Title: A jövo század regénye (1. rész)
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A jövo század regénye (1. rész)" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LII. KÖTET

A JÖVŐ SZÁZAD REGÉNYE. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

A JÖVŐ SZÁZAD REGÉNYE

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896


ELŐSZÓ.

Ez a mű nem tart igényt arra, hogy az úgynevezett «államregények» közé
soroztassék, minő Morus Tamás hirhedett «Utopiá»-ja, mely nemes
ábrándjaival az emberiség egyszerű mesterkéletlen tökélyét egy puszta
szigeten kisérlé meg létrehozni; minő «Klimius Miklós földalatti útja»,
Holbergtől; minő Swift remekműve: «Gulliver utazásai», melyek satyrai
alakban rajzolják az ismert államok travestált viszonyait, vagy minő
Campanella «Civitas Solis»-a, – vagy Cabet «Voyage en Icarie»-ja, mely
főleg párteszmék szolgálatára készült, – vagy Terasson «Sethos»-a, mely
állítólag egyptomi hieroglyphok hagyományaiból compiláltatott, vagy
Fenelon «Telamach»-ja, vagy az «Ophir» rejtélyes királyságának,
«Scydromedia», «Dimocala», «Ajaója», «Nova Atlantis», «La Basiliade de
Bilpai» országainak és szigeteinek tendentiósus, képzelmes és mesés
leirásai, vagy az «Eldorado» satyrája, mely a többi ideális
államregényeket jő gúnyolni.

Más regénynek a feladata, egy mesét, melyet csak a képzelet alkotott,
úgy adni elő, hogy az olvasó azt higyje, hogy valóban megtörténhetett;
ez a regény egy olyan koreseményt fog előadni, mely «még» nem történt
meg, s küzdeni fog a nehéz feladattal, úgy rajzolni a tényeket és
alakokat, a jővő korszak kül- és belvilágát, hogy az olvasó azt mondja
rá: ez még megtörténhetik!

Nem lesznek ebben utópiai államok és icariai emberek; nem lesz ennek
színhelye egy még föl nem fedezett sziget; mindenütt az ismert földön
fog a történet végig lefolyni, s fejlődését veszi oly helyzetekből,
melyek mai nap léteznek, oly eszmékből, melyek a világ alakítására ma is
befolynak.

Segélyül hivtam az ismeretet, a hitet és a képzelmet.

Tanultam ismerni a történetileg értett külvilágot: az államok
fejlődését, alakulását, feloszlásuknak és újjászületésüknek indokait,
phasisait; tanultam csodálni és irigyelni a civilisatiót terjesztő
nemzetóriásokat, s e bámulat közben a szeretet, a féltés, az életvágy
ösztönző gerjedelmét éreztem saját kicsiny és hátramaradt nemzetem és
hazám miatt.

Figyelemmel kisértem a nagy koreszméket, a mik a világnak új alakot adni
törekszenek, azoknak hosszú küzdelmeit az ellenálló létezőkkel. Láttam
az eszmék nyomain támadt titáni harczokat egész fegyverben álló milliók
között: az emberi jogért Amerikában, – a lelki szabadságért s nemzeti
egységért Itáliában, – a nemzeti feltámadásért Lengyelországban, – egy
hitbabonáért Kelet-Indiában, – az európai súlyegyenért a Krimben, – egy
büszkeségért Francziaországban s egy abstract állameszméért Ausztria és
Poroszország között, s aztán egy társadalmi elvért Párisban. Ezek
tengervért és milliárdokat elnyelő harczok voltak, s indító eszméik akár
győzve, akár legyőzötten folyvást élnek.

S fel kell találnom e nagy küzdelmek között az emberi érdekek apróbb
csoportulásainak külön küzdelmét is, mely sok apró érdek folytonosan
forr, zsurlódik, izgalmát csak egy-egy nagy országos catastrophánál
pihenteti el, vagy erejét éppen annál érvényesíti: a fajgyűlölet, a
nemzetiségi ellenszenv és önfentartási törekvés; a politikai pártok
kiegyenlíthetlen ellentétei, a nyilt parlamenti harczok, a hagyományok
és az ujítás, az alattomos ligák; szent és nem szent, és csak azért nem
szent, mert szent szövetségek, politikai, socialis, vallási alapokon;
jezsuitismus, internationale, nihilismus, antisemitismus; a mohamedán
fatalismus, mely mozdulatlanságával hat be az ujabb világtörténetbe s a
nagy küzdelem közt ólálkodó egyes érdek, személyesítve a fejedelmi
vágyak örököseiben: a királyálmoktól holdkóros családok, kalandorok, kik
koronát vadásznak, s más vadászok, kik a koronás fők ellen csinálnak
hajszát.

Ime az örök harcz elemei.

S ez örök harcz követelése az általános fegyverkezés. Az egész férfinem
a suhanczkortól a vénségig fegyverbe állítva, s a fegyvernemek
minduntalan változtatva, tökéletesítve, egymást új főlényekkel
megelőzve, a hadászat mesterséggé, tudománynyá emelve.

A folytonos fegyverkezési verseny iszonyú pénztömegeket köt le:
gépekben, mik hasznot nem hajtanak, építkezésekben, mik nem
jövedelmeznek és embertömegekben, a mik nem dolgoznak. Az államok
adósságai e miatt mesés nagyságra növekednek, s mentül nagyobbak ezek,
annál súlyosabbak az adók, terhesebb a munkás, az iparos, a földbirtokos
helyzete; míg a szédelgő vállalkozónak, a pénzhajhásznak annál több
alkalom nyílik könnyen szerzett gazdagsághoz. Az örök harcz foly a tőke
és a munka között.

S mentül könnyebben halmozódik a pénz a társadalom magaslatain, annál
könnyebben omlik szét onnan a társadalom lapályaiba. A királyoknak,
főpapoknak, minisztereknek, bankároknak, főuraknak, hadvezéreknek,
népképviselőknek parasitjaik is vannak, nagyon sokan vannak: eladó
emberek, patentált csalók, köztolvajok, zsoldosok, hizelkedők, naplopók,
bérencz irók, kerítők, alkuszok, szállítók, sinecuristák, sáfárok,
engedményesek, kortesek, és szomjas, éhes néptömegek. Az aranyfolyamot
elnyeli a homok, s lesz belőle mocsár. S ha az aranyfolyamban elmerül a
férfi-jellem, hát a nő hová legyen előtte? A Phæákok népe zsoldjába vesz
mindent, s zsoldba ád mindent. A könnyen gazdagult élvhajhász
szolgálatába áll a szerelem, a művészet, a zene, a szobrászat,
festészet, az irodalom. Foly az örök harcz az erkölcsi életalap, s a
társadalmi rothadás között.

S a mint lazul a családi élet, úgy szaporodik az ó-világ népessége, s
mentül több az ember, annál kevesebb a kenyér. Lassankint kivágnak
minden erdőt, felszántják a helyét, kiásnak minden völgyteknőt,
kihordják belőle a kőszenet; a természet emlői pedig nem kifogyhatlanok,
mint az ősmesék hírlelék: a kizsarolt földön egymást érik a rossz
termést adó évek, az égalj maga is mostohára változik az erőszakos
erdőpusztítások miatt, s a kőszén ára száz év alatt megnégyszereződik.
Az ó-világ embere éhezik és fázik. Itt a harcz az ember és a föld
között.

Ez pedig az elsőnek a vereségével végződik. A túlnépesült ó-világ
kiömleszti szélein a tajtékot. S mindaz, a mit magából kivet, siet az
új-világba. Ott még van tér elég. A jezsuita és a philosoph, a
trónvesztettek pereputyja s a számüzőtt lázadók; a feltörekvő iparos és
a szédelgő csaló, a szabadelvűség martyrjai és a charlatanok, a
találmányok lángelméi és a hóbortok futó bolondjai, a német és orosz
cosmopoliták s az apró népfajok elégületlenei ott találnak korlátlan
szabad tért okos és bolond eszmék, üdvös és kárhozatos vállalatok
megindítására. S az elemek túlszaporodása megváltoztatja Amerika mostani
jellemét. A sok hazasíró eszme befolyást követel Európa ügyeibe. S ez
Észak-Amerikának könnyű lesz. A közlekedés tökéletesülte közel viszi
hozzá az ó-világot. Nagy hadsereget nem kell tartania, mert a fél
világrészben, melyet elfoglal, sehol sincs szomszédja, ha Canadát és
Mexicot is bekeblezte; pénzforrásai kifogyhatlanok, földje gazdag,
bevételei kiadásait húszszorosan túlhágják s nincs kötelezve senki iránt
az ó-világban se érdek, se barátság, se szövetség, se adósság, se
elvrokonság, se hitközösség, se nemzeti rajongás, se mult, se jövendő
által. Fel is használja azt a helyzetét s befolyásának egész
világterhével rá fekszik Európára. Ime az örök harcz az ó- és új-világ
között.

És most gondoljuk hozzá, hogy száz meg száz év mulva is lesznek emberek,
– sokan lesznek, – kik hazájukat szeretik, kik az emberiség nagy bajait
orvosolni törekszenek, – kik a néperkölcsöt nemesítik, – kik a
felvilágosodást terjesztik, – kik a semmiből teremteni, az embererőt
istenerővé emelni igyekeznek; – a «közügy» gárdája még mindig «légió!»
de ezekkel szemben fog állani az a másik óriás, a kinek neve a «Nihil»,
a «Semmi», a ki nem hisz semmit, se Istent, se hazát, se nemzetet, se
túlvilágot, se államot, se emberi törvényt, se családot, se becsületet,
se költészetet; a ki megtagadja a multat, nem bánja a jövendőt, a kinek
nincs más czélja, mint a mai nap, más ura, mint az «én», más törvénye,
mint azt tenni, a mi neki jól esik.

Ime itt az örök harcz «Isten» és az «állat» között – mindkettő emberi
alakban.

Nem így kell-e ennek következni száz év alatt?

Ez nem fantazia, ez nem proféczia, ez tudat! ez ismeret!

S nem önkényt jön-e e tudat nyomában az a hit, hogy ez nem folyhat
örökké így?

Ezen hiten alapul az a mű, a mit irok. Regényem két részre van osztva,
az egyiknek czíme az «örök harcz», míg az lehetetlenné válik; a másiknak
czíme az «örök béke», midőn az kényszerüséggé lesz s megvalósul.

Igaz, hogy egy hypothesisre van építve az egész. Egy találmányra, mely a
világot át fogja alakítani.

Tudom, hogy ezért azt fogják rám mondani, hogy «bolond» vagyok. Hanem
hát igen jó társaságban leszek. Fultonra 1805-ben kimondta a párisi
tudományos akadémia, hogy «bolond», mert azt állította, hogy gőzzel
lehet hajókat hajtani. Greyre a vasutak eszméjeért 1815-ben az
«Edinbourgh Rewiew» kimondta, hogy «bolond». S Stephensont a
gőzmozdonyáért az angol parlament előkelő tagjai az őrültek házába
akarták csukatni 1825-ben.

Én pedig hiszek annak a találmánynak létrejövetelében, a miért čarustól
elkezdve Coxwellig és Lamountainig annyian keresték az ég rejtélyeinek
megoldását, s jártak az égben, nem találva, a mit kerestek. Egyszer majd
megtalálja valaki.

És az fogja a határát kiszabni az örök harcznak.

Az lefegyverzésre kényszerítendi az egymás kiirtására készen álló
milliókat, ágyút, puskát visszaküld a kohóba, azokból dolgozó gépeket
öntet; a lőport elemi csapások elfordítására használja, a katonát
lovával együtt hazaküldi szántani.

Az a trónkövetelőkből csinál békés polgárokat.

Az megszünteti az őrült fajgyűlöletet s megismerteti a testvért az
ellenségben. Az végét veti a diplomatiai fondorlatoknak.

Az feloldja a rabszolgákat s édessé teszi az önkéntes szolgálatot.

Az a dicsvágynak új tért nyit; az a felvilágosodást elterjeszti minden
világrészbe, a vak hitet minden álapostolaival együtt legyőzi.

Az megszünteti az államadót, a vámokat, a monopoliumokat, és mégis
gazdaggá, hatalmassá teszi a kormányokat.

Az helyes arányokat hoz be a kereskedelembe, pénzforgalomba, ész és
tehetség szerint osztja fel a jövedelmet, kijelöli helyét a tudósnak, a
költőnek, a művésznek és a napszámosnak, s elégültté teszi mindegyiket
sorsával. Az megszünteti a szédelgést és a corruptiót.

Az szilárd alapra helyezi a társadalmi erkölcsöket s a családi életnek,
a szerelemnek, az ideálnak oltárait újra fölszenteli.

Az megszünteti a halálbüntetést és a börtönt; s a civilizált társadalom
ellenségei számára talál olyan büntetést, mely az egész emberiségre
nézve áldás legyen, s amazokat megjavítsa.

Az helyreállítja az egyensulyt az ó- és új világ között.

Az győzelemre segíti az emberbarátokat s megadásra kényszeríti az
emberiség ellenségeit, kik álarczot viselnek, vagy nem viselnek.

Az visszahozza a szibériai számüzötteket újra éledt hazájukba.

Az befolyást gyakorol az időjárásra és behatol a természet titkaiba.

Az enyhít uralkodó járványokat és az emberi életműszereket ősépségükhöz
juttatja vissza.

Az kiszárítja a Ganges és La-Plata posványait, a cholera és sárgaláz két
irtóztató fészkét, s megszabadít három világrészt pusztító dögvészeitől.

Az új anyaggal gazdagítja a technikát, melynek mindenki hasznát veszi, s
mely becsesebb lesz az aranynál és olcsóbb a vasnál.

Az kiveszi a tengervízből a milliárd mázsányi ezüstöt s forgalomba
bocsátja.

Az egyik földrész bőségét kicseréli a másikéval. Az kiirtja a pusztító
fenevadakat őserdeik, pusztáik közepén.

Az civilizátiót visz a vad népek közé s világosságot gyújt a más színüek
előtt, és minden embert emberré alakít.

Az a nagy pusztákat benépesíti. Folyamokat vezet a Saharán keresztül, s
megtelepíti Afrika, Ausztrália belsejét, s az emberiség hajdani
bölcsőjéből, mely most sivatag, újra paradicsomot alkot.

Az elveszi a tenger félelmességét, lehetetleníti a hajótörést, az
utraküldött vagyon kárbavesztét.

Az megszünteti a fogadott nőtlenséget s visszaadja a papokat a családi
életnek.

Az a nőnek becsült állást ad a társadalomban, az a gyermeket az állam
kincsének tekinti s akként gondoskodik róla.

Az csak egy pártnak ad létet, melynek jelszava: «munkás hazaszeretet».

Az csak egy vallás számára épít templomot, melynek dogmája: «józan
emberszeretet».

Az meghosszabbítja az embernek a napot s megrövidíti benne a munkát.

Az a becsületszót olyan erőssé teszi, mint a törvény s a lelkiismeretet
teszi elsőfolyamodású biróvá.

Az megkönnyíti az utazást s megismerteti az egész földet az emberrel.

És segít feltalálni azt a földzugolyt is, a melyben a magyar nép ősei
laknak, elzárva a külvilágtól s teremt belőlük számunkra új
rokonnemzetet.

Ezek művem alkotó eszméi.

Ha a tudományom és képzelmem oly erős volna, mint a hitem!

Mert a hitem erős abban, hogy az emberiséget egy-egy nagy eszme viszi
koronkint előbbre, s visszaesést nem enged.

A classikus kor a költészet által emelte fel az embert. A héber az
erkölcsi törvénynyel ismerteté meg. A jézusi tan a szeretet vallásával
váltotta meg. Még hátra van ránézve a legnagyobb tökély fokára emelő
megdicsőités – ez az ismeret.

Az ismeretek diadala lesz az, midőn az a halandó, a ki azt mondja
magáról: «én vagyok az Isten!» leveszi a koronáját azon halandó előtt, a
ki azt mondja: «én vagyok az ember!»

És akkor úgy lehet – nincs a csillagrendszerben lehetetlenség, – hogy a
világalkotó a tökéletesült emberiség számára még a földnek azt a hibáját
is helyrehozza, mely legfőbb oka égalji s időjárási rendetlenségeinknek,
a földtengely elhajlását pályájától.

Ezen fog végződni regényem.

_Jókai Mór._



ELSŐ RÉSZ.  AZ ÖRÖK HARCZ.


EGY KIRÁLY, A KI MEGSZOLGÁLJA A KENYERÉT.

Százegy ágyúlövés a gellérthegyi fellegvárból jelenté Habsburgi Árpád
legmagasabb névnapjának megvirradtát.

Habsburgi Árpád Magyarországnak ez idő szerint dicsőségesen uralkodó
királya, nemkülönben a Magyarországgal szövetséges országoknak
császárja, királya, nagyfejedelme, őrgrófja és a többi.

Huszonhét év előtt, – tehát 1925-ben – a római szent Curia által
«honalapító» Árpád a szentek közé emelteték.

Oka volt a canonisatiónak azon körülmény, miszerint a legmagasabb
királyi anya újszülött fiát egyenesen e névre óhajtá kereszteltetni,
leghívebb népe iránti rokonszenvének tanujeléül.

De mindenek fölött erős védok volt Árpád canonisáltatására az a
nevezetes történelmi adat, mely az első magyar fejedelem fehéregyházai
sírjának fölfedeztetése alkalmával jött napfényre. Hogy a czölöpépítésű
kriptában csakugyan a fejedelem volt eltemetve, harczi paripájával
együtt, azt csalhatatlanul tanusítá az óriási csontváz mellett talált
kard: mely görbe kard volt, arany rúnákkal végig beedzve, mikből a tudós
nyelvészek a valódi ősmagyar irásjegyeket állapították meg, s a betükből
az eltemetett vezér nevét hozták elő. A kard kasza alakja bizonyítá
ázsiai eredetét. De legnevezetesebb volt a czölöpkriptában talált
aranyláncz, mely épen a sisakos koponyát köríté, s melyhez egy hármas
arany kereszt volt foglalva (a minőt manapság is használnak
Déloroszországban a raskolnik sectáriusok). Ezzel be lett bizonyítva,
hogy Árpád fejedelem már a honfoglaláskor, ha confirmálva nem volt is,
de formaszerint keresztyénnek állítható: ami annak az okát is kideríti,
hogy miért viselt a nyelvrokon kazár fejedelem Mén Marót ellen oly
hosszan tartó hadjáratot, a ki ugyanis soknejű volt, tehát Mahomedhitű.

Ekként az archæologok segélyével ki lehetett eszközölni, hogy Árpád
ősfejedelem a pogányok «napmezejéről» a szenteklakta paradicsom számára
ezer év multán diadalmasan átköltöztessék: a mi országos ünnepélyek
mellett ment végbe s alapul szolgált a rákövetkező szentté felavatásnak.

Canoni indoka volt e canonisatiónak az, hogy Árpád, ki egy egész népet
kihozott a pogányságnak világrészéből, Ázsiából, s azt a keresztyénség
keblébe átvezérelte, méltán sorozható a «hittérítők» legnagyobbjai közé,
s miután ellene az «advocatus diaboli» sem tudá bebizonyítani, hogy vagy
napimádó, vagy tűzimádó, vagy izmaëlita, vagy buddhista, avagy
fetish-tisztelő lett volna: ellenben historiailag bebizonyítható, hogy
egynejű, jámbor életű férfi volt, sőt a lerombolt római bálványok,
melyeket az archæologiai társulat istentelen kegyelettel ismét muzeumba
gyűjtet, tanuskodnak a felől, hogy Árpád a bálványimádókat buzgalommal
üldözte, s miután a szentté emelendők négy fő virtusa: «bölcseség,
igazság, vitézség és mértékletesség» kimutatható volt benne, de főleg
oly szent ember tanutétele folytán, mint Julian Dominicanus barát, ki
Árpád őseit a Volga mentén felkeresve a XIV-dik században, azoknál semmi
nyomát a schismának fel nem találta: ennélfogva XI. Pius pápa egy saját
maga és minden bibornokai által aláirott bullában kihirdeté, hogy
«honalapító» Árpád a szentek közé emeltetik s nevének a keresztény
gregorianus naptárban julius 15-én hely adatik s ezáltal Árpád ősapánk a
«septem honores» kultusában részesült: 1) neve a catalogus sanctorumba
tétetett, 2) litániába fölvétetett, 3) tiszteletére templom épittetett,
4) nevének ünnep szenteltetett, 5) bucsujárás napjává tétetett, 6) képe
körfénynyel elláttatott, és 7) csontjai ereklyéknek nyilváníttattak.

Méltó oka volt a canonisatiónak pedig az, hogy a szomorú korszakban oly
balcsillagzatok jártak Európa fölött, melyeknek befolyása alatt a még
mindig rómainak nevezett, de Rómát elhagyni kényszerült egyházi
fejedelmi curia koronás fejével együtt legbiztosabb menedékét találta a
«négyfolyamú» országban, mely az által, hogy a pápa Pozsony városát
választá lakhelyéül, elérte azon dicsőséget, melylyel Hunyady Mátyás
király biztatá egykoron, hogy «czimerének kettős keresztjét
meghármasodva» láthatá.

Tehát 1952-ik julius 15-kén százegy ágyúlövés hirdeté szent Árpád
napjának megvirradtát.

Ő felségét már nem álmából ébreszték föl az ablakreszkettető
üdvdördületek. Árpád király nem szokott reggeli öt óráig aludni. Hiszen
csak az az idő az övé, a mikor az egész világ alszik: a hajnali órák; ő
felsége már ekkorra mindennapi hideg vízben fürdésével elkészült,
azontúl egy órai gyalogsétát végzett a várkertben egyedül, kiséret
nélkül, s az első ágyúlövésnél már ismét hálószobája ablakában áll,
melyről Pestre s a rákosi rónára látni.

Fejedelmi látvány!

A nap épen akkor bontakozik ki egy felhőcsoport közül, s éles
fényküllőket lövell szét az aranyhomályos égen, s az aranyos alapra
látszik rárajzolva a nagyszerű város kékes, árnyékos kőtömegeivel. Az
óriás Duna partjain nagy messzeségben vonul le a pompás paloták
sorozata; a hajdani füstokádó gyárak az ujpesti telepig vonultak hátra;
a soroksári külvárosig hat álló hid igázza le a folyamóriást s a
Rákoson, Czinkotán túl terjedő ligetek, erdők közül elszórt mulató lakok
csúcsai villognak elő.

A feljövő nappal szemközt nézve az egész város egy tömeggé olvadva
látszik, melyből csak a templomok, városháza, a parlament palotája s a
basilika érczkékes domja magaslanak elő, az egész kép a városunkat
jellemző, nem annyira egészséges, mint festői ködben látszik elmerülve.

(Még aztán valami másba is el van merülve a város minden palotáival és
városház tornyaival együtt: az adósságaiba. – De ez már nem pittoreszk
látvány.)

Csupán egy órási jel emelkedik ki magasan a ködökből, valamennyi
toronynál magasabban: az új «münszter» tornya. A hajdani szinháztértől a
bécsi-utczáig terjedő házcsoport helyén egy új székes egyház emelteték,
góth stylben; huszonkét év alatt készült el; s létrejöttéhez ez idő
alatt az összes magyarországi klérus összes jövedelmének egy
tizedrészével járult. Ez a münszter is «Szent Árpád» nevet visel s a
király keresztelésének napján tétetett le alapköve.

Ez az egy emelkedik ki az összes város mindennemü ködeiből.

A messze elterülő városon túl szabályos félkört alakítva látható kilencz
váracs, csillagsáncz tömör védműve: Budapest ez idő szerint elsőrendű
táborhely; a budai oldalon hat váracs védi, összesen tizenöt, miket
körvasut foglal össze.

S a mint a százegyedik ágyúlövés elhangzik, a tizenöt váracsnak 11 és
fél hüvelyk átmérőjü érczszörnyetegei még hat-hat lövést bömbölnek a
városra s e légreszkettető hangverseny után egyszerre kétszáznegyven
léggömb emelkedik ki a tizenöt csillagsáncz falai közül, mik ezer mérte
(métre) hosszaságú köteleken tartva s egymáshoz fűzve, az új strategia
vívmányát mutatják fel; a mikből az ostromló sereg fejére trinitrin,
durranilin, dynamit, nitromannit és pyroxilin lövegeket lehet hajigálni,
a nélkül, hogy az röppentyüivel a mennyei tűzaknákat elérhetné; legfőbb
rendeltetésük levén pedig az ostromló léggömbök hasonértékű
ellensulyozása.

S mind a kétszáznegyven hadi léggömb köröskörül fel van lobogózva ő
felsége minden országainak színeit képviselő zászlókkal, míg a
városházak s az óriási münszter tornyaiból egy-egy hosszú, földig lengő
szőnyeg, veres-fehér-zöld-, lebben a reggeli szélben alá. Átveszik végre
a lövöldözési hangversenyt a Dunán horgonyzó gőzösök, monitorok és hadi
hajók, s arra, mintegy repülni induló erdő, zászlókat ölt minden árbocz,
a dokkok, kikötők árboczfái; s egy villanyütésre legöngyölődik a
Gellérthegy ormától a városház tornyáig kifeszített sodronyról a Duna
fölött huszonhárom zászló, ő felsége valamennyi országainak czímereivel.

A nap egészen kilép a fellegek közül s akkor bearanyozza az egész
látványt. A természet és az ember pompája együtt! A székesegyházak
harangjai megkondulnak, mély zúgásaikkal felbátorítva a kisebb kaliberű
harangokat is a közbeszólásra s az egész városban egy folytonos
dobpörgés uralkodik a reggeli zsivajon, melynek zajában egy
végeszakadatlan érczkigyó kezd alá tekergőzni a budai vároromról végig a
középlánczhidon, az aldunasoron, tovább ki az erzsébetfalvi rakparton; a
feje az érczkigyónak a roppant vasuti raktárak mögött tünik már el, s
teste még tovább vonaglik, ragyogó aczéltüskéivel, még mindig huzódik
alá a várkapuból. Ötven válogatott lövészezred és megannyi
honvédzászlóalj, ez az érczkigyó.

Azonban ő felségének nem sok ideje van e látványon elmerengeni, mert ime
jő már az a nevezetes férfiu, a ki minden királyoknak parancsol: a
főkomornyik. Számára mindenkor nyitva minden ajtó.

Jön jelenteni ő felségének, hogy itt az idő az öltözködésre.

Ő felsége katonás rendhez van szokva, s belátja, hogy ennek meg kell
történni.

Legelőször is rendelkezésre bocsátja magát a főudvari borbélynak, ki
állát simára megborotválja; azután jön a főudvari fodrász, ő felsége
gesztenyeszinbe játszó szőke hajzatát rendbe szedi és bajuszának
magyaros jellemét fentartja. Következik a főudvari szabó, ki ő felsége
számára elhozta a biborszínű új fejedelmi egyenruhát, melyet ő felsége a
mai ünnepélyen viselendő lesz.

Ő felsége úgy találja a felpróbálás után, hogy az öltöny kissé nagyon
bő.

A fő udvari komornyik megjegyzi erre, mély alázattal párosítva a
hivatalos csalhatatlanság biztos tudatát, miszerint nem lesz az olyan
bő, mihelyt alá jön az «ing».

Ő felsége kérdőleg tekint rá, hogy miféle ing?

A fő udvari komornyik előveszi a hóna alatt tartott skatulyát s abból
kihúz egy rejtélyes öltönydarabot, a minek láttára ő felsége nagyot
sohajt s lecsüggeszti a fejét.

– Hát megint?

Az az ing egy pánczéling.

Húsz rét tafota erősen össze-vissza varrva selyemmel képezi ezt a
pánczélt. Feltalálója, ki ezt felajánlá, saját testén állta ki a próbát,
puskagolyóval húsz lépésről, revolverrel közvetlen közelből engedve
magára lövöldöztetni, a pánczélt nem birta a golyó átszakítani. E
pánczél neve «gambisson».

– De hát minek ez? szólt ő felsége szomoruan.

A fő udvari komornyik oly mélyen húzta a fejét a vállai közé, a hogy
csak ezt emberi csontalkat engedi; de kérlethetlen maradt.

– Felség, ezt fel kell venni. Az olasz király ő felségére kétszer lőttek
rá, a franczia köztársaság elnökére háromszor, az angol király ő
felségére négyszer, a spanyol királyra csak egyszer, de nyolcz
fegyverből, a szerb királyt el is találták, az orosz czárt nem is
említve, s mai világban a lőeszközök már oly fokra tökélyesültek, hogy
meglehet valakit lőni egy tollszárral, egy plajbászszal, egy
szivarszipkával, sőt a kabátujjba elrejtett tölténynyel, mint a hogy
Mahmud szultán ő felsége ellen utóbbi időkben merényeltetett. Fölséged
élete az országáé. Ezt az inget viselni kell. Ünnepély lesz, a hol
kétszázezer ember gyűl össze; sok idegen lesz ott; ötvenezer katona tesz
üdvlövést. Tízféle ország követsége jön közel felséged testéhez,
negyvenféle üdvözlő küldöttség. Ilyenkor szükséges ez az ing. A
családtanács és a minisztertanács így határozta.

II. Árpád király belátta, hogy szót kell fogadnia. Megadta magát
sorsának: felölté a húszszoros tafotát királyi öltözete alá. S oda künn
29° volt a meleg, Reaumur szerint.

Habsburgi Árpád arczvonásai legelső ősére emlékeztetnek; az lehetett
ilyen, mikor még egyszerü helvécziai gróf volt; mikor a vadászaton a
haldoklóhoz siető lelkész előtt leszállt a lováról, s átadta azt neki,
hogy átmehessen rajta a megáradt hegyi patakon; mikor még Habsburg
grófjára nézve nagy dicsőség volt az, hogy Zürich város megválasztotta
kapitányának, s mikor még Habsburg grófja apró rablólovagok ellen
védelmezte a szorongatott városi polgárokat, s tizenketted magával
nyargalt fel Utliberg várába a nemesi zsiványokat leküzdeni, s úgy
foglalgatott el apró székhelyeket, trónocskákat egymásután, hogy a
baseli püspök ijedten kiálta fel: «no uram Isten, ugyan erősen ülj a
székedben; mert még abba is bele ül!»

Hosszukás arcza, boltozatos homloka, széles alsó ajkai a családi
jelleget tüntetik fel rajta, melynek valami rokonszenves hatást
kölcsönöz a méla kifejezésü aczélkék szem, mely inkább egy ábrándozó
philosophot árul el, mint egy uralkodót; hanem egy vékony redő a két
szemöld között, mely a magas homlokot kétfelé osztja, akaraterőt
gyaníttat. Arczszine halavány, a mi annál feltünőbb, mert minden belső
indulatra élénken el szokott pirulni. Ha keserv, ha gyászhír, ha
csalódás éri, ha harag hevíti, ha nehéz itéletet kell kimondani:
olyankor megjelenik arczán ez a tűzpír, olyankor lesüti szemeit,
összeszorítja ajkait. A király uralkodik önmagán. S csak akkor szól vagy
tesz, midőn arczáról ez a pír eltünt.

Engedte feladatni ruháit.

A selyempánczél ügyes viselet; enged mozogni s a termetet még emeli.

Mikor készen volt az öltözéssel, melynél semmi udvaroncz nem volt jelen,
parancsolá, hogy bocsássák be az udvari gyóntatót.

A királynak bűnei is vannak. Más embernél tán nem is bűnök azok; de a
királynál igen. Más ember ha szerelmes, hát szeret: ha boszús, hát
boszut áll; de a királynál bűn az mind, mely feloldozásra vár. S II.
Árpád király vallásos érzelmekben növelteték, mindkét őséhez méltón:
Habsburgi Rudolfhoz szintugy, ki megkoronáztatásakor az ellenségei által
eldugott jogar helyett a feszületet vevé kezébe; – valamint I-ső
Árpádhoz, ki hasonló ünnepélyesség alkalmával az ő és apostol társai
vérét egyesítő kehelyből ivott, a mi oly eleven hasonlatossággal bir a
mi urunk megváltónk által alapított szertartáshoz.

E kegyes foglalatosság után következik a főudvarmester, és a
főczeremonia-mester, kik a képtárban várakoztak ő felségére.

A főudvarmester átnyujtá ő felségének egy bársonyvánkoson azon
rendjeleket, miket e napon kell viselnie, a bárányt az aranygyapjuval, a
vaskoronát a kétfejű sassal, a porosz négy fekete sast és egy veres
sast, az orosz kétfejü fekete sast a benne foglalt egyfejü fehér sassal,
a svéd négy serafim főt, a badeni szárnyas oroszlánt, a guelph fehér
paripát, az angol sárkányt, a török félholdat s a dán fehér elefántot, –
ő felsége mosolyogva jegyzé meg: «hisz az egész zodiacus rajtam van
már».

Mire az udvarmester, ki elmés aperçüiről hires, találóan jegyzé meg:
«akkor felséged e zodiacus közepett maga a nap».

(A hogy ez adoma még az nap az esti lapokban olvasható volt.)

Ezután a főczeremonia-mester terjeszté elé leghódolatteljesebben a mai
nap végbemenendő programmját, óranegyedi pontos kiszámítással; melyet ő
felsége egyszer átolvasott s erős emlékező-tehetségéről tett tanuságot,
midőn azt mondá, hogy most már tudja az egészet.

Hét órakor kivonulás a királyi várból, keresztül a pesti első sugáruton
a Rákoson összpontosított csapatok szemléjére, ugyanott fél kilenczkor
tábori mise, kilencztől tízig a csapatok elléptetése tábori zenével, fél
tizenkettőre visszatérés a királyi várba, tizenkettőig villásreggeli en
famille, fél egykor a diplomatiai testület üdvözleteinek elfogadása,
mely ezuttal, alább előadandó okoknál fogva, a szokottnál hosszasabban
fog tartani; azután az országos testületek, alsó, felsőházi és
cislajthán reichsrathi küldöttségek tisztelgése, a magas klérus,
Budapest, Bécs, Prága, Lemberg, Zágráb és Triest városainak
személyesített hódolata, mely eltart három óráig; három órakor
kikocsikázás, a kelenföldi népkertben tartandó népünnepélyre, ott a nép
örömteljes hódolatnyilvánításainak legkegyelmesebb elfogadása; onnan
docksokon keresztül hadi monitorokkal visszatérés, vízi szín-ütközet
útközben; onnan a Galveston-féle ballon captiffal a légen keresztül a
vár erkélyére visszatérés; – öt órakor diplomatiai ebéd és cercle,
negyven különböző rendű és rangú embernek hétféle európai, két ázsiai
élő, azonkívül latin és ó-görög holt nyelven való megszólítása; hét
órakor a pesti drámai szinházba, onnan az operaházba, onnan a
népszinházba, onnan a víg szinházba, s végre a budai várszinházba teendő
legmagasabb látogatás. Tíz órakor a legmagasabb családtagok elfogadása
és souper, tizenegy órakor a kivilágított városok megtekintése nyitott
hintóban; tizenkét órakor rengetegtakarodó (monstre czapfenstreich) mind
az ötven ezred zenekarai által végrehajtva – ezzel a nap befejeztetik.

A nap programmja a legnagyobb pontossággal lőn megtartva; nagyszerű volt
a látvány, mely ő felsége elé tárult, midőn az Andrássy sugárúton végig
lovagolt fényes kiséretével, kétfelől csupa palotasor, kettős terebély
fasorokkal szegélyezve, ékszerész boltok, miknek kirakatai három
emeletig fölmennek, roppant vendéglők, urasági hotelek aranyozott
erkélyekkel, a börzeépület korinthi oszlopcsarnokával; a Pantheon
renaissance izlésü kupolájával, melynek felső homlokzatát valamennyi
magyar király, alsó estradeját valamennyi magyar királyné szobra
ékesíti. Előtte a roppant téren a szabadság colossalis érczszobra
nagyszerű domborművekkel gazdag talapzaton, az operaház, a hyppodrom, a
miniszteriumok palotái, a világtárlat roppant épülete, a téreken művészi
faragványokkal díszes szökőkutak s e két mértföldnyi hosszuságú utczán
végig süt a felkelő nap. Csak fény van e képen, semmi árnyék.

De egy árnyék még is van. Ő felsége tafota pánczélja, mely elrontja az
egész élvezetet.

Nagyszerű volt a rákosi Mars mezőn a tábori mise is, s a csengő zenével
végig vonuló ötven ezred sorgyalog, ötven zászlóalj honvéd és negyven
escadron lovas, melynek végigvonulása másfél órát vett igénybe, s minden
a legnagyobb præcisióval hajtatott végre. A sorlövések egyszerre
dördültek el és senki agyon nem lövetett: a főparancsnok táborszernagy
által ő felségének átadott rapportban nem volt több beteg följegyezve 20
tisztnél és kilenczven közvitéznél, kik a roppant nyári hőségben a
feszes egyenruhában kidültek a sorból.

És ő felsége fölött őrködött a gondviselés, hogy pánczélinge,
nyusztprémes mentéje és nyusztkalpagja daczára, semmi változása nem
történt.

A katona legalább mehetett azután a maga finoman elkészített gulyáshús
conserveját elkölteni, de ő felségére nézve még hátra volt az üdvözlő
küldöttségek elfogadása a királyi várban.

S ez nem olyan könnyű feladat, mint hajdanában, midőn az uralkodók
névnapi üdvözleténél a felköszöntést az összes diplomatiai testület
nevében elmondá a pápai nuncius; azzal készen voltak. Azóta a világ
felbomlott. A pápa elhagyta Rómát, később Avignont is; s egy ideig
Maltában időzve, végre Pozsonyba menekült, s erős ellentétben volt a
világi kormányokkal. Azonkívül Magyarországra menekültek az európai
államoknak változás következtében eltávozott fejedelmei, volt itt
nápolyi és spanyol Bourbon, Welf, Bonaparte és Orleans, Romanow,
Chambord, Coburg és Karagyorgyevics dynastia: s azoknak a monarchia mind
menedékjoggal és protectioval tartozott, úgy hogy egy időben kétféle
teljes diplomatiai corps működött az udvarnál, egyik a legitim, de
elűzött prætendenseké, másik az illegitim, de tettleges hatalomé. S
aztán egyiktől sem lehetett rossz néven venni, ha boldog névnap
kivánásához mindegyik hozzácsatolta a maga partikularis óhajtásait, a
mik egymással tökéletes ellentétben álltak, s miután ezekre ő felségének
nem csak olyan okos választ kellett adni, a mivel egyiket se sértse meg,
hanem még mindenkinek a saját nyelvén kellett válaszolnia, azon időben a
franczia nyelv diplomatiai általánossága a nemzetiségi elv érvényre
jutása által meg levén szüntetve: tehát spanyolul, angolul, francziául,
németül, románul, olaszul, szerbül, görögül és törökül (az orosz nincs
közötte, hogy miért nincs? azt majd megtudjuk később): ebből látható,
hogy a magyar királynak 1952-ben annyi nyelvészeti ismerettel kell
birnia, mint az összes tudós akadémiának en masse.

A trónterem 38 foknyi meleget mutatott, mikor mind ennek vége lett.

És a selyemgambisson azt beszéli ezalatt ő felségének, hogy a tisztelgő
diplomaták közt van kettő, a kinek az ura egyenesen az ő trónjára
áhítoz: van négy, a ki országainak egy-egy darabját reméli tőle
elvehetni: van kettő, a ki meg akarja őt házasítani kiállhatlan
királykisasszonyokkal: mind valamennyi szeretné őt mind a többivel
összeveszíteni; a selyempánczél azt beszéli, hogy a magas klérus
kenetteljes oratora egy mellékág idősebbjét pártolja mint præsumtiv
trónörököst, jó ultramontán érzelmei miatt; – hogy az alsóház alázatos
szónoka republikánus érzelmű és szabadkőműves, hogy a felsőház
rendjelrakott szónoka neheztel a királyra azért, hogy hétköznap polgári
ruhában jár s tudósokat is hí meg az asztalához, sőt a felső házban is
helyet adott a könyvmolyoknak, hogy Bécs neheztel rá Budapestért,
Budapest Bécsért, Prága mind a kettőért, s Zágráb azért, hogy miért nem
ő mind a három. A selyempánczél azt beszéli a királynak, hogy mindezek
az üdvözlő, hajlongó, édesen és savanyuan mosolygó alakok futnának
egymástól, ha egy arany abroncs nem tartaná őket össze, s azt az arany
abroncsot az ő homloka viseli… A selyempánczél igazolja lételét.

Következik a kelenföldi népünnep. Itt van most a főváros legszebb
népkertje, mely százezer embernek ád helyet. A nép mulat! Van circus,
caroussel, czigányzene, kintorna, táncz, bűvész, bohócz, kötéltánczos,
állatmutogató, tombola, szamárverseny; a vendéglők, csárdák telve. És a
merre csak ő felsége elhalad, mindenütt tódul eléje a nép, s harsogó
éljennel fogadják, kisérik. Czigányzene, kintorna félbehagyja a
megkezdett csárdást, polkát s rázendíti a néphymnust.

A selyempánczél pedig azt beszéli, hogy az a lelkesült néptömeg egy
percz előtt minden trafikánál a dohány miatt, minden sörháznál a söradó
miatt skallirozott a király ellen, mintha az pipázná el valamennyinek
dohányát s az inná meg valamennyinek a sörét, borát.

A népünnepélyről a dunai szinütközetre került a sor, melyben ő felsége
egy újabb szerkezetű víz alatt járó monitoron vett részt. Az egész
színütközet alatt azt beszélte neki a selyempánczél, hogy az orosz
nagyherczeget, Pált épen ily alkalommal vetteté a levegőbe egy veszett
roskolnik; s ennek a monitornak a legénysége – dalmata!

Végre a légen keresztül röpült fel ő felsége a királyi vár erkélyeig,
egy óriási léggömb csónakjában, a léggömb tetején ülő æronautának
hűségére volt bízva az alatta lebegők élete: egy meggyujtott gyufa elég
az egész léggömböt egyszerre fellobbantani, s az æronauták mind
internationalisták.

De azért bármit beszélt is a pánczél, ő felségének arcza nyugodt maradt,
s míg környezete urainak vörösre pirult ábrázatjairól csorgott a
veríték, ő felségének az arcza még csak fel sem hevült.

Következett a családi üdvözlet zárt ajtók mögött. Korábbra nem lehetett
ezt a számot tenni; mert a család vezértagja, Mária Clara
főherczegasszony későn kel, és a főherczegek mind főtisztek, kik
brigadeokat vezényelnek a nagy katonai szemlén.

A család nagyon számos tagból áll. Mindannyinak szives üdvkivánatát
Mária Clara főherczegasszony tolmácsolja. Ő felsége sorba öleli s
csókolja rokonait.

Hanem az atlaszgambisson még itt is rajta van, s ez azt beszéli, hogy a
hány családág, annyiféle érzelem. Egyik ág a hagyományokat tartogatja,
absolutisticus hajlamokat, jezsuita elveket, német hegemonia utáni
vágyakat, a saint alliance újra felélesztését; a másik ág Magyarországon
települt meg, beleélte magát a nemzeti szokásokba, népszerüséget
szerzett; vannak mellékágak, miket polgári vérvegyület tett külömbözővé,
azok tüntetőleg democraták, s maga a vezértag neheztel rá, mert az
általa beczézett angol királyi herczegnővel tervezett házasságot
visszautasította.

Következik az udvari ebéd. A menu királyi. Ő felsége mindabból nem izlel
egyebet, mint a szokásos rostbeafet, s nem iszik hozzá egyebet egyszerű
somlyainál. A selyempánczél eszébe juttatja, hogy a férfiágon utolsó
Árpád-ági királyt úgy ölte meg az asztalnoka, hogy mérgezett hegyü
késsel szelte föl előtte a halat; az asztalnok a király előtt kóstolá
meg a halat, maga a kés nyele felől választván, a királynak pedig azt a
részét nyujtva belőle, melyet a kés hegye ért.

Átellenben a királylyal ül az északamerikai államok követe, s a menu
hátlapjára jegyezget valamit.

Ő felsége észreveszi azt s az asztal utáni cercle kezdetén megszólítja a
követet, mit jegyzett fel magának?

– Azt, Sire, hogy a mit felséged az ebédnél elköltött, az megér három
shillinget. (Egy forint ötven krajczárt.)

A selyempánczél kiegészíti az észrevételt. És ezért a három schillingért
ő felségének 4800, mondd: négyezer nyolczszáz emberből (pardon! úrból)
álló udvari személyzetet kell jóltartania mindennap.

Következett a szinházba menetel. A méltányosság úgy kivánja, hogy a
király ne csak egy szinházat látogasson meg, de mind az ötöt. A drámai
szinházban megnézte egy históriai nézőjáték első felvonását, az
operaházban egy új dalmű második felvonását, a népszinházban egy tündér
paródia harmadik felvonását, a víg szinházban egy érzékeny családi dráma
negyedik felvonását, s még a budai szinházba elég jókor érkezett, hogy
egy pályadíjnyertes vígjátékban megláthassa a boldog szerelmesek
összekelését.

Összefüggést képezett mind az öt között a selyempánczél, mely folyvást
arról beszélt, hogy két franczia császárt épen ilyen szinházba kocsizás
alkalmával akartak a levegőbe vettetni.

A gambisson csak késő éjfélre, a rengeteg takarodó után hagyhatja el ő
felsége felkent testét; a mikor aztán újjászületve érzi magát, hogy nem
hall több néphymnust, se ötven zenekar, se egy szál kintorna által
közrebocsátva.

Ez volt az első napja a hétnek.

Hanem ez még csak a mulatság napja volt.

Most következik még a hat munkanap!

Első munkanap a kaszárnyák megvizsgálása délelőtt, a vadász
zászlóaljaknak az új præcisiós fegyverekben próbatétele. Ez új fegyverek
6400 lépésre hordanak, felül távcsővel vannak ellátva: ő felsége maga is
megkisérti a czéllövést, természetesen mindig szeget talál. Ez eltart
délig. Délben a ministerek terjesztik elő az országgyűlés által
elfogadott törvényeket ő felségének aláirás végett, megmagyarázva, miket
változtatott az eredeti javaslatokon a két ház. Étkezés alatt az udvari
felolvasó adja elő a napi lapokból kiszemelt érdekesebb közleményeket.
Délután egy új rendszerű tűzakna fölvettetése pyronommal a János hegy
alatt; visszaérkezéskor a külföldről jött üdvözlő táviratok elfogadása s
azokra válasz-adás, a főhadszertármester jelentéstétele az új
huszárcsalmák tárgyában, este udvari hangverseny; annak végeztével
vasutra kelés, hogy éjszaka utazván, reggelre Bécsben lehessen ő felsége
a birodalmi tanács új ülésszakát megnyitni a trónbeszéddel. A trónbeszéd
után mindjárt mind a két cislajthán ház személyenkinti bemutatása
előzetes templomba menetellel, csapatszemle és még az nap éjjel
visszautazás Pestre.

Kihallgatási nap!

Kétszáz folyamodó, a ki magát mind gyermeknek nézi, a királyt pedig
apjának, a ki az ő sorsát tartozik elintézni. Szükölködő özvegyek
alamizsnát, hivatalnokok előléptetést, pervesztett adósok itéletük
megsemmisítését kérik. A király nevenapján született fiugyermekek szülői
keresztapának hívják ő felségét. Dalárdák és sakklubok pártolásért
esedeznek. Irók és különösen irónők munkáik dedicatiójával fejezik ki
hódolatukat. Festők, fényképészek igénylik, hogy a király üljön előttük
egy órácskát, elkészítendő arczképe végett. Rokkant vitézek jönnek
dicsekedni mankóikkal, sebhelyes tetemeikkel. Kaczér asszonyságok
pukkerliznek, szemérmetes leánykáikat bemutatva abban a hitben, hogy
majd a király szeme megakad valamelyiken. Félőrült mechanikusok
terjesztik a király elé bonyolódott találmányaik kimagyarázhatatlan
terveit. Paraszt asszonyok térdelnek elé keserves instántiákkal s
elsirják a mondanivalókat. Egész világ által méltatlanul üldözött
martyrok jönnek appellálni a legfelsőbb biróhoz; nagyravágyó szatócsok
rimánkodnak az engedelemért, hogy boltjuk czimerére odairhassák e szót:
«udvari.» Leégett templomokra könyörögnek segélyt kerekhasú előljárók.
Denunciansok kullognak elő titokteljes feladásokkal. Száz esztendő előtt
eldült urbériség dolgát felforgatni tápászkodnak fel falusi deputatiók s
mutogatják zsiros okirataikat. Financiális zsenik ajánlják fejedelmi
jutalom reményében arcanumaikat, mikkel egyszerre ki lehetne fizetni
minden államadósságot. Vándor muzsikusok prætendálják, hogy engedje ő
felsége magát megkinoztatni általuk egy udvari estélyen. Feloszlatott
egyletek előljárói dobbannak elő panaszt tenni a miniszter ellen.
Aszályverte vidékek küldöttei vizet kérnek; Tisza-elöntötte népek földet
kérnek; ragálylátogatta városok levegőt kérnek. Minden ember kér
valamit, elvisz valamit, hozni senki sem hoz semmit. A legtöbb
folyamodásra az udvari főpénztárnok és a magán chatuille válaszol.

S hogy jól végződjék a nap, ő felségét meginvitálja az
egészségügyminiszter, hogy látogassa meg a kórházakat, ő felsége
megjelenése igen jó hatással leend a betegekre. A tábori kórházban
kiütött a kórházi üszög, a polgári kórházban a himlő dühöng s a budai
ideiglenes lazarétum a typhus áldozatai számára van berendezve. Ő
felsége azokat mind sorba járja s saját tapasztalata után győződik meg
az azokban uralkodó rendes s gondos ápolás felől. Éjszaka utazás
Zágrábba, a horvát országgyűlést megnyitni horvát nyelven tartott
trónbeszéddel; az nap bemutatás, csapatszemle, visszautazás Budapestre.
Utközben minden állomáson deputatiók, felköszöntés, viszonválasz, semmi
alvás.

Ötödik nap a tanintézetek, jótékonysági egyletek meglátogatása, egy
országos dalárda s egy hitvallástalan betegápoló egylet zászlójának
felszentelése, egy új entrepot alapkövének letétele, ülés egy
arczképfestő előtt, ki a legmagasabb képmást az Árpád gabonacsarnok nagy
terme számára készíti. Este előkelő műkedvelők szinpadi előadása,
melyről nem szabad elmaradni, s melyet végig kell nézni.

Oh, mint szeretne a király csak három perczig ember lenni, ember lenni s
egy három perczig tartót ásítani.

Pedig még mindig nincs gondoskodva ő felsége számára egy nyugodt
éjszakáról. Midőn legmagasabb fejét álomra készülne hajtani, megszólal
dolgozó asztala fölött a villanyos csengetyű, mely azt jelzi, hogy ő
felsége számára magántávirat érkezett. A miatt ismét iróasztalához kell
ülnie. Az érkezett sürgönyt Londonból küldték, szentpétervári
tudósításokat foglal magában. A sürgöny hosszú és chiffrekben van
szerkesztve, miknek megoldási kulcsát egyedül a király birja. S ez igen
tekervényes rendszer, minden szót más kulcs old meg bizonyos jelmondat
betüi szerint. A hajnali napsugár ott találja ő felségét még iróasztala
mellett. Hanem a király ezuttal már ember volt, elaludt, a félig
megoldott sürgönyre lehajtva fejét.

A hatodik nap vasárnap. Ő felsége nem csak a misén jelenik meg a szent
Árpád székesegyházban, hanem az egész délelőttöt arra fordítja, hogy a
protestansok, ó-hitüek és héber vallásuak templomaiban is fölkeresse a
szent szertartásokat, nehogy valamelyik hitfelekezet háttérbe téve
érezze magát s e miatt zugolódjék. Tizenkét órakor pedig
minisztertanács. Több miniszternek sürgős előadnivalója van.

Ő felsége miniszteriuma többféle nézetet képviselő elemekből van
összealkotva.

A XIX-ik századbeli pártkülönbségek természetesen nem léteznek már
többé. Jelenleg kétféle pártárnyalat van, a miket így neveznek: «a
kemény kéz,» és a «lágy kéz» pártja. Hanem azt a két fogalmat aztán
megint értelmezi mindenki a saját kedvencz themája szerint. Mást értenek
alatta Cislajthaniában, mást Magyarországon, mást a lengyelek, mást a
horvátok, mást a papok, mást a főnemesek, mást megint a külországi
prætendensek, mást a finánczbárók, mást az udvaronczok s minden
felfogásnak megvan a maga pártja, pártvezére minisztere, országgyűlési
szónoka, hirlapja, bankárja, exkirálya, exminisztere, udvaroncza,
udvarhölgye; elágaznak azok a királyi család tagjai közé; néha ketten
egyesülnek, hogy egy harmadikat megbuktassanak; néha egy harmadik
felhasználja a másik kettőt hágcsónak, s mind valamennyien untalan a
királyi palástba fogóznak, azt el nem eresztik, egymást gyanusítják,
beárulják, a királyt egymással ijesztgetik és semmi egyéb feladatot nem
ismernek, mint valakit kiszorítani a székéből, hogy egy más valakit abba
beleszoríthassanak.

Ezért minden minisztertanács egyuttal miniszterek összeveszése,
miniszterkrizis, mely betegséget a királynak kell végig kiszenvedni.

Legelőször is jön a külügyminiszter, az előadja a küludvaroktól nyert
tudósításokat; Anglia duzzog a visszautasított házassági frigy miatt, a
német császári udvarnál nem jó szemmel nézik a Romanow-család egyik
sarjának s a Welf királyi családnak adott menedéket. Francziaország az
itteni jezsuita fondorlatoknak tulajdonítja az ottani socialis
zavargásokat s felvilágosításokat kér. Olaszország újból ajánlatokat
tett a dalmát tengerpart megszerzése végett; de ezuttal már nem az
osztrák-magyar monarchiát kinálja meg pénzzel, hanem Törökországnak
kinál száz milliót, ha ez cserében Triesztért átengedné Magyarországnak
Albaniát. Ez annexióra most kedvező alkalom volna, miután ez idő szerint
a belzavarokkal elfoglalt Oroszország Szerbia aspiratióit Bosniára nem
gyámolíthatná. Oroszországból egyébiránt semmi hiteles tudósítás
nincsen.

A közös hadügyminiszter alig várhatja, hogy szóhoz juthasson. Ő tudja,
hogy Oroszországban mi történik? Az orosz respublica borzasztóan
fegyverkezik. A roppant néptömegek, mik a nemesség ellen fellázadtak,
foglalkozást keresnek, s valami nagy organisaló talentum alakítja át a
hadsereget. Éjszakamerikai kéz dolgozik benne. A hadi léggömböket, miket
eddig csak várostromokhoz használtak megdöbbentő sikerrel, most újabban
csatatéri működésre alkalmazták, melyben a lovasság is szerepet játszik.
Ezt okvetlen utánuk kell csinálni; egyelőre két ezer léggömb alakítandó
zoopissaval éghetlenné tett tafotából, a mi húsz milliót fog tenni a
rendkivüli kiadások rovatában. Az is tudva van már, hogy az orosz
hadsereg válogatott csapatai nemez-pánczélt kaptak, mely a mi ólom
golyóinknak ellenáll; ez ellen most mind a tíz millió töltényt, mely az
arzenálban hever, aczélvégű hegyes golyókkal kell elláttatnunk, s
részünkről a gyalogságot legalább vulcanisalt kaucsuk mellvérttel
megoltalmaznunk, a mi újból tizenöt milliót veend igénybe. Az is
bizonyos, hogy az orosz hadseregnél szándékoznak a detonans golyókat a
kézi fegyvereknél is behozni, czélszerű lenne őket ebben megelőzni.
Mindenek felett ajánlatos azonban a lovasság létszámának hadilábra
emelése és valamennyi ágyunak revolver-ágyuvá átalakítása. A vasból
öntött hordozható váracsok száma ötvenről százra felemelendő, s azok a
galicziai határra rendelendők, a vasuti csomózatoknál pedig haladék
nélkül felállítandók a «dicsődék,» melyek által legrövidebb idő alatt
legnagyobb fegyveres tömeg összpontosítható a veszélyeztetett pontokon.
Mindez nem fog kevesebbet tenni háromszáz milliónál az
extraordináriumban. Ha ez meg nem adatik, akkor ő lemond rögtön.

A hadügyminiszter sanguinicus véralkatú férfiú, kurta nyakkal és sűrű
hajjal, a mit beszédközben kezével szokott dörzsölni, mintha maga magát
villanyozná, s nagy tűzzel beszél mindig.

A pénzügyminiszter ellenben phlegmatikus ember, hosszú száraz
testalkattal, s beszéd közben burnótot szokott színi. Mikor a
hadügyminiszter elhagyta, akkor ő kezdte rá.

Rettenetes hideg vérrel adta elő, hogy ő felsége egyesült monarchiájának
pénzügyei a legszomorubb látványt mutatják. Az adók rosszul folynak be;
a vámjövedelem egyre csökken a sűrű csempészet miatt; az eladott
államvasutak árát már a mult években elnyelte a fegyverkezés; a
hadügyminiszter akkor is azt mondta, hogy az csak extraordinarium; de
azóta a beszerzett hadiszerek az újabb hadi találmányok által
hasznavehetetlenekké lettek, s most megint mindent újból lehet
készíttetni. Kölcsönt az állam semmi áron sem kap már sem az angol, sem
a német piaczokon; a nemzeti bank sem előlegezhet; az állam-papirpénzt
sem lehet szaporítani, mert máris 80-on áll az arany agiója; a kincstári
jegyekkel való művelet egyszer sikerült, többször nem. Törülni kell a
kiadásokból, mert az egész direkt adót elnyeli már az államadósságok
kamatja. Ha egy krajczár rendkivülit kérnek is tőle, ő rögtön leteszi a
tárczáját. Ellenben van szerencséje több új törvényjavaslatot
beterjeszteni, a mik pénzt hoznak be; már vannak is rá vállalkozó
consortiumok: 1. Az agglegényi adó: 30 éven túl levő nőtlen férfiakra
kivetendő. 2. Születési adó: minden új szülöttől fizendő; olyankor
különben is nagy örömben vannak a szülők. 3. Iskola-adó: először azokra
kivetendő, a kik iskolába nem járnak, hogy miért nem járnak; másodszor
azokra, a kik járnak, mivelhogy tanulnak valamit. 4. Zeneadó. Fizetendő
minden zongorától, kintornától, hegedűtől, a mi a magánosok birtokában
van. Azonkívül két nagyobbszerű financzialis projectummal szolgál. Az
egyik épen a hadseregre vonatkozik s két részből áll; az egyik rész
tervezete szerint mindenkinek, a ki a katonaságból ki akar maradni, erre
engedély adatik ezer forintért. Az egy millió reservista között
bizonyosan akad 50 ezer családapa, jó állásban levő ember, a ki inkább
lefizeti az ezer forintot, mint hogy a gledába beálljon és maschirozni
menjen; a másik rész szerint pedig a tiszti rang adatnék pénzért,
hadnagyi rang egy ezer, kapitányi négy ezer, őrnagyi tíz ezer, ezredesi
husz ezer, tábornoki ötven ezer forintért. Ez iszonyú pénzt fogna
behozni. Végül van a háta mögött egy consortium, mely vállalkozik a
Dunát bérbe kivenni, azon engedély mellett, hogy minden a Dunán járó
hajótól mértföldek szerint megszabandó vámot szedhessen.

Valóban csupán ő felségének jelenléte akadályozta meg, hogy ez előadás
folytán a hadügyminiszter oda nem mitrailleusözött a kalamárissal a
pénzügyminiszter actái közé: vette azonban észre méltó felgerjedését
excellentiás collégájának a belügyminiszter s inte, hogy majd meg fog ő
felelni a másik collegának.

A belügyminiszter telivér szónok volt, gyönyörű svadája, kifogyhatatlan
phrasisai. Legelébb is tiltakozott az ellen in principio, hogy a
monarchia olyan szegénynek deklaráltassék. Van itt még pénz elég, csak
tudni kell előcsalni rejtekéből. Ez a nemzet kész utolsó fillérjét is
föláldozni királyáért és hazájáért. Hívják fel az országot egy általános
nemzeti kölcsönre. Legyen az egy milliárd. Az összes hirlapok
lelkesítsék föl a közönséget aláirásra. Ő felsége tegyen egy körútat az
országban, megjelenése el fogja ragadni a népet. A legtöbb aláirást
gyüjtők az Árpád-rend keresztjével diszíttessenek fel; a főispánok és
szolgabirák, jegyzők házról-házra irassák alá a lakosokkal a nemzeti
kölcsönt s aztán hajtsák is be; különösen szólíttassék fel az aláirásra
a magas klerus, s menjen jó példával elő: ha nem megy, menesztessék!

De már ennek nem várta befejezését a cultusminister, ki apró ember volt
ugyan, de roppant hanggal birt, és rendkivül tűzbe tudott jönni, mikor
az egyházról volt szó. Tiltakozott az ellen, hogy a papi javadalmakra
kacsingasson a kormány. Az szent czélokra, nem revolverágyukra
rendeltetett kegyes alap. Dolgozzék többet a paraszt, hogy fizethessen
többet; pazaroljon kevesebbet a mágnás, ne tartson annyi kutyát, lovat,
szeretőt, akkor majd adhat az államnak többet. Ne készüljünk háboruhoz,
ha nincs pénzünk. Csináljon a külügyminiszter békés politikát. Adjuk el
inkább Galicziát az orosznak, Dalmácziát az olasznak, Sziléziát a
németnek, ha jó pénzt ad érte; de a papi jószágokhoz nem szabad
nyulnunk. És in fine finali csináljon a belügyminiszter, meg az
igazságügyminiszter jobb rendet az országban, hogy ne lopjanak,
csaljanak annyit, mert nincs senkinek pénze.

E váddal aztán egész a könyekig elérzékenyítette az elevenén talált
igazságügyminisztert. Az ugyan elismeré, hogy bizony nagy mérvben megy a
tolvajság az országban. De hát ő nem tehet róla. Nem lehet a
zsiványokkal és az izgatókkal birni. Ime most is itt van zsebében három
rablónak és négy in flagranti kapott lázítónak a halálos itélete; de hát
ő felségének emberszerető szive nem engedi, hogy ez országban halálos
itéletek végrehajtassanak. Csak ez egyszer ne adna kegyelmet, mindjárt
rend volna az országban.

A vihar annyira elcsendesült, hogy a kereskedelmi miniszterre
kerülhetett a sor. Mindenki ránézett, hogy szóljon hát.

Cholericus természetű úr volt. Ilyenekből szokták válogatni a
kereskedelmi tárcza viselőit. Elmondta a véleményét, hogy ő nem lát más
módot a megoldásra, mint a roppant államadósságokat nominalis értékükről
árfolyam szerinti valódi értékükre redukálni, convertálni s ilyenformán
50 perczenttel kevesebb kamatot fizetni. Biz ez olyan
állambankrott-féle; de hát megesett ez már máskor is, rajtunk is, máson
is.

Erre nem is tartotta érdemesnek senki reflectálni. Ez ügyetlen ember.
Hogy lehet ő felsége előtt ilyet proponálni!

Legvégül maradt a tárcza nélküli miniszter; az ő felsége oldala mellé
rendeltetett miniszter.

Ez finom, aristocraticus modorú, válogatott előadású úr volt.

Válaszolni kivánt a kultuszminiszter által bizonyos irányba czélzó
insinuatióra.

Elismeré, hogy bizony a magas aristocratia többet tehetne, mint a
mennyit jelenleg tesz; de hogy jelenleg nem tesz többet, mint a mennyit
tesz, annak oka az adott viszonyokban rejlik. Miért nem tesznek többet
mágnásaink? Mert nincsenek jelen. Miért nincsenek jelen az udvarnál?
Mert hiányzik legfőbb vonzereje egy udvarnak. Mi az, a mi egy Richelieu,
egy Mazarin, egy Potemkin, egy Kaunitz miniszterségét oly hatályossá
tette? Az udvari fény varázsa, mely még több fényt von maga körül az
egész országból. Isten látja, hogy ez mindnyájunknak óhajtásunk. De ezen
csak egy ember segíthet. A legmagasabb, a legdicsőbb! Trónunk
baldachinja alól hiányzik az uralkodónő. Hiányzik egy királyné, a ki
ellenállhatlan varázsával minden szivet meghódítson. De legyünk jó
reménynyel, hogy az ég ez óhajtásainkat is meg fogja hallgatni, s akkor
higyjük és esküdjünk rá, hogy a hajdani fény napja, mely egy Mária
Therézia uralkodását átragyogta, újra meg fog jelenni hazánk egén.

Ő felsége mindekkorig hallgatott, és minden miniszter beszéde után
jegyzeteket tett egy ív papirra.

Azután csendesen és nyugodtan szólt.

– Uraim: meghallgattam önök előterjesztéseit s megtanultam belőlük, a
mit a királynak tudnia kell, országom állását. Szövetségesek nélkül
állunk, mert mindenki gyöngének tart bennünket, s elfogyásunkból
mindenki a saját növekedését várja. Hadiszerencsénk egy század óta nem
kedvező, s a béke sem gyarapít. Elmaradtunk a hadtudományban
szomszédaink mögött, még jobban a béke tudományaiban, az iparban és
kereskedelemben. Rendszerünk szüntelen változik, és soha sem jobbra.
Külső hitelünk alászállt s pártviszály, vallási, nemzetiségi viszály
bénítja meg a belső erőt. Elégedetlen minden ember, s senki sem találja
magát itthon e hazában. Minden harmadik évben új miniszterium jő,
megkisérteni az újjá alkotást, s mikor csalódását belátta, eltávozik.
Csak egy ember kénytelen helyén maradni, csak egy ember nem hagyhat föl
e feladattal, – alkotni és hinni: a király. Mindenki el van fáradva már:
én még nem; mindenki lemondott már a hitről, én még nem. Húsz millióra
megy az évi nyugdíj, a mit leköszönt kormányférfiaknak és visszavonult
főkatonatiszteknek fizet az ország; nyolcz leköszönt uralkodó Európa
több országaiból él itt körülöttünk, csábító példájával igazolva, hogy a
királyi palásttal együtt a nehéz kötelességeket is levetheti az ember.
De én uraim, még viselem ezt a bibor palástot, melyet a balsors minden
villámai s az ellenség és pártdüh minden golyói fölkeresnek, s benne
fogok meghalni; ha kell, úgy, mint az első Caesar!

Ő felségének halavány arcza most már kigyulladt s homlokáig ragyogott a
tűztől.

– Önök előterjesztéseire elmondom határozataimat. Békében akarok élni
mindenkivel, de a békét nem koldulom. Dicsvágy nem bánt, de a becsvágyat
fentartom. Menedéket adok mindenkinek, ki határunkat, mint üldözött
átlépi, legyen az király, vagy számüzött polgár; de a ki határunkon
belül más ország békéjét megzavarni fondorkodik, azt kitiltom innen,
legyen bár republikánus, vagy trónkövetelő. Országunknak darabjaira nem
alkuszom, sem pénzért, sem cserében. Göröngyeim semmi érczért nem
eladók: az aranyat nem kivánom, a vastól nem félek. Hadseregünk száma
eddig is elég nagy, fegyvereink elég jók. Nem új fegyvernemek, nem
pánczél kell még; hanem sziv. Az egész léggolyó harczot hasztalan
pénzfogyasztó kisérletnek tartom; egy szél meghiusíthat minden
intézkedést. Golyókkal, minőkkel fenevadakat szokás lőni, emberi
ellenségre nem lövöldöztetek. Azt sem teszem, hogy kezembe véve
megfordított koronámat, elinduljak kölcsönt koldulni Európa minden börze
ajtajánál, trónom és országom védelmére, de új adónemekkel sem fogom
terhelni a népet s királyi vaskézzel bele nem markolok sem a
földmívesek, sem a főurak, sem a főpapok pénzes ládáiba. De abba sem
egyezem, hogy országczímerünk négy szabad folyamának bármelyikét is
bérbe adjam. A gazdagnak sem engedem meg, hogy a haza védelme alól
megváltsa magát, s azt a szegényre hagyja; a katonai aranykardbojtból
pedig nem ütök szégyenletes vásárt. Halálitéleteket sem fogok aláirni
soha. Ha rosszak az emberek, ha gyülölik egymást, gyülölik a hazát, az
Istent, a királyt, nem megölni, hanem megjavítani kell őket: a pallos
nem gyógyít sebeket. Azon ajánlatba nem egyezem soha, hogy az
államadósságokat összevonjam s kimondjam vele az államtönköt. Nem
akarom, hogy az árvák és özvegyek jajkiáltása ide fel hangozzék hozzám s
koldusok álljanak sorfalat az utczán, mikor végig megyek fővárosomon. Ez
politikának is rossz. Hitelezőink őrzik határainkon a békét, míg
fizetünk, s azok eresztik ránk a háborut, ha nem fizetünk. És végül, azt
sem fogom cselekedni, hogy mint a zilált földes úr, a kezem és szivem
árán rendezzem birtokomat, s hatalmat házasodjam, mint király. Egy
király házassága, melyhez nem szólt a sziv, szerencsétlenség az egész
országra nézve. Nem új fényre van szüksége az országnak, hanem új
takarékosságra. Országunk nagy, népünk erős, mívelt, eszes, földünk
gazdag, közepette vagyunk a világ-kereskedelemnek: semmink sem hiányzik,
mint egy nagy elhatározás. Tanuljunk önmegtagadást. Kisértsük meg csak
egy évig. Kezdjük el legfelül. Én azt kivánom, azt parancsolom, hogy
törüljék ki önök a jövő évi budgetből az egész civillistát. Én
megmutatom, hogy egy évig meg tudok élni a királyi fizetés nélkül;
kisértsék meg, a kik utánam következnek, ugyanazt. Én megyek elől.
Bocsássuk haza seregünket, termeszszen kenyeret. S ha ellenség támadja
meg hazánkat: akkor is én megyek elől; én leszek legelső a helyemen, s
meglátjuk, hogy nem találok-e ott minden igaz hazafit, vasuti glorinek
nélkül is? Ez királyi óhajtásom. És most határozzanak önök uraim, hogy
beadják-e lemondásaikat, s magára hagyják a királyt?

Ő felsége azzal fölkelt helyéről s elhagyta a tanácskozási termet.

A kormányférfiak együtt maradtak és egy óráig tartó tanácskozás után
bebocsáttatást kértek ő felségéhez.

Ama lelkesítő szavak az ő alattvalói sziveiket is áthatották.
Megmaradnak helyeiken. S hogy bebizonyítsák, mennyire komolyan veszik ő
felsége legmagasabb intentióit, ime magukkal hozták mindannyian
budget-előterjesztéseiket, minden hozzá tartozandó okmányokkal együtt,
kiki, a mennyit a két hóna alatt elbir, melyeket a miniszterek a «ház»
asztalára le fognak tenni és melyeket a ház ki fog nyomatni, a
képviselőknek lakásukra eltargonczáztatni s melyeket a képviselők (a
pénzügyi bizottság tagjait s a journalistákat kivéve), kivágatlanul
fognak a sajtosnak eladni font számra.

Ime itt van minden. Parancsoljon ő felsége, hol történjék megtakarítás?
Ők engedelmeskednek.

Finom ironia volt ez. De nem jól jártak vele a magas államférfiak. Mert
ő felsége szavukon fogá őket; lerakatá az asztalára az államháztartás
rengeteg okmányait s saját kezébe véve a veres iralt, kivánta azokat
sorba vetetni.

És azután rettenetes irtást követett el a számok között.

Nem elégedett meg azzal, hogy a tételek összegeit birálja: a legapróbb
részletekig le akart szállni, hová kell ez, mire kell amaz? mi rejlik az
általános czimek alatt? Leszállt a krajczárokig, ott is alkudozott,
egyszer-egyszer megint egy radikalis császármetszéssel keresztülhuzta az
egész tételt. Ez kimarad. Irgalom nélkül omlottak halomra érdemetlen
subventiók, megszolgálatlan nyugdijak, szükségtelen sinecurak, költséges
czeremoniák, fölösleges építkezés, erődítés, udvari és külkövetségi
pompa. Elő lett húzva rejtekéből az államjószágok préda kezelése,
kétséges természetű szolgálatok megjutalmazása, hivatal-cumulatió,
rendelkezési alap. Kötelességévé tétetett a minisztereknek kevesebb
személyzettel több dolgot végezni, a hivatalnok-seregnek sarkában lenni,
úgy hogy egy-egy miniszter költségvetése vége felé hasonlított egy
temetőhöz, tele vörös keresztekkel. Csupán a kultusminiszter budgetje
menekült e gyászesettől, annak kétféle rovatai levén: az egyik a vallási
kegyeletnek, költséges hierarchiának, másik a felvilágosodásnak,
népnevelésnek szolgálva. – Ezt nem engedte ő felsége érintetni, bár a
minisztertársaknak nagy kedvük lett volna hozzá. Viszont a miniszterek
nem engedték, hogy a civillista iránti elhatározása ő felségének
komolyan vétessék. Ezt vita nélkül szokta az országgyülés elfogadni. Ő
felsége aztán úgy egyenlítette ki e nehézséget, hogy tétessék a
kultusminiszter budgetje a civillistába s vonassék le abból. S az iránt
nem türt több ellenmondást.

Egy hétig tartott ez a munka. Korán reggeltől késő éjszakáig ott kellett
valamennyi miniszternek az okmányok halmaza között ő felségével együtt
ülni és felvilágosításokat adni és számolni, meg újra számolni, úgy hogy
a vége felé egyik excellentiás úr a másik után dült ki a munkából, a
hadügyminiszter olyan keresztcsontnyilalást kapott a görnyedezéstől,
hogy csak két rét hajolva tudott járni; a pénzügyminiszter sárgaságba
esett, a belügyminiszter tökéletesen berekedt a folytonos izzadástól; a
kereskedelmi miniszter szédelgésről panaszkodott; az igazságügyér az
aranyerének esett áldozatává, a kultusminiszter egy esztendőre
elvesztette az étvágyát s az ő felsége mellett miniszter azzal a szóval
támolygott be a hét utolsó estéjén a jockey clubba, hogy: «egészen
makutyi vagyok!» (Strupirt.)

Ha ez az «ember» így viszi a dolgot: még tönkre tesz minden minisztert.
Pedig hát az a tizenöt-húsz rongyos millió, a mit igy megtakarítani vél,
akár ide, akár oda.

De a ki legkevésbbé volt elégült a királynak ily bürokratai
foglalkozásával, az a főudvarmester.

Már egy hét óta nem birt ő felsége szine elé jutni. Pedig mindennél
fontosabb dolog az, hogy holnapra udvari vadászat van rendezve a
János-hegy alatti királyi vadas erdőben, melyre több főur mellett egy
csoport fejedelmi vendég és királyi indigena is meg van hiva már hetek
előtt s ő felsége úgy látszik, mintha azt a nevezetes napot
legkegyelmesebben méltóztatott volna elfelejteni.

Az udvarmester siet megragadni az alkalmat, mikor egy miniszter sincs
többé ő felségénél, hogy figyelmeztesse a holnapi ünnepélyre.

A király biztosítja őt, hogy arról sem feledkezett meg.

De ő felsége nagyon ki van fáradva.

Majd kipiheni magát holnap reggelig.

A főudvarmester e válaszszal megnyugtatva, visszavonul s odakünn az
előszobában kiadja a rendeletet a főkomornyiknak, az ajtónállóknak és
furiroknak, hogy senkit ő felségéhez mai nap többé ne ereszszenek.

Nemsokára a szárnysegéd is kijő ő felségétől s ugyanazt a rendeletet
adja mindenkinek, hogy ő felsége senkit sem kiván többé látni s
háló-szobájába vonult; mikor le akar vetkőzni, majd jelt ád a
főkomornyiknak.

Erre elcsendesül a várpalota. Esteli tizenegy óra van. Egész Budavár
hallgat, csak a fővárta őr kiáltása hangzik néha az éjben egy arra
menőre: ki vagy? megállj! – Az persze ijedtében mind «jó barát»-nak
vallja magát s odább mehet.

Hanem a királyi lakosztály ablakai még mindig ki vannak világítva. A
király még nem feküdt le.


A MI A KIRÁLYNAK NEM SZABAD.

A király huszonhét éves volt és még nőtelen.

Azt hirlelték felőle, hogy misogyn. Kerüli a nőket.

A házassági összeköttetéseket, miket a család, a kormány oly sürgetőleg
ajánl, állhatatosan visszautasítja. És a balkezével sem adakozó.

Minden asszonyi csáb kárbavesz nála. A fantasie passagére nem tartozik
királyi hajlamai közé. Egykedvüen nézi a gyémántos udvarhölgyeket s a
még gyémántosabb ballerinákat.

Különbözők felőle a vélemények. Némelyek azt tartják felőle, hogy
szerencsétlen véralkata van; mások valami féltett titkot sejtenek nála,
a mit nem lehet kitudni.

Egy nap ezt a titkot mégis meg kellett tudni valakinek.

A minisztertanács után ő felsége legbelső szobájába vonult és leült
iróasztalához. Iróasztala egy pompás remekmű volt, melyet magyar
asztalos, esztergályos és ötvös készített teknőczhéj kirakással,
elefáncsont faragványokkal és zománczozott ezüst czifrázatokkal. Egy
mesterségesen kombinált zárt nyitott fel ő felsége azzal a kulcscsal,
melyet mindig magánál hordott. Egy rejtett fiókból kivett egy
elefántcsont könyv alaku tokot, mely egy rugó nyomására kétfelé nyilt.
Abban volt egy arczkép.

Eszményi szép hölgy képe. Hosszukás, görög idomu arcz, büszke magas
homlokkal, vékony, finom ajkak s nagy barna szemek, sűrű sötétszőke
szemöldöktől árnyazva. Szintén sötétszőke, csaknem gesztenyeszín hajzata
egyetlen fonadékban a feje körül van csavarva, mint egy korona: a mi az
arczot még magasabbá teszi.

A hölgy öltözete fekete.

A király balfelől maga mellé teszi ezt az arczképet s aztán felnyitja
levélmappáját, kivesz belőle egy lapot és ir.

Levelet ír az arczképhez.

Az az egész könyv, meglehet, hogy mind ilyen levelekkel van már tele, a
miket nem olvas senki.

Ezt az egy levelet elolvasta valaki.

«Te, a kit szeretnem nem szabad!»

«Miért nem szabad? Mert király vagyok.»

«Megnyithatok minden börtönt, szabadon bocsáthatok minden rabot: – csak
magamat nem bocsáthatom szabadon; – csak tégedet szeretnem nem szabad.»

«Millióknak lehetek boldogítója, lehetek átka, lehetek gondviselője;
csak saját sorsomat nem intézhetem. Csak tégedet szeretnem nem szabad.»

«Irhatok nevem mellé minden melléknevet, a mit királyok viseltek: a
«szent», a «nagy», a «hős», az «oroszlánsziv», a «kegyetlen», csak azt
nem irhatom, hogy «boldog». Csak téged szeretnem nem szabad.»

«Ura vagyok a háborúnak: ha egy sértő szót hallok, vagy roszat álmodom s
ha azt mondom: legyen harcz! irtó tűz lepi el a fél világrészt s addig
foly a vér, a míg azt nem mondom: «elég!» Legyőzhetem ellenségeimet;
csak tégedet szeretnem nem szabad.»

«Ura vagyok a békének. Köthetek frigyet leggyülöltebb, legmegvetettebb
ortályosommal; vásárolhatom a békét szégyenletes pénzen; feldarabolt
tartományok árán; csak neked nem nyujthatok kezet, csak tégedet
szeretnem nem szabad.»

«Jöhet rám egy fejedelmi őrültség, hogy összetépjek mindent, a mi szent:
esküt, alkotmányt, szabadságot, mindent, a mi pergamentre, vagy
oltárlapra, vagy örök népérzületbe van irva; uralkodhatom jog és törvény
helyett vérrel és vassal; de téged vaskézzel sem érlek el. Téged
szeretnem még akkor sem szabad.»

«Koczkára tehetem koronámat, elveszthetem, eldobhatom; villám leütheti,
kard letörheti azt fejemről; de veled meg nem oszthatom azt; csak
tégedet szeretnem nem szabad.»

A lap tele volt irva, a király behinté azt azzal az arany himporral,
mely a betüknek olyan szint ad, mintha lepkeszárnyakkal csókolództak
volna; azután ahhoz készült, hogy más lapot vegyen; de mielőtt iratáról
az aranyporzót visszatölthette volna a porczellántartóba, egy rémlátás
ijeszté fel, mely egyszerre elüzte a nem királyi érzelmeket szivéből.

Nyitott ablakán át egy roppant vésztűz világa lobogott be hozzá. A tűz
Pesten volt s a vérfényben az országház arkádjai ragyogtak. Úgy
látszott, hogy az országház maga ég.

A király felugrott irósztala mellől s ott hagyott mindent tárva…

A harmadik előszobában hárman vártak a király lefekvésére; a
főkomornyik, a testőrfutár s az udvari czukrász.

A király éjjel, mikor sokáig fenn van, valami ananászból, narancs és
granátalmaléből készült hűsítőt szokott inni: azzal várakozik a
czukrász, a futár pedig eshetőleges éjszakai sürgönyökre.

A főkomornyik bécsi német, a testőrfutár pesti magyar, a czukrász párisi
franczia.

Az udvari czukrász addig is, míg ő felsége legkegyelmesebben jelt ád
éjitala elkészítésére, hogy ne vesztegesse a drága időt, theát készít
úri hivatalnok-társai számára; melybe a rhumon kívül az ő felsége
számára készítendő ananász, narancs és granátalma léből bőségesen
töltöget; a mint illik is hű szolgákhoz, hogy mindent megkóstoljanak
elébb, a mi az ő urok asztalára feladatik, hogy nincs-e abban méreg?

– Nézzék, uraim! szól a czukrász, egy hirlapot vonva ki zsebéből. Ma
megveszek egy hirlapot az utczán, a mit a gamin tele torokkal árul: «Le
Menteur!» – Mondok: «le menteur?» a hazug? Ez már őszinte ficzkó.
Kérdem, mi az ára? Tíz fillér. Előveszek egy negyvenfilléres államjegyet
a zsebemből, oda adom neki, a ficzkó felváltja, fog egy ollót, elvágja
négyfelé, háromnegyedrészét visszaadja, meg a hirlapot hozzá s nézzék
uraim, a fripon! már a czimében is hazudik. Azt állítja, hogy ő franczia
lap s azután nincsen benne egy szó sem francziául, az egész oláh, vagy
török, vagy micsoda?

A másik két úr mosolygott. A királyi lakban nem szoktak nevetni, csak
mosolyogni.

– Ah, a Le Menteur! a Le Menteur!

– Hja, ez furcsa lap, mondá a testőrfutár, magyarul van irva.

– De én sohase láttam még ezt.

– Az udvarmester nem engedi a várba bejutni.

– De hát miért nem?

– Először is azért, mert az egész csupa merő hazugság. Azaz, hogy nem
egészen úgy van; mert akkor még jó volna. Hanem elmond sok igazat is, de
azokat hazugság alakjában adja elő; azután meg úgy hazudik, hogy az
ember azt hiszi, hogy igazat mond. Telegrammokat közöl a világ minden
részéből mindennap, a mikről tudja minden ember, hogy itt készültek, de
azért mégis mindenki elhiszi. Vezérczikkeket ír olyan dolgokról, a mik
soha sem történtek meg; idéz nevezetes könyvekből nagy mondatokat, a mik
nincsenek odairva; országgyülési tudósításaiban a legkomolyabb hangon
mondat el olyan bolondokat a képviselőkkel, a miket azok soha se
mondtak; utaztat előre-hátra nevezetes embereket, mikor épen betegen
feküsznek; összeházasít nyolczvan esztendős dámákat tizenhét esztendős
hadapródokkal; örököltet milliomokat ismeretlenül elhalt nábobok után
hátramaradt családokkal s mikor az ország minden részéből összefutnak,
akkor sül ki, hogy a nábob egy napszámos volt, a kit az utczán megütött
a guta a sok pálinkától. Csinál háborukat a világminden nemzetei között;
fenyegetőzéseket ad a miniszterek szájába, csapatmozgalmakat,
hajóhadrajok kiindulását jelezi, mikor azok legjobban pihennek; ajánlja
sikeres tőkebefektetésül az olyan vállalatokat, a mik holnap már bukni
fognak; majd meg kollektát nyit meggazdagodott bankárok és földesurak
számára és maga megkezdi a jótékony adakozást tíz koronával. Megbirálja
a könyveket, az államgazdászatot mint jó szakácskönyvet, a komoly
historiát mint humoristikus regényt; fölléptet sánta embereket mint
ballettánczosokat, komoly öreg urakat a jockeyklubból szerződtet a nagy
operához másodtenoroknak, bukott daraboknak a szerzőit kikeresi a
felsőház tagjai közül. Megérkeztet a fővárosba külföldi potentátokat,
leirja az egész kiséretüket, hová szálltak, hogy vannak öltözve s
ráuszítja a félvárost arra a vendéglőre a chinai császárt keresni. Közöl
egész törvényjavaslatokat, a mikről egy miniszter se tud semmit.
Meghalat és eltemet a legszebb parádéval életben lévő embereket, még a
búcsúztatókat is közli, a miket fölöttük elmondtak; s a születtek
lajstromára oda tesz minden új főispánt meg éneklő prépostot.

– De hisz az igen ártatlan tréfa attól a Le Menteurtől.

– Hiszen ártatlan, a míg hazudik. A publikum a bolond, a mért elhiszi. Ő
előre megmondja, hogy az egész lapja csupa hazugság, ott van a czímén.
Hanem azután keveri a sok hazugságot igaz dolgokkal. Elővesz minden
minisztert, papot, bankárt, tábornokot, primadonnát, udvarhölgyet s a mi
hirt elkaphat felőlük, azt rendre kitálalja; hanem aztán hozzá teszi:
lássa az ember, miként rágalmazzák a legtiszteletreméltóbb magas
személyeket, ilyen hazugságokat költenek felőlük; a közönség annál
inkább elhiszi, hogy igaz az mind. Még ő felségét sem kiméli a gonosz.

– Ah! A fripon! S nem csukják be?

– Dehogy nem. Minden héten elitélik. De hasztalan, mert a mint az egyik
ajtón becsukják, ő felsége a másik ajtón mindjárt kiereszteti,
megkegyelmez neki.

– Ah! Coquin! – Monda nemes méltatlankodással a czukrász s földhöz
csapva az infamis lapot, kegyetlenül megtaposta azt a papucsával és
ráköpködött.

Aztán felvette az összegyürt hirlapot, kiterjesztette azt az asztalra s
kiváncsian végig tekintgette ennek ismeretlen hieroglyphjait.

– Eh, mégis csak szeretné az ember tudni, hogy mivel rágalmazhat ez a
mesquin bennünket? (Már tudniillik az udvari czukrászt meg a királyt.)

– A futár úr ért magyarul! mondá a főkomornyik úr.

– De az udvari czukrász úr egészen összesározta a sarkával a lapot s rá
is köpködött.

Az udvari czukrász úr aztán szépen letörülgette a fehér kötényével a
gonosz lapról a meggyalázás nyomait. Így ni, már most lehet belőle
felolvasni.

A futár úr ráhagyta magát venni időtöltésből.

Tehát legelőször is jönnek a kinevezések.

«Ő felsége kinevezte összes hadseregei vezértábornokává a diadalairól
hirhedett General O-Briet.»

A főkomornyik a theás csészébe nevetett, melyből épen az utolsó kortyot
hörpölte ki.

Az udvari czukrász úr tudatlan arczczal kérdezé:

– De hát ki az a General O-Brie? soha sem hallottam a diadalairól.

A főkomornyik úr felvilágosítá róla.

– Az egy angol versenyparipa, a ki mint legjobb futó, minden lóversenyen
győzni szokott.

– Ah! fripon!

Azután következett egy idióta, a kit kineveztek egyetemi tanárnak, egy
consiliárius, a kinek szép neje van s annak egy püspök a gyóntató atyja,
ennek a prælatusnak a helyébe püspöknek. Egy pár megszökött csaló
mindenféle érdemrendekkel dekoráltatott, egy zsivány, a ki élethosszig
lett elitélve, érdemeinek elismerése mellett nyugdíjaztatott; Budapest
város főkapitánya a vakok intézetéhez főigazgatónak áttétetett, az
illető miniszterek ellenjegyzése mellett.

Azután jön egy vezérczikk, melynek vezéreszméje az, hogy a
minisztereknek kevés a fizetésük s azt irányadó körökben még egyszer
annyira szándékoznak felemelni. Pártolja ez eszmét. Elmondja, hogy
milyen sok dolga van egy miniszternek s mennyire kell költenie? A czikk
oly tulbuzgó loyalitással van irva, hogy az ember azt hinné: a
sajtóirodából került ki, csak az a gonoszság benne, hogy egy szó sem
igaz benne.

Következik egy másik vezérczikk, hanem az egészen be van festve
feketével. A Le Menteur ezzel azt hazudja, hogy censura törülte ki azt a
czikkét; pedig hiszen korlátlan sajtószabadság van az országban.

Azután jön a «legujabb a csatatérről». Ez egy másodszori
képviselőválasztásnak a leirása, melyben számos a halott és sebesült.
Ezt még el is lehet hinni.

Következik egy országgyülési tudósítás.

Elnök csenget. Jegyző felkiált: orémus! (Azt hiszi, most is ministrál.)
Előadatnak mindenféle bolond kérvények. Azután jön a napirenden levő
tárgy: törvényjavaslat a delegátiókban használandó dualistikus nyelv
tárgyában: e szerint a præpositiók, nomen propriumok, adverbiumok és a
conjugatió, declinatió ragasztékai lesznek magyarok, a verbumok,
substantivumok és adjectivumok pedig németek. Dualismus nyelve. Az
oppositió részéről feljegyzett első szónok beszéde közepén a kormánypárt
lármásan követeli a cloturet. A javaslat nagy szótöbbséggel
elfogadtatik.

Következik a pénzügyminiszteri előterjesztés. A pénzügyminiszter
gratulál az országnak, hogy az idén megint rossz termés volt. Mikor
rossz termés van, a birtokosok nem tudják fizetni az adót, akkor az
állam elkótyavetyéli jószágaikat, a vételárból először megkapja az adót
simplán, azután megkapja a vevőtől átiratási díj fejében duplán és így
minden inséges esztendő kettős haszon az államháztartásnak.

Azután jön egy hatalmas külföldi szemle, alapos conjectural politikával
keverve.

Kezdődik az amerikai Egyesült-Államokon; ott az elnök Talbot
meghalálozván, nagy lett a zavar. A Monroe-doctrina győzött. De viszont
a Knownothingok bukásban vannak. A német elem az ir katholikusokkal
kezet fogva, ligát csinált. Megszületett Amerikában is a nemzetiségi
kérdés. Minden nemzetiség a saját jelöltjét akarja az elnöki székre
juttatni. Szerencsére a spiritisták dominálják még eddig valamennyit s a
«mediumok» ellensulyozzák a demagogokat. A nők szavazatképessége
elfogadtatott. És így bizonyos kilátás van arra, hogy új elnöknek a
megholt elnök özvegye fog megválasztatni, a mi a legszerencsésebb
megoldás lenne.

És abban az esetben a világ két legnagyobb respublikájának kormányát nők
fognák vezetni. Az orosz respublika elnöke is nő: Madame Sasza. Ezen
genialis asszonyságnak legújabb rendelete szerint egész Oroszországban a
mennoniták dogmái lesznek elfogadva. Ezen tan szerint minden nőnemen
levő polgár tizenhat éves korában, a férfiak pedig tizennyolcz éves
korukban újra megkereszteltetnek a teplomban, coram publico, még pedig
tetőtől talpig in statu naturali. – Ez isteneknek való látvány lesz. –
Ugyanott minden magánvagyon államtulajdonnak nyilváníttatott, a házasság
eltörültetett s a törvényszékek megszüntettettek. Minden magánadósság
quitt. Uj Eldorádó.

Németország fel van izgatva az amerikai és oroszországi nagy események
által. A nemzeti közvélemény sürgeti az amerikai fajrokonok
segélyezését. Amerikai invasió küszöbén állunk. Legközelébb a frankfurti
kamarák elé törvényjavaslat terjesztetett, mely a hadkötelezettséget a
nőnemre is kiterjesztetni indítványozza, egyelőre csak a sanitæts-corps,
ambulance-, pionnier- és megszálló-csapatok képeztetvén belőlük, midőn
az összes férfilakosság a harczmezőn van. A Staats-Schatz tízezer millió
márkára szaporíttatott aranyban.

Mindezekkel ellentétben Francziaország a puritán elvek és philosophiai
higgadtság politikáját folytatja tovább is. Párisból még a divat is
számüzetett s átköltözött a Spree mellé. (Lásd alább «Divat»
rovatunkat.) A köztársaságnak a legnagyobb szerencséje, hogy a
trónprætendensek száma annyira szaporodott már, hogy egymás közt sem
birnak megegyezni. A Bourbon, Orleans családok mellé támadt még egy új
Orleans sarj, mely documentálja, hogy az ő őse volt az igazi Orleans,
nem Lajos Fülöp, azt csak kicserélték vele. Viszont a Napoleon-családnak
keserü küzdelmei vannak a Plonplon, Napoleon Péter, Wyse, Bellanger Mimi
és Pearl Cora legitim ivadékai között, a mi a republikánusok dolgát
nagyon megkönnyebbíti.

Olaszország az anglikán egyházat adoptálta. Ez által hetvennégyezer
abbate, szerzetes és tertiárius, huszonhatezer apácza lett exlex
állapotba téve, s miután ez a nagy szám Graubündten cantonban és
Tyrolban mind el nem fér, jórészt Magyarországon fog megtelepedni, a mi
által ismét egy lépcsővel közelebb jutunk a paradicsomhoz. Szerbia
alkotmánya tökéletesíttetett az által, hogy a szerb császár kinevezte a
felsőházat, melyhez nagy contingenst szolgáltattak az Oroszországból
emigrált grófok és herczegek. Míg másik szomszédunk Románia a népnevelés
terén ért el eddigelé csodálatos előmeneteleket, iskolái a
schweicziakkal vetekednek, s mióta a zsidó emancipatiót törvényesen
létrehozta, financziái is kitünően megjavultak.

A török birodalom is folytatja újjászületési munkáját. Az alkotmányos
szultán ma irta alá (lásd terjedelmes táviratunkat alább) a nők
fátyoltalanul megjelenhetése felől hozott törvényczikkét a divánnak;
ugyanott harmadszori felolvasáson ment keresztül a bortilalmat
megszüntető bill s az nap este minden imám, uléma és softa s valamennyi
dervis részegen tánczolt az utczán. Az aranyszarv-öböl szabad kikötőnek
nyilváníttatott.

(«Csak már legalább azt tudná az ember, hogy mind hazugság-e ez igazán!»
sóhajta fel az udvari czukrász.)

Következik a közgazdászat.

«Börzehirek. Wasserpolak és társai egyletet alakítottak, melynek czíme:
«Első általános házfeltörési, zsebmetszési és utonállási
részvénytársulat», vidéki lólopási filiálékkal, összekötve ugyanezek
ellen biztosító-osztálylyal. Ilyen egyletnek valóban rég szükségét
éreztük már. A társulat gazdag dividendákat fog osztani. A részvények
százszorosan túl vannak jegyezve. Úgy halljuk, hogy a kormány maga is
itt akarja biztosítani a postáit, a sürű kirablások ellen». – A
fiókpesti, árnyékpesti és kölyökpesti egyesült tarhonyaörlő gyárak a
mult éjjel liquidáltak. Mind a három egyszerre leégett. A számadások,
mérleg stb. mind bennégtek. – A spanyol-magyar bank és a
török-magyar-bank fusionálni akarnak a görög-montenegrói bankkal. Agio:
arany, ezüst semmi áron, 100 rézfillér ára 180 papirosban».

