Title: A jövo század regénye (2. rész)
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A jövo század regénye (2. rész)" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LIII. KÖTET

A JÖVŐ SZÁZAD REGÉNYE. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

A JÖVŐ SZÁZAD REGÉNYE

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896



MÁSODIK RÉSZ.  AZ ÖRÖK BÉKE.


«OTTHON» VÁROS.

Hét év mulva, tehát még hamarább mint alapítója jósolá, egy millió
lakosa volt Otthon városának. Ha ugyan szabad városnak nevezni egy
negyvenkét négyszög-mértföldre kiterjedő telepet.

És mégis város az, rendszeresen alkotva, szabályszerüen beosztva,
melynek önmagát tovább fejlesztő életműszeres növekedése elevenen
szemlélhető, mint az agave virágkoronájának növése, mikor tíz év alatt
egyszer virágzásnak indul.

A ki folyammentében utazik a tenger felé, midőn Tulcsát elhagyja s a
Szulina folyamágon végighalad a villany géphajóval, kétoldalt egy
szakadatlan kertvilágot lát maga előtt. A buja növényzet csoportosulása
meglepő. Öt világrészből lettek fölkeresve a haszonhajtó és
dísznövények, mik ez éghajlat alatt meghonosíthatók, mik a választott
földeknek különös kedvenczei, s a sikerült kisérlet elárasztja az
európai zöldség-piaczokat eddig ismeretlen főzelékek és gyümölcsök
halmazával, miket a kultura megnemesített.

A kertek közepében egyes családok számára való házak vannak,
beárnyékolva gyümölcstermő fákkal, befuttatva virágdús folyondárokkal; a
kertek eleven sövényén szabadon tenyésző újfajta selymérek gubói
sárgállanak, mint fényes selyem-gyümölcsök, s a háttérben, mintha a
hajdani redanokat gúnyolnák, törpe váracsok, lőrésekkel: azok méhesek. A
folyam felszíne sem néptelen. A partok mellett tutajokra épített kunyhók
libegnek, mikből falkái a szelid szárnyasoknak rajzanak elő, a mik
nappal az olajnövények között járnak s az ártó bogarakat szedik le
azokról, éjszakára pedig dobszóra úsznak haza libegő flottilláikra.

Ez a kertipar városa.

A független, saját tűzhelyének élő földész kedvencz ipara ez, mely
munkáját tízszerte jobban jutalmazza, mint a szántás-vetés.

A mezőgazdaság most már csak a tudománynak és a tehetségnek való. Az
Otthon állama szűk területén szaporodó népével nem bízhatja magát az
időjárások véletleneire; nem szabad azon aggódnia, hogy vajjon jól
míveli-e a földét a kis gazda? mit vet bele? jókor veti-e el? jön-e rá
eső? nem veszi-e föl a víz árja? nem lepi-e meg a rozsda? learatják-e a
termést idején? nem jön-e a nyomtatásra esős idő? nem megy-e kárba az
egész termés? Az Otthon államának minden évben szüksége van a maga «jó»
termésére.

Az egész Léti-sziget egy mintagazdaság, melyet a részvényes állam
nagyban kezel saját vállalatára. Itt a hozzávaló földet is teremteni
kellett.

Legelőször is csatornázással a mocsárt lecsapolták; a nagyobb tavakat
szivattyúzó gépekkel merték ki, s a hol a föld árja járta a térséget,
ott keresztülfuratták az alsó vízátnembocsátó rétegeket; a tőzeget
leégették róla; gőzrigolozó gépekkel megforgatták a talajt,
alagcsövekkel összehálózták az alréteget, s a mezőt keresztül-kasul
szeldelték öntöző-csatornákkal. Akkor azután a gőzekékkel láttak hozzá.
Ha túlnedves volt a talaj a szántáshoz, az alagcsöveken át keresztül
fütötték, ha száraz volt az időjárás, a csatornákon át elárasztották, ha
késő tavaszi fagy fenyegette a vetést, ismét meleg gőzt bocsátottak rá a
talajból; gabonavirágzáskor termékenyítő czafrang-készülékkel söpörtek
végig a kalászos mezőn, a rozsdát kiirtották kénsavas permeteggel, a mit
kaucsuk-csövekkel vezettek el a vetésekre, az ártékony rovarokat
thanaton-fecskendéssel ölték el, ha a mezei egerek szaporodtak el,
azokat az alagcsöveken át rájuk bocsátott szénenynyel fojtották meg:
mesterséges trágyával, trágyalé-öntözéssel sokszorozták a növény termő
erejét, s ha jégeső, pusztító fergeteg jött, villanyvezető tornyaik
segélyével félreterelték azt a mívelt földről a tenger felé.

Ily földmívelés mellett a Léti szigete egyedül képes volt az új
világváros milliónyi lakosságát ellátni kenyérrel. Ez volt a város
tárháza, csupa raktárak, gazdasági épületek, összefüggő csoportokban; a
buja mezőkön meghonosított házi állatok, gyapjuadó nyájak, a
lankaságokban gyapot és dohány, a dombosabb fensíkon szőlők, miknek bora
a kezelés mellett a világpiacz keresett árúczikkévé lett. Ez a
«mezőgazdasági város».

Tovább haladva, a kerti lakokat a Moise-szigetén s a szántóföldeket és
gazdasági épületeket a Létin kezdik fölváltani más alakú épületek,
tömör, vörhenyes falak, bolthajtás alakú tetők, zománczos, fénylő
külsővel; a keresztül-kasul szögellő csatornákat fölváltják épen úgy
összepóklábazott vasutak, mik egyik épülettől a másikig s mindannyian a
folyamparthoz futnak. A földipar városa átalakul gyárvárossá.

Hanem a mostani gyáraknak hiányzik már az a fertelmes tulajdonságuk,
hogy füstöt, bűzt terjeszszenek maguk körül s bemérgezzék vele
mértföldekre a levegőt s kényelmetlenné tegyék más halandókra nézve a
lakást. A mostani gyáraknak nincsenek már magas kéményeik. Azok a magas,
füstokádó minarék mind eltüntek; csak alacsony kürtők és gázcsövek
vannak. A gyárak nem fütenek többé kőszénnel. Tatrangi az olvadhatlan
hyalichorcsövek lerakása által kivihetővé tette az eddig lehetetlennek
hitt keresztülfurását az egész földrétegnek s megkisérlé aztán
kutfuróival a föld primær alakulásainak rétegeit is átszakítani, míg
lemélyeszté olvadhatlan érczüveg csöveit a földkebel központi
tűzhelyéig, önkénytes vulkánt csalva elő az ősgránit burkolat alól. S az
végtelen horderejű találmány lett. E «tűzkürtő» tetszés szerinti
lemélyesztése által az egész emberiség egy nyomasztó rémtől lett
megszabadítva, attól a rémgondolattól, hogy mi lesz a világból, ha
egyszer elfogy a kőszén, elpusztulnak az erdők, mi ad akkor a télnek
meleget, a gépeknek éltető erőt? A föld maga. Tatrangi tűzkürtőit a
kerek világon mindenütt oly vívmánynak fogadták, minő Amerika
föltalálása volt. A gyárak gépei megszüntek kőszenet fogyasztani,
mindannyi tűzkürtőket furatott a föld mélyéig s onnan vette tüzelő
szerét. A földalatti tűzhely gázokat is adott, miket vegytani átalakítás
mellett világító gázúl lehetett használni. Otthon város minden házában a
tűzkürtők csövei vezetnek, télen azok adják a meleget, éjjel a
világítást, a tűzhelyen azok főznek, fagyos időben azok melegítik át a
zord idő fenyegette kerteket és vetéseket, rossz nyárban azok érlelik
tökéletességre a szőlőfürtöket, s mozderővel látnak el minden gyárat,
tűzzel minden üstöt, tropicus légkörrel a fedett diszkerteket.

Ilyen fedett díszkertek az Otthon város belső főutczái.

A gyárvároson túl kezdődik a «kereskedelmi város».

Három roppant széles Dunaág folyik végig rajta: a Kilia, Szulina és
Szentgyörgy-Duna. Mindenik folyamág két partja vert kövekkel kirakva,
húsz ölnyi szélességben a kereskedelmi árúk rakpartjául szolgál, melyen
vasutak vezetnek végig, s jövő és távozó hajókra szállítják át az
árúczikkeket. E partokról másfél ölnyi magasban emelkednek a hosszú
aszfalt- és ruggyanta-sétányok, terebélyes fáikkal; s e sétányok
mentében a végtelen palotasorok, kereskedelmi ügyszobákkal földszint,
raktárakkal a föld alatt, árútermekkel az emeleteken s a nagyszerű
vendégfogadók.

A belváros a Moise-sziget közepét foglalja el; s ennek van három
főutczája, mely egymást, mint egy csillagkereszt szeli át. Mindegyik
utcza harmincz öl széles és egy mértföld hosszú; a középpont, melyen
összetalálkoznak, egy hatszögű tért képez, melyet kétezer lépésbe kerül
körüljárni. És mind ez egyenes főutczák, mind a tér maga,
ichor-üvegboltozattal vannak fedve, a főtér hatszögű kupolája hatszáz
lábnyira magasodik a symmetricus palotatömegek közül, egy gloriettel a
tetején, melyből éjszaka villanyfény ragyog szét a városon s tíz
mértföldnyire elvilágít a tengeren, a közeledő hajók elé. A fedett
utczákban nincs soha sár és por: nincs több szél, mint a mennyit
mesterséges szellőztetés idéz elő, kétoldalt délszaki fák örökzöld
lombjai árnyékolják be a sétányokat, télen az utczák alagcsöveken át
fűtve vannak, s nyáron felülről lebocsátott hideg lég tartja azokat
hűsen. A hatszögű tér járdáit egy tündéri szép fasor futja körül;
egyetlen sor eleis-pálma, melynek fényes levelei valami üdítő illatot
párolognak ki, hasonlót a violák szagához s ez örökké betöltve tartja a
roppant boltozat teriméjét, s megtisztítja a léget az emberi kigőzölgés
bűzeitől. Ez a tér a városháztere. A hatszögű épület hat szárnya egy
egész építményt képez, melynek hat kapuját a keresztülszelő három utcza
bejáratai alkotják. A tér közepén kolosszális szökőkút s e kút körül a
város hirhedett élelmi bazárja. Ez egyik nevezetessége Otthon városának.
Egy gyümölcs- és élelmiszerpiacz, melyen az öt világrész és a
szigetországok minden élvezhető gyümölcse azon frissen, a hogy törzséről
leszakíttatott, összehalmozva található: a phœnix-pálma datolya-fürtei,
a cariota édes liszttartalmú kobakjai, a palmyra-pálma óriási diói,
miknek külső húsos héja édes borízű, belső magszéke friss aludttejhez
hajaz, s ha megszárad, finom sajtnak ízlik; a félmázsás lodoiceák,
mintha nagy tökök hevernének ottan, a ceyloni csodapálma dundi
gömböczei, mik csak éretlenűl ehetők, a vérveres tahiti almák; az üdítő
belimbik, a szentjános-kenyér-alakú ingefára húsos hüvelyei, a kenyérfa
pikkely pánczélos czipói, a mangi-fák aranyszín tojásai, a rózsaillatot
és fűszerességet egyesítő csirimáják, a duránczi húsú guyaveszilvák, a
szájban szétolvadó piraquao-baraczkok, a fahéj fűszeres nialéa-szőlők, a
chinai olajfa illatos bogyói, a paradicsomfügék, a dinnye-alakú gerezdes
abacatok, a keményhéjú, kékzománczú mangosztán-almák, miknek belső húsa
ízre és olvadékonyságra a fagylalthoz hasonlít, a granadill
paradicsom-almái, a pandanusz kenyérbélű, ananász-alakú gubói az év
minden szakában felhalmozva találhatók e gyümölcsbazár tágas
csarnokaiban, mik a mult századbeli ronda kofasátrakat mesevilágba
száműzték. Itt vannak kirakva czélszerű állványokon az újkor nagy
tökélyre mívelt európai kertiparának főzelékei mellett a többi
földrészek inycsiklandó zöldségtermékei is, a káposzta-pálma hajtásai, a
jávai kacsangbabok, a finom húsú sóják, lisztes gesztenyeízű bataták, a
török kobakok és tojásgyümölcsök, a jávai savanyú nanka, a malabári
dsambuk, az olajos pisztáczok s mindazok a csodálatos ehető növények,
miket egy keletindiai wayong egy előkelő pangerang asztalára szolgáltat;
mik közől nem hiányozhatik a dinnyefa gyümölcse, a carica papaya,
melyről minden gazdasszony tudja már, hogy annak a levétől a
legkeményebb hús is porhanyóvá lesz a nélkül, hogy tűzre tennék.
Húsnemüekben is egész világtárlat van itt; s az árú-eladó székely
menyecskék, a piros-pozsgás debreczeni, szegedi, komáromi kufárnők oly
nyelvkészséggel tudják ajánlani árúczikkeiket, mely szakképzettségükről
tanuskodik: itt egy delikát elefánttalp kinálkozik, egy rózsapiros
jegesmedve-czomb szomszédságában, melynek versenyt támaszt az úri
asztalra való jakk-pup; az árúsnők készek megmagyarázni a vevőnek,
melyiket hogyan kell elkészíteni; a chinai salangin fecskefészekből
hogyan lesz csemege, az austráliai csörrös állatnak minő pácz kell?
ajánltatnak különösen a pekári és tajaszszu-malaczkák: a ki nagyobb
állatot keres, az utasíttatik a szomszéd boltba, hol épen most
giraff-borjukat mérnek ki, olyan a húsuk, mint a rezge! ugyanott fiatal
vízilovak szügye is kapható; a többi részéből «pemmikánt» csinálnak; egy
Brassóból idetelepült örménynő különösen nagyra van igen keresett
sumatrai kappanjaival, a mik kávén híznak; hitelesség kedveért
mindegyiknek meg van hagyva a zuzája a benne levő emésztetlen
kávészemekkel; ugyanennél található gyakran a nagyon keresett
«pangerang-kávé», mely akként jön létre, hogy egy inyencz állat, a
«musang» a kávégyümölcsöt megeszi, a magját azonban nem tudja
megemészteni, azt hátrahagyja, a jávaiak aztán azt összeszedik utána, s
ez az állatvilági körútat bevégzett kávé valami fejedelmi italt ád mind
illatra, mint zamatra nézve. Azért hitelesség okáért együtt is szokták
árulni az eredetét igazoló album græcummal, melylyel tömör koprolitokat
képez, az urak aranynyal fizetik azt.

Másik boltban mindenféle italokat árulnak, ott kapható a török
«sorbeth», az amerikai «blackdrink», az arab «bombik», mely egyszerre
szomjat és éhet csillapít; a hüsítő «chinai víz», a kávégyümölcsből
készült «kiser», az indus «ananászital», a tengeri szőlőből sajtolt
«korzián», a málna és mézből párolt «malinnik», a borassus-pálma czukros
nedve, a kellemesen csípős «gawral», a four croya virágmustja és
százféle neme a gyümölcsboroknak, csupán igazi bort és égetett pálinkát
nem találni a boltokban. Ennek előállítása és árulása a részvényállam
kizárólagos joga, a minek okait és czéljait majd meg tudjuk később.

És aztán az élelmi bazár valamennyi csarnokában láthatók azok a kis
fürgencz lények, a mik az emberek legnagyobb ellenségének hatalmas
pusztítói, a kis ghekkók azok, mik a legyek ellen folytatják a folytonos
harczot. Ezek a szelid gyíkok, tapadó talpacskáikkal össze-vissza
futkározzák a falakat, az állványokat, hosszú nyelvükkel elkapkodják a
legyeket, a dongókat s tisztán tartják tőlük az élelmi szereket, vannak
is ezért a kufárnők előtt nagy becsületben.

A ki azt gondolta, hogy az élelmi-bazárt a város középpontjába helyezze,
jól számított.

Az emberfogó csábszerek közt leghatalmasabb csalogató az, hogy «hol
lehet jól enni?» Ez bele van nőve a hazáról való fogalomba, nem hiába
részesül oly tiszteletben a «tűzhely». A szakácskönyv igen nevezetes
közjogi codex. A gourmand világ elismerte Otthon városát az inyenczség
Mekkájának.

Másik előnye a világvárosnak a tisztaság. Egy olyan helyre építve,
melyet ősi időktől fogva a járványok posvány-bölcsőjének ismert
mindenki, az alapítóknak minden emberi tudományt segélyül kellett
hívniok, hogy telepüket egészségessé idomítsák. A szükség kényszeríté
őket a lehetetlent is valósítani. Ez sikerült. Az Otthon városában nincs
szemét, nincs kloaka, nincs gyármoslék. Az mind trágyává alakíttatik,
mielőtt emberölő gázaival a levegőt megfertőztethette volna s a piszok
megtér rendeltetése helyére a szántóföldre s lesz belőle arany, a méreg
a földbe vegyül s feltámad mint kenyér.

A főtér hat oldalát hat palota képezi; egyik a bank épülete, másik a
szerződések háza és tolmácsi hivatal, harmadik a börze, a többi három az
igazgatóság három külön osztályáé.

Ha az utazó a keleti-utczában egy légnyomatú hengervasuton az
imperialéra felül, egy örök világtárlat vonul el kétfelől mellette.
Ipar- és terményczikkek, divat és gyakorlati tanulmányok, tudomány és
művészet csoportosult tárlatai váltják föl egymást panorámaszerüen; míg
az utcza véget ér s akkor ott áll az utazó előtt a század legmerészebb
építkezési műve: egy három mértföldnyi hosszú raktár, mely a
Sulina-Dunaágtól a Szentgyörgy-Dunáig nyulik.

Ez az Otthon város kincstára.

Itt rakodnak le a részvényállam mindenünnen érkező légjárói, s innen
indulnak ki új árúkkal megterhelve. Innen hordják szét a Dunán, a
tengeren járó hajók, s a vasutak vonatai a felhalmozott árúczikkeket
Európa egyes országaiba, mert az Otthon állama az európai
részletkereskedésbe nem avatkozik; ő csak a világrészek között tartja
fenn a közvetítést s a nemzetközi kereskedés hasznait engedi az egész
világban szétoszolni.

A hosszú kereskedelmi raktár, melyben együtt van az öt világrész, képezi
a város homlokzatát a tengerpart felől, mely összeköttetésben áll a
kiépített molókkal, a mik a hajdani zátonyok helyén emelkednek, s most
védett kikötőül szolgálnak a hajóknak. A Chedrile-sziget ez idő szerint
mulatókertté átalakítva, kedvencz helye az idegeneknek.

A Szentgyörgy-Dunaágon a rakpartról egy alagút visz keresztül. Általában
mindenütt vasból öntött alagútak visznek át egyik partról a másikra, mik
könnyebben és gyorsabban elkészíthetők, mint a hidak. Hidat nem
építettek az Otthon város folyamain sehol, azért, mert mikor a Duna nagy
áradásban van, a hajókat csak eléjük kötött ærodromokkal lehet víz
ellenében felvontatni, s ezeknek járását a hidjármak akadályoznák; hanem
alagút minden utcza nyilásából vezet át a túlpartra. A Szentgyörgy-parti
fensíkon van a Duna-Delta őserdeje; most pompás népkertté átalakítva,
melyet a világ minden építési ízlése szerint alkotott nyári lakok
diszítenek. Ez a «fényűzés városa».

A Porticskája-Dunaág végre hajóépítéshez készített dockokhoz idomítva,
gabonatartó silokkal végig rakva, elvezeti a kiváncsi utazót a
Razin-tóba, melynek nincs közlekedése a tengerrel; e tóban a
részvényállam mesterséges haltenyésztést űz nagy sikerrel, a zátonyokon
osztrigatelepek ápoltatnak, a sziklás öblökben a szivacstermesztést
üzdelik, s egy kavicsos talaján az őstónak a gyöngytermő gyöngyér
meghonosításával tesznek kisérletet.

Ha azután az utazó vizen, szárazon és víz alatt, villanynyal hőléggel,
légnyomással végigutazta a várost, felszáll egy ærodromba s megtekinti
azt madárlátból; akkor látja lélekemelő képét egy új világvárosnak,
melynek hatágú üvegboltozatos utczacsillaga ragyog a napfényben, mint
egy óriási rendkereszt a földön, közepén a nagy kohinoorgyémánttal, a
hexagon kupolájával; közben a szabályos házak tömegei, tető helyett
világkertekké alakított terraceokkal; a kalauz megmutogatja itt és ott,
ama kiváló nagy épület zöld parktól környezve, minő közintézet háza?
tágas négyszögü térek lombárnyékolta útjain tarka néptömeg tolong,
vasutvonatok, társaskocsik robognak végig az utczákon, sodrony-huzalokon
repül át más vonat a háztetők felett, villanygépek által hajtva; a
folyam óriás négy ágán hajóraj kerülgeti egymást, mindenféle tarka
lobogókkal; távol kelet felé eltekintve, az esthajnal aranyegén közeledő
légjárók hosszú sötét darucsoportja tünik fel, s a nyugati látkör ragyog
a csatornahálózat tükörvonalaitól, mik átszelik a dohányzölddel,
lenkékkel, mályvapirossal, repczesárgával hímezett végtelen mezőket. Míg
a hexagon kupolájának órája felséges döngéssel üti el a kilenczet, s
ekkor a világító-torony óriási kürtje bömbölve szólal meg, tudósítva
róla mindenkit, hogy a napnak vége, s váltókra, szerződésekre nézve
kezdődik a «holnap», s ugyanakkor kigyullad a kupola napfényragyogásu
villanylámpája s mintha csillagos ég népesülne meg az éj leszálltával,
ezernyi ezer lámpa ragyog fel a symmetricus utczák mértani vonalain, a
szökőkutak phosphorescens világítással vetik fel habjaikat, a hajókon
vándor-jeltüzek jelennek meg, a közelgő ærodromonraj fekete alakjai
zöldes fényü lampyris csoportként jelennek meg az égen, a gyárak
tűzkürtői veres fénysugarakat lövelnek az égbe, s a mezőkön
villanyvilágítás mellett foly tovább az aratási munka. Az Otthon
városában nincsen éj soha!


AZ OTTHON ÁLLAMA.

Az Otthon, mint tudjuk, részvényekre alakult állam. Kétszázezer ember
összeállt (félig önkényt, félig kénytelenül) egy részvénytársulat és
kereskedelmi telep alakítására. Ezek voltak egy egész ország ifju
értelmisége, iparosai, kereskedői, földészei, ép, egészséges
fegyverviselői. Törzsvagyonuk volt háromszáz millió aranyban és
ezüstben, melyre a társulat bankja hatszáz millió bankjegyet
bocsáthatott ki, e szerint minden egyes férfi részvénye lett háromezer
forint. Egynél több részvénye senkinek sem lehet s az el nem
idegeníthető, el nem adható, le nem foglalható. A részvényt csupán két
eset alterálja. Az egyik az olyan bűntény, mely számüzetéssel toroltatik
meg, akkor a részvény törlesztve van; a másik a nősülés. A mint a
részvényesek egyike megházasodik, a nő is a részvényesek sorába iratik
be, s az alaptőke annyival többfelé oszlik meg, ha mind megnősültek az
alapítók, a részvény fele értékre száll le. Ha elválnak a házasok, a nő
részvénye sajátja marad, s az elvált férj, ha újra akar nősülni, az új
nő részvényét tartozik az alaptőkének megtéríteni. Ha új férfi akar
megtelepülni az Otthonban, a ráeső részvényt befizeti az alaptőkének, e
nélkül csak átutazó idegennek tekintetik. Ugyanez, ha polgárjogát
bűneért elveszti, befizetett részvényösszegét visszakapja.

Minden alapító részvényes s minden később megtelepülő tartozik aláirni a
részvénytársulat alaptörvényeit, melyek a következők:

1. Az Otthon részvényese semmi állami adót nem fizet. Azonban a saját
kerülete belügyeire szükséges költséget viseli.

2. Az Otthon részvényese minden nemzetiségi, vallásfelekezeti, rangbeli
igényeiről lemond, semmi más országhoz nem tartozik, semmi más
szövetségbe nem lép, egyedül az állam nyelvét ismeri el közvetítési
eszköznek.

3. Az Otthon részvényese mindenben aláveti magát a saját-választotta
helyhatóság rendeleteinek, a becsületbiróság és börze-törvényszék
ítéleteinek minden apelláta nélkül. A békebiróság felszólítására annak
segédkezet nyujtani tartozik.

4. Az Otthon minden részvényese tiszteli részvénytársai jogait,
egymással békében él, szabadon választja munkakörét, s ha kötelességének
meg nem felel, megszünik az állam részvényese s a város lakosa lenni.

5. Minden részvényes egyenlő a társulat előtt minden téren és
hivatásban.

A kik e szövetséget aláírták, azok között először is minden társadalmi
különbség megszünt a nőt és férfit illetőleg.

A nő épen úgy választhatott magának hivatást, az életpályák bármelyikén,
mint a férfi.

E merész rendszabálynak megmérhetlen hatása volt az egész tásadalom
erkölcsi alapjára.

A nő, ki már ifju korában önállóságra talált díszes és haszonhajtó
pályákon, nem volt kitéve annyi csábnak, nem vesztegette lelkét üres
hivalkodásra, nem lett kényszerítve a nyomor, az elhagyatottság által a
tévedések útjára; nem volt rászorulva a férfi kegyelemkenyerére;
szabadabb lett a szív, de szigorúbb lett az erkölcs; megszünt az eskü,
de megjött a hűség; és a mi az államra nézve egyik fő-fő gyakorlati czél
volt: a használható emberi erő megkétszereződött. Az Otthon államában
mindazt a foglalkozást, melyhez nem kell physikai erő és edzett ideg,
nők látják el, nők tanítanak az iskolákban, nők árulnak a boltokban, nők
a békebirák, a hivatalnokok, a könyvvezetők, a pénztárnokok, a
kertgazdák, s ez által százezernyi férfikéz és fő szabadult fel a
hivatások terhesebb és izgalmasabb szakmáinak betöltésére. Ha a nők nem
tennének emberszámot az Otthon városban, a társulatnak nem volna elég
férfia csak a százezernyi repülőgépet is ellátni gépvezetőkkel, valamint
a külföldi commanditeket, veszélyben bátor, égalji viszontagságokhoz
edzett biztosokkal.

Hát a saját tűzhely?

Ez is megtalálta a helyét. A ki nagy úr, vagy a ki annyira vitte az
eszével, hogy sok pénzt keres, az tarthat saját konyhát; úgyszintén a
kis gazda is; a gyárvárosban közkonyha látja el a lakosságot, mely ismét
egyes csoportok által nagyban bevásárlás s közös felügyelet mellett
kezeltetik; a kereskedelmi városban pedig a nagy bérházak mindegyike úgy
van berendezve, hogy a földszintet egy ételadó gazdája foglalja el, ki
azután a nagy ház minden lakóját, mint egy családot, látja el házi
étkezéssel, s a legtöbben meg vannak vele elégedve.

Hát a gyermeknevelés?

Ezt a nagy városban ismét a gyermekkertek vállalták el; s a leggazdagabb
úr gyermekei sem részesülnek több kényelemben, gondosabb ápolásban, mint
a gyermekápoldák pompás intézeteinek növendékei, hol télen délszaki
növényekkel rakott téli kertek szolgálnak nekik ápoldául. Az Otthon
államában tudja azt mindenki, hogy a gyermekélet kincs: az államnak
tőke, a szülőknek pedig kamat, a leányt tizenhat éves korában, a fiut
húsz éves korában az állam részvényesei közé iktatja, mihelyt azok
bebizonyítják, hogy valami önálló munkakört elfoglaltak, s az osztalék
felét, míg a szülők házánál laknak, ezek kapják. Ezt nevezik az Otthon
államában «besorozás»-nak.

Az Otthon városában a mi legdíszesebb palotákat mutatnak a köztérek,
azok mind főtanodák; könyvtárak, akadémiák, tanítóképezdék, egyetemek,
polytechnikumok, múzeumok, orvosi collegiumok, kereskedelmi tanodák,
ipariskolák, művészeti akadémiák, találmányok, kisérletek műhelyei. S a
hogy Tatrangi megjósolá: márványból és czedrusfából!

És e templomaiban a tudománynak egész phalanxa a világhírű tudósoknak
terjeszti a haladó kor szellemi vívmányait. Az ismeretek minden egyes
szaka egész nagy önálló tudománynyá növekedett már fel, s a ki az
egyszerű földmívelést tanulja, többet buvárkodik, mint Paracelsus
idejében az alchymista. Felnőtt férfiak járnak most tanulni, nem
kötelességből, mi siheder éveikben oly teher volt, de önfentartási
vágyból. Jaj a tudatlannak! Ezt érzi mindenki, oly vágy viszi az
embereket most a tanodába, mint hajdan a templomba.

Hát a templom? Templom nincsen-e az Otthonban?

Az is van. Kell lenni.

A templom a köznépnek tanácsadója, birája, orvosa. Az Otthon templomain
belül nem a szertartásban áll az isteni tisztelet, hanem az erkölcsök
emelésében, az ismeretterjesztésben. Az Isten ismeretéhez nem a mesék,
hanem a tények vezetnek. Az Otthon papja, mikor a világ teremtéséről
prédikál, a geologiát magyarázza meg hallgatóinak s a földrétegek
milliom éves titkait fölfedve előttük, bizonyítja be az Isten nagyságát,
kinek egy év milliom egy nap! s mikor az Isten országáról veszi fel a
textust, az emberi tudományok tökéletesültét mutatja fel, a mikben nagy
az Isten! És hirdet emberek között egyenlőséget, népek között
békességet, ragaszkodást a hazához, felebaráti rokonszenvet, megtartását
az adott szónak, önfeláldozást azokért, a kiket szeretünk, s a hogy
pietása diktálja, idézi hozzá Jézus vagy Mózes, Mahomed vagy Solon, vagy
Konfucsé szavait; hisz ők mind azon törekedtek, hogy az embert közelebb
vigyék az Istenhez.

A pokollal nem ijesztgetnek többé senkit, A «tűzkürtők» bizonyítják
minden házban, melyet tüzelővel ellátnak, hogy a föld alatt nem laknak
ördögök, az is a jóltevő Isten világa. A pokol létezése kizárná a
mennyországróli fogalmat: ember nem lehetne idvezült azzal a tudattal,
hogy más emberek elkárhozottak.

A népszerü természettudományi előadások, mik a köznépet megismertetik az
alkotó mindenség csodáival, lehetetlenné teszik az orthodox mesék
érvényben tartását, s kényszerítik a papot, hogy ha a nép előtt akar
haladni, az ismeret lámpáját vigye kezében. S e fénynél jobban
megismerik a nagy teremtőt, mint a traditiók sötétségében.

Az Otthon államában tehát még a pap is hasznos ember.

A mi azonban a templom hatalmát rég túlszárnyalta, az a nyomda.

Az Otthon államának nyomdája egy egész városnegyedet képez, s betüszedő
gépei mellett is ezernyi emberi kéznek ad munkát s ugyanannyi emberi
főnek. Azok, a kik a tudományt előbbre viszik, kik buvárlataikkal,
fölfedezéseikkel az összes emberiségnek használnak, nemzetük nyelvének
is jogot szereznek a világnemzetek sorában. A kereskedelem és a tudomány
hódít. Terjeszti e hódítást azon előny, hogy az Otthon állam közlekedési
gépei által az egész világból a leggyorsabban hordja össze az események
hiteles híreit s e végett hirlapjait mint első kutforrást fogadja az
egész művelt világ s kénytelen azoknak idiomáját, minden idegenszerűsége
mellett is, elsajátítani.

Most lássuk az Otthon államszerkezetét.

A részvényesek választanak egy képviselő-testületet, mely ezer tagból
áll. E testület minden évben egyszer hivatik össze s akkor megvizsgálja
az igazgató-tanács előterjesztését az elmult üzleti évről s megbirálja
jövő évre számított terveit. Az igazgató-tanácsnak harmincz választott
tagja és három elnöke van; a három igazgatót az összes részvényesek
választják tíz évre, a többit a képviselő-test évenkint.

Az egyik igazgató szakmája a belső rend fentartása s az építkezések, a
másiké a közlekedés, a repülőgépek rendszere, az új találmányok, a
tudományos intézetek, a harmadik osztályrésze a kereskedelmi és a
pénzügy.

E három igazgató jelenleg Dárday, Tatrangi és Severus.

A három igazgató feladata a közös összeműködés.

Severus tervezi az állam kereskedelmi vállalatait, mik a távol
világrészek egyes országaival kötött kereskedelmi szerződéseken
alapulnak; Tatrangi állítja elő a vállalatok fentartására szükséges
eszközöket, neveli a gépek kezeléséhez alkalmazandó szakférfiakat s
vezeti a földismereti kutatásokat; Dárday pedig intézi itthon a
munkafelosztást, s ügyel az állam szerzett vagyonának czélszerű
elhelyezésére.

A részvényes állam keletkezésének első évében sok nagy ellenséggel,
tömérdek akadálylyal volt kénytelen megküzdeni. A nagy tengeri
kereskedést űző államok veszélyes vetélytársat láttak benne s nem
akarták engedni azon eszme létesítését, hogy Ázsia és Európa között a
legegyenesebb vonalban irányuljon a kereskedés folyama; az úgynevezett
«Ázsiai társulatokká» csoportosult nagy bankárok ellene szövetkeztek,
hogy hitelét egyszerre megtámadják; – a barbárok országait felizgatták
ellene mint csempészetet űző és vámtörő kalózszövetség ellen; – hanem az
első év lefolyása után átlátta mindenki, hogy az Otthon államot
megbuktatni nem lehet; hanem hogy ki kell vele egyezkedni, és lehet vele
egyezkedni. Az új közlekedési találmány nem rontotta meg a kereskedelem
forgalmát, hanem gyorsította azt, a helybeli termények árát növelte, a
behozottakét leszállítá; aztán a részvényállam kész fizető volt mindig,
hitelét nem feszítette túl. Veszteségei nem voltak, minők a régi
kereskedést sújtották; árúczikkeit nem érte hajótörés, szállítmányaiban
nem volt ismeretes a «calo», az árúfogyatkozás, a mit a régi szállítók
két százalékkal szoktak felvenni, s egészen hiányzott nála a casco: az
árúbiztosítás, mely az értéknek három százalékát képezi, s e két
tételnél egyedül öt százalékkal kellett előnyben lennie. De végtelenül
nagyobb volt ennél a nyeresége a gyors szállításon, mely képessé tette
egy nap alatt egyik földfélgömbről a másikra átszállítani. Így például,
midőn a délamerikai pampasokban a csupán bőreért levágott tulkok húsát
mázsánkint két dolárral vásárolta s e húst a jéghideg légmagason át azon
frissen átszállítá Európába, itt egyszerre megszünteté azon inséget,
mely szerint már azon időben húst csak az igen vagyonos osztály volt
képes vásárolni, s a mellett, hogy azt ismét mindenkire nézve olcsóvá
tette (kilonkint 16 kr.), még maga is nyert rajta száz perczentet, s a
részleteladó másik százat; holott e drága élelmiszert az ideig ott
hagyták a nagy pusztákban a farkasoknak és medvéknek. És végül a
szállítás neki nem került egyéb költségébe, mint a gépfelügyelők
fizetése, a mozderőt ingyen adja a lég. Egy év alatt a mozdony állama
rendíthetlen hitelét állapítá meg, s azontul békében hagyták tovább
nőni, és talán gondolkoztak róla, hogy saját fegyvereivel támaszszanak
neki veszedelmes versenyt. Hanem ahhoz elébb a fegyvert magát kellene
birni!

Az Otthon állama keletkezése első évében túlhaladta tiszta nyereségével
az alaptőkéje összegét. Ez így lett felosztva: Egy százalék az
igazgatóságnak. Ez is nagy összeg. Egy millió minden kormányzónak, s
százezer forint az igazgató-tanács tagjainak. Azután egy negyed része a
nyereménynek az ærodromonraj szaporítására lett fordítva, másik negyed
az alaptőke növelésére, harmadik negyed a város középítkezéseire; a
negyedik osztalékul maradt a részvényeseknek: fejenkint 700 frtnál több.

Tehát az Otthon állam polgára nemcsak hogy semmi államadót nem fizet,
nemcsak hogy katonáskodástól ment maradt, nemcsak hogy jó utakat,
iskolákat, vagyon- és személy-biztonságot ingyen, egészséges lakást, jó
igazságszolgáltatást igen olcsón, kenyérkeresetet, földbérletet,
alkalmazást, munkát igen könnyen kap az államban: még azonfelül annak a
nyereségéből is osztalékot húz; még a felől is biztosítva van, hogy ha
balszerencse, elemi csapás, tehetetlenség megfosztja vagyonától,
munkabiró erejétől: koldus akkor sem lesz, nem veszhet el nyomorban, van
egy kincse, mely elpusztíthatlan: az állam aranykönyvébe beírt neve!

Azért a vétkes büntetése az, hogy a nevét onnan kitörlik. Börtön nincs
az Otthon városában. A vétkest száműzik onnan, s fülgombját kifurják; a
külvilág előtt nem becstelenítő jel az, de itt ráismernek róla. Ha utóbb
megjavul és visszafogadják, egy ichor-gyémántfüggőt kap, mely
rehabilitatióját bizonyítja, s az Otthon városában az emberszeretet
tisztelettel fogadja azokat, kik egy vétkes multat egy erényes jelennel
hoztak helyre; ott nyereségnek tartják a megjavult vétkest, s egyszeri
botlásért nem üldözi a káröröm a sírig az elbukottat.

A javíthatlan bűnöst, a szörnyeteget azonban nemcsak száműzik, hanem
keresnek számára olyan helyet is, minőt megérdemel. Azt elszállítják
Közép-Afrika ismeretlen vadonaiba, a honnan lehetetlen maga erejéből a
civilizált világba visszatérnie. A csaló még ott lehet a vad népek közt
civilizátor, a haramia még lehet ott hős, a lázító lehet társadalmi
reformátor s a népámító lehet a niamniamok közt missionárius, az őrjöngő
gyilkos versenghet a fenevadakkal az emberi felsőbbség fölött, s ha az
apagyilkos ott összetalálkozik a gorillával s párharczban megöli azt,
nagyapját ölte meg akkor is, de jótettet követett el. Az Otthon
államában senkinek sem veszik el sem életét, sem szabadságát
büntetésből, csupán azt teszik vele, hogy arról a helyről, melyet meg
nem érdemelt, átteszik olyan helyre, melyet megérdemel.

Végre rájövünk az ó-világnak egy nevezetes tényezőjére, melynek oly nagy
szerep jutott a közéletben, melytől függött a családok élete, mely
annyiszor szerepelt a törvényszékek bűnvád-padjain; mely valóban
«szellem». A bor. A szesz.

Az Otthon államának két egyedárúsága van: a légi közlekedés és a bor. S
ez a kettő egymáshoz van csatolva. Más népek ihatják a bort, ha
megitták, jó kedvük lesz tőle, ha sokat ittak, részegek lesznek,
hevernek a földön; de a légben járó a boritaltól megőrül, a légjáró
vezetője, ha részegen elesik, az égből esik le. Azért az ærodromonok
gépészeinek nem szabad sem bort, sem semmi szeszt inniok. Odafenn az
ózonnal telt magasban úgyis folytonos mámorszerű izgalomban vannak az
emberi idegek, egy ital bor méreggé válik ott; ezért még az utasok sem
kapnak szeszes italokat a légben repülés alatt; más ott az érverés, más
a vér keringése, az egész égési processus, mely az ember belsejében az
életet képviseli, más törvényeknek van alávetve, mint lenn a földön.
Megrögzött betegségek megszünnek odafenn, de támadt helyettük
fogékonyság más betegségekre, miket a föld nem ismer.

A légjáróknak tehát nem szabad bort inniok. Van százféle más ital,
melylyel azt pótolhatják, mely üdít, enyhít, táplál, de az idegekre nem
hat. Azokat szabad árulni. Bort csak az állam ád el, csak kitünő jó
bort, orvosi rendeletre, palaczkját aranyával mérve; az olcsó bort pedig
kiviszi Amerikába, a hol ismét jót tesz vele, mert a veszedelmesebb alet
és brandyt szorítja ki vele a piaczról.

Az Otthon államában tehát nincs részeg ember. A légjárók gépészeit az
állam igen jól fizeti, nyereményeiben is részesíti; azért minden ember
azon törekszik, hogy erre a szakra képesítse magát vagy gyermekét; hanem
e hivatásnak legelső parancsa a józanság. Annálfogva az Otthon államában
a józan és nem józan ember közti külömbség valóságos kasztot képezne, a
részegség páriává tenne.

Az Otthon államának népe elfogadta bevett italul a theát és kávét és ez
illustratiójául szolgál társadalmi alakulásának.

A thea- és kávéivó nép erkölcse keményebb, ridegebb, változatlanabb,
mint a szeszivóké. Tűz e nélkül is sok van a keleti faj vérében.

1870-ben a német hadsereg katonái nem pálinkát, hanem kávét ittak és
vitézül harczoltak mellette.

És végtére az Otthon államában az időnek minden órájára s az ész és kar
minden munkájára szükség van; a ki részeg, munkát és időt lop el a
társadalomtól és az államban tolvaj nem maradhat.

Azért az Otthon polgárainak a bort csak orvosi rendeletre adják, s
mindenki jól érzi magát e mellett.

Hogy jól érzi magát mellette, annak esküvő bizonysága az, hogy hét év
alatt egy millióra szaporodott fel az Otthon lakossága, s abból
ötszázezer volt a részvényes, a ki lefizette a polgárjogot adó magas
díjat, s a szaporodás folyvást mértani arányban növekedik, daczára a
befogadási föltételek szigorának s a még szigorúbb lustratiónak.

Jövedelme pedig szintén arányt tartott az államnak a szaporodó
részvényesek számával, úgy, hogy a hetedik évi nagygyülés elé
terjesztett üzleti előterjesztésben az igazgatóság, az alkalmazottak és
munkások díjának húsz százalékkal felemelése mellett, a légjáróknak
százezerre szaporítását, s a Létin egy új százmillióba kerülő raktár
építését ajánlhatá, a részvényeseknek fenmaradó ezer forintos osztalék
mellett. Meg is kapta az absolutoriumot és felhatalmazást minden
ellenmondás nélkül. A részvényállam országgyülései derült arczczal
birnak!


A VILÁG ÁTALAKULÁSA.

Hét év egy olyan találmány után, minő a repülő gépek rendszere, az egész
világot képes volt átalakítani.

A legelső hatás az volt, hogy minden nagy államnak le kellett tenni a
hadkészülődésről. Ez természetes volt. Minden állam átlátta azt, hogy ha
ő háborút akar valaki ellen indítani, a megtámadottnak első dolga lesz
az «Otthon» részvényes állam szövetségét megvásárolni, s az ellen azután
sem hadsereg, sem ágyúk, sem várak, sem pánczélos flották nem segítenek.

Az államok tehát kényszerítve voltak a kölcsönös lefegyverzésre.

Csupán Európában egyszerre négy millió katona lett hazabocsátva.

Négy millió munkáskéz egyszerre visszaadva az iparnak és földmívelésnek!

És azokkal együtt kétszázezer katonatiszt a polgári pályára bocsátva.
Férfiak, a kik a szorgalom, erő, tehetség és tanulmány óriási tőkéjét
fecsérelték eddig az emberölés tudományának terjesztésére s most
egyszerre kényszerítve lettek ugyanezen tehetségeket az élet haszonhajtó
pályáin érvényesíteni.

Nem volt többé hiány munkáskézben és szellemi tehetségben.

A családalapításnak egy nagy akadálya elmult.

Az uralkodók, kiknek nem volt okuk többé külvédelem végett katonai
államot alkotni, kényszerítve lettek népeik szeretetére támaszkodni,
tisztelni a törvényeket, becsülni a polgárokat s nem öltötték fel
azontúl egymás katonai egyenruháit, mikor a szomszédba látogatni mentek.

Hanem annál inkább iparkodtak valódi őszinte szövetségben élni
egymással.

Megszüntek a diplomatia véres kimenetelü cselszövényei.

Európa közeledett azon ponthoz, melyet «Egyetemes Állam»-nak
(Universal-Staat) neveznek. Az országok közötti vitás kérdéseket egy
nemzetközi békebiróság intézte el s annak a fejedelmek épen úgy
alávetették magukat, mint más halandó ember a maga birájának, hiszen
hiányzott már kezükből az «ultima ratio regum»: az ágyukanócz!

A másik hatás pedig az lett, hogy a hadi készülődés megszüntével négy
milliárdnyi évi kiadás lett kitörülve csak az európai államok
budgetéből, a mibe addig évenkinti fegyverkezésük került.

Négyezer millióval könnyebbült meg az államok évi kiadása, négyezer
millióval kevesebbet pusztított el az örökké éhes Moloch a nép
verejtékén szerzett falatjaiból! Négyezer millióval kevesbült évenkint
az államháztartási deficit! Négyezer millióval több jutott népnevelésre,
népboldogításra!

Ennek legelőször is az egész pénzügyi világra volt roppant nagy hatása.

Az államok nem szivattyúzták ki erőszakosan népeiket, ennélfogva a
szükséges pénzt megtalálták odabenn önnépüknél, nem kellett érte a
pénzállamok piaczaira menniök, adósleveleiket saját polgáraik birták,
nem uzsorásaik.

A munkás kéz és a munkadij közötti nehéz kérdés veszteni kezdé égető
erejét. A munkaadók elég munkaerőt találtak, s a munkatevők elég pénzt,
hogy saját vállalkozásukra csoportosulhassanak. Egyik sem volt többé a
másik rabja.

Nagy változáson ment át maga a kereskedelem, főként a hitel.

A repülőgépek rendszere a közlekedést végtelenül meggyorsítá és egész a
præcisióig bizonyossá tette. Ennek az a következése lett, hogy a
pénzforgalom maga is épen oly arányban meggyorsult. Három hónapos
váltóknak hire sem volt többé. Két hét volt a leghosszabb hitel, a mit
kereskedő kért és adott, hisz 2 hét alatt kétszer is eladhatja a
megrendelt áruját, s örült, ha a pénze nem hevert a zsebében s ok nélkül
nem fizette tőle a kamatot. A vásárlás csaknem egyértelmű volt már a
kész fizetéssel. Szigorú és gyors eljárású kereskedelmi törvényszékek
rászoktattak mindenkit kötelezettségei pontos és gyors teljesítésére.
Komoly és nemes jellemű nemzetek a kereskedelmi pályát kultiválni
kezdték s bizonyos addig hiányzó noblesset honosítottak meg benne.

A légjárók rendszere által a védvámok és mindenféle vámok rendszere is
halomra omlott. A légjárót nem lehetett megvámolni. Azt a douanierek el
nem foghatták. Az Otthon állam azonban nem űzött légjáróival
csempészetet, hanem a mely állam szerződésre lépett vele, hogy gépeivel
leszállhat benne s raktárakat nyithat be- és kivitelre, azzal
megegyezett akként, hogy a mi legnagyobb tiszta jövedelme volt addig az
államnak a vámbevételekből, azt évi bérletül fogja neki fizetni. Ezzel
épen csak a vámőrök és dugárusok életmódját fordította meg, azokat is
kényszerítve ezentúl tisztességes munka után élni.

«Tisztességes munka után megélhetni!» hisz ez a gordiusi csomó
vezérfonala. A midőn becsületes úton könnyebben és biztosabban lehet
vagyont szerezni, mint lopás által, elfogynak a tolvajok, és a midőn a
nők számára felszabadul a munkatér, elfogynak a hetärák. A rendőrség nem
talál majd őrizni valót. Minden ember maga féltékeny a kenyértermő
becsületére.

A becsületrőli fogalmak is megváltoztak. «Elég» becsületesnek «lenni»,
de nem «elég» becsületesnek «mondatni». A törvény megtorol minden
sértést, s a mit a törvény meg nem torolhat, azért a társadalom a sértőt
itéli el, nem a megsértettet, mint jelen korunkban. Ennélfogva párbajt
sem vívnak többé, s ökle erejével nem bizonyítja többé senki se
igazságát, se szerelmét.

A népek gyorsan és közelből ismerkednek meg; felfogják egymás jó
tulajdonait s igyekeznek egymástól tanulni; felfedezik azokban, a kiket
addig gyülöltek, a szépet, a jót, az idegen országok gazdagságát, az
idegen kedély költészetét s kezdik megismerni az együttérzés titkos
varázsát.

A mint a mivelt világ látköre a föld minden zugára kiterjed, a mint a
találmányok folyvást új eredményeket hoznak elő; a mint a néppusztító
hadjáratok óriási történetét helyettesíteni kezdi a társadalmi élet
nyüzsgő mozaik képe, mely szakadatlan változatban sürg-forr a napi
események hirtömegében: azzal lassankint elenyészik az emberiségnek
egyik leggonoszabb kisértete, az utolsó dæmon, «az unalom».

A huszadik század közepén túl nem unhatják többé magukat az emberek. A
napnak minden óráját elfoglalja valami esemény, mely a szellemnek új
izgalmat ad. Az emberek nem kártyáznak többé. Mulatságból lehetetlen, ha
minden negyedórában azzal zavarják fel, hogy «hallottad-e már, mi
történt a mult óra óta?» pénzszerzési vágyból megint nem; hisz a kinek
annyi esze van, hogy a whisztet meg tudja érteni, az egy kirándulással
az aërodromon kajutjében többet és biztosabban nyerhet, mintha a
trikkeket számlálja és izzad hozzá.

A kártyaszenvedély lelohasztására egy találmány különös hatással volt.
Ez azon mnemotechnicai szemfényvesztésen alapult, melyet a
præstidigitateurök clairvoyance czím alatt mutogattak. Tudva van ennek a
titka. A kérdező az első kimondott szó három betűjével jelzi a bekötött
szemű kérdezettnek az elrejtett tárgyat, s annak csak egy előre betanult
schemát kell jól fejében tartania, hogy kitalálja a kérdésből a tárgy
színét, nevét, alakját. Valaki egy tankönyvet írt aztán arról, hogy két
összetanult ember olyan jelentéktelen szavakkal, a mik figyelmet nem
költenek, olyan kéz- és arczmozdulatokkal, a mik fel nem ötlők, a vele
egyetértőnek minden kártyát jelezhet, a mi az ő kezében van; úgy hogy
két ilyen összetanult játszó ellenében a harmadik és negyedik okvetlen
zsákmányul esik; ezt a könyvet eleinte üldözni kezdte a rendőrség, mint
útmutató eszközt a rablásra; míg egyszer egy cultusminiszternek az a jó
gondolatja támadt, hogy beviszi ő ezt a könyvet a felsőbb
tanintézetekbe, mint köteles tantárgyat, hadd tanulja meg minden művelt
ember, hogyan kell a kártyán biztosan csalni. És ez bámulatosan
sikerült. A mint minden emberrel közölve lett a titok, hogyan kell
hamisan játszani? a kártya elvesztette az ingerét. Játszottak vele még
tréfa, mulatozás végett, a hogy szokás büvészi productiókat, társas
mulatságokat kellemes időtöltésül rendezni, de olyan bolond nem akadt
többé, a ki commerce-játékot pénzbe játszszék, mikor jól tudja, hogy
minden ember érti a hamis játék fogásait academice, ő maga is. A
hazard-játéknak pedig egy igen egyszerű intézkedéssel rontották meg a
gyökereit. Ha a vesztes fél bepanaszolta a nyertest, vissza kellett neki
fizetni az elnyert összeget. Így aztán egészen rossz üzlet lett a
kártyajátékból.

Az új kor gyors közlekedési eszközei az aristocraticus fogalmakat is a
képtelenségek közé vezették. Otthon a maga Auljában a kirgiz főnök is
aristocrata s addig nem ereszti be a jövevényt bűzös sátorába, míg ki
nem kérdezte, hogy el tud-e hét őst számlálni; hanem aztán ha összejön
az orosz bojárral, azzal szemben alázatos szolga; az orosz bojár meg a
franczia herczeg előtt sülyed le barbárrá, a franczia újonsült nemest az
angol mylord megint csak parvenunek tartja, valamennyien elhomályosulnak
a nagyszámú felséges és fenséges uralkodó és uralkodhatnám fejedelmi
ivadékokkal szemben, a kik úgy elszaporodtak már, mint a burgonya; és
mind együtt azokkal nem érdemesek a bocskorsziját megoldani a Mohammed
családjából származott rongyos török dervishnek, ki előtt ők csak gyaur
czenkek, s aztán dervishestül együtt nevetséges bohóczok a chinai
mandarin szemében, s ráadásul a mandarinnal, tisztátalan állatok a
büszke brahminra nézve. S végül aztán bojár, vicomte, mylord, herczeg,
fejedelem, dervis, mandarin és brahmin nem más a legbüszkébb yanke
knownothing tábláján, mint portéka; mennyit nyom? az a kérdés: nagyot
köp rá s letörli vele.

A gyorsan keveredő népek kényszerítve voltak rá, hogy büszkeségeiket
otthon hagyják. Nem a nyaktiló irtja ki az aristocratiát, hanem a
közöny. Elmulik észrevétlenül.


A VILÁGNYELV ÉS BETŰI.

Azt, hogy az emberek egy nyelven beszéljenek, ha eddig meg nem érte a
világ, ezután már épen nem érheti meg. Minden életképes nemzet igyekszik
irodalmát kifejteni s ez által a nemzetiségek olyan alakuláson mennek
át, minő a folyó anyagnak jegeczülése; a fluidumokat még lehetett egygyé
keverni, de a cristallumokat ki egyesítheti más cristallumokkal?

Hanem a helyett létrejönnek a «világirás» betűjegyei, miket az
üzletvilág a kerek földön mindenütt sajátjainak fogad el, s a közös
irást mindenki egyforma könnyüséggel olvassa a saját nyelvén, a chinai
ép úgy, mint az indogerman, semita, az uralaltaji vagy a magyar.

Már a mult században több százra mentek azok a betűjegyek, miket minden
európai nép egyformán olvasott.

Először is a kilencz arab számjegy, azután a hónapok tizenkét jelvénye.
Egész táblázatot állíthatunk belőle össze, a mint következik.

_Legközönségesebb jegyek._



_Vallásos és symbolicus jegyek._



_Mértani, földtani és csillagászati jegyek._



_Üzleti és ipari jegyek._



_Jegyek a chinai abécéből._



_Mexikói képirás jegyek._



_Rosicrucianusok jegyei._



_A börzéken használt baldovernyelv jegyei._



_Japán és európai kereskedők által használt értekezési képbetük._



_Aztek iratokon fölfedezett jegyek._



_Chippewas sírkövek képbetüi._



_Az országok neveit képviselő czímerek._



_Ezekhez jönnek még a hónapok jelvényei._



_és a kilencz arab számjegy, a hat római számjegygyel együtt._

Ime száznyolczvan olyan jegy, a mit már a XIX. században használtak
nyelvkülönbség nélkül s a miknek legnagyobb részét minden tanult ember
ismerte, s a nyomtatásban nem akadt fenn rajta.

Az egyptomi hieroglyphok, a perui quipuk, az indus wampum-övek, a kihalt
rézszinűek sírkövei, a tazmán képbetűk, az aztekek pálmahéjra festett
feliratai, a mexicoi évkarikák és naptárkövek, de különösen a chinai
irásjegyek, a Tsok irásmód, azután a bevett szokás, az elfogadott
használat a XX. században ezeren felül szaporíták azokat a jegyeket, a
mik egy egész szót és fogalmat fejeznek ki s a legszükségesebb ezer szó
birtokában már képes az ember a legsürgősebb közleményeket olyan nyelven
is megértetni, a melyet nem ért.

A városok neveit a földrajzi vonalok és számok jelezék: 0+449: ez Páris.
11+52½: ez Berlin 16½+47½: Budapest. A tulsó félgömbnél a délkör
megfordul, s a szám túlkerül. E jegyből a közös térkép után minden
nemzet megérti, honnan jön a tudósítás? holott betükkel leirva nem tudná
elolvasni.

Ez általános irás még közelebb hozta a külön népfajokat egymáshoz,
voltak hirlapok, egészen e világírás jegyeivel nyomtatva. Otthon
városnak egyik új intézménye az volt, hogy minden hazatérő aërodromon
egyik gépésze az alatt, míg a gép a maga útját megtette, a távolról
hozott tudósításokat, eseményeket a világirás jegyeivel czinklapra
beedzé; mikor megérkeztek, a központi tudósító átvette tőlük az egyforma
szélességű czinklapokat s azokat összeállítá. Az így szerkesztett hirlap
mellett aztán a villanytávirda is hátramaradt a versenyben, s kezdett az
elavult találmányok lomtárába aláhanyatlani, mint a hogy elmult a lőpor
és a gőz, mely egy század előtt még demiurgus volt: világromboló az
egyik, világteremtő a másik.

S az egymással oly könnyen és oly folytonosan érintkező népek tudtak
egymáson segíteni nagy bajaikban; egyiknél könnyebült a munka, a másik
fölébredt a tespedésből; bőségüket egymásnak kölcsön tudták adni;
eltanulták egymás előnyeit. Mindenkire nézve volt egy még alsóbb fokú
népfaj, a kit valamire tanítson, a kit a földről fölemelkedni segítsen;
hisz még akkor is volt a földön kilencz millió emberevő, s azok közt
három millió középafrikai állatember, a szőröstestű, majomfarkú
niam-niam nép; ki még a kőfegyvert sem ismeri, doronggal harczol s
ellenfelét azért öli meg, hogy megegye. És annak is mind emberi lelke
van.

Az pedig régen meg lett czáfolva már, a mit a mult század tudósítói
állítottak, mintha a különféle népfajok érintkezéséből eddig ismeretlen
új uralkodó nyavalyák lepnék meg az európai fajokat. A mult század nagy
ragályait és járványait a római cæsarok idejében is ismerték, Amerika
feltalálása előtt, s a mi veszélyes kórban III. Henrik meghalt, arról
már Dávid, Izrael királya is keservesen énekelt. Ellenkezőleg a lég és
égaljváltoztatás, a vetőmag megújítása, az új házi állatok
meghonosítása, vérvegyítés, keresztezés, nemesítés, sok megrögzött
csapást megszüntetett, melyben századon át pusztult a mivelt faj, s a
szelidített házi állatok, és a gazdasági növények.


ÚJ BAJOK.

Annak, hogy az utazás nagy távolságokra a földforgás gyorsaságával
történhetett meg, azon az eredményen kívül, hogy fél millió ember
szüntelen úton volt, még egy más közvetlenül érezhető hatása
mutatkozott. Az utazó ember egyuttal messze volt a földtől s fenlakott
az égben. Ez nem maradhatott befolyás nélkül az emberiség physiologiai
fejlődésére.

Számtalan betegséget ismertek már az ó-világban is, a mire az utazás
gyorsasága, a tiszta lég, az éghajlatváltoztatás, az időjárás fordulata
gyógyítólag, enyhítőleg hatott.

Ez a gyógyerő most hatványozva lett az által, hogy az utazó teljesen el
lett távolítva a földtől, minden mephyticus kigőzölgés párakörén
túlragadva, a hol repülés által sürített ózon a maga tisztaságában
hatotta keresztül tüdejét, porusait, hol a lég villanyosságából elvont
«elód», a nap tiszta fényéből kisugárzó «heliód», a hegylánczok
csúcsaiból emelkedő «crystallód», (megannyi a jelenben is sejtett
hatalmas erő), és a mit az ó-kor gyógyászai «magnale magnum»-nak
neveznek: az egész föld szellemének, a geodæmonnak befolyása az emberi
szervezetre a legsulyosabb kórtüneteket csaknem rögtön, a felrepülés
perczében elenyésztették, hagymáz, cholera, váltólázak a kór
válságpontján jobbra fordultak az aërodromon belsejében; elaggott
embereknek ifjukori életerővel teltek meg lankadt idegeik a légben
utazástól; egy pár éven át az egész orvosi tudományt kataklismával
látszott fenyegetni ez új találmány: nem küldtek a betegek orvosért,
gyógytárba, hanem vitették magukat a repülő gépbe s indultak a földet
körüljárni; még a hirhedett csodaszerek is elveszték népszerűségüket;
nem várta senki többé a «lachesistől» főfájása szűnését; nem rágta a
«kola diót» férfiszíve újra erősülteért, nem használta az opoponaxot
megelőző ellenszerül az új divatragály, a melanemia ellen, nem
füszerezte a gyenge gyomrú ételeit pepsinnel; nem kapkodott a végső
segítő ginseng «panax» után az aszkóros; nem itta a kalabárbab nedvét a
szembeteg, minden chinabor, anacahuit pastill, Bestucheff tinctura,
essentia lignorum, poculum vomitorium, potio Riveri, camba di Giudea,
guarana, salamandrin, paraguay thea, Dippel olaja s az ind pálmalevél
tetüből készült agebalzsam és a többi drága írek, a mik mindent
meggyógyítanak, ottvesztek a raktárakban. Fel volt találva már a
panacea. A «telluri erő», a «sidericus erő» meggyógyít mindent. Senki
sem beszél már másról, mint a «jodozmon» csodahatásáról. Voltak gazdag
urak, kik a klimakterikus esztendőt, mely köztudomásra minden életidőnek
a hetes évfordulója, a mikor kinek-kinek előjön az a betegsége, a miben
egyszer meg fog halni, tehát azt a klimakterikus évet folyton a
repülőgépen utazásban töltötték el. Ez nem utolsó jövedelemforrás volt
Otthon városára nézve, s annyira szaporodott a betegség elől utazók
száma, hogy a hetedik évben mr. Severus az igazgatótanácsban azt az
indítványt tevé, hogy miután az utazók száma épen kétszer annyi, mint a
mennyit az aërodromonok felvehetnek, tehát az utóbbiakat még egyszer
annyira kell felszaporítani.

Tatrangi Dávid pedig erre azt mondta: «Nem, hanem az utazók számát kell
felére leszállítani».

És Dárday azt veté utána: «Igazad van!»

A miért azután mr. Severus retteneteset bámult a két igazgatótárs szeme
közé. Ez az első eset az üzletek és közlekedés történetében, hogy egy
vállalkozó a jövedelmező keresletet akarja felére leszállítani.

És mégis úgy volt. Tatrangi Dávid azt mondá: az utazók számát kell
felére leszállítani, és Dárday azt mondá: «úgy van», s mind a ketten
igen komolyan beszéltek.

Az öreg Tatrangi Mózes öt éve, hogy meghalt, vagyis a XX-ik század
fogalmai szerint: a légkör feletti világ lényei közé emelkedett.

A XX-ik században már a közhit által bevett fogalom, hogy a légkör
felett, mely épen oly fluidum, mint a víz, úgy szólván a földnek
legkülső kérge, egy egész világ él, melynek lényei épen oly magasan
állnak tökéletességben mi fölöttünk, mint mi a tengeri csigák fölött.
Holott a tengeri csiga, a planéta ez őslakója a legelső ura a földeknek
és csillagoknak, szintén igen tökéletes lény, mely eszmél, gondolkodik,
érez és alkot oly titokteljes ösztön szerint, melyet még emberi tudomány
meg nem oldott. És mégis e tökéletes lénynek nincs semmi világos fogalma
mi felőlünk, kik a vizek felett lakunk, talán csak homályos sejtelmei
vannak mind arról, a mit mi alkottunk, és azokról a tündérekről, kik az
ő gyöngyeit fehér keblükön viselik, mert látó és halló érzékei
tökéletlenül vannak kifejlődve. Ily csigái vagyunk mi a légtengernek,
ide ragadva annak fenekéhez: s csigabölcseség tőlünk azt állítani, hogy
a mit a mi öt érzékünk meg nem láthat, meg nem foghat, nem szagolhat,
nem ízlelhet, az a világ nem létezik. A XX-ik század egyik feladatává
tette, egy hatodik érzéket is kifejteni az emberben, mely a légtenger
fölötti világot is észlelhetővé tegye a légtenger csigáira nézve, s hogy
ez erőszakoskodás nem vált egészségére a légtenger csigáinak, azt majd
mindjárt sorban látni fogjuk.

Tatrangi Mózes halála előtt pár nappal magához hivatta fiát. Nem lakott
többé a budai tébolydában, hanem egyikében ama magányos nyári lakoknak,
mik az Otthon ligeteiben a lélekbetegek számára voltak készítve.
Fogadása szerint soha sem ült a fia által tökéletesített repülőgépre,
vasuton hozatta magát idáig.

– Te gyermek! monda fiának; én mától kezdve felszabadítom azt az
üzletedet, a mi legjövedelmezőbb lesz, de eddig tilalom alatt állt: az
örök temetőt. Ma délben két órakor elköltözöm innen.

Dávid fiui kegyelettel igyekezett az öreget biztatni, hogy nem hal meg,
hiszen sokkal jobban van már, még sok örömet fog élni, a mit az apa mind
igen rossz néven vett.

– Te hallgass. Gyermek vagy. Nem is gyermek, csak embryo. Akkor fogsz
még csak születni, ha én meghalok. Addig nálam van a lelked
vital-geniusza. Ha én azt mondom, hogy «meghalok», hát úgy lesz. A
Senegalparti négerek, ha rabszolgaságba jutnak, régen tudják már azt,
hogy hogyan kell akarva meghalni, minden öngyilkos erőszak nélkül? Azt
mondják, én akarok meghalni és megteszik. A Viskonsini «Red Jaquet», a
rézszinüek főnöke, mikor meghallotta, hogy szövetségesei, a fehérek
nejét hitszegőn főbelövették, nem állt boszut, hanem oda feküdt a biró
ajtajába, beburkolta magát pokróczába, azt mondá: «én megtérek a nagy
szellemhez», és meg tudott halni. Hát nálam ne lenne-e olyan erős az
akarat, mint a négernél, az indiánnál? Meglátod, el kell mennem. Egy
dolgot nem tudok, mert nincs a világon. Pedig azt meg kell tudnom, mert
külömben több kárt tettem, mint hasznot. De mihelyt azt megtudtam,
visszatérek, hogy tudassam veled. Igen is, visszatérek. Az erős akarat
előtt nincs lehetetlenség. Ha ki tudtam szakítani a lelkemet magamból,
mikor a Gyilkos-völgyben az ichort kerested, s egy székely favágó
alakjában naphosszant vezettelek, emlékezhetel rá, félkarja annak is ki
volt törve; – azt önalakításnak nevezik, – hát majd megtalállak én a
nagyobb távolból is. Eddig is többször volt nálad a lelkem, mint rendes
lakhelyén: a «glandula pinealis»-ban. Hanem neked még most
rhinoceros-idegeid vannak azt megérezni. Ha állandóul melletted leszek,
majd hozzászokol a látáshoz. Akkor majd tudatom veled azt, a mit tudnod
kell. Átleheltem már beléd a titkot, hogyan lehet a légben repülni: most
még meg kell tudnom ennek a mithridatját: «hogyan kell a repülést
lehetetlenné tenni?»

Dávid csodálkozva tekintett az öregre, s az észrevette azt.

– Látom, mit gondolsz? Keresztül látok rajtad. Te azt gondolod most
magadban: íme egy szegény őrült, a ki haldoklik és kétszeresen
félrebeszél. De nem úgy van. Mi szerezte meg neked a repülés titkát? a
hatvanötödik elem, az ichor. Ez most a te kizárólagos tulajdonod. Ez
által uralkodol a föld fölött, ez által tartod lekötve a háborut s
kényszeríted az emberek vas nyakát akaratuk ellen a békességre. De
gondoltál-e arra, hogy egyszer az a kincstár, mely neked az új elemet
adja, kifogy? S a hogy pazarolsz vele, azt hamar megéred. Igen,
gondoltál rá. Ne is mondd, hisz látom a gondolatodat. Jársz-kelsz az Obi
partjától kezdve az új zeelandi-jéghegyekig s vizsgálod a szibériai,
chinai, ausztráliai tűzhányók melletti tavakat, ha nem találnád-e fel a
hasonló földtani, neptuni, vulkáni és vegytani viszonyokat, a minők a
Gyilkos havas alatt az ichort előhozták? Egyszer fogsz is találni egy
olyan helyet. Az talán kimeríthetlen bányája lesz az ichornak. Akkor mit
fogsz tenni? Minden áron sajátoddá teszed azt. És hát ha nem úgy lesz?
Hát ha elárulja valaki titkodat, a kiben legjobban bizol s eladja azt a
titkot az ellenségednek, a ki legjobban gyűlöl, a kinek legtöbb
számadása van veled, s az a felfedezett új ichortelep felhasználásával
csinál magának egy új hajórajt aërodromonokból, miknek szerkezetét most
már minden gyermek ismeri s akkor az a te vetélytársad, ellenséged
csatára száll veled s felviszi az istentelen harczot az égbe és ott
ütközik meg a te léghajóiddal. Minden idegemben a halál fájdalmát érzem,
ha erre gondolok. Harcz, ütközet az égben! És annak eszközeit én
találtam fel! S mindeddig hasztalan gondolkozom rajta, hogyan lehetne
azt megakadályozni? Nincs a földön. Azaz, hogy kell lenni. De nem látom.
Le kell ráznom magamról ezt a vak csigahéjat, hogy lássak! Elmegyek, de
visszajövök.

Tatrangi Mózes oly erővel fogta meg Dávid kezét, a minő csak az őrültek
izmaiban lakik.

– Ne légy oly hitetlen! Az a mi nekünk látóknak legjobban fáj. A Samán
látnok mikor önkívületben van, egy füttyszóért kést ragad és embert öl.
Az a kétkedés nagyon fáj. Te látni fogod azt néhány óra mulva, hogy mi
az a hatalmas emberakarat még a halál után is? Tudod jól, ugy-e, hogy a
halálnak az az első dolga, hogy a homlokon minden ránczot elsimít. Soha
senki sem látott haragvó halottat, szomorgó, buslakodó halottat: azok
mind derült, csendes emberek. De nézz meg majd engem, én megmutatom
neked, hogy a halál után is van akaratom, s mikor már halva leszek,
szemöldökeim még akkor is össze lesznek ránczolva; mert úgy akarom.
Hiszed-e?

– Hiszem. Szólt Dávid.

– Nem hiszed; mondá Mózes. Jól van, ma este már hinni fogod. S akkor
elkezdesz látni, vakságod nyilni fog. Most nem beszélek erről többet.
Csak egyre kérlek még. Tudom, hogy azt sem fogadod meg rögtön; e
figyelmeztetésem hozzád az, hogy ne engedj utazni repülögépeiden olyan
embereket, a kiknek nincs szőr az arczukon. Nem érted. Elmehetsz. Most
hagyj magamra, mert útra készülök.

Dávid azt sem hitte, hogy az öreg meghal; hisz érverése szokott rendes
volt. – Nyugodtan távozott.

Délután az ülés alatt jöttek hozzá a hírrel, hogy az öreg pontban két
órakor meghalt.

Dávid rögtön sietett az ülésből atyjához. Halott volt már. És íme a
szemöldökei még most is össze voltak vonva. A halálnak minden hatalma
nem volt képes megtörni azt a rettenetes akaratot.

A míg Dávid a halott arczára bámulva mélázott, végigfutottak lelke előtt
azok a sejtelmes mondatok, miket attól néhány óra előtt hallott. A
legvégsőnél legtovább elmerengett.

«Ne utazzanak a repülőgépen olyan emberek, a kiknek nincs szőr az
arczukon.»

De hát kik az ilyen emberek?

A nők, – a gyermekek, – és a négerek.

És miért ne?

Tatrangi Dávid pedig nem volt az az ember, a ki valamit megtesz, mielőtt
tudná az okát, hogy miért?

Az öreg meghagyása ellenére is magával vitt az aërodromonban, mely atyja
holttestét szállítá az örök nyugalom helyére, két embert, kiknek síma az
arczuk: nejét és gyermekét. Még hat repülőgép ment velük.

Az északi földsark felé mentek.

Volt ebben jó rész emberi hiuság is a tartozó tiszteleten kívül. A nő
ismerje meg férje atyjának nagyszerü temetőjét, s ugyanakkor bámulja
férje csodahatalmát, ki előtt megnyilnak a földnek oly rejtett vidékei
is, miket a természet örök zár alatt tart más emberek előtt.

Az éjsark világát még nem járta be halandó.

A repülő gép ugyan már harmadik éve, hogy fel van találva, s az ember
azt hiszi, hogy ez által már most ura lett minden régiónak, a mi a föld
fölött van; de csalatkozott. A gönczölök élnek!

Mikor a kisérlettevő aërodromon az északi gönczölhöz közelített, a benne
ülő gépész úgy tapasztalá, hogy az északi szélesség 79-ik fokán túl
gépének működése elkezdett lassulni, a szárnyak fennakadtak, a gép
súlyát látszott veszteni s megesett a hajón, hogy az orrával állt
fölfelé a légben. Mikor pedig erős, delejes kitörései voltak a
földtengelynek, nagy észak-fény borította el az eget, olyankor a repülő
gép minden működése megbénult az északi iránynyal szemben. Fölfelé
azonban hatványozott erővel repült.

Mikor kisebb volt a delejes kitörés a földsarkon, el tudtak hatolni a
repülő géppel egész a 87-ik szélességi fokig; de tovább akkor sem. Az
észak-fény a poluson folytonos. Csak hogy csendesebb kitöréseinél a
polus alatt egy szétsugárzó keskeny fénykoszorunak látszik csupán,
melynek közepét a csillagos sötét ég képezi.

Megkisérlék a fénykoszoru kezdetéig felszállani a géppel. Hiú erőlködés
volt az. Száz meg száz mértföldnyi magasan kezdődik az a föld fölött! s
kitörése teljes pompájában fénysugarai húszezer mértföldnyi távolra
ellövelnek.

A délsarknál lehetőbb volt a kísérlet az aërodromonnal, de igen
veszélyes.

A hogy az éjsark eltaszítja, a délsark úgy vonja magához a villanyos
hajót. Az első kisérlő, daczára szárnyas gépének, lehullott az égből s
laposra zúzott hajójával ott veszett valahol Weddel előfokának sötét
szikláin, társai okulva a veszedelmen, erőfeszítéssel menekültek ki
Parry szárazföldére, tönkretett gépeiket hajón szállítva haza.

Tatrangi Dávid elég merész volt megkisérleni a lehetetlent.

Mi adott neki erőt a vakmerőséghez? a tudás szomja? az adott felfogadás?
a velevitt nő és gyermek? Vagy mindez együtt?

A másik hat aërodromon az Otthon tudósaival volt tele, kik részt akartak
venni e merész kisérletben, hogy új tapasztalatokkal gazdagítsák a
tudományt.

Dávid hajójában nem volt más, csak neje, gyermeke, halottja és
kormányosa a hitetlen Áron.

Mikor a spitzbergeni sziget szélét elérték, Áron figyelmezteté Dávidot
az égre.

Északfelől kévealaku rózsavörös sugároszlopok kezdtek fölemelkedni.

– Jön ellenünk az északfény.

– Azért mégis elérjük a gönczölt.

– Ma nem. (Ez pedig a székelynél annyit jelent, hogy soha sem.)

Dávid pedig minden szóváltás helyett Kelet-Kelet-Északot parancsolt a
kormányosnak.

Az aërodromon most aztán már nem egyenesen a polus felé repült, hanem
oldalt vette irányát a Nowa-Szemlya fölötti jégmezők felé; mik végtelen
ezüst pusztaként voltak alatta elterülve, jégből épült tündérpalotáik
ragyogtak a napban. Ez volt a leghosszabb napja az évnek, a fényes égi
éltető gömb ezen a napon alig száll le néhány óráig pihenni e táj
látkörén.

És mégis, noha Spitzberga fölött még reggel volt, mikor irányt
változtatott az aërodromon, alig telt bele hat óra s a nap már leszállt
a nyugoti láthatáron. Az aërodromon egyenesen nem juthatott el az
éjsarkhoz, de spiral-alaku repüléssel igen. A kitörő északfény csak új
erőt kölcsönzött e keringő repüléshez. Nem emberi alkotás volt az többé,
hanem egy planéta, melyet napja maga körül csóvál.

A földi tájak szédületes sebességgel rohantak el alatta. Jéggé fagyott
tengerek, hóval fedett mezők, az északfénytől rubin-ragyogású, violaszin
árnyéku hegylánczok. Mikor a Behring szoros táján repült az aërodromon,
a rendesen járó chronometer szerint délután három óra volt s akkor ujra
feljött a nap. Napfény mellett repült tovább a gép Port-Patrik
szigetéig, a Cap-Albionhoz érve ismét belejutott az éjszakába. Este tíz
óra volt akkor. Éjfélre ismét visszajutott ahhoz a ponthoz, a melyen túl
még az ó-kor hajósai előre nem hatolhattak, a Cap Parryig; de ez már a
85-ik fok alá esik. Tehát mégis sikerült neki a csigakerűlővel hat fokot
eldaczolni a leghatalmasabb úrtól, a geodæmontól, magától a
földistentől! Ezentúl még gyorsabban ment a haladás. A villanyos gép
közeledett a delejközöny tájaihoz: a spiral körút rövidebb kanyarulatot
vett. Reggel két órakor harmadszor jött fel számára a nap, hogy két óra
mulva ismét lemenjen, s aztán egy óra mulva ujra feljőjjön.

Ah! az valami bűbájosan kábító tünemény: a nap, mely két óránkint lemegy
és feljön; végig futja a láthatárt, hatszorta sebesebben, mint szoká, s
alig hamvad el az alkony pirja, már szürkül a hajnal a más oldalon.

Mikor aztán negyedszer is leszállt a nap, a gép is alá kezdett szállni,
s azontúl nem látták többé a planéták központját. Az aërodromon a 88-ik
fokot érte el. Mi van hát a 88-ik fokon túl?

– Hiszed-e már, hogy elérjük ma az éjsarkot?

– A ki a mából holnapot tud csinálni, annak lehet.

Az aërodromon valóban négy napot csinált egy huszonnégy órából, az
éjsarki rövid földabroncson a nappal szemközt repülve.

Mikor a 88-ik pontot elérte, a gép sebes repülése egy hetedrészre
lelankadt, csupán saját villanyereje hordta már. Ez észrevehető volt a
hajóban rögtön sülyedő légmérsékről is, mely eddigelé az átrepült lég
gyors dörzsölésétől 12 fokot mutatott a fagyponton felül s most
lassankint leszállt egész a fagypontig úgy, hogy a bennlevőknek
bundáikat kellett felvenni.

– Nem fagyunk meg itt? Kérdezé Áron, markába lehelve, mikor a kormány
üvegfogantyuja hidegítni kezdte tenyerét.

– Ne félj, ha leszállunk a földre, ott egy, vagy legfeljebb két fok lesz
a fagyponton alul. Nézd, már itt alattunk kezdődik a szabad tenger.

Valóban a jégtenger partjai, mik oly magasak voltak itt, mint Albion
krétabérczei, egész hosszú hegylánczkint vonultak hátra a légjáró
jobboldala elől s alattuk zúgott az örökké nyugtalan tenger, melyet már
a múlt században fölfedeztek, de hajóval meg nem járhattak erőszakos
dagálya miatt. A légben szélcsend, a tengerben vihar és ismeretlen
erőktől előidézett áramlat keletről nyugotnak.

Az aurora borealis már akkor csaknem fejük fölött ragyogott.

A nagy sötét kör, melyet fénykoszorújával az égen bekerített, s melyen
keresztül a gönczöl-szekér rudjával függőlegesen tündökölt alá, két
egész foknyi tért látszott elfoglalni. A lángoszlopok mind e sötét
körből futottak ki, perczenkint nyolczvanezer lábnyi sebességgel. Az
egymástól messze elszórt légjárók csillagászainak feljegyzései szerint
lett az kiszámítva.

A sötétkörön belül egyre csendesebb lett az aërodromon szárnyverése.

– És látod Áron, mondá Dávid, mi még sem fogunk a légjáróval eljutni a
pólusig. Nekünk, ha a 89-ik foknál szárazföldet találunk, ott le kell
szállnunk.

– Miért?

– Azért, mert ha tovább akarnánk menni, villanygépünk megtagadná a
szolgálatot. Itt már a delejtű nem mutat, csak libeg előre-hátra.

Valóban a gép nagyon lassan haladt már a spirál körútban. Az órák
délutáni hatot mutattak, midőn a polus előtti utolsó fokot elérte
Tatrangi repűlő gépe. A míg fenn a magasban teljes kitörésében pazarolta
szét a föld túlömlő életerejét, alant és a sugárkörön belül egészen
kimerülve látszott lenni a lég minden villanydelejéből.

Dávid kénytelen volt segítséget kérni a magasból. Felfelé irányozta a
repülést. Ez ismét segített rajta: mentül távolabb a földtől, annál több
volt a villanyosság. Föl tudott emelkedni tizennégy ezer lábnyi magasra.

És onnan azután már meglátta, hogy mi van az északi polus alatt?

Egy szigetvilág.

A szigetek hasonlítanak a holdban látható körhegyekhez, miket sokan
kiégett tűzhányóknak tartottak. Mindenesetre vulcáni alakítások.

Sok apróbb-nagyobb körsziget között, a földtengelytől félfoknyi
eltérésben van a szigetek legnagyobbika. Valódi csillagkörhegy. A hold
«Kepleré»-hez hasonlít; de annál nagyobb terjedelmü. Képzeljük magunk
előtt egész Erdélyt, mint egyetlen körhegyet, körülfolyva a tengertől.
Kisugárzó hegygerinczei némely mellékszigettel összeköttetésben tartják.
A legtávolabb eső sziget nem nagyobb, mint a hold legkisebb körhegye:
Gioja.

És onnan a magasból nézve távcsövekkel, úgy tünnek elő e kerek szigetek,
mint azok a méhkasok, a mikben czukrot, vagy érczsavakat jegeczítenek:
tele egymáson keresztül-kasul düledező, egymáson keresztültörő óriási
jegeczoszlopaival az első földalakításnak. A közepeik mélyen
besüppedvék, mint egy tölcsér, egyedül a legnagyobb szigetnek a
központján alakul át a homoruan besüppedő talaj egy hirtelen feldudorodó
ujabb kráterré, mely mint egy fényes köldök emelkedik ki.

A föld meztelen kérge van itt! Úgy, a hogy a legelső megszilárdulás
találta, mikor a világæther hidegében izzó külseje gránittá keményedett.
Azok a köralakban felmeredő bérczóriások az eruptiv ős sziklatömeg,
magas, fényes, ragyogó, mint a hold hegykarikái; a későbbi vízözönök nem
töltötték be annak közeit, a jégmezők nem hordták meg földzsurmával,
téveteg sziklákkal. A millió éves mult emléke ez itt.

Hanem a külső pereme e körhegyeknek, melyet a hullámok mosnak, erdőkkel
van fedve: nagy, magas szálfák sugaras rengetegeivel.

Ez erdők nem élnek már: lomb nincs rajtuk, de nincsenek se megkövülve,
se elrothadva, se szénné válva; csak meg vannak halva. Nagy része
halomra dült már, nem a korhadástól; sok százezer év villanyos viharai
tördelték azokat össze, egy-egy óriás áll még ki a halom közül nagy
térségen, ágak nélkül, korona nélkül: a nem számlált időknek tanuja.

Ezek a tertiär korszak növényei, egykoruak a mastodonnal, a
dinotheriummal és a tekekoponyájú ásatag emberfajjal. Ugyanazon fák,
mikből már egész erdőket fedeztek fel a mult században Anakerdluknál
Grönlandban az északi szélesség 70-ik foka alatt, később Spitzberga
legszélsőbb szárazföldén, a «Medvesziget»-en és Bel-Sundnál 76 fok
alatt, a legutolsó erdőt a Kings Bay öböl partján ásták ki az özönvizi
görgeteg alól, az északi szélesség 79-ik foka alatt; s e fák épen maradt
leveleiben, tobozaiban, magjaiban felismerték azoknak nemeit: a
fenyőkkel vegyest álltak ott a mérsékelt égalj tölgyei, szilfái, sőt a
déliebb platán, magnolia, hárs; még a babér is otthon volt közöttük.

És most erre a tájra csak az északfény kisértetvilága süt alá; az pedig
nem melegit.

Tatrangi Dávid a gáztelephonnal mértföldekre hangzó jelt adott szétszórt
hajócsoportjának s aztán kiválasztott egyet a kerek szigetek közül, mely
körül legsűrűbb volt a halotterdő s azon megszállt az aërodromonnal. A
többi légjárók is siettek utána.

A hogy előre megmondá Dávid, a hajókból kiszállók a helyütt nem találták
a hideget erősebbnek, mint a minő egy téli est szokott lenni
deczemberben az angol partokon, friss, csipős lég, szelidítve a tenger
páráitól.

Tatrangi társai midőn megérkeztek, már rakot tüzet találtak a sziget
parton. A magnoliákból rakott máglya vérvörös világot vetett a tengerre,
mely aczélkék volt most, az aurora borealis sötét udvarát tükrözve
vissza.

A bámuló elragadtatás sok ideig szótlanná bűvölt mindenkit. Az a tudat,
hogy most egy olyan pontján állnak a földtekének, melyet a mostani
emberiség lába nem tapodott soha: de mely egy kihalt emberiségnek ős
hazája volt valaha, mikor más csillagok jártak az égen.

Minő nagy kérdések szólalnak meg e zajgó tengerben s e hallgató halott
erdőben!

S az ember oly vakmerő, hogy e kérdésekre feleletet keres.

Mi idézi elő ez átmelegült szabad tengert az északi gönczöl alatt,
holott két szélességi fokkal alább egy egész tiltó jégvilág veszi azt
körül; mely nem nyit ajtót sehol, mely harminczhat fokú hidegével embert
és állatot megöl, ki rajta keresztül akar törni.

A felelet ez.

A gönczölöknél a föld be van horpadva; öntengelye körüli forgása a
kérgét a mily vastagra tömöríté az egyenlítőnél, oly vékonyra hagyta a
tengelyeknél. S a vékony legalsó sziklaréteg – a föld meztelen csontja
maga, – a belső horpadásain semmi új réteggel nem lett befödve; azt nem
takarta el se a kőszénkor, se a jurakorszak, se a plyocæne, se az
özönvíz. Ott a legalsó gránitréteg látszik, s a míg mi alattunk
mértföldnyi vastagsága van a földrétegnek, a polusok alatt alig több az
ötszáz lábnyinál: a föld belső tüze annyival közelebb van. Ezért a
mérsékelt lég, a langy tenger a polus közelében.

De most jön a nagyobbik kérdés.

Jó; a körhegyek belseje a legalsó ősgránit, a földi tűz legalsó
burkolatja; de minek kellett történni a szigetek külsején, miket már a
miocæn és plyocæn földalakulás is új rétegekkel takart? Az özönvizek
egyike sem volt képes túlömölni a körhegyek óriási védbástyáin, de
külsejüket átalakítá. Tanuja a holt erdő. De hogy nőtt fel itt ez az
erdő? hogy lehetett az éjsark alatt délszaki növénytenyészet, mikor az
éjsark a földtengely vége volt mindig, azt bizonyítja a föld
behorpadása, s az a mi napunk felé fordulva nem lehetett soha? Ez az
embert lezúzó kérdés, a mire csaknem oly nehéz megfelelni, mint arra,
hogy van-e a világnak vége?

Azt nem tudjuk, hogy van-e vége, de azt tudjuk, hogy közepe van. S egy
központi nagy világtest körül forog a mi napunk maga is, hurczolva
magával szolga planétáit; maga is csak egy nagyobb úr szolgája; s bár e
haladása a világürben alig észrevehető a mi idő- és térfogalmaink
szerint, de lehetett kor az ember emlékezetét megelőző távol milló évnyi
időknek előtte, a mikor vándorútjában a mi napunk egy olyan
csillagcsoport között haladt el, a minők a tejút, a ködfoltok, vagy tán
a még most is közel plejadok előtt. Azok megannyi napok. És akkor
százezernyi éveken át az egy központi napon kívül még egy másik távolabb
nap süthetett a mi földünkre, s életet, tenyészetet idézhetett elő olyan
részén is a földnek, melyet a saját napjának csak néha ér egy bágyadt
sugara; a hol féléves az éjszaka most, s a moha sem él meg többé. És az
óriási erdők tanuskodnak róla, hogy ott világ volt valaha! S aztán ismét
jött egy másik százezer év; a nap eltávozott a csillagcsoport közeléből,
a földre sütő idegen napok mind távolabb vesztek a világürben, a saját
napjától tovahurczolt föld ismét belejutott a fagyos világätherbe. A
gönczölök alatt sötét lett és hideg, s lassanként elmult ott minden
élet.

De hát lakói nem voltak-e az ősvilágnak?

Kellett lenniök. A föld, mely a fát fölneveli, az állatokat is
megteremti. Tatrangi Dávid és tudós kisérete összekutatták nagy
területeit a holt erdőnek, megtalálták a fák alatt az elhullott
tobozokat, maghüvelyeket, páfránokat egész levéllombozattal; egyszer
aztán egy kutató tudós rátalált egy ősállat excrementumaira. Soha
hasonló tárgy ekkora örömet nem idézett elő feltalálójában. A
szakismerők megvizsgálása folytán az a feltalált hagyaték egészen
hasonlít az őslajhár ásatag coprolithjaihoz.

Akkor ő neki magának is itt kell lenni valahol.

Tovább kutattak.

A holt erdőben ráakadtak egy törésre, mely nagy állatok csapájának
ismertetett fel. Ez a törés, mint egy széles ösvény vezetett fel a
hegyoldalnak, hanem később azután úgy be volt temetve düledezett fákkal,
hogy nem lehetett rajta előbbre hatolni. Egyik ezredév eltakarta a másik
nyomát, a legelső cultura nyomát a földön: a tört utat. A
természetbuvároknak vissza kellett térniök léghajóikhoz.

Az órák reggeli négyet mutattak. «Most kel fel hazánkban a nap!» Itt
csak a folytonos északfény világít; le-lelohad és ujra kitör, de el nem
alszik soha. Örökké égő lángja a földnek, melylyel önmagának világít,
ott a hol nem láthatja a nap.

– Reggel van, szólt Dávid, induljunk a temetésre.

Mindenki üveghajójába sietett; a vezér aërodromon fölemelkedett,
szokottnál lassúbb szárnyveréssel s ismét az addig követett művelet
szerint csigatekeredésben igyekezett a sziget fölé emelkedni, s mikor
annak legmagasabb bérczeit túlhaladta, belsejébe alászállani.

A figyelmes szemlélőnek felséges látványt nyujtott az északfénytől
megvilágított tájkép.

A sziklafal, mely a szigetet mint egy körbástya övezte, a külső
meredélyeit benőtt erdők közül még több ezer lábnyi magasra kiemelkedett
kopáran, meztelenen; rettenetes bazaltfalak, mint félredült orgonasípok
szakíták keresztül harántban e gránitfalazatot, s lefutottak a mély
üstalaku völgybe.

S ez egész üstvölgy a kövek, kristályok országa csupán. Még a kövek közt
is a legrégiebbeké, kik születésüket nem az ezredévek, hanem a milliók
után számítják. A változatlan, örökkön örökké tartó kövek: gránit,
bazalt, kovarcz. A mértföldnyi átmérőjű sziklatölcsér bűbájosan ragyog a
fényes sziklaoldalak, a roppant tömegű hegykristályok s a kovarczok
minden nemeinek összesített csillámától.

Néhol szabályos képleteket mutat, mintha egy csodaépítész gondolt volna
ki titáni palotahomlokzatokat, mikbe kolosszokra számított kapuk
vezetnek, két egymásra dülő sziklatömb alatt pyramid alakú sötét nyilás.
S a széles, holt sziklaöbölben semmi nyoma növényzetnek. Csupán a közepe
táján, hol legszélesebb az egymásra düledező kőszálak, kristályok
torlasza, emelkedik ki még a kőtorlaszok közül egy fényes fekete –
katafalk. Valódi halotti ravatal. Keresztül kasul egymásba rótt hatszegű
fényes kristályoszlopok emelnek egy mohazöld ágyat, mely bársonyszínű
zöld burkolat néhol még füzér alakban is végigfut a fekete oszlopokon.

Dávid e zöldhátu emelvényre bocsátkozék le gépével.

Az pedig egy pistacit kristálytömb volt, melynek gyönyörű
kristályoszlopai a pálmasugár vastagságától kezdve a selyemszál
finomságáig együtt találhatók, a tükörfényes fekete hexaederek lapjain a
finom kristálypelyhek, selyemszálak tömege, pisztáczzöld bolyhos
gubanczot képez, mintha mohával lennének bevonva. Ez az igazi örökzöld.

