Title: Egy az Isten (2. rész)
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Egy az Isten (2. rész)" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXVII. KÖTET

EGY AZ ISTEN. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

EGY AZ ISTEN

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895



MÁSODIK RÉSZ.  TÖRTÉNET, MELYNEK SOHA SINCSEN VÉGE.


I.

Blanka egy uj világot látott maga előtt, külömbözőt mindentől, a mit
eddig ismert.

E kis sziklazug, saját különszerű életével, jól el van rejtve szem elől,
semmi fővonalnak útjába nem esik. Az ő útja, egyedül az ő útja, az a híd
Borévnél az Aranyoson át, egyedül az ő számára, az ő költségén épült. S
ez a híd is megtekintésre méltó. Száz esztendős az már s annyi idő óta
tartja erős járma alatt a rebellis folyót, mely e tájon, mint egy
rakonczátlan bérczpatak rohan sziklamedrén alá, partjait szakgatva s
sziklaszigeteket szed és rak le kénye-kedve szerint innen amoda.
Hidoszlopai valódi római helepolisok, megtöltve kövekkel, egész alkotása
tömör, mammuthszerű, furfangos.

Napjainkban kényelmes országút vezet már e hidig az Aranyos partja
mentében, a meredek sziklaoldalba vágva és építve; ez út kapuja a
bálványként felmeredő sziklacsompó, mit a népmonda Leánykakőnek nevez.
Történetünk idejében azonban még csak egy lóháton járható sziklaösvény
vezetett végig az Aranyos szorosán Várfalvától Borévig, s minden terhet
a lóhátra tett «kerezs»-ben szállítottak ez úton. Egy hosszú
bérczfolyosó volt az, változatos szinű sziklatömegekből alkotva, –
valóságos ördög útja.

A borévi hidon túl aztán már kezdődik a toroczkói út. Egy útvonal merő
vasból készítve. A mi századok óta kikerült vassalak a kohókból, abból
van verve egy fekete chaussée az Aranyostól egész a Kőig. S ez út
mentében emelkednek Toroczkó kincstárai, a vasbányák, kohók, hámorok, a
félévezredes munka tanujelei, a körülöttük félkörben felmagasadó fekete
döbörök, a kihányt vassalak halmaza, melyben némelyik hámor úgy el van
mélyedve már, hogy a teteje nem látszik ki, csak a kürtőjéből fellövelő
láng hirdeti, hogy ott Vulkán legényei dolgoznak. – S a földalatti
zuhogás, dübörgés megmondja, hogy nehéz munkát végeznek: a vasat
tanítják engedelmeskedni.

A hidnál Barnabás bátya fogadta Blankát és az érkező négy testvért.
Kocsikkal jött eléjük, s mikor a menyasszonyt üdvözölte, azt versben
cselekvé. El is pirult miatta. Ő magyarázta aztán Blankának azokat a
földbe lebujó házfödelek titkait: az ott a Mezőségbánya; ez a Prudentia,
ott következik a Washington; ez a Hermány, az a Czibulás Gárgyás, az a
nagy csoport ott a Hármas hámor; ezek itt a mi hámoraink és bányáink,
mint megannyi lesben ülő sárkánynak, úgy fénylik a szemük! Barnabás
bátya poétai hajlamú ember volt, szerette a költői hasonlatokat.

Egyszer aztán a Hármas hámort elérve, az útkanyarodásnál megnyilt a
tekintet előtt Toroczkó völgye.

Ehhez már nem kellett szóbeli magyarázat. Blanka önkénytelen bámulattal
csapta egymásba két keze ujjait, felsóhajtva: «Istenem! beh szép!»

Egy óriási bércztömeg, fehér, mint a csontkoponya, emelkedik fel
meredeken s hosszú, egetemelő sánczfalat képez a völgykatlan előtt,
melyet a másik oldalon rengeteg erdőkkel borított hegyláncz zár körül. A
kopár szirtfal a «Székelykő», történelmi ősemlék, barlangjaiban a
bronzkorszak emlékmaradványaival, tetején az ős székelyvár düledékével,
mely Dzsingisz khán fiának hordáival daczolt egykor; a mongol és székely
nyilak hegyeit most is felturja még az ekevas: a mongol nyila lándzsás
volt, a székelyé szakállas.

De e kopár szirt lábánál, mint egy amphitheatrum páholysorai, mint a
Colossæum karzatrétegei emelkednek egymás fölé az emberkéz legszebb
remekei: a csinált szántóföldek. Az ember földet csinált a kőből.
Lépcsőzetes karzatokra vágta a sziklát, megtörte porrá, keverte kövérítő
anyaggal s kényszerítette a követ átalakulni kenyérré. Mint egy óriási
etagère, a mit megraknak virágcserepekkel, úgy tünik föl a Székelykő.
Négy ötöde meztelen, holdhideg sziklafal; az ötödik egy virágágyakra
felosztott kert. Hasonló szépet csak Lombardiában, vagy Toscanában lehet
látni. A késő őszi vetés táblái szép zöld keretet képeznek a város
körül, mely a völgy katlanát foglalja el, sűrű gyümölcserdők közé
rejtett házaival, mik közül magasra emelkedik ki az egyistenvallók
tornya, aranyos gombjával; az alkonyi nap bibor sugarai ragyognak róla
vissza. S ugyanezen sugarak arany ködöt szőnek az egész csöndes völgy
fölé, bezománczozva a házak fölött elterjedő kékes füstfelleget.

«Ez a mi otthonunk», sugá Manassé Blankának.

S az a túlvilági ragyogvány a nő szemében hirdeté a boldogság végtelen
tökéletességét, a miben lelke kéjeleg.

Ez volt egész életének ábrándja mindig. Ilyennek képzelte, álmodta,
ilyenné szinezte ő ki a paradicsomot. Elzárva, elrejtve a világtól; –
boldogság, mely nem beszéltet magáról.

S e boldogság tanujeleivel találkozott e pillanattól fogva
szakadatlanul. Annál a szép koronás fűzfákból képzett sétánynál, mely a
patak partján vonul végig, lovas legények jöttek üdvözletükre,
sajátszerü rókaprém-galléros kaczagányaikban, s a piaczon, hol a
hatalmas patak három ágú vizsugárban szökik ki a sziklából, nagy
néptömeg fogadta őket, melynek épen akkor adta tudtára Sándor bátya, a
népszónok, a Manassé által szerzett békességet a felkelőkkel. Mindenki
meg volt azzal elégedve. A szekeret megállították s Manasséhoz tódultak,
hogy kezeit csókolják. Blanka kezébe virágcsokrokat erőszakoltak az
odacsoportosult leányok. – A férfiak délczegek, a leányok szépek mind.

És viseletük oly sajátságos, a mi sehol a világon nem található másutt.
Az csak egy, a világtól elválva élő kis népecskének saját képzeletéből
származhatott, a ki kereste a festőit, az eszményi szépet, s csinált
magának egy oly divatot, a mit nem lehet utánozni. Hogy miért nem lehet?
Azt megtudta Blanka későbbb.

A nép áldása közben hangzott a toronyból a harangszó. Ez már olyan igazi
harangozás volt, a milyen Áron bátyának tetszett. «Egy! Egy!» A harang,
a hányat kondul, annyiszor megfordul tengelye körül.

S ez üdvözlő kondulások tovább kisérik a kedvesen fogadott vendéget,
végig a csinos kőházak sorain, miknek ablakain vastáblák, pitvaraikon
vasajtók vannak; egész az ősi házig, a hol az utolsó két honmaradt
testvér fogadja őket: Bertók bátya a legöregebb és Anna, Manassé
ikernővére.

A két nőt nem kellett egymásnak bemutatni. A találkozás pillanatában
egymás keblére borultak s csak azután néztek jól egymás arczába, mikor
már azok egymás könyeitől voltak nedvesek.

Blanka meg volt lepetve; de kellemesen. Ő egy fájdalmaktól földúlt
arczot vélt találni, a korai csalódás hervasztó emésztődésével, s talált
helyette egy életvidám, ragyogó kék szemű, telt, piros arczú, szőke
fejecskét, körülhullámozva göndör arany fürtökkel, a kinek még a sirása
is olyan, mintha kaczagás volna.

Annán kívül még több asszony is volt a háznál. Rebeka, Bertók felesége:
egy magas, nyulánk termetű matróna; szelid, nyugodt tekintetű bibliai
alak, és Zsuzsánna, a népszónok tűzről pattant menyecske felesége; aztán
még egy csoport apróbb-nagyobb gyerek, leány, a kik mind egyszerre meg
akartak ismerkedni Blankával; a kis fiuk hozták neki mutogatni
irásaikat; a leánykák dicsekedtek neki a babáikkal, s a kis ölbeli baba
kivette a szájából az árpaczukor-darabkát s azzal kinálta meg. S aztán
mentül jobban hajtotta róla és szidta a sisera hadait Zsuzsánna, azok
annál jobban lármáztak körülötte, mig végre a család legokosabb
asszonya: Rebeka bemenekíté őt egy oldalajtón át egy mellékszobácskába,
a hol már el volt készítve Blanka számára az utolsó részletig minden új
öltözet. Az asszonyi gond kiszámította, hogy a ki azon úton jött
Toroczkóra, melyen Blanka, annak legelső szüksége lesz az öltönyváltás.
S ezt nem hozhatott magával.

Blanka azon csodálkozott leginkább, hogy minden úgy hozzáillik, mintha
testére volna szabva. Rebeka megsúgta neki: Manassé előre megirta, hogy
Blanka termete Annáéhoz hasonlít. – Tehát ő most Anna öltönyeit viseli.

És viselte azután az egész ház szeretetét. S az annál a háznál sok volt.
Ebben a nagy köztársaságban, melyben senki sem volt elnök, egy törvény
volt csak: a szeretet; az volt az alkotmány, a biró, az volt a király.
Az osztotta föl a munkát és a jövedelmet; az gondoskodott kinek-kinek a
szükségeiről; az örökösíté meg az együtt maradást. Se asszony, se férfi,
se gyermek nem czivódott itt egymással soha. Pedig emberek voltak ők is,
szeszélyeik, indulataik csak úgy voltak, mint másnak. De a szeretet volt
közöttük a törvény. A haragvónak nem volt a ki ellentmondjon, s kibékíté
a szeretet.

Ez volt a föltalált paradicsom legdrágább gyümölcse.


II.

Az örömnap szokás szerint nagy áldomással végződött; meg voltak híva a
családi lakomára a város notabilitásai: az őscsaládok fejei, kiknek
eredetét egy erdélyi tudós a Makkabæusokig vezeti fel, a lelkész, a
birák, a tanárok s a nemzetőrség altisztjei. A nagy családi étterem
egészen megtelt velük.

Blankának volt mit bámulnia Zsuzsánna néne gazdasszonyi talentumán,
kinek azon a feladaton kivül, hogy egy nagy társaságot közmegelégedésre
ellásson mindennel, a mi kivánatos, még arra is figyelmének kellett
lenni, hogy az asztal vendégeinek minő kényenczkedéseit kell
kielégíteni. Mert a hány ember, annyiféleképen szereti az ételt
elkészítve látni. Egyik tejszinnel óhajtja a puliszkát, a másik
kászuturóval; egyik pörkölve a malaczot és paprikás lében, a másik
ropogósra sütve nyárson. Rétesben, bélesben, s a toroczkói «somodi»-ban
pedig a hány ember, annyifélét kiván. Tisztelendőnek, biró uramnak saját
kedvencz ételeik vannak, a mikről nem szabad megfeledkezni. Az egyik
tanár is, tiszteletes Vernezs uram, kivételt képez. – Magában a
családban a legöregebb bátya egész háza népével együtt vegetarianus.
Azoknak csak növényi eledelt szabad feladni; ők soha hust nem esznek. És
a többiek, kik velük egy asztalnál lakomáznak, nem akadnak fel e
különösségben; nem boszantják őket kinálgatásaikkal, nem gúnyolódnak
velük: ők a mellett egészségesek és meg vannak elégedve.

A tanár azonban nem veszi igénybe a maga részére a gyülekezet
tolerantiáját. Vernezs uram hódítani, küzdeni és téríteni akar a maga
meggyőződései mellett. Ő a környékbeli vegetarianusok doktora és
patriarchája. Csak a csontja meg a bőre; de az eltörhetlen csont és
elviselhetlen bőr, a minek semmi sem árt meg. Ő az igazi orthodox
vegetarianus! Még a növényfélét is csak nyersen eszi, soha se megfőve,
vagy sütve. Az ő osztályrésze a gazdag lakománál vékonyra szelt retek,
hosszúra hasgatott murok; élő állattól nem fogad el egyebet, csak a
mézet. Kenyerét apró derczepogácsák képezik, minőket gazdasszonyaink
kenyérélesztőül szoktak megaszalni a napon. S minthogy épen Áron bátya
mellé került az asztalnál, még kötődik vele, kinálgatva őt a nyers
sárgarépájával, a mit ez, nemzeti büszkeségből, utál akármi alakban.

Blanka ájtatos kegyelettel figyel e rendkívüliségre; azt hiszi, hogy ez
valami vallásos fogadalom. Áron bátya, ki vele szemben ül, észreveszi
ezt a gondolatot az arczáról, s nevetve mond neki:

– Azt ne gondold ám valahogy, drága briliántom, hogy a nyers gyökérevés
a hitágazatunkhoz tartozik, mert akkor én rég kikeresztelkedtem volna
belőle; vagy elmentem volna egy olyan világrészbe, a hol a fán terem a
rostélyos.

S hogy hitvallása becsületét megmentse, kapott is a tányérjára egy olyan
darab sült hust, mint maga a tányér, a miből a piros lé kiszivárgott, a
mint a villát beleszúrta.

– A ki pedig az állat vérét megkóstolja, mondá a tanár, az az embervérre
is rászomjazik.

– Már pedig a tanár úr lakomáiról szoktak a vendégek véres szájjal
hazajönni, vágott neki vissza Áron bátya.

S minthogy e fölött az egész asztal népe nevetett, Áron bátya
megmagyarázta a czélzás értelmét Blankának. Vernezs tiszteletes úrnak
keresztneve is van: Lajosnak híják; a nevenapját ő is meg szokta
tartani; a vendégeinek olyankor felhord mindent, a mi csak jó és drága:
nyers murkot, burgonyát, zöld mandulát, borsót s végül egy tál jó érett
paradicsomalmát. A ki ebből eszik, bizony véres lesz tőle a szája.

A tanár úr ezt is komolyan vette.

– Csak egy évig laknék ön a növények országában, soha sem kivánkoznék
onnan többé vissza.

– Hiszen én is szeretem a növényt – a sült mellé, mondá Áron bátya,
kezébe fogva egyet azon szárastul föltett zöld hagymák közül, a mik
különösen az ő számára voltak rendeltetve.

– És tudja-e ön, szólt a tanár, hogy azon hagyma, mely ez évszakban már
ritkaság s egyedül az ön kedveért termesztetik, egyike a legritkább
növényeknek, a mik egy botanikus érdekeltségét felkölthetik: ez az
«allium obliquum», a mi egész Európában nem jön elő másutt vadon, mint a
tordai hasadékban. Bölcsője az Euphrat vidéke. Valószinűleg Carus Cæsar
legiói hozták onnan magukkal, azok honosították meg Salinopolis vidékén.

Áron bátya bekapta a hagymát.

– Né! bizonyára mondom, valóságos perzsiai íze vagyon neki. Mintha csak
ahajt szakították volna Semiramis kertjéből. Kóstold meg rózsaszálom,
milyen fölséges.

Ez a kinálás Blankának szólt.

Csak akkora kis hagyma volt az, mint a legkisebb mogyoró.

És mégis, mikor Blanka mosolygó ajkaihoz vitte Semiramis és Vasthi
királynő kedvenczét, nagy, beszélő szemeivel Manasséra tekinte félre.

S csak hárman értették meg e tekintetet: ő, Manassé és Áron bátya.

Mert Semiramis és Vasthi királynők óta mind a mai napig mindig a Salamon
pecsétje volt a női ajkon a hagyma.

Vasthi királynő azzal veszté el koronáját, hogy férje, Ahasvér király
hivására azt izente neki vissza: «ma hagymát ettem».

– «Mi ketten» ne féljünk tőle, szólt ravaszul hunyorogva Áron. Én
élhetek vele holtig, te pedig tizenegy hétig.

Blanka elértette azt. A Székelykő völgyében a vőlegény és menyasszony az
eljegyzés idején át végtől végig az utolsó napig tanulják egymást –
tisztelni. Az első csókot az esküvő után váltják.

Anna segélyére akart sietni Blankának: most már ő is elértette a
példálózást.

– Áron bá! Az nem lesz olyan hosszú idő.

– Nézd, a kedves galambocska, hogy akarja tanítani a vén baglyot: merre
kelljen botorkázni a sötétben? Hát számláljunk, édes mézem. Holnap
bejelentjük az esperesnek, hogy Blanka hugunk egyházközségünkbe akar
átlépni; a törvény azt rendeli, hogy két hét mulva újra meg kell
jelennie ugyanott s ismételni elébbi elhatározását. Ez két hét. Aztán
jön hat hét a válóperre. Egy krajczárral sem adják alább. Ez már nyolcz.
Aztán még a háromszori kihirdetés. Tizenegy. Bizony hetvenhét napig lesz
te neked éjjeli, nappali társad a mi kedves virágszálunk.

Mire Blanka és Anna szerelmesen megölelték egymást.

Blanka nem is lett rossz kedvű.

– És én még öt napot adok hozzá.

– Hogy hogy?

– Úgy, hogy én nem megyek holnap mindjárt az esperes úrhoz, hanem
megvárom előbb a vasárnapot; elmegyek a ti egyházatokba, végig hallgatom
a szertartást s csak azután nyilatkoztatom ki, hogy híve akarok lenni e
gyülekezetnek.

Áron csak elbámult ezen az okos beszéden. Sehogy sem illett az arra az
ártatlan, semmi bölcseségre nem formáltatott ajkakra, a mik azt
elmondták.

– Hallja ezt, nagytiszteletű úr! szólt oda az esperesnek. A mi oltári
szentségünk nem akar egyik templomból a másikba átköltözni, a míg meg
nem tudja, hogy ott mi lakik? Bizonyosan nagyon megrémítgethették
szegénykét, a kik le akarták beszélni. Hogy mi kis gyermekek vérét
használjuk az áldozathoz? Hogy a Bafomet bálványt térdepeljük körül?
Hogy a Jézus Krisztusnak, a mi szerelmes urunknak viaszkból épített
alakját gombostűkkel szurkáljuk szive táján?

– Eredj, nagy bolond vagy Áron! csattant fel erre Anna, s meghajítá
bátyját egy kis galambkával. (Szokása volt asztal fölött
kenyérgalacsinokból apró madárkákat alkotni remeklő ügyes ujjakkal, és
futó nyulacskákat, egérkéket. Egy ilyen plasztikus alakot hajított Áron
felé.)

– Senki sem szólt mi rólunk Blankának semmi rosszat, mondá Anna; de
Manassé bizonyára megmondá neki, mikor a kezét megkérte, hogy a mi
egyházunk nem átjáró ház találkozni akaró szivek számára; nem asylum más
vallás elitéltjeinek. Ismerje meg elébb az Istent és az embert, kivel e
ház megtelik: azután kérjen benne magának helyet.

Blanka elbámulva tekinte Annára.

– De hát hogy tudod te ezt, hogy Manassé hozzám így szólt? Egyedül
voltunk; sík tenger közepén; száz meg száz mérföldre innen. Se madár, se
felhő nem járt fölöttünk, hogy elhozhatta volna hozzád, a mit Manassé
beszélt.

– Hát nem tudod, hogy nekünk kettőnknek van egy lelkünk? mondá Anna, s
aztán kezét az asztalon átnyujtva Manassénak, sokáig néztek egymás
szemébe, azzal a mondhatlan gyönyörérzettel, a miben egy kétfelé osztott
lélek kéjeleg, midőn saját felével ismét összetalálkozik.

A nagytiszteletű úr kenetteljes áldomása ismét helyreüté a derült
hangulatot; költői virágokat s bibliai forgácsokat használt hozzá; –
igen szép toaszt volt.

Mire az áldomások egész sorozata következett, vigak és lelkesültek,
egyszerűek és felczikornyázottak; és egyetlen egy hang el nem árulta az
egész asztal fölött, hogy a mai nap ünnepélye több, mint egy vidám
eljegyzési lakoma: – ez egy komoly népünnep, a Toroczkó és a dakoromán
felkelők közötti békekötés áldomása. Mindenki tudta, hogy az egyetlen
vendég előtt ezt el kell titkolni, – a míg lehet.


III.

– Tehát nyolczvankét napig leszek a te éjjeli-nappali társad! szólt
Blanka, Annát szivéhez ölelve, midőn késő éjjel kis hálószobájukban
egyedül maradtak.

Úgy örült annak a gondolatnak, mint egy gyermek.

S a hogy a gyermek szokta, első dolga volt annak a kis szobának, mely új
otthona lett és lesz sokáig, minden titkaival megismerkedni.

Megismerkedett a könyvekkel, a mik Anna asztalán sorba voltak rakva. Az
rá nézve mind érdekes ujdonság volt. (Ő előtte oly gondosan eltitkolták
eddig, hogy van magyar irodalom a világon.) Azután a himzeteket kutatta
föl. Azután Anna kanári madarával ismerkedett meg, mely a lámpavilágra
egyszerre elkezdett énekelni. Majd meg előkutatta valahonnan társnéja
rajzmappáját. Anna igen szépen rajzolt, aquarelljei remekek voltak.
Hogyne? neki mindent kell tudni, a mit Manassé tud, hiszen egy lelkük
van. A szoba falai is mind az ő rajzaival vannak tele, igen egyszerű
fekete rámákban. Oh mi kedveseknek találja azokat Blanka! Nem győzi őket
végignézni. Hiába unszolja Anna a lefekvésre; késő már az éj! Azt
mondja, nem álmos. Mindent meg akar látni előbb.

Egyszer aztán visszadöbben. A lélekzete eláll. Egy kis tojásdad,
gömbölyü rámában pillantott meg egy képet, melynek látása vérét
megfagyasztja. Egy szép, eszményi férfiarcz. Az ecset, mely azt lefesté,
szeretet melegéről tanuskodik. Élethűség és eszményítés találkozik
benne. A szemek ragyognak, az arcz büszkén mosolyog, az egész tekintet
csábít. Ez Vajdár Benjámin képe.

Sírbolti rém nem ijesztheté meg Blankát jobban, mint ez a kép.

Hát még e rejtett paradicsomba is be tudott az jutni, hogy ott is
üldözze őt!

Anna észrevette Blanka arczán az önkénytelen indulatkifejezést, s mikor
annak zavart tekintetével találkozott, mélyen felsóhajtott:

– Manassé szólt neked ő felőle?

– Én ismerem őt jól; szólt Blanka, s nem birta idegeiről eltiltani a
borzadály végigreszketését.

A leány két összetett kezébe szorítva Blanka kezét, könyörgött neki oly
gyöngéd, oly búbánattelt hangon:

– Oh kérlek, ha valami rosszat tudsz felőle, ne mondd el azt nekem!

– Te most is szereted őt? kérdé Blanka, szánalommal és megrettenéssel.

Anna ágya szélére roskadt, s két kezét térdei közé szorítá. Szép, göndör
fürtei, mint a gyászfűz ágai a síremléket, takarták el arczát.

– Ő engem megölt. Ő sok olyant tett, a mit férfinak, becsületes embernek
nem szabad tenni; és én még sem tudom gyűlölni. «Tegnap még szerettelek,
holnap már gyűlölni foglak!» Lehet azt mondani, lehet azt megtenni; de
nem lehet azt – érzeni.

– Szegény Annám! suttogá Blanka, s eltakarta arczát e kép elől, mint a
ki fájós szemét őrzi a szúró lámpafénytől.

– Én tudom, hogy ő becstelen! szólt titkos suttogás hangján Anna.
Asszonyok vannak itt, kik mindent elmondanak. Azt hiszik, meggyógyítanak
vele. Mit ér az? A ki igazán beteg, nem lehet azt rábeszéléssel
meggyógyítani. Hányan voltak már, a kik vártak egy messze elutazott
alakra. Vártak rá, míg az körülutazza a földet, a világot, s várták,
hogy a ki az egyik égsark felé elment, a másik felől majd visszajön. És
azalatt nem szüntek meg szeretni.

– Ha csak a földgömb feküdne köztetek! súgá Blanka.

– Igaz! mondá Anna, arczát a tenyerébe nyugtatva. A földgömb nem olyan
véghetetlen, mint egy bűbájos arcz, mely két szív közé áll. Azt nehezebb
körülvitorlázni, mint a világot. Az hosszabb út, mint a tengerészeké.

– S ha csak egy bűbájos arcz állna köztetek, rebegé Blanka, leülve Anna
mellé, s annak a fejét keblére vonva.

– Azt is tudom. Az egész világ áll közöttünk. Az ég és a pokol. A
becsület, hit, hazaszeretet minden törvénye szakít el egymástól minket.
Én nem mehetek oda, a hova ő. De ő jöhet oda, a hol én vagyok.

– Te azt hiszed?

– Mint az egy Istent! szólt fellángoló szemekkel Anna. Nem. Azt nem
remélem, hogy valaha boldogok lehessünk együtt; hogy ő nekem valaha
bármi örömet adhasson. Ahhoz nincs hitem. De hiszem, bizonyos vagyok
felőle, hogy az út, melyen ő elindult, ide, e ház küszöbéhez
visszavezet, hiszem azt, hogy egykor összetörve, megalázva, az egész
világtól gyűlölve, eltaszítva, ide fog vánszorogni az utolsó
menedékéhez. És akkor az, a kit senki se szeret többé: fog találni egy
szivet, a ki soha se szünt meg őt szeretni; s a kinek akkor nem lesz
egyéb életgondja, mint az ő sebeit, a miket a világból elhozott,
begyógyítani, s a szennyfoltokat, a miket homlokán elhozott,
letisztogatni. Ez az én erős hitem!

S e szónál a leány alakja felmagasodott és arcza ragyogott.

Egy angyal, a ki egy ördögöt szeret!

– Lásd, szólt Blankának, a képre mutatva, mely most is
immortelle-koszorúval volt körülfonva. Ez a kép itt szobámban (akarata
ellen), tanuvallomást tesz mindennap arról, hogy a mi családunkban mily
végtelen nagy a szeretet. Testvéreim mind gyűlölik őt, és mégis, mert
tudják, hogy én még most is szeretem, nem dobják e képet a tűzbe, a
pocsolyába: itt hagyják szobámban. Nem bántanak meg azzal, hogy egy más
alakot hozzanak elém, a ki nálánál jobb, hogy őt elfeledtessék velem.
Tudják, hogy mennyire szeretem, s kimélik azt, a mit más meg sem ért.
Oh, kérlek, ha neked is van okod őt gyűlölni, tűrd el az ittlétét, a
hogy a többiek eltűrik és ne lásd meg!

És Blanka most még jobban gyűlölte azt az embert. Eszébe jutott a szép
Cyrene s összehasonlítást tett a két alak között. Hogy amaz maradhatott
a győztes!

– De lásd: én sem vagyok háládatlan irántatok, szólt mosolygó arczczal
Anna. Nem lát engem senki kisírt szemmel; nem keverem senki jókedvébe
sóhajtozásimat. Derült vagyok, érdekel minden, a mi körülöttem történik.
Arczom sem ijeszt meg senkit panaszt tevő halványságával. Nézd, milyen
piros vagyok: akár csak te magad.

S Blankát a tükör elé vonva, odaszorítá arczát annak az arczához, s
aztán vitatkoztak egymással, hogy melyikük pirosabb?

– Pedig te boldog vagy. És boldog fogsz lenni! mondá a leány. Manassé
paradicsommá teszi rád nézve a földet. Oh, ha te őt egyszer úgy
megismered, egész a szive fenekéig, a hogy én ismerem.

Blanka nem állhatta meg, hogy gyöngén el ne nevesse magát. A nővér
jobban akarja ismerni testvérét, mint ő: a szerető!

Anna pedig elkomolyult.

– Tán nem hiszed? Láttad őt már haragudni? Ellenféllel szemközt állni?

– Láttam.

– S mit tett akkor?

– Homlokán két égő folt támadt olyankor.

– Az, az! És tovább?

– Szemei kigyulladtak, arcza kővé látszott meredni; melle küzdött a
rajta fekvő rémmel, míg lassan ő lett a győztes; arczvonásai kiderültek,
elmosolyodott s aztán hideg vérrel szólt tovább.

– Akkor nem láttad még az igazi szenvedély arczát nála, a hogy én láttam
őt, mikor az őt megbántott erős férfit félkézzel felkapta övénél fogva s
úgy vágta a lábaihoz, hogy egész atyafiságának kellett összefutni, hogy
őt fölszedje a földről. Mikor haragjában szól, megrettent vele egy
sokaságot, s minden fegyver úgy otthon van kezében, hogy meg nem
mérkőzhetik vele senki. Ugy-e, ilyennek te nem ismerted őt még?

– Nem; szólt Blanka elámulva.

– És lásd, mikor a gyász megesett házunkon, a mi menyasszonyi koszorumra
az özvegyi fátyolt akasztá, egész családunkban nagy felháborodás támadt.
Bátyáim esküdtek, hogy megölik azt az embert, a hol összetalálkoznak
vele. Csak Manassé hallgatott. A többieket nem kisérlém megengesztelni.
Tudtam, hogy haragjuk őszinte ugyan, s ha megsértőjüket kézrekaphatnák,
annak rossz vége lenne. De ők nem mennek utána a világba, hogy őt
keressék. Toroczkói embernek már Erdélyből kimenni is: külföldi út;
Bécsbe, Rómába erővel sem hagyja az magát vinni. Hanem Manassé
bizonyosan találkozni fog vele; egy városban laknak, egy világkörben
élnek, utaik keresztezik egymást. És ő hallgat. Őt vettem elő. Szobájába
mentem; még rajtam volt a menyasszonyi ruhám. Manassé útra készült; épen
egy pár pisztolyt akart eltenni tokjába. Az egyik pisztoly a kezében
volt. Én odamentem hozzá, vállára borultam s azt mondtam neki: «Manassé,
lelkem! Fogadd meg nekem, hogy nem ölöd meg azt az embert; nem pusztítod
el nyomorultul! Mert az énnekem fájna.» Manassé rám nézett, úgy, a hogy
te mondod: lángoló szemekkel; homlokán az a két vörös folt kigyulladt,
arcza olyanná lett, mint egy márványszobor, s a míg melle zihálva
küzdött a rajta fekvő dæmonnal, az alatt annak a pisztolynak a csöve, a
mit kezében tartott, e szörnyű önküzdelem közben rettentő öklei között
meghajlott, mint egy viaszgyertya, és úgy maradt. Én bámultam és
kaczagtam, «lásd, nem is lőhetnél vele többet! Isten és önmagad álltok
mellettem: ne öld meg, ne pusztítsd el». És akkor megölelt, megcsókolt,
s aztán öklét feltartott hüvelykujjával égnek emelve, mondá: «Fogadom
neked, hogy nem ölöm meg, nem pusztítom el őt, mivel hogy az a te
szivednek fájna!»

Mennyire felmagasodott Blanka lelkében e vallomás alatt Manassé alakja!
Eddig csak felét látta annak. Az ikertestvér lelke volt a kiegészítő
rész. Eddig csak bámulat tárgya volt előtte az önuralom, melylyel
Manassé a boszúállást elutasítá magától; azt hitte, rideg, vallásos
dogma annak a kútfeje: most aztán megtudta, hogy a mi azt az elátkozott
embert védelmezi, a mi azt, mint az Iliász és a Niebelungen hőseit
sérthetlenné teszi, az egy szeretni soha meg nem szünő szívnek örök
varázslata; egy sóhaj, egy néma imádság burkolja körül az átkozott
dæmont, a mit kard, golyó keresztül nem járhat. Manassé a szerető
nővérnek adott fogadalmat emelte hitágazattá.

Most már imádta őt az asszony.


IV.

Blanka boldogsága Utopiáját találta fel az Annával megosztott kis
szobácskában.

Nem is gondolunk arra, minő kincs két rokonszenves nő egymásra nézve.

Szeretőt találni: mindennapi dolog; de testvért találni: a sors
kegyenczei számára tartogatott szerencse.

A ki előtt egy nő, szivének legrejtettebb titkait elmondhatja, s a ki
azt megérti: azokat az ezerféle apró bajait a női szívnek, a miknek
felfogásához még a legodaadóbb férfikedélyben is hiányzik az érzék;
azokat a nevezetes gondokat, a mik a férfira nézve bohó semmiségek, de
miket egy másik nő teljes értékükben méltányolni tud. Aztán a leghívebb,
a legszeretőbb férfi is nem ismer egyenjoguságot: ha meghallgatja is a
szeretett nő panaszait, aggodalmait, ha talál is rájuk vigasztalást, de
a maga baját viszont nem panaszolja el neki; nem engedi a homlokát elülő
felhők titkait kitalálni; búját, keservét tartogatja magának; megcsalt
reményeket, megtorolhatlan sértéseket büszke elmondani az ő szerelmese
előtt; bezárja a száját s csak magában évődik; – míg a rokonszenves
nőszív a vele közlött panaszra a saját panaszával felel, kitárja a maga
világát, engedi a testvérlelket egészen beleköltözködni.

Blanka és Anna egész hajnalig nem aludtak el; mindig volt egymásnak mit
beszélniök, alig várhatták, hogy a selyemszálakat, a mik éltük
eseményeit képezték, úgy keresztül-kasul szőjék egymáson, hogy azokból
utoljára egy szétbonthatlan mintarajz alakuljon.

Hogy közleményeikben Manassé és Benjamin volt a két főalak, az
természetes. Mindketten megegyeztek végre abban, hogy a ki Benjamint oda
fogja kényszeríteni, a hol őt Anna akarja látni, az Manassé leend.

Hanem azért mégis felébredt Blanka, mikor az első napsugár besütött az
ablakán s az ódon üvegkarikákon keresztül biborpiros világát odaveté az
ő ágyára. Annát is felkölté.

– Nézd, már hajnal van.

– Pihenj még édes; súgá neki Anna; ez még csak az «első hajnal». – A
Keresztesmezőn jött még csak fel a nap.

S néhány percz mulva eltünt a biborsugár a falról, s ismét úgy lett,
mintha bealkonyult volna. Blanka szempilláit lecsukta az álomtündér.

Jó egy óra mulva aztán Anna ébreszté fel őt.

– Most van nálunk hajnal, kedves.

Akkor villant ki az első lángsugár a Székelykő fölött, s most már Anna
vánkosaira sütött az.

Toroczkón kétszer látják a napot felkelni, nem kell e tüneményért Ava
Saxa szikla előfokára vándorolni.

A férfiak már nem voltak otthon a háznál, mikor Blanka és Anna
hálószobájukból előjöttek. Manasséról azt mondták, hogy a családi birtok
ügyeinek rendezésében jár. Annál nagyobb dolga is volt: elrendezni a
békeegyezményt szülöttevárosa és a dákoromán fölkelők között.

Reggelizés után a meleg őszi verőfényen kisétált a két fiatal hölgy a
kastély parkjába, melynek berendezése műértő kézről tanuskodott. Apró
mulatóházak, darázskőből rakott grották, teleültetve havasi virággal,
csörgeteg patakok, hattyúktól átszelt halastavak élénkíték az őspagonyt;
a remontanrózsák utóvirágai búcsúztak a muló esztendőtől, s százados
vadszőlőtő még sárguló lombbal koszoruzta be az óriási tölgyfát, mikor
már annak a saját levelei rég lehulltak. S ez a tölgyfa takarja be azt a
csendes halmot, hol az apa és anya hamvai nyugszanak. Előtte egy fehér
obeliszk áll, azon e szók: «a legjobb szülőknek!» s alatta a kilencz
testvér neve. Azt a tölgyfát pedig még a nagyapa kedvencz szajkója
ültette. A fecsegő madár mikor gazdáját eltemették, utána ment, s a
domboldalba, a hova eltünni látta, egy makkot dugott el a csőrével:
abból nőtt a tölgyfa. Minden fának, minden kődarabnak története van itt,
s egy-egy mohos szikladarab emléke felvezet az Árpádok és első
honfoglalók korszakáig.

Majd a nyáron, a nagy pünkösdi népünnep alkalmával el fogják vezetni
Blankát a Székelykő tetejére is, a hol az ősi Székelyvár utolsó
sánczfala fönnáll még, a miről annyi hősrege beszél, annyi népmonda
dalol még. A magyar nép legrégibb mythoszának bölcsője, oltára ez a
völgy, ez a bércz.

Dobszó szakítja félbe a beszélgetést.

A «Kő» felől, porfelleget verve közelít egy harczias csapat. Blanka és
Anna a parkot átszelő patak hidjára felállva nézik az előttük
elvonulókat.

A toroczkói nemzetőr dandár két szakasza az, mely a megkötött békefrigy
után a sziklaszoros oltalmából visszatér. Egyik szakasz hajlott korú
férfiakból áll, a másik tizenhat éven aluli ifjakból. A mi e két életkor
közé esik, az elment honvédnek. Jól vannak fegyverezve mind: hogy miként
látták el magukat szuronyos lőfegyverekkel? az Áron bátya titka.
Felvonulásuk példaszerü és a rendes csapatokhoz illő. Az ifjak szakasza
az akkori idők harczi indulóját énekli.

Blanka tenyerébe tapsol, azt gondolja, népies mulatság ez.

Pedig ha Manassé közbe nem jön, ma és holnap ez éneklő ifjak egy harmada
ott festi vérével a Kő patakának megáradt habjait.

Most aztán az a kis sziklaöböl akár egy bűvös üvegharang alá volna
letakarva. A négy égsark felől mindenünnen fognak felé tódulni a
pokoltól szabadon eresztett szörnyetegek. Ezt bűvkör veszi körül, nem
törhetnek át rajta. Szétmállanak, köddé válnak, mikor határát érintik.

Az alatt a sziklasziget boldog védenczének elég ideje marad uj hazáját
megismerni.

Mindenütt együtt járnak Annával s az minden háznál otthon van. A
holdsziget városkája sajátszerű kis telep ezen a világon.

Magára hagyatva; körülvéve elhanyagolt, messze visszaesett idegen
népfajtól, mely faviskókban lakik, rongyban jár, sötétségben lát; – e
kis darab föld egy önmagából született kultura telepe.

Minden saját teremtménye, mint Japánnak, Chinának, vagy az Inkák
birodalmának.

Rendes város, a melyben nincs se prókátor, se orvos. S a pört mégis
eligazítják s a nyavalyát mégis meggyógyítják. Boltja nincs, de azért
mindent megtalálni benne, a mi az élet kényelmére szükséges. Ismeri a
pompát, a fényüzést: de azt mind maga állítja elő; a határán túl nem kér
senkitől semmit. Szeret jól élni, vigadni: de egyetlen csapszéke
nincsen! az idegen számára vendégfogadó minden ház; az ottlakó pedig mit
keresne a korcsmában?

Azt mondják, hogy lakói valaha (ötszáz év előtt) németek voltak,
eisenwürzeli települők; de most a legtisztább, a leghibátlanabb magyar
nyelvet beszélik.

S a kis maroknyi népnek tanodái vannak, mikben philosophiát és
költészetet oktatnak. Külön osztályuk van a mechanikai és technikai
tanulmányokra. Leánynöveldéjük legrégibb az országban.

Blanka elbámult, mikor meglátogatta a szegény nép gazdagságát. Mert az
gazdagság.

Alacsony házikó a gymnasium és növelde. Valahány angol utazó ott járt,
mind belecsapta még a homlokát a bejárat alacsony szemöldökfájába. Mert
valamennyit figyelmeztették bár előre a bemenetkor, hogy vigyázzon az
ajtóra: azt őseik háromszáz év előtt apró emberek számára építették; de
a mint odabenn az egyszerű parasztfiukat a classicusokból felelni s a
parasztleányokat zongorázni hallotta, bámulatában mind elfeledte a fejét
kijövetkor aláhuzni.

Szerencsére Blanka nem nőtt olyan magasnak.

S a kis sziklaváros nem éri be azzal, hogy a maga gyermekeit nevelje,
még idegeneknek is menedéket tár fel. Szegény székely fiuk messze
földről vándorolnak Toroczkóra s ott adnak nekik ingyen kenyeret és
tudományt.

S hogy mulatsága se hiányozzék a kis szigettanyának, még azon a héten
szombat este, azok az emberek, a kik egész héten át dolgoztak, ellenség
előtt álltak, Blanka tiszteletére nagyszerű hangversenyt rendeztek ott
abban a tanodaházban, hogy arra a herczegi úrhölgy azt mondá, hogy olyan
szépet nem hallott életében.

– Látod, mond Anna, ez a mi Scala-szinházunk!


V.

Blanka egészen új életmódot talált maga előtt: teljes ellentétét az
eddiginek.

A Cagliari-palotában egyedül, elhagyottan élt, a világtól
számkivetetten; környezete zsoldért hizelkedő, alattomban ellene
áskálódó, kémkedő, renyhe had. Egyedüli látogatója a csábító szép
kisértet, a vetélytársnő, a bűbájos dæmon; hálótársnője a zengő
szoborkép; künn a társaságban cselszövény, hazug barátság,
álszenteskedés, hizelgő irigység, s áldozatai fölött kaczagó boszúvágy.
– A templomban bársonyba öltözött hölgyek, kik az imakönyvbe nézve
suttognak egymáshoz forró szerelmi kalandokra s jéghideg politikai
merényletekre kiadott jelszavakat: míg fenn a chorusban magasztos hangok
éneklik Palestrina himnuszait, s azalatt a reducik a pápák síremlékeihez
köszörülik orgyilkaik pengéjét.

Itt pedig egy közös házban lakó testvércsalád, melynek minden tagja
munkában tölti el a napot s jól megszolgált kenyerét a közös asztalra
felhordja. Minden öröm és gond közös mindenkivel. Az új családtag pedig
kegyencze mindenkinek, a kinek az első belépése óta a ház küszöbén
kedvét keresi a ház apraja és nagyja. Még dolgot is találnak a számára:
tudják, hogy neki ez is öröm lesz. Az első naptól kezdve úgy szeretett
volna segíteni mindenkinek: a konyhán sütni, főzni, a kertben a
konyhanövényeket télire elrakni; a majorházban a baromfiakat etetni;
odabenn a gyermekek számára ruhát szabni, varrni; – de ezt mind nem
engedték neki. Ehhez vannak mások, a kik jobban értenek. Találtak aztán
ki a számára valamit, a mi egészen neki való volt. A családi
számvivőséget. Kapott egy nagy könyvet, a mibe az ő feladata volt
följegyezni a napi kiadásokat, a mosásba adott fehérneműt, a cselédek
előlegezéseit, az apró bevételeket és a többi. Valami prózai lélek
számára végtelenül unalmas feladat; de egy költői kedélynek valódi
mulatság. Az annak olyan, mint a szárazföld a tenger istennőinek. Az
egymás alá rakott számok: a sorok rímei s az egész teletölt oldal, végén
a «summá»-val (ha jól kiüt) a legsikerültebb poéma! (Mikor én mulatni
akarok, akkor én számadást csinálok.)

Következett aztán (a munkanapok végén) az Úrnak napja, a vasárnap.

A mi után Blanka oly régen óhajtozott.

Egy ünnep abban a házban, a melyről Manassé azt mondta, hogy az nem
átjáró ház találkozót tartó szerelmesek számára.

Vajjon milyen lehet az ő templomuk? milyenek az ő szertartásaik?

A ki Rómából jön, ugyan mire lehet az még kiváncsi templom dolgában?
Találhat-e az még a toroczkói völgykatlanban valami újat?

Találhat.

Egyszerű fehérre meszelt négy fal, sima boltozattal. Két karzat a két
végében, közepén a szószék, az előtt az Úr asztala.

Férfiak és nők, legények és leányok mind külön ajtókon jönnek be az
Úrnak szentelt házba. Legelébb az ifju legények. Azok elfoglalják a
karzatokat, az orgona karzatát a tanulók. Azután belépnek a családos
férfiak életkor rende szerint. A legelső padsor szemben a szószékkel az
előljáróké, a nép elnevezése szerint a «nagy fejüeké».

A szószék melletti baloldali padsorokat a város tekintélyes családjai
foglalják el. A legelső pad magával az Adorján-családdal teli van: egy
másik a Zsakókkal, harmadik a Boslákkal, kiknek neveit, mint alapítókét,
az iskolák aranykönyvei tartják megörökítve.

Blanka most látja a toroczkóiakat először ünnepi öltözeteikben.
Hétköznap durva munkásöltöny van rajtuk, a férfiakon a ködmen, az
asszonyokon a «muszuly».

Valami sajátságos, sehol másutt fel nem található viselet a toroczkói,
csupán egy város népe számára kigondolva: valami vegyüléke a németnek és
magyarnak.

Fekete, báránybőrrel prémezett dolmányok a férfiaknál, ezüst foglalatú
carniol és amethyszt-gombsorokkal, miknek nyitott eleje közül kilátszik
a finom bőrmellény, arra tarka czikornyák hímezve selyemmel,
aranyfonállal; a derekat tenyérnyi széles piros bőröv szorítja át,
szines szironynyal gyönyörűn kivarrva, s a délczeg öltözet fölé van
vetve panyókául a sujtásokban gazdag kaczagány, magasra fölálló
rókaprémgallérral, azt hatalmas ezüstcsattok tartják összekapcsolva a
mellen: két oldalt hat sor ezüst boglár.

Ez a nép fényűző! Jól teszi! Saját tenyere izzadt értte, a miben
pompázik.

A mint a férfiak helyet foglaltak, jönnek a házas nők.

Páris minden divatja nevetséges erőködés ahhoz a fantáziához, a mivel e
földműves nép asszonyainak jelmezei dicsekesznek. A menyecskék islógos
ingpatyolatja, a csipkék, hímzetek, fodrozatok remek összeállítása, az
eszményi vállfüzők, zsinórövek, a prémes palástok, a redőgazdag
fersingek, a classicus ránczvetésű gereznák, a selyem előkötények:
kimeríthetlen változatait mutatják föl az asszonyi szép izlésnek, a mit
tökélyre emel a fekete csipke-főkötő, festői hajlásokban átkötött fehér
fátyolkendőjével.

Mikor a nők helyeiken ülnek, akkor jönnek be végre a negyedik, hátulsó
ajtón a hajadon leányok, egyszerre, párosával, s két oldalt a nők háta
mögött foglalnak helyet. Utoljára jönnek a gyermekek. Gyönyörű phalanx!
Murillo és Bernini angyalai: csakhogy elevenen.

Ez a toroczkói templom pompája!

Róma templomainak falai ragyognak a művész remekétől, de népe rongyos és
szurtos. A toroczkói imaház falai meztelenek, de népének arcza ragyog a
boldogságtól: az aranyat, a selymet, a dicsekedő pompát nem a szent
szobrok, hanem az emberek viselik.

Az volt a Canova, az volt a Michel Angelo, a ki ezt a kődarabot
kifaragta ilyen szobornak!

Egy durva, idomtalan kődarabot, mit a vaksors Ázsiából, vagy a finn
pusztákról, vagy ki tudja honnan, szeszélyében ide hajított. Az «ember»
boldogsága, a nép pompája az Isten házának legnagyobb dicsősége!

Az egyszerű ének után a lelkész föllép a szószékbe s beszél a
gyülekezetnek – nem a csodákról, nem a mysteriumokról, hanem arról, a
mit mindenki megért: hazaszeretetről; embereknek egymás iránti
kötelességeiről, a munka áldásairól, Isten végtelen irgalmáról, a
jótetteknek önmagukban föltalált jutalmáról.

Imájában megemlíti Jézust, mint Istennek szerelmes fiát, embereknek
követendő mintaképét.

És nem tagadja meg az üdvöt és paradicsomot azoktól, a kik más úton, más
csillagok vezetése mellett indultak azt fölkeresni.

Azután hazabocsátja a gyülekezetet.

Legelébb eltávoznak az egyház vénei, a férfiak, akkor felkerekednek a
házasnők, s azok mögött akkor egyszerre előtünnek Toroczkó drága
kincsei: az eddig rejtve volt hajadonok.

Hat hosszú padsort töltenek meg egymás végtében.

Mintha a «szépek könyvei», az almanachok sorbaszedett czím-arczképei
elevenültek volna meg, úgy tünik elő száznál több eszményi arcz és alak
egy csoportban.

Viseletük harmonikus egysége a fehérnek. Fehér irhabőr ujjatlan mente,
fehér, kézcsuklóig érő bő patyolat ingujj, fehér, sűrűránczos fersing, s
az arcz körülkötve fehér fátyolkendővel. S az arczok ábrándképei a
szépségnek, gyöngédek a színben, nemesek a vonásokban, változatosak a
kifejezésben, csak a szűz szemérmetességben hasonlók egymáshoz, mintha
mind egy családhoz tartoznának.

Hanem a hosszu hófehér sorban aztán feltünik egy-egy fényalak. Egy
leány, a ki már menyasszony. Társnői fellegalakja között ezeregyéjszakai
tündér. Viganójának bíborpiros kösnyői; aranynyal-ezüsttel gazdagon
kihímzett vállfűzője, aranynyal áttört piros zsinóröve; a vállait,
nyakát, keblét elfedő széles gazdag csipkék, az övébe feltűzött, hosszan
lecsüggő színes selyemkendő, a felhajtott orrú piros szattyáncsizmák, a
kézcsuklóit szorító gyöngyhímezett kösöntyük a népviselet remekét
tüntetnék föl; de a homlokára tett párta még ezen is túlemeli azt, a
tenyérnyi széles arany paszománt, mint egy korona fogja körül a ragyogó
tekintetű főt, körüllebegve vállig leomló tarka szalagoktól, a mik közül
büszkén kiválik az aranyvirágoktól rezgő mátkabokréta: a menyasszony
büszkesége.

Blanka nem állhatta meg, hogy egy ilyen szép menyasszonyt templom után
oda ne csaljon magához, apróra megbámulni araköntösének ragyogó
pompáját.

Mind igazi arany s igazi drágaság az.

És a mit az rejt: a szív is olyan arany és olyan drága.

Blanka azt látta, hogy itt százan vannak, a kik versenyeznek vele
szépségben és szívjóságban. Jó szerencse, hogy még sem vetélytársak.

– Honnan veszi ez a nép ezt a pompát? kérdé Annától, bámulattól
elragadottan.

– Saját munkája ez mind.

– A csipkét, hímzésgazdagságot értem; ezt maga készíti: de hol veszi ezt
a rózsával és liliommal kevert arczszínt! e gyöngéd modort, e szelid,
finom hajlékonyságot?

– A toroczkói férfi nem engedi asszonyát, leányát durva munkába
elegyedni; nem küldi a mezőre dolgozni. Kiméli és őrzi a napsugártól. A
nő csak házi munkát végez.

E szóban van a civilisatio ideálja kifejezve.

– De ha a toroczkói férfiak asszonyaik, leányaik finom szépségét nem
engedik a napsugártól elbarnulni, ha selyemben, csipkében, aranyhímzett
patyolatban járatják őket, ha növeldéket, tanodákat tudnak fentartani,
micsoda mesebeli tündér kölcsönöz nekik erre elég gazdagságot? ezt kérdé
Blanka Annától.

– Annak a tündérnek neve: a munka. Toroczkón, az Úr napjait kivéve,
nincs pihenő nap. Mikor a természet téli álmát aluszsza, akkor a
toroczkói férfiak lemennek a föld alá, ott folytatják a munkát. Azok a
füstokádó fekete sánczok az út hosszában az ő kincstáraik: a vasbányák,
a kohók. Több mint félezred év óta hordják fel a vasat a bányákból s az
messze földön hirhedett legjobb vas. És minő fáradsággal termelik és
készítik azt el! Egyszerű, öneszükből feltalált gépeiket egyedül a patak
hajtja, a legtöbb munkát emberkéz végzi, századokról-századokra pihenés
nélkül. Ez az ő kincshordó tündérük. Nyáron át nehéz fáradsággal mívelik
a sziklába vágott szántóföldeiket, s ha rossz időjárás, jégeső, fagy
elpusztít mindent, a mit a föld fölött talált, megmarad a mi a föld
alatt van: a vas, s a mi az arany kalászban elveszett, visszaadja a vas.
Ez mindig egyformán terem, annak mindig van ára. Toroczkónak vasba van
vésve a multja, vasra van építve a jövendője.

– És én azt hiszem, hogy az a vas benne van itt a légben, a vízben, a
növényben és az emberek szivében, lelkében is.

– Úgy van! felelt rá Anna büszkén.

Az ünnepélyes ájtatosság után Blanka felkérte Bertók és Áron bátyáit,
hogy menjenek el vele tanukul a lelkészhez. Ott kijelenté áttérési
szándékát. Tudtára lett adva, hogy két heti időt szabott a törvény
elhatározása meggondolására. Ha változatlan marad az, jelenjen meg ott
ismét.

– Még két hét! sóhajtott fel Blanka. S aztán még hat hét a válóperig!

Áron meghallotta azt a sóhajtást.

– Én abból tudnék lealkudni valamit, ha nagyon szorítanók.

– Hogyan?

– A törvény azt rendeli, hogy annak, a ki válópert indít, vagy itt kell
lakni Erdélyben, vagy pedig itteni birtokosnak kell lennie. Ha tehát
itteni birtokos lennél, akkor nem kellene tovább várnunk, mint míg a
consistorium összeül, s kimondja, hogy a római curia által hozott
itéletet érvényesnek találja az elválásra nézve: az újra összekelésre
aztán nem kell engedély.

– Hát mit kellene tennünk?

– Valami kis viskót kellene megvásárolnod itt Toroczkón.

– De én nem tudom, hogy van-e nekem pénzem?

– Hogyne volna.

– Manassé mondta?

Áron meg volt akadva. Azt nem felelhette, hogy Manassé «mondta», mert ez
hazugság lett volna: az igazat sem árulhatta el, hogy mit látott és
olvasott Manassé tárczájában? mert akkor minden egyébről föl kellett
volna világosítani Blankát; tehát igazi székely óvatossággal azt felelte
e kérdésre, hogy «mondódott».

Ennek aztán Blanka nagyon örült.

– Volna annyi pénzem, hogy megvehetnék rajta egy vasbányát?

– Micsoda? Te egy vasbányát akarsz venni? Te drága kincs.

– Igen. Manassénak hozományul. Ő azt mondta, hogy új pályát akar
kezdeni: bányász lesz.

– Tehát veszünk egy vasbányát; azt a te nevedre kereszteljük s az akkor
mindjárt gyémántbánya lesz.

A vétel még az nap megtörtént. Egyikét a városhoz legközelebb eső
tárnáknak elkeresztelték Blanka nevére, s kocsikon kimentek azt átvenni.

Maga Blanka is leszállt az aknába, új birtokát a föld alatt
megtekinteni.

Egész gyermek lett az örömtől.

Pedig biz a vasbánya nem valami költői képzelmet felmelegítő látvány.

Estére az áldomását is megülték a birtokbavételnek. Mert az egy Istent
hivők és az angol puritánusok között az a nagy különbség van, hogy a míg
ezeknél a vasárnap a zárkózottság rideg napja, addig amazoknál az öröm
és vígasság határideje. Akkor a leányiskola termeit kiürítik,
átalakítják tánczteremmé, czigányt hozatnak s hajadonok, menyecskék és
ifjak esti harangszóig tánczolnak ártatlan jókedvvel. Korcsma,
tivornyaház e városban nincsen. A mulatság a falu véneinek gyönyörködő
szemlélete mellett folyt le.

Az Adorján-házban is mulatság volt tehát ezen a napon. A bányavásár
áldomását ülték. Áron bátyának is nagy kedve csucsorodott, hogy lehetett
tréfálni vele.

– Ma nem lehetne tőlem olyat kérni, a mit meg ne tennék.

Blanka és Anna szaván fogták szegényt.

Régóta suttogtak egymással titokban valamit, a mi a szemjárásból s a
félbeszakított beszédekből itélve, nyilván Áron bátya ellen tervezett
cselszövény volt.

Csaknem egyszerre szólalt meg mind a kettő.

– Áron bátya! szavadon fogunk.

– Meg kell tenned, a mire kérünk.

Most már Áron megszeppent. Igazi székely volt, a ki tudja, hogy az
igéret: adósság, s azért jó azzal takarékosan bánni.

– No – de csak egyet kérjetek, mert többet nem igértem.

A két hölgy egyik a másikat nézegette, hogy szóljon.

– No már tudom, hogy miben mesterkedtek? Látom arról a te fitos
orrocskádról, Anikó hugocskám, hogy mi bolondra akarsz rávenni? Azt
akarod, hogy tánczoljam el az igaz székely tánczot!

Az pedig egy igen furcsa táncz, arra a nótára, hogy: «Az én csizmám
disznóbűr!» Hires jó kedvének kell lenni a székelynek, hogy azt
valakinek bemutassa; mert az nagyon tréfás táncz. Komoly annak, a ki
járja, de a ki nézi, mindig kaczag rajta.

– Hamis a zuzád! Már el akarod velem járatni! Pedig megmondám, hogy nem
tánczolom el, míg lakadalom nem lesz a háznál. Csitt, te leány! Szólj te
asszony! Inkább a te kivánságod teljesüljön.

Blanka bátorságot vett magának a biztatást fölhasználni.

– Hát épen az én lakadalmamra akartunk valamit kérni.

– Mit hozzak rá gyémántom? Elhozzam a kolozsvári Salamon bandáját?
hozassak csimpolyást?

– Csak azt szeretném, ha együtt lenne akkor az egész családunk.

– Hisz az meglesz.

– Dávid is?

– Az is itt lesz. Urlóbot kérünk neki három napra.

– Hát akkor az, a mire mi ketten kérünk tégedet: hogy – hívd meg a
lakadalmamra Zenóbiát is.

Az öreg székely azt gondolta, hogy ez elől az orozva tett megtámadás
elől legjobb menedék lesz a futásban. Megfordult s megszaladt.

De a két asszonycseléd elfogta s nem ereszté ki a keze közül. Exequálták
rajta az igéretet.

Akkor aztán elkezdett alkudni.

– Inkább eltánczolom az igaz székely tánczot.

– Nem! Nem!

– Inkább elhozom a Salamon bandáját Kolozsvárról.

– Nem kell! Nem kell!

– Inkább elmegyek a püspökhöz, elhozom a dispensatiót a számodra, s két
héttel megrövidítem a várakozási időt.

Blanka aztán olyan szépen kérte.

– De mikor, látod, azt már nekem meg is igérted.

– Nagy bolondság volt tőlem! De még nagyobb tőled, hogy rá emlékezel.
Hiszen ha igértem, hát meg vagyok fogva. De látod, Salométól sem volt
szép, hogy apjától, Heródestől, Keresztelő János fejét kérte ajándékba.

– De hisz én nem kérem tőled senkinek a fejét.

– Mit tudod te azt?

– Oh tedd meg a kedvemért.

Áron bátya megfenyegette keményen a görcsös mutatóujjával Anikó hugát.
Könnyű volt kitalálnia, hogy az beszélte el Blankának Dávid és Zenóbia
szerelmi idylljét: aztán meg azt is, hogy ebben a családban Áron bátya a
«tribunus plebis»; ő gyakorolja a «vetót», s a melyik testvérének a
házasságába bele nem egyezik, annak nehéz állapotja van. Ezt kell
meghódítani.

– De rögtön velünk kell jönnöd a szobánkba. Ki tudja, mikor kapunk
megint ilyen jó kedvedben. Mi már megirtuk a meghivást.

– Már előre megirtátok?

– Mind a ketten egy levélben.

– Meghívtátok Zenóbiát?

– Igen.

– Akkor az apját is meg kellett hivnotok, Cipriánt.

– Természetes.

– Természetes. Biz az nagyon természetes. Hát már most én mit csináljak?

– Jer és ird alá te is a levelünket.

– Este van. Nem látok.

– Hozunk pápaszemet.

– Akkor hát inkább látok.

S a két ifju hölgy addig nem ereszté el Áron bátya karjait, míg át nem
ment velük közös szobácskájukba. Ott alája tolták a himzett tabourettet,
kezébe adták az irótollat, meglineázták előtte a helyet a papiron, a
hová a nevét kell pingálnia, s széles vállára fektették két felől a
fejecskéiket, mindaddig, a míg a levelet aláirta.

Megtörtént. A toll utolsó vonása olyan tintakartácsot fecskendett maga
körül, hogy az tökéletesen kifejezte Áron bátya érzelmeit ebben a
pillanatban.

– El sem olvastad, mit irtál alá! enyelgett vele Blanka. Hátha
halálitélet volt?

Áron ránézett szörnyű komoly arczczal, s széles tenyerét rátéve a
levélre, szomorúan mondá:

– Minden bizonynyal az volt.

Aztán megcsókolta Blanka kezét s azt mondá neki:

– Nagy bolondságot csináltam mai nap. De hát a te kedvedért még azt is
megteszem, gyémántom.

Azután gúnyoros nevetéssel fordult Anna hugához, hozzája intézve a szót.

– Tehát Manassé menyegzőjén poharat koczczintunk egymással, én és
Ciprián! – A zalathnai napok után!

Anna fehér lett, mint a fal.

Blanka arcza örömtől ragyogott.

Anna már tudta, hogy mit jelent – a zalathnai napok története?

De Blankának még nem beszélt róla senki.

Hadd örüljön még!


VI.

Mik voltak azok a zalathnai napok? Egy névtelen történet, minőket
földdel betakarni szeretünk, s a kizöldült pázsitot nem bolygatjuk
fölöttük. Azt mondjuk: a végzet keze volt; annak méltóztatott egyszer az
«embert» mint elemi csapást mutatni be a világnak. Árvíz, jégeső,
tűzokádók lávája emberalakban.