Itt van megint egy sensatios hír.

«Hiteles mérnöki tekintélyek mint bizonyost állítják, hogy midőn a
Vaskapunál a Duna utolsó akadályai is fel lesznek robbantva, ez által a
folyam oly sebes lefolyást kap, hogy nyáron át Budáról Pestre gyalog át
lehet gázolni, Bécsnél pedig épen csak a medre fog látszani a büszke
folyamnak. Hová lesznek gőzhajóink?!!! Videant consules!»

No meg egy kis epidemia-hír.

«Chinával való összeköttetésünk egy újabb ismeretlen dögvészt hozott
Európára. Ez a ráng-düh. A szerencsétlenek, a kik azt megkapják, először
a kezeikkel, azután a lábaikkal, utoljára a szemükkel, szájukkal,
nyakukkal kezdenek rángatózni; a betegség gyógykezelése iránt
orvosainknak még csak gondolatjuk sincsen. A kimenetel halálos. S e
ragály annyival gonoszabb minden eddigieknél, hogy az ember látásból
megkapja: elég egy ilyen rángatozó beteget látni, hogy az ember rögtön
utána rángatózzék.»

– Dieu mon pére! nekem már kezd a szám rángatózni.

Most jön a törvényszéki tudósítás.

«A. B. tolvaj bepereli a bűnvádi törvényszék előtt C. D. magánzót, kitől
egy órát ellopott, azt hivén, hogy az arany óra, holott csak talmi-óra
volt. Ez csalás. Kéri vádlottat elmarasztaltatni. Törvényszék vádlottat
odautasítja, hogy cserélje ki az ellopott talmi-órát igazi aranynyal.»

Itt van egy hosszu lajstrom vasuti szerencsétlenségekből, a másik
öngyilkosságokból. Állandó rovat.

Művészeti hirek.

«Róma Bécsben. Ez a czíme a legújabb balletnak, mely olyan nagy
sensatiót gerjesztett, Legnagyobb vonzerejét képezi az, a mi el van
belőle hagyva: a tricot.»

Divat.

«A Spree melletti Athenből ez időszakra következő divat van jelezve:
«fleurs animées». Minden hölgy más, alkatához illő virágnak jellemezve.
Egy állandó costumebál. Eddig csak egyféle volt a divat; most
versenyezni fog a penséek divatja a tulipánok, pæoniák, azaleák,
narcziszok, harangvirágok divatjával.»

A három úr csendesen szürcsölte az ananászt. Egyik sem huzta volna
mosolyra az arczát. Egymástól tartottak.

– Hanem hát a miért tulajdonképen ki van tiltva a várpalotából a Le
Menteur, azok az ő «udvari hirei», szólt a futár úr egy rovatot
keresztülugorva észrevehetőleg.

– Hogyan?

– Ah monsieur! Az affreuse!

– Affreuse? Akkor halljuk!

A két idegen ajku úr közelebb dugta fejét a harmadik tolmácsolóhoz,
olyan dolgokat szimatolván, a miket nem lehet fenhangon elmondani.

«Nem tagadhatjuk meg olvasóinktól, hogy néhány legmagasabb körökből
származott mende-mondát fel ne jegyezzünk, előre is kijelentvén, hogy
azok a valótlanság bélyegét viselik magukon. Ezen hirek egymással
összefüggésben állnak. Az első szerint ő fensége Napoleon VI. Lajos
(Bellanger-ág) trónörökös ma esküdött meg – balkézre – ő felsége I.
Olympia királynővel (a nagy operánál); egy más versió szerint az csak
látszólagos házasság, melynek czélja I. Olympiát udvarképessé tenni s a
budai királyi lakba bevezethetni – a hol igen magas pártfogója van. – Ez
a hír kapcsolatba hozatik az udvari rágalmazók által felséges
királyunknak a házasságtól való idegenkedésével, szemben az ultramontán
körök azon suttogásaival, melyek az asketai tartózkodást olynemű
fogadalomnak tulajdonítják, minő Imre herczegünknek szerzé meg a szent
glóriát s szent István családi ágának a magvaszakadást. Mindkét
állítással ellentétben fentartja magát az az udvari pletyka, miszerint ő
felsége eszményi rajongással csüng egy női arczon, melynek miniatur
mását legtitkosabb rejtekfiókjában elzárva tartja. A királynak azonban
lehetetlen azt a hölgyet nőűl venni, mert az egy orthodox zsidóleány, ki
egy koronáért sem akarja apái hitét elhagyni. Mondanom sem kell, hogy ez
mind rágalom, s valóban csodáljuk a kormány türelmét, hogy az ily hirek
koholóit a legnagyobb szigorral nem siet megbüntetni.»

– No nézd a tolvajt, még ő kiabálja, hogy «fogjátok meg!» Szólt méltó
boszankodással az udvari czukrász.

A főkomornyik azonban hirtelen kikapta a magyarázó futár kezéből az
egész hirlapot s az ezüst tálcza alá rejté.

– Hallgassanak, urak! Nem a harangokat verik félre?

– De igen. Tűz van valahol.

– Akkor szedjük magunkat rendbe, mert ő felsége rögtön itt terem; mikor
tűzveszély van, az ágyát is elhagyja és siet oda.

Alig volt idő a csészéket félretenni, s a Le Menteurt a czukrász úr
köténye alá elrejteni. A király szobáiból sebes léptek hangzottak, s ő
felsége kilépett. Még kardját sem ért rá felkötni, azt is kezében hozta.

– Siessen ön, parancsolá a futárnak, szárnysegédemhez, jöjjön utánam.
Lovászomhoz majd lemegyek magam. Mi az éjjeli jelszó, Henrik? Jól van.
Reggelig úgy sem jövök vissza.

– Felséges uram, szólt a főkomornyik alázatosan eléje sasirozva a
fejedelemnek s mélyen lehajtva kopasz fejét. Ha felséged a tűzvész
helyére megy, engedje meg az atlaszinget feladnom.

– Ejh, mit nekem most az atlaszing? mikor az országház ég! szólt a
király türelmetlenül, s nem állva többé szóba senkivel, a szőnyegajtón
át eltávozott, a melyből a csigalépcső vezetett le a várkertbe. Ott volt
egy mellékistállóban három paripa ő felsége számára éjjel-nappal
felnyergelve, miket tűzeseteknél szokott használni.

– Az országház ég! mondá az udvari czukrász. Ez nagyszerü látvány lehet.

Abból a szobából, a hol ők voltak, oda nem lehetett látni; de a király
szobájából igen jól.

A három úrnak ki tilthatta volna azt meg? Az ajtók nyitva voltak. S a
tűzvész törvényen és etiquetten kivüli állapotokat tesz jogosultakká.

E rendkívüli jogra támaszkodva, bátorságot vőnek maguknak a király
hálószobájába belépni.

Az ablakból mutatkozó látvány csakugyan nagyszerű volt.

Az országház mintha a pokol kapujába volna állítva.

– Pompás tűz lehet ott!

– Hát még ha egy jó északi szél támadna, végig égne előttünk az a
palotasor a Duna hosszában. Akkor legalább visszamennénk Bécsbe lakni.

– Au contraire! Akkor épen el nem menne innen ő felsége, a míg a várost
újra fel nem építteti.

A kert felől már hangzott a mének robogása, a mint a legrövidebb úton
sietett ki a király a várpalotából.

– Azonban nem az országház ég! mondá a futár úr, ki Pesten nagy
tájékozottsággal birt. Az a háta mögötti épület, az országos nemzetközi
áruraktár.

– Talán az is «liquidál?»

– Valószinű. S arról, ha akar, meggyuladhat az országház is.

– Pszt! pszt! suttogott a főkomornyik. Ne a tüzet nézzék önök, uraim,
hanem ezt ni:

A király asztalára mutatott.

Ott volt az arczkép.

– Ah! Mind a hárman ráismertek egyszerre.

– Az orosz herczegasszony, Hermione Peleia, suttogá a főkomornyik.

– Tehát ez a királynak a féltett titka? lihegé halkan a testőrfutár,
mialatt mindketten igyekeztek a levél sorain végig futni, mit a király
asztalán felejtett.

– Urak, most jerünk innen; az ajtót bezárom, mert ha ő felsége valamit
megtud, akkor jobb lett volna vakon születnünk.

Mikor aztán a várakozási előszobába visszatértek, mind a hárman leültek
és nagyot hallgattak egymásra pislogatva s mind a hárman azon
igyekeztek, hogy melyik tud ártatlanabb képet mutatni?

Legelőször is az udvari czukrász talált ki magának valami szerepet, a
mivel bebizonyítsa, hogy ő a látott titokból semmit sem ért.

– De hát mi szüksége van ő felségének ezzel titkolózni? Hisz ez nem
zsidóleány, hanem rangjához illő fejedelemnő; nincsen is messze ide: itt
lakik a «vezérhalmi» lovagkastélyban; ha szereti őt, semmi sem áll
utjában, hogy nőül vehesse.

– Ejh, ejh, udvari czukrász úr, feddőzék a főkomornyik úr, ön úgy
látszik, hogy néhány évvel hátramaradt a világtörténelem tanulmányában,
s a magasabb diplomatiáról pedig igen hiányos értesítésekkel bir.

– Már az igaz, nekem csak a geleékre és sauceokra van gondom; s
különösen mint franczia, a barbár népek, oroszok, magyarok, autrichienek
történetét nem szoktam tanulmányozni.

A kitérés sikerült. A főkomornyik úr prédául esett az udvari czukrász
semmit nem tudásának s nagy készséggel világosítá fel őt a következő
históriai egymásutánról:

«Constantin czár, Hermione Peleia herczegasszony atyja, mikor trónra
lépett, az előde által addig követett politikát gyökeresen
megváltoztatta. Felmondta a német barátságot, udvarából kiküszöbölte a
német államférfiakat s elkezdett orosz nemzeti politikát követni s
egyúttal alkotmányos kormányhoz akarta szoktatni a népét. Ez által három
dolgot ért el; az egyik az volt, hogy a német diplomatiát egészen
elidegenítette magától, a másik az, hogy az orosz főnemességet halálos
ellenségévé tette, a harmadik meg, hogy az orosz nép, a mint egy kis
alkotmányos levegőhöz jutott: elkezdett Jacobinus lenni. (Ilyen
veszedelmes dolog az az alkotmány!) Egyszer aztán az orosz főnemesek
összeesküdtek a czár nagybátyjával, Mihálylyal; Constantint letették,
családostól számkivetették s Mihály czár alatt helyreállították a régi
nemesi uralmat s a jobbágyságot. Erre aztán roppant lázadás tört ki. A
felkelők az általuk először használt léggömbök segélyével porrá zúzták a
Kremlint, a benszorult nemesi hadakkal együtt; hová lett Mihály czár,
azt ma sem tudja senki. Szent-Pétervárott most gonoszabbul megy a dolog,
mint Párisban 1792-ben. A rémuralom kormányát egy nő ragadta magához,
kinek neve Alexandra, de a kit népszerüen csak Saszának neveznek, s ez
egy valóságos női Robespierre, egy dæmon, egy szörnyeteg, kinek véres
szeszélyei rettegésben tartják Európát, a ki hadat készít minden ellen,
a mi még fennáll; trón, oltár, nászágy, s ha rémuralmával rendet lesz
képes odahaza csinálni, rövid időn, mint az Apocalypsis hétszarvu
sárkánya fog lerohanni Európa többi országaira. A letett czár Constantin
pedig ide menekült Magyarországra s itt oltalmat talált. Felséges urunk
nem tagadhatá azt meg tőle, ki halálos betegen jött ide; még kevésbé
leányától. Most a vendégszeretet által először is kellemetlenül lett
érintve a német udvar, melylyel Constantin ellenséges viszonyokat
tartott fenn; másodszor ránk idézte veszedelmes figyelmét a rettenetes
szörnyetegnek asszonyi alakban ott a Newa mellett. Ez a szoknyás
Dzsingiszkán nem átallotta nyiltan kihiresztelni, hogy a melyik európai
uralkodó, vagy annak bármelyik ivadéka nőül meri venni a czár leányát,
azt ő rögtön haddal támadja meg, s nem nyugszik, míg a koronás férj és
feleség mint fogoly kezei közt nem lesz. Ez a mi siralmas állapotunk. És
íme, most ő felsége saját koronás uralkodónk ábrándozik a veszedelmes
szép ábrázatról. Jó szerencse, hogy Hermione Peleia herczegasszony,
ismerve a fölöttünk lebegő veszélyt, rendületlenül áll azon elhatározása
mellett, hogy zárdába menjen, s miután ő anyja után római katholika, egy
katholikus kolostort készül alapítani.»

Az udvari czukrász úr olyan áhitattal hallgatta az előadottakat, mintha
ő csakugyan nem tudna mindezekből semmit.

A félrevert harangok folyvást kongtak Budán és Pesten, s a királyi
várpalotának most már minden ablakán világított be a vérvörös ég. Pesten
nagy tűznek kell lenni.

– Hanem urak! mondá végül a főkomornyik. Most aztán hármas lakat legyen
ám mindegyikünknek a száján; mert nem szeretnék annak a háta lenni, a
kinek a nyelve kibeszéli azt, a mit ma láttunk.

Mind a hárman kezet adtak egymásnak, hogy hallgatni fognak mint a sír.

A testőr futár úr pedig azt gondolá magában: «ezért a titokért nekem a
Le Menteur megád száz forintot».

A főkomornyik úr így szólt magához: «a mai felfödözésért Mária Clara
főherczegnő kieszközöl nekem egy Lipót-rendet».

Az udvari czukrász úr pedig már be is irta a bevételek rovatába: «ez
arczkép titkáért ezer rubelem van Pawloff miniszternél
Szent-Pétervárott».

A tüzet csak reggelre tudták eloltani; de az országház megmenekült a
tűzoltók erélye által.

Ő felsége csak hajnal felé érkezett haza. Arcza barna volt a füsttől s
egyenruhája tíz helyen kiégve a ráhullott sziporkáktól, két keztyüje
csupa sár és korom.

Mikor szobájába érkezett, első tekintete az iróasztalán feledt arczképre
esett.

A főkomornyik, ki szobájába kisérte, feszes tisztelgéssel maradt állva
az ajtóban, ő felsége számára tiszta ruhákat tartva készen. Pedáns
borotvált arczán nyoma sem látszott annak, mintha tudna arról valamit,
hogy mit néz most a király?

A király pedig azt nézte, hogy leveléhez valaki hozzányult. Az az
aranypor, melylyel ő levelét behintette, az alatta levő fekete bőrlapon
szétszóródott, s most a levél, mely az olvasás közben félrecsuszott,
hézagot mutatott az aranyporos lap és szegélye között.

A király arcza lángra gyuladt. Fel volt hevülve az éji vésztől.
Odasietett kemény léptekkel szolgája elé, s ajkain e szók készültek
kitörni: «Kémek! Árulók! Kik körülem vagytok mind!»

Hanem a míg szobáján végig ment, ura lett önmagának: ránézett hidegen a
testéhez mindig legközelebb álló szolgára, s azt mondá neki nyugodtan:
«add fel ingemet».

A főkomornyik mélységes jobbágyi hódolattal jegyzé meg, hogy ő Felsége
ma vadászatra fog menni, s az ismét olyan hely, a hol szükséges felvenni
az atlaczpánczélinget.

– Soha többé, mondá a király.


MENNYIT ÉR A KIRÁLY.

Uralkodófőket szokott az a gondolat nyugtalanítani, hogy mennyit érhet a
király, koronája nélkül?

Nagy Péter czár egy nap elment napszámba fát fürészelni, keresett vele
egy rubelt, ezen vett egy sajtot, azt hazavitte Katalin czárnénak e
szóval: «lásd, ha czár nem volnék is, el tudnálak tartani». – Hunyadi
Mátyás király egy nap a Hegyalján valamennyi udvarához tartozó
főnemessel egyben, beállt szőlőkapásnak, ehhez is értett; máskor meg
álruhában eljárt igazságot tenni a nép közé, s jó birónak
tapasztaltatott. – III. Napoleon Lajos a tanári pályán tüntette ki
magát. – Nagy Fridrik harczi diadalai közepett azon megnyugtató érzést
is megszerezte magának, hogy még mint versiró is megtudna élni
(soványul, az igaz). – Lajos bajor király szinművészi tehetségei felől
igyekezett magának meggyőződést szerezni. – Ő felségének II. Árpád
királynak egyik őse gyakorlati vadász volt; csak zergét kétezer darabon
felül ejtett el saját királyi kezével; egy még korábbi őse pedig igen
«jó gazda» volt, úgy, hogy mikor egy veszélyes európai hadjárat végén
közel volt hozzá, hogy országait, koronáit mind elveszítse, azzal
vigasztalhatá magát: «mégis én maradok akkor is Európában a leggazdagabb
privatier», a mi csakugyan a legokosabb hivatás.

II. Árpád királynak ilyen [Greek: abasilikos] αβασιλικως hajlama volt a
festőművészet.

Kora ifjuságában szenvedélye volt ez, s mind a müncheni, mind a pesti,
már akkor európai hirü festői akadémiákon gyarapította tanulmányait.
Különösen a tájfestészet volt kedvencze. A tájfestészetnek különböző
iskolái vannak, közönséges halandó válogathat közöttük: egyik modor a
«hangulati», másik a «benyomásos», a harmadik a «realistikus», a
negyedik az «irályos» tájképekben tűnteti ki magát; az ötödik az
úgynevezett «szép vidékek» ábrázolásában különködik s ő fölségének az a
fejedelmi gondolata támadt, hogy ő mind ezt a sokféle modort és iskolát
tudná és akarná egygyéolvasztani. Hogy ne? ha annyiféle monarchiát
sikerült egygyéalakítani, miért ne annyi festészeti iskolát is?

Csak arra nem tudott ő felsége rájönni, hogy van-e ehhez igazi
tehetsége? És azt nehéz egy királynak megtudni. Ki meri őt megbirálni?
Akármit alkot, az mind tökéletes, s ha másnap azt, a mit tegnap
alkotott, összerontja: az is tökéletes munka volt. Mindenki hizelkedik
neki szemtül-szembe. És a mihez kezd, azt mind a legteljesebb siker
koronázza – azt mondják neki. Ha egy kép, melyet ő festett, a világ elé
kerül, egyhangulag azt fogja róla mondani minden hirlap, minden
udvaroncz, hogy e mű szerzője egyesítette mindazt, a mi Hildebrandth,
Kalkreuth, Markó, Achenbach és Ligeti ecsetében remek volt! Hisz az már
megtörtént egyszer ő felségével, hogy egy udvari ebéd alkalmával, melyen
legmagasabb rokonai s legfőbb hivatalnokai voltak jelen, megfordított
tányérjának fenekét a gyertya fölé tartva, befüstölte s azután egy
fogpiszkálóval e füstalapba egy holdvilágos tájképet hevenyészett, –
tréfából, unalomból. S egy hét mulva valamennyi képes újság tele volt az
ő remekművének aqua tinta másolatával s értekezéseket irtak róla a
legszakértőbb modorban, hogy a király mily kitünő «fumi» rajzoló, kit e
genreben a leghiresebb Gally mellé lehet tenni.

Mikor ő felsége vadászköntösét felvette, egy ív khinai répapapirost
pálczavékonyságban összegöngyölgetett s annak üregét teledugta minden
szinü pastell-darabokkal.

Midőn a király vadászatra indult, a fővadászmester egy Engendre-féle
lőfegyvert szokott ő felségének præsentálni. Ez a fegyver a
fővadászmester által töltetett meg s két csőből áll; az egyik csőben van
húsz töltény, miket egy gépmű egyenkint a másik cső lőkamarájába
áttaszít, két lövés között csak két másodpercznyi időköz szükséges. A
töltények durranyagát az úgynevezett «német fehérpor» képezi, mely
vérlugsavból, égenyzöldegből és nádczukorból készül; nagyobb veterővel
bir, mint a fekete lőpor, s nehezebben lobban fel; minthogy azonban a
vasat erősen rozsdásítja, a hozzávaló fegyver csövének aranynyal kell
burkolva lenni.

Ezt a fegyvert, miután a fővadászmester átadta ő felségének, egy
hozzávaló bőrtokba helyezik; a tokot bezárják s a kulcsát átadják a
királynak. E fegyver által a király fel van szabadítva – a puskatöltő
személy (Hofbüchsenspanner) alkalmatlan közellététől.

Az alatt, míg a királytól a fővadászmester eltávozott, hogy a fő udvari
vadászt beküldje a fegyver átvételeért, a király belecsusztatá a puska
üres csövébe az épen beleillő papirgöngyöt a pastelldarabokkal, s azzal
bezárta a tokot.

A várhoz csatolt écurie udvarában már összegyülve vártak a magas és
legmagasabb vendégek ő felségére, szeszélyes vadászöltözetekben. A
főrendü vadászcsoport közepett ő fensége Henrik Zsigmond főherczeg
magyarázá a szakértő fenségeknek és főméltóságoknak a «dingó kopók»
előnyeit.

Ezek igen nevezetes állatok. Az angol rókakopók s az ausztráliai vad
dingók keresztezéséből származott korcsok. Egyik különösségük az, hogy
nemnélküliek.

– Tehát kutya-öszvérek! jegyzé meg elmésen ő fensége VI. Napoleon Lajos,
egy finom testalkatu mozgékony ifju, kinek dicső őséből már egyetlenegy
vonása sincs.

– Tökéletesen. És ennélfogva rendkívül közönyösek minden fajukbeli állat
iránt. A másik tulajdonságuk az, hogy nem ugatnak.

– És ez mire jó egy vadászkutyánál? szólt közbe Vilmos herczeg, a Welf
trón aspiráns örököse, egy minden tekintetben hosszú uraság, ki ha a
nagy állát az előtte szólott franczia prætendensnek cserébe adhatná, azt
nagyon boldoggá tenné vele, a megközelített Napoleoni családi
hasonlatosság szempontjából.

Henrik Zsigmond főherczeg kész volt a magyarázattal. Ő a vadászati
szaktudományban akadémiai végzettséggel bir.

– Ezek az előnyök majd mindjárt ki fognak tünni a «gnu» vadászatnál.
Méltóztatnak tudni fenségeitek, hogy a mióta a budai erődítések
elkészültek, az enceintebe eső nagy terjedelmű erdőségeket a kormány az
országos acclimatáló társulatnak adta által. Ez a többi között
meghonosította az afrikai gnut. Ez a sajátszerű állat, mely a szarvast,
a bivalyt és a lovat egyesíti magában, eddigelé csak lesből, vagy
cserkészve volt vadászható. A hajtóvadászat nem sikerült ellene, mert a
mint a gnu meghallja az ebcsaholást, az egész csorda összeszalad, a
fejét befelé, a hátulját kifelé fordítja, s olyankor semmi kutya rá nem
uszítható. A hosszú fehér lófarkáról azt hiszi a kutya, hogy lovat lát
maga előtt s azt nem támadja meg. Ha pedig magányos gnut lephet külön a
vadászeb, az szemközt fordul vele: vakmerő, gonosz állat; meg nem fut a
helyéből, ott verekszik egy helyben az ebekkel, s megpiszkolja
vadászkutyáinkat. Aztán van ennek az állatnak az egész kinézésében
valami igéző, a mi megrettenti a kutyákat. Barna, karcsu, paripának
termett törzsökéhez, hajlékony nyakához, a vad tekintetü fekete bivaly
fő, nyakán a fölfelé álló lósörény, félig fehér, félig fekete, széles
homlokán fehér bozontos üstök, állkapczáján hosszú fekete szakáll, s a
rettenetes főn két erős, előhajló szarv, mely először lefelé görbül,
aztán egyenesen fölfelé. És ehhez oly karcsú lábak, mint a szarvasé,
hasított patával; és gyors mozdulatok, mint az ördögé. Valamennyi
kutyafajtánk mind szégyent vall ellenében. Hanem végre kitaláltuk a
megfelelő tromfot. Nézzék fenségtek ezt a gyönyörű állatot! (Itt ő
fensége odahúzta magához örvénél fogva a dingokopót.)

E perczben érkezett meg a király a vadásztársaság közé. Hódolattal
nyitottak neki utat egész a nap hőseig: a nevezetes ebig.

Ő fensége Henrik Zsigmond a legmagasabb jelenlét által buzdítva, most
már egész teljében kifejtette kynologiai ismereteit.

– Van szerencsém felségednek legalázatosabban bemutatni a vadásztudomány
legújabb vívmányát, a néma dingó-kopót, mely az eddig vadászhatatlannak
tartott gnunak képes lesz a parolit megadni. Ez az állat mindazt
egyesíti magában, a mi egy vadászkutyánál tökéletesség. Arczvonásai
hasonlítnak a tübeti doggehoz; hasított széles orra, lefityegő alsó
ajkai s az a bizonyos ráncz, mely a szájtól a szemig huzódik, olyanforma
tekintetet ád neki, mintha gúnyosan nevetne; míg az erős mellkas, a
felálló hegyes szőrös fülek a dán molossra emlékeztetnek. Karcsu
lábainak minden inát megszámlálhatni a bőrön keresztül, s ha csak gyors
lábai, éles tekintete, finom hallása után itélnők meg családi
rokonságát, inkább agárnak kellene őt neveznünk; de nemesi criteriona
épen a szaglásban rejlik; ebben túltesz az angol pointeren, sőt a gál
véreben is, melyhez egérszinű bozontos szőre oly meglepően hasonlít. De
most következnek legaristocraticusabb kitünőségei. Ez valóságos ivadéka
az ősebnek, a mebbiának, mely csupa autochton szenvedélyből egymagára
szokott vadászni: nem éhségből, csak noble passióból, s vadászik nálánál
erősebb dúvadakra is. Első lábain csak négy körme van s azok olyan
élesek, mint a hyénáé, melyhez fölálló sörénye is némileg hasonlatossá
teszi; ámbár szemfogainak hiányzása az alsó állkapczából emlékeztet a
nepali buansura. Hanem a mi végre elvitathatatlanná teszi az ereiben
folyó dingó vért, a mint a mexicói mondaná: «sangre azul;» ez először is
az a sajátságos dingó bűz rajta, mely valami keverék a sakál és
czibetmacska szagából, s másodszor, ez a veleszületett specificus
gyülölet, a többi kutyáktól rettegett gnu ellenében, melyet képes
egymagában felverni, meghajtani, vele megküzdeni és azt lefogni,
egyetlen csahintás nélkül.

A király oldala melletti miniszter, gróf Bodzay Titusz gyönyörteljes
bámulattal hallgatá a főherczeg előadását: «ez aztán a mi emberünk!»

Ő felsége pedig azt mondá a felmagasztalt hybridumra, hogy:

– Fertelmes állat!…

(«Ki nem állhatja a vadászebeket!» sugák egymásnak a magas uraságok,
nagyokat sóhajtva utána.)

Ő felsége aztán felült nyitott kocsijába, melléje a miniszter, ki a
kocsikázás alatt következő előterjesztést tett a királynak:

– Egy titkos összeesküvésről kell felségedet értesítenem, melyet az
egész vadásztársaság, ő fenségével Henrik Zsigmond főherczeggel az élén,
tervezett. – Magam részére, ki szintén részes vagyok a complottban,
kegyelmet esdek. Minthogy felséged az elmult éjt ébren tölté, sőt ki is
fárasztá magát az országház megmentése közben, minden alattvalójának
méltó bámulatára a legnagyobb veszély szinhelyén buzdítva ernyedetlenül,
annálfogva a vadásztársulat azt a tervet gondolta ki, hogy a
hajtóvadászatot a Jánoshegy nyugati oldalán kezdi meg; felséged számára
várópontul az agancskunyhó jelöltetvén ki. A vadászcordon egész a
kápolnáig és a disznófőig fog terjedni, s nagy messzeségben távol tart
minden közeledőt. Mire a hajtás az agancskunyhóig érkezik, a felvert
gnut egyenesen arra terelve, akkorra elmulik dél. Délig felséged
közóhajtásunk szerint kipihenheti a mult éj fáradalmait. Ezt nem kellett
volna elárulnom, de felséged magas személye iránti hűségem minden egyéb
tekintetnél előbb való.

Mindezt a miniszter olyan komoly páthoszszal adá elő, hogy ő felsége
egész fejedelmi teljhatalmával birta csak önmagát megakadályozni a
hangos hahotára fakadástól.

Az említett agancskunyhó egy kisded, barok ízlésű vadásztanya volt a
hajdani Svábhegy és Zugliget találkozójánál, azon a gyönyörű fensikon
túl, a mit «Mátyás király sétányának» tartanak. A kunyhó oszlopfői
mindennemű agancsokból vannak alakítva, az ajtó fölött egy óriási
iramszarvas fő tartja roppant lapátjaival a kiugró tetőzetet, melyen
sűrűen felfutó repkény képez egy természetalkotta árnyékos marquiset a
bejárat két oldalán.

Kedves nyugalmas hely, vadásznak – és gondolkozónak.

E vadászlak előtti téren találkoztak össze a nagynevű vadászok, mielőtt
állásaikra szétvezényeltetnének.

A fensík meredélyére állva, a legfelségesebb panoráma tünt eléjük.
Balról a vulkánalakú Jánoshegy, sűrű bükkerdejéből kiemelkedő
váracsával, melytől egy sor Maximilián-toronynyal erődített bástya fut
alá a zugligetig, jobbról a Vezérhalom, Istenhegy erdőlepte oldalai, uri
várkastélyok szeszélyes ormaival; a két erdős magaslat között a mosolygó
zugliget, melyet az acclimatáló társulat ausztráliai, japáni és chinai
fákkal telepített be. Gyönyörűen tünik fel különösen a zugliget villái
között elkigyózó sétány, melynek két-két sor fája, az egyik a japáni
mikánfa, a másik egy új-hollandi santalfaj, a mikánfa levelei csaknem
fehérek, a japáni santal levelei pedig kékek; úgy, hogy a távolból e
sétányút mint egy kettős kék-fehér szalag tünik ki. E sétányt egy kedves
emlékű királyné nevére Erzsébet útnak nevezik. Innen elkezdve azután
nagy messzeségig, egy óriási háztömkeleg látszik. Budapest, Ó-Buda
egybeolvadva a hajdani falvakkal. Új-Pest, Fóth, Palota, Czinkota, Rákos
képezik a tovaterjedő város előrészeit; s keresztülszeli azt a
méltóságos ősfolyam, melynek azur tükrén hajórajok usznak egymást
előzve, kerülve (nem gőzhajók többé, a villany gép elfelejteté a gőzt és
kőszénfűtött üstöt), s e tekintélyes metropolison túl terül aztán a
világrész egyik legszebb rónája, melynek látkörét a föld hajlása képezi.
Gyönyörű távol: a minőt Markó képein bámultunk egykoron.

Ez a fejedelmi kilátás ismeretes is minden tourista előtt; le is van
rajzolva, lefestve, lefényképezve számtalanszor.

A vadásztársaság a reggeli vadászkorty fölhajtása után nem is állhatá
meg, hogy egy pillantást ne szenteljen nagy munkája előtt a felséges
látványnak.

«Milyen szép ország!» sóhajtá magában a Napoleon-utód. «S ez az én ősömé
lehetett volna, a kinek úgy volt felajánlva, mint egy szippanat burnót.»

«Milyen szép ország!» áhítá magában a welf herczeg, félig nyitott
szájjal. «S ez egykor Németországhoz fog tartozni szintén.»

«Milyen szép ország!» gondolá magában a szerb trónkövetelő, ajkába
harapva. «Hogy fognak ezen nemsokára az orosz paripák végig taposni!»

«Milyen szép ország!» mondá magában büszkén Henrik Zsigmond főherczeg.
«S ebben én vagyok a leggazdagabb úr!»

A király pedig talán ezt sóhajtá:

«Milyen szép ország! S ebben az országban, mely az enyém, nincs egy
ember, a ki az enyém volna.»

Ki mit gondolt, bizonynyal megtartotta magának, s azzal kiadva a
vadászparolákat, az erdők ösvényein szétoszlott a vadásztársaság;
egyedül hagyva a királyt az agancsháznál.

A terv, mint már el van árulva, az volt, hogy ő felsége hadd pihenje ki
magát az agancsházban; addig a vadásztársaság a kopó falkával a
máriaremetei völgyben felhajtja a gnu-csordát, a bikát kiszakítják
belőle, mely a csaholásra makacs lesz és helyt áll, akkor aztán
ráeresztik a dingókopót s az egymagában meghajtja a gnu-bikát s ha
minden előintézkedés sikerül, épen ő felsége álláspontja felé fogja
szorítani, hogy az a legmagasabb vadász által ejtessék el.

Mikor aztán ő felsége egyedül maradt, nem használta fel az alkalmat,
hogy letehesse magáról a királyt és lehessen ember, a ki ha elfáradt,
aluszik; nem: több akart lenni, mint király. Nem pihenni: alkotni akart.

Mikor ezen a szép látványon végigtekintett, a királyi lélek azt suttogá
benne: «Tudnád-e még ezt a szép országot, mely felül növekedik, alul
rohad, újra alkotni?» a művészi szellem pedig azt kérdezé tőle:
«Tudnál-e egy ilyen képet alkotni?»

Megkisérlé.

Hiszen lefestették már sokan; nagy, híres művészek, a fényirda hiven
visszaadta azt halmozott szépségeinek minden részletével.

A király mást gondolt.

Húsz lépéssel hátrább lépve, mint a honnan mások felfogták e képet, a
fensik szegélye eltakarja a fényűzés és gazdagság palotáit; a zugligeti
völgy, az istenhegyi domb elmaradnak; helyettük előtérbe lép a fensík
őserdeje: a sok százados bükk és kőrisfák, mohos repkényes oldalaikkal,
az iszalag, boróka és galagonya irtatlan bozótja egy amerikai vadon
tekintetét nyujtja; a fű buja, mint a pampasokban, s a tér üres, mint
Ausztrália állatszegény erdejében; komor, rideg erdőrészlet. S egyszerre
rögtön, minden átmenet nélkül előtünik a távolban elterülő város, a kék
folyam csendesen mozgó hajóival s aztán a sárga kalászos róna,
ködbevesző végtelenjével. E mesterkéletlenül nagyszerű ellentét az, a mi
a művésznek a legelső eszmét adta.

Egy tábori szék, egy háromlábú asztal, melyre kartonját felszegezte, ott
állt az agancsház marquisea alatt: a király elkezdett alkotni.

Csak vázlat volt, a mit készített, csak pastellrajz, érdes papirlapra.
Nem vesződött az apró részletekkel: az egyetemes hatást leste el, azt
adta vissza.

S a mint műve fejlődött rajzónja alatt, lelke akként emelkedett azzal
együtt. A művész szelleme emelte a király gondolatait. Mentül magasabbra
szállt a nap, a megragadó ellentét a kép előtere és háttere között annál
jobban kitünt: a zord, hideg, túlerőteljes és a meleg, világító,
gyöngéd, egy lapon egymásba foglalva. Kontraszt, mely harmoniában áll;
lehetetlenség, mely eleven való. Egy ősvadon, melynek háttere egy ifju
metropólis, egy nevető róna.

A nap már delelőre járt, mikorra a király elkészült a brouillonnal. És
akkor aztán, mikor maga elé állítá a hevenyészett vázlatot, akkor – nem
volt vele megelégedve. A művész szeme felfedezte a hiányt. Ez a kép
üres. Egy holt erdő és egy néma város. Hatása végtelen melancholia.
Pedig nem illik a kettő közzé semmi. Emberi képek, vadászok, nymfák,
népies alakok egyszerre lerántanák azt a mysticus hatást, a mit e kép
felmutat, s mely igézet pedig hibája marad a képnek: hatást gyakorol,
melyről a néző nem tud magának számot adni.

A művészi ábrándokat egyszerre fölzavarta a hajtóvadászat zaja; a hajtók
trombitái, a kopók csaholásai már a Jánoshegy innenső oldalán kezdtek
megzendülni, s terv szerint az agancsház felé közeledének.

A vadászlak mögött sűrű virginai borókabozót lepte el a fák alját
világoskék bogyóival; – mintha nefelejtsvirággal volna behintve.

A távolból a bozóton keresztül törő csörtetés hangzott, mely egyenesen
az agancsház felé közelített.

A király hirtelen összegöngyölíté cartonját s visszadugta azt
vadászfegyvere csövébe. A vadásztársaság rajta kaphatná, hogy ő tájképet
rajzol, s minő gunyolodás lenne abból! Úgy járna, mint egykori királyi
rokona, bajor Lajos, mikor Tristán jelmezében kapták udvaronczai –
énekelve!

«Szolgák» foglalatossága a művészet.

Ámde az, a mi a király háta mögött a cserjéből előtört, nem vadász volt,
hanem maga a vad.

A gnu.

A capföldi indigena nagy szökésekkel veté magát keresztül bozóton és
dült fákon, s azután poroszka lépésben, mint a zsiraff, ügetett ki a
tisztásra, két szélső lábát emelve egyszerre.

A mint azután a meredélyhez ért, ott egyszerre megállt és visszanézett.

Afrikai utazók régen említék már azt a szokását e vadnak, hogy mikor
üldözőjét jól elhagyta, akkor megáll, visszanéz rá, bevárja s akkor
odább csalja maga után, mig jól kifárasztotta; végre helyt áll neki s
megverekszik vele.

A királynak alkalma volt húsz lépésnyi közelből szemlélhetni e vadat.

Gyönyörű példány volt. Öt éves bika; évei számát szarvai tövén mutatják
a rovátkák. Alakja magasságra egy erőteljes paripáé, nyakát is úgy
tartja, mint egy büszke mén, s hosszú fehér farkát is épen úgy emeli
lobogósan a magasba. De szőre az iramvadéhoz hasonlít, s lábai karcsuk,
mint a szarvasé, és felálló sörénye már kezdi a fenevadak sorába emelni,
a vadkan, a hyéna, a taránd sörénye ilyen, de ez még bozontosabb, alul
fehér, felül fekete, s bevégzi e minden állatból összerakott hybridumot
az ijesztő, széles homlokú bivalyfej; csak hogy nála az előre hajlott
bivalyszarvak még visszahajlanak merészen fölfelé; ehhez még egy fehér
bozontos üstök a homlokon, s egy hosszú fekete kecskeszakáll az állon. S
a fertelmes főhöz a legszelidebb szép szemek, minők a zsiraffé: mintha
ez az ördögfő csak egy rut álarcz volna, melynek rémképét a két dióbarna
szem meghazudtolja.

De az ellenfél sem váratott magára sokáig. Ugyanazon a nyomon, melyen a
juniperus bozóton át tört a gnu, rohant elő a dingó-kopó, csaholás
nélkül, bozontos farka villanyberzedten repült utána, szemei vérben
forogtak, lefityedt alsó ajkáról szakadt a tajték, szökellései inkább
hasonlítottak a farkaséhoz, mint a kutyáéhoz, orrát csaknem a földön
hordozta. A gnu bevárta őt. Elfogadta a párbajt. A dingó-kopónak
sikerült őt csordájától külön szakítani, de neki is sikerült a
dingó-kopót elválasztani a többi falkától. Most aztán helyt állt neki,
hogy megmérkőzzenek egymással.

Remek bajvivás volt az. A véreb nekiszáguldott a szarvas vadnak
egyenesen s a mint közel ért hozzá, egyszerre félrecsapott, azzal a
szándékkal, hogy a hasa alá vághasson, s akkor egy csapással kihasítsa
az oldalát, míg a gnu a szemközti rohamot várva, szarvaival a levegőbe
döf el. Csakhogy a gnu nem csak a szarvaival, hanem a lábaival is tudja
védeni magát. Külön mindegyik hátulsó lábával s együtt tud veszedelmes
rugásokat adni, s ha ért a vadászeb a cseltámadásokhoz, azokkal szemben
a gnu valóságos ördögtánczot jár; bámulatos gyorsasággal veti magát
egyik oldalról a másikra, hol farral, hol szarvval fordulva
ellenfelének, éles patáival felrugdal a légbe, hegyes szarva villáival
felhasogatja a gyepet. Sörényének egy-egy csimbókja már a dingó-kopó
fogai közt maradt, de az is kapott már cserébe egy-egy rugást. – Most
egyszerre lesunyja magát a véreb a fűbe, fejét a földre fekteti, csak
fara van magasra emelve. Lompos farka időközönkint ideges csapásokkal
veri horpaszait, fülei fel vannak hegyezve. Igy marad fekve ott. Pihen
talán? Nem! A végső veszedelmes szökéshez készül. Erejét szedi össze: a
távolságot méri ki, a gnu hat lépésnyire áll előtte, a végső szökéssel a
dingó-kopónak párduczmódra kell a gnu nyakára ugrani, éles körmeit a
bőrébe vágni s fogaival a torkát átharapni.

A mint a kutya e lesunyó fekvésbe húzta össze magát, a gnu is veszteg
maradt. Ösztöne sugalta neki, hogy most kell vigyáznia legjobban, hogy
ellenfeléről egy pillanatra sem szabad a szemét levenni, hogy
végveszedelme előtt veszteg kell megállnia.

A kétszarvu vad oly nyugodtan állt ott a fensíkon, fejét magasra emelve,
mozdulatlanul, a hogy csak vadász kivánhat maga elé kapóra vadat,
ballapoczkájával a király felé fordulva, ki húsz lépésnyi közelben ült a
repkénylepte bozót mögött. A legbiztosabb lövés.

A király csendesen kivette tokjából fegyverét.

De nem azért, hogy a gnut lelője vele; hisz akkor a kartonját is
foszlánynyá lőtte volna, mely a csőbe volt dugva. Nem. A vázlatot vonta
ki belőle s azt kiteríté maga elé, – és azokat a feszült pillanatokat, a
mig az üldözött vad és az üldöző egymással farkasszemet néznek, arra
használta föl, hogy a «szép szörnyeteget» odarajzolja vázlatára.

Királyi hidegvér kellett ahhoz, – s még valamivel több – művészi
nyugalom!

A szarvasvad bizonyosan észrevette az emberi mozdulatot is, mert annak a
szeme minden oldalra szokott látni; hanem azért mozdulatlan maradt. Két
ellensége közül kiismerte tán az a csodaösztön, mit az «állatok
lelkének» neveznek, hogy ez itt egy fejedelmi lelkes lény; amaz ott egy
czudar szolgaállat s attól kell félnie inkább. Veszteg állt, míg a
király művészi rajzónja büszke idomait gyors kézzel vázolá s mintha
kevély volna e kitüntetésre, magasra felemelé a légbe az orrát és
megszólalt.

Igen is. A gnunak szava van, széles alsó ajkai, mozgékony nyelve emberi
hangokat adnak, miket lesben álló vadászok mindig egyformán szoktak tőle
hallani. Ezek talán a vészt jelző szók nála.

A végveszély előtt álló gnu e szókat mondja panaszos méla hangon:

«Onje, – navend – belem.»

A beszélő állat nyaka magasra volt felnyujtva ekkor, orra az ég felé
emelve, szarvai hátrahajolva. A legkedvezőbb pillanat a dingó-kopónak a
rárohanásra.

A véreb egy remekül kiszámított szökéssel lökte fel magát fektéből;
gyorsan mint az oroszlán; – ámde a gnunak még egy védelmi fogása volt
félretéve: ez az antilope mozzanat. Abban a villámrövid perczben, mely
nem elég többé arra, hogy félre ugorjék, lekapja a fejét s a támadó
véreb, mely a nyakára czélozta az ugrást, egyenesen a szarvai hegyébe
esik s a következő pillanatban felhasított testtel repül a gnu hátán
keresztül s aztán aláhentereg a meredélyen, míg a bozótban fennakad
valahol. Még akkor sem ordít, mint más sebesült eb.

A diadalmas vadállat pedig nehány másodperczig ott marad állva; most már
egyenesen rámereszti szép barna szemeit a közelben ülő emberre. A király
még sem nyul fegyveréhez. Siet vázlatát befejezni. A vad, melynek rut
feje még rutabb most az által, hogy a dingó vére szarvain végig folyt s
fehér üstökét veresre festette, nehány lépést közelít még a király felé.
Tekintete egy lázadóé! A király még sem cseréli fel rajzónját
fegyverével, melybe húsz robbanó golyó van töltve. Ekkor aztán a
fenyegetőn igéző, a rútnak szép vad állat ismét letérdel, leszakít egy
dyctamnus levelet a földről, melytől kívüle minden más kérődző
undorodik, s azt a levelet a szájában tartva, csendes, méltóságteljes
léptekkel távozik el a zugliget felé terjedő exoticus bozótba.

A király pedig önelégülten tekint végig a befejezett vázlaton.

Valami sajátságos, megdöbbentő hatása van most a képnek.

Egyszerre a csodás honosult vad alakja lett benne a főtárgy: a merész
ellentét, a közel rengeteg, a távol világváros csak staffage lett
mellette. Van benne valami új. A vadonban nőtt, a győztes gnu nem állt
még festőnek modellt soha.

Azonban hirtelen el kellett a képet rejteni a helyére. A juniperus
bozóton túl már hangzott a közeledő vadásztársulat zaja: a fegyvernek
tokjába kellett zárva lenni, mire a magas uraságok ideérkeznek.

Nagy robajjal jöttek. Büszkék voltak rá, hogy öltönyeik úgy össze vannak
tépve, arczaik úgy összekarmolva a tövisektől. A csaholó falka a nyomon
idevezetett mindenkit.

Voltak aztán bámulattól elhülő arczok, mikor meglátták a tusában
feltépett gyepet, azon a dingókopó vérnyomait, magát a dingókopót egy
kökénybokor tövében elterülve; – és a gnut sehol sem.

Pedig a küzdelemnek itt kelett végbemenni a király közvetlen közelében.
Ő felsége pedig ki sem vette a tokjából a fegyverét.

Henrik Zsigmond herczeget annyira vitte a vadászindulat, hogy
megfeledkezve alattvalói helyzetéről, azt a kérdést intézte a királyhoz,
hogy «miért nem ejtette el felséged a vadat?»

– Azért nem, felelt ő felsége, mert soha semmi ivadékom sem vadászott
házi állatokra.

Az urak csak elszédültek e feleletre.

(– Nesze nekünk; sugá a főherczeg a miniszter fülébe. A legközelebbi
sessióban az igazságügyér egy törvénynovellát fog benyujtani, melyben a
gnu a vadászható állatok közül kivétetik.)

(– Majd visszaveti a felsőház; jegyzé meg rá ő nagyméltósága.)

A fenséges refugiék, prætendensek és mediatizált herczegek gúnyosan
tekintgettek a királyra; VI-ik Napoleon lenézően mormogá: «Nincs neki
személyes bátorsága».

Az egész mulatság el volt rontva.

A hivatalos lapban pedig szükségképen referálni kellett a mai sport
élményeiről. – Olyan tudós pedig nincs az egész litteraturában, a ki ezt
úgy tudja körülirni, hogy a királyt ne compromittálja. – Akként
segítettek aztán a dolgon, hogy kiszemeltek a sajtóbureauból egy olyan
egyéniséget, a kin már régen szerettek volna túladni, azzal
szövegeztették a vadászatról adott tudosítást, az persze rosszul ütött
ki s azért harmadnap a czikkirót elcsapták hivatalából, hogy a királynak
elégtételt adjanak.

Hanem a többi lapok tudosítóit nem csaphatták el s azok bizony nem igen
nagy kímélettel szóltak ő felségéről. – Egy király, a ki a kapóra jött
vadat nem lövi meg! Aztán legyen az ember képes dynasticus érzelmeit
megtartani! Volt élcz elég.

De egyen sem nevettek annyit a jockeyklubban, mint a Le Menteur
calembourgján, mely így szólt: «az alatt, míg a többi társaság a gnut
üldözé, ő felsége lelke harmoniájat keresve, vad galambra vadászott».

(«Hermione» görögül azt is jelenti, hogy «harmonia» s «Peleia» görögül
«vad galamb».)

A király legrosszabb akarói csakugyan ezt találták fel számára
legvalószinübb «mentségnek».

Hat nap alatt készen volt a király a képpel.

A «művész» meg volt elégedve alkotásával. (De hát melyik művész nincs
megelégedve a saját művével?)

De az a kérdés, hogy mit mond hozzá a kritika? Hisz azt már minden
művész tudja, hogy a kritikának rendes tariffája van: ennyi jár a
magasztalásért, ennyi a szelid elismerésért, ennyi a kegyes
hallgatásért; «ez» a biráló az aranyvaluta szerint itél, a másik az
ezüst szerint, a harmadik a bankót is elfogadja. – De mit szól a tiszta,
megvesztegethetlen kritika, melyet a szerző nem tisztelt meg személyes
látogatásával?

Legnehezebb feladat volt ezt a képet innen a királyi várból kijuttatni a
külvilágba. A kép öt láb széles, és négy láb magas volt; azt nem lehet
eldugni.

A király a reggeli órákban dolgozott, mikor más napokon sétáját szokta
tenni, s oly óvatos volt, hogy még az olajfesték szagot sem lehetett
megérezni rajta, s festőszobáját sohasem feledte nyitva.

Annyit azonban tudott, hogy a 4800 kenyérpusztító közül, a kik udvari
személyzetét képezik, egyetlen egyet sem talál, a kire rábizhasson egy
olyan titkot, a mit el «nem» árulni már magában felségsértés.

No nem igaz? Hiszen akármely udvaroncznak azt fogja mondani, hogy «nézd:
itt festettem egy képet, eredj, vidd el, tedd ki a műtárlatba, hadd
hallom, mit mondanak róla?» hát nincs olyan elvetemedett jacobinus, a ki
ő felségét ki tegye annak az esélynek, hogy a hirlapok szemtől szemébe
fitymáló gorombaságokat mondjanak neki; hanem annálinkább kötelességének
tartandja valamennyi műbirálót eleve suttyomba figyelmeztetni, hogy ime
itt van egy festmény, a melyhez úgy közelítsen minden kritikus, nehogy
felségsértést találjon rajta elkövetni.

A király e mű bevégezte utáni reggel ismét lement sétálni a várkertbe;
de nem tudott e tárgyban semmi kisegítő tanácsot adni magának. Igy jár
az ember, mikor háromszázhuszonhat belső titkos tanácsosa van! Akkor nem
kap tanácsot, mikor kellene.

Amint a kertre nyiló ajtón ismét vissza akart térni a várpalotába, az
ott őrt álló katona útját állta.

«Mi a jelszó?»

A király végig nézte az őrt. Magas nyulánk, ideges ifju volt: a
közkatonák azon időbeli egyenruhája, kávébarna frakk, elől magyaros
zsinórzattal (dualisticus uniformis), feszesen állt erőteljes termetén;
homlokát takarta a fekete sisak sárgaréz tarajjal, s fehér-veres-zöld
két-fejű sassal az ernyője fölött. Az őr, szuronyát védmozdulatra fogva,
állt az ajtó küszöbén.

– Nem ismer ön engem? kérdezé a király.

«A jelszót!» ismétlé az őr változatlan arczczal.

A király aztán megmondta a jelszót.

Arra az őr tisztelgett s utat nyitott a király előtt.

A király még egyszer jól végig nézett rajta. Rögtön odaizent azon ezred
parancsnokához szárnysegéde által, hogy azt a katonát, ki ma reggel 5
órától 7-ig a várkertre nyiló ajtónál őrt állt, küldjék fel hozzá,
mihelyt föl lesz a szolgálat alúl szabadulva.

A parancs sietve hajtatott végre. A király meghagyta, hogy azonnal
tudosítsák, ha a katona megérkezett, s reggelijét hagyta félbe, midőn
jelenték, hogy itt van.

Eltávolított mindenkit elfogadási terméből, midőn a közkatonát maga elé
bebocsáttatá.

Odament egészen közel a belépő elé s sokáig nézett élesen ez arczba.

Ifju, komoly és szelid arcz volt ez, barnás, alig szinezett ott, hol az
ifjuság rózsái szoktak nyilni; határozott, merész kifejezést adó orr;
állán kétfelé váló selymes fekete szakáll; ajkai nemes metszésüek és
teltek, a felső ajk fölvetett, szemei nagyok, világlók, feketék, erős,
sűrü szemöldök alatt.

– Vegye ön le a sisakját; szólt neki a király.

– Katonarend… mormogá a közember.

– Feloldom alóla.

A közvitéz levette ércz fövegét.

Homlokát akarta látni a király. A homlok az, a mire az emberi jellem
titkai vannak felirva: a homlok tud legtöbbet beszélni.

S ez a homlok nagyon jól egészíté ki az arczot. Egy valódi Mózes-fő állt
a király előtt, két-felé omló sűrű hajával, izomteljes nagy széles
homlokával. Csak a fénysugár szarvak hiányzottak róla. Talán még azok is
megjőnek.

– Mi önnek a neve? Kérdezé a király.

– Tatrangi Dávid.

– Zsidó?

– Nem. Székelyföldi magyar.

– Azért lehet zsidó. Vannak a székelyföldön magyarok, kik a szombatot
tartják meg, kik a keresztelést nem az atya, fiu, szentlélek, hanem az
Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének nevében végezik, bőjtöt és
munkaszünetet tartanak zsidó szokás szerint; az új évet a zsidó új év
napjától számítják és neveiket az ó-szövetségből veszik csupán s ezért
minden felekezettől üldözve vannak. Ön nem a «szombatosok»-közül való?

Az ifju még halaványabb lett.

Halk, mély, csaknem zúgó hangja volt: zengő suttogás.

– Ha mondanám, hogy az vagyok, nem volnék az: mert ők titkot nem
mondanak ki.

– De én önnek legfőbb birája vagyok, szólt a király szigoruan, ki előtt
senkinek titokkal nem szabad birni.

– Igaz, szólt az ifju, de egyuttal legfőbb egyházfőm, kinek a gyónás
titkát nem szabad elárulni. Gyóntam. Igaz.

– A szombatosoknak két kiváló erényük van, mondá a király. Az egyik az
igazmondás, a másik a titoktartás. Midőn utamat állta ön, tudta, hogy
mit tesz?

– Tudtam: a mit a törvény parancsol.

– S ha én önt erőszakkal megtámadtam volna, meglőtt volna ön?

– Meg.

– És ha önnek saját édes apja jött volna eléje, hogy ajtómon bejőjjön,
meglőtte volna azt?

Az ifju nagyot sóhajtott:

– Meg.

– Pedig a szombatosoknak tiltja a hit az emberölést.

– De az ország törvénye parancsol még a hitnek is.

A király hosszan nézett az ifju arczába. Látta, hogy a zsinóros
kirseyben (katonaposztó) nem közönséges lélek lakik.

– Helyesen tett ön. Én önt ki fogom tüntetni e magaviseleteért. Hallja
ön, minő kitüntetést gondoltam ön számára. Egy megbizást akarok önnek
adni, a mit végre kell önnek hajtani, a nélkül, hogy megtudná valaki,
hogy a megbizást tőlem kapta. Egy udvaronczomnak, egy cselédemnek nem
szabad felőle neszt se fogni.

– Parancsoljon velem felséged.

– A feladat nehéz. Egy öt láb hosszú, négy láb magas olajfestményt kell
innen a várból kiszállítani, azt az országos műtárlatba elvinni,
kiállítani, a nélkül, hogy valaki megtudná, hogy a kép honnan került
oda? azt el kell adni igazi értéke szerint, s az árt hozzám elhozni, a
nélkül, hogy tudná a vevő, kinek a kezébe jutott a vételár? Ért ön
engem?

A közvitéz arczán sajátszerű világosság látszott átderengeni.

– Mindent értek.

A király arcza kezdett elpirulni. A művész hevülése volt az.

– Hogy fog ön hozzá?

– Nagyon egyszerű az. Fölséged nekem megmondta, minő széles és magas a
kép. Fölséged maga szabadalmat adott a hazai művészeknek, hogy
festményeiket, miket el akarnak adni, legelőször ide hozhassák, s az
udvari képtárban állíthassák fel. A mi azután nem talál tetszésre, az a
festőnek visszaadatik. Én a legközelebbi napon, mikor a katonai
szolgálat alól szabad vagyok s polgári öltönyt viselek, egy hasonló
nagyságu festményt hozok ide. Az ki lesz téve az udvari képtárban. E
képnek a rámájáról felséged, mikor egyedül marad, leveszi a festett
vásznat, a másik festményt ráilleszti s annak a tetejébe ismét az én
silány festményemet, a mit harmadnapra szépen visszavihetek.

– Nagyon helyes, nagyon helyes! mondá a király. Annyira örült ennek a
megoldásnak, hogy szinte elfeledkezék róla, hogy alattvalói
legutolsójával, egy közkatonával áll szemben. – Elmehet ön! mondá neki.

Azután belépő szárnysegédének kiadta a parancsot, miszerint az imént
elfogadott közvitéz, Tatrángi Dávid, ki ma reggel a királyt, mint őr
feltartóztatá, s addig be nem bocsátá, míg a jelszót nem mondta, e
tettéért a hadsor előtt nyilvánosan felolvasott napiparancsban
megdicsértessék.

Harmadnap ott volt a király műve az országos műtárlatban.

És aztán egy hétig nem beszéltek a lapok másról, mint erről a képről.
Mindenki el volt ragadtatva általa. Tünemény volt az: eredetiség; új
iskola. Sokan feltalálták benne a jóslatszerű mysticus jelenést.
Mindenki elismeré a compositió genialitását. Különösen az állatalakban
eltalált nagyszerű mozzanat valami nem mindennapi művészi erőről
tanuskodott. A technikát itt amott megrótták benne, de az általános
hatás minden birálót egyaránt feltüzelt. És aztán találgatták a művész
kilétét. Ki rejtőzik az álnév alatt? «Polgár Vazul!» Ha keresték volna a
Vazul név görög mássát «Bazil», annak az értelméből megtudhatták volna.
(Király.)

A király hét napig olyan mohón olvasta a hirlapokat, mint akármely
művész.

A hetedik napon azt olvasta, hogy a kiállított mű megvétetett, még pedig
azon az áron, a melyet a művész megbizottja kért érte. Ki vette meg? az
még egyelőre titok.

Ah! A király milyen kiváncsi volt rá, hogy mennyit adtak hát a
festményeért? Hogy mennyit ér hát a király, mikor korona nincs a fején;
csupán koszorú?

Másnap kihallgatási nap volt. Az előjegyzettek névsorában a király
megtalálta Tatrangi Dávid nevét is. Az ifju polgári ruhában jött.
Közkatonának audentiát kérni nem volt szabad, hanem polgári ruhát
viselni szolgálaton kívül igen, s ezzel elég volt téve a «reglementnak».

– Fölséges úr, a képet eladtam, tisztelet díját itt hozom. Hatszáz
Árpádarany. – Dávid átnyujtá a királynak az elefántcsont szelenczébe
rakott aranyokat, mik a szelencze áttört faragványain keresztül
csillogtak.

A király olyan hőséget érzett a homlokában, az arczán, midőn az
aranyokat átvette. Hatszáz arany! az ő saját arczképére verve. A
királynak az idő szerint Magyarország aranybányái háromezernégyszáz font
aranyat adnak évenként. Erdély kallóiból háromezer márk szinarany jön
elő, Austria aranytermése harminczkét mázsát adózik neki, a folyamok,
mik országait átszelik, a Duna, a Tisza, a Maros, az Olt, az Aranyos, a
Szamos mind aranyat hordanak magukkal, s a mit azokból kimosnak, az is
mind a király aranya. A királynak és császárnak civillistája a két
országtól tizenötmillió forint; hét millióra megy a magánvagyonának
jövedelme; hanem azért a király arcza mégis fölhevült, mikor azt a
hatszáz Árpád-aranyat kezében érzé, melyet egy önalkotta mestermű
díjában kapott ismeretlenül. – Ez volt az egyetlen, igazi, tiszta
hódolat.

Tán egy megnyert ütközetnek nem örült volna jobban.

– Itt hozzom a vevő ellennyugtáját is, fölség, mondá Dávid, átnyujtva
egy hosszukáson összehajtott iratot.

– Nincs rá szükségem. Mondá a király.

– Nekem van rá szükségem, hogy átadjam, fölség.

A király átvette az iratot, s oda tevé az asztalán heverő egyéb
mindenféle folyamodás közé, miket kihallgatási napon kezében hagynak. A
melyik iratnak ő felsége behajtja a szegletét, az félre tétetik és
választ kap, a melyikét nem hajtja be, az a lomok közé kerül. Ezt nem
hajtotta be.

A király keményen szemébe nézett az előtte állónak.

– Bizonyos ön a felől, hogy az eladott kép eredetéről senkinek sem volt
tudomása?

– Nem tudhatta senki, s hogy a vevő nem tudta, arról fölséged igen rövid
időn a legcsalhatatlanabb tanuságot fogja venni.

A király azon gondolkodott, hogy ezt az embert meg kellene jutalmazni.
De hogyan? Pénzzel? Hátha magasabb vágyai vannak? Büszke katonajellem.
Talán inkább vágyódnék előléptetés, tiszti rang után. Mondja meg ő maga.

– Én önt hűséges eljárásáért óhajtanám megjutalmazni. Van-e önnek valami
kivánsága, a mit királyi kegyelemmel megvalósíthatnék?

– Van fölség. Óhajtanám fölségedet nem szolgálni tovább fegyverrel.

– Hogyan? Ön megakarna szabadulni a katonaságtól? Ez a kivánsága? Ön
csakugyan szombatos, azok tiltakoznak minden fegyver ellen.

– Ha azt teszik, felség igazuk van. Az emberölés Isten ellen támadás. A
katonai szolgálat szolgaság. A hadviselés országromlás. De én szivesen
ontok vért, magamét, vagy másét, hitem ellenére is, ha kell, s elvesztem
inkább a mennyországot, hogy megtartsam hazámat. A harczban ott leszek
fölséged közkatonái között, de most szeretnék szabadulni – öltönyömtől.

– S van önnek valami jogczíme e kivánságra?

– Van, fölség. Egyetlen fia vagyok az apámnak. Üzletünk egy jó hírben
álló üveghuta a Székely-földön, felügyelet nélkül tönkre megy. Apám
pedig az őrültek házába van bezárva a Lipótmezőn.

– Akkor önnek teljes joga volt hatósági úton követelni a
katonakötelezettség alól fölszabadítását; nem tette azt?

– Lehetetlen volt fölség. A polgári hatóság az mondta apámra, hogy
őrült, be kell őt záratni s engem elbocsáttatni; a katonai hatóság pedig
az mondta, hogy apám nem őrült; azt kell szabadon bocsátani s engem kell
besorozni. S most mind a ketten benn vagyunk. Én állok, az apám ül.

– Akkor mégis öné az eldöntő lépés. Ön nyilatkozhatott, hogy atyja
elmeháborodott, s e nyilatkozata alapján elbocsátják.

– De én nem akarom atyámról azt mondani, hogy őrült, mert nem az.

– Hát akkor meg nyilatkoztassa azt ki, s szolgáljon tovább. Apját pedig
bocsássák ki a tébolydából.

– Azt sem tehetem, mert apám jó helytt van ott. Jól bánnak vele, s ő is
jól találja ott magát.

– De ezt már nem értem.

– Felséged valószinüleg hallotta hirét a «Szentháromságnak».

A király visszahökkent, – hanem a másik perczben elmosolyodott.

– Ah! – hiszen a lipótmezei tébolydáról beszélünk. Ott van három őrült,
a kik közül az egyik atyaistennek, a másik fiuistennek képzeli magát, s
a kikhez azután még egy «szentlélek» is került. S ezek együtt vannak
mindig. Nem tudom mire való az a tréfa a felügyelőségtől?

– Nem tréfa ez felség. Ezek mind a hárman egy nagy, végtelen eszme
üldözésében veszték el eszüket. Mind a hárman tudós, eszes emberek
voltak, kik a légben repülés lehetőségét akarták megfejteni. Ez időtájt
sok ember őrült meg ebben. S a vágy oly természetes. A hadtudomány oly
fokra fejlődött, hogy a legelső harczban, mely kitör, az emberiség egyik
felének ki kell irtani a másikat. A huszadik század utolsó felét járjuk,
s az a hit, hogy a kétezredik év betöltével el kell jönni az időnek,
mely az örök «Istenbékéjét», az örök «treuga Dei»-t elhozza, az egész
világot kezdi áthatni.

– Tehát ön is hisz a millenniumban? Lehetőnek tartja a Chiliasmust? A
kétezredik év Isten-békéjét?

– Ha emberek akarják s Isten segít, lehető.

– Beszéljen tovább a három őrültről.

– Az egyik a léggömb kormányozhatóságának tanaiba őrült bele. E
rendszerrel akarta lehetetlenné tenni a hadviselést. Törekvése az
aërostatica örök törvényeibe akadva, a tudósból őrültet csinált, ki most
azt hiszi, hogy ő az atya Isten, ki villámok helyett bombákat és
schrapneleket hajigál le a földre. A második eltérve a légsúlytan
elméletétől s félre vetve a hydrogén emelő segélyét, a légbeemelkedés
elméletét egészen az erőműtani szabályokra fektette. Különösen a
«calorigépet» alkalmazva összeköttetésben az «örök csavarral». Ez meg is
tette, hogy e gép segélyével rézsut merev irányban fel tudott repülni a
magasba; de gépe nem volt kormányozható, leesett vele, szerencséjére a
Balatonba; onnan kifogták: de mire életre jött, megőrült, s most azt
képzeli magáról, hogy ő a fiu Isten, ki már egyszer élőtesttel az égbe
szállt, s erre erős bizonyítéka a két tenyere, melyet a repülő gépe
eltört sodronyai, mikor beléjük kapaszkodott, keresztül lyukasztottak. A
harmadik végre az én apám, a kit már most azután, eszmetársulat nyomán,
a szentléleknek neveznek, és némi alappal, mert ő maga sokszor mondá
magáról, hogy ő a János látományaiban igért eljövendő «Paraklet», ki a
világot meg fogja váltani minden siralmaitól. Ő is talált fel egy repülő
gépet, melynek elmélete a villanyerőn alapszik, üvegből és messingből
van az egész. Az első alkalommal, mikor bemutatta azt a közönségnek, a
gép szégyenben hagyta: az egész kisérlet a közönség gúnyhahotája közt
bukott meg. Nem hagyta abba; változtatott a condensatorokon. A második
nyilvános kisérletnél megindult vele a kerekes gép; de nem fölfelé, a
hogy ő kiszámítá, hanem egészen saját tetszése szerint, a közönség közé;
öles villanyszikrákat szórva maga körül s agyonijesztve az egész népet,
mely ekkor dühbe jött apám ellen, őt magát megverte, gépét összetörte s
még kárpótlást kellett fizetnie nehány villanyütött néző számára. Még
sem hagyott fel eszméjével. Megint más terv szerint alkotá meg
villanygépét; most már egészen madár alkatát vette mintaképül,
szárnyakat alkalmazott üvegből, rézborítékkal. És gépe csodálatosan
sikerült; sajnos, hogy jobban, mint ő maga tervezte. A repülő gép a
villanyerő alkalmazásával felemelkedett a magasba, kormányozható is
volt; hanem egy új tényező kifeledése miatt, olyan erőt fejtett ki, hogy
a szárnyak nem birták meg, az üvegszárny eltörött s apám a géppel együtt
leesett egy erdő közepébe 1200 láb magasságból, eltörte az egyik kezét
és az egyik lábát, a fél állkapcsát s csak csodára maradt élve. Ekkor
rokonai bezáratták a tébolydába. Engem gyámság alá rendeltek. Most ez a
három martyrja a tudománynak a lipótmezei tébolydába van bezárva, s
minthogy szerepeiket ők maguk választották, s minthogy egész nap
egymással vitatkoznak a legmélyebb tudományos feladatok fölött, azért a
tréfás népelme úgy híja őket, hogy szentháromság. És gyógyíthatlanok
maradnak, minden tudományosságuk mellett. Az Atya anastasomaniai
rohamokban, rombolási dühben szenved; minden holdtöltekor
kényszerzubbonyt kap; a Fiu sitophobiát hozott magával, ételiszonyt,
mindennap háromszor erővel kell egy kitört fog helyén keresztül kaucsuk
csövön át az ételt a gyomrába vezetni; a harmadik csöndesen viseli ugyan
magát, de nem titkolja, hogy a mint szabadon bocsátják, újra elkészíti a
repülő-gépet s újra felszáll vele. Bocsánatért esdem, hogy fölségedet e
dolgokkal untattam; de parancsolta, hogy adjam elő, miért nem jelentem
ki atyámat őrültnek? Mert nem az. S ha nem őrült, miért nem kérem
szabadon bocsáttatását? Mert ez halála volna.

– Mennyi ideje van önnek még hátra a szolgálatból? kérdezé a király.

Ettől a kérdéstől fázott nagyon Dávid. De csak meg kellett rá felelni.

– Hat hét…

– Micsoda? hat hét! Hiszen ha sötét börtön, nehéz vas, kínzás, böjtölés
volna a kiállni való, hat hétért fel sem sóhajtana egy férfi, azt
mondaná rá, holnapután lesz s akkor vége! S hat heti hátralevő időt egy
díszes szolgálatból, melyet az ország törvénye szabott önre, mely nem a
hajdani boszantó «Kamaschendienst,» hanem a polgári hivatással együtt
megférő férfias foglalkozás, ebből hat hetet ön különös kegyelemképen,
királyi hatalomszóval kiván magának elengedtetni?

– Ez a hat hét rám nézve egy élet. Sohajta Dávid.

– Micsoda? akkor ön nekem nem mondott el mindent. Ön üzletről beszélt,
üveghutáról, mely ön és atyja nélkül tönkre megy. Önnek más oka van e
kéréssel hozzám folyamodni. Mi az?

– Felség, azt nehéz megvallani a király előtt. Egy férfi előtt.

– Ön nősülni akar tán, s «periculum in mora.» Nos eltaláltam? Akkor kap
ön «licentiát.» Elég lesz?

– Nem, felség.

– De hát mi baja akkor?

– Felséged kivánta, hogy megmondjam. Azt a hajadont, ki jegyesem,
rokonai, kik szegény emberek és rossz emberek, beiratták a «Sabinába.»

Erre a szóra egyszerre lángvörös lett a király arcza, szemei hadüzenő
rémtűztől világlottak: egy megütött király volt ez! Egy király, a kinek
eszébe juttatják, hogy csak árnyéka annak, a minek nevezik. Egy király,
a ki egész országa szégyenét egymaga érezi és a kinek azt a szégyent
letörülnie nem lehet.

Dávid hódolatteljes nyugalommal állt előtte s nem rettegett az uralkodó
lángbaborult arczától, melyet az ő szava gyujtott meg.

– Itt van a hajadon? kérdé a király.

– Még a fővárosban van.

– Mit akar ön tenni?

– Ha katona nem vagyok, akkor tudom, hogy mit teszek? Szerzek magamnak
igazságot a törvényen kívül; a hogy tudják a hozzájuk tartozókat védni
az őserdők lakói; a hogy védi a nőt minden országban az, a ki férfi. De
a közkatona mezében rab vagyok, szolga vagyok. Rajtam a láncz, mely
kezemet leköti, s a mi polgári ruhában lovagi tett volna, az
közkatonaruhában gonosztett. És nekem hosszú az idő, míg ez öltöny
leszakad rólam. Hat hét mulva már jegyesem nem lesz ebben az országban.
És nem lesz rám nézve a világon.

A király most merően maga elé nézett és mélyen elgondolkodott. Arcza
lassankint visszanyerte komoly, nyugodt tekintetét, de a pir csak nem
hagyta el azt.

– Hallgasson ön rám. Tartsa féken indulatait, mint férfi. Másnak is van
baja. Ha azt mind erővel igazítanák el, minden utczán verekednének. Ne
tegyen ön semmi heves lépést. Ha önnek arája azon társulatnál van
bejegyezve, úgy az csak pénzkérdés. Pénz kell azoknak. Jó nyereségért
kitörlik, kiadják. Vegye ön ezt az összeget, a mit most nekem átadott.
Fizesse ki őket belőle. A mi fenmarad, azt tartsa meg menyasszonya
számára hozományul.

II-ik Árpád oda adta a közkatonának az összeget, a mit saját keze
munkájával szerzett.

Dávid szemei égtek.

– Felség, rebegé elfogódottan. Nekem most semmim sincs; magam is semmi
vagyok. De a mi vagyok és leszek még valaha: az mindig fölségedé lesz.
Mondom. (A szombatosok ennél nagyobb esküszót nem ismernek: «mondom.»)

– Még egy szót. Mit fog ön tenni, ha jegyese kezében lesz? Én önt a
katonai szolgálat alol föl nem oldhatom; fejedelmi jogom van hozzá; de
ezt nem gyakorlom. Mert ha egynek az elbocsáttatás kegyelem, úgy a
többinek a szolgálat büntetés. De segíthetek önön másképen. Rögtön akar
ön nősülni?

– Nem, felség. Nekem nagy feladatom van, melynek megoldásáig nem
gondolhatok nősülésre. Technicai feladat.

– S van önnek olyan biztos helye, a hová addig jegyesét menedékbe
helyezheti, ha rokonai rossz emberek? van ilyen menedéke?

– Van felség. A «parabolánnők asyluma.»

A király indulatosan dobbantott a lábával.

– Szerencsétlen! Tudja ön, hogy micsoda hely az?

– Tudom, felség. Az egy önként összeállott női társulat, mely az
országban dühöngő ragály áldozatainak ápolását vállalta magára; elnöke
Hermione Peleia czári herczegasszony, ki a Széchenyi hegyen levő
Alhambraszerű palotáját rendezte be a pestises betegek számára, oda
viszem a jegyesemet.

II-ik Árpád melle nyugtalanul lihegett; most már az ő szemei is égtek.
Odanézett fájdalmasan a másik ifjú szemeibe, az vissza az övébe: míg
mind a kettő szemeiben megjelent a köny.

Tehát volt valami közös a király és a közkatona között: a köny.

Voltak hajdan bűvészek, kik jóslatokat tudtak mondani a tükörből, mások
egy csepp vizből. Talán ennek a kettős könynek a tükréből, ebből a két
vizcseppből is lehetne jóslatot mondani.

– Jól van, mondá a király, és gondolá: «Ha az enyim is ott van, legyen
ott a tied is.» Várjon ön még egy perczig.

Azzal a király odament az asztalhoz s egy üres lapra irt nehány sort,
azt boritékba tette és aranyszínű guyackal lepecsételte.

– Tegye ön el ezt a levelet. És aztán menjen dolgára. Vigyázzon, hogy ne
hirtelenkedjék. Azonban az emberen néha megtörténik a szerencsétlenség,
ha legjobban kerüli is. Ha bajba kerülne ön saját hibája nélkül, akkor
adja át ezt a levelet annak, aki önt minden bizonynyal legelőször
kérdőre fogja vonni. Ha nem jön bajba, akkor tegye el, s majd csak akkor
bontsa föl maga, mikor megvénül s a tartalék kötelékeiből is kikerül.
Nincs benne semmi kegyelem; csak királyi jogos tény.

Azzal inte neki, hogy elmehet.

Aztán jött a király elé még egy sereg megszokott alkalmatlankodó.

Mikor aztán vége volt, nem az alkalmatlankodók sorának, mert az egy
archimedesi csavar; hanem a kihallgatási kiszabott időnek: akkor a
király belső termeibe távozott. Főudvarmestere és az udvari
muzeum-igazgató jelentkeztek ő felségénél, fölkérve, hogy kegyeskedjék
megtekinteni az udvari képtár számára megszerzett legujabb mesterművet,
mely most hozatott át a műtárlatból.

A király valami rosszat sejtett.

Át hagyta magát kisértetni a képtárba, hol egy háromlábú támlányra a
legkedvezőbb világításba volt helyezve az újon vett kép.

Jó sejtelme volt. Saját remekműve volt az.

A király homlokán a középső redő nagyon mélyre talált összehuzódni.

A két udvaroncz vette észre e baljós kifejezést a legmagasabb arczon, s
azt a magyarázatot adta neki, hogy ő felsége bizonyosan nagyon szigorú
műbiró akar lenni, s nem fogja fel első tekintetre e mesteri mű kiváló
előnyeit. Siettek tehát alattvalói hódolattal segélyére jönni gyönge
felfogásának. A muzeum-igazgató elmondá ő felségének, hogy ez a mű nem
csak mint tájkép egy egész új meglepő genret mutat fel, de különösen
mint állatfestészeti remek fölötte áll mind annak, a mit Troyon,
Verboekhoven, Bonheur Róza és Shelfhout e nemben valaha készítettek; a
főudvarmester pedig a felől biztosítá ő felségét, hogy ezen mű valóban
általános sensatiót keltett laicusok és műértők között; a külföldet is
allarmirozta; a jockey-klub különösen el volt ragadtatva a gnu pompás,
merész, kifejezésteljes alakjától: úgy, hogy ő a legszerencsésebb
fogásnak tartja, hogy a Berlinből lesiető műbarátok orra elől
elhalászhatta a királyi muzeum számára ezt a képet, mielőtt ezt a
külföldiek felárverezték volna rá. Még most megkapható volt egy
bagatelle árért: ezerkétszáz Árpádaranyért.

Erre a szóra ő felsége önkénytelenül egy olyan hangot hallatott, mint
mikor az ember a fogait szíja, a mi a világ minden nyelvén annyit
jelent, hogy «ez egy kicsit sok!»

Mire azután mind a két úr sietett legalázatosabban előadni, hogy ez épen
nem ár ezért a remekműért, mert ez megfizethetetlen kincs, dísze ennek a
muzeumnak, diadalpéldány!

A király hol az egyikre, hol a másikra nézett, indokolva levő
gyanakodással. Mikor aztán végre a főudvarmester arra a themára gyujtott
rá, hogy a fejedelemnek illendő a hazai művészetet anyagilag pártolni s
e mæcenásság a megvett festmény álnevű szerzőjénél épen nem vesz kárba,
mert a mint kitudatott, az szegénysorsu fiatal ember, ki keresményéből
tartja szegény özvegy anyját, s külakadémiákra szándékozik utazni: már
ekkor nem állhatta meg ő felsége, hogy fel ne kaczagjon s hátat fordítva
a képnek és a két udvaroncznak, rögtön ott ne hagyja mind a hármat.

A két udvaroncz, kellemetlenül meghökkenve nézett egymásra. Ezt nem
értették, hogy mi volt?

– Nincs műérzéke. Dörmögé keserüen a muzeum-igazgató.

– S nincs érző szive. Suttogá sub rosa a főudvarmester.

– Szűkkeblű felfogni a művészetet.

– S szűkmarkú azt pártfogolni!

… Ő felsége pedig sietett az irodájába, hol épen akkor osztályozták
azokat a folyamodásokat, mik kihallgatási napon halomra gyülnek az
asztalán. Kikeresteté magának azt az iratot, a mit Dávid adott át.

Beletekintett. Az ellennyugta bizony hatszáz Árpád-aranyról tanuskodott.
És a ki annak alá volt irva, az a főudvarmester volt.

A király szive nagyon megkönnyebbült.

Tehát nem volt megcsalva. Nem a közkatona által. Az megtartá szavát. A
titkot el nem árulta. Mert, ha tudva lett volna az, hogy ezt a képet a
király festette s így a vételár az ő kezébe került, nem számítanának be
neki most kétszerannyit a saját magánchatouillja rovására.

A király örült nagyon.

– Tehát még is érek valamit. Művemért kaptam hatszáz aranyat s
ugyanazért a király másnap már ezerkétszáz aranyat adott az első
vevőnek. Hanem ezt a mesterséget nem folytatom!»


MI AZ A SABINA?

A Sabina az 1952-ik évben egy hirhedett részvénytársulat, melynek
feladata a «házasságszerzés».

Ezért «Sabina».

Ilyen intézetre nagy szükség van ez idő szerint. A mily mértékben
népesednek a nagy metropolisok, épen úgy nehezül a férfi és nő közötti
tartós viszony kötése. Kinn a falun könnyű az ismerkedés: a legény a
leánynak s ez viszont amannak minden jó és rossz tulajdonát kiismerheti,
megtudhatja minden ember a másik vagyoni állását, rá is ér, hogy
szerelmes legyen, s van kitől tanácsot kérjen; de egy másfél millió,
három millió emberi ábrázatot összefoglaló quodlibetben, a milyenek a
huszadik század fővárosai, ugyan hogy találjon rá Ádám a magához való
oldalbordára? Az emberek nagy házakban laknak, ismerősök félmértföldnyi
távolban egymástól; a kik szomszédok, egymásnak a nevét sem tudják, s ha
egyik évnegyed alatt annyira mentek, hogy ismerni kezdik egymást, a
másik évnegyedben már odább hurczolkodnak, s soha hirét se hallják többé
egymásnak. Aztán senki sem bizik egymáshoz. Minden ember czifra s minden
ember közül kétharmadrész adós a czifra ruhájával. Különösen a szép ifjú
hölgyek irányában igen nagy az opticai csalódás. Az ember nem tudja,
hogy herczegnő-e az, vagy ballettánczosnő, a kinek a hintaja után bámult
s a lesütött szemű kis leány abban a karton ruhában azért jár-e olyan
szegényesen, mert az erénye nagyon drága, vagy azért, mert nagyon olcsó?
És elvégre az ember nem ér rá, még ha czélszerünek találná is, hogy az
utczán, a bálban, a szinházban válogassa ki a magához való élettársat,
hogy ezzel töltse az idejét; hivatala, boltja, üzlete van; lótni, futni,
ülni, firkálni, kalkulálni, veszekedni, dolgozni kell egész nap, az
ember futtában eszik, futtában szeret, siet fizetni, s szalad a dolgai
után.

E sulyos helyzetet kellő időben felfogva alakult a fővárosban (ez időben
a conglomerált városokat csak egy néven híják: «Főváros,» valamint a
régi római hazáját csupán «Urbs»-nak nevezte) azon emberbaráti
részvénytársulat, mely feladatává tűzte ki a nőt kereső férfiak, s a
férfit meg nem vetendő hölgyek kölcsönös érdekeinek kiegyenlítését. Egy
olyan clairinghouse a szivek számára.

A statutumok kiterjedtek:

1. Házasulandó férfiak és férjhez menendő hölgyek méltányos igények
szerinti összeköttetésekbe hozatalára.

2. Házassági akadályok gyors elhárítására, válóperek legrövidebb
elintézésére.

3. Jó házastársak kiképezésére, nevezetesen, ha valaki például egy
elhanyagolt míveltségű leánykát óhajt nőül venni, kinek szegény sorsa
nem engedi meg, hogy a magasabb míveltséget elsajátítsa, melyet pedig
jövendőbelije megkiván tőle: a Sabina nőképző intézete kész azt
átfogadni, s rövid idő alatt oly finom, mívelt és tudományokban jártas
menyasszonyt szolgáltat át a vőlegénynek, a minőt az épen megrendelt.

Mindezekért az intézet az A, B, C, D, E, és F táblázatok szerinti
díjakat követeli előleg, folytatólag és eshetőleg.

A Sabina, mint látjuk, tehát igen tisztességes czélra alakult.

1947. elején indult meg öt milliónyi névleges tőkével, a miből be lett
fizetve másfél millió. Abból alapítási költségekre elment százötvenezer
forint; saját házra háromszázezer forint, felszerelésre százötvenezer
forint, s nyomtatványokra ötvenezer forint.

Az első esztendőben természetesen kevés volt még a tisztajövedelem; az
pedig tisztán felment az igazgatóság, ügynökség költségeire. Minélfogva
azon évben a részvényeseknek csak tizenkét száztólit lehetett osztalékul
kifizetni: természetesen a tőkéből.

A második esztendőben már nagyszerű mérveket öltött a forgalom,
házasulandók serege tódult a Sabinába, mintha az volna az Eldoradó,
köttettek szerződések, házasságok megriasztó mennyiségben, s a társulat
kénytelen volt még egy házat kibérelni a nőképző intézete számára, mely
nem győzte befogadni a sabina-menyasszonyokat. Ez évben a Sabina 30
száztólit fizetett osztalékul részvényeseinek.

A harmadik évben aztán beütött az ellenhatás. A Sabinából kikerült
házastársak kezdtek nem lenni megelégedve egymással. Némelyik akkor
vette észre, hogy férges diót vett, mikor már feltörte. A hirlapok,
melyek akkor, mikor az intézet keletkezett, jó pénzért egekig
magasztalták azt, most tele voltak botrányos esetek felemlegetésével. A
Sabinának, hogy jó hírét megőrizze, számtalan szitkozódó férj és feleség
hallgatását kellett megvásárolni. Pereket akasztottak a nyakába, azokat
elvesztette. Nagyszámú képzett Sabina ott veszett a nőképző intézetben,
a kitől a vőlegény megszökött az első rátafizetés után. Hanem azért
ebben az évben is fizetett a Sabina 25 száztóli osztalékot. Hogy miből,
azt ő tudja.

A negyedik évben végre tökéletes lett a bomlás. Az igazgatóság
leköszönt, az ügynökség megszökött; a turbulens közgyülés új
igazgatóságot választott, új hivatalnokokat szerzett, a hirlapok
botrányos felfedezéseket hoztak az egész ügykezelés felől, s a
parlamentben interpellátió intéztetett a kereskedelmi miniszterhez:
van-e szándéka? s ha van, miért nincs? beavatkozni a Sabina veszedelmes
bonyodalmaiba?

Ekkor érkezett a Sabina számára egy nem várt segítség.

Egy új consortium.

A firma «Mazrur és társai.»

Hogy ki az a Mazrur? azt nehéz megmondani. Oroszországból jött, de az
előtt Sztambulban lakott, Georgiában is sokat élt s Tunisban született;
sok nyelven beszél, s sok pénze van. Annálfogva nehéz megmondani, hogy
kicsoda?

Hogy kik a «társai?» azt inkább lehet tudni: de azt nem «lehet»
megmondani.

Elég az hozzá, hogy «Mazrur és társai» átvették a Sabina vezetését,
olymódon, hogy a hiányzó három millió ötszázezer forintnyi alaptőkét
befizették, a régi részvényeseknek abban az arányban egész részvényeket
adtak át, úgy hogy hét-tized részben a Mazrur és társai tulajdona lett a
Sabina.

És a következő évben fizetett a Sabina a részvényeseinek száz perczent
osztalékot!

Valóságos osztalékot; rendesen, szabályszerüen megvizsgált számadások
mellett, minden hamis mérleg nélkül száz perczentet!

És a másik évben megint száz volt az osztalék száz után. És a Sabina
részvényei tizezer forinton keltek a börzén. És a közgyűlésen
elhatároztatott újabb ötezer részvény kibocsátása. Az elővételi jogért
hatezer forint kinálat a kuliszszában!

De hát honnan ez a mesés nyereség?

Majd mindjárt megtudjuk; hanem előbb essünk át egy internationalis
kérdésen, a mi szükséges a körülmények megvilágítására.

A legközelebbi években egy ad hoc európai értekezleten meghozatott az
egész continensre nézve (Anglia nem irta alá,) az epigamiai törvény.

Ez annyit tesz, hogy egyik állam lakosai a másik állam alattvalóival
összeházasodhatnak azon állam házassági szokásai szerint, s valamennyi
európai állam elfogadja és elismeri valamennyinek e szokásokra vonatkozó
szabályait; a minek eldöntése a birtokviszonyokra nézve szükséges volt.

Francziaországban és Olaszországban a polgári házasság volt törvényes,
az egyházi nem; Spanyolországban az egyházi a polgárival együttesen.
Németországban meg volt engedve a polgári házasság, de csak a minden
vallásfelekezetből kilépettek számára. Ausztriában a polgári házasság
csak facultativ minőségben ismertetett el; Magyarországon kötelezővé
tétetett; Romániában végre elfogadtatott a matrimonium conscientiæ, mely
még a hatóság beavatkozását is kihagyja a két házastárs jogos
összeköttetéséből s mindezekhez valamennyi államok más meg más törvénye
a házasság akadályai, semmisége, feloldása tárgyában, a mik mind
megannyi csapdák a birtokviszonyokból eredő kérdésekre nézve. De még
ezek csak a monogam házasság internationalis bonyodalmai voltak: ámde az
európai Törökországban a bi-, tri- és quadrigamia is törvényes állapot;
némely államok az amerikai mormonismus s az európai nazarenismus
követőit is kénytelenek voltak bevett vallásfelekezetnek elfogadni, s
végre az egész világrészt megrendítő orosz mozgalom, mely a nihilisták
felülkerülését idézte ott elő, ez óriási államba behozá a «római
házasságot;» de nem a Brutusok, hanem a Heliogabalusok idejéből valót,
mely törvényesíti a «polygamia successivát;» mely magyarul annyit tesz,
hogy minden ember annyi feleséget vehet, a hányat eltarthat, csak hogy
ne egyszerre, hanem egymás után. Hanem hát törvény lett, törvény volt.

Már most, ha valamennyi állam egymás között folyvást azon nem akart
veszekedni, hogy a másiknak az alattvalói törvényes gyermekei-e a
szülőiknek, s van-e igényük azoknak a vagyonához? végtére is meg
kellett, hogy egyezzen egy általános epigamiai törvényben, mely
kimondja, hogy minden államban kötött házasság azon szokás szerint
törvényes más államban is, mely otthon dívik.

A mint az epigamiai törvény alá lett irva az európai államok
meghatalmazottai által, akkor alakult meg rögtön a Sabina második
consortiuma Mazrur és társai czége alatt.

Az üzlettitok megértéséhez most még egy kis ethnographiát kell
segítségül hínunk.

Van egy magyar népfaj, mely a legszélsőbb határszélt foglalja el
keleten: a székely.

Kitünő sajátságokkal elhalmozott egy nép.

Magyarabb valamennyinél, mert se vérébe, se nyelvébe, se szokásaiba nem
vegyült soha semmi idegen. És a mellett meg vannak benne minden
nemzetnek a jó tulajdonai. Honszerető, szabadságvágyó, mint a schweiczi;
– szavatartó, hidegvérű, mint az angol; – okos vállalkozó, számító, mint
a zsidó; – jó katona, mint az arab; – mértékletes, józan, szorgalmas,
mint a porosz; – magán segíteni tudó, idegentől irtózó, mint az olasz; –
találékony, mint a yankee; – tiszta, mint a hollandi; – democrata,
szabadelvű, mint a franczia; – és kitartó mint az orosz; és mindenek
felett szapora, mint a zsidó és a szláv; – vallási türelem dolgában
pedig előtte van minden nemzetnek a világon.

Földét a székely el nem pazarolja, kopár hegyoldalait a bánáti
kanahán-iszapért be nem cseréli; – rablót, zsiványbandát a székely nép
maga közt meg nem tűr soha; becsületszava erősebb, mint a pecsétes irás;
– a nyegle szavára nem hallgat; – mindenét, a mire szüksége van, maga
állítja elő, öltönyének (pedig szép viselete van) minden darabját otthon
készíti el: idegenre nem szorul. Azzal, a mije van, maga kereskedik,
messze földre elmegy becsületes nyereségért s még a királyon is tud
nyerni; zsidó, görög közötte meg nem él; – minden férfi katonának volt
nevelve egykor, úgy hogy a nők mívelték a földet. És minő földmívelés
volt az! Akár Japánban. Háton hordták fel a trágyát a sziklatetőre s
onnan szánon eresztették le a termést; minden foltja a termőföldnek egy
kert! Házaik építéséhez nem kell nekik építész, pedig azok kívül
csinosak, belűl tiszták; az építésnél egy egész falu népe segít az új
gazdának kézi munkájával – ingyen. Bor nincs az egész székely földön;
ott nem terem, pénzt pedig nem adnak érte: azért aztán korcsma nincsen,
ártatlan fenyővizecskéjét minden család otthon főzi meg magának s
meggybor meg mézsör a lakodalmak fényűzése. Aristocratiát ott nem
ismernek, minden ember nemes ember; a suffrage universellet előbb
gyakorolták a székely székek, mint Francziaország, mint Amerika, s
népképviseleti alkotmányt élveztek, mikor még Európában senki sem
ismerte azt, maga Magyarország sem. Vallási ügyekben pedig a székely nép
a legjózanabb; minden keresztyén felekezet békés együttélését hirdetik
egymás mellett álló templomaik. Az egy Istent valló unitáriusok
legnagyobb tömegét ők szolgáltatják az európai statistikának; náluk
huzódhatott meg a szombatosok felekezete; és az első királyok által
kiirtott ősvallás, a rhabonbánok, a gyulák napimádó tisztelete is
legtovább tartotta itt fenn magát; ennek az eredeti betüit ma is
tartogatja még a csikszeredai templom felirata. A rovásbotokra vágott ős
magyar dalok szövegét ők őrizgették legtovább. S van egy sajátságos
adománya a székely népnek: a találmányok kimesterkélése. A falvakban, a
magányos lakokban elő-előkerül egy-egy naturalista gépész, a ki
furfangos mozdonyok kitalálásában töri fejét. Fegyvereket találnak fel,
miket egyszer kell megtölteni s tízszer lőnek; kútgépeket, mikkel egy
gyermek öntözhet egész kertet; kelepczéket, mikben a medve megfogja
magát; arató, cséplő eszközöket, mik egy ember kezében háromnak a
munkáját végezik; lakatokat, miket minden egyszerüségük mellett nem
lehet a beavatatlan kéznek felnyitni; sajátságos zeneműszereket: volt
egy naturalista mechanikusuk, a ki egy városnak olyan kutat készített,
mely zeneműveket játszott, mikor vizet húztak belőle. A székelyben
megvan az ösztön mindent magától találni fel, mint a khinaiban.

És a mellett minő családi áldás!

Akkora darab földön, a mekkorán Magyarország akármiféle népfajából nem
tudna megélni több kétszázezernél, a székely fajnak félmilliónyi ivadéka
él. És tisztességesen él. A székelyt nem látod, hogy koldulni jőjjön
Magyarországra, székely koldust épen úgy nem látsz idegen ajtó előtt,
mint zsidó koldust. A székelyt nem látod se rongyosan, se mezitláb.
Pedig egyik falu kapuja a másikéhoz egy hajitásnyira van. Minden falu be
van kerítve s kapun kell bemenni. S azok nem szétszórt rongyos
házikókból állanak, hanem tisztán tartott fasoros utczákból, minők a
németek lakhelyei. A XX-ik században már a székely nép száma a
nyolczszázezer lelket meghaladta. Ha a székely faj itt volna
Magyarország közepén, azóta benépesítette volna az egész országot; ha a
főváros közelében volna, kezében volna az egész magyar ipar és
kereskedelem.

És minő szép faj! Annyi szép szabályos, jellemzetes arczot nem látni
sehol a kerekföldön, mint a székelyeknél. Minő változatosság a női
szépség typusaiban! A svéd nők szőke, gazdag fürtjei, piros arcza,
ideges termete, s a spanyol hölgyek fekete szemei, naparanyozta
arczszine, a kaukázi gyöngéd finom körvonalak, a görög classicus
arczmetszetek mind együtt találhatók e kis darab földön. És tartós
szépségek. A harmincz éves nő még piruló hajadonnak látszik, s az ötven
éves matrona délczeg termetére, nemes arczára csak fehér hajszálai
vallanak a lefolyt időről. Egész falvak vannak, a mikben a női arczokból
egy merő book of beautys-t lehetne kiállítani. S e szépségek szellemi
tulajdonai is nemesek. Hűség, kitartás, engedelmesség, hallgatagság. És
különös adományuk az, hogy vérük tiszta egészséges.

