Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Vadon virágai
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Vadon virágai" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXII. KÖTET

VADON VIRÁGAI

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

VADON VIRÁGAI

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895



MÁRCZE ZÁRE.


I. A VELLEBIT HEGY.

Magyarország végvidékén vagyunk, a mare-capellai hegyláncz és a
vellebiti havasok összejövetelénél, egy laktalan sziklavölgyben.

A hegytetők kopárak; rendetlenül felmeredező sziklaéleiken itt-ott
nyúlik fel egyes sötét fenyőszál, vagy töveiből félig kicsavarva,
szárazan lóg le a meredekbe. – A hegyoldalakat szüntelen száraz avarfű
és páfrán fedi, mely sötétzöld, de semmi állatot nem táplál.

Más bérczeken a kőszáli sas keresi fészkét, s zergenyájak legelnek a
felhőnyi magasban, más bérczek között a vadászok lövései visszhangzanak,
a távolban pásztorkürt rivall, vagy egy havasi kápolna andalgó
estharangja szól – itt néma minden, e vidék meg van halva, benne sem
ember, sem állat nem lakik; csak egy fekete-zöld zuhatag esik alá
egyhangú morajjal tizenhat ölnyi magasról a terméketlen völgybe, hol
elenyészve, az Unna partjain tör újra elő a föld alól. – A völgy maga
kavicsos, veres ochrafölddel van fedve, melyen még csak tövis sem
fogamzik; legmélyét egymásra döntögetett bazaltoszlopok fedik, köztök
lyukacsos, penészes kövek, sivár lávanemű rétegek vannak sivatag
egykedvűséggel elszórva, s a vidéknek a legtaszítóbb alakot kölcsönzik.

Az egészen valami felötlő enyészetszerű szomorúság jelleme tűnik fel. A
völgyben heverő faragott kövek, elévűlt cyrill betűkkel ötszegű
lapjaikon, pusztult iharfaerdők porhadó tövei, a vellebiti hegytetőn egy
vén fellegvár düledékei roppant sötétkék gránitdarabokból összehordva,
minő köveket most e környék nem terem: mindezek hallgatva mondják, hogy
e táj élt valaha! S azt, hogy meghalt, s hogy nem fog élni többé:
mutatja az elhagyottság, a hangtalan nappalok. Benne a szél sem zúg,
hanem csak sóhajt. Pedig a repkény, mely most a dúlt vár romjain kúszik,
egykor a harczos várurak sisakjait köríté, s a vad rozmarin, mely most
az ablaknyilásokból zöldül, hajdan tán az úrleányok menyasszonyi
koszorúja lehetett? – –

Hétszáz esztendővel ezelőtt élt itt a harczos Barlavit. Ott áll még a
bástya, melyről meg szokta fúni kürtjét, midőn bojárjait a szomszéd
kopanicsákból összehítta. Ama szirtfokon szokott fellobogni a jeltűz,
melylyel szomszédainak haragját megizené.

Hét század kitörölte minden emlékből nevét, csak egy mohos kőszikla
emlékezik még rá, melynek sima oldalába öles betűkkel van bevésve e név:
Barlavit.

E szikla tövébe fektették halála után. Most nem nyugszik ott. Tetemeit
két ízben vették ki koporsójából. Egyszer a vakbuzgó nép, hogy
bucsújárással hordozza körül harang- és énekszó mellett, másszor
ugyanazon vakbuzgó nép, hogy szivébe karót verjen s megégetett hamvait a
sziklatetőkről a szeleknek szórja…

Halála után még 300 évig állt vára, bezárt kapuval, laktalanul és teljes
épségben, mintha csak alunnának egykori lakosai.

A földmíves még akkor árpát, tönkölyt aratott a völgyben, s babonás
szédülettel néze fel a komolyan hallgatag várra, melynek ormára olykor
nehéz ködök ültek. A vakhit Barlavit lelkét látta bennök.

Hét század előtt ama thymiangyepes sziklahomlokon – hol most a vad
kökörcsvirág ingatja fejét – egy szőke ifjú szokott esti holdvilágnál
üldögélni: hosszú selyemszőke hajfürtei csillogtak az esti fényben; s
míg lába alatt a völgyből átlátszó ködök emelkedének, mélázó dalai
reszketve libegtek alá a csendes völgybe, mint mikor a porphyrsziklákon
átfuvalló szél æolhárfai hangokat hord tündéri töredékekben a néma
távolba.

Ez volt Barlavit egyetlen férfiunokája – Adonis.

S túl a mare-capellai előhegy oldalában van egy kerek domb, – most semmi
nyoma ott az életnek, a hely puszta; hanem akkor egy magas ház állott
rajta, keskeny gót ablakokkal, körüle széles párkányzott kőkerítés… S
mikor a lantos hattyúszava átrezegte a szendergő vidéket, mikor csak a
csillagok virrasztottak és az ábrándozók: olyankor a magas ház egyik
ablaka megnyilt, s egy ifjú hölgy tekinte ki rajta, tündéri mosolytalan
arczczal; gyermek volt még s örült a méla hangoknak és a csillagos
éjnek, s gyakran éjfélekig elkereste a félhomályban a bús hangok
dalnokát.

Meg kelle őt látni az ifjúnak: így volt megirva a jövendők könyvében, s
a várnak el kelle pusztulni, el a szomszédháznak, el az egész vidéknek:
ez volt utána irva.

Ez idő óta a halvány szűz ablaka alá járt dalait énekelni Adonis; az
ablak – mint szokott – megnyílt, a hölgy kinézett, a hold világított, és
ők ismeretlen fájdalmakat kezdtek érezni… ez volt a szerelem.

Két cherub volt a magas ház ajtajára faragva.

Két cherub, a mint a paradicsom határain állva, lángkardokkal üldözték
el az első vétkezőket.

Ez ajtót nem látta senki nyitva, küszöbéhez ösvény nem vezetett… az a
vad gyopár sárgult akkor is körüle, a mely most.

Ez ajtó előtt térdelt hosszú éjeken át rimánkodva a lantos. Ez ajtónak
panaszolta el, hogy szive fáj. Ez ajtónak küszöbét áztatta könyűivel; de
soha egy hang sem felelt kérdéseire. Az ajtó zárva, a ház néma maradt;
legkisebb nesz, egyetlen egy emberi szó nem hallatszott udvarán belől.

Midőn közelebbről kezdte vizsgálni Adonis a sírboltként elzárt házat,
észrevevé, hogy annak ablakai mind vakablakok voltak, azon egyet kivéve,
melyen át kedvese, a szomorú gyermek, szokta nézni az éj csillagait, s
hallgatni hárfája méla pendüléseit.

Az ifjú szenvedélye nőtt…

Felsírt az égre; az ég csillagszemeivel lemosolyga rá… de nem felelt.

Felsírt a bánatos leányhoz, – a lány csillagszemeivel lemosolyga rá… de
nem felelt.

Felsírt a kőépülethez; vakablakaival komoran néze le rá az… és
hallgatott.

De nem hallgatott szivében a fájdalom…

Önmagából kikelve vágta lantját – melyet nem bírt megnyitni vele – a
kapuhoz; a lant összetört, a húrok fájdalmas hangzavarban szakadtak
össze… a megütött ajtó moraja fenyegetve hangzék végig a hosszú
folyosón: Adonis megszünt lantos lenni. Barlavit unokája lett, azon
Barlavité, kinek kezében a kard szokott énekelni haláldalt; azon
Barlavité, kinek szavától a várak ormairól a tornyok hullottak alá, s
kevély vajdák fejéről a koronák. S ment kétségbeesetten felkeresni a
Fruscagora tövében a barlangot és annak szomorú lakóját.


II. PIATRA KUPCSEGULI.

A Piatra Kupcseguli egy nagyszerű csepkőbarlang a Fruscagora hegy
tövében. Keskeny nyilásból nehéz szagú savanyú forrás buzog ki, mely
mindent, mit keresztül foly, kővé változtat. – Az egész Vellebit e
barlang szétágazó odvaitól látszik összevissza furva lenni, miknek
tömkelegét még nem járta be emberi nyom, örök rejtélyül állanak nyitva
azok évezredek óta; belsejökből dermesztő hideg szél fuvall, s az
egymásra dülő kőrétegek közül tejfehér patak folydogál, melynek a
barlangon kívül semmi nyoma… valami gypszakna folyadéka lehet.

Mindjárt a bejárásnál nagy templomi terembe jut az ember, melynek
szövétnekfény be nem éri boltozatát, a magasló sötétben vesz az el,
beláthatatlanul, míg a lecsepegő stalactit ide lenn a legcsodásabb
alakokat teremti, mintha valamelyik Demiurgus készítene itt fia számára
gyermekjátékokat; itt egy kristály-oltár átlátszó mennyezettel, amott
egy jéggé fagyott zuhatag, – magas, a boltozatig emelkedő oszlopok
csarnokai közt grotesk, idomtalan mammuth-alakok, a legkülönczebb
természetszeszély-alkotta bálvány-szobrok egymásnak előlgetve s egymást
támogatva, teszik egyetemét a roppant gnóm palotának.

E terem közepe táján szédítő mély üreg tátong, melynek feneke – mint a
boltozat – be nem látható. Mélyében szüntelen forr, szüntelen zúg
valami, mintha az állati hangok legvadabbjai vegyülnének egy összes
hangviharrá, mely koronkint el-elcsendesül, majd ismét orkáni bőgéssel
támad újra fel… hihetőleg valamely periodikus zuhatag ár-apálya okozta e
tüneményt.

Olykor látni e mély sziklaörvényben reszketeg fénylőpontokat, mik a
sziklahasadékok közt föltünedeznek, szeszélyes kanyargások közt
tánczolnak hosszan elnyúlva a kiálló csúcsokon, mint a mesés
hegyszalamanderek, s többször a rejtett aknák vad levegője közé tévedve,
roppant lánggal és pukkanással töltik be az üreget, mely után, mint
álmából felháborított szellem, a mélységből hófehér kénfüst emelkedik
ki. Ugyane tünemény mutatkozik, ha az örvénybe kanóczot vetnek; mely
kisérlet azonban azon veszélylyel van összekötve, hogy ilyenkor a
földalatti rázkódás miatt a boltozatról roppant stalactit tömegek válnak
alá, s a kisérlőt könnyen eltemethetik.

Jelenleg a savanyú érczpatakban, mely a barlangon keresztül foly, igen
szép kővé vált csontokat találni, s ezüstös kardmarkolatokat, mikről a
vasat leette a rozsda.

E barlang örvényében lakott kétszáz év előtt egy vén leány, neve Márcze
Záre. A köznép maig is hiszi lételét, s ha olykor a föld megrázkódik
terhei alatt, ha a vetéseket jégeső vágja el, ha a falvakat dögmirigy
vagy éhhalál üríti ki: megemlékezik Márcze Záre nevére s gyermekeit
félni tanítja tőle.

Hetven évig lakott ez örvény odvaiban Márcze Záre, szítta az aknák
romlott levegőjét, nézte az örökké tartó sötétséget, s virrasztott az
örvény zúgásai mellett.

Mentül nyomorúbb, annál hosszabb az élet. Az eltakart tűz lassan ég, de
sokáig. Márcze Záre élethossza a mesés végtelenben vész el.

Kevesen látták őt, s kiknek félemeletes perczek megmutatták alakját:
szörnyű dolgokat tudtak felőle mesélni. Aknáját ritkán hagyta el, s csak
legsötétebb holdvilágtalan éjszakákon, a mikor lappangva vonult végig a
vidéken, meglátogatta az éhbeteg farkast berkeiben, s behallgatózott a
babonás pór ablakán, s megszedte a harmatot a violamaszlag éjjel nyiló
virágkelyheiből.

Hanem őt sokszor meglátogatták ijesztő tanyáján; – ha valaki ellenségén
akart boszut állani, ha valaki nőt akart elcsábítani, vagy ha nők
ráuntak férjeikre, szóval ha valakinek rosz tanácsra volt szüksége,
felkereste a vén leány tanyáját, üszköt vetett le az örvénybe, s ha
hulló sziklák agyon nem ütötték: meghallá Márcze Záre hangját.

Sötéthez szokott szemei a legfeketébb éjen át megismerék a kérdezőt, s
éjjeli kóborlásai megtudaták vele mind azt a gondot, mely éjjel aludni
nem tud; azért a nélkül, hogy az idéző nevét, vagy kivánatát kérdezte
volna, elmondá a sötét lény tanácsát. Jaj volt annak, ki azt
megfogadta!…

E barlangba hozta szenvedélyeit Adonis.

Hárfája darabjaiból tüzet rakott az örvény fölött. A máglya versenyt
égett szivével, a stalactitszobrok ragyogtak.

Ekkor egy üszköt vőn kezébe, vele a kietlen mélységbe levilágított, s
ajkai elkékültek, midőn a nevet kimondá: Márcze Záre; s a lángoló
hasábot az örvénybe levetette.

Iszonyú dördülés hallatszott: a rögtöni levegő-nyomás kioltá a kis
tüzet; – körüle sötét lett, mint a világ teremtése előtt lehetett.

És a sötétben, kiválva a mélyben dühöngő zuhatag üvöltéséből, egy erősen
lihegő asthmatikus hang szólalt meg, valami bántó, sohajszerű suttogás,
minőt nehéz álmaiban tapasztal az ember, midőn a hangot véli látni, s a
néma tüneménynek szavait szivén keresztül érzi. – Én vagyok Márcze Záre
– szólt a hang. Én láttam a férget, mely a sötétben születik, én láttam
a gondolatot szived fenekén. Te Barlavit unokája vagy, a szőke lantos. –
Te szereted azon lányt, ki a néma házban lakik.

Az ifjú megdöbbenve kapott szivéhez, mintha a félelmes lény szemei elől
akarná azt eltakarni.

A vén leány többször látta őt zivataros éjszakákon ülni a néma ház
küszöbén, a mint szőke hajáról a zápor vize, szemeiből a könyek
csorogtak alá.

– De te nem fogod őt birhatni, mert azon házból, a ki bement, soha
vissza nem jött; te pedig annak küszöbét át nem fogod lépni soha.

Az ifjú fájdalmasan sohajtott.

– Szerencsétlen lész, akár birod őt, akár nem; – vért fogsz sírni, –
szomorú fájdalmaidat könyeiddel itatod és elhervadsz… Álom nem jő
szemeidre halálod órájáig, akkor is a kétségbeesés lesz, mely szemeidet
lefogja: benned a Barlavit név kihal… Az a hölgy pedig, kinek égő szemei
és csábító termete halálos ágyad előtt megjelennek: nevetni fogja
kínjaidat, s egy más, náladnál boldogabb karjai közt a mennyországot
ismerni addig, míg te szivedben a gyehennát viseled. Pazarlani fogja
azon kéjeket, miknek legkisebbikeért lelkedet odadnád; s míg te künn a
néma ház ajtajánál kínjaidban őrjöngesz, addig ő benn a házban őrjöngeni
fog gyönyöreiben.

– Oh! – rikolta eszmélet-vesztve az ifjú, s a körüle ülő sötétségnek
rohant. Ha e perczben a világ kezében lett volna: összezuzandá azt.

– Vigyázz! – süvölte körüle a hang, – az örvény szélén állasz.

Az ifjú borzadva álla meg.

– Jer, kövess.

Egy jéghideg csontkéz ért kezéhez, s vezette az örvény felé, melynek
mélyébe a sziklába vágott lépcsősor vezetett. E lépcsőzetnek kilencz
foka volt, a kilenczedik után meredeken megy le a sziklafal, s alant a
száz ölnyi mélységben a zuhatag árja omlik.

Az ifjú csak szenvedélyei szavát hallotta, s hagyta magát vakon vezetni
a lépcsőkön alá. Márcze Záre egy penészes lánczot adott kezébe, s
suttogva hítta maga után. – Lehete hallani lépéseit, kopogását, a mint a
lépcsőkön haladt; hat – hét – nyolcz – kilencz! – Egy sikoltás! – A
kilenczedikről is lelépett. – Alant száz ölnyi mélységben a zuhatag árja
omlik.

Sokáig nem hallatszott semmi nesz, csak a stalactit csepegése kongott,
mint félrevert harangok kondulása. Kis idő mulva azonban, nehéz vergődés
kezde hallatszani, – Adonist nem hagyta ily korán elveszni rossz sorsa;
a mint lábával a mélységbe lelépett, hirtelen ragadta meg mindkét
kezével a lánczot, melynek egyik vége a sziklához volt szegezve, s
annálfogva maradt függve a feneketlen örvény fölött. Lassankint érzé
terhe alatt nyúlni a lánczot, mintha szakadni készülne az.


III. A VAKHIT RABJAI.

Adj a népnek szabadságot: mindent adtál neki, – tedd rabszolgává:
elvetted mindenét. Szabad nép szeretheti csak fejedelmét, szabad nép
szeretheti Istenét; a ki nem az: az tőlök csak félni tud, s a félelemmel
nem a szeretet rokon.

Azon nép, mely a helyet lakja, hol ezek történtek, régtől fogva él, ha a
nyomor változatainak neve is élet, nyomorúan, napjai aggodalmasak, szive
üres, érzései ferdék, élvezetei keserük; és e nép talán soha sem lesz
boldogabb mert rabszolga, rabja a babonának.

Lelke megszokta és megszerette bilincseit.

Vallás helyett vakhit él szivében, világ helyett köd. A túlvilági üdv
előtte ismeretlen: ő csak a hazajáró lelkeket hiszi, s üldöző rossz
szellemeit.

Földeit rosszul miveli, s átkozza a lidérczet, mely vetései között
dudvát növesztett.

Viskójába belever az eső, lapátot fektet ajtajába, hogy a garabonczástól
megóvja háza táját.

Az eget villámáról ismeri, s félelmesen bámulja, mint hányják a
csillagok hamvaikat, s kérdezi: ki hal meg?

Istene képét földi urakéról másolja, kiknek a könyörgő pór csak
előszobájáig juthat, hogy ott alázatos porba csúszással, valamelyik
másodrangú főlény szószólói védelmét rimánkodásaival kiénekelje.

Az ő számára hiába élt az Istenember, hiába halt meg a keresztfán, – e
nép csak nevéről ismeri őt.

S ez így volt századok előtt.

Ez így lesz századok után.

*

Azon időkben, hogy a vajdasüveget Barlavit tette fejére, a mondott
esemény előtt hetven-hetvenkét évvel, egy dugárus csoport élt a két
capellai hegyek közt; most zsiványoknak neveznék őket, akkor szabad
férfiaknak hitták.

Ott volt lakásuk, hova a sas rakta fészkét, – útjaik a havasok
örökjéghalmain keresztül vezettek, a villám lábaik alatt dörgött, nem
fejük fölött.

Eleinte csak egy csekély vadásztársulat alakjában kezdtek megjelenni,
később hozzájok csatlakoztak mind azok, kiknek keserű emlékein kivül
semmit sem hagyott meg az élet, – nemesek, kiket birtokukból erősebb
szomszédok kiforgattak; jobbágyok, kiket a földesuri kény kunyhóikból
kiüldözött, s Barlavit azt vette észre, hogy falvai kiürülnek, s ellene
hatalmas daczszövetség emeli föl fejét.

Az ember lerázta a polgárisodás bilincseit kezéről, s megtért eredeti
vadságába; aludt a csillagos ég alatt, az erdők vadától vette el
eledelét és öltözetét, kiűzte sziklafészkéből a bérczi sast, hogy
helyébe gyermekeit rejtse, átnézte hegyei ormáról a lábainál terülő
világot, s látta benne nagynak az Istent, nézte az alant mozgó törpék
tömegét, s látta bennök kicsinynek az embert.

Ezen emberek veszedelmesek kezdtek lenni Barlavitra nézve. Ő szeretett
uralkodni, de ezek nem szerettek szolgálni.

Valami járvány lelkesülés lázadt végig a népen, olyszerű, minő később a
kereszthadak alatt lepte el Európát, valami őrjöngő vágy ismeretlen
álomkép után, szent düh, melytől égetve elhagyta a férfiú nejét, az atya
gyermekeit, elhagyta békés tűzhelyét a jobbágy, s melyet megszokott az
édes heverést és a keserű korbácsot, hogy megismerje azt a chimærát,
melynek neve szabadság.

A földek parlagon maradtak, a házak laktalanul.

Ekkor csapott közbe Barlavit, s fogadást tőn, hogy addig le nem teszi a
kardot kezéből, mig őket meg nem alázza. Meg is tartotta szavát, mert
két álló hónapig volt kezébe kötözve kardja; mikor lebontotta azt onnét,
a zendülő bojárok voltak megkötözve.

Sokba került neki a diadal, – lépésenkint kellett elfoglalni tőlök a
sziklatanyát, melybe veszett csaták után vonták magukat, s minden lépés
vérrel lőn megfizetve.

Utoljára csak néhány százan maradtak, a többi hódolt vagy elesett, s
ezek kétségbeesve vonták magukat azon barlangba, melyet rólok maig is
Piatra Kupcsegulinak, martalóczok barlangjának neveznek. Vezérök volt
Demir, az érczszavú; azért nevezték érczszavúnak, mert egy érczkürt
szaván kívül, melyet vastag lánczon hordott derekára kötve, egyéb hangot
ajkáról nem lehete hallani.

Itt a barlangban védte magát keserű elszántsággal a maroknyi had… s nem
adta meg magát.

Ott haltak meg gyermekei éhen lábai előtt, falat kenyeret nem tudott
nekik adni, maga is csontvázzá aszott… de nem adta meg magát.

Sokan a barlangon átfolyó patak tejét ivák, s rémítő kinok közt haltak
meg tőle… de a maroknyi nép nem adta meg magát.

Ekkor Barlavitnak furcsa ötlete jött: kénkővel tölt kosarakat gyujtatott
meg a barlang nyilása előtt… a szél beverte az öldöklő füstöt az üregbe…
nehéz fuldoklások hallatszottak odabenn, s szaggatott hörgések
kiáltának: kegyelem! – a nép megadta magát… de már akkor csak hetvenen
voltak életben, a többi örökálmait aludta.

Csak kettő nem esengett: Demir a vezér és menyasszonya Márcze Záre.

Szép volt még akkor a leány és fiatal. Karcsú termete volt és sarkát
verő hajtekercsei, és szemei mint csillagos éjben a tengerszem…

Nyugodtan borult vőlegénye vállára, szivéhez szorítá gömbölyü karjaival
őt, bátorítólag nézve fel szemei közé s várta a halált.

Ekkor azt parancsolta Barlavit a meghódoltaknak, hogy adják ki
főnöküket… rabszolgáknak nem kell fő, nekik csak kéz kell, melylyel
dolgozzanak és lábak, melyeken békóikat viseljék.

A csapat nem ismerte magát többé; rárohant vezérére, hogy azt
megkötözze.

Szomorúan tekinte végig rajtok Demir, megrázta büszkén fejét s még
egyszer megfuvá kürtjét, menyasszonyát elsimítá kebléről s magát az
örvénybe levetette.

Ez történt hetven évvel azon éjszaka előtt, melyben Barlavit unokája,
Adonis, Márcze Záre barlangját felkereste.

A meghódolt nép elnyomottabb lett mint valaha.

Ismét megszokta árpa- és tönkölykenyerét, ronda vityillóit, a hajdu
parancsszavát és a rendszeresített babonát, miket őseitől öröklött.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hogy hova lett Márcze Záre: sokáig nem tudta senki. Egyszer azonban a
mint több gyermek az angusvölgyi falvakból a sziklákon madárfészkeket
keresett, egy sovány, száraz nőalak jelent meg előttök, haja közé kigyók
voltak fonva, öltözetén zöldült a penész, arcza sárga volt, mintha
koporsóból kelt volna föl, s azt mondá a gyermekeknek, hogy a halottak
ünnepének éjjelén nagy dögmirigy fogja meglepni a földet, mely megöl
minden férfit, gyermeket és vénet, kiket a két Capellahegy között talál,
csak azokat nem, kik a Piatra Kupcseguliban keresnek menedéket.

A gyermekek haza futottak, s nem került két nap, hogy e vakhir gyökeret
vert.

Őszutó második napján nem maradt egy férfi, a csecsemő gyermekek sem, a
falvakban: mind a barlangba gyültek, melyből már akkorra kihordták a
farkasok a temetlenül hagyott csontokat.

Az örvény torkába kilencz sziklalépcső volt bevágva.

És mikor senki sem hiányzott a férfiakból s hallgatva mindenki magában
mondogatta őrimáit: ekkor az örvény mélyéből ismeretes hang rivallt fel,
– Demir érczszava. A magas boltozat bágyadtan verte vissza az enyésző
hangot. S utána egy suttogó szó azon hetven férfi közül, kik Demirt
elárulák, egyet nevénél hítt.

Borzadva távozott mindenki a megnevezettől.

– Jer, – sugá a vérfagyasztó hang.

És a szerencsétlen, mintegy rossz sorsától taszítva, megindult a
hivásra, lement a lépcsőkön és többé vissza nem jött.

A megrögzött babona a hetven áruló közül évenként megkérte áldozatát.

Igy történt ez évről-évre. Csak egy volt már hátra, a vén Ivó. Száz éven
felül volt már ekkor, mely életidő nem ritkaság e hegyes vidéken; látta
társait egyenként lemenni maga előtt a halálos lépcsőkön s
megbarátkozott e gondolattal.

A férfinép, mint szokta öröklött babonából, összegyűlt a barlangban
november másodikán; tudta mindenki, hogy a sors kire jő, s szomorúan
nézte a fehér hajakat, melyeket utoljára kellett látnia. Ivó hasonlított
fehér hajával a capellai havas-királyhoz. Mankó helyett egy csorba
kardot viselt, melynek élét kiverték az idők.

Fiai és unokái sírva bucsúztak el tőle, az örvény széléig kisérték, s
onnét félénken vonultak vissza, midőn az idéző kürthang, mint egy
ismeretlen fenevad ordítása, megrivallt erősebben és visszhangzóbban,
mint valaha.

Az agg az első lépcsőre lépett. Lelépett a másodikra, akkor egy alak
jött fel a lépcsőkön vele szemközt – egy ifjú, baljában kürt, jobbjában
kard, derekán láncz; az a kürt, az a láncz és az a kard Demiré voltak.

A vén ember hátra tántorodott, vezérét vélte eléje lépni, pedig az
Adonis volt, Barlavit unokája.

Eléje térdelt, őrjöngve csókolta lábáról a port, s kérte parancsát a
megjelenőnek.

Adonis inte neki, hogy kövesse őt.

S midőn a vén azon kardot suhogni látta, melynek rozsdafoltjai alatt
most is a főurak vére feketül, visszaemlékezék a dicsőség éveire, s
elfeledé, hogy kardja csorba és hogy kezei nem bírják azt megemelni. –
Csatára! – ordítá túlmagasztos hangon. – A vérpatak napjai újra
kezdődnek. Demir föltámadt! csatára!

A nép – a szalmaláng – utána rivallá: csatára!

A kürt közbe harsogott.

Egy óra mulva a capellai néma ház ostrom alatt állt.

*

Ez a ház kolostor volt.

Barlavit építette akkor, mikor egy őrült nő azt jövendölé neki, hogy
unokáiban fogja megverni az Isten.

Adonis és Milieva voltak unokái; a leányt születése óta kolostorban
tartá, mely bölcső és sír volt egyszerre e gyermeknek.

Mióta megépült a ház, csak akkor egyszer nyilt meg ajtaja, midőn mostani
lakói beleköltöztek; azontúl zárva maradt.

Egyetlen nyilt ablakán éjenkint egy ládát eresztettek alá, melyben
Barlavit intézkedéséből az élelemszereket vonták újra föl; ha a
fölhúzott láda üresen maradandott: az annak jele lett volna, hogy
Barlavit nem él, s akkor a klastrom ismét megnyilhatott.

A kolostori szent szüzek mind kevés különbséggel egyidejűek voltak
Milievával, s minthogy csecsemőkoruk óta ott a falak közt növekedtek s
czellájukon és a kolostor udvarára boruló egen kivül soha semmit
születésöktől fogva nem láttak: nem ismerték a falaikon kivül terülő
roppant világot, nem tudták, hogy e világot emberek lakják, egymást
szeretők és üldözők, – nem tudták, hogy az angyalokon és nőkön kívül még
ördögök és férfiak is vannak e világon… Csak Milieva számára volt egy
ablak nyitva, melyen át végigtekinthetett a nem ismert világegyetemen, s
melyen át unokatestvére Adonis meglátta őt, s eszét vesztette miatta.

Külön czellája volt mindenkinek, hol éjeit és nappalait egyedül tölté;
csak reggelenkint gyültek egy közös terembe össze, hol rejtett
hangműszerek andalító fuvolahangokban zendülének meg, s az optikai
művészet felvilági csillaglakók alakjait lebegteté végig előttök, s
Theodora, a fejedelemnő, a mennyről s annak gyönyöreiről beszélt nékiek.

Minő gondolatjaik, minő álmaik lehettek ez eleitől magukba vonult
lényeknek, kik az eszmélet legelső fokától egész azon korig, melyben a
szív már virágait kezdi teremni, nem láttak, nem hallottak, nem ismertek
egyebet, mint eget, angyalokat, hymnust és a szentek életét?

Hova s micsoda irányban fejlett az az erő, mely az emberben mint indulat
és szenvedély tünteti fel hatalmát, miután bennök csak föl, csak az
ábrándok világába volt kihatása? minő világot alkothatott magának az a
lélek, mely szünteleni magába vonultságában nyugtalan tetterejének csak
önmagából teremthette táplálékát, s miután nem volt ismeret, melyet
felhasználhatott volna, a semmiből egészen új világot kellett teremtenie
magának?

*

Előálmait aludta a környék.

Néma volt a természet, minő lehetett az özönvíz utolsó éjszakáján;
egyedül bujdosott fehér felhői között a hold, s a föld és férgei
nyugodtak, midőn ijedve kelt föl ágyából a néma zárda fejedelemnője,
Theodora; úgy hallá álmában, mintha sűrű és durva lépések dobognának a
csöndes lak körül.

Hallgatózott.

Süket volt az éjszaka és vak…

Hallgatag és sötét…

Egy – két percz…

Pokoli fény vette körül a házat, ezer szurok-fáklya fénye, s nem-emberi
ordítás riasztá fel annak lakóit álmaikból; kürt rivallt, kardok
csattogtak, ostromzaj mindenfelől, kanóczok repültek a tetőre, a falakat
gerendaütések törték be… halál… halál hangzék ezer ajakról.

Ha ezek tudták volna, hogy nők ellen harczolnak!…

– Föl! Föl! – kiálta a vén Ivó, ősz haját lebegeté a szél, arczán a
fáklyák fénye pirult. – Első volt az ostromhágcsókon, első a falon, s
kereste a férfit, kivel utoljára megharczoljon, hogy mégis csatában
végezhesse életét…

– Föl! föl! – kiálta Barlavit fia is, felrohant az ismert ablakon,
melyből őrült szerelme, a szűz Milieva szokott hozzá tekinteni, s
kereste bálványát, a tündérarczú leányt.

Míg ezek a házat ostromolták, sietve gyűjté össze Theodora védenczeit az
imaterembe, kik ekkor tudták meg életökben először, hogy mi a félelem?

A terem közepén egy aranyozott medencze volt átlátszó aranyszín vízzel
megtöltve, a medencze oldalára ez volt vágva: AQUA CASTA. «A tisztaság
vize.»

Némán mutatott Theodora a ragyogó nedvre fehér, száraz csontujjával s a
remegve kérdező arczoknak azt felelte: «A halál eljött. – A halál az
Isten angyala… ki megnyitja az eget s szárnyaira veszi az idvezülőket és
oda felviszi. De az égbe csak a tiszták mehetnek… Jaj a tisztátalannak!
– A halál azt nem fogja az angyalok és a boldogultak lelkei közé emelni,
hanem van egy mélység, feneketlen, tele rémülettel és fájdalommal… oda
leveti a tisztátalanokat és esni fognak a napok utolsójáig és meg nem
nyugodni soha. – Ime e nedv a tisztaság vize; ki benne megmossa arczát:
szűz marad és tiszta az Isten előtt.» – Ezt mondta védetteinek Theodora,
a fejedelemnő.

Igaza volt…

Azon nedv az aranyozott medenczében – választóvíz volt; ki benne
megmosdott: éktelenebb lett, mint kit a természet csúfolt meg.

És a szüzek egyenkint oda járultak, megcsókolták Theodora kezét s
fátyolaikat levetve, megmosták a nedvben arczukat, és a fátyolt újra
visszaereszték.

Utoljára jött Milieva; angyali szemeiben a galamb szelidsége mosolygott,
egy tenger ragyogott bennök, tengere a legtisztább ártatlanságnak;
felemelte fátyolát s gyöngéd, remek szép arczát belemártotta az iszonyú
nedvbe.

Elcsendesültek.

Csak olykor lebbenté meg az arczokat rejtő fátyolt fájdalmas nehéz
fohász, a rettenetes ércznedv mondhatatlan kínokkal kezdte széttépni
arczaikat.

Ez alatt a bojárok bevették a védtelen lakot.

A vén Ivó minden szobán átrohant, hogy egy férfit találjon ellenségül, –
a czellák üresek voltak… sehol semmi nyoma fegyvernek vagy paizsnak,
melyből gyanítható volna, hogy ott valaha férfi lakott.

Adonis is kereste kedvesét, s így jött össze Ivóval a szent szüzek
imateremében.

Adonis ráismert a termetre, melynek körrajzai szivébe voltak nyomva; oda
rohant, átölelte a remegő leányt, fátyolát felvetette, hogy arczát
megcsókolja.

De nem csókolta meg.

Az egy percz előtti tündérarcz iszonyúan el volt éktelenítve, fekélyes
hólyagok voltak a rózsák helyén, a szemek be voltak dagadva, a homlok
égett, sárga, az ajkak feketék valának.

Adonis szemei előtt elborult a világ, térdei megtörtek… aléltan és
eszméletlenül rogyott a hideg kövezetre.

A martyrnők mind – mind iszonyúan el voltak éktelenítve.

Földhöz szegezte a vad ostromlókat a rémület… a fegyver kihullott
kezeikből, iszonyúan meg voltak csalatva.

– Nők ellen, – fuldoklá fölháborodottan Ivó. – Mit tevénk, uram Isten,
mit cselekedtünk!

A halál képe nem lehet oly iszonyatos, mint e nőké volt, – nem a
kárhozaté oly kétségbeesett, mint a férfiaké.

E közben világosodni kezde a terem, – a boltozat gerendái égtek.

A férfiak észrevették, hogy az ifjú vezér hajfürtei nem feketék, minők
Demiré voltak, hanem szőkék, mint Barlavit fiáé.

Ezt nem látták azelőtt a sötétben.

– Átok reád! – ordítá magánkívül Ivó, dühösen rohanva az aléltan ott
fekvő gyermekre, – átok nemzetségedre! s vállára ragadva rohant ki vele,
a nép utána, és a nép után az átok. Perczek mulva a Piatra Kupcseguli
öble nyelte el mindnyájokat.

Épen fölötte a barlang torkolatának, meredek, szaggatott hegyoldalban
mered föl egy roppant szikladarab, látszik, hogy hajdan egy több
mázsányi tömegnek kellett tőle elválva leszakadni, mely tömeget a
sziklaoldalhoz erős vaskapcsok foglalák, miknek maig is látni rozsdaette
maradványaikat. Azon levált tömeg egy sziklacsúcs vala, melyre
valamelyik ős várúr szent fogadásból roppant vaskeresztet állíttatott
fel, melyet miután feltettek, vették észre, hogy annak terhe miatt a
sziklahajlás a hegyoldalból le akar szakadni, s e végett erős
vaspántokat vertek a két sziklába, melyek azokat összetartották. A
szikla épen fölötte volt a Piatra Kupcseguli nyilásának.

Midőn a nép nagy zajjal bevonult a barlangba, s lármája sajátszerű
zúgásként hangzott elő az öblözetes üreg szűk nyilásán: fenn azon
szikladarabon egy sötét alak ült e vaskereszt alatt; ősz haja közé
kigyók voltak fonva, ruháján zöldült a penész, arcza halottszínű volt és
kiszáradt.

Márcze Záre volt.

A sziklát tartó vaspántokat gyantával és kovacsfolyattal rétegezte be,
mely az aranyat és vasat is megolvasztja, aztán meggyujtotta azt, s
leszállva a szikláról, nézte, mint válik az el lassanként a
hegymeredektől. A kapcsok izzani, nyulni kezdtek, a vaskereszt mindig
jobban hajlott alá, a két szirt közötti repedés tágult… Márcze Záre
nevetett.

A barlangból vad zsivaj hangzott föl.

Mindig nagyobb… mindig hangosabb.

Egy összes boszú-kiáltás…

Erre egy mennydörgési zuhanat… A keresztviselő szirt elszaggatta olvadó
pántjait, s a meredekből alárohanva, az alatta levő barlagnyilást –
betemette.

Csak egy keskeny nyilás maradt szabadon, az is csak azért maradt, hogy
azon keresztül Márcze Záre, kiket eltemetett, azokat megátkozhassa.

Besüvöltött hozzájok:

«Én vagyok Márcze Záre! ki vészt és fájdalmakat szülök mindazokra, kik a
tenger és a Fruscagora között laknak. – Meghaltok mind. – Én vagyok
Márcze Záre, ki hetven év előtt megesküdtem a sötétben ordító örvénynek,
hogy vőlegényem halálaért boszut állok azokon, kik azt okozák. –
Meghaltok mind. – Én vagyok Márcze Záre, ki azon kürtért, mely Demir
helyett beszélt, az örvény bőgő sziklái közé, a halállevegővel teljes
odvak mélyére leszálltam, ki e hangokkal apáitokat a halálba lehíttam,
ki e kürtöt Barlavit unokájának adtam, hogy általa titeket, őtet ti
általatok veszítsem el. – Meghaltok mind. – Én vagyok Márcze Záre, ki
vészt és halált osztok mindazoknak, kik a tenger és Fruscagora hegye
között laknak, nők és férfiak.»

Ezt mondta a kilenczven éves menyasszony; s maig is ha olykor a föld
megrázkódik terhei alatt, ha a vetéseket jégeső vágja el, ha a forgószél
a templomok tetejét sodorja el, ha a falvakat dögmirigy vagy éhhalál
üríti ki: megemlékezik a nép Márcze Záre nevére s gyermekeit rettegni
tanítja tőle.

*

A felgyujtott zárda pedig magasló lángokban lobogott fel a fergeteges
égre, lassanként elnémuló, magasztos bús hymnus hangjait hordták fel a
lángok a csillagokhoz – mintha a vakhit szörnye óriási oltáron szűz
lelkeket áldozott volna véráldozatokban gyönyörködő bálványistenének.

A lángok vörösre festék az eget, a körül uralkodó havasok jégcsúcsait s
a szomszéd várat, hol Barlavit lakott.

Besütöttek az ablakon, mely alvószobája ablaka volt, s felkölték
álmaiból.

Zordon tekintettel bámult ki ablakán, s látta, mint szolgál szövétnekül
a környéknek az a ház, hová unokáját bezárta. – Ősz haját szétkuszálta
az irtózat és a vihar.

– Ébredjetek! ordítá, s rohant a bástyatoronyba, a tűzharangot
félreverni, mely szomorú kondulásaival lehangzék a háborodott vidékre, s
fölverte a berkeiben alvó bölényt s az emberszívben alvó nyugalmat.

Senki sem jött segíteni.

Bástyásait ordítá Barlavit, hitta fiát Adonist, vasalljait s a
bojárokat.

Senki sem jött.

Minden, ki férfi nevet viselt, ősi babonából a zsiványbarlangba gyült ez
éjjel; a falvakon csak nők és leányok maradtak.

Hallott ugyan neszt, mintha a föld alól kiáltanának fel hozzá, mintha
élve eltemetettek kaparnák koporsójuk fedelét: de nem tudta, honnét jön
e moraj. Kilencz falu női lettek árvák és özvegyek.

Azok pedig, mélyen a szirt keblébe temetve, hasztalan erőködtek a
sziklát a nyilásról elemelni, még hasztalanabbul rimánkodtak babonás
szellemeikhez, hogy azt gördítsék el onnét. Elhengerítette ugyan azt
később egy hatalmas földindulás, csakhogy ez háromszáz esztendő mulva
történt, s most igen szép kővé vált csontokat találni a barlangon
átfolyó érczes patakban, s ezüst kardmarkolatokat, mikről a vasat leette
a rozsda.

Ugyanazon földrengés a vellebiti várat is halomba döntötte, miután az
Barlavit kimultával úr és lakók nélkül maradott.

Ez eset után kipusztult falvaival igen kegyesen bánt a vajda,
holttetemeit ezért hordozták körül bucsújárással; hanem később egy
babona terjedt el, mely azt mondta felőle, hogy az eltünt
férfinemzetséget ördöngös mesterségekkel ő rontotta meg: ezért kiásták
másodszor koporsójából s megégették.

Ugyanazon földrengés borította el a vellebiti völgyet terméketlen
sziklafölddel, s kiölt belőle minden életet.

Kopáran állanak a szirtek, a vár falai roskadoznak, a völgy hallgatag.
Szürke felhők vonulnak át a bérczek felett. Hideg sóhaj kél előttük,
utánuk.



HÁZASSÁGOK DESPERATIÓBÓL.

– No megesett nekem szegény fejemnek a diószegi vásár, Miklós öcsém!
most én már akár lefeküdjem és egy szót se szóljak többet! ily szavakkal
ronta be hozzám tens Korpahorgyi Márton urambátyám, s úgy vetette végig
magát bőrpamlagomon, hogy ijedtemben majd tüzet kiáltottam.

Az igaz, hogy nem is a legkeresztyénibb színben volt a jó úr. Majd a
szájába hágott, oly hosszú képeket csinált, s bajuszának szálai
ugyancsak álltak a világ mind az öt része felé, míg másfélhetes
botolatlan szakálla, mint a kukoricza-tarló berzenkedett tüskés
elhatalmazottságában.

Egyik ezüst sarkantyújának le volt törve taréja, s üstgombos mellénye
egy gombbal lejebb volt gombolva, mint istenigazában kellett volna
lennie. – Szóval: az egész úron úgy állt a világ dicsősége, mintha
vasvillával hányták volna rá.

Ott aztán a helyett, hogy szép csendesen megült volna, elkezdett képeket
metélni; huzta, vonta minden vonásait, mint csak tehetségében állt;
szemeivel egyszerre lefelé is, felfelé is iparkodott nézni, s oly
czifrákat sóhajtott, hogy kottára lehetett volna szedni.

– De pedig engem, urambátyám, többet meg ne ijeszszen, protestálok, vagy
úgy elszaladok, mint három regement katona.

Erre ismét nagyot fohászkodott.

– De hát mi leli, az Istenért? hisz oly savanyú képeket csinál, mint a
született vadalma! nem iszik egy kis ürömessentiát?

– Hej! dehogy iszom, dehogy iszom ürömessentiát!

– Mi baja hát? A sarkantyúja veszett el?

– Dehogy sarkantyú, dehogy sarkantyú!

– Vagy pipája tört el?

– Dehogy pipa, dehogy pipa! Hanem öcsém, Miklós öcsém, most már csak
csináljatok számomra epitaphiumot; mert én meghaltam és el vagyok
temetve.

– Ej, urambátyám, már ki venne minden tréfát olyan nagyra? más
becsületes emberen is megtörtént ám már az ilyesmi; – azért, hogy a tens
vármegye sequestrumot rendelt urambátyám javaira, nem illik ám mindjárt
a Dunának menni.

– Hej, öcsém! ez most a legkisebbik bajom a világon. Akkor az igaz,
mikor még hevenyében kaptam, erősen affligált; csunya skandalum is,
mikor az embernek vénségére rendelnek instructort, s föltettem erősen,
hogy elölöm magamat; – el is öltem, az angyalfáját! de azt nem gondoltam
soha, hogy oly veszett fegyverrel öljem el magamat, mint a milyet
választottam.

– Szökött katona legyek, ha értem, mit beszél urambátyám! tán a háza ég?

– Biz ég, csakhogy nem látni a füstjét!

– No vagy tán csak a Zsófi halt meg, a hűséges szakácsné?

– Oh, uram! ne vigy a kisértetbe! majd gonoszat mondtam, felelt a
tisztelt úr, s véghetetlen zavarában úgy össze-vissza rágta
pipacsutoráját, hogy nem maradt azon csutorai ábrázat. Az még csak szép
lett volna tőle, hogyha meghalt volna, de sőt inkább nagyon is él.

– A tatárt! tán csak nem ment férjhez?

E kérdésre az öreg úr neki-esett mind a tíz körmével hajának s kezdte
azt vakarni kérlelhetlenül, mintha mindegyik szála egy-egy Zsófi volt
volna.

– Férjhez bizony! felelé nagyvégtére, s csavarta bajuszát jobbra, balra,
de férjhez ám, az angyalfáját! magam vettem el!

Engem olykor igazi rohamos kaczagásgörcsök bántanak. Ha egyszer valami
ördögség eszembe jut, akkor én, utcza, nem utcza, elkezdek röhögni és
tombolni, mint ki a kötélről szabadult el; s nincs az a prédikácziós
halott, kinek kedveért komolyan tudjam magamat viselni; s ha néha
karakán dolgokat álmodom, felugrom, s mintha mindegyik talpamat három
ördöginas csiklandozná, fényes egymagamban fölkaczagom a holtakat
sírjaikból.

Beszélhetnek aztán nekem a marengói ütközetről, szathmári restoratióról,
német literaturáról, s a világ minden egyéb szomoruságáról: nekem végig
kell állanom az egész rohamot, míg a csuklások és oldalnyilalások utól
nem érnek.

Így jártam ezuttal; urambátyám megházasodott, elvette gazdasszonyát; – a
dolog a Dunába ugrással határos. De hisz tehettem én róla, hogy a
helyett, hogy őt vigasztaltam és illendően megsirattam volna, azon vevém
észre magamat, hogy lelkemből neveték rajta?

(Valamelyik római császár – nem káptalan a fejem, hogy a nevére
emlékezzem – a fölötti kaczagtában halt meg, hogy szamarát borostyánt
rágni látta; ugyan szerencsém, hogy nem vagyok római császár, mert a
borostyánt rágó szamarak száma nem kettő.)

Eleget akartam magamat türtőztetni, de valahányszor glédába állítottam
arczomat, komolyságom cserépedénye mindannyiszor széttörött.

Majd azt kelle látnom, mint sétál tens urambátyám a székes-városban,
kényes, feszes csizmában, pengő sarkantyukkal, csúful kikátrányozott
bajuszszal, zsinóros mentében, nagy nádpálczával, még nagyobb
büszkeséggel, karjába pedig pogányul csimpajkodik valami köpczös
tagbaszakadt fehér személy; fején akkora főkötő, mint egy oláh kerék;
piros kezén zöld téli keztyű; lábán sárga czipő, tarka harisnya; piros
viganó rajta, nagy virágu kék selyem kendővel átkötve dereka, kit is a
tens úr mint szeretett hitvesét mutogat be minden ismerőinek, végtelenre
nyúlt «szeretnék a bőrömből kibujdosni» ábrázattal.

Majd ismét azt látom, mint ül a tens úr odahaza, fülére huzott fehér
hálósüveg alatt, sárga flanellrekliben, papucsos lábával mechanice
fujtatva egy himbáló bölcső mozgásainak alapját, s énekelve a visító
surculus masculusnak ama hires marsot, melynek refrainje ez: «Mikor én
még nőtlen voltam». – Míg künn a konyhában egy capitalis hallabreda
metél az ezüst sarkantyúkkal czifra tésztát, ki is vagyon sárga
bőrködmenbe, kurta kék viganóba és magassarkú piros csizmákba
öltöztetve, s a kinek kezeügyébe eső sodrófára épen oly sejtelmes
pillanatokkal tekintget az érdemes családapa a halósüveg lobancza alól,
mint szokott emberséges ember a felesége kezeügyében levő sodrófára
tekinteni.

Végre pedig, oh keserves jajszó! látok egy pár cserhajú tenyeret, melyek
mint kérlelhetetlen nemesis ragaszkodnak bizonyos fülekbe; és hallok
hangokat, minőket hallani, ha az öreg dobot ütik, s minők a tapsolások
hangjai, ha az embernek a két tenyere közé valakinek másnak a két
zifferblattja vetődik, kisérve a száraz fergeteg harsogásitól; és azt
mondja rá minden ember: úgy kell neked! ime történik tenéked
igazságkiszolgáltatás itt a földön, és megiszod levét azon levesnek,
melyet magadnak főztél, és aluszol a fejed alján úgy, a mint vetetted
magadnak!

– Hát még te is kinevetsz? hát még te sem sajnálsz? szól közbe siránkozó
hangon a martyromságra kijelölt.

– Nem én. Sőt inkább mondom, hogy Allah igaz és Mahomed az ő prófétája!
Ön meglelte érdemkeresztjét, úgymint a megérdemelt keresztet. Emlékezzék
ön vissza első feleségére, arra a szép, kedves, kedélygazdag nőre, kit
ön magától elkergetett, hogy rakonczátlanságait szabadabban űzhesse; kit
fél város imádott, s kit ön eltaszított magától; és hasonlítsa azt
mostani oldalbordájához, kiért az egész város kaczagni fogja önt, s kit
ön nem fog magától elűzhetni. Allah igaz és Mahomed az ő prófétája!
Emlékezzék ön második feleségére, a türelmes, szende teremtésre, ki
szelid megadással tűrte önnek méltatlan bántalmait; ki jó, engedékeny és
nélkülöző volt, s utóbb is önnek zsarnok kezéből halál ő felsége
országába menekült; és hasonlítsa azt a mostanihoz, ki minden nap újabb
boszusággal fogja önnek borsozni ételét, italát, s kit nem fog ön
lerázhatni magáról, hanem a ki hozzá lesz varrva önnek gallérához, és
ülni és nehézkedni fog önnek nyakára még a másvilágon is, mint örökké
hurczolandó puttony. Allah igaz és Mahomed az ő prófétája!

– Mind bölcsen tudom én ezt, szép öcsém; szánom, bánom vétkeimet; de már
mit tehetek róla? benne vagyok a credóban, s jól tudom, hogy ez egyszer
nem én leszek az kettőnk közől, ki a másikat kibőjtöli a világból.
Látod, kétségbe voltam esve; megboszantottak azok a drágalátos
atyámfiai, a kik kezeimet törvényesen megköttették, s boszút akartam
rajtok állani. Nagy beteg voltam; azt hittem, elhalok; minden jótévő
lélek elpártolt mellőlem. Tudtam, hogy ez a Zsófi is csak addig marad
ott, míg van mit lopni tőlem, halálom esetére semmit sem várhatva, mert
nincs annyi keresményem, mennyit egy szunyog a lábán elvihessen. Ekkor
azt súgta belém valami sátán, hogy vegyem el a leányt; így magamnak
holtig hűséges ápolót, örököseimnek holtom után kelletlen osztálytársat
szerzek; – s úgy tevék. De meg is adtam az árát! Fölgyógyultam. Bár ne
gyógyultam volna! úgy csak a vízi betegséggel lett volna bajom, míg így
Jób patriarcha minden kínszenvedésein keresztül fetrengek; akkor csak az
orvosságot kellett volna innom, míg most iszom a naponkénti
feketelevest, a mitől pedig meg sem gyógyulok; úgy legfölebb is egyszer
haltam volna meg életemben, míg így naponként ki kell állnom a keserű
halált.

– Biz itten nincs választás, csak a türelem és a kötél vége között.

– Könnyű neked beszélni onnan az üveges hintóból; de vennéd csak vagy
egy hétre az en bőrömet magadra, tudom megemlegetnéd a magyarok Istenét.

– Köszönöm a jószándékot, de nem élek vele. No de legalább
vigasztalhatja magát azzal urambátyám, hogy jó gazdasszonyra tett szert,
a ki majd maga sem irtózik megfogni a dolog végit, nagyra nem vágyik,
nem czifrálkodik, s urambátyámat szépen megbecsüli.

– Holnapig se hidd azt, öcsém. Őrizkedik biz az, nehogy valamikép
valamit dolgozni találjon: mégcsak a konyhára se néz ki, mióta teins
asszonynyá lett, s ha kozmás az étek, engem mocskol értte; úgy iszsza a
kávét, mint a rántott levest; s ki tud czifra lenni, ha ő nem? a minap
valahol a megboldogult Regélőből talált tíz év előtti divatképekre s
most majd kihuz érte, hogy neki oly öltönyöket szerezzek; aztán maga
készít ez magának divatot, melyből tanulhatnának a grönlandi eszkimók
is. A mi a becsülést illeti, megbecsül az engem, mint Balázs a hurkát;
ha nekifog, a hátam is sajog bele, úgy megbecsül. S aztán mit csináljak?
Ezer a kivánsága, nálam pedig legkevesebb a festék;[1] most is vagy száz
forintra volna szükségem…

– (Hej! megszeppentem én. Hát hinc illae lacrymæ? ezért volt a hosszas
előszó? látlak!)

– Bizony, kedves urambátyám, vágék közbe, veszedelmes időket élünk;
irmag a pénz, alig akad meg imitt-amott a szegény embernél egy-két
garas; nagy a nyomoruság, nincs kereset; magamnak is épen ötven forintot
kellene egy pár nap alatt kifizetnem, s majd kezemet lábamat eszem meg,
hogy honnét teremtek elő ily óriási összeget?

No! savanyú képet vágott Márton bátya e vigasztalásra. Csak nincsen is
annál nagyobb vexa, mintha valakitől pénzt akar kérni az ember, aztán
nagy feneket kerít a dolognak, előadva a kényszerítő szükséget, az
általános nyomort, drágaságot, pénzszűkét, s amaz épen hasonló, sőt két
akkora panaszokkal veszi tele a száját. Ekkor aztán kérj tőle! Még amaz
fordul felül; úgy jársz vele, hogy még te szánod meg, s te adsz neki.

– Hm! hm! biz az baj, monda végkép aláhangolt intonatioval a harmadszor
nősült úr; nincs mit tennem egyéb, mint Kristóf öcsémet körülkapni; ez
most adta el az árpáját, szép pénzt kapott érte; nem hiszem, hogy meg ne
embereljen.

(Ez a bizonyos Kristóf öcsém egy majorennis parlagi gavallér volt, kit
épen e napokban vártunk haza Pestről, hova ügyvédi vizsgálatát letenni
rándult. Képzelhetik, a kik az ilyesmit próbálták, hogy olyankor mekkora
pénzeket szokott az ember Pestről visszahozni!)

E percz óta szörnyen kezdte magát genirozni Márton úr előttem. Sokszor
jár így az ember: előfog valakit, azt elkezdi égtől földig magasztalni;
nevezi szépnek, jónak, okosnak; úgy megdicséri, mintha szerelmes volna
bele; azután beavatja őt szíve legmélyebb titkaiba, megajándékozza őt
bizalmával, melyért amaz viszont jó tanácsokkal szolgál neki, s mikor
látja, hogy az embernek legjobban ragyog az arcza a sok dicsérettől,
félre hívja őt egy komoly szóra: «Lelkem ideálja! nem adnál tíz pengőt?»
Mire amaz így szól: Egyetlen barátom! megőszülök sajnálkozásomban, hogy
most az egyszer nem szolgálhatok.

Mint sajnálja ilyenkor az ember, hogy annyit fáradt vele, hogy annyi
szép szót rá vesztegetett, s mint fumigálja a következő perczben,
roppant oldalrugásokkal a csalatkozások, bizalommali visszaélés és
hűtlen álbarátok ellen!

Azért ez rossz politika; jobb ennél rögtön és egyszerre megrohanni az
embert, ki is az első meglepetés zavarában, mielőtt kifogást tudna
tenni, azon veszi észre magát, hogy hitelezővé lett; míg, hogyha
előleges czélzások és nekikerülések által előre megérzi a
puskaporszagot: positurába teszi és védi magát, vagy megszalad.

Lám, mire nem tanítja az embert a praxis!

Láttam én már olyan embert is, a ki a mely perczben becsületére fogadta,
hogy egy garasnak sincsen birtokában, sőt birkózván birkózik az
éhenhalással, ugyanabban esküvel állítá, hogy ki Dárius kincseit
fölásná, épen csak oda jutna, mintha vele cserélne tárczát; amazzal
rászedendő, ezzel a már rászedett hitelezőit vigasztalá.

Szinte kétkedni kezdék már azon is, vajjon az egész házasulási
lamentatio nem csupa fogás volt-e az öreg úrtól, ki teljes életében
nevezetes volt pénzhetnémségéről? De egy tekintet nagypénteki arczára
eloszlatá minden gyanumat; nem, ily igazi fájdalom, ily benső keserűség,
ily csüggedt resignatio más arczon nem produkálható, mint
megfeleségesedettén! Lehet tettetni mindent: szenvedélyt, nyugalmat,
szomorúságot, örömet, haragot, elszántságot; de a megfeleségesedés
utánozhatlan. El lehet titkolni minden nyavalyát az embernek, még a
köhögést és az értelemhiányt is: kopaszságot, sánta lábat, füleknek
hosszúságát; de a megfeleségesedés eltitkolhatatlan. Homlokára van ez
írva, mint Kainnak a testvérölés; kilóg minden mozdulatából, mint
megannyi érdemkeresztje a papucsrendnek; elől-hátul csüng a nyakában,
mint a «szomorú történet», mit az utczán sípláda mellett pálczával
mutogatnak.

Az ilyen ember egy eleven halotti búcsúztató, melynek textusa ez:
«Megházasodtam! elvettem a szakácsnémat!»

Ettől ne kérj semmit, ettől ne várj semmit, erre ne bizzál semmit; mert
ez semmit nem ad, semmit nem tud, semmihez nem ért. Nem a fülével hall,
nem a szemével lát, hanem mindazáltal a hátával érez. Ötödik kerék a
kocsiban, nullája a társadalomnak, ki se nem oszt, se nem sokszoroz.
Szegény! megházasodott, elvette a szakácsnéját!

Úgy kellett neki!

Elvált a hű, szerető nőtől, kinek szívnemességében vén napjai nyugalmát,
örömét, vigasztalását találta volna, s meglánczolá őt a nemesis egy
nehéz kolonczhoz, ki orczapirulásnak korbácsával fogja exequálni rajta a
kamatra lerakott bűnök tömegeit, ki gyötreni, boszantani, zsarolni fogja
őt holta napjáig, s holta után elfeledni és meg nem siratni.

Jaj tinéktek, agglegények! Jaj tinéktek, férjzsarnokok.

Minden fa megtermi gyümölcsét, és a mely fa gyümölcsöt nem hoz: az
kivágatik és tűzre tétetik.

Jaj tinéktek! Mert mikor a tavasz elközeledik, a szarvasok elhányják az
ő szarvaikat és a természetbuvárok nem tudják, hová lesznek azon
szarvak; hanem hisz annál jobban tudhatjátok ti!

A természet erős boszúálló, ki magát megcsúfolni nem engedi! – – – – – –

Míg én azonban ekként elmélkedném, az én szeretett urambátyám, a nélkül,
hogy bárcsak akkora búcsút is vett volna tőlem, mint hajdanában
Alvinczytól, szedé sátorfáit és – se tette, se vette – úgy odább állott
a lőcs árával, mintha ott sem volt volna. Arról az egyről biztosítva
vagyok, hogy többet e sáros világban rám nem nyitja az ajtót. – –

Lőn azonban, hogy hetek multával az én Kristóf öcsém hazavetődnék
Pestnek városából; és hazavetődvén, felém sem ütné az orrát.

Máskor rendesen a mely este megjött, másnap már hajnalban, még a második
kakasszó előtt rajtam rontott, s ott pipázott széles egész nap, és
mesélt és hetvenkedett és füllentett jurátusan ecdotákat egész nap.

«Vajh szivének mi lehet keserve», hogy most felém sem szagol?

– Kitérj, a ki áldód van! kiált az egyszeri fuvaros a vele szemközt
jövőnek, mert úgy jársz, mint az a másik járt, a ki nem akart kitérni!

– Hát az a másik hogy járt?

– Én tértem ki az ilyen adtának.

Magam is úgy tettem, hogy miután Kristóf öcsém felém sem jött, én mentem
el hozzá. Jó fiu volt szegény; azt hittem, hogy beteg s beállíték a
tanyájára.

Benyitom az ajtót, belépek a szobába. Hohó! nem jó helyen járok,
gondolám magamban, mert az ágyakon szerteszét steifrockok és főkötők
tanyáztak; az én Kristóf öcsém sohsem hordott ilyeket! S már
visszafordulandó valék, midőn a mellékszobából rám közelg valaki, ki úgy
hasonlított Kristófhoz, mint az utánnyomat az eredetijéhez. Lassú,
kisértetes lépéssel jött; a tíz parancsolat keményített madzaga kilógott
nyakából; csizmái nem voltak kifényesítve, de kaputjának könyöke igen is
ki volt szakadva. Először azt hittem, hogy valami lélek, s ugyancsak
huzódtam a kályha mögé. Végre nekem rohanva megölelt, megnyalt s
fuldokolva rebegé, látva a roppant kérdőjelt arczomon az érintett
főkötők iránt, s hihetőleg egy szóval akarva mindent megmondani:

– Bátyám! Miklós bátyám! atya vagyok!

– Biz öcsém! az nem tréfa dolog, ha úgy van.

– Nem, nem! igazítá magát Kristóf – - akarám mondani, hogy
megházasodtam!

– No, hát mi van ebben szégyenleni való? Apádon is megtörtént ez; ne
búsulj, te is csak kiállod valahogy! vigasztalám az ügyefogyottat, ki is
azonban fejét félrefordítá, s kezével olyszerű mozdulatot tőn, milyennel
az ember jóéjszakát kiván a világnak.

– Régen vagy már ily állapotban? kérdém.

– Két hete! felelé, keserveset sóhajtva.

Uczczu, mézes hetek! gondolám magamban.

– Te, talán nem valami nagyon gazdag a feleséged?

– Két tavalyi sorsjegy, három gombolyag gyapotczérna és egy kanári madár
kaliczkástul minden hozománya.

– Az nem sok. Hanem hihetőleg a rokonsági összeköttetés üti helyre?

– Biz az ám. Egy sógora van czukrászlegény a Kristóf-téren.

– Bizony szép. És kétségkívül igen művelt személy?

– Úgy hiszem.

– Ha te hiszed, én is hiszem. És szép is, nemde?

– Nekem legalább szép.

– És ez elég. Csakhogy magadnak szép. És takarékos? érti a
gazdasszonykodást?

– Hetenként nem használ föl többet két font keményítőnél.

– Azzal él?

Kristóf öcsém fájdalmas oldaltekintetet vetett ama szétterítgetett
steifrockokra. Ily tekintettel kinálhatta vissza hajdanában Judás a 30
ezüst pénzt a farizeusoknak.

– De az csak mégis sok, Kristóf öcsém, hogy így, sem kérdve, sem hallva,
minden előleges kikürtölés és megkivántató pletykaszó nélkül,
mindnyájunk bámulatos álmélkodására, másodmagaddal csöppensz közénk.
Talán jegyben sem jártál?

– Sőt inkább úgy szöktettem el magammal hazulról a feleségemet.

Ezt nevezem én aztán regényesnek. Húsz éves suhancz, ki még a bajuszát
sem tudja kicsapni, neki fog az ábrándozásnak, miben iskolás
gyermekkorában érzelgő aurorák és nefelejtsek nyomán magát kellőleg
félreképezte, álmodik fellegvárakat és tündérkerteket, pedig csak úgy
eszik és iszik, mint más harminczkét fogú teremtése az Istennek; e
mellett semmi jóravaló dolgot nem mível, hanem megásítja hol a holdat,
hol a csillagokat; s a helyett, hogy művelt, lelkes hölgyek társaságát
keresné, alkot magának ætheri ideálokat, kik sem esznek, sem isznak, sem
meg nem öregszenek, s e mellett mindig szellemköntösben járnak, s
végtére a legelső kosztadó gazdájának tizenkét farsangon át otthon
maradt leányával megszökik.

Bezzeg van fejvakarás!

S mikor aztán az embernek a pénze elfogy, bajai pedig meggyülekeznek,
ilyenkor azt mondja az ember, hogy «kiábrándultam».

Nem hiszem, hogy Kristóf öcsém is két hét alatt ki ne ábrándult volna!

Azonban mialatt én őt ilyképen exorcisálnám, megnyilatkozék a
fentisztelt mellékszoba ajtaja s előlenge «a bájtáj kéjviolája», a
szende nő, nem is annyira ætheri szárnyakon, mint inkább igen piszkos
czipőkben; öltözete ugyan szörnyen pongyola volt, hanem meglehetős
szurtos, mindazáltal hajzatának vuklijai borzasztó borzasok valának.

Sovány volt a lelkemadta, mint a vigasztaló szó; nyilván régen lehetett,
mikor még arczain rózsák virítottak, s valának mindkét szemei módnélkül
savószínben; s az még csak hagyján, hogy ajkai fehérek voltak, de hogyha
mosolygott, és pedig egyre-másra mosolygott, s vonásait szerte-széllyel
húzta, és szemeivel epedni akart, s ily epedő mosolylyal az emberfiára
tekintett!…

Bizony nem volt ezen mit megszöktetni, Kristóf öcsém!

Különben az egy csöppet sem látszott őt megzavarni, hogy Kristóf öcsém
engem, ránézve vadidegen létemre bemutatni elfelejtett és hagyott
bennünket egymásra bámulni; hanem sans gêne neki esett a férjek
legboldogítottabbikának s annak nyakát categorice átölelve, nyalábra
fogta őt s a legaffectáltabb gyöngédséggel úgy képen találta csókolni,
azt hittem, hogy lőttek. Ez pedig állt és bámult, mint a kit az út
mellett felejtettek.