Ezt a helyet választotta ki Dávid atyja számára örök ravatalul.

– Meg vagy-e elégedve helyeddel?

És ime a halott szemöldei már nem voltak összevonva. Homloka kisímult.
Otthon volt már.

Pedig hiszen nem az történt, a mit ő óhajtott, hogy itt egy örök temető
alakuljon az utána jövő emberiség számára.

Más hely ez itt. Az előtte elment emberiség temetője ez már!

A mint a többi léghajósok a sziget különböző pontjain alászálltak, ott
találták minden sziklaodúban, bérczszakadékban az elmult ősvilág
lakóinak maradványait. Előbb csak csontvázakat a régibb fénykorból, a
mikor még idegen nap világa forralta fel az éjsark levegőjét, később már
épen megmaradt állatokat, mikor a fagy örökkétartó lett s az elkésett
őslakóra nem vártak többé az eltemető férgek. Egész csoportokban
hevertek ott a sziklák zugaiban a tertiær kor csodaszörnyei, vastag
bőrük, iszonyú agyaraik, faőrlő zápfogaik, pikkelyeik és sertéik, épen
megtartva a nedvtelen örök tél e szörnyű muzeumában, mely fölül a
villanydelej fuvallata még a tenger párázatait is elveri, hogy hóalakban
le nem hullhatnak rá.

Minő kincshalmaz ez a természetbúvárokra nézve! Mindazon állatfajokat, a
miknek eddig csak kövesült csontvázait ásták ki a krétarétegek alul, itt
a földszínén egész természeti mivoltukban együtt találhatni, úgy a hogy
a századok ezrei előtt itt jártak és éltek, s köztük felfedezetlen
fajokat, miknek lételéről eddig csak egy lábnyom, vagy egy állkapocs
tanúskodott. Az ősvilág egyik myriádjának katakombája van itt.

Még ezzel sem érték be. A tudós telhetetlen. A tudvágy szomját nem
csillapítja még a felfedezett titkokban való dobzódás sem. Tovább
kutattak. «Embert» kerestek. Az ásatag embert.

És arra is rátaláltak.

Ott azon pistacit katafalk körül, hol a sziklaoszlopok egymásra
düledezve száz meg száz üreget képeznek, feküdtek az ős ember
maradványai.

A vad állat, mikor halálát érzi, elrejti magát.

A «tekefejűek» népe volt ez. Már a XIX. században feltalálták ennek
ásatag koponyáit a Berlin melletti «Borostyánkő» tárnában s a
Schevenlache tőzegbányáiban. A tertiær kék márgában a laktalan mocsár
alatt egy egész temető volt együtt. E tekekoponyák élve sehol nem
léteznek többé; a mostani emberiség minden fajának hosszúkás koponyája
van. Az ős faj, mely az állatvilágot áthidalta, kihalt. Most megtalálták
ez ősöket. Az örök tél mumiákat csinált belőlük. Le hagyták magukat
írni, lerajzolni. Fejeik teke alakúak, orruk pisze, álluk hátranyomott,
fogaik előre állnak; a férfiak arcza, koponyája szőrös, a nők arcza
homlokon alul síma; bal szemöldökükön egy jellemzően kiemelkedő púp;
karjaik hosszúk, de lábaikon nincsenek kézújjak. Testük színe
mahagonibarna, csontjaik is épen ilyen színűek. Semmi fegyvert nem
lehetett mellettük találni. A kőfejsze még nem volt feltalálva. A
tekefejű nem tudta még, hogy a hús is ízlik, mint nem tudják a majmok; ő
még nem tanult testvért ölni. Fák gyümölcseivel élt, mint állattársai:
az őstapir, őselefánt, őslajhár. Az egész paleontologiai csoport közt
nem volt egy húsevő sem.

És így Tatrangi Mózes nem lett legelső temetkezője az éjsark világának.
Előtte ezeren meg ezeren fölfedezték már azt a nagy sírt, a kiknek nem
volt sejtelmük arról, hogy e szigeten túl van egy külvilág, és a
csillagokon túl van egy más világ.

Tatrangi Dávid az ősemberek katakombája fölé helyezve hagyta ott azt az
alakot, ki az emberi szellem legnagyobb diadalát kivívta, s ott hagyta
őt abban a repülőgépben, melyet alkotott az évezredek tanújául. Tatrangi
Mózes ott fekszik most a repülő-villanygépben a tüzet nem ismert
ősemberek közepett: örök időkre változatlanok: ő is, azok is. És minő
végtelen távol van közöttük!

A köröskörül lobogó északfény túlvilági derengéssel sugárzá be az
őshalottak temetőjét, a titani kristály amphitheatrumot. A távol idők
rémledező emlékei, mint eleven álmok keltek fel kősírjaikból. A ki élt
is, kívül érezte magát a világon és a jelen időn.

Rozáli az egész úton az éjsarkig és vissza nem hallatta szavát. A
gyermek nem értett még ebből semmit. Hét esztendős volt.

Mikor aztán visszaértek Otthonba, hol a nevezetes fölfedezések híre
egész forradalmat idézett elő, Dávidot úgy üdvözölték, mint egy új
messiást; aztán már most azt várta, hogy diadalát Rozálinak
elragadtatása fogja megkoronázni; aztán csalatkozott várakozásában.

Rozáli azt mondá neki:

– Kérlek szépen, jó Dávidom, engem többé ez útra ne vigy. Nem tudom,
miért; de én ott végtelenül szenvedek. Nem is szenvedés: kimondhatatlan
az az érzés, a mi engem elfog. Olyan nagy foka a gyönyörnek, mely kínoz.
Valami édes szédülés az, mikor a mélyből kiemelkedő földet látom; valami
földfeletti vágy, ha az égre nézek; úgy hogy tűnni érzem testemből a
lelket. Álmodom és hallom, mit beszélnek körülöttem. Látok, és azt
hiszem, hogy álmodom. Egyszerre két helyen vagyok. Látom az északfénytől
megvilágított sziklatemetőt ősvilági hulláival, és kis kertemet itthon,
és magamat benne és kis gyermekemet ölemben. Ne vigy te engemet magaddal
oda. Az nem női idegeknek való légkör. Hagyj te engemet az én kis
kertemben, kis fiammal fecsegni semmiségekről, és játszani
hiábavalóságokkal. Ez az én világom.

Dávid megcsókolta e szóért Rozálit; hanem aztán nem gondolkozott róla
többé.

Pedig abban a véghagyományban, a mit apjától hallott, s a Rozáli által
mondott felfedezésben egy valódi Pandora-szelenczét birt Dávid, a mit ha
kinyitott, egész csoportját az új bajoknak szabadította rá a világra.

Mikor az aërodromon feltalálása a hetedik évét járta, igaz, hogy a testi
betegségek nagyon megfogyatkoztak a légjárók befolyása által; hanem egy
más kór lett átalánossá, a mit azelőtt csak kivételes tüneményként
ismertek s hajdanában «lelki betegségnek» híttak. A légjárók befolyása
túlérzékenyíté azoknak az idegeit, kik legfogékonyabbak; főleg a nőkét
és serdülő ifjakét (szőrtelen arczok).

A tudomány fejlődése is nagyban segített ezen.

A természettudomány mámorító hatással van, elnyel, magába sülyeszt, vége
nincs.

Fel volt találva már a mód nem csak a holdat, de a szomszéd bolygókat is
oly közelről szemlélhetni, hogy a világbuvár meghatározhatta, melyik a
eonját éli most az a planéta alakulásának? s e szerint minő lények
laknak rajta? A Mars a kőszénkorban van, a Venus a myocœnban, a Saturnus
épen olvadt állapotban van még, de a Jupiterben már tökéletes lényeknek
kell lakni. Ezt pedig ilyen combinált művelettel deríték ki: Egy
hártyavékony ichor-üveglapra levették a Mars ezerszer nagyobbított
fényképmását. Akkor e képnek egy századrésznyi darabját újra
lefényképezték ezerszer nagyobbítva, az már akkor százezerszer volt
nagyobbítva. Folytatták e műveletet, míg egy darab tájképet birtak
belőle.

Erre aztán támadt azoknak az idegeseknek az osztálya, a kik azt hitték,
hogy egyik csillagból a másikba átjárnak s tudósításokat, tájak
leírását, lények ismertetését, sőt egész világtörténeti szakaszokat
hordtak át a szomszéd csillagokból. Lapjuk is volt, mely azokat közölte.

A nap fényburkának, a nap foltjainak közel megismerése a heliodæmon
betegeit szaporítá; kik örülnek, vigadnak szertelenül, míg a nap fenn
van, s ok nélkül szomorúak, szenvednek, ha a nap lemegy, egész éjjel.
Napkórosak. – A vital magnetismust használták mint gyógyerőt, s minden
városnak volt már orvosa, ki a villanyos «baquet»-val gyógyított:
rendszeres tudománynyá vált a perychismus, hypnotismus, electrobiologia,
s az ózon rendelvényképen lett osztogatva.

Philosophia, vallás kezdett a tudomány positiv adataiban épületéhez való
alapot keresni. A spiritismus hivei száz milliót számítottak már s egy
alapra tereltek keresztyént, zsidót, mahomedánt, buddhistát.

Támadtak a sötétben látók, kik földalatti pinczében mély éjszaka
megkülönböztetik a színeket, a megütött harang fénylik előttük, a míg
zúg; kik a mágnes hegyéből kisugárzó fényt észreveszik,[1] kik behunyt
szemmel czérnát húznak a tűbe; nők, kik férjeiket mindenütt látják,
bárhol járnak-kelnek azok (a férjeknek nem tökéletes örömére), kik
ujjaik hegyével látnak, a gyomrukra tett levelet elolvassák, s
tenyereikkel hallanak.

Egyszer támadt egy ihlett osztály, mely a «keresztüllátást» annyira
vitte, hogy átlátott minden öltözeten, kivéve a vörös színűn. Ez a secta
valóságos páni rémülést idézett elő a szépnem között, mely ettől fogva
kénytelen volt vörös corsettet és alsó-szoknyát viselni, különben e
látnokok előtt Éva anyánk teljes ártatlan alakjában tünt volna fel
minden öltözete daczára.

A légjárókkal utazás még magasabbra fokozta ez idegességet. A gyors
változatok az északi jeges vidékről fél nap alatt le az æquator
pálmaerdejéig összezavarták az agyban a tér és idő felőli fogalmakat.
Szaporodtak vele a kettős életű emberek, kik egy időben két helyen
hisznek élni; a távolba látók, kik messzeeső helyen történteket itt
történőkként látnak. A pólusok alatti ősvilág szemlélete felköltötte a
multba visszalátást; a légmagasban uralgó csend az idegeket túlvilági
zene hallására csábítá. A sok futó idegen arcz között egy-egy ember
saját magát vélte megismerni; vagy elhunyt kedvesével találkozott össze
s idegei tovább fejtették e gyötrő gondolatot. Az ideges emberre a
legkisebb szeszes ital élvezése oly hatással volt a légjáróban, hogy
prometheusi álmokat és csába viziókat látott tőle: olyan volt az rá
nézve, mint a hasis, mint a mákony. Szenvedést és gyönyört egyesített
magában. S e mámorittasságot odafenn a léghajóban ép oly szenvedélylyel
keresték, a kik egyszer belekóstoltak, mint a hasis és mákonyevők a kéj
és kín álmaiba kábító mérgeiket. Nők, kiket e szenvedély megragadt, nem
voltak semmi emberi hivatás teljesítésére alkalmasak többé; nem anyának,
nem feleségnek valók: azok túlvilági fényben usztak, kéjálomban
reszkettek, a mikor szemeik feketéje gyönyörteljesen kitágult és
fénylett a sötétben; mikor aztán leszálltak a földre, ki voltak merülve
és minden idegük szenvedett, le volt lankadva. Egy nap alatt egy évet
vénültek.

Annál inkább keresték az aërodromonban talált gyönyöröket.

A szinész, a szinésznő, mikor mesterszerepben akart föllépni, a
légjáróban előbb egy útat tett, s így jött a színpadra: felmagasztalt
idegzettel. Némelyik nagy drámai szerepében a közönség helyett csupa
halálfejes csontvázakat látott maga előtt a padokon ülni, azoknak
játszott rettentő lázlelkesedéssel. Maga a szinpad állandó magiai
mutatványoknak lett színhelye, lélékjelenésekkel, változó tájakkal,
csodatüneményekkel; úgy hogy templom és szinház szerepet cseréltek már.
A templom lett az iskola, melyben a közönséget józan philosophiára
oktatják s a szinpad a mysteriumok kápolnája, hol a földfelettit, a
megfoghatatlant állítják eléje.

S az álomjárás ragálya nem csak a magasabb, míveltebb körök hölgyeit
lepte meg, elhatott az a legszegényebb osztályokra is. A gyümölcsért
járó kofa boszorkánynak képzelte magát, ki a «szombatot» ünnepelve a
Gellértre jár, s a gyárak asszonylakói a lidércznyomástól nem birtak
szabadulni. A melyik közülök az aërodromonban utazott, magával hozta az
«incubust» s arról azután elragadt a többire.

Legáltalánosabban meglepte a nőket, kik a légjáróban utaztak, az a
sajátszerű kór, a mit a Saharában utazó arabok «Ragleh» név alatt
ismernek: a meglepett ébren van, tesz, vesz: de egészen más tájakat lát,
mint a mik előtte vannak: városokat, a hol pusztaság van, kerteket, a
hol egy fűszál sincs, közeledő sziklákat, elnyeléssel fenyegető tengert;
omló hógörgeteget. A lélek délibábjának lehetne azt nevezni.

Az emberiség egész gyengébb idegzetű fele rabja lett egy betegségnek,
mely pusztítóbb, emésztőbb, kínzóbb minden eddigi ragálynál, járványnál,
pestisnél.

S a hol rabszolgák vannak, ott hamar megteremnek az urak is, kik őket
befogják.

A tudós kutatók, fölfedezők, természetbuvárok barázdájában úgy nőtt a
charlatán, a szemfényvesztő, mint a vadócz a búza között.

Csodalények a kik a földalatti forrásokat megérzik, kikre a rejtett
nemes érczek mágneses befolyással vannak; orvosi tünemények, kik minden
emberen keresztül látnak, mint az üvegen, s megmondják az egész
társaságban, kinek mi baja? a kik delejezett poharakkal betegeket
gyógyítanak, ficzamokat helyrevillanyoznak, szemeik tekintetével
elaltatnak; bűvészek, kik nevük elé a «doctor divinitatis» czímet írják,
kik magnetizált zongorán játszanak, úgy, hogy a hallgatóság mindegyike
más dalt kiván, egyszerre mindannyi azt a dalt hallja, a melyet kivánt;
kik láthatatlan kezekkel ismeretes nevek fascimileit iratják le;
segítség nélkül a légbe emelkednek, kezük felé tartásával nem hivő
embereket hátra görnyedni, önmaguk körül forogni kényszerítenek;
halottakat felidéznek, a nyitott ablakon át rézsút ki és berepülnek;
hírhedett médiumok, kik a spirit rapping, knocking, tipping segélyével
multat és jövőt felfedeznek, kik Socratest francziáúl beszélni
kényszerítik, s kivallatják vele, hogy a spiritisták istensége
hermaphrodit lény; kik szellemeket idéznek föl s azoknak arczképeit
lefotografiázzák, profécziákat mondanak, a túlvilágról hírt hoznak, sőt
Ageneonokat is állítanak a hivők elé: szellemeket, a kiket látni nem
lehet, de megtapintás által győződhetni meg jelenlétükről, s mintha nem
volna elég a czivilizált világnak a saját inventiója a földfeletti
tanokból, még külföldről is importálják a csodákat, az indus birkózó
leányokat, kik villanydelejes erővel a legerősebb férfit földhöz vágják,
az arab halva álmodó, magukat eltemettető derviseket, a görög hazajáró
lelkeket, a brukolákokat, Chinából a liszttel behintett asztalra rajzoló
psychographot, a mongoloktól az asztalt elrepítő lámákat, a beduinoktól
a budákat: a hyénává átalakuló embereket, arany függővel a félfülökben,
a miről állatkorukban is rájuk ismerni, és a barbarismus minden
idegháborító bűv szemfényvesztéseit.

Egyike a bűvésznőknek (többnyire nők voltak) arra a bizarr ötletre jött,
hogy egyszer válogatott spiritista hallgatóság előtt egy roppant nagy
csimpanz majmot czirógatott mágneses álomra, s akkor azt az alvó
négykezűt kényszeríté «megszólalásra». Tökéletes jó languedoc franczia
nyelven beszélt az. És akkor a prestidigitateuse kikérdezé ezt a beszélő
majmot az emberelőtti idők eseményeiről, mikor még Francziaországban a
dynotherium volt a legtovább eltűrt dynastia. A csimpanz csodadolgokat
revelált. S a hallgatóság hitt.

S a villanyos csodákkal, a charlataneriákkal és tüneményekkel versenyt
futottak a vallásos extasis őrjöngései; utoljára nem lehetett már az
általánosan elterjedő bajból külön választani, mi az ideges bántalom, mi
a csalás? mi az öncsalódás, az erős hit, meg az ámítás? mi a
természettudományok realis vívmánya, meg a könnyenhivők túlzása? mi az
álom és igaz történet? – és végre mi az emberi fogalmakon túljáró égi
titok?

S mind ebben a nőknek és a meg nem érett fiatal kedélyeknek volt
legnagyobb része.

A hetedik évben jött rá Dávid a baj kútforrására.

Heroicus cura kellett hozzá, s ő nem irtózott attól. Kiadni a
határozatot: hogy ezentúl férfiaknak a huszadik éven alul, nőknek pedig
sohasem szabad a légjárókban utazniok.

Az igazgatóságban Dárday mellette volt az indítványnak (neki gyűlt meg
legjobban a baja a sok álomjáróval és prófétával, a kik államot kezdtek
képezni az államban s bőven kárpótolták a hajdani csalhatatlan pápát
egész hierarchiai intézményével együtt), s Severus kisebbségben maradt.

Ez volt az első keserüség a triumviratus keblében. Severus maga is a
spiritisták hívei közé tartozott, daczára pompás étvágyának; a nők
letiltásában a légi utazásból emberi jogokat látott sértve. És mint
üzlet embere, a legbuzgóbb utazó közönséget látta kirekesztve, a
legbiztosabb jövedelmek lajstromzatából. Azért azt mondta e határozatra,
hogy «medicina pojor morbo» (a gyógyszer rosszabb a bajnál), – hanem még
ez nem zavarta meg az egyetértést.


A «NAGY LIGA».

Ez a hét év nem folyt le az ujonkeletkező államra nézve olyan símán.

Mentül nagyobbra nőtt, mentül tovább terjeszkedett, annál több
ellenségre talált.

A mívelt államok nem bocsáthatták meg neki, hogy a kulturában előttük
akart járni. A míg ez az ázsiai eredetére büszke nép csak vitézségéről,
vendégszeretetéről, szép asszonyairól, jó borairól volt nevezetes, addig
divatban volt őt magasztalni; még azt is csak elnézték neki, hogy poétái
támadtak s hires politikusai voltak; hanem a mint egyszer arra a
vakmerőségre vetemedett, hogy az exact tudományokban haladjon előre, a
midőn találmányaival, felfedezéseivel az egész világot felrázta: akkor
egyszerre vetélytársát látta benne mindenki, s a versenynél megszűnik a
rokonszenv.

Az ázsiai államok viszont az európai társadalmi fogalmak
meghonosításáért voltak ellene nehéz szívvel; bármennyire hasznát vették
is kereskedelmi összeköttetéseiknek és vámszerződéseiknek. Az indus
kasztjait, a mohamedán vallását féltette terjeszkedésüktől.

Az észak-amerikai szabad államok épen nem akartak róla tudni. Beviteli
vámjaik jövedelmét fenyegette a repülő gép. Azok úgy tekintették a
léghajósokat, mint flibustiereket, s ezeknek csak Cuba szigetén volt
szabad telepet állítaniok, melyet most már teljesen biztosítottak
Spanyolország számára. Az egész európai continensen csak a nagy német és
a spanyol maradt meg jó barátjuknak; az orosz csak mutatta, hogy az, de
titokban nagy terveket forralt ellene, aztán meg a rossz
igazságszolgáltatás, zilált hitel miatt bajos volt vele üzletet
folytatni. Dél-Amerikában ellenben jó piaczaik voltak s Afrikában
könyökkel tudtak maguknak helyet szorítani.

A kereskedő, a tengeren uralgó államok a légben szállitó kereskedelem
által kezdtek némely árúczikkeket elveszteni saját üzletágaik közül,
ámbár maradt nekik még azért elég.

A politikai pártok zsibbasztva érezték magukat azon tudat által, hogy a
fejük fölött jár valaki, a kinek érdekében áll minden erőszakos
mozgalmat csirájában elfojtani. Dühös volt reájuk a tömérdek
trónkövetelő, ki a respublikában császárságot keresett; de még
dühösebbek voltak a republikánusok, kik megfordított reményeket
tápláltak: az erőszakhoz pedig egyiknek sem lehetett nyulni, a míg a
fennálló kormányok az Otthon város igazgatóságával jó egyetértésben
éltek. Hisz így Európából China lesz!

Az ultramontánok és mukkerek nem bocsáthatták meg nekik azt a
vakmerőséget, hogy repülni merészelnek szent János «jelenések könyvének»
ellenére s az orthodox dogmát és a protestáns kánont egyformán
tehetlenné teszik.

A katonai celebritások engesztelhetlenek voltak ellenök, hogy a hír,
dicsőség, előléptetés útjáról leszorítva látták magukat, hogy nem
lehettek többé a népeknek urai.

S a lomha, tunya népfajok irígyek voltak rájuk azért, hogy dolgoznak,
tanulnak és gyarapodnak.

És végül a nagy finánczhatalmasságok innen és túl az Oceánon előre
látták azt a rájuk nézve veszedelmes irányzatot, mely a pénz hatalmát az
egyes felvergődöttek kezéből lassankint ki kezdi venni, s szétosztja az
egész tömegre, mely minden egyedárúságot megszűntet, a nagy tőkéket
helyeikből kimozgatja, s az üzlet terén a millió kicsinyeket védelmezi a
milliomos óriások ellen, míg a szédelgésnek eleve útját állja.

Mindannyian összeesküdtek ellene.

A kis parányi államocska ellen nem szégyelt az egész világ minden
pénzkirálya egy óriási ligát kötni, oly tervet alkotva, mely ezt minden
hatalmas találmányai daczára képes leendett tönkre juttatni.

A terv ez volt:

Legelőször is egy társulatot alakítani, mely három milliárdnyi valóságos
befizetett érczpénzzel rendelkezik.

E társulat ügynökeinek azután feladatuk leend a föld kerekén mindenütt,
a hol az «Otthon» állam kereskedelmi telepeket tart, annak a váltóit
magukhoz váltani. Egyszer aztán egy adott jelszóra minden oldalról
meglepni a látra szóló váltókkal az «Otthon» állam telepeit, s követelni
a rögtöni érczfizetést. Ezt a telepek természetesen nem fogják
teljesíthetni; mert annyi érczpénz rendelkezésükre nem áll. Akkor az
illető kormányok rögtön megvonják az «Otthon» telepeitől a további
működés engedélyét; hatóságilag lezárolják vagyonaikat, árúikat és
felbontják a vele kötött vámszerződést. Az összeműködő európai és
amerikai diplomatia már ennek előre elkészíté az útját, mint a hogy két
század előtt a németalföldi és osztrák keletind-kereskedő telepek
elnyomását diplomatiai úton keresztül tudta vinni. A siámi és chinai
miniszterek (is) megvesztegethetők! Ha a fanatizált indián, chinai,
beduin és hottentotta nép e zavart fel találja használni arra, hogy az
«Otthon» árúraktárait megrohanja, kifossza és felégesse, az szintén a
«nyereség» számlára lesz irandó.

Ugyanakkor, midőn a kerek földtekén ez így fog egyszerre végbemenni,
idehaza Európában minden oldalról combinált villámkereszt-tűz fogja
ellepni az «Otthon»-iak fejét.

Első csapás lesz rájuk nézve a mesterségesen elkészített munkászavar.

«Otthon» város egy milliónyi népe között van százezernyi olyan
bevándorlott gyármunkás, kiket csupán szegődés köt oda: nagyobbrészt
idegenek. Az ideiglenes munkások szegődése is előnyös ugyan a
részvényállamban, s azon alapul, hogy a rendes díjon kívül, melyet
hetenkint kapnak ki, a tiszta nyeremény egy részét is osztalékul kapják;
de az év végén. Ez osztalékot az egész gyártelep munkástársulata együtt
kapja, s saját választott juryje által osztja fel egyes tagjai között,
azoknak szorgalma és tehetsége szerint.

Semmi sem lesz könnyebb már most, mint egy pár száz beküldött izgató
által felbolygatni a munkásokat, hogy álljanak elő két követeléssel.

Az egyik az, hogy mikor «félévenkint» az igazgató-tanács elkészíti a
nyers mérleget, akkor a munkásoknak e nyers mérleg szerint adjon ki
előleges osztalékot; a mi által a gyárosok nagyon meg volnának
károsítva, mert akkor a nyári hónapokban a munkához, a miért nehány
hónapon át a gazdaközönség mesésen fizet, a korhelyebb rész menne
mulatni, míg a pénzében tart. Ezért adják az osztalékot csak azon
munkásoknak, a kik az egész esztendőt kitöltik egy szakmánál.

A másik követelés pedig az leend, hogy ne a «munka», hanem a «munkás»
részesüljön az osztalékban; mindenki egyformán: a rest, az ügyetlen épen
úgy, mint a szorgalmas és tehetséges. Ez ismét megrontaná az egész
intézmény czélját, mert az osztalék megszűnnék ösztönzés, jutalmazás
lenni s soha sem lenne vele senki megelégedve.

Ha az igazgatók ráállnak majd a követelésekre, az az ő egyenes romlásuk
lesz, ha nem állnak rá, jön a strike, a munkaszünetelés, a zavargás, a
társadalmi bukás, s ez jó bénító szer egy gyorsan növekedő társulatra
nézve.

Ezt a zavargást pedig a számításba vett elemmel könnyen el lehetett
rendezni; hiszen idegenek voltak.

De következett még a sulyosabb csapás az Otthon népére a saját nemzete
kezétől.

Az új állam népszaporodása nem történhetett meg a nélkül, hogy az ős
állam viszont népszámában ne fogyatkozzék. Magyarországból tömegesen
vándoroltak ki az új hazába, hol könnyebb és szabadabb volt az élet, új
tér a munkának, könnyen szerezhető pénz és kényelem, élvezet több, mint
a régi országban. És aztán épen a színe-java a nemzetnek vándorolt ki, a
tanult osztályok.

Az Otthon államában pedig egy neme a kihívó «præmium»-nak volt kitűzve
különösen a magyar bevándorlókra nézve.

Ifju tanárok, iskolai tanítók, irók, betüszedők, azután az
iparos-osztályból a kovácsok, lakatosok, gépészek, bányászok, hutások;
végül pedig a kereskedősegédek oly mesés évdíjakban részesültek az
Otthon államában, ha az igazgatóság szolgálatába akartak állni, a
minőről odahaza pályájuk legmagasabb fokán sem álmodhattak volna. Úgy,
hogy idehaza a papok nem kaptak már káplánt; mert a fiatal theologus a
helyett, hogy évi ötven forintért tizenkét esztendeig hirdesse az
«örege» mellett az igét, inkább kiment Otthonba, s ott kapott egyszerre
olyan állomást, mely fölér egy prépostsággal. A Magyarországon
hivatalaikból kimaradt, kigúnyolt, üldözött szerzetesek sem szorultak az
itthoni «jusculum»-ra; az «Otthon» állam ezernél több szerzetesnek és
egyéb klerikusnak adott becsületes életmódot; és nem követelte hitének,
elveinek megtagadását. Hogy mit csinált velük? az még a hetedik évben is
titok, mert azok közül egy sem jött vissza Magyarországra soha, s
hazaküldött leveleikben csak annyit irtak, hogy sorsukkal nagyon meg
vannak elégedve, de egyebet semmit; még azt sem, hogy hol vannak?

E tömeges kivándorlást megakadályozni lett a magyar kormánynak
föladatává téve a «nagy liga» által. Ez megállítja az «Otthon» államot
gyors növekedésében.

A magyar parlamentben kivándorlás elleni törvények hozattak. A férfi
államtagoknak megtiltatott harminczhat éves korukig, a míg
katonakötelezettség alatt állnak, hazájukat elhagyni; a kik engedély
nélkül eltávoznak, azoknak minden meglevő és remélhető vagyona
államtulajdonnak nyilváníttatott, s hajadonok, kik az ország határát túl
akarták lépni, erőhatalommal visszahozattak, mint tiltott árúczikk,
melynek kivitele a közerkölcsiséggel ellenkezik. Az Otthon államáról
elég volt annyit kihiresztelni, hogy az állam törvénytelen szülötteket
nem ismer, miszerint mindenki átlássa, hogy az oda bevándorló nők az
európai és keresztyén fogalmak erkölcsi nézpontján alul szállanak.

Telepet fölállítani a léghajósoknak Magyarország területén nem volt
szabad; leszállani is csak egy huszonnégy órára, s a gépből kijönni s
oda visszamenni a legtekervényesebb rendőrségi szabályok megtartása
mellett.

(Magyarország még mindig védbástyája volt Európának – a keleti dögvész
és marhavész ellen. És ezért nála még a határvámok, vesztegzár mind
fönnálltak, s vele az «Otthon» állam nem közlekedhetett.)

Végül következett azután a legnagyobb, legérzékenyebb és legbiztosabban
kimért csapás az Otthon építménye ellen.

Ez volt a Gyilkos-völgyi gyártelep országos kisajátítása.

Ez jó gondolat volt.

Ha a kormány elveszi Tatrangi és Társától az ichor-gyárat, azoknak egész
hatalmuk egyszerre megbénul; ellenkezőleg az itteni kormánynak jut
tulajdonába azon anyag, melylyel a gépek előállíthatók, s ő csinálhat
ezekkel versenyt az «Otthon» államának.

S ez nem is nehéz. Columbus tojása!

Tatrangi és társai szabadalmat kaptak az államtól arra, hogy a Gyilkos
tavában létező ichort kibányásszák és felhasználják. Ez megtörtént; a
tóból már az ichor ki van választva. Az engedélyesek ezután soffionekat
furattak s abból vették az ichort. Csak hogy, mint tudjuk, ez már nem
jött tisztán elő, hanem úgy, hogy két harmadrészben konyhasóval volt
keverve. A konyhasó pedig már királyi kizárólagos tulajdon, azt senkinek
másnak aknázni, főzni, előállítani nem szabad. E törvényen állva a
kormánynak joga, sőt kötelessége a kétharmadrészben konyhasó-termelő
gyárat kisajátítani, tulajdonosait becsű szerint kifizetni s a fejedelmi
tulajdont a trón számára visszaváltani.

Ez már csak igazságos és törvényes követelés.

S ezzel szemben nem lehet más választása az «Otthon» államnak, mint vagy
engedni a törvénynek s átadni a magyar kormánynak a magyar területen
álló ichor-gyártelepet, vagy erőhatalommal akadályozni meg annak
elvételét, s azzal elveszteni eddigi törekvési czélját: a béke
fentartását a kerek világon s megkezdeni a háborút – tulajdon
nemzetével.

A «nagy liga» ezt az alternativát készítette számára.

De hát Magyarországon semmi szó sem emelkedett az új állam mellett? Nem
éreztek itt hálát azok iránt, kik országukat a végveszélytől
megszabadíták? Nem éreztek büszkeséget, látva egy új növekedő coloniát,
mely nemzetök nevét híressé, hatalmassá tette? Nem éreztek rokoni
szerelmet a vérükből való vér iránt? Nem féltek-e, hogy összeütközés
esetére ők törnek diribről darabra, mint egy drótozás tartotta repedt
fazék?

Igen is: a nemzet, a nép, a közvélemény jó volt, bölcs volt, mint
mindig. Szerették is a nagyra nőtt rokont, büszkék is voltak rá, féltek
is tőle; hanem a magyar parlament régen megszünt a közvélemény, a
bölcseség és hazaszeretet propylæuma lenni: annak a tagjait egy
negyedrészben a főpapok választották, másik negyedrészben a kormány
saját teremtményeiből, harmadik negyedrész a bankárok választottja, a
negyedik azután a közvéleményé. S mit kérdik azok, hogy hány darabra
törik a haza? az ő zászlóik nem a haza templomában állnak.

Azt sem kell számításon kívül hagynunk, hogy az osztrák-magyar
birodalomnak még száz év mulva is meg van a maga sajátszerű kivételes
állapotja.

Mikor már minden ország feloszlatta állandó hadseregeit, mert a
külháború lehetetlenné lett, Osztrák-Magyarországnak még akkor is kell
tartani félmillió katonát. Neki saját magát kell őriztetni. A magyar
hadsereg szükséges Ausztriában és Csehországban, s az osztrák hadsereg
Magyarországban. A nemzetiségiek osztozkodási kedve sohasem engedi, hogy
az ország megpihenjen, hogy minden ember eldobja a puskát, s lásson az
ásó és kalapács után. Aztán még minden kisebb nemzetiség irigy szemmel
nézi, hogy egy új magyar város emelkedik világhatalommá a Duna
torkolatánál, ismét odaékelve egy várat az álmodott görög-szláv
császárság alkatrészei közé.

Tehát a nagy hadsereg még meg van. Vele együtt a katonai hierarchia.
Azzal együtt a nagy hadi budget. A szabadalmazott tábori szállítók. Az
állam uzsorásai. A nehéz adók. Hivatalnoksereg. Monopoliumok. Új
adósságok, nehéz kölcsönök. Gazdaguló pénzügyérek, börzeszédelgés,
kirabolt közönség. Játékdüh, vesztegetés, corruptió. Ez mind együtt jár,
ez mind egymásból folyik.

Hozzájárul a vallási bigottság, a nemesi dölyf, és az ide menekült
idegen trónkövetelők anyagyilkos, szívtelen sehonnai játéka, mely mind
útjában találja azt a növekedő társadalmi óriást, mely mind ennek a sok
féregszörnyetegnek a nyakára tapos, s egy új világot emel az ő
maradványuk fölé, melyben ők csak mint petrefactumok maradnak meg az
utókor csodájára!

Bizonyosak lehetünk felőle, hogy mind ez a veszély, mit a «nagy liga»
előkészít, teljes erejével fog lesujtani az új társadalom szívére,
központjára.

De készen fogja azt is találni.

Tatrangi Dávid tudja jól előre az egész «nagy liga» tervét.

Nem a «spiritus familiaris» sugta ezt meg neki, nem a «second sight», oh
nem. Neki vannak ennél jobb tündérei.

Mikor a «nagy liga» megalakult, a császári ház tagjai is irtak alá
nevüknek megfelelő nagy összeget az alaptőkéhez s Maria Carola herczegnő
által felszólíttatták ő felségét Árpád királyt is a hozzájárulásra. A
főherczegnő elmondá a királynak, hogy saját trónjának létele is forog a
kérdésben, hogy elnyomassék-e a szomszédban keletkező «részvényes állam»
vagy felül kerüljön? s megismerteté az egész tervezettel. A király azt
felelte rá, hogy a mit mint államfőnek kötelessége lesz megtenni, ha
nehezére esik is, megteendi; de a mondott czélra egy fillért sem ír alá.

És azután a király elmondta a hallott nagy tervet a királynénak.

Hermione Peleiának volt egy kedvencze a távol keleten, kivel
postagalambok által szokta közölni üzeneteit.

Ez a kedvencz volt Rozáli.

A királyné még akkor sem veté meg hajdani kedvenczét, midőn az már egy
államfő neje volt, hozzá emelkedve rangban. Megirta Rozálinak, a mit a
királytól hallott.

És Rozáli közlötte e terveket Dáviddal.

Mr. Severus nagyot nevetett rajta, mikor Dávid figyelmezteté a közelgő
veszélyre, mely telepüket a pénzügyi téren fenyegeti.

«Ha meg akarják a körmüket égetni, hát jőjjenek».

Pedig a veszély nem volt fitymálandó. A «nagy liga» bevonta a
szövetségbe valamennyi az «Otthon»-nal kereskedelmi összeköttetésben
levő államok bankjait, a miknek kötelességük volt egymással tudatni
érczfedezetük és kibocsátott bankjegyeik mennyiségét s a tárczáikban
heverő «Otthon»-féle váltók összegét. Egyszer aztán egy adott jelszóra
valamennyi bank elkezdé bankjegyforgalmát megszorítani, akkora
mennyiségig, mekkora az «Otthon» által élvezett hitelnek megfelelt.
Ezzel egyidejűleg minden bank- és bankárház visszautasítá az «Otthon» új
váltóit; s aztán legvégül minden piaczon úgy lenyomta mesterséges
árcsökkentéssel azoknak a czikkeknek az árát, a mikkel az «Otthon»
raktárai telve szoktak lenni, hogy az egészen elveszítse a saját piaczát
mind honn, mind külföldön.

Veszélyes kisérlet ez, mind a két félre nézve; mert sok «vérbe» kerül, s
ha a megtámadott erejét félreismerték, a támadók sántán, bénán
kerülhetnek haza.

Az első hadműveletnek nem volt eredménye; ha a külbankok bevontak a
bankjegyforgalomból egy milliárdot, az «Otthon» is bevont annyit a
magáéból. Az üzlet, a kereskedelem szenvedett a megszorítás miatt; de a
közhitel nem ingott meg; csak a magányosak bánták meg a nagyok közti
harczot. Mikor aztán ezen az úton sehogy sem ment előre az ostrom, a
«nagy liga» kezdte kutatni a baj okát, s nagy hamar rájött. Valamelyik
banknak száz millióval több papirpénze van a forgalomban, mint a mennyit
kimutatott. Ezen úgy lehet segíteni, hogy minden bank becseréli a saját
jegyeit bizonyos határidőig újakkal.

Ekkor aztán kiderült egyike a veszedelmes rejtélyeknek: az, hogy a bécsi
nemzeti bank az, melynek száz millióval több bankjegye van forgalomban,
mint a mennyit kibocsátott.

De a mi növeli a rejtélyt, hogy nem a forgalomból bevont bankjegyek közt
van a száz millió hamis jegy: óh nem; azok igaziak, azok a bank saját
hitelesített matriceairól nyomott jegyek, azok a microscop alatt is
valódiak; hanem helyettük a tartalékban elhelyezett ugyanazon
sorszámokkal ellátott bankjegyek tömege a hamisított utánnyomat, a
górcsövi karczok nélkül.

Hogy történhetett meg ez a csere?

A papirok nyomra vezettek.

Az ezeres bankjegyeknél ez időben azt a szokást követte a közönség, hogy
mint a váltó hátuljára, minden új birtokos ráirta nevét az ezeres
túllapjára, melyen épen e czélra volt hagyva egy széles behajtás; úgy
hogy az egész lajstromát meg lehetett rajta találni az ezeres egykori
tulajdonosainak.

A ki azután legfelül volt írva, annak kellett azt természetesen
közvetlenül a banktól átvennie.

Úgy de a bank ezeket a sorszámokat soha sem bocsátotta ki. Olyan nagy
volt mindig a pénzbőség, hogy hét esztendő alatt egyszer sem került
tartalékra a sor. Most már kisült, hogy mért nem került rá a sor? Azért,
mert az igazi tartalék már szélnek volt eresztve. Ezért volt olyan nagy
pénzbőség ez idő alatt az országban! Ezért volt minden lehetetlen
vállalatra készen álló tőke.

De hogy szökhetett ki ez a pénz innen?

Hogy cserélhette ki magát utánnyomataival?

Oh! hisz azt mindjárt ki lehet deríteni. Igen egyszerű módon.
Felszólíttatnak azok az urak és úrhölgyek (!), a kiknek a nevei a ki nem
adott, mégis bejött sorszámú ezereseken legfelül állanak, hogy
sziveskedjenek megjelenni a bankigazgatóságnál és igazolni, mikor és mi
úton kapták ezeket a forgalomba bocsátott bankjegyeket.

A bankigazgatóság sorban mind felszólíttatá azokat, a kiknek neveit a
lajstromok elején találta. Voltak, a kiknek tíz példányon is fordult elő
a nevük, többeké ötvenszer, százszor, sőt nehány név ötszázszor
előkerült a kriminális jegysorozaton. Fél millióra csak szokott az ember
visszaemlékezni, hogy mikor és miért kapta?

És minő nevek fordultak elő? Magas állású udvari hivatalnokok,
udvarhölgyek, papok, gyóntatók, hirlapirók, országgyűlési képviselők,
főurak, még feljebb! legmagasabb főpapok, tábornagyok, hadvezérek,
miniszterek!

A többi áruló hadat az apróbb bankjegyekkel fizették, azoknak a nevei
nem lettek megörökítve az ezereseken.

Hah, minő rémület szakadt egyszerre alá a derült égből a társadalom
magaslataira, midőn e nagynevű uraságok megkapták a bank felhívását,
hogy igazolják, honnan jutottak e bankjegyekhez, miket a bank nem
bocsátott ki soha.

Mit feleljenek erre? Kire hivatkozzanak? Megnevezzék-e mindannyian
Mazrurt és annak czinkosait?

Hiszen mikor a pénzt elfogadták ama tisztátlan kézből, akkor azt hitték,
hogy «csak» árulást követnek el; a felől még lehet az ember gavallér,
nemes ember, tisztelendő úr; és most megtudják, hogy lopott pénzt
fogadtak el! Magukra takarják-e a korábbi bűnt, hogy befödjék az
árulással az orgazdaságot?

A hatás rettenetes volt!

A magasranguak legolvasottabb lapja, a «Keresztes lap» naponkint új meg
új híreit hozta a megdöbbentő öngyilkosságoknak. Egy nap a király
főkomornyikja vetette magát le a bástyáról, másnap az udvarmester vágta
fel ereit a ráczfürdőben, harmadnap egy hirhedett képviselő vágta el a
torkát borotvával, negyednap a királyné főudvarmesternője fojtotta meg
magát kénætherrel, ötödnap a budapesti várparancsnok lőtte magát szivén
keresztül; hatodnap magára az újságíróra került a sor: az nem ölte el
magát, csak megszökött. S ez így ment növekedő arányban előre;
megfoghatlan szökések, kimagyarázhatlan öngyilkosságok hirei rázták fel
a kedélyeket. Járvány volt az már és sokan, nagyon sokan betegek voltak
már bele! Míg egyszer aztán betetézte a borzalommal vegyült botrányt
azon rémeset, hogy egy nagyon magas állású főpap az oltár előtt mérgezte
meg magát a szentelt ostyával.

S e rettenetes mániának a «nagy liga» vezetői tudták az indokát. A
végindokát még azok sem. Azt csak a király tudta meg. Az öngyilkos nagy
emberek között volt egy katona is: egy tábornok, kinek legnagyobb része
volt abban, hogy a nihilisták megalázó békeföltételei elfogadtassanak.
Ez halála előtt egy levelet írt a királyhoz, melyben fölfedte előtte
mind azt, a mi történt. Az egész cselszövényt, melylyel őt környezői
körülhálózták; nem kimélt senkit: önmagát sem. Akkor aztán megpecsételte
vallomását egy golyóval.

Oh! minő ember fölötti fájdalom volt a királynak mindezt megtudni! Hogy
az egész társadalom, mely őt környezi, a fenekétől a színéig így meg van
rothadva! Hogy nem arany semmi, a mi fénylik! Hogy el van árulva
mindenkitől, és nem bízhatik azokban, kik ajtaját és koronáját őrzik!

Mit tegyen? A végletig vitt szigort gyakorolja-e a bűnösök ellen, mit
azok megérdemelnek? De ki itélje el őket? Mikor a legfőbb birák maguk is
vádlottak.

Árpád király a queretarói martyr nagybátya kínverítékét érezé homlokán.

A «nagy liga» kisegíté ő felségét e kellemetlen állapotból.

Mikor a véres, kisértetes botrány nagyra kezdett nőni, a liga fejedelmei
azt mondták a bécsi nemzeti banknak: «ne bolygassátok fel ezt az ügyet,
mely bűzével megrontja az egész levegőt; temessétek el a titkot;
égessétek el a vétkes bankjegyeket a nevekkel együtt, a száz milliót
írjátok veszteségül a liga contójára».

S ezzel el lett hantolva a borzadalmas rémper.

A megidézettek tudósíttattak, hogy megjelenésük nem kivántatik többé: a
bűn tanújeleit elnyelték s eltörlék a bank kemenczéi; a vádlottakat nem
zaklatta többé senki, az öngyilkosok halálának okait kiadta a
búskomorság, megcsalt szerelem, családi viszontagságok, idült nyavalyák,
rögtöni őrültség rohama; s a szökevényekről kiderült, hogy csak
kéjutazásra mentek.

Csak a király tudott mindent.

És a királynak még azután is össze kellett ülni ugyanazon
államférfiakkal, tanácskozni az ország jóvolta felett.

És a királynak még azután is össze kellett hivni ugyanazon
törvényhozókat és trónbeszédében «hiveinek, nemeseknek, nagyságosoknak
és tisztelendőknek» nevezni őket, és kérni tőlük hazájuk ügyének
előmozdítását, igazságos törvények hozatalát.

És a királynak még azután is kellett katonásdit játszani ugyanazon
tábornokokkal és feldiszíteni őket a vitézség, hűség rendjeleivel.

És a királynak még azután is kellett udvari estélyein meghallgatni
ugyanazon udvaronczok émelyítő hizelkedéseit és kegyes szavakat intézni
ugyanazon brilliántokban ragyogó udvarhölgyekhez.

És a királynak még azután is el kellett járni a templomba és térdepelve
fogadni a megváltó Krisztus szentelt testét ugyanazon pontifikáló
főpapok kezeiből…

… a kikről az elsőtől az utolsóig tudta mind, hogy együtt és összesen a
legmélyebb gályafenékben volna a helyük!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a kis intermezzo azért nem zavarta meg a «nagy liga» terveit; a
veszteséget fölvették a mancorovatba s most azután a bécsi bank
erkölcsileg is, anyagilag is kényszerítve lett elől menni az ütközetbe s
az első rést törni az Otthon pénzügyein.

Az «Otthon» társulatának igen élénk kereskedelme volt – közvetítés
útján, mivel telepeket nem volt szabad fölállítani Magyarországon, – a
magyar király államaiban, a mi ezeknek csak javukra vált, mert
gabonájukat, borukat Dél-Amerika számára ez vásárolta fel, s építkezései
miatt száz milliókat adott Magyarországnak kőért, épületfáért; viszont
az itteni kereskedők egész készletüket a coloniál-árúkból az Otthon
raktáraiból látták el, a honnan Budapestig szállítva is tíz százalékkal
jutányosabban kapták a czikkeket, mint Triesztből. E viszonyból
természetesen az következett, hogy egy pár száz milliónyi bankjegye az
Otthonnak az osztrák-magyar birodalmak területén volt közforgalomban, s
viszont a bécsi osztrák nemzeti banknak s a pesti magyar nemzeti banknak
szintén annyi pénzjegye volt az «Otthon» városiak kezei közt s a
barátságos kölcsönösség a pénzvilágban mindkét félnek előnyére szolgált.

Egyszer aztán a bécsi és pesti nemzeti bankok azzal a hírdetménynyel
lepték meg a világot, hogy egy rövid határidőn túl az «Otthon» bank
pénzjegyei az ő pénztáraiknál nem fogadtatnak el.

Hogy e támadásban a pesti magyar nemzeti bank is részt vett, azt
szükséges megmagyaráznunk. A pesti magyar nemzeti bank igaz, hogy magyar
tőkepénzek segélyével, magyar törvényhozás hozzájárultával alakult,
magyar kormány felügyelete alatt állt; azonban az az emberi dolog
történt vele, hogy a keletkezése első tíz évében furfangosan előidézett
pénzválságok által egy versenyző pénzpiacz a magyar bank részvényeinek
árfolyamát lenyomta. A víz alá nyomott magyar részvényesek aztán
megijedtek, hogy oda fulladnak, igyekeztek lerúgni magukról a sülyedő
részvényeiket; akkor azután a versenyző pénzpiacz azokat potomáron
összevásárolta; s most azután van ugyan magyar bank, s annak a jegyein
ott a magyar czímer, s a magyar-, horvát-, oláh-, rácz-, rusznyák-,
bosnyákszöveg; de annak a részvényesei Ausztriában vannak, annak az
igazgatósága csupán az osztrák bank delegatiója. Épen így történt a
magyar gőzhajókkal, a magyar vasútakkal, a magyar gyárakkal. A nemzeti
alapítók az első versenynél meg hagyták magukat verni, aztán mint a rák
az ollóját, ott hagyták a vállalataikat; megmaradt rajtuk a nemzeti
szín, de idegen parancsolt belőlük.

Tehát a bécsi és pesti nemzeti bankok egyszerre kitiltották rekeszeikből
az Otthon pénzjegyeit s az által kényszerítettek mindenkit, a kinek
ilyen bankó volt a zsebében, a pénzváltókhoz szaladni, a miből azután
következett egy általános roham az Otthon bankjai ellen, úgy, hogy egy
napon a nagy hexagon zsúfolva megtelt pénzeért rohanó közönséggel, mely
mind aranyat követelt a bankjegyéért.

Az Otthon igazgatói erre azzal válaszoltak, hogy a míg eddigelé csak az
egyik kapuja volt nyitva a banképületnek a közönség számára, most
kinyitották mind a kettőt s kihirdették falragaszokban és felbocsátott
ballonokon, hogy ezentúl az éjjel és nappal minden óráiban folyik a
pénzbeváltás a bank rekeszeiben; nagyobb összegek nem számlálva, de
súlymérték szerint fizettetnek ki.

Másnap reggel már üres volt a hexagon tere. Az idegen bizományosok, kik
összebeszélés szerint hetek óta lesték a Bécsből jövő jelszót, hogy a
beváltandó bankjegy-tömegekkel megostromolják a bankot, a legnagyobb
gyorsasággal lettek kielégítve s a tervezett sensatiónak nagyon hamar
vége lett egy körülménynél fogva. Az Otthon bankja nem adott ki kisebb
jegyeket 50 frtosoknál, azokat is csak két millió erejéig; csupán a
város piaczi forgalmára tekintve. A kisebb pénz mind arany volt. Ez a
két millió egy nap alatt be lett váltva, s akkor aztán elcsendesült a
népcsődület; hiányzott hozzá az a felbőszített mob, mely az osztrák
pénzválságok lázadási jellemét fenn szokta tartani; azok a nyelves
kofák, kik tíz frtjukért, a mi markukban maradt, szidják a császárt, a
pápát, Rothschildot és Jézust; azok a felpálinkázott napszámosok, kik a
zsiros egyforintossal a markukban a bank ablakán akarnak betörni, azok
az ácsingozó utczakölykek, kik a fertály bankóval élczeket csinálnak, s
azok a kopott ruhás özvegyasszonyok, kik publikumot sírnak maguk körül,
harisnyaszárban élére rakott tíz krajczárosaik nagy veszedelmén
óbégatva. Az Otthon városában nincsenek papiros apró pénzek. A szegény
ember kezébe csak arany kerül és ezüst.

Az Otthonnál mind ez az elem hiányzott; másnap már a piaczon egy
bankjegye sem forgott. Most már csak olyan emberek mentek a bankba, a
kik szekérrel vitték el az érczpénzt; tizenkét helyen váltottak nekik,
nem volt alkalmuk a piaczon összecsődülhetni.

Minden üzlet maradt a maga rendes kerékvágásában. A külföldi commanditok
épen úgy folytatták működéseiket, mint eddig; azzal a (nagy)
különbséggel, hogy e válságos idő alatt kész fizetés mellett történt
minden adás-vevés.

Dárday, mikor azt megtudta, hogy bankjegyeiket kitiltották az
osztrák-magyar pénzpiaczokról s azután a többi európai s észak-amerikai
piaczokról is (másutt nem voltak forgalomban) első dühében
repressáliákhoz akart nyúlni; hanem aztán Severus és Tatrangi
lecsillapították: üzleti dolgokban nem szabad indulatba jönni. A
financziákhoz nagyobb nyugalom kell, mint a theologiához. Ki állna
boszut a «jó adósain», azért mert rossz hitelezői bántják? Hisz akkor
maga buknék meg. Ellenkezőleg az Otthon államának szépen kimélve kell
bánni azokkal az államokkal, a hol sok adósa van, és elvárni, míg azok
kötelezettségeiket lerótták, és azután csendesen gombolyítani le a
kölcsönös üzleteket, minden erőszakos rázkódás nélkül.

Úgy történt. A részvényes állam engedte a bankjegyeiért az aranyát
elhurczoltatni; az idegen bankjegyeket visszaküldte kereskedői számlák
útján a maguk piaczaira; felhalmozott árúit, ha a nagy liga lenyomta a
beszerzési áron alul, (saját áldozataival) adta még olcsóbban; volt elég
nagy tartaléktőkéje hozzá, hogy a malitiósus versenyt évekig kiállhassa,
s mikor az ő bankjegyeit nem fogadták el a külbankok, ő is érczfizetést
követelt, s ennek az lett a vége, hogy nem csak az ő aranyát hurczolta
ki a közönség, hanem a külbankokét is.

Ebből legelőször is az a baj lett, hogy az Otthon bazárjaiban és
depotiban is csupa aranynyal kellett számolni, mint a hong-kongi, vagy
banjer-massingi piaczokon. Alkuk köttettek franczia napoleonok, angol
fontok, német markok, ind lak rupiak, chinai tælek szerint, s azokhoz
csatlakoztak az otthoni «valódi»-k, a hogy saját érczpénzeiket nevezték,
s minden pénzt súly szerint mértek; a vízmérleg azt is megmondta, melyik
nemes fémhez mennyi más fém van keverve? Ezt azért kellett megtartani,
mert az aranyhoz és ezüsthöz hasonló pinchbeak és alfenoide pénz
milliárd számra forgott a világban s azzal könnyen meg lehetett volna a
hozzá nem értőt csalni, ha a vízmérleg nem védte volna a csalás ellen a
közönséget. A kézrekerült ál-arany és ezüst pénzt azonnal keresztül
lyukasztották s azontúl aztán használták, mint garast és tizest, a
«billon»-nak nevezett nemessel kevert érczvegyülékű pénzt leszállították
nemes tartalmának értékére.

A másik baj azután az lett, hogy az aranyban és kész fizetés mellett a
hitel egészen megsemmisült. A «jó adósok» nagyrabecsült kategóriája
megszűnt lenni s a kereskedelem oly nehézkes mozgást vett fel, mint a
phœniciaiak idejében. Az üzlet veszteséggel járt az egész világon s
azért iparkodott azt minden egyes czég a legszűkebbre szorítani, gyárak,
malmok fél erővel dolgoztak, bankokban kamatozatlan hevert a pénz.

És mind ez azért, hogy egy keletkező új társulat virágjában
elhervasztassék. Ezért kellett a kerek világon minden üzletnek
erőszakosan, összefüggőleg visszafojtatni.

Már pedig ha az egész üzletvilág összefog egy ellen, annak az egynek,
akármilyen hatalmas, el kell buknia.

Az Otthon államnak készen kellett arra lennie, hogy a hetedik üzletévét
nyeremény nélkül fogja végezni. Részvényesei ezért nem nyugtalankodtak.
Erőssé volt fejlődve közöttük a testületi szellem, s készek voltak
mindenüket áldozni azért az államért, melytől mindenüket nyerték.

Tatranginak egy ötlete némileg segített azon a bajon, hogy a
készfizetési kötelezettség az üzletváltók által hordozott hitelt egy
időre megsemmisíté; ez ötlet az volt, hogy ő az arany és ezüst értéken
kívül még egy harmadik valódi nemes értéket is bevont a közforgalomba:
ez a «gyémánt érték». Hiszen milliárdok hevernek gyémántokban. Most
elkezdett a gyémánt szerepelni, mint pénz, s pótolta egy részben a
váltókat. A papirosnál mindenesetre megbízhatóbb érték volt. Három
aláirás sem kellett hozzá. Lejárat napján beváltható volt és kis helyen
elfért belőle nagy összeg. Az üzletvilág kezdett hozzászokni a
gyémántpénzhez.

Ekkor történt egy – az egész világra nézve meglepő – esemény; melyet
azonban mi clairvoyante-ok, kik a pinczefalakon s a bekötött zsákokon
keresztül látunk, rég előre sejtettünk.

Ez azon eset volt, hogy egyszer egy bécsi nagykereskedő, kinek erős
üzlete volt coloniálczikkekben, kész érczben fizetés levén a jelszó, a
bécsi nemzeti banktól százezer forint árú érczpénzt váltott be. Már
ekkor a bank tartalékérczkészlete elfogyott s a pinczék tresorjaira
került a sor. Onnan megküldték neki a százezer forintot ezüstben. (Az
ezüst valutától akart szabadulni mindenki, a minek az volt az indoka,
hogy az ezüst becse az aranyéhoz mérve századról századra folyvást
hanyatlik, még a XVI. században úgy állt az ezüst az aranyhoz, mint
10:1-hez, a XVIII-ban már mint 14:1; a múlt században mint 15½:1; a
XX-ban 18½:1.) A kereskedő leküldte a pénzt Otthonba. Ott mérlegre
tették a pénzét, s a vízmérleg rögtön elárulá a különböző fajsúlyt: az
ezüst fajsúlya 11, ezé pedig 7½. Egy zacskót felbontottak. Annak a
pénzei már meg is voltak sárgulva az időtől, elárulva nickel
tartalmukat. Erre aztán tudatták a nagykereskedővel, hogy a pénze nem
«argentum»; hanem csak «argentan», most azt darabonkint keresztül fogják
lyukasztani, hogy ha őtet megcsalták, ő ne csalhasson meg vele mást.

De bizony a kereskedő magát sem engedte csalottnak maradni; futott
vissza Bécsbe s nagy lármát csapott a bankigazgatóságnál, hogy ő neki
argentánt adtak a kincstárból.

Ezt mindenki lehetetlennek tartá; az igazgatóság szakértő bizottság
kiséretében szállt alá a kincstárába, felnyitogattatva minden tresorját,
s a legbiztosabb önérzettel vágatta fel a pénzes zsákokat, hogy
vizsgálják meg azoknak tartalmát.

És ekkor tudták meg csak, hogy összes háromszáz millió forintnyi
érczfedezetük mind hamis pénz. Hogy mind az öt, jól őrzött, hármas zár
alatt tartott tresorjukban egyetlen egy darab igazi arany és ezüst, de
csak írmagul sincsen!


A VILÁGROMLÁS.

Sok romláson ment már keresztül a világ a pénz miatt. Az évkönyvek
feljegyezték azok közé Law bank generaléja bukását, a Missisippi
részvényszédelgést, az osztrák «devalvatiót», az amerikai bankok
pusztulását; de oly csapás még nem érte, mint mikor azt fölfedezték,
hogy az osztrák nemzeti bank tresorjaiban a kincs: hamis pénz.

Megfoghatatlan, elhihetetlen szörnyesemény volt az! Hogyan történhetett
meg az, hogy háromszáz milliónyi vert arany, ezüst, – megpróbált
érczrudhalmaz – átváltozzék similorrá, argentánná. Minden egyes zacskón
rajta a pénzt megszámláló hivatalnok neve, odapecsételve a bank
billogával; és azok mind egytől egyig derék, feddhetlen életű becsületes
emberek… És a pecsétjük alatt levő pénz még sem ezüst, sem arany.

A bank összes igazgatósága mind köztiszteletben álló «úr», gazdag ember;
maga is egész vagyonával ez intézethez kötve; és azok annyira
ellenőrizve vannak egymás által, hogy nem is követhetnének el
csempészetet; és még ily óriási csempészetet: a minek keresztülvitele
természeti lehetetlenség!

… És az általuk jól őrzött kincs még sem arany és nem ezüst…

Az állam összes nemzetgazdasága e bankra van építve. Jól mondá ama
dæmon, ki a munkát véghezvitte, hogy mikor az ki fog derülni, egyszerre
koldussá lesz minden ember: palotában, kunyhóban nem lesz más, csak
koldusok: kétségbeesett, sárba esett koldusok.

Az állampapirok, a legjobb iparvállalatok részvényei, a kölcsön bankok
pénztári jegyei, mind kivétel nélkül, nem hogy «estek», de megszüntek
lenni, a nullára szálltak.

S minő irtóztató kép a közéletben!

A piaczok telve gyármunkásokkal, kiket munkaadóik ezerével eresztettek
szélnek. A bezárt pékboltok, mészárszékek előtt éhes néptömeg, mely
értéktelenné lett pénzjegyeiért kenyeret, húst követel. A fővárosoknak
minden utczáin egész sorszámra bezárt boltok; mintha örök nagypéntek
volna. A vasútakon semmi közlekedés, a föld terményeire semmi vevő.
Nincsen min vásároljanak, ha már az arany sem arany?

Nem hisznek már az emberek a csengő ércznek sem. Minden ember hamis
pénzverőnek nézi azt, ki ezüsttel-aranynyal kinálja, s ez a veszteség
súlyosabb fele, hogy nem csak a vert aranyban nem hisznek már többé, de
a jellemek nemes érczében sem. Tolvajnak hiszi minden ember egymást, s a
közvélemény egy őrült gondolatban mintegy összebeszélve, egy emberre
mutat fölfelé.

Az a király.

Ha elvehette valaki a bank kincseit, az csak a király lehetett.

S mit tett a király a végromlás napjaiban?

Azt mondta: nem szabad volt annak a kincsnek elveszni! Ime én odaadom
összes magánvagyonomat, az ősök által gyüjtött családi kincstárt,
feleségem gyémántjait; pénzt veszek fel a külföldön összes birtokaimra s
azt teszem le a megrabolt bank kincstárába; de a romlást meg fogom
akadályozni!

Szegény jószívű király!

Nagyobb mérvet öltött már akkor a világromlás, mint hogy azt egy
koronával el lehetett volna takarni. Bele lett abba vonva mind az öt
része a földnek.

Az osztrák bank kincseiben nem csak az osztrákok voltak meglopva, hanem
ki volt lopva a föld minden színű embereinek kebléből a szív, fejéből az
ész. Megbódult minden ember és szaladt a saját házát felgyujtani. Minden
országban megrohanta a közönség a bankokat, a takarékpénztárakat, a
bankárokat, követelte betéteit vissza, egyszerre és viharosan s ez
őrjöngő boszorkányszombatban tánczra kellett kerekedni a becsületesnek a
gazemberrel, szilárdnak a szédelgővel, a hitelező is repült, az adós is
repült a forgószélben s nem volt senki alatt többé föld!

A brassói utczaszegletek «padjain» aranyat beváltó kupecztől elkezdve
fel a Rothschild-házak világhatalmú főnökeiig minden pénzügyér egy
színvonalra jutott: egyik sem tudta, hogy pénz-e az, a mit még a
fiókjában őriz, vagy szemét? Az angol bankok «folyószámla»
(contocorrent) üzletei kibonyolíthatlan chaossá zürodtek össze: a
tengernyi checkeket egyszerre minden ember be akarta váltani, a letétek,
ha értékpapir, kidobattak a piaczra; ha tőkepénz, tömegesen
visszavonattak; ki mit megmenthetett a pénzéből, arra ráült, tovább nem
adta; a földbirtok, a lakházak értéke a nevetségig alásülyedt; nagy
birtokok, paloták kerültek a kalapács alá s tizedrésznyi adósságért
negyedrész áron árvereztettek el, s három nap mulva már a vevő is
bankrott volt, mert a megvásárolt birtok még felével alászállt;
Amerikából ezerhatszáz bank fizetésfelfüggesztéséről értesített a
távirda és a légjárók; a nagy liga roppant tőkepénze egyszerre
szétfoszlott, mint a köd; nem gondolt már senki arra, hogy az Otthon
társaságot megbuktassa; bukik az már, ha bukandó, magától is; sietett
minden pénzkirály a saját magánvagyonát védelmezni; megszünt a
pénzpiaczon minden érdekközösség, minden tájékozás. Világromlás volt ez!

Hogy szerezhetett volna érvényt a magyar király ily helyzetben nagylelkű
elhatározásának? Nem volt most senkinek kölcsön adni való pénze. Nem
volt most senkinek kölcsönkötéshez való hitele, még ha két országa van
is. (Épen azért nem.)

S a romlást nem csak a pénzvilág érezte teljes mértékében: eleintén csak
azok az emberek, a kik kereskednek, a kik koczkáztatnak, tőkepénz,
pénzforgatás után élnek; eleinte még a népesség egyes osztályai bizonyos
nemével a kárörömnek szemlélték az olymp bukását, azt mondták: «Minket
nem ér ez el! Urakat és szegény embereket, kik eszszük azt, a mit a föld
adott; tenyerünkben van az igazi arany, a munkaerő; ez soha nem veszti
értékét!» De nagyon csalatkoztak, mikor ezt mondták, a vihar nem hagyta
még a fűszálat sem összetöretlen: a földmívesnek elvették a szájába tevő
falatot adóhátralékban s lefoglalták lábán a gabonáját potom
tartozásokért; a kézműves üres piaczon ütötte fel sátorát, senki sem
jött vásárolni; sok helyütt meg kellett ismerkedni a cserekereskedéssel
és fizetni terményekkel, mint a hogy fizetnek Mexicóban cacao-pénzzel,
Szibériában nyestbőr-pénzzel, Abyssiniában sópénzzel, Virginiában
dohánypénzzel. A hol rossz termés volt, ott megismerkedett a nép az
éhinséggel, s a mindennapi kenyér szomorú pótszerei jelentek meg a
piaczokon. Braziliában a magyar liszt helyett elővették a «guarana
kenyeret», mely vadon termő paulliniamagokból készül, hasonló a
kenyérhez, mikor megsavanyodott, s a csokoládhoz, mikor keserű, a norvég
fürészpor-kenyeret, a gyárhulladékokból készült creoson-kenyeret; s a
vendéglőkben elkezdtek előtünedezni a «pásztorfillérek», a mi olyan
váltópénz, a mit minden vendéglős a saját nevével és pecsétjével
ellátott papirszeletből készít, vált vele, s a visszahozónak ételt ad
érte. A kormányok nem birták fizetni közigazgatási közegeiket, nem volt
törvény, nem rendőrség; rablókkal telt meg egyszerre minden mező, erdő,
város, s nem volt, a ki a békés polgárt megvédelmezze tőlük.

Ilyen a világ képe, mikor egyszerre eltünik mindenünnen a pénz!

Ugy kaczagott a világromláson a Newa melletti dæmon: nála már nem lett e
vihar által rosszabbá semmi…

E királyi fájdalmak közepett egy meglepő hír látszott segítségére jönni
a lesujtott uralkodónak.

A bécsi nemzeti bank igazgatósága tudósítá ő felségét, hogy jelentkezett
nála egy ember levél útján, a ki azt állítja, hogy ő tudja, hogyan
tüntek el, hogyan lettek kicserélve a bank kincsei? Még többet is tud.
Rá tud vezetni, hogy hol vannak? És pedig olyan helyre, a hol csak le
kell értük hajolni és fölvenni. Nem kér e titok fölfedezésért mást, mint
egy száztólit a megtalált kincsből, és teljes bűnbocsánatot.

Hát az Istenért, meg kell neki adni mindent, a mit követel! Ki kell
nevezni nemes embernek!

De azonfelül a jelentkező azt is kikötötte, hogy ő egyedül a királynak
személyesen akarja elmondani a titkot, és senki másnak. És azon ember
személyisége a király előtt méltán gyűlöletes.

Hát legyen bár az ördög!

No, annál is kellemetlenebb egyeniség volt. Mazrur volt.

A király összeborzadt ettől a névtől.

Ugyanattól, ki országát megrontotta, ki a nép fejét meggyalázta, ki a
nemzet előkelőit megvesztegette; a tolvajtól magától fogadja most el a
szabadító kezet!

Meg kell lenni! Ha az orgazdáknak amnestiát adtunk, miért ne a tolvajnak
is? A király beletörte magát, hogy még egyszer elfogadja Mazrurt. Hiszen
ezuttal az egészen kezébe adja magát. Nem védi többé követi jog, mint
magánember jön s oly bizton szól, hogy a fejét teszi fel rá, ha nem mond
igazat.

A király elfogadja Mazrurt.

De hát Mazrur hogy jutott e titokhoz, s ha hozzá jutott, miért árulja
el?

Ennek rövid magyarázata van; Mazrurt a szeszélyes asszony sok ideig
kegyenczének tartá. Egy önfeledt perczben azzal bizonyítá be az asszony
szenvedélye nagyságát, hogy elmondta kegyenczének azt a titkot, a mi a
halott wladi kaukáziak sírjában oly jól volt eltemetve: a jégtengerszem
titkát. Egyszer aztán az elbízott kegyencz túlment a határon, melyet
számára vontak, s bátorkodott arra a gondolatra vetemedni, hogy a
büszke, szabad úrnőt magához lánczolja. Férje akart lenni. Akkor aztán
kikorbácsolták.

A boszu, a sértett nagyravágyás sugallta neki, hogy a megnyert titkot
fölfedezze: de meg az érdek is; nem tette ingyen. Neki is csinos összeg
fog abból jutni.

A király tehát maga elé bocsáttatá Mazrurt s négy óra hosszat tartott a
kihallgatás; mialatt Mazrur a legapróbb részletekig elmondá a királynak,
hogyan ment végbe a bank kincseinek elorzása, kicserélése, egész a vég
catastrópháig, a midőn a sarokba szorult nihilisták az ágyucsöveknek
öntött kincseket a mély tengerszem jégburka alá sülyeszték.

Most is ott vannak; mert arra, hogy valaki értük menjen, sem hely, sem
idő nem volt alkalmas.

A király rögtön parancsot adott ki, hogy a jégtengerszemet ki kell
szivattyuztatni. (Az ismét megtelt azóta vízzel, jéggel.)

A tény nem maradt titokban. A közönség megtudta, hogy a bank kincsei fel
vannak fedezve. Tehát nem a bankigazgatók, nem a király tudtával lettek
azok felcserélve, hanem ellenség által.

E hírre az őrületes boszorkányszombat a börzén elcsendesült. Még ugyan
nem keltek fel az emberek, de legalább csendesen feküdtek s nem
bukfenczeztek egymáson keresztül-kasul; nem ették meg egymást. A kik
kétségbe voltak esve, most keletkező reménynyel lesték, mit hoz a
következő nap?

A szivattyúzók napról-napra értesíték a világot az eredményről.

Már fölfedezték a sziklalapokon a csalhatatlan siker jeleit.

A gránitfalakon itt-amott egy-egy hosszú arany vonal látszott, melyet az
idő nem törülhetett le onnan; azt a magasból lehajított arany ágyucsövek
rajzolták oda.

Ezek a felkiáltó jelek, melyek azt hirdetik, hogy «itt vannak!»

Egyszer aztán ki lett merítve az egész tó; a fenekén nem volt más, mint
szikla…

Nem felkiáltójelek voltak azok az aranyvonalak ott a gránitfalon; hiszen
nem a leeső, hanem a fellökött aranycsövek irták e jeleket oda.
«Kérdőjelek» azok… Azt kérdik: «hová lettek?»

A visszahatás most már irtózatosabb volt a megelőzött bajnál. A
megcsalatkozott reményre még lázasabb paroxismusa következett a
kétségbeesésnek. A nép háborut ordított Oroszország ellen s Mazrurt
akasztófára követelte. Hanem a háboruhoz pénz kell, meg katona; ez a
kettő most épen hiányzik; Mazrur pedig a mint megtudta, hogy fölfedezése
kudarczot vallott, gondoskodott róla, hogy elmeneküljön olyan országba,
a hol rá nem akadnak.

Most azután a király a pusztulás tetejébe megkapta még azt a
megaláztatást is, hogy hitt annak, a ki már oly nagyon megcsalta s még
egyszer megcsalatott keservesen!

De pedig ezúttal nem csalta őt meg ez ember. Hiszen tény, az
aranyvonalak mutatják, hogy igazat mondott. A kincsek itt voltak: de
hová lehettek? Ki mondja most meg azt?


EGY DRÁGA SZÓ.

Ki mondja meg azt, hová lettek?

Ez volt a kérdés, a min millió ember törte a fejét, és törte a
megtébolyodásig, és nem talált rá megközelítő feleletet.

Egy napon midőn a király, gondterhelte fejét tenyerébe hajtva ült
szobájában s lelke távol kalandozott, egy homlokára ejtett csók
visszaidézte azt.

Hermione Peleia állt előtte.

És azt sugá neki:

«Én tudok még egy embert a világon, a ki e kérdésedre megfelelhet.»

«Ki az?»

«Tatrangi Dávid…»

A király felszökött helyéből.

– Igazad van! mondá. Van egy ember, a kit lenéztünk, eltaszítottunk, a
kinek hiveit száműztük, nemzetünk testéből kivetettük. A ki ellen határt
húztunk, törvényt hoztunk; a kit idegennek, jogtalannak elneveztünk. A
kinek törekvéseit minden módon akadályoztuk, kinek létjogát megtagadjuk;
a ki ellen az egész világgal egyetértve összeesküdtünk; ezt az embert
még megkérdezhetjük. Ezzel az emberrel én egyszer jót tettem; akkor így
szólt hozzám: «Nekem most semmim sincs, magam is semmi vagyok. De a mi
vagyok és leszek még valaha, az mindig a tied lesz. Mondom». Azóta ez
ember száz súlyos csapást kapott az én kezemtől. És én tudom jól, hogy ő
e száz csapást elfelejtette; de arra az egy jó tettre emlékezik. Én meg
fogom őt kérdeni.

– De ki által? Minisztereink bármelyikét küldjük hozzá, hidegen fogja
neki felelni: «pénzügy: ez a pénzügyi igazgató szakához tartozik;
forduljon ön Severus úrhoz». S ott hideg szívre találunk.

– Nem küldök hozzá se minisztert, se nagy követet; hanem mást.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap az esti órákban Tatrangi Dávid Moishe szigeti nyaralójában
vizsgálta sorra azokat az új vívmányait a kertészetnek, miszerint a
közönséges makktermő fák, a bükk, a tölgy nemesítés által emberi
táplálékul szolgáló ízes gyümölcsöket hoznak, mialatt Rozáli egy vörös
hangyaboly népe közé hintett tört czukrot, mely Braziliából behozott
hangyáknak az a jó tulajdonságuk van, hogy a fákról a hernyók petéit
leszedik, bábjait kiszívják; a kertésznek a hernyózást fölöslegessé
teszik; a midőn horticulturai szórakozásából Dávidot egy rég hallott, de
ismeretes hang verte fel.

– Jó munkát, uram.

Dávid az alkonynap verőfényében egy alakot látott állani, kiről az első
perczben azt hitte, hogy az csak felizgatott képzeletének teremtménye:
mert hiszen ő róla gondolkozott most is.

Ez alak a magyar király volt.

Ő maga, a két ország uralkodója.

Nem bízta másra e nehéz küldetést; maga kelt útra, titokban,
ismeretlenül, senkitől nem kisérve, s nem szállt le a vasutról, csupán
az Otthon városában.

Dávid még mindig álmodozva bámult az előtte álló alakra, s kezével
Rozáli vállát érintve, susogá:

«Nézz oda, Rozáli!»

«A mi királyunk…» rebegé a nő.

Dávid odasietett a király elé, ki egy sétány lugos fala alatt állt.

«Felséges uram!»

– Ön rám emlékezik még?

Valóban, a lejárt hét év s azoknak végén e mostani rémnapok nagyon
megváltoztatták a király arczát. Megvénült.

– A jóltevőt mindig megismerem! felelt Dávid.

– De én rosszat is tettem.

– A jók nem tesznek rosszat soha. A rossz is jóra fordul, a mit ők
tesznek.

– Ön meg van lepve, hogy engem itt lát.

– Nem, felség, szólt közbe Rozáli, ki ezalatt odasimult férjéhez; az én
uram ma reggel megmondá nekem: «ma tartsd elfogadásra készen nyári
lakunkat; a király itt lesz».

A király megdöbbenve tekinte Dávidra.

– A spiritus familiaris sugta ezt meg önnek?

– Nem, felség, felelt Dávid, nekem, mint apám mondá, rhinoceros-idegeim
vannak; engem a table movingok és az astralszellemek nem szolgálnak;
hanem szolgál az ismeret és a logika. Én tudtam a kutatás eredményét,
melyet felséged a Tátra hegyei közt tétetett, ismertem két lelkületet, a
királyét és a királynéét, s e tudatokra alapítám azon jóslatomat, hogy a
király ma itt lesz az én házamban.

A király arczát a szokott tűzláng borítá el e pillanatban.

Versenytársával állt szemközt.

Egy király egy száműzött telepítvényesfőnökkel. A régi monarchiai elv
személyesítője a szabad republikánus koreszmék képviselőjével.

És miben versenyeztek?

Abban, hogy melyik a nemesebb?

Melyik szereti jobban hazáját? Háladatlan, keserűségtermő, de mégis
örökké imádott hazáját?

A király leszállt trónjáról, hogy a száműzöttnél országa számára
kolduljon.

Vajjon a száműzött engedni fogja-e neki, hogy kolduljon?

A király, midőn úgy kigyuladt az arcza, rögtön, hevesen, odalépett
Dávidhoz s megragadá annak jobbját, egyenesen e kérdést intézve hozzá:

– Tudja ön, hová lettek a bank kincsei?

A két férfi egymás szemébe nézett egészen közelről; egy arkangyal
villamló szemsugárzatával a király, egy férfi nyugodt tekintetével a
száműzöttek főnöke.

Rozáli sejtő ámulattal veszté el lelkét mindkettő nézésében. Vajjon mit
fog mondani férje? Ha azt találja e kérdésre felelni: «mi közöm nekem az
osztrák bank kincseihez?» hogy fog a nő leesni abból a magas égből, a
hová őt Dávid egykor felvitte, mielőtt csókjával érintette volna!

Dávid nyugodt hangon, mint a konduló harang, felelé e szót:

«Tudom.»

A király erre mindkét kezével megszorítá a száműzött kezét. Arcza
csaknem fehér lett egyszerre.

– Akkor én visszatérek rögtön országomba, s «e szóra» lefekve nyugodtan
alszom; mert akkor tudom, hogy meg vagyunk szabadítva.

A király átvetve vállán köpenyét, mint jött, úgy eltünt, oly hirtelen,
mint egy vizió. Csak a keblére borult nő biztosítá Dávidot, hogy e
jelenet nem volt álomkép, nem volt káprázat. A nő zokogott és férje
keblére szórta csókjait.

«Igy, így, ilyennek hittelek, ilyennek láttalak mindig: bálványom,
szellemem!»

Ugyanazon túlvilági arcz volt előtte ismét, a mely egykor a villámló
felhők közepette úgy megigézte.

És valóban az a szó: «tudom», nem kevésbbé volt merészebben égnek dobott
csoda, mint ama repülő gép, s a ki azt lába alá tevé, épen úgy tudhatta
előre, hogy ezzel sok zivataros égen kell majd keresztülrepülnie, s
összezúzhatja vele magát, ha röptét kormányozni nem tudja.

Dávid készen volt rá.

Rögtön sietett fel az igazgatósági palotába s hivatta két igazgatótársát
tanácskozásra.

Elmondá előttük az eddigi eseményeket s a királylyal történt
találkozását a Moishe szigeti kertjében, a párbeszédet és az utolsó
szót.

«Tudom.»

Mr. Severus ajkai pedig még fehérebbek lettek, mint egyébkor.

– Uram, szólt Dávidhoz, azt jól tette ön, hogy megmondá. Bár, ha egészen
correcte akart volt eljárni, azt felelhette volna a királynak, hogy ez
nem tartozik az én ressortomba: a bankügy Severus igazgatótársamé. No de
jól van. A királyt még mai nap is vannak, a kik nem olyan embernek
tartják, mint mást. Annak több tisztelet kell, mint más halandónak. És
aztán én sem felelhettem volna neki egyebet mint azt, hogy «tudom». Mert
a hazugság a gyöngék fegyvere. De már most mi lesz tovább? Ennek a
szónak: «tudom!» folytatása is van. Ez a szó: «tudom» háromszáz milliót
nyom aranyban, ezüstben.

– Úgy van.

– Tehát ha én rám van bízva a szónak folytatása, én így fogok szólani:
«tudom», hogy az osztrák bank kincseit a nihilistáknak sikerült
elfoglalni. Mi elvettük azt a nihilistáktól akkor, midőn az már az övék
volt. Ez ránk nézve hadi zsákmány, elfoglalva velünk harczban álló
ellenségtől. Az osztrák banknak lehet keresete a Nihil ország
hadseregétől fegyveres kézzel, az minden népjog szerint a mi sajátunk és
azt nem adjuk vissza sem a második, sem a harmadik tulajdonosnak. Ugyan
mit mondanának a hatalmasságok, ha most a bécsi, párisi, londoni,
stambuli fejedelmi kincstárakból minden nemzet vissza akarná követelni
az ő hadjáratban prédára jutott kincseit, a mit az elvevők közlátványra
állítának ki? A Zürichben, minden európai hatalom által aláirt
nemzetközi egyezményben egy pont így szól: «a hadi zsákmány 24 órai
birtoklás után az elfoglaló jogos tulajdonát képezi». A keresett
háromszáz millió ránk nézve hadi zsákmány; és hetedik éve, hogy
birtokunkban van. Az a mienk. Ez az én szavam ama szó után: «Tudom!»

Dárday arczáról azt lehetett olvasni, hogy egészen Severus nézetét
osztja.

Most Tatrangi Dávid szólt.

– Nem tagadom, hogy a jog és a hatalom két erős úr a földön, de én
azoknál még erősebb két urat ismerek; ezek az erkölcs és az ész. A jog
azt mondja, hogy tartsuk meg a hadi zsákmányul elfoglalt kincseket; a
hatalom biztat, hogy megtarthatjuk; hanem az erkölcs és az ész azt
parancsolja, hogy vissza kell azt adnunk jogszerű tulajdonosának. S én
magamra vállalom, hogy igazgatóságunk egyhangúlag fogja azt határozni,
hogy adjuk a kincseket vissza.

– No arra kiváncsi vagyok, szólt Severus, hogyan nyeri ön meg az én
szavazatomat?

– Nekünk először is hasznunkra volt az, hogy a kincseknek ez ideig
birtokában voltunk. A véletlen adta kezünkbe.

– És önnek a leleményessége.

– A szerencse megsokszorozta azt kezeink közt.

– És az én fáradságom.

– Elismerem. De ez volt minden alapításunk talpköve s birtuk azt ez
ideig jóhiszeműleg, mint ellenségtől elfoglalt hadi zsákmányt. A mint
azonban megtudtuk, hogy az nem az ellenség, hanem egy magántársulat
vagyona volt: nem zsákmány ez, hanem kölcsön, melyet köszönettel
visszaadunk. És ha ellenségünk lett volna is Ausztria, s mi magunk
foglaltuk volna el a bank kincseit, mint hadi zsákmányt, még akkor is
vissza kellene azt adnunk, a mi egy magántársulat vagyona volt, mint a
hogy visszafizette Francziaország azt a nyolczadfél millió marc-bankó
ezüstöt, a mit Davoust tábornok a hamburgi bankból elszállított.

– S még tán kamatot is fizetünk tőle?

– Valóban négy százalékot hét év folytán.

– Tehát még egy árva száz milliót fölébe! De hisz ez, ha nem tréfa,
akkor őrültség! Ugy mint jól bezárt kincstárunkból négyszáz millió
érczpénzt kihajigáljunk, mint a megrohadt burgonyát! Hiszi ön, hogy
azért fáradtam én hét éven át, a világ öt részében mindenütt, hol
nyereség kinálkozik, aranyat ezüstöt gyűjtve államunknak; azért
töltöttem meg bankunk hat pinczeboltozatát comptanteokkal, hogy azt most
megoszszuk azokkal, kik az idő alatt zsebükbe dugták kezeiket s úgy
bámultak a világba, vagy börzeszédelgéssel lopták a pénzt a hiszékeny
néptől?

Tatrangi nem hátrált meg.

– Ha ön megtöltött hat pinczeboltot aranynyal, ezüsttel, én megtöltöttem
hetet. Ön a kereskedelem útján, én a találmányok által. Ezüstelválasztó
gépem, melyhez a hajdani emberölő gépek rezét használtam fel, a Mael
örvény szélében felállítva, a tenger vizéből naponkint háromszáz font
ezüstöt termel; ez senki vagyona: én foglalom azt el az emberiség
számára. Hetven napot töltöttem az Atlanti ocean fenekén, az aërodromon
által vezetett búvár hajóban, hogy felfedezzem a hirhedett arany
flottát, mely négyszáz ötven év óta fekszik e tenger fenekén elsülyedve,
másfél száz milliót érő kincseivel. Feltaláltam azt; magammal hoztam.
Készítettem egy búvár-harangot kettős falazattal, melynek hézagát
jégtermelő készlet tölti be. E búvár-haranggal leszálltam a caxamarkai
forróvíz-okádó volkán fenekére, a melybe az inkák kincseit négyszáz év
előtt a mexikóiak beleveték. Megleltem Atahualpa aranytrónját, s a
hirhedett arany kertet, melyben pálmák, délszaki növények voltak vert
aranyból utánozva. Az ind mesét én valóvá tettem. És mind ezen kincseket
én a találmányok pinczéibe rakattam le és most sincs rajtam egyéb arany,
mint feleségem jegygyűrűje az ujjamon.

A két igazgató nem állhatta meg, hogy Tatrangi felmutatott kezét meg ne
szorítsa.

– Meghajlok előtted, szólalt meg most Dárday. Te magad annyit szereztél
államunknak, mint a többi egy millió. És ha azt mondod, vissza akarom
adni az osztrák bank kincseit, mert azt is én szereztem, az is az enyém,
azt mondom: «teheted». De hát ne akarj te Krisztus lenni: légy egy
kicsit ember is. Gondold meg, hogy az «enyim» és a «tied» közötti
különbség soha sem fog megszünni a világon. Harczban állunk az egész
világgal, s tudod, hogy az egész világ ellenségünk. Mentől több a
pénzünk, annál több a hatalmunk, annál erősebb az államunk. Ellenségeink
most a hátukon feküsznek, el vannak gázolva. Mi állunk. Hát te most oda
akarsz sietni, hogy még egyszer talpra állítsd őket, hogy ők fektessenek
le aztán minket. Most van hatalmunkban ezeket a pénzszultánokat egész
fel a nagymogul Rotschildekig mind összetörni, kiszalaszszuk-e ezt a
kezünkből? Ennél a szónál megszünik a philosophia!

– Nem, bajtársam, a philosophia soha nem szünik meg. Még az aranynyal
szemközt sem. Mi tartja össze a mi államunkat? A hatalom? Nem; hisz még
csak fegyveres rendőrségünk sincsen. A jog? Nem. Hisz még csak codexre
szedett törvénykönyveink sincsenek. A szokássá vált becsületérzés az,
mely államunk egész alkotmányát képezi. Az a szokás, hogy elég a
kötelességét annak tudni, akinek terhe, hogy teljesítse azt, mielőtt az
sürgetné a teljesítésre, a kinek az ő kötelességéből haszna van. Ez a mi
kormányzásunk titka, ez a társadalmi együttlétünk életereje. Törjük meg
ezt – mi magunk ide fenn – s az egész alkotmány alattunk fog összetörni.
Ha az állam fejei kimondják azt, hogy idegen vagyont, ha kezünk eléri,
más romlásával elvenni jó: – példánkat fogja követni az egész ország. A
mely országban az államfők hadi kárpótlások megtartásával,
bankódevalvatiókkal maguknak kincseket szereztek: az az ország tele lett
hamis bukott kereskedővel, zsiványnyal és orgazdával. A hol az államfő
milliókat suvaszt el: ott a «félkézkalmár» garasokat csal, s a pásztor
csikót, tinót lop s egyforma joga van hozzá. A kormány meglopja a népet,
s a nép meglopja az államot. Ez a szövetség. Ott az «én, te, ő» egy
circulus vitiosus; «te meglopsz engem; én meglopom őtet; ő aztán lopjon
meg téged!» Ez azon államokban a jelszó, a hol mindent el lehet venni,
ha egy furfangos paragrafus és a hatalom megvan hozzá. Nálunk nem az
volt eddig a szokás. Mi eddig azt kérdeztük: vajjon az, a mit
megszerzünk, nekünk hasznunkra lesz-e, s nem lesz kárára másnak? – Egy
világvárost építettünk ez anyagból! De ha mi az osztrák bank tulajdonául
felismert kincseket megtartjuk pinczéinkben: ez szétveti a mi
államunkat, ettől megrohad a fenekéig egész társadalmunk; ki lesz mondva
a törvény, hogy vagyont szaporítani minden úton és eszközzel jó; nem
azért, mert szükséges, de csak azért, mert a mienk több legyen, a másé
kevesüljön. S ezzel a törvénynyel lesz városunkból egy «Sybaris»; de nem
lesz «Otthon!» – És ellenben mi lesz akkor, ha azt határozzuk el, a mit
én ohajtok? Gondoljatok e tényre s a világ mostani helyzetére.
Fenekestül fel van fordulva minden. Inség, kétségbeesés, pangás;
munkahiány, nyomor mindenütt. Haszon ez mi ránk nézve? Haszon-e az
nekünk, ha milliárdjaink vannak elzárva pinczeboltjainkban: de
elátkozva, mozdulatlanul, mintha most is a caxamarkai geizer fenekén
feküdnének. Kereskedő ország vagyunk és minden piaczunk üres; vagy nem
is üres, hanem átalakult temetővé. – S ha most az örvénylő vihar
közepett mi egy szót elkiáltunk: «becsület, állj helyt!» s a min
keletkezett a világromlás, a bécsi bank kincseinek eltüntén, megoldjuk a
titkot, visszaadva becsületesen a megtalált kincset: akkor én azt mondom
tinektek, hogy magunkat odaállítottuk a világ közepére. Mi szegényebbek
leszünk négyszáz millióval: de gazdagabbak leszünk az egész világ
bizodalmával. Mi ez által nem csak az osztrák bankot segítjük ki nagy
veszedelméből; nem csak hajdani hazánk népének adjuk vissza a jólétet;
az egész világon egyszerre ujra felélesztjük vele a tetszhalott hitelt.
S erre nem részvét vezet bennünket, hanem önérdek. Az ujra éledt
hitelben a mi államunké lesz az oroszlánrész. Le fog előttünk hullani
minden sorompó, tilalom, féltékenység, a hol eddig fennállt. Elég lesz
azontul polgáraink bármelyikének csak annyit mondani: «én az Otthon
lakosa vagyok»; – e szó aranyzálog lesz ránézve mindenütt. Százszorosan
fogja nekünk e kerek föld visszafizetni. S ha megmaradnak még azután is
ellenségeinknek azok, kiket most semmivé tehetnénk, de a szövetkezés
közöttük lehetetlenné lesz téve. Elmondtam indokaimat. Nem
nagylelküségből, de előrelátásból kell visszaadnunk a bécsi bank
kincseit. Ha megtartjuk azokat, ez romlása lesz államunknak; ha
visszaadjuk, diadalunk lesz és az örökké megtartja építményeinket!

Dárday tapsolt.

Mr. Severus érezte, hogy kisebbségben marad. Egy új eszméje támadt. Úgy
tett, mint a ki megingatva érzi véleményét.

– Kérek meggondolási határidőt éjfélig.

– Jól van, mondá Tatrangi.

– Pontban tizenkét órakor ismét összejövünk.

Azzal széjjel mentek.

Mr. Severus sietett a távirda palotájába, mely szakmájához tartozólag
rendelkezésére állt, s éjfélig nem volt található; maguk a távirdák is
el voltak zárva, a most különben sem tolakodó közönség előtt.

Ugyanezen időt Tatrangi az aërodromonok indóházában tölté.

Éjfélkor ismét összejött a három igazgató.

Mr. Severus kezdé az értekezletet.

– Tatrangi úr indokai meggyőztek. Én is arra szavazok, hogy az osztrák
bank érczkincseit vissza kell szolgáltatnunk.

És így egyhangulag lett az megszavazva, a hogy Dávid megjósolá.

– Most még egyet kérdek: szólt Severus; tehát az «Otthon» állama épen
semmi hasznot sem akar a mostani világpénzválságból a maga részére
kiaknázni?

– De igen, felelt Tatrangi; jövendőbeli megdönthetlen præstigejét.