No már most… ennyi szép és jó tulajdonnal elhalmozott népfajt csak tárt
karokkal szorít kebléhez a magyar nemzet? Az ám! A mióta Székelytámad,
Székelybánja várait felépíttették a magyar urak a szabadságukat
védelmező levert székelyekkel örök csufságul és ijesztgetésül, azóta a
várak leromlottak ugyan, de a gúny, az idegenség csak megmaradt.

A székelynek most is az a gúnyneve, hogy «góbé».

Kivált ha valami olyan dolgot kér, amit már más minden ember megkapott;
csak még ő nem. Akkor «góbé».

Vagy ha igazsága van, és azt erőteti: akkor «góbé».

Vagy ha épen olyan okos dolgot ejt ki, a mire más nem jött rá, akkor
épen: «góbé».

A székely faj azonban csak szaporodik országos gondoskodás nélkül is,
annyira szaporodik, hogy már a sokfelé szétosztott ősi telken a
szaporulat nem élhet meg: évenkint két-háromezer munkabiró férfi
kénytelen a székekből kivándorolni. Szorgalmas, dolgos nép, másutt
jobban megél. A bátya otthon marad a megtartott ősi telken.

De nem vándorolnak nyugot felé, hol még Magyarország van; – mennek
keletre, ki a hajdani «Etelközbe» az oláhok közé, ott szóródnak szét,
letelepülnek, szaporítják a «csángó» falvakat, Bukureszt, Jassy iparos
osztályát s Magyarországra nem kivánkoznak.

Hát aztán mikor két háromezer ifju legény tovamegy, a szegény lányok mit
csináljanak?

Utánuk vándorolnak. Két-három ezer ifju székely hajadon, a virága, a
gyöngye a magyar népnek, átmegy a Kárpátokon, el Oláhországba és ki
tudja még hová? Azok soha sem kerülnek vissza.

Néha-néha egy-egy külföldre vetődött magyar iparos ugyan fellármázza a
hirlapokat, rémtörténeteket közölve a szép székely hajadanok sorsáról,
kik a határon túl lelketlen lélekkalmárok kezébe jutva, Sztambulig,
Alexandriáig, sőt Calcuttáig a rabszolgakereskedés legkeresettebb
czikkét képezik; sorsuk végre nyomor és szégyen. A hirlapokat egy nap
olvassák, más nap elfelejtik. Néha aztán egy-egy székely képviselő is
nekidurálja magát, meginterpellál e veszedelmes szégyenletes ügy miatt
egy minisztert. A miniszter azt feleli neki rá, hogy «góbé».

Azt mindenki elismeri, hogy szégyen, gyalázat, sőt ezer kár, hogy ez így
történik; de hát ki segíthet rajta?

– – No hát ezen a bajon jött segíteni a Sabina új consortiuma, «Mazrur
és társai». S megmutatta, hogy a szégyenből és kárból lehet dicsőséget
és hasznot csinálni szép sikerrel.

A Sabina számos ügynökségeket állított fel a székely földön, melyek
ragyogó programmokat terjesztének szét a nép között, megmagyarázva a
társulat jó szándékát. Férjhez menni való lányok érdemes házastársakat
nyernek a Sabina útján. Szülők és rokonok a Sabinába beiratott
menyasszonyokért előre megkapják a kikötött móringot, mely száz tallér
és száz arany között váltakozik, s azt a leendő vőlegény téríti meg
nyereséggel a társulatnak.

S a terv kitünően sikerült.

A kényszerüség megvolt. Ezernyi hajadonnak mennie kellett évenkint a
hazájából, hol fölösleges teher volt csak. A rokonok kapzsisága fel volt
élesztve. Annyi ezüst- és aranypénz irtóztató csáberő egy olyan szegény
vidéken. Aztán volt gondoskodva derék néplapokról (ingyen küldés
mellett), melyek százával közlék a hálálkodó leveleket, miket a Sabina
által nagy szerencsével férjhez adott hajadonok küldöttek a társulat
igazgatójához, – Oroszország minden részeiből.

A Sabina az ezernyi meg ezernyi szép székely lányokat kiházasítá mind –
Oroszországba; a Nihil országába – római házasság szerint.

És fizetett a részvényeseinek száz perczent osztalékot.

«– De hisz ez a legborzasztóbb emberkereskedés! Hisz ez valóságos
rabszolgavásár!» kiáltának föl hirlapok és képviselői körök ez üzlet
fölött.

«Az biz igaz, de hát mit lehet ellene tenni? felelék a kormányférfiak.
Az epigamiai törvény megvan; kiki úgy nősülhet, férjesülhet, külföldre,
a hogy ott szokás. A ki önkényt megy, vissza nem tartható. A társulat
nem hágta át statumait, ellene föllépni semmi ürügy.»

Egyszer aztán megsokalta a szégyenpirulást – a király. Felhivatta
minisztereit és kijelenté előttük a szándékát, hogy ő királyi
hatalomszóval szándékozik betiltani Mazrur és társai emberkereskedését.

Ekkor aztán megmondták ő felségének a miniszterek, hogy kik azok a
Mazrur «társai».

A szomszéd respublika elnöknője, Alexandra asszony és annak
államcancellárja: Kuraszin úr. Ez a két hatalmas társ az, aki ez üzletet
nálunk etablirozta: «car tel est son plaisir!»

Ezeket pedig jó lesz nem sérteni meg – a székely fölösleges leányok szép
szemeiért; a kiket ha el nem visznek Oroszországba, majd elvisznek
Törökországba, Perzsiába, Egyptomba.

S a dolog hagyatott úgy, a hogy volt.

– – Ezért égett úgy a király arcza oly hadüzenő tűzzel, mikor a
közkatona azt mondá neki, hogy menyasszonyát a kapzsi rosszszivű rokonok
a Sabinába iratták.

A királynak eszébe jutott, hogy ő neki «Szasza asszony» és cancellárja
haragjától rettegnie kell! A királynak!

A Sabina ügyesen tudta vinni a dolgot. Palotája volt az első sugárúton,
saját szinháza, melyben védenczei játszottak, énekeltek és egy egész
páholysort elfoglaltak. Fénynyel takarta be azt, a mit más bolond ember
sötétséggel szokott. Bálokat adott s azokba csak a legelőkelőbb körök
választottainak volt bejárása. A társalgásban a legszigorubb illem
szabályai tartattak meg. S nem hallatszott rá példa, hogy a Sabina
védenczei közül valakit elcsábítottak volna, olyan felügyelet volt
rájuk. A legnevezetesebb tudósok voltak a Sabinához szerződtetve
æsthetica, mythologia, philologia előadására; s ezzel meg volt nyerve a
kritika jóakarata. Az előkelőbb művészek jártak be mimikai,
deklamatoriai, choreographiai ismereteket meghonosítani, s ezzel
tűzkármentesítve volt a Sabina a művészeti pletykák ellen. Hirdetményeit
minden nevezetes lapnál a szerkesztőségi «penny a liner» rovatban
közölte, s ezzel meg volt nyerve a nyilvánosság közegeinek elismerése.
Minden jótékony intézetnek nevezetes összegeket juttatott
nyereményeiből, s jótékony műkedvelői előadásokhoz kikölcsönzé művészi
képzettségű növendékeit, s ezzel meg lett hódítva a hölgy-klubok
barátsága. Egyszer a miniszterium, hogy kötelességének eleget tegyen,
kiküldé a Sabina körülményeinek megvizsgálására egyik államtitkárját. Az
államtitkár mindent a legnagyobb rendben talált, s másnap vett egy házat
százötvenezer forintért.

De hát ki is jött volna a Sabina ellen vádaskodni? Azok a szegény
székely atyafiak, a kik felvették a móringot a beiratott leányért, s
attól rendesen kaptak a férjhezmenetel, illetőleg elutazás napján egy
kalligraphiált levelet, mely ragyogott a boldogságtól. Oroszországból
aztán nem kapott többé senki levelet, mert a postaközlekedés a határon
évek óta el van zárva. S ha még is, száz közül egy esetben, megtörtént
az, hogy egy-egy háborgó fiu, kinek a kedvesét kapzsi rokonok, akarata
ellen a Sabina szövetségébe igtatták, nem restelte a hosszú útat Ázsia
széléről a fővárosig s itt perlekedni kezdett, annak az elfogadásáról is
volt gondoskodva.

Először is a szeretett leánynak a fejét már akkorra, mire ő utána
szaladt, úgy telebeszélték a jövendő boldog élet arany álmaival, hogy az
kedvesének maga felelte azt, hogy nem megy vissza, itt akar maradni;
azután volt pénz elég a lármázó fél elhallgattatására. Azután rendőrség,
biróság, mind a Sabina zsebében volt. Azután a magas miniszterium tudta
jól, hogy kik azok a Mazrur társai, s bölcsen ovakodott egy özvegyen
maradt góbé lármájára felfordítani a borotvaélen egyensulyozott európai
békét.

Mazrur minden oldalról el volt látva védelmi előkészületekkel, s
minthogy az is megeshetett, hogy néha napján egy-egy székely ficzkó a
tacticának azon nemét találja alkalmazni a Sabina igazgatósága ellen, a
mit műkifejezéssel «brusquirozásnak» neveznek, magyarul pedig értik
alatta: valakinek a képére mászni; annálfogva igen jó rendszabály volt a
Sabina igazgatójául egy olyan derék férfiut választani, minő Mazrur, a
ki valóságos Sámsonalak, természettől göndör vörösbarna hajzattal, a
képe telenőve szőrrel, hogy csak orra, szeme, szája látszik ki a
szőrálczából; vastag nyaka, széles vállai, fakemény karjai előre
elriasztólag hatnak minden halandóra, s ha megszólal, mély dörgő
hangjával lehangolja a legvitézebb legény bátorságát is. És a mellett
elegans alak, uri magatartás, elbizott, hetyke modor, mely annyira hat
az egyszerű emberekre. Az érkezőt mindjárt szivélyes kézszorítással
fogadja, a mikor aztán ujjainak ropogásáról kóstolóba elképzelheti, hogy
mi vár rá, ha itten valami tettlegességgel akar magának elégtételt
szerezni.

Ezt az urat sietett felkeresni Dávid.

Mazrur csak délelőtt 11 és 12 óra közt fogad hivatalosan.

Irodája beillenék egy herczegnő boudoirjának. Selyem, díszbutor, hímzet,
csecsebecse, szobrok, képek, parfumeillat. Irodájában is csak nők
dolgoznak, – azok nem szépek. Mazrur emberbaráti terve a nők munkakörét
szélesbíteni. Férfi-hivatalnoknak a Sabinában megfogható okoknál fogva
nincsen helye. A két kapuson és a kocsisokon kívül más férfi nem lakik a
palotában.

Mikor Mazrur irodája megnyilik az elfogadások számára, két nőnemű
hivatalnok van jelen rajta kívül a szobában. Az egyik egy asztalnál ül
nagy, aranymetszetű maroquinba kötött könyvek halmaza mögött, a másik a
mellékterem ajtaja előtt áll.

Egy harmadik – vén asszony – az érkezőket jelenti be.

«Tatrangi Dávid!»

Mazrur műbecslő gúnymosolylyal tekint végig a belépőn. Közkatona öltöny.
Subordinált állapot. (Száz esztendős sürgetésre csakugyan elhagyta a
közkatona az oldalfegyvert szolgálaton kívül: de a helyett, hogy meg
legyen mégis különböztetve a polgárnéptől, kapott a derekára egy
cartouch övet, a válláról kötéllánczra verve lóg alá a távcső, a mire
most már minden katonának szüksége van; elől az öltöny mellzsebét
duzzasztja egy térkép, meg egy számtábla; s a csizmaszára mellé van
dugva egy czirkalom meg egy vonalzó, mely egyuttal hüvelykmérő is, s a
csizmájának az orra végződik egy vaskampón. A jövő század katonája
hatezer lépésnyiről tartozik meglátni az ellenséget, kiszámítani a
«distance»-ot s az annak megfelelő «elevatiót» a «vizir»-rel, mértani és
számtani pontosággal; a katona nemcsak mérnök, de yongleur is, a
lánczkötelét ha kibontja, azon a csizmaorr kampóival felmászni hivatalos
feladata.

Mazrur megnézte az alakot, az arczából kinézte, hogy miért jött? s aztán
azt kérdezé tőle, hogy mi tetszik?

Dávid igen nyugodtan felelt:

– Egy leányt akarok elvinni a Sabinából, ki ide beleegyezésem ellen
iratott be rokonai által. Neve Szentivánfai Rozáli.

– S van önnek joga ily beleegyezést adni, vagy megtagadni? – kérdezé
Mazrur, háttal fordulva az ifju felé, mintha asztalán keresgélne
valamit.

– Van. Jegyese vagyok.

– Meglehet. Hanem a jegyesség fentartása szabad akarattól függ. Ha «ő
nagysága» nem akarja tovább fentartani e kötelezettséget, megszünik az.
Ha pedig akarja, akkor nagyon egyszerű az eljárás. A Sabina kiházasító
egylet. Annak mindegy, akárki a vőlegény? Ha ön veszi el a választott
hölgyet: ön téríti meg a tariffa szerinti költségeket s nekünk semmi
kifogásunk ellene. Madame! keresse ön fel az izabella-szín főkönyvből
Szentivánfai Rozáli úrhölgy nevét.

A könyvek közt ülő némber válaszolt.

«Pavillon IV. első emelet, első folyosó, első osztály, madame Diamare
decuriája.»

– Ah! katona barátom. Önnek előkelő izlése lehet. Abban a decuriában
csak a remekek remekei laknak. Az a paradicsom maga! ön egy «périt»-t
akar elrabolni; ön a «Szulamith» után vágyódik?

Dávid arcza haragtól pirult e czímeknél. Hiszen nem rosszak azok. «Péri»
csak egy kelet-mythoszi tündér, «Szulamith» pedig az «énekek énekének»
eszményalakja: de ő nem akarta, hogy kedvesének mások adjanak nevet.

– Madame! szólt Mazrur a másik nőnek, ki az ajtóban állt; menjen ön át a
czimzett úrhölgyhöz és kérje fel az igazgatóság nevében, hogy
kegyeskedjék irodánkat látogatásával megtisztelni. Üljön le ön addig,
katona barátom. Nem akar? No hát maradjon állva.

Maga a director úr, mintha látogatóját semmibe se venné, leveté magát a
selyem ottománra, s elkezdett egy képes lapot levelezni.

Nem sokára visszajött a kiküldött nő Rozálival.

Rozáli magas, karcsu, tizenhat éves gyermek volt. Csak gyermek még, a
kinek fogalma sincs arról, hogy mit álmodnak – a nők? Minden vonásán,
minden mozdulatán meglátszott az, hogy még gyermek. A futó öröm, azután
a bámulat, mikor Dávidot meglátta, a félénk megrezzenés s mély
elpirulás. Elbotlott ruhája szegélyében, mikor lépett.

Tökéletes szépség volt: telt szabályos arcz, olyan fehér és piros
arczszínnel, a minőt ha olajfestményen látnánk, azt mondanók: a festő
tulzott. Nyilt őszinte nagy kék szemei voltak, és szőke dúsgazdag haja,
mely az akkori divat szerint köröskörül igen sok apró varkocskába volt
fonva, s a sok hajfonadék két csomóba fogva, elefántcsont fésüvel a fej
hátuljára tűzve. Öltözete halavány rózsaszín tibeti shawlszövet volt,
három övvel átszorítva a testén. Az egyik öv, a római «sectus»
mintájára, a kebel alatt volt átkötve; a másik a hajdani cingulum, a
karcsu derekat szorítá; a harmadik, az ó-német «Gürtel» a csipőkrül
kanyarodott alá. E divatnál gondoskodva volt arról hogy a női termetnek
minden szépsége plastice ki legyen emelve.

Mikor Rozáli belépett, ő is tett egy lépést Dávid fele, Dávid is ő
feléje: hanem Mazrur hirtelen közéjük állt.

– Bocsánat! Itt most csak én beszélek. Ön uram ne fáraszsza magát
kérdésekkel; mert ez az én dolgom. Hallgassa végig. Foglaljon helyet ott
ama karszékban, princesse Rozáli.

(A Sabina hölgyei között rangfokozatok dívnak. Van princesse, marquise,
comtesse, baronesse és «déesse», a legalsó válfaj az «istennő».)

– Tehát, princesse Rozáli, mondja ön, használt-e valaki erőszakot, midőn
önt idehozta? Feleljen szabadon, nyiltan. Mondja francziául, majd én
megmondom ennek az urnak magyarul.

A leány pedig sehogy sem felelt, se francziául, se magyarul.

– Majd én felelek helyette, szólt Dávid. Én már letudom fordítani a
hallgatását beszédre. – Tehát nem kényszeríté senki; jókedvvel jött ide;
azt mondták neki, hogy növeldébe hozzák.

Mazrur meg volt elégedve a per procura válaszszal s ismét csak Rozálihoz
intézé szavait.

– No, és meg volt ön csalva? Nem kapott-e ön kitünő nevelést? Nem
tanították önt a legkitünőbb tanárok és tanárnők európai nyelvekre,
tánczra, zenére, festészetre, költészetre, chemiára, természettanra,
vallásra, irodalomtörténetre? hogyan?

Rosali erre sem felelt semmit, hallgatását ismét Dávid tolmácsolá.

– Igenis mindezekre taníták; és még patronozásra, potichomaniára,
panharmoniconra, centora, a pons asininára, a baldower nyelvre, a
ferondismusra, a gerobioticára, a philtrára, a theatinnők és a kainiták
hitágazataira, a paternianok vallására, a spiritismusra és
katoptromantiára s más ilyen hasznos tudományokra.

Mazrur a csizmája orrsarkantyujától a sisaktaréjáig bámulta végig a
közkatonát. Hát ez hogy tudhatja mindezeket? hogy a Sabina tanfolyamát
ilyen tantárgyak képezik, a miknek a nevét sem ismeri minden ember. A
«patronozás» olyan neme a festészetnek, a hol a kivágott képmintát egy
kefeecsettel dörzsölik be az alatta levő lapra; három óra alatt mindenki
megtanulhatja; a potichomania művészete sima üvegből japán vázákat
alakit: szinte üres, szellemtelen időtöltés; a panharmonicon magától
zenélő zongora, a mit három leczke után mindenki kezelhet; a cento az a
hiábavaló neme a költészetnek, miszerint egy híres iró verseinek több
sorából valaki egy új verset állít össze; a pons asinina egy segédkönyv,
melylyel mindenki megcsalhatja magát, ezért (bocsánat a szónak)
«Szamárhid» a neve; a baldower nyelv a társadalmon kívül álló férfiak és
nők egymás közt használt jargonja; a ferondismus és gerobiotica orvosi
fogalmak, mik az emberi fiatal test villanyoságának gyógyhatásából
vannak elvonva; a philtra hevítő szerek vegytana; a theatinnők
hitágazata a nők féktelen szabadságát választá alapul; a kainita
katechismus azt tanítja, hogy mindazt kell tenni, a mi a jónak
ellenkezője; a paternianok alapelve szerint az ember csak fejtől csipőig
az Isten teremtménye; a spiritizmus pedig érzékbódító s agyzavaró
jövendőmondások tudománya, exaltált médiumok, tükörből jósló
ébrenálmodók bolondítására.

Ilyenek képezték a Sabina nevelési rendszerét.

Mazrur jónak látta ennél a tárgynál nem tartózkodni tovább. Ez a
közkatona jobban van értesülve mint kellene.

– Hát aztán, princesse Rozáli, nem volt-e ön magas jövendőjéhez illő
módon ellátva? Nem volt-e önnek minden ruhája selyemből? Minden! Nem
részesült-e minden tiszteletben az «apátnő» részéről? Nem volt-e szobája
tele minden évszakban külföldi virágokkal, hol a nectrandák, a
malgipiák, syphoniék, opuntiák…

– S a többi, s a többi, szól közbe Dávid, «egész éven át terjeszték édes
illataikat?» Igen is úgy volt.

Mazrur ránézett féloldalt, mintha mondaná: még sem hallgatsz?

Aztán folytatta a kérdezést:

– Chere princesse Rozáli, nem volt-e önnek mulatságairól is gondoskodva?
Nem volt-e saját páholyában, saját szinházunkban minden este jelen?…

Rozáli természetesen folyvást nem felelt. Mikor egy asszonyféle megköti
magát, hogy ne szóljon, akkor azután egy szobor nem némább.

Hiszen ott volt Dávid, hogy helyette beszéljen.

– Mindenesetre; és ott a «Perogralló», a «Jak Puddig», a «Makka», a
«Scaramuzzia», a «Staberle», meg a «Grazioso», vagy a «Cassandrino»
klassikus elmésségein lelkét nemesíté, sőt a «Rák ouverture»-ön még
művészi izlést is szerzett.

Mazrurt ez egy kicsit kihozta sodrából.

A többi bohózati aljas alakok felemlítéseért nem haragudott; ámbár meg
nem foghatá, hogy lehet azokat így sorra elszámlálni egy közkatonának,
holott az ő szinházában csak gentlemannek és portepéenek van bejárása?
hanem az utolsót nem hagyta magán száradni.

– Kérem: a rák-ouverturet nem én hoztam divatba. Azt a Varietéesben
adták. Valami bomlott művésznek az az eszméje támadt, hogy ő a
leghiresebb nyitányokat hátulról kezdve játsza el, megfordítva. De az
nem az én szinházamban történt.

– Jól van. Menjünk odább.

– Tehát még egy kérdést, chére princesse Rozáli. Látta-e ön azon
vőlegénynek arczképét, ki önt a Sabinától megkérte? Szép, deli férfias
alaknak találta-e? megmondatott-e önnek, hogy ön annak törvényes
úrnőjévé fog lenni, nyáron tóparti villában, télen márvány palotában fog
lakni, écuriet, kopófalkát fogtartani, bálokat, estélyeket fog adni,
azokban a legfényesebb társaságokat elfogadni, s mikor a városon
kikocsikázik, minden őrhelyen «fegyverbe» fog kiáltatni az őrség
közeledtére? – Megmondatott-e ez önnek? És már most nézze ön, princesse
Rozáli, itt van egy hórihorgas legény – Csikből – (úgy-e Csikből való?)
van neki egy mondurja mungóbul; (mungó biz ez, ha nem kirsey) van egy
pár bakancsa, egy kötél a vállán, húsz krajczár napipénz a zsebében; ez
az úr azt állítja, hogy ön neki eljegyzett menyasszonya s elsőbbségi
jognál fogva önt magának visszaköveteli. Akar-e ön ezzel az úrral innen
elmenni?

Ha Rozáli egy perczig hallgatott volna, csak egy kis perczig e kérdés
után, akkor majd rögtön Mazruron lett volna a sor, hogy hallgatását
lefordítsa Dávid számára érthető beszédre. De nem hallgatott ám a leány,
hanem előlépett a helyéről és háromszor felelt e kérdésre: «akarok, igen
akarok, akarok!»

Oh! hogy kigyulladt az arcza egyszerre. Dávid szemei úgy ragyogtak
utána.

Mazrur közéjük állt szétterjesztett karokkal.

– Csak lassan, ifju szép lelkek. Ez nem végződik olyan hamar. Az
expropriatiónak vannak terhelő körülményei. Legelső a törvényes
formalitások betöltése. A kérő úrnak előbb ki kell tölteni egy
szerződésmintát, melyben kötelezi magát a Sabinától átvett hölgynek
feleségül vevésére; mert nem szoktuk ám e nélkül adni a védenczeinket;
hisz akkor embervásárral vádolhatnának bennünket s azt a Sabina nem
teszi. Nos uram, tehát van-e önnek elhatározása egy ilyen szerződést
aláirni? Figyelmeztetem rá, hogy a Sabina törvényesen helybenhagyott
statutumai előjogánál fogva egy ilyen szerződés aláirása után az illető
hölgy rögtön jogaiba lép és az aláiró nevét viseli.

Rendesen három ember közül kettő, ki hasonló ügyben járt itt, az ilyen
felszólításra meg szokott fordulni a sarkán és odább állt. Hanem Dávid
az a harmadik volt, a ki helytt maradt.

– Kérem azt az iratot, mondá s a kezébe adott mintát gondolkozás nélkül
aláírta.

Rozáli keblére tette két kezét s hálatelten emelé szemeit Dávidra.

– No ez hamar megvolt; szólt Mazrur átnyújtva a kötvényt a titkárnőnek
kitöltés véget. Most következik a kérdés financziális oldala. Ön, ifju
vitéz, ki oly sok mindent tud, bizonyosan tudni fogja azt, hogy a
Sabinának ez ügyre vonatkozólag költségei is voltak.

– Azokat fizetem.

– Szép. Tehát számoljunk: legelőször is princesse Rozáli…

– Kérem, most már ne nevezze őt princessenek; most már nőm, én pedig
közkatona vagyok, tehát «madame Tatrangi».

– Csak lassan még. «Paria rident», azt mondja a római. (A pénz nevet).
Ezen még nem estünk át.

Mazrur egy cidaris mamillaris tüskét vett kezébe, az a legfinomabb s
legdrágább fehér irószer, s azzal egy palatáblán elkezdett számítani.

«Száz arany a törvényes gyámnak átadott móring. Alterum tantum a Sabina
provisiója, azután az eddig tett költségek, nevelés, drága öltönyök.»

Az eredeti száz arany, melyet a Sabina a szegény székely atyafinak
lefizetett, pár hónap alatt felnőtt kétszáz, három, négy, ötszáz
aranyra; mikor az ötödiken túl járt, még gondolkozott Mazrur, hogy nem
felejtett-e ki valamit? mi jöhetne még?

Dávid aztán nem akart várakozni; türelmetlen volt; odalépett az
asztalához:

– Ne gondolkozzék sokat: legyen kerek szám: hatszáz arany! Itt van! ez
épen annyi.

S azzal letette Mazrur asztalára a pénzt az elefántcsont hüvelyben.

Rozáli örömtül repesve csapdosott a tenyerébe.

Most azután Mazrur igazán dühbe jött.

Ő el volt határozva, hogy ezt a lányt semmi áron sem engedi oda. Voltak
vele nagyralátó czéljai. Egész mesés terve volt hozzá kötve. Kész volt a
végső eszközhöz is nyulni. Hisz kitől félhet? Biró, hatóság ő ellene
szigort soha sem használ. Még a kormány sem meri bántani, az legjobban
tudja, minő hatalom áll a háta mögött. Testi ereje pedig egy bölényé.
Azt teheti a mit akar. Dobott ő már ki innen hetvenkedő legényt eleget.

Mikor azt látta, hogy az ifju a pénzt is le tudja tenni gavalléros
bőkezűséggel, akkor egyszerre felvette a tuniszi ábrázatját s egy
kalózvezér durva dölyfével mondá Dávidnak:

– A harmadik föltétel pedig az, ha el akarja ön vinni a Sabinából a szép
Szulamithot, ha ki tudja ön őt venni a kezemből.

Azzal hirtelen megfogta izmos kezével Rozáli kézcsuklóját s úgy
megszorítá, hogy a leány sziszegve hajolt oda a szorító ökölhöz.

Mazrur pedig nevetett; olyan két nagy fehér fogsor villogott elő szőrös
ábrázatjából, mint egy gorillának.

Dávid elsápadt e nem várt durvaságra.

Mazrur fehér mellényt viselt, széles fehér nyakravalóval; egészen
elegáns úr volt. Dávid egy perczig e fehér nyakravalóra nézett, a másik
perczben már az a fehér nyakravaló a markában volt. Székelyfogásnak
nevezik azt: alulról alákapni a nyakravalónak, s aztán egyet
csavarintani rajta. Csalhatatlan az, ha sikerül, s nincs az az óriás, a
ki kiállja.

Mazrur arcza egyszerre elkékült, a nyelve kidülledt a szájából, a szemei
kimeredtek, a két karja tehetetlenül hanyatlott alá; mit használt
herculesi ereje, ha elhagyta lopatni a lélekzetét? százlóerejű gőzgéppé
lett fütetlen kazánnal.

Akkor aztán még egyet csavart a nyakravalóján a székely s aztán egyet
rántott rajta: olyan volt az, mint mikor a jaguár a bölényt levágja. A
nagy, herculesi test végig zuhant a padlón, s Dávid, hogy még a «pede
proprio»-ját is hátrahagyja, egyet rugott rajta: a talpa sáros volt;
annak a nyoma a legszabályosabb autotyponképen maradt ott a fehér
mellényen.

A nő titkár ijedtében elájult, az ajtónálló nő nevető görcsöket kapott;
Dávid hirtelen megragadá Rozáli kezét s mielőtt valaki föltartóztathatta
volna, lesietett vele a lépcsőkön, bérkocsiba ültette s elhajtatott
vele.

Dávid el nem ereszté addig Rozáli kezét a kezéből, mig a bérkocsi meg
nem állt a «Vezérhalmon». Odáig volt fogadva. Ott a kápolna előtt
leszálltak mind a ketten, s akkor azt kérdezé Rozálitól Dávid:

– Akarsz-e oda jönni, a hová én vezetlek?

– Mindenüvé! felelt a leány.

Egy park volt előttük, mely a hajdani «hét ház» helyén alakíttatott; azt
egész terjedelmében magas vasrács fogta körül. A park bejáratát egy
egyptomi mintázatú kapuzat képezte s ennek a kapuzatnak a legfelső
párkányába egy sárga zászló volt tűzve.

Azt már mindenki tudja, hogy mit jelent a sárga zászló? Ennek a
vasrácsnak az oldalán két ölnyire be van gyepesedve az út, a járókelők a
tulsó oldalra mennek át, mikor a sárga zászlót meglátják.

Dávid odavezeté a kapuzathoz mennyasszonyát. A vasrácson keresztül egy
jól ápolt kertbe lehetett látni; a hibikbokrok épen teljes virágzásban
voltak s az ezüsthársak jázminillata messze elárasztá a levegőt
gyógyerejű édességgel.

A kapuzat belső részében, a kapurostélyon belül volt az őr lakása, oda
egy csengetyű szolgált kivülről.

Mielőtt e csengetyűzsinórt meghúzta volna, így szólt Dávid Rozálihoz:

– E helyen fogsz maradni, míg érted nem jövök, vagy halálhiremet nem
hallod.

– Vagy te az enyimet! sohajta fel Rozáli. Talán sejtette, hogy mit
jelent a sárga zászló?

Dávid kebléhez szorítá a gyermek fejét s megcsókolá tiszta homlokát.

Azután meghúzta a csengetyűt.

Egy izmos, csontos termetű nő lépett ki a kapus páholyból.

– Ki az? kérdezé.

«Parabolana!» felelé Dávid.

A kapusnő gyanusan nézett végig Rozáli rózsaszín kashmir öltözetén; a la
Faustina hajfonadékain, s aztán mogorva arczczal felnyitá a
kapurostélyt; Rozálit bebocsátá, Dávid kivül maradt.

Azután egy előszólított kis leánygyermek elvezette Rozálit a park
tévutain.

Rozáli még egyszer visszafordult, mielőtt egy csoport életfa eltakarná
őt örök zöldjével – örök időkre s Dávidnak még egy bucsúcsókot inte
kezével.

Dávid aztán, mikor nem láthatá többé a leányt, eltakarta arczát a két
kezével és sírt.

Ez a park és annak kastélya a parabolánnők menhelye. Innen nem veheti
vissza többé a Sabina Rozálit.

Először azért nem, mert az egész egylet az orosz czári herczegnő
Hermione védelme alatt áll s még más valakinek a védelme alatt is: a
közvéleményé alatt.

Másodszor pedig azért nem, mert a Sabina igazgatósága nem adhat
intézetében helyet egy leánynak, a ki egy napot töltött a parabolánnők
palotájában, mely palotának minden szobája tömve van a rettenetes
«Pellagra» betegeivel, azon iszonyatos pellagráéval, mely a mult
századok minden pestiseinél vészesebb, ragályosabb, kínzóbb, undorítóbb,
s mely dögvészt gyógyszer nem gyógyít, csupán szeretetteljes ápolás, s
az ápoló maga saját életét teszi föl e rettenetes játékban, maguk az
orvosok irtóznak egy pellagra beteget meglátogatni. Erre az ápolásra
vállalkoztak azon időben önfeláldozásra elszánt nők és hajadonok.
Ezeknek lett főnöknőjük Hermione; ezeknek adta át palotáját; ezek közé
hozta el Dávid Rozálit.

Ezt hirdeti az a sárga zászló ott a kapun.

Hanem mikor azt a sárga zászlót meglebbenté a szellő Dávid feje fölött,
mikor feltekintett az égre s meglátott egy pacsirtát emelkedni a lég
magasába, ah! akkor ő is kezdé érezni, hogy mi az a vágy az emberben,
hogy «bár csak repülni tudnék!» És mit tesz megőrülni attól a kíntól,
hogy miért nem tud az ember repülni? A «Vezérhalom»-ról igen szép
kilátás nyilik a Lipótmezőre; ott van egy nagy sokemeletű épület, az az
országos tébolyda. Abban van Dávid atyja orvosi ápolás alatt.

Dávid rászánta magát, hogy elmenjen az atyjához a tébolydába.


AZ ASTRAPÉ.

A Vezérhalomról az egykor «Kutvölgynek» nevezett hegyvágányon át ez idő
szerint légnyomatú vasút visz a városmajorig. Ugyanazon vonalon jő fel a
hegyvidéket vízzel bőven ellátó vezető cső is.[1] Dávid ezt a prózai
közlekedési eszközt választá a hegyről lejutásra, a regényesebb gyalogút
helyett a Zugligeten keresztűl: sietett.

Mikor a hegyi vonattal leérkezett a városmajori pályafőhöz, őt és a vele
együtt utazókat a minden pályafőnél szokásos kiáltás fogadá.

«Astrapé, 3 órai!»

Ezt a kiáltást a vasuti kapus nőcselédje hallatja s ugyanakkor a kezében
egy oktáv nagyságú papirlapot tart lebegtetve, a mihez hasonló van még
egy csomó a hóna alatt.

Ez az Astrapé aztán egy hirlap.

Négyszer jelen meg napjában. Benne van minden nevezetes eseménye a bel
és külföldnek, a legujabb táviratok és a fővárosi sensatios hirek, a
gyülések nevezetesebb beszédei és mindez – egy nyolczadrét lapon.

Az Astrapé gyorsirászati jegyekkel irott lap; annálfogva mindaz, a mi a
lepedő-lapokon egy egész regál-ivet foglal el, az Astrapéban egy kis
lapocskán elfér. És a mellett kiállítása is az emberileg elérhető
legnagyobb gyorsasággal megy végbe. Az Astrapénak nem kell se betüszedő,
se nyomdász. Papirographiai úton van kiállítva. A hogy a a szerkesztő
teleírja a papirlapot (melynek elkészítéséről már a mult században
elmélkedett Sennefelder), ugyanarról a lapról egy, az iróasztalához
srófolt villanygép kétszáz lenyomatot négy percz alatt elkészít; a
szerkesztőnek csak az egyik lábával kell olyanforma gyakorlatot tenni,
mintha varrógépet vagy kerekes guzsalyt hajtana, a mi által a tiszta
papiros a villanygép pálczái közé, arról a gép által mozgatott s
matriczul szolgáló beírt lapra s onnan a kosárba leugrik. Az alatt
írhatja a szerkesztő a következő lapot. Egyik munka nem akadályozza őt a
másikban; a kezével ir, a lábával nyomtat. Ilyenformán nem kell neki se
szedő, se nyomdász, se munkatárs; csak kihordó. A kihordók egyúttal a
helyihirek behordói is; «penny a liner», ők bediktálják, mi hir a
városban? a szerkesztő odairja, a lábával hajtja a papirtoló gépet, a
villanygép nyomtat s öt percz mulva a kihordó a fris ujdonságot már
nyomtatva árulja az utczán, a kávéházakban, az indóházakban: egy
fillérért!

Egy egész lap egy fillér?

Átkozott concurrentia. Ezt egy lap sem csinálhatja utána. Akárhogy
siessenek, valamennyit megelőzi azzal az idővel, a mibe a többi lap
betüszedése, formába rakása, kiigazítása kerül, s egy fillérnél kisebb
pénz már nincs Európában. Előre látható, hogy az Astrapé időjártával az
összes óvilági journalistikát meg fogja ölni.

Ezért a neve «Astrapé» (görögül villám), mely gyors és öl.

Még ugyan védi ellene a typograhiált hirlapokat az a körülmény, hogy nem
tud minden ember gyorsirászatot olvasni; azonban évről-évre szaporodik
azoknak a száma, a kik azt elsajátították. Már minden gymnasiumban
tanítják; a felső tanodákban első tantárgy ez, a mi megkivántatik.
Papok, népszónokok, képviselők el sem lehetnek nála nélkül. A kereskedők
sürgős levelezéseiket csak gyorsirászati jegyekkel folytatják. A
hivatalos lapban minden törvényes idézés, árverés, csőd stb.
cincographiált gyorsirászati jegyekkel van nyomtatva, tehát az
ügyvédeknek is kell hozzá érteni. A magyar klassikusok gyorsirászati
kiadványokban jelentek meg; Vörösmarty összes munkái három, Arany János
összes művei két egész íven. Egy Horatius Flaccus egy ív. Egy egész
költemény tizenkét szarkaláb meg egy pont. A katonák is taníttatnak a
gyorsirászatra.

Eképen ellenállhatatlanul terjed a stenographiát ismerő közönség s vele
együtt az Astrapé hatása. Aztán egy fillér az ára. Nem is kapni már
semmit a világon egy fillérért, csak nyomtatott papirost; megadja érte a
fillért az is, a ki nem tud gyorsirászatot olvasni, a szomszédja
bizonyosan tud; az megmagyarázza neki a vett lapból, hogy hány új
kormány alakult a legutóbbi hat óra alatt, hány új iparvállalat támadt s
hány bukott meg. Hat óra nagy idő a millennium vége felé.

Dávid már hazulról jött a gyorsirászat ismeretével, a katonaságnál
szintén tanították: az igen szükséges a gyors rapportoknál; ő is kiadott
hát egy fillért a három órakor megjelent Astrapeért, s aztán mindjárt a
lap homlokán vastagabb jegyekkel írva, olvasá a legujabb sensatiós hirt.

«Hallatlan merénylet a főváros közepén fényes nappal!!!»

«A Sabina világhirű intézete ma egy borzasztó eseménynek volt szinhelye.
Egy közkatona, a XII. voltigeur-ezredből 11 és fél órakor megrohanta az
intézet irodáját, s a társulat köztiszteletben álló igazgatóját,
nagyméltóságú Mazrur urat torkon ragadva, földhöz sújtá, s akkor a
Sabina egyik legszebb hölgyét ölébe kapva azt erőszakosan magával
elragadta. A vakmerő katona neve, mint már tudva van, Tatrangi Dávid.
Erélyes rendőrségünk már nyomában van a szökevénynek. A földre vert
igazgatót csak nagynehezen lehetett életre visszahozni. Reméljük, hogy a
katonai hatóság e gyilkos merénylettel összekötött nőrablási esetnél a
katonai törvények teljes szigorát fogja alkalmazni a dühöngő közkatona
ellen. Valóban siralmas állapot, hogy azon osztály, melynek föladata
volna családi tüzhelyünket megvédelmezni, ily vakmerő módon zavarja meg
a közbiztonságot. Ügyelni fogunk rá, hogy a katonai hatóság ily
nyilvános botrány szokás szerinti elsimítását meg ne kísérthesse. Holnap
ez ügy miatt, mint halljuk, interpellatió fog intéztetni a
hadügyminiszterhez. Mint hallik, az üldözött katona nemzetiségre nézve
székely, vallására nézve szombatos.»

Mikor Dávid ezt a hirt elolvasta az Astrapéból, akkor megváltoztatta azt
a szándékát, hogy a Lipótmezőre menjen az atyjához. Most már fel kell
mennie a várba, hol ezredkaszárnyája van, s jelenteni magát, hogy ne
keressék: ime itt van.

Úgy meg volt vetve az ágya mind a katonaság, mind a polgári közvélemény
előtt, hogy menekülésre még csak nem is gondolhatott.


HJA, «PARASZT», AZ MEGINT MÁS!

A várba felsiettében már szemközt találta Dávid az őrjáratot, mely
felkeresésére volt kiküldve. A négy fegyveres legény szótlanúl
közrevette s úgy kisérte be a kaszárnyába. A kofák, a bérkocsisok
mutogattak rá: «ez a gyilkos, ez a leányrabló!»

A kaszárnyában legelőször is átadatott a porkolábnak. Az elszedte tőle a
kötéllánczot, a távcsövet, a czirkalmat s a katonai rang egyéb
jelvényeit, azután bezárta egy magán-kóterbe.

Azzal az ezredes rögtön összehívta a katonai törvényszéket.

Az akkori katonai törvények már nem ismerték a testi fenyítéket, hanem
annál jobban kifinomították az akkori kedélyekhez alkalmazott szellemi
torturákat.

Legelőször is a törvényszék a legnagyobb katonai nyilvánosság mellett
tartatik meg. Azon ezred, melyhez a vádlott tartozik, a kaszárnya
udvarán négyszöget alakít s ott várja be a szóbeli per lefolyását lábhoz
tett fegyverrel. A négyszög közepén, egy hosszú asztal mellett ül az
ezredes, egy százados, egy főhadnagy, egy hadnagy, egy őrmester, egy
tizedes és egy közkatona; ezek a birák. Legelőször szavaz a közkatona az
itéletmondásnál. A vádlottat az asztal végére állítják, egyik felől áll
mellette a dobos, a másik felől a zászlótartó, mellette a porkoláb.

Ha bűnösnek találtatik, s miként a fenforgó esetnél, a 132., 133. és
134. §§. értelmében (erőszakos betörés idegen házba, polgári egyén
tettleges bántalmazása, egy nő miatt czivódás kezdése) elmarasztaltatik,
akkor megperdül a dob, a sajátszerű «szegény bünösök» accordjait ütve: a
zászlótartó becsavarja a zászlót s eldugja a kaucsuk tokba; a vezénylő
őrnagy «jobbra át»-ot kiált s arra minden katona egyszerre hátat fordít
az elitéltnek, kinek e megszégyenítés után a haja és a szakálla
levágatik (ez nem testi büntetés, mert nem fáj, de annál nagyobb
szégyen, miután az egész világ szakállt visel; csak az elitéltek
nyiratnak meg), a büntetés azután a körülményekhez s a biró akaratához
képest lehet egy évi várfogság, s azontúl még három évi
kényszerszolgálat a fegyszázadnál, minden előléptetés kizárásával, s
minden polgári foglalkozás és öltönyviselés betiltása ez idő alatt.
Sulyosbítható még a büntetés a kórházi szolgálattal és a dalmatiai
partőrzéssel; nagy bűnösöknél fokozható egész a zenekari nagy bombardon
fuvására itéltetésig, a miben két év alatt el kell szakadni az ember
tüdejének.

Már most Dávidnak csak azon kellett magában tanakodnia, hogy mekkorát
kap a büntetésből, mikor a négyszög közepébe a krucifixos asztal elé
kiállították.

Abból, hogy vádlójául az ezredauditor helyett a Generalgewaltigert látta
megjelenni, előre gondolhatá, hogy merényletéből celebris ügyet
szándékozik csinálni a hadügyminiszterium.

– Közvitéz, Tatrangi Dávid! szólt az elnöklő ezredes, midőn a
Generalgewaltiger felolvasá a bűnvádat: igaz-e az, hogy ön egy érdemes
«polgárt», méltóságos Mazrur Miron igazgató urat saját házában
erőszakosan megtámadá, földreverte s házából egy hölgyet elragadott?

– Igaz.

– Megmondhatja ön tettének indokait?

– Nem.

– Tudja ön, hogy e tette által a katonai büntető törvénykönyv 132., 133.
és 134-ik szakaszaival jött összeütközésbe, melyek a fegyver alatt álló
sorhadi, lovassági, tüzérségi és hadihajózási közvitézekre a polgárokon
elkövetett erőszakért és a nők miatt kezdett czivódásért egy évi
várfogságot, három évi kényszerszolgálatot és örökös degradatiót
diktálnak?

– Tudom.

– Van önnek valami mentsége?

– Van.

Dávid elővette a kebléből a király levelét s átnyujtá azt a közel álló
porkolábnak, az elvitte ez ezredesig.

A levélnek nem volt czíme.

– Kinek szól ez?

– Bírámnak.

Az ezredes felnyitá a levelet s végig olvasá annak tartalmát.

A törvényszéki etiquette szerint, ha elmarasztaló az itélet, annak
kimondásakor a szavazók ülve maradnak. Csak akkor áll fel a szavazó, ha
fölmenté a vádlottat. Kezdeni szokta a szavazást rendesen a közvitéz.

Ezúttal azonban az elnöklő ezredes kezdé, felállva székéről s az
elolvasott levelet két tenyere közé fogva. Arra aztán mindenki felállt.

– Uraim! Ő Felsége, dicsőségesen uralkodó császárunk és királyunk jelen
legmagasabb kéziratában, a tegnapi kelettel, Tatrangi Dávid urat a vitéz
XII. voltigeur-ezred alhadnagyává legkegyelmesebben kinevezni
méltóztatott. Ez által a vádpontok categoriája elesik. Alhadnagy
Tatrangi Dávid lovagias kötelességét teljesítette, a midőn egy sértett
hölgyért tettleges elégtételt vett a bántalmazón. Tambour! A tisztelgőt!
Kornétás! A chamadeot! Zászlótartó! A honneurt!

Dob, trombita pörgött és recsegett, a zászló háromszor meglóbáltatott
Dávid feje fölött; az egész négyszög egyszerre lábtól két kézre kapta
fegyverét és tisztelgett. Ez a katonai becsülethelyreállítás
szertartása.

Az ezredes pedig odalépett Dávidhoz, a markába csapott, megrázta a kezét
s azt mondá neki:

– Fogadj Isten, bajtárs; ugyan derekasan tetted, hogy jól megrugdaltad
azt a «parasztot»…

Ma aztán szabad volt Dávidnak kardot kötni az oldalára.

S holnap szabad volt neki azt letenni.


A VEZÉRHALMI ALHAMBRA.

Hogy került az Alhambra a budai Vezérhalomra? annak a története ez.

Egy dúsgazdag magyar financzbáró, ki a XIX. század második felében az
országos pénzügyi műveletek alkalmával óriási vagyont szerzett, arra a
gondolatra jött, hogy ebből a nagy kincsből valamit az országnak vissza
is kellene adni. Magasztalásra méltó dicsvágy. Nem kell a gazdagokat
megróni azért, hogy fényt űznek. A fény a kortársakat ugyan még égeti,
de utódaiknak világít. Minden palota egy darab historia, s a historia az
élet. Sok palota: egy nagy város, s egy nagy város: egy nagy nemzet.

A gazdag főúr azt az egész környéket, mely szőlőkertekkel s apró
villákkal volt fedve, kisajátítá s egy nagyszerű angol parkot
alakíttatott belőle. A szőlők helyébe chinai, australiai, japáni fák
jöttek; szőlőkert nem főváros közelébe való; a kőbányákat betemették, s
hogy az újonan ültetett park az aszályos délkeleti hegyoldalban
sikerüljön, a Mártonhegy teknőjében artézi kutat furattak. Négyszáz
lábnyira kellett fúrni a makacs agyagpala rétegeken keresztül, csaknem a
Duna szinéig, míg el lett érve a «vörösvári medencze», mely a budai
fürdőkbe önti ki vizét, onnan aztán egy oly hatalmas vizsugár lövelt
fel, mely perczenkint száz akó vizet ömlesztett, s a hegytetőről
leomolva, örök zúgó patakot képezett, mesterségesen alkotott medrében
művészi zuhatagokkal. Ez a kút maga egy millióba került, s az eredménye
az volt, hogy a budai déli oldal fürdői elvesztették a vizeiket, a
hegyoldalt pedig meseszerű gyorsasággal nőtte be az ujon telepített
erdő. A szökőkút maga egy magyar művész nevét tette világhirűvé. Remek
szobrászati alkotás az, kárpáti fehér márványból; Szent László királyt
ábrázolja, midőn az a sziklából forrást támaszt szomjú hadainak; a
megszabadított nők, a harczos férfiak alakjai művészi csoportulatban
veszik körül a lovagot; a kún rablótól megmentett leány a földön
térdelve, hálateljesen csókolja a szent király kengyelvasát. A kút
medenczéje zöld márvány, melynek négy szegletén térdre görnyedt
ergonadeok tartják négy ország czímerét, a négy középlapon pedig László
király legendái vannak domborművezve abba a ritka nagybecsű sárga
márványba, a mit a szobrászok giallónak neveznek.

Ez a mű foglalja el a kastély udvarát, melyet a nemzeti tetszelgés
elnevezett Alhambrának; a mit azonban nem kell a szó szoros értelmében
vennünk. Nem: annak az építtetője csak nem rabolhatott még ki annyi
hidalgót és zsidót, mint Abu-Abdallahtól Alfaragiig a mór királyok,
százhuszonöt esztendeig, hogy egy akkora palotát készíthessen, melyben
negyvenezer ember ellakhatik; hanem az egész épület stylje volt ellesve
e mesevilági építménytől, s voltak utazók, kik e palota
szoborcsarnokában az Alberca peridromját vélték felismerni, míg a
szökőkút udvara az «oroszlán-udvarra» emlékeztet, finom, karcsú oszlopos
áttört művű arkádjaival, aranyozott rácsozatával, s hogy tökéletes
legyen a csalódás, az udvar délvirágok kertévé van alakítva, cziprus és
pálma díszlik, mint otthon, a nialeja szőlőfürtös venyigéi futnak fel a
falakon, s a vízmedenczében a nuphar illatos kék rózsái, s a victoria
regia illatos nymfatulipánjai nyilnak. Az egész udvar egy tizenöt öl
magas üvegkupolával van befedve, s a szökőkút vize hő; télen is
spanyolországi lég van e helyen; a föld maga csinál magának tavaszt, a
tél közepén meleg vízzel, a játszi vén gyermek!

… Az a tündéri kert azon a tájon lehet, a hol hajdan egy magyar költő
háza állott, a kinek munkáit akkor sokan olvasták. A kis ház köveivel
rég árkot temettek már, s a költő munkáit csak az új kor Toldy Ferencze
ismeri még; az egész, a mi megmaradt belőle a jövő század számára, tán
csak az a három ezüst levelű hárs, miket saját kezével ültetett; azokat
nem fogja kivágni senki, mert virágaik gyógyillata megvédi őket s a
hajdani gazda neve a kéregbe vésve tovább él…

A gazdag úr, ki a palotát építteté, sokat akart a jóból, vagy talán meg
akarta mutatni, hogy az építészet egyéb iskoláiban is jártas; vagy
meglehet, hogy csak a főváros izlésének akart hódolni, melynek
épületeiben az ó- és új világ minden architecturai mintáját fel lehet
találni: egy múzeumot görög stylben; egy nagy operaházat franczia
modorban; egy bálépületet byzanczi izlés szerint; egy hyppodromot a
pekkingi pagoda mintájára, egy nemzeti pantheont a római mauzoleum
utánzásával, egy alagútat egyptomi portaléval; egy országházat gothikus
modorban,[2] egy polytechnicumot ó-német tűzfalakkal; palotákat egymás
mellett sorban, a világ minden nemzetének és korszakának izlése szerint
kúpos és hegyes, emeletes és eltünő fedelekkel, veres külsővel és rokokó
faragványokkal, erkélyekkel és donjonokkal, vasépületeket üvegtetőkkel;
s mindenek felett templomokat a legnagyobb választékosság szerint, egy
góthszerű münsztert, egy kupolás basilikát, egy moszkvai csúcskupolákkal
ragyogó szerb templomot s kiváltképen egy «opus rusticum» modorban
formált városháztornyot. Meglehet, hogy az építtető főúr nem akart
hátramaradni a sok jó példától. Az Alhambraszerű palotához egyptomi
bejáratot építtetett; a majorsági lakot chinai mintára rendelte, s a
mint a síklevágás közben háttérnek ott maradt a «Széchenyi-Domb»
meztelen kőfala, abba az Ellorai indus templom mintájára vágatott –
pinczét.

A palota belsejének is kijutott a pompa minden neméből: a magas termek
összefutó ívboltozatai, mikről, mint egy cseppkőbarlang padmalyáról,
szeszélyes czifrázatú csúcsivek csüggnek alá, mind a legdrágább
márványból vannak faragva, a falközök kirakva sötétkék lapis lazulival,
vagy habos-zöld malachittal, vagy a mult századokban elveszettnek hitt,
most újra feltalált «porporino»-kő biborpiros tábláival, az ablakokon
középkori üvegfesztészet remekei, másutt az új találmányú lithophania
átlátszó képei; szőnyegekül mult századbeli gobelinok s bauvaisi és
flandriai himzetek a XV-ik századból s a most már oly ritka d’Arazzik,
mythologiai jelenetek selyembe szőve. A bútorok Jean Goujon modorát
utánzó vésnök művészettel, csakhogy ujabbkori találmányok alkalmazása
által meghazudtolva az időkort, a diófa kressilalkohol által sötétkékké
páczolva, másutt a violaszín királyfa alkalmazva, mely már amerikai
szerzemény; az elefántcsontfaragványok görög izlés szerint megfestve; a
bronz szobrokon a «corynthi ércz» nemes zöldzománcza. Pompás
damaszkozott vasszekrények ezüsttel, aranynyal kiverve; velenczei tükrök
rámáin Delaulne bacchansnőinek merész csoportozata, mennyezetes ágyak,
brokat függönyökkel, czímeres kandallók, karzatos könyvtárak, pazarlás a
chinai, sevresi, japáni és herendi porczellán minden alakú termékeivel;
az olasz fayanceal, s a miket a keramika műhelyében Palissi alkotott; a
fegyverteremben pompás mellvértek, paizsok, egész felöltözött
panoplitok, miknek mellvasán Giulio Romano rajzai vannak aranynyal
kiverve, a képtárban hirhedett festők remekei minden iskolából; ritka
ékszerek, kristály, achátedények, kameák és csodaművű órák, azok közt
Guido Baldo órája egy gyűrű kövében, mely órát és negyedet üt. S a
Canterbury érsek Parker órája egy pálczagombban, melyet minden héten
egyszer kell felhúzni, s a straszburgi, lyoni, Medina dal Campoi ódon
mesterséges óraművek remek mintázatai.

Mindezen remekművek közt azonban több volt az utánzat, mint az eredeti.
A civilisatio gyáripara a XX. században mindent elő tud már állítani
gyári úton, a mit a hajdankor művészete mint kézműremeket hagyott hátra.
Rubenst, Tintorettot olajnyomatok a csalódásig utánozzák, az
encausticának megfelel a lithophania, Benvenuto Cellini ciselirozását
hajszálig utánképzi a galvanoplastica; a gobelint előállítja a
gépszövőszék, az elefántcsontot nem faragják többé, hanem Rouvier
találmánya szerint őrölt csontlisztből, schellak és alkohol vegyítékkel
légszivattyúba teszik, s aztán formába nyomják; a hajdankori drága
corinthi érczet utánozza a princzmetall, az aranyat a chrysorin; a vert
vasműveket mintába öntik, a nummismatika ritkaságait ezrével sokasítják,
alfenoidot, bathmetallt használva az ezüst helyett, a márványt és
lapislazulit pompásan utánozzák Lippmann és Schrechenburger tanulmánya
szerint mész márványpor, lenolajba itatott agyagból, összegyúrva
kénsavas égénynyel, s Thorwaldsen, Canova és különösen Pradier minden
nevezetes szobrászati remekét tudjuk már mintába önteni kétszer égetett,
kétszer timsóval átizzasztott fősz-anyagból, hogy azt csak a szakértő
tudja megkülönböztetni az igazi carrarai márványtól vagy alabástromtól.

Ilyen utánzat nagyon sok van az ujabbkori Croesusok palotáiban. A luxus
encanaillirozza magát! Az eredeti, az igazi műkincsek uralma lejár. A ma
készült szobrot beássák guanóba, két hó mulva kiveszik, az egyik lábát
letörik, s lesz belőle antik; a ma festett korcsmai képet felakasztják a
füstre s két hét mulva lesz belőle Van D’Eyk.

Hanem azért mégis belekerült öt millióba a vezérhalmi Alhambra.

Ha minden igazi lett volna benne és rajta, ötvenbe kellett volna
kerülnie. De hát ez is elég nekünk.

A gazdag primus acquisitor aztán meghalt, s hagyott maga után öt fiut és
három leányt. A leányoknak hagyott két-két milliót, a fiuknak egyenkint
ötöt, a majoresconak ötvenötöt, meg az egész Alhambrát.

Természetesen a majoresco volt az, a ki leghamarább elpazarolta az
örökséget, miután az volt a legtöbb.

Mikor a vége felé járt, kezdett terhére lenni az Alhambra.

Összebeszélt a ministerekkel, (sport bajtárs volt) hogy vétessék meg azt
az országgal a király számára, olcsón adja: hét millióért. A
képviselőház megszavazta az összeget. Hét millió már akár ide, akár oda.
Hanem mikor a törvény a király szentesítése elé került, akkor már II.
Árpád ült a trónon. S az, mint tudjuk, szűkmarkú ember, visszavetette a
törvényt. Neki nem kell az Alhambra.

A majoresconak azonban szintén nem kellett. Annak a fentartási költségei
évenkint százötven ezer forintra rugnak. Fogta magát, nagylelkűségre
vetemedett, oda ajándékozta az egész Alhambrát minden műkincseivel
együtt a felséges nemzetnek.

A felséges nemzet aztán egynehány esztendeig maga fizette az évenkinti
százötven ezer forintot az Alhambra fentartásáért.

Akkor egyszerre előálltak a majoresco hitelezői s azt mondták, hogy
semmi joga sem volt neki elajándékozni az Alhambrát, mert az a
csődtömeghez tartozik! Azzal alakult egy consortium, mely a majoresco
zilált vagyoni állását rendezni vállalkozott, az lefoglalta az Alhambrát
s erősen fenyegetőzött, hogy a műkincseket el fogja kótyavetyéltetni, a
márványt, oszlopokat, szobrokat eladja, mint épület-anyagot, s a
gyönyörű parkot kivágatja és elárusítja tüzelőfának ölszámra.

Ebben a nagy szorultságban érkezett az a váratlan szerencse, hogy a
szentpétervári palota-forradalomban Constantin czárt letették, az
leányával együtt Magyarországra menekült: itt a consortium rögtön
körülkapta s addig lélekzethez sem hagyta jutni, míg rá nem kötötte az
Alhambrát két millió forintért; a mennyit a ránézés is megér.

Ekként jutott az Alhambra a beteges czár holta után a czári herczegnő,
Hermione Peleia birtokába.


A «PELLAGRA MISERORUM».

A kis kapusleány, egy kis szöszke kondor hajú gyermek, végig vezette
Rozálit az oszlopos, nyilt folyosón, melynek mór szabású ívboltjai
keletre voltak nyitva, innen széles fehérmárvány lépcsősor vezetett fel
az előteremig, két oldalt márvány canephorákkal diszítve, mik élő
virágokat emeltek fejeiken; az előterem szétnyitott szárnyajtai előtt
megállt a gyermek s hátrahúzódva, szótlanul mutogatott maga elé s azzal
sietve visszafutott. Neki nem volt szabad ide belépni.

Rozáli elfogult kebellel állt meg a küszöbön. A terem templomszerű
boltozata lapis lazulival van kirakva, aranyozott kupívei egymásba
futnak s egyesülten ismét alácsüggnek, mint egy-egy oszlop fejezete,
mely alól elvették a pillért; a sötétkék mezők arany csillagokkal
behintve. Négy magasan álló ablak egyetlen darabban alkotott litophannal
fedve, melynek tejfehér alapjából átlátszó geniusi alakok tünnek elő,
fehérbe fehérrel rajzolt szellemképek. E világítás valami túlvilági
félhomályt ád a nagyteremnek, melynek padlóját egy nagy, napalakú ábra
képezte, sárga márványból kék márvány alapon.

A nagy terem hátterében két nőalak áll.

Az egyik magas, karcsú, fiatal hölgy. Arcza, alakja emlékeztet Phidias
Pallas-Athenæ szobrára; az a minervai nyugalom, az az istennői tökély
minden vonásában. Büszkeséggel párosult jóság. Sötét haja magas
tekercsbe fonva fogja fejét körül. Nagy, átható szemei betörnek a ránéző
szemén át annak keblébe. Ruhája fekete, testhez simuló, derekát széles
sárga szalag övezi át, mely jobbfelől a ruha szegélyéig aláfut.

A másik hölgy koros nő; szikár termet, hátrafésült rövid hajában semmi
diszítés; csontos arcz, férfias homlok, összeszorított ajkak. Tekintete
ridegségét növeli a viselt szemüveg. Ő is fekete ruhát hord, de fehér
szalaggal.

E két nőalak előtt állt meg a leány abban a rózsaszín ruhában a hármas
övvel s a Faustina hajfonatokkal.

– Miért jött ön? kérdezé tőle az ifjabb hölgy, csengő alt hangon,
márvány tekintettel.

– Hogy itt maradjak.

– Ki vezette önt ide?

– Jegyesem.

E szónál megdöbbenten huzta hátra a fejét a hölgy s vizsgáló tekintettel
birálta az előtte álló alakot.

– Tudja ön, hová jött?

– Egy menhelyre, hol nők ápolnak nőbetegeket.

– S meg volt önnek mondva, micsoda betegek azok?

– A Pellagra betegei.

– S tudja ön, hogy mi az a Pellagra?

– Nem tudom.

– Elhiszem; kik selyemben járnak, nem ismerik azt; mert hisz ez a
Pellagra Miserorum, a nyomorultak ragálya. Tudornő: kérem, magyarázza ön
meg e tisztelt hölgynek, hogy mi az a Pellagra Miserorum.

E szóra a koros nő előbbre lépett, levette a szemüvegét, megtörülte
zsebkendőjével s ismét föltevé; s azzal egész tudományos pedanssággal
hozzáfogott az értekezéshez.

«A Pellagra Miserorum egyike azoknak a vészeknek, melyek mint helyhez
kötött bajok régóta ismeretesek voltak a szakavatottak előtt;
századokig, tán ezredekig ellappangtak a földabrosz egyes zugaiban, míg
egyszer, rögtön előtörve saját hazájokból, elterjedtek hirtelen egész
világrészeken; némelyik körülutazta az egész földet. Így került elő a
himlő Afrikából, a cholera Keletindiából, a sárgaláz Brasiliából, a
gyermekölő Noma Chinából, a fekete halál Palæstinából, a mik milliónként
pusztíták az emberiséget. Így vannak még most is helyhez kötve a
Spakelshed Norvegiában, a Malaria a Maremmek mocsárai közt, a
Kretinismus Savoya hegyeiben, a Berri-berri Nepaulban, a Framboise a
Provenceban, a Cirragra Lengyelországban. Ezek még nem indultak meg
hódító hadjáratokra. Majd elindulnak. Ezután vannak még uralkodó bajok,
a mik csak a szegény osztályokat keresik fel. Ilyen a Rupia, az
Ergotismus, mely az anyarozsos buzaliszt mérgezéséből támad. Az ilyen
endemikus bajok közé számíták a mult században még a Pellagrát. Csak
Olaszországnak egy vidékén volt az otthon, csak azon néposztálynál, mely
kukoriczával táplálkozik, és különös, még eddig orvosilag meg nem
állapítható okokból, inkább a nőket támadta meg, mint a férfiakat,
inkább az ifjakat, mint a véneket. Az olasz orvosok «mal rosso»-nak
nevezték.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Keletkezésének oka tudva volt. Egy microscopicus gombafaj szokta azon
a vidéken meglepni a tengerit, mely növénykórt otthon «Verderame»-nek
neveztek; egy család a szőlővenyige «oidium»-ával. Mióta a baj
elterjedt, a tudományos világ előtt «Zeidion Toxicon» a neve. Megismerte
azt később Magyarország, Szerbia, Románia is, de azért még mindenütt
csak sporadice tünt fel a baj. Egészen ment maradt tőle Németország, a
hol a tengerit nem mívelik. Van azonban Németországnak egy más plágája:
a «hesseni légy», coccydomia destructor. Ennek az eredete pedig ez: II.
Fridrik hesseni uralkodó az amerikai szabadságharcz alatt Angliának
átengedte a katonáit, olyan szerződés mellett, hogy a hány azok közül
Amerikában elpusztul, a fejedelem annyi ezer tallér kárpótlást kap érte.
A fejedelem 21 millió tallér kárpótlást kapott. Fájdalom, hogy nem
többet. Nehány ezer hesseni harczos mégis csak visszakerült Európába
Amerikából, s nem hagyta ott a bőrét ezer tallérért. Hanem a helyett
hozott magával egy sokkal többet érő ajándékot az ágy szalmája között,
azt az átkozott szipolyt, a minek hesseni légy a neve. Tíz év mulva a
németországi mezei gazdák átka lett ez a rovar, mely petéit a buza és a
rozs sásleveleibe rakja, s akkor azok elkezdenek pusztulni. A hesseni
légy rajként repül, mint a sáska, fel nem tartja sem folyam, sem
hegyláncz. A hol megtelepül, nyomában az éhhalál jár: ott a kenyértermő
növény elkorcsosul. Hanemhát ez a hesseni ajándék megmaradt
másfélszázadon át Németország tulajdonának. Ekkor átcsapott
Magyarországba. És itt azt a természeti tüneményt idézte elő, hogy a míg
a buzával együtt a tengerit is meglepte, a tengeriről átoltotta a buza
és rozs növényekbe a Zeidion toxicont. És ennek az lett a következése,
hogy a Zeidion toxiconnal megmérgezett buza és rozsszemek, az őrlés
alatt a liszt közé vegyülve, egyszerre elterjesztették az egész
országban a Pellagrát. A betegség, mely eddig endemicus volt, egyszerre
epidemicussá vált. Benne van a mindennapi kenyérben, a miért az emberek
imádkoznak. A gazdagok könnyen védik magukat ellene; szakácsaik
górcsővel vizsgálják meg előbb a lisztet, mielőtt sütnének belőle:
nincs-e közte Zeidium? s a szegényt nem bocsátják magukhoz közel. És a
Pellagra az eddig uralkodott pestisek minden pokoli tulajdonát egyesíti
magában. Ragályos az érintkezés után, mint a himlő, terjed a kedély
fogékonysága és az égalj viszonyai szerint, mint a kholera, kínzó, mint
a typhus, undorító, mint a pestis. Csak az egyetlen jó tulajdona a régi
öldöklő angyaloknak hiányzik nála, a gyorsan ölés. A Pellagra nem öl
meg; de hónapokig kínoz. Megjelenik először az arczon, a kezeken, mint
egy rózsaszínű folt. Émelygés, láz követi. Akkor elmulik. Egy év mulva
biztosan újra előjön. A rózsák most már égnek, felhasadnak; az egész
életműszervezet együtt ég velük; a fő elkábul, a gerinczagy fáj, az
izmokat görcsök veszik elő, a vér átszivárog a bőrön; az idegek
elsenyvednek; eljön az őrjöngés, az öngyilkolási düh, és az ember még
sem hal meg: tovább él; kigyógyul. De minő életre gyógyul ki? Agya
eltompul; dőre, esztelen marad; arcza feldulva sebhelyektől, ránczoktól,
kora vén lesz, haja mind kihull. Ez a Pellagra miserorum.»

– Megértette ön? kérdezé Hermione Peleia herczegasszony a rózsaszínruhás
leánytól. Tudja már most, hogy mi lakik odalenn abban a világban, a mit
a darócz választ el a bársonytól? Hanem a bársony azért nem őriz meg a
Pellagrától, ha érintkezésbe talál jönni a daróczczal. A herczegnőkre is
elragad a koldusnők nyavalyája, ha közel jutnak egymáshoz. Ezért zárva a
főváros palotáinak kapui nappal is. A kik pedig elszánták magukat, hogy
a nyomorultak szenvedéseit enyhítsék, önfeláldozásra kész nők, azoknak
neve Parabolana: viseletük fekete öltöny, sárga övszalag, az éjnek, a
halálnak, a nyavalyának a szinei; együtt a kettő az önök fővárosában
ellenszenvköltő. Épen azért viselik a parabolánnők, hogy mikor az utczán
járnak a nép között, mindenki ösztönszerűleg kitérjen előlük: «hah,
feketesárga!» Lehet, hogy a Pellagra miazmáját hordják magukkal. Akarja
ön ezt az öltönyt felvenni?

– Kész vagyok rá.

Hermione Peleia összeszorítá ajkait s nagy sötét szemeivel hosszasan
tartott itéletet Rozáli rózsás arczai fölött. Igazi-e ez a szín, igazi-e
ez a nyugalom? Talán nem értette, a mit a tudornő elmondott előtte? A
herczegnő nehány szót mondott a tudornőnek egy Rozáli előtt ismeretlen
nyelven, mire az eltávozott a teremből.

– Várjon ön, míg a tudornő visszatér.

És odáig hallgatás volt a két hölgy között.

A gondolatterhes csendben egy nagy lepke repült be kívülről a nyitott
ajtón, egy gyönyörű Papilio Io, mely pávafarkszerű szárnyaival
körülrepkedte a két hölgyet s egyszer megszállt Hermione diadémján, mint
egy eleven boglár, ragyogó szárnyait meg-meglibbentve; majd ismét
lerepült, körülrajongta mind a kettőt, mintha az «örökkévalóság» jelével
(∞) fonná őket körül, ő maga a «halhatatlanság» jelvénye, s egyszer
megint leszállt Rozáli vállára, azután kirepült ismét a szabadba.

Most visszaérkezett a tudornő. Egy ingadozó nőalakot vezetett be, kinek
feje sűrű fátyollal volt letakarva.

Hermione Peleia herczegasszony így szólt akkor Rozálihoz.

– Ime egy teremtés, a ki a Pellagrát végig szenvedte.

Intésére a tudornő levette a támolygó alak fejéről a fátyolt.

Iszonytató tekintet volt az! Egy nő, a kinek nincsen az arczán bőr, és
nincsen a fején haj. Az a gyöngéd, hamvas bőr, a mi az örömnek, a
szeméremnek, a gyönyörűségnek tündérmesékkel teljes lapja, az volt
elpusztítva, s az a selyemerdő, a bűbájnak aranyos árnya, az volt
elpusztítva. Jó szerencse, hogy együtt jár vele az örök dőreség; nem
tudja a nyomorult, hogy mi történt vele.

– Ime ez alaknak itt egy év előtt még olyan fehér és piros arcza volt,
mint önnek, épen ilyen tömött, hosszú szőke haja, mint önnek! mondá a
herczegnő, és hangja úgy csengett, mint egy lélekharang. Ezt cselekszi a
Pellagra Miserorum! Ez nem halottakat hagy maga után, hanem
kísérteteket. Akar-e ön a Parabolánnők közé lépni?

Rozáli szemei kápráztak, agya szédült, minden idege elzsibbadt e rémkép
láttára. Ah! ez rettenetes! Aztán visszagondolt a Sabinára s azt felelé
nyugodtan:

– Akarok.

Hermino Peleia még mindig nem bizott Rozáliban. Ez arcz! E kinézés!

– No tehát tegyünk egy körutat a termekben! mondá a tudornőnek intve;
mire az a szerencsétlen vázt gyöngéd figyelemmel visszavezeté egy
hátulsó ajtóhoz, ott átadta egy szolgálattevő nőnek, visszatért s azt
kérdezé:

– Fenséged is jön?

– Igen.

A herczegnő elől ment, hátul a tudornő, közepett a rózsaszín ruhás
jövevény.

A domszerű teremből egy széles márványlépcsőn haladtak föl a mezzaninba,
melynek ablakai a kertre nyiltak.

A mezzanin lakosztályaiban voltak elhelyezve a pellagra első korszakában
szenvedők.

Az úri termek gyönyörű frescofestményei nem voltak most láthatók, sem a
padlatok drága mozaikja; minden be volt vonva azzal az új találmányú
kelmével, a minek «Kamptulikon» a neve, vulcanizált kaucsukból és
parafából készült az, mosható és rögtön szárad; a miazmát nem veszi be
úgy, mint a fal. Minden ablak nyitva volt, hogy szabadon járjon a lég, s
pálmaháncs szunyoghálóval fedve, a minek szagát kerülik a legyek; a
phenilsav átható szaga volt érezhető az egész palotában.

Ezekben a szobákban még nagy csendesség volt, a betegek nyugodtan
feküdtek hydrostaticus derekaljakon, mik szüntelen hűsen tartják a
testet. Gyógykezelésük csak előzetes volt, szigorú étrend, hidegvíz;
némelyiknél használt a melitismus, a mézgyógyrendszer; az osztálynak
kilencz-tizedrésze pár hét alatt ezuttal felgyógyultan hagyja el
fekhelyét s meglehet, hogy a kritikus év multával nem fog többé ujultan
kitörni rajta a vész. Ezeknek még nem kell ápolás, csak felügyelet. Az
ápolónők többnyire fiatalok. Még ez osztálynak a baja nem is ragályos
nagyon.

Mindezt megmagyarázta a tudornő Rozálinak; azt is megmondá neki, hogy a
kiknél a kór az első szakból a másodikba lép, mikor már az arczon és a
kézfejen látható rózsafoltok barnulni kezdenek, s előjönnek a
gyomorbántalmak, azok innen el vannak távolítva hogy a kórfolyammal
együtt járó hangtünetekkel ne zavarják az itteni betegek könnyen
ingerelhető kedélyét. Mert a betegségnek egyik főtitka a kedélyállapot.
A ki nem fél tőle, megszabadulhat; de a ki szorong, retteg, haragszik,
türelmetlen, az mind mélyebben megy bele. Sok hasonlatossága van a
víziszony tüneteihez; melyet sok ember, kit az eb megharapott, megkap
képzelődésből, bár az eb nem volt dühödt, sőt megkaphatja egy
víziszonyos beteg látásától.

Rozáli azt mondá, hogy nem fél azokba a termekbe is bemenni, a hol a
sulyosabb betegek vannak.

Fölmentek mind a hárman az emeletbe.

Tizenkét terem egymás hosszában, kórtanyává átalakítva. A ki e palotát
építtette, számitott rá, hogy sok vendége lesz; de ilyen sokra még sem.
Az ágyak két sorjában voltak felállítva.

A függönyös ágyak mögött már itt nyögés, nyavalygás hangzott, mely egyre
nőtt, a mint a belsőbb termek következtek. Itt már kínokat szenvednek;
itt sírás, jajveszéklés hangzik, undorodás, émelygés hangjai törnek elő,
némelyik kaczag, mintha csiklandoznák, más reszketve nyöszörög és fogait
vaczogtatja.

És arczaik minő dultak, a félelem, a kétségbeesés kifejezése százféle
alakban. Imádkoznak, könyörögnek, hogy szabadítsák meg őket kínaiktól;
könyörögnek, hogy adjanak nekik mérget, mely rögtön öl.

És a parabolánnők csendesen, nyugodtan járnak végig a termeken; fekete
ruha, sárga szalaggal rajtuk és feladatuk nagyon nehéz. Mert a Pellagra
áldozatait ápolni nem olyan könnyű, mint más beteget. Itt nem adnak be
messziről kalánnal orvosságot; a gyógyszert kívülről kell alkalmazni. S
ez egy igen kényes és nehéz methodus: az endermaticus gyógymód. Már a
mult században alkalmazták azt Bally, Orfila, Magendie; még több
sikerrel Lesieur. A felbőrt, az epidermist előbb lehántják, s akkor az
eleven bőrbe bedörzsölik a heroicus gyógyszert, hermes mineralét,
morphium sulphuricumot, legmakacsabb esetekben a salamandrint. Ez éget!
A betegnek minden erében láng hullámzik át, mely egész a belekig hat s a
primarius hatás után minden idege szenvedni látszik. Hanem a
gyógyrendszernek sikere van. Az endermaticus methodus mellett a
bedörzsölt helyen kritikus gyuladás támad, s ha az kifejlődött, a beteg
megszabadult, vére kitisztul a kóranyagtól; ép esze, tiszta arcza
megmenekül; nehány hét mulva hazamehet, s többé a kenyérméreg nem árt
meg neki. Vaccinálva van ellene.

Négyötöde a második stádiumba került betegnek kiépülten hagyja el a
parabolanák menhelyét, tán egy kis forradás emlékével arczán és kezein.

Hanem azután van egy rész, a ki végig szenvedi az egész pokolnyavalyát.

Ezek egy külön terembe vannak áttéve.

A herczegnő és tudornő a termeken végig járva, beszédbe eredtek az
ápolónőkkel, tudomást szerezve egyes kóresetek fejleményeiről; de a
mellett mind a kettő figyelemmel nézte azt a hatást, melyet e fájdalmak
házának jelenetei idéztek elő Rozáli arczán.

Nem félt, nem undorodott.

Egy fiatal pellagra-kóros leánynak a karjába épen friss gyógyszert
kellett bedörzsölni s ő odament, kezébe vette a ragályos kezet s
segítette azt tartani a fájdalmas műtét alatt.

– A leány arcza nem izzad, sugá a tudornő a herczegnőnek.

– Menjünk át a harmadik osztályba, mondá a herczegnő.

E terembe a tudornő lépett be elől, azután a herczegnő, azután Rozáli.

Mintegy húsz ágy volt abban a teremben. Mindegyik ágy előtt két külön
ápolónő. Mindegyik ágyban egy őrjöngő némber feküdt.

Ezek már nem nyögtek, nem jajgattak; ezek átkozódtak.

Szidták a világot és a ki őket a világra hozta. Becstelen nevekkel
illeték a tisztes asszonyokat, kik ápolásukra vállalkoztak, s mikor
megpillanták a tudornőt, egyszerre rákiáltott valamennyi egyhangú
zsivajjal:

«Ott jön a méregkeverőnő!»

«Te gyilkos!» rikácsolá egy ágyból valami furia, kinek arczában nem volt
már semmi emberi. Száraz kezével a tudornőre mutatott, s azzal
hanyattveté magát, két kezét a feje fölé csapva, s lélekzetét
visszatartotta, mintha azt akarná mutatni, hogy ő már most igazán
meghalt.

A főfelügyelőnő az érkezők elé sietett.

– Működnek a hæmospasiák? kérdezé a tudornő.

(Ezek kaucsuk tömlők, melyek a beteg lábaira szorítva, kitágíttatnak, s
ez által, mint óriási száraz köppölyök, azt eszközlik, hogy a vér a
fejről a végtagok felé vonatik. Ezek voltak a Pellagra végstádiumában
kínlódók lábaira alkalmazva.)

– A testi szenvedések enyhülnek, mióta azok fel vannak téve, felelt az
ápolónő; hanem a kedélyek annál ingerültebeek, s ha mind elcsendesülnek
is, a mint egyik dühöngni kezd, a többit ismét magával ragadja.

– Kénytelenek leszünk őket mind külön szobában ápoltatni! szólt a
herczegnő.

– Az még rosszabb lesz, szólt a tudornő. Akkor viszont a sötétkór lepi
meg őket, s az még rosszabb a dühöngésnél.

Ekközben Rozáli közel ment annak a nőnek az ágyához, a ki úgy tett,
mintha meg volna halva. Valami veszedelmes kiváncsiság látszott őt oda
vonni. Olyan szörnyű volt az a nőalak, tarjagos arczával, kezeivel.

Ámde az a nő nem aludt. A mint Rozáli közel ért hozzá, egyszerre
felpattant s villámgyorsan megkapta fekélyes kezével Rozáli piros
ruháját s fogcsikorgatva kiálta rá.

– Hát te mit bámulsz? te czifra váz. Gyere no közelebb. Aztán nézz meg
jól. Nem láttál még majmot?

A herczegnő és kisérői csak akkor vették azt észre, mikor már
megtörtént.

Rozáli nem sikoltott fel. Nem igyekezett öltönyét a dühöngő kezéből
kiszabadítani, azt hiába is kisérlette volna. Egészen odalépett hozzá s
azt mondá neki egész nyugodtan:

– De igen is láttam már majmot, még pedig igen szépet; az erdélyi vajdáé
volt, a ki frakkban, cilinder kalapban járatta; egész urnak volt
felöltözve, csakhogy a csizmát az első kezére, a keztyűt pedig a hátulsó
kezére szokta felhuzni.

– Ah! Hangoztatá a beteg, s elvigyorodott az ötletlen. Csizmát a kezére,
keztyűt a lábára. Ördög adta majma!

S a nagy meglepetésben kiereszté kezéből Rozáli ruháját. Az
menekülhetett.

De nem tette azt; hanem odaült a beteg ágya szélére és elkezdett neki
mesélni tovább.

– Az ám. Egyszer a tordai főispán ment látogatni a vajdát; a hajdujának
az előszobában terítettek, hát mikor az ételt feladták neki, a Muki, így
hitták a majmot, oda lopódzott, felült az asztalra, s mind elszedte a
hajdu elől az ételt. Ez aztán panaszt tett az uránál, hogy ő éhen
maradt, mert a «kis gróf» mindent megevett előle.

– Hahaha! tört ki az őrjöngő ajkán a kaczaj. Még «kis gróf!» s még
Mukinak hítták az akasztani valót!

A hahotára a többi ágyak betegei is figyelmesek lettek, s kidugták a
fejeiket ágyaik függönyei alul, hogy hallják, mit mesélnek.

Rozáli pedig mesélt tovább.

– De az volt szép, mikor ujságot olvasott.

– A Muki?

– A Muki. Mikor a gróf letette a hirlapot, meg a csibukot, a Muki odaült
a karszékébe, a négy kezével megfogta a hírlap négy szegletét, a
felkunkorodott farkával pedig fogta a szájába dugott csibuk szárát s így
olvasott és pipázott.

Ez már mégis minden őrjöngőnek teljesen megnyerte a tetszését.

Nevetni kezdtek.

Rozáli folytatta a mesét:

– Hát mikor egyszer a gróf borotválkozó eszközeit megkapta a Muki, ő is
a tükör elé ült, bemázolta a pofáját szapannal s nekiállt borotválkozni,
persze, hogy mindjárt belevágott a pofájába. Attól fogva aztán,
valahányszor látta, hogy a grófot borotválják, ő jajgatott helyette; azt
hitte, hogy annak is úgy fáj az, mint neki.

Most már mindenki kaczagott, lármázott, hahotázott.

Rozáli pedig e pokoli jelenet közepett rózsás mosolygással inte, hogy
hallgassanak, most jön a java.

A dühöngők szájtátva hallgatták. Az, a melyiknek az ágya szélére ült,
két tenyerébe támasztá a képét, úgy bámult rá.

– De legszebb volt az tőle, a mit akkor tett, mikor az oláh királyné
Erdélyben járt látogatóba. Hát a vajda nagy bált adott a tiszteletére s
arra híva voltak messze földről nagy urak és asszonyságok. A Mukit, hogy
valami csint ne tegyen azalatt, bezárták a pinczébe, de kiszökött az
ablakon s magával hozott egy nagy tubákos szelenczét, a miben a gróf a
spanyol burnóját tartotta. Azzal egyenesen fel a tánczterembe, a hol már
együtt volt a fényes vendégsereg; ott fogta, szétszórta a székek alatt a
burnótot, s aztán elbújt egy nagy virágbokorba. Hát a mint elkezdik
járni a kontratánczot s a sok selyemviganó felveri a tubákport, az egyik
grófkisasszony azt mondja: hepczi! a tánczosa azt mondja rá: hepczi!
Minden ember prüszkölni kezd: a tubákpor felszáll a zenekarig,
hegedűsök, trombitások mind prüszkölnek. Az udvarmester kétségbeesik és
prüszköl, a vajda dühbe jön és prüszköl. Az ünnepelt királyi vendég majd
lefordul a trónusról, úgy prüszköl. S így járják prüszkölő párok,
prüszkölő zenekar mellett a tánczot, míg a prüszkölő vajda prüszkölő
főispánokat mutogat be a prüszkölő királynénak. A Muki nevette az
egészet a bokorból.

Hajh, de az egész Lazaretum is nevette. Hogy kaczagtak a nyomorultak!
Hogy hánykódtak fekhelyeiken a nagy nevetéstől!! Rozáli pedig felállt az
ágy széléről szeliden mosolyogva, s visszatért a herczegnőhöz.

– Menjünk, mondá a herczegnő.

A mögöttük bezáruló ajtón át is hangzott a vidám zsivaj. A betegek most
egymásnak mondták el újra, a mit hallottak.

A három hölgy egy csiga lépcsőn visszatért egyenesen a nagy terembe.

– Ön maga sem tudja, minő jót tett most, szólt Rozálihoz a tudornő. Ön
megnevetteté a dühöngőket. Legnagyobb átok szokott e bajnál lenni a
kedélyzavar. Már Boccacio idejében tudták azt, hogy a pestisnek nincs
jobb ellenszere, mint a víg kedély; úgy támadt a száz víg mese. Most
ezek odafenn folytonosan az ön meséjéről fognak egymásnak beszélni, s a
mint az egyik ezt a szót kimondja, már a többi nevetni fog. Ez az én
hæmospasiam hatását nagyon elősegítendi. Herczegnő, e neophitára
ráadhatjuk a parabolánák köntösét.

Hermione Peleia tagadólag inte fejével.

– Nem azt. A fekete ruhát, a sárga szalaggal nem. Ez gyászruha. Ő itt
marad. De mindig rózsaszínű ruhát fog viselni, hogy mikor meglátják a
nyomorultak, hadd mondják: itt jön a piros ruhás leány! hadd legyen egy,
a kinek örülnek.

– Igaz! szólt a tudornő.

A herczegnő inte neki, hogy eltávozhatik, Rozálinak, hogy maradjon.

Mikor egyedül maradtak, odalépett Hermione Peleia Rozáli elé, és e
kérdést intézte hozzá:

– Mi oka volt önnek ide jönni, s mi ok készti rá, hogy itt maradjon? Nem
rettenetes hely-e ez?

A lány egyenesen, bátran felelt meg leánytársának.

– Azért jöttem ide s azért akarok itt maradni, mert az a hely, a honnan
ide jöttem, még rettenetesebb nekem: az a Sabina.

A herczegnő bámulva kérdé:

– Mi az a Sabina?

– Elmondjam?

Hermione Peleia inte Rozálinak, hogy üljön le s maga leereszkedék egy
mennyezetes karszékbe.

Rozáli leült a lábához egy zsámolyra s aztán elmondá neki, hogy mi az a
Sabina?


A REPÜLŐ GÉPEK ŐRÜLTJEI.

Hárman voltak.

A piaczi élcz elnevezte őket Szentháromságnak.

Az egyik abban őrült meg, hogy a léghajó kormányozhatóvá tételét akarta
kitalálni s most azt képzeli magáról, hogy ő az Atya Isten, ki hivatva
van nytroglycerin mennyköveket és jól tempirozott istennyilákat
hajigálni le az egymással veszekedő emberiség fejére. Termetére nézve
semmiféle európai mythos Isten bálványához sem hasonlít, legkevésbbé a
keresztyén ikonok főalakjához. Arcza duzmadt, szakála vörös és ritka,
haja borzas és sertés, homloka húsos, alakja köpczös. Hanem az nem
akadályozza abban, hogy ő magát a mindenség urának higyje s az illetékes
tiszteletet megkövetelje.

A másik már valósággal hiú arra, hogy ő a Fiú Istennek nevezheti magát.
Szőke haját hosszúra eresztve, középen kétfelé választva viseli s rőt
szakálát nagy gonddal igazgatja kéthegyűre, hogy a názáretbeli szent
alakhoz hasonlítson. Ez pedig abba tébolyult bele, hogy léghajó nélkül,
csupán mesterségesen alkotott és fűtött gépművezet segélyével akart a
légbe emelkedni. Meg is tette a kisérletet a tihanyi hegytetőről s
beleesett gépestől együtt a Balatonba. Magát kifogták, de tébolyultan.

Ez a két ember ki nem állhatja egymást. Először azért nem, mert az Atya
sehogy sem akarja elismerni, hogy az a másik az ő Fia lehessen, a Fiu
viszont emezzel nem akar családi összeköttetést fentartani; de még
inkább gyűlölik egymást azért, hogy az egyik tagadja a másik tudományát,
lehetetlennek tartja annak számításait, okoskodásait, tervezeteit; a mit
tudvalevőleg tudósok, technikusok soha sem szoktak megbocsátani.

Már most ezek közé került harmadiknak Tatrangi Mózes, Dávidnak az apja.
A betegápolók, az őrök, a kertész, a látogatók nem csinálnak belőle
titkot, hogy ez hát a «Szentlélek».

Először azért, mert már a másik kettő meg van hozzá; másodszor pedig:
mert ez már igazán tudott is repülni, még pedig léggömb nélkül és fűtött
mechanikai gép nélkűl le is esett, összetörte magát. Látszik rajta:
egyik karja hátraficzamodva, egyik láb kifacsartan felhuzódva, a nyaka
félregörbülve, az állkapczája is félretörve, az egyik szeme is lejebb
áll, mint a másik: egy minden symetriájából kiferdített emberi
trapezoid.

Erre haragszik azután még csak a másik kettő nagyon!

És az természetes: tudják felőle, hogy istentagadó. Nem titkolja, hogy ő
semmi olyan istent nem hisz, a kinek eleje és vége van; a kit ha
megharagítanak, haragszik; ha kibékítik, kibékül; ha jó szót adnak neki,
ajándékoz; s a ki lelkes teremtményeinek kilencztizedrészéről nem akar
semmit tudni. (Látni való, hogy milyen maniacus bolond.) Hanem az még
csak hagyján, hogy ily általánosságban atheista; de még azonfelül abban
a hírben áll, hogy a szombatosokhoz tartozott, tehát Messiás-váró. Ezt
meg már az ifjabbik tagja a hármas egységnek speczialis önérdeknél fogva
épen nem tudja neki megbocsátani. Ketten együtt pedig leginkább azért
törnek ellene, mert az ő theoriája a repülőgépről mindkettőjük
alkotásait teljesen semmivé teszi, összelapítja, szétrombolja.

S ez a három ember, a ki ennyire gyűlöli egymást, a ki boszankodik a
collectiv gúnynévért, melyet a másik kettővel együtt visel, azért mégis
mindig egymást keresi; a mint belépnek a közös társalgási terembe, a
mint összetalálkoznak a kert útjain, rögtön egymásba kapaszkodnak és
aztán vitatkoznak vége-hossza nélkül, kiki a maga számításait védve s a
másikét ostromolva.

Veszekesznek, perlekednek; de nem tudnak egymás nélkül élni.

… Mikor Dávid a haditörvényszéki esete utáni reggel fölkereste a
lipótmezei tébolydát, akkor is épen együtt találta az apját a másik két
őrülttel. A kertben volt egy hatoldalú filagoria; a «körül» szokott a
három őrült tudós vitatkozni. Azért nyomtuk meg a szót: «körül», mert
mindegyiknek a zsebében volt rendesen nagy mennyiségű kréta, mindegyik
kiválasztott magának egy oldalt a deszkaépületből s azt azután
tételeinek bebizonyítására úgy teleirta valamennyi algebrai képletekkel,
hogy estefelé mind a hat oldala a hexagonnak tarkállott az arithmetikai
jegyektől, a kertész alig győzte azokat este lesikálni; morgott is
eleget, hogy hogyan tud valaki ilyen bolondokat firkálni a falra.

Akkor is a kezében volt mind a háromnak a kréta, mikor Dávid fölkereste
az atyját. Élénken el voltak foglalva. Mind a háromnak ragyogott az
arcza. Nagy tűzben voltak.

Tatrangi Mózes, mikor meglátta a fiát közelíteni, messziről intett neki,
hogy ne zavarja meg az érdekes vitát; erre aztán Dávid megállt,
nekivetette a hátát egy platánfának s várta, hogy mikor kerül rá a sor?

Most épen a vörösképű öreg magyarázott.

– A léghajózásnál semmi sem egyszerűbb. A levegőég soha sem nyugszik,
annak mindig van áramlata, még pedig kettős: egyik réteg a másik fölött.
A léghajós feladata csupán az, hogy abba az áramlatba emelkedjék vagy
szálljon alá, melylyel tovább akarja magát vitetni. Hogy minő áramlatok
vannak fölötte és alatta? ezt megtudhatja a felbocsátott Reichard-féle
kémlőlabdák és Aswood leeresztett hullóernyői által. Ha a kedvező ár a
feje fölött van, kihányja a hajóterhet s felszáll; ha alatta van,
kiereszt a könenyből s lebocsátkozik.

– S ha aztán megint feljebb kell mennie? akasztá őt meg a mechanikus
őrült.

– Van róla gondoskodva a Clay-féle könenykészítőgép által.
Kőszénparázson átvezetett vízpárából lesz szénéleny és szénsavany; ezt
mésztejen átvezetjük; az felszüri a szénsavat s a fenmaradó gáz a
legalkalmasabb a léggömb újra töltésére.

– Tehát az ön léghajójában tüzelni is szükséges szénnel; ott égő szénnek
kell lenni. Feje fölött pedig könenynyel telt léggömb. De arra nem ülök
rá.

– Értsük meg egymást! Az eddigi léggömbök tökéletlensége miben ált?
Kisszerűségükben. Ugyan mit mondanának arra az emberre, a ki egy
csónakon nekiindulna az atlanti oczeánnak, hogy átvitorlázzék rajta
Amerikába? Azt, hogy bolond. Hát erre a nagy oczeánra itt, hogy mer
valaki felhágni egy csónakon? Pedig úgy-e, egy ötezer tonnás
vitorláshajó milyen szépen körüljárja minden gép nélkül a föld minden
tengereit? Gálya kell erre a magas oczeánra, nem csónak. Egy Great
Eastern. Az én légjáró gályám egy óriás, mely ezer mázsát emel a
magasba. A talapja Petin rendszere nyomán van összeállítva, csak hogy az
enyimnél a középvitorlák helyett, melyek az oldalszeleket, akár a Lee,
akár a Louw oldalról jövőket, az egyenes irányra felhasználni hivatvák,
oldalredőnyök vannak alkalmazva s a négy kaucsuk léggömb, mely az
egészet fölemeli, nem a hosszú hajótest hosszában, hanem a két végére
van alkalmazva. A hajótest közepén tehát tüzelni lehet, sőt kell is, a
rajta utazók végett. A nyitott léggömbből a köneny magától le nem jön,
mert az 14-szerte könnyebb, mint az atbmosphærai levegő; hogy pedig a
fütőgépből ne mehessen föl hozzá szikra, arról gondoskodik a szikrafogó.

– De elvégre is az ön léghajója akármilyen óriás lesz is, csak oda megy,
a hova a szél viszi. Mi hasznát veszszük annak így a háborúban? Ezt veté
ellene a mechanikus őrült.