– Szeretett, egyetlen Kricsim! sipogá az egyetlen oldalborda, s
ágaskodék fel hozzá és ajkait emelé feléje; ő pedig, az egyetlen Kricsi,
ágaskodék az ég felé, és mondhatatlan vonzalommal csavará félre nyakát a
hitvesi szeretet ilyszerű gyöngéd kifejezései elől.

– Ugyan ne izélj hát, Toncsi, szabódék lefesthetetlen zavarban, rám-rám
pillantva, hogy nézek-e rájuk? Ereszsz el, fáj a fejem.

– Fejed fáj, Kricsi? Szegény Kricsi! Hol fáj? Tartsd, majd megcsókolom.

– Oh barátom, szólék közbe, nagyobb a te boldogságod Mesopotámiánál.

– Igen, Mesopotámia! hebegé szegény fiu. (Képzelem, mint szeretett volna
ott lenni.) Toncsi! látod, minek jösz ki? pongyolában vagy; nem szép,
nem illik; idegen úr van a háznál.

– Oh, mondám, a háziasság szinében legkecsesebbek a nők, legbájosabbak,
legékesebbek. És én különben is sem idegen, sem úr nem vagyok.

– De már mégis…

– Várj, te nem szeretsz engem, Kricsi! kezdé pityergésnek induló hangon
a hölgy. Te irántam meg vagy hidegülve… Te azt akarod, hogy szívem
elrepedjen… Oh, én boldogtalan, oh én szerencsétlen! oh én
legszerencsétlenebb nő a világon!… S itt neki durálva magát, elkezde
sírni és jajgatni, mint a sebes eső; – te – hű – te – len – Kri – kri –
kri – csi!…

(Uram ne hagyj, megázunk! gondolám nekiriadva s servus kapufélfa!
kalapomhoz kapva, rohantam ki az ajtón, végig az udvaron, Kristóf öcsém
pedig utánam. Az utczaajtóban elfogott frakkom szárnyánál fogva s
visszarántott.)

– Csak egy szóra, kedves bátyám, kedves Miklós bátyám!

– Ereszsz, öcsém! nem vagyok kedvelője az operáknak; nem szeretek
semmiféle énekes játékot.

– Csak igen rövid, a mit mondok.

– Kri – kri – Kricsi! hangzék benről érzékeny, kerepelő zokogás.

– Ereszd a frakkom, mert megharapom a kezed.

– Komolyan esdem, édes szeretett Miklós bátyám!

(Jaj mért nem futottam jobban? A szemedből is kilátom, hogy pénz kell!…
Mentem volna én, de a boszorkányrugta fia nekivetette hátát az ajtónak s
nem eresztett.)

– Kedves bátyám! igen nagy a szorultságom. Pénzre van szükségem.

(Mondtam! kiláttam az orra állásából, hogy hova törekszik. Aztán a jó
fiunak az a gyönyörűséges szokása volt, hogy a kapott pénzt soha sem
fizette vissza. A hány ház, annyi szokás.)

– De hát pisetarius regni vagyok-e én, vagy peruviai kincsbánya, hogy az
egész világ bűneit készpénzzel fogom kifizetni?

– Kétszázat irok száz helyett.

– Majd eltisztulsz! Jobb bizony, hogy meghúzod magad és
körülczirkalmazod házi igényeidet, és nyújtozván addig, a meddig a
pokróczod ér, látsz az eke szarva után és nem versz a talpára szántáskor
a jövendő aratásnak, mondám neki, azt hive, hogy majd talán megelégszik
vele, ha pénz helyett tanácscsal fizetem ki.

De csak szorongatott és szuttyongatott, míg végre kereken ki kellett
rukkolnom vele, hogy: nem adhatok, mert nincs!

– Ejnye, ejnye, ejnye! mit csináljak hát? szólt, fejét csóválva.

– Csak engem ereszsz ki, azt csináld.

– Kénytelen leszek Korpahorgyi Márton urambátyámat megkérni.

(Kérdd meg, kérdd! mondám magamban. Az is épen csak egyedül te rád
várakozik.)

Ezzel Kristóf öcsém, annyit se mondva, hogy vigyen a garabonczás,
fideliter hátat fordított, s angol hidegvérrel ott hagyott a faképnél.

Hát hiszen «eb ura a fakó» majd megbékülsz a magad kenyerén!…

Pár nap mulva egy és ugyanazon szellem szállván meg az új házasokat,
Márton bátyát tudniillik és Kristóf öcst: fölbúbozák szerelmetes
házastársaikat, kiki a maga módja szerint, s azokat hónuk alá véve,
menének, a szokott bemutatási viziteket lerovandók.

Az utczán találkozék a két pár; egyik a jobb soron, másik a bal soron
haladott, s lévén köztük végetlen tengere a sárnak, csak messziről
emelgették egymásra a kalapot.

A közben nézett mind a két úr a másik úr karjába csimpajkodó nőszemélyre
gyanús szemekkel, egyik sem tudván a másiknak feleséges voltát; még
erősebben nézte egymást a két úri ifjasszonyság, s egyedül ez
oldaltekintetből is kirítt a szakácsné és a szobaleány.

Mint kinevették egymást! mint mutattak ujjal egymásra!

A kövér mondá: «ni az a létra!» A sovány mondá: «ni az a gömböcz, az a
tüttüs!»

Zsófi mondá: – Bizony borítót kötött föl az a dáma.

Toncsi mondá: – Ejh ha! ez az asszonyság most is rása-szoknyát hord.

Zsófi: – Tzha! Lapulevelet hord napernyő helyett.

Toncsi: – Esernyőt tart fel a fényes nap ellen.

Zsófi: – Aztán tollat tett fel kalapja mellé, mint a Gyurka kocsis.

Toncsi: – Beh feltalálta bokrétázni a fejkötőjét, mintha vőfélyné volna.

Zsófi: – Ni, de kényesen lép, mintha tojásokon járna.

Toncsi: – Minő parasztosan kullog, mintha csizma volna a lábán.

Míg szemmel érheték egymást, folyt az észrevétel. Majdan mindkét
felekezet haza vezetvén élete megczukrozóját, vágtatott magányosan
egymást meglátogatni.

Ismét az utczán találkozának.

No volt csókolódás és ölelkedés!

Mindenik azt hitte magában: pénzt fog ez nekem adni mai nap, megérdemli,
hogy szépen bánjak vele.

– Ah! hogy van, édes uramöcsém?

– Hát kedves urambátyám?

– Frissen, köszönöm.

– No, én is igen jól!

– Hála Istennek!

– Hála Istennek!

– Mint óhajtottam összejönni kedves uramöcsémmel.

– Én még inkább kedves urambátyámmal.

– Szeretett öcsém!

– Drága urambátyám!

– Mint örülök, nem birok magammal.

Ismét ölelkedés, ismét csókolódás.

– Hanem, édes uramöcsém, kezde gömbölyűre vigyorult arczczal Márton úr,
ki a tatár volt az a tót lajtorja, a kivel az elébb láttam erre sétálni?
olyan hosszú, mint a gyertya gyertyatartóstul! Beh formátlan alak!
döczögé kaczagva, hogy a könyei csorogtak.

– Biz az, édes urambátyám, felelé Kristóf úr hosszú képpel, tulajdon
nőm.

No, meghült Márton úrban a lélek!

Jójczakát pénzkérés, gondolá magában. Kristóf úrnak azonban eszébe
jutott szintén a pénzkérés, s jónak látva zsebre rakni a bókot, mosolygó
képet készült mutatni, viszont jó kedvvel kérdezé:

– Hát az a csodaállat ugyan ki lehet, a ki urambátyámat kisérte az
elébb?

– Jaj öcsém, az a feleségem.

– Magamat ajánlom.

– Alázatos szolgája.

Úgy elment e szóra az én két vitézem, jobbra az egyik, a másik balfelé,
hogy tán azóta sem jöttek többet össze.

Évek multán ismét meglátogattam őket. Márton úr ült a karosszékben, két
kis poronty kapaszkodott, egyik a nyakába, másik az üstökébe; a pipát
majd torkába üté a visító fajzat; vala pedig mindkettőnek sarkantyús
csizmája. Zsófi asszony sétálni volt ilyenkor egy emberséges dragonyos
hadnagy biztos felvigyázása alatt.

Kövérségnek híre sem volt az öreg úrnál, sőt inkább példásan
meghúzódott; a gondosan hizlalt tetemből nem maradt egyéb, mint a nagy
gömbölyű fej – a mult idők emlékeül.

Kristóf öcsém pedig akkora szakállt eresztett, mint egy nyirfa-seprü és
kabátja soha kefélve nem volt, mióta megházasodott.

Hogy meglátogattam, kis zsámolyon ült, s felesége rokkájáról a fonalat
motólálta le gyalog motólán, s szörnyen integetett, hogy meg ne zavarjam
a pászma számításában.

Jaj tinéktek, agglegények!

Jaj tinéktek, hűbele balázsai a házasságnak!



SONKOLYI GERGELY.

Denique – mi tűrés tagadás benne? biz az én kedves Sonkolyi Gergely
urambátyám mokány egy ember volt.

Maig is emlékezem rá, mikor a harasztosban megkergetett, Isten
nyugoszsza meg szegényt; a mint árkon-völgyön keresztül zaklatott, azt
hittem, hogy addig meg sem állok, míg a világ kerítésébe nem ütöm
orromat.

Mintha most is látnám azt a somfanyelű csákányt a kezében, meg azt a
meggyfa-csutoráju makrapipát a szájában, melyet akkor sem vett ki onnét,
midőn káromkodandó volt, tehát akkor sem, midőn a harasztosban hol én
elől, hol ő hátul kergettük egymást.

De minő eloquentiával tudta az emberfiának az apja teremtését eláldani!
a jég-fergeteges égi háború azokhoz képest klarinéthang. – Én sem voltam
az a legény, ki a bátorságot valami különös erénynek tartottam volna, s
midőn a dörgésekből gyaníthatám, hogy majd le is üt: nem vettem tréfára
a dolgot, hanem körültekinték, hogy hol hagyott a kőmíves rést a falon,
s azzal, «illa berek, nádak, erek», próbáljuk meg, hát énbelőlem milyen
insurgens lett volna? vitézül elvasaltam…

De hát hogy nyilvánvalóvá tegyem, miért is kergetett meg engem
tulajdonkép az én kedves Sonkolyi Gergely urambátyám, egy jókora
vargabetüt kell kikanyarítanom emlékezetem tarlóján, s ott kezdenem a
dolgot, a hol minden emberséges ember szokta kezdeni, tudniillik: az
elején.

Tehát – mikor, mikor nem? bizonyosan nem emlékszem rá, hanem annyit
præcise és accurate mondhatok, hogy a franczia háború után és a cholera
előtt volt, – midőn tudniillik engemet az iskolából kicsaptak.

Hja, rosszul viseltem magamat, vétettem az emberiség ellen: nem akartam
vágott orrú csizmát hordani! e nagyszerű bűnöm miatt szépen
kitanácsoltak a padfaragók sorából, – de mégsem viseltem vágott orrú
csizmát…

Haza mentem meghosszabbodott képpel, otthon az apám jól megdögönyözött s
azzal fenyegetett, hogy mészárosinasnak ad; de szerencsétlenségemre a
helybeli húsvágómester azt mondta, hogy ész kell ahoz, – különben most
emeletes házam volna Pesten.

– Ugyan, János gazda, oda vág-e kee, a hova néz? – kérdém egy ízben az
érdemes ökörhóhértól, midőn taglóját épen neki-mérte a marhafőnek, s
rettentően bandzsitott szokása szerint a jobbik szemével az ökörre, a
rosszabbikkal meg énrám nézve.

– Oda bizony, hallja! – felele a nagyratermett férfiu.

– De el is megyek én hát kee mellől.

– Ne féljen, hallja; – szólt s egy csapással megdicsőíté az ökröt.

– Hát mondja meg énnekem, János gazda: mi ész kellett ide?

– Hja, maga ahoz nem ért. Látja, hallja, minálunk egészen másforma a
kétszer kettő, mint a diákoknál.

– Dejszen panaszkodik is a keetek kétszer kettője ellen anyámasszony!

Most ez az ember földesúr.

Én pedig földetlen úr vagyok.

Otthon – mit volt mit tennem? az ember déltől estig csak nem
piszkálhatja a fogát, – kezdtem széttekinteni a faluban. Ez nem volt
nagy mesterség, mert dombon laktunk, honnét az egész compossessoratus
valamennyi boglyáját meg lehetett számlálni, s ha a szérüskertünkben a
nagy kazalra felkuporodtam, onnan épen valamennyi szomszédunk udvarába
beláttam. Itt tapasztalám testi szemeimmel, mikép egynémelyike azon
hölgyeknek, kik ünnepnapon majd elrepülnek, oly czifrák és rátartiak –
otthon könyökig szurtosak, térdig csatakosak, s frizurájuk vetekedik
azon gazdátlan szénaboglyával, melyet minden azon menő csikó megkókál, s
míg odakünn oly kényesen ránczba szedik ajkacskáikat, hogy az ember azt
hinné, az r-t sem tudják határozottan kimondani: bezzeg tudnak odahaza
jégesőzni, hogy szintúgy porzik bele az út… S egy bizonyos háznál,
melynek két ajtaja volt, napirenden szokott lenni, hogy mikor a gazda az
első ajtón kiment, valaki más olyankor a hátulsó ajtón bejött; s mikor a
gazda ismét az első ajtón zörgetett: olyankor az a más valaki a hátulsó
ajtón ismét eltávozott. Mit keresett ott, mit nem? azt nem tudom. Talán
atyafia volt a gazdának, vagy a feleségének.

Egynémely urambátyámmal pedig megtörtént, hogy mikor későn vetődött haza
ebédelni, jól kimocskolták s odakünn tálaltak neki a cselédekkel a
malomköves asztalnál, s az volt legszebb a dologban, hogy kivált az
ilyenek szoktak nagyra lenni a gazdai tekintélylyel.

Mindezt igen szép és tanuságos volt messziről szemlélni, hanem úgy
került, hogy a sok szemlélet közben valamire, azaz: sajátlag valakire
találtam bukkanni, kinek közelebbrőli láthatása sem volna inyem
ellenére.

Épen házunk szomszédságában lakott az én kedves urambátyám, Sonkolyi
Gergely. – Isten nyugoszsza meg szegényt! – meglehetősen ócska volt már
a háza fedele, – gyermekkoromban sokszor meghúzgáltam a nádlása alját,
nádmézet keresvén benne. Háza falát hol kékre, hol sárgára meszelték,
utoljára pedig kövecsekkel verette ki azt irombán az öreg úr s nem kelle
azt többé meszelni.

Kertek alatt lakott s háza két ablakával fordult az utczára, mely
ablakok szüntelen virító sárga répa-, muskátli-bokrokkal voltak
elszőnyegezve, s a házhéj elején egy négy fülű lyukból két fűzér paprika
piroslott elő, szelid szomszédságában egy kinyuló kaszának. Az udvaron
nagy szederfák álltak, ülőhelyei az udvar baromfiainak, s a
konyhaajtóval szemközt a pinczebejárás bolthajtása díszlett, erősen
befutva az úri tök erős indáival; valamivel odább egy nagy galambdúcz
éktelenkedett, még odább egy rakás ölfa, meg egy sertéshidas, meg egy
nyikorgó kankalikos kút, meg még patvar tudja, mi mindenféle illatos
alkotmány, közbe-közbe terpeszkedő társzekerekkel, ekékkel és boronákkal
egyben, s ha még ezekhez hozzá képzelem azt a kilencz ordas agarat, meg
a tarka tinót és a fehér ludfalkát, – mintha most is előttem látnám
szomszéd urambátyám udvarát.

A kilencz agár szüntelen ott strázsált a pitvarajtóban, ha urambátyám
vadászni nem volt, s gazdagítá képzeletét a konyha rácsajtaján
kiszivárgó gulyáshús-szaggal. – A tűzhelyen pedig rendesen nagy láng
égett, a nagy láng mellett nagy fazekak, s mindezek mellett egy svadron
pirosnál pirosabb vászoncseléd. A körül felaggatott tarka tálakat,
vendelyeket, réz- és bádogkanalakat, mintákat, sodrófákat, szitákat és
serpenyőket képzelje magában mindenki, mint szintén a két első szoba
butorzatát is, melyeket én elő nem számlálhatok, minthogy bennök soha
sem voltam; hanem ha valaki kiváncsi rá, utasítom a megye levéltárába
letett inventariumhoz, a hol ott minden ingóságok a legkisebb
famacskától a legnagyobb festett almáriomig együtt fel vannak jegyezve.

Magam csak a hátulsó szobára emlékszem, arra a kis sötét szobára, a nagy
fehér kemenczével; szögletben állt a ketyegő falióra, oldalt egymásnak
vetve két tornyos nyoszolya, a falon József históriájának képei,
középett széthúzható tölgyfa asztal s egy benyiló nyitott ajtaján át
szemlélhető falra akasztott vadásztarisznya, puska, karikás ostor,
rézcsákány, tarsolyos kard és nyeregszerszám, – egyik sem rozsdásabb,
mint a másik.

Hanem a mi legemlékezetesebb ezek között, egy viselt fekete bőrpamlag; –
hej ez a fekete bőrpamlag volt az…

No de ne rohanjunk az ajtóval együtt a házba…

Tehát itt lakott az én kedves szomszéd urambátyám, nemzetes és vitézlett
Sonkolyi Gergely, Isten nyugosztalja meg szegényt…

Miattam azonban lakhatott volna az öreg úr akár felső, akár alsó
szomszédunkban, én bele nem botlottam volna, hogyha… hej hogyha olyan
szép kis leánya nem lett volna!…

Tehát szép kis leánya volt az öreg úrnak.

Esztikének hitták az eszemadtát…

Bizony csak gyönyörű kis teremtés volt… Beh sokszor nem aludtam miatta!
de még többször álmodtam felőle. Azokról a picziny kis kezekről, s
azokról a nagy karika szemekről, miknek egyetlen-egy tekintetét nem
adtam volna a chinai császár legszebb sipkájáért… nem rösteltem
naphosszant őrt állani a kazal tetején, hogy olykor megláthassam a
szentemet, a mint az udvarra kijött vagy a virágait megöntözni, vagy
galambkáit étetni, miközben oly kedvesen, oly módosan illett neki minden
mozdulata, minden lépése és lejtése és hajlongása és minden, de minden
csupa ennivaló volt rajta. Bizony sokszor elfelejtettem miatta: hogy dél
előtt van-e az idő, vagy dél után?

Hanem mindez nem volt elég az üdvösségre. Ha az ember üvegen keresztül
nyalja a mézet, nem igen érzi édességét, pedig az én képzeletem sok
rendbeli édességekről álmadozott.

Oda adtam volna minden másvilági virtualitásomat annak, a ki okos
tanácscsal tudott volna megsegíteni ez egyszer; azonban az okos tanács
nem gomba, hogy ott is teremjen, a hol nem vetették.

Kellett volna pedig ez egyszer a jó tanács, mert tudva volt faluszerte,
hogy az én szomszéd urambátyám kurucz ember, a ki bizonyos dolgokban nem
érti a tréfát, s az a rebellis elve van, hogy leányához kilencz
lépésnyire nem enged férfiembert közelíteni; így okoskodván: «a ki el
akarja venni, kérje meg; a ki el nem akarja venni, ne bolondítsa!»

Később beláttam, hogy igaza volt, de akkor, mondhatom, hogy nagyon
boszantott. Tudtam egyébiránt azt is, mivel szokta a leánykérőket
kifizetni: «ma adjak-e kenden ki, öcsémuram, vagy holnap?» Prosit! – –
Azt mondta, hogy a leánya még nagyon fiatal, nem arra való, hogy a
háztartást reá bízza az ember. – Ezt nevezem aztán a prózai életnézetek
egyikének.

De még azt csak elszivelte volna nála az ember, hogy leányát úgy
féltette; tudtuk volna mi azért, hogy micsoda nyelven beszéltek a
paradicsomban Éva kisasszony meg a kígyó egymással, olyankor, mikor az
öreg úr napestig vadászni járt; – csak az a fatalis – oh! nem tudok
nevet találni számára: az a Belzebub kályhatevője, az a vén Debora ne
lett volna a háznál! ki minthogy egy ülőhelyéből mozdulni nem tudott,
mindig otthon kötött, s jaj volt neked, szegény fiatal ember, a ki
Esztikéhez mertél ellátogatni! lekorpázta azt úgy, hogy vőlegénykorában
is szájában lehetett az íze.

Némelyek azt mondták, hogy testvére az öreg úrnak; mások azt vitatták,
hogy felesége; – tudja Isten, mije volt, biz az nagyanyja is bizvást
lehetett, hisz vénebb volt szegény a visegrádi várnál! Annyi bizonyos,
hogy még akkor matriculának eszméje sem volt a világon, a mikor ez
született; – uram bocsá’, még Mátyás királyra is vissza tudott
emlékezni!

Meg sem gondoltam, hogy azon hat esztendő óta, míg én iskolaport
szagoltam, be ne csukták volna háta mögött a szentek paradicsomának
ajtaját. Akkor is sokat imádkoztunk már érte a gyülekezetben, hogy
könnyebbítse meg a jó Isten az ő ágyának szalmáját; de tapasztaltam nagy
hirtelen tévelygésemet.

A mint egyszer megsejtve, hogy az öreg úr hátat fordított a háznak,
szivemnek mondhatlan fájdalmában oda sompolyogtam a ház háta mögé, a
honnét ama szoba ablakára lehete látni, hol Esztike időzött, s nagy
áhitattal álltam meg ott, amúgy diák tempóra szomjasan tekintgetve be az
elzárt paradicsom ablakán, – egy kezet láttam ott fel- s alájárni tűvel
s czérnával. Esztike varr ott, gondolám magamban, s majd felfaltam
szemeimmel azt a kezet. Hát egyszer az a kéz megzörgeti erősen az
ablakot! lehetetlen volt észre nem vennem, hogy a figyelmeztetés nekem
szól, s nem tudtam, hogy elszaladjak-e most, vagy oda szaladjak?

E határozatlanságomat megszünteté azon eset, hogy az ablak
felszakíttatott s kiüté rajta fejkötős fejét – Debora asszony; azt
gondoltam: az egyiptomi hét sovány esztendő ütötte ki fejét.

– Hát maga, nagy hórihorgas léhűtő, mit ácsorog már ott egy óra óta, he?
Mit bámul, mint a borju az új kapura, he? Eltakarodik innét mindjárt,
vagy ráuszítsam a kutyákat? Menjen a maga dolgára pokolfélegyházába, s
ne tátsa a száját más ember ablakára; ha pedig nincsen dolga, menjen ki
a mezőre, keresse meg azt a füvet, a mitől az ilyen sihedereknek kinő a
bölcseségfoguk! – – stb.

Ezzel becsapta az ablakot.

… Hej, de elkotródtam én is onnét, akár ha lelugoztak volna. Mintha nem
is én lettem volna az, a ki ott volt. Lehúztam a kalapomat szememre,
fejemet leütöttem s haza menvén, akkorát aludtam bánatomban, hogy este
lett, mire felsejtettem belőle.

Egész éjszakán át majd megettem a csillagos eget; nem jött az álomnak
gondolatja sem szemeimre; hogy is ne! mikor az egész délutánt
végighúztam mint az ürge, és éjjel aztán az én kis Esztikémet iparkodtam
magam elibe állítani, de tudja patvar, még az emlékezetem is fügét
mutatott; valahányszor vonásról vonásra szépen összeillesztgettem
gyönyörűséges arczát, mindannyiszor azon vettem észre magamat, hogy
ismét a vén Deborát látom magam előtt! Éjféltájban a környék valamennyi
macskája oda jött synagógát tartani az ablakom alá. Ki vékonyan, ki
vastagon, fujták, trillázták és czifrázták, hogy az embernek még a lelke
is bukfenczet hányt bele. Egy darab ideig csak áldogattam őket magamban
s tartottam türelemmel; de mikor aztán vettem észre, hogy már nem lesz
ám vége, mert ezek itt most operát tanulnak be: kilopózkodtam szépen,
fogtam a sodrófát a konyhában s a pitvarajtóban megállva, nekimértem a
tisztelkedőknek, s mikor épen a «fis-dur» kardalt énekelték, közibük
hajítám, s képzelhetni, hogy volt szinpadi hatás!

E percz óta megkimélték magukat az efféle tisztelkedésektől.

Hanem bezzeg, reggel, mikor felocsudtam, várt reám a fekete leves.

Belépett hozzám uramatyám, rókatorkos mentéje panyókán volt vetve
nyakába, s fejébe volt nyomva a báránybőr-süveg.

– No fiú, szólt, most már bujdossál ám a világból;… agyon dobtad az
éjjel a Debora asszony czirmos macskáját.

– Phü, teringette, e bizony baj! – kiálték felugorva; – nincs benne
semmi élet?

– Bizony kimult ez ab intestato, – szólt atyám előmutatva a nagy kövér
vadat, mely kezével, lábával alálógva, fehér fogait rám vicsorgatá.

Véghetetlenül vakartam a fejemet. – Mit tegyek? Ha megtudja, hogy én
dobtam agyon, még macskává változtat, vagy kipöröl a világból, vagy úgy
megátkoz, hogy soha sem kapok feleséget… Ejnye, ejnye, csak én soha
macskával ne jöttem volna össze ez életben!

– Azonban csak hagyja itt uramatyám azt a néhai kandurt, – mondám s egy
víg ötlet ment a fejemen keresztül, – megpróbálom kiengesztelni azt a jó
Sybilla asszonyt, ha hátul nem köti a sarkamat.

Uramatyám megcsóválta fejével együtt a báránybőr-süveget s vállvonítva
letevé egy székre a corpus delictit s ott hagyott.

Én pedig vevém az élni megszüntet s szépen belefektettem a kezkenőmbe s
annak négy csücsét összefogva, ballagtam nagy szívdobogással a
szomszédba.

A mint a kapu eleibe értem, épen akkor disputáltak urambátyám agarai egy
házaló zsidóval, kinek manchester bugyogóján csak vagy hat szelelő
lyukat szakítottak eddig; az ember jajgatott, hadarászott és kapálózott,
hogy csupa mulatság volt.

És ez volt szerencsém, különben tőlem kértek volna passust, s urambátyám
kutyáját megütni főben járó dolog. Igy észrevétlenül jutottam a
konyhába, körülnéztem a kezkenőt, hogy nem lóg-e ki valamerre a macska
farka, azzal oda utasíttattam magamat Debora asszony szobájához, s
alázattal bekoczogattam.

– Ki az? – hangzék belől (akár egy repedt fazekat kongattak volna).

Benyitottam.

Az emlékezetes ablaknál ült volt Debora asszony s orrát felém fordítva
sandított rám a pápaszem felett; haja (azaz: tudja Isten, kinek a haja)
hurkákra volt szedve a fején, hátul pedig táritoppos zsiráf-fésüre
szedve. Ráncz volt az arczán, a mennyi csak ráfért, s maga az arcz
nagyon czipószínű volt.

A másik ablaknál ült az én rubintom, Esztikém, s szintén varrt; szép
kilátása volt szegénynek az ablakból. Épen egy boglya bükköny volt elibe
rakva. A mint beléptem, vállig elpirult a szentem, vagy csak én hitettem
el magammal, de igen lesütötte szemeit s nem nézett rám.

– No – mit hozott? – Ekkép kivána jó reggelt Debora asszony.

Én oda iramodtam hozzá, s miután csonttá vált kezét nagy ellenkezései
daczára elhajhászhatám, azt erősen oda koczintottam a fogaimhoz. Brrh!
Azóta nem ehetem a kocsonyát.

– Soha se bántsa.

– Oh édes, kedves drágalátos asszonynéném, talán már nem is ismer? –
Ugy-e, hogy megnőttem? én vagyok ám az a kis szöszke Csallóközi Péter, a
ki annyiszor hordott át asszonynéninek fiókgalambokat, nem tudja?

– Úgy? A ki annyiszor beverte pilinczkkel az ablakomat? no ugyan nagy
lett. Egészen nyakára vénül szegény apjának.

– Hanem asszonynéni még ugyan jó színben van. Egészen megfiatalodott.
Hisz olyan, mint egy husz esztendős kisasszony. (Ha egyébért nem, ezért
a hazudságomért bizonyosan kikergetnek a menyországból.)

– Bizony, hallja öcsémuram, szép is voltam én a magam idejében. Meleg
tejben mosdottam én minden estve, attól lett oly szép fehér a bőröm.
Most is látszik az énrajtam (no ugyan!). Hej, nem termett azóta olyan
szép leány a vármegyében sem, mint én voltam az én fiatal időmben. Hisz
emlékezhetik rá édes atyja, majd csak kérdezze meg tőle.

(Tyüj! mikor kegyelmed fiatal volt, még akkor talán az a pap sem
született, a ki az apámat megkeresztelte; gondolám, de nem mondtam el.)

– Hanem bizony egynehány esztendő óta sokat vesztettem szépségemből
(uram bocsá’, ennek félszázad is csak néhány esztendő!); hja, csak így
van az, semmiben sincs állandóság, tele van a világ mulandósággal. Hanem
hát mi jóért jött öcsém uram, hadd hallom?

Én e közben közelebb-közelebb kezdtem húzodni Esztikéhez, mit észrevevén
ama kincsőrző sárkány, nagy pillongatások és orrtörlések közt rá kezde
parancsolni.

– Eszterka! eredj ki, kérdezd meg, a béresek megjöttek-e már?

Esztike fölkelt és ment.

(Törjék ki valamennyi fogad! mormogám magamban; – ártatlanabbul nem
átkozhattam meg.)

– Hát mi baj, öcsém uram? csak mondja el szaporán, mert látja, hogy nem
érünk rá; nálunk sok a dolog, nem úgy, mint maguknál.

– Hát – – kedves, édes asszonynéném, csak annyiban vagyunk, hogy az
ember nem győzi magát őrizni eléggé, hogy valami szerencsétlenség ne
történjék rajta; minden lépten-nyomon szabad az Úr keze velünk.

– Azért maradjon az ember odahaza, – odahaza csak nem történik az
emberen semmi baj.

– Nem az emberen, hanem például a családján, például, hogy felhozzam,
méltóztatik tudni, kedves asszonynéném, hogy kegyelmeteknek is vannak
macskáik, minekünk is.

– Csakhogy a mieink szebbek.

– Tökéletesen igaz. Tehát ezen macskák át szoktak látogatni egymáshoz; a
mieink kegyelmetekhez, és a kegyelmetekéi mihozzánk.

– Bölcsen tudom; sokszor megrágják a padláson a hurkák végit, meg az
oldalast; hanem a mieink nem mennek kegyelmetekhez, van azoknak idehaza
is mit enni.

– No, csak amúgy látogatásképen.

E perczben nyilt az ajtó s Esztike bejött.

– Eredj csak, Eszterka, – sürgeté a sárkány, – nézd meg, esznek-e a kis
pávák?

(Várj, lesz idő, midőn diót török a csontoddal! gondolám, de nem mondtam
el.)

– Hát gondolja, kedves asszonynéném, a mult éjjel ezen ártatlan
állatocskák, a mint ismét szépen összegyülekeztek és énekelgettek, hogy
szinte gyönyörüség volt hallani, valami istentelen, vérengző, kegyetlen
ember egyet közülök, a legszebbiket, orozva és álnokul agyon hajított.

– Úgy kellett neki, mit jár szomszédolni! jól tette, becsületes ember
volt.

– De nem a mienket dobta ám agyon, hanem a kegyelmedét, nénémasszony, –
mondám, kibontva a kezkenőt, s kihúzva a korán elhunyt testi
maradványait, azt eléje tartottam…

… Jaj! Azt a dühből, kétségbeesésből és rémületből vegyült tekintetet,
melyet e perczben kelle látnom, még álmomban sem felejtem el.
Végigtapogattam magamat, hogy nem váltam-e tőle kővé?

– Az én macskám! – rikácsolá s kiragadta azt kezeimből, – az én macskám!
– ordítá, hogy az ablak reszketett bele, miközben szemei forogtak és
ajkai tajtékot vertek, s háromszor fölugrott volna, ha tudott volna.
Aztán ölébe szorítá, s gyermekesen dönczölte és csókolgatta azt.
«Cziczuskám, cziczuskám!» szólt neki, szemeit fel-felnyitogatta – «nézz
reám, cziczuskám, ébredj fel egy kicsinyt», végre lehelyezé azt az
asztalra, s fölé borulva, a legsiralmasabb énekhangon dúdolá: «oda
vagyok, oda vagyoo–oók!» és zokogott megkérlelhetlenképen.

Erre Eszti újra bejött, s leült asztalkájához.

Én, használva Debora asszony keserves megilletődését, hozzá simultam (t.
i. Esztikéhez, nem Debora asszonyhoz), megfogva gyönyörüséges kis forró
kacsóját, oda hajlottam hozzá, s reszkető hangon kérdezém:

– Úgy-e, kedves Esztikém, maga nem haragszik én reám?

– Miért haragudnám? – felelé a kis ártatlan, s lesütötte szemeit, s
kezét húzta kifelé az enyimből.

Ostoba egy kis kérdés is volt az tőlem, megvallom, de az embernek nem
oly könnyen jőnek ám az okos kérdések, mikor szerelmes.

Hanem az a vércseszemű tátos – azt gondoltam, a macskáját siratja; pedig
gutát! oda vigyázott, s alig nézhettem a violám szemébe, már ujra
rárivalt:

– Eszterka, eredj, nézz ki uradatyád elé, jön-e már?

S ismét egyedül maradtam.

Debora asszony pedig újra leborult és sírt.

Eleget beszéltem hozzá, akartam volna mulattatni; mondtam neki, hogy
ugyan szép idő van odakint! meg hogy a kukoricza már a selymét hányja;
mind hiába! oda sem hallgatott.

Végre felpattant:

– Hanem megállj te semmirevaló, ilyen meg amolyan, a ki ez ártatlan
állatot meggyilkoltad, – kitudom, – szóla, – hogy ki voltál, s
megboszulom még az unokáid unokáin is.

(Boldog Isten! ez még három nemzedéket túl akar élni!)

– A vármegye elé adom a dolgot, violentialis pert kezdek ellene,
repositionalis pert, infamisationalis pert. Boszut állok érted,
ártatlanul kivégzett tarka macskám, példás rettentésül a késő
nemzedéknek.

– Helyesen, kedves asszonynéném, – biztatám őt, – helyesen. – Megérdemli
a pokolra candidált! Én magam legjobban rajta leszek, hogy ez iszonyú
tett szerzője kitudódjék, ezt fogadom, igérem.

– Igéri? – kiálta, s úgy nekem esett, hogy attól féltem, megcsókol, –
drágalátos, édes uramöcsém, becsületes ember volt maga teljes életében;
az apja is az volt; minden nemzetségeit szerettem. Tudja ki, keresse ki,
az Isten áldja meg, azt a semmirevalót. Bizony még holta után is áldani
fogom.

(De majd csak jobb lesz az, ha én áldom kegyelmedet holta után,
nénémasszony; gondolám magamban, de nem mondtam el.)

S ezennel tehát ünnepélyesen felfogadtam, hogy a mennyire tőlem kitelik,
utána leszek a criminalis inquisitiónak.

Ekkor következett a kimult érdemeinek előszámlálása.

Mint tudott dörömbölni! mily okos volt! hogy fel tudott ugrani az
asztalra! Mint tudta már, ha a tányér zörgött, hogy ebéd ideje van! Mily
szépen tudta megenni a kávét a csésze aljából; s aztán oly tiszta állat
volt, hogy soha olyan piszkos állatot, mint az egér, még a szájába sem
fogott stb. stb.

Miután ekkép elbucsúztatta magát kedvenczétől Debora asszony, nagy
szívfájdalommal megvála tőle, s jajgatásnak jajgatásával adta oda
kezembe, hogy azt az ő ablaka elé eltemessem, s neki a gyilkos kiléte
felől minél előbb hírt hozzak.

– – – Megvolt tehát az ürügy, mely alatt Esztikét ismét megláthatom.

Eltemetém azonban a meghalálozottat az ablak alá, s sírt emeltem
fölötte, s tüzködék fölébe zöld ágakat, miket ugyan a tarka borju menten
lelegelt, de mik által erősen befészkeltem magamat Debora asszony
kegyébe.

Ki is azonban erősen elfeledé, hogy Esztikét kiküldte az uramatyámat
várni. Ott találkoztam a szivem bálványával a kapuban.

– Kire vár itt? – kérdezém tőle.

– Édes atyámra, felelé, s köténykéje bojtját csipegeté.

– Szegény kis Esztikém, mennyit kell kegyednek ettől a vén Deborától
szenvedni!

Erre nem felelt szegényke semmit, hanem szemei megteltek könynyel, noha
nem akarta.

Ekkor láttam, hogy milyen szépek a fekete szemek, mikor sirnak. A kéknek
nem illik a sirás. Azt örömestebb látom, mikor nevet.

– Hej! – mondám, nagyot sóhajtva, – beh máskép tudnék én bánni
kegyeddel! – De nem hagynám én bántani senkitől, ha tehetném.

Erre nem felelt semmit. Megvallom, nem is szerettem volna, ha minden
szavamra tudott volna felelni.

– Engem sem szeret senki a világon, – folytatám, – olyan vagyok, mint az
árva madár, kit a zápor mosdat meg, a zivatar meg fésül. Keserűség,
árvaság az életem; hanem hiszen felderül még nekünk is a csillagos ég!

Látszott a galambomon, hogy menni is akart, nem is, de minthogy igen
illendően viseltem magamat, ott maradt. Igen hideg szél kezde fúni, s az
ő nyakán csak vékony kis selyem kendő volt tűzve.

– Miért nem tesz melegebb kendőt? – feddém, – majd meghűti magát és
meghal.

– Nem nagy kár lesz értem, – szólt szegényke szomorúan, – úgysem törődik
én velem senki; legalább jól járok: senki sem bánt.

– Oh ne mondja azt, az Isten áldja meg, ha nem akarja szivemet
megrepeszteni (itt magamnak is igazán szorulni kezdett a hangom).
Kegyednek még sokáig kell élni, kedves Esztikém, mert ha kegyed meghal:
akkor – akkor majd én is tudom, hogy merre van a Duna.

Ezt mondva, lódultam haza s mire haza értem, azon vettem észre magamat,
hogy sirok, mint a gyermek. – – – Csak furcsa állatja is az embernek az
a szív!… Hej, ha az embernek szive nem volna!

Ez idő óta nem féltem a szomszéd urambátyám agaraitól, tudva azt, hogy
Debora asszony nem fogja azokat reám uszítani.

Csak azt lestem ki ablakunkon, hogy mikor megy Gergely úr a
nyulháboruba, – azonnal vándoroltam a szomszédba, első egy párszor azon
neszszel, hogy nyomában vagyok már a macskagyilkosnak, – látta ez is,
meg amaz is, s akkor leirtam sipkától bagariáig egy soha nem látott
személyt, a kinek kilétén aztán törhette a fejét, a ki akarta.

Később, hogy erre ráuntam, s Debora asszony is kezdte felejteni
halottját, urambátyámat keresni mentem által.

– Nincs itthon, épen ebben a pillanatban ment el.

– Ejnye beh sajnálom; s ekkor aztán a nagy sajnálkozásban kitaláltam
szalasztani a számon, hogy: ki hallotta, mi történt a faluban?

Azt persze senki sem hallotta, mert semmi sem történt, hanem Debora
asszony annál kiváncsiabb volt meghallani az eseteket, s ott marasztott.
– Én aztán a mi pletykát tudtam Philemonról és Baucisról, azt mind
szélesen és hosszasan elhistorizáltam előtte, s Isten vétkemül ne vegye,
biz én hevenyében akkorát füllenték neki könyvnélkül, hogy majd eldült
bele.

Hanem ez sikeres volt; – addig egy szóval sem küldött haza, míg ki nem
fogytam, s ekként számtalanszor volt alkalmam Esztikém sohajtásait
elfogni s a magaméit megküldeni neki, s ha élőszóval ki nem beszélhettük
is egymásnak magunkat, szemeinkkel gyakran egész érzékeny párbeszédeket
folytattunk.

Másnap megint átmentem urambátyámat keresni s ismét nem találtam honn.
Természetesen, minthogy épen rálestem, mikor elment hazulról.

– Ejnye, maga mindig oly szerencsétlen, hogy épen olyankor jő, mikor
nincsen idehaza.

Tudta volna csak, hogy mennyire verem a fejem a falba e szerencsétlenség
miatt!

Hanem jól tudtam eleve, hogy e füst alatt nem fogom sokáig csalhatni a
világot s turpisságom elébb-utóbb napfényre fog jőni.

Úgy is lett.

Egy időre már tisztességesen oda kaptam a házhoz, elannyira, hogy
Esztikének könyveket is szabad volt vinnem, miket én városon lakó
tiszteletes sógoromtól kölcsönöztem.

Biz ezek német könyvek voltak, szegények! – de én nem tehettem róla; ha
magyar nyelven írt ilyszerű istentelenségeket hordtam volna a házhoz,
bizony kirudaltak volna. – Ha jól emlékszem rá, regények voltak és holmi
szerelmes históriák, miket én Debora asszony előtt imádságos könyveknek
kereszteltem (az áldott teremtés csak magyarul tudott), s az volt aztán
a legvígabb történet, ha olykor előfogott a drága lélek, hogy fordítsak
neki a bent megírt szent fohászkodások közül. Fordítottam én aztán oly
pœnitentialis létániákat és katechismusokat ama jóravaló könyvekből a
hivő léleknek, hogy valamennyiünk szeme könybe lábadt tőle.

Kiváltképen a férjhez menendő hajadon leányok könyörgését, no azt
sokszor elmondatta velem, melyet is én szorgalmasan ki tudtam olvasni
Wielandból úgy, mint Kotzebueból.

Ha aztán ezen dicséretes könyvekből valami emlékezésre méltót akartam
Esztikém figyelmébe ajánlani, azt szépen körömmel aláhúztam, s ha ő
látott benne figyelembe veendőt, szintén aláhúzta, – tiszteletes bácsi
pedig, mikor haza vittem a könyveit, nem győzött eléggé dőzsölődni, hogy
ki a tatár karmolja össze ezeket az ő könyveit?

Így ment ez, míg meg nem állt; megállt pedig egyszer azon egyszerű eset
által, hogy midőn én egyszer épen látogatásom végezém (éreztem
tudniillik azt az időt, mikor urambátyám meg szokott jőni) s kifelé
ballagtam, a mint az ajtót épen nyitnám s húznám magam felé: valaki épen
akkor az ajtót szintén nyitá kivülről s tolta én felém.

No szép meglepetés volt reám nézve, midőn az ajtó megnyílt s bejövő és
kimenő egymásnak szemközt állottunk. Ha a nyakam elvágták volna, sem
ijedtem volna úgy meg, mint most… Nemzetes és vitézlő Sonkolyi Gergely
urambátyám állt előttem testestül lelkestül és rézcsákányostul. Merre
fussak? Ez jutott legelőször is eszembe, s mikor már láttam, hogy nem
futhatok, akkor jöttem csak azon gondolatra, hogy bátornak kellene
lennem. – Szerettem volna azonban akárki más lenni, csak saját magam
nem.

– Hát öcsém, – kérdé urambátyám, nagyot pödörve kacskaringós bajuszán, –
lánczos lobogós, forgós, suhogós és ropogós! hol jársz itten?

(Tán bolond vagyok, hogy megmondom, gondolám magamban; de hát mit is
mondjak? azt mondjam: hogy Debora asszonyt látogattam? Hátha felesége? –
Még agyonlő. – Égből pottyantam ide? Uramatyám küldött? vagy a
pujkáinkat kerestem? – Mit tudjak hazudni?)

– Nem én, kedves urambátyám, felelém, nem járok én itten… Csak azt
jöttem kérdezni, hogy mikor tetszik bemenni a városba?

– De öcsém, – szólt urambátyám, elmozdítva karomnál fogva az ajtótól, –
hordom én a te mivoltodat, gonosz a te zúzád, haragos forgattát! Hanem
nekem többet át ne kastankodjál, mikor itthon nem vagyok, a
hatszázezermilliomáldotta szedtevette tánczoltatta! – Mert ha még
egyszer – három kila menydörgős égiháború! át mered ütni az orrodat,
fogadom a 99 apostolra, s valamennyi Pontius Pilátus volt a világon,
hogy Dóka Pista legyen a nevem, ha szíjat nem hasítok a hátadból,
ropogós rángattát!!!…

– Köszönöm ássan, – mondám, örvendve, hogy ily könnyen megszabadulok.

Urambátyám pedig, még egyszer rábízva az ördögre, hogy vigyen haza,
belódult s még aztán sokáig hallottam pattogó kikanyargatott allegorikus
phrásisait, miket a rossz világ káromkodásoknak nevez, s ismét ott
láttam magamat, a hol voltam a macskahalál előtt.

Már tartottam tőle, hogy ide s tova a kutyákon lesz a sor.

Ez napságtól fogva csak igen gyéren tehettem szert Esztikém láthatására,
akkor is csak a kerítésünkön át, a midőn mindannyiszor azon
veszedelemnek tevém ki magamat, hogy ha az öreg úr meglát, belém lő.
Egyszer Esztike is észrevett, – nem mert közelebb jőni hozzám; mutatta
pantomimikával, hogy fél, mikép meglátja valaki, – én szintén
szemkifejezéssel felmutattam nem ugyan az égre, hanem a padlásablakra,
mit elértve a lelkem, ezentúl aztán csak úgy conversáltunk egymással,
hogy egyikünk az egyik padlásablakból, másikunk a másik ablakból
játszottuk a némajátékok legfurcsábbikát, kezeinkkel egymásnak integetve
és fejeinket hajtogatva, s fel-felpillantva. a magas égre.

… Lőn azonban, hogy urambátyám egyszer hosszabb időre elutaznék, mit
onnan tudtam meg, hogy a honn maradt agarakat ez idő óta szüntelen
ütötték, verték, mit nem mertek volna tenni, ha az öreg urat a határon
belől érezték volna.

Ezt megsejtve, kilódulék az erdőre, tele szedtem a kalapomat
szarvasgombával, s mentem vele a szomszédba.

A legutóbbi expeditióm alkalmával igen ránczba szedhette az öreg úr az
illető őrsereget, mert az egész cselédség, az első kuktától az utolsó
agárig, kitelhetőképen görbén néze reám.

A mint belépek a szobaajtón, – még csak az egyik lábam tettem belől, –
oda ugrik Debora asszony, s odacsuk az ajtóhoz, hogy másik kezem és
lábam még kívül maradt, s leirhatatlan vendégszerető nyájassággal
rivalla rám:

– Csak maradjon odakívül, öcsémuram, maradjon odakint.

– De bizony csak egy kis szarvasgombával kivántam kedveskedni kedves
asszonynéninek, – szabódám, – tudtam, hogy igen szereti.

– Vagy úgy! – szólt, kibocsátva a kalodából, – szarvasgombát hozott? már
az más, úgy jőjjön be, hozza be, hozza be.

Bementem, bevittem.

– Ejnye beh derék fiu maga; hát hogy aludt, mit álmodott? tessék leülni.
Ejnye, ejnye. – Hát jár-e még iskolába?

– Nem biz én; már végeztem.

– Végezett! Milyen korán. Hát micsoda?

– Szemorvos vagyok, felelém.

– Már mint borbély, – – értelmezé a néne.

– Az ám, mondám.

Esztike oda simult hozzám.

– Most úgy-e bizony tréfált, Péter bácsi? – sugá halkkal.

– Füllentettem, tisztesség nem esik mondván.

– De hát minek?

– Hát majd csak annak, hogy estére szíveskedjék kedves Esztikém a
kerítésen átnyujtani Debora néni pápaszemét, javítok rajta valamit.

– Ejnye no, – vága közbe Debora, – hogy szemorvos, no, – ej, ej.

– Azonban megyek is, – mondám, kalapomat vevém.

– Maradjon még egy kicsinyt, – biztatott a jószívű lélek, mi alatt
hatályosan tolt kifelé, s kicsukott.

Estére megkaptam a szemüveget. – A nagyító-üvegeket gyöngyen kiszedtem
belőle, s szép síma ablaküvegből vágtam épen akkora karikákat tűzkővel,
azokat a nagyítóüvegek helyeire alkalmaztam, s reggelre kelve, újra
helyére escamotiroztuk a pápaszemet.

Én pedig ujólag egy kosárka spanyol megygyel iparkodtam a beléphetési
engedélyt kihízelegni.

– Köszönjük, köszönjük, – szólt a néne, többes számban beszélve, pedig
senkinek sem adott belőle, – bizony meg sem tudjuk majd szolgálni.

– Oh, szót sem érdemel.

– Hanem elébb megnézem, nincsenek-e zsellérek benne? Szoktak ám az
ilyenekben lenni, hamar megterem benne a Jánoska, – okoskodék s vevé
pápaszemét s feltette orrára s nézett rajta…

De mintha nyakszirten csapták volna, úgy meghökkent. Persze, hogy a síma
üvegen keresztül semmivel sem látott jobban, mint a nélkül. – Tartotta
messze és közel hozzá a nézendő tárgyat: semmi sem használt, – elővette
a Szikszait, felütötte, de nem tudott olvasni belőle, – törülgette hol a
maga szemeit, hol a pápaszemeit: hasztalan – a dolog nem változott.

– Nem látok, – – – így szóla végre elrémülten.

– Hogy-hogy?

– Ugyan édes öcsémuram, nézzen ezen a pápaszemen, nagyít-e még?

Néztem rajta.

– Thüh, asszonynéném, rettenetesen nagyít! Akkorának mutatja az ember
porusait, mint egy ürgelyuk.

– Jaj nekem, úgy én oda vagyok! nem látok rajta.

– Asszonynéném! – szólék aggodalmas arczczal, a világosság felé fordítva
képes felét, s erősen szemeibe nézve, – mi leli a maga szemeit? – Szent
Gergely apostol! Hisz maga szürke hályogot kap. Miért nem gondol
magával?

– Szürke hályogot! – sikolta s szemeihez kapott – oda vagyok, oda
vagyok! – Uramöcsém, kedves uramöcsém, segítsen rajtam, ha testünknek
megbocsáttatását és bűneinknek föltámadását hiszi, – segítsen rajtam, ha
még lehet.

– Hm, – szólék fontos műértő képpel s valóban orvosi
szemöldök-grimáceokat vágtam, – nem érzett kegyed holmi szélhüdéseket a
tunica choroidæán?

Tudta is ez, hogy mi ez a tunica choroidæa! s azt felelte, hogy de biz
érzett.

– Hát különben éjjelenkint nem szokott-e fel-felébredni?

– De bizony minden éjjel.

– Üm, ez rossz jel, – mutassa a nyelvét…

Mutatta. – Soha sem láttam háromélű nyelvet, csak ekkor.

– Ez világosan mutatja a szemek veszélyes állapotját. A dolog
fenyegetővé kezd válni, s ha még ezekhez azon nem várt phasis talál
hozzájárulni, hogy a könyöke meg talál fájdulni az embernek: valóságos
amaurosis fog következni.

Tudtam, hogy fáj a könyöke.

– Jaj nekem, pedig fáj a könyököm; de hát mi az a marmaurosis?…

– Ez azon eset, mikor a retina apoplexiát kap s végképeni ablepsia marad
az emberen.

Nem értette szegény, hogy mit mondtam, de megnyugodott benne.

– Az Istenért, édes öcsémuram, ne hagyjon megvakulni, – rimánkodék, –
segítsen rajtam! mit tegyek? mit igyam? kihez folyamodjam?…

– Itt nincs veszteni való percz, le kell feküdni rögtön, és pedig
hanyatt; én addig rohanok az orvosságaimért.

Mentem haza. Készíték egy üvegbe szappanos vizet, másikba medveczukros
vizet; egyiket rózsavízzel, a másikat levendulával beszagosítottam, s
mire visszaértem, már ágyban feküdt az agyon rémült patiens.

Féltette szemeit, mint akárki más, s biz azok már nem is legjobbak
lehettek. Én pedig bekentem azokat a vizek csípősebbikéből, s azután
bekötöttem a szemeit, hogy csak az álla látszott ki az asztalkendő alól,
s ráparancsolék, hogy azokat ki ne merje bontani, míg én nem mondom,
különben rögtön vakon születik.

Tehát nem látott…

Csak ennyit akartam. Átöleltem ekkor az én galambom Esztikémet kedvem
szerint, s néztem a szemeibe kedvem szerint, s miután sokáig néztem
szemeibe és ő az enyimbe, Isten bocsássa meg, megcsókoltam őt kedvem
szerint, hogy a szivem majd kiugrott örömében.

– Eszterka!! – sivalkodék a tátos a bekötött szemmel.

– Csitt. Lassabban! – kiálték, – nincs ideben az Esztike.

– Hát mi czuppant az elébb olyan nagyot?

– Az orvosságos üvegből húztam ki a dugaszt.

– Úgy, az orvosságos…

– Hanem ne beszéljen asszonynéném annyit, mert még lilaszínű hályogot is
kap.

Hanem ez így mégsem jól lesz, – gondolám, – az ember nem beszélhet
miatta, mert fülei vannak, de jók. Ezen fordítani kell.

Oda ültem az ágyához, s kezdék neki mesélni.

– Tudva van az anatomiából, hogy az embernek arra való a füle és az
orra, hogy mintegy padlás-ablakok, szüntelen friss levegőt
szolgáltassanak a szemek idegeire. Hanem, midőn ezen szemidegek
gyuladásba jőnek, azon veszedelem áll elő, hogy kétféle ablakokon átmenő
szél légvonatot támaszt, s a gyuladást éleszti, e végre orvostudor
Smilax tanácsára ilyenkor e két ablakok közül vagy a fület, vagy az orrt
be kell szépen tömni gyapottal, hogy légvonat ne támadjon. Már most
tehát méltóztassék választani: melyiket tartaná kényelmesebbnek bezárva
érezni, kedves asszonynéném, az orrát vagy a fülét?

Akárki is elébb liquidálta volna e czélra a fülét, mint az orrát, s így
lőn, hogy furfangosságnak általa az örökké élő házi statáriumot nemcsak
megnémítók, de meg is vakítók és süketítők, szemeit és füleit bekötözve
emberül.

Igy folytanak le napok, századai reám nézve az örömnek és üdvösségnek.
Debora asszony szépen megvolt a cura alatt; életében ekkor volt először
másnak békéthagyó; de féltette a szemevilágát, s én ijesztgettem nagyon.
Esztike szivem jó volt, mint a falat kenyér. Magamat nem akarom
dicsérni, hanem annyi igaz, hogy boldogok és e mellett önfeledtek
voltunk, mintha ennek a boldogságnak örökké kellene tartani!

Gondolkodik is a szerelmes ember a jövendőről!

Egyszer azonban késő este volt, s én még szüntelen odaáltal. Künn esett
az eső, a patiens szuszogott, a falióra ketyegett, s mi Esztikémmel
semmiről igen sok szépet beszélgettünk. Ismétlem: este volt.

Hallottam ugyan, hogy valaki zörgetett egy ideig a kapun, aztán mintha
beesett volna rajta; de nem ügyeltem rá; mit bántam én, ha a világ
stuckaturjáról hullott volna is a vakolat, mikor egyszer a szivem
bálványa mellett ültem, ugyanazon széken pedig, melyen ő, tehát
egymástól nem valami nagyon messze!

Egyszer tehát csak zörögni kezd valami a konyhában.

– Jaj, talán tolvaj… – rebegé Esztike, s reszketve símult a keblemre.

Ki ne volna bátor olyankor, mikor a kedvesét látja félni? én is
fölkerekedtem és nekitürkőzve, hallatlan vitézséggel mondám, hogy ne
féljen, míg engem lát, hisz azért vagyok én mellette, hogy ne hagyjam
bántani; meg aztán oly ember is vagyok én, a ki három zsiványnyal még
akármikor megbirkózik!

Hősi elszántságom nemcsak megnyugtatá a kis leánykát, de rá is ragadt, s
ő a gyertyát, én egy falra akasztott kohátlan pisztolyt véve kézbe,
mentünk az ajtónak.

Kinyitók azt: ő nagyot sikolta, s elejté a gyertyát. És sötétben
maradánk; valami fekete alak jött felénk. És a pitvarajtó fel volt
nyitva.

– Szent Borbála, segíts! – mondám magamban, – ez megesz. «Ki vagy
ember?» – ordíték rá, nekifogva a pisztolyt, a mekkora hangon csak
tudtam.

– De te ki vagy? ilyen-amolyan gézengúz pernahajder, a pocséta-kerülő
herkópáterednek a kifordított bundában járó dicsőséges hajnalát!
veszedelem boronálta!

– Ujujú! ez az én tekintetes urambátyám! – ordíték, mint a kinek taplót
dugtak a fülébe. Vesd el magad! rohantam a kapunak, s egy percz alatt
túltettem rajta magamat.

De ott is megjártam, mert a kaputom szárnyánál fogva fennakadtam a
kapun, s lógék szárnyamnál fogva, mint a cserebogár.

Lógáltam, rángattam magamat, imádkozva, hogy bárcsak leszakadna egyetlen
gála-öltönyömnek a szárnya; de nem tudtam szabadulni.

E közben rémülten hallám, hogy urambátyám mint nyitja kulcsnál fogva az
utczaajtót.

– Kolbásznak aprít, ha megkap, – gondolám s végerőködéssel egyet vetve
magamon, kaputom szárnya csakugyan szerencsésen leszakadt, s én leestem
a földre.

Ez épen azon perczben történt, midőn urambátyám kilépett az ajtón.

– Szaladj! – mondám magamban, s a mint Isten tudnom engedé, lábam közé
kaptam a széles földet, s neki a harasztosnak!

– Megállj, semmire sem való! – ordítá a persecutor, – mert agyonütlek.

Kettőt ugrottam egy helyett.

– Megállj! – ordítá, – mert eltöröm a lábadat.

De már megkövetem, ha az agyonütés kedvéért meg nem álltam, a
láb-eltörésért csak meg nem állok.

Igy futottunk egymásután huzamos ideig, de egyikünk sem capitulált,
hanem én kezdtem észrevenni, hogy a távolság aligha nem fogy közöttünk
(az öreg úr 1809-ben nagyon betanult a futásba); igen közel éreztem a
rézcsákány szagát magamhoz.

Már az én kedves urambátyám épen nekihuzakodott, hogy mint vág végig a
hátamon a jó somfanyelű csákánynyal, midőn épen, a mint nekem czélzott –
köd előttem, köd utánam, – egyszerre csak szőrin-szálán elvesztem előle.

Nem ért azonban rá a jó úr e fölött elbámulni, mert rögtön maga is,
mintha kikapták volna a földet a lába alól, elkezde bukfenczeket vetni
és esni mélységes mélységbe, hova midőn lejuta, nem tudá, hogy melyik
részében legyen a másvilág pinczéjének?

Sűrű sötétség vala körülötte, oly sötétség, hogy zsebre lehetett volna
rakni.

– Jaj! uram s én Istenem, – sóhajta a jó úr, – elkárhoztam! meghaltam és
elkárhoztam! jaj nekem én bűnös fejemnek. Mindig mondta a tiszteletes,
hogy ne káromkodjam annyit, mert elvisz az ördög, és ime elvitt. És épen
gyilkolási szándékomban kapott el. Seregeknek ura légy irgalommal
irántam, csak most az egyszer bocsáss meg, és soha többet nem vétkezem
ellened, nem káromkodom többé, nem megyek a tilosba vadászni, megfizetem
a papbért, a mivel hátramaradtam, hozzáadom a leányomat a szeretőjéhez,
csak ne engedj elkárhoznom uram én teremtőm.

A jó úr reszketett, mint a kocsonya, s imádkozott volna, de nem tudott
egyebet, mint a hiszekegy utóját, azt dörmögte aztán, erősen hivén, hogy
legalább is a purgatorium előcsarnokában kugsol.

Nagy módom volt pedig nekem mindezeket hallani, és pedig nagyon is jól
hallani, valánk tudniillik mind a ketten egy és ugyanazon
farkasveremben, mely alattunk a nagy futásban és sötétben leszakadt, és
két öl mély lévén, meglehetős házi árestomul szolgált mindkettőnknek.

Tehát az én kedves urambátyám imádkozott.

Tőle e szerint nem lett volna mit félni, hanem az ötlött nekem meg
eszembe, hogy hátha igazi farkas talál közénk vetődni! mikben a szomszéd
nádas nem szűkölködik.

Hanem erre meg így okoskodtam: ha jő a farkas, akár félek, akár nem
félek, megesz; ha nem jő: akár félek, akár nem félek, nem esz meg, s e
syllogismus által teljesen megnyugtatva magamat, elővettem hátulsó
zsebemből pipámat és dohányzacskómat, s mert vala e veremben nagy
sokasága a szunyogoknak, rágyujtottam és füstöltem magam körül
jobbra-balra.

– De szabadíts meg a gonosztól! ordítá felszökve urambátyám, midőn a
sötétben elkezde világítani pipám: azt gondolta, hogy már ő alája
gyujtják a szalmát.

Persze, én hallgattam, mint a nyúl, a pipa sem szólt egy szót is, s
urambátyámat környékezé a kétségbeesés.

Hadd reszkesse ki egy kicsit magát, gondolám, s fújtam a tüzet, hogy
szintúgy sziporkázott.

Nagy nyavalygásai közben azonban egyszer úgy oldalba talált rúgni a
sarkantyús-lábával, hogy a szemem is szikrát hányt bele (a verem nem
volt oly tág, hogy az ember kalamajkát járhasson benne). Erre már csak
kénytelen voltam őt megszólítani.

– Ne nyughatatlankodjék már urambátyám, – mondám neki, – hiszen bizony
az megtörtént, de azért csak ne rugdalja ki az emberfiának a fogait.

– Öcsém! – kiáltá örömrivalló hangon. – Öcsém Peti, hát élsz? hát te is
itt vagy? vagy hol is vagyunk mind a ketten? hogy jöttünk ide mind a
ketten?

– Csak úgy, mint az eső az égből: létra nélkül; mámost csak azon
örüljünk, hogy épkézláb leértünk.

– De hát hol vagy?

– Farkasveremben.

– Farkasveremben? Ejnye haragos milliomrivalta!

– Urambátyám! lassabban! csak az elébb tett fogadást.

– Mit, az elébb? az elébb nem tudtam, hogy farkasveremben vagyok; azt
gondoltam, sokkal tiszteletreméltóbb helyre jutottam. Ejnye
harminczhárom mázsa ördögmáj! kilencz akó sárkányköröm-teringette! hogy
jutunk ki innét? Forgós szélvész-ránczigálta dolga! Hogy a scorpió vágja
le a bolond philosophiáját, a ki ide vermet ásott! Hogy a lidércz
szántson rajta, a ki kigondolta is, vitte volna el a gólya az
óperencziákra!… korpaczibere-adta!

Ezzel sokáig ógott-mógott, míg végre hozzám fordulva, így szólt:

– Öcsém, állj csak ide, hadd állok fel a válladra, majd én valahogy
kikapaszkodom, téged meg aztán kihúzlak.

– Tessék.

Rám lépett. Akkor emlegette még csak aztán Isten igazában a haragos
menyköveket, látva, hogy füttyel sem éri el az én vállamról is a
nyilást.

– De pedig urambátyám, ne kiabáljon annyit, – csillapítám, – éjszaka az
idő; még majd farkasokat talál a nyakunkra csődíteni, s akkor aztán
különös alakban látjuk meg a feltámadást; jobb bíz üljön le szép
csendesen, majd én mesélek.

Leszállt, dörgött, morgott még magában egyet-mást, s leült.

– De hát mit csináljak itt reggelig? a szunyogok esznek meg; akkorákat
haraptak rajtam, azt gondoltam, az ördögök tépnek tüzes harapófogókkal.

– Tegyen úgy, mint én: gyújtson rá és fumigálja a világot és a
szunyogokat.

– Ember vagy a talpadon, öcsém, hordom a lelkedet, úgy teszek, – szólt s
készült kiütni. – Hát ez micsoda itt? – kérdezé, valami fehér tömeget
húzva ki lábai alól.

Hát ez épen azon holt lúd volt, mely csalétkül szokott kitéve lenni a
farkasvermek fölé, s mely velünk együtt szálla alá poklokra.

– Kidobom az ilyenadtát, ne háljon velünk, – dörmögé s fölhajítá az
állatot.

Vala azonban a verem nyílása igen szűk: a hajított lúd visszaesett, s
üté az én kedves urambátyámat úgy nyakon, hogy jobban se kellett.

– Ejnye lánczadta! – kiálta, s újra felhajítá azt, s újra nyaka közé
esett.

– Kárpáti rengeteg erdő! – ekként káromkodék újra, s újra felhajítá,
megint visszajött és megint oldalba ütötte ő kegyelmét.

– Már öcsém, te dobd ki, – szólt nekijuhászodva, – mert nekem ellenem
esküdött ma minden élő és nem élő állat.

S én szerencsésen kihajítottam azt.

Azzal nekiültünk s dohányoztunk, mintha diurnumot kaptunk volna érte.

– Hanem hát, öcsém, – kezdé egyszer e közben urambátyám, kis újjával
letömködve a pipa tüzét, – mi dolgod neked az én házamnál, hallod?

– Már urambátyám, akár inde, akár unde, hova tagadjam? Én szerelmes
vagyok Esztikébe.

– De öcsém, csak az annak a rendi és módja: nekem kellene először
szólanod.

– Urambátyámba nem vagyok ám szerelmes.

– De még én sem tebeléd. Hanem tréfán kívül: hát mi közöd neked ahhoz a
leányhoz? Hiszen ha szereted, hát csak szeresd; de ne járj hozzá.
Szeretheted, ha kilencz mérföldnyire vagy is tőle.