– Egyebet semmit? Tehát még egy kérdést. Ha társulatunk ma liquidálni
akarna, mennyire számítja ön azt a magánvagyont, melyhez énnekem a
társulat alaptőkéjéből igényem lenne?

– Huszonöt milliót adott ön rendelkezésemre, midőn a hyalichor gyárat
alapítottuk ezelőtt hét évvel. Én akkor világos igéretet tettem önnek,
hogy az alaptőkéje, mely tervemet kivihetővé tette, s a mit örökké
hálásan ismerek el, évenkint negyven százalékot fog önnek hajtani.

– Hagyjuk ki a hálát a számításból, maradjunk az üzletnél.

– Tehát ha az üzletet tekintjük, akkor ötven százalékot veszek fel, s ez
az alaptőkével együtt kétszáz millió; a mi, ha ön kivánja,
rendelkezésére áll.

– Rögtön?

– Azonnal.

– Kérni fogom az utalványoztatását.

Tatrangi arczán egy vonás nem változott. Nem azért, mintha közönyös
dolog volna rá nézve az, hogy kétszáz milliót visszavonnak az
állampénztárból, még kevésbbé, mintha Severus iránt hidegült volna meg;
szerette őt, mint jó barátot, s nagyrabecsülte, mint tehetséget; de
előre látta, hogy a mit ma elveszít, jön idő, melyben ismét visszanyeri.

A helyzet titka pedig ez volt.

Az akkori világpénzválságban minden bank részvényei leszálltak
értéküknek egyötödrészére. A porosz bank, mely egy év előtt 1300
talléron állt, most 200-zal volt jegyezve. A bajor bank részvényei 500
frt helyett 100-ért kináltattak; a hamburgi, frankfurti, brémai bankok
részvényeinek csak szinleges jegyzéke volt; vevőjük nem akadt; a belga
nemzeti bank felfüggesztette bankjegyei beváltását. Anglia bankja,
melyből az osztrák főherczegek elhelyezett tőkéiket legelsők voltak
visszavonni, oly zavarba jött, a minőt csak 1797-ben tapasztalt;
mindenki tudta felőle, hogy ha még öt napig tart a panique:
érczpénzládái üresen fognak állani. A franczia bank részvénye 1200
frankról 250-re, az olasz nemzeti banké 280 ducatiról 50-re, a hollandié
1000 tallérról 200-ra esett alá. Még roszabbul álltak a keletindiai
bankok, a hol a kalkuttai bank részvényenkint 3500 rupiát veszített
névértékéből, s a bombayi bank 1000 rupia helyett csak 150-el szerepelt:
legroszabbul álltak pedig az osztrák nemzeti bank részvényei, a mik
névértékük egy tizedrészére sülyedtek s úgy sem voltak eladhatók; s ha
az amerikai 1750 bankról nem mondjuk azt, hogy még annál is roszabbul
álltak, ez csak úgy értelmezendő, hogy azok már feküdtek: már azoknak
(2000 millió dollárig menő alaptőke mellett) épen semmi árkeletük nem
volt.

És hogy mindennek a vésznek hol a gócza? azt világosan lehetett tudni.
Az osztrák nemzeti bank kincseinek eltünése idézte fel az egész világon
a vak rémületet a többi bankok irányában is; s az a néhány napig tartó
szélcsend, mely az üzletvilágban támadt, a mi alatt Mazrur felfedezése
nyomán az eltünt bankalapot keresték, még jobban bizonyítá a diagnosist;
e nehány nap alatt az egész földtekén ájuláshoz hasonló várakozás
nyomott el minden izgalmat, az őrültség szelleme szünetelt: megállt
lesni, mit fed el a tátrai tófenék? sőt a kárpáti sziklákon fölfedezett
aranyvonalak hirére minden ország bankpapirjai elkezdtek négy-öt
százalékkal felmászni, hogy azután a csalódás tudomásra jöttével még
mélyebbre nyekkenjenek alá.

Mr. Severus számítása tehát a legcorrectebb volt, a mit az üzletvilágban
producálni lehet; méltó társa Rotschild azon műveletének, midőn a
waterlooi ütközet után postagalambok által utasítá londoni ügynökeit,
hogy az állampapirokat gyorsan vásárolják össze.

De mi volt Rotschild egész dicsősége (30 millió tallér), a mit e
fogásával kivívott, Severus tervéhez képest!

Mr. Severus azon idő alatt, a míg a távirdahivatalban el volt zárkózva,
minden világrészben létező ügynökeinek e táviratot küldé:

«Bankrészvényeket 10%-al árfolyamon felül összevásárolni».

Ha tehát ő most kétszáz millió forintig összevásárolja az idegen bankok
részvényeit, a miknek egyedüli veszedelme csupán e bizalomhiány; a mint
a hitel megerősödött, egy hét alatt nyerhet fél milliárdot, sőt lehet
oly rohama a biztosan bekövetkezendő «hausse»-nak, hogy egész ezer
milliot besöpör; s azzal egyuttal leveri lábáról eddigi gyűlölt
versenytársait, a yankee és semita verből eredt bankárokat, ő a
megátkozott cham-ivadék! a fekete arczú!

Csak egyet felejtett ki a számításból Severus: Tatrangi Dávid
igazságérzetét.

Dávid azalatt, míg Severus táviratait szétküldé a szélrózsa minden
irányában, ugyanazon válságos helyekre utnak indítá repülőgépeit a most
már két szavazattal biztosított kincsszolgáltatás hirével.

S az aërodromon előbb járt mindenütt, mint a távirdai sürgöny.

És midőn mr. Severus ügynökei megjelentek a börzéken, ott már a
bachanált lelték maguk előtt: a «boszorkánytánczra», a «halottánczra»
rögtön következett az «aranyborju körüli táncz»; ki volt hirdetve, hogy
az «Otthon» állam lelte meg az osztrák bank kincseit s azokat a
tudomásvétel napján visszaszolgáltatja.

Van hát még becsület a világon! Nagy tömegben, óriási mérvekben, kapható
még… Becsület «en gros!» – Californiája a becsületnek! Egy ország,
melyben le egész a föld olvadt közepéig tart a becsületesség.

Ez a hir egyszerre megfordított mindent.

A tegnapi kétségbeesésre rögtön következett a mai nap örömujjongása. A
kik két nap előtt koldusoknak hitték magukat, holnap ujra tehetős
emberek lettek; a visszatartott üzletek megindultak; az eldugott pénz
sietett megint világkörutjára; a hitel megszilárdult: a munkás kéznek
becse lett; a piaczok megélénkültek; s a ki mindennek legtöbb hasznát
vette, az volt az «Otthon» állam maga.

Ez igazságos elhatározása által három nagy előnyt vívott ki magának az
első pillanatban is.

Az egyik az volt, hogy az északamerikai Egyesült-Államok elismerték az
«Otthont» önálló, constituált államnak, s megnyitották előtte a
nemzetközi és kereskedelmi összeköttetés útját; – a másik az volt, hogy
saját hazájában felhagytak irányában minden ellenséges rendszabályokkal:
az ottani gyanuskezű ministeriumokat Magyarországon, úgy mint
Ausztriában felváltották igazi szabadelvű és tiszta kezű kormányok; – a
magyar kormány Bárány Pál elnöksége alatt; és harmadszor – - a közös
nagy veszély s a közös szabadulás kitölté valahára azt a nagy ürt, mely
az egy uralkodó alatti két ország között tátongott; Bécs megszünt Pestet
a maga Carthagójának tekinteni; a minek legelső tanujelét abban mutatta
be, hogy az «Otthon» állam által megajánlott száz milliónyi kamatot nem
fogadta el; hiszen ha saját kincstárában hevert volna is az érczalapja,
ott sem kamatozott volna az. Az Otthon kormánya viszont nem akarta azt
visszavenni; végre az senkinek sem kellő száz millión úgy egyeztek meg,
hogy legyen az felében Bécs, felében Pest városáé s fordíttassék a két
város által arra, a mindkettőnek legszükségesebb, a közegészségi
állapotokat gyökeresen megjavítandó nagyszerű csatornázásra. E
nagylelküséget azonban a bank nem terjeszté ki Mazrurra, úgy érvelve,
hogy Mazrurnak csak azon esetben volt egy százalék megigérve a
kincsekből, ha azoknak hollétét felfedezi. Ő azonban csak azt tudta
megmutatni, hogy hol «voltak» s annak felfedezése, hogy hol «vannak»
másnak az érdeme. Az elutasított Mazrur fogadást tett, hogy e
megtagadást drágán fogja megfizettetni az egész országgal.

Végül pedig mr. Severus sem nyerte meg a maga se fél se egész
milliárdját.

S hogy ezt megbocsássa valaki Tatrangi Dávidnak, az nem születhetett
Cham megátkozott ivadékából…!


A LÉG VÁNDORA.

És mégis…

Minden siker, minden diadal, a mit eddig Tatrangi Dávid találmánya
kivívott, két fennálló tény miatt az enyészetnek volt odaitélve. Ki volt
rá mondva a végzet, hogy az egész alkotás, a mit ő létrehozott, mint egy
félszázados álom, eltünjék ismét.

Az egyik tény az, hogy az a népfaj, a melyből a feltaláló származott,
oly csekély számú. Még ez időben is alig megy tizedrét millióra. Ez a
szám olyan missióhoz, a minőt az örök béke apostola vállalt el, kevés.
Diadalmas háborura talán elég volna. Az ozmanok kevesebben tudtak három
világrészben birodalmakat hódítani. – De meghódítani az egész
emberiséget a világbéke számára tizedrét milliónyi néppel: ez utopiai
álom. Ha ez mind missionarius, népoktató, utazó, kereskedő, gépvezető
lesz, ki marad otthon a hazai földet mívelni? az ipar városait tovább
építeni?

Ha az Otthon állam a maga telepe számára kivonja Magyarországból az
értelmiséget, akkor magát az ős államot korhasztja el; ha idegen
elemeket vesz fel nagy mértékben, azokban lassankint felolvad az alapító
elem, mely úgy sem volt tisztán magyar ajkú már alakulásakor, s akkor
benn a gépezet központjában kezdődik ujra a surlódás a nemzetiségi
elemek között, mely aztán elkoptatja az egész művet magát.

Lett volna egy nagy nemzet: német, angol, franczia, orosz, vagy akár a
chínai, a légjárók feltalálója: hatalmával diktálhatná a békét a
világnak; úr lenne égen és földön; de ez a kis magyar faj, mikor a
találmány által szét lesz szórva a kerek világba, ott elporlik, itthon
elolvad, belevész a népek tengerébe, mint el van enyészve a héber faj,
arra nézve, hogy nemzet legyen valaha.

És ha egy nagy catastropha talál kiütni a világban, a béke forradalma,
az a Magyarország, melyet eddig fiainak hősi erélye tartott fenn
államul, a midőn majd a vitézség nem tartozik többé az erények közé, meg
nem menekülhet attól a sorstól, hogy mindenütt leszavazva, szétoszoljon
cantonokra, s legyen egy névtelen ország belőle, annyi felé irányult
czéllal, a hány nyelven beszélnek benne. Egy Polynesia a száraz földön.

S nincs sehol egy rokon faj, egy hozzá távolról is hasonlító nép,
melyhez csatlakozhatnék, melylyel missióját megoszthatná; melyet magába
fölvehetne.

A másik fenyegető tény az, hogy az ichorbánya kezd kifogyni.

S ez a két veszély oly nemű, hogy ellenük sem hatalom, sem tudomány nem
segít.

Hiszen Sonnenfels óta elég módszert találtak ki arra, hogyan
szaporítható egyátalában a nép; hanem hogy különösen «egy» faj
létszámának aránya hogyan emelhető a többi együttlakó fajokéhoz képest?
arra módszert keresni tilt a morál, találni a physiologia. Iskolai
nevelés, ösztöndíjak, litteratura, kormányzat által mehet végbe némi
átalakulás; de ez lassú processus; s a világtörténet nem vár…

A másik baj elhárítására megszüntetett az ichorgyár minden más czélra
való üvegkészítést: csupán a légjárók alkatrészeit állítá elő, de a
fogyatkozás oly mérvben mutatkozott, hogy a soffionék néhány év mulva
már előre kiszámíthatólag a gép készletéhez sem fognak elég ichort
felszivattyúzni, s ekkor mi lesz az egész találmányból?

Egyszer meg fog állani fejlődésében, azon túl nem lesz képes a
megkezdett terjeszkedésre, lassankint összébb megy! régi gépei elkopnak,
s az egész találmány a hozzákötött új élettel együtt elmulik, mint az
egyptomi cultura, az örökön égő lámpa titkával, a bebalzsamozott
mumiákkal, mint az astek civilisatio, melynek palotáit benőtte az
őserdő. A háboru ujra felszabadul, megujult dühvel s az új kor
Dzsingiszkánjai és Tamerlánjai majd tudnak olyan pusztaságot csinálni
Európából is, a milyent csináltak a mult kor emberirtó királyai, az
emberiség virágzó bölcsőjéből, Közép-Ázsiából. Hiszen már a mult
században nem messze út hiányzott tőle, hogy Páris neve egy sorba jöjjön
Nininével és Palmyrával.

E nehéz gondok népesíték meg Tatrangi Dávid álmait azokkal az örökkön
örökké visszatérő látásokkal, a mik lassankint az embernek egy második
életévé válnak; mindig ujra meg ujra ismételve, folytatva ugyanazon
álom, vizio, jóskép.

Pedig volt szép neje és kedves gyermekei. Nem tudott örülni mellettük.

Ágyából kiüzte, asztalától elverte az a gondolat, hogy van valami a
földön, a mi feltalálhatatlan.

Ilyenkor aztán ment fel a légbe: keresni a nem-létezőket.

Ment kérdezősködni attól a nagy elementumtól, a légtől, melynek sulya
ezerszerte több, mint az egész földkéregé, minden szikláival és
tengereivel egyben.

S a lég országa egy bűbájos tündérvilág. A szárny, mit az ember
megszerzett magának, még nem elég arra, hogy benne otthon legyen. Ahhoz
az emberi idegeken tuljáró erő is kell. És új érzékek, álmaikból
felköltöttek, sejtelem, mely látássá magasul, és számító tudomány, mely
a látnok phantasiájával szövetkezik, hogy megértse azt a titokteljes
beszédet, a miben az ég csodái nyilatkoznak.

«Ember nem tudja, honnan jőn a szél és hová megy?» így zeng a királyi
zsoltárénekes.

Ez az ember meg akarta azt tudni.

Honnan jön a Monsun, és hol támadnak a Passatok szelei? Meddig mennek,
hol pihennek el? Hol a Samum izzó bölcsője? honnan szabadul ki az adriai
Bora? mint támad a Mistrál? mi költi fel tavaszszal a jégmezőket
felolvasztó havasi «Főn»-t, miért zúdul fel a nyári havas fergeteget
hordó székely Nemere?

Ez az ember sokszor odaveté magát légjáró gépével a chinai Tyfoonok
szélörvényeibe; kísérte vakmerően a mexikoi Tornadót, mely városokat
dönt halomra, a keletindiai Cyclonokat, miknek forgatagai egyuttal
körben futnak, mintha planétái volnának egy láthatlan központi erőnek.
Átadta magát néha a villanyos Hurrikának, melynek szélrohama úgy
világít, mintha folytonos villám lobogna az égen: s együtt tánczolta az
őrjöngő menyasszonytánczot a Buránával, az oroszországi
hóvihartölcsérrel. Közelről tanulta megismerni a középafrikai villanyos
forgószelet, a Chamzint, mely tűzveres fénybe borítja az eget és földet,
villámokat szór orsója derekából, s mikor szétfoszlik, tűzgolyót vet föl
az égre s nehéz kénszaggal tölti el az egész levegőt. Naphosszant
elküzdött a tengeri viharral, mely porfelleget ver föl a tenger vizéből,
hogy a parti erdők fehérré őszülnek a rájuk tapadt sótól.

Minő felséges beszédeket mondtak neki e szörnyű szellemek!

A legtitokteljesebb hang az, mikor ott a magasban a repülő gép két
egymás alatt szemközt elrohanó légáramlat közé jut: az a kísértetes
nyögés, mintha egy csillag sírna és panaszolna valami fájdalmat, a mit
embernek nem lehet megérteni!

A vakmerő égi vándor járt egyik földsarktól a másikig, a tropikusok
zonájától az antarcticusokéig.

Minden rejtekhelyet megkérdezett, a hol az örök tudás lakik.

Körülkeringte a Dhawalagiri, Csimboraszó és Mount Everest fellegekben
lakó jégcsúcsait, s leszállt kitudni a Tőkehal-szigetek örök ködeinek
titkát. Néha az egész athmosphæra egy sűrű ködtömeggé vált előtte, mely
félhomályba burkolta a földet, elsápasztá a csillagokat. Köd volt
körüle, mely nappal szürkít, éjjel világít.

S még a tompa, néma, nappalt és éjszakát kiegyenlítő homály is szavakat
beszélt hozzá. Az Európa közepén terjengő sárga köd hirdeté a
németországi roppant tőzegégéseket, a délamerikai viola barnás borulat a
prairiek hamvasztását, vegyülve az Amazon, Szent-Lőrincz és Laplata
folyamok mocsárgőzeivel. Egyszer a légjáró tizenkét napig úszott egy
sűrű, opálszürke ködben, mely száraz, semmi nedvet nem mutató lomha
tömegével egyformán belepte mind az öt világrészt, s az egyenlítő alatt
épen olyan sűrű volt, mint az éjsark alatt: és a mellett oly magasra
terjedt, hogy Dávid repülőgépével harminczkétezer lábnyi magasban sem
érte szélét, még ott is oly tömött volt az, hogy rajta keresztül a nap
csak egy fehér tányérnak látszott; míg éjszaka oly világosságot vetett a
földre, mint a hold és feküdt az emberi idegzeten és fojtotta a mellet,
mint egy idegen világ atmosphærája. Az egy vándorló égi test volt. Köd
csupán, megmérhetlen anyag, a távolban láthatlan, de mégis tömeg, mint a
gáz. Vándora a nagy világűrnek, melylyel földünk minden százhatvanhat
évben összetalálkozik (1793), s hetekig tart, míg e láthatlan tömegen
keresztültör, egy részét magával ragadva.

És épen e ködök, felhők voltak, a miktől meg kellett tudnia Dávidnak
azt, a mit keresett.

Vannak, a kik a felhők titkos irásából olvasni tudnak.

Gyakorlott tengerészek megismerik a felhőt, mely a láthatáron túl levő
sziget létezését hirdeti előre. Természettudósok kiismerik a felhők
közül azt, melyet egy füstölgő volcán támasztott; a Jóreményfok
sziklafennsíkján a megjelenő «felhőabrosz» hirdeti a keleti mousson
közeledtét s a Rio Bamba fellegpalástja az esőszak megérkezését. A
felhőkből megtanulja a figyelő, hogy hol van egy pusztaság közepett egy
sziklasivatag tömkelegében embermívelte, embert tápláló föld?

Az ég vándora naphosszant, éjhosszant elkerengett az égő Kirau-Ea volcán
látványa felett, és a Tsián-shán solfatáráinak füstölgő kürtői körül;
vakmerően letekintve az élő földi tűz titkos műhelyébe, s míg
fényképészei a tengerből folyvást magasabbra emelkedő Aphröessa
volcánsziget változó rajzait vették fel, ő a Bunsenspectrál készülékkel
a föld mélyében elégő érczeket elemezé.

Nem találta, a mit keresett: azt az ultramarin vonalat a Fraunhoffer
csíkok között.

Sorra járta a görög archipelagus «Majonesi» szigetvolcán csoportját; a
Navadas és Andes örök villanyzivatartól környezett tűzhányóit, Lipári és
Sandvich szigetek kéngőzkatlanait, a tizenöt élő és harmincz kihamvadt
volcánt a Cordillerák gerinczein; leszállt egy pihenő órájában a
tüzhányók óriásának, a Cotopaxinak pokoltorkába, vegyelemezte a tamáni
sókutakat és a csokrai öröktűz kutjait, a siciliai Macalubát, a chinai
iszapvolcánokat, s a turbacoi óriási forró vízkatlant. A javai Semeru
volcán egy rögtöni kitörése perczében találta ott a kraterébe leszálló
aërodromont, s Dávid együtt repült a felrohanó füstgömbökkel, miknek
mindegyike, mint egy öntengelye körül szélsebesen pergő csiga lövell fel
a magasba száz meg száz bömbölő füstbombát egyetlen oszloppá magasítva.
Ez oszlop ezerkétszáz lábnyira veté fel a gépet négy percz alatt.
Uj-Seelandban huszonöt, Ausztráliában nyolczvanhét új tűzhányót fedezett
föl. Felkereste a déli jeges tengerben a 10 és 12 ezer láb magas Erebust
és Terrort, s megint visszatért Ázsiába, az Ararat hegy csoportja között
háborgó Demavendet megvizsgálni; onnan fel északra az izlandi
hővíz-okádó volcánok, a gőzfuvó fumarolokig; egyetlen egy: a
Trolladgynjur mutatta nyomait a kutatott hatvanötödik elemnek a fenekét
ellepő forróvíz tóban; de ez oly csekély mennyiségben jött elő, hogy nem
jutalmazta volna meg a fáradságot.

Csak egy hirhedett volcáncsoport maradt még megvizsgálatlan, az aleuti
szigeteké. – Ezt legutoljára hagyta. – Rettegett attól a gondolattól,
hogy ha itt találja felfedezni az ichor új bányáit! Ez a gondolat olyan
volt rá nézve, mint egy átokteljes jóslat; mely azért teljesül, mert
folyvást kerülik.

Elébb föltette magában, hogy az egész földet felkutatja az ég magasából.

E vakmerő vándorlásában aztán önmagán észlelheté, hogy válik az élő
ember lassankint tulföldi lénynyé?

A cosmicus tünetek egymást váltogató csodái egészen elszoktatják a
földtől s annak egyhangú mindennapi örömeitől.

A föld maga csak mint egy festett abrosz repül el alatta, csak mint egy
földtani, földrajzi tantárgy; hanem a földszellem rendkivüli
tüneményeivel ragadja egyszerre fel az égbe s le magához a repülő
halandót. Mikor éjjel visszatér Ausztráliából, egy tenger felett repül
el, mely világít; a phosphorescens habok mint egy átlátszó olvadt
üvegtömeg torlódnak egymásra s a habtajték megannyi szikra, a
végigvonuló hajók hosszú tűzvonalakat hagynak hátra magok után a tenger
színe felett; fenn pedig be van borulva az ég; egy csillag sem ragyog: a
tenger világít fel az égre.

Majd elsötétül a tenger, a légjáró nyugatnak repül; követi az éjszaka, a
hajnal nem éri utól.

E hosszúra nyújtott éjszakában elhagyja a szélváltók vidékét s lerepül a
déli égsarkig, hol a fekete tengertükörből a Kerguelen és Donald
szigetek jönnek eléje. Egyszerre elkezd előtte világosulni az ég. Mi ez?
Nem hajnal. Nem délsark fény. Fehér, kisértetes derengés az; a
jégcsillám (Eisblink) a déli polus villanyszerű fehér tündöklése, a
kristálylyá vált tenger villogása az; fény a halálból. Mélykóros
melancholia lepi meg a kedélyt e siri önvilágítása alatt egy laktalan
földrésznek, a légben utazó magát is a kisértő szellemek egyikének
képzeli már e jéghajnal derengésében.

Azután fel a mérsékelt égövek felé ismét. Az éjszaka véget ér, a
sötétkék tengerből, mint egy csonka rubin pyramid emelkedik ki a
hajnalsugártól megvilágított Jóreményfok. A légjáró két egymásra
fordított üvegharang között repül, egyik a tenger, a másik az ég. A
mousson korbácsolja a tengert; s a mint feljön a nap, egyszerre egy
megragadó új látvány lepi meg az alátekintőt. A tengert egy szivárvány
öleli körül. Egy rettenetes kerületű fénykoszorú, a vihartól légbeszórt
vízcseppek megtört sugár bűvköre. A mit más halandó az égen szokott
látni, a hétszínű tündéri ívbolt most a smaragdszín tenger fölé van
kifeszítve. A mint a nap feljebb-feljebb jön, a bűbájos ív szükebbre
szorúl, a szél alábbhagy: akkor a mosolygó kísértet eltünik.

A légjáró röpte Afrika száraz földe fölött vonul végig. Ismeretlen
hegylánczok, végtelen erdők, láthatártalan puszták, névtelen országok,
szétágazó folyamok huzódnak el alatta. Idegen, kietlen világrész, semmi
emberi pompa rajta. Palotás városok, csinált utak, hajózható folyamok
nem hirdetik benne az emberi szellem alkotását. Gunyhócsoport az
erdőben, vándorkaraván a pusztán, a tágas mezőkön dúvadak elől futó
csordák.

Az átfült levegő csoda-phœnomenonokat mutogat a légben. A napnak fényes
kerek udvara támad, átszelve a központba futó félkörökkel, miknek
találkozó pontjain melléknapok ragyognak. Egyszerre négy nap kisért az
égen; s az igazi nap maga is oly sápadt, mint képmásai: az égi rémek. A
középafrikai félember fajoknak gyakran világít e rémtünemény, mintha
négy napnak kellene összefogni, hogy a sötétséget elűzze róluk.

A légjáró észak felé repül. A folyók, erdők, hegylánczok eltünnek. Egy
vakító sárga lepel kezd egész világgá kibontakozni; oly véghetetlen,
mint a tenger. Valóban tenger; zöld apró szigetekkel. A Zahara az. A
láthatár széle köröskörül úgy hullámzik, mint egy háborgó oceán. A
villanyos aërodmonnak nem jó a puszta felett járni. A légben semmi nedv,
kevés a villanyosság; haladni a villanygéppel nehéz. Azon földkör az, a
hol soha egy esőcsepp le nem hull. Mikor a nap a délpontra hág, a
láthatárt körülfogja a Zahara délibábja; az arab «Bacher-el-Alfrid», az
«ördög tengere»; a láthatár hullámzó oceánjából pálma-erdős szigetek
emelkednek elő, roppant városok, kupolás tornyokkal; háztetők és
toronykupolák lefelé fordítva. E tündéri szemfényvesztés egész
naplementig kápráztatja a légben utazót, ki épen úgy küzd a száraz
léggel, mint az alatta elvonuló karaván a száraz homokkal. Végre
alásülyed a nap izzó gömbje a réz-veres ködöktől fedett kopár
hegylánczok mögé s akkor egyszerre sötét lesz s a rögtön áthült
levegőben, mint a szellemek áriája hangzik fel a porphirsziklák
túlvilági zengése.

A vándor átrepül a Gibraltar fölött, gépe szárnyai ismét teljes erővel
hasítják a levegőt, elhagyja az azori szigeteket: belekerül az
északnyugati passat szél huzamába, kettős erővel repül; még tart az éj,
mikor a láthatáron egy hosszú sor tűzfény tünik fel. Az a Cordillerak
tizenöt égő volcánja, mely most épen egyszerre kitörése pompájában
hirdeti, hogy odalenn a föld mélyében ünnepnap van. A tizenöt tűzhányó
mintegy karbunkulus nyakláncz övezi át az újvilág isthmusát: a kiokádott
füst, mint egy rojtos felleg vonul el nagy feketén nyugot felé, hullatva
öléből azokat a sajátszerű villámokat, miknek alakja nem zigzúg, hanem
gömb, esése nem korbácsütés, hanem golyóhullás; a földre esve
visszapattannak, tovább ugranak és hangtalanok.

A repülő gép átrepül a délamerikai pampasokon, az óriás folyamok mentén
végig, miket tavak lánczolatának lehet inkább nevezni, bevárja a reggelt
Peru zivatart soha nem látott ege alatt, s midőn a lég vándora a libegő
aërodromon tetején állva szürcsöli a gyönyörű éghajlat életadó
levegőjét, a távol Pambamarka hegyei mögül megjelenik előtte átellenben
a feljövő nappal a «perui rémlátvány»: saját alakjának óriási nagyságú
árnyképe a felhőtlen égen, feje körül hétszínű dicskörrel. A látnok
arczához kap kezével, az óriási fantom utánozza őt; kezét nyújtja felé,
az még messzebbre mutat kezével, el a végtelenbe, mintha azt mondaná
neki: «még is tovább» és aztán elenyészik. Az égen pehelylyé tépett
cirrhus-felhők lebegnek.

Mikor a Parana mentén végig suhan Brazilia fölött, világító felhőtömegek
állják el útját, az apró jég kopog a hajó üvegfalán és minden egyes
jégdarab fénylik, mintha phosphor gömb volna. E felhőtömeg közepett
villanygépének működése megszakad: kénytelen azzal alászállani s mikor a
felhő alatt van, ott már nincs sem eső, sem jég: a felhőcsepp nem hull
le, megolvad, pára lesz, mielőtt a földre érne; idelenn aszály van és 40
fokú hőség.

Aztán megkerülve a Tűzföld előfokát, visszatér a délkeleti passatszéllel
a chilii partok hegylánczai fölött, az istmuson, a mexikói savannákon
keresztül fel a föld másik tengelyéhez, a grönlandi jégmezőkhöz.

Ott most halálcsend van, augusztus elején az északfény pihen. A légjárók
korlátlanul száguldhatnak el a polusok fölött. De a helyett egy más
tünemény fogadja a repülő embert. Augusztus 22-én «Szent-Lőrincz égő
könyjeinek éjszakája» van. Ünnepnap az égen. Valamikor egy bolygó,
melynek pályája keresztülszelé a föld körútját, szétpattant
alkatrészeire. Lehet, hogy összeütközött a földdel; ez az erősebb
félrehajlott tengelyével, most is úgy kering, a gyöngébb elomlott, gázai
szétoszoltak az űrben s járnak, mint üstökös, mint ködtömeg rendetlen
bujdosásban, mig szilárd kérgének darabjai most is egy csoportban
keringnek a vezérnap körül; s e rémtánczot járó cosmicus sötét raj
minden évben összetalálkozik a földdel; kilencz mértföldnyi sebeséggel
repülő érczsziklatömegei a földi légkör surlásától meggyuladnak s ismét
csillag lesz belőlük egy perczre, aztán megint visszaesnek a világürbe
és sötétségbe. Lőrincz-éjén negyedóránkint hatszáz futó csillagot
számított Dávid az aërodromonból Grönland előfokánál, s az milliókat
tesz ki az egész földtekén. Egy perczben egész raj indult meg egy
központból, mintha egy nagyobb tömeg sziporkája volna. – Rendkívüli
ünnepélyes pillanatokban maga az óriási tűzgolyó is megjelenik a föld
gőzkörében, mintha a széthullt planétából egy összeolvadt ország tömege
volna az, s szivárványnyal sziporkázó lánguszályt vonva maga után,
csendesen vonul végig a csillagok előtt.

Egy ilyen fenséges égi vándorral találkozott Dávid a spitzbergai
jégtenger fölött. A tűzgolyó, mint felkelő planéta, támadt elő az új
siberiai szigetek mögül s útját nyugatnak véve hetven hosszúságú fokon
átrepült, azután egyszerre, megkapatva a föld vonzerejétől, sebesen
aláhanyatlott s a Medve-sziget előtt lecsapott a jéghegyek közé. A
lángoló ércztömeg tíz mértföldnyi területen hasgatá szét az
összetömörült jégsziklák tömkelegét s erőszakosan kitaszított egész
jégmezőket a szabad tengerre, hófelhőt támasztva a helyen, a hol
alámerült, a lég órákig zúgott utána fültompító nyomással. A földburok
kemény pánczélja maga lett megütve egy hozzá méltó ellenséges löveg
által, mely a jégtengeren keresztül az alap gránitig hatolt.

S a sarkvidék viszhangjai is bámulatosak. A kirenszki viszhang
ötvenhatszor kiáltja vissza a feléje küldött emberi szót, mintha az
álmából felriasztott szellem a ritkán hallott emberi hangot egyre
ismételni akarná, hogy el ne felejtse, az egész jégsark tartománya ily
bűvösen viszhangos s a halk beszéd is elhangzik benne fél órányira.
Tatrangi Dávid gyakran hallja azt a méla, szellemszerű, busongó hangot,
a mit az izlandi hattyúk hallatnak, mikor gépével versenyt repülnek,
néha eléje vágnak, mintha vezetni akarnák valahová, miként ősét a fehér
sólyom: a honkereső Álmost. (Az első honkeresés is egy álomlátás
legendájából indul ki.) S azon a hosszú nyárközépi napon, a mit az
éjsark alatt nem vált fel az ég, midőn a fény és melegség örök csillaga
köröskörül futja a láthatárt; e szakadatlan alkonyfényben nemcsak a
hattyuk repülnek versenyt az aërodromonnal, hanem az égi kisértetek is.
A «grönlandi fata morgana» az, mely a láthatáron városokat épít; kezei
alatt a jéghegyekből tündér gyorsasággal emelkednek óriási paloták,
oszlopzatos templomok, tömör, babyloni építmények; a vakmerő tündér majd
egy hidat kezd meg, melylyel a láthatár két szélét akarja összekötni.
Szinte sikerül neki. Egyik hidjárom a másik fölé emelkedik. Egyszerre
összeomlik az egész. A tündéri kártyavár összedölt. Minő nagy gyermek
játszott vele? Aztán más játékot vesz elő. Tengert játszik hajókkal, mik
odafenn a légben úsznak, kifeszített vitorlákkal. Behúzott vitorlákkal
annál jobban tudnak repülni. Majd megint észreveszi a tündér a
birodalmán végig repülő légjárót s azt választja ki rejtelmes játéka
tárgyáúl. Az északi égen egy másik aërodromon alakja repül százszorta
megnagyítva; átlátszó falain keresztül meglátszanak a mozgó alakok;
szárnyai csapkodják a semmit, az űrt. És a mikor az aërodromon a
Koczebue Sund felett elsuhan, ott még egy harmadik játszótárs szegődik
hozzá: egy harmadik aërodromon a feje fölött, de lefelé fordítva; abban
is úgy mozognak az élő alakok, de fejjel alá függve s annak a szárnyai
is úgy verik a – semmit: de fölfelé csapva az égbe – az űrbe…

S így halad a lég vándora, kisérve a lég rémeitől, hallgatva a szelek
nyögését, a föld visszhangját, a hattyuk jajszavát, hosszú
csillaghullató éjszakákon és alkonyt nem érő időtlen napokon keresztül,
jéghajnaltól, északfénytől kápráztatva, felmagasztalt érzékekkel, a mult
és jövő vizióival éber álmaiban, a földfelettiek közellétét érző
ösztönökkel idegeiben, kínzó, gyötrő honszerelemmel minden gondolatában
s hazafájó családvágygyal gyöngéd szivében: nem ez-e az út arra, hogy a
lelkét elveszítse élve?

S mikor az ember föltette magában azt, hogy erőszakolni fogja a sorsot;
hogy nem hajt sem ösztönre, sem sejtelemre, sem viziókra, hanem utat tör
a rideg számítások szerint ott, a hol nincs út, s aztán felkutatja
embertörő fáradsággal még Polynesia valamennyi szigetét, keresve a
Mangareva érczvizű tavaiban, a Maunaloa tengerszemeiben, a Gallæpagos
szigetek valamennyi kiégett kraterében az új elemet, és nem találja azt
sehol. Végre még egyszer visszatér az Aleuti szigetekhez, a miknek
kedvetlen látogatója volt már egyszer. A ködeiről híres Unalaska sziget
fölött már távolról lát egy felhőt lebegni, mely annyira különbözik más
mindenféle felhőtől, hogy azt a gyakorlott szem rögtön felismeri. Az
volcáni felhő. Közepe tömött, sötét, szélei pedig fehérek, rongyosak; az
egész nem repül, nem változik, nem gomolyog; csak terjeng és foszlik.
Épen ilyen felhők szoktak lebegni néha a Gyilkos havas fölött is.

Tatrangi Dávid leszállt az Unalaska sziget közepébe s ott a
hozzájárulhatlan sziklamedencze közepett talált egy gőzölgő dágványt. Ez
burkolja folytonos ködökbe a szigetet. És az a dágvány, tavaival és
gőzfuvó moffettáival együtt tele volt ichorral. A kiszáradt medenczékben
vastagon feküdt az ichorréteg, s a sziklák be voltak vonva jegeczeivel.
Olyan volt e sziget ichorgazdasága a Gyilkos völgyéhez képest, a minő a
kaliforniai és ballaráti aranymezők kincsei a selmeczi aranybányák
termékéhez. Amazokért csak le kell hajolni és összeseperni.

Végre tehát megtalálta Dávid az ichor kifogyhatlan bányáját; de nagyon
rossz helyen.

Az Unalaska sziget orosz területhez tartozik; az a Nihil országának
tulajdona.


CHAM SÖTÉT IVADÉKA.

Mit csinált ez alatt Rozáli?

Azt, a mit a többi asszonyok az Otthon államában: látott dolgai után.

S a jövő államának asszonyai valami egyébbel is el vannak foglalva, mint
a háztartás gondjaival és a piperével.

Ez a két utóbbi is nevezetes feladatuk marad ugyan mindenkor. A család
otthoni kényelme, a tisztaság a lakásban, az izletesség a konyhában, a
gyöngédség az ápolásban örökké tartó kizárólagos szabadalommal van a
nőkre bízva; ők értik a gazdagság gyarapításának microscopicus titkait,
a miket a férfi érzékei fel sem tudnak fogni; arról sem szükség
lemondaniok soha, hogy a divat országában uralkodjanak. Az nagy
szerencsétlenség volna a világra nézve, ha a nők egyszerre lemondanának
arról az ösztönről, hogy ők szépek kivánnak lenni, hogy tetszeni
akarnak, s az egész iparvilágra nézve valóságos csapás volna, ha a nők a
divat ellen puritán hæresist támasztanának. A leggazdagabb iparágak
jutnának tönkre; arany, ezüst, drágakő, selyem fele értékére leszállana,
millió és millió szegény ember maradna kenyér nélkül.

Sőt nagyon szükséges volt, hogy az Otthon város női lakossága a divatban
is kezdeményező legyen, s versenyt támaszszon a Newa felől jövő bizarr
divathóbortoknak, mik a merészben, a kirivóban, az érzék-ingerlőben s
néha a visszataszítóban, a fertelmesben, az asszonyi alakot
eléktelenítőben keresték a divat változatait. Ezzel ellentétben az
Otthoni nők divatja igyekezett egyesíteni a pompát a jó ízléssel;
megközelíteni az eszményit; szebbé tenni azt, a mi szép, emelni a
természetes bájt; az Otthon női divatjában meglátszott a tanulmány a
régi korból, eltanulása a népviseleteknek s azoknak eszményített
átalakítása: poesis és festészet volt annak vezére; s egyike az Otthon
állam leghiresebb hódításainak az volt, hogy divatját Európaszerte még
jobban viselték, mint a szentpétervári divatot, s az a két divat
bizonyos rangfokozatot képezett a nők világában.

Azonban mindezeken kivül még sok nevezetes hivatás jutott a nőknek
osztályrészül az uj államban, a mi nem csak társadalmi szokás szerint,
de egyenesen közigazgatási uton lett rájuk bizva.

Női kezekre volt hagyva a gyermeknevelés, közegészségügy és
munkaterjesztés feladata. A női leleményesség és gyöngéd tapintat aztán
egész új rendszert alakított e szakmákban. Ők eltértek a régi
convictusok, ispotályok és fabrikák kaszárnyarendszerétől; czélszerű
decentralizálás, önkereste csoportosítás által a gyermeknevelésnek,
egészségápolásnak, munkaszerzésnek családias összetartást szereztek.

A nők a békebíróságok, esküdtszékek tisztét együtt viselték a
férfiakkal.

Igaz, hogy ebben a viszonyban sok hajdani költői fogalom erősen színét
vesztette. Az «Otthon» költője nem igen válogathatott bálkirálynékban,
nem írhatott le hevélyes vadászjeleneteket, vágtató delnőkkel, ha otthon
és a jelenben akart maradni: ellenben annál több mondani valója volt
szemüveges elnöknőkről, betintázott ujjhegyű tollnoknőkről, a mi inkább
a satyrikus genrebe vezet; a miért egyébiránt az írónők viszont nem
maradtak adósak a férfiaknak.

Ez volt az élete Rozálinak is.

Férje heteket, havakat töltött felfedező világkutatásaiban, ő maga
naphosszant el volt foglalva elnöknői teendőkkel; ha pihenő órája
maradt, azt gyermekei körében tölté. És mikor haza került is Dávid,
rendesen olyan kedvetlen volt, hogy a viszontlátás öröm-perczét már a
jövő óra elsötétíté. Oly szótlanul tudott maga elébámulni, mintha nem
látna és nem hallana maga körül semmit. Minden mozdulata elárulta
izgatottságát; feledékeny, szórakozott volt. Asztalnál nem evett s este
szokatlanúl bort ivott, mig az álom el nem nyomta, s álmai nyugtalanok
voltak; összevissza beszélt. Aztán alig várta, hogy ismét tovább
mehessen; s gyakran elfeledte, hogy bucsu fejében nejét és gyermekeit
megcsókolja; úgy tért vissza a bucsucsókért órajárási távolból.

Pedig az asszonyi szív minden században asszonyi szív marad.

Erre nem gondolt Dávid.

De gondolt valaki más.

Chám sötét ivadéka.

Hogy mi vitte erre a gondolatra mr. Severust? annak többféle okát
lehetne találgatni.

Nagyon indokolt lenne, ha gyülöletből tette volna Dávid iránt, kinek
soha sem bocsáthatá meg, hogy nem csak a bank háromszáz milliónyi
kincseit (az ő nézete szerint hiábavaló nagylelküséggel) visszaadta,
hanem hogy még azon felül a gyors hirül adással az ő táviratait is
megelőzte, s így őt óriási vagyonának megnégyszerezésétől elütötte. Ez a
financier szemében már több volt, mint nagylelküség. Ez perfidia volt az
üzlettárs iránt. Ha ő maga nem akart nyerni a világbomlásból, állt volna
félre s engedte volna az üzlettársát működni. Annak a lelke lett volna
rajta. Egy elvesztett félmilliárdot bizony nem felejtenek el olyan
könnyen.

De talán egy más ok is lehetett, mely Severust e gondolatra hozta.

Neki most már a kiadott kétszáz millióját valahová el kellett helyeznie.
Az ugyan sehol olyan jól nem kamatoz, mint ha visszateszi az Otthon
bankjába s osztozik annak nyereségében. De meddig tart ez a nyereség?
Meddig tart az «Otthon» maga?

Mint az állam titkaiba mélyebben beavatott, annyit tudott mr. Severus,
hogy a kis államnak két nagy válságot kell rövid időn kiállni.

Az egyik az alapítás utáni tizedik év lejárta.

E tizedik év után teljes joga van Sasza asszonynak így szólni
Magyarország királyához: «a békekötés VII. pontja szerint 200 ezer
magyar honvédnek a Dunadeltára kellett számüzetni tíz évig: ez idő
lejárt, most hivd vissza onnan az alattvalóidat, mert az a sziget az én
területem».

Az természetesen nem fog megtörténni; az «Otthon» állam nem engedi magát
a helyéből kiparagrafusoztatni; hanem ebből azután háború lesz. Még
pedig nem olyan háború, a melyiknek egy döntő ütközettel végét lehet
vetni, hanem egy gyilkos, gyujtogató, véghetetlen háború, összerakva
zendülésből, árulásból, fajharczból; késdöfésekkel, üszökkel folytatott
mészárlás; a minőnek programmját előre is élvezhetik azok, kik Mazrur
proklamáczióit olvassák, a mikkel az minden idegen fajt a magyar
kiirtására lázít, ássa előre a tüzaknákat Magyarország minden vidéke
alá. Egy ilyen irtó harczban aztán a segélyül siető «Otthon»-nak magának
is el kell pusztulnia, az Európa délkeletén összpontosított
kereskedelemnek pedig okvetlen tönkre jutnia. S hozzá még az ichorbánya
is fogy: pár év mulva alig lehet uj gépeket kiállítani, a másra használt
üveget sem lehet átidomítani, mert az egyszer kihült hyal-ichor semmi
tűzben többé meg nem olvad.

Mindezen bajok megkerülésére vannak Dávidnak tervei; de azokat oly
titokban tartja, hogy még két igazgatótársának sem fedezte fel egészen.
Azok csak annyit tudnak, hogy mikor Tatrangi Dávid negyedévenkinti
budgetjét társainak bemutatja, abban rendesen egy tétel fordul elő, a
minek ez a czíme: «Kin-Tseu». S e tétel után folyton szaporodó összegek,
mik milliókra mennek, a nélkül, hogy hasonló czím alatt valami
fedezettel birnának. Két társának csupán annyit szokott Tatrangi
mondani, ha e tételnél megállnak, hogy ez «mulhatatlan szükség»; s majd
megtudják, hogy mire való a tizedik évben, addig nem.

Hiszen azt, hogy mi az a «Kin-Tseu»? minden ember megtudhatja a földtani
kézikönyvből: az a mennyei birodalomnak, Chinának egy tartománya,
négy-ötezer négyszög mértföldnyi terület. Hanem, hogy mi lakik ebben a
Kin-Tseuban? azt maga China sem tudja; és a mennyei birodalom, a mit a
chinai faj «Tsung-Kue», a mongol faj pedig «Kataj» országnak nevez, négy
ezer évig felvitt chronicáiban nem bír egyéb hiteles tudósítást
felmutatni «Kin-Tseu»-ról, mint hogy az a Khu-Khunoori hegyek közt
fekszik s onnan ered a birodalom két óriás folyama: a Jang-Tse-Kiang és
a Hoang-Ho, s hogy oda embernek közelíteni nem lehet, s ott semmi
császár adót nem szedett soha. A mit beszélnek róla, az mind mese.

Valószínű, hogy a financiér minden áron meg akarta tudni, minő kulcsa
lehet a jövő aggodalmas titkainak a Kin-Tseuban? És végül a fekete
embernek a szive is épen olyan vértől hevül, mint a fehéré.

Rozáli szép volt.

Egyszer meglátogatta mr. Severus Rozáli mintagazdaságát a Léti szigeten,
mely hirhedett volt különösen arról, hogy nagyszámú új állatfajok voltak
rajta meghonosítva, miket azelőtt Európában nem ismertek; félvad állatok
haszonhajtó jószággá szelídítve. Az afrikai kvagga, a tübeti dzsaggatáj,
a kapföldi gnu, a törpe lovacska, a komrak, a szilaj musztáng, a
himalajai jak, a fehér bivaly, a fényes gyapjut hordó alpakka, s a
kashmir kecske mind csorda számra volt már itt elszaporítva s innen
vitték e hasznos teherhordó, tejelő, gyapjut, zsírt, húst adó állatokat
Európa minden acclimatáló kerteibe és mintagazdászataiba.

Rozáli maga egész szenvedélylyel mutogatta és magyarázta meg vendégének
gazdasági kincseit.

– Hát «egyszarvu» nincs-e még itten? kérdezé egyszer mr. Severus egész
ártatlan arczczal.

Rozáli nagyot bámult rá e kérdés után s azt mondá, hogy ez az állat a
mesék országába tartozik s Nagy-Britannia czimerén kívül sehol sem
található.

– De igen, szólt mr. Severus egészen komolyan, egy khinai tudományos
könyvben le van írva ez állat: azonban egyedüli lakhelye a
hozzájárulhatlan Kin-Tseu tartomány. Azt hittem, hogy Dávid barátom
hozott önnek ily ritka állatot, mert ő sokat jár Kin-Tseuba s sokat költ
e tartományra.

– Soha sem hallottam ezt a nevet, szólt Rozáli elmélázva. Micsoda ország
az?

– Annyit tudok én is felőle, hogy China szélén van: Dávid öt év előtt
fedezte azt fel, s innen sokan mennek oda; de vissza senki sem jött még
onnan Dávidon kívül.

Ezzel átvitte a beszédet más tárgyra.

E naptól kezdve nagyon gondolkodó lett Rozáli. Valami rejtélyesre talált
férje életében, a kinél megszokta, hogy minden titkát elmondja előtte, a
kinek ha terve, ha új ötlete volt, azt már a keletkezés perczében
elmondá Rozálinak, a kinek buvárlatait hogy megérthesse a nő, egész
tudományos irodalmakat kellett végig tanulmányoznia, ki férje
jártát-keltét az általa készített új térképen figyelemmel kisérni
megszokta, – és most egyszerre megtudta azt, hogy van egy olyan hely a
földön, melyet férje gyakran fölkeres, s melynek nevét mégsem említé
neje előtt soha, melynek térképét soha sem mutatta meg neki.

Mi lehet abban az országban?

Van-e asszony a világon, a ki erre a kérdésre választ ne akarna találni?

S a XX. század asszonyai nem hagyják magukat olyan könnyen kizárni a
férfiak által a saisi titkok templomából.

Vannak nő tudósok. Hires nyelvészek, orientalista, chinista hölgyek. A
férfiak nem mondhatják többé: «ez diákul van, nem asszonynak való»; az
asszonyok behatoltak a tudományok szentélyébe s nem lehet előttük titkot
tartani többé.

Rozáli védasszonya, elnöknője volt a nők tudós akadémiájának. Egy
ülésben felszólítá az akadémia leghiresebb chinista tagját, hogy kutassa
fel a chinai irodalomban azt a könyvet, melyből a Kin-Tseu tartományról
lehet valamit megtudni.

A tudós nyelvésznő, kinek az Otthon állam nagyszerű könyvtára
rendelkezésére állott, addig kutatott annak chinai termében, a chinaiak
által «She-Khu-sti-shu»-nak nevezett irodalmi gyüjteményében, mig
rátalált a keresett könyvre.

Ez Sze-ma-tsiang chinai történetíró munkájának egyik része, a
Szan-hoang-pen-ki. Ebben jön elő a Kin-Tseu tartomány leirása.

A tudós nő ismerte Sze-ma-tsiang műveit, mikből már a «Sze-ki» több
európai nyelvre, azok közt magyarra is le volt fordítva. Ez a
legnevezetesebb történészük a chinaiaknak, ki e művében a mennyei
birodalom ős történetét írta meg, kezdve azt két ezer évvel a keresztyén
időszámlálás előtt, s összegyűjtve mindazon krónikákat, a mik a
Heu-dynastia idejéből fenmaradtak. Mint tudva van, a következő dynastia
őse az elődei alatt írt könyveket halommal égetteté össze, s hogy valaki
azokat újra le ne írhassa, négyszázhatvan tudóst elevenen elásatott.
Mégis maradt még tömérdek régi irat elrejtve a templomokban, a nagy
«sziklaház»-ban, az «arany ládában» s különösen egy palotában, melynek
jáspis táblái, mik föld felé voltak fordítva, e takart oldalaikon rejték
az üldözött tudomány betűit bevésve: a chinai hagyomány «ju-pán» név
alatt örökíté meg e kőtáblák iratait. Ezeket Sze-ma-tsiang fedezte föl.

Sze-ma-tsiang tehát a leghitelesebb történetírójuk a chinaiaknak, a ki
ha hazudik, azt a legauthenticusabb adatok nyomán cselekszi.

Hanem egy dolgot őszintén meg kell mondanunk.

A tudós chinista nőnek nem volt türelme a birálatokat is végig
tanulmányozni, a miket az európai és chinai tudósok a bölcs
Sze-ma-tsiang műveiről írtak, különben tudta volna, hogy azok régóta
különbséget tesznek e nagy író historiai munkái és regényes meséi
között, s ha ezt tudta volna, akkor mindjárt eleve megmondja Rozálinak,
hogy «asszonyom, ha Sze-ma-tsiangból akarsz valamit olvasni, vedd meg a
«Sze-ki» utolsó köteteit, azok legkevésbbé unalmasak; de a
Szan-hoang-pen-kit ne kivánd olvasni, azt még nem fordította le senki,
mert tele van olyan mesékkel, a minőknek kinyomtatásaért az ember
Európában az «erkölcsrendőrséggel» jön összeütközésbe.

A helyett a tudósnő, a mint megkapta a keresett könyvet, rögtön maga elé
csapta a «Nan-po-kaun-hoa-wei-pion» czímű szótárt s hozzá fogott a
fordításhoz.

Akkor aztán, mint igazi nyelvtudós, nem látott maga előtt se poesist, se
morált; csak szótárt, nyelvtant és szókötést s fordította a chinai
alulról fölfelé írt sorokat egymás után, nem törődve azoknak
tartalmával.

A Szan-hoang-pen-ki az elején leírja a Kin-Tseu tartomány
hozzájárulhatlan határait; azután egész komolyan előadja annak
természeti sajátságait, lefesti növényeit, állatait, a virágokat, miknek
kelyhében a virággal együtt élő és elhervadó madárka lakik, a
gyümölcsöket, miktől az ember szerelemittassá lesz; a rózsákat, mik
nappal illatoznak, éjjel világítanak, a lepkéket, mik mézet gyűjtenek,
mint a méhek; a tyúkokat, a mik igazgyöngyöket tojnak, az egyszarvút,
mely a lóhoz hasonlít, a kígyókat, miknek fejében gyógyerejű drágakő
van; a sárkányokat, a mik repülnek, a halakat, a mik éjszaka énekelnek;
a fákat, a miknek leveleiről folyvást hull az eső; a majmokat, a mik
házakat építenek; a kutakat, a mikből víz helyett tüz jön fel, a
csigákat, a mik selymet eresztenek, mint a selymér s az őzeket, a mik
illatszereket hordanak, s a roppant koronás sast, mely az embert
megbírja a hátán.

Keverve a mesést az igazival, a mi legveszedelmesebb neme a csalásnak.

Mikor aztán csodahegyekkel, folyamokkal, tavakkal (a mik közül a
legnagyobb, a Sa-hi tó, azzal a sajátsággal bír, hogy ha a hajós
«tenger»-nek nem nevezi, hanem «tó»-nak, megharagszik s a parthoz veri a
hajóját), azután meg a madarakkal és állatokkal elkészült, akkor áttér a
chinai író az emberi lakosságra s annak szokásaira.

A férfiak rútak és rossz termetüek; hanem a hölgyek annál szebbek.

Sze-ma-tsiang érzéki elragadtatással írja le a Kin-Tseu hölgyek bájait,
semmit ki nem feledő részletezéssel; az egy ország, tele olyan szép
asszonyokkal, a minők az egész mennyei birodalomban nem találhatók.

Szól azután szerző a nép szokásairól.

Az istenséget ember alakban imádják. Épen, mint a szomszédországban, a
Szi-Tsang-ban (mit az európaiak Tübetnek neveztek el). Egy szép ifjú
férfi a Kin-Tseuiak istene.

De hol veszik ők a szép férfit, mikor náluk a figyermeknek már
születésekor bezuzzák az orrát, hogy rút legyen, mint a többi?

A koronás sas hozza nekik az istent. Ez, mikor s «érzi» az idejét, lejön
az égő tűz hegyei közül s szerte kóvályog a szomszéd országok fölött,
mig kiszemeli azt a férfit, a ki új istennek alkalmas. Az elé leszáll,
azt hátára felveszi, átrepül vele a Khu-khu-noor vagy Küen-Lün havasain,
s leszállítja az égő kutak városába. A Kin-Tseu népe ott várja már a
nagy templom körül; a megvénült régi istent eltüntetik, az újat
diadallal fogadják, s aztán elmondja a szerző, hogy hogyan teszik meg
istenné?

A Kin-Tseu tartományban a nők uralkodnak: a férfi ott rabszolga,
igavonó; nők a hadserege, udvara, papi rendje az ifjú istennek, még
pedig csupa ifjú, szép, lángvérű nők. Ebből a constellatióból azután
Sze-ma-tsiang fantáziája azzal a szabadsággal alkotott változatos
történeteket, a melyet csak a chinai múzsák engednek meg, a kiknek
kertjében ismeretlen növény a fügefa.

A tudós nyelvésznő lefordított lelkiismeretesen mindent. A régészre
nézve nincs semmi, mi botrányos. Sőt szentségtörés volna csak egy szót
is elhagyni, vagy megváltoztatni olyan nagybecsü hagyományokból, a
miknek betűi jáspis táblákra voltak vésve, papyrus levelekre, aloe
rostra, halhártyára, hattyubőrpergamenre, teakfa deszkára tintahal
festékkel, czinóberrel, arany mázzal írva, ónirallal róva, viaszba
karczolva; templomokban őrizve, arany ládákban tartogatva, négy ezer év
penészétől belepve!

És elvégre is Rozáli már férjes nő, a kinek mindent lehet olvasni,
veszedelem nélkül.

Rozáli tehát megkapta a Szán-hoang-penkit híven lefordítva, s
megtudhatta belőle, hogy mi lakik a Kin-Tseu tartományban?

Hiszen Rozáli okos asszony volt. Ismerete, ítélő tehetsége volt annyi,
hogy Sze-ma-tsiang történeteit igaz történetekül el ne fogadja. Goromba
mesékkel őt vízre vinni a chinainak sem lehetett.

Hanem van egy tárgy, a minél megszünik minden bölcseség.

Az az egy igaz lehet, hogy a Kin-Tseu asszonyai olyan szépek és olyan
szerelmesek! Szebbek és szerelmesebbek, mint az európai nők.

S abból aztán minden egyéb lehetetlen mese igaz történetté lehet.

Miért titkolja Dávid neje előtt Kin-Tseu létezését? Miért nem szólt
előtte soha egyedül arról, hogy ha e tartományba utazott, holott minden
más útját a legapróbb részletig el szokta előtte mondani?

Miért visz oda sok pénzt, a hogy Severus kibeszélte?

Miért nem enged onnan senkit idejönni, a ki hírt mondhatna arról, hogy
mi történik a hozzájárulhatatlan Khu-khu-noor és Küen-Lün bérczei
között?

Ha a kin-tseui asszonyok az égből szokták várni az Istent, kit a koronás
sas hoz számukra a hátán: nincs-e Dávid birtokában ez a koronás sas? s
mikor ő leszáll repülő csodagépével a világtól elzárt népek közé, nem
hihetik-e azok méltán, hogy ő az isten?

S Rozálinak nem volt kedve a férjét akármely országnak is odaengedni
istenül.

Hisz ő is imádta férjét.

Ez olyan tövis volt most már a szívében, a miből nem tudott kigyógyulni.

Valahányszor Dávid ezentúl hazatért valami útjából, Rozáli folyvást
látnoki gyanakodással fürkészte arczvonásait, feljegyzé szavait és
magyarázatokat vont el azokból.

Kedvetlenségét, izgatottságát hajlandó volt elhidegülés jelének venni.

Dávid idegei túl voltak feszítve a légi utazástól; a féltő nő egészen
más okait látta annak. S midőn a férj elmélázó tekintete előtt a távol
tűzokádó hegyek füstbombái keringtek, s a forróvíz-lövellő geizerek
tündérei járták a bűvtánczot: e merev elbámulásban a nő a kin-tseui
emberisten ábrándozását vélte látni, ki előtt most tobzódó hölgyeinek
csábtánczot lejtő tündéralakjai lejtenek, csókszórva, szemvillogva,
buján, élvetegen hajlongva, szétszórt fürteiktől csak rosszul takarva: a
hogy azt a tudós Sze-ma-tsiang leírta.

Rozáli szerencsétlen volt.

Ennyit sikerült már Severusnak elérni.

S a szerencsétlenség már jó kulcs egy szép nő ajtajához.

Következett a második lépés.

Severus következetes volt: Dávid pedig gyanutalan. Azt hitte, hogy
minden embernek csak az ország sorsa fekszik a lelkén, mint ő neki.

Egy napon azt mondá Tatrangi az igazgató-tanácsban, hogy neki szüksége
van teljhatalomra, hogy Sasza asszonytól az aleuti sziget-csoportot
megvegye. Előre meg sem mondhatja, mennyi pénz kell hozzá; mert
bármennyit kér is a Nihilország kormánya, azt meg kell neki adni. Azt
azonban társainak sem mondta meg, hogy miért kell az aleuti szigeteket
birniok?

Severus mosolygott.

– Akkor legjobb lesz, ha ön maga megy el a Pawlofszky-kastélyba, hol
Sasza asszony udvarát tartja. Önnek különös szerencséje volt mindig e
nővel.

– Jó: elmegyek, mondá Tatrangi.

Ez volt Severus tervében a második lépés.

Hanem aztán valaki egészen elrontotta az egész tervét.

Dávid, mikor családjához visszatért, hideg, száraz hangon tudatá
Rozálival, hogy holnap hosszabb időre el fog távozni.

Rozáli hallgatott és mint jó házi asszony, maga rendezé el férje számára
az uti készülékeket.

Mikor aztán sokáig ott látta ülni férjét maga előtt, mélázva, szótlanúl,
egyszer odahajolt hozzá gyöngéden, s minden idegében reszketve, még
reszkető hangon is e kérdéssel lepte őt meg:

– Kedves Dávid, mondd meg nekem, kérlek, mi az a Kin-Tseu ország?…

Dávid, mintha villanyütés érte volna, összerezzent. Eddig mélázva bámuló
szemei szikrákat szórtak és arcza elveresedett.

Egy olyan látnoki pillanat támadt e kérdés után lelkében, mely mint a
villám, egész tájékot világít meg egyszerre.

Ezt a nevet csak hárman ismerik: a három igazgató.

Kin-Tseuba sokan elmentek már innen; de onnan ki a világba se ember, se
levél nem mehetett soha.

Hogy tudott meg róla valamit Rozáli? Ki árulta el azt neki? Mi oka volt
rá? Mit hisz most Rozáli?

Mind e kérdések egy pillanat alatt keletkeztek Dávid szivében s abban a
pillanatban a válasz is megjött rájuk, mintha kérdés s válasz egy
villanysugár két átellenes szikrája volna.

Nem felelt Rozálinak semmit; felállt, elhagyta szobáját s ment
Severushoz.

– Uram, mondá neki. Meggondoltam a dolgot. Én nem megyek a Pawlofszky
kastélyba Sasza asszonyhoz.

– Ah! szólt Severus iróniával. Talán az úrhölgynek vannak kételyei.

– S ha vannak, azokat tisztelni kell. Én nem ismerek olyan magas árt, a
miért nőmnek egy keserű órát engednék szerezni.

– Ez dicséretes felfogás. Tehát ki fog Sasza asszonynyal alkudni az
aleuti szigetekre?

– Ön.

– Én? Akkor azok sokba fognak kerülni. Alig hiszem, hogy Cleopatra az én
fekete pofámra azokat öt kopekért átengedje, mint a Dunadeltát önnek.

– Mindegy. Meg kell értük adnunk minden árt.

– Jó. Én elmehetek, ha szükséges, de mégis jó volna tudnom, hogy mi az,
a mit megveszek, hogy mit igérhetek érte? Egy, két, vagy tíz milliót.

– Igérhet ön érte százat, kétszázat.

– De hát mi van ott? Arany? Platina? Gyémánt?

– Ma csak én tudom még, hogy mi van ott? Ha önnek megmondom, csak ketten
fogjuk tudni a világon. De őrizze ön magát, hogy egy harmadik meg ne
tudja e titkot, mert attól függ jövendőnk. A világ jövendője.

– Kezem rá.

– Tehát megmondom önnek. Az aleuti szigeteken van egy kincsbánya, nem
aranyból, nem gyémántból, hanem ichorból.

Severus arczán e szóra egy sugára az önkénytelen, őszinte örömnek
villant keresztül. Jobb szellemének ébredése volt az.

– Ez esetben fölösleges volt becsületszavamat lekötnöm, mondá
meghatottan; e titkot oly kevéssé árulhatnám el, mint a hogy nem képes
valaki megenni – a saját fejét.

– Vigyázzon ön. A világ legravaszabb asszonyával lesz önnek dolga.

– A világ leghidegebb vérű emberének. Az aleuti szigetek nélkül vissza
nem jövök.

Dávid arra a gondolatra jött, hogy Severus árulkodása Rozáli előtt a
boszú és spekuláczió műve volt. E fontos felfedezés mind a kettőt
kiengesztelheté, kielégítheté. De hátha a harmadik indok is ott volt!?

Sietett haza. Rozáli félelemsápasztotta arczczal jött eléje. Dávid
hevesen ölelte keblére a nőt és csókjaival árasztá el.

– Búcsuzol? kérdezé Rozáli.

– Nem. Itthon maradok, s aztán mindennap veled leszek. Mondom.

S ismételve, végtelen szerelemmel ölelé szivéhez egyetlen boldogságát.
Csak most vette észre, hogy a míg ő a világot megmenteni fárad, itthon
közel volt hozzá, hogy elveszítse saját egész világát.


KIN-TSEU.

Dávid a légjáró segélyével sok világát felfedezte már az ismeretlen
földnek, de egyet mégsem ismert ki egészen.

Azon világ az, a melyet hét ezer év óta tanulmányoznak a történetírók,
Mózestől kezdve Gibbonig, és a látnokok, Homértől kezdve Shakespearig,
még sem ismerték ki: végig: ez az asszonyszív világa.

Ide nem segít az aërodromon.

Azt hitte Dávid, mikor Rozálit oly forrón átölelte, s a rég elfeledett
csókokkal ismét elhalmozá, hogy már most abban az ismeretlen világban
helyre van állítva a béke.

Oh be nagyon csalódott.

Mikor egyszer a féltékenység fantaziája felhevül, annak a délibábja
egész nap dolgozik. Megkap egy kaktuszkórót a láthatáron s csinál belőle
egy pálmaerdőt, tükröt tart a tiszta égre s mutogat benne városokat, mik
sehol nem léteznek.

Rozáli imádta férjét s ez a bálványozásig menő szerelem adta neki azt a
rossz tanácsot, hogy Severusnak levelet irjon, mikor megtudta, hogy
annak Oroszországba kell utazni és ott maradni bizonytalan időkig.

A féltés lelke látnok. Rozálinak megsugta valami, hogy Severusnak azért
kell most az «Otthon»-ból eltávozni, mert a Kin-Tseuról fecsegett Rozáli
előtt.

Rozáli tehát ezt írta Severusnak:

«Uram, ha tud ön még valamit Kin-Tseuról, tudassa velem. Nekem mindent
kell tudnom. Az engem nagy dologra fog elhatározni.»

Severus lelkületére az a levél nagy hatással volt. A féltő nők, a
megsebzett szivek bosszúállásai világtörténeti sarkpontok. Severus maga
részére magyarázta kedvezően a levél végszavait s jövendő nagy veszélyek
sporáit fogadta be azzal lelkébe, a mik egy napon rettentő termést
fognak adni.

Pedig hát rosszul értelmezte azt.

A mire a fájó szivű nő készen volt, az nem a boszúállás. Annál magasabb
kín az: halálvágy. Rozáli arra gondolt, hogy ha Dávid Isten akar lenni,
akkor ő se legyen ember többé: majd lesz szellem. Meg tud halni. Ő is el
tudja cserélni férjét egy fekete vőlegénynyel, de az nem a néger, hanem
a halál.

És aztán két ilyen egymással összeforrott lélek, mint Dávid és Rozáli,
annyira együtt él már, hogy egymás gondolatait gondolja. Mikor távol
vannak, akkor is oly közel vannak, hogy egymás kezét megfoghatják.

Hasztalan a mosoly, a derült kedv Rozáli arczán, Dávid csak azt olvassa
a mosolygó vonásokból, hogy a nő arra gondol: vajjon mit csinálnak
Kin-Tseuban? Hasztalan Dávid visszatért gyöngédsége, atyai örömei:
Rozáli még akkor is azt olvassa ki szemeiből, midőn nejét, gyermekeit
csókolja: vajjon mit csinálnak Kin-Tseuban?

S jól eltalálják mind a ketten.

Mind arról gondolkoznak.

Dávid pedig mindent elkövet, hogy Rozáli nyugalmát visszaszerezze.
Mellette van éjjel és nappal; csupán a délelőtti órákat tölti – szokás
szerint – hivatalában, a nagy hexagon igazgatósági palotájában. S ott
valószínűleg elég komoly dolgai lehetnek, miután Severus távolléte alatt
annak a szakmáját is ő kormányozza.

Csak hogy az asszonyok, a kik gyanakodnak, számítani is tudnak.

Dávid azt mondta Rozálinak: «Mindennap itt leszek veled, mondom». S nála
ez a szó az eskünél erősebb. Meg is tartotta azt. De azt nem mondá: «és
az alatt soha Kin-Tseuba nem megyek».

Pedig Kin-Tseu csak 38 hosszúsági foknyi távolban fekszik Otthontól, s
Dávid repülő gépe 19 fokot halad egy óra alatt; két óra oda, két óra
vissza. Mindennap játszhatja Kin-Tseuban azt az istent, a kit a nők
imádnak, s itthon nem tudhat felőle senki semmit.

S a nők sejtelme proféczia!

Azon három hónap alatt, mi Severus eltávozása óta letelt, Dávid
tizenkétszer járta meg az útat Kin-Tseuba; a miről nem szólt senkinek, a
mit eltitkolt neje elől; csak pár órai ott időzés végett. Ez időt lopta
nejétől, lopta hazája közügyeitől, lopta erős fogadásától.

És még sem volt tolvaj, áruló, hitszegő.

Mert az, a mi Kin-Tseuban van, drágább az élet minden boldogságánál!
drágább nőnél és gyermekeknél! drágább a becsületnél!

Hajh, mi lehet ilyen rettenes kincse az ismeretlen földnek?

Azt megtudjuk rögtön.

A chinaiak nevezték azt Kin-Tseunak, a tübetiek Pamirnak, a mongolok
Ladakh országnak és mindannyira nézve a mesék birodalma volt az.

A chinai őstörténetiró óta több tudós foglalkozott e megközelíthetetlen
országról szállongó hagyományok összeszedésével.

Mindannyi onnan indult ki, hogy egyszer valamikor volt az ismeretlen
országnak összeköttetése a külvilággal, hanem egy nagy földindulás
eltemette a kijárat völgyeit s azóta el van zárva a Kin-Tseu minden
világtól. Jobban elrejtve, mint volt Amerika az Oczeán által Columbus
előtt, a mikor létezéséről csak carthagói Hanno regéi, s az izlandi
czethalászok hagyományai meséltek. Épen így mesélnek a Kin-Tseuról, a
Pamirról, a Ladakh országról. És ezt is egy egész világelem rejti
magában, mely járhatlanabb, mint a tenger: a sziklák világa.

Harmincz hosszúsági fok és húsz délöv határozza a területet, melyet a
sziklavilág Ázsia közepén elfoglal. Mintha egész Franczia-, Németország,
Magyarország és Ausztria, az aldunai tartományokkal együtt egyetlen
bércztömkeleg volna. Nem hegyláncz, de hegylánczok torladéka, egyik
hegygerincz a másikon keresztül fektetve; örökhó fedte csúcsokkal, mik
közt a Dhawalagirit tartották a föld legmagasabb bérczének, kétszerte
nagyobb volt a Kárpáthegy lomniczi csúcsánál. És már a múlt században
elveszíté a Dhawalagiri királyi rangját. Everest a Himmalaya csúcsai
között még magasabb hegyet talált; s a Mount-Everest sem volt a
legmagasabb hegy a világon; túl rajta, Tübettől északnak még magasabb
hegyóriások emelkednek, de már azokat nem lehet megközeliteni.

Egy sziklavilág van ott, mely akkora, mint fél Európa, s mi van rajta
belül, azt nem tudja ember.

Ázsia két legnagyobb folyama ez ismeretlen hegyvilágból ered: a
Jan-Tse-Kiang és a Hoang-Ho; de mikor ezek már az emberjárta vidékbe
alászakadnak, száz öles zuhatagokban omolva alá egymásra fekvő
sziklafalak közül, akkor már azok kinőtt nagy folyamok. Mely vidékeket
jártak be addig, míg így megnőttek? mely mellékfolyamokat vettek fel
magukba a fensikok völgyeiből? hol pihentek meg a nagy tavak alakjában?
minő partokat mostak tán termékenyítő áradással? arról nem tud senki.

Három hatalmas nagy nemzet hatol előre Ázsia belseje felé. Mindegyiknél
hatalom és kultura.

Délfelől az angol foglal nyomot nyom után, gazdagsága, gépei, szivós
erélye meghódítják számára a sivatagot; de e hegyek előtt meg kell
állania; ezek nem eresztik odább sem távirdáit, sem vasútait, sem tudós
kutatóit.

Keletről a chinai tartja magát e hegyvilág urának, s krónikáiban őrzi a
hagyományokat, a mik szerint még összeköttetése volt annak belsejével, s
mutogatja a nagy alagútat, melyet Xio császár kezdett el furatni a Fang
hegyen keresztűl, hogy újra megtalálja az eltakart országot, a hol a
kutioni szelid tigrisek laknak, a miket házőrző kutyák helyett
használnak, a hol a Pe-ci gyümölcs terem, áldás az inség idején; a hol a
Paping hegy éjjel világít, mint a hold; s még a rajta lakó pókok és
kigyók is fénylenek a sötétben; hol a Hajang hegy folyamában halak
teremnek, négy úszszárny helyett négy lábbal ellátva, hol a Hoang-Ci-Ja
állat lakik, mely télen hal, nyáron madár; hol a vízi tehenek kijönnek a
tavakból az igazi tehenekkel tülekedni, hol a Honani repülő tekenős
békák a hegyormokon hallatják zivatarhirdető füttyentéseiket; hol a
Xen-Tengi selyembogarak kész kelmévé szövik selyemszálaikat; hol a
Huon-Fo Kieni szarvasemberek földalatti városokat építenek, s a Fe-Xe
fenevad, melynek emberfeje van, emberhúsra vadászik; hol a tyukok toll
helyett gyapjut hordanak, s a Luva madárral az emberek halakat fogatnak;
hol a «vasdisznók» tenyésznek, mik megtámadóik ellen hegyes sertéiket
fegyver gyanánt felborzolják; a hol a «napmadár» a csodaszép Fung-Hoang,
melynek képét a chinai császárok czímerükben viselik, élő testben
található még, fészket rak és költ; hol a szuchueni páviánok az erdőkben
az asszonyokra leskelődnek, a kik iránt emberi vágyakat éreznek
(rettentő hybridum, ha sikerre vezetne), s ha már a páviánok így, hát
még az emberek magok! holott fel van jegyezve, hogy a chinai császárok
sok száz év előtt a jang-kheu-fui hölgyeket vásárolták arany és gyöngy
értéken s azokból telt ki környezetük, kik közül Ciam-Caják a felolvasó,
irástudó hölgyek, a Tatujánák az énekelők és tánczosnők, a Sia-Aták
pedig a konyha-művészet és csemegetár felügyelői voltak. És mindezektől
egy nagy földrengés egyszerre elzárta a mennyei birodalmat. Kijárás ez
országból csak a két folyam medrében van; s zuhatag ellen úszni ki tud?
Még a hal sem.

Észak felől végre a nagy orosz nemzet fogja körül érczkarjaival a
szikla-világot. Századok óta nyomul előre; meghódítva mindent a mi
pusztaság, sivatag, vadon. Kozák, kirgiz, baskir, turkoman hordái
beszáguldják a hajdani mongol birodalom minden országát, s áldást és
czivilizácziót hordanak magukkal. A kozák portyázók nyomán megtelepül az
orosz birodalom számüzötteinek népe, s a szabad szellem martyrjai új
hazát alkotnak a sivatagból, s a mint ekevasaikkal előbbre tolják a
kenyérteremtő világot, szivós jellemük, rideg erkölcseik, keresztyén
vallásuk jóltevő világként árad el a letarolt keleten.

A hódítóknál még egy nyommal előbbre járnak a tudásszomj bajnokai, a
felfedező tudósok, angol, chinai, orosz egyaránt. A legutolsó teleptől
még egy láthatárnyira le vannak tűzve a hegytetőkön a tudós hegymászók
jellobogói.

S még aztán van egy emberosztály, mely előtte jár a tudományos utazónak
is: a czivilizált népek elátkozottai. A rablók, gonosztevők, kiket
Anglia az afghanistáni fegyintézetekbe száműzött, kiket Oroszország az
urali bányák, a koliváni huták méreg levegője közé elzárt, a
fli-pámpámok, kiket China a fanghegyi alagut törésére kényszerít s kik
aztán egy-egy zivataros éjjel rekeszeikből kitörnek, őreiket
legyilkolják, s aztán menekülnek még mélyebben a hegyek labyrintja közé;
az angol bagno-rabok nehéz vasakkal lábaikon, mik bokáikon örökké
gyógyíthatatlan sebeket törnek, az orosz elitéltek felhasított
orrczimpákkal, s a chinai flipámpámok levágott fülekkel, s ott azután
lesznek belőlük gonoszabb rémek, mint a rabló turkománi volt, mint az
emberevő Fexe állat maga. – Némelykor aztán egy-egy ilyen kóbor
gonosztevő, kifáradva a természet és emberiség ellen folytatott
kűzdelemben, visszatér börtönéhez és könyörög elhagyott lánczaiért. Még
az ily visszatérő gonosztevő martalócz is kincs a tudományra nézve.
Tapasztalatai új adatok, mik a földismét gazdagítják. De még a
bagno-rabok, a kergetett gyilkosok a hasított orral, s a fülvesztett
flipámpámok sem jutottak el odáig soha, a hol a Kin-Tseu országa
kezdődik.

Európai tudósok pedig éghajlati összevetésekből arra a megállapodásra
jutottak, hogy az egész Kin-Tseu létezése alapjában mese; a Khokonoor,
Küen és Himalaya hegyek által összeszorított világrész emberi lakhely
nem lehet: ott örök tél uralkodik, ott minden tenyészet lehetetlen.

Egyszer aztán jött valami új felfedezés, a mi ezt az állítást
határozottan megczáfolta.

A chinai kormány aranymosói a Jan-Tse-Kiang partján egy nevezetes
találmányra akadtak.

Az egy vizi építmény roncsa volt. Sajátszerű alkotás. Hasonlít a hajóhoz
is, a malomhoz is, alkatrészei bambuszból és rotangból vannak,
belsejében egy készülék fogas kerekekkel, korongokkal, miknek feladata,
úgy látszik, két kemény fatörzset egymáshoz dörzsölni, a mik aztán
valami közéjük hulló növény magvait őrölik lisztté. Ez a mag három
szegletű, a tengerinél apróbb, vörös színű, egész ép szemeket találtak
még a hengerek közé szorulva. És különösen a hajó-fenékből haránt lefelé
menő vékony bambusz-csövek üregeiben. Kétségtelen volt, hogy ennek a
roncsnak a zuhatagon keresztül kellett ide jutni; először azért, mert
ilyen alkotásu malom az egész chinai birodalomban nincs; másodszor
azért, mert a bambusz és rotang tíz napi járásra nem terem; az már
délchinai növény, s fölfelé a malom nem úszhatott. És végre mivel azt a
háromszögű lisztes növénymagot senki sem ismeri.

E lelet nagy zajt ütött a tudományos világban, a talált növénymagokat a
világ minden kertészei iparkodtak csirázásra birni, hogy megtudják, minő
növény támad azokból; de az a mag, a mint a csiráját levegő érte,
egyszerre elhalt. Végre egy chinai tudós rájött, hogy hiszen ez az a
mesés Pecci növény magja, mely csak víz fenekén tenyészik. Megkisérték
azután vízbe elültetni, ott kikelt és kifejlett növényt tenyésztett.

Most jöttek azután rá, hogy mi volt az a megtalált roncs. Az nemcsak
malom volt, hanem egyuttal vetőgép is; még pedig sorvető. A hosszú
haránt bambuszcsövek hivatása volt a vízfenékbe lerakni az új vetés
magvait.

De ezzel a felfedezéssel aztán még bonyolódottabbá lett a talány.

Ha ez a roncs a Jan-Tse-Kiang forrásától jött, akkor azokon a hegyeken
belül valahol olyan égalji viszonyoknak kell lenni, a mik a mellett a
bambusz és a rotang erdőszámra diszlő növény lehet: talán egy védett
mély hegy-öbölnek; s ha azon a vidéken már annyira jutottak a bennlakó
népek, hogy a víz fenekét is bevetik liszttermő növényekkel, az először
is igen kifejlődött míveltségi állapotokat árul el, másodszor pedig azt,
hogy ott a népesség annyira túl van már szaporodva, hogy a termő
szárazföld nem képes eltartani, s minthogy körülzárt sziklavilágából
semerre ki nem mehet, kénytelen a víz fenekét is kenyér alá mívelni s
úgy látszik, hogy jó sikerrel a Pecci növény magja hasonló lisztet ád a
sulyoméhoz és gesztenyéhez, ennek nem árt az aszály, fagy és jégeső,
mindig terem. A Kin-Tseu tartomány létezése tehát nem mese; ott emberek
laknak; még pedig gondolkodó, szorgalmas, munkás emberek.

Kár, hogy azokat a betüket, a mik a roncs bejáratának küszöbére fel
voltak róva, senki sem tudta elolvasni, pedig az egész világ minden
régésze összefutott a találgatásukra. Nem hasonlítottak azok semmi eddig
ismeretes írásjegyekhez.

Egyszer egy magyar tudós is megtekintette ugyan e betüket a pekingi
muzeumban, de az sem mondta, hogy értene hozzájuk.

Az pedig Tatrangi Dávid volt. És ő az első tekintetre ráismert e
betüjelekre, mik a csik-szeredai templom-felirattal azonosak. A
székely-hun jegyek azok. A küszöb egyik fáján ez állt: BUNGOR. BÁ
FOROGÁ, a másikon ez: ISTEN. LÁD. ÁRMÁN. NE BÁND.

A ki ott eltemetve lakik, az az ős magyar nemzet!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És Tatrangi Dávidnak volt elég önuralma, mikor ezt felfedezte, komor
arczczal fordulni el a drága jelektől s azt mondani a körülállóknak:

«Nem tudtam meg semmit.»

Tatrangi Dávid e naptól kezdve erős kitartással kezdett hozzá a Kin-Tseu
ország felfedezéséhez.

Az eszme szülemlésekor azt hitte, hogy ez gyors és könnyű munka lesz.
Megvan az útmutató: a «Sárga folyam», mely a roncsot Kin-Tseuból idáig
hozta, s megvan az aërodromon, mely a folyam óriás zuhatagai mentében is
megtalálja az utat. És mégis évekig nem boldogult e vállalatával.
Legelső akadálya volt a felkutandó tér iszonytató terjedelme; több mint
negyvenezer négyszög mértföldet tesz ki az a hegyvilág, a mit a
Himmalaya, Khokonoor, Hindukush, Kara-Koram és Küen-Lün hegyei
határolnak körül; e hegytömeg tízezerről huszonnyolcz ezer lábnyi
magasra torlaszodik fel, s az ærodromon már e magaslaton felül alig
emelkedhetik még pár ezer lábnyira, mert ott fenn a légkör nagyon ritka,
a lég villanyossága enyészőfélben van, ellenben a hegycsucsok
crystallodja zavarólag hat a repülő gép villanykészülékére. E miatt a
léghajós nagy látkört nem szerezhet magának; s a mi e látkörbe esik is,
annak három negyedét a hegyormok takarják; csak azt veheti ki, a mi épen
alatta van. És azt sem mindig. Forró napokon a hegygőz (Höhenrauch)
fekszik a bérczvilágon, különösen a keletindus zsangálok tájékán s ez a
mély völgyeket oly tartós homályba burkolja, hogy felülről semmit sem
lehet bennük megkülömböztetni, a léghajós kénytelen leszállni a völgybe,
ha meg akarja tudni, mi lakik ott? S újra felszállni a hiú kutatás után
s más völgyöblöt keresni. Máskor meg öt-hat ezer négyszög mértföldnyi
területet hetekig eltakarva tart az alantjáró felhőréteg s a légjáró
tehetetlenné válik a felhőszőnyeg miatt, melybe ha leszáll, könnyen
összezúzódhatik. Akárhányszor megeshetett a kutatón, hogy elrepült a
keresett hely felett, a nélkül, hogy sejtett volna felőle valamit.
Azután a kalauz folyam is cserbe hagyta. A Jan-Tse-Kiang e
sziklaországban még egy oly hosszú tekervényes utat fut meg, minő az
egész Tisza, eredetétől a torkolatáig. Néhol megáll tónak, másutt meg
két ölre összeszorult szűk hegyszoros medrében vágtat viharsebességgel.
Egyszer aztán egészen eltünik. A vulkáni rombolás egy hegylánczot
döntött föléje s most annak a düledékei közül rohan alá a folyam. Mikor
aztán Dávid az útba álló hegygerinczen túlemelkedik, már nem látja a
«Sárga folyam» folytatását sehol; az egy hosszú szikla alagútban tünt
el, melynek elég magassággal kell birni, hogy padmalján ez elhozott
malomépület össze nem morzsolódott. Hanem az aërodromon ez alagúton
csakugyan nem mehet fölfelé. (A mult században vállalkozó angol hajósok
a chinai kormány segélyével csak a Pojang tóig birtak a folyamon
előhatolni, s annak térképét fölvenni; Bethun kapitány Wutsangig
mehetett csak.)

A nappal nem mutat egyebet Tatrangi előtt mint egymást váltó bérczeket,
havasokat, jéghegyeket, jégmezőket, s aztán mély, sötét völgyeket,
miknek fenekén hegyfolyamok tajtékzó kígyói tekergőznek alá; néhol
egy-egy folt czédrus-erdőt, a völgyekben gyakran rátalál Dávid azokra a
sajátszerű fákra, miket yabagére név alatt ismerünk; ezek nem fölfelé,
hanem földszint nőnek, hosszában a földhöz lapulva; egyedüli lakói a
rideg éghajlatnak; míg ugyanazon hegyek tulsó oldalán gyönyörű erdők
terülnek a Deodora fenyőből, s két ezer lábnyival alantabb fennsikon már
keletindiai növényzet diszlik.

Tatrangi végre az éjszakához folyamodott. A hol emberek laknak, ott este
tűz szokott égni. Ha nappal eltakarja őket a hegygőz, éjjel el fogja
árulni a tűzhelyek világa. Ezentúl éjjel járt a felfedező útra.

Egyszer aztán megtalálta, a mit keresett.

Éjfél után, mikor lassú repüléssel haladt észak felé, egy alant
széttáruló völgyben egyszerre egy csoport fényt pillantott, meg, melyek
egymástól látszólag csekély távolban a lapály ezüst ködein
átviláglottak, távolabb a fénycsoportozattól egy magasra fellövelő láng
tört elő.

Az ott egy város! gondolá Dávid. Éjfél után a mi emberlakta helyen
világit, az csak utczai lámpa lehet; tehát előhaladt kultura városa, a
mely már a világított utczákat ismeri. Az a magasra lobogó fény pedig
valami gyár kéménye. Itt civilisatió van honn.

Dávid hevült agyában tarka képei pezsegtek a feltalált ősfaj közé
leszállás ábrándjainak; a hajó üvegfalát kalapácscsal döngetve, messze
elringó harangszóval adott jelt a völgy lakóinak, s hivé már, hogy az
álmaikból ébredezők hogy bámulják az égből alászálló szárnyas gépet,
mely világit, mint a csillagfény; s hogy borulnak le majd arczra a férfi
előtt, ki hozzájuk a mennyekből száll alá, és minő lesz az imádat
örömkitörése majd, midőn ez idegen égi vándort tulajdon azon a nyelven
hallják hozzájuk szólni, melyen Istenükhöz szoktak beszélni!

Mámorító gondolat: Istennek lenni.

Ezért a mámorért meg kellett neki lakolnia.

A merész tettnek jutalma szokott lenni; de a kevélységnek büntetése.

És Dávid szívét e perczben emberen tuljáró kevélység töltötte el.

Isten csak «egy» embert alkotott, s ő azt hitte magáról, hogy most egy
egész nemzetet teremt.

Meglett a bünhödése érte.

A mint a fénycsoporthoz oly közelre szállt, hogy távcsövével kiveheté
annak környékét, akkor látta, hogy az nem város alatta, hanem egy
szikláktól szakgatott hómező s azok a fénygóczok ott a hómező közepett
nem lámpák, hanem tűzkutak. Ott a földből feltörő naphtha ég és körüle
hóvilág. S az a magasra feltörő lobogvány nem gyárkémény tüze, hanem egy
naphtha-volcán: süveg alakú jégcsúcs közepéből lövell fel magasra a
földolaj, az világit oly messzire.

Érdekes tünemény, nevezetes tanulmány a természetbuvárra nézve; de mikor
az egészen mást keresett itten! Nem a csodateljes tűzkutakat, nem a
mesés naphtha-volcánt, hanem mindennapi utczákat, prózai gyárkéményt.

Dávid odairányzá légjáróját a naphtha-volcán fölé, hogy mint szokás, a
magasból letekinthessen annak látványába. A volcán-tűz nem árt az ő
gépének.

Mikor aztán épen felette libegett a fellövellő naphtha lángoszlopnak,
egyszerre megszünt a repülő gépe működni, a szárnyai összecsapódtak
felül s többé szét nem váltak, a gép a légből alázuhant, mint a lelőtt
sas.

– Ah, fölfedeztem! kiálta Dávid öntudatlan örömmel. A titkot, mely a gép
repülését lehetleníti! A miért apám elment a túlvilágra. Ime
megtaláltam. A gép közé csapódó naphtha megszünteti a dörzslapok
érintkezését s azzal megszakad a vilanyfolyam.

Hanem e fölfedezésének most már nem sok hasznát vette, mert megbénított
gépe egyenesen és sebes rohammal csapott alá a volcánra. Még annyi
lélekjelenléte volt Dávidnak, hogy a kormány felemelésével a függélyes
esést harántossá változtassa, különben beleesik a volcán gyomrába; így a
gép a hegy oldalára esett s aztán a czukorsüveg alakú sima meredek
jéggulán sebesen szánkázott alá, míg egyszer aztán befuródott egy
hómezőbe. Dávid csak a hómezőt fedő jégkéreg ropogását hallá, s aztán
egyszerre körül lett fogva földalatti sötétséggel. Ki tudja hány ölnyi
mélyen furta be magát az izzó külfalu gép a völgyet betöltő hótömegbe?

Most azután el volt temetve elevenen. És vele együtt titkai, nagy
tervei, mind eltemetve egy soha más által fel nem fedezendő világ
legelhagyottabb sirjába. És mindazt, a mit megtudott, soha sem fogja
elmondhatni senkinek.

Kiszámíthatá, hogy mi vár most itt reá? A hajó ajtaját a hótömeg miatt
kinyitnia lehetetlen. Az egyik szellentyű, mely a hajó fölfelé fordult
végén van, nyitva marad ugyan, de azon keresztül sem fog több légzésre
alkalmas levegőt kaphatni, mint mennyivel e hajóásta kút tele van. Annak
a fenekén ő maga a szénenytermelő tömeg, mely fojtó lég sulyánál fogva
az üreg fenekét megtölti s neki abban pár nap alatt okvetlenül meg kell
fuladnia. És ha kiszabadíthatná is magát a hajóból, hogy menekülhetne ki
az önásta mély sirból? A hófal enged, abba nem lehet megkapaszkodni. De
talán az izzógép esésekor képződött a hóüreg falain valami jégréteg,
abba lyukakat lehetne vágni s úgy lassankint felkapaszkodni a felszinig.
De hát azután? A gép nélkül, mely a hótömeg alatt fekszik, hogy mehet
innen tovább? És hová? Mi világ van itt? Van-e itt élet?

És még sem akarta magát elhagyni. Megkisérlett egy nehéz munkát.

Eszközei közt volt egy gyémánthegyű üvegmetsző kés. Azzal hozzá fogott a
hajó szabadon álló falán egy akkora darab kikerekítéséhez, a mekkorán
maga kiférhetett. Hiszen nyomorultabb eszközzel is ástak már rést
menekülni vágyó rabok öles börtönök falán keresztül. Csakhogy neki nem
volt elég ideje ezt kivinni. A hajó üvegfala a két végén két ujjnyi
vastag, s azt átreszelni egy gyémánthegygyel nagyobb küzdelem, mint ha
öles trachyt falat ásnak ki egy tört patkódarabbal. Hat órai munka után
annyira kifáradt, hogy nem birt tovább dolgozni.

S ha lefeküdt a hajó alsó végébe pihenni, ott a romlott lég fojtotta
mellét.