– Nem oda viszi a légáramlat, a hová ő akarja. Tervem egyesíti mindazt,
a mit Herson föltalált, az oldalszárnyakat s a legyező-alakú kormányt,
melylyel ha akarom, körben fordítom meg a léghajót, mint pedig Partridge
Pneumodromonát. Léggömböm kaucsukból van, tiszta könenynyel töltve, nem
világító gázzal, mint az eddigiek. Minthogy pedig a köneny a magasban,
hol ritkul a lég, erősen kitágul, nehogy a gömböt szétrepeszsze, ebben
egy második gömb van, athmosphæriai léggel töltve. A mint a köneny
feszít, ezt a léget egy szellentyün át kiszorítja s magának helyet
csinál. Fütő gépemmel egész 60° Celsiusig hevíthetem a gázt a
kaucsuktömlőn át s nevelhetem tetszés szerint az erejét. Elhagytam
azonban az egész repülő gépezetet, a mivel Partridge csak magát csalta
meg. Az ő spirálszélkerekei s fekmentes szélkelepei, mik a hajónak hol
verticalis, hol horizontalis irányt adtak volna, mathematikai
képtelenségek. A gőzgép által hajtott szélmalomszárnyak forogtak ugyan,
de azoktól a hajó sebesebben nem ment, épen úgy, mintha egy lapátkerekű
gőzösnek az egész kereke vízben volna: mert a mit a hátracsapó lapát a
légen taszít, azt az előre csapó másik lapát épen olyan erővel
visszataszítja, 1−1=0; 0+0 ez is =0. 1×1 mindig =1. Ez ellen erőszak nem
segít. Az a terve pedig Partridgenek, hogy majd ő neki egy nagy hengerbe
illesztett szélmotollája a szelet úgy fogja irányozni, hogy azzal a
kormányvitorlára szeglettörésben hasson, tisztán képtelen számítás;
azért, mivel hogy léghajón nem érezni szelet. Az együtt úszik a
légáramlattal s a legvadabb orkánban úgy érzi a bennülő, mintha
tökéletes szélcsendben volna. Gép nem visz minket a légben soha! Hogyan
viszi hát a madarakat a szárnyuk? Arra könnyű a felelet. Először is a
fölemelt szárny a supinatió perczében a léget élével hasítja, lecsapva
pedig a lapjával üti. Másodszor, ha tudnánk is hasonló fordulatokat adni
egy fel és lecsapó gépszárnynak, külömbségül marad fenn az, hogy az
izomerő, mely a madár szárnyát öntestének fölemelésére képesíti, minden
eddigi, ember által feltalált gép mozderejéhez képest úgy áll, mint
1:01-hez. És harmadszor az, a mivel a madár repül, a szárnytoll, a
hatalmas «panne» semmi ismeretes anyagból elő nem állítható. Ez szilárd,
ruganyos, törhetlen és könnyű. Hol van ilyen anyag az eddig ismeretes 64
elem és annak összetételei között? Az aczél szilárd, ruganyos, de
törékeny és nehéz, az aluminium könnyű és ruganyos, de nem szilárd,
elhajlik; a molybdenezüst ruganyos és könnyű, de törékeny. A wallosin
képlet ruganyos és könnyű, de nem szilárd; az ebonit, ez a neme a
vulkanizált kaucsuknak, a miből fésüket, botokat, sőt hintórugókat is
készítenek, volna még legalkalmasabb a madártollat helyettesíteni; de
veszedelmes volna őt a légben röpülésre használni negativ idioelectrikus
tulajdona miatt, a minek hatását nem lehet előre kiszámítani. Azért nem
marad és nem is lesz soha más megoldása a légben járásnak, mint az én
rendszerem, mely e három tényen alapszik: a föld vonzereje, a különböző
légrétegek ellentétes áramlatai s a különféle súlyú légnemek folytonos
felhasználása és végül az egésznek nagy mérvekben alkalmazása.

Itt megpihent az első őrült.

A másik két bolond végig hagyta őt beszélni. Arról lehetett megismerni,
hogy bolondok és nem igazi tudósok, mert ha igazi tudósok lettek volna,
régen belekiabáltak volna az előadó kalkulusába s össze-vissza
szamarazták volna egymást.

Csak azután, hogy rákerült a sor, fogott a szóhoz a legifjabb őrült,
kettős szakálát gondosan kétfelé simítva s haját hátravetve.

– Uraim! Van-e a fecskének a hátán léggömb? Ugy-e, nincs? Könenynyel
van-e töltve a vadkacsa bőre? A kik valaha vadkacsát ettünk, tudjuk,
hogy nem azzal van töltve. Azonban én nem kértem tanácsot a madaraktól,
hanem a halaktól. Ez a tisztelt úr azt állítja, hogy először is egy
gépnek, mely minden emeltyüjével ugyanazon elemben van elmerülve,
lehetetlen előmozdító erőt kifejteni; másodszor, hogy a
szárnymozdulatokhoz, még ha a supinatiónál a kettős fordulat
alkalmaztatnék is, nem lehet találni oly megfelelő mozderőt, mely a
mozdító gépet magát képes legyen helyéből fölemelni. Mindkét állítását
megczáfolja nem a madár, de a hal. A halnak a farka egy propeller, mely
egészen el van merülve a vízben és mégis úszik vele és kormányoz;
úszszárnyainak izmai aránylag igen gyöngék. Ha egy vízzel tölt hólyagot
kötnénk egy halnak a derekára, könnyebben tudna-e azzal úszni? Nem. Mert
még egy nagy csomó vizet is kellene magával vontatnia. Ha tehát lehető
olyan gép, mely a légnyomást felhasználva, repülésre képesít, annak a
ráakasztott léggömb csak kölöncz, mely ha hátrább marad, mint a gép, azt
feltartóztatja; ha előtte jár, akkor nem adhat neki a gép irányt, ha
pedig másfelé viszi a légáramlat, mint a gép iránya, akkor az «erők
parallellogrammja» elméleténél fogva, a léghajó mindig az ismeretlen
cathetusok hypothenusáján fog járni, azaz nem tudja, hogy hová megy? – A
léggömbhajózás az egész hadviselésben nem egyéb, mint egy igen kétséges
koczkajáték. Sikerülhet olyankor, ha egy nagy ostromló sereg egy másikat
egy városba beszoríthat, mint azt Moszkvában láttuk az orosz forradalom
alatt; a hol az ostromlók ezer léggömböt eresztettek fel, ők maguk
tetszés szerint választhatták a helyet, a honnan felbocsátják a ballont,
e léggömbök mindegyike több mázsányi nytroglycerinnel töltött
pokolgépeket vitt magával; tempirozott gyujtók abban a perczben
felgyujtották a könenyt, mikor a gömb a város fölött lebegett s a
pokolgép aláhullott s a várost rommá zúzta. Hanem, hogy hasonló művelet
a nyilt mezőn is sikerüljön, a hol nem választhatja az ellenfél tetszés
szerint a fölemelkedési pontot, sem elég nagy támadási tárgyakat maga
előtt nem talál, azt nem hiszem. Mint ballon captif, kötélre kötve, a
vár falán talán használható, elfogni az ostromló ballonokat; még az is
lehető, hogy kedvező széllel minden ezred előtt egy pár ballont
bocsássanak előre, melyet idelenn egy csoport katona tart és bocsát
előre, míg odafenn kettő a csónakból robbanó lövegeket hajigálhat le az
ellenfélre, különösen annak álczázott ütegeire; de ennek is megvan két
igen nagy akadálya: az első az, hogy az ilyen léggömbnek, hogy az
ellenség röppentyüi el ne érjék, igen magasra kell eresztve lenni, mely
távolból biztosan czélozni alig lehet. A második meg az, hogy a ki
próbálta már, mit tesz léghajóba ülni, mikor az még kötéllel van
csatolva a földhöz, az tudni fogja, hogy abban egy olyan folytonos
rázkódás megy véghez csak húsz méternyi kötélen is, hogy az embernek
majd a lelke szakad ki. Hát még majd egy ötszáz méternyi kötélen! Hiszen
azt semmi tengerész nem fogja kiállani; az az ötszáz méternyi kötélen
hánykódó ballon hajósa ott nem hogy a bombavetésre gondoljon, de elájul,
elszédül és megbolondul. A háboruviselő léggömbökről tehát ne beszéljünk
többet. Meg kell térnünk a mechanikai ærostatok elméletéhez. Melyik
gyermek nem ismeri azt az egyszerű repülő gépet, a mely alakjára
hasonlít a szélmalomhoz és a propellerhez, ezt egy fogas korongra
csavart zsinor segélyével sebes pörgésbe hozzák s arra az magától
felrepül a levegőbe. Ez az én repülő gépem elmélete is, propeller
szélkelep, melyet egy korongnál fogva egy calori gép (nevezzük «hő
léggépnek») folytonos pörgésben tart. Épen száz éve annak, hogy Ericson
a hőléggépet mozderőül alkalmazta. Húsz évig küzdött a kisérletekkel,
míg gépe hibáit, akadályait kiismerte, legyőzte, végre egy kétezer
tonnás hajót mert egy hőlégmozdonynyal a tengerre bocsátani. Később
Lehmann e gépet még tökéletesebbé tette a hideg- és hőlég kölcsönösen
ellenható s egymást felváltó müködtetésével. Végül Laubroi és
Schwarzkopf tökéletesítették. Mai nap már ez a rendszer csaknem
mindenütt kiszorította a mult század gőzgépeit a használatból. Hanem
fűteni a hőlégmozdonyt is kell, csakhogy tizedrésznyi fütőszer elég
hozzá, mint a gőzgépekhez kellett. Tüzelőgéppel azonban repülőgépet
összekötni nem lehet; a légben repülő gépnek oly gyorsasággal kell
mozogni, mely a tüzelést szertelenül fokozná; én tehát széntűz helyett
használtam az alkarsint. Tudjuk, mi ez. Más néven cacodyloxid.
Mirenytartalmu nedv, mely a víznél súlyosabb s annak a fenekére leszáll
s a mint levegő ér hozzá, egyszerre forrni, bugyogni kezd, áthevül s
lassankint 200 fokú melegséget fejt ki. Hivják «Cadet égő vizének» is.
Ez volt repülőgépem fütőszere. Kisérletem a legszebben sikerült. Gépem
45 fok alatti hajlásba helyezve, a mint a gép a hátulsó szélkelepet
mozgásba hozta, perczenkint 50 méternyi sebességgel indult meg fölfelé.
A gép orrára volt alkalmazva egy Cœhorn-féle «amusette»; mint tudva van:
kis kaliberü ágyu, melyből én ugyanazon hajtó gép erejével, gépem harczi
czélokra alkalmas voltának bebizonyításául két első percz alatt 20
röppentyüt bocsátottam a Balatonba. Hallottam a partokon körülálló nép
tapsolását, éljenriadóját. Akkor az eddig haránt repülő gépnek fekmentes
irányt szándékoztam adni s ezt egy halfarkalakú kormány mozdulatával
véltem elérhetni. És itt, itt kellett valami hibának lenni a
számításomban. A félvonalra számított mozzanat egyszerre mértényi
külömbséget vetett s az elhibázott hajszál, mely gépem elejét a
horizontalis vonalon alól nyomta, már a következő perczben ötven lábnyi
lefelé haladást okozott. Propellerem kelepe, mely addig fölfelé
taszított, épen oly erővel kezdett hajtani lefelé. Szerencsém, hogy a
Balaton volt alattam. A kik nézték repülésemet, azt mondják, hogy az nem
egy parabolát képezett, a hogy kilőtt lövegek szoktak, hanem tökéletes
derékszöget. Fölment 45 fok alatt, egyszer megállt s onnan megint 45 fok
alatt lejött. Itt megáll minden mathematikai számítás. Tagadhatatlan,
hogy a gép működése okozza ezt a tüneményt. De hol van hát a hiba? Ezt
nem tudom. De meg fogom tudni. Számítok és újra számítok; s ha innen
kiszabadulok, ismét megkisérlem a gépemet és hiszem, hogy rátalálok a
hibájára.

Az őrült egész felmagasztaltsággal beszélt rögeszméjéről, mely az égbe
felvitte, onnan ledobta s eszét veszítteté vele.

A harmadik, Tatrangi Mózes, csendesen mosolyogva nézte a beszélőt, kinek
kezei idegesen reszkettek és ajkai tajtékoztak, a míg szólt.

Akkor aztán ő szólalt meg.

Mélyből hangzó csodálatos hangja volt, mint a hasbeszélőkké; bizonyosan
mellcsontját horpasztotta be a légi esés.

– Az önök rendszereinek hibája legelőször is, uraim, hogy az egész czél,
a melyre irányozva vannak, nem tökéletes czél. Önök fel akarják találni
a repülést azért, hogy azt hadviselésben használhassák; tehát emberölési
kedvből, hiuságból, nagyravágyásból. Az ilyen czélnak nem lehet
pályakoszorúja. Régidő óta kinlódnak ezekkel; s sajátságos, hogy
többnyire czipészek, bukott kereskedők, megvert hadvezérek foglalkoznak
a repülés mesterségének találgatásával. Már 1786-ban repült egy sabléi
lakatos legény, a hires Besniére egy szárnyas géppel, melyet saját maga
kezével-lábával mozgatott. Át tudott vele repülni széles folyamokon.
Következett rá Blanchard Párisban, ki két esernyő-alakú szárnynyal
kísérté meg a repülést, azután a bécsi óraműves Degen. Mind megbuktak.
Önök uraim, mielőtt az ég magasába készültek fölemelkedni, emelkedtek
volna föl elébb a lélek magaslatába; és ne azzal a szándékkal keresték
volna a repülés titkát, hogy majd e találmány segélyével százezreit az
embereknek lehet biztos magasból leöldökölni; hanem gondoltak volna
arra, hogy a ki a repülés titkát feltalálja, a mellett, hogy az örök
békét hozza meg az emberiségnek, egyúttal megnyitja az egész földet a
közös jólétnek és a szabadságot és a világosságot elterjeszti a kerek
földtekén. Hogy a ki ezt kitalálja, meggátolja a népek elnyomását,
szabaddá teszi a kereskedelmet, testvérré a nemzeteket, bőséget oszt a
szűkölködőknek, tudományt a tudatlanoknak és jutalmat a munkának.
Ezekért a czélokért érdemes követelni hiányzó szárnyainkat! Ezek az én
czéljaim. A másik hibája az önök elméleteinek megint az, hogy
gondoskodtak ám arról, hogy miként menjenek fel az égbe; de nem arról,
hogy mi módon jőjjenek vissza? Itt a bökkenő! Ön uram, ki óriási
karzatot akar fölvinni a légbe, ellátva gázfőző műhelyekkel, s emelve
ezer mázsát megbiró ballonok által, nem gondolt arra, miként szállítja
le az égből azt a veszedelmes pokolgépet, ha ez már bevégezte gyilkos
küldetését? hisz egy ilyen szerkezet, ha azt a légáramlat megragadta,
levetett horgonynyal meg nem állítható; ezt, ha a föld közelébe jő,
emberi erő el nem foghatja; ez, ha egy toronyban akad fenn, azt ledönti,
ha hozzácsapódik a földhöz karzatával, minden rajtalevő élő teremtést
rántottának tör össze. Minden ilyen óriási äerostat leszállása egy-egy
hirhedett hajótörés lenne. Még nagyobb képtelenség a hőlégmozdonynyal
hajtott szélkelep elmélete. Mellékesen említve: nem értem, hogy minek
alkalmazta ön repülő gépéhez a hőlégmozdonyt, mely inkább csak nagy
terhek tovaszállítására kitünő eszköz, míg a kisebb erőt igénylő
feladatokhoz sokkal czélszerűbb a Lenoir-féle gázmozdony. De ez nem
tartozik a dologhoz. Elhiszem, hogy felviszi önt a propeller a magasba,
s viszi is mindaddig, a míg athmosphærai levegő van előtte, talán még a
világætherben is, míg az alkarsinban tart s míg a kalori gép melegét a
légtelen űr hidege el nem nyeli; de a mint meg akar ön térni a fölfelé
tartó irányból, egyszerre le kell esnie. A mozdító erő a gép hátuljában
van. Ez jó a vizen, a mi a hajót fentartja, de a légben, a mint a
horizontalis vonalt elérte az ön gépe, annak az orrával kell lefelé
fordulni, mert a súlyegyenét elvesztette, s a mozdereje a hátuljában
van, nem az elejében. Akkor aztán a hőléggép annál sebesebben mozdítja
azt estében előre. Ez a magyarázata a derékszögben leirt repülési
pályának. S ez mindig így fog bekövetkezni. Nem a mechanicában keresendő
a repülés titka. Annak más tényezői vannak. Ön uram, rossz példát
választott a haltól, mely a vízben úszik. Annak jó a propeller, mert a
hal testének fajsulya csaknem egyenlő a vizével, sőt a léghólyagjával
együtt még könnyebb is annál. De a légben úszás elmélete egyedül a lég
szárnyasainak repülésében van, melyek saját testükénél sokkal könnyebb
folyadékban eveznek. Azonban nagyon csalatkoznak önök, ha azt hiszik,
hogy a lég szárnyasainak egyedül a szárnyizmaikban van megadva a repülés
hatalma. A szárnyizmok huzamosb munka után kifáradnának, mint kifáradnak
a lábizmok. Puszta izomerő nem segítené át a fecskét a tengeren. Vegyünk
egy kiváló példát. Nézzék önök a kondort, az óriás keselyűt. Egy nap
alatt képes a Himalaya bérczeitől elrepülni a Holdhegyekig. Ez óránkint
80 mértföldnyi sebesség. Ily állati erő nem létezhetik, És ugyanezen
óriás keselyűt hogyan fogják meg? Egy szűk tért körülpalánkolnak, annak
a közepébe bekötnek egy kecskét. A kondor leszáll a prédára, elszakítani
nem tudja a kötélről, megeszi ott. És akkor aztán nem tud többé a felül
nyitott palánkból kirepülni. Ha nem futhat s futtában szárnyát össze nem
verheti, fel nem tud repülni. Az a hatalmas szárnyas, mely ezer
mértföldet úszik a légben egy nap alatt, nem bir felrepülni egy palánk
közül, pedig ugyanazon szárnyai vannak, ugyanazon izmokkal. Az a
hatalmas keselyű, mely, ha sebesen lecsap, a szarvas ünőt képes
karmaival felragadni a légbe, a csalétek gödölye mellett a földön
tehetetlenné válik. Miért van ez? Azért, mert a szárnytollak delejessége
az, mi neki röperőt kölcsönöz. A toll villanydeleje +, a két szárny két
vége a két + villanytengely. A mint a két + polus közel ér, eltaszítja
egymást; mentől jobban dolgozik a két szárny, annál nagyobb a
delejvillany folyam: a lég delejessége szaporítja azt. Ha a légből
lecsap a keselyű, még meg van a szárnyainak delejessége s rögtön
felrepülhet ismét, de ha megszáll s elhagyja aludni a villanyfolyamot,
újra elől kell neki azt kezdenie s ha azt nem teheti a tér szűke miatt,
fogva van, bár minden izma aczél. Ez egyúttal magyarázata annak, hogyan
lehet az, hogy a madarak a légben soha össze nem ütődnek, pedig néha
ezer fecske kóvályog egy csoportban. Mert minden madár, míg repül, egy
villanyos test, csőre a positiv polus, mely a közeledőket önkénytelen
eltaszítja alá, vagy föl, vagy oldalvást. De ne beszéljünk most a
madárról, mely hatalmas. Szóljunk a lég leggyöngébb szárnyasáról, a
lepkéről. A lepke szárnyánál ügyetlenebb repülő eszközt képzelni sem
lehet. Ennél már nem áll az, hogy a supinatió alatt élével megy fölfelé;
mert ez le is, fel is egyformán lapjával üt, mégis repül! A szárnyizma
pedig oly gyönge, mint a pókfonál: több benne a nyirok, mint a test.
Mégis repül. Nézzék azt a Papilio Iot, a mi ennek a fiunak a kalapjára
most leszállt. Milyen könnyen tovalibben. Ennek a szárnya is delejes:
csakhogy nem azonos a tolléval, mely tényező, hanem a gyantáéval, mely
elutasító. A himporban van a «minus» delej. S mivel a negativ polusok
taszító ereje kisebb, mint a positiv polusoké, azért a lepke röpte is
gyöngébb, mint a madáré. De mégis e delejességben rejlik repülési
tehetsége; ügyetlen szárnya soha sem képesítené arra. Ha leseperjük a
lepkeszárnyról az aranyport, azokat a górcső alatt hatszegletűnek
feltünő szines mozaikdarabokat, a lepke nem tud messze repülni többé,
pedig könnyebb lett a szárnya. Az éjlepke, a noctua, ha szárnyai selymét
letörüljük, csak mászni tud. Ha pedig az egyik szárnyát vékony
vízüveggel bevonjuk s azt rá hagyjuk kérgedni, akkor épen csak vergődni
képes, s izmai a szárnyait repülésre nem birják. A denevér, a repülő
kutya, a paradoxurus röpülése csak tétova libegés, hasonló Besniere
lakatos repüléséhez, melyet a villanyerő nem mozdít előbbre. Ez adta az
én eszmémet. Nagy madaraknál, miknek nagyobb szárnya s sulyosabb teste
van, látjuk, hogy a repülés egy hullámvonalat képez, itt tehát két erő
működik közre, az egyik a föld vonzereje, mely az első perczében az
esésnek 15 lábat tesz; a másik a röperő, mely ha amannál perczenkint
csak 1 lábbal számít többet s e többlet perczenkint egygyel emelkedik,
az aránysorozatnak így kell kiütni: _a_ (a röperőt) _b_ (a föld
vonzerejét) jelentvén 1−b+a 2−b+a 3−b+a 4−b+a 5−b+a 6−b=a 21−6b, vagyis
111−90=21. Azaz hat percz alatt a megfelelő röperőnek huszonegy lábnyira
kell emelni a hozzákötött tárgyat. Ez a tárgy a repülő hajó maga.
Gépemnek terve ez volt. Nem nyultam sem a Dal Negro, sem a Ströber által
feltalált villanydelejes erőművekhez, sem azt a Jakobi-féle
electromotort nem használtam, mely tizenkét emberrel terhelt csónakot
hajtott villany segélye mellett a Neván fölfelé. Azok mind igen
bonyolult szerkezetű gépek, a minőket egy olyan veszélyes kísérletnél,
minő a légutazás, alkalmaznunk nem szabad. Az én gépem oly egyszerű és
érthető, hogy azt egy józan eszű munkás első magyarázat után kezelheti.
Két részből áll: az egyik a Holtz által feltalált s a szó szoros
értelmében vett villanygép a Poggendorf-féle kettős összeállításban. A
másik egy az előbbivel összekötött szárnypár, közepén a közös tengelynél
egymás rovátkáiba beillő. A villanygép legelső megindítása embererővel
történik; a Holtz-féle diametralis conductor, mint tudjuk, már az első
kerék fordulónál kétszer nagyobb erőt összpontosít, mint a régi
Electrophorok, s azért villanysűrítőnek is nevezték. Ha már most a két
szárny mindegyike tíz vékony üveglapból áll, miket egy föléjük
alkalmazott messing vagy elaterit köpeny takar, s az üveglapoknak a
sarkai az electromotor villanyát átveszik, a kettős gépezet mindkét
szárnya +, azaz tényleges villanyossá válik. A kézi hajtó gép kerekes
korongja ugyanakkor azokat egymáshoz fölemeli. A tényleges villanysarkak
azonban egyszerre eltaszítják egymást s támad belőle az a mozderő, a mit
«_a_» betűvel jeleztünk, s mely kiszámítás szerint perczenkint 1 lábbal
erősebb, mint hozzákötött ebonit hajónak a föld vonzerejéből származó
esés mozzanata. Már most ha «_egy_» üveglap helyett «_tíz_» van
alkalmazva a géphez, akkor az arány ilyen lesz: a 1×10−b+a2×10−b+a
3×10−b+a 4×10−b=a. 100−b4, azaz négy percz alatt a repülőgépnek 85
lábnyi magasra kell felszállnia. Ehhez semmi kifogás nem fér. Az erő
megvan, csupán az a kérdés, hogy kiállja-e azt a hozzá alkalmazott
anyag? Erre is hittem, hogy meg tudok felni. Az üveg, ha nagyon vékonyra
elnyujtatik, hajlós lesz; hiszen fonalaiból szöveteket is készítenek.
Mentől lassabban van kihűtve az üveg, annál villanyosabb. Tehát tíz
egymásra fekvő igen vékony és igen jól kihűtött üvegtáblát alkalmaztam.
Messing helyett a legruganyosabb elaterit érczet használtam. Mindez
együtt ki lett elébb próbálva s a feltehető legnagyobb légnyomásnak
ellenállt. Azonkívül is még két elővigyázati szerkezet volt gépemhez
csatolva. Egyik a stereometer, mely a gép működésének gyorsaságát
jelezé, másik az akadályozó, a regulator, melynek segélyével egy
lábnyomásra annyi gyantás tafotát húzhattam a dörzsölt lapok közé s
annyi dörzsflanelt távolíthattam el, a mennyit akartam, hogy a gép
sebességét csillapítsam. Egy sodrony meghúzására a szárnyak tetszés
szerint irányt változtathattak s a fölfelé haladásból vízmentes röpülés
lehetett; a kormány, mely a fregattmadár ollófarkához hasonlított,
irányozá a tetszés szerinti fordulatokat, s ha le akartam szállni a
géppel, egyszerre megállíthattam a villanyérintkezést, a két szárnyat
fekmentes állapotba helyezhettem s leszállhaték csendesen, mint egy
libegő keselyű. Semmi sem volt elhibázva. A mire számítottam, az mind
megjelent segélyemre; hajóm a villanygép első mozdulatára egyensulyát
megtartva a légbe emelkedett, kétszer-háromszor visszacsapódott még a
talajhoz, de az nem ártott semmit, mert a hajó ruganyos ebonitból volt
készítve, s ez visszapattanásával még elősegíté a szárnyak működését;
negyedik szárnycsapásra már a légben maradtam és akkor elkezdtem fölfelé
haladni. Tapsolt-e, éljenzett-e a közönség, azt nem tudom; arra nem
ügyeltem; én csak azt éreztem, hogy repülök. Valamit éreztem az
üdvösségből. De nem soká tartott ez elragadtatásom. Mert a mint
rápillanték a stereometeremre, megdöbbenve látám, hogy valami túlment a
számításomon. Villanygépem nem a 1×10−b+a 2×10−b+a 3×10−b a 4×10−b
képlete szerint halad fölfelé; hanem a×10−b+a2×10−b+a3×10−b+a4×10−b
szerint, azaz minden percznél nem hozzá adva, de köbre emelve a
következő számot, tehát öt percz alatt nem 145, hanem 550 láb magasra
emelkedett velem, a hatodik perczben egyszerre 360 lábnyira repült fel.
Ez valami kábító érzés volt. Mi történik itt? Egy tekintet a rheometerre
felvilágosított, a tangentboussole heves ugrásai megmondták, hogy mi
történik? Az, hogy a kire nem számítottam, a kit nem hívtam, az jelent
meg vakmerő kísérletemnél. A szellem, a kit előidéztem s a ki most már
magával ragad: a lég saját villanyossága. Ez az örökkön örökké élő
mozderő, mely hatalmasabb az egyesült elementumoknál. Ez ragadta meg
hajómat, melynek szárnyai most már elképzelhetlen erővel paskolták a
léget, lassú csapásokkal, de gyorsan, mint a kondor szárnyai: mikor a
hajót önsulya lefelé vonta, a két szárny összecsapódott, de aztán ismét
szélylyel suhant mint a villám. Eszembe jutott, hogy hiszen van nekem
csillapító készletem, s a tafotákat a lapok közé vontam. Az sem segített
már, a 22-ik perczben az a sokszorozatlan «_a_» is a22 volt már, a mi
284 láb gyorsaságot ád ki. Így haladtam egyre fel a magasba. A 23-ik
perczben aztán egy kellemetlen roppanást hallottam. Gépem egyik szárnya
eltörött. Sem az üvegtáblák, sem az elaterit nem állták ki a felfokozott
villanyerőt; pedig már épen fordítani akartam a szárnyakon, hogy a
repülés fekmentes irányt vegyen. Megbuktam az anyag tehetetlenségén.

– És leesett ön az égből épen úgy, mint mi többiek, szólt nevetve a
léggömbök bolondja. Szerencséje volt, hogy eltört gépe egyszerre
aláfordult, a könnyebb ebonit hajó, melyben ön meghúzta magát,
hullernyőt képezett s nem engedte, hogy ön esés közben megfulladjon vagy
idelenn agyonzúzza magát.

– És most itt van ön közöttünk, szólt a calori gép bolondja. Láttuk önt,
mikor ide hozták. Egyszer egy amerikai bankár látogatta meg önt e
helyen, egy néger Rotschild, mister Severus, a ki önnek az összetörött
gépét megvásárolta muzeuma számára, az e szóval vált el öntől: «massa
Tatrangi, ha feltalálja ön valaha, hogyan kell az üveget hajlékonynyá,
ruganyossá és szivóssá tenni, akkor jőjjön el vele hozzám s én
társaságba állok önnel tíz millió dollárig repülő gépek készítésére;
hanem a míg ki nem találja ön, addig ne menjen ön az égbe, mert ott
elviszi önt az ördög!»

– És én ki is fogom azt találni! szólt indulatosan Tatrangi; mélyből
jövő hangja úgy tört elő, mintha valami földbe elásott tetszhalott
kiáltana fel koporsójából.

– Azt pedig nem fogja ön soha kitalálni! kiálta megvetőleg a másik
őrült, mert az üveg alkatrésze kovany, azért az üveg jellege az, hogy
törékeny, és az is marad örökké.

A vita könnyen indulatossá vált volna, ha az első őrültet elő nem veszi
az őrülteknél válságos tüsszögés, mely néha félnapig is eltart, s ennél
rendesen dühöngésben végződik; minden tüszszenésnél azt képzeli, hogy
mennydörög, s követeli, hogy mennydörgésére valami össze is törjék, s ha
nem törik magától, töri ökleivel. Az ápolók rögtön elősiettek és
bevezették szobájába. A calori gép őrültjének is jött jelenteni a
felügyelője, hogy készen várja a reggeli. Ez ételiszonyban szenved, s
egy tört foga helyén keresztül szokták mindig erővel beletölteni az
ételt. Most is boszúsan tiltakozik:

– Hagyjanak nekem békét; a calori mozdonyt nem etetik; a lég mozdítja.
Nekem nem kell étel. Az én gépemnek nem kell fűtés.

De biz azért szép barátságosan elvezették, s aztán ráadták a
kényszerzubbonyt s megitatták jó tápláló levesfélékkel.

Tatrangi Mózes egyedül maradt a fiával.

Most kezdte őt még csak észrevenni. Pedig az imént beszélt is a
lepkéről, mely Dávid kalapjára szállt s azt megismerte, hogy egy Papilio
Io, de a fiára csak most kezdett ráismerni.

– Megállj! szólt ép karját visszatiltólag tartva eléje. Mit mondtam
neked? addig ne jőjj hozzám, a míg mint katona szolgálsz.

– Már nem szolgálok.

– Állj meg, állj meg. Ez nagy talány. Arra nézve, hogy te ma ne légy már
katona, vagy az az eset van, hogy te elismeréd, hogy én bolond vagyok,
ez moraliter lehetetlen; vagy az, hogy letelt az időd, ez mathematice
lehetetlen; vagy az, hogy testileg elnyomorodtál: az physice lehetetlen!
vagy az, hogy az egész hadsereget feloszlatták: az apodictice
lehetetlen; tehát hogyan lehet mégis?

– Egyszerűen. Tegnap hadnagygyá lettem; ma átléptem a tartalékhoz s haza
vagyok bocsátva.

– Ecce! Columbice lehető volt! És ezt én nem találtam ki. No hát most
gyere ide és ölelj meg. Hanem aztán egy szót se szólj, csak hallgasd, a
mit én mondok. Hallottad ezt a két szemtelen bolondot? Micsoda
őrültségeket hadartak össze-vissza. Velem vitatkoznak! Ők! Még azt
mondják, hogy az üveg hajthatatlan, törékeny, mert kovanyösszetét. Hát a
madár tollának nem kovany az egyik alkatrésze? Nem négy százalék-e a
kovany a sas tollában, három százalék az emberi hajban? A spanyolnádban,
mely oly hajlós, hét százalék a kovany, s a buzaszalmának 67 százaléka
kovany s a bambusban a kovasav saját concretiókat képez, mik ruganyosak,
mint a gyanta; tabaxirnek nevezik azt. Hát azt nem láttad a hutánkban,
mikor a tiszta kovanyt élenyfuvós szeszlámpa előtt megolvasztottuk,
tiszta üveg vált belőle, mely nyújtható volt és ruganyos, s a mellett
oly szilárd, hogy ha egy darabját az üllőre tettük s pőrölylyel
ráütöttünk, ott maradt a helye üllőn és kalapácson, de maga nem törött
szét? Számtalan üvegedő anyag van, melynek átalakulása ruganyosságra
hajló. Ilyen a Skapolith-üveg. Az antipatheskorall épen mészből van, és
mégis hajlik. Hajtható az Obsidian üvege, a Chlorstrontium-üveg,
különösen ruganyos a chromüveg: a fényle égenyes üvege; a brucit, az
itacolumit üvegvegyítékei és mindenekfelett a borax üvege. Hiszen még
alig másfélszáz éve, hogy Davy fölfedezte a «bór»-t, mint egy új elemet
a keletindiai tinkálban s a Maremnek mocsárvizében, s ma már üveget nem
is készítünk «bór» nélkül. Lényeges alkatrésze lett ez üvegeinknek. Az
üvegcsinálás tudománya ötezer éves. Mennyi új titok lett azóta
fölfedezve, s mennyi régi titok lett eltemetve, mely új feltalálásra
vár. Ilyen eltemetett titok az aventurin üveg, mely átlátszó
aranyércznek tetszik. Nem találhatjuk ki, hogyan készítették Pompéjiban?
Fogsz emlékezni egy történelmi adomára. Egyszer Severus császárhoz egy
tyrrhenumi edénygyáros egy pompás üveg-urnát vitt ajándékba. A császárt
meglepte a mű szép szine, alakja és művészi diszítése. Gazdagon
megajándékozá a művészt. Akkor az még egyszer kezébe vette az űvegedényt
s teljes erejével földhöz vágta azt. De az üveg nem törött össze, csak
behorpadt! A művész egy kalapácsot vett elő s a horpadást újra
kikalapácsolta. Ekkor Severus azt kérdé tőle: «Ismeri még rajtad kívül
más is ez üveg előállításának titkát?» «Senki». «Akkor vigyétek,
lictorok, vágjátok le a fejét; mert ha e találmány elterjed, minden
arany és ezüst elveszti értékét». S a hajló üveg feltalálóját megnémíták
örökre. Jól van, ez grammatikai mese. De annyit már tudunk, hogy a
tiszta borax üvege nyújtható és hajtható. A Chloromelan üvege is
nagymértékben hajlós. De hallgass meg még egy történetet. Ne légy
türelmetlen. A tizenhetedik században egy római sírban találtak egy
sarcophagot és abban egy urnát üvegből. Az urna egy láb magas, belül
sötétkék üvegből van, melyet kívülről homályos fehér üvegburkolat takar;
ezt ismét művészi alkotású domborművek ékesítik, jelenetek a
mythosvilágból. A régészek még ma is vitatkoznak fölötte, hogy Thetis és
Peleus, vagy Hercules és Alceste regéje van-e rajta örökítve, valamint,
hogy a felirástalan sarcophagot a vázával együtt Nero szentelte-e
Poppæanak, vagy Severus Mammæának? Az üveg váza a Barberini-muzeumba
került, akkor épen egy Barberini levén a pápai trónon. Ezt a muzeumot
később elkótyavetyélték s a vázát megvette Hamilton, Hamiltontól
megvásárolta ezer guineért Portland herczeg. A régészek előtt hirhedett
a Barberini üvegváza. Egyszer annak a hirhedett Lloydnak a fia, kinek
nevéről a kereskedelmi társulatok czéget csináltak (a fiu nagy korhely
volt!) fogadott a korhely pajtásaival, hogy ő olyan geniecsínyt fog
elkövetni, a miről az egész világ fog beszélni s melyet még az utókor
számára is fel fognak jegyezni. Mi volt e csíny? Az, hogy részeg fővel
nekiment a muzeumban a Barberini vázának s azt állványostól feldöntötte.
Ennek a hirhedett remekműnek az összetörése csakugyan világhirűvé teheti
az embert. De várj! A levert üvegváza nem törött össze, csak
behorpadott! Ez tény. Tehát a lefejezett feltaláló üvegedénye megvan.
Nem mese, hogy az üveg hajlítható, kovácsolható. Csak az a kérdés, mi
ennek a titka? Járj utána! Keresd meg! Találd ki! Hiszen mesterséged az.
Üldözd a hatvannégy elemen keresztül, s ha egyik sem adja ki, keresd fel
az új elemet. Hisz a «bór»-t csak 1805-ben találták fel, a «jód»-ot
1811-ben s a «chlor»-t is csak 1774-ben. Még hátra lehet egy!… Keresd!…
Ne hagyj fel a kutatással, míg rá nem találsz… Az is lehet, hogy a
hűtésben van a hajlós üveg titka, vagy a beitatásban. Hiszen az
egyiptomiak már birták a titkot, hogyan lehet a fluor kristályát, a
miből a hajdankori pompás murrhini vázák készültek, intensive
megfesteni; az olaszok be tudják itatni az achatba a szineket, s a
khinaiak birják annak a titkát, hogy lehet a hegykristályt kékre és
rózsaszinűre festeni. Hátha beitatással sikerül a titkot feltalálnod?
Tán elaylban párolva? vagy a hűtéssel? De úgy kell az üvegnek a
ruganyosságát megszerezned, hogy a villanyosságát el ne veszítsd. Te!
Hisz a természet maga is buzdít reá. Ő maga is találgatta már ezt; a
fényle, a macskaezüst, nem hajlós üveg-e? A diallag nem nevezhető-e
özönvíz előtti ásatag üvegnek? Hátha a villanyerő maga segít ki a
homályból? Hiszen a villanynak nagy hatása van a vezető érczek
rugékonyságának apasztására, hátha a nemvezetőknél megfordítva hat? Ne
mulaszd el vegyvizsgálat alá venni a nephelint, a vulkán által kihányt
üvegtömeget. Hogyan készíti azt maga a föld alatti tűz? Próbáld
vegyíteni a «nemeskőhomok»-ot. Tégy kisérletet a methylaminnal, az
osmiummal, mit kétszer fehérre izzaszsz. Figyelembe vedd a
«caputmortuumot», a vegyészi «halálfőt» a mi a kémle után hátramarad. A
kobaltot is megkisértsd. A thallium nélkülözhetetlen lesz
kisérleteidnél… Oh! ha én veled mehetnék!… De hiszen te okosabb vagy
nálamnál. Te ifju vagy. Te szerencsés vagy. Egy véletlen. Egy jó ötlet.
És kezedben lesz. Szorítsd össze. Már ott van. Ne engedd elfutni. Ez a
repülés mindenható rejtélye. Ah! ha ezt megragadhatod, tiéd lesz az
egész világ. Nem azért, hogy kirabold, hanem hogy boldoggá tedd; nem
hogy rettegjenek, hanem hogy áldjanak; nem hogy embert pusztíts, hanem
hogy földet megnépesíts; nem hogy magadnak milliókat szerezz, hanem hogy
millióknak kenyeret, nyugalmat, világosságot adj; nem hogy országokat
foglalj, hanem hogy összeköss. Eredj utána. Keresd. Ha feltaláltad azt,
a mitől Severus féltette az arany uralkodását, úgy megtöri ez az
aranynál hatalmasabb ércz uralmát, a vas uralkodását; a milliók vérét
megivó «vas» uralkodását. Fiam! Egyetlen gyermekem! Utánam! nyomomba!
Vagy oda fel az égbe! Vagy ide mellém a bolondok házába! De jönnöd kell!

Az összetört, az égből leesett, a ferdére taposott emberi trapezoid
minden félreficzamult tagja rángatózott a triposzi felmagasztaltságtól;
rettegés volt rája nézni. Az ápolók, az orvosok, kik távolról nézték,
magukban tanakodtak, vajjon epileptikus, vagy energumén roham lesz-e
ebből?

Végezte aztán az öreg azzal, hogy felkaczagott. Hebromania lett belőle.

Annak is vége szakadt. Mózes letörülte a könyeket arczáról, kificzamult
karja befelé álló könyökével. S aztán azt kérdezé a fiától:

– Hát már most szólj te, miért jöttél?

– Azért, hogy megöleljelek, mert holnap utazom haza.


AZ ICHOR.

A mult század első felében, 1837-ben a székelyföldi havasok északi
részén a föld vulcáni működésének adta jelét. Az a hegycsoport, melynek
kiváló csúcsait a Likas havas, a Gyilkos tető, a Nagy-Czohárd és a
Nagy-Hagymás képezik, ismételt földrengésektől lett háborgatva. A Likas
havas óriási czukorsüvegként felmagasló alakja messziről elárulja a
kiégett vulkánt; tetején mély üreg van, melyről a legrégibb időktől azt
tarták, hogy közlekedésben áll az Olt vizével: egyszer egy ludat dobtak
bele a pásztorok s az Sz.-Domokosnál jött ki az Oltban. Leszállni bele
életveszélyes volt, mert fojtó gőzök jöttek fel belőle. Délfelé a
Nagy-Hagymás hegyeinek több orma elkezdett koronkint füstölögni,
oldalaikból nehéz szagú gázok törtek elő. Ritkán vetődött erre utazó, ki
az európai tudós világot figyelmeztette volna e vulkáni
hegycsoportozatra; még Humboldt sem tudott felőle semmit. Csupán a
benszületett székely irodalmi férfiak vették maguknak a fáradságot, hogy
e nehezen hozzájárulható, vendégszeretetlen sziklakebelt meglátogassák,
melyhez út nem vezet: patakmedreken át, vízben gázolva lehet nagy
életveszély közt oda eljutni. E benszülött tudósok egyike, Orbán Balázs,
maga is látta füstölögni e vulkáni hegycsúcsokat, s még ő
elragadtatással irja le a gazdag szűzerdőket, melyek e völgyet
környezik, s ragyogó tollal az ős tenyészetet, mit emberláb nem taposott
soha.

De száz év minőt változtatott e tájon!

Már 1837-ben a vulkáni tűznek egyik jelensége az volt, hogy egy
földrengés két sziklaormot összedöntött s ezzel egy völgyszorost
betemetett, melyen keresztül egy patak folyt alá.

E patakból a sziklagát mögött a havas völgyében egy új tó lett.

A havast is, a patakot is, a tavat is – Gyilkosnak híják ős időktől
fogva.

A Gyilkos azután száz év alatt rá szolgált a nevére: meggyilkolt maga
körül mindent.

Eleintén szép üdítő tünemény volt: egy havasi tó, melynek tükréből az
elnyelt fenyőfák csonkjai meredeznek elő, miknek ágaira vízi virágok
futottak fel, kristályában feketepettyes pisztrángok eviczkélnek,
partjait nefelejtsbozót fedi; hanem a mint a tó növekedett, a mit
«Volcan» hatalma alkotott, előállt «Neptun» működése is. A hegyoldalakba
átszivárgó víz azt a földalatti vegytani forradalmat idézte elő,
melylyel a Monte-Cerboli vidéke lepte meg egyszerre a
természetvizsgálókat.

Ez is olyan rossz nevű hegy volt eleitől fogva: «Mons Cerberi», és az
elátkozott Maremmek hőmocsarának alkotása nem megy a középkorig vissza.

A gyilkos völgye ugyanaz lett Erdélyben, a mi Volterra vidékén a
«mofetták» dágványa.

«Dágvány»-nak nevezik az olyan mocsarat, mely alant kifejlő gázoktól
pöffed, kifakad, gőzt fuvall.

A hegytetőről nézve a XX-ik század közepén, a Gyilkos völgye egy
füstölgő katlant mutat fel; a kopár hegyoldalak maguk is kékes
párázatokat szűrnek keresztül, s azoknak csapadékai kékes, sárgás,
zöldes rozsdaként fedik a sziklaoldalakat és a leomlott erdők törzseit.
Tenyészet nincs itt többé. Fa, fű, virág ki van ölve. Kopár sziklák
hevernek szerteszéjjel, mind befüstölve érczpárával, s a Gyilkos tóban
nem lakik többé élő állat.

Az egész völgy, a mi még föld volt, körül a tó vize mellett és a
hegyvágányok között, szünetlen füstölög, égett fekete felszinén tarjagos
foltokat mutat; néhol magasra feldagad, mint egy tályog, s mikor az
kifakad, tölcsérén magas gázsugár lövell fel, csavart kigyózó
füstoszlopok; e kürtők azután évekig fújják fel gázaikat az égbe, míg
másutt uj kémény nem támad, s akkor a régi lelohad. Az egész talaj ég,
forr, inog. Istenkisértés leszállni reá. Vakmerő emberek balsorsáról
sokat beszél a népmonda, s ide tévedt barmok rendesen elvesznek. – A ki
alatt az égő föld leszakad, menthetlenül odavész, mintha oltott
mészverembe bukott volna, s a nehéz kénszag már messziről elfojtja a
mellet.

S e két négyszög mértföldnyi dágványt apró, szivárgó patakok szelik
keresztül, miknek színe a fenekükre lerakott csapadéktól majd rozsdás,
majd világoskék, majd tejfehér. Vizük bórsavas ammonsóval, kénsavas
agyaggal, mészszel van telítve, szén és kénsavany és köneny illan el
párázataikból. – Alacsony martjaik kékülnek, sárgulnak; de nem
nefelejtstől, szirontáktól, hanem kénvirágtól és egy különös világoskék
jegecztől, mely hegyes tű alakokban képez virágokat, mint az ammoniák.

Derült időben legélénkebb a völgy füstölgése, míg esős időben
lecsillapul s ilyenkor hozzájárulható a tájék.

Néha, mikor a «Bekény szele», – a «muszka szél», nekiindul s három nap,
három éjjel folyton dühöng, akkor tisztára derül ki a Gyilkos völgy; még
a füstkatlanok is elpihennek, hanem minden ilyen viharra az következik,
hogy a Likas havas kráteréből elkezd felszállni a lomha füst, a
bérczcsoport földalatti lökésektől rázkódik, s arra a gáztölcsérek újra
fellökik füstoszlopaikat, a Gyilkos oldalából moslékos patakok ömlenek
elő, miknek saját színe sokáig vegyületlenül kóvályog a Gyilkos tó
smaragdzöld vizében.

Ha a Bekény szele télen érkezik, egyúttal hóval takarja be az egész
völgyet; mikor aztán a völgy újra felébred, foltonkint kék, zöld, sárga
hó lesz abból – Ott pokolbeli örök nyár van.

Néha pedig hosszantartó, aszályos nyár végén egészen elapadnak patakok,
források, a tó felszine bebőrösödik, valami vegyülék, mely a savakkal
saturált viznél sokkal könnyebb, vastagon belepi azt; a füstfúvó likak
álomra eresztik földalatti szörnyeiket; a dágvány össze-vissza
repedezik, s a kisebb posványok fenékig kiszáradnak. És olyankor azoknak
a fenekein valami kékbejátszó csapadék marad, felpattogzó cserepekben,
felszine gyöngyházfényű; egyes hosszú kékszínű kristályok is találhatók
közte. Hanem az egésznek nem lehet semmi hasznát venni. Se nem timsó, se
nem gálicz, hogy érdemes volna elhordani háton s megkinálni vele valami
gyárat.

Erdélynek és különösen a Székelyföldnek sok nevezetes vulkáni tüneménye
van, a mik szük körben régóta köztudomásuak, ilyen a torjai kénbarlang,
s annak oldalán a gázvulkán (ennek is «Gyilkos» a neve), melybe a
fölötte elrepülő madarak beleszédülnek; ilyen a kovásznai «pokolsár», a
népes város közepén folytonos forrongásban levő iszapvulkán, mely
időközönként megújuló kitöréssel lávafolyamokat áraszt maga körül s
olyankor gőzoszlopok között mázsányi köveket hány fel a magasba, oly
tömegben, hogy mikor elcsendesül, tátongó üreg marad utána. S a
kovásznai nép aztán, igazi székely flegmával összeszedi a kihányt
sziklákat s szekér számra hordja vissza az iszapvulkán üregébe: «ha
kihánytad, nyeld el megint!» A «pokolsár» aztán a másik évben megint
kidobálja nekik a köveket. Madarason két ilyen sárvulkán működik. Hanem
a világhirű természettudósok erről mind nem tudnak semmit. Elmentek a
Caucasusba, a tazmáni félszigetre a vulkánokat észlelni, leirták a
turandaghi sárhányókat, a turbacoi vulcáncitosokat, az izlandi
soffioneket, a dél-amerikai vízokádó kúpokat, mik egy barát szentelt
vizétől váltak át «Volcanes de fuego»-ból «Volcanes de aqua»-ákká;
ismeretes volt előttük a khinai Ho-sang hegye, a jávai Gumung Kelut
fojtó völgye, a «Pakaruman» (holtak völgye), csak arról, a mi
legközelebb esett hozzájuk, az erdélyi vulkántünetekről nem tudtak
semmit. Elmentek a föld tulsó oldalára, vademberek, vadállatok közé
természetet tanulmányozni, csak a világ legvendégszeretőbb népét nem
kereste föl semmi európai tudós soha. Még a természettüneményeket is
agyonignorálta a nagy világ, ha azok Magyarország földéhez voltak
kapcsolva.

De nehogy idegenfalással gyanusítson bennünket valaki, sietünk
hozzátenni, hogy maga a magyar tudós világ is épen így agyonignorálta
azokat.

Csak nagy későn akadt egy-egy pénzügyminiszteri osztálytanácsos kezébe
egy ilyenforma adat: «A gyergyószentmiklósi kamarai uradalom
gyilkosvölgyi bérletére senki sem vállalkozik többé, miután
egészségtelen gőzök kifejlése s az erdők elpusztulása folytán az eddigi
hamuzsirégetés üzlete lehetetlenné vált».

Ennek a következése aztán az lett, hogy nohát ha egészségtelen gőzök
miatt azt a nagy darab földet nem lehet használni, akkor el kell adni.

«Fort mit Schaden!» államháztartási jelszó.

Mintegy húszezer katasztrális holdat tett az a darab föld. Két egész
négyszög mértföld. Az első árverésen öt forint volt a kikiáltási ár
holdankint, – örök árban. Akkor egy vasuti vállalkozó, a kinek kőre volt
szűksége, igért érte holdankint négyet. Annyiért nem adták. – Két év
mulva aztán megint dobra ütötték. – A vasút már akkor elkészült, kő nem
kellett, hanem jött egy másik vállalkozó, a ki fürdőt remélt a furcsa
forróvízre építeni, az igért holdankint három forintot. – Nem adták
neki. – Újabb két év mulva aztán az is kiderült, hogy nem jó víz az
fürdésre. A harmadik árverésnél aztán senki sem jött a Gyilkosra
árverezni. A pénzűgyminiszterek pedig nem türhették, hogy rubrikáikban
évről évre ott álljon egy rendíthetetlen tétel, melynek a «Bevétel»
rovatban állandóul egy nagy gondolatjel a kisérője. El kell adni minden
áron a Gyilkost. Kikiáltási ár egy forint!

Ekkor érkezett haza a katonaságból az ifjú Tatrangi Dávid. Megtekinté a
halott völgyet s igért érte holdankint másfél forintot. – Ráütötték. Övé
lett az egész Gyilkos, pokolvizestül, vulkánostul, égő mocsárostul
együtt harminczezer forintért.

Azt a pénzt is a «gyárhitelintézettől» vette fel tíz évi törlesztésre, –
mint illik, tíz száztóli kamatra.

A kik ezt hallották, azt mondták rá, hogy: «Az apja égbejáró bolond
volt, a fiu pokolbajáró bolond lett!»

Mit csinál azzal a pokolvölgygyel?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy martiusi napon, épen a nagy bőjti szelek kezdetén, a lipótmezei
tébolydában tudakozódott Dávid apja hogyléte felől. Mondták neki, hogy
az öreg úr – a körülményekhez képest – egészséges. Szobájában van és
olvas. Beeresztették hozzá.

A mint az öreg úr meglátta a fiát, azzal a gyanakodással, a mi az
őrülteket jellemzi, kérdezé tőle:

– Hát te megint itt vagy? Mi hozott fel ilyen hamar? Beszólítottak tán
mint tartalékost? Az nem lehet; mert a hadsereg létszámát épen most
szállították le. Bizonyosan szerelmi história. Olvastam a hirlapokban
szép kalandodat. Egy leány miatt pénzt pazalni, verekedni. Most meg már
bizonyosan el akarod venni a leányt. Ne légy bolond! A mint
megházasodol, vége van annak, hogy repülj. Le vagy kötve állati jólét,
testi eudymia, renyhe euarestasis által a sárhoz. A csókolózás vágya még
az Isteneket is lehúzza az égből, hát még téged! Egy gyerek sírásától
ostoba fogsz lenni. Vagy nem azért jöttél? Találtál fel valamit?

– Igen. Találtam. Szólt Dávid, jobbját atyja elé nyujtva. Mutató ujján
egy kigyóalakra tekerült gyűrű volt, valami kék zománczfényű; s a
kigyófej közepében egy ragyogó gyémánt «hatszegletű» hegygyel;
borsónagyságú.

– Szerencsétlen! Kiálta fel az öreg, eltaszítva fia kezét maga elől; én
arra bocsátottalak el, hogy találd fel az üveg hajlósságának titkát, s
te a helyet feltaláltad a gyémánt készítés titkát.

– Nem. Ez üveg, mondá Dávid, s öltönyéhez dörzsölve a gyűrű fejét, egy
hirlap leszakított szegletéhez közel vivé azt. A papir felszökött a
közeltartott gyűrűfejhez s hozzátapadt.

– Lehet, hogy üveg, de azért mégis gyémánt, minő a bórgyémánt, melyet
magam is állítottam elő, sugártörése az, a mi a gyémánté, csak a színe
sárga. A te gyémántod szine kék. A bórgyémánt is vágja az üveget, sőt a
gyémántköszörülésre is alkalmas. Készül bórsavból, natriumból és
konyhasóból.

– Ez más, szólt Dávid s azzal lehúzva ujjáról a gyűrűt, megfogta a kigyó
fejét és farkát és széthúzta az egész gyűrűt egyenesre, aztán meg
levetette azt a márványasztalra, a mikor az, üveg pengést hallatva,
ismét gyűrű alakba összekunkorodott.

Az öreg Tatrangi erre hirtelen odaugrott a fiához s ép kezével ijedten
fogta be annak a száját.

– Ne szólj tovább!… Egy szót se szólj… Ki ne mondd a nevét! El ne
beszéld itt hogyan találtad fel? Miben rejlik a titka. Néma légy. Fuss
innen! Nekem se szólj többet semmit. Dugd el ezt a gyűrűt; ne mutogasd!…
Vagy miért jöttél?… Fel akarod ajánlani a találmányodat a kormánynak,
hogy létesítse általa a hadi repülő gépeket? Szerencsétlen! Hiszen épen
most alkuszik a kormány százötven millióig, hadi léghajók készítésére,
kaucsuk ballon rendszer mellett. Mindazok, a kik ezen a százötven
millión osztozni fognak, egyszerre a torkodat ragadják meg, a mint azt
kimondod, hogy te feltaláltál valamit, a mi által ez az országos kiadás
fölöslegessé lesz. Ide csuknak be rögtön mint őrültet, még pedig a dühös
bolondok közé, a kiknek kezük lábuk zsákba van varrva, hogy kárt ne
tehessenek.

– Tudom apám, mondá Dávid. Mister Severus czimzetéért jöttem hozzád.
Amerikába megyek.

– Ah, jól van, jól van. Megállj. Nincs nálam leirva. Csak emlékemben
tartogatom. New-Yorkban lakik. Mikor meglátogatott, elmondta, hogy hol
találhatom fel, ha keresem valaha. Üzlete van Waall Streetben; az csak
fél mértföld hosszú, könnyen rátalálsz; csupa bank, kontor és
alkuszüzlet az egész utcza végtül végig. Ha ott nem kapod, keresd
palotájában: az van az 5-ik Avenueban. A melyiken legtöbb aranyozás van.
Ha ott sem jutsz hozzá, rátalálsz minden bizonynyal a merchant
exchangeben s ott mindenki beszélhet vele. Okosan szólj vele! Ne beszélj
neki idealis dolgokról: ez pénzembere! Üzlethez ért. Nagy dolgokat mer
elvállalni. Ha érzelmeket árulsz el előtte, kidob az ajtón. Ez amerikai,
– és bankár – és néger. – Bátor, gazdag, de érzéketlen. Ha koldulsz
tőle, egy pennyt sem ad; ha meggyőzöd, számlálatlan milliókig áll érted.
– De rögtön akarsz-e indulni? Gondold meg, hogy most dühöngnek a
passatszelek a tengeren. Ha elvesznél, a fölfedezett titok elsülyedne
veled a tenger fenekére. – De nem, nem. Én nem féltelek. Ha vihar fogja
elő a hajót, mondd a hajósnak: «Cæsarem vehis!» s tartsd fel az égre ezt
a gyűrűt. Nézd, még nevezni sem tudom, miaz? Új elem? Igen? – A
hatvanötödik elem. – Adtál már neki nevet? Csak az elem nevét tudjam!
Hisz ez az én unokám! Az unokám nevét.

Dávid fölvett egy poharat az asztalról s annak a fenekére a gyűrű
gyémántjával e szót irta:

«Ichor».

– Ah! ez jó név neki. Az olympi istenek «fehér vére» az ichor. Te az
istenvért fedezted föl… Csitt… Hallgass… Ne ragyogjon az arczod… Ne
mutasd, ne áruld el szemeddel, mi lakik benned. Tartsd titokban addig, a
míg el nem jön az az idő, a mikor egyszerre kihirdetheted a kerek
világnak, hogy mi az ichor! – Eredj! Nem féltelek a tengerektől!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Dávidnak keserves utazása volt a nap-éjegyen viharai között: hanem a
kalorigépek steamerei nem sülyednek el könnyen. Most már ebonitból és
kamptulikonból építik a tengeri hajókat, s azok nem törnek össze.
Legfeljebb az a baj van velük, hogy az ellenkező szelek miatt később
jutnak el a czélhoz.

Dávidnak volt elég kemény szive, hogy nekimenjen a napéjegyeni viharnak
az Oceánon, de ahhoz nem volt elég erős szive, hogy mikor atyjától
eltávozott a budai indóházhoz, fel ne kerüljön a vezérhalomra, s ott
abban a kapuban le ne üljön, melyről a sárga zászló leng. Féléve volt,
hogy idehozta Rozálit, – azóta arája meg is halhatott.

Tusakodott magában. Megrázza-e a csengetyűt s megkérdezze-e a
kapusnőtől, hogy mi hír Rozáliról? vagy tovább menjen?

Az Ichor azt mondta, ne kérdezze azt most: siessen! hanem az emberi
meleg piros vér azt mondta, hogy kérdezze és várjon…

Becsengetett. – A kapusnő kidugta a fejét az ablakon s azt kérdezé tőle,
hogy mit akar?

– Jó asszony. Nem mondhatna ön nekem hírt egy itt levő hajadonról, kinek
neve Szentivánfai Rozáli.

– Nem! Mordult vissza mérges arczczal a kapusnő s becsapta Dávid orra
előtt az ablaktáblát.

És ezzel győzött az ichor; mert ha felelt volna a kapusnő Dávid
kérdésére, úgy Dávid nem ment volna el Amerikába.

Hogy miért utasították el így Dávidot az Alhambrától, annak is van
története, a mit majd elmondunk, ha rá jön a sor. Volt ideje törni a
fejét e talányon a Manhattan szigetig.

Reggel korán érkezett meg New-Yorkba s akkor rögtön belekeveredett abba
a nagy emberfolyamba, mely a világváros utczáin folytonosan jár fel s
alá, mint a «golf-strom», s ragadja magával, a ki úszni nem tud. Egy
olyan nevezetes személyiséget, mint Severus bankár, még a kőrengetegben
is könnyű volt feltalálnia. – De annál nehezebb volt a hozzájuthatás. A
reggeli órákban kereste őt a kontorában, ott azt mondták neki, hogy itt
van, de épen eszik. Nem akarta háborgatni.

Délután fölkereste a palotájában: ott nagy nehezen eljutott az
előszobáig. Megint azt a választ nyerte: hogy itthon a mister, de épen
eszik.

Este a kereskedők gyüldéjében kereste föl; ott is jelen volt mr.
Severus, épen evett. És sehol sem lehetett végig várni, míg az étkezését
elvégzi; sokat evett.

Dávid pedig feltette magában, hogy ő még az első nap akar vele
találkozni.

Éjszaka (t. i. a naptár szerint, mert valósággal New-Yorkban soha sincs
éjszaka) mr. Severus egy szörnyeteg hangversenyre ment el egyik óriási
zenecsarnokba. Dávid oda is utána ment. Rátalált mr. Severus páholyára.
Épen akkor jött ki onnan egy pinczér, üres tányérokkal. Mr. Severus
megint eszik.

Itt azonban szerencsés volt Dávid: a pinczér német volt és mint német
«kedélyes». Látta, hogy Dávid milyen savanyú képet csinál s megszánta és
adott neki utasítást.

– Soha se törődjék ön azzal, hogy a mister falatozik: kitünő étvágya
van, s minden üzleti ügyét evés közben szokta végezni. Ha sürgős dolga
van vele, beküldheti hozzá látogató-jegyét a páholyőrtől.

Dávid megköszönte szépen. Ezt bizony a másik három helyen is
elmondhatták volna neki s most nem kellene háromszáz trombita s ötven
öreg dob kisérete mellett értekeznie a bankárral.

Kivett tárczájából egy névjegyet s azt átadta a páholyőrnek, hogy vigye
be mr. Severushoz.

Az a névjegy egy vékony üveglap volt, melybe gyémánttal volt
belekarczolva a Tatrangi D. név.

A páholyőr visszajött és mutatta a nyitott ajtót. Dávid belépett rajta.

Odabenn siketítő zene tombolt lenn a szinpadon; a tágas páholyban pedig
egyedül volt mr. Severus; egy gömbölyű asztal állt előtte, rakva
sültekkel és süteményekkel, és minden alakú pohárral.

Mister Severus valóságos Bisbariba néger typus volt, mely a többi néger
fajoktól elüt. Arczvonásai a kaukazi jelleget megközelítők, míg
arczszine a legsötétebb fekete. Hozzá erős fekete szakálla van; fajának
kiváltsága a többi néger fajok fölött: ajkai duzzadtak, de nem vastagok.
Testalkata is inkább karcsu, mint tömör; egész tekintetében valami hideg
nyiltság mutatkozik.

Mikor Dávid belépett páholyába, mr. Severus a beküldött látogató-jegyét
hüvelyk és mutató ujja között tartá olyan formán, hogy azt két szélénél
fogva összenyomva meggörbítette.

– Ön mr. Tatrangi D.? ezt mondá neki beléptekor. Tatrangi M. et Son?
Nemde?

– Igen, uram.

– Legyen szives leülni és tartson velem. Én az ön atyját jól ismerem.
Egyenesen azért utaztam Európába, hogy előre hiresztelt repülését
megnézzem. Láttam, rosszul ütött ki. Összetört gépét én vettem meg. –
Akkor kérdeztem tőle valamit. – Ez rá a felelet?

E szónál az eleresztett látogatójegyet tányérjára ejté. Az pengve esett
le.

– Ez. Felelt Dávid.

– Mi a neve e találmánynak?

– Hyalichor. Görög név: [Greek: hualos] ὑαλως: üveg, [Greek: ichor] ιχορ
pedig egy új elem, a mit én fedeztem fel.

– Tehát a fődolog az ichor. Egyedül az ön titka ez? Beszélhetünk itt
bátran; a zenétől nem hallja semmi szomszédunk, mit beszélünk.

– Nem csak titkom, de kizárólagos tulajdonom is. Az egész földön egyedül
egy helyen nyerhető az ichor, s az a hely az enyim.

– És van belőle sok? Nagy mennyiség?

– Kiszámíthatatlan mennyiség. Önnek van tudomása a kaliforniai Napavölgy
taváról, a «Kaysá»-ról?

– Igen, voltam ott. Mi Borax-lake-nak nevezzük s ez a tó még
Kaliforniában is kincs, mert többet ér az aranynál.

– Pedig «csak» bórt terem. A Gyilkos tó Erdélyben épen oly nagyságú,
mint a «Kaysa» és ebben van az «Ichor». Tíz gallon vízből fél kilogramm
ichorjegecz választható ki. Mikor a mellékposványok forró nyárban
kiszáradnak, fél méternyi ichorüledék található fenekeiken! a mi még
nagyobb rétegre enged következtetni magában a tóban. S ha a szükséglet
egykor oly nagy lesz, hogy a meglevőt mind felemészti, mesterséges
«soffionékat» furatunk, s azontúl csak tőlünk fog függni, hogy az
ichortermelést hány millió kilogrammra emeljük? Az ichorjegeczek, mik
természetben találhatók a posványüledék között, 12–15 centimeter
hosszúak; a velem hozottakat be fogom önnek mutatni, a midőn kivánja.

– Jó. És már most mi üzletet lehet az ön felfedezésére alapítani?

– Többfélét. Sokat. És nagyot. De alant kell kezdenünk és csendesen.
Mert minden új találmány nagy ellenszenvet költ, midőn egy más meglevő
iparágat megtámadni látszik. A varrógépek a szabók mesterségét, a
szövőgépek a takácsokét látszottak kezdetben végveszedelemmel
fenyegetni. A gyapot fenyegetőleg lépett versenyre a leniparral és
gyapjuval, a petroleum az európai olajgyártásnak tette torkára a kést, a
kaucsuk a bőrgyártásnak izent hadat; a talmi, az alfenide az ötvös
kenyerét vette el, a villany a fagygyú értékét nyomta le, ezért
mindegyiknek nagy küzdelmei voltak a féltékenységgel a «piaczon». Hát
még egy olyan találmánynak, mely nem egy piaczon, de egyszerre
valamennyin kihívó támadással lép föl: – és végre nemcsak az árupiaczon,
hanem más piaczokon is.

Mr. Severus fölkelt, és bezárta a páholya ajtaját.

– Beszéljen ön. Eddig társa vagyok. Tovább!

– Tehát legelőször is szorítkozni fogunk egyedül a hyalichor-gyártásra,
mint a legközönségesebb napi szükségletre. Üvegedény, ablaküveg, mely
nem törik el; rögtön piaczára talál.

– S az valóban nem törik el?

– Egy hyalichor cső huszonötszörte nagyobb feszítést áll ki, mint az
aluminium, s ötvenszerte nagyobbat, mint az öntött vas. Egy ablaktábla
hyalichorból száz lépésnyiről rálőtt puskagolyótól el nem pattan,
keresztül sem lyukad. Ime lássa ön látogató-jegyemet.

Dávid összegöngyölíté az üveglapot, s aztán összeszorítá azt a
diótörővel. A szabadon eresztett üveglap ismét kiegyenesedett s nem
mutatott még horpadást sem.

– Beszéljen ön, mondá mr. Severus, s most már páholya rácsozatát is
felhuzta; hogy a közönség be ne lásson oda.

– Tehát legelőször igyekezzünk a hyalichort népszerüvé és közhasznuvá
tenni: s csak ha azt megnyertük, akkor jelenünk meg a piaczon a magasabb
üveggyártás terményeivel, a miben ismét végtelen fölényeink lesznek.
Tükör- és kristály-üveg készítésre, az üveg metszésére, beedzésre,
színfestésre a hyalichor alkalmasabb, mint a többiek. A «szőtt üveg»-ek
titka ismét fel van benne találva, minő szőtt üvegserlegeket a Louvreben
láthatni. A látszerészi téren pedig az elérhetetlent fogják vele
megközelíteni, mert a hyalichor még egy méternyi vastagságban is oly
tiszta, mint a nyugvó víz.

Mr. Severus kezébe fogta öblös serlegét, de nem ivott belőle, a serleg,
kezének szorítása alatt összetörött. Tán arra gondolt, hogy ime ezzel az
egész világ eddigi üvegiparát agyonnyomjuk.

– Sőt még mellékesen a pierre de Strass gyáraknak is támaszthatunk
versenyt: a mennyiben az ichorból készített gyémánt az igazit mind
sugártörés, mind keménység tekintetében megközelíti. Az ékszerészetben
mindenesetre nagy alakulást idézhet elő: mint tette azt a múlt században
a Capföldi gyémánt megjelenése.

Mr. Severus egészen elfeledte, hogy terített asztal áll előtte. Ott
hagyta a leszelt vadkanfőt porczellántányérán.

– Hát azután?

– Azután jön egy nehezebb versenyünk. Versenyzés a vassal.

– Ah.

– Igen. Az uralkodó érczczel, mely jelenleg minden gőz, hőlég és
gázgépnek egyedüli uralkodója. Ezt kiszorítja találmányunk. A hyalichor
gőzkatlanok, hengerek, csövek nem pattanak el, nem oxidálódnak, nem
vesznek fel üstkövet, végtelenül nagyobb feszítő erőt kiállnak, mint a
kovácsolt vas. A hyalichor gépkerekek nem kopnak, nincsenek törésnek
kitéve. A hyalichor fegyverek négyszerte könnyebbek, mint a vas csövűek
s lőkamaráik háromszorta erősebb lőportöltést megbirnak, annálfogva
biztosabban és távolabbra lőnek, mint emezek.

A bankár nem tudta tovább rejteni izgatottságát, felkelt a helyéről.

– Menjünk innen fiatal ember, odalenn vár a hintóm. Jőjjön velem, ott
beszéljünk a többiről.

Azzal megfogta a karját Dávidnak s vitte őt magával. A kik találkoztak
vele, azt hihették róla, hogy veszedelmes embert fogott, a kit nem akar
a körme közül kiereszteni, míg a rendőrségnek át nem adhatja.

A bankár egész háza lépcsőzetéig hajtatott hintajával, kapualja úgy volt
elkészítve, hogy a mint a lovak berobogtak, egy szemközti üvegfal
felemelkedett előttük, s a mint a hintó begördült, az ismét lecsukódott,
hasonló történt az átelleni üvegfallal a kijáratnál: úgy hogy kocsival
érkezők, kivált lenge ruhákba öltözött hölgyek, egy perczig sem
érintkeztek a kül légvonattal.

Mr. Severus nem vezette most végig Dávidot pompás termein, muzeumán,
képtárán; sietett vele elérni dolgozószobáját. Ott kényszeríté, hogy
gyujtson szivarra; s maga meggyujtá a nélkülözhetlen samovar alatt a
borlélt.

– Már most mondja el ön azt, a miért tulajdonképen ide jött.

– Ön sejtené?

– Hogyne? Ön apja repülő gépéről akar nekem beszélni. A miket eddig
mondott, azok elég jók voltak arra, hogy érdekemet felköltsék. S ha az
lett volna önnek a szándéka, azt mondanám: hát jól van, állítson ön
össze egy consortiumot; én beleállok ennyi meg ennyi millió dollárig;
aztán menjen ön haza s kezdjen hozzá. Majd az évi számvizsgálatkor
meglátjuk, hogy mire mentünk? De ön nem azért jött. Ön engem testesül
lelkestül el akar fogni; házaimmal, kontoraimmal, az utolsó filléremmel
egyűtt magával akar vinni át Európába, ki Erdély szélébe, le a pokol
torkolatába, fel a felhőkbe és magával együtt be a bolondok házába, az
apja mellé. Hát kezdjen ön hozzá.

– Ugy van, uram. Az üzlet, melyet önnek falajánlottam, nemcsak biztos
nyereséggel, hanem a mellett erős koczkáztatással és kitartó türelemmel
is jár, mert ahhoz képest egy egész világátalakítást igér. Apám gépe az
ön kezében van. Szemtanuja volt működésének. Egy hibája volt főkép: az
anyag tehetetlensége. Ez most ki van igazítva. Ugyanazon gép szárnyai
nem csak nem törnek el többé, sőt nagyobb terjedelemben alkothatók
levén, az eredeti gépnél tervezett emelő erőnek 40–50-szeres hányadát
fogják elérni s ezáltal az eddigi közlekedési viszonyokban tökéletes
revolutiót idézhetnek elő. A lég villanyossága többé nem veszélyezteti a
gép működését, ellenkezőleg végtelen gyorsaságot fog neki köcsönözni,
mely képessé tehet bennünket egy nap alatt átrepülni az Oceanon, az új
világból az ó-világba s termékeinket szállitási költség nélkül, vagy
eltünőleg csekély költséggel, kicserélhetni.

– Barátom. Az pokolbeli zűrzarvart fogna okozni valamennyi kereskedelmi
piaczon. – De megálljon ön. Ki állit meg azután egy ilyen Jupiter
kegyelméből repülő szörnyeteget, mikor aztán le akar szállni?

– Egy igen egyszerű készülék a minek villanykiüritő a neve. Ezt apám
kifeledte; de könnyű lesz alkalmazni, a kormányzó egy kéznyomására a
légből elvont villany elszikrázik.

– Tehát mennydörögni is fog a gép. Villámlással, dörgéssel fogja hírül
adni, mikor megérkezik? Jupiter tonans!

– Az én föltételem tehát az, hogy ön koczkáztasson egy összeget, mely
egyelőre ötszáz ilyen repülő gép előállítására elég.

– Mennyibe kerül egy?

– Ötezer dollárba. – Valamennyi két millió ötszázezer dollár.

– S meddig kellene ennek az összegnek gyümölcsözetlen heverni?

– A míg a legelső európai háboru kitör.

– S mit akar ön abban a háboruban?

– Hazámat megvédelmezni.

Ennél a szónál végig nézett a bankár a fiatal emberen s nagyot
nyujtózott, kezeit fejei fölött összerakva.

– Hazáját? Hát az micsoda? Hát ápolnak még ilyen gyöngeségeket a XX.
században? Önnek specialis hazaszeretete van? Mint a minőben az
izlandiak szenvednek. De azt már régóta nem hiják virtusnak, csak
nostalgiának. S ha ez a baja van önnek, azt ne mondja egy financiernek,
hanem egy orvosnak s gyógyítassa magát. Különösen ne mondja én előttem,
a ki afrikai vagyok, fekete bőrü, és Amerikában lakom, s őseim tabuja és
bálványai iránt nem tudok lelkesülni.

– Igaza van önnek uram; a nostalgiai tünetek nem tartoznak üzletünk
keretébe, ámbár egyszer, ha ismeretségünk tartós lesz, majd arról is
fogok önnek beszélni, hogy mi «hasznot» lehet még abból meríteni, ha
egyszer a «mivelt» néger el akarná foglalni az Afrikában számára
kinálkozó tért: mert ön mint magasról széttekintő financier, tudni fogja
azt, hogy óriási alvókincsek hevernek még a pihenő földben, s a pihenő
embertömegekben.

– Jól van! Nem volt rossz! Hahaha! kaczagott a néger. Argumentum ad
hominem.

– Azonban én most nem akarok itt a magán honszeretet, mondjuk:
nastalgiai, mondjuk: költői tüneteiről beszélni. Gyakorlati téren állok.
Az én ichor-telepem ott van Oroszország határszélén. Ha mi oda egy
költséges világhirű telepet rakunk le, nagy gondunknak kell rá lenni,
hogy azt tőlünk erőhatalommal el ne vehesse valaki. Vállalatunknak
valamely állam oltalmára szüksége van. Azt sem kell kifelednünk a
számításból, hogy a midőn a repülő gépek rendszerét gyakorlati térre
alkalmazzuk, egyszerre és egy időre valamennyi nagyhatalom haragját
felköltjük ellenünk; különösen a legnagyobb hatalomét, a tőkepénzét.
Minden állam alterálva fogja látni külkereskedését, a tengeri hatalmak
hajózásuk megrontását fogják rettegni. Anglia előtt keletindiai
kereskedelmének hanyatlása fog rémledezni, s maga a szabad Amerika, ha
megtudja, hogy miben töröm a fejemet, engem meglyncholtat: hisz ez által
minden vám lehetetlenné válik, a levegőben nincsenek sorompók, s
Amerikának legfőbb bevétele a vám. Legdühödtebb ellenségre számíthatunk
végűl az összes pénzhatalmakban, miknek milliárdjaik feküsznek
vasutakban, ők ezeknek bukását fogják látni a légi út miatt: a mi egyéb
iránt nem lesz úgy. Én oltalmat, megtüretést egyedül attól az államtól
várhatok, mely viszont az én találmányomnak fogja köszönhetni saját
megoltalmaztatását, fenmaradását. Ez az én saját hazám. Ez tehát nem
nostalgia; ez spekuláczió.

– Önnek a bolondságában rendszer van. Menjünk tovább. Ön tehát titokban
akarja tartani, hogy nekünk egész flottánk van olyan gépekből, melyek a
háboruban döntő befolyással lesznek. Ötszáz géphez legalább két embert
számítva egyre, kell ezer ember. Hogy áll ez elő?

– Gyárunknak több mint kétezer ember munkásra lesz szüksége; ugyanazok
fognak betaníttatni a repűlő gépekkel bánásra s mikor szükség lesz
rájuk, helyt állanak.

– S hiszi ön, hogy a mit kétezer ember tud, az titokban marad?

– Azok székelyek. Tartottak ők már ennél nagyobb dolgokat is titokban.
Azután az ilyen dolgokban mi nem értjük a tréfát. Talán olvasta ön is
Labarte középkori ipartörténetében, minő szigoru törvényt tudott a
velenczei köztársaság fentartani? A «tizek törvényszékének» rendelete
szerint, ha a muranói üveggyár valamely munkása a velenczei üveggyártás
titkával idegen földre beszökött, annak legközelebb álló családtagjai
börtönre vettettek; ha erre nem tért vissza a szökevény, halálitélet
mondatott fejére s azt rajta, bármely országba menekült, végre is
hajtották. Ezt mi is tudni fogjuk.

Mr. Severus teste kétszer is végigborsózott e merész szavaknál.

Hanem most már egészen tetszett neki ez a fiatal ember, a ki átevezik
egy darab üveggel az Oceánon, s abból az üvegből igérkezik mindent
csinálni, milliomokat, égi háborút, földi békét; ha kell, még orgyílkot
is.

– Jól van ifju barátom. Idáig tehát már megvolnánk. Ötszáz légben járó
és a hozzá való személyzet. – De hogy lesz még ebből hadviselés?

– Még nem mondtam el mindent. Igaz, hogy még több kiadás is várna e
tekintetben üzletünkre. Az én tervem: a háboruviselést absurdummá tenni.
A jelenkori hadi készülődések így vannak összeállítva: Nagy tömegek,
milliókra menő hadcsapatok öszpontosíttatnak: a hadjáratok működési
alapját kiterjedt erődítmények képezik. Messzehordó, szétrobbanó lövegű
ágyúk alkalmaztatnak. Azonkívül pusztító szertelövők. A lovasság tömege
döntő hatásra tartatik fenn. A hátultöltő puskák ellenében minden
hadviselő fél újra behozta a pánczélt, nemez és vulkanizált kaucsukból;
a mi ugyan közelből nem véd meg tökéletesen, de a puskatűz pusztítását
mégis korlátozza, a mennyiben a hatezer lépésre hordó fegyvert nagyobb
távolban ártalmatlanná teszi. Valamennyi hadsereg mind hátultöltő, saját
rendszerű fegyverrel van ellátva. – Már most ha én nekem sikerül
egyszerre, – véletlenül meglepve, csak egy éjszakára kezembe keríthetnem
egy hadviselő ellenfélnek azt a stratégiai góczát, a hol lőszerraktárai,
élelmiszerei felhalmozva vannak, hogy én azokat megsemmisíthetem, vége
van a háborunak. A megsemmisített töltényeket nem lehet rögtönözve újra
pótolni, mint a régi fegyvereknél lehetett, s a milliónyi nagy tömegeket
nem lehet requisitióval élelmezni, a hogy a harmincz esztendős háborúban
a kis csapatokat lehetett. – A melyik féltől elveszi valaki a kenyeret
meg a töltényt, annak a hadserege, ha millióra megy is a száma, fel van
bomolva. Azonkívül pedig az egész rémségesen nagyszerű, de ügyetlen hadi
léggömb stratagema teljesen tönkre van gyors gépeink által téve.

– Ez eddig nem rossz terv. Ön az ötszáz légjáróval könnyen leszállíthat
akármely ponton tízezer embert. De hol veszi azt a tízezer katonát?

– Az három nap alatt együtt van a Székelyföldön.

– De ki fogja azt élelmezni, ki viseli a költséget?

– A költséget előlegezi az üzletünk s meg fogja téríteni 100%
nyereséggel a vesztett fél.

– Ah! ez nem ó-világi gondolat. Haszonbérbe venni az ellenséget! Hahaha!
ön tetszik nekem az eredeti ötleteivel. De hátha a maga bőrét hagyja ön
ott? Tegyük fel, hogy akad ilyen tízezer vakmerő ficzkó, a ki önnel
együtt a repülő-gépeken leszáll az ellenség táborának kellő közepébe,
hogy ott a hadi készleteket elpusztítsa, s ez az első félórában sikerül
is neki. De már a második félórában az egész ellen hadtömeg összecsap a
feje fölött s azt összetöri ott, ha mindjárt önnek minden repülőgépe
granátokat hány is a támadók fejére.

– Erre is gondoltam. Az én kis csapatom halhatatlan és elfoghatatlan.
Ismét a hyalichor segít ki. Minden embernek pánczélja lesz ruganyos
üvegből, melyet puskagolyó át nem üt, a fején pedig a süveg fölött egy
üvegsisakot fog viselni, olyan alakút, minő a templariusoké volt hajdan,
az úgynevezett «cerveliere».

– Ah! ön az egész hadseregét üvegharang alá teszi, mint a dinnyét, s
onnan fognak előpuskázni.

– Még pedig egy sajátszerű fegyverrel, melynek mint a szélpuskának, a
fejében van a rögtön kifejlő gáz, mely az egyik csőből átugráló golyókat
a másik csőből kilövi, hang és láng nélkül.

– S mire lesz az jó, hogy az ön hadcsapatának puskája se ne szóljon, se
ne világítson?

– Ez szükséges az én taktikámra. Én nappal harczot nem kezdek, hanem
repülő gépeim segélyével kikémlem az ellenfél egész hadállását s akkor
elkészítem a saját tervemet, nem törődve tovább az ellenfél
intézkedéseivel. Az éjjeli harczban az én csapatvezetőim csak azt
tudják, ki-ki hol száll le, hol áll meg, hogy saját társai hol állnak, s
hol kell összegyülniök? Arról, hogy az ellenfél honnan jő, minő
tömegben? milyen hadirendben? értesíti őket annak a peloton-tüze vagy
tiraillirozása, míg az ellenfél az én csapataim néma és lángtalan
lövéseiből azt sem tudja meg, hogy azok honnét jönnek, sem azt, hogy
hányan vannak. Az én csapataim egymásra nem lőhetnek a sötétben; de az
ellenfélé bizonyosan. A hol puska ropog, lobban, az mind ellenfél. Mi
némák vagyunk.

– Valóban. Az üvegharang alul még kiabálni sem lehet. De mit tesz ön, ha
az elfoglalt hadállását az ellenfél tűzérparkja veszi támadás alá s
összebombázza az üvegharangokat az alattuk levő dinnyékkel együtt?

– A tüzérség az, a mi legkevésbbé árthat nekem. Az én repülő-gépeim nem
tafotából készűlt, nem könenynyel töltött hadi ballonok, a miknek
kerűlni kell a röpentyűket. Az én Leviathanjaim nem félnek sem tűztől,
sem vastól. Oda mennek száz lábnyi magasba az üteg fölé s robbanó
granátjaikkal szétrombolják a tüzérparkot, mielőtt az megkezdte volna
működését.

– Azonban még egyre nem számított ön: a lovasságra. A mostani
hadkészületeknél óriási tömegekben fogják a harczmezőre szállítani a
lovasságot. Ennek a czélja épen az lesz, hogy a hol a távolhordó
lövegeket megközelíteni nem lehet, a gyorsan rohanó tömeg egyenlítse ki
e külömbséget. Mikor egy tízezer lóból álló tömeget megindítanak, azt
fel nem tartóztatja önnek semmi golyóokádó gépe, semmi égből hányt
bombája! annak fele elhull, ha kell, de a másik fele elgázolja az
ellenállót.

– Számítottam erre is. A ló nagy tényező jelenleg a hadmiveletben. Én is
számítok a közreműködésére. De a saját előnyömre. Emlékezik ön rá, hogy
miért vesztették el a rómaiak Hannibal ellen a cannæi ütközetet? Azért,
hogy a mint a lovaik legelőször meglátták az elefántokat, olyan
rémületbe jöttek, hogy az egész hadsort összezavarták. Mit gondol ön, ha
egyszer olyan tízezer, sorba állított paripa meglátja azokat a légben
uszó szörnyetegeket, éjjel világító villanyszemeikkel, nappal ijesztő
érczszárnyaikkal; ha meghallja azt a rémseges suhogást, a mit e szárnyak
csapása okozand a légben, hogy fog az a tízezer ló egyszerre ijedten
összebomlani s viszi majd a lovasát, a hová az nem akarja? viszi oda, a
hova az én rémeim terelik, hogy az ellenfél lovasságával saját
gyalogságát gázoltathatom össze, a nélkül hogy egy lövést vesztegettem
volna.

– No ez a hypothesis, a ló jellemét tekintve, bir valami lélektani
alappal. Hanem most jön már a legnehezebb kérdés. A sorgyalogság már nem
ijeszthető meg rémséges szárnysuhogással. Azt fegyelem, bátorság,
halálmegvetés tartja össze. Mi lesz akkor, ha önnek maroknyi csapatját
minden oldalról ostrom alá fogják egyszerre? Ha nem fog az ön
hyalichorral emaillirozott emberein a golyó, a puskaagy az üvegharang
alatt is megtalálja őket.

– Olyan közelre nem eresztik őket golyóink.

– De hisz ön csak éjszaka harczol, és éjjel nem lehet távolba czélozni.

– Mi nem lövünk olyan golyókkal, a mikkel czélozni szükség. Golyóink is
hyalichorból vannak, belül pyromanittal töltve. A hol a golyó leesik,
ott szétpattan. De mikor a ruganyos üveg szétpattan, az nem szögletes
darabokra, hanem szilánkokra válik, s ezek oly élesek, oly hegyesek mint
a tű. Egyetlenegy ilyen tű ha eltalál valakit arczán, vagy kezén, vagy
testének bármi födetlen részén, a megsebesült rögtön a földre esik, mint
a kinek először fecskendtek morphiumot s nyakszirtbőre alá. Ez az ichor
hatása.

– És így minden kilőtt golyótól egyszerre több ember is eleshetik?

– Csakhogy nem hal meg. Az ichor nem «urare» méreg, nem az indus
nyílhegy gyilkos szere. Ez csak «codein» vagy inkább «ekplektikon». Az
elkábult ember nem sokára föléled magától; hanem ekkor olyan
kiállhatatlan viszketegség lepi meg azon a helyen, a hol az ichor
behatolt, hogy a halálos seb nem bénítja meg jobban. A sebhely feldagad,
meggyűl, az embert hat hétre harczképtelenné teszi, akkor begyógyul
szépen, s nem marad fájó helye vissza.

– Ah! ah! Tehát ön kihozza a szokásból a csatatéren való halált. Ezentúl
ezt fogjuk olvasni a hadi bulletinekban: «elesett hatvanezer emberünk,
halott semmi, hadseregünk fele – vakarózik!»

– Igen.

– De hát tett ön ezzel a golyóval már kisérletet in corpore humano?

– A véletlen tetette azt velem. Hutámnál két idegen munkás is volt
alkalmazva, kik az üvegfuváshoz értettek. Ezek egyszer kiváncsiságból
felnyitottak egyet az üveggolyókból. Az szétpattant s a szilánkjaival
mind a kettőt megsebesíté. Ezeken észleltem a mondott tüneteket. És a mi
legnevezetesebb volt, mind a kettő abban a régi megrögzött betegségben
szenvedett, a mit ötszáz év előtt Fracastor determinált s a mi a
jelenkor legnagyobb átka; s a mint az ichorseb után támadt válság
elmult, mind a kettőnél mintha ketté lett volna vágva a régi
orvosolhatlan baj, abból is kigyógyultak.

– Micsoda? Hát az ön ichorja még betegségeket is gyógyít? százados
inveterált bajoktól is megszabadítja az emberiséget? Az ön golyótövisei
vaccinálják az embereket a divatkórok ellen, mint Jenner himlőanyaga?
Hiszen akkor nem kell egyéb, mint hogy minden ország üzenjen önnek
háborút, ön aztán lövöldözze meg a hadakat ichorral, s azok hazatérnek
egészségesen.

– És ez valóban így van.

– De ha ez így van, akkor tíz év alatt az összes emberiség minden
pénzének a harmada az ön falujában lesz összpontosítva.

– Én fogom tudni azt használni s a világforgalomnak haszonnal visszadni.

A bankár meg volt igézve azon biztos modor által, melylyel Dávid
terveit, tapasztalatait eléje adá.

Az ifju nem akarta felhasználni e pillanatnyi hatást. Felállt és
kalapját vette.

– Uram! én elmondtam önnek, hogy mi hozott ide. Az ön állásában
szükséges óvatosnak lenni, s ezért én nem neheztelek. Mai világban a
tervek négyötöde humbug. Én elhoztam magammal a bizonyítékokat, a mik
tervemet igazolják. Ha kivánni fogja, hogy idehozzam, megtekintheti.
Tehet maga és mások által kisérletet. Kiadhatja számításaimat megbizható
mechanikusoknak, természettudósoknak. Titkomat nem féltem; mert az elem,
melyet feltaláltam, eddigelé a természet kegyelméből kizárólagos
tulajdonom. Terveimet elmondtam önnek. Ha azok sikerülnek, akkor a
légutazás az egész virágkereskedelemnek, az összes pénzforgalomnak új
korszakát szenteli fel; feltárja az ismeretlen földrészeket a
civilizatiónak, új tért nyit meg az emberi munkaerőnek, észnek.
Gondolkozzék ön rajta. Ön magasan áll, messze ellát. Határozza meg,
mikor jőjjek vissza.

– El se menjen innen. Üljön vissza a helyére s vegyük elő az iralt és
számítsunk. Mibe kerülne mindez? Hanem elébb lássunk a samovar után.
Mikor az ember számít, – jó theát inni hozzá.

Reggelig ott ültek a számoló-tábla mellett.

A végeredmény az volt, hogy az egész tervezetnek teljes erővel
létesítéséhez kell húsz millió dollár.

Mr. Severus hátraveté magát kerevetén, rágyujtva egy illatos szivarra.

– Mit gondol ön, szólt hosszú hallgatás után Dávidhoz, – melyik a
nagyobb bolond: az e, a ki ezt a húsz millió dollárt kéri, vagy az, a ki
megadja?

– Uram, szólt Dávid, ha lehettek olyan bolondok, kik egy tenger mocsár
közepébe Velenczét építették; ha lehetett olyan bolond, ki a finn puszta
partsivatagra Szent-Pétervárát telepíté; ha lehetett olyan bolond, ki
egy európai partra tévedt tengeri növény nyomán elindult egy új
világrészt fölfedezni; ha lehettek olyan bolondok, kik az északi polus
jéghegyei közt az Európa és Amerika közötti szabad tengert keresni
egymásután hajóra szálltak, ha lehetett olyan bolond, ki a legelső
gőzhajóba, vasútba a pénzét beleölte, s olyan bolond, ki azokra
legelőször ráült; ha lehetett olyan bolond, ki a viterbói mocsárt pénzen
megvette, s a vulkánok termékét gyárszámra felfőzte, miért ne lehetne
olyan bolond is, mint én vagyok?

– – Jó! én tehát leszek a másik bolond.


A ZIVATAR EGY CSEPP VIZBEN.

Azt mondtuk, hogy ha Dávid akkor, midőn a Hermione herczegnő palotája
kapuján becsengetett s azt kérdezte: nem tudhatna-e valami hírt
Rozáliról? a helyett, hogy egy rövid «nem» válaszszal elutasították,
megkapta volna mindazt, a mit tudni akart, hát akkor nem ment volna át
Amerikába, itthon maradt volna legalább egy hétig, visszament volna a
Székelyföldre; ott időzött volna, ki tudja hány héten át. Aztán pedig
hiába ment volna Amerikába; mert el lett volna szalasztva a legkedvezőbb
alkalom, a mit most üstökön ragadhatott. Észak-Amerikába megérkeztekor
épen olyan üzletpangás volt a pénzpiaczon, hogy mr. Severusnak a legtöbb
tőkéje hevert; három héttel később pedig egy szédületes nagyságú
vállalat terve hozta egyszerre mozgásba New-York tőkepénzeseit, melynek
alapja az volt, hogy az egész Niagara-roham a vízesésen felül egy óriási
hajtógép mozderejéül használtassék fel, mely hajtógép azután közlekedő
szíjak által száz meg száz gyárnak osztaná szét az erejét, a mi két
millió lóerőre volt kiszámítva, s ekként egy lóerejű gép naponkénti
fütését 40 centnek véve, a megtakarított fütőszerben naponkint egy
millió dollárt jövedelmezne, vagy pedig ugyanannyival tenné olcsóbbá a
gyáriparczikkek előállítását Amerikában, mint Európában, s ezt az
ó-világ már csakugyan nem csinálhatná utána, mert hiányzik hozzá a
Niagara-zuhatag. A terv lázas rohammal ragadta meg a tőkepénzeseket, kik
beleöltek egy milliárdot; bizonyosan mr. Severusnak a tőkéi is
odasodortattak volna; a fekete Rothschild mohón kapott minden
vállalaton, a miről azt mondák neki, hogy ezzel az európaiaknak torkukra
lehet tenni a kést. Hanem mire a «Niagara-mowing» vállalat megszületett,
már akkor ő a «Gyilkos» dágványa közepett ásatta a fundamentumot az
óriási ichorgyár számára s Dávidnak is más dolga volt, mint Rozáli után
járni. S ha sóhajtott önkénytelenül, ha fájt a szive szakadatlanul, mit
tudott arról az a16−bC−x?

Őt fogva tartá a szellem, kit fölidézett a földből, hogy fölmenjen rajta
az égbe.

Rozálival pedig ez történt ezalatt:

Mazrur nem hagyta abba a dolgot.

Ő maga boszuálló jellem volt; nem birta elfeledni a rajta elkövetett
meggyaláztatást; legkevésbbé azt, hogy őt, a sámsoni erejű embert, egy
suhancz testi ügyességgel úgy csuffá tette, levágta, megrugdalta,
félholtan hagyta a földön. Brutális emberek, kik testi erejükre büszkék,
az ilyen meggyalázást nem feledik könnyen. Másfelől részvényesei előtt
is helyre kellett állítania elvesztett præstigeét. Nem volt szabad annak
a hírnek lábra kapni, hogy a Sabinával lehetett egyszer valakinek
paczkázni. És még büntetlenül? A katonai hatóság eljárása Dávid
irányában csak növelte a sérelem nagyságát. Hogy a király Dávidot oly
minden apropos nélkül kinevezte alhadnagygyá, egy miniszteri
ellenjegyzéssel ellátott blankétát használva fel valószinüleg, vagy tán
utólagosan ellenjegyeztetve a kinevezést a miniszterrel; ezáltal a
király is bele lett keverve a dologba, s midőn Mazrur ezt nem hagyta
abba, még bizonyos körökben népszerüségre is számíthatott. A királyt
kompromittálni fenegyerekség, s legyen bár az tunisi kalózvezér vagy
lenocinium-gazda, ki a királylyal szembe mer állni, vannak a kik nagyot
röhentenek rá s azt mondják: «fenegyerek!»

Talán épen azt is akarta Mazrur.

Vagy talán még többet is akart.

Az is valószinű, hogy Rozálival meszszebb néző tervei voltak, egészen
emberi indulatokra építve s azokat keresztül akarta vinni. Erről majd
bizonyosak leszünk később.

A főindokot azonban legközelebb felfogjuk deríteni, a mi a Sabina
igazgatóját arra indította, hogy pert kezdjen Hermione Peleia
herczegasszony ellen. Micsoda alapon? Mint a Sabina statutumai
értelmében lekötelezett Szentivánfai Rozálinak jogtalan
visszatartóztatója ellen.