– De urambátyám, nem úgy verik a czigányt: nem akarom én annyiról
szeretni Esztikét, a két padlás köze is elég nagy távolság volt már;
hanem tehát ha nem bánja és nincs ellenem valami különös kifogása,
ezennel itt a farkasveremben egész ünnepélyességgel megkérem
kegyelmedtől drágalátos kis kacsóját és vele együtt szép magát, még ha
Debora asszony vele jár, ráadásul azt is elveszem.

– Veszed az ördögöt, hiszen mostohaanyám; ipam is, vőm is csak nem
akarsz lenni egyszerre? Hanem öcsém még gyerek vagy, nincs mit aprítnod
a tejbe.

– Nagyobb igazság kedvéért: még tejem sincs, a mibe valamit aprítsak;
hanem iszen majd megjön az időjártával, az Isten elég gazdag, majd
megsegít.

– De fiam, – szólt az öreg úr, pipáját tenyerében tartva, – nem
készíttet a jó Isten banknótákat senki számára, hanem egyiktől elveszi,
másiknak odaadja; de az ilyen magadforma semmihez látó falufüle
fráternek bizony nem repül ám a sült veréb a szájába.

– No de a mi nincs még, majd lehet még; kezdetben sem vala semmi, mint a
biblia mondja; majd felmegyek Pestre jurátusnak, törvényt végeztem, s
lesz belőlem tekintetes úr és prókátor.

– Candidatus koplaló; – fejezé be urambátyám, – jobb lett volna öcsém,
ha pap lettél volna, uradatyád is eleget akarta, hanem te agyafurt
ficzkó voltál teljes életedben. Most káplán volnál valahol, s nem hozott
volna ide a tatár miközénk izgágának. Hanem már túlestél rajta,
átugrottad, mint a tinnyei leány a férjhez-menést. De megállj, egyet
mondok, kettő lesz belőle; küszöbön van a restórátió, mihelyt
leszüreteltünk, hozzáfogunk a nemes atyafiság kapacitálásához; ne
busulj, megnyomunk esküdtnek.

– S akkor Esztike az enyim lesz?

– Ijh, hogy te egyébről sem tudsz gondolkodni, mint Esztikéről.

– Nem bánom én, urambátyám, ha alispánnak megtesznek is, csak Esztikét
nekem adják.

– No, patvar vigye, ha már ennyire vagytok, üsse meg a káposztás kő! nem
bánom; hanem restórátió előtt egy kukkot sem szólsz senkinek, és hozzánk
be nem ütöd az orrodat, különben lánczonforgó-kereplő! semmi sem lesz a
dologból.

Mit tehettem? Magam jóvoltáért megigértem, hogy hallgatok és nem megyek
Esztikéhez, s azzal egymás nyakába borultunk az öreg úrral,
összecsókolóztunk, s «adj fiam tüzet», mondá az öreg, pipája ki levén
szunnyadva. Különös grátia, mert különben mindig maga szokott kiütni.

Igy töltöttük nagy mulatsággal az éjszakát. Én szépen ölembe fektettem
urambátyám fejét, s ő csakugyan boldogan elszunnyadott az Úrban, s
horsogott álmában, mintha orrának mindegyik nyilásával egy-egy fagótot
fujt volna. A közben meg álmában is rágta a pipát. Nem alhattam miatta.
Szintúgy reszketett a verem tőle. Ha fütyöltem neki, akkor elhallgatott;
hanem akkor meg a magam fütyölése miatt nem alhattam, s ha én elhagytam,
ő kezdte rá.

Igy virradtunk meg szép pipaszóval.

Az alatt volt lótás-futás miattunk a faluban; kerestek égen, földön és
padláson mindkettőnket, tűvé tettek értünk mindent, s természetes, hogy
mégsem találtak.

Reggel felé, hogy az éhség elővett, magunk is elkezdénk gondolkozni a
szabadulásról, teljes tehetségünkkel hozzáfogva a rikoltozáshoz és
kurjongatáshoz.

Végre ránk akadtak. A veremből felkanyargó pipafüst vezette őket
messziről a nyomunkra.

Urambátyám két béresének jutott a szerencse, bennünket kihúzhatni a
siralomnak völgyéből, kiknek urambátyám rögtön meg is igérte, hogy
kifordítja a bőrüket, ha meg merik mondani valakinek holvoltunkat.

S jó hogy hazamentünk, különben már épen currentáltatni akartak
mindkettőnket.

*

Két álló hónapig nem beszéltem Esztikével; sokszor láttam szegénykét,
kisírt szemekkel és halványan, majd a szivem repedt meg olyankor érte;
de megigértem, hogy nem szólok hozzá, s meg akartam szavamat tartani.

Ekkor ment végbe a tisztújítás. – Szép volt, mondhatom, igen szép,
csakhogy már egyébre nem emlékszem, mint, hogy egyszer egy vaskos legény
megemelt, másik kettő meg lerántott, ismét másik három nyakonfogott s
újra felemelt, az atillámat összehasogatták, a hajamat megtépték s egy
zápfogamat kiütötték s megtettek esküdtnek.

Tisztujítás utáni nap urambátyám nagy ozsonnát rendezett házi kertjében.
Az egész falubeli asszonynénémség és urambátyámság hivatalos volt rá,
többek között én is (noha senkinek sem asszonynénje, sem urabátyja nem
voltam).

Mi volt legyen belső tartalma amaz ozsonnának, azt nem tudom, mert –
fontos okaim voltak rá nem tudni. A szakácskönyv hamarább megmondaná.

A lugosban volt felterítve negyvennyolcz személyre, s mire odaértem, már
folyt a dáridó.

Esztike lelkem ott sürgött-forgott a vendégek körül, kinálgatva
mindenkit, nyájas piros arczczal (tűz mellől jött, attól volt piros), s
szeliden vonta ki magát egynémely hamis urabátyja ölelendő karjai közül;
azonban minden nyájassága és pirossága mellett is igen szomorú volt
szegényke.

A mint beléptem, nagyot köszöntem neki, sarkantyumat összeütve, mire a
lelkem megdöbbent, s úgy fülönöntött egy bizonyos urambátyámat a kezében
volt lengyellével, hogy ez maig is nagyot hall arra a fülére.

– Hozott Isten, öcsém! – kiálta Gergely bátya, – hát ilyen későn kell
jőni? – no – nem hiába vőlegény vagy.

Esztike szivem e mondásra halavány is lett, szomorú is lett; valami
esett a szemébe, mondá, s könyezett.

– Bizony csak növekedik ez a fiatalság, – szóla közbe egy tetemes
assessor, ki mindig két széken szokott egyszerre ülni, – ide s tova
Esztike húgom is eladó leány lesz.

– Semmi ide s tova, – szólt Gergely bátyám; és egy vágással úgy ketté
vágta a lúd hátába szúrt villát, mintha porczogó lett volna, –
menyasszony az is.

Esztikének sem kellett több. Ment kifelé. Igen tarka lehetett előtte a
világ, mert alig találta meg a lugos ajtaját. – Nem jött az áldott azon
gondolatra, hogy ő is lehet menyasszony, én is vőlegény, mégis egy pár
válhatik belőlünk.

– Eszterka! hozd ki a czukortartót! – rivalla utána Debora asszony, ki
is erősen örült magában, mint hitte, lefőzetésünkön, s reménylé, hogy
ezuttal keresztyéni módon ki tudott túrni bennünket a boldogságból.
Szüntelen lovalta amaz idő óta Gergely bácsit ellenem és Esztike ellen.

No de volt rá oka szegénynek. Másfél hétig tartottuk ágyban fekve,
bekötött szemekkel és bedugott fülekkel. Én kivált még a macskáját is
agyoncsaptam.

Tehát örült rajta, hogy Esztike búsul.

– Öcsém, – szólt, oda intve magához Gergely bácsi, – eredj csak utána, –
sugá, – vigasztald meg szegényt; még kisírja a lelkét.

Nekem sem kellett ezt kétszer mondani. Nyargaltam utána, – a
konyhaajtóban elértem, megragadtam a kezét, s azt szivemhez szorítva
mondám: Esztikém galambom, egy szóra.

– Bocsásson, – mondá fájdalmasan, halavány arczczal, – igen rosszul
vagyok.

– Esztikém, ismeri-e kegyed vőlegényét?

– Bárcsak meghalnék, mielőtt ismerném.

– Már pedig ne haljon meg, mert az most oly közel áll kegyedhez, hogy
senki sincsen nálánál közelebb.

Ekkor kezde előtte világosulni a dolog: vére mind arczába futott, s azt
rögtön piros rózsává festette; ha át nem kapom, elájul szegényke; mily
sebesen dobogott a szive! oh! az a sóhajtás, melytől ekkor megszabadult
a szive! még én is éreztem annak alpesi súlyát. Még egyszer magamhoz
szorítám: «Hanem az egész még titok», sugám neki, s azzal elválva tőle,
siettem a kertbe vissza.

Gergely bátyámnak már ekkorra szinte kifurta az oldalát a titok, s
elmondá azt nagy teketóriával, az összes vendégeknek szintoly szive
örömére, a milyen boszuságára Debora asszonynak, s mire ujólag közéjök
léptem, oly harsány gratulatióval fogadtak, hogy szinte magam is
elijedtem.

– Hanem ’szen én is fogadok ám akármibe, – mondá Gergely bácsi, – hogy
az a leány akármit egyebet kihoz, csak a czukortartót nem, a miért
beküldték.

Fogadhatott volna, mert Esztike, midőn visszajött, kedve fordulatát
ügyetlenül titkoló arczczal, de a czukortartó nélkül jött vissza.

Minden szem reá nézett.

Piros lett a lányka, mint az esthajnal.

– Hát hol a czukortartó? – rivalla rá félboszusan Debora.

Erre még pirosabb, még zavarodottabb lett, s végre, midőn látta, hogy
mindenki mosolyogni kezd rajta, oda futott apjához és égő arczát annak
keblére rejté. A jó öreg úr kaczagva csókolta össze-vissza a kis
menyasszonyt, s borotvált szakállával még pirosabbra dörzsölé arczát.

– Már majd csak magam megyek hát be azért a nádméztartóért, – mondám
(nekem is tüske volt a talpam alatt).

– De bizony, menjetek érte mind a ketten, mondá Gergely bácsi, kezembe
adva Esztike kezét.

– De már úgy jótállok róla, hogy ma sem látjuk a nádméztartót, – tevé
megjegyzését – és nem alaptalanul – a két széken ülő úr.

Mi pedig bementünk a házba.

… Ki volna oly vakmerő, boldogságát a mienkhez hasonlítani? Ki volna oly
vakmerő, e boldogság leirására szavakat keresni?… hallgatok s ujra érzem
azt: azt a gyöngéd kezet a kezemben, azt a mosolygva repeső tekintetet –
azokat az ártatlan, szótlan ajkakat, mik ezentul mind, mind az enyimek
voltak, s miknek birása gazdagabbá tett, mint ha egy országot adtak
volna… Uram Isten, milyen szép gondolat volt tőled az a szerelem!

Urambátyáimék régen el is felejtették, hogy kávét ittak, mire mi
kivetődtünk a nádméztartóval; azzal mentettük magunkat, hogy nem volt
benne vágott czukor.

Szerencsénk, hogy nem investigáltak tovább a dologban; mert igaz ugyan,
hogy mikor bementünk, nem volt a kérdéses szelenczében czukor, de mikor
kihoztuk, sem volt ám benne.

*

– Mához két hónapra szivesen látom kegyelmeteket mindnyájukat a
menyegzőre! – Ezzel fejezé be urambátyám a kézfogót.

*

Azonban szegény ember akaratját boldog Isten birja!

Mielőtt ez megtörténhetett volna, urambátyámnak hosszú útra kelle menni,
még pedig olyan útra, hová az ember a pipát sem viheti magával. –
Megáldott bennünket szegény, azután még egyszer elkerítette ennek az
orvosságnak a keserű kinját! és megdicsőült és eltemetteték, várván ama
boldog föltámadást.

Esztendeig gyászoltuk őt Esztikével – ruhában; szívben maig is csak oly
kegyelettel emlékezünk reája, mintha tegnap halt volna meg.

(Ez volt oka, hogy őt soha uramatyámnak nem nevezhettem. Ki minő
qualitásban meghal, olyanban marad holta után; holtak között nincs
előreléptetés.)

Esztendő után következett el azon boldog percz, melyben megnyílt
menyországomat keblemhez szorítva, mondhatám neki: «édes, édes
Esztikém!»

És csakugyan nem is érte ajkaimat soha oly édesség, mint mikor ő először
és maga jószántából forrón megcsókolt.

… Még maig is emlékszem mindezekre.

Pedig bizony már régen volt.

Az a gyönyörű sylphidi termet, melyet egykor araszszal átértem, elhizott
azóta, hogy most karral is dolgot ad átölelnem, hanem azért most is úgy
szeretem az eszemadtát, mint a lelkem közepét.

*

Debora asszony mind e mai napig él és uralkodik, testének semmi része
nem mozog már, a nyelvét kivéve. – Az még ép és egészséges. Előre
prænumerált rá, hogy az unokáinkat ő tanítja majd beszélni. Adja Isten!
De én nem kivánom.



A NEPEAN-SZIGET.


I.

Megáldva a délövi ég minden gyönyöreivel, – közepén egy láthatártalan
oceánnak, melynek szinén a «fata morgana» képe lebeg, – partjain
kokuszligetek, hegyei tövében virul a királyi cebia, melynek virágából
méz, gyümölcséből tej, tövéből bor folyik; örökzöld savannáin édes
patakok bolyonganak, őserdeit madársereg lakja, szivárványtollakkal és
csalogány-hanggal; s mikor leszáll az éj, csillagai gyémántok, holdja
nap, a tejút, mint az európai holdfény világít le reá, míg az
esthajnalcsillag fényében árnyékot vetnek a fák. Megáldva az istenkéz
minden áldásaival, neveztetik a Nepean sziget – pokolszigetnek.

Százhúsz mérföldnyire Botany-Baytől a napfordítókon felül fekszik három
sziget: egyik a Norfolk, másik a Fülöp, harmadik a Nepean sziget. Ez
utóbbit sűrű korallzátonyok övedzik, melyek miatt csak az esőzési
időszakok előtti napokban közelíthetni felé. Ilyenkor egy-egy kisded
pilota jelenik meg és halálveszélylyel közelít partjaihoz, benne
rendesen öt ember ül. Midőn a révhez érnek, ott egyet az öt közül a
partra kivetnek, s a másik négy siet távozni, és szemeit behunyja, hogy
ne lásson.

Mi történik tovább az ott maradttal, minő élet, minő halál vár reá a
sötétzöld mangava-erdőkön belől, mikből senki vissza nem lép? kik laknak
ez átkos hirű helyen? oszt-e jutalmat és büntetést itt is ama hatalmas
kéz, melynek neve gondviselés?

A Nepean sziget ki van zárva a világból. – –

Néhány nappal az esőszakok előtt, egy naplemenet után, pompás tünemény
mutatkozott a Nepean és Norfolk közötti tengeren: – az egész vízegyetem
lánghabokká lenni látszék, átvilágítva, mint egy híg chrysopras-özön
villanyos phosphorfénynyel; mely tünemény nem szokatlan a déli
tengerben, s rendesen közelgő vízforgók előjele. A keresztül sugárzott
oceán habjai között a mélyben uszó tengerlakók ezrei látszottak elő,
mintha egy alulról világító tűzforrás ragyogna pikkelyeiken; – minden
szinű korallerdők, a gorgoniák, alcyonok, ftabellák számtalanjai, az
óriás anserina, mely háromszáz lábnyi mélységből emeli föl koronáját a
víz szinére, s a százkarú állatnövényi csodák, mind egymással
összetenyészve, tüntek fel a tengerszín alatt, ismeretlen, megfoghatlan
pompában, rengetegek, mezők, virányok a vizek fenekén!

Az ég e mellett feketekék volt, de tiszta s csillagai annál ragyogóbbak.

A pokolsziget pedig sötéten-hallgatag és félködökbe zárt; egész
területén idegenszerű félcsend honol, olykor kisérteties ijesztő
hangoktól felzavarva; őserdei mélyén az apiaster viszhangzó kiáltásai
jajdulnak néha fel, mint haldokló segélykiáltása; az ónkák nyávognak,
oly hangon, mint mikor eltévedt gyermek szülői után sír, s a sötétben
olykor a jaguár szemei villannak elő a bokrok közől, s a százlábú
scolopender phosphorfényével, mint kisértő lélek mászkál az
akajouleveleken…

A világló tengeren egy fekete pont kezd közelíteni, lassanként csónak
alakját veszi magára s végre öt alakot látni benne, kiknek arczaikat
tenger és ég világítja.

Elől két evező legény ül, arczaik felötlően hasonlóak egymáshoz, talán
testvérek.

A kormánykeréknél köpczös férfi áll és rekedt, durva hangon kiabál és
szitkozódik, majd a szelekre, majd az evezőkre; ez a kormányos.

Közepett az árboczhoz támaszkodik egy férfi, vállán zöld köpeny van
keresztül vetve, szemöldtelen szürke szemei vannak s veres, rövidre
nyirott szakál köriti bizalmatlan kifejezésű májfoltos arczát.

Az ötödik egy hölgy, fejére durva fekete kámzsa borul, – ott ül és nem
látszik élni.

A csónak révbe ér, a férfi, a rövid veres szakállal int a két evezősnek,
azok szolgai készséggel karolják fel a hölgyet, kiszöknek vele a partra
s ott leteszik. A hölgy fejéről lehull a köpeny felső része s arczát és
vállait leleplezi.

Az ős liget, virágos banaánjaival, a gyémánttal hintett ég, a lángoló
phosphortenger, mind oly szépek voltak e perczben, de szebb volt nálok a
hölgy; ifju halavány arczán valami mondhatlan báj malasztja ragyogott, a
mint jobb kezével felmutatott az égre, mely millió szemeivel néz egy
pontra, s egy szemmel mindenüvé, – baljával pedig rámutatott a
parancsoló férfira a hajóban.

A férfi elértette az intést s arczát eltakarta, hogy ne lássa azt.

– Csónakba legények! morga a kormánytartó.

Az egyik hajós beugrott a naszádba, hanem a másik irtózatos
jajordítással vágta magát hanyatt, s képtelenül eltorzított arczczal
harapott karjába; minden izmai vonaglottak.

– Bátyám! az Istenért, mi lelt? kiálta a fiatalabb s a mondhatatlan
kinokat szenvedőt a csónakba emelte, ott mellé térdelt, átölelte és
sírt.

– Amaz pedig nem birt szólani, arcza elkékült, melle a megszakadásig
felfuvódott, szemei kimeredtek s tikkadó arcza rémségesen mosolygott;
igazán pokoli kínjának kelle lenni, – senki sem tudta, mi baja?

A délszigeteken lakik egy féreg, a benszülöttek maringoingnak, az utazók
pokolbeli furiának nevezik. Hosszú, sárga, szőrös, mely az emberek és
állatok tagjaiba fúrva magát, azokat a megdühödésig kínozza.

Az ember ajkai tajtékot kezdtek verni, halála közel volt és bizonyos.

E perczben a parti sűrűségből egy kő repült ki, s egyet zúgva a
levegőben, a kormányost úgy találta oldalban, hogy a kerékhez
tántorodott.

– Evezőre gyorsan; kiálta ez, szörnyen megrettenve; mondtam, hogy ne
jőjjünk a parthoz ily közel!

De a hajósnak csak testvére iránt volt figyelme.

Egy újabb kő fütyült ki a bokrokból, s a kormányos orrát laposra ütötte.

– Veszedelem-áldottát! ordítá ez, fogd az evezőt s hagyd meghalni azt a
dühödtet! s ezzel a legényt a padok közé lökte, testvérét pedig lerugta
a hajófenékbe; a haldokló megfogta reszketeg kezével a kományos ruháját,
s egy görcsös vonaglással magához rántotta őt, s hályogos szemeit
rámereszté… A kormányos, egy viharok közt megkövült tengerész, lefejté
lábairól a haldokló kezeit, azután fölemelé őt gallérjánál fogva, s
egyet lódítva rajta, a tengerbe kivetette. – Két tengeri angyal (czápa)
rohant utána, s percz mulva néhány véres vízhólyag buborékolt fel a víz
szinére.

– Szegény bátyám! sóhajta az egyedül maradt legény, mindkét evezőt
kezébe véve. Néhány köny gördült durva mellényére.

A kormányos pedig, a mint ismét helyére lépett, újabb parittyakővel
találkozott, mely karját bénítá meg, – még egy hajítás s véres homlokkal
zuhant végig a csónakban, fuldokolva: Oh el vagyunk veszve!

A fenyegető veszély felriasztá a paracsnokot merengéseiből, hirtelen
leveté köpenyét, a kormányküllőt kezébe kapta: «evezz» parancsolt; a
csónak megfordult, a szél vitorláiba feszült, még néhány kő repült
utánok s perczek mulva csak egy fehér sirály alakja lebegett a sötét
világú tengeren.

A halavány hölgy a gyermekded arczczal együtt maradt az ismeretlen
partokon.

Leült a mohos sziklapartra, gyönyörű fejét könyökére hajtá, s
tekintetével a messze láthatáron, hol ég és tenger összeolvadnak,
merengett; olyan volt e vadon puszta helyen, mint fehér hableány a mesék
világából, ki kétes csillagfénynél a lábai alatt zúgó tengerben
gyönyörködik, s hallgatja a doradok æoli zengzetét.

Hirtelen durva kéz érinté vállát, hátratekintett, – egy férfi állt
előtte, széles athletai termet, ősz, kuszált hajakkal és szénfekete
szakállal; feje körül pikkelyes armadillabőr volt tekerve, vállain
fekete foltos agoutibőr átkötve, egyik kezében tartotta nehéz
parittyáját, másikban fekete piros szinű almabogyót, hosszú zöld
szárral.

– Ez az upasfa gyümölcse! így szólt komoly merev hangon a hölgyhöz, a ki
ezt megizleli, annak nem fáj többé az élet. – De még sem! – ez igen erős
kín, noha rövid; szólt, mintegy magában tusakodva az ember, s a hölgynek
nyujtott halálmérget annak kezéből kiragadta s a tengerbe dobta. Van
könnyebb módja is a halálnak, folytatá egész jószivűséggel, – amott egy
völgyben buzog egy meleg forrás, fölötte szüntelen nehéz kék gőzök
lebegnek, az ember ide lehajtja fejét, egyet lélekzik, s a másvilágon
fog felébredni, ez legkönnyebb neme a halálnak.

A hölgy rettegve nézett a szörnyű tanácsok adójára, s kezei önkénytelen
fonódtak imádkozásra össze.

A férfi szomorúan mosolygott.

– Itt nincs kihez imádkozni, monda, itt nincs oltár, nincs törvényszék,
nincsen gondviselés; itt az élet egy hosszú halál; mentül hosszabb,
annál keserübb; s húsz év alatt te vagy az első nő, kinek szemei a
pokolszigetet meglátták.

A hölgy mondhatatlan iszonynyal kérdé a rejtélyes embertől: Kik laknak
itt?

A kérdezett borzasztó nyugodtan felelt: A botany-bayi elitéltek!

A hölgy folyvást növekedő aggodalommal függeszté rá kérdő tekintetét,
mintha iszonyú sejtelme volna, melynek eszméje még nincs tökélyre
ébredve gondolataiban.

– Mindjárt gondoltam, folytatá búskomoly nyájassággal a férfi, minővel
egy sírból visszatérő szellem álomképe beszél rokonához, mindjárt láttam
ártatlan arczodon, hogy nem a törvény keze volt az, mely téged ide
küldött; s volna kezemben úgy a halál, mint egy időben, szólt,
megcsóvált parittyájára nézve, négy lény közől, kik téged ide hoztak,
egy nem tért volna vissza, de lehet, hogy egy sem; te iszonyú helyre
jöttél; ez helye mind azon gonosztevőknek, kik vétkeket követtek el,
miket titkolni kell az álladalomnak, nehogy a nép megismerje, hogy oly
bűn is létezik; ott ama berekben egy méregkeverő lakik; közelebb ama
barlangban egy apagyilkos; túl amott a kék köveken azon ember, ki hét
feleségét halálra csiklándozta; ezen gobea-fonadékok között tanyáz a
szivevő, ki hat szűzet megölt, hogy sziveiket kitépje, s azt hiszi, hogy
ha a hetediket megölné, repülni fogna, mint a madár; s fenn ama dombon
van tuskó-hajléka a nepeani hóhérnak, kinek kedvencz mulatsága, a kit
elől-utól talál, agyonlövöldözni… s benn a savannákon nem egy
vérgyalázó, stellionatus, fanaticus gyilkoló, lélekkalmár lakik: bűnök
nevei, miket érteni irtózat! vad férfiak mind, kik mindnyájan külön
laknak és félve kerülik egymást, kinek számára a föld mérget terem, az
ég üldöző musquitokat… és te ilyen helyre jutottál!

– És te?

– Azt kérded, hogy hát én ki vagyok? kit húsz évi halálra büntetett a
törvény keze: az én nevem «a jó ördög». Hah! ismerik e nevet Angolhon
évkönyvei. Húsz évvel ezelőtt élt a yorki grófságban egy üstfoltozó;
neve volt akkor Bark Williám! rossz volt akkor is a világ, mint mindig,
hamis birák paizsa volt a törvény, orgazda volt a biró, és az itélet
káromkodás; ekkor kezdték Bark Williámot a jó ördögnek nevezni; együgyű
ördög volt ő, törvényeket nem tanult, csak azt látta, hogy míg a nagy
tolvaj karonfogva jár a törvénykezelővel, addig a kis tolvajt
felakasztják; míg a dobzódó ajtajánál éhező árvák és özvegyek sírnak s
hiában kérnek a juryház kapuja fölött kifaragott igazság szobrától
védelmet és pártfogást: addig az háborítatlan költi el ezeknek utolsó
falatját! a jó ördög látta azt, s vette lőszerét, golyót tett belé,
itéletet hozott a vádlottak fölött s azt végrehajtá; – így estek el
itéletei következtében számra tizenegyen, kik mind nagy urak voltak
szegény emberek filléreiből, s kik miatt húsz év óta lakja a
pokolszigetet a jó ördög. Oh ha meggondolom, hogy ezt az életet, melyet
hosszúra nyujt az ostoba remény, itt kell e nagy sírban végig
nyomorognom, melyből sem halál, sem feltámadás ki nem szabadít! – Oh
jer, ismerd meg azon helyet, hol a halál forrása fakad, tenéked
paradicsomot adhat még egy más világ, nekem – ki tudja mit?

A hölgy erélyes mosolylyal tette gyöngéd kezét a vad férfi ideges
karjára s szólt: – Nekem ott fenn van egy védelmezőm: meghalt atyám;
álmaimban sokszor megjelenik, fejemet megsimogatja és az öröküdvek
honából hoz le vigasztalást; ezen szellem hangja susogja nekem, hogy még
nincs ideje a meghalásnak, majd ha lesz, azt is meg fogja mondani; ezen
ég, ezen csillagok mind azt mondják nekem, hogy még napok vannak hátra,
mikben vérnek és könynek kell folyni az igazság sujtoló kezétől; a
világból poklot csinálnak az emberek, mi pedig, ördög barátom,
csináljunk világot a pokolból – és legyen bizalmunk.

A fanaticus gyilkoló bámulva nyujtá vastag feltört kezét a hölgynek,
másik kezével végig futott a homlokán; látszott, hogy eddig alvó eszmék
ébrednek agyában. – Igen! kiálta indulatosan, dacz nekik! legyen
boldogság ott, hova ők iszonyokat ültettek, reményleni fogunk és –
egymást biztatni a csüggedésben.

A rossz világból száműzött angyal és a pokolszigeti jó ördög kezet
fogtak, hogy egymást védni fogják! – Atyám segíts! sóhajtá a hölgy, égre
tekintve.

S elindultak mindketten Williám laka felé.

Tövises sűrűségek között csavargott egyenetlen útjok, néhol egy redves
fától vagy a lámpásbogár fényétől bevilágítva; a bozótból vampirok
repkedtek elő s lábaik alatt jéghideg kigyók mozdultak meg sziszegve.

Mentül beljebb haladtak, a rengeteg annál sűrűbb, a fák annál
magasabbak, s mindennemű kuszó növényekkel és cserjékkel
összebonyolódottak kezdtek lenni; a keskeny út, mely nem volt egyéb,
mint az ember-magas haraszton keresztültiport nyomás, mély völgyön
vezetett keresztül, melynek egyik oldalát mohos sziklafal, másikat sűrű
gobea- és lián-fonadékok képezték. Az ég nem látszott itt a felül
összenőtt bataták ágaitól: sötét volt. A mint itt hallgatva nyomultak
előre, a mint Williám, a hölgyet kezénél vezetve, előretörtetett,
hirtelen a sötétben egy az útban keresztülfekvő tömegbe botlott, mely
erre bivali horkanással felébredt. – Két izzó szem világított a
sötétben.

– Vissza! csitt! szólt suttogva a jó ördög, a hölgyet szorgosan rejtve
háta mögé, ez a szívevő! ennek világítanak a szemei, úgy, mint a
tigrisé.

A hölgy zsibbadtan a félelemtől szorult vezetőjéhez közelebb.

A két fénylő szem újra elhunyt, s egy alvó hortyogása kezde hallatszani.

– Megint elaludt a barom, szólt Williám, meg találtam őt rugni… De hogy
épen ide az útba kellett feküdnie; bárcsak valami állat a torkába
mászna. Jer, lépjünk rajta keresztül. S már most óvatosan lépte át a
szívevőt, azután hölgyének nyújtá kezét. Alszik, nem vett észre;
vigyázz, rá ne lépj!

De a szívevő nem aludt, hanem azon perczben, melyben a jó ördög a
hölgyet át akarta rajta emelni, rivalgó vad ordítással felszökött
fektéből s a hölgyre rohant.

– Ohó, fattyu, ne oly hamar! dörgé Williám, s megkapta hátul az óriási
szörny nyakába kötött bőrpalástot, azon egy hatalmas kanyarintást tett
hátrafelé s a nemember hörögve bukott a sűrű cserje közé, azután egy
állatias üvöltéssel újra fellökte magát, dühösen ragadva meg
favastagságú karjaival a jó ördögöt. Összeölelkeztek. Lépéseik alatt
dübörgött a föld, a mint mindketten roppant erővel dulakodtak szótlanul,
lélekzetöket visszafojtva. Végre zuhanás hallatszott. Mindketten
elestek. Williám könyöke egy tuskóba ütődött s jobb karja zsibbadtan
csúszott le ellenfele oldaláról; az óriás felülkerült, hanem palástja
Williám bal kezében maradt, ki azt ellene nyakára fojtani törekedett s
annál fogva, mint lánczos ebet rántotta vissza mindannyiszor, midőn az
veszett vérszomjjal lódult a futni nem biró hölgy felé.

Még egy erőfeszített rándulást tőn – a kötéllé facsart bőr elszakadt.

– Megállj! ordítá kétségbeesve Williám, nem birva zsibbadt keze miatt
felkelni.

– Atyám, segíts! sikoltá a hölgy. S a szikla felett egy lövés dördült
el; az óriás mindkét kezével agyához kapott, azután fejtetőre a sűrű
bokrok közé zuhant; – kis ideig tartó nehéz vergődés hallatszott még a
cserje között, később nyögő vonaglás, azután semmi.

A szikla-párkányzaton pedig csillagfénynél távozó férfi látszott,
mogorva egykedvű léptekkel ballagva; ruhája szürke katonakabát s vállára
hosszú puska volt vetve. A nélkül, hogy feléjök nézett volna, ismét
csendes, apatheticus mozdulatokkal tovább ment.

Williám hallgatva nézett rá, míg eltünt szemei elől, azután sürgetve
ragadta meg a hölgy kezét. – Siessünk, mondá, ez sem barátunk; vak
szerencse, hogy ez eszelős helyett minket nem lőtt le. Ez Grundler, a
nepeani hóhér.


II.

Közepén a Nepean szigetnek van a jó ördög laka, meredek szikla
oldalában, melynek nyilásához hosszú gyékényhágcsón juthatni; a szikla
tetejét három terebélyes theobroma-fa árnyékozza illatos lombjaival.

Ide vezette védettjét Williám. – Különös jellemző gyöngédség volt e
túlságos emberen, hogy a hölgynek semmiféle múlt körülményeiről nem
tudakozódott, sőt nevét sem kérdezé, hanem nevezé őt egyszerűen:
«Fájvirág»-nak.

Az egyik theobroma-fa alá szellős wigwámot készíte számára, friss vizet,
gyümölcsöket és vadakat hordott ide neki, miket a szép hölgy kezei oly
izletes étkekké tudtak elkészíteni.

Így folytak el napok napok után, Fájvirág beleszokni kezdett helyzetébe:
már nem rettegett az éjjeli kiáltozásoktól s az erdőkben bujkáló
gonosztevők tekintetétől.

Lakása hozzáférhetetlen volt, ha Williám távozta után a
gyékény-lajtorját felvoná, s magassága által biztosítva a mérges
bogarak, s a mocsárok éjjeli gőze ellen.

Egy napon magánosan ült Fájvirág wigwámja előtt, kezéből egy szelíd
pávafaj-psophia csipegetett amais-magokat, lábaihoz a völgyből felkúszó
növények indái vonultak, miknek virágharangjain lazur- és aranyszárnyú
lepkék függtek; az esti szellő, felszedve a balzsamnövénynek aromáját,
lengett a magas cacaofák körül, melyeknek ágain tarka paradicsom-madarak
himbálták magukat; a távol pagonyok felett veres gőz lebegett. – Az e
napot megelőző éjt iszonyú orkán dühöngte át, minőt csak a déli
tartományok ismernek; egész erdők irtattak ki töveikből, a tenger
kicsapott a sziget legmagasabb partjaira, letarolt fák között szétzúzott
madarak hevertek fészkeikben. A szél ordításai közben olykor ágyúlövések
is hallatszottak s összes kétségbeesett jajkiáltás, minő egy sülyedő
hajó népségeé. A vész csillapodtával mindjárt sietett a parthoz Williám
s azóta vissza nem tért. – Most mintegy kipihenni látszék magát a
természet, valami szokatlan ez a fényes nappali csend.

– Fájvirág! szólt a szikla alatt Williám ismeretes hangja: bocsásd le a
gyékényt.

A hölgy lebontotta a fa derekához kötött hágcsót s kezét nyújtá az
érkező elébe. De a hágcsón nem az ősz bajtárs jött fel, hanem egy szőke
fürtű ifju, szép, mint Apolló.

– Álom-e ez? kiáltának mindketten, s hogy meggyőződjenek a valóságról,
egymás karjaiba hullottak. Isten, Istenem, lihegé az ifju s kereste az
eget kedvese szemeiben és az üdvöt annak ajkain.

Nagy gyönyörűsége lehetett benne az örök jónak, midőn ily boldog
emberekre lenézhetett. – Még Williám is sírt, mint egy asszony, maga sem
tudta, miért.

Most néhány száraz szót a krónikából:

Nem mondok évszámot – hanem volt idő, midőn bizonyos nemzet, mely elég
keserű poharat megivott, hirtelen azon jó gondolatra jött, hogy mind
azon fiait, kik neki szeretetet és szivük vérét fizették, kebléből
kitagadta s mert csak határain belől kivántak élni, halni: kitiltá
csontjaikat is az országból.

Ily kitüntetésben osztozott Victor, vagy, minthogy magyarul irunk,
legyen neve: Géza.

Családi neve nem akar eszembe jutni, majd talán valakinek eszébe jő, –
addig is nevezzük őt röviden Gézának.

Száműzve hordta a nagy honáldást keblében egyik tengertől a másikig.

Az elzárt paradicsom ajtaján cherubok, vagy mik őrködének.

Ily kéj-utazásai egyikében, midőn Valparaisoban egy éjjel a város
utczáin holdvilágnál bolyongana, egy palota erkélyén nősikoltásokat
hallott; felrohant az erkélyre: – két rabló egy leányt fojtogatott; két
percz mulva az ifju kardja átjárta testöket. A második rabló haldokolva
csúszott lábaihoz s nyögve vont elő kebléből egy erszényt fuldokolva: «a
kormányzó ötven guinet adott», azután kifujta lelkét.

A kormányzót Quarrelsonnak hítták, ki a hölgynek nagybátyja volt s annak
az élet szinpadáról lelépése esetére örököse, mire nézve neki rokoni
kötelessége volt, arról a legbiztosabban gondoskodni.

Ez a hölgy volt Fájvirág, igaz nevén Quarrelson Mária.

A kormányzó nagy darab földön legelső ember volt s így minden törvényen
felül állt; nagyon természetes tehát, hogy senki sem vonhatta őt kérdőre
e gyöngéd gondoskodásért, valamint Máriát sem biztosíthatta senki, hogy
a jövő reggel Valparaisoban fog-e felébredni vagy a menyországban?

S az ifju, kit a föld tulsó oldaláról űzött ide engesztelen sors,
szenvedélyt érzett a hölgy iránt; elmondá neki, hogy szerencsétlensége
nagy, s a hölgy azt felelte, hogy kétfelé osztott teher kevesebb; két
szív könnyebben visel egy fájdalmat, – ők megérték egymást.

Mária levelet irt Quarrelsonnak, melyben kinyilatkoztatá, hogy a
száműzött idegen sorsához fűzendi a magáét s elbúcsúzék tőle, messze
elutazandó.

Hanem Quarrelson lelke fekete volt, mint azon rabszolgák, kiket
naponként korbácsoltat; azt hitte, miszerint Mária azért akar tőle
megmenekülni, hogy majd a sydnei főkormányszéknél ellene vádat indítson
s a kedveséhez szökő leányt, midőn az éjjel a reá váró csolnakhoz
sietne, elfogta s sajkán elvitte a Nepean szigetre; ott kitette, tudva,
hogy onnét még vissza nem jött senki, s midőn kérdezték tőle, hol van a
leány, előmutatta annak levelét s azt mondá, hogy kedvesével megszökött.

Géza pedig kereste az elveszettet az egész világon.

De jó az Isten. – Küldött egy vihart, mely Gézát a pokolszigetre kiveté,
melynek partján őt a jó ördög megtalálta, az elveszettet.

Sokáig éltek itt mindhárman boldogan, Géza, Mária és vén barátjok, a jó
ördög; egészen elfeledték, hogy a Nepean sziget neve: pokolsziget.

Hanem midőn az első örömek mámora eloszlott, kezdének jönni a
jövendőrőli gondok, a honvágy, vágy a szabad világ után… Sokszor látták
őket szabadon repülő felhők ott ülni néma ábrándban a theobromák susogó
ágai alatt s keserű reménytelenségben merengeni a néptelen tenger puszta
látkörén.

Sokszor megkisérték Géza és Williám, alattomban egy kis csónakot faragni
kőfejszéikkel s midőn félig készen voltak vele, valami gazember
felégette, vagy széthasogatta fáradságos művöket; irigység, vagy a
nepeani hóhér tehette.

Le kelle mondani minden szabadulási reményről.

Egy éjjel azonban szokatlan nyögések verték fel a barlang lakóit
álmaikból; úgy hallatszottak, mintha a föld mélyéből egy haldokló
sóhajtana fel.

– Ez bizonyosan a vakondok, szólt Williám; itt lakik egy oduban a szikla
alatt, nyolcz éve, hogy nem látott napvilágot. Ez a vakondok nyolcz év
előtt híres legény volt a northumberlandi grófságban, nevét nem tudom,
volt neki vagy húsz: minden városban más, ma hosszú szakállú koldus
volt, holnap parfumirozott dandy; délelőtt bérszolga, délben tőzsér,
délután rendőrtiszt, este alakos, éjjel zsebelő; ma vőlegény volt s
holnap mint hajóslegény jelent meg saját felesége előtt, tudtára adandó,
hogy férjét a menyasszony-ajándékkal egyetemben elnyelte a tenger; vagy
tizenkétszer házasodott, feleségei mind élnek; – ugyanannyiszor
tömlöczéből megszökött, hatszor bukást hirdetett, most pedig itt lakik a
föld alatt; azon nyolcz év alatt, hogy ide hozták, ki nem mozdult
odvából; én szoktam neki mahinot-gyökeret lehajigálni, abból élősködik,
különben igen csendesen szokta magát viselni, s még úgy sem sóhajtozott,
mint most, valami baja lehet.

Másnap reggel lementek a vakondok odvába. A nyögések egészen megszüntek.
Az ember halva volt. Ott feküdt összezsugorodtan szűk odujában, különös
alkotmányt szorítva karjai közé. A sötétben nem lehete megismerni,
micsoda; hanem a világosságra felczipelve, kitünt, hogy az gyékényből
mesterileg font naszád, kaucsukkal erősen bevonva s leghosszabb út
vészeire készítve, sajátszerű kormánynyal és hársvitorlákkal. Csak
perczben múlt, hogy az ember tizenharmadszor meg nem szökött börtönéből;
az a percz halálának percze volt, mely e nyolcz évi munkát kigúnyolá.

Hanem a csónak csak egy ember számára készült.

Csak egy szabadulhatott meg!

S ki legyen azon egy?

Hosszas tanakodás után abban egyezének meg, hogy az Williám legyen, ki
elvitorlázva Botany-Baybe, ott a kormányzót tudósítsa, hogy a
Nepean-szigeten méltatlanul szenvedők vannak és őket szabadítsa meg.

Még azon éjjel kedvező széllel tengerre vitte naszádját a jó ördög,
elbúcsúzva bajtársaitól, kis ideig éjszaknak irányozta futását, azután
feszült vitorlával indult meg nyugatnak s kevés idő mulva eltünt szemeik
elől.

El fog-e jutni kisded csónakával a sydnei öbölbe? Nem temetik-e el az
úton a habok? Nem vesz-e el éhen?

Vagy ha megmenekült, fogja-e ő a törvényszéket felkeresni, hogy ott
barátjaiért panaszkodjék s magát újra elfogassa?

Nem fogják-e őt, mint szökevényt, azonnal fenyítésül letartóztatni,
mielőtt panaszát elmondhatná?

S nem hiába fognak-e akkor várni szabadulásra a pokolszigeten hagyott
baráti?


III.

Hetek, havak multak el; naponként várták az elhagyottak a szabadulást s
a mint nőtt az idő, reményök úgy fogyott. Felszámíták, mennyi idő alatt
érhetett Williám Botany-Baybe, mennyi idő kellett arra, hogy
visszaérkezzék. Az idő végtelenül hosszabbra ütött ki; szinte fél
esztendő telt el így kínos várakozásban, midőn egy esős alkonyon
vitorlát látott Géza feltünni a tengeren, mely egyenesen a szigetnek
tartott.

Ki irhatja le az örömet, melyet e látvány a szabadságvágyók szívében
gerjesztett. Sokáig imádkoztak hálaimát, szemeiket az égre függesztve s
midőn azokkal újolag a hajót keresték, az már akkor a révbe érkezett,
benne három férfi ült: egy evezőlegény, egy kormányos és egy
veresszakállú, májfoltos arczú férfiu!

Az örvendők egyszerre égből hullottak alá a pokolba.

– Quarrelson! ordítá dühösen Géza, kőbaltáját ragadva; szemei vadul
forogtak.

– Az Istenért, mit akarsz? kiálta Mária, az ifju térdeit átkarolva.

– Meg fogom őt ölni, vagy meghalok magam, de így nem szabad a sorsnak
csúfot űzni velünk.

– És én? esenge a hölgy.

Az ifju habozott.

E perczben két mozsár-lövés történt, a csónak kikötött, ezúttal közel
mert jönni a parthoz, mert ormán két mozsár volt felállítva, golyókkal
töltve.

Quarrelson kiszállt s sebes léptekkel egyenesen Grundler, a hóhér
lakának tartott s annak ajtaján bement.

A csónakban az evezőlegény maradt, kezében égő, vasnyelű kanóczczal, az
ágyúk előtt ülve; hátul a keréknél a kormányos állt.

– Meg kell téged szabadítaniok, ha emberek, bárha Quarrelson emberei is!
kiálta Géza s eszméletlenül ragadta magával Máriát; pár percz mulva a
parton termett.

Alig, hogy észrevette a kormányos, inte a legénynek, hogy lőjjön rájok;
ez fölemelte kanóczát.

– Az Isten szerelméért! sikolta a hölgy, térdre hullva.

E sikoltásra felrezzent a hajóslegény, merőn rá tekinte a hölgyre –
leereszté kanóczát s hátra fordulva, a kormányosnak fejrázva inte, hogy
nem fog lőni.

Géza közeledett.

– Lőjj! ordítá a kormányos.

A hajóslegény vonakodott.

– Fogsz lőni, gazember? dühönge amaz, vagy téged is a tengerbe vesselek,
mint bátyádat oda vetettem? s ezzel dühösen a legénynek ugrott.

Ez pedig, mintha kigyó csípte volna meg, szökött fel helyéből: «vedd ezt
bátyám emlékeért!» rikoltá s a kanóczczal úgy vágott a kormányos szeme
közé, hogy visszatántorodott az árboczig; itt azonban indulatosan
rántotta elő kését, képe elvörösült s vad boszúval rohant a fegyvertelen
hajóslegényre.

– Ne félj! kiálta Géza, egy ugrással a hajóban teremve, míg kőfejszéje a
kormányos ölésre emelt kezét lezúzta.

– Hurrah! ordítá a hajós, mellénél ragadva a hanyatló kormányost s azt
egy lökéssel a tengerbe taszítva. Két tengeri angyal rohant utána s
percz mulva nehány véres vízhólyag buborékolt fel a víz színére…

A mint Quarrelson belépett Grundler ajtaján, mogorván kelt az fel
moh-ágyáról, fegyverét a belépőre szegezve.

«Rule Brittania» jelszó hangzék Quarrelson szájából.

Grundler vállat vonva ereszté le fegyverét s röviden kérdé? Mit akarsz?

Quarrelson szétnéze, ülőhelyet keresve a gunyhóban.

Nem volt abban egyéb egy nyaláb mohnál s egy kőasztalnál.

Grundler furcsa ember volt; hajdan sydnei hóhér, elélemülve azon kegyet
kérte magának, hogy Nepeanra ereszszék, adván vele elegendő lőport és
golyót; különös kedve telt benne embereket vadászni s tudta, hogy a
nepeani lelkekről senki számot nem kér.

– Emlékezni fogsz rá, kezdé Quarrelson, itt e szigeten bizonyos némber
tartózkodik s egy férfiu, kik a jó ördöggel laktak egy tanyán; ez utóbbi
ezelőtt félévvel innét valahogy megszökvén, a kormányszékhez ezeknek
kiszabadításáért folyamodott s a kormányszék törvényes vizsgálatot
szándékozik tenni a Nepean szigeten, mely két hét mulva fog véghezmenni.
Akkorra nem szabad nekik azon két személyt megtalálni, megteheted-e ezt?

Grundler fegyverére mutatott.

– S mit kivánsz érte, ha megteszed?

– Puskapor, rum; volt rövid felelete Grundlernek.

– Tehát áll az alku? két hét alatt?

– Jó! mondá Grundler.

E perczben lövés durrant el s a gunyhó teteje forgácsokban hullott az
alkudók fejére.

– Mi volt ez? kiáltának kirohanva.

A csónak, melyen Quarrelson jött, kétszáz lépésnyire volt a parttól s
duzzadó vitorlákkal távozék attól; benne egy evezőlegény ült, az
árbocznál Mária, a kormánykeréknél Géza.

– Adjon az ég hosszú életet neki; kiálta a távolból Géza Quarrelsonnak s
egy másik köszöntő lövés halomba dönté a tuskó-hajlékot.

– Utánok!! ordítá őrülten Quarrelson, s hanyatthomlok a vizeknek rohant.
Fogjátok el őket! fogjátok el! ide Grundler, lődd agyon őket, lőjj.

Grundler képéhez illeszté fegyverét, czélzott; azután újra leereszté
azt, vállat vonva mondván: – Már messze vannak.

– Mindegy, lőjj! rikácsolá kétségbeesve Quarrelson s térden csúszott a
hóhér után.

– A lőpor drága; felelé az hidegen.

Quarrelson pedig tébolyodottan futkosott a parton, sírt, átkozódott s
magát kétségbeesve verte a földhöz, haját tépte, kövekkel hajigált az
égre; – boszút állt maga magán.

A vitorlás pedig nem sokára Botany-Baybe érkezett, hol a keresettek
megjelenvén, a törvényes vizsgálat elmaradt s így Quarrelson soha sem
szabadult meg a pokolszigetről; emlékeznek ugyan még sok év után is azon
hajósok, kik újabb lakókat szállítottak ide s kiknek nem szabad a
hóhéron kívül egyébbel beszélniök, az pedig már jó ideje, hogy több szót
nem tud, mint «rum és lőpor»; ezek emlékeznek egy őrjöngőre, ki dæmoni
tekintettel dühöngve, jajgatva közelge feléjök, iszonyú átkokban
kifogyhatatlan, midőn őket távozni látja; de annyi bizonyos, hogy azóta
senki vissza a pokolszigetről nem került.

Williám letette ördögi melléknevét s becsületes lakatosmester lett
belőle; Quarrelson bünhödése után végkép lemondott az improvisált
biráskodásról s miután felsőbb helyekről kegyelmet eszközöltek ki
számára, mint istenfélő ember végezte életét.

Géza és Mária mint éltek tovább?

Nem akarom a költői igazságtételt ez által zavarba hozni, hogy további
életök folyamát ide irjam; elég azt tudnunk, hogy elvégre csakugyan
boldogok lettek, ha nem is ezen, de legalább a másvilágon.



A GONOSZ LÉLEK.


I.

Nyomorusággal teljes élet ez a miénk.

Ostorcsapása a sorsnak a születés órája, ostorcsapás a halál órája,
ostorcsapás az élet minden percze.

Magasan hordja koronázott fejét a vétek és bálványoztatik; hamut hint
fejére az erény és lábbal tapodtatik.

Hosszú élete van a semmirekellőnek, az ostobának, az árulónak; korán
elhal a józan, a becsületes, a hazafi.

Izzadságával hizlalja a földet a szorgalmas, s a föld terem neki érte
töviseket, míg a korhely, a csavargó számára manna hull az égből.

Martyr a szent, hóhéra az istentelen…

Nagyon sokat kelle vétkeznünk valaha, mielőtt születtünk, vagy egy, még
előbbi életben, hogy ily világba vagyunk száműzetve! – De hiszen lesz –
lesz még egy másik, hol az erény fogja a koronát viselni, a vétek a
lánczokat, – lesz, melyben majd magától fog teremni a borostyán, mely az
érdem homlokát körítse, s a kenyér, melylyel az éhenhalt becsület
jóllakhassék; – s az a töviskorona, melylyel a megváltó
megkoronáztatott, s az a kereszt, melyen megfeszíttetett, tinéktek
leszen kínkoszorú és bitófa, farizeus nép!…

… Hanem ez soká lesz és nem éri meg senki…


II.

A természetben tavasz van, a nap alkonyra jár, az erdő zöld.
Legmélyében, legsötétebb berke közepén, melyet ritkán tapos meg emberi
nyom, épített a természet egy nagyszerű amphitheatrumot, egy terjedelmes
félkört, kékes rovátkolt szirttömegekből, melyeknek ormára öles
sziklalépcsők vezetnek, honnét társaiktól kiszorított kőrisfák
hajladoznak le a szédítő mélység fölé, mintha minden perczben le
készülnének rohanni.

A sziklák tövében olykor egy kristálytiszta bakonyér bukik fel, s apró
szeszélyes zuhatagokat képezve, az egymásra dőlt fatörzsök s azokat
benőtt folyondárok és páfránerdők között ismét elenyész.

Az ősvadon járhatatlan; egymásba forrott faderekak, tövises bozóttal
összenőve, miknek irtatlan lombozata nem hagy napvilágot sütni a földre,
melynek örökké nyirkos felszinén a vadszeder és iszalag fonadékai alatt
méreggombák és viperák fogamzanak; sötét, vad, idegen miattok a berek,
sátoros éjszakájában itt-ott fehérlik elő, mint ingó kisértet, egy-egy
gyásznyár hófehér dereka. A szélnek csak zúgását hallani odafenn a fák
koronái között; nyomása nem bir utat verni magának ide, csak néha nyári
délutánokon választ ki magának egyes tölgyeket a villám, mikbe lecsap,
miknek üszkös csonkája feketén marad ott a vihar emlékeül, míg töviből
ki nem rohad, vagy az iszalag be nem növi.

E vadon közepéből egy vén, igen vén fenyő nyulik fel magányosan; két
ember át nem ölelheti derekát, csúcsa felnőtt az ég felhői közé, körüle
több fenyő mértföldek területén nem látható. Sötét feketezöld gallyai
lelapulnak a körüle tenyésző csemetékhez, mik melléje simulnak, mintha
ez volna a rengeteg ősanyja, mely ifju unokáit vén karjaival vihar és
nap heve ellen védelmezi. Dereka körül a borág vörös venyigéi
csavarognak, sokszoros fonadékkal szőve be görcsös ágait. Lombjai közt
énekes madársereg fészkel; tövében az erdei hangya készíti palotáját;
kérges derekához vén bükk támaszkodik; odvas, lombtalan, kidült taplós
oldalát zöld moha és sokidomú gombák lepik, míg derekán a félig nyilt
oduból vadméhek szállonganak ki és be, az erdők virágait döngve
látogatók. – Szorosan a fenyő töve mellől egy fiatal hársfa nőtt ki,
karcsú, nyulánk, sárga, szívalakú levelei játszva lebegnek a szélcsendes
légben; sima kérgébe emberi kezek véstek sebeket, egy keresztet és
nehány betüt.

✝ A. I. H. S. Z. 1814. maj. 24.

Ki volt az, a ki ezt ide felvághatta? Miért ide, és miért épen ezt?…

… A nap melegen süt; a rengeteg madarai vígan énekelnek és a tücsök
czirpel…

A bozótból vén fakó szinű medve vergődik elő, lomha félszegséggel töri
magát a tövises savarbokrok között keresztül, mik számtalan körmökkel
csimpajkodnak viseltes bundájába; morog s hátulsó lábait rázza erősen,
melyre hosszan utána nyúló szederinak tekergőztek; odalátogat a bükkhöz,
a vadméh szaga csábítja oda; betekint a köpübe, s morgó örvendezéssel
nyul be annak szűk nyilásán keztyűs kezével, aztán kihúzza azt, s a
ráragadt sejtet, mézestül és fulánkostul együtt, befalja, s tovább
sétál, kedélyesen kapkodva a felé szállongó darázsok után.

Majd karcsú dámvad látogat el a bakonyérhez, nézi magát benne,
gyönyörködik koronájában, s kényes szörpölve iszik annak kristályából, s
tovább szökell, a sziklák lombjait legelve.

Majd elbúsult vadkan jő haragos csörtetéssel, fekete sörtéje fel van
borzolva hátán; a tiszta bakonyért tócsává heveri, s meghorkanva túrja
fel annak virágos partjait, s iszaposan csörtet tovább a sűrű bozótban.

A vadgalamb suhogva száll ágról-ágra, megpihentében szerelmes búgással
csalogatva párját.

A hallgató természet vadvirágait méhek és lepék ezrei döngik körül.

Ember keze nem öntözi, ember keze nem tépi le a virágokat.

Ilyen lehetett a teremtés, hatodik napja előtt: vidám, viruló, boldog.

A hatodik napon teremteték az ember.

A hetedik napon megnyugszik Isten a világ alkotásától.


III.

Ki lakja azt a házat ott az erdők mélységes rejtekében, melyhez nem
vezet ösvény, melynek ajtaja előtt maszlag terem, melynek kapujára
denevérek vannak szárnyaiknál fogva felszegezve, melynek ablakában
virágcserepekül emberkoponyákban zöldül a böléndek, oldalai feketék,
megfeketítették az idő és a viharok; teteje mohos, kerítése szuró
tövisbokor; udvara közepén villám-ütött fa áll, melynek odvas töviben
kigyók költik zöld tojásaikat.

Sötét fák ernyői rejtik szem elől e házat.

Az ég nem néz le rá soha.

Egy férfi közelít felé. Izmos termetét fehér dolmány fedi, mely alól
szokatlanul kifejlett izmai hajlásait vehetni ki; egyik kezében sulyos
kopjája van, melylyel az irtatlan bozóton utat tör maga előtt; paripáját
fogva vezeti, előtte két vadászeb fut nyugtalanul szaglálva. A rejtett
házhoz ér. Benn annak udvarán vad vonítás hallik; a paripa ágaskodni
kezd s szilajon rángatja vezetője kezéből a féket. A ház lakója
farkasokat nevel udvarában. – A férfi megköti lovát, s a ház ajtaját
megveri kopjája nyelével. Hallik, hogy a lánczra kötött farkasok mint
rángatják, mint csörgetik lánczaikat dühökben, s fogaikat mint
csattogtatják. A házfal elején van egy kerek ablak, ez ablakból egy
emberfő néz elő.

– Ki vagy? ki hítt ide a rossz lelket látogatni? kiált le éles, süvöltő
hangon a jövevényre, – czerber hallgass, gazdád beszél! A farkasok
morogva némulnak el.

– Nyisd meg ajtódat, szólt nyugodt, szilárd hangon a férfi, Álmay Iván
keres, testvéred unokája.

– Eredj, bódult! nekem nincsen testvérem; csak a kigyók azok, meg a
jégeső és a döghalál, meg a ragya, mely a gabonát elveri; melyik volt
ezek közül a te nagyapád?…

– Eszelős vén, én vagyok Álmay Gábor fia, veled akarok beszélni.

– Meguntad az életet, Álmay Iván, hogy hozzám jöttél? vagy haragban vagy
isteneddel, hogy velem akarsz beszélni?… Tudod-e, hogy az én lehelletem
a pestis, az én szavam az átkok átka? hogy a kit az én tekintetem
megront, azt meg nem gyógyítja többé semmi áldás; a kihez az én kezem
hozzá ér, azt meg nem tisztítja a világ minden szentelt vize többé?…

– Nyiss ajtót! kiálta türelmetlen hangon a férfi. Álmay Iván látta az
ördögöt és a halált ezer alakban és nem félt tőlök.

Az öreg leszállt az ablakból, sajátságos nehéz nyögés volt minden
lélekzete, melyet tőle húsz lépésre lehetett hallani; a farkasokat
leoldá lánczaikról; azután kinyitotta az ajtót. A két fenevad egymás
hátán rohant ki a nyiláson; a jövevény ebei bátran álltak szembe velök,
s vad marakodással rohantak a cserje közé.

– Beléphetsz; mit akarsz? szólt az öreg. Lépj be a gonosz lélek
udvarába, s feltárta csikorgó ajtaját. Az ifju rezzenve lépe hátra.
Rémséges alak állt előtte: nagybátyja a gonosz lélek; kopasz fején
egyetlen hajszál sem volt már; sima és fényes volt az, csak homlokán
voltak egymást szelő redőkben felirva a szenvedélyek hyeroglyphjai; az
éktelen ragya, mely megverte arczát, itt-ott hagyott azon néhány szál
ősz szakált felmagzani, szemei merőn kiültek fejéből, mint a békáé;
szája szegletében egyetlenegy fog volt még, az is farkasfog, mely
vigyorogva tekinte elő, valahányszor megszólamlott. Valami megöröködött
infernalis gúny vonaglott e sötét arcz minden vonásiban; két szertelenül
nagy s a tarkoponyától elálló hegyes fül, valami állatian-ördögi
kinézést adott tekintetének.

– Lépj be, szólt felvigyorgva a férfira, kinek csak hónaljáig ért.

A férfi belépe az udvarra, melyen szerte buján tenyészett az árvacsalán
és tövises bokrokban a medveszőlő. A vén ember visszakiáltá házi
állatait, mik varázshatású parancsszavára meghunyászkodva jöttek vissza
a berekből s véres sebeiket nyalogatták, azután bezárta az ajtót.

Hosszan nyilt végig az udvaron a sötét külsejű ház, melybe beléptek.
Előbb egy pókhálós tornáczba, onnét egy sötét szobába vezette a ház ura
a jövevényt. Ülj le, mondá neki, vigyorogva… Egy szék sem volt az egész
szobában.

– Ember, szólt a jövevény, kopjáját a szögletbe állítva, s magasra
emelte fejét, hogy szinte gerendáját érte vele az alacsony háznak, hol
van testvérem, Álmay Zoltán?…

A vén csúful bandzsitott a kérdőre.

– Avagy őrzője vagyok-e én a te testvérednek?

– Igen; ugyan e szavakat mondta Kain, mikor agyonütötte atyafiát.
Testvérem egy év óta nyom nélkül elveszett; egy év óta sokat járt
hozzád, mikor még a városban laktál. Egy időben tüntél el vele te is:
tudnod kell, hogy hova lett; tudnod kell és nekem megmondanod.

– Nagy úr lehetsz, hogy úgy parancsolgatsz a magam házánál, szép öcsém;
derekasan megnőttél, az igaz; ha medve volnék, aligha nem félnék tőled.

– Öreg ember, teneked egy pöröd van, melyben halálos vétkeidért a
fejedet keresik.

– Sülyedj el, hogy tudod! Mit akarsz vele?

– Ez a pör most lefolyt s téged elitéltek.

– Ott gebedjenek meg!

– De az itélet végre nem hajtathatik, mert a pör kezdete elől
megszöktél, s most sem tudják, hogy merre vagy?

– Meghaltam, elvitt az ördög! nos hát mit gondolnának egyebet? elég vén
voltam már akkor is.

– Igen, de én tudom hollétedet, s minden perczben fölfedezhetlek.

– Átkozzon meg apád és anyád, hogy felkerestél! verje meg a mirigy
minden csontodat merő fájdalommal! őszülj meg, míg fiatal leendsz, a
bánat miatt! kigyó teremjen gyomrodban, hogy őrülten kiabálj fel a
csillagos égre, mikor más ember aluszik! Háromszor fordulj meg
koporsódban, a miért rám találtál.

– Mondd meg, hova lett testvérem, s azután élj miattam, míg az ég rád
nem szakad, vén káromkodó te.

– Jól van, magad kivántad. Tedd szivedet a darázsfészekbe, bomlott!
Kövess, majd elvezetlek hozzá; csak addig várj, míg felöltözöm. Látod
ezt a mentét, melyet most felöltök? egy mészáros viselte, kit az erdőben
agyonvertek, s kire én rátaláltam; lehúztam róla a ruhát; még csupa új
volt, s magát meg hagytam halni. Azt akarod kérdezni, hogy nem
temettem-e el? De igen. Éjjel kiszabadítottam azt a két farkast,
reggelre el volt temetve az ember… Ugy-e nevetsz, hogy milyen tarka
parókám van? ez onnét van, mert magam készítém, a hozzá való hajat
kivégzettek koponyáiról nyirtam le, azért oly különféle szinű.

– Fenevad!

– Mindjárt készen leszek, csak botomat keresem még elő; egyetlen fa volt
gyümölcshozó az egész erdőben, azt vágtam ki botomnak, s most farkasokat
szelidítek vele. Így. Készen vagyok. Most jer utánam; testvéredhez
vezetlek. – Mentek. Hagyd itt azalatt kutyáidat, nincs szükségünk ily
tág torkú hadra. A mint tova haladtak, jól hallhatták, a két farkas mint
vonít egymásra a zárt ajtón keresztül.

Út nem volt, merre mentek, házmagas cserje, sűrűn összegubanczolt
folyondárbozót között vezeté keresztül látogatóját az erdei vén; a
sűrűben nem lehete két lépésnyire látni, s olykor a fákat behálózott
venyigefal közt négykézláb kellett keresztülmászniok. A nap hevesen
sütött s az irtatlan növényország sokszerű lehelletétől fülledt volt a
levegő. Végre úgy tetszék az ifjunak, mintha hegynek mennének fölfelé, s
olykor gránit-darabokba botlott bele, mik a cserje közt hevertek, s az
ég itt-ott kezdett keresztül kékleni a falevelek között. Mindig
magasabban haladtak; már kezdé a szél lengedezését érezni a fák között,
s kis idő mulva egy szabad térre jutottak, mely egy sziklás hegy teteje
volt, honnét a tulsó oldalon meredek sziklafal vezetett egy még mélyebb
völgy torkolatába alá; ide vezette az öreg a jövevényt.

– Nézz oda le, látod ott alant ama magányos fenyőszált?

– Látom, sűrű bozót tömődik körülötte.

– Fogd e távcsőt, s nézz vele oda a bozótba, – mit látsz?

– E cső végtelenül nagyít; fákat látok és a fákon leveleket; egyebet
semmit.

– Légy türelemmel, majd később nézz oda; addig mulasd magadat, nézd a
lemenő napot s a távol vidéket; nézd, amott a távolban egy város ég,
gyönyörködjél benne; minő szép világítás, kár, hogy több nem ég.

Az ifju, karjait összefonva néze szét a messze vidéken, melynek távola
kékesen vonult odább szemei előtt, míg legtova kéklő felhők és hegyek
halvány árnyképei fogák el a láthatárt.

– Most nézz oda, szólt a vén.

Az ifju oda irányzá látcsövét, s bámulva törlé szemeit, mint ki nem akar
hinni.

– Nos, mit látsz?

– Egy nő jelent meg a berek sűrűjében; valóban nem csalatkozom: egy
hölgy gyászruhában, arczán fekete fátyol.

– Tovább, tovább! mit csinál ott?