Tizenkét óra mulva lemondott a menekülésről. Ereje fogytán volt, feje
elkábult; érzé, hogy meg kell fuladnia. És még sem akarta magát megadni
a csuf halálnak. Érzé, hogy azzal, a mi az ő szívében lakik, meghalni
nem szabad. Nyakkendőjével karjain keresztül odaköté magát a felső
szellentyűhöz, a hol legtovább érheti ajkát valami éltető lég. Azután
nem sokára egyik érzéke a másik után halt el. Először végtagjai lettek
érzéketlenné, de még látta maga fölött a halavány világot a mély hótárna
kerek nyílásán át. Azután a látás is elhagyta; de még hallott, hallott
valami olyan hangot, mintha a szíve mázsányi erővel dobogna keblében,
azután mintha sírban feküdnék s a vakandokok kaparnák koporsója födelét.
Azután a hallását is elveszíté, de még eszmélt. Tudta, hogy hol van, mi
történt vele; hogy most meg fog halni. És aztán elveszté az eszméletet
is, talán ez már az átmenet az életből a halálba. Otthon járt,
feleségével beszélt, gyermekeit megcsókolgatta, azután elment a székely
földre, utasításokat osztogatott a munkásoknak; majd megtalálta az
atyját s számot adott neki róla, hogy miként végezte el azokat, a mik rá
voltak bízva. Utoljára uszott valami fényben, mintha millió és millió
ismerős arcz, ragyogó mind, mint a csillag, mosolyogna reá és beszélne
hozzá és ő azt mind értené és egyszerre látna mély titkokat, mik az égi
tejutakba, a csillag ködfoltokba vannak rejtve s érezne valami
megnevezhetlen gyönyört, mely nem emberi idegek kéjelgése többé.

Ez már talán a halál…

Nagy sokára ismét egy éles sajgás, minő a jéghideg lég érintése,
visszaidézte a tulvilágon járó lelket. Valami tompa fejzugás, fülcsengés
után úgy tetszék Dávidnak, mintha szavakat hallana, embersusogást. Melle
tágulni kezdett, nagyot lélekzék s erre egy női hang az öröm csengő
rezgésével kiálta fel mellette:

«Él!» S e szót, mint az erdőben a fuvallatot a fák, zugta odább valami.

Ekkor fölnyítá szemeit.

Ugyanaz a hang kiáltá:

«Lát.»

Dávid ajkai megnyíltak, a földi fájdalom egészen elállta idegeit; ah az
oly fájdalmas lehet, megválni a túlvilágtól s visszajönni a földi
életre.

Az a női hang most halkan rebegé:

«Szól.»

Tán atyjától vett akkor búcsút Dávid, vagy Istenéhez szólt, ajkai ez
igét rebegték:

«Atyám!»

S arra egyszerre megzendült körülötte ezernyi ezer ajakról e szó:
«Atyám.» Széttekintett. Körüle ifjú hajadonok álltak, fejükön
koszoruval, rajtok túl ősz szakállú férfiak, fehér subákban, hosszú
négyszögű botokkal, miken irásjegyek voltak végig róva.

De ez a három szó egyszerre visszaadott életet, eszméletet a
tetszhalottnak, e három rövid, egytagú ige «magyarul» volt mondva.

Ez az ősmagyar nemzet hazája és a kik ott körülállják a tetszhalottat,
azok az ifjú «alirumnák», a tűzisten szolgálói, és a «sellők», a
vizisten papnéi, és a «firénék», a földisten fehér cselédei s azok a
férfiak ott a «táltosok», «gyulák» és «garabonczok», az ősisten papjai;
s azok a tűzkutak, az az öröklángú naphtha volcán az ő oltáraik s az a
szertartás itt a «Zomotor», a feltámadó tetszhalott tiszteletének ünnepe
az, a hogy az ősmagyar hagyományok fentarták emlékeiket, a hogy az
divott még a keresztyén királyok idejében is, a míg azok a pogány
emlékeket tűzzel-vassal el nem irtották.

Itt a keresett ősmagyar nemzet!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De hogy «jött» az ide? hogy «van» az most itt?

E nagy kérdésre megfelelnek az ő sok százados krónikái, melyek sok ideig
együtt folynak az elszakadt magyarokéval. Az Attila hagyomány az elvált
Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Ganács, Csabacsingyula, Borotalma,
Gézacsopán, Bulcsu, Karabó vezérek története, Béla, Keve, Kadisa, Kádár,
Edömér, Bungor, Uzád, Bojta, Rétel, Álmos, Előd, Kund, Tas, Huba,
Töhötöm vezérek elszakadása az ősnemzettől; az ifjak, kik még akkor deli
hősők voltak: Árpád, Zabolcs, Gyula, Kund, Lehel, Verbölcs, Örs; és a
száznyolcz törzs, mely velük együtt indult el Attila örökét elfoglalni.
Itt azután különválik az egy nép két nemzetének története. Mindig volt a
magyar népben két párt: egyik a béke, másik a harcz pártja. Már Attila
és Buda története megörökíté a két párt küzdelmét. Attila akarata
győzött; lett győzelmének gyümölcse egy fényes szakasz a
világtörténetben; de azért mégis csak Buda neve maradt fenn örökül. A
fiú, kit Emős lángszülő álmáért Álmosnak neveztek, kivezette a
harczvágyó népet az őspusztákról, s otthon maradt Rapson vezérrel a
békeszerető faj. Ennek az ős-hazának nem voltak földtani határai; nomád
nép lakta föld volt az, miként még ma is, a Volga és az Ural folyók
között.

A XIII-ik század közepe táján, mikor IV-ik Béla király uralkodott
Magyarországon, három magyar dominikánus szerzetes elindult felkeresni
az őshazában hátramaradt rokonnemzetet. A három közül csak egy jutott el
odáig, Julián; az megtalálta az ős nemzetet, vezéreikkel, azok tudaták
vele, hogy kelet felől mily óriási vész közeledik Európa felé,
Dzsingiszkán milliónyi hordái megosztoztak a világ fölött s indulnak
keletnek, délnek, elpusztítani a mivelt népeket. Ők sürgeték Juliánt,
hogy sietve térjen elszakadt testvéreik országába vissza, s hirdesse
közöttük, hogy most kell meghordozni a véres kardot, mert nagyobb
ellenség jő rájuk, mint volt hajdan a kazár, a bessenyő. Julián vissza
is jött s tudósításának lapjait a magyar történelemben mint hiteles
adatokat őrzik. Hogy a mongol vérfürdő hogy árasztá el Magyarországot
azután Béla király alatt, az meg van írva; hanem hogy az ősmagyar
nemzetből mi lett? azt nem tudta meg soha senki. Pedig hiszen az
eltávozott száznyolcz családon túl még ott maradt az őshazában
kilenczvenkét család; csaknem annyi nép, mint az eltávozottaké. S ha
annyi népet kiirtottak volna, valami nyoma csak maradt volna e nagy
romlásnak; egy kunhalom, csontokkal, érczemlékekkel tömve; vagy
elhurczolta volna őket a győztes magával mint rabszolgákat, a hogy
elhordta a többit s a kerek világon valahol maradt volna fenn egy falu,
egy aul, egy szállás, mely a magyar nyelvet tartogatta volna, mint a
hogy fenmaradt az Amur pusztáin nyolczvanhat külön nemzet, melynek saját
nyelve van, mely mással össze nem olvad, s némelyiknek a száma alig megy
már át az ezeresbe. Ezek közt meg kellene találni a magyar ajk népét is,
ha azt is magával sodorta volna a mongol áradat, mint a többit.

De azokat nem ragadta magával.

«Tana» volt az akkori volgavidéki magyar nép vezére.

Ha Kubláj khán ötszázezer mongol lovasát itt bevárjuk, azok bennünket
bizony levágnak. Ha futni akarunk előlük, mi nekünk kell az előttünk
álló népeket megrohannunk, s akkor vagy mi vágjuk le azokat, vagy azok
minket. Kubláj khán ötszázezer harczosa pedig még mindig a hátunkon
lesz.

Tehát kikerüljük őket.

Ha ők jönnek keletről nyugatnak, mi megyünk nyugatról keletnek.

A bölcs Tana vezér számítása igen egyszerű volt és természetes.

Háta mögött az Arál tó. A nomád törzsek ménesei, csordái e tó partjáig
szoktak terjeszkedni, s a törzs vezérei gyakran hirül hozzák, a mióta a
pusztát lakták, hogy az Arál tónak szokása némely évben egészen eltünni.
(Hiszen Magyarországon is megtörtént az az utóbbi tíz év alatt, hogy a
Fertő tava egészen kiszáradt, a medrét birtokba vették, felszántották,
épületekkel, gyárakkal beépítették; az utóbbi években aztán megint
előjött a tó, ujra megtelt s most a gyárak kéményein ungok, békák
kuruttyolnak.) Hanem az Arál tó a Fertőhöz képest valódi tenger. És még
is elszokott tünni egy-egy évben s akkor fű terem a helyén.

Tana vezér messzelátó bölcs volt, nem elégedett meg azzal, a mit tudott,
az okát kereste, s rájött, hogy az Arál tó olyankor szokott kiszáradni,
mikor a két nagy tápláló folyam, az Oxus és a Karassó medrét
megváltoztatva másfelé veszi irányát s valamerre a Kisilkumi pusztában
eltéved. Ha azt a maga bolondságától megteheti az a két nagy folyam,
akkor még inkább megteheti, ha emberi ész segít rajta. Tana vezér
nekiállította a népét s a két folyam torkolatait kövekkel elrekeszteté,
álmedreit kiásatta, fordulóit iránytévesztő sarkantyukkal megtörette, s
azzal mind a két folyam a helyett, hogy az Arál-tóba szakadt volna,
nekizudult a pusztának, melyet hoszszában fog körül, mint kettős
védsáncz, a harmadik erőd az Arál-tó maga. De minden erődnél jobb
oltalom a mocsár. Azon nem tudnak Kubláj khán lovas hordái
keresztültörni. Viz-isten védi a maga népét.

Most aztán mint a két oldalon védett út állt ellőttük; egész fel a Bolor
Dagh hegyekig. Ide a hegyországba akarta elvezetni népét Tana vezér.
Több mint kétszáz mértföldnyi út odáig. De ennél hosszabb útja volt
Álmos népének a Kárpátokig s harczos nemzetekkel is kellett küzdeniök
útközben. Tana vezér népének pedig az egész Kysil-Kumi pusztán senki sem
állt ellent, s kétfelől védte vonulásukat a két folyam minden mocsara. A
mongol hordák végigrobogtak az útjokat álló két mocsár mellett s az
Arál-tó vidékén a Volga és Ural között nem találtak már mást, mint a
sátorok tüzeinek helyét; az ősmagyarok még az áldozó halmokat is
szétbontották, nyomaikat, mint egykor az Egyptomból menekvő zsidókét,
elfedte az Arál-tó, melynek sekélyein gulyáikkal, méneseikkel
átgázoltak.

A Kysil-Kumi pusztában jól rejtve voltak az alatt, míg Kubláj khan
mongol hordái Európa belsejében dultak, más táboruk pedig Indiát
pusztítá. Ekkor az időt felhasználva, egyszerre felkerekedtek s gyors
ügetéssel indultak meg a Karadagh hegyei felé. Tana vezértől hadvezéri
remeklés volt e táborjárat. A hol Dzsingiszkán székhelye állt,
Szamarkánd alatt törni keresztül. És ez is természetes észjárás volt. Ha
a mongolok két világrészt elárasztottak táboraikkal, akkor odahaza nincs
hadseregük. És valóban úgy volt. Mikor Tana vezér félhold alakban
felállított táborával megjelent Szamarkánd alatt, az otthon maradt
Mitraj khán ijedten zárkózott be előle falai közé, s a fenyegető magyar
vezérnek sarczot fizetett, pénzt, kelméket, élelmiszert, marhát, tevét,
s öröme nagy volt, mikor a rettentő tábort városa alól elhuzódni látta,
mely ránézéssel száz ezer lovagra volt becsülhető. Hanem aztán az öröme
nagy hirtelen haragra változott, a mint megtudta, hogy a lovagok fele
asszony volt; s a többi része is roszul fegyverzett, hadhoz nem szokott
nép, hogy ő egy menekvő hadnak fizetett most sarczot. Rögtön utánuk is
indult összegyüjtött harczosaival a szégyent megtorolni.

Csakhogy mire utólérte őket, már akkor azok a Kara-Dagh hegyek között
voltak, s most aztán föld-isten védi a maga népét.

Szoros utakon, hegyszakadékokon átmenekült a békeszerető nép üldözői
elől, elrontva az utat, betömve a hegyszorost maga mögött, s míg az
üldöző az út megnyitásával vesződött, az alatt a futó nép ismét egy
hegybástyával odább hatolt. Így szorították őket az üldözők; mindig
odább, mindig feljebb, egyre kietlenebb völgyek közé, míg egyszer a
vérszomjú ellenség elől egy napjáratig tartó szűk szikla folyosón
keresztül menekültek át, melynek alig tiz öl széles talapját három ezer
lábnyi magas sziklafalak szorítják közre s utoljára átalakul a
nyilt-folyosó egy hosszú hegybontó alagúttá, minő a Pausilippo
folyosója, vagy az erdélyi római kapu barlangja, vagy a hirhedett Caspiæ
portæ.

Itt azután elmaradtak tőlük az üldöző mongolok, a föld alá nem volt
kedvük ellenségeiket követni. Tana vezér népe pedig egy völgykebelt
talált maga előtt, melyet köröskörül óriási hegyek kerítettek be.

Ez volt azon rejtélyes ország, a melyből Ázsia óriás folyamai erednek. A
természet remeklő műhelye.

A völgyekben, miket a szelektől minden oldalról szirtfalak védnek,
délszaki növényzet, a thea, czukornád, bambusz szabadon terem. Pálma és
kenyérfa épen úgy díszlik mint Keletindiában, azzal az áldott
külömbséggel, hogy hiányzanak az erdőkből az indiai zsangálok tengő
élődi növényei, a lianok nem fonnak szövevényt koronáikra és nincsenek
benne maró bogarak, nincs szunyog, darázs, méh e hegyek között,
annálfogva énekes madár sincs, csak magevők; a buja mezőket uratlan
csordái lepik a kiangoknak (apró, szelidíthető vadlovak) s a hosszú
gyapjat hordó yakoknak, mikben egyesülve van a gyapjúadó juh, a
teherhordó teve és a tejet, húst adó tehén; a hegyoldalakon elszaporodva
a finom szörű láma és teveőz, s egész csordaszámra Marco Polo máshonnan
kiveszett vadjuhai. A mellett éktelen mélységektől átszaggatott völgyek,
mikbe rohanó folyamok szakadnak alá, a mik a mélységben eltünnek s nem
jönnek messze napi járókig elő, míg alantabb egy-egy nagy örökké háborgó
tó sejteti, hogy tán ez az eltünt folyam gyüjtő medenczéje, a miből ez
újabb száz öles szikla-fokról omlik ismét alá. A völgyekben indiai
léghőség; a magasokban örök hó, jéghegyekkel, melyek költözködnek, odább
csusznak, nőnek és roskadnak, volcánokkal, melyek folyton élnek és
naphtha-forrásokkal, melyek lángoló kutakat képeznek.

És ember nem lakta az egész vidéket. Oly szűz volt az minden emberi
lénytől, mint a Mosquito sziget. Elzárva minden oldalról, a szomszéd
országoktól, egyedül a szűk hegyszakadékon hozzájárulható, nem csoda, ha
az ember létezése æonjain keresztül felfedezetlen maradt.

Most megkapta ős települőit. Kétszázezer lélek, erőteljes, egészséges
férfi, nő, gyermek, béke, szabadság és tiszta erkölcsök népe, kik közt
nincs se rabszolga, se kiváltságos úr, csupán önválasztotta vezérek:
«rabombánok», és «kádárok», kik a rendet fentartják s a «perest oldók»,
kik biráskodnak s a pereket elintézik ős szokás, nem irott törvény
szerint, kiknél nincs papirend, nincs positiv vallás; az Istent a nagy
természet elemeiben tisztelik: a napban és az örök tüzekben, mik hegyeik
közt égnek; a földben, mely szikláival védi, gyümölcseivel táplálja az ő
népét; a vízben, mely örök zugásával hirdeti az örökkévaló hatalmát, s a
légben, mely mindennek éltet ad. Alirumnáik a szűzek, kik az örök
tüzeket őrzik; táltosaik, gyuláik a vének, kik a tűzáldozatot, a fehér
ló áldozatot végzik. Mythologiájuk csak a természet jelenségeiből áll;
tündéreik vannak a «bábabukrában» (mit mi szivárványnak hivunk), a
«Nemerében», mely a viharon nyargal; rossz szellemeket sejtenek a
betegségek alatt, s nevezik azokat mirigynek, gutának, csomának; de az
ördögöt nem tartják nagy tiszteletben, annak a neve csak «hopczihér»,
jót várnak a lidércztől, őrizkednek a megrontó «kiszétől» s «vahortól»;
ereklyéül tartogatják a «kádári kardot», mely égből esett, vasból
készült; a szerződés kelyhét, melybe az esküvő vezérek vérüket
csorgatják; tisztán tartják a forrásokat, megcsókolják a földre esett
kenyeret; a csillagokat nevezik gönczölnek, cséplőnek, kaszásnak,
ökörhajtónak, arany tyúknak, szitás lyuknak; de vallást nem csinálnak
belőle. A ki akarja hinni, hiszi, a ki nem hiszi, nem égetik meg érte. A
ki áldozni kiván, oda mehet, a ki nem kiván, otthon maradhat. Az
ősökről, viselt dolgaikról, a csodaemberekről énekelnek a hegedősök;
azoknak a dalait utána éneklik s a hagyomány élő ajkakon száll
fiúról-fiúra.

A letelepedés első századában a Demavend volcán utolsó kitörése egész
világváltozást okozott a nagy bércztömeg sziklái között. A messze
terjedő földrengés ötvenezer mértföldnyi területet háborgatott fel.
Ekkor az a sziklafolyosó is összeomlott, a melyen keresztül Tana népe új
honába menekült. És azután az ott maradt nép számára nem volt több
kijárás az emberlakta világba.

Hétszázad folyt le fölöttük és ők be voltak e helyre zárva, mint egy
szigetbe.

Eleinte téjjel-mézzel folyó Éden kertje volt az rájuk nézve, melyben
arany időket éltek. Hanem azután, a hogy szaporodott a nép, az éden
szűkülni kezdett.

Pedig az áldás megjött. Minden új század csaknem megkétszerezte a
népszámot s bár szigorú erkölcseik, hitvesi hű családéletük által a
tulnépesedésnek korlát volt vetve, de másfelől soha háború nem
fogyasztotta a népet; egészséges hegyi levegőjét nem kereste fel semmi
járvány, idegen népekkel érintkezés által nem hurczoltak be dögvészt,
nem haltak az emberek rakásra; sőt mivel minden ember mértékletesen élt,
annál nagyobb vénséget ért, együtt volt az ősapa a háznál a
dédunokákkal.

A hetedik században már hat milliónyi nép élt akkora földterületen, a
mekkora fél Erdély; s annak a térnek is egy harmada szikla, folyammeder,
és tófenék.

És annak a hat millió embernek mégis élni kellett azon a körülzárt
földdarabon; mert ki nem mehetett róla, élnie kellett abból, a mit az a
darab föld ád, mert kivülről nem hozhatott be magának semmit.

Ez a helyzet próbálta ki aztán, hogy mire képes a szükségtől
kényszerített ember. Egy nomád nép, mely senkitől nem tanulhatott
semmit, mely senkitől nem kérhetett ismeretet, segélyt, tanácsot, magára
hagyva, kényszerítve a vas szükség által, lassankint átalakult
földmívelő, iparűző néppé, s a huszadik századában a keresztyén
időszámlálásnak e kis országnak már nem volt egy foltja, a mely
mintagazdasággá át ne lett volna alakítva, s nem volt egy embere, a
gyermektől kezdve az állam vezéreig, a ki valami munkával ne szolgálta
volna meg azt, a mit a föld ád neki.

Egész területük keresztül-kasul volt szeldelve csatornákkal, az volt a
közlekedési hálózat s egyuttal öntözésre szolgált. A folyamok, csatornák
partjain álltak végig építve házaik, nem városokká összetömve, s a
lépcsőzetes háztetőkön is konyhanövény tenyészett. Gyümölcsfasorok
szegélyeztek minden útat. A legmagasabb hegyek, mint egy mexicói
teocalli fokozatos escarpeokra vágva, rizst termettek, melynek öntözését
öntalálmányú vízemelő gépek végezék el. Nem volt rossz föld, nem volt
futó homok az egész országban; mesterséges trágyával a holt agyag és a
sivó fövény is televénynyé lett nemesítve. A hegyszakadékokat gátakkal
elzárták s úgy fogták fel a tavaszi vízáradásokat, az elzárt völgyeket
pedig lassankint beiszapolta az ár, s lett a sziklavölgyből
gyümölcstermő kert. A dúvadak minden faját kiirtották, fogyott vele az
együttevő mihaszna csőcselék, hanem egy párduczfajt megszelidítettek
házi állattá, s ez pótolta náluk a kutyát; mit nem hozhattak magukkal
menekvő útjokban, hogy ugatásával el ne árulja a tábor hollétét az
ellenségnek. A szelid párduczot használták vadászatra; egy gémfajt (a
lúvit) pedig halászatra fogták.

A szükség élesítette a természetes észt. Elzárva a külvilágtól,
öntudatlanul is versenyt futottak azzal. Maguktól kellett mindent
feltalálniok: hid- és útépítést, saját stylt az architecturában,
bányászatot, huta-kezelést, kohót, embererőt sokszorosító gépeket, saját
betüikkel öntalálmányuk szerint önkészítette papirra tanultak nyomtatni,
s ismereteiket rendes iskolákban közölték az ifjusággal, szövőszéket
alkalmaztak a sebes folyamár által hajtott kerék fölé s szőttek
géperővel. Volt saját időmérő gépük. Rég feltalálták, hogyan kell a
naphthát a föld mélyéből bambuszcsöveken át elvezetni a lakházakhoz s
főzéshez, világításhoz használni. Új szövetanyagokat fedeztek fel,
megnemesíték a lámát, hogy gyapja finomabb lett a merino juhénál s
yak-csordáik hosszú szőre selyemkint fonható lett; csalán és pozsgár
fajok rostja termette vászonneműiket; szabadon tenyésző selymérek adták
asszonyaikra a selyem köntöst. – Voltak jeladó harangjaik, s azok
számára épített magas tornyok. Üveget, porczellánt, kőedényt
készítettek, mely versenyzett az európai és chinai gyártmányokkal.

Már a mult század tudósai Darwin, Olifant, Schlagintweit feljegyezték
azt a tényt, hogy – a Himmalaya hegyvidéknek valami sajátszerű szelidítő
hatása van az állati életműszerekre.

Tudós Wagner a XVII-ik században, chinai irók után azt jegyzé fel, hogy
a mely tigrisek a Kin-Tseui hegyek között laknak, az embert nem bántják;
Schlagintweit antilope csordákkal találkozott, melyek az utazókat egész
közelre bevárták; Darwin a Himmalaya erdők madarairól jegyezte fel, hogy
azok oly szelidek, mint a háziállatok; mikor az erdőben leült falatozni,
a foglyok, fáczányok körülsereglették, vállaira szálltak, egy fenyőmadár
épen a csészéje szélére szállt le, s engedte magát a csészével együtt a
földre letenni; minden utazó természettudós azt tapasztalá, hogy e
hegyvilágban a tyúkok, pulykák, pávák épen úgy tenyésznek még vadon az
erdőkben, mint a hogy házi baromfinak szelidültek a fáczányok, tuzokok
és reznekek, pompás válfajokat szaporítva.

Minő varázs ez? A geodæmon? A légnek, földnek, napnak, víznek
összehatása mindenre a minek kedélye van? az állatra úgy mint az
emberre?

Mert az ember is oly békeszerető e vidéken. Nem viselnek itt háborút;
még önmaguk közt sem verekesznek a népek, a mi még nagyobb csoda. A
Himmalaya és Karakorumhegyek minden nemzete egy embert választ meg
Istenének s azt imádja. S e kultusznak mély értelme van. Az embertársban
tisztelni az Isten képét. A Lámaimádók nem ölnek embert. Az nekik annyi,
mint Istent ölni.

A Kint-Tseut lakó magyar faj is ily békeszerető. Már eredetileg azon
ősöktől örökölte e hajlamát, a kik kerülték a hadakozást. A hegyvilág
elandalító varázsa megörökítette ezt bennük. A természet bűbája, a
felséges ellentét a völgyek pálmavirányos öröktavasz látképe, s a rögtön
előmeredő óriási havasok bálványai között mindenkire ellenállhatlan
bűverővel hat; ez lefegyverzi a nehéz indulatokat s szeretni tanít.

Aztán a Kin-Tseu népének nincs szeszes itala. Szőlő nem honos ott, s
vándor madara a hegyvilágnak nincs, mely annak magját ott elhullatta
volna; a szesz-gyártást nem találták föl; a savanyú lótejtől, a
kumisztól undorodnak, a gabnaféle kell náluk kenyérnek, serkészítésre
nem vesztegetik; s a pálmaborkészítést erkölcsi fogalmaik tiltják, a
lecsapolt levű pálma kivész, s a gyümölcstermő fát elpusztítani náluk a
földisten ellen való vétek.

A hegyvilág lakói vízimádók. És az a víz meg is érdemli, hogy imádják.
Olyan a Himmalaya és Khu-kunoor forrás vize, mintha a föld anyateje
volna; tiszta, üdítő, lélekébresztő ital. Nem lehet vele betelni. A kik
ezt iszszák, részegei a józanságnak. Azokra nézve undorító azon túl
minden ital.

Nemes érczekben, különösen aranyban gazdagok voltak az ország bérczei; a
chinai kormány maga is aranymosó telepeket tart a két nagy folyam
zátonyain, pedig azok csak a morzsákat iszapoljak odáig; itt
kifogyhatlan erekben van még a világkormányzó ércz, s darabokban
elszórva is található, mint Ausztráliában. S a mi aranyat, ezüstöt
kétszáz év óta kibányásztak ez országban, azt nem vihették ki sehová, az
bennrekedt. Milliárdokra kell menni e nép kincsének. Úgy is van. A nép
minden osztálya pompát űz, gombok, csattok, lánczok dolgában, a mik mind
ezüstből, aranyból vannak; leányok pártáján, nők főkötőin, nyaklánczain,
kösöntyüin hirdeti tulszaporodását a nemes ércz; a gazdagok asztalain
tányérok, billikomok, kulacsok tömör drága érczből, s az ország
fővárosában a nap templomának kupolája tiszta vert aranyból készült.

Dávid felületes felszámítás szerint két ezer millióra becsülte az
arany-ezüst készletet, mely a kin-tseui rokon nép birtokában van.
(Hiszen nyolcz század alatt Magyarország arany-ezüst termelése ezt meg
is haladja – hol van hát?)

De a mi Dávidra nézve becsesebb volt a felfedett ország minden
kincseinél, az a nép nyelve.

Tiszta, vegyületlen magyar nyelv az. Nem válfaj, nem rokon idioma, de
azonos az európai magyarral, mint a hogy azonos a székely, a csángó;
csupán a kiejtésben van valami idegenszerű. Hiányoznak belőle az európai
magyar nyelvben meghonosult idegen szavak, a tudományosan képzett és
bevett műszavak, azok helyett sok ős szó él benne, tárgynevek, igék, mik
a magyarban mint helységek nevei fordulnak elő. A két nemzet különben
tökéletesen megértheti egymást, mint a hogy megértették az ősök Dávid
szavait az első találkozáskor és Dávid az ő beszédüket.

Azok elmondák neki, hogy épen hajnali áldozatot tartottak a tüzkutaknál,
midőn megjelent az a fénylő égi csoda hegyeik felett, hangos döngésével
zengve le a magasságból. Mythoszi lény volt az előttük: Csaba vezér
szárnyas táltosa. Mikor aztán a fényes alak a tüzbálvány által lesujtva
aláhullott, a hóhegyben mély aknát furva esésével, a «gyulák» jós
szavára a nép hozzáfogott az akna irányában egy tárnát ásni a hótömeg
alá, hogy a leesett tündért kiszabadítsa. Így találtak rá a légjáró
gépre s kivontatták azt a szabadba, s miután nyitjára találtak, a benne
aléltan fekvő férfit így hozták életre s most imádattal várják szavait.

És Dávid beszélt nekik röviden, velősen.

Elmondá, hogy ő nem Isten; hanem rokon. Fia annak a testvér nemzetnek,
mely Álmos alatt messze földre kivándorolt. Elmondá e nép történetét,
nehéz küzdelmeit, mostani sorsát. Felfedezé előttük, hogy künn a nagy
világban mennyi új találmánya az emberi észnek segíté az embert a világ
urává lenni. Azok hallgatták áhitattal, a tudvágy szomjával. Mikor Dávid
végül a találmányok koronáját, a légjárót mutatta be nekik, szemük
láttára emelkedve fel azzal a magasba, s ismét leszállva közéjük és
aztán megmagyarázta nekik, hogy ez nem földön túli csoda műve, hanem a
természeti erők gépmozdító hatalma, s hogy ilyen hatalom tömérdek van,
és az mind az emberi ész alattvalója, akkor az ősz táltosok nyakába
borultak és könyezve kérték: «tanítsd meg hát ezekre a mi népünket.»

Épen ez volt Dávid kivánsága.

Megköszönte a rokonoknak a szabadítást, azok ős szokás szerint
megcsókolák, a férfiak homlokát, szakállát, az áldozó szűzek, az
alirumnák, sellők, a firének arczát és ajkait. Ah, de ezek szűz szent
csókok voltak; s nem a chinai tudós által leirt «Anaitis bálványozás»
sokszorozott kéjmámora, a mi többféle név alatt és névtelenül ismeretes
volt Babylonban, Rómában, Párisban, Szent-Pétervárott s a kelet minden
városában, csak a magyar és a germán fajoknál nem volt otthon soha.

Tizenkét táltos és gyula vállalkozott rá, hogy Dáviddal együtt a
repülőgépben utazza végig az országot. Ez ország neve volt a
bennlakóknál «Kincső.» Egyszerű, természetes elnevezés, «Kincs ő»; – a
ki hazát, kenyeret, aranyat, békességet, egészséget ád fogadott fiainak.
A chinai tudósok, a míg a közlekedés fennállt ez országgal, valószinüleg
e szóból csinálták a chinai Kin-Tseut, mely náluk ismét «hegyországot»
jelent. Megfordítva is történhetett. Mi nevezzük ezentúl Kincsőnek.

Dávidot, a hol csak megjelent, mindenütt az imádat hódolatával fogadták.
Nem voltak nekik villanytávirdáik, a népajk adta tovább a hirt, s az még
is megelőzte jövetelét. Dávid egy egész hónapot időzött Kincsőben, s az
alatt tanulmányozta a népet és országot. A nép valóban túl volt
szaporodva s a föld a legjobb mívelés mellett is csak szűken táplálhatta
már lakosait. A hegylakók azonban semmi kecsegtetéssel nem voltak
rábirhatók, hogy valaha más hazát keressenek. Oly tiszta lég, oly tiszta
víz, oly szép havasok, oly zöld erdők nincsenek a világon sehol.
Ellenben a rónák lakóinál rögtön gyujtott az eszme, más hazát keresni,
hol van sok föld, olcsó föld, láthatártalan puszták; azokon
megtelepülni. Mikor Dávid elmondta nekik, hogy hasonló légjáró, a minőn
idejött, sok ezerével van még odahaza, a rónák lakói százezerével
gyültek hozzá, felajánlani magukat, hogy rögtön vele mennek.

– Lassan a testtel; mondá nekik Dávid. A honfoglalás nem megy most olyan
könnyen, mint ezer év előtt. Minden darab földnek ura van most, s
fegyverrel nem foglalnak többé földeket. A birtokot meg kell szerezni, a
polgárjogot meg kell szolgálni. Elébb tanulni kell mindent, a mi a
külvilágban életadó tudomány. Ha akartok tanulni, én adok nektek
tanítókat.

Az ősnép örömmel kapta fel ez ajánlatot. Az első felszólításra
kétszázezer ifjú tizenkét évestől tizennyolczig, jegyeztette fel nevét
azok sorába, kik a világ tudományát tanulni akarják. Ez bezárt országuk
kulcsa.

És akkor kezdte el Dávid Magyarországról a néptanítókat egy mindenki
előtt titokban tartott czélra magához gyüjteni. Iskolamesterek és
tanárok eddig hallatlan fizetések mellett szerződtettek, a feloszlatott
szerzetek tagjai meghivattak egy magas missióra; s azok mind átköltöztek
Kincsőbe az új nemzedéket oktatni. Azután a technikai ismeretek
gyakorlati tanítói vándoroltak oda; kik a bányászat, kőszén-aknászat
terén új kincsforrásokat nyitottak az országban, kik a gépekkel, gőz- és
hőléghajókkal ismerteték meg a népet s megtaníták azt saját bányászta,
olvasztotta érczből az újkor leviathanjainak alkotására, kik megtaníták
neki a papirkészítést, és a nyomdászatot; kik megismerteték azt a
mindennapi élet vegytanával, és végül megtaníták neki az emberi
találmányok legrettenetesebbikének, a lőfegyvernek kezelését is. Az új
nemzedéknek arra is készen kellett lenni, hogy fogadott hazáját keble
tüzével és fegyvere tüzével védelmezze, mert annak ellensége köröskörül
sok! azt nem védi áthághatlan bérczfal.

Az új nemzedék tanult és dolgozott szorgalmasan, az új hazába vágyók
serege az évek folytán felszaporodott fél millióra; ezeknek az oktatása
eleinte sok pénzbe került, később a költséget megtéríté a jövedelem.
Kincsőország az új nemzedék gyárainak termékeit arannyal fizette. De
jöttek ismét új kiadások. Az egész nemzedéket fel kellett fegyverezni és
pánczélozni. Mindezen kiadások névtelenül, egyedül e czím alatt
«Kin-Tseu» lettek beigtatva az Otthon állam számadásaiba, s az
igazgatóság és az országgyűlés megnyugodott benne évekig, hogy azok
Tatrangi által jó helyre fordított beruházások.

Ő pedig hermetice elzárva tartá a titkot, a mi a hegyországon belül
történik. A ki egyszer innen odahagyta magát vitetni, az kötelezve volt
bizonyos ideig ott maradni, vissza nem jöhetett onnan, s tudósítást
itthon maradt rokonainak csak hirlapi úton küldhetett, s a tudósítások
egyedül az Otthon világjegyekkel nyomott lapjában jelentek meg.

Mikor fognak visszatérhetni mindezek? Mikor jöhet ki az egész
átköltözésre kész nemzedék? erre bizonyos választ adott a vele
szerződteknek Dávid. Abban az évben, mely az Otthon város alapításától
tizedik.

Tudta jól, hogy ez lesz a válságos év, melyben az ármány még egyszer
megkisérti majd felfordítani fejtetőre a világot, s felülkerekiteni a
bűnt, butaságot, erőszakot.

Az Otthon alapításának tizedik éve nyitja meg Kincső érczfalait.

Az alatt az új nemzedék tanul, gyakorolja magát, mívelődik, dolgozik,
pénzt gyüjt, azt gyümölcsözteti, állami rendhez szokik; egy társasággá
tömörül össze, hogy mikor a hivó óra üt, mint egy óriás léphessen a
világ közepébe, tetőtől talpig felkészülten, betanultan, gazdagon.

Az új nemzedék az észszerű hitet is felveszi az alatt, szabadon, a
hierarchia rendszerétől menten, a hogy azt a szeretet istene magyarázta
meg az emberi szívnek, s vallása egységes: se nem katholikus, se nem
protestans, se nem zsidó: a szeretet vallása az. Nincs hitvillongás.

És míg ezek lassan végbemennek, mint a korall szigetek emelkedése: az
alatt künn a nagy világban nem sejti a mozgalmat senki. A légjárók
hajósait Tatranginak adott eskű kötelezi nem szólni semmit Kincső
titkairól senkinek; még a feleségnek sem. Ugyanezen fogadás köti viszont
Dávidot is velök szemben. S Dávid meg szokta tartani fogadását. Pedig
Rozáli szemei nedvesek voltak, Rozáli arczai hervadtak, Kincső titka
miatt, hanem azért Dávid még e drága könyekért sem árulta el Kincső
titkát.

Hiszen csak két év van már hátra.

Mintegy öt millióra mehetett a nép száma, melyet Dávid a Kincső
sziklaországban bezárva tart. Épen elég – nyereménynek és nem tulságosan
sok. Nagy küzdelem lett volna a meghódításával, ha akár egy hosszúsági
fokkal odább, akár egy szélességi fokkal lejebb telepedik le a vándor
törzs. Amott a chinai, emitt a keletindiai nép közé kerül. Akár egyik,
akár másik szokásait vette volna fel, képtelen erőfeszítésbe került
volna az európai míveltség számára való visszahódítása; a budhismus,
lamaismus, a shamán és brahmin hitágazatok, a dervisek, kanféta papok,
bonczok és lámák fanatismusa kiirthatatlan; a vallásos fogalmakon
alapult kasztrendszer az új kor uralkodó democrata irányzatának úgy áll
ellent, mint az indus dzsangalok folyondár szövevénye az utazónak. Jó
szerencse, hogy el volt zárva e népfaj minden chinai, mandzsu és indus
befolyástól. Megmaradt ős eredetiségében. A magyar ősnép napimádó,
elemeket tisztelő volt. Bálványai nem voltak. Az elemimádástól az
észszerű valláshoz könnyen átvezethető egy nép. Isten neve náluk is
Isten volt. Régi hagyományok emlegettek egy hadistent is, «Damasek»
isten név alatt: annak már oltára sem volt sehol. De égtek a «tűzhalmok»
a «Runa» tiszteletére, kit a «Béke» istennőjének tartottak. Rossz
szellemeiket nevezték «Ármánynak, Manónak, Mirigynek, Nemerének,» de nem
féltek tőlük, a viharnak lisztet szórtak a szemébe engesztelésül, s ha
nem szünt dühöngeni, kést hajigáltak belé, hogy elvágják a szárnyát; nem
nagyon féltek az ördögöktől. Voltak hagyományaik a «vizi hüvelvény»-ről,
a fanyövő, vasgyuró óriásokról, a hüvelyknyi Pilinkóról; de azok nem
emelkedtek a népmesék mondakörén túl a mythosz magaslatáig. Áldoztak a
kutaknál, forrásoknál, a tüzkutaknál, tüzhányóknál s áldozattevő
papjaikat nevezték Gyuláknak, Táltosoknak: de ezek nem emelkedtek a
közönséges emberek rangján túl, s az ünnepnapokon kívül csak úgy
folytatták a szántás-vetést, kézimunkát, mint más halandó. Az elemek
papnéi, az alirumnák, sellők, firénék, ha férjhez mentek, megszüntek a
szertartásokban részt venni, s csak vénségükre, mikor arczuk
összetöpörödött, szemeik megveresedtek, emelkedtek ismét a «kisze» –
«kokós» bűbájos hirébe: az is inkább tréfás elnevezés volt, mint komoly.
A magyar faj nem volt a fanatismus betege soha.

Társadalmi rendjükben nem volt sem úr, sem rabszolga: egyenlő volt
minden ember s szabad ura tetteinek. Minden előljárójukat szabadon
választották; a rabonbánokat, kik a székek rendjét fentarták, a
perestoldókat, kik igazságot szolgáltattak, a Kádárokat, kik a belbékét
fentartották s a Horkászokat, kik a közadót beszedték s a
közszükségletre feloszták; végre a hét vezért magát, s a hét vezér a
Tana-családból eredő fejedelmet, ki választása napján megtette a
«napvágást» az «égből esett karddal.» Vezérválasztáskor még divott a
szokás, hogy a vezérek karjaikat megszúrva, vérüket egy közös áldozó
kehelybe csorgatták s ez volt az eskű pecsétje.

Mikor egy fejedelem elvénült, elméjében meggyengült, s látta azt, hogy
népének nem használhat többé: önakaratából leszállt a trónját képező
paizsról, elbujdosott a Khokonoor hegy örökzöld erdejei közé, nem jött
többé vissza: a táltosok hirül adák a népnek, hogy Damasek isten magához
szólítá a fejedelmet, s a vezérek választottak a Tana törzsből új,
fiatal, életerős fejedelmet.

Ez egyszerű szokások mellett könnyű volt az új kor civilisáló fogalmait
meghonosítani. Nem volt ellenállás sehol. A gőzgép, a villany, a
távirda, a nyomda, a repülő gép ellenállhatlan apostolai az új
evangeliumnak.

Előre látható volt, hogy két évtized, minden erőszakos parancsszó
nélkül, átidomítja az egész ősnemzetet, s ha az idő haladtával a két
különszakadt testvérnemzet egymással újra elegyülni fog, mind a kettő
kölcsön adandja egymásnak jó tulajdonait, lesz belőle egy érczkolossz,
mely egyik lábával Európa, másikkal Ázsia közepén foglalva állást,
fejével a mulandóság gőzkörén túl emelkedik.

Ez érczkolosszt látta maga előtt Dávid, valahányszor az Otthon és Kincső
közötti légi útat végig mérte légjárója szárnyaival; nem csoda, ha a
fényes bálványképtől nem látta a magában epedő asszony egyre halaványuló
képét.


A BABYLONI HÖLGY.

Mr. Severust ez alatt észak felé szállítá a repülő gép.

Szentpétervárott előre hírül volt adva az Otthon állam egyik igazgató
elnökének megérkezése.

Gond volt rá, hogy fogadtatása oly fényes legyen, minő szokott lenni
hajdanában a koronás uralkodóké, midőn rangegyenlő fejedelmet látogattak
meg.

Sasza asszony személyesen várt az érkezőre az aërodromon pálya
főpalotájánál.

Mr. Severust meglepte az a bizarr ötlet, hogy tiszteletére a pályafőtől
egész a hajdani czárok téli palotájáig két sorban a tisztelgő sorfalat
csupa fegyveres nők képezték. Sasza asszonynak voltak nőezredei,
nőtisztekkel, nőtábornokokkal.

Severusnak mindenütt, a merre tekintett, föltűnt a kiáltó ellentét azon
két város között, a melyből jött s a hová érkezett.

Amott rend, munkás sürgés-forgás, egészséges élet; itt keverve a pompa a
rommal; mámoros zaj, libertin kedvcsapongás, úrtalan mozgalom, mely
tömeges bacchanalból véres dulakodássá alakult át.

Míg az indóháztól a téli palotáig vonult nyolcz lovas hintajával, egy
pár ezer embert agyonnyomtak a tolakodó tömegben s három néző állvány
leszakadt a sokaság alatt, a nép gúnykaczaja elfojtá a halálra
sebesültek ordítását.[2]

Severus Sasza asszony jobbján ült a hintóban. Megbámulni való jelenet.
Egy feketeképű szerecsen, oly szabályos, szoborszerű szép vonásokkal,
mintha csak egy patricius mintaképe volna – vasból öntve. És ez az ember
az, ki rangjára nézve egyenlő a hatvan millió orosz
elnök-uralkodónéjával s hatalma mérkőzik vele; ki látta maga előtt futni
a nihilista seregek százezreit, s űzte őket egy szál vesszővel, igaz,
hogy ez a vessző a varázsbot (Wünschelruthe), mely felfedezi a föld
alatt rejlő kincseket. Ez az ember az, a ki a hová pálczája végével
lemutat, aranynyal telt kádak emelkednek ki a földből. S ez idejött most
szövetséget ajánlani, s azt nehéz pénzen megvenni.

Sasza asszony uralkodói vendége mellett ül; hódító jelenség. Az évek még
szebbé tették; alakja megtelt, idomai kidomborodtak; az uralkodás
megszokása valami hódító varázst öntött el vonásain. Szemeinek villanása
minden istennő szemsugarait egyesíti: Venustól kezdve Junóig.

Ez idő szerint a hellen divat uralkodik Szentpétervárott a női
viseletben: spartai, doriai és athenei vegyest. A chitont viseli minden
nő, a kettős övvel, melyeknek egyike a kebel alatt, másika a csipőn alul
szedi redőkbe a testhez tapadó öltönyt. A legelőkelőbb világ az atheni
chitont viseli, melynek hosszú ujjai vannak, apróra szedett, festői
redőzete; a szabadabb nők utánozzák a spartai divatot, melynél a
chitonnak nincsen ujja, se varrás nincs rajta, a lenge szövet
boglárokkal, szalagcsokrokkal van összecsatolva a vállon, és alább – és
nem is nagyon titoktartón. Sasza asszony, mint úrhölgyhöz illő, az
atheni chitont viselte; de az oly finom csalánszövetből volt, hogy a hol
a redő a testhez simult, a bőr keresztül rózsaszinlett rajta.

S minthogy a kérlelhetlen égalj nem kedvezett a divat
philhellenismusának az év három negyedében: a hölgyek felvették rá a
bundát. Antik szobrok nyusztprémes pelisseburkolattal. Sasza asszony
hermelin palástot viselt, fél termetét takaratlan hagyva.

Az egész nép jellege volt ez: chiton a bunda alatt. A mi a déli égalj
népeinél a napsugártól és virágpárázattól ápolt szenvedély: itt
erőszakosan felszítva a zúzmarás fenyvek gyantabűze által, a meleg
utczakövön heverő lazzaroni édes semmit nem tevése itt átalakítva a
pálinkakábulat állati döglésévé; a franczia pezsdülő néplelkesülés
socialis kitörései itt elfajulva féktelen tömegek rablógyujtogató
zendüléseivé; s a mi a forró égövek népeinél csáb, kaczérság,
érzékkábító szenvedély, az itt egész meztelenségében, mely nem csábít
többé, de megdöbbent, odadobva a közlátványnak: megfosztva költői
varázskörétől; és a mi nyomában jár a túllakott érzéki dobzódásnak, az
undor, a tehetetlen vágy, a kegyetlen önzés, a bizarr
természetellenesség.

Severus nem érezte magát különösen elragadtatva a nihilismus
székhelyének tömeges benyomása által. A téli palotába megérkezve ugyan
szelídült ez a hatás. Sasza asszonynak ízlése volt, s republicánus
elnöknő létére sokat eltanult XIV. Lajos udvarától. Kivéve a hajdani
etiquettet, mindenben a franczia szokások voltak utánozva; a külső máz
pedig Rómától volt kölcsönözve, egy Lollia Paulina mintaképe szerint.

Mr. Severust az lepte meg legjobban, hogy a téli palotában, hol római
szokás szerint csupa ifjú leányok és válogatott szép gyermekek végezték
a szolgálatot, nemcsak e lenge öltönyű canephorák, hanem Sasza asszony
belső udvarhölgyei között is találkozott több ifju hölgygyel, a kik
megszólítására magyarul feleltek. Ezek többnyire válogatott szépségek
voltak, finom társalgók, és ügyesen kaczérok.

Mr. Severus éles eszü ember volt, s így fejtette meg a talányt.

Ezek a Magyarországon települt Sabina növendékei. A Sabina Sasza asszony
által rendezett intézmény. Mi hivatásuk lehet ezeknek a nőknek? Csupán
azért, hogy Sasza asszony udvarát ékesítsék, hogy az ő híveinek
gyönyörül szolgáljanak, ez ötlet nem támadhatott. Annak messzebb ható
czélja lehet. Tán arra használja Sasza asszony e minden női csáb
bűvészetében kitanult hölgyeket, hogy azok titkos rendőrségét képezzék?
Talán utasítva vannak azok, hogy majd egy, majd más kijelölt férfit
csábjaik hálójába kerítsenek, s mikor meghódították, titkait kicsalják s
azokat úrnőjüknek besúgják? Talán ezen az úton tud meg Sasza asszony
minden alattomos összeesküvést távol és közel; a felvergődött hatalmasok
ellenszenveiről általuk értesül, lázadásra kész ezredek vezéreit ezek
árulják el neki; mikor a nagy pénzemberek valami nagy csinyre készülnek,
ezek a kegyencznők kiveszik belőlük egy gyenge pillanatban a terv
titkát, s az elnöknő a börzén mindig felfedett kártyájú ellenfelekkel
játszik? Talán ezek még a küldiplomatia legbelsőbb szobáiban is szabadon
kutatnak; s rejtett jegyzékek, titkos irások kulcsa, bizalmas utasítások
e szép szemek révén jutnak Sasza asszony tudomására? A választ saját
tapasztalatából kapta meg e föltevésekre Severus.

Sasza asszonynak, uralkodónőként, arra volt legfőbb gondja, hogy
vendégét meg ne engedje pihenni az élvezetektől. Minden napra új meg új
mulatság volt rendezve és minden mulatságon átérzett az a fenyőgyanta
ébresztette inger, a mi az orosz nihilismust úgy jellemzi. Az opera
zenéje vagy lázító zajos volt, vagy buja melodiákkal lankasztó; a
vígjáték közel járt a római fescenninákhoz, s a ballet nagyon
hasonlított a babyloni Astarte-ünnepekhez. A vendégeskedés elkezdődött a
fölkelésnél s folyt késő éjszakáig, a mi félbeszakítá, csak látványos
mulatság volt, az érzékiség kifinomított leleményességével s a reggeli
napsugár rendesen egy bacchanál csoportozatait világítá meg a téli
palota üvegfestményein keresztül.

Mr. Severus inyencz volt és szeretett is mulatni. Igaz ugyan, hogy a
nagy mulatság közben nem jutott hozzá, hogy Sasza asszonynyal
idejövetele czéljáról beszéljen; de hiszen van még idő rá.

Mikor aztán már Szentpétervárott minden élvezet ki volt merítve, Sasza
asszony meghívá mr. Severust vadászatra a Pawlofszky-kastélyba.

Ez a hajdani czári mulató kastély, négy mértföldnyire Szentpétervártól,
Czarszkoje Zelo közelében, melynek legnagyobb nevezetessége az, hogy egy
dísztermének minden butorzata, szőnyegei a hajdani czárnők és
czárleányok kezeivel van hímezve. Most e himzeteken Sasza asszony
vendégei hevernek. És a gyönyörű külhoni vadakat, miket a czárok
acclimatáltak a Pawlofszky Vauxhall nagy vadas kertjében, most a
parvenuk lövöldözik rakásra.

Sasza asszony e vadászaton kitünő lövésznőnek mutatta be magát, s este a
lakománál mint Diána jelent meg, udvarhölgyeivel együtt, térdig
felkötött görög jelmezben.

Mr. Severus a nap fáradalmai után is versenyt ivott a társasággal, s nem
volt férfi, a ki jobban győzte volna; de még asszony sem.

Éjfélen túl Sasza asszony canephorái egy sajátszerű italt hordtak körül,
a miről a ház úrnője azt mondá Severusnak, hogy ez a római «cinnus»
ital, melynek készítése titkát egy Pompejiben felfedezett viaszlapról
olvasták le: ettől legédesebb álmokat lát az ember.

Severus megitta azt is.

Éjfél után két órakor a vendégeket, kit vezetve, kit emelve,
lakosztályaikba szállíták: mr. Severus számára a félkörben épült mulató
vár első emeleti balszárnyának három terme volt berendezve. Sasza
asszony maga foglalta el a középosztályt.

Severus, lefekvés előtt már úgy érezte, mintha a cinnus működnék; szemei
előtt sajátszerű fényes ködben úszott a világ.

Severus hálóterme valódi muzeuma volt a művészi remekléseknek. A falak
táblázata, a boltozat függő csapjai vésnöki díszművek, a szőnyegzet
legdrágább persa gimians kézmű, az alacsony széles nyugágy a
legsimulékonyabb casses szövetű párnáival, keletindiai minta, karcsú,
kigyótekervényű mennyezet oszlopaival, a földtekét emelő Atlas, mint
óramű, genfi remekmunka. És szemben a nyugágygyal, egy egész oszlopközt
és annak boltozatát betölt egy művészi alkotású anaglyph: szobrász és
festész pályakoszorús műve: emelkedett dombormű márványból, melynek
szobrai egyúttal ki is vannak festve, a háttér szintén egy festett
tájkép. Az anaglyph tárgya az a sokszor felhasznált mythoszi jelenet, a
midőn Páris, a juhász, válogat három istennő között, hogy melyiknek adja
az aranyalmát? A mit a szobrász vésője hidegen hagyott a szobrokon, azt
a festő ecsetje átmelegíté, még az öltönyöket is átlátszóvá tette. Páris
maga háttal fordulva ül az előtérben s egészen sötétre van színezve a
három ragyogó istennő alakjához kellő ellentétben. A pásztor lábánál egy
fehér macska fekszik, abból a szép hosszú selyemszőrű fajból, mely
Chinában otthonos.

Severust valami édes bágyadás vonzotta a nyugágy felé; két gyermekapród
segített neki földi hüvelyeitől megszabadulni. Azt hitte, hogy amint
befekszik, rögtön el fog aludni.

A hálóterem valami édes, mámorító illattal volt eltelve, minők az indus
nábobok alvószobáit árasztják el; az «utturkhena» és a ceranna
tömjénszaga az, mely bűvösen izgatólag hat az idegekre.

S a mint a fejét a párnára letette Severus, elkezdettek körülötte,
alatta, vagy fölötte andalító accordok zendülni, zenehang, mely az
emberénekhez hasonlít, vízbehulló cseppek dallama, minőt a melodion ércz
hangorája ad, átváltozva szellemszerű, szélzúgású melodiákká, minőket az
Aeolodicon üvegfuvolái dalolnak, közbe az üvegharangjáték templomi
kondulásai; czitera-pengés és távoli czimbalomverés méla kiséretében, s
mikor egyszer-egyszer elhalt a rejtélyes hangszerek danája, a távolból
hangzott egy szerelmes fülemüle szívcsiklandó édes csattogása.

S míg e tündéri hangverseny minden idegét édes mámorral lankasztá, az
ébren alvó szemei előtt egyszerre csak megelevenült a szemközti
anaglyph.

A három istennő-szobor elevenné vált, tagjaik megmozdultak, kebleik
pihegtek, szemeik ragyogtak és arczuk mosolygott.

És Severusnak úgy tetszett, mintha mind a három alakot jól ismerné.

A bal felől álló, a büszke Minerva: az Hermione Peleia, a jobbfelőli
Rozáli, a Juno; a középső, a Vénus, Alexandra.

Hiszen még álomnak sem igaz; de a kik személyesítik őket, annyira
hasonlítanak hozzájuk.

És az élő szobrok elkezdenek mozogni; minden mozdulatuk szoborszerű,
csábító, lélekvesztő jelenet. Versenyeznek bájaikkal. S a biró, a
pásztor, nem tud közöttük itéletet tenni: melyik a szebbik? Severus sem.

A fehér chinai macska felkel a pásztor lábaitól, s odasunynyogva a
hármas csoport közé, az istennői szobrok fehér lábszáraihoz
törleszkedik.

Most a mozdulatlan ülő pásztor egyszerre hátra fordítja a fejét s
Severus saját magára ismer benne. Páris, mint néger, fekete arczczal.

Képmása kérdőleg tekint rá, mintha válaszát várná: «melyiknek adod a
szépség diját?»

És Severus azt érzi, mintha csakugyan ott ülne a repkény-övezte mohos
kövön a három istennő lábainál, s mondhatatlan édes kín gyilkolná
szivét, hogy nem tudja megmondani, melyik a szebbik? A kinzó gyönyört
érzi minden tagja; lelkét csiklandozza az, és lázt gyujt minden erébe.

Közelítene a csábító csoporthoz, odavetné magát eléjük a földre,
csókolná lábaik ujjait; de a szobrász márványtagokat adott égő szíve
fölé; nem mozdulhat; a három istennő-szobor lassankint ismét márványnyá
hidegül, a fehér macska visszafekszik a pásztor lábaihoz, a túlvilági
melodiák elhalnak s Severus mély narcoticus álomba merül, melyet a
hashis-evők gyönyörlátványai nyugtalanítanak.

Mikor felébred, már a napvilág koczkákat rajzol az ablakok nehéz damaszt
függönyeire.

A mint kábult fejét fölemeli, a legelső tárgy, a mit megpillant, egy
fehér chinai macska, mely lábainál alszik.

Az ébredő heves mozdulatára a szép állat is felriad, nagyot nyujtózik,
hátát felgörbítve, s a míg ásít, piros nyelvét s hófehér fogait mutatja
s aztán leszökik az ágyról, s Severus akkor veszi észre, hogy még egy
harmadik élő lény is van a teremben.

Juno.

Az éjjeli tünemény egyik alakja. Ugyanazon hajfonadékkal, melyben Rozáli
viselete van utánozva, ugyanazon ó-görög öltözetben.

Juno az uralkodónő canephoráinak egyike. Ezüst táblájú asztalkán
reggelijét hozta el a magas vendégnek: chocoladeot, főtt tojást és finom
hevítő gowril-szeszt. És most rózsa-ajkát félig mosolyra nyitva, hogy
hófehér fogsora kicsillámlik a bibor kigyóvonal közül, várja a magas
vendég parancsát. A fehér macska oda törleszkedik fehér lábszáraihoz.

– Ah, szól Severus, égő homlokára téve hideg kezét. Te vagy itt?

– Szolgálatodra uram.

– Mi neved?

– Rozáli.

– Még Rozáli is hozzá. – No hát Száli, eredj, és hozz nekem egy olyan
nagy kancsó tiszta vizet, a mekkorát elbirsz.

Mire a Canephora visszaérkezett, Severus már fel öltözött, nem kellett
neki segítség.

A hölgy egy kristály vedret emelt a vállán, mint egy antik etruszk
szobor; az tele volt friss vízzel. Aztán a vedret meztelen karjára
fekteté, úgy nyujtá Severusnak.

Severus felhajtotta az egész veder vizet.

– Köszönöm. Már most arra kérlek, Száli, hogy ezt a reggelit a hogy
idehoztad, vidd vissza. Mátúl fogva, a míg úrnőd kastélyában leszek, nem
kérek egyebet, mint tiszta vizet. Úti bőröndömben van száz darab
húskétszersült; az nekem száz napra elég lesz. Mondd meg ezt úrnődnek és
köszönd meg nevemben ez eddigi gazdag ellátást. És aztán arra kérlek,
hogy végy magadra valami melegebb öltönyt, mert náthát kapsz s veres
lesz az orrod. Elmehetsz.

A szép nympha a bámulat zavarával sietett ki a hálóteremből.

Severus boszus volt. Dühössé tette az a gondolat, hogy ilyen együgyű,
otromba szemfényvesztéssel akarták megfogni, mint valami sült parasztot,
a kit nagy szája, vagy vad vitézsége, miniszteri és tábornoki méltóságra
emelt, s a kit aztán Sasza asszony egy szép kegyencznő segélyével olyan
puhára gyúrhatott, a minőre akart.

«Átkozott Circe! dörmögé magában Severus; philtrát itat a vendégével, s
ilyen régimódi boszorkányságokat vesz elő. Graham mennyei nyoszolyája, –
lady Hamilton eleven szobrai idestova kétszáz esztendős régiségek, s
most rajtam akarja ezeket kipróbálni. – Hát csak ennyit tud?»

… Tudott Sasza asszony többet is.

Még azon délelőtt meglátogatta mr. Severust Beznichoff úr.

Beznichoff köztudomás szerint ez időbeli kegyencze volt Sasza
asszonynak: csinos termetű fiatal ember; különben egy orenburgi
parasztnak (most már citoyennek) a fia. A Fáma igen bizalmas viszonyról
beszélt, a mit Beznichoff maga is igyekezett kitűntetni; a többek közt
elmondta azt is Severusnak, hogy magas úrnője mily nagyon érdeklődik
magas vendége iránt, a mult éjjel személyesen átjött e lakosztályba, két
udvarhölgye kiséretében, meggyőződni felőle, ha gondoskodva van-e minden
kényelemről? Most pedig óhajtana vele állami ügyekről értekezni.

Mr. Severus átengedé magát vezettetni a fecsegő kegyencz által az
uralkodónő palota-osztályába, melynek minden terme kalifai fényűzéssel
volt túldiszítve.

Sasza asszony nyers selyem chitont viselt, zafir boglárokkal, és kék
övvel, haja, mely nyolcz év előtt rövidre volt vágva, most hosszúra
növelve, mesterséges fonadékokban köríté fejét, homlokán átszorítva kék
zománczú feroniéreel. Állva fogadá az érkező vendéget.

Félig házi asszonyi bizalmassággal, félig a sértett államfő
neheztelésével szólt hozzá.

– Ön nincs megelégedve az ellátással, melylyel palotánkban fogadtatik?

– Túlságosan meg vagyok elégedve asszonyom, azonban küldetésem czélját
elvesztem szem elől az élvezetek halmaza miatt, a mikért fölöttébb
háladatos lennék, ha a rám bízott kötelesség nem figyelmeztetne a haladó
időre. Ide jöttömnek komoly czéljai vannak.

– Már említette ön: beszéljünk róluk.

Sasza asszony egy kerevetre veté le magát, félkönyökére dülve, s inte
Severusnak, hogy foglaljon helyet egy átelleni elefántcsont faragványú
karszékben. Beznichoff az úrnő háta mögött, a kerevet támlájára
könyökölve, helyezkedett el.

Mr. Severus szokásos s neki jól illő kiméletlenséggel kezdé:

– Beznichoff úr távollétében beszélhetek csak.

– Beznichoff! szólt Sasza asszony, hátra sem fordulva a megszólítotthoz.
Eredj, és készülj útra rögtön. Még ma indulsz – Kamcsatkába.
Utasításaidat megkapod két óra mulva a kanczellártól, zárt levélben s
azokat csak Kamcsatkába megérkeztedkor bontod fel s cselekszel a
szerint. Eredj.

Szegény Beznichoff hüledezve hallá a váratlan parancsot, mely a
Pawlofszky kastély gyönyörei közül egyszerre egy tizezer werstnyi útra
küldé a jeges tenger partjára. Engedelmeskedni kellett.

Mikor Beznichoff eltávozott, Sasza asszony utána sem nézett, hanem
Severus szemeibe mélyeszté tekintetét s azt kérdezé.

– Elég távolba küldtem Beznichoffot?

Severus meglepetten viszonzá:

– Valóban nem volt szándékom a tisztelt urnak ilyen hosszú kéjutazást
szerezni.

– És már most ne beszéljen ön többet tiszta vízről és
hus-kétszersültről; ha megunta ön a lakomázást, ezentúl étkezzék velem,
a hogy én szoktam; hárman leszünk hozzá: ön, én és udvarhölgyem.
Előttünk készítik el ezüst bográcsban az egyféle nemzeti eledelt. Ez az
én szokásom, mikor magamra vagyok; osztozzunk benne. Jól van-e?

Mr. Severus mindenkép ki akart térni a gyöngédség hangulata elől.

– Minden úgy van jól, a hogy ön intézkedni fog, asszonyom. Rólam ne
vesztegessünk több szót; de beszéljünk az államügyekről, a mikért ide
küldettem.

– Szivesen. Ön és elnöktársai, a hogy megértettem, először is azt
kivánják tőlünk, hogy a Dunadeltát, melynek földét tőlünk megvették,
mint «közvetlen államot» szakítsuk ki Oroszország birtokából s ismerjük
el azt, mint önálló szabadköztársaságot «Otthon» elnevezés alatt;
másodszor, hogy adjunk el egyet az aleuti szigetek közül az Otthon
kereskedelmi társaságnak, névszerint az Unalaska szigetet.

– Az árra nézve teljhatalommal vagyok felruházva.

– Még nem jutottunk odáig. Önök kivánságai igen nehezek. A mi az elsőt
illeti: a Dunadeltát az európai congressus szakította ki Törökország
területéből s csatolta azt Oroszországéhoz.

– A mi dolgunk lesz, egy újabb európai congressus jóváhagyását megnyerni
az Otthonnak közvetlen állammá alakítására. Az önök beleegyezése az
első.

– Ezt legalább értem. Önök tartanak tőle, hogy nekem, vagy másnak
eszünkbe juthat a tiz év lefolyása után azt a választást tenni az Otthon
telepítvényesei elé, hogy vagy menjetek haza oda, a hol hazátok van;
vagy maradjatok, a hol vagytok; de akkor orosz alattvalók vagytok, orosz
föld birtokosai, orosz törvények, közigazgatás alá tartoztok;
Oroszország adófizetői, katonái lesztek. Elhiszem, hogy ettől a
választástól szívesen megváltanák önök magukat. Pénzük van elég.

– S ha pénzünk nem lenne elég, van fegyverünk is asszonyom.

– Hagyjuk a fenyegetőzést; hiszen jó barátok vagyunk. Önökre nézve a
háború rossz üzlet. Hanem a második kivánságukat nem értem. Mit keresnek
önök az aleuti szigeteken? Mi van az Unalashka szigeten, hogy önök azt
megakarják venni? Ez vakmerő ajánlat. Oroszország pénzért nem adogatja
el területének egyes darabjait.

– Csak úgy, a hogy a múlt században eladta, az északamerikai Egyesült
Államoknak egész amerikai területét.

– Azt a czárok tették! De most szabad ország vagyunk. Azonfelül is az
aleuti szigetcsoport igen fontos archipelagusa az orosz kereskedelemnek;
ott van az orosz-amerikai társulatnak több százados telepe a szőrmeáruk
és czethalászat összpontosítására.

– Mi a sziget becsének megfelelő árt kinálunk.

– De minek önöknek épen az Unalashka sziget? Mi van ott? Én úgy tudom,
hogy tudós kutatóink az újabb időkben nagyszerű aranymezőket fedeztek
fel e szigeten. És azt is tudom, hogy gazdag kőszénrétegek vannak rajta.

– Akkor az a felfedezés roppant zajt fog ütni az egész tudományos
világban, mely eddig azt hitte, hogy volcánok közelében sem arany, sem
kőszén nem terem s az Aleutok minden szigete egy volcán maradványa.

Sasza asszony kedélyesen fölnevetett, olyan önkénytelenül jött ez a
nevetés, mintha véletlen csiklandás érte volna.

– Igaza van önnek. A geologia megczáfol. De hát mondja meg ön, mi
szüksége van önöknek az Unalashka szigetre? Miért nem választották a
Tanagát? az lakályosabb; vagy az Usimákot? az sokkal nagyobb. Miért épen
az Unalashkát?

– Azt én nem tudom asszonyom. Ez elnöktársam Tatrangi Dávid szakmájába
tartozik.

– Tehát miért nem jött Tatrangi Dávid maga ide egyezkedni?

Mr. Severus furcsául mosolygott.

– Hogy a világos igazságot megmondjam; – ennek az oka azon uralkodónői
bűbáj, melyről önnek asszonyom a kerek világon híre van, s melyhez
halandó büntetlenül nem közelíthet. Elnöktársamat, Tatrangi Dávidot egy
pár figyelmes szem őrzi ez elysiumi veszélytől s huszonöt éven túl a nők
clairvoyanteok.

– Ah! szólt boszús ajkpittyesztéssel az elnöknő; s aztán vállvonva veté
utána: szegény asszony.

– Épen azért lettem én küldve, a ki koromszín arczommal bizonyosan nem
nyerek pályadíjt sehol; hanem hidegvérrel tudok számítani.

– Ön tehát azt hiszi, hogy arczának éjszakája biztosítja önt a felől,
hogy a nap nem süti el? szólt Sasza asszony, összevont szemöldei alól
lángsugarakat küldve a néger aczél arcza felé. Jól van. Beszéljünk tehát
az üzletről. Tegyük föl, hogy önök ajánlatai jók, elfogadhatók. De azt
tudnia kell önnek, hogy én nem vagyok önuralkodónő.

– Valóban szükséges, hogy erre többször figyelmeztetve legyek, mert én
többször látom magam előtt a hódító czárnőt, mint Nihilország
köztársasági elnöknőjét. A nők homloka körül önkényt támad a korona.

– Hizelgés ez?

– Nem: – kritika. Nekem mindannyiszor, midőn önt megszólítom, erőmbe
kerül visszafojtani e szót «felség» s ráerőltetni nyelvemre az
«asszonyom» czímzést.

– Azt azonban tudja ön, hogy én nekem országgyülésem is van.

– De azt is tudom, hogy a hol csak a világon parlament van, az mind arra
való, és úgy van már a tojásból kiköltve, hogy a mit az uralkodó tenni
akar, azt a parlament akarata szentesítse; ha pedig az uralkodó valamit
nem akar megtenni, azt a parlament megbuktassa.

– Csakhogy ön nem ismeri még az orosz parlamenteket. Azoknak egészen más
arczuk van, mint egyéb képviselő gyülésnek. Ezekkel valaki más is
parancsol, mint az államfő. Ismeri ön a «poklot»?

Severus visszahökkent. «Még nem volt szerencsém hozzá.»

– No, nem azt a poklot értem, a melyikkel a papok ijeszgetik a szegény
bűnösöket; azt nálunk már ezelőtt nyolcz évvel eltörölte egy parlamenti
akta, a mennyországgal együtt.

– Ah! s mi lett az idvezültekből és elkárhozottakból?

– Az elsőbbekből oxygén, az utóbbiakból hydrogén.

– A mi valószínü.

– Az a pokol, a melyikről én beszélek, egy nihilista páholynak a czíme,
mely már másfél század óta fennáll s krónikáiban negyvenhárom
királygyilkolási merényletet számol, a mik közül öt sikerült; melynek
munkája volt az orosz államforma megváltoztatása, mely hadat visel
minden korona és templom ellen, mely ellensége mindenkinek, a ki gazdag,
mely a vagyonbirtoklást rablásnak tekinti; mely a nők közösségét
hirdeti; – ez a pokol a maga földalatti aknáival elágazik
Szentpétervártól Kamcsatkáig és Sebastopolig, – s czéljainak kivitelében
minden eszközzel rendelkezik: néplázadással, orgyilokkal, méreggel,
gyujtogatással; szövetségében tart minisztereket és bagnóbul megszökött
rabokat, költőket és korcsmárosokat, szinészeket és örömleányokat; az
országgyülési képviselők nagy részét ez választatja meg, az ülések
jeleneteit ez idézi elő, s ha szükségét látja, a néptüntetést kiviszi a
piaczra s a kit utjában talál, azt nagyhamar elitéli s ítéletei
végrehajtására szolgálatában áll minden lámpásfa. Ez a «Pokol». Tagjai
nevezik magukat «ördögöknek» s ilyen ördög (bejegyzett működő tag) van
Szentpétervárott huszezer.

– Ez fölöttébb biztató tudat. Jegyzé meg mr. Severus.

Sasza asszony ez elszámlálása alatt a pokol dicsőségeinek öntudatlanul
azzal foglalkozott, hogy egyik mesterségesen befont hajtekercséből egy
tincset valamennyi tekervényes fonatból erőszakosan kihuzzon, s azt
azután két mutató ujjával felgombolyítsa.

– Már most elgondolhatja ön, folytatá az úrnő, hogy az Otthon állam
mennyire ellentéte mind annak, a mi a Pokolban ideál? Egy óriási
növekedésben levő város, mely oda ékelte magát abba az útba, a melyen
keresztül a Pokol nagy missióját végrehajtani készül. Egy nemzet, mely a
minden szlávok egyesítését akadályozza. Egy telep, mely halomra gyűjtött
kincseivel mindenki irígységét költi fel; a ti ragyogó kirakataitoknál
még a filiszter is és a jámbor cokney rablói vágyakat érez magában
ébredezni. És a mellett birtok oly hatalommal, a repülő gépekkel, melyek
a nyilt támadást ellenetek lehetetlenné tennék. Mit gondol ön, mit
érezhetnek önök iránt a pokolban?

– Azt az ördögök tudják.

– Tehát én tudom. Azon a napon, a melyen ön Szent-Pétervárra
megérkezett, a midőn köztudomásúvá lett, hogy ön minő szándékkal jött
ide, hogy az Otthon állam diplomatiai elismertetését tőlünk megvegye,
hogy az Unalashka szigetet megvásárolja: ki lett adva a parancs a Pokol
minden működő tagjainak, hogy önt meg kell ölni minden gyilkoló
eszközzel, tőrrel, lőfegyverrel, pokolgéppel, tűzzel és méreggel,
lőporos aknával, vagy összedöntött házzal, az nem jön kérdésbe, hány
száz vagy ezer ember lesz korommá égetve, tésztává gyúrva önnel együtt.
Vannak nő-ördögök, kik képesek együtt meghalni önnel, a Pokol
rendeletéből.

Mr. Severus nem hagyta magát megrémíteni.

– Tisztelem a Pokolnak minden rendeleteit, de nem félek tőlük. Ha
félnék, elzárkóznám az aërodromonba, mely idáig hozott; ott nem férhet
senki a testemhez. De mikor egy magas czélt látok magam előtt, akkor
nekem nem jut eszembe, hogy a kadaveremet őrizzem. Tegyen a Pokol, a mit
akar: nekem önnel van dolgom és a minisztereivel; s nem bánom, ha minden
pamlag lőporral van is megtöltve, a melyen értekezünk, én csak az
értekezés tárgyát látom magam előtt. Azért asszonyom, hagyjuk az
ördögöket a pokolban. A mult éjjel az elysiumban álmodtam magamat, a
jövő éjjel az Orcusban fogom álmodni. Hanem mikor ébren vagyunk,
beszéljünk az államaink ügyéről s nem az én fekete bőrömről.

– Legyen ön nyugodt. Szólt Sasza asszony magicus fenköltséggel. Az egész
kerek földön egyetlen egy lény van, a kinek közelében önt nem éri semmi
vész. Az én vagyok! Az én háztetőm alatt nyugton alhatik ön, azt nem
gyujtják az ön fejére; én mellettem bátran bejárhatja ön a várost
nyitott hintóban, nem fognak rálőni, ha velem fog egy tálból enni, egy
pohárból inni, senki meg nem mérgezi önt, mert én vagyok a Pokol-páholy
legfelső főnöknője.

Mr. Severusnak tiszteletteljes borzongás futott végig az egész testén.

– Ez a felfedezés rám nézve legkevésbbé megnyugtató. Ha ön parancsol a
Pokol-páholynak, a Pokol-páholy is parancsol önnek. Ön megvéd engem
tagtársaitól, kik nem riadnak vissza méregtől, orgyiloktól, asszonyi
cselszövénytől, hitszegéstől, vendégjog megsértésétől; de ki véd meg ön
ellen, ha önben összpontosulnak e nemes szövetség minden elvei?

Sasza asszony e kérdésre azzal a tekintettel válaszolt, mely az áruló
elpirulással, s a sovár vágytól égő szemekkel mindent elmond, a mit
férfinak meg kell érteni, és a közben, női hevességgel tekerte azt az
elszabadult hajtincset balkeze hüvelykujja körül, mindig szorosabban,
mindig erősebben, s mikor egészen pirosra volt duzzadva, akkor
kirántotta öltönyéből a zafiros melltűt, mely annak redőit összetartá, s
mig az elszabadult görög lebernyeg pongyolán lecsuszott vállairól – a tű
hegyével beleszúrt a megduzzadt hüvelykujjba, hogy a vér kibuggyant
belőle. Akkor felkapott iróasztaláról egy tollat s azt a vérbe mártva,
egy papirlapra e szavakat írta:

«Én, Alexandra, Nihilország elnöknője, Severust, Otthon állam elnökét,
testemmel, véremmel, ébren és álmában meg fogom minden és mindenki ellen
védelmezni.

Alexandra.»

A vérével írt sorokat átnyujtá Severusnak.

Severust annyira kihozta sodrából ez az asszonyi ötlet, hogy
önkénytelenül lehajolt azt a miatta vérező kezet megcsókolni.

És abban a pillanatban, a midőn a nőnek a keze az övét visszaszorítá,
érezni kezdé azt a bűvhatást, a mivel ez asszony rabjává ejti a hozzá
közelítőt. Valami nyugtalan, palpitáló vonaglása e villanyos
ujjhegyeknek értetlenül érzett szavakat beszélt hozzá. És a közben a nő
elnevette magát, mintha csak tréfa volna az egész, hófehér vállai úgy
lejtettek a nevetés közben s csak azután jutott eszébe, hogy a zafiros
tűvel ismét összetűzze a chiton szétnyiló redőit keblén.

Mr. Severus eltette keblébe az asszonyvérrel írt lapocskát s attól fogva
úgy tetszék neki, mintha valami jobban melegítené ott belül, mint eddig,
s mikor reá gondol, mindig nagyot dobbanna rá a szíve.

– Azonban beszéljünk hát államaink ügyeiről; szólt a hölgy egyszerre
elkomolyodva. Mi még folyvást egymásnak a torkán tartjuk kezeinket.

– Az úgy van.

– Tegyük fel, hogy én nekem kedvem volna önökkel őszinte, igazán
megtartott szövetségre lépni.

– Erre nemcsak a kedv lehet meg; de megvan a kényszerűség is, asszonyom.
Az Otthon állam jó szövetsége önöknek állandó jólét forrása. A mit a két
alkutárgyért ajánlunk, az oly nagy összeg, mely az ön kormányát
jelenlegi pénzzavarából egyszerre kisegítené. S ezzel sok van mondva.
Önök tudtak egy régi államot szétbontani, de nem tudták azt még újra
alkotni. Van most is nagy hadseregük; de azt nem fizeti senki, az a nép
sarczolásából él. Hivatalnokaik nem tartanak rendet, nem szolgáltatnak
igazságot; ezért minden üzlet és kereskedés a földön fekszik. Nyolcz év
óta moratorium védi az adóst. Adót nem fizetnek az ország hat
tizedrészében. A köznép imádja önt, mert a főurak vagyonát megosztá
vele, s a papi jószágokat prédára ereszté; hanem a confiscatióknak már
vége; elvenni nincs mit többé; a pénzügyminiszter egész tudománya az
assignaták nyomatása. Önök országa egy óriás, mely mozdulni nem képes.
Önöknek szükségük van rá, hogy ajánlatunkat elfogadják.

– Nem jól tudja ön uram. Oroszország még most is a «római» birodalom: és
az Otthon állam csak Carthago vele szemközt. Igen is: Otthon város a mi
Carthagónk. De mi Száz millió orosz nép vagyunk, melyet az özönvíz sem
törölhet le a földről: önök pedig csak egy város a «Budzsák» vidék
szigetein. Mi egy birodalom vagyunk, mely két világtengerig és az ázsiai
hegyvilágig terjed, s ha ma elveszítünk mindent, a mink a föld felett
van, megmarad alattunk a föld s még akkor is gazdagabbak vagyunk, mint
akármely országa a világnak. Hogy lehet önnek, a magas látkörű férfinak,
a hideg számító főnek Carthago ügyét képviselni Róma ellen!

– Asszonyom! viszonzá Severus; minden hasonlatok között a históriából
vettek biczczentenek legerősebben. Az, a ki Carthagót romba döntötte, a
Scipiók és Catók Rómája volt; az, a ki Oroszországot nagygyá, hatalmassá
tette, az egy vaskezű czár és két gyakorlati eszű czárnő volt.

– Nem pedig a Pokol-páholy főnöknője, mint én, ugy-e bár?

– Ön mondá. Ettől a Rómától a mi Carthagónk nem fél.

Sasza asszony fölkelt helyéről s odalépve Severushoz, félkezével annak
vállára támaszkodott s oly dæmoni arczkifejezéssel, melynek
baljóslatától a néger maga is zsibbadást érzett idegeiben, csaknem súgva
mondá neki e szavakat:

– És hátha a Pokol páholy főnöknőjének egy gondolatja támadna, mely
magukat az ördögöket is meglepné?…

Az az elsötétülése a szemeknek, követve a hirtelen kitörő villámoktól,
valami bűvös hatással volt e férfira, ki önkénytelenül érzé e hölgy
hatalmát lelke körül fonódni.

– Hátha lenne egy kéz, szólt a hölgy, szép, meztelen márvány karját
összeszorított öklével kinyujtva, mely mind azt, a mit eddig
összerombolt, újra fel tudná építeni; a félben maradt babyloni tornyot,
fel az égig! Minket nem akadályozhat benne még az Isten sem, ki
összezavarta a népek nyelveit, hogy egymást ne értsék. Száz millió egy
nyelvű nép vagyunk. Száz millió erőteljes, munkabiró, hadedzett, egy
akaratu nép. Alattunk két fél világrész! S mi az a másik, a mi Otthon
államnak nevezi magát? Egy górcsövi parány. Egy háromszögű ázalag. Mi
adja neki az életet? Egy gondolat csak. Egy titok. Legyen kimondva ez a
titok s a parány állam megszűnt lenni. Legyen ez a titok az enyim s egy
év mulva enyim lesz az egész világ. Az szép volna: egy egész világnak
parancsolni. Minden nemzetnek, az angoltól a hottentottáig. De ne
beszéljünk erről. Ön azt hihetné még, hogy ki akarom öntől csalni ezt a
titkot. Ez a gondolat önt sérti. Ön hálával tartozik az Otthon
államának. Ön Tatranginak köszönheti roppant vagyonát: az ő felfedezései
segítettek önnek minden pénzhatalmat maga alá tiporni. Azt se tagadja,
hogy gyöngédebb selyemszálak is fűzik az Otthon államához. Én mindent
tudok. Az arany almát ezúttal «Juno» nyerte el.

Severus, mint a viperacsípte, szökött fel helyéről. Ez érzékeny része
volt, melynek érintése indulatba hozta.

Sasza asszony pedig erre a legkedélyesebb kaczagásba tört ki; oly
szeretetreméltó volt, mikor így bebalzsamozta nevetésével a gúny fulánk
daganatát: igazi nő volt. Severus le volt fegyverezve.

– De hát beszéljünk igazán, komolyan a fenforgó államügyről; szólt a
hölgy, hanyagul ledőlve kerevetére. Önök a «Budzsák vidék» kikeblezését
kivánják, és az Unalashka szigetet. Mi a viszonszolgálat érte?

– Az Otthon állam területeért (a mit ön Budzsák vidéknek kegyeskedik
czímezni), száz millió forint; az Unalashka szigetért ötven millió.

– Tehát száz millió rubel kerek számban. Mondok önnek egy eszmét.
Adjanak önök nekem a száz millió rubellel egyenértékű aërodromonokat,
adjanak tizezer repülő gépet s áll köztünk az alku.

– Asszonyom; egy aërodromont, vagy tizet az ön magán mulatságára
adhatunk önnek ajándékba; de tizezeret semmi pénzért és semmi földért.

– Miért nem?

– Azért, mert mi a légjárókat csak kereskedelmi czélokra készíttettük;
de ha egy ilyen nagy tömeg jutna az ön birtokába, ön azokat mindjárt
hadviselésre használná fel, s akkor aztán verekedhetnénk a Pokollal
odafenn az égben.

– Indokolt gyanú. Hát erről ne beszéljünk többet. Tehát száz millió
rubelt akar ön adni államunknak a kivánt átengedésekért: akkor, hogy azt
kerek számban megkapja a kincstár, kell önnek igérni száztizenegy
milliót.

– Ezt a disagiót nem értem.

– Dehogy nem. Minisztertanácsom kilencz emberből áll. Legalább ötnek a
szavazatát kell birnom. Országgyülésemnek kétezer tagja van. Ezeregy
szavazatot kell biztosítanom. S úgy hiszem: tizezer rubel egy
szavazatért nem sok.

– Ah! kiálta fel Severus némi méltatlankodással.

– No azt persze Magyarországon máskép csinálják: ott a tizerer rubelt a
választó-közönségre adják ki, hogy a szavazatok többségét biztosítsák;
de az én módom egyszerűbb. Én nem bánom, a közönség akárkit választ, (az
általános szavazatjog mellett ki győzné őt pálinkával?) én a kész
képviselőt veszem meg. Nem jobb így?

– Ha másként nincs, hát így jó: ráállok a száztizenegy millióra.

– Akkor én összehivatom országgyülésemet; a mihez kell két hónap, míg a
meghivás az Amurig, meg a Caucasusig lemegy; míg a képviselők Chivából,
Kamcsatkából Szentpétervárra felérnek: ez legrövidebb határidő. Az alatt
lesz gondom rá, hogy a várakozás unalmait önre nézve lehetőleg
elviselhetővé tegyem.

Mr. Severus a légjárótól megizené Dávidnak, hogy minden jól megy, hanem
két hónapig kell az országgyülés összejöttére várakozni.

Dávid visszaizent neki, hogy addig csak maradjon Szentpétervárott.

És Sasza asszony gondoskodott róla, hogy magas vendégének unalmas ne
legyen az ott időzés.

Mindennapra gondolt ki számára valami új, meglepő mulatságot.

Sasza asszony művésznő volt ebben.

Népmulatságok rendezése, bálok, színház, hangversenyek kitelnek egy
udvarmester eszétől is; de Sasza asszony egyebet is tudott: élvezeteket,
a mikhez nem kell sem diszítmény, sem comparseria; miknek csak a
magányos boudoir a színhelye.

Asztalát már állandóul megosztá Severussal. Azon ok miatt, hogy a magas
vendég óva legyen minden megmérgezési kisérlettől, még poharat is csak
egyet tartott mindkettőjük számára, Severus ugyanazon bor maradványait
hörpölé, a miből Sasza asszony ajkai szürcsöltek, s midőn az izletes
lakoma után Sasza asszony a kandalló előtti kerevetére ledült, ugyanazon
legyező-csapással magát és Severust hűsítve, akkor rákezdődött a finom
emberszólás, a mihez Sasza asszony egy franczia nő elmésségével s egy
angol nő humorával birt. Kijutott belőle minden európai udvarnak. Minden
pletykát ismert és ragyogó kedélylyel tudott előadni, a mi a királyi
házak közelében történik. Hanem aztán nem kimélte a saját népét sem. Az
orosz sajátságokat, a nihilisták bohóságait ép oly maró élczekkel tudta
ostorozni. Nem volt kegyelet semmi iránt. Kigúnyolta a kicsinyt úgy,
mint a nagyot; nevetséggé tette a királyok pompáját s a proletárok
rongyát, szennyét. A szemérmes, erényes nők nem szenvedtek több gúnyt
tőle, mint a kicsapongó világhölgyek. Kigúnyolt mindenkit. S ez a modor
elvarázsol.

Néha meg kártyázni hitta fel Severust, kinek szenvedélye volt a játék,
mit az Otthon rideg köreiben ki nem elégíthetett s olyankor, ha
belemelegedtek a «királyi játék»-nak nevezett «l’hombre»-be, néha a
megvirradó nap is ott találta őket a kártyaasztalnál. Sasza asszony
szeretett nagy pénzben játszani, s ha vesztésben volt, duplázta a
tételt. Néha mesés összegeket elvesztett, másszor megint visszanyerte.
Egy éjjel elvesztette a feje fölül magát a Pavlofszky-kastélyt s az
utolsó «dupla vagy semmi» játszmára a testén levő chitont tette fel.
Annál csakugyan megfordult a szerencséje s Severus visszavesztett
mindent: a chitont is.

Mikor nagyon jó kedvében volt Sasza asszony, magántermeiben hangversenyt
rendezett udvarhölgyeivel s ő maga is részt vett azokban. Gyönyörű
csengő alt-hangja volt és szokatlan hévvel tudott énekelni. Severus
elragadtatva tapsolt neki.

Sőt azt is megtette, hogy a szentpétervári énekes kávéházakból
felhozatta a leghírhedettebb chansonette-énekesnőt, s versenyt énekelt
vele azokból a sikamlós, érzékingerlő, útféli dalokból, s Severusnak
kellett ítéletet hozni, hogy melyikük előadása volt tökéletesebb? a
chansonettedalnoknőé, vagy az uralkodónőé?

Majd meg a jövendő nagyság és hatalom ábrándképeiről suttogott vele
egész naphosszant; elmondva előtte fényes, nagyszabású terveit, mámorító
végeláthatatlan kifejlődéseikben. Ilyenkor egész lénye átváltozott:
látnoknő lett; arcza kigyulladt, és egész teste lázban szenvedett.

Soha sem volt ugyanaz. Mindennap más-más alakban tünt fel. És az mind
megigéző, elbűvölő változata volt egy nőnek, a kibe egy dæmon szorúlt.

Egyszer aztán rátalált egy oly mulatságra, mely élvezet volt rá nézve
is, Severusra nézve is, és egyúttal kín egy harmadikra nézve, tehát
háromszoros gyönyör.

Egy Otthonból érkezett aërodromon levelet hozott Severusnak. Rozáli írta
azt neki, azzal a rövid kérdéssel, hogy mit tudott meg Kin-Tseuról?

Severus megmutatta a levelet Sasza asszonynak s felvilágosítá őt annak
előzményei felől.

Ah ez kapóra került gyönyörüség volt Sasza asszonyra nézve.

Tehát Tatrangi Dávid felesége féltékeny! Ezt jó tudni egy másik
asszonynak.

Rozáli meg akarja tudni, mit beszélnek az orosz tudósok Kin-Tseuról,
melynek hegyei az ő előretolt országaikkal is határosak. Ennek a
kiváncsiságnak szolgálni lehet.

Sasza asszony összegyüjteté az adatokat, a miket orosz kutfők jegyeztek
fel Kin-Tseuról. Ugyanazon érzékiséget ingerlő képek, minők a chinai
iróktól rajzolvák: a gyönyör kultuszszá emelve; a nő, mint a finomított
kéj eszköze; a zárt hegyeken belül túlhevített képzelem-alkotta
kicsapongás, a maga délszaki meztelenségében.

És mindezen tudós és költött leírásokat Sasza asszony maga is Severus
jelenlétében olvastatá fel titkárnője által, ki fiatal, ártatlan
tizenhat éves leány volt, egy kivégzett herczegi család utolsó leánya, s
mikor a szemérmes hajadon arcza kigyuladt a szégyentől az adatok
olvasása alatt, mikor hangja elcsuklott és mikor arczát elrejtve sírva
fakadt, akkor úgy kaczagott rajta az úrnő!

És aztán mindezen adatokat megküldé Rozálinak.

Hát van-e annál nagyobb gyönyör egy asszonyra nézve, mint egy másik
asszonyt, ki eddig boldog volt, hitt, bízott: egyszerre a féltékenység
mérgével torkig tölteni!

Severus sejtette azt, hogy az a játék, a mit most Rozálival űz, nagyon
veszélyes mulatság. Ha a férj megtudja e fondorlatot, ez árulkodást,
akkor megszünnek egymással szemben államfők, triumvirek lenni, akkor
csak a férfi és férfi állnak szemközt. Azonban sokkal jobban el volt már
szédítve e csáberejü asszony bűvköre által, mint hogy egy okos
gondolatnak ura tudott volna lenni.

Örült már neki, hogy az idő ily hosszúra huzódik s vesztett pillanatok
voltak, a miket nem ez asszony körében töltött.

Kezdett elveszni benne egész lelkével.

A sokszor ismételt találkozások alatt az éles eszü nő egyenkint ismeré
fel a férfi gyöngéit. Rájött, hogy Severus spiritista. Sasza asszony is
az volt. Istent nem hitt, de astral szellemeket igen. A mint egymásban a
hivőt felismerték, volt egy közös varázskörük, melyen belül egy
bűvlánczczal összekapcsolt párt képeztek. S a mediumok nagy kerítőnők.

Sasza asszony udvarhölgyei közt volt egy ilyen hirhedett medium, egy
csontos alkatu amerikai hölgy: miss Braddon.

Miss Braddonnak oly mértékben jutott ki a delejes fluidumból, hogy ennek
erejével a legizmosabb férfit földhöz tudta ütni. (Skeptikusok azt
állíták felőle, hogy valamikor acrobata nő volt egy
erőművész-társulatnál.)

Hanem hát csodadolgokat tudott véghezvinni s ismeretes tekintély volt a
spiritisták minden nyelven irott hirlapjai előtt.

Mikor Sasza asszony megtudta Severusról, hogy «hivő», beavatta őt a
mysteriumokba.

Miss Braddon a háromlábu asztalkával legelőször is a kérdező
védszellemének nevét iratta le. Hogy Sasza asszony védszelleme
«Semiramis» volt, az régi dolog és igen természetes. A felhivott
szellem, ki Severusnak megjelent, e névvel mutatá be magát: «Aræus». Az
udvari cercleben mindjárt készen állt egy tudós historicus nő, ki
magyarázatot adott felőle, hogy ki volt az az Aræus? Kortársa volt
Semiramisnak és Armenia királya. Assyria királynője olthatlan szerelmet
érzett Aræus iránt, melyet az visszautasított; ezért Semiramis hadat
izent neki; megütköztek s a harczban a szeretni nem akaró Aræus elesett.
Semiramis aztán, kit élve nem birhatott, elnyerve holtan,
bebalzsamoztatá s pompás mauzoleumot építtetett sírlakául, hol örökké
övé maradt a kegyetlen.

Severus férfi-hiuságának hizelgett az, hogy védszelleme ily ellenálló
jellem volt, Sasza asszony pedig hatalmasabbnak érezte már magát –
Semiramisnál.

A spiritista hókuszpókuszszal aztán igen érdekes mulatság mellett telt
el az idő.