Egy reggelen két úr szállt ki a Parabolana menhely főkapuja előtt; egyik
egy alacsony, pökhendi uracs, párduczmodra fölfelé fésült bajuszszal; a
másik egy vörös orrú, vörös kezű, vörös képű, görbe hátú férfi, kurta
kabátban, melynek hosszabb zsebei voltak, mint szárnyai, s a legfelsőből
kilátszott egy csomó irás.

A kisebbik úr csengetett s azt kérdezé a kapusnőtől:

– Lehet-e a ház úrnőjével beszélni?

– Férfinak nem! volt rá a válasz.

– De mi hivatalos küldetésben jövünk.

– Mi közöm hozzá?

– Ha nem lehet vele beszélni, akkor ön, mint hivatalos kapuőr, fogja
átvenni ezen iratot és kézbesíti azt úrnőjének, a király nevében!

– Hát az ördögök nevében! kiálta az izmos hölgy s becsapta az
ablaktáblát; majd odaszorította az ifju úr körmét, ki a táblát vissza
akarta huzni. S aztán nem dugta ki a fejét többé.

Akkor a fiatal úr, ki nem volt más, mint a Sabina első ügyvédje, inte a
végrehajtó törvényszéki organumnak, hogy teljesítse kötelességét, mire
az készen tartott ostya és pecsétnyomó segélyével mind a négy
szegleténél fogva odapecsételé a nem kézbesíthetett iratot az Alhambra
bejáratának aranyos rácsozatára.

Azzal tovább mentek szépen.

A kapusnő, mikor látta, hogy eltávoztak, ovatosan kijött, s elszörnyedve
látá a kapura pecsételt iratot.

Világért hozzá nem mert volna nyulni. Befuttatá a kis leányt a palotába,
hogy híja elő a doktornőt.

Az kijött; meghallgatá, mi történt? megnézte, mi van a kapun, és azt
felelé, hogy ő ehhez nem mer nyúlni, hanem hivassák a másik doktornőt
(doctrix juris), a ki a herczegnő jogi tanácsadója, arra kell bizni a
további teendőket.

Az ügyvédnő, mintha csak ki lett volna csinálva, épen jött.

– Hát mi ez? Kérdezé tőle a doktornő, a kiterjesztett iratra mutatva.

Az ügyvédnő finom arczélű, ifju hölgy volt, összefogott ajkakkal és
erősen kidomborult homlokkal. Megnézte az iratot, s aztán leszakítá azt
pecséteiről, azt mondva a kapusnőnek: ezt el kellett volna önnek
fogadni.

– De hát kinek szól ez? szólt mérgében elvörösödve az orvosnő.

– A herczegnőnek.

– De hisz e czím így szól: «T. cz. Sacherij Hermione Peleia
kisasszonynak.»

– Igen is. A Romanow-családnak, mielőtt Oroszország trónjára jutott
volna, ez volt a családi neve, Sacherij, s miután trónját elvesztette, a
ki a tényről tudomást akar venni, teheti, hogy utódait ismét az eredeti
családi nevén czímezze.

– De hisz ez alávaló, gyalázatos pimaszság!

– Azt én sem tagadom.

– De hát mit tartalmaz e vakmerő irat?

– Ez bizony hivatalos idézés Sacherij Hermione Peleia kisasszonyhoz,
mely által meghivatik a budapesti III. első birósághoz, bizonyos
Szentivánfai Rozáli kisasszonynak jogtalanul itt tartása miatt.

– Mit? Rozálit akarják innen elvinni?

– Igen. Felperesek, Mazrur és társai.

– Tudassuk ezt a herczegnővel?

– Ne addig, míg én nem szerzek magamnak tudomást az ügy mibenállásáról.
Rögtön sietek a városba vissza. Addig ne szóljon a herczegnőnek,
doktornő, semmit.

– Siessen, doktornő.

Már aztán pedig ha az ember még olyan nagyon doktornő is, azért csak nő
marad, s az még a XX. században is a lehetetlenségek közé fog tartozni,
hogy egy ilyen forró titok keresztül ne égesse magát nála, s azt el ne
mondja annak, a kit érdekel, az első két óra alatt.

Mire a doctrix jurius utriusque visszakerül, már akkor a herczegnő
türelmetlenül siet eléje az Alberca-csarnokban s ezzel a kérdéssel
fogadja:

– Nos, hogy áll Rozáli ügye?

– A lehető legrosszabbul.

– Hogyan? kérdi a herczegnő felindultan.

– Úgy, hogy a Sabinának jog szerint teljesen igaza van. Szentivánfai
kisasszony még ma is hajadon. Mint hajadon, legközelebbi rokonai
gyámsági hatalma alatt áll. Ezt törvény szerint csak a férj joga váltja
fel. Vőlegények jogáról a törvény mitsem tud. Tatrangi ur a Sabina
pénzbeli követelésének eleget tett ugyan, de nem a szerződés szerinti
kötelességének. Menyasszonyát leányfővel elhagyta rögtön, s mint nem
tagadható, a parabolana asylumba hozta, a hol házasságok nem köttetnek.
Most ez által a hajadon feletti gyámi jog a rokonokra visszaesik s azok
szerződésüket a Sabinával fentarták. A Sabina visszafizeti Tatrangi
úrnak a letett összeget, s azzal Rozáli kisasszony ismét az ő védenczévé
válik. Erre statutumai jogosítják.

– Isten és emberi jog ellen kiáltó statutumok!

– Az más kérdés. Fődolog az, hogy érvényben vannak.

– De ha a leány nem akar oda menni.

– Rokonai kényszeríthetik gyámi hatalomnál fogva.

– De hisz ennek igen egyszerű ellenmérge van. Iratunk Tatrangi Dávidnak.
Rozáli tudja, hol lakik? jőjjön fel; esküdjék meg rögtön Rozálival, s ha
akarja, vigye őt magával; ha körülményei nem engedik, hagyja itt, míg
elviheti. Mint asszonyt csak nem fogja a törvény Rozálit a Sabinának
odaitélni.

– Igaz herczegnő. Ez egészen egyszerű dolog. Így fogunk tenni. Én irni
fogok Tatrangi Dávid úrnak, megirom neki a helyzetet s felhivom, hogy
rögtön siessen a fővárosba.

A jogtudornő azután, hogy buzgalmát ez ügyben tettleg is bebizonyítsa,
rögtön irt levelet Tatrangi Dávidnak, azt a herczegnő maga is elolvasta
és jónak találta; a jogtudornő ott előtte pecsételé le az iratot, ráirva
a czímzetet, s azt a levelet a herczegnő saját cselédje által küldé el a
postára.

Csak azt az egy hibát követte el a jogtudornő az egészben, hogy a
lakhelyet egyszerűen «Szent-Miklós»-nak irta, annálfogva az a levél
legelőször is elment Sziget-Szent-Miklósra, ott nem talált semmiféle
Tatrangi Dávidot; onnan elment Rába-Szent-Miklósra, onnan
Török-Szent-Miklósra, onnan Hegyköz-Sz.-Miklósra, onnan
Oláh-Szent-Miklósra, onnan Rácz-Nagy-Szent-Miklósra, onnan
Tisza-Szent-Miklósra, onnan Német-Nagy-Sz.-Miklósra, onnan felkerült
Somogy-Szent-Miklósra, megfordult Fehér-Szent-Miklóson, betekintett
Fertő-Szent-Miklósra s csak miután körülutazta Szent-Miklós barátságából
egész Magyarországot, akkor jutott valakinek eszébe a postán, hogy hát
ha Gyergyó-Szent-Miklóssal lehetne szerencsét próbálni? Az volt Tatrangi
utolsó postája.

És a herczegnő hasztalan várta, hogy Dávid jönni fog Rozáliért, vagy
legalább válaszol valamit. És azalatt a herczegnőt mindenféle peres
támadásokkal boszantották. Utoljára a herczegnő megharagudott; kiadta a
kapusnőjének a rendeletet, hogy semmiféle férfival szóba ne álljon
többé. Az el is kergette magát Dávidot, ki Rozáli felől nagy későre
magától tudakozódott. Dávid elutazott Amerikába s elvégre a sokat
utazott levél visszakerült küldőjéhez tizenhárom postabélyeggel ellátva,
s a hátára ráirva, hogy a czimzett elutazott Amerikába.

E szerint Rozálit azon egyszerű módon, hogy vőlegényével összeeskessék,
a Sabinától megmenteni nem lehetett.

Egyéb törvényes ellenszerek pedig azon idő alatt már meglehetősen ki
voltak merítve.

És a jogtudornő nem tévedésből tette azt az elhibázott czimzetet a
levélre, hanem szándékos kiszámításból.

Mazrur csak eszköz volt mások kezében, Rozáli nagy baja csak előkapott
alkalom. Hatalmasabb ellenségek avatkoztak itt be.

És a cselszövény maga Hermione Peleia személye ellen volt intézve. S
azonkívül egy nagy országos és világra szóló helyzet fordulatának titka
rejlett mögötte.

Egy napon azt mondá a herczegnő jogtudornőjének:

– Én ezt a leányt erőhatalommal sem engedem házamból kivitetni. Az én
házam kapuja szent. Az én házam zárda.

Erre a jogtudornő azt felelte a herczegnőnek:

– Csak ideiglenes fogadalmi menhely. Hogy zárdának elismertessék,
fölszentelt fejedelemnővel kellene birnia és törvényczikkelybe iktatva
lennie.


APOCATASTASIA.

Most egyidőre hagyjuk pihenni az anyagi harczok előkészületeit s vessünk
egy pillantást arra a még nagyobb harczra, mely a jövő századot a
lelkiek terén fogja felzavarni.

A mily óriási mértékben nőnek a materialismus vivmányai a találmányok, a
közlekedés, az ismeretterjesztés által, oly arányban támad az ellenhatás
a hitéhez ragaszkodó, a rajongásaiban boldog vagy boldogtalan
népkedélyben.

A hitkérdés épen olyan óriássá növekedik, mint a pénzkérdés, mint a
hatalomkérdés, s a versenyző oltárlángok épen olyan tűzzel fenyegetik a
czivilizált világot, mint a tűzaknák: csak hogy amazok felülről, ezek
alulról.

A nagy politikai forradalmak, országalakulások és államforma-változások
együtt jártak a positiv vallásformák idomulásaival. Olaszország
megszilárdulásával a nyugati latin egyház főnöksége egyszerű első
püspöki ranggá hanyatlott alá, s most már pápa-választáskor nem lesik a
világvárosban a «fumatát», az angyalvár bizonyos kéményeiből adott
füstjelt, mely a bibornokok együttlétét hirdeté, vagy a hiányzókat hivta
be. Most már elég az egyszerű többség jelenléte. Egyházi fejedelemség
nincs többé: szent Péter fillérei gyéren folynak be. S a «vajpénz», mely
egykor a vajas étel elengedéseért százezreket hozott be, most már csak
kegyes alamizsna. Három hajdani király helyén, kiknek egyikét a
«legkatholikusabb», másikát a «leghivebb», harmadikát a
«legkeresztyénebb» királynak hítták, köztársasági elnökök ülnek, a kik
felekezetnélküliek; s a negyedik, «az apostoli» király versenytárs
nélkül kapja évenkint a pápa által megszentelt kalapot s a
Lætare-Vasárnapon felszentelt «aranyrózsát»; de annak sem olyan szent a
keze az elfogadásához, mint őseié, a kiknek az a kiváltságuk volt, hogy
kezeiknek érintésével golyvásokat gyógyíthattak.

A hármas koronájú tiara, melynek hármas értelme volt: a harczoló, a
szenvedő és a diadalmaskodó egyház, csak a középsőt tartá meg
melléknevei közül, s másik értelme is a hármas koronának, mely szerint
övé az «ég», a «föld» és a «pokol» nagyon alászállt, az eget elvették
tőle a csillagászok, a földet a diplomaták s a poklot a geologok.

Megmaradt hatalma csupán a hagyományokban, és az emberi szivekben.

De ott is nagy a dissolutió.

Az emberi kedély positiv vallás után vágyik. Az embernek megfogható
Isten kell, a kihez ragaszkodjék. Az ember aztán, a hány, annyiféle; s
ebből következve, annyiféle alakot is ad az Istennek, a kihez
ragaszkodni óhajt; vagy a kivel ellenségeit ijeszteni akarja.

S most már nincs szent inquisitió, hogy a carochasüveggel el lehessen
nyomni minden újan keletkező schismát. Minden ember csinálhat új
vallást, ha nincs egyéb dolga.

Észak-Amerika szabad államai a legnagyobb tökélyre vitték e kérdésben a
sokféleséget. De még ezek elől is elragadja a pálmát a XX. századbeli
Magyarország.

Először azért, mert már eleitől fogva azon ország volt, a melyben a
legtöbbféle vallásfelekezet plántálta be magát; azután meg azért, hogy
egész Európa minden keresztyén államában eltörölték már a szerzeteket, s
a «Sollicitudoomniumecclesiarum» bulla daczára mindenünnen számüzték a
jezsuitákat; ez a sok egyházi rend aztán mind Magyarországra menekült,
hol a kormányt e tekintetben a quietismus vezette, s ez engedte
szabadon, hogy azok itt letelepüljenek, uradalmakat, házakat
vásároljanak, iskolákat alapítsanak. Mindezek tetejébe jöttek aztán az
ó- és uj-kornak mindenféle philosophia sectái; szabadkőmivesek,
protestans mukkerek, amerikai shakker-quakkerek, s bentámadott
nazárénusok (kiknek nem kell templom, csak biblia); a hajdani
szombatosok is fölébredtek, szemközt találkozva az
antisabbathiánusokkal, a kiknek meg nem kell se szombat, se vasárnap; ők
minden napot munkanapnak vallanak.

A magasabb körök képviselték az ultramontanismus regióját, azoknak a
befolyása alatt alakult az új Sanfedisták tábora, de az megint annyifelé
oszlott, a hányféle hazai vagy bevándorlott szerzet tagja egyik vagy
másik főuri családnál befészkelte magát. Az oratorium-barátok s a
Formária-apáczák igen nemes, magasztos czélú szerzetek voltak, tagjaik
művelt, erényes emberek, kik meg tudták egyeztetni a hazaszeretetet az
egyházi subordinatióval. Ezen kategóriába lehetett sorozni a rég időtől
megtelepült benczéseket, kegyesrendieket, irgalmasokat, præmontreieket,
cistercitákat s az ideiglenes fogadalommal alakuló Parabolana női
szerzetet s a Port Royal de Champs apáczákat. Hanem ezek mellett aztán
itt van a sok «Fréres ignorantes», a kik szerint minden világi tudomány
az ördög munkája; a «Paternianok», kik előtt csak két szentség van: a
nőtlenség meg a koldulás; a ki nem azt követi, az nem jut mennyországba.
Van egy különös szerzet: a Basiliánoké, a kiket fogadalmuk kötelez a
kézi munkára: azok csizmát, kabátot varrnak, asztalos-munkát készítenek;
a conventben mindenféle mühely van; pénzt birtokolni az egyeseknek nem
szabad, annálfogva nagyon olcsón dolgoznak, annálfogva a közönség nagyon
kap rajtuk, annálfogva a conventnek roppant pénz halmozódik a ládájába,
s mindezeknél fogva az iparos-világ, a kézmüvesek minden osztálya dühöng
ellenük.

A szabadelvübb magasabb köröket aztán a spiritismus tanai tartják
elfoglalva: ez a gazdag kereskedő- és üzércsaládok vallása. Ők az
«astrál-szellemek» közvetítése által nyerik a túlföldi revelatiókat,
miket Mózes idejében a villámok és égő csipkebokrok hirdettek. És az ő
«medium»-aik és tánczoló asztalaik ép oly «csalhatatlanok», mint a pápa.

Az okos emberek, a philosophok pedig meghasonlásban vannak a fölött,
hogy vajjon a «Præexistentianismus», vagy a «Creatianismus», s a
«Traducianismus» tanai vezetnek-e az üdvösségre? Az elsők szerint minden
emberi lélek egyszerre lett megalkotva a teremtés napján, s csak a test
születik hozzá később; az utóbbiak szerint egyszerre születik mind a
kettő.

A magyar alsó papság között el van terjedve a propaganda egy önálló
hungarican egyház megalakítására, melylyel egy szögletből kiinduló
divergentia a «német-katholikus»-ok ligája; egyik sem összezavarandó az
«ó-katholikus» felekezettel, mely elveti a csalhatatlan pápát. És
mindezen tanoknak külön templomaik vannak Magyarország fővárosában és
mindezeknek a hívei már a templomok keresztein hirdetik, hogy ők
különböző felfogás szerint magyarázzák az atyák irásait.

A methodisták tornya az Antal-keresztet viseli, mely T alakú.

A német-katholikusok tornyán az András-kereszt van, mely X alakban van
felállítva.

A patarénusok keresztje a publicus kereszt, mely Y-t képez.

Az ó-katholikusok fentarták a latin keresztet, mely rövidebb ágával áll
fölfelé ✝.

A hungaricánok azonban a Péter-kereszttel tüntetnek, mely a hosszabb
ágával mered fel ✝.

A görögök maradnak a ✚ jegyű kereszt mellett, melynek minden ága
egyforma hosszú.

A sanfedisták keresztje hármas, a legrövidebb ággal felül, ☨ különbséget
téve a roskolnik kereszt ellenében, melynek rövidebb ága alul van. A
jezsuiták nem képeznek külön sectát: azok mindenütt benn vannak.

Ezenkívül van a kálvinista kakas, az unitárius gömb és a török félhold,
a zsidó törvénytábla, s az uniált protestansok csillagos keresztje, mind
együtt Budapesten.

Hanem ez hát még csak Budapest.

Azonkívül van minden vidéknek saját hitfelekezete.

Holdmező-Vásárhelynek van saját prófétája; Szegednek, Somogynak
nazarénusai; Szerémben elterjedtek a skipetárok, a horvát nép között a
baptisták. Ausztria felől beszivárogtak az «ázsiai testvérek», a kik
kabbalistikus csodatételekkel szaporítják hívőik számát; Moldva felől
becsempészték magukat a manichæusok, kik egymást «signaculumaikról»
ismerik fel; Csehország felől a tót vidékeken elharapódzott az Adamiták
tana; sőt a román nép között még a «pabulatores» sectának is vannak
követői, kik csak önkényt termő erdei gyümölcscsel és ehető füvekkel
élnek; ezért «legelészők» a nevük; Olaszországtól pedig megkaptuk a
«barabbistákat», a kiknek tana: semmi királyt, semmi világi hatóságot el
nem ismerni. Németalföld elküldte a popelinitáit, kiknek nem kell hús; s
azoknak a válfajait Chazarokat, Petrobrusiánokat, kiknek nem kell
feleség. Maguk a míveltség zászlóvívői pedig irók, széplelkek, művészek,
tanaikban a carpocratianismust hirdetik: az élvet, a gyönyört, mint
földi czélt.

És ezek mind valamennyien egymás között s egyenkint valamennyi ellen
szünetlen harczban állanak.

A mult századok Klinkowströmjei, Savonarolái, Ábrahám a Santa-Clarái
végig utazzák az ország nagy városait, prédikálva, csodatéve.
Érkezésüket hirlapok, falragaszok hirdetik előre, mint valami nevezetes
vendégművészekét s a templomajtóban nem belépti, de kilépti díjt
vesznek.

A csodakutak, mikben szent képek látszanak meg, az égből esett kövek,
mikről isteni irás olvasható, mindennapi tüneményekké válnak.

Buchan Erzsi hulláját, ki 1802-ben halt meg, azt jósolva hogy 150 év
mulva fel fog támadni, egész 1952-ig tartogatták a hívők viasz között, s
csak akkor engedték eltemetni. S alig mulik el egy év, hogy valamelyik
országában a civilizált világnak megint egy Soutworth Johanna egy új
messiás világrahozásával fel ne lármázza a hitközönséget. Majd meg egy
thaumaturg, egy csodatevő tesz körútat az országban, a ki a szent
földről hozott vízzel mindenféle betegségeket meggyógyít; majd egy
bámulatos nő, a ki régi ficzamokat, szent Nikoméd segélyül hivásával
helyrerak. Patentirozott mérgezők járnak fényes nappal országszerte,
panaceák szinébe öltöztetett örökségi poraikat hirdetni in nomine
Domini, s nincs többé «Chambre Ardente», mely elé lehessen őket idézni.

Meglazult a társadalmi összefüggés a költészet, a szerelem maga, frivol
kötekedéssel vallásos formákba önti bolondságait, a könnyelmű nők házát
Madelonettek kolostorává szentelék fel; a magasabb rangú hölgyek, kik
szerelmi botlásaikat takargatják, a «theaterinnők» szent szövetségébe
avatják be magukat, mely elég vakmerő a szentlélek áldó befolyását a
nőkre általában kiterjeszteni.

A pápai Curia ugyan minden lehetőt és lehetetlent megkisért e zűrzavar
kiegyenlítésére.

Pozsonyban és Esztergomban folyton tart az «örök ima», melyet még VIII.
Kelemen decretált; egyik diaconus a másikat felváltva, az éjjel és
nappal minden órájában hangoztatja a hæreticusok elleni imádságot,
«Pacem» pénzek osztogattatnak a hívőknek, miket azok olvasóikra
felakaszszanak, s hasonló czélokra a magyar főurak és úrhölgyek
megszentelt talizmánokkal, stricheiákkal és teraphimokkal
ajándékoztatnak meg, míg in specie katonák és lovagok a magyar
Györgytallérok viselésével tétetnek golyó és kardvágásmentesekké,
viselik is azokat óralánczaikon. Az «incastraturák» ereklyéi minden
vasárnap felmutattatnak. Az «index librorum prohibitorum»-ba folytonosan
iratnak be az olvasástól eltiltott könyvek. Minden hamvazó szerdán
megujíttatik a minden tévelygőket megrettentő «comminátió», Septuagesima
vasárnapján megkezdetik a violaszín gyász, s végeztével kiosztatik az
«emlékkenyér». Nevezetes hirlapok segélyeztetnek péterfillérek útján a
jobb hitű nép összetartására. Karácsony napján olasz szokás szerint
minden háznál bemutattatik a «Bambino», a Krisztusbáb. S a pápa minden
évben egyszer husvét napján megjelenik a budapesti szent Árpád
templomban személyesen pontifikálni.

De mindez keveset használ már.

Meghiusult a syncretismus jóakaratú törekvése is, mely a sokfelé ágazó
vallási nézeteket egymással összhangzásba hozni megkisérlette.

Hasztalan volt a pápai curia engedékenysége, mely a vitás kérdéseket
száz számra «adiaphorá»-knak nyilatkoztatta, olyanoknak, a miket így
vagy úgy lehet hinni schismaticus szakadás nélkül.

Közbejött egy nevezetes fölfedezés.

A husvét maga, a melyen a pápa személyesen pontifikál, a változó ünnepek
közé tartozik.

A keresztyén hittudósok a hagyományban örökített holdelsötétülést vették
alapul, mely csak holdtöltekor jöhet létre, s így ezt nagypéntekre téve,
rendesen a tavaszelői első holdtölte utáni vasárnapot fogadták el husvét
vasárnapjának. Ezzel azt a czélt is remélték elérhetni, hogy a
keresztyén husvét a zsidó paskáhval ne essék egy napra. És így az
alexandriai időszámítás szerint a husvét martius 21. és april 18-ika
között váltakozott. Ezt a nicæai concilium is ekként fogadta el. Daczára
ez elővigyázatnak, még is megtörtént, hogy 1903-ban april 12-én,
1923-ban april 1-én és 1927-ben april 17-én a keresztyén husvét és a
zsidó paskah egy és ugyanazon napra estek. Ez sok boszuságot okozott.

A legutóbbi évben aztán egy hirhedett orientalista és archæolog a
stambuli szultáni könyvtárban kutatva, fölfedezte Gamaliel-nek, Szent
Pál tanítójának iratait, melyekben a megváltó contemporaneusa a
leghitelesebben megirja Krisztus halálának napját, világosan kitéve,
hogy ez a nap VIII. Idibus Martii, tehát mártius 7-ik napja volt. Ez
nagy zavart idézett elő ismét a hívők világában. Sokan azt állitották,
hogy Martius Idusa Sosigenes előtt a tél közepére, tehát január 15-ére
esett, épen két hónappal korábban. Mások betüszerinti értelemben
fogadták el a hagyományt, ismét mások apocryphnak nyilatkoztatták azt ki
s már most aztán mind a katholikus, mind a protestáns, mind az egyéb
varians keresztyén hitfelekezetek egyenkint megint háromféle nézetre
hasonlottak meg; a szerint, hogy az egyik január 10-én, a másik mártius
10-én, a harmadik a tavaszi újhold utáni vasárnapon tartá a husvét
napját. És valamennyien külön templomot építettek maguknak.

És a kétségek dolgában a protestansoknak sem volt kedvezőbb helyzete.
Náluk is meg volt a meghasonlás azon kérdés fölött, hogy vajjon minden
ember a mostani testében támad-e fel itélet napján, vagy épen csak a
bibliai szent «lus» csont marad meg minden emberből, s ahhoz alkotódik
hozzá az újra ébredő tulajdonos? A dunántuliak papjai másként
magyarázták a komjáthi kánonokat, mint a tiszántuliak; néhol
lutheránusok és kalvinisták uniáltak, másutt ugyanazon evangelikus
felekezet is kétfelé oszlott, mindnyájának nagy küzdelme volt a saját
nazarénusaival s együtt valamennyinek a szombatosokkal, monophysitákkal.

A zsidók is épen ily forrongásba kerültek. A Schulchan Aruch híve nem
követte az újítókat, s nála a tephillim, az imaszíjj még ma is
megkülönböztető jel, ő most is 248 szóból álló imádságát mondja fel, s
hogy a Thorát ott énekeljék, a hol a hagyomány rendeli, hogy a nők a
karzaton üljenek ezentul is, ne a földszinten, a végett ő is külön
templomot épít: ragaszkodik a Thalmud szavaihoz; beszéli sok helyütt
egymásközt a sajátszerű «Ladinó» jargont, s szombatnapon felköti az
egyik hívő házától a másikig áthúzott összekötő szabbath-zsinórt, a
hagyományos Airufot; s a szétszakadást ép oly kevéssé tudta náluk is
megorvosolni a Beth din Haggadol, a nagy Sanhedrin, s a Keneseth
Hagdoleh, a nagy Sinagoga, valamint a kormány által egybehívott
congressusok és a bölcs országos törvények, mint a hogy hasztalan
igyekezett kibékíteni a katholikusok és protestansok vallásküzdelmeit
minden œcumeni concilium, zsinat és enquéte bizottmány.

A beavatkozás csak keserübbé tette az ellenkezést.

De hát ez még mind igen szép volt: buzgalom és ellenbuzgalom; hit és
ellenhit. De egyszer aztán óriásra nőtt a közös ellenség: a «nemhit.»

Nem schisma az többé, mely külön hitet szakít; ez az indifferentismus,
mely nem hisz; sőt még azt sem tudja, hogy nem hisz.

A «Nihil» világa ez.

A mult századokban is létezett a Nihilismus fogalma, csakhogy akkor ez
azon tant jelenté, melyben az ember annyira el van merülve az istenség
bámulatában, hogy saját énjét «semmi»-nek tekinti. De most
megfordították a tant: a modern nihilismus szerint minden embernek csak
saját «énje» az imádat tárgya, minden egyéb: Isten, haza, embertárs,
család, szerető: az a «semmi.»

A XVIII. század végén a phrygiai süveg kormánya alatt Francziaország
élvezett ilyen állapotot, midőn a népakarat ünnepélyesen letette a
trónról magát az Úr Istent, s helyébe emelé az «Észt»-t, egy szép
tánczosnő, Aubry kisasszony által személyesítve; hanem a nihilismus tana
nem volt a francziának való, a kinek a kedélye dicsvágytól,
honimádástól, lovagiasságtól, emberszeretettől van átmelegedve.
Átköltözött a nihilismus oda, a hol legjobb termőföldére talált:
Oroszországba. A XIX-ik század társadalmi és politikai viszonyai,
szövetkezve az uralkodók szerencsétlen, egymásnak ellenmondó közjogi
kisérleteivel, kitörésre kényszeríték az elterjedt szövetséget. Akkor
tünt ki, hogy a társadalom minden osztálya saturálva volt már azzal. A
Nihil győzött.

Itt is egy asszony alakja magasult ki az óriási népmozgalomból,
névszerint Alexandra Petrovna: közönségesen «Sasza,» ki azzal kezdte meg
szerepét, hogy mikor a lázongó nép palotája előtt összegyült s férjével,
egy büszke herczeggel alkudozni kezdett, ő maga kiáltá le erkélyéről:
«le a bojárokkal!» a bas les aristocrates! s saját kezével nyitá fel a
kaput a souverain nép előtt, s mialatt a herczeget saját palotája
czímerére felakasztották, Sasza asszony, rövidre vágott hajjal,
férfiruhába öltözve, maga fogta kezébe a fáklyát tulajdon palotáját
felgyujtva vele. «Le a palotákkal!» És követték azt a többi paloták.

Most ott a Nihil uralkodik. Nem is nevezi magát Oroszországnak többé,
hanem «Nihil országának.» Nem hazája többé a panszlavismusnak, nem
fenyegeti Európát azzal, hogy «Kozákká» fogja tenni: csak «Semmi»-vé
akarja tenni. Nem fenyeget hódítással, nemzeti elnyomással, csak mind
annak az eltörlésével, a mi úr, a mi souverain, a mi hit, a mi magasság.

S még mielőtt átlépne a határon, már előtte jár az árnyéka.

A Nihilnek mindenütt van követője. A Nihil nagy Religio.

Csakhogy nem kell hinni, hogy a Nihilben már most megvan az egység, az
egyformaság. Nem: még a «Semmi» sem tökéletes. Még a Semminek is vannak
árnyalatai, még a Semmi vallásában is van schisma.

Az absurdumok igyekeznek egymást felülmulni. A képtelenségek szörnyei
szaporák.

A Párisból importált genialis, raffinált nihilismusnak az élvezetekkel
biztató, a könnyüvérrel mindent tagadó nihilismusnak már ellentétei is
akadtak a saját régiójában: a «positiv nihilismus» sectái.

«Positiv nihilismus!» Hisz ez paradoxon! És még sem az.

Némely sectának még csak a nevét hallják a Kárpátokon innen, s a név
jelentéséből találgatják, mi rejlik a Contradeisták, az Animalisták
tanaiban.

Többeknek a dogmáit már nagyjában ismerik is. A Kainiták tana ez: minden
a mi rossz, az a jó. A tízparancsolatban minden megfordítva értendő. Az
antimoralismus a vezető.

A «Kathairetes»-ek (skoptsik) tana azzal akarja a világi
boldogtalanságnak végét vetni, hogy az emberiség teljes kiirtását
indítványozza s kötelességévé teszi minden férfinak, hogy ezt kezdje el
önmagán, folytassa másokon, a rettenetes secta már a czárok idejében is
százezreket számlált s a szabaddá lett fanatismus őrjöngő hódításokat
tesz e tannal, mely egyszerre embertelen és istentelen!

És a Kárpátokon innen lakó nép látja ezeket a rémeket magára szakadni:
látja őket egyre nőni, a láthatárra emelkedni. Fenyegetik hitét és
vagyonát; hazáját és mennyországát; családját és férfiui értékét.

A félelem, a hitbuzgalom, a bizonytalanság érzete ekkor valamennyi
felekezetet egyesít egy közös vakhitben.

Ez a Chiliasmus…

A kétezredik év betelése közelg; már az utolsó század második fele foly.
Az igért második millennium itt lesz!

Az első millennium várása is felháborította a világot. S most a második
jön már. És a világ oda jutott, hogy az emberiség tovább fenmaradása
iránt el kellett vesztenie a hitét, ha csak az igért csoda el nem
következik.

Ez az «Apocatastasia.»

A Chiliasmus: az a hit, hogy a jelenvilágnak, úgy a hogy áll, el kell
pusztulnia, s a Messiás országának kell rá elkövetkeznie, élt már a régi
zsidóknál, gyökeret vert a keresztyének között; tudós theologusok egész
tudományt csináltak belőle: «eschatologia» czím alatt, s okadatolva
kiszámították annak mikor leendő bekövetkezését. A zsidók a 7000-edik
esztendőt a világ teremtése után, a keresztények Krisztus urunk
születése után a 100-ik, a 365-ik, aztán az 500-adik, majd az 1000-edik,
később az 1785-ik, s legkésőbb az 1879. évet határozva az Apocatastasia
napjául, mely az Antikrisztus uralmát megdönti. De hogy ekkor sem jött
el, végre mindenki megnyugodott abban, hogy a kétezredik év betelése
lesz az a várt korszak, a melyen túl Isten országa leszáll a földre, ez
lesz a világújrateremtés «szombatja». Még pedig az Irwingisták szerint
az ő «hét községükben» fog az megkezdődni, a mormonok szerint a Salt
Lake partjain, a Motanisták szerint Pepuzában, a székely szombatosok
szerint a Szent-Anna tava mellett; míg a zsidók és ó-katholikusok és a
protestansok közösen megegyeztek abban, hogy az Jeruzsálemben fog
legelébb földre szállni, általános boldogsággal; a midőn maga az ördög
is meg fog javulni és lesz belőle confráter; a midőn a föld munka nélkül
terem; az ember ingyen lakik jól; mindenki megifjul és megszépül; senki
meg nem hal és nem születik többé; és különösen bor lesz elég. Ez a
népszerű felfogás. A philosophok szellemibb térre vitték át a kérdést;
de azok is komolyan beszéltek róla, s a theosophia prófétái teleszórták
a világot mindenféle képtelen jóslatokkal.

És ilyen apocatastaticus nyavalyatörés rángatozásai mellett, ennyi
szerteszét huzó s mégis egy őrült közös czél felé rohanó vakhit ember
csordája közepett, kell a XX-ik század magyar államférfiainak hideg
bölcseséggel és meleg hazaszeretettel tanácskozni a fölött, hogyan
reformálják tanintézeteiket? hogyan küzdjenek meg a tanügy terén a
hagyományos nyomoruságokkal, mely a tanítót ismét a mensa ambulatoria
alamizsnafalatjaira szorította, a felekezeti féltékenységgel, a grapsa
vaskalapossággal, a diákos pennalismussal, a tudományok szamárhidjaival?
hogyan terjeszszenek felvilágosodást a nép között, hogy tartsák meg
nemzetüket a hazaszeretetben, hogy vezessék az ifju nemzedéket a magas
erények, a tudományos képzettség, a józan szorgalom útján?

De úgy legyen nyugtom a földben «akkor,» mint a hogy hiszem, hogy
1953-ban sem hagytak fel ez «emberi» munkával, mely közel jár az
«isteni» teremtés művéhez.

Az Isten megalkotta az embert, de az ember kiművelte az embert!… Egyszer
aztán azt mondta valaki, hogy «no ha olyan nagyon várjátok az
Apocatastasiát, hát jőjjön el az az Apocatastasia hamarább, mint vártok
rá!»

Az a valaki volt egy országgyülési képviselő; a neve Bárány Pál.

Ez az «Isten Báránya» beadott a képviselőháznak egy törvényjavaslatot,
melyet a kormány bizonyosan nem adott volna be.

Azonban a képviselőknek is van joguk törvényjavaslatokat tenni le a ház
asztalára.

Bárány Pál törvényjavaslatának czíme ez volt:

«Az egyházi szerzetek eltörléséről Magyarországon».

Vegyük hozzá, hogy ez időben Európa minden elűzött szerzete, barátja,
apáczája, jezsuitája ide, a protegált, az európai garantiáktól védett
semleges Magyarországra vonult össze, s akkor el fogjuk hinni, hogy ha e
javaslatból törvény lehet, mind a két házban megszavazva, király által
szentesítve, akkor bizony itt van a «hétfője» az Apocatastasia
nagyhetének.


EGY ORSZÁGGYÜLÉS A XX. SZÁZADBAN.

A parlamentarismus intézménye is megkövetelte a korszerű javitmányokat,
mik az országház technikai berendezésénél mindjárt szembetünnek.

A roppant kiterjedésű országház mind az alsó-, mind a felsőháznak helyet
ad; az alsóház gyűlésterme a két alsó, a felsőházé a két felső emeletet
foglalja el, a mellékszobák hozzákapcsolásával. A felsőház terme
felülről az üvegtetőn át kapja a világítást, az alatta levő alsóházi
terem azután, minthogy a világosság a felsőházon keresztül hozzá nem
hathat (hony soit, qui maly pense), sajátszerű világító készülékkel bir.
Ez a villanyfény, mely egy világoskék átlátszó petinet-laptól mérsékelve
egészen az égbolt kellemes világosságát terjeszti idelenn, a nélkül,
hogy, mint a gázvilágítás, egyuttal a hőséget is szaporítaná a teremben.
Télen a teremnek a falait melegítik át, s nyáron mesterséges jégkészítő
gépek vannak alkalmazva, mik a hőséget mérséklik; két vegytani készülék
pedig folytonosan működik a teremben, mik közül az egyik élenyt termel
elő s azt a teremben szétosztja, a másik pedig a teremben megszaporodott
szénenyt szürböli le s csinál a szónoklatok legéből sodavizet.

Az alsóház terme ekként van berendezve.

Ajtó sehol a termen nincs. Horizontalis bejárások nem léteznek. Minden
képviselő csupán verticalis úton jut a helyéhez. Egy sülyesztő gép emeli
fel, vagy szállítja le őket, egyszer saját tetszésük, másszor az elnök
kivánsága szerint. Ez utóbbi eset fordulván elő, a házszabályok
értelmében 1-ör: ha az elnök az ülést feloszlatja, a midőn egy
lábnyomásra egyszerre az egész képviselőtestület alászáll, 2-or: ha az
elnök szavazásra bocsátja a kérdést, a midőn is minden villanycsengetyüt
mozgásba hozva, a ház buffetjében, társalgó- és olvasó termeiben,
dolgozószobáiban, fürdőiben és alvótermeiben, concert-salonjában és téli
kertjében, üzletszobájában és dohányzójában mulató, dolgozó, tanuló,
étkező és szunnyadozó tisztelt képviselőket figyelmezteti, hogy kiki a
helyén teremjen, mert szavazás lesz, s akkor két percz mulva az elnök az
asztalán levő klaviaturán a távollevő képviselők billentyűit megnyomva,
azoknak a székei vagy megtelve, vagy üresen fölemelkednek. A ki nincs a
helyén, az többé nem jut a szavazáshoz. Szavazás után az üres székek
ismét visszasülyesztetnek.

Mivelhogy minden képviselői szék egyuttal időszámláló gép is, azok egy
óraművel vannak összekötve, mely legpontosabban kimutatja minden napról,
hogy melyik képviselő mennyi időt töltött a helyén? a hónap végén ez
óraszámra összeszámíttatik s a resultans óraszámra az összes
képviselőház havi dija felosztatik, a «neglecta pénzek» a szorgalmas
jelenlevők örömére fordulnak.

Tudniillik, hogy az ülés permanens. Éjjel-nappal szakadatlan foly.
Tizenkét elnök van. Mindegyik két óra hosszat præsideál. Hat elnök a
magyar szónoklatok számára, melyek reggeli 8 órától esti 8-ig tartanak,
a másik hat a német, tót, román, orosz, cyrill és latinbetüs délszláv
szónokok számára, ez utóbbiak képesitett külön gyorsirászati
osztályokkal. (Miután sem egy elnöktől, sem egy gyorsirótól nem lehet
azt kivánni, hogy az országban egyenjogusított nyelvek mindegyikét
tökéletesen értse.)

A tanácskozás rendje azután ez:

Félóra van adva minden szónoknak, a ki magát szónoklásra följegyeztette.
Rendkivüli esetekben joga van a háznak a napot negyed órákra is
felosztani. Ezek a félórák ki vannak tüzve s mind a szónok, mind a
hallgatóság pontosan tudhatja, mikor következik melyikre a sor? Félóra
alatt sok okos dolgot el lehet mondani. A ki hosszabbra eresztette
exposéeját, a végtagjainak kárbamenetelével tér meg; mivelhogy minden
szónok a szószékről beszélhet csak, s a mint feje felett az óra üt, az
utolsó kalapácsütésnél a szószék vele együtt lesülyed s odalenn már a
másik szónok lép fel rá, úgy jön fel.

Még azonfelül az az intézmény is behozatott, hogy minden szónok tartozik
megfizetni azt a költséget, a mibe szónoklatának nyomdai sokszorosítása
kerül, először az országgyülési naplóban, másodszor a hivatalos lapban.
Egy oldalnál kevesebb nem számíttatik. A ki közbeszól, fizet.

Ha pedig a nevezetesebb szónokok, kik a klubok vezérelőadói, pártjuk
megbizásából hosszabb beszédet akarnak tartani, aziránt több egyetértő
tag csoportosulásával kiegyezhetnek, s ezt az elnöknek bejelenthetik. Az
ilyen pártvezérek szónoklatainak nyomdai költségét a megbizó párt fizeti
meg. Ha sok tagból áll a párt, egyre kevés jut; hanem ha például csak
két tagból áll, akkor bizony egyszer az egyik fizet a másikért, másszor
a másik az egyikért. A ki pártmegbizás nélkül beszél, maga fizet.

Tudnivaló pedig, hogy a parlamentáris élet fejlődése nyomán a pártok is
nagyon megszaporodnak.

A két fő párt: az actio és transactio pártja számos klubbokra oszlik fel
ismét s azok először is, mint közjogi politikai klubbok a könnyebb
felismerhetés végett mind számokkal látták el magukat: mely számok
egyuttal igen szellemdus symbolisticával magának a pártnak politikai
hitvallását foglalják magukban.

Kezdjük a szélső jobbon.

«15-ös párt». A Nota Rakocziana esztendőjéről nevezve magát.
Legcsökönösebb absolutisták.

«96-os párt». Az előjogok és kiváltságok védelmezője mind az osztrákok,
mind a democraták ellen. Dátuma az 1796-iki alkotmány.

«67-es párt». Az 1867-iki alkotmány védői.

«1000-es párt». A katholikus conservativek, kik az 1000-ik évben
megkoronázott Szent István király alkotmányát vették fel számképen.

«72-es párt». A politikai indifferensek, kik fődolognak tartják az
ország anyagi előhaladását s mellékesnek minden közjogi vitát. Dátumokat
az 1872-iki iparos szövetség és reformpárt keletkeztéből vették át –
ismeretlen körülményű hagyományok nyomán.

«63-as párt». Erdélyi szászok és románok, kik ragaszkodnak az 1863-iki
octroyált alkotmányhoz: melynek külön Erdély kell Magyarország nélkül.

Ezután a «48-as párt», melynek magyar király kell, osztrák császár
nélkül.

Továbbá a «22-es párt», datálva az 1222-iki arany bullától, melynek
olyan király kell, a kinek mi parancsolunk,

végre a «49-es párt» – ezek republicánusok.

S ezek az arithmeticus titulaturák igen czélszerüek.

A reactionarius pártot senki sem nevezheti annak, mert ő azt mondja,
hogy ő csak «tizenötös». Az elszakadni akarót senki sem szidalmazhatja
hazaárulónak, mert ő csak «hatvanhármas» s a republicanust nem vonhatja
senki kérdőre felségellenes szándokokért, mert ő csak «49-es».

Hanem ezek csak politikai pártok. Vannak azután mindenféle klubok a
képviselőházban, a mik viszont összevissza minden pártárnyalatból
csoportosulnak; mikor érdekeik kerülnek szőnyegre, akkor a közös
ellenség ellen egyszerre összetömörülnek, külön táborokra oszlanak s
barátaik érdekét az ellenpártokban is előmozdítják.

Van iparos-szövetség, bankárconsortium, agrár-földbirtokosok, kereskedők
ligája.

Külön csoport a katonai és honvédi képviselőké. Erős phalanx a
hivatalviselő honatyáké.

Más zugban tanácskoznak a katholikus papi képviselők; másban a tanárok
és protestans lelkészek.

Végül vannak külön vidékeknek is összetartó klubjai, Erdély-,
Horvátország, a felvidék, a románság, a Királyföld méltán megkivánják,
hogy külön csoportosulást képezhessenek.

S legeslegvégül a társas élet megszokásai szerint külön tartanak össze a
képviselőház sportsmanei, gentryja filiszterei és tudósai.

Még ez sem elég.

A mint az országgyülés a mult század végén kimondta a nők
egyenjogusítását, azóta a pesti női klubok, in recognitionem juris
dominalis, minden országgyülésre megválasztatnak valahol egy nőt
képviselőnek, s az ott ül a jobb centrum első padjában.
Legszorgalmasabban jelenlevő, legtöbbször felszólaló, legtöbbet jegyző
tagja az országgyülésnek. Ez védi a női jogokat. Egynél többet azért nem
választatnak meg, nehogy ellent mondjanak egymásnak. Így legalább a női
részen el van kerülve az átkos pártszakadás.

Természetesen női gyorsirók és női reporterek is vannak már az
országgyülésen; de még mindig csak kivételképen, valamint női doktorok,
medicinæ et juris, sőt női tanárok és első folyamodású birák is. Ez mind
nem eléggé megtisztult fogalom még. Kell rá az utolsó ötven év a régi
rossz világból, hogy egészen megüllepedjék. A nőegyenjogosítás még csak
must; édes, de nem iszszuk, míg kétszer le nem lesz fejtve.

Az ekkép alakított képviselőháznak természetesen a tanácskozmánya is
egészen más képet mutat, mint az eddig megszokottak.

Nincs többé gyülés megkezdése és feloszlatása, kivéve a zajos
jeleneteknél, midőn az elnök felfüggeszti az ülést. A napirend hetenkint
egyszer állapíttatik meg egész hétre. Ez a vasárnapi ülés feladata.

A jövő-menő képviselők a szónokot nem háborgathatják, mert helyéről csak
lefelé mehet el minden ember s nem kószálhat a padok között. Ki a
másiknak izenni akar, ott az iróeszköz az asztalán, levele kézről-kézre
adatik. Ez által sok időfogyasztó zaj mellőzve van.

Ha a gyülés tűzbe jön, egyetlen jeladás az elnök inclangoriuma által
elég a lármát elnémítani; mert ha nem elég, akkor a másik perczben már
az elnök a padozat alá ereszti le a lármázókat. Inkább megfogadják a
figyelmeztetést.

Minden képviselő feje fölött van egy csengetyü, Reaumur porcellánból,
mely villanyösszeköttetésben áll az elnöki székkel: felhivások,
megintések e csengetyü által közöltetnek. S hogy a pártárnyalatok
figyelembe vétessenek, a csengetyük hangjai egy egész octava
hanglépcsőjén mennek végig. A magas «C» a szélső bal, a mély «C» a
szélső jobb. Ha muzsikális az elnök, egy szerény népdalt el is játszhat
a carillonon.

Viszont minden képviselő asztalától az elnöki emelvényig egy másik
villanyközlekedés áll fenn; mely által a magát szólásra feljegyeztetni
kivánó a jegyzőket figyelmezteti. Egy gomb megnyomására a jegyzői székek
feletti fekete táblán az illető képviselő neve jelenik meg transparent
betükben, s egy tamtam ütés ád jelt.

Ugyanezen készülék szolgál a szavazásoknál. Minden kérdés névszerinti
szavazással döntetik el, s a hajdan annyi időt pusztító szavazás most öt
percz alatt megy végbe. Első percz: elnök fölteszi a kérdést, a kik
elfogadják a javaslatot, szavazzanak igennel. Ekkor az elfogadók
megnyomják villanygépeik gombjait s neveik előállnak a ház falán magasra
emelt táblán. Második percz: a gyorsirók leirják a neveket. Harmadik
percz: a leirt nevek eltünnek, szavaznak a megtagadók. A nemre szavazók
nevei tünnek elő. Negyedik percz a gyorsiróké. Ötödik percz: jegyzők
felolvassák a számokat, elnök kimondja a többséget. Tévedés, rosszul
hallott szavazat, kimaradt név nem fordulhat elő.

Ezen rendezés mellett az országgyülés, daczára a megszaporodott
teendőknek, nem tart tovább a négy téli hónapnál. A legkeményebb
budgetvita véget ér három nap alatt. Az országgyülés egyedül
törvényhozási czélokra van berendezve, s minden hajdani regényes
szinezetétől megfosztva.

S még két tényező járul hozzá, hogy minden poesist letörüljön a
képviselőház üléseiről. Egyik az optica, másik az acustica.

A felülről világító villany-fény úgy van alkalmazva, hogy a képviselőket
teljes világításba helyezi, ellenben a karzatokat mély homályban hagyja,
úgy, hogy a képviselő soha sem tudja, hogy ki hallgatja őt a karzaton?
De hiába is hallgatja akárki, mert nem hallhat a beszédéből semmit; a
terem acusticai berendezése szerint a szónokot csak lenn hallják meg,
fenn a karzaton csak azt látják, hogy a szája tátog, a keze billeg s a
szemöldöke rángatózik.

Ezért azután nincsenek is többé azok a ragyogó szónoklatok mint hajdan.
A vitatkozást elébb a klubokban végzik el, s a teremben már csak a
klubok határozatainak védelmére kiküldött szónokok beszélnek.
Kérvényeknek csak a czímei, interpellátióknak csak a kérdő pontjai
olvastatnak fel.

A képviselőházban a saját székében minden képviselő folytathatja a
hivatásával együtt járó polgári munkáját. A kereskedő készítheti
számláit, a festő rajzolhat, az iró szaporíthatja a betüket, csak olyan
foglalkozást nem szabad űzni, mely a szomszédokat zavarná, és aludni sem
szabad.

Ellenben tetszés szerint mulathat mindenki a termen kívül a mulatságra
és társalgásra szánt helyiségekben, s nem egyszer megesik, hogy a fontos
kérdések fölötti szavazások alkalmával egynémely cselszövő az országház
melléktermeiben érdekes hang- és énekversenyeket rendez, s ezekkel az
ellenpárt szavazóit ravaszul visszatartóztatja. Ez meg van engedve.

A buffetben minden párt találkozik. A Hébék szépek és fiatalok.
Feleséges képviselők a legszorgalmasabb országház-látogatók. Minden adag
sonka és pogácsa mellé egy górcső is adatik, melyen át a képviselő
megvizsgálhatja, hogy nincs-e a sonkában trichin, vagy a pogácsában
zeidium? (E nélkül egyik párt könnyen megmérgezhetné a másikat.)
Ugyanazon górcső alatt mindenki megvizsgálhatja a bankjegyet, melyet
kapott, vagy visszakapott, ha nem hamis-e? Miután, hogy ez időben az
államjegyeket kukoriczapapirosra nyomtatják, melyet az állami gyáron
kívül másnak nem szabad gyártani; ez azonban nagyon hasonlít a
bámbuszpapiroshoz, s azon tömérdek hamisítvány forog közkézen, a górcső
pedig elevenen kitünteti a különbséget a kukoricza és a bámbusz sejtjei
között.

Mindezekből megtanultuk azt, hogy a XX-ik században képviselőnek lenni
nagyon mulatságos dolog – a termen kívül; – nagyon egyhangú és prózai
azonban a termen belül.

A felsőháznál azonban ez mind másképen van.

Annak a tagjai még mindig kardosan és díszruhásan jelennek meg; ott még
fényes szónoklatokat tartanak műnyelven, klasszikus kidolgozásban; ott
még édes pillantásokat váltanak a karzati szépségekkel; ott még
rangfokozat szerint ülnek osztályozott karszékekben; az elnök megnyitja
és bezárja az ülést, s a szavazásnál mindenki fejenként felhivatva,
mondja ki helyéről fölállván, az igent, vagy nemet.

Az eddig elmondottak összevetéséből meg lehet itélni, minő óriási
parlamenti harcz lehetett az, mely a Bárány által benyujtott
törvényjavaslat fölött egész hónapot igénybe vett már.

Ez a Bárány egy huszonnyolcz éves ifju volt; ki legifjabb korában a
földet körülhajókázta, még pedig az északi tengernél elkezdve a
Franklin-öblön, a Behringszoroson át, le a Magellán átjárójáig a déli
poláris tengeren keresztül; a tapasztalatban és tudásban gazdag,
vagyonos és vállalkozó, szerencsés és deli.

Őt tartják a szabadelvü cselekvő párt vezérének.

Az általa benyujtott törvényjavaslat a szerzetek eltörléséről ezen egész
hónap alatt számos peripetiákon ment keresztül.

Nagy mesterség volt a pártokat úgy csoportosítani, hogy ez
elfogadtassék. Mivel hogy minden pártban voltak, kik azt ellenezték, a
kik féltek tőle s nem akartak felelősök lenni a következményeiért, s az
ellenfél is minden furfangját elővette, hogy a törvényjavaslat
megbuktatására hatalmas ellencoalitiót hozzon létre.

Egyszer az ó-conservativek egyesültek közjogi ellenségeikkel, a
dél-szlávokkal, a szerzetek védelmére. Alig sikerült azt a ligát
szétrobbantani, már meg a bankárconsortium lett megnyerve az
ultramontanoknak, kiket a katonai párt is követett.

A vita folyama alatt az indítványozó párt szónokaihoz egyremásra jöttek
a küldöttségek választó kerületeikből, nagy fenyegetőzésekkel, hogy soha
sem fogják őket megválasztani többé, ha a javaslat mellett szavaznak. S
záporként omlott a kérvény a képviselőház asztalára, ezernyi
aláirásokkal, a zárdák eltörlése ellen.

Egyes képviselők minden uton módon körülhálóztattak: egyik szerelmes
volt egy leányba, annak az apja kikötötte, hogy leendő veje a
törvényjavaslat ellen szavazzon; másiknak adósságai voltak, annak a
váltóit összevásárolták s fenyegetőztek, hogy csőd alá helyezik, ha a
szerzetek ellen szavaz; harmadiknak a feleségét bolygatták fel, hogy a
férjét sírja agyon. Negyediket párbajra hivták, belekötelőzködve.
Ötödiket az orvosával vétették rá, hogy egészsége helyreállítása végett
utazzék el Egyptomba. Hatodiknak jó bérletet igértek, ha mandátumáról
lemond. Hetediknek sajtópert akasztottak a nyakába s becsukatták. A
fiatalját meghivták az előkelő grófi házakhoz estélyekre, s adtak nekik
alkalmat a bálkirálynékba beleszeretni. Mind valamennyit gyanusították
communisticus, saintsimonisticus törekvésekkel; elhiresztelték róluk,
hogy rablás, szentségtörés, istentelenség, a mire törekszenek s
fenyegették őket a király, a dynastia, az Isten és a nép haragjával.
Beverették az ablakaikat, felmondatták a kölcsöneiket, kizárták őket a
társaságból.

Mind ez nem ártott meg nekik. Többségük volt az alsóházban.

Ekkor más furfanghoz nyultak. Feluszíták a szélső tulzó elemeket, hogy
azok hajtsák túl az indítványt, olyan térre hajszolva azt, a hol aztán
meg kell buknia.

Ez nem sikerült.

Bárány pártja oly ügyesen formulázta s oly gyakorlati térre állította
indítványát, hogy a míg az egyfelől a hierarchiára mért egy nagy
csapást, másfelől a kivivandó sikert egészen az autonom egyház részére
biztosítá. Egyszerre támadó és védő volt a helyzete. Támadott a
jezsuitismus ellen s védett a nihilismus ellen. (Mi különbség a kettő
között? Az, hogy a jezsuita az álczázott nihilista, s a nihilista az
álczátlan jezsuita.)

Tíz módosítvány tartóztatta fel egymás után a törvényjavaslatot.

A tizedik kisérlet után győzött Bárány indítványa a ház
két-harmadrésznyi többségével! – De hátra még a felsőház!!

Érdekes ülések most már csak a felsőházban vannak.

A képviselők még a klubokban elvégzik a véleménycserét, s a kültermekben
a párt-cselszövényeket, alkudozást; benn a teremben már csak az ott künn
megállapított vélemények adatnak elő, lehető szárazan. Tele ház előtt
ritkán beszél már valaki, s a jelenlevők is, kik helyeiken ülnek, valami
mással foglalkoznak, irnak, vagy olvasnak, míg a szónok beszél. Csak az
eredmény a főkérdés: Kié a többség? Azt is egy nappal előbb tudja már
minden ember; mert a klubbok próbaszavazást tartottak.

Hanem a felsőház! Ah, az most a szónokok Wartburgja! Itt élvezhetők még
a hajdankor szellemi tornái, ragyogó szónoklatok, patheticus
philippikák, homileticai, oratoriai és dialecticai remekművek: itt
történik még meg, hogy egy lángoló szónoklat magával ragadja a gyulékony
keblüeket; itt maradt még meg a hajdankori országgyülések romanticája.

Maga a külső alakja is megfelel az ünnepélyes szinezetnek.

A főpapi öltönyök: a bibor mozzeta, az aranyos virágos szövetű
paramentek, a selyem casulák, vegyülve a tábornokok fényes
egyenruháival, a megyék küldötteinek s a születési aristocratia
tagjainak díszköntöseivel, megható ellentétet képeznek a
tudóstársaságok, főiskolák, egyetemek, bevett vallásu egyházkerületek
egyszerű fekete díszruhás képviselőivel.

S a hol ennyi egyházi szónok, tanár, megyei celebritás van egy
csoportban, kiknek mind hivatása, müvészete, szenvedélye a szónoklat,
hogy maradna ott el a ragyogó rhetorikai harcz? melyet azonfölül nem is
korlátoznak a plebejusok számára feltalált s mechanice végrehajtható
házszabályok, sem más oly törvények, miknek a fakó halandók alá vannak
vetve. A «felkent» szónok, fején a szent chrysmával, szabadon
megbirálhat, lemennydöröghet, elitélhet, excommunicálhat mindenkit, a
fölséges koronás királytól elkezdve a fölséges mezitlábos népig, és
azért őt még csak rendre utasítani sem szabad. Hol pap, katona, főnemes
és tudós vitatkoznak együtt, ott még csak személyes elégtételvevésről
sem lehet szó. Tehát itt korlátlan szólásszabadság uralkodik, a szabadon
eresztett szenvedély egész teljes fegyverzetében.

Az volt a «nagy hét!» Mikor az alsóház által elfogadott
törvényjavaslatot a felsőház előtt megvitatták.

A törvényjavaslat készítőjének nagy gondja volt rá, hogy az ne álljon
egynél több paragraphusból, mely így szól:

«Magyarországon minden egyházi rendek, szerzetek, kolostorok
eltöröltetnek, vagyonaik az illető hitfelekezetek autonom
képviseletének, egyházi és nevelési czélokra átadatnak; az eltörölt
szerzetek tagjai holtig elláttatnak, s tehetségeikhez képest alkalmazást
nyernek. Jelen törvény végrehajtásával a belügyminister bizatik meg.»

Az egyetlenegy §-ból álló törvényt nem lehetett agyon szónokolni:
kihuzva az időt a tárgyalással.

De hét napon keresztül tartott a fényes szellemi harcz a felsőházban,
melynek karzatai e napokon folyvást tömve voltak az előkelő világ
celebritásaival. Messze országokból: Franczia-, Olasz-, Angolországból,
Némethonból és spanyol földről érkeztek a pro et contra védelmezői,
kiknek jelenléte, a karzatokon kölcsönzött eszméi, tanácsadásai, sőt még
anyagi subsidiumai is a harczot nagy mérvüvé tenni segítettek.

Nem lehet feladatom e szónoklati tűzjátékot leirni. Ahhoz annyiféle
talentumot kellene egyesíteni magamban, a hányfélét az abban résztvett
nyolczvanhat szónok egyenkint közbámulatra bocsátott; elég legyen, mint
historicumot feljegyeznem, hogy ahhoz hasonló parlamenti versenyt még
Magyarországon sem láttak soha. Mind a két párt tűzbe vitte
leghatalmasabb ütegeit, s mindkét tábor, ember-ember ellen harczolt
halálmegvetéssel, hét napon és hét éjszakán keresztül.

Ekkor ki volt merítve a tárgy, az egész szónoklati arzenál a utolsó
töltényig kilőve; hátra volt csak a nagy szavazás.

Közbe jött egy kettős ünnep: egy vasárnap, meg egy változó ünnep. S
ünnepnapon a főrendek nem üléseznek.

Ez a két nap volt aztán a crisis két nehéz napja.

Hja! Ha ez a törvényjavaslat a mult században kerül napi rendre, akkor
igen könnyű halála lesz vala. A felső ház négyszáz született és
kinevezett tagja közül megjelen az ülésben negyven, azok közűl húsz
főpap, tíz ultramontán főúr, nyolcz főispán és azok azt a két reformer
fiatal grófot, a kik szót mernek emelni az összes ellen, agyon
szavazzák, azzal a törvényjavaslat visszaküldetik az alsóháznak s azzal
el van temetve szépen.

Ámde most már az arányok nagyon meg vannak változtatva. A felsőház
hajdani törzse, a született főnemesség maga két táborra oszlott s a
szabadkőmüvesek és protestánsok száma egyensúlyozza az ultramontánokét.
A másik nagy jutalék, a főpapi ülnökök phalanxa megfelelő figyelő
hadtestet kapott a többi bevett vallások püspökeiben és főfelügyelőiben,
a tanodák küldötteiben, a kik a dolog természeténél fogva a nevelésügy
függetlenítését az egyháztól óhajtják. Ezeknek egymást capacitálni
akarni bohóság, megijeszteni vakmerőség, megvásárolni lehetetlenség
volna. Maradnak a vegyes elementumok: a király által pair-tolonczozás
útján a felsőházba küldött fő katonatisztek, tudósok, azután a megyéknek
egy-egy választott követe. – Ezek között lehet a két ellentábornak
híveket toborzani.

S a toborzás nagy mérveket öltött.

Legelőször is magában a miniszteriumban megvolt a nagy elvi ellentét. A
cultusminiszter tüzes ellenfele volt a törvényjavaslatnak, s vele
tartott az igazságügyminiszter, ki a jogi elméletek szempontjából fogta
fel a kérdést, és a király melletti miniszter, ki főfő ultramontán vezér
volt, azután a hadügyminiszter, kit a felesége dirigált, s ki nem félt
semmitől, de az ördögtől nagyon; aztán meg a külügyminiszter, a kinek
fázott a háta attól a gondolattól, hogy ha Magyarországról kiűzetnek a
mindenféle szent titulusok alatt idetelepűlt jezsuiták, akkor egyszerre
vége van a protectionált állami létnek, a mi olyan kényelmes dolog egy
külügyminiszterre nézve, s kezdődik a saját lábon állás; a hova ember
kell a gátra! – Ellenben pártolója volt a szerzetek eltörlésének
legelőször is a pénzügyminiszter, a ki a budgetet öt-hat millióval látta
ez által megkönnyebbülni, azután a belügyminiszter, kinek hatalma
öregbedett és két keze felszabadult ez által; továbbá a honvédelmi
miniszter, a ki különben is menkőgyerek volt s a hadügyminiszterrel
szeretett ellenvéleményen lenni. A közlekedési miniszter, mint illik,
semleges maradt, s a kereskedelmi miniszter, mint illik, csak szűr alatt
dolgozott.

A pénzügyminiszter tehát elővette a megyei követeket, megijesztgette
őket, hogy ha a törvényjavaslat ellen szavaznak, ő a jövő évi budgetben
a megyei költségvetést kegyetlenül megnyirbálja s a reductiót a megyei
felsőházi követek átalányának megszüntetésével fogja megkezdeni. Ez
sokakat megszeppentett.

A belügyminiszter viszont a főispánokra riasztott rá, hogy a ki most a
törvényjavaslat mellett nem szavaz, annak nyolcz hónapon át nem lesz
szabad a megyéjét elhagyni.

A nagy pénzintézetek igazgatói (szintén pairek) eleve figyelmeztetve
lőnek, hogy a pénzügyminiszterium ohajtja e törvény keresztülvitelét és
erős boszuálló lesz azokon, a kik ellene szavaznak.

De másrészről az ellentábor sokkal nagyobb pénzerővel rendelkezett, mint
maga a pénzügyminiszter. Kezében volt a «cassa nemonis», a jezsuiták
mesés pénztára, a refugiék kincshalmaza, s a leggazdagabb császári
herczegek magánvagyona. Ez a finance-világ magaslatait is
megreszketteté.

Maga az itélő arkangyal is azt mérte most a serpenyőben, hogy «hausse»-e
vagy «baisse»?

A hadügyminiszter ráparancsolt a főtiszti pairekre, hogy «nem»-re
szavazzanak s a ki nem akar szót fogadni, azt elküldé egy hétre az
ezredéhez; míg viszont a honvédelmi miniszter valamennyi liberalis
mágnás ifjúnak, ki mint tiszt szolgált a honvédségnél, szabadságot adott
erre az időre, hogy hazajöhessen a szavazásra; ellenkezőleg az olyan
mágnás ifjakat, kik az ultrámontánokkal tartottak, elküldte
hadgyakorlatra. Azokat azután a rokonaik kényszeríték, hogy mondjanak le
tiszti rangjaikról inkább, s így maradjanak itthon.

És a szavazattal biró királyi család herczegei maguk is felében igennel,
felében nemmel készültek szavazni.

A két ünnepnapon tehát tetőpontra hágott az izgalom.

Mind a két párt lótott, futott, toborzani, összeszedni az erőket; távol
falvakból szekereztettek fel egy-egy rég elfeledt szegény grófot, bárót,
a kinek joga volt szavazni, de pénze nem volt feljönni, felkeresték a
fővárosi lebujokat, hogy onnan is kikaparjanak egy-egy elrongyolt
hidalgót, kit már rég nem akar senki meglátni, azt a szavazás napjára
kimosdatták, kiújruházták, kijózanították s gondos őrizet alatt
tartották.

És így a második ünnep estéjén, mikor összeállították a pártok a
statistikájukat, úgy mutatkozott, hogy a 456 tagból álló felsőháznak, ha
minden tagja szavazni fog, akkor az ultramontánok hét azaz hét
szavazattal maradnak többségben.

Aggodalomgerjesztő hetes szám!

A hét magyar vezérnek, a hét égi planétának, a hét görög bölcsnek; de
egyúttal a hét fő bűnnek s a «hét bolond szüzeknek» is a száma.

Milyen nehéz ez ominosus számban megbízni!

Meg is kisértett az ultramontán párt az utolsó estén még egy hatalmas
fordulatot, mely győzelmét fényessé tegye. A király melletti miniszter
egy lajstromot nyujtott be ő felségének, mely huszonöt olyan nevet
tartalmazott, a mik igen jó hangzásuak in partibus valdefidelium, hogy
azokat ő felsége pairetolonczozás útján sorozza a felsőház tagjai közé.
Így azok még másnap szavazhattak volna. Azonban ő felsége igen bölcsen
azt válaszolá a miniszterének, hogy a pairetolonczozás által a király
közvetlenül részt venne a törvényhozás első tényezőjének működésében s
ez nem volna tőle sem igazságos, sem logicus cselekedet, miután neki,
mint a törvényhozás másik tényezőjének, úgy is hatalmában áll a törvényt
szentesíteni, vagy vetójával záppá tenni.

A nagy nap előestéjén a szokottnál is nagyobb izgalom volt a
jockey-clubb termeiben, mely az ultramontán főurak gyüldéje volt,
ellentétben a nemzeti casinóval, hol a liberalis főurak
encannaillirozzák magukat a lateinerekkel. Szó sem volt whisztről, vagy
l’hombreről; minden asztalnál a nagy előkészületekről tanakodtak.

Ez izgalom közepett lepte meg a klubbot a késő este érkező Zurdoki Leo
gróf azzal a végzetes rémhirrel, hogy nagybátyja Zurdoki Ambrus gróf
haldoklik.

Zurdoki Ambrus gróf egy negyedrész milliót jövedelmező senioratus
hitbizományos birtokosa volt, a halála után a senioratus mindjárt Leo
grófra volt szállandó: mely körülménynek méltánylása után mindenki
teljes elismeréssel adózhat Leo gróf szinészi talentumának, midőn őt
elsápadt arczczal, könyező szemekkel, fajdalomtól el-elcsukló hanggal
látja és hallja a szörnyű hír közzétételekor. «Nagybátyám a halál révén!
Talán reggelt sem ér?»

E rémhír egyszerre elzsibbaszta mindenkit. Zurdoki Ambrus gróf a vezére,
a feje az ultramontán pártnak; egy ember, ki erős hitből, meggyőződésből
szól és tesz. Hitbuzgósága mellett, mely őt a liberalisok félelmes
kalapácsává tette, egy tiszta lelkű hazafi, ki áldozatkészségével minden
közügyben elől ragyog. Vallási ügyekben fanatikus, de állami ügyekben
magaslátkörű szellem; – ész, tudomány, jó szív és nemesen felhasznált
gazdagság egyesülve nála; tisztelet tárgya az ellenfél előtt is. És ez
most haldoklik!

Öreg volt már és beteges. A hét napos vitát ő is végig ülte a házban;
annak minden szenvedélyes phasiait átélvezve és szenvedve. Ez nagyon
megviselé az idegeket. Végül egy indulatteljes philippicát tartott a
liberalisok ellen, melyet kétszer félbe kellett szakítania, s melynek
végeztével úgy vitték őt karon emelve ki a házból. Otthon bekövetkezett,
a mitől tisztelői rettegtek: a visszatérő hæmoptoë.

Ez nagy csapás! mondá mindenki. Ha a holnapi ülésben ő nem lehetne ott,
megszokott helyén, prófétai lelkes tekintével hivei táborát lelkesíteni!

A club tagjai ezer kérdéssel ostromolták a hirt hozó Leo grófot.

«Minő a diagnosis?» – «Hæomoptoë van-e jelen, vagy pneumorrhagia, vagy
csak tracheorrhagia?» – «Mit mondanak az orvosok?» – «Ejh, mit tudnak az
itteni orvosok? Táviratozni kell Bécsbe rögtön! – A király főorvosát
kell hivatni.» – «Az nem tud semmit, hisz a király soha sem beteg.» –
«Nem kell semmi orvos; soror Antoinettet kell hivatni az Ursula
testvérektől, az csodákat tud tenni ily betegeknél.» – «Nekem van egy
biztos szerem, mely nálam mindig használ: a digitális mellszörp!» – «Az
enyim jobb; a ferrum sesquichloratum.» – «Legjobb az anakahuit!»

«Az a főkérdés, szólt végre egy kiváló hang, egy kiváló termetű főúr
ajkáról; hogy vajjon aneurisma felpattanásból ered-e a baj? mert attól
függ, hogy a gróf megjelenhet-e a holnapi szavazáson az országházban
vagy sem? Ez a fő dolog!»

Rögtön következett egy folytatólagos indítvány: «futtatni kell a
főpréposthoz, a főalmosenierhez, táviratozni kell primásnak;
harangoztassanak be rögtön, nyittassák meg a templomokat, immádkozzanak
a hívek azért, hogy Zurdoki Ambrus gróf meg ne haljon, ott lehessen a
holnapi ülésben.»

– («Hohó! Még visszaimádkozzák!» mondá magában Leo gróf, alapos
megszeppenéssel.)

– Uraim! Arról tegyünk le; szólt aztán kegyeletteljes hangon, hogy
szegény jó bátyámat holnap a gyülésbe felvihessük; mert azt mi, a
családtagok, kiknek az ő élete oly becses, semmi esetre meg nem fogjuk
engedni. Ez az ő halála volna.

Bámulattal fogadta mindenki e nyilatkozatot. Ez nagyon nemes
gondolkozásmód Leo gróftól.

– Inkább tanakodjunk azon uraim, hogy az ekként elveszítendő szavazatot
fényes tromffal üssük helyre. Bátyám hiányzani fog; mert én nem engedem,
hogy biztos halálba menjen; de szavamat adom, hogy még ez éjjel keresek
magamnak egy szavazót az ellenpártból, a kit összevagdalok.

Ez a szó lelkesített.

«És én megveszek egyet!» kiáltá egy másik úr.

«Én pedig becsukatok egyet!» szólt egy harmadik gentleman.

S ha meggondoljuk, hogy Leo gróf kiszolgált dzsidás tiszt, bajvívó; – a
második úr gazdag bankár, ki sok nemes ifju úr gyöngéit ismeri; a
harmadik úr pedig a főváros főkapitánya: épen nem fogunk rajta
csodálkozni, ha éjfél után két órakor azzal a hírrel halljuk visszatérni
a clubba mint a három urat, hogy a mit igért azt be is váltotta. Leo
gróf csakugyan kapott valamelyik vendéglőben egy fiatal mágnás honvéd
tisztet, a hibe belekössön, azzal rögtön lámpafénynél meg is verekedett,
azt úgy megvagdalta, hogy holnap nem mehet a gyülésbe. A bankár
capacitált egy másik urat negyvenezer forint értékű váltóinak
visszaadásával; a főkapitány pedig razziát intézett a főváros valamennyi
tiltott játékbarlangjai ellen, az azokban résztvevőket mint
összefogatta. Nagy csoda lett volna ha legalább egy felsőházi szavazót
is oda ne markolt volna közéjük, behunyt szemmel. Markolt biz az többet
is, de azok véletlenül jobboldali szavazatok voltak; azokat rögtön
szabadon bocsátattá: az egyetlen baloldalira majd csak holnap délelőtt
kerül a sor – tárgyhalmaz miatt.

Tehát hármat egyért.

Ámde az az egy sem fog elmaradni!

Zurdoki Ambrus gróf valóban halála küszöbén áll már, minden mozdulat,
minden erős szó, sőt minden indulat sietteti halálát. De ő azért nem
engedi magát visszatartóztatni.

Beszélni nem tud már, csak egy irónnal kezében jegyzi fel parancsait egy
pergament lapra s azzal tudatja környezetével akaratát.

«El fogok menni a gyülésbe… Ha meghalok ott, jó helyt halok meg… Nyolcz
ősöm vérzett el a csatatéren, én is a csatatéren vérezzem el…»

Reggel hét órakor a nagyprépost ellátta őt a halotti szentségekkel,
ráadva az utolsó kenetet; s a szent sakramentummal testén, öltözteté fel
magát az ősfogalmak nemes harczosa s egy tiltó kézmozdulattal
elhallgattatva minden ellenmondást, hordszékébe helyezteté magát; úgy
szállították fel az országházba, úgy vitték fel a gyűlésterembe,
odaültetve őt szokott helyére; egy élő szobrot, egy halottat, kinek csak
nagy szemei és nagy szive élnek még, s csak egy utolsó szava van még;
csak annyi életereje, hogy e szót kimondja: «nem!»

E haldokló hős kisérteties alakja, midőn megjelent ott a gyűlésteremben,
mély borzadálylyal telt csendet idézett elő a mozgalmas tömegben. Az
ellenfél is megdöbbenve gondolt arra, hogy annak mégis mély gyökeret
vert hitnek kell lenni, melyet még a haldokló utolsó lélekzetvételével
is eljő megvédeni.

S a főúr nem engedett magához orvost közel se menni ezen a helyen: még
gyógyszere is érintetlen állt előtte. Bizonyos az, hogy a midőn oly erős
lélek oly erősen akar valamit, ez erős akarat elől még a halál is
meghátrál, s addig nem meri rátenni csontkezét, míg dolgát be nem
végezte.

S most még egy balvégzet jött közbe. A felsőháznál is az volt a szabály
(a rangfokozatok fölötti versenygés elkerülése végett), hogy a
szavazókat betűrendben szólították fel. Az elnök húzta ki a kezdő név
betüjét s az épen az alfabet első betüje volt. E szerint Zurdoki Ambrus
grófnak az egész szavazási izgalmat végig kellett szenvednie, mert az ő
neve volt az utolsóelőtti, utána már csak öcscse Leo gróf következett.

Azonban az országgyűlési ünnepélyes pillanatok épen csak pillanatok.

A fájdalomtelt csendet, melyet e bibliai komolyságú alak megjelenése
okozott, (Éli, ki karszékében várja a a harcz kimenételét!) nagyhamar
megzavarta Leo gróf belépte az ülésterembe, ki míg az ajtótól a helyéig
furakodott, minden útbaeső párthivétől behajtá a csodálkozás és
elismerés adóját; szives kézszorítások és meleg gratulatiók alakjában.
Hős tette köztudomású volt már. Egy ellenszavazatot összeaprított.
Sámson győzedelme a filiszteusokon nem volt ennél nevezetesebb
skandalum.

Mire a helyéhez ért Leo gróf, annyira elragadta a közvélemény beczézése,
hogy a mai ülés leghirhedettebb alakjának tartá magát s csaknem
megfeledkezék arról a másik nevezetes emberről, ki az előtte való sorban
ül, magas támlányú karszékében hátra hajtott fejjel, – várva, hogy
melyik szólítja előbb nevéről: az elnök-e, – vagy a halál? s csak az
egyiknek mondhatja azt, hogy «nem!»

Leo gróf bizony elébb széttekintett a hölgykarzaton szinházi látcsövével
s több ismerős mosolygó arcznak üdvözlését viszonzá: csak azután jutott
eszébe, hogy felemelkedjék s az előtte levő karszék támlányán
átkémleljen; a midőn meglátva nagybátyja tört alakját, ég felé forgatott
szemekkel fejezé ki fájdalmas bámulatát e jellemnagyság fölött.

Hanem azután megint csak leült a helyére s eszmetársulatnál fogva ismét
csak visszatért a hölgy-karzat kémszemléjéhez. Az eszmék ugyan is így
társultak: Ambrus gróf ezt a mai izgalmát túl nem éli; a senioratus még
ma Leo grófra megy át. Eddig vagyona nem volt sok, adóssága elég. A
karzaton az a szép német herczegnő, a kinek a nyakáról dió nagyságú
fekete gagát gyöngyökből füzött olvasó csügg alá, hasonló anyagú
kereszttel, eddigelé nagyon hidegen fogadta Leo gróf udvarlásait. Mától
fogva melegebben fog érezni iránta. Ime már is mosolyog hódító arcza.

Minden hölgy mosolyog már Leo grófra. A tegnapi hőstett, s a ma várandó
nagy örökség. Ez egészen elkábítja a derék lovagot.

Öt percz mulva az alfabeti kezdőjegy kimondása után megkezdődik a
szavazás. Maga az elnök hívja fel egyenkint névszerint a felsőházi
tagokat s azok szavaznak ünnepélyesen, helyeikről felállva.

Az ultramontán párt a győzelem biztos reményével indul az ütközetbe.
Tegnap óta tíz szavazatnyi többsége bizonyos. Mindenki jelen van, kire
számítottak, senki sem maradt el.

De egyet kifelejtettek mégis a számításból.

Egyszer csak mindenkit felriaszt egy «igen» szó, egy olyan helyről, a
honnan azt épen nem várták.

A cisterciták főnöke mondta azt az «igen»-t

Hogy lehetett ez? Tévedés volt-e? Apostata ez az ember? vagy dæmoniacus?
A prælatusok szemei mennyköveket szórtak a hófehér reverenda felé s a
karszékében ülő patriarchalis alak, mint a sírból feltámadó halott,
emelkedék fel félig helyéből, hogy büntető nagy szemei tekintetével
megostorozza ezt az égretámadó Béliál fiát!

Az pedig nyugodtan ült a helyén és nem látszott az arczán semmi
megzavarodás.

A következő perczek nagyon hamar meghozták a rejtély magyarázatát. A
Magyarhonban otthonos négy «tanító» szerzet, a benczések, cisterciták,
kegyesrendiek, præmontreiek, és az ápoló szerzet, az irgalmasak
jelenlevő főnökei mind egymás után a törvényjavaslat mellett szavaztak.
S miután neveik közel álltak egymáshoz a lajstromban, e fordulatról
nagyhamar értesülhetett mindenki.

Erre a veszelemre nem számítottak!

Hogy maguk az érdekelt felek; maga az öt szerzetfőnök, szavazzon arra,
hogy a szerzetek eltöröltessenek. Őket nem is tartották szükségesnek
megkérdezni, lefoglalózni, szavaikat venni; hiszen ő ellenük volt a
törvényjavaslat intézve. És ime rá szavaznak.

Pedig hát két igen jól érthető oka volt a meglepő phænomenonnak; egy
lélektani és egy pénzügyi.

A lélektani ez volt: A hazában meghonosult régi szerzetek látták azt,
hogy ők az importált jezsuitai szövetség által eddigi minden
befolyásuktól megfosztatnak. Ezek foglalják el a tért a magasabb
körökben és az alsó néposztályoknál, a régiek csak a középosztálynál
vannak még otthon, ez pedig nem vakbuzgó többé. Azután ezeknek a tanító-
és ápoló-szerzeteknek tagjai mind tudományosan képzett emberek,
nyomorúságosan jutalmazva, kiket, ha a szerzetek eltöröltetnek, a nemzet
sokkal jobban fog méltányolni, mint eddig az egyház. (Egy tudós
szerzetesnek, azon kívül a mit megeszik, száz forint fizetése volt!) De
még súlyosabbá tette az ügy anyagi oldalát két boszantó intézkedés: az
egyik a «confidentia», – a másik a «panislevelek».

«Confidentia» alatt értik a hierarchia műnyelvén azt a titkos
egyezményt, mely szerint valamely egyházi javadalom elnyerője annak, ki
őt ez állomásához juttatta, jövedelmének bizonyos részét lekötelezi. És
abban az időben oly tökéletességre fejlett Magyarországon az üzleti
életrevalóság, hogy ezen confidentia nélkül már senki sem jutott
valamirevaló állomáshoz. A plébánusok fizettek a püspöknek, a püspökök a
bibornokoknak, valamennyien a kultuszminiszteriumnak (ez akkor nagyon
«bona vacca» volt) s a szerzetfőnökök mindenkinek jövedelmeikből; úgy,
hogy ha összeszámította a perjel, a nagyprépost, a főapátur, hogy mit
adózik a confidentiának roppant birtoka jövedelméből, úgy találta, hogy
semmiképen sincsen jobb helyzetben, mint az a kolduló barát, a ki «Deo
gratias»-ból él.

Ehhez jöttek még a «panis levelek».

Még a római császárság (azaz a német) idejéből származott az a joga a
koronának, hogy elszegényedett laicusokat «litteræ panis»-sal
(kenyérlevelek) ellátva a kolostorok ápoló menedékeibe küldjön.
(Sacerdos debet esse homo hospitalis!) Ez emberszerető intézményt újra
alkalmazta egy magyar belügyminiszter, kinek annyi sok tehetetlen, de
párthű embere csüggött a nyakán, hogy a legjobb akarat mellett sem
tudott valamennyi számára hivatalokat teremteni; azok pedig enni kértek,
és dolgozni nem szerettek. Tehát a belügyminiszter fogta magát, adott
nekik panis leveleket, azokkal elküldte a vendégszerető barátokhoz, úgy
hogy minden convent és kolostor valóságos «hereápoló intézetté» alakult
át lassanként, a vendégszerető barátoknak nem csekély boszuságára.

És végre tudomására jutott a törvényesített szerzeteknek, hogy az
ultramontán párt, ha e szavazásnál győzni fog, azonnal erőszakolni
fogja, hogy a közoktatás a régi szerzetek kezéből a jezsuitákéba
juttassék.

Ez ellen tiltakozott hatalmasan az az öt «igent» mondó szavazat. A
hazafias szerzetek nem engedték magukat a templariusokként
megsemmisíttetni az ellenségeik által, inkább szövetkeztek a jó
barátjukkal, a szabadelvű haladással.

Roppant zavar, izgalom támadt az ülésteremben. Az ultramontánok
elkeseredése egyenlő fokra nőtt a liberalisok újjongásával. A csend alig
volt helyreállítható. Az elnök felhívó szavát s a válaszoló kiáltását
alig lehetett hallani. Itt lázongtak, ott dühöngtek; amott újjongtak; a
karzatokon is nagy mozgalom volt. Öt szavazattal az egyik tábor
kevesebb, a másik tábor több; ez épen egyenlővé teszi mind a kettőt.

De leggonoszabbul érezte magát az elnök.

Minden elnök ex offo jezsuita. Ő lehet a liberálisok előtt liberális, az
ultramontánok előtt ultramontán, sőt kötelessége, hogy az legyen. Az ő
positiója a harczban legkényelmesebb. Őt senki sem ütheti.

De jaj neki, ha egyszer egy végzetes órában a szavazatok egyenlőek
találnak lenni, mert akkor az ő szavazata dönt. És akkor ki kell
vallania, hogy melyik párthoz szít? És akkor az eldöntés egész
gyűlöletét egyedül az ő feje vonja magára.

Ezért az elnök, ki a casinóban libérális volt, a jockey-clubban
ultramontán, látva közeledni az ijesztő eredményt, hol sárga, hol vörös
színt váltott rettegéseinek miatta.

Csak Leo gróf volt mással elfoglalva e végzetes pillanatokban.

«Ki az ördög lehet az az idegen ficzkó, a ki oly bizalmasan fecseg
odafenn a karzaton a herczegasszonynyal? Még odakönyököl a széke
támlányára. S a herczegnő még a legyezője mögül súg neki valamit!»

De a pokol kínjait szenvedé az előtte levő karszékben ülő alak: az ősz
pártvezér. Minden szavazat, mint egy koporsó födelére hajított hant,
kondult fülébe; és ő kezében tartott irónnal jegyzé a szavazatokat.
Melle kínosan zihált. Csak nagy lelkének erős akarata birta
visszatartani az ujabb rohamát a halálos bajnak. – Végig kellett neki
azt az egészet szenvedni! – Végre eljutott nevéig a hosszú névsor. – Két
szavazattal volt akkor előnyben a törvényjavaslat pártja annak elvetői
ellenében. Két bizonyos szavazata volt még ennek a tábornak, Zurdoki
Ambrus és Zurdoki Leo grófok.

Az elnök izzadt és fázott.

A nyelve majd odaragadt a szája padlásához, midőn az utolsó előtti nevet
kimondá.

«Zurdoki Ambrus, gróf!»

És a roskatag termet a hivásnál fölemelkedék karszékéből. Vonásain a
hyppocratesi arcz kíntorzulatai. Egy kisértet, mely a másvilágról
protestálni visszatér. És reszkető kezét fölemelve, fölnyitá elsárgult
ajkait s végerőködéssel kiáltá e szót: «nem!» És fölemelt kezét
fenyegetően rázta feje fölött.

«De mit ejthetett le most a herczegnő, a mit ez a ficzkó felvett a
földről, s vajjon mit súghattak egymásnak, a míg fejeik találkoztak?»

«Zurdoki Leó gróf!» hangzék az elnök felhivása.

«Igen!» kiálta Leó gróf.

… «Igen!»… Hogy történhetett ez? Annyira el volt-e foglalva a karzaton
végbemenő jelenet buvárlatával, hogy nem tudta, mi folyik idelenn?
Rájárt-e a nyelve a megszokott «igen» szavazásra? A váratlan felszólítás
riasztotta-e meg s azt sem tudta, mit mond; a hogy ez már igen sokszor
megtörtént? – Egyik eredménye az volt, hogy e rövid «igen» szóval a
törvényjavaslat sorsa eldült. Két szavazatnyi többsége lett.

E szóra az előtte álló ősz bajnok, mint a kárhozatra vettetett,
ijedtségtől eltorzult arczczal fordult hátra, az egyik kezével a szavazó
felé taszított, a másikkal a szivéhez kapott: azzal összerogyott
karszékében és meg volt halva. A másik eredmény ez volt!

A teremben frenetikus lárma és tombolás támadt e pillanatban. Minden
ember felugrált helyéről és ordított tele torokból. A főpapok
elfeledték, hogy pásztori köntös van rajtuk, úgy kiabáltak az elnökre; a
katonák kardjaikkal csörömpöltek; a tudósok ököllel verték az asztalt, s
a mágnások felugráltak a padok tetejére. Száz kéz tapsolt, száz kéz
ökölre fogva fenyegetőzött a vihar előidézője, Leo gróf felé, ki úgy
tapasztalá, hogy e perczben ő lett a közfigyelem kizárólagos tárgya: a
karzatok minden látcsöve ő felé van fordítva.

Az elnököt pedig majd széjjelszedték. Jobbról is, balról is megrohanták
az emelvényét, a fülébe kiabálva: «Nem érvényes a szavazat! tévedés
volt!» «De biz érvényes. A mi mondva van, mondva van».

Tíz perczébe és csengő inclangoriumának teljes összetörésébe került, míg
annyi csendet birt kierőszakolni, hogy valahogy szóhoz juthasson.

Ő járt legjobban ezzel a kis tévedéssel. Nem volt kénytelen a votum
Minervæjával dönteni. Sietett is kimondani a határozatot.

«A méltsás főrendiház a törvényjavaslatot két szótöbbséggel elfogadta.»

Azzal felcsapta a kalpagját, jelölve, hogy feloszlatja a gyűlést s
menekült a hátulsó ajtón keresztül, a méltsás főrendekre bízva, hogy
minő rendben találjanak ki az űlésterem szárnyajtain.

A tény megvolt. A törvényjavaslat többséget nyert, és épen Zurdoki Leo
gróf végső szavazata által.

Fel is fogja jegyezni a história a nevét az örökre emlékezetesek közé,
az éjjel minden bizonynyal fáklyás zenét fog kapni, s minden hazai
liberális casinó, tűzoltó-egylet, dalárda és tornászklub meg fogja
választani tiszteletbeli elnökének; még maga is elhiszi, hogy ő
csakugyan liberalis ember s beleszeret a népszerü pártcelebritás
szerepébe, s ezentul abban fog élni és mozogni; – pedig Isten látja,
hogy ártatlanul jutott hozzá.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Most tehát csak a király szentesítése van még hátra.

Az udvar parquettjeire vonul át az elkeserült harcz.


A KIRÁLY HALLGAT.

Nagy horderejü határozat volt ez! A főpapság itt Magyarországon a
szerzetek eltörlését az egyházi vagyon secularisatiója előjátékának
tekinté. Azután ha e törvény betüje megelevenülhet, abból az következik,
hogy a jezsuitáknak ez utolsó menedékük is elvonatván, azok tömegesen
kényszerülnek átvándorolni Amerikába. És velük együtt szövetségeseik, a
minden ország trónkövetelői. El lesz véve tőlük az archimedesi pont, a
melyből untalan megkisérthették kiforgatni sarkaiból a világrendet; nem
conspirálhatnak többé Európa közepett Európa valamennyi államai ellen.

Nem fogják magukat megadni könnyen!

Még hátra van két hatalmas appellatorium forum. Egyik a felséges koronás
király, másik a felséges mezitlábos nép!

Nehogy pedig azt higyje valaki, hogy én a népet gúnyolom, midőn
mezitlábosnak nevezem. Ez nem «hyperbola», ez nem «meiosis», nem
kicsinyités: ez tény.

Nem beszélünk itt a falusi mezitlábakról: a derék, vízben-sárban edzett
mezitlábakról, a csizmakiméleten alapult mezitlábakról; sőt épen nem a
ruhamosáshoz dechausseirozott szép fehér mezitlábakról; azoknak
tisztelet-becsület: «divat mezitlábakról» van itt most szó.

A hierarchia tábora előhordta a középkori harczok minden rozsdás
fegyverzetét s még egyszer megkisérlé velük a táborjárást.

A falvakon nem sikerült a népet felizgatni. A magyar nép nem fogékony a
fanatismusra, az északi szláv indolens a demonstrálásra, a magyar és
német falusi nép olvasott, iskolázott osztály, a falusi papok maguk
legjobban idegenkednek a jezsuitáktól; a magyarok már kifejezést is
adtak önállóságra törekvésüknek az által, hogy lithurgiájukba behozták a
latin helyett a nemzeti nyelvet, a horvátok szintén ezt tették a szláv
idioma egyházjogosításával. Odakünn a papnak nagyon csinján kell bánni a
néppel, mert sok már közte a nazarénus: hanem van még egy nagy főváros;
itt lehet kisérleteket tenni.

A demonstratiókon nagyon meglátszott, hogy a kik azokat rendezik,
Francziaországból elűzött jezsuiták s a franczia jezsuitáktól nevelt
magyar főuri családok, – azután meg Bourbon-faj és Napoleon-ivadék.

A felsőházi szavazás napját a jockey-club elnevezte dies nefastusnak:
day of humiliation. S hogy az ég haragja elforduljon az országról,
nagyszerű processiók rendeztettek mindennap.

Ezeknek a rendezésén lehetett megismerni, hogy azok a hajdani párisi
processiók utánzatai: a Saint-Germain des Prés, a szent-Márton-tér, a
Louvre-tér ünnepélyes körmeneteinek, mikben ezer meg ezer férfi,
asszony, leány vett részt, énekelve és mezitláb.

Eleintén csak kis gyermekek és leánykák mezitláb, utóbb a nagy
gyermekek, végül a legnagyobb gyermekek is kedvet kaptak, s ha nem
vitték is nálunk oly tökélyre a mezitlábos divatot, mint III-ik Henrik
idejében, midőn egy processióban ötszáz hajadon vonult végig az utczán,
az ártatlanság legtökéletesebb jelmezében, a mire Henrik király is azt
mondta, hogy ennél szebbet soha életében nem látott; de annyira mégis
haladtak, hogy a processiókon a legelőkelőbb családok férfiait és
hölgyeit lehetett látni mezítláb s a divattá felkapott «cilice» fehér
ingébe öltözötten: bár ugyan e buzgalom illuziójából nagyon sokat levont
egy minden hirlapban megjelent indiscret hirdetmény, melyben egy
galanterieárus nagyon ajánlja a magas uraságoknak és más igazhivőknek a
maga «pieds nus» harisnyáit «du saint arbre guttapercha», melyek az
igazi mezitlábhoz csalódásig hasonlítanak s processiók alkalmával a
meghülés és bepiszkolás esélyeitől megoltalmaznak.

Csakhogy «helas!» a XX-ik század körmeneteihez hiányzott a Sorbonne és
Jeanne Boucher megszentelt orgyilkai. A fiatalság nem tart már a
jezsuitákkal; a demonstratió ellendemonstratiót szül. Ugyanakkor, midőn
az ultramontánok processiókat rendeznek, a liberálisok meetingeket
hívnak össze, s minden nap megtörténik, hogy a boulevard egyik oldalán a
processió vonul végig s szemközt rá jön a népgyűlések tömege, amazok
zsolozsmákat énekelve, csengetve, emezek szabadságdalokat rivallva,
hegedülve, muzsikálva; az összetalálkozó tömegek egymást szidják,
gunyolják, leüvöltik; a processiót a közös hadsereg katonái kisérik
egyik oldalon. (A katonák is mezitláb, hadügyminiszteri rendelet
folytán.) A népgyűlést meg honvédek sorfala őrzi, hogy a két tömeg össze
ne verekedjék.

És éjjel-nappal zúg minden harang. A templomok folyvást nyitva; az ima
szakadatlanul foly az egek urához, hogy szállja meg a király szivét,
hogy legyen erős és vesse el azt a rettenetes törvényt!

De az ellentábor sem pihen. Ha az ultramontánok bevitték a templomba a
politikai izgalmat, ez magával hozta a maga dæmonait. Ott vannak a
«chorus-zavarók». Ez is külföldi adomány. Százan meg százan
összebeszélnek, a templomi nép közé vegyülnek, s az énekhangok alatt, az
ünnepélyes misemondás közepett, a pap prédikácziója mentén elkezdenek
mint a békák ümmögni a templomban; minden nap botrány, veszekedés
szinhelye lesz a szentély, s a megfertőztetett egyházak küszöbén
naponkint meg kell ujítani a püspököknek a hamuba irt «abc–toriumot». S
a míg az egyik fél a hajdani nikkelpénzek mintájára vert «geuse»
filléreket oszt szét a nép között, egyik felén koldustarisznya és
pásztorbot, másikon «en tout fidel aù roy, jusqu’ a porter la besace»
(mindenben hű a királyhoz, a koldustarisznya-viselésig), másfelől az
ellenpárt a «megfordított pénzekkel» insultálja ellenfeleit, miknek
egyik felén a pápa, másik felén az ördög.