– Oda megy a fenyőhöz, letérdel elébe, a fenyő mellett egy hársfa nőtt
ki, azt fátyolán át megcsókolja. – A hárs megrázza ágait s sárga
leveleket hullat a hölgy ölébe. – Ő felszedi a levelet s keblébe rejti.
– Minő gyöngéd, mily kellemes alak! az ember álomlátásnak hinné;
olyszerű, mint azok a képek, miket a fata morgana a levegőben mutogat,
szivárványos gloriától körözve; a leáldozó nap ráveti aranyfényét karcsú
termetére, melyről a gyászköpeny lehullt, s könnyű habfehér öltönye mint
verőfényes hófelleg foly alá gömbölyű tagjain. Kezeit összeteszi.
Imádkozik. Keble pihegni látszik. Sír, mellét veri, arczát lehajtja a
fűbe. Most erre fordul, fejét égnek emeli, a gyászfátyol fellebben…
arcza… hah!

A vén kiütötte a férfi kezéből a távcsövet; lehullt a mélységbe, s a
hölgy és a vén fenyő és a fiatal hárs, mint egy varázsütésre, a
messzeségbe vesztek.

– Ki ez a nő? kérdé ámultan a férfi.

– Nem nő, csak menyasszony.

– Kinek menyasszonya?

– Vőlegényének, a kit sirat.

– Miért siratja?

– Hahaha! Mert meghalt és el van temetve.

– Szegény boldogtalan leány!

– Azt gondolod? Miért volna boldogtalan? maga akarta, hogy így legyen;
nagyon szerette vőlegényét, s mert azt hitte, hogy azt más is szereti,
hogy más ne szerethesse, megölte őt. Ezen a helyen, hol te állsz most,
lőtte őt keresztül; vére most is ott feketül a sziklán, s eltemette ama
fa töviben. Czélt ért; már most kizárólag birja vőlegényét, nem féltheti
senkitől, biztos lehet róla, hogy ha ő elhagyja, az nem fog másokra
kacsintani; miért volna hát boldogtalan?

Az ifju feszülten néze puszta szemmel a tájra; nem vehete ki semmit.

– De ember, én testvéremet jöttem keresni; azt igérted, hogy hozzá
vezetsz.

– Hozzá vezetlek, csak légy türelemmel; nézz az égre, fergeteg lesz;
addig nem mehetünk le a szikláról, míg az el nem mulik; a zápor árja
elsodorhatna bennünket; huzódjunk addig is e kiálló bércz alá.

Az öreg jól jövendölt: az átfült levegőben pillanatgyorsan kezdtek
támadni fellegek, haragosan feketék, tornyosodók; távolról tompa
döbörgés hallatszott; a lombok elkezdtek zúgni; a vadonban mindig
erősebb vihar kezdett üvölteni. A rengeteg lakói felzajdultak délutáni
fuladt álmaikból; a soknemű tollasok felrivalgó sivításai, az erdei páva
kiáltása, a kivert vadbika bömbölése, a szél ordításával vegyülve,
itéletnapi hangokat adtak.

A felhőtömegen keresztül világító nap kétes félhomályt öntött lementében
az egészre, mely azon mértékben sötétült, melyben a vihar ereje
növekedett.

Felhőszakadás volt készülőben.

Nagy cseppek kezdtek hullani, s erős kénkőszag hatotta át az egész
athmosphaerát.

A táj mindig sötétebb lett, a szél mindig hangosabb. A nap lement.

A feketével bevont égen, a vihartól nem igazgatott irányban, két
sárgásfakó felhőtömeg sietett egymással szemközt, mint két mágnestű
ellenkező sarkai, vonzatva egymástól; egyik jobbra-balra szórva kigyózó,
nyilhegyű lángokat, mik iszonyú csattogással hullottak az erdős
hegyekre; a másik egyes szétsugárzó szikrákat pattantva, s szokatlan
jégzörgést árulva el gyomrában; a menydörgések iszonyu hangjai a
szikla-amphitheatrum s a távolabb hegyek oldalaitól visszaverve,
harsogva zengtek végig a kietlenen; majd mintha a hegyeket dobálná egy
óriási kéz egymás tetejére, majd mintha a föld gyomra vajudnék tele
lelánczolt gigászokkal.

Olykor a villám-lobbanásnál feketén tüntek fel a szomszéd bérczek, mik
ezelőtt fél órával még aranyosak voltak.

A jégeső zörögve vágott alá a berekre, s pattogva hullt le a sziklák
kopasz fejéről.

Nagyon távolról látszott egy égő helység északfénye; olykor a félrevert
harangok szavát idáig kapkodta a szél.

Ezalatt rohanva sietett össze a két villanyos felhő; úgy látszék, mintha
két hatalmas tündér vína fenn a magasban villámos harczokat. Épen a vén
fenyő fölött érkeztek össze, mely küzdve paskolta magas sudarával a
birkózó szélvészt. – Az egész látkör lángba borult, az erdő égni
látszott, egy képtelen csattanás és ropogás reszketteté meg az eget és a
földet. A villám tövig széthasította a vén fenyőt.

– Szent Isten! kiálta az ifju előrohanva, a hölgy tán most is ott van!

– Mit se félj, szólt az öreg, add kezedet; most van ideje, most vezetlek
el testvéredhez, kövess.

A magas szurokfenyő teljes pompájában égett, mint a rengeteg nagyszerü
fáklyája, vörös lángokkal világítva be a környéket; a szurkos lombok kék
zsarámokban hullanak le ágairól, mint pokoli tűzeső, míg a roppant
szálfa, mint egyetlen toronymagas láng, lobogott fel a felhőkkel terhes
égre.

Sietve csúszott alá a két férfi a sziklafalon, elől a vén, utána az
ifju. Életveszélylyel értek alá a völgybe, melyet a megáradt bakony-ér
egészen elöntött.

– Csak utánam; te úgysem szoktál félni, kiálta az öreg, s az égő
fenyőhöz sietett; ott megállt. A fa recsegve égett feje fölött; lábát
egy kőre tette, mely a fenyő tövében hevert. E követ hengerítsd el
innét, szólt az ifjunak.

Ez elhengeríté azt.

– Egy deszkafedő van alatta, azt emeld fel; mit látsz ott?

– Egy csontvázat.

– Azon csontváz koponyája…

– Át van furva golyótól.

– Azon csontváz ujján…

– Egy achat-gyűrű van, közepén három turmalinnal… Irgalmas ég!

– Azt a gyűrűt viselte testvéred, Álmay Zoltán…


IV.

Késő éjszaka lett, mire a kalandorok Álmay Manó házához visszavergődtek.

Ez volt neve az erdei vénnek, ki magát gonosz léleknek nevezé.

Az is volt. Megvénhedett a vétkezésben s a bűnhöz hozzászokott, mint más
a kenyérevéshez.

Éjszaka volt és sötét. Ismét a sűrű bozóton kellett keresztültörniök,
melynek tövises tömkelegében kisértetien-fehér csillámmal villogott
néhol elő a veres bükkfa, s mint elszórt phosphorcsillagok a szent
János-bogarak.

Az ifju hagyta magát vezetni az öregtől, ki mikor néha hátratekintett,
szemei vörös fényben villogtak, mint a farkaséi.

Végre a rejtett lakhoz értek. Iván paripája víg nyerítéssel fogadta
gazdáját, s a két eb nyugodtan feküdt az ajtóban, egymásra hajtva
fejeiket.

– Öreg, szólt a férfi, köszönöm, hogy testvéremhez elvezettél, most
vezess el annak gyilkosához.

A vén ördög arczát nem lehete látni a sötétben, de lehete hallani
szívbántó kaczaját, mely a rengeteg madarait fölverte álmaikból.

– Maradt-e még otthon testvéred, szép öcsém? mert attól tartok, hogy ha
ily késő éjszaka indulsz el a vadonban, holnap meg az fogja tőlem
követelni, hogy hová tettelek? pedig a hollók egyenek meg, ha híttalak
akármelyiteket is; maradj nálam holnapig, hisz ismered vendégszeretetem,
– no, ne tétovázz, megbántanád rokoni érzelmeimet, ha itt nem maradnál.

Az ifju azon reményben, hogy ez átkos titoknak nyomára jövend, elfogadta
a gúnyos ajánlatot, s betért az öreggel együtt a házba; nem vette észre,
hogy beléptükkor már a farkasok lánczra voltak kötve, hogy valakinek még
kell lakni a rossz lelken kívül a házban; azon gyűrű, melyet testvére
ujjáról lehúzott, keblébe volt rejtve, az nyomta nagyon szívét, azon
gondolkozott.

Az öreg magukra zárta az ajtót, azután betért a tornáczba, egy
szurokléczet meggyujtva, azt az ifju kezébe adta, s azzal egy
mellékajtót megnyitva, őt egy oldalszobába átküldé. Itt lesz hálótermed,
mondá neki bájos nyájassággal, s az ifjut bámulásával együtt magára
hagyta.

Körültekinte… úgy tetszék, mintha tündérkertbe lépett volna: a falak
zöld ágakkal voltak befedve, miken még érzett a friss esőcseppek
illatja; a föld friss fűvel és ezerjó virágokkal volt behintve; fehér
tányérokban, kéklő nefelejtskoszorúk között, illatos virágbokréták
pompáztak, miknek szirmain aranyzöld szárnyú bogárkák pihentek; egy
szegletben vadrózsa-levelekből vetett ágyon egy nagy fehér kandur
nyújtózkodott, olykor tréfásan enyelgve egy mellette pihenő gerliczével,
mely le-leszállt a kandur fejére, s szeliden csapkodta a hentergő
játéktársat piros szárnyaival, oly szelid volt mind a kettő.

A szoba mélyiben égszin menyezetű ágy volt felvetve, melynek tetejéről
szomorufűzágak csüngtek alá, s a vadborostyán virágtalan indái, mik zöld
himzetekként bonyolultak a leeregetett fehér habzó ágyszőnyegek redőibe.

A boltozatról olajmécses függött alá, mely rózsaszinű üvegharanggal volt
lefedve.

Az ifju nem birta eszméit összeegyeztetni. Érzé, hogy nem álmodik, s meg
nem foghatá, mint lehet ily egyszerűen bájos rejteke az undorító külsejű
háznak s az ördöggel egy idős házi gazdának.

Helyet keresett, hová a kezében levő szurokfáklyát letehesse, s miután
azt sehova sem tűzhette le, kioltá, s az egész szobán csak az éji mécses
önte szét könnyű rózsaszín félhomályt.

Oda ment a menyezetes ágyhoz. Azt hitte, hogy az az övé. A mezei virágok
lélekaltató illatától részeg volt a levegő, s a gerle turbékolni
kezdett… Félresimítá az ágy függönyeit… minden vére szivéhez szaladt,
szemei elveszték látásukat, lélekzete elállt… Egy alvó hölgy feküdt ott
fehér vánkosai között; gyönyörű fehér pongyola habzotta körül bájos
termetét, el-elárulva a gömbölyű vállakat, a hattyu-kart, és a szeliden,
galambian lihegő kebelt. Arczán könnyű szinezetben olvadt szét az álom
gyöngéd pirja, s félig nyilt korallajkai virág-illatot szíttak be,
ambrát leheltek vissza, könnyeden lebegtetve a szabadon hullámzó fekete
hajzat selymét.

Az ifju nem érze vért ereiben, hanem lángokat; most tudá meg, hol lakik
az ember lelke – a szívben. Csak szivében érze életet, – örök életet.

E lángoló érzések közül egy valami magyarázhatlan homályos sejtelem
iparkodott felküzdeni magát, hideg, óvó érintéssel nyulva a tomboló
szívhez, intő, tartóztató, mint az őrangyal keze, el-elmerülve az
indulatok lávájában, majd ismét felnyujtva intő kezét, alig láthatóan,
alig érezhetően.

– Vissza! kiálta szétcsapva maga körül az ifju, mintegy eltépve a
varázst, mely lelkét meglánczolá, – el, el innét, kiálta, forró
homlokára tapasztva kezeit, ki a szabadba! s a függönyöket összerántá és
visszafordult és öklét kitörni készülő szívére feszíté.

Kulcsnyikorgás hallatszott az ajtóban… A gonosz lélek rájok zárta az
ajtót.

– Oh! kiálta elszédülve az ifju, s eszeveszetten rogyott térdeire.


V.

Gyönyörű hely az Isten háza; malasztos, vigasztalást termő hely!

Ide jön a kesergő, a kinek szíve beteg és meggyógyítja szivét, megvidul.

Ide jön a tévelygő, a vétkek embere, s megtisztul, megtér, szent lesz
belőle.

Ide jön az üldözött, az oltár küszöbére lép és az oltár megvédelmezi őt.

Mikor az ember a világba jő, mikor születik, elhozzák őt az Úrnak házába
és az Isten szava áldást mond a született életére, talán egyetlent, mely
őt a sírig elkiséri.

S midőn a szívnek kinyílnak virágai, mikor megjön a szív tavasza, a
szerelem: itt szenteli meg azt a szeretet istene áldás lehelletével,
hogy miután a paradicsomból kiüzetett az ember, szívében viselhesse a
paradicsomot.

Ki nem apadó forrás az Isten áldása; meríthet belőle gazdag és szegény,
de az ember iszapot hány bele, hogy más ne meríthessen belőle; vagy
mérges epéjét önti közé, hogy a ki iszik abból, meghaljon tőle.

* * *

Az orgona ezüst fuvolahangjai szétrezgének; az Isten szolgája, az
áldozó, megszólalt, magasztos, ünnepélyes hangon:

– Szereted-e e szűzet, kinek kezét fogod?

Az ifju nemes, büszke tekintettel mondá: Szeretem. Hangja tiszta volt és
nem reszketett.

– Szereted-e e férfit, kinek kezét fogod? kérdé az áldozó.

A hölgy szemérmes epedéssel emelé föl félig szemeit a mellette térdelő
ifju szemeihez s felelé: Szeretem. Hangján érzeni lehetett a melegséget,
melylyel kimondatott.

– Úgy áldjon meg benneteket az áldások Istene!

A népség körültük sírt örömében; hátuk mögött egy vén kopasz ember
kaczagott boszújában.

Egy hölgy és egy férfi térdeltek az oltár zsámolyán, kezeik szorosan
összefűzve, szíveik még szorosabban.

Az ifju magas, szelid, komoly tekintetű; arcza vonásairól a bátorság és
jószivűség nagy betükkel olvashatók, termete izmos, deli; hátra szórt
szőke haján a festett ablakokon átömlő napsugár játszik.

Egész nép imádkozik érte, hogy boldog legyen, mert atyja volt az
árvának, védelmezője az üldözőnek s vigasztalója a szomorúnak.

Mellette ifju menyasszonya, oly szép, mint az angyalok mosolygása; oly
szép, mint a legszebb reménység… Ki festette le valaha a hajnalcsillagot
ragyogtában? az jőjjön ide és fesse le az ő arczát.

E szende félénk mosolygás a fehér rózsa szirmaival egyszinű arczon; e
sima derült homlok, ezen hajnalmosolygású ajkak és e szemek, örvényei
ismeretlen kéjnek és fájdalomnak, sötétek és mégis mint sugárzanak a
mélyen piruló arcz fölött!

Bár ne lett volna oly szép e hölgy! Bár ne született volna e világra
soha!

Hátuk mögött egy agg élemedett ember áll. A hölgy fogadott apja. Egy
kopasz vén ember, ki tarkóján felemás parókát visel, arczán botrányos
vonásokat és szemeiben istenkáromlást.

Az egyház falain különböző alakok vannak festve: rossz lelkek és elesett
angyalok alakjai, miket cherubok vernek lángpallosokkal; ott van a
sátán, mely a Megváltót kisérti és az ördögök, miket az apostol a
megszállottakból kiűz; vigyorgó, sanda arczok, a gúny, az irigység, a
káröröm, a csáb és a tettetés, denevér-szárnyaikkal; monstrumok, az
alvilág szörnyei; lángok közt repkedők, letiporva az asszonynak magva
által, ki lábával undok fejeikre gázol; felmagasztalt phantasia
szüleményei.

A vén kopasz, mialatt unokája szerelmet esküszik, az ördögvonásokat
próbálgatja utánozni saját arczán. Sikerül neki tökéletesen. Jaj annak,
ki rá néz, mert megbotránkozik! Ismét gúnyarczokat metél a hozzá
lemosolygó szentek szemei közé.

A templom hátterében illatos viaszgyertyák égnek.

A kopasz ember tüsszög és fulladoz a töményfüsttől.

Az áldozó gyűrűt váltat a szeretőkkel.

A vén ember arcza e pillanatban valamennyi ördög vonásait mind együtt
képviseli. Oda lép nesztelenül az ifjuhoz s fülébe súgja: – Add
menyasszonyodnak azon gyűrűt, melyet megholt testvéred viselt, s ne
keresd annak gyilkosát többé; tudod, azt mondja az imádság: «miképen mi
is megbocsátunk stb.»

A vőlegény nyugodtan helybenhagyást int fejével…

A menyasszony egy rubin koszorús gyűrűt von le ujjáról s jegyesének
nyujtja…

A vőlegény hévvel csókolja meg a gyűrűt s annak adóját, a fehér kezet, s
ujjára fűzi azt…

Azután kebléből egy achatból metszett gyűrűt vont elő, mely ott függe
nyakán, közepén három turmalinnal, s azt arájának nyujtja.

A hölgy rátekint a gyűrűre, s mintha vipera szúrt volna szivébe,
iszonyuan felsikolt, s vőlegényét ellökve magától, ájultan, elkékülve
hanyatt esik.

– Te vagy az? kiált kábultan az ifju; szive jéggé fagy s az oltár
oszlopaihoz tántorodik.

És a megnémulás fájdalmas csendében átkozott ördögi kaczaj hangzik fel a
templom boltozatáig.


VI.

A tenger és az ég csatában vannak egymással.

A tenger felcsapkod az ég boltozatáig, melyen sem nap, sem csillagok nem
látszanak, mely fekete.

Az ég lesujt viharos szárnyával a tenger mélységes fenekére, s felkölti
a mélyben alvó szörnyeket.

Igy vínak egymással menydörgő háborut, egyik sem csillapul; a vihar
ordítva szántja végig az oceant, míg annak hullámai lázadva emelik fel
tajtékkoronás fejöket ellene.

Ez itéletnapi csattogás közé kétségbeesett embercsoport jajszavai
vegyülnek, elenyésznek, a menydörgés felülmulja azokat.

A tenger árjai egy hajóval laptáznak.

Jaj! százszoros jaj annak, kit az Úr haragja utolért!

Imádkozás, vigasz, búcsúszavak, istenkáromlások! senki sem hallja
egyiket is.

A távolban világító torony vésztüze mutatja a hajótörések szirteit.

A hajót oda kergeti a vész.

Isten irgalmazzon bűnös lelkeiknek!

A vitorlák össze vannak tépve; az árboczok hosszan huzódnak a hajó után
köteleiknél fogva, mint egy korbácsolt szörnyeteg farkai, oldalai
ropognak a hullámcsapásoktól. A hajó körül fehér vészmadarak repkednek
fel-felsivítva, mintha jóslanának neki.

Az utasok nagy része tengeribetegen a hajó mélyében fekszik, s nem bir
mozdulni, hanem érez halálkeserű kínokat, minden hibbanástól. Különösen
egy, egy kopasz vén ember, kinek arczát a halál-félelem iszonyuan
eltorzította, egy elkárhozott tekintete nem lehet az övénél iszonyúbb.
Szemei kiülnek, rémesen forogva a sötétben: – Engem, engem hajítsatok ki
innét! ordított, a tenger meg fog csillapulni; ez a vihar, e vész, mind
én miattam támadt; engem hajítsatok ki neki; én vagyok, kire a czethalak
éheznek, én, én, én…

– Nyugodjál ember és imádkozzál, szólt fölötte egy erős érczhang.

– Nem tudok imádkozni, nem tanultam imádkozni soha, csak káromolni
tudok; vessetek ki.

A megszólító a sötétben az átkozódó szájához nyomta a feszületet.

– Hah! sikolta fel a kétségbeesett, te vagy az áldozó?

– Térítő vagyok, felelt a hang, melyre a vén ember nem ismert rá.

– Meghalok, rebegé ez, meghalok, szólt fuldokolva, s átkarolá a térítő
térdeit, és elkárhozom.

– Az ég irgalma végtelen.

– Oh… nem, nem lehet! én teljes életemben istentelen ember voltam;
örültem a mások siralmainak; vétkeket követtem el, miknek számára nincs
név, és azokat soha meg nem gyóntam; haragban éltem mindig istenemmel;
és most nyomorultan fogok meghalni; ki old fel engemet? Az ember
kétségbeesve fetrengett a padozaton, mint kit belől kigyók mardosnak.

– Megtérni soha sem késő. Térj Istenedhez. A tanítványok, kik a
pusztában eltévelyedtek, bár nincsenek felavatva, egymásnak
meggyónhatják vétkeiket, s feloldhatják azok alul egymást.

– Hajolj le hozzám, susogá a vén. A térítő ajkaihoz tartá fülét, s a
nyavalygó gyónni kezdett.

– Oh, én iszonyú ember voltam!

A hajó nagyot zökkent, s féloldalra fordulva megállt.

– Zátony! ordíták a födözeten kétségbeesve.

– Én iszonyú ember voltam; nincs az a törvény, Isten vagy ember kezével
irott, melyet át nem hágtam volna. Istent nem imádtam, hanem pénzt és a
poklot; botránya voltam az imádkozóknak; vérrokonaimat halálra üldözém;
árvák utolsó falatját raboltam el; sírt áskáltam mások jó hirének. És
most meg fogok halni. Volt énnekem négy fiam, kiket én magam neveltem,
és minő gonddal, minő figyelemmel! magam vezettem őket mind oda, hol
valami gonoszat lehete tanulni; magam tanítám őket gyűlölni, csalni az
embereket, üldözni a vérökből való vért és ártani mindenkinek; boszút,
irigységet és tettetést csepegteték lelkeikbe, s hogy foganatos legyen,
példát mutattam nekik mindezekre magam. És most meg fogok halni, meg
fogok halni!… Volt nekem egy testvérem és annak több gyermekei és
unokái; de volt kivált egy köztök, kit a «rémületlen Ivánnak» neveztek,
s kit én jobban gyűlöltem magát, mint valamennyit együtt; ő nagylelkű
volt, én alávaló; ő bátor, én gyáva; ő deli, én utálatos; ő egy cherub,
én egy belial; ezért gyűlöltem őt jobban, mint az egész világot, s
megtanítottam gyermekimet, rá irigykedni. Mikor testvérem unokája, Iván,
elutazott, én is adtam mellé utikiséretet: négy fiamat. Mikor
elindultak, megeskettem őket nagy átok alatt, hogy a gyűlölt
unokatestvér veszni fog. – Két hó multán legöregebb fiam levelét
olvasám, melyben azt irja, hogy a londoni feltámasztók szörnyü emberek.
Egy titkos pinczében feküdt fiam megkötözve, körülvéve a borzalom
embereitől, kik halálos szuroktapaszt akartak arczára ragasztani, hogy
megfojtván, holttestét eladják a boncztudósoknak; már érzette a halál
félelmeit, szemeit annak irtózata elől lehunyta, midőn hirtelen
lövéseket és zűrzavaros hangokat hallott; gyilkosai szétfutottak, őt
pedig egy erős kar felragadta s vitte könnyeden a levegőn keresztül, s
mikor megszabadítván, letevé, e szókat súgta fülébe: «Álmay Iván!»
Többet nem irt fiam, s azóta hirét sem hallottam. Fél év mulva második
fiamtól vettem tudósítást, melyben kegyes gondolatokat nyilvánít, melyek
egyedüli foglalatossága, mióta a perui földrengéskor képtelen
bátorsággal menté őt ki a hulló omladékok közül Álmay Iván… Végül
javalja a bűnbánatot s hogy őt elfeledjem. Harmadik fiam pedig egészen
elfelejtett; másoktól kelle meghallanom, hogy algieri rabságból váltá őt
ki nagy pénzösszegen egy gazdag úr, ki ismét nem volt más, mint a
százszor utált Álmay Iván, ki míg rokonaitól halálra kerestetett,
azoknak őrangyala volt minden balsorsaik között. S három fiam nem
állotta ki a kisértetet, becsületes ember lett belőlök. És én elátkoztam
őket, lelkeiket a pokolnak, testeiket a kétségbeesett erőszakos
halálnak. Csak legkisebbik fiam maradt tanításaimhoz hű; ő rá hiába
tékozolta jótéteményeit, nagylelküségét Iván. Roszszal fizetett neki
érte. Szeretetért gyűlöletet, csókért döfést. Most egy fiam sincs; a
legkisebbik, kettőt méreggel vesztett el közülök, a harmadikat
leorgyilkolta, maga pedig hóhér keze által mult ki a világból. S mindezt
én tevém, én okoztam. És most meg fogok halni, meg fogok halni!

– Indulgeat tibi Deus, suttogá a térítő, s kezét kinyujtá, a bűnöst
megáldandó.

– Oh nem, nem! szólt ez, eltolva magától az áldó kezét, még ez
csekélység, s elkezde kaczagni. (Azt állítják, hogy azok, kik az
ördögtől vannak megszállva, a legünnepélyesb helyeken: templomban,
temetéseknél, gyónásközben, sőt halálvonaglásaikban is kaczagnak.)

Künn a hullámok kezdék bontani az erősen álló hajót.

– Hallgasd tovább: Háboru ütött ki, és én nagy vágyat éreztem magamban,
látni, mint gyilkolják egymást az emberek a törvények nevében és ott
örülni a kiomló vérnek és jajgatásoknak; s e közben az ellenség kezébe
estem, több fölkelt nemesekkel együtt, kik közt volt Iván testvére,
Almay Zoltán. Történt ezen fogságom ideje alatt, hogy hazámnak ellensége
egy felhivást szándékolt intézni a néphez, melyben azt fejedelmei ellen
felkelésre és vele egyesülésre kecsegteti, csábító meséket mondva arany
dicsőségről, ősi önálló thronusról s más szivszédítő dolgokról.
Összehivának bennünket, szegény foglyokat, s a szabadságot kezdék
előttünk emlegetni, honn hagyott búsongó családainkat; s mikor látták,
hogy szemeink megteltek könyűinkkel, ama felhivást adák előnkbe és
igérének szabadságot mindnyájunknak, ha lesz, ki azt az országban szét
fogja hordani, s kiraggatja az utczák szegleteire, s a népnek
szétosztogatja… összenéztek a szegény magyar foglyok könyes szemeikkel,
megölelték egymást, s visszanyujták kezeiket a békók elé; nem volt
közöttük, ki tudott volna lenni honáruló, csak egy… az az egy én voltam.

A térítő undorodva vonta el kezét a gyónó fejéről.

Ez folytatá: Én elfogadtam az ajánlatot, s megesküdtem, hogy e felhivást
terjeszteni fogom; esküvésemet ez egyszer meg is tartám. Jutalmul azt
igérték, hogy fogolytársaimat is szabadon bocsátják; de én mást
kivántam, azt: hogy ők soha meg ne szabaduljanak. Tudtam, hogy mit
várhatok különben azon enthusiastáktól, kik bennem a hazaárulót ismerik.
Ez volt ama nevezetes proclamatio, melyet N* saját keze aláirásával,
több száz példányban ragasztott fel P*, s több városok falaira, melyet
onnét a magyarok lehasogatván, a sárba tapodtak… Azonban én szabad
voltam és ellenségem fogoly, s örömem iszonyú volt, de rövid; egy este,
midőn lefeküdtem, zörgettek ablakomon; holdvilágos éj volt. A mint
kitekintek, egy rettegett hang ezt súgá fülembe: «Jó éjszakát, áruló!»
Ez Zoltán volt. Mint szabadult meg, maig sem tudom; oly jól eltéve
hittem őt… Iszonyú félelem fogott el és nem láttam szabadulást; és… és,
mit soha nem tevék, imádkoztam… de az ördöghöz! és ez meghallgatott, s
adott jó tanácsot… Egy unokaleányom volt, Viola, a nép előtt fogadott
leányomnak híttam, mert gyűlöltem minden rokoni nevet. Szép volt a
leány, de olyan szép, a minővel csak a pokol ajándékozhatja meg a
világot; és én tudtam használni szépségét. Nem akartam, hogy a vallás és
erkölcs neveit valaha megismerje, s hogy azok mégis szivébe jutottak,
annak oka nem vagyok; hanem akartam, hogy tudjon énekelni, mint egy
Syrén, tánczolni, kaczérkodni, öltözetekben hivalkodni; s midőn ekként
lángérzéseit a csábítás varázsával felfegyverzettem, készültem a
nemesebb hajlamokból, mikkel ártatlan szive akaratom ellenére telve
volt, szedni zsákmányaimat; iránta a leggyöngédebb érzéseket
nyilvánítottam; sokszor tudatám vele, hogy kivülem senkije sincs, s nem
volt kivánsága, mit nem teljesítettem volna; rabja voltam szeszélyeinek,
s tapasztalám, hogy unokám a legnemesebb vonzalommal hálálta meg
színlett atyai érzetimet. Ragaszkodott hozzám, s mikor 17 éves volt, a
legcsábítóbb külsővel, a legforróbb indulatokkal, még senkit sem
szeretett, mint az öreg apját, kit gyűlölnie kellett volna… Tehát 17
éves volt Viola, midőn Zoltán a fogságból megszabadult. Tudtam alkalmat
szerezni, melyben Zoltán megláthassa unokámat… Kellett-e neki több egy
látásnál, hogy őt a legszenvedélyesebben megszeresse? úgy lőn és én azt
hittem, hogy meg vagyok mentve; Viola is szerette őt, s egy estve,
piruló arczát mellemre rejtve, tett róla dobogó kebellel vallomást, hogy
a magas homloku ifju szivével és kezével kinálta meg. Elérzékenyülést
szinlék és Zoltánt magamhoz hivatám; midőn együtt voltunk, kegyes
arczczal nyilvánítottam örömömet, hogy e keletkező frigy a két családot
annyi ideig rongált viszálkodásoknak mindenkorra véget vetend, s
jobbomat nyujtám elé, mondva: «Bocsássuk meg egymásnak a bántalmakat, s
feledjük a multakat kölcsönösen»… Azt hittem, hogy ki Violát szereti, el
fogja ő érte feledni menybeli üdvösségét is. Nem ismertem az embert. A
nélkül, hogy kezemet elfogadta volna, így szólt: Mindent megbocsátok,
csak az árulást nem! Pedig csak ez egy volt, mitől iszonyodtam. «Viola,
szólék unokámhoz, akarsz egy férfi neje lenni, ki nagyapádat a
vesztőhelyre taszította? akarod-e azon ember nevét viselni, ki a tiédet
szenynyel és vérfoltokkal gyalázta meg? anyja lenni azon gyermekeknek,
kiknek ősüket édes apjuk iszonyú halálra kereste?» Viola nem értette,
hogy mit beszélek. Nézd, szólék, ezen ember szörnyü pört akar indítani
ellenem, melynek vége gályarabság vagy vesztőhely; s ugyanezen ember
kezedet kéri, azon kezet, melyet én annyiszor bálványozva csókoltam, s
jegyajándékul ez ősz ingadozó fejet!… De mit tesz az, hadd vesszenek az
öregek, eleget éltek; akaszszák fel magukat! Ha férjed kezén öregapád
vére tapad, mit tesz az? ő azért forrón fog ölelni vele; nagyapádat a
bitófa alá temetik, téged illatos menyasszonyágy fogad; azon öreget, ki
téged karjain hordozott, sárral fogják hajigálni, és te, mikor elviszik
őt ablakod előtt, azt kérdezended: «Ki az a vén gonosztevő? soha sem
láttam őt.» Viola Zoltán nyakába borult, s könyben úszó szemeit igaz
fájdalommal emelve hozzá, fulladozó hangon esdekle: Zoltán, bocsáss megy
nagyatyámnak. Kőbálvány indult volna meg könyűitől, de Zoltán nem. Ki
egy honárulónak megbocsát, maga is áruló; mondá vérfagylaló hangon.
Engem is meg akarsz-e ölni? zokogá Viola. Zoltán félrefordult; nem
akarta, hogy könyeit lássa valaki, s mikor arczát visszafordítá,
halavány volt, mint a fal. Akarsz-e engem követni? kérdé Violától. «Csak
nagyapámmal!» «Ez határozott szándékod?» «Igen» szólt a jó leány,
kezemet megfogva. Újra éledni kezdtem. Ellenem azonban nehéz fohászszal
lépett Violához, kezét megcsókolá. A jobb világban látjuk egymást, mondá
s eltávozott. Másnap hallám, hogy megindíttatott ellenem a főbenjáró
pör, de már ekkor rejtve voltam, s Viola egy levelet kapott Zoltántól,
melyben kijelenti, hogy miután nekem meg nem bocsáthatván, őt nem
birhatja, öngyilkolás végzendi életét május 24-én délután, s kéri őt,
hogy a körülményesen leirt helyen fekvendő holttestét temetetlen ne
hagyja, egyszersmind gazdag vagyonait neki hagyta végrendeletében.
Tudtam, mi szándéka volt a fiatalnak; hivé, hogy e kisértést a leány nem
fogja kiállhatni, s miután após és szerető halála közt kell választania,
sietni fog a leirt helyre, hogy kedvese életét megtartsa; de nem úgy
lett: a megirt óra előtt felkerestem a nevezett erdőt, s a várakozó
vőlegényt, mielőtt Violával beszélhetett volna, agyonlőttem… Unokám
halva találta kedvesét, s őt egy fa alá temetve, gyakran járt oda
egyedül a legsűrűbb rengetegbe, halottját siratni. Az erdőt lakó
fenevadak nem bántották, de bántottam én. Oda vonultam a rengetegbe, egy
elhagyott erdészlakba; neki úgy mondám, hogy az ő kedveért, pedig a
törvény kezei elől rejtőztem oda. Ekkor kellett történnie, hogy a
meghalt testvére, Iván, hosszú utazásaiból megtért, s addig keresett,
míg rám akadt, s testvérét követelte tőlem vissza. Én elvezettem őt
annak sírjához; azt hazudtam neki, hogy ama hölgy, ki azt siratni jár,
ölte meg testvérét szerelemféltésből; azután szinről-szinre mutattam meg
neki leányomat. Hahaha! Midőn egy órában halálos szerelmet és halálos
boszút esküdött egy és ugyanazon lénynek!

– Oh! kiálta fel metsző fájdalommal a gyóntató, kezét arczára tapasztva.

– Minő jelenet volt az a templomban, mikor Iván Violának, ki másodszor
lőn menyasszony, eltemetett első vőlegénye gyűrűjét adta át, hahaha!

– Ne tovább, szólt a gyóntató, ne tovább. Isten bocsássa meg vétkeidet,
nyomorult!

A hajó belseje világosodni kezdett, a hullámok betörték oldalát, s
tolulni kezdtek belsejébe.

– Oldozd fel lelkem bilincseiből! rimánkodék a vén, látva a halált.

– Sit tibi Deus misericors! szólt, két kezét fejére téve a térítő;
azután felvitte őt a fedélzetre, s bevárta, míg egy rohanó hullám
mindkettőjöket lesöpörte onnét.

Úszott vétkes terhével a tajtékzó habok közt; hosszas vergődés után
jutott a közel sziget partjára, melyen virágok termettek; s itt
mindketten térdre hulltak, hálát adni a megszabadulásért. A hajó
romokban feküdt a zátonyon; embereit holtan hányták ki a habok a partra.

Tüzet gyujtottak. A térítő, a nap fáradalmaitól ellankadva, elaludt
mellette; a vén ember ébren maradt, nézte a tűz lángjánál megszabadítója
arczát. Borzadva ismert rá. Álmay Iván volt az, ki ellen ő annyit
vétkezett. Álmay Iván, ki ő vele annyi jót tett. A vén ember egy nagy
követ keresett elő, s azzal a nagy kővel összezúzta az alvó koponyáját s
testét beledobta a vízbe.

S évek mulva, midőn Iván csontjait egyenként kihányták a habok, s testén
megosztoztak az elemek, még akkor is élt Philadelphiában egy
köztisztelettel jutalmazott férfi, a becsület-rend nagy keresztese,
gazdag polgár és elismert erényű keresztyén; holta után roppant pyramis
nyomja sírját, melyen érdemei arany betükkel vannak felirva. Ez az ember
volt Álmay Manó.

* * *

Ki meri mondani, hogy nem lesz másvilág?!



A NYOMORÉK NAPLÓJA.

Még 1822-ben volt az ó-g-i határban egy elhagyatott avar puszta, melynek
közepén egy odvas fa állott.

A puszta kietlen vala, sűrű bojtorjánnal és tövissel benőve; elvadult
táját kerülték a legelésző juhnyájak; a vad madár félénken repült el
fölötte; csak a zivatar látogatta meg olykor, s az év utolsó éjszakáin
két emberi árny.

Közepén mintegy elátkozva állott az odvas fa; tövén és derekán kínszülte
moha és gombák tenyésztek, egyetlen görcsös ág nyúlt fel oldaláról az
égbe, a többit leégeté a belecsapott villám. Azon egyetlen ágon, mikor a
tél zúzmarával virágoztatta fel a ligeteket, két fagyöngy-bokor zöldelt,
mint nyomorék anya keblén két szívtelen gyermek, utolsó életerejét
kiszívók.

1823-ban e puszta föld, tagosztályi per következtében, C* S. honosított
franczia marquis birtokába jutott, ki azt felszántatta, a dudvák és
bozótok rengetegét kiirtatá, s az odvas fát kivágatta.

Mikor levágták e fát, egy mélyen kivájt üreget találtak benne, mely
egész gyökeréig lehatott, s ez üreg fenekén egy ércz-szelenczét, zöld
rozsdával bevonva.

Azt hitték, hogy kincset fognak a szelenczében találni; s feltörvén,
találtak benne hosszú ősz hajfürtöt, egy pergamentdarabka körül
csavargatva; – a pergamentdarabra e szavak voltak irva nőirással: 1822.
Dec. 22. Halálos ágyamon reád emlékezem… Több semmi.

Ez igénytelen leleményt átadták a találók a tulajdonos marquisnak, ki
nekik viszonszivesség fejében adott két bankóforintot, s ezzel a semmit
nem jelentő dolgot félrevetve, az egész eseményt elfelejté.

Történt azonban, hogy a marquis úr, egy hosszú téli estén, megsokalva
mindennapi vendége – az unalomnak latogatásait, azon kezdé törni fejét,
mikép rázhassa le nyakáról e hivatlan és kelletlen társaságot. Végig
képzelte mindazon mulattató kedvtöltéseket, miknek a fölösleges időt
martalékul szokás elébök vetni, egyet sem talált köztök, melyet
jelenlegi helyzetére alkalmazhatott volna miután keveset fedezett fel
olyat, melylyel az ember magányosan is elmulathatja magát, anélkül, hogy
felebarátjai társaságára szorulna, s e szerint nem maradt mulattatására
egyéb, mint ősi képeivel körülrakni magát, s e vidám társaság körében a
legédesebb élvezetek közt bevárni az éjszakát. – Ilyen helyzetben lepte
meg a marquis urat azon szokatlan gondolat, hogy talán lehetne az
embernek magát saját eszméi, saját gondolatfüzérei által annyira vinni,
hogy hat órai örökkévalóságot szerfölötti ásítások nélkül keresztül
élhessen; azaz, hogy maga magát, anélkül, hogy passianceot játszanék,
csupán eszméi furcsasága által elmulattassa?

Ha én orvosa lettem volna a méltóságos úrnak, elméje ezen
kórnyilatkozatát bizonyosan a gyomornedvek meggyöngülésének
tulajdonítandám.

Kereste tehát a marquis úr testalkatának legfelső emeletében azon
láthatatlan tárgyakat, melyeket mi ideáknak nevezünk; – hajtóvadászatot
tartott a gondolatok után agyának Saharájában; – hasztalan! –
gazdátlanul őgyelegtek abban az atomok, mint hajdan a monások a
teremtetlen világban, s mint jelenleg is a tiszamelléki rétek felett a
muslinczák és szunyogok fellegei őgyelegnek… A túlságosan élvezett
érzéki gyönyörök kifogyaszták a lélek mindenhatóságát, s az ingerek
kényurasága alatt szellemi dudvák nőtték tele a szivet és az észt.

A marquis úr láthatott valaha versirót vajudási gyötrelmei között, a
mint a jőni nem akaró eszmét hol füle mögül, hol a tollszárból rágta ki
nagy erőszakkal, s ő is így tett, de hiába! – a hol nincs, ott ne
keress, a hova nem vetettél, ott nem aratsz; – utóbb is csak azzal kelle
magát vigasztalnia, hogy ő született marquis, ki, minthogy nem úgy van
alkotva, mint más emberek, hihetőleg e kitüntetést, mint különös
kegyeletet kapta a természettől, hogy annál több ideje maradjon hajának
felbodorítására.

Ekként hátat fordítva magának, véletlenül belebotlott emlékezetével az
említett rejtélyes szelenczébe, s a benne foglalt tárgyakra gondolt; és
ekkor jutott először azon észrevételhez, hogy ez eset regényesebb, mint
egyelőre gondolta volna. De mint lőn meglepetve, midőn figyelmesebben
szemlélve a pergamentre irott szavakat, azokat szerfelett hasonlóknak
találta saját édes anyja irásaihoz, s a hosszú ősz hajat azon hosszú ősz
hajhoz, melyet saját édes anyja viselt. Nevelte megütközését annak
emlékezete is, hogy deczember 28-án szünt meg élni, s azon év utolsó
napján el is temettetett…

Eszébe jutott továbbá azon eset is, hogy ugyan 1822-ik évi deczember
24-én az említett puszta téren egy nyomorék koldus fagyott meg; – kopasz
volt és őszszakállú; arczán egy hosszú élet szenvedései, jobb lába
helyett famankót viselt, öltözetül daróczot, azt is rongyosat; s ott a
mohos fa tövében találtatott megfagyva; – mankója forgácsaiból rakott
tüzet a fa alatt, a fa félig megégett tőle; úgy látszék, mintha ezt
egészen el akarta volna égetni, s hogy ereje elhagyta s érzé elközelgeni
utolsó óráját, bal kezével egy nagy köteg irást a tűzbe vetett, s e
helyzetben adá ki lelkét. Iszonyú hideg volt azon a télen, s azon keze a
nyomoréknak, melylyel a tűzbe nyúlt, korommá égett, többi része testének
megfagyott.

Azon csomó irás közepe kiégett, csak az elejéről és végéről maradt meg
néhány levél, s e maradványok a marquisnak adattak át, ki a nyomorékot
eltemettetni szíveskedett.

A marquis kapott a tárgy érdekességén, s előkutatta a nyomorék naplóját,
mely valahol levéltárában félretéve hentergett, s annak leveleit végig
lapozva, abban egy, a szelenczében találthoz hasonló pergamentdarabra
akadt, mely «1772» esztendő számmal s e két szóval: «Reád emlékezem»
volt megjegyezve, s hosszú hajfürttel körülcsavarva, mely hajfürt fekete
vala, mint az éj.

A marquis úr mindinkább ingerelve látta magát a rejtélyes ember
irásainak végigolvasására, s karszékében végignyújtózva, himzett
sipkáját fejére, papucsos lábait zsámolyára, pipáját penzióba téve, az
irást szétterjeszté maga előtt, és ilyetén szavakat olvasott:

1772. Martius.

«Mária» – héberül annyit tesz, mint «szenvedések gyermeke!» – Nekem is
volt egy Máriám. – Az én Máriám is szenvedések szülötte volt.

Oly jól esik a szenvedőnek dicsekedni fájdalmaival elmenni a temetőbe s
megmutogatni: «Ime ez is az én halottam volt, s ez is; és ezek mind igen
szépek és igen jók valának és engem szerettek; – kivülök senkim sem volt
a világon; és most meg vannak halva és itt feküsznek – s nincs senki, a
ki szeretne a világon többé.»

Oly jól esik kevély-fájdalmasan megmutathatni a gondtalan örvendőnek:
Nézd, milyen mély ez a seb! – a milyen mély, olyan fájdalmas, – és ezt a
sebet ember viseli, – s az az ember én vagyok.

Oly jól esik végig nézhetni a világon, egy magas hegytetőről lenézhetni
rá, s elmondhatni: «Ime, e végtelenség, e minden jónak és rossznak
egyetemessége, mily nagyszerű, mily tömérdek; és e végtelenből semmi sem
enyém – csak a szenvedések; e tömérdek nép közül senki sem enyém, – csak
üldözőim.»

És én mindezt csak e fehér lapnak mondom el. Ki tudja, ha embernek
mondanám, jobban megértené-e, mint e rongydarab, melyre irok? – – Ez
legalább nem fogja elfelejteni…

Most bujdosom, vándorlok a világban. Lábaimat vérzik az út tövisei,
szívemet az emlékezeté. Utitársam a zivatar és a bánat.

Nekem nem jő fel a nap, – az én szivembe nem önti balzsamát a hit, –
bennem nem él a honvágy szent keserve, – engem nem éltet a másvilág
reménye. – Nap, menyország, vallás és haza, – mindezt egy névben
vesztettem el; ez a név volt «Mária».

Szenvedek eleget, éjeim álmatlanok és nappalaim sötétek, mint az éj. –
Más nyomorultat vigasztal az, hogy nálánál szerencsétlenebb lény is van
a világon; nálam csak egy van, ki jobban szenved, – csak egy, ki több
keserűséget érez – de ez engem nem vigasztal, mert ez az egy – Mária.

1772. Julius.

Ma egy éve, hogy legelőször megláttalak, Mária.

Ha e napot kiszakaszthatnám életemből, nem volnék az a boldogtalan, a ki
vagyok. – És mégis csak áldani tudom e napot, melyen először
megláttalak.

Ki volt az, ki ez első pillanatkor szívünkbe súgta: ime, ez a te
lelkednek fele, a te gondolatodból való szív; az én életem a te életed,
az ő boldogsága a te boldogságod? Rokonok vagytok, mióta a világ
teremtve van! Ha Isten volt, miért kárhoztat így? ha vakeset volt, miért
hogy nem kerülhettem el üldöző kezét?

* * *

1771-ben egy nyári alkonyatkor a budai hegyek közt iszonyú forgószél
támadt; – a hegyekről alárohanó viharok, egymással ölbe kapva, egy
nagyszerű légorsóvá egyesültek, melynek feje az egek magasságában a
felhőkön túl enyészett el, míg talapja világrontó pusztítással söpörg
végig a szétkuszált vidékeken. – Az egész mindenség egyetlen egy
örvénynek látszott, mely az elemeket chaosszerű rohamban akarta
összevegyíteni. A légben szétszaggatott asztagok s töveikből kicsavart
tölgyek pozdorjáit csóválta az iszonyatos typon, míg a szüntelen sűrűdő
fellegek vereslő kavarékát sűrű lángostorok kígyózák keresztül.

Egy érütésig csend lőn a vihar közepett; mintha egy varázsszó állította
volna meg a korlátszakasztott zivatart; a levegő elfult, az ég agyon
akarta nyomni a földet; – a nap elsötétült, a természet elájult; éjszaka
lett, mint azon a napon, melyen az üdvözítő megfeszítteték; s e nappali
éjben a felhők sötétvörös méhében egy, a napvilágot felülhaladó lobbanás
ütött ki, bevilágítva a messze terülő világot, mintha az ég hasadt volna
meg, hogy kiömlő fényével minden szemet megvakítson. Erre bódító
levegőrázkódás következett; az ember az eget érzé oszlopaiban ingadozni
s egy csattanás, mitől a hegyek rendültek meg alapjaikban, s a vén Duna
lázadva hágott ki partjaira, úgy tetszék, mintha a föld vettetett volna
ki sarkaiból… A villám a Szentgellért-hegybe csapott le.

E tünemény után a légnyomás rögön eloszlott, az ég erei megszakadtak, s
egyszerre egész terhes felhők rohantak alá, egymásba szakadva a hegyek
közé.

Épen ekkor népünnep volt a budai hegyek között.

E hegyekről mély utak vezetnek alá.

A megrémült sokaság a mély utakba rohant, s a hol kerülte, ott találta
meg halálos veszélyét. – Pillanatok múlva e hegyi utak a
felhőszakadástól támadt vízáradások medreivé lőnek; a vízrohamok a
képzelettől utól nem érhető erővel rohantak a hegyekről alá, roppant
szikladarabokat sodorva magukkal, miknek szakadatlan gördülését csak
hosszasan tartó menydörgéshez lehetne hasonlítani.

Rémséges zaj hallaték: imádság, jajgatás, segélyordítások hangjai. Míg
az ég, mintha nem akarná hallani imáikat, meg nem szakadó dörgésekkel
süketítette meg magát.

Térdemre esém; – azt hittem, hogy a megigért nap, a minden élő halálának
napja eljött; az éj, mely minden napnak éjjele, a percz, mely az
évezredeket befejezi, mely után nem lesz többé sem idő, sem tér. Ég és
föld, élet és halál, nap és csillagok, öröm és fájdalom egymásba fognak
omlani, s lesz – mint volt időknek előtte – semmi és sötétség a nagy
világ helyén.

– Irgalmas Isten! ordítá a nép.

– Isten-itélet! harsogák a viharok; ég és föld kiálták: «Jaj annak, a ki
született!»

A vízár mindig növekedő dühvel rohant a hegy lejtőjén alá, mindent
elsöpörve, a mi útjába akadt. – Olykor a sárga iszapos zuhatagban
egy-egy emberfő hosszú haja tünt elő, majd ismét egy gazdátlan kalap,
vagy egy ruhafoszlány, el-elbukva, majd ismét felmerülve.

Meghalt minden szeretet: testvér nem kereste testvérét többé, barát
barátját, férj nejét, anya gyermekeit; csak egy indulat maradt élve, –
az önszeretet. – Futott, ki merre látott.

A közrémület ezen perczeiben, a mint egy szikladombon térdepelve, magam
elé a tajtékzó rohamba letekinték, egy zöld dombocska közepén, melynek
két oldala mellett csapott el a zuhatag, azt, mint egy szigetet véve
körül, hölgyet láttam aléltan feküdni, – két keze imára összetéve feküdt
ölében, hosszú fekete haja ázottan csüggött keblén, mely fehér volt,
mint a liliom. – Egy fiatal leányka volt; becsukott szemeivel, mint egy
alvó angyal feküvék ott; halvány szelid arcza, gyönyörű homloka és
gyöngéd ajkai most is ide vannak rajzolva szívembe.

A vízroham mindig magasabbra hágott, s a kis szigetet mindig
keskenyebbre mosta; még néhány percz… és a szende leányka visszatért
volna oda, honnét eljött – az égbe.

Jaj nekem, – jaj azon pillanatnak, melyben őt megszabadítám!

Nem láttam többé veszélyt az övén kívül; nem éreztem félelmet, csak
egyedül ő miatta.

Megvallom, azon gondolat is átvillant lelkemen, hogy ha csakugyan lesz
egy más világ, s a jövő percz azt megmutatja szemeim előtt: ő hozzá oly
közel, nem fogok elkárhozhatni.

Közepébe ugrottam a rohanó vízárnak.

A dombon, melyen álltam, egy terebélyes fa volt; alig léptem el alóla, a
villám tövig széthasította a fát… Mért nem maradtam alatta!?

Felragadtam karjaimra a leánykát; azt a kéjt, melynek helyét egy ötven
éves életen át fájdalom és bú tölték be szívemben, mind e pillanatban
érzette át szívem, – meg is adózott érte…

Magamhoz ölelém őt; eszméletlenül hajlott vállamra, csak szíve gyöngéd
pihegése jelenté, hogy él. Oh ekkor hittem, hogy ha a világ elmúlik is:
én és e pillanat emléke élni fogunk.

Fel! fel! a hegytetőre. Lenn a halál! kiálték, vagy tán csak gondolám,
annyira zavarva voltak bennem gondolatok, érzések és sejtelmek e
pillanatban, s rohantam vele a hegy lejtőjén fölfelé. Épen ekkor csapott
keresztül a zöld halmocskán a zuhatag, s mázsás köveket hengerített át
fölötte. Ha a sors úgy szeretett volna bennünket, mint édes apa szereti
gyermekeit, azon köveket egy perczczel elébb küldötte volna.

Fölértem terhemmel a hegytetőre, s ott letevém őt; mellé térdepeltem,
angyalfejét ölembe helyezém és imádkozám.

Mit imádkozám? Hihetőleg őrült dolgokat, tán istenkáromlást beszéltem
hála és könyörgés hangjai helyett. Az ég királya a viharok süvöltésében,
a villámok harsogásában kiáltá le a világnak: «Portömeg, én vagyok a te
urad!» – Mindenki arczra borult előtte félelmében; a hegyek remegtek;
csak én voltam idvezült annyi síró között; csak én nem remegtem.

Azért vagyok most egyedül kárhozott annyi boldog között.

Hol van szó leirni azon pillanatot, midőn szemeit először felveté, azon
szemeket, melyek éj és csillag, világ és sötétség egy személyben; midőn
karjait hálateljesen fölemelé és vállaim körül fűzte; midőn remegve
simult hozzám közelebb és oly esengő hangon kért, hogy legyek védője? –
És én megesküvém az Istenre és üdvösségemre, hogy őt lelkem minden
erejével fogom sors, emberek és viharok ellen védelmezni. – Ezért nincs
most, kiben megbízzam, Isten; ezért nincs, melyben reméljek, számomra
üdvösség. – Hamisan esküvém.

* * *

A vihar elmult, – a világ megmaradt; az ég kék lett újra, a föld újra
zöld, – a megholtakat eltemették – sírjaikat fű nőtte be és a
feledékenység. – – Marie nőm lett.

Titok, mély titok volt az egész.

Marie gazdag volt, én szegény. – Egy ismerős lelkész, mindkettőnknek
bizalmas barátja, adott össze bennünket; kívüle senki sem ismerte
viszonyunkat, senki.

Nem – – a menyország örök üdvössége nem lehetett oly édes, mint azon
napok boldogsága volt, midőn lopva, titokban kerestük fel egymást egy
ismert árnyékos fa tövében; kar karban, szív szívben, hallgattuk a
csalogány éji dalát, s hosszan merengve néztünk egy csillagot, mely oly
fényesen mosolygott reánk.

Ragyogó volt a csillag – ragyogóbb valamennyinél: mintha a világ
középpontján lett volna napkirály, mely fényét messze, miliárd
mérföldekre küldözi szét, még ottan is tündöklött. Ha elmegyünk innét,
innét e földről, ha meghalunk, – mondók sokszor édes ábrándozásaink
közt, – e csillagot választjuk lakhelyül, oda fogunk menni, egyszerre és
mind a ketten. – Nem tudom honnét, mindkettőnkben ez egy eszme
keletkezett, hogy az élet után a csillagokat fogjuk végig vándorolni, s
így lesz örökkétartó a másvilág.

Ez volt az élet! ez volt a kéj! Egy percz e létből, egy csepp e
boldogságból, napokat édesít meg fájdalomban hosszú életemből, s hogyha
még félszázadig tartana is e kín, melynek élet a neve: ama messze elmúlt
napok még mindig fényt vetnének reá, bágyadtat ugyan, de kedveset.

Nem hiszem, hogy valaha ember oly boldog lehessen a síron innen; hogy
egy csókban, egy ölelésben, melyet egyszerre két szív érez, oly kéj
legyen! hogy egy mosolygás, egyetlen ige a lelket oly magasra birja
fölemelni, mint a mily magasan voltam én, a mily magasról estem én alá.

Oly sokat szeretnék beszélni; – zivatarban utazónak a mosolygó napvilág,
tengervészek közt hányatottnak a zöldülő part, elesett angyalnak a meny,
nekem az elvesztett paradicsom oly kedves emlékek; – de nem fogom
magamat tovább gúnyolni: megmutatom másik felét életemnek, – az
éjszakát, a fagyos, világtalan, szélvészes éjszakát, hol viharban
bujdosik keresztül az élet nem ismert tájakon; majd sírhalmokon, majd
temetetlen fekvő halottakon lépdel keresztül; majd vérben gázol egyedül,
társtalanul, vezető nélkül, s a sírt, melyet keres, a magáét, nem
találja a sötétben.

Marie atyja gazdag kereskedő volt, – legalább azt hitte róla a világ… A
világ sokszor csalódik. Történt egy napon, hogy a gazdag kereskedő két
roppant vállalatban – miknél minden vagyonát koczkára tevé – megbukott.
– Koldussá kelle lennie… Nem elég… Bukása miatt börtönbe kerülhetett…
Így akarták hitelezői. – Csak egy mód volt megszabadulhatására… Egyetlen
egy!! Hitelezői között egy gazdag külföldi úr volt: C. M. marquis vagy
gróf; s ez kész volt nagy összegre menő adósságát a kereskedőnek
elengedni, ha leányát neki adandja. – A kereskedő azt kérdte «nőül-e?»
és a marquis nagyot kaczagott e kérdés felett. A kereskedő becsületes
ember volt és jó apa… haza ment s főbe lőtte magát…

Ekkor az anyának tevé a marquis az ajánlatot. Az anya elég vigyázatlan
volt ezt leányával tudatni, s egyszersmind megismertetvén vele
helyzetüket, értésére adni, hogy ha a marquis kivánatának nem enged: ő
is azt fogja tenni, mit férje tőn.

Marie igen szerette anyját… Jobban, mint engemet…

Oly jól emlékszem azon zordon alkonyatra… A nap vérpirosan sütött be
ablakomon, midőn halványan jött hozzám Marie; szemeiben könyek
ragyogtak; át akartam ölelni; kibontakozott ölelésemből, s reszkető
hangon kért, hogy hagyjam el őt – örökre.

A világ elsötétült szemeim előtt. – Elmondta, miért: hogy anyjának
életét, holt atyjának becsületét akarja vele visszaadni. Eleinte nem
mondta meg, hogy miként; s midőn megmondta: egy érzést állatott ki
velem, melyhez hasonlót nem érzettem még soha, s melyet hogy túléltem,
bizonyítja, hogy a lélek fájdalma a testet meg nem öli…

Én, a jogszerű férj? – ki őt Isten előtt tettem magamévá, ki őt jobban
szerettem, mint üdvösségemet, ki tőle viszontszerettetém, kinek nem volt
álmom, melyben ő meg ne jelent volna; ki annyira megszoktam a
boldogságot, melyet ő általa adott nekem Isten, hogy soha imádkozás
nélkül álomra le nem hajtottam fejemet! s én most ezen földi mennyemet,
lelkem és életem földi üdvösségét elveszítsem, hogy az egy nyomorúnak
lehessen martaléka?! nőmtől, azon egyetlen lénytől, ki az enyém, kiben
az Istent imádom, kiért őrjöngök – megváljak, hogy az egy kéjsóvárnak
lehessen játékszere?!

– Megöllek! kiáltám eszméletvesztve, és – lelkem fájdalmaira mondom –
azt meg is tettem volna, de szívem nem birta tovább terhét, – a földet
érzém beroskadni lábaim alatt, s a fejemre az eget szakadni le; csak egy
fojtó fulladásra emlékszem még, mely mellemet elülte, s aztán hogy fejem
elkezdett zúgni, a világ felfordult velem… Midőn újra felvetém
szemeimet, pamlagomon feküdtem; nehezen jöttem eszméletemhez; csak midőn
az ismert tárgyakat láttam körültem, akkor kezdtem azon meggyőződésre
jönni, hogy ez még nem a másvilág. Fejem Marie ölében feküdt, keze
homlokomat simogatá.

– Iszonyuan álmodtam, Marie, mondám neki, kábult fejemben úgy rémlék,
mintha a megtörténtek csak egy iszonyú álomlátás chimærája voltak volna.
Azt álmodtam, hogy meg akartalak ölni.

És ő nem vette észre, hogy magamon kívül beszélek; egy medaillont vont
elő kebléből, s azt felnyitva, a benne levő kékes-zöld porra mutatott.
Azon pornak nehéz, ismeretlen szaga volt; soha sem fogom elfelejteni.

– Mi ez? kérdém tőle gépileg.

– Ez méreg! felelé s a kis emléket bezárva, ismét keblébe dugá. Mikor el
kell jönni a halálnak, nem szükség, hogy te vezesd őt hozzám. Válaszsz:
akarsz-e halva látni magad előtt, vagy élve egy reményért? – – S itt rám
borult s súgva mondott néhány szót… Mint a galvanismus rázott fel a
nehány szó csüggedt kábulatomból.

Felszökém; valami vegyülete a legnagyobb örömnek – név nincsen számára
találva – járta át minden ízét testemnek. – Ott állt előttem; nemes
elhatározottság arczulatán. Soha sem láttam őt ily szépnek életemben,
kezében, ajkaihoz közel, a halált adó por. Még egyszer kérdezé: Akarod?

Oda szöktem, kiragadtam kezéből a mérget, s térdeit átölelve, ruhája
szegélyzetét csókokkal halmozám. – Eredj, eredj; nem szabad meghalnod,
Marie… nem szabad meghalnod. – Élned kell gyalázat és nyomor között…
élned kell fájdalommal és keserű bánattal… élned kell sokáig.

És én egy, még nem élő lénynek életeért, ki engem atyjának nem fog
nevezhetni soha, de kinek ereiben az én szivem vére foly, feláldozám,
mit sem e világ, sem a jövendő lét többé vissza nem ad – üdvemet.

Marie női hivatása legszebbik reményében érzé magát; s én – az apa –
kitéptem a szivemhez nőtt szivet, s nőmet átadtam a gyalázat életének. –
De nem…

A marquis úr rosszul számolt. – Magam vivém nőmet hozzá, s midőn egyedül
voltunk, azt mondám neki, hogy én e hölgynek testvére vagyok, s
megkérdém: akarja-e őt törvényes nejéül? A marquis, egy hosszú szőke
ember, gúnymosolylyal néze le rám s fogát piszkálgatá; azután egy csomó
irást vetett elébem, Marie atyjának adósleveleit, kijelentvén, miszerint
reméli, hogy gazdagon ki vagyok fizetve. De én nem az voltam, ki sokat
szokott tétovázni: pisztolyt irányoztam a marquis úr fejének… s ez
megtette hatását. Látá, hogy kelepczébe került; azt is látta, hogy oly
emberrel van dolga, ki az élettel már számot vetett és semmitől és
senkitől nem tart, és semmit nem remél többé.

Még több megnyugtató okai is lehettek a marquis úrnak kérésem
teljesítésére töltött fegyveremen kívül, de a mikkel nem akarom e tiszta
lapokat befertőztetni. A marquis úr már két feleségét temette el, kik
mind igen gyanús halállal múltak ki a világból; a hír azt súgta, hogy ő
nagysága igen könnyű szerrel tudott túladni megunt házastársain. – Marie
leendett a harmadik. A marquis pokoli hidegvérrel nyujtá kezét és
igérte, hogy rááll. Künn barátom a lelkész várakozott, ki titkunkba be
lévén avatva, saját mindene koczkáztatásával az egybekelést
megerősítette; a szerződést aláirtuk, keletét négy hónappal előbbre
téve, – s Marie C* úr nője lett.

De még nem itt van vége a tragœdiának. Féltem, hogy a marquis azon
pillanatban, midőn megtudja, hogy nem leányt, hanem nőt vett feleségül,
harmadszor teendi magát özvegygyé, s még aznap kerestem ürügyet,
melynélfogva vele összetűzhessek. Ez nem volt nehéz; – félre híttam, egy
tőle eltanult gúnymosolylyal tudtára adám, hogy Marieval minő viszonyban
állok. A nyomorult ember dühbe jött. Elfelejté, hogy rangja magasabb,
mint az enyém, s párbajra hítt. – És én, – megöltem őt.

Marie pedig özvegysége hatodik havában egy fiunak lett anyja, ki
nevezteték marquis C* S.-nak, – míg nekem futnom kellett s elrejteni
magam a világ elől, nehogy megtudják, hogy Marie velem legtávolabb
ismeretségben is vala.

A minap, a mint erdőkön, berkeken keresztül bujdosám, fáradtan egy
felállított oszlop alá leheveredve, elszunnyadtam; késő éjszaka volt; a
mint felébredtem, fényesen sütött a nap; körülöttem a madarak zengték
reggeli dalukat; a táblás oszlopot hirdetményfának néztem; egy körlevél
volt akkor is rá felszegezve. – Oda mentem, elolvasám. Egy gonosztevő
személyleirása volt, ki C* M. marquis urat orozva meggyilkolá, s kinek
fejére kétszáz tallér jutalom volt feltéve.

E szót «orozva» kitörültem a hirdetményből s tovább bujdokoltam.

1772. Dec. 23.

Szélvészes az éj, – az égnek nincsen csillaga, – széles fehér pusztaság
a föld, – a havas förgetegben farkasok üvöltnek; – e széles fehér
pusztaságban, e havas förgetegben egyedül bujdosom én, egyedül,
magányosan, míg egy terebélyes fához érek. E fának ágain egykor lomb
zöldelt, most jégcsapok és zúz fehérlik rajtok. Tövéhez ülök és
elgondolom, hogy egykor e fa alatt minő boldog voltam, és hogy most minő
boldogtalan vagyok; búsan kérdezem magamban: miért van ez így?

Hidegen süvölt a szél az elhagyott vidéken…

Kerestem azon csillagot, mely ama boldog órákon oly szépen mosolygott le
reánk… Nincs többé az égen. Két hó előtt elkezdett halaványulni; mindig
fehérebb, mindig homályosabb lett, utóbb végképen eltünt. Marie, Marie!
hová megyünk, ha a földről eltávozunk?

Hidegen süvölt a szél az elhagyott vidéken…

Midőn utolszor elváltam Mariemtól, egy igéretével ajándékozott meg. Azt
igérte, hogy minden évnek azon napján, mely elválásunk napja volt,
éjszínű hajából egy fürtöt fog azon fa odvába rejteni, hova egykor
édesebb tudósításainkat rejtettük, s egy levélkét, annak emlékéül, hogy
még nem szünt meg az enyém lenni.