Hogy Toroczkó új vendége előtt titokban lehetett azt tartani, a mi hozzá
oly közel történik, annak igen egyszerű magyarázata van. Nem voltak
hirlapok. Kolozsvárott a sajtó megszüntette működését, s Magyarország
felől nem volt postajárás.

Olyan idők voltak.

Hanem ha távolabb elmegyünk a szinhelytől, majd ott megtudunk belőle
valamit.

Caldariva marquisnő ez idő szerint Bécsben időzik.

E nő jellemének megértésére el kell némely előzményt mondanunk.

Férje Caldariva marquis valóságos nápolyi főnemes volt. Keze által a
szép Cyrenéből valóságos marquisnő lett. S a nápolyi udvarnál ez elég
czím volt az elfogadtatásra. Igaz, hogy Caldariva Rozina ellen nem is
lehetett akkor semmi olyan vádat felhozni, mely előtte a magasabb
társaságok bejáratait elzárja.

Mikor a marquist az a baleset érte, melyet már említettünk, a gyászos
özvegy Rómába költözött. Ott ismerkedett meg Cagliari herczeggel, a
kinek azután később bizalmas barátnéjává lett.

Még Rómában nem érezte a viszonyok semmi közvetlen hatását az életben.
Diplomaták és főpapok csak úgy látogatták salonjait, mint azelőtt s a
vatikáni fejedelem mellett nincs fejedelemnő, a ki scrupulosus legyen
megválogatni a hölgyeket, a kik előtt nyitva vagy zárva kell lenni a
«boscaretto»-nak.

Hanem a mint Cagliari herczeg felköltözött Bécsbe s a szép marquisnő is
egyidejüleg a fővárosba tette át székhelyét, nagyhamar tapasztalá, hogy
az ottani magas regiókban sokkal hidegebb a levegő, mint az olasz
kapitálékban.

Caldariva marquisnőnek nem volt elég a magas czím, hogy minden ajtó
megnyiljék előtte. A bizalmas viszony közte és Cagliari herczeg között
olyan volt, mint a pókháló a korona ágain. Azt le kellett onnan
tisztítani.

A marquisnő bizonyos volt a felől, hogy a herczeg nem tud az ő
bűvköréből menekülni soha többé: azért azt a tanácsot adta neki, hogy
házasodjék meg.

Ő maga választotta ki számára, a kit nőül vegyen: a kolostorból csak
akkor kikerült Zboróy Blanka grófkisasszonyt.

Tudta előre, hogy ez igen szerencsétlen házasság lesz, s számított rá.

Annyi czélt elért vele, hogy a herczeg megnősülése által a saját
hirnevének hiányosságai, úgy a hogy, tatarozva lettek. A külső
tisztesség meg volt mentve.

Cagliari herczeg, mint diplomata igen becses személy volt a sorsintéző
körökben: közbenjárása által sikerült egy meghivót kieszközölni Rozina
számára is egy udvari bálba.

Az akkori bécsi udvari bálok feszes etiquetteje erős ellentétet képezett
a nápolyi mulatságok kedélyes fesztelenségével szemközt.

A szép marquisnő elég érzékkel birt észrevenni azt, hogy őt ott lenézik.
Ez még nem elég erős szó. Nem látják meg.

A sorba állított szép élő karyatidák mindenfelé fordulnak, csak ő feléje
nem.

A feszes rendben fölállított cercle átelleni oldalán megpillantja az
ifju Cagliari herczegnőt. Valóságos gyermek még. Mosolyog, köszönget
jobbra, balra, hanem mikor átellenesére kerülne a tekintete, – akkor
lesüti a szemeit és elkomolyodik, vagy átugorja azt tekintetével.

A marquisnő megjegyzi magának, hogy ez a nő tudja azt a mesterséget,
hogyan kell valakit meg nem látni? annyira meg nem látni, hogy vonásaira
se emlékezzék, ha valaha összejön vele.

Azután elkezdődik a táncz. A vendégcsoport közül felszinre kerülnek, a
kik eddig háttérbe voltak szorítva: a fiatal hadnagyok és cancelláriai
fogalmazók, a kiknek feladatuk az ünnepély tánczrendi részét
gyakorlativá tenni, a szertartás mestere bemutatja őket a szép élő
szobroknak is; azok egyenkint lejtésre kelnek, selyemuszályaik kört
seprenek a sima parquetten, – csak a szép Cyreneért nem jön senki. Az
egész walzert végig nézi.

Most a zenekar a franczia négyes előjátékát hangoztatja: az ifju urak
sietnek foglalkozni, a tánczoszlop alakul; a szép Cyrene megint ott
marad, mintha ő volna egyesegyedül márványból.

Ekkor egy festőmintának való szép ifju alak válik ki a tétlen
vendégtömegből s a szertartás rendezőjével odavezetteti magát a
marquisnőhöz.

«Vajdár Benjámin úr.»

Ohajt abban a szerencsében részesülni, hogy a szép urhölgygyel egy
chassée croiséet ellejthessen.

Ez a szerencse megadatik neki.

Ettől a pillanattól fogva rabja volt Vajdár a szép Cyrenének.

A franczia négyes jó suttogási találkozó. A szövevényes csoszogó táncz
alatt annyira mentek egymással, hogy a marquisnő felhatalmazta Vajdárt,
hogy őt meglátogassa.

Ez ifju az ő reputátióját mentette meg, mert a hivatalos báli tudósító
kénytelen lesz a marquisnő nevét is fölemlíteni, midőn a française
tánczoszlopának résztvevőit az az utókor számára megörökíti.

Diadalát csak az utolsó táncz-ábra zavarta meg. A «láncz»-ban minden
találkozó kezét nyujtja egymásnak sorba, s mikor Cagliari herczegnő
találkozott a szép Cyrenével, csak a legyezőjét nyujtá neki, és megint
nem nézett rá.

Talán egész öntudatlanul tette. Talán másnak sem adott kezet. Talán nem
is tudta, mennyire megsértett akkor egy nőt? Talán azt sem tudta, hogy
az egy olasz nő, s az olasz nők között az, a kit a világ a «szép Cyrene»
névvel tisztel meg és gúnyol?

Azt pedig, hogy minő átkos ellentéte van ezen nő csillagának az övével,
bizonyára ép úgy nem ismerte, mint a hogy nem ismerik az angyalok a hét
fő bűnt.

Nem sok időre ez első találkozás után Vajdár Benjámin elhagyta a szerény
subalternus állomást az udvari cancelláriánál, hogy Cagliari herczeg
magántitkárja legyen.

Azon időkben egy dúsgazdag főúr magántitkárjának állomása a
legnevezetesebb közhivatalokkal versenyzett.

Vajdárt kora ifjuságától kezdve üldözte az élvvágy, a gyönyörvadászat,
az urhatnámság. Ezeknek a rossz ösztöneinek sok lelkiismeretbeli kérdést
alárendelt.

Menyegzője ki volt már tűzve Annával s ő az utolsó napon irta meg, hogy
visszalép. Az egész család együtt volt már, vártak reá, s helyette a
kegyetlen levél érkezett meg.

Azt nem is tartotta szükségesnek tudatni egykori jótevőivel, hogy
egyuttal hitét is megváltoztatta. Ez nagyon természetes volt. Cagliari
herczeg nem tarthatott unitarius titkárt.

De átesküdött volna ő már akár phansigarnak is, a mióta annyira elveszté
eszét, hogy a főurának mind a feleségébe, mind a barátnéjába
belészeressen.

A marquisnő ismerte mind a két őrültségét s táplálta mind a kettőt,
kápráztató reményekkel.

Vajdár, mikor valami gyönyörvágyat kellett kielégíteni, nem igen volt
scrupulosus annak megszerzésében.

Az úrkodás és bonvivant életmód a fiatal embert odatántorítá, hogy
megismerkedjék az uzsorásokkal.

Azok pedig előrevigyázó urak. Tudják, hogy egy fiatal hivatalnoknak, a
ki hazulról semmit sem várhat, nem sokat ér az aláirása.

Benjamin nem sokat tusakodott magában a lelkiismeretével, hogy a hozzá
legközelebb eső jó barátja nevével adjon a saját magáénak nyomatékot.
Utánozta Manassé nevét a váltóján. Hiszen leendő sógora volt és igen jó
ember, a ki ha megtudná is, megbocsátana érte; de meg hitte is, hogy az
soha sem fog napfényre jönni. Az uzsorás becsületes ember, a kinek a
szavában bizni lehet. Ha egyszer az megigérte, hogy a letett váltót
senkinek nem fogja mutatni: hát akkor nyugodtan lehet aludni felőle.

Mikor aztán a herczegnél hivatalba lépett s egyszerre nagy pénzelőleget
kapott, az első dolga az volt, hogy az uzsoráshoz siessen, azokat a
bizonyos váltókat kifizetni.

A pénz férfia megvigasztalá nagyon: nem kell már azokat kifizetni. Neki
bizony egy kis pénzzavara volt; szüksége volt a jó papirjait folyóvá
tenni: a letett váltókat elvitte ahhoz az úrhoz, a kire utalva voltak, s
ez igazi gavallér ember, kifizette azokat első látásra.

Benjámin meg akarta enni az embert dühében!

Az ő hamisított váltóit annak az embernek a kezébe juttatta, kinek a
testvérét ő épen az idő alatt oly csúful meggyalázá. Odaadta a nyakára
hurkolt kötél végét a legkeserübben megbántott ellenségnek.

Ez ember őt most üldözheti az egész világon keresztül s még csak azzal
sem segíthet magán, a mivel férfi férfi ellen szokott föllépni, ha egy
lánczot ketté akar szakítani, mely őt akadályozza: még csak meg sem
ölheti. Hisz a kihivásra elég annak fölmutatni a hamisított váltókat s
nem lehet párbaj.

Manassé pedig kerülte őt e nap óta.

Vajdár megjelenése a Cagliari-palotában nyilt kitörésre hozta a herczegi
házastársak közt lappangva izzó ingerültséget; egy délután a herczegnő
elhagyta a palotát s egy nevelőintézetbeli barátnéjához menekült
Magyarországba. Onnan indítá meg a válópert férje ellen.

A közbejött nagy politikai fordulatok aztán fölforgattak minden eddig
létező rendet. A világnak nem volt gondja a herczegek magánéletében
előforduló botrányokra, s a főudvarmesterek, a mióta a «tisztelt
polgártársak» talpai otthagyták a nyomaikat a fényes parquetten, nem
válogattak többé olyan nagyon a marquisnőkben.

A herczeg válópere – még inkább a római események – aztán Rómába
szólíták a herczeget, titkárját és barátnéját.

Az a gondolat a marquisnő agyából került ki, hogy megfordítsák az eddigi
viszonyt a két nő között, s az elválás után Blankát Vajdárhoz adják
nőül, kit a szerelemszomjas herczeg kész volt fiává fogadni – ilyen
eredményért.

Hanem aztán önmaga elrontotta megint az egészet. Lehet, hogy Blanka
miatt nehezen kivihetőnek találta a cselszövényt. Nyomára jött Blanka
vonzalmának Manassé iránt. Most azután más tervet főzött ki. Egészen
nagyra nevelni Blanka szivében azt a szenvedélyt s bukott nővé tenni őt
általa.

A curia itélete a válóperben a marquisnőre nézve is kényelmetlen lett. A
herczegnek nem lehetett újra nősülni, a mig elvált felesége él.

Most már nem volt elég, hogy megalázza, összetörje azt az asszonyt, most
már az kellett neki, hogy el is temesse.

Úgy is halott volt már. Annak egy nappal több, vagy kevesebb ezen a
világon nem sokat számít már.

És akkor egy csodatevő varázsló rábeszéli ezt a halottat, hogy hagyja el
a sírboltot s kezdjen el egy új életet az Isten szabad ege alatt s az
bejelenti egész naiv őszinteséggel, hogy ő neki bizony megtetszett ez a
szép világ s visszaküldi koporsóját az elvált urának, az özvegyi évdíj
aranyaival s a szentszék itéletének papirhamvaival együtt.

Már most mi vár erre az asszonyra?


VII.

A szomorú évben is voltak, a kik mulatni szerettek.

A míg a Tisza partján, a Kárpátok között, az erdélyi havasok völgyeiben
folyt a vér, a nagy császárvárosban csak úgy nem maradt el a farsang,
mint más esztendőben. S a tánczvigalmak legelsője, a mit a hirlapi fáma
előre elhiresztelt, a Caldariva marquisnő tánczestélye volt. Még akkor a
gazdag főurak voltak a társadalom tónadói; az egyenlőség korszaka nem
tolta helyükbe a – fényüző finánczbárókat.

Az olasz asszony izlése túlfinomitá a megszokott mulatságot. Az ő
termeiben nem csak tánczot és pezsgőt talált a vendégsereg; hanem
isteneknek való mulatságot is. A kor hirhedett művészei voltak megnyerve
az estélyek számára; a hasonlíthatlan Alboni, a hegedüművész Vieuxtemps,
kit kétszeresen érdekessé tett az, hogy Budapesten a magyarok, a miért
szerződése ellenére a német szinpadon is fellépett, kifütyülték; Elszler
Fannynak egy fiatal növendéke (állítólag leánya), ki félévi ragyogás
után a művészi pályáról végkép letünt, s a mi legnagyobb zajt ütött azon
idő tájon Európában, Kobler automat-szinháza, melynek alakjai minden
gépezet nélkül tánczoltak, lejtettek, maig is kitalálhatlan mechanismus
bűvészete hatalmával. Ezeket mind egyesíté a Caldariva-palota estélye,
melyre a bécsi társaság színe-java hivatalos volt.

A mulatság fényes volt és hevélyes. A házi nő ünnepelt királynője volt a
mulatságnak, a kit mindenki tömjénezett.

Csak az volt a kérdés, hogy ki ez a «mindenki?»

Mikor az utolsó vendég is búcsút vett s a zenekar a finale ábrándját
hangoztatta, a ház úrnőjét karonfogva vezeté Caldariva herczeg pompás
boudoirjába.

– Hogy van ön megelégedve az ünnepélylyel, királynőm? kérdé a herczeg
dicsekvő hizelgéssel.

– Sehogy sem, felelt rá a marquisnő, legyezőjét, karpereczeit
lehajigálva az asztalra.

– Mi hiányzott belőle?

– Az emberek.

A herczeg elbámult.

– Én azt hittem, hogy az ön termei tele voltak.

– Igen. Majmokkal.

A keztyüt, mely nem akart könnyen lejönni kezéről, lerepesztette, úgy
tépte le róla.

– Nem vette ön észre, mondá a marquisnő, hogy egyetlen egy udvarképes
alak nem volt a megjelentek között. Még az udvari szinház tagjai is
kimentő leveleket küldtek a saját becses személyeik helyett. Épen azok,
a kiket akartam itt látni, tündököltek jelen nem létükkel.

– Az udvarnál gyász van. Szépíté a dolgot a herczeg.

– Nálam van a gyász, uram, nálam! mondá a marquisnő indulatosan, s
gondatlanul szórta le hajfürtéből a gyöngysorokat, nyakáról a gyémánt
rivièret, s hogy corsettejétől hamarább szabadulhasson, ollóval vagdalta
szét a füző selyemzsinórt, s aztán a földretaposott bálruha helyett egy
bő burnuszt kerített magára. Meddig fog e megaláztatás még tartani?

A herczeg boszúsan vont vállat.

– Én oka nem vagyok.

– Hát ki?

– A római curia, mely megtiltotta megházasodnom.

– Önnek legnagyobb örömére.

– Ön igazságtalan hozzám, Rozina. – Tudja, hogy mennyire szeretem.

A marquisnő ajkait pittyeszté, s lehütő tekintettel nézett a maga
bolondjára. Olyan rút szájat tudott csinálni és kiállhatatlan órredőket,
mikor boszús volt, hogy az embernek rosszul esett reá nézni.

– Esküszöm önnek, mondá a herczeg, hogy a mely napon elvált nőmnek
halálhirét veszem, másnap kihirdettetem eljegyzésünket.

– Ezt tehette volna ön, mielőtt azt a nőt elvette.

– Nem önnek a tanácsára vettem-e el?

– Akkor még nem ismertem az itteni szokásokat. Azt hittem, hogy jobb
lesz szabadnak maradnom. Önnek a házában lesz egy hosszantűrő martyr, a
kinek a hallgatása elfed minden titkot, s az nekem szabadalmat ád. Nem
tudtam, hogy itt még az asszonyok számára is van titkos rendőrség. De
hát utoljára is nem tudott ön végkép megszabadulni ettől az asszonytól?

– Én mindent elkövettem, hogy a curia kedvezően itéljen. Követtem önnek
a tanácsát, hogy a nőt a kegyelem útjára vezessem. Mi hiusítá meg
mindezt? Most ki van ránk mondva az itélet. A meddig ez a nő él, addig
sorsunkat el nem fordíthatjuk.

– És meddig fog még ez a nő élni! – kiálta fel szikrázó dühvel a
halavány alabástrom alak.

A herczeg hidegen felelt:

– A meddig Istennek tetszik.

A szép Cyrene közel simult hozzá, s fejét vállára téve, halkan sugá
fülébe:

– Tudja ön, hol van most az az asszony?

– Nem tudom, szólt a herczeg, arczát félrefordítva, mint a ki nem mond
igazat.

– Lássa ön: én nem bocsátom el őt olyan könnyen a szemem elől. Ön
otthagyta őt Rómában, jól odalánczolva őt börtönéhez. Feje fölött kifent
kések, lába alatt kaszatömlöcz; árulók, orgyilkosok körülötte; lázadás,
gyujtogató népharag közepett. Már ott ugattak az ablaka alatt Jezabel
kutyái! Én tudtam, hogyan kell ettől az asszonytól megszabadulni.

– Ön remek nő, Rozina.

– Ekkor egy ember, a ki senki – egy pont, egy zérus, közé csap a
játéknak s halomra dönt mindent. Igen, mert ez a senki, ez a pont, ez a
zérus mégis volt valami, mi több egy herczegnél, egy fejedelemnél: –
egész férfi! Ez elvitte magával Rómából azt az asszonyt.

– Szerették egymást.

– Azt gondolom. – A sors másodszor is belevezette őket a kelepczébe, a
miben annyi más ember otthagyta az életét. Triesztben három óráig voltak
a haditörvényszék és rendőrség hálófonalai között. Ha négy óráig
maradtak volna ott, bizonyosan megfogta volna őket a háló. Csak az
útleveleiket kellett volna hamarább elolvasni valakinek, hogy
megtalálják az okot, a miért az ember a czinterembe vándorol. Azonban,
mire ez valakinek az eszébe jutott, akkorra már az az ember, az a semmi,
az a férfi! elvitte őt magával. Gyalog mentek a Karst sziklaösvényein
keresztül.

– Nagyon szeretik egymást! mondá a herczeg.

– Olyan nagyon szeretik egymást, hogy nem fognak öngyilkosokká lenni,
hanem tovább élnek, hogy tovább szerethessék egymást. Eleinte azt
hittem, hogy úgy fog végződni a drámájuk, a mint hasonló kedélyű
embereknél szokott. Turbékolnak, epedeznek, édelegnek s mikor azt
látják, hogy nem lehetnek boldogok, hogy a sors ellen hasztalan
küzdenek, akkor egy szép este bezárkóznak egy szobába s reggel mint szép
halottakat találják meg őket. Még mást is reméltem. Hisz nem vagyok oly
kegyetlen szivű. Azt hittem, el fognak szökni együtt más világrészbe.
Onnan majd egyszer a nőnek halálhirét fogjuk venni. Nem lesz igaz: ők
álnév alatt elrejtőznek, de nekünk a hivatalos hír elég lesz
bizonyítékul. Cagliari herczeg keze felszabadul a rávert bilincsből s
akkor aztán válaszolhat arra a kérdésre, hogy vajjon a szép Cyrene
több-e rá nézve, mint egy szép játékszer?

– Rozina, esküszöm önnek!

– Fölösleges eskü! Legalább egyidőre az. Ön megkapta Zboróy Blanka
levelét?

– Nem kaptam.

– Dehogy nem, a mit még Triesztből irt önnek novemberben.

– Nem jutott el hozzám. Én még a deczemberi havi illetményét elküldtem
neki Vajdár által Rómába: ötezer skudit.

– Hahaha! Önnek derék fogadott fia van, mondhatom. Önnek a leveleit
utasítás szerint ő szokta fölbontani. Erre az egyre elfeledte önnek a
figyelmét fölhívni. Annak aztán megint nem ő lesz az oka, ha a mostani
olaszországi állapotok mellett egy ötezer skudis küldemény, mely a
czimzettre nem talál, úgy elvész, hogy nyomára nem lehet akadni. – Ez
igazán geniális kölyök!

– Kitelik tőle ilyen escroquerie.

– Hanem azért ne veszszen ön vele össze. Nekem vett rajta gyémántokat. A
családban maradt a vagyon. Arról a levélről nekem már novemberben
tudomásom volt.

– No, és szabad nekem «is» megtudnom, hogy mit írt nekem a herczegnő?

– Azt, hogy lemond az apanageáról, újra férjhez megy, s minthogy ez nem
megy templombontás nélkül: áttér a jegyese hitére.

– Ebben az az örvendetes, hogy nekem megmarad a hatvanezer skudim.

– Fi donc! Ha Mayer bankár mondaná ezt! De egy Cagliari herczeg!

– Én ezt a hatvanezer skudit ezentul önnek adom, szólt a herczeg,
hizelgőn fonva karját a szép hölgy vállai körül.

– Uram, ne érintse ön a kezemet! szólt az, elhárítva magától az ölelést.
Ha volt bátorsága «egy» nőnek azt mondani önnek a szemébe: itt a
herczegi koronád, meg az aranyaid: szedd fel! nekem nem kellenek, én
akarok egy «egész» embert, a ki nekem uram és királyom! hát akadhat ön
még egy második nőre is, a ki ezt szintén megteszi.

– De hát mit kíván? Csináljam én is utána azt, a mit Zboróy Blanka tesz?
Legyek önnel együtt protestánssá, hogy aztán mi is megesküdhessünk?

– Bizony, majd azt mondtam rá, hogy tegyen úgy! Úgy hiszem, hogy ha
egyszer az «advocatus diaboli» előtt védeni kell a földön elkövetett
bűneinket, az ön tréfájára könnyebb mentséget találna, mint a mit én
tervezek.

– Ön valami tréfát tervez, Rozina?

– Nem is rosszat. Hogy a szerelmes pár czélt érhessen. Toroczkóra kell
haza jutnia. Nyomrul-nyomra kisértem eddig az útjokat. Erdély felé
tartanak, annyi bizonyos. Ott a hegyek között van a galambpár fészke, a
melyben meg akar huzódni. S azok a körül fekvő erdők most tele vannak
kányákkal, héjákkal!

– Ön arra gondol? szólt akadozó szóval a herczeg.

Az öreg roué szerette magát kegyes embernek mutatni, a ki fél az
éjszakai rémektől, hisz a babonákban. Nem szerette, ha egy szép hölgy
halálról beszél előtte.

– Még most csak gondolok; szólt a szép Cyrene. S lehet, hogy a
gondolatom is teljesül. De ha nem úgy lesz, akkor majd tenni is fogok.

Azzal elővette azt a nagy katonai térképet, melyen Erdélynek minden
hegye, völgye, még elszórt csárdái is mértani pontossággal vannak
följegyezve. Több hely beleszurt gombostűkkel volt megjelölve.

– Itt a völgykatlanban fekszik Toroczkó. Körülötte ezeket a pontokat
tartják megszállva a fölkelők. Hallott ön már valamit a viselt
dolgaikról?

– Borzasztó meséket.

– Azok nem mesék s borzad tőlük, a kinek gyönge szive van. Én nem. Mit
gondol ön, hogy ha egy ilyen borzasztó mesének a szinhelyére tévednének
a mi menekültjeink, mi történnék velük?

– Arról álmodni sem szeretek.

– Ott nem védi meg őket az angyali szépség. Azok ott gyorsan itélnek és
végrehajtanak.

– Valóban?

– Valóban! Valóban! Ön olyan hangon mondja azt, mintha egészen másutt
járnának a gondolatjai. – Meglehet, hogy önnek a felesége már ebben a
pillanatban valamelyik kutnak a fenekén fekszik.

– Az rettenetes volna!

– Rettenetes csak az volna, ha igaz lenne s nem volna senki, a ki a
tényt be tudja bizonyítani. Erről gondoskodtam én.

– Ön borzasztó nő, Rozina!

– Ne rémüljön el! Én nem tettem semmit. Én csak engedem őket menni a
maguk utján. Ha elbuknak, nem az én hibám. Én csak arról gondoskodtam,
hogy ha balsorsuk utóléri őket, erről bizonyítvány legyen a kezemben.
Csak nem tart ön Fredegondának, Lady Macbethnek, Borgia Lucrétiának?

– De hát hogy akar ön adatot szerezni?

– Igen egyszerű úton és módon. Erdélyből minden ily rémeseményről a
legrészletesebb tudósításokat küldik meg a hadügyminiszteriumnak.

– Ki küldi azt?

– Olyan hű emberek, a kik a hadviselésnek azt a nemét rosszalják.
Azokban a tudósításokban fel vannak sorolva az áldozatul esettek nevei
mind! Én e leveleket megkaptam másolatban.

A marquisnő felnyitá pompás, teknönczhéjjal kirakott szekrénykéjét s egy
rózsaszín szalaggal átkötött iratcsomagot vett ki belőle.

A herczeg tetteté, hogy összeborzad, mikor azt az asztalkára letette
eléje.

– Ne ijedjen meg, herczeg. Nem lehet ez iratokat olvasni. Titkos
irásjegyekkel vannak fogalmazva.

De a herczeg mégis fölkelt az asztaltól, mintha egy sírboltot nyitottak
volna ki előtte, s annak a kisértetei emelkednének ki eléje.

A szép Cyrene vette észre a hatást, s most már úgy tett vele, mint az
állatszelidítő a meghunyászított oroszlánjával, mikor a nyers hust
szájához veri s korbácsot ad neki helyette.

A marquisnő felnyitott egy iratot s nevetve olvasott fel belőle egy pár
sort. Az természetesen úgy hangzott, mintha sanscrit nyelven lett volna
irva: semmi értelme nem volt. A herczeg fülében mégis úgy hangzott az,
mint valami rettenetes varázsmondat.

Aztán csábító mosolylyal dült oda a vállára a szép hölgy, s
bársonyujjaival megczirógatva az állát, azt mondá neki:

– Hanem ha egy kellemes éjt akar ön az oldalam mellett eltölteni, ha van
önnek vágya egy rendkivüli, nem mindennapi emberek számára fentartott
gyönyörben részesülni, akkor szerezze ön meg nekem a hadügyérségtől e
levelezések titkos kulcsát. Akkor ketten egymás mellé ülünk. Ön nekem
kibetűzi az iratok tartalmát. Gyönyör és borzalom küzdenek egymással.
Meglássuk, melyik lesz erősebb? – S ha aztán «egy nevet» talál ön
felolvasni előttem, a melyre várok: akkor majd megtudja ön, hogy milyen
az a nőoroszlán, a ki az ő meghódítójának a lábát csókolja.

A herczegnek a hideg veríték gyöngyözött a homlokán. A hölgy leveté
magát a kerevetre, állát tenyerébe fektette és kaczagva ingerkedett.

– Nos, uram, az idő még nem késő; csak éjfél után három óra. Ilyenkor
legjobban lehet a hadügyminiszteriumban értekezni valakivel. Kevés ember
van jelen. Legjobb óra a bizalmas kérdezősködésre. Én visszavárom önt,
ha tetszik visszajönni. Ha alva talál, csak e szót mondja: «erdélyi
hirek» s én fölébredek és figyelni fogok. Visszavárom önt. Adieu!

A herczeg sietett tőle menekülni.

S aztán hajtatott, nem a hadügyminiszteriumhoz, hanem a Sperlbe, a hol
még akkor tánczoltak a herczegasszonyok, a kiknek csak keresztneveik
vannak.


VIII.

A marquisnő a komornájának csengetett.

Különösen fanyalgó kedvében volt. A míg a fiatal leány dolgait végezte
úrnője körül, az minden rigolyáját éreztette vele, a mivel csak egy
bálból kedvetlenül hazatért asszony rendelkezik.

Mikor a haját kibontotta, minden kis hajmeghuzásra felkiáltott s
tenyerei gyorsaságával fenyegetőzött.

A komorna gondolta magában: «ma megint drága napunk lesz: egész reggelig
nem hagy lefeküdni, folyvást talál valami parancsolni valót».

Ekkor az óra tizet ütött.

A marquisnő olyan mozdulatot tett, mint a ki meg van lepetve, s az órára
tekintett.

A komorna kapott rajta, hogy valaki mást fognak szidni, nem őtet, pedig
most megérdemelné, mert a marquisnő gyors mozdulata következtében
ugyancsak berántotta a bontó fésűvel a haját. Igyekezett árulkodni a
másikra.

– Bolond óra ez! Hármat mutat s tizet üt. Ritkán üt és akkor mindig
tízet.

– Hallotta ön már ezt az órát máskor is ütni? kérdé a marquisnő
bizalmasra váló érdeklődés hangján.

– Csak az imént is egy órakor éjfél után, hogy a kandallót felszítani
bejöttem. Akkor is tizet ütött.

A marquisnőnek bohó kedve támadt egyszerre, nevetett.

– Ez egy nagyon régi óra. Az ütőgépezete elromlott s semmi órás nem
tudja megigazítani. Akkor üt, a mikor eszébe jut. Pedig zenemű is van
benne, a mi háromféle operából játszik. Menjen oda Fanchette, nyomja meg
azt a veres korállgombot az oldalán.

A komorna tette, a mi mondva volt s arra az ódon óra elkezdett egy
minden divatból kiment nótát nagy álmosan leőrölni.

A marquisnő erre csupa nyájasság és figyelem lett a komornájához. Azt
mondta neki, hogy késő az idő, ő már álmos, most hagyjon mindent
szerteszét heverni, s úrnője haját félig felbontva, menjen aludni s
holnap délig be ne jőjjön.

«Igazán szeszélyes asszony!» mondá magában a komorna, a mint megcsókolta
azt a kezet, melyet az imént a tenyerével megfordítva, most pedig
kegyteljesen nyujtának felé, s aztán sietett megfogadni az utasítást.

A marquisnő pedig, a mint egyedül maradt, félig szétbomlott hajfürteit
egy kis csipkefőkötő alá szorítva, az órához sietett.

Az egy ügyes antik-utánzat volt, a minőt Velenczében gyárilag
készítenek, czifra faragványu álló tokkal, Jean Jouvence modorában.
Műértő az első tekintetre kitalálja, hogy nem igazi antik.

A marquisnő egy kis aczélkulcscsal fölnyitá az óraállvány ajtaját s
aztán elkezdett nevetni.

Nevetésére másik nevetés felelt s az óraajtón át belépett egy férfialak.
Vajdár Benjámin volt. Az antik óra csak egy rejtett bejárat álczája
volt! az óraütés a jel, hogy a kit várnak, itt van, s a zenehang a
felelet, hogy várják, bejöhet.

A látogató meg akarta csókolni az úrhölgy kezét, az pedig a helyett a
kezére ütött negédesen.

– Megjöttél, bolondom.

– Ma már másodszor vagyok itt.

– Olyan sürgetős?

– Megkaptam a levelek kulcsát.

– Ah! – Most egyszerre villogni kezdtek a szép hölgy bágyatag szemei. Ez
már kedves szó. Úgy ülj ide mellém, kis szamaram.

Ez a szó egészen átváltoztatá a nőt: minden tagjában nyugtalanság,
minden vonásaiban izgalom látszott. Odavezette karöltve Benjámint a
kerevethez, mely előtt egy gyöngyház-mozaikkal kirakott asztalra dobva
hevertek az említett levelezések s odavonta őt maga mellé.

– Te már készen tartottad az iratokat? kérdé Benjámin.

Rozina hamisan nevetett.

– Jupitert riasztottam el velük az imént. (A herczeget egymás között
Jupiternek hívták). Nagyon földi gondolatjai voltak ő istenségének, s
olyankor semmi sem téríti vissza olyan gyorsan az égiekhez, mintha a
halálról beszélnek előtte. Az is elég neki, hogy tőlem elfusson, ha a
fehér köntösömön fekete csipkét lát. Mi lássunk hozzá, mi van a
kriptaajtón belül?

A nő szinte lázban volt az izgalomtól, a mint e fárasztó, lassu munka
lepergett előtte. A cryptografia kulcsával egyenkint kellett a szavakat
kibetűzni. Eleinte oda tette a két kezét Benjámin vállára s úgy leste a
kibonyolított szavakat és mondatokat, annak a vállán keresztül nézve.
Majd nem találta ezt elég kielégítőnek, akkor odaült vele szemközt, hogy
a felolvasó arczvonásairól olvashassa előbb a kitalált szavak értelmét.
Odatámasztotta arczát a tenyerébe, úgy bámult az irásfejtő ifju ajkaira.
Szemeiben, mint bűvös tűz, ragyogott a lámpa fénye.

S a fölnyitott lap valóban megannyi kriptaajtó volt s a kibetűzött
sorokon, mint lépcsőkön szálltak föl belőle a sötét éj kisértetei.

Az első lap szólt a zalathnai vértanukról; a preszákai mező borzalmas
jeleneteiről, mikben egy szép, virágzó bányaváros népe lett kiirtva:
férfiak, aggok, nők, gyermekek; hatszáznegyven lélek. Mind királyi
hivatalnokok, bányatisztek családjai. Csak ketten maradtak élve. Egy
anya, ki egy lándzsadöféstől tetszhalottan maradt ott, aztán
fölocsudott, a holtak mezején föltalálta kis gyermekét, az is
tetszhalott volt, feléleszté a pataknál s elvánszorgott vele az erdőbe,
s itt megmenekült. Az okirat elszámlálja az áldozatok neveit.

– Ne olvasd ezt végig! mondá türelmetlenül a marquisnő.

– Borzasztónak találod? A többi is ilyen lesz.

– Nem! Hanem ez még nem érdekel egészen. Mikor ez történt, még akkor
«ők» Rómában voltak.

Következett a második levél. Ebben a sárdi rémnapot írják le, egy
megmenekült özvegy elbeszélése után.

Azután a borbándi, kisfaludi catastrophák.

Azután a benedeki vérkrónika. Mellékelve mindenütt az áldozatok
névsorozata. Egy-egy túlélő mindenütt maradt fönn, véletlenül,
csodamódon megmenekülve, hogy legyen a ki a nagy romlást a világnak
elbeszélje. Igenből a református lelkészt hagyták élve, azzal a szóval:
«eredj és mondd meg a népednek, hogy mit láttál a krakkói lovardában!»

A kisenyedi mészárlásból egy úrnő, a ki kútba ugorva menekült meg, kis
gyermekével keblén.

Egy fiatal úrleányt egy csimpolyás mentett meg azzal, hogy testvérének
adta ki. Benedeken egy kiirtott földesúri család kisasszonyát szabadítá
meg egy jószivű czigánylegény az által, hogy nőül vette.

– Hisz ez valóságos regény! mondá a szép Cyrene.

De még milyen regény! Dumas «ezeregy kisértetén» is túl tesz.

Hanem az egyformaság kezdé untatni. Ásítozott.

– Ezek mind igen régi történetek. Mi történt később?

A közben a kiterített térképen veres zászlós gombostűkkel jelzé a
rémhadjárat előrenyomuló strategiai pontjait.

Iszonyú hadjárat! Az elesettek életkora is föl van jegyezve. A férfiak
mind negyven éven felül, a gyermekek mind tíz éven alul. Harczra való
férfi nincs köztük. Legnagyobb szám a nőké.

S mit vétettek?

Azt, hogy magyarok voltak és urak (vagy németek; de urak.)

S a szép Cyrene (most majd azt irtam: «Európa») azt mondta rá:
«sajnálom, de ki tehet róla?» (Hiszen a kik megölték őket – nem voltak
törökök!)

«Folytassuk!»

Pedig Benjámin maga is ki volt fáradva a munkában.

Azokat a feldult helységeket ő mind jól ismerte. Igen sok vérrel irott
név tulajdonosával jó barátságban volt, házánál mulatott, a
háziasszonynak kezét csókolta, kisasszonyával tánczolt.

S azok most – a kút fenekén!

Hisz’ mégis végigfut az embernek a hátán a borzadás, még ha a szép
Cyrenével szemközt ül is.

– Fázol tán? Kiszáradt a torkod?

A szép hölgy maga hoz neki egy kristálypohárban villogó zöld
chartreuset, s hogy annál édesebb legyen, maga is beletorkoskodik. S
aztán oda ül mellé. Talán ha a karját a válla körül fogja fonni, az még
jobban fölmelegíti?

Menjünk tovább! Merre veszi futását a jégvihar? merre özönlik a láva, a
minek neve «ember»?

Következnek a tudósítások a későbbi időkről.

Nagy-Enyed!

– Azt hiszed, hogy Nagy-Enyed felé mehettek csak Thoroczkóra?

– Okvetlenül arra kellett venniök az útjokat. Ez a kényelmesebb és
rövidebb út. Deés és Kolozsvár felől a leghevesebb harczok színhelyén át
kellett volna végighatolniok s Kolozsvárott a legrosszabb helyre
jutottak volna: ott bizonyosan elfogják őket.

Tehát mi történt Nagy-Enyeden?

Az, hogy egy nagy népes város: a culturának egyik végőre, ki lett
törülve hosszú időkre a létezők sorából.

Sírbolti rémek egész tábor számra?

Rémdráma, mely előtt Neró, mint egy bukott komédiás, futhat el a
szinpadról; a fölséges nép túltett a fölséges Cæsaron!

S a szép Cyrene ereiben is római vér folyik.

Az Agrippinák és Faustinák vére, a kik a halálordítás közepett letépték
fejükről a rózsakoszorút s lehajították a gladiatornak.

Hétszázan menekültek meg az égő városból az erdőkbe. A hogy az éjjeli
orvtámadás ágyaikból kiverte, öltözetlenül, mezitláb, fegyvertelenül,
januári csikorgó hidegben.

Hova akarnak menekülni?

Legközelebb van nekik Toroczkó.

Tovább! tovább!

Üldözőik rémtábora mindenütt a nyomukban van.

Vajjon megmenekülnek-e előlük?

Vajjon «ők» közöttük vannak-e?

Most egy új tudósítás következik.

Ez azon kezdi, hogy Kolozsvárt visszafoglalta Bem, s egyik alvezére
Tordáig nyomult.

A hírlapok nem beszéltek erről. A közönség a hadjárat felől a
legtökéletesebb tudatlanságban volt tartva.

Hah!

Itt a kibetűzött név, a mit kerestek: «Adorján».

– Manassé? kérdi mohón a marquisnő.

– Keresztnév nincs mellette.

– Olvasd hát!

– Egy Adorján és négy magyar mágnás, még hét huszárral és husz honvéddel
elindultak Tordáról a Nagy-Enyedről menekülőket megszabadítani s
Toroczkót megvédni.

– Harminczketten, tízezer ellen! Ne motozkálj a betük között oly lassan!
Siess!

– Felvincznél rábukkantak a felkelő táborra, mely a nagyenyedi
menekülteket üldözni s Toroczkót megrohanni sietett. A harminczkét ember
nem várta be, míg a mögöttük járó főcsapat utánok érkezik, közéjük
vágott a fölkelő seregnek.

– Őrjöngők! Tovább! tovább! Mi történt Adorjánnal?

– És szétverték az egész tábort.

– Harminczkét ember egy egész felkelő sereget.

– Igy szól a hivatalos jelentés. A támadók részéről csak egy lovas esett
el.

A marquisnő nem akart hinni az irott betüknek.

– Hogyan? Harminczkét ember egy egész felkelő tábort? Az talán csak
annak előhada volt.

– Meglehet. A tudósítás tovább szól. Délre megérkezett a gyalogság, két
század honvéd és aranyosszéki nemzetőr. Azon az éjszakán hétszáz
menekültet, nőt, gyermeket, félig megfagyott alakokat szedtek össze az
erdőkből. Azokat szekerekre rakták és hajnalban megindultak velük Torda
felé. Vincznél maguk előtt találták teljes hadi rendbe felállítva az
egész felkelő sereget. Neki vágtattak s utat törtek maguknak s az egész
szekérsornak a hétszáz nyomorulttal, tízezer emberen keresztül.

– S megmenekültek mind?

– A magyarok részéről csak egy huszár esett el. Ellenfeleik szerteszét
oszoltak.

– Lehet-e, hogy most ezek megtámadják Toroczkót?

– Ez a sereg, mely Enyed körül táboroz, bajosan. Onnan csak egy szűk
sziklaszoroson át lehet bejutni a toroczkói völgybe, a hol még a
legrendezettebb hadsereget is agyonverhetik aláhajigált sziklákkal a
védelmezők, a kiket meg sem lehet közelíteni. Hanem egy másik felkelő
tábor, mely Aranyosszék körül tanyáz, meglepheti őket a Székelykő felől,
ha annak a feljáratai nincsenek őrséggel ellátva. Még erről a táborról
nem kaptunk tudósítást. Azonban még egy levél van hátra.

– Pihenj meg. Igyál még egy pohár liqueurt. Én hadd szíjjam ki addig a
magam mézét e rettenetes méregvirágból. Milyen borzalmas képek! Látni
ezeket az útfélen fekvő nőalakokat, ruháik letépve, meztelen fehér
keblükön a halálos sebbel. Rettenetes gondolat. De hinni azt, hogy hátha
az «ő» szelid madonna-arcza is ott van azok között, a kik véres
mintájukat ott hagyták a fehér hóban. Mellette két imádója, a kik
csókjára vágynak: a holló és a farkas! Ah mi gyönyörteljes ábránd!

Még is összeborzadt erre a szóra. A nőszív soha sem romlik meg annyira,
hogy a rosszat, a mit tesz, meg ne bánja. Azért megteszi.

– Nem! Nem vagyok olyan rossz. Nem kivánom neki ezt a sorsot. De azt
igen, hogy mentse meg őt is hódító szépsége. Találjon egy
parasztlegényre, ki őt a mészárlásból azzal menti meg, hogy feleségül
veszi. Zboróy Blanka grófnő, Cagliari herczegnő egy pakulár felesége. A
ki aztán maga könyörög, hogy tegyék az ő nevét is a halottak
lajstromába! Akkor aztán hadd éljen, ha el van temetve.

A szép Cyrene annyira meg volt elégedve magával, a miért ily nagylelkű
megoldást tudott feltalálni, a miért magát rajta kaphatta egy nemesszívű
gondolaton, hogy önteltségében megcsókolá saját hófehér vállát.

– Te még is jó lélek vagy Rozina! mondá magának hizelegve.

Jól kiérdemelt hizelkedés.

– Nos! Kis bolondom. Még egy levél van hátra. Nem vagy még álmos, kis
kutyám?

Benjámin egy perczig gondolkozott rajta, hogy ne legyen e valósággal kis
kutyája a szép Cyrenének? A delnő hátravetve magát a kereveten s két
felemelt karjára nyugtatva fejét, lustán letapadó szempilláival oly
élveteg képet mutatott, hogy a fölött az ember elfeledheté az egész
hadjáratot, szörnyeteg mészárszékeivel együtt. Benjámin gondolkozott
rajta, hogy ne dobja-e az utolsó levelet az asztal alá?

Küzdött benne a vérszomj és a gyönyör dæmona egymással az elsőbbségért.
A vérszomj győzött.

– Lássuk az utolsó levelet is.

Ez a monasteriai főhadiszállásról kelt. Az itt összegyűjtött felkelő
tábornak kellett Toroczkót megsemmisíteni.

A legelső sorok olvastára a legnagyobb érdekeltség lepte meg a delnőt.

Adorjánokról volt szó!

Odaült a szék kartámlányára, hogy jobban belelásson a megfejtett iratba
s ujjahegyével kisérte a leirt szavakat, míg szőke fürtei, a főkötő alól
kiszabadulva, a felolvasó arczát beárnyékolták. Az alabástrom arczon
végigvonaglottak az indulatkifejezések csodái.

«Egy Adorján odament a felkelőkhez békét ajánlani. Azt elfogták,
meglánczolták.»

«Egy másik Adorján jött utána: kérni a fölkelőktől a békekötést és
elfogott testvérét. Azt is a másikhoz lánczolták, nem irgalmaztak.»

«Ekkor jött egy harmadik Adorján. – Manassé.»

– Ah! Végre hát Manassé!

A szép hölgynek összeszorított két fehér fogsora kivillogott felvetett
piros ajkai közül, míg szemei kerekre felnyilva lesték a megszülető új
sort.

«Olaszországból jött, egy szép hölgyet kisérve, a ki menyasszonya.»

– Megvannak!

«Azon a napon, melyen a magyar seregek Kolozsvárt elhagyták, indultak ők
el, a hegyi utakon. Éjjelre Ciprianu házába szálltak meg, a ki a
fölkelők egyik főnöke s az Adorján-ház elkeseredett ellensége.»

– Az elfogta őket! sietett a marquisnő a még ki nem betűzött sor
talányát megelőzni.

– Nem. «Az megmenté őket s erdei járatlan utakon keresztül
Magyar-Peterdig vezetteté.»

– De hát bűvészek azok az emberek? Varázslatuk van?

«A menekülők a tordai hasadék Balyika barlangjában tölték a következő
éjt.»

– Hol van az? Mutasd a földabroszon!

– Itt.

– És a Monasteria?

– Az meg itt.

– Hisz itt két ember a könyökével éri el egymást.

– Ugy van. Mintha egy házba szálltak volna, az egyik a földszintre, a
másik az emeletbe.

– Tovább, tovább! szólt a delnő, türelmetlenül ütve tenyerével az
asztalra.

«Minden útjok el volt zárva a Toroczkóra jutáshoz. Ekkor Adorján Manassé
éjjel felment a Monasteriába s megjelent a fölkelők főhadiszállásán.»

– Vakmerő!

«A haditanács már készen volt a támadási tervvel. Volt tízezer
fegyveresük. Vártak egy segédcsapatra, mely rendes katonasággal,
ágyúkkal ellátva támadja meg más oldalról Toroczkót, azt pedig nem védte
több háromszáz nemzetőrnél.»

– Manasséról olvass! És asszonyáról!

«Adorján Manassét megérkezésekor elfogták s bezárták. Két bitófa föl
volt már állítva a két testvére számára, reggelre felállították melléjük
a harmadikat is.»

– Úgy, úgy! És az asszony? Az asszonyt nem találták meg?

«Reggelre Adorján Manassé rábeszélte a fölkelők vezérét, hogy kössön
békét Toroczkóval: maradjanak jó szomszédi frigyben, s őt és testvéreit
bocsássák szabadon. A vezér megkötötte a frigyet, pazsurákat adott az
Adorján-testvéreknek s Manassé arájának, azok hazajutottak Toroczkóra; a
felkelők pedig visszatérek falvaikba.»

A delnő felkapta az egész iratcsomagot s oly dühvel vágta azt le az
asztalra, hogy a légcsapástól az argandi lámpa kialudt. S csak a
boltozatról lefüggő éji lámpa világítá még be a szobát.

Mint egy felbőszített szép nőtigris, úgy szökött fel helyéről, s végig
futott szobáján, meg visszatért, főkötőjét ledobta fejéről, hogy
hajfürtei mint arany kigyók omlottak vállaira.

– S mi történt tovább? Mi történik Toroczkón?

– Több tudósításunk nincs.

– Nincsenek ott kémeitek?

– Thoroczkón nincsenek árulók. Egy volt. Azt már magadévá tetted.

– S te nyomorult, nem osztod azt a dühöt, a mi engem képessé tesz arra,
hogy pofon üssem magát az ördögöt! – Nem. Nincs többé ördög! Más gyáva
csak odáig tudta vinni, hogy istentagadóvá legyen: – én az ördögöt
tagadom meg. Kihagyni őket siklani a körmei közül! Hát már most kiben
bízzék még az ember?

Benjámin megkisérté enyhültebb kedélyhangulatra bírni a gyönyörűséges
szép furiát s kapott tőle a kisérletért egy irgalmatlan nagy pofont.

– Nesze!

– Köszönöm. Ez hát az enyém. Egy négyszem között adott pofonért, ha szép
hölgy adja, nem haragszunk. Az egy váltó.

– Még pedig nem hamis.

– «Értéke» egy mennyország!

– Pokolban akarod-e megtalálni a mennyországot? Te hidegvérű reptil!
Mikor azokat a jeleneteket olvastad előttem, a mik alatt valamit éreztem
Báthory Erzsébet gyönyöréből, a ki ifju leányok vérében fürdött, azt
véltem, lángba borulok s megégek azzal együtt, a ki lángkörömbe lép. A
kisértetek orgiájába vitt oda képzeletem s gyilkossal s legyilkolttal
karöltve jártam a bőszült danse macabret. Nem érezte szivemhez szorított
fejed a vad feldobogást? Vége van. Eredj haza s igyál szódavizet! Most
jégbálvány vagyok. Ez a hír méreggé változtatott bennem minden
életnedvet. Ha megharapnék most valakit, meghalna tőle, mint a csörgő
kigyó fogától. Gyűlölet, utálat minden gondolatom. Beteg vagyok. Halálos
beteg. A nehézkór előjeleit érzem. Valakin ki kell töltenem boszúmat. Ne
óhajts ilyenkor megismerni, mert rettenetes vagyok.

Benjámin mozdulatlanul állt a szép dühöngő előtt. Az kezébe fogta a
csengetyűzsinórt.

– Rozina, ön cselédjét akarja híni? – kérdé Benjámin elkedvetlenülten.

A delnő másik kezével közelebb vonta őt magához s erőszakosan elfojtott
hangon suttogta fülébe:

– Gondolj rá, hogy van egy ember, a kinek egy kötél van a kezében, a
minek a hurokja a te nyakadra van szorítva, s a ki annálfogva tégedet, a
mikor neki tetszeni fog, a sárba, a mélységbe leránthat; a ki elől
hasztalan emelkedel a legmagasabb polczra, rád talál, lába alá tapos. A
ki miatt nem lehetsz boldog soha; kiránt a hitvesed, a gyermeked karjai
közül, a mikor legboldogabb, legkevélyebb fogsz lenni. Aztán gondolj rá,
hogy van egy asszony, a ki tégedet arczul ütött, nem úgy, mint én:
enyelgő kézzel, de halálra sujtó szóval, a ki téged felismert,
kikaczagott s a ki utamban áll nekem, mint egy áthidalhatlan mélység,
mint egy elolthatatlan tűz. A ki miatt kell éreznem a mérges nyilak
legmérgesebbjeit, az emberek gúnymosolygását, a ki miatt börtön rám
nézve ez az egész világ, mert azokon az ajtókon nem léphetek be, a miken
belül egy más világ van: az én világom. A míg ez az asszony él, addig
rám nézve nincsen nappal: csak éjszaka szabad az arczomat megmutatnom. S
te az én mosolygásomat akarod látni, a míg ez asszony él?

Vajdár hallgatott.

– Te! Gondolj reá, hogy ez a két ember talán most a lopott boldogsággal
mámorig lakozva, egymás álmait őrzi s talán e perczben hizelgő néven
szólítja egymást s felel rá gyönyörittas örömmel… Ah! Pokol!

A szép hölgy indulatosan dobbantott lábával.

– Tépni, harapni, körmeimmel hasogatni van kedvem ezen az éjszakán!
Mondani olyan sértő szavakat, a miktől a köny kicsorduljon! Ütni olyan
sebeket emberek testén-lelkén, a mik be ne gyógyuljanak soha. – Nos, mit
tudsz vigasztalásomra mondani, te gyáva? – Meddig él még ez a két ember?

Vajdár néma maradt.

A delnő most változtatta a hangját, az indulat-kifejezést. Mesterkélt
ájtatosság hangján kezdett beszélni.

– De hát nem istentelenség-e az, a mit ők cselekesznek? A szentegyház
örök törvényeit megszegve! A pápa tilalmát, a szentszék itéletét lábbal
taposva. Ők a bűnösök, a kik előlem elbujnak, nem én, a ki őket üldözöm.
Ők lázadtak föl az Isten ellen. Ők sértik meg a szentséget, a tiz
parancsolatot. A sakramentumot meggyalázzák. A ki őket megöli, csak a
boszúálló Isten itéletét hajtja végre.

Vajdár nem szólt rá semmit.

A szép Cyrene látta, hogy ez olyan ember, kire sem az Istennel, sem az
ördöggel nem lehet hatni. Ennek csak egy fetishe van, a minek meghódol:
– a nő!

A szép Cyrenében abból is volt.

Kezével keblébe nyult s a szétbontott hímzetfodrok bűbájos rejtekéből
egy zsinórkán függő aczélkulcsot vont elő.

– Te! súgá Benjáminnak, s egy perczre mosoly derengett arczán. Ez a
kulcs azé leend, a ki nekem hírül hozza, hogy az a nő halva van.

Azzal megcsókolta a kis kulcsot, s aztán Vajdár ajkaihoz értette azt,
hogy az is csókolja meg.

– Mit szólsz?

Vajdár halkan, csendesen felelt.

– Én csak gondolni szoktam és tenni.

– Tehát a rivederci!

Azzal megrántotta háromszor erőteljesen a csengetyüzsinórt.

Ez világos utasítás volt Benjáminnak, hogy siessen távozni azon az úton,
a melyen jött.

Az óraajtó becsukódott, s az óra ismét ütötte a tizet.

A szobaleány rohant be ijedten: fél papucsa a kezében, hálófőkötője a
nyakában. Azzal aztán kezdődött a drága mulatság. Minden cselédet
felvertek, a kit kéz ügyében kaphattak, megvertek; inasokat, kocsisokat
éjnek idején orvosokért kergettek, meghozott gyógyszereket földhöz
csaptak; semmi élő teremtésnek nem kegyelmeztek.

A marquisnőnek ez a bál-nap a legszomorúbb napjai közé tartozott.


IX.

Vajdár Benjámin, hogy méltó catastrophával végezze a megkezdett
tragédiát – sietett a Sperlbe.

Ott jó ismerőse, a főpinczér közlé vele azon nagybecsű titkot, hogy
főnöke is itt van, valamelyik cabinet separéeban soupézik, két rangjához
illő úrhölgygyel.

Benjámin benyitott hozzájuk.

– Tudtam bizonyosan, hogy idetévedsz! szólt nevetve a herczeg, a mint őt
belépni látta. Nézd, teríttettem is számodra.

A kerek asztalnál volt még egy negyedik számára való ülés.

Abban az évben legújabb párisi divat volt a «fleures animées»: az egyik
delnő éjviolának volt öltözve, a másik tulipánnak. Egy gazdag lakoma
romjai hevertek az asztalon. A tulipán-marquisnő kezében tele pohár,
melyet már az ajkaihoz emelt, de nem tudott kiüríteni a kaczagás miatt.

– Ime egy tékozló fiu, a ki elhitette magával, hogy én az ő apja vagyok!
szólt a herczeg, a minden feszély nélkül közéjük települő Benjáminra
mutatva.

Ekkor észrevett rajta valamit.

– Te! Neked az egyik pofád vörösebb, mint a másik.

– Igen, féloldali hideglelésem van.

– Féloldali hideglelés! Soha se hallottam ilyennek hírét. Gyógyíttasd
magad, fiam!

– Azt teszem; szólt Benjámin, odatartva poharát az éjviola-marquisnő
elé, ki azt teletölté pezsgővel.

– Megállj csak! Mielőtt azt a gyógyszert bevennéd, hadd tartsak egy kis
orvosi kikérdezést. Van-e még sok pénzed abból az ötezer forintból, a
mit a volt feleségem deczemberi havi illetményeül átvettél?

– Épen arról akartam beszélni, szólt Vajdár, a késfokát a túlhabzó
pohárra téve. Kérem a januári illetményt, de rögtön.

– Rögtön-e? talán még ma?

– Igen. Még ma.

– S nem volna tudomásod róla, hogy a feleségem még novemberben megirta
nekem, hogy más vallásra tér, újra férjhez megy, s az apanageáról a
levél keltétől fogva lemond. Nem jutott a te kezedhez az a nekem szóló
levél?

Benjámin vállat vont, zavartalanul facsargatva a czitrom nedvét az
osztrigára.

– Bizonyos voltam felőle, hogy Cagliari herczeg, a ki minden izében
nemes ember és gavallér, azt fogja mondani e levélre, hogy «az nekem
mindegy, mit tesz az asszony, de a míg az én nevemet viseli, addig nem
szabad besároznia a czipőit a gyalogjárással».

– Bravó. Ezt jól adtad. Tehát már most még ki is házasítsam, ugy-e? Erre
kell a januári illetmény?

– Nem erre kell, hanem valami másra.

– Mi az a más?

– Eh, most ne beszéljünk arról; ne rontsuk el vele a mulatságot; majd
reggel.

– Én most akarom hallani.

– De vajjon a grófnők akarják-e?

– Marquisnők! Te naplopó. Az a kérdés, hogy érdekes-e?

– Érdekes! de nagyon erős.

– Ah! Piquant! Interessant! Csak ki vele. A marquisnők szokva vannak
ahhoz.

A két delnő kiváncsian vonult közelebb. Az éjviola legyezőjét vette
kezébe.

– Tehát röviden ez az eset, szólt Benjámin, hogy a szép Blanka herczegnő
e perczben halva fekszik.

A herczeg hátrahökkent.

– No, fiu! Az ilyen bolond tréfákat kikérem magamnak. Ismered
gyöngeségemet, hogy nem szeretem, ha a halált emlegetik előttem. A hol
arról beszélnek, onnan eltávozom.

– Kérdezve volt, s én a kényszerítésnek engedtem. Szivesen elhallgatok.

– De nem! Vondd vissza! Mondd, hogy nem igaz! Csak tréfálni akartál
velem.

Vajdár fölállt és meghajtá magát mélyen.

– A tiszteletlenségnek ily fokát az én uram és jóltevőm irányában nem
hagyom magamról föltenni.

– No, ülj helyedre, ne bolondozz. Hol fekszik halva?

– Valahol az útfélen, Nagy-Enyed és Felvincz között, elterülve a havon,
átszúrva lándzsadöfésektől.

– Hisz ez őrült beszéd.

– Lehet, hogy az, de való. A hadügyminiszteriumhoz hiteles tudósítások
érkeztek W–r tábornoktól a mészárlásokról, miket ő rosszal. E
tudósításokat én olvastam s szolgálhatok a részleteikkel.

És aztán elmondott nehány eseményt a pokoli hadjáratból, a hogy azt
ember ki nem gondolhatná, ha ördög nem sugalja.

A tulipán-marquisnő a háta mögé önté a fölemelt pohár tartalmát s az
éjviola egészen beburkolta magát shawljába. A hamis marquisnőknek jobb
szivök volt, mint az igazinak.

– S honnan gondolod, hogy Blanka is ez áldozatok közt volt?

– Fel vannak jegyezve a legyilkoltak nevei.

– Ez rettenetes volna.

– Mindenek fölött azonban Cagliari herczegnek az az első teendője, a
mivel saját magának tartozik, hogy megölt nejének holttestét
fölkerestesse és idehozassa Bécsbe, hogy ravatala saját palotájában
legyen fölállítva, s koporsóját onnan vigyék el a családi sírboltba.

A herczeg fölugrott helyéről.

– Ravatal, sírbolt, gyászmenet? Gyönyörű éjszaka ez, mondhatom! S ha ez
csak farsangi tréfa tőled…

– Excellenza. Ha ez tréfa volna tőlem, úgy olyan tréfa volna, a miért
valaki a magához hasonló ranguval élethalálra megverekszik, az alatta
állót pedig korbácscsal kergeti ki a házából. Ha bizonyossá akar felőle
lenni: ime odaadom a tudósítások cryptografiai kulcsát: a másolatokat
ott találhatja ön ez órában egy olyan helyen, a mely az ön számára
mindig hozzájárulható. Győződjék meg saját szemeivel.

– Nem! Nem! Vidd innen a kriptaajtó nyitogató kulcsodat. Én hozzá nem
nyulok. Én végig nem betűzöm a megölt emberek neveit. A két kezem olyan
hideg lett egyszerre, mint a jég. No ez szép mulatság volt ma! A végét
itt hagyom neked.

– A miben nekem nem nagy gyönyörűségem lesz. Még ma akarok indulni
Erdélybe. A dologgal sietni kell.

– Tehát csakugyan komolyan akarod?

– Komolyan akarom önnek idehozni Zboróy Blanka herczegnő holttestét. S
az most nehéz feladat lesz. Galiczián, Bukovinán keresztül kell kerülnöm
Erdély északi határába: ott sírokat feltöretni, száz közül az igazit
fölkeresni; ólomkoporsóban, szekéren, vasut nélküli három országon
keresztül ideszállíttatni. Ahhoz ember kell, a kinek a szivében vas van.

– Meg egy másik ember, a kinek a zsebében arany van. Most egyelőre
átadom a tárczámat, majd utasítani fogom az ismerős bankházat
Czernoviczban, hogy nyisson számodra hitelt, előre nem látott esetekre
nézve.

A nehéz feladat legnagyobb részét pedig elhallgatta Benjámin az ő
fogadott atyja előtt; azt, hogy a hazahozandó szép hulla még most piros
arczczal és ragyogó szemekkel látja naponkint kétszer felkelni a napot a
toroczkói völgyben s nem is álmodik felőle, hogy készítik számára az
ólomkoporsót.

A herczeg már leküzdte magában az első borzalmat. Könnyelmű, élvsóvár
ember volt, a ki hamar ki tudott alkudni a balsorssal. Azt hitte, hogy
azáltal, ha bőkezüen gondoskodott egykori neje pompás temetéséről,
lekenyerezte annak a «maneseit». Képzelmét most az a gondolat hevíté,
hogy ha ő most Blanka halálhírével vissza fog menni a szép Cyrenéhez:
milyen lesz az a nőoroszlán, a ki az ő meghódítójának lábait csókolja?
Ez olympi élvezet lesz az itt hagyott triviális mulatsághoz képest. A mi
maradjon Benjáminnak.

Búcsút vett a két istennőtől, s tárczájával együtt átruházta
teljhatalmát Vajdárra s aztán hajtatott Caldariva marquisnő palotája
elé.

Hintaja nem mehetett be a kapubejárat alá, mert azt már egy szemközt
álló fogat tartá elfoglalva.

A kapus felvilágosítá róla, hogy a doktor van itt.

– Ahá! A szokott betegség! mondá magában. Azoknak az asszonyoknak a
baja, a kiknek az egész világ «fáj», s minthogy az orvos nem tudja az
egész világot olyanná csinálni, a milyenné ők akarják, tehát a baj kínos
és gyógyíthatatlan.

Ezúttal azonban azt hitte, hogy ő hozza magával a biztos gyógyszert, a
minek hatása csalhatatlan.

Az előszobában meglepte az, hogy a hány szobalánynyal, inassal,
komornával találkozott, annak egyik pofája mind pirosabb volt, mint a
másik. Epidemia volna tán már e féloldali hideglelés?

A hálószoba szőnyegajtajában szemben jött rá az orvos, meg az orvosságos
üveg. Az üveg repült magától az orvos feje felett. Majd a herczeg orrát
találta el.

– Mi baj van? Be lehet menni? kérdezé a herczeg.

– Oh igen, felelt az orvos komolyan. Erős vértolulás az agyhártyákra,
ideges nevralgia. A beteg oly állapotban van, a midőn az orvosnak is
tanácsos mind a két kezén egyszerre tapintani meg az üteret, miután
bizonyos nemét a vidtáncznak fejleszti ki, a mi csak a kezeket lepi meg,
a miknek ellenállhatlan ideggörcsük van, a hozzájok közeledő arczának
tenyereikkel gyors érintkezésbe hozatalára. Bemehet a herczeg. A baj nem
veszedelmes; de jól fogja tenni, ha egyszerre mind a két kezét megfogja
a betegnek, midőn kezet csókol neki s aztán el nem ereszti, míg
közelében marad.

A herczeg úgy tett, a hogy utasítva volt. Beléptekor a szép Cyrene azzal
foglalatoskodott, hogy vánkosáról tépte le a hímzett fodrokat.
Éjszekrényén már nem volt tárgy, a miből hajító eszközt lehetett volna
csinálni. Mikor meglátta a belépőt, egyszerre hátat fordított neki s
holtnak tette magát.

A herczeg lábhegyen lépett hozzá. Ismerte a jelszót, mely őt életre
fogja támaztani.

– Rozina. Nőm, Blanka meghalt.

E szóra egyszerre visszafordult a fekvő hölgy, s arczán, szemeiben
dæmoni öröm világolt, a harag és öröm ellenmondó vonásaiból támadt
gyönyörű meduzakép.

Most már lehetett bátorsága a herczegnek a két kicsiny kéz után nyulni s
mind a kettőt biztosítva, egyiket a másik után megcsókolni.

– Hol? Mikor? Hogy? kérdezé a hölgy.

– Nagy-Enyeden. Meggyilkolták.

– Eh! őrült beszéd! mondá a marquisnő, s a herczeg vette észre, hogy a
kezét szeretné saját rendelkezésére tartani. De nem adta neki vissza.

– A mit ön meg akart tőlem hallani: meghoztam.

– Ki mondta azt önnek?

– Az én kedves fiacskám, az ön kedvenczkéje, Benjámin. Most olvasta a
hadügyminiszteriumhoz érkezett tudósításokból. Onnan jött egyenesen
hozzám, a jó fiu.

A marquisnőben forrott a méreg.

Ki akarta szabadítani a kezeit erőszakosan; de a herczeg nem bocsátá el.

– Igazat mondok önnek. Szavamat adom rá, hogy úgy van. Pénzt is adtam rá
Benjáminnak, hogy rögtön utazzék Erdélybe s a szegény szerencsétlen nő
maradványait szállítsa Bécsbe.

– Oh! Bocsássa ön hát el a kezeimet!

– Mit akar ön, kedves Rozina?

– Mit akarok? szólt a nő, s elkékült ajkán tajték kezdett habzani. Hát
egy imádságot akarok – mondani – a szerencsétlen asszony – lelki
üdveért. – Engedje, hogy a kezeimet imára kulcsoljam!

Már erre a kegyes czélra csakugyan szabadon kellett becsátani a kezeit.

Pácscs!

Abban a pillanatban aztán a herczeg is megtudta, hogy milyen az a
féloldali hideglelés!


X.

Az arczul ütött alak egy herczeg volt. És egy római. És egy dæmon.

Ez nem az a frivol szerető, ki a bársonykéz arczcsapására azt mondja:
«annál jobb! a nő ütése egy váltó; értéke egy mennyország!»

Ha Caldariva marquisnő azt akarta megtudni, hogy milyen az ördög, a kit
arczul ütnek, maga előtt láthatta azt. E perczben Jupiter valóban
Jupiter volt: az, a kinek láttára a kiváncsi Semele szörnyet halt!

A szép Cyrene ijedtében két felemelt karját keresztbe tette arcza elé.

S a megsértett bálványkép, mély, rezgő hangon (mintha még mindig az ütés
vibratiója alatt reszketne) szólt hozzá:

– A mit én mondtam, az úgy van. – Vajdár ez órában indul még Erdélybe s
onnan Zboróy Blanka holttestével fog visszatérni (s közben jéghideg
kezét a szép hölgy lepletlen vállára tette).

E szóra a hölgy odaveté magát Cagliari nyakába fekhelyéről,
szenvedélyesen átölelte azt két karjával s megcsókolta a homlokát s
onnan elkezdve aztán végtől-végig csókolta őt, le egész a lábai hegyéig,
s ott maradt a lábainál, arczon fekve és térdeit ölelve, zokogott,
bocsánatért könyörgött, fuldokolt, vonaglott.

Cagliari felemelte őt s kérte, hogy legyen nyugodt; mert
indulatoskodásával még betegebbé fogja magát tenni.

A hölgy arczát vánkosába temeté, hogy sirását erővel elfojtsa.

– Én értem az ön türelmetlenségét, Rozina, szólt hozzá Cagliari halkan.
Ön Nápolyban udvarhölgy volt: kegyencze a koronás főknek s itt Bécsben
nem akarják önt meglátni. Ez annyi, mint szellemileg halálra itélve
lenni, az élők sorából kitörülve lenni. Ön el van telve keserűséggel
mindazok iránt, a kiknek kegye önt boldoggá tenné. S a kinek tehetsége
is, akarata is van hozzá, hogy önnek azt a boldogságot megszerezze: az
nem mozdulhat. Hozzá van lánczolva egy asszonyhoz, a kinek halálbűne az,
hogy él. S ön azt hiszi, hogy ez csak ön előtt halálbűne. S hogy engemet
csak az ön szenvedése érdekel; azért könnyen veszem azt, s hagyom a
sorsot folyni, a hogy neki tetszik. Ha megigéri ön, hogy nem sír többet,
hát még mondok önnek valamit.

– Nem sirok.

– Mosolyogjon rám egyszer.

– Megbocsát-e?

– Ha mosolyogni fog – – Ön elragadó szép!

– Megbocsát-e? ismétlé, sima kezével végig czirogatva az imént megütött
arczot.

– Azért igen. De hogy saját arczára vörös foltokat szerzett a sirással,
nem addig, míg azok el nem múlnak. Ejh, ilyen vörösre sírni a szemeit!

A szép hölgy nevetni kezdett s többé nem voltak a szemei vörösek.

– Már most hallgasson rám nyugodtan, s attól, a mit én önnek el fogok
beszélni, meggyógyul ön, mert az erős narcoticum.

Cagliari leült a karszékbe a marquisnővel szemközt.

– Én jobban akarom, mint ön, hogy Zboróy Blanka ravatala körül égjenek a
viaszgyertyák a Cagliari-palota czímertermében. Indokaim vannak rá:
erősebbek, mint önnek. Az ön indoka csak egy méhecske: döng, míg nem
háborgatják a mézszívásban, s csak akkor ereszt fulánkot, ha
fölingerelték; az én indokaim viperák. Ön egy nőt el akar veszteni, mert
miatta asszonyi büszkesége van megalázva. Erre még az evangeliumban is
találni fölmentő szózatot. Még ettől a gondolattól az ön homloka ilyen
tengersíma maradhat, mint most. De az én homlokom redőiben a Gaderénok
«legiója» lakik. A miről ön még csak álmodik, azt én már régen
cselekszem. Hogy Zboróy Blankának vissza kell adni azt, a mi az ő uráé:
holttestét, ez az itélet ki van mondva. Négy fal között arczul ütheti
egy asszony azt, – a kit szeret.

(A szép Cyrene engesztelő csókkal érinté a herczeg kezét.)

– De hogy arczul üssön egy nő az egész világ szemeláttára egy Cagliari
herczeget, hogy a szeme közé csapja a szent szék itéletét, mely őt többé
nem tartja fogva, de engemet igen, hogy kitörülje nevemet neve elől s
helyébe irja egy székely góbé családnevét s aztán mosolygó arczczal
járjon-keljen a világban, megütve ostorral az én haragom fenevadait: az
nem fog idyllen végződhetni. Ez a tréfa polgárok között megjárja, de a
Ferrarák utódainak asszonyok számára is vannak pokolgépeik. Nem alszik
ön el beszédemen?

– Hallgatok és gyönyörködöm! monda a nő s ébrenléte bizonyságául elkezdé
egyik hajfürtét Cagliari egyik ujja körül csavargatni.

– De én nem alázom meg magamat azzal, hogy a haragot, a megbántás keserű
érzetét is fölvegyem indokaim közé. Hideg vérrel, érzéketlenül bánok el
vele: akár egy anatom. Nekem szükségem van arra, hogy ő ne legyen!
Asszonyok gyilkolnak gyűlöletből. Nevetséges! Mi, a kik megszoktuk
ezerekben játszani: legyen az arany, vagy emberélet, csak nem jövünk
felindulásba, ha «egy» aranyról, vagy «egy» emberről van szó. «Le jeu
est fait.» Tizezer emberrel be kell tömni egy sánczárkot. Le jeu est
fait. Talán az, a ki ki tudta adni a parancsot, hogy Florenczet fel kell
gyujtani congrev-röppentyükkel, ingadozni fog, ha el kell rendelni, hogy
Zboróy Blanka ravatala körül gyujtsák meg a viaszgyertyákat?

A marquisnő egészen elfeledte, hogy baja van. Szemei ragyogtak.

– Én nekem az a játékom, hogy összeveszítsek egy országot a másikkal,
uralkodókat népeikkel, mert az az én világom, életpályám, elementumom.
Utamban meg nem állít a tenger. S egy asszonyi könycsepp nagyobb víz
akar-e előttem lenni a tengernél? Szép játék ez, és igen nagyban megy!
Tudja meg, hogy én iszonytatót vesztettem benne. Engem ez a politikai
nagy hazárdjáték már leszállított jövedelmeim egy harmadára. Az előtt
évenkint másfél millióval rendelkeztem; most csak féllel. Romagnában
elkobozták birtokaimat; Magyarországon felszabadították a parasztjaimat;
a zűrzavarban állampapirjaimon roppant összeget vesztettem; az
alkotmányos élet kivert rendes sphærámból. Új emberek jöttek, a kik
félretolnak s most csak félmillióm van egy évre, másfél helyett. Ha egy
nyomorult hivatalnoknak lefoglalják fizetése két harmadát s aztán egy
harmadából kell neki megélni, az nem szenved oly kínokat, mint egy úr, a
kit másfél millió jövedelemről félmillióra szállítottak alá. Koplalni,
mezitlábos porontyoknak kenyeret, tüzelő szenet nem tudni teremteni, nem
olyan rettenetes, mint érezni egy nábobnak a decadentiát. – Elvégre is
azt, hogy az ember rongyosan járjon, pinczében lakjék, azt meg lehet
szokni. De a hanyatlást – soha! Hogy én, a ki eddig az epsomi,
longchampsi mezőnyökön hat versenyparipával irattam be, ezentúl csak
kettőt küldjek oda, hogy ki eddig olyan társaságban játszottam a
piquetet, a hol louisdorban ment pointja, ezentúl keressek olyan
kompániát, a hol csak tallérban játszanak? – Hogy a ki eddig egész
udvari kisérettel utaztam, ezentúl nagy szerényen egy titkár meg egy
komornyik kiséretében járjak, keljek? Hogy a kinek termeiben eddig a
világ első hirhedt művészei jelentek meg, ezentúl a bécsi
streich-quartett s a karinthi kapu énekesei mulattassák a vendégeimet?
Hogy félbehagyjam a fogadalmi templomot, a mit őseim uradalmi székhelyén
tizenkét év óta építtetek; vagy megrakjam azt Thorwaldsen művei helyett
egy bécsi kőfaragóéval? Hogy a ki eddig minisztereket, főpapokat,
tábornokokat köteleztem le magam iránt, most beérjem egy fakó
journalista subventionálásával, ki elveimért papiros fegyverrel harczol?
Ha meggyűlöltem valakit, hadat vittem az országára, s ha megszerettem
valakit, várost csináltam a falujából, s most én se tudjak máshoz
nyulni, mint pokolgépecskéhez, gyémántos katulyákhoz? Sőt utoljára még
azt mondjam annak a nőnek, kit imádok: «Kedvesem, eddig két palotában
laktunk, ezután lakjunk egyben!»

A szép Cyrene felkaczagott; oly képtelenség volt mindezt még csak fel is
tenni!

– És a mi mindezek közt a leglehetetlenebb, hogy én a bankáromat, a
háznagyomat mind beavassam hanyatlásom titkába, s megkérjem őket, hogy
rendezzék ezentúl a háztartásomat egy harmadára, hogy adják el
képtáramat, muzeumomat, s gyémántgyűjteményem két harmadát, pótolják
másolatokkal, hamis kövekkel a hiányzatot. Nem! Nem! Azt, a mit önnek
most elmondok, nem hallotta még tőlem senki, és nem is fogja megtudni
senki. Mert én tudok segíteni magamon s nem tűröm az elmerülést!
Akárkinek vérébe kerüljön az! Mert higyje el ön nekem, Rozina, hogy az a
brigante, a ki az utszorosban a közeledő maillepostra les, s a maga
mesterségét nem nevezi máskép, mint «affare d’un colteletto», nem olyan
mindenre elszánt ember, mint egy grand seigneur, a kinek az elébbi
harmincz millió helyett tizből kell megélni. Ha ezt másnak mondanám,
megrettenne tőle: ön egyedül van beojtva a belőlem kisugárzó contagies
ellen.

Ez a szó azt az ötletet adta a delnőnek, hogy a mint a herczeg kezén a
mutató ujját arany hajának egy tincsével körülszorítva tartá, hirtelen
egy arany melltűvel beleszurjon ez ujj hegyébe, s aztán a kigyöngyöző
vércseppet ajkával felszívja.

– Hadd menjen át az én szivembe a te véred!

Most azután egészen közel hajolt hozzá a herczeg, hogy suttogva
beszélhessen vele.

Az ernyővel letakart éjlámpa sugárbűvköre megvilágítá mind a két főt. A
tündérszép női arcz egészen a fölé hajló dæmon-arcz befolyása alatt állt
már; annak az indulatkifejezései idomíták az ő arczvonásait, annak a
szemei delejezték az ő szemeit, annak az ajkai kényszeríték mosolyra,
bámulatra, extasisra az ő ajkait. Egészen hatalmában volt annak az
embernek, ki a rombolás, a kártevés vágyában oly vulkáni magasban állt
felette! Vulkánhoz, a tűzokádóhoz csak Venus mehetett feleségül. Más nő
irtózott volna tőle.

– Most következik az a nő, a kiről beszéltünk. Szólt suttogó hangon a
herczeg. Mikor hozzám adták a testvére feleségül, egy szerződést irattak
alá velünk, mely szerint ha a házastársak bármelyike elébb meghal, annak
a vagyona a túlérőre marad. Ő fiatal volt, én idős. Az előny az ő
részükön. A válóper kimenetele nem semmisíté meg a szerződést: azt a
felbonthatlan sacramentum őrzi. Ha Zboróy Blanka meghalna, testvérei
kénytelenek volnának a birtokát kiadni: a miben az én helyzetem annyival
előnyösebb, minthogy az egész család erősen belekeverődött a forradalmi
mozgalmakba Magyarországon.

– De hisz az ő birtoka csak egy millió. (Ez védelem volt.)

– Ne higyje ön. Csupán ennyi után fizették neki a testvérek a kamatot;
valóságban ötször annyi az.

(Ez sulyosítja a vádat!)

– No de – még én nem vagyok az «uj Pitaval» hőseinek gallériájába
felvételre megérve. Én nem keverek «örökségi porocskát».
Choiseul-Praslin herczeg sem vagyok. Várhatok türelemmel az én kedvező
esélyeimre. Lehet, hogy egy dühös szerető egyszer megöli e makacs
asszonyt; lehet, hogy önmaga vet véget szerencsétlen életének. Rómában
néha már csak egy hajszálnak kellett volna elszakadni, hogy
tragédiájának vége legyen. Egy véletlen, egy ösztönszerű sugallat, hogy
egy órával hamarább tünjék el palotájából, mint azt a római nép az éj
sötétében megrohanja, – s most – a napi rendre tértünk volna át fölötte.
Azonban most egyszerre egy bolond ötlete támadt ez asszonynak. Ő férjhez
akar menni. – Jó! – A kettőnk közötti viszonyt ez nem változtatja meg. A
római curia itélete felül áll minden törvényen s az nem veszi tudomásul
az ő új házasságát. Ha meghal, mint Cagliari herczegnő hal meg. Igen, de
a protestáns canonok meg azt követelik, hogy térjen ki a római egyház
kebeléből, ha első férjétől elváltnak akar tekintetni. S ha ezt
megteszi, akkor elveszti a saját jogát a birtokaira, a mik a
hagyományozó végrendelete szerint csak római katholikus utódokat
illetnek, s akkor nem csak ő rá nézve, de rám nézve is köddé foszlik
szét az egész Zboróy Eldorado.

A nő mindkét karjával magához vonta a herczeg fejét, hogy a fülébe
sughassa:

– Meg kell neki halnia, mielőtt másodszor nővé lehetett volna.

– Odáig – egyedül – neki – magának. Szólt, egyenkint megnyomva minden
szót a herczeg. Alkudhatik a sors velem. Beérem azzal az eredménynyel,
hogy Vajdár meghoz egy ólomkoporsót, a szerencsétlen martyr-halált
szenvedett asszony hullájával. Annak herczegi pompával adok
végtisztességet s síremléke művészremekül fog állni fogadalmi templomom
oltárának jobb oldalán. Halála minden évfordulóján gyászmise lesz teljes
pompával a szent István székesegyházban. Gyilkosait üldöztetni fogom, s
azokat az előljárókat, kik a balesetet megakadályozhatták volna,
földönfutókká teszem.

A szép Cyrene kaczagott, mintha csiklandták volna. Nevetni való tréfa.
Mikor az ördög mosdik!

A herczeg maga is elmosolyodott.

– Ez tréfa. Ezen még nevethetünk. De hogy ha megtörténik az, mit
arczulütésnek neveznek, akkor olyan katasztrófa fog következni, a mit a
krónikákban fognak fölirni vörös betükkel. Hunyd le a szemedet és úgy
hallgasd most, a mit mondok, mintha álmodnál… Ha Zboróy Blanka elhagyja
ősei hitét,… megesküszik egy új férjjel,… akkor nem elég neki magának
meghalni;… hanem meg kell halni annak a férjnek, a ki őt elvette;… meg a
papnak, a ki őket összeeskette,… az egész családnak, az utolsó gagyogó
gyermekig, mely őt tagjául befogadta;… a násznagyoknak, tanúknak, a kik
szertartásán jelen voltak;… az énekes deákoknak, a kik az alkalmi
zsolozsmát énekelték;… a násznépnek, a ki a menyegzői lakomán vele egy
asztalnál evett és ivott;… meg kell halni az egész népnek, mely az
ablakon kinézett, míg a násznép végigvonult, és a ki csak azt mondta
róluk: «milyen szép egy pár!»… És meg kell halni annak az egész
városnak, mely annak tanuja lesz vala!… Földig kell romboltatni a
templomnak, a hol az megtörtént, és a háznak, mely az anyakönyvet őrzi,
hogy ne maradjon egy élő, a ki azt mondhassa, hogy látta Zboróy Blankát
az egy Istent hivők templomából kilépni! ne maradjon egy papirlap, mely
tanuskodjék az ő hitehagyásáról!… Nekem van erre módom… A mit az egyik
római nép meg nem tett, majd megteszi a másik római nép!… Traján
dédunokái elvégzik az én számadásomat Attila dédunokáival… Nos?
Meggyógyítottam-e önt?

A hölgy nem felelt. Elaludt.

A magánál hatalmasabb dæmon igézete alatt zsibbadtan, aléltan menekült
az álom világába s ott talán egy ártatlan gyermeknek álmodta magát, a ki
pillangót kerget, s ha megfogta, megszánja: elereszti.

A herczeg az elfogadó teremben ismét összetalálkozott a visszatérő
orvossal.

– Már jobban van. Elaludt. Mondá neki.

– Bizonyos voltam felőle, szólt az orvos. Az én «laudanum Sydenhamiim»
az ilyen bajoknál csalhatatlan.

A herczeg ráhagyta, hogy úgy van.


XI.

A kis holdsziget városkájában ez alatt gondtalanul készültek a közeledő
örömnaphoz. S az gyorsabban közeledett, mint kiszámították; a tizenegy
hétből hat el lett engedve. A consistorium Blankát szabályszerüen
elválasztottnak tekinté Cagliari herczegtől, a római egyházjog házassági
akadályait a protestáns canonok el nem ismerik: Blanka abban az órában
szabad volt, a melyben az egy Istent vallók községébe átlépett. S ez hat
héttel rövidíté meg a várakozást.

A fenmaradt idő épen elég volt arra, hogy Áron bátya a tervezett
meglepetést elkészítse a kedvencz számára.

Az ősi udvartelken egy külön álló házikót két szobával, meg egy
konyhával rendezett be épen arra a mintára, a hogy a toroczkói gazdák
lakásai vannak ellátva, czifrán faragott keményfabutorokkal, körül a
falon végigfutó fogasra sorba felaggatott mázos kancsókkal; ősrégi
tálassal, miken parasztremek kőedény és czintányér pompázott. Ágynemű,
függönyzet, ágymenyezet mind parasztleánykéz hímezte munka; egy boldog,
istenáldotta nép fényüzésének teljes tárlata. Még a kakukkos óra is
parasztember munkája benne, s az a gyönyörű vaslábakon álló kályha olyan
igazi hazai sötétkék porczellán, a milyent csak egy toroczkói bányász
házában lehet látni.

Ezeket a szobákat majd csak a menyegző napján fogják Blankának
megmutatni, mikor a kérő násznagy befejezte verses feleselését a kiadó
násznagygyal. Áron bátya lesz a kérő, Bertók bátya a kiadó násznagy.

Három vasárnappal előre hirdetik már azt az örömnapot. S az első
vasárnap már felgyülekezik a vőlegényi házhoz a város fiatalsága.
(Gyermekek ezuttal csak: tizenhat éven alul, a többi messze van.)
Üdvözletüket átadják: megvendégeltetnek; aztán felállítják a magas
szálfát a ház szöglete elé, tetejében a felpántlikázott
fagyöngybokorral: a közelgő menyegző hirdetőjét.

Az egész város meg van híva erre a napra. Kell az a három hirdetés köze
a sok sütésre-főzésre, mert a milyen hosszú az a pajta, úgy lesz az két
sor asztallal, négy sor paddal benépesítve, s vasárnap kezdődik, kedden
végződik a mulatság, a dinomdánom.

Csak valami baj ne jőjjön közbe!

A két fiatal hölgy örömét megkétszerezte a készülődés. Blankának úgy
tetszett mindaz, a mi itt ő miatta történik. Egész nap majd fölvették a
házat dallamos szavukkal.

És ezalatt Áron bátya minden este följárt a Székelykőre s onnan
nézegetett szét, mely tájon látszik ismét tűzvörösség az égen? s aztán
találgatta magában: ott mostan Borbánd ég; emitt meg Sárd, – amott
Magyar-Igen; – ez a nagy vörösség az égen nem lehet más, mint Nagy-Enyed
veszedelme.

Reggel pedig beszélt az ifju hölgyeknek a lakodalmi öltözetekről, s ő
adta nekik a tanácsot, milyen hímzést készítsenek a «füzőre», hogy
varrják ki igazi toroczkói divat szerint a fersing szegélyező kösnyőt.

Dehogy árulta volna el előttük, a mit éjszakánkint látott.

– Vajjon eljönnek-e ők? kérdezé egyszer tőle Blanka.

– «Állunk elébük!» kiálta föl Áron, nagyon is fölemelve az öklét.

Blanka rábámult s aztán elnevette magát.

– Én Dávidra meg Zenóbiára gondoltam.

– Vagy úgy! Áron persze más valakire gondolt.

– Elküldted nekik a meghivónkat?

– Hogyne küldtem volna, brilliántom. De még vőfély által küldtem. Rá is
talált mindenik vőfély a meghivottjára. Az egyik hozott nagyobb
bizonyságul egy szép selyem kendőt, a másik meg egy pár pisztolyt.

– Pisztolyt?

– Hát kinek mije van, azt ajándékoz. Dávid csak nem adhatott neki
selyemkendőt, mert az ott nem terem.

– S azt izenték, hogy eljönnek?

– De azt ám. A leány azt mondta, hogy ha ezer ördög is áll az útjában,
mégis eljön a lakodalmad napjára Toroczkóra. A fiu meg azt izente, hogy
ha az egy Isten megsegíti, hát akkor semmi sem fogja visszatartani.
Ezekkel a szavakkal biz ők! Hát kinek milyen az erkölcse! Kit hogyan
neveltek! Hanem hogyha megigérte, mind a kettő itt lesz; mert kemény
szivű ember mind a kettő.

Pedig akkor már nehéz volt az igéretet beváltani, hogy valaki – a
szomszédból vagy távolból – Toroczkóra el fog menni, lakodalmat ülni.

A menyegzőt megelőző héten «fél tél napját» ünnepelte Toroczkó. Ez az
ősi kegyelettől felavatott ünnep még azon korszakból maradt fenn, a
mikor egész Toroczkó római katholikus volt. A bányászok védszentjének
volt az áldozva, öröm és hálaadás napja. Még most is ünnep minden
háznál. Hálaadás annak a bölcs teremtőnek, a ki két hazát adott a maga
kegyencz népének: egyet a föld fölött, a másikat a föld alatt, s
megengedte, hogy a kik áldásnak tartják a munkát, nem pedig a
paradicsomból kiűző átoknak, még a tél jege alatt és az éj sötétjében is
folytathassák emberi küldetésüket, a vas emberek, a kik vasból élnek,
vasat teremtenek. Még a pénzt is, a mit másutt «aranynak, ezüstnek»
neveznek, ők úgy híják, hogy: «vasat! vasat!»

Blanka ezen a népünnepen a toroczkói menyecskék divatjában jelent meg.
Fölvette az islóggal kivarrott sípujjas inget, apróra ránczolt
kézelőjével, a zöld fersinget a hímzett piros kösnyővel, s a tarka
madarakkal kivarrott vállfüzőt; meg a csipkés kötényt. Azzal is legszebb
volt valamennyi között. De nem is maradt el a lakodalmáról egy magával
jól tehető lélek sem a városból.

Pedig a toroczkói menyegző nem aféle divatos házasság, a hol a mint
vőlegény és menyasszony hátat fordíthatott az eskető papnak, vagy
jegyzőnek, siet felülni a vasutra s elszaladni a házától, rokonaitól,
ismerőseitől; a toroczkói nép, a hogy összetart a munkában, úgy az
örömét is szereti megosztani az egész községgel.

Az utolsó kihirdetés vasárnapján ott van az egész jó baráti sereg (egész
tábor) a vőlegényi háznál, mely most egyuttal menyasszonyi ház is. De a
lakoma most még nem a házasulók gondja. Most a vendégek adnak
«búcsúvacsorát» a leendő új párnak; minden vendég magával hozza a sült
tyúkot és a rétesalakú somodit. A vőlegény csak a bort adja hozzá. De
azt sem ingyen. Minden ember a maga pénzeért iszik s azért meggondolja,
hogy mennyi szükséges a jókedve föntartására? Az összegyűlt pénzt aztán
odaadják az iskola szükségeire. Semmi se vész itt kárba.

Hétfőn reggel kezdődik aztán az igazi menyegzői ünnepély. Korán reggel
már taraczkdurrogások ébresztik föl a várost; lovas ifjonczok nyargalják
be az utczákat, a két vőfély trombiták kisérete mellett hordozza végig a
mátkatálat, a mit a vőlegény és menyasszony kölcsönösen egymásnak
küldenek. S aztán a harangszóra megindul a nászmenet az örömünneplő
háztól az Isten házáig: elől az öregek, azután az ifjak, leghátul a nők,
középett a vőlegény, mellette két testvére, mint vőfély és a menyasszony
két nyoszolyójával: az egyik Anna, a másik Susa néne. Rebeka néne otthon
maradt örömanyának.

Az egyházban a tanuló ifjak zsolozsmája fogadja őket, s aztán az egyház
embere tart nekik egy olyan beszédet, hogy azt, a míg éltük tart, soha
el nem felejtik. Csak azután kérdezi meg tőlük, hogy igazán szeretik-e
egymást? Akkor meg is áldja őket az Isten.

Mikor ismét kilépnek a templomból, a leánysereg elhalmozza őket
bokrétáival. Télviz idején ablakaik virágkertjét fosztották meg, hogy
megmutassák, milyen nagy az ő szeretetük.

S az egyházi szertartással még nincs vége a menyegzőnek. A mi aztán
következik, az egy darab népszinmű, a mit a népköltészet muzsája maga
szerzett: az ifjak futása a nász házáig a menyasszonyi kalácscsal, a ki
legelőbb odaér a fiuk közül, az kapja a menyasszony hímezte selyem
nyakkendőt; aztán jön a két násznagy körmönfont verselése a menyasszony
fölötti alkudozásban, végre a kérő násznagy marad győztes; de csak úgy,
hogy a vőlegény megfogadja, hogy a menyasszonynak «atyja helyett atyja,
bátyja helyett bátyja fog lenni, s megőrzi, mint a szeme világát». Erre
aztán a fiatal leányok a menyasszonyt veszik körül, szép biztató nótákat
énekelnek a fölvidítására, úgy veszik rá, hogy nyujtsa kezét az ő
szerelmes vőlegényének. A nyoszolyók aztán bevezetik őt a vőlegény
házába; abba a kis udvarlakba, a mit Áron bátya lopva rendezett be az ő
számukra. Se Manassé, se Blanka nem tudtak arról semmit. Milyen nagy
örömet szerzett nekik vele! Blanka álmai paradicsomában találta magát. S
mikor aztán az aranycsipkés főkötőt feltették fejére a nászasszonyok, s
kilépett ismét, egy üdvözlő, hódoló, megbecsülő néppel tele udvarba, kis
háza küszöbén, kézen tartva attól a férfitól, a kinek ő ez órától fogva
Isten és emberek előtt asszonya, világa, királynéja, akkor úgy tetszett
neki, mintha ez már az örök üdvösségnek e földön kiadott előlege volna.

S a mint az új pár megjelen a vőlegényi ház ajtajában rázendítik az
ifjak és leányok a zsolozsmát:

  «Dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás!
  Az egek Urának legyen örök magasztalás!
  Kiben nincsen semmi változás
  Sem igéretben elhanyatlás.
  Tőle fejünkre szálljon áldás!»

Szegény poézis biz ez, a dallamát sem szerzette Palestrina; de mégis
nagyobb az a koszorús költők és mæstrok minden mesterműveinél.

«A te pálmaleveled újra visszaszállt rám!» súgá Blanka halk, szerelmes
hangon férjének.

Aztán hozzáültek a lakomához.

Ötszáz vendég volt a háznál. Ötszáz vendég, a ki holnap estig itt akar
mulatni. Lakoma lesz bőven, jókedv, a mennyi e napra illik. – Csupán egy
baj van.

– Jaj, igen nagy baj van! sopánkodik Áron bátya.

– Talán valami baj érte őket? szólt ijedten Blanka.

– Kiket?

– A kik még hiányoznak közülünk: Dávid és Zenóbia.

– Oh, dehogy azokról van szó édes mézem! Majd előkerülnek azok, ne
féltsed őket. Ha meg nem jöttek az esküvőre, majd meghozza őket a «púpos
kenyér»; majd itt lesznek a lakodalomra; s ha akkorra se érkezhetnek,
majd megjönnek a «kárlátóra», vagy legkésőbb a «tyúkverőre». Nehéz ám
most az utazás télviz idején; a szél befútta hóval az utakat. De hidd
el, hogy megkerülnek, mert megigérték. Hanem az a baj, hogy nincs
czigányunk! A honvéd urak elvitték magukkal a bandát; azt mondták, hogy
nekik jobban kell a háboruban a muzsika, mint nekünk itthon. Csak az
iskolai zenekar van itten, azoknak meg csupa fuvó muzsikájuk van, s azon
sem tudnak egyebet, mint indulókat, hymnusokat, halottkisérőket, a kin a
«hopcziher» tánczoljon. A fiatalság nem tudom, hogy járja el a
lakodalmon a «kuferczest», ha nincs czigány.

Egy kis Adorján fiu a Zsuzsa néne ivadékából, a ki nagyon szeretett a
Blanka néni szép köntöséhez ragaszkodni, belekottyant a beszédbe.

– Hogyne volna itten czigány: Áron bá! hát a Lányi?

– Oh, te jámbor kis Miska te! hogy az Ur nevelje meg a termetedet
akkorára, mint a mekkora szájat adott hozzá! Biz ide hoznád azt a «fél
czigányt», azt a Lányit, a Blanka nénéd tiszteletére, a ki olyan
művészeket hallott már életében, a kiket egyenesen szent Dávid tanított
hegedülni. Hiszen csak «félczigány» az.

De Blankának nagyon megtetszett az, a mit a kis Misike mondott. Neki
hozzák el lakodalmára azt az egy szál czigányt, ha fél is.

Azt is pedig még a szomszéd Szent-Györgyből kell előhozni, a hol már
vegyes nép lakik és így korcsma is van. Abban szokott ő vasárnaptól
hétfőig hegedülni.

A lakoma végét járja már, mire megérkeznek vele s behozzák a lakodalmas
terembe, a hol már a város előkelői áldomásoznak.

Ritka példány! Most is nyári spenczer van rajta, s azon, a hány
gomblyuk, annyiféle alakú gomb; mind a két könyökén másforma szinű folt.
Az egyik csizmájának a szára magasabb mint a másiké s mind a kettő
ballábra való volt valaha. A mellénye messzire és bőven lecsüng a
spenczer alól: az valaha termetes férfié lehetett, míg a ki most viseli,
nem magasabb négy láb és három hüvelyknél. Mellette még Áron bátya is
óriás. Hanem a kis, tagbaszakadt ember egyenesen és büszkén hordja a
fejét s az megnézni való fej! Kondor, sűrű, bozontos haja betakarja a
homlokát, csak úgy villognak elő közüle a szemei, az orra kissé félre
van ütve, mahagoni barna arczán itt-ott egy-egy csomó ritka bajusz,
szakáll irtványai; hanem széles szájának mosolyravont hasadása közül a
leggyönyörübb két sor elefántcsont fehér fog villog elő. S ez éktelen
pofán annyi büszke önérzet ragyog, mint egy herczegén; több: mint egy
művészén. Van is megfelelő eszköze hozzá. Egy hegedü, melynek a srófjai
somfából vannak faragva, s nehány betört oldalbordája enyvvel van
összetatarozva, a nyaka, a hol egyszer eltörött, szépen összedrótozva s
hozzá egy nyirettyű, melynek a szára egy ív alakú meghajtott
kőrisfavessző.

De azért hangot ád az, s nincs az a nóta, a mit el ne húzzon rajta.
Húzza vigan és keservesen; ábrándosan neki alélva, hátra vágott fejjel
és megint tűzre kapva, szügyébe vágott pofával. Nem tanulta ő senkitől,
vele született. Mikor aztán belemelegszik a nótába, észreveszi, hogy egy
szál hegedű, kiséret nélkül, semmit sem ér, elkezd hozzá énekelni: az
énekből trombita lesz; azután egész zenekar. A zenekiséret elnyomja a
violon primet, a művész szemei szikrát hánynak, haja repked a homlokán,
egész arcza együtt játszik a hegedűvel; aztán a lábai is, a mit
elmuzsikál, eldalol, azt el is tánczolja; – négy ember helyett dolgozik,
– nem azért az egy huszasért, a mit egy éjszakai működésért szokott
kapni, hanem művészi indulatból, az az extasis nem mondva csinált, az
valódi lelkesülés.

Valóban, a kik látták a kor legnagyobb művészeit, Ole Bullt,
Vieuxtempst, a Milanollókat, Vieniavszkyt, Reményit, zavarban lehetnek,
hogy melyiket tartsák nagyobbnak? De ha meglátták Lányi czigányt
Toroczkón, annak kellett a pálmát nyujtaniok: a minél ugyan az
szivesebben vesz vala egy csomó dohányt.

Blanka tapsolt jó kedvében. Hisz ez művészi unicum! a miért érdemes
Amerikából idejönni.

– Csak Dávid és Zenóbia volnának itt már!

Minden jókedvéből ez a sóhajtás zavarta ki.

A félczigányt aztán átengedték a tánczteremnek, a hol az kifáradhatlan
orchestrumával minden tánczravágyó kivánságát kielégíté; csak gyantázni
győzzék, – mert az igaz, hogy négy czigány helyett muzsikált, de öt
czigány helyett ivott.

Este felé már Áron bátya maga is aggódni kezdett, hogy se Dávid, se
Zenóbia nem érkeznek. Blanka minden óranegyedben kiküldött valakit az
utczára, hogy nézzen előre, nem közeledik-e valaki az úton? Egyik
testvérnek állandóul strázsálni kellett a kapuban.

Hogy egy távollevő, a kire várnak, úgy elronthat minden örömet!

Áron bátya kifogyott már minden hitegetésből.

Az utolsó eszközhöz folyamodott.

– No, édes bálványom, mondá Blankának, megigértem, hogy a te
lakodalmadon eltánczolom kedvedért az igazi «csűri» székely tánczot. Hát
ne sajnáld megtekinteni, mert nem látod ám azt mindennap!

Erre a neszre a tánczosok félreálltak a terem közepéről s nagy kört
kerítettek, mert a székely tánczához nagy tágasság kell. Egy tánczossal
tele van az egész tánczpad.

Nem hasonlít az semmi ismeretes choreographiai alkotáshoz, nem is lehet
azt oly könnyen eltanulni: aczélizmok s tornászati ügyesség kell hozzá.

A tánczos maga dalolja a táncznótát:

  «Az én csizmám disznóbűr!
  Apám hozta Sitkérűl,
      A sitkei mesternek
      Nincsen pénze szegénynek.

  Héj!!!!
  Kicsiny nekem ez a csür!
  Kirepülök mint fürj
  Madár!»

S a közben mindig fél lábával földig leguggolva, másik lábával maga elé
rug; de a sarkának nem szabad érni a földet, s ugyanekkor egy karját
fellöki a légbe, a másikat csipőjére nyomja s a groteszk, hol
fölegyenesedő, hol összetörpülő alak, a bohókás vershez, a fintor
mozdulatokhoz folyvást megtartja azt a hetyke, magába bizó, mástól
semmit se váró székely komolyságot: táncz az és küzdelem egy szín alatt.

A néző sereg átalános tapssal jutalmazza a tánczost, s ugyan kérik, hogy
járja el még egyszer. Úgy se tanulja azt el tőle senki.

– Ha az én szép ángyikám, rubintom kivánja, mondá Áron, és a buzdító
pillantásra ismét kiállt a középre, eljárni a maga tánczát.

De alig guggolt le először, a mint Sándor testvér oda tör hozzá a
nézőkörből, s valamit súg fülébe: a mitől egyszerre magasra ugrik az
öreg, s aztán nem folytatja a tánczot, hanem kiszalasztja a hallott
szót:

«Megjöttek!»

Senki sem értette azt meg olyan egyszerre, hogy kik jöttek meg? mint
Blanka. Egyszerre örömsikoltással ugrott föl helyéről és futott az
ajtóhoz. Ő akart legelső lenni, a ki az óhajtva vártakat üdvözölje.

– Ángyom! Ángyom! kiálta Sándor testvér, ne menj ki, ne bocsássátok.

Késő volt. Blanka már künn volt az előtornáczban, melynek nyilt oszlopos
homlokzata alól az udvarra lehetett látni.

E tornácz lépcső-följáratánál két paripa állt.

Az egyiken ült Zenóbia.

Blanka lerohant hozzá s megragadá a leány kezét.

– Mégis eljöttél! oh, mint vártunk! No hát szállj le.

Zenóbia nem szólt semmit, s nem szállt le a nyeregből.

– Hát Dávid hol van? kérdé Blanka.

Ekkor Zenóbia megszólalt.

– Itt van.

S azzal a másik lóra mutatott.

Annak a hátára volt felkötve egy fehér lepedőbe burkolt alak. Egy hulla.

– Dávid bátyám! sikolta föl Blanka. Mi történt Dávid bátyámmal?

Zenóbia tompa, rekedt hangon felelt:

– A te bátyád megölte az én apámat s aztán az én bátyáim megölték a te
bátyádat. S már most ez ezután így fog menni mindig – mindig – mindig.


XII.

Blanka az ijedtségtől elveszté hangját, néma volt; hanem Anna, ki
nyomában jött, felsikoltott és jajszóra fakadt.

Egy erős férfikéz hátulról hirtelen befogta a száját. Áron bátya volt
az.

– Ne sírj! Ne kiálts! Ha azok odabenn meghallják, kirohannak s izekre
tépik Ciprianu leányát, a ki nekünk vendégünk most.

Anna visszafojtá erőszakkal a sirását, arczát Blanka ölébe temetve.

– Sándor! dörmögé lenyomott hangon Áron. Eredj be gyorsan, s mondd a
czigánynak, hogy húzzon egy «vánkostánczot». Mindenki mulasson.

Sándor testvér visszafutott a tánczterembe s rögtön hangzott rá a
«vánkostáncz» zenéje, a mihez a szöveget is énekelte Lányi: «Zsidó!
zsidó! mi van eladó?»

Ez alatt Manassé is kijött a felesége után.

– Manassé! súgá Áron bátya. Jer ide, segíts a bátyádat leemelni a lóról.

Manassé, mint a kit sziven szúrtak, hörgött fel e szóra. Térdei
megroskadtak alatta. Azután egyszerre visszatért lélekjelenléte;
odasietett a kötelékeket eloldozni, a mikkel a beburkolt hulla a lóhoz
volt kötözve.

Zenóbia az alatt folyvást a nyeregben ülve, csendesen odabeszélt
Blankához:

– A felvinczi verekedésnél egyetlen halottja volt a magyarnak; ő volt
az. Sokat megölt, őt is megölték. Lova kiragadta még holtan is az
ütközetből s elfutott vele az erdőre. Ott őrizte, míg én ott
felkerestem. Te meghíttál minket a lakodalmadra, eljöttünk, látod, mind
a ketten. Már most behíhatsz hozzátok, s bemutathatsz a vendégeidnek:
itt van annak a Ciprianunak a leánya, a kinek a fiai Sárdot, Vinczet
elpusztították, s Adorján Dávidot megölték.

– El! El! El! rebegé Blanka, kezét eltaszító mozdulattal emelve Zenóbia
felé. Kétségbeejté a rémgondolat, hogy ha most e nőt a toroczkóiak itt
találják, haraguk tűzhányó dühében annak a vérével fogják befertőztetni
ezt a házat, ezt a várost.

– Távozzál békével, Zenóbia; mondá Áron. Az én népem nem fog üldözni
téged. Reggelig mulatni fognak házunknál és nem tudnak meg semmit addig.
A mi fölött oly nagy vitánk volt: az mind a kettőnkre nézve elveszett.
Nem tartozunk egymásnak többé semmivel.

– Én neked semmivel többé Áron; de a hugodnak és az ángyodnak még
tartozom valamivel. Azzal a szép, nagyon szép meghivással, a mit hozzám
irtak. Ezért még bizony megfizetek. Eljövök még egyszer, s a mit akkor
hozok, azzal lesz aztán minden tartozás leróva közöttünk.

– Járj Isten hirével; monda Manassé.

– Neked pedig azt mondom, Manassé, emlékezzél rá, a mit a Monasteriánál
mondott neked a tribun: «Mi békét kötöttünk veletek, megesküdtünk rá,
meg is tartjuk. Hanem ha támad egy áruló saját népetekből, attól
reszkessetek!» Gondolj gyakran e szóra: Áldjászketye dumnye Zeu!

Azzal megfordította paripáját s kinyargalt a kapun, a szél szemébe
hordta a havat. Förgeteges éjszaka volt s neki még az éjjel Borévre
kellett jutni – egyedül.

– Hová vigyük a testet? töprenkedék Áron bátya. A ház tele van
lakodalmas néppel, azoknak nem szabad ezt meglátni.

– Ide! Ide! A mi kis házikónkba! – mondá Blanka.

– Hová? a te menyegzői házadba?

– Az most üres, senki sincs benne. Ott van egy felvetett ágy, abba
lefektetjük.

– Micsoda? A te menyasszonyi nyoszolyádba? a mi halottunkat? Oh én édes
Isten atyám!

És úgy kellett tenni. Dávidot a testvér átvitte a kis házikóba, s ott
kibontva halotti lepléből, kiteríték a nyoszolyára, a míg elkészül
számára a koporsó.

– Most már sírhattok asszonyok.


XIII.

A halál beköszöntött az új házba. Ő volt az első vendég. Egy néma ember
érkezett meg, a ki mindent elmond.

Blanka leült az ágy szélére s úgy bámult a halottra.

Meglepő volt a hasonlatosság Dávid és Manassé arcza között. A külömbség
csak egy kicsiny kis veres pont a homlokon: egy golyónak a helye.
Különben olyan, mint mikor Manassé alszik.

És Blankának a lelkében megzsibbasztotta a gondolatot ez a
hasonlatosság.

Ez a holt hasonmása férjének elmonda előtte mindent, a mit eddig
titokban akartak tartani. Mi történik a vér és a láng tengerében, mely e
szigetvilágot körülcsapdossa. – Ilyen utazók kerülnek onnan haza.

A mikor a Szamos hidján találkozott vele, azt hitte, hogy csak egy
dicsőséges harczjáték az, a mibe az ilyen délczeg lovagok elindulnak.

S aztán megemlékezett rá, hogy akkor egy csókot igért neki, Áron bátya
kértére; a mire a fiatal hős elpiruló arczczal azt mondá: «majd ha
visszatérek dicsőséggel. És ha halva hoznak eléd, csókomat akkor is
megadd.»

Ime, eljött az igért csókért.

Lefeküdt az ő menyasszonyi ágyába, félszeme félig nyitva. Tán
leskelődik, ha megadják-e a mit megigértek?

S még senki sem merte ez arczot megcsókolni. Anna, Áron, Manassé tudják,
hogy az első őt illeti. A menyasszonyt. Az a honvéd huszáröltönyt viseli
még; ő a menyasszonyi pompát.

S minél közelebb hajlik föléje, annál nagyobb a káprázat, hogy az maga
Manassé, holtan, megölten, jégszoborrá fagyottan. Minden idege
megrendül, mikor ráborul és az ő ajkai annak márványarczát érik s a
kitörő zokogás görcsei között e nevet hangoztatja: «Manassé!»

Férje gyöngéden odahajol hozzá s magához öleli őt.

Csak akkor tér magához.

Még sem ő az! Nem a halott.

– Oh ne halj meg te! Ne jőjj így elém te!

Egy feneketlen mélységbe szédül alá lelke, midőn arra gondol, hogy
Manassé is így fekhetnék most ezen a szomorú ágyon; csak lelket, csak
gondolatot kellett volna cserélnie testvérével.

Visszaemlékezett most már a tordai hasadékban tett rejtélyes utazásra s
az asszonyi szív csodálatos divinatiói tehetségével egyes vétlen
elejtett mondatokból összeállítá a valót, hogy ha Manassé azon az Isten
őrizte éjszakán nem a Monasterián keresztül választja az utat, a
vakmerőbbet, a nehezebbet, egy fehér kendővel a kezében keresve fel egy
ellenséges tábort, hanem az egyszerübbet, a rövidebbet, a tordai berken
át karddal kezében törve utat hazáig, hát most ő is ilyen néma utazója
lehetne annak a két tengernek.

Aztán helyet adott a másik három testvér öleléseinek.

Lassankint a többi testvérek is átszállingóztak a lakodalmas háztól.
Sándor testvér egyenkint szólingatta ki onnan. A vigadó násznépnek nem
tünt föl a háziak elmaradozása, ők annál fesztelenebbül mulattak.

Azt pedig, hogy a vőlegény és a menyasszony oly hamar eltüntek, bevett
szokás igazolta. Ők siettek a maguk boldogságába, a hol a paradicsom
minden örömei várnak rájuk.

Tudták volna csak, hogy minő örömek azok?

– Áron bátya! mondá Manassé, gondoskodjék róla, hogy a násznép semmit
meg ne tudjon a szétoszlásig. Ha most kimenne közéjük a hír, a hogy föl
vannak hevülve, képesek volnának azonnal fegyvert ragadni, s a kit
legközelebb találnak, azon kezdeni el a vérboszút. Mulasson minden
ember.

– Te parancsolsz, monda Áron, s ő maga átment a násznéphez. Neki volt
valamennyi között olyan vasból öntött arcza, a mi el nem árulja, ha
valami fáj oda benn. A fuvóhangszerek rázendítették a bányász-indulót, s
ez a zaj elfödte azt a nagy sírást, a mi a kis udvarházban végbement.

A bányászinduló után a násznép lassankint oszolni kezdett. A
trombitásokkal együtt kivonult a lakodalmas sereg az utczára, s úgy ment
végig zeneszóval, el-elmaradozva kiki a maga házánál.

Csak a collegium diákjai maradtak hátra a cantus præsessel.

Azoknak volt a feladatuk még egynehány hajnali dalt énekelni a boldog
pár hálószobájának ablaka alatt, búcsúzóul, altatóul.

Odaálltak karikába a kis ház ablaka alá, s tanakodtak a cantus
præsessel, hogy melyik dallal kezdjék? legjobb lesz az, hogy:

  «Jőjj az ablakodra kedves!
      Minden nyugszik már:
  Csak egy pár boldog szerelmes
      Ide s tova jár.»

– Hallga, fiúk, szólt bele Áron bátya a hátuk mögül, nem azt a dalt
énekelitek, hanem ezt a zsolozsmát:

  «Nyilj meg kriptaajtó,
      Sötét föld kebele;
  Könyeket hullajtó
      Koporsó födele.»

Halott van a háznál!

Blanka az egész éjt a halott mellett virrasztá át. Ez volt első
menyegzői éjszakája.


XIV.

A kora reggeli harangszó tudatta a várossal, hogy gyász van.

A tegnapi násznép ma már halottnézőbe jött vissza az Adorján-házhoz. A
tegnapi menyasszony ma már gyászruhában ült a fekete fátyollal bevont
házban.

A testvérek künn voltak a «birgej»-en.

Miért híják a halottak lakhelyét a toroczkóiak «birgej»-nek? azt
kutassák a nyelvbuvárok, a kik ráérnek arra; sehol másutt nem ismerik
ezt a szót.

De a holtak lakhelye sem olyan Toroczkón, mint másutt. A sírboltok a
sziklába vannak vágva. Mint egy utcza, a miben halottak laknak. Hasonlít
az a seleuciai sziklasírboltok csoportjaihoz. Minden családnak van egy
ily sziklaháza, a hová a földről elköltözöttek egymásután leszállnak; az
üreg mind mélyebben hatol be a sziklába; némely régi családnál egész
alagútat képez már; ott alusznak két sor fülkéikben a bányászok, kik
életüket a szikla keblében tölték, s holtan is ott esik legjobban
pihenniök; egy lefelé fordított családfa, mely gyökereivel hatol le a
földbe. A fülkék fölött semmi név sincs. A ki ott alszik, visszaadott
mindent annak, a kitől vette: még a nevét is. Hirdesse az emlékét az, a
mi élve maradt.

Az új fülkét a halott számára a családtagok maguk vésik. Ez ősidőkről
fenmaradt kegyeletes szokás. Ha nincs férfi a családban, a szomszédok
kötelessége az. Nagy gyász volna az Toroczkón, ha valakinek a vermét
fizetett sírásó készítené el.

A ravatalt délután a templomban állíták fel. Az egész nép felgyűlt
végtisztességére. A nép énekelt, a lelkész tartott gyászbeszédet.

A templomból az egész város kisérte ki a koporsót a birgejig. A férfiak
vállaikon vitték azt: rá volt téve megkoszorúzott kardja, golyórongálta
csákója. Az iskolai énekkar gyászdalai hangzottak előtte, mögötte az
asszonyok zokogása.

A sírboltnál a hét testvér vette föl a koporsót, azok helyezték el az
örök hálófülkébe, nagy sziklát hengerítve a nyilás elé.

Azután kijöttek és megcsókolták egymást.

Ekkor egy egyszerű polgár, egy öreg őszhajú férfi felállt a birgej
kőkathedrájába s elmondá a sokaságnak, ki volt az, a kit eltemettek,
hogyan élt, hogyan szerették, hogyan ölték meg? Hogy soha el ne muljon
az emlékezete, a míg a sziklavölgyben emberek élnek!

Végre a lelkész megáldá a bezárt sírt s rámondta az áment.

A diákok utolsót énekeltek, a gyermekek szép csendben, az asszonynép
sűrű csoportban elhagyták a temető halmát; hanem a férfiak
hátramaradtak.

Ekkor Áron bátya állt fel a kőkathedrába és így szólt:

– Atyámfiai! Megtettük kötelességünket a halott iránt, most tegyük meg
kötelességünket az élők iránt. Elég volt az énekszóból; most hadd
szóljon a fegyver.

Háromszáz férfi hangja dörögte vissza az utolsó szót:

«Fegyverre!»

Az eddig hallgatag, gyászoló alakok lángoló dühre gerjedtek, egyszerre
tört ki valamennyi ajkán az elfojtott keserv, a boszú átkaiban keresve
könnyebbülést.

Pedig a toroczkói sohasem átkozódik. Egyetlen szítkozódása, ha nagyon
megharagszik, az, hogy «egyen meg a birgej!» a mi tréfaképen hangzik.

Készek voltak rögtön elindulni s ahányan vannak, megtámadni Adorján
Dávid megölőit.

– Haza a fegyverekért!

– A piaczon gyűljünk össze! kiálta Áron a kő kathedrából, a midőn
hirtelen hátulról egy erős kéz megkapta a széles szíjövét s annálfogva a
nehéz tömzsi embert fölemelve a levegőbe, leszállítá onnan a
szikla-támlányról.

Áron bátya nem is kérdezte, hogy ki az? Tudta könyv nélkül is, hogy az
ilyen műtétre más nem alkalmas, mint az ő kisöcscse, Manassé.

– Mit akartok? rivallt mennydörgő hangon Áron bátyjára; de úgy, hogy azt
az egész sokaság meghallhatta. Én békét kötöttem a szomszédaimmal;
megesküdtem rá az egy élő Isten nevében, s ti az én eskümet meg
akarjátok csúfolni?

– Nem ők gyilkolták-e meg Dávid bátyádat?

– Nem! Dávid bátyám harczban esett el. Mint becsületes katona, karddal a
kezében. Többen is harczolnak még rokonaink közül ott a csatatéren, a
kik meg fognak halni hazájukért. Megsiratjuk őket s sírjuk fölé kopját
tűzünk, a hogy hősi népek szokták. De vérboszút a harczban elesettért
csak a vad indiánok állnak.

– Jól van, Manassé öcsém, azért nem szükség bennünket
összeindiánusoznod. Hiszen nem azt kivánom én, hogy menjünk hát rajta a
szomszéd gyertyámosiakra, s pörköljük fel őket boszúból. De hogy
magunkat, családjainkat megvédjük. S a mi erőnk van, azzal védjük.

– A mi legnagyobb erőnk az Isten. A kinek, midőn a nevére megesküdtem,
az ő kezébe tettem le a mi sorsunkat. Ha ő velünk van, ki bánthat
minket? s ha őt elhagyjuk, ki oltalmaz meg minket?

A sokaság helyeslő zúgással kezdé kisérni Manassé szavait.

– Már hiszen, Manassé öcsém, szólt Áron, én is csak vagyok olyan buzgó
keresztyén, mint más. Még soha ünnepet el nem mulasztottam a
templomba-meneteltől, ha beteg voltam is; de csak mégis jobban esik az
én lelkemnek, ha az alatt, a mig a mennybeli megszabadításért imádkozom,
a puskámat a hónom alá szorítva tarthatom.

– Akkor nem vagy igaz egy Istenthivő! feddé őt Manassé. Mert te is azt a
Jézust vallod, a kinek a nevében a Bertalan-éjeket, az autodafékat, a
keresztes háborúkat csinálták. És nem azt a Jézust, a ki eljött az
emberek között békét szerezni, s a ki Péternek azt mondá: «A ki fegyvert
fog, fegyver által vesz el!»

– Bizony nem tudom én, hogy voltaképen mondta-e azt? pattogott vissza
Áron. Máté állítja, hogy mondta, de Lukács és János nem emlékeznek róla,
Márk szerint pedig csak annyit mondott Péternek a Malkhus fülére Jézus,
hogy «elég volt». Különben sem tudom, hogy mi lett volna belőle, ha «én
nekem» mondta volna? Annyiról bizonyos vagyok, hogy ha én előttem
nyujtja az idvezítő az áruló Judásnak a «mártott falatot», úgy sujtám
vala ott mindjárt főbe Iskariotes uramat, hogy feledte volna elárulni a
mestert; valaminthogy a puskám agyával fogom lesujtani azt az árulót, a
ki Toroczkó ellen hozza a hadakat, csak közelre kapjam.

– Minő árulót?

– Hallád! a miről tegnap a leány szólt: «ha egyszer egy áruló támad a
magatok fajtájából, attól reszkessetek». Ma már tudom az értelmét a
szavának. Van egy uj ember a felkelők tribunjai között, a ki válogatott
kegyetlenségéről nevezetes. Ez a mi Iskariotesünk.

– Honnan gyanítod azt?

– Onnan, hogy Diurbanunak nevezi magát. Igazi oláh nem venné fel az ő
Decebal királya melléknevét. Ez olyan, mintha valaki nálunk Attilának
nevezné magát. Mindenki tudná, hogy kifordított némettel van dolga. –
Jól van Manassé. Szeretlek. Uram vagy: neked engedelmeskedem. A
monasteriai utat, meg a Porlik-barlangi megjelenést soha sem felejtem el
neked. Jobban tudod szeretni a testvéreinket, mint én. Én csak
megboszulom, te megmented őket. Te, ki Mogával és népeivel békét
kötöttél, méltán megkivánhatod tőlünk, hogy Moga és a szomszéd oláh nép
között szerzett frigyedet mi is megtartsuk. Szegény Dávidért nem állunk
hát senkin vérboszút. Azt mondjuk, hazajött követnek, a halál követének.
De értsük meg az izenetet, a mit az a néma követ hozott nekünk. Ha
egyszer az a hír jön, hogy Diurbanu közeledik Toroczkó felé, meg az ő
harczosai, a kik a te békédet nem ismerik, nem is vették fel: akkor
aztán Zsakó uram fog parancsolni.

Az pedig volt a nemzetőrség századosa.

– Ott is veletek leszek, mondá Manassé.

S aztán szépen kezet szorítottak, összeölelkeztek. A gyászkisérlet
hazatért lakásaiba.

Hanem Áron bátya ezt az éjszakát fönn a Székelykövön tölté, s meghagyta
idelenn a nemzetőrség őrvezetőinek, úgy szintén a toronyőrnek, hogy
vigyázzanak rá, ha a Székelykövön kigyullad a jeltűz, készen legyenek és
zavart ne csináljanak. Szép trombitaszóval adjanak jelt, meg
harangkongatással; minden háznál gyertya égjen s egy ember ébren
maradjon egész éjjel. – Mert jól esik az ember lelkének, ha imádkozás
közben a hóna alá szoríthatja a töltött puskát.


XV.

Manassé pedig, mikor a szomorú estebédet elvégezte, azt mondá
családjának:

– Most, mielőtt lefeküdnénk, olvassunk bibliai történeteket.

Szokás ez, temetés nap estéjén, a halottas háznál.

Rebeka előhozta a kapcsos bibliát és odatette azt Manassé elé.

Manassé pedig nem nyitá fel a bibliát, hanem rátette az egyik kezét és a
másikkal hitvesét ölelve magához, elkezdé a saját maga és Blanka
történetét elmondani a család előtt.

Valóban egy szakasz volt az a pentateuch költői krónikájából: tele
csodatételekkel, a mikben az Úr hatalma nyilatkozik az emberek fölött.

A félelmes rémeket, a rettentő kisérteteket, a miktől Blanka
megszabadult, elmondá a figyelő családnak, mely áhitattal hallgatta a
megtörténtek regéit.

Sokat Blanka is csak most tudott meg tőle. Eddig titkoltak előtte minden
veszélyt. Neki csak örömekről, szép reményekről beszéltek; de mióta az
az ember megjött, a ki nem tud hazudni, a ki kőhideg arczával, bezárt
ajkaival rávall az eltitkolt balsorsra – többé nem lehetett őt tovább
áltatni, meg kellett tudnia mindent.

Az éj haladt, a regemondásnak még sem szakadt vége. Egyszer-egyszer
kiment egy-egy testvér, körülnézni az udvaron, nincs-e valami baj? s
visszajött azzal a szóval, hogy szép csillagos éj van: a gönczöl rudján
tánczol a kis «czigány-gyerek». Csendesség van az egész völgyben.

Később azt a hírt hozták, hogy most hajnalodik a hold a Székelykő orma
fölött; a kakasok éjfélutánra kukorítanak már. Az egész világ alszik.

Manassé még mindig folytatta regéit. Hogy védte, hogy oltalmazta ő azt a
nőt, a kit megérdemelt, hogy vette őt körül lelkének minden
gondolatjával? Milyen egyszerű földi történet volt ez, s mennyi égi
csoda van mégis benne? Blanka megtudta belőle, hogy annyi balsorsában
két hatalom volt, mely átölelve tartá: mind a kettőnek a neve
«Szeretet»; az egyik az égben lakik, a másik a szívben.

A legútóbb bejövő már azt a hírt hozta, hogy szépen pirul az első hajnal
a Keresztes mező felől. Csak hadd piruljon…

Manassé most odaért, hogy a Balyika-várban és a Monasteriában töltött
éjt meséli el. Milyen tréfának való, elnevetni való végű kis mese az,
pedig három testvér, egy feleség, a saját élete és szülötte városának
létezése volt benne a kártyalapra föltéve.

Blanka csak most tudta azt meg, bár régóta sejté.

Most azután azt is elmondá Manassé, hogy a Toroczkóról elfordított
emberi láva mily borzasztó dulást vitt véghez köröskörül. A lávától ki
kivánhatná, hogy irgalmat ismerjen? Bűnös csak a vulkán, mely azt
kiokádta!

S most a lávaözön közepett áll Toroczkó, körülvéve tizezernyi vérittas,
vérszomjas hadaktól, kiknek harczkiáltásától holdszigetének minden
bércze viszhangzik már.

– Most már tudod, hova jutottál? szólt Manassé, átölelve szerelmesét.

– Jó helyre, mondá az, fejét férje keblére lehajtva. Isten árnyékába, s
a te karjaidba.

Az ablakon besütő biborsugár jelenté, hogy itt van a második hajnal.

Ez volt Blankának második menyegzői éjszakája.


XVI.

A mikor a csillagok olyan szépen ragyogtak a toroczkói völgy fölött, az
éjszaki havasokról egy tábor szállt alá a Szilas patak völgyébe, mely a
toroczkói teknőbe felvezet. Ez Diurbánu serege volt. Mikor végigvonul a
völgyön e mozgó emberláncz, e négyezer fejű óriási kigyó, a feje már
fenn van a hegytetőn s a farka még akkor mászik elő a mély út
tekervényeiből.

Csendben, dobszó nélkül haladnak: a puskákat eldugták a czondra alá,
hogy a szuronyok villogása el ne árulja közeledtüket.

Igyekezniök kell, hogy reggelre túl legyenek a «Kő» szorosán, a
toroczkói völgy veszedelmes sziklakapuján; mert az emlékezetes hely, a
mire nevezetes ellenségek neve van vérrel felirva. Duló mongol csordák e
kőszorosban találtak sírjukra. Básta labancz vezérének seregét itt
verték agyon az utolsó hírmondóig, s e legutolsó vérfürdő 1658-ból még
nagy emlékezetben van. A Nagy-Enyedet felduló török sereg pusztulása a
Kőszoros és a Csetátye barlangja között. Ha a toroczkóiak e
sziklamagaslatokat megszállják, akkor az a kapu el van zárva.

De nem tartják megszállva. Biznak a békekötésben, s abban az Úrban, a ki
az adott esküszó fölött őrködik. Csendesen alusznak kapuikon belül. Egy
kutyaugatás el nem árulja a közeledő veszélyt. A feljövő telehold
vezetőül szolgál, bevilágítva a hallgatag völgyet, – mint egy dæmon
által kidugott lámpás.

A völgyet a Szilas patak szeli keresztül. Szelid, regényes kis patak
rendes időben, de hóolvadáskor rohanó hegyfolyam, mely az útjába eső
Nagy-Enyedet gyakran váratlan rohammal lepi el s özönvizet hoz az
utczáira. Medre mély, meredek partokkal, miken szilárd hidak vezetnek
keresztül.

A mursinai hidat, mire hajnalodott, már elérte a felkelők serege. Onnan
már lehetett látni a Toroczkón uralgó havasokat.

Innen nincs messzebb egy óra járásnál a Kő szorosa.

S ha most rögtön tudósítaná is valaki a toroczkóiakat, hogy ellenség
közelít, már nem volna idejük rá, hogy a magaslatokat megszállják.
Csupán a völgyben fogadhatják el a harczot.

Ők vannak háromszázan, megtámadóik négyezeren.

Ők nem gyakorlott katonák: földészek, bányászok, kézművesek. Ezeknek
pedig nagy része kiszolgált «plajász» határőr, a ki a fegyverrel bánni
jól tud s saját tisztjei által van vezényelve. Ezek mennek elől az első
csatába.

A mint a nap feljön: a folyammeder tulsó partszakadéka felől
szuronyhegyek kezdenek felvillanni. Egy csekély kis honvédcsapat az,
melyet a magyar csapatparancsnok, értesülve Diurbanu seregének
mozdulatáról, előre küldött, hogy a hidat foglalja el. Későn érkeztek.
Diurbanu plájászai tömött hadrendben nyomulnak már a hidon keresztül.

Ekkor a Felvincz felőli hegyi útról egy lovas csapat száll alá,
csörtetve.

Hetvenen voltak.

És ők hetvenen neki vágtak egy hidnak, mely rakva volt fegyveres gyalog
haddal.

A plájász elbizta magát abban, hogy czélozni tanult. Messziről lőttek. A
lovasok sisakján, pánczélján pattogott a golyó.

Mert ezek nem huszárok voltak, hanem vértesek.

A sors, magas iróniájában, nem Attila dédunokáit küldé a szörnyű
leszámoláshoz Traján dédunokáival, hanem kiválasztá azt a kis olasz
lovas csapatot, mely a magyar tricolor alatt harczolt (a Cress
lovasezredből), s azokat állítá velük szembe. Traján utódai ezek is: az
alpesi legiók ivadékai.

S másodszor megtölteni a fegyvert nem volt idejök a hidon levőknek. Mint
a fergeteg rohant közéjök a kis olasz csapat, s pár percz mulva a hid
két oldalán omlott alá, a ki élve akart maradni, a ki helyt állt, az
halott lett.

S a lovas csapat nem érte be azzal, hogy a hidat elfoglalja. – Mintha
egész hadsereg jönne a háta mögött, neki rontott az egész felkelő
seregnek, s hetven ember négyezer ember ellen nyilt mezőn csatát
kezdett. A keresztes háborúk óta, Bayard, Du Guesclin, Oroszlán szivű
Richard harczai óta ehhez hasonló viadalt nem látott a csatapiacz!
Hetven Horatius Cocles Porsenna tábora előtt! A ki fel kivánta költeni a
régi római népet, ime megkapta azt!

A felkelő táborban e herosi dühroham szétzilált minden rendet; eldobták
a fegyvert, futottak az erdőnek, fel a hegyoldalnak, s az olasz centaur
ivadék még ezután is órajárásnyira űzte őket maga előtt, véres hullákkal
szórva be az utat. Alig birta őket a takorodót fuvó trombitaszó
visszatéríteni. Háromszáz halottat hagytak a csatatéren. – S a hetven
olasz még csak el sem rekedt a harczban. Visszatérve Ernani kardalát
énekelték.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Toroczkó még csak a dörgését sem hallotta meg a jégfelhőnek, melyet feje
fölül elfujt – a szél.

A kis völgybe ismét leszálltak az est árnyai. Az Adorján-háznál, két
éjszakai virrasztás után mindenki korán sietett lepihenni. Manassé is
bevezette kedvesét kis lakába, melyet elébb felszentelt a gyász, mint az
öröm.

Csak Áron bátya nem volt még honn. Az ő útjai után nem lehetett
tudakozódni.

Egyszerre csak megzörgetik kivülről Adorján ablakán a vastáblát.

Áron bátya hangja szólal meg:

– Egy az Isten! A Jehova Isten! Az Úr, ki Senacherib táborát összetörte,
az ma reggel Diurbanu seregét a Szilvás hídja mellett pozdorjává szórta.
– Nyugodjatok az Úr oltalmában ti igaz emberek!

S ezzel tovább ment a városba, ablakról ablakra bezörgetni és bemondani
a hirt, a mi meghozza az alvók lelkének a nyugalmat.


XVII.

Azért csak kivirított a gyöngyvirág tavaszszal, ha vérrel öntözték is a
földet.

Soha gyönyörűbb tavaszra nem emlékszem, mint a milyen az 1849-iki volt.
Gazdag aratás, bő szüret esztendeje volt az.

Mintha az Isten áldásai s az emberek átkai versenyeztek volna egymással,
hogy melyik építsen magasabb pyramidot?

A Csegezről a Székelykőre felkanyargó sziklaösvényen egy szép májusi
délután Blanka, Anna, Manassé és Áron haladtak fölfelé. Manassé
rajztábláját és festő eszközeit hozta a kezében, Áron a hölgyek
felöltőit s az ozsonnához való elemozsiás tarisznyát czepelte a vállán.
Fegyver egyiknél sem volt, a vasasvégű hegymászó botot kivéve.

A két férfi egymás mellett haladt, a két hölgy elmaradozott havasi
virágokat szedni útközben. Rhododendron, orchys, epipactis akkor nyilt
legnagyobb pompájában a sziklavölgyületek óriás virágágyaiban. – Az
alant elhagyott erdőkből a szarvasok rigyetése s a fekete rigók
furulyafüttyszava hangzott fel.

– Hát te Áron bátya, komolyan gondolsz arra, hogy ha megtámadnák
városunkat, te ezen a bérczen rendszeres ellenállást fejtenél ki
ellenfeleinkkel szemközt?

– Bizony nem is hagynám ám ezeket a mi gyönge szép leányainkat, ártatlan
magzatainkat nyomorultul lemészárolni.

– S te hiszed, hogy ez lehető?

– Hogy lehető-e ez? az a második kérdés. Az első az, hogy «kell!» A
békecsinálásnak vége van. Okos dolgot akartatok, a kik az oláhokat
kiengesztelni próbálgattátok. Hanem hát egy bolond olyan követ dob a
kútba, a minőt száz okos sem huz ki. Mikor legjavában folyik a
békealkudozás a magyarok és oláhok között Abrudbányán: odatojja az ördög
a maga tojását ennek az őrült Hatvaninak a képében; az a békéltetés,
fegyverszünet közepett megrohanja Janku táborát, s erre a félig
kibékített oláh sereg, a mit Felvincznél kétszáz honvéd megkergetett, a
mit a mursinai hidnál hetven dragonyos szétvert, most egy rendes
ezerkétszáz főből álló dandárt semmivé tesz, elfoglalja három ágyuját,
leöli a hirhedett halálfejes legiót s semmivé teszi Abrudbányát.

– Ezt mind tudom. S hogy azzal az Erdélyben eloltott láng újra
fellobban, azt is előre látom. Azért azon sem fogok csodálkozni, ha a Kő
felőli szoros s a bórévi bejárat védelméről gondoskodtok; de a Székelykő
védelmezése tiszta bohóság. Mert erről az oldalról vagy megvéd bennünket
szomszédaink jó barátsága, vagy a Székelykő sem.

– Hát mikor az egész mongol csorda ellen megvédte a vidéket a székelykői
vár!

– Az a régi harczmodor idejében lehetett.

– Biz az oláh felkelők sincsenek előbbre a strategiában, mint a tatárok
voltak.

– De akkor megvolt még a Székelyvár. Az védelmi állapotba volt helyezve.

– Hát mit tudod te, hogy nincs-e most is védelmi előkészületem nekem?

– Kiváncsi volnék azt látni.

– De nem mutatom ám meg neked, mert te nem vagy katona. Czivilnek pedig
nem szabad a fortificatiókat nézegetni. A két asszonyfélének már
megmutogatom. – Azok a combattans sorba számíttatnak. A minap elkérték
Sándor bácsi pisztolyait s azóta a kert hátuljában czélba tanulnak lőni.

– Micsoda? Az én feleségem is? Pisztolylyal tanul lőni?

– Azzal, azzal! Bizony nem is bodzafa-puskával ám. Ő sem engedi magát
ingyen megöletni. Csak te nevess.

E közben fölértek a «Lajos csúcsára». Ez a Székelykő keleti orma.
Háromezerötszáz lábnyi magas szikla-fensík.

Az utánok érkező hölgyek el voltak ragadtatva a körülöttük elterülő
látvány fenségétől.

A Székelykő az egész láthatárt uralja. Keletről a boldog Aranyosszék:
hullámzó halmok, zöldülő vetések táblái között huszonkét falu elszórva s
valamennyi körülvéve a kigyózó Aranyos folyam ezüst szalagjától, mely
délnek kerülve, egy más, szélesebb tükörkigyóba olvad bele, mely nyugat
felé fut alá: ez a Maros. A déli átlátszó köd a távolabb eső bérczeket
fokozatosan halványítja el, a láthatár szélén esők ormai már csak úgy
látszanak oda lehelve lenni a meleg égre; a havasok ezüst taraja csillog
a messzeségből s egy-egy távoli város egyházának tornyáról villanik meg
az aranyozott tető.

S a mosolygó kultura, emberi szorgalom építette boldogság képével
szemközt a másik oldalon, északnyugat felé, az ijesztő ellentét. Egy
végtelen ősvadon; erdőkkel telenőtt hegyhátak, meg nem szakítva
helységek csoportjától. – Hegy emelkedik hegy fölé, sziklacsúcsok,
szakgatott bérczgerinczek tépik osztályokra a szakadatlan erdőszőnyeget,
melyen a tekintet egy emberi lakhelyet nem talál nyugvó helyül. A
félelmes, hallgató hegyszörnyetegek közelítni látszanak, legutolsó
előörseik egész a Székelykő közeléig nyomultak előre, mintha óriások
állnának óriásokkal szemközt. Egynek az orma olyan, mint egy
hanyattfekvő titánnak az arcza profilban, még a szempilla is ott van,
egy nagy fenyőszál képében.

A Székelykő elleneseinek neve a Vidálykő, Tilalmas, Keselykő és Ordaskő,
miknek kopár gerinczein keresztül nem vezet semmi út. S az egymással
szembenéző sziklaellenfelek között fekszik a kis boldog völgy, – zöld
szántóföldek karzatos amphitheatrumával. A földdæmon óriásai közepett,
kiknek életében az ezredévek a napok, egy kis csendélete a dæmonok
legparányabbikának, az embernek, a kinek minden napja egy élettörténet.

A szédítő mélységből mosolyog föl Toroczkó virágzó gyümölcsfáktól tarka
szőnyegrajza, négyszögű piacza közepén a kerek bástyával körített
templom. A zöld rétek abroszának szélére lerakva Toroczkó-Szent-György
elszórt házai, egy régi vár romjaival a hegyoldalban; azon túl még két
falucska: s ott egyszerre bezárja a völgyet a «Kő» sziklakapuja.

S a mély völgy fenekéből, mint a nyugtalan szívdobogás hangzik fel
valami szakadatlan döngő hang, a vashámor nehéz pőrölyének ütése. Ott
készül az, a mitől ez az egész világ olyan szép lesz: az ekevas és az
ásó.

– Ha én ezt a szép képet le tudnám festeni! sóhajta föl Manassé.

– Hisz a Colossæumot is legyőzted! biztatá őt Blanka.

– Az Róma volt: – ez pedig Toroczkó. – A kedvesem arczképét el tudtam
találni: – de anyámét soha sem.

Aztán mégis megkisértette hozzá fogni.

A többiek ott hagyták őt, s mentek tovább a Székelykő ritkaságait
fölfedezni. – Azokat Manassénak úgy sem szabad meglátni: mert azok a
fortificatióhoz tartoznak, ő pedig csak «czivil».

– Aztán a feleségemre vigyázz! kiáltá Áron után Manassé. Valami
mélységbe ne szédüljön.

– No no! Hamarébb ez az egész Székelykő!

– De mégis meg kell igérned, hogy a hidasi Gesztegre nem viszed föl
Blankát meg Annát.

– Nem viszem fel őket.

– Igaz székely egy Isten valló szavadra mondod?

– Igaz székely egy Isten valló szavamra mondom.

Akkor aztán elereszté őket Manassé.

Hanem aztán mikor már javában volt a vázlatának, eszébe jutott, hogy
Áron bátya csak azt igérte meg, hogy nem «viszi» föl az asszonyokat s
meglehet, hogy ezt szószerinti értelemben magyarázza, a mi a
«fölvezetést» épen nem zárja ki. A góbénak mindig furfangon jár az esze.
– Erre aztán összecsapta a rajzthékáját, s a motyóját hátára véve, maga
is az eltüntek után indult.

A nőismeret ritkán csal. Azt mondani az asszonyfélének, hogy ide, vagy
amoda nem szabad fölmenni, épen csak arra való, hogy föltámaszsza benne
a vágyat a tilalmas helyre följutni. Kivált mikor azzal a dicsőség jár
együtt, hogy a Székelykövön ősidőkből megmaradt egyetlen fenyőfáról is
hozhatni egy galyat diadaljelül. A hajdani erdőből az utolsó szálfa.

Hanem ezuttal Áron bátya nem értette a tréfát.

Blankát és Annát elvezeté addig a hegyszakadékig, a mely a Székelykő
hidasi Gesztegét a Lajos-csúcstól elválasztja. Az egy mély sziklavágány,
melynek fenekében egy meredek nyaktörő ösvény vezet alá egyenesen
Toroczkóba. «Felfelé» járásra nem igen használják. E sziklavágányon túl
emelkedik a hidasi szikla-fensík, emlékezetes az oldalán tátongó
barlangról, melyet csegezi várnak nevez a néphagyomány, hajdani
falerődítményei még most is láthatók. Egy hosszú, keskeny, egy ember
számára vágott ösvény vezet hozzá végig egy sziklapárkányon, mely
négyszáz lábnyi mélység fölött meredeken emelkedik föl. E bejárat
könnyen védhető volt a barlangba menekültektől.

A Geszteg ormára azonban egy messze ellátszó csóva volt feltűzve, a mi
azt jelenti, hogy ott tilos a följárás.

Talán csak azt az egy szál ősi fenyőfát védi az a tilalom? Vagy a fensík
tetején termő füvet? Vagy épen csak a vakmerő vállalkozó életét, a ki
Istennek ajánlotta lelkét, mikor oda fölkapaszkodott.

A két hölgy átlátta, hogy nekik oda csakugyan lehetetlen eljutniok. De
Áron bátyára nézve nem volt lehetetlenség. Gyakran megjárta ő ezt az
utat. Megigérte kedvenczeinek, hogy ha szépen viselik magukat, ha
megigérik, hogy leülnek a süppedő mohába, virágaikból bokrétát kötni, és
addig, míg ő visszatér, a helyükből meg nem mozdulnak, hát ő azalatt
fölmászik a meredek sziklaoromra, onnan fog kürtjével messzehangzó jelt
adni s elhozza az igért fenyőgalyat.

A két hölgy letelepedett a havasi nefelejtsekkel áttört gazdag pázsitra
s a mély völgybe alátekintve, igyekezett kitalálni a házat, a mely az ő
otthonuk.

– Milyen borzasztó volna azt innen nézni, mikor ez a mi szép
paradicsomunk lángba borul; mondá Anna.

– Én már minden félelmes gondolathoz hozzá szoktam, szólt Blanka,
koszorút fonva sárga virágu szakából (sedum) és nefelejtsből. Csak ti
veletek lehessek; a barlangban is ellakom.

– Áron bátyánk azt mondta, hogy egy hónapra való eleséggel ellátja a
Székelykő erősségeit s negyvened magával megvédelmezi egy egész ország
ellen.

– Vajjon itt lesz-e menedékünk a csegezi várban?

– A székelyvári mentshelyet még inkább magasztalja Áron bátya, mert ott
egy barlangban friss forrásvíz is van.

A két fiatal hölgy úgy beszélt arról, hogy ők a sziklabarlangokban
fognak lakni, mint mikor úrhölgyek azon tanakodnak, hogy hol fogadjanak
nyári szállást?

– Meg kellene néznünk azt a csegezi várat, indítványozá Anna. Leány volt
még: kiváncsiabb.

– Megtiltotta Áron bátya s mi megigértük neki, hogy itt maradunk, monda
Blanka. Ő már asszony volt, szófogadóbb.

– Vajjon nem lakik-e benne valami? mondá nevetésre villanyozva e
gondolat által a leány. Valami mesebeli csodaállat.

– Vagy talán valaki? Szólt összeborzongva e gondolattól az asszony.

Szép verőfényes délután volt. A mezőt ellepték azok az apró tarka
pillangók, a kiknek élete a fű virágaival egykorú.

A völgykebel döngő pőröly-zuhogásán kívül semmi nesz nem hangzott fel az
emberlakta világból ide, a kövek világáig. Pedig ez a csendes szirtfok
vár és néptanya, csatahely és temető volt hajdan.

Áron bátya sokáig váratott a jeladásra; a két fiatal hölgy unni kezdte
az egy helyben maradást. Anna a hátuk mögött levő sziklaomladék közt
fölfedezte a szórványosan előforduló carniol-darabkákat. Bányászcsalád
leánya volt: ismerte a köveket; Blankának átadta leleményét; az
augitporphir sziklatörmelék achat- és chalcedon-darabokat is rejtett,
némelyikben keverve volt mind a három, szalagokká, czifra képletekké
vegyülve. A két hölgy teleszedte a drágakövekkel köténye zsebeit s a
nagy keresés közben egyszer csak azt vette észre, hogy alig ötven
lépésnyi távolban egy férfi áll előttük.

Honnan került oda? A sziklacsompók közé volt-e eddig rejtve? vagy a
csegezi vár odujából jött elő, hogy a köveket keresgélő hölgyek nem
vették előbb észre, mint mikor már olyan közel volt hozzájuk?


XVIII.

A felbukkant alak oláh népviseletet hordott, magas fehér báránybőr
süveget, mely alól hosszú fekete haj omlott alá, ujjatlan bőrdolmányt,
széles bőrtüszőt csatokkal, s az alól féllábszárig kicsüngő vászoninget
és bocskort; egy kasza volt vetve a vállára. Háttal volt a napnak
fordulva, úgy, hogy az arczát félárnyék fedte.

És mégis mind a két nő egyszerre felsikoltott ez arcz láttára s egymás
kezét kereste kezével. Olyan volt ez arcz, mint egy rossz álom
lidércznyomása, mint egy nagy szerencsétlenség emléke. Ugy hasonlított
egy kisértethez, mely be van zárva jól a kripta vasajtajával,
lenyomtatva jól nehéz koporsófödéllel, elaltatva imádsággal,
könyörgéssel s – mégis feljár. Csak az oláh gunya s a hosszú leomló haj
teszi a külömbséget.

S a szembetalálkozás első perczében a férfialak maga is úgy megrettenni
látszék a két hölgytől, mint azok ő tőle. Megáll előreléptében; a szája
nagyot hökkenve nyilik fel, szemei előre merednek. Pillanatokig áll úgy
mozdulatlanul, mintha tusakodnék magában, hogy mit tegyen? Egyszerre
aztán megindul a két hölgy felé.

S abban a pillanatban valami dæmoni, valami vadállati kifejezés sötétíti
el arczát, mely azt, a kire ránéz, elkábítja, megzsibbasztja. A vállára
vetett kaszát most már leemeli s jobb kezébe szorítja.

E pillanatban hangzik a kürt a hidasi Geszteg ormáról. Áron bátya
feljutott odáig.

«Áron! Áron!» kiált egyszerre mind a két hölgy, teljes hangjával.

A közeledő alak a kürtszóra s névre megretten, helybetorpan s hátra
tekint.

«Szaladj, frátye!» ordít le a szikláról Áron az észrevett férfira; de az
jól kiszámíthatja, hogy onnan még szökellve lejönni is jó időbe fog
annak kerülni. Őt pedig csak 30 lépésnyi tér választja el a hölgyektől.
Ujra feléjök indul. Szemeiben valami megbabonázó tűz sugárzik: oly
kifejezés, mely a legismerősebb arczot is átváltoztatná, hogy ismerőjét
kétkedővé tegye azonosságában. Valami neme a sóvárgásnak, ellentétes
indulatokból összekeverve; de oly iszonyú tekintet, hogy Anna Blanka elé
veté magát, mintha testével akarná őt védelmezni, míg Blankának az a
gondolat villan át lelkén, hogy futni kezdjen, míg a Székelykő ormát
eléri s onnan a negyedfélezer lábnyi magasból alávesse magát a szép
mosolygó paradicsomba, a hol otthon lenni jó.

Ekkor, midőn még csak tizenöt lépésnyire volt tőlük e férfi-alak, mintha
nyakszirten ütötték volna, a feje előrerezzent, az ina megcsuklott
alatta; melléből az elszörnyedés hangja hördült fel. Ő maga látott meg
valamit, a mitől meg kellett rettennie. Mint mikor az őzet kergető
leopárd az oroszlán fészkére bukkanik.

A két hölgy is hátratekintett, s aztán mind a kettő el kezdett futni.
Visszanyerte már lábainak gyorsaságát s a míg csak odáig nem ért,
folyvást kiáltá, a szabadulás örömsikoltásával e nevet: «Manassé!» a míg
csak odáig nem ért, hogy a szerető alak két karjába vethesse magát.

Az idegen férfialak pedig megfordult, hátratekintett, onnanfölül Áron
közelített felé, ölnyi szökésekkel ugrálva le a szikláról: nem sok ideje
volt az elhatározásra, eldobta a kaszát a kezéből s lerohant a
Székelyvár árkának meredélyén, mely görgeteg kőomladványokon keresztül,
nyaktörő ösvénykép egyenesen a toroczkói völgybe vezet.

– Mitől ijedtetek úgy meg? szólt Manassé, nevetésre fogva a dolgot s
törekedve a két gyermek arczán ismét helyrecsókolni a jókedv rózsáit.

Azok alig birták a nagy pihegéstől elmondani, hogy egy félelmes alak
mennyire megrémíté őket, de hogy kinek az arczvonásaira emlékeztetett ez
oláh földész? azt egyik sem mondta ki.

– Bohók ti! – Szénatolvaj volt. A hidasi Geszteg fensíkján termő fű
miatt Mátyás király óta patvarkodnak az aranyosi székelyek, meg a
szomszédok egymással, s a melyik hamarább levághatja, az viszi el. Ez is
bizonyosan füvet orozni jött ide s mi elriasztottuk szépen. Nézzétek,
még a kaszáját is eldobta ijedtében.

A két hölgy aztán Manassé karjaiba kapaszkodva, visszament addig a
helyig, a hol az elmenekült alak kaszája hevert.

Manassé fölvette azt s megnézte.

– Ez a kasza is itt készült nálunk. Rajta a hámorunk jegye. A nyele tele
van rovással: az oláh az aratórészt faragta föl rá.

Az a férfi pedig, a ki a kaszát itthagyta, messze lent haladt már a
meredek ösvényen. A felén túl lehetett már.

Ez alatt nagy lelkendezve megérkezett Áron bátya. Egész vörös volt az
arcza a futástól s a szemei vérrel voltak áterezve. A kalapját is
elhajítá valahol, hogy könnyebben futhasson.

Egyre kiabált a sziklaárokban futó alak után, hogy álljon meg s a két
hölgygyel nem törődött; hisz azok jó helyen vannak már, Manassé szárnyai
alatt; hanem a mint odaért az árok torkolatához, felkapott egy roppant
szikladarabot s azt a futónak utána hajítá.

– Szent Isten atyám! sikolta föl Anna, mit tettél, Áron? Ha utoléri az a
kő?

– De utoléri bizony, s ha eltalálja, még majd segít is neki hamarább
lejutni.

– Isten! fordítsd el a szerencsétlenséget! rebegé a leány elsápadva s
két kezét imára kulcsolta.

– Hogy a birgej egyen meg! szitkozódék Áron s még egy ökölnyi követ
küldött a nagyobbik után siettető postának.

A lehajított mázsányi kő pedig ágyúgolyó sebességével rohant a
sziklaárokban alá, nagyokat szökellve s törve maga előtt az utána omló
kőtorladékot. Az árok két fala meredek; a rohanó kő elől nincs hová
kitérni a szakadék mélyében futónak; a közeledő szikla csattogva
csapódik a bérczfalakhoz, rohanása viszhangjával rémítve az üldözöttet,
ki vissza nem mer tekinteni a háta mögé. Egy búvhely nincs, a hová
elrejthesse magát. Nem védi más, csak annak a szegény leánynak az imára
kulcsolt két keze oda fönn! Mentsége az, hogy arcza nagyon hasonlít
valakihez, a ki annyit vétett, s a kinek annyi meg lett bocsátva!

A következő percz el fogja dönteni, hogy vajjon Anna imájának volt-e
nagyobb ereje, vagy Áron «jó kivánságának?»

A veszedelmes sziklalöveg utolérte a menekülőt, a mikor az épen egy
kőzuhanyon törtetett keresztül. A szikla belecsapott egy kőhalmazba s
aztán por- és kavicsfelleget rugva föl maga előtt, szökött fel újra két
ölnyi magas ívben. A futó alak elbukott. «Istenem! Istenem!» sikoltott
oda fönn az ormon egy leányhang. Pillanat mulva az ember-alak újra
fölkelt, lerázta magáról a port, s csendesen bandukolt tovább, oláh
hegyjárók módjára, fölváltva féloldalt tánczolva előre.

– Ha most megöltél volna egy embert! szólt Anna szemrehányó siránk
hangon Áronhoz.

– Hát az jól esett volna nekem is, meg annak is, felelt Áron, góbémódra
kétfelé törülve a bajuszát.

– De az indokolatlan kegyetlenség, zsémbelt rá Manassé, egy kis
fűlopásért.

– De, öcsém, nem füvet lopni jött az az ember ide. Mert az az ember
Diurbanu kéme volt!…

– Ugyan mit akart volna itt kikémlelni?

– Mit-e? Né, de hegyes az én Manassé öcsém. Hát az én erődítvényeimet a
Székelykövön. Nevess! nevess! Majd nem nevetsz, mikor hasznát veszed.
Ugy-e ti nem nevettek, gyémántjaim? Ti eljöttök velem megnézni a
székelyvári erődítményeimet? A hires «Kengürth» kői menedéket, a
«Truszkó» várat. Akkor majd megmutatom nektek az én ágyúimat is.

– Ágyúkat? Bátya! szólt nevetve Manassé, hogy hoztad azokat ide föl,
bátya?

– Te hozzád nem beszéltem, szólt Áron. Te ülj le a kőre és pingáld a
szép kilátást. Neked nem mutatom meg a battériámat. Igen is: egy egész
üteg ágyút. Ha Gábor Áron el tudta látni a maga székelyeit ágyúkkal,
miért ne láthatná el a druszája is a maga népét olyannal? Ti asszonyok
meg fogjátok azt látni; nektek megmutatom. Hanem elébb megesküsztök
nekem ünnepélyesen, hogy azt, a mit láttok, senkinek a világon el nem
áruljátok; még Manassénak sem.

S a két hölgynek meg kellett esküdni ünnepélyesen a nagy titoktartásra.

Akkor aztán elvezette őket Áron bátya arra a csúcsra, a mit az őskorban
Kengürth-kőnek, ma pedig vársziklának neveznek; a népregékből ismeretes
Székelyvár omladékaihoz. Az emberi történelem egyik legrégibb emléke ez.
Barlangjaiban a kő-, bronz- és vaskorszak maradványait tartogatja. Még
akkor egy V alakú sáncz állt a mai fönnálló zömtorony két oldalán.

– Itt leülhetsz és lerajzolhatod kívülről a «várat», monda Áron
Manassénak; de bejönni velem csak az én híveimnek szabad.

Azok nagy áhitattal követték a rejtekek rejtekébe, a mi egy egész
ostromverő hadszertárt rejteget sánczai mögött.

És aztán féktelen jó kedvvel tértek onnan vissza. Kaczagott mind a két
hölgy teljes szivéből, nem hajtva Áron bátya komoly zsémbelésére, ki
szigorú arczczal figyelmezteté őket ünnepélyes fogadásukra, hogy semmit
el nem árulnak abból, a mit látni fognak.

Hiszen nem is szóltak ők, csak nevettek.

De mikor már maga az, hogy nevetnek Áron bátya stratagémáin, elég
árulás.

– Így mutasson meg az ember asszonyoknak valamit.

Azok aztán körülczirógatták, megengesztelgették; hanem azért csak megint
elnevették magukat.

– Pedig higyjétek meg, hogy ez nagyon komoly dolog, s hogy én nem hiába
küldtem azt a nagy követ a kémkedő tolvaj után.

Erre az emlékeztetésre aztán egyszerre elhalt a nevetés a két hölgy
ajkán. Szótlanul kapaszkodtak egymás karjába. S egy pillanatban mind a
kettőnek a testén önkénytelen összeborzongás futott végig. Észrevette
azt mind a kettő.

«Egy dologra gondoltunk?» súgá Blanka Anna fülébe.

«Egyre!» sóhajta az vissza.

A nap alkonyra szállt le a Bihar óriás bérczei mögött; széles
sugárküllők szelik sávokra az eget; a sötétkék küllők egyre szélesebb
tért foglalnak az opálfényű égboltozaton, mintha onnan a sötét havasok
felől egy fekete nap tartaná feljövetelét, melynek küldetése:
terjeszteni a sötétséget, a halált, a megsemmisülést. – A tudósok a
«föld árnyékának» nevezik e tüneményt.

A Székelykő látogatóit a csillagos éj vezette haza.

Anna ez éjjel a lefekvés előtt fejfátyolával betakart egy képet a
hálószobájában, nehogy éjjel álmában feltalálja az keresni.


XIX.

Abrudbánya főutczáján két lovag poroszkál végig. Az egyik az oláh
népviselethez ezüstgombos kaczagányt hord, s kucsmája mellett
kócsagtollas forgót, lovának sallangos csótára s arany paszomántos
nyeregtakarója van; oldalán görbe kard, nyeregkápájában pisztolyok, s
elől kétcsövü puska függ le a nyergéről; arczkifejezése urat árul el. A
másik lovag, ki meglehetős távolban kiséri, egy közrendü oláh csatlós.

A léptek viszhangot vernek az utczán. Csendes város az, nincsenek lakói.
Két oldalt leégett házak, félig összedült kormos falak; a kapuk aljában
keresztül hányt üszkös gerendák, a üres ablakokban már zöldül a fű és
laboda.

A romok fölött csonkán merednek föl a tetőtlen tornyok, az egyik templom
küszöbén még ott látszik magasan egy véres gyermekkéznek öt ujja helye.
(Hogy jutott ez a vérnyom olyan magasra?)

A nagy-piacztér be van nőve fűvel.

A közkut nyilása le van nyomtatva malomkővel, s a kámva töredékéből
kereszt van összetákolva.

Fényes nappal éjszaka van itt: csendes, mozdulatlan éj. Mindenki alszik
és nagyon mélyen. A csendháborító lódobaj zajára előbúvik a romok közül
egy-egy sovány, kiéhezett eb, s nagyot vonít, s kurrogva fut vissza,
midőn a közeledőket meglátja.

A hátul jövő csatlós közelebb rugaszkodik az előtte menő úrhoz, a mint e
rémtanyán végig lovagolnak. Tán fél?

Nem bántja itt semmi élő.

A leégett torony órája éjfélt mutat: azon az órán maradt el, melyen a
láng óraművét megolvasztotta, azóta folyvást tart az éjfél.

S a nappali éjszakának kisértetei is vannak, miként az éjfélnek. Egy
alaktalan árny suhan el a lovagok mellett. Csak árnyék: test nélkül. A
hátul ügető lovas keresztet vet magára. A lebbenő árny végig tünemlik az
utcza meztelen falain s elbúvik a romok közé. Kis idő mulva ismét
visszakerül az utcza tulsó végéről ugyanazon test nélküli árny, mint egy
nappali kisértet, csendesen úszva a földön, az utcza közepén lebben
végig egyenesen a lovasok felé, mindig közelebb jön, s mikor odaig ért,
kitér az útjokból s körülkerülgeti őket.

– Mit ijedezel a keselyü árnyékától frátye? szólt hátra az első lovas.
Romulus madara az. A mi madarunk. Nézd, most szállt le a torony ormára.

A keselyük lakása van itt most.

A házomladékok lassankint elmaradoznak: következnek a kertek romjai.
Leégett fák. Rőtveres téli tájkép nyár derekán. Az országút egy patak
mentében visz végig. Annak a két partján érczzúzók voltak felállítva. Az
óvilág egyik leggazdagabb aranytelepe van itten.

Az érczzúzóknak is csak a düledékei vannak még meg. Egyik leégett
romtanya a másik után következik, csak a kallók maradtak meg s az örök
patak-ár folyvást hajtja a fogas kereket, a «nyilak» zuhognak
szakadatlanul.

Aztán egy vasut maradványai tünnek föl, mely a lankás hegyek közé
vezetett; mellette a vízvezető. Az újabbkori kulturának tanujelei. Azok
is el vannak rombolva. A vízvezeték csöveit elhordták ágyúknak, a
síneket lándzsáknak, a sok tudós, a ki külföldi egyetemeken szerezte a
nagy tudományt: hogyan lesz a porból arany? olyan mesterére talált, a ki
megtanította rá, hogyan lesz az aranyból por?

«N’en parlons plus!» (A hogy Cagliari herczeg mondja.)

Az elpusztult bányatelepek után megint egy új helység következik. Ez már
nincs elpusztítva egészen. Csak egyes házakon nincsen többé ajtó és
ablak; mások ellenben egész épségükben megvannak.

Ez is egy darab Róma volt valaha. Itt áll egy ház, a melyiknek az
oldalába egy épen megtartott római síremlék van befalazva. A geniusok
még egészen épek a domborművön. Cajus Longinus hamvainak volt az szánva,
ki a III. legió centuriója volt Dácziában. Sit Tibi Terra Levis!

A kapubálvány egyik oszlopa római mérföldmutató; a ház előtti
terjedelmes ülőke egy sarkophag teteje, melyről még nem kopott le
annyira az irás, hogy az ősrégészek ki ne találhassák belőle, melyik
szép Cajanak fedte az, egykor sáfránynyal festett, aranyhaját? A házorom
fülkéjében pedig egy teljesen megőrzött ép Minerva-fő őrködik – az
utókor szelleme fölött.

A római emlékekről nevezetes ház küszöbe előtt megáll az úrlovas, s arra
nyomban kidugja fejét a kis ajtón egy irtóztató csúf vénasszony.

Az oláhoknál találni a legszebb fiatal leányokat s a legcsúfabb
vénasszonyokat. Ha idegen zörget az ajtón, bizonyos, hogy a vénasszony
dugja ki a fejét.

– Nincs itthon! szólt, be sem várva a kérdezést. Elment a «Fabu
Popi»-hoz, keresd ottan.

A kisérő sóhajtozni kezdett: nagyon messze van az.

Az úrlovas parancsolt.

– Ha tudod merre van, eredj előre és vezess!

A lovakat meg sem hagyta itatni. Sürgetős útja lehetett.

Az út rengeteg erdőkön vezetett keresztül. A hegyjáró lovak szokva
vannak félnapi útat tenni pihenés nélkül.

Mikor a két lovas a «Fabu Popi» völgyébe eljutott, késő este lett s
azonfölül terhes zivatar közeledett a völgy felé.

A két lovas és a zivatar egyszerre ért a czélhoz. Emezt megelőzte egy
porfelleg-hordozó orkán, melynek a háta mögött jött csak az igazi
égiháború. A szél csak útcsinálónak jött. Törte a fákat az erdőn
pásztánkint, a hol megszorult. A Fabu Popi (a pap bükkfája), egy óriási
terebélyfa, egy sík területen, melyet a népkegyelet kerítéssel zárt
körül.

E fa alatt kötötték meg a vérszövetséget egyszer valamikor az itt lakó
népfaj vezérei, mely gyászos emléket hagyott maga után.

Azonkívül egy épület is tartogatja még az emléket. A históriai bükkfa
közelében áll egy fa-templom. Egészen hasonlatos a beszerikákhoz, a
miket az oláh falvakban látni, hegyes tornyával, magas tetejével,
előtornáczával: oldalai is zsindelylyel borítvák.

Ennek a közelében ugyan nincsen helység. Talán volt valamikor, s megunta
a helyét, odább költözött, ott hagyta a templomot. Harang sincs a
tornyában; sem üvegtáblák az ablakain, csupán széles redőnyök, a miken
keresztülkasul fujhat a szél.

A nagy terebély bükkfa alatt valami húsz paripa volt kipányvázva, s
azokat néhány oláh csatlós legény őrzé, czondrájába takarózva a közelgő
vihar ellen. A fa jó menedék. A villám sem üt bele, mert a pap bükkfája.

A lovas sietett be a kis fatemplomba. Az első záporcseppek kezdtek
hullani. A ki a sebesen rohanó felhőkre feltekintett, a mik a völgy
felett elsuhantak, annak úgy tetszett, mintha a bérczek közelítenének
oly sebesen, s mindjárt le akarnának omlani.

A templomajtóban fegyveres őr állt, ki a jövevény nevét kérdezte.

«Diurbanu» volt a válasz.

Erre bebocsáták.

A templom egészen sötét volt. Két szál viaszgyertya égett az oltáron;
hanem azoknak a lángját úgy lenyomta az ablakredőnyökön átsüvöltő
szélvész, hogy semmi világosságot nem terjesztettek.

Ekkor odakünn elkezdett villámlani, s akkor aztán a torony ablakain s a
tető hasadékán átlobbanó meteorfény egy-egy pillanatra előtüntette a
templom belsejében csoportosult társaságot. Mintha kisértetek
Sanhedrinja rémlenék meg az éjszakában, zöld fénynyel rajzolt alakok;
sziklák, sírkövek, a mik egy pillanatra sápadt, szemmeresztő
emberarczokat öltenek, a másik perczben ismét sötét lesz minden: a
sziklák, sírkövek feketéllenek a lefelé lobogó gyertyakanócz pislogása
mellett.

Tíz, tizenkét férfi lehetett ott, a mint a villám fényénél kivehető
volt. A templom fapadjain ültek, népviseletben, vagy egyenruhában. A
középen, háttal az oltárnak ült egy kiváló alak, papi talárban, a minek
hosszú lecsüggő bő ujjai voltak. Ennek az alaknak az ölében feküdt egy
kis szőke gyermek, a kit a férfi egyik ujjával a palástjának
betakargatott, s a nyakából lelógó arany keresztet odaadta a kezébe,
hogy játszék vele. Hosszú, fekete szakálla el-elfedte a gyermek szőke
fejét. A gyermek játszott és csevegett. Nem értette még, sem azt, a mit
a férfiak beszélnek, sem azt, a mit a felhők beszélnek egymással.

Az ujon érkezett oda lépett a csoport közé s elkezdé magas páthoszszal:

– Uraim! barátaim! Decebál és Traján dicső utódai.

– Hagyd a diatribákat, Diurbanu! szólt bele mély, dörgő hangon a taláros
férfi. Térj a dologra. Mit hoztál?

– Utasítást.

– Zengedezd el.

– Folytatnunk kell a harczot teljes erővel. Itt az idő. Bem azt hiszi,
hogy az erdélyi hadjárat be van fejezve s most egész hadseregével
kivonult a Bánátba. Rendes csapatokat csak a szorosok őrizetére s
Károly-Fehérvár ostromlására hagyott hátra. A mi feladatunk meggátolni,
hogy a bánáti hadjáratot is eldönthesse.

– Világosabban mondva: azért, hogy Bem a fejére ne üssön Jellasichnak,
nekünk kell a mi fejünket hozzá ütni Bemhez.

– Ugy hiszem, hogy az abrudbányai és brádi győztesek ettől nem ijednek
vissza.

– Értsük meg egymást; szólt a taláros férfi, a kis gyermeket térdére
ültetve s lovaztatva. Egy bolond embert, a ki bennünket a saját hegyeink
között megtámadott, aki ostoba is volt, gyáva is volt, s a hadászathoz
mit sem értett, s azonfölül hitszegően megtörte a békealkudozás alatti
fegyverszünetet, mi a magunk igazságán állva, összetörtünk, semmivé
tettünk. De azért senki se hiszi közülünk azt, hogy ugyanezzel a
táborral, lovasság nélkül, tüzérség nélkül, hadtudós vezetők nélkül, mi
megtámadhassunk egy rendes hadsereget, mely valóságos hadtesteket kivert
az ország határán túl, s még az orosz segédcsapatokat is tizezrével ki
tudta dobni.

– Nem is kivánja azt tőlünk senki. A népfelkelés feladata marad a hegyi
harcz.

– De a hegyek között nincs már ellenség. Nem láttad? Keresztül jöttél
rajta. Találkoztál egy élő emberrel?

– Még van ellenség a hegyek között. Ott áll Toroczkó.

Ezt Diurbanu mondta. Épen akkor szemébe lobbant a villámfény.

Egy másik hang felszólalt a tömegből:

– És Torda.

Diurbanut ez a szó indulatba hozta.

– Nem! Nem! Tordára nem szabad gondolnunk. Ott a kincstárnak nagy
épületei vannak; a ki azokat elpusztítja, megüti érte a bokáját!

– De hát mi bajunk nekünk Toroczkóval? szólalt fel a sötétből a mély
gordonkahang. Azok soha se bántottak minket. Eddig csak kaszát, kapát,
ekevasat, keréktalpat kaptunk tőlük a vasból.

– De fiaik ott szolgálnak Bem alatt s ezek már más alakban is szolgáltak
nekünk a vasból. De nem ez a főok. Toroczkó egy előre tolt sziklafészke
a magyar kulturának. A protestáns hitujítók egyik mentsvára, a honnan
szétágaznak hatalmas működéseik szálai. Kevélysége egy maroknyi népnek,
mely világot akar hódítani munka és tudomány által. Az a hír, hogy
Toroczkó elpusztíttatott, épen oly rettentő hatást fog gyakorolni, mint
a minő sikere volt Pest lerombolásának: a fele útban levő hadseregeket
visszafordítja az, a hadvezér kényszerülve lesz a hadsereg ösztönét
követni s visszatérni Erdélybe. S mennél rémesebb lesz az elpusztulás,
annál fényesebb lesz a hadi siker. A mennydörgés miatt alig lehetett
hallani a szót.

A többiek vártak, míg a dörgés elmulik. Nem akartak az Isten szavába
belebeszélni.

Mikor a hegyek morgása elcsendesült, ismét megszólalt a mély férfihang.

– Hallod-e Diurbanu, egy dologban csalatkozol. Ez a nép, a melyre
számítasz, már megcsömörlött a vértől. A míg boszúját kielégíté,
szomjazta azt; most, hogy jóllakott vele, bánja, hogy azt tette. Irtózik
a saját kezétől.

Erre a sötétből több hang is felszólalt.

– Úgy van. Igaz. Topánfalván is ki volt adva a rendelet, hogy az ott
lakó magyarokat ki kell irtani, s a kire rá volt bizva, maga
figyelmezteté őket, hogy meneküljenek, úgy elszörnyedt az abrudbányai
vérontástól.

Egy másik szólalt meg a sötét alakok közül.

– A kik az első nap dühét búvhelyeiken elkerülték, azoknak maga Janku
Avram segített megmenekülni, s az erdőpásztorok szöktették tovább.
Jankut annyira utolérte a kegyelemvágy, hogy saját emberei rálövöldöztek
miatta.

Most a taláros férfi szólt:

– Mikor egy családot szemem láttára leöltek az utczán: ezt a kis szöszke
porontyot kiragadtam a mészárlásból s eldugtam a palástom alá. S ekkor
az a ficzkó, a ki legdühösebb volt, úgy vágott fejemre a kaszájával,
hogy ha a süvegem fel nem tartja, betöri a koponyámat. S három nap múlva
ugyanaz a dühös ember eljött hozzám, meglátogatni azt a kis gyermeket, a
kinek a megmentéseért ellenem, a felkent papja ellen, gyilkos csapást
mert sujtani s mert a kis fiú legjobban siratta kedvencz rigóját, hozott
neki az erdőről egy rigót. Bizonyosan az apját is visszahozná neki, ha
lehetne, Azóta ez a kis kölyök egy perczre sem akar tőlem elmaradni.

A gyermek nem értette azt a nyelvet, melyen beszéltek és nevetett.

Ismét egy hang szólt a láthatatlan alakok sorából:

– A nép hamar megtér, s Isten csodáit látja az eseményekben. A ki
megbetegszik a mi népünk közül, az most, a zalathnai református paphoz
megy, azt kéri fel, hogy imádkozzék meggyógyulásáért.

Folytatta egy másik:

– Borzadva mondják egymásnak, hogy Tyok Tódor, ki a megyei orvos szemeit
kiszúrta s úgy eresztette el az erdőbe, élve rohadt meg; hogy Toporu
Nyikuláj egész éjjel szaladgál egyik háztól a másikhoz, könyörögve, hogy
verjék le róla a kisérteteket, a mik a vállát megnyergelték; hogy Jorges
nem tudja lenyelni a szájába vett falatot.

Egy harmadik szólt:

– Többet mondok! A napokban a váczai dászkál, a ki a Brády-család
kiirtásában vezető volt, társaival együtt keresztül lovagolt Brádon.
Mikor a Körös hidjához ért, mely a két Brády-kastély között elvezet, a
lova levetette és halálosan összetaposta. És a brádi oláhok közül egy
sem engedte meg, hogy a haldoklót házába bevigyék: mind ajtót zárt
előtte. Utoljára az utitársai kénytelenek voltak ugyanazon elpusztított
Brády-kastélyba vinni be az összezuzottat, melynek lakóit ő tette holt
emberekké s reggelre ott adta ki a lelkét.

– Mindezeknél megdöbbentőbb az, – szólalt fel egy alak, a ki eddig az
oltárhoz támaszkodott – hogy a «nagy comité» eddigi titkára átszökött
Oláhországba s a magyar vezérhez átküldé mindazokat a compromittáló
iratokat, a mikből kiderül, hogy az erdélyi mészárlásokat idegen kezek
intézték.

Mind e fölszólalások alatt szünetelt az égdörgés, csak a zápor verte a
tetőt; most nagyot villámlott. Diurbanu arcza egy perczre megjelent a
sötétből, mint a rémület sírból kelő kisértet-arcza.

A dörgés elhangzott, s folytatása lett egy emberkaczaj.

– Hahaha! urak! szólt Diurbanu. Ha a katonától azt kérdeznék, hogy
sajnálja-e azt az ellenséget, a ki vele szemközt áll? mind azt
válaszolná, hogy biz ő nem öli meg azt, a ki őt soha sem bántotta. De
uraim! ez a háboru! Ezt nem ütjük el mesemondásokkal, meg babonával. A
ki felkötötte a kardot, vállára vette a puskát, annak menni kell, a
merre küldik.

– Jól van, Diurbanu, menni fognak, a merre küldik őket. A szél parancsol
a felhőnek, hogy menjen, a merre küldi. De azt már nem parancsolhatja
meg a felhőnek, hogy mennydörögjön és jégesőt hullasson, ha neki nem
tetszik.

– Én tudok még olyan felhőt, mely nem adta ki a jégesőjét.

– Hol lakik?

– A peanai hegyek közt.

– Ciprianu csapatját érted?

– Igen. Azt.

– De Ciprianu maga és mind a két fia elesett már.

– Annál jobb! Maradt egy leánya, a kire apja és bátyjai véradóssága
szállt. Az még csak szomjazza a boszú poharát; de még a nyelvét nem
érintette hozzá. A ti csapataitok jók lesznek a cseltámadásra, az övéi a
cselekvésre.

– S te ismered Ciprianu leányát?

– Menyasszonyom az.

– Tehát te mátkatálul szántál neki egy elpusztítandó várost? Melyik
legyen az?

– Már mondám: Toroczkó.

– De én azt mondám: Torda.

– A mi ellen meg én tiltakozom.

– Döntsön a sors.

– Jól van. Monda Diurbanu s az oltárhoz lépve, a denevér szárnyként
repkedő gyertyalobogványnál két czédulára irt fel két nevet s azt
süvegébe veté.

– Ki húzza ki a sorsot?

A sziklák, sírkövek hallgattak.

– Ejh! Ehhez ártatlan kéz kell! Monda Diurbanu. Itt van ez a kis
poronty, húzza ki ez.

– Hogyan! kiálta föl a taláros férfi. Hogy ez a kiirtott család gyermeke
húzza ki saját kezével a sorsot, hogy melyik város legyen a lángoknak,
az elpusztulásnak áldozatul vetve? Pokolbeli ötleteid vannak, Diurbanu!

S a kis szőkefejü gyermek belenyult a süvegbe, s apró kezecskéjével
kihuzott egyet a czédulák közül s azt védő fogadott atyjának nyujtá.

– Hozzátok ide a gyertyákat! Monda a palástos férfi.

Nem volt rájuk szükség. Abban a pillanatban egy rettentő villámsugár
czikázott alá a völgybe: egész lángoszlop, a szivárvány minden szineiben
ragyogó fénynyel töltve meg a messzeséget. E vakító fénynél az
összedugott fők egyszerre kiálták fel a czéduláról elolvasott nevet:
«Toroczkó!»

A mennydörgés, a villámcsapás megrázta alattuk és felettük a földet és
templomot.


XX.

A halálra itélt város lakói előre tudták sorsukat. Voltak jó barátaik a
felkelő táborban, kik azt megmondták nekik.

Egy egész város a siralomházban!

Kétezer ember halálra itélve!

Az itélet azonban még sok appellatorium forum elé kerül. A törvényszék a
csatatér. Erdélyben még rendes hadseregek vannak. Janku táborát
visszaverni elég volt a Károlyfehérvárt ostromzár alatt tartó hadosztály
is s mig az ott állt, addig Toroczkót a szentgyörgyi oldalon nem
lehetett megközelíteni. Jött aztán a legutolsó semmisítő forum: – a
segesvári ütközetben a magyar hadsereg az orosz által összezuzatott s
ezzel a Fabu Popinál hozott itélet Toroczkó ellen helybe lett hagyva.

Időközben még egy terhelő vád is lett emelve ellenük. Egy magyar
portyázó csapat a Toroczkóval szomszédos Gyertyámost, oláh falut, a
lakosság ellenállása miatt felégeté.

Ezzel meg volt adva a jogczím Toroczkó ellen: «poena talionis», fogat
fogért! Szemet szemért!

És ők két hónapon keresztül tudták azt, hogy minő infernális tűz ássa
alattuk lassan a földet? minő vihar készül fejükre alá szakadni?

És ez alatt folytatták a maguk rendes munkáját, hordták fel a vasat a
föld alól a «hantnuk»-on, irtották a konkolyt a tiszta buzavetésből,
házi szövőszék, cserzőműhely nem szünetelt, a gyermekek jártak iskolába,
vasárnaponkint megtelt a templom. Csupán a vasárnapi mulatságok maradtak
el. A helyett az egész férfinép hadgyakorlatokat tartott. Sorba álltak a
vének is, egész a hetven esztendős ősz fejekig, s a tizenkét éves
gyermek sirt, ha nem adtak a kezébe puskát.

El voltak szánva az utolsó emberig harczolva esni el, mielőtt városuk
utczáját ellenség megtaposná.

Manassét még ez a harczias áramlat sem ragadta el. Ő valódi, őszinte
békephilosoph volt, a ki a harczi erényeket eredetükben utálta. Toroczkó
népére pedig soha nem akarta a fegyverre appellálás elvét alkalmazva
látni. Azután mint az európai diplomatia szövevényébe jól beavatott,
mind azt előre látta, a mi be fog következni: hogy egy kicsiny
elszigetelt népnek sikerülhet ugyan egy időre a harcztéren dicsőséget
aratni, de a végeldöntésnél mindig annak van igaza, a ki nagyobb. Az is
megeshetik, hogy egy napon a maroknyi toroczkói férfihad visszaveri
megtámadóit: de másnap, harmadnap jönni fognak az első ellenfélnél
erősebbek, harcziasabbak, és azok menthetlenül összezuzzák.

Azonban ezen nézetei körül nagyon kevés követőt tudott összeszedni. A
kik titokban négyszem között, fejbólintással tudatták vele, hogy azt
gondolják, a mit ő, mindössze Bertók bátya és a rector lehettek:
egyszóval a vegetarianusok.

Még az asszonynép sem tartott vele. Azok is mind fejszéket, kaszákat
élesítettek. Ők a gyermekeiket éles vassal fogják védelmezni, vagy maguk
leölni: élő asszony, élő gyermek nem jut itt az ellenség kezére.

Épen julius utolsó napja volt. A tarlókon sorba állítva a buzakeresztek,
mikben a kévék egy magas póznára vannak egymás fölé tűzve. A kaszállók
tele szénaboglyákkal. A toroczkóiak már korán reggel megkezdték a
takarodást.

Meglepte őket, hogy egyszerre ezernyi ezer varju és holló lepte meg
seregestől a völgyet nagy károgással. Észlelhették ezt, a kik hadban
jártak, hogy ezek a hadseregek rendes kisérői és előhirnökei.

– Itt a szálláscsinálók! Mondá Áron bátya.

És eltalálta: Szentgyörgy felől vágtatva jöttek az előőrsök, jelenteni a
végzetes hírt, hogy Diurbanu hadserege az éjjel átvonult a «Kő» szorosán
s Toroczkó-Szentgyörgyöt hajnalban meglepte.

Senkit sem zavart meg ez a hír. El voltak rá készülve. A kaszákat,
villákat eldobták a kézből; a puskákra föltüzték a szuronyokat. Minden
nemzetőr-századnak meg volt határozva a maga helye. Az utakat elzárták
szekérvárakkal. A Bórév felőli tért a patak elrekesztésével víz alá
helyezték, hogy arról az oldalról meg ne lephessék őket. Áron bátya maga
negyvenedmagával fölhágott a Székelykőre a várárok meredek útján, az
onnan jövő támadást visszaverni. Negyven ember! Ugyanannyi száz ellen!
Nevetniök kellett volna magukon, hogy ily tréfás halált választottak
maguknak.

Délfelé a Szentgyörgyről menekülőkkel szaporodott meg a védők csapatja.
Azoknak is tudtak fegyvert adni. Lehettek most már talán négyszázan is.

Manassé egyedül maradt az asszonyokkal.

Azoknak nem volt kedvük Áron bátya meghivását elfogadni, hogy
rejtőzzenek el az ő védelme alatt a csegezi várbarlangba. Ott akarták
bevárni, a mit Isten rájuk mért, az ősi házban, együtt a többi
asszonyokkal s azoknak a gyermekeivel.

Manassé megölelte Blankát és Annát,

– Kedveseim, most én is elhagylak titeket.

– Hová akarsz menni? kérdé Blanka ijedten, kinek e perczben Dávid képe
állt lelke elé, a véres ponttal homlokán. Azt hitte, Manassé is oda
megy, a hol a halál olyan olcsó.

– Egyenesen a felkelők táborába.

– Egyedül?

– Nem egyedül. Sokad magammal. Előttem Uriel, jobbfelül Rafael, balfelől
Gabriel, hátam mögött Michael, fejem fölött Izrael.

– Fegyver nélkül?

– Nem. Kezemben a frigylevél, melyet kötöttek velem, eskü alatt, hogy
soha Toroczkót nem fogják megtámadni. Ez az én fegyverem.

– Mit akarsz tenni?

– A mit mások annyian megtettek már előttem: lefegyverezni az ellenséget
fegyver nélkül; megnyerni a győzelmet ütközet nélkül.

Blanka fájdalomteljesen tekintett Manassé tiszta szemeibe s e
tekintetben mindaz el volt mondva, a mit ajk kifejezni nem képes: a
végtelen imádat a férj iránt, s a tengermély kétségbeesés annál a
gondolatnál, hogy most utoljára látja azon szemeket így, sugárral,
meleggel, szerelemmel tele ragyogni!

Manassé elérté e tekintetet.

– Hisz én magam is megkisértém már egyszer azt. S tudod, hogy ez akkor
milyen jól sikerült. Az oláh vezér régi ismerősöm.

Ez hazugság volt, Blanka megnyugtatására kigondolva, s ennek a
hazugságnak a büntetése nem maradt el.

Blanka megszorítá Manassé kezét.

– Jól van. Tégy úgy. Járjon veled az Ur!

Manassé nem fojthatott el egy fájdalmas sóhajt, mikor Blanka homlokát
megcsókolta.

Testvére Anna tudott az arczvonásokból olvasni. Megérté e sóhajt.

– Miattunk ne legyen aggodalmad, édes bátyám. Isten keze szabad velünk.
Mi a legvégsőre is készek vagyunk. Rég meghánytuk vetettük mi ezt egymás
között. Sokat tanakodtunk róla. Aztán abban állapodtunk meg, – hogy ha
elvész minden, a mit szerettünk, hogy ha elvész Toroczkó, ha elvész
hitünk: akkor nem várjuk be, míg az ajtót reánk törik; hanem itt van e
két pisztoly: mindegyikünk kezébe vesz egyet, a másik szivének szegezi,
aztán mindegyikünk mond egy nevet, a mire legutoljára gondolt, s aztán
az lesz legutolsó szava. Csak te eredj nyugodtan.

Manassé torkát úgy elfojtá a keserv, hogy nem tudott szólni. Megcsókolá
a két szerető teremtés ajkait, s azután – még az ő csókjaiktól nedves
ajkkal – megcsókolá annak a két pisztolynak a száját.

Azután sietett ki a házból.

A piaczon találta a nemzetőrparancsnokot. Azzal tudatta menetele
czélját: a megrohanó ellenséget a kötött frigy megtartására rávenni.
Addig, mig bizonyosat tudnak, minden összeütközést kerüljenek.

– Adja Isten! – felelt rá a parancsnok. De én nem hiszek benne. A
szentgyörgyiek is megkisérték azt, s békeköveteiket felkonczolták amazok
oda át. Sajnálom a fiatal életedet, Manassé. De hát így is, úgy is el
kell azt vesztened. Mindnyájan Isten kezében vagyunk. Jó helyen vagyunk.
– Holnap mind együtt leszünk a paradicsomban. Jó helyen leszünk.

Manassé elindult Szentgyörgy felé, egyedül: még csak egy pálcza sem volt
a kezében.

Ekkor lehetett két óra délután.


XXI.

Jó gyaloglónak alig tart Szentgyörgyig fél óránál tovább az út. A falu
közelében már találkozott rendetlen csapatokkal Manassé, a kik nagyon
bámultak rá; de látva hogy fegyvertelen, nem bántották. Az a nyugalom,
az a biztos hideg tekintet mindenkire leigézőleg hatott. Aztán meg
dologban is voltak; vágott marhát daraboltak szét, sütöttek, főztek a
mezőn.

Előőrsök, szokás szerint, nem voltak kiállítva.

Manassé a legelső embert, a kinek képe megtetszett neki, megszólítá,
hogy vezesse őt el a vezér szállásáig; a mit az egész készséggel
teljesített s útközben egész jámborul elmondta, hogy bizony nagy baj az,
ilyen nagy munka időben, mikor otthon kellene lenni a takarodásnál,
ilyen messze útra elfáradni az embernek. Nagyon megjutalmazva érezte
magát egy szivar által, melylyel Manassé megkinálta, mikor a kastély
kapujában elutasítá, hogy merre keresse a vezért.

Egy régi urasági lak volt az, a minőket már gyéren látni Erdélyben is;
magas földszintre épülve, közepén oszlopos tornáczczal; a tornácz
folyosója közepén alant a pinczeajtó, mely a gádorba vezet egyenesen az
udvarról: úgy, hogy a folyosó képezi a pinczegádor tetejét.

Manassé felment a tornáczra, s ott egy csoport ácsorgó fegyveresre
találva, azoknak megmondá, hogy Diurbanut keresi.

– A tribunnal nem lehet most beszélni, mert most ebédel s az sokáig
tart, monda neki az ajtóőr irigységbe vágó tisztelettel.

Manassé kivette névjegyét a tárczájából s azt a szegletén behajtva,
beküldé a vezérnek.

A hirnök rövid időn visszajött s azt az izenetet hozta a látogatónak,
hogy köszönteti a tribun, azt izeni, hogy várjon egy kicsit, addig pedig
meg kell az urat kötözni s aztán becsukni a pinczébe, a míg a tribun
elvégzi az ebédet s szóba állhat vele.

No biz azt Manassé egészen rendében levő vendégfogadásnak találta. Hát
valahány ház, annyi szokás!

Az bizony csupa tréfa lett volna neki, keresztül ugrani a folyosó
mellvédjén, s mielőtt az őrök a puskákhoz kaphatnának, a parkba
menekülni s onnan az erdőbe jutni; de hát nem azért jött ő ide, hogy
mindjárt elszaladjon.

– No hát kössetek meg; biztatá az őröket.

Azok meg csak néztek egymásra, hogy melyik mozduljon e határozatlan
utasításra, ezt a nagy izmos embert megkötözni? Mikor aztán kettő
vállalkozott rá, nem volt kötél.

– No hát keressetek valahol egyet. Nógatá Manassé a tétovázókat.

Valamelyik aztán kerített egy istrángot s azzal Manassé kezeit hátra
kötözték.

– Már most vedd ki a tárczát a zsebemből, monda az egyiknek Manassé. Egy
kis pénz van benne, azt oszd fel a bajtársak között. Egy pazsurát
találsz benne: azt vidd be és add át az urnak; mondd, hogy olvassák el.
Aztán egy szivart gyujts meg a tárczámból s dugd a számba. Multiemeszku!

Azután levezették Manassét rendén a pinczébe, a mit úgy látszik, hogy
Diurbanu antichambrenek jelölt ki a hozzá követségbe jövők számára; s
nem volt elég, hogy a pinczegádort nyissák fel előtte, hanem még a
pinczébe vezető vasajtót is feltárták s odalökték, az az, hogy vezették
be s megkinálták, hogy tessék addig helyet foglalni: – itt van egy üres
ászok. (A hordókat már természetesen felhordták az udvarra, azokon
kezdték az igazságszolgáltatást.) Azután rázárták a vasajtót s magára
hagyták.

A pinczegádornak még volt mind a két ajtószárnyán egy-egy gömbölyü
ablaka; de a pinczeajtó fölött már csak egy szelelő lyuk volt, melyen át
némi külvilágosság bejuthatott. Manassé egészen sötétben maradt.

Gondolkozni kezdett a helyzeten, a melybe jutott. Vigasztalta magát
azzal, hogy épen így bántak vele a Monasteriánál is: leszámítva a
megkötözést. Ott is csukva tartották reggelig, s akkor ráálltak a béke
feltételeire. Most is úgy lesz.

Hanem mikor az ember szivart szív, az egy-egy pillanatra megvilágítja az
arczát. Egyszer csak megszólalt valami a sötétből:

– Manassé!

– Ki mozog itt?

– Hát csak én.

A hangról könnyű volt ráismerni a czigányra.

– Te vagy itt, Lányi? Hát te mit csinálsz itt?

– Mulatom magamat a farkasgúzsban.

– Hát hogy kerültél ebbe a farkasgúzsba?

– A Diurbanu köttetett bele; verje meg a devla!

– Mit vétettél neki?

– Hát azt akarta, hogy húzzam az ő nótáját, a míg ő ebédel, én meg azt
mondtam, hogy nem húzom.

– De hát mért nem?

– Azért, mert nem akarok muzsikálni az én hazám ellen.

Szegény czigány! Hogy ő nem muzsikál «az ő hazája» ellen! Pedig mije van
neki ebből a hazából? Egy sárputri, meg az országút.

– Akkor aztán felpofozott s farkasgúzsba köttetett s azt mondta, hogy
felakasztat. Bánom is én, ha összetöret is; még ha a hegedűmet
összetöreti is; de még sem muzsikálok az én hazám ellen.

– No ne búsulj Lányi.

– Hát hisz nem is búsulok, csak azt akartam tőled kérni (a czigány
mindenkit tegezett), hogy ha majd kiszíttad a szivarodat, hát ne dobd el
a csutáját; te járhatsz, mert a lábad nincs megkötve, jőjj ide hozzám s
ejtsd a csutát az én számba, hadd rágom meg bagónak.

– De tüzes lesz a vége.

– Úgy jó az a czigánynak.

Ez a cynicus czigányphlegma épen hozzáillett Manassé magasabb philosophi
nyugalmához. A czigány biztatására gondolt.

– No ne félj Lányi, mihelyt Diurbanuval szólhatok, majd téged is
kiszabadítalak innen.

– De magadat se szabadítod meg, uram, magadat se! Kámpesz neked már! Ha
te egyszer Diurbanu kezébe jutottál, olyan jó helyen vagy, mintha a
hóhér kezében volnál. Hét követet felkonczoltatott már te előtted, a kik
hozzájöttek békességet kérni; pedig azok csak szentgyörgyi parasztok
voltak: Kis Pál, Bedő Péter, Csukor Mihály, mind feketekörmű emberek.
Hát még téged, ki egy Adorján vagy s pecsétnyomós gyűrűt viselsz.

– No de látod, engem nem konczoltatott föl.

– Még nem. Azokat elemésztette appetitoriumnak; téged tartogat
«poszpásznak». A pálinkát hirtelen fölhörpentik, a fekete kávéban előbb
fölkavarják a czukrot. Ismerem én Diurbanut nagyon jól. Majd te is
megismered, ha meglátod. Bizony meghalsz te Manassé még ma. De hát úgy
kell neked. Nem kár érted. Olyan szép, hatalmas termeted van. Magad
megehetnél három ilyen Diurbanut, ha kihínád a gyepre, s a helyett
idejösz a barlangjába s meg hagyod magad kötöztetni. Ha otthon maradtál
volna, tizet megölhettél volna legalább, s a helyett meg hagyod magad
fogni, mint valami Krisztus!

– Ne ócsárold Krisztust, ficzkó, mert megrúglak! förmedt rá Manassé,
haraggal.

– Rúgj meg hát no! ugyan szép lesz. Bizony, ha én lettem volna a
Krisztus, hát nem is ültem volna arra a mihaszna szamárra, hanem
kiválasztottam volna báró Wesselényi méneséből a legszebb paripát s csak
egyszer annak a szőrén lehettem volna, ügethetett volna utánam Pontius
Pilatus!

A czigányexegesisnek végét szakítá a kulcsnyikorgás a gádorajtóban.

– Jönnek már! kiálta fel a hegedűs. Nem jut már én nekem abból a te
czigárédból, Manassé. Engem előtted visznek!

A szelelő lyukon át vereslő fény hatolt be a sötétbe. Fáklyával jöttek.

A vasajtó is felnyílt; két férfi két szurokfáklyával jött előre; a
pinczébe lépve, két oldalt az ajtó mellett foglaltak helyet.

Azután belépett a pinczébe Diurbanu.

Rajta az ismeretes néptribuni jelmez: arcza felhevülve bortól és
szenvedélytől, hosszú haja a süveg alól vállára omlott.

Hanem azért mégis rögtön ráismert Manassé.

S most már aztán tudta, hogy a czigánynak egészen igaza van.

Diurbanu nem volt más, mint Vajdár Benjámin.

Azért Manassé nem vesztette el a hidegvérét; égő szivarát szája egyik
szegletébe szorítá, s fejét büszkén fölemelve állt meg halálos
ellenségével szemközt.

– Nos, Adorján Manassé, szólt az alakos, engem óhajtottál megismerni.
Itt vagyok. Ismersz-e már?

– Azt mondják, Diurbanu vagy, szólt Manassé hidegen.

– S nem tudnád még más nevemet is? Nem találod arczomat még valami régi
ismerőshöz hasonlónak?

Manassé félrefordítá arczát, hogy ne lássa, úgy beszélt hozzá.

– Ha az volnál, a kihez hasonlítasz, egy szót sem váltanék veled többet.
Hozzád mint Diurbanuhoz jöttem, a néptribunhoz; átadtam a frigylevelet,
a mit a te néped az én népemmel kötött, s ajánlom annak fentartását és
megujítását becsületes feltételek alatt. Kérdezd meg vezértársaidat,
minő váltságdíjat szabnak a békeért?

– No hát, hogy meggyőződjél róla, hogy nem csak Diurbanu vagyok, hanem
más is, hát nézz ide.

Azzal odaszólította az egyik fáklyavivőt s a Manassé által kezébe
juttatott frigylevelet odatartá a lángra. Percz mulva mint hamufoszlány
szállongott az a légben.

– Most már elhiszed, hogy én vagyok az?

Manassé vállat vont és füstfelleget fujt maga elé.

– Hát nem találta azt ki a te éles eszed, folytatá az alakos, újja
hegyével megbökve Manassé mellét, hogy az, a ki újra meg újra tűzzel és
vassal ront Toroczkóra, a ki megesküdött, hogy követ kövön s lélekző
embert nem hágy e völgyben, csak egy ember lehet a világon? Ez az én
napom ma. És Toroczkó éjszakája. (Egy hiena-arcz volt az, eszményi szép
vonásokba költözve.)

– Phrásis! dörmögé Manassé fogai közül megvetően.

– Hiszed, hogy phrásis, a mit mondok? szólt kardjára csapva s büszkén
feltartva a fejét az alakos. Hiszed, hogy tréfálok veled? hogy
irgalmazni fogok?

– Oh én velem azt tehetsz, a mit akarsz. Kínoztathatsz, meg is
ölethetsz. Erre készen vagyok. De még azzal Toroczkót nem foglaltad el.
Ott minden ember fegyvert fogott s úgy vár reád. Csak eredj, keresd fel
őket, s majd te is – régi ismerősökre találsz. Védműveik elég jók a te
harczosaidnak ellenállni, a kikről magad tudod jól, hogy megúnták a
háborut, s sánczot ostromolni nem szeretnek. Velem egy emberrel
kevesebb! De te a toroczkói völgyből nem hozasz haza semmit, mint bevert
fejeket, s Toroczkón egy követ sem mozdítasz meg a helyéből.

– No hát kezdjük el ezt a te jégkeménységedet megolvasztani, mondá az
alakos s még elkezdte a kabátja újjait felhajtani a kéz csuklóiról, mint
a hóhér, mikor kínzáshoz készül. Elmondom neked az egész csatatervünket.
Igen bizalmas akarok lenni hozzád. A míg az én csapataim látszólagos
támadást intéznek a völgyben a toroczkóiak ellen, mely azoknak minden
figyelmét elfoglalja és egész fegyveres erejük felhasználására
kényszeríti, az alatt a Székelykő felől előtör az igazi ostromló sereg,
mely a Székelyvár árkán a várost hátulról rohanja meg, a hol nem maradt
más honn, mint az asszonyok és a gyermekek. Hogy minő sors vár ezekre?
azt megitélheted abból, hogy az orozva támadó seregnek a vezetője is nő.
Egy nő, a ki gyűlöl. Egy leány, a kinek megölték a vőlegényét, megölték
az apját, a két testvérét, s a mi több minden vérboszunál: a kit a te
testvéreid meggyaláztak, udvarukból csúfan kiűztek! Mert az a nő
Zenóbia, a te Dávid testvérednek a volt menyasszonya; most meg az enyém.
Legalább ő azt hiszi. Ez fog bezörgetni a te házadnak a kapuján,
bezörgetni akkor, a mikor én a toroczkói fegyveres népet a mezőn
elfoglalva tartom. Ez fogja kiadni a parancsot a rontásra és
pusztításra. Ennek a kezébe jut a te egész háznéped.

Manassé teste végtől-végig borzongott e szavakra. Nagyot sóhajtott.
Istentől kemény megpróbáltatás ez.

Most már lehajtotta fejét, nem volt büszkesége többé.

– A mit ránk mért az Ur, dörmögé.

– Ugy-e, hogy mégis találtam a te kemény sziveden egy helyet, a mely
fáj? Gondolj reá, hogy mi fog történni feleségeddel? Eh, mit
feleségeddel! Olyant nem ismerek! A szeretőddel, a kivel együtt élsz.

E meggyaláztatására az imádott feleségnek föllobbant a düh Manassé
lelkében; mást nem tehetett, az égő szivart a szeme közé köpte
ellenfelének.

Az sziszegve törlé le a meggyalázás nyomait arczáról s aztán elfojtá
dühét és mosolygott.

E mosolygása vérlázító volt.

– Jól van, Manassé. Ez is egy olyan adósságod, a miért nem «te» fogsz
megfizetni. Nem torlom ezt meg a te kemény testeden, a mely nem érez,
hanem a lelkeden, a hol tudom, hogy mi fáj? E legutolsóért, úgy mint a
bántalmak, meggyalázások egész litániájáért, elébb, mint rajtad: a
tieden, Zboróy Blankán fogok boszút állani.

– Annak ne örülj, Diurbanu! mondá Manassé elhatározottan. Mert abban a
pillanatban, a melyben orvhadad házunk kapuját betöri, van a házban két
asszony, a ki a pisztolyt egymás szívének szegezi s aztán megszabadítja
egymást ettől a világtól. Te csak két holttestet kapsz meg.

– No hát, hogy ezt az utolsó reménységedet is elvegyem, halld meg a
végét. Az a két nő nem fogja egymást megölni, mert Zenóbia hamarább ott
lesz a házatoknál, mint az ostromló csapat. Ő mint jó barátnő, mint
szabadító fog odasietni. Azt fogja mondani, hogy Dávid testvér iránti
kegyeletes emlékből szabadítja meg őket. Visz számukra oláh pórgunyát,
átöltözteti őket s az általános pusztulás zavara alatt az ő oltalma
mellett fognak azok élve megszabadulni. Zenóbia azután ide fogja őket
vezetni Szentgyörgyre. S akkor látni fogod magad előtt. Zboróy Blankát,
az én hatalmamban. Hogy mi történik azután? azt képzelő tehetségedre
bizom, s hogy legyen elég időd és nyugalmad ezt a képet kifesteni
magadban, élve hagylak és egyedül mindaddig az óráig, a míg jelenésed
következni fog. Jó éjszakát!

Manassé meg volt sibbadva, minden elmetehetsége szünetelt e pillanatban,
érzékei és öntudata megváltak egymástól, azon vette észre, hogy ismét
egész sötétségben van, foglárai eltávoztak.

Nem volt képes gondolatai zürzavarában megtalálni a kezdetet, nem egy
pihenő pontot.

– Manassé! hangzott föl a pincze zúgából.

Fölriadt.

– Mi az? Patkány?

Már elfeledé, hogy más is van ott rajta kívül.

– Az ám, patkány. Egyszer hallottam az iskolamestertől egy mesét, hogy
az oroszlán törbe jutott s aztán köteleit elrágcsálta egy egér, úgy
szabadította meg. Ha leguggolnál ide hozzám, én ki tudnám bontani a
fogaimmal a te köteleden a csomókat.

– Minek?

– Hát csak annak, hogy egészen más ember az ember, ha a keze szabadon
van, mintha meg van kötve. Aztán, ha a te kezedet kiszabadítom, akkor te
is kihúzhatod az én térdeim alól a rudat, a mi engem farkasgúzsban tart,
aztán akkor én is felszabadulok. Ülj le csak ide a földre elém.

Manassé megtette azt.

A czigánynak pompás fogai voltak, csak úgy őrölte velük a kötelet; pedig
jó erős kötőfék volt ez. Garast is harapott ő már azzal a fogával ketté.

Manassé ezalatt végigtekintett az egész rémpanorámán, mely képzelete
előtt elvonult. Lehető-e az, hogy a Székelykő felől megtámadják
Toroczkót? hogy az esthomályban belopózzanak a meredek hegyvágányon?
Hogy a védtelen nőket meglepje – egy boszulihegő némber? Hogy azokat oly
pokoli kelepczébe kerítse?

Az egérke az alatt csak rágott, rágott az ő aczélfogaival.

Egyszerre csak azt érezte Manassé, hogy a kötél lehull kézcsuklóiról.

Igaza volt a muzsikusnak; egészen más embernek érzi az magát, a kinek a
két keze szabad.

– No már most húzd ki ezt a husángot közülem.

Percz mulva a kis czigány is talpon állt. A kezeiről aztán olyan könnyen
lehuzta a köteléket, mintha keztyű volna.

Egészen büszke volt bele.

– De már most drágán adjuk el az életünket! henczegett, nagyot ugorva.

– Mit gondolsz?

– Hát ketten vagyunk már, s te nálad bot is van. Ha visszajön a
Diurbanu, én hirtelen a lába közé szaladok s lerántom a földre, te fejbe
ütöd a bottal, hogy ott marad, te elveszed a kardját, én a pisztolyait s
aztán kitörünk a pinczéből s meglátjuk, hogy merre tágasabb a világ.

– Nem kerül arra a sor.

– Hát mit gondolsz? Nem hallottad, mit mondott?

– Csak meg akart vele ijeszteni. Ők nem fogják megtámadni Toroczkót.

– De már támadják is. Nem hallod a sűrű puskaropogást?

A völgyből valóban apró fegyvertüzelés kezdett felhangzani.

– De nem fognak győzni, nem fogják kivihetni azt, a mit az az ember
elbeszélt!

– Miért ne tenné?

– Nem engedi azt az Isten!

– Te Manassé! mondanék valamit.

– Mondjad.

– De megrúgsz érte.

– Hát ne mondjad.

Hanem arról, a mit a czigány elhallgatott, elkezdett beszélni az a
négyszögletű kis ablak a pinczeajtó fölött. Tűzfény derengett át rajta.

Eleinte azt hitte Manassé, hogy ismét fáklyával jönnek a pinczébe, hanem
azután, hogy a vasajtó nem nyilt föl, s a tűzfény egyre behatóbban
sugárzott a sötétbe azon a négyszögű lyukon át, akkor rájött annak az
eredetére. Azok, a kik Toroczkót ostromolják, azalatt felgyujtották
Thoroczkó-Szent-Györgyöt példaadásképen s talán azért is, hogy az éjjeli
támadás kiviteléhez kivilágítást adjanak a völgynek. Az egész falu
lángban áll.

Tehát a mit amaz ember mondott, nem volt puszta fenyegetés. Rettenetes
valóság ez. A szentgyörgyieken már elkezdték a boszú művét, most a
toroczkóiakon van a sor. De azok védik magukat és emberül, a hogy a
kitartó puskatüzelésből kivehetni.

De hátha csakugyan hátulról támadják meg őket a Székelykő felől? Egy
egész pihent táborral, mely még eddig nem izlelte a vért? Ki tarthatja
föl azt? Áron a maga negyven emberével?

Manassé még ragaszkodott rendíthetlen hitéhez.

Hisz van Isten, a ki a világot igazgatja, az nem engedheti a
legrettentőbbet megtörténni! Nem kellenek ide csodatétek. Egy könnyű
zápor, mely eddig még minden este megjelent, s a mezei munkásokat
kizavarta a munkából, ez elég volna arra, hogy a székelyárok ösvényét
rohampatakká alakítsa s azon át senki Toroczkóhoz ne férhessen, vagy a
mi még a zápornál, a fellegnél is könnyebben megindítható, egy sugallat
az emberi szívben, egy önkénytelen támadó érzés, mely a haragra gerjedt
asszonyi léleknek a kegyelem balzsamát kölcsönzi. A ki a szívekbe lát, a
szíveknek parancsolhat is. Hasonló elérzékenyülések esetei még a
legmegrögzöttebb rablóhősöknél is fordulnak elő. S nem Isten kezében
van-e mindez? Nem késhetik-e el a támadással Zenóbia? Talán szándékosan?

A puskatüzelés olyan régóta folyik. Az éjszaka beállhatott már. Ki
tudja? A pinczében tűzvörös félhomály van, odakinn meg pokoli fényözön.
Az egész utcza ég. Manassé tusakodva jár fel s alá a pincze hosszában, a
dorongot hol fölkapta, hol eldobta a kezéből. Küzdött benne az ember és
a vadállat egymással. Hol az egyik került felül, hol a másik.

Most egy erős dördülés vegyült a puskaropogás közé.

A dördülés a magasból jött. Az a Székelykövön történt.

És azután a második, harmadik, negyedik dördülés. És aztán egyszerre
négy. Azok Áron ágyúi odafenn.

Tehát csakugyan megkezdődött a támadás a Székelykő felől.

Úgy történik minden, a hogy ellensége megmondta.

Most szállnak alá Zenóbia csapatjai a várárkon Toroczkóra, mert Áron
csak nem tarthatja vissza őket.

És aztán mi következik?

S rövid időköz mulva újra hangzott a nyolcz ágyúlövés egymás után.

E lövések kiforgatták Manassét egész eddigi lényéből.

– Kitörök innen! ordítá magánkívül s a bezárt ajtónak rohant, megrázva
azt vaskarikáinál fogva. Az ajtó nem engedett.

Akkor visszarohant a pinczébe, szilajon széttekintve, hogy mivel
törhetne ki? A külső tűzvilág izzóvá tette a pincze belsejét.

Semmi se volt ott, csak az üres ászok. Kétöles tölgyfa gerendák egymás
hosszában.

– Fiú! kiálta a zenészre. Fogd meg az ászok egyik végét.

– Mi lesz abból?

– Kitörjük az ajtót a sarkából.

– Beállok!

A czigány kicsiny emberke volt, de minden porczikája vas. Manassé elől
fogta az ászokgerendát, a muzsikus hátul. Lett belőle római kőfaltörő
kos.

A Székelykő odafenn nem zuhogott jobban az ágyuzástól, mint a vasajtó
idelenn a gerendaütésektől. Csoda volt, hogy odafenn meg nem hallották.
Azoknak más hallgatni valójuk volt most. Szentgyörgy utczáin ádáz zsivaj
támadt, névtelen, felismerhetlen lárma. Ezek meg idelenn abból nem
hallottak semmit.

Végre a vasajtó zárai, a mint egyszer a két férfi teljes erejével neki
rohant a gerendával, felpattantak.

A vasajtó már nyitva van. A gádorajtót már lábbal is ki lehet rúgni.

– Héj, uram, megállj, megállj! szólt a fekete művész, belecsimpajkodva
Manassé kezébe. Mit akarsz most? Várj, míg én kimegyek az udvarra s
körülnézek s lopok neked egy bitang fegyvert.

– Nincs mire várnom! szólt Manassé, eldobva őt az útjából. Nem kell
nekem lopott fegyver! Majd lesz annak fegyvere, a ki legelőször szemközt
jön rám, s az jó lesz nekem, a gazdája meg a pokolnak! Akkor aztán török
előre, a merre embert látok és gázolok az emberrongyban, hogy a két
sarkamon folyik alá a vér! A poklokon is keresztül török a feleségemig.

S azzal azt a nehéz ászokgerendát egymaga úgy hajította neki a
gádorajtónak, hogy annak egyik szárnya egyszerre kipattant a zárából.
Azzal rohant, ugrott fel a lépcsőkön, két kezét magasra emelve, tíz
újját mint a saskeselyű, marczangoló lecsapásra görbítve előre.

Nem volt Adorján Manassé az többé!

Némulj el emberszeretet hangja! essél kétségbe józan bölcsészet! szállj
vissza az égbe krisztusi türelem! riadjatok szét embereket négyfelől
őrző angyalok! A dúvadak legiszonyúbbika szabadult ki ketreczéből: a
nősténye segélykiáltását halló emberi hím. Nem «ember» többé, nem Isten
képmása, hanem csak: «férj», az oroszlán képmása!

Fusson előle, a kinek ez a világ kedves!

A mint a pinczegádor küszöbére feltoppant, egy fegyveres alak állta el
útját.

De azt az alakot nem ölte meg Manassé, nem zúzta fejét a falhoz, nem
gázolta agyon. Az egy nő volt – Zenóbia.


XXII.

Zenóbia vállán hosszú, fekete köpönyeg volt, fején magas, fekete süveg,
turultollal, rövid katrinczája alól kilátszottak piros csizmái, széles
övébe kard volt dugva és pisztolyok.

– Vissza! kiálta Manassénak, midőn őt megpillantá, s fölemelt
palástjával igyekezett eltakarni. Maradj ott, a hol vagy!

Manassé (még a vadállat) megragadta Zenóbia kézcsuklóját, s azt hörgé
fülébe:

– Hol van a nőm és a húgom?

Igy hörög a pusztai dúvad, mikor áldozatának a karját, a kin nőstényét
követeli, átharaphatta a fogával.

Zenóbia elérté a hangot is, a szorítást is, s szomorúan mosolyogva
tekinte Manassére.

– Légy nyugodt. Jó helyen vannak. Otthon a házadnál. Senki se bánthatja
őket.

A földühített fenevad kétkedőleg tekinte rá.

Ekkor Zenóbia odanyujtá neki övéből a kardot és pisztolyokat.

– Nesze. Vedd át. Neked szükséged lehet rájuk. Nekem nincs.

S ezzel önmagát lefegyverezve, egészen hatalmába adta magát a
vérszomjazó szörnyetegnek.

Az elkezdett most reszketni.

– Maradj veszteg és hallgass! súgá Manassénak a leány.

Az utczán zsivajgó nép rohant egymást taposva.

Manassé a kiáltozásból e szavakat vehette ki:

«Meneküljetek! Háromezer honvéd jött meg Aranyosból! Nyolcz ágyúval!
Mind elveszünk itt!»

A nyolcz ágyú egyre dörgött a Székelykő ormán, a hidasi Gesztegről
sziporkázó röppentyűk ivedeztek alá a völgybe, siettetve a futókat
Gyertyámos, Kápolnás s Bedellő felé, az erdőkbe, a mély útakba. Az égő
falu nem nyújtott menedéket.

A páni rémület futása rohamos volt. Rövid időn úgy eltisztult az
utczáról minden tömeg, hogy alig sántikált már egy-egy sebesült
elmaradozó a többiek után.

– Ennek vége van, szólt akkor Zenóbia s aztán megfogta Manassé kezét s
fölvezette őt a folyosóra.

A szobák üresek voltak. A tornáczról végig lehetett látni a mezőn.

Szép kivilágítás volt! Az Isten áldása, a buzakeresztek, fölgyújtva,
hosszú sorban égtek, mint megannyi áldozatoltára Kainnak, a
buzaégetőnek.

Az ágyúzás még egyre hangzott a Székelykőről.

– El is hagyhatná már Áron, mormogá Zenóbia, hiszen nincs már kit
megijeszteni. Aztán odatette Manassé mellére a kezét s azt súgá neki:
Hanem tudod, Manassé, minden megijesztéshez két ember kell: az egyik, a
ki megijed. Ha én az én népemnek egy szóval megmondom azt: «Ugyan ne
fussatok, a kik elétek ágyúznak, nem a honvédek rézágyúi, hanem csak
Áron bátya sziklába fúrt mozsarai, a mikből ő puskaport puffogat, s az a
sűrű dobszó a csegezi úton nem közeledő honvéddandárt, hanem csak
iskolás gyermekek csoportját jelenti!» hát akkor most Toroczkónak vége
volna. Engedtem őket megrémülni. Engedtem őket a vad ijedtség rohamával
Diurbanu seregének a nyakába omlani. Az egyik megriadt sereg elsodorta
magával a másikat, mint mikor az erdőégést azzal fojtják el, hogy
ellenében egy másik erdőt gyujtanak meg. Ezzel a mai szétbomlással be
lesz fejezve minden, holnap mind a ketten a földön fekszünk, mink is, ti
is, s fejünkre teszi lábát mindkettőnk megszabadítója: a muszka. Egy óra
mulva már visszatérhetsz Toroczkóra. Ha találkozol nőddel és húgoddal,
kik bizonyára otthon várnak reád, mondd meg nekik, hogy láttál ma. Mondd
meg nekik, hogy az oláh «czine mintyés». Nem felejt semmit. Tudod?
semmit! Ők nekem egyszer egy levelet írtak, ketten egy papirra; szép, jó
szívvel teljes levelet. Testvérnek neveztek benne. Meghíttak a te
lakodalmadra. Tudatták velem, hogy Dávid is ott lesz, megigértették
velem, hogy én is elmegyek, aláiratták a levelet a kevély, oláhgyűlölő
Áronnal is. Látszik az aláirásán, hogy minő erőszakot követtek el rajta.
Ez a levél az én czine mintyém. Megigértem, hogy elmegyek hozzátok,
elmentem! Dávid is odajött; én vittem oda. Akkor megigértem nekik, hogy
még egyszer visszatérek Toroczkóra s akkor nem jövök üres kézzel, adok
nekik valamit. Eljöttem, megadom. Téged adlak nekik vissza, Manassé.
Téged, élve. Ez az oláh leány czine mintyéje.

S azzal hátat fordított Manassénak, mintha haragudnék reá s a tornácz
mellvédfalára könyökölt.

Manassé a leány keze után nyult. Szive jobban tele volt minden
érzelemmel, hogysem szólni tudott volna.

– Ne búcsuzz még! szólt a leány. Maradj még itt egy kis ideig. Hadd
nézzek még az arczodba. Azt hiszem, hogy Dávidot látom.

S aztán megfogva Manassé két kezét, mindig közelebb-közelebb emelte az
arczát az övéhez, reszketeg ajkai csaknem elérték már azt. Akkor
hirtelen félrefordította a fejét.

– Nem! Nem rablom meg a te nődet!

Erre Manassé két kezébe szorítá a leánynak a fejét s megcsókolta a
homlokát.

A leány odakapta a kezét a homlokához s betakarta azt vele, mintha meg
akarná őrizni, hogy annak a csóknak a nyoma el ne múljék onnan soha.

Aztán daczosan felvetette fejét, egy rövid nevető hangot hallatva.

– Hah! Te is csak olyan dölyfös ember vagy Manassé, mint a bátyáid. Nem
akarod eltűrni, hogy te légy az adósa egy olyan szegény leánynak, mint
én vagyok; – most meg már megcsókoltad a homlokomat. Ha te azt úgy
tudnád, hogy mennyit ér egy jó szó, egy testvéri csók, mint a hogy én
tudom? Ha ezt úgy tudnák azok, a kik ország bölcseinek nevezik magukat!
Hogy milyen kevés víz elég volna ezt a nagy tüzet eloltani! Egy
könycsepp! Egy gyehennát! – Ne beszéljünk erről. – Én három évig fogok
födetlen fővel járni. Tudod, hogy az oláh az apa és a testvér halálát
egy évig fedetlen fővel gyászolja. Én reám három ily esztendő vár.
Végezzünk el mindent most. Én el akarlak benneteket felejteni. Az édeset
is, a keserűt is. – Ma a fiastyúk feljöttéig sem maradok adósod. – Nézd,
odaadom neked ezt a gyűrűt az ujjamról. Ráismersz-e?

Manassé elborult arczczal mondá:

– Ez Anna húgomé volt, a mit a hitszegőnek adott!

– Tudom. Benne van a neve a hugodnak. Az a szép ember, a ki ezt nekem
adta, nem is titkolta ezt előttem. Így szólt hozzám: «Gyöngyöm,
galambom, gyémántom! nézd, ezt a gyűrűt ujjadra húzom s esküszöm, hogy
tied leszek. De lásd, addig nem vehetlek el, míg él az a másik, a ki a
jegygyűrűmet birja, mert törvényeink nem engedik. Az a másik ott lakik
abban a négyszárnyú házban Toroczkón. Tudod a nevét. Tudod, hogy mit
kell csinálni vele, hogy ne éljen! hogy aztán elvehesselek.

Manassé összerázkódott a borzasztó eszmétől.

Zenóbia odadobta neki a gyűrűt,

– Vidd haza neki: az övé! Ugy-e megjelent előtted az az ember: hogy
gyötörjön, hogy kigúnyoljon, hogy kínjaidban gyönyörködjék? Ugy-e
leszállt hozzád a börtönödbe s otbt elmondta neked, gúnykaczagvya,
istenkáromolva, hogy van egy ördögi némber, ki a vad vérengzés közepett
oda fog ólálkodni a te nőd és testvéred lakába; szabadító angyal álarcza
alatt el fogja őket szöktetni magával: megakadályozza, hogy nemes
asszonyok módjára öngyilkossággal váltsák meg magukat a gyalázatos
haláltól, s aztán az ő pokoli hatalmába keríti őket. Igy szólt-e hozzád?
Mondta-e ezt?

– Úgy van.

Zenóbia kaczagott a dühtől.

– No hát – még valamit ajándékozok neked. Hisz a közmondás szerint:
«apró ajándékok erősítik meg a barátságot». S ez lesz a legkisebb minden
elajándékozható tárgyak között. Tehát az a szép, délczeg ifju, a ki
nekem ezt a gyűrűt ajándékozta, s a ki nekem vőlegényem (legalább ő azt
hiszi magáról), ott fekszik valahol kinn az árokban. A lova megijedt a
nagy riadástól, s ledobta a hátáról; a lovagnak eltörött az egyik lába.
Futó népe ott hagyta heverni, a futók keresztül bukdácsoltak rajta s
senki sem vette fel a hátára. Gyűlölte mindenki s Isten büntetését látta
balesetében s az oláh fél azon segíteni, a kiről azt mondja: Isten
sujtotta le! Elriadt lovát megtalálod a puszta templomban: az jó lesz
neked hazalovagolnod rajta Toroczkóra; az embert pedig megtalálod
valahol a kalangyák között elbujva. Czigány is van veled:
felakasztathatod a legközelebbi fára. A te embered ő, nem az enyim!
«Norok bun!»

Azzal egy érczsípot megfujt, arra egy csatlós előjött az akolból két
hegyjáró mokány lóval. Zenóbia felvetette magát az egyikre, még egyszer
mondá Manassénak: «norok bun!» s azzal elvágtatott a Bedellő felé vezető
úton, a merre legkevesebb nép futott.


XXIII.

Manassé, mint egy megbűvölt, mint egy álomjáró bámult ki a chaosba.
Előtte füst és láng: az utczákon végighordja a szél a tűzfelleggé
porlott sziporkát, égő gerendák recsegése, ropogása hangzik köröskörül,
a mi merőben hasonlít ahhoz a zajhoz, a mikor egy nagy művész
zárjelenésénél az ezernyi ezer nézők serege elkezd egyszerre tapsolni.

A végzetes nap rohamos eseményei, az egymást kitörlő ellentétes
fordulatok, a minden irányba elragadó indulatszörnyetegek, a váratlan
meglepetések, a hihetetlen és mégis való, oly nyomással nehezedett
lelkére, hogy el volt kábulva alatta.

Még karjai feszültek a dühtől, mely börtönajtait keresztül törni segíté,
még agya lángolt az indulattól, mely felszabadítja őt az öldöklésre; még
képzelete előtt ott állt a rettenetes kép, melytől vére lángra gyulladt
és szemeit már elhomályosítá a köny, mely a megszabadítás csodájáért
jött áldozat-permetegnek, s széles, erős melle reszketett egy
önkénytelen borzadálytól.

Hallgatott és bámult.

Odatámaszkodott egy oszlophoz. Az oszlopon repkény futott fel egész a
tetőig; az égő háztetőről tüzet fogott a repkény, a gyantás levelek
sisteregve lobogtak mind alább, egymást felgyujtva s a hány, annyifelé
fujva a sipoló lángot. Nem látta, nem hallotta azt.

– Manassé! uram! Kövé váltál! rikácsolt az udvaron a kis czigány. Most
mindjárt meggyul a fejed. Szállj le már onnan. Ne ókumlálj tovább. Én is
megtaláltam a hegedümet. Szaladjunk, míg ránk nem esik a ház.

Manassé eszméletéhez tért. A kastély is égett már. Minden templom
lángban állt; egy-egy harang megkondult magától, a mint az égő
toronytető gerendái ráhullottak. S a mi a catastrophát még borzasztóbbá
tette: az, hogy emberhang nem szólt bele. Tűzoltók lármája, kárvallók
jajgatása nem zajgott a pokoli zene közé. A rombolás eleme parancsolt
egyedül, a lakosok elmenekültek.

– No, uram, szólt a muzsikus, tegyük azt, a mit az a szép leány mondott.
Te eredj a puszta templomba s keresd fel a Diurbanu lovát; én meg megyek
a mezőre s felkeresem őt magát. Itt a két pisztoly, meg a handzsár. –
No, nem kellenek? Hát nekem adod?

A czigány boldog volt, hogy rámaradt minden fegyver; övet csinált
magának a szétbontott kötelekből, miket a börtönből felhozott s abba
dugta az öldöklő szerszámokat, eltakarva valamennyit a felülöltött
kabátjával.

– De siessünk ám, mert hátha visszajönnek?

Manassé hagyta a muzsikust szaladni s maga elindult a puszta templom
felé csendesen.

Jó messze van az a kastélytól, az útfélen. Egy értelemnélküli épület.
Négy puszta fal; nem rom, de soha sem volt rajta tető s soha sem volt
bevakolva. Egy abbahagyott templom.

Az adomakör háromféle változatban is magyarázza eredetét.

Egyik azt mondja, az építő földesúrnak az a szokása volt, hogy mindent a
felesége kedve ellen csinált, s ha valamiről megtudta, hogy az a
feleségének tetszik, rögtön abbahagyta. «De szép templom lesz belőle!»
mondá egyszer az asszony. S az úr rögtön abbahagyatta a munkát.

A másik azt meséli, hogy az úr egyistenvalló volt, de egyszer
megneheztelt a hitfelekezetére s elhatározá, hogy helvét hitvallásúvá
lesz. Úgy, de református templom nem volt a faluban. Épített magának
egyet. Mire azonban a templom falai elkészültek, nagyobbat gondolt.
Római katholikussá lett. Olyan templom meg már van a faluban. S a
megkezdett fölöslegessé vált.

A legvalószinűbb a traditiók között ez a legutóbbi adoma: hogy a templom
építője csakugyan Kálvin-követő volt s komoly, kegyeletes szándékkal
fogott egy negyedik templom építéséhez, mely még hiányzott a faluból.
Már készen álltak a falak; a tetőzet is össze volt állítva az udvaron,
csak fel kellett volna tenni. Ekkor hírül hozzák az úrnak, hogy a villám
beleütött a malmába s felgyujtotta azt. Erre az úr szekérre rakatta a
templomtetőt s elvitette a malmához s azt födette be vele. El kell
ismernünk, hogy ha pietás nincs is ebben az ötletben, de logika van, s
jellemzi a keménynyakút.

Manassé belépett a puszta templomba s ott találta a paripát, a hogy
Zenóbia megmondá. A lónak az a szokása, hogy tűzveszélykor szeret sötét
épületekbe menekülni, a mikor aztán dologba kerül onnan kivonszolni.

Mikor Manassé e meztelen négy fal közé lépett, az volt az első eszméje,
hogy ime e templomnak gúnyolt épületben soha sem emelte még szavát
Istenhez emberi teremtés.

A mén, mely a vészből ide menekült, rémült nyerítésével kérdezi a
lángoló égtől, hogy hol az ő teremtője? Amaz állat, mely megtanult az
emberrel együtt örülni, rettegni, harczolni, menekülni; a vérengzők
bűntársa, a hősszobrok kiegészítő alakja; a munkásnak kenyérkereső
társa, az emberüldöző nagy veszedelemben az eget keresi szemeivel,
szótagolatlan kiáltása a felhőkhöz hangzik fel.

Ez istenlátó magányban oly elfogulást érzett Manassé szivében, melynek
meg kellett magát adnia. Az önmagához visszatért lélek önvádló
szemrehányása volt az, hogy tudott egy pillanatig kételkedni. Érezte
közvetlen közellétét az égő csipkebokor hevítő szellemének, ki csodáit
emberi szív és emberi gondolat által hajtja végre; ki őt abban a
perczben megállítá, a midőn őt megtagadta.

Odaborult arczczal a falhoz és sírt. Hálát adott!

A puszta templom falait, a miket keletkezésük óta nem keresett föl más,
mint a denevér és a varangy, miket körülzöldelt az emberlak-kisérő gyom,
dudva, miknek legenda-körét képezte a csufondáros adoma-csoport, ma
fölszentelte a legőszintébb, a legigazabb ima, mely nem szól szavakban.

A philosoph, – a ki megtalálja az Istent.

S homlokát a falnak támasztva, megtelik érzéssel és megszünik
gondolkozni, a míg érez.


XXIV.

Nemcsak a falu égett, hanem a mező is. A fölgyujtott kepéktől
meggyulladt a tarló s a terjedő láng hullámzott előre, mint egy lángoló
tengerdagály. Az éjnek fényes kivilágítása volt.

A czigánynak pedig éles esze és éles szemei.

Ki tudta számítani jól, hogy a ki egy törött lábbal ezen az égő mezőn
keresztül akar menekülni, annak más útja nem lehet, mint a zöld fűvel
benőtt vízárok, melyen át a patakot a rétre szokták leereszteni. Itt a
magas somkórók és lapu-levelek bozótjában aztán könnyű volt észrevenni
az ő vércse-szemeinek egy nagy kínnal előrebaktató alakot, mely két
térdén csúszott előre, s félkezével kardját tokostul mankónak használta,
a másikkal köveket és a sásbozótot hárítgatta el útjából.

A bukdácsoló alak, mikor észrevette, hogy az árokparton valaki fut
utána, meglapult a bozótban; elrejtette magát a keserűlapu meg a
vadsóska levelei alá.

De a czigány meglátta már. Mikor közel ért hozzá, elővette a hegedüjét,
s elkezdte a hurokat pengetni.

– Diurbanu! – Most mondd már, hogy melyik a te nótád? Húzom már. Csak te
járjad!

A mint a menekülő megismerte a közeledőt, fölemelte a fejét a bozótból.

– Te czigány! Jer közelebb.

– Tán bolond vagyok. Hogy jól hasba lőjj!

– Nincs nálam pisztoly.

– Eb hisz neked.

– Láthatod, hogy a vízben fekszem, ha volna is pisztolyom, átázott volna
benne a lőpor, nem sülne el.

– Hát aztán minek menjek én oda te hozzád?

– Szabadíts meg.

– Hát aztán nem köttetsz farkasgúzsba?

– Ha innen megmentesz, úrrá teszlek. Kapsz tőlem ezer forintot.

– Csak olyan sokat ne igértél volna, elhinném, hogy megadod.

– Kezedbe adom rögtön.

– S aztán, ha ide adtad, nem ütsz fejbe s nem veszed vissza megint?

– Ne locsogj olyan sokat. Valaki meghallja. Vannak még a faluban?

– Igen. A «senki», meg a «semmi».

– Merre vonult a tábor?

– Ki erre, ki arra, ki meg erre-amarra!

– Végy a hátadra s vigy utána.

– Jaj, hallod, nehéz dög vagy te az én gyönge csontocskáimnak.
Gyertyámoson innen utól nem éred te azt. Odáig én el nem czepelhetlek,
ha a Székelykövet nekem adod is.

– Ne is czepelj odáig. Csak innen vonszolj ki. Tartok tőle, hogy a
toroczkóiak előjönnek a tarlót eloltani, s akkor rám akadnak.

– Nem az, hogy ők akadnak te rád, hanem te akadsz ő rájuk.

– Vigy ki innen a hátadon.

– De nem vágsz le azzal a bolond nagy karddal, ha közel megyek hozzád?
Félek a kardodtól nagyon.

– Ha félsz, hát nesze, fogjad.

A menekvő oda hajítá a czigány lábaihoz a kardot; a mit az azután,
mivelhogy a derekára kötve nagyon hosszú lett volna neki, a kardszíjnál
fogva a nyakába kötött; így aztán egészen a termetéhez illett.

Akkor aztán leszállt a lábatörötthöz.

– No hát hol fogjalak meg? Talán bizony eltörött a lábad?

A földönfekvő nyögött és káromkodott, a míg a czigány fölvette a hátára.
Azt mondta, hogy iszonyú kínokat áll ki.

– No csak arra gondolj, hogy hát ha a fogad fájna, az mennyivel nagyobb
baj volna? Hát csak kapaszkodj bele a két markoddal a hajamba; ne félj,
nem szakad az ki.

A tehetetlen ember végig káromolta az églakók minden seregét.

– Hát aztán hová lovagoljak veled?

– Vigy a falu végére, a puszta templomba.

– A puszta templomba! kiáltá föl a czigány nevetve. Te magad akarod,
hogy a puszta templomba vigyelek? Hanem akkor idekünn káromkodd ki
magadat, mert a maga házánál nem szereti a gazda, ha szidják. Hát aztán
minek vigyelek oda?

– Mert annak nincs teteje, a mi beégjen. Ott leteszesz és aztán
elszaladsz Gyertyámosra s fogadsz egy szekeret, mely értem jőjjön
azonnal és fölvegyen. Te is ezer forintot kapsz tőlem, meg a szekeres
is. A hány órával napfölkölte előtt visszatérsz, annyi százast kapsz
azon fölül.

(Nem látod te azt a napfeljövetelét! dörmögé magában a muzsikus, s aztán
neki iramodott a lovaglásnak. Nem volt neki az a teher nehéz. Elvihette
volna a hátán egész Gyertyámosig. De az úr maga akarta, hogy a puszta
templomba vigye: és az úr parancsol, nem a ló.)


XXV.

Az a nemes állat, mely a harczoló embert kiegészíti, a mint a puszta
épületben megjelenő férfit észrevette, odament hozzá, egészen közel,
előrenyujtott nyakkal, sörényét felborzolva, kitágult orrlyukaiból forró
gőzt lövellve, s aztán, hogy azt látta, hogy az a falhoz van fordulva,
elkezdett csendesen röhinteni, lábával kaparta a földet. Meg akarta
szólítani az embert.

Az pedig nem volt most ezen a világon.

Messze, messze, hova ennek a kis planétának pisla fénye el sem látszik,
hova az emberi indulatok átokfogantató sporái fel nem szállnak, hova a
betegségéből kigyógyult lelket a földi szenvedély ragálygerjesztő
parasitjai nem követhetik, annak az országában járt, a kinek neve
igazság és szeretet. A ki ha csodát akar tenni: egy édes könycseppel
elolt egy tűztengert, egy meleg sóhajtással elfuj egy harczoló tábort.
Ott találta saját «jobbik énjét», a kit elűzött magától, mikor elindult
öldökölni.

Ekkor betoppan az épületbe egy ember, a ki egy másik embert hoz a hátán.

– Nesze hát Manassé, itt van neked Diurbanu!

Ezzel a szóval odadobta a hátáról a czigány élő terhét Manassé lábaihoz.

A földredobott ember ordított a fájdalomtól és rémülettől.

Oly iszonytató ordítás volt az, hogy a paripa felriadva kezdett el
körülfutni az épületben, horkolt és fujtatott s az ablakon ki akart
ugrani.

Manassé megdermedve bámult a lábainál fetrengő ellenfélre, kinek egykor
oly szép, daliás arczát a testi kín s a rémület egy elkárhozott
torzképévé facsarta el.

A magával tehetetlen alak lassankint leküzdve kínját és rémületét,
ordítása elfojtott hörgéssé csillapult le: öklére támaszkodva félig
felemelkedett.

– Ölj meg gyorsan, ha ember vagy; rikácsolá kínfojtott hangon.

Manassé karjait összefonva állt előtte.

Választhatott számára a halál nemei közül.

Csak egy szó kellett ajkairól, csak egy felemelése mutató ujjának s a
gyűlölt láng ki van oltva vele.

S maga a lábainál fetrengő, mint jótéteményt kéri ezt most tőle.
Megalázva, megtörve, ördögi tervében megcsúfolva, önlelkének
mardosásaitól kínozva, a halál menedék volt most ránézve.

Manassé csendesen ingatta fejét.

– Nem, Vajdár Benjámin! A te véged nem az, hogy én megöljelek. A ki
«Kaint» megöli, hétszer átkozott az! Az én kezem halálcsapásától megőriz
téged egy adott szó, melyet egy angyal szive őriz, kit te semmivé
tettél. Nem öllek meg én, s nem engedlek megölni másnak. Nézz szét magad
körül! E romlás, pusztulás a te műved. E szörnyű kép elől neked egy örök
szembehunyással elmenekülnöd nem szabad. Élni fogsz még sokáig:
folytatni fogod az útat, a melyen elindultál, halmozni fogod a rosszat a
rosszra, üldözni fogod azokat, a kik jót tettek veled, kegyetlenkedni
fogsz azokkal, a kik irgalmasok voltak hozzád. Küldetésed ez: töltsd be.
Csapás vagy rajtunk: Isten általad akarja kipróbálni sziveinket. Hajtsd
végre! Találj ki számunkra mindent, a mi szenvedés. És aztán élj addig,
a míg átkozott sorsod visszahoz ide, a mi küszöbeinkhez, megtörve,
megalázva, kiűzve az egész világból, hogy itt találj utolsó menedéket!
Hogy ezeknek a házaknak az ajtajánál, a melyeket most elpusztítottál,
kolduld a mindennapi irgalomkenyeret s azoknál, a kiket halálra
üldöztél, találd meg az egyetlen vigasztaló szót. Ezt teljesítse be
rajtad az Isten!

Egy szidalmazó szót nem ejtett közbe. És mind ezt németül mondá el neki,
hogy a czigány előtt meg ne szégyenítse.

Vajdár Benjámin öklének hüvelykujját harapta fogaival, arczát a föld
felé fordítva.

A paripa ezalatt ismét visszatért oda, a hol embercsoportot látott.

A tetőtlen ház fölött nagy tűzfellegek vonultak el: szikragomolyok,
mikből zsarátnak-eső hullott alá.

– Jer. Segítsd őt felkötni. Szólt Manassé a zenésznek.

– Melyik fára? kérdé az, a köteleket oldozva derekáról.

– Ennek a lónak a hátára. Törött lábbal nem ülhet a nyeregben, ha oda
nincs kötve.

– Aha! Áldom az eszedet! Azt akarod, hogy hazavigyük elevenen! E lesz
igazán jó. Parádét csapunk vele.

Manassé felemelte karjainál fogva a tehetetlen alakot s felültette a
nyeregbe. A czigány odakötötte a térdeit a nyeregszorítóhoz.

A lovat nehéz volt a puszta templomból az égő utczára kivezetni; előre
feszítette a lábait, fejét kapkodta, ágaskodott, visszafelé toporzékolt.

– Majd én vezetem, szólt Manassé, kivéve a czigány kezéből a
kantárszárat. Te üsd hátul.

Aztán Vajdárnak szólt, ismét németül.

– Ha künn leszünk, fordítsd a lovat a bedellői útra, ott sötét van, arra
elmegy a ló.

A mint aztán kiterelték az utczára a csökönyös paripát, ott az egyszerre
fölugrott, hogy a czigány hanyatt esett – a szelétől. Manassé kiereszté
kezéből a kantárt s azzal a ló vágtatott, a merre legsötétebbnek találta
a vidéket.

– Elszalasztottad? kérdezé a föltápászkodó czigány. Jaj, jaj, jaj! Miért
nem engedted, hogy én fogjam a fejét! Jaj, jaj, jaj! Majd én bolond
leszek neked máskor ezer forintos pecsenyét hozni, hogy a
vadásztáskádból elszalaszd!

– Ne busulj fiu! Mától fogva mindennapos vendég vagy a házamnál.


XXVI.

– Hanem már most igyekezzünk haza.

– Csak már a lovadat is el ne vitte volna.

– Az övé volt.

– Jaj de bolond vagy te Manassé, ha még háborúban sem mered a más lovát
elvenni! Hát már most menjünk gyalog, ki hamarább odaér.

Siettek versenyben.

Manassénak jó hosszú lába volt, de azért az apró czigányt nem birta
legyalogolni, az úgy futott utánna, mint a nyúl.

Egyszer aztán elővette a hegedüjét, s elkezdte a Rákóczy nótáját húzni,
obligát zenekar-kiséretül.

– Mit csinálsz? förmedt rá Manassé. Csak nem akarsz zeneszóval kisérni
Toroczkóba?

– Nem a tisztesség kedvéért teszem ám én azt Manassé, hanem azért, hogy
a toroczkóiak most már a város alatt lesben állnak, s ha meglátnak
bennünket, azt gondolják: ellenség jön, s belénk lövöldöznek, pedig kár
volna az én gyönge testemért.

– Hát én értem nem?

– Te érted nem, mert ha te elpatkolsz, neked szép fiatal feleséged van,
mindjárt elveszi más; de ha én felrugok, az én banyám csúf, mint egy
boszorkány: azt senki, az ördög se veszi el többet.

Ez olyan indok volt, a mit nem lehetett megczáfolni.

Manassé tehát engedte, hogy győztes hadseregét teljes tábori zenekar
kisérje hazáig. A hadsereg is egy emberből állt, a zenekar is.

A míg ők nagy zeneszóval vonultak előre, szemközt jött rájuk annál
nagyobb dobszóval a toroczkói nemzetőrök egy csapatja, köztük három
Adorján testvér. Ezek épen Manassét mentek keresni, s nagy volt az
örömük, hogy fele úton találták. El voltak rá szánva, hogy Szentgyörgyig
mennek érte, s erőszakkal is kiszabadítják.

– Semmi baj sincs! nyugtatá meg őket Manassé.

Azok nagy diadallal kisérték őt hazáig.

A város végén, az útfélen ülve várták őt Blanka és Anna. Ott vártak rá
az árokparton, a fűzfák alatt.

Azt nem lehet betükkel leirni, a mit az ujra találkozó szerető lelkek
mondtak egymásnak! Ahhoz elébb a világnyelvet kellene feltalálni, melyet
minden ember megért és mindenki megtanul egy pillanat alatt!

Szent őrjöngés volt az!

Mikor a diadalmenet az Adorján házáig ért (Manassé két karjára emelve
vitte két drágaságát, hogy lábaikat be ne szennyezzék az utczasárral),
épen akkor érkezett meg a másik diadalcsapat a Székelykőről, Áron bátya
és negyven vitéze.

– Nos, gyermekek! hát hogy vágott az Áron bátya ágyútelepe? kérdezé
diadalmas arczczal az öreg. Azután a hálálkodó asszonycsoport közül
kimenekedve, odamene Manasséhoz s a vállára veregetett büszkén. Meg volt
biz az, édes öcsém, Isten segítségével s nem került többe, mint husz
font puskaporba s egy lat székely furfangosságba.

Manassé meghagyta az öreget a maga hitében s nem rontotta el a dicsekedő
örömét. Nem mondta el neki, hogy a mi megnyerte ezt a hihetetlen,
csodaszerű győzelmet, az egy latra nem vehető valami, egy árnyék, egy
gondolat, egy szívben megpendülő húr hangja volt; gyöngéd lelkeknek
messze távolból összefelelgető szerelme. A diadal oroszlánrésze ezeké az
asszonyoké!

Azoknak sem mondott el mindent, a mi vele történt,

Csak Annának adta vissza elhozott gyűrűjét.

A leány hevesen ragadta meg bátyja kezét, midőn a gyűrűt meglátta.

– Ő volt Diurbanu?

– Valóban ő volt.

– Te megölted őt?

– Kezem között volt. De a mit neked megfogadtam, azt megtartám, s
engedém őt futni. Majd egyszer, ha nagy nyugalmunk lesz, elmondok
mindent, a mi ma történt.

Azzal letörlé testvére szemeiről a könyeket s szobájába vezette őt,
vissszakapott jegygyűrűjével. Hadd kérdezze ki ezt a gyűrűt egyedül.

A vele történtekről hallgatott Manassé, mint egy szobor.

De annál kevésbbé hallgatott a muzsikus. Ő nem várt vele, míg nagy
nyugalom lesz: nem engedte a maga oroszlánrészét a győzelemből senkinek.
Még azon éjjel elmondott mindent a templom-bástyában összegyűlt, Te
Deum-ot éneklő népnek, meg a leányiskolában mulató vitézeknek.

Csak az volt a hiba, hogy a megtörténteket oly exorbitáns hazugságokkal
keverte össze, hogy azokat nem lehetett historiai adatokul feljegyezni.
Tízszer elmondta a hősköltemény catastropháját; mind a tízszer
másféleképen. Hallgatói mind a tízfélét elhitték neki. Valamennyiben
Manassé volt a mythoszi hős, Sámson, Botond, Szent László, ki egymaga
küzdött seregek ellen, vasajtókat tört ki, ászokgerendát forgatott
buzogány gyanánt, söprötte az ellenhadakat soronkint. Utoljára magát a
fővezérüket, Diurbanut is elfogta röptében, annak kezét-lábát
összetörte, úgy kötötte fel egy vad lóra, hadd vigye el hirmondónak
hivei közé.

A ki kételkedni akart valamiben, annak előmutatta az elhozott
trophæumokat, a pisztolyokat, a handzsárt s magát a legnyomatékosabb
tanujelt, Diurbanu ezüst hüvelyű kardját, a mit már nem lehetett
elvitatni.

A czigányt etették, itatták, az asztalfőre ültették, úgy hallgatták:
szörnyü nagy lett a becsülete az egész közönség előtt.

Hanem egy dologgal volt megakadva. Mit csináljon a közbejött
«asszonynyal»? Zenóbia megjelenését lehetetlen volt a történetből
kihagyni. De nem illett az ő elbeszélésébe sehogy se. Végre talált a
számára helyet és módot. – «Hát a mint Manassé, miként Sámson a
filiszteusokat, ezrével agyonverte az ellenfeleit, akkor eléje került a
peánai hős amazon is. De a mint az meglátta ezt a szép deli ifjut,
egyszerre vége lett minden vitézségének, – eldobta fegyvereit (itt
vannak, a ki nem hiszi) megadta magát, s arra Manassé fogta a szép
menyecskét s azt bizony kedvére megcsókolgatá.»

– De már ez hazugság, czigány! ordítá rá a hallgatóság s azzal fogták a
gallérját, kidobták a mulatságból; s vége volt a becsületének, azért az
«egy igaz szóért», a mibe vesztére belebotlott.

* * *

A Székelykő tetején ma is láthatók még a sziklába furt ágyúk, mikkel
Áron bátya a nagy csatát megnyerte s nagy ünnepélyek alkalmával
hatalmasan ágyúznak belőlük.

Ezek voltak az utolsó ágyúdördülések Erdélyben.

Két héttel később elhallgatott minden fegyver.

* * *

Vajdár Benjámin hat hét mulva került vissza Bécsbe Nagy-Szebenből, hol
addig törött lábával feküdt. A mit hazavitt nevezetes expeditiójából, az
volt: patronusai számára egy nagy tömeg elpazarolt pénz hült helye;
magának pedig egy biczczenő láb, mely egyik nagy előnyétől, a
tánczképességtől végképen megfosztotta. – (Az átkokat – nevezzük «puszta
légnek».)


XXVII.

A valódi küzdelem még csak most kezdődik. Mert azzal, hogy kicsavarják
az ember kezéből a fegyvert, még nem adták meg neki a békét. Minden
eszköz fegyver marad a kezében, s minden gondolatja haditerv.

Minden küzdelmünk között a legnehezebb és a legszakadatlanabb az, a mit
a kenyérért folytatunk.

Maguk a harczolók nem is tudják talán, hogy harczolnak. Csak azt érzik,
mikor megsebesülnek, vagy mikor kiéheztetik őket, vagy mikor egyszerre
fölrobbantják alattuk az aknát.

Hanem a hadvezérek, a kik az apró harczosokat igazgatják, azok jól
ismerik a maguk csatatervét.

A toroczkói völgyben is vasat készítenek, meg a westfáli hegyek között
is. Azért készítenek vasat, hogy kenyerük legyen.

A westfáli munkások gőzgépekkel dolgoznak, főkohóikban (Hochöfen) száz
lóerejü gőzfujtató tartja ébren az örök tüzet a 10–20 éves «campagne»
alatt szakadatlanul s hámoraikban ép oly megszünés nélkül zuhog az ezer
mázsás gőzkalapács; gyáraikból kerülnek ki a vashidak, a kristálypaloták
oszlopai, boltozatai, a hadihajók pánczélja, a gőzgépek alkatrészei, az
ujabbkori ipar csodái.

A toroczkói munkások pedig dolgoznak a tenyereik veritékével, azon mód
szerint, melyet első würzburgi telepítőiktől eltanultak, a termésvasat
most is a hátukon czepelik föl, rozoga lajtorjákon mászva föl
istenkisértő aknalyukakból; kohóikban most is a patak vize segíti a
tüzet fujtatni, saját maguktól kitalált malomforma gépezettel, s a mi a
kohóban megmarad tisztavasnak, azt úgy híják, hogy «kenyérvas».

Ugyan kemény kenyér!

S minthogy a bánya ritkán egy emberé, a kisült kenyeret azon melegen
földarabolják – embererővel. Ketten két fejszével neki állnak, s addig
vágják, mig kettévágják.

Az ilyen vasból azután készítenek ásókat, ekevasakat, kaszákat,
keréktalpakat. Ebből áll a vidék szükséglete. (Igaz, hogy az ő faszénnel
olvasztott vasuk legjobb a világon.)

A toroczkói bányásznép ebben az évben, daczára a háborús világnak,
tizenkétezer darab ilyen kenyeret sütött ki. Minden «kenyér» nyom egy
mázsát; mázsája megért tizennyolcz forintot. Nekik az gazdagság volt,
éltek belőle.

A toroczkói népnek aztán szép fehér kenyere van, a minél nem lehet
kedvesebbet kivánni a «Miatyánk»-ban.

A westfáli bányásznépnek pedig a kenyere száraz és barna. S nem csak
barna; de néha kék is. Minden esős esztendőben megterem a vidék
gabonájában az «anyarozs», s attól a kenyér kék lesz. S ezt meg kell
enni, mert az Uristen úgy adta. Attól a kenyértől pedig sok ember
betegséget kap. Olyan ragályt, melyet nálunk senki sem ismer.
Görcsökkel, kínokkal jár. Az ember előre borzad, mikor a kenyerét
szájához viszi: tudja, hogy mérget eszik.

Már most aztán a westfáli munkás jobb szeretné, hogy ha ő ehetné meg azt
a fehér czipót, a mit a toroczkói munkás fölszel, s a toroczkóinak
adhatná cserébe azt a sötétkék vakarcsot, a mitől az ő tagjait
összehúzza az ergotismus (Kriebelkrankheit) görcse.

Ez a hadviselés a kenyérért.

Hanem a vezérek, a kikre a védelem van bizva, azt mondják: «hohó! biz
ide be nem hozod azt a te kék-szürke kenyeredet!» S erős sánczot vonnak
a támadók ellen határvám alakjában, mely a külföldi vasat visszatiltja.

Ha valami állambölcs egyszer ezt a sánczot egy tollhuzással lerontja,
akkor bizony megindulnak a westfáli anyarozstól kék kenyerek Toroczkó
ellen, s azokat nem lehet Áron bátya ágyúival elijeszteni.

Manassé nagyon jól látta ezt a balhelyzetet előre.

E kis boldog völgy paradicsomi elégültségének alapja a vasipar. S ez
abban a kezdetleges állapotban van, hogy a mint a szabad verseny
ránehezül, össze kell alatta roskadnia.

Az öregeket hiába ösztönözte: azok már el nem téríthetők a maguk ősi
szokásaiktól. Tizen-tizenketten összeállnak egy bányát mívelni, a hogy
apáiktól látták s megosztoznak a «kenyéren».

A mint a hadjáratnak vége volt, a hadseregnél szolgáló toroczkói ifjuság
letette a fegyvert és hazament vaskenyeret vágni. Ez volt a megpihenés a
harcz után.

Egész lelki megnyugvással folytathatta a munkáját ott, a hol elhagyta. A
bányásznép mindenkor fel volt szabadítva a katonáskodás alól; s ezt nem
kegyelemképen engedte neki az ország, hanem azért, mert saját érdekében
állt, hogy a bányaművelés ne csökkenjen. Azért a toroczkóiak, ha
hallották, vagy ha olvasták is későbbi időkben az erős rendeleteket,
hogy ebből meg ebből a korosztályból való hímnemű emberek siessenek
bizonyos napra Károly-Fehérvárra felseregleni s ott csontjukat és
bőrüket annak, a ki ahhoz igényt tart, bemutatni: azt hitték egész jó
lélekkel, hogy ez nekik nem szól, s láttak a maguk hadviselése után.

Manassé e fiatalokból alakított egy munkáscsoportot, melylyel
szülővárosa vasiparának uj korszakát akarta megindítani.

Nálunk mások megfordítva kezdik: előbb építenek egy ötemeletes gyárat,
azután szereznek bele gépeket, akkor elindulnak összeszedni a külföldről
azokat a munkásokat, a kik legdrágábbak, legkorhelyebbek,
legengedetlenebbek, mikor ez együtt van, akkor szereznek egy igazgatót,
a ki nagyon sok dologhoz ért, csak ahhoz az egyhez nem, a mit az a gyár
készíteni akar; s mikor aztán minden teljes folyamatban van, az
iparczikk erősen készül, akkor néznek szét, hogy hol kaphatnának a
számára piaczot és vevőt; s mikor aztán megy pompásan minden, mint a
parancsolat: akkor «kezdenek el» számítani, hogy mennyivel is kerül
többe nekik maguknak a produkált iparczikk, mint a mennyiért azt el
tudják árusítani?

Manassé pedig megfordítva kezdte. Először a már ismeretes piacz
megtartását vette feladatául, nem vágyott nagyobbra, mint minden
figyelmét azoknak a gazdasági eszközöknek a kiállítására fordítni, a mik
minden tanyán szükségesek. Egy czélszerüen javított ekével is el lehet
indulni világhódításra. Az egyszerű földmívelő gép tökéletesítője
magasabban áll az érdemhágcsón, mint a vasutkirályok, mint a vontcsövű
ágyúk öntői.

Azután utána látott Manassé, hogy a feladatot megértő munkásokat
képezzen. A hazatért fiatalok épen legalkalmasabbak voltak erre. Egy kis
katonás fegyelemtartást hoztak haza magukkal, a mi munkásnak nem válik
kárára. Megszokták az együvé tartozást, s a munka czélszerű felosztását.
Manassé többeket kiküldött közülök Németországba, hogy a porosz
kohászatnál képezzék ki magukat. Ilyen módon szándékozott egy nagyobb
szabású, s az újkori találmányokat felhasználva működő vasgyárat
meghonosítani szülővárosában, mely azt képessé tegye majd a
külversenynyel szemben is elfogadhatni a harczot.

S a terv, mely alant lett kezdve, szépen fejlődött fölfelé önmagától. A
fiatal munkások kedvvel dolgoztak. A munkásnak az ad kedvet, mikor azt
látja, hogy munkaadója érti a dolgát s tudja, hogy mit akar elérni.
Manassé mindenütt ott volt maga. Az egykori consiliariust, a magas
pályakörü diplomatát senki sem ismerte volna föl a tüzes gyárvezetőben;
de még a hajdani festőművészt sem.

Nagy szerencséje volt, hogy nehéz vállalatának üzleti részét egy olyan
«Társ»-ra bizhatta, a kinek először lelkiismeretességéről biztos volt,
másodszor a számításában semmi kifogást nem tehetett. A ki a főkönyv
vezetését a legapróbb részletekig értette, s az egész üzlet állásáról
mindennap számot tudott adni. Ez is klenodium egy iparvállalatnál.

De még ebben a számokkal vesződő üzlettársban is nehezen sejtené valaki
a hajdani Cagliari herczegnőt, Zboróy Blanka grófnőt, a kinek a zárdában
azt tanították, hogy még a czipője szalagját megkötni is saját kezeivel:
rangjának lealacsonyítása.

Ő volt az ellenőrző szelleme a vállalatnak, melyben saját és férje egész
vagyona volt befektetve.

Pedig egyéb dolga is volt a feleségnek.

A házasság harmadik évében már egy Adorján Bélával és egy Adorján
Ilonkával népesült meg az ősi ház. Az egyik Manassénak, a másik
Blankának volt miniatur arczképe.

Csakhogy e tekintetben nagyon jól meg volt osztva a gondozás terhe
Blanka és Anna között.

Anna valóságos rabja volt a két kis gyermeknek. Ő dajkálta mind a
kettőt: ő ápolta, ő választotta el. Varrt, hímzett, kötött a számukra,
leült a nagyobbal játszani, kocsiztatta a kicsit, tanította gagyogni
mind a kettőt; felcziczomázta őket; az anyának gondja sem volt rá,
honnan terem piros czipő, harisnya, főkötőcske, sipkácska, reklicske,
ujabb meg ujabb divat szerint? Az mind Anna dolga volt. Ő annak a két
gyermeknek élt.

Így aztán Blanka egész ügyvivő nyugalommal folytathatta a számvetésnek
nehéz munkáját, nem zavarta bele a kétszer kettőbe az a gond, nem
történik-e valami bajuk a gyermekeknek.

És így minden ember végzett valami dolgot, a mi nem az ő hivatása volt.
Manassé gyártott ekevasat, a kit esze államférfinak qualifikált, hajlama
művésznek avatott, Blanka üzleti számadást vezetett, a kit szive
odahivott repeső kicsinyeihez, hogy gyermekörömeikben részt vegyen, s
Anna, a hajadon, végezte az anya feladatát.

S az emberlélek legnagyobb csodái közé tartozik az, mikor valaki olyan
munkát tud «jól» elvégezni, a mi hivatásával ellenkezik.

Az «Uj Telep» felvirágzása volt mindenki előtt a főczél.

Egyszer aztán, mikor nagyon jól ment minden, jön a peremptorius
parancsolat, hogy mindazon korosztálybeli férfiak, a kik még nem voltak
benn az ujonczállításnál, siessenek föl Károly-Fehérvárra három nap
alatt, ellenben szökevényekül fognak tekintetni.

Manassé új telepéből a munkások három negyedrésze a parancs
kategoriájába esett. Azok felmentek Károly-Fehérvárra; a vizsgáló
bizottság mind valamennyit «alkalmas»-nak találta és kijelenté, hogy be
vannak sorozva; még pedig, minthogy elmulasztották az önként
jelentkezést, büntetésből három esztendő helyett hatra.

Ez nagy csapás volt Manassé fiatal vállalatára; egyszerre annyi betanult
munkást elveszteni! Elhatározta magát, hogy felmegy Bécsbe s a
kormányköröket felkeresi alázatos folyamodásával, a mit régi,
királyoktól megerősített kedvezmények okirataival tud támogatni, ha
talán nem volna elég a modern nemzetgazdasági elvekre való hivatkozás,
mely szerint a bányamívelőket engedik a föld alatt katonáskodni.

Hiszen olyan járatos volt Bécsben, akár otthon. Száz ismerőse, jó
barátja, pártfogója a magas hivatalkörökben, a kik könnyen segíthetnek
rajta.

Csak hogy ott most egészen új világot talált.

Hiszen azt minden ember tudja (a kit valaha a sors arra késztetett, hogy
a Minotaurust keresse), hogy a bureaukratia sokkal különb labyrinth,
mint a milyent Dedalus épített; de Manassé azt hitte, hogy ismeri ő már
abban a járást jól. Nagyon csalatkozott. Az nem a régi tömkeleg volt.
Azóta más tömkeleget építettek s abban ő, a régi cancelláriai
hivatalnok, épen olyan gyámoltalan paraszt volt, mint az a mesebeli, a
ki az őt összeszidó papagálynak az előszobában azt mondta: «engedelmet
kérek nagyságos uram, hogy nem köszöntem; azt gondoltam, hogy madár!» Ő
is csak akkor vette észre, mikor már összeszidta valaki, hogy nem madár
volt az, hanem nagyságos úr. – A régi ismerősök közül senkit se talált a
helyén (hisz a helyek sem voltak már a régiek) s nagy dolgába került,
mig végre annak az illető nagy úrnak az előszobáját feltalálta, a kinek
az ügyet elő kell adnia, azután meg míg az elfogadási napot elleshette,
a mikor az az alkalmatlankodókat el szokta fogadni.

Azon a napon előszoba és várakozási terem tömve, dugva van emberekkel, a
kik a maguk panaszát élő szóval is el akarják mondani. (Különös, hogy
minden ember úgy bizik a declamatorius tehetségében!)

Manassénak soká kellett várni az előteremben. Előtte tömérdeken voltak
bejegyezve s azok rangfokozat szerint hivatnak be. Az övé jól hátul
következik: «bányász».

Egy ismerős arczot sem látott még, a mióta Bécsbe felérkezett. A régi
patrónusok otthon vannak most és gazdálkodnak. A mostaniak mind új
emberek. Még a hivatalok elnevezésein sem tud már eligazodni, annyi új
világot talál maga előtt.

Vannak pedig az embernek olyan kivánságai, a miket elég magában
elgondolnia, hogy rögtön teljesüljenek.

Alig mondta ki magában Manassé, hogy bár csak hozna eléje a jó sors
valami régi ismerőst, már nyilt az ajtó, s a ki eléje toppant, az volt –
Cagliari herczeg.

Manassé ugyan nem kivánt a jó sorstól ilyen igen nagy szerencsét; beérte
volna valamivel kevesebbel is, de hát a véletlen ma különös adakozó
kedvében volt. Kapóra hozta neki a legeslegkedvesebb barátját. A mit ő
kegyelmességétől magától megtudhatott, ki, a mint megláta őt az instans
tömeg között ácsorogni, felsugárzó arczczal sietett oda hozzá, s két
kézzel ragadá meg az ifju kezét s megrázta azt angolosan és azt mondta
neki, hogy «kedves barátom».

– Nagyon örülök, hogy önt itt láthatom. Igen nagyon örülök. Hitemre
mondom, hogy szivemből örülök.

S minden egyes örömfokozatnál annál forróbban szorítá meg Manassé kezét.
Az csak állta.

– Hogy vannak önök odahaza? Boldogok? Szivemből örülök rajta. Áldja meg
önöket az ég!

A herczeg oly fenhangon beszélt az excellenciás úr előtermében, a hogy
csak kiváltságos embereknek szabad.

– Mondja meg, mi hozza önt ide? Ujonczállítási ügy? Valami kedves
emberét akarja kiszabadítani? (Sugva, hogy a teremben levők meg ne
hallják.) Csak két szavamba kerül. (Fönhangon, hogy mindenki hallja):
Nehéz dolog lesz! A keleti háború bonyodalmai minden erőkifejtést
igénybe vesznek. (Titkos kézszorítással:) Legyen nyugodt. Mindjárt
beszélek a tábornokkal.

Azzal nem is kérdezve, hogy van-e valaki a tábornoknál, bejelentetlenül
ment hozzá. A benlevő valakinek volt aztán a dolga sietni kifelé.

Manassé nem örült ennek a pártfogásnak. Semmi tekintetben sem akart
Cagliari herczegnek lekötelezettje lenni.

Már pedig ezt a sorsajándékot el kellett fogadnia, mert nem sok idő
mulva visszajött a herczeg, s maga fogá karon Manassét és úgy vezeté a
tábornok ajtajáig, átrontva minden hivatalos rendtartás és etiquette
korlátain; a mi nagy gráczia volt.

Manassé ugyan már most jobb szerette volna, ha ő marad legeslegutolsónak
a kihallgatási teremben; de hát ő kivánta a jó szerencsét, s nem tehet
róla, ha az ambó helyett ternót húztak ki neki.

Az a tábornok, a kivel akkor dolga volt, még abban az évben csak arról
volt nevezetes, hogy a férfiszépségnek mintaképeül lehetett emlegetni.
Valódi Antinous egyenruhában. És e mellett csupa nyájasság,
szivélyesség, lekötelező mosoly, finom manierok.

Leültette Manassét finom szivart adott neki: elmondatta idejövetele
indokait, minden szavára helyeslőleg bólintott a fejével, végül az
átadott folyamodására sajátkezüleg ráírta a sokat jelentő szót
«præferentissime», háromszor aláhúzva, s aztán meg biztatta Manassét,
hogy csak menjen haza Erdélyországba; az ügye gyorsan el fog intéztetni;
a hadi kormányzóság útján megkapja a választ a legrövidebb időn.

És aztán karonfogva kisérte ki Manassét még a várakozási termen
keresztül, egész az előszoba ajtóig s ott is kezet szorított vele, azzal
a szép férfiarczával szemébe mosolyogva szeliden.

Manassé elég nagy restelkedést érzett a fölött, hogy mindezt Cagliari
herczeg pártfogásának köszönheti.

Talán bizony azért olyan nagy barátja a herczeg, hogy az elvált
feleségét nőül vette Manassé.

Akárhogy történt: ügyét jól elintézettnek vélve, sietett Bécsből minél
elébb haza.

Az elintézés gyorsasága ellen nem lehetett kifogása.

Alig volt odahaza három nap, már hivatták Károly-Fehérvárra.

Ott meg egy olyan urra talált, a ki nagyon szereti a tréfát és különben
igen jó ember.

– Önnek a folyamodása megérkezett Bécsből, elutasító hátirattal.

– Lehetetlen! szólt Manassé elcsodálkozva. Hisz én nekem minden jót
igértek.

A tréfás úr elnevette magát. Erre aztán Manassé homlokon csapta magát a
tenyerével.

– Oh milyen nagyon elparasztosodtam már. Még azt hittem, hogy az
embernek azért igérnek valamit, hogy megtartsák! S mi az elutasítás
indoka? ha szabad megtudnom.

– Az, hogy az illető folyamodók akkor, a midőn 48-ban önként felvették a
fegyvert, maguk lemondtak arról a kedvezményről, hogy mint bányászok a
katonai szolgálat alól fölmentessenek.

Tökéletes volt az indokolás. Ha tetszett nekik egyszer a puska, tessék
nekik másodszor is.

Az az egy vigasztalás volt belőle Manasséra nézve, hogy tehát még sem
tartozik Cagliari herczegnek semmivel.

Csak tessék egy kissé várni! Majd mindjárt meg fogja tudni, hogy mégis
tartozik valamivel.

– Már most csak azt szeretném hát kieszközölni, hogy legalább ne
büntetnék meg a munkásaimat kétszeres szolgálatidővel, miután ők
jóhiszemüleg nem jelentették magukat.

– Eziránt jó lesz folyamodni Bécsbe.

– A folyamodást megirom; de már magam nem megyek vele sehová, hanem majd
útnak igazítom.

Mikor aztán menni készült, a barátságos úr még egy szóra
visszaszólította.

– Remélem, hogy önnek a saját katonaszolgálati ügye rendbe van hozva?

– Az én katonaszolgálati ügyem? szólt Manassé elbámulva.

Valami olyan megfoghatatlan képtelenség volt abban, hogy egy hajdani
consiliarustól azt kérdezzék, hogy leszolgálta-e már a bakaesztendőket?

Azonban szépen lecsitítá magában a volt nagyságos urat, s rátért, hogy ő
most csak bányász s nem egyéb, s hogy 48-ban csakugyan nem volt még több
huszonkét évesnél, s mikor a korosztályát hivták, nem jutott eszébe,
hogy az reá is tartozhatik. Azt hitte, csak tréfálnak vele.

– Én rám csak nem foghatják, szólt nevetve, hogy bányászi kiváltságomat
eljátszottam azzal, hogy 48-ban fegyvert fogtam.

– Már – nem tudom; szólt a barátságos úr, vállvonva s az iróasztalhoz
ment, holmi iratok közt keresgélni, míg végre megtalált egyet s abból
ilyenformát olvasott ki: «Adorján Manassé úr, a toroczkó-szentgyörgyi
ütközetben tettleges részt vett; magát a tábor vezérét, Diurbanut
sajátkezűleg elfogta, ki csak lova gyorsaságának köszönheté, hogy kezei
közül megmenekült».

– Mit szól ön ehhez?

Manassé most kezdte észrevenni, hogy hisz ez egy valóságos kelepcze.

– Be tudja ön talán bizonyítani az alibit?

Ez ugyan legkönnyebb lett volna. Tíz tanut találhatott, a ki jó lélekkel
megesküszik rá, hogy Manassé, mint megkötözött fogoly volt Diurbanu
hatalmában.

– Nem! mondá daczosan. Minden úgy történt, a hogy fel van rólam
jegyezve.

– Akkor kérem, legyen ön szives ezt a saját ügyét három nap alatt
rendbehozni, mert különben mindenféle kellemetlenségnek teheti ki magát.

Manassé most kezdett eszmélni, hogy mégis alighanem tartozik ő valamivel
Cagliari herczegnek és az nem hiába szorongatta meg olyan forrón az ő
kezét, mikor összetalálkoztak.


XXVIII.

Manassé azon kezdte, mikor hazament, hogy «no én szépen elintéztem a
dolgomat; most már nem csak a munkásaimat viszik el katonának, hanem
engemet is visznek».

Az asszonyok nagyon megijedtek, Áron bátya pedig nagyot kaczagott erre a
szóra.

– Oh te szegény Manassé gyerecske! Már hogyan vinnének el téged
katonának? A kinek az egyik válla hat hüvelykkel alacsonyabb, mint a
másik.

– Az én vállam?

– Hát persze, hogy a te vállad. Hát a vén Mathuzsálem unokájából hogy
lett sánta? Kitoldták a lábát három darab százassal. A te válladat
kitoldjuk hattal s örök időkre nyomorék maradsz ex offo. Nem a
hadügyminiszter, nem az excellentiás urak dolga ez; hanem a felcseré.

– Csakhogy én ahhoz nem folyamodhatom, a mihez Mathuzsálem.

– No ugyan?

– Csaláshoz, vesztegetéshez.

– Micsoda? Hiszen senkit se csalunk meg, csak a kormányt.

– S az «senki»?

– Azt «szabad».

– Ez nem az én erkölcstanom.

– Hát ugyan mit akarsz?

– Ha parancsolnak velem, elmegyek. Ha társaimat, a szegény fiukat
kényszerítik felcserélni a kalapácsot a fegyverrel, én, az ő vezérük el
nem maradok tőlük, azért, mert én nekem van miből vesztegetnem, nekik
pedig nincs.

– Oh! kiálta fel Blanka, s odasimult Manasséhoz, átölelve annak nyakát
féltékenyen, s közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon.

– Nem tehetek mást. Csalni nem tanultam, könyörögni pedig tegnap óta
elfelejtettem.

– Akkor én nyakamba kötöm a kis Bélát, meg az Ilont s megyek veled, a
hová téged visznek, monda Blanka.

Ezen aztán nevetett is, meg sirt is.

Ekkor közbeszólt Anna. Neki volt az egész családban a leghelyesebb
itélőtehetsége. Nagy szerelmi csalódások szokták azt kifejteni a nőknél.

– Legyünk eszünkön! Manassénak egészen igaza van. A mi sikerült
Mathuzsálemnek, nem járja minálunk. Annak az unokáját hagyták kicsúszni,
ki törődött vele? De Adorján Manasséra «valakinek» figyelme van. Nekünk
a bujkálódás, ravaszkodás, menekülni akarás csak megaláztatást szerez.
Adorján Manassénak, a hova híják, oda menni kell. A mi egy suhancznak jó
szabadulás, az nem jó egy férfinak. Azon a helyen, a hol azt kérdik: –
ki az igazi férfi? a hesdádi korcsmáros fia teheti azt, hogy sántítva
kullogjon félre; de Adorján Manassé kifeszíti a két vállát, s azt
mondja: «itt vagyok!» s ha megtörténhetett az, hogy ezt a kérdést
intézzék «ő hozzá» ő mást nem felelhet. S ez a legegyenesebb és
legrövidebb. Valaki kiszemelte őt, hogy üldözze. Nem is nehéz kitalálni,
hogy kicsoda. Az nem fog neki békét hagyni. A furfangoskodással csak
eltennők későbbi időkre a bajt, hogy folyton fenyegessen az minket. A
legegyenesebb út a legrövidebb. Ő megjelenik a hivásra s vonakodás
nélkül vállalja el feladatát. Rövid időn mindenki szeretni és becsülni
fogja abban az ezredben, a melybe besorozzák. Társai, kik együtt mennek
vele, imádni fogják. Az ezredes, az ezredtulajdonos büszke fog lenni
arra a zászlóaljra, a melyben ők szolgálnak. Az mintája lesz a
katonaságnak. A hadseregnél az olyan embert, mint Manassé, meg tudják
becsülni. Egy év alatt tiszti rangra jut, s akkor aztán rajta áll, hogy
mikor tegye le a kardot. Mint tiszt, mindig nyugalomba léphet.

Manassé kezét nyujtá Anna hugának.

– De hátha elviszik háboruba? szólt Blanka.

– Attól ne tarts. Ha belekeverednék is Ausztria a mostani háboruba, a
magyar ezredeket oda nem küldik; azok Lombardiában maradnak, a hol szent
a béke.

– Én nem bánom: oda is vele megyek.

– Nem, Blanka! Te itthon maradsz mi velünk. Neked és gyermekeidnek jó
helyetek van itten mi közöttünk. Aztán nem is mehetsz. Ha Manassé
távozik, az Új-Telepet neked kell gondviselésed alá venned. Gyermekeid
vagyona fekszik abban. Különösen most, midőn ilyen válság állt be
egyszerre: rögtön új munkásokat kell szerezni, mindent előlről kezdeni,
hogy hagyhatnál mindent veszendőben? Mi többiek az újított dolgokat nem
értjük, te vagy beleavatva; neked itt kell maradnod. Vagy ha menni
akarsz, hát eredj! De én a Bélát, meg az Ilont nem adom. Azok az
enyimek. Nekem adtad.

– De Istenem! Hogy én egy egész évig ne lássam Manassét! Egy egész őszt,
telet, nyarat végig éljek nála nélkül; hogy az első ibolyát, a mit a
haraszt közt találok, ne neki hozzam be, hogy az első gyümölcsöt, a mi
megérik a fán, ne vele oszszam meg?

Anna mélyen felsóhajtott s két kezét felemelve, összekulcsoltan szorítá
fejére, míg szemei megteltek könynyel.

E néma tekintet azt mondá: «hát én hány virágnyilást, hány levélhullást
várok végig? és várok – reménytelenül – és panasztalanul».

Blanka elérté azt, s sietett lecsókolni Anna szemeiről a könyeket.

– Ne hallgass el; folytasd a te okos beszédedet.

– Mi nem szakadunk el addig is Manassétól. Mindennap irunk neki levelet.
Egyik nap te, másik nap én. Az első ibolyát is beleteszszük majd a
levélbe. S aztán meg majd a kis Béla első ákombákját.

Ez meg már épen olyan biztatás volt, hogy valamennyit jó kedvre
hangolta! Csak már itt volna az az idő, a mikor a kis Béla írni fog az
apjának első üdvözlő mondatot, járni most tanuló betükkel, a mik közül
némelyik hanyatt esett, s az utána jövőnek könyörög, hogy vegye fel! Már
csak azért is érdemes elmenni Lombardiába közkatonának, hogy ilyen
levelet kaphasson az ember.


XXIX.

A végzetet nem lehetett elfordítani. Rendes dolog volt az: más emberen
is sűrűn megesett, hogy ott kellett hagyni házat, tüzet, üzletet, fiatal
nőt, apró porontyokat s elmenni katonának, akármilyen nagy úr az ember.
Éljen az egyenlőség. Kóstolja meg az is, hogy milyen a komisz kenyér! A
herczegasszony is hadd sírjon már egyszer, ne csak a parasztasszonyok!

A toroczkói fiukat Lombardiába vitték. Oda indult aztán mindennap
Toroczkóról egy levél Manassé számára, a mikre ő is tartozott minden
hónapban egyszer választ küldeni.

Az első hónapban azt az örvendetes hírt tudatta kedveseivel, hogy
tiszteletbeli őrvezetővé avandzsirozott. A másodikban már «virtikli»
minőségre emeltetett (wirklicher Gefreiter), a harmadikban káplárságig
vitte a dolgát, a negyedikben már őrmester volt. Itt azután megállt.

Egy esztendővel biztatták egymást, mikor elváltak, s lett belőle – öt!

Ötször virult ki az ibolya a haraszt közül, ötször szakították le az
érett gyümölcsöt a fáról, s Blankának nem volt Manasséja, a kivel azt
megoszsza. A kis Béla nem csak ákombákomot, de verset is írt már atyja
születésnapjára, s még mindig Olaszországba vándoroltak a levelek.
Mindennap. Mindennap.

Manassé egyszer sem kapott ez idő alatt szabadságot családjához
hazatérni. És nem lett hadnagygyá előléptetve. Maga az ezred parancsnoka
több izben írt Blankának levelet, melyben férjét feldicsérte, hogy
katonatársai bálványozzák, előljárói becsülik, mintája a katonáknak,
tudományos képzettsége elismert, és nem tudják annyira vinni, hogy tiszt
legyen belőle. Maga a veronai hadparancsnok is közbevetette már magát
érte, s annak sem volt semmi sikere. Valami nagybefolyású erős
ellenségének kell lenni odafönn, a ki őt kitartóan üldözi.

Blanka tudta jól, hogy ki az? s nem koczkáztatott haszontalan
kisérleteket annak legyőzésére.

Családja sem ereszté. Nem engedték meg neki, hogy Toroczkót elhagyja,
még csak abból a czélból sem, hogy Manassét meglátogassa Veronában. Nem
csak ösztönszerű sejtelem, de sok rendbeli tapasztalás tanácsolta nekik
Blankát ki nem ereszteni abból a sziklavölgyből, a hol egyedül van
minden veszély ellen megvédve, a hol nem férnek hozzá, hogy akár testét,
akár lelkét megmérgezzék.

Aztán hosszas, folytonos szenvedés alatt a nőkben kifejlődik a dacz. A
legszelidebb kedély is megmerevül a szüntelen nyomás alatt. Minél tovább
haladt a kényszerű elválás ideje, Blanka annál erősebb szívvel viselte
azt.

És még ezen fölül az egész férfigondot is viselte. A gyártelep sorsa az
ő kezében volt; neki kellett magának mind azt a nehéz feladatot
elvégezni, a mihez annyi vigyázat, éberség, utánlátás, emberekkel bánni
tudás, szakismeret és jó szerencse kell. S megfelelt e feladatnak, mint
a legjobb férfi.

Ez öt év alatt pedig sok nehéz időt kellett kiállnia. Egyszer a jég is
elverte vetéseit aratás előtt két nappal; készpénzen kellett venni a
kenyérnek valót. Blanka pótolta azt az elmult évek megtakarított
fölöslegéből. A vasgyár virágzott.

Egyszer aztán bekövetkezett az a csoda, hogy még a vasat is elverheti a
jég.

Egyike az experimentáló állambölcseknek egy csepp tintából csinált egy
olyan fergeteget, mely egyszerre agyonverte két ország minden vasgyárát.
Leszállította egy tollvonással a külföldi vas behozatali vámát.

Blanka egyszer csak azt vette észre, hogy minél több vasat termel a
gyára, annál nagyobb a vesztesége.

Ennek igen természetes magyarázata van.

A gyármunka árszabályát a földmíves-napszám határozza meg. Ez Franczia-,
Olasz-, Német-, Svédországban a frank; Magyarországon és Ausztriában
pedig a forint. A frank két ötödrésze a forintnak. E szerint a magyar és
osztrák gyáros három ötödrészszel drágább munkaerővel dolgozik, mint a
külföldi.

Itt már nem tudott Blanka segíteni magán.

Hisz még az okos, tapasztalt férfiak sem tudnak ez ellen védelmet. E
tollvonására az állambölcsnek a toroczkói tizenegy kohó közül négyben
eloltották a tüzet, tizenkét hámor közül hét(!) megszünt dolgozni. A
magánkohókban, melyek nyolcz év előtt még tizenkétezer vaskenyeret
sütöttek ki, leszállt az idei termelés négyezer vaskenyérre.

A szép kis paradicsomvölgy alól kihúzták a földet.

A mit a barbár elődök, irástudatlan állambölcsek nagy fáradsággal
megtelepítettek, a mit ötszázados ipar a népkultura mintaképévé
idomított, a munkások édenét, egy ember egy tollvonással képes volt
semmivé tenni.

Blanka e tollvonásban is fölismerte a vezető kezet.

Türt. Meg volt győződve, hogy nem sokáig tarthat ez így. Az összeroskadó
ipar átalános jajkiáltása majd útat tör magának s a régi jólét még
visszatér. Odáig a gyártelepet még áldozatokkal is fenn kell tartani.
Eladta utolsó családi ékszereit is, hogy a munkát veszteség mellett is
folytathassa, s levelében még csak nem is tudatta Manasséval ezt a bajt.
Azt irta neki, hogy minden nagyon jól megy.

Mikor legsulyosabban nehezültek a nőre a gondok, a miket az anyagi
létért való küzdelem újított meg napról-napra: egyszer csak egy régi
ismerős állít be a toroczkói házhoz – Zimándy Gábor úr.

A derék uron nem történt nyolcz év óta egyéb változás, mint hogy nagyon
meg volt hízva.

– Ezer esztendeje, hogy nem láttam önt grófné! szólt Blankához az
ügyvéd, s a grófné most is oly jó színben van. S e közben igyekezett
Blanka kezét megcsókolni. «Csókolom a szép kezeit.»

Blanka pedig elvonta tőle a kezeit.

– Ne czímezzen engem grófnénak, én vasárusné vagyok. A kezemet sem
hagyom megcsókolni, mert az csupa kormos a vastól. Az uram nincs itthon.

– Tudom. Nagyon jól tudom. Nagysád valóban egy heroina. Nem soká tart
már.

– Csak egy évig. Akkor vége lesz a szolgálatnak.

– Addig sem. Nagysád előbb fogja őt meglátni. Maga fog utána menni.

– Hanem hát parancsoljon ön velem, uram, szólt Blanka, kettévágva az
ömledezést. Megrendelést jött tenni hozzám?

– Hahaha! Kaczagott az ügyvéd. Igazán praktikus úrhölgy! Megrendelést?
Bizony megrendelést! De még mekkora összegig! Nem kevesebb, mint
négyszáznyolczvanezer forint ára megrendelést jöttem tenni a grófnéhoz,
– vagy ha jobban tetszik – nagysádhoz, – vagy ha még jobban tetszik – «a
vasárusné ifjasszonyhoz», hahaha!

Blanka elbámult. Mi akar az lenni?

– Igen, igen. Négyszáznyolczvanezer forintot kell hoznom Adorján Blanka
asszonyságnak au comptant.

– S mit adjak én ezért?

– Egy ív papirost, a neve aláirásával.

– Nem értem.

– Majd mindjárt megmagyarázom s akkor nagyon érthetőnek fogja találni. A
grófnő (már csak maradjunk annál, hogy grófnő; születését nem vesztette
el soha) újra férjhez ment, s convertált. Ezen végződött legutolsó
találkozásunk. Akkor, a mint a világ szekere ismét a rendes kerékvágásba
visszadöczczent, a grófnő rokonai siettek pert indítani a grófnőt addig
megilletett örökségi résznek rájuk visszaháramlása végett. A grófnő meg
is kapta az idéző levelet.

– Nem jelentem meg az idézésre; mert a felpereseknek igazságuk volt.

– A biróság azonban a meg nem jelenő alperest nem szokta védelem nélkül
hagyni. A grófnőnek volt nálam egy régi teljhatalom-levele s annak az
erejénél fogva én vettem kezembe a védelmét.

– Azzal ugyan haszontalan fáradságot és költséget szerzett ön magának.

– Eleinte igen. Az első biróságnál a grófnő rokonai nyerték meg a pört.
Nem lehet csodálni. Külföldön kellett perlekednünk: a «Vojvodinában», a
hol a rokonság birt nagy befolyással. De az appellatánál már itthon
voltunk, «Ausztriában». Itt már a grófnő igaz barátainak befolyása
döntött. A felsőbb itélőszék elutasítá a rokonokat a keresetükkel s
elmarasztalta őket a grófnőnek esedékes nyolcz évi járulék kifizetésére;
a mi tesz négyszáznyolczvanezer forintot, a mit rögtön le is kellett
tenniök birói kézbe, a honnan a grófnő sajátkezű nyugtája, vagy nekem
adandó meghatalmazása mellett azonnal átveheti. Akkor aztán, ha egyszer
kezében lesz a félmilliója, itt hagyhatja a vascsinálás mesterségét a
czigánynak, kimehet Manasséhoz Lombardiába s élhet grófi módon.

Blanka egészen el volt kábítva e hír által.

Négyszáznyolczvanezer forintot kapni egyszerre! Hisz az egy kincs a
toroczkói völgyben! Egy olyan összeget, a mire senki sem számított, a
miért senki sem imádkozott, egyszerre csak mint a záporesőt fogadni az
ölébe, a mi onnan felülről megered, mikor legszomjubb a föld,
legtikkadtabb minden növény! Megszabadulni egyszerre minden anyagi
gondtól! Urrá tenni a férjet, biztosítani a gyermekek jövőjét egy mesés
véletlen által. Oh ez még ezeregyéjszakai regének is túlzás.

– De hát hogy lehet ez? kérdezé hitetlenkedve. Hiszen nagybátyám
végrendelete igen világosan szólt. Én a kitérés által elvesztettem
minden jogomat az általa alapított hitbizományhoz. S ezt el nem
tagadhatom, mert igaz.

– Hiszen igaz, igaz; hanem hát arra való az ügyvéd, hogy mindennek
megtalálja a kapcsát, a mibe bele lehet akaszkodni. A püspök nagybátya
végrendelete így szólt: «ha örököseim valamelyike a római katholikus
hitről bármely más keresztyén felekezetbe térne át, birtokjogát veszítse
el».

– És én kitértem a római katholikus egyházból.

– Hiszen a vojvodinai birák is így fogták azt fel. Persze primitiv
emberek! Meg is voltak bizonyosan kenve a grófok által. De a felső
biróság tanult emberekből áll. Azok az én védelmemnek adtak igazat. Én
bebizonyítottam nekik, hogy a végrendelet záradéka nem alkalmazható az
ön esetére: mert az így szól: «ha kitér a katholikus hitből valamely más
keresztyén felekezetbe, akkor veszítse el a birtokjogát». Ugyde a grófnő
nem egy keresztyén felekezetbe tért ki, hanem egy pogányba, egy
istentagadóba; és így azt kitérésnek sem lehet nevezni, csak
atheismusnak: erről pedig nem szólt a végrendelet. S a törvényszék az én
érvelésemet hagyta helybe.

Blanka arcza lángvörössé gyulladt föl e szóktól; fölpattant helyéről s
indulattól reszkető hangon kiálta föl:

– S ön azt hiszi, hogy van a világnak annyi milliója, a mennyiért én
aláirjam azt, hogy az a község, mely engem tagjává fogadott,
Istentagadók sectája? Hogy én ezeknek az embereknek, a kik velem
megosztották kenyerük falatját, a kik engemet életükkel, vérükkel
megvédelmeztek, kik engem, a világból kitaszítottat, hajlékukba
befogadtak, – szemükbe vágjam azt a gúnyszót, hogy «pogányok!» Hogy
meggyalázzam férjemet, rokonaimat s mindazokat, a kiket e földön
szeretek, s a kik engem igazán szeretnek, – s írjak alá egy hazugságot,
a minek az ország minden alaptörvényei ellentmondanak, a mit saját
lelkem, öntudatom, meggyőződésem megczáfol! Ah nem, ön nagyon rosszul
ismerte akkor Zboróy Blankát, a ki ha nem grófnő is többé, de azért még
mindig büszke a becsületére. Adja ön vissza a meghatalmazásomat!
Követelem azt! S megtiltom önnek, hogy engem tovább is az én ügyemben
képviseljen. Adja vissza meghatalmazó levelemet!

Gábor úr tiszteletteljesen visszahúzta magát.

– Ön nagyon fel van ingerülve, grófnő, s igen egyoldalúlag fogja fel a
dolgot. Nagyon hamis szempontból tekinti a dolgot. Én azt ilyen könnyen
el nem intézhetem. Én beszélni fogok előbb a grófnő férjének rokonaival,
a kiket a grófnő fél megbántani. Előadom nekik a dolgot úgy, a hogy van.
Majd meglássuk azután, hogy vajjon ők olyan nagy lelki sérelemnek
fogják-e azt venni, hogy azért érdemes az embernek egy egész kincsről
lemondani? Előbb beszélek a testvérekkel.

– Tegyen ön, a mit akar!

Gábor úr aztán egybehivta a családtagokat, s előadta nekik nagy tréfásan
a lefolyt pert, hogy szedte rá az ellenfeleket! Az osztrák biráknak
semmi tudomásuk sincs arról, hogy Erdélyben az egyistentvalló község
bevett keresztyén hitfelekezet, azok őket pogány népnek ismerik el. S ez
Blankára nézve milyen nagy előny! Hiszen, ha egy Zboróy utód
szabadkőmives, nihilista, nazarénus lesz, azzal nincs elveszítve az
örökösödési joga, csak lutheránussá, vagy kálvinistává nem szabad
lennie.

Ezt a fortélyt, ezt a furfangot olyan mulatságosan tudta Gábor előadni
az Adorján-család előtt, hogy csupa tréfa volt!

Mikor aztán azt hitte, hogy tökéletesen meggyőzte őket, akkor fölkérte,
hogy menjenek át vele a grófnőhöz, őt rábeszélni elutasítása
visszavételére.

Azok egymásra néztek, s aztán Annát és Áront küldték ki, hogy
beszéljenek Blankával.

Átmentek hozzá.

Ott találták Blankát Manassé dolgozószobájában, körülrakva
törvénykönyvekkel, hitágazatokkal. Írt.

– Kedves Blankám. Szólt Áron bátya. Gondold meg, hogy egy nagy világi
vagyont megtarts és el ne utasíts magadtól.

– Már meggondoltam. Szólt Blanka nyugodtan. Elkészültem vele.

– Mit irtál, drágám?

– Nyilatkozatot a semmitő-törvényszékhez, melyben felvilágosítom a
birákat a felől, hogy nem vagyunk Istentagadók.

Zimándy úr elszörnyedve csapta össze a kezeit.

– De grófnő, ön elveszt fél milliót.

– S megtartom helyette az én kincseimet! szólt Blanka, átölelve két
karjával a két testvért; Áron bátya odaroskadt a lábaihoz s térdeit
átölelve, elkezdett zokogni, mint egy gyermek.

– Oh tarts meg bennünket magadnak! maradj itt nálunk! légy a mi
szentünk, a kihez búcsújárni közeledjünk!

Gábor úr vette észre, hogy itt minden replikázás fölösleges. Ez az
asszony oly határozottan cselekszik, mintha valaki megsúgta volna neki,
hogy pörének szántszándékos elvesztésével Cagliari herczeg szivébe ver
éles tőröket, a kinek a műve volt ez a nevezetes itélethozatal. Vissza
kellett fordulnia nagy keserűséggel. Még csak nem is marasztották. Mikor
kocsijával elhajtatott a gombostornyú templom mellett, felnézett rá
keservesen.

«Pedig az egész templomuk nem ér tizenötezer forintot!»

* * *

Blankával pedig csakugyan az történt, a mit Áron bátya mondott. Hozzá,
mint a völgy szentjéhez, búcsújárni mentek a hívek. Az új telep munkásai
jöttek hozzá azzal a szép zsolozsmával, hogy a míg a mostoha viszonyok
tartanak, ők készek, az eddigi munkabér két ötödrészeért dolgozni föld
felett és föld alatt.

És ezzel elfoglalta a boldog kis paradicsom völgyét a titkos harcz
félelmetes ellensége: a fekete kenyér.

Mert bizonyára a két-ötödre leszállított munkabér – az már a westfáli
fekete kenyér!


XXX.

E sok unalmas huzavona után lássunk egy kis rablótörténetet –
változatosság okáért. Az olvasó közönség ezekben gyönyörködni szokott.

A mi rablóink nem közönséges «szegény legények», kik lóháton, fokossal
kezükben elindulnak a pusztán, megállítani a vásárra utazókat, – ezek
«gazdag legények» (milyen új szó!) a kik csak királyoktól és
közkatonáktól rabolnak. A királyoktól milliókat, a közkatonáktól
filléreket: a mi megint milliókra megy.

Valamire való rabló, a ki nem sentimentális és nem féli az ördögöt, a
gyilkosságtól sem retten vissza. Csakhogy ezek nem egyesével ölik meg az
embereket, hanem tizezerével.

Mert az ő kalandjukhoz háboru kell. Rendkivüli idők, a mik a pedans
kiszámítás és utánszámítás szabályait nem tűrik el.

Mint tudva van, minden rablási műtétnek van saját czíme a tolvajnyelven.
A betörőket, a jóreggelt kivánókat, a télikabátelsuvasztókat, a
zsebmetszőket mind saját elnevezés alatt ismeri e jargon. Az általunk
bemutatandó műtétnek a díszneve műnyelven: «mangeria». Jelent
hivatalnokvesztegetést a szerződéseknél. Kezdődik milliókkal, s leszáll
egész az ajándék-burnótszelenczéig, sőt a legutolsónak már nem jut
egyéb, mint egy kis vágott dohány.

Mert minden szerződéshez három ember kell: egy, a ki megköti, egy másik,
a ki meg nem tartja, s egy harmadik, a kinek ellenőrizni kellene a
szerződés megtartását, de azt nem teszi.

Azután van szükség egy mindent kigondoló, furfangos észre, mely
kitalálja, micsoda útakon és módokon lehet valami prédát megejteni?

És végre egy fő-fővezetőre, a ki gondoskodik róla, hogy ezek a prédák
csakugyan kapóra jőjjenek. Ennek adóznak azután valamennyien.

Mert (a hogy Cagliari herczeg mondá), egy nábob, a ki harmincz millióról
tíz millióra leszállt, s hozzá van szokva másfél milliót költeni
évenkint, sokkal elhatározottabb ember, mint az a brigante, a ki az
útfélen a postaszekérre les.

Ez azonban nagyon óvatos szokott lenni s közvetlen senkivel sem
érintkezik.

Nem engedi magát rajta kapni, hogy közönséges magánérdekei vannak, a
midőn nagy befolyását felhasználja arra, hogy két-három ország
diplomatiáját összeveszítse egymással. Nem! Ő csak politikai magas
czélokat akar elérni. Híve az ősi traditióknak. A vallásos buzgóság is
igen tisztességes köpenyeg. Szítja, a hol lehet, a hamu alatt lappangó
tüzet. A miért szidják, az rá nézve megtiszteltetés. Az üzéreket,
vállalkozókat, a kik a főurak előszobáiban ácsingóznak, meg sem látja.
Semmi dolga velük. Azok pedig nagy alázatosan köszönnek neki. De ő azt
el sem fogadja.

Hanem aztán este, szinház után ellátogat a szép marquisnőhöz s ott tölt
nehány órát bizalmas társalgásban. Akkor búcsút vesz, s a mint hintaja
kigördül a kapuboltozat alól, a velenczei óra ajtaja megnyilik, s belép
rajta a fiatal látogató. A szép hölgy karjába fűzi karját, leülteti maga
mellé, kaczagnak, dévajkodnak, a szép hölgy körültekint: be van-e zárva
a harmadik szoba ajtaja is? nem hallanak-e meg valamit? aztán visszajön
s ismét elfoglalja helyét.

Ha valaki leskelődnék utánuk, azt hinné, hogy ők ketten megcsalnak most
egy harmadikat: Cagliari herczeget.

Pedig nem úgy van. Ők hárman együtt megcsalnak egy negyediket; egy nőt,
a ki bástyakoronát visel: közönségesen «monarchiának» híják.

– No gyere, kis bolondom; kis sánta ördögöm. Mondd el, rendben vagy-e
már az olaszaiddal?

– Ma kapták meg a szerződésüket negyvenezer darab vágó marhára.

– Hisz’ akkor minden katonára két mázsa marhahús jut.

– Soh’ se látnak azok abból egy falatot sem!

– Hát mi történik velük?

– Olyan szépen van az elrendelve, hogy utoljára az állam fog kárpótlást
fizetni a vállalkozóknak azért, hogy «ne» szállítsák a vágó marhát a
hadseregnek.

– Kárpótlást a nem-szállításért?

– Legalább két milliót. Ez még nem elég; hanem a szerződés szerint a
negyvenezer ökörnek a bőrét meg még tartozik az állam visszaadni a
szállítóknak, s minthogy ökröt nem kap, bőrt sem húzhat le róla, azért
is kárpótlást fizet. Ez már azonban csak bagatelle! Cagliari papának
pezsgőre se elég. Legfölebb nyolczvanezer forint.

– Az is valami – ideális ökörbőrökért. Lám a szállítók is értenek a
poézishoz.

– S jól honoráltatják a fantaziájuk szüleményeit.

– Ezt jól elintézted. Most hallgasd meg Jupiternek a további tervelését.
Add ide azt a tárczát az irószekrényemből.

Vajdár ismerte az irószekrény rejtekének a nyitját s elhozta belőle a
maroquinba kötött tárczát.

A marquisnő felnyitotta azt s a benne levő iratokban keresgélt. Az egész
tárcza valami finom illatot terjesztett maga körül, minőket akkor
Japánból divatosítottak el.

– Itt van, szólt egyet elővéve, melyen Cagliari herczeg saját jegyzetei
voltak. Négy millió háromszázezer mérő gabonára kell szerződést kötni. S
azt ennek a névnek kell megkapni, a mit írva látsz. Az ár tizenöt millió
forintra megy.

– Kevés massematta néz ki belőle; a gabona ára erősen fölment.

– Ne búsúlj te azon. Annak a derék embernek, a ki ezt a szerződést
megkapja, majd lesz rá gondja, hogy egy kis «feljavítást» engedjen
magának. Ha egy negyvenedrész földet, szemetet, konkolymagot kever a
rozs közé, ki veszi azt észre? S ez negyedfélszázezer forint.

– S negyedfélszázezer forint ára földet és szemetet kell megenni a
katonának azért, hogy Cagliari papa mindennap pezsgőben fürödhessék?

– Hát mi az! két forint ára jut belőle egy katonára. Annyi földet bizony
megehetik, a ki a hazáját szereti.

A marquisnő nagyot nevetett a saját ötletén. Vajdár Benjámin azonban
csak a bajuszát rágcsálta. Valami ösztönszerű sejtelme volt az iránt,
hogy azokkal az emberekkel, a kiknek szurony van az oldalukon, még se jó
tréfálni.

– Van-e még valami commissiója az öregnek?

– Még pedig igen fontos. Sikerült keresztülvinni, hogy az olaszországi
hadsereg a nyári hadjárathoz vászonköntös helyett calico-t kapjon. Ebből
kell öt és fél millió rőf. Jól megjegyezd a nevet, a mi ide van írva.
Ennek kell azt megkapni.

Olvasd el a föltételeket.

– Nagyon lenyomott árak, jegyzé meg Vajdár. Nem látom, hogy a rendes
munkadíjon fölül mit nyerhet rajta a vállalkozó, hogy még másokat is
részesítsen benne?

– Hát én felvilágosítlak felőle. A calicotnak harmincz hüvelyk szélesnek
kell lenni. Harminczkét szálnak kell lenni egy hüvelykben. A gyáros
azonban csak harmincz szálat fog hozzá venni s a mángorlás által
kinyujtja a szövetet harmincz hüvelykre. Ugyan melyik katonának fog
eszébe jutni, hogy a kabátja szövetében a nyüst szálait górcső alatt
megszámlálja? s aztán mit is veszt azzal a hiányzó két fonállal?
Legalább jobban járja a szellő a kabátját. S ez a két hiányzó fonál tesz
minden millió rőfnél százezer forintot.

– Még ez is gyermekség. Nem érdemes az embernek érte a renomméját
koczkáztatni. Aztán annyifelé eloszlik. Valami nagyobbat szeretnék
hallani.

– Most következik. Ugyanezen «financier» vállalja el a hadsereg számára
a «csinvat» (Zwilch) szállítását.

– Csinvat! kiálta föl Vajdár boszúsan. De már, corpo di Bacco! egészen
vászonkereskedő-alkuszszá nem hagyom magamat tenni.

– Csak maradj te csendesen, csitítá őt a marquisnő, s erélyesebb
marasztalásul köntöse szárnyával félig beteríté a mellette ülő térdeit.
Nem a csinvat itt a fődolog. Ez csak az alap. «Csinvat kell a
hadseregnek!» Ez a thesis. Ezt pedig Ausztriában nem kapni.

– De hisz az nem igaz! Annyi gyárunk van, hogy a földet körül lehet vele
csinvatolni.

– Nem szabad, hogy legyen! Ha mondom. Csinvat csak Angliában terem.
Angliában pedig csak érczpénzzel lehet vásárolni. Ezért ugyanezt a
finánczhatalmat kell megbizni, hogy valami száz millió forint áru
államkötvényen külföldi devizeket vásároljon s ennél a műveletnél öt
százalék akár ide, akár oda.

De már ennél a szónál Vajdár homloka úgy izzadt, mint a fűtött ház
ablaka.

– De hisz azt lehetetlen, hogy észre ne vegye valaki!

– Csak te légy nyugodtan, kis kutyám. Tanuld meg azt, hogy az
optikusoknál vannak olyan szemüvegek, a miket, ha valakinek feltesznek,
hát nem lát rajta semmit. S aztán minden ember szemére való szemüvegek
vannak ottan, a mik arra valók, hogy ne lásson.

– De hátha akad egy ember, a ki nem engedi a szemüveget feltenni az
orrára?

– Ne félj semmit. Egy diadalmas hadjárat eltakar mindent.

– De megfordítva; egy vesztett hadjárat meg föltámaszt mindent.

– Csakhogy az lehetetlen. A learatott búza hallgat! Apropos! Az «our
common friend»[1] is közte van-e a learatandó búzának?

– Ott van mindig. Szemmel tartjuk.

– Még mindig hozzáférhetetlen?

– Éles esze van. Nem lehet tőrbe ejteni; nemcsak őt, hanem az egész
zászlóaljat, a melyben ő szolgál, nem lehet megingatni az
emissariusoknak; a táborban «puritánok»-nak gúnyolják őket.
Összetartanak. Azt felelik a hivogatóknak, hogy ők felesküdtek a
zászlójuk alá, s a mire az egyistenvalló megesküszik, azt megtartja. Egy
szökevény se támadt közülök.

– Kiváncsi vagyok rá, mit fog csinálni a békeapostol, ha egyszer tűzbe
vezénylik? eldobja-e a fegyvert vagy harczolni fog?

– Így is, úgy is meghal.

– Azt kivánnám, hogy megsebesüljön. Arra a hírre csak előjönne a
sziklaodujából a megtörhetetlen asszony? Csak eljönne sebesült férjét
ápolni? Ugyebár az ilyen nagy tábori lazaretumokban rendesen szokott
kiütni valami ragály, a mi az ápolónőket is magával viszi? S olyankor
nem igen keresik, hogy ki miben halt meg?

– Ön nagyon türelmetlen, marquisnő.

– No, és az te neked talán nem tetszik?

– Nagyon nehezen várja, hogy Cagliari herczeg egyszer már igazán özvegy
legyen.

– Ostoba! Azt hiszed, az én főkötőmről van szó? Ez a játék nagy pénzbe
megy.

– Nem rablok-e én Cagliari herczeg számára eleget?

– Kedvesem! Te mióta nem tánczolhatsz, érzelgési hajlamokat kezdesz
elárulni, nekem úgy tetszik, hogy sajnálod áldozataidat. Babonás vagy?
Azt megbocsátom.

Vajdár vállat vont.

– Vagy talán féltékeny vagy? Azt már nem bocsátom meg. Mit akarsz tőlem?
Hozzád csak nem mehetek nőül? Ez nem volna rád nézve szerencse. Nekem a
férj arra kell, hogy legyen kin gyakorolni háladatlansági ösztönömet.
Férj, a ki azokat, a kik ő ellene vétenek, nem látja meg, s azokat, a
kik ellenem vétenek, elpusztítja. Maradj te csak bűntársamnak, a kivel
együtt rablunk, gyilkolunk és – suttogunk.

S addig suttogott hozzá – nem hallható szavakat, – míg elkábította
egészen.

– Jer, bolondom. Avass be abba a titokba, a mit még az egész
rablókalandból nem értek: a mi a te kezeden fordul meg. Hadd lássam,
mennyire szeretsz? Le mersz-e magaddal vinni a pokolba? Gondold, mintha
azt a tréfát ismételnők, a mit Párisban megtettünk, mikor Sanson
hóhérműhelyét megtekintettük. Egymásután mind a ketten oda dugtuk a
fejünket a guillotin alá. Beszélj úgy, mintha most is e helyzetben
volnánk. Mondd el nekem, hogyan tudjátok azt kivinni, hogy mikor e nagy
szerződésekre nyilt verseny van hirdetve s arra sokan jelentkeznek, a
kik lepecsételt levelekben nyujtják be ajánlataikat: a leveleket egész
bizottság előtt nyitják föl, a versenyzők jelenlétében, a mi írva van,
az meg van írva, – és mégis a mi «bizonyosunk» ajánlata marad mindig a
legjobbnak?

– Azt is elmondom neked. (Most már nem a «marquisnőnek», hanem «neked».)
A hivatalszobában, a hol ez a műtét végbemegy, van egy szekrény, mely
egy ablakfülkét takar el, a mi a szomszédszobába nyilik. E szekrény
hátlapja a tulsó szobából felnyitható. Ide vannak letéve a versenyzők
ajánlatai. Azokat onnan egyenkint szedik elő, felbontják, felolvassák s
aztán a szekrénybe ismét visszateszik, a szekrényajtót becsukják. Akkor
az ajánlattevővel «kellő ideig» értekeznek a benyujtott minták, a
biztosíték és egyéb mellékes kérdések fölött. Annyi ideig, a mennyi elég
valakinek, a ki a tulsó szobában résen áll, a szekrény hátsó ajtaján át
a fölbontott szerződést kivenni, belőle az adatokat kijegyezni. A
«pártfogolt» ajánlkozó marad legutolsónak. Ennek az ajánlattevő
levelében a számok helye üresen van hagyva. Mikor már valamennyi
megelőző ajánlat föl van bontva s helyére visszatéve, akkor aztán az
eddigiek megrostálásával annyi időnek kell eltelni, a mennyi elég arra,
hogy az a valaki e tulsó szobában az utolsó ajánlatlevélben az üres
számhelyeket kitöltse, egy pár krajczárral alacsonyabb összeggel a
legolcsóbb ajánlkozónál s a levelet újra lepecsételje, s hogy legalább a
tinta megszáradhasson és a spanyolviaszk meghülhessen rajta.

– S ez a valaki vagy te!

– Csitt! Vajdár szeme elé emelte kezét, mintha el akarná rejteni magát.

A delnő pedig átölelte őt és megcsókolta azt a homlokot, mely ezeket
kigondolja, azokat a szemeket, a mik ezeket meglátják és azt a kezet,
mely ezeket végrehajtja.

… Érthetlen szavak suttogása…

Az utczán a lovas czirkáló őrjárat kopogása hangzik végig.

… A suttogás egy perczre megáll…

A két összetett fej egyszerre a magasba tekint, mintha azt hinné, hogy
ott a guillotin. A czirkáló őrjárat tovább kopog.

– Ne tessék aggódni, nagyságos úr, kegyelmes asszony! Azok csak a
boltfeltörőket üldözik s azoknak a szeretőit, a mezitlábos herczegnőket…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


XXXI. SOLFERINÓNÁL.

Azon a napon, melyen a világtörténet egyik legnevezetesebb ütközetében
két ország sorsa és egy világrész új alakulása fölött folyt a játszma
két sakkjátszó óriás között, kora hajnaltól délutánig mozdulatlanul egy
helyben állt az a zászlóalj, melyben Manassé szolgált: ők tartalékul
voltak hagyva.

A magas fensíkról nagy területét a csatatérnek lehetett e helyről
belátni.

Manassé most is őrmester volt. A kortársak emlékezni fognak rá, hogy
azon idők harczában minő nevezetes befolyással birt az őrmester a
katonaságra. Az volt a közvitézre nézve a «vezér», a ki az ő nyelvét
érti, az ő baját megérti és megosztja; a ki vele egy kenyeret eszik és
együtt is koplal, a ki együtt énekli vele a hazai dalokat, a ki az
otthoni eseményekről tudósítja; a ki előtt bizalommal beszélhet,
panaszkodhatik, s a ki tud számára vigasztalást. Az őrmester szava volt
az oraculum. A főtisztek maguk is tudták azt, s a kenyértörés idején az
őrmestereknek nagy volt előttük a becsülete. Meg is szolgálták azt. A
solferinói ütközetben a száraz hivatalos jelentés egy tüzérőrmestert
emel ki legmagasabbra, ki tábornokhoz méltó döntő hőstettekkel örökíté
meg szörnyen polgári hangzású nevét.

Manassé puskája csövére támasztva két összefont karját, nézte a szomorú
drámát reggel óta.