S ez a keresztyéni mulatság így tart hét napig.

Hét napig volt kitéve közszemlére a hőslelküen meghalt Zurdoki Ambrus
gróf bebalzsamozott holtteste az ó-plébániai templomban felállított
katafalkon, mint ahogy fejedelmeknél szokás. Hét napig gyujtották meg a
ravatal viaszgyertyáival együtt a hitbuzgó nép lelkesedését s midőn az
már a tetőfokra hágott, akkor olyan gyászpompát rendeztek, melyhez
hasonlót csak Rómában lehetett valaha látni. A néptömeg, a fáklyafény, a
mindenünnen összehordott templomi zászlók, a kisérő főpapok, főurak és
hirhedett idegenek valóban nagyszerű jellemet adtak e gyászmenetnek.
Végig vonultak a koporsóval a Dunaparton: a király láthatta ablakából az
iszonyú néptömeget és a hatalmas pompát, és gondolkozhatott felőle.

Este hét órakor lett vége a gyászmenetnek, akkor hallgatott el az utolsó
harang is, s a mint az elhallgatott, rákezdte a zenét az öreg dob. Tíz
egyesült zenekar harsogtatá a Rákóczy-indulót, még mindig a szabadság
kedvencz dalát, s az elsötétülő utczákból egy másik néptömeg özönlött
elő, mely égrengető kiáltással üdvözlé a szabadság bajnokát: Zurdoki Leo
grófot, ki szavazatával eldönté a jezsuiták elleni kérdést. Ötezer
fáklya világítá meg a végtelen néptömeget, mely a felköszöntő és
visszaköszöntő szónokok szavait harsogó éljenzésbe fullasztá.

A király láthatta várablakából ezt is. És aztán gondolkozhatott róla.
Vajjon melyik óriás volt nagyobb: a gyászmeneté, vagy az, üdvözleté?
Vajjon melyik érzi inkább szive szerint azt a mitől lelkesül? vagy talán
mind a kettő ugyanaz? – ugyanaz a végetlen óriás, mely kisérte a
ravatalt, eljött a fáklyászenéhez is; ott énekelt, itt éljenez; és
voltaképen – nem törődik se az egyikkel, se a másikkal.

A király gondolkozott és hallgatott.

E hét nap alatt az udvari cselszövénynek minden pókfonala mozgásba lett
hozva, hogy a király véleményét megkötözzék vele.

Először is elküldték hozzá a gyóntató atyát, hogy fürkészsze ki, minő
szándékkal van a király?

No, a gyóntatónak nem sok eskütörést kellett elkövetnie, hogy az egész
gyónás eredményét tovább adja felsőbbjeinek. Az a rendkívüli eset
történt, hogy a király az egész gyóntatás alatt egy szót sem szólt.

Megkisérlék azután pohár között szóra birni. Unokatestvérei
valamelyikének eszébe jutott, hogy a sok keresztneve közül egyet
megünnepeljen. A lakomán a király is jelen volt. A társalgás vidám
szinezetet öltött. (Mert azért, hogy odakinn úgy zúgnak a gyászharangok,
négy fal között lehet vígan mulatni.) Henrik Zsigmond főherczeg különös
kedvében volt. Humoros ötletei repülő szavakként jártak a magas
körökben. Drastikus élczekkel illustrálá a hirhedetté vált Leo gróf új
helyzetét, a mióta felkapott a népszerüség ugorkafájára. Hogy csókolódik
a parquettjeit besározó sansculottokkal, hogy jár az utczán karonfogva a
carbonari celebritásokkal, hogy hordatja magát vállra emelve a «cagot»
söpredékkel, félkezével a zsebét őrizve, hogy ki ne lopják a tárczáját;
hogy tart speecheket a fővárosi «Kulik»-nak, a mikbe rendesen belesül.
Tegnap a «cretin» ápoló-intézet választotta meg «dísz cretin-elnöknek»,
az ünnepélyhez Mazrur kölcsönözte oda a Sabináit, rózsaszüzeknek
maszkirozva.

Csak az a kár, hogy ezt az igen jó tréfát egészen elrontotta a legifjabb
főherczeg Miksa Károly azzal a szeleburdi észrevétellel, hogy ugyanazon
Mazrur ugyanazon Sabinákat a tegnapelőtti processióhoz is kikölcsönzé,
mint mezitlábas és cilicees penitenciereket. Ezért a rossz élczért
bizonyos lehet felőle az ifju főherczeg, hogy Mária Clara
főherczegasszony végrendeletéből az ő neve ki lesz feledve.

Hanem a király a jókedv közepett sem volt szóra birható. Csak épen
Mazrur nevének említésekor látszott, hogy az arcza fellángol.

Másként kisérlék meg szóra birni. Meghívták a minisztertanácsba. Egyik
miniszter arról tudosítá, hogy a nép a falvakon lázong az országgyűlés
által megszavazott törvény miatt, hogy a felvidéken keresztes háborut
inditanak, a horvátok elszakadással fenyegetőznek, a románok
pronunciamentot bocsátottak közre. A másik miniszter megczáfolta a
mondottakat, a nép odakünn örömriadallal fogadja a törvényt; a
felvidéken krumplibetegség dühöng, nem lázadás; a horvátoknál rég
nincsenek kolostorok, s a nemzetiségi agitátorok egészen meg vannak vele
elégedve, hogy a szerzetek birtokát ezentúl a világiak kezeljék nemzeti
kulturai czélokra: hisz ez a saját ohajtásuk volt mindig. Azután előállt
a harmadik miniszter, kiszámította, hány százmillió forintnyi vagyon
vándorol ki akkor az országból, ha a jezsuiták minden válfajaikkal
együtt expatriáltatnak. A negyedik miniszter helyreigazította a
tételeket; ellenkezőleg: tömérdek holt vagyon szabadul fel; jobb
gazdálkodás lesz, szabadabb pénzforgalom, mihelyt a «holt kéz» hatalma
megszünik. Az ötödik miniszter az európai udvarokra akarta vonni a
figyelmet, a mik a kiutasítás által fenyegetve lesznek. A hatodik
miniszter ellenben azt deríté ki, hogy a küldiplomatia nagyon meg lesz
elégedve a rendszabálylyal. A hetedik miniszter fenyegetődzött, hogy a
katonaság között nem lehet ezentul fentartani a fegyelmet, ha azt a
törvényt a király aláirja; a nyolczadik becsületszavára fogadta, hogy a
honvédség megtagadja a hűséget, ha a király alá nem irja.

A király pedig hallgatott.

Azután megkisérlék minden oldalról rémküldöttségeket árasztani hozzá.
Azokat meg nem fogadta el.

Egy küldöttség mégis bejutott hozzá.

Pápa ő szentsége Lætare-vasárnapon ismét megszentelé a szokásos «arany
rózsát» s azt a bibornok áldornagy vezetése mellett egy ünnepélyes
consortium vitte fel Budára, alakulva papi fejedelmekből, főurakból s
mediatizált herczegekből. Ezt a küldöttséget el kellett a királynak
fogadni.

Meg is történt az ünnepélyes elfogadás a nagy trónteremben.

«Johannes», a bibornok-áldornagy tartá a beszédet a «sacratissima
Majestas Apostolicához» classicus latin nyelven, mely ekként kezdődött:

«Ultimum refugium fidelium…» (A hívek utolsó menedéke…)

S abban előadatott az egyház jelen szorongatott sorsa, melynek
megszabadulása vagy végveszedelme most a király tolla hegyén függ egy
csepp tinta alakban. Ez a tintacsepp az, a miben minden elmerül, a mi
fekete, a mitől az ördög maga is feketébb lesz, s a nap maga örökre
elsötétül. Az Úr alkotta a semmiből a világot, most a király
megalkothatja egy tintacseppből a poklot.

A nagyszerű homiletikai remeket a királynak is viszonozni kellett. Ő
maga készíté beszédét, nem is mutatta senkinek. Egy nagy papirlapra volt
az leirva fejedelmi szokás szerint, arról olvasá fel. Itt van az egész:

«Quod Deus vult, fiet.»

Azzal összehajtá a nagy papirlapot és letette maga elé trónasztalára.

Ez olyan jó, mintha semmit sem mondott volna.

«A mit Isten akar, az meglesz.»

De hisz épen azt akarták megtudni a királytól, hogy mit akar hát az
Isten? – Nem mondott többet. A szónok és a küldöttség egy darabig
nézegettek egymás szeme közé, mikor aztán látták, hogy vége van a
«latinum»-nak, szép csendesen odább szédelegtek.

A hizelgés, a beczézés, az áldás, a kitüntetés sem használt. A király
állhatatosan hallgatott.

Ekkor elkezdték ijesztgetni.

A főudvarmester minden reggel ujabb összeesküvések hirét hozta meg a
királynak. A fővárosi rendőrségnek sikerült fölfedezni a pokolgépeket,
mikkel a királyt a légbe szándékoztak vettetni. Minden étkezésnél
megjelent az udvari főorvos, a felhordott ételeket vegytanilag és
górcsövileg megvizsgálta, a főudvarmester és a főétekfogó előbb
megkóstolta, mielőtt a király hozzájuk nyult volna. Éjjel az éjféli
órákban lövések riasztották fel a várpalota lakóit. Az őrt álló katonák
kisértetet láttak. A rémséges «Befana», a Habsburgok hagyományaiban
emlékezetes «fehér asszony» megjelent a folyosókon: az őrök
rálövöldöztek és nem fogott rajta a golyó.

Utoljára aztán megsokalta a király a tréfát; felhivatta a rendőrfőnököt
s tudtára adta, hogy ha még egy összeesküvést fölfedez, elbocsátja a
hivatalából; a térparancsnoknak meghagyta, hogy ha a katonák félnek a
fehér asszonytól, adasson nekik éjszakára puska helyett vizi fecskendőt
a kezükbe, azzal lőjjenek a kisértetre; s aztán a legközelebbi ebéd
idején beült a legelső vendéglőbe, hozatott magának sültet meg bort:
jóllakott kedvére; nem ártott meg neki semmi, – s attól a naptól fogva
nem volt szó se pokolgépekről, se aqua tofana-ról, se fehér asszonyról.

A hetedik napon maga a család matronája, Mária Clara főherczegasszony
kereste föl a királyt. A főherczegasszony a fejedelmi család által mint
családfő tiszteltetett mindig, s máskor ha szólni akart a királylyal, ő
hivatá magához: most ő jelenteté be magát a királynál – kihallgatásra.

Mária Clara főherczegasszony a királynak nagynénje s Henrik Zsigmond
herczegnek anyja volt. Ez idő szerint közel hatvan éves. Fiatal korában
sem volt szép. Hatalmas üldözője mindennek, a mi divat: ruhában,
szokásokban, erkölcsökben. Ő maga folyvást ó-német vállfüzőt viselt, s
udvarhölgyeinél sem tűrt meg mást; ahhoz hosszú uszályt és széles
vertugadint. Haját régi osztrák hagyomány szerint a halántékaira simítva
viselte, s más hajdiszítést a környezetében levő hölgyeknek sem engedett
meg. Sokat adott a szertartásokra, udvari etiquettere és a szigorú
erkölcsökre. Ha meg nem állíthatta a világot rohamos haladásában,
legalább elzárta magát tőle s saját magaslatán alkotott maga körül egy
külön világot a mult századból. És a mellett ismerte jól azt a külső
világot, melyet elkárhoztatott.

Árpád királyt születésétől kezdve nem szerette. Már az anyját sem
szerette. Az eszményi szép nő volt. És igen népszerű itt Magyarországon.
Egy ideig regensnő, mely idő alatt egyetlen fiát németországi
akadémiákra küldé ki tanulmányozni; – a mit Mária Clara főherczegnő se
neki, se fiának meg nem bocsátott soha.

Ha Árpád királyban a család-ág gyümölcstelen virágzik el, akkor Henrik
Zsigmond következik a trónra. Ez a leggazdagabb ág a családban. Erre
hagyományozták a mult század nagy acquisitorai a családi vagyon sok száz
millióit. Míg ellenkezőleg Árpád király törzse maradt a legszegényebb.

Hanem jure hæreditario ő volt a király s a többinek meg kellett előtte
hajolni; és Henrik Zsigmond herczegnek hóna alá dugott tollas kalappal
fedetlenül kellett unokaöcscse elé lépni, midőn fenséges anyját
átvezette hozzá.

A király épen az ablakán nézett ki akkor és el volt merülve egy mokra
alak bámulatában, ki a várkastély udvarán állva nézett fel a király
ablakára s midőn ott meglátta ő felségét, perduellis merészséggel még
mélyebben nyomta kalapját a fejébe s nem köszönt a királynak.

Ez bántotta a királyt; de mikor visszafordult s meglátta belépő fenséges
nagynénjét és nagybátyját, akkor amnestiát adott a perduellis mokra
alaknak.

A főherczeg csak idáig kisérte fenséges anyját; mélyen meghajtá magát a
király előtt s eltávozott. A király a kerevetig vezeté a főherczegnőt, a
ki azt egészen elfoglalá bombasin-szövetű baleinejával. A király maga
állva maradt előtte. Most csak unokaöcs volt.

A mit azután a főherczegnő mondott, az csak magánbeszéd volt; mert a
király egyszer sem szakította őt félbe.

– Kedves öcsém! Most eljutottunk arra a pontra, a melyről előre még csak
egy irányban lehet haladni: egyenesen lefelé. Hét nap óta állunk ez
örvény előtt veled együtt; hét nap óta kérdezi tőled millió és millió
ajk, fenhangon és némán: elmerülünk-e? És te hét nap óta állhatatosan
hallgatsz; választ nem adsz senkinek. Most én jöttem el, hogy szólásra
birjalak. – Mindjárt az elején egy olyan kérdést intézek hozzád, a mire
választ nem adnod lehetetlen. – «Van-e Isten?» – Az az «alma mater», a
kinek a tejét te szivtad külhoni iskolákban, azt mondja, hogy «nincsen».
A távcsövek nem találják az égben semmi nyomát az üdvözültek
mennyországának, hanem találnak helyette egy lesujtó végtelenséget,
melyet emberi elme föl nem foghat: ez az Isten. Nincs teremtő, csak
természet; nincs feltámadás, csak anyag-átváltozás; nincsenek angyalok,
csak erők; nincs lélek, csak elemek; nincs bűnbocsánat, csak elmulás;
nincs jutalom, bünhődés, csak logika és vakeset; nincs Isten, csak világ
van? Átkozottak a távcsövek és a retorták, ha ezt bebizonyíták. Mivel
lett boldogabb az emberiség, hogy ezt megtudta? Mit adtak neki cserébe a
hitért, a mit elvettek tőle? Az ember, a mint megtudta, hogy nincsen
lelke, felszabadult, hogy állattá legyen. – De nem azért jöttem én
hozzád, hogy a hit érdekében vitázzak veled, a philosophphal. – Ámbár
utalhatnálak őseid történetére, kik nagy végzetüket az oltár zsámolyánál
kezdték; e lépcsőn haladva, fokról-fokra királyi, császári trónokat
raktak maguk alá s annyi koronát szereztek maguknak Isten kegyelméből,
hogy azokkal mint egy bűvkörrel rakhatták magukat körül. Most már e
bűvös váron nagy rések vannak ütve. Sok koronájából házadnak csak a czím
maradt már, a vaskoronából csak a megváltót megsebző vasszeg a mienk: a
«Reichsklenodiumokat» egy versenytárs őrzi. Hová jutottak a királyok,
midőn a «Dei gratia»-t elhagyták czímeikből! – Az a rém, mely ledöntötte
az oltárokat, utánuk döntötte a trónokat is. Nem földönfutóvá lett-e fél
Európának minden fejedelme, a kiknek Ó-Anglia sem adhat többé menedéket;
mert saját trónját is örök reszketésben tartja a mindent tagadó
szörnyeteg s a nagy Németország császárjai csak rivalisaik örök
fenyegetéseinek köszönhetik, hogy philosoph népök fel nem mond nekik,
mint megunt cselédnek szokták s a Hohenzollereknek is van okuk rettegni
a «Lehninenze Vaticinium» beteljesültétől. – S mi tartja fenn a te
trónjaidat? Egyikről ott a bécsi várpalotában te magad mondád:
valahányszor ráülök, azt hallom, hogyan őröl benne a szú! – A
hitetlenség a te trónod férge! – A democrata Bécs, az atheista Bécs, a
cosmopolita Bécs úgy tekint már csak várpalotádban, mint egy bérlakót;
kijön nagy csoportban megnézni pompádat; de lelkesült szava nem kisér
többé s midőn atyjáról van szó, te rólad, akkor anyját emlegeti, nagy
Németországot. Ott már börzefejedelmek csinálják a históriát s
tenkormányod nem a te szolgálatodban áll, hanem az «arany borju»
szolgálatában. – Ez az egy nyugodt föld volt még lábad alatt:
Magyarország, mely nem futhatott ki alólad, mert nincs neki hová. – Mely
fentartja trónodat azért, hogy fentartsa önnön magát, – mely őrzi
éltedet, mert félti saját életét. – Nem szeretetből vagyunk itten; én
legalább nem. – Idegen rám nézve nyelvük, szokásaik, erkölcseik. – Nem
akarom őket ismerni s mégis többet ismerek belőlük, mint a mennyi
előnyükre válik. – De sziget ez az oczeánban! – S a barbárok közt
királynak lenni jó. – Hétféle nyelvük nem engedi nekik, hogy a modern
Bábelt fölépítsék. – Egymásra féltékenyek s azért szeretnek megvonulni a
közös trón árnyékában. – S ezt önzésből teszik s helyesen. – Ha ez
országnak királya nem volna, ennek a földén még buza sem teremne;
letaposná azt minden évben a belvillongás s a versengő nagy hatalmak
hadjáratai. – Egyedül a tekintély az, mely e darab földből országot, e
népkeverékből nemzetet csinál: – a korona tekintélye, a nemesség
tekintélye s az egyház tekintélye. – Hová lett a nemesség tekintélye
egész Európában? – Hol vannak Spanyolország grandjai, hidalgói? Hol
bujdosnak a franczia legitimisták? Hová lettek szétszórva Oroszország
főnemesi családjai: a Repninek, Serbatowok, Dolgoruckiak, Galiczinok,
Labanowok, Meszenszkoik, Kurakinok? Mivé lettek Németország ősnemesi
családjai: az Isenburgok, Bösteinok, Usingenek, Salmkyburgok, kik
uralkodói hatalommal birtak egykor? – A mindent egyenlősítő dögvész, a
philosophia elvette lábaik alul a piedesztált s most mind egyformán – a
sárban járnak. Még az idiosyncraticus Oláhország is levetkőztette
nimbuszából a maga boérjait és massziljait s Olaszország nobilijeinek
palotáiban a mostani pipistrellik ütöttek tanyát. – Csak Magyarországon
van még az aristocratiának becsülete. – Itt minden ember aristocrata:
még a paraszt is. – Mindenkinek van valakije, a kit lenézni valónak
tart. – Dicséretes tan! – Száz évvel ezelőtt kezdték meg mindenféle
Catilinai lények az aristocratia megdöntését. – Száz év alatt sem
sikerült nekik, bár vagyonában, befolyásában eléggé megcsorbították. –
Most az utolsó csapást mérték a fa gyökerére, az egyházat támadták meg.
– Az egyház, a nemesség, a trón: ez a földi szentháromság, mely külön
nem választható. – Most ennek a háromságnak a szétbontását kisérlik meg.
– Kik? A királyok kocsija mellett szaladó «Krethi és Plethi!» – A magyar
«szejm» (mert nem országgyülés az most, csak lengyel szejm) szorosabbra
húzza «Szentpéter lánczait». – A magyar carbonarik utána éneklik az
«Elloposkleros» gúnydalait. – A «Gephirismus», a szabad gúnyolódás
minden piaczon felüti sátorát. – Semmi sem szent többé. – A «rex» csak
«regulus» már. – A legnagyobb államokban az «autocratia» helyét
elfoglalja a «pornokratia». – Megtámadják egyszerre a vagyont, hitet és
jó erkölcsöt. Üldözet tárgyává, gúnynyilak czéltáblájává lesz az erény,
a kegyeletes érzés. És kultuszszá fajul a hitetlenség és a mindent
tagadás. – S most azt kivánják, hogy ezt a király névaláirásával
szentesítse. – A király maga, kinek trónmennyezete az oltár zsámolyán
nyugszik. – A király aláirása mindig nagy, ünnepélyes cselekedet volt. A
hajdankorban, midőn a királyok sem irni, sem olvasni nem tudtak (oh!
boldog időszak) az irástudó érsekek olvasták fel előttük az okiratokat,
miket kezük keresztvonásával kellett szentesíteniök s a királyok érett
megfontolás után vevék át a kezükbe adott iró nádat; a görög császár
keresztvonása vörös tintával volt jegyezve, a frank uralkodóé zölddel,
az angol királyé aranynyal és azok mind emlékezetes keresztvonások
voltak. – De soha uralkozó nevezetesebb okmánynak nem irta alá nevét,
mint a mely most előtted fekszik. És te már ismered annak tartalmát
jobban, mint irástudatlan, de bölcs antisteseid.

– Mi lesz a következménye, ha e törvényt aláirod? Te nem tartozol a
Bourbonokhoz, kik semmit sem tanultak s semmit nem feledtek. Mi mindent
tanulunk s semmit nem feledünk. Előtted a holt példák és az élők: a mult
és jelenkor története. Mi követte a szerzetek elleni erőszakos
rendszabályokat? Néplázadás, koronahullás. A megtámadott jelszava: a
czél szentesíti az eszközöket. Ravaillac tőrét ez avatta fel. Ez
szövetkezett a forradalommal Spanyolországban, Olaszországban, ez ad
vörös zászlókat a népnek királya ellen s aztán nyakára ül királya
helyett. Ez rendszeresíté a két Sziczilia királyságában s az egyházi
birodalomban a brigantaggiot; ez eleveníté fel Irlandban a «withe
boys»-ok gyilkos szövetségét, Ó-Angliában a «Rebekka leányait», a
nőruhába öltözött éjjeli lázadókat; ez rémíti fel Németországot a
«Haberfeldtreiben» titokszerű néptörvényszékeivel; ez állítja hadirendbe
Amerikában a «fénieket». – Mindezt megakarod-e honosítani
Magyarországodban? Ez olyan ellenség, a kit megtámadhatsz, de le nem
győzhetsz: ha földre verted, magad is a földön fekszel vele. Vagyonát el
nem veheted, mert arra való a «mohatra», hogy álszerződés útján az
eltiltott birtokos a törvény erőszakossága ellen furfang által védve
legyen. Küzdeni fognak veled s csak te veled; mert te vagy a fő.
Mindenütt előtted és hátad mögött fogod őket találni s minden balul fog
kiütni, a mihez kezdesz. Békében elégedetlenné teszik népedet, háboruban
árulóvá. És joguk van hozzá. Ők Istent védik és az igaz hitet – s Isten
és a hit előbb való a királynál, hazánál, nemzetnél. – De nem csupán
királyi fejed forog veszélyben, hanem az egész országtest, a melynek
feje vagy. Mondjuk, hogy te felvilágosodott lélek vagy, te már csak a
távcsöveknek hiszesz. Jól van. Tehát fordítsd el távcsövedet az égről és
lásd meg magad körül a földet. Ha nem akarod ismerni az Istent, ismerd
meg az embereket. Körül van véve polyglott országod természetes
ellenségekkel. – Délről és keletről fenyeget a görög kereszt; északról a
kereszt romjaival hadonázó nihil. Nevezd vakesetnek s ne lásd benne
Isten kezét, csak a tényt lásd: hogy ez ár ellen csak két magas part
védi tengerszinén alul fekvő monarchiádat. E két part egyike délről a
katholikus Horvátország, északról a katholikus Lengyelország. Mind a két
országot csak a katholikus hit tartja fenn, hogy meg ne düljön a tenger
előtt. S a midőn te itt Magyarországon halálos harczot indítasz e
hatalom végső tábora ellen, adja Isten, hogy e harcz a Te veszteddel
végződjék, mert ha győzedelmeddel végződik, akkor nincs többé azon erő
sehol, mely most még a lengyelekben és horvátokban trónodat őrző hős és
hű népet tart fenn; akkor magad adtad ki őket a te ellenségeidnek s
mikor megdöntöd a keresztet, ez a kereszt végig esik egész országodon.

A király elkomorultan csüggeszté le fejét és hallgatott. Nagynénje
szavai erősen megrendíték lelkét. Hallgatott.

A főherczegnő felállt és megfogta a király kezét. Az forró volt és
izzadt.

– Öcsém! A mit tenni fogsz, azt nemcsak magadért, de egész uralkodó
családodért teszed. – Emlékezzél reá, midőn boldogult édes anyád
Istenben elnyugodott; te még kiskorú voltál. Az ország rendjei azt
ohajtották, hogy Henrik Zsigmond bátyád adassék melléd regensül – s már
verve is voltak az arany és ezüst «bajoire»-ok bátyád és ten
mellképeitekkel egymás mellett. Ekkor én voltam az, a ki a
családtanácsban azt mondtam, hogy kezedbe kell adni az uralkodást s
rávettem azt, hogy nagykoruvá nyilatkoztasson ki. – Azóta ismét
megtörtént, hogy az osztrák felsőházban azon oknál fogva, hogy az év
nagy részét Budapesten töltöd, az lett indítványozva, hogy a két ország
jövőre altercativ uralkodás szerint kormányoztassék, vagy inkább, a hogy
németül mondjuk: «Mutschirung» szerint. Ez annyit tesz, hogy egyik évben
Henrik Zsigmond uralkodjék Magyarországban, te Ausztriában, másik évben
megcserélve. Tudod jól, hogy ez indítvány a család főherczegeinek
szavazatával bukott meg csak s az ellene szavazók sorát nagybátyád
Henrik Zsigmond nyitotta meg. De ha ezt elfeledted volna, emlékezzél még
rá, hogy a mult században a családtanács már egy királyát
Magyarországnak le tudta trónjáról szállítani, a miért a henczegő
söpredék irányában gyöngének mutatta magát! – És nehogy a királyhoz nem
illő gondolatnak adj helyet szivedben, hogy hiszen korona nélkül is
lehet boldog embernek lenni. Neked nem! Sőt hogy talán akkor, ha
szivedet nem kell milliók közt felosztanod, könnyebben odaadhatod azt
«egynek». Ne hidd. Te, ha király nem vagy, semmi sem vagy!
Magánvagyonod: nincs; mert a mid van, az mind «regredient örökség» nem a
te gyermekeidre száll, hanem arra, a ki uralkodik. Uralkodásod alatt
vagyont nem szereztél; mert nyitott ládát tartottál minden koldus előtt
és annyit sehol a kerek világon nem koldulnak, mint Magyarországon.
Uradalmaid jövedelmére rá fizetsz. Egyszerű, apanageből élő ága fogsz
lenni az uralkodó családnak. S mint ilyen, ne hidd, hogy betöltsed a
lelkét egy nőnek, a ki ha a legszerencsétlenebb, de azért a legbüszkébb
nő a világon; s elveszett koronájáért nem vesz kárpótlásul egy
koronátlan királyt. – – Hallgatsz: nem felelsz. – Előttem is hallgatsz.
– Hallgas tehát és légy egyedül. – De ha aláirod ama kárhozatos
törvényt, akkor másnap reggel ne várd a matutina hangját: mert azon
naptól kezdve Magyarországodban nem fog az igazhivőknek egy harangja is
szólani! – Én – öcsém – e napot nem fogom bevárni Magyarországon. –
Egyedül hagylak. – Ha van Isten, pedig van, szóljon hozzád és birjon
megszólalásra; – de ne várd be, hogy meglátogasson!

A főherczegnő eltávozott. A király egyedül maradt.

Nagynénje beszéde mélyen meghatotta; de aztán nagyon megrontá e hatást
az, a mit beszéde végén előhozott. Az a fenyegetés, hogy a király
szegény fog lenni, ha trónját elhagyni kényszerűl; hogy nem lesz a
Croesusok, a Nábobok egyike, kik összegyüjtött kincsekkel hagyták el
birodalmukat, hogy idegen országok «első cavalierejei» legyenek. Ez a
gondolat őt nem hogy lesujtotta volna, de inkább egyszerre aczéllá
edzette lelkét; mint mikor az izzó vasat hideg vízbe vetik.

Még egy «adieut» sem mondott nagynénjének. Hallgatott.


A KIRÁLY TESZ.

Nehéz ködként ülte el a jövő feletti aggodalom a király lelkét. A ködből
csak a távol csúcsok ragyogtak elő, miket jól lehetett látni; de hogy mi
van alant? mely utak vezetnek hozzájuk? ez a földi homály titka.

Mit cselekedjék? – Ha szentesíti a törvényt, ellenségévé teszi azt a
rejtelmes tábort, mely mint a fehér hangya, észrevétlen működéssel várat
rak a maga fejedelmének s mint a fehér hangya, észrevétlen működéssel
egész házakat elpusztít. Egy vitéz ősének hős vérével irott sorok
beszélnek erről, kit e titokteljes hatalom az Inkák trónjára emelt
egykor s midőn a fejedelem szabadulni akart tőle, akkor ugyanez a
hatalom a vesztőhely fövenyére dobott. – És kit tesz szövetségesévé
ugyanakkor, midőn ezeknek hadat üzen? – A democratiát, a liberalismust,
mely magát az Istent sem ismeri el királynak, nem hogy a királyt
Istennek. Ismer-e a democratia «jó királyokat»? Nem Saint Just mondata-e
a jelszó: «Király volt! ez a bűne!?»

Ha pedig nem szentesíti a törvényt, akkor kezébe adta magát e sötét
hatalomnak, mely szintén nem jó barátja, nem szövetségese; melynek
törekvése felhasználni a király nevét önző czéljaira, hogy azt gyűlölje
meg a nép, azt itélje el a történelem; melynek világos cselszövénye a
királyt, a kinek szabad szellemében nem bizik, boldogtalanná tenni, mint
embert; gátul állani szivének hajlamai elé; megakadályozni, hogy
szerelmét emelje a trónra, kényszeríteni gyűlölettel kötött, áldástalan
házasságra, családi trónkövetelők számító kárörömére.

Az egyik oldalon egyik ősének rémképe, ki saját akarata után ment és
megcsalatva, elárulva, a vérmezőn lehelte ki ifju hősi lelkét; a másik
oldalon egy másik ősének alakja, ki engedett magával mindent tenni és
élte egyhangú napjait a reszkető vénségig, neveztetve felségnek és
atyának, midőn egyik sem lehetett.

És nincs senki, a ki a királynak e lelki tusájában segélyére jöjjön; ki
egy tanácsadó szóval a kettős mérleg egyik serpenyőjét lebillenésre
birja. Olyan egyedül áll az egész világon!

Akármelyikre határozza el magát, abból lehet jó, lehet rosz. Mindkét
vitázó félnek a priori egyenlően erős érvelései vannak. De az «élet»
melyiknek fog igazat adni? Itt a göcs!

Ha csak saját magáról volna szó, meg tudna magának felelni. De itt
országainak nyugalma függ a kérdésben s talán egy világrész sorsa!

Az egész világon nem volt senki, a kitől lelke erőt kérhessen kölcsön. –
Magára volt hagyatva. – Tehát egyedül akart maradni.

Udvarnokainak megparancsolá, hogy ma egész estig ne bocsássanak hozzá
senkit. Senki ne nyissa rá az ajtót. Még a családtagok közül sem akar
elfogadni senkit. – Estére együttes kabinettanácsot hivatott össze,
melyben a családtagok és a miniszterek veendenek részt, akkor tudatni
fogja elhatározását.

És azután nyugtalanul, öneszméivel küzdve, járt alá s fel dolgozó
szobájában.

Delet harangoztak. Megállt a harangszót hallgatni.

Tehát igazán ez volna az utolsó harangszó? Vagy még a vesperát és az
«angelus»-t meg fogja hallani estére: csak a matutinát nem többé?

– Ki mer ilyenkor bejönni?

A főkomornyik alakja jelent meg görnyedezve az ajtóban.

– Mit háborgattok? Nem mondtam, hogy senkit se fogadok el!

– Ezt az egyet mégis el kell fogadnia felségednek.

– Kell!? kiálta fel indulatosan a király; kinek ezt a szót soha még
nagynénje, még miniszterelnöke sem merte szemébe mondani s most és ily
lélekállapotában egy cseléd meri ezt odadobni eléje vakmerően.

– Kell! Felséges úr! sietett a cseléd ismételni. Hermione Peleia
Romanowna czárevna vár kihallgatásra.

E névre a király arczát egy pillanatra elhagyta a vér. Szive elkezdett
sebesen dobogni. Tántorgott, szédült.

– Várj! inte a főkomornyiknak. Rendbe kellett szednie magát; hiszen
minden tagja királyiatlanul reszketett. Erre ez egyre nem volt
elkészülve. Valami sugalta neki, hogy ez az utolsó, legnehezebb
próbatét, melyet szivére mértek. De ennek még nem várt vége lehet.

Lassankint visszatért arczára a pír. Azután nagyon is visszatért. A
reszketést hőség váltotta fel. «Megálljatok! mondá magában, ti ide
hoztátok őt elém! Ám lássátok, hogyan vihetitek el innen?»

– Vezesd a czárevnát és kisérőnőit az elfogadási terembe, parancsolá a
király. Sietni fogok oda.

És azután nem várta vissza komornyikját, hogy átöltözzék. Más ruhát
öltött. Nagynénje előtt csak úgy jelent meg, mint unokaöcs; de Hermione
Peleia előtt császár-király akart lenni.

Mellékszobáin át sietett az elfogadási terembe.

Hermione Peleia nagyherczegasszony orvosnője és jogtudornője kiséretében
várt ott. A Parabolana-hölgyek sárgafekete öltözete volt rajtuk.

Császár és király akart ő Hermione Peleia előtt lenni s midőn meglátta
őt magához ily közel, gyermekké lett. Az a boldog idő jutott eszébe,
mikor egymást legelőször látták, mint gyermekek: mikor szülőik
örömkönyező szemei előtt gyűrűt váltottak. Az oly régen volt már!

De azért a király még sem állhatta meg, hogy elfeledve minden fejedelmi
méltóságát, félig vágyó örömtől, félig daczos elhatározástól hajtva, oda
ne siessen hozzá és kezét ne nyujtsa neki s midőn megkaphatta a viszonzó
kezet, ott ne tartsa azt magánál s a leggyöngédebben ne szólítsa őt
nevén:

– Hermione!

– Felséges úr!

– Mi egykor neveinken hivtuk egymást.

– Akkor neveink egyenlők voltak. Trónörökös volt mindkettőnk czíme. Ön
most császár és király – én pedig Sacherij Hermione Peleia kisasszony
vagyok.

– Oh! ne gúnyolódjál.

– Nem gúny ez, felség. Száraz való. Hivatalosan van ez tudtomra adva.
Felséged törvényszékei mondták ezt ki itéletileg. Ime itt az itélet. Ez
hozott ide engem.

Ezzel átnyujtá a czári herczegnő a magával hozott iratot a királynak.

– Ki merte ezt tenni? kiálta fel lángoló haraggal a király, midőn
megpillantá a borítékra irott nevet.

– Tekintsen bele felséged és meg fogja érteni.

A király végigolvasta az iratot. Eleintén a bámulat és a boszuság tölté
el lelkét; de egyszerre kezébe akadt a vörös fonál, mely e cselszövény
gubanczát megoldja. Akkor aztán visszatért nyugalma.

– Nekem van tudomásom ez ügyről. Tatrangi Dávid menyasszonyát,
Szentivánfai Rozálit a Sabina visszaköveteli magának.

– S erre joga van a szentesített alapszabályok és a gyámi hatalom
erejénél fogva. A törvényszék kénytelen volt a Sabinának igazat adni.

– Ezt mondja a jogtudornőd?

– Ő itt van velem.

– Hm! Nem volt jogtudornőd a szent-marxi nőiskola növendéke?

– Igen, felség!

– Értem. És most ő adta neked azt a tanácsot, hogy hozzám jöjj. Mit
kivánsz tőlem?

– Felség! Még nem alázott meg annyira a sors, hogy minden büszkeségről
letegyek. Nem az bánt, hogy nekem, mint Sacherij kisasszonynak a
helyhatóság utolsó bérszolgája előtt is kaput kell nyittatnom. Én tudom
becsülni a polgárok közötti egyenlőséget. De a hol az egyenlőség
fennáll, ott minden polgárnak a háza az ő vára; «my house is my castle!»
S olyan törvény ott nincs, mely bárkinek is jogot adjon a «király
nevével» más házába betörni. Ez országban szabad az. De viszont vannak
kivételek, melyek jogot adnak egyes házak birtokosainak, hogy kapuikat
minden világi hatóság elől bezárják. Ezek a kolostorok.

– Úgy-e? szóla közbe a király. Egyet villámlottak szemei. Jól találta ki
sejtelme a talány nyitját.

– Én házamat nyomorultak ápoldájává avattam fel. Azok a nők, kik e házba
belépnek, viselik a szentek glóriáját s a martyrok töviskoszorúját.
Isten látja azt jól. De az emberek nem látják. A Parabolana-menhely csak
magánápolda, nem fölszentelt zárda. Én tehát, hogy magamat és a velem
együtt lakó tiszteletreméltó nőket minden jelen és jövendő zaklatástól
megmentsem, folyamodtam a pápa ő szentségéhez, hogy a
Parabolana-menhelyet avassa fel kolostorrá, s engemet erősítsen meg
abban, mint fejedelemnőt. A pápai breve megjött, ime itt van. S én
elhoztam azt felségedhez, hogy «placetum regium»-át kérjem hozzá.
Remélem, felséged nem fogja rossz néven venni Sacherij Hermione
kisasszonytól, ha mégis «fejedelemnő»-vé lenni vágyik.

Egészen belátott most már a király a cselszövénybe.

Nem Mazrur és társainak brutalis erőszakoskodása volt itt a mozderő. Az
csak a gép volt.

Most aztán tudta már a király, hogy mit fog tenni, hogy mit kell tennie?

Számítottak az ő gyöngeségére. Azt vélték, hogy az északi Nihil
országától annyira retteg, hogy nem meri megsérteni annak egyik közegét,
hogy nem meri királyi vaskeztyűs kezével torkon ragadni Mazrur és társai
czégének hydráját. Hanem hogy inkább engedi szerelmesét, saját
eljegyzett mátkáját a világtól megválni s zárdafejedelemnővé lenni, hogy
a szégyentől így oltalmazza meg.

Sokszor megesett az már, hogy egy szelid emberből hőst csináltak az
által, hogy még jobban meg akarták alázni.

– Ha! Ez egy szótagú hang hagyta el a király ajkát. Lehetett az nevetés,
vagy dacz, vagy önkérdezés hangja. Átvette Hermionetől a pápai brevét.

– Tehát te zárdafejedelemnő akarsz lenni, Hermione. Szólt a bizalmas
nyájasságtól enyhített hangon. Lásd, én is zárdafejedelem vagyok itten:
a «szegénység», «alázatosság» és «nőtlenség» hármas fogadalmával.
Aláirásomat kivánod? Akkor meg kell látogatnod czellámat. Akarod-e?
Hiszen mi szentek vagyunk mind a ketten, és mégis összekötve.
«Matrimonium Sancti Josephi!» A két úrhölgy kövessen bennünket.
Meglátogatod-e velem czellámat?

A király karját nyujtá Hermionénak, a czári herczegnő egy parancsoló
pillantást vetett kisérőnői felé; azzal a király karjára támaszkodva,
engedé magát annak dolgozószobájába vezettetni. A két udvarhölgy megállt
a szoba nyitott ajtajában s hallhatott egy-egy szót, mit a király és a
herczegnő egymással beszélt.

A király leülteté Hermionét az egyszerű karszékbe, mely iróasztala előtt
volt.

– Nézd, ez itt az én oltárom, szólt, iróasztalára mutatva. Itt szoktam
Istennel beszélni, országaim sorsáról, lelkem nehéz küzdelmeiről. Itt
hullanak senkitől nem látott könyeim; itt álmodom ébren, senkitől nem
sejtett örömeimről. Oh! az egész világon ez az egyedüli hely, a hol
nyugton érzem magamat. Ez az én oltárom. És lásd: ennek «peristeriuma»
is van. Benne áll a szent kép, melyhez lelkemet fölemelem, és a
zsolozsmák, miket hozzá elsóhajtok. Akarod-e képet látni?

A király felnyitá iróasztala peristeriumszerű rejtekét, s kivette abból
azt a könyvet, melynek legelső lapjára Hermione arczképe volt festve.

A herczegnő szemeit önkénytelen ellepte a köny, midőn arczképét
megismeré.

Hermione bárhova nyitott a könyvben, nem talált abban mást, mint lángoló
szerelmet; büszke, égben járó, napsugártiszta szerelmet; fájó, fejedelmi
kinokkal teljes szerelmet; földet megingató, tengert felforgató, lánczra
vert óriások szerelmét.

Egész fölháborodottan kelt föl az asztaltól és arcza lángolt; de abban a
lángban éppen annyi volt a büszke harag, mint a szenvedélyes szerelem.

– Árpád! szólt, megragadva a király kezét, s először szólítá őt nevén,
egész önfeledten; arra, hogy mi ily szavakat mondjunk és viszonozzunk
egymásnak, kettőnk közül egyikünknek királynak kellene lenni.

– S nem vagyok-e én az?

– Nem!

Ez a szó oly hangosan volt mondva, hogy meghallhatták az ajtóban állók
is és találgathaták belőle, vajjon miről beszélnek «ők»?

– Nem vagy az! A mely országban fényes nappal, az uralkodó szemei előtt
felütheti sátorát a rabszolgakereskedés, s vásárra viheti a nemzet
leányait ezerszámra s eladhatja a külföld minden sybaritáinak; a mely
országban a menekült szerencsétlent a külföldi üldöző bérszolgái
asylumából kiverhetik; a mely országban a pénz veszi meg a törvényt; a
mely országban a fosztogatásnak rendszere van, a gyalázatnak temploma
van; a mely országban a trónon ülőnek mindenki parancsol, de ő nem
parancsol senkinek: annak az országnak a feje nem király, csak
megkoronázott báb!…

Ez fenhangon volt mondva! Nem tehetett róla. Kitört szivéből a rég ápolt
keserv. Ingerelve volt rá. A király vallomása oly villanyszikra volt,
melynek a kitörést elő kellett idéznie.

A király pedig bámulva nézte a csodaszép haragvó alakot és hallgatott.
Szemei nem tudtak megválni e szép villámló szemektől.

Hermione leküzdé lihegő keble viharát.

– Kérem, felség, szólt a király asztalán heverő pápai brevere mutatva:
legyen olyan kegyes és irja rá, hogy «placet».

– Azt kivánod, hogy aláirjam nevemet? kérdé a király, mélyen tekintve a
herczegnő szemeibe.

– Könyörgök.

– Jó! Tehát aláirom a nevemet.

A király megmártá tollát. Hermione herczegnő keserű nyugalmat erőszakolt
magára.

A király aztán fogta azt a másik iratot, mely iróasztalán feküdt, annak
a végsorai után irá alá nevét. A pápai brevet pedig fogta és félretevé
egy mellékasztalra.

– Megtörtént. Aláirtam.

– Mit? felség!

– Azt a törvényt, melyet országgyülésem hozott a kolostorok eltörlése
iránt. Azt kivántad, hogy király legyek: király leszek! Eddig nem voltam
az; ezután az leszek. De akkor, az égre mondom, te királyném fogsz
lenni! Elbocsátom azokat a minisztereimet, kik kezeimre, lábaimra
tekergőztek, mint a fűnyüg, s akadályoztak minden szabad mozdulatban.
Fel akarok emelkedni és haladni! Kezembe akarom venni a zászlót, mely a
becsületesek, a szabad emberek zászlaja. Járni akarok öneszem és
önszivem vezetése után. S akkor aztán, ha rám akar szakadni a világ, az
én fejemet találja legfölül.

– Akkor mindkettőnkét együtt találja! Rebegé mélyen elfogódva a
herczegasszony, s mindkét kezét nyujtá a királynak.

Ah! mennyi heves csókkal lett e kéz elhalmozva! A király egészen
elfeledé, hogy tanuk is vannak jelen, a kik mindent látnak és hallanak.
Bánta is már. Holnap úgyis minden utcza tele lesz azzal.

– Most már olvashatod! szólt Hermionénak, a kitárt naplóra mutatva. A
herczegnő gyermeteg örömmel ült le és olvasá reszketve egyik lapot a
másik után; egy-egy költemény volt minden lap, és minden lap után mély
gyönyörrel tekintve fel, a királyt kereste szemeivel.

Igen. Keresnie kellett őt, mert a király nem állt meg most a háta
mögött, hogy vállán áthajolva, együtt olvassa vele szerelmi vallomásait.
Nem. Hevesen járt fel s alá szobájában, míg a herczegnő olvasott s
beszélt merész szavakat félig hozzá, félig önmagához.

– Majd megmutatom én nekik, hogy tudok szétütni közöttük! Majd megérzik
ők, hogy a királyi bot nem játékszer. Velünk fog tartani minden
becsületes ember. És minden hazafi. A ki ellenségünk akar lenni, álljon
szemközt! Azt leverjük! Nem fogunk félni a kardmarkolattól sem.

És Hermione Peleia szemeinek tekintete annál nagyobb gyönyörrel kisérte
őt, mentől nagyobb figyelmetlenséget tanusított a király vendége iránt.
Így tetszett neki a király.

A király pedig, a mint egyszer hozzá kezdett a repüléshez, olyan kedvet
kapott hozzá, hogy le sem szállt többé. Főkomornyikját becsengeté.

– Siess! Boldogult anyám lakosztályát a déli palotaszárnyban ma estig
hozasd rendbe. Nagynénémet, a jó Karolinát, ki e lakosztály egy részét
elfoglalva tartja, értesítsd, hogy vendége érkezik: Hermione Peleia
Romanowna herczegasszony, még ma!

– De felség!… szólt közbe a herczegnő.

– Ne beszélj nekem az udvari etiquetteről! Hát majd el fognak rajta
szörnyedni az udvar hypocritái és sycophantjai. De majd adok én nekik
még ma egyéb elszörnyedésre való okot is. Te kisérőiddel együtt itt
maradsz addig nálam. Én ragálylyal terhelt Alhambrádba többé vissza nem
bocsátalak. Kérdem is én, hogy mit mond rá a pruderie? Itt kell maradnod
nálam. Szükségem van rád. Egyedüli tanácsosom vagy. És énnekem még ma
estig egész halmaz indítványt, javaslatot kell elkészítenem, a mit nem
bízhatok másra, s a mit a mai cabinettanács elé kell terjesztenem. A
következmények mindkettőnket érdekelnek. Itt nincs idő azon tanakodni,
hogy milyen udvari szertartással lépj be legelőször a palotába, hanem
arról van szó, hogy miként meneküljünk egy sülyedő hajóból egy mentő
dereglyébe.

Azzal ismét főkomornyikjához kezdett beszélni.

– Azután elsietsz a herczegnő parancsával az Alhambrába, s azt átadod
Szentivánfai Rozáli úrhölgynek, ki a herczegnő udvarhölgyeivel együtt
ide fog sietni.

– Hát az én nyomorult betegeim? – rebegé a herczegnő.

– Lesz rájuk gondom. Azután sietsz fölkeresni a hotel du Mondeban
bizonyos Tatrangi Dávid urat, ki a legegyszerűbb orvosszerrel az egész
Székelyföldön megszüntette a pellagrát, s gyógymódját nekünk ingyen
felajánlá. Azt felkéred, hogy a herczegnő által alapított
pellagra-kórházat azonnal vegye gyógykezelése alá. Holnap reggel pedig
jöjjön fel hozzám kihallgatásra. Várj még. Utadba ejted a rendőrfőnököt
és tudatod vele, hogy haladéktalanul siessen fel hozzám. Most repülj!
Mindent elvégezz. Így nem érsz rá, hogy valamit kifecsegj.

A főkomornyik a rábizottak halmaza alatt szédelegve távozott el.

A király pedig egy széket húzott Hermione Peleia herczegasszony mellé,
elővett iróasztala fiókjából egy halmaz okiratot és azt mondá neki:

– Most már nézd ezeket át és mondd meg, jól lesz-e így, a hogy én
gondoltam?

A herczegnő olvasott és bámult. A királynál rég el volt az határozva
mind, a mit ő óhajtott; rendszeres tervbe idomítva; részletesen
kidolgozva. Csak az elhatározás hiányzott hozzá, hogy azokat világ elé
hozza. Hermione eddig csak szerette a királyt: most már becsülte is.

És azoknak a terve, a kik azért hozták ide Hermionét, hogy őt a
kolostorba vezessék, nagyon megfordult; a trónra segíték fel…

A két tudornő azalatt ott állhatott az ajtóban és tanakodhatott magában,
szótlanul, mi történt itt most? Ez a kis büntetés elfért rájuk. Megvolt
az érdemelve. A király nem igen szánakozott rajtuk. Úgy tanácskozott a
Hermione elé rakott iratok felett, mintha nem is tudna a két hölgy
jelenlétéről.

Hogy azon hosszú három óra alatt, mely az udvari főkomornyik
rendelkezésére állt a kabinettanács összeültéig, hogyan nem árulta az el
a királytól vett parancsot a czári herczegnő elfogadtatása iránt a két
hatalmas családtagnak? annak a magyarázata nem annyira a megbízott
jellemében, mint inkább a körülmények találkozásában keresendő.

Sietett biz ő egyenesen Karolina főherczegnőtől lejövet Mária Clara
főherczegnőhöz; de annak főudvarmesternőjétől azt a választ nyerte, hogy
ő fensége kápolnájában imádkozik. (Mint természetesen sejthető: az ég
sugallatáért a király leendő elhatározására.) Itt tehát nem adhatván túl
a becses titkon (a főherczegnő sokáig szokott ájtatoskodni), futtában
felsietett Henrik Zsigmond főherczeghez, kihez mindenkor bejelentés
nélkül volt bejárása. Annak a főkomornyikjától meg azt hallotta, hogy ő
fensége a vérmezőn van a pneumodromonban. «Pneumodromon»? Ezt a szót a
főkomornyik úr soha sem hallotta; hanghasonlatosságból azt hivé, hogy az
valami olyan «hyppodrom»-féle. «No ott majd rátalálok!» Hiszen rá is
talált. Csakhogy az a pneumodromon nem más, mint egy nagy hadi léghajó,
melylyel éppen most tesznek próbát a vérmezőn, egy század katona kezében
tartott kötéllel vezeti a légben úszó szörnyet pórázon előre-hátra,
kisérletül annak hadi tényekben alkalmazhatóságára. A főherczeg fennül a
pneumodromonban, s oda bizony a főkomornyik nem mehet utána.

Mire aztán küldetéséből visszakerült, akkor meg már a családtagok mind
összegyülekeztek a tanácsteremben, s ott felötlés nélkül nem lehetett
hozzájuk furakodni.

Más embernek pedig nem volt érdemes a titkot elárulni. Nagy
megnyugtatására szolgálhat mindenkinek, hogy ingyen nem árulnak el
senkit.

A főkomornyik egész jó lélekkel jelentheté ő felségének, hogy minden
rábizottat elvégzett és semmit el nem árult.

A király nem törődött most az ő csekélységével.

Lelkében új erőt érzett, a mióta terveit Hermione Peleiával közölte, s ő
általa helyeselve találta. E kedves «tanácsosának» figyelme néhol
segített kiegészíteni a hiányokat, rokonszenves lelke kitalálta a még ki
nem mondott gondolatokat, s buzdítást adott a tétovázónak, hogy merjen.

A király saját lelkét találta kiegészítve a czári herczegnőben, s ettől
fogva tudott bizni önmagában.

Ő maga kisérte fel Hermionét nagynénjéhez, Karolinához, ki egy dán
királyi herczeg özvegye volt, a család egyik legrokonszenvesebb tagja,
ki mind a királyt, mind a herczegnőt gyermekkoruktól fogva igen
szerette, de az ország és a család ügyeibe nem avatkozott soha. A
főherczegnő mint szerető rokon fogadá a czári herczegnőt, némi
reszketést árulva el; mert tudta az elfogadás következményeit. Ez Árpád
királynak még koronájába is kerülhet.

A király búcsut véve a czári herczegnőtől, visszatért dolgozószobájába s
ott várt, míg főudvarmestere és főajtónállója jönnek jelenteni, hogy a
kabinettanács együtt van.

Akkor egy összehajtott ívrétű papirt felvett asztaláról, még egyszer
végigfutott annak kikezdésein s azzal keblébe dugva azt, átment a
tanácsterembe.

Ez azon terem volt a régi várlakban, melyben ő felségeik a hajdani
udvari bálok alkalmával cerclet szoktak tartani.

A hosszú szőnyeggel leterített asztal felső végén szokott ülni a király,
alsó végén Mária Clara herczegasszony. Ő az egyedüli női családtag, ki a
tanácsban üléssel bír; s a kik értenek a symbolisticához, azt a
felfedezést is tehetik, hogy ez asztalnak két elnöke van; sőt néha épen
ott van az «asztalfő», a hol a főherczegnő ül.

Jelen vannak azonkívül az uralkodó család többi Budapesten lévő tagjai,
kik mind az asztal egyik felén ülnek, a király jobbja felől, míg a
baloldalt a miniszterek foglalják el.

A feszült várakozás mély csendje fogadta a királyt. Az ajtók nesztelenül
záródtak be, a léptek hangja elveszett a szőnyegeken. A boltozatról
levilágító villanylámpa minden árnyékot elűzött a teremből. Teljes
világosság és teljes csend volt, a mi legjobban megpróbálja egy szónok
lélekjelenlétét. Két gyertya égett azonkívül a király előtt, egy arany
feszület mellett; e gyertyák lobogványa a villanyfény mellett mint két
veres lidérczláng tünt elő.

A királyt néma főhajtással fogadá a kabinettanács, mit ő felsége komoly
tekintettel viszonzott; aztán elfoglalta helyét s inte, hogy üljenek le.

Azután kivette kebléből az összehajtott iratot és kiterjeszté azt maga
előtt. Erre csendes mozgás támadt. Mi lehet e teleirott íven?

«Szeretteim, Híveim!»

«Isten sugallatát és saját meggyőződésemet követve, tudatom veletek több
rendbeli elhatározásaimat.»

«Miután alkotmányos országban törvény az, a mit a többség határoz,
ennélfogva én, mint a törvényhozás második tényezője, a magyar
országgyülés által hozott és elém terjesztett törvényt a szerzetek
eltörléséről, ezennel királyi aláirásommal szentesítem.»

Egy halk, felszívott sóhaj hallatszott sokszorozottan e szavakra, az
elszörnyedés szótlan hangja.

És abban a pillanatban egyszerre kialudt a padmalyról alávilágító
villany-fénylámpa.

Lehet, hogy csak a gépkészülék ügyetlensége okozta ezt, lehet, hogy
szinpadi hatásra számított terv szerint oltották azt ki, egy titkos
jeladásra; a királyt nem zavarta az meg. Ott égett előtte a két gyertya.
Ő neki elég volt az, hogy iratát lássa; hanem az egész nagy terem a két
gyertya mellett félsötétben maradt, s az asztal többi alakjai, mint egy
Rembrandti háttér csoportozata, tüntek elő a homályban.

A király arcza és az arany feszület volt csak megvilágítva.

Folytatá:

«E törvény végrehajtásával megbízom belügyminiszteremet.»

«Egyúttal kötelességévé teszem belügyminiszteremnek, hogy az általam
összeállított tervezet alapján a törvényesített szerzetek tagjaira nézve
érdemeikhez és szellemi tehetségeikhez mért munkakörnek
rendszeresítéséről, a tehetségteleneknek illendő ellátásáról szóló
törvényjavaslatot a képviselőháznak azonnal beterjeszszen. Továbbá a
nemtörvényesített szerzetek birtokviszonyait elintéző törvényjavaslatot;
azonkívül a honosítást és polgárosítást szabályozó törvényjavaslatot,
valamint a katholika egyháznak a nevelés ügyében megadandó autonomiáját,
s az országos nevelési alapnak ezzel összekötött czélszerű kezelését
megállapító törvényjavaslatokat, mind együttesen még az ülésszak alatt a
ház asztalára letegye.»

Jó, hogy ily sötét volt. Nem lehetett látni a hatást az arczokon.

A király pedig még mindig nem félt a sötétségtől. Folytatá:

«Ezenkivül kötelességévé teszem belügyminiszteremnek, miszerint
többszörös indokolt panaszok érkezvén hozzám az iránt, hogy létezik
Magyarországon egy oly intézet, mely humanitarius czím alatt kárhozatos
erkölcsrontó emberkereskedést űz; többen az érdeklettek közül, kik
hazájukba visszaszökhettek, tanuskodván az iránt, hogy Oroszországba nem
mint férjhez adott nők, de mint eladott rabnők vitettek el, annálfogva
ez intézet vezetői ellen, bárkik legyenek is azok, rögtön a legszélsőbb
szigor alkalmaztassék; az intézet ügyei egy az országgyülés által
kiküldendő bizottság által megvizsgáltassanak; az intézetben bármily
czím alatt létező nők azonnal rokonaikhoz visszaküldessenek; s a kik ez
ügyben bűnösöknek találtatnak, a büntetés legnagyobb mértékével
sujtassanak.»

Hah, hogy igyekezett az a két gyertya fényesebben lángolni. Az arany
feszület töviskoronás királya, mintha ölelésre tárta volna karjait a
másik király elé, mintha mondta volna: «folytasd!»

«Ugyan ennek folytán meghagyom külügyminiszteremnek, hogy minden ez
országos botrányra vonatkozó vádak kiderítése iránt szükséges adatokat
az orosz kormánytól megszerezni minden úton törekedjék.»

«Továbbá meghagyom kereskedelmi miniszteremnek, hogy Erdély székely
földén felállított hyalichor gyár czégének, Tatrangi és Társának új
találmányára húsz évi szabadalom-levelet kiállítson, s annak az ideig
külvámmentessége iránti törvényjavaslatát a ház elé terjeszsze. Ezzel
egyidejüleg kívánom, hogy belügyminiszterem és pénzügyminiszterem egy
törvényjavaslatot készítsenek, egyetértőleg a hadügyminiszterrel és
honvédelmi miniszterrel, – mely szerint a Gyilkos havas mellett fekvő öt
négyszögmértföldnyi kamarai birtok azon székely letelepülők számára
átadassék, kik az Ichor-termeléssel és a hyalichor gyártással
foglalkoznak, adó és katonai szolgálat alóli mentességgel.»

Kezdett csendes feszengés hangzani a nyugtalanított karszékeken.

«Azonkívül meghagyom belügyminiszteremnek, hogy az orvosi tanács által
kipróbált és jónak talált «ichorismust» a legnagyobb sietséggel minden
közkórházaknál alkalmaztatni el ne mulaszsza, s ezt ugyanazon országos
rendszabályok sorába vegye fel, melyek közé a himlőbeojtás is tartozik.»

A teremben még mindig félsötét volt. A főudvarmester sietett a partialis
lámpafogyatkozás után azonnal a fővilágítómestert fölkeresni, hogy az
ekklipsist oszlassa el, de még nem talált rá. A király nem láthatta a
távolabb ülők arczain szavainak hatását.

Azokra pedig még sok meglepetés várt.

«Miután kultuszminiszteriumom teendőit ezentúl belügyminiszteriumomra
ohajtom átruházni, eddigi kultuszminiszteremet, királyi kegyelmem
biztosításával e hivatalától fölmentem és ugyanőt németországi
nagykövetemmé kinevezem.»

«Mivelhogy azon miniszteri állomásnak, mely személyem mellé
rendeltetett, most már az év egy részét ez országban töltvén, semmi
értelme nincsen, e miniszteri állomást megszüntetem, s annak jelenlegi
betöltőjét Horvátországunk báni méltóságába emelem.»

«Nagy fontossággal bírván országainkra nézve Galicziának kielégítése és
állami szervezése, valamint hadseregeinknek tervszerű vezénylete,
ezennel kinevezem kedves bátyámat Henrik Zsigmond főherczeget Galiczia
helytartójává és hadseregem generalissimusává, azon meghagyással, hogy
székhelyét Krakkóban haladéktalanul foglalja el.»

«Kedves bátyámat, Ottó herczeget ezennel utasítom, hogy ausztriai
honvédparancsnoki állomását betölteni siessen, s ezzel együtt járó
feladatait végezze.»

«Szeretett nagynénémnek, fenséges Mária Clara főherczegasszonynak azon
többszörösen ismételt óhajtásába, miszerint udvartartását zord
éghajlatunk alul a kies Salzburgba áttehetnie engedjem, nehéz szívvel
bár, de indokai által meggyőzetve, beleegyezem…»

(«Hisz ez valóságos razzia!» suttogá egy hang a félhomály hátterében.)

«Végül tudatom hiveimmel és szeretetteimmel azon rám nézve kedves és
hiszem, hogy egész országomra nézve örvendetes eseményt, miszerint amaz
igéretteljes összeköttetés, melyet Istenben boldogult dicső szüleim több
év előtt a köztem és Hermione Peleia czári herczegnő között végbement
ünnepélyes eljegyzés által felavattak, a mai napon fenséges jegyesem
szivélyes elhatározása és beleegyezése által ujból megerősíttetett; mely
frigyet Isten áldása, s hiveim és szeretteim üdvözlete fogja bizonynyal
kísérni: óhajtom.»

E perczben újra kigyulladt a villanylámpa; de e készülék szokása szerint
az első kiviláglás csak néhány perczig szokott tartani, hogy ismét
elsötétüljön s aztán csak ujabb nehány pillanatnyi szünet után kezd a
teljes világításhoz.

E meglepő percz alatt, melyben a hirtelen kigyult világ véletlen talált
mindenkit azon alakjában, melyet a biztos sötétségben kiki fölvett, a
következő képet látta a király maga előtt:

Henrik Zsigmond főherczeg mind két kezébe kapva tartá kardját, tán hogy
az asztalra vesse, vagy hogy kirántsa hüvelyéből? arczán a harag és dacz
kifejezése volt; Mária Clara főherczegnő székéről félig fölemelkedve,
kinyújtott kezével a királyra mutatott, mintha azt mondaná: «le onnan a
trónról!» a kultuszminiszter a düh és elfojtott gyülölet
hyena-tekintetével nézett a királyra; a személye melletti miniszter
előkelő gúnynyal vonta félre a száját, a hadügyminiszter arczán a
legnagyobb ijedtséget fejezve ki, két kezével kapott fejéhez, a
belügyminiszter pedig feldult hajában vakart az öt körmével; és a
többiek ott sorban mind megannyi hogarthi mintául a megriadást, a
csufondároskodást, a pártdühöt, a fanatismust, a kárörömöt, a
felségsértő gőgöt fejezék ki; volt egy ragyogó arcz is köztük, csak egy,
a honvédelmi miniszteré; a pénzügyminiszter hátrahajtá a fejét és nyelve
hegyét fogai közt tartva elmélkedett a hallottakon, a külügyminiszter
pedig hátra fordítá a fejét.

Ez a látvány csak egy pillanatig tartott. Azután ismét sötét lett. Az is
tartott nehány perczig. Ezalatt a meglepett alakok ismét rendezheték
magukat. E nehány percz alatt a tompa csendben halk suttogás támadt az
asztal körül, mintha mindenki szomszédjával cserélne eszméket. A király
nehány érütésig megpihent.

Azután ismét szólt. Szilárd, csaknem recsegésig kemény hangon.

«Mindezek pedig, a miket itt és most előadtam, változhatatlan uralkodói
akaratom és elhatározásom…»

A villanyfény most már teljes világítással jelent meg újra.

Az asztal körüli arczok mind rendben voltak már. Semmi változás, semmi
indulatkifejezés sehol. Ünnepélyes komolyság volt és csend.

E várakozásteljes csend közepett Henrik Zsigmond főherczeg fölemelkedett
székéről és így szólt:

– Felséges rokonom, császárom és királyom! Én a rám ruházott magas
megbizatást mély hódolattal fogadom el, s hiszem, hogy mindazon hű
alattvalói felségednek, kiknek vállaira e mai napon annyi megtisztelő
feladat nehezült, felséged akaratából, hasonló készséggel ajánlandják
fel minden tehetségeiket felséged trónjának és koronáinak megvédésére.

E szóknál mindenki felállt és egyhangú volt a halk szózat:

«Éljen a király!»

Mintha nem is ugyanazok az alakok lettek volna, a kiket ama futó
pillanatban mutatott fel a villany-fény.

Midőn mindenki visszaült helyére, Mária Clara főherczegnő állva maradt.

– Kedves öcsém, felséges uram, még nekem van nehány szavam tehozzád.
Igaz, hogy többször ohajtottam az udvar zajától félrevonulni és kies
Salzburgom csendjében tölteni életem hátralevő napjait, de most, midőn
oly lépésre szántad el magadat, mely királyi fejedre egyaránt hozhat
fényt és veszélyt, engedd meg nekem, hogy a mint tőlem telik, a fényt
növeljem s a veszélyt megoszszam. Engedd meg nekem, hogy császári
arádnak nász diadémját én tehessem föl homlokára: a család legöregebbje.

A király meg volt hatva; fölkelt székéről, odasietett nagynénjéhez,
annak megcsókolá a kezét, mire a főherczegnő megölelte a királyt.

Mikor a király ismét széttekintett, saját szemei is nedvesek voltak, s
úgy látta, hogy a nagy kabinettanács tagjai mind a szemeiket törülik.

A király utoljára is elhitte, hogy a villanyfény hazudott az imént.

Ámde legyen szabad ő felsége legmagasabb hitével szemben azon
legalázatosabb véleményünknek kifejezést adnunk, hogy a villanyfény
igazat mondott.

És ha ő felsége e rövid perczig látott tüneményben felismeré vala a sors
intő oraculumát, nem hágy meg egynek is a kezében semmi ártó eszközt,
azok közül, kiknek arczaít eltorzítva látta, legyen bár ez ártó eszköz
kard, marschallbot, irótoll, pecsétnyomó, vagy kulcs!


AZ EGYETLEN NAGYHATALOM.

Mikor a király kabinettanácsa minden tagjának legforróbb
hódolatnyilatkozatait hallá, az a vágya támadt, hogy megmondja
nagynénjének azt is, hogy arája már itt is van a várban, mint Karolina
főherczegnő vendége. Hanem ez ügy mégis az udvari etiquette belügye
volt, s nem volt elintézhető a plenum előtt. Majd holnap a szűkebb
családtanács vegye ezt tudomásul.

Csakhogy holnapig még egy egész éj van közben – s éjszaka a sötétség a
király. És a reggel kezdődik a matutina órájával.

Mikor a kabinettanács eloszlott, Mária Clara főherczegnő és Henrik
Zsigmond főherczeg együtt kocsiztak a főherczegnő palotájáig, melynek
kapuján aztán éjfélig szakadatlan jártak ki és be a hintók, a mikből
tábornokok, főurak, főpapok szálltak ki és rövid idő mulva siettek ismét
odább. Valami tervet forraltak ott. Talán valami gyors, döntő
elhatározást. Késő éjjel küldettek a parancsok a kaszárnyákba. A királyi
vár őrizetére rendelt ezred minden nesz nélkül mással váltatott fel. A
nagy pneumodromon megtöltve állt készen a vérmezői óriási műhelyben.
Hogy mi van készülőben? azt nem tudta senki; hanem egy titkot
rebesgettek már: azt, hogy holnap reggel három órakor a főváros minden
templomának tornyában a harangok a szokott matutina helyett
vészkongással félreveretve fognak felhangzani, s akkor aztán – kezdődik
valami.

Hát a király nem tudott meg ebből semmit?

Nem. A mint vége volt a kabinettanácsnak, sietett Karolina főherczegnő
lakosztályába, s ott azután Hermione Peleia csengő hangjai mellett
elfelejtett a matutina harangszaváért aggódni, elfeledte, hogy van még
világ odakinn; és hogy a világon most éjszaka van.

De ugyan ki is hozott volna hirt a királynak?

Mikor miniszterei lementek a várlépcsőkön s megálltak, hintóikat várva a
vestibule előtt, a hadügyminiszter így szólt:

– Mához egy esztendőre itt van a háboru. Én sietek összehivni a
tartalékot.

A rendőrminiszter azt mondá:

– Mazrurt csak elfogom még ma; de hogy a «Társait» ki fogja el, azt nem
tudom.

A pénzügyminiszter így szólt:

– Én siethetek egy százmilliós kölcsönt valahol megkötni még az éjjel.

A külügyminiszter véleménye ez volt:

– Holnap elkezdhetem a boxirozást az egész európai diplomatiával.

A kereskedelmi miniszter felsóhajtott:

– Csak tudnám hát, hogy mi az a hyalichor? Mindjárt megismerkedem a
törhetlen üveggel.

Legkeservesebb volt a belügyminiszter fohászkodása:

– Hát én azt sem tudom, hogy mihez kezdjek a sok közül? Azon kezdem,
hogy felakasztom magam ide a lámpásra.

… Dehogy kezdte azon! Egyik sem kezdte azon, a mit mondott. A
hadügyminiszter vágtatott Maxenpfutsch bankárhoz, tudatni vele a kedvező
alkalmat a kétszáz milliónyi új hadiléggömb kiállítására, ott mindjárt
el is készíték az offertet. A rendőrminiszter sietett Mazrurt
tudósítani, hogy «szaladj, mert egy óra mulva elfoglak, ha megkaplak!» a
pénzügyminiszter sietett a börze sensáljához, hogy haladéktalanul
csapjon át a contreminehez, mert iszonyú baisse lesz. A
külügyminiszternek sietős dolga volt nem a spanyol nagykövettel, hanem
annak andaluziai szépségű nejével. A kereskedelmi miniszter sietett nem
a törhetlen, hanem a nagyon is törékeny üvegeket felkeresni, mikhez
leggyöngédebb hajlamok vonzották, a belügyminiszternek pedig az volt a
legsürgetősebb feladata, hogy mint adhassa el nagy csomó
Sabina-részvényét még az éjjel?

A királyra és a hazára nem gondolt senki, csak azok, a kik őket nem
szerették.

Senki?

Valaki mégis gondolt rájuk.

S mindezek a magas állású személyek kifeledték a számításukból ezt a
valakit. Ez pedig az egyedüli nagyhatalom a földön.

Ennek a nagyhatalomnak van hadserege, több mint minden uralkodónak, van
pénze, több mint minden bankárnak; vannak országai, miket nem hódíthat
meg senki. Ez a nagyhatalom a közvélemény.

A hintón vágtató urak úgy találták, hogy a hír már mindenütt megelőzte
őket. A közvélemény értesülve van már mindenütt: a börzén, az utczákon,
az országházban, a kávéházakban. Nem lehet már Sabina-részvényt eladni,
Mazrurt békebirák őrzik szobájában; a közvélemény ébren van. Nincs
éjszaka; tömve minden utcza; a néptömeg hullámzik minden téren, még most
csak csendesen, kézről-kézre adva és magyarázva egymásnak az Astrapé
meglepő hireit. Senki sem megy ma aludni. Ébren marad az egész város.

És erről sem értesíti a királyt senki. A király még mindig szerelme első
tündérálmát éli ébren; boldog napokról beszél ő menyasszonyának, s az
dicső napokról ő neki. Ki háborgatná őt itten?

De valaki mégis eljön őt háborgatni: a matutina harangszava.

E végzetes órát itt akarta bevárni, ez ihletett bűvkörben.

És a mint a három órát ütötte, egyszerre megszólaltak a harangok. Nem a
szokott egyetlen harang, a münster száztíz mázsás óriása, de minden
harangja a fővárosnak. És nem vészkongásra szólaltak meg, de ünnepélyes,
de bucsujárati zengő összhangzatra.

– Mi ez? szólt a király meglepetten.

«Nem a sekrestyések huzzák a harangot felséges uram! A közvélemény
harangszava ez!»

A király az ablakhoz sietett s a nehéz selyemfüggönyt félrevonta arról.

Ah! ez elragadó látvány volt.

Késő éjfél után kivilágítva az egész város. Egy varázsütésre, egyetértő
közakarattal kivilágítva minden ablak! gyertya ég a legtávolibb viskók
ablakában, a manzardok padlás-ablakaiban, a hajók, a dereglyék
kajütjeiben is.

«Ez nem a hatóságoktól megrendelt illuminatio, felséges uram, a
közvélemény világítása ez!»

S e szörnyü hatalom kiáltása is szörnyű!

Egy óriási, szakadatlan égbontó riadal hangzik át Pestről, mely
szájról-szájra adva, egyre emelkedik, lassan átkel a hidakon, a hajókon,
a levegőben. Budát is felveri, az is megzendül tőle. Elnyomja e kiáltás
a harangszót magát, betör a bástyákon, elfoglalja a várat; megostromolja
a királyi vár ablakait, csak úgy reszketnek bele.

Minő kiáltás ez?

A királyi vár előtt néma hadsorok állanak, karra vetett fegyverrel;
lovas csapatok kivont karddal; fenyegető ágyu-ütegek, mozdulatlan
tüzéreikkel. Egy zord tekintetű alak léptet horkoló paripáján e hadsorok
közt alá s fel, kihuzott kardját hegyével a föld felé eresztve, egy szó
kimondását tartogatva. Vajjon minő szó lehet az?

Ez a generalissimus.

Az egetverő kiáltás már a budai főtérig elhatott.

A királyi lak kapujából egy lovas léptetett elő, fehér paripán, egyedül,
kiséret nélkül, s egyenesen a várlak előtt felállított hadsorok közé
tartott.

A mint ezt az alakot meglátták a katonák, mintegy vezényszóra egyszerre
lábhoz ereszték fegyvereiket, lekapták fejükről a sisakokat s fedetlen
fővel, polgár szokás szerint, riadtak egyszerre a lelkesült kiáltásba:

«Éljen a király!»

Igen is, magas és legmagasabb urak és úrhölgyek! ez az a rengeteg
kiáltás, mely az éjszakát fölveri. Ez nem a bérencz sycophantok fizetett
üvöltése; a közvélemény üdvözli e kiáltással a király ablakai előtt a
hajnalt! S a közvéleménynek hadseregei is vannak! A katonának is ez a
«parola» erre az éjszakára. (Pedig talán nem is ez volt kiosztva.)

A generalissimus ménje ijedten kezdett el ágaskodni e váratlan riadalom
hangjaira, lovagjának mindkét kézzel kellett kantárját megragadni, hogy
lovát megzabolázza, kardja e közben kihullott kezéből s csak szíjánál
fogva csüggött kézcsuklóján; de tekintete azért szikrázó haraggal járt
végig az ujjongó hadsorokon. – A király paripája pedig megállt a
hadsorok közt nyugodtan, s mintha értené e kiáltást, fejével délczegen
bókolt és jobb lábával kapálta a földet.

Az áramlat, melyet a király elhatározása adott a közvéleménynek, aztán
egyre nőtt, s hiába vártak a régi eszmék hívei elapadtára: megtöltött az
minden űrt maga körűl.

Országgyülés és falutanács, synodus és népgyülés, kereskedő-egylet és
iparos-szövetség egyaránt sietett a trónhoz, hódolatát nyilvánítani. Nem
kellett a megyefőnöknek államköltségen felfuvaroztatni Budára kötéllel
fogott küldöttségeket, maga kenyerén jött úr és paraszt, hogy a királyt
szinről-szinre láthassa.

Az egész diplomatia üdvözlé elhatározásáért s a külföldi sajtó
valamennyi tisztességes közlönye versenyzett magasztalásában.

Nem tört ki sehol lázadás, nem kerülgette a királyt sehol orgyilok,
pokolgép, akármerre járt, mindenütt testőreivel volt tele az utcza. A
közvélemény maga volt a testőr. A ki a király ellen fel merte volna
nyitni a száját, azt agyon – nem verték volna, de agyonkaczagták volna.

Nem fogott a fanatizált nép kaszát, cséphadarót, nem támadtak bande
noir-ok, whyte boys-ok, Rebekka leányai; örült minden ember a
békességnek.

Nem prédikáltak a papok lázadást a törvények ellen; megköszönték, hogy
fel vannak oldva a gyülölet kötelessége alól.

Még a főpapok is bókolásra hajták infuláikat, midőn a királynál
tömegesen tisztelegtek, s esetleg nem volt ott a közelben semmi –
villany-fény.

A hazai poéták verseket költöttek a szép fejedelmi menyasszony
üdvözletére, a császári család tagjai tüntetően tisztelegtek Hermione
Peleia herczegasszony körül.

De még ez idáig mind phrasis: elhangzik s oda van.

Ámde a közvélemény, ha felébresztik, tenni is tud.

A mint a legmagasabb helyről ki volt adva a jelszó, egyszerre el lett az
fogadva mindenütt.

Új korszak nyilik!

Minden alvó erő fölelevenül, minden egyes ember kötelességének tudatára
ébred. A «tinéa» kitépett fejével együtt a minden izében egybefüggő
corruptió egész szalagférge elpusztul. A becsületérzés, a munkásság
társadalma kerül felül. A biró felszabadul a pártnyomás alul s szolgálja
ezentúl – nem a prætorát, hanem az igazságot. A megvesztegetett salak
siet eltisztulni helyéről, vagy kisepertetik; s jellemmel, tudománynyal,
munkakedvvel biró férfiak jönnek elő magányaikból, az állam gépezetébe
beállni, kik eddig irtózva kerülték a hivatalt. Félév alatt a
retardatum-halmazok le vannak győzve a hivatalokban, s a magyar
igazságszolgáltatás elismerést talál a külföld előtt.

Személy és vagyonbiztonság uralg az országban. Becsületes kézben a nép
is becsületes.

Nincs adómegtagadás. Tudja minden ember, hogy a mit fizet, a hazának
fizeti, hogy abból saját békessége, gyermekei jövője, tűzhelyének áldása
gyarapszik. Félév alatt tizenkét milliónyi adóhátralék folyt be önkényt
az állam pénztárába, mit eddig semmi executio nem birt behajtani.

Hazakerül az elveszett bizalom – s a bizalom szava ezüst és arany. A
szégyenletes papirrongyokat elűzi a piaczról a rejtekéből előkerülő
érczpénz. Nem tartogatja azt senki többé ládája fenekén, harisnyába
bekötve, ágyszalmába eldugdosva. Tudja meg a világ, hogy nekünk van! De
ha nyomnak bennünket, akkor nincs.

Csak meg kell pendíteni egy eszmét, s már az egész ország felkarolta
azt.

Egy napon Bárány Pál azt a felhivást intézte az országhoz, hogy
alapítsunk egy valódi «népbankot». Nem olyat, minők az eddigiek, miknél
a külföldi kölcsönadó szedi fel a hasznot, de a melynek haszna magának a
népnek marad. Legyen öt millió részvény, egy részvény ára tíz forint.
Azt érczpénzben vagy arany-ezüstnemüben teszi le mindenki, s az lesz a
bank alapja. S a koldusnak csufolt országban két hó alatt együtt volt a
mesésnek látszó kincs. A hangyák hordták össze: a nép. Több volt abban
az ezüst gomb, kanál, aranygyűrű és fülönfüggő, mint a vert pénz; de az
érték együtt volt. Akárhány ember evett azontúl czinkanállal, csakhogy
részvényese lehessen a népbanknak. S egy hó alatt le volt vele nyomva
valamennyi banknak a kölcsönkamatja a külföldi rendes árfolyamra.

S ennek meg volt a hatása a külföldre is. Ott is látták, hogy ez a
nemzet komolyan hozzálát házának rendezéséhez, tőkepénz és kereskedelem
azonnal bizalommal vette folyását ez ország felé.

Még az ég is áldást adott hozzá. Ez év jó termést hozott, s Oroszország
és Amerika távol maradtak a gabnapiaczokról, nagy volt a kivitel; a
pénzbőség a gyár- és kézműiparra éltetően hatott. Épült, gyarapodott
minden város. Szabadult a régi adósságoktól föld és bolt s velük együtt
a kincstár. Nem volt deficit többé.

És nem volt aggodalom a jövőtől, félelem az ellenségtől. Mikor a nyári
összpontosításra felhivták a honvédséget, ötszázezernyi tömegben jelent
meg a fegyveres hadtábor helyein, s míg más időben kétezer tiszt
hiányzott, most minden katonai tehetség sietett felajánlani szolgálatát,
s nem hivatkozott senki törvényelőtti mentességre: a diák otthagyta
iskoláját, a feloszlott szerzetek novitiusai százával álltak be a
honvédseregbe, a papok valláskülömbség nélkül mentek az ezredeket
önkényt kisérni s a földésztől nem kellett parancsszóval kisajátítni a
honvédhuszárnak való paripát; ha egyet kértek tőle, adott kettőt. A
hadgyakorlat alatt a katona nem koplalt, az élelmezési biztos nem
lopott: hisz a közvélemény volt már a gazda!

A megkezdett munka minden részeiben kidomborult. Az országgyülésen
kevesebbet beszéltek, jobb törvényeket hoztak. Pártviszály, nemzetiségi
versengés, vallási villongás mintha csak ki lett volna oltva. Csupa
testvéresülési ünnepélyekről értesítének a lapok, s azoknak a hangja is
emelkedetté, ihletté vált, még a Le Menteur sem hazudott többé. A
sötétség tábora, vezérei nagyrészével együtt kiosont az országból, s
senki sem kergette őket s senki sem vette észre, hogy nincsenek itt
többé. Magukkal vitt vagyonuk még csak hézagot sem hagyott maga után. Az
ittmaradt jezsuiták pedig igyekeztek patriotikus tüntetésekben
felülmulni az igazi liberálisokat.

Nevezetes adatokat jegyzett fel ez év statistikája. Azon három hónap
alatt, mely a királyi elhatározás s az uralkodó menyegzője között
lefolyt, háromszor annyi házasság köttetett az országban, mint a
megelőzött egész évben. A szivek is megelevenültek s a szerelem is
virágzásnak indult, miként már egyszer történt 1848-ban. Legnagyobb
illetéket szolgáltatott ehhez a székely föld. A mióta a Gyilkos havas
környéke települőinek megadatott azon szabadalom, mely a hajdani muranoi
gyárosokat a velenczei nobilikkal egyenlő rangra emelte, azóta megszünt
a székely kivándorlás; sőt a Moldvában letelepültek is ezerével
vándoroltak vissza, s ezzel egyszerre megszünt a leányvásár is. A Sabina
hazaküldött hajadonai otthon mind becsületes férjekre találtak, s volt
már kereset is elég. A hyalichorgyár tízezer embernek tudott adni
kenyeret, s első esztendejében hirhedetté tette gyárosait minden művelt
világrészben, mely üveget használ.

Tehát a szeretet uralkodott ez évben.

Meddig?

A király kijelenté, hogy menyegzőjét minden pompa nélkül akarja
megtartani. Nem engedte, hogy az ország nagy költségbe verje magát a
miatt. Jó. Azt megtilthatta, hogy díszruhás banderiumok jöjjenek fel
őskori újruhákban ragyogni: de azt nem tilthatta meg, hogy a nép
százezerei hivatlanul, maguk örömére feltóduljanak a királyi menyegző
napjára; hogy Budapest e héten egymillió lélekkel szaporodjék, kiknek
nagy részét hevenyészett sátorok fogadták szállással. Nem volt az pompa
a fényben, a változatosságban, de pompa volt a nagyságban, a
végtelenségben. Egyszerű aranyozatlan nép; de száma millió; de szive
arany!

Mikor a király az esküvő után egyszerű hintajában e néptömeg közé
jutott, úgy el volt foglalva minden utcza, minden tér, hogy egy lépést
nem lehetett haladni. Nem voltak felállított fegyveres hadsorok, mik az
út közepét, szabadon tartották volna számára. Ekkor a nép kifogta
hintaja elől a lovakat s a királyt és királynét kocsijával együtt
vállára emelve, úgy adta kézről-kézre tovább egész palotájuk kapujáig,
hogy a kocsi, mint a tenger színén végig gördülő csodajármű járt az
emberek vállai fölött, s a zengő üdvkiáltáson keresztül hangzott a szép
orosz románcz dallama, mit az utczák énekeltek, Hermione Peleia kedvencz
dala.

Egy este a budai várlak kertjében elleste valaki tőle e románczot, midőn
Hermione azt hitte, hogy csak a bokroknak énekel:

  «Szólt a galamb a fenyőnek:
    Védj meg engem szép fenyőszál,
  Szólt a fenyő a galambnak:
    Szállj meg rajtam, itt lakozzál.»

S azóta úton-útfélen ezt énekelték.

Hanem egy reggel Hermione Peleia ugyanazon a padon, melyen ülve a méla
dalt énekelte, egy könyvet talált kitárva. A könyv behajtott lapján
nehány sor vörössel volt aláhúzva. Az egy históriai mű volt; az
aláhuzott sorokban ezt olvasta a herczegnő:

«Mária Antoinette királynőnek volt egy kedvencz népdala, a mit
magányában gyakran énekelt. Ugyane népdal melodiájára énekelték aztán
azt a refraint «Ah, ça ira, ca ira, ca ira! Les aristocrates a la
lanterne!» Ez a dallam kisérte őt október 16-án is szekere mellett.»

Vajjon ki tehette «ezt»?

… Ah!…

A család is kitünő szeretettel fogadta az ifjú császárkirálynőt odafönn.
Minden családtag igyekezett emlékét megörökíteni nála érdemteljes
ajándékokkal. Mária Clara herczegasszony átadta neki saját menyasszonyi
ékszereit. De valamennyi gyémántnál jobban tetszett az ifjú
uralkodónőnek azon mellboglár, melyet fenséges nagynénje ajándékozott
neki, mind ritkasága, mind az ajándékhoz csatolt emlékezetes szavak
végett.

A mellboglár egy brilliántokkal körülfoglalt diónagyságú opál volt. A
legszebb díszpéldánya fajának. Bármely oldalról nézve, egymást váltogató
zöld és piros tűz a fehér alap mélyéből kitörve.

– Tudom, hogy szereted e követ, szólt a főherczegnő, mert kedvencz
országod szineit viseli. Légy boldog e földön s birjad a nép szeretetét,
a míg csak e kő e szinlángokat fogja ragyogni. E követ maga a pápa küldé
te neked.

Azontúl soha el nem hagyta magától ez ékszert az ifju királynő. Mindig
azt viselte mellén.

Egy vadászat alkalmával szintén az volt keblére feltűzve. Másnap, mikor
a királyné ékszerét kezébe vette, megdöbbenve látta, hogy az opál
ragyogó tüze csaknem elenyészett, már alig tündököl. Azután napról-napra
jobban vész a kő fénye; végre egészen tejfehérré lesz az, a zöld és
piros láng elaludt!

A királyné babonás félelmet kezde érezni. A király észrevette azt arczán
s kérdé a búskomorság okát.

Hermione Peleia elmondta azt.

A király mosolygott.

– Lásd: az ásványtan hogy lerontja a hitet! Ez az opálnak az a neme, a
mit «hydrophan»-nak neveznek. Ha vízzel teleszívja magát, akkor a
szivárvány minden színeiben ragyog, de ha lassan kiszárad,
elhomályosodik, s ha erős szél megfújja, egyszerre fehér lesz. Tedd
vízbe, ismét fényleni fog.

… Vajjon a ki ajándékozta az ékszert, tudta-e azt, hogy annak a drága
köve hydrophan, a mit az ékszerészek «világ szemé»-nek is neveznek?


ROZÁLI.

Rozáli kedvencze volt a királynénak. De nem udvara hölgyeinek.

Derült kedélye, jó szive, engedelmes magaviselete volt, hanem ez nem
elég az udvarnál. Ott mindenki lenézte. A királyné főudvarmesternője
valahányszor benyujtá a királynénak az udvari estélyek meghivottjainak
névsorát, Rozáli neve mindig ki volt abból feledve, ő felségének
sajátkezűleg kellett azt oda beirni, a midőn azután Rozáli nevét
közvetlen a főudvarmesternő neve után kellett jegyeznie, ki magát
természetesen legalulra írta. A főudvarmesternő egy a mult században
herczegesült főurnő volt.

Egy napon aztán a királyné megsokalta e feledékenységet. Elvette a
lajstromot a főudvarmesternőtől s felkereste vele a királyt.

– Nézd, szólt a királynak, a herczegnő ismét kihagyta Rozálit innen.

– Nem tudja neki elfeledni, hogy a Sabinát hagyta el.

– De hisz épen az az erénye, hogy elhagyta. Inkább választotta a ragály
menhelyét, mintsem ott maradjon, hová erővel és árulással vitték. Hisz
egyptomi szent Mária tizenhét évig volt sokkal rosszabb helyen, akkor
megtért, s most templomban áll a szobra s bucsút járnak hozzá.

– Csakhogy a mi az antikban és márványban classicus, az a modernben és
az elevenben «shoking!»

– Hát nem bánom, shokirozza magát e fölött a pruderie, én igaztalanságot
nem engedek avval elkövetni, a kit én szeretek.

– Jól teszed. Ne engedd.

– Én most kitörlöm innen a főudvarmesternő nevét s helyébe irom
Szentivánfai Rozálit.

– A czimet pedig otthagyod? S akkor Szentivánfai Rozáli lesz a
főudvarmesternőd. De az ő neve előtt nincs semmi czím. Az egészvilág
tudja róla, hogy ő csak egy székely «lófő» leánya.

– Meg fogom kérni a királyt, hogy irjon a neve elé egy «gr.»-t; és ő meg
fogja azt tenni.

A király nevetett.

– Megteszszük, hisz ez nekünk semmibe sem kerül. Hanem a főszemélyt
kifelejtettük a számadásból. Rozáli nem fogadja azt el.

– Miért ne?

– Először is azért, mert sokkal nagyobb nála a hűség és hozzád való
szeretet, mint a hiúság és nagyravágyás. Ő tudni fogja azt jól, hogy ha
e kitűntetést elfogadja, udvarod mostani fényes alakjait mind száműzi
innen: azok nem jönnek termeidbe többé.

– Hát ne jöjjenek. Hadd hulljon a férges, a minek egy ilyen szellő is
elég. Környezetem lesz ismét az egykori parabolánák szenvedésekben
kipróbált derék hölgykoszorúja.

– Azok nagyobbrészt világtól elvonult nők, kiknek nem kell az udvari
fény, vagy bigott családok tagjai, kik neheztelnek ránk.

– Hát akkor egyedül maradok Rozálival.

– Az meg neki nem fog tetszeni. A leány férjhez vágyik, s jegyese itt
van érte.

– Az nem akadály. A hogy Rozáliból lehet királyné főudvarmesternője, úgy
lehet a férjéből Gyergyószék főispánja, gróf és királyi főkamarás.

A király igen kedélyes nevetésre fakadt.

– Valóban mindez megtörténhetik. Hisz az nekünk semmibe sem kerül. Hanem
a főszemélyt ismét kifelejtettük a számadásból. Az az ember mind e
kitüntetést nem fogadja el.

– Valóban?

– Nem fogadja el, mert szombatos, ki semmi czimet, rangot, főhivatalt el
nem vállal és másodszor, mivel sokkal okosabb dolga van ennél.

– Üveget csinál.

– De milyen üveget! Azonban minden úgy legyen, a hogy kivánod. Te vagy a
törvényhozó, én mindent szentesítek.

Hermione Peleia megköszönte ez előleges helybenhagyást s magához hivatta
Rozálit. A várkertben várt reá, egy hársfa alatti padon ülve, egyedül.

A leány magaviseletében a királynéval szemközt valami vegyüléke volt a
szerető testvér, a hűséges cseléd s a kedélyes játszótárs érzelmeinek.

– Ülj le mellém, parancsolá a királyné.

Rozáli szót fogadott s leült a földre, térdeit két kezével átfonva. Szép
üde bársony pázsit volt alatta a szőnyeg.

– Legyen eszed. Feddé őt a királyné. Ide a padra mondtam.

Akkor aztán Rozáli odatette a két karját a padra s odanyugtatva a fejét,
gyermeteg szelidséggel nézett fel a királynéra.

– Ejh! A királyné ma türelmetlen volt az enyelgés iránt. Mire aztán
Rozáli megriadva kelt föl helyéről s félénken lesütött szemmel
ereszkedék le a lócza legvégére, melyen a királyné ült. Hallgass rám. A
királylyal beszéltem felőled.

Erre a szóra megint egyszerre megváltozott a leány arcza, csupa
kiváncsiság lett; csaknem kiszaladt az ajkán a szó, hogy «ugyan mit
beszélhetett én rólam ő felsége»?

– Én azt kivántam, hogy te légy ezentúl az én főudvarmesternőm.

Rozálinak első ijedtsége a szánalommal volt vegyítve.

– S mi lenne akkor a herczegasszonyból?

– Ő haza fog menni jószágaira.

– Oh felség, ne tegye azt vele! esengett térdre omolva Rozáli,
összekulcsolt kezekkel. Ő felségedhez oly hű, oly eszes, mindenki
tiszteli; annyian áldják, magasztalják, becsülik s ő felségedet igazán
szereti.

– De tégedet bánt.

– Nem tudom. Hozzám nem szólt soha. S ha találkoztam vele, nem tudom
miként néz reám, mert én meghajtom olyankor előtte fejemet.

– Elég, a mit én tudok. Ő haza fog menni s helyébe te lépsz. A király
helybenhagyta.

Most következett Rozáli ijedelme saját maga miatt.

– Oh királyném, felséged kegyelme nekem oszthat rangot, czimet, de nem
azoknak megfelelő tehetségeket. Én tudatlan, ügyetlen leány vagyok; jó
arra, hogy felséged udvarában mint cseléd, mint kényeztetett bohó,
mindenkinek játékszere legyek, ki mindent fölvesz, kinek semmi nem fáj,
ki azért az örömért, hogy felséged arczát napestig láthatja, saját
szivének minden bánatát elfelejti; jó vagyok arra, hogy felséged hozzám
mint nő nőhöz, bizalommal szóljon; de azon a polczon én semmi sem
volnék. Kinevetnének s felséged szenvedne miattam jobban, mint magam.

A királynő Rozálinak intett, hogy hallgasson.

– A mit én elhatároztam, azt én meg szoktam gondolni. Tudom, hogy az
ó-világi udvari etiquette ezer hóbortos szokásai mellett mindennap
százszor kellene egy olyan tapasztalatlan gyermeknek, a minő te vagy,
abban a hivatásban megbotlanod: de el vagyok szánva, hogy új szokásokat
hozzak be. Egy olyan királynak, kinek trónját csak a nép hűsége tartja
még fenn, nem szabad magát szent falakkal elkülöníteni a néptől. Én azt
akarom, hogy a királyi udvar mindenkinek hozzájárulható legyen s az
udvarképességre ne kelljen más ajánló levél, mint férfinál a becsületes
jellem, nőnél a jó hírnév. Ezek azután más társaságok fognak lenni, mint
a minőket eddig rangfokozatok szerint eregettek be az ajtón. S miután
nemzeted előitéleteinél fogva a polgári rangegyenlőséget ez országban
úgy értelmezik, hogy itt minden ember aristocrata akar lenni: jó! ez az
út is czélra vezet; osztani fogjuk záporként a grófi, herczegi, bárói
czimeket; nemessé teszünk mindenkit, a ki csak észszel, vagy kézzel,
vagy pénzzel hasznot tett az országnak, míg olyan közönségessé fog válni
«e» kitüntetés, hogy mindenki nevetni fog rajta. Egy ilyen
udvartartáshoz nagyon jó udvarmesternő Szentivánfai Rozáli, ha akarom
herczegnő.