Tudom, hogy fejemmel játszom, midőn e tájra közelítek, hol mint
orgyilkos vagyok kihiresztelve és mégis eljöttem; kerestem a fa odvában
emlékeimet: ott volt a hajfürt, egy fehér lap körül csavarva, rajt e két
szó: «Reád emlékezem.» De ennyi is elég. – Bekötözöm vele szivem sebeit;
egy csepp rájok az emlékezet balzsamából, – a kínok csillapulnak. Ismét
utamra indulok, egy év mulva ismét eljövendő…

Az éj viharos, – csillagtalan az ég, – a föld fehér, – e viharos éjben,
e fehér földben egyedül utazom én. – Meglátsz-e álmodban engem, Marie,
mint én téged meglátlak, hogyha szemeimet lehunyom? beszélsz-e lelkemmel
álmaidban, mint én beszélek a tieddel?… vannak-e örömeid és minőek?
Bántanak-e, és van-e, a ki védelmezzen?

Hidegen süvölt a szél az elhagyott vidéken…

Jó éjszakát… Jó éjszakát… – –

A többi ezután következő lapok nagyobbrészint ki voltak égve, csak egyes
összefüggetlen szavak maradtak eléghetetlenül a sorok elején, minő
szavak voltak a «nyomor» – «fájdalom» – «emlékezet» s nehány hosszabb
kitételek, mint «hosszú bujdosás» – «Wagram alatti ütközet» – «nyomorú
megcsonkítás», – mik mind arra mutattak, hogy a bujdosó élete hosszú
volt és nehéz, útja bús és enyhtelen…

A napló hátulján azonban több lap maradt meg épen, mely a többiektől
egy, a kéziratba kötött rézlap által volt elválasztva. – E rézlap tele
volt apró jegyzésekkel vésve, mely jegyzéseknek némelyike csillaggal
vagy kereszttel volt kitüntetve.

Ezek szomorú jegyzetek voltak.

Mintha sajátságos gondot fordított volna arra, hogy mindazon haláltadó
eszközöket, mikkel az ember saját sírját megnyithatja, adatról adatra
összegyűjtse!!

A legkülönczebb erőszakos halálnemek voltak ide feljegyezve. Lassan ölők
és rögtön elaltatók, kikeresettek és egyszerűek.

✝ A szív az ötödik és hatodik borda között van, – a jobb felé irányzott
lövés rögtön halál.

✝ A borostyánmeggy magjának leve megölő méreg; ez a leveleiben is van,
de nem oly erős. Tíz csepp belőle az életet egyszerre kioltja.

✝ A széngőz bizonyos és csendes halált szerez; fájdalmai szelidek,
hatása csalhatatlan, egy serpenyő szén, jól bezárt szobában meggyujtva,
elvégez mindent! mire a szén kiég, az élet is kiégett.

✝ Az életeret meg lehet ismerni arról, hogy pirosabb a többinél és
erősebben lüktet; – ha az ér felhasíttatik, rajta a vér az utolsó
cseppig elfoly. Így halt meg Seneca és neje az ó világban; karjaikon és
lábaikon metélték szét az ereket, s azokat meleg fürdőbe dugva csendesen
elaludtak.

✝ Az úszni tudóknak nem lehet magukat vizbe ölni; az élet ingere
feltámad bennök önkénytelenül a veszély éreztekor. Shally angol egy
hajón levő több mázsás horgonyhoz kötözte magát, s így bukott, a
horgonyt tartó köteleket elvagdalva, a tengerbe.

* A fekete hyosciamus mérge iszonyú gyomorgörcsöt okoz, de nem soká
tartót. A növény gyapjas, virágai harangalakúak, belől pirosak, kívül
sárgák.

* Az opium-adta halál csendesen elközelgő, de bizonytalan; megtörtént,
hogy kit tőle elájulva eltemettek, a sírban ismét fölébredt, s mikor
történetesen felnyitották koporsóját, meg volt fordulva benne.

* Az atropa belladonna uton-utfélen terem. Gyümölcse bódító. Hat szem
belőle elbánik egy élettel.

Az acidum hydrocianicum kékszínű nedv; egy csepp belőle, az ember
nyitott erébe cseppentve, rögtöni gutaütést okoz.

✝ Münchenben egy fiatal hölgy a torony ablakából ugrott alá; csak
ruhájáról lehete megismerni, hogy valaha emberi alak volt.

✝ Esős időben egy levegőbe eresztett papiros-sárkány, melynek abroncsa
ércz és zsinegén vékony sodrony van végig eresztve, igen erős
villámvezető; ha valaki ilyenkor puszta kézzel a zsineghez ér, a villám
rögtön ott üti agyon. Így történt ez Römer tanárral Philadelphiában.

A vipera-kigyó csípése halálos. Cleopatra két viperát ereszte keblére, s
ezektől öletett meg.

Sapphó, görög lantköltőné, a tengerparti sziklákról ugrott le. Jó magas
torony szintén megteszi ezen szolgálatot.

Sardanapal, babyloni tirann, palotáját gyujtotta magára, s kedvesei
ölelése közt, azokkal együtt elégett. A halál kínjait nem érezé, mert
hálótermét ambra- s fahéjjal s a legingerlőbb keleti illatszerekkel
halmozta el, miknek buja kábító füstje elvette a halál perczei előtt
öntudatát.

Monteverdói Estella a Vezuv égő craterébe szökött.

✝ Lachaine Amalie grófnő hűtlen kedvese leveleit összeszaggatva, azokat
arsenicummal összefőzte, s ennek levét itta meg. Öt percz alatt meghalt.

A fogoly négerek igen sajátságos módját tudják az öngyilkosságnak:
nyelvöket nyelik le – vagy a lélekzetet mindaddig folytonosan szíjják
magukba visszalehelés nélkül, míg szívök egyszerre megszakad.

* * *

Ilyszerű jegyzetekkel volt tele irva az egész érczlevél, mintha e sötét
szeszélyű ember különös figyelemmel gyűjtött volna életuntak számára
halálos recipéket.

* * *

A következő lapok kuszált, reszkető kézzel rótt sorokkal voltak beirva;
a sorok szine megvörösült, mintha vér lett volna a nedv, melylyel
irattak; az esztendőszám volt 1822, fél század az első lapok történetei
után.

December 21.

Ismét e tájon vagyok, – ősz – nyomorék – koldus.

Testemet sebhelyek fedik. – A csatát mankóval hagytam el.

Alamizsnakenyér mindennapi falatom.

Már két esztendeje, hogy emberi lényhez nem szóltam. – Azt hiszik, hogy
néma vagyok.

Ma éve láttam fiamat a marquist, és anyját a marquisnét. Őszek és öregek
mind a ketten. A marquis félretaszított útjából, anyja pedig egy ezüst
pénzt vetett kalapomba. – Nem ismert rám.

Rongyos voltam és ősz. – Ő most is szép volt. – Szemei most is azon
szelid szemek voltak, melyek ötven év előtt a boldogságot mosolyogták
szivembe.

Pedig negyvenkilencz évig járogattam el évenkint a titkainkat rejtő
fához, s mindannyiszor ott találtam emlékeimet ugyanazon szavak a
levélkén; csak a fekete fürtök változtak lassankint fehérré… És ő nem
ismert rám. Hiszen oly sokat szenvedtem – ötven év nagy idő.

Ez a föld hajdan virágokat termett, most be van nőve tövisekkel; ez a fa
hajdan zöld volt, most fekete és kiszáradt; ez az ég hajdan menyország
volt, most villámok és zivatarok hazája.

Közel e kiszáradt fához nádkévékből készíték számomra gunyhót. Ha én nem
vagyok honn, egy gazdátlan kivert eb megy hálni nádpalotámba, s rendesen
elszalad, midőn jöttemet érzi.

Minden jó lélek kerüli elhagyott tanyámat; azt mondják, hogy ez avar
pusztán kisértet lakik. Az a kisértet én vagyok.

Ősz hajak, roskatag test, kínszenvedett szív; meddig hordozzalak még
benneteket???

Mit fog hozni a holnapi nap? – Ha e fa odva meg nem termi emlékeimet, az
azt fogja jelenteni, hogy Marie kiszenvedett, s így nincs miért élni
tovább.

De míg ő meg nem hal: addig én sem halhatok meg.

A tenger visszaokádott öléből, – a szívemnek irányzott fegyver kezemet
lőtte meg; – a méreg kínt adott, de nem halált, a csata lábamat vitte el
fejem helyett. – Élnem kell addig, míg ő él.

Minő hideg van. – Nincs annyi rongyom, melylyel testemet befedjem. –
Éhezem. – Zivataros ég! meddig fogsz még rám haragudni??

December 24.

A mult éjjel valaki az odvas fához közelíte. – Nem Marie volt, annyit
kivehettem. Félénken sietett el, miután az oduba valamit leejtett…
Talán?… talán?…

Tegnap, hogy gunyhómba jöttem, a vén kutya nem futott el, mint szoká,
mert meg volt fagyva. – – Az én életem sem lehet erősebb az övénél!

* * *

Eddig szólt a nyomorék naplója.

* * *

A marquis úr pedig legfőbb gondjának tartotta a kéziratot tüstént hamuvá
égetni. Mint mondják, C* S. marquis úr rendkívül sokat tartott magas
származására és az ereiben folyó előkelő nemesi vérre.



A BŰNTÁRS.

Hála neked, irgalom Istene, hogy nőnek nem teremtél!

Meglátogatsz olykor súlyos bal kezeddel, teher teherre nő roskadó
vállamon; rendes lakótársam minden kínszenvedés, velem aluszik el, velem
ébred újra, de örömest viselem sorsomat, tűrök és lelkem terheit
hordozom zúgolódástalan; nem hagy elroskadni, fölemel, meggyógyít,
megvigasztal e gondolat: «férfi vagyok!»

Minden teremtésnek jutott a természet anyai kezéből védelem áldása, csak
a nőnek semmi. Tán a szépség? Hát a ki ebben sem osztozott?

Minden lélek jogát szentesíté a törvény. Betakarta paizsával még a
vétkezőt is, megszabta árát a sértett becsületnek, korlátokat emelt
ember és ember viszonyai között, hogy ne kegyelem, hanem jog legyen neve
a kormánypálczának. Csak a nő az, kinek minden falatja irgalomkenyér,
hivatása türelem, sorsa rabszolgaság! Csak a nő van a jog ægisén kívül
felejtve!

Ő az, kitől a legpiszkosabb lelkű is erényt követel s ő az, kit
erényeiért kinevetnek. – Ő az, kitől a megőszült erkölcsbiró is vétket
követel s ő az, kit vétkeiért megköveznek!

Férfinak kezében van saját sorsa. Mehet, merre őt lelke vágyai híják,
akarhat mindent, tehet mindent, lehet jó, lehet rossz. Nőnek mennie
kell, merre lánczai viszik; akarni azt, a mit más akar, tennie azt, a
mit más parancsol, szenvedni és vétkezni, élni és meghalni azért, a kit
nem szeret…

Hála neked, irgalom Istene, hogy nőnek nem teremtél!

* * *

Hol és mikor? nem tartozik a dologra, – élt egy nagy úr, kinek egyetlen
leánya volt és egy szép fiatal ember, kinek nagy volt az élhetetlensége.

A leány neve volt Matild, a férfié Imre.

Matild egyike volt a természet azon mostoha leányainak, kiktől a
külszépség talizmánja is meg lévén tagadva, nekik a női szív
benszületett ideálképein és soha nem teljesülendő szomorú reményeiken
kívül semmi, de semmi osztályrészökül nem jutott; kiket a lélek mindazon
széppel, mindazon kedvessel megismertet, mikkel a fiatal szív jövendője
kertjét fel tudja ékesíteni, csakhogy azt tőle ismét e kevés szóval
elvehesse: nem vagy szép… nem fog szeretni senki.

Imre, élete javát túlélt fiatal vén ember, ki a világ minden sikamlós
útjait bejárta, rajtok sokszor el is esett. Minden élvezet poharát
fenékig üríté; szenvedett is olykor, a mint érdemelte s immár oda
jutott, hogy vakmerő homlokkal kérkedhetik vele, mikép tettetni minden
érzést képes, érezni egyet sem többé. És ezzel valóban szokás
dicsekedni. Divatba jöttek a bűnök: atheismus, emberölés, rablás,
szolgalelkűség, érzéketlen szív, honfeledés, mindezek dicsekedés tárgyai
lettek.

Hová jutunk még, Úristen?!

Nem templom többé az emberi lélek, hol a becsület, az erény, a szerelem
oltár szentségei; bolt az ember lelke, hol e szentségeket veszik és
eladják s alkudnak fölöttük s mikor nincs mit eladni többé, azt mondjuk:
hogy ez az ember kiművelte magát!

Ilyen kiművelt férfiu volt Imre.

Egy alkalommal azon nagy úr, ki Matildot leányának szokta nevezni, ily
szavakkal mutatá be Imrét leánya előtt:

– Im jövendő férjed.

Bizonyos viszonyok, mikhez Matildnak semmi köze nem volt, határozák el a
két úriember között ez összeköttetés létrejöttét: hihetőleg kereskedelmi
viszonyok. S minthogy ők elhatározák, természetes, hogy a dolog kifogást
nem szenvedhete. Matild és Imre rövid idő alatt nő és férj levének.

Azonban a nagy urak nem szoktak mindig gazdag urak is lenni, mint
szintén a szép fiatal emberek sem mindig egyszersmind jó fiatal emberek.

Már ezek a mindennapi élet apró csalódásaihoz tartoznak.

S ki volna elég vakmerő meghatározni: melyik fájdalmasabb a kettő közül?

A férj csalódása-e, ki azon áhitatos reménynyel vezeté oltárhoz
jegyesét, hogy e lépéssel mindazon botlásokat, miket gazdasági
tekintetben elkövetett, ismét helyre lépi s e helyett a nélkülözések
Eumenida-seregét idézte korán megőszülendő fejére…? vagy tán a nőé, ki
azon férfinak, kiben lelke ideálját vélte feltalálni, a legszebb
reményekkel álmodva nyújtá kezét, nem kérve tőle egyebet, mint szerelmet
szerelemért, s mikor sorsa királyává tette őt, meglátja ezt egész
undokságában, piszokkal kevert lelki öltözetén a le nem mosható
szennyfoltokat, mindennapi, semmirevaló, romlott szívvel, melyben egy
érző gondolat meg nem fogamzik többé, – aljasan, prózaian, szemtelenül…?

Természetes, hogy ilyenkor a férfi sajnálatra méltó, a nő pedig legjobb
esetben is nevetséges.

Hisz ez megszokott eszme.

A nő odaadja lelke megtartogatott fényes aranypénzét, – s a férfi
kopott, penészes rézgarasokkal váltja be azt, miken száz kéz rajta
hagyta szennyét!…

Csodák történnek ugyan a mai világban is.

Megesik, hogy az észszel és lélekerővel megáldott nő visszavezeti férjét
az útra, melyről letévedt, vagy melyen tán soha sem volt, – megjavítja
őt, lelkét felemeli, megnemesíti; mint szintén az is megesik, hogy az
erőtlen nő, ki lelke első csalódásában oly magasról és oly mélyen
bukott, nem birja magát tájékozni többé e soha nem képzelt vad világban;
elveszti hitét, elveszti lelke jobb érzéseit s alásülyed az emberhez,
kit magához felemelni nem tudott, s lesz kényszerű társa és eszköze
annak minden bűneiben.

Hanem az utóbbi eset már nem tartozik a csodák közé.

Az említett házastársak sem voltak hajlandók csodákat elkövetni. A
fiatal nő házassága első havában néhányszor el akarta magát ölni, később
elválást emlegetett; majd, hogy kellő gyakorlatába jött a türelemnek, a
házi béke, a szomszédok és atyafiak tudtára, tökéletesen helyreállott.

Többé nem sírt, mikor férje mogorva képekkel riasztá vissza gyöngéd
közeledtét, nem iparkodott ábrándképei romjainak beteg életét
tartogatni, nem esett kétségbe, ha férje titoktartó jellemébe egyes
elvétett pillanatot vetve, abban a lélek szörnyeit halomra nőve látta s
megszokta lassanként azon geniuszt, kinek álneve «szerelem», igaz
keresztnevén «önérdeknek» nevezni.

Az ember mindent megszokik, kivált a nő.

Nő hivatása szenvedés és türelem.

No de arról ki tehet, hogy ők oly érzékenyek és oly ábrándozók? Hisznek
mindent, mit az angyalokról és a férfiszivekről mesélnek; építnek
várakat a fellegekre és ideáljaik jellemére; hiszik, hogy a ki halavány,
annak bánata van s a ki mosolyog, az jó kedvű.

Csalódásokkal fordul fel az ember élete.

Sok bánatot ért ezentúl a szegény nő, nagyobb keserv felejteté el a
kisebbet vele s a boldogság kerülte házának küszöbét.

Megvigasztalá végre Isten ennyi bánatában; leküldé hozzá áldása
legédesebbikét: anyává tette őt.

A legmosolygóbb remények koszorújával ajándékozta meg.

Mi éltetőbb azon eszménél, midőn egy nő legelső gyermeke életét érezve
szive alatt fejleni, titkon, örömrepesve térdre hull Istene előtt s
könyes arczát kezeibe rejtve, hálafohászszal sóhajt fel hozzá: «Anya
vagyok»!

Két szív egy testben.

S ha e nő még szerencsétlen is és mindenkitől elhagyatott és nem
szeretett: van-e vigasztalás, az övéhez fogható? mely ezen eszmében
összpontosul: «Lesz, a ki fog szeretni».

Mi boldog gondolat! de hogyha tudná sok anya: mi sorsra fogja szülni
gyermekét, bizony bizony nem örülne e gondolatnak.

Egy reggel Matild szokott elvonultságában magánosan üldögélt
hálókamrájában s az új világvendég számára apró öltönykéket hímzett,
rózsa- és égszin szalagokkal cziczomás öltönykéket s mulatta lelkét ama
boldog gondolatban, midőn férje egy idegen úrral együtt szobájába
lépett, kit karöltve vezetett odáig.

Igen jó képű, szelid úriember volt e bizonyos idegen, kopasz tetejű
aláhajtott fejjel s felfelé pislogató apró kék szemekkel; egész arczán s
magatartásán valami álmos melancholia és lekötő szórakozottság terült
el, miben osztozott öltözetének minden része: nyakkendője félreállt,
mellénye fölül jobbra, alul balra volt gombolva, csokoládészín
kabátjának leffentyűs zsebéből félig kilógott a fakó keszkenő, s sarui
nyilván félre voltak tiporva.

– Ime, ez egyetlen barátom, Lentey Pál! így mutatá be ez idegen urat a
férj s azt ott számtalanszor összevisszaölelve, egy karszékbe nejével
szemközt leülteté.

Az idegen úr ez ajánlásra igen mosolygott, később felelni akart rá, de
abba hagyta; azután ismét mosolygott s e közben szemöldeit fel-,
szempilláit pedig lehúzta s fejét édesdeden félrehajtá.

– Mi vagyunk az igazi Castor és Pollux, folytatá a férj, szikrát
hányatva szemeivel s rázta e közben a szende férfiu kezét, ki is e
mondásra a legvékonyabb madárhangon válaszolá:

– Bizony. – Hihetőleg többet is akart mondani, de röstelt fáradni vele.

– Oh mi nemcsak szájjal vagyunk egymásnak barátai, szónokla tovább a
férj nemes haraggal, tudjuk mi, mit tesz e szent szó: «barátság!» mit a
világ úgy félreért; s e monolog folytában bemutatá, miszerint a világ
szíve romlottabb, semmint igazi érzelmek felfogására képes lehessen;
kikelt egyszersmind az emberek önzése és szívtelensége ellen,
összekapott az általános világromlottsággal, magát természetesen, mint
dicséretes kivételt állítván föl mindenekben.

Ki e nagy szavak tizedrészét sem hitte, az bizonynyal saját neje
lehetett.

Érdekházasság és barátság!?

Hanem a jó barát úr nagy kedvét lelhette bennök; gyakran monda ilyen
szép szavakat: Hm hm. – Hja – ja. – Biz úgy. – Miközben nem szünt meg
fejét bológatni s szemeivel felnézni a padlásra.

Olyan bárgyú kinézése volt szegénynek, hogy a madár sem félhetett tőle.

És Matild nem mert rá tekinteni.

Valami borzadályos előérzet futotta át szivét, midőn ez ember arczát
meglátta; mintha egy eddig alvó érzés lett volna felzavarva álmából,
hogy megsejtse a közeledő fátumot és ki ne tudja azt mondani.

Valahányszor elfordította szemeit az arczról, mindannyiszor újra meg
újra visszakényszeríté azokat arra valamely ellenállhatlan ösztön,
melynek titkos nyomása alatt elfordul az ember lelke.

– Tehát, édes barátom, én – elutazom; szóla hajszál vékony gyermekhangon
az idegen, minden szava között mérföldnyi pausákat hagyva s mereven
nézve csizmája orraira.

– Igen, felele ez, mint kinek tudvalevő dolgot mondanak.

Matild erőt vőn magán s szorult, el-elakadó hangon kérdezé az idegentől,
csupa udvariasságból:

– Messzire tetszik utazni?

– Csak – szólt a kérdezett, azután megállt, hallgatott, kifútta orrát s
folytatá: Kolozsvárra.

– Szép tájék! fejezé be Matild. Gyaníthatá, mert soha sem járt arra.

– Én, kezdé az idegen nagy lélekzés után, most kaptam ki örökségemet
készpénzben, most magammal nem vihetem, visszajövetelemig kamatra adni
nem akarom, nem is tudnám. Tehát biz én kedves barátomnak adom azt át
őrzeményül, ha oly szíves akar lenni. Jobb helyre nem tehetném.

– Oh igen szívesen, felele a férj nem rejthető mohósággal. Majd ha aztán
családoddal együtt visszajösz, tőlem ismét átveheted; ne félj, nem
teszek hozzá. S gyötrelmesen nevetett erőszakolt elménczsége fölött.

Matild e perczben férje arczára tekintett. És olvasott belőle.
Szerencsétlen! – Ha megfogadta volna akkor az intést, mit onnét
leolvasott, talán egy élet szenvedéseit kerülte volna ki. Mennie kellett
volna azon helyről, vagy behunyni szemeit, füleit elrejteni és nem látni
és nem hallani semmit.

De ott maradt.

Az idegen jó barát egy veres bőrtárczát húzott elő oldalzsebéből, azt
kicsavargatta s ötven darab ujdon ezer pengős bankjegyet számlált le az
asztalra belőle, mind szép új pénzek, miken az ezeres szám ragyogni
látszott s a felrajzolt czirádák mintha megannyi bálványalakok lettek
volna.

Azután meg egy smaragdos családi ékszert s több rendbeli gyémánt- s
rubintgyűrűket s egy hosszú sor legtisztább vizű keleti gyöngyfüzért
szedett elő a barát úr, miket mind katulyákba elhelyezve, a férjnek
átadott, ki is azokat a legkimértebb phlegmával összeirta, lepecsételé,
s szekrényéhez járulva, annak legbelső fiókjába elrejté.

– Adjak róla nyugtatót? kérdé igen nagy közönyösséggel.

– Minek volna? szólt szelíden mosolyogva a szende úr. Nem tegnap óta
ismerjük egymást, barátok között nincs szükség ilyesmire.

– Különben is, hisz nőm is látta, veté oda könnyedén a férj s igen
elfogulatlannak iparkodott látszani.

A nő pedig, nem tudta, miért? reszketett, mint a ki a halál lehelletét
érzi.

Az idegen még sokáig ült ott mélázva, s olykor nagyokat fohászkodott;
végre felczihelődött, lábra állt, magát ajánlotta, elment az ajtóig, ott
eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett s visszatért. Matildnak kezet
csókolt, azután szórakozottságában a férjnek is kezet akart csókolni;
végre szokott tisztes búcsúvétellel eltávozott.

A férj meg nem szakadó kézszorítások közt kisérte őt ki, minden ajtónál
megállt vele, mindannyiszor megölelé, összecsókolta, kiment vele az
utczára, ott a botránytevésig agyon siratta, s míg csak beláthatá, utána
kiáltozá az utazónak a «szerencsés utat», az «Isten hozzádot» s egyéb
stereotyp búcsúphrasisok özönét.

Mikor pedig nem látta már azt többé, letörlé arczáról a csókok nedves
nyomait, lefrecskelé a barát kabátjáról öltönyére ragadt tubákport s
visszament szobájába.

Neje az alatt az ablakhoz ment s így férje nem vette őt észre a
függönyöktől. – Sietve nyitá fel szekrényét. Kihúzta a rejtett fiókot s
a rábizott kincseket egyenként tenyerébe szedegetve, azokat sokáig,
sokáig nézegette.

Kezei reszkettek, homloka és arcza nekihevült. Szemei villogtak,
villogott a gyémánt és smaragd is, kék, vörös és zöld ragyogványnyal,
mintha két atyafi dæmon, egyik a gyémántok, másik a szemek lakója,
beszélne egymással lángnyelven, sugárhangokon.

Az ember egészen magánkívül látszott lenni. Melle zihált, arczizmai
vonaglottak, egész tekintete olylyá lett, minővel magányos helyeken,
egyedül nem örömest találkoznék az ember.

A nő félelmes figyelemmel néze reá. Nézé annak fokonként vaduló arczát s
mikor nem állhatta tovább e tekintetet, oda szökött hozzá, átkarolta,
félsikojjal kiáltva neki valamit, mi alig volt érthető.

Az ember összerázkódott, térdei megcsuklottak alatta; egy perczig merően
bámult nejére, hajzata felfelé volt tűrve: úgy nézett, mint egy őrült,
vagy kit gyilkosságon kaptak.

Azután torzmosolylyal kérdé: Mi bajod? szinte rám ijesztesz.

– Oly különös voltál, hebegé a nő.

Imre összeszedte magát s nevetni akart.

– Bohó te, az forgott eszemben, hogy mikor jutok én oda, hogy te neked
ily szép ékszereket szerezhessek? S ezt mondva, túlságos gyöngédséggel
ölelé át nejét, annak szemeit és ajkait csókolá, gyöngéden czirógatá
kezeivel és ismét csókolá, azután odavonta maga mellé a pamlagra,
karjait nyaka körül kapcsolta s édes egyetlenének nevezte őt.

E percz óta csupa nyájasság és szelídség lőn az egész ember, kivált neje
ellenében.

Szolgailag iparkodott annak minden gondolatát megelőzni; ölelte,
csókolta, a hol csak érte s ritka példánya volt a férji hűségnek és
gyöngédségnek.

Soha neje nélkül ki nem ment a házból; vitte őt minden társadalmi
körökbe; ha beszédre került a dolog, neje dicséretéből s saját
boldogsága magasztalásából ki nem fogyott; kis hivatalkát szerzett, oda
pontosan eljárt, pontosan megjött s mikor megjött, neki-ült és nejével
ostáblát, sakkot, passianceot és minden kigondolható unalmas játékokat
játszék példás türelemmel és kitartással; pénzt soha magával nem
hordott, hanem a mi pénze volt, mind nejére bizta; gondos, rendszerető
lett, s rendesen legkorábban feküdt le, legkorábban kelt fel a háznál.

Rövid idő alatt minden ismerői megegyeztek abban, hogy ez ember
végtelenül megváltozott s hogy Matild érdemein felül boldogítva van.

Végre a nő maga is elhitte a dolgot.

Meg-megrémlék még olykor lelkében ama lélekijesztő vad tekintet, mely
mint talányos epocha állt férje magyarázhatlan jellemváltozta elején s
ilyenkor bűnsúlyú aggodalmak fellegzék körül szívét: de mindez gyorsan
szétoszolt, mihelyt a férj ismét gyöngéden melléje simult, karját
megcsókolá, arczát arczához szorítá s édes czélzással kérdezé tőle:

– Melyik név hangzik szebben: Imre-e vagy Matild?

A nő Imrét találta kedvesebbnek. – Leendő gyermeke jutott itt eszébe s
képzelé, hogy az férje képmása lesz.

Lassanként ismét átmelegült szive, mit a csalódások hidege elfásíta:
ismét kezdének reményei támadni, nem oly ragyogók, nem oly mennyet
igérők, mint azelőtt, de szelídebbek és megnyugtatók. Két hónap nem
kelle rá, hogy lelke sebei begyógyuljanak.

E közben reményteljes állapotának határai kezdének közeledni, s az
aggodalmas férj még éjente is neje közelében volt, annak szobájában
aludt s legkisebb nyögésére felébredt, s azután odament annak ágyához és
addig vigasztalá s hizelge neki, míg a nő el nem aludt s csak azután
feküdt le maga is.

Egyszer nyugtalanabb álmaiból ébredve fel Matild epesztő szomjat érze s
miután férjét fölverni nem akarta maga fölkelt s a kis asztalhoz lépe,
hol az éji lámpa mellett a czukros víz számára előre elkészítve állott.

A lámpa fényesen világítá meg Imre arczát, ki párnái között hanyatt
fekve aludt.

Matild rezzenve tekinte rá.

E hallgató arcz mily fenyegető volt altában! összehúzott szemöldök,
szorított ajkak, hideg verítékes homlok s a fekete szakáll, melynek
minden egyes szálai egyenként tüntek fel a halálsápadt arczon.

– Eh – mit! gondolá magában, álmában senki sem szokott különös nyájas
képet mutatni… s megnyugodott benne.

A mint azonban ismét véletlenül odatekintett, azt vevé észre, hogy férje
nyakán valami vékony fekete zsinór lóg alá, melynek végei az ingfodrok
alatt vesznek el.

Kiváncsi volt rá megtudni, mi az? «Tán az én arczképem? gondolá magában,
vagy anyja hajfürtje, kit annyiszor emlegetett, vagy ugyan mi?»

Odament, az ágy szélére hajolt és a zsinórt óvatosan húzta kifelé;
valami nehéz volt nyilván rajta; végre előjött. De nem volt sem arczkép,
sem hajfürt, hanem egy kulcs – Imre szekrényének kulcsa.

Ugyanazon kulcs, melyről Imre azt mondta, hogy elveszett s minthogy azon
szekrényben semmi sürgetősen szükséges tárgy nem volt, a dolog abban
maradt.

És ezen kulcs a férj nyakán függött, rejtve, titkolva, elhazudva!…

Iszonyú gyanú villámlott a nő lelkén keresztül.

Tagjait minden ízében zsibbadni érzé.

Gyanúja mindig határozottabb alakot kezde ölteni; végre világos láng
alakjában égtek lelke előtt a legijesztőbb eszmeszörnyek képletei,
miknek mindegyike valamit mondani látszott, mély bűntitkokat, minők a
legsötétebb erdőben körömmel vájt gödörbe vannak betemetve s száraz
ágakkal, falevelekkel eltakarva, vagy mély vízbe, kőre kötötten
lebocsátva, halottak szíveiben elhalt titkok. Titkok, minőket
vándorlelkek sugdosnak az éjféli szunnyadó füleibe; vérrel, bűnnel,
átokkal atyafias titkok.

Fölsikoltott. A szörnyábrándok eltüntek, szavaik elnémultak; csak a
felijesztett szív hangos verése beszélt a holt csendben s a
szekrénykulcs maradt szemei előtt…

Lélekzetfojtva lépett oda a nő. A férj mélyen aludt, s nem vette észre,
hogy a kulcsot remegő kezek leoldják nyakából.

Nehéz álomhörgése hangzék melancholicus szomorúan.

A nő pedig lábhegyen, óvatosan, a férjre szegzett szemekkel lépdelt a
szekrényhez, azt halkan felnyitá, az ajtókat kitárta s ama fiókot,
melyben az idegen őrzeménye volt letéve s melynek, férje állításaként,
mindekkoráig ott kelle lenni, kihuzta…

… A fiók üres volt…

A nő érzé, hogy iszonyúan ébren van; érzé, hogy nem álmodik, s szíve
szét akart szakadni.

De nem szakadt szét.

Ismét csendesen, óvatosan betolta a fiókot, az ajtót rázárta, s a
kulcsot visszavitte és ismét vigyázva, őrizkedve felköté a zsinórra.

Iszonyú erőbe került neki e félelmesen exaltált óvakodás. Azután a
kulcsot ismét visszarejté az ingfodrok közé s megindult ágya felé.

De ekkor már nem birta tovább a rémindulatot tartóztatni. Iszonyúan
felkiáltott, egyet fordult vele a világ, s a nő szédülten vágta magát
hanyatt, estében az éji asztalkát a lámpával együtt elrántva magával.

A zörejre felébredt a férj; azt hitte, hogy neje czukros vízért ment, s
ájulását igen természetes okokból tudva kimagyarázni, orvosért sietett.

Sokára jött magához a nő, s midőn eszmélete megtért, félve keresé
szemeivel férjét.

Az nem volt jelen; ki sem tudott róla, hogy hová maradt?

Az orvos, jószivű, hallgatag ember, nyugalmat tanácsolt a szenvedőnek, s
menni készült.

Matild megfogta kezét; alig gondolva szavai okszerűségéről, ezt kérdé
tőle:

– Megjött már Lentey?

Az orvos meg volt lepetve, elpirult, – először hallgatott, azután azt
felelte:

– Nem tudom, nem ismerem azt az urat, s azzal elsietett.

Az orvos nem volt az az ember, kinek arczán észre ne lehetett volna
venni, ha nem mond igazat, s Matildot e tagadás újabb félelmeknek adta
át. Világosan hitte, hogy e dologban másoknak is van tudomásuk. Alig
várta a reggelt, hogy férje megjőjjön.

Végtelenre nyultak az órák. A repülni vágyó léleknek az óramutató
lassuságával kelle együtt mászni, és számlálni és sokszorozni mindent
aggodalmat, minden kínt.

Végre dél felé hazavetődött a férj.

Matild fölkelt ágyából, de igen bágyadt volt; feje iszonyúan fájt és
zúgott, s alig vevé észre Imrét elébb, mint mikor előtte állt.

… Ugyanazon arcz, melyet álmában viselt, azon halálizzadásos homlok,
kigyószemöldök, azon sápadt, rángó arczredők…

A férj bezárta az ajtót s kezeit halántékaira nyomva, háttal neki-dűlt
annak… Oh!… kínosan sóhajtva, végig törölte arczát, s feje mellére
hanyatlott.

– El vagyok veszve! susogá.

Neje elholtan, mereven, mozdulatlanul bámult reá.

– El vagyok veszve, semmivé lettem! kiálta az kitörően s térdre bukva;
arczczal a pamlagra rogyott és úgy tett, mint a ki sír.

Matild világosan kezde látni mindent.

Oda rohant az emberhez, megragadta annak karját, s a kétségbeesés
bátorságával kérdé tőle: Hova tetted Lentey pénzét?

– Nincs, nem tudom, felelé ez buta elmeredéssel.

– Őrült vagy-e? Hova tetted a hitedre bizottakat!

– Elvesztettem, kiraboltak, nem tudom, hebegé.

– Nem igaz, felelj! felelj, iszonyú ember te! s vad rohammal tépte a
férfit, mint egy furia.

– Elvesztettem, elkártyáztam, nyögé emez s a nőtől féltében nagy
verejtékcseppek gyöngyöztek alá két arczán.

– Mind-e?

– Mind, mind az utolsó fillérig, az utolsó batkáig.

A nő szivében akadozni kezde a vér. Pedig még itt nem volt vége a
kisértetnek. Szivén halálos nyilalások vonaglottak keresztül – nem sírt.
A csapás sokkal fájóbb volt, minthogy sírni kellett volna rajta.

– Férfi, kérdé újra, természetéből kikelő hangon, te hazudsz, nem
vesztetted el a pénzt: megcsaltad barátodat, meg engemet; messziről
terveztél már e nyomorú ember hiszékeny élhetetlenségére, s most is csak
ennek gyámoltalan hajlamát akarod kirabolni. Azt hiszed, hogy majd őt le
fogod hazudozni, lekönyörgeni s kirabolni; de én mondom teneked, hogy
visszaadd neki, a mi az övé, vagy iszonyút cselekszem veled.

– Nincs, elvesztettem, susogá ez.

– Ha elvesztetted, le fogod dolgozni neki, éjt teszesz nappallá,
koldulni, dolgozni fogsz és úgy fizetni meg neki, és én veled dolgozom,
és ha lesznek gyermekeid, véres izzadsággal szolgálják le neki apjuk
nyomorú vétkeinek zsoldját, de meg legyen mentve számukra az apai név
becsülete.

– Már késő, felelé Imre.

– Mit késő?

– Eltagadtam.

– Nem értelek. Mit tagadhattál?

– Lentey törvény előtt követelte vissza bizományát, én azt feleltem,
hogy soha sem láttam azt; – a biró azt itélte rám, hogy esküdjem meg és
én – megesküdtem.

A nő az irtózattól elfulladva állt meg az ember előtt. Eszméi között a
legiszonyúbb sem közelíté meg ily bűn lehetőségét.

Pedig még itt sem volt vége a kisértésnek.

Hamis esküvés! nem ez volt ugyan az első, mi Imre száján kijött:
esküdött ő nejének is szerelmet, hűséget, boldogítást, és akkor is
hamisan esküdött; de az jövendő dolgokra történt, miket senki sem
tudhat! de esküdni a multak felől, felemelt három ujjal híni fel az
Isten jelenlétét, hogy hallja meg a hazugnak átkát, mit az önfejére
imádkozik, és ne hagyja azt elhangzani, hanem teljesítse annak fiain és
unokáin!…

Fájdalmas jajdulással hullott térdeire a szerencsétlen nő, s fölemelve a
kínnal látogató Istenhez arczát, sikoltá, töredezetten fuldokolva:

– Mit vétettem ellened, oh Isten, hogy íly iszonyúan büntetsz?

Férje odament hozzá s ügyetlen kérleléssel akarta felkarolni. A nő
eltolta őt magától.

– Ne így érj hozzám, ne így. Nincs hátra egyéb tennivalód, mint hogy ölj
meg engem elsőbb, azután magadat. Igen, igen. Miért ne tennéd? így talán
megengesztelnéd az Istent; talán ezen ártatlan gyermekért, ki még meg
nem született, talán ennek a véreért meg lennének bocsátva bűneid.

– Nem, nem, Matild! kérlek, ne légy oly ingerült, még neked is le kell
tenned a tanubizonyságot.

– Nekem is? s mit gondolsz, nyomorult, tán én is hamisan fogok esküdni?

– Oh nem, neked nem kell esküdnöd. Jó reménybeni nők nem esküsznek,
azokat nem szokás megesketni. Csak úgy mondanak, egyszerűen a mit
tudnak, vagy akarnak, de hát miért is ne mondhatnád? hiszen te nem is
láttad azt, félre voltál fordulva, mikor átadta; nem hazudsz, ha azt
mondod, hogy nem láttad; csak ennyit kell mondanod, és meg sem esküdnöd
rá.

– Hallgass! kiálta a nő közbe, elképedve, hallgass, eredj, halj meg, öld
el magadat; vétkeztél annyit, mennyi egy életre elég: hagyj engemet is a
magam nyomorúságának; az én életem kioltására sem kell már nagy erő.

– S ha én elölöm magamat és te ellenem bizonyítasz: tudod, mit történik?
nevemet fogják kiszegezni a bitófára, s gyermekim s minden rokonim
becstelenek és bélyegzettek maradnak, te pedig megtanulsz majd koldulni
s viselni az emberek szidalmait és nem lesz számodra boldogság a földön!

– Megölöm magamat.

– Mit használsz vele? egy áltanuság helyett kettős gyilkosságot követsz
el; ha életben maradunk, még jóvá tehetjük hibáinkat, de a holtak
bevégezték számadásaikat s nem javítnak azokon többet; most úgyis hiába
állítnád, hogy a pénzt átvettem: nem tudnám előadni többet; az emberen
nem lenne segítve, míg idő jártával talán visszapótolom neki.

– Menj, távozzál, kérlek, kényszerítlek, hagyj magamra, hadd keressek
könnyebb halált, mint a te szavaidtól halni meg.

– Tehát ellenem bizonyítasz?

– Nem bizonyítok.

– Hát mellettem?

– Azt sem.

– Mit teendsz hát?

– Azt én tudom.

A külső szobában közeledő léptek hangzottak; a férj kitekintett. Egy
törvényszéki szolga jött, a nőt a törvényszékbe hivó. Rögtön kelle
mennie.

– Fogsz jőni velem?

– Igen, de majd azon biró elé, kinek itéletétől nincs fölebb hivatkozás.

– Jó. Te minden áron halálomat akarod. Legyen hited szerint. Én
meghalok, de te ne hidd, hogy meg tudj halni. Élni fogsz, és irtózatos
halálom emléke fog üldözni ébren és álmaidban, ez lesz az, mit
gyermekednek örökségül hagyok, s egy bűnnel szennyezett név, melynek
átka alatt el fogsz hervadni és nyomorodni és százszor kivánni a halált,
és mégis félni tőle. Egy szavadba kerülne s megmentenél. Jó. Tartogasd
meg e szót. Egykor halottakat idéznél fel, ha tudnád, mi szóra ébrednek
fel azok. De látni fogod, mint gyilkolom meg magamat; nem fogod
elrejthetni magadat e látvány elől: így, karjaimba szorítlak, arczodat
keblemre vonom, hallani fogod a fegyver durranását, vérem szét fog
ömleni tagjaidon, hajadon és ruhádon, s utolsó tekintetem, utolsó
jajszavam, utolsó kínrándulásom látni, hallani és érezni fogod, – s e
közben a hölgyet erősen magához szorítá a férfi, keblére kapcsolta őt,
ölébe dűlt és nem hagyta mozdulni, a pisztolyt pedig felhuzott
sárkánynyal szivének feszíté, s egy elkárhozott kétségbeesésével tekinte
fel annak arczára.

A nő nem birta tovább, veszve volt. Irgalom! – nyögé, férjem, várj –
vezess, mindent – mindenre esküszöm. Irgalmas Isten, ne hagyj
elkárhoznom…!

Fél óra mulva a törvényszék előtt állottak.

Ott állt a biró mellett a vádló, a jó barát, bárgyú, ügyefogyott
tekintetével, kétségbeesett tehetetlen arcza a bejövő nőre volt
szegezve, mint egy szívig nyomuló szemrehányás. Hanem a nő kerülte a
tekintetet. Az ember beszélt koldussá lételéről, apró neveletlen
árváiról, és sírt, mint a gyermek. A nő halavány volt, mint a viaszkép s
alig lehete hallani szavait.

Az ember odament hozzá, kezet csókolt neki, térdre esett előtte és sírva
kérte, hogy szóljon igazat és ne hagyja kétségbeesni. A nő mutatta, hogy
szólni fog.

A biró kérdezé tőle, hogy igéri-e jövő szülése fájdalmaira, gyermekének
leendő boldogságára, vagy szerencsétlenségére s a közel halálra, hogy
igazat fog mondani?

S a nő lassú, tört hangon igéré szülése fájdalmaira, gyermekének jó vagy
bal sorsára, igéré a rettenetes arczú halálra, hogy igazat fog mondani:

A biró kérdezé:

– Látta-e a nő, hogy a vádló a vádlottnak bizományban pénzt adott át?

A nő felelé:

– Soha sem láttam.

A nyomorúan megcsalt ember iszonyúan felsikoltott e szóra, s e perczben
rá talált a nő tekinteni s e tekintet volt az, melyet soha el nem
felejtett hosszú életében.

A kétségbeesés lehete csak ilyen.

A biró felmenté a vádlottat.

Matild pedig hazament.

Félóra mulva meghozták férjét is. Három késdöféssel volt leszurva: a
megcsalt barát kétségbeesve rohanta meg a csalót s a biró szemeláttára
gyilkolta le azt; azután kirohant s a második emelet folyosójáról
levetve magát, szörnyet halt.

Imrén nem lehete segíteni többé. Egyik döfés a tüdőjébe hatott, s halála
bizonyos volt; odavitette magát Matildhoz s kérte, hogy hajtsa le fülét,
nagy titkai vannak.

Ekkor vallá meg nejének, hogy az eltagadott pénzt nem vesztegette el,
hanem elrejté szobája szegletében a padlat alá!…

Matild rögtön akart rohanni a pénzzel a megcsalthoz; a férj azt felelé:
Már késő, mert az is meghalt.

Estefelé Imrét is kiterítették.

Megjött az éj. Minden élő lény megtalálja nyugalmát az éjszakában, csak
a lélek fájdalmainak nincs elavulása. Pedig mennyi áldást ad egy álom!
Elveszi minden fájdalomnak élét s minden gyönyörérzetet felmagasztal.
Boldogság balzsamát osztja a beteg szívekre, s paizst tart a lélek fölé,
melyet míg el nem vesz róla, nem érik azt a sors lángcsapásai. Oh, ha az
álom gyönyörei a halál gyönyöreinek volnának előérzetei?!

Csak azon idő a miénk, mit álmodva töltünk, a többi a világé, ez idegen
szerettelen világé.

Tud-e aludni a bántott lélek, mikor a legelső vétek foltja rácseppen
fényes öltözetére, mikor ez undok szörnyeteg, e kendőzött arczczal, a
bűn, ölébe szorítja az elesett ártatlanságot, undok nyálával bekeveri
arczát, s mérges lehelletét ráfujja homlokára, azután eléje ül és
kikaczagja azt? Tud-e aludni a rossz lelkiismeret, s milyenek lehetnek
annak álmai?

Hiába tagadjátok, hogy van pokol. A lélek magával hordja azt.

Kit látsz, háborodott lélek, ott az éj sötétében megjelenni? ismerj rá e
halavány, élethagyta arczra, e nyitva maradt szemekre, mik holtan is rád
merednek; e nyilt ajak, mely nem beszél, és mégis annyit látszik
mondani, e csüggedt fej még kopaszabb, még csüggedtebb, ez öltözet még
kuszáltabb, mint egykor; de az arczoknak nincs többé mosolygása,
halaványan, mozdulatlanul áll az alak az álomlátások ködnimbusában.
Karjai, homloka, vállai iszonyúan össze vannak zúzva, a vér hosszú
vonalokban szivárog alá arczán, ruházatán.

Igy jelent meg Matild álmaiban a rettenetes látogató.

A látogatott lélek sírva, rettegve futkosott a szív minden szegleteiben,
de nem birta elrejteni szemeit, hogy ne lássa azt a véres phantomot. A
lélek szemei le nem hunyhatók.

Végre megmozdult az. Legelsőbb szemeit fordítá fehérével fölfelé, azután
melle látszék tágulni, feje hátra feszült, nagyot sóhajtott, azután
fölemelé darabokra zúzott bal karját, s mutatóujjával merően Matildra
mutatott, szemeivel pedig felnézett az égre.

Matild pedig mezítelennek érzé lelkét, kit nem birt ez átkos ujjmutatás
elől hová rejteni.

És az ég sötét volt, még sötétebbek voltak rajta a fellegek, mik
pokolcsodák alakjában huzódtak a magasságos égen keresztül; két haragos
szem világított csak a mérhetetlen távolban, két haragos csillag, mintha
az örök itélőbiró szemei lettek volna azok.

Azután azt látta Matild, mintha ama véres embernek számtalan tövis lett
volna testébe szúrva, miknek tüzései fájdalmas kelésekké mérgesedtek el.
Őt pedig rémséges hatalom kényszeríté ellenállhatlan erőszakkal, e
töviseket még mélyebbre nyomni és bolygatni, s nézni a martyrkínokat
szenvedő torzarczát, mely kaczagva és tajtékot turva rángatódzott,
vonaglott, mint egy galvanizált halottkép.

Végre elkezdtek biborszín cseppek folyni a sebekből, miket Matild egy
födött edénybe gyüjtött, s midőn feje fölött egy hang kérdezé: «Mit
rejtesz ott?» ő reszketve felelé: «Balzsamot»… Ekkor kihullt kezeiből az
edény, széttörött s a vér szétfolyt lábai előtt…

– Legyen neked a te szavaid szerint! hangzék irtózatos dörgése az itélet
harsonájának, melyet az ég láthatatlan sarkai reszketve dörgének vissza.
Rettenetes hang, melynek hallatára a puszták tigrise idétlent szül, s
maga a halál, mint korbácsolt véreb, meghunyászkodva bujdosik előle.

És látta ujra ama halottaiból kelt rémet, a mint kezében az átokmondások
füstölőjével borzasztó jövendőt monda a hamisan esküdöttnek. Embervérrel
irt, Istenátokkal pecsételt jövendőt, le nem könyöröghető, vissza nem
huzható keserű jövendőt!… A sötétkék füst, mit feléje hintett, ráragadt
a lélek fehér köntösére lemoshatlanul…

– Legyen neked a te szavaid szerint! mondá a rém… Esküdtél szülésed
fájdalmaira… Legyen neked a te szavaid szerint: hogy élve érezz mindent
a halálból, csak annak nyugalmát ne érezd; ne legyen folt a földön,
melyen megpihenhess, s álom ne látogassa meg lelkednek szemeit soha…
Esküvél leendő magzatodra… Legyen neked a te szavaid szerint… Legyen a
te gyermeked nyomorék és világ csodája, testben, lélekben undok
szörnyeteg, mérges kinövése a természetnek, kitől undorodva távozik el
minden tiszta lélek, ki megrohadtan hozza szívét a világra, ki nem
mondott bűnök magvaival tele; kiben a szeretet gyűlöletté fajul, és
őrültség legyen az ő lelkének neve!… Te pedig légy nyomorú és mindentől
elhagyott, a napok beteltéig… Ne adjon neked nyugalmat a föld, ne a sír;
sem élteden, sem halálodon ne legyen Isten jobb keze. Élve tegyenek a
koporsóba! Legyen neked a te szavaid szerint!

– Legyen neked a te szavaid szerint!… hangzék hosszan elhaló zúgással…
Az égi magányos szempár mindig messzebb látszott távozni, végre
elenyészett, – a phantom ismét halottképpé lankadt, – a fellegek sietve
rohantak keresztül a véghetetlen égen. Az átok ki volt mondva.

Kétségbeesett sikoltás! Az álomkép eltünt, csak a sötétség maradt meg
belőle, és az átok sulya. Matild fölébredett.

Iszonyú lázban reszkettek tagjai. Arcza izzadság gyöngyeivel volt
behintve. Keblén egy világ bűneinek nyomását érzé nehezülni, tagjai le
voltak lankadva, alig birt mozdulni. Még visszhangzottak ágya fölött az
iszonyú álomrém szavai, még látta a két haragvó csillagszemet a fekete
égben elmerülni, s már kezdé érezni az átok erejét…

Ádáz fájdalom nyilalt végig szívén, mi egy perczre minden ereiben
megállítá a vért; tagjai elmerevültek, arcza elkékült, megfagyott, csak
a fájdalmas kínfejezés rajta mutatta, hogy még él és szenved mondhatlan
gyötrelmeket… Sokáig feküdt így mereven, áthülve, ajkai
összekulcsolódtak és melle a megszakadásig feszült. Míg benről e
gondolat kínzá: ha így el fognák temetni! E gondolat iszonyúsága új
rázkódást tőn idegeiben s erőszakos vonaglással tért meg ájultából, és
szemeit bámulva felnyitá.

A szoba világos volt. Több ismert nőarcz állt körüle, kiket fájdalmas
sikoltása idézett oda – aggodalmas kérdező arczok.

Odahajoltak hozzá. Vigasztalák, de ő nem hallá szavaikat többé, a
lázasan szilajult vér őrült tűzzel nyargalt minden erein keresztül,
sebesen verve s lángolva. Halántékain lüktetve jártak az erek, az elébbi
hideg merevülést forró lankadtság váltá fel, miközben iszonyú kínok
vertek tajtékot sápadt ajkaira; nem hallatszék jajgatása, alig nyögött;
de egy tekintet e fájdalomtól önmagából kikelt arczra, megmondá mindazon
pokol szenvedést, mit éreznie kellett.

Vitték egyik ágyból a másikba; az izzadság folyt róla, sehol sem találta
helyét. Szivében kellett iszonyú fájdalmaknak lenni, mert kezét
szüntelen ott tartotta.

A nők térdre estek ágya előtt, hogy imádkozzanak érte, mert nem
nézhették szüntelen növekedő kínjait.

Végre irtózatosan feljajdult; rémsikoltása végig hangzott az éjen;
megrázkódva félig felemelkedett, s fénylő, kitágult szemfényekkel bámult
maga elé az éjlámpa világába, merően, vadul, kisértetien; azután
hirtelen elhalva visszaesett, és szemeit lehunyta.

Idő mulva fájdalmas enyhülést kezde érezni, minek okára nem eszmélt, s
felpillantott.

A körülálló nők egyike egy kis szörnyeteget tartott fel lábánál fogva. A
szörnyetegnek hosszú szőrös kezei és lábai voltak, mikkel hyénai visítás
közt hadonázott maga körül, miközben szájában alul és felül két-két fog
látszott meg, s szegletes fejében villogtak a vad kancsal szemek.
Roppant feje volt.

A nők épen azon tanakodtak, vajjon ne fojtsák-e a fürösztő vízbe a kis
tátost?

– Micsoda állat az? kérdé a nő féldeliriumban.

Senki sem felelt kérdésére, de ő minden arczból e feleletet olvasá ki:
«fiad!» s megujult fájdalmakkal rogyott ismét párnái közé.

De a fájdalmak már nem valának oly tépők, nem oly őrülésig vivők, mint
az elébbi, s rá csöndes, nyugalomadó szender következett, melynek
felszakadtával, midőn újra feltekinte a nő, piros szalagos fehér pólában
egy nyugvó kis angyalt vivének eléje, kinek félig csukott pilláin
keresztül ragyogtak szelid kék szemei, s arczán az ártatlanság mosolya
tündökölt. Ily angyalkáktól küldheti a haragnemtartó Isten bocsánatát a
megtérőnek.

A nő lázas kéjjel nyujtá kezét a gyermek felé, s a körülállók
vigasztalóan mondának neki:

– Leányod!

A nő ikreket szült.

* * *

Tizenhat év folyt le. Tizenhat hosszú, nyomorúságban gazdag év.

Ez alatt sok boldog meghalt, sok szenvedő született. A föld évenként
megtermé virágait és töviseit. A nap meleg, a hold hideg, az ég kék
maradt. Az emberen és ember művein kívül semmi sem változott.

Sok fekete haj megőszült ez alatt, sok arczról lehervadt az ifjuság
rózsája; gyermekek lettek férfiakká, a férfiakból öreg emberek, az
öregekből halottak levének.

Ki ismerne ebben a redős, halvány arczban, ez összeesett termetben, a
roskatag elvirult alakban ama fiatal, életvidám virágra, kinek egykor, a
világ verőfényében ragyogónak, térdhajtásokkal áldozott minden érző
lélek, s kiről most senki meg sem emlékezik! A virágnak először lefujja
leveleit a szél, azután magvait szórja szerte, azután nem törődik vele.
A vénség minden szépséget elrutít, s ez egy előnye van a nemszépnek a
szép fölött, hogy őt a vénség megszépíti.

Halavány, magasztos arczot ad neki. Szomorú, fenkölt tekintetet, s
fejére a vénség ezüst koronáját – fehér hajfürtöket.

Fehér hajfürtei lettek Matildnak is tizenhat év alatt.

Oh – és mindegyik szálnak megfehérülése egy élet kínjainak volt
elhordozása.

Üldözte őt sors és az emberek, nem adott fejének a föld megnyugvó
helyet, ki volt taszítva a világba. Mindentől elhagyatva, csak a
nyomorúságtól nem; elhagyatva reményeitől is, de nem az emlékezettől.

Kit az egész földön egy fekhelynyi folt sem nevez gyermekének, ki előtt
zárva van minden ház ajtaja, kire «feszítsd meg»-et kiált minden emberi
ajk, – a világ átkát viselő kitagadott számára áll egy templom, melynek
szent küszöbén túl őt semmi üldözés keze meg nem kínozhatja, mely
templomban csak a lélek lakik és az örökhatalmú Isten. E templom a
tiszta öntudat. De Matildnak nem volt szabad e templomba belépni.
Rettenetes itélőbiró foglalta el abban a királyi széket, ki, midőn a
nyomorgatott lelket a káröröm, a gúny, a megvetés, a könyörületlen
emberi szív hideg kisértetei az oltárig üldözék és korbácsolák
kaczagásuk ostorával, – hidegen tevé föl annak porig alázott fejére a
szenvedések töviskoronáját e szavak sujtó haragjában:

– Lőn neked a te szavaid szerint.

Négy gyermeke maradt Lenteynek, négy apró neveletlen árva, kiket Matild
apjuk irtózatos halála után magához vett, s anyjuk lett azoknak, szerető
édes anyjuk, kiket két keze fáradságos munkájával táplált, s kikért
kivette saját gyermekei kezéből a kenyeret, hogy azt nekik adja.

Ha volt anya, kinek szemei nem ismerték az álmot az éber gond miatt,
kinek csak egy eszméje, egy reménye, egy gondolatja volt – gyermekei:
ily anya volt Matild Lentey árváinak.

Egyetlen imádkozása volt a bűnbocsátó Istenhez: e gyermekek boldogsága.

De nem hallgatta meg őt az erős boszúálló.

Sokszor meglátogatta álmait ama kisértő lélek, nem oly véresen, mint
először, de halványan, halottarczczal, hideg tekintettel, s egykor azt
mondá neki: «Elveszem tőled egyik gyermekemet».

Rövid idő mulva egyik gyermek meghalt.

Háromszor kérte vissza gyermekeit a holt apa.

Három gyermek ment utána a halál országába. Utoljára csak egy maradt
négy közől: a legkisebbik, a legszelidebbik.

Végre e gyermek arcza is kezde halaványulni, mindig bágyadtabb, mindig
hervadóbb lett; ha olykor szemeit lehunyta, semmiben sem különbözött
azoktól, kiket a koporsóba fektetnek.

Matildon az alatt iszonyú betegséggé vált az álmokat látás nyavalyája.
Éjjele, nappala egyetlen melancholicus álomrajongás volt, melynek
kisértet-királya hol élénkebb, hol lankadtabb szinekben a megcsalt barát
árnya volt, e semmi könytől, semmi fájdalomtól meg nem kérlelt phantom.
E szegődött átok.

Mint tudott hidegen, mereven nézni a lélek szemei közé! igy nézhet az
éjfélben fölkelő hold a polus jégszikláira. És a lélek szemei be nem
hunyhatók. Mintha valamit készülne mondani. Tán utolsó gyermekét akarja
kérni?

– Nem adom e gyermeket! nem szabad meghalni neki; haljon meg saját
gyermekem, mind a kettő, csak ezen egy maradjon élve; ne vedd el, ne
vedd el őt tőlem, Isten a magas égben! Rettenetes büntetések Istene, ne
vedd el lelkemből ezt az utolsó napsugárt. Nem lehet, nem lehet így
büntetned önnön teremtményedet, nem lehet kivenned a bünhödő kezéből a
vezeklés eszközét, oh e gyermeknek nem lehet meghalni… Irgalom Istene!…

És erőszakos imádsága legyőzte a fatumot. A gyermek meggyógyult és
megélt.

Hanem saját két gyermeke, kiket váltságdíjul igért a halálnak, nem halt
meg helyette.

Gyönyörű szép szűzzé nőtt az egyik, rózsatermő arczú, aranyhajú szende
kis leánynyá, ki mosolygásában a májusi ég derüjét viselé, kinek szava,
mint az angyalok szava, még az elesett bűnöst is felmagasztalá; ki
kezének érintésével betegeket gyógyíta meg, szemeinek igézetével a bút
varázslá ki az ember szivéből, s kit áldott minden, a ki valaha
megközelíté.

Utálatos szörnynyé nőtt a másik, kiben a természet undokul remekelt, kit
meggyalázott átkozó kezével s torz ördögarczára felnyomta a bélyeget,
mit egy állat sem vállalna magáénak. Görbe, eltörpült termetet adott
neki, hosszú csontkezei térdein alul értek, s felhuzott vállai közt mint
egy varangyos békafő gubbadt a hosszúra és laposra nyomott fej, melynek
sörtehajzata a keskeny homlokon át szinte összehajolt a borzas
szemöldökkel, mik alól kigyói zöld szemek villogtak elő. Minden tagja ki
volt ferdítve a helyéből, s ráadásul, hátára átkozva, mint egy holtig
viselendő gúnyteher, egy óriási púp.

«Kit a természet megcsúfolt, rút még a lelke is annak», mond az
előitéletek szava. S az előitélettől nincs fölhivatkozás. A sors végre
szokta azt hajtani.

Lina és Makár. Ez volt az ikrek neve.

Minden förtelemmel csordultig volt ez utóbbinak szive. A legördögibb
dacz uralkodott lelkén, vad, hajthatlan szenvedély, mely, mint az
elmérgedt eb, minden hizelgésre és fenyítésre fogait mutatja, álnok,
alattomos volt s mintha elbizta volna magát testi képe undokságán,
lelkét is hasonlóvá tette ahoz.

Csak négy éves volt még, s már meglátszott rajta, hogy csak a halál
fogja őt megjavítani. Anyja ellenében követelő volt, testvére s mindenki
ellen, kit magánál gyöngébbnek érezett, kegyetlen üldöző, – alattomos
boszúkat tervező a nála erősebbek ellen.

Anyját ha sírni látta, szemébe kaczagott. Kis tetvére virágos kertjében
hosszú késsel alámetélte a virágok töveit, vagy játékszereit tördelte
össze, vagy madarait kinozta, s kivált nagy gyönyöre volt, apró
állatokon gyakorolni a hóhér minden művészetét.

Egy éjjel pedig testvérének hosszú szép selyemhaját, midőn aludt,
ollóval tőből lemetélte.

Csak egy lélektől félt, csak egyet nem mert szemtül szembe bántani, s ez
Lentey legkisebb árvája volt – Dezső; nálánál pár évvel idősebb, ép,
kedves kis fiu, kit pedig lelke minden erejével gyűlölt, mert látta,
hogy még önanyja és testvére is jobban szeretik azt, mint őt;
sejtette-e, hogy apjaik jó barátok voltak?

E kis fiu volt Linkának lovagi védője, kinek karjai megett a kis gyermek
gyakran találta menedékét az undok ikertestvér kínzásai ellen, s mikor
néha sötétes téli estéken egyedül volt a három gyermek: Makár lappangó
fortélylyal, kisértethanggal és alakban ijesztgeté a galambszivű kis
leányt, – ez bátor védője ölébe simult, át ölelteté magát mind a két
kezével s odabujva arczával annak keblére, úgy csókolgatá a gyermek
szerető szivét. – Sejtette-e, hogy évek multán is fogja azt szeretni?

Mily különböző két alak, mily különböző két lélek! Szívben és arczban
oly kiáltó ellentétei egymásnak.

Egyik azon kebelnek, mely őt felnevelte, a béke olajágát meghozó
galambja, a másik annak megmaró kigyója.

Sok szép öröme van a széles világnak: ez örömek legédesebbike az anya
öröme. Sok szép fájdalma van e széles világnak: e fájdalmak együtt
összevéve e szóban bentvannak: az anya keserve.

Minden érzésben van valami édes, még a boszú szomjában is; minden
szeretetben van valami önzés, melynek elhaltával az érzemény maga is
lehervad: csak az anyakeservnek nincsen enyhülése, csak az anya
szeretete nem halhat meg soha.

Elesik, elgázoltatik a sors kerekétől a még anyja szive alatt
megátkozott fiu. Egyik országszéltől a másikig korbácscsal üldözik;
Isten és világ nyomorultjává lesz, kit minden eltaszít, kire még az
oltár szentjei is haragszemmel néznek, – az utálatot és őt egy néven
nevezik; de még akkor is fogja őt azon szív szeretni, a melyről
leszakadt, s e szeretet lesz a legégőbb fájdalom!

S mit ad a természet e fájdalomért az anyának kárpótlásul?… Könyeket…

Makár lelkileg is oly undok szörnye volt a természetnek, a milyen volt
testben. Hálátlan és irigy. Mikor született, már fogai voltak; mikor
beszélni tanult, már tudott hazudni. S mikor lelke is meg kezde nőni:
szavával, tettével boszanta mindenkit, legjobban azokat, a kik őt
szerették.

Egyszer Makár testvére kegyenczét, egy kis fehér kandurt, körmei közé
kapva, csakhogy testvérét rikassa, szörnyen megkínozott; midőn a
segélyül hítt Dezső azt tőle elvéve, a czivakodás közt a fiut eltaszítá,
ez estében egy fogát kiütötte.

Hiában kérlelték aztán mind a ketten. Igértek és adtak neki, a mi csak
tőlük telt. Kibékülést színlett, de belől lelkében a boszút forgatá.

Néhány nap mulva elcsalta magával Dezsőt egy félre eső szőlőbe, hol
saját hajlékuk volt, madarászat örve alatt, s ott a mint egyedül voltak,
kezdte gúnyolni a fiu bátorságát, biztatta: hogy merjen lemenni, ha
bátorsága van, egyedül a pinczébe. – Dezső lement, Makár pedig hirtelen
rázárta az ajtót és ott hagyta őt. Otthon nem akart semmit tudni róla,
hogy Dezső hová lett? s másnap ismét elmenvén a helyre, hogy senki meg
ne tudja annak hollétét, a pincze szelelő lyukait venyigével és földdel
tele tömte s az odalent könyörgőnek gúnyosan kiáltá alá:

– Meg fogsz halni. Éhen fogsz meghalni…

Ezt egy öt esztendős gyermek mondta. És nem ő volt oka, hogy meg is nem
tevé.

Hogy Lenteynek negyedik fia is eltünt, szemet szúrt a hatóságok előtt, s
Matild kérdőre vonaték. Már az szörnyen bántotta lelkét, hogy
valahányszor egyike meghalt a gyermekeknek, mindannyiszor felsőbb
rendeletnél fogva orvosi vizsgálat után adatott róla bizonyítvány, hogy
az természeti hallálal mult ki a világból. Iszonyú gyanúnak kellett őt
terhelni.

S most a negyedik eltünvén, nyiltan kimondák neki, miszerint gyanúban
van, hogy fogadott gyermekeit elöldösi.