Sasza asszony és Severus sok olyan kényes kérdést oldattak meg a spirit
rappinggel, a melyet egyenesen egymáshoz nem intézhettek volna.

Sasza asszony egyszer ezt a furfangos kérdést intézte a szellemhez, hogy
«mi van az Unalashka szigetén».

Severus megszeppent. Hejh, ha kitalálja mondani.

A szellem nem sokat gondolkozott, leírta e szót: «Paco».

Mi az a Paco?

Egy mineralog tudósa a cerclenek megmagyarázá, hogy a gazdag
aranytartalmu érczeket nevezik így.

Sasza asszony vállat vont. Ez nem elégítette őt ki. Severus pedig
könnyebbült kebellel gondolá, hogy mégis van a szellemekben discretio.

Hátra volt Severusnak még azt is megtudni, hogy ő nemcsak proselyta, de
maga is inspirált próféta és doctor.

Egy délelőtt, mikor Sasza asszonyhoz a szokott látogatásra sietett, az
elnöknőt nyugágyán fekve találta. Nem fekve, de hánykolódva, mint egy
ördögtől megszállt alakot, ki haját tépi, fejét az ágy oszlopaihoz veri,
átkozza környezetét, asszonyait, orvosnőit, s minden pillanatban más
kínalakra facsarodik hajlékony alakja, míg szemei lázas tűzben égnek.
Alkalmasint heves fejgörcsök kínozzák.

– Jöjjön ön! lihegi a kínlódó a megpillantott férfihoz, s midőn ez
odalép nyugágyához, megragadja két kezével annak jobbját és nyögve szól:
«tegye ön homlokomra kezét, talán meggyógyít az…»

Severus betakarta tenyerével a hölgy égő homlokát, lüktető halantékait s
íme az rögtön elcsendesült, megszünt kínosan vonaglani; néhány percz
mulva szempillái becsukódtak, s nemsokára keblének csendes pihegése, s
félig nyilt ajkainak halk lélekzetvétele tanusítá, hogy elaludt.

Severus le nem vette a kezét a homlokról addig, míg aludt a nő, az pedig
egész óráig tartott. Mikor ismét felnyitá szemeit, mondhatlan bűbájjal
tekinte föl rá hálatelten; s mielőtt az kezét visszavonhatta volna,
megragadta és ajkaihoz szorítá azt, halkan rebegve: «köszönöm, köszönöm,
ez meggyógyított».

És aztán semmi baja sem volt.

És Severus ettől még bolondabbá lett.

Ettől a naptól kezdve Sasza asszony magaviselete Severus irányában az
eddigivel egészen ellentétessé változott. A szabad, zabolátlan modort
felváltá nála a hajadoni szemérem. Oly tartózkodó lett irányában, mint
egy leány, kinek titka el van árulva.

Ez mind játék volt-e? Szerep volt-e?

A szemérmes menyasszonyi comœdia tartott az országgyülés előtti hétig.
Sasza asszony el tudott pirulni, mikor Severust közelíteni látta, és el
tudott halaványulni, ha távozott. A férfi-hiuságot így fogják meg.

Azon a héten aztán, a melyre a képviselők a nagy világbirodalom minden
részéből gyülekezni kezdtek a fővárosba, egyszerre eltünt a szemérmes
hajadon képe Severus elől. Egy reggel férfi-öltönyben találta Sasza
asszonyt. Tábornoki egyenruhát viselt.

– Nagy napok kezdődnek, szólt a hölgy komoran Severushoz. Rám nézve s
tán az egész világra nézve döntő korszak közeledik. A mit ön kivánt
tőlem, az indítja meg a hógörgeteget; kit tipor az majd el? még nem
tudom. Lehet, hogy engem. Lehet, hogy fölemel. A ki mellettem marad,
lehet, hogy elvész, lehet, hogy megdicsőül.

– Én itt maradok; mondá Severus, nem várva be a kérdést.

– Köszönöm; szólt Sasza asszony, megszorítva keztyűs kezével a férfi
jobbját s azzal felkérte, hogy csatolja oldalára a kardot, mit Severus
szívesen megtett.

E naptól kezdve minden óra abban telt el, hogy Sasza asszony érkező
hadcsapatokat mustrált; lovon nyargalva előttük, és rövid buzdító
szónoklatokat tartva hozzájuk. Nappal a hadcsapatok zsoldját fizették,
őket gazdagon megvendégelték és késő este, mikor már besötétedett,
szállították a vasuton Szentpétervárra.

Az országgyülés megnyitásának napján Sasza asszony kisérő hölgyeivel,
asszonyokból álló válogatott testőrseregével maga is átköltözött
Szentpétervárra, Severus egy kocsiosztályban ült vele.

Az első harmincz nap parlamentaris bagatellákkal telt el. A tisztelt ház
elnököt, jegyzőket, bizottságokat választott, szakosztályokra oszolt,
házszabályok felett disputált, új képviselőket igazolt, válaszfeliratot
készített, egyszóval ölte az időt.

S e közben átment az idő az utolsó végzetes évbe. A Dunadeltára
belzettek számüzetésének válságos tizedik éve volt ez. Sürgetős volt a
kérdés megoldása, hogy maguk állama maradnak-e, vagy Nihil ország
telepe?

Dávidtól egyik sürgöny a másikat érte Severushoz, hogy mi történik már?
Mindig holnapra lett biztatva.

Egyszer aztán ez az üzenet jött Dávidtól Severushoz:

«Hagyjon ön ott mindent és jőjjön vissza rögtön»

Ez a parancsként hangzó üzenet háromféle rossz hatást tett Severusra.
Először megdöbbenté: azt hihette, hogy Dávid megtudott valamit
Rozálitól. Féltékeny nők hamar elárulják magukat. S lehet, hogy most
szörnyü számadást készül vele tenni. Másodszor megsérté hiuságát, hogy
egyenrangu triumvir társa neki ily röviden parancsokat osztogat. És
harmadszor a számító diplomata eszélyessége volt megtámadva, kiről
felteszik azt, hogy mikor már mindent legjobban elintézett, az utolsó
órában saját művét félbehagyja és megszökjék tőle.

Mind a három hatás együtt indok volt arra, hogy Severus daczoljon
Dáviddal és üzenetét félredobja. Itt kezdődött rá nézve a lejtő, melyen
aztán nem lehet többé megállni.

Pedig Dávid se nem férji haragból, se nem fensőbbségi vágyból, se nem
romboló daczból intézte hozzá ezt az üzenetet, hanem azért, mert jól
volt értesülve arról, hogy mi fog történni Szentpétervárott azon a
napon, a melyen a nemzetgyülés az Otthon állam ügyét érdemleg tárgyalni
fogja? Ezt olyan jól tudta Dávid, mint maga Sasza asszony s óhajtotta a
catastrophából kivonni triumvir társát.

Severus azonban ott maradt.

A harminczegyedik napon került tanácskozás alá a miniszterek
törvényjavaslata, melyben az Otthon várost államnak elismerni s az
Unalashka-szigetet örökáron eladni, száz millió rubel kárpótlás mellett
indítványozzák. Az indítvány mellett elég indok szól, politikai,
strategiai és financialis.

Hanem a Nihilország nemzetgyülései kissé furcsa ábrázattal birnak.

Először is a képviselők száma megy kétezerre. Ez népgyülésnek is elég.
Azután a ház a legkülönbözőbb elemekből van összealkotva. Ó-oroszok és
panszlávok, roskolnikok, skopcsik és nihilisták, parasztok,
katonatisztek, hivatalnokok és csizmadiák; tunguzok, jakutok, burjätek,
szamojédek; baskir és cserkesz nevezetességek; salvus conductussal
visszatérő siberiai deportáltak; lengyel nemesek, német iparosok és
kereskedők; asszonyok és férfiak. Kétezeren!

Maga az ülés folyama egy folytonos zsibongás. Egyik oldal csak azért
zajong, hogy a másik párt szónokát ne lehessen érteni, míg egyszer aztán
felkerül a szónokszékre egy hatalmas hyppopotamus-hangu szónok, a ki
érvényt tud szerezni a nézeteinek hangja mennydörgésével. Annak a
beszéde aztán valóságos vihart kelt föl; ez a Pokol szónoka: a
törvényjavaslat ellen expectorál. Mikor nem használ a tömeges
«rendre»-kiáltás (az elnök csengetyüjére senki sem ügyel, pedig már
harmadszor vonta el a szót a szónoktól, de az csak beszél azért), akkor
tettlegességekre kerül a dolog, öten-hatan odarohannak a szószékhez, a
szónokot megragadják lábánál fogva; az visszarug, tovább rángatják, a
csizma lemarad a lábáról az ellenfél kezében, de a szónok megáll, végre
valaki elkapja hátulról hosszu kabátja szárnyát s annálfogva hanyatt
bukfenczezik, felébe harapva a nyelvén lévő szót, mely alkalmat siet
megragadni a következő szónok, ki a törvényjavaslat védelmére állt fel s
felkapaszkodik a lerántott «tisztelt előttem szóló» helyére. Ennek éles
hangja van, mint a trombita; keresztül recseg az ellenfél zsibaján.
Gorombáskodik. Van hatalmas hangja hozzá. És nem zavarja ki szónoklata
contextusából, hogy odalent «kutyának» kiabálják. Ez még parlamentaris
kifejezés. Hanem aztán, mikor a szép szó nem használ, következnek a
kevésbé parlamentáris közbeszólások. Gyorsirói parenthesis (szónok képén
egy záptojás locscsan szét). Egyéb ellenészrevételek is érik projectile
alakban: burgonya és vöröshagyma. Végre egy repülő czékla minőségében
oly nyomatékos ellenvetés éri a priori, hogy elered az orra vére s
kénytelen a szót átengedni másnak.

S ez így megy kifogyhatatlan czifrázatokban reggeltől késő estig,
estefelé még a mennyire lehet, fokozott érdekeltséggel. Az alant folyó
vitában élénk részt vesznek a karzatok is, s az országház körül álló
tömegek folytatják a tanácskozást kint az utczán, ha nem is egészen
annyira a házszabályok szerint, mint odabent a teremben, de épen olyan
üdvös eredménynyel.

Sasza asszony és mr. Severus ez olympi mulatságot az elnöki páholyból
élvezték.

Az elnöknő páholya egy előteremből állt, mely minden comforttal volt
lakályossá téve, és az ebből nyiló páholyból, mely szemben a házelnöki
és szónoki székkel az egész gyülésterem fölött legkedvezőbb áttekintést
nyujtott. E páholynak arabeszk modoru rácsozata van, mely egy egyszerü
gépezettel egyszerre kétfelé nyitható. Néha az elnöknő a szokott
rácsozat mögül hallgatta végig az ülések vitáit; talán azért, hogy
megjelenésével meg ne oszlassa a ház figyelmét. Ez a rácsozat most is
zárva van s az elnöknő és Severus a redőny mögött látatlanul figyeltek a
vita folyamára.

A délesti órákban kezdtek azok nagyon is viharos jellemet ölteni, a
szónokok alig juthattak már a szószékhez; kettő-három beszélt egyszerre
a padok tetejére felugorva, s egyik tömeg a másikra a leggyalázatosabb
gúnyneveket ordította. Néha csend lett, mikor egy miniszter felállt
beszélni, de ez a csend is csak arra volt jó, hogy egyes gúnyos
közbekiáltások annál érthetőbbek legyenek. Az egész gyülekezetben senki
sem tisztelt senkit. A beszéde végét mindenkinek abba kellett hagyni.
Utóbb már csak egy általános bőgés kezdett minden zaj felett uralkodni,
melynek az volt az értelme, hogy «le a miniszterekkel!» Később az is
kezdett hangzani, hogy «le az elnöknővel!»

A ház elnökének pedig az volt az utasítása, hogy addig fel ne oszlassa
az ülést, akármi történik is, ha három nap, három éjjel folyvást tart
is, míg szavazás alá nem bocsáttatik a kérdés. Régi praktika ez,
kiéheztetni az ellenséget. Ez pedig sejtette a fogást, s előjött ellene
a maga tromfjaival. Hajigálni kezdte az elnöki széket burgonyával.

Sasza asszony a szégyen és düh sápadt tekintetével ült a rácsozat
mögött. Keze öntudatlanul szorítá Severus kezét, s míg az ő ujjai egyre
nyugtalanul vonaglottak, addig Severus keze hideg volt, mint a márvány.

Sasza asszony egyszer észrevette, hogy érczszobor kezét tartja kezében.

– Önt nem izgatják e jelenetek? kérdé bámulva.

– Nem, felelt Severus. Ellenkezőleg.

– Untatják, nemde? Igaza van. Ez unalmas látvány. Nem mennénk tán az
előterembe addig, míg a szavazásra kerül a sor, l’hombret játszani.

– Nem bánom.

S a két államfő átment a szomszéd benyilóba, az alatt, míg egyiknek a
képviselői a másik államának lét és nem lét kérdése fölött dühösen
vitatkoznak, l’hombret játszani.

A l’hombre a legnehezebb játék a világon. A kártyáknak egymáshoz
kombinált különnemü értéke van, a mi változik: mely mellett a játszónak
éles észre, mathematikai pontos összevetésre és nagy figyelemre van
szüksége; s még nehezebbé válik a játék, ha kettősben játszák, a mikor
egy színből csak a «matadorok» tartatnak meg. A matadoroknak megannyi
külön neve és rangfokozata van. Első a «Spadille» a pique-ass; második a
«Manille» a cœur hetes, harmadik a «Baste» a trefle-ass; negyedik a
«Ponte» a cœur-ass, a veres színekben a kisebb kártya üti a nagyobbat, a
feketében a nagyobb a kisebbet. Az egész játék csupa diplomaticai
cselfogásból áll, s még maga a szerencsétlenség is egy esély a diadalra.
Például: az előjátékos neve a l’hombre: ez nyilatkozik elébb, hogy
felveszi-e a talont? Legnagyobb játék a «grandissimo», mikor a
másodjátékosnak olyan jó kártya van a kezében, hogy a másik nem üthet
belőle egyet sem. De ha akkor a l’hombre azt mondja «nullissimo» s neki
meg olyan rossz kártyája van, hogy egyet sem üthet vele, akkor ő nyerte
meg a játékot.

És Sasza asszony Severussal nyugodtan hivogatta a spadillet, manillet és
mondogatta egymásnak az «obscure», «journée» jelszavakat az alatt, míg
tíz lépésnyi távolban a viharkeverte tenger tombolt alattuk.

– Miben játszunk? kérdezé Severus.

– Én felteszem az Otthon állam átengedését öt kopek ellenében.

(A másik öt kopek!)

– És Sasza asszony feltette egy játszma l’hombre-re öt kopek ellenében
azt a tárgyat, a mi fölött képviselőháza oda alant vitatkozott, hogy
átengedje-e azt száz millió forintért?

És a néger nagy figyelemmel tudott játszani; nem zavarta meg a teremből
feltőrő ádáz zaj, nyugodtan scartolt, kiszámítóan hivott. Kártyaemelés
szerint Severus volt a l’hombre és Sasza asszony nem tudott többet
csinálni négy ütésnél.

– Az ördögbe! kiálta fel a hölgy a vesztő játékos hevélyével. Az Otthon
állam már az öné!

Ez komolyan volt játszva.

– Dupla vagy semmi! kiálta az elnöknő hevesen.

– Hogyan, asszonyom? kérdé Severus elcsodálkozva.

– Hát tíz kopek, vagy az Otthon állam és az Unalashka sziget!

Ezúttal Sasza asszony volt a l’hombre

Severus most is oly nyugodtan játszott, mint eddig, a hölgy kezében
pedig reszketett minden kártya, keble nyugtalanul zihált, arcza
kigyulladt minden elvesztett ütésnél. Severus ezt a játékot is
megnyerte.

– Az Unalaska sziget is az öné! hebegé indulattól elfulladtan az
elnöknő; odakünn a teremben épen akkor esküdött a harminczharmadik
szónok, hogy az orosz terület legkopárabb szikláját is minden becsületes
orosz az utolsó csepp vérével s az utolsó rubelével is meg fogja
védelmezni.

– Még egyszer dupla vagy semmi, szólt rohamos sietséggel a hölgy,
odatolva a kártyákat Severus elé.

Annak egy kérdező mosoly támadt az arczán.

– Majd megtudod, hogy mi van feltéve. Csak osszad.

Severus folyvást e nyugodt mosolygással arczán fogta a játszmát,
összekeverte, odanyujtá Sasza asszonynak, megcsókolta a kezét emelés
közben és fölszedte kártyáit.

Sasza asszony arcza égett, mint a szélhirdető alkony ég, midőn kártyáit
sorba szedte. Vékony ruháján keresztül látszott szivének heves dobogása,
midőn elkiáltá diadalmas hangon: «Grandissimo!»

És eközben szikrázó szemekkel tekinte a férfi arczába.

Az pedig fejedelmi nyugalommal tekinte fel rá s csendes, felindulás
nélküli hangon mondá: «nullissimo»…

Egy ütése sem lehetett; – ő volt a nyertes.

E szónál az úrhölgy felugrott székéről, a kezében levő kártyákat
széthajítá a szobában; egész alakja felmagasult: csupa ideg volt, csupa
érzék.

– Tehát tudd meg, hogy mire játszottál most?… Én magam voltam föltéve a
kártyára… Engem nyertél el… Tied vagyok… Imádlak…

S azzal odaveté magát a férfi keblére, s elkezdve annak homlokán a
csókot, végig csókolá őt egész a lábahegyéig, s azután az ölébe veté
magát a szenvedély minden lázhevével s ajkait annak ajkaihoz forrasztá.

… A páholy arabeszk rácsozata egyszerre nagyot zörrent…

A burgonyák kezdtek az elnöknői páholynak is beszélni.

A hölgy e zörrenésre felugrott a férfi öléből, s gyorsan mint a párducz
odaszökött a páholy rácsozatához, a gép egy ujjnyomásra két felé csapta
az aranyozott redőnytáblákat s az elnöknő ott állt a képviselőház előtt,
melyben minden rend fel volt már bomolva.

A rács csattanására, az uralkodói alak megjelenésére egyszerre csend
támadt oda alant, mindenki elhallgatott.

S e rögtön beállt csendben Sasza asszony indulattól reszkető hangja
zengett végig.

«Ti csőcselék szemétnép! Én titeket eltiporlak és kisöpörlek innen!»

S azzal leköpött a gyülekezetre.

A meglepetés első pillanatában senki sem talált szavakat a
meggyalázásra. A következő pillanatban pedig a páholyból kihajló hölgy
egy kézmozdulatára megnyiltak a gyűlésterem oldalajtajai s azokon át egy
szuronyáradat tört be a gyülekezetbe. Fegyveres molodczik rohantak a
képviselői padok közé.

E támadás után két pisztoly-lövés hangzott a teremből s két golyó
süvöltött el az elnöknő feje mellett.

Ő pedig kaczagott és összefonta karjait, meg nem mozdulva helyéről.

A két pisztoly-lövésre aztán a betörő katonák részéről egy peloton tűz
volt a viszonzás a tömeg közé. Erre ádáz, eszeveszett bomlás
következett. A megriadt képviselő tömeg egymást gázolva rohant a
kijárások felé; nehány dühös férfi tusába elegyedett a katonákkal, s
szétszedett padokkal, lámpákkal védte magát; a sebesültek jajgatása, a
harczosok káromkodása egy zűrzavaros pokoli karénekké vegyült s a kinek
dicsőségére ez történt, a nő, úgy találta, hogy ez egy kaczagni való
végjelenete egy komédiának.

Még akkor is kaczagott, midőn Severushoz a külső terembe visszatért.

– Mit tett ön? szólt Severus rémülettől elhalaványult ajkkal.

– Megtettem magamat czárnőnek, hogy tégedet czárrá tegyelek!


A SZÉP LÓTUSZ VIRÁGOK.

E naptól fogva megszünt «Sasza asszony» lenni.

Lett belőle «Alexandra czárnő».

Amaz emlékezetes országgyülési nap egész éjszakáján folyt a harcz
Szentpétervár minden utczáján, minden terein s a befagyott Newa jegén.

A hű hadsereg éjfélben fáklyafény mellett kiáltá ki az állam eddigi
főnöknőjét czárnőnek a Szent-Péter és Pál vár esplanadeján, s onnan
indult ki az ellenállás rendszeres leküzdésére, mely már akkor utczai
harczból valódi ütközetté fejlődött ki.

A «Pokol» nem adja meg magát oly könnyen! Ha úrnője elárulta valamennyi
ördögét, az ördögök is megmutatták neki, hogy ők is megcsalták őt. Az
úrnőnek tudomása volt az ő gyülhelyeikről, titkos fegyvertáraikról; de
az mind hamis adat volt; az ördög urak és asszonyságok ravaszok! A hű
katonák úgy jártak, hogy a hol ellenfeleiket biztosan meglepni vélték,
ott üres falakat találtak, s a hol maguk akarták megvetni a lábukat, ott
tűzaknák lobbantak fel alattuk.

Az is megtörtént, hogy a hű ezredek némelyike zászlóstul trombitástul
átment a lázadókhoz. A paraszt ördögök is tudnak hamisan esküdni; nem
csak az uralkodóik.

A harcz másnap már óriási mérveket öltött.

Az első meglépetésben nagy veszedelmére volt a Pokolnak, hogy – tél van.
Az utczakövezet nem volt feltéphető torlasznak. Hanem azután, hogy
magukhoz tértek, észrevették előnyeiket. A Newán jég van. Kivonultak a
befagyott folyam hátára s ott emeltek torlaszokat jégből: jégbástyákat,
jégredánokat raktak dæmoni gyorsasággal s azokból ágyuztak támadóikra.

A nagy világvárosnak két milliót meghaladó lakosa volt, s kiterjedése
három akkora, mint Bécsnek. A két Newa négy folyamán kívül még tizennégy
folyamág szeli a várost keresztül-kasul, megannyi szigetekre osztva azt
szét. S e szigetrészek utczái és lakosai oly külömbözők. Az egyik a
fény, gazdagság, jóllét városrésze, a másik a nyomor, piszok,
elégedetlenség gunyhótábora.

A fellángoló polgárharcz szintere e külömböző városnegyedek szerint
váltakozik. Ha egy helyen elfojtották, kitör a másikon. Míg egy helyütt
az államcsiny seregei győznek, az alatt a másik városrészben a Pokol
légiói ujjongnak diadalt s vonulnak terv szerint előre. Rettenetes
sakkjáték, melynek hatvannégy koczkáját vér s korom festi. Az ágyuzás, a
puskatűz sem éjjel, sem nappal egy perczig el nem pihen, egy-egy
robbanás jelenti néha, hogy valamit fölvettettek: tán egy kőhidat, vagy
egy aláaknázott védművet, mely tele volt emberekkel; kinek az
embereivel? Nem tudni. Sűrű köd fekszik a rémséges csatatéren. S e ködöt
csak lángszinüre festi, de szét nem osztja az égő városnegyedek lángja.
Mindenki arra gondol csak, hogy gyujtogasson; oltásra senki. Az első
éjjel a czárnő maga gyujtatta fel a vár közelében levő «pétervári»
sziget negyedét, s a «patikárus» sziget gyönyörű fűvészkertjét, hogy ez
oldalról meg ne támadhassák; erre aztán másnap viszonzásul a Pokolbeliek
felgyujtották a Litejnája negyedet, s minthogy annak az utczaburkolata
is kátránynyal degesztett fakoczkákból áll, egy bevehetlen égő torlaszt
állítottak vele maguk és ellenfeleik közé.

A folytonos vésztűz miatt a léggömböknek a czárnő nem vehette semmi
hasznát; azokban meggyuladt a gáz, ha a harcz szintere fölé értek.

De bámulni való volt a rettenetes napokban e csodanő erélye. Szüntelen
ébren volt: rendelkezett, parancsokat osztott; a balhíreket fogadta
hideg vérrel; a hol vezérei elvesztettek egy tért, összeült velük, más
tervet alkotni a visszafoglalásra. A harczba indulókat buzdította
lángszavakkal; a harczból megfutókat irgalom nélkül megtizedelteté. Nem
rettegett magát minden órában kitenni az orgyilkosok golyóinak, s a feje
felett elpattogó gránátdaraboknak; vesztes vezéreket elcsapott, bottal
megvert, s helyükbe másokat rakott. S mikor néha erőfogyottan,
kifáradva, álomittasan betántorgott abba a terembe, a hol Severus
lakott, odaroskadt annak a lábaihoz, s fejét annak térdeire nyugtatva,
rebegé: «őrködjél fölöttem» s azzal elaludt. De álma nem tartott egy
óráig soha. A legelső ágyuszóra felriadt s rohant ismét a vár bástyáira.

Legnagyobb bajuk volt hadvezéreinek a Newa ágain felállított
jégváracsokkal. Azok bevehetetlenek voltak. Három oldalukon a kivágott
jég egyuttal árkot képezett, melynek új jege az ostromlók alatt mindig
beszakadt.

Már tíz napja, hogy tart az ádáz utczai harcz; várak csatájának lehetne
azt nevezni, s a jégvárakat még mindig nem birják bevenni.

Ekkor a Pokol főnöknőjének egy hivatásához méltó ötlete támadt. Az
admiralitási III-ik városnegyedben voltak az amerikai társulatok nagy
petroleum raktárai, azokban több millió pudra menő kőolaj hordókban
felhalmozva. E gyúanyagot ezernyi meg ezernyi tonna számra önteté ki
Alexandra a befagyott Newa jegére s mikor az végig terjedt a két nagy
Newaágon egy felől a golidai szigetig, másfelől a fagygyú-magazinig,
akkor üszköt dobatott bele. Egy pillanat alatt, siketítő pukkanással
lobbant lángra az egész kőolaj folyam, s a pokolbeli tűzlángban
recsegve, ropogva, volcánsüstörgéssel szakadozott szét a folyam
jégburkolata, zajló árjával lassankint magával ragadva a jégváracsokat,
melyeknek fényes bástyáin a bennsülő «ördögök» százai ordítottak
odaszorulva a jégszigetekre a tűzfolyam közé.

Ez rettenetes megtorlás volt. Az égő folyamtól felszakgatott Newa
sodorta magával alá a jégvárakat a finn öböl felé. A finn öböl azonban
szintén be volt fagyva s ott feküdtek egész Kronstadtig az állam
hadihajói. A melyik vasból volt, az jól járt. De a fából épült három
árboczosak, a mint a rájuk hajtott kőolajár utolérte, egymásután
borultak lángba s a Szentpéter és Pál tornyaiból lehetett látni, hogy
repül egyik kolossz a másik után a levegőbe!

S e vad diadallal még nem volt eldöntve a harcz.

A Szentpéterpál erődön felül is van még világ s fölfelé a petroleum nem
folyik!

A Pokol harczosainak háromnegyede a Szentpéterpál erődön felül levő
városnegyedekben harczolt. A szörnyű pusztítás, mely társaikat érte, új
erőt adott a dühnek, melylyel eddig harczoltak; a Mars mezőn nyilt
ütközetben támadták meg Alexandra ezredeit s azokat, egész a késharczig
kűzdve, kiverték állásaikból, s innen berontottak a belváros
legpompásabb negyedébe, melyet «paloták városának» nevez a néphizelgés.
Igazán paloták városa, minőt csak orosz czárok és czárnők építtethettek,
népverítékből, kegyenczek számára.

És a Péterpál várad templomtornyaiból lehetett látni, hogy gyuladnak ki
egymás után a fénylakok, miket még a Romanow czárok elüzetésekori
lázadás megkimélt, csak kincseikből rabolt ki; a mostani aztán hamuvá és
rommá dőnt össze, legelébb a Michailow palota, hol Pál czár szomorú
véget ére; utána az Anitskow-palota, hajdan Erzsébet czárnő
gyöngédségének márvány tanujele Razumowszky iránt, majd a Glawnica
Schtab, a táborkar palotája, egyszerre a tauriai kastélylyal, melyet II.
Katalin építtetett Potemkin herczegnek; utoljára maga a világcsudának
épült Szimnicz Dwor, a czári téli palota, hirhedett eremitage-ával
együtt, egy remekművek muzeuma.

Mind egyszerre égnek; a Pokol gyujtogatja fel.

És az új czárnőnek azt látni kell a Péterpál tornyaiból! És nem
akadályozhatja meg.

A Pokol felülkerül!

Az új czárnő mind e balsorsban nem vesztette el a fejét.

Ez őrületes harcz volt: az ördögök harcza saját királynéjuk ellen. – Az
ördögök nem akarnak tűrni királynét. – A Pokol respublica akar lenni.

Mikor már a téli palotát is elfoglalták, akkor Alexandra czárné elhagyta
a Szentpéterpál erődöt; de nem azért, hogy fusson, hanem, hogy szemközt
menjen a megtámadóira.

Most az admiralitás palotájára került a sor. E nagy tömör négyszögű
épület a Newa partján egy tágas tér felett uralg; minden fala gránit.
Negyven ölnyi magas tornyának keleties csúcskupolája a gazdag
aranyozástól ragyog, de még jobban ragyog a paloták vésztüzeitől.

Ide ebbe a palotába vonult Alexandra czárnő összegyűjtött hadaival,
kiket a Pokol seregei mindenünnen visszaszorítottak már.

Az admiralitás ópalotáját az újjal egy földalatti folyosó köti össze.
Itt vannak öszpontosítva a birodalom fegyvertára, ágyuöntődéje, fedett
hajóműhelyei, a hajdani világharczokból elfoglalt troféumok, a török és
persa ágyúk, a legujabb kor szörnyetegeig.

E várerősségű épület két szegletének két hosszú egyenes sugárút irányul,
széles, tágas, utczák: egyik a Newszki prospect, a másik a
Woszneszenszkoi prospect.

Ha az arsenálból a partvédő leviathanokat, a szörnyeteg aczélágyukat a
két szögleten felállítják, azokkal, amilyen hosszú a két sugárút, olyan
hosszan tisztára pusztára seperhetik az útat.

De hátha még sem?

Hátha a Pokol sem marad hátra az emberi találmányok mögött?

Micsoda fekete tömegek mozdulnak előre e két hosszú sugárúton a
tengernagyi palota felé?

A nihilisták kivontatták a folyamjáró vas monitorokat a partra, azoknak
lapos fenekei alá vashengereken nyugvó tológépeket alkalmaztak.
Szárazföldi támadó sánczot csináltak a vashajóból s most azokat tolják
előre a hosszú sugárúton végig. S a mozgó ércztorlasz, mely keresztben
állva elfoglalja széltében az utczát, forgó tornyaiból visszafelelget a
partütegek üdvözleteinek: száz fontost száz fontosért! Míg mögötte, s
vaspánczéltól védve nyomul előre az ostromló sereg, s tolja maga előtt a
mozgó érczkolosszt. Mikor néha egy-egy robbanó teke megüti a monitor
oldalát, belefurja magát pánczéljába s szétpukkan bordái között,
olyankor négy-öt ölnyire visszahömpölyödik a monitor, maga alá gázolva
érczhengereivel, a kik előre tolták. Aztán fennakad a hullatömegben, s
jönnek új csoportok, kik ismét előbbre taszítják. Ezek a szörnyek be
fogják törni az admirál palota falait!

Senki sem imádkozik ebben a harczban!

Nem kéri az Isten segítségét senki.

Az admirál palotával szemben álló Isák-templom harangjai rég pénznek
vannak kiverve: sok volt bennük az ezüst. A toronyba ágyúk vannak
felvontatva, azok harangoznak most.

Alexandra czárnő az admirál palota tornyában állva, intézi az ellenállás
harczát: onnan nézi az ostrom folyamát; látja, mint közelítenek
lökésenkint az ostromló tengeri szörnyek a hosszú utczákon, látja, hogy
verik vissza kirohanó ezredeit a támadók, kik egyszerre ellepik a
monitorok födélzetét s onnan tüzelnek fegyvereikből és hajigálnak
robbanó gránátokat.

Az admirál palotától nyugatnak áll nagy Péter czár lovag szobra érczből
öntve, azon a tízezer mázsás sziklán, melyet a kareliai mocsárból hoztak
ide, másfél mértföldnyi messzeségből. Az első forradalom nem döntötte le
ezt a szobrot, nem juttatta a Vendome oszlop sorsára; a czár most is ott
ül ágaskodó érczlován, s patkói alá gázolja az óriáskigyót; – csak épen,
hogy feje nincsen. A fejét lefűrészelték, s oda tették a lova lábaihoz,
s most ott áll a fő nélküli czár, kezével parancsolólag mutatva a Newa
felé. De ki érti meg, mit parancsol? hiszen nincsen feje!

Az ostromló Pokolnak már sikerült a téli palota udvarán állítani fel
ütegeket s azokból ágyuzni az admirál-palotára. Az ágyutekéktől már a
nagy torony remeg, s onnan menekül mindenki rémülten.

Csak ketten állják meg helyüket: a czárnő és Severus.

A torony körülfutó folyosóján ott áll készen az aërodromon: az utolsó
mentő eszköz.

Alexandra merev tekintettel néz a lángoló paloták tüzébe s nem ügyel a
repkedő bombák süvöltésére; nem az ádáz harczi zajra oda alant. Azután
ismét a torony tulsó oldalára siet át, honnan a Newára látni… A Nagy
Newa a vár fölötti részén egész tömör jégburkolatában áll. A Pokolnak az
az ötlete jött, hogy a czárnő vörös testőr ezredét, melyet az utolsó
emberig leöltek, idehordja s e jéglapon a skarlát egyenruhás hullákból
óriási betüket rakjon össze, miknek összesége e szavakat alkotja: «halál
az árulóra». A czárnő nézi, hogy rakják ki egyenkint a fehér jéglapon a
vörös betüket – hullákból…

Egyszer oda fordul Severushoz s így szól:

«Mi lenne szebb? Bevárni, míg a palotát megostromolják, s akkor velünk
együtt, s ellenfeleinkkel légbe röpíteni azt? vagy beleülni a repülő
gépbe s vele együtt elrepülni innen és eltünni a világban, hogy soha
hírünket se hallja senki?

Severus a torony karzatára kihajolva, nézett távcsövével nyugat felé.

E megszólításra visszafordult s nyugodt hangon így szólt:

– Egyiket sem tesszük fölség. Nézzen ön oda. Látja azt a fénytengert ott
nyugoton. Ez az égő petroleum ár, melyet a Newa levitt magával a finn
öbölbe s ott most is ég az; s égni fog még napokig. Már hat óra óta
észlelem e fényözönt, s úgy látom, hogy az egyre sebesebben közelít erre
felénk. A Newa visszafelé folyik. Egyre erősbödő északnyugoti szél
támad. Segítségünkre jön a tenger!

A czárnő hevesen kapta ki Severus kezéből a távcsövet s oda nézett a
közeledő lángfolyamra.

Nehány percz mulva aztán, mint egy őrült rohant a torony nyilt
folyosójára s kihajolva annak mellvédén, rikácsoló hangon ordítá alá:

«Fiaim! Ne féljetek! A tenger van velünk!

Szavait elkapta a vihar, elnyelte a lárma, elfojtá az ágyudörgés. Nem
tudott kiáltani már; ha Severus meg nem kapja vállszalagjánál fogva,
alárohan fejtetőre a toronyból.

De ime, egyszerre elcsendesül a harczi lárma, mintha ketté vágták volna;
helyette zűrzavaros vészriadal támad, egészen más hangok, mint a
küzdelem vihara: az utczák rögtön tisztulni kezdenek, az ostromlók
futnak. Ki űzi őket?

Ah a tenger, a tenger!

Az északnyugoti vihar korbácsolta jeges tengerár nyomul előre s áttörve
a Galenga szigetnél a védgátakat, a Manka folyó mentében megkerüli az
ostromló seregeket s míg azok a paloták romjai közül ágyuzzák a
tengernagyi palotát, hátulról rohan be a woszneszenszkoi prospect
sikátoraiból.

Tíz percz mulva ölnyi magas víz alatt állt az egész csatatér; a tenger
felől rohanó árvíz a téli palota lépcsőjéig tolta jégtorlaszait s
elárasztá egy óra alatt Pétervár nyolcztized részét.

S nem volt elég az egyik vész; annak ellentéte is együtt jött vele: az
égő petroleumár; a moslékos zuhatagnak fénye is volt; tűz és víz omlott
alá egyszerre, egymással ádáz szövetséget kötve; az áradat hordá hátán a
kanóczot s a hol elönté az utczát, egyuttal felgyujtá a faházakat. Egész
városnegyedek úsztak és égtek. És az emberek százezrei úsztak és égtek.
S az a dæmon ott a torony magas ablakában tapsolt két kezével ez
apocalyptikus romlás rémei közepett.

És a férfi, a ki őt ekkor látta, megtanulta őt bámulni és imádni.

Szentpétervárnak ez a pokolbeli átka, a kiöntő tengeráradat, ezuttal
nagyon rossz szolgálatokat tett a Pokolnak. – A tengervíz hét lábnyi
magaságban állt a védgátak fölött, s minden utczát átváltoztatott
lagunákká.

Ekkor következett azután a czárnő hadainak viszontorlása.

Az admiral palota roppant hajóműhelyeiből előhozták a vas ágyunaszádokat
s azokra szállva indultak meg a folyammá lett sugárútakon az ellenfél
letiprására. A Pokol seregei el voltak szigetelve az áradat által: a
fából épült házak tömkelegéből, a város népkertjeiből kiűzték őket a
lángok, a téglaépületekből az áradattól düledező falak. Összeszorultak
egy-egy tömör építményű közpalotába; csoportonkint, mint egy folt
darázs, átázott töltényekkel, kenyér nélkül, víz nélkül. (A tengervíz
nem szomjról való.) A külön szakadt csapatok egymással nem
közlekedhettek, egymásnak nem segíthettek: nem voltak vashajóik, mik az
égő özönvíz szinén járni tudjanak. A czárnő vas naszádai pedig
uralkodtak a lángoló lagunák vizei fölött is. Egyenkint vették ostrom
alá az ellenfeleiktől megszállt épületeket. Azoknak nem maradt más
választásuk, mint vagy eltemettetni élve, vagy megadni magukat annak, a
ki elébb megöl s azután temettet el.

A nagyobb rész az elsőt választá. Magára hagyta döntetni a védett
falakat. Csupán azok a tömegek adták meg magukat, melyek egy-egy
szárazon maradt szigetre szorultak össze, a hol nem védte őket semmi
fal, semmi erdő. Azokat a katonák lefegyverezték s háttal egymáshoz
kötözve hármasával, ott hagyták őket őrizet alatt.

Egy rész a templomokba menekült. Nem! Nem imádkozni. Egy szó sem igaz
abból, hogy az ördög halála óráján baráttá lesz. Azért menekültek a
templomokba, hogy azoknak a tetőzetét, gerendáit, a kripták kőkoporsóit
s a halottak koponyáit az ostromlók fejére hajigálják. Hanem a templom
rossz hely volt rájuk nézve. A kripták megteltek az égő petroleummal, s
az légberöpíté a boltozatokat a védőkkel együtt.

Három napig tartott az áradat; akkor visszatért a tenger a maga
kagylóihoz.

A tengerfenék, mely utána maradt, az utcza, a piacz fedve volt
hullákkal, üszkökkel, romokkal; egyes tócsákban még akkor is égett a
petroleum. A köd a város felett most már fekete volt a füsttől; és nehéz
a büztől.

Hanem a lázadás le volt verve, a társadalmi rend helyreállítva, s
Alexandra czárnő bizton táviratozhatá Európa minden udvarához:

«L’ordre regne a St. Petersbourg!»

Mikor fővezére, Schertsinszkoi jött hozzá jelenteni, hogy az utolsó
rebellis csapat is megadta magát kényre kegyre: akkor Alexandra czárnő
felállíttatá a Nagy Péter czár terén tizennyolcz ezred zenekarát s
rázendítteté velük az ősi orosz néphymnuszt, az igazi régi néphymnuszt,
az ünnepelt nagy költő Szulykovszky szerzeményét s a négyszögbe
felállított sorgyalogság énekelte hozzá: a «Bozse czarnja chrani»-t.

«Bozse?» – «Isten?» – Hát már van Isten?

A «Nihil» a «semmi» megszünik ott, a hol kezdődik a «valami» és a czári
korona már valami.

S azon a ponton, a hol a semmi megszünik, s a valami kezdődik, a
rablóvezérből rendőrfőnök lesz, a communistából uzsorás, a
vándorczigányból bankdirektor, a szabadkőmüvesből praelatus, a
népszónokból minister – s a vörös respublica elnökéből császár.

Három hónap mulva tavasz lesz; három hónap alatt el lesznek takarítva az
utczákról a pusztítás emlékei, a paloták befedelezve, a leégett házak
újra felépítve; a hiányzó százezer ember helyett jön kétszázezer; a
templomokba visszarakják az oltárokat, a tornyokba a harangokat. A
főpapok is előkerülnek, s a fűvel és lombokkal hintett utczákon végig
fog vonulni a koronázási menet a czári palotától az Izsák templomig
három sor posztóval bevont padozaton, s a nép ujjongása fogja hirdetni
minden háztetőről, hogy Oroszországnak ismét czárnéja van.

S az európai diplomatia gratulálni fog hozzá s őszinte örömmel
üdvözlendi azt a nagy szellemet, a ki a társadalmi rendet megmenté
Európában.

Mikor a katonaság a néphymnuszt énekelte, Alexandra czárnő a palota
erkélyén állt; tábornokai tiszteletteljes távolban, Severus bizalmas
közelben.

Az új czárnő tekintete Nagy Péter czár érczalakjától volt leigézve: oda
bámult elválhatlanul.

A fejevesztett nagy ember keze most is parancsolóan volt előrenyujtva.

– A czár szobrának nincsen feje. Suttogá Alexandra czárnő Severushoz.

– Pedig megérdemelné e szép szobor, hogy levágott fejét visszahelyezzék.

Alexandra gyülöletbe vegyült dölyffel mondá:

– Azt nem! Az jó helyen van ott a földön: oda más fej jön. Azé, ki e
nagy művet véghez vitte…

Severus meghajtá magát.

– A czárnőé.

– Nem az enyim. Hisz férfi szobor az. E fő a te képmásod lesz… Ez a te
műved volt.

Severus e szavaknál a vért érzé agyának tódulni; megrettent: mintha
igazi élő fejét kellene kölcsön adni Nagy Péter czárnak; s aztán, ha jól
meggondolta a dolgot, a czárnőnek igaza volt. Ő indította meg azt a
művet, mikor alkudozásai által felébreszté a nő uralkodásvágyát, talán
szerelmét is, s ő fejezte azt be, midőn közlé vele észrevételét a
felfelé folyó Newa árjáról. E szó nélkül Alexandra czárnő vagy palotája
romjai közé volna most temetve, vagy elrepült volna szégyenletesen,
megbukottan, eltemetkezve az ember-zajos nagy világba.

Severus kezdett mámorosodni a dicsőségtől, melybe akarata, hajlamai
ellenére jutott s melytől most már nem menekülhetett.

A nagy mű azonban még nem volt egészen befejezve.

A Pokolnak sok földalatti útja van, s azt jól tudhatta Alexandra czárnő,
hogy ha csak irmagját meghagyja is annak a szövevénynek, mely elődjei
trónját porba rántá, az újra kinő a földből s őt is lerántja onnan.
Gyökerestül kell kitépni a megsértett ellenséget. Nem békül az ki soha.
Kivált ha az ellenség elébb jó barát volt…

Alexandra czárnő, mint a nihilisták egykori főnöknője, legjobban ismerte
azoknak búvhelyeit, a kerületeket, a városokat, a mikben leginkább
otthon voltak. Értesülve volt székhelyeikről, fiókpáholyaikról,
jelszavaikról; nyomukra talált a társadalom mélységeiben és magaslatain
és nem ismert kiméletet.

Három hónap alatt husz ezer tagja a Pokol-páholynak volt bebörtönözve.

Az üldözéshez maga a nép nyújtott segédkezet. Ez természetes. A kiirtott
aristocraták vagyonát elragadozták a nihilista főnökök, s most már ők
voltak az «urak». Úr mindig volt valaki s lesz valaki, s a «pálinka és a
rongy» azt mindig üldözi, akár herczegi korona van a fején, akár
phrygiai sipka, akár hűbéri ajándékba kapta a vagyonát császáraitól,
akár szerezte észszel, fáradsággal, akár kapta osztályba a nagy
forradalmi ragadozásnál. Úr csak úr. Most a «Nihil» az úr, most az ő
nyakára megy a kötél. A «Nihilnek» comparativusa is akadt: Nihil vagy
Te, a kinek semmi «úr» sem kell; – «Nihilior» is van, a kinek «Te» sem
kellesz.

S mind ezek felett tökéletes volt a diadala a katonai pártnak, a midőn a
katonai uralom jutott teljes érvényre. Alexandra czárnő visszaállítá a
szurony alkotmányát. Ez is népszerü rendszer. Két millió katonának
tetszik. A zászlók, a vállrózsák, a kardbojtok alkotmánya. A hadi
törvényszékek, a káplárbot, a kancsuka, a nehéz vas, az ólom és lőpor
alkotmánya. Az ilyen alkotmány erős! Vasból van. Csak meg ne egye a
rozsda. Hogy meg ne egye a rozsda, mindig fényesíteni kell –
«dicsőséggel».

«Dicsőség!» ez volt Alexandra álma.

Hanem az álomnak egy ember, egy találmány állt útjában: az Otthon állam
elnöke és harcztiltó gépei.

Ha ez nem volna…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szép május hónap is eljött. Szentpétervár körül ekkor nyílnak a
legelső ibolyák, miket nálunk márcziusi ibolyáknak neveznek.

Alexandra czárnő május első napját a Pawlovszky kastélyban tölté.

Severus is vele volt.

A néger még mindig nem volt áruló.

A tündéri bűvhatalmu asszony keresztülvitte őt a szerelem minden kínjain
és gyönyörein; de titkát még nem vehette ki belőle.

Megmutatta magát előtte a czárnői pompa kábító fényében s az istennői
szépség szobormintájában; hizelgésével, odaadásával elmámorítá; a
féltékenység felszításával dühöngővé tette; rögtöni elhidegülése
szeszélyével kínpadra feszíté; – de a néger sem a rózsaágyon, sem a
kínpadon nem vallott. Mikor már kilenczvenkilencz századrésze egész
lényének őrült szerelmes volt: a századik rész még megmaradt hideg
számítónak.

És «Sasza asszony» ezt a századik részt is ismerte jól. Ezt a
megfordított Achilles-sarkat. S a mit «Sasza asszony» meg nem tudott
hódítani, azt megkisérté «Alexandra czárnő».

Ez a századrész józan ész azt kérdezé:

– De meddig maradsz te czárnőnek?

A férfi dicsvágya fel volt már ingerelve: társa lehetni a világ
legnagyobb birodalmán uralkodó nőnek; saját fejét látni érczbe öntve
Nagy Péter czár lovagszobrának vállain! A kincsszomj is beszélt: «a mit
most az Otthon állam magának gyűjt, az mind a tiéd lehetne akkor», ha az
a századrésznyi hideg ész azt nem kérdené: «de meddig?»

A Pawlovszky kastély félkör alakú oszlopzatos peristyllel pompázó
épület.

Előtte van egy nagy kerek tó, fenyőkkel, borókabozóttal
körülszegélyezve. Tiz lépcső vezet le a tó felszinéig. A lépcsők fehér
márványból vannak s köröskörül futnak. Olyan e tó a kastély
homlokzatáról nézve, mint egy óriási aczéltükör fehér zománcz-keretben.

A kék alapon uszó hattyúpárok vonnak hosszú ezüst vonalakat.

Egy dúsan aranyozott gondola sikamlik tova sirály könnyűséggel a hattyuk
között; az evezők pihennek, csak a bibor selyem vitorla, a szellőtől
dagasztva, viszi előre a karcsu jármüvet. E gondolában ülnek Alexandra
és Severus.

– Gyönyörü tó! mond a néger; szebbet csak egyet láttam: az egyptomi
szultán (!) várkertjében.

– Mi szebb rajta? szólt az asszony, a férfi vállára dülve. Kedvedért
előteremtem.

– Ah fölség, ahhoz minden hatalmad sem elég; a kairói tó szépsége abból
áll, hogy köröskörül ellepik a tó felszinét a lótusz virágok; ezerei a
piros vizi rózsáknak himbálják kelyheiket a rengő hullám tetején; nagy
széles leveleik is sötét pirosak; egy új válfaja ez az indiai
nelumbiumnak. Azután a tó sekélyén egész csoporttal állnak a flamingók,
karmazsin piros tollazataikkal. S mikor az egyptomi alkonyég bibor
vörösre festi azt a tavat, úgy tetszik, mintha egy tündérvilági tó állna
előttünk, melynek hulláma, virágai, madarai mind skarlattal, karminnal
vannak ittasítva. – Te fölséges asszonyom, se a piros lótusz virágokat,
se a karmazsin flamingókat, se Egyptom bibor egét ide nem hozhatod.

Alexandra vérig harapta az ajkát és nem szólt semmit; de jobb keze,
melynek ujjai vas erőszakkal szoríták össze Severus kezét, egy
rettenetes fogadást látszott tenni, a mitől a néger bőre tetőtől talpig
végig borzongott, mintha ilyenkor, midőn az ujj-hegyei úgy szorítják
kezét, valami közös gondolatfolyam járna keresztül galvani befolyással
mindkettőjük idegein.

Másnap május másodika volt. Ez egész napon siketfajdra vadászott az
udvar. Férfi mulatság, asszony nem vehet benne részt: Alexandra czárnő
honn maradt a nyári palotában. Severus késő este érkezett vissza a
fenyőerdőkből. Az est eltölt a siketfajd furfangos megejtésének érdekes
meséivel, miket a czárnő nagy figyelemmel hallgatott.

Mikor reggel fölébredt Severus s lakosztálya erkélyére kilépett, hogy
tele tüdővel szíja be a májusi léget, melyet illatossá tesz most a
fakadó fenyőrügyek ambrája, meglepetve látta, hogy a palota előtti tó
átellenes oldalán egy roppant kerületü rotunda van felállítva. Az egész
vasból van; magassága alig több hat ársinnál; de terjedelme oly nagy,
mint egy circusé, mely legalább huszezer néző befogadására van számítva.

E nagy köröndnek a palota felé néző oldalán van egy kirugó tornya;
olyanforma, mint egy galambdúcz s annak a mellső oldalán van négy kerek
lyuk, egymással szemközt, mint egy négylevelü lóhere.

Középen e négy kerek lyuk között pedig van – valami olyanforma, mint egy
szélmalom kerék, csak hogy annak a négy szárnya ragyogó fényes, mint a
csiszolt aczél. A torony tetejéből egy gőzkürtő mered fel, annak jeléül,
hogy abban valami gépnek kell lenni.

Severus bámulva találgatá magában ez építmény hivatását.

– Találd ki, mi az? sugá egy mézédes hang fülébe s a nők legcsábítóbbika
símult oda, fehér arczát az ő fekete ábrázatához fektetve. Alexandra
arcza halovány volt: fenyegető szín!

Severus elkezdett találgatni.

– Tán egy nagyszerü fontaine, mely szökővíz sugarakat fog e tóból
fellövelni.

– Nem egészen az. Felelt a nő csalfa mosolygással.

– Hát talán egy óriási zeneműszer, mely ezernyi síppal hajt végre
monstre áriákat.

– Olyasmi, de még sem egészen.

– Vagy talán egy nagy circus huszezer néző számára.

– Közeljársz hozzá; de még sem találtad el tökéletesen.

– Mi ez tehát?

E szónál megragadá a czárnő Severus kezét s hevesen vitte őt magával a
hosszú termeken végig, azután le a széles lépcsőkön; mindenütt fegyveres
testőrei álltak; utoljára a palota homlokcsarnokába ért vele. Ott egy
hosszú asztalt látott Severus, mely mellett fekete talárba öltözött
férfiak ültek, kik a czárnő megjelenésére felálltak helyeikről.

Az asztal vörös posztóval volt bevonva.

A vörös asztal elnöke egy irattekercset nyújta át a czárnőnek, térdet
hajtva és egy fekete pálczát, s e szókat mondá:

«Itélve vannak. Nálad a kegyelem.»

Alexandra elvette a tekercset is, a pálczát is s akkor sardonicus
mosolylyal így szólt Severushoz:

– Valóban circus az épület; de nem huszezer nézővel, hanem huszezer
szereplővel; zeneműszer is ez épület; de nem ezernyi sipra, hanem
ezernyi emberhangra; – és valóban szökőkut ez, de nem víznek, hanem
vérnek szökőkútja: – ez a gőzguillotin!

S azzal háta mögé nyújtva az irattekercset, visszaadá azt a fekete
palástos férfiunak, s a fekete pálczát két kezébe fogva, éles, recsegő
hangon kiáltá:

– A ki a «Pokolé», – legyen a pokolé!

A fekete pálcza ketté recscsent, a nő lábaihoz hajítá darabjait.

E jelre oda alant a vár udvarán egy ágyúdördülés hangzott, azután a
másik, azután a harmadik.

A rejtélyes épület gépe egy hosszú füttyentést hallatott, a minővel
tudatják a gőzmozdonyok, hogy a vonat «indul!»

Azután siri csend támadt; s az örökkévalóságból orzott nehéz perczben
megmozdultak a rejtélyes gép szélkelep alaku szárnyai s ugyanekkor a
négy gömbölyű nyiláson át négy emberfő nyomult előre. A másik perczben
már nem voltak ott a fejek! lenn a tóban usztak.

… Azt meg kell adni a gőzguillotinnak, hogy az egy művészien alkotott
gép volt.

A torony belsejében van egy fogas kerék, az négy hidat mozgat előre
hátra, minden hidon egy ember fekszik, azt a gép a hiddal előre tolja, a
lyukon keresztül, a meddig a vállai érnek; ugyanezen mozdulattal a
korong a négy szárny pallosait meglódítja, a rugók visszataszítják a
hidat a rajtuk fekvőkkel együtt – fej nélkül; a hullák egy lökéssel a
kész vaskocsikba hullanak; oly pontossággal, mint egy cséplőgépnél.
Tizenkét «segédnek» csupán az a dolga, hogy a kötözött «kévéket» a mozgó
hidakra rakja.

A munka rendben foly. – A torony alján van három csatorna, az rövid időn
tele torokkal okádja a sötét piros nedvet a tó vizébe. Rettenetes
fontaine!

Severus eleinte elzsibbadtan bámulta a rémlátványt, izmos alakja
bágyadtan támaszkodott a főcsarnok egyik jaspis oszlopához: maga is egy
jaspisszobor.

Hanem a vér mámora rettenetes.

A mint a kábító látványt sokáig nézte: a hogy szabdalja le az a vas
szél-kelep az emberfőket motollagyorsasággal a négy lyukon keresztül; –
a hogy ugrálnak azok egymásután a tó vizébe s aztán usznak mindig
közelebb, közelebb, egymást taszítva az utóbb következők: kezdte érezni
azt a kábító gyönyört, a miről a bűnperek tanuskodnak, mik felfedték s
mégis titokban hagyták az emberi szívnek azt a borzalmas rejtélyét,
miért hogy a vérittasság és a kéj egy ágyban születik? Agyán erőt vett a
mámor. Eleinte számlálta a lehulló főket, abba belefáradt. Azután a
lépcsőket számlálta, a mik a tóhoz levezetnek; eleinte tiz lépcső volt,
egy óra mulva már csak kilencz. S a pokoli gép őrületes egyformasággal
kelepelte le szörnyű feladatát. A bibor katarakták zuhogva onták
habjaikat. A vas rotundából ezer meg ezer ajkról felrivalló ádáz ordítás
hangzott, tompán elfojtva a vas fedél által; az ordítás óráról órára
növekedett, azután óráról órára hanyatlott; este volt, mikor
elcsendesült.

Az érczmotolla pallosszárnyai megálltak; a gép gőzkürtője hosszú bömbölő
süvöltéssel ereszté szabadon gázait; a vonat végállomására megérkezett.
A zsilipek zuhatagai elapadtak. A Pokolpáholy szövetségének utolsó
vércseppjei hullottak lassan a tóba.

És ekkor egy kéz megragadta Severust karjánál fogva, s egy forró hang
ezt sugá fülébe:

«Jer!»

Kábultan engedte magát vezettetni.

Egy gondolába vitték. – A gondolában sátor volt brokát függönyökből,
damaszt kerevetekkel.

Severus fejét két gyöngéd kar ölelte át.

És egy syréni hang rebegé, szemeit csókolva a szó közt gyöngéden:

– Látod-e a lótus virágokat a tavon? Nézd, hogy libegnek körülöttünk!
Egyptom biborege festi veresre a tavat. Még a flamingók is itt vannak!

Igen. A fehér hattyuk a mint megbuktak ebben a tóban, pirosak lettek a
fördés után.

Severus veszni érzé lelkét.

Ez a nő husz ezer főt vágatott le a mai napon, a miknek az a
szerencsétlenségük volt, hogy a férfi álmait nyugtalaníták. Nem
nyugtalanítják többé. Vérükben evez a gondola!

Severus szenvedélye az őrültség koronáját tette már fel. Souverain,
korlátlan szenvedély volt az már, melynek nem parancsol többé semmi.

Odaszorítá jobbjával kebléhez a csábító daemont.

«Semiramis…»

«Araeus…»

«Most kérdezz akármit Araeus szellemétől!»

A nő hirtelen keblébe nyult s egy tárczát kivonva, azt elefántcsont
lapjával felfordítva odafekteté saját térdére, mig az iralt Severus
balkezébe adta.

Balkéz volt. De a szellemek balkézzel is tudnak irni.

– Mi van az Unalaska szigetén? sugá Semiramis.

Araeus felelt. Az iral betüket alakított: e betük azt mondák:

«Ichor.»

És azután csak a csókok hangzottak!… az evező lapátok csókjai a
vérhullámokkal…


A VIHAR ELŐJELEI.

Az eseményterhes hónapok, mik fél Európa arczulatát egyszerre ismét az
ellenkező torzképre változtatták, két embernek okoztak legnagyobb kint:
ezek voltak Rozáli és Dárday.

Dávid mind neje, mind elnöktársa iránt zárkozottabb volt, mint valaha.
Távollétét, mi oly gyakori és huzamos volt, dolgai sokaságával
indokolta. És senki sem tudta, hogy mit dolgozik?

Dárday sokszor sarokba akarta szorítani, hogy komolyan megijeszsze a
közelgő veszedelmes idők előhirnökeivel; de Tatrangi soha sem volt
kizavarható egyhangú nyugodtságából.

– Tudod-e azt, kérdezé egyszer Dárday tőle, hogy most májusban vagyunk?
Innen octoberig csak öt hónap. Ez év octoberében telik le a tiz év, a
meddig szerződésszerű itt lakásunk ideje tart.

– Tudom.

– S azon túl kezdődnek a napok, a mik, hogy mit hoznak? azt nem tudja
senki.

– Én tudom. Mit? majd megmondom akkor.

– De az idő rövidsége sürget.

– Nem tehetünk róla. Az új czárnő az Otthon állam elismertetését az
európai congressushoz utasítja. Egészen correct válasz.

– S miért nem sürgeted a congressus egybehivását?

– Azért, mert abban Ausztria császárja s Magyarország királya nem vehet
részt.

– Mi ok tiltja?

– Tiltja az az ok, hogy Oroszország trónját egy parvenu foglalta el; s
annak czári uralmát az a fejedelem nem ismerheti el, a kinek neje a
Romanowok utódja. E megaláztatást nem kivánhatjuk tőle mi. E nélkül
pedig a congressus létre nem jön.

– Hát az Unalaska sziget megvétele mily stádiumban áll?

– Azzal Alexandra czárnő nem rendelkezik addig, míg a kamcsatkai
lázadással rendbe nem jött. Mint tudod, egész Siberia ellene
nyilatkozott a császárság helyreállításának s az Uraltól az Amurig és a
jeges tengerig orosz respublica áll fenn.

– Tehát alkudjál a siberiai respublica elnökével.

– Az a baj, hogy nagyon sokan vannak, s úgy vagyok velük, mint a futó
csillagokkal: mire a távcsövem előveszem, már lefutottak az égről.
Várnunk kell, míg vagy Sasza asszony egyenkint összeszedi őket, vagy jön
egy, a ki leveri a többit.

Dárday erre abban a méltánylandó kifakadásban tört ki, hogy csak
asszonyok ne volnának a világon!

– Ne káromold őket; hisz náluk nélkül mi sem volnánk a világon.

Ezt persze Dárday nem úgy értette.

– De hát mit cselekszel te a közelgő veszélylyel szemben?

– Egy új raktárt építtetek a Duna északi oldalán. Ez volt Dávid
felelete.

Dárday boszusan vállat vont és odább ment. Sehogy sem tudta átlátni,
hogy, hogy legyen az Otthon állam biztosítva egy új raktár által a
bessarabiai part felől?

Alig mult bele két hét, újra megrohanta elnöktársát.

– Tudod-e, mi történik Oroszországban?

– Tudom.

– Alexandra férjül választotta Severust.

– Jó izlése volt.

– Severus elárult bennünket.

– Tudom.

– Felfedezte az Unalaska sziget titkát a bitorló nőnek, s az most
ugyanott azon a szigeten, a mit nem akart nekünk eladni, azon ürügy
alatt, hogy a lázadó kamcsatkaiak nem engedik az eladást, nagyszerű
aërodromon gyárat állított fel, s ezerével készítteti ott a légjárókat,
a mik gyorsabb repülésre vannak számítva, mint a mieink.

– Tudom

– Tudod! És tűröd, hogy azt tegye?

– Tűröm; először azért, mert semmi jogom sincsen hozzá, hogy valakitől
erővel elvegyek egy szigetet, melyet az nem akar nekem eladni, csak
azért, mert olyasmi terem rajta, a mi eddig az én egyedárum volt. És
másodszor azért, mert nekem tetszik az, hogy ők aërodromonokat
készítenek ezer számra. Hadd készítsenek.

– És nem teszesz a magunk védelmére semmit?

– De igen. Saját légjáróink tetején egy-egy új szelelő lyukat furattam.

Dárday szétnézett a levegőben, de nem találta e válasz értelmét sehol.
Hogy egy szelelő lyuk mit fog segíteni egy új ellenséggel szemben, az
nem ment a fejébe sehogy.

Egy újabb hónap múlva ismét elővette Dávidot.

– Baj van! De ezuttal nagyon komoly. Ez a gaz Mazrur szerteszét jár a
Dunafejedelemségekben, keresztes háborura izgatja a szláv, görög és
román népeket a törökök és magyar barbarok ellen. Bejárja a Bánátot,
Erdélyt, s most még csak rablóbandákat szervez; de azoknak politikai
jelszavaik vannak, a kitörés perczében megannyi hadsereg lesz belőlük.

– Tudom.

– Ezt is tudod. No áldjon meg az egy igaz Isten! És miben töröd most a
fejedet?

– Épen most kötöttem szerződést a budapesti, belgrádi és bukuresti
kormányokkal a Vaskapu szabályozása iránt.

Dárday cholerikus hahotában tört ki.

– A Vaskapu szabályozása iránt? S ez a te antidotumod egy kitörő
nemzetközi lázadás elfojtására? Ezt nem értem.

– De én értem, s majd megtudod te is.

Dárdaynak meg kellett benne nyugodni.

Egy újabb hónap morzsolódott le.

Dárdaynak megint új aggodalmai merültek fel.

– Bajtárs! Saját városunk keblében van a vész. Idegen emissariusoktól
nyüzsög minden gyárunk. Munkásaink fel vannak bujtogatva. Egy adott
jelre minden alsó rétege társadalmunknak megmozdul a talpaink alatt s
megrázza a rá épített várost.

– Tudom.

– Mindent tudsz. És hogyan vélsz rajta segíteni?

– Nincs-e alkotmányunk a belforradalom ellen?

– Igen. Egyike alaptörvényeinknek így szól: ha a lakosok a társadalmi
rend ellen fellázadnak, ha a hatóságok felhívásának nem engednek, az
elnökség felfüggeszti az alkotmányt s kezébe vesz «botot, tüzet, vasat.»

– Nekem elég lesz a «víz» is.

Dárday átlátta, hogy itt egy mohamedán fatalistával van dolga. Ez a
prædestinatiora bizott mindent.

Egyszer aztán, úgy september elején, nyári múlató lakában kereste fel
Tatrangit. Nem törődött vele, hogy az most felesége és gyermekei körében
családapai örömeinek él: épen ott kereste fel; Rozáli előtt akarta őt
megtámadni.

– No édes öcsém, most már nyakunkon a veszély. A profétai phlegmának
vége.

– Annak soha sincs vége; szólt Dávid.

– Ezuttal, úgy hiszem, vége. Oroszország uralkodója, vagy jobban mondva:
uralkodói ötszázezer harczképes katonát összpontosítottak a Dvina
torkolatánál, négyszáz ezeret a Visztulánál. Minden katona hyalichor
pánczélinggel van vértezve, s ugyanoly sisakkal.

– Tudom. Barbután mintára készültek a sisakjaik.

– Ezt is tudod? Hát lőfegyvereikről tudsz-e? Minden golyó hegye
ichorjegeczczel van ellátva, mely kétszáz lépésnyiről a mi hajlóüveg
pánczéljainkat, mint a kártyapapirost fúrja át.

– Az nagy vesztegetés.

– Ez megint felelet? De mit állítunk velük szemközt mi? Léghajórajunknak
az ő részükről is léghajóraj felel meg. Annak dolga lesz odafenn a
levegőben a maga ellenségeivel. Ki harczol ide lenn a földön? Te persze
azt hívő vagy, hogy majd kiszáll a sikra megint az a kétszázezer honvéd,
a ki velünk idejött, s a ki tíz év előtt hegyeket mozdított el a
helyéről, s megette nyersen az ördögöt? De ne felejtsd el, hogy azóta
tíz esztendő mult. Az a kétszázezer honvéd most mind feleséges ember,
jámbor családapa; házi úr, gazdag filister; «ki» elhízott, «kinek»
köszvény a lábában; magam is élő barometrum vagyok. Egyikünk sem az, a
mi tíz év előtt volt. Akkor készek voltunk felmászni az égbe, most az
ágyba is más visz bennünket. Nem mondom, hogy parádénak ki nem
rukkoltathatsz bennünket, hanem ha velünk akarsz valami nyilt ütközetbe
menni, akkor már haza is jöttél onnan.

Dávid szelid ironiával mosolygott.

– Nem, felebarátom. Azokat, a kik tíz év előtt dicsőségesen bevégezték
nagy kötelességüket, én pihenni hagyom; családjaik körében, gyáraikban,
üzletükben, jól megszolgált uri kényelmükben; ők már teljesíték, a mivel
egy életben tartoztak.

– Mivel véded meg hát akkor városodat? Ez nem elmosolyogni való kérdés,
bajtárs! Nekem senkim, agg legény vagyok; de te nézz oda könyező nődre,
nézz oda két kis gyermekedre. Hogyan védelmezed meg őket? Severus, az
áruló, érczbe öntött fejét oda tette Nagy Péter czár lovagszobrának
nyakára; én, a honfi, megalázva húzom gallérom közé ősz fejemet, ha az
utczán megyek, hogy ne lássanak. Sasza asszony, a babyloni hölgy, a
világ bujálkodója, koronát tesz átkozott fejére, s a te nőd, a világ
szentje, tövis koszorut visel s azt titkolja. Nem látod te ezt!!!?

Tatrangi Dávid arcza e pillanatban a megdicsőülés fényében látszott
sugárzani. Egyik kezével megfogta Rozáli kezét, másikkal Dárdayét. Mind
a kettőnek szólt:

– Ma s holnap készüljetek, házatokat, hazátokat hetekig elhagyni,
mindent rendben hagyni. Holnapután elviszlek benneteket magammal
Kin-Tseuba s ott megtudjátok azt, hogy mi az én válaszom a babyloni
hölgynek, a pokol királynéjának, és az én martyrkoszorús hölgyemnek, és
az én örökké szenvedő édes anyámnak, én magyar hazámnak?…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Harmadnap elvitte magával az aërodromonban Dávid Rozálit és Dárdayt
Kin-Tseuba.

Tíz napig maradtak ott.

És mikor visszatértek, akkor Rozáli arcza ragyogott úgy, mintha ő
viselné a koronát: nem a babyloni hölgyét, hanem az Isten-anya
koronáját. És Dárday oly büszkén, egyenesen járt azontul Otthon utczáin,
mintha ő adta volna kölcsön a fejét annak a nagy szobornak: nem Nagy
Péter czárénak, hanem I-ső Árpádénak a budai Szent-György téren!…


HARCZ – VIZZEL.

Október 30-án telt le a tíz év.

Az nap megérkezett Alexandra czárnő ultimatuma mind Budapestre a magyar
királyhoz, mind Otthon városába az elnökséghez.

Az ultimatum semmi választást nem hagyott fenn. A Budzsák vidék, mint
számüzetési hely, megszünt az oda belebbezett kétszázezer magyar
honvédre nézve «otthon» lenni; ha ott maradnak, a magyar királyság
állampolgári kötelékéből végleg ki kell lépniök, s orosz polgárokká
lenniök; ha pedig azzá nem akarnak lenni, akkor a 48 óra alatt adandó
válaszra, vagy a nélkül is megérkezendő ukáz vétele után nyolcz nap
alatt tartoznak elhagyni a «Budzsák-vidéket.»

Az ultimatum kiszinezését hozta az orosz hivatalos lap; melyben a
visztulai hadsereg fővezéreül Jerivánszky Sergius neveztetett ki, a
dvinai hadsereghez pedig Schertsinszkoj Ulysses, testvére a Krakkó alatt
elesett hős vezérnek, maga is hős, a szentpétervári lázadás leverője. De
a mi legjobban meglepte az egész világot, az Severus kineveztetése volt
az összes orosz aërodromon raj admiráljául. Az Unalaska sziget gyáraiban
nem kevesebb, mint huszezer aërodromon állt készen. Az egész kamcsatkai
és Amur vidéki lázadás Alexandra műve volt, nagy tervének álczázására. A
légjárók kezelését az orosz főiskolák tanárai és tanulói vállalták el:
az orosz intelligentia szine-java adta oda magát az új fegyvernem
begyakorlására.

S e peremptorius izenetekkel egyidejüleg kitörtek a titkon ásott
tüzaknák is. Magyarországon a Bánátban, a hajdani határőrvidék megyéiben
lázadásra tűzték ki a zászlót Mazrur csapatjai, rögtön átalakulva
«olvasó társulatokból,» «dalkörökből,» «tüzoltó egyletekből» szabad
csapatokká: az ártatlan «hetairia» név egyszerre tűzbetükben lángolt
elé. És Mazrur kiáltványaiban császári orosz altábornagynak irta magát.

Az Otthon államban pedig megindult a munkásmozgalom. A mozgalom ürügye
igen alacsony volt; de azokra nézve, kiknek a társadalom alacsonyán van
az élet, egészen igazságos és jogszerű.

A munkások egyrésze azt követelte a gyárosoktól és az igazgatóságtól,
hogy a mi osztalék őket szerződés szerint megilletné ez évre deczember
végével, annak október végeig járandó része nekik rögtön kifizettessék,
mert ők arra nem szegődtek, hogy Oroszország ellen harczoljanak; ha az
orosz seregek bevonulnak Otthonba, akkor ők követelésüket soha meg nem
kapják. Az igazgatóságnak nincs is többé semmi joga tőlük azt követelni,
hogy ők deczember végeig itt maradjanak; mert maga az Otthon is
megszünik október végével jog szerint létezni.

És azoknak, a kik így beszéltek, igazuk volt. Az Otthon állam munkásai
nem tartoznak az ő katonái is lenni; ha az államot veszedelem fenyegeti,
a miatt ők nem károsulhatnak: ők béke idején dolgoztak emberül; most
háború jön: az embernek ott kezét lábát ellőhetik, okos ember jobb ha
előre elmegy onnan, a hol ilyen baj készül.

Az igazgatóság és a gyárnok-testület azonban e követelésre azt felelték,
hogy ne legyen a munkásoknak az állam külügyeire semmi gondjuk; az nincs
rájuk bizva: senki sem kivánja, hogy fegyvert fogjanak; arról is
gondoskodik más; ha nem akarnak a műhelyekben maradni, arra sem
kényszeríti őket senki erővel; akkor mehetnek el, a mikor akarnak, akár
féltükben, akár jó kedvükben; hanem a szerződés szerinti osztalékot csak
azok kapják, a kik deczember utolsó napjáig itt maradtak. Ez a
szerződésük, s azt semmi háború és czári ukáz meg nem változtatja.

Nem minden munkás osztályt rántott magával ez a mozgalom. A régiebbek,
kik sok éven át idetelepültek, kik háztüzet, telket szereztek,
felgyarapodtak, aztán a felvilágosodottabb, értelmesebb osztályok, a kik
meg tudták becsülni az állami független lét becsét, nem csak rosszalták
társaik zajos forrongását, sőt kinyilatkoztatták, hogy mesterségük
szerszámait csak akkor fogják kezükből ledobni, a mikor kis államuk azt
fogja mondani, hogy «fegyverre!» akkor felváltják azokat a puskával.

De mégis nagy tömeg volt a lázongóké. Az utóbbi években, az üzletek
óriási növekedése miatt az Otthon állam kénytelen volt befogadni a világ
minden részéből érkező idegen munkásokat: úgy hogy azoknak a száma
ötvenezerre ment. Másik ötvenezer aztán könnyen akadt a saját
népfajából: könnyen hívő, elámítható nép, mely beveszi a rossz tanácsot,
hevül a merész utczaszónoklatok zajára, kiket magával ragad a tomboló
ár, kiket mulattat a macskazenék, ablakbeverések diadala, hiú,
vezérkedni vágyó jellemek; aztán az a neme az embereknek, a mely soha ki
nem elégíthető, melynek a jó sem jó, ha más is kap belőle, s mind ez
elemek összetapadva, keveredve egy sötét, megnevezhetetlen tömeggel,
mely a nagy városok szemétjében lappang, s csak olyankor jelen meg
mindenkit fenyegető arczával, mikor a vihar a szemetet felkavarja.

Pár nap alatt óriási mérveket öltött Otthonban a munkásmozgalom. A
gyárakat, műhelyeket ezerével hagyta el a munkásnép, s egész utczai
menetekben tüntetett, meetingeket tartott, s minthogy az Otthon
városában közönséges csapszékek nem voltak, a köztéreken bivouakozott.
Csak az volt a baj, hogy bort, pálinkát az Otthon államban csak igen
drágán lehetett kapni. Egyszer aztán azon is segítettek. Egy vállalkozó
csoport éjjel neki ment a legnagyobb kormányi szeszraktárnak, azt
megostromolta s a hordókat elfoglalta.

Pálinka tehát már volt.

De még egyéb is volt. Három halott. Kiket a raktárnak egy leomló fala
agyonütött. Azok már most martyrok. És velük megnyilik a csataterv.
Másnap nagyszerű temetés fog rendeztetni. Egy temetési menet a legjobb
alkalom nagy néptömeget gyüjteni össze. Odacsődül sok ember s aztán megy
a tömeggel, a merre az viszi. A koporsók fölött három helyen fognak
lángoló szónoklatot tartani. Ez eltart estig. Este aztán a temetőből az
egész tömeg nép a marseilleset énekelve fog bevonulni a városba, fel
egész a hexagonig: s ott fogja sokaságának egész imposans hatalmával
követelni az igazgatóságtól kivánatainak teljesítését, s ha azt meg nem
nyeri, ott mindjárt a hexagon közepett assemblée nationállá alakul át,
leteszi az addigi igazgatóságot s megalakítja saját provisorius
kormányát. Ez már így van kicsinálva.

Csakhogy mások is vannak még a világon, a kiket az öt érzékük még el nem
hagyott.

Dárday, értesülve a fenyegető veszélyről, összehivatá az
igazgatótanácsot, s ez éjjeli gyűlésében felhatalmazá az elnököket, hogy
a lázongók ellen használjanak «botot, tüzet, vasat.» És Dárday készen
volt mind a hárommal. Ámde Tatrangi azt mondá neki: «egyre sem lesz
szükség azokból, várj be engem.»

Tatrangi azt mondá egy alkalommal Dárdaynak, midőn a catastropha
bekövetkeztére előre figyelmezteté: «nekem nem kell ennek leküzdésére se
bot, se vas, se tüz; csak víz.»

Lássuk, mit értett ez alatt?

Dávidnak több év óta volt már egy találmánya, melylyel ő nem ütött semmi
zajt; magának tartotta.

Ez az «eső-csináló készülék.»

Volt a Dobrudzsai rónának egy része, melyet a hajdani mocsárföldből az
újabb gazdálkodási rendszer követelményekép a török kormány gabonatermő
földdé alakított át. Ez a tér a Dunadeltától a küsztendzsei vasutvonalig
tart. Sok évi folytonos buzatermelés által az a talaj is arra a sorsra
jutott, hogy termőerejéből teljesen kizsaroltatott, s következtek rá
olyan évtizedek, a mikben hat inséges év jutott négy középszerű termés
esztendejére. Az aszály annyira meghonosult e vidéken, mint Köves
Arabiában; ha pedig nedves esztendő volt, akkor felvette a vidéket a
föld árja, s két évig savanyú maradt a föld; termésre alkalmatlan.

Az így elértéktelenült földek nagy részét összevásárolta Tatrangi az
Otthon állam számára. S akkor az aszálylátogatta vidék számára feltalált
egy készüléket, melyet ő «eső csinálónak» nevezett el.

Columbus tojása az egész.

Még a mult háborúból maradt a győztes sereg birtokában az ellenségtől
elfoglalt húszezer darab hadi léggömb. Teljesen hasznavehetetlen,
czéltalan limlom a repülő gépek feltalálása óta. Dávid e haszontalan
kaczatot értékesíteni tudta. Két óriási vízemelő gépet állított fel,
egyet a Dunaparton, mást a tengerparton. E húszezer léggömb alá húsz
hektolitert tartalmazó tömlőket kapcsoltatott, a miket a vízgépek
megtöltöttek. Akkor minden százra egy repülőgépet alkalmazva, azokkal
végig röpítteté az egész léggömb tömeget a Dunától a tengerig s onnan
ismét vissza; a felemelt víztömeget a földre alá bocsátva, s
húszonötször fordulva egy éjjel, tíz millió hektoliter vízzel frisíté
fel a vetéseket. Úgy, hogy ezen a darab földön a legaszályosabb rekkenő
időszakban is minden éjjel megjelent a jótékony eső.

Hogy erről a készülékről azoknak, kik e darab földet lakták, semmi
tudomásuk sem volt, annak igen egyszerű oka az, hogy a készülék rendesen
éjjel működött. De, ha nappal végezte volna is jótékony munkáját,
magáról a készülékről még akkor sem lett volna a hétköznapi embernek
semmi sejtelme, mert a léggömbökből alábocsátott víz egy része a
páraszegény légben rögtön felbomolva, a léggömb tömeg alatt egy
folytonos felhőt képezett; ez a felhő együtt járt az öntöző készülékkel,
eltakarta azt a földtől, s csak a nagyon figyelmes szemlélő előtt
tünhetett volna fel, hogy a jóltevő felhőcskének önkénytes irányzata,
mozgása van, félóráig nyugatról keletnek, aztán megint keletről
nyugatnak vándorol, s a hol egyszer megöntözte a földet, oda az nap
vissza nem tér.

Ez az öntöző gép tehát Dávid kizárólagos patent találmánya volt. Dávid
azt vélte, hogy ő ezt az egész forradalmat szétzáporesőzheti vele.

A népmozgalom tervéhez az idő is kedvezett. November 2-ika volt; az
egész keresztény világban halottak napja. Ilyenkor ünnepel minden ember
s látogatja a temetőket. Szép derült napfényes idő volt. A forrongók
arra számítottak, hogy sokaságuk növekedni fog az ünnepelő közönséggel s
este aztán a temetőből azzal összekeveredve vonulhatnak be a belvárosba.
Az igazgatóságnak bizonyosan nem lesz kedve közékartácsoltatni egy
néptömegnek, mely felesen asszonyokból, gyermekekből, békés polgárokból
verődött össze. S aztán, ha egyszer benne van a forradalomban, ha látja,
hogy minden sikerül, csak lármázni kell: akkor az odakeveredett békés
polgár is forradalmárrá lesz, az asszony, gyermek pedig épen; s segít
még jobban lármázni.

Délelőtt hemzsegett minden utcza a kiváncsi néptől.

Hanem délután, mikor épen indulni kellett volna a temető látogatására,
Tultsa felől előkerekedett egy kis hosszúkás felhő, s jött egyenesen
Otthon felé sebesen; pedig idelenn alig lengedezett valami szellő.
Egyszer csak elkezdtek kövér cseppek hullani az utczákon, köztéreken. Az
ünnepien öltözött nép sikongva menekült födél alá s várta, hogy majd
odább megy az a kis felhő. De ez nem látszott a várakozásnak eleget
tenni, mindig újabb jött utána, s azok mindenféle változatokban hinték
az áldást, majd vékonyan szitált, majd kövér cseppekben kopogott alá;
egy-egy népkertet, ligetet, melynek fái alá egész csoportok menekültek,
kiválasztott, s odaöntötte alá a záport, míg az utolsó őszi lombokat is
leverte vele a fákról, s a nép odahagyta a rossz menedéket.

A csupán ünnepélyhez készült nép, mikor látta, hogy a mulatsága már a
mai napra egészen el van romolva, lassankint, zugolódva haza oszlott;
asszony, gyermek, békés polgár ki lett rostálva a lázadó tömeg közül.

Hanem az helyben maradt. A szövetkezettek felölték kaucsuk köpenyeiket,
kifeszíték esernyőiket s az esernyős tömeg, mint a római ostromlók
paizs-feltartó testudója vonult ki a gyászmenettel a temetőbe.

Az Otthon sirkertje a városi lakrészeken kivül volt; a Kilia-Dunaág
legszélsőbb szigetén. E szigetek elválasztó vizeit nem járták hajók,
sekélységük miatt, azok tehát kőhidakkal voltak összekötve; hanem odáig
egy nagy alagúton kellett átmenniök a forrongóknak, mely a széles
Szulina-ág alá volt építve. Gondjuk volt rá, hogy ez alagút bejáratait
saját őrcsapatjaik által biztosítsák, nehogy a kormány elzárja előlük a
visszatérést a városba.

Rendes temetkezések a földalatti légnyomatú vasutakon végeztettek; a
nyilvános temetkezési pompa, az utcza felszínén, minden közlekedést
felfüggesztő kisérettel, énekkel, trombitával, fáklyafénynyel, a
legszokatlanabb látványok közé tartozott Otthonban.

Ezúttal ezt a nagyszerű látványt mind pocsékká verte az eső. Az ázott
embernek elmegy minden kedve; a sáros láb megakasztja a lelkesedést, s
az egyik ember esernyőjéről a másiknak a nyakába folyó víz rontja az
érdekek solidaritását.

A gyujtó hatású szónoklatok is elvesztek a zuhogó záporban; a
legközelebb állók sem hallották, mit beszél a szónok? az pedig hosszan
beszélt; népszónokok nem tudnak röviden beszélni; a hallgatóság pedig
ázott és széledezett, míg egyszer aztán egy okos ember lerántotta a
szónokot az emelvényről s maga ugrott fel a helyébe egy égő fáklyával a
kezében s elordítá e jelszót: «vége a szónak, kezdődik a tett! fel a
hexagonba!» Ezt azután, a kik nem hallották is, megértették a megcsóvált
fáklya által a légbe írt betűből. Percz mulva minden fáklya utána
csinálta azt, s a tömeg megindult nagy rohammal a város felé. Hanem a
mint az alagúthoz közelítettek, egy vert had jött rájuk szemközt, az
őrcsapat.

– Hát mi történt? Elhagytátok magatokat kergetni? Nem volt nálatok
revolver, tőr, ólmos bot?

– Lehet is az ellen tőrrel, ólmos bottal, pisztolylyal harczolni!

– Hát ki kergetett el?

– A viz. Az igazgatóság kinyittatott egy zsilipet, mely a Duna fenekéből
az alagút boltozatába szolgál, s most azon keresztül omlik alá az ár, s
dül ki az alagút két száján, azon most a czethal sem megy keresztül.

Nem tesz semmit. A lázadók nem érezték magukat letromfolva. Ha nem lehet
átmenni a víz alatt, át lehet menni a víz fölött. Itt van a rakparton a
tömérdek vontató hajó: azokból két óra alatt lehet hajóhidat összeütni.
Az idő épen jó hozzá. A záportól nem látnak ide a hexagon tornyából.
Rajta munkára!

Hanem a zápornak van esze. Mikor azt látja, hogy a lázadók a vashajókból
hidat kezdenek alkotni, abban hagyja az esést s eltisztul az égről. És a
hexagon tornyából jól láthatják, mi történik a Szulina-ágon.

– Bajtárs, szólt Dárday Tatrangiboz, nem győzöd ezt te le szentelt
vizzel.

– No hát majd legyőzöm szenteletlen vizzel.

Egy órája folyt már a munka. A nap hanyatlóban volt. Ekkor egyszerre két
felhőcsoport emelkedett fel a láthatáron, egyik nyugotról, másik
keletről. Mind a két felhő az aërodromonok által vezetett léghajócsoport
volt, beburkolva a hulló viz páráitól, mint az Istenalkotta fellegek
maguk.

– Ha az a két felhő összetalálkozik itt a fejünk felett, mondák a
lázadók egymás közt, abból még zimankós idő lehet.

A tudósabbak aztán megnyugtatták a gyöngébbeket: jégeső novemberben soha
sem szokott lenni, naplemente után pedig természeti képtelenség az.

Pedig ez a két felhő a rendes felhők minden tulajdonságával birt, az
egyik tagadó villanyossággal közelített a másiknak tényező
villanyossággal telt oldala felé.

Az ember villámlást, mennydörgést tudott csinálni. A mennykő csak úgy
hullott a Dunába, s kereste rajta, hol a vas?

A munkások siettek a félig elkészített vashidról ki a partra.

És akkor a két összetalálkozott felhőt viharsebességgel emelék fel a
légjárók tizenkét ezer lábnyi magasba s ott üríték ki egyszerre a
léggömbök viztömlőit.

A mi aztán akkor aláomlott, az ellen nem védett meg sem esernyő, sem
gummiköpeny. Jéggömbök, jégbuzogányok, összeragadt, egymásba tapadt
tömegek.

S a mint a vészterhes felhő alázuhant, rajta túl megláthatta mindenki a
léggömbcsoportot, a mint azt a légjárók kétfelé választva, ismét
keletnek, nyugotnak elvitték.

Ember műve volt az!

És nemsokára közelített keletről, nyugotról más két felhőtömeg.

De már ezt nem várta be a lázongó tömeg: menekült a Kilia-ág szigetei
felé, s onnan ösztönszerűleg át a bessarabiai partra. Talán azt hitték,
hogy a fergeteg tekint az európai egyezményekre s nem meri őket orosz
területen tovább üldözni.

Törődik is azzal a fergeteg!

Ott is utolérte őket a jégeső és verte egész éjjel végig a bessarabiai
fenyéreken: nem hagyta őket sehol megpihenni; a hátukon vitték a
zivatart: a szenteletlen vizet.

Reggel egy szétvert tábor volt az.

S e tábor a szörnyű kudarcz után vallotta meg igazi jellemét. A
megalázott tömeg közül lassankint összecsoportosult egy huszezernyi
sereg; csupa idegenek, kik az Otthon városában menekült lengyelek, olasz
republicanusok, üldözött törökországi rájahk czége alatt tanyáztak. Azok
most elvetének minden álarczot. Alexandra hivei voltak mind.

Most azután a velük futott, idegen földre kicsalt negyvenezernyi magyar
munkást felszólíták, hogy menjenek velük együtt Odessába, hol tárt
karokkal lesznek fogadva.

De ezek nem mentek a kelepczébe. Megfordultak: visszatértek elhagyott
városukba. Küldöttséggel járultak az igazgatósághoz, kijelentve, hogy ők
elismerik, mennyire félre voltak vezetve: ismét beállnak az elhagyott
gyárakba, műhelyekbe, nem követelik osztalékuk időelőtti kiadását, s ha
ellenség támadja meg a várost, fegyverrel is védeni fogják azt.

Erre azután az igazgatóságtól azt a választ kapták:

«Nem léptek többé vissza a mi gyárainkba és műhelyeinkbe. Megkapjátok a
tiz hóra eső jutalékrészeteket. S miután nem tartottátok magatokat
kötelezve az Otthon államát védelmezni, annálfogva hazamentek
Magyarországba, melynek polgárai vagytok, s véditek azt a hazátokat.
Légjáróink elszállítanak Erdélybe. Aztán Isten áldjon.»

Egy szót sem váltottak velük többet. Erdélyben épen egy negyvenezer
főnyi honvédhadtest összpontosítását határozá el a magyar
hadügyminiszter. Tatrangi azt mondá neki: «itt van!»


HADJÁRAT VIZZEL.

Hátra volt a baj nagyobbik fele: Magyarország belső baja.

A külellenség a küszöbön volt, ürügye volt a háborúra: az orosz új
császárság el nem ismertetése s az «Otthon állam» létezése.

Tatrangi ezt a tervet ajánlá a magyar kormánynak:

Vigye a honvéd hadosztályait a Kárpátokhoz s helyezze magát védelmi
állásba. Tatranginak egy kisebb aërodromon raja meg fog gátolni minden
kisérletet az oroszok részéről a Kárpátokon való átkelésre; míg a
légjárók nagyobbik tömege az orosz hadi légjárókkal fogadja el az
újszerű harczot: a harczot az égben.

Ez utóbbi harczhoz Tatranginak két külön légjáró flottát kell
összecsoportosítania; az egyiket a chinai, a másikat a californiai
vidékek fölött; mert az orosz hadi légjárók megtehetik azt a ravasz
fogást, hogy nem Ázsián, hanem Amerikán keresztül jönnek Európába, s míg
ellenfeleik keletről várják őket, azok régen leszálltak Budapesten;
elfogták a királyi családot, a kormányt, a képviselőházat, s elfoglalták
a bankot. Mire amazok észreveszik, akkorra már lángban áll minden
oldalán a főváros s vége a magyar dicsőségnek.

Hogy minő lesz e harcz a légjárók között? arról senkinek sem volt
fogalma. A légjárók tudnak villámokat szórni, de egymásnak nem árthatnak
vele, mert üvegből van a tömegük; ágyúgolyókkal hasztalan üdvözlik
egymást, attól oldaluk sem horpad be; görögtűz meg nem olvasztja őket.
Egymást neki rohanással keresztül nem fúrhatják, mert a repülés alatt az
üveglégjáró mindegyikének orra tevőleges villanyosságot sajátít el s az
egynemű villanyosság a villám sebességével közeledő légjárókat a
találkozás perczében hirtelen ellöki egymástól vagy fel, vagy alá: a
hogy ezt gyakran láthatni, mikor két raj összetalálkozik a magasban, a
néző azt hiszi, hogy okvetlen össze kell ütközniök: azok pedig egyszerre
keresztül síklanak egymás során s a két sor az előbbi rendben megy
tovább, előbbi irányát követve. Az tehát talány még eddig, hogy miként
fognak azok egymásnak helyt állani? hogyan fognak verekedni, hogy győzik
le egymást? hogy akadályozzák meg egymást az előrehaladásban? s elvégre
is nem lesznek-e kénytelenek az égből leszállani a földre, ha verekedni
akarnak?

Addig, míg ezt a rejtélyt megoldja a legelső összetalálkozás, az
ellenséges hadaknak nem lehet egyéb feladatuk, mint stratégiai
elhelyezéseiket végrehajtani; kerülni az ütközetet, erejüket
összpontosítani és taktikai felállításokkal egymás hadvezetői tehetségét
próbára tenni. A melyik közülök idő előtt előre sietne, koczkáztatná
azt, hogy az ellenfél légjárói által pocsékká veretik. A tíz év előtti
hadjárat tanulságaiból mind a két félnek volt módja okulni.

Ámde Alexandra czárnő még egyebet is tanulmányozott a hadjáratok
történetéből. Azt a rendszert, mely szerint Magyarországot egy
külellenségnek nemcsak külháborúval, hanem belháborúval is meg lehet
támadni. Mielőtt elkezdődnének a döntő hadjáratok, feldúlni a békét az
országban, önhazájok ellen támadó pártokkal; nemzeti féltékenységnek,
vallásgyülöletnek kezébe adni a fáklyát és a gyilkot, hogy vele egy
földet mívelő testvérét ölje, hamvaszsza el azzal; s ez által
megoszlatni az ország véderejét, mesterséges harcztereket készíteni elő
számára, a hol seregeinek egy részével kényszerüljön hadakozni, s mikor
így minden határán vérengző pártharczokba van keveredve, akkor csapni rá
kivülről egész erővel.