Rozáli arcza most nagyon komoly volt: pedig a királyné azt várta tőle,
hogy nevessen.

– Ha akarja felséged, herczegnő. Ismétlé az utolsó szavakat. De felséged
egy más föltételt szabott leendő udvara ajánló leveleül: «nőnél a jó
hírnév». S halk suttogással mondá: és én a Sabina tagja voltam!

– De megszabadultál és ártatlan vagy! szólt indulatosan a királyné.

– Hogy az vagyok, azt én tudom, Isten látja, vőlegényem hiszi, és
felséged mondja; de hogy elhigyje a világ, arra azt nem kényszeríthetik
sem az én könyeim, sem vőlegényem bátorsága, sem felséged hatalma, sem
Isten minden malasztja. Felséges asszonyom, az udvarnál gyakran
fordulnak meg fiatal leányok az én koromból. Ilyenkor az ember hamar
közelít. Egy ifju grófkisasszony nagyon megszeretett első
találkozásunkkor engem. Kedves, ártatlan teremtés volt. A második
találkozásunk az udvari bálban történt; tánczoltunk, s összejövetelnél a
tánczban egymásnak kellett volna nyújtani kezeinket. Ifjú barátnőm nem
nyújtotta kezét, hanem a helyett odasugott a fülembe: «Anyám megtiltá,
hogy kezemet nyújtsam neked, azt mondta: te a Sabina növendéke voltál.
Kérlek, mi az a Sabina?» Oh! királyném, azt akarja-e felséged, hogy
minden ártatlan szelid hajadon arczot elűzzön udvarából ez a kérdés?

– Te el akarsz engem hagyni? kérdezé a királyné búskomoran.

– Ha az «én uram» parancsolni fogja.

– S a te urad parancsára elmégy olyan messze innen, a hol hiremet se
hallod, az ország legtávolabb szélére, egy élő pokolmocsár partjára, egy
háborgó vulkán oldalába, méreggőzök közé, vademberek közé.

– Ha az én uram ott lakik, ott van az én helyem.

– S ott el fogsz engemet feledni?

E szóra odarogyott Rozáli a királyné lábaihoz, s megragadva urnője
kezét, azt csókjaival halmozá el, könyeivel áztatá meg. Szavakkal nem
tudott felelni.

– Jó. Akkor menj minél előbb. Távozzál. Nem akarlak látni.

A királyné mondhatta azt: «menj minél előbb!» Csak egy szavába került,
hogy harmadnapra Tatrangi Dávid Erdély határszéléről Pestre jöjjön. A
királyné kivánta Rozáli vőlegényét látni. Rozáli is jelen volt az
elfogadáson.

– Ön megvárta azt, hogy hivjuk! szólt a királyné Rozáli vőlegényéhez.

– Valóban nem voltam készen még az eljövetelre. Hálámat felséged iránt
kifejezni szavakban nem lehet; hiszem, hogy a milyen végtelen e
tartozásom, azt mind ki fogom egykor egyenlíthetni. Rozáli felséged
jóltévő közelében, a legáldottabb helyen volt, a honnan nem akartam őt
elvinni addig, míg egy nagy út áll előttem.

– Hova fog ön utazni?

– Azt nem tudom.

– Nem tudja? Nincs neve annak a helynek a földön?

– Az a hely nincs a földön.

– Mit? ön az égbe akar menni? Hát ön is folytatja az istenkisértés
munkáját, elragadni azt, a mi csak az angyaloknak s a rossz szellemeknek
van megadva: a szárnyat?

– Felséges asszonyom, az angyalok és a rossz szellemek a földön járnak,
az eget csak a világfentartó erők lakják: fény, hang, hő és villany, s
azok régóta szolgái az embernek.

– Önnek az apja is járt az égben és leesett. És egy őrült eszmét hozott
le onnan.

– Ez az én örökségem.

– S ön utána indul?

– Okulva azon, a mit ő tapasztalt.

– Ön varázsló.

– Nem, felséges asszonyom. A mi a hajdankor bűvészeinél csak álom volt
és ámítás, azt a tudomány mint valót állítja elő most. A természet
alkotó ereje a titkaiba benéző búvárnak rendelkezésére bocsátja minden
hatalmát. A bölcsek kövének, az abraxas, a mithras mysteriumoknak
csodatettei élő valókká lesznek a vegytan görebei, a villanysűrítők, a
gépek kerekei által. Én abban, a mit Isten alkotott: hiszek; de arról, a
mit magam alkottam, bizonyos vagyok.

A királyné megrettenve lépett hátra e szavakra. Megrettent ez embertől,
kinek szavai hasonlítanak az Istenkihiváshoz; ki párhuzamba meri
állítani önalkotását Isten világteremtő hatalmával s ezt oly nyugalommal
teszi, hogy a visszaborzadót is megigézi vele.

A királyné elfordítá tőle arczát, hogy meneküljön ez igézettől.
Odahajolt Rozálihoz s azt sugá neki:

– A te vőlegényed egy őrült.

Rozáli pedig áhitatteljesen tevé kezét keblére s égbevágyó mosolylyal
emelé arczát fölfelé s felsohajtásában a boldogság enyhülete volt.

– És abban is Isten dicsősége van! mondá utána halkan Dávid.

A királyné tétovázva tekinte rá vissza; mintha e mondás vonatkozatát
keresné: annak a kiegészítése-e az, a mit Dávid mondott, hogy az emberi
alkotás diadala az Isten dicsősége? vagy hogy az őrültek létezése az?

A királyné összeszedte lelki erejét; tudta, hogy a mi az őrültek fölött
uralkodik, az a szemükbe néző nyugodt tekintet. E leigéző, megmerevítő
hatalom meg volt adva Hermione Peleia lélekteljes szemeinek. Volt
azokban valami szédítő, mint mikor az ember a csendes vízbe lenéz s
abban meglátja a «mély» eget.

Dávid is érezte ez igézetet.

A királyné halk, de erőteljes hangon szólt hozzá.

– És önnek van bátorsága most egy gyermek életét a magáéhoz kötni, a
kinek ön mindene… és azután azt a mindent rögtön elvenni tőle? Van önnek
bátorsága ezt a gyermeket elvinni magával arra a helyre, a mit a légben
repülő madarak is messze elkerülnek; ott a pokol közepett megismertetni
vele a paradicsomot, a boldogságot, a földi üdvösséget – egy napra… és
azután elvenni tőle mindent, s üdvöt, boldogságot föltenni egy vakmerőn
alkotott gépre; – kényszeríteni e gyermeket, hogy ott álljon akkor
egyedül és nézzen az égre, melynek felhői közt mindene, a mi kedves volt
a földön, eltünik; míg a gép, mely férjét magával viszi, mint egy kis
fekete pont, ragadtatik tova a szelek által; s aztán várni a bezárt
felhők közül e sötét pont visszatértét, mely talán összezuzva fog
lehullani lábai elé, hogy akkor ott lássa maga előtt összetörve üdvét,
szerelmét, mennyországát, és maga körül a gunyolódó pokol gőzeit és
halott sivatagát? Van önnek bátorsága ehez?

Dávid meg volt rendülve. Nem birta elviselni e nő tekintetét. Hátralépve
és ökleit összeszorítva rebegé:

– Nincs!

De a másik pillanatban egy csengő hang azt kiáltotta: «van!» És Dávid
egy meleg kéz szorítását érzé vasöklén, mely annak visszaadta elvesztett
aczélát. Rozáli állt mellette.

És a leány arcza sugárzott a dicsfénytől.

– Ne félj, Dávid! szólt a leány, és szemei tündököltek abban, a mit
mondott. A hova te mégy, oda én is megyek. Ha a pokol kapuján vezetsz
be, nem hagylak el; s ha te felszállsz az égbe, én ott is melletted
akarok lenni. Ha élünk, együtt dicsőülünk meg; ha lehullunk, együtt
mulunk el.

Dávid mindkét kezével ragadá meg Rozáli kezét.

– Ugy lesz… rebegé.

– Te magaddal viszesz engem oda is?

– Oda is.

A királyné összefonta karjait s lehajtott fővel bámult az előtte álló
párra. Hisz azoknak a sorsában volt valami hasonló az övéhez és az ő
párjáéhoz. Hisz ők is épen úgy kitaszíták lábuk alól a megszokott, az
iszaptól ragadós földet s épen úgy megkisérlék ismeretlen egeken át
repülni, miként ezek, s a királyok, kik a korszellemmel együtt akarnak
haladni, épen úgy nem tudják, hova viszi őket a lég áramlata, mint a
léghajósok.

– Oltalmazzon hát benneteket az ég… mondá és kezével inte nekik, hogy
menjenek.

– És minden igazakat, ámen… suttogá utána Dávid.

Rozáli még egyszer oda térdelt a királyné elé, hogy kezét megcsókolja,
azután követte jegyesét.

A várkapunál felültek egy kocsiba; elhajtattak a közjegyzőhöz, az
megirta házassági szerződésüket, bejegyzé neveiket főkönyvébe s azzal
férj és feleség voltak.

Semmi dolguk sem volt a fővárosban többé; egyenesen a vasuti indóházhoz
siettek, azután megkezdődött a nászutazás, sehol meg nem pihenve, sem
nappal sem éjszaka. A székelyföldön már az egyes sinű vasutak vették át
az utazókat, innen pedig a Gyilkos völgyig egy pneumatikus hegyi pálya
szállította őket fölfelé, a Clegg Samuda rendszer mellett, hol a waggon
a föld felett jár, a hajtó tömlő a kerekek közt: a mult században a
saint-germain-montessoni vonalon alkalmazták ezt.

És innentül elkezdve az út két oldalán egy folytonos lánczolata a
kisebb-nagyobb házikóknak fogadta az utazókat, mikből mind a
gyármunkások otthon maradt családjai tekintgettek elő. Némely fiatal
nőarczban, ki parasztosan átkötött kendővel vagy magafonta szalmakalap
alól mosolygott az elhaladó vonat után, ölében kis gyermekét tartva, ki
az utazók után sikongat, – Rozáli egy-egy ismerősére vélt találni – a
Sabinából – s örült neki, hogy most itt találkozik vele.

Egyszer aztán fölért a hegyi pálya a Nagy Czohárd tetejére, a honnan az
egész Gyilkos földre le lehetett látni.

Ez igazán kebelszorító látvány volt.

A háttérben egy füstölgő vulkán. A hegyoldalakból mocskos patakok
kigyóznak alá. A völgyteknő erdőtlen, növénytelen, kopár, a sziklák
érczlerakodványoktól festve. A völgy fenekén egy szakadozott tó. És a tó
mellékén kisértetes, mozgó, sokkarú gépek szivattyuznak, kelepelnek,
hajlonganak; közel hozzájuk óriási kádak, miknek füstölgő tartalmát örök
nyugtalan keréklapátok kavarják. Kutalakú kámvák, mikből tekergő
gőzoszlopok lövelnek elő, messzire hangzó folytonos bőgéssel. És a mi
legrémségesebb: egy roppant nagy épülettömeg, mely hosszú négyszögre van
kiépítve s e négyszög két részre osztva egy közép laksorozattal. Az első
négyszög udvara födetlen, a másodiké egészen be van födve üveggel. Az
innenső négyszögnek harminczhat kisebb-nagyobb toronyszerű kéménye van.
De nemcsak a kéményeken, hanem az épület minden ablakán, padlásnyilatán
keresztül ömlik a sűrű fehér gőz, mintha belülről ki volna gyulva a ház.

– Nem félsz-e itt? kérdé Dávid Rozálitól.

– Mindenütt jó, a hol te vagy! Felelt Rozáli.

A mint a vonat a völgybe alákanyarult, a mély sziklavágány eltakarta a
látványt s nem sokára pinczeszerű homály fogta körül az utazókat. Egy
hosszú hófogó tetőzet alá jutottak, mely a vaspályát egész hosszában
befödte, hogy a téli hófuvatok el ne temessék; a tetőzet ablakai csak
gyér világot engedtek keresztűl szürődni. Mikor e hosszú gerendatömkeleg
alól kijutottak, ismét rengeteg hosszuságú deszka és kőpéptetejű
raktárak, színek és félszerek következtek, két sorban, mik alatt
nyüzsgött a dolgozó nép, nem törődve az érkező vonattal. Végre megállt
az a légszivattyú gépháza előtt s Rozáli maga előtt látta jövendő
lakhelye kapuját.

E kapun is valami folytonos vékony gőz szüremkedett elő, mely nem
engedett az udvar belsejébe világosan belátni.

E háznak mindenféle nyilása igyekezett valamiféle életjelt adni. A
kémények mind füstölögtek; egyik fekete gomolygó füstöt ömlesztett, a mi
egyszer-egyszer, mintha kettévágták volna, abbamaradt, s az elszakadt
füstfelhő ment csendesen odább; másik kémény szikrákkal elegy
aranypillés füstöt lökdösött fel ütenyes huhogtatással, némelyik vékony
kék füstöt szürbölt negédesen, megint másik süvöltve lökött fel a
magasba fehér gáztömegeket, a földszinti ablakok violaszínű gőzöket
pároltak fel, míg némely pinczeablak átszüremlő ködén úgy világlott
keresztül valami földalatti fény, mintha tűzpárák jönnének ki belőle. És
úgy zuhogott, csörömpölt, dobogott, kalapált, kattogott az egész óriás
épületben alant és fent, száz meg száz kalapács, kerék, henger és más
emberalkotta titán, s úgy reszketett körülötte a föld, mintha ez volna a
pokol valóságos bejárása.

S hogy semmi se hiányozzék a csalódás kiegészítéséhez, ott a gőzölgő
udvar kapujában, félig egy földalatti lyuk tűzfényétől megvilágítva állt
egy fekete alak fekete arczczal, a ki egyébiránt nem volt az ördög,
hanem mr. Severus, Dávid hűséges üzlettársa.

Mr. Severus volt az első, ki Rozálit a waggonból leemelni sietett, ezzel
a szóval:

– How do you do, mistress?

Rozáli mosolyogva nyujtá neki kezét s a földre libbent, viszonozva a
köszöntést:

– Wery well, sir.

Az amerikai nevetett. És aztán magyarra fordította a beszédet.

– Minthogy pedig én igen természetesnek találom, hogy az én tisztelt
társam, okosabb dologgal levén elfoglalva, útközben elmulasztotta önnek
azt a nevezetes dolgot fölfedezni, hogy én is vagyok a világon: nehogy
azt higyje, mistress, hogy miután ez épület itt kétségtelenül a pokol,
tehát okvetlenül én vagyok benne az ördög, a ki angolul beszél, sietek
magamat bemutatni. Én mr. Severus vagyok, csöndes C°, s két év óta, hogy
itt vagyok, magyarul is megtanultam. Tehát hozta Isten, asszonyom, ide a
pokolba, a hol majd meglássa, milyen szépen el lehet lakni.

– Köszönöm, sir, mondá Rozáli, fátyolát hátravetve arczáról. Férjem nem
oly feledékeny; ő elmondott nekem mindent, mielőtt utra keltünk volna, s
én mindent olyannak találok, a hogy képzeltem.

– Ohó. Én pedig ily helyzetben megbocsátottam volna mr. Tatranginak a
feledékenységet, valamint hogy megbocsátom neki azt, hogy csak az utolsó
állomáson táviratozta meg nekem, hogy minő meglepetést hoz a mi
gyehennánkba? Ha egy nappal hamarább megtudom, más képet fogott volna ön
maga előtt találni. Félbehagyattam volna a munkát, kioltattam volna a
kemenczéket; nem ilyen füstfelleggel, hanem diadalívekkel fogadtuk volna
a ház szép asszonyát.

– Épen azért nem tudatta férjem jöttünket előbb, hogy fölösleges
ünneppel el ne veszítsünk egy napot. S én biztosítom önt a felől, sir,
hogy én előttem legkedvesebb látvány a folyamatban levő munka.

– Igazán? Mr. Tatrangi! Én önnek szerencsét kivánok. Igazi amerikai
hölgy.

– Székely, székely! szólt rátartó büszkeséggel Dávid.

Ekközben mr. Severus, Rozálinak karját nyujtva, a boltives kapubejárás
alól a folyosóra jutott s megállt a hölgygyel.

– Nos, úgy-e nem is olyan kellemetlen ennek a gőznek szaga? Ez az ichor
gőze. Még egészséges is. Phtysisben levőknek gyógyításul szolgál.
Valóban. A tuberculosisnál a meszesedést elősegíti, s ez által panacea
lett. Ez nem fogja önt bántani, ha egyszer megszokja, nemde? Hanem
vannak azután rosszabb illatú gázok is, de az azokkal dolgozó műhelyek
nem esnek utban.

– De én azokat is meg fogom nézni. Férjem sokat beszélt előttem e gyár
csodáiról s én alig várom, hogy azokat megláthassam.

– Alig várja? Talán épen hajlandó volna azon kezdeni a háztűznézést?
Mint jó gazdasszony, legelső dolognak találja férje házánál a konyhát
tekinteni körül? Mit szól ön ehhez, mr. Tatrangi? Nincs a mistress
kifáradva? uralkodik tökéletesen az idegein?

Dávid azt felelte rá, hogy «a mit az asszony kiván, az parancsolat».

– Ez mindenütt úgy van, a hol gentlemenek laknak. Tehát mistress, ha
megengedi, hogy én legyek a ciceronéja, bizza rám magát. A hol azután
nem találja többé kellemetesnek tovább menni, parancsoljon,
visszafordulunk.

Rozáli oda akasztotta a kezét mr. Severus karjába s inte neki, hogy
mindenre készen van.

– Tehát legelőször is tekintsük meg a mi legtitkosabb kincstárunkat, az
ichor-gyárat. A hegytetőről midőn letekintett ön, mistress, láthatta azt
a sok kalimpázó gépet, szivattyút, kankalékot, meg a füstölgő
kemenczéket, kádakat. Ezek mind az ichortermelés eszközei. A tó vize is
azt tartalmazza, fenekén erős réteg lerakodványokban találjuk ugyanazt;
de üzletünk óriási arányban haladó szükségletéhez mindez nem elég,
kellett mesterséges soffionekat furatnunk, le egész odáig, a hol a papok
szerint a pokol, a római költők szerint Plutó országa van; tudtunkra
azonban a földkebel tüze gázokat készít. Így nyerjük mi a föld mélyéből
az ichort, mely tisztelt barátom, mr. Tatrangi korábbi nézete szerint
akkép jött létre, hogy e hegytömegben nagy mennyiségű
kénichor-rétegeknek kell lenni, a mik a fennakadt tó vizével lassankint
érintkezésbe hozatva ichorsavvá és kénkönenynyé válnak, míg későbbi
meggyőződése szerint ezt maguk a földalatti vízgőzök eszközlik, miknek
hatása alatt az ichorfojtany ichorsav és ammoniakká oszlik szét. –
Mindezeket mr. Tatrangi jobban és korrektebbül tudja önnek elmondani,
mint én; de tökéletesen meg vagyok felőle győződve, hogy mr. Tatrangi
mrs. Tatranginak ez idő szerint sokkal okosabb dolgokról fogna beszélni,
mint arról, hogy száz rész nyers ichorsavban hány rész kristályvíz,
kénsav, kovasav, manganoxydul et cetera græca található. Azért fogadja
mrs. ezuttal a magyarázatot tőlem laicustól. Igyekezni fogok magamat a
népszerű előadás mellett tartani. Tehát mi mély soffionekat furattunk az
ichor nagyban termelése végett. Maga ez a gyár is egy ilyen soffione
fölé van építve, a minek az a haszna, hogy igen sok tüzelő-szert
megkimélünk vele. Az artézi kutfuróval ásott gőzvolcán annyi meleget
küld fel számunkra, hogy ez ingyen fütőszerrel végezhetjük az egész
lepárolást s nem kell messziről hozatnunk a kőszenet hozzá. Ezért látta
ön mrs. mintegy füstbe burkolva ez épületet. Mi igazán elmondhatjuk, ha
egyszer bált adunk, hogy «volcánon tánczolunk».

Rozáli kedélyesen nevetett; de azért, hogy mr. Severus előadására
figyelt, arra is maradt gondja, hogy mikor az amerikai Dávidra
példálódzik, férje kezét titkos gyöngédséggel megszorítsa.

Mr. Severus folytatta:

– Mint látja ön: Pluto, vagy Belzebub, vagy nem tudom ki viseli most a
firmát? igen coulant hitelező. – Először ad ichort eleget, azután ád
elég meleget, a mivel azt lepároljuk. És mindezért nem kiván vért; azt
nem: hanem csontot. Mindegy neki: embercsont, vagy állatcsont; nem
válogatós. Mert lássa mrs., a nyers ajándékban nincsen köszönet. Ennek a
mi soffionenknak a vize különösen tele van sok konyhasóval. Azt el kell
választanunk az ichortól, mert különben ezt sem használhatjuk a magunk
czéljára. Aztán a sónak is tudjuk hasznát venni. Köszönet érte a
szabadalomnak, mely megtiltja a kormány pénzügyőreinek az ichorgyár
palánkjain belől megjelenést. Nekünk annyira meg kell tisztítanunk az
ichort, hogy abban 2 százaléknál több idegen alkatrész ne maradjon:
akkor azután tökéletesen bizhatunk benne. Már most azután látni fogja ön
azokat a készülékeket, a mikben a kincsünket megtisztítjuk; először a
lepároló ütegeket a soffionetól fűtött katlanokkal, azután az ólommal
bélelt jegeczítő kádakat, a lugzó kasokat, s a szárító kemenczéket.
Azokból ujra az olvasztóba kerül a kristályosult ichor, s most
következik a csontáldozat; az ichor folyadék égetett csontszénporral
vegyíttetik össze. Az már egy kicsit kellemetlen illatot terjeszt,
szabad lesz a flaconhoz nyulni; de nem árt az egészségnek. Szerencsések
voltunk itt a közelben egy barlangot felfedezni, mely tele van
állatcsontokkal, valószinűleg olyan hely, a hova századokon át vonulnak
a rengeteg minden vadai, mikor halálukat érzik. Ez nekünk nagy segítség,
mert a spodiumért sem szorulunk külföldre.

E közben mr. Severus vezette Rozálit a pinczelépcsőkön és kivilágított
folyosókon át a finomító műhelyekig, miknek nagyszerű készülékei
meglepték a nőt, ki mentől tovább haladt e mesterségesen összeállított
géptömkelegben, annál kevésbbé volt hajlandó Dávid kezét kiereszteni a
kezéből. Minden katlan, minden edény, a téglafal, a nagy tapasztott
siskák, a roppant rézüstök sugárzották a hőséget; a gőz dudolt a
rézkürtőkben, a katlanok üstjei fortyogtak, a hordóalakú körben
forgatott hengerek zummogtak, valami sebesen forgó szélkelep, melynek
szárnyait a sebes mozgástól nem lehet látni, úgy búgott s
egyszer-egyszer nagyot füttyentett egy biztonsági szelep.

– Nézze ön, szólt mr. Severus, Rozálit egy átlátszó üsthöz vezetve; ez
itt már réz helyett hyalichorból van készítve, ebben látható a mi
földalatti szellemünk, a hogy egyenesen feljön s aztán keresi a
kijárást, mikor látja, hogy meg van fogva. Ni, hogy erőlködik, hogy
gomolyog, hogy bugyborékol, míg kénytelen megadni magát s lerakni a
kincseit az üst fenekére.

Hanem azután, mikor a finomító gépek bonyolódott szerkezetét kezdte el
magyarázni mr. Severus, abba csakugyan belesült. A műhely felügyelője
ott állt háta mögött, azt felszólítá, hogy magyarázza meg, hogyan van.

A felügyelő rideg hangon felelt:

– Nekem esküm tiltja idegenek és asszonyok előtt gyárunk titkairól
beszélni.

– Damn’! kiáltá mr. Severus. Ez udvariatlan yankee!

– Székely, székely! igazítá őt rendre Dávid, s ezzel megveregeté a
felügyelő vállát. Áron, neked igazad van.

Azután ő maga magyarázta meg Rozálinak, hogy az a gép az octaëder-ichor
előállítására való. Rozáli nem ügyelt a tudományosan bonyolult
magyarázatra. S alig volt figyelme a Dávid által kezébe adott gyönyörű
nyolczszögű kék kristályra, csak arra gondolt, hogy mikor a felügyelő
azt mondá «idegenek» és «asszonyok», éles tekintetét az első szónál mr.
Severusra s a másodiknál ő rá emelte.

– Ez tehát az a nyolczszögű ichor, mely a hyalichor előállításához
szükséges, mondá mr. Severus, midőn az ichorfinomító műhely másik
oldalán Rozálit a lépcsőn felvezette. Most következik a
sziksógyár-műhelyünk. Annak a gőzeit már nem ajánlhatom. Oda is el akar
ön jönni, mistress?

Rozáli szelid kedélylyel felelt:

– Ha elfogadnak önök «csendes C°nak», akkor nekem is meg kell
ismerkednem üzletünk minden ágazatával.

A néger milliomos arczán valami gúnymosoly vonaglott végig.

– Ez nekünk szerencsét fog hozni mindenesetre. Azonban ha a
szódagyárunkat akarja ön megtekinteni, engedje azon elővigyázati
rendszabályt felerőltetni, hogy arczának alsó részét bekössük eczetbe
mártott kendővel: mert ennek a műveletnek olyan légköre van, hogy a
hasonlóval foglalkozó gyárakat, daczára a tökéletesített Gossage-féle
kemenczéknek s Gamble elzáró kürtőinek, még Amerikában sem tűrik meg
sehol a városokban.

– Köszönöm, sir. A hol más lélekzetet tud venni, tudok én is. Nem
undorodom én itt semmitől.

Hanem azért Dávid jobbját csak nem eresztette ki balkezéből.

Abból állt az egész titka, hogy ha Dávid kezét foghatja, akkor azután
másik kezét akár Belzebub karjába öltve, le mer szállni a poklokra is.

A mi a hasonlatosságot illeti, ez nagyon közel jár.

Két emeletnyi lépcsőn le a föld alá, hol tömör alacsony boltozatok alatt
kormos kemenczék, négyszögű kokstornyok párolják le a konyhasóból a
szódasulfatot, közé vegyített kénsavany segélyével, míg más termekben az
angol working furnaceok főzik ki a sulfatból a nyers szódát, elkülönítve
azt a kéntől; s az Elliót-féle vastűzhelyek fekmentesen állítva,
csendesen forognak tengelyeik körül, vörösen izzó hengereikkel, az
utolsó termekben végre harántos teknő ütegek lugozzák ki a tiszta
szódát; amott fojtó hőség, korom, emitt mesterséges légvonat, nyirok,
lucsok és mindenütt orrcsavaró bűz kitünő változatokban: Belial
parfumeös boltja!

És Rozáli nyugodtan engedé magának magyaráztatni a bódító légkör
közepett mr. Severus által az egész vegytani műveletet; hogyan lesz a
sóból sziksó, hová lesz a sulfatból a kén, mi szükség van az egyikre és
másikra? És figyelmesen nézett folyvást a magyarázó szeme közé, mintha
fogadás volna közöttük, hogy ő állja-e ki tovább, vagy a szerecsen? s
egy rezzenése szempilláinak nem árulta el, hogy idegei mit szenvednek
itt. Csak Dávid érzé a kezét szorító ujjakon át, hogy az asszonynak nagy
lelki erejébe kerül itt lenni.

– Menjünk tovább, szólt Dávid.

Mikor aztán ismét napvilágra kerültek, mr. Severus nem állhatta meg,
hogy le ne vegye sipkáját, egyrészt azért, hogy homlokáról letörölje az
izzadtságot, másrészt, hogy Rozálinak elmondja hódolatát.

– Mistress! Ön valóban tiszteletre méltón tartja nászbevonulását. Ezt nő
nem csinálja önnek utána. Én is voltam egyszer abban a helyzetben, hogy
megnősüljek. Jegyesem szegény leány volt. Akkor épen a nagy
petroleum-üzletem után láttam. Féléven át éjjel-nappal ott kellett
tanyáznom a petroleum-kutak mellett. Oda hölgy nem jött férje után soha.
Ott nem hagyhattam a petroleum-kutaimat, mert millióim feküdtek bennük;
s a mit az ember maga nem néz a két szemével, az el van veszve. A
millióimat kikaptam a földből, hanem a jegyesem ott hagyott. Nem
állhatta ki a petroleum-szagot. Pedig a petroleum-illat a
szódasulfatéhoz még eau de Cologne! És most menjünk át az üveggyárunkba.

Ez a főbejárás tulsó oldalán eső szárny földalatti osztályát foglalá el
egészen.

– Lesz most «öntés»? kérdezé Dávid.

– Épen ez órában. Felelt mr. Severus.

Dávid ujjai önkénytelenül szoríták össze Rozáli kezét, mintha vissza
akarná őt tartani: egy perczre megállt, gondolkozott, azután azt mondta:
«jó, mehetünk».

A legelső ajtó, melyen beléptek, egy hosszú, sötét folyosószerű
csarnokba vezetett, melybe felülről szürődött alá lapos ablakokon át
valami világosság. A csarnok egyik oldalát csupa kemenczék képezték,
miknek téglafala valami intensiv, rőt izzó fénytől volt áthatva. Azokban
iszonyú tűznek kellett égni. Ez a rőt pirkadás nem enyhíté a terem
sötétségét.

A kemenczesor előtt sima padok voltak, mik csiszolt üvegből látszottak
készülve lenni. Azok összeköttetésben álltak a kemenczecsapok pőczéivel.
Két sajátszerű maszk járta sorba a kemenczéket. Mindegyiknek fényes
mellvértje és sisakja volt, azok koronkint fel-fel nyitottak egyet
azokból a kemenczelyukakból, miket «galambházak»-nak neveznek. A
gömbölyű nyilás, mint egy földalatti rémóriás tűzszeme, világított bele
a sötétségbe, egy-egy perczre láthatóvá téve egy átelleni hosszú
emelvényt, melyben sorban feküdtek az üveggyár munkásai – és aludtak.
Övig fedetlen alakok. E rövid percz alatt a fölügyelők egy benyujtott
vaspálczával, mit asbestkeztyükben tartottak, megvizsgálták az olvadó
üvegfolyadékot, s ismét becsukták a galambházakat.

Az egyik álarczos alak oda jött a belépők elé, s szótlanul (a sisak
zárva van, csak alulról kap levegőt) odahozott számukra három hasonló
sisakot, a minőt maga viselt.

– Ezt fel kell tennünk, szólt mr. Severus Rozálihoz. Ezek nélkül a hőség
és a fény kiégetné szemeinket, mikor valamennyi kemencze száját
kinyitják s az olvadt üveg kezd omlani.

Mikor Rozáli fejére feltették a sisakot, azt hitte, hogy megvakult. Nem
látta többé a mellette levő alakokat. Az a sisak sötétkék üvegből volt.
Azonkívül mind a hárman kaptak egy teknőalakú paizst, szintén üvegből,
fafogantyuval, ezzel egészen takarva voltak.

Emberhang nem hallatszott itt.

Hanem egyszer mély, kongó óraütés tört át az üvegharangtól süketített
csendben, mit éles fütyülés követett s arra dörgő tam-tam ütések adtak
jelt az ébredésre.

Az alvók állványa egyszerre megelevenült. Száz férfi ugrott talpra, kiki
felölté mellvértjét, feltette sisakját s valamennyi sietett a kemenczék
elé.

Mikor az első sípfüttyentés hasítá a levegőt, egyszerre felnyílt a
huszonöt kemencze galambház ajtaja s egy egész sor fényes tűzszem adott
világítást a boltozatos teremnek.

Rozáli most már látott a sötét üvegen át. De valami szorongó érzést
költött benne, hogy e sisakok alatt Dávid feje is csak olyannak látszik
mint Severusé: nincs különbség az emberek között.

A munkások kimért, betanult pontossággal siettek feladatuk elé. Nagy
munka az: gyorsaság, testi erő, biztos kéz, józan ész, betanult ügyesség
kell hozzá. Beszéd nincs. Parancs szó nem igazít. Mindenkinek
mondatlanul kell tudni, mihez nyuljon, hova lépjen? Egy balfogás, egy
tévedés, egy szeles mozdulat, és egyik tagját egy pillanat alatt
elveszítheti, s a másik pillanatban három más embert tehet nyomorékká,
halottá s az egész munkát kárbaveszetté.

Ezért az ütenyre betanult, kimért összeműködés.

A tamtam utolsót kondul. A férfiak a kemenczenyílások előtt állanak
égetett agyag tégelyeikkel, mik két mázsányi olvasztott üveget fogadnak
be. A kemenczék alsó szájai megnyílnak egyszerre s akkor egy túlvilági
látvány lepi meg Rozálit, mely még a sötét üvegharangokon keresztül is
vakít. Egyszerre huszonöt tűztorok okádja elő az olvadt hyalichort. Egy
átlátszó kristálytömeg, mely mint a nap úgy tündököl, ömlik alá zengő
zuhatagban. Puszta szemmel belenézni e fénybe annyi volna, mint
megvakulni. A hőség, mely megolvasztotta, ezer kétszáz fokú volt. A
gömbölyű tégelyek, mik egy percz előtt még sötét tömegek voltak, egy
pillanat alatt tűzgolyókká alakulnak át, miket a munkások által hajtott
emelő daru lassan felvesz a légbe. A kemenczeajtók bezárulnak, az emelő
darugép meghajtja a tégelyeket, s arra azoknak gyémántfényű tartalma
végig omlik a sima padokon. Akkor egy hengergép végig fut rajtuk, s a
padokon elsimítva maradt ott a még mindig ragyogó hyalichor-lemez, mint
egy tündöklő folyam.

És ekkor a felügyelő, lehúzva kezéről asbest keztyűjét, odamegy s a hol
buborékot, egyenetlenséget lát a tükörlapon, azt puszta kézzel
lenyomogatja. Az olvadt, a fehéren izzó tömeg nem égeti meg a kezet a
percznyi érintkezés alatt. Az ujjhegyek hüset éreznek az érintkezéskor.
És Rozáli teste végig borzad e látványtól.

Azzal a néma munkások az öntött üveget az alátett lappal együtt rudakra
emelve áttolják egy-egy nyíláson az oldalfal üregeibe s azután ismét
sötét lesz a csarnokban, a kemenczeszájak bezárulnak, a munka elől
kezdődik.

Mr. Severus levette Rozáli fejéről a sisakot, s sietett a magáét is
levenni.

– Nos: él-e ön?

Rozálinak valóban alig volt felelni való hangja, de mégsem árulta el
félelmét.

– Ez nagyszerű munka volt, suttogá. S hová lett most az az olvasztott
üveg?

– Ez most a pároló kemenczébe került, ott még olajgőzökben lesz kifőzve
három napig; mert különben az ichor az üveget vízben könnyen olvadóvá
tenné; ezért a hirtelen hűtött ichor szálkái, ha az emberi testbe
hatnak, egyszerre felolvadnak, s előbb ájulást, aztán meg üdvös
tályogokat idéznek elő. Ha felmegyünk a földszinti gyártelepbe, ott már
fogjuk látni az izzasztóból kikerült hyalichort, mely még mindig egy pár
száz fokra fel van melegítve, a hogy azt a gépek fúrják, faragják,
szabdalják, mintha bádog volna.

Rozáli még egészen el volt kábulva a látványtól.

– Holnap is lesz üvegöntés? kérdezé mr. Severustól. Szeretném azt holnap
ismét megnézni.

– A két szememre mondom: amerikai asszony! kiáltá fel mr. Severus.

Rozáli egy mindentmondó tekintetet vetett Dávidra, a miben ki volt
fejezve az a gondolat, hogy «minden erőm te benned van».

(«Szegény asszony!» gondolá magában mr. Severus; még nem tudott felőle
mindent, hanem annyit már tudott összevetni, hogy az ő hajdani
eszményképe is amerikai nő volt; de az már a petroleum-illatnál
elmaradt; pedig az még eau de Cologne!)

– No asszonyom, most már a poklokon szerencsésen keresztül jutottunk, a
mi ezután következik, már mind magasabb régió, a hol semmi sincs többé
arra kiszámítva, hogy önt visszarettentse.

Rozáli figyelő bámulattal járta végig az egymásután következő
műhelyeket, az emeletek raktárait, megfigyelve okosan, hogy lesz az
üveglapból csiszolt tükör, a fuvott hengerből palaczk vagy ablaküveg?
hogy gombolyítja az üveg-motolla az olvadt üvegből a selyemszálnál
vékonyabb fonalat, miből tündérszép csipkéket, fátyolokat szőnek: hogy
edzik, köszörülik, festik az üveget; ámulva járta végig a roppant
termeket, mikben az üvegalkotás remekművei lépcsős állványokon voltak
felhalmozva. Néhol ajtók álltak előtte, miken nem volt semmi nyoma a
zárnak, kérdésére, hogy azok hova vezetnek, azt a választ nyerte mr.
Severustól, hogy azt majd megtudja később.

De mindezen termekben rendkívüli volt a hőség és az a nem kellemetes
szag, mely a kapun beléptekor fogadá, mindenüvé üldözte. És hát ez lesz
az a ház, a hol neki férjével együtt kell élni majd holtig!

Mr. Severus figyelmesen vizsgálta Rozáli arczkifejezéseit: nem találta
bennük azt, a mit keresett.

Most végre egy tömör üvegajtóhoz értek, mely egyetlen darabból volt
öntve. Ezen sem volt se zár, se sark; csupán a közepén egy gömbfogantyú.

Mr. Severus megfogta ezt a gombot s egyet huzott rajta. Arra az
üvegtábla, mint egy ív papír hajlott félre, utat nyitva Rozáli és férje
előtt. Mikor mr. Severus belépett utánuk, elereszté az üveglapot s arra
az magától visszacsapódott előbbi helyére. Az innenső oldalon is hasonló
fogantyúja volt: lehetett egyformán ki- és befelé nyitni.

– Most más világrészbe léptünk, mondá büszkén mr. Severus, s Rozáli
valóban elbűvölve érezé magát, mintha tündérmese volna az.

A hyalichor-gyár hő légköre, nehéz szaga egyszerre elmaradt, hüs enyhe
légű folyosó tárult elé, melyet édes fűszerillat töltött el, s egy
tekintet a folyosó arkádjain keresztül magyarázatát adta az illatnak. A
roppant épületnégyszög másik osztálya volt ez, melynek üveggel boltozott
udvara egyetlen termet képezett, s ez a terem egy virágos kert volt.
Csodaalakú növények, minőket Rozáli soha sem látott, voltak festői
csoportokban összeállítva, kövér, izzadságtól ragyogni látszó levelek,
vérpiros lombú fák, czifrázott levelű plánták, oly fehérek, mintha
ezüsttel és hajporral volnának behintve, virágágyak, miket pillangósereg
látszott ellepni, azok az orchidæák csodaszép bokrétái, fiatal
phoenixpálmák, ficusok, miknek két éves sarjain meglátszik, hogy ez mind
egy évi hajtás, bibor sarraceniák, miknek minden hosszú levélhegyén
egy-egy nedvdús kehely van, egy kerek tavacskában a nuphar sárga rózsái
s a lotus nymphæa-alakú fehér piros tulipántai úsznak széles
tányérleveleik között; egyrésze a kertnek buja czukordinnye-növényzettel
van belepve, száz meg száz érett gyümölcs gömbölyödik elő földborító
lombozata alul, némelyik felfut az épület karcsu oszlopain,
belekapaszkodik a vasrácsokba, s onnan csüggnek alá tojáshoz, kígyóhoz,
tarka almához hasonló melopepói, kivirítva a clematisok lilaszín piros,
fehér koszorúi közül, másutt sötét guirlandokat huzva az aristolochiák
lángszőnyegén keresztül. E növényzet összesége árasztja azt az illatot,
mely az épület minden folyosóját betölti. És egy szögletben van egy
szökőkút, mely egy jéggrotta közepéből veti föl kristálytiszta vizét, a
lehulló víz jégcsapokat képez a medencze szélein, s egy téli képet állít
oda a tropicusok climája alá. Mindez Rozálinak oly álomszerű, oly
megfoghatatlan.

– Asszonyom! szólt mr. Severus. Mindez az én tisztelt társamnak a műve.
Ő tanulta el Planitzon Geitner utódaitól ezt a mesterséget, kik a
századok óta égő kőszénréteg forró felszinére üvegházat építettek,
délnövények tenyésztésére. A mi kertünk még csak egy éves. És nézze ön a
csodákat, miket a természet és az emberi tudomány egyesült ereje egy év
alatt létre tudott hozni. Ez a föld itt alattunk minden növényzetet
kiölt felszinéről, gázaival, hőségével. Ez az ember kényszerítette
ugyanezt a földet, hogy ugyanazon elemekkel a japáni és braziliai florát
tenyészsze fel! A föld melege pótolja az æquator alatti napot, a
szűzerdők televényföldét helyettesítik a gyárunkból kikerült salakok; az
a bűzös sár, mely oda alant mellünket elfojtotta, adja a cantaloupoknak
azt az édes ámbraillatot, a salétrom tette ily buja sötétzölddé a
phoenix leveleit, s annak a biborvörös virágcsoportnak sardanapali
dobzódása van a konyhasóban. A salmiak illó szesze képezi a jégcsapokat
ama szibériai grotta szélein; ez hűsíti kellemes egyforma mérsékletüvé
lakhelyünk termeit, s az a víz, a mit az a szökőkút fellövell, az
ichorral saturált tó vízéből való, mely keresztül ment gyárunk üstjein,
retortáin, minden szivattyún és paternosztergépen, viselt magában
ichort, chlort, timsót, magnesiát, ként, s most, mikor asztalunkra
kerül, a granitsziklák forrásvizénél tisztább. Semmi sem vész itt kárba,
mindennek hivatása van. A tündérmesék varázslói egy percz alatt tudtak
szolgaszellemeikkel paradicsomi kerteket alakíttatni: csakhogy ez mese.
A tudomány bűvészei tudják munkára kényszeríteni a szolgáló elemeket:
csakhogy ez való. Nézze ön e dél-amerikai fákat, mik öles hajtásokat
képeznek már. Ezekből egy-egy darab ágat a rajta levő rügygyel együtt
lefürészeltek otthon ős hazájában, a két végét collodiummal elzárták,
együtt fukus közé ládába csomagolták s úgy hozták ide hozzánk: a
lefűrészelt ágdarabok a hollandi üzdében életre keltek, az alvó rügyből
csirázó mag lett, s most a délnövény itt álmodik Mexico vagy Peru örök
tavaszáról. És ez mind önnek a tiszteletére történt, mistress.

Itt aztán Rozáli nem állhatá meg, hogy a hála, a szerelem, a gyönyör
elragadtatásával ne boruljon Dávid keblére s az idegen szemek láttára át
ne karolja annak nyakát, üdvözülése könyeinek engedve szabad folyást.

– Sír! Mistress! szólt mr. Severus. Most egyedül hagyom önöket. Egy
szerető házaspár menyegzőjének első napjai az egyedüli ünnepnapok,
mikről Istennek tudomása van. Ünnepeljük meg azokat. Egy hétig nem jövök
át az önök lakosztályába. Egy hétig ne gondoljon ön, sir, semmire másra.
Legyen igazán boldog. Egy hét mulva majd aztán beszéljünk arról, a mi
következik.

Ez utóbbi szavakat valami olyan dæmoni, mephistói szemvillanással
kisérte a szerecsen, hogy Rozáli teste végigborzadt bele. Hiszen ő
tudta, hogy mi következik? Az istenkisértés: a mennybemenetel a repülő
géppel.

Dávid néma kézszorítással üdvözlé mr. Severust, s azzal Rozálit karjára
öltve, a körülfutó folyosó ellenkező oldalán eltávozott saját
lakosztályába.

Más körülmények közt Rozálit meglepte volna a csín, jó ízlés és
kényelem, melylyel új lakása volt berendezve; talált volna bámulni valót
az üvegcsipkéken, mik ablakfüggönyeit képezék, s a tarka szőnyegeken,
miket székely asszonyok készítenek selyemfinom üveggyapjuból, minőből
egy saumuri zománczoló már a mult században készített csalódásig hűen
utánzott kitömött állatbőröket, sőt egyszer Napoleon Jerome herczeg
számára a legszebb hajat megszégyenítő parókát.

Mindezek számára nem volt most az ifju nőnek figyelme. Nem gondolt arra,
hogy mi van ma, csak arra, hogy mi lesz akkor, ha e hét letelik.

És Dávid olvasta Rozáli arczán azt, a mit szívében gondol.

Oda vette a kezét a kezébe, ujjaikat egymásba fonva, mintha imára
volnának kulcsolva, s azt mondá neki reszkető hangon:

– Te drágám! Te mindenem! Te hűséges társam! Követtél engem mindenüvé, a
hová vittelek, hívtalak. Nem kérdezted soha, hová viszlek, miért hagylak
el? Még oda is velem akarsz jönni, a hová legnagyobb utam visz. Az idő
sürget. Jól mondta ez az ember: egy hetem van csak. Ez is pazarlás. De
szükségem van e hétre, hogy veled lehessek. Te veled! Érzed mi jéghideg
a kezem, mikor azt mondom, te veled? Oh ezek rettenetes menyegzői napok,
nászéjszakák lesznek. Te velem akarsz jönni vakmerő kisérletem első
útjára. Elviszlek, s ha megbukom, együtt bukunk: de téged olyan tisztán
adlak át az égnek, hogy menyasszonyi koszorúdról még a harmat se legyen
letörülve. Egy hetünk van adva – nem az örömnek: – az égbe készülésnek.
Nem egyesít bennünket öröm, kéj, élvezet, hanem hideg könyvek, számok,
műgépek. Nekem egy társat kell magammal felvinnem, a kinek az
elszántságon kívül igen sok feladata van; mig én magam a villanygéppel,
a kormányzat mechanismusával vagyok elfoglalva, társamnak folytonosan
észlelni kell az összeműködő erők és segítő elemek hatását s azokról
engemet folytonosan tudósítani, hogy gépem működését ahhoz idomíthassam,
hogy számításaimat villámgyorsan megtehessem. Utitársamnak együtt kell
velem gondolkoznia. Még a szivének is együtt kell az enyimmel vernie. És
azzal a nyugalommal kell gépei előtt figyelnie, a melylyel én figyelek a
magaméra; tízezer lábnyi magasban a föld felett, nem tartva senki által,
egyedül Istentől és a tudománytól. Kész vagy-e erre? Gondold meg, mit
szólj? Sokan vannak körülem, férfiak, többen ezernél, kiket betanítottam
mindenre, a mi a gép kezeléséhez szükséges, és az ezer között nem akadt
egy is, ki ajánlkoznék, hogy velem jőjjön a legelső kisérlethez. Reszket
tőle mindenki. Azt mondják, ha az első kisérlet sikerül, mind készen
lesznek a másodikra; de előbb akarják látni a két első légbeszállót a
földre visszaérkezni ép testtel és lélekkel. Tudják, hogy bizonyos a
siker és mégis félnek. Kiszámíthatják, hogy csalhatatlan az
összeműködés, s nem bíznak a számokban. Te nem tudsz még semmit; de van
hited, lélekerőd és szerelmed. Ha megszerzed még a tudományt is hozzá,
te léssz az első, ki velem együtt lehozod az üzenetet a felhők közül a
földre: «ember, tied az ég»! Rászánod-e magadat e nehéz feladatra?

Rozáli megszorítá összekulcsolt ujjaival egész erejéből «vőlegénye»
kezét, s azt mondá: «Kezdjünk hozzá». Még menyasszony volt és nem
asszony.

S az első nászéj, és utána a többi hat nap és éjszaka azzal tölt el,
hogy a vőlegény magyarázta a menyasszonynak a normalbarometer, a kerekes
barometer, az aneroidbarometer, a chiffremometer, az ózonmérő, a
hévmérő, saussure hajhygrometere, az alhidade, a tangentboussolle, a
rhöoskop, a tükör galvanometer, a villanycondensator s a
delejcommutator, az időparányokat mérő villanychronoscop, az astatikus
sodronyok, a villanyfolyamfordító gyrotrop, a bifilardynamometer, a
thermoelektricus oszlop, a villanyműködést rögtön félbeszakító Rheotom,
a villanykiürítő, a bevezetett villanyfolyam feszítő ereje, a
mellékfolyam, a disjunctor, a szikra inductor, az interruptor, az
alternáló folyamok, a delejvillanygép, a pachytrop, a
forgatag-electromotor, a földdelej és légvillany bevezetői, az
inclinatorium, a diamagnetismus elméleteit s azoknak gépezetét,
műeszközeinek kezelését.

Hogy valaki ezeknek kezelését egy hét alatt betanulja, ahhoz annyi éles
ész, erős akarat és szívós szorgalom kell, a mennyit csak a szerelem
képes kölcsön adni és csak nőnek. Férfi kidült volna e munkából
hetednapra, Rozáli elkészült vele.

Ez volt az ő férjhezmenetelének első hete; a mézeshónap első hét napja.


A NYOLCZAD NAP.

Nyolczadnap meglátogatta mr. Severus az ifju házasokat.

«How do you do»? – «Wery well.»

– Nos uram! szólt a bankár; most már talán szólhatunk valamit a
politikáról is.

– Politikáról? kérdé Dávid elbámulva. Nem bánom.

– Lehet a mistress előtt?

– Hogyne? Nálunk az asszonyok nagyon szeretnek politizálni.

– Tehát az önök politikai magaslatain nagyon érdekes dolgok történnek. A
király a törvényhozó-testtel együtt nekiindult az actió rendszerének, a
szerzeteket eltörülték, az ultramontánokat homlokon ütötték, az orosz
consortiumot kikergették az országból. A mi buzánk virágzik.

– Miféle buzánk?

– A háború a küszöbön áll.

– Kivel?

– A Nihil országával.

– Alig hinném. Nekünk nincs hozzá pénzünk, a Nihil országának pedig
szintén pénztára is nihil. Ott sincs semmi.

– Egygyel több ok, hogy valamihez kezdjen. Kuraszin elhatározta a
kényszerkölcsönt a szent-pétervári bank irányában, a mi ugyan egyértelmű
a bankalap megrablásával. Ez csak hadviselési czélokra történhetett.

– Mi ürügy alatt támadhatnának meg bennünket?

– Hát nem elég erős ok-e a Sabina elleni eljárása a magyar kormánynak? A
Sabina részvényesei, igazgatói nagyobbrészt oroszok voltak. Az üzlet
betiltásával azoknak a vagyona lett megcsorbítva, az intézet
alapszabályainak üldözésével meg lett háborítva az epigamiai nemzetközi
törvény. Sokkal csekélyebb indokok voltak a mult században az
Alabama-kérdés, a Laurion-ügy, Mencsikoff paletotja, Benedetti
migraineje, Napoleon ujévi üdvözlete Hübner báróhoz, a sipoyk zsiros
töltényei, az abyssiniai angol alattvalók letartóztatása, a Tampicoból
kiutasított angol kereskedő, s mennyi összeveszés, háború, lázadás
került ki belőlük. Egyébiránt az orosz diplomaták furfangukban
kifogyhatlanok s ha nem elég ürügy nekik a Sabina, vagy a király
házassága a czári herczegnővel, találnak ők más ajtót is a min
bejőjjenek.

– Szerencsére az európai diplomatiának is van abba még beleszólása.

– S kikből áll az az európai diplomatia? Törökországra számít ön? Ennek
az erejét tökéletesen paralyzálják a benszülött bajok, Szerbia,
Bulgária, Montenegro, Macedonia elég dolgot adnak neki. A mit egyik
miniszterium felépít, a másik lerontja; ma az ó-törökök vannak felül s
akkor virágzik a fanatismus, talpra áll ötszázezer basibozuk meg delyr;
holnap az ifju törökök kerülnek kormányra, akkor a redif és nizam a
főerő; tehetik, a mit akarnak; a szultán nem törődik mással, mint az új
operaházával.

– Nem. Törökországra nem számítok.

– Francziaországra szintén nem számíthat ön: ott most bölcs politikusok
vannak felül, kiknek sikerült a dicsvágyat úgy elaltatni a nemzetben,
hogy mindenkinél a béke fentartása és a be nem avatkozás a jelszó. Ez
ugyan természetlen állapot és nem tarthat örökké; de legyen ön arról
meggyőződve, hogy a mikor egy nagy szél lefujja a hamut az eltakart
parázsról s lángra lobban egy európai háboru, abban Francziaország nem
fog Oroszország ellenségeivel egy táborban állani.

– Ezt is egészen értem.

– Itt volna önnek még a reménység Anglia és Olaszország pártfogásában.
Erre nézve egy történetet kell önnek emlékébe idéznem, a mit ön
valószinüleg elég jól ismert valaha; de talán már elfelejtett. Az angol
sympathia nem adatik ingyen: annak alap kell, még pedig érczalap.
Önöknek egykori királya III. Károly, midőn még Németalföld ura volt, egy
szabadalomlevelet irt alá egy osztrák-belga kereskedelmi társulatnak,
mely hajóival a keletindiai kereskedelemben Anglia versenytársaul
tolakodott fel. III. Károly e szabadalomlevélben a többi czímei közé azt
is felrakta: «Nyugot- és Kelet-indiák királya, a Kanári szigetek
fejedelme». E társulat Ostendeben ütötte fel székhelyét s megállta a
sarat emberül; versenyzett a tengeri hatalmakkal; verekedett is, a hol
megtámadták; ha egy kapitánynak elkáparezték a hajóját, másikat szerelt
fel ágyúkkal, utána ment a hajójának s visszafoglalta azt, mikor épen az
elfoglaló nemzet aranyport és elefántcsontot vitt rajta; factoriejai
Keletindia minden fővárosában működtek, voltak telepítvényeik Coblomban,
Coromandelben, Bankisabarban a Ganges-parton; szövetségük volt
Spanyolországgal, annak minden kikötőjében horgonyt vethetni, s egy
tractatum jogot adott nekik a német szabad tengeri városokban árúkat
piaczra vihetni. Ennek a társaságnak az első évben oly fényes sikerű
működése volt, hogy a részvényesek a 750 frt befizetés után 250 forint
osztalékot kaptak s előre látható volt, hogy e kereskedelmi vállalattal
az önök monarchiája az elsőrendű kereskedelmi államok közé fog
emelkedni. Csak egyetlenegy körülményen mult e remény valósulása. Egy
csekély kis körülményen. Egy bajuszon mult el az egész. Az volt a hiba,
hogy III. Károly egyetlen trónörökösének nem volt bajusza, Mária Terézia
nem volt férfi. Károly császár minden áron királylyá akarta tenni
leányát; ezt eszközölte ki a pragmatica sanctió. Hogy a pragmatica
sanctiót Anglia elfogadja, egy föltételt szabott rá: az ostendei
kereskedelmi társulat elnyomását. Ennek következtében egyfelől Anglia
biztosította Mária Teréziának a trónrajutást, másfelől III. Károly
megtiltotta a kelet-indiai társulatnak bármely németalföldi kikötőből
kereskedelmi hajók kiindítását. Azonban a császár-király nem akart még
letenni arról a reményről, hogy e nagy horderejű kereskedelmi vállalatot
fentartsa. Mikor már kezében volt a nagyhatalmak garantiája a pragmatica
sanctió iránt, akkor a saját engedményének szószerinti értelmét
alkalmazva, megkisérlé áttenni a kelet-indiai társulat székhelyét
valamelyik osztrák vagy magyar kikötőbe. Ilyen csak kettő volt: Triest
vagy Fiume. A nagy hajókat elhozták Triestbe. A császár-király maga
személyesen jelen volt a kisérletnél, s biztatta a hajósokat; de biz
annak nem lett sikere. A triesti kikötő nagyon nyitva van a szelek
előtt, medre igen sekély; abból világnevezetességű kikötő soha sem
lehet. Fiumét az akkori osztrák diplomaták nem ajánlották neki, mert ha
ezt karolják föl, akkor Magyarországon át veszi a kereskedelem útját, az
az ország lesz fontos terület, s az tervüknek ellenére volt. És így a
monarchiát gazdagítandó vállalat elmult, elnyomatott: csak azért, mert
Mária Terézia leány volt, nem fiu. Anglia azután gazdaggá is lett;
Ausztria és Magyarország pedig szegénynyé. A mint azonban egy magyar
kormány kezdett intézkedni saját országának sorsa fölött, az lassankint
rátért a mult században elejtett eszmére s az már most Fiumét alakította
át kereskedelmi kikötővé. Ez sokkal alkalmasabb volt e czélra, országos
áldozatokkal rendbe hozatott; új kereskedelmi hajózó társulatok
telepittettek meg benne, a mik a suezi csatorna megnyitása után mindez
ideig szép sikerrel közvetítik a kelet-indiai és chinai tengeri
kereskedést; s ez által egyfelől Angliának csinálnak versenyt, másfelől
a magyarországi vasuthálózattal kapcsolatban a levante-kereskedés
vonalát terelik el Olaszországtól, mely azt a smyrna-livornoi úton
törekszik vezetni. Ez mind nem kedélyeskedés, tisztelt barátom, itt
pénzről, kenyérkeresetről van szó, s abban a pontban sem az angol, sem
az olasz nem érti a tréfát. Temessék be önök a fiumei kikötőt: vegyék el
a szabadalmat a kelet-indiai és braziliai kereskedelmi társulataiktól, s
akkor aztán önök is számíthatnak a nagyhatalmak pártfogására, kik azért
az árért II. Árpád utódainak is készek biztosítani a trónt (szép
szavakkal, mint a 7 éves háborúban), valamint III. Károly király
utódjával tevék. De addig, a míg az önök jóléte egy másik állam kárával
emelkedik, ennek az őszinte barátságára ne számítsanak.

– Tehát nem számítunk rájuk.

– Hátra volna még Németország. Igaz, hogy az rendben tartott állam, nagy
hadereje döntő szót ád neki az európai concertekben; és még inkább teli
kincstára. Az is igaz, hogy e szomszéd állammal önök most jó
szövetségben állanak. Maguk is a német kultura áramlatában úsznak.
Haderejük, financziájuk, tudományuk nagyrészt német. Azt is megengedem,
hogy Németország áhitozása egy szétzúzott osztrák-magyar állam német
darabjait magához ragaszthatni nem olyan nagy, mint féltékenysége az
orosz állam irányában, mely azon esetben mindazt elnyelné, a mi a
Kárpátok és az Aegeumi tenger között fekszik; s ennélfogva Németországra
ez idő szerint, mint leghatalmasabb szövetségesre támaszkodhatnék egy
oktalanul megtámadott Osztrák-Magyarország. De azt az utolsó reményt is
dobja ön ki a hajóból. Most értesülök a tengerentúli posta által, hogy
az észak-amerikai államok és Németország közötti viszonyok a
legfeszültebbekké váltak. Az ok világos. A német elem, mely száz év óta
erősen növekszik az angol államban, régóta éreztetni kezdi ott
præpotentiáját. A yankeenek pedig nincs kedve azt tűrni. A gyűlölködés
sietve rohan azon válság elé, mely nyilt kitörésben fog nyilvánulni.
Németország, mely száz év óta mindent elkövetett, hogy magát nagy
tengeri hatalommá emelje, kénytelen lesz engedni az itthoni nemzeti
önérzetnek, s tengerentúli fajrokonai védelmére előállni: akkor aztán,
egy Amerikával megkezdett viszálkodás zűrzavarában mennyire nem fog
senki arra számíthatni, hogy benne itthon fegyvertársra találjon, az
előre látható. E kitörés meglesz: azt hiszem; – hogy ez is az orosz
diplomatia munkája, az meggyőződésem, – hogy azzal egyidejüleg önök
nyakán a háború, azt már tudom.

– Mi tehát mindezekre nem számítunk semmit! – mondá Tatrangi Dávid.

– Tehát mire?

– Saját magunkra.

– Így már jól van, szólt a bankár. A «vállalatunk» életre való. Nincs
szükségünk a risicot viszont biztosítani, nem keresünk compagnont:
megtartjuk a részvényeket magunknak. Lehet az új «consors» előtt
beszélni?

(Consors jelent üzlettársat is, meg feleséget is.)

– Minden bizonynyal. Bátorítá őt Dávid.

– Tehát sir, hogy a tárgy érdemére térjünk: kapott ön már
vállalkozó-társat, ki önt az «aërodromon» első kisérleténél gyámolítsa?

– Kaptam.

– Szabad őt látnom?

– Itt van a keze a kezemben.

A bankár felugrott a helyéről, félig kaczagás, félig bámulat volt a
hang, mely kitört belőle.

– Ah! hoho, sir! Maga a mistress? Ő ajánlkozott önt kisérni? Tehát tudja
már a mistress, hogy mi az az «aërodromon?»

– Láttam. Ismerem. Felelt Rozáli.

Mr. Severus hangjában még mindig több a nevetési hajlam, mint az
elismerő bámulat.

– Ah, ha! valóban. Úgy látszik, mistress, ön olvasta valaha a német
Lafontaine egy regényét a sok közül, melyben a hősnő a hőssel együtt egy
Luftballonban felszáll, s aztán odafenn az égben egy ideális szerelmi
jelenet fejlődik ki kettőjük között. Ez igen csábító példa. Hanem ez
igen könnyű munka volt akkor: mind Lafontaine-re, mind a vállalkozó
kisasszonyra nézve. Ámde az aërodromon kormányosa nem csak arra nem ér
rá, hogy akár prózában, akár versekben elegiákat mondjon utazó társának,
hanem a legelső két másodperczében a felemelkedésnek az a kérdése hozzá,
hogy minő az arány a gép gyorsaságának progressiójában?

Rozáli felelt erre:

– És erre a figyelő megnézi a villanychronoscopot, mely harmadperczeket
mutat, egy pillantást vet a kerekes normalbarometerre, mely a gép
hajóján kívül van alkalmazva, s megmondja a kormányosnak, hány láb az
emelkedés harmadperczenként?

Mr. Severus visszahőkölt: erre a válaszra nem volt készen; ámbár hisz
Amerikában is mindennapi dolog, hogy a nők a tudományos értekezésekben
részt vegyenek; de ilyen gyermek: ezzel a rózsás arczczal? Meg akarta
tudni, hogy való-e ez, vagy tréfa?

– S miért van a normalbarometer a hajón kívül?

– Azért, mert a hajó maga, mely egészen hyalichorból van alkotva,
légmentesen el van zárva, csupán a két végén, az alján és a tetején van
egy-egy cső alkalmazva, melynek zárószelepe a szerint nyilik ki, a mint
a gép előre vagy hátra, fel vagy lefelé halad. Ez azért van, hogy mikor
az aërodromon a nagyon megritkult légbe emelkedik fel, a gyorsaság által
belül összetömörüljön a ritkult lég s az által a benlevők
megszabaduljanak a légzési szervek szenvedésétől, a mi különben a
léghajósokat leginkább szokta kinozni. A szabad ballonok hajóiban
utazóknak már 11 ezer lábnyi magasban orrából és füléből megindul a vér.
Az aërodromon azonban e készülék mellett egy saját maga által megtöltött
antliapneumaticává alakul át, s míg a haladás irányában nyitva levő
szelepen át a lég összetömörül a hajóban, s a legritkultabb légrétegben
is alkalmassá válik a belélegzésre, addig az ellentétes irányban levő
szelelőcsövek szelepei csukva vannak, különben nem lehetne kiállni
embernek a légrohamot, abban megfuladna mindenki. Ha azután az ozonmérő
azt mutatja, hogy az éleny megfogyott a hajóban, akkor a felső csövet
egy csappal elzárják, az ellenkező csapját kinyitják, mire az azóttal
terhelt tömörült lég hirtelen elillan a ritkább küllégbe, s azzal újra
kezdik a hajó megtöltését friss ózontartalmú léggel. A hajó belsejében
levő aneroid barometer és hyperbolikus manometer tehát csak azt jelzik,
hogy minő sűrűsége van a hajóban levő légnek; de nem azt, hogy minő
légnyomás van az általa elért magaslaton?

– Jól van, mistress, szólt Severus, most már egy tudálékos asszonyt
képzelve maga előtt; de már most más baj is jön elő. A gépet nemcsak az
a villanycondensator és forgatag electromotor hajtja, melynek gépkereke
a kormányos kezében van; hanem nagyhamar átveszi az uralkodást az
athmosphærai villanyosság ismeretlen nagyhatalma. Mit tesz a figyelő
társ ekkor?

– A figyelő társ, a mint a normalbarometeren látja a hatványozott
emelkedést, az alhidadeon a rheoscopon, a villanybefolyás szaporodását,
ezt számokban jelzi a kormányosnak, s ha a kormányos jónak találja a lég
villanyosságát fokozott gyors haladásra felhasználni, akkor a
légvillany-inductorokat működésbe hozza s miután a gép szárnyai 128
athmosphærai nyomást kiállanak, a villanysokszorozás által perczenkint
ezer lábnyi gyorsaságra erőltetheti a gépet, a mi egy százötven lábnyi
gyorsasággal rohanó szélvészszel szemközt repülve is 850 lábnyi haladást
eredményez.

– Megálljon egy perczig, mistress. Tudja ön azt, hogy ha egy tárgy,
legyen az bár sima üveghajó, perczenkint ezer lábnyi sebességgel szeli
keresztül a légréteget, ez által oly surlódást idéz elő, hogy a falainak
meg kell tüzesedni s a benne ülőknek meg kell sülni?

– Erre az elméletre van épen alapítva az aërodromon gyakorlatiassága.
Fenn a magasban hidegek a légrétegek; emberi testalkat ki nem állná az
ottani huzamos tartózkodást. De épen az említett surlódás által
folytonos meleggel látja el a lég maga a hajót s nem kell hozzá sem
fütőszer, sem azzal vesződő emberi kéz. E surlódási meleghez járulhat
még a thermoelectricitás tényezője is. De ennek a hatása is
ellensulyozva van. A hajó hátterében van alkalmazva a Carré-féle
ammonsavas confrigerator, mely azonnal, a mint a hajó hőmérséke a 20
fokon, Reaumur szerint, felülemelkedik, rögtön megkezdi a működését, s
mesterséges jéghideget képezve, a hőmérsékletet ismét kiegyenlíti. Ha az
nem volna elég, a gép nehány nyomással még magasabb légrétegekbe
emelkedik, hol nagyobb a hideg. Ha az is hasztalan volna, akkor
meglassitja a repülését.

– S hogyan teheti ezt, ha egyszer a földdelej és a légvillany kapták fel
a szárnyaikra?

– A legegyszerűbben. A kormányos intésére a segéd a villanykiürítőhöz
nyúl, s vagy a csillagalakú kiürítővel szabadítja meg a gépet a tulságos
villanytól, vagy a detonatorral, mely rögtöni villanyszikrákkal, dörgés
közt távolítja el a fölösleges vonzerőt.

– S önnek volna az a bátorsága, hogy mennyköveket szórjon alá a földre?
A legtöbb asszony pisztolyt sem mer elsütni, s ön villámokkal tudna
lövöldözni?

– Ha férjem úgy fogja parancsolni.

– S mi történik, ha egyszer le kell szállni a földre?

– Akkor a kormányos parancsára a segéd felhasználja az «interruptort», a
villanyműködést rögtön félbeszakító «rheotomot», a kormányos a gép
sarkaiba kapó fogas kerékkel a két gépszárnyat egyszerre vízirányosan
kiterjesztve megállítja s azzal az egész aërodromon perczenkint hat
lábnyi és fokozatlan eséssel csendesen leszáll a magasból. A légréteg
ellenállása a széles, kiterjesztett legyező alakú szárnyak alatt
paralizálja az esés törvényének szokott szabályait, a hogy látjuk
elenyészni e szabályt egy leszálló pehelynél, egy eleven madárnál. Mikor
aztán a földhöz közel ér, akkor a kormányos újra megindítja a szárnyakat
s e perczben a segéd azon szerkezeten kívül, mely a légvillanyosságot
folyton kiüríti, még az isolatort is fokonkint alkalmazza; az
úgynevezett «szarutömeg» (Kammasse) elzárót, mely az aërodromon saját
villanysűrítőjének működését egész a csendes libegésig képes lohasztani,
úgy hogy az a földre leszállhat, a nélkül, hogy a hajóban ülők egy kis
kellemes szánkázási érzeten kívül egyebet tapasztalnának, mikor a
villanygép utolsó szárnylegyintése a földön végigcsusztatja a leszállt
aërodromont, melynek fenekét három szántalp alakú borda védi.

Mr. Severus összecsapta a kezét és felugrott a helyéről.

– De hát, mistress, hol tanulta ön mindezeket? és mikor és kitől?

– Itt. Mióta megérkeztem. A férjem tanított rá.

– Micsoda? tehát önök, a mióta ide megérkeztek, a mióta éjjel nappal be
vannak zárkózva, a helyett, hogy azon rejtélyes villanyösszeköttetés
experimentumaiban gyönyörködtek volna, a minek csodáit még nem fejtette
meg sem Oersted, sem Faraday, sem Bunsen, sem Volta: két ifju szerelmes
szív galvanoplasticai remeklése helyett éjjel-nappal képesek voltak,
egymás mellett ülve egyik tanítani, a másik tanulni, rideg számokat
figyelemmel kisérni, egymást át nem ölelni, hanem a gépek mozzanatát
lesni; egymás szemébe nem nézni, hanem a kisérletek eredményét várni? Ez
természetelleni vállalat!

– Nem, sir, szólt Rozáli komolyan. A természettudomány igen szép és
elragadó élvezet. A delejvillany csodái lekötik a lelket s magukkal
képesek ragadni, mintha az is hozzájuk tartozó elem volna. Az érzékek el
vannak általa foglalva egészen. Mily gyönyörűk Lichtenberg porrajzai!
Marum pávafarkfénye; a szivárványnyá alakított villanyszikra; Bunsen
villanylángíve, a galvani folyam csodálatos vegytani bontó hatalma; a
villanyfolyam szellemszerű zengése a vezető érczekben, mit a telephon
hallat; a mulattató kisérletek a villany örökmozdonynyal, a
villanyórával, Franklin villanyos rajztáblájával; a Wolff inductor
folytonos villáma mily eleven utánzása az égi viharnak; S annak a
gyémánt minden szineivel ragyogó dicsköre egy látvány a próféták
álmaiból. Mily csodálatos tünemény a légüres üvegharang alatt kisugárzó
villanyfény, mely a positiv sarknál piros, a negativnál kék rétegekben,
mint egy orsó alakú dæmon jelenik meg! Mily megbüvölő látvány a
villanyos zuhatag, mely biborsugáraival a világos-zöld színben pompázó
uránüveg szélein túlömlik! Hisz ezek oly tünemények, a mik mellett az
ember elfelejti azt, hogy a szive dobog. És midőn maga előtt látja azt a
hatalmas, emberalkotta gépet, melynek egy mozdulata úgy ragad fel
bennünket a földről, mint Illést a szentirás tüzes szekere, akkor, e
dicsőséges emberi mű láttára, lemarad rólunk minden, a mi földi teher, s
úgy közelítünk ahhoz az emberhez, a ki azt alkotta, mintha nem ember, de
Isten előtt állnánk.

Rozáli ihlett áhitattal hajolt le Dávid kezéhez, hogy azt megcsókolja.

Severus izgatottan járt alá s fel a szobában.

– Ez nem igaz, ez nem úgy van. Bennem is megvannak azok az érzékek mind,
én is végig élveztem a természettudomány gyönyöreit, én is jártam ott, a
hol a világalkotó szellemek csodáikat mutogatják emberek parancsára; én
is láttam a holt ember arczát mosolyra fintorulni a galvanfolyam
befolyása alatt; de azt a hatalmát a villanyerőnek tagadom, hogy két élő
szivet képes legyen astaticus állapotba hozni. Én is próbáltam ezt. De
ez lehetetlen. Mikor egyszer a szív érez, azt semmi mathematikai
számítás meg nem győzi, semmi tünemény el nem kábítja. Önök vagy
szerencsétlenek és nem szeretik egymást…

– Vagy pedig – sietett Rozáli közbeszólni, tudjuk azt, hogy hazánk és
becsületünk van feltéve a nagy koczkára. Sir! Én megtudtam, hogy
férjemnek «ma» kisérletet kell tenni az általa feltalált géppel. E
vállalkozására hivatva van hazája védelmének kötelessége és üzletének
lekötött becsülete által. Bátorsága senkinek sem volt, hogy őt ez
égbetörő kisérleténél mint legelső próbatevő segéd elkisérje. Nekem van,
mert neje vagyok. Én hosszú éjeken át néztem férjem ajkaira, midőn a
rideg tudomány tételeit magyarázta előttem és feleltem neki, nem arról,
a mit a szivem beszél, hanem a mit a számképletek mondanak, a mit a
gépek diktálnak. Hazánk és becsületünk van kérdésbe téve sir, és – itt
minálunk – a haza és a becsület nagyobb, mint a szerelem!…

Severus elbámulva nézett az ifju nőre. Érczfényű sötét arcza merev volt,
mint egy szobor, de szemei lángoltak.

– Akkor mistress, szólt tompán, meghatottan, mondjuk egymásnak, hogy
«God by», Isten hozzád, mert ha ön felszáll azzal a géppel az égbe, – ön
oda tartozik, – önt nem eresztik onnan többé vissza.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Rozáli úgy tett, mint a ki nem értette el a hizelgő bókot s úgy beszélt
tovább is, mint «Consors»; mert hiszen az üzletben már most mr.
Severusra nézve is viselte a kétértelmű czímet.

– De mindezekre az itt elsorolt gépekre nem lesz szükség a többi
aërodromonnál, biztatá komolyan üzlettársát; ez által azoknak kiállítása
nagyon megdrágulna. Csupán az első kisérlethez szükségesek azok, hogy a
mit általuk kitanultunk, azt a többieken alkalmazhassuk. Azon
légmozdonyoknak különösen, a mik csupán szállításra fognak szolgálni, a
legegyszerűbb készülékeik lesznek, minthogy azoknak lehető alant kell
járniok?

– S miért kell alant járniok.

– Azért, hogy mentül rövidebb ivet képezzen a repülésök. Minthogy a kör
átmérője a körhöz úgy viszonylik, mint 1 a 3-hoz, annálfogva minden öl,
melylyel az aërodromon a magasba emelkedik, három öllel hosszabbá teszi
az útját, mint ha a föld szinével egyaránt repülne.

– És ezt mind nászünnepén tanulta… dörmögé, magához beszélve, mr.
Severus.

– Ime tehát útitársam és segédem már van! – mondá Dávid; a kisérletre
kitűzött határidő a mai nap déli 12 órája; azt meg fogom tartani, akár
nap süt, akár vihar lesz.

– Meg vagyok felőle győződve. Még az éjjel abbahagyattam minden munkát.
A gépek pihennek, a katlanok alszanak, hogy semmi moczczanás, zaj és
füst ne zavarja önnek első kisérletét.

– Igen jól van.

– Lesz önnek szüksége valami segítő kézre az induló teremben?

– Senkire sem.

– Úgy én sem akarok ott lenni. Tudom, hogy az egy ünnepélyes pillanat.
Mi valamennyien az udvaron fogunk állni. Egy kiáltás sem fog hangzani.
Nincs önnek valami kegyeletes ohajtása tán? Az emberben fel szokott
ilyenkor ébredni az áhitat. Valami szent szertartás ne előzze meg a
kisérletet? A hogy hajók vízrebocsátásánál szokás.

– Köszönöm. Az áhitat tiszteletre méltó érzelem, s az imádkozás
megvigasztatja azt, a ki imádkozik. Hanem én a harangszótól nem hallanám
a telephont, s a zsolozsmák belezavarhatnának a képleteimbe. Majd ha
odafenn leszek, szivesen hallom.

– Tehát szerencse «fel», – és szerencse «le». Óráink együtt járnak.

– Mikor a tizenkettőt kongani fogja torony-óránk, indulunk.

A két férfi kezet szorított, Severus kezet csókolt Rozálinak, s azzal
magára hagyta az ifju párt.

– Aztán semmi érzelgés! szólt rideg, merev hangon Dávid, megszorítva
hideg kezével Rozáli kezét. Készüljünk az úthoz.

Különös előkészület volt az az úti öltözet. Egyetlen selyem zubbony a
férfin, s egyetlen selyem tunika a nőn; mint két mythoszi szobor,
melynek leplezete a délczeg és deli testidomok kiemelésére szolgál.

Egyiknek sem volt most kedélye észrevenni, hogy társának alakja egy
olympi istenminta. Az olympi istenek ereiben az ichor foly, a fehér vér.

Dávid átvezette Rozálit ama zárnélküli ajtón az induló terembe, hol gépe
állt.

A hosszú terem, melynek üvegtetőzete végig fel volt nyitva, ötszáz gép
számára volt alkotva, s még csak az első gép volt készen. Az ott állt a
terem közepén. A padlat vastag vulkánozott kaucsukból volt. Az aërodrom
hajója egy darabból öntött hyalichor henger, mindkét oldalán csúcsos
kúpban végződő, e kúpok vége egy-egy szeleppel záródik, melyek egyikén
egy gereben alakú tövisekkel ellátott nyárs, a másikán egy sárgaréz-gomb
ugrik elő a belülről tett nyomásra. Az első a hangtalan villanykiürítő;
a másik a detonator, melynek az a czélja, hogy jelt adjon az egymással
együtt járó gépeknek. A négy szelep azután, mely a légváltoztatást
eszközli, egyuttal hallcső és hangtölcsér, miken át a detonator
figyelmeztető hangjára a külön hajókban ülők egymással közölhetik
értesítéseiket. Mert a hajó maga hermetice zárva van, ajtaja kaucsuk
lemezekkel leszorítva.

A hajó közepén van az electromotor, melynek gépezete kétfelé választja
annak belsejét: az egyik fele a gépészeké, a másik az utazóké, kiknek
semmi dolguk a géppel. Az electromotor képes tízezer egyesített
villanyelemmel dolgozni; ennek sokszorosan egymást dörzsölő széles
sarkai idézik elő az első mozzanatot, mely a két szárnyat felemeli. E
szárnyak alul hyalichor-lemezekből vannak legyező idomura alkotva s
felül sárgaréz-lappal borítva, egyes részeik akként fordíthatók, hogy a
gép fölfelé vagy fekmentesen haladhat velük. Egy olló alakú kormány
tetszés szerinti irányt adhat az egésznek. A két szárny a géppel együtt
husz méter szélességet foglal el.

A gép még eddig csak elmélet szerint kész, gyakorlati kisérletet az
egészszel csak most fognak először tenni. Nem csoda, ha minden embernek
nagyot dobban a szive, mikor azt mondják neki, hogy üljön fel bele
először. Úgy húz a szív a földhöz.

Dávid oly sokszor megmagyarázta már Rozálinak e gép egész szerkezetét,
minden egyes darabjának rendeltetését, hogy most már felesleges lett
volna többet beszélni neki róla.

Még egyszer szemébe nézett: – csak elszánt nyugalmat látott abban.

Mikor kinyitá előtte a hajó ajtaját s felsegíté őt ülőhelyére, mégis
reszketett a keze.

A kormányos, a gépész ülése magasabb volt, a segédé mellette alacsony
zsámoly.

Mikor az óra megkondult, Dávid becsukta a hajó ajtaját s felült a
helyére, szoborkemény és szoborhalavány arczczal. Nem nézett másra, csak
a gépre. De Rozáli még az égre is nézett, mely be volt borúlva, s midőn
az óra az utolsót ütötte, ajkát e halk sohajtás hagyta el: «Isten
velünk!»

Dávid macskabőrrel megdörzsölt egy gyantalapot, azt hozzáérinté a gép
üveg sarklapjához, s azzal megragadva izmos kezével az electromotor
kerekét, egyet fordított rajta. A telephon halk, zizegő hangott kezdett
hallatni rögtön s a hajóban az a sajátszerű szag kezdett érezhető lenni,
a mi a villanynyal együtt támad; a mechanikai mozzanat által a két
szárny lassanként felemelkedett, mindig jobban közelítve egymáshoz. Ez a
kisérlet válsága. Vajjon a kifejtett hatalmas mozderő, mikor működését
megkezdi, nem töri-e össze a mozdító gépet odabenn, s az azt forgató
kezet? Ezt ellenőrzi a segéd által megfigyelt rheoscop. Rozáli számítja
a delejmutató mozzanatait csendesen. «Harmincz, harminczegy». Mikor azt
mondja: «harminczkettő», akkor Dávid lekapja a kezét a fogantyuról, s a
másik perczben, mint a villám, oly gyorsan ugrik az előbbi helyére
vissza. A két szárny végpolusai, megtelve egyenlő – villanyossággal,
azon ponthoz érve, a hol eltaszítják egymást, iszonyú erővel csapták alá
a két legyező szárnyat, s abban a pillanatban a légbe emelkedett az
aërodromon. – Az első szárnycsapás száz lábnyi magasra vitte föl. A gép
ereje sokkal nagyobb teherre volt kiszámítva, mint a mennyit most emelt.

Dávid az első mozzanat után nyugodtan fonta össze mellén karjait, és nem
nyult többé a géphez. Azt most már saját visszesése késztette további
mozgásra. A mint lefelé esett, a két kiterjesztett szárny újra összeért
s fokozatos erővel csapott ismét széjjel. Dávid odafigyelt Rozálira, ki
folyton értesíté a villanyerő növekedéséről, az emelkedés haladó
fokozatáról. Egyiknek sem volt ideje visszatekinteni a földre s az
utánuk bámuló embertömegre.

A gép egyenesen szállt fölfelé a szélcsendes légben, el nem hajolva
függőleges irányától.

A tíz első percz alatt még nem érték el a fölöttük levő felhőréteget. A
lég ezuttal nem volt fölöttébb villanyos. A szárnyak mérsékelten
fokozott erővel működtek. A hygrometer, az ozonmérő, mind kevés eltérést
mutatott. Melegség nem volt a hajóban a nem igen nagy dörzsölés miatt,
az emelkedés közben, sőt a hévmérő nehány fokkal alább szállt, de még a
hideg nem volt kellemetlen a lenge öltözék mellett is.

Rozáli oly nyugodtan értesíté Dávidot az észleletekről, mintha tanítója
lábainál ülne egy gyermek. Dávid hallgatva jegyzé fel az adatokat egymás
után. Egyiknek sem jutott eszébe észrevenni azt, a mi e merész
kisérletben költői, nagyszerű, fölséges!

A földön maradtak az áhitat figyelmével bámultak az égre. Minden út tele
volt néppel; a munkások a gyár udvarán álltak.

Az ég egészen be volt borulva, a szürke felhőboltozat alapjából úgy tünt
elő a felemelkedő aërodromon, mint óriási fehér sas, mint a keleti mesék
Roch madára, aztán mindig kisebb-kisebb lett; de szárnyai verését
folyvást lehetett látni.

Már egy negyedórája volt, hogy fölemelkedett a gép s még mindig
egyenesen felfelé haladni látszott.

Mr. Severus a gyár tornyából nézett utána távcsövével.

«Mi történhetik odafenn? mondá magában, hirtelen utánaszámítva. A gép
folyvást egyformán működik, minden másodperczben egy szárnyütés. Az a
felhőréteg nem lehet 8000 lábnál magasabban. Ha a gép csak azzal az
erővel haladt is fölfelé, melylyel az első perczben felrepült, régóta át
kellett volna törnie azon a felhőrétegen. Pedig hiszen a lég
villanyossága még sokszorozza a bronz-vezetők hatékonyságát. Mi baj
lehet odafenn?»

Ugyanazt a kérdést intézte Rozáli is Dávidhoz.

– Mi történhetik idefenn? Az emelkedés eleintén fokozatosan haladt
előre, most fokozatosan haladt visszafelé. A gép egyformán működik.
Mégis tíz percz alatt alig haladtunk száz lábnyira.

– Tanultunk valamit, felelt rá Dávid zavartalanul. Megtanultuk azt, hogy
üveghajónk villanyosságát a felhő villanyossága ellensúlyozza. A második
kisérletnél segítve lesz ezen: a hajó tetejére bronz-lemeznek kell
jönni.

– Visszatérünk-e, vagy vízszintes haladást kisérlünk meg?

– Egyiket sem. Az akadály daczára keresztül fogunk törni a felhőrétegen;
s ha egyszer a közönyös ponton túl leszünk, ott az ellenkező
villanyossága a felhőnek annál sebesebb repülésre fogja segíteni
hajónkat. Olvasd a villanyszámláló fokait.

A következő ötven másodpercz alatt a gép haladása állandóul száz lábnyi
emelkedésen maradt tíz perczenként.

– Ez tehát a többlet, a mivel gépünk villanyhatása a felhő rétegeit
meghaladja. Összeszámoltunk. Most már nincs mit tennünk, mint várnunk
nyugton, addig nézhetjük a földet.

Dávid a magával hozott macskaprém béllésű köpenyt Rozáli vállára keríté,
beburkolva őt az érezhetővé lett hideg elől.

Az egész hajó félhüvelyknyi vastagságú hyalichorból volt öntve, melyen
keresztül minden oldalra lehetett látni. Azonkívül mind a két oldalán és
a két végén voltak távcsövek az üvegfalba alkalmazva, miket kaucsuk
tartóikban mindenfelé lehetett forgatni.

Még csak nyolczezer lábnyi magasban voltak a föld fölött; de már onnan
is meglepő látvány tárult eléjük. Nyolczezer láb magasság a föld
végtelenjéhez képest elenyésző csekélység. Onnan még nem látszik a
földnek gömb-alakja; csak a láthatár szélesedett ki s alant a föld úgy
tünik fel, mint egy teknő: a szélei látszanak magasaknak.

S e széles teknő mélyén a szántóföldek tarka koczkái beszorítva sötétkék
erdőfoltok közé, a Gyilkos tava, a Szent Anna tava, mint fényes
tükörlapok, az Olt folyam, a hegyvágányok patakjai, mint ezüst szalagok;
a Czohárd, a nagy Hagymás elvesznek a még magasabb sziklaóriások
tömkelegében, az erdős hegyhátok, mint egy hullámzó föld! És a távolban
a Magura, a Bihar hegylánczai, mik még közülzártabbá teszik a látkört,
az oláh havasok délkeletnek. Az ember mentül magasabbra szál, annál
jobban fogva érzi magát a föld által; annál jobban látja, hogy ez
börtön!

Rozáli szédült a látványtól. Dávid azt mondá neki, hogy tekintsen maga
fölé.

Odafenn közelített már a felhőréteg.

Olyan volt ez, mint mikor a fellegszakadás jön messziről a hegytetőnek.

– Mindjárt sötétben leszünk! mondá Dávid Rozálinak.

– Itt van a Dubosq-féle villanylámpa.

– Hozd működésbe.

A villanyfény egyszerre világítani kezdett; azok oda alant, kik utánuk
néztek, azt látták, hogy a fehér sasból egyszerre egy ragyogó csillag
válik, mely nehány perczig megvilágítja a körüle elterülő felhőréteget s
aztán gyorsan elvész a felhőegyetemben.

Igenis: gyorsan; mert a mint a felhő közé jutott a gép, egyszerre
fokozott erővel kezdtek el villanyos szárnyai dolgozni, s midőn a felhőn
keresztültörte magát, egyszerre szellemerejű szökésekkel repült az ég
felé, perczenkint ötszáz lábnyi emelkedéssel. A lecsapó szárnyak zenéje
áthangzott a hajó falain, mint valami Istenbiztatás hangja oly megkapó,
oly túlvilági zöngés volt az!

És minő látvány!

Fenn egy tiszta azurkék égboltozat, minőről a ködös földlakónak fogalma
sincs, s a tiszta égen egy soha nem látott nap! Nem az ismeretes
tűzgomb: hanem egy sugárőrvény, a fények isteni végtelensége.

És egyre fölebb! Az aërodromon hatalma nem ismer már határt; a két élő
oly rétegeiben jár a világnak, miket sem ember, sem állat nem utazott
még be soha. Huszonnyolczezer lábnyi magasban a föld felett. Magasabban
a Himmalája, a Csimborasszó csúcsainál. S a gép hajójában nincsen hideg:
repülésének zsurlásától áthevülnek oldalai; az utazókat nem fedi más,
mint a lenge selyemöltöny és a tiszta, csupa ozonból álló ritkult lég,
összetömörülve üvegharangjukban, valami ismeretlen érzéssel tölti el
szíveiket. Hisz annak is természeti oka van. Csupa élenyt szívni be nem
emberi idegek számára való élvezet. Attól a lélek gyönyörbe merül el; a
vér ismeretlen örömök kéjérzetére lázad, az ütér százat, százhuszat üt
perczenkint; a szív nem bir magával többé.

S a gép egyre viszi őket fel az ég felé, s ők visszatekintenek a földre.

És látják a földet – nem úgy, a hogy az emberek látják, sötétnek,
kéknek, darabosnak, hanem a minőnek az églakók, vagy a szomszéd
csillagok lakói látják: fehérnek, ragyogónak, simának. Alant a felhő
fedez mindent.

A végtelen, beláthatlan földi mindenség egyetlen fehér lap. Egy
hótenger, kristály hegyekkel, gyémánt kupolákkal; fehérrel fehérre
festett vakító tájkép, melynek árnyéka is világosság.

Egyetlen sötét pont úszik fölötte. Egy szárnyas gép alakja, melynek
árnyékát a tündöklő nap a tündöklő felhőlapra festi.

Most egyszerre megállnak a gép szárnyai. A kormányos egy kéznyomására
félbeszakad a villanyfolyam, s a két szárny kiterjesztve feszül meg.

– A földre visszaszállunk, suttogá Dávid, megszorítva Rozáli kezét.

E szóra a nő odaomolt a férj keblére. Nem volt ura gondolatainak többé,
nem eszmélt, csak érzett. Átölelte annak fejét karjaival s megdicsőült
arczát elárasztá a földi kincsek legdrágábbjaival, asszonyi csókjaival.
Szeretett, idvezült volt; zokogott.

És a férfit magával ragadta az asszony szerelme.

Senki sem gondolt többé mágnes tűre, barometrumra, villanymérőre. A
felső légrétegben erős légáramlat volt, mely leszálló hajójukat sebesen
ragadta kelet felé. Ők nem tudtak arról semmit. Ők csak azt tudták, hogy
mi a szerelem.

Huszonnégyezer lábnyi magasból perczenkint hat lábnyi eséssel szállt alá
a kiterjesztett szárnyai által csendes libegésben tartott hajó. A felső
légrétegben perczenkint kétszázötven lábnyi sebességgel rohanó
légáramlat ragadta azt magával délkelet felé, a mi a felemelkedés
pontját a leszállás pontjától mintegy harminczhárom mértföldnyire
távolítja el. Két délkör s egy zóna-fok különbsége.

A hajó négy légújító szelepe közül most a legalsó volt nyitva, annak a
hangkürtjén keresztül hangzott fel alulról lassankint valami zúgás, mely
eleintén olyan, mint az erdők mormogása a vihar közeledtével, majd egyre
erősödik az, harsogás, csattogás egyesült robaja hangzik: titáni
orgonaszó az, melynek minden accordja mennydörgés; az üveghajó,
kiterjesztett szárnyaival együtt reszketve zeng bele, mint egy carillon
harangja, mely a mennydörgés vibratiójától megcsendül.

– Jézus! kiált fel a nő, túlvilági mámorából a kárhozat rémületére
ijedve, midőn egyszerre vakító fény világítja be a hajót.

Az a fény egy villámlás – s a mi úgy zúg alattuk, az a tenger!

A Fekete-tenger fölött voltak, csak háromszáz lábnyi magasban a harsogó
hullámoktól, miket hegylánczokká alakított a fejük fölött tomboló
zivatar, az egymás hátára tóduló barna-zöld, fehér sörényes
hullámszörnyek ordítottak olyan hangosan.

Tehát alattuk a háborgó tenger, felettük a villámló zivatar.

Mikor estek keresztül a felhőn? azt nem is vették észre.

Mikor Rozáli az kiáltotta: «Jézus!» kétségbe esetten ragadta meg az
öltönyt férje keblén, görcsre szorult ujjaival, míg ugyanazon kezével
eltaszítá őt magától.

Dávid felállt; letekintett a tengerre, aztán fel az égre, aztán a nő
arczára. Aztán mosolygott s azt mondá a nőnek:

«Elfeledted-e, hogy én ki vagyok?»

Mit akart neki ezzel mondani? Azt-e, hogy «szombatos» vagyok? vagy azt,
hogy a «villámnak, a zivatarnak jó barátja» vagyok? vagy azt, hogy
«férjed» vagyok?

Azzal egyet fordított a zárókeréken, a gép szárnyai elszabadultak s a
következő perczben ismét magasra suhant fel az aërodromon.

– Belemegyünk-e a villámló felhőkbe? kérdé reszketve Rozáli.

– Gyermek te! szólt Dávid. Légy nyugodt! jó barátaink azok! A felhő és a
tenger között maradnunk nem szabad, mert a záporban, ködben nem fogunk
látni, s ha hatszáz lábnyi magasban a tenger fölött vízszintesen
repülünk, akkor keletre neki megyünk az Elborus havasainak, északra a
Tsatyr-Dagh hegylánczának, nyugatra a Balkán előfokának, délre a
Karmalin alpesnek, vagy a Tsilsz Daghnak s ott hajótörést szenvedünk.
Nekünk a felhők felett kell mindig úsznunk, a hol látunk s a hol szikla
nem jő elénk. Ülj le mellém.

Rozáli leült, de a tudomány bűvereje meg volt nála törve. Nem volt
nyugalma a gépeket, a műszereket figyelemmel kisérni többé, ő csak arra
a férfialakra nézett, ki vakmerően felemelt fővel állt a gép előtt,
kezét egy még addig érintetlen rugóra téve. Az volt a detonator
felszabadítója.

Az aërodromon dæmoni szárnysuhogással repült az ég felé. A villámló
felhőknek nem az a hatásuk volt reá, a mi a nyugodtan elterülő
felhőrétegnek. Két villanyellentétes felhőgomoly közé jutott, miknek
egyik oldala a tényező, a másik a tagadó villanyossággal volt telve. Az
egyik felhőoldal eltaszítá, a másik oda vonta. Kétszeres erő ragadta
magával.

A két gomolygó felhőtömeg egymásba omlott, szörnyalakú sötétkék, ezüst
szegélyü gomolyaival, mikből egy-egy foszlány egész a tenger színéig
szakadozott alá, a zápor, mint egy dült kéve huzódott utána, sötétkékre
festve a tengert, a hol összeért vele.

Az aërodromon belejutott a záporba. Az jégzápor volt.

Ez volt azután a zene! Mikor ezer meg ezer jéggömb kezdte el paskolni a
hyalichorhenger döngő oldalait, a suhogó szárnyakat, s hozzá köröskörül
mennydörgött az ég és harsogott a tenger!

Vak sötétség volt a felhők alatt, midőn az aërodromon a jégzápor közé
jutott, de e sötétség csak egy perczig tartott. Rozáli bámulva vette
észre, hogy a következő perczben Dávid arcza elkezd világlani, derengő,
majd fényes sugárzat árad el körüle; fehérnek látszik, mintha
alabastromot világítanának meg villanyszikrával, s gazdag hajának minden
szála fölegyenesedik s mered az ég felé, mint egy tízezer ágú korona…
Nem emberi alak ez többé!

De hiszen Rozáli arcza is épen úgy világolt, ő is olyan átlátszó
túlvilági kép volt; de e látványban csak Dávid gyönyörködhetett.

Majdan az egész hajón elterjedt az intensiv villanyfény, mely több ölnyi
messzeségben megvilágítá maga körül a jégzáport, mely között úszott;
körül volt véve repülő gyémántok özönétől.

Hát a felhők mit szóltak erre?

Mintha a vihar maga is elbámult volna e vakmerőkön, kik az ég titkaiba,
a szentek szentjébe, hol a villámok születnek, be mernek törni,
megnémult a zivatar, elpihent a villámlás, a dörgés nehány perczig.

Ekkor a fényes arczú ember, ezzel az égre emelkedő üstökkel, megnyomá
azt a kis gombot, mely a detonatort felszabadítja, s abban a perczben
egy czikázó villám nyilalt végig a felhők közt, melynek eredete az
aërodromon detonatora volt, felébresztve ellentétes társát a felhő
mélyében s harsogó dörgéssel üdvözölve barátját a «villámot.» Az ember
és az Isten csókja találkozott! Az ész és az ég villámszikrái.

S ez üdvözlésre megszólaltak a felhők minden villámai. Köröskörül és
felölről czikázva jött egyik villám a másik után a fülrepülő aërodromon
felé. A sebastopoli meteorologiai observatoriumban feljegyzék azt a
tünneményt, hogy mint egy központba siető lángsugárok találkoztak egy
helyen a villámok; egy első percz alatt száztízet számláltak meg, mik
mind egy pontban egyesültek, mintha egy sokágú lángkorbács, vagy egy
szétszakadó csillag volna ottan. – De az csak látszat volt. Az
aërodromont egy villám sem érte. A villámsugarak «egyik» szikrája mindig
az ő sajátja volt. Most már két szárnyának hegyei szórták körüle a
villámszikrákat s azok találkoztak fele úton a felhők ellenkező
szikráival, nyilazó zegzugot rajzolva a sötét égre, s a felhők mélyét
folytonosan fellobogó kék, zöld, veres fénynyel világítva be. A
mennydörgés hömpölygő moraja követte szakadatlan e mennyei tűzi játékot.
Rozáli átszellemülten bámult Dávid arczára. A fehéren világló arcz is ő
feléje volt fordítva. És Dávid szemeiből is oly csodálatos fény
sugárzott ki e perczben. Szemszivárványának nem volt feketéje; egy
fényárasztó csillag volt az. Olyan volt, mint egy megdicsőült képe, ki
az égbe száll, s csak földi mintáját tartá meg arczának, de földi anyag
nincs többé rajta.

– Félsz-e? kérdezé szelid, biztató hangon Rozálitól a fénylő alak
sugárzó ajka.

– Üdvezült vagyok, rebegé a nő, rémülettől ittas gyönyörmámorában.

– Csókolj meg.

És a nőnek volt bátorsága e perczben fölemelkedni hozzá; ajkaival
megközelíteni e rémesen sugárzó túlvilági arczot, s e minden oldalról
lángoló villámlobogásnál, e kábítón harsogó égzengésnél volt bátorsága
ajkaival megérinteni annak ajkát.

Az a csók «tűzcsók» volt!

Mintha egy lángot, mintha egy szellemet, mintha Jupitert magát csókolta
volna meg.

Akkor odarogyott Dávid lábaihoz; s mikor annak térdeit átölelte egyik
kezével s a másikkal keze után nyult, minden ujja hegyén érezte a
szikrákat, a mik a fénylő alak minden izeiből előperczegtek.

A villámlás megszünt, a dörgés elhallgatott. A hajó a villanyos zivatar
bűvkörén túl jutott már. Az arczok kezdtek elsötétülni.

De mikor az aërodromon végighaladt a Tsatyr-Dag hegyei felett, hogy a
föld se maradjon el az üdvözlésből, akkor még egyszer maga a legfensőbb
hegycsúcs küldött utána egy villámsugárt. A föld villámlott fel az égbe.

S ez volt az utolsó üdvvillám. Egy szárnycsapás a felhők fölé emelte az
aërodromont. S ott más világ volt. A nap sütött.

Rozáli még mindig bámulva nézett bálványa arczára, még mindig átkarolva
tartá annak térdeit, és ime egyszerre más alak állt előtte. A fénytől
sugárzó, átlátszón fehér szellemkép azokkal a csillagfényű szemekkel, a
napsugáron, mosolygó diadaltól ragyogó férfiarcz lett, melyről sugárzik
az életerő pirossága, a büszkeség és a szerelem; és fekete szemeiből a
földi tűz, mely szivet elevenít.

S midőn most Dávid lehajol hozzá, hogy őt keblére emelje és megcsókolja,
már nem égetett a csók…

Ismét alattuk volt a fehér felhőtenger, mely a végtelenségig látszott
elterülni. Csupán egy helyen domborodtak fel pukkanó dudorodásokban,
mint egy óriási szappanbuborék habjai, magas fellegalpesek, miknek
hófehérében villanyos szikrák villogtak időközönkint. Az volt a delejes
vihar háborítási tere, mely a végtelen felhőtengerben pásztavonalban
huzódott végig.

A nap két foknyira állt meg a felhőtől takart láthatár fölött.

– Tudjuk meg, hová jutottunk! szólt Dávid Rozálihoz.

A delejtű, a térkép, mint az oczeánon hajózónak, úgy a felhők atlanti
tengere fölött utazónak is tudósításokat adott. A krimi félsziget fölött
jártak.

– Ideje visszafordulnunk.

Dávid az albatrosfark alakú kormánynyal a gépet körben fordította, a
szárnyakat a felfelé haladó irányból a horizontal haladásra mozdította,
s ezzel a villanysokszorozót szabadon ereszté.

Az aërodromon repült.

Mily sebességgel halad nyugot felé, azt először is megmutatta a boussol
tűhegye; másodszor hallani engedé a hajó orrán megnyilt légzőszelep éles
fütyölése; harmadszor látni hagyta a felhősikság fölött végigrepülő
árnyéka a szárnyas hajónak. De a mi mindezeknél meglepőbb, ujdonabb
tünemény volt: az azon látvány, hogy a nap, a mint a gép előre haladt,
folyton egyenlő állásban maradt a láthatár fölött. A gép egy óra óta
halad már nyugat felé, s a nap még mindig azon a ponton áll, a melyen
egy óra előtt. Az aërodromon röpte egyenlő a föld fordulásának
gyorsaságával. Tehát huszonnégy óra alatt képes körül repülni a földet
(az északi szélesség 45-ik foka alatt), tehát képes megállítani a napot
(valódi Józsué), tehát az aërodromon utazójára nézve, ha akarja, nincs
többé éjszaka!

Dávid az örömtől kaczagott, midőn ez új felfedezést elmondá Rozálinak.

Hogy annál inkább igaza legyen, az isolatorok segélyével nehány perczre
lelohasztá a gépszárnyak működését, ez által az aërodromont egész a
felhőróna szinéig alásülyesztve s azután ismét sebesíté a repülést, s a
hajó most már egy hófehér hegymező tömkelegében repült előre, keresztül
törve néhol az útját álló felhő alpeseket. A nap forrón sütött a felhő
oldalakra. A hévmérő a hajóban benn a sebes repülés zsurlódásától 18
fokot mutatott. A felső légréteg hidege elnyelte a többit.

Egyszerre egy új természeti csoda lepte meg az utazókat.

A felhőfalon, mely mellett elrepültek, magasabban és nagyobb alakban,
saját hajójuk alakja tünt fel előttük; nem árnyék az, de optikai
tünemény; a tudósok «Ulloa dicskörének» hiják; Flammarion «költő tudós»
ismertette azt meg legelőször; a francziák az ő nevéről nevezik.

A fehér felhőlapon egy másik aërodromon úszik; szárnyai épen úgy
csapdosnak; átlátszó üveghengerében épen úgy áll és ül egy férfi meg egy
asszony-alak, s e káprázatot egy szivárványszerüen, de gömbölyű, körré
alakult fényes szérü veszi körül, mintha a kiegészített Iris-öv volna,
belül sárgás-fehér, azután halavány-kék, megint barnás-szürke, végre
viola-veres színezetű keretekben. A varázstünemény oly világos
körrajzokban tünt elő a vakító fehér felhőlapon, hogy Rozáli saját
kézmozdulatait megláthatta rajta.

Dávid megmagyarázta neki e tünemény keletkeztének okait, s aztán
elnyelte azt a szemközt jövő felhőtömeg.

«Hol járunk most?» Ez volt a kérdés.

A földet nem lehetett látni a felhő-rétegtől.

Dávid nehányszor megkisérlé a felhőrétegen keresztűltörést. Nem sikerült
neki. A mint megállítá a szárnyakat, a délkeleti légáramlat, egyesülve a
felhőréteg eltaszító hatásával, oly lökést adott az aërodromonnak, mely
által az lefelé esés helyett a keleti irányba vitetett vissza.

Most aztán meg tudta magának magyarázni Dávid, hogyan került hajója a
Fekete tenger fölé. A légáramlat s a felhő villanytaszítása vitte azt
odáig, hol azután a felhőlégáramlat hirtelen alácsapva az alsó
légrétegbe, egyesülten a delejes viharral leragadta azt magával.

Ez számításán kívül esett; hogy lehessen körülmény, a melyben az
embernek és a földi anyagnak még csak le se lehessen esni a légből.

A vonzerő szabályai győznének, az igaz: ha a villanyerő s a lég
ellenállás-szabályai nem küzdenének meg vele. De így a leszállni készülő
gép, kiterjesztett szárnyaival oly nagy ellenállási tért nyujt mind a
kettőnek, hogy a vonzerőt egészen kiegyenlíti vele. Az aërodromon nem
tud leszállni a felhők közül.

Néha támad alatta egy-egy hasadék a felhőtömegben, melyen keresztül,
mint a napfoltok sötét tömegeit, látni meg az alant fekvő földet. A
szédítő mélységben, a felhőnyiláson, mint egy ablakon át, látszanak meg
a földi világ tájképei: zöld erdők, patakok, mezők, fényes folyamokkal,
miknek partjain füstölgő házak jelölik a halandók tanyáit. A fölötte
elrepülők találgatják, vajjon mely vidék lehetett ez? Hanem egy percz
alatt eltünik alóluk ez a látvány. Nem tud az aërodromon leesni.

– A 44-ik hosszusági fok alatt járunk! mondá Rozálinak Dávid. Itt
kezdődik Erdély.

– És nem tudunk leszállani a felhőn keresztül. Szólt Rozáli.

– Fogunk tudni.

A gép repülése meglassíttatott; a szárnyak épen csak annyi erőt
fejtettek ki, hogy az erős légáramlat a hajót hátrafelé ne vigye; a
szelepek megszüntek sípolni.

E csendességben valami andalító összhang tört fel onnan alulról. Földi
hangok!

Harangszó zúgását adta tovább a hangterjesztő ködár, s e harangszó mellé
zengett kiséretül egy ezernyi ezer ajktól énekelt zsolozsma…

Mind a ketten ráismertek e melodiára.

A zsoltár dallama ez: «Uram! ki lészen lakója a te felséges
hajlékodnak?»

– Az a mi népünk odalenn!

Oh! igen, azoknak énekszava hangzik fel a földről a bezárult felhők
boltozata felé, a honnan tovatünt kedveseiket várják vissza.

– Itt le kell szállnunk! kiáltá Dávid elhatározottan.

– Hogyan? kérdé aggódva Rozáli.

Azzal Rozálit beburkolá a macskaszőrmés bundába, maga pedig felölté
rókamáj bélésével kifelé fordított bekecsét, mint a ki szibériai útra
vállalkozik.

A hajóban volt egy széles, négy öl hosszú gyantás tafota-szövet, mindkét
végén volt egy zsinór, arra egy nehéz ólom gömb kötve. Dávid hóna alá
vette a szövetet. Azzal megállítá a gépszárnyakat. Akkor kinyitá a hajó
ajtaját. A betóduló hideg lég egy percz alatt hókristályokká alakítá a
belső nedvdús légkör párázatait. Jégsarki fagyos levegő volt az. Dávid
haja, szakálla csupa zuzmarás lett.

Mielőtt Rozáli egy kérdést intézhetett volna hozzá, Dávid a nyitott
ajtón át felveté magát a hajó tetejére, becsapva maga után az ajtót.

Akkor a gyantás tafotát az egyik golyónál fogva áthajítá az egyik
kiterjesztett gépszárnyon. A másik golyó kezében maradt.

Azzal lekiáltott a légcsövön át Rozálihoz:

– Bocsásd el a gépszárnyakat, s gyújtsd meg a villanylámpát!

Rozáli engedelmeskedett; a két gépszárny ismét emelkedni kezdett s
közepén összeért. De ezuttal nem csapódott széjjel, a közbetett gyantás
tafota megszakítá a villanyfolyamot. A szárnyak felül összecsukódva
maradtak.

És abban a perczben a gép, mint a lelőtt sas hanyatlott egyenesen alá,
Galilei törvénye szerint, az első perczben 15, a másodikban háromszor
15, a harmadikban ötször 15, a negyedikben hétszer 15 lábnyit esve.

Rozáli szentelt bizalommal tekinte maga fölé, a hajó külsején álló
megvilágított alakra, ki nyugodtan állt e rohanó esés közepett a hajó
mellvédjébe fogózva.

Mikor a tizedik perczben 300 lábnyi eséssel törte magát keresztül a
lomha tömeggé bénított hajó a felhőrétegen, mikor a hegyvölgy alkotta
föld szine, ezüst folyóival, hangya embertömegeivel újra látható lett,
akkor Dávid kezébe ragadva a gyantás tafota-szövet tulsó szélét, levonta
azt a gépről; összegöngyölíté, felnyítá a hajó ajtaját, visszament
helyére, kezébe fogta az electromotor kerékforgatóját, egyet csavart
rajta visszafelé, a gépszárnyak újra széttárultak; akkor szabadon
bocsátá a fogantyút, a két szárny újra felcsapódott, a repülés újra
kezdődött.

És azok, a kik odaalant tizezeren, meg ismét tizezeren egy óriási
karénekben hivták az Istent nagy kisérletükhöz segélyül, látták azt a
csillagfényben ragyogó sasalakot ismét megjelenni, a felhőkből
alászállani, és jönni mindig közelebb és pontosan ugyanazon helyre, abba
az épületbe visszaszállani, a melyből kiindult.

A nap, egy felhőhasadékon át, még akkor is előtündökölt a láthatáron,
bearanyozva eget és földet köröskörül.

Ez volt az emberi tudomány legnagyobb diadala a földön és az égben.


AZ OROSZ RÉM.

A láthatár elkezd borulni. Komor idők jelenségei mutatkoznak.

A hadügyminiszterium egy rendelete tizenötezer hatszáz hetvenkilencz
példányban küldetik meg a két birodalom minden községi előljárójának
egyszerre, melyben a legnagyobb titoktartás föltétele mellett rájuk
parancsoltatik, hogy a tartalékosokat haladéktalanul ezredeikhez küldjék
be; az erdélyieket legrövidebb úton Csehországba és Galicziába; a
Friaul, Istria, Dalmátia illetékét egyenesen Brassó vidékére; a
magyarországi huszárokat mind Gallicziában állomásozó ezredeikhez; a
cseh szabadságoltakat pedig a pesti és komáromi erődítvényekhez alakuló
tartalékhoz. Összesen nyolczszázezer ember. Senki se tudjon meg róla
semmit.

Másnap aztán valamennyi ujságban benne van ez a rendelet.

Harmadnap a hadügyminiszterium valamennyi lapszerkesztőt sajtóperbe
fogja.

Negyednap az esküdtszékek valamennyit felmentik.

Ötödnap a vendéglőkben egy pár borozgató polgárt az elkeseredett katonák
jól összevagdalnak.

Hatodnap a katonai parancsnok az excedenseket jól leszidja.

Aztán hetednap megint egy új patália vonja magára az olvasó figyelmét a
hirlapokban.

Egy lócsiszár-consortium megtámadja a hadügyminiszteriumot, hogy ő azt a
negyvenezer lovat, a minek bevásárlása elrendeltetett, tíz perczenttel
olcsóbban szerezte volna be, mint az a másik consortium, melynek azt a
miniszter titokban kiadta.

A hadügyminiszter átlátja, hogy a titoktartás nem a XX-ik század
intézménye s ezentúl inkább minden rendeletet hivatalosan tesz közzé a
kormánylapokban, egyuttal a palástoló magyarázatot is hozzátéve.

Elhatároztatik tíz millió font kétszersültnek, huszmillió darab
borsóhurkának, ugyanannyi gulyáshús-conservenek készletben tartása.

A hadügyminiszter egy újabb rendeletében meghagyatik, hogy minden katona
teljes körszakált ereszszen és arczát semmi részén meg ne borotválja. A
bajuszpedrő használata még a huszárságnak is eltiltatik. E fölött az
ujságok példátlanul sok rossz élczeket szaporítanak; a komolyabb
államférfiak pedig aggódva sejtik, hogy ezen intézkedések egy olyan
hadjárat előjelei, melyben a száj elé boruló bajusz s a torkot eltakaró
szakál a hideg lég befolyását mérsékelni lesz hivatva.

Még nagyobb táplálékot ad a sajtóaggodalmaknak egy nevezetes körülmény.
A hadügyminiszterium és a honvédelmi miniszterium ugyanis már hetek óta
folytatnak közös értekezleteket, melyek minthogy zárt ajtók mellett
tartatnak, annálfogva köztudomású a tárgy, miszerint a fölött
vitatkoznak, vajjon az egész hadsereg és honvédség gyalogságánál
egyformán a bakancs hozassék-e be, vagy kamásli? A mi egy hadjárat előtt
a legfontosabb ügy, minthogy egy hadseregnél igen nagy gondnak kell
lenni a csatakész lábakra. A kamáslit ajánlja a nagyobb kényelem, a
bakancsot ellenben a mozgás könnyebbsége. Minélfogva az elhatározás
nehéz. Ekkor, mint egy közbeeső bomba, jön hirtelen a generalissimus
parancsolata, mely szerint elrendeltetik, hogy az összes állandó
hadsereg minden gyalogsága térdig érő csizmát kapjon. Mire a magyar
képviselőházban zárt ülés tartatik, s ugyanott a honvédelmi miniszter is
előadva indokait, ellenmondás nélkül elhatároztatik, hogy a honvédség is
magas szárú csizmát kapjon.

Ezt azután mindenki megérti, ha nem magyarázzák is neki meg külön: a
bakancs, kamásli még csak defensiv háborút helyez kilátásba; de már a
hosszuszárú csizma egy offensiv háború eventualitásával kecsegtet.

Végre eloszlat minden kétséget aztán a generalissimusnak egy novemberi
rendelete az összes hadparancsnokokhoz, melyben szigoruan meghagyatik
nekik, hogy a katonasággal téli hadgyakorlatokat tartassanak: mikor
legnagyobb a hófuvat, zivatarban, északi szélben exerciroztassák őket,
hogy szokjanak hozzá.

Világos a helyzet, Oroszország ellen készülünk.

Az örökké kisértő rém ellen, ki nagy prémes süvegével, zuzmarás
szakálával, csombókos kancsukájával, mindnyájunknak nehéz álmaiban ott
van. És most még a prémes süveg közepéből a phrygiai sipka is
kivereslik.

A miről a mult században Hertzen, Bakunin még csak álmodoztak, a mit a
«Szta Djelat?» szerzője regényképen írt le, már megvalósult s a XX-ik
századbeli Oroszország nem olyan félelmes többé Európára, mint a mult
században; – hanem félelmesebb.

Még a XIX-ik század napoleoni vészalternativája ez volt: Európa 50 év
alatt vagy respublikává lesz, vagy kozákká; most a kérdés egyesítve van:
«kozákká is, respublikává is».

Egy óriási nép, mely maga számra nézve annyi, mint a franczia és a német
együtt, egy rettenetes ország, mely egyszerre Japánt, Chinát,
Turkestant, Törökországot, Ausztriát, Magyarországot, Németországot,
Svédországot nyomja szüntelen előbbre tolt határaival: egy nyelvű, egy
vallású nép, edzett testalkatú, jég hátán alvó katona, lovához nőtt
lovas, ellenség, a kit megsemmisíteni semmi hatalomnak nem lehet, a
kinek bevehetetlen vára a puszta, a jégmező, a végtelenség! És ha
egyszer ezt a népet talpra állítja, nem az a hatalom, mely eddig
rendelkezett vele, a császár, a fanatizáló pap, a nemzeti gyülölet, a
katonai fegyelem; hanem a mi mindezeknél nagyobb: a szabadság! Az egy
megszámlálhatatlan tábor: nagyobb Dzsingiszkánénál, nagyobb Attiláénál,
nagyobb Napoleonénál.

Oroszországban, ha egyszer a szabadságot megkóstolták, nem tréfálnak
vele. (Az igaz, hogy ellenfelei sem ismerték e kérdésben a tréfát.)
Pugatseff kisérlete megmutatta azt, hogy mi lett volna belőle, ha
sikerül?

Az elnyomott nép a maga módja szerint értelmezi a tartozások
kiegyenlítését, s a rangfokozatokat gonoszul békíti ki egymással.

És már akkor jól van tartva az új kor fogalmaival.

A szabadságot átviszi egyszerre minden térre. Szabad a föld a dézma
alul, szabad a jobbágy a robot alul, szabad a nő a családi kötelékből, a
társadalmi nyügből; lehet kiki, a mi akar. A leány lehet kereskedő, vagy
kézmives, vagy békebiró, vagy szerető: senkitől sem kérdi. Papra,
templomra semmi szükség többé, szabad nem hinni semmit. Nincs többé
ördög! nem vétek, a mit az ember magának megbocsát.

Szabad a pénz is; a kormány elveszi az egyházaktól, a volt főnemesektől,
a letétemények pénztáraiból, kinek nyugtát ad róla, kit meg felakasztat
nyugta helyett. Kölcsönt vesz a bankalapból kamat nélkül, s nyomtatja a
papirosrubeleket, a hogy a gőzgép győzi; – bankszabadság van kihirdetve,
annyi bank alakul, hogy Észak-Amerikában sem több, és valamennyi önti
folyószámra a saját bankjegyeit a közös tengerbe, a pénczpiaczra.

Holmi gyönge kis állam ebbe belehalna rövid időn, de Oroszország nem. Ha
ma húsz milliárdnyi papirosrubeleinek egész tömege egyszerre füstöt vet
is, nem ment tönkre; holnap az alatta maradt föld újra gazdaggá teszi, s
minden ember megél s újra kezdi a dolgot.

És ezután vannak ez óriás népnek hozzá méltó óriás vezetői. A kik nem
számítanak rongyos milliókkal, a kik nem aggodalmaskodnak nyomoruságos
európai diplomatiai kérdések miatt; nagyobb, merészebb eszmék után
indulnak el a világba, mint a miket az udvarok iskoláiban tanítanak. A
kiknél hatalom a zűrzavar, s a kik rendszert találnak a korlátlan,
fegyelmetlen, uratlan népmozgalomban; a kik készen vannak hatalmas
ellenfeleikkel – nem küzdeni, de játszani.

A Nihil országának a népakarat által fölemelt elnökei, egy asszony és
annak állami kanczellárja, legelőször is túltették magukat azon a
szűkkeblű felfogáson, hogy valakinek a más jó barátságára kell
számítani. Ők legelőbb is leszámolnak az ellenségeikkel.

Egy része ellenségeiknek saját országukban van: a kétséges érzelmű régi
ezredek, a volt főtisztek, a lengyelek. Azokat ők mind összeszedik; de
nem küldik Szibériába, hanem el Ázsiába, az afghanistáni határszélre.
Ott Angliát tartják vele sakkban, s itthon bizton tehetnek miattuk
ellenükre mindent.

Van azonban egy még nevezetesebb ellenség is a fenttisztelteknél: ezt
úgy hívják, hogy «hitelező». Azt tartják, hogy az azért rossz ellenség,
mert nem lehet agyonverni. A Nihil országa megmutatta, hogy azt is
lehet. Oroszország államadóságainak kamatja a XX-ik században tett
valami 120 millió rubelt. Ezeknek a papirjai legnagyobbrészt az angol,
franczia és német piaczokon voltak elhelyezve. Ezek a külhitelezők
valóságos Attilák, a kik tributáriusokká teszik az idegen államokat. Már
egyszer egy osztrák kormány is megkisérlette hitelezőit egy húsz
perczentes szelvényadó által ellenségeiből condolens jó barátjaivá
tenni; Sasza asszony egy lépéssel odább ment: ő egyszerre és egészen
kibékült velük atyafiságosan. Nyomatott kétezer millió rubel
mennyiségeig államjegyeket, miknek alapjául az urali aranybányák és a
jekaterinoslawi petroleumkutak és kőszéntelepek voltak lekötve, s
azokkal kifizette egyszerre a hitelezőit. A kinek nem kellett a
cserepapiros, otthagyhatta. Igaz, hogy ez a tengeráradás rubeljegyekből,
miket nolens-volens el kellett fogadni, majd viszaszivárog apródonkint
külkereskedelem útján megint Oroszországba; de beletelik abba húsz
esztendő; kivált mióta Sasza asszony a gabnakivitelt Oroszországból
betiltotta, a támadható éhinséget adva okul. A jámbor Európában soha
annyi nyusztprémes kabátot nem viseltek, mint ebben az időben. Minden
ember iparkodott a nála rekedt papirrubeleit állatbőrre felváltani, a mi
Oroszország főkiviteli czikkét képezte ezóta.

Ilyenformán a Nihil országa nagyon szépen megmenekült a legnagyobb
ellenségétől, az államadóságoktól.

Most már egy kis haszonhajtó vállalat után is lehetett látni.

Katonája volt legalább másfél millió. Egy része jól szervezett, másrésze
annál jobb, mert nincs szervezve.

Ez béke idején improductiv költségre ad okot, de lehet belőle hasznos
investitió is, ha egy lukrativ vállalatra felhasználtatik.

Sasza asszony és kanczellárja felhagytak Nagy Péter czár és utódjai szűk
látkörű világnézletével. Mit nekik a keleti kérdés! Konstantinápoly
elfoglalása! a kis szláv nemzetiségek felszabadítása a járom alul!
Obsolet fogalmak. A keresztyénség védelmezése a pogányság ellen pedig
épen nem tartozott programmjuk keretébe. Ők igen bölcsen belátták, hogy
a ki ennyi hatalommal rendelkezik, annak semmi keresni valója az
elszegényült, kizsarolt, elcsigázott Törökországban; a szláv rokonok
csak mindig pénzbe kerülnek; ez nem jó üzlet. A gazdag, fizetni és
adózni képes szomszédok ügyeivel foglalkozni sokkal háladatosabb
vállalat. Itt van mindjárt ez a szomszéd osztrák-magyar birodalom.
Gazdag ország, kész vasuthálózattal, jó utakkal ellátva; áldott termő
föld, szorgalmas, fizetéshez szoktatott népség, melynek semmi egyéb baja
nincsen, mint az, hogy nagyon sok az adóssága. Milyen egyszerüen lehetne
rajta segíteni! Elfoglalni s aztán kifizetni a hitelezőit még egynehány
milliárd új rubeljegygyel. Annak is lehetne lekötni szilárd alapul
például a Kárpátokat: azokban is van sok arany, ezüst, réz, vas és
drágakő. Még jól járna az ország a meghódíttatással. – Liquidálna az új
«directió» alatt.

Van is elvbarátja a nihilisták nézeteinek elég. A hol nincs, vesznek.
Eladó irótoll mindenütt van a világon. Az európai sajtónak egy
harmadrésze az orosz köztársaság magasztalásával foglalkozik. Azonkívül
egy egész ligája a becsületes, jóhiszemű doctrinaire-socialistáknak
ingyen, a maga kenyeren fárad a propagandájukban. Nem a leigázást, a
felszabadítást várják a Volga pusztáiról. Minden elem, mely a
forradalmat, mint czélt látja maga előtt, titkos és önkénytes
szövetségesük. A bérencz toll szándékos tulzással, a rajongó pedig
phantasiája után, paradicsomi szinekkel festi ki az oroszországi
állapotokat. Annak a belseje pedig el van zárva jobban, mint valaha az
elől, hogy idegen szemek a belsejébe láthassanak. A hol a forradalom
viszi az ellenőrzést, ott utazni nem lehet: a ki az útlevelével az egyik
falu határán áthatol, fennakad a másik faluban, s vagy ott ragad
valahol, vagy visszatolonczozzák a határra. A kereskedelem csak a
határvárosokra szorítkozik, mint Japánban. Levelek nem bocsáttatnak ki;
gyanus alakoknak még szökni is bajos. A hajdani orosz rendőrség is
félelmetes volt, de a nép rendőrsége még furfangosabb, és ez
megvesztegethetlen. Külföldi diplomatia nem székel ez idő szerint az
orosz fővárosban; az európai kormányok még nem is ismerték el a Nihil
köztársaságát; de meg ez nem is tűr idegen kotnyeleskedést, a mit hajdan
diplomatiának neveztek. Neki sincsenek állandó követjei sehol; csupán az
északamerikai szabad államokra nézve van kivétel náluk: annak a
követsége jelen van Szent-Pétervárott s annak a követei képviselik az
orosz alattvalók érdekeit az európai fővárosokban.

Ezek ketten jó barátok.

S e barátságnak van szilárd alapja. Eszményi is, meg gyakorlati is.

Az eszményi alap az orosz nihilisták programmjában fekszik. Azt csinálni
Európából, a mi Amerikában van; egyetlen nagy köztársaságot. Elűzni a
fejedelmeket; – eltörölni az országok határait; – megszüntetni minden
specialis hazáról való fogalmat; – lefegyverezni erőszakkal minden
ország hadseregeit; – elpusztítani minden aristocratiát; – lomtárba űzni
minden külön alkotmányt; – simára taposni minden vallást: – és egy
keresztvonással quitté tenni minden államadósságot. – És akkor aztán
megkezdeni az «új világot» az «ó világban».

Csakis Oroszország kisértheti meg e koloszszális, brutaliter ideális
eszme gyakorlati kivitelét, a mi minden más nemzetnél csak
phantasmagoria volna. De ha Oroszország megy elől, nem lehetetlen az. –
Annyi állam van Európában, a melyre nézve minden változás egy neme a
jobblétnek. A specziális hazaszeretet elavításán két ellentétes irányból
dolgozik régóta és lebeszélhetlen kitartással a socialisták és jezsuiták
tábora. A munkások nyomora s a pénzhatalmak fastusa minden embert, ki
munkával keresi a kenyerét, összeesküvővé tesz hazája és társadalmi
rendje ellen. A katonai hierarchia gyülöletessé teszi az önvédelem
eszméjét. A pártküzdelmek lerontják az alkotmányhoz való ragaszkodást, a
vallásos velleitások beoltják az indifferentismust, s az államgépezet
alig tud már mozogni az államadóságok miatt. Ha most másfél millió
katona, a kiből 200,000 lovas, azzal a csataszóval indul meg, hogy
legyen «új világ», bizony nem tudhatni, hogy hol áll majd meg?

Itt következik azután a hatalmas anyagi érdek, mely Észak-Amerikát
Oroszország barátságába kényszeríti. Az ekként nivellirozott Európa, a
míg a dolgok új rendjébe beleszoknék (ha valaha beleszoknék, hogy
egyetlen országot képezzen), addig megszünnék minden világpiaczon az új
világ versenytársa lenni, sőt ellenkezőleg maga is sok ideig kész
piaczává lenne a termelő és gyáriparos Amerikának.

Hogy e titáni merész eszmékből azután mi a dæmoni valóság s mi az emberi
lehetőség? Hogy annak megindítói valóban csakugyan egész Európát
akarják-e tabula rasavá átalakítani, vagy pedig csak egy szerencsétlen
«baleket» akarnak valahol elfogni, a ki a nagyszerű doctrina apró
embereinek magánmulatságaiért a költséget megfizesse, a ki csupán frivol
szenvedélyek, asszonyi és férfiui szeszélyek, nérói és semiramisi bizarr
ötletek áldozatául elessék? Erre nem tud senki felelni, mert
Oroszország, a Nihil ország belsejébe – még most – belátni nem lehet.

Annál több a rémmonda, melyet álruhában kiszökdöső orosz volt főurak és
lengyel menekvők szanaszét hordanak a mesék országa felől.

Hogy a Nihilisták az egész opoltseniát mozgosítják és rendes
hadcsapatokká szervezik.

Hogy a Kaukazusból, kivéve a staricczák helyőrségeit, minden
hadseregüket kivonták s a Krimbe vitték, a honnét hajóhadukkal tetszés
szerint szállíthatják nyugotra.

Hogy a szultán nagyvezérével igen jó barátságban állnak.

Hogy a finnlandi erődöket, az egész keleti tengerpartot csaknem
védetlenül hagyták s hadosztályaikat onnan mind a Visztula felé
indítják, hogy mind a tizennégy elsőrangú váruk Sveaborg-tól Kertsig
üresen van hagyva, hogy Pétervárát, Rigát csak az opoltsenia tartja
megszállva.

Hogy ellenben Bender, Odessa, Nikolajev, Varsó hemzsegnek a minden
fegyvernemű seregektől.

S ezek a fegyvernemek is mind oly álomrontó rémek!

A gyalogságnál minden első drusinának «pánczélja» van. Ezt a pánczélt
még a mult században találta fel Litta Biumi olasz gróf s Fadejew már
akkor ajánlotta annak behozatalát az orosz hadseregnél. A gyorstüzelő
puskák ellen minden ország strategái igyekeztek valami ellenszert
feltalálni. A francziák kaucsuk válltarisznyákat adtak katonáiknak,
miket azok az ütközetben a földre letesznek s azután hasra fekve,
puskáikat a tarisznyára nyugtatva, mint egy sánczkosár mögül lőnek az
ellenségre; a németek viszont éjjeli harczokra taníták be katonáikat,
hogy a gyorstüzelés ellen védve legyenek, – de mindezeknél hatalmasabb a
Litta Biumi-pánczél. Az golyómentessé teszi a támadót, ki úgy jár
pánczéljával keresztül-kasul az ellenség tömegében, mint a kés a vajban.
Halhatatlan ezredek. Sérthetetlen ellenfél!

A támadó kézi fegyvereik pedig robbanó golyókkal vannak ellátva. Ez nem
sebesít többé, hanem öl.

Colossális tömegeket képez lovasságuk, daczára annak, hogy a császári hű
testőrezredeket fel kellett oszlatni; a doni kozákok, a sorhadi kozákok,
az ataman-ezredek, a kurd és baskir lovasok, a cserkeszek együtt
kétszázezernyi tömeget képesek a csatamezőre vetni; lovasokat, kik
huszonnégy óra alatt másfél száz werstnyi utat tudnak tenni, kik dalolva
rohannak a csatába, odavetve a kantárt a rohanó paripa nyakába, s két
kézre fogva a nehéz dárdát; a kik ha megfutnak az ellenfél elől, csak
azért futnak, hogy a mint egérutat nyertek, leugráljanak lovaikról,
lekapják vállaikról puskáikat s rajtüzet adjanak üldözőikre, mitől ló és
lovas pusztul.

És végül egy mesés combinált sratagemáról beszél a hagymázos álmokat
látó rémhir. Ezek a «repülő lovasok».

Tizenkét lovas egy sorban, mindeniknek a terhelőjéhez kötve egy
teveszőr-zsineg, a mik aztán egy összetekert kötélben egyesülnek; ez a
kötél tart egy fejük fölött libegő léggömböt, annak a kosarában ül egy
gyakorlott tengerész, ki nem szédül a hánykodástól. A kötél hossza 200
arschinra bocsátható, s ha egy ily ezred a kedvező szelet elfoghatja s
akkor azzal a száz léggömbbel együtt megindul, az minden hadsort
keresztültör; a tengerészek a léggömbökből előre szétrobbantják
gránátjaikkal az ellenséget, ha tömör hadsorokban, ha négyszögekben áll
ellent, ha pedig csatárlánczra van szétosztva, lekaszabolják az utána
jövő lovasok; az ellenfél álczázott ágyutelepeit a magasból felfedezik s
lövegeikkel szétrombolják. Víz, árok, sáncz ezeket fel nem tartja. A
kedvező széltől irányzott léggömbök átsegítik a lovasokat a legszélesebb
folyamokon, nem állhat azoknak ellent semmi…

… «Mesebeszédek!» mondák mindezekre a bécsi haditanács tapasztalt urai.
Jobban ismerik ők mind a diplomatiai viszonyokat, mind a hadtudomány
fejlődményeit, mint hogy az ilyen hirek által nyugtalanítva éreznék
magukat.

A Nihil országnak nincs csataképes hadserege: mert a régi hatalmas orosz
ármádia a forradalom által szétbomlasztatott, s újat alkotni nincs se
szervező talentum, se pénz; a nagy hadtömegek összevonása csak lengyel
phantasia szüleménye; a pánczél: nevetség; a repülő lovasok a repülő
hollandival, meg a garaboncziás diák sárkányával egy birálat alá esnek;
s elvégre, ha volna is kedve Sasza asszonynak haddal megtámadni a békés
Magyarországot, s ezzel az európai egyensúlyt megháborítani, tapasztalni
fogná, hogy azt a többi nagyhatalmak nem tartanák közönyös kérdésnek, s
nem bujna el senki a dunnája alá a repülő lovasok hírére: valamint hogy
mi sem fogunk elbujni. Ha olyan nagy kedvük van jönni, hát csak
jöjjenek, majd beszélünk velük.

Annyit meg kell adni, hogy az osztrák-magyar tüzérség azon időben
elsőrangú fegyvernemnek volt elismerve Európa valamennyi hadtudósai
által, s erre méltán büszkék voltak az akkori osztrák-magyar hadvezérek.

Azonban az önbizakodás mellett sem maradtak azért az osztrák-magyar
hadügyvezetők tétlenül. Itt is behozattak a gyalogság számára a gyapot
pánczélok, még pedig a sokkal czélszerűbb Muratori-félék, mik csak vízbe
áztatva lesznek golyójárhatlanokká, és ennélfogva három fonttal
könnyebbek száraz állapotukban, mint az orosz pánczélok, mik gyantával
beitatvák. Egyelőre csak a sorezredek első zászlóaljai láttattak el
ezekkel, a honvédségnél pedig épen nem hozattak be. A robbanó
puskagolyókat ugyan nem vették át ellenfeleiktől az osztrák hadvezérek,
hanem a lövész-zászlóaljak fegyvereihez aczélvégű hegyes golyókat
alkalmaztak, a mik hatezer lépésnyiről a pánczélt is keresztül furják.
Tüzérség dolgában első helyen állt a birodalom hadserege; vetlövegeik,
miket a bécsi arzenálban készítettek, nem golyók voltak már, hanem
megannyi pokolgépek; minden ágyugolyó külön egy ágyu maga, mely ott sül
el, a hova küldve van, az ellenség homloka előtt. Egy séta a bécsi
arzenál golyótermein végig, fejszédítő kábulattal hat a laikusra; mennyi
öldöklő gép! és milyen halomban! Gömbalakú ágyugolyó nincsen többé. E
boltozat alatt mind hosszukás csúcsban végződő hengerek vannak gulákba
rakva: félig aczélból, kívül ólomburkolattal, mely lövéskor az ágyu vont
rovátkaiba tömődik s belül apró vasgolyókkal vannak töltve, miket
kénöntvény tart mereven, míg a golyót a belül alkalmazott lőpor el nem
robbantja, a kilőtt henger akkor sem reped szét, csak golyóit szórja
előre: egy repülés közben elsülő ágyu maga is! És e lövegek mindegyikére
egy gyujtógép van alkalmazva, oly finom szerkezetű, mint egy zsebóra;
ennek a körületén egy fokokra osztott millimeter, melynek
tetszésszerinti fordításával egy harmadpercznyi pontossággal lehet a
gyujtót úgy igazítani, hogy a löveg például egy 1500 lépésnyi távolban
álló ellenséges tömeg előtt süljön el s onnan lője ki újabb 800 lépésnyi
horderővel a magával hozott kartácszáport. – A másik boltteremben vannak
felhalmozva az ugorka-alakú shrapnell-lövegek. Ezek a vegytan elvei
szerint vannak alakítva. Ez a löveg abban a perczben szakad száz
darabra, melyben valami szilárd darabhoz ütődik. Ha pedig az ellenség a
síkon hasrafekve akar lövöldözni, hogy kevesebb czélpontot adjon a
golyóknak, vagy sánczot hány, s a mögül puskázik, akkor is tudnak
segíteni rajta, akkor előveszik a vetágyúkat, s ezeknek a lövegei már
azután a chemia és a mechanika összekötött szabályai szerint vannak
alkotva. Az ilyen odvas lövegben egy közbedugott szeg, egy lengő
golyócska, mely a belső gyutacsot az elrobbantó tűhegytől elválasztja,
gátul szolgál annak, hogy a hengerlöveg magától elsülhessen a kezelés
alatt; de a mint ki van a golyó lőve s elkezd tengelye körül forogni, a
centrifugál erő kilöki a közbedugott szeget, s a lengő gyutacs és a szeg
között nincs többé akadály. Ámde míg a golyó felfelé száll, a gyutacs,
az önsúly elmélete szerint nem eshetik rá a tűre; csak abban a perczben,
midőn a golyó a parabola végén lefelé rohan, hull rá a gyutacs a
pattantyútűre, a kanócz meggyulad s a bomba onnan magasból szórja alá az
ellenség fejére a pokolbeli üdvözletet. Egy másik boltozat a tetejéig
van rakva carcasseokkal, gyujtógolyókkal, mik nem pattannak szét, hanem
oldallikaikon fujják tíz felé a romboló görögtüzet. – Hát még a hadászat
szörnyetegei: a kétmázsás ostromlövegek, miket önsurlódásuk tesz izzóvá,
mikor a falba furódnak, úgy pukkannak széjjel, a mik keresztül szakítják
a kaszamáták tömör boltozatait! – Hát a kézi gránátok dynamittal töltve,
miknek küldetésük a léggömbökből alászóratni! s aztán ismét a
congreve-röppentyűk, mik az ellenséges léggömbök felgyujtására vannak
szánva! Hát a rémséges torpedók, folyamtorkolatok és tűzaknák számára
alkotva! Hát e lövegeknek hajítógépei: az arsenál térein orgonasíponként
egymásmellé rakott ágyucsövek, ezer számra! a félelmes revolverágyúk; a
Maxim-féle mitrailleus-ök, mikből szakadatlan vaszápor esik! Valóban,
mikor ez ország hadvezérei végig sétálnak ez irtóztató vaskincstár
termein, s aztán hallják, hogy a legutolsó megszólított köztüzér hogyan
tud pontos válaszokat adni mindezen csodagépek szerkezetéről, s felel
chemiából, mechanikából, mértanból, mint egy rigorosandus: akkor méltán
ragyog az arczuk ettől a gondolattól: «hát csak hadd jöjjenek azok a
repülő lovasok!»

Az is előre látható volt, hogy a legközelebbi európai háboru leginkább
várharcz fog lenni.

Az osztrák hadászok siettek kipótolni a mult század mulasztásait, s a
birodalom északi részét megerősítették.

A Krakkótól Czernoviczig vezető vasutvonal hosszában az orosz «Samarai»
váracslánczolat lett utánozva. Sambor város táborhelylyé alakíttatott
át, egyelőre csak harczmezei erődítéssel; az egyes és kettős redánok, a
hosszú courtinák, bastionok lettek nagy kerületben felhányva, miket
ismét előretolt csillagsánczok védelmeztek; a fürészalakú bástyák árkai
a Dnieszter vizével megtöltettek; sánczkarózat futott végig a belső
partokon, miken alacsony «poternek» buvajtói vezettek be; a mellvédek és
contreescarpok földalatti utakkal voltak összekötve; a belső redoutok,
kettős glacis-k a legszakavatottabb terv szerint úgy voltak berendezve,
hogy azokban egy kétszázezer főnyi hadsereg kétszerte erősebb
ellenséggel szemközt sikerrel védhesse magát; a védmüveket a
farkasvermeknél és fladdermináknál jobban védte északról egy
átgázolhatlan mocsár (a mikor nem volt befagyva). Kiegészítették az
erődítvényeket a bejáratokat őrző tuskóházak, lunettek és bombamentes
tárházak, a lőpor és élelmi szerek raktárai.

Ez a turás-furás belekerült húsz millió forintba. (Nem is sok!)

S ezek még csak mezei erődítmények.

De már azután Krakkó valóságos várerődítmény.

Miután történetünknek legközelebbi része, mely az egész mese
fordulópontját képezi, ezen a helyen folyik le, szabad legyen ezt kissé
körülményesebben leirnunk, viszont nagylelküen megengedve az olvasónak,
hogy mikor unalmasnak kezdi találni a sok bástyát és épületet, fordítson
három-négy lapot, mindaddig, míg a szabadban találja magát: nem veszt
vele semmit.

Tehát a Jagellók hajdani koronázási városa egészen más a XX-ik
században, mint a minek a XIX-ikben ismerték. Akkor is voltak ugyan már
körüle egyes detachirozott váracsok, melyek rövid ideig tartó védelemre
képessé tették, s a Wawel hegyi királyi várnak ágyúkkal fölszerelt
bástyái voltak; palotáját, mint kaszárnyát használta egy ezred, rendesen
magyar, gyalog sorkatona: hanem történetünk korszakában már Krakkó
elsőrendű erősséggé van emelve, a mit indokolva találunk abban a
körülményben, hogy a tőle alig öt mérföldnyi távolban eső orosz-lengyel
város Czenstochowa szintén egy megerősített táborhelylyé alakíttatott
át; a honnan az orosz hatalom egyformán fenyegethette Németországot és
Ausztriát.

Krakkó hetven templomából még a mult században valami harmincz
látogatható állapotban volt, a várrá alakulás korszaka alatt azonban
ezeknek nagy része áldozatul esett. S csak a monumentalis egyházak
hagyattak meg, mint az Ulászló építette wawelhegyi vártemplom tizenhat
kápolnájával, aranylapokkal fedett boltozatával, melynek hajójában négy
tömör ezüstből vert Cherubin tartja szent Szaniszló vértanu koporsóját,
míg kriptájában hajdani lengyel királyok, és a nemzeti hősök,
Szobieszky, Ponyatovszky, Kosciuszko hamvai nyugszanak márvány
koporsóikban. De már a Péter-Pál-templomból observatorium lett, s
építészeti kincsei áldozatul estek a hadépítészet rideg alakításainak. A
Visztula szigetén fekvő Kazimiercz városnegyed egészen kisajátíttatott
erődítvényi czélokra; a Broniszlawa hegyet egy hatszögű védmű takarja,
befödve azt a dombot, melyet a lengyelek Kosciuszko emlékére hordtak
össze, mindazon csatatérek földeiből, a miken a dicsőült hős harczolt. S
a bielani hegytetőt, hol egykor a camaldulensisek kolostora állt, most
egy fellegvár koronázza; s a szép mulató erdő köröskörül ki van irtva.

Az eltünt nevezetességek helyett köröskörül várépítészet polygonumai,
mindenféle combinatiókban, szögletsánczok, előreugró orillonjaikkal; a
mély árkok a vízvezetők zsilipeit rejtő, batardeaux tornyokkal ellátva.
Az erődítvények kősánczaikkal, földváraikkal, mindig nagyobb
terjedelemmel tolattak előre; a mérnöki számítás az előretolt védmüvet
megint egy másik védművel látta jónak fedezni. Huszonöt év óta
folytonosan mérik, építik, ássák a tenaillonokat, a contrefaceokat, a
lunetteket, a ravelinokat; – tanulmányozzák a «holtszegleteket», mikben
a sánczágyúk az ostromlót nem érik, huszonöt év óta tiltják a környék és
a város lakóinak a mind nagyobb területet elfoglaló enceintek,
magistralék felé közelítést, miknek mértani egyenességű vonalain az
őrtálló katona sétál naphosszant egyedül alá s fel, a felmeredő
villámfogók jelölik szerteszét a lőporraktárakat, s a rettenetes
«támadási homlokzat», koronázott szarvműveivel, mint egy bonyolódott
abracadabra terjeszti előre északfelé rejtélyes zegzugait.

Minden negyedik évben jött egy-egy új erődítési főnök, a ki elődének
intézkedéseit jónak látta tökéletesíteni, más beosztást tenni, az
árkokat faussebrayékkel ellátni, az egyik Breisach rendszerét követte, a
másik Landauét, a harmadik földalatti folyosórendszert kisérte meg; a
negyedik Montalembert emeletes casamatait vette alkalmazásba, az ötödik
Chasseloup cavaliereit hozta be, mik a sánczokat még réstörés után is
bevehetetlenné teszik, az ötödik Carnot tana után indult, egész sor
redánokat állítva egymás mellé.

A legutolsó időkben aztán, hogy be legyen fejezve a védmű, a külső
redánok kőfalait négyhüvelyes vaslemezekkel burkolták be, a miken az
ágyugolyó át nem törhet.

De még itt sem volt vége. A lengyel paraszt gyakran hallja, mikor meleg
nyári délután fekszik a földre pihenni, hogy odalenn úgy dobog, úgy
zuhog valami és ételhordó üres szilkéjében a beletett czinkanál magától
tánczol. Ott tűzaknákat ásnak! A föld mérföldnyi távolban alá van
aknázva, s a hol fenn a szép aranyszínű árpa között a fürj
pitypalattyol, ott alant a halál kutyái ugatnak. Azt rebesgetik, hogy
valamennyi tűzaknától egy-egy villanysodrony fut össze a wawelhegyi
várig, hol a kormányzónak egy földalatti rejtekszobájában van az a
zongora alakú mű, melynek egy billentyüje megnyomásával az a tűzakna
felrobban, a hol épen az ellenség áll. A föld alatt is készül a harcz.

És még azonfelül az égben is készül.

Valamennyi redánnak van egy-egy serostatja, melyet kedvező szélben az
ostromban résztvevésre használhat.

És még ez mind nem elég találmány. Az újkor hadjáratában főfeladat nagy
tömegeket rövid idő alatt egy pontra vethetni. A hadviselés idegei a
vasutak. A hadtudomány talált fel pánczélozott vonatokat, mik mint egy
utazó bástya, vágtatnak egyik helyről a másikra sérthetlen lövészeket
tolva az ellenség hadoszlopai elé; sőt alkotva vannak oly golyóokádó
gőzmozdonyok, mik a sineket magukkal hordják, maguk előtt lerakják s így
út nélkül is előreroboghatnak, az ellenséges hadtömegek
keresztültörésére szánva.

S hogy a folyamokon átjárás meg legyen nehezítve, ott leskelődnek a
Rudawa torkolatánál, a hol az a Visztulába ömlik, az úgynevezett
«alligatorok». Ezek víz alatt járó buvárhajók, miknek feladata az
ellenség által vert hajóhidakat szétszaggatni, hajóit elsülyeszteni.

És végül… húsz évestől ötven évesig minden férfi katona és tartozik
fegyverbe állani. Ez is két millió harczos!

A poesis egészen eltünt már a harczból, nincsenek többé hősköltemények.
Nagy tömegeké a csata eldöntése; a személyes vitézség semmi többé; ki a
csatában elesik, nem is látta az ellenséget, nem hogy hősi módon küzdött
volna vele, s a ki győztes maradt, csak másnap tudta meg a napi
bulletinből, hogyan jutott hozzá? Az éposz hősei most a gépek.

Épen a gépek tökéletesítése tartja vissza már évtizedek óta az európai
nagyhatalmakat a háboru-indítástól. A dicsvágy lelohadt minden
nemzetnél. Hanem azt mindenki látja előre, hogy egy hatalom el van
szánva, sőt kénytelen a hadviselésre vállalkozni: az orosz. A forradalmi
hadsereg odahaza alkalmatlan savanyú kovász, annak tért kell adni
valamely idegen földön, a hol túlhabzó vitézségét kiönthesse. Az erőszak
kormánya csak külhadjáratok diadalaival tarthatja fenn magát odahaza.

Hogy a kiszemelt áldozat az osztrák-magyar birodalom, azt is jól tudta
mindenki. A lapok egész terjedelmesen közölték Kuraszin leveleit a
berlini külügyminiszterhez, herczeg Nordenauhoz, melyben a Nihil állam
cancellárja azon esetre, ha Németország nyugodtan nézné el az
osztrák-magyar monarchia erőszakos szétbontását, viszont ráadná a
helyeslését a német-osztrák tartományoknak Németországba
kebleztetéséhez, kivéve Csehországot, mely az orosz birodalom öröksége.
Németország minisztere az ajánlatot határozottan visszautasította,
kijelentve, hogy minden megtámadását az osztrák-magyar birodalomnak
casus belli gyanánt fogja tekinteni a maga részéről s a megtámadó ellen
fordul. Németország becsületesen állt a szövetségek mellett. S volt oka
rá. Katonai hatalma legnagyobb volt Európában, kincstára tele,
kereskedelme, ipara, földészete virágzó, népe nagy és elégült és művelt.
Könnyű ilyenkor becsületes politikát űzni. Nekik jó volt a status quo;
mert Francziaország nyugton volt ugyan, de a revanche-ról még nem
feledkezett el.

Másként kellett tehát Németországot megkerülni.

Amerika felől.

Merész, bizarr gondolat. A Nihil ország urasszonyának agyában főtt az;
asszonyi cselszövény. Mi köze Németországnak Amerikához?

Valami köze van.

Először is az, hogy az északamerikai Egyesült-Államokban kezd a német
elem önálló nemzetté tömörülni. A tizennyolczadik század közepe táján,
1742-ben, mikor még az Egyesült-Államoknak csak 1.700,000 lakosuk volt,
a németek abból 100,000-et számítottak, s már akkor így írtak az
amerikai hivatalos tudósítások: «a német csapatok nemsokára német
államot fognak itt alkotni, olyant, minővel az ötödik században
ajándékozták meg a szászok Nagy-Britanniát». Később még hangosabb lett a
lamento: «a németek nemsokára olyan sokan lesznek idebenn, hogy
törvényeket hoznak nekünk, s ránk erőltetik a nyelvüket». A németek
pedig folyvást szaporodtak Amerika földén. Száz év mulva már 24 millió
lakosuk volt a Szabad-Államoknak, és abból hat millió a német. Az
1870-ki népszám kimutatásánál pedig 32 milliónyi lakosszám mellett
nyolcz millió nyolczszázezerré ment a német faj; azonkívül volt fajrokon
hollandi és svéd másfél millió, ki velük számított, az ötödfél millió
néger ahhoz tartozott, a kivel együtt élt, harmadfél millió volt a
franczia és spanyol, háromszázezer a rézszinű indián, úgy hogy az angol
faj csak tizennégy milliónyi számmal tartotta fenn tizenkilencz millió
más nemzetbeli fölött a hegemoniáját. Ez arányt követve, miután a
statisztikai számlánczolatok szerint évenkint százötvenezer német és
százkilenczvenezer angol vándorol át Amerikába; tehát az 1954-ki
népszámban 29 millió angol mellett husz millió német foglal tért a
Szabad-Államokban. S ez már «nemzet szám». S a német faj az angol fajnak
minden jó és rossz tulajdonát birja s versenyez vele: rosszabb az
ellenségnél, mert atyafi! osztályos rokon, ki az első szülöttség felett
verseng. A mult századbeli nagy európai diadalokból a nemzeti
büszkeséget is magával hozta át a tengeren; s kezd jogokat követelni új
hazájában, mely követeléseknek hangos kifejezést ad a választásoknál, a
congresszusban; a legközelebbi választásnál csak a spanyolok
abstinentiáján mult, hogy az angol jelölt helyett nem a német került az
elnöki székre; de már a senatusban feles számmal vannak a németek.

Ámde ez még mind nem baj se Amerikára, se Németországra nézve. Mundus se
expediet! különösen az «új» világ.

Hanem itt jön a «Nihil» cselszövénye.

Van Európának egy szerencsétlen állama, melyet megvert az Isten azzal,
hogy nem adott neki ellenséget: annálfogva kénytelen szüntelenül maga
magával verekedni. Ez Spanyolország. Ez egy század alatt huszonnégyszer
változtatott kormányalakot; sorba próbálta Európa uralkodó házait
királynak, Bourbont, Savoyát, Coburgot, Bonapartét, Izabella és Carlos
utódait, egy se tetszett neki, választott saját patriota királyt, az sem
volt jó: mind elkergette; megkóstolt egynéhány dictaturát,
triumviratust, szelid köztársasági elnökséget, katona-uralmat és
parlamenti kormányt. Egygyel sem volt megelégedve. Természetesen: se
király, se diktátor, se szabadsághős pénz nélkül kormányozni nem tud, s
mikor aztán arra került a sor, hogy már most «fizessünk adót», akkor azt
mondták: hisz ez is olyan rossz ember, mint a másik, s elkergették.
Egyszer aztán került egy ideális poéta-féle ember a kormányra, a kit
azért, hogy lelkesítő szabadságdalai népszerűségre emelték, megtett a
madridi forradalom elnöknek. Ez azzal akarta rendbe hozni az ország
financziáit, hogy elbocsátotta a hadsereget, a közkormányzati
hivatalnokokat, azt mondta, hogy védje a hazát a nép, kormányozza magát
a nép. Ezt a jó embert aztán hat hónap mulva letették a helyéből a
Nihilisták, nem is kergették; csak úgy egy szép délután sakkozás közben
adta tudtára az ellenfele, mikor schach mattot adott neki, hogy ne
menjen már többé a palotájába vissza, mert oda ő hurczolkodik be ma
este. Így kivánja a nép. Ez az «Ő» volt Manuel Estremos; egy kalandorból
lett pártvezér, ki a Nihilisták eszköze és megbizottja volt
Spanyolországban.

És még mindig nem Spanyolországról van szó, hanem. Németországról, s
azután az osztrák-magyar monarchiáról.

Manuel Estremos azon kezdte az uralkodását, hogy proklamálta a Nihilt.
Nem fizet senki, nem adózik senki. Minden vagyon az államé.

Csakhogy ez az elv nem olyan jó Spanyolországban, a hol minden kincstár
üres s az állam senkitől sem vehet el semmit, mint Oroszországban, a hol
van mit elvenni.

Manuel Estremos úgy találta, hogy ha ő egész nap nem vesz be egyebet,
mint a nép csókjait, a mivel az utczán elárasztják, abból ő nagyon
soványan fog megélni, nem tartotta pedig mintaképének sem Cincinnatust,
sem Abdolonymus királyt, kik maguk mentek szántani, hogy a kenyerüket
megkeressék. Kölcsönt nem adott már senki, bankót nyomatni pedig már
egészen hasztalan fáradság lett volna.

A szükség – meg a Nihil ország főnökének jó tanácsa – rávette az új
államfőt az utolsó segédeszközhöz folyamodásra.

Ez: «Cuba szigetét eladni az éjszak-amerikai Egyesült-Államoknak».

A mit husz megelőző kormány közül egynek sem volt bátorsága a legnagyobb
inség közepett is szóba hozni, hogy adja el Spanyolország Cubát, az
«Antillák gyöngyét», a gazdag szép szigetet, melynek területe
Spanyolországnak egy negyedrésze, melynek húsz millió reálnyi évi
jövedelme Spanyolországnak egyedüli biztos bevétele; hogy ezt két
milliónyi spanyol lakosával együtt eladja valaki! Eladja Spanyolország
dicsőségének utolsó maradványát, eladja a büszkeséget minden spanyol
férfi homlokáról, eladja a fátyolt a lenyirott hajjal együtt minden
spanyol asszony fejéről: nem, ehhez nem volt bátorsága semmi zsarnoknak,
semmi forradalomnak. Cubáért még mindig kész volt minden spanyol az
utolsó gombját is odaadni mellényéről, s a fejet is ráadásban. Hasztalan
igértek érte az amerikaiak két, háromszáz millió dollárt nem nyultak
hozzá. Hasztalan küldöztek reájuk hódító expeditiókat, azokat megverték,
elfogták, felakasztották. Nem volt Cuba eladó se aranyért, se vasért.

Pedig az Unióra nézve «életkérdés» volt Cubát megszerezni. De
Spanyolországra nézve meg «halálkérdés» volt Cubát odaadni.

No hát Manuel Estremos mert az élet-halál kérdésben határozni,
megalkudott az Unióval 330 millió dollárban az «Antillák királynőjeért».
(Az a 30 millió alkalmasint «provisio».)

Manuel Estremosnak nem volt parlamentje. Neki csak népgyülései voltak, s
a népgyülés választotta junta vitte a kormányt. Ez értesíté ismét a
népgyülést a megtörtént intézkedésekről. Mikor aztán egy ilyen népgyülés
előtt a legszájasabb szónok előadá, hogy ime, milyen örvendetes
események történtek: hogy a világ két leghatalmasabb respublikája, az
orosz és az észak-amerikai, szövetkeztek a spanyol republikával; hogy a
nép a katonáskodás terhe alól végkép felmentetik, hogy adót ezentúl nem
fog fizetni senki, mert Északamerika évenkint harmincz millió dollár
subsidiumot fog adózni, és még azonfelül magára vállalja a Cuba-sziget
kormányzatának terhes költségeit is, hát ez a tudósítás valódi
frenetikus örömzajt költött a gyülekezetben: kivált miután a szónok nem
mulasztá el az alkalmat egy szabadelvű kitörésre a szegény elnyomott
rabszolga négerek érdekében; mivelhogy ez idő szerint egyedül Cubában
volt még a rabszolgakereskedés, Spanyolországnak e szennyfoltja, mely
ime a legszabadelvűbb kormány által le van törölve, A lelkesült nép
vállain vitte a Plaze de Torostól a Buen Retiroi palotáig bálványozott
elnökét.

Hanem aztán reggelig kialudta mindenki a lelkesültség mámorát, s mikor
nyomtatva kezdék olvasni a szerződés hivatalos szövegét, akkor jött rá
mindenki, hogy hisz ennek fele sem barátság, hiszen e szerint az utolsó
spanyol szigetgyarmat két millió spanyollal együtt lovastól, ökröstől el
van adva örök időkre az idegennek.

A felébredés általános volt és irtózatos.

Nem kellett itt már forradalom.

Egy derék öreg hidalgó, Don Andrea de Sol, a mint ezt a szerződést
olvasta, fejbe nyomta a kalapját, kezébe vette a nádpálczáját, felment
egyesegyedül a Buen Retiroi palotába, keresztültört bejelentetlenül az
elnök valamennyi szobáján, míg az utolsóban rátalált, ott végigverte a
hátát a botjával, aztán megfogta a gallérját, kilökte az ajtón, egyet
rúgott rajta s csak annyit mondott neki, hogy «desdichado!» A megvert
elnököt nem lepte meg, hogy testőrei, hivatalnokai nem sietnek a
segélyére, szaladt a merre nyitott ajtót látott s igyekezett eltünni a
világba, mielőtt a nép agyonverné; a felvett előpénzzel a zsebében.

Don Andrea de Sol pedig azután azt tette, hogy összehivta, a kiket
legközelebb talált, minden rangu becsületes, tisztalelkű hazafiakat, s
azt mondta nekik, hogy most már véget kell vetni valahára ennek a sok
tréfának. Szerezni kell egy erős és okos embert ez ország számára, a ki
tud rendet csinálni. Szavait csak helyeslés fogadta. A nép hallgatott,
szégyenlette magát.

És még mindig nem Spanyolországról és nem Cuba szigetéről van szó, hanem
Németországról és az osztrák-magyar birodalomról.

Az orosz és franczia diplomaták azt a tanácsot adták a spanyol
«becsületes emberek» juntájának, hogy térjenek vissza ahhoz az eszméhez
a minek megakadályozása annyi szerencsétlenségnek volt okozója a mult
században, egy Hohenzollern trónba emelésére. Németország hatalmas
állam, pénze is sok van; tud segíteni a zilált viszonyokon, ha hozzáfog.
A mit a mult században a napoleoni dynastia rossznak talált, azt a
köztársasági Francziaország helyeselni fogja.

És a német diplomatia rá hagyta magát vétetni e lépésre. Adott királyt
Spanyolországnak, egy VII. Fülöpöt. És mellé hozományul egy száz millió
tallérnyi kölcsönt, hogy azzal az ország pénzügyeit hozza rendbe.

VII. Fülöpnek első dolga az volt, hogy a kalandor által kötött
szerződést Cuba végett, mint semmi parlament által meg nem erősítettet,
megsemmisítse. De az Unio kormánya nem fogadta el az ő nézetét. Manuel
Estremos a nép-választotta államfő volt. Az ő kormányformája volt a
népgyülés; ez olyan, mint a Cheppewas indiánok parlamentje, az Unió azt
is elismeri törvényhozó testületnek: a szerződés fennáll.

Spanyolország pedig el volt készülve Cuba szigetét minden áron
megvédelmezni. Itt kezdődött a válság az ó és az új világ között.
Németország érdekeinél és erkölcsi kötelességénél fogva bele lett vonva
a spanyol ügybe. Nagy hajóhada, kiterjedt tengeri kereskedelme a jogot
és a kötelességet egyszerre ruházták rá, hogy az ujvilági óriásnak
erejét megmutassa. Egy kis angol biztatás is járult hozzá. És végül ott
kinálkozott számára az alkalom az oczeánon túl megtelepült husz
milliónyi német nemzeti jogait állami formákban megszilárdíthatni.

A vitás kérdés lángolóvá vált. Az ó és új világ harczi előkészületekre
feszítette erejét. Előbb megkísértettek egy nemzetközi, sőt világközi
congressust összehívni e kérdés elintézésére; de ez csak arra való volt,
hogy a míg a congressus szedi «ad referendum» a sok üres szalmát,
azalatt a hajóit mindenki fölszerelhesse ágyúkkal, matrózokkal; akkor
aztán váljon el, hogy melyik óriás fárad ki hamarább?

S ha egyszer e két titán között megkezdődik a harcz, akkor azután
«szabad a vásár!» Európa délkeletén…

Így kerűl bele az osztrák-magyar birodalom abba a verembe, a mit a föld
tulsó oldaláról ástak alája, s a miért a spanyol kormány az amerikai
hajóstól két dollárral nagyobb kiviteli vámot vesz a czukor mázsájánál,
mint a spanyoltól, azért az osztrák-magyar monarchiának kell meginni a
maga keserű poharát – czukor nélkül.

Attól függ, hogy a congresszus el tudja-e igazítani a pörös ügyet békés
úton?

Akközben pedig nehogy kifelejtsük a hadjáratok egyik fő-főtényezőjét, a
hirlapirodalmat.

Ez a háborúnak az, a mi a gőzgépnek a kőszén, a mivel alája tüzelnek.
Rakták is a tüzet emberségesen, innen és túl az oczeánon. Minden toll
szorgalmasan teljesíté a maga kályhafűtői kötelességét. Minden nemzet
szellemlovagjai igyekeztek a vitézi tornán megjelenni. Az első
éclaireurök megindultak, a «tintalövészek». Puskázták egymást raffinált
és conczentrált piszokkal. Az amerikai lapok a spanyoloknak felhányták
Pizarro kegyetlenkedéseit; elhitették, hogy ott még most is Arbuez szent
inquisitiója tartja az autodafékat s főzi olajban a zsidókat és
eretnekeket; csodákat meséltek róluk mint rabszolgakereskedőkről, s
nevetségessé tették aristocratai fellengésüket; a németeket pedig
elnevezték koldusoknak, kik üres tarisznyával jönnek át az oczeánon,
félig éhenholtan, s itt azután természetesen lopással, csalással
gazdagodnak meg; nyelvük nem más, mint nagyon elromlott angol;
literaturájuk nincs, mindent fordítanak, tehát ott is lopnak; verekedni
nem szeretnek, nincs is erejük hozzá, mert húst nem esznek. Legnagyobb
bűnük pedig, hogy ők hordják be évről-évre Amerikába a cholerát. A
németek meg azután a yankeeről mondtak el minden szépet: az mind Barnum,
a ki csal, vagy Rowdie, a ki rabol, szédelgés, rászedés a kenyere; ezer
a vallása, s mégis csak egy az Istene: «a pénz», egész irodalma csupa
iparüzlet, még a verseket is gőzgép irja náluk, kegyetlenek,
szivtelenek, barbárok, kik egy egész emberfajt, a rézszinűeket,
kiirtották az Unió területéről: kannibálok! És végül ők importálták
Európába a poloskát és más nagyon népszerűvé lett kellemetlenségeket.
Hanem aztán túltettek valamennyin az orosz hirlapok s a velük egy
diapasonon hegedülő észak és délszláv rokonok. Az egész orchestrum a
magyarokról muzsikált. Ezek tatárok, mongolok, törökök, kivéve az
aristocratiájukat, mert az czigány. Irni, olvasni nem tudnak, a köznépet
bottal traktálják, az idegen ajkú honfiakat járomba fogva kötik
szekereikhez s szántatnak velük, mint a barmokkal; maguknak elfoglalják
az ingyentermő földet, a szlávokat kiszorítják a kősziklák közé; a más
nyelven beszélőket üldözik, íróikat, papjaikat bebörtönözik,
templomaikat megszentségtelenítik; tudatlanok és barbárok, a hány hires
emberük volt, az mind idegen születésü volt, renegát volt. Kevesen is
vannak már, elpusztultak rossz erkölcseik miatt. Már a mult században
kiszámították a szláv tudósok, hogy száz év mulva kivész az egész faj.
Egy früstökre való, a mi még megvan belőlük. – Persze, hogy a magyar
hirlapok sem maradtak adósak; azok is elmondtak minden nyájasságot az
oroszok és azok minden ija-fia ellen, a mi csak a traditiókban élt; s
nagyszerű volt ezután az általános henczegés, a hogy biztatta a saját
hazafiait mindenik fél, hogy ne féljen semmit! ennyi meg ennyi millió
harczossal szállunk síkra! miféle csatagépeink vannak! az ellenség
olthatatlan tűzzel lesz elborítva, vas-záporral agyonverve,
lehengerelve, letaposva, levegőbe vettetve, váraiba eltemetve!
Csatadalok szórattak szét, felriasztani Istent, embert e szent harcz
eldöntésére. Aztán hogy senki adós ne maradjon egymásnak, elővették
egymás kormányférfiait, aztán fölebb a királyokat, elnököket, azokat
meszelték be mindenféle szenynyel; az egyik uralkodóról elmondták, hogy
mindig ittas, delirium tremens van rajta; a másik nyavalyatörős, a
harmadik nem az apja fia, a negyedik nem férje a feleségének, az
ötödikről egész chronique scandaleuse szólt; a miniszter, ha gazdag,
akkor tolvaj, ha nem gazdag, akkor bankerott; ha mágnás, akkor «lámpásra
vele», ha democrata, akkor «marsch a kaptafához!»; ha tudós, ha
professor, akkor «czoki kosta!» A mit pedig azután a nőkről irtak a
hirlapok, királynékról, elnöknökről, miniszternékről, azt már csak a
jövő századbeli papiros tűri el, melyről a mint elolvasták a
nyomtatványt, szivacscsal lemossák s visszaküldik a nyomdába üresen,
hogy nyomjanak rá új szöveget. És nehogy akadály legyen a népek között
az a bölcs intézkedése a gondviselésnek, hogy egyik nemzet nem érti a
másik nyelvét, igyekezett valamennyi nemzet irodalma képekkel is
illusztrálni a maga szidalmait s ellenfelének apraját, nagyját, férfiát,
asszonyát a legkellemetlenebb helyzetekben, a legnevetségesebb
torzképekben, ördögnek, fenevadnak, koldusnak, szamárnak, kutyának,
sárkánynak alakítva bemutatni, hogy azt mindenki jól megértse. Tudták,
hogy a torzkép az, a mi legjobban fáj: azt nem felejti el senki!

E lázas izgalom és hadi készülődés közepett háromszor is akadt az
osztrák-magyar hadügyminiszter kezébe egy-egy megújított ajánlat valami
székelyföldi üveghutás részéről, a ki holmi általa feltalált repülő
gépről beszélt valamit.

«Megint repülő gép!» Azzal eldobták az ajánlatát a papirkosárba.

Mikor aztán harmadszor is alkalmatlankodott, akkor csak elolvasták
mégis, hogy mit akar hát?

Akkor szörnyedtek aztán el a vakmerő szándékon. Hisz ez nem kevesebbet
kér a kormánytól, mint engedélyt arra, hogy saját költségére tízezer
katonát gyűjthessen a székely földön, azokat maga fölfegyverezve,
felpánczélozva, repülő gépei segélyével a hadjárat eldöntésére
alkalmazhassa.

Hisz ez vagy megkötni, vagy felkötni való ember!

Rögtön oda táviratoztak neki, hogy meg ne kísértse egyetlenegy
katonakötelezett alattvalóját is ő Felségének a Militaerverbandból
elcsábítani, mert úgy fognak vele bánni, mint jogtalan toborzóval.

Még egy negyedik kísérletet is tett Tatrangi Dávid. Most már a
honvédelmi miniszterhez fordult, annak ajánlotta fel az egész
találmányát. A honvédelmi miniszter derék ember volt, hanem a repülő
gépet azért ő sem találta fel. Ez figyelemre méltatta Dávid találmányát
s írt is választ ajánlatára, a mi abból állt, hogy ha átengedi az egész
találmányát a kormánynak, adnak neki érte ötvenezer forintot.

Dávid aztán nem szólt többé senkinek; hanem összeszedte saját munkásait
és telepítvényeseit, kik katonamentességi szabadalommal birtak, azután
elindult a husz év alatti és ötven éven felüli férfiakból, meg a
Romániába kivándorlott csángókból összetoborzani a szükséges
hadcsapatot, a mi kétségtelenül sikerülni fog neki, csak az a baj, hogy
sok időbe kerül, s az események nem hagynak magukra váratni. A holnapi
nap senkié sem már!


ROSSZ NAPOK.

E nyugtalan idők előérzetes izgalmát, mint valami gunyolódás a sorstól,
szakítá meg egy örömhir. – Az ifjú, szép, közszeretetben álló
osztrák-magyar császárkirálynénak fia született.

«Trónörökös!»

«Lesz-e még trón, a mit te örökölj?» sohajta fel könyeit hullatva
mosolygó gyermekére a szomorú anya. «Fogsz-e te még koronát viselni?
vagy te is azon szomorú alakok számát szaporítod, kiknek nincsen sehol
hazájuk, mert apáik királyok voltak?»…

Ez az örömhir valóban hasonlított egy gyászhirhez, a hogy azt künn és
benn fogadták. Egy trónörökös születése az országot megdönteni induló
végső catastropha előestéjén!

A küludvarok követei rögtön siettek uralkodóik nevében üdvkivánataikat
átadni a császárkirálynak; de mindezen üdvkivánatok hasonlítottak
azokhoz a biztatásokhoz, a mikkel nehéz betegeket szoktak dédelgetni
jámbor látogatóik; hogy majd jobban lesznek nem sokára, – jó az Isten –
elmulik a baj, s aztán még együtt mulatunk; meg hogy csak vigyázzanak
magukra, őrizkedjenek a légvonattól, hangos beszédtől, ki ne menjenek
addig a házból, a míg egészen erőhöz nem jöttek, akkor is jól
felöltözzenek; ne indulatoskodjanak, gyönge ételeket egyenek.

Hajh bizony pedig sok nehéz falatot kellett a szegény «beteg ember»-nek
megemészteni, a mivel az európai diplomatia traktálta.

Hanem azért szerencsét kivántak neki a trónörököshöz apró és nagy
fejedelmek és köztársaságok.

A legutolsó üdvözlet a Nihil országától jött. Még Sasza asszony is
küldött egy ad hoc követet Budapestre üdvözletével.

És követét bizonyára ha nem is szivesen, de szertartásosan fogadták
volna, ha a követ személye ellen nem lett volna épen kifogás.

Ez a követ Mazrur volt.

A király határozottan elutasítá magától, hogy ő egy olyan embert
fogadjon el, kit erkölcsi métely miatt tiltott ki országából. Mazrurt
nem fogadták el.

Lett azután az ellenséges lapokban e miatt nagy hajczihő! Lapról-lapra
járt a válasz, a mit Sasza asszony mondott követének elutasítására:

– Nohát majd ott leszek én a trónörökös keresztelőjén!

A magyar-osztrák kormányok nem is ámították magukat többé a helyzet
iránt, ki kell itt húzni a kardot előbb vagy utóbb!

A háboru előkészületei meg vannak már téve, s a mennyi hadsereg
kimozdítható volt, az mind Galicziában lett összpontosítva, minthogy a
Nihil hadseregei is a Visztula mögött voltak összevonva. A főpivot a
sambori erődített táborhely, a honnan egyfelől a Dnisztervonal
megvédhető, másfelől a Visztula-vonal erőszakolható. Krakkóban volt
összpontosítva kétszázezer magyar honvéd és ujonczsorezred, mely
intézkedéssel a generalissimus háromféle tervet üldözött. Az egyik czél
az volt, hogy ilyen nagy összpontosított «magyar» haderő Magyarországtól
jó messze eltávolíttassék, mert az osztrák-hagyomány még mindig nem hisz
a magyarnak; a másik nézet szerint a honvédet és az ujoncz-katonát nem
tartják a nyilt csatában helyt állni képesnek, míg a sáncz mögött
hasznát vehetik; a harmadik czél pedig az volt, hogy kétszázezer ember
fenyegető közelléte által az ellenfél is kényszeríttessék saját
czenstochowai állását ugyanannyival védelmezni, s azalatt, míg e két erő
egymást lekötve tartja, az osztrák-magyar sereg középpontja s jobb
szárnya támadásba mehessen át.

Ez összpontosított főseregen kívül még Erdélyben volt hagyva egy erős
figyelő sereg, és a szerb határral szomszéd véghelyek megszállva
őrcsapatokkal; ámbátor mind Románia, mind Szerbia a semlegességről
biztosítanak, de egy Galicziában elvesztett hadjárat eshetőségében
könnyen megtörténhetik, hogy az odessai orosz seregnek utat nyitnak mind
a ketten Erdélybe és Magyarországba.

Azonkívül volt egy erős tartalék összpontosítva Budapesten; azután az
osztrák honvédség, mintegy hatvanezer ember Bécs védelmére hagyva; a
többi elosztva Komárom, Olmütz erődítvényeiben.

Európának minden nagy és középhatalma kötelezve volt
Osztrák-Magyarországot fegyverrel is segíteni, azon esetben, ha bárki
által fegyverrel megtámadtatnék. Azonkívül volt egy nagy és örök
szövetségese: Lengyelország, melynek nemzetéből még most sem és soha sem
lehetett kiirtani hazájának mythoszi szerelmét, azt a fájó, vonagló
érzést, mely egy élve eltemetettet koporsója födelén zörgetni készt,
hogy soha ne engedje a fölötte pihenőket aludni. E nemes, szerencsétlen
martyr nemzet, e halottaiból is felkelő jó barát volt még a
legbizonyosabb szövetséges.

Azt ugyan Sasza asszony is megtette, hogy a hadjárat megkezdése előtt
ráhozta Lengyelországra a «brancát»; a katonaköteles ifjakat egy éjjel
rögtön összefogdostatá s azokat kiküldte – bátyjaikhoz – az Amur mellé.
Hanem azért maradt még férfi elég; s a lengyelnél még az asszony is
félelmes ellenség.

A Nihil vezérei aztán egy csapással elvették Osztrák-Magyarországtól az
utolsó reményt is mások segélyében. Szövetségesül hivták a «pálinkát és
a rongyot!»

A legrongyosabb riha szemétnépet leitatták pálinkával; aztán üszköt,
fegyvert adtak a kezébe, s azzal nekiereszték őket a «szent szabadság»
nevében a lengyel nemesek, birtokos urak és papok házainak. «Le a
nemességgel! Le a papsággal!» hangzott az egész lengyel földön; az orosz
nihilismus árja elönté söpredékével azt az országot, a hol a nemesség
még eszménykép, s a hol a római hit hirdetői szentek és martyrok. A
pálinka és a rongy eljött mindent letörleni, a mi szent, a mi dicső, a
mi tiszteletre méltó. S a pálinka és a rongy nem ismer geographiai
határokat. Az undok lázadás büdös füstje átcsapott Galicziába is, s a
pálinka és a rongy ott is kiáltani kezdé: «le a nemesekkel, le a
papokkal».

Ezt nem volt szabad tovább türelmesen néznie Osztrák-Magyarországnak, ki
kellett lépnie, ha még érdemesnek tartá magát arra, hogy zászlóin meg
merje czímereit mutatni a napfénynek: – neki kellett megüzennie a
harczot.

És ezzel elvetette magától a nagy hatalmak segítségéhez való igényeit.
Azok mind bölcsen mosták kezeiket: hja, ha a beteg ember nem hallgat az
orvosra, a beteg ember ám lássa, mit nyer vele. Ők csak a megtámadottat
tartoztak védelmezni.

Az osztrák-magyar birodalom tehát egészen a saját erejére volt hagyva.

A generalissimus gyorsan döntő csapásra határozta el magát.

Haditerve ez volt:

A míg balról a Krakkóban összpontosított honvédtábort, jobbról a sambori
védett erődítményt maga mögött hagyja, azonfölül a Kárpátok szorosait
védváracsokkal, úgynevezett helepolisokkal ellátja, mik vasból vannak és
szétszedhetők, tovaszállíthatók; hatvanezer főnyi tartalékcsapatját
minden eshetőségre felállítja a tarnow-bochniai vonalon, minden
fegyvernemekből combinálva: azalatt hadserege zömét abban a szögletben
összpontosítva, a mit a Visztula s a Sam folyók képeznek, mely mint egy
repesztő ék nyomul be Orosz-Lengyelország oldalába, innen egyszerre
keresztültörend a Visztulán, az ellenséget döntő ütközetre kényszeríti;
siker esetében, a lengyel fölkelőkre is számítva, Zamoszk s Maziovicze
várakat megszálló seregekkel körülzárolva, egyenesen Varsónak megy, és
ha a varsó-czenstochovai vasutvonalat elfoglalhatja, az orosz hadsereget
abba a helyzetbe hozza, a miben az 1870-iki franczia-német hadjáratban
voltak a francziák, hogy a két egymástól elválasztott nagy hadseregük
soha sem tudott egymással egyesülni, hanem mindegyik külön volt
kénytelen megmérkőzni ellenfele zömével.

A terv kedvezően indult meg a kivitelben. Egy cselmozdulat a
sokal-uhnovi vonalon álczázta a Visztula, Sam és a vasuti váracsvonal
által tökéletesen elzárt háromszög területén végrehajtott
öszpontosítást, s a csapatok megindítása osztrák taktikai remekléssel
lett végrehajtva.

Julius 29-én szólaltak meg legelőször az ágyúk, s a kifejlődött
ágyuharcz késő éjszakáig tartott e hosszú nyári napon. Az osztrák-magyar
tüzérség ezuttal is bebizonyítá fölényét. Az ellenfél nem birta
megakadályozni, hogy a Visztulán tíz hidat ne verjenek. Ezeknek a
hidaknak a szerkezete magyar találmány: vashengerekből vannak egyetlen
nagy ívvé alakítva, a mely hengerek egymást tartják. A hány henger,
annyi léggömb, mely azt fölemeli s keresztül viszi a folyamon s a két
partra egyszerre lehelyezi. E hidak a legnagyobb terhet megbirják, s az
ellenfél tűzhajói, buvárhajói, monitorai nem árthatnak nekik, mert ívben
hajlanak el a folyam fölött. Lerakásukhoz csupán kedvező időjárás
szükséges, elfogható csendes szél, s annak mentében jól kiválasztott
folyamkanyarulat. Mindez megvolt: a hidak sikerültek s még azon éjjel
erős állást foglaltak az első osztrák-magyar hadosztályok a Visztula bal
partján. Másnap az egész támadó sereg harczvonalban nyomult előre. Az
ellenállás minden reményen felül csekély volt. Az ellenfél tüzérsége
gyenge volt és nem állt helyt, a gyalogság csupa opoltsenieból állott; a
pánczélos drusinákat kivéve, a többi nem igen állta meg a helyét. Sokat
tüzeltek, de rosszul, s robbanó puskagolyóiknak a hátránya nagyhamar
kitünt; a mint a gyors tüzelés alatt a puskák kamarája átmelegedett, a
belétett töltény könnyen robbanó vasanyaga még a csőben eldurrant. Az
oly félelmesnek hirdetett orosz lovasságból pedig láttak ugyan irtóztató
tömegeket, mik mint a darázsraj zsongták körül az ellenfél előcsapatait;
lehetetlenné téve annak másként mint tömör hadoszlopokban az
előhaladást; hanem azután e hadoszlopokat nem is birták ezek
feltartóztatni. Az osztrák-magyar hadseregnek negyvenezer huszárja,
vértese, dzsidása, a világ legrendezettebb, legbüszkébb lovassága volt
ez idő szerint.

A generalissimus «diadalt diadalra!» táviratozott Budapestre. Csekély
ellenállás után meg lett szállva Svilov, Opatov, s az ostrovieczi erdők
és hegyszorosok oly vitéz rohammal lettek elfoglalva a sorcsapatok
által, hogy e diadal után a generalissimus egy merész lángészcsapásra
merte elszánni magát: lovassága legnagyobb részét, melynek hivatása nem
volt a Lyka Gorai erdők között harczolni, összesíté s az arnopoli vár
fölött átszállítá a Visztulán, Lublin felé intézve egy csapást, hogy
ellenfelének elvágja az útját Varsó felé. – Oly nagy volt tervéhez való
bizalma, hogy még a krakkói honvédségtől is ideparancsolt 7
huszárezredet, csak egyet hagyva ottan, daczára a honvédsereg
főparancsnoka, Dárday tábornagy ellenvéleményének. E hatalmas lovas
hadtest nem is talált nagy ellenzésre s haladhatott Lublinig, maga előtt
tolva ötven-hatvanezer kurdot, baskirt és kozákot.

Ekkor megfordult – a szél.

Augustus 3-án erős észak-nyugati szél támadt. S a mint e hideg szél
elkezdett fütyölni a Visztula-parti vártaházak ablakain át, a Nida
mocsárai mögül egy nagy felhő emelkedett fel. Egy, a szó minden
értelmében koromfekete felhő, mely messze elfogta a láthatárt s a szél
szárnyain látszott közelíteni.

Tarnow és Bochnia között volt az osztrák tartalék báró Grundmann
tábornagy vezérlete alatt.

Az a fekete felhő e felé hömpölyödött.

Nyolczvanezer orosz lovas egy tömegben! Minőt csak Attila vagy Batu-Khán
vezetett valaha ütközetbe. És ezeknek a lovasoknak a tömege fölött a
hozzájuk kötött léggömbök myriádja… Ez az a fekete felhő!… Itt vannak a
repülő lovasok… A mocsár, a folyam nem gát előttük: úgy rohannak át
rajta, mintha a sík földön futnának; mikor a Visztulán átusztatnak, két
vas alligátor, mi ott czirkál a part védelmére, közéjük rohan. Annyi az,
mintha ostorral ütnének sáskaraj közé, nehány lovas elmerül, az
alligatorok propellerei nem sokára belekeverednek a levontatott
kötelekbe s mozdulatlanokká téve szörnyeiket, azok keresztülfeküsznek a
mederben. A felleg pedig repül odább.

És a fekete felhőnek villámai is vannak: az előre repülő ballon captifok
hajósai bombákat hajigálnak alá ezrével, mint a záport. Minden tüzérség,
minden ágyutelep gyermekjátékszer ennek ellenében.

Két óra alatt el van taposva, szét van szórva az egész osztrák
tartalékhad; az öldöklő felhő, a repülő centaur sereg elgázol, összetör
mindent, a mi ellenáll, s a futót megüldözi, a míg a rengeteg el nem
takarja előle. S az egész úgy fut el a földszinen, mint egy álom, mint a
rémmese ördögvadász csapatja.

A szétzuzott tartaléksereg menekvői, elhagyva ágyúikat, elhányva
fegyvereiket, bujtak szanaszéjjel házak mögé, erdők közé, árkokba,
hegyszakadékokba, a rónán csak a hullák maradtak. A repülő lovasok nem
hoznak foglyokat haza, nem tartanak brancardiéreket, kik a sebesülteket
fölszedjék.

S a vész oly gyorsan, oly váratlanul, oly eltipró erővel viharzik le,
hogy se idő, se lélek hozzá a tíz mértföldnyi távolban levő Krakkó
parancsnokát értesíteni róla. Az csak másnap reggel tudja meg azt, hogy
körül van véve egy háromszázezer főnyi orosz hadseregtől. Nem volt elég
lovassága, hogy kémszemléket tehessen a környékben.

A generalissimus akkor vette észre, hogy egészen emberi dolog történt
vele, a mi már máskor is, máson is megesett. Az egyik az, hogy
ellenfelének állásáról nem jól volt értesülve, másik meg az, hogy egy új
fegyvernem hatásáról csak akkor győződött meg, a mikor már kipróbálták
rajta, mint elődein a vontcsövű ágyúkat és a hátultöltő fegyvereket. Az
ő seregének is voltak ærostatjai, csakhogy az a baj volt velük, a mit
Tatrangi Mózes (a bolond) előre megjósolt, hogy a kötélen vezetett
léghajóban huzamos ideig közönséges emberi életműszerek ki nem állják a
folytonos taszítást, rázást, lökdösést; ezt saját tapasztalatából is
tudta a fővezér; a legedzettebb dalmata tengerészei ájultan, szédülten,
tengeri betegen kerültek vissza a magasból. Azért ő ezt az egész
stratagémát csak bekerített várak ostromára hitte jónak, a hol a
léghajót szabadon hagyják repülni, s a benne ülő tüzér kényelmesen
hajigálhatja alá robbanó lövegeit. – Hogyan sikerült mégis az oroszoknak
a lehetetlent lehetővé tenni? annak igen egyszerű a megfejtése:
lapponokat és samoyedeket alkalmaztak a léghajókban; – ez a törpe, soha
semmi katonai szolgálatra nem használt faj, ez az embervakarcs kiállta
azt, a mit senki más nem, nyers faggyút is megemésztő gyomrával, lapos
fejével és ez által valódi unicumot adott a nihilisták kezébe, a mit
Európában kívülök nem kaphat meg senki.

Most azután hirtelen meg kellett változtatni a hadrendet; gyorsan
visszavonulni a Visztulán s az oldalállást foglaló ellenséget kiverni
elfoglalt helyéből. A visszavonulást azonban nagyon megnehezíték az
orosz lovascsapatok, mik most már, mint egy sáskafelleg vették körül a
hátráló ezredeket, az egy éjjel-nappal tartó folytonos csatározás volt,
mely miatt a szüntelen foglalkoztatott osztrák-magyar lovasság
agyonfárasztva jutott el a Visztuláig, a hol ismét rendbe szedheté
magát. A nehéz lovasság paripái azonban tönkre voltak téve.

A generalissimus mikor Sambor alá megérkezett, ott találta szétvert
tartalékának maradványait. Azok rémmeséket tudtak beszélni ama
kisértetes ütközetről. Szerintük az ellenség repülő lovas hadseregével
ma vagy holnap itt teremhet Sambor sáncza alatt. Hogy még nincs itt,
annak tán az az oka, hogy az északnyugoti szél egészen északivá fordult,
s az gátolja a léghajókat a kelet felé haladásban. A hadi tanácsban a
vezérek nagy része azon a véleményen volt, hogy rögtön vissza kell
vonulni a Kárpátok mögé, s ott védelmi állást foglalni, Samborban erős
védsereget hagyva, s a Krakkóban körülzárt honvédségre bizva, hogy
állását megvédelmezze. A hegylánczon, az erdőkön a lovasság és léghajós
sereg át nem törhet, ott egészen hasznavehetetlen, s egy megforduló
szélnél vissza lehet nekik adni a megtorlást: nekünk is vannak
léghajóink; most ők vannak a mi fejünk fölött; déli széllel mi kerülünk
ő föléjük.

A generalissimus koránlotta az egész első harczvonal feladását. Sokkal
inkább hű volt a hagyományos taktikához, mely egy előre megállapított
tervnek rögtöni megváltoztatását tiltja. Ő még meg akarta kisérteni, ha
helyre lehetne-e állítani a megbontott csatatervet?

Kiküldött előbb Rzesowból, hol seregének bal szárnya volt, egy
kényszerítő kémjáratot a vasutvonal mentében, a honnan az ellenség
várható volt, ellátva azt kémlő léghajókkal és vértezett
gőzmozdonyokkal. A kémjárat elment egész Tarnowig, és nem talált
ellenséget. A tarnowi állomás vasuthivatalnokai mind helyeiken voltak
még. Sem a léggömbből, sem a kémlő mozdonyokról nem lehetett ellenséget
fölfedezni; a föld népe, mely a csatamezőn a hullák eltemetésével
foglalkozott, azt beszélte, hogy az egész lovassereg, rögtön az ütközet
után, a mint kipihente magát, visszahúzódott Bochnia felé. Ezek
beszélték el, hogy vontatják le az oroszok léggömbjeiket a magasból? A
hajóban ülő egy másik kötelet hajit le, s azt hozzákötik egy másik
csapat ló terhelőihez, azután a két csapat két irányban megindul s azzal
a léggömb leszáll a földre s a samoyed bombavető kiszáll belőle. A
léggömböket azután a tarnowi vasuton szállították Bochniáig, terhes
szekerekre kötve; mert a szél ellenében nehéz lett volna lovaikkal
visszavontatniok.

De hát miért mentek vissza Bochniáig? A krakkói megszálló sereghez
akarnak-e csatlakozni? Mi szükség a megszálló seregnél a lovasságra? Ez
volt a talány.

Valaki azt találta kiejteni a hadi tanácsban, hogy vajjon nem kerültek-e
a hátunk mögé, átkelve a Kárpátokon? Ezt a naiv kételkedőt jól
kinevették. Hol mentek volna át? Repülhet-e lovasság hegyeken, erdőkön
keresztül? A szorosok helepolisokkal vannak megrakva. Támadhatja meg
azokat lovasság szoros utakban? árthat azoknak felülről hányt bomba?
Nevetség rá is gondolni.

És még hangzott a nevetés, mikor jő egy futár, azon sárosan, összetépett
ruhában, leszakadt csizmákkal, a hogy a hegyeken keresztül menekült,
jelentve, hogy az orosz lovas sereg nyolczvanezer főnyi erővel, egész
hidkészlettel, minden léggömbjeivel együtt még tegnapelőtt átkelt a
Jablunka szoroson, s ma – ha Isten nem segít – Bécs alatt lehet.

De hát hogy történhetett ez ismét, a mi a lehetetlenségek közé tartozik?
Hisz a jablunkai szoros a legjobban meg volt védve. Egy hatezer főnyi
csapat volt ott Dugovich vezérőrnagy parancsnoksága alatt, kitünő horvát
lövészekből.

– Ez árulás! kiálta egyhangúlag a hadi tanács. Dugovichot főbe kell
lövetni!

Pedig hát dehogy volt árulás. Az alvezért sem kell főbelövetni, megtette
ő azt már maga: a horvátok is vitézül verekedtek az oroszokkal; nem
czimboráltak össze; hanem a generalissimus maga követte el a hibát. Ő
adta ki a rendeletet Dugovichnak, hogy dandárjából ötezer embert küldjön
ki a Bochnia alatt összpontosított tartalékhoz; volt ugyan intézkedés
téve, hogy ha az ellenség sikeres támadásba menne át, akkor ez a csapat
megint vonuljon Jablunkára vissza, de ilyen vereségre ki gondolhatott
volna? Kapott aztán a jablunkai parancsnok a tarnowi gyásznap után nem
ötezer, hanem nyolczezer katonát, kik arra menekültek, szél ellenében;
de az nem volt sereg; tizenkét különféle ezred katonái, össze-vissza
keverve, lovasok ló nélkül, vértesek sisak nélkül, lövészek puska
nélkül, tüzérek ágyu nélkül, horvát, tót, román, német, lengyel bábeli
zagyvalékká gomolyítva; tisztek, kik nem tudják, hová tartoznak, kik nem
tudnak katonáikkal beszélni; ruháik lerongyolva, bakancsaik leszakadva,
minden harmadik ember sánta és kivétel nélkül mind éhes. Ