. _A megölt ellen szolgál a más világon a legyőzőjének._
(Turóczy 2. 25. Bud. 56)

107. lap. _Adósságát megfizető halott._ Ipolyi Arnold, M. mythologia.

113. lap. _Nyillövés a sírba._ Ipolyi A. M. myth.

113. « _Nőnek férjével együttes eltemetése._ Thonusoba példája szerint,
a kit pogány hitéért nejével együtt élve siroltatott el István király. –
Herodot szerint a scytháknál a vezérrel együtt egyik neje is
eltemettetik.

115. lap. _Vérrel siratás._ Jornandes (49. lap) szerint. L. Ipolyi A. M.
m. 549. l. Jerneynél, Ammianus Marcellinus szerint.

115. lap. _Halott-táncz._ Ungarischer oder dacischer Simplicissimus.

115. lap. _Pogány temetkezés._ Ipolyi A. Magyar myth. Bél Mátyás
Joinville stb. kútforrások után.

117. lap. _Szent Anna tava._ Saját jegyzeteim.

121. « _Szent Gellért püspök._ Szabó Károly, Emlékiratok a magyar
kereszténység első századából.

122. lap. _Csaba királyfi regéje._ Holtak harcza. (Lugossy).

123. « _Imre királyfi legendája._ Szabó Károly, Emlékiratok.

125. « _Világzárvirág._ Saját jegyz.

U. o. _Derendóczia_. Nagy tor. Halotti tor. Hunn szó, Vámbéry szerint.

127. lap. _Elrejtőzés_. Ipolyi A. M. myth.

U. o. _Az elgyöngült vezér megáldoztatja magát._

129. lap. _Ürgelyukba gyónás a pogányoknál._ Cantu Cæsar, Középkor Tört.
Ugyanannál a pogány papok az ürgelyukon keresztül hallgatják ki a
földisten izeneteit.

135. lap. _A selyem Európában._ Cantu C. Középkor története.

138. « _Karácsonyi népszokások._ Saját jegyz.

140. lap. _A szamárkiáltás karácsonyi mise alatt._ Cantu Cæsar, Középkor
tört. IX. kötet 7. fej. – A francziáknál egész zsoltárokat énekelnek a
szamárhoz, tréfás szöveggel és egész ünnepélyesen. U. o.

145. lap. _Napvágás_. Leisser szerint háromszor vágott a magyar
fejedelem a nap felé kardjával, trónralépésekor. Bonfin szerint
négyszer. Vagner adomái között feljegyzi a budai nagyvezér tréfáját, ki
a fejét bekötötte, s borbélyt hivatott, panaszolva, hogy a trónra lépő
magyar király az ő fejét megvágta a minap, a mint a levegőben
vagdalkozott a kardjával. Lásd Ipolyi M. myth. 258. l.

149. lap. _Meghatározva_. Népdalban. Úgy meg vagyok _határozva_, Mint a
csikó kantározva, Szabadságom el van zárva.

151. lap. _Bélpoklosok világból kizárása._ Cantu C., Középkor története.

157. lap. _Burdé_ = Leveles szín.

158. » _Orbán mester és a kerti vetemények._ Orbán B., Székelyföld. IV.
k. 44. l.

160. lap. _Futó kuvaszpósta._ Saját jegyz.

162. lap. _Újszülött körüli babonák._ Ipolyi Arnold, M. myth. és saját
jegyz.

166. lap. _Pogányok hat ördögei._ Ipolyi Arnold, Magyar mythologia.

170. lap. _Deli ifju legény képében._ – Saját gyűjteményemből. Kézirat.
Ördögidézési formula: «jelenj meg nekem _Deli ifju legény képében_ és
hozz nekem harminczhárom ezer háromszáz harminczhárom aranyat!»

170. lap. _Koponyavár_. Egyértelmű a pokollal. Lásd Ipolyi Arnold, M. m.

170. lap. _Tündelevény_ = Denevér.

171. lap. _Szélanya_. L. Ipolyinál.

174. lap. _Milling_ = lidércz. L. Bodor Lajos. Álmos hősköltemény.

175. lap. _Hetevény csillagzat_ = Fiastyuk.

175. lap. Égi ütközetek. L. Szibenbürgerische Chronik. Georg Kraus. II.
k. 226. l. «Kegen Sonne untergang zween brennende heere zusammen stossen
und streiten.» Cserey Mihály (Hist. 225. l.) «A hegyeken nagy tüzes
seregek szörnyű ropogással egymás ellen harczoltanak.» – A mit az okos
szász úrnak s a kálvinista Csereynek szabad volt elhinni, talán
megengedhető a pogány Opour fiúnak is?

180. lap. _Az ördög ellen befalazott nő._ Ipolyinál, 526. l.

193. lap. _Vérszövetség. Anonymus._ V. 6. More poganismo fuerit propriæ
sangvinis fusio in unum vas, ratum fecerunt iuramentum. _Székely
krónika_, 277. lap. profusis cæteri lachrymis quasi sangvineis potum præ
gaudio celebrantes sumpsere. Ugyanott _az áldozó kehelyről_: Supremus
rabonban poculi calicis supremus conservator. Herodot szerint a kehelybe
kardot, nyilakat mártanak (a scythák).



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Háztáj a székelyeknél.]

[Footnote 2: A «kedd» volt az ősmagyaroknál a szerencsétlen nap, mint a
keresztyéneknél a péntek. Csak ez a nap-név maradt meg, a «dagasztó»
most már szerda, a «vasverő» csütörtök, a «borjunyúzó» péntek, a
«heverő» szombat, az «áldozó» vasárnap.]

[Footnote 3: A keresztyének neve az ősöknél: – a Jehova tisztelet
miatt.]

[Footnote 4: Lásd Diószegi füvészkönyvében: diákul «curbita melopepo».]

[Footnote 5: L. Cantu Caesare «Középkor története» IX. könyv 7.
fejezet.]

[Footnote 6: Ez a lovag Geofroi de La Tour volt; mint a Magnum Chronicon
belgicum bizonyítja.]



TARTALOM.

  A Fergettyüvár  1
  A vándorló nemzet  6
  Esküdjél meg a kutyára  13
  A Körültáj  20
  A Bábolna istenasszony  35
  Bálványos-vár  47
  A pokol tornácza  55
  A «Susogóban»  63
  A leányrablás  69
  A «torló»  78
  Esküvő a «napnál»  87
  A «nap» és a «kereszt» harcza  96
  A gyásztor  109
  A Szent-Anna tavánál  117
  Crœsus apó  134
  A világ számüzöttei  146
  Háládatlan veréb a fecskefészekbe  157
  Az el nem oltott tüz a kandallóban  168
  Az elrejtőzött  182
  A vérszövetség  193
  A kötés  199
  Bálványos-vár  202


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


10 |változik át, A hétszinű |változik át. A hétszinű

16 |erősíteni a szövetseget. |erősíteni a szövetséget.

28 |bosszúsan a vén Opour, |bosszúsan a vén Opour.

32 |őket vegyegni. |őket vegyegni.»

45 |Orhalmon nagy máglyát |Őrhalmon nagy máglyát

50 |«Délibába», |«Délibába».

53 |hizony én velem széles |bizony én velem széles

54 |az utolső gulya |az utolsó gulya

85 |hallotta Mike sára |hallotta Mike Sára

113 |Ó vele magával |Ő vele magával

130 |innen sohova |innen sehova

133 |óh én Uram! |«óh én Uram!

136 |hegy milyen emberlakta |hogy milyen emberlakta

137 |Szilamér Imolától, |Szilamér Imolától.

153 |minden tövényeit |minden törvényeit

153 |meg kell nyugodunk |meg kell nyugodnunk

161 |de a mít |de a mit

175 |gyermekért! |gyermekért!»

183 |kőműves-mester rosszu |kőműves-mester rosszul

187 |ezt a vílágot |ezt a világot

189 |játéka egy va-emberrel |játéka egy vakemberrel

189 |keporsója ödelén |koporsója födelén

193 |ősz üstökét. |ősz üstökét,

195 |senkí közületek |senki közületek

197 |Boruljatok térdre! |Boruljatok térdre!»]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Bálványos-vár - Történeti regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.