Az óriások sakkjátékához a sakktábla is épen hozzá illett. Egy
messzeterülő lapály, négyszögekre szakgatva gyümölcsfa és szőlőlugas
szegélyektől, miket virágmartos öntöző csatornák kisérnek; távolabb
regényes halmok lánczolata, lépcsőzetesen mivelt szőlőkertekkel; a
lankásokban olajfák berkei; – s mintha egy erdő közé szétszórt város
volna, az egész táj ragyog a napsütötte nyári lakok, villák, casinók,
majorságok épületeitől. A legszebb paradicsomkert.

S e gyönyörű tájat választotta két óriási hadsereg csatamezejéül.

S e gyönyörű tájék tiltakozik a vérontás munkája ellen!

Ő maga harczol a harczolókkal.

A hadcsapatok eltévednek a gyümölcsfa-szegélyekkel kerestül-kasul szelt
rizsföldeken, s majd tulnyomó ellencsapatra bukkannak váratlanul, majd
meg úgy elvesztik egymást, hogy nem birják az érintkezést saját
hadosztályukkal feltalálni, majd meg ellenségül csapnak egymással össze.
Mikor egy vízárkot rohammal megostromoltak, maguk előtt találják a
másikat, eperfasövényeivel, s ujra kell kezdeniök a harczot. A lovasság
nem bir kifejlődni. Rohamait feltartóztatja a sok vizárok, eleven
sövény. Egy egész lovasdandár úgy eltéved a csatatéren a harcz kezdetén,
hogy estig nem bir az ütközetbe visszatalálni. Nyargonczok futkosnak a
felkeresésére s nem birnak ráakadni. Ez folyvást ellenséget keresett s
nem talált. Túl ugrott a sakktáblán. Egy másik hadtest nyugodtan pihen
addig, míg a tőszomszédja két óra hosszant küzd a túlnyomó ellennel: a
halmok elfogják az ágyúszót; itt semmit se hallanak belőle. – Az egész
apró halmokból összecsoportosult hegygerincz mély vágányokkal van
beszelve, mik megannyi vífolyosóul szolgálnak a kirohanó csapatok
számára, s a halmok oldalán egymás fölé emelkedő casinók, kolnák, mind
megannyi váracsok, a mik között a legmagasabbra kiemelkedő solferinói
tetőről messze kilátszik a «Spia d’Italia» tornya: az osztrákoktól
megszállt fellegvár. A kuszált csatatér nem engedi megtudni a
hadvezérnek, hogy mi történik a két szárnyon? hogy az elrendelt mozdulat
végrehajtatott-e, vagy meghiusult? – A jobbszárny előre nyomul és tért
foglal, a balszárny eredménytelenül küzd: a közép harczol a magaslatok
birtokáért. Az újkor eddig ismeretlen hadi gépe, a vontcsövű ágyú, most
teszi le első próbáját. A dicsőségcsináló gép! S hatása lezuzó. Az
osztrák ágyútelepek egymás után némulnak el előtte. Egy lovasdandár két
egész ágyúütege, mielőtt egy lövést tett volna vetélytársaira, már
harczképtelenné volt verve általuk. A derék, kitanult osztrák tüzérség
meg sem közelítheti sima öblü ágyúival ellenfelei ütegeit. S amazoknak a
robbanó lövegei oly messzeségből gázolják el a közeledő hadoszlopokat, a
minő az eddigi hadászat számításán kivül esik. Az osztrák haubitz- és
congrev-röppentyü gyönge feleselő társ ellenükben. A gép harczol az
emberi vitézség ellen! A mig megint egy nálánál hatalmasabb gép nem jön
őt összezúzni.

Manassé tétlenül bámulhatta az előtte lefolyó tragédiát. Nem olyan szép
az, mint a hősköltemények irják. Itt a sövények mentén előhaladó
szuronysorok, szerte a zöld kertszőnyegből fellobbanó fehér lőporfüst,
amott sziklamászó emberrajok; egy csoport fehér egyenruha,
összekeveredve szemközt jövő kék egyenruhák tömegével: egyik a másikat
előre, hátra sepri. S ha egy pillanatra szünetel az ágyúdörgés
orgonajátéka, felhangzik a miriadok csataordítása, haláljajgatása.

Ha ebben a szép nagy kertben egy csendes délután egyetlen egy
meggyilkolt ember halálkiáltása hangzanék fel, hogy megrendítené az
mindenkinek a szivét, a ki azt hallja! hogy futnának segélyére! hogy
üldöznék a gyilkost! hogy emelnének a szerencsétlenség helyén fogadalmi
emléket! Most pedig, mikor húszezrével fetreng a legyilkolt ember a
mezőn: hidegen néz mindenki a tájba.

Nem jutott most Manassénak saját sorsa eszébe. Minden gondolata ott
járt, hogy így kell-e hát ennek lenni? És így kell-e ennek folyni örök
időkig: hogy ész, tudomány, bátorság, hűség, hazaszeretet,
áldozatkészség és minden erő, a mi a szívben és agyban teremteni,
alkotni hivatott, untalan arra egyesüljön, hogy az emberirtó gépeket
halmozza egymással szembe, s pusztítsa vele az istenség legszebb
alkotását? Hogy joga legyen két óriásnak a törpék százezreit (a kinek
neve «ember») egymás ellen zudítani s a nap alkonyán összeszámítani, ki
csinált a másiknak több halottat? Az a győztes, az a dicső, azé az
igazság?

S az ő kezében is ott volt a fegyver. S ennek a fegyvernek is az volt a
czélja, hogy egy anyának a szivét megkeserítse, a ki könyek között
felnevelt gyermekét hasztalan fogja haza várni; hogy egy ősz apának
kezébe adja a koldusbotot, kinek kenyérkeresőjét eltemették, hogy egy
menyasszonynak a koszoruját felváltsa özvegyi fátyollal.

A solferinói váracstól északra a sürű apró halmok közül kiválik egy
domb, a mit a hadjárat leirói a cziprusok halmának említenek.

Gyönyörű szép regényes halom: teleültetve cziprusokkal.

Ez a cziprusokkal sűrűn beültetett magaslat látszott az ütközet csomóját
képezni.

Épen rá lehetett látni arról a fensíkról, melyen Manassé zászlóalja
tanyázott.

Manassé elnézte a hosszú küzdelmet, mely a domb körül folyt.

Azt hol az egyik fél, hol a másik fél ütegei vették kereszttűzbe, s
ágyúzták, a mig csak a lövegek csöve izzóvá nem lett.

Azután rohamra mentek ellene. Majd az egyik fél, majd a másik. De sem az
egyik fél, sem a másik csapatjait onnan Manassé visszatérni nem látta. A
mely csapat a cziprusok halmát elfoglalta, azt az a domb elnyelte:
osztrákot, francziát egyaránt. Hová lettek? Mi történt velük?

Minő elátkozott hely lehet az ott?

Délután négy órakor már nőttön nőtt a zűrzavar. A megujított rohamokban
úgy összekeveredtek az egyes zászlóaljak, hogy mindenféle szinü hajtókát
lehetett egy csoportban látni.

A hadsereg ki volt fáradva – és kiéhezve.

Némely ezred már egy hét óta nem látott egy falat hust (a negyvenezer
ökörből), s a kenyér, mit kiosztottak közöttük, penészes volt és
sületlen, ehetetlen és undorító.

Még egy végső erőfeszítés lett megkisértve.

Elő a tartalékokkal!

Utolszor támadták meg a cziprusok halmát.

Egy vadász-zászlóalj, az osztrák hadsereg egyik legbüszkébb csapatja,
indult neki a rejtélyes bereknek. Rövid ellenállás után elfoglalta azt,
s a cziprusligeten túl felhangzó puskaropogás tanusítá, hogy a harczot
tovább folytatja, valahol a halmot felváltó völgyben.

Ekkor a Manassé zászlóalja kapott parancsot, hogy mozduljon előre s a
cziprusok halmát szállja meg, a mig a vadászok előre nyomulnak.

A dobszó felhangzott, a zászlóalj vállravetett fegyverrel megindult.
Manassé volt az első szárnyvezető, az első sorban állt. Szép, délczeg
alak volt. S az az egész homloksor mind az ő honfiaiból telt ki. Komoly,
nyugodt, bátor arczok. Öröm volt rajtuk végignézni.

A cziprusok halmáról tovavonult egy időre a harcz; Manassé és társai
akadályozatlanul szállhatták azt meg.

Most aztán megtudta, hogy mi van ott?

A cziprusok halma egy nagy temető. Az egész környék temetkezési helye. A
hány cziprusfa, annyi sír. – De a föld alatt nem feküsznek oly sürűen
egymás mellett a halottak, mint a föld felett. A cziprusok dombja kettős
temető. A világ hétféle nemzetének egyenruhái fedik a felszakgatott
pázsitot. Franczia, kabyl, olasz, magyar, német, lengyel, horvát;
egymáson keresztülkasul fekve, a sírdombokon elterülve, torzalakká
görcsösülve, holt ellenség a megölt ellenség torkát szorítva, örök
alvók, fejeiket a cziprustörzsnek mint egy vánkosnak támasztva;
megmeredt kíntekintetek, kővé fagyott fájdalom az arczokon; napbanéző
szemek, a miken megtört az élet fénye; kiáltó ajkak, a miknek nincsen
szava többé. Talán valamennyinek a világ megannyi nyelvén ez volt az
utolsó szava: «oh anyám!» És most valamennyinek egy anyja van, a kinek
neve: «Terra». A pázsit feltépve ágyúgolyóktól; a tarka acanthusok
befestve vérrel, a sírkövekről lezúzott márványnemtők ott feküsznek a
többi halottak között. A temető közepén a Krisztus fejét lehordta egy
ágyúteke. Egy robbanó golyó betört egy kriptaajtót s szétvetette a
sirboltot, kihajítva a csontvázakat az új látogatók üdvözlésére.

Szép útja van a dicsőségnek, minden lépcsője egy hulla! Manassé
vigyázott rá, hogy meg ne tapossa az útjában heverőket.

A cziprusok halmának tetejére eljutva, kiderült előttük, hogy mi van még
azon túl? Azt addig a magas cziprusfák eltakarták.

E halmon túl következik egy kiterjedt majorság; a minek történelmivé
vált neve «Madonna della Scoperta». Ez magyarázza meg, hogy miért nem
tértek vissza azok a csapatok, a mik a cziprusok halmát elfoglalták?

Az onnan kiszorított franczia csapat untalan e majorságba vonult vissza.
Az pedig valóságos erőd volt. Szemközt meredek hegyoldal vezetett föl
hozzá, s ott két ölnyi magas terrászfal védte, a melyen nem volt se
ajtó, se ablak, csak lőrések. Délfelől meneteles lejtőn lehetett
megközelíteni, mely szőlőlugasokkal és fügesövényekkel volt beültetve.

Az előrenyomult vadászzászlóalj e lejtőn át támadta meg az erős védelmi
pontot. Csatárrajjá föloszolva igyekezett a lugosok és bokrok
tömkelegében előrehatolni.

Csakhogy a bozót a védőnek még több előnyt nyujtott, mint a támadónak.
Az biztos rejtekből lőhetett a közeledőre. Kiszámított csellel
támadhatott az oldalába: ellenfele tervén keresztül látott s a magáét
eltakarhatta. Rövid időn a gyönyörű vadászzászlóalj is abban a sorsban
részesült, a miben társai. Ember ember ellen harczolt. A töltényeiket
ellőtték már, s az ádáz tusában a terrászok köveit hajigálták az
ellenségre. Végre sikertelen erőfeszítés után vissza lett taszítva a
csapat s bomlott rendben futott a terrászokról vissza: a repkedő
tolltarajok lassankint eltüntek a völgy eleven sövényei között.

Manassé társainak a cziprusok alján «lábhoz a fegyvert!» volt
vezényelve. Nekik a halmot kellett megtartaniok.

Manassé egy letört koronáju cziprusfának vetve a hátát s fegyverét
ölében tartva, nézett a lőporfüst ködében uszó tájképen végig.

Most egy parancsszó érkezett a fővezérségtől.

«Az a zászlóalj, mely a cziprusok halmát tartja megszállva: foglalja el
a «Madonna della Scopertát».

A zászlóalj-parancsnok azt mondja, kézbe a fegyvert s aztán «előre
fiuk!»

Az egész hadsor Manasséra néz.

És ha Manassé a fejét tagadó intésre fogja megmozdítani, az egész
zászlóalj bizonyára lábhoz csapja a fegyvert s azt fogja mondani: «ma
nem!»

És a parancsnok vitéz katona ugyan, de azért tudni fogja, hogy a mi
másnak lehetetlen volt, az neki is lehetetlen; sokszor megtörténik az,
hogy az ütközet hevében a halálba vezényelt csapat a helyett, hogy
mozdulna, leül a földre.

Manassé felnézett a lőpor-ködtől nehéz égre és nagyot sóhajtott.

Tehát itt az óra, a melyben sorsa vaskeze előtt meg kell hajolnia. Neki,
a békeapostolnak, bele kell rohanni a vérontás munkájába.

– Legyen meg a te akaratod!

Azzal fegyverét középen kapva, kilépett a sorból s oda kiálta társainak:

– Előre, testvérek!

S arra mindannyian fegyvereiket súlyegyenbe kapva, megindultak utána.
Egy éneket kezdtek el: «erős várunk nekünk az Isten!» azzal indultak el
az ostromra.

De ők nem azt az útat követték, a mit az előttük kisérlő csapatok, a
lehetőt; hanem neki vágtak a lehetetlennek. Egyenesen szemközt mentek a
«Madonna della Scoperta» terrász-falának, fel a meredeken, a hol egy fa,
egy bokor nem védte meg őket.

És nyomultak előre, s egy lövést nem tettek azalatt.

A falakról gyilkos tüzelés fogadta őket. A hű fiuk közül sok nem végezte
be a megkezdett éneket. Társai átléptek a holttestén s tovább énekelték:
«Ki megvéd a kisértet ellen!»

Oly gyorsan, mint a gondolat, elérték a terrászfalat.

S a fal nem állította meg őket.

Az összefogott kezek, az egymáshoz vetett vállak, a falba döfött
szuronyok képezték a lépcsőt. Mikor a zsolozsma utolsó sorát énekelték,
már fenn voltak a falon. Manassé volt a legelső.

«És az egész ostrom alatt egyetlen egy lövést nem tettek!»

A naphosszant vitatott «Madonna della Scoperta» el volt foglalva.

A zászlóalj-parancsnok magánkivül volt örömében, diadalában! Manassét
megölelte és megcsókolá.

– Ön holnap tiszt lesz! a vitézség érdemrendével mellén!

Manassé szomorún mosolygott. – Ő jobban tudta, hogy mi lesz ő holnap.

Hanem az ellenfél nem hagyta abba a dolgot. Minden oldalról megindultak
a franczia csapatok a majorépületet visszafoglalni. Támadásra hivó
trombitáik recsegése hangzott a magaslatok fedett utain. A dobok riadót
vertek. Maga a császár-gárda jelent meg a csatatéren.

– Hadd jőjjenek! Szólt a parancsnok. Tízszeres erővel is megküzdünk
itten. Visszaverjük őket, míg saját csapataink utánunk érkeznek! Tüzet
fiuk!

Most aztán Manassé csendesen ingatva a fejét, tagadólag intett, s arra
minden katona lábhoz ereszté a fegyvert.

– Mi ez? szólt elbámulva a parancsnok.

Manassé fölemelte az öklét az égfelé, fölnyujtott hüvelykujjal, s azt
mondá:

– Egy az Isten!

S arra társai is mind azt tették, és azt mondák:

– Egy az Isten!

– De hát mit jelent ez?

– Az Isten, a ki megtiltotta az emberölést.

– De ti katonák vagytok, csatatéren álltok!

– Megálljuk helyünket, megyünk a hova küldenek, meg tudunk halni, de
embert ölni nem.

– De hisz’ akkor az ellenség öl meg benneteket.

– Azt ő teheti.

A parancsnok fenyegetőzött; sírt, könyörgött, mind hasztalan. Mindenre
azt felelték neki, hogy «egy az Isten!» Parancsolni lehet, hogy lőjenek:
de az csak lőporvesztegetés lesz, ők a levegőbe fognak lőni. «Egy az
Isten!»

És senki sem tett egy lövést is a közeledő ellenségre.

Azt megdöbbenté a kimagyarázhatlan nyugalom. Kelepczét gyanított benne.
S ez alatt körülfogni igyekezett a majort, a császári gárda elfoglalta a
cziprusok halmát, s ágyúkat vontatott fel oda, de csodálatos jelensége a
sors intézkedéseinek! azokkal nem a «Madonna della Scopertá»-t kezdte el
lövetni, hanem a «Spia d’Italiá»-t. A gránátok háromezer lépésnyi
távolból csapkodtak le a fellegvár falai közé.

A tulsó félről új osztrák hadcsapatok siettek rohamlépésben a
fenyegetett major felé.

Egy végső elkeseredett tusa volt készülőben azon épületcsoport körül,
melyet egy férfihad tart elfoglalva, a ki nem akar embert ölni.

Akkor meg kell hát nekik halni mind! Vagy az ellen, vagy a jóbarát
kezétől.

Arra is készen vannak.

S már közel volt a catalauni tömeggyilkoláshoz hasonló catastropha; – a
midőn egy harmadik harczoló fél elegyedett az ütközetbe.

Egy harmadik, a ki eddig hallgatott.

Nem nézhette tovább.

A havasok felől irtóztató fergeteg rohant alá, odavetve magát a két
harczoló fél közé, az feltépte a véres homokot a küzdtérről s odavágta a
küzdők arczába; – az kitépte kezeikből a zászlókat; az éjszakát csinált
körülöttük porfellegből, hogy ne láthassák egymást, s villámostoraival
csapkodott jobbra úgy, mint balra; az elnémítá mennydörgéseivel az
ágyúdörejt; az folyammá árasztá a patakokat a küzdő felek között; az
eltörölte az embercsinálta haditervet a csatapiaczról s azt ordítá mind
a két fél fülébe: «vége»! Egyik fél sem nevezheti magát győztesnek, a
harmadiké marad a csatatér.

Harczról nem volt már többé szó, csak menekülésről. Egyes előretolt
csapatoknak a vihar, vész, porfelleg közepett a saját jó szerencséjükre
kellett megkisérteni a visszavonuló táborral való egyesülhetést. A zápor
szakadt, s a villámlobbanásnál, mintha tengerfenék volna, úgy tünt elő a
táj, minden irányba siető embercsoportjaival; s mikor a villám pihent,
még felfelvilágított egy pontján a csatatérnek a vérvörös lobbanások
fénye. Ott még két hadsereg folytatja az éjsötétben, a felhőszakadásban
az emberharag harczát, nem törődve az Istenharaggal, s a halmokon túl
egy égő város veti a nyugtalan égre görögtűzvilágát. Dobpörgés,
trombitarecsegés, népordítás vegyül a mennydörgés közé.

Manassé zászlóaljának is menekülnie kellett az elfoglalt majorból. A
beállt éj sötét volt, az utak tömkelege csalékony, csupán a szél
irányáról tájékozhatták magukat, hogy merre van előre, merre hátrafelé?
Egyszer aztán a zivatar irányt változtatott: a zászlóalj kifáradtan,
agyonázva, éhségtől elcsigázva érkezett meg egy táborhelyre, a hol
őrtüzek égtek, azt hitte, hogy hazajutott. Az pedig volt az ellenség
tábora.


XXXII.

Manassét és elfogott társait Bresciába szállították. Köztudomásu, a mi
itt történt velük.

Adorján egy napon következő ajándékokra virradt. Kapott egy kávébarna
egyenruhát, vörös zsinórzattal, arany paszomántos gallérral, kardot
arany kardbojttal, és egy hivatalos levelet, melyben a vele együtt
elfogott zászlóalj őrnagyává lett kinevezve.

E tárgyak láttára valami szokatlan hőség futotta át idegeit.

Itt van tehát alkalom a boszura! Megtorolni annyi szenvedést azokon, a
kik ennek szerzői voltak. Karddal a kézben törni utat az elkobzott
hazába, s visszavívni országot és családi tűzhelyt! Megfutamítani fényes
palotáikból azokat, a kik megirigyelték az ő kunyhója boldogságát s
elszakíták őt családjától.

Hát még a dicsőség csábító képe! Ez a vérrel pirosított arczu tündér, a
ki, a hol megcsókol, ott megéget! Már eddig is a «Madonna della
Scoperta» hősnek nevezé Manassét mindenki. Bátorsága, nyugalma, gyors
elhatározása mind fényes katonai tulajdonok. Nevét a történelem fogja
feljegyezni! Annak a nevét, a ki az ekevasat megjavította, a holnapután
már letörüli a lapról; de annak a neve, a ki a kardvasat csorbára verte
a harczban, örökké lángolni fog. A költők megéneklik viselt dolgait.

Ah, mint melegít ez a földi nap! Tudják ezt mind azok, a kik látták
feljöttét, lementét, zenithjét, nadirját! Ezt megtagadni, erről
lemondani: az a kínszenvedés!

De hát egy ilyen pillanat egy egész világrendszert kifordíthat-e a
sarkából? Hogy az az ember, a ki odaveté magát a harczoló felek közé,
hogy kibékítse, szétválaszsza őket, most maga álljon az egyik harczoló
sereg első sorába s kiáltsa el a harczra hivó jelszót? A ki a csata
hevében azt mondá: «egy az Isten, a ki megtiltotta az emberölést!» most
azt kiáltsa: «egy az Isten!» a ki azt parancsolta, hogy «irtsd ki a
Midián népét; még az igavonó barmát, a házőrző kutyáját se hagyd élve!»
Ujra feltámadjon-e a boszúállás lángja boldogtalan hazájának egyik
határától a másikig? A lőpor legyen a törvény? a fegyver a biró, az
ütközet az Isten törvényszéke? Ismét éles vassal, üszökkel menjen-e
egyik polgár a másik ellen, város város ellen, népfaj népfaj ellen? Hát
egy nemzedék se nőhessen-e fel a nélkül, hogy megkóstolja a honfitárs
vérét? S ha a boszú lesz a jelszó, nem esik-e annak első áldozatáúl épen
az ő honmaradt családja? Ha elveszed tőlük az egy Istent, ki marad akkor
velük?

Oh, ez nehéz tusa volt!

És viszont: van-e lehetőség e végzet elől meghátrálni? A vallás tiltja
az emberölést: de egy esetet kivesz. Az emberölést – a hazáért. Most e
lesujtó kérdés elé van állítva. Lehet-e azt felelni rá: «nem!»

Kezébe adják a trikolor zászlót, Magyarország czimerével. Lehet-e azt
eldobnia? «Nem harczolok értte!»

Kinek merje azt mondani: én nem kötöm fel ezt a kardot? Az utolsó
közkatonája, saját vele szolgáló közmunkása fel fog kapni erre a szóra
egy marék homokot a földről és a szeme közé csapja! Nevét gúnynak,
alakját torzképnek fogják koptatni, s gyermekeinek meg kell
változtatniok a nevüket, ha «gyászmagyarok» nem akarnak lenni saját
hazájukban. Nem lesz maradása szülötte földén és rettegni fog a világ
minden zugában, vajha egy nemzetéből való honfitársat ne hozzon eléje a
balsors! Megostoroztatni, tövissel koszoruztatni, arczul veretni, miként
a…

Miként az a vérhullató kép ott ágya fölött.

Olaszországban nincs ház, melyből hiányzanék ez a kép. A gyönyörű
férfiarcz, középen kétfelé választott leomló hajfürteivel, homlokán a
tövisfonadék vércseppeket serkeszt, és kezében a gúny királyi pálczája,
a nádvessző, melylyel megcsufolták.

Manassé megállt e kép előtt és hosszan elmélázott előtte.

Ennek is mondta a nép: «légy vezérünk, vezess bennünket a rómaiak ellen,
szabadítsd meg nemzetedet!»

És ő azt felelte a népnek: «én vezetni foglak az égbe: s megszabadítom
az emberiséget».

S akkor lerántotta a nép tündöklő polczáról és sárral dobálta meg.

Ah, mert nem a római lictorok korbácsütése volt a legfájdalmasabb, nem a
testet átfuró éles vasak, nem Longinus dárdaütése, mindazokat ember is
ki tudja állani jajszó nélkül; de a gúnyhahotája annak a népnek, a kinek
számára üdvösséget hozott alá az égből; a honfitársak keserű szidalma:
ez az, a minek elviseléséhez egy isteni szív kell!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Én csak ember vagyok!» kiálta fel Manassé; «nem tudok hozzád
fölemelkedni!»

… És azzal felkötötte a kardot az oldalára.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A töviskoszorús fő pedig ránézett szelid szemeivel, s e szemek azt
mondák neki:

«Majd én lenyujtom hozzád a kezemet!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Adorján fölvette őrnagyi egyenruháját, s sietett a legio
főparancsnokához; nehéz elhatározással szivében. Érezte, hogy az egész
eddigi élete megfordul e pillanatban, és a jövő kiáltó ellentéte lesz a
multnak.

Társai, a kikkel az utczán találkozott, hangos «éljent» kiáltottak
utána. Ő pedig megijedt saját kardja csörrenésétől.

A historiai nevű nagy embert egyedül találta a szállásán. Katonai
egyenruhája le volt vetve, egy könnyű nyári kabátban hevert a pamlagon.
Arczán sajátszerű mosoly és szemeiben olyan ragyogás, a mi félelmet
gerjeszt a ránézőben.

Kezében egy levelet tartott, s úgy tetszett, mintha azt olvasná. De oly
mozdulatlan volt maga az alak, s arczán a mosoly, és szemeiben a
rejtélyes tűz, mintha valaki ragyogón felnyilt szemekkel aludnék.

Előtte egy alacsony asztalkán volt a kávésedény, több csészével, és egy
sajátszerű alakzatú chinai ibrik, a minőben a keleti «hashist» szokták
tartani.

Manassé jó ideig várt, utoljára ő szólalt meg:

«Tábornok úr!»

Erre a hirhedett ember felé fordítá szép, daliás férfiarczát, azzal a
hosszú, rengő szakállal, mely mellét eltakarta, s tovább mosolygott.

«Eljöttem s parancsodra állok.»

A nagy férfi megmozdította az egyik kezét, mely a földre csüngött, s
megint visszaejté. Nehéz volt az a kéz? vagy nem érdemelte meg a
fáradtságot, a mire megmozdítá?

«Mit parancsolsz velem?» szólt Manassé.

Erre kapott választ.

«Ülj le és tölts magadnak kávét… Aztán tégy bele egy kanálka hashist…
Attól majd három napig aludni fogsz, s álmodol csodadolgokat.»

Ő már benne volt ez álmokban.

S azzal mégis csak fölemelte lecsüngő kezét arra a szándékolt mozdulatra
s a másik kezében tartott levelet átnyujtá Manassénak. Aztán a pusztán
maradt tenyeréből olvasta tovább azokat a csodadolgokat, a mik eddig
abból a levélből tünedeztek eléje hosszú díszmenetben, s a miktől az
ember úgy mosolyog és szemei úgy ragyognak… hogy azt félelem látni.

Manassé pedig ezt olvasá az átnyujtott levélből:

«Villafranca. A béke meg van kötve. A magyar legió feloszlattatik.
Tagjai számára büntetlen hazatérés s katonai szolgálat alól felmentés
van biztosítva.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Abban a szobában is ott volt ama töviskoszoruzott kép.

Manasséra nézett szeliden, s e tekintet azt mondá:

«Lenyujtottam-e a kezemet hozzád?»

* * *

Mire az első gyümölcs megérett a fán, már akkor Manassé és társai otthon
voltak.

Blanka egész Kolozsvárig eléje jött férjének, Ilonkával. A nő szebb volt
mint valaha.

Az egész uton nem tudtak egymásnak mit mondani. Azt hallgatták, a mit a
gyermek csevegett.

«A Béla nem jöhetett el, mert annak most épen examenje van.»

Hja bizony, az elébbvaló mindennél a világon.

A bórévi hidnál ünnepélyes fogadás várt Manasséra. A város
bányász-lovassága is kivonult eléje, s az szép banderium: felmegy hatvan
főre. Ezeknek a lovai hordják a kohókba a vaskenyeret.

A lovascsapat élén egy gyönyörű szép, erőteljes fiu hozta a zászlót,
olyan bizton ülve meg a ficzánkoló lovat, mintha hozzá volna nőve.

– Ki ez a szép fiu? kérdé Manassé Blankától.

A nő kedélyesen felkaczagott:

– Oh, te bohó! A te fiad az. Hát nem ismersz rá?

Hat év óta nem látta őt!

Áron bátyára is alig ismert rá. Egészen megfehérült a haja; nem az évek
száma, hanem az évek súlya alatt. Szónoklatot kellett volna mondania; de
biz azt csak elsirta az öreg. Nagyon erőt vett rajta az érzékenység.

De a kinek arcza fájdalmasan lepte meg Manassét, az Anna volt. A leány a
sír felé hervadt.


XXXIII.

A halottakat nem jól hantolták el!

Az eltemetett milliók szemfödele kilátszott a hant alól.

A hadsereg, mely vitézül harczolt, vérzett – még éhezett is, s a katona
minden ellenség között azt szokta gyűlölni legjobban, a ki
megkoplaltatta. A balsiker oroszlánrésze a tábori szállítmányosoké volt.

A zugolódás, melyet kétszázezer ajk suttog, együttvéve nagy hangot ad.

S a rablók oly elbizakodottak voltak, hogy még a befejezett hadjárat
után is folytatták a fosztogatást.

Utoljára egy előkelő tábornok, ki maga is részt vett az egész hadjárat
viszontagságaiban, erre a végzetes nyilatkozatra fakadt:

«A ki ezeket a szerződéseket létrehozta, megérdemli az akasztófát!»

S ettől a szótól egyszerre összeomlott az egész kártyavár.

A legfelsőbb parancsszó kimondá, hogy a bűnt ki kell deríteni, tekintet
nélkül a személyekre.

S erre a legrettenetesebb drámák egyike lett lejátszva a legszomorubb
szinpadon: a törvényszék sorompói előtt. Rémjelenetekben gazdagabb,
örvényekben mélyebb Macbethnél, III. Rihárdnál.

Napvilágra kerültek egymás után a furfangos csalások, a mik milliókban
raboltak meg egy államot és fillérekben a közkatonát, a mi megint
milliókra megy. A kenyérbe kevert föld, az ellopott két szál fonál –
előjött kisérteni a sírból s halottakat hítt maga után!

S azok mentek a hivására.

Két főbűnös úgy eltünt a per elején, hogy soha többet hirüket sem
lehetett hallani. Azt állítják, hogy elsülyedt velük a magas tengeren a
hajó, mely őket Amerikába szállítá, s hogy rejtett pokolgép sülyeszté el
a hajót.

A tábornok, kinek szobájában a szerződések köttettek, a szép, mosolygó
Antinous-alak, mikor megérte azt, hogy ragyogó egyenruhájának karján a
porkoláb öt ujjának nyoma ott maradt, nem várta be a szégyent: az
iszonyúbb a halálnál. A mint a börtönajtót bezárták mögötte, egy arany
melltűvel keresztül szúrta a szivét, s hogy nem jött elég gyorsan a
halál, a dolmánya vitézkötésével fojtotta meg magát.

A tanúk, kik bizonyságtételre felhívattak, ijesztő levelekkel
riasztattak vissza, s nem mertek beszélni.

Egy igen magas állású tanu, egy fő-fő államférfi, kormánytag, mikor meg
kellett volna jelennie a törvényszék előtt: irattárát elégette, aztán
felvágta ütereit és kikérdezhetlen embert csinált magából.

Maga a fővádlott, a bankigazgató, a nemzetgazdász, börtönéből a
kriptaajtón keresztül szabadult ki: hová?

Ki nyitotta meg neki az ajtót? hát a többieknek?

Mindenki azt mondá, hogy még feljebb kell hatolni! Ezek csak eszközök
voltak: a vezénylet palotákban lakik.

Ekkor a vizsgáló törvényszék elnöke súlyosan megbetegedett. A
közvélemény megdöbbentő dolgokat beszélt e betegségről.

Egy másik biró vette a kezébe a vizsgálatot. Az hirtelen megbetegedett
és meghalt.

Aztán egy harmadik biró fogott hozzá. Az rövid időn megbetegedett és
meghalt.

A Borgiák és Ferrarák kezei járnak itten!…

Utoljára vádlottak, tanúk, birák, mind kipusztultak e rémperből: csak
egy fonálszál tartotta még össze az egész szétmálló szemfödelet. S ez a
fonalszál volt Vajdár Benjámin. Ő maradt benne: egy közbenjáró, egy
«médium».

S ugyan ki tépne vasmarokkal pókfonolat?

Mikor a nagy czápák kimenekültek a hálóból (ki a partra, ki a
tengerfenékre), akkor egy benmaradt tintahallal legyen-e kielégítve az
áldozatért ordító közvélemény?

Hadd fusson az is! – Hanem aztán fusson.

A rettenetes bűnpert betették az országos archivumba.

Vajdár e zivatar alatt meg sem mozdult a helyéről. Jól tudta azt, hogy a
ki bűnösnek érzi magát, annak legjobb nem nyugtalankodni.

A gyanú olyan, mint a házőrző kuvasz: a kit futni lát, utána szalad és
lehúzza. Maga a herczeg és a marquisnő is helyben tölték az idényt s nem
mentek se fürdőre, se utazni. Nagyon megszerették Bécset.

Egy szép reggel aztán Vajdár meghivást kapott a rendőrséghez.

A tanácsos, a ki fogadta, régi jó ismerős volt. Az arczán nem látszott
semmi vészjósló komorság. Nyájas volt, mint mindig.

– Önnek el kell hagynia a birodalmi fővárost huszonnégy óra alatt s
visszatérni hazájába, a hová internáltatni fog.

Erre az egyre nem volt készen Vajdár.

A befogatásra, kivallatásra voltak előkészületei; de a kiutasítás ellen
nincs védelem.

Tudakozódni akart. De a tanácsosnak semmi felvilágosítása sem volt a
számára többé.

– E percztől fogva egy rendőrbiztos áll önnek a szolgálatára, a ki
rendeltetése helyéig fogja kisérni.

Megértette. Gondoskodva van róla, hogy meg ne szökhessék.

Vajdár nem tette azt, a mit helyzetében minden ujoncz gonosztevő tett
volna, hogy hatalmas pártfogójához folyamodjék.

Tudta jól, hogy az most számára a legrosszabb hely.

Egyenesen hazament s egész nap el nem távozott a szállásáról.

Szállása Caldariva marquisnő palotájának tőszomszédságában volt. Legelső
szobájából átjárás volt törve a szomszédpalota egy rejtett folyosójára,
melyen keresztül a szép Cyrene öltözőszobájáig lehetett hatolni. Itt
volt az a rejtett bejárás a velenczei óra ajtaján keresztül.

Ezen a napon a velenczei órának nagyon sokszor eszébe jutott a végzetes
tíz órát elverni. De az óramű soha sem felelt rá vissza az ismeretes
opera-dallammal.

«A szép Cyrene nem akar engem elfogadni!» mondá magában Vajdár s aztán
gondolt valamit.

Kikönyökölt az ablakon szivarozva. Látta, hogy a ház kapuja előtt ott
áll szorgalmatosan a rendőrbiztos.

Egy kolbászka-áruló jött az utczán, attól a biztos vett egy kolbászt. Ez
ott ebédel az utczán. «Nem tetszik?» szólt a biztos az ablakból
lenézőhöz. «Köszönöm, foghagymás!» felelt az.

Még ő arra gondolt, hogy az megérzik a száján.

Nem jutott eszébe, hogy éhes. Az nap nem ebédelt.

Este hét óra tájon kigördült a szomszéd palota kapuja alól a hintó. A
selyemfüggöny le volt eresztve. Hanem azért lehetett tudni, hogy a
marquisnő benn ül; mert olyankor az inas nem a kocsis mellett ül, hanem
hátul a bakon. Vajdár vette a kalapját és lement az utczára.

A rendőrbiztos tíz lépésnyi távolban követé.

Vajdár az operaházhoz ment. A szinházi páholy olyan jó hely, hogy ott
nincs kapus, se komornyik, a kinek ki lehessen adni az utasítást, hogy
az elfogadni nem való látogatót visszautasítsa. S a marquisnő itt
egyedül szokott lenni. Soha se állhatott ki maga körül társalkodónőt.
Valószinüleg azok sem őket. Látogató pedig egy idő óta nem járt a
páholyába.

Vajdár a rendőrbiztosnak azt mondá, hogy jegyet vált magának és ő neki
is, hogy bemehessen a parterrere. A pénztár előtti tolongásban aztán
sikerült neki elosonni kisérője szeme elől s a páholyok folyosójára
menekülni s ott hirtelen benyitni a jól ismert páholy ajtaján.

Valami ballet folyt a szinpadon, a zenekar dolgozott erősen.

A marquisnőt nagyon érdekelhették a ballarina pirouettejei, egészen
kihajolt páholyából, úgy szemüvegezett; csak akkor vette észre, hogy
valaki bejött a páholyába, mikor az szép jó estét kivánt neki.

A marquisnő megrettent, mikor e hangot meghallotta s aztán – elkezdett
nevetni.

Olyan jól voltak idomározva érzékei, hogy mindig ellenkezőjét adják
vissza annak, a mi szivében történik.

Mikor haragszik, akkor szeliden mosolyg; mikor vágyaktól hevül, akkor
közönyt mutat s csábító epedést, ha szive nem érez; pofont ad az őrjöngő
imádat hevében s fogszorító mænad torzképet mutat a szeretőnek, s csókot
vet annak, a kit megcsalni készül. Most kaczagott, mikor meg volt
ijedve.

Nem hitte tán, hogy Vajdár idejöhessen? Látta talán a rendőrbiztost
annak lakása előtt sétálgatni? Tudta talán, hogy annak utasításai
vannak?

Vajdár a páholy mélyében maradt, a marquisnő mögé rejtőzve, a hol a
nézőhelyről nem lehetett rálátni.

– Marquisnő tudja már, hogy engem Bécsből kiutasítottak.

– Nem tudok róla semmit.

– Azért nem akart magánál egész nap elfogadni. Én többször adtam a
kérezkedő jelt.

– Mindig volt valaki az öltöző szobámban: nem bocsáthattam önt be. Mit
beszél ön? Hisz az rettenetes volna!

– Reám nézve nagyon rettenetes. Elűzve Bécsből, hazakergetve
Magyarországba, a hol minden ember gyűlöl, mi vár reám? Annyi, mintha az
életet magát veszíteném el; s még ez élő testtel lennék kényszerítve
megkezdeni a kárhozat kínjait. Elveszítek mindent: egy életpályát,
melyben el voltam kényeztetve, egy világot, a miben otthon voltam,
jövendőmet! De a mi rám nézve a legelviselhetlenebb, az: hogy
elveszítsem önt! Ön reám nézve több, mint az élet. Ön egy belém
költözött lélek volt.

– Talán rossz lélek? S most önből exorcisálják a dæmont. Ez önnek üdvére
fog válni.

– Csakhogy a dæmoniacusok rendesen védni szokták magukat erősen az
ellen, hogy a megszálló szellemet kiűzzék belőlük. Én a magamét nem adom
oda olyan könnyen.

– Beszélt ön már a herczeggel?

– Nem, és nem is fogok. Ez a fejemre mért csapás egyenesen ő tőle jön.

– Mért tenné azt a herczeg?

– Boszúból.

– Boszúból? S mi oka lehetne a herczegnek ön ellen boszút érezni?

– «Te» miattad!

Ez a «Te» megvilágosítá a választ.

A marquisnő közelebb hajolt hozzá. Hizelgett kegyetlen szivének, hogy az
eltaposott kigyó kétágú nyelvével még akkor is az ő lábát nyalja. Nem
gondolt rá, hogy a kigyónak méregfoga is van.

– Mit akarsz tőlem, bolondom?

– Beszélni akarok veled ez éjjel, bizalmasan egyedül.

– Jól van. Majd jer oda a rejtekhez szinház után s bebocsátlak.

– Oh, ilyen könnyen nem rázasz le a nyakadról. Én bizonyos akarok felőle
lenni.

– Megesküdjem rá?

– Akkor épen nem hinném. Add ide a velenczei óratok kulcsát, hogy mikor
hazatérsz, magam nyithassam fel a rejtekajtót.

A marquisnő megint nevetett. Annyira megdöbbent e szótól.

– Csak rejtekajtóm kulcsát, semmi mást?

– Tán attól félsz, hogy távollétedben feltöröm a szekrényedet s elszököm
az ékszereiddel? Légy nyugodt, fogják a galléromat. Egy rendőrbiztos van
a sarkamban.

– Bolond vagy! Attól félek, hogy valami ostobaságot fogsz elkövetni a
szobámban.

– Például, hogy odaakasztom magamat az éji lámpád zsinórjára s az
botrány lesz? Ne félj tőle. Én beszélni akarok veled. Hogy miről? azt
még magam sem tudom Talán meg hagyom magam nyugtatni egy madártávlatból
mutatott jövő kába panorámájával? Talán azt fogom kivánni, hogy légy te
is olyan őrült, mint én vagyok. Álruhában, palotád ajtaján át szöktess
el magaddal; s aztán járjunk együtt a világban, mint orosz herczegi pár,
vagy georgiai fejedelem és királynéja; vagy mint üldözött
szabadsághősök. Én adófizetőddé tudom tenni az egész világot. Vagy
legyünk komédiások. Tánczosnő és prestigiateur! Mit tudom én, mit akarok
veled beszélni? Talán semmit sem. Talán csak egy boldog órát akarok még
átélni életemben, s azalatt nem mondani mást, mint a nevedet, és azt,
hogy szeretlek! – Add ide azt a kulcsot.

A szép Cyrene úgy tett, mint a kit csiklandoznak. Pedig reszketett.

– Félek, hogy valami bolondot csinálsz nálam.

– Azt a bolondot itt a páholyodban is megtehetem.

– Csak nem akarod tán magadat itt előttem főbelőni?

A marquisnő igen erősen nevetett. A ballet pulcinellójának bakugrásai
indokolták a kaczagást.

– Oh, azt nem teszem, angyalom. Ma nem a te «jutalomjátékod» van, hogy
én is szerepeljek benne; a mi téged nagyon mulattatna. Hanem a helyett
igen egyszerű és igen prózai dolgot fogok elkövetni. Azt teszem, hogy
kiülök a páholy előterébe, veled szemközt. A parterren most engem az a
rendőrbiztos, a kit lóvá tettem, úgy keres, mint a bolond a hátára
akasztott sípot. Én megszöktem előle a pénztárnál, mert bizonyosan
tudtam, hogy nem fogja engedni, hogy a te páholyodba belépjek, vagy
akárki páholyába is. Ez általános regula. Az a derék ember, ki most
engem odalenn, mennyen, földön és kakasülőn kutat, a mint meglát itten
kikönyökölve, rögtön rohanni fog ide. – Nos tehát, akarja Caldariva
marquisnő, hogy Vajdár Benjámint egész «éclat»-val itt fogják el az ön
páholyában, és holnap az egész moabita ujságiró nép keresse az
összefüggést Cagliari herczeg titkárának elfogatása s Caldariva
marquisnő elájulása között?

A marquisnő csábító szerelmesen nézett reá. Ez a szép tekintet tele volt
aqua toffanával, uráréval és a mi lappangó, illó halálos mérget valaha
föltaláltak.

– Nesze! szólt nyájasan mosolyogva s letépte a nyakán függő zsinórról a
kis aczélkulcsot, s a midőn azt átnyújtá neki, olyan közel érte az
ajkaival az arczát, hogy a lehelletének a melegét érezhette rajta:
«aztán okos légy!»

Vajdár megcsókolta a feléje nyujtott kezet, s eltávozott.

A szép Cyrene kihajolt páholyából s az általános tapsba vegyíté a
magáét. Azt is hihették, hogy a tréfás Perograllonak tapsol: – saját
magának tapsolt.


XXXIV.

Vajdár sietett ki a szinházból.

A kisérő biztosnak volt annyi gyakorlati esze, hogy a mint «védenczét»
elveszté szem elől, odaplántálta magát a kijárat elé, s a többi
biztosokat is figyelmezteté. Ott megtalálta őt a kijövő.

Este lévén, egész barátságot kötöttek. Vajdár karöltve ment kisérőjével
hazáig s ott felkérte, hogy menjen fel vele lakára. Az azt kérdezte
tőle, hogy nem akar-e elébb vacsorálni? Vajdár azt felelte neki rá, hogy
a szűkre mért időt ilyen lappaliákkal most nem töltheti; majd a vasutnál
falatozhat.

A biztos, miután meggyőződött felőle, hogy Vajdár szállásának több
kijárata nincs egynél, bekvártélyozta magát az előszobába s engedte,
hogy védencze az inasával utikészleteit összecsomagoltassa s butorai
eladása iránt rendelkezzék, és a bucsúleveleket megirja. Az idő rövid.

Vajdár pedig, a mint hálószobájába visszakerült, bezárta annak az
ajtaját s a rejtett csapóajtón keresztül a szomszéd Caldariva-palota
siket folyosójára sietett át. Egy égő viasztekercs világított az útján.
Most már kezében volt a kulcs, mely a velenczei óra ajtaját megnyitja,
nem kellett kéredzkednie. Ott találta magát abban a szobában, melynek
annyi nehéz emléke sulyosult lelkére. A mellékszobába vezető ajtók be
voltak zárva. Ide senki sem jöhetett be a marquisnő távolléte alatt.

Leült arra a causeusere, melyen annyiszor hallotta az ő suttogását s a
viasztekercset letette maga elé.

És aztán várt és találgatta magában, hogy mit hoz a jövő óra.

Megjön-e a dæmon, a ki mint egy megszálló lélek, bevette magát szívének
minden rejtekébe; a ki mint egy megszokott méreg, ott él minden csepp
vérében, s maga magát kivánja, mint a mákony, mint a morphium? Vagy ki
hagyta magát űzni onnan? A rossz lelkek nem szeretnek holttestekben
lakni s ő már halott? S ha hazajön, mi fog történni akkor? Képes lesz-e
őrült szenvedélyből együtt szökni vele a világba?

Várt egy óráig, kettőig. Minden kocsizörgésre felrezzent. Egy sem ide
hajtatott.

A szinháznak már régóta vége. A szép Cyrene, ha az utolsó dobütést is be
akarta várni, már hazajöhetett.

Nem jött haza. Éjfél is elmult; s ő még sem jött.

«Így is jól van!» Mondá magában a várakozó. «Te meg akartál engem
csalni! Majd meglássuk, hogy melyikünk csalta meg a másikat?»

Azzal felnyitá a marquisnő iróasztalának a rejtett fiókját, a zár
titkával ismerős volt; s kivette belőle – ama bizonyos maroquinba kötött
tárczát.

Egy pillantás a tárcza tartalmába megnyugtatá felőle, hogy a veszedelmes
iratok mind együtt vannak abban. Szépen összehajtotta a tárczát, s
eltette a zsebébe.

Tehát adieu szép Cyrene, örökre!

Még az iróasztal rejtett fiókját sem zárta be, mikor a szobát elhagyta,
s a kulcsot benne hagyta, az óraajtóban belülről.

Szállására visszatérve, felvette az utiköpenyét s kiment az
előszobájába. Inasa és a biztos tartliztak egymással, hogy muljék az
idő.

– Én készen vagyok az útra, most már mehetünk falatozni.

Ezt a másik kettő is igen okos indítványnak találta.

Az inast elküldte bérkocsiért. Bőröndjeit lehordták. Egy óra mulva a
pályafő éttermében ült kisérőjével együtt s kárpótolta magát az elmaradt
ebédért és vacsoráért bőségesen.

Még a hajnali vonattal akart elindulni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hát a szép Cyrene hova tünt? Minő előbbvaló kötelesség vonta őt el az
oly égő lehellettel igért találkozástól?

A gadarénok dæmona, mikor a «mester» kiűzte őt a kinzó ördöngösből, azt
mondá: «engedd Uram, hogy a disznók közé menjek!»

A szép Cyrene a szinházból az inasát hazaküldé egy suttogva mondott
izenettel; maga pedig a kocsijával, inas nélkül, odahajtatott a
külvárosok egyik hirhedett tánczbarlangjába, a hol a legocsmányabb
chansonette-énekesnők – terjesztették a finom izlést. Nagy élvezetét
találta ebben a mulatságban.

Nagy öröme telt benne, hogy valami hozzászegődött fiatal diákot az édes
eszétől tökéletesen megfoszszon. Az declamált neki, mint egy őrült.

Éjfél után két órakor érkezett meg az inas, a várt izenettel.

(Vajdár elutazott már.)

Az ezüst vállzsinóros inas láttára a szegény diák majd hanyatt esett
bámultában. A marquisnő, kit ő grisettenek nézett, nevetve hagyta ott az
asztalnál s sietett a hintajához, aztán hajtatott haza.

Mikor az öltöző-szobájába belépett, első tekintete a felnyitott
iróasztalra esett. Látta, hogy a maroquin-tárcza hiányzik abból.

Nevetése hasonlított a kaczajgörcshöz. Nagyon meg kellett rémülnie e
látványra. Mintha ott látta volna őt már függni az éjlámpa helyén, vagy
a pamlagon heverni kettémetszett torokkal. Hanem csak lassankint
leküzdte ezt a felindulást is. – S aztán kétszer-háromszor megvonogatva
gömbölyű vállait, kényes daczczal mondá:

– Így is jól van! – Te magad akartad így, bolondom. – Én nem tehetek
róla!


XXXV.

Az elhagyott leány pedig lassan hervadt a sír felé.

– Már a tavaszszal elmehettem volna, – mondá Manassénak, mikor az
hazaérkezve a hosszú távollét után, a drága teremtést keblére ölelte; de
te rád vártam. Nem hagyhattam itt Blankát, míg te meg nem jösz. Most már
csak a falevelek hullására várok.

Mi várni valója is lett volna még tovább?

Olyan füvet semmi tavasz nem hoz elő, mely az ő baját meggyógyítsa.

Mikor meghallotta, hogy ama végzetes perben Vajdárt is bűnrészességgel
vádolják: az volt az ő útlevele a túlvilágra. Nem volt miért élnie, nem
volt mit remélnie többé. Ha vádolják, bizonyosan igazuk van. Ha
elitélik, nem teljesül az, hogy visszakerüljön ő ehhez a házhoz.

Ettől fogva rohamosan haladt a betegsége: nem tudta ágyát elhagyni
többé.

– Visszaadom már a gyermekeidet; mondá egy reggel Blankának. Legyenek
ismét a tieid.

Arra gondolt, hogy a gyermekeknek nem szabad azt látni, mikor valaki
meghal. Kérte Blankát, hogy menjen ki velük a kertbe, s küldje be hozzá
Manassét. Egyedül akar vele szólni. És Anna még akkor is mosolygó arczot
mutatott. Erre emlékezzenek a gyermekek. Blankának azt mondá, hogy ma
egészen jól érzi magát.

Manassé bejött hozzá.

Anna keblére vonta testvére kezét.

– Különös álmom volt az éjjel, suttogá neki. Azt álmodám, hogy «ő» haza
került. – Nem jött egyedül. – Egy rendőr kisérte. – Azt mondák, hogy ide
lesz száműzve a mi kis völgyünkbe. – Senki sem vette észre, mikor
bejött; a folyosóra nyiló oldalajtón jött be: nem látta más, mint te! –
Családunknak sietős dolga volt: az én menyegzőmhöz készültek. – Te ott
álltál vele szemközt. – Ezzel az angyali komoly arczoddal. – Rút
tekintete volt. – Tele álnoksággal, elfojtott méreggel, haraggal. – Te
nem bántottad őt. – Nem vetetted szemére iszonytató multját. – Azt
mondtad neki hidegen, komolyan: – legyen ön itt. – Én adok önnek munkát.
– Szerezze meg munka által kenyerét s az emberek becsülését. – Nem
taszítottad ki az ajtón. – Nem mondtad ki az emberek előtt a rosszabbik
nevét. – Kegyelmeddel betakartad az ő bűneit. – Szólj Manassé:
Haragszol-e azért, hogy ezt álmodtam? Igaz lehet-e ez így?

Manassé nem tudott neki felelni, csak fejét ingatta csendesen s
megszorongatá a kezét tartó kezet.

– Ugy-e Manassé, rebegé a beteg leány, ha én nem érem is azt meg, hogy ő
visszatérjen, de ha mégis visszatérne és én nem volnék már itt, hogy
kezedet könyeimmel áztassam ő érte: úgy fogsz vele bánni, mintha én még
látnám azt, úgy fogsz hozzá szólni, mintha én még hallanám azt?

Manassé némán inte. S az ő fejbólintása egyértékü az esküszóval.

– Ha meghalok, ugy-e odateszed a keblemre ezt az arczképet, ezzel a
száraz koszoruval s engeded, hogy együtt menjek el vele, porrá lenni.

Néma igenlés volt a válasz.

– És ha nem találna visszajönni, suttogá heves lélekzettel a leány. – Ha
az álom nem más, csak álom. – Ugy-e, megigéred nekem, hogy számomra
akkora üreget vágsz a sírboltban, a mi kettőnek elég, s ha ő meghal, –
pedig meghal rövid időn: elhozod s odahelyezed mellém a koporsóját. És
ha börtönben és ha vesztőhelyen hal meg, akkor is elhozod és helyet adsz
neki én mellettem.

Manassé félrefordítá a fejét.

– No igérd meg.

Megcsókolta őt. Ez volt a fogadás.

Arra aztán a beteg leány megölelte a ráhajló bátya fejét s egy
testvércsókban homlokára lehellé a legtisztább áldását egy szűzi
léleknek, a ki jobban a mennyhez tartozik már, mint a földhöz.

– Elaludtam a nap felköltét, sugá a leány. Emeld föl a fejemet. Úgy
szeretném még egyszer látni a szép nap felköltét.

És még egyszer meglátta azt.

A toroczkói völgyben kétszer szokott virradni egy nap.


XXXVI.

Budapestre megérkezve, Vajdárnak jelentkeznie kellett a rendőrségnél,
hogy itt van.

A magyar főváros abban az időben sajátszerű képet mutatott. Minden ember
a nemzeti viseletet vette föl; a zsinóros dolmányok és sarkantyus
csizmák között egy olyan párisi divatban járó alak, mint Vajdár,
koczkáztatta azt, hogy a mint az utczán megjelenik, az élczlapok rögtön
állandó figurát csinálnak belőle. Hanem hát még ezen segíthet a szabó,
gombkötő, szűcs és csizmadia.

Vajdár elátkozta az egész várost. Ennél külömb dolog börtönre itélve
lenni. Inkább valahová becsukva, mint mindenünnen kicsukva.

A rendőrfőnök megvigasztalta. Nem fog itt maradni. Tovább kell mennie
abba a «koronaországba», a melyben született: Erdélybe.

Ez még jobb! Ott ő rá százan meg százan rá fognak ismerni, mint
Diurbanura. Minden lépten-nyomon találkozni fog egy özvegy asszonynyal,
a ki rákiált: «ez volt, – a ki lemészároltatta a férjemet!»

Hanem hát kötött útvonala volt, mennie kellett tovább hűséges
kisérőjével.

Kolozsvárra késő este érkezett meg. Szerencséjére esős idő volt, senki
sem járt az utczán, csak a vásárról hazatérő oláhok. Nyugtalanította,
hogy azok mind köszöntek neki. Azt gondolta, fölismerték benne a hajdani
tribunt. Pedig azok csak köszönnek megint minden úrfélének, a kit
elől-utól találnak. Jó emberek azok, ha senki sem fuj beléjük rossz
lelket.

Itt már keserves panaszra fogta a dolgát Vajdár a rendőrfőnök előtt. Ő
ebben a városban meg nem maradhat. Engedjék Nagy-Szebenbe költözni.

Megvigasztalták. Nem is fog itt maradni, tovább menesztetik. De nem
Nagy-Szebenbe, hanem haza abba a városba, a hol született.

– «Toroczkóra!»

– Igen. Toroczkóra. Ez a rend. Ki hol született, oda tolonczozzák haza.

Erre már a düh és rémület tört ki ajkain.

– Küldjenek inkább Szibériába, vigyenek Cayennebe! Küldjenek gályára! De
nem Toroczkóra. Azok közé, a kik a világon legjobban gyűlölnek! Egy
perczig sem biztos ott az életem. S ha agyon nem ütnek az első héten,
úgy éhen fogok meghalni közöttük! Inkább egyenesen akaszszanak fel.

A rendőrfőnök megvigasztalá. Toroczkón van rendőrség, van biróság.
Számíthat védelemre személyes bántalmazások ellen, s megtorlásra a
megtörtént bántalmazás esetén. A mi az éhen meghalást illeti, az ellen
is van intézkedés téve. A belebbezés tartama alatt az «illető» évenkint
háromszáz forint kegydíjat kap, havonkinti részletekben fölvehetőt a
rendőrségnél. A hatóság figyelme mindenre kiterjed. A «fizetési ívvel»
rögtön boldoggá is tette a kegyelmes úr Vajdár Benjámint.

S azzal karonfogta őt a barátságos kisérő, fölsegíté a szekérbe és vitte
Toroczkóra «haza».

Tehát Manassé átka teljes mértékben kitöltetett a fejére.

«Vissza kell neked kerülnöd ide: kitaszítva az egész világból, s azoknak
a házaknak az ajtaján koldulnod az irgalomkenyeret, a kiket
elpusztítottál!»

És beteljesült Anna óhajtása is, hogy vissza fog ő térni még ahhoz a
házhoz, a hol az arczképét most is immortelle-koszoru köríti, s el fogja
hozni sebeit a világból, hogy azokat ott bekötözzék és homloka
szennyfoltjait, hogy ott letisztogassák.

Mert nem volt elég, hogy szülötte városába vitték haza, hanem amint ott
a rendőrbiztosnál megállapodott s kérte, hogy valami szállást rendeljen
a számára, az igen nyájasan nyugtatá meg, hogy az iránt a felsőbb
parancs intézkedett már; a belebbezett annak a családnak fog átadatni, a
mely őt fölnevelte. Lakása lesz a «szülői» ház. Erre már oly dühbe jött,
hogy magát a rendőrbiztost inzultálta.

Az pedig hidegvérű ember volt s azt mondá neki, hogy ha nem viseli magát
engedelmesen, kegydíját is el fogja veszíteni s akkor igazán mehet
koldulni.

Meg kellett magát adnia rettenetes sorsának.

Türnie kellett, hogy a kisérő biztos karon fogja s Toroczkó utczáján
végig kisérje, egész az Adorján-házig.

Nem nézett a szemközt jövők szeme közé. Engedte magát vitetni kábult
fővel.

A kapubejárat, a fák az udvaron, a tornáczfolyosó mind oly régi
ismerősök voltak. A tornácz végében volt egy szunyoghálós külső ajtó. Az
volt az ő egykori szobája. A véletlen most is azt nyitá meg előtte.

Manassé jött rá szemközt.

Ah, minő találkozás volt ez! A szentgyörgyi pincze-jelenet után.

Az ember, a kit megfogott az átok, mint a rozsda, mint a penész, tetőtől
talpig, ott állt prófétája előtt, kinek szava itélet volt az ő fején.

Az most ráteheti a lábát az ő fejére és belegázolhatja az arczát abba a
fekete vassalakba: a mi neki ezentul irgalomkenyeret ad!

A kisérő biztos elmondá Adorján Manassénak, mint a ház fejének, a
legfelsőbb rendőrhatóság rendeletét, tudatá vele, hogy az illető
«családtag»-nak csupán lakhelyet tartozik adni a ház; élelméről
gondoskodik a hatóság, «havonkinti huszonöt forintok» kifizetése által.

Vajdár a fogait csikorgatta szégyenében s azon gondolkozott, hogy
megölje mind a két embert.

Manassé hangja, midőn választ adott, oly nyugodt volt, hogy azon semmi
kedélyhangulatot nem lehetett észrevenni.

– A hatóság rendeletében megnyugszom, mondá biztosnak, s arra semmi
észrevételem nincs. Vajdár úr e család tagja volt, s azokról házunknak
kell gondoskodni. A hatóság kegydíjára nincs szükségünk. Gyárunknál egy
főkönyvvivői állomás lesz betöltendő, s arra Vajdár úr elég képességgel
bír. Lakását magában a hámorban választhatja s fizetéséből
tisztességesen megélhet. Rajtam is könnyíteni fog vele, ha az állást
elfogadja, mert a könyvvitelt eddig nőm maga végezte, s őt most e
tehertől fel akarom szabadítani. Ma többet nem beszélhetünk erről, majd
holnap rendbehozzuk az ügyet. Addig legyen Vajdár Benjámin úr e háznak
vendége. Szivesen látjuk.

Többet nem szólt, hátat fordított és kiment a szobából.

Vajdár összeszorított öklét vérig harapdálta fogával.

S még azután a kegyes kisérő, bucsuzás fejében, egy nagy prédikácziót
tartott neki, hogy minő nagy szerencse érte egész váratlanul! Ez már
aztán igazi földi gondviselés! Ilyen szives fogadtatásban részesülni s
egyszerre kész hivatalra találni, a mibe csak bele kell ülni az
embernek! S hozzá még milyen szép város! milyen gyönyörű leányok! No
csak azon legyen, hogy minél előbb megházasodjék. Itt már szépen
megélhet.

Vajdár nem reflektált kisérője kegyes beszédére; hagyta őt bucsutlanul
tovább menni. Még csak meg sem köszönte neki, hogy Bécs városától idáig
fáradt – az ő kedveért.

Forrt minden erében a felkavart méreg. Láz volt az, a mi agyát hevíté.