Mazrur egyenesen a czárnő nevében készíté elő az izgalmakat a magyar
alvidéken s harámbandáinak vezetői közt nem egy hasított orrú
nevezetességet lehetett feltalálni: legalsó fokú gonosztevőket, kik örök
időkre az urali bányákba voltak kényszerszolgálatra elitélve.

E fondorlatok ellenében a magyar kormány megtett minden becsületes
intézkedést. Józan engedményekkel, a szabadság, önkormányzat, nemzeti
egyenjogúság legteljesebb, legtestvériesebb adományaival igyekezett a
testvérnemzetiségeket a közös haza szeretetében megtartani; a szerb és
román uralkodókkal közérdeken alapuló szövetséget kötött, békíteni,
engesztelni igyekezett. A lázító, idegen küldönczök ellenében bátor,
józan eszű népvezéreket állított, kik a békét, a testvéri egyetértést
hirdették. A gyujtogató hirlapok, pamphletek, kiáltványok erejét
lohasztá csillapító, szelidítő szózatokkal. És ennek látható sikere
volt. A béke pártja túlsúlyban volt mindenütt.

Ekkor azonban Mazrur emberei a végső eszközhöz folyamodtak.

Hat bérgyilkos a belgrádi fejedelmi kertben fényes nappal a békeszerető
uralkodót egész családjával együtt agyonlövöldözte és vagdalta s arra
kezébe ragadva az ideiglenes kormányzatot, a támadt zürzavarban saját
sötét tervét gyorsan végrehajtá.

Hogy ez újabb szörnytett nem történt az északi Jezabel tudta nélkül, ezt
bizonyítja az, hogy ugyanezen napon a dwinai hadsereg előcsapatjai
átléptek a Pruthon s a román sereget maguk elől félretolva, bevonultak
Romániába, egy improvisált vörös párti néplázadás által elüzették a
magyarszövetséges uralkodót, s azzal egyszerre odaékelték magukat
Magyarország és az Otthon állam közé.

Az előre nem sejtett politikai gyilkosság s az orosz sereg
szerződésellenes előnyomulása (nem első a történetben) nagyot
változtattak egyszerre a magyarországi viszonyokon. Ez által a
legnagyobb zavarba jött a kormány. Egyszerre északról, délről és
keletről kellett az ország védelméről gondoskodnia.

E nehéz napokban maga Tatrangi Dávid sietett fel Budapestre a királylyal
és a magyar miniszterekkel értekezni.

Legelső dolga volt a kormányt abból a zavarból kisegíteni, a mit a
mindig szűk pénzügyek tartanak fenn a számára. Adott nagyszerű kölcsönt
a hadi készületekre.

E nagy szolgálatért viszont azon feltételt tevé, hogy az ország védelme
egészen az ő tanácsadása szerint intéztessék. S az ő haditerve ez volt.

A helyett, hogy a magyar nemzet a Mazrur és hordái által megindítandó
polgárharczot faluról falura elfogadná, adassék ki az utasítás
mindenkinek, a ki a magyar délvidéket lakja, s a magyar koronához hű
maradt, hogy két hét alatt házát, tűzhelyét elhagyva, családjával és
mindenével, a mit magával vihet, költözzék el, s vonuljon fel egész
addig a határig, melyet a felállítandó déli honvédsereg strategiai
vonala fog képezni. Az egész azon alul eső rész legyen a hűnek maradott
lakosság által átengedve a lázadóknak. A menekülőket a szomszéd megyék
fogadják vendégszeretettel és oltalommal. Erdélyt az Otthontól
átszállított 40–50 ezer ember megvédheti.

A légjárók harczának el kell dülni a legrövidebb idő alatt. Tatrangi oly
önbizalommal beszélt arról, hogy kétkedni nem lehetett győzelme felől. A
romániai és besszarabiai orosz seregnek megfelelő erőt igért
szembeállítani. Főszempont az volt hadtervében: hogy Magyarország addig
bele ne lépjen a hadi actióba, míg az Otthon és légjáró hada fel nem
szabadul, s ellenségeit egyenkint leveri róla.

– Egy csepp vérnek nem szabad többé elfolyni! mondá Tatrangi.

És aztán mikor kérdezték tőle, hogy de hát mivel hisz egy háborút
befejezhetni, mely két millió katonával indul meg, a kiknek mindegyike
száz ember halálát hordja a táskájában, arra ő azt felelte:

– Vizzel, vizzel! Mindent vizzel!

Azt már mindenki régen tudta, hogy Tatrangi őrült bolond; de egyúttal
azt is tudta, hogy a mit őrült fejében kigondolt eddig, azt mind végre
is hajtotta. Hittek neki és követték a tanácsát.

Néhány nap mulva hosszú kocsisorok, a mik a Bácska és Bánát Kanahán
vidékéből vonultak fölfelé, hirdették, hogy Tatrangi javaslata foganatba
lett véve. A hazafi nép költözik házaiból s otthagyja beszántott
földeit, tele csűrét a szomszédnak, az idegennek, Isten oltalmának.

Tatrangi Dávid pedig ez alatt a Vaskapu-szabályozás munkálatait
sietteté. Ez volt most az ő legsürgősebb dolga.

A baj soha sem jár egyedül. A külveszély előidézte a belső válságokat
is. Oroszország nyilt támadása felkölté a Lajthán túl is a nemzetiségi
aspiratiókat s mind a két monarchiában életbeléptetett egy mindaddig
csak eszményben élő pártot: a köztársaságiakét.

Igy beszéltek Bécsben és Budapesten az országgyüléseken.

«Miért kell nekünk most ezt a nagy háborút kiállanunk? Azért, mert a
dynastiánk nem ismerheti el az új orosz dynastiát. Tehát egyedül a
dynastia érdeke miatt kell minekünk millió számra elhagyni
tűzhelyeinket, lemészároltatni magunkat, felégettetni városainkat. Ha
nem volna semmi dynastiánk, nyugodtan lehetnénk Oroszország felől, akár
császárság, akár köztársaság a neve; annak minden kormányforma jó. De
hát hisz ezen nagyon könnyű segíteni.»

Így beszéltek Lajthán innen és Lajthán túl az országgyülésekben, így a
hirlapokban; s aztán ez áramlattal szemközt emelkedett az a másik, mely
a királynak a republicanismus antidotumául az absolutismust tanácsolá.
Henrik Zsigmond főherczeg és Mária Carlotta főherczegasszony ismét
megjelentek Budapesten, hova a király a vész közeledtére lakhelyét
áttette s rémképekkel ijesztgeték őt, ha a végső rendszabályokhoz nem
siet nyulni.

Mikor a Bárány-miniszterium átvette a kormányzást, azon kezdte a
gazdálkodását, hogy az egész rendes hadsereget elbocsátá, negyvenezer
ember kivételével, kik másodszori kapitulansokból, veteranokból
összeállítva, a király testőrserege czím alatt, a hadsereg magvát
képezték. Azonkívül volt a hatszázezer főnyi honvédsereg, mely csak
évenkinti hadgyakorlatokra hivatott össze s csak háború alkalmával
tartozott rendes hadiszolgálatba állni. Hanem volt a törvénynek egy
záradéka, mely a királyt felhatalmazza, a végső szükség esetén a
testőrseregét, a behivott tartalékkal négyszázezer főre felemelni, a mi
azután egyértelmű a rendes hadsereg visszaállításával.

A hajdani katonai liga most minden erővel azon dolgozott, hogy a királyt
e záradék foganatosítására rá birja.

Elmondák neki, hogy a honvédsereg nem alkalmas nagyobbszerű hadműveletek
keresztülvitelére; nem eléggé fegyvergyakorlott, nem fegyelmezett;
tisztei közt nincsenek a magasabb hadászatban kitanult tehetségek; a
katonai szellem pedig épen nagyon aláhanyatlott közöttük. Egy belzavar
támadása esetén fele sem lesz kimozdítható a honvédeknek saját
lakóföldéről.

A király azonban nem akart e záradékhoz nyulni. Tudta, hogy ez nagy
ellenzésre fogna találni az országban.

Meg kell az ellenzés szárnyait nyirbálni, mondák neki. Haza kell küldeni
az országgyülést; kihirdetni a martialis törvényeket; katonai biztosokat
küldeni a vármegyékre, s felfüggeszteni a lapokat.

Igenis: ez a reactió.

Csak az első lépést kell megtenni s a többi következik azután szép
rendben.

Csak egy név-aláirás. Egy királyi biztos kiküldése: aztán jön a convent,
a parlament permanentiája, a torlaszharcz, a polgárháború, aztán az
európai interventió, aztán a haditörvényszékek, a börtönök, a bitófák.
Egész erdő egy szem magból: egész tenger egy csepp tintából.

A király nem mártotta bele tollát.

Bizott az Otthon állam vezérének tervezetében. Azt rajta kivül nem
ismerte senki. Nem is volt rá szükség; olyan haditerv volt az, a minek
kiviteléhez elég volt két ember: a király és a respublica vezére. Nem
kellett ahhoz sem táborkar, sem hadvezérek, sem taktikai felállítások,
sem fortificatiók: csak egy intés a királytól s egy jeladás Dávidtól, s
egy hadjárat el van döntve; meg sem hal benne senki.

Hanem a király ez intést is csak a végső szükség napjaira tartá fenn,
mert nagy fájdalomba került azt megtenni; nagy áldozat leendett az
részéről.

Pedig idehaza egyre zavarosabb lett a világ. Az országgyülésen a pártok
a helyett, hogy a haza közös védelmére siettek volna egyesülni, most
látták idejét egymást legjobban marczangolni, a kormány saját pártja hat
felé húzott s valamennyi huzgálta a miniszterek alul a széket. A tett
emberei kárhoztatták, hogy lanyhán intézkedik, a béke emberei azért
szidták, hogy provocálja a háborút; a nemzetiségi képviselők minden
kérdésbe belevegyíték országbontó indítványaikat, s a reactio hivei
nyiltan hirdették, hogy a parlamenti kormány ideje lejárt; a
republicanusok a dynastia ellen szónokoltak, s a papi párt a
szabadelvüség zsarnokságát támadta meg. Lázadó volt mindenki, mindenki
ellen.

S mindehhez jött még egy nagy baj: az, hogy a honvéd hadvezérek
egymással versengettek. A bánáti honvédsereg nem örömest fogadta azt a
parancsot, a mit a honvédelmi minisztertől kapott, s az erdélyi
honvédsereg főparancsnoka egészen függetlenné tette a mozdulatait a
többi magyarországiakétól: egyedül a felvidéki sereg vezére teljesítette
a tervszerinti rendeleteket, ennél volt a negyvenezer főnyi gárdasereg
is.

A király s Tatrangi minden emberi segélyt elővettek, hogy az aldunai
lázadást meggátolják: oda küldték a fenyegetett vidékekre
legbefolyásosabb hiveiket, ügynökeiket, hogy csillapítsák a népet,
nyerjék meg a jók sziveit; hisz közös érdekünk a béke; hisz egy hazának
gyermekei vagyunk; hisz nem élhetünk meg egymás segítsége nélkül. Sokan
voltak, kik megértették őket: sikere volt a békítésnek. Mikor Mazrur
Orsovánál átkelt, orosz fegyenczekből és a világ minden nemzetének
szedett-vedett kalandoraiból alakított csapatjával, a magyarországi
parton sok ezernyi szerb és román nép fogadta; de nem harczi, hanem
templomi zászlókkal, azok nem csatlakozni jöttek hozzá, hanem
könyörögni, hogy ne dúlja fel hazájuk békességét.

A nép szónoka egy ősz főpap volt, övig érő tisztes fehér szakállal;
kezében az ezüst pásztorbot. Ez Mazrur tulajdon édes apja volt, a
verbászi püspök.

Az apa letérdelt fia előtt. És a szentelt pásztorbotot két kézzel
keresztbe tartva eléje, kényszeríté őt megállani.

– Idáig és ne tovább. Térj vissza e földről, vagy halva lássalak. Ez a
föld hazám nekem, bölcsőd neked, anyánk, sírunk mindnyájunknak. Borulj
le rá, csókold meg és térj vissza. Ha még egy lépést lépsz előre, légy
megátkozott…

Az ősz próféta nem mondhatta rá az ament, mert a szörnyeteg kiragadta
reszkető kezeiből az ércz-pásztorbotot s olyat sujtott azzal a szentelt
főre, hogy az agg püspök halva terült el lábainál.

Azzal megrúgta apja holttestét s azt mondá:

– Eredj, kutya, s ha anyám e föld, mondd el neki, hogyan bántam az
apámmal!

S azzal jelt adott a vérszennyezte pásztorbottal hadainak, hogy legelébb
is verjék szét puskaagygyal azt a békekönyörgő hadat; aztán hirdessék az
égő falvak, hogy Mazrur megérkezett.

Két nap mulva Mazrur csordái szertedúltak a határőrvidéken s a
Bánságban.

E hírre a bánát-bácskai honvédsereg fővezére, a helyett, hogy mint
parancsa volt, seregeivel Temesvárra és a római sánczok mögé vonult
volna vissza, egész haderejével berontott a fellázított vármegyékbe s
adott ki egy tűzzel-vassal szerkesztett kiáltványt, melyben felfogadja,
hogy ki fogja irtani Magyarország földéről az utolsó ráczot is! Ezzel
természetesen ő is segített lángba borítani mindazt a vidéket, mely még
békében meg volt s ezzel a lépésével elérte azt, hogy már most
százötvenezer honvéd lekötve marad a déli csatatéren s nem lehet rá
számítani a Kárpátoknál.

A magyar honvédelmi miniszter rögtön ellenparancsot adott ki, a bánáti
vezért letette hivatalából s utódjának meghagyta, hogy a sereget hozza
onnan vissza. Ezért aztán kapott itthon nagyszerü macskazenét, beverték
az ablakait s országgyülés és journalistika kimondá rá, hogy áruló. A
letett hadvezér egyszerre ünnepelt hőssé lett. A királyt azzal
insultálták, hogy mikor parancsát közölték, az ő nevét kis betükkel, a
letett hadvezérét nagyokkal nyomatták. Minden ember kedélye lángra volt
gyujtva az alvidéki lázadás miatt, fedetlenül hagyták inkább az orosz
ellen az országot, csakhogy a lázadókat összetörjék.

És a vérmámorban csak két ember maradt meg józanon: a király és az
Otthon állam elnöke.

Tatrangi Dávid a Vaskapunál várta a király elhatározását. E Duna-szoros
szabályozása ő rá volt bízva s Orsovától Ogradináig tízezer munkása
dolgozott éjjel-nappal e nagy munkálaton.

Ott, hol a Veterani barlangon alul a Vaskapu sziklafalai százhatvan
lábnyira szorítják össze a Duna medrét, míg meredek sziklafalaik
háromezer lábnyira emelkednek föl, Tatrangi egy sajátszerü munkát
végeztetett el, melynek czélját senki sem birta kitalálni; ő pedig nem
sejtette azt senkivel.

E meredek sziklafalakba kétfelül, egymásnak átellenben egy ölnyi mély
rovátkot vésetett végig a tetejétől a talapjáig; még a vízszínen alól
is. E két szemközti rovátka egészen megfelelt egymásnak, a Duna medrét
derékszögben vágva keresztül, s a sziklamederben alul szinte ölnyi mély
folytatásuk összeköté mind a kettőt. Ez a mű mérnöki pontossággal volt
keresztülvive, még a rovátkok belső oldalain is fényesre volt csiszolva
a gránit.

Dávid naphosszant elnézte e munkálatot a magasból, s mikor aztán
hazájának messze elterülő rónáira visszatekintett, a köny kicsordult
szeméből.

És talán ugyanannak a könynek megfelelt épen akkor a fájdalom cseppje,
melyet a koronás ember hullatott, midőn Buda ormáról az alföldi rónára
merengett.

Nem segített itt többé sem ész, sem imádság. Nem volt szeretet többé az
országban. Az emberek csak gyűlölni tudtak, s siettek egymást
legyilkolni. Mindenki arra esküdött, hogy vértengerré változtatja azt az
áldott rónát, mely mindnyájukat táplálta gazdagon. Magyar, német, szerb,
horvát, román egyenlő őrült szenvedélylyel tódult a véres találkozó ez
átkozott színhelyére. Nem hallgatott többé senki se királyra, se
kormányra, se Istenre!

Boszu és rokonvér kellett!

A királyt ott lepte az est, a mint a vár ablakából elmélázott délkelet
felé s nézte, hogy a hidakon hogy tódulnak át seregei, hogy porzik
nyomukban a föld, a mint sietve robognak az Alföld felé, parancsa
ellenére.

Mikor nem láthatta többé a ködlepte tájat, bement magányos szobájába s a
távirdán egyetlen szót küldött Tatranginak Ogradinára: rövid szót:

«Tégy…»

Dávid szive elfacsorodott a kíntól, mikor ezt a szót megkapta. Eltakarta
arczát kezével, mintha nem akarna látni egy szüntelen előtte lebegő
délibábot. Ah, ez nem lesz délibáb többé! Ez valóság lesz ezentul!…

Meg kell lenni! Isten sem segíthet rajtunk másként! A mit teszünk, azt
tették a hollandiak is, mikor ellenség támadta meg hazájukat. Mindenki
akarja: legyen meg hát, a mit akartok!

Azzal kiadta a parancsot gépészeinek.

Minden el volt készítve.

Az esthomályban a Duna meredek partjai fölött négyesével egymáshoz
csatolt repülőgépek közeledtek, miknek fogói egy-egy hosszu keskeny
tárgyat emeltek lomha repüléssel.

Ez a névtelen tárgy két kovácsolt vaslemez volt egymásba róva, mindkettő
ívformára meghajtva, s mint Lawes hídgerendái, homoru felével egymásnak
fordítva, a lemezek 170 lábnyi hosszuk voltak, és 22 hüvelyk vastagok: a
kettő együtt a két végén a pántokkal együtt öt láb széles, közepén a
domborodásnál három öl.

A repülőgépek leszálltak csendesen a két falba vágott rovátkához, a
gépészek beleilleszték a vas ívpárok széleit a rovátkokba s azzal a
gépek csendesen alácsusztatták azt az ívpárt egész a vízfenékig. Az
ívpár magassága tett három lábat.

Azután következett a másik négy gép, a másik ívpár, az is az első után
bocsáttatott, rovátkáikkal a felsők az alsókba illettek.

Mikor az ötödik ívpár is lebocsáttatott, a vén Duna azt mondá: «micsoda
munka ez itt?» s dühösen rontott neki a medre közepében emelt gátnak,
melyen nagyhamar csattogva, zuhogva ömlött keresztül.

«Csendesen öreg!» mondának neki az emberek. «Istennek tetsző munkát
végzünk mi itt. Ne zúgolódjál ellenünk.»

És aztán utána ereszték a hatodik, hetedik ívpárt: a huszadikig.

Mikor már hatvan lábnyi magas volt az érczgát a Vaskapun keresztül,
igazán vas-kapu most, az óriás folyam csattogó zuhatagban ömlött rajta
keresztül s úgy látszott, hogy legyőzi, szétrombolja az emberek dæmoni
munkáját. De éjfél tájon már az ember győzte le az elemet.

És mikor a vasgát kétszázhatvan lábnyira emelkedett a két sziklafal
között, akkor alább hagyott az óriás folyam rohamos növekedésével; a míg
a légjárók újabb három lábnyi pánczélt róttak a lerakott vasfalhoz,
azalatt a Duna árja nem emelkedett már többet egy lábnyinál; s midőn
reggelre hatszáz lábnyi magas volt a gát, abból az ár csak négyszáz
lábnyit töltött be, és növekedése nem volt nagyobb óránkint fél lábnál.

Ennek meg voltak az okai és borzasztó következései.

Reggel korán, mikor a szemközt álló ellenséges táborokban az ébredőt
harsogták a kürtök, megjelent egyszerre a két tábor között az új
ellenség, a harmadik harczoló fél. Kicsoda? A tenger!

A felszorult Duna éjfélkor ádáz rohammal törte keresztül gátjait
Palánkánál s egy óra alatt elárasztá a Pancsova és Fehértemplom közötti
lapályt, feltolta maga előtt a Temes vizét, úgy, hogy az reggelre a
Berzeva-csatornán keresztül tengerré dagasztá az illantsai ingoványt; az
alibunári mocsár délre Versecz falai alatt volt, s csak a hradistyei
halmoknál talált partot.

S a tenger rohant. Egyszerre száz helyütt tört elő: vitte visszafelé
magával a Tiszát, a Béga folyót, s aztán kicsapott a jobb partján is a
Dunának Belgrád alatt a Száva mentében; estére egy tenger állt azon a
téren, a mit a Duna és a Ferencz-csatornája s a Béga-csatorna határolnak
körül.

Hajh, hogy menekült előle minden harczoló fél, a szelek minden
irányában! otthagyva ágyúit, podgyászszekereit, otthagyva gyülöletét.

Most kiáltotta aztán mindenki: édes hazám földe, oltalmazz!

Késő már! A föld nem föld többé. Ti akartátok, hogy tengerfenék legyen;
azzá lesz. És az a föld, a min nem tudtatok békével meglenni, nem lesz
sem egyiké, sem másiké; a halak országa lesz az.

Másnap reggelre már az ellepett tér falvainak csak a tornyai és kéményei
látszának ki az árból, néhol az sincs, már csak a jegenyék hegyei
mutatják, hogy ott országút volt valaha, meg kastély, vadaskert.

Az emberek nem gondoltak többé a harczolásra, hanem a menekülésre; a
magyar seregek lélekzetvétel nélkül menekültek fel a telecskai dombokra,
míg az ellenséges csapatokat a csajkások és a belgrádi hajósok szedték
össze egy-egy közreszorult szigetről; Titel, Pancsova víz alatt uszott
már; azokat is ki kellett üríteni.

Hanem a mint az első ijedelem le volt győzve, s a szárazra menekült
emberek kezdtek tudomására jönni a veszedelem indokának, a kiállt
rémület csak olaj volt a düh tüzére.

A Belgrádra visszamenekült Mazrur elindított hat vas vidrahajót a
Vaskapuban emelt gát szétrombolására; s azoknak védelme alatt egy
csajkás flotillával egy kiszálló csapatot rendezett össze, mely a
Vaskaputól elűzze Tatrangi dandárját, mely munkásokból egy éj alatt
hadsereggé alakult.

Mire a vasmonitorok az érczgátig érkeztek, akkorra a Duna egészen
megtölté már a hatszáz lábnyi magas gát és a sziklafal közötti tért, s a
mint a hatszáz lábnak megfelelő térséget áradata elfoglalá az alföldi
rónán, Szerbiában és Horvátországban: tovább nem terjedt, hanem szépen
omlott alá hatszáz lábnyi magas zuhatagban s folytatta útját.

Tatrangi hagyta közelíteni a vidra-hajókat; még csak torpedókat sem
rakott ellenük.

«Nem tetszik a kapu: döngessétek!»

A vashajók hasztalan ágyuzták a vasgátat naphosszant, megtörhetetlen
volt az. Nem bonthatja azt más széjjel, mint az, a ki lerakta.

A sikertelen kisérlet fölötti dühében Mazrur kiszálló csapataival végig
pusztítá a vízmentes határőrvidéket, míg Lugosnál utolérték a temesvári
parancsnok csapatjai s szétverték az egész seregét; maga Mazrur
szétszórt hordáival az erdélyi hegyek közé menekült s ott folytatta
azután martalócz portyázását.

A délmagyarországi hadjáratnak ezzel vége volt vetve. Tatrangi ebben
elérte a czélt, melyet régóta előre látott. Magyarország és Szerbia közé
egy tenger lett odatolva, melynek egyik partját Ogradinától Zágrábig a
szerb hegylánczolat képezi, míg másik oldalán hullámai bejártak a
telecskai dombok közé s a baranyai szőlőhegyek lábait mossák, nyugatnak
korlátlanul kalandozva a vingai halmokig. E tengerből csak egy hosszu
sziget áll ki Slavoniában: a szerémi hegyláncz, és Horvátországban a
Feketehegy csoportja, a többi a hullám országa. Ez oldalról Magyarország
megtámadhatatlan lett már.

A katastropha azonban még magasabbra szította benn az országban a
bellvillongást. Az elárasztott vidékek képviselői lángoló szónoklatokkal
támadták meg a kormányt az országgyülésen, egyenesen a királyt jelölve
meg Tatrangi bűntársául, ki ez égrekiáltó pusztítást elkövette.
Felszámították, mennyi millió nemzeti vagyon ment az által tönkre. Nem
volt mentség, hogy egykor Holland is hasonlóan tenger alá sülyesztéssel
védte meg magát a betörő seregek ellen. Azt Holland tehette; de ez a
Kanahán volt!

Az alvidékről Budapestre menekülő honvéd hadak, a kik lucskosan, sárosan
érkeztek vissza a nyomukban harsogó haboktól kergetve, még segítettek az
elkeseredést növelni. Összefogott a reactio a forradalommal, a papi párt
a republikánussal, hogy megdöntsék azt a kormányt, azt a királyt, a kik
az ország védelméhez minden erélylyel hozzáfogtak.

És az ellenséges orosz seregek már Krakkó és Samobor alatt álltak; és a
védő sereg vezérei sürgetve küldék egyik táviratot a másik után Bécsbe
és Budapestre a kiegészítő seregekért, a várak felszereléseért, az
élelmi szerekért, miknek nagy hiánya volt mindenütt.

Bécsben a cseh-morva liga szövetkezett a feudális és ultramontán
párttal, s addig nem akart az ellenség ellen egy katonát is megszavazni,
míg a fehérhegyi csata előtti alkotmány vissza nem állíttatik. A
határszéli országok néptömegei nyiltan barátkoztak az ellenséggel.

Budapesten pedig az ellenzéket képező legkülönnemübb pártok
összealakulva, megtagadták az országyülésen a kormány által az Otthon
államtól felveendő hadi kölcsönt. A kormány törvényjavaslata e sürgető
kölcsön iránt nehány szavazattöbbséggel elvettetett. A trikolor zászlót
elvetették már s varrták helyette a vörös lobogókat.

Ekkor Tatrangi Dávid egy kiáltványt bocsátott ki hivatalos lapjában,
mely a magyar országgyüléshez volt czímezve és így szólt:

«Honfiak! Képviselők! Főrendek!

Ti megtagadtátok a segély felvételét országotok védelmére; mert jobban
szeretitek igazságaitokat, mint hazátokat; én azonban mégis megadom a
segélyt, mert jobban szeretem hazámat, mint igazságomat.

Megadom a kölcsönt, törvény által sem biztosítva, zálog által sem
fedezve, visszatérítés igérete nélkül. Megadom azt királyotok
becsületszavában, kormányotok honszeretetében, nemzetünk jobb jövőjében
bízva.

És most kérlek és kényszerítelek benneteket.

Állítsátok helyre a polgári békét az országban: béküljetek ki egymással,
ne beszéljétek többé a belháborut; hanem cselekedjétek a külvédelmet.

Én a Vaskaput eddigelé még csak hatszáz lábnyi magas gáttal zártam el.
És tenger támadt belőle Szerbia és Magyarország között, tenger, mely
benneteket megvéd. Még hátra van a két sziklafal háromezer lábnyi
magaslata. Minden el van készítve hozzá. Három nap elég rá, hogy
végrehajtsam.

Ha ti három nap alatt ki nem békültök magatokkal és önfejetekkel, ha nem
siettek rögtön a határra hazátokat védelmezni, ha nem akartok
engedelmeskedni se apának, se anyának többé: én elzárom a Vaskaput egész
háromezer lábnyi magaslatában és tenger alá teszem egész országotokat,
hogy az ős tengeri kagylók a pozsonyi hegyek tetején megszaporodnak az
elevenekkel, s az ország, melyet önfiai megszüntek szeretni, az ország,
a melyből kiveszett a honfierény, tengerfenék lesz újra, mint volt æonok
előtt. Így teszek: Istennek mondom…»

E rettenetes megintés összerendíté a kedélyeket. Mindenki tudta, hogy ez
irtóztató hatalom kezébe van adva annak az embernek. Birául tette őt
Isten egész nemzete fölé, és felruházta az itélet végrehajtásának
rettentő eszközével.

Tudós mérnökök, geologok kiszámíták, hogy ha még hatszáz lábbal
magasabbra emeli Tatrangi Dávid az érczgátat a Vaskapunál, akkor a
szerémségi hegyek eltünnek egészen, Pétervárad, Belgrád várai a víz
színe alá merülnek; egész Közép-Magyarország átalakul egy új
szigetvilággá, melyben a Vértes, a Mátra, a Bakony, a Salgó szigetei
vitorlákkal közlekedhetnek Buda szigetével. Pest palotasorai mélyen
pihennek az árban; az óriási münstertorony hegyében megakad majd néha a
levetett horgony. Az Alföldön nem mutogat több csalóka tengert a
délibáb, az igazi tenger lesz ott, melynek partja köröskörül nem
látszik. Akkor Hont, Nógrád és Bars egy félszigetet fog képezni, a hogy
a Garam- és Ipoly-völgyét elfoglaló tenger kétfelől körülöleli,
hajósokra nézve veszélyes sziklás öbleivel; csupán egy földszoros fogja
összekötni Gömörrel; de Borsod Hevesnek egy részével egy tökéletes
szigetté alakul a Sajó és Ipoly összeszakadásával; Komárom a
Csallóközzel, Győr, Mosony, Vasmegye egyetlen síktengert fognak képezni,
s abban az almási hegyek szigetecskéje; e tenger hullámai csak a
pozsonyi Kárpátoknál találandnak határt. Nyitrán végig, egész Trencsénig
egy nagy tengernyelv fog benyulni számtalan apró tavakban kiágazva, míg
Veszprémmegye ábrázatja hasonlítani fog a térképen a mostani adriai
partvidék szakadékos félszigetes országához.

El is készültek e térképek, a mik bemutatták a közönségnek, hogy milyen
képe lesz az országnak, ha Tatrangi azt az istenitéletet csak félig
hajtja végre rajta.

És ha egészen végrehajtja? Ha a Vaskapu mind a háromezer lábnyi
magaslatát kitölti az érczgáttal?

Akkor nincs többé semmi térkép. Akkor nincsenek sem fél, sem egész
szigetek többé, akkor a budai Jánoshegy és a hevesi Mátra fölött
vitorlázhatnak a hajók; akkor a horvát Feketehegyen tanyát ütnek a
tengeriszap kagylói, akkor az egész Kárpát és Beszkid öblében nem egy
Polynésia képe támad, hanem egy sík tengeré, melyből csak a kimeredő
romkoszorúzta hegycsúcsok, királyi várlakok egykor, hajótörések
rettegett sziklái ekkor, fogják hirdetni, hogy itt ország volt valaha!

Ennyi víz talán mégis elég volt eloltani azt a nagy tüzet!

Az egész országot átfutotta a borzadály e fenyegetés hirére.

Magunkra rántsuk-e az új özönvíz kataraktáit?

A fenyegetés nem proféczia többé. Technikai valóság az.

És minden ember tudja azt, hogy nincs olyan magas hegytető az országban,
a hová menekülhessen!

Egyedül egy magaslat van, mely megvéd, a hazaszeretet magaslata! Föl
mindenki e menedékre!

És oda menekültek.

A harmadik napon a budapesti országgyülés elnapolta magát önkényt
bizonytalan időre, egy nagyszerü jelenet után, melyben a ház minden
színezetü pártjai egymással összeölelkeztek, s egy általános «életünket
és vérünket!» kiáltás után, teljes hatalmat adtak a kormánynak
rendelkezni mindenkinek életével és vagyonával a haza védelmére.

Még azon éjjel az ország minden vasutai szakadatlan szállíták a
segédcsapatokat a Kárpátok felé. A csapatok énekelve mentek a
csatatérre.

Tatrangi Dávid pedig felült aërodromonába s elrepült vele távol
keletnek; ott hagyva a bezárt Vaskaput, visszatértéig. Hadd döngesse
addig, a kinek nem tetszik.

Ő ment a legfélelmesebb ellenséget felkeresni: Alexandra czárnőt, és a
léghajós admirálját Severust, megharczolni velük a magas légben.


A REPÜLŐ HALOTT.

Mikor Dávid légjárója a havasalföldi bérczvilágot elhagyta, sürű köd
feküdt az alább elterülő rumániai lapályon; november vége felé járt az
idő.

A ködön keresztül nem láthatott le a földre; a köd jó takaró; de
szintolyan jó hangvezető. A gép hangtölcsérein keresztül jól kiveheté
azt a robajt, a mit nehéz ágyuk szakadatlan gördülése okoz. Az orosz
sereg zöme vonul Rumánián és Bessarabián keresztül az Otthon város felé.
A sürű ködben a légjárók nem akadályozhatják meg előnyomulását.

Dávid megérkezve Otthonba, tudósítá elnöktársát, Dárdayt az ellenséges
sereg közeledtéről. Dárday minden intézkedést megtett, hogy vendégeit
illendően fogadhassa. A bessarabiai partot védte kétszázötvenezer főnyi
polgársereg; de azok közt a hajdani krakkói honvédek, kikben bizony nem
aludt ki a régi láng, mint hitte. (Tán ő sem hitte, csak Dávidot akarta
megmozgatni az ijesztgetéssel.) Hogy az ellenség egy ökölcsapással el
nem foglalhatja az Otthon várost, a felől gondoskodva volt tűzben,
vízben, levegőben.

Hanem már most az is bizonyos volt, hogy Alexandra czárnő döntő
hadjárata megindult s az unalaskai légjáró hadiraj nem sokára fennen fog
repülni az újszerű csatába. Ha nem jönnek ők, majd értük megy Dávid s
felkeresi őket aleuti zugaikban s kényszeríti a csatára.

E terve szerint rögtön rendeletet adott több légjáró rajának, hogy
csoportosuljanak a kin-tseui hegyek között össze: az aleuti szigetek
körül csak czirkáló léghajói maradtak.

E közben váratlanul kedvező hír érkezett Magyarországról.

1973. deczember 2-án a magyar-osztrák seregek, nem várva be ellenfeleik
támadását, II. Árpád király személyes vezénylete alatt megtámadták a
visztulai orosz sereget s egyik éjféltől a másik éjfélig tartó
ütközetben kiverték azt minden állásából; elvettek tőle tömérdek ágyút,
pokolgépet; magyarok, osztrákok, csehek, lengyelek, tótok versenyeztek
egymással a vitézségben; hózivatarban, jég hátán, vas-zápor között
harczoltak, tűrtek, éheztek, szomjaztak és vérzettek; de győztek. A
király maga egész nap nyeregben ült, kivéve azt a perczet, a mikor
kilőtték alóla a lovat s első volt, a ki egy felgyújtott hídra
felnyargalt, mikor az ellenség had-derekát keresztültörték
testőrezredei.

Ezt a napot aztán lelkesülten megünnepelte mindenki mind a két
monarchiában, még a republikánusok is, s mindenki sietett hálát adni az
Istennek a templomokba, még a papok is.

Tatrangi Dávid jobban örült ennek a győzelemnek, mint ha az ő babérai
termették volna azt meg. Sőt annak örült épen, hogy azt az első
győzelmet nála nélkül vívták ki.

Még ugyan korán van diadalt énekelni! A főproblema megoldása ő reá vár.
Mert az a kérdés, hogy ki marad úr a légben? Azé a diadal. Az kergetheti
aztán ellenségei armadiáit a világtalan világig. De ez a technika, a
kiszámítás, a physikai erők harcza. Amott azonban harczolt a
honszerelem, a hűség, a halálmegvető hős lélek, az egyetértés, a szabad
szellem; azért hadd legyen azé a győzelem babérja!

Ekkor egy jóslatszerű tudósítást hoztak Dávidhoz mindenünnen érkező
légjárói.

Ha csak egy hozta volna a hírt, azt mondta volna rá: mese! de tíz
különböző helyről érkező léghajósok tudósíták ugyanerről.

Találkoztak a légben Dávid atyjával, az eltemetett Tatrangi Mózessel.

Az egyik látta őt a Medve-szigetek fölött repülni ezerkétszáz lábnyira a
tengerszín felett. Jól ráismert. A tört alak ott állt a villanygép
előtt, kificzamult könyökű karjával a gép korongjára támaszkodva s a
villám sebességével vágtatott el az őt kisérő hajó mellett, mely nem
birta utólérni.

A másik már Canada fölött látta őt elsuhanni, kétezer lábnyi magasban; a
harmadik az ausztráliai szigetek fölött találkozott vele,
háromezerkétszáz lábnyi emelkedésben; a negyedik a chinai tenger fölött
látta őt eltűnni ötezer lábnyi magasan járó felhők közt; mind a tíz
ugyanabban az állásban, tört karjával a gép fogantyújára támaszkodva s
azután valamennyinek az adataiból összeállítva ki lehetett czirkalmazni
egy spirál kört, mely félszegen északtól nyugotnak indulva, kelettől
északnak visszatér és a közben folyton emelkedő haladással egyre
távolabb tér el a földtől.

Tatrangi Mózes holtan repüli át az egeket!

Egy léghajós az északi gönczöl szigetéről ehhez azt a kiegészítő hírt
hozta, hogy a légjáró, melyben a halott feküdt, eltűnt onnan, s a
kristály ravatal össze van omolva.

Ez a körülmény aztán megmagyarázta a kisértetes tünemény titkát.

Egy földrengés, a mi a gönczölök alatt oly gyakori, halomba döntötte a
pistacit kristálytömeg oszlopcsarnokát. A légjáró, mely kiterjesztett
szárnyakkal feküdt az oszloptömeg tetején, ezáltal leesett onnan; a két
szárny a lég ellenállásától összecsapódott s azzal rögtön megkezdődött a
villanygép működése. A benne fekvő halott álló helyzetét szinte
kimagyarázza a zökkenés, mely az élettelen testet a gépre veté, s az
ennek fogantyújában fennakadt merev karjával, s most úgy tesz, mintha ő
indítaná égi pályafutásra az örök gépet.

S minthogy a légjáró harántos esésében egyszerre fölfelé és előre
mozdító lökést kapott, most az égnek indult emberi csoda nemcsak körútat
fut a föld körül, hanem egyúttal folyvást emelkedik is fölfelé. A
legutolsó, ki vele találkozott, az Uralhegy legmagasabb csúcsai fölött
látta őt elrepülni, tizennyolczezer lábnyi magasban. Folyton emelkedik
az.

Igen, míg földi légkört talál maga előtt.

Dávidnak már kellett volna légjáró hadserege élén nagy ellenségére
indulni. Az egész világ reszkető figyelemmel leste, hogyan dül el majd
egy ilyen embersohanemlátta ütközet: – és nála erősebb volt a fiúi
szeretet és a tudás szomja, mint a dicsvágy.

– Várjatok rám: mondá hajórajvezéreinek.

– És az ellenség? Kérdé az északi hajóraj vezére, Áron.

– Az is várni fog rám. Én megyek felkeresni atyámat.

– S ha feltaláltad?

– Akkor visszahozom őt a földre.

– De hogyan?

– Megtudjátok. Minden egyes légjáró kormányosa kap egy zárt levelet,
melyet csak azon pillanatban szabad felbontania, a mikor parancsot kap,
hogy induljon szemközt az ellenség légjáró hadával. Abból meg fogja
tudni, hogy mit tegyen? Severus barátom megtanulta tőlem, hogyan kell a
levegőben röpülni? De azt nem tanulta meg, hogyan kell a levegőben
harczolni? – Most arra is megtanítom őt.

Azzal felszállt a magasba légjárójával Dávid, s a mely irányt tudósítói
leírtak előtte a föld körül, azon a körvonalon megkezdte a kémszemléjét
a repülő halott után.

Más légjáró nem volt most az égen. Parancsára mind két csoportba voltak
gyűjtve, s a kémlelők a hegytetőkön pihentek. Egyedül járta be a
firmamentumot.

Fölemelkedett magasra. Hol soha még a kondor szárnyai sem verték a
léget. Nem találkozott senkivel.

Túlment a Dhawalagiri magaslatán; föl a jég örök regióiba, a föld
önmozgásának örök hideg áramlatába; harminczhatezer lábnyi távolra az
élő földtől. Látta a felhők minden nemeit maga alatt, de azt a halottat,
a ki repül, nem látta sehol.

Egyszer végre feltekintett maga fölé, s ott azután meglátott egy kicsiny
fekete pontot repülni maga fölött, még egyszer oly magasan, mint a hol ő
jár: a föld gőzkörén is túl!

Dávid megkisérté utólérni azt a fekete pontot.

És aztán megtudta, hogy olyan feladattal küzd, mely csak a halottnak
sikerül; az élőnek nem.

Negyvenezer lábnyira emelkedve a föld felett, annyira megritkultnak
találta a levegőt, hogy az már a gép tömörítő hatalma mellett sem volt
elég tápláló a tüdőre nézve. A légoszlop nyomásának megszűntével, orrán,
ajkain, fülein keresztül szivárgott ki a vér. És a mi legkeményebb gát
az égbemenetel ellen az élőre nézve, az, hogy a ritkult lég csekélyebb
súrlódása mellett, a hajó oldalai lassanként áthülnek: a nap csak
ragyog, de nem melegít többé; a hévmérőben megfagy a kényeső: minden
éltet tagadó hideg áll be lassankint.

És még mindig mérhetetlen magasban repült fölötte az a másik aërodromon.
Az már ott talán a világaetherben repül. Százötven foknyi minus alatt.
Oda nem megy utána élő.

És ama repülőgép szárnyai egyre szabályosan vernek: repülése hullámzatos
kígyóvonal.

Tehát villanyosság a föld légkörén túl is van. Tehát a világürt betöltő
finom æthernek is van annyi ellenállási ereje, hogy egy a villanyosság
és a géptan szabályai szerint alkotott repülőgép benne tovább úszhatik;
egyre táguló csiga-körútat futva meg a föld körül. És ha az önmagától
mozgó gép sokáig fogja ez útját folytatni, egyre fokozódik a villanyerő
üvegszárnyaiban, egyre fogy a föld vonzereje hozzá, mely röptében fogva
tartja; – nem lehet-e egy pont, a hol a két erő közül az első túlsúlyra
jut, s akkor a villanygép önalkotta útján vágtat majd a végtelen
világürben előre? És meglehet, hogy majd egy más planeta közelébe téved,
annak vonzerejétől közelebb vonatik s aztán a körül folytatva
megfordított csigakörfutását, végre leszáll reá. Azon planeta lakói
mennyi kérdést intéznek majd a leszállt gép néma lakójához!…

A felső gép, daczára a sokkal nagyobb ívnek, melyet röptében körített,
mégis végtelenül gyorsabban repült, mint a Dávidé. A természet minden
örök szabálya eltiltá őt a vele találkozástól.

«Fare well!» kiáltá utána az utólérhetlennek, s aztán visszabocsátva
repülőgépét az emberkínzó hetedik égből, nem sokára elveszté a repülő
fekete pontot szemei elől. Talán nem is fogja azt már többé földi szem
meglátni.


HARCZ A LÉGBEN.

Az égi találkozás után legfőbb ideje volt a földhöz közelebb esőkre
gondolni.

A vezér-légjáró belsejében volt egy készülék alkalmazva, mely állt egy
végtelen földabroszból, a mi egy henger segélyével körülforgatható volt.
E térkép mutatta a föld minden tájait, madártávlatból lefényképezve. A
tapasztalt hajós, a mint a mágnestű segélyével meghatározá a pontot,
melyen hajója repül, ama térképről azt is leolvashatá, hogy mely ország,
világ felett jár most?

Dávid azon perczben, a midőn a légjáró-kisértetét elveszté szemei elől,
az Amur vidéke fölött találta magát.

Épen alkonyodott.

Az esti ég arany homályában három repülőgépet látott maga felé közeledni
északkelet felől; a mikben nem sokára saját kémhajóira ismert.

Mikor két percznyi közelbe ért hozzájuk, a hangkürtön át e parancsot
mondá:

«Közép marad; egy, három tovább.»

Mikor két aërodromon egymással a légben találkozni akart, azt így
hajtották végre.

Mindig a keletről vagy északról jövő a felső, a nyugatról vagy délről
jövő az alsó.

A találkozásra felhivás után az alsó alája repül a felsőnek s azután
mindaddig egy irányban repülnek egymás fölött, míg függőleges vonalba
nem jutnak. Akkor a felső egyszerre megszűnteti repülését s leszáll az
alsóra.

A találkozás titka a villanyosság.

Az üveghajó felső része «plus», az alsó «minus» villanyossággal van
töltve. A két üveghajó két ellenkező oldala egymást vonzza. A felső hajó
közeledtére az alsó hajó két repülő vitorlája önkénytelen
szétterpeszkedik s arra az alsó hajó egyszerre hozzátapad a felsőhöz. A
felső akkor egyszerre megújítja saját röpvitorláinak működését s viszi
magával az alsót. A két hajó vezetői azután a hangkürtökön keresztül
értekezhetnek egymással, akár a hajó oldalajtajain át meglátogathatják
egymást s közölhetik tudósításaikat, a mikért összejöttek.

A villanyerő által hathatósabban egymáshoz van kötve a két üveghajó,
mint ha köröskörül vaskapcsok csatolnák össze.

S mikor aztán ismét szét akar válni a két hajó, az is a legegyszerűbben
megy végbe. A felső hajó is megszűnteti gépe működését; röpvitorláit
fekmentesen szétterjesztve. Ekkor mind a két hajónál félbeszakad a
villanyfolyam, mely őket egymáshoz csatolta; s akkor pár perczig
szállnak a légben lefelé; e nehány percz multával az alsó hajó egy
szárnymozdulata ellöki magától a most már hozzá nem tapadó felső hajót:
amaz lefelé hull, szárnyai összecsapódnak, emez még libeg, elzárt
vitorláival; a következő perczben aztán mind a ketten repülnek ellenkező
irányban, a merre útjok van.

Ez a találkozás a légjárók között.

És egyuttal ez a légjárók közötti harcznak a titka.

Ha két légjáró közül egyik a másik fölé kerülhet s az utóbbi nem tudja
azt megakadályozni, hogy az függélyesen lerohanjon rá, akkor fogva van a
felül került légjáró által, s az őt minden benne levővel együtt
odaviheti, a hova akarja.

Dávid léghajója vezérgép volt, messziről megismerhető a két háromszögű
üvegprizmáról, melyek az elejére és a hátuljára voltak alkalmazva s a
gép szárnyainak mozgása által lassú körforgásban tartva, nappal a
verőfényt, éjjel a villanyragyogványt szórták mérföldnyi távolba s ez
által tették a vezérgépet messziről kiismerhetővé.

E vezérgépekkel szemközt minden más légjárónak az alulkerülő szerepét
kellett játszani.

Mikor Dávid megállítá a keletről jövő három aërodromon középsőjét, az
meglassítva repülését, alája libbent a vezérgépnek s nehány percz mulva
hozzá volt ahhoz tapadva. A másik kettő repült odább.

Ekkor Dávid és a kémlőgép vezetője között a hangtölcséreken át e
párbeszéd keletkezett:

– Honnan?

– Unalaska sziget felől.

– Mi hír?

– Ellenség repülő hadraja felszállt.

– Merre?

– Nyugatnak.

– Száma?

– Myriád.

– Láttad közelről?

– Mérföldnyiről.

– Jól repülnek?

– Elhagytuk őket; de jobban is tudnak.

– Minő szine van az ellenlégjáróknak?

– Világos veres.

– Felbontottad titkos utasításodat?

– Várom rá a parancsot.

– Menj Kintsőbe s ott bontsd fel.

Ezzel útjára bocsátá a légjárót Tatrangi.

Az éj folyama alatt még több kémhajóval találkozott Dávid, a mik az
ellenséges légjáró-raj mozdulatairól a legkülönfélébb tudósításokat
hozták.

Az egyik ezer légjárót talált a jeges tenger felett végig vonulóban. A
másik a veres légjárók zömét zárt tömegben látta China felett átvonulni;
a harmadik a csendes tenger színe felett látta libegni Severus új
légjáróinak ezreit.

Dávid kitalálta a műveletek tervét.

Az ellenfél meg akarja oszlatni az Otthon haderejét. Úgy tesz, mintha
egyfelől a magyar király seregeit fenyegetné, a mik Lithvániáig
előrenyomultak, másfelől pedig magát Otthon várost akarná meglepni. S a
légjáró-had mozdulata oly gyors, hatása oly romboló, hogy elég az
ellenféltől egy rövid órai előnyt elnyerni, hogy annak seregeit tönkre
verje, várait lerombolja, városait porrá égesse.

Severus, a kinek tudomása volt arról, hogy az Otthon államnak négyszer
annyi légjárója van, mint neki, arra számított, hogy ellenfele a
haderejét kénytelen lesz négy felé elosztva tartani, s egyenlő
ellenhajórajt tartani a féltett ország és város védelmére, azonkívül az
egész világon elhelyezett telepei közt az összeköttetéseket fentartani.

Az első összeütközésnél pedig, ha egyenlő a két tábor, csaknem mértani
bizonyossággal kiszámítható volt Severus hajórajának győzelme Dávidé
felett. Severus légjáróinak villanygépezete egy ötödrészszel nagyobb
villanyerőt volt képes kifejteni, mint a Tatrangi féle villanykészülék.

Severus Dávidtól is kérdezé azt annak idejében: miért nem fokozza még
feljebb a légjárók gyorsaságát, mikor lehetne? és azt a választ kapta
tőle, hogy ez fölösleges erőpazarlás volna; a légjáró, ha gyakorlati
czéljának meg akar felelni, hogy utazás és szállítás eszköze legyen,
kénytelen sok közbeeső állomáson leszállani és a túlhajtott gyorsaság
miatt több időt fog elveszteni a megállapodással, mint a mennyit
megnyert az útközbeni sietséggel. Azonkívül volt még egy körülmény, mely
azt tiltotta. A túlfeszített gyorsaság a rendes páratelt légkörben az
üveggépezetben az iridisatiot mozdítja elő, mely időjártával az
üveglapok villanyosságát csökkenti. Ennélfogva Tatrangi Dávid megmaradt
az atyja által felállított arányoknál.

Most azonban Severusnak az levén az első feladata, hogy az Otthon
légjáróiból mentül többet elfoghasson, ezt igen könnyű szerrel vélte
elérhetni, ha újon alkotott gépeinek mozderejét fölemeli. Ez által azok
képessé lesznek téve hasonló erőkifejtés mellett ellenfeleik fölé
emelkedni s a leírt mód szerint azokkal összetapadni; a midőn azután a
felülkerült légjáró marad a győztes; mert az alsónak a szárnyai le
vannak szorítva, a felsőnek az oldalaihoz tapadva, s felső röpvitorlái
viszik mind a kettőt együtt oda, hová kormányosuk akarja.

S ha azután az első ütközet meg van nyerve, akkor már az Otthontól
elfoglalt légjárók is az orosz czárnő hatalmát növelik, a második
ütközetnél már csaknem egyenlő erővel mérkőznek meg; folyvást
fennmaradván az orosz légjáróknak erősebb röpereje, mint hadászati
túlsúly.

Így győztek a mult században azok, kik ágyúikat, lőfegyvereiket nagyobb
horderővel tudták ellátni, mint ellenfeleik. Már akkor azt írták a nagy
döntő világharczokról a történészek, hogy nem az emberi vitézség nyerte
meg a győzelmet, hanem a gép.

Most már egészen a gép hatalmába van adva a harcz. Az ember maga csak
meghalni megy már a csatába, nem verekedni. Ellenfelét nem is láthatja,
nem is érheti el többé. Az fenn repül a légben.

S a harcz koczkája csak azt dönti el még, hogy kinek a gépe marad
győztes a felhők országában? Azé aztán a föld.

Tatrangi Dávid gyorsan keresztül látta ellenfele tervét.

Annak nem lehet czélja aránytalanul kevesebb géphadait három felé
szétosztani; hanem épen ellenfele figyelmét akarja megoszlatni a három
felé vált iránynyal.

Ennek ellenében az ő terve is gyorsan készen volt.

Kémhajóival rögtön izenetet küldött Otthon városába és Kintsőbe.

Az elsőbbi helyre akként szólt parancsa, hogy az összes légjáró-tömeg
szálljon fel és háromszáz lábnyi magasban a tenger színe fölött
igyekezzék elérni a Volga és Kaspi tenger körüli rónát. Az utóbbi helyen
csoportosult légjáróinak pedig azt adta utasításul, hogy a Khokonoori
magaslatokon egyesülve, a mint az ellenséges hajóraj a láthatáron
megjelenik, hagyják azt támadás nélkül elvonulni, s mikor már eltünt a
láthatáron ismét, akkor keljenek nyomába és kövessék.

És egyuttal minden légjáró kapitányának meg lett hagyva, hogy a mint
hajója felszállt, a lepecsételt utasítást szakítsa fel és cselekedjék
majd a szerint a végzetes találkozásnál.

Mert minden légjáróra volt alkalmazva egy idő óta egy újdon készülék; a
minek czélját, rendeltetését nem ismerte még senki. Egy zárt szekrényből
állt az, melynek belsejéből egy rézcső vezetett ki a hajó födelére,
hasonló a tűzi fecskendő csövéhez. Mi van a szekrényben? azt nem tudta
senki, sem azt, hogy az a cső mire való?

Maga Tatrangi Dávid egy gépészt és egy kormányost véve át a kémhajókról
saját légjárójára, egész éjjel a légben czirkált alá s fel, az
ellenséget várva, s zeg-zug útban hátrálva az ázsiai hegyvilág felé.

A hosszú éj holdvilágos volt: kedvezőtlen világítás ily kémszemléhez.
Sem elég világos, hogy a léghajókat meg lehessen körvonalaikról
különböztetni az éjszaka ködeitől, sem elég sötét, hogy azokat saját
villanyvilágításuk elárulja.

Így történt, hogy a mint a hajnal szürkülni kezdett a chinai partok
felől, Tatrangi alig húsz tengerész mérföldnyi távolban pillantá meg
maga előtt az egész orosz légjáró tábort.

Nagyszerű látvány volt ez! Húszezer repülő csoda egy csoportban.

Jól sejtett. Az egész tábor együtt volt; a mik északnak, délnek
látszottak indulni, mind csatlakoztak a hadiraj zöméhez, s most annak
két szárnyát képezték.

Az orosz hadiraj egy óriási karajt képezett. A gépek tíz sorban egymás
mögé rendezve; kétezer gép egy homlokvonal, mely nyolcz mérföldnyi
területet ölel körül.

Az egész tábor teljes géperővel vágtatott előre.

Dávid távcsöve e távolt egy tizedrész mérföldnyire kisebbíté, olyan jól
kivehette, mintha nyolczszáz lépésnyiről nézte volna őket.

Hozzávetőleg mintegy négyezer lábnyi magasban lebegtek a föld felett.

Dávidnak most hirtelen ki kellett számítania a két távolt az ellenfél és
az Otthon közeledő hajóraja között, s azután leszállni oly mélyen a róna
fölé, hogy a rövidebb ív által ki legyen egyenlítve a magasabban járó s
ekként hosszabb ívet megfutó gépek nagyobb röpereje és az ő légjárójának
kisebb hatású röpte közötti külömbség.

Ezzel a másik előny is össze volt kötve, hogy a magasan járó léghajókból
nem vehették olyan hamar észre a földszínhez közel elsuhanó légjárót.

Az orosz léghajóraj szép rendes vonalban repül, csaknem egyenlő
magaslatot tartva; hanem azután minden száz légjáró fölött még ezer
lábnyival magasabban repült egy-egy vezérhajó, mely a többiek fölött
parancsnokolni látszott, s a vezérhajóknál még ezer lábnyival magasabban
repült egy tíz hajóból álló csoport; – ez a táborkar maga. És a csoport
közepette kivehette Dávid távcsövével az admiral hajót magát. Ennek négy
vitorlaszárnya volt: nem madárhoz, de lepkéhez hasonlított, testre
hosszabb volt a többinél és a két végén egy-egy korona tündöklött,
kristályprizmáival tüzet szórva minden oldalról. Erről lehetett
megismerni, hogy ez a czárnői léghajó.

De nemcsak Dávid vette észre a közeledő ellenséges légjáró-rajt: őt is
észrevették.

A messze tündöklő háromszögű prizma elárulá, hogy ez a vezérhajó.

Azzal egyszerre, mintegy parancsszóra száz légjáró kivált az ellenfél
táborának balszárnyából s üldözőbe vette Tatrangit.

Dávid a tunguz hegyek fölött járt, mikor észrevette az üldözést.

Volt ahhoz való készüléke, hogy kiszámíthassa ellenfele röptének
gyorsaságát a saját légjárójáéval viszonyítva. Ezt úgy számíthatá ki,
hogy bizonyos pontokat jelölt meg a földön, s azt vette föl, hogy hány
percz alatt éri el azokat saját légjárójának árnyéka, hány alatt az
utána jövők.

Azok egy ötödrésznyivel sebesebben repültek, mint ő, és így azt is
kiszámíthatá, hogy a tiz mérföldnyi külömbség, mely most előnyére van,
mikorra fogy el? Másfél óra mulva utól fogják érni. Most tehát csak az
volt a feladata, hogy ez idő alatt elhagyhassa a Baikál hegycsoportjait.
A hegyek közt könnyen megszoríthatják.

Ő is a végsőig fokozta gépe röperejét, folyvást a magasban tartva magát.
Mégis utolérték, a mint a Semipalatinszki erdőket elhagyta.

Itt azután előtte állt a nagy Bedpak Dala puszta; egy laktalan, úttalan
róna; a láthatár egyik szélétől a másikig hóval födve.

A száz üldöző aërodromon már csak negyedmérföldnyire volt mögötte. Jól
kiveheté, hogy azok közt legelől repül az admiral hajó ragyogó
koronájával.

A mint azután Dávid a rónára kijutott, mutatott valami mesterséget az
üldözőinek, a mit azok nem tudtak utána csinálni.

A nyolczezer lábnyi magasból, a melyben repült, egyszerre lecsapott a
rónára, ugyanazzal a perczenkint ötszáz lábnyi gyorsasággal, a melylyel
előre suhant. Úgy csapott le, a hogy a tengeri keselyű szokott lecsapni
a hullámok közé, s a kondor a rónára. Maga Dávid irányozta a kormányt.

És azután, midőn csaknem a földet érte, egyszerre vízszintes repülést
vett fel megint; a hogy tesz a prédáját elkapó sas. Szárnyainak hegyei
barázdát húztak a hóban.

Ez nagyon meglephette az űldöző aërodromonokat. Az ő vezetőik csak arra
voltak készen, hogy mikor le akarnak szállni a magasból, elébb a
repülést meg kell szűntetniök, s aztán kiterjesztett szárnyakkal szép
lassan aláereszkedniök; de azt a sebes lecsapást egyik sem értette.

Az alatt aztán, a míg ők hozzá készülődtek a lebocsátkozáshoz, Dávid
légjárója ismét elnyert előlük egy mérföldnyi egérútat s futhattak
utána, míg ismét utólérték.

A mint utólérték, ismét megtette előttük azt a merész alácsapást. Ekkor
néhány üldöző aërodromon megkisérlé e merényletet utána csinálni; hanem
az rájuk nézve siralmasan ütött ki; nem birták a lefelé haladó szárnyas
gépet megállítani s mindegyik az orrával furódott bele mélyen a földbe,
némelyik a félszárnyát elficzamította az esésben, s azzal bénultan
terült el a földön. A kik benne voltak, az ütődéstől elkábultak; talán
halálra zúzódtak.

A többieket csalogatta maga után Dávid aërodromona a nagy kirgiz pusztán
végig. Áthurczolta őket magával az Argyz Kum, a Kara Kum sivatagokon.
Játszott velük. Zeg-zúgban futott előttük; majd kigyóvonalt rajzolt a
levegőben repülésével; az egész aërodromon-raj előtte, körülötte rajzott
már, összecsoportosultak alatta, fölötte, s mikor azt hitték, hogy már
fogják, akkor egyszerre felvonta szárnyaira a tafota borítékot,
összecsapta a szárnyait s sebesen keresztültört rajtuk, mint első
fölrepülésekor a villanyos felhőrétegen. Egyszer aztán egészen közel
hagyta őket magához jönni, mintha ki volna fáradva. Csak kelepcze volt
ez. Körülfogták. Egy helyütt ki akart törni a hajtók köréből. Ott az
üldözők oly közel vonultak egymáshoz, hogy szárnyaikkal elérték egymást.
A mint azután két ilyen villanyterhes üvegszárny alsó-felső lapja
egymáshoz ütődött, az abban a perczben úgy egymáshoz tapadt, hogy el nem
birt válni. Azzal mind a két gép meg volt bénítva s mint a lelőtt vadlúd
bukdácsolt le együtt a földre; míg Dávid légjárója, gyorsan, mint a
fecske suhant ki a szerencsétlenül jártak résén.

Erre az admiral hajó azt a parancsot adá ki a többi légjáróknak, hogy
mindannyian maradjanak hátra.

Ő egyedül vállalta el most Tatrangi üldözését.

És Dávid tapasztalni kezdé, hogy ezúttal méltó ellenfélére talált.

Az admiral légjáró épen úgy utána tudta csinálni a keselyű lecsapás
merész műveleteit, mint a rögtöni aláhullást, összecsapott szárnyakkal.
Ahhoz is jól értett, hogy mint kell húsz lábnyi magasban a föld színe
felett elsuhanni, hogy a szárnyak a homokot horzsolják.

Hanem ily közel a földhöz egyik léghajó a másikat el nem foghatja.
Hiányzik számára az esési magaslat.

A mint a karakymi puszta véget ért, következett egy nagy tó: az Arál
tava. Itt már Dávid hat lábnyira szállt le a víz színe fölé; a miben az
az előnye volt, hogy az ő vitorlaszárnyai a jobban ellenálló vízbe
csapkodtak le s így nagyobb lökést adtak hajójának, mint a minőt a
fölötte repülő ellenfél szárnyai tudtak kifejteni, mik csak a légben
eveztek. A víz színe fölött úgy repült az aërodromon, mint egy szellem,
s ha testével néha a vízbe le-lecsapódott, akkor még a ruganyosság is új
erőt kölcsönzött röptének: négy-ötszáz öles ugrásokkal haladt előre.

Ezt is utána csinálta az ellenfele.

Az admiral légjáró szinte leszállt a víz színéig s úszva, repülve,
szökelve odaférkőzött Dávid vezérlégjárója mellé. Úgy nyargaltak egymás
mellett, mint két versenyparipa a czélhoz.

Az admiral légjáró alig volt száz ölnyi távolra Dávidétól.

Az átlátszó üvegfalon keresztül Dávid megkülömböztetheté a benne levő
alakokat.

Ott volt a czárnő maga: Alexandra; egy olympi istennő öltözetében. A
kormányrúdat Severus kezelte. Dávid maga tanítá őt meg e mesterségre. A
tanítvány most leczkét adott mesterének.

A mint így vágtattak egymás mellett, a császári légjáró hangkürtjéből
áthangzott Dávidhoz «Sasza asszony» ismeretes szava:

– Hahó! uram!

– Hallom: Szüdarinja!

– Egyet kifeledett ön a számításaiból: az asszonyt!

E szóra Dávid egyszerre felfelé repülő irányt adott gépezetének, s
légjárójával egyenesen szállt fel a magasba.

A kezdeményezéssel elnyert egy másodperczet ellenfelétől s ez sokat
számít a felfelé szállásnál. Amannak nagy erőfeszítésébe kerül az előnyt
visszavívni.

Mintegy ötezer lábnyi magaslaton jutnak végre egyenlő színvonalra s
ezentúl a czári aërodromon szüntelen fölötte marad Dávid hajójának.

Az pedig magasabbra törekszik, kijátszva ellenfele kisérleteit a reá
lecsaphatásra.

Mikor aztán tizenkétezer lábnyi magasan libegnek, akkor megpillantja
Dávid azt, a mit keresett. Az Otthoni aërodromon tábor kezd fölemelkedni
a láthatáron; a mint annak nyugati szélén a Kaspi tenger ezüst vonala
felcsillámlik, mintha abból támadnának elő e repülő alakok.

Most mind a két légjáró tábor fenn volt az égen és közeledett egymás
felé. Az egész láthatárt köröskörül elfoglalták. Mindkettő félkör
alakban nyomult előre. Középett a két, egymással játszó vezérgép.

Az orosz légjárók raja közelebb volt a kettőhöz, és gyorsabban repült,
daczára a szemköztfúvó szélnek, mely az Otthoniaknak előnyére szolgált.

Különben egyenlő erővel voltak, húszezeren húszezer ellen.

A negyvenezer gép szárnyverése valami bűbájos égi zenét költött odafenn,
melynek hallatára világgá futottak a kirgiz csordák, ménesek oda alant.

Dávid vezérhajójával folyvást nyugotnak tartott, honnan saját
léghajó-raja közelített felé.

Nem csupán az a czélja volt, hogy seregével egyesülhessen. Ennél
távolabbra gondolt.

A Kaspi tenger szine fölé akarta áttenni azt az ütközetet, a mely első
kisérlet lesz, valjon lehet-e embernek harczolni az égben?

Még most is emberszeretet volt szivében s azon aggódott, hogy a légből
lehulló ellenfelei össze ne zúzzák magukat a földön; ha a tengerbe
hullanak, ott a zárt hajót megint felveti felszínre a víz, s a benne
levők nem zúzzák magukat össze.

Ellenfele, az orosz admiral hajó folyvást mellette, fölötte csapongott;
mint két héja a légben, enyelegni látszottak egymással.

Kitűnt, hogy egy légjárónak a másikat elfogni a felülről leszállással
nem olyan könnyű, mint ha szándékosan összebeszéltek a találkozásra. Az
alul került légjáró kormányosának egy kézmozdulata elég rá, hogy hajója
a rárohanó ellenfél alól kisikamoljék: s ha az üldöző lecsap hozzá, az
üldözött félreszökell s a másik perczben már ő került felül.

Az orosz légjárók vezetői aggódva nézték e játékot a két vezérhajó
között. Most már világos volt előttük, hogy azon a módon, a hogy ők
betanulták, az ellenfél hajóit elfogni nem lehet: felülről hozzájuk
tapadni és tovább repülni az elfogottal; hanem a mi az ütközet módja
leend, azt a földre hullott nehány légjáró mutatta be: összekeveredni az
ellenfél hajórajával, s a hogy a zűrzavarban két egymás mellé szorult
légjáró szárnyai egymáshoz csapódnak, együtt a két ellenfélnek lezuhanni
a földre. Ott azután, a ki életben maradt, az lesz az ura a másiknak.
Lehet, hogy egyik sem marad élve; de legalább ugyanannyi ellenséget
lerántott magával.

Oroszok voltak. Elszántan rohantak az ismeretlen harcz nemének.

S a két vezérhajó már elérte a Kaspi tengert. Az Otthon légjárói a
Daghestan hegyláncztól a Ghilan Mazenderan hegylánczig sorakoztak a
magasban, velük szemközt az orosz légjáró-tömeg Astrachantól a turkomán
sivatagig vetette árnyékait a földre: közöttük terült el a hosszú Kaspi
tenger, mely hétezer négyszög mérföldnyi területet takar el: maga egy
ország helye. A légjárók vezetői, mikor e viztűkör felett libegnek, a
hat ezer lábnyi magasból sem látnak maguk alatt egyebet, mint parttalan
zöld vizsivatagot.

A Kaspi tengernek van egy kis fiacskája, a belőle kiszakadó Adsi Darja.
Ez csak száz négyszög mérföldet takar el.

Mikor a két léghajó az Adsi Darja fölé megérkezett, Dávid gépe
megszűntette a futást s elkezdett teljes erővel fölfelé emelkedni.

Ellenfele utána repült merészen.

Azzal megkezdődött közöttük a verseny – fölfelé az égbe.

Dávid gépésze minden fölösleges terhet kihányt a hajóból, mérlegeket,
alhidadeot, barometrumot; végre a kenyeret és vizes hordót is; hogy
könnyebben repülhessenek.

Az ellenfél egyenlő magasan maradt vele. Az is kiszórt hajójából minden
gépet. De fölé kerülni még sem tudott.

Felemelkedtek már harminczezer lábnyira a tenger színe fölött, abba az
örök hideg égbe, a hová Dávid atyját követte sikertelenül.

És az alant járó aërodromonok minden látcsöve csak az ő repülésüket
kisérte. Ez volt a kérdés, hogy vívnak meg egyenkint egymással.

Mikor már harminczkétezer lábnyi magasan jártak, akkor Alexandra czárnő
felnyítá a hajó ajtaját, s azt mondá a gépésznek:

– Most eredj te magad!

A gépész orosz volt; szót fogadott czárnőjének, s a nyitott ajtón át
aláveté magát a magasból.

A czári légjáró ezáltal százharmincz fonttal megkönnyebbült. A gépész
feláldozása győzelemre segíté hajóját, s ez elég jutalom volt ránézve,
azért az egy halálért.

A czarina most már maga állt a géphez, s oly közel repült Dávid hajója
mellett, hogy ennek látnia lehetett a rózsaszinű üvegfalon keresztül a
hölgy dæmoni diadalmosolyát.

Percz mulva feje felett libegett az orosz vezérhajó.

Ekkor Dávid, mikor épen függélyesen állt fölötte az ellenfél légjárója,
egy csapot elfordított a zárt szekrény oldalán, s arra a hajó orrán levő
csőből egy hosszú, fényes, gőzburkolató sugár lövellt fel a czári
léghajóra.

Az a naphta-nedv-sugár volt.

A mint a terjedékeny nedv teljes erővel érinté a felső aërodromon
üvegszárnyait, egyszerre zavar állt be a hajó gépezetében. A naphta a
szárnyakon lecsúszva, az érintkező dörzslapok közé került s az által
némelyiknél félbeszakítá a villanyáramlatot.

Alexandra azt vevé észre, hogy gépe egyszerre alább száll s ellenfeléé
kerül föléje.

– Mi történt velünk? Gépünk nem repül! kiáltá Severushoz ijedten.

A néger szavát elvette a rémület.

Alexandra odarohant hozzá s megragadva karját, felrázta őt kábulatából.

– Ember! Hát nem vagy-e te Isten, hogy nem tudsz rajtunk segíteni?

– El vagyunk veszve, hebegé Severus; látva, hogy a gép szárnyai most már
csak lankadtan vergődnek. Minden számítása hasztalan, a kormánynak sem
engedelmeskedik már a gép.

És Tatrangi Dávid légjárója most már egész szabályosan száll utána a
légben kiterjesztett szárnyaival; tíz percz alatt utóléri a megbénított
repülőhajót, s annak födele oda tapad az ő hajója fenekéhez.

Az admiralhajó a czárnővel és Severussal együtt el van fogva.

Ekkor aztán Dávid hangoztatja alá a választ a hangkürtön keresztül:

– Az asszonyt sem feledtem ki a számításból, Szüdarinja!

A két egymáshoz tapadó hajó hangcsövei szájaikkal érintették egymást,
azokon keresztül minden szót át lehetett érteni egy hajóból a másikba.

– Nincs eszközöd a megszabadulásra? kiáltá Alexandra, körmeivel, mint a
sas, kapaszkodva Severus vállába.

– Semmi sincs. Fogva vagyunk. Ellenségünk az úr.

– Nem tudod felgyújtani, szétvettetni hajónkat az övével együtt?

– Védtelenek vagyunk. Nem árthatunk neki.

Ekkor Alexandra fölfelé emelte arczát s Dávidhoz kezde beszélni.

– Ember, te itt a fejem fölött! vagy Isten! vagy kicsoda vagy? Ha ember
vagy, hagyj alkudni magaddal; ha Isten vagy, hallgass az imádságra. Mit
kivánsz váltságdíjul értem? Neked adom minden léghajómat, neked adom az
Unalashka szigetét. Több kell? Átadom Bessarabiát, Romániát, a Krimet,
elismerlek keleti császárnak.

Dávid egy szót sem felelt a nőnek.

– Kincs kell? Neked adom Urál bányáinak minden termékét, a mi aranyat,
ezüstöt, platinát Szibéria hegyei rejtenek. Bocsáss szabadon.

Dávid hallgatott.

– Vagy ha Isten vagy, könyörülj, nézd, térdre borulok előtted. Nézd,
kezeimet összekulcsolom: imádkozom hozzád. Bocsásd meg nekünk a mi
bűneinket. Meggyónom, hogy bűneim száma végtelen: bocsáss el, hogy
azokat helyrehozhassam. Visszaállítom Lengyelországot, – a régi határai
között. A Szibériába száműzötteket visszahozom hazájukba, birtokaikat
visszaadom. Százezer nő nem tudja, hova lett férje? félmillió gyermek
nem tudja, hova lett apja? Egyedűl én tudom. Én ragadtam ki őket
családjaik karjai közül. Engedd, hadd vigyem őket vissza. Milliók könye
hull miattam: engedd, hogy felszáríthassam azokat. Bocsáss meg! Isten!

Dávid szótlan maradt s az aërodromon hatalmas repüléssel vitte magával
terhét. A kettős terhet leszállni kényszeríté az alsóbb légrétegekbe s
lassítá repülését.

Most egyszerre kaczagva ugrott fel térdéről a hölgy s mint egy ördöngős,
fogait vicsorítá a feje fölött álló férfi szemei közé.

– Hahaha! Reszkess te Isten! A pokol nem hagyja a maga czérnáját! oda
nézz!

Az orosz hadiraj közül tíz leggyorsabb repülő, a mint az admiral hajó
elfogatását észrevette, utána emelkedett a magasba segítségére. Azok
teher nélkül voltak. Dávid gépe két hajót czepelt, gyorsan utól kellett
őt érniök.

Alexandra kezeivel tapsolt s lábaival tombolt örömében.

– Itt vannak ők! Haha tíz ördög egy Isten ellen! Hajrá! Fogjátok el őt!
Csapjatok le rá. Saját egében fogjátok meg Jehovát! ti Leviathan!
Belzebub! Azaziel! Előre, derék Szemiázáz! Te kerülj fölé! Sátán, eléje
tarts! Beliál, siess!

Alexandra vezérlégjárói mind az égből levert angyalok neveit viselték.

Legelső volt Szemiázáz, a ki Dávid fölé került.

A naphtha-sugár föllövellt s a büszke légjáró épen úgy elkezdett
bénultan vergődni, mint az imént az admiralhajó, s azzal gyorsan
hanyatlott aláfelé.

Utána a Sátán, az is úgy járt, Azáziel szintén.

Alexandra nem láthatá, mi történik a feje fölött az őt fogva tartó
hajótól, csak azt látta, mikor dæmonai egymás után bukdácsoltak alá a
levegőből.

Sejtelme volt, hogy ellenfelének fegyvere van a tetején, mely a
közelítőt megbénítja.

– Ne kerüljetek fölé! ordítá légjáróira a hangcsövön keresztül.
Repüljetek mellé! üssétek össze szárnyaitokat szárnyaival, hogy
összetapadjanak: Rántsatok le bennünket magatokkal a tengerbe.

E parancsot megfogadni is kész volt valamennyi. Leviathan, Belzebub
odaférkőztek Dávid vezérhajója közelébe.

Ekkor aztán Dávid hármat fordított a tömlő csapján, s most két oldalt
lövellt elő a naphtasugár a fecskendő-csövekből. Az pedig, ha oldalt
találta is ellenségei szárnyait, ép úgy meghasznált nekik.

Azután egy kört csinált a légben az aërodromon, mint a kémlelő keselyű s
a körfordulat alatt valamennyi ellenfelét megbénítá fecskendőivel.

A dæmonok még egyszer lehajigáltattak az égből. Mind a tízen bénultan
hullottak alá a tenger színére.

Alexandra szivében a rémületet, a boszút, a szégyent felülmulta a
bámulat. Ez ember itt minő hatalmas!

Miben áll hatalmad fölöttem? ember! kérdezé Dávidtól.

Dávid felelt neki:

– Ez a Kin-Tseu titka…

Alexandra összeborzadt e szónál. Ez tudtára adá, hogy az, a ki feje
fölött az erős boszúálló, a kin-tseui mesékről nem feledkezett el.

– Mit akarsz velem tenni? kérdezé Dávidtól. Egy égő vulkánba hajitasz-e
alá? Fenevadaknak dobsz-e martalékul? Föld alá zársz-e örök sötétségbe?

Dávid felelt neki:

– Némber! Se meg nem öllek; se nem kinozlak. Tultsa mellett a szigeten
van egy nemzetközi kórház, az összes nagyhatalmak oltalma alatt. E
kórházba hordják a háború sebesülteit minden részről. Odaviszlek. Te
kitünő orvosnő vagy, hires műtő. Ott fogod ápolni a sebesülteket, kik
miattad véreznek.

– Hahahá! rikácsolt föl dæmoni gúnykaczajjal ez asszony. Veszsz meg
átkozott irgalmaddal! Tudd meg, hogy én parancsot adtam Mazrurnak, hogy
a tulcsai közös kórházat gyujtsa fel, s pörkölje alá mindkettőnk
nyomorékait. Azokat te nem gyógyíttatod meg én velem.

Azzal hirtelen felszakítá a hajó oldalajtaját s leveté magát a húszezer
lábnyi magasból.

A fényes alak, a ragyogó diadémmal fején repült az égből alá. A két
légjáró táborból látták az esést és nézhették perczekig, míg az égi
magasból alá hullt, koronás fejével előre.

Elnyelte a tenger.

A hajó ajtaja nyitva maradt utána.

Severus szólt Dávidhoz:

– És velem mit fogsz tenni?

– Megmondám rég. Tudod azt. Betöltöd küldetésedet. Elviszlek Afrikába,
vagyonoddal együtt. Ott fogsz országot alkotni fajodból, melyet
rabszolgaságból kiváltasz, s meghonosítod népednél a czivilizátiót. A
Saharát zölddé teszed és városokat építesz rá.

Severus – becsukta a hajó ajtaját s lefeküdt arczra Dávid előtt. Megadta
magát.

A két légjáró-tábor két félköre egész körré alakult már: egy fél óra
mulva vége volt az ütközetnek. A mint a félkörök két végén a találkozás
megmutatta, hogy az Otthon légjárói ellenfeleik megbénítására rögtön
ható eszközzel birnak, az unalashkai légjárók zöme nem várta be a
találkozást amazok zömével; hanem megfordult és repülni kezdett egész
tömegestül vissza kelet felé. Gyorsabb röpte biztosítá menekülhetését.

Hanem míg a Kiszil Kum pusztája fölött végig haladt, egyszerre szemközt
látta jönni a Bolor Dagh hegyek felől a kin-tseui légjáró-rajt. Most
azután két tűz közé szorítva, nem menekülhetett semerre.

Még megkisérlette fölfelé kimenekülni, mindkét ellenfelét a magasba
repüléssel haladva meg. De a számítás egyben megcsalta
természettudósait. A száraz puszta fölött az ő erősebb gépeik nem bírtak
annyi villanyosságot kifejteni, mint ellenfeleik a hegyvidék fölött.
Fölfelé sem volt menekülés.

Még megkisérték egy tömegben áttörni a szemközt jövő ellenfélen, hanem e
kisérlet saját soraikban oly általános zavart idézett elő, mely perczek
mulva pokol-ijedelemmé fajult el; az összes hajóraj minden egyes gépésze
igyekezett a biztos földre leszállni.

Ott azután megadta magát az egész fényes légjáró raj győztes
ellenfelének. Néhány száz hiányzott belőle; a mik bénultan hullottak alá
az égből. A többi jó zsákmány volt.


EGY SEPRÜVONÁS.

Alexandra elvesztével, az unalashkai légjárók elfogatásával még nem volt
vége a fenyegető hadjáratnak.

Hátra volt még Schertsinszkói félmilliónyi hadserege az Al-Dunánál és
Mazrur hordái.

Az orosz hadsereg el volt látva ruganyüveg pánczéllal és sisakkal, mely
egészen megvédte az ellenfél szétrobbanó üveggolyóinak veszedelmes
szilánkjaitól. Az ő puskagolyóik pedig aczélburkolattal ellátott ólomból
voltak, nyolcz latos kaliberre, és a végeiken egy gyémánt hegygyel.
Minden puskagolyó három rubelbe került. Nem is kapott belőle egy katona
többet tíz darabnál; hanem az elég is volt neki. Az ilyen golyónak a
hatása irtózatos. Száz lépésnyiről átüti az a pánczélt, akármi anyagból
legyen is az, s két egymás mögött álló emberen képes keresztül hatolni.

E találmány ismét megszünteté a legutóbbi hadászat egész rendszerét. A
csatárlánczra feloszlott előrehaladás képtelenséggé lett. A messziről
lövöldözés megszünt, ismét visszatért a roham-rendszer (Stoszsystem).
Erős hadoszlopokban nyomult az ellenség előre, s csak a biztos közelből
lőtt egyszer s akkor szuronynyal ostromolt.

Nagyon elősegíté e rendszer sikeres alkalmazását az aldunai vidéken
állandó téli köd. Az orosz hadosztályoknak lehetett a köd oltalma alatt
látatlanul előre nyomulni, s ellenségeik ágyuinak hordtávolán belül
felállítani ostrom-ütegeiket.

Otthon városa a szárazról egészen körül volt már zárolva.

A fővezérek egyezménye szerint az otthoni hadseregnek, mely különben is
felényi volt számra mint az orosz, csupán a védelemre kellett
szorítkoznia, míg Tatrangi Dávid a légjárók ütközetét el nem dönti. E
látszólagos visszavonulás alatt Schertsinszkói az egész Otthon körül
felállíttatá réstörőit, s deczember 20-án már annyira haladt, hogy kedve
támadt felszólítani Dárdayt, Otthon városának feladására, melynek minden
védműve azokból a tömör négy öles magas Izenard sánczokból állt, a mik
köröskörül a Duna áradása ellen voltak felépítve.

Ezen a napon égeté fel Mazrur a tulcsaszigeti nemzetközi kórházat is, az
Otthon városiak a ködön keresztül vereslő fényből láthatták a barbar
rombolást a hexagon kupolájából.

Schertsinszkoi dühös volt Mazrurnak e tetteért, főbe akarta őt lövetni;
hanem Mazrur egész vakmerőségével piráta lelkének állt szembe a
fővezérrel, s igazolta magát Alexandra czárnő parancsával.

Alexandra parancsa igen világosan hangzott. Ha az Otthoni hadsereg
deczember 20-dikáig nem bocsátkozik harczba, akkor fel kell gyujtani a
Tultsaszigeti közös kórházat; erre a szörny-tettre majd dühre gerjed az
Otthoni tábor; nem tűri a nemzetközi szerződés megsértését, kirohan
sánczai közül és aztán tönkreveretik. Hát kivánhat-e magának többet,
mint hogy gyémánttal lövöldözzék agyon?

Ugyanezen a napon hitte Alexandra Dávid légjáró hadát az ütközetben
elfoghatni.

Schertsinszkoi ekkor azt parancsolá Mazrurnak, hogy maradjon az ő
táborától távol, a mire ez aztán az orosz sereg háta mögött folytatta
rabló hadjáratát a dunapartvidéki román falvak ellen, a miknek
lakossága, folytonos érintkezésben lévén az Otthoni néppel, s annak
kereskedelme által gazdagodván, nem ok nélkül volt gyanusítható a
magyarok iránti rokonszenvéről. Mazrur azt mondá, hogy a «renegátokat»
még kegyetlenebbül kell büntetni! S az természetes, hogy minden ember
renegát, a ki a magyarral rokonszenvez, a ki vele kereskedést folytat,
tőle vesz, neki elád, a nyelvéből három szót megtanul. Ez olyan bűn,
mintha valaki megtagadja a szentháromságot s mohamedánná lesz.

Mazrur bandáinak más részével fellátogatott a havasalföldi hegyeken át
az erdélyi királyföldre, s rémíté a szász városokat. Mikor aztán a
magyar honvédvezérek üldözésére keltek, hirtelen visszavonult Romániába,
s oly hirtelen el tudott tünni, hogy nyomára nem akadtak. A mint pedig
azok visszatértek, már megint a sarkukban volt. Mintha a föld alatt
járna.

Karácsony első napján érkezett meg Tatrangi Dávid Otthonba a
légjárókkal, miket Severustól elvett. Severust Dárday őrizetére bizta,
az elfoglalt légjáró hadat pedig saját kormányosaival ellátva, ott hagyá
a város körületének védelmezésére. Dárdayt csupán arra figyelmezteté,
hogy ezentul a rakpartok minden zsilipe, minden alagútnak a kapuja
éjjel-nappal zárva maradjon: a hajók vonuljanak ki a Dunából mind a
tengerparti kikötőkbe s a szigetek lakói költözzenek át a belvárosba; e
czélra minden középület helyiségeit és az üres raktárakat be kell a nép
számára rendezni.

Azzal megújítva azon rendeletét, hogy az otthoni sereg maradjon védő
helyzetben, ő maga odább ment. Sietett a Vaskapuhoz.

A Vaskapu érczgátját most már nem ostromolta senki. Először azért nem,
mert a Duna és tengere fölfelé egész a telecskai partokig be volt
fagyva; a kos-hajók most nem járhattak rajta; másodszor azért, mert
minden kisérlet a szétbontására sikertelen maradt; és aztán leginkább
azért, mert Schertschinszkói ott táborozott a Budzsák vidéki lapályon, s
az nem köszönte volna meg senkinek azt a szolgálatot, ha hirtelenében
áttöri a vasgátot Ogradinán alul s azzal az ő nyakába zuditja a vizet.

Pedig Tatrangi Dávid épen ezzel a szándékkal volt iránta.

Karácsony éjszakáján megérkezett a vas gáthoz. Egészen elhagyva találta
a vidéket.

Ott hevertek a hótól eltemetve az óriási emelő gépek, a mikkel Mazrur ki
akarta szedetni a lerakott vas gerendákat. A hydrostatica kigúnyolá
minden erőködését. Tatranginak négy légjárója czepelé oda egyenkint a
zár-gerendákat; de ha most valamennyi légjáróját hozzá csatolná, sem
volna képes csak a legfelsőt is kiemelni közülök, midőn a Duna fölötte
zuhog el. Az egész tenger nyomja azt most oda a falhoz, az egész tengert
kellene visszataszítani onnan: s arra nem képes emberi váll.

Hanem Tatrangi igen is tudta a titkát e lehetetlenség megoldásának.

A legalsó húsz kettős pánczél lemez dynamittal volt megtöltve.

Ezt nem tudta senki, mert Kintsőben készítették.

Dávid száz aërodromont egyesített egy vaslánczczal s azokat folytonos
körrepülésben tartva, míg a villanyosság teljesen kifejlődik oldalaikon,
azzal egy óriás villámsugárt bocsátott alá a vasgátra. Villanyzuhatag
volt az inkább.

E kisérletet teljes siker koronázta.

A villanyfolyam egyszerre végig hatolt az ércztömeg legalsó talapjáig s
felrobbantá az abban elrejtett dynamitot.

Az egész hegyláncz megrendült e robbanástól, s a befagyott tenger egész
széltében hullámzani kezdett, mint a Balaton csendes időben. «Nézd,
mondák a telecskai partokon őrt álló honvédek egymásnak, az új tengernek
már dagálya is van».

És két óra mulva megint mondák: «nézd, már apálya is lett»!

Apály bizony! Az új tenger már akkor az özönvíz rohamával dült
Schertsinszkói táborának fejére.

Az a bibliai özönvíz jelenete volt. A gátját átszakított tenger, mely
rohan a lapályra alá, nem válogatva a medret, hanem utat törve halmokon,
gátokon keresztül, óriási sziklákat hömpölygetve magával s egész erdőket
nyüve ki a földből, s sodorva előre, míg más helyütt faderékkal,
sziklatöredékkel völgyeket temet be toronymagasságig.

A bal partja a Dunának eltünt, a jobb partja magasabb, sok helyütt
sziklás, az viszszaveté az árt, mely korlátlanul terült szét, a
csetátyei kanyarodónál kitörve, s ott egy új medret ásott, Karakál felé,
mely megkerülve Bukarestet, magával ragadta a közbeeső folyamokat, a
Syrt, az Oltot, az Araist, s aztán bele találva a Buzeo medrébe, mint
egy új nagyobbik Duna Galacznál szakadt bele ismét a régi Dunába. De már
itt megelőzték Tatrangi légjárói, s a vaskapunál az apály által
felszabadult vasgerendákból hevenyészett sarkantyút raktak elé a Reni
előtti éles szögű kanyarodónál s ez által az áradat ismét északnak lett
irányozva, s míg egy időben a Pruth és Sereth vizeit tolta fel maga
előtt ugyanakkor, azt az egész lapályt, melyet a kiszáraztott Kagul,
Japuch, Kiszicza mocsárai képeznek, egész a «római sánczokig»
gondolat-sebességgel elárasztá.

És épen ezt a tért foglalták el Schertsinszkói ostromló hadai.

Az áradat elől menekülők épen csak annyi idővel előzték meg a nyomukban
tóduló özönvizet, a mennyi elég volt a hadakat fölverni sátraikból, s
aztán kiadni a rendeletet, hogy sátort, ágyut, podgyászt, lőszert,
mindent cserben hagyva, meneküljön mindenki a római sánczok felé.

Mikor azok, a kik Belgrád és Narusáj felé menekültek, a római sáncz
magaslatáról visszanéztek, irtóztató kép tárult eléjük. Pharao üldöző
hadainak végpusztulása volt az. Vanuluj felől a kiáradt Pruth hullámai
fogták közre az összekeveredett hadat, s Sagani felől az ár összeszakadt
a tengerrel, s e tengeren át úszott, lubiczkolt, gázolt ezernyi ezer
ember; kiknek naphosszant tartott a római sánczokig elvergődni.
Szerencsére kisütött a nap, s estig derült idő maradt. Éjszakára megint
leszállt a köd, s aztán egész éjjel lehetett hallani azt az irtóztató
kardalt, a mit ezer segélykiáltás támaszt, vegyülve a gulyák
bömbölésével, s a tengerár harsogásával.

«Tatrangi műve volt»! mondá Schertsinszkói, ki épen úgy futott most egy
kardcsapás néikül megveretve, Tatrangi előtt, miként bátyja, ki Krakkó
alatt hősileg elesett.

Csak az vigasztalá, hogy most ez özönvíz Otthon városát is elsöpri
helyéröl. Hiszen az áradat harmincz láb magasan jár a Duna rendes
partjai fölött.

Ámde az ellen is gondoskodva volt már, hogy az árvíznek hogy
parancsoljon az ember!

Ezt a kintsői néptől tanulta el Tatrangi. Azoknak nagyon kellett a
földjüket védelmezni a vízáradások ellen; a mik náluk különösen hirtelen
szoktak támadni. Száz meg száz mértföldnyi hosszaságot beérő bambusz
ládákat tartottak készen; kívül bekenve degettel, a mik nyitott
végeikkel egymásba tolhatók voltak; a víz mentében kőoszlopok voltak
fölállítva, a mikhez a legalsó ládákat hozzá lehetett erősíteni. A mint
az árvíz jöttét a távoli harangkondulások hirül adták: minden partlakó
sietett a maga ládáival a partra, s gyorsabban, mint a rohanó árviz,
készen volt a part fölött a védgát, s ha nőtt az ár, második, harmadik
sort raktak az alsó fölé, vaskapcsokkal összetartva. Semmi ár keresztül
nem törhette azt a gátat. Eleinte az összerótt szálak hasadékain át
beszivárgott ugyan a víz; de a mint megteltek azok a hosszú nádtömlők
vízzel, a szálak úgy egymáshoz dagadtak, hogy aztán erővel sem lehetett
azokat addig széjjel szedni, a míg a vizet le nem bocsáták belőlük, s a
nap át nem szikkasztotta azokat.