Nevelték a gyanút Makár daczos, szilaj czélzásai, ki vétke terhét nem
átallotta ön édes anyjára átnehezülni látni – s azon körülmény, hogy a
háziak épen nem tudták a gyermek hoválettét.

Azonban két nap mulva előkerült Dezső. Jövőmenők hallák meg a betömött
lyukakon át segélyesdéseit, s rá törték az ajtót s kihozták az éhség és
fult légtől halálig aléltat.

Makár megtudva, hogy bűne napfényre jött, hogy a büntetést elkerülhesse,
egy serpenyőbe izzó szenet vitt fel saját padlásukra s ezt a legnagyobb
viharnak idején a csepü közé rejtve, a házat felgyujtá, s mikor látta,
hogy a tűz olthatlanná válik s az egész városra kiterjed pusztítása, a
közzavarban, önvétkétől elrémülve, elszökött.

Senki sem tudta, merre ment? Senki sem tudta, hová lett. – Eltünt,
elveszett végképen, s mintegy tíz év mulva egy gyilkos égetőnek kezdett
hire támadni, kinek a köznép e nevet adá: Csudafő…

* * *

Szép tavaszi reggel nyitá meg az eget, künn a mezőkön a liliom
virágzott, fenn az égben madárdal hangzék szét, s távol a harangok ringó
szava hivá reggeli imára az ébredő vidéket. A szép természetnek minden
teremtése mosolygott és örült, a fű virágától a biborszárnyú tavaszi
felhőig, és e világmosolygás hirdette az alkotó jó kedvét…

Kisded városkának csavargós utczáin hosszú népcsoport jött a templom
felől. Elől a férfiak, hátul a nők, párosával, rendben, ünnepi
köntösben, arczaikon vidámló jókedvvel, kezökben, vagy kalapjaik mellett
rezgő rozmaringszál.

Egy fiatal, egyszerű kézműves ülte menyegzőjét egy szegény özvegyasszony
hajadon leányával. Mindkettő szegény volt.

Elől a vőlegény ment, vidám, életszinű arczczal; mellette két násznagya,
két vén mesterember. Gyakran hátra nézett szive virágára s aztán fel az
égre és áldá az Istent. Nyoszolyóleányai közt középen ment a szép
menyasszony, egy lesütött szemű angyal, szép szőke fürtökkel s gyöngéd
halvány arczczal. Fehér virágból volt fonva koszorúja, fehér volt a ruha
is, mely tagjaihoz simult, de legfehérebb az ártatlanság szine, mely
arczán ragyogott. Oh százszor boldog az, ki e fehér lilliomarczot egy
csók hatalmával piros rózsává fogja változtatni!… Visszavonom szavam.
Nem voltak ők szegények, – vannak ajándékok, miket a jó Isten ingyen
osztogat ki, s miknek birásaért más, kinek ezekből nem jutott, de kit
gazdagnak csúfolnak, jobb kezét odadná.

Dezső és Linka voltak e boldogok.

Gyermekéveiktől fogva szerették egymást, elsőbben a gyermekszív
testvérérzetével, minek helyét később ábrándosabb vonzalmak foglalák el,
míg végre ez ismeretlen virágbimbó szerelemmé nyilt ki. És Isten megáldá
e szerelmet. Ők egymáséi lettek, s az igéret paradicsomának megnyilt
előttük szentelt ajtaja.

Szegény Matild! oly hosszú évek óta ki voltak apadva könyei, és most
megjöttek ismét, hogy örömében tudjon sírni; annyi idő óta látogatlanul
zárt volt ajtaja, s most újra megnyilt az, hogy a vidámság népét fogadja
vendégül. Az átkos kisértet évekig kimaradt álmaiból. Lentey fia nőül
vette az ő leányát…

A mint a nászkiséret egy utczaszegleten befordult, pörgő dob mellett két
hajdut körülálló sokasággal találkozott szembe. A hajduk közől egy
hosszú papirosról valamit olvasott. A vendégek közől egy kandi fiatal
ember odatért, s a többi nászt a menyasszonyos háznál utolérve, nekik
azt regélte: hogy a város minden szegletén kihirdettetett, mikép amaz
iszonyú hirű gyilkosrabló «Csudafő» jelenleg e város falai közt
tartózkodik; száz tallér díja annak, ki őt élve, vagy halva kézhez adja.

A vendégek nagy része elsápadt e hirre, de legsápadtabb lett Matildnak
arcza; összerázkódott… Mit sejthetett szive?…

Azonban e láznyomás hirtelen lefutott a szivekről, jó kedve lett ismét
mindenkinek, s a bor lángjai és a víg felköszöntések hangjainál minden
lélek elfelejté aggodalmait.

Mennyi áldás szállott a boldog új párra! Egyszerű ajakról, egyszerű
szivekből jött áldás, őszinte, tiszta és megfogamzó.

Vígan voltak egész késő estig; víg dal, víg zene és eleven táncz között
folyt le egy óra a másik után. Isten jó kedve szállott le közéjök.

Este felé elszállingózott a násznép s magokra hagyta a boldogság új
társait.

Dezső, Linka és Matild egyedül maradtak.

Az ősz, halvány anya megfogta mindkét gyermekének kezét s sokáig nézett
azoknak szemeibe; de ők nem néztek anyjok szemébe; tekintetök egymáson
függött.

Nem érzék, anyjok kezei mint reszketnek, midőn az övéket fogják, nem
hallák annak lázas szívdobogását Nincsenek a boldog szívnek félelmei.

– Gyermekeim, szólt Matild, édes gyermekeim, érzem, s ha ősz hajaim nem
mondanák is, szivem megmondaná, hogy idáig kellett élnem. Tudom; nem is
szorít e gondolat, nem most találkozom először vele. Sok volt, a mit ez
életben le kelle fizetnem; tűréssel, szenvedéssel lefizettem mindazt.
Meg vagyok érve a halálra, s hiszem, hogy az Isten megelégli éltemet és
elvesz magához. Fájdalmaim nevét nem fogjátok megtudni, ne is tudjátok
meg soha; haljon meg bennem e titok, melynek hordozása alatt negyven
éves koromra megőszültem. De egyet mégis fel kell fedeznem előttetek.
Itt házam padlója alá kincsek vannak elásva, általam tizenhat év óta jól
ismerve, de nem érintve soha. E kincseken iszonyú titok fekszik; ezek
lételének tudása volt egész életemnek átka. Láttátok, mily szegénységben
éltem; együtt éreztetek minden nyomort velem; gondolhatjátok, hogy ez
elásott kincsen mily átoknak kelle feküdni, hogy hozzá nem nyultam,
legnagyobb nyomoruságom óráiban sem. Most ezt fel kell venni, e kincs a
tietek. Kettős vérrel van ez lepecsételve, a vér is titeket illet; de ti
le fogjátok azt tisztítani arról; lelkeitek sejteni nem fogják a
borzalmak eszméit, mik ahoz vannak kötve, s megáldja kezeitekben Isten e
pénzt. Csak egyet kérek, nem magamért, hanem ti nyugalmatokért, e
kincsről ne halljon említést a világ, mert ha megtudja azt, boldogságtok
elmegy s vissza nem jő többé. Nem lázban beszélek, világosabban szólanom
nem szabad. Tiértetek, nem magamért. – – Segítsetek a pallót
felfeszítenem…

Dezső bámulva engedett a rejtélyes nő parancsainak s a hol az mutatta,
egy fejszével felfeszíté a pallót. Egy réz üst tünt fel az alatt, vas
serpenyővel letakarva. Az üstöt kiemelé. Madild levette a fedő lemezt.
Linka a gyertyát tartotta oda. Gyémántok és aranyok csilláma ragyogott
szemeik közé.

Matild eltakarta arczát. – Tizenhat év előtt! sóhajtá fájdalmasan, –
tizenhat év előtt láttam ezeket; nézzetek oda, ott sok pénz van
elrejtve, mennyi egész életetekre biztosítani fog. Ne féljetek elvenni.
Tietek Isten és emberek előtt mind az; senki más jogot nem tarthat
hozzá, csak egyedül ti a kerek ég alatt.

– Hát én nem? rikácsolá közbe egy vadállathang s hosszú, éles körmű kéz
nyult közéjök s görcsös ujjaival bemarkolt a pénzbe.

Sikoltva tekintének hátra a nők; undok pöffedt szörny állott megettök,
kinek szemei vérben forogva nézének reájok. Szája egyik fülétől a
másikig vigyorgott.

Matild elképedve nézett a csudára. Iszonyú vonzalom kényszeríté
hozzárohanni, megölelni és mondani neki: «Fiam, elvesztett fiam!» míg
egy borzalmas sejtés lebilincselve tartá minden tagját, és taszítá
vissza.

A szörny kaczagott, hogy a vér fagyott meg bele.

– Hát nem siettek ölelésemre tíz évi távollét után? vagy tán nem
ismertek rám többé? E ferde púp hátamon, e kutyaszemek, e sörtehaj, e
páviánkezek, e görbe lábak, nem tudjátok már, hogy kit szolgáltak
egykor? nem emlékeztek rám?

Matild merőn, halványan nézett rá, és nem szólt. Linka félve rebegé:
«Makár».

– Nem Makár az én nevem, az én nevem Csudafő! rikácsolá az ijesztő, s
szétvetve köpenyét, fegyverekkel körültüzködött tüszőt mutatott elő.

A két nő sikoltva hullott egymás nyakába. Dezső bátran előlépett. «Mit
akarsz itt?» kérdé emelt homlokkal az ijesztőt.

– Hm! osztályrészemért jöttem, felelé ez daczosan, pisztolyain játszva
kezével, ti, a mint látom, ki akartatok tagadni az örökségből, hanem
jókor jöttem. S ezzel pénzéhesen, villogó szemekkel indult az üstben
rejlő kincseknek, kezeit markolásra horgasztva.

– Ne bántsd! kiálta, hirtelen felugorva székéről, az anya, s mindkét
kézzel visszataszítva a közeledőt, magát a nőoroszlán bátorságával
állítá szembe azzal.

– E pénz nem a tied, e pénz ezé itt, szólt, Dezsőre mutatva reszkető
kezével.

– Sőt nagyon is az enyém, szólt a monstrum, e pénz apámnak lélekdíja,
lelkét adta el érte az ördögnek.

– Még apád hamvai sem szentek előtted, irtózatos ember? kiálta Dezső
elszörnyedve.

– Apámé? – Tudod-e, ki volt az én apám?… A tiednek gyilkosa!… S tudod-e,
ki volt a te apád?… Az enyémnek gyilkosa. Oh, mi igen szép rokonsági
összeköttetésben állunk.

– Te őrült vagy, átkozott!

– Őrült is vagyok, átkozott is vagyok, de igazat mondok, olyan
igazságot, melytől lelked is meghalálozik. A te apád bizományban adta az
enyimnek e pénzt, az én apám eltagadta, elesküdte azt tőle, és a te apád
megölte az enyimet és magát.

– Fiam! Makár! esde a szerencsétlen anya.

– Miért hívsz fiadnak? Tán háladatos legyek azért, hogy a világra ily
nyomorúnak szültél? Az én születésemre esküdtél, anyám, az én fejemre
híttad le az átkot?… Te vétkeztél, te voltál a bűnös, s engem ért az
átok… Nézz végig… ugy-e, hogy szép vagyok?… Nincs a kerek földön oly
undok teremtés, mint milyenné te szültél engemet, s ezt köszönjem neked?
Büntetve vagy bennem, de én is tebenned. Te vétkeidért nevezsz fiadnak
engem, hát én mi vétkemért nevezlek anyámnak?!

Mindhárman szoborrá meredve állottak előtte. Az iszonyú titok fel volt
fedezve az ifju szivek előtt. Az átok újra be volt oltva.

– De lefizetjük egymásnak, a mivel tartozunk, folytatá a szörny.
Halljátok, mint zúg odakin a szél? – épen így zúgott, így tombolt
ezelőtt tíz évvel, mikor a várost fejetekre gyujtottam, – halljátok,
mint zúg a szél?… Az a percz ismét el fog jönni, – nézzetek ki! ordítá
rekedten, s az ablakhoz futott, melyen át vérrel vereslő fény kezde a
szoba sötétjébe bevilágítani, halljátok e zajt, halljátok? E perczben öt
helyen gyulladt ki a város. Hahaha! Ez a nép, mely undok fejemre
haláldíjt tett, jajgatni fog, és átkozódni és kétségbeesni! Csudafő
lelkének gyönyör kell: sírjatok, ordítsatok, csikorgassátok fogaitokat,
hadd kaczagjak rajta.

Dezső e közben férfias lélekéberséggel a szobaajtóhoz futott s azt
bezárva lelvén, kitörte, a konyha kettős ajtaja azonban hosszú szegekkel
volt beszegezve. Az utálatos szörny mindent előre jól kiszámolt: sem
kívülről, sem belőlről nem lehete az ajtót felnyitni. A kétségbeesés
erejével kezdé feszíteni azt. Fejszéje bentört, de az ajtó nem nyilt. E
közben a padlás hasadékain fojtó füstpára kezdett alászállni a szobába.
Künn az utczán üvöltő néptömeg gyűlt össze, s ez átkos név hangzék zajos
ordításban: «Csudafő». – Meglátták őt az ablakban állani, s hágcsókat
támasztának a falnak és be akartak rontani.

Sikoltva futott Matild az ablakhoz s testével elfedve fiát, lekiálta:
Nincs itt, – ne jőjjetek ide, nincsen itt senki… Az én fiam elveszett. S
feje felett égett a ház. és – Itt van Csudafő! kiálta a szörny kaczagva
s eltaszítá anyját az ablaktól. Ha tetszik, fogjátok el! jertek! s
pisztolyait felvonva, azokat a néptömegre irányzá. – Ki akar szemembe
nézni? kiáltá fogcsattogtatva, ki akar velem jönni a pokolba? s lőni
akart, midőn hirtelen hátulról két hatalmas kar vállon ragadta s kivágta
őt a szoba közepére; a lövések a levegőbe mentek, s a haragos boszuló,
gyomrára tiporva az ember-fenevadnak, lefogta kezeit s nem engedé többi
fegyvereihez nyulni.

E férfi Dezső volt.

Veszett ordítás tört ki a földhöz ütött szörny szájából s tajtékozva
marta éles fogaival izmos ellensége vállait, míg karjait a kétségbeesés
vaserejével iparkodott kiszabadítani, vagy fegyvereihez juttatni, s e
közben hánykolódva bőgött s ellenét hányta le magáról.

A fejök felett égő gerendázat világíta le reájok.

– Segítség! sikolta az ifju nő a néptömeghez. Matild pedig eszmétlenül
rogyott a kétségbeesetten birkozók lábaihoz.

A zsarátnok hullott le fejökre. Ezt véve észre a szörny, nem vonaglott
többé, hanem elhagyta magát, s midőn érzé, hogy ellenfele fel akar
emelkedni, hirtelen kirántá karjait s annak nyakát magához szorítva,
bőgé: «Itt fogsz elégni velem!» s nem hagyta felemelkedni.

E perczben rontott be az ablakon a boszúszomjas nép s a küzdőket
szétválasztva, Makárt gúzsba köté s örömujjongással hajítá ki az
ablakon. Dezső pedig menyasszonyát karolta fel s kirohant vele a lángok
közől, s künn résztvevő karoknak adva át kedves egyetlenét, rohant
vissza az égő házba.

Nejének anyját s apja vérrel pecsételt örökségét kelle még kihoznia.
Matild ájultan feküdt a szoba közepén s az égő padlás le készült
szakadni; ott lábai előtt hevert a vérörökség, mely holta napjáig
gazdaggá fogta volna tenni, s egyszerre csak egyet lehetett a két teher
közől megmenteni.

De nem tétovázott ő. Elrugta a tűz közé az átkos kincseket, és azt a
nőt, ki annyi nyomornak volt oka, ölébe karolta s kiszabadítá a halál
kezéből…

… Dezsőt és szép nejét megáldá az Isten; szegények maradtak, de hozzá
boldogok.

Még egyszer jelent meg Matild álmaiban ama bús kisértet. Arcza nem volt
fenyegető többé: nyájasan, engesztelten tekinte rá, s a mint ellebegett
lelke arcza előtt, kiterjesztve felé mindkét kezét, mintha lassu,
megszelidült hangon mondta volna neki: «Megbocsátok… megbocsátok neked»…
s szeliden behunyva szemeit, megtért az örök nyugalom országába, honnét
kisérteni feljárt…

… Meg is bocsáta. – Az nap reggelén, melynek éjszakáján vele álmodott,
vevé hirül Matild: hogy fiát, a Csudafőt, lefejezték!…



AZ ÁTKOZOTT HÁZ.

A Vadkerttől Pusztamezőig vezető dülőút mellett az avar közepén áll egy
magányos, egyemeletes ház; csinos, egyszerű külseje, a fehérre meszelt
falak, a zöld rámájú ablakok oly nyilt, oly vendégszerető tekintetet
adnak neki. Elől hosszú olasz jegenyesorok vannak eléje ültetve, mögötte
tágas angolkert terül, melynek rácsozott kerítésén a túlnőtt jázmin
virágos lombjai hajolnak át, nyitott kapuján keresztül udvarába látni,
melynek szegletén egy-egy belvedere van építve, honnét a legszebb
kilátás esik a vidékre…

És e házban senki sem lakik…

Közelebbről nézve, valami hallgatag, visszataszító van ez épület
alakján; az ablakok megszivárványosodtak a nap sugáritól; a falakat
kiverte a penész, a belvederek ablakaiban virágcserepek állnak,
kiszáradt cactusok fonnyadt kóróival; a kert virágágyait ellepte a
bojtorján és a gyom, az ajtók berozsdásodtak sarkaikba; semmi hang,
semmi élet nesze nem hallik itt; a fák és bokrok vad tenyészetben nőttek
össze-vissza, de madár nem száll reájok, reggeli énekével üdvözleni a
napot, a méh nem jő ide virágait keresni; még csak egy pókhálót sem
látni a ház bármely szegletében; tiszta, hallgatag, lakatlan minden,
mintha csak most épült volna; senki sem jár bele, csak az idő, ennek is
alig látszanak meg rajta nyomai.

A kert hátulján a bokrok közől egy meleg forrás gőzölgő patakja lappang
elő, csavargós kigyóútját bürökbozótokkal jelelve a farkastejes mezőn.

A ház körül elszórva apró befüvedezett dombokra akadni, mik olyanok,
mintha sírdombok volnának; némelyik előtt kirohadt fejfának is látszanak
nyomai. Úgy tetszik, mintha e ház ezen sírokat volna itt őrzeni.

Egyik falára korommal fekete kereszt van festve, melyet sem zápor, sem
emberek keze onnét le nem tud törülni.

Senki, semmi sem lakja e házat.

Elhagyott romoknak van kisértő lelke, ki alvó éjféleken felvánszorog
ismeretlen sírjából, s végig csörtet, lánczait vonszolva a kietlen
tanyán, s ijeszti arcza halványságával a közeledőket; e házban még a
kisértet nem jár, csak egy névtelen, kifejezhetlen borzalom, mely végig
futja annak lelkét, ki e szobákba lép, ez üres viszhangzó puszta
termekbe, mikben jéghideg a lég derék nyárban is, és úgy tesz, mintha
szüntelen dermesztő szél fúna azokon keresztül. Ily hideg csak a halál
lehellete tud lenni… Igen… e házban a halál lakik.

Ki egyetlen éjet mer tölteni e födél alatt, meglátja annak képét, de nem
mondja el, hogy mit látott, ez életben többet.

Azok a dombok ott a ház körül sírdombok.

A ház meg van átkozva.

Jaj annak, ki vendégül odaszáll! a halál vendége az.

* * *

Madocsai Bálint, ki egykor e föld ura volt, maig is híres szerencsétlen
haláláról a környékben. Szilaj lovai az erdőkben elragadták, s izekre
szaggatva hagyták el tagonkint a fák között. Élete szintoly
szerencsétlen volt, mint halála, szintoly szánalomra méltó, szintoly
segélytelenül nyomorú, mint halála.

Gazdag volt. Apjáról, kit soha sem ismert, három faluja maradt, – még
nem volt esztendős, midőn szülőit elveszté.

Természet alkotá-e azzá? születésekor átkozta-e meg valaki, vagy tán úgy
nevelték? sötét, magába vonult, elzárt szívű volt gyermekkorától fogva,
mintha egy másik leélt világból hozott volna át elolthatlan keserűséget
lelkében – s hosszú életében nem talált emberre, a ki szerette volna.
Kortársai, ha köztök megjelent, egyenkint szökdöstek meg előle;
barátjának soha egy sem tudá nevezni, s a mint ő nem mosolygott senkire,
úgy ő reá sem mosolygott senki.

Csak az ő arczát kellett meglátni, hogy a legvígabb társaságban
megszakadjon a beszéd fonala; csak egy sóhajtás, mely kebléből olykor
felszakadt, képes volt a legvígabb kaczajt rögtön elnémítani.
Nyomasztva, lehangolva érzé magát mindenki közelléte által. Szavai
hidegen, fájdalmasan reszketők voltak; szemeibe senki sem mert nézni; ha
szólt, szavaira senki sem felelt; hozzá nem jártak látogatni; a nők
irtóztak baligézetű tekintetétől, s taggályosan huzódott tőle minden
lélek.

S ezt ő maga is jól tudta.

Valami volt az ő homlokára irva, láthatlan betűi a fátum kezének, néhány
redő vonásában kifejezve, és e kifejezés volt választó vonal közte és a
világ között.

Ha néha a nagy tömeg között egyesekre akadt, kik kevésbbé látszottak
tőle tartózkodni: mint akarta ezeket magához csatolni! hizelgésekkel
halmozá őket, kincseit pazarlotta reájok, egy jó szóért szíve minden
fájdalmait kibeszélte, s égett, epedett azon eszméért, hogy valaha tán
egy azok közől így fogja őt megszólítani: «barátom».

Mind hasztalan!

Kit szíve legtitkosabb szentek szentjébe bevezetett is, midőn azt várta,
hogy nyakába fog borulni és együtt sírni vele, önkénytelen hidegséggel
szólítá őt így: «méltóságos úr!»

Egykor egy fiatal ismerősétől, ki igen szegény volt, könyezve kérte ki
azon kegyet, hogy nyujtsa neki kezét és szólítsa őt a bizalom nevén. Az
ifju megtette azt, de úgy elhalaványult azon perczben, mintha a halál
angyalával fogott volna kezet s az nevezte volna édes testvérének, s e
percztől fogva kerülve kerülte őt.

Ez ifjut Ajky Bélának hívták.

Bálint naponként jobban kezdé magát a világtól elszigetelni, végre
egészen száműzte magát abból, minden társadalmi örömekből kitagadva,
magánosan élt csendes falujában, hallgatag ószerű kastélyában
látogatatlanul.

Mint minden, ki a világot megunta vagy meggyűlölte, ő is a természetben
kereste szórakozását; fákat ültetett, virágokat gyűjtött s egyetlen
társasága kertje s ennek néma zöld lakói voltak. De semmin sem volt
áldás, mihez az ő keze nyult: mérges bogarak rágták le gyümölcsfáiról a
virágot, vagy irthatatlan fattyúsarjak ágaztak azok derekain,
kiszárasztva a gyümölcshozó ágakat, vagy a ragya gyalázta el a fejlődő
gyümölcsöt. – Egykor pedig megdöbbenve tapasztalá, hogy mindazon
virágok, miket ő nagy szenvedélylyel összegyűjtött, egytől egyig
méreghatású növények voltak.

Apjának egy vén kutyája volt. Saját ételéből adott ennek tápot,
szobájában párnákon hálatta, czirógatta, hizelkedett neki, de még ez a
kutya sem akarta szeretni, soha egy farkcsóválással sem köszönte meg új
gazdája kegyét; félve, óvakodva nyult az ételhez, mit ez adott neki, s
meglapulva, behúzott farkkal, szűkölve, nyöszörögve kéredzkedett ki
meleg szobájából, s gyakran, ha ki nem bocsáttaték, kisértetes, rémült
üvöltéssel ordítá őt fel legmélyebb álmaiból.

Tehát még a lelketlen tárgyak is érzék azt a végzetes bűvhatást,
melylyel le volt fátyolozva.

Csak két lény szerette őt: legvénebbik cselédje, egy tébolyodott
kertész, s ennek unokája, egy nyolcz éves lányka.

Azt mondják, hogy a kit a gyermekek és az őrültek szeretnek, irtózatos
lesz annak kimúlása.

Juditnak hítták a gyermeket, egy szép, fekete szemű, halvány, szögfürtű
lánykát, ki messziről a legsűrűbb néptömeg közt meg tudta ismerni őt, s
olyankor eléje futott, nyakába fűzte gömbölyüded karjait és csókolta őt,
vagy szivéhez szorítá kezét kisded kezeivel, hogy nem birta azt azokból
kitépni; valami őrülésig vivő volt e rajongása a gyermeknek, el tudott
ülni Bálint szobájában napokon keresztül étlen, szomjan és szótalan, s
ha elvivék onnét, egész éjszakán keresztül sírt, s e vonzalom mint
holdkóros epedése a hold után, fogyasztá, gyötré s még halaványabbá
tette a gyermeket.

Nagyapja, a szótlan, tébolyodott agg kertész, gyermekkorától fogva
üldözte őrült szeretetével Bálintot; soha sem mosolygott, de mikor őt
látta, elkezdett kaczagni, hogy a könyek csorogtak le arczán; néha
rálesett a kertben, s mikor előtte elment, akkor megrohanta,
átszorította térdeit az őrültség lázas erejével s összecsókolta lábait,
s ha elragadták onnan, bőgött, mint a hálóba került vad. – Eleinte félt
tőle Bálint, e dúlt vonású arcztól; később, miután a világ számkiveté,
vonzódni, hajlani kezde hozzá, megszokta; lejárt hozzá kertészlakába,
elbeszélgetett vele; ilyenkor voltak az embernek tiszta időközei;
elmondá, hogy ő is látott boldogabb időket, hogy neki is volt egykor
mindene, minek emberi szív örül; ő is volt egykor boldog ember, kinek
házát az örömök gyakran látogatták.

Névnapokat tartott, vidám atyafiak forogtak körüle, családja és baráti
voltak s hogy ez mind, mind el van temetve, el van ásva a földbe.

Bálint mélázva hallgatott a vén beszédére s azon gondolkodott, hogy ha
ezen ember meghal, tán ő is oly egyedül marad a világban, mint ez
maradt.

Ha a kertben néha merengve sétált, s olykor vette észre, hogy háta
mögött két árnyék kiséri, s hátra tekintett: a vén őrült Rába járt akkor
utána, mint viszás másolatja saját gazdájának. Nyári éjszakákon szobája
ablaka elé vetette ágyát, őszszel belopózkodott előszobája ajtajához s
ott feküdt éjente összekuporodva, mint egy hűséges eb, s ha rájött a
gonosz óra, sírva s jajgatva akart betörni hozzá, azt kiáltozva, hogy
urát iszonyú veszély fenyegeti, arra kell őt figyelmeztetnie!

Naponként erősebben kezde Bálint ez emberhez csatlakozni, végre valódi
életszükségévé vált ennek jelenléte, melyet minden egyéb irtózva került.
Egész napokon át elbeszéltek együtt valamelyik sötét
kandalló-világította udvarszobában. Beszéltek sejtelmes álmaikról,
miknek jós képei évek mulva kezdtek iszonyú valóul rajtok beteljesülni,
– a physica subterranea mysteriumairól, a balcsillagzatokról, mik
rejtett hatással uralkodnak az ember szomorú életén, – a hetedik
szülöttről, kinek sorsa fölött a hetes szám omene határoz, – rejtelmes,
ki nem mondott szavakról, miknek kimondása erőszakot tesz a sors
akaratán, s megfordítja az előre megirt prædestinatiót; – s azon
szerencsétlenekről, kik egymás önkénytelen rontására vannak kárhoztatva
valami sötét, világduló lénytől, kölcsönös átka, szerencsétlensége
egymás életének, a nélkül, hogy tehetnének róla, vagy azt kikerülhetnék.

Ilyenkor összehajtotta fejét a két beszélgető, a kandalló hamvadozó tüze
bánatos arczaikba világolt, – az őrült fehérsárga hajzata szerteszét
volt tűrve, rejtelmesen susogó, olykor felijedő hangja megnépesíté
kisértetekkel a kis udvarszobát, szemei mindig merően egy pontra néztek,
kezei nyugodtan voltak térdeire fektetve, míg Bálint némán ült
karszékében hanyattfekve, s behunyt szemekkel, összetett kezekkel
hallgatá a tébolyodott látnoki phantasmáit… Oly magas volt már ekkor
Bálint homloka. Kopaszodott.

Tehát volnának lények, kik egymás vesztére születtek a világra? kiket a
sors a legcsudásabb úton valami véletlen által a föld legtávolabb
részeiből összehoz, hogy rajtok egy el nem kerülhető itéletet
végrehajtson, melynek életelőtti okait nincsen, ki meg tudja találni?
Mért ne lehetnének? Hisz olykor a legparányibb körülmény, egy szó, egy
lépés, egy kivánat, melynek támadásakor, mintha egy jobb őrzőangyal
rántotta volna vissza szótlan óvással az embert, egy élet fölött
határoz, mi ha nem történik, minden máskép leszen… A waterlooi csatát
egy szelet fokhagymássült miatt vesztette el Napoleon. Az élet minden
szenvedéseit egy harapás almáért mérte ránk a sors.

– Igen – igen, mondá rémes reszketegséggel az őrült. Őrizkedjél az olyan
leánytól, kinek igen fehér a homloka és igen feketék a szemei, mert
téged az fog megrontani. Az visz téged a sírba és te őtet, egy éjjel
haltok meg mind a ketten, egymástól távol, de mégis egymás miatt. És e
rögeszmét annyiszor ismételte előtte és mindig oly látnoki erővel, míg
végre vele kezdett álmodni, egy fehér, igen fehér leánynyal, kinek
szemöldei alatt két fekete gyémánt ragyogott, két fekete szem. Felijedt
ilyenkor mindig álmából, felnyitá szemeit s még sokáig állt előtte
azután is ott a sötétben az a megszólíthatatlan phantom; azután ismét
behunyta szemeit, hogy ismét összejőjjön vele. Ki lehetett az, kinek
kellett annak lenni? Iszonyúan gyötörte e gondolat, föl-fölélesztve az
őrült túlvilágian phantasticus babonái által. Mindig csüggedtebb, mindig
elmerengőbb lett; az álom el kezde maradozni szemeiről és lelkéből az
ébrenlét, az idyosincrasia tökéletesen erőt vett önmagából kiforgatott
lelkén, míg utóbb valami végtelenül csendes elmélázó tébolyodottság
nyomait lehete észre venni rajta.

Egyszer késő holdvilágos este szokott udvarszobájában ült Madocsai
Bálint, szemközt vele Rába, a lélekbeteg kertész; azt hitték mindketten,
hogy egymással beszélnek, pedig hallgattak, – az őrült összeroskadva ült
karszékében, egész teste kétrét hajolva egymáson feküdt, nagy, kopasz
fényes feje közepét, a mint térdeiről lelógó kezeire fektette, sütötte a
hold.

Bálint az ablakra mélázott, melyen át félhomályú, fel nem ismerhető
tárgyak tüntek szemei elé, el-elsötétülve, a mint a hold elé egy-egy
felhőfoszlány tévedt, – midőn úgy tetszék neki, mintha az ablakon át egy
halvány fehér arcz tünne fel előtte s fekete, szénfekete szemeivel
feléje nézne. Azt hivé: álmodik. Megmozdítá kezét. A kandalló
érczlapjához érteté ujjait, – érzé, hogy fájnak, érzé, hogy ébren van.

– Nézd, itt van ez arcz! kiálta felriadva, és talpra ugrott s ujjával
odamutatott az ablakra. Sikoltásának viszhangja szólt utána, mely után
minden néma lett újra.

– Itt volt! kiáltá lihegve s az őrült karját megragadva, nézd, nézd, ott
állt, rám nézett, nem szólt semmit. Fekete szemei, fehér, arcza, ott,
ott! nem látod? nem látod? s e közben az őrült karját erősen rázta, míg
a székről leesett és ott maradt. – Meg volt halva. – Csendesen, nesz
nélkül, a mint élt, úgy meg is halt, utolsó fohászát senki sem vette
észre.

Bálint összeborzadt, a mint az élettelen test lábai elé rogyott; kezei
és nehéz agya tompán ütődtek a padozathoz, arcza rémségesen szomorú
volt. – Nincs oly iszonyú komolyság, mint a halál komolysága.

De nem bántotta lelkét úgy a halál képe, mint ama rejtelmes arczé. «Ki
lehetett az? Ki lehet az?» kérdé, és nem tudott rá felelni.

Pedig tudhatott volna.

De önlelkével sem volt már tisztában.

Megörökölt benne azon vad eszme, hogy sorsa le nem könyöröghető, s az
üldözé, és oly gyötrelmessé, oly kiállhatatlanná vált előtte, hogy
futnia kellett önmaga, önlelke elől. Másnap elutazott. A világ
legzajosabb városait kereste fel, s azoknak lármás, érzéktompító
labyrinthjaiba temette magát, s ismerői, kiket sorsa mysteriumai
érdekeltek, évekig sem hallának egy árva hírt felőle.

Hat esztendő mult el, hogy a világot így barangolta, futott a borús
gondolatok elől, menedékét az érzéki örömekben és vad kicsapongásokban
vélte föltalálni. S hat esztendő mulva, midőn visszakerült, ismét
visszaóhajtá szívébe mindazon balérzetet, mit onnét ki akart irtani, az
élvémelyedés salakja még tűrhetlenebb lett előtte sorsa minden
gyötrelmeinél. Sehol sem találta a világon helyét, neki minden bántó,
minden keserű volt; rögzött melancholia förmedt el elfeketült vérén, s
csak annyiban változott, hogy míg egykor a sorsot, a fátumot rettegé,
most már hinni is megszűnt benne, s nem rettegett és nem remélt semmit;
ha mosolygott, az a legsarcasticusabb gúnymosoly volt, s legkeserűbb
volt a gúnymosoly, ha arra gondolt, hogy valaha a jóslatnak hitelt
tudott adni. – Hat év alatt mindig egy eszmét kergetett, melytől
legjobban félt: mindenütt a halavány, sötétszemű nőket kereste. Talált
is eleget, de egy sem lett halála. Szépek, kaczérak, csábítók voltak
elegen, de baligézetű egy sem volt közöttük, minő neki jósolva lőn.
Végre rájött, hogy őrült szavait csak őrült hiheti el, s valami sivatag
nyugalom foglalta el e hitvesztés után elkopárult lelkét.

Ismét visszatért falujába. Sehol sem volt már maradása. Megölte volna
magát, de rögeszméje volt, hogy az öngyilkosok lelkeinek más világon
sincs megpihenésök s így vonszolta magával napról-napra a százszor
megunt, százszor megátkozott nyomorú életet.

Ott lakott naponta kertjében; volt egy sötét lugas benne gobea és a
jerichói rózsa sötétzöld fonadékiból, itt ábrándozta végig a napot;
gyakran megázott, de mit tett az neki, ki lelkében oly száraz, oly
kipusztult vala?

Egykor, a mint így hypocondricus álmaiban elmélyedve ott merengne, a
gobeafonadékokon át egy nőalakot pillanta meg, ki a kertben virágokat
szedegetett. Megütközött. Ugyanazon arcz, ugyanazon szemek, melyek
annyiszor kisérték; ugyanazon kifejezés rajtok, mely amaz éjszaka… «Eh,
ismét álom!» mondá magában fásultan s lehunyta szemeit. Nem birta azokat
sokáig úgy tartani, ismét kinézett. A hölgy közelebb jött, ismét
közelebb; végre a lugoshoz lépett, egy jerichói rózsafürtöt szakasztott
róla, a megrázott ágakról hervadt virágok hullottak Bálint arczára. «Ki
vagy te, leány?» kiálta önmagából kikelve Bálint, s a lugas falát
szétszakítva, elébe ugrott. Reszketett.

A leány meglepetve elereszté virágokkal teleszedett köténye szélét, a
füzérek széthullottak, de halvány arcza semmivel sem lett pirosabb;
reszketve rebegé: «Én vagyok Rába unokája.»

Ah! egy évtizedes fátyol hullott le Bálint lelke előtt. Tehát te vagy
amaz ismeretlen phantom? Mennyi gyötrő mysterium kulcsa lőn kezébe adva!
mennyi kételye kiegyenlítve egyszerre! E perczben tíz évvel megifjodott.

– Mennyire megszépültél, kedves kis Juditom, mondá, önkénytelen ragadván
meg a halvány szűz kezét, s midőn érzé annak visszaszorítását, oda
karolta keblére s hallani lehete szive verését, oly hangos volt.

A kis leány most is oly rajongó, oly ájtatos vonzalommal simult hozzá,
mint hat év előtt.

Bálint valami újat, valami édesen nyugtalanítót kezde érzeni szivén
belől. Először vette észre életében, hogy milyen szép kék a
kiterjesztett menyország odafenn.

Karonfogva a kis szende lányt, végig sétált vele a kertben, keresztül a
virágágyakon, öntudatlanul, önmagát elfeledve, s beszéltetett vele
magának a világ legközönbösebb dolgairól és leste a szót annak gömbölyű
csengő ajkairól, s semmit sem hitt erősebben, mint hogy a kerek világ
ezen ajkak körül forog.

E percz óta, mintha kicserélte volna lelkét, mintha öntudatlan rálépett
volna a talizmánra, mely sorsát megfordítá, egészen levetkezé magáról a
régi embert. Mosolygott, jó kedve lett. Aludt, korán kelt, beszédes
lett, mint más Isten embere, a kis leánykájánál napokat eltöltött a kis
kertészlakban, s így mulattak együtt, mint csak két pajkos gyermek
mulathat együtt, kiknek minden eszméjök csak az ártatlan csínytevéseken
forog. Egész öröm volt őket látni.

Egykor, midőn a kis pajkos leány kedves ingerkedéssel dült Bálint ölébe,
ez gyöngéden marasztá őt keblén s átkarolva szelid termetét, mélyen
szemeibe néze s kérdezé: «Leány! szép kis leány, tudnál-e te engemet
szeretni?»

A leány nem felelt, de szemeibe néze az ifjunak, oly komolyan és e
mellett oly hévvel, hogy az ki nem birta tekintetét.

– Nem értesz tán? Lásd, nekem senkim sincs, ki engemet szeressen, neked
sincs kívülem senkid, légy te az én kedves nőm, az én örökké hűséges
mindenem.

A leány elhallgatott, elsápadt; karjai lefoszlottak az ifju karjairól,
végig borzadt.

Bálint a szűzi szendeségnek tulajdonítá az elkomolyodást s igen
megnyugodott benne, s rövid határidőt szabott reménylett gyönyörei
teljesültének. A leány nem szólt rá semmit. Hanem e percztől valami
visszatartózkodó félelem volt észrevehető rajta, valahányszor Bálint
hozzá közeledett, mit ő ismét rejtett lélektani okoknál fogva igen
természetesnek talált.

Már csak egy hét volt hátra, menyegzője boldog napja előtt.

Mennyi boldog tervet csinált ő e napra! Elhatározá, hogy mint eddig
elvonultan élt saját komolyságának: úgy él majd egyedül a világból
kizárva, s abba nem vágyódva, magános gyönyöreinek.

Gondolkodék, hogy kivel tudassa boldogságát? Rokonai régen elfeledték,
ismerői alig voltak, barátokat soha nem ismert; ekkor jutott eszébe,
hogy van neki egyetlen barátja, kit Ajky Bélának híttak, ki igen szegény
fiu, s ki örömest fogja vele megosztani boldogsága maradványperczeit.
Fölkeresteté az ifju kortárst, s meghítta magához.

Pár nappal a leendő menyegző előtt érkezett meg az, s pár nap alatt élt
az egész kastély ünnep és vigalom között. Tölték a jó kedvet minden
teremtésbe.

A boldogság napjának reggelén hajnalban fölverte a pacsirta szava és a
szerelem szava Bálintot. Sietve felöltözködék s belopózott szép
menyasszonya szobájába, ki fehér köntösben fehéren ült ablaka előtt, s
merev, sötét szemeket vetett vőlegényére. Bálint szerelemittasan
közelíte hozzá. «Juditom, lelkem angyala», susogá s megfogta annak
kezét, de oly hirtelen elereszté azt, – oly jéghideg volt azon kéz, még
jéghidegebb a hang, mely azt mondá neki:

– Méltóságos uram!

Bálinttal egyet fordult a világ, roskadva dűlt egy karszékbe, s
lélekzete elállt. Oh e méltóságos nevezet mennyit üldözte őt életében!

– Méltóságos uram, mondá a leány, én mikor gyermek voltam, igen
vonzódtam önhöz, magam sem tudom, miért? de úgy késztetett valami, önt
szeretni, oly ellenállhatlan erő; de azon pillanatban, melyben ön azt
mondá nekem, hogy szeret, mintha egy hosszú álomból ébredt volna föl
lelkem; egyik világból a másikba léptem, tisztán kezdék látni; nem, nem
lehet önt megcsalnom, szivem nem engedi, meg kell mondanom… S itt elállt
a leány szava, mintha azt várná, hogy félbeszakíttassék.

Madocsai hallgatott; lélekzetét sem lehete hallani.

A leány egy ideig tétovázva állt ott, végre hirtelen sietve kimondá e
néhány szót: «Én mást szeretek», s azzal hirtelen félrefordult, arczát
kezeibe rejté és sírt.

Madocsai fogait csikorgatá, homlokán az erek feldagadtak, de azért
szemei hunyva s arcza nyugodt maradt, mint egy tetszhalotté.

Sokáig hallgatva, végre elfojtá keservét, s halk, erőltetett hangon
kérdezé a leánytól: «Kit szeretsz?»

Judit reszketve, susogva felelé: «Bélát» s tovább zokogott.

Egyetlen fohász, egyetlen mozdulat nem árulá el, mi történik Bálint
lelkén belől. «Jól van!» Ennyi volt minden válasza s azzal nyugodt,
hideg tekintettel szobájába távozék.

A menyegző helyett az nap kézfogó tartatott az úri háznál, csak oly víg,
mint lett volna amaz, csakhogy a vőlegény nem Madocsai Bálint, hanem
Ajky Béla volt.

A menyegző napjáig házánál tartá a jegyeseket Madocsai s kiházasításuk
minden terhét magára vállalta; rögtön egy magas házat kezde építtetni
számukra a Vadkerttől Pusztamezőig vezető dülő út mellett, s azon
jószágot, hol azon ház épült, rájok inscribálta. Éjjel fáklyavilágnál is
dolgoztak az épületeken, s két hónap alatt lakhatóvá lőn s teljesen
bebutorozva.

Ekkor tartatott Béla és Judit menyegzője. Pompás nászt ültek a madocsai
kastélyban, késő estig tartott a lakoma, maga Bálint a legvígabb volt,
de keresztül feketéllett vígságán valami baljóslatú borzadály, mely az
emelt poharat megakasztá kezében, s midőn a menyasszonyért kellett volna
innia, kiesett a pohár kezéből s ájultan hanyatt dűlt a boldogtalan.

Este az összes násznép kocsira ült, s Bálint maga vezette be
ünnepélyesen nem messze levő új kastélyába a fiatal párt. Ott megáldá
őket, barátját megcsókolá, s azzal mindnyájan magukra hagyták a boldog
új házasokat.

Bálint pedig, a mint haza felé vágtatott sötét zivataros éjszakában,
lovai elragadták s összetörték, szaggatták, s reggelre kapuja előtt
álltak, magok után vonszolva a gyeplőbe akadt szerencsétlen iszonyuan
csonkított tetemét. Az eseten elrémült cselédség rögtön rohant e
gyászhírrel az avari házhoz, Bélát tudósítandó e szomorú esemény felől;
dél lehete, midőn a hirnök a ház elébe ért. A kapu még akkor is zárva
volt. Mind alusznak-e? gondolá a szolga, s miután hasztalan sokáig
zörgetett, bemászott a kerítésen, az alvókat felverendő. Benyitott
legelsőbb is a cselédek pitvarába, ott feküdt két béres a fal mellett és
aludt; oda ment hozzájok, kelté őket, de nem ébredtek, mindkettő halva
volt. Az ember elrémülve lármát akart ütni a háznál, de szavaira a holt
viszhangon kívül semmi sem felelt. Ijedten rohant vissza ura kastélyába
s többi társait magával csődítve, feltörték az elaludt házat. Kifeszíték
az ajtókat, melyek az ifju házasok hálótermeibe vezettek. Az előszobában
az ablaknál a szobaleány hevert, képéből iszonyuan kikelve; úgy látszék,
mintha megfojtották volna; kezével az ablakhoz nyult, lehete észrevenni,
hogy halálos kétségbeestében azt akarta felnyitni, de a halál utolérte.
Feltörték magát a hálószobát. A menyezetes nyugágy függönyeit
félrevonák. Ott feküdt menyasszony és vőlegény halványan, elfehéredve,
egymás kezét tarták, szemeik be voltak esve, lélekzetök nem volt. Az
ablakban réz kalitban három kanári madár feküdt megdermedve, a falról
minden légy aláhullt. Ezen az egy éjszakán minden élő teremtés kihalt
abból a házból és nem maradt egyetlenegy sem, ki hírt mondhasson róla,
ki ölte meg őket.

Ez időtől fogva pusztára maradt az új ház. A halottakat a kapu elé
temették, mintegy intő jelül, hogy senki abba be ne térjen, s ha
találkozott vakmerő, ki e titkot kitudni kiváncsi volt, annak tetemét
rendesen meg lehete dermedten találni egyik vagy másik teremben. Végre
tökéletesen el volt annak átkozva még a környéke is, s nem volt fagyos
tél, mely a házatlan kóbor zsiványt azon födél alá kényszeríthette
volna, s ha oda űzte, bizonyosan tavaszig ott is maradt, a mikor a
vizsgálók szinte a többi sírok közé sírt ástak számára.

Egyetlenegy menekült meg belőle, egy vakmerő gyujtogató, kit üldözők
félelme oda rejte, s ki éjnek idején megérezve az öldöklő angyal kezének
fojtogatását, az ablakon ugrott ki az első emeletből, s azóta is iszonyú
rejtelmes dolgokat tud elmondani lassú, lappangva közelgő fájdalmakról,
mik az ember fejét elkábítják, szemeit erővel lezárják. Ugyanez mázolta
azon ház oldalára azt a fekete keresztet.

A dolog természetes magyarázata az: azon épület egy szüntelen gőzölgő
melegforrás tetejébe van építve, melynek forró párázata átjárva a
falakat, a fojtó lég mindent, ki egy éjen át benne a hermetice csukott
ajtók s ablakoknál meghál, menthetetlenül megfojt.

Madocsai Bálint nem hiába tanulta a physica subterraneát.



A SERFŐZŐ.

Nem vesz apád csibét? _Népszó_.

… Vala pedig Hornyicsek Vendel gazda Isten jó voltából öt mázsa és
tizenkilencz font ő testi állapotjában, s nem vala az a töltött bárány
és fél akó ser, melytől ő megijedt volna.

Feje egész orbis pictus vala, méltó vetélytársa bármely úritöknek, s
orrának nagysága előtt szégyenlhette magát az Ararát hegye. Szeme csak
egy vala, az is zöld, és azt is valahol misantrop vakandtól kérhette ad
usum, különben aludni ez is jó lehete. De kipótolá neki az
anyatermészet, a mit szem dolgában megtakarított, a szájban, melyen
könnyen leszaladhatott a kétfüles kancsó, ha jól meg nem fogta.
Egyébiránt beszédre ezt gyéren használta, gondolván az irás szavaira:
hogy mi a szájon bemegy, az nem rontja meg, de mi a szájon kijön, az
rontja meg az embert, azaz: tulajdonkép semmire sem gondolván, mint a mi
megharapható. Különben is csak cseh hangokat tudott mondani a jámbor,
noha harmincz éve lakott Győrmegye közepén, zsiros magyar nép közt,
kikről nem ragadt rá egyéb, mint zsírjuk, pedig a széles környékben, ha
csak a gólyák nem, ez utazott urak, más élő állat ugyan meg nem csehült
az ő kedveért, tudniillik: Hornyicsek Vendel gazda uram kedveért.

Nagy commotiókat ő tenni nem szokott; nem volt nagyravágyó. A
kályhaszegletben napestig elfülelt, nekitehenkedve a füles sörkancsónak,
s soha sem ebédelt, legalább azt hitte, miután reggeltől estig mindig
evett és birkózott étvágyával, ezen gyilkolhatlan Antæussal, kit a
hányszor legyőzött, annyiszor ismét megtámadtaték általa; s az a
kiváltságos jó szokása volt, hogy éjnek idején is fel szokott ébredni és
enni kért; s rendesen nagy cserépkanta volt ágya alá téve, tele jóféle
sörrel, csak le kelle nyulnia, hogy fülön foghassa, mert hite szerint: a
ki éhesen aluszik, Pharao király hét sovány tehenével álmodik.
Egyébiránt az ő szeméből nyilván az nézett ki, hogy egymaga el tudná
mind a hetet nyelni, ha épen az volna a kérdés, hogy melyikök falja fel
a másikat?

B–nek helyiségében ma is mutogatják, mint mázsás ereklyét,
flanellharisnyáit, miket egykor viselt, miknek egyikébe bizvást belemegy
egy fél pozsonyi mérő akármi, s ujjas felöltőjének belsejében
kényelmesen ellakhatott volna egy vándor tót család.

Kihízott képének bajusza nem vala, de még szakálla sem; mezítelen volt
az, mint a hegedűs holdvilág, s szinében égrevigyorgó, mint a basarózsa.
Szája alsó széle fölfelé huzódott, mintha hamiskodnék, szörnyű
præjudiciumára a fölötte helyezett szemnek; szemöldöknek azonban még
csak híre sem volt az egész glóbuson. Vala pedig az ő álla dupla az ő
tokájának miatta, s a két füle között csak úgy csüngött-bongott egy-egy
árva hajszál, s valamikép az, kinek nyakába akasztják ama hegedűt, mely
mégsem hegedű, hanem csak kravátli, nem férhet kezével fejéhez: úgy nem
férhetett Hornyicsek gazda az ő lábaihoz az ő hasának miatta.

De nem hiába is hízott meg ily csehül az érdemes gazda, mert elviselt
három oldalbordát, hogy az irás nyelvén beszéljünk; vagyis magyarul
kiszólván, három feleséget tett el a boldog feltámadásnapra, kik közül
mindegyik túljárt a két mázsán. De hát mi haszna volt ennyi temetésből?
Hogy magára maradt, a szakácsné kezén mindig kozmás lett az étel, a sör
megeczetesedett, a kenyérnek szalonnája is sült, a baromfiakat elhordta
a héja, persze a két lábú, szóval: kótyára ment minden gazdasága, mint a
Csákiék szalmája; míg végtére is nagy elbúsultában mit volt mit tennie?
Negyedszer is rá adta a fejét és megházasodott. Másnak egy sütésből
untig elég egy lepény, neki három sem volt elég, negyedik is kellett,
hanem ez aztán, úgy hiszszük, hogy több is volt, mint elég.

Ifjabb korában, mikor még akadt nadrágszíj, mely derekát körülérte,
mindig a szeme előtt birta tartani, ha házasulni akart, kiókumlált
szerelme tárgyának legjobb megkivántatóságait: rútnak kellett lennie az
eszemadtának, hogy ne legyen kitől féltenie; kevésbeszédünek, annál több
pénzünek, s kitanult tudással kellett értenie a pampuskasütés nemes
mesterségét, mint melyért, tudniillik a pampuskáért, élt-halt Vendel
gazda. – Három ily szép tulajdonnal ékesített nemes lélek boldogítá
immár a pampuskafalót, kik mindhárman példás erényüek voltak, idegen
férfihoz még csak szavuk sem volt, de futott is ám, míg utat látott maga
előtt, a ki rájok nézett! Azonban senki se nevezze magát boldognak
halála előtt, aztán teheti, ha kedve tartja! mint ezt egy rácz bölcs még
az özönvíz után két héttel megmondta. – Hornyicsek Vendel uramnak is meg
kelle érnie, hogy negyedszer is feltegye az Orbán süvegét, s késő
vénségére úgy feltréfálja jó magát, hogy feleséget, és pedig szépet és
fiatalt vegyen, kinek neve vala Vicza… Az első Náni volt, a második
Lotti, a harmadik Zsuzsi; mind igen illendő, jámbor, istenfélő nevek.
Hej Vendel, Vendel! miért kelle tenéked Viczára akadnod? olyatén
Viczára, ki a két szemével kicsalta volna a napot a felhőből, s egy-egy
hamis mozdulatával még az aludttejbe is életet bűvölt. Olyatén Viczára,
ki teneked pampuska helyett oly boszorkánypogácsákat sütött, hogy
Saturnus legyen, a kinek a gyomra egyet bevett abból. Olyatén Viczára,
kinek minden íze csupa fürgeség és mozgékonyság vala, de legmozgékonyabb
testének azon részecskéje, melynek neve az anatomiában «nyelv», s mely
nem arra való, hogy benne, mint a czethaléban, halcsont teremjen, hanem
hogy általa, mint az égiháborúknak általa, tisztuljon a levegőég.

(Az első asszonyt is Eviczának hítták s az volt csak az egész emberi nem
keserű fátuma, hogy nem Eleonorának vagy Izabellának hítták, mert akkor
nem vásott volna tán a foga holmi pogácsaalmára, hanem maradt volna az
ananásznál és pomarancsnál és czukrosmandulánál s más nobelabb és
nevéhez illőbb gyümölcsnél. Ha én valami nagy úr volnék, szörnyen
szégyenelném, hogy oly közönséges elődeim voltak, mint az az Ádám és
Éva, kik nyers almát ettek és mezitláb jártak, tetőtől talpig mezitláb!
Fi donc!)

Alig tette lábát a békességes házba az új menyecske, lett felfordult
világ, mint ha pohár vízbe vitriolt töltenek, vagy a csíkok közé pióczát
eresztenek, felháborodott az minden fenekestől. Reggel korán kellett
talpra állni minden cselédségnek, mert a kinek a nap egyik arczára
sütött, mikor aludt, bizonyos lehetett róla, hogy a másik arczára meg
Vicza asszony tenyere süt oda. – Maga volt a konyhán, maga adott ki az
éléstárból, utána nézett az akloknak, istállóknak, pajtáknak, nem
lopnak, nem alusznak-e a sáfárok? – itt is volt, ott is volt, látott
mindent, és pörölt mindenkivel: űzte, hajtotta reggeltől napestig a ki
csak mozdulni való volt; a mit megparancsolt, azt végrehajtatta, a mit
megigért, azt ki is szolgáltatta; szóval: élő veszedelme volt a
controlleriától és dologhoz látástól elszoktatott házi csőcseléknek.

Vendel gazdának sehogy sem tetszett ez az új szoktatás. Világért sem
alhatott hajnalon túl, mert ajtót, ablakot rányitottak, hogy a reggeli
szellő átjárja a szobát. Pedig a reggeli szellő nem igen nagy patronusa
az álomnak; nem volt többé kivel összeülni s kényelmesen discurálni,
mert senkinek sem volt ideje arra, hogy csak le is ülhessen. Délesti
álmának nem vala sikere, mert senki sem ért rá a fejében keresni. Rendes
kosztra húzták, napjában háromszor tálaltak csak neki; sőt, mint ezt
többeknek sírva panaszolá, még az éjjeli ebédről is le kellett mondania.

S aztán naphosszant, hogy ő se heverjen a háznál, ha mást nem, egy kosár
hüvelyes babot szoktak elébe tenni, azt fejtegette a megszomorodott fél,
s ilyenkor búsan gondolt elhunyt három hitvesére, s a boldog napokra,
mik többé nem kerülnek vissza.

De mondhatott-e ellent? Avagy lehetne-e szembeszállni a felzúdult
zivatarral s szemébe nézni a villámlásnak? Ki nem húzná be a fejét válla
közé, ha a fejkötős Bellona csipőre tett kézzel neki fordult s
megtoporzékolva magát, neki ereszté haragja zivatarának sebes
jégzáporát, s közbe-közbe olyakat villámlott a két szeme, hogy a lélek
is megmozdult az emberfiában. A rásaszoknya[2] csak úgy pöndörült
körüle.

Tudnunk kell azonban, hogy Hornyicsek gazduram nagyszerű serkorcsmát
mért (azaz tulajdonkép: sert mért a korcsmában) a B* faluvégén, melyben
az ott szállásoló vasas német katona urak szörnyen táboroztak,
vigasztalván földi életüket az árpa levével. Itt szokott a vendégházban
ülni a gazda naphosszant, hogy példát mutasson vendégeinek, mely
példaadásnál ki birt üríteni egy huzomban egy jó pintes korsót.

Egy hosszúra felmagzott hórihorgas morva pinczér volt e csapház
Ganymédese, ki oly ösztövér volt, mint egy felkiáltó jel, s oly egyenes
orrú, mintha gólyatejet szopott volna; szája, vagy szólt vagy nem,
mindig nyitva állt, s oly széletlen volt és gömbölyűre pállott, mint egy
potykáé; hosszú, heringfaló fogai kilátszottak rajta, szemei
kikönyököltek a fejéből, buksimódra bámulva a semmit; ha valamit nézett,
mindig úgy tetszett, mintha az orra hegyével nézett volna. Két hosszú
kezén úgy ligett-lógott a két széles vörös tenyér szétálló ujjaival,
mintha nem is lennének azok voltaképen az ő öröksége, hanem valakitől
csak úgy kölcsön kérte volna, s nagy, terpedt lábait csak úgy vitte maga
után, ha ment; a haja pedig egyenesen fölfelé volt keményítve, s ha
addig a feje éles volt, ezáltal egyúttal hegyes is lett.

Egyébiránt hosszú, hegyesvégű kék frakkot szokott viselni, melynek ujjai
csak a fél karjáig értek, de a farka vége a bokáit verte; mellénye
hajdan piros lehetett, apró sárga gombra; még látszék a lehajtott gallér
alatt megmenekült pirosság maradványa; a sárga gombok azonban jobbára
csak a füleiket hagyták ott emlékül. Szörnyűkép megvásott csíkos
vitorlavászon fedte lábikráit, de kravátlijának elszabadult kötőféke
magasra állt ki a nyakából. Előüngöt viselt, s abban csehköves melltűket
vagy hármat, s ekkép brillirozott ő fényességében – mezitláb, papucsban.

Tehát nagy este volt. Szerte a faluban ugattak a kutyák. A páva kiabált
a szomszéd majorban, hogy a boszorkány is elijedt volna tőle. Különben
nagy volt a csendesség az egész faluban, elült minden lélek a verebekkel
együtt.

Hanzli úrfi becsukta az ablaktáblákat.

(Húztuk, halasztottuk, de végre ki kelle vallanunk, hogy a szegény fiut
csakugyan Hanzlinak hítták. Mit tehetett róla? nem az ő vétke volt.
Keresztapjai voltak a tüskére valók, a miért ily csúfot követtek el
rajta.)

Tehát Hanzli kidugta a kezét és az orrát, aztán ismét visszahúzta mind a
kettőt, s a táblák be lőnek csukva.

A vasas németek eltisztultak a vidékről, s ez napságtól fogva a csárda
siralmasan megürült, alig vetődve oda egyszer-másszor egy-egy
kétségbeesett szomjazó az élesztőszagú borra.

A hosszú asztal végén pilácsolt a félszemű olajmécs. A söntés mellett
pedig Vendel gazduram szundikált flanellreklijében, hegyes, fehér
hálósüvegében; potrohára tette két kezét s a benne foglalt tányérnyi
tubákszelenczét, s két lábát szétnyújtva ott az asztal alatt, szuszogott
kedvére. Nem lett volna tanácsos a mécset közel tenni hozzá, elfútta
volna minden irgalom nélkül; de annál inkább előtte álla a többször
tisztelt vászonkorsó, mely két fülével épen úgy nézett ki, mintha egy
elhízott, elterült vén banya a két kezét csipejére tenné.

Hanzli e közben nagyot fülelt, s a mint hallá, hogy idebenn nagy a
csend, odakünn pedig a konyhában nagy a háború, neki szánta magát, s a
mint a gazdája ott bóbiskolgatott a sörös kancsó előtt, féloldalt neki
sompolyodott, hosszúkat lépett lábhegyen, miközben keze, szeme, szája,
mind meg járt, mintha valamennyivel lépett volna. Képzelhetni, hogy
mikor ez a czérnaóriás elnyújtotta a lábát, az aztán lépés volt. Szép
halkan oda ment az asztalhoz, ottan megállt, felemelkedett a féllábára s
onnét a magasságból sóváran pillantott le a sörös kancsóba. De még félig
volt.

Neki sem kellett több. Még egyszer belekacsintott, mint mikor a
született varjú kacsintgat a konczba, s azzal nekitámadt, megfogta két
fülét két kezével (a kancsó két fülét saját két kezével) s annak száját
tulajdon szájába bedugva, kezdte húzni belőle a kinálatlan levet, hogy
szinte meghajolt bele mind a két térde, s a két szeme majd kipottyant az
erős munkában.

A mint így hajtá, mindig fölebb hajtá a két pintest, hogy már szinte
benne volt a félfejével, lőn rémületes explosio ottkünn a konyhában,
olyszerű, mint mikor fazekat vágnak valaki után, melytől ijedtében
Hanzli úrfi úgy nyakon találta magát önteni az árpanectár maradványával,
hogy a könyökén csorgott ki a java.

De mekkora volt megalázódása, midőn a kipusztult edényt az asztalra
ismét visszatevé s akaratlanul gazdájára pillantva, annak szörnyen
felnyílt zöld szemével találkozott szeme; mintha mondta volna neki a
szalonnaember:

– Láttalak, szolgám, váljék jó egészségedre!

De mást mondott neki.

Megjuhászult hangon kérdezé ezt tőle:

– Hanzli fiam, nézd meg, mit törtek a konyhában?

Volt esze Hanzlinak, hogy megnézze. Bizonyosan azzal a reporttal jött
volna vissza, hogy az ő orrát törték be.

Dehogy ment ki! nagyot fújt magában s első meghökkenéséből felocsudva,
két hosszú kezét összecsapá, fejét megcsóválta, szemeivel felnézett a
mestergerendára, s fejét még jobban lógálta, hogy szinte félthette az
ember, hogy vagy jobbra, vagy balra, de elejti azt a korpagyümölcsöt.

Mintha mondta volna: «Jéminé!» Szegény Vendel gazda, beh más világ volt,
míg a Náni asszony élt, hogy nem pöröltek fel akkor édesded
szunnyadásaidból.

Vendel gazda szinte szánakozva tekinte Hanzlira. Ő is összetette volna
kezeit, de csak az ujja hegyei fértek egymás közé; s mintha mondta
volna: «Szegény Hanzli szolgám, neked is jobb dolgod lehetett, míg a
Náni asszony élt s a pinczekulcsot napestig rád hagyta. Nem ittál akkor
az én sörös kancsómból.»

E két atyafi nép csak per szembeszéd szokott egymással értekezni. Nem
azért, mintha nem tudtak volna egymás nyelvén szólni, hanem mert – mert
az az Éva asszony, – aztán meg a félelem, – denique vannak esetek, mikor
az ember szereti a nyelvét pórázra kötni.

Szegény Vendel gazdának szörnyen kezdett lógni a feje. Egy eleven
kihízott panasz volt egész tekintete. Mint mikor az ember érzi, hogy
baja van, de maga sem tudja, hogy mi? S nincs karakánabb kép, mint ha
igen-igen kövér ember akar szomorú lenni; épen olyan, mint mikor a
falusi kisasszony a tulipánt szagolja.

– Hanzli fiam, szólt végre igen lankadt hangon az öreg, hosszas
tagtelegraph-discursus után, Hanzli fiam, mondd meg te énnekem: mi lehet
az én bajom?

Hanzli igen csudálatosan felhúzta a két vállát egész a két füléig, két
tenyerét szétnyújtotta, szemöldökeit felszítta a homlokára, mintha
mondta volna: «Tudnám én, de nem mondom meg.» – Vendel erre azt felelte:
«Hm», mely szózat után szörnyen elhallgatott, s nem forcirozta Hanzli
tudományát; mely tactica, ha készakarva tette volna, igen jó lett volna,
miután tudva van, hogy a mely mondandót nem erőtetnek, az maga erőteti
ki magát. Hanzli úrfi is lassankint mindig közelebb csoszogott a
gazdához, ott tett-vett, sürgött-forgott körülötte, majd köhécselt, majd
megállt. Végre hirtelen neki-fordulva, miután bölcs képpel neki-mérte a
mutató-ujját az orra félfelének, odahajolt a gazda egyetlen hajtalan
testrészéhez, a fülhöz, és ezt mondá neki:

– Bizony, bizony kendnek, gazduram, az a baja, de egyedül az a baja, és
semmi más: hogy nincsenek örökösei.

– Mik nincsenek, te, Hanzli? kérdé Vendel, minden tőle kitelhető
rémüléssel pillantva a léczből alkotottra.

– Nincs kendnek sem fia, sem leánya.

Villogott Vendelnek e szóra a szeme, az egyik; olyat csapott
kilenczfontos öklével az asztalra, hogy a pintes kancsó úgy tánczolt,
majd a tatár vitte el rajta. S azzal feltartva nagy arczát, kinézett
magából. Egészen új eszme talált megpendülni benne, mintha azzal
biztatták volna, hogy a perpetuo mobile még nincsen feltalálva, keresse
fel.

– Igazad van, Hanzli. Nekem sem fiam, sem leányom nincsen! és ha volna?