Ha megbántott ellensége minden keserűséget százszorosan torolt volna
rajta vissza: nem ingerelte volna oly frenetikus dühre, mint az által,
hogy őt, a földre lesujtottat, még föl akarja emelni. Még gondoskodik
számára nyugalmas jövendőről, még állást készít neki, a hol megbecsült,
hasznos tagja lehessen a társadalomnak s azt is oly gyöngéden teszi,
hogy a látszat szerint a könnyebbülés a nagylelkü rovására essék.
Feleségét akarja felszabadítani egy terhes foglalkozástól. – Nem bántja
meg azzal a szóval: «megbuktál és most én jót teszek veled!» – Azt
mondja neki: «jókor jöttél, szivesen látunk, jót fogsz tenni Blankával!»

Ah minő véres színben úszott előtte az egész világ!

Kényszeríteni őt arra, hogy jót tegyen! Jót tegyen azzal, a kit
üldözött! És aztán lássa őt mindennap boldognak!

– Valami iszonyú rosszat kell tennem ma! mondá a keblében lakó dæmonnak.
Egy olyan catastrophát, a mivel méltón legyen bevégezve ez a rettenetes
élet! Mit teszek? nem tudom még. – De az irtózatos lesz – Felgyujtom-e
ezt a házat? Vagy megölöm a család legkedvesebb gyermekét, a kit kezembe
kaphatok? Asszonyt teszek-e szerencsétlenné? vagy a legjobb férfit
halottá? De megemlegessék azt a napot, a melyben engem
visszaajándékoztak ennek a háznak!

Egy hatcsövű revolver volt a zsebében.

Elvakult dühvel, agyagszinű arczczal nyitott át a kis szobából nyiló
mellékszobába. Ott nem talált semmi tárgyat, semmi élőt, a min valami
boszúját tölthesse.

Tovább ment a következő ajtóra. Az ilyen kisvárosi házaknál minden ajtó
nyitva szokott lenni. Itt nincsenek tolvajok.

A czimerterem tárult eléje. Oda is benyitott.

Ott azután – talált valamit.


XXXVII.

A terem közepén volt egy nagy ravatal; a koporsóban ott feküdt egy
kiszenvedett angyal. Egy márványfehér arcz, behunyt szempillákkal.

A halott keze keblén volt összetéve s az összetett kezek között az
örökvirággal koszorúzott arczkép. Azt kivánta, hogy azzal együtt
temessék el.

Vajdárt Anna koporsója állítá meg.

Most látta, hogy mily végtelen szerelem volt az, a mit ő eldobott
magától. Őrangyala volt az, a ki neki még holtában is megbocsát. Ki az ő
képét még az Isten elé is magával viszi.

Egy egész világ gömbölygött le előtte; nagy, mint a kerek földgömb maga:
tele a paradicsom édeneivel, a boldogság, az örömek minden zónáival és
meridiánusaival; – körülrepkedve angyalok seregeitől. Ez a nehéz gömb, a
mint közeledett felé, összemorzsolta őt, végighengerült elfulladó
mellén: – a megsemmisülés perczében az atomokra omló ember kínordítása
tölté be a házat. Végig zuhant Anna koporsója mellett s homlokát a
ravatal széléhez csapva, eszméletlenül maradt.

Mikor magához tért, egy kis kertrenyiló szobában, az ágyban feküdt.
Előtte állt Manassé, ki sebzett homlokára jeges borítékot rakott.

– Hagyd el, Manassé, szólt Vajdár, felkelve az ágyból. Ne ápolj engem.
Ebcsont beforr! Ne fáradj velem, kérlek. Ha a két India minden
balzsamában megfürösztesz is, én attól jóvá nem leszek. Nincs Messiás, a
ki én belőlem az ördögöt kiűzze, a ki már bennem lakik. Meg van romolva
minden csepp vérem, s nem tudok gondolkozni másról, mint arról, hogy mi
roszat tegyek? Az a rettenetes látvány, a mi engemet lezúzott, nem
javította meg ezt a rossz szivet: csak más irányt adott az én
szörnyetegeimnek. Ah, ha tudnád, hogy ordítanak itt a fejemben Cerberus
kutyafejei! Valakit meg kell marnom! – Te már ne félj a harapásomtól. Az
a megfoghatatlan, az a megérthetetlen szentség, a ki megvédett engem a
te haragodtól, megvéd téged is az én mérgeimtől. De visszafordulok azok
ellen, kik ezeket a mérgeket belém oltották. Beszélni fog még rólam a
világ! – Nincs rajtam semmi jó. – Nem örülök semmi egyébnek, csak annak,
ha más szomorkodik. A kezemnek minden ujja piszoknyomot hagy maga után,
s a lábnyomaimat sírkeresztek jelölik. De vannak emberek, a kik mellett
én még fehér vagyok, mint a fehér liliom, és ártatlan, mint a bárány. –
Bélpoklos, ragályos dögtestet csináltak belőlem, és mikor már nem tudtak
mással ártani a te házadnak, engemet dobtak ide. A hogy a chinai tengeri
rablók hajigálják legyőzőikre a ragályban elhullottak fertőzött
rongyait. És ők most kaczagnak rajtam. Keztyű voltam a kezükön.
Bepiszkoltak azzal, a miben dolgoztak s aztán elhajítottak. – – Kérlek,
Manassé, ne hallgass rám. – Meg vagyok őrülve. Nem csoda. – Eredj
családodhoz. Annak most nagy bánata van. Nem szükség, hogy az én
jelenlétem hirével szaporítsd azt. – Ne mondd senkinek, hogy itt vagyok.
– Ez a kerti szoba jó csendes kis hely. Van benne iróeszköz, egyéb nem
kell. Meg egy korsó víz. – Hagyj magamra reggelig. Semmire sincs
szükségem. Nem maradok a házatoknál. Csak a temetést várom meg. Ahhoz
van egy kis jussom. Hisz engem is temetnek akkor. Azután majd tudom,
hogy mit teszek? Az én dolgom az. Elmegyek innen. Többet nem fognak ide
küldeni tehozzád; – hanem megyünk együtt édes herczegem s bálványom szép
asszony, együtt a gályákra! – Most zárd rám az ajtót, hogy véletlenül
valaki be ne jőjjön ide. Ha még valami kivánságomat teljesíteni akarod,
holnapra rendelj ide nekem egy szekeret a kert alá, mely Szebenbe
vigyen. Az alatt, míg mindenki oda lesz a temetésen, én itt hagyom a
házatokat észrevétlenül. Ha nem lesz kocsim, gyalog megyek el. Ne akarj
lebeszélni, kérlek. Élő pokolgép vagyok. Az óramű fel van húzva, s mikor
az lejár, elsülyeszti a hajót, a melyik felvette. Ne akarj itt tartani.
Gyászcsinálásnak, rémületköltésnek terveivel vagyok tele. Eredj tőlem.

Manassé lefektette őt az ágyába, és azt mondta neki:

– Lázban vagy, pihend ki magadat.

Azzal magára hagyta őt, s rázárta szobája ajtaját.

Családjának még nem szólt semmit Vajdár ittlétéről

Kimentek ketten Áron bátyával a birgejbe, kivágni a családi
sír-alagutban a fülkét a legkedvesebb testvér számára.

– Akkorára vágjuk, hogy két koporsó elférjen benne; szólt Manassé, mikor
hozzáfogtak.

– Akkorára.

– Ő kivánta.

– Mi úgy tegyünk.

* * *

A szobában hagyott jövevény pedig elkezdett irószerek után keresgélni
Manassé iróasztalán. Kénytelen volt kihúzni egy fiókot, hogy levélpapirt
találjon. Ott a tiszta papir alatt talált két megfakult, elsárgult
papirdarabot, a mikre ráismert. Az ő általa hamisított váltók voltak
azok. És mind a kettőn ki voltak törölve az aláirt nevek. S a törlés
rozsdaszín tintája bizonyítá, hogy az nagyon régen történt! – Manassé
rég lefegyverezte boszúját önmaga, hogy ellenségét, még ha akarná is, ne
üldözhesse.


XXXVIII.

A két férfi reggelre volt készen a munkával, akkor kerültek haza.

Hideg, ködös, nyirkos őszi reggel volt.

Manassé azt mondá a szolgájának, hogy fogja a szobája kulcsát, menjen be
s csináljon tüzet a kandallóban. Egy vendég úr van odabenn, azt, ha
alszik, fel ne költse.

A szolga kevés idő mulva visszajött s azt mondá Manassénak, mi közben
folyvást prüszszögött:

– Az a vendég úr aligha meg nem akar halni.

Manassé sietett rögtön a szobájába.

Ott találta Vajdárt az iróasztala mellett ülve: arczán a halálküzdelem
rémtüneményeivel. Szemei kimeredtek üregeikből, ijesztő fénytől
ragyogva, arcza szederjes volt és ajkai felduzzadtak. Előtte volt az
asztalon egy megkezdett irás és a maroquin-kötésű tárcza felnyitva, s a
belőle kivett iratok szétterítve.

Manassét a szobába lépéskor meglepte már valami exoticus, maró
fűszerillat, mely őt is egyszerre prüszkölni kényszeríté. E miatt
hirtelen zsebkendőjét tartá arcza elé.

A mint őt meglátta az asztalnál ülő alak, üvegfényű szemeit rámeresztve,
dadogá nehezen forduló nyelvvel:

– Felém ne jőjj; – halál van itt!

S az arczát az iratok felé fordítá. Kezeit már nem birta megmozdítani.

Manassé hirtelen kinyitotta az ablakot, s egy percz alatt megértett
mindent. Összemarkolta az asztalán heverő iratokat.

– Ne bántsd! Ne bántsd! hebegé a tehetetlen alak. Manassé pedig, arczát
kendőjével eltakarva s lélekzetét visszafojtva, az egész iratcsomagot, a
tárczával együtt a felszított kandallóba hajítá.

A nevezetes bűnpör legsúlyosabb terhelő okmányai lángot vetettek. Nem
ölhettek meg többé senkit.

De Vajdárt még megölték.

Manassé visszasietett hozzá s arczát friss vizzel megmosva, igyekezett
őt életrehozni.

A hideg víz enyhíté a halálkínt. Vajdár az ajkához emelt korsót fenékig
kiitta, s attól szava, eszmélete kis időre visszatért.

– Pokolbeli tűz ég bennem, hörgé. – Meg vagyok ölve. – A Borgiák keze
messze elér. – Én őt megloptam: ő pedig megölt engem. – Úgy kell. –
Megdöglöm. – S nem vihetem őt magammal a pokolba. – Manassé. – Ne
gondolj én velem. – Fuss a rendőrséghez. – Jelentsd fel, hogy haldoklom.
– Vigyenek el innen Szebenbe. – Orvosrendőri eljárás tárgya lettem. (Itt
még nevetett is kínra torzult arczczal.) Ha itt temetnek el, téged
fognak vádolni, hogy te mérgeztél meg. – Még mint halott is rosszat
teszek veled. Nem hagynak neked békét. – Még mint csontvázat is ki
fognak hurczolni a sírból, hogy téged üldözzenek általam. – Ne keress a
gyógyszereid közt semmit. – Ismerem én ezt a mérget. – Mint porzót
hintik a papirra. – Nem én vagyok az első. – Egész orvosi facultás
futott össze, hogy megmentse őket. – Nem találta ellenszerét. – S én azt
hittem, hogy én csaltam meg őtet. – Tíz percz mulva halott vagyok. –
Kezem, lábam nem él már. – Belől égek, kívül fagyva vagyok. – Küldd el a
hullámat Szebenbe. Átok a világra!

– Benjámin, szólt Manassé, lefektetve a haldoklót az ágyra, odatéve
kezét a mellére. Az Úr keze van rajtad. Térj Istenhez. Ő olyan biró, a
kinek mérlegén egy pillanat malasztja lenyomja egy élet minden átkát.

– Dobj ki a szemétre. – S rúgj rajtam egyet az utolsó pillanatban. Az
talán jól fog esni.

– Nem, Benjámin. Annak a jó angyalnak, a ki téged holtáig szeretett, én
azt igértem, hogy ha valaha túlélnélek, elhozlak ide holtan, a
koporsódat az ő koporsója mellé fogom tenni.

A haldokló melle küzdött a benne lakó dæmonnal.

– Őrjöngő! – S mit fogsz mondani a világnak, a hatóságoknak,
ellenségeidnek, ha kérdik, miben haltam meg?

– Azt mondom: Holt menyasszonya láttára megszakadt a szive s hinni
fogják.

Erre a szóra azokból az égő, kimeredt szemekből kicsordult a köny. S e
könyhullásra, mintha nehéz varázs szakadna fel kebléről, még egyszer
megmozdult s arczczal odavetve magát Manassé kezére, megcsókolá azt.

És aztán halkan rebegé e szót:

«Egy az Isten.»

A megszálló dæmon elhagyta a testet.

Arcza egészen átváltozott; hosszura nyult, elsápadt, homloka kisímult. A
hajdani nemes kifejezés visszatért vonásaira.

– Köszönöm, rebegé.

A harang «készülőre» kongott. A gyászkiséret gyülekezni kezdett a ház
udvarán, a diákok is megérkeztek már, a kik énekelni fognak s
hozzákezdtek a hangoláshoz.

– Kérlek, szólt elhaló hangon Benjámin. – Hadd nyitva az ablakot. Hadd
jőjjön be az ének hangja hozzám. Eredj.

– Isten legyen veled.

S az ablakon átzengő ének hangjai felvették őt láthatatlan szárnyaikra s
utána vitték annak az előre ment fényes alaknak, a ki már azóta az Úr
zsámolya előtt térdel, könyörögve: «ha én megbocsáthattam neki, szegény
elmulandó asszony, hát te hogyne bocsáthatnál meg neki: erős, örökkévaló
Isten!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor a gyászoló család visszatért a temetőből, Manassé maga köré gyüjté
egész nemzetségét s így szólt hozzájuk:

– Még egy halottunk van. – Benjámin testvér haza érkezett, töredelmes
bűnbánó lélekkel; s a mint meglátta Annát holtan, megszakadt a szive:
meghalt.

És ezzel a szóval tisztára mosta őt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csak a szép Cyrene tudta, mikor meghallá, hogy Vajdár meghalt: miben
halt meg?

És abból, hogy csak ő halt meg, és nem többen, azt is megtudta, hogy a
veszélyes iratok meg vannak semmisítve.

Azért mégis neki és herczegének jutott a legnagyobb büntetés ama nagy
bűnpör vádlottai közül. A többieknek csak halál; nekik egy sír, a melybe
napról-napra mélyebben sülyed a halott, reménye nélkül a feltámadásnak:
a világ megvetése.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az Adorján-család pedig virágzik és gyümölcsözik. Manassé, Blanka
boldogságát sokszorozzák gyermekeik; a toroczkói nép munkáján áldás van;
házaiban örvendő, elégedett nép, a ki tanul, fárad, gyönyörködik, előre
halad, békében él, világosságot terjeszt, embert megsegít, Istent imád,
hazát szeret, nemzetet gyarapít; – s ez az a történet, a minek nincs
vége, ne is legyen soha se vége!



JEGYZETEK.

Az ide mellékelt jegyzeteket nem abból a czélból bocsátom az olvasó
közönség elé, mintha előre el akarnám magamat sánczolni a műbirálatnak
azon ostroma ellen, melyet regényeimnek történeti háttere és azáltal a
mesevázlat ellen szokott megindítani. Először is nem követelem a
regényiró számára azt a jogot, hogy a história-iróval versenyezzen,
másodszor nem ismerem el azt a kötelezettséget, hogy a regényiró a
historicus nézeteinek a maga alkotását alárendelni tartozzék. A muzsák
között egyedül Clio az, a ki nem «szent». Ő nagyon is emberi lény.
Vulgivagább Venusnál. Kaczérkodik minden nemzettel. Ugyanazt a
történetet máskép mondja el a francziának, másként az angolnak. A
költészet muzsája, mikor igen nagy szellemekkel kötött szövetséget, ezt
a nénjét igen alárendelt szerepre használta. – Az «Orleansi szűz»-et
Schiller egy szentnek, Shakespeare egy bukott leánynak mutatja be, s
mind kettőnek a műve költői remek, bár minkettő alkotásánál nagy
lemondásába kerülhetett a történelem muzsájának segédkezet nyujtani. Ha
Stuart Máriát Shakespeare irta volna meg, bizonyosan Erzsébet lett volna
benne a hősnő és Mária a szörnyeteg. Az angol «Clio» így diktálja azt.

Azonban magam is éreztem, hogy jelen regényemnek tárgya annyira
ismeretlen a jelen közönség előtt, s a korszak eseményei, melyben az
játszik, annyira határosak már a meséssel, hogy némi igazolással
tartozom az elbeszélés valószínűségének. Azért hoztam fel tehát csupán
az igazoló adatokat; mert éreztem, hogy regényemnek erkölcsi iránya
halomra dönthető lenne, ha csak egyet is azok közül a végzetes
fordulatok közül, mint az igazzal ellenkezőt lehetne bemutatni.
Igazolnom kellett, hogy mindazokat nem a véletlen, nem a vakeset, de
valóban egymással küzdött erkölcsi ellentétek következetes harcza idézte
elő; mely erkölcsi tusa érezhető volt a családi tűzhely magányától
elkezdve egész a csatatérig, s kiterjedt a kormányzat magaslatáig,
mindenütt követelte áldozatait, romokat hagyott emlékül maga után s
végződött az egyik fél teljes és ismételt bukásával; s a mely bukás
annál nagyobb volt, mert a hatalom korlátlan birtokában levő eszme
vezetőit rántotta le a porba.

A mi hiánya van a művemnek, azt egyéni ihlettségem rovására kérem
számítani, a minek korlátoltságát én magam legjobban elismerem.

_A szerző._

A regény czíme: «_Egy az Isten!_»

A magyar unitáriusok jelmondata. Annyira kiváltságos kifejezés
nyelvünkben, hogy azt semmi más idegen nyelven nem lehet eltalálni.
Azért a német fordításban azt a czímet vette fel a fordító: «_Die nur
einmal lieben_», mert az, hogy «_Es ist ein Gott!_» csak köznapi frázis,
s magyarul azt teszi: «_van Isten!_», a mit bebizonyítani nem volt e
regény feladata. Az pedig, hogy «_Es ist nur ein Gott!_» már fanaticus
provocatio, s a mohamedán «_la illa, illa ’llah!_»-nak felel meg; a mi
megint nem volt e regény czélzata. Angolban jobban megközelíthető e
mondat értelme: «_God is on God_», – vagy mint Fretwell amerikai
fordítása kifejezte: «_On is the Lord_», de végre az is abbahagyta, s
megtartotta az angol fordításnál is a magyar jelmondatot és a németnél
használt czímet, mely elsőt ugyan valószinűleg így fog olvasni az angol,
hogy «_Idzsi ez Ajsztin_».

(I. kötet 11. lap.)

_Egyistenvallók_. Azért használtam az «egyistenvallók» elnevezést az
unitárius helyett, mert hazánkban is legtöbben azt hiszik, hogy ezek
azonosok az «_unitus_» görög egyház híveivel, a kik pedig római
katholikusok és nagyrészt románok, magyar-szerbek (Szabadka), macedon
görögök és kis részben magyarok; míg a magyarhoni «unitáriusok»
egyáltaljában magyarok és _protestánsok_.

(I. köt. 12. lap.)

«Rólunk _unitáriusokról_ azt hiszik még sokan, hogy nekünk szarvaink
vannak».

(Brassai Samu.)

(I. köt. 17. lap.)

«_Hagyományozó és örökösök_». Hasonló értelmü végrendelet egy magyar
főuri család viszonyaiból ismeretes hazánkban.

_(Saját jegyzeteim.)_

(34. lap.)

_Toroczkó és népe_. Toroczkó multjáról és jelenéről a hazai irókon kívül
kimerítő feljegyzéseket írt egy angol tudós.

_(L. Booner: Transsylvania and his peoples.)_

(36. lap.)

A _brachium_. A mondott fegyveres karhatalom a toroczkói népnek hűbéri
szolgálatra kényszerítése alkalmából történt, 1702 november 17-én
Rabutin osztrák tábornok katonái hajtották azt végre s a legyőzöttekkel
akkor iratták alá azt a reversalist, _hogy soha semmiféle «rebellióba»
nem elegyednek, s maradékaiknak is meghagyják, hogy affélébe ne
elegyítsék magukat_. «E rémnapok emlékére vannak a toroczkói házak
ablakai kivülről vörös szegélyzettel körülvéve.»

_(Orbán Balázs: A Székelyföld leirása. V. köt. 205. lap.)_

(36. lap.)

«A szegény enyediek és az ottani tanulók és tanárok életben maradt része
is Toroczkóra huzódott: ott templomoztak, és folytatták a tanítást, s
Thoroczkó segítette mindaddig, míg Enyedre visszaköltözhettek».

_(P. Szathmáry Károly. A gy.-fehérvár-nagyenyedi Bethlen-főtanoda
története, 138–141. lap.)_

(I. köt. 49. lap.)

«_Esernyőt hordanak magukkal_». Széchenyi István nevezte el a pesti
márczius 15-iki népnyilatkozatot «parapluie-revolutiónak». Eső esett s a
közönség _felvont esernyővel_ ment – megkezdeni a nagy horderejű
mozgalmat.

_(Saját j.)_

(U. o.)

«_Egy árva ország_».

A symbolicus dal «Velenczéről» szólt. _(S. j.)_

(65. lap.)

_Egy karnagy_. _Mozart_ fiatal korában a _Miserere_ zenéjét egy,
kalapjába elrejtett papirlapra lehangjegyezte. Bécsben Lipót császár
alatt előadták azt, de nem tetszett. A pápa azt mondta rá: nem elég
ahhoz a _partitura_, ehhez a _traditiók_ is szükségesek.

_(Saját jegyzeteim.)_

(81. lap.)

_Áldás a római seregekre._

_(Staatengeschichte der neueren Zeit. Hermann Reuchlin. IV. kötet.)_

(89. lap.)

«A házasság érvénytelen, még a sacramentalis copulatio daczára is, ha az
egyik fél dühöngő, álomjáró, vagy nehézkóros.»

_(Instructio 13. §. Schultze. Eherecht 16. §.)_

(91. lap.)

_A pápa kegyelmezési joga._

«A pápának hatalma van a létező házasságot, kegyelem útján, nem
létezőnek nyilvánítani.»

_(Schultze. Eherecht 51., 52. §§.)_

(124. lap.)

A házasság semmis, ha az egyik fél eltitkolta, hogy lelki betegségben
szenved, vagy olyan _bűnt_ követett el, mely _becstelenítő büntetésre_
itéltetést von maga után.

_(Walter. Kirchenrecht. Nro 4. Note 9.)_

(I. köt. 133. lap.)

«_A ráczok_».

Magyarország bánáti vidékén kitört fajharcz története. _(Saját j.)_

(I. köt. 170. lap.),

«_Giacomo_»

Ez volt a «mókaneve» (Spitzname) annak az államférfinak, a ki később
Antonelli bibornok név alatt lett világhírűvé. _(S. j.)_

(192. lap.)

_Rossi figyelmeztetése a veszélyre_. «Egy úrhölgy, egy lengyel tábornok
és egy kegyes pap figyelmeztették Rossit a személyes veszélyre s
tanácsolák neki, hogy a parlament-palotát katonákkal szállassa meg. Ő,
az alkotmányos formák szigorú tisztelője, azt felelte, hogy ehhez csak a
parlament elnökének van joga… Mindannyiak könyörgésére, rimánkodására,
azt mondá, hogy ő neki kötelessége megjelenni s azt teljesíteni fogja. A
pápától engedélyt kapott egy olyan megnyitó beszédre, melyben
lángszavakkal mutassa be a nemzeti egység, függetlenség javainak
dicsőségét, a törvényes szabadságot, sőt még az egyház világiasítását,
tehát a polgári kormányzatot is. Ez volt a koszorú, a mivel az áldozat
magát felékesítette».

_(Hermann Reuchlin. Staatengeschichte der neueren Zeit. V. k. 42. l.)_

(203. lap.)

«Egy szavahihető ember, ki 1849-ben Garibaldit mint főtiszt követte,
hirhedett keresztülvonulásán az egyházi államon át, beszélte, hogy egy
halálra sebesült vallotta meg neki végvonaglásai között, hogy ő volt
Rossi orgyilkosa. Zambianchinak nevezte magát. Talán ugyanaz, ki a
Romagnában pusztított?»

_(Ugyanott V. köt. 43. l.)_

(203. lap.)

_Calderari._

«Ekkor jelent meg _Calderari_ ezredes, ki kora fiatalságától fogva a
pápai rendőrségnél szolgált; azt küldte ki a kormány, hogy a gyilkosság
bűnrészeseit fogja el. Ez a Calderari a sokaság közé lépve, kijelenté,
hogy ő a nép részén áll, s kardját ki nem huzza ellene. A
carabinieriknek azt tanácsolta, hogy testvérileg ölelkezzenek a néppel».

_(U. o. 44. lap.)_

(204. lap.)

«Mintegy kétszáz egyén, azok között pápai egyenruhások, a gyilkos
magasztalása mellett vonultak a meggyilkolt háza elé, hol annak gyászba
borult családja tartózkodott… A börtönbe zárt foglyokat kiszabadíták».

_(U. o. 45. l.)_

(214. lap.)

A pápa menekülését álruhában egyértelmüleg írják le, így _Reuchlin_ és
_Cesare Cantu_: a _nőruha_ álczáját. _Meyer C. L. Geschichte des
Kirchenstaates 1098. lapon_ hozza fel: «a pápa ez alatt a Quirinálban
fogolyként élt, míg nov. 25-én sikerült neki nőruhában s egy hölgy
kiséretében Gaétába elszökni». Legelfogadottabb azon adat, mely szerint
a bajor követ maga volt a pápa álruhás kisérője.

(217. lap.)

«_Circolo popolarék_». «Népkörök». Politikai klubbok, a mik a római
forradalom alatt a parlamenti szónokok befolyása alatt nagyobb hatást
gyakoroltak a közügyek vezetésére, mint a kormány és országgyűlés.
Főagitator: _Sterbini_.

_(Staatengesch. H. Reuchlin.)_

(I. köt. 217. lap.)

«Calderari megjelenik csapatja élén s kezeit kiterjeszti a pártok felé:
a nép árulónak szidalmazza, s ő vérző arczczal áll annak a részére».

_(U. o. 46. lap.)_

(218. lap.)

«A lázadók egy ágyút szegeznek a főkapúnak. Torre mérnök, demokrata,
Róma ostromának történetírója, roppant termetével az ágyú torka elé
állva, megakadályozza a Vatikán lövetését».

_(U. o. 46. lap.)_

(219. lap.)

«Némely helyen megünnepelték az orgyilkosságot, névszerint Livornoban».

_(U. o. 47. lap.)_

(230. lap.)

«Ritkasága végett is csodának nevezhető amaz erős északfény, mely a
Quirinálból nézve, úgy tünt fel, mintha egész Róma égne. A pápa térdre
borult annak láttára, imádkozva. A nép vészjelt látott benne».

_(U. o. 51. lap.)_

(259. lap.)

A _holt város_ a Karst sziklatájain.

_(Saját jegyzeteim után.)_

(I. köt. 265. lap,)

_Pozsonyi juratusok._

A 48 előtti korszakban a rendi alkotmány országgyűléseire minden megye
két követet küldött. E követek mellé aztán a megye költségén jogvégzett
fiatalok, királyi táblai felesküdt jegyzők voltak alkalmazva, hogy ott
magukat a közjog gyakorlati terén kiképezzék. Ezek alkották az
úgynevezett «országgyűlési fiatalságot». A márcziusi napokban e pozsonyi
országgyűlési fiatalságnak megjelenése Bécsben nagy befolyással volt az
ottani válság kitörésére, a minek érdeme aztán közte s a pesti fiatalság
között sokáig vitás kérdésül fenmaradt, míg nagyobb dolgok le nem mosták
azt a tábláról.

_(S. j.)_

(I. köt. 273. lap.)

«Áron granátjai és gyutacsai».

Nem volt példa nélküli eset. Egy egyszerü földész, Gábor Áron saját esze
járása szerint, ágyúkat készített a szabadságharcz alatt s a székely
népfölkelést ő látta el harczképes ütegekkel.

_(Saját j.)_

(293. lap.)

Ciprianu háza.

_(Saját jegyzeteim nyomán. L. Magyarhon népességei 73. l.)_

(I. köt. 296. lap.)

«_Pazsura_».

Az oláh felkelőknek a balázsfalvi népgyűlésen osztott császári menlevél.
_(Saját j.)_

(305. lap.)

Az ismétlő forrás.

_(Saját utijegyzeteim nyomán. Magyarhon szépségei 75–76. lap.)_

(308. lap.)

_A magyar zsidók._

«E felekezet ősei hagyományos erkölcseivel s a keresztény magyar
társadalommal teljesen szakítva, üdvét egy köz üldöztetésben élt népfaj
hitében találva föl, annyi üldöztetések, véres kínok között fenn birta
tartani magát.

Egyszer fölvett vallásuk gyakorlatában és szokásaiban többé legkisebb
változtatást sem tettek; istentiszteletök s szokásaik végrehajtásában a
legorthodoxabb zsidó szigorúságával járnak el, daczára, hogy együtt
élnek keresztyén fajrokonaikkal, egyforma ruhában járnak, s ugyanazon
nyelven beszélnek ezekkel: nemzetiségükre magyarok, vallásukra zsidók…

Ha kényszeríttetnek színből a keresztyén istentiszteletben résztvenni…
az urvacsoránál reszketve veszik szájukba a kenyérfalatot, de meg nem
rágják, le nem nyelik, hazaviszik titkolva s otthon a kutyának dobják.

A keresztyén ünnepeken bezárkóznak s átaluszszák az ünnepeket. – Annál
buzgóbban megünneplik a zsidó ünnepeket.

Pénteken este, a mint megpillantják Jeruzsálem felől az első csillag
föltünését, letesznek minden munkát a kezükből, s azonnal meggyul a
gyertya minden ház ablakában s késő estig hallhatni ott a zsidó
vecsernyét.

A szombat minden óráit oly szigorúan szentelik meg, a mint azt a 4-ik
parancsolat betűi követelik. Minden ház belsejében, a szomszédok
látásától jól elrejtve, egy kis sekrestyeszerű fülke van építve, kelet
felé s függönynyel elválasztva. Abban imádkoznak.

A tisztelet külalakja azonos az izmaelitákéval: megövedzés a kendővel, a
könyökszíj, tefillim, a hajlongások, az ima mormogása közben.

Énekeiket Pécsi Simon, híres erdélyi fejedelmi cancellár, a magyar zsidó
vallás alapítója fordította zsidóból. Van egy zsolozsmájuk, melyet
menydörgés alkalmával énekelnek, mikor minden ablakot kinyitnak:

  «Nyisd meg uram, nyisd meg
    Irgalmad ajtaját!
  Küldd el nekünk, küldd el
    Az igaz Messiást!

Nagyobb ünnepélyeik megülése valamelyik társuk házánál tartatik meg; az
a ház a zsinagóga.

Egy közülök a felszentelt rabbi. De az gyakran változik, hogy a
keresztyének meg ne tudhassák, melyik az?

A legutolsó főrabbijok volt Csukor Mihály. A rabbi fizetése a baromfiak
megöléseért járó schachter-díj. Annak a szakállát soha levágni nem
szabad.

Törvénykönyvük a zsidó pentateuch.

Várják az igaz Messiás eljövetelét, az itélet napját, mikor minden
hitetlen elpusztul a föld szinéről, egyedül a zsidók vonulnak be a
Messiás élén az igért Kanahanba.

E törvénykönyvüket, mint az izraeliták a frigyláda thoráját, őrzik, s
annak hollétét el nem árulják.

Hitök több babonával és balhiedelemmel van keverve a legvakbuzgóbb
thalmudistáénál is. Még a zsidó szertartásokat is túlhajtják. A
gyülölet, melylyel más felekezetek iránt viseltetnek, az elfojtott
boszú, megannyi ok testi-lelki elsatnyulásra, társadalmi
megsemmisülésre.

A tíz éves gyermek már be van tanítva felekezetének egész történetébe.

Könyveiket keresztyén kezébe nem adják, de tartalmát elmondják minden
kérdezősködőnek.

Házassági szertartásaik ugyanazok, a mik a zsidókéi. Az új asszony haját
lenyirják. A keresztyén pap előtt kötött házasságot nem tartják
érvényesnek. Izraelitákkal összeházasodnak s ezt nem jelentik be. Ha
keresztyén akar közéjük házasodni, annak előbb át kell térni, s nehéz
próbaévet kiállani. Elsőben esküt tenni le, hogy a megtudott titkokat el
nem árulja, megtagadni apját, anyját és a Krisztust.

Bőjtjük erősebb még a zsidókénál is. A szerdát megbőjtölik a rossz
lelkek hatalmának megtörése végett. Pénteken nem fésülködnek. A szemetet
napkelet felé nem szórják, mert arra van Jeruzsálem.

Legnagyobb védelmük az átkozódás. Csak hitük háborgatóit szokták
megátkozni s az ilyen átkok teljesüléséről csodálatos legendáik vannak.

_(Győry Lajos. Vasárnapi Ujság 1874. 43., 44., 45., 46. számaiban.)_

_Ugyanott_ a 47. számban _Ferencz József_ (jelenleg az egyistenvallók
főfelügyelője) észrevételei a fentebbiekre, ki azt az állítást czáfolva,
mintha a magyar zsidóskodás az egyistenvallás kifolyása volna, idézi a
magyar zsidóknak azt a zsoltárát, mely a pápistákat, kálvinistákat,
lutheránusokat mind tévelygőknek hirdetve, majd az egyistenvallókra tér
s így nyilatkozik róluk:

  «Negyedrendben, az kik egy Istent vallnak,
  Tiszteletben im ezeknél nem jobbak;
  Emberi találmányt ők is követnek,
  A többivel egy hajóban eveznek».

A «magyar zsidókkal» csaknem azonos felekezet a német «hetedik nap
szentjei»-nek sectája. Ezek azonban európai hazájukban nem állták ki az
üldöztetést s kivándoroltak Amerikába s ott az «Ephrata» telepét
alapították meg, Lancaster város közelében. Építkezésük most is olyan,
mint a sváboké. Tökéletes kommunisták. És vegetarianusok. Minden edényük
fából van. Fegyvert viselniök, vért ontaniok nem szabad. Hanem azért
mégis, mikor a szabadságharcz kitört Észak-Amerikában, a hetedik nap
szentjei is meghozták a maguk áldozatát a közös haza és közös szabadság
oltárára. Beálltak betegápolóknak. S a kórházi ragályban százötvennek az
élete esett közülök áldozatul.

_(Das Buch der Welt. 1862. évfolyam.)_

(309. lap).

A nap egyenlő felosztása télen nyáron, az _Ében Häezer_ parancsai az
idegen nők iránt; a brachot imái; – a «minhaolan veadhaolam» köszöntése,
az ételek megválogatása iránt felvilágosítást ad a _Schulchan Aruch_.
(Németül megjelent Hamburgban 1837.)

(312. lap.)

_Servet megégettetését_, Blandrata halálát, Dávid üldöztetését
megtaláljuk az _Unitárius Kis Tükörben, írta Ferencz József_. Ugyanaz
általában igen világos képet nyujt az unitarismus multjáról és állásáról
a magyar hazában, kiknek hitrokonaik nagyobbrészt angolok
(Nagy-Brittaniában és Amerikában). A lengyel hitrokonok elenyésztek.

(I. köt. 312. lap.)

«_Alm_».

Ez a neve a Schulchan Aruch szerint az olyan hatalmasnak, a ki az Isten
népe fölött kegyetlenkedik.

(I. köt. 314. lap.)

Az «_Arur_» és a «_Schofer_» átkozódás módjai. _(Schulchan Aruch.)_

(I. köt. 316. lap.)

Pécsi Simon és az ő Esztere.

Költői mondakörbe átvágó történeti hagyomány. Pécsi S. volt az a
hirhedett erdélyi kanczellár, ki a zsidó vallást az erdélyi magyarság
közé behozta s bámulatos sikerrel elterjesztette, míg aztán
erőhatalommal meg nem akadályozták benne. Eszter a nagyváradi főrabbi
szép leánya, kibe Pécsi beleszeretett, s hogy elvehesse, zsidóvá lett. A
népmonda egész prófétai alakot csinált a szép zsidónőből, kinek csaknem
sikerült egy új zsidóországot megalapítani Európa közepén.

_(Több történelmi emlék után s. j.)_

(I. köt. 317. lap.)

Tizenkét bágyoni lovas legény.

_(Lásd Orbán Balázs. Székelyföld. V. k.)_

(I. köt. 318. lap.)

«Elihu Burrit».

Az 50-es években nagy hírre jutott amerikai békeapostol. _(Saját j.)_

(321. lap.)

Tordai hasadék.

_(Saját uti jegyzeteim és Orbán B. monographiája nyomán.)_ A tordai
hasadékot némelyek vegytani alkotásnak vélik. Én _Hunfalvy Jánost_
fogadtam el tekintélynek (a saját szemléletem megerősítésére), ki azt
vulkáni alkotásnak nevezi. _Magyarország és Erdély. II. szakasz._

(347. lap.)

A kialkudás Mogával. «1848-ban Moga József vezetése alatt levő 10,000
főt számláló oláh tábor vette körül a helységet… Küldöttség ment a
vezérhez… a feltételeket: – _tizenhat darab vágó marha_, stb. –
teljesítették: – _további kártétel nélkül eltávozott_».

_(Orbán Balázs. Székelyföld. V. k. 228. l.)_

(II. köt. 7. lap.)

Allium obliquum Linnei.

_(Haynald érsek fedezte fel a tordai hasadékban tett füvészi
tanulmányozása alkalmából.)_

(II. köt. 9. lap.)

Bafomet bálvány.

Az a mesés bálványkép, mely a templariusok kiírtásában szerepelt. Rájuk
fogták a kormányok, a kik kincseiket el akarták venni, hogy ezt a
faragott képet imádták a Krisztus helyett.

(II. köt. 17. lap.)

Kétszeri hajnal Toroczkón.

_(Orbán Balázs. Székelyföld. V.)_

«E napon kétszer volt alkalmunk az alvó természetnek felébredését látni,
a Keresztes mezőn már végig lebegtek a nap elősugarai: s Toroczkón
másodszor látták a nap sugarait a Székelykő tető-ormán kigyulladni».

(U. o.)

_Ava Saxa_, vagy _Afva Saxa_, meredek bércz, Finnország uleaborgi
kerületében, Tornea várossal szemben a tengerparton, a melynek ormáról
junius közepén kétszer látni a napot lemenni és felkelni naponként.

(II. köt. 47. lap.)

E közlemények adatai az 1850-ben megjelent, de rögtön elkobzott _«Das
Schwarze Buch»-nak nálam meglevő példányából_ vannak merítve. E mű
szerzője, mint tudva van, az akkori alsó-fehérmegyei főispán, s
jelenlegi országos képviselő, báró Kemény István, ki az adatokat a
leghitelesebb szemtanúk nyomán állította össze.

(II. köt. 47. lap.)

«Czigánylegény nőül vette a vérengzésből megmentett grófleányt».

_(B. Kemény Gábor. N. E. V.)_

(II. köt. 49. lap.)

A «_Das Schwarze Buch_» szerzője azt így adja elő:

Ez iszonyúságok hirére, s hogy az enyedi menekültek közül több százan az
erdőkön rejtőznek, az éhhalállal és megfagyással küzdve az én vezérletem
alatt kirendeltek Tordáról tizenhárom lovast, két honvéd szakaszt, s
nehány aranyosszéki nemzetőrt, kikhez még négy úrlovas csatlakozott,
Paget János (angol születésű), báró _Wesselényi Ferencz_, _Szilvási
Miklós_ és gróf _Toldy Lajos_.

Felvincztől Enyedig már minden lépten-nyomon találkoztunk menekülők
hulláival az utczán, a miket a hollók, farkasok és kóbor-ebek
marczangoltak.

Előcsapatunk, mely tíz lovasból és husz honvédból állt, hirtelen egy
_jól fegyverzett oláh seregre bukkant, mely épen Thoroczkó_
_elpusztítására indult. Pereczi százados Szilvásival és a tíz lovassal
minden tétovázás nélkül közéjük rohant s szerteszét verte őket_.

Ezzel beszállásoltuk magunkat Enyedbe, én az embereimet az erdőkre
küldém a menekülőket összeszedni.

Ez éjszakán hétszázat mentettek meg.

Leírhatatlan jelenetei a kitörő örömnek és kétségbeesésnek. Itt egy
elveszettnek hitt szorítá kebléhez gyermekeit, amott egy megmentett
leánykát adtak vissza szerető anyjának; míg a kik nem találták az
övéiket a megmentettek között, csak sirtak, de nem mertek utánok
tudakozódni, attól félve, hogy halálhiröket kapják válaszul.

A megmentetteket, kik maguk nem mehettek, hetven szekérre ültetve, korán
reggel megindultunk Vincz felé. Itt a lesben álló oláhok megrohanták
előcsapatunkat. Benn Vinczben hadrendben felállított sereget találtunk,
míg több oldalról vágtató lovasok közelítettek felénk.

Itt a Fekete Könyv szerzője szemtanui élethűséggel írja le a kis védő
csapat bámulatos hősi küzdelmét, melyben kitüntették magukat _Pereczi
százados_ és _Paget_ a lovasok élén; a honvédség buzdításában pedig
_Dobozi_ és _Bánó Miklós_ (később országgyűlési képviselő s a mostani
képviselőház alelnökének testvére) és Anasztázi (olasz) őrmester. Az
egész menekvő csapat szekérsorával sikerült a fegyveres ellentáboron
keresztültörniök.

Itt esett el egy lovas őrmester, ki nagyon messze bevágott az
ellencsapat közé, lövéstől találva.

(II. köt. 69. lap.)

«Choiseul Praslin herczeg».

Egyik megelőzött évben (1846-ban) hirhedetté lett alak. Szép fiatal
nejét megölte gyermekei nevelőnője iránti bünös szenvedélyből. (Egykoru
hírlapok.)

(II. köt. 73. lap.)

Féltél napja. Thoroczkón ősünnep.

_(Orbán Balázs. Székelyföld. V. köt.)_

(74. lap.)

Saját pénzükért isznak a lakodalomban.

_(U. o. V. kötet.)_

(77. lap.)

Lányi czigány alakja.

_(Saját uti jegyzéseimből.)_

(II. köt. 82. lap.)

A magunk fajából való renegátok. _(U. o. 228. lap.)_ Mindig voltak
árulók, a kik jóltevőik iránt voltak épen a legkegyetlenebbek. Ez az
emberi szellem éjoldala.

(86. lap.)

A Birgej.

_(Orbán Balázs. Székelyföld. V. kőtet.)_

(II. köt. 92. lap.)

A «_Kő_» szorosában végbement harczok. Le vannak írva _Orbán Balázs
«Székelyföld»_ művében.

(II. köt. 94. lap.)

«Cress lovasok». Eredetileg dragonyosok voltak. A magyar kormány által
mellvérttel láttattak el. Fekete egyenruhájuk volt, sisakjuk taraján
fekete tollazat. Legutoljára Szegeden találkoztam csapatjukkal 1849. év
julius végén. _(S. j.)_

(94. lap.)

Cress lovasok hőstette az enyedi hidon.

_(Báró Kemény István elbeszélése nyomán.)_

(II. köt. 96. lap.)

Hatvani egy támadás visszaverésére egy félszázad «halálfőst» küldvén ki,
azt az oláhok körülvették és elfogták.

_(U. o. 242. lap.)_

(II. köt. 96. lap.)

Midőn körülfogva mindenfelől, a küzdés lehetetlen volt, a
«halálfejesek», felszólításra, egyik a másikat szúrták le; nekik nem
volt szabad fogságra esniök.

_(U. o. 245. lap.)_

(II. köt. 106. lap.)

Székelyvár leirása. _(U. o. 220.)_ Még áll belőle egy toronyfal; valaha
erdő is volt körülötte, de azt kiirtották.

(II. köt. 107. lap.)

Abrudbánya a pusztulás után.

_(Saját uti jegyzeteimből.)_

(II. köt. 108. lap.)

Római emlékek Abrudbánya körül. _(S. j.)_

(II. köt. 108. lap.)

«Az ágyúk a gőz- és vízgépek csőiből voltak csinálva, a miket a
bányákból elhoztak».

_(Nagy-Enyed veszedelme. B. Kemény Gábor 242. l.)_

(II. köt. 109. lap.)

Fabu Popi. (U. o.)

(II. köt. 110–112. lap.)

Szájhagyomány az oláhokról.

_(Saját uti jegyzeteim.)_

(II. köt. 116. lap.)

Gyertyámos fölégetése.

_(Orbán B. «Székelyföld».)_

(II. köt. 124. lap.)

A toroczkó-szentgyörgyi békekövetek lekonczolása.

_(Orbán Balázs. Székelyföld. V. kötet.)_

(II. köt. 130. lap.)

Szent-György felgyújtása. _(U. o.)_

(II. köt. 131. lap.)

Ágyúzás a Székelykőről.

«Az oláhok a város körül a gyümölcsösök és kalangyák közé megbujva
várták az éjt, hogy annak leple alatt végrehajtsák népgyilkoló
szándékukat, melyet Szent-Györgyön oly rémes előzmények között kezdettek
meg. Toroczkó helyzete a legválságosabb volt, mert a város minden
oldalra szolgáló utczái minden irányban nyitva és a sokoldalú
megtámadásnak kitéve, mely ellen nemzetőreink sokfelé felosztott
csapatja alig védhette volna: azért azon cselt használták, hogy vagy
40-en egybeszedve a nemzetőrség és az iskola dobjait, a Székelykő felől
nyitva levő oldalon észrevétlenül kilopództak s a Székelykő oldalára
felmászva, ott egyszerre elkezdtek iszonyatosan dobolni, lövöldözni s
roppant kiabálás közt a városba bevonulni.

Az oláhok félénkebb része már a hegyek visszhangja által sokszorozott
lövöldözés és dobszóra megfutott, kik hátramaradtak, a 3000 aranyosszéki
nemzetőr megérkeztének hirére eszeveszetten futottak szét, s Toroczkó
meg volt mentve; többé háborgatni nem is merték.

_(Orbán Balázs. Székelyföld. V. köt. 208. l.)_

A sziklába fúrt ágyúkat magam is láttam s azt a székely menyecskét is, a
ki megtette fogadásból, hogy mikor egy ilyen ágyút el akartak sütni a
népünnep alkalmával, egy laskanyújtó deszkát tett az ágyúlyukra s arra
ráült, s úgy lövette fel magát a levegőbe. Semmi baja se történt.

(II. köt. 139. lap.)

Szentgyörgyi puszta-templom.

_(Saját uti jegyzeteim szerint.)_

(II. köt. 150. lap.)

Toroczkói vastermelés.

_(Orbán Balázs. Székelyföld. V. köt. 212. l.)_

(II. köt. 155. lap.)

A toroczkói bányászok kényszerített beosztása a hadseregbe. _(U. o.)_

(II. köt. 165. lap.)

A vasipar hanyatlása: a vámleszállítás miatt.

_(Saját jegyzéseim az 50-es évekből.)_

(II. köt. 167. lap.)

«Külföldön – a Vojvodinában». A Bácska és a Bánát azon időkben külön
koronaországgá volt alakítva «Szerb vajdaság» czím alatt. _(S. j.)_

(II. köt. 168. lap.)

Hogy az _unitáriusok nem keresztyének és így polgárjogokkal nem birnak_.
Ezt azokban az időkben még _nevezetes magyar jogtudósok_ is így
állították. Kútforrást nem akarunk nevezni. «1848-ban a pozsonyi
országgyűlésen az unitárius vallás törvényesen bevett vallásnak
nyilváníttatott». De az örömérzést csakhamar elfojtotta a nemzet
leveretése. A szomorú emlékű 50-es évek kormánya különösen a protestáns
egyházak és iskolák ellen indított hadjáratot. _Az unitárius egyház
önkormányzási joga nyilván megtagadtatott. 1851-ben elhalván a püspöke,
ennek a székét ujra betölteni meg nem engedtetett_».

_(Unitárius kis tükör 26–27. lap. Irta Ferencz József.)_

(II. köt. 172. lap.)

A nyereség legnagyobb részét bűntársai tulajdonították el. _(Der neue
Pitaval XXXV. kötet 8. l.)_ A távolabb eső bűnrészesek menekültek.

_(U. o. 10. l.)_

(II. köt. 172. lap.)

«E bűnper ellenesei nemcsak a magas üzleti és pénzügyi világból, hanem
egy bizonyos politikai és vallásos pártárnyalat tagjaiból is állottak…
_Összeköttetésbe hozatott ez bizonyos nemszabadelvű, magasrangú urak
állítólagos cselszövényeivel_».

_(Der neue Pitaval XXXV. köt. 95. l.)_

(173. lap.)

A hadsereg későn kapta meg a vágómarha-szállítmányt, akkor már nem volt
rá szükség, ujra el kellett adni, ezen vesztett a kincstár 1 millió 330
ezer forintot. Hogy a további szállítás alól megváltsa magát, kárpótlást
fizetett a szállítóknak 650 ezer forintot.

_(U. o. 12. lap.)_

(II. köt. 173. lap.)

A nem létező ökrök bőrére való szerződés.

_(U. o. 16. laptól 50 lapig.)_

(II. köt. 173. lap.)

«Olaszaiddal?»

Az illető szállítmányosok olaszok voltak.

_(Der neue Pitaval.)_

(II. köt. 174. lap.)

A gabonaszállítmány. «Egy harmada jó volt a gabonának, két harmada
rossz; a gabonába kevert föld, szemét s egyéb használhatlan czikkekért
327 ezer forintot fizetett a kincstár».

_(U. o. 70. lap.)_

(II. köt. 175. lap.)

A csinvatügy, a devisekkel és államkötvényekkel való üzlet. _(U. o. 74.
és a következő lapokon.)_ A _84. és 85. lapok_ kiderítik, hogy az
illetők a kincstár számára külföldön eladott államkötvényeket 4¾–5
százalékkal számították be az akkori tőzsdei árfolyamon alul.

(II. köt. 175. lap.)

A két fonalszál.

_(U. o. 56–57. és a következő lapok.)_

(II. köt. 178. lap.)

A versenytársak kijátszása a mellékszobában leskelődők értesítése által.
_(U. o. 13. lap.)_ A szerződést visszakeletezték.

_(U. o. 14. lap.)_

(II. köt. 179. lap.)

_A solferinoi csatatér leírása._

_(«Der Krieg in Italien, 1859. Nach den Feldacten, und anderen
authentischen Quellen bearbeitet durch das K. K. Generalstabs-Bureau für
Kriegsgeschichte». II. köt. 240. lap.)_

(II. köt. 180. lap.)

Eltévedt dandár.

A Leiningen lovasdandár elébb Madeletól Ceresara felé, onnan megint
tovább egész Goitoig visszafelé halad – «a viszonyok egészen hamis
felfogása miatt, igazolhatlan módon elhagyta a csatatért».

_(U. o. 180. lap.)_

«A Zedtwitz hadosztály egészen eltünt előlem: reggel óta Goito felé
tartván, minden jelentéstétel nélkül». Wimpffen tábornagy jelentése.

_(U. o. 298. lap.)_

(II. köt. 181. lap.)

Vontcsövü ágyúk.

«A franczia granátok oly messzire hordtak, hogy a Monte Scaláról a
cziprusok halma mellől a 3000 lépésnyi távolban fekvő solferinoi
váracsot is elérték».

_(U. o. 285. lap.)_

«A Zichy lovasdandár 9. számú lovassági ütege rohamban közeledett egész
800 lépésnyire az ellenséghez; de alig csatolták le az ágyúkat, abban a
pillanatban három ágyúja le volt szerelve a franczia lövegek által s a
negyediknek minden lova megölve… Délre mind a két ütege a lovas
dandárnak harczképtelenné lett».

_(U. o. 287. lap.)_

A vontcsövű ágyú, a mit III. Napoleon legelőször mutatott be az
1859-diki olaszországi hadjáratban, egészen új szerkezetű hadi gép volt
akkor. Először lett vele megpróbálva a hatás, melyet szétrobbanó
golyókat egyenesen lövő ágyúk szórnak az ellenség közé. Odáig csak vető
mozsarak és congrév röppentyűk alkalmaztattak haubiczok és gránátok
szórására, miknek a légben kellett elpattanniok, hogy darabjaikat, vagy
shrappnel-golyóikat felülről szórják az ellenségre. Az ágyúcsőből kilőtt
golyó pedig ott durran el, a hol a földre leesik. S tartalmát mind előre
szórja. Ez tette egyenlőtlenné a harczot az 59-diki hadjáratban. _Egy
bécsi polgár 1000 forint jutalmat tüzött ki annak a hadcsapatnak, a
melyik a legelső vontcsövű ágyút elfoglalja; s mikor egyet elvettek
Magentánál, azt fellobogózva, koszorúkkal elhalmozva vitték Bécs városa
utczáin végig_, mint valami világhírű csodát. Tizenegy évvel későbben
aztán Sedánnál az öntött aczélágyúk a franczia vontcsövűek ellenében
ugyanazt a lezúzó hatást gyakorolták.

_(Egykorú hirlapok után.)_

(II. köt. 181. lap.)

Husz ezerével!

Egyik hivatalos kimutatás szerint az ütközetben csupán az osztrák
részéről 22 ezer ember veszett el: nem mind halott, de harczképtelenné
lett sebesült.

_(Der neue Pitaval. U. o.)_

(II. köt. 183. lap.)

«Nem láttak egy falat hust».

Nem, mert a szállítók úgy elkéstek vele, hogy a hadsereg számára
felhajtott gulyák a solferinoi ütközet után érkeztek meg az olasz harcz
színhelyére. Azokat Oláhországban vásárolták össze. S minthogy a
hadjárat alatt minden katonának egy font hus volt utalványozva (ha lett
volna miből), az ütközet után pedig a húsilletmény le lett szállítva ⅓
rész fontra, s a katona azt is tetszése szerint ott vásárolhatta, a hol
tetszett, tehát magán-mészárosoktól; a szállított gulyák pedig egyúttal
a keleti marhavészt is magukkal hozták: azért kellett iszonyú kárpótlást
fizetni a szállítóknak. Az állam fizette a kárpótlást; nem a szállítók.

_(Der neue Pitaval. U. o.)_

(II. köt. 184. lap.)

_A küzdelem._

A csapatok vetélkedtek a hősiességben, s a tusa oly elkeseredéssel
folyt, hogy a cziprusok halma és Monte Cernal körül a katonák, _mikor
ellőtték a töltényeiket, kövekkel hajigáltak az ellenségre_.

_(U. o. 260. lap.)_

(II. köt. 186. lap.)

Egyetlen lövés nélkül.

«Az ostromlók egész halálmegvetéssel zárt hadsorokban rohantak fel a
meredélyen, megostromolták azt, kiverték az ellenséget a Madonna della
Scoperta épületeiből, _a nélkül, hogy egyetlen lövést tettek volna_».

_(U. o. 299. lap.)_

(II. köt. 188. lap.)

A vihar a csatatéren.

U. o. 340. lap és másutt a harczolókat szétválasztó vihar. _(348.
lapon)_ «A vihar oly záportömeget ontott alá, s oly porfellegeket kavart
fel, hogy a csapatok nem láthatták egymást». A szemközt vágó porfelleg
miatt lehetetlen volt a mi csapatainknak a lövés. Ellenben az olaszokra
meg az a kedvezőtlen ellenhatása volt a zivatarnak, hogy nem vették
észre, mikor egy egész dandár az osztrák seregből az általuk megszállt
város alatt elvonult. Egy franczia afrikai lovas vadász-zászlóalj két
magyar huszárcsapat közé rohanva, a zivatar zürzavarában,
összekaszaboltatott.

(II. köt. 188. lap.)

«Két hadsereg folytatja a harczot a sötétben». Benedek altábornagy és az
olasz hadsereg közt folyt ez a harcz az éj sötétében, s a felhőszakadás
közepett. Az égő város: Mentone.

_(Hivatalos összeállítás.)_

(II. köt. 189. lap.)

A hivatalos jelentés az ezen ütközetben «eltüntek» számát hatezerre
teszi. Miután azt is kideríti, hogy a francziák a Minción átvonuló
osztrák sereget nem üldözhették a vihar miatt: az eltévedésnek ez a
legvalószinűbb magyarázata; a mit különben az eseményekben résztvett
magyar legionariusok is megerősítenek.

(II. köt. 192. lap.)

«A villafrancai békekötés».

III. Napoleon szándéka az volt, hogy mikor a franczia seregek Velenczébe
bevonulnak, ugyanakkor a magyar legionariusok a dalmát parton át
franczia segédcsapatokkal Magyarországra betörjenek. Gondja volt rá,
hogy a gyalogság magyar egyenruhát kapjon. A szándék komoly volt.
Poroszország tiltakozása hiusítá azt meg. A mint egy reggelen egy
szekéren porosz egyenruhás főtisztek jelentek meg a főhadiszálláson:
másnap el volt határozva a háború befejezése.

_(Jelenvolt barátaim jegyzetei után.)_

(II. köt. 194. lap.)

«Végzetes nyilatkozat».

_Gerheuser alezredes_ s veronai élelmezési főbiztos nyilatkozata.

_(Der Neue Pitaval XXXV. köt. 45. l.)_

(II. köt. 194–195. lap.)

_Az alelnök, ki az ügyet vezette, a tárgyalás negyedik napján
megbetegedett. (U. o. 98. lap.) Valamennyi biró és a közvádló egészsége
láthatólag meg volt támadva. (U. o.) Rövid időköz alatt két biró
meghalt; talán a tárgyalások következtében._

_(U. o. 100. lap.)_

(II. köt. 195. lap.)

_A főállamügyészt névtelen fenyegető levelekkel s infámis
sértegetésekkel akarták visszariasztani._

_(U. o. 96. lap.)_

(II. köt. 195. lap.)

Az arany tű és arany zsinór.

_(U. o. 8. lap.)_

(II. köt. 195. lap.)

Az elvérzett kormányférfi.

_(U. o. 91. lap.)_

(II. köt. 195. lap.)

A bankigazgató, mielőtt itéletét kiállhatta volna, hagymázban meghalt.

_(U. o. 100. lap.)_

(II. köt. 195. lap.)

«Sokszor megtörténik».

Az ilyen esetekről a jelenvolt kortársak tanuskodnak. Még pedig horvát
zászlóaljak voltak, melyek azt mondták, hogy «ma nem».

(II. köt. 207. lap.)

«Kegydíj a belebbezettnek».

Az ötvenes évek kormányzati rendszeréhez tartozott a belebbezés;
politikai capacitásokat, a kiknek befolyásától félni lehetett, a
fővárosból hazaküldözték falura, szülötteföldükre. Még fontosabb
egyéniségeket pedig megtelepítettek egy-egy nyugodalmas morva vagy cseh
provincialis kis városba, s annyit adtak nekik, hogy éhen ne haljanak;
így tettek egy kitünő regényirónkkal, ki mint hirlapiró is híres
nevezetesség volt. Azt elküldték egy olyan kis cseh városkába, a hol
saját szavaiként, már délben félegykor minden ember «wints wol gespajzt
czu haben»-nel köszönti egymást az utczán.

*

Fel kell még jegyeznem, hogy ezt a regényemet egyidejüleg közölte egy
bécsi lap is németül. Mikor aztán vége felé a hadjárat alatti
visszaélések themájára került a sor, egyszerre csak abbahagyta a
szerkesztő a közlést, azzal az indokolással, hogy ezek a dolgok a
cislajtáni közönséget nem érdeklik. És így csakugyan szaván lett fogva a
regénykötet alczime: «Egy történet, melynek soha sincsen _vége_.»



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Boz Dickensnek akkor megjelent regénye: «A mi közös
barátunk».]

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


20 |a özös asztalra |a közös asztalra

27 |Igazi szé ely volt |Igazi székely volt

28 |kérün neki |kérünk neki

29 |görcsö mutatóujjával |görcsös mutatóujjával

38 |Onnek a házában |Önnek a házában

38 |megszabaulni ettől |megszabadulni ettől

40 |On megkapta |Ön megkapta

40 |Onnek derék |Önnek derék

42 |On borzasztó |Ön borzasztó

43 |On nekem |Ön nekem

47 |okira elszámlálja |okirat elszámlálja

60 |eryptografiai kulcsát |cryptografiai kulcsát

68 |sugárbűvköre megvil gítá |sugárbűvköre megvilágítá

80 |Znóbia nem szólt |Zenóbia nem szólt

80 |hangon felelelt: |hangon felelt:

81 |visszatért lélekjelentéte |visszatért lélekjelenléte

83 |dicsőséges harczj ték |dicsőséges harczjáték

86 |golyórongálta cs kója |golyórongálta csákója

100 |En már minden |Én már minden

102 |«Szaladj, frátye! |«Szaladj, frátye!»

116 |Janku tábor t |Janku táborát

119 |A mit m sok |A mit mások

127 |mint a b ntalmak |mint a bántalmak

136 |megcsó olta a homlokát |megcsókolta a homlokát

139 |földesúrnak az a szo ása |földesúrnak az a szokása

141 |hullámzot előre |hullámzott előre

144 |Olj meg gyorsan |Ölj meg gyorsan

148 |szobáj ba vezette |szobájába vezette

149 |Szekelykő tetején |Székelykő tetején

154 |s ámot tudott adni |számot tudott adni

169 |On nagyon |Ön nagyon

170 |Mi irtál |Mit irtál

176 |Osszetartanak |Összetartanak

205 |Rút tekintetete |Rút tekintete

206 |XXXV |XXXVI.

214 |Osszemarkolta az |Összemarkolta az

217 |pedig vir gzik |pedig virágzik

222 |házasség érvénytelen |házasság érvénytelen

222 |vagy nehézkóros. |vagy nehézkóros.»]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Egy az Isten (2. rész)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.