Mikor az otthoni védgátak mellett a rohanó ár az utolsó félöl
magasságaig emelkedett már, egyszerre megérkeztek a légjárók Kintsőből
és hoztak magukkal százezernyi népet, melynek viselete sajátszerű,
idegen, beszéde ismeretes, magyar, de szokatlan kiejtésű. Ezek gyorsan
hozzáfogtak a munkához. Előszedték a magukkal hozott bambuszgátakat,
gondolatsebességgel lerakták, lekapcsolták azokat a külvédgátak
oszlopaihoz, miket Dávid jó előre elkészíttetett, amíg mindenki
találgatta, hogy mirevalók lesznek azok? A Duna nőtt; de a védgát együtt
nőtt vele, s mikor az özönvíz oly magasan járt, hogy a parti házak első
emeletével egy színvonalt képezett, az egész óriási város még
bámulatosabb vízhatlan kosarakba volt befonva, ugyanannyi kasba, a hány
szigeten feküdt. A kintsőieknek gyermekjáték volt ez; ők egész
országukat szokták így védelmezni; s a Duna, meg az általa képzett
tenger nekik nem víz, a kik a Hoanghóval és a Jang-Tse-Kianggal, s annak
a közbealkotott tengereivel szoktak megbirkózni.

Ez volt a kintsőiek legelső látogatása Otthonban.

Schertsinszkói mikor a római sánczok mögött táborát újra összeszedé, még
nem akarta elhinni, hogy a hadjárat el van vesztve.

Még mintegy háromszázezer embere volt; több is lehetett számra nézve: de
az, a ki a víz elől futtában eldobta a puskáját, rá nézve nem volt
ember.

Még háromszázezer ilyen öldöklő fegyverrel bármerre keresztül lehet
magát törni egy ügyes hadvezérnek.

A lengyelországi hadjáratnál ugyan megmutatták a magyar és osztrák
seregek, hogy az új rohamrendszer nekik épen előnyükre van, s a hol az
üvegpánczélhoz és sisakhoz közelférhettek, annak ugyan kitalálták az
ellenszerét a puskaagyban; hanem ott a hadvezér volt a hibás, a ki az
ütközetet elvesztette. Mindig a hadvezér a hibás, a ki vesztett: sohasem
az ellenségé a diadal. A vezér volt áruló, az volt megfizetve az
ellenség által.

Schertsinszkói bizott magához s azt hitte, hogy biztos állást foglalhat
a római sánczok mögött, a hol bevárhatja, míg Dobrudzsában rekedt
nyolczvanezer főnyi hadteste, Odesszából értük küldött hajókra szállva
ismét hozzá csatlakozhatik.

Ez az egy napi várakozás lett azután végső veszedelme.

Tatrangi Dávid a következő éjjel elfoglalta a háta mögött Odessát és
Bendert. A két városba négyszázezer fegyveres kintsőit szállított le
légjáróival.

Schertsinszkóinak azt a hirt hozták hirnökei, hogy a háta mögött fél
millió chinai szállt le.

«Hát legyen egy egész millió, ha chinai»! kiáltá büszke dühvel
Schertsinszkói; az orosz gyémántgolyók úgy fognak rajta keresztül járni,
mint a vajon.

Az egész orosz sereg valóban égett a vágytól, hogy valahára talál egy
ellenséget, mely megáll előtte a síkon, s a melyen kitöltheti boszuját
azért a sok kudarczért, a mit nem emberi vitézség, de gépek,
találmányok, elemek ütöttek rajta.

Tatrangi Dávid tudta azt, hogy ez itt olyan harcz lesz, a hol minden
embert külön kell agyonverni. És ő nem azért hozta el Kintsőből azt a
fél millió tanult, mívelt ifjut, nemzete fajrokonát, hogy itt most a
fekete tenger partját megtrágyázza hulláikkal.

«Nem. Több vérnek harczban elfolyni nem szabad». Kimondá egyszer. «Tűz
nélkül, vas nélkül fogunk küzdeni. Csak vízzel, mindig csak vízzel,
mindig csak vízzel…»

Fél napi járat után Schertsinszkói azt látta maga előtt, hogy nincsen
többé száraz föld a világon.

Oh a kintsőiek a vízgátak építésében nagy mesterek; Odessánál huszonnégy
óra alatt elzárták a Dniszter torkolatát, s most a Schertsinszkói tábora
elé, Galacznál a Pruthot fogták el a vasgátakkal; úgy, hogy az a két
folyam felfelé tolatva, Kishenewnél egymással összeölelkezett s ezzel
Schertsinszkói és egész tábora egy tökéletes szigetbe volt beszorítva:
elfogva mind, a nélkül, hogy egy ellenséget láthatnának, a kinek a
gyémántgolyókból kóstolót küldjenek.

Körülzárva a vizártól, fenyegetve a feje fölött függő légjárók
myriádjaitól, megfosztva minden élelmi szertől, nem maradt hátra más az
utolsó hadseregnek a világon, mint lefektetni a földre a fegyverét s
földet kaparni rá. Az öldöklés eszköze örökre el van temetve. A harcz
lehetetlen többé a földön.

Schertsinszkói kitüzette a fehér lobogókat s erre leszálltak hozzá az
otthoniak légjárói a békekötés alkudozásai végett.

S ez azután igazán az örök béke kezdete volt.

Egy fővezér, ki hadseregestül együtt fogolylyá esett, minden föltételt
kénytelen volt aláírni.


AZ ÖRÖK BÉKE FELTÉTELEI.

Az örök béke feltételei ezek voltak:

1. Az orosz állam teljesen lefegyverzi hadseregeit, a hogy Európában
minden állam lefegyverezte már. A hajdani katonai hatalmak összes
ágyuiból egy óriási csillagda öntetik, mely a Mount Everest magaslatán
fog felállíttatni.

2. Európai Oroszországban a Romanov dynastia helyreállíttatik, a
számkivetésben élő Alexis alatt, népképviseleti felelős kormány mellett.

3. Ázsiai Oroszország megmarad köztársaságnak, tíz évenkint választandó
elnökkel.

4. Lengyelország a Szobieszky alatti határai között helyreállíttatik, a
saját országgyűlésén határoz az államforma felett. A lengyel számüzöttek
Sibériából hazabocsáttatnak, s elkobzott fekvő birtokuk visszaadatik.

5. A jelen hadjáratban elfogott oroszok az Amur mellé letelepíttetnek s
ott egy nagy kereskedő, iparűző és földmívelő államot képeznek.

6. Bessarábia átadatik a Kintsőből áthozott ős magyar települőknek: a
miért Oroszország nem csak hogy hadi kárpótlást nem fizet, hanem ő kap
kétszáz millió forintot.

7. Az Otthon és Kintső államok mindkét Oroszországnak egy kétezer
milliós kölcsönt szereznek, melynek segélyével az pénzügyeit gyökeresen
rendbehozza, s azután az ipar, földmívelés, bányászat és kereskedelem
útján óriási vagyonának értékét emelje.

8. A közönséges nagy bűnösöket, gonosztevőket, az európai és ázsiai
államokból Otthon állam légjárói Afrika belsejébe fogják átszállítani.
Nehéz börtön, testi büntetés megszünik mindenütt, a czivilisatió
vadembereinek ős tehetségei a vadállatok irtására fordíttatnak.

9. Az örök béke fentartása végett mindkét szerződő fél aláveti magát az
általános világtörvényszéknek, mely az európai nemzetek tizenkét, az
ázsiaiak nyolcz, az amerikaiak három s az afrikaiak három képviselőjéből
alkotva, minden nemzetközi vitás kérdésnek aræopagjául fog szolgálni s
annak itéletei feltétlenűl foganatosítandók lesznek. S a mely államfő ez
aræopág itélete ellen még valaha a fegyverre mer appellálni, az a
közönséges gonosztevők categoriájába fog soroztatni, s akként bánnak el
vele.

10. Minden állam tartozik minden lakosát iskolába járatni és azoknak a
béke pontozatait megmagyaráztatni. Papok, a kik mívelt nemzetek közt
vallásgyülöletet hirdetnek, vitetnek a Fidzsi szigetre, kannibálokat
oktatni.

11. Az Unalaska sziget átadatik az Otthon államnak kétszáz millió
forintért, s ezért az Otthon állam kötelezi magát minden más államnak
megrendeléseit elfogadni kereskedelmi légjárók építésére, közösen
megállapítandó árban; az által minden államnak eszköz van adva a kezébe
jövedelmeit emelni adófelemelés nélkül.

Ezek voltak a Tatrangi által ajánlott békepontok a megadó seregnek.
Ellenvetés nélkül aláirattak.

És ezzel az óriási hadjárat, megindításától második hónapra egészen
befejeztetett.

A nagy orosz tábort a légjárók egy nap alatt elszállíták az Amur
vidékére, Odessában elfoglalt élelmezési szereikkel és sátraikkal
együtt. Az első telet nekik is rögtönzött sátrakban kell tölteniök, s a
hogy azt a krakkói honvédsereg kiállta az Otthon-alkotás első telén, ők
is bizonynyal ki fogják állani.

Csak egy ellenség volt még hátra: Mazrur.

Ezt nem birta senki kézre keríteni.

Mindenütt rabolt, pusztított, gyilkolt, kicsinyre leolvadt, de annál
elszántabb rablócsapatjával; de akárhogy körülfogták, eltünt, nem
lehetett megkapni.

Hová lett? a föld nyelte-e el?


A KÉT ROKON FENEVAD.

Valóban a föld nyelte el Mazrurt és bandáját.

Üldözői rendesen Skitteni tájékán, ott hol a Sisija folyam a Pruth
vizébe szakad, vesztették el a nyomát.

A Sisija folyam itt egy ölnyi magas sziklapadról rohan alá a Pruth
vizébe.

A moldvai folyamok szabályozásával eleitől fogva nem sokat törődött
senki; az olyan kicsiny folyócskára épen, minő a Sisija, ugyan kinek
lett volna gondja.

A kis folyam torkolatának vidéke messze mértföldekig áldatlan,
terméketlen föld, sűrűn behintve kővel; néhol a kövek halmazokban
összehordva, mintha valaha föld dolgában megszorult emberek kísérletet
tettek volna a köveket elhordani a földről, s aztán kenyeret termeszteni
rajta, hanem aztán, hogy a kő alatt megint csak követ találtak, abba
hagyták a munkát. Ezeket az apró halmokat aztán sűrün benőtte a
galagonya, kökény és szederinda írtatlan bozótokban.

Út sem vezet e vidéken keresztül, s egész a láthatárig egy magasabb fa
nem emelkedik ki a sivatag hepehupás hátából.

Ez alatt az elhagyott kőtalaj alatt van egy egész város.

Egy föld alatti város.

A népmonda sokat tud regélni a Csetátye da Ursu, a medve városáról; de a
tudós régészek mindekkorig nem méltatták figyelmökre a népmonda
utasításait.

Pedig valóban érdekes lett volna kideríteni, mely kéz munkája volt e
több száz lakból álló földalatti labirinth? melynek minden lakosztálya
kerekre és kuppadmalyú alakra volt kivájva; az egyes lakok folyosókkal
összekötve s valamennyi közt egy nagyobb középső terem, melyhez három
oldalról vezettek a folyosók. A lakosztályok szelelő kürtői ama
bozótfedte kőhalmazokba vezettek fel, gondosan elrejtve; s a bejáratot
magába a földalatti városba a Sisija szakadása alatti barlang képezte.
Ezt a barlangot szikladarabok takarták, miken tajtékozva rohant végig a
zuhatag. Ha azokat félrehengeríté emberi kéz, előtünt a bejárat; s ha
visszahengeríté, ismét el volt födve.

Ki alkotta e földalatti várost? A kőkorszak troglodyth faja tán? vagy a
hajdani dák királyok műve volt az s tán katakombául szolgált? vagy a
XIII. és XIV. századbeli tatárjárások idején készíté azt magának
menedékül a föld népe? Az ujabb babonás nép az ördög művének tartá azt,
s kerülte a környékét, s az európai tudós világ még nem végezte be az
ausztráliai ősépítészet körüli kutatásait, hogy rákerült volna a sor a
keleteurópai régiségekre.

Hanem Mazrur felfedezte a földalatti várost és volt bátorsága belemenni.
A mint kitisztíttatá az üregeket, egész rablócsapatjának menedéket adtak
azok. Ide halmozta össze a rablott kincseket Erdélyből, Moldvából.
Üldözői gyakran a Sisija vidékéig sarkában voltak; ott azután egyszerre
nyomát veszíték: a Sisija zuhataga alatti barlang száda megnyilt s ujra
becsukódott, a zuhatag nem beszélt ki semmit. Néha ott robogtak el a
feje fölött a megtorlásra kiindult ellenséges csapatok s azokra a
kőhalmazokra leülve tanakodtak, ugyan hová lehetett előlük, a kit idáig
kergettek?

Kegyetlenségeik híre még a nagy hadjárat izgalmain is keresztül
hangzott. Rosszabbak voltak Batu khánnál. Előbb elpusztíták az
ellenséget, azután elpusztíták a szővetségest.

Ámde ha tűz, vas utól nem érte őket: megtalálta őket is a leghatalmasabb
ellenség: a víz.

Mikor Tatrangi elzáratta a Pruth torkolatát, a visszatorlott özön
elárasztá nagy hamar a Sisija környékét is, s a mely barlang bejáratul
szolgált a földalatti városba, ugyanazon át kiönté az áradat az
odarejtőzött hadat. Oly rohamosan érkezett az, hogy az álmából ocsudó
martalócz hadnak nem lehetett a barlang szádán keresztül, ár ellenében
menekülni többé, kénytelenek voltak a földalatti termek szelelő kürtőin
át felkapaszkodni s azokon a tövisbokorral benőtt kőhalmazokon keresztül
törni maguknak utat a szabad levegőre.

A hová kijutottak, az most egy puszta sziget volt, körülvéve áradó
vizzel.

Itt találták meg őket az otthoni légjárók, melyek folyton czirkáltak az
áradat fölött, hogy a hol veszélyben levő embereket találnak, azokat
megmentsék.

Mazrur hordája védtelenül volt ott, elázva, deczemberi fagytól
megdermedve; ellenállásra képtelen. A rablóhad megadta magát.

S már akkor itélete is alá volt írva.

Az Otthon törvényszékei nem osztanak halált soha.

Minden embernek missiója van a földön: még a gyilkosnak is, a ki öl csak
azért, hogy öljön. A társadalomnak csak az a feladata és szabadsága van
tagjai irányában, hogy a melyik missióját rossz helyen teljesíti, annak
a megillető helyet mutassa meg s vigye oda.

A kikben a gyilkolási ösztön oly nagyon kifejlett, azoknak a számára van
egy igen jó hely. Afrika belsejében, Darfurországon túl az a birodalom,
a mit Rungának neveznek.

Ezt a vidéket még nem lakja ember. Még annyira nincs idomulva
ősvadonából, hogy a Kaffer, a boshjesman, a meztelen vadember
megélhessen benne. Még ez a fenevadak országa. Birtokosai a
bölénycsordák, a szarvorrúk, az elefántok, és az oroszlánok. Itt van
őshazája az emberhez legközelebb álló lénynek, a majmok óriásának, a
gorillának. A majmok birodalma ez. Száz meg száz népfaj, mely külön
csapatban él: még nyelvkülönbség sem választja el őket, mert hisz szavuk
nincsen, még is mindig veszekednek egymás között; a hány erdő, annyiféle
majomnemzetség. Egy faj közülök már az emberi fajhoz közelit; testén
nincs szőr, csak a fején, s lába van alsó kéz helyett; de még a hosszú
majomfark az állatok osztályába sorozza. Beszéde sem emberi szó még,
csak állati makogás. Ez a niam-niamok népe. Ravasz, prédaleső nép. Ez
már parittyával is tud lőni, s bottal verekszik. Csakhogy hajigálni,
bottal verekedni már az utáncs is tud, a gorilla meg épen tornamestere e
tudománynak.

Ide ebbe az országba küldé az otthoni törvényszék Mazrur hadait.

A ki gyilkolni szeret csak azért, hogy gyilkoljon, itt talál ösztöne
kielégítésére elég tért és emberi hivátást tölt be vele.

A letelepített csapatnak hagytak fegyvert, lőszert, a kezdethez elég
eleséget, s aztán rájuk bízták, hogy csináljanak tetszésük szerinti
államot.

A Rungából elszökni nem lehet. Birodalmai a sivatagoknak feküsznek,
közötte és a tengerpart között köröskörül. A társadalom számüzötteinek
itt kell megalkotni az új társadalmat s megvédeni azt ellenségeik, a
fenevadak ellen.

S a gyilkosból lesz oroszlánölő; a haramia hőssé lesz a fenevadak
között, ezer ember, ki átka volt a béke országainak, a civilisatiónak,
áldása lesz egy vadon vidéknek, melyet lakható országgá alakít, s magvát
képezheti egy hatalmas új nemzetnek.

A Runga birodalom ősfoglalói, mikor magukra maradtak a vadon közepett:
első dolguk volt Mazrurt kikiáltani rungai császárnak.

Egy hónap mulva aztán fellázadtak ellene: nem türhették
kegyetlenkedéseit; megrohanták álmában, elvették fegyvereit, letépték
róla a ruháit s kikorbácsolták meztelenül a vadonba.

A bukott uralkodó egyedül kóborolt az ős bozóton keresztűl. Nem tudta,
hová megy? Ádám volt a paradicsomban. Csakhogy a paradicsom fenevadai
már ekkor haraptak. Az a szándéka volt, hogy északnak tartva, valahol
Darfur egy faluját elérheti s onnan tovább menekülve, talán még
visszatérhet Európába, s elrejtett kincseinek birtokában, még kezdhet
valami újat.

Valaki megakadályozta ebben. Alkonyat táján, a mint egy roppant
kókuszpálma erdőhöz ért, azt hitte, hogy ott étkezni fog; egyszerre
roppant zsivaj támad előtte az erdő belsejében. Ezernyi majom nép,
mindenféle fajból összevegyülten, a hogy csak ijedtében szokott
összekeveredni, rohant a fák sudarain végig szökkellve előre s egymást
törte marta.

Mitől futnak ezek oly rémülten?

Azután dölyfös ordítás hangzék a bozótból, s csörtetve rohant elő egy
nőstény oroszlán négy felnőtt kölykével. Az oroszláncsapat rá sem ügyelt
Mazrurra; futott ordítva odább; őket is a rémület hajtotta.

Ki az hát, a kitől még az oroszlán is megrémül?

Nem váratott magára. Két izmos szőrös kar kétfelé hajtá a sűrűn nőtt
pálma sudarakat, mintha nádberek volna, s előlépett a minden fenevadak
czárja: a gorilla.

Irtózatos alak! Hat láb magas, mikor egyenesen áll; széles vállakkal és
izmos karokkal, minők az emberé; teste végig rőtbarna serteszőrrel fedve
és állkapcsaiban oly hatalmas agyarak, minők a vadkané. Mellkasa széles,
kidomborult; mind a négy kezén rettenetes körmök.

Épen az állatok királyával végzett most. Egyik kezében egy hím oroszlán
kitépett farkát csóválja; azt már megölte s zászlóját elhozta
diadaljelül.

E fenevaddal szemközt áll a másik: Mazrur. Ez is oly hatalmas állat. Egy
élő Hercules-szobor mindenütt kidomborodó izmokkal, kegyetlen
tekintettel, elkeseredett szívvel.

A mint a gorilla megpillantá azt a másik állatot, mely nem fut el előle,
hanem szemközt megáll: elkezdett valami szakgatott ordítást hallatni,
agyarait összecsattogtatva, s öklével ütve széles mellét, mint egy
kihivó ember.

Mazrur pedig kaczagott. Ez is egy fenevad őshangja volt. Felébredt benne
az erő állati büszkesége. Gyönyörrel érzé, hogy ő most is állat.
Hatalmas állat.

– Ne ordíts nagyapó! Kiáltá Mazrur a gorillára. Jer közelebb. Az apámat
már agyonütöttem; te vagy az ősapám: még téged is agyonütlek.

Aztán egymásra rohantak. A gorilla mint majom volt hatalmasabb állat, de
Mazrur mint ember. Az tudott körmölni, harapni, emez öklözni. Az első
rohamnál kiütötte a gorilla fél szemét.

S ott dulakodtak a pálmaligetben késő estig: a mennyire kettős ordításuk
elhangzott az őserdőben, futott onnan ijedten majomhad, bölenycsorda,
oroszlán csapat.

Éjjelre elcsendesült az ordítás.

Több hó mulva, mikor a rungai vadászok e kókusz erdőhöz véletlenül
eltévedtek, találtak az agave bozót közepett két óriási csontvázat,
miket a hangyák simára letisztítottak már: a két csontváz úgy össze volt
fogózva karjaival, lábszáraival, hogy nem lehetett felismerni, melyik az
ember, melyik a gorilla?


TE DEUM LAUDAMUS!

A polgárosult világ templomaiban zengett minden nép nyelvén a hálaadó
ének. Varsóban a «bozse cos polszke», Pétervárott a «Bozse csarja
chrani», Berlinben «Heil dir!» Londonban «God save the King!» Budapesten
az «Isten tartsd meg», Bécsben a «Gott erhalte», Otthonban az «Isten
áldd meg a magyart».

A béke megörökült.

Te Deum laudamus!

* * *

Hermione Peleia királynő egy napon meglátogatá a királylyal és
trónörökössel az Otthon államot. Sokkal tartozott neki. Legbecsesebb
ajándék volt a kintsői egy millió ős magyar nép, mely Magyarország
tenger alól menekült vidékét ismét paradicsommá alakítá át (a kigyó
nélkül). Ezt meg kellett köszönni.

A királynő köszönete ez volt Rozálihoz.

«Fiam tíz éves most. Eddig megtanították, hogyan kell királynak lenni.
Most itt hagyom őt nálad, míg megtanulja, hogyan kell polgárnak lenni? –
–»


A MÁSODIK MILLENIUM VÉGE.

A 2000-dik év közelít, csak az utolsó tized van még hátra.

Egy negyed század telt le úgy, hogy háború nem volt a nemzetek között.

A strategia minden tudománya az elavult tanok könyvtárába van betéve. A
huszonötéves ifjak mosolyogva nézik végig a «régiségek és furcsaságok»
muzeumaiba lerakott emberölő gépeket, miknek egykori rendeltetését a
félkezű hadastyán magyarázza nekik, boszankodva nagyon, hogy az ifjak a
nagy vérontó csaták leirásain nem lelkesülnek többé.

Az egész világ nevetségesnek találja már, hogy egy időben minden férfi,
a tizennyolcz évestől a hatvan esztendősig, puskát, kardot forgatott;
hogy a tanár egyik nap töltötte a tudományt a tanítványa nehéz fejébe,
másik nap pedig a tanítvány (a káplár) állította glédába a tanárát (a
közlegényt) s abriktolta: «szénás lábad, szalmás lábad!» Hogy urfiaknak
és parasztlegénynek minden esztendőben egyszer le kellett vetkőzni
bőrükig egy katonatiszt, meg egy szolgabiró előtt, aztán egy feltsernek
megmutogatni kezeiket, lábaikat, ha épek-e még? s az volt a
szerencsésebb, a ki beteg lehetett. Hogy egy parancsszóra egyszerre
minden embernek abba kellett hagyni a munkáját, gyárát, műhelyt, irodát
bezárni, az egész ruhatárát a hátára pakolni, az ebédjet az oldalára
kötni, a töltényeit a gyomrára akasztani; egy fegyvert a vállára kapni,
másikkal a térdét veretni, egy vas lábast a fejébe nyomni, s aztán
dobszóra ezered magával taktusra lépve megindulni, reggeltől délig
hegynek fölfelé menni, déltől estig ugyanazon az úton visszajönni;
jobbra nézni, balra nézni, sarkon fordulni, fél lábat a levegőbe emelve
megállni, hidegben dideregni, melegben izzadni, s aztán az ispitálban
jelentkezni. Hogy voltak szánalomra méltó martyrjai a társadalomnak, a
kik arra voltak kárhoztatva, hogy egész nap állig begombolkozva az
egyenruhában, karddal az oldalukon járjanak keljenek; semmi munka utján
kenyerüket ne kereshessék; meg ne házasodhassanak, (a nélkül, hogy papok
volnának); hanem ostoba ficzkókat lépni és állni tanitsanak (a nélkül,
hogy tanárok volnának); harczot, báborut játszanak (a nélkül, hogy
színészek volnának); sehol otthon ne legyenek (a nélkül, hogy
számüzöttek volnának), hanem gavallérok legyenek – hatvan forint
havidíjjal; a miből tizet lehúznak nekik ezredzenekarra. Hogy mindezek,
a nélkül, hogy tudnák miért: egyszer-másszor csak felkerekednek, az
országnak az egyik végétől a másikra átmasiroznak; ott megint ujra
ismerkednek. Hogy mind ezeknek a mozgásban tartása végett minden évben
három hónapig budgetvitát tartanak az ország bölcsei: ott addig törülnek
a százötven millió hadiköltségből, míg százhetven millió lesz belőle;
hogy ennek a behajtása végett minden évben kihuzzák az adófizető feje
alól a vánkost, elkobozzák a tehenét, lovát, s a katonának elvitt fia
otthon maradt csizmáit. S hogy aztán mind ezek a százezer meg százezer
lelkes teremtései az Istennek, egy marhának született s véletlenül
külügyminiszterré lett szörnyeteg szeszélye szerint, volt idő, midőn
tömegestül neki indíttattak egy másik ország százezreinek, aztán azokkal
a nagy emberarató gépekkel egyik is kaszálta, a másik is a szemközt álló
népet, s azé lett az igazság, a ki a legtöbbet lekaszált; s a lelkes
teremtések maguk is olyan bolondok voltak, hogy egymást halomra szúrták,
lötték, csak azért, mert az egyiknek vörös nadrágja volt, a másiknak meg
kék. Ez bizony mind nevetni való volt. Kivéve azt az egy esetet, a mikor
a lelkes teremtések eldobták a csatatéren a puskát s a hányan voltak,
annyian haza is szaladtak; ez már aztán komoly dolog volt. Valamint az
is a szomorú esetek közé tartozott már, mikor egy-egy nagyhatalmasság
ezredei csupa «passevolant»-okból álltak, «vak katonákból,» a kik a
szemléken jelen vannak, de mikor szükség van rájuk, akkor sehol
sincsenek. És a tizenkét general commandó.

1999-ben már ezekről csak a tréfás adoma-gyüjtemény emlékezik.

Azt pedig, hogy valaha az emberek egymást nemzetiség, nyelvkülömbség
miatt gyülőlték, hogy egymással a lexicon és grammatica miatt háborút
viseltek, ép olyan álomnak tartja most már minden ember, mint a
középkori vallásháborút; hasztalan ujra elaludni, azt az álmot nem
álmodja vissza senki többé. A gyors közlekedés, a kereskedelmi
összeköttetések úgy amalgamázták az emberiséget, hogy a térképre festett
határok nem határai többé a jó barátságnak, minden nemzet minden
országban keresi érdekeit, kénytelen meghonosulni ott, a hol azt
megtalálta, s mindegyiknek okosabb dolga van, mint hogy a másikat
fenyegesse. Iparkodik tanulni egymástól, keres helyet a fölösleges
pénzének, vagy pénzt az új vállalatainak; minden nép hitelezője is,
adósa is a másiknak: pere van egymással elég; de az is összekötő kapocs;
hanem háborúja nincsen; mert az «nem üzlet».

Hanem van a helyett egy sokkal nagyobb feladata az összes művelt
világnak. És ennek létrehozására csakugyan minden nemzet egyetértő
közreműködése szükséges.

A háború nem volt az utolsó öldöklő angyal a földön. Még ezt nem volt
elég a Horeb hegy sziklái alá eltemetni a hatalmas Mihály arkangyalnak:
itt maradt két hatalmas társa: «a dögvész és az éhség.»

E két pusztító dæmonnal megvívni a harczot: ez a nagyobbik küzdelem!

A világrészeket végigpusztító dögvészek nemeiről rég megállapodott
nézeteik voltak az orvostan kitünő vezérszellemeinek. A kholera bölcsője
a Ganges és Indus mocsárlankasága, az Amerikában duló sárgaláz
sárkányfészke, a La Plata, Orinoco, Amazon és Szent-Lőrincz óriás
folyamok végtelen ingovány-vidéke. E két rém maga minden évben megjelen
a maga dézsmájáért s elviszi az emberiség egy tizedét. Harmadik a keleti
dögvész. Ez Ázsia és Afrika hőségaszalta pusztáiban növekszik nagyra. Az
influenzát, a mellbajok csiráját az orosz sivatagok eresztik Európára.
Az egész civilizált világ előtt egy óriási feladat állt: megváltoztatni
égaljat és időjárást az egész földön.

Minden művelt nép egyetértésével hozzá fogtak már az örök béke megkötése
esztendejében az óriás világfolyamok szabályozásához, a keletindiai és
délamerikai mocsárvidékek kiszárításához.

A technikai vállalat súlyát növelte a küzdelem, melyet az európai
civilisatiónak Délamerikában az ősvadon barbár népfajaival,
Keletindiában pedig egy ellenkező, észellenes civilisatióval kellett
megharczolniok: és e harczban kimélni az ellenség életét, mint a kinek
két kezére szüksége van a nagy munkához.

Nem a mérnökök, nem az építészek munkája volt itt nehezebb mint a
missionariusoké; a míg ezek a vad buccaniért, a rézszínü indiánt
rávették, hogy hagyja el a bölénykergetést, ne szedje le ellenségei
fejéről a skalpot, hanem menjen segíteni jó pénzért, szép kelmékért,
édes italért, jó kenyérért a vízszabályozáshoz munkásnak; s a míg a
vakbuzgó kasztok népéből kiirták szép szóval, hittérítéssel,
felvilágosítással a vallásos előitéletet, mely a keletindiai alsóbb
osztályok halattjait a Gangesbe és Indusba vettetni parancsolja, s ezzel
táplálja a mocsárvidék miasmáit.

S mindez óriási nagy vállalatok, a népóriások vállvetett közremunkálása
mellett befejezésükhöz közelítettek már a második millenium vége felé.

Azonkívül szinte minden nemzet közreműködésével haladt előre a föld újra
befásítása; a pálmaerdőtől kezdve a fenyőig minden sivatag új
tenyészetet kapott. A kétezredik évre egy nagy igazi jubileum várt: a
milliomodik egy millió fának elültetése a földön. Egy billió fát
ültettek huszonöt év alatt! ötszázezer négyszög mértföldnyi sivatag
pusztákon.

A kenyérkereset megkönnyebbítése, az állandó katonáskodás megszüntetése,
a papi nőtlenség eltörlése, a házasság-kötés és felbontás polgári
ügyvitele új nyugodtabb rendet hozott be a társas életbe, a családi
viszonyokba, s ez átalakulás egész legióját a betegségeknek söpörte ki a
civilizált világból, mik eddig orvosoknak és kuruzslószereknek annyi
hírt szereztek. Ekkor aztán az újszülötteknek sem halt el kétharmada az
első három évben.

Hanem ennek a nagy egészségnek azután az lett a következése, hogy az
emberiség erősen elkezdett szaporodni.

Egy német tudós kiszámította, hogy ha száz esztendeig nem lenne se
háboru, se döghalál a világon, annyira felszaporodnék az emberiség, hogy
nem találna többé ennivalót. Tehát szükséges ez a pusztító két angyal,
hogy helyet csináljon közöttünk, különben egymást eszszük meg.

Minden theoria helyett csak Chinára mutatunk e fenyegetés ellenében.
Annak területe is, lakossága is több, mint egész Európáé. Egy ország,
egy uralkodó alatt, mely századokig nem visel külháborut, s ha
belháboruja van, az oly csekélység rá nézve, hogy nem is fáj neki, csak
viszket. És íme ez a háromszáz milliónyi nép ezer meg ezer év óta megél
az alatta levő földön, s még mindig nem eszik emberhúst.

És mily roppant üres területek vannak még a földtekén, a miktől még soha
se kért ember kenyeret! Gazdag, őserőben levő rónák; egész birodalmak,
hol egy vármegye területén egy család alig tud élni most, holott ha
százezeren laknának rajta, dúskálkodnának minden jóban.

És aztán más országrészek, mik hajdan paradicsomok voltak, s lehetnek
még egyszer azok.

Uraim! Műítészek! Államférfiak! Akadémikusok! Nevessetek ki. De én
kimondom, hogy az a korszak, melynek nem lesz «világtörténete», sokkal
fényesebb korszaka lesz a világtörténetnek, mint az, mely diadalmas
harczokkal van tele.

A világtörténet, melynek szakaszait háboruk képezik: tudott más arczot
adni a földnek. Kopárrá tudta azt tenni. Ninive, Palmyra, Babylon,
Trója, Jeruzsálem, Carthago, nemcsak népeiket temeték el romjai alá,
hanem vidékük növényzetét is. Az ősparadicsom, a tejjel-mézzel folyó
Kanahán, az emberiség bölcsője, Ázsia tárháza átalakult a hódítók
nyomdokain homokpusztává; a paloták és a pálmák együtt vesztek el, s a
sárgunyhó és a bógáncs együtt nőttek ki helyükbe. Még a kis Izlandnak is
jutott egy darab a világtörténetből. Egykor fenyőerdők koszoruzták
hegyeit, s völgyeiben gabonát termesztettek; a mint a normannok vaskeze
leigázta, elpusztultak ez erdők, nem termett több gabona rajta; most már
csak cserjét nevel és burgonyát. A túlsó félteke is beszél az emberi
átalakításról a földnek. Az inkák palotáit, az aztek kultura földét
benőtte az őserdő. Az óvilág országainak temetője a homokpuszta, az
újvilágé az erdő.

Nem elég nagy feladat lesz-e egy újabb ezredév számára feltörni e
temetőket s újra élő világot alkotni belőlük? Erre áldozni észt,
verítéket, pénzt, – egyesült erővel.

Ez nem egy negyedszázad munkája lesz. A lefolyt huszonöt év csak
kezdetnek volt jó.

Az átalakítás munkája lassu a földnél s vele egy lépést tart az
átalakítandó népeké. Együtt megy végbe mind a kettő.

Elébb az emberi tökély legmagasabb fokán álló nemzetek, az iparüzés,
gépészet, gyárak művelt népe tanítja meg a hozzá legközelebb eső népet,
a földmívelőt, hogyan kell a puszta tenyeréből aranyat termeszteni?
Azután a földmívelő nép talál maga alatt állót, a pásztornépet, a
baromőrizőt, azt oktatja bele lassan a földmívelésbe. A pásztornép
szelidebb foglalkozását terjeszti a vadászatból élő fajok közt, s még a
bölénykergető indiánnak is akad tanítványa; még kilencz millióra megy az
emberevő népek száma s azokra nézve is egy lépcső az emberi nagyság
magasához, ha megtanítja őket valaki, hogy embertárs helyett a vadakat
űzze.

S a sivatagok feltámasztása is ily egymásutáni munka. A lecsapolt
Orinoco-mocsár földére rögtön czukorgyárt, gyapotszövőgyárt lehet
építeni; ott a czukornád s gyapot rögtön honára talál. Az Amur-melléki,
a délszibériai puszta lomha folyamait csak átszelésekkel gyorsabb
folyásra kell hozni, s iszapfedte vidékeiknek rögtön neki feszíthetik az
ekét, s hol a mult század legnagyobb természettudósa Humboldt
embermagasnyi fűtengert látott maga előtt, bokornyi virágligetekkel, ott
épen olyan magasan fog nőni a kalászos kenyér-növény, s hét lábnyi magas
liget lesz a tengeri búza.

Hanem, a hol a homok az úr, a nagy afrikai sivatagokon, ott már meg van
nehezítve az emberi munka, s csak a vaskitartás az, mely legyőzi a
nehézségét. E halott-birodalmat darabról-darabra kell visszafoglalni a
fogva tartó dæmontól, a Chamsintól: az öldöklő s eltemető forró széltől.
Hogyan kezdenek hozzá?

Legelső kisérlet volt a francziák módszere a sivatag telekesítésére az
artézi kutakkal. Több ezer artézi kutat furattak rendszeres sorozatban s
míg azoknak környéke apró oázokat képezett a pusztában, összefolyó
vizeik lassankint egy folyammá szürődtek össze, mely végigkigyózva a
homokbuczkák között, a tengerig elszivárgott. De «quid hoc ad tantam
sitim?» Egy jó napja a Samumnak képes volt betemetni az egész
folyammedret sivó homokkal, s az új oázok pálma-ültetvényeit tönkre
tenni.

Ekkor az Otthon állama főnökének támadt egy merész gondolatja: az Atlast
keresztültöretni.

Már a mult század természetbuvárainak volt tudomásuk arról, hogy az
oczeán vizeit egy folytonos forgó tartja szakadatlan körforgásban, mely
Délamerika kókuszpálmáit felhordja Izlandig, s a norvég partokig. Ez
erőszakos áramlatát a tengernek már a legrégibb hajósok ismerték s
köztudomásu volt a tengerészek előtt, hogy e tenger-roham leginkább az
Atlashegy előfokának szegül, Agadiron felül s a belejutott hajót
feltarthatlanul a part szikláihoz veri.

Ez a mozgása a nagy oczeánnak túlmegy a hydrostatika szabályain, a
meteorologia indokain; a tenger önéletének tanujele ez.

A földátalakítók e tapasztalatukra alapíták új kisérletüket. Az újabb
találmányok szerinti furóeszközök segélyével két év alatt sikerült nekik
az Atlashegyen keresztül a tengerszin alatt ötszáz méternyi mélységben
egy húsz mértföldnyi alagutat törni keresztül, mely a Parudanti
bazalt-hegylánczon innen szádalt ki.

Mikor aztán a világ legnagyobb alagutja készen volt, felnyiták a
belévezető zsilipeket a tenger alatt, s arra a húsz mértföldnyi távolban
megnyilt alagut-szádából egy új folyam tört elő. Egy megfordított
folyam, mely nem a szárazföldről folyik a tengerbe, hanem a tengerből a
szárazföldre. E vízóriás medret tört magának délkelet felé a sivó
homokpusztán keresztül, s aztán nagyhamar betölté egy új tengerrel az
Atlas és a Vadi Draa-hegyláncz közötti térséget. Ez is előre volt látva.
Hatalmas robbantó szerekkel mély vágányt törtek előtte a Vadi Draa
hegyein keresztül, s akkor aztán rohant az ár a Saharának,
három-négyfelé elváló s megint összetalálkozó ágakban, mik szigeteket,
országokat kerítettek ki a homok-sivatagból, s a mit így kiszakítottak
abból, az már elfoglalt föld volt. Az új folyammal már hasztalan küzdött
a Samum, a Chamzin. Annak kiapadhatlan forrása van: az oczeán maga.

Nagy tavak, apró tengerek támadtak az előrehaladó folyam nyomában, mely
korlátlanul kalandozott végig a pusztán, keresve a kijárást anyjához az
oczeánhoz, a földrész más oldalán, s a mint nem törhetett ki többé
sehol, haragjában egy új tengert támasztva Afrika közepében, a Tuareg
földön, nagyságára és szigetbőségére nézve a görög Archipelagushoz
hasonlót.

Ez emberkéz alkotta folyam és tenger aztán megváltoztatá egész Afrika
égalji és időjárási viszonyait.

Tíz év alatt az Atlashegyen keresztültörő tengeráramlat egy oly hosszu
közbeeső tengert képezett Afrika belsejében, a minőt a Veres-tenger:
elfoglalva a Timbuktutól El Djinég terjedő medenczét, a
Wargla-sivatagot, mely maga hatezer négyszög-mértföldre terjed, s onnan
több száz mértföldnyi hosszuságban végigfutott a lybiai homoksivatagon
keresztül, felkeresve elhagyott rokonait, a tavakat a pusztában, mik
sóval, szikkel, ammonsóval vannak terhelve. Tengerfenék volt maga az
egész puszta hajdan, savakkal hintve most is: tavai, kutjai mind
keserüek, ihatatlanok. Most újra visszafoglalta helyét az æonokkal
ezelőtt ott járt tenger s két részre osztotta Afrikát Sidi Beshantól a
Hogari fensíkig.

E vidéknek még a rómaiak korában is volt hajózható tengere: a Lacus
Tritonis, melynek az Oceannal volt összeköttetése. A Samum lassankint
betemette azt, s a XIX. században a tenger helyén már csak sós-tavak
voltak: a Bu-Hamia-tó, a Shott-Mellir, a Shott-Kebir és Grarnis, ezeknek
némelyike több száz mértföldnyi területet foglalt el, de vize csak a
téli hónapokban volt, nyáron szárazon állt a medre s vastag sókéreggel
volt bevonva, egy sópuszta maga. E tavak szine 250–280 lábnyival esik
mélyebben a tenger szinénél, a miből kiszámítható, hogy a mikor az Ocean
ismét útat törhet magának a Saharába az Atlas sánczai alatt, a tavak
helyén 250 lábnyi magas tengernek kell hullámzani, s az betölti
hullámaival a Dsebel Tidikeltig a homokpusztát.

Igaz, hogy azzal még semmi sincs megnyerve, hogy a homoksivatagból
tengerfenék válik; a tenger megint csak sós vizet küld a Saharának. Ámde
a víznyomás közvetlen következése nem marad el, a hullám
keresztülszivárog a homokhegyek alatt, átszürődik a mészsziklák közlő
üregein s a Sahara északi részét a hegyekből alászakadó új folyamok
kezdik átszeldesni, patak fakad fel a mély völgyekben s folyamparton,
patak körül zöld virány támad, s az már beültethető datolya-pálmával és
dum-pálmával. Az akácziák és mimosák ligetei gátat vetnek a futó
homoknak s védelmük alatt meghonosul a savar és agkulbab, tevének,
szarvasmarhának kedvencz takarmány; magától burjánzik fel rajta a szagos
üröm, a homok kedvencze, tevének legelő, betegnek orvosság, szárazan
tüzelő szer. S lesz a pusztából lassankint legelő. Nem is az újkor
csodája ez. Már a régi egyptomiak a Faraók alatt megkisérlék ez óriási
munkát, a lybiai pusztát így foglalgatták el darabonkint előbbre tolt
kutsorokkal, csatornákkal, öntözéssel.

Csakhogy mind ez lassu munka volt. S az embereknek a második ezred
utolsó tizedeiben már nincs türelmük a koralloktól várni a szigetek
építését. Sietni akar mindenki.

Legnagyobb ellenség a Samum. Ez a szörnyetege a légnek nem akarja
engedni, hogy elvegye tőle ember az ő birodalmát, a homokpusztát.

Előkerül újra meg újra az egyenlítői izzó bérczhátak mögül, tolja maga
előtt fellegeit, a homokfelhőket. Nem állja utját a tenger,
keresztülcsap rajta, mintha be akarná temetni homokkal a vakmerő
jövevényt. Száraz lehelletével felszívja a lég minden párázatát s finom
szitált porral égeti minden élő testét, mely áthat a pórusokon s
meggyullasztja a szemeket.

Jöttére elsápadt az ég, a nap izzóvörös golyóvá lesz, óriási
homoktölcsérek sepernek végig, tánczolva a síkon, miknek koronája az
áldatlan felhőkárpitban vész el, melyből nem hull alá eső, csak kavics
és porond.

Egy ilyen nap elég elperzselni a Sahara új ültetvényeit, koronájukig
betemetni az új oazok csemetéit s a patakok forrásait betömni.

Legnagyobb baj pedig az, hogy az Új-Tenger összeköttetéseit az oceannal
ilyenkor mindig nagy fáradtsággal újból kell helyreállítani.

Egyszer aztán azt mondá az «Ember», küzdjünk meg hát a Samummal magával.

Nagy erőfeszítés kell hozzá és nagy áldozat.

Nem kevesebb az áldozat, mint Európa részéről egy évi bortermésnek
elvesztése, azért, hogy Afrika kenyeret teremhessen.

Azt kell véghez vinni, hogy egy esztendőben az egész félgömbön ne legyen
meleg nyár.

Már a mult században észlelték azt, hogy gyakran a legnagyobb nyári
hőség közepett egyszerre úgy átcsapott a hőmérsék, hogy a hévmérő 30
fokról 6 fokra szállt alá, s néha hetekig eltartott a dermesztő hideg,
fagyos esőkkel és szelekkel. E rögtöni hőmérsékváltozás okait
feltalálták azokban az óriás jéghegyekben, a miket a hő nyári napok a
Jeges-tenger kristálytömegeiből elszakítottak, s a miket azután a
tengeráramlat egész az afrikai partokig lehozott. A midőn aztán az uszó
jégmezők elolvadtak, az által annyi meleget kötöttek meg, hogy a miatt
Európában téli fagy szele fujt végig, s néha az afrikai Atlas- és
Hold-hegyeken hó esett.

Ilyenkor aztán a Samum alszik.

Az európai és afrikai államszövetség tehát elhatározá, hogy egy
esztendőben (1988) ezt a hideget egész esztendőn át mesterségesen fenn
fogja tartani.

Hozzákezdtek május végén. A kipróbált hatályú Bickford-féle lobbantó
gyutacsokkal fenn a grönlandi partoknál egész jéghegyeket szaggattak el
kiszámított tömegekben: azokat a tenger szabályszerü folyása, a
Golf-áramlat levitte csendesen az európai nyugati partok mellett egész
Senegambiáig s a Cap Verde szigetekig. A mint ez elment, új tömeg
jéghegyet szakítottak el s bocsátottak utána. Ez így ment szeptemberig.

Európában ez idő alatt nem volt egy hét, melyen a legdélibb országokban
is hó, zúz, dara ne esett volna, az emberek egész nyáron bundában
jártak, nem volt egy fürdeni való nap; a szőlő egresnek maradt, s
novemberben szüreteltek, mégis eczetet adott; tengerit nem is vetettek
az idén, előre tudva a megjósolt időjárást; hanem a czél teljesen el
lett érve.

A Samum otthon maradt. Átaludta ezt az esztendőt. Hiányzottak
felébresztéséhez a sziklát áthevítő forró napsugarak. Az ember legyőzte
a vihart!

S a győzelemnek óriási sikere lett.

A Saharában a patakok mentén, a források oázai körül bámulatos növésnek
indult a tenyészet, egész nyáron át nem perzselte le a fiatal hajtásokat
a forró vihar; megerősödhettek, gyökeret verhetett minden növény mélyen
a homokba; földön kuszó füvek siettek nagyhamar elfoglalni a nem mozduló
porondot s betakargaták kövér leveleikkel.

És aztán september 21-én, mikor a napéjegyeni viharok kezdődnek,
egyszerre csak fellegeket láttak előtámadni az új tenger felől; de nem
azon elmosódott szélü, veres, izzó felhőket, miket a Samum kerget maga
előtt, hanem eddig e tájon soha nem látott kékkeblü, ezüst szegélyü,
egymás fölé dudorodó fellegeket, s a mint e fellegek lassan, lomhán
hömpölyögtek a Sahara felé, az égre tekintő néger egy forró cseppet érze
arczára hullani, s azt kérdezé: «ki sir oda fenn?»

Az első esőcsepp volt az a Saharában.

Az első zápor, mely évezredek óta e tájt lehullott.

És aztán szakadt az egyszer megindult eső hetekig a pusztában. Mikor
megállt s újra kisütött a nap, szép zöld volt minden. Honnan támadt a
zöld? Ki tudja azt? A föld vagy tele van alvó növénymaggal, vagy teremtő
erővel bír; a megöntözött puszta kizöldül, ha senki sem vetette is be.

A Samum arra ébredt fel, hogy álmában megkeresztelték, s lett belőle
áldásthozó Musson.

Aztán meg is maradt annak. A földtani átváltozás átváltoztatja magát az
éghajlatot s a földön termő fű egyetért és összebeszél az égen járó
széllel.


AZ EMBEREVŐK.

A huszadik század szégyenére még mindig lakják emberevők a földet.

Becsületes, jámbor életü emberek. Jó családapák, gyöngéd szeretők,
istenfélő népek, jó vendéglátók, hanem azért az emberhúst megeszik.

Nem azért, mintha rá volnának szorulva. Szigeteik a Csendes-tenger
közepett meg vannak ajándékozva a természettől minden jóval, mély gazdag
televény földüket erdőszámra borítja a kenyérfa, mely kész czipóit
árulja – ingyen. Kókuszligetek szegélyezik a partokat; kevés mívelés
mellett gazdag aratást és minden évben biztosat ad tengerijük, a
burgonya, yamsgyökér, batata vadon terem, csak fel kell ásni;
czukornádjuk nedve, masawéjuk festéke, yagonájuk füszere még kiviteli
kereskedést is biztosít számukra; juh, bivaly, sertés úgy szaporodik
náluk, hogy a cserekereskedésnél aprópénz gyanánt használják, és azért
mégis emberhúst esznek.

Ez náluk ünnepély, ez a díszlakoma.

A hogy nálunk szokás egy hajó vizrebocsátásakor fényes banquettet
rendezni, úgy náluk is minden «canoe»-szalasztás a vízre össze van kötve
fényes emberlakomával.

Tizenöt darab a rendes szám. Ennyit vágnak le egy rendes lakomához.
Kétszer annyi, mikor ünnepnapokon a «Kolán» istennek áldoznak. A Kolán
isten valódi inyencz, neki csak a vére és a szíve kell az áldozatnak. A
többit papjainak hagyja.

A készlethez igen könnyen jutnak. Kétszázhuszonöt szigetből áll az a
világ, a melyből a kannibal-faj száztízen lakik. Ennek a száztíz
szigetnek mind külön istene van, a ki mind emberszívekre éhezik.
Annálfogva minden sziget folytonos hadjáratot folytat egymással s hordja
egymásnak a lakóit a maga istenei számára.

Ez az ő dicsőségük, ez az ő büszkeségük, ez az ő dogmájuk.

A «Kolán»-nak van egy áldozó temploma, egy agyagból épített gömbölyű
lak, hegyes tetővel. Ennek legfőbb pompája az, hogy körül van tűzködve
lándzsákkal s a lándzsák hegyein a tiszteletére megáldozott emberek
koponyái.

A főnökök, a kaczikák házai előtt, a palánk karóiról fehérlenek le ily
diadaljelek. A hány embert a főnök lakomán elköltött, annyi koponya a
kerítésén sorban, s az olyan rá nézve, mint a nemesi családfa, minden
ágon egy fej.

Egy angol utazó talált olyan főnökre, a ki kilenczszáz (!) embert evett
meg.

Hogy az emberevésben ők dicsőséget találnak, annak bizonysága az, hogy
az asszonyoknak nem adnak belőle. E szörnylakomákban asszony nem
részesül.

Tudniillik mint vendég.

Ellenben nagy előnye van az asszonynak, és különösen a fiatal
leányfélének e lakomákon – mint csemegének.

A hogy a nagy Ramazan és Bayram ünnepeken szoktak a muzulmánok
Padisahjaiknak fiatal szűzeket ajándékozni, úgy ajándékoznak a Fidzsi
insulánok is Kaczikáiknak ifju hajadonokat; csak hogy elébb beteszik
azokat a kemenczébe; azután behintik sennalevél füszeres porával; s úgy
adják fel neki – egy tálban.

A művelt emberiség régóta fáradt és kifáradt már a munkában, hogy e
szégyenfoltot letörülje az Isten képmásáról.

Hasztalan volt minden erőködés.

Kegyes missionariusok megkisérték a Papuafajt a keresztyén hitre
áttéríteni. Az Európából, Amerikából kiűzött jezsuiták, s mindenféle
szerzetesek az önfeláldozással járó küldetésben keresték életük czélját,
s áldott és dicső volt a mű, melyhez fogtak; sikere is volt. Százezerre
ment a megtértek száma, kik az emberevésről lemondtak. Hanem ez csak egy
oáz volt a sivatagban. A többség megette a neophitákat
missionariusaikkal egyben.

A praktikusabb angolok aztán másként kezdének hozzá. Ügynökségeket
állítottak fel a polynesiai szigetek mindegyikén, s azok által szép
szövetek, üveg-ékszerek árán összevásároltaták az áldozatokat, a kik a
Kolánnak levágatásra voltak kipéczézve.

A szigetek falvaiban egész ketreczek álltak, mikben a foglyul
elhurczoltakat a kannibálok kenyérgyümölcscsel hizlalák, hogy a lakomára
jó ízletesek legyenek. Onnan szoktak belőlük válogatni.

De mit használt az «államszövetség»-nek egyszerre minden ketrecz emberi
hízóit megvásárolni; a helyzet csak rosszabbult vele; mert a Kannibálok
rögtön gondoskodtak róla, hogy újra megtöltsék a ketreczeket a szomszéd
szigetekről, s minthogy ez nem ment vérontás nélkül, tehát csak a
háborúskodás szaporodott vele, úgy, hogy ha ezt az áldozatmegváltási
rendszert folytatják, negyedszázad alatt a szigetlakosság ki fogja
egymást irtani, csupa inyenczségből, mint a hogy kiirtották Európából a
nyúlakat.

Tatrangi Dávid ekkor hatvanéves férfi volt s az utolsó öt évre
megválasztott elnöke az «államszövetség»-nek.

Az ő terve ez volt:

Minden népet a saját észjárása után lehet csak meggyőzni. Hiszen Európa
legmíveltebb nemzetei harmincz esztendeig el tudtak verekedni kannibáli
módon a miatt, hogy egyik ember nem akarta a másik észjárását felvenni.
Pedig itt a Jézus Krisztusról volt szó: a ki az isteni lények
legkegyelmesebbike, s ugyan megbocsátja mindenkinek azt, hogy mit hisz
felőle? Hogy kivánjuk hát, hogy a Pápua, a ki nem ruháját, hanem a bőrét
hímezteti ki tűvel, okosabb legyen, mint mi, a midőn a Kolán istenről
van szó, a kinek széles szája van, abban négy agyara, kimeredt szemei,
bozontos sörénye a feje körül?

Dávid egyszer ezt az izenetet körözteté a száztíz sziget lakói között:

«Azt izeni nektek Kolán, hogy már jól lakott s nem ehetnék. Hagyjatok
fel az emberevéssel. Ha nem engedelmeskedtek neki, ő maga fog eljönni:
nem az a fából faragott Kolán, a kit a papotok csinált, hanem az igazi
Kolán, a hogy él és uralkodik, s az büntetésből titeket magatokat esz
meg.»

A mi derék jezsuitáink hatalmasan értettek e «nuntium» kihirdetéséhez.

Hanem a kannibálok papjai természetesen hogy tiltakoztak e mennybéli
nyilatkozat ellen. Azt mondták, hogy hamis próféczia az! jobban ismerik
ők Kolánt; rajtuk kívül senki sem tud azzal beszélni, annak külön nyelve
van.

S csak azért is, hogy megmutassák, miszerint az igazi orthodox fogalom a
Kolán istenségről az ő egyedül csalhatatlan dogmájuk: a Fidzsi szigeti
papok a keresztyén missionariusok székhelyén Ubau főhelységben nagy
áldozat-ünnepet rendeztek.

A Bure, a templom, e szent napra bevonatott fehér lepedővel, mely széles
sátoralakban feszíttetett ki a templomtér előtt, beárnyékolva az
oltár-követ, melyben az áldozat végbemenendett; előtte a Kolán bálvány:
egy tuskóból faragott rettenetes szörny, megaranyozott agyarakkal,
sárgára festett fejjel, két szeme két vérszinű lángopál.

Harmincz ifju hajadon volt az áldozó ünnepre kiszemelve.

A Bure háta mögött harmincz «szuva»: épen olyan alakú kemenczék, minő a
templom maga, félkört alakító sorban; mind a harmincz kéménye füstölög:
azokat előre fűtik már.

A sziget belsejében van fölállítva a Morái. Egy rettenetes épület, csupa
embercsontokból összerakva, olyan emberekéből, kik a többieknek lakomául
szolgáltak; közepett egy nagy torony, mely évről-évre magasabbra nő,
körüle kisebb-nagyobb kupolák, egy-egy király győzelmének, vagy
ünnepélyének emlékei. Legmagasabb közöttük Tumbua Nakaro király
kupolája, ki egy vendégségen kétszáz kosár ignagyökeret, kétszáz tyúkot,
kétszáz malaczot és kétszáz embert lakmároztatott fel hű alattvalóival.
Ennél csak körületére nagyobb Bullandám király emléke, a Taferet sziget
fölötti diadal megörökítésére. Ennek a szigetnek Mbau hősei az összes
lakosságát megették három nap alatt. Emléke a csonttorony.

A Morái körül van véve egész csoportjával a rettenetes isteneknek;
bálványok szarvakkal, vadkan-agyarakkal, meredő szemekkel, görbe
karikalábakkal, pók-hasú, nagyfülü szörnyalakok: ezek is mind
emberáldozatot követelnek, de már ezeknek csak a csontja jut; a
legnagyobb közöttük a Zan-Hualu isten, a legsoványabb a Budan-Hi isten.

Mind a templom, mind a morai környéke «örökre tabu».

A tabu a kannibálok főpapja kezében rettenetes fegyver. Ez a kannibálok
pápájának a bullája.

A főpap czíme «nambetti-levu»

A mire a nambetti levu kimondja e nehéz szót «tabu», ahhoz nem szabad
hozzányulni, azt nem szabad meglátni, arra a helyre nem szabad rálépni,
azt ha ennivaló, nem szabad megízlelni.

Örökre tabu minden idegenre nézve a templom és morái környéke. A
repülőgépek által ugyan módjukban volna az idegeneknek bárhova a tabu
daczára is leszállni; de ez ellen az a megtorlás a nembetti-levu
részéről, hogy akkor tabu alá vetné az ő telepítvényük környékét is, és
őket magukat, s azontúl senki sem érintkezhetnék, még csak nem is
beszélhetne velük többé a bennszülöttek közül; mert a ki a tabut
megtöri, azt megeszik.

Azután örökre tabu a nőkre nézve az emberhúsevés, a templom előtt
megjelenés; örökre tabu a királyok és családtagjaik sérthetlen személye
és a papság s azoknak hírnökei a «mata nivanuák».

Az ideiglenes tabu kihirdetése a nambetti-levu hatalmában áll.

Húsz éves koráig tabu minden férfira nézve az asszony. Tabu minden
időben a más felesége. A ki ezt meg nem tartja, azt megeszik.

A pap egyúttal a bíró, a hóhér és a szakács.

Egyszer a nambetti-levu harmincz esztendeig tabu alatt tartá a férfiak
szakállát, úgy, hogy az övükig nőtt már: nem volt szabad levágni.
Másszor meg négy esztendeig tabu alatt tartott minden hús-ételt az
asszonyokra nézve.

Mikor az áldozat kezdődik a Bure előtt, annak bevégeztéig tabu alatt van
az egész sziget. Akkor nem szabad senkinek a lakhelyét elhagyni a
nambettiken és a mata nivanuakon kívül, kik a szent mészárlást
végrehajtják. Akkor nem szabad semmi hangnak hallatszani a szigetben, az
áldozók rettenetes hymnuszán kívül; mely aztán messze elhangzik egész a
tengerparti keresztyén telepekig. De még a kutyaugatásnak,
disznóröfögésnek és kakaskukorításának sem szabad hangzani a tabu alatt;
a miért a lakosok kutyáik és sertéseik orrára kéregtülköket kötnek s
kakasaikat fazékak alá dugják; míg aztán a nagy dob szava jelenti, hogy
vége a tabunak, az áldozat megtörtént, akkor ember és kutya nagy örömmel
ront elő a következő lakomához.

A papok és kaczikák tökéletesen uralkodnak a nép fölött s e hatalmat a
természet maga is segített megerősíteni. A Melanesia egész
szigetvilágának minden lakója a néger szín változataiban osztozik az
olajbarnától a kormos feketéig. Hanem a főnökök és főpapok csaknem
fehérek. Ezeknek rangja apáról fiúra száll. E színváltozást talán a
folytonos jóllét, s nagyobb szellemi tehetség fejti ki náluk. Azonkívül,
a míg a papua faj-termete mind szikár, sovány, addig a fejedelmeknél és
papoknál már látható a tekintélyes potroh: azok kövérek. A mbaui
nambetti levu többre becsülhető három mázsánál.

Ez is fehér bőrűnek született már (a papuák úgy hívják a született
aristocratiát, hogy «papa-langvisz») hanem ez nem látszik már rajta.
Arcza, teste úgy tele van hímezve mindenféle színű ábrákkal, hogy a
tetovirozás sujtásaitól a kelme alapszínét nem lehet kivenni. Fejét
egész erdővé megnőtt kondorhaj diszesíti, megkenve illatos zsírral és
behintve veres porral; beletűzködve legyező alakban sárga
papagály-tollak: nyakát roppant disznóagyarakból fűzött láncz fonja
körül, a vállán és derekán sokszorosan körültekergetett gyapot szövet,
mely még húsz rőfnyire úszik utána a földön, karján czápahalfogakból
készült karpereczek, átlyukasztott fülein egy-egy kés van dugva
keresztül; úgy viseli az ölő eszközt ott, mint másutt mások a csizmaszár
mellett.

Minden készen volt már az áldozathoz. Mély csend az egész szigeten. A
papok és hóhér legényeik körülállták az oltárt, s rákezdték azt a
borzalmas hymnust, melynek üvöltő hangjai az áldozatok
halálsikoltásaival szoktak egy rettenetes hangversenybe vegyülni.

Ekkor megszólalt egy hang a tengerparti keresztyéntelep felől, mely
egymaga túlordítá a szörnyhymnust. Hang, mely rémületet s boszúállást
ordít, melynek hallatára minden állat bátorsága elvész, s az ember
elfelejti, hogy ő a világ ura.

A papok s mészárlók torkában benneszakadt a hymnus hangja, mikor ezt
hallották. A tabu meg van törve egy idegen hang által.

De nemcsak ordító hang: csörtető robaj is közelít; sürű bozóton, erdőn
keresztül, út nélkül tör egyenesen a templom felé valami rém; a karcsú
pálmacsemeték jobbra-balra hajladoznak előtte. Egyszerre előrohan a
pagonyból.

Ő az!

Maga a Kolán isten, a hogy ki van faragva az oltár előtti
bálványszobron. Iszonyú feje, lombos sörénye, széles szája, rettentő
agyarakkal, villogó szemei. Ő az maga, az emberevő. Csakhogy ez eleven.

Ki hát ő?

Egy óriási hímoroszlán.

Hogy jött ide?

Az afrikai puszták megtelepítése, benépesítése után úgy találta Tatrangi
Dávid, hogy az oroszlánok egészen fölöslegessé váltak a világon.

Mi szükségük van az állatoknak királyra?

Egy ilyen fenevad-királynak a civilistája nagyon magasra rúg.

Egy oroszlán naponkint annyi húst megeszik, a mennyi háromszáz embernek
elég volna. Egyetlen oroszlánnak huszonöt négyszög mérföldnyi terület
kell, hogy rajta megélhessen. S még az nem elég, hogy az ember elől a
tápszert eleszi, őt magát is pusztítja. Éven át százezer ember esik
áldozatul az oroszlánoknak csupán Afrikában s a mellett három millió
embernek a tápszerét falják fel.

Le velük a trónról!

És az állatkirályokkal együtt azoknak egész adóbehajtó csordájával,
hyenákkal, sakálokkal, párduczokkal, farkasokkal! Ki velük!

Az oroszlánnak robbanó golyót; – strychnint a kutyának!

Az apró dúvadat mérgezett csalétekkel ölték rakásra; az oroszlánt pedig
kizavarták berkeiből az ijesztő repülő gépekkel, s robbanó
üveg-golyókkal elkábíták. Az elkábultakból a legszebb példányokat az
állatkertek, állatseregletek számára megtartogatták (darabja megért
egy-két ezer forintot) a többit agyonverték; a meghagyottat kábult
állapotában betették a vasketreczbe, tovaszállították; mire fölocsúdott,
már fogoly volt; s azontúli tartási költségeit fizette a látnivágyó
közönség.

Tatrangi Dávid egy ilyen elfogott oroszlánt ajándékozott a mbaui
kannibálok szigetének.

És az egész melanesiai szigetcsoporton semmi dúvad nincsen. A természet,
mikor lázálmában megalkotá a kannibálfajt, fölöslegesnek látta még egy
másik fenevadat is teremteni mellé; elég dúvad ő maga magának. Talán
épen azért vadászik egymásra.

Tatrangi Dávid helyrepótolá a természetnek ezt a mulasztását s adott a
melanesi kannibálok minden szigetének egy-egy oroszlánt a javából.

A királyi fenevad vérszomjú ordítással rohant a Bure felé.

Négy nap óta nem kapott már enni. Mikor a missionarius-telepen ketrecze
ajtaját felnyitották, rohant egyenesen a bálvány templomához. A vérszag
vezette.

A mint az áldozó papi hentesek megpillanták e bömbölő szörnyeteget, mely
magasra emelt farkával csapkodta oldalait, rémülten rohantak előle be a
templomba.

A nambetti-levu három mázsás testével nem tudott szaladni, a hosszú
keresztűl-kasul tekert szövet is gátlá térdeit a mozdulásban, az csak
oda esett a Kolán bálvány ijesztő szobra elé, s mintha maga is hinné,
hogy az segíthet rajta valamit, átkarolta a festett szörnyeteget.

Az oroszlán pedig inyencz. Európai vadászok ismerik azt a szokását, hogy
hét ember közül ki tudja választani az egyetlen fehéret, s a hat feketét
ott hagyja; a nambetti-levu kövérebb is volt a többinél. Egy óriási
szökéssel keresztülveté magát a Bure kerítésén, s egyenesen a főpapra
ugrott, iszonyú körmeit belevágva annak húsos vállába.

A nambetti-levu a kárhozatra menő rémordításával foná karjait a bálvány
szobra körül, akkor aztán a fenevad irtózatos szájával átharapta a
derekát s egyet rántott rajta, oly szilaj erővel, hogy a bálványszobor
tőben kitörött s végig zuhant az oltárkövön, agyarait kitörve a sulyos
eséstől.

És akkor a királyi vad, gyönyörű fejét fölemelve magasra, a derékban
átharapott főpap három mázsányi alakját úgy tartá szájában, mint macska
a patkányt, s pompás morgással állt ott nehány perczig a templomba
elbújt népségre nézve felséges tekintetével.

Aztán megrázta a fogai közt tartott áldozatot, az utolsót vonaglott;
akkor az oroszlán terhével együtt átugrott ismét a kerítésen, s
elnyargalt az erdő felé.

A nambettik, a hentessegédek jajgatva futottak szét a templomból,
rémülten hirdetve az előcsődülő népnek, hogy a Kolán isten, fenyegetése
szerint, elevenen megjelent és a szófogadatlan főpapot magát ragadta el.
Oda a nambetti-levu.

A megrémült nép azonnal az áldozat-ketreczeknek rohant s a leányokat
kiszabadítá azokból.

A sziget népsége közt nagy forrongás támadt, nagy volt száma azoknak,
kik a Kolán isten e félremagyarázhatatlan intését készek voltak
megfogadni s az előrebocsátott parancsolatnak engedelmeskedni.

Az nap nem jött elő többet az oroszlán az erdőből. Hiszen elég is
lehetett neki az az egy pap.

Másnap ismét hallották közeledő ordítását, s erre a rémült nép a
missionarius telephez menekült, ösztönszerűleg sejtve, hogy ott védelmet
talál az emberevő bálvány ellen.

A missio főnöke, egy angol presbyterianus pap, azt mondá az odamenekűlő
népnek, hogy legyenek nyugodtan; a vérivó szörny nem fog bántani senkit,
s megigérte, hogy beszélni fog vele s az ő még hatalmasabb Istenének
hatalmával le fogja azt győzni.

Azzal kezébe vette két csövű fegyverét, mely robbanó ichorüveg golyóra
volt töltve s elindult a patakhoz.

Tudta jól, hogy az oroszlán most szomjas lesz, vizet keres, s oda jön
szomját oltani.

Az oroszlán nem soká váratott magára; odajött a forráshoz; ott azután a
missionarius golyójának kábító mérgétől egyszerre összerogyott, mint a
halott; dermedten terűlt el a vízparton.

A papuák, kik messziről lesték, fákra felmászva e veszélyes kaland
kimenetelét, bámulva jöttek a missionárius elé s a lábait csókolták,
hogy ily hatalmasan legyőzte a szörnyeteget, melynek iszonyú alakját nem
győzték eléggé csodálni.

Hanem akkor megint előálltak a papok. A mint azt látták, hogy a
szörnyeteg meg van ölve, egyszerre elmult minden ijedelmük: az elesett
oroszlánra kimondták, hogy «tabu»; ahhoz nem szabad másnak hozzáérni,
mint csupán nambettinek; annak a hulláját lefoglalták a maguk számára,
azt betakargatták kokuspálma-levelekbe, belefektették abba a nagy
sandálfa ládába, melyben a fejedelmi halottakat szokták kivinni.
Tizenkét nambetti vette vállára a ravatalt az oroszlánnal, úgy czepelték
azt a nagy morái elé, s ott máglyát csináltak neki illatos sandálfából,
hogy majd megégetik rajta.

Akkor aztán megint ők lesznek az urak s találhatnak ki a nép számára
valami új mesét. Beveszi az azt.

Hanem az ichorgolyónak az a hatása van, hogy a megsebzés perczében
rögtön halálos zsibbadásba ejt, az ájulásszerű tetszhalál azonban nem
tart nehány óránál tovább, s akkor visszatér az élet, a seb helyén
támadó bőszületes viszketeg érzetével, mely később jótékony gennyedéssel
végződik.

Az oroszlán arra ébredt fel, hogy valami nagyon sütögeti az oldalát. A
máglyát gyujtogatták már alatta köröskörül és rákezdték ordítani a
tiszteletére készített fertelmes hymnust.

De nem várta az oroszlán, hogy annak vége legyen, hanem szétrugta
magáról a pálmalevelt, leugrott a máglyáról, közécsapott a papi
synodusnak bőszült dühében.

Ölt, nem éhségből; de veszett haragjában.

Harmincz nambettit marczangolt szét, bekergetve a többit a városba s
aztán végig nyargalt ordítva Mbau útczáin; felszökött Unong Lala király
palotájának a tetejére (csak olyan palota volt az) s annak a homlokán
felállított bálványokat mind leverte a farkával, berontott az
istállójába s megfojtotta valamennyi nyereg alá tanított bivalyát,
azután kirohant az erdőre, onnan valamennyi juhnyájat, sertéscsordát
haza kergetett a városba, körűlnyargalta a szigetet, beleugrott a
tengerbe, kínzó sebét az sem enyhítette, ott a menekvő pirogueokat
utólérte, felforgatta, az úszó papuák hátát körmeivel végig hasogatta,
aztán megint visszatért a szigetre s körülnyargalászta Mbaut, rémülésben
tartva ordításával minden embert és barmot.

Most azután maga Unog Lala király és nambettijai sompolyogtak oda a
missio telepéhez, könyörögni, hogy legyen irgalmas hozzájuk a «papa
langvisz», s beszéljen még egyszer a hatalmasabb Isten erejével az ő
Kolán istenük fejével, a kivel senki sem bír.

A missionáriusok azt felelék, hogy addig nem kelnek oltalmukra, míg a
király az új nambetti-levu által ki nem hirdetteti, hogy az emberhús
ezentúl asszonyra és férfira nézve egyaránt örökre «tabu»; emberhúst
másnak nem szabad enni, egyedül a Kolán-istennek. Ha azután a
nambetti-levu úgy találja, hogy nem kell már a Kolán-istennek lakomát
csapni, csak szóljon a missiónak, az elhozza neki az eleven Kolánt.
Arról aztán senki sem tehet, ha az magát a papot eszi meg.

A király és papjai beleegyeztek az alkuba, az emberhús örök időkre tabu
alá lett vetve; a missionariusok az oroszlánt ismét elkábítva elfogták;
s azóta nem hallatszott, hogy a Kolán-isten valaha olyan lakomára
éhezett volna, a hol a gazda maga a pecsenye.

S így tett a missio Melanesia, új Zeeland és új Caledonia többi
szigetein is. Emberevő vadállatokat ajándékozott a kannibáloknak, s
megbuktatta ezt a fertelmes üzletüket «concurrentia» útján. Azt nem
állták ki.

S a kannibál népből váltak aztán később a missionariusok által kiképezve
a leghatalmasabb dúvad-lövészek a keletindiai gyarmatok
megvédelmezésére, miket ismét a tigrisek legioi fenyegettek
elpusztítással; s mikkel szembeszállni a bennszülött puha, növényevő
indusfaj nem volt elég erős.

Hanem az az egy még akkor is megmaradt náluk, hogy ellenségeiket csak
megették: t. i. a tigrist s az oroszlánt. Rossz hús, kemény is, de már
az ellenséget megenni dicsőség.

A második millenium utolsó öt évében már nem volt emberevő faj sehol a
kerek földön és nem voltak dúvadak többé az emberlakta vidékeken.


A HIMMALAYAI CSILLAGDA.

E század egyik legnevezetesebb műve volt a Himmalaya legmagasabb
csúcsának egy fensíkjára épített csillagda.

Az újabb korban ugyan a csillagdákat nem építették többé a hegytetőkre,
mint régenten, a mi nem is volt czélszerü, mert egy pár ezer lábnyi
magas hegy még nem emeli a csillagászt a felhők rétegén túl, míg
másrészt a síkon emelt csillagda egyúttal légtüneti észleletekre is
szolgál, a mik annál tanulságosabbak, mentül közelebb vétettek fel az
emberlakta légkörből.

A himmalayai csillagásznak azonban csupán azon feladat jutott, hogy az
ég világait vizsgálja, hogy folyton figyelemmel kisérje azt a legnagyobb
világtörténetet, melyben csillagok, napok, bolygók, holdak, üstökösök és
holt égi testek szerepelnek, a földi dolgokra ne legyen gondja.

A Himmalaya huszonhétezer lábnyi magaslata fölött ritkán jár felhőréteg;
a világködök soha sem emelkednek odáig; az ég nappal is sötétkék ott,
egyetlen csillaggal, a nappal, mely valódi csillagfényben ragyog már
odafenn, a földlakók előtt ismeretes melegítő sugarak nélkül, éjjel
pedig tündöklik az ég, gyémántporral hintve, tizedrangu csillagok,
csillagködfoltok puszta szemmel megláthatók s a csillagok nem pislognak
zöld, vörös színt játszva, egyformák örökké.

E magaslatra építteté fel az államszövetség az egész földnek szolgáló
csillagdát, melyet az emberiség örökké éber szemének lehet nevezni.

Elmondjuk legelőször is azért okát, hogy kisszerünek, nevetségesnek ne
lássék annak eszméje.

A csillagászat odatökéletesült már, hogy az ég titkaiból oly téreket is
elfoglalt, mik a mult század buvárai előtt még tilalmast képeztek.

Az üveggyártás tökéletesülése óta a flint- és crownüveget oly nagy
darabokban tudták már előállítani, hogy a legtökéletesebb sugártörésü
lencsék tíz-tizenkétezerszer nagyító hatással nem tartoztak a ritkaságok
közé; igaz, hogy egy ilyen tökéletes üveglencse most is többet ért, mint
a föld legnagyobb gyémántja s azt csak országok pénztára fizetheté meg.
(A mult század legerősebb távcsöve, a dorpati csak 1400-szor
nagyobbított.)

Az ilyen óriási szem előtt megnyiltak az ég rejtett titkai. E
távcsöveken keresztül a hold oly közelre jött hozzánk, mint földi
láthatárunk hegyei; a Jupiter, Saturnus, Mars, Venus földgömbi
térképeket engedtek magukról rajzolni, a napfoltokon át be lehetett
látni a nap sötét testébe s a vörös fénydudorokban, mik teljes
napfogyatkozások alkalmával a nap karimáján mutatkoznak, fel lehetett
ismerni a napban működő tűzhányók kitöréseit, mik még most is
asteroidokat, apró planétácskákat szórnak a világürbe; az óriási
távcsövek előtt megadták magukat az álló csillagok, átmérőt mutattak s
távolságaikat ki hagyták számítani; a csillagködfoltok szétbomlottak
alkotó napjaikra s egy új világrendszerbe engedtek bepillantani, a
kettős csillagok elárulták a központi sötét testet, mely körül forognak,
s melynek világot kölcsönöznek, ott a föld áll s a napok forognak
körüle; a legapróbb bolygó is fel lett már találva, mely a nap körül
forog; számuk átment az ezerbe (a mult században csak száztízet
jegyeztek s két század előtt még csak kilenczet) és aztán minden üstökös
útja fel lett fedezve.

Ezen égi kisértetek száma, a mik a bolygó rendszerünkön keresztül-kasul
vágtatnak, tömérdek. S valóban nem lehet közönyös a föld lakóira nézve,
hogy bolygója valamelyik égi rémmel nem találkozik-e egyszer össze.

A második millenium végére jósolt végítélet nem csupán költői és látnoki
mese. Van annak csillagászati alapja is.

Az ismeretes üstökösök közül két legnagyobbnak a visszatérése esik erre
az időtájra.

Az egyik a Halley üstököse, melynek koronkinti visszatérését hat század
óta figyelik már s rendes időre megjön. Még pedig háttal megy előre, s
keletről nyugatnak repülve kerüli meg a napot, ellentétben valamennyi
bolygó csillag és üstökös forgásával. Fényküllői a nap felé fordulva egy
lángoló legyező alakját adják neki.

A második az 1811-iki márcziusi üstökös, mely a földhöz naptávolnyi
közelben járt s félévig látható volt az égen, még hatvanmillió
mértföldnyi távolságban is. Ennek iszonyu tömegnek kellett lenni. Az
ugyanez évben őszszel megjelent második zacskó-alaku üstökös, középett
egy izzó golyóval, nem fogja többé a földet fenyegetni, annak az útja a
világürben vész el, s nincs számára visszatérés.

A negyedik az 1843-iki üstökös, mely azonos a 268., 442., 968., 1143.,
1317. és 1493-ik évben észleltekkel. Ennek a fényfarka negyvenmillió
mértföldnyire nyulik, kétszer annyira, mint a föld és nap közötti
távolság. Emlékezünk rá, hogy mikor e csillag feje a láthatárt érte,
hosszu egyenes fénykévéje keresztülfeküdt az égen, s a másik láthatárig
ért.

Hanem ezek mind a négyen oly távolban kerülik meg a napot, hogy a
földpályát csak az első szeli által, a többi kívül maradt rajta.

Veszedelmes találkozása a földnek csupán az 1680-iki üstökössel lehetne,
mely ebben és a rákövetkező évben jövet-menet kétszer keresztezett
földünk röptével, úgy, hogy csak röptének gyorsításától függött, hogy
vagy deczember 22-én 1680-ban, vagy január 5-én 1681-ben egymásba
csapódjanak.

Hogy mi következése lehet az ilyen összeütközésnek egy bolygó s egy
üstökös közt? e fölött sok tudományos értekezést tartottak már; de az
mind csak elmélet maradt mindaddig, míg egyszer gyakorlatban be nem
bizonyul valamelyik tan valósága.

No tehát eljött az idő, hogy ez is bebizonyuljon.

A kétezredik év utolsó tizedében a kalkuttai csillagda igazgatója
észrevett a Perseus csillagképletében egy üstököst, melynek még akkor
lángsörénye nem volt látható, s mely egyenesen naprendszerünk felé
közelített, a legcsekélyebb elhajlással ecclyptikánkhoz.

Ebben az 1680-iki üstököst ismerték fel.

Megfoghatatlannak látszott, hogy térhet az vissza, holott a kiszámítás
szerint kétezernyolczszáz év kell neki, míg pályáját körülfutja. Hanem a
régi csillagászok számításaiban könnyen kimutatható volt a tévedés s ezt
maguk az üstökösök deríték fel.

Először is kifeledték a számításból, hogy a napnak magának is van
légköre s ez a világæther, a mi mentül távolabb van tőle, annál ritkább,
épen mint a földi légkör, a keringő tömeg tehát folyton hanyatló
ellentállást talál teste előtt, a mint a naptól távozik s ez sokszorozza
haladását. De még jobban sietteti röptét az a körülmény, hogy maga ez az
átlátszó test, ez a megmérhetetlen anyag, a miből az üstökös áll,
elveszti a világürben azt a szárnyas, zászlós alakot, melyet a
napsugarak hatása alatt fölvett, összezsugorodik gömbbé, szűkebb
terimére szorul s ez repülését mértani arányokban gyorsítja.

Így történhetik meg az, hogy az 1680-iki fenyegető ellenség már
háromszáztizenhat év mulva jelezi visszatértét, még most száz meg száz
millió mértföldnyi távolban, de biztosan közeledve.

Ezen közeledő üstökös észlelésére lett emelve a himmalayai csillagda.

Voltak, a kik nevettek rajta.

Hogy lehet félni egy üstökössel való összetalálkozásától a földnek? Az
üstökös nem szilárd anyag; ritkább a mi levegőnknél, ha keresztülmennénk
magán a magván, akkor sem tudnók meg, hogy benne voltunk.

Mások ellenkezőt mondtak. Nem minden üstökös anyaga egyforma, vannak
üstökösök, a miknek szilárd magva képződött már, ilyen volt az 1811-iki
szeptemberi üstökös.

Erre ismét bebizonyíták a nemfélők, hogy attól még kevésbbé lehet félni,
ha egy üstökösnek kemény magva van: ez ellen a mechanika szabályai
biztosítanak. A föld «szabad tengelylyel» biró test, minő például egy
pörgő csiga. Ha egy pörgő csigára egy kavicsot hajítunk, a csiga nem
ugrik ki futásából, hanem a kavicsot hajítja tova.

«De köszönjük szépen», mondák erre a félők, «hogy ha épen az én fejemre
talál esni s onnan ugrik vissza!»

Mások azt mondák, hogy nagyon is lehető a földnek és az üstökösnek
összeütközése. Látták a Biela üstökösén, mily hatalommal bírt ellenében
a Jupiter, melyhez közel tévedt, e bolygó vonzereje két millió
mértföldnyi távolból elszakította egy harmadrészét az üstökösnek. A föld
is magához fogja azt rántani, ha ilyen közel jön, de azért az
összeütközés a földre semmi hatással nem lesz, a földnek a gőzköre is
tömörebb anyag, mint az üstökös, maga a légkörünk veti azt el magától; s
a föld minden vonzerejének nem lesz hatalma egy egész világot, mely
csupa hydrogenből áll, a mi sokkal tömörebb légkörünkön
keresztülrántani, valamint hogy nincsen ereje egy mázsa olajat lehuzni
egy font víz alá.

Az igaz, mondák az aggodalom tudósai, hogy egy mázsa olaj, ha csendesen
töltik egy font víz fölé, annak a színe fölött marad; ha tehát az
üstökös anyaga könnyebb légnemből áll, mint földünk légköre, a
találkozás után a mi légkörünk fölött fog elterülni, mint olaj a víz
fölött; ámde nem felejtendő ki a találkozás esélyéből a mechanikai
erőmozzanat, ha egy mázsa olajat magasról zudítunk le egy mázsa vízbe,
bizony lemegy az annak a fenekére. Ha egy olyan óriási tömeg gáz, minőt
az üstökös feje egyesít magában, egész függélyesen rárohan gőzkörünkre,
bármennyivel könnyebb legyen is ennél, a lód-erő hatalmával
keresztülhatol azon; s abban az esetben először is azt teheti meg, hogy
minden tüdővel ellátott lényt megfojt; no ez még a legkellemesebb
halálnem lesz ránk nézve; de másodszor megteheti azt, hogy ő levén a
gyorsabb futásu (a napközelben ötvenszerte sebesebben halad, mint a
föld), a vele összekeveredett földlégkört magával viszi s levetkőzteti
azt gőz- és légburkolatából; a mikor azután a legkínosabb lassu halállal
kell elvesznünk, tátogva a maradék éleny után, fuldokolva, vérezve
orron, szájon, füleken át, és nézve, hogy vész el velünk együtt fü és
fa, melynek viszont a táplálatára szükséges légenyt vitte tova az
üstökös.

Végre még harmadik eset is van, mely elég valószínü. Két test
összeütközése meleget idéz elő; ha az üstökös a föld légkörébe csapódik,
az ütődéstől a földi légkör élenye fellobbantja az üstökös egész
tömegét, mely nem lehet egyéb, mint csupa gyulékony gáz. S ebben a
világfelgyujtó lángban a föld úgy meg fog olvadni, hogy olyan lesz, mint
mikor a nap gyürűjéből kirepült. Nem «itéletnap» lesz az, hanem csak
«itéletpercz».

Az államszövetség igazgatótanácsa elég jól ismerte a veszélyt, mely az
egész földet fenyegeti s gondoskodott annak elhárításáról.

Hogyan? Az üstökösnek a földdel összetalálkozása elhárításáról?

Nem arról. Az ellen emberi erő nem segít. Nincs is szükség a segélyére.
Sőt ellenkezőleg, kivánatos lenne, hogy az 1680-iki üstökös a földdel
annyira összetalálkozzék, hogy belejusson ennek vonzkörébe. A kivánságos
indokot majd elmondjuk alább. De még az összetalálkozásból nem lesz
összeütközés, mint nem lett a Jupiternek összeütközése a
Biela-üstökössel, melyet magához rántott. A Jupiter tömegét, annak a
kettészakított üstököshözi távolát a föld viszonyaival egybevetve,
kiszámítható volt, hogy ha a föld egy huszadrész naptávolnyira közel jut
az üstököshöz, még onnan magához fogja azt rántani, ha egyenesen neki
nem jönne is. Hanem az azért még sem fog hozzá közelebb jöhetni, mint
30–40 ezer mértföldnyire. Miért nem? Azért, mert északról jön a föld
északi sarka felé, s a hogy az északfény kisugárzásaiból kiszámíták, a
föld delejhatása ennyire kiterjed; tehát az első találkozásnál az északi
polus eltaszítja az üstököst magától, mely szinte a tevőleges delejével
közelít felé. Ez gyönyörü látvány lesz, a mint majd az északfény
rózsaszín küllői megküzdenek az üstökös lángkévéivel odafenn az égen.

Igen! de hátha visszajövet találkoznak össze?! mi lesz akkor, ha a föld
délsarka a szenvedőleges delejjel lesz fordulva az üstökös felé? Hát ez
sem fog változtatni a helyzeten. Az üstökös jövet fejjel jön elő, s
menet lángfarkával halad visszafelé, akkor meg a két negativ polus
fordul egymásnak szembe s ismét eltaszítja a föld az üstököst, ez
esetben az igaz, hogy legfeljebb tízezer mértföldnyi távolból, mert a
délsark negativ deleje sokkal gyöngébb, mint az ellentétel.

Miért tartották tehát kivánatosnak a csillagászok, hogy bár olyan közel
jutna ezen üstökös a földhöz, hogy ennek vonzereje hatással lehetne rá?

Azért, mert az az üstökös már 1680-ik évi deczemberben oly közel járt a
naphoz, hogy csak 32 ezer mértföld választotta el tőle.

Az üstökösök útja pedig nem tökéletes örökké egyforma tojásdad kör, mint
a bolygóké, hanem spirále, csigakör, mindig szűkül, közeledik a naphoz;
végre bele kell esnie. Az 1680-iki nagy üstökösnek az elmélet alapján
okvetlen bele kell hullani a napba a legközelebbi visszatérése
alkalmával.

A mióta a tízezerszer nagyító lencsék felnyiták az ég rejtettebb
titkait, a csillagdákban minden évben észleltek két-három ilyen
kisebbszerű üstököst, melynek útja nem járt túl a Vénuson, s mely a
napba beleesett. Ez interplanetaris üstökösök száma igen sok. E hullások
támaszták aztán a napfoltokat, a mint a tömegek áttörték a nap
fényburkát.

Az már megállapított ismeret, hogy a napfoltok támadásának viszont
közvetlen hatásuk van a földi időjárásra.

Mármost, ha egy ilyen egész óriási üstökös talál belehullani a napba, ki
lesz képes kiszámítani a hatást, melyet az a földi időjárásra fog
gyakorolni? Nagy zavart fog előidézni légkörünkben. Lesznek
elképzelhetetlen hidegek nyár derekán, fagyok, hóesések az æquator
alatt, terméketlen év, zivatarok. Hanem azért mind ez ellen közös emberi
erővel még megvédhetjük magunkat.

Mindezen világveszélytől megmenthetnők mind magunkat, mind a naprendszer
többi planétáit, a miknek lakói épen úgy fognak szenvedni a nagy
kataklyzma miatt, ha a földünk novemberben találkoznék össze az
üstökössel, a mikor azt pályájából kifelé rántva, egy hatalmas lökéssel
eltérítené a veszélyes csigavonalból; a periheliumát megszaporítaná egy
pár százezer mértfölddel s ismét dolgot adna neki valami tízezer
esztendőre, a míg azt helyrecsavarogja.

Ez volna a kedvező esély. De van azután kedvezőtlen is, ha a föld
deczemberben talál összejutni az üstökössel, a mikor annak a pályakörén
belül jár s ekkor aztán még szorosabbra húzza annak a csigavonalát
vonzerejével s kényszeríti az üstököst okvetlenül belehullani a napba.

Hanem hát ez ellen hasztalan minden emberi okoskodás. Készen kell lenni
csupán arra a föld lakóinak, a mi egyenesen reájuk van bízva, a miről
segíthetnek is; a többit elvégzi náluk nélkül az, a ki a világokat
forgatja.

Arra kell készen lenni, hogy lesz egy olyan esztendő, a melyben az egész
földön köröskörül nem fog teremni az a növény, a mi régi hazájában
otthon van; Európában nem lesz semmi magtermő kalász, Amerikában
czukornád, burgonya; Chinában elpusztul a rizs; Indiában lefonnyad a
kenyérgyümölcs; Afrikában virágzáskor lehull a datolya; a Szigetvilágban
elrohad a batatagyökér: egy esztendeig nem ad a föld az embernek enni!

Egy ilyen esztendő megelőzéséről kell gondoskodni az államok
szövetségének.

S ez nehéz feladat lesz.

Mikor még két évi járó-égnyi távolra van a veszélyes kisértetcsillag a
naphoz, a midőn még csak az óriás refractorok adnak hírt róla, már akkor
észrevehető a nagy nyugtalanság a társas életben. Pedig még csak a
tudományosan művelt népek beszélnek róla, a kik hírlapokat olvasnak. Hát
még majd akkor, a mikor minden ember a kerek földön puszta szemmel fogja
azt láthatni, mert az óriási fényüstök küllői még a tulsó, a felé nem
fordult félgömb határán is túl fognak nyulni, a déli félkörön lakóknak
úgy fognak azok feltünni, mintha a földből kiemelkedő tűzbálványok
volnának! És ez a rém látható lesz az égen 1999-ik februártól és
közeledni fog azon év deczemberéig, folyvást nagyobb tért foglalva el az
égen, fényes nappal is látható rémkép!

Mit fognak csinálni az emberek idelent?

Legelébb is azt, hogy felét a földnek vetetlen hagyják. Azt mondják:
minek vessünk? úgy sem aratunk többé. Pedig még ez évben áldott időjárás
lesz, gazdag aratás, bő szüret, jó bor, jó kenyér. De senki sem fog arra
gondolni, a ki arat és szüretel, hogy valamit megtakarítson. Együnk meg,
igyunk meg mindent, hisz úgy is elveszünk. Mikor a művelt emberek is el
fogják veszteni az eszüket, hát a félvadak hol keressék a magukét?
Megszünik az ész fegyelme az ösztön ellenében. Visszavadul állatnak az
ember. Az erény, az erkölcs tilalmai széttörnek, féket veszt minden
indulat; hiszen egy végzet vár mindenkire, akár jót tett, akár rosszat.
Kereskedés, közlekedés megszünik, felbomlik a belső rend. Aztán jön majd
az éhség. Követelni fog ott, a hol talál. Az emberek megölik egymást egy
falat kenyérért, s a civilisatio székhelyein megjelennek a kannibálok!
Végre betakarja sötét palástjával az egész világot az újra hatalomra
került vakhit; visszafoglalja elvesztett trónját a bigotteria, s a
közeledő égi kisértettől féltében a világ minden népe menekülni fog az ő
papjai, dervisei, lámái, bonczai, ulémái palástja alá, mely eltakarja
előle az eget és földet.

Ez volt a nagyobbik veszedelem a közelgő kataklyzmában.

Háromszáz csillagda működött ez idő szerint a kerek földön. Nagy haladás
a mult századhoz képest, a midőn mindössze hetven csillagda állt s azok
közül tíz üresen.

A csillagászróli fogalmat nem körvonalozta többé a tréfás definitio:
«egy olyan ember, a ki az eget nézi s a földet nem látja».

A földi embernek nagyon is szükséges lett tudni, hogy mi történik az
égben?

A csillagász működése nagy befolyással van a mi mindennapi kenyerünkre.

Az összes csillagdák az államok szövetsége igazgatóságának rendelkezése
alatt álltak.