– Hát akkor jobb dolga volna kendnek, – majd lenne, kivel küszködni a
menyecskének, hogy nem érne rá kendet háborgatni. Itt ülhetne kend
napestig, ihatnék és alhatnék a nagy bőrös karszékben; reggel, estve
jönnének kezet csókolni a magzatok s aztán kend felültetné őket térdére
s mesélne nekik a híres Rübezahíról; ha összevesznének, rájok
rivalkodnék; később pedig a nemes serfőzés jeles tudományát beléjök
csepegtetvén, nevezetes sarjadékot hagyna maga után. S mind ez mily szép
volna!

Vendel gazdát nagyon utolérte e szókra a buzgóság. Szemét ábrándosan
felemelé, összetett két öklét szájához vitte s oly édesdeden mosolygott,
mint egy felmetszett tiroli sajt, és sóhajtott akkorát, hogy
Lichtenstein herczegségben zivatarnak is sok volna. E poeticus színezet
még tízszerte gyönyörűbb volt a melancholicusnál. Mintha valaki
sonetteket irna a pogácsa-almához, vagy guitarre mellé pipáznék.

Nem tarthatott azonban sokáig ez ábrándos fellelkesülése, le kelle
szállania képzeletei csillagvizsgáló-tornyából: a vendégház utczaajtaja
ugyanis megnyilván, azon egy profanus alak toppana be. Valami öreg
béres, ki is, miután a hosszú asztal legvégeig elczammogott, ott
utánozhatlan phlegmával végigülvén a lóczán, így szóla: «Bort!» de ilyet
még a medve is tudott volna mordulni. – S a magával hozott
fiókpetrenczerudat végignyújtotta a háta megett; kikönyökölt a szűréből.

Fekete-piros volt a legény bőre, mint a jóféle bagariáé s úgy ragyogott,
mintha zsírral kenték volna. Csimbókjai lógtak jobbra-balra, meggyűrve
erősen sajtalan hajpomádéval, – bajusza kacskaringós volt, mint egy
czigánybúcsúztató; meg volt az öreg szűre hánytatva sallangokkal és
piros posztókkal, de még az ünge ujjai is zsírral és szekérkenővel.
Magas karimátlan csalmát viselt, melynek legtetejébe vörös pipa volt
szúrva, oldalára pedig két vaskos, egymásba bolondított rézbetű volt
felvasalva, a földesuraság nevének előbetűi.

A bort elébe állíták. – Ivott; egy drága szót sem szólt, néha egyet
morgott. Csalmáját a fejébe nyomta, azután rátöltött a veres pipára s a
faggyúgyertyánál minden teketória nélkül rágyújtva, félkönyökére vetette
magát. Látszék, hogy nem igen zsenirozza magát a háznál, hogy nem épen
idegen. – Hanzli nagyon nézett le rá, lógó lábait szétterpesztve s
kezeit hátrafogva.

Vendel gazda pedig ábrándozott szépen maga magának.

Végre a magányos vendég, megunván egyik könyökén feküdni, a mint a
másikra lenne fordulandó, megtetszett pillantani neki Hanzli úrfit, s
hogy megmutassa leereszkedését, félszájába vágva a pipát s száját
öklével undokul félrehúzva, így kezdé beszédét:

– Hát halottuk-e már Hanzó diák, hogy jön a franczia?

– Alé! szólt felriadva Hanzli, Törökországból! (Megjegyzendő, hogy
Hanzli magyarul is tudott, és morvául és németül, mindegyikből annyit,
hogy egyiken sem lehetett volna eladni, ha ugyan akadt volna, a ki
megvegye; s mind a hármat úgy tudta egyszerre összevissza povedálni,
hogy azt ugyan ki nem lehetett volna okoskodni, hogy melyiket is
beszélné hát tulajdonkép?)

– Bizony nem tudom én, honnét jön, Hanzó diák, felele a kedélyes
csordás, de annyi bizonyos, hogy a fejét mindegyik a hóna alatt hordja;
aztán a két szeme a két vállán van, a szája meg a hasa közepén, csak úgy
harapja le az ember nyakát – kákk!

Hanzli a nyakához kapott. Azt gondolta, már az övét harapják.

– Úgy biz a! folytatá a bagariakeztyüs, végigtörülve inge ujjával a
bajusza alját, a generálisuk minden reggel két font vasat eszik, egy
pint vitriolt iszik rá.

– Proh pana boha? szörnyűködék Hanzli, csodálkoztában úgy elnyitva
száját, hogy majd a feje esett ki rajta. Látta már kend őket, Mátyus
gazda?

– Ótt voltam, a hol beszélték. A körösztkomám bujtárjának van egy
szeretője, a kinek a bátyja a zöldfejű huszároknál szolgál; épen ma
kvártélyozták hozzánk az egész falkát, – ez beszélte.

A «huszár» szóra maga Vendel gazda is figyelmes kezde lenni – egyetlen
egy szó volt, mit magyarul értett; de e szóra valamennyi apró baromfia
mind eszébe jutott, a mit valaha a kánya elragadozott, s mind azon itcze
borok, mikért fizetett, fizet is mai napig az öreg harang.

De lám, nem jó az ördögöt emlegetni, mert a kert alatt kullog; alig volt
Vendel gazdának annyi ideje, hogy magának képzeletében egy ily katonává
vált[3] embert felteremthessen: midőn zördül az ajtó s miként ha jőne a
Sisera hadja, beállott szörnyű fenszóval hat kipödrött legény, egyik
nyalkább, mint a másik, egyik tarsolyosabb, mint a másik, s véghetlenül
gimbes-gombos valamennyi, kik nem is úgy, mint más jámbor ember, hogy
rögtön az asztal mellé vették volna magukat, hanem csörtettek föl s alá,
mint a horgas atomus, a széles vendégházban, pöngették sarkantyúikat s
vitzeltek a falakra szegzett kozák historiai képekre, s a velök
szomszédul másolt képü der Frühlingre és der Winterre.

Szép barna fiu volt egy közöttük, fekete bogárszemű legény; piros, vidor
arcza majd megcsattant, – fekete kis pörge bajusza illett neki szörnyen,
s oly karcsú volt derekában, hogy majd ketté törött. Ez volt valamennyi
között a legördöngösebb. Dehogy hagyott volna békét még a madárnak is!
váltig kötekedett az egész világgal s galibája volt minden jó léleknek.
Alig hogy belépett, mindjárt utjába esett a lajtorjával atyafias
Ganyméd, Hanzli, a mint hosszú hátát legörbítve, nyakát előre nyujtva,
belebámult a tisztelt látogatókba, mint egy félig egyenesre ütött S
betü.

– Servus öcsém, szólt a huszár, a fiu jobbfélre kent hajfürteit egy
barátságos simítással a másik félre borzalva, hát hol jártunk, mióta nem
láttuk egymást?

Persze, hogy soha sem látták egymást ez életben, minél fogva is Hanzli
oly zavarba jött e kérdésre az à la cacadou frizurájával, hogy ijedtében
az emberséges ökörpásztor elől úgy elragadta a még félig álló itczés
üveget, mintha ott sem lett volna.

– Elment a sütni-valód, te contignatiós fejű? rivalla rá András gazda
(ez volt neve a becses férfiunak), frakkja végénél megkapva a
szeleskedőt, teszed vissza azt az üveget?

Mire is Hanzli, hogy hibáját jóvá tegye, még egy poharat adott a
haragvónak, hadd igyék kettőből.

– Siess, ember! kiálta az asztalvégről egy minden gordonnál gordonabb
hang, mely is jöve az érdemes huszárőrmester bajusza alól, mely is vala
immáron őszbecsavarodó, de mind a mellett erősen kiviaszolt állapotban;
az őrmester hasa pedig vala gömbölyű és ült vala a lóczára, és vala
nékie, őrmesterek szokása szerint, imposant rossz kedve. Siess, ember!
mennydörgé, hozz innya-valót, mert – – majd így – majd amúgy…

Hanzli törte magát, s visszatérve, czifra tányért nyomott az őrmester
elé.

– Hát enni kértem én, te gólyának született! rivalla rá a türelmetlen
férfi, hogy tányért adsz pohár helyett?

Hanzli rohant s hozott egy nagy pohár habzó árpamustot a hadastyánnak s
villát is adott hozzá, a melylyel megehesse.

– Ejnye! erre is, amarra is, hát kinek nézesz te engem, hogy sört akarsz
velem itatni, a mi semmiféle ivadékom szájában meg nem fordult? (Mintha
ezt a családi tulajdonságot mindenki eleve tartozott volna ismerni.)

Hanzli minden nyomon nagyobb-nagyobb confusióba kezde jőni, míg elvégre
saját két kezét sem találta többé, oly nagy vala az ő tisztelete és
elfogódása a nagyrabecsült huszár urak irányában.

Oh, a tisztelt vasalt német urak sokkal nyugodalmasabb vendégek voltak:
mindeniknek megvolt a maga szokott szeglete, a maga szokott pohara, mely
mellett éjfélig is elüldögéltek s értekezének Kant philosophiájáról, míg
a nagy értekezésben ki a padon, ki a pad alatt elaludt.

De e magyar népnek semmi fogalma az æstheticáról és a sörivásról. Ennek
ugyan még a forgácsaiból sem lehetne németet és philosophust faragni.

Még maga Vendel gazda is ugy meggubahodott e látványban, hogy háromszor
hajtotta fel a sörös kancsót a nélkül, hogy észrevette volna, hogy egy
csepp sincs benne. Gyermekkorától fogva azon hitben nevekedett, hogy az
ilyen huszárféle katonától tartani kell minden jó léleknek; de nem vala
egész bizonyosságban a felől: vajjon Vicza asszony is hasonló hitben
nevekedett-e?

Az asztal alatt, épen Vendel úr papucsára hajtva le fejét, aludt egy
kondorszőrü, farkával adózott szuka pudli, álmában egy-egy idétlent
csahintva.

– Isten jó nap, csaplár gazda! köszönté a fürge huszár Vendel urat s oly
bizalmasan veregetett vállára, mintha együtt csaptak volna fel a
verbungosnak. Vendel nagy szemeket csinált; tudniillik azon egyet, mely
volt neki, szörnyen felnyitotta, a huszár pedig fogta az öreg hájjal
béllelt tenyerét s abba oly parolát csapva, hogy a terem viszhangzott
bele, megrázta jókedvében az egész hájkolosszust félkezénél fogva, amúgy
magyarosan, s azután confidenter mellé ült a padra, s a nyilt
tubákszelenczébe barátságosan belemarkolt három ujjával, s a mint e
közben lábaival helyet keresne az asztal alatt, ráhága szive szerint az
ott alvó pudlinak félbenszakadt farkája végére, hogy szintúgy
csikorgott.

– Auvavau, katona uram! ordíta az álmaiból felháborított házi állat, s
felszökve szaladt a szobában szerteszét, sikoltván és jajveszékelvén
kérlelhetlenül, mire az udvarban a komondor hatodmagával kezde
felelgetni; aztán visszarohant a gazdájához s annak zsöllyeszéke alá
bebujva, onnét ugatott ki a nyalka huszárra.

– Enyje no, ne haragudjál már no, csitítá a nyalka legény, katonadolog
az egész, fel se vedd, – hátha az orrodra léptem volna? Ejnye be
haragszol! S ezzel oda csalta a nyüsgő állat fejét térde közé, s a
kezébe csípett burnóttal mit tehetett volna okosabbat? felszippantatá a
jámbor pudlival.

Kik emlékeznek azon comicus helyzetre, melybe a kutya szokott jőni,
mikor trüsszent, képzelhetik, mily grimászokat vágott a pudli a
tubáktól, ugatni, boszankodni és prüszkölni is akarván egyszerre, s nem
birva elrejteni e fölötti komoly neheztelését s iregve-forogva előre,
hátra s nyakát félrecsavargatva. – Az összes gyülekezet majd kibujt
bőréből nevettében. Nem győzték neki a «prosit»-ot kiabálni. Még Hanzli
is el merte nevetni magát, de meg is lakolt érte, mert kitölté rajta
boszúját a kedvencz házi pára, neki esvén a bokájának s kirántván
lábából a czifra papucsot, mintha mondta volna: «a katona uraktól csak
felveszem a tréfát, de kend csak Hanzli, kend ne merjen nevetni».

Vendel úrnak nőttön nőtt az orra e történtek közben. Mily szörnyű
emberhusfaló ivadék! gondolá magában, – nem ismer ez sem Istent, sem
embert, a ki csak bort vedel s becsületes ember tubákjába markol, s azt
a kutyának adja be, s még fenhangon nevet. Mi nem következhetik még?

De mi bizony!…

Különös jó tulajdona az embernek, hogy a hol nevetést hall, oda töri
magát. A nagy kaczagásra, mi természetesebb, mint hogy a konyhanép
összes személyzete a korcsmába csődült, s mi természetesebb, mint hogy
Vincze vitéz sátánnak való két szeme nagy hamar megakadt a vidám
fehérszemélység legszebbikében? Kinek szintén fekete, mindig villogó
szemei voltak, piros tele ajka, felül kissé hamvasan pelyhedző nagy
fekete sugár szemöldöke, piros arcza, sötét haja s olyan termete, mint a
hét világ! – Ez volt Vicza asszony.

– Ejnye lelkemadta, még magát se láttam! szólt a huszár, amugy brevi
manu meg akarva mérni, minő karcsú a szép nő dereka? – de a körmére
koppantottak.

– Menjen innét, vitéz uram, nem kell legyeskedni, szólt tréfás boszúval
a hamis menyecske, kiküzdve magát a huszár foglaló kezéből, s egyet
pöndörülve, férje mellett termett, kinek is elkezde szépen hizelkedni,
lejebb huzván fejében a hálósüveget s törekedvén mellette a lóczán
helyet foglalni. Mikor aztán átölelte a termetes gazdát, mintha a
siskakemenczét fogta volna nyalábba. De hamis volt a zuzája is a
menyecskének: mikor legjobban csókolta az édes öregemet, akkor
kacsintott félre a kaczki legényre. (Pro memoria minden feleséges
embernek: mikor a nő az egyik szemét lecsokolja a férjnek: fölnyissa ez
a másikat és a szemébe vigyázzon vele!)

Vincze vitéz pedig, hogy hibáját jóvá tegye, körülnézett, egyet pödrött
bajuszán s hirteleni fordulattal útját állva a fehér népségnek (kik úgy
tettek, mintha menni akartak volna), a melyik hozzá legközelebb esett,
egy pántlikába font hajú kurta némbernek, huszáros csipcsókot
alkalmazott a kövér arczára, ki is akkorát sikoltott, hogy repedt bele a
stukatur.

– Ördöngözöm a lelkét, katona uram! ordíta viszhangul e sikoltásra egy
bivalylyal álmodott hang, kisérve mérges toporzékolástól. – A hoszúbotú
béresben eldült a borju, az bömbölt akkorát.

– No hát no? Mi baja kendnek, földi? kérdé a katona ijedtelen képpel
tekintve a tombolóra.

– Mi bajom? Az a bajom, hogy az a leány ott la, nem édes mindnyájunké
ám! felelé a béres kitörő zélussal.

– Hát’szen helyesen van. Magam sem szeretném, ha rajtam kivül még
másvalakié is lenne. Kötekedék a katona, s még egyszer hozzá nyult az
élő orgonához, az még nagyobbat sikoltott.

– Tyhuj! Ezer malomkerék! Andrásnak sem kellett több. Felugrott, kirugta
a lóczát maga alól, földhöz vágta a süvegét, hogy akkorát szólt, mint
egy ágyú, s azt ordította – – – nem – semmit sem ordított, hanem
beleköpött a markába, s azzal gyürte az inge ujját.

– Hadakozni akar kend, jámbor lélek? kérdé fitymálva a huszár s önhitten
mosolygott rá. Bezzeg nem kaszanyélből készítik a kardot; ne bántsa kend
azt, a mi katonából van.

– Bántom biz én, ha kutyafejű tatárból van is, mihelyt a szeretőmet
bántja, – kiverem én, nem csak a kocsmából, de a világból is, ha
mindjárt ezer is a lelke; nem is félek én a kardtól, katona uram.

Szólott s az öreg szürt kikerítve nyakából, előfogta a két kézre valót,
melynek végén akkora bunkó volt, mint egy birka feje.

– Ne bolondozzék kend, András, sikolta ama sikoltó leányhang s esék
nyakába a botgladiátornak a kérdéses fruska, kérlelni akarván.

– Ej! kelj innen, Panna, szólt András, elhárítva magától minden
emberszeretetet, – majd én mutatom meg, ki ül a padkára!

– No András, tréfálkozék a nyalka huszár közben, minthogy kend András és
csakugyan verekedni akar, hozok én is olyan hosszú fegyvert, a milyen a
kendé – s indult az udvarra.

– De hozhat én miattam; akár malomgerendelyt hoz is vagy egész tölgyfát,
nem félek én tőle hatod magával sem, szólt, a falnak vetve a hátát, a
béres-athléta.

– Ne tartson kend tőlünk, dörmögé az őrmester, nem szólunk mink bele.
Kitesz Vincze vitéz egymaga magáért.

– Már’szen majd megválik, felelgetett vissza, fejét fel-felvágva, a
zsirbafőtt ökrész, s várta nagy szemekkel a megérkezendőt.

Megjött az. De a világért sem czepelt magával gerendelyt, sem egész
tölgyfát, hanem kihúzott a ház tetejéből egy hosszú nádszálat, azt hozta
fegyverül.

– Hát csak bolondozik? kérdé András elszégyenülve.

– Nem én, felele a huszár nem tréfálva. Álljunk csak szaporán egymás
szeme közé; no, atyafi, melyik szemét szúrjam ki hát elébb? s ezzel
elkezde a nádszál lobonczos végével alkalmatlankodni a béres orra, szája
körül, ki elsőbben kézzel kapkodott hozzá, de nem kaphatta el, – később
mindig jobban kezde kijőni türelméből; végre, mikor nem állhatta a
boszantást tovább, neki fogta a fütykösét s megemelve azt, vérben forgó
szemekkel, iszonyú ordítással és veszett haraggal olyat sederinte maga
körül, hogy a mint a ház tulsó oldalát megütötte a bunkó vége, kívül a
vakolat potyogott. Iszonyatos volt e csapásnak ereje: Vendel gazda elől
ezer milliom cseréppé törve repült le a kétfüles kancsó, három szék
felfordult, egynek keze lába törött, Hanzli pedig az asztal alól nézte a
maga hosszúságában az egész csetepatét. Jaj volt azon léleknek, ki e
kárhozatos suhintás gőzkörébe jut; meg sem pihent volna a másvilágig,
olyat repült volna tőle.

De a fránya huszár világért sem repült, – hova tette magát, hova nem a
criticus perczben? azt ő tudja, senki más; elég az hozzá, hogy midőn
András szörnyű pusztító dühében óriási módon elrikkantá magát, csak azt
vevé észre, hogy a veszedelmes nádszál a szájában állt meg, messze
kimeredve, mint egy két öles szivar, – a huszár pedig sértetlen
állapotban ficzkándozott előtte.

András elálmélkodott, bámulatánál csak az összes nézősereg kitörő
kaczagása volt kietlenül hosszabb.

– No még így sem jártam, mióta Kilitiben lakom.

Vendel gazda áldott tuloktermészete sehogy sem birta a rebellis
jeleneteket megemészteni. Miatta ugyan valamennyi ágyú gyujtólyuka
berozsdásodhatott volna, ő nem találta fel a háborut.

Miket nem kelle megérnie?! Házánál lárma történt, – nem elég;
káromkodtak, – azt is mondták, hogy «milliom-adta», meg hogy: «ördög ide
amoda» s más több fertelmes szitkozódásokat, – ez sem elég: tubákos
szelenczéjébe kinálatlanul belemarkoltak, – pudlija farkára szintén
kinálatlanul rátapostak, kinevették; – még odább szemeláttára verekedni
mertek! az uraság béresének nádszopókát nyomtak a szájába, s mi
legrettenetesebb: kancsóját, szerelmetes kancsóját, a tiszteletben és
becsületben megfakult kancsót, azt a kétpintest, örökre semmivé tették,
úgy, hogy még a síron túl sem fogja használhatni többé, a hol pedig
ugyan mind a négy feleségét újra és együtt fel fogja találni.

Ez több volt, mint mennyit egy csehtől szakadt német serfőző lelke
elviselhet, ki hálósüvegben jár és négyszer házasodik. Ez sok volt.

– Fektessetek le! szólt nyöszörgő hangon árva cselédeihez, s két szája
végét siralmasan elhúzva, oly képet talált mutatni, milyennek mását csak
a magyar kártyában a makk-csali viselheti. Vigyetek el innét, könyörge
ápolóinak iszonyú vékony hangon. Viczuskám, melegíttess ágyat forró
téglákkal, mert én beteg vagyok, igen-igen beteg, talán meg is halok, –
oh, ohwé! beteg, – Vicza… meghalok, oówéwé!

– Az Istenért! kiálta a menyecske, úgy téve, mint a ki nagyon megijedt,
– s a cselédség mind utána kiáltott és mind utána ijedt, mi közben
száját alig birta betömni a ki-kitörő nevetéstől. Hozzatok a padlásról
bodzavirágot! lenmagkását kell melegíteni sebten! forraljatok vizet a
herbateának, melegítsetek fedőt; te Hanzli, szaladj a borbélyhoz
pióczáért, te másik, fuss, bonts ágyat; a gazda beteg, szörnyű beteg, ni
hogy tüzel a feje, mint a katlan, a keze meg oly hideg, mint a fagyos
répa. Siessetek. Kettőt lépjetek egy helyett!

Ekként Vicza asszony. – A cselédség pedig rögtön nyakon ragadá Vendelt,
s ki kezénél, ki lábánál fogva megemelve czepelték hátra a hálószobába,
mint a gólya a fiát, ott beledugták az ágyba; még egy reklit adtak rá,
aztán bepólálták három dunyha és ugyanannyi párna közé, s torkig
bekötözve tisztesfű-kötéssel, megitatának vele egy meszely székfű- és
ugyanannyi bodzavirág-levet, a mitől aztán oly izzadásba jött a jó úr,
mintha megfőzték volna; sem kezét, sem lábát nem volt pedig szabad a
párna alól kidugni, mert ha kidugta, ott állt Vicza asszony az ágy
mellett a kurta seprünyéllel, s úgy rá talált kommantani, hogy
megemlegette. Falun minden nyavalyának ez az orvossága. Megfőzik az
embert a maga levében, – hogy ha meg nem fullad, vagy a guta meg nem
üti, bizonyosan meggyógyul.

Vendel gazda eleinte csak tréfálni akart. Dehogy volt ő beteg! csakhogy
érdekessé akarta magát tenni a hamis; hanem rajta kapták. Végre maga is
elhitte, a mit maga költött: érzé, hogy vagy a hideg, vagy a meleg, de
valamelyik leli.

Az a megivott itcze herbaté, a hasára rakott lenmagkása tarisznya, a
talpára kötött vesicatorium, az aggodalmas arczok, a csisz-csosz
lépések, a forró vasra töltött eczet nyavalyakergető szaga, lassu
suttogások, homlokát tapogató kezek… mind oly sajátságos érzést költének
benne, minőket az ember közelgő betegség előestéjén szokott
megsejdíteni: valami nyugvó zsibbadást a főben, rajgós nyüzsgését a
duczrendszernek, lélekzetforróságot; de miket jóravaló ember reggelre ki
szokott aludni.

– Te Vicza, nyöszörgé a patiens a dunyha alól, melyből csak orra
látszott ki, mint egy árbocz, te Vicza… ihatnám.

– Majd mindjárt jön az ezerjófű, édes öregem, majd ihatol, addig nyeld a
kortyot egy kevéssé.

Hjaj, de nem ezerjófüvet volt ám ihatnék Vendel úr, de hogy mit? azt még
sem merte kimondani.

– No nézd, már itt is van. Jó forró, jó keserű édes öregem; várj,
kitöltöm a csésze aljába. Idd meg csak, majd meglásd, hogy meggyógyulsz
tőle, – várj, majd megfuvom; vigyázz, meg ne égesd a szádat.

– Brrrrrrrrrphü! ordítá megrázkódva a hypocrita nyavalyás, a mint az
első korty megfordult a szájában, s olyat rugott magán, hogy ha vassal
nincs pántolva az ágya, testamentomot tesz (ugymint az ágy). Hisz ez
méreg!

– Méreg a gutát! inkább nagyon is orvosság; nézd, én is iszom belőle;
valami fölséges, ettől gyógyulsz csak meg. Idd meg csak öregem, szaporán
idd meg, no de megidd, ha mondom.

Denique Vendel úrnak nolens volens fel kelle tátani a száját s elnyelni
szinlett nyavalyájának ezerjó, de ezermilliomszor keserű orvosságát,
melynek azon panaceai hatása van, hogy a kinek nem árt, legalább nem is
használ neki.

Nyilván való állapot azonban, hogy minden erős keserűség erős
appetitorium szokott lenni; – ez így volt harmincz esztendő előtt is. –
Vendel gazda egy ideig csak fintorgatta az orrát, testének ez egyetlen
activ állapotban levő részét; szítta, tüszkölte, emelgette e tülöknek
termett emberi tagot, míg végre, nem bírván tovább türelemmel, odainté
magához Vicza fejét, s mintha nagy titkokat lenne felfedezendő, szájához
tartotta fülét s abba egyetlen egy szót, de csak egyetlen egyet súgott,
cannibali arczkifejezéssel kisérve e mondatot:

– Azt hát, ördögöt, meg a máját! szólt felpattanva Vicza asszony, hát
még mi nem jut eszedbe, te telhetetlen tarabaksa; jobb biz, elalszol,
míg jó dolgod van! s ezzel haragosan tollat ütve a titáni férjre,
belehuzá még egyszer annak fejébe a lobonczos hálósüveget s mérgesen ott
hagyta.

Vendel ajkairól hosszú és nehéz fohász szakadt fel – mint a poéták
mondják – reményeinek ily felsülése után.

Mi volt légyen ama mysticus, haragra gerjesztő szó, mind a mai napig
rejtve maradt a historicusok előtt. Psychologusok és philosophusok
egyébiránt, kik a gastronomia szent titkaiba be vannak avatva, könnyen
kiokoskodhatnák, ha akarnák, mikép az ilyesmi lehetett: «ehetném»!

Tehát Vicza asszony magára hagyta a szenvedőt, gondolván: a ki éhezik,
aludjék.

De Vendel nem tudott aludni. Szörnyü kisértetek jelentek meg szemei
előtt: hol egy óriási szál augsburgi hurka, hol egy megmérhetetlen
szalonnás gölődény, hol egy sereg repkedő, ugrándozó kipirult lekváros
hátu csehpampuska, hol egy tisztes, komolyan lebegő sörpalaczk, fején
fehér habkoronával és a sült malaczok és a sült galambok, mosolygó
begyeikkel, s a mindenrendü sültek, főttek és pörköltek, s a minden
néven nevezhető becsináltak és kicsináltak, ragyogó leveleikkel,
kinálkozó illatjaikkal, s előre érezhető gyöngéd zamatjaikkal!!!

– Oh én százszor boldogtalan! ki mindezekbe nem haraphatok! ordítá
magában kétségbeesetten a potrohász, s nyálát nyelve, a fal felé fordult
és imádkozni kezdett.

De hogy tehette volna ezt ily állapotban? Éhesen, szomjasan, torkig
csuronvíz! A tatárnak volna ilyenkor kedve kegyeskedni, s még hozzá a
mellékteremből áthangzó boszantó vinnyogás, röhögés és hanczurozás víg
hangjai mellett. – De biz úgy megmorgott, mint egy hat esztendős medve,
s a vánkosa csücskéit kezdte rágva-rágni.

A mint így kínlódnék, küzködve magában, s már-már sírni kezdett:
egyszerre úgy kezdé érezni, mintha valami rángatná a feje alól a
vánkost, rejtelmes susogás közben, mindig erősebben rángatta, – végre
fejéhez nyult…

… Ki az?!

– Jahahaj, én vagyok, gazduram, szólt valaki fogvaczogás kisérete
mellett.

Hátratekinte. Hanzli állt előtte. – Zöld volt a fiu képe és térdei
összevissza verődtek és hajszála mind szerteszét állt.

Vendel úr azt hitte, kisértetet lát. Kiáltani akart, de a boszorkány
rajta ült a nyelvén, nem birt szóhoz jutni.

– Gazduram! kiáltá erős asthmával a fiu, s szemein egyet fordítva,
térdre esett – egyszerre mind a két térdére; s úgy megragadta Vendel úr
hálóréklijének gallérját, hogy ez csakugyan azt hitte, mikép éhsége
lecsillapításául most őt fogják megenni. De nem tették, nem. Sőt inkább
Hanzli úrfi keservesen elkezde sírni, szepegni, csuklani és huákolni s
Vendel úr megkapott nagy kezét csókolgatni, miközben mindig csak azt
emlegette, hogy: «gazduram, gazduram».

– Hallom, fiam, hallom, de hát mi lelt?

– Oh engem semmi sem lelt, de gazduram oda van, elviszik, elragadják,
irtózatosképen csúffá teszik…

– Mit beszélsz, fiam Hanzli? szólt megütközve a circumspectus.

– Hát – tudja kend, gazduram, kiért, miért jött ide ez az irtózatos
gáliczkőfaló ellenség?

– Nem én.

– No én sem tudtam, de most már tudom. Oh ezért járnak be ezek most
országot világot, tűzzel, háborúval; oh ezért keresnek össze minden
birodalmat, oh ezért…

– De hát miért?

– Hát nem mondtam még?

– Te? tán a feleségemért? ordítá felülve az expatiens, s hirtelen még
éhszomjas voltát is elfeledte.

– Az még csak jó volna, gondolá magában Hanzli, ők bánnák azt meg, de
nem is úgy. – Kendért magáért jött ez a háboru, szeretett gazduram,
susogá kimeredt szemekkel (nem szemekkel susogá), s hosszú póznakezével
a hanyatteső gazdára mutatott, ki noha nem érté a dolgok mivoltát, de
azért nagyon megijedt.

Vendel úr nézett Hanzlira, mint egy sült hal, Hanzli pedig Vendel úrra,
mint a másik sült hal. Egyébiránt az egyik izzadt, a másik didergett.

– De hát mégis… mi szüksége van rám a franczia császárnak? töprenge a
gazda.

– Hej! felelé a szolga, nagy dolga van annak kegyelmeddel; épen most
súgták egymásközt a zöldfejű huszárok, hogy ez lesz az, ez lesz az! s
fejüket billegtették. Odafülelek, hogy ki lesz az, mi lesz az, hát mit
hallok?…

– No hát mit hallasz?

– Azt suttogták, csak amúgy titokban, hogy senki se hallja: hogy a
franczia császár mindaddig nem szünik meg ez országot tűzzel-vassal
pusztítani, míg neki váltságul egy ötmázsát nyomó darab embert nem
adnak.

– De hát minek az neki? hebegé Vendel.

– Ezért elhatározták, hogy kendet holnap reggel megmázsálják, s ha
megüti a mértéket, menten kiszolgáltatják a franczia császárnak. Ezt
csak úgy suttogták – csak úgy titkosan, a kalap alól, pedig kegyelmed
megüti a mértéket.

– De hát mit akarhat velem? te Hanzli, nem tudod mit akar?

– Rettenjen agyon kegyelmed! Semmivel sem akar kevesebbet, mint önt
ritkasági gyüjteménye számára spiritusba tétetni!!!

– Valamennyi szentek, ne hagyjatok! ordítá, nagy képéből kikelve, a
serfőző, engem spiritusba tenni, mint a négylábú csibét, meg a kétfarkú
gyíkot!!!

– Biz úgy; és pedig elevenen.

– De nem úgy, Hanzli fiam! kiálta szörnyen megfrissülve az öreg; e
tisztelethez nekem semmi kedvem, épen semmi. Jer, segíts felkelnem, –
hol van a papucsom? – Szent János próféta! semmi kedvem hozzá, – addsza
a janklimat, meg a bagósüveget. – Húj, szent Flórián és Habakuk!
segítsetek öltözködnöm! A bundámat, a bundámat Hanzli! – Oh szűz
Cziczelle! add rám a bundámat! fussunk, fiam Hanzli, fussunk! (Vendelt
az ijedtség elevenné tette.)

– De merre?

Ez volt ám a kérdés.

– Merre hát? az ablakon keresztül. Fogd a fejszét, csapd ki a
keresztfát, ne törődjél vele. No mostan emelj ki, fussunk, fiam,
fussunk.

Percz mulva földrengési zuhanat hangzott odakünn, mit a csárdai borozók
ujjongatása sem birt túlhangzani.

– De hogy megyünk tovább? ez volt a második kérdés, mert Vendel gazda
lábai nem arra voltak teremtve, hogy szaladgáljanak. Mit volt mit tenni?
Hanzli targonczát hozott, az öreg Gambrinust belerakta, a hámistrángot
nyakába ölté s ment az országútnak, görhesen tolván maga előtt a
colossalis testet; mely emberfölötti vállalat terhe alatt kidűlt a két
szeme s dereka C-vé hajolt meg. Az öreg pedig váltig biztatá: «Told,
fiam, told!» – Majd megszolgálom szépen a másvilágon.

Hanzli úgy szuszogott, mint a majorennis vadkan; a taliga kereke
csikorgott, mintha azt mondta volna minden fordulásnál: «hájat
vegyenek!»

Vendel pedig folyton biztatá: «Told, fiam, told! majd megpihensz
otthon!»… Igy mentek végig a kertek alatt.

Már a falu végén voltak, – a legelső kukoriczaföldhöz értek. Hanzli
közel volt a megszakadáshoz, s midőn épen egy kis dombra akarta volna a
sysiphusi terhet feltülekedni, midőn Vendel legjobban szorítná a dolgot,
mondván: «Told, fiam, no még egy kicsint, no még egy kicsint!» puff!
beledönté az árokba.

– Zatraceni! nyöszörgé a «szállj le Balázs a hintóbul» odalenn.
Zatraceni, végy fel, Hanzli, nem tudok felkelni.

Hanzli felrángatta az esett hust.

– No de már most menjen ám kend, jó gazduram, a maga két lábán, vagy ha
tolni akarja a taligát, hát itt hagyom. Nekem szétnyilt a hátam
gerincze. Kódis vagyok.

– Ne bolondulj, fiam Hanzli. Itt ne hagyj most; legalább segíts elbujnom
valamerre, segíts elbujnom. Hiszen tudod, hogy mindig úgy szerettelek,
mint a tulajdon fiamat, édes szép Hanzlikám.

– No csak ne czirogasson kend. Hanem adja hát kezét. De ha úgy belém
kapaszkodik kend, egy tapodtat sem megyünk. – Próbáljon a maga lábán
járni. No – no!

Igy nógatta Hanzli megrémült gazdáját a kukoriczába, ki holdvilágos
éjszakának idején megszökött meleg ágyából, hogy egy hideg
kukoriczagóréba menjen bujdokolni, melyből a csősz megszökött, s melynek
tetején beesik az eső, oldalán keresztülfú a szél.

Ide hozta Hanzli a gazdát, ki ugyan elfáradt, mire ide jutott.

A góré tetején fiaverebek sipogtak, oldalai nádkévéből voltak építve,
kifoltozva kukoriczaszárral, melyet szépen befutott a földi mogyoró
jószagú virága. Benne semmi sem volt, kivéve tán egy légio szunyogot.

– Hát itt maradjak? kérdé desperált arczczal a gazda, széttekintve a
nádkastélyban, mely egymagával tele lőn.

– Ne féljen kend, itt senki sem fogja keresni.

– De hová ülök le?

– Bizony csak a földre.

– Szent Jeremiás! Kemény ez a föld ülőhelynek.

– Ne bánja kend, csakhogy spiritusba nem teszik.

– De bizony hideg is, aztán meg ehetném is.

– Majd tegyünk róla: én most hazamegyek és hozok kendnek egy egész
kenyeret, meg egy sonkát. – –

– Egyebet semmit? – Hát azt akarod, hogy éhen haljak meg itt?

– Azt nem akarom, hanem kendnek mindenesetre le kell magáról soványkodni
vagy félmázsára valót, ha örök bujdosásban nem akarja tölteni életét.

– Jól van, fiam, jól! Azaz dehogy van jól, dehogy van jól! Hozd el hát
legalább a kutyámat, hogy legyen kivel beszélgetnem, ha magam leszek, és
a ki megőrizzen…

– No Isten megáldja, gazduram, meg ne ijedjen, míg visszajövök.

– Te Hanzli! aztán felőlem senkinek se szólj! tudod, ki az a senki! Hát
még annak se, egy kukkot se.

– Nem, nem, nem, nem!

Mintegy félóra mulva visszatért a hórihorgas, szörnyen felbatyuzva.
Vendel úr már messziről leste s örült, hogy itt látta, azt hivén, ez
legalább is az egész éléstárt elhozza a hátán.

Messziről rákiálta: – Mi az a hátadon, Hanzli fiam?

– Egy kéve szalma és a bunda.

– Jajh! nem ennivaló. Hát ott az öledben.

– Ez a pudli. – Nem akart eljőni, az ölemben kellett idáig hurczolnom.

– Az sem ennivaló. Hát a kenyér, meg az a másik?

– Itt van a tarisznyában.

Hjuj! Az a tarisznya szörnyű kicsiny tarisznya volt.

– Hát innivalót nem hoztál, fiam Hanzli?

– De bizony, itt van a korsó.

– Nyujtsd ide, hadd huzom meg… Jaj, Hanzli fiam, pogány a lelked is,
hiszen víz van ebben!

– Még pedig friss.

– De hát halálom óráját akarod megérni?

– No ne zúgolódjék kend, gazduram, mert valaki meghallja. Ehen van ni,
megcsinálom az ágyát, a tarisznyát felakasztom ide a körösztfára,
aludjék kend szépen, holnap este majd megint eljövök. Tegye be az ajtót.
Jó éjszakát.

Vendel úr magára maradt.

Ilyen az emberi élet. Az ember semmiről sem bizonyos, még mikor meleg
ágyába szépen lefekszik, akkor sem tudhatja, vajjon hol fog fölébredni,
mint íme az élőpélda.

Sötét volt. Alig tekinte be a hasadékokon egy-egy kiváncsi csillagocska
a nádresidentiába, s minden lélek fülelt.

E nagy csöndességben, e nagy sötétségben hirtelen úgy tetszék Vendel
gazdának, mintha valaki vagy valami mellette németül beszélne. – No de
világosan hallá:

Quak, quak, frakk!!

Ki lelke lehet ez?

Ismét: quak, quak, frakk!

Ejnye, ezzel talán tótul is lehetne beszélni?

– Jako sza volás moja dusa…

Quak, quak, frakk!! szólt mindig közelebb a gyalogmadár, míg végre
Vendel azon bátorságot vevé magának, hogy kezét a hang tájára kinyujtsa
s megtapogassa annak okozóját.

Brr! Valami hideg mozdult meg ujjai alatt, oly hideg, mint a béka.

Ugyan mi a tatár lehetett? Hideg mint a béka, németül beszél és mozog.

Vendel gazda nem birta kitalálni, hanem fogta a bagósüvegét s a mint még
egyszer megszólamlott a rejtélyes állat, leborította vele, gondolván:
reggelre majd szeme közé néz, s ezzel kivette a tarisznyából a kenyeret,
a gyürkéjét letörte s miután azzal elbánt, az egész kenyeret odahelyezte
vánkos gyanánt a feje alá, s jóizűn aludt a fáradalmak után, egész
hajnalig meg sem mozdulva egy fekvő helyéből. Érzé ugyan néha, mintha a
haját húznák, meg az orrát csókolgatnák, de mikor az ember alszik,
ilyesmit föl sem vesz.

Hajnalra azonban nagy álomlátások kezdték háborgatni. Azt látta, mintha
egy nagy muzeumban lett volna, hol mindenféle kitömött pelikánok,
struczczok, gólyák és krokodilusok, tengerilovak, páviánok, macskamajmok
és kutyafejű tatárok, bebalzsamozott tarka ördögök és kővé vált vizi
angyalok és egyéb naturæ curiosumok, köztük egypár kritikus is, lábánál
fogva felakasztva – álltak hosszú sorral.

De legbámulatosabb volt két óriási üveg, a középre téve, mindkettő
színig spiritussal, fölül hólyaggal lekötve, – miknek egyikében egy
sovány elefánt lubiczkolt hosszú nagy orrmánynyal, frizirozott hajjal,
fénymázos czipőkben, nagy széles bő frakkban; a két fátermörder mint a
két agyara hegyesült előre s a két füle lógott.

De bezzeg a másik üvegben! ott meg Vendel úr uszdogált, még egyszer
akkorára hízva, mint a mekkora volt; sárga flanellréklije rajta volt, és
a tarka papucsai; szörnyen kapálózott, hogy magát kitörhesse; kiabált
volna, de mihelyt szájat nyitott, itta a spiritust; végre egy
kétségbeesett lökést tett magán talpával, hogy fejével a hólyagot
kiüthesse s kirugta a nádviskó oldalát.

– Ahhaouhh! szólt nagyot ásítva – mégis jó volt, hogy nem engedtem
magam; hanem ezért meg is érdemlem, hogy jóllakjam. De nini… hová lett a
kenyér? A kenyér hova lett, sem hire, sem hamva. – Csak egy pár
megmaradt morzsa mutatta, hogy hol volt. – Biz azt az éjjel kiették a
feje alól a réti patkányok.

– No már most kenyér nélkül egyem meg a sonkát? Megbetegedjem tőle?

De ám gondoskodott a jó sors, hogy Vendel úr meg ne betegedjék. Mert a
mint keresé a sonkát, hát sehol sem találta a sonkát.

Iszonyú rémgondolat czikázott keresztül agyának sivatagán.

– Filáx! kiálta a pudlinak. Az nem felelt. Nagy mina volt pedig kaparva
a nád alatt a földben.

Vendel úr kitört az ajtón. S im a hűséges eb ott hevert a küszöbben, az
elpártolt sonka végcsontmaradványát egész manierral fogván két első
lábába s szépen rágogatván.

– Semmivé lettem! kiálta Vendel úr kétségbeesetten, s hanyattvágta magát
a zsupra, és megátkozta az ő születése óráját.

Ekkép táplálta a hűséges Hanzli jó Hornyicsek Vendelt, mint Illés
prófétát a varju, s ekkép ette meg az egér az ő kenyerét és a pudli az ő
sonkáját, s ekkép átkozta meg a nagyhírű serfőző saját magának és
pudlijának születése óráját.

Szerencséjére azonban valamely titkos sugallat, avagy sejtelem déltájban
kivezérlé a hűséges hollót egy újabb szállítmány proviánttal, különben a
szegény serfőző tán mint egykor Eu – (tudja kő, hogy van tovább) király,
magamagát ette volna meg.

– Hanzli fiam, vidd vissza a kutyát, hozz helyette macskát, mondá az
öreg úr – az egerek a galléromban költenek s a mit ezek meghagynak, a
kutya hordja el; – hát a huszárok?

– Dejszen azok túl vannak már a határon, reggelig ott vigadtak, akkor
lóra ültek, azóta tán háboruban is vannak.

– Hát Vicza asszony?

– Nem vitték el, felele keservesen Hanzli, – most épen szörnyűkép
dúl-fúl, kelmedet keresi; azt hiszi: istentelenkedni jár és nagy
dolgokat igér kendnek, ha rátalálhat.

Utczu bizony, gondolá Vendel úr, ez aztán a két tűz: egyik felől a
franczia császár keres, másik felől a feleségem, – egyik üvegbe akar
tenni, a másik kalodába.

– De jól elbujjék kend. – Ugyan közelget az ellenség. A falubeli
impostor urak (compossessorokat akart mondani a fiu) mind rejtik a
holmijeiket, ki a gerendák közé dugja a kincseit, ki a mángorló alá
ássa, ki a pinczébe temeti; az insurgensek számára sütik a pogácsát
mindenfelé, meg a mákos rétest az útra; már a paprikaszag a szomszédban
érzik, – azt mondják: az ellenség vörös puskaporral lövöldöz. Szörnyű
kegyetlen nép, kik még a születetlen gyermeket sem kimélik, úgy bizony!
akként bánnak az emberrel, hogy lehajtanak a földre két fiatal
jegenyefát, ahhoz az embernek két lábát két felől hozzá kötik, akkor
hirtelen eleresztik a fákat s sutty! az ember ketté hasadt.

– Alé! juj!

– Az asszonyokat meg hajaiknál fogva kötözik össze, úgy hajtják a
vásárra Afrikába.

– Te – messze van az az Afrika?

– Még nem tudom. Lehet annyira, mint Szerdahely; de miért?

– Csak azért: hogy ha Viczát el találják vinni, tudjam, hogy hány nap
alatt jöhet vissza.

– De hát ha engemet visznek el? S majd a kutyafejű tatároknál valamely
komondorábrázatú kisasszony belém szeret? Bizony! Aztán megesz? úgy ám!
Mazsolaszőlővel hizlalják ott az embert, meg szentjánoskenyérrel.

– Jaj, fiam Hanzli, ha téged elvinnének, s nekem nem hozna többé senki
enni! Fiam Hanzli! Az istenért, vigyázz magadra; s ezzel odaölelte
potrohára a jó öreg a fiam Hanzlit, s úgy össze-vissza csókolta annak
feszített orczáját, s úgy össze-vissza szorongatá annak gyertyaszál
termetét, hogy mikor elereszté, káprázott a szeme a fiunak, s csak úgy
kapkodta a levegőt, mint a partra tett kárász.

Igy vigasztalá a jó Hanzó diák szerencsétlen gazdáját az ő bujdosásának
napjaiban, reggelenkint és esténkint hordva neki enni és innivalókat,
nemkülönben hireket és történt dolgokat, mik közől ugyan a kilenczedik
sem volt igaz.

E közben pedig szépen zöldült és levelesedett a kukoricza, sárgultak a
tökök nagy ernyős leveleik alatt, és a seregélyek látogatták a boldog
mezőket.

Vendel úr reggelenkint ki-kisétálgatott egy közeli dombra, honnét a
faluba be lehete látni, onnét szemlélte a kémények füstölgését és a
fecskéknek röpülését és a porzó országutat, s hallgatta a komondorok
távol ugatását és a déli harangszót; délután pedig, mikor a nap be kezde
fűteni a világnak, befeküdt a kisded vityillóba, hol késő estig
harsogott harsogásának menydörgése; s csak akkor jött ki onnan, mikor a
nap ismét betette maga után az ajtót, s itt hagyta a szép harmatos
világot. Felmászott ilyenkor ismét az őrdombra; – azok a szép
csillagocskák úgy ragyogtak odafenn, mint egy-egy kis gyémánt, idelenn
pedig szanaszét a pásztortüzek vörös csillagzatai tünedeztek fel a
félhomályú mezőn, a falubatérő gulyák kolompmuzsikája bejárta a tájat,
vagy egy-egy elkésett ácsi laptika két kerekének vidám nyikorgása; az
uraság majorjában valakit ugattak a kutyák, a kanászlegények pattogtak a
karikásokkal, s mindez oly szép volt. Hát még mikor a hold feljött, mint
egy világító vajasszarvas, később pedig mint egy fényes ezüst huszas,
akkoriban oly ritka tünemény (nem a hold, hanem a huszas). Az öreg
Hornyicsek nem győzte benne eléggé keresni szent Dávidot és a hegedűjét,
kit nem egyszer látott már a fényes planétában, midőn sörtől illustrált
fővel gyönyörű clairvoyanci állapotban kiült esténkint a márványkőpadra.
A lanyha esti szél e közben oly édesdeden susogott a kukoricza-levelek
között! Szerencséje Vendel úrnak, hogy semmi hajlamot nem mutatott az
aszkórságra, különben e regényes helyzetnél meg nem menekült volna a
poétává levéstől.

De megköszönte ő ezt a regényességet. Naponkint jobban kezdé
tapasztalni, hogy ködmene mindinkább inkább beéri, – bővült, tágult
minden öltözete, s napról napra kevesebb fáradságába került az őrdombra
föl- és arról meg lemászni. Azon gondolkodott: hogy vajjon nem mehetne-e
már vissza a faluba? De Hanzli mindig lebeszélte, azt fogta a szegényre,
hogy hízik, pedig szüntelen keskenyebb kosztra szorítgatá.

Ekkép folyt le két egész nyugalmas hét, miken, Vendel úrral összevéve
is, kevés nevezetes történt; néha a hangyák berontottak nyári
palotájába, honnét aztán nem győzte kikönyörögni; másszor az égiháború
iszonyai állattak ki halálfélelmeket vele. Egy délután pedig egy dühödt
kivert bika járt-kelt a kukoriczaföldek között szörnyű bömböléssel, a
mikor is Vendel gazdát, ki a nádhajlékból ki sem mert pillantani, majd a
hideg lelte ki; de legborzasztóbb volt a jámbor úrnak egy vadállattali
rémletes esete, mely, mint igen rettentő és így mulattató történet, ime
ezennel elmondatik.

Annyit már tudunk, hogy Vendel urat esténkint valamely vadlélek
meg-meglátogatta, mely ilyenkor németül discurált, s ha az ember
hozzányúlt, hideg volt és mozgott s melyet Vendel úr rendesen leborított
az ő bagó-süvegével, hogy reggel ráismerhessen; – midőn pedig reggel
fölemelé a süveget, nem talált az alatt egyebet, mint egy lyukat, mely a
földbe volt vájva, és igen sötét volt… Midőn egy délután épen szörnyen
törné a fejét e sötétlő üregnek titkos rejtelmein, úgy tetszik fülének
(és fülei jók voltak), mintha tanyája körül mezítlábas lépések jőnének,
mennének, sőt halk suttogásokat is vélt olykor hallani. Fülelt,
hallgatott, meghúzta magát. Kis idő múlva azonban úgy kezdé hallani,
mintha ama rejtelmes gömbölyű földi lyuk beszélni akarna, nevezetesen,
mintha csuklanék és gargarizálna, épen mint ezt emberi gége szokta
tenni. Olykor sóhajtani is képzeli. Mindig hangosabb zúgás, czuppogás és
kortyogás kezde felkiabálni. Teremtő atyám! mi lakik itt? Később kaparni
kezdtek benne és à la minute tüsszögni. Mindig feljebb, mindig
hangosabban. Reszkettünk, mint a nyárfalevél. Végre – – hah! végre egy
iszonyú fő, – két füle, – két szeme, – hegyes fogai, – véres nyelv, – –
mutatkozott, felfelé törekedve a nyiláson! még egy vonaglás s egy
rémséges vad tekintetű, lucskos, ijesztő alakú, hegyes körmű, villogó
szemű vadállat rontott belőle ki, – egy rettentő ürge!

– Szent Bertalan, segíts! ordíta magában a serfőző, ez megesz! Mert ez
olyan állat, a ki a bikát is lefogja.

De ez csak hagyján, hanem a mint ama ragadozó állat kiszökött nagy
lucskosan, sárosan az üregből, rögtön utána, mintha forrás vize bugyant
volna fel, ömlött valami folyóság a lyukból kifelé, mely egy percz alatt
Vendel urat ürgéstül, bundástul és fekhelyestül együtt kiöntötte.

Hát valami rossz pásztor fiuk ürgét önteni jártak, s épen azon
domboldalon, hol az elhagyott csőszgunyhó volt építve, kezdték a díszes
mulatságot; nem tudván azonban a közlőcsövek theoriáját, csak hordták
kantával a szomszéd tó vizét, s átkozták a békát, mely bizonyosan minden
vizöket megiszsza, míg az ürgebarlang másik nyilásán át Vendel úr
kastélya szenved áradást.

Az üldözött szörnyeteg e közben, miután körülfutva a szűk tanyát, sehol
kimenekülésre út-módot nem talált, azt gondolva, hogy majd tán a tetején
kimehet, kapaszkodott négykézláb a nádfal harántos oldalán felfelé, s
már-már az ablakhoz jutott, melyet azon szélvész szakajtott, – midőn
valami véletlen eset által kihozva a sulyegyenből, visszanyekkent s
ráhullott Vendel úr orrára.

No még oly ordítást sem szalaszta ám ki emberi harminczkét fog, a minőt
Vendel úr e perczben; kirugta az ajtót kezével, lábával kiesett a
házból, – s oly handabandát ütött, mintha három regement török lett
volna a hátán.

Utczu! a pásztorfiuk nem vették tréfára a dolgot, – vesd el magad!
nyargaltak holtra riadt képpel, ott hagyva kantát, dézsát, ürgelyukat, s
végigbömbölve az úton, addig vissza sem néztek, míg a faluba nem értek,
a holott is a népet rögtön fellázíták.

No Vendel, ez ostoba egy rohanat volt, most majd megtudják, hogy hol
vagy; rajtad jönnek, hazavisznek, elárulnak, spiritusba tesznek, s az is
a tied lesz.

Felállt szegény az őrdomb tetejére s a falu végére kémelt; kis idő múlva
tehát szomorúan kezdé tapasztalni, mikép sejtelmei valóba mennek át.

Egy csoport vasvillával és vendégoldalakkal fegyverezett emberi had
kezde rejtekének tája felé nyomulni: tovább itt maradni világos
Istenkisértés lett volna. Nagy resignatióval fogta szegény öreg a
bundáját, egy nagyot sóhajtott s azzal Isten hozzád kapufélfa! bujdosott
a pohánkaföldekbe, s ott leheveredve, aggódva hallgatta a távoli
rikoltozásokat, a mint a fellázadt falunépe űzte-hajtotta a kisértetes
árnyat; s maig fenn él a nép száján a «földi emberrőli» kisértetes mese.

Innét ismét tovább húzta magát. Három nap bujdosott tövisen, bokron és
szántóföldeken keresztül, szabad ég alatt hált, náthát is kapott, s
minthogy kenyere elfogyott, ember szeme elé kerülni pedig nem tanácsolta
magának, földi mogyoróval s sült kukoriczával volt kénytelen táplálni
életét e három nap alatt. Siralmas három bőjti nap, mely legalább három
évet elrabolt életéből, legalább harmincz fontot teste tömegéből. – A
negyedik napon nagy puskázásra ébredt, valami egy mértföldnyire hozzá
nagyon fűthettek ágyúkkal. Még golyóbist is látott, mely megunt reptében
fáradtan ugrott meg a földön s egy-egy kövecsben megbotolva, újra nagyot
szökött. Egyet ezek közül szép szerével megkaphatván, meg is takarított
a sokat kiállt férfi s holta napjáig mutogatta azt, mint tanujelét
annak, hogy ha háborúban nem is, de mellette mindenesetre volt.

Déltájon elhallgattak a durrogatással, s este felé, hogy Vendel úr épen
feküdni készült egy virágzó krumplibokor árnyékos tövében, hát a
czirokerdők közül mely alak búvik elő? – – Egy mentedolmányos férfi,
fején vörös csákó, lábán félsarkantyú, kezében nagy puska, – nyilván e
puska sem győzelmi trophæus lehetett. A férfi lábai térdig sárosak
valának, de hála Istennek! egy csepp vére sem folyt. – Hátra-hátra
nézett. Tán kergetett valakit? Különben látszott rajta, hogy nem találja
az országutat.

Vendel úr ráismert. A legharsányabb hang birtokosa minden közbirtokosok
közt, nemes Kormos Mátyás állt ime előtte, de mily kiadásban! Dehogy
volt haragos, mint rendesen szokott, szörnyen megjuhászult; egyik
bajusza csurgóra állt, a másik ketté vált, képén azonban sehogy sem
látszott meg, mintha embert evett volna.

– Jó estét Vendelkém, szóla szelid hangon, nem tudja kend, merre van a
falu? nem jőne kend velem?

Kapott a kérdésen a jámbor serfőző, s mutatta, hogy: arra van! Gondolta
magában, ez fegyveres ember, majd ha együtt megyünk, hamarább megijed
tőlünk valaki.

– No csak azért akartam tudni, hogy arra ne találjak menni, mert az
ellenség annak tart; gyerünk a füzesnek, szerelmem Vendelkém, majd ott
jól elbujjunk.

– Hát csakugyan bántják az embert? kérdé ez szepegve.

– Hjaj barátom, hagyd abba a kérdezgetést, – soha se láttál te olyat.
Bolondok azok. Így fogják nekünk a puskát ni! Teremtutse, ha el nem
jövünk onnét, meglőnek!

– Hát kelmetek nem tudták szintén arra tartani a puskát, a merre azok
álltak? okoskodék Vendel.

– No ugyan tarthattam volna feléje az istenadtát, mikor sem sárkány, sem
billentyű rajta, hacsak a boldog végit nem fordítottam volna. Gyere,
kaparjuk el a földbe, hogy valamikép meg ne tudják, miszerint a táborból
jövök: még megfognának és visszavinnének; gyere, temessük el.

És ama nevezetes fegyver, melyet a magyar világ eme híres
insurgens-vicznél fogva ismer: «kend az Alvinczy?» elkapartatott az
ugarba, a holott is midőn évek multán ismét megtaláltatott volna, akadt
tudós, ki bebizonyítá, hogy ez azon puska, melylyel még a trójai háboru
alatt Mars urat Ajax ifju úr hasba lőtte; a másik ellenben azt állítá,
hogy azzal jeruzsálemi András lövöldözött a Jordán vize mellett parti
fecskéket, – melyből aztán nagy vitatkozás támadt, melynek mind e mai
napig sincsen vége szakajtva.

A két patriota pedig nyakába ölté a világot s sietett elérni ama
fűzfarengeteget, mely Cs.-től egész a Duna-partig oly szépen lenyulik s
ott gyöngyen elrejték magukat, egymást bátorítván. Szinte másfél napig
győzték tűrni a harcz dicsőségeit, de már a második délután vége volt
minden ambitiónak: éhes lett a két vitéz, mint a farkas, s elvégre is
kénytelenek voltak erőszakot tenni bátor természetükön s ennivalónak
keresése fejében kilopózni a fűzfarengetegből.

Nem messze egy mély útban egy felfordított szekér feküdt körösztben.
Mátyus úr, látva, hogy senki e szekeret nem őrzi, kihuzott az út mellől
egy fiatal eleven fűzdorongot s azzal megparancsolva Vendelnek, hogy
üljön le a földre és dugja be a fülét, iszonyú lármával neki-iramodott a
pusztult szekérnek. «Add meg magad! – Védd magad! – Vesd el magad!» –
Piff, puff! nesze neked is! Erre amarra! Ki mer ellentállani?! – Huj!
Vendel azt hitte, Mátyus úr most egymaga háromszáz francziát ver le egy
szamár-állkapczával. Úgy csattogott, úgy pufogott és recsegett – persze
a szekér oldala.

– Megvan! kiálta visszatérve kipirult arczczal a diadalmaskodó, hatot
levertem, a többi szétfutott. Itt van a kenyér!! s azzal egy nagy
prófuntot emelgetett elő.

Vendel úr ekkor csakugyan elhitte, hogy ez az ellenség vasat ebédel,
mert a kinek a kenyere kőből van sütve, annak a pecsenyéje legalább is
öntött vas. Kemény volt az, félnapig kelle áznia a Dunában, hogy
harapható legyen. De megették azért. Tudtára legalább Vendel úr soha oly
jóizűen nem falatozott, mint akkor.

Megszabadult végre országunk az Isten ostorától. Napoleon, miután látott
miskolczi czipót, debreczeni mézeskalácsot, vasvármegyei csákányt, győri
burdsellát, kecskeméti kulacsot, ugocsai fülesbagolyt és komáromi fügét,
a nélkül azonban, hogy fő-főczélját, úgymint Vendel gazdát,
feltalálhatta volna, ismét, re infecta, honába visszatért, más szóval:
kivertük őt az országból (a mi szent igaz is, csakhogy az irígy
historicusok titkolják előttünk).

E hirre ismét megnéptelenedtek az erdők és kukoriczaföldek. Megtért
mindenki ősei lakába, s beszélte mindenki hadi kalandjait a szemfül
családnak: mint védte magát egymaga harmincz ellen, mint rabolta ki a
franczia élelemszekereit, mint lőtték mellbe egy szakállas golyóbissal,
de a nagy ezüstgomb, meg a keblén viselt nemeslevél felfogták a lövést,
– s végre mint szakadt ezer darabra a harcz hevében izzóvá lett puska!
mindezt s még szebbeket beszéltek honn jókedvű ősapáink, az Isten áldja
meg őket, – hisz ha ők gyomron hagyják magukat lövöldöztetni, hol
volnánk mink akkor! és ha mi nem volnánk?! hm.

Tehát Mátyus úr és Vendel gazda is haza baktattak e hírre. Szörnyen
megcsappant a két jó úr, de kivált a serfőző. Csupán árnyéka lett eddigi
énjének, úgy hasonlítván hajdani magához, mint az aszalt körte a nyers
körtéhez. Ezen felül még el is rongyosultak s szállásuk gyámoltalan
voltánál fogva oly szurtosok lőnek, hogy bizvást mutogathatták vala
magukat pénzért, sub titulo: finnek.

Mátyus úrnak csak könnyű volt a dolga. Egyet szedtevettézett odahaza s
erről mindenki ráismert; de bezzeg Vendel úr! A mint házára talált,
szörnyen megüté füleit holmi klarinéthang, s mintha elefántok járnának
ott tánczot. Üm, gondolá magában, ezek aligha engem nem gyászolnak.
Hallgatózott; egyes rikkantásokat vehetett ki, egyebet semmit. Végre
benyitott az ajtón. A nagy vendégszoba vigadókkal volt tele, kiknek
apraja-nagyja járta a szent Dávid tánczát, egynek-egynek jutván e czélra
annyi hely, mint egy tranchirtányér; legközépett pedig édes kedves
felesége tánczolt félrecsapott kontytyal az András gazdával, kinek arcza
ezuttal még egyszer oly fényes volt, mint egyébkor. A nagy tömeg közől
csak Hanzli nyuzott képe állt ki mozdulatlanul; nyilván jóllakott a fiu
és nem beszélt. Folyt azonban bor és sör, s mindennemű étkek jótékony
illata boszantá az éhes ember orrát.

Vendel úr összecsapta két kezét: «Bozsemoj!» Csak ennyit szólt, de e
kevés szóban oly sok volt kifejezve. «Megálljatok népek!» rikolta,
nagyot toppantva lábával, mely toppantásra az asztal alól kijött egy
kóczos eb s rútul elkezde a kisértetes gazdára ugatni. Saját pudlija
ugatta meg. A többi ránézett. «Ki ez az ember?» – «Honnét jön kend,
földi?» kérdé András gazda. «Adjatok szegénynek egy ital bort, valami
koldus lehet», szólt Vicza asszony, kontyát igazítva.

De ez már kihozta a csehet példás türelméből. «Halljátok-e minden
lelkek, én itt én vagyok és senki más!» Mindenki a fejét csóválta. A
hang Vendelé volt, de az arcz, de a termet? Senki sem ismert rá.

– Hát te sem ismersz, Hanzli? Hanzli ránézett, komoly képet csinált,
vigyorgott, ismét gémberedett képet csinált, de nem ismert rá.

– Ah! ez kétségbeejtő! sápítá Vendel úr s megragadván egy az asztalon
álló kétpintes sörkancsót, azt egy hajtókában úgy ki találta inni, hogy
kóstolni valót sem hagyott benne. – S ez volt megszabadítója. Erről
ismertek rá. «Vendel bátya! Vendel gazda, nagyuram, kisuram, édes uram!»
hangzék minden oldalról rá, s nekiestek, ölelték, csókolták, tánczba
vitték, denique jól fogadták.

Hát az egész mulatság annyiban volt, hogy a piros béres elvette a
Pannit, a kiért a huszárral párbajt is vívott már, s annak ülték most a
lakadalmát s egyuttal a francziafutás dicsőséges emlékét, s minthogy
ehhez még Vendel úr csodálatos visszaérkezése rovására is kelle vigadni,
biz azok kinyultak egész kivilágos kivirradtig!

Ekként végződött a jólelkű serfőző veszélyes expeditiója.

És e naptól fogva megáldá őt Isten, mert nem hagyta őtet magzatok
nélkül, hanem születének fiai és leányai, szőkék és barnák, de kövérek
mind és egyik szebb és nagyobbfejű, mint a másik.

* * *

Néhány nap mulva azon hir kezde szállingózni, hogy az Ott huszárezred az
utólsó férfiuig elesett a csatán.

E hirre, azt mondják, – miért és miért nem? – Vicza asszony amúgy
titokban mind a két szemét vörösre kisirta, s utána egy hétig sem evett,
sem ivott.



AZ EGYIPTUSI RÓZSA.


I. A SPHINX.

Az enyészet szelleme ül a sivatagon.

Hosszan, szélesen, körül kietlen, halomtalan a tér. Sehol egy virágos
domb, sehol egy oáz. – Mindenütt, merre szem lát, sárga, halottsárga
fövénytenger terül, melynek torlataiból itt-ott fehérlő csontok merednek
elő s levéltelen, virágtalan vörös tövisek, miknek kemény gyökere még az
izzó homokban is talál táplálékot.

Hosszú vonalokban fenevadak mély nyomai vonulnak át a fövényen.

Olykor a sápadt látkörön karcsú antilopék nyargalnak végig, űzetve
éhdühös hiénáktól; vagy eltévedt karavánok vonulnak fáradt menettel az
útnélküli síkon keresztül.

Majd, mintha fáradt mennydörgés gördülne végig a sivatagon, a puszták
királya, az éhszomjas oroszlán ordítása hallik, zúgva, mint a föld alatt
hömpölygő földrengés moraja.

Messze, – szemet és gondolatot kifárasztó távolban, – mintegy a világ
határán kívül, három pyramis ködképe látszik, azon pyramidoké, miket
Cheops, Chefren és Mycerinos királyok építettek, síremlékül mumiáik
számára, ezelőtt háromezer esztendővel.

A pusztaság felett, melynek láthatára az ég sárga széleivel olvad össze,
magánosan áll ki a homokból egy emberi fő, egy óriási nő feje, veres
porphyrkőből faragva, melynek üres szemodvai a távol messzeségbe néznek,
arcza fölemelve, szája nyitva áll, mintha minden perczben meg akarna
szólamlani, hogy véresen-átkos jövendőt mondjon a világnak.

E bálvány az óvilág hét csodáinak egyike, a Sphinx.

Istenség volt egykor, most néma kődarab. A nép, mely imádta, rég, rég
megszünt lenni s most magánosan áll, imádatlan ismeretlen szobor, a
puszta közepén, kétharmadát eltemette a repülő homok.

Mi ismeretlen bűv rejtélye rémlik a kőarcz kifejezésében! Minden vonása
homályos, mysticus phantasia nyomait viseli magán, mely phantasia rég
kihalt, elenyészett, semmihez sem hasonlítva, a mi mostani; de nyomokat
hagyva hátra időt nem ismerő emlékekben, melyek, mint egy kihalt világ
megkövült csontvázai, szavakat tartogatnak, miket semmi élő nem ért; –
mig körülök egy nemzet a másik után, mint elfutott felhő árnyéka, nyom
nélkül elenyészik: ők, mintha túl akarnák élni a világot, az időt magát,
holt életöket egyik évezredből a másikba viszik… Itt egy kőcoloss,
melynek letört feje lábainál hever; amott egy halom, mely összedűlt
templomok romjaiból támadt, fölötte a vad aloe örök tövise kéklik. Túl
rajta halmos mező, a mumiák mezeje, melyet ezredek óta meg nem rothadt
holt tetemek laknak… Mind megannyi emlékek a föld fiatal korából, mikor
még óriásokat tudott szülni a föld, titani testben titani lelkeket,
kiknek csontvázait ritkaságai gyűjteményébe rakja az utókor s bámulja
azokat. Lesz-e kor, mely minket is bámulni fog?…

A Sphinx nyilt szemüregein át annak üreges belsejébe juthatni. A koponya
hátuljában kisded czella van, akkora, hogy benne egy ember megfér,
honnét rejtelmesen készült acusticai csövek vezetnek a száj üregébe, s
beomladozott lejárások sötét pinczeaknák rejtekeibe.

Néhány század előtt, midőn ez üreget fölfedezték, abban egy fehér mumiát
találtak, egy fehér hölgy tetemeit zöld márvány sarcophagba zárva. A
mumia kebléig kemény, égetett cserépbe volt burkolva, mely felhajlott
fejéig s összetett kezeit lefoglalá, mindenütt dúsan aranyozott és
szineiket meg nem hagyó kék és piros arabeskekkel ékítve. Feje körül a
cserép-pólára, mint szűzi koszorú, egy sor fehér lepke volt emaillozva,
a lepke volt az egyiptusiaknál a halhatatlanság jelképe. Az egész mumia
erős ambra- és balzsamillattól volt áthatva s arcza vonásai teljesen
megtarták egykori kifejezésöket; úgy látszék, mintha csak rendesen aludt
volna, az első megszólításra felébredendő, hogy elmondja két évezred
alatti álmait.

Gyönyörű fiatal hölgy lehetett. – Más mumiákon oly valami
összehuzódottsága, pergamentapintata és sötét cserszíne van a bőrnek; –
ez fehér volt, mint a tajtékkő és fényesen sima, kiszáradt, de rugalmas
és redőtlen, s valami fenséges költői malaszt derengett szelid arcza
gyöngéd körrajzain.

Ifjan, nagyon ifjan kellett meghalnia: még homlokán egy redő sem volt, s
arcza és egész teste majdnem átlátszó vala. Hosszú, selyemnél puhább és
hollónál feketébb hajzat borult gömbölyű vállaira s rendetlenül terült
el a leggyönyörűbb idomú kebelke halmain. Sokan azt tartják, hogy az
ember haja, növényi életénél fogva, a halál után is folyton növekedik.
Úgy látszott e mumián is, melynek haja fönt bámulatos gonddal inkább
szőve, mint összefonva, alul pedig rendetlenül egymásba összevissza
zilálva volt s a koporsót félig benőtte.

A kebel halmai közé pedig egy ezüst tollú nyil volt mélyen leszúrva,
melynek tollán ó-chaldæi betűkkel e név volt felirva: «SANHERIB».

Sanherib király kegyetlen király volt, nevére a történet jól emlékezik;
hát te szelid angyal mely nevet viseltél? Mily szép világ lehetett
kebled édenén belül, midőn azt a halál ily ifjan örökre bezárta? tán
szerettél, tán boldog voltál akkor? s a halál ott feledte arczodon a
menyasszonyi boldog szendeséget s kétezer év nem mert hozzá nyúlni?…

Ébredj föl, oh szelid alvója a hideg túlvílágnak, ébredj föl, a költő
teremtő szava hí!

Ébredj föl egy perczre, nyisd föl szemeidet, hívd vissza a lelket,
melyet ezredek óta vándorolni küldél s mely most tán egy rózsaszínű
felhő, vagy egy halavány csillag, vagy egy fehér hattyú költöző lakója.
Hallja már a föld ismét szavaid csengését s virágozzék ismét arczod
mosolyától.

A halmok, miken most forró fövény sárgul, zöldüljenek ki, s melyek most
zöldek, nyiljanak meg és adják vissza halottaikat!

Kik alusznak jeltelen sírokban s végig álmodtak kétezer esztendőt,
támadjanak föl!

A tornyok, miknek faragott kövei a földön szétszórva hevernek, emeljék
fel újra felleget érő ormaikat! – paloták porticusai álljanak ott, hol
most elvadult ligetek zöldellenek; a sivatagon, melyben emberi láb nyoma
nem látható, legyen élet és nép!

Legyen úgy, mint volt ezelőtt kétezer esztendővel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


II. A TYPHON.

Krisztus előtt kétszázhuszadik évet számlálunk. – Egyiptus virágzásban
van. – A Pharaók trónján Thyrhaca király ül, a békeszerető.

Tavasz van, a Nilus visszatért évszaki áradásaiból, áldást és virágokat
hagyva maga után.

Egyiptus virányain örök tavasz zöldül, s még nem hullott le a fa levele,
már új virág bimbózik rajta…

Mi szép voltál te egykor, Mizráim földe, Egyiptom! mi nagy, mi dicső!…

Az Isten, midőn kiűzte az embert paradicsomából, azzal mutatta meg, hogy
őt még nem szünt meg szeretni, hogy téged teremte!

Gazdag mezőidben szelid nyájak legeltek – a föld gyümölcsöt és gabonát
termett, – a szél vetette, a Nilus megöntözte azokat; az embernek csak
aratnia kellett. Tejjel, mézzel folytak patakjaid s egednek mosolya
egyik tavasztól a másikig tartott.

Száz város épült határaidon belől, fény és gazdagság hirhedt lakhelyei,
miket az utókor bámulva emleget.

Ott volt a gazdag Canopus, melynek alabastrom palotáit aranyozott
homlokú oszlopzatok tarták, – ott volt Baboul, az afrikai Babylon, hol a
háztetők virágos kertekkel voltak beültetve. Heliopolis, a napnak
egészen bearanyozott templomával; a másfél millió lakosú Memphis; a
híres Thebæ, melynek égetett bástyái száz kapura nyiltak, – Sais a
királyi temetővel s azon kőtemplommal, mit négy mérföldnyiről készen
vittek oda, – és több számtalan, miknek neveit emberi ajk nem mondja ki
többé s miknek kövei felett most a fellah rabszolgák kecskéket
legeltetnek.

Távol, a Moeris tava mellett, a Memnon szobrain túl, három pyramis áll,
három emberkézrakta hegy; oldalaik síma fehér márványnyal vannak
befedve, mely mint óriási tükör veri vissza a nap ragyogását.

E gúlák egyikének csúcsán a szédítő magasban egy nőalakot venni észre,
mint halvány geniust, kinek tekintete messze a sivatag határain vész el.

Gyönyörű fiatal leány. Fekete aczélfényű hajfürteit aranypereczek
szorítják hátul össze tömött nehéz füzérré, egyes kiszabadult fürtökkel
a szél enyeleg.

Arcza aranyszinű a lemenő nap sugáraitól, melybe rózsapirt vegyít a szív
melege; szemeiben valami átható naphevű varázstűz ég, oly összeillő az
emelkedett halványpiros ajkak jóserejével.

Hosszú fehér öltöny ezüst csillagokkal áttörve fellegzi körül ideál
termetét, gyönyörű keblén ezüst talizmánövvel átszorítva, mely öv nem
tágabb két férfi-arasznál. Kezeivel a pyramis csúcsának egy
szegletkövére támaszkodik, s az alatta szédelgő mélységbe mereng le
tekintetével. – Körül hullámzó rizsvetemények terülnek, mint hamvas-zöld
bársony, áttörve a safflor aranyszín virágaival; távolabb sötét
ébenfa-rengeteg borul a hegyekre, melynek homályából fehér obeliskok
nyujtják fel karcsú szobraikat, a dombokat pálmaligetek fedik s messze a
kék távolban halvány akáczerdők jelölik a Nilus folyását, mely közülök
néhol, mint fénylő ezüstszalag kivillan.

A hölgy szemei merészen néznek a lemenő napba, melynek sugárai nem
lángolóbbak, mint az ő szemeiből kilövellő sugarak.

Néz, hallgat, mintha mérföldekről akarna hallani; fátyolából a szél
gloriát csinál feje körül.

A távol Holdhegyek nagyszerű oltárként füstölögnek a halványodó égre.

A messze városokból alig hallhatóan cseng fel a Maneros ájtatos éneke,
meg-megszakadva a távolság miatt.

Az ibisek hosszú félkörű csapatokban röpülnek keresztül a napsütötte
égen a Nilus partjai felé, egyes bánatos hangokat kiáltva le a magasból,
– néha összeütődött szárnyaik csattanása hallik.

Fellege nincsen az égnek, – e föld nem hallja teremtője haragszavát, a
menydörgést soha; csak áldásait érzi, a Nilust és a napvilágot…

Hirtelen elsötétül a táj, a nap letünt s rögtön éjszaka áll be, – a
szürkület alig tart néhány perczig, a földre harmat, az égre csillagok
szállanak, míg szerte a helységek kúptetőin egyes őrvilágok gyulladnak
ki, – az oltárok tüzei, kék, piros és zöld lángok, fehéres, illatos
hálafüstöt lehellve a sötétkék menyboltozat felé.

Csak messze a keleti láthatáron marad némi világosság, mintha a lybiai
síkok homokja fénylenék fel s viszfényével elsápasztaná az eget, –
világosság és mégis homály, mindinkább terjedő, nem mint a szürkület,
hanem mintha sárga füstfelleg emelkednék s nőne fel az égre, a
csillagokat egyenként kioltogató. Ez rémületes előjele azon száraz,
fojtó viharnak, melynek átkos neve «a Typhon». – E sápadtság egyre
terjed az égen. Csillagok futnak alá.

E halvány éji fénynél, messze a láthatáron, két tábor verekedik,
csataordításaik messze hallatszanak az éjben. Az egyik kicsinyded tömött
phalanx, a másik töménytelen csoport; messziről mint két fekete folt
látszanak, a mint egymást hol előre, hol hátra nyomják.

Olykor egyik táborról a másikra fellegek szállanak, nyilak fellegei.

Sokáig küzdenek, az ütközet a késő éjszakába nyúlik. A fehér hölgy a
pyramidon nem látszik többé az éj homályától, de hangzik a lég magasából
alá varázsigézetű csataének, melyre a távoli szent berkekből az ibisek
szomorú egyhangja felelget vissza, s messze a kardok csattogásai.

Éjfél felé a csatazaj lankad. A halálsárga hold feljön. – Már csak egy
sereg van a síkon, mely a naphosszú bajvívás után pihenni ül,
elnyugszik.

A másik hova lett?…

Némult halottak feküsznek a síkon…

Az égen az ordító Typhon fekete szárnyai látszanak, felhőalakban,
viharsebességben!

Lenn pedig a síkon egy lovag vágtat, sebesen nyargalva az ütközet
tájáról. – Paripája fehér, maga fekete. A dobogás nem hallik, csak a
rohanó mén végerőlködését látni. A lovag hallja a magasból alászálló
ének hangjait, mindig közelebb ér a piramidhoz, ott lova összerogyik
vele, s ő a gúla egy harántos nyílásán eltünik.

Nagysokára ismét megjelenik, fenn a pyramidhegyen, a fehér hölgy
mellett; termete óriási, fején rézsisak, tele horpadásokkal; mellét
átlyuggatott rézpánczél fedi, arcza fekete és fénylő, mintha érczből
volna öntve, tagjai izmosak, kezében hüvelytelen görbe kard van;
homlokáról izzadság, kardjáról vér csepeg.

– Bevégeztem, a mit parancsoltál, szól fulladt hangon az æthiop, s
erejetörten összerogyik a hölgy lábainál.

Tíz sebből foly vére.

– Osiris nagy, – szól a hölgy, a sebesülthöz lehajolva s gyöngéden emelé
annak fejét ölébe s bársonykezével végig simítá por- és verejtéklepte
arczát.

– Hogy vagy, Athániel?

A bajnok fölemeli lankadt szemeit s boldogult örömmel rebegi:

– Nagyon jól.

Vére végig csepeg a hölgy fehér ruházatán.

Térdére emelkedik, nagy, erős karja reszket, a mint a távolba elmutat
vele.

– Látod amott a pusztán a sötét foltot? Az Sanherib tábora. – Látod az
ég szélén ama sötét foltot? Az Typhon tábora. Az éjjel találkozni fog e
két tábor, s a ki Typhonnal találkozik, megrövidülnek esztendei.

– Köszönöm, Athániel, köszönöm! Isis megrövidítendi azért halálod utáni
bujdosásod ezredévét. Te nem hagytad az ellent a meroëi határon átkelni,
mielőtt a Typhonnal találkozandott, a halál angyalával. Hol hagytad
sereged?

– Ott a síkon. Mind ott maradtak. Küzdöttek reggeltől estig, mint az
oroszlán, – mostan pedig alusznak, csendesen alusznak. Typhon meleg
párnát fog majd rájok takarni, meleg homokpárnát, hogy a hiénák fel ne
költsék az aluvókat.

– Egyedül maradtál?

– Tízezer közől.

– Béke velök. Lelkeik énekhangos madarakba költözzenek, testeik épen
maradjanak világ végezetéig. Béke velök, béke velök!

A lég, mintha megértette volna az áldás szavait, langyon ömledezett a
leküzdött csatatér felé, hol az ellenséges tábor őrtüzei kezdtek
kigyulladozni.

Az æthiop sóhajtva szólt: – «Sanherib király 180,000 harczost hoz
határainkra».

A hölgy felelé: – «De nem tudja, hogy hányat fog visszavinni».

– Sanherib király Egyiptus koronáját akarja feltenni fejére.

– De nem tudja, hogy saját koronáját meddig viseli fején.

– Sanherib király zsoldosainak igérte Egyiptus szűzeit rableányokul.

– De a babyloni özvegyeknek nem igért férjeket!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


III. ASNAPHAR.

Az ég szemei ragyogtak, ragyogott a fűben is a harmat. Aludt élő és nem
élő nyugodtan: a lepke a virág kelyhében, az oroszlán sivár barlangjában
s az ember szivében szerelem és harag. Csak néha vetődtek egyes üvöltő
hangok e virányhon felé. Tán a Saamiel süvölt, a mint a halottakat
temeti? Vagy a mocsárok calmusberkeiben ví a Behemoth a szarvorrúval
halálos csatákat, vagy a vad Hyksos távol kürthangja volt ez?… Vagy tán
csak álom?…

Egy virágos domb tetején feküdt magányosan az ó-világ hét csodáinak
egyike, a Sphinx, egy hat ölnyi magasságú bálvány, veres porphyrkőből
faragva. Arcza bűvös-bájos ideál nőarcz, keble is nőé, mig többi termete
tigrisalakká válik, éleskörmű, durvaizmú fenevaddá, mely farkával a
földet látszik korbácsolni.

A rejtélyes alak, arcztól kebleig, vékony érczlemezzel van bevonva,
melynek színe azurkék, a milyen ércz mai időkben nem találtatik, a
régiek kék ezüstnek nevezték.

A talapzat, melyen a bálvány nyugszik, tömérdek rejtelmes alakok
faragott domborműveivel van ékesítve: szárnyas kigyók, százkezű csodák,
emberarczú pillangók s madárfejű emberalakok, köztök néhány, még akkor
emlékben élt vízözönelőtti alak: plesiosaurus és mastodon, s felül az
alak homlokába vésve egy szárnyas golyó, miknek csodás összeállítása
homályos, ismeretlen ábraképe marad a multak hang- és alaktalan
szellemének.

A bálvány oldalai körül vidámzöld robinák nyílnak illatos ezüstfehér
virágfürtökben, míg köveire az acanthus kúsztatja fel fényes, kövér
levelű indáit. Kétfelől terebély czedrusok sorai vonulnak el mellette s
illatos olajfák csoportozatai, miknek virága s gyümölcse szent. Köztük a
szemérmes mimosa, melynek levelei a szélcsendű légben rezgenek, s a
gyógyerejű aloé, mely másutt minden száz évben egyszer, itt minden évben
százszor nyit virágot.

A csillagfénynél látni ködképét ázon roppant templomnak, mely az
egyiptusi országisten, Serapis tiszteletére épült, a melyből most csak
egyetlen óriási oszlop áll fenn, mely Pompejus oszlopának neveztetik.
(Gyanítják, hogy e sorsüldözte hőst ez oszlop alá temették.) Távolabb az
est ködében látni a kőoroszlánok sorait, mik egymással szemközt állítva,
nem tudni, mi czélra alkottatának.

Messze és közel számtalan obelisk és évgnomon, roppant napórák és
szentek szentjei lepik el a tért, regényes pálmacsoportok és
aloébozótoktól körülzöldelve.

A Sphinx előtt egy meteorhárfa van felállítva: két magas kőoszlop, mikre
tizenkét diatonicus érczhúr van feszítve, miken a szél keze, vagy
ábrándos szellemek ujjai játszanak. – Ez oszlopok legtetejökig be vannak
fonva a vad jalappa virágtölcséres indáitól.

A hold kiemelkedik hegyei mögül, s a mint első tejvilágát szétönti a
tájon, megzendül a léghárfa, könnyű szellő pengeti meg összhangzó
húrjait s zeng dalt a tündérvilágnak rajta, lágy, remegő, ezer változatú
dalt, mit a lég messze elhord és szétoszt a vidéken. A félig világos
légben a pálma levele csillog s ezüstszárnyú madarak szállanak ligetről
ligetre.

Ezüst pánczélú lovag száll hófehér lovon a síkon keresztül.

Fehér sisakszalagja s lovának fehér sörénye repülnek a légben; alig
látszik a fűhöz érni, oly könyeden suhan; háta mögött nehéz phalanxok
sorai maradnak el, fénylő paizsaik megvillannak olykor az éji fényben.

A fehér lovag megállítja lovát a Sphinx előtt. Szép, fiatal caucasi
vonásain babonás illetődés látszik kifejezve; tekintete oly méla, oly
ábrándos, mintha nem is ébren, hanem álmaiban járna.

Kopjája hegyét végig húzza a hárfa húrjain, mik reszketve csendülnek meg
ez érintésre, egymásba vibrált hangokon, s lassú, hullámzó utózengzetben
enyészik el harmoniájok.

Ez volt a szokott jelhang, melyre a Sphinx homályos félértelmű
jósfelelete következék.

– Üdvöz légy nap unokája, Asnaphar! hangzék édes szelid hang a kőcsoda
nyilt ajkairól. Üdvöz légy egy év mulva Babylonia fejedelme,
Assurhaddan!… üdvöz légy Sanherib fia, Asnaphar… s újolag elhallgatott.

A fiatal királyfi, ki még akkor húsz éves nem vala, s kinek honn két
idősb testvére maradt, bámulva szállt le e jóslat után lováról s
közelebb lépve a beszédes szoborhoz, halk, szinte féltett hangon szóla
hozzá:

– Idegen istenség, ki a szivekbe és jövendőbe látsz, ne főmre jósold a
koronát, hanem add vissza szivem koronáját; ha látsz e szívbe, lásd
benne a végtelen szerelmet, mely maga egy világ, tele fájdalommal; ha
látsz a jövendőbe, szólj: tündéreid legszebbikét, a liliomarczú és
napszemű szűzet, kit szivem Egyiptus rózsájának nevez, fogom-e látni
ismét? mikor és hol? Fogom-e édes szavait hallani, mik szebbek az Izedek
énekénél? mikor és hol?

… A Sphinx nem felelt.

– Oh válaszolj! rimánkodék a gyermekarczú lovag, szép vonásai könyörével
meg akarva lágyítani a hideg kőarczot. – Chrysanthemumokból ültetek
ligetet tájad körül, ha őt feltalálom. Koronádat gyöngyökkel rakom ki,
tájad szent lészen, és átkozott, a ki kezét ellened fölemeli.

A Sphinx nem felelt, csak a hárfa húrjai rezzentek meg olykor s távolban
az oncák süvöltése hallék.

– Nézd, kiálta az ifju, királyi büszkeséggel emelve föl arczát, nézd az
őrtüzeket, mik amott a távolban ragyognak. Egy intésem – s büszke arczod
a földet csókolja, s idegen bujdosók fogják neveiket omladékod köveibe
vésni, és ki tájadra lép, megfogja a tövis s megmarja a kigyó, s nem
lesz pusztultabb hely, mint a hol te álltál, nem lesz gúnyosabb név,
mint a te neved volt. Esküszöm a napra, a ki ősapám volt.

És az ifju arcza nem volt könyörgő többé. Benszületett fönség haragja
ragyogott fejedelmi arczán, szemei villámok, hangja menydörgés volt.

– Felelj, vagy légy semmivé! kiáltá a rémnek s kopjája nyilával végig
vágott a hárfa húrjain.

Fájdalmas, őrült hangzavarban pattogtak azok szét, s a Sphinx ajkairól
mély, fenyegető, kábító zúgás hallatszott, mint egy óriási harang
utózúgása, vagy mint egy megrendített érczpalánké; oly félelmes, oly
rémletes hang, mintha égből és föld alól jőne egy időben, – nehéz,
szívvel érezhető hang.

A paripa rémkedve ágaskodott, szökelt és vadul nyeríte. Asnaphar
kábultan rogyott arczczal a földre; még egy percz s a bűvös hang szivét
agyon fojtja.

Hirtelen megszakadt a zúgás s édesen csengő hang hallatszék, mint az
üvegharang zenéje, melynek ütője a szél.

– Nap unokája, Asnaphar! mi ragyogóbb a csillagnál?

Az ifju újra élni látszék e hangban s lélekre gyúlva felele:

– A szerelem reménye.

– Mi édesebb a méznél?

– A szerelem gyönyöre.

– Mi fájdalmasabb a halál fájdalmánál?

– A szerelem fájdalma.

És hangzék ekkor oly tiszta hangon, minőt csak lélek ajka adhat:

– Nap unokája, Asnaphar! menj hajnal előtt a Moeris jobb partjára, ott a
pyramidhoz közel fogod találni kedvesedet, kit Egyiptus rózsájának
nevezsz.

S ismét néma lett minden.

– Köszönöm! szólt szabadult fohászszal az ifju assyri s hálateljesen
tekinte fel a Sphinx ábrándos, holdvilágsütötte kőarczára, mely nyitott
szemekkel bámult le a csöndlakta vidékre. – Homlokán a kék ezüst diadém
ragyogott.

– Mint hasonlít ez arcz az övéhez! suttogá magában elmerengve.


IV. A MOERIS SZIGETE.

Melyik király oly gazdag, mint a nap? – Egész országot hint be
aranynyal, mikor fölébred, – harmatot iszik millió virágból, – száz
nemzet borul előtte térdre s imádja benne istenét, és az erdők madarai
mind a napot dicsérik, a napnak énekelnek!

Végig tekint a síkon sugár tekintetével, melyből világ és melegség árad,
– minden, a mi sötét és a sötétségnek lakója, elbujik előle, s fölébred
minden, a mi szép és az istené. A virágok kinyitják kelyheiket, mézzel
kinálva az aranyszárnyú lepét, míg a lég magasából alig látható madárkák
zengik alá tündéres ábrándjaikat.

A Moeris tavának felszinét ezüsttel fodrozza a reggeli szellő, mely
habfodor között a nap messze elnyult képe, mint roppant tűzbálvány
fekszik végig.

E tavat emberi kezek ásták, körülötte három stadium s vizeit a Nilusból
húzza le mértföldnyi hosszú csatornákon.

Közepén kisded sziget van, melyen virágzó olajfák berkéből magas
gránit-obeliszk emelé föl hyerogliphes homlokát, legcsúcsán koronázott
leopard ül aranyozott tripuson.

A víz fölött néha apró repülő halak seregei vetődnek fel, üldözőjüket, a
formátlan delphint kerülve s ismét visszahullanak, ha a fehér halászhéja
közéjök lecsap.

Az egész ég oly friss kékszínű, az egész föld oly eleven
smaragd-zománczú: életet, virágillatot lehel ég és föld.

Itt e tó partján virágos pálma ernyője alatt várta szellemősének, a
napnak feljöttét Asnaphar. Arany mellvértje tükréről visszaragyogott
annak gyémántképe.

Asnaphar soha sem látta oly ragyogónak a napot, soha oly biborszinűnek
az eget, mint most. A szerelem szép rózsaszín üveg, az egész világ
hajnalszínt mutat rajta.

Levette sisakját, s ős perzsa szokásként a lotus tányérlevelében
meggyűlt harmat égből szállt vizével megmosta arczát és homlokát. A nap
fölitta arczáról a harmatot és Asnaphar soha sem érzé a nap sugarait oly
melegeknek, mint most. – Hisz a szerelem szint oly napja a szívnek,
milyen Helios a világnak, van hajnala, van éjszakája… ha a nap lemegy, a
hold jő fel helyébe; ha a szerelem leáldozik, feljő helyette az
emlékezet holdvilága…

… Asnaphar Sanherib assyri fejedelem fia volt, mely fejedelem nevét mint
isten ostorát énekli meg a próféták könyve, kinek királyi pálczája előtt
meghajolt minden nemzet s térdhajtásnak és aranynak adóját fizette
rabszolgadíjul neki. Syria, Pontus, Palæstina, Media és Egyiptus voltak
e szolgatartományok. Ez utóbbi hódolata jeléül két kezest adott
Sanheribnek: egy férfit és egy leányt. A férfi az æthiop Sabaco királyi
nemzetség ivadéka volt, neve Athaniel, – a leány Amasis király unokája,
Jóne, kit a babyloni udvarban egyiptusi rózsának neveztek.

Két évig voltak ők Sanherib király fényes udvarában, hol az idegen
rózsabimbó a perzsa királyfi szivébe töviseit betördelé. Ekkor a leány
kezestársával együtt hazájába visszaszökött.

A szerelem szelid nemtője felett a honszerelem Leviathánja győzött. A
királyi szűz hazája rabbilincseit akarta széttörni s eltépte először is
szíve rabbilincseit.

Az egy hazának két rabgyermeke az idegen földön kifejté egymásban a
honérzet ábrándos szenvedélyeit, s a két fejedelmi vér éltét tevé föl,
hogy a közhazának visszaadja szabadsága kincsét.

Ah! két ezred előtt jobban tudták érezni e szót: «honszeretet», mint a
fölvilágosodás művelt századában; – hon és vallás akkor egy eszme volt,
a nép kijelentett vallása ábrándos hitében tartotta fönn egységét;
csatáiban is istene oltáraiért küzdött, s nem fájt neki úgy a rabláncz,
mint ha idegen bálvány előtt kellett meghajtania arczát; s e rajoskodás
volt honszeretetének poésisa, s maig is él két nemzet emléke, miket e
fanatismus – átkul-e vagy jutalmul? – elenyészhetlenné tett. Egyiknek
ismeretlen, holt nyelvű imái maradtak, miket nincs többé haragos
boszúálló Isten, a ki meghallgasson s választott népeért mostoha
fiakként verje az idegen népek millióit; másiknak pedig holt bálványai
maradtak, mihez nincsen, a ki imádkozni térjen.

Mily nyomasztó eszme: meghalni és el nem feledtetni! holttestté válni és
el nem enyészhetni!…

… Ült pedig ez időben Egyiptus trónusán Thyrhaca király, a békeszerető,
ki soha állatnak húsát meg nem evé, és kinek palotája tele volt pókokkal
s más házi bogarakkal, mert nem szívelheté a király, hogy más élő állat
ő miatta rövidséget szenvedjen.

Az egyiptusi nép pedig el volt nyomva s a szabadságnak nevét sem ismeré;
izzadott és éhezett az istenáldotta földön, s míg egy-egy királyi
síremléken évekig dolgozott, megmaradt végfalatját bálványaival osztá
meg.

Athaniel, ismerve honfiait, a szomszéd rokon Aethiopiába ment sereget
gyűjteni, mialatt Jóne, mint Isis papnéja, a Sphinx ajkain rejtélyes
jósmondatokkal készíté elő népét a kitörendő zivatarra.

A nép félve hallá az oraculumot s féltében új templomokat építe
madárfejű védangyalainak; Thyrhaca király pedig féltében új adót vetett
ki a népre, melylyel a közelgő veszélyt lekenyerezhesse.

Végre Athaniel, néhány ezer csatavágyó bajnokot összegyűjtve, kiállt
Egyiptus határára s kimondta az assyriak elleni hadat, a gyalázatterhes
adófizetést bátran megtagadva.

Tetszett ez a népnek, s mindenki sietett – összedugott kezekkel elvárni
a dolgok kimenetelét.

A szomszéd rabnépek közt azonban a csatajelszó viszhangra talált, s a
hódolatot megtagadva, mind feltámadának a hódító ellen; sok vér kifolyt,
utána sok könyű, s mind hasztalan! A félelmes dynasta túlnyomó erővel
verte őket vissza, s tűzzel-vassal pusztította végig a fölkelt
tartományokat.

Így jött, sírokat és leégett városokat hagyva maga után, Egyiptus
határáig. – Vele jött legkisebb fia, Asnaphar is, kit a király,
elérkezte előtt két nappal csekély elősereggel az ellenhonba küldött.
Örömmel sietett ez oda, mert szerelme hítta; örömmel bocsátá őt a király
s még nagyobb örömmel várta a hírt, mely mondani fogja, hogy Asnaphar
nem tér vissza többé.

Háromszor látta Sanherib álmában fiát, Asnaphart, trónusában ülve.

De a sorson nincsen, ki erőszakot tegyen. A királyfi nem találkozott az
ellentáborral. – Sanheribre várt az a lybiai homokhatáron azon időben,
mikor a rettenetes déli szélnek, a Typhonnak, a chaldæi cabbalistica
által órai pontosságra kiszámított időszaka kezdődött.

S ez volt a czél: az ellentábort mindaddig lakatlan homoksíkon tartani,
míg a mirigyterhes forró vihar ott nem lepi. – Úgy lőn; több napig
tartóztatta fel Athaniel kisded seregével az özönnyi tábort, serege ott
veszett; de másnap utolérte a Saamum szele a győztes tábort, mielőtt ez
a távol ligetek oltalmába vehette volna magát.

Az egyiptomi ilyenkor, midőn a halálos szél közeledtét észreveszi, siet
ablakai és ajtaja minden nyilásait betömni és szemeit vizes kendővel
köti be, s ki nem lép hajlokából, míg a vész át nem dühöngött fölötte.
Minden állat, mit az úton talál, a homokba takarja el fejét, s gyakran
ott marad eltemetve. Az ég elhalaványul, a föld fényt kap, a nap
elsötétül, a vizek megszünnek tükröt mutatni, a távolság kék színe
sárgába megy át;… jaj annak, ki az eget halaványan, a napot sötétnek
látta: nem fog semmit látni többé, néhány nap alatt örökre megvakul. A
legiszonyúbb szemnyavalya, az ophthalmia ægyptiaca, ragad rá, melyből
csak a halál gyógyítja ki…

Lassú evező csapás hangzék a vizekben; a kis sziget felől csigahéjalakú
csónak közeledett a váró királyfi felé, egyetlen férfitól kormányozva.
Ez Athaniel. Asnaphar megismeré őt s messziről kezével int felé
üdvözölve. A csónak felgörbült rostrumára egy messze kitünő pompás
virágszál volt kitűzve, fényes testszínpiros szirmokkal, mik sűrűen
egymásra borulva, közepett a legragyogóbb aranyszínt játszották, míg a
levelek zöldje tőben sötét lilaszínbe ment át. Ezt a virágot is
egyiptusi rózsának nevezik. Mely évben ez legbujábban nyílik, azon év
áldva van az Isten kezétől.

A csónak partot ért. Asnaphar szótlan örömben nyujtá a kilépő æthiopnak
kezét, s mint évek előtt szoká, kebléhez akarta ölelni a régi barátot,
hogy sziveik, mint egykor, ismét megérezzék egymás dobbanását; de nem
érezheték meg: mindkettőjök keblén a hideg mellvasak érinték egymást.

Athaniel némán, derűtelen arczczal mutatott a csónakra; arcza még
egyszer oly feketének látszék, mint egyébkor. Asnaphar belépett s egy
taszítással a conchilia a tükörsíma vizen sikamlott tova, mint könnyű
papirnautilus.

A tó vize mélyen átlátszó volt, mint egy üvegprizma.

Lenn, a napsütötte víz fenekén, látni lehete, mint úszik villogó
szemekkel az alligator, el-eltünve a piros korallerdők sötétjében; a
homokos térek ragyogó csigákkal látszottak behintve, a csónak után
aranypikkelyű dorádok serege vonult, sajátszerű melancholicus döngést
támasztva a víz alatt; míg a sötétebb mélyben rémalakú polypok
terjengeték százágú karjaikat.

A habok édelegve ringaták a mélázó királyfit, ki éltében ekkor volt
először víz felett (azon időkben még csak az egyiptusiak s a szomszéd
pœnek ismerték a hajózás eszméjét), még édesebben ringaták a szerelem
álmai. – Nézett, nézett a vízbe és gondolá, hogy ha e nagy tó megannyi
édességgé válnék, még akkor sem érne fel egy megóhajtott csókkal.

E közben mindig közelebb jött a kisded sziget, tündérien ismeretlen
pompában bontakozva ki a hajnal piros ködéből. A legcsodásabb alakú fák
minden nemei képezének körüle keresztülláthatlan pagonyt, melynek viruló
bokrai a sík vízbe meríték csüggő ágaikat, vegyülve a mélyből felnőtt
vadselyem fehér fürteivel s az aaron-virág liliomaival. – A part körül
fekete hattyúk úszkáltak, aranyszínű pehelyövvel karcsú nyakukon; e szép
néma állatok oly szelidek voltak. Magányuk nyugalmában senki sem tanítá
őket az emberarczot félni, szárnyuk sem mozdult, midőn a csónak parti
fészkök mellett kikötött.

Mintha tündérföld nyilt volna meg a szemek előtt! Még a lég is
éltetőbbnek tetszék itt, mint bárhol az ég alatt, átfülve az ambra és
myrrha illatától; ez a millió virág lehelletéből egyetlen csodás
névtelen fűszerré elegyült athmosphæra szinte csiklandá, izgatá a
szivet, s hozzá e csodazene láthatlan madarak hangjaiból, e virágzó
tenyészet-pompa, melylyel minden ág, minden virágbokor pazaron, gazdagon
volt fölékesítve. Az óriási pálma, mely leveleit a magas napfényben
ragyogtatja, s a biborvirágú acanthus, mely annak derekát körülfolyja, a
tövig aranyba öltözött amaranth s az égszínű sesam, melynek méztartó
kelyhét aranyszárnyú bogarak látogatják, méhek és lepkék egy alakban, –
számtalan más, miknek kiveszett fajában emberi szem többé nem
gyönyörködik, miket emberi kéz már nem tép le többé. – Mikor még nem
volt matrona a világ, hanem ifjú menyasszony: akkor lehetett ilyen a
természet!

Apró színes kagylókkal behintett úton vezeté az æthiop Asnaphart a
lombok örökzöld árnyai közt egy kerek szabad térig. Hallgatva ment
előtte, jóslatteljes arczczal. Ilyen arcza lehet a holt tengernek, mely
a lesülyedt város tornyai fölött mozdulatlan pihen, fenekén meglátszanak
az elmerült bástyák, a paloták kúptetői s a tornyok hegyei, de hang nem
tör fel néma mélységéből, sem öröm, sem jajszó, csak holdas estéken hall
néha az örvény fölött csónakázó halász csendülő harangszót jőni a víz
alól…

A Moeris sziget közepén toronymagas obelisk emelkedett, egyszerű,
egyenes négyszegű oszlop, tetején a koronázott leopard, oldalai
hieroglyphekkel tele vésve.

Talapzatán keskeny bejárás volt, mely előtt kétfelől két vén czédrusfa
állt, illatos lombú ősfái a ligetnek. E bejárást öntött réz csapóajtó
zárta, mely Athaniel szavára fölemelkedett, s miután mindketten
beléptek, ismét aláhullott.

Hosszú egyenes lépcsősorozat vezetett innét végtelen mélységbe alá,
melynek vége a tárgytalan sötétben veszett el. Egyetlen rézlámpa, mit
Athaniel vitt elől, deríte néhány lépésnyi kört a haladók útjára.
Lépteik kongtak a viszhangzó lépcsőfolyosón. S perczek mulva csak egy
fénylő pontot lehete látni, a sötétség mélyébe elveszőt, a lámpa erőtlen
csillagát, mely a haladókkal együtt mindig alább szállt és pisla
fényével a végtelenbe tünt el.


V. A CATACOMBÁK MYSTERIUMAI.

Lenn a sík föld alatt, száz ölnyi mélységben, rejtett sikátorok hallgató
országa terül; mint túlvilág, olyan ismeretlen. Hosszú, véget nem érő
egyenes folyosók, mikre minden oldalról egymást szelő kanyargós tévutak
nyilnak; – ki egyszer közéjök tévedt, soha vissza nem tért. Siket
kőtornáczok s hangverő teremek, miknek oldalai csodás alakokkal vannak
kifaragva, – hosszú fülkesorok, mikbe balzsamozott holttestek vannak
egyenesen felállogatva, – s nehéz márvány sarcophágok, rejtelmes
betükkel, miknek mindegyike egész népesemény; kiáltó színekkel kifestett
tornáczok; – alakok és tárgyak, miknek sem neve, sem czélja többé tudva
nincsen; s ismét hosszú, sima és üres utczák, miknek zárt végét egy-egy
koporsó őrzi, tetején kétszárnyú golyóval; mindig odább változnak a
tárgyak: félkörű amphitheatrumok tünnek elő hajlott boltozattal,
falaikra kopasz hárfások vannak párosával szemközt festve, – földalatti
útak, melyek pallója alatt a rejtett patak zuhog, melyen keresztül a
tengerszem szívja fel az oczeánból vizét; s mindig üvöltő nyilások,
miken át a földgyomor sötétjébe látni, hol a vulkán tüzében a
földindulás készül s miknek torka halálos gőzt lehel a vakmerőre, ki
beléjök mer nézni.

Ilyen volt az egyiptusi hirhedt catacombák egyike, melyről az a monda,
hogy a föld alatt a Moeris szigetével, a három pyramiddal s a
Sphinx-szel volt összeköttetésben. – Beomlott üregek, mikre ezredek
mulva akadt a véletlen, mutatják töredékeit e nagyszerű emberi műnek.

Órákig haladt a két fejedelemfi egymás után a titkos folyosókon, midőn
egy szűk utczaszoroson át egy czifrára vésett ezüst ajtóhoz jutottak. A
kékvilágú lámpa csak egyenként világítá a mellettök elmaradt tárgyakat,
s minden a mint feltünt, ismét elveszett a sötétben. Athaniel szavára ez
ajtó is felnyilt s ezen keresztül roppant templomboltozat tárult ki
előttük.

Idegen ismeretlen pompája a nagyszerűségnek.

Nem azon nagyszerűség, mit a természet állít elő, melynek látása a
lelket fölemeli, hanem az emberi törpe nagyravágyás kietlen,
fölfoghatlan erőködése, melynek gondolata alatt a lélek összegörnyed.

Ezek a titani oszlopzatok, egy-egy bazalt gerendából faragva, a sűrű
érczpylonok, s a hosszú architrab, melyen az óriási dom tömör boltozata
fekszik. E mindenünnen nyomasztóan alánéző roppantság: e rémítő nagyságú
kövek, miknek láttára önkénytelenül támad e kérdés, hogy lehetett azt
ide le s oda felvinni? az egymásra halmozott csodaalakok, mik merev
kőszemeikkel holtan bámulnak le a semmiségbe, s e kétségbeejtő
mérhetlenség…

Athaniel, használva társa önkénytelen megilletődését, lassan,
észrevétlenül lépett egy, a falból kinyuló aczél csőhöz, mely csodás
állatfejen végződött, s annak kisded arany csapját lassúdan elfordítá.

Hirtelen, mintha két üstökös csapódott volna össze, iszonyú csattanás
hallatszék s villámfény futotta át a templomot, lángra gyulasztva az
egész légegyetemet; szikrát hányt minden ércz s a templom oszlopóriásai
reszketve csendültek meg a földrázó mozzanatra.

Asnaphar szótlan, eszméletlen terült el a márványpadozaton.

Mire föleszmélt, egyedül látta magát végtelen ködsíkság közepett.
Kietlen volt a sík és láthatártalan, minő csak álomlátások tájképe
lehet; a tébolyító távolban látszék magányosan, pusztán a Sphinx. (Az
egész tünemény az egyiptomi bűvészet káprázata volt, tán sűrű
kámforgőzre vetett laterna magikai csalkép?) Egyszerre úgy tetszék neki,
mintha a Sphinx közelebb, mindig közelebb látszanék, a körrajzok
nagyobbak, határozottabbak lőnek; néhány percz s a csoda alig egy
nyíllövésnyire látszott előtte, nőarczával mosolygóan tekintve a
királyfira. – De e mosoly irtózata a vért állítá meg ereiben: a mosolygó
rémkép arcza ugyanaz volt, melyet kedvese, az egyiptusi rózsa viselt;
minden vonás, maga e mosoly is szakasztott mása az övének… S hozzá a
tigristermet. Mintha mondta volna neki e rémkép: Jer! híttál, ölelj meg.
Én vagyok kedvesed. – Még közelebb jött. Már csak lépésnyire állt
előtte, midőn Asnaphar kétségbeesve, mint ki a halál megsemmisítő
karjába rohan, ölelve, kitárt karokkal, de elfordított arczczal dűlt
felé. – E perczben minden eltünt: a puszta képe és a bálvány, s Asnaphar
megigézve, kábultan hullott le; – de nem hullott a hideg mozaikpadlatra,
hanem hullott kedves, dobogó kebelre, hévvel ölelgető karok közé, s érze
ajkán édes, édes csókot, s érze szivében édes, édes gyönyört. Kellett-e,
hogy felnyissa szemét, megtudni, kit ölel? Nem mondta-e meg neki szive:
hogy az a megnyilt rózsabimbó? Kellett-e, hogy hallja, ki ölelte őt fel?
nem mondta-e a felszívott csók bűvös édessége adójának nevét?

– Asnaphar! – hangzék az üvegharmonika hangján édes női szózat, s midőn
a királyfi felveté szemeit, csillagokkal találkozott pillantása, páros
szemcsillaggal. Könnyű fehér öltönyében, omló hajfürtökkel térdelt
mellette az egyiptusi rózsa, az ébredő arczát kebléhez szorítva. – Hová
lett ez arczról a vészt jósló igézet, e szemekből a halálnak parancsoló
erőszak? A szerelem visszafoglalá azon birodalmát, mérhetlen szerelem
szólt minden vonásból.

Ah! kétezer év előtt istenség volt a szerelem; a hány szív dobogott,
annyi világot teremte egy szavával; áldott, üdvözített, felmagasztalt,
szent volt a gyönyör, szent volt a fájdalom, mit a szívbe oltott; ha
volna még szava az emberi nyelvnek, leirni e magas szellem képét: e szó
volna a szerelem kihalt jelképének hideg mumiája.

– Örökre enyém vagy; sem élet, sem álom tőled el nem választ; lelkemhez
nőtt lelked; ha ezt kitépnéd, éltem is vele menne. Enyém vagy az Isten
előtt!

– De melyik isten előtt? – kérdé halkan, komolyan Isis papnője, az
egyiptusi szűz. Az én imámat Osiris hallgatja meg, a tiedet Ormúzd. Te a
babyloni tűz előtt térdepelsz s annak mondasz esküt: én a nap fényében
azt a magas lelket tanulom imádni, ki széttépte magát, hogy szelleme
atomjaiból embereket alkosson. A te oltárodon kialszik a reszketeg
naphtaláng, s akkor hol van az isten, ki fogadásodat meghallá? De az én
oltárom a magas menny boltja, melyen az örök nap soha ki nem alszik.
Esküdjél az én istenemre.

– S nem egyenlően süt-e a nap minden népre?

– De melyik nap? Az-e, mely a lybiai homokon eltévedt utast szomjával
öli meg, s az átkozott határt virágtalanná égeti? vagy az, mely a meroëi
hegyek mögül kel föl s virágot idéz föl a szikla ormáról s a mély
vízfenékről?

Asnaphar nem látszott érteni a kérdést. Jone szeliden takarta el kisded
kezeivel a királyfi szemeit, s midőn levette azokat onnét, ismét a bűvös
sík állott előtte, be nem látható végével; – a tájon szürkület ült;
jobbról lassúdan emelkedék föl haragos tüzű vérvörös napgolyó; izzó
fényében meglátszának Babylon nagyszerű falai, a függő kertek, az
aranyos mausoleumok és tömör bástyák, míg a láthatár tulsó felén alig
kivehető körrajzokban látszott Memphis, Egyiptus királyi városa. A
vérvörös nap az eget és földet is ily színűre festé s magasra szállt,
midőn hirtelen a balsó láthatáron fekvő Holdhegyek mögül ragyogva kelt
ki egy másik nap. – Két nap egyszerre egy égen, – s tündöklő fényt
lövellt szét a mindenségbe, melytől az saphirját, a föld smaragdszínét
kapta vissza; az ellennap pedig, sugarait vesztve, mint izzó érczgolyó
fénylett rövid perczig, azután a háta mögött kelt felhők sötétébe
visszahanyatlott, míg az egyiptomi nap, hogy még a felhőket se hagyja
sötéten, gyönyörű szivárványszalagot vont rajtok keresztül.

– Így fog elveszni Assyria napja Egyiptusé előtt! hangzék e közben
mysticus szózat, mely mintha a terem minden szegletéből jőne, szerte
visszhangzott s rezgve enyészett el a messze folyosókon, utóhangjaival a
fátyolkép is eltünt, s Asnaphar ismét a templomi teremben találta magát,
körülbámulva a merev kőcolossoktól.

Majd halla hangokat a csodás túlvilágból, andalító zenét, melynek
változatain a meglepett lélek élveteg fél álomba merül; csodák jelenései
válták fel egymást előtte magicus rendszerben, miket a fejénél ülő
leány, mint szellemországok koronás királynéja, idézett elő szeme
intésével.

Fanaticus czélja volt a leánynak, kedvesét Egyiptus istenei előtt látni
arczra borulva, élve vagy halottan!

Megmutogatta neki a magia csodatételeit, a cabbalistika rejtett
jóshatalmát; mutatta neki egy magas aknanyiláson át a delelő holdat, a
bűvésztükörben ezerszer nagyítva, az örökké égő lámpát, az örökké ép
mumiákat, a föld rejtett gyümölcseit, mik ölnyi mélyen vegetálnak a föld
színe alatt; az eleven víz erejét, mely a föld magasáig szökik, s a
mesés kigyónövényt, mely virág és állat egy alakban. Elmondá neki a
lélekvándorlás mély mysteriumait.

– Mily örökszép költészet él e hit eszméjében: lélekköltözés! ezredekre
nyuló öntudatos élet, jutalma, vagy büntetése az emberalak érdeme s
vétkeinek. Mily magasztos eszme: kinek emberalakjában a lélek meg nem
fért, ki nyomva, rabbá teremtve volt, mint ember: holta után az mint
oroszlán fog élni, haragja ordításával ijesztendi a gyáva tömeget, s
mennyire hangja elhat, királyának fogja ismerni a sivatag! Mily
vigasztaló hit a börtön rabjának, hogy ha testét lerázza magáról, fehér
hattyúvá lesz, repülni fog bérczek és tengerek felett,
országról-országra szalad szárnyaival, s úszni a víz tükrén délczegen,
szabadon! Mily édelgő ábránd: ki most hévvel szeret, hévvel és kínosan,
holta után tán arany méhe lesz, virágról virágra szálló, mézevő szelid
méh, s esténként azon virág kelyhében fog aludni, melybe szeretőjének
lelke költözött; s mily boszúálló igaz, nagy gondolat, hogy a zsarnok,
ki most népeket tapod el, s gyönyörködve nézi a más siralmait, s örűl az
átoknak, mit fejére szórnak, ha e szivtelen lény lelke egy pondróba fog
majd átköltözni, vagy egy futó nyúlba, egy néma féregbe, melyet
felrúgnak, üldöznek, melyre rátapodnak, s melynek hangja sincsen,
megtorolni az emberadta kínt, s ha e féreg, melytől undorodva fordul el
az emberarcz, mely a porba építi házát, a porból keresi silány
táplálékát, – ha tiport féreg emlékezhetik arra, hogy ő egykor népeknek
parancsolt, biborban, aranyban járt, s milliók végfalatját nyelte el egy
lakomán, lehet-e ez emlékezetnél, ez öntudatnál iszonyúbb megtorlás nagy
vétkeiért?

Asnaphar ámulva, reszketve hallgatá a beszédes leány mysticus szavait.

A templomon átderengő ismeretlen eredetű világ (tán a villanyos lég
világa?), annak csodásan izgató mágneses bűvereje, a látott csodák
változatos képe, a megragadó értelmű mysteriumok, mélység és magasság
egy eszmében, a rábeszélő szavak bűvereje, de leginkább a szerelmes
szempár édes magiája, oly felmagasztosult izgásba hozták az ifju
phantasticus lelkét, hogy elfeledve mind, mit eddig érze, a mit eddig
tudott, szíve új világot, új életet talált, elszakadtat a régitől,
melynek emlékét elveszté: mintha egyik csillagból a másikba költözött
volna.

Még nem kelt újra a nap, midőn az assyri király fia Osiris oltárára tevé
a virágáldozatot s annak esküvék meg, hogy bárhol legyen is, csatában,
viharok között, trónon vagy a sírban, Egyiptus rózsájának emléke
szívében vele lesz.


VI. SANHERIB.

– Föl, föl a földgyomor csodás rejtekéből! Hagyjuk a sírokat az élten
túllevőknek; a föld alatti éltet nem ember hatalma igazgatja. Föl! látni
az égnek szabad végtelenjét s hallani az életnek megszokott zaját. Más
élet, más világ van ott a föld alatt, mint mely fölötte zajg. Ne hidd,
hogy a sír alatt nyugosznak. Őrizkedjél azokról beszélni, mik ott alant
vannak. Mosolyogj, ha róla kérdeznek; vonj vállat, de meg ne tagadd
létöket, nehogy évek mulva, ha sírodból egy új lakó miatt csontjaid
kihányják, arczra fordulva találjanak koporsódban s alvó éjfélenkint
némán zörgetni járj a nem hivők ablakán, bizonyságot tevő a túlvilági
létről. Légy néma és félj.

* * *

– Minő zaj lepte el Egyiptus határait? Mit ostromolja az eget e
fegyveres csorda csataordításaival?… Ásd sírodat, veszendő nép, és
némulj el! Teremtőd földén jársz! Mit sötétíted el a napot nyílak
fellegével? Napok jőnek, s nem lesz szükséged árnyékra, hogy hideg légy;
hallgatni fogod, mint beszélnek feletted a viharok s a sivatag vadai, s
nem fogsz belészólni beszédeikbe; feletted a mulandóság tövisei
zöldülendnek ki, virágozni fognak és elasznak; kiváncsi gyermekek
virágot fognak tépni sírodról, s nem tudandják, hogy az teneked fáj… Mit
ostromlod az eget csataordításaiddal, mit sietsz a földet vérrel itatni?
könyörögj inkább neki, hogy legyen irgalmas itélőbirád s fogadjon
keblébe, s ne engedje, hogy a szelek hamvaidat egyik tengerpartról a
másikig elhordják!

Ki vagy te törpe, ama koronázott fővel?

Kinek intésére százezerek hullanak a porba, százezerek hullanak a sirba…

Kinek kezébe játékul adatott a népek élete, boldogsága és szabadsága,
hogy legyen mivel mulatnod lelkedet, mely meztelen marad, mint a többi,
mikor azt a haldokló ajk az őszi ködbe kileheli.

Aranyat eszel-e, vért iszol-e rá, hogy országokat rabolsz ki, népeket
gyilkolsz le, ember!?

Nem ura vagy te a halálnak: rabszolgája vagy neki. Csak oly rabszolgája,
minő a dögvész, a földrengés, az éhhalál és a viharok, mik szétküldetnek
a világot pusztítani, s ha megtevék munkájokat, elenyésznek.

Menyezetes trón, aranykerekű harczszekerek, nyerítő paripák, biborszín
lobogók, vérrel és aranynyal pompázó bérgyilkos csorda, körül leégett
városok, eltiport mezők, vérrel hömpölygő folyam, lánczra fűzött rabnők
és gyermekek fájdaloméneke, fogadott dicsérők magasztalásai, éhsanyarta
arczoktól bámult orgiák, szolgaság aranyba, vagy rongyokba takarva. Ime
ez Sanherib királynak tábora. Dicsőség Sanherib királynak! – ordítja
százezer ajk. – Dicsőség a királyok királyának e kerek földön! – És a
vezér fenn ül az aranymenyezetes királyi széken.

Ki mondja meg, hol volt e királyi szék valaha felállítva? Mi maradt meg
belőle egyéb, mint az átkos emlékezet?

* * *

Sanherib áthozva seregeit az egyiptusi határra, miután a Typhonnal
kétszer találkozott, Memphisnek fordulva, egy alkonyatkor azon téren
ütött éji tábort, melyről egyfelől a Memnon szobrai, másfelől a Sphinx
meglátható.

Mielőtt a nap leáldozott volna, szekerébe ülve, a csoda elé vitette
magát és seregét körülállítva, kevély-elbizottan megszólítá azt, hogy
mondjon neki szerencsejóslatot jövő harczaihoz.

– Hízelgő szót mondj meghódítódnak, ellenhoni bálvány! vagy a porba
hajtod meg arczodat előtte. Reszkessen kőajkad, midőn Sanherib nevét
kimondod!

– Sanherib! kiálta a csoda erős csengő hangon, egyedül térsz vissza, a
honnét eljöttél…

… Mint ki a zajos álomból mély csendre ébred fel, félelmes hallgatás
futá át e szóra az egész tábort. A király legbátrabb bajnokait sápadozni
látta.

Megdobbant a pánczél alatt szive. Félelmet soha sem ismert; megszoká
önmaga lenni a világnak legnagyobb félelme; de jól sejté, hogy egy
baljóslat leverő hite képes lehet a kivívott győzelmi trophæust a
diadalmaskodó kezéből kivenni.

– Köszönöm jóslatod, szóla gúnyos magassággal a király, most én fogok
neked jövendőt mondani… Pusztulni fogsz a föld színéről, ledőlsz,
arczoddal a port csókolod meg, egyik kövét silány alkotmányodnak
keleten, másikat nyugaton fogják megtalálni, és senki sem fogja tudni,
hogy hol és mi voltál. Mit én megjövendölék, azt én beteljesítem,
Ahrimanra esküszöm, a sötét Ahrimanra, s akkor légy rajta, hogy a tied
is teljesüljön, s addig is vedd jutalmadul e játékszert. – S ezüst tollú
nyílat vetett tegzére, melynek tollára neve volt bevésve, s azt a Sphinx
nyitott szemén át belőtte. Az íj pattant, a nyíl süvöltött; de utána
éles fájdalmas sikoltás kiálta fel a Sphinx ajkairól, ijesztő sikoj,
nehéz, siket nyögésben végződő. Rá lehetett ismerni, hogy ez halálnyögés
vala.

S még nem enyészett el a nyögés, midőn azt a legiszonyúbb kínordítás
váltotta föl, minő a fiafosztott oroszlán ordítása lehet, hangja a
határtalan kétségbeesésnek, az átoknak, az égő fájdalomnak, mely a
Sphinx ajkain át rémségesen elváltozva, mint ismeretlen pokolcsoda
bőgése üvölte fel, átokkal és férfisírás keserű hangjaival keverve.

– Halálnak átka rád, s minden népeidre, vérivó szörnyeteg! Pusztulás
lepje meg országodat és koronád törjék darabokra! Kigyók jelenjenek meg
trónod előtt, vakmerő fejöket arczodnak emelve; a holtak lelkei járjanak
fényes nappal városod utczáiban, önvéred igyék véredből s átkozzon meg
tőle, s áldás legyen a füvön, mely a te palotád szétszórt kövein fog
teremni!…

S újra hangzék halálos ordítása a kőszörnyetegnek, mely végig üvölte a
megrémült hadon, mint az itéletnapi harsonának hangja, mely
halálitéletet mond az élőknek, feltámadást a holtak hamvainak. Később
fájdalmas, szenveteg hörgéssé gyengült e hang, majd végkép elhallgatott.

Valami járványfélelem fogta el mindenki szivét ez átokjóslat után.
Nyugaton a nap haldokolni készült; oly halvány volt világa, mit ez
arczokra vetett, vagy tán ez arczok voltak halaványak?

Maga a király is reszketve kapott koronájához, reszketve burkolá magát
bíborpalástjába; de sem a korona, sem a bíbor nem bírt fényt vetni
elsápadt arczára. Csupán a Sphinx homloka ragyogott haragos alkonyati
pírban…

– Mielőtt a hajnal sugarát látnátok, szólt népéhez a király, e bálványt
széttörve szórjátok a porba!

Mielőtt a hajnal sugárit látnátok?…

De a következő hajnal sugarait senki sem látta meg azok közől, kik e
parancsot meghallák!…


VII. A FEHÉR MUMIA.

Mély csend volt, minő sírokban szokott lenni. Asnaphar a catacombák
rejtekében maradt. Fönn nap és éj válták föl egymást, míg ő ott alant
bűvös álomtól leigézve aludt és álmodott mennyei álmokat.

Fölötte nap és éj, élet és halál válták föl egymást; ő pedig a holtak
országában aludta álmait. S tán lehetett ismeretlen varázshatású szer,
mely évekig tartó álmokat adhatott, – halált, melyből még az élet
visszatér? Egyedül volt. Lábai előtt kisded sírlámpa pislogott, a
földalatti templom sötét boltozata hallgatva terült el felette. A
sírlámpán kívül minden aludt, az is olyan volt, mint temetőkön a bolygó
lidérczfény.

Hirtelen, mint kit benről kigyó szúra meg, ijedten riadt fel álmából
Asnaphar. Azt álmodta, hogy kedvesét, a fehér leányt, nyíllal
keresztüllőtték, éles ezüstnyíllal. Remegve tekinte szét; még hallá az
ideg csengő pattanását, a nyíl sivítását s a halálos sikojt, – de nem
láta semmit, csak a némán rábámuló kő-titánokat s a lábainál pislogó
mécset. Fölkelt. Alig álla lábán; a multak eseményei tarkán zajlottak át
agyán, alig hagyva kiválasztani a valót az álomból.

Menni akart. Tántorogva kereste az ajtót, végig tapogatva a körülálló
hideg bálványokat, de sehol sem akadt rá, fal volt mindenütt és
faragványok, köröskörül hideg, nyílástalan falak, fönn merev boltozat,
alant a padlat mozaikja, sehol nyoma az ajtónak, melyen át idejött.

Kétségbeesve karolta át a néma bálványisten lábait, kinek idegen nevére
esküdött s kiért apái istenét megtagadta, – s kérte a szabadulást. Másik
pillanatban pedig összeátkozá azt s arczra vetve magát, siratta az
álmot, melyben kedvesét ölelte, s melyben kedvesét megölve látta.

Midőn újra fölveté szemeit, a síri mécsvilágnál egy magas fekete alak
állt előtte. Egy érczszobor, mely szemeit nem akarta elvenni róla.
Athaniel volt. Sötét volt rajta minden, csak ajkai voltak fehérek és
hajfürtei. Asnaphar bámulva nézett rá. Azt hitte, hogy évtizedeket
álmodott keresztül tegnap óta, melyek Athanielt megőszíték. Pedig az egy
pár percz volt, mely a hős fürteit fehérré festette, egyetlen átkos
irtózat percze.

Az æthiop némán inte neki, hogy kövesse. Egy bálvány háta mögött rejtett
csigalépcső kanyargott föl a magasba. Athaniel vevé a lámpát, s
Asnaphart a meredek lépcsőkön felvezetve, rövid óra mulva halvány
napvilág kezdé világitni útjokat, melyhez mindig közelebb jutva, utóbb
egy kisded czella torkolatához jutottak, – itt Athaniel hátra maradt s
némán elfordulva, előre bocsátá a királyfit. Két gömbölyű nyiláson
sütött be a kisded üregbe az épen hajnalodó nap. Künn a Memnon
szobrainak üdvözlő hajnaléneke hangzott a csöndes légben, mit szellő sem
zavart. A czella közepén zöld márvány-sarcophag volt, melynek ágyában
mosolygó fehér arczú hölgy mumiája feküdt, a rá sütő napsugár pirján
keresztül fehérlett rajt a halál színe. Hideg tetemei ambrával
illatoztak, szemei le voltak örökre csukódva. Beszédes ajkain nem egy
halál, egész országa a halálnak látszott uralkodni.

Néma kétségbeeséssel hullott keblére az assyri ifju, de Athaniel eltolta
onnét, mély, keserű hangon mondva a vőlegénynek:

– Éltében a tied volt, holtában enyém.

E szavain kívül egy hang sem árulá el soha, sem azelőtt, sem azután,
Sabaco utolsó ivadékát, hogy az egyiptusi rózsát mily forrón szerette!…

S ezzel odavonta Asnaphart az ablakok egyikéhez, melyek a Sphinx
szemnyílásai voltak, s kinézetett vele.

Iszonyú itélet képe látszék ott künn. Egy egész tábor, mely halva
fekszik.

Csoportok, mik egymást ölelve tartják, ölelve és mozdulatlanul, vértes,
sisakos bajnokok, félig a homoktól eltemetve, arczaikat és pánczélaikat
a nap fénye süti. Iszonyú kínok rángásai közt kimult tetemek, vérezetlen
csatamező, egymás hegyébe hullt holt alakokkal, miknek égre emelt arczán
s nyitott száján most is látszék az átok, melylyel utolsó lélekzetöket
kifuvák; szerte az üresen maradt sátorokat fölforgatta a
keresztüldühöngött vihar.

Egyetlen éjszakán száznyolczvanezer élőt tett halottá az öldöklő angyal,
mint ezt a próféták könyvei s a történetirók szavai bizonyítják.

– Ki tette ezt? kérdé lélekzsibbadozva Asnaphar.

Athaniel odavezette őt halottjához, s némán mutatott a nyílra, mely
annak kebelébe furódott, Asnaphar elolvasá a nyíl tollára irt nevet. És
a historia azt mondja, hogy Sanherib királyt saját gyermeke ölte meg.

Asnaphar egy év múlva Babylonia trónján ült, királyi neve lőn
Assurhaddan, – a krónikák mondják, hogy idegen isteneket vitt be
Babylonba s ezért az assyri birodalomnak utána el kelle pusztulni.

* * *

A lelkek órája üt. Menjetek aludni.

Menjetek vissza sírjaitokba, omoljatok porrá. Legyetek elfeledve.

Ragyogó városok, virággazdag mezők, omoljatok le, legyetek sivataggá.

Kik aludtatok jeltelen sírokban s végig álmodtatok kétezer esztendőt,
aludjatok tovább…

Rémelő elmult idő, csodatitkaiddal menj vissza a sírba, mit az elfeledés
számodra megásott, vidd vissza magaddal árnyékországodat.

Enyészsz el tünemény! – Légy köddé és oszolj szét.

… Az enyészet szelleme ül a sivatagon.

* * *

… Hosszan, szélesen körül kietlen, halomtalan a tér.

… Sehol egy fa, sehol egy virágos domb, sehol egy oáz… Mindenütt, merre
szem lát, halottsárga fövénytenger terül.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Pénz neve a Csallóközön.]

[Footnote 2: Rásaszoknyának nevezték azon kemény szoknyát, mely, mikép
mondatik, megállt egyenesen, ha a földre tették, legalább nincs rá adat,
hogy valaha magától elszaladt volna.]

[Footnote 3: Czifra szó ugyan, de ha «pávává válván» volna, még czifrább
volna.]



TARTALOM.

  Márcze Záre  1
  Házasságok desperatióból  21
  Sonkolyi Gergely  38
  A Nepean-sziget  73
  A gonosz lélek  91
  A nyomorék naplója  116
  A bűntárs  135
  Az átkozott ház  170
  A serfőző  184
  Az egyiptusi rózsa  223

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


18 |– Én vagyok |«Én vagyok

21 |három rege ment katona |három regement katona

26 |általános nyemort |általános nyomort

111 |Osszehivának bennünket |Összehivának bennünket

119 |világon többé. |világon többé.»

119 |csak üldözőim. |csak üldözőim.»

163 |arczaíkon vidámló |arczaikon vidámló

166 |Hát nem siettek |– Hát nem siettek

172 |hozzá nem járak |hozzá nem jártak

209 |meg egy sonkát |meg egy sonkát.

250 |tíed is teljesüljön |tied is teljesüljön]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Vadon virágai" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home