A csillagdák tudatták a repülőgépek által a keletkező zivatarokat, a
tengeren járó hajók, előre értesítve a viharnál gyorsabb járásu gépek
által a veszélyről, képesek voltak az elől biztos kikötőbe menekülni; a
föld valamennyi tengerein egy tizedrésznyire szállt alá a hajótörések
esélye, a mult századéhoz képest. S még az előre meg nem óvhatott
hajótörésekből is kiszabadíták az embert magát a segélyül siető
légjárók; emberáldozatot ritkán kapott már a tenger.

Azután a csillagdák közölték egymással s a központi observatoriummal
mindannyian légtüneti észleleteiket, azoknak összevetéséből az időjárás
változásai az egész földön előre megjósolhatók voltak; ha a grönlandi
csillagda jéghegyek elszakadásáról értesített, ha a délamerikai
csillagdák az Andes-hegyeken megjelenő fellegpalástról tudósítottak, ha
az astrachani csillagászok nem láthattak a nappali ködtől, bizton előre
tudható volt, hogy első esetben tartós hideg északi szelek, a másodikban
huzamos esőzés, a harmadikban hosszu aszályos rekkenő meleg következik,
s a termelő, a kereskedő, az utazó a szerint intézhette munkáját.

Az observatoriumok egyébbel is foglalkoztak. Központjai voltak minden
világrész és ország időjárási termelési tudósításainak. Az
államszövetség igazgató tanácsa általuk folyton figyelemmel kisérhette,
minő a vetések állása, minő az aratás eredménye a kerek földön? Bor,
búza, gyapot, kávé, czukornád minő termést adott? s e tapasztalatait nem
tartá titokban, nem zsákmányolta ki egy ország, egy kaszt, vagy egy
világrész javára, hanem sietett minden nemzet nyelvén azonnal közzé
tenni, hogy minden termelő és kereskedő tudja tájékozni magát, mely
árúczikknek fog emelkedni, melyiknek szállni az árkelete?

Nem olyan bolondság ez, mint a milyennek előre látszik.

A világnak, mentül jobban szaporodik és civilizálódik az emberiség,
legnagyobb panasza marad a munka és az élelmiszer közötti örök harcz.

Majd az panaszkodik, a ki termel, majd az, a ki fogyaszt.

Egyik esztendőben magasra felmegy az élelmi szerek ára, akkor a termelő
vigad; de annál jobban zúgolódik az, a ki munkája után megszabott
fizetést húz, mert az ő fizetése nem emelkedik együtt a kenyér árával.

Másik esztendőben megint nagyon lemegy a termelt árúczikkek váltságdíja,
akkor meg az vigad, a kinek rendes fizetése van, s a termelő
szomorkodik, mert az ő adója, adóssága, szükségei nem zsugorodnak össze
az élelmiszerek rovatával együtt. Vagy az egyik ember szerencsétlen,
vagy a másik.

S a kettő között még azután van egy harmadik osztály, a kereskedőké,
mely ez örök hazárd játékában a természet szeszélyeinek vagy gazdagodik,
vagy bukik, de biztos talapot nem tud maga alatt teremteni.

Az államok szövetsége e nagy baj enyhítését tűzte ki legfőbb feladatául.

Az államok nem hevertettek többé annyi milliardokat gyümölcsözetlenül
aranyban, ezüstben, pinczeboltjaik alatt, mint XIX-ik században; hanem
hevertették kincseiket a helyett a nagy államraktárakban elrakott élelmi
czikkekben.

Mikor roppant termés van egy országban, egy világrészben, akkor azt
mondják, hogy az zsirjába fullad; pedig dehogy fullad! úgy felissza maga
körül a zsirt, hogy a zsir huzza a rövidebbet. Együnk meg, igyunk meg
mindent, hisz úgy is rajtunk vész. Ez akkor a jelszó. A másik
esztendőben aztán szükség van, akkor koplalunk.

Arra, hogy egyes ember, egyes család legyen takarékos, ahhoz nagy
nevelés, megszokás, hajlam, apa, anya, gyermek és cselédség egyetértése
szükséges. Hogy ez a magántakarékosság általánossá legyen, azt soká
fogja az emberiség elérni. Hanem az államok lehetnek mindenki számára
takarékosak.

Mikor gazdag termés van, az állam nem engedi, hogy azt elprédálják, hogy
az élelmi czikkek árát a szégyenletig leverjék, hogy vevő hiányában
mindent felzabáljon a telhetetlen népgyomor, a mi megenni való, hanem
közbelép az állam, megnyitja a kincstárait és raktárait, amazokat
kiüríti, emezeket megtölti.

Mikor ismét rossz esztendő volt, az állam nem engedi, hogy a kenyér árát
a rémletekig fölverjék, hanem megnyitja tölt raktárait, piaczra bocsátja
az áldott évek fölöslegét s ismét megtölti a kincstárait.

Hisz ezt már a Fáraók idejében is gyakorolták.

E feladat mellett az államvezetők természetesen kényszerítve lesznek
sokkal többet forgatni a kezeikben a politikai számtant, statistikát és
egyéb reáltudományokat, mint a közjogot, strategiát és diplomatiát, s
mikor valahol minisztert keresnek, nem azt fogják kérdezni, hogy ki a
legjobb «speaker»?

Ily szabályozott raktári rendszer mellett lehetségessé van téve az
államszövetség igazgatóságának, hogy egy évben oly tömeg élelmi szert
halmozzon össze a föld minden részén, mely két évre elég.

Nemcsak a szántott föld szolgáltatja ahoz a maga illetményét. A borassus
pálma, a szágópálma, Amerika diótermő fái száz millió ember számára
évekig eltehető termést adnak. A savannakon leölt vad-bivalyok husa,
pemmikának elkészítve, esztendeig eláll. Az óriás folyamok, a tengerek
besózott és szárított halai, teknönczei, tonnákba elrakott puhányai
roppant tartalékot képeznek az éhség asztalán. Az emberiségnek, ha az
összes államai szent szövetségében egyetért, ha takarékos és mértékletes
tud lenni, még az is hatalmába van adva, hogy egy egész esztendőt el
birjon viselni, melyet valamely csillagjárási katastropha az egész
földre nézve meddővé tett.

E rendszer idegzetét képezték a földön mindenütt elhelyezett csillagdák
és azoknak mint egy központi gerinczagya volt a himmalayai, mely minden
ködön felül emelkedve, a többieket tapasztalatairól értesíté.

Hogy építék oda e huszonhétezer lábnyi magasba e csillagdát?

Annak minden alkatrésze vasból és messingből volt öntve.

A darabokat készen vitték oda.

Az épület tervét verseny útján fogadták el s akkor az államszövetséget
alkotó minden országra rábizatott, hogy a rá eső részt készíttesse el
hozzá.

Az államok a hajdani emberölő gépek, az ágyuk anyagát használták fel e
czélra. Megönték ágyuikat csillagdának. És mikor az egyes darabok készen
voltak, oly tökélyre volt már emelkedve a technica, hogy a húsz
különböző államban készült alkatrészei egy épületnek, az összerakáskor
tökéletesen egymásba illettek.

Ehhez a csillagdához aztán nemcsak élelmi szert, vizet és meleget, de
még levegőt is mesterségesen kellett előállítani, hogy a benne működő
csillagászok kényelemben és zavartalanul működhessenek: a kiknek aztán
volt is annyi fizetésük, mint egy hajdankori püspöknek.

És ez a csillagda volt aztán a megfordított Bábel! A népek
egyetértésének tanujele! Élő bizonysága annak, hogy az újra kizöldült
földnek, az egymással kibékült nemzeteknek, e találmányokban gazdag,
istenhez közel emelkedett gyönyörü földi világnak semmi világromlás
által elmulnia nem lehet, nem szabad, nem szükség.

Az ember vitázott az Istennel a maga világának fenmaradásaért s megállt
égre emelt arczczal, hogy elvitassa az «itéletnapot»!


HARCZ AZ ÉGI TESTEK KÖZÖTT.

Az egész földön csak két olyan nagy távcső létezett, mely tízezerszer
nagyít. E roppant hengerek remekül szerkesztett gépekkel voltak
összekötve, hogy egyetlen ember tetszés szerint igazíthassa őket minden
irányban. Az egyik a himmalayai, a másik a vandiemenslandi csillagdában
volt felállítva. A természetbúvárok e két helyet jelölték ki századok
óta mint legszebb égtájképeket.

Bokhara és Tibet ege alatt hull a legtöbb tűzgolyó, ott húznak keresztül
a legérdekesebb meteorok, a szivárvány minden szineiben, zöldek,
veresek, sárgák legkivált. Az általuk lerajzolt tűzút néha félóráig ott
látható még az égbolton mozdulatlanul. E helyről látni meg azt a foltot
az égen, melyen semmi csillag nincsen: a kigyós jegyében. A mult
században még két ilyen sötét lyuk volt az égen: a második skorpióban.
Tökéletesen fekete foltjai az égnek. A XX-ik század vége felé a skorpio
e sötét foltja elveszté azt a nevezetességét, hogy még hiresebbé legyen
az által, hogy fenekén egy csillag-ködfolt jelent meg. Ezt a ködfoltot
még a két távcső-leviathán sem birta alkatrészeire felbontani. – Pedig
azok már akkor csodadolgokat mutogattak az embernek, miket Herschel,
Humboldt csak látnoki sejtelemben érintett. Felfedezték a kettős napok
sötét központi testét, melyet azok megvilágítnak, körüle forogva,
feltörték a tejutat, kitanulva a csillagrajok útját, melyek egymással
szemben keringenek; a távoli csillagködökben felismerték a világunkon
kívül eső világot, a külső tejutat, mely azt a belsőt körülfutja.

A vandiemenslandi refractor figyelemmel kiséré a csodás
«Magelhæn-felhőket», azt a két fénylő ködfoltot, mik a távcső alatt,
mint myriadjai a ködcsillagoknak tünnek elő, egymáson keresztül-kasul
bolyongók. Egy világrendszer csupa üstökösökből, melyben nincs sem nap,
sem bolygó, se «csillagikra,» a hogy elnevezék, századokról-századra
észrevehetőleg tömörül; egyszer bizonyosan összetalálkozik a központban,
egy erősebb tömeg a többit magához rántja s támad a csillagköd helyén
egy új nap, egy elsőrendü csillag. E nagy távcsővek felderíték, hogy a
Jupiter holdjainak gőzkörük van, s így azokon élet és tenyészet, a mi a
föld holdján nincs.

A skorpióban ismert sötét folt megzavarása után a vizöntö égürét annál
nagyobb figyelemmel kisérék a csillagászok. A század vége felé a
himmalayai csillagda egy huszonketted rangu csillag megjelenését jelezé
a kigyós sötét foltjában a többi csillagdáknak. Bár a távirda elég
gyorsan közlé a hirt: a többi csillagdák közül egyik sem volt azt képes
észrevenni. Következő éjjel aztán meglátták azt valamennyien; de nem
mint huszonketted, hanem mint harmadrendű, puszta szemmel is könnyen
látható csillagot. Harmadnapra már elsőrendű csillag ragyogott azon a
helyen, mely egyre fényesebb lett; felülmulta a Syriust, míg végre oly
tündöklővé lett, mint Venus teljes fényében. Ez volt a nagy égi űr
kitöltője.

Már most ha e csillag fényének millió évek kellettek, mióta a föld
megalakult, hogy sugarai, perczenkint 40 millió mértföldnyi gyorsaság
mellett, idáig jussanak, és még ily emberi felfogást kigunyoló távolság
mellett is legelső csillagul tünik az fel: akkor az nem lehet más, mint
a «központi nap». A világ középpontjának sugarai érték ezuttal a földet.

A tudás a legalsó néprétegekbe is el volt már akkor terjedve, s a
«központi nap» megjelenéséről minden piaczon szerte beszéltek. A
nagyszerű égi tünemény, mely naplementekor az európai égen keletről
támadt fel, izgalmas hatást idézett elő a népkedélyben. Egy rész azt
vitatta, hogy ez záloga annak, hogy most már a föld is megnyerte
fölavattatását az égbe: ime a teremtő Isten székhelyét látjuk
szinről-szinre, jobbak leszünk, boldogabbak leszünk ezentúl. Mások az
ellenkezőt sejtették: betöltek a föld napjai; végződik a millenium: a
végitélet van hátra.

Voltak osztályok, miknek érdekében állt az utóbbi felfogást táplálni. A
kik legtöbbet gondolnak a földi örömökre és saját gyomrukra, azok
legjobban szokták a népet ijesztgetni Istennel és a föld gyomrával.

Most következett még a közelgő üstökös rémjelenete.

Mikor azt még csak a legnagyobb távcsővek észlelhették, annak az alakja
nem különbözött a naprendszeren belüli üstökösökétől. Egy nagy
ködgomoly, közepe felé mind tömörebb, fényesebb; minden fényfark nélkül.

Abban az évben, melyben megpillanták, közeledése igen lassú volt. Fél év
telt bele, míg az Uranus pályájáig eljutott. Itt azonban egyszerre, a
mint a naprendszer bolygói közé került, az eddig körös-körül burkoló
fényködtömeg elkezdett hosszan végig nyulni róla; először mint egy
zacskó, azután hosszú farkalakban, mely két végén kétfelé nyilt és
kétfelé hajlott.

Ekkor aztán a futása is gyorsabbodott.

Mi okozza a visszamaradását a ködszerű tömegnek a nap közelében? A nap
deleje. Az üstökös fényfarkának tengelye a napig mephosszabbítva, ennek
egyenesen a központján megy keresztül. És így az üstökös maga is
delejes. Két ellentétes erő gyúrja őt ott az égen ama fenyegető
rémalakká; egyik a nap vonzereje, mely körülcsóválva visszatérni
kényszeríti, másik a nap delejessége, mely visszataszítja. A gázok, a
mikből az a nagy ködtömeg áll, delejjel birnak, mik a nap egyenlő
delejétől futni akarnak.

Hanem az üstökösnek magva is van, mely nem ereszti a gázokat.

Mi az a fényes mag? Folyadék? sűrű gáz? vagy por? vagy felleg?

Eddigelé minden üstökös magván keresztül meg lehetett látni az álló
csillagot, mely előtt elment, a nélkül, hogy annak fényében sugártörést
okozott volna.

Az 1999-iki üstökös más alkatu.

Ennek a feje már tökéletes körrajzu gömb, világosabb és sötétebb
sávokkal, szélei nincsenek köddé elmosódva: egy tömeg az, gömbje előtt
félhold alakban tol maga előtt egy tőle különvált fényburkot, s
tűzfarkát három sötét csík szakgatja meg, el-elválasztva azt testétől.

Mikor az az üstökös sphærájával egy álló csillag előtt elmegy, annak a
fénye keresztül látszik ugyan rajta: de ime – sugártörést szenved. A
csillagászok bámulva észlelik, hogy annak az üstökösnek a magva már
folyadék: a víznél könnyebb; körülbelül olyan, mint a sürített széneny.

Ez már nem «semmi» többé.

A mint még közelebb jön, két új fénysugárküllő nyomul ki belőle két
felől, mely a kettős tűzfark elé hajol; úgy tünik most fel, mintha négy
lánguszálya volna, mik közül a két szélső észrevehetőleg hullámzani
látszik, mint a kigyózó láng. A csillagászok kétféle fényt vesznek rajta
észre, a polarizáltat, a nap vissza vert fényét, és az önsugárzatot.

Most már mindenki láthatja az égen puszta szemmel, a ki az éjszaki
félgömbön lakik.

Hogy e roppant tömeg, mely a naprendszerbe beavatkozott, minő hatást
idézett elő? azt a földi csillagászok legelébb is a többi bolygókon
észlelhették.

Legelőször a Neptun pályáját szelte keresztül. Ez a naprendszer legkülső
bolygó csillaga, akkor hatszáznegyven millió mérföldnyi távolban volt a
földtől. Már akkor a nagy távcsövek jól megismertették a bolygó alakját,
melyet csak a mult században találtak fel, elébb tudományosan számítva
ki létezését az Uranus, Saturnus és Jupiter koronkénti
pályazavarásaiból. Ennek is gyűrűi vannak, mint Saturnusnak s egy
holdja, mely öt nap alatt kerüli meg a földnél huszonnégyszerte nagyobb
területű égi testet, úgy, hogy ezt a holdat a Neptun lakói repülni
látják az égen, mint egy meteort. – A Neptun távolában még nem volt az
űstökösnek lángfarka, homályos tömege fénylő középponttal alig
észlelhető lassú haladással közelíte felé. Azonban a Neptun haladása még
lassubb, hatszorta csendesebben futja körútját, mint a föld.
Százhatvannégy földi esztendő kell neki, a míg egyszer körülfutja a
napot. Van-e ott ember, a ki egy telet és egy nyarat megért? De hát
van-e ott nyár? Ne aggódjunk most azon. A Neptunban lakók nem fáznak:
annak a lakói még most az olvadt gránit, a folyó bazalt s a vajudó
földkebel érczei: az még egy izzó csepp.

A Neptun és az üstökös lomha futásában keresztül szelé egymás pályáját,
a nélkül, hogy találkozót adtak volna egymásnak. Legnagyobb közelségük
tíz millió mértföldnyi volt. De mégis annyi változást észrevettek a
csillagászok a Neptunon is, hogy a külső gyűrűje a belsőtől messzebb
távozott.

Az Uranus közelében már a zacskóalaku idomot vette föl az üstökös; de ez
a bolygó is oly távol esett tőle, hogy egy kis pályazavaráson kívül
egyébb hatást nem gyakorolt rá.

Mind a kettő viszont az üstökös pályáját téríté el alig észrevehetőleg;
de a csekély eltérés is elég volt arra, hogy az üstökös útját a
legközelebb következő Saturnushoz egy millió hatszázezer mértföldnyire
közel vigye.

Már ezt a látványt száz meg százezernyi távcső kisérte figyelemmel e
földön. A földteke tulsó oldaláról siettek fel az északi félgömbre e
mennyei tragœdiát szemlélni: az emberiség java egész éjjel ébren volt.

Meg is érdemlette a látvány: mert míg a világ fennáll, ezt a tüneményt
nem fogja többé látni ember. A csillagászok előre megjósolák, hogy ha a
nagy üstökös oly közelben fog elvonulni a Saturnus mellett, akkor a
csillagról az azt körülfogó gyűrűknek le kell pattanniok, s a szétszórt
gyűrű keringő darabjaiból lesznek a Saturnus körül új holdak. Így
támadhatott körüle az eddigi hét hold is.

A Saturnus távolában az üstökösnek már puszta szemmel látható alakja
volt. Feje úgy tünt fel, mint a Venus, ha vékony felhő takarja és
fényfarka már akkor kétfelé volt válva. Még most nem volt ijesztő, csak
érdekes látvány. Érdekes különösen a nagy refractorokban.

Márczius utolsó két napján volt az üstökös a Saturnushoz legközelebb.

A Saturnuson nem volt semmi delejes kisugárzás észlelhető. Még az is
izzó állapotban van.

Annálfogva a két csillag vonzereje egy harmadik ellenerő zavarása nélkül
hatott egymásra.

Márczius huszonnegyedikén minden csillagdából azt jelezték, hogy a
Saturnus gyűrűi az üstökös felé megnyuló ellipsist kezdenek fölvenni.

E percztől fogva egy távcső sem maradt őrzetlenül.

A csillagdák nagy telescopjai nappal is láthatóvá tevék a két csillagot.

Márczius huszonötödikén este hét órakor jelezé a himmalayai csillagda,
hogy a Saturnus gyűrűi az ecclypticára való elhajlástól nevezetes
visszatérést mutatnak: a Saturnus tengelye visszanyeri a függélyes
állást pályaköréhez.

Ebből kitünik, hogy a tengelyelhajlást a pályakőrhöz függélyes vonalból
a bolygóknál a közelükben elhaladó nagy üstökösök okozhatták. – Most ez
helyrehozta az előbbeninek a vétkét. Tehát az üstökösök nemcsak zavart
tudtak előidézni, hanem rendet is helyreállítani. Egy ilyen
szolgálattétel a földnek is sok baját megorvosolná. Időszakaink
különbségének oka a földtengely félrehajlása.

De még egy más szolgálatot is tett az üstökös a Saturnusnak.

Ha e csillag gyűrűje, mely csak olyan tömör anyag, mint ő maga, együtt
hülne ki a bolygó felszinével, akkor annak az egyenlítőjén köröskörül
volna egy holt zóna: egy földöv, melytől az eget egy átlátszatlan, semmi
sugárt át nem bocsátó holt tömeg örökre elzárja; ott nem volna élet és
tenyészet soha. – E sötét árnyat lehetett látni a Saturnus gömbjén.

Márczius huszonhatodikán repülte be a hir a villany szárnyain a kerek
földet, hogy a Saturnus fényabroncsa lepattant.

E tüneményt, keletkezése pillanataiban csak a föld naptól elfordult
részein láthatták, a hol már akkor éjszaka volt. – A hol egy óra mulva
esteledett be, ott már a távcsövek előtt nem állt a Saturnus hármas
gyűrűje, hanem a helyett tizenkét fényes gömb látszott körüle, melyek
közül nyolcz észrevehető sebességgel távolodott a bolygó központjától;
megannyi ujonalakult hold. – E holdak legnagyobbika hat napig repült
kifelé a megindító lóderőtől hajtva s nyolczszázezer mérföldnyire
távozott el a Saturnustól: akkor aztán megkezdé a többiekkel együtt
bolygója körüli pályafutását.

A Saturnus, gyűrűi felbomoltával, a holdakban leggazdagabb bolygója lett
a naprendszernek. E nagyszerű szétrobbanásnak bizonyosan megfelelő
világrendítő hangja is volt, mely a világæterben képes tovább terjedni,
egykor fültompító zugással fogja meglepni a földlakókat; hanem azt csak
a jövő század ivadékai hallják meg. A hangnak a Saturnustól a földig
eljönni kell nyolczvan esztendő. E találkozás azonban magának az
üstökösnek pályafolyamára is határozó befolyást gyakorolt; oly
perturbatiot idézve elő abban, hogy a míg az addigi futása szerint a
földdel való találkozása az üstökös pályakörén kívül esőnek számíttatott
fel, a megváltozott irány miatt most már annak okvetlenül az üstökös
pályakörén belül kellett megtörténnie.

Május közepén már a Jupiter útját szelte keresztül az üstökös.

Fénykisugárzása már akkor két szélességi fokot ért át az égen.

A földpályán kívüli négy asteroid akkor mind a napközelben volt s
ezuttal nem találkozhatott az üstökössel: hanem annál inkább észlelhető
volt annak hatása a naptávolban álló Jupiteren és Marson.

Mindkét bolygónál, a mint az üstökös közelített feléjük, szokatlan
delejes kitörések voltak észlelhetők. A Jupiter északfényének
kisugárzása a legelső holdjáig elhatolt, s a Marsból északfény és
délszakfény sugárzott ki egyszerre, rövid időközöket tartva
lelohadásában.

Azonban a Jupiter nem jutott közelebbre az üstököshöz tizenhat millió
mértföldnyinél s a távolból nem zavarta azt meg felvett útja irányában.
A Mars pedig gyorsan menekült előle. E kis planetának, mely alig
nagyobb, mint a Jupiter legnagyobb holdja, nem volt tanácsos az égi
szörnyeteggel elfogadni a tornát!

Az egész földkereken valami rendkívüliség volt észlelhető az
időjárásban. A déli féltekén oly meleg volt a nyár, hogy január elsején
a délsark két legszélső tűzhányója, az Erebus és Terror a tetejéig fedve
volt friss zölddel. – Utolszor azonban. – Ez év deczemberében már a
délsark vidéke hiába fogja várni a nyarat. Neki az örök tél jut.

És gazdag termésű év igérkezett. Az első aratást ez évben Tasmaniában
kezdték. Február derekán van Diamensland, új Caledonia, Austrália déli
vidéke annyi tengerit, rizst és batatát termelt, hogy az egész
szigetországot el lehetett volna látni két évre.

E szigetország lakóinak sorsát azonban nem csupán az élelmezési gond
fogja eldönteni.

A hogy a Saturnus példája megmutatta, az üstökös közeljutása a bolygó
tengelyének visszahajlítását eszközölheti. Ez üstökös nem azon égi
vándorok egyike, a miknek tömege legfeljebb a föld ötezred részét
képezi, ez a földdel egyenrangú tömeg.

Ha közelléte által a föld tengelye csak annyira is visszahajlik, mint a
Saturnusé, ekkor kiszámítható, hogy a föld északi részén a meleg égöv
izotherméinek kigyóvonala Európában Odessától a Kárpátokig,
Csehországig, Berlinig fog felvonulni; a britt szigeteknek olyan
climájuk lesz, mint dél Austráliának; egy hónapig tartó fagy nélküli
téllel. Oroszország területe mérsékelt égalj alá kerül, a Newa azontúl
csak ritkaságképen fagy be s Szentpétervárott csak annyiszor fognak
szánkázhatni, mint most Budapesten. Nálunk a tavasz kezdődni fog
februárral: földünk megismerkedik a tropicus esőszakkal; pálma,
kenyérfa, gyapot meghonosul Európa közepén, ismeretlen tünemény lesz a
késői fagy; a jeges tenger elveszti kiterjedését; a Behring szoros Ázsia
és Amerika közt megnyílik, az északi tengeri út felszabadul, s egy egész
nagy terület, melynek csak hat heti nyara van, melyet csak az
iramszarvas és jeges medve látogat, felszabadul a földmívelés és
baromtenyésztés számára: egy akkora terület, mint négyszer egész Európa.

Ámde ugyanakkor a föld déli féltekéje sülyed bele a hosszú tél szakába.

A huszadik szélességi fokig nyolcz hónapos lesz a tél, siberiai gyorsan
átfült nyárral; s a déli jeges tenger előre nyomul jégbérczeivel,
lakhatlanná téve a közelében eső szigeteket.

A földlakók nagy szerencséjére a déli sark környéke csupa tenger. A
tenger meleg áramlatai egy részt enyhítendik a telet, másrészt nem lesz
ott minek megfagyni. Alig van ott kárbaveszendő föld, mely addig gabonát
termett, s azontul izlandi mohot csupán.

De nagy átalakulás alá kerül egész Ausztrália; a szigetvilág:
Dél-Amerika, Afrikával együtt. A hő égalj felőlük odább vonul s kapnak
helyette olyanforma mérsékelt égaljat, a minő most minket befed: esős
őszt, hideg tavaszt, növényaltató telet. E megváltozott éghajlat alatt
az a nép, mely most ott lakik, vagy kénytelen lesz elfogadni a
civilisatiót, minden követelményeivel együtt, vagy lassankint elfogyni
és helyet adni az életerős fajoknak, melyekkel versenyezni nem bir.
Meztelenül őgyelgő embert nem tűr el többé a föld, s dologtalan embernek
nem ád többé enni. Népfajok, melyek az emberiség nagy czélját
előmozdítani nem tudják, elmulnak maguktól. Nem irtja őket senki, nem
szorítja le velük, mint tökéletlen alkotásokkal. Vagy pedig támad
közöttük egy-egy vezérszellem, ki felkölti fajában a tetterőt, a vágyat
az élet után; a tudás szomját, a tökély utáni törekvést, s akkor nekik
sem lesz mostohájuk a föld; betöltik azt s az eltartja őket.

E csillagászi kiszámítások oly csalhatatlanoknak látszottak, hogy
ezeknek az alapján nagy tőkékkel rendelkező földvételi társulatok
alakultak, melyek roppant területeket vásároltak össze a lappon
vidékeken Archangelszk kerületében, a tunguz és samojéd pusztákon az
orosz kormánytól s az amerikai «nagy-rabszolga tó» környékén, az Aljaske
tartomány fensikjain: haszon nélküli, kopár, örök fagy lepte sivatagokat
most; – kenyértermő pihent szűztalajt majdan, ha a nap sugárai
átmelegítik. E most kopáran fekvő rideg sivatagoknak értéke huszszorosan
felülhaladja a világ minden államainak összes adósságait. Akkor Siberia
lesz a föld éléstára, s a földmivelés felvirágoztával egyúttal
kifogyhatlan kincstára a bányászat minden termékeinek, a hajdani
számkivetés elátkozott kinhazája a vállalkozók Eldorádója lesz majdan…

A legszebb tavasz következett Európában és Ázsia, Amerika mérsékelt
délövi országaiban, egyidejüleg a gyümölcstermő őszszel a déli féltekén.
A Capföldön a legzamatosabb bort szüretelték abban az april hóban,
melyben Európában a kankalin és az orgonafa virágzott, s mikor itt az
első cseresnye piroslott a fákon, akkor szedték az utolsó termést a
Tűzföld pangifáiról.

A gyors közlekedés mellett az ember átjárhatott az őszből a tavaszba
mindennap; átrepülve az örök nyár örökzöld rónáit.

Május hóban már csak tizenöt millió mérföldnyire volt az üstökös a
földtől.

Még most sem volt az egyéb egy szép csodálatraméltó égi tüneménynél;
legyező alakuan szétterjesztett sugárfarkaival egy páva csillag!

E legyező alak arra a vitára adott alkalmat, hogy ez nem az 1680-iki,
hanem az 1744-iki üstökös, annak volt hatszoros farka. Az üstökös
fénykisugárzása azonban a napközelben támad; a Halley-féle üstökös
valahányszor visszakerül a föld közelébe, mindig más alakot hoz magával.

Még most senki sem rettegett tőle. «Jó bor lesz az idén;» ez volt a
jelszó közeledtére. Döghalált, éhséget, háborut senki sem jósolt belőle:
az északi hemisphærium lakóinál győzött már a babona felett az ismeret.
Megállapodott rendes időjárás mellett a járványok is szüneteltek. A
boldog emberek egészségesek is. Pénzzavar, országbukás és cholera együtt
járnak. Most távol voltak. Bőség volt minden piaczon; termény és pénz
élénk forgalomban; dolga volt minden embernek elég s jutalma érte.

Az országos költségvetések mindenütt többletet mutattak a bevételekben.

A magyar pénzügyminiszter jónak látta az adót egyharmadával
leszállítani.

Juniusban már oly közel jött az üstökös, hogy fényes nappal is lehetett
látni az égen, gyönyörű látvány volt most is, szokatlan phosphorfényű
fejével.

E hónap közepe táján azonban a passat szelek meghozták azt az általános
esőzést, melynek értékét csak a mezei gazdák tudják megbecsülni; aratás
előtt három-négy napos eső, aztán még néhány napi borongós idő; ettől
telik meg a kalász szeme, ez hajtja csőbe a tengerit, növeszti a
burgonyát, megindítja a gyümölcstermést; hanem boszantja a
csillagászokat.

Hét napig csupán a himmalayai csillagda tudósításaiból értesült a világ
az üstökös útjának phasisairól.

A kik értettek hozzá, a naponkint háromszor közzétett adatokon
aggályosan csóválták a fejeiket: az üstökös már nem repülni, de
szökellni látszik.

Végre junius 25-kén egy északi szél elfutta a felhőket, s hét napi
bujósdi után ott állt ismét az üstökös az égen.

De mily szörnyű alakja volt már ekkor!

Tán ha napról-napra észlelhették volna közeledését, megszokták volna
azt; de az egy hét előtti tünemény után ezt az óriást látni az égen,
mindenkit megdöbbentett.

Most már a sugárküllői tíz ágra szakadva, a fél eget látszottak
beborítani; a legkülső fénykévék puszta szemmel is észrevehető lobogó
mozgást árulva el.

Ez az üstökös a naptávolban tíz lábnyi lassusággal libben, a
naprendszerbe jutva haladása mértani arányban növekszik, míg végre a
napközelben perczenkint ötvenhárom mérföldet repül. Hét nap alatt öt
millió mérföldnyi utat tett az égen: annyival közelebb jött a földhöz.

Az üstökös feje a gönczöl csillagképletében állt már, míg két középső
lángfarka a keleti láthatár alatt tünt el.

Gyönyörű látvány volt maga az üstökös feje ily közelből.

Az üstökös egy élő csillag. Nemcsak halad, de mozog is. Fejlődése
szemmel látható.

Fénytekéje tizmillió mérföldnyi távolból akkorának látszik, mint a hold.
Csillagászi felmérés szerint átmérője hatszorta nagyobb, mint a földé. E
fényteke után huzódik a lángüstök, mely a hány ágat képez hátul, elől
annyi rétegben burkolja körül a csillag gömbjét. És e rétegek mozognak.
A gömbnek nap felől elfordult részén teljes sötétség van: egy fekete ür
látszik, a háta mögött elnyuló lángkisugárzást megszakítva. A nap felé
fordult részét pedig fényudvarok körítik.

De e fényudvarok sokkal tündöklőbbek, mint a hold és napudvar; öt-hat
rétegben következnek egymás mögött, s égyik réteg szüntelen tolja a
másikat előre szemlátomást. A legkülső udvar, míg egyre tágul, s
szélesebb félkört foglal el, lassankint szivárványossá lesz, külseje
veres, mellső íve kék. És egyre tágul. Egyszer aztán szélei
megszakadoznak, kifelé sugárzó fénykévekre bomladozik, mik
szétsugárzanak, mint az északfény lángoszlopai s azzal elmulik. Nyomában
jön a másik fényudvar, és azután a többi, a végtelenig, szakadatlanul.
Egyik szivárvány a másik után terül szét az égen; míg az álló csillagok,
miket az üstökös eltakar, keresztül ragyognak a szivárványokon, az
üstökön, s magán a csillag fényes holdgömbjén.

És ez a fénytányér maga sem pihen: benne fénylő és sötét egyközpontu
körök váltják föl egymást s magva intensiv fénynyel, önkisugárzással
bír, a mit bebizonyít fényes nappal az által, hogy míg olyankor a
fényfarka és szivárvány udvarai eltünnek, maga mint önfényű csillag
ragyog a nappali égen. Az üstökös központjában tehát tömörülési
önfényteremtő műveletnek kell végbemenni.

Azon kiszámítás után, hogy az üstökös golyója a föld hatszoros
átmérőjével bír s hogy az naponkint hét, nyolczszázezer, később egy
millió mérföldnyi gyorsasággal közeledik a föld felé, s e gyorsasága
végre négy millió mérföldnyire fog emelkedni naponkint, a legkalandosabb
tér nyilt a földteke irástudó népeinek, hogy képzelmük szerint alakítsák
maguk előtt azt a jövendőt, mely a legközelebbi napokban várakozik
rájuk.

Ha az üstökös feje hatszor akkora átmérőjű, mint a föld: akkor az a
találkozás perczében egészen körül fogja a földet; harminczhat perczig
benne lesz a föld az üstökös magjában. A találkozást megelőző napon az
északi hemisphæriumon nem fognak látni égboltozatot: azt egészen kitölti
az üstökös; az északi szélesség negyvenedik fokáig a láthatáron csak egy
boltozat lesz: az üstökös fénytáblája.

Ha a föld a hozzá közeljött tekét, tán delejerejével, eltaszítja
magától, a sokkal sebesebb rohanású roppant tömeg mégis kétféle hatást
fog gyakorolni a földre. Az egyik hatása lesz a föld saját tengelye
körüli forgására.

Ha az európai félgömb felől suhan el az üstökös tekéje a föld mellett,
akkor oly gyors körforgást fog a földnek ezzel kölcsönözni, hogy négy
órából fog állni egy nap; ha pedig az amerikai félgömb felől fut el
mellette, akkoi megfordítja a föld körforgását, s azontúl nyugaton fog
felkelni a nap és keleten lemenni. Ily üstökös-rohamból magyarázták ki
már régen az Uranus holdjainak körforgását, a mik az egész
naprendszerrel ellentétben hátrafelé keringenek, nyugatról keletnek, míg
minden bolygó, a nap körfordulatával, s minden hold planetája sodrásával
egy irányban halad. Sőt meglehet, hogy paralysálja vele a föld tengely
körüli forgását, úgy hogy az, mint a hold, egyszeri nap körül jártában
csak egyszer fordul meg önmaga körül, s az által csak egy oldalán lesz
örök nappal éjszaka nélkül, a másikon örök éjszaka nappal nélkül.

A másik hatást pedig fogja a földre gyakorolni a gyorsan rohanó égi test
annak a napkörüli pályáját illetőleg. Most másodperczenkint 4 és fél
mérföldet halad a föld; ha a mellette elfutó üstökös, melynek tömege
nagy kiterjedése mellett a föld sulyát felülmulja, ehhez még hozzáadja a
maga perczenkint 40 mérföldnyi gyorsaságát, akár taszítva maga előtt,
akár vonva maga után a földet, akkor ez a lökés után szűkebbre szorult
pályakörben tizszerte gyorsabban fog a nap körül keringeni: harmiczhat
napból fog állni egy esztendő.

Így okoskodtak úton útfélen.

Az államszövetség hirlapjai naponkint háromszor siettek a féltudós
phantasia mende-mondáit megczáfolni.

Sem az egyik, sem a másik eset nem fog bekövetkezni.

Az üstökös gyorsan közeledik ugyan a földhöz s még gyorsabban is fog
felé tartani, ha egymás vonzkörébe jutnak; de azért még csak az sem
történik meg vele, hogy alakja egyre oly mérvekben nagyobbodjék a
földlakók szemei előtt, a minőkben közeledik.

Mikor nyolcz millió mérföldre volt az üstökös a földtől, akkor hatszorta
nagyobb átmérője volt, mint a földnek. Másnap ez arány már csak öt és
fél volt. Az üstökös fogy. Azok az egymás után kisugárzó
szivárványudvarok, az üstökös testét elhagyó párázatok, miket a
megközelített nap kicsal belőle, minden szétfoszló «halo»-ja az
üstökösnek egy réteget bont le testéből, mely láthatlan pára, æther,
«nappor» lesz, elenyészik az ürben, vagy tán oda tapad az üstökös
lánguszályához, vagy siet feltalálni az ecclyptikánkon tulnyuló zodiakál
fény napkarikáját s vele egyesülni. Az óriási tömeg, mire egy millió
mérföldnyire közeljut a földhöz, már akkor az átmérője alig kétszerte
nagyobb, mint a földé.

Hanem azt csak a csillagászok tudják ily bizonyossággal; a piaczok népe
látja közeledni, nagyobbodni, kiterjedni, uralkodóvá lenni az égen a
világür szörnyetegét!


HARCZ A FÖLDI CSILLAGOK KÖZÖTT.

A míg az égi testek között ütközet előkészületei folytak a
firmamentumon, az alatt idelenn a földön is döntő harczra készült egymás
ellenében az emberiség két vezércsillaga: a «tanoda» és az «egyház».

A jövő században már az iskola egyenrangu hatalom a templommal. A mult
század szörnyaránya ki van egyenlítve. A hol van egy nagy templom emelve
ezer emberre, ott van egy iskola, mely ugyanannyi hallgatót fogad be, s
ha egy városnak van tíz temploma, annak van tíz iskolája is.

A tanoda épen úgy nyitva van mindenki számára ingyen, mint a templom, s
abban tudományos előadások, felolvasások tartatnak kitünő szónokok
által: az előadások sorozata a kapura van kifüggesztve, mindenki azt a
napot választhatja, a melynek tárgya leginkább érdekli. A tanoda nem
csupán a fiatalság és férfinem számára van többé: megtelik az már minden
korú és nemű hallgatókkal.

Különös volt az a XIX-ik században (az ember a XX-ikban majd el sem
hinné), hogy a Biblia, a Thalmud, az Alkorán bölcs tanait késő vénségéig
magyarázták a szegény embernek; hanem azokat az ismereteket, a mik
örökké bővülnek, előre haladnak, a mik után élnie, tökéletesülnie kell,
vagy épen nem tanították neki, vagy tanították neki drága pénzért,
gyermek észszel, húsz éves koráig, akkor azt mondták neki: itten állj
meg, a mit a jövő húsz évben a tudomány foglalni fog, azt tanulja az
utánad jövő nemzedék. A vallást a sírig magyarázták az embernek; holott
a hit dolgához nem kell egyéb, mint egyszer meghallani és elhinni; a
tudományt, az ismeretet pedig, melyet buvárkodás, kétkedés, új alakulás,
fölfedezés örökké előbbre visz, csak addig tanították neki, a míg a
keserves diplomát kezébe kapta.

A XX. század tanodai rendszere nem ilyen. A tudomány csarnoka mindenki
számára nyitva áll dijtalanul, mint a templom. A ki elmulasztá
gyermekkorában, hogy olvasni megtanuljon, ha az élőszóval előadott
ismereteket egyszer meghallja, siet helyrepótolni, a mit elmulasztott, s
kopasz fővel hozzákezd a tanuláshoz.

Most a tanodák nem szűk zugok, hanem nagy termek, mikben mindenki
kényelmesen ülhet és jegyezhet, fővárosokban több ezer ember
befogadására képesek. Az előadások az esteli órákban kezdődnek, mikor
minden munka szünetel már. – Vasárnap egész nap vannak felolvasások.

S a nép oly buzgón látogatja a tanodát, mint hajdan az egyházat. S a
jövőkor Aragoi, Humboldtjai, Laplaceai, Litrowjai, Olmstedei, Newtonai,
Besselei, Liebigjei, Franklinjai, Jedlikei, Tarczyjai, Margói, Thánjai
felolvasásai hire épen úgy összegyűjti minden rangosztályból a
közönséget, mint hajdan egy pater Klinkowström remek prédikácziói.

S ez nemcsak Európában és Északamerikában van ekként; a tudomány
csarnokai odaférkőztek már a mohammedán mecsetek, a chinai
Budhatemplomok, a japáni Mirok bálvány templomai mellé s befurakodtak a
keletindus brahmanok szentélye közé is.

Szomjazza már az emberiség a tudást, a valót, s megittasul az ismeretek
gyönyörétől.

Hanem azért a másik csillag is ragyog: az egyház.

Az ember nemcsak kenyérrel él. Az embernek szive is van, s mikor arra
valami nehezedik, azt a tudomány meg nem gyógyítja.

Ha valaki vagyonát elvesztette, mit használ neki a mathesis, mit a
jogtudomány, mit a pénzválságok ismerete? segélyt keres, mely azzal
biztatja, hogy lesz más világ, a hol az utolsók lesznek az elsők.

A kit megcsaltak, megkeserítettek, mit használ annak a philosophia, mit
a historia, hogy az mindig úgy volt? Istent keres az, a ki az ő
szenvedéseiért boszút álljon, a ki azokat róla elfordítsa.

A ki fél a hónaptól, a ki távollevő kedveseért remeg, mit gondol az
arra, hogy a hang, a mig a legelső csillagig elér, azalatt millió év
telik le, s a világætherben akkor is csak oly óriási hang terjedhet
tovább, minő egy szétpattanó planétáé: azért ő mégis imádkozik, s jól
esik hinnie, hogy az, a ki ott a központi napban lakik, az ő sóhajtását
meghallja azonnal!

A ki kórágyán kínlódva hever, mit vigasztalja azt meg az anatomia?
csodától várja a javulását.

A kinek a kedvesét eltemették, mit kérdezi az a chemiától, minő
alkatrészekre fog ez imádott alak szétbomlani? nem adja az a más világot
semmi tudományért oda; a hol újra találkozni remél azzal, a kit úgy
szeretett.

S a kit bűntudat terhe nyom, oh azt a craneologia minden
csalhatatlansága sem nyugtatja meg; felvilágosítva róla, hogy nem ő az
oka a bűnnek, hanem koponyájának idoma, melyben e bűn organuma
túlfejlődött! embert keres az, kinek elmondja: mit vétett? s a kitől
megtudja, hogy van egy véghetetlen irgalom, túl a földön, a ki a
férgeknek megbocsátja azt, hogy férgek voltak.

A míg az emberek idegei érezni fognak, addig mindig lesz vallás a
földön. Lesz mindig egyház. Tanoda és egyház soha el nem törölheti
egymást. Ki kell egészítenie egymást.

A huszadik század vége felé meg volt hagyva az egyháznak az a hatalom,
hogy uralkodjék a szivek fölött; – de nem a fejek fölött.

Mindenütt emancipálva volt az állam az egyház alól.

Most, az apocalypsis napjaiban újra eljöttnek látszott az idő, melyben a
pap a király fölé emelheti fejét, a midőn a császárok a zárdákba fognak
menekülni, s zsákruhát öltenek a végítélettől rettegtükben.

A pápa a villámokhoz nyult: nem a vatikán mennyköveihez ugyan, hanem a
távirda villanysodronyaihoz, tizennégynapi bőjtöt rendelve az egész
katholikus keresztény világban.

Hasonlót tettek a keleti egyház főpapjai; s a Buddha, Bráhma, Láma,
Schamán hit egyházkirályai sem maradtak hátra a szent buzgalomban.
Járták a processiót, verték a dobokat, meghordozták a szent képeket; a
barátok mezitláb jártak, fedetlen fővel a hivek, a dervisek keringeltek,
a bonczok késekkel hasgatták bőrüket, a japán jamabusi barátok
kiszurkálták saját szemeiket s példájukat ezren meg ezren követték, kik
azzal akartak menekülni Isten ostora elől, hogy ne lássák azt; a nők
lenyirták hajaikat, a férfiak szakállaikat; s Indiában a Brahma szekere
alá, a «tirunál» kerekei alá százával veté magát a fanatizált nép, hogy
az Istenkocsival gázoltassa el magát, mielőtt amaz égi szörnyeteg
összezuzná.

«Térjetek meg népek, mert itt az itélet napja!»

Még a jó protestánsok is éjjel-nappal harsogtaták templomaikban a
zsoltárokat: «Haragodnak nagy voltában, megindulván, Ne feddj meg uram
engem».

S a zsidó bezárta boltját és ment a zsinagógába sírni a világ
elpusztulása fölött.

De hát lehet-e megitélni az érzékeny idegzetű embert, ha így megrémült
kerek e világon: mikor a természet minden élő állatja úgy érzé e
rémületet?

Mikor éjszakánkint naplement után ott állt a föld felett amaz óriás
csoda, melynek feje, mint egy sok karikába foglalt fényes szem, ragyog a
földre alá, s homlokáról egyik tündöklő szivárvány ivet a másik után
bocsátja ki, az égen széttáguló mozgó szivárványok úgy látszanak
közelíteni a földhöz, s midőn szétfoszlanak: mintha lángoló nyilak özöne
fordulna erre alá! Hah, akkor, mily égretörő zaj támad a földön! A
gulyák állatai megvadulva futnak szét, bömbölésükkel riasztva fel a be
nem sötétülő éjt; a fókák kijönnek a tengerből a jégpartra s
üvöltéseikkel hirdetik, hogy a vizek mélyén is rémület uralkodik, s a
félelemtől megszelídült kajmánok odamásznak az emberi hajlékok mellé s
felkusznak a királyi paloták lépcsőin: mintha védelmet könyörögnének az
embertől; hát az ember maga hol keresse ilyenkor a védelmet?

Hol? A tanodákban.

A kit meg nem nyugtat a rémnapokban a hit, azt megnyugtatja a tudás. Az
éj minden órájában közöltetnek minden város és nagyközség
tanoda-termeiben a csillagászok tudósításai.

S ezek mind pozitiv számításon alapulnak, a mik csalhatatlanok. A számok
megszüntetnek minden kételyt.

Az üstökös és a föld összetalálkozásánál négyféle tényező működik össze,
a miket folytonosan egybevetni a tudomány feladata.

Hogy a földdel össze nem ütközhetik, az olyan adat, a mi felől a tudósok
nem is vitatkoznak; két szabadon mozgó delejes test össze nem
ütközhetik, hanem kizökkentheti egymást a pályaköréből.

Ez utóbbi esélyt kiszámítani a feladat.

Először is az üstökös futása akként gyorsul, a mint a naphoz közelebb
ér. De annak a kiszámításnak a progressióját megint megrontja az a másik
tény, miszerint az üstökös tömör feje mentül közelebb jut a naphoz,
annál többet veszít tömörségéből, farka annál többet nyer
kiterjedésében, a mi viszont röptét lassítja. Ez hát a második tényező.

A harmadik lesz a föld vonzereje, mely az üstökös irányára és
gyorsaságára ismét növekedő progressióban hat be.

Negyedik erő aztán a delejesség, mely ismét bizonyos ponton elkezdődve,
megfordított progressióban áll ellent az üstökös rohamának.

E négyszeres erő hatványai ismeretesek; a bekövetkezendő tüneményeket
megmondják a számok és a vonalak.

Egy nagy baj történhetnék a földdel. Ez az volna, ha az üstökös az
ázsiai oldala felül suhanna el mellette. (Az, hogy a föld az üstökös
farkába belejut, semmi változást nem tesz; a mult században is ment azon
keresztül kétszer.) Hanem az említett esélyben az lenne az igen nagy
baj, hogy a föld tengelyét még jobban elhajlítaná az ekkliptika felé; s
ekkor nem hogy jobb nyár és jobb tél várakoznék a földre, sőt inkább a
jégvidék egész Európát lefoglalná, az adriai tenger befagyna minden
évben, a mérsékelt égövek csaknem végkép megszünnének; míg ellenkezőleg
nyáron az éjsark minden jege elolvadna rendesen, s hogy abból azután
milyen özönvizek támadnának, azt el sem lehet képzelni.

Azonban hát nem fog az megtörténni.

Az üstökös felvett pályavonala úgy vonul a föld felé, hogy mikor annak
legnagyobb közelében lesz, az Algol és Alamák-csillagok között fog
állani a fejével, julius 6-án a párisi órák szerint este 8 órakor. Itt
éri el a föld delejének legszélső hatáskörét. A föld delejpólusa nem
esik össze a valódi tengelylyel; az északamerikai Melville-sziget és
Calkburn közé esik a 70-ik fokig eltérve. Az üstökös-pálya tehát Amerika
felé fog félrehajlani s a földtengely zökkenése az ekkliptikához
függélyes irány felé várható.

A midőn azonban a csillagászok mindezt pontosan kiszámították, akkor
jöttek rá, hogy már most egy ötödik tényező is fog e számításba
beleelegyedni: a hold.

A föld hű drabantja épen akkor lesz utolsó negyedében s az üstökösnek a
föld és a hold között keresztül kell menni.

Phranza György bizanczi tudós 1454-ben jegyzette fel egy ilyen
átvonulását egy üstökösnek a föld és hold között.

Ha a föld deleje e közben az üstökösnek egy erős taszító lökést ad,
akkor annak a mi holdunkkal kell találkoznia, még pedig szemközt.

S minthogy a holdnak nincs oly erős delejes kisugárzása, mint a földnek;
ellenben vonzereje annak is van: észlelhető lesz a földről «in animi
vili» az a kisérlet, hogy mi következik két égitest összeütközéséből?

Azokra nézve, a kik a tanodákat látogatták, isteni gyönyör volt az
üstökös közeledésének minden szakasza. Valami túlvilági borzadály,
valami égbeemelő ihlet az, mely ily nagy csillagnak ily közelben
szemléletéből támad. Egy új láz neme szállta meg az embereket, hasonló a
holdkórsághoz; a sideratio, a csillagbefolyás izgalmából támadt az, mely
látnokká, túlérzékenynyé tette a fogékonyabb kedélyeket, míg az izgatott
tömegekben járványnyá szaporítá a megőrülés esélyeit.

Julius 5-én már oly közel jött az üstökös a földhöz, hogy az éjjel
csaknem oly világos volt, mint a nappal. Az üstökös önfénye s az
uszályáról visszavert napsugarak okozták e fényt.

Ezen az éjszakán sem ember, sem állat nem aludt a földtekén.

A légben milliói a madaraknak és denevéreknek röpködnek összekeverült
csoportokban.

Az államszövetség igazgatósága ezen a napon jónak látá figyelmeztetni a
tanodák hallgatóit, hogy az égi csoda bámulatában az aratási munkát
végezni el ne feledjék, mert ha a túlérett gabona kihull, akkor az a baj
csakugyan érheti a földlakókat, hogy éhezni fognak.

És valóban voltak bátor emberek, kik a végítélet napján neki merték
vetni a kaszát az érett kalásznak s elkezdtek aratni a jövendő számára.
Aratni a böjt nagy napján.

«Istentelenek! kiálták a vak hit apostolai; ti dolgoztok a végítélet
napján, mikor a földre kellene borulnotok, a rátok gázoló angyal lábai
alá! Miattatok kell elveszni a földnek. Ti miattatok, kik a tudást
állítottátok a hit helyébe; a mindenség eszméjét a Jehova oltára fölé;
kik szolgátokká tettétek a villámot, hogy irjatok vele, szolgává a
napsugárt, hogy azt emberarczok alkotására kényszerítsétek; kik
megmértétek a távolságot a föld és az ég között s elpereltétek azt a
szentektől és üdvözültektől; kik föltaláltátok a repülés tiltott
mesterségét; ha akart volna szárnyat adni isten az embernek, teremtette
volna őt eként; ti erőszakkal emeltétek magatokat a föld felé. Sirjatok!
Kevélységtekért tűz által vész el a föld!»

És a fanatizált nép kiverte az aratókat a szántóföldekből.

A kiszámítás szerint julius 6-dikán kellett legközelebb jutni az
üstökösnek a földtekéhez.

A csillag magva legfényesebb délben is látható volt az égen; fényfarka
megfosztá az eget kék színétől; valami opálfényben állt az egész égbolt.

Ily közelből a spectroscopok minden alkatrészét elárulták az üstökösnek
s a polariscop kimutatta, mi benne az önfény, mi a visszfény?

E nap estéjén azonban az addig kiszámítottnál nagyobb gyorsasággal
közelített az üstökös a nyugati láthatár felé. Fénygömbjének nagysága
ekkor haladta meg a hold átmérőjét.

Este felé az európai szemlélők látköréből letünt.

De még azért Európában senki sem énekelt «Hosannát». A féltudós nép azt
suttogá, hogy az üstökös Amerikában fog leesni s az reánk nézve csak
olyan nagy baj lesz.

Az esti órák aztán meghozták a magyarázatát e tüneménynek.

Az alkonyégen pompás aurora borealis lobogott fel.

Az északfény, embertől még soha nem látott pompában ünneplé a
földcsillag önvédelmének napját.

A sárga és piros sugárküllők, megszakgatva fekete sugaraktól, oly
magasra löveltek föl s oly gyors lobogással, hogy az északfénynek e
kitörését a föld déli oldalán Braziliában is magasan látták a láthatár
fölött, s e közben valami sajátszerű zaj hallatszott a légben, mintha
selyemkelmét morzsolnának össze, vagy szélfujta papirlap rezegne. Ez az
északfény hangja.

És a mint a delejes kitörés rózsaszín sugárkévéi nyomultak fel az égnek,
íme a vele szemközt álló üstökös uszályának minden alsó ága elkezdett
épen oly gyorsan visszafelé görbülni, a két szélső beleolvadt a
középsőbe, mintha a szél fujná.

A föld tudatja, hogy él!

A föld elveri magáról megtámadóját. Van neki hatalma hozzá.

A tanodának igaza lett. Az üstökös feje julius 6-án az Algol-csillagot
takarta el.

Már azt Európában nem látták.

Fenn az égen, a ragyogó északfény lobogványa közepett repültek myriadjai
a légjáróknak. Azok touristákat szállítottak, kik látni akarták az
üstökös tovább viselt dolgait.

De azt ugyan nem érték utól.


A HOLD.

Az európai népek figyelme a nyugoti láthatár felé volt fordulva, mely
alatt az üstökös feje eltünt; egy óra alatt százötvenezer mértföldet
átfutó sebességgel, fényuszályát épen oly gyorsasággal vonta maga után,
mely gyorsasággal tíz órakor egyszerre félbeszakadt s a lángfark azontul
csak perczenkint tíz mértföldnyi gyorsasággal haladt tovább, megtartva
azt a félrehajlását, melyet a föld delejes kitérése kényszerített rá.

A csillagdák ez éjen át a közönség által ostromolva voltak; a tanodák
telve hallgatókkal, a templomok nyitva; a nép futott a templomba
imádkozni, énekelni, onnan a tanodába, megtudni, hogy mit mondanak a
tudósok? megint ki a szabad ég alá bámulni, szörnyedezni. A templomban
azt mondták neki: «térj meg, gyónj meg, keresztelkedjél meg,
circumcisiót tégy, áldozz, korbácsold magad, mert utolszor látod az
eget!» A tanodában azt mondták neki: «gyönyörködjél, okulj, tanulj, mert
azt soha nem látja többé ember, a mit most láthatsz»; a piaczon aztán
azt mondták: «igyunk, dobzódjunk, hisz úgy is elveszünk». Ki megfogadta
az egyiket, ki a másikat, ki a harmadikat, ki meg valamennyit.

Tíz órára meghozta a tenger alatti távirdahuzal a new-yorki csillagda
tudósítását Európába a történtek felől.

Az üstökös tekéje a delejes eltaszítás által félretolva, ötvenkétezer
mértföldnyi távolságban haladt el a föld mellett, északkeletről
délnyugatnak tartva.

A hold, mely akkor épen utolsó negyedében állt, nyugatról keletnek
tartó, a föld forgását követő pályáján éles szögletben találkozott össze
az üstökös tekéjével.

A hold két polusán ugyanakkor gyönge fénykisugárzás mutatkozott:
delejfény; de az nem volt elég erős, hogy ellensúlyul szolgáljon a két
találkozó tömeg kölcsönös vonzerejének.

Ötven másodperczczel az összetalálkozás előtt az üstökös fejének
szivárvány-udvarai látható sebességgel kezdtek szétbomladozni, s a mint
küllőkre szakadoztak, ezek a hold felé látszottak tartani, perczenkint
növekedő fényburkolatot képezve körülette.

Húsz másodperczczel azelőtt, hogy a két égitest tányérjának szélei
egymást láttanilag érintették volna, a hold felszinén nevezetes változás
ment végbe. A megvilágított karéj egyik legfényesebb körhegyének, a
Keplernek közepét alkotó kráter eltünt, mintha egyszerre be lett volna
töltve, a többi körhegyek és gömbölyü üregek szinte e tüneményt
mutatták.

A közelítő üstökösnek a tányérja pedig e pillanatokban egyik udvarát a
másik után veté le magáról; míg a hold annál nagyobb gőzkörbe lett
borítva. Az üstökös teste után a fényuszály közepett képződött sötét ür
pedig egyre tágult és hosszabbodott, úgy, hogy a találkozás előtti
perczekben már az uszály külön volt válva a fénygömbtől, s mint az
1811-iki üstökös fényfarka, csak a távolból követte vezető gömbjét.
(Ennek is teljesen kifejlett fénytekéje volt már.)

A találkozás nem volt tökéletes. Csak láttani értelemben volt központi.
Az üstökös mögötte vonult el a holdnak, s a hold ez idő alatt mint egy
sötét tábla árnyékolá be az üstökös egy részét. Azon perczek alatt, a
míg az üstökös világító fénymagvát takarta a hold, a holdkarimát
körülfogó fénysugarak bizonyíták, hogy az üstökösnek saját, intensiv
világa is van. A holdnak egész gömbje sötétnek látszott a mögötte álló
világításban, még a megvilágított gerezdje is.

Negyven másodperczig tartott ez átvonulása a két égitestnek egymás
mellett. A mint az üstökös ismét elhagyta a hold karimáját, egészen meg
volt fosztva «hálói»-tól; a hold mint tömörebb test, magához vonta
azokat s gőzkört alkotott belőle magának, mi eddig neki nem volt.

E nyeremény után tehát lesz a holdnak levegője is, felhője is, vize is,
és aztán tenyészete és végre lakói.

És még mást is nyert a hold e találkozásból: gyorsabb forgást.

A mint a Keplert keresték rajta, mely eddig a délnyugati körnegyed
közepén állt, már az akkor eltünt onnan s egy ismeretlen, még soha nem
látott része a holdnak jött elő a világított gerezd szélén. A hold
gyorsabban kezd forogni s mindkét oldalát megmutatja ezentul a
földlakóknak.

Ha megmutatja! De a nagy égi tömeg egyúttal más irányt is kölcsönzött
neki túlnyomó vonzerejével. Az üstökös gyors rohanásában magával
rántotta a holdat, s míg önmaga kétfelé szakadt s hátrahagyott uszálya
egy gömbnélküli loborként, mint léttelen ködtömeg folytatta rendes
pályáját, addig a tőle elszakadt gömb a föld drabantjának futását
megváltoztatva, ragadni látszott azt magával megzavart rohamában.

«Most már vége a világnak!» ordítának az itéletnapi fanatikusok. «Az
üstökös letaszította a holdat az égről, s most a hold fog ráesni a
földre! Annak azután mindegy, akár hol éri; az keresztül fogja törni ezt
a vékony földkérget s arra azután darabokba hull az egész föld, a
belsejéből kirohanó tűz szétröpíti morzsáit a világba. Ám lássák a
tudósok, ha elvitatták tőlünk a mennyországot, a pokol megmaradt, azt
magunkkal hordjuk.»

«De vége a holdvilágos költészetnek!» sopánkodtak az érzelgők. «Az
üstökös magával vonszolja földünket tán a napig és soha többé
holdvilágot nem lát a föld, örökké sötét lesz az éjszaka.»

S voltak a közvetlen közel időnek jelenségei, a mik hol az egyik, hol a
másik rémlátásnak adtak alapot.

Földrengések a föld minden részén hirdették a találkozás okozta
rázkódást; minden tűzhányó iszonyu kitörésekkel üdvözlé e nagy napot,
voltak bizony részletes világelpusztulások, itéletnapok egyes részein a
földtekének; új szigetek merültek fel, régiek elsülyedtek rögtön;
vulcáni tájakon fekvő városok romokba dültek, s a tenger szokatlan
dagálya elborítá a mélyebben fekvő partvidékeket, különösen az északi
sark alatti langy tenger oly magasra emelkedett, hogy hullámaival
keresztül csapott az egész jégzónán, s kitört a lapponiai, szibériai s
északamerikai lapályokra, míg ugyanekkor a déli félöv tengerei az
ellenkező tüneményt mutták, a hol egymás mellett fekvő szigeteket rögtön
támadó zátonyok kötöttek össze.

Hanem azért a föld egészben nem pusztult el, sem az emberi nem róla nem
törültetett le.

Majd meg a költők félelme látszott igazolva lenni. A hold, melynek a
kataklyzma éjszakáján éjfél után kellett volna feljönni, ezúttal
kimaradt. Reggelig vártak a fényes sarlóra az égen: nem jött fel.

Hanem azért a hold sem veszett el a födtől.

Most már csak az ausztráliai csillagászok tudósíthattak felőle.

Julius hetedikén óráról-órára jelezve észrevételeiket, azt fedezték föl,
hogy a míg az üstökös haladása a nap körüli ellipsi vonalán számtani
arányban növekszik, a holdé mértani arányban fogy s amazétól folyvást
hajlottabb eltérést mutat, mely elváló vonal délután négy óráig, a midőn
az üstökös már két millió mértföldnyire távozott el a holdtól s arra
nézve minden vonzereje megszünt, tökéletesen kivehetővé teszi a hold új
pályafutását a föld körül.

Megmarad az a föld hű kisérőjének továbbra is, csakhogy jövőben
hosszúdad ellipsisben fogja azt körülfutni s ezentul nyugaton fog
felkelni, mint az Uranus holdjai.

Julius hetedikén este a nyugati láthatáron jelent meg egy féllencse
nagyságu homályos égi fény. Az volt a hold. Ötszázezer mértföldnyi
távolban a földtől.

Olyanforma látvány, mint mikor a holdat a megfordított távcsövön
keresztül nézzük s abban az a melancholikus távolba sülyed előlünk.
Világítása alig volt hatszorta nagyobb, mint az esthajnal-csillagé.

Ámde érdekes látvány volt ez a csillagászokra nézve, kiknek távcsövei
kiegyenlíték a meghosszabbult távolságot.

Először is a hold már ekkor az egész tulsó oldalával volt a föld felé
fordulva, melyet még soha sem mutatott meg a földlakóknak.

Másodszor kitünt az általa eddig leírt útból, hogy az egy nagyon
megnyult ellipsist fog képezni, melynek «kis tűzpontja» a föld.

Harmadszor az is kiszámítható volt, hogy e sokszorta megnyult pályán oly
sebességgel halad a hold, hogy körfutását épen úgy bevégzi ezután is
huszonnyolcz nap alatt, miként ezelőtt.

És már ez új tünemény figyelemmel kisérésének hatodik napján az is ki
volt számítva, hogy a hold által leírt ellipsis hegyes tojásdad alakot
képez, melynek átellenes vége a föld körül fog futni s ez által a holdat
a «kis centrumát» képező földhöz mintegy ötezer mértföldnyi közelbe
hozandja.

A hatodik napon már valóban olyan nagynak látszott a visszatérő hold,
minő azelőtt szokott lenni s azontul egyre növekedő alakban tünt fel. A
földtávlatban volt a holdújság, tehát a földközelben a holdtölte.

Mentül jobban közeledett ez időpont, annál nagyobbnak tünt fel a kisérő
égi test. Már a holdtöltét megelőző napon olyan volt az, mikor feljött a
láthatáron, mintha egy égő tűzhegy, egy aranyból öntött Atlas emelné ki
ragyogó kupoláját. És most már nem látszott oly sima tányér alakunak a
hold; tökéletes gömb alakja volt, légkörrel bírt már, mely széleit
homályba burkolta s egész gömbje körül fénylő, elmosódott réteget
képezett.

Mikor a megnagyobbult égi test ily fenséges pompájában látszott végig
hömpölygeni az égen, puszta szemmel is nagyobbnak látható, mint hajdan a
legnagyobb refractorokban; a tudatlanság, a vakhit csőcseléke még
egyszer rákezdé a jajüvöltést: a hold leesik az égről! rázuhan a földre;
de már a vaklármát nem segítettek az egyházak szaporítani. A
templomokban is sietett minden pap maga felvilágosítani a népet, hogy a
hold csak közelebb fogja ezentul útjának egy részét a föld körül
végezni, de rá nem eshetik, sem a hegyekben meg nem akadhat. Azért csak
lásson minden ember a munkájához. A nagy katastrophán már keresztül
estünk; de a földre még új megpróbáltatások várhatnak, a miknek Istenben
vetett bizalommal kell eléje mennünk. Imádkozzatok, de dolgozzatok is!

Így az egyházak. A tanodák viszont a legérdekesebb újdonságokkal tarták
folyton lekötve a közönség figyelmét. A hold mindkét oldalát megmutatja
már gyorsabbult forgásában. Felszíne nagy változáson ment keresztül. A
nyert légkör, az üstökössel való surlódás felfokozott hőmérséket idézett
rajta elő, a külburok több helyen felszakadozott rajta s hosszu
hegylánczok látszottak előtörni a repedésekből, az olvadt gránit az izzó
hold gyomrából előnyomul, a tűzhányók teljes erővel törnek ki ismét, s
ugyanakkor a jéghegyek olvadása özönvizekkel árasztja el a mélységeket.
Volcani és neptuni alakulás megy rajta végbe egyszerre.

Az astrophotometria segélyével a hold egész felszinét le lehetett már
írni a visszavert napsugarak után. Minden test bizonyos számát a
napsugár ezredrészének veri vissza, a hó 0,783-at, a homokkő 0,237-et, a
nedves televényföld csak 0,079-et, és a víz csak 0,021-et. Ez által a
hold minden tájékát ki lehetett színezni, minő földek, sziklák alkotják
azt; hol alakulnak tengerek, hol usznak azokban jégszigetek? A volcánok
izzását, a támadó új hegylánczokat a leggyöngébb távcsövek is kivehetővé
tették.

A hold tájképei most már nem mutatták azt a vigasztalan halott képet,
melynek rajzain nincsen más szín, mint fehér és fekete, csupa fény és
teljes sötétség, semmi árnyék. Most már kigömbölyíté a tájakat az árnyék
és visszfény, a légkör sugártörése s zöldes-sötét foltokban megmutatták
magukat a tengerek.

A holdtölte napján lett volna e látvány legnagyobbszerü, mert akkor állt
legközelebb a hold a földhöz. Ámde ezentul minden holdtölte együtt jár a
hold-elsötétüléssel. Az árnyék-gúla, melyet a föld maga után vet, eddig
csak néha találta hegyével a holdat, ezentul minden holdtöltekor
keresztül kell annak a gúla közepén menni. S estétől reggelig tart a
holdfogyatkozás.

S a hosszú holdelsötétülés alatt észlelik a föld viszfényét a holdon;
mely zöld fénybe borítja a hold tájait, mikor az amerikai őserdő-lepte
világrész van felé fordulva; vereses fényt áraszt reá, ha Afrika homok
sivatagai világítanak felé. S e hosszú elsötétülések óráiban
meglátszanak a hold sarkain azok a vékony önsugárzatú fénykoronák,
melyeket saját éjszaki és déli fénye rajzol gönczölei fölé.

E megváltozott égi testen lesz tanulmányozni valója az emberiségnek, a
míg csak ember lesz a világon. Ötezer mértföldnyi közelből minden
phásisát új alakulásának, mint egy nyitott könyvet, úgy fogják
olvashatni.


AZ ÚJ BOLYGÓ.

Az elmult nagy veszély, a kiállt félelem; a hold új alakulása, s aztán a
beállt aratási időszak egészen feledésbe sülyeszték már a laicus nép
előtt az eltünt üstököst. Elég volt azt nem látni többé az égen.

De a csillagászokat az érdekelte épen, hogy hová lett a mi szem elől
eltünt. S ezt nehéz volt megtudni.

A míg az üstökös és a nap között áll a föld, addig könnyű az üstököst
meglátni; de a mint a föld és a nap közé jut, eltünik az a
napsugarakban.

A mely üveggel a napba lehet nézni, azon át az üstökös nem látható, s a
melylyel az üstökös látható, azt nem lehet a napnak fordítani. Akadtak
ugyan a tudásvágynak martyrjai, kik megkisérték félig homályosított
üvegeken át, a lencsére alkalmazott vékony hasadékon keresztül a nap
felé tartó üstököst keresni s e buvárlatban gyógyíthatatlan ophthalmiát,
fekete hályogot szereztek maguknak; ezek kivívták azt, hogy az üstökös
irányáról tudtak értesítést adni a tudományos világnak, hanem a
Venuspályán túl megszünt minden lehetőség az üstököst feltalálhatni
másként, mint majdan egy fekete tömeg alakjában, ha az a nap tányérja
elé kerül; a midőn azután kétségtelen lesz, hogy a napba beleesik s így
egyikét fogja okozni a legnagyobbszerű napfoltoknak.

Azonban a fekete pont megjelenésére hasztalan vártak. Az üstökös nem
hullott bele egyenesen a napba.

Ha nem hullott bele, akkor vissza kell neki ismét jönni; még pedig épen
oly gyorsasággal, mint a minővel távozott.

A csillagászok számítása azonban ezuttal nem teljesült.

Elmult az egész julius hónap s az üstökös nem tért vissza.

Végre aug. 9-ikén ismét megjelent a déli félgömb felől; de csak a
fénytekéről letépett tüzfark maga; melynek elején valami homályos sarló
idomú vezértömeg képződött azóta; (a minő az 1819-ki üstökös volt) ez is
két millió mértföldnyire volt a földhöz a perigeumban. A tüzgömb maga
nem jött vissza.

Ha nem jött vissza, akkor az bizonyosan a napot megkerülő csiga-útban
rézsút esett bele a napba; s akkor ez a nap fényburkán már most nem is
egy lyukat, hanem egy egész hasítást ütött.

A nap, legalább annak fényködburka 25 és fél nap alatt megfordul
öntengelye körül s ekként annak a nagy napfoltnak, melyet az üstökös
belehullása támasztott, meg kellett jelenni augusztus közepe táján a nap
szélén.

A számítás nem csalt. Valamivel későbben ugyan, augusztus 22-ikén
megjelent a nap nyugoti szélén a nagy sötét folt, mely három napi
folytonos fejlődés után egy akkora üregnek mutatkozott a napot körülvevő
fényburkolaton, hogy abba az egész föld nyolczvanszor elfért volna. E
roppant foltot a napban feljöttekor és lementekor puszta szemmel is
észre lehetett venni, míg a nagy távcsövekkel azon keresztül magáról a
nap sötét testéről lehetett fényképeket felvenni s az astrophotometria
segélyével a napkéreg tartalmát vizsgálat alá vonni.

Ez óriási napfolt megjelenése után azt várta az olvasott világ, hogy az
időjárás rögtön zordonra fog változni, a minek volnának elfogadható
indokai. Egy a föld felszinénél nyolczvanszor nagyobb terület a nap
fényburkából ki van szakítva: annyival kevesebb jut a földnek az éltető
meleg kifolyásából.

Ámde nem úgy történt. A mi hiányzik az erőszakosan támasztott rés által
a fénylő burkolatból, ugyanannyival tömörebb lett az más helyeken. A nap
más oldalain, mint fénylő póklábak, tündökölnek a «napfáklyák», még
élesebbé rajzolódva a «napragyák» és «naphegedések» homályos pontjai és
vonalai közepett.

A földön soha szebb nyár nem volt a mostaninál, melyet a legállandóbb
ősz követett; maga is alig különböző a nyár szakától.

Olyan ősz, melynek nem akart vége lenni. A gyümölcsfák október elején
újra virágzottak, novemberben a cseresnye, szamócza másodszor érett, s
az őszi vetések kalászaikat kezdék hányni.

Az ősz még deczemberbe is átment. A leghosszabb éj napján virágos volt
minden mező, árnyékban a hévmérő 15 fokot mutatott, s karácsony napján,
Európában, Ázsia mérsékelt égaljú vidékein széltére aratták a buzát és
rozsot s a most már csaknem nappali fényű holdvilágnál folyt a learatott
áldás betakarítása. A föld kiadta az idén a jövő évre valót is.

Mindenki azt hitte, hogy a föld új égalji viszonyainak átalakulása már
végre van hajtva; annyival inkább, mert a déli félteke vidékeinek
esetleg épen nagyon zord nyaruk volt, a mit különben csak a délsarki
jégmezők szokatlan vándorlása idézett elő. Általános volt az öröm.
Ezentul évenként kétszer lesz aratás!

A csalódásnak annál keservesebbnek kellett lenni.

Az már meg volt állapítva, hogy a földhöz oly közeljárt üstökösnek a
napba belé kellett esni. De mi történt vele tovább a napban?

Már a mult században ismertek egy kisérletet, melynek neve: «Leydenfrost
csepje» (a felfedező után.)

Ha egy 170 fokig izzóvá tüzesített ércz csészébe vízet cseppentenek, az
a vízcsepp nem repül el pára alakban, mint ha kevésbbé melegített
érczlapra esik, hanem fölötte libeg a tüzes ércz-alapnak, elkezd forogni
maga körül, lapos sphæroid alakot vesz föl és hosszasan eltánczol a
tüzes lapon elpárolgás nélkül; ezt akárki megkisértheti, ha egy fehérre
tüzesített serpenyőre eczetet önt: az izzó lapon az eczetcsepp
gólyóalakban tánczol végig, s végre lefut róla vagy szétpattan. A csepp
falai visszaverik az izzó lap kisugárzásait. A serpenyőből kivetett
csepp az izzó lapról lehullás után csekélyebb hőfokot mutat, mint a
ráhullás előtt, s ha a víz helyett higanyt cseppentünk a tüzes lapra, az
a sebes forgás közben megfagy az izzó serpenyőben. A vízcsepp szintén
hasonló gömbalakot vesz föl, ha forró kénsavanyba töltik. S nemcsak a
víz, hanem az alkohol, az æther is. A folyadék és az izzó test között
megszünik minden tapadás.

Legelső volt Tatrangi Dávid, a ki azt az eszmét kimondta, hogy a napba
hullott üstökösöknek a Leydenfrost-féle csepp elmélete szerint új
bolygókká kell alakulniok; a nap izzó felszínén azok körforgást kapnak,
ugyanazon mechanikai erő által a napból ismét kilöketnek: némelyik
darabokra szakadva, más egy darabban, a hogy ezt a Leydenfrost-féle
cseppeken észlelhetni. Innen támad a sok ujan felfedezett asteroid.

Az államszövetség igazgatótanácsának elnöke most állandóul a himmalayai
csillagdában lakott: onnan kellett most kormányozni a világot.

Az 1999-ik év utolsó napja is derülten végződött. E csodákkal teljes év
áldástól kisérve tért meg elődei sorába.

Következett a kétezeredik év. A második millenium zárköve.

A kétezeredik év január első napján sűrű ködre ébredt fel az egész
világ, s az a köd nem volt részletes, helyhez kötött: az egész földre
kiterjedt az.

A himmalayai csillagda arról tudósított, hogy a rögtön támadt köd még a
Dhawalagiri magaslatán felül is kiszámíthatlan magasságig terjed. A
légjárók, egész a járhatatlan rétegekig emelkedve, sem találják a
ködburkolatnak szélét. Csillagot nem lehet látni az égen.

De még a napot sem úgy, mint napot. Mint saját magának rémképe, mint egy
fénytelen fehér tányér, egy nappali hold, jár az reggeltől estelig az
égen; s az egyenlítő alatt épen úgy, mint a mérsékelt földövek alatt.

A föld egy vándor világköd-testbe jutott bele, minőt már 1783-ban hat
hétig hordozott magával, azt nem taszithatta el magától, mert a
meteor-ködnek nincs deleje. Ez körülfogja most a földet s nem enged
napot sütni rá.

Ez a köd száraz, nedvtelen; felhővé nem idomul soha s éjjel világít, a
tudósok «meteorpor»-nak nevezik azt.

Ez meghozta a föld számára a hideget.

A hévmérő egyszerre alásülyedt, s január hatodikán azt a hirt hozták a
lapok, hogy az adriai tenger befagyott, miként ember emlékezetére csak
kétszer: 1234-ben és 1709-ben. A légsúlymérő a legalsó fokok között járt
folyvást, de azért se zivatar, se szél, se eső nem mutatkozott semmi
részén a földnek.

A sűrű köd miatt, mely a tengereket is ellepte, a hajózásnak is
szünetelni kellett, maga a légjárókkal közlekedés meg volt zavarva,
azoknak a hajósai nem tájékozhatták magukat a ködben s ha a delejtühöz
folyamodtak, az meg épen félrevezette őket. A föld delejsarka ki volt
mozdítva eddigi helyéből s az igazi tengely és delejes tengely között
olyan külömbség támadt, mely egészen új felvevéseket kivánt, hogy a
delejtünek ismét hasznát lehessen venni helymeghatározásra.

A köd még az æquator alatt is keresztültörhetlen gát volt a napsugarak
előtt.

Napsugár nélkül pedig nem támad felhő.

Tompa, egyforma, mozdulatlan volt a lég; szellő sem járta azt; hó nem
szállingott, eső nem hullott. Így mult el az északi féltekére nézve a
tél. S a déli féltekén sem volt ugyanekkor nyár.

Az időjósok a biztosan bekövetkező napéjegyeni viharoktól várták a köd
szétoszlatását. Eljött a martius hó is; a köd nem oszlott el, s a
szokott bőjti szelek elmaradtak.

A föld úgy ki volt száradva mindenütt a tartós aszály miatt, hogy nem
lehetett szántani, s az erőszakosan földbe tett mag nem csirázott ki. A
hol az esőcsináló készüléket alkalmazták, ott kizöldült ugyan a vetés;
de hogy soha nem érte igazi napsugár, oly pállott satnya növényzete
lett, meglepve később rozsdától, üszögtől, hogy az aratást előre
kárbaveszettnek lehetett tartani.

A tavasz rideg volt és áldástalan. A gyümölcsfák minden virága meddő
maradt.

Nubia és Bhiledulgherid összes datolyapálma-ligetei gyümölcstelenül
maradtak ez évben; az édes szilvafürtök helyett, mik máskor öt millió
ember kenyerét képezték, megjelentek a pálmafák tövében azok a
csoportokban növő gombák, miket a beduinok «kommá»-nak neveznek,
előjövésük inséges esztendőt jelent; a nép azokat szedi fel tápszerül,
eszi nyersen s aszalja eltevésre. Ez is ingyen kenyér. A sors úgy tesz
az emberrel, mint az elitélt rabbal. Nem öli meg, csak sovány tápra
fogja.

A köd állandóul megmaradt még a junius, julius hónapokban is. S a kik a
nyári napsugarak tűző hevétől várták annak eloszlását, kétségbeeshettek.
Az egyenlítő alatt mindig függőleg tűz le a napsugár és a ködburok ott
is csak állandó maradt.

Hasztalan volt előle bárhova utazni: a köd mindenütt ott volt.

Eljött az ősz is. Gyümölcstelen, örömtelen ősz. Szüret sehol. A szőlőnek
minden szeme lepörgött, a burgonya elfonynyadt, a kenyérfa gyümölcse
éretlenül lehullott, a borassuspálma, tizenötmillió ember tápadó dajkája
máskor, mostohája lett ugyanannyinek ez évben. Brazilia óriásfái, a
páradiók, egy-egy fa egy család eltartója, most mind férges gyümölcsöt
hullattak, nem volt abban más mint hamú.

És az örökké tartó köd elfeküdte az emberi kedélyt leginkább. Hasztalan
várni nappal a napra, éjjel a csillagra az égen; hasztalan epedni
esőért, harmatért; hasztalan lihegni az üdítő szellő után, egy csattogó
villámló zivatar után: mind fogva tartja azokat a köd, a lomha, nehéz
köd.

Az egész emberiség sirva kiáltott a többé nem látható égre föl annak
urához.

– Hallgass meg még egyszer! láss meg újra minket! Férgeidet! Ne takard
el bűneinket ezzel a szörnyű szemfedéllel! Jöjj ránk haragoddal; hozd
villámaidat, mennydörgő szavaddal mondj itéletet ránk, önts ránk
özönvízet az égből, rázd meg alattunk a földet, hasogasd meg az egeket,
küldj csillaghullást, világromlást reánk, csak e rettenetes ködöt vidd
el rólunk.

Most azután felülkerült a papság hatalma. Megtölt az egyház bűnbánó
néppel s a mit a pap prédikált, azt most már maga is komolyan hitte.

– Ime oly kevélyek voltunk! Azt hittük, minden hatalmat kivettünk már az
Isten kezéből s ime az úr küldött reánk, mikor legbüszkébben ujjongtunk,
egy semmit, egy ködöt: s ebben a semmiben semmivé lesz minden emberi
hatalmunk. Egy élő temetővé lett az egész föld. Sirjatok, élő halottjai
egy halott-planétának!

S az emberek sirtak.

És akkor, a midőn a «hit» maga elveszté a «hitét», a tudomány nem veszté
el a magáét. S ekkor mutatta ki az embernagyság magát Istentől kölcsön
nyert teljes hatalmában.

A kiket a lélekerő és alapos ismeret a világ vezéreivé tett, két
feladatot láttak maguk előtt; az egyik volt: az összes emberiséget
megmenteni az éhhaláltól, a másik: visszaadni neki a bizalmat, a jövendő
iránti reményt, a lélek erejét, a munkakedvet.

Az államok szövetsége előre kidolgozott terv szerint járt el először is
a tápszerek kiosztásánál.

Ezernégyszáz millió szájnak naponkinti táplálékáról gondoskodni!
olyankor, midőn egy évig az Izisemlők mindegyike kiapadt!

Igaz, hogy az összes emberiséget magába foglaló ezen számból sokat
lerónak a szigetlakók, a tengerpartok népei, kiket eltart a tenger
halaival, csigáival; a nomád népeknek, kik Ázsia éjszaki vidékét lakják,
nem kell segítség; azokat legelő nyájaik táplálták minden időben. A
nyershus evőket, az omophagokat, eddig is az erdők vadai látták el
tápszerrel, a délamerikai pampasok buccanierjei nem csak maguknak, de
egész Amerikának képesek friss és besózott húst szolgáltatni; de még ha
minden, a jég hátán is megélni tudó néprajt leszámítunk is, fennmarad a
civilisált világot alkotó legalább nyolczszáz millió ember, s abból a
fehérbőrű faj maga négyszáz millió, s azután kétszáz millió olyan faj,
melyet hússal nem lehet eltartani, mert inkább meghal, semhogy
húsevéssel vallási tilalmát megszegje; a növényevő hindú faj.

És az államok szövetsége mindannyiról gondoskodott.

Az első milleniumban is volt ilyen nagy megpróbáltatása az emberiségnek:
a miről a krónikák azt jegyezték föl, hogy az emberek a földből
csináltak kenyérgolyókat, s azt ették; Németországban lisztnek
használták a Kieselgurt és tápszerül használták a kék márga özönvíz
előtti csigarészekkel jóllakott rétegeit; míg másutt borzasztóbb
tápszerekhez folyamodtak s az istenfélő Európa közepett mészárszékek
voltak felállítva, emberhúsnak!

Nem! a második millenium nagy gyászesztendejében nem ette meg az ember
sem az alatta levő földet, sem a mellette levő Istenképét. Az államok
szövetsége gondoskodott róla, hogy a bőség éveiben összegyüjtött
raktárait megnyitva, biztosítsa az egész emberiséget arról, hogy van még
elég tápszer a földön az éhhaláltól megóvni az összes emberi nemet egy
egész évig.

– De mi lesz egy év után! üvöltött a hamvazott fejű fanatismus, mely nem
akarta a kétségbeesés szövevényeiből kibocsátani a megfogott kis
lelkeket. «E ködnek vége nem lesz soha!»

– Vége lesz! mondának a tudomány apostolai. Azt is megmondák, hogy lesz
vége és mikor?

Az bizonyos már, hogy ez a nagy köd nem más, mint egy vándor bolygó,
mely a világ-elem legkezdetlegesebb atomjaiból áll; a föld azzal került
össze s azt viszi magával. Ez a balsors többször is eljöhet rá. De
mindannyiszor van rá nézve szabadulás e veszélyből; még pedig két
bizonyos napon. Vagy augusztus 12-ike és 13-ika között, vagy november
12-ikén. E napokban találkozik össze a föld azon meteor rajjal, melyet
futó csillagok alakjában látunk e napok éjein megjelenni az égen. Az
ismét egy másik világelem, melynek szétvált darabjai már mázsányi
tömegeket képeznek. Ez a másik világtestraj el fogja seperni a földről a
meteorködöt, mint a felhőt a vihar. A Lőrinczéji csillaghullás ez évben
csekély volt, az nem birt vele; hanem a november 12-iki csillaghullás
nagyszerű lesz; mert ez azon meteorrajnak a találkozása a földdel,
melynek minden 11-ik évben a legsűrűbb központján megy keresztül a föld,
a mióta csak csillagászok észlelik az ég tüneményeit.

Ilyen 11-dik évforduló esik a 2000-dik évre. November tizenharmadikán
reggel vége lesz a ködnek, tisztán fog sütni a nap; azután bekövetkeznek
az őszi esők és áldott időjárás lesz. Azért minden szántóvető lásson az
őszi mezei munkához, szántsa, törje a rögöt, a hol lehet, az aszálytól;
és legyen készen, hogy novemberben kipótolja az elkésett munkát!

És úgy történt, a hogy megjósolták.

A november 12-diki meteorraj, melynek jöttét epedő kiváncsisággal várta
e földön minden értelmes ember, e nap éjszakáján valódi csillagesővel
borítá el az eget, s mikor éjfél után a ragyogó mennyei tűzjáték
szünetet tartott: ime ott ragyogott a föld felett a szép csillagos ég.

Oh te imádatra méltó csillagos ég! Te Istennel tele mennyboltozat!
Milyen jó nekünk azt tudnunk, hogy élve is hozzád tartozunk már; hogy a
mi földön élünk, az is a te csillagod! Oh milyen nagy kárhozat volna az,
ha ez a csillag maga el volna temetve benned s nem járhatnánk a te
fenséges titkaid országában többé!

– Hosanna!

A physica nem engedi, hogy oly gyönge hang, minő az emberiség összes
kiáltása volna, a ritka világætheren át elterjedjen a közel csillagokig;
de «ezt az egy» hosanna kiáltást mégis meg kell engednie, hogy
elhatoljon szét a tejut napkoszorujáig, a ködcsillagokig, a középponti
napig. Az ember újra visszakapta az eget!

És másnap reggel visszakapta a napot.

Hogy üdvözölte a tisztán felragyogó sugárt ember, mezők és erdők állata,
vad, madár! Ember sirt, örült, madár énekelt, repkedett, a barmok
tánczoltak, a vizek szörnyei kijöttek a partra ugrándozni, s a viz
szinén szökdeltek a halak, a kigyó fölébredt téli álmából s rétessé
kunkorodva feküdt el a fűben, a légben zümmögött a felébredt bogárraj.

Egy földfordulásig örülhetett minden élő az élőnapnak.

Elismerék, hogy ő is egy része az istenségnek!

Azután beborult mindenütt az ég, sietős dolga volt: megöntözni a földet.

Az egy évig várt eső megérkezett.

S e tartós áldó esőszak alatt még egy nagy ujdonsága volt az égnek a
föld számára.

A hogy Tatrangi Dávid előre megjövendölé: a hosszú ködszak alatt nagy
esemény ment végbe az égen. A földnek új testvére lett. A napnak fia
született. A napba hullott üstökös, Leydenfrost elmélete szerint
sphæroidál alakban löketett vissza az izzó naptábla által, mely meleg
kisugárzásával visszataszít magától minden érintkezést. Az új planéta a
földhöz öt millió mértföldnyi közelben kezdé meg körfutását a
naprendszer bolygói között a földpályán belül.

Az új planéta valódi átmérője pedig 0.780 része a föld átmérőjének,
tehát 1350 mértföld: másfélszerte nagyobb a Marsnál; fénye erősen
intensiv vörös; alakja benyomott teke; sűrűsége 0.645 a földéhez képest;
a nap körüli pályáját, az eddigi gyorsaságából kiszámítva, mintegy 250
nap alatt futja meg; s öntengelye körül 24 óra 17 percz alatt fordul
meg; polusainak belapulása 1/24-ét képezi az egyenlítői fél átmérőnek.

Az új planétának e földön ezt a nevet adták: «Pax.»

És ezzel végződött a második millenium.

(Vége.)



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Azóta lettek feltalálva a Röntgen-féle X-sugarak.

J. M.]

[Footnote 2: Az 1896-iki moszkvai koronázási ünnepélyek nagy
katasztrófája!

J. M.]



TARTALOM.


II. Rész: AZ ÖRÖK BÉKE.

  «Otthon» város  3
  Az Otthon állama  12
  A világ átalakulása  22
  A világnyelv és betüi  27
  Uj bajok  33
  A «nagy liga»  58
  A világromlás  76
  Egy drága szó  83
  A lég vándora  97
  Cham sötét ivadéka  110
  Kin-Tseu  123
  A babyloni hölgy  155
  A szép lótusz virágok  188
  A vihar előjelei  207
  Harcz – vízzel  212
  Hadjárat vízzel  222
  A repülő halott  239
  Harcz a légben  244
  Egy seprüvonás  262
  Az örök béke feltételei  270
  A két rokon fenevad  272
  Te Deum laudamus  278
  A második millenium vége  278
  Az emberevők  290
  A hinmelayai csillagda  302
  Harcz az égi testek között  315
  Harcz a földi csillagok között  330
  A hold  338
  Az uj bolygó  345


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


50 |vegy egy állkapocs |vagy egy állkapocs

57 |mí az álom |mi az álom

66 |új váltóít |új váltóit

80 |egy száztólít |egy száztólit

90 |Es mind |És mind

116 |tatományról lehet |tartományról lehet

119 |deszkára tíntahal |deszkára tintahal

132 |hegygerinczen túlemelkedík |hegygerinczen túlemelkedik

140 |elfedte az Arlá-tó |elfedte az Arál-tó

162 |állat ís |állat is

175 |többségét bíztosítsák |többségét biztosítsák

177 |látnöknő lett |látnoknő lett

189 |utczákövezet nem |utczakövezet nem

232 |Azt esthomályban |Az esthomályban

234 |csek a jegenyék |csak a jegenyék

255 |czélja volt, hegy |czélja volt, hogy

265 |legalső húsz |legalsó húsz

269 |felfefelé tolatva |felfelé tolatva

274 |özön elarásztá |özön elárasztá

276 |sudarain vegig |sudarain végig

277 |mindenütt kídomborodó |mindenütt kidomborodó

279 |tanítvány a nehéz fejébe |tanítványa nehéz fejébe

288 |egy esztenbőben |egy esztendőben

295 |minden idöben |minden időben

299 |Es akkor |És akkor

301 |Kolán îstenük |Kolán istenük

313 |Henem az államok |Hanem az államok

315 |tökélelesen egymásba |tökéletesen egymásba

334 |progressióbán áll |progressióban áll

335 |azon kereszül |azon keresztül

336 |millói a madaraknak |milliói a madaraknak

354 |rítka világætheren |ritka világætheren]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A jövo század regénye (2. rész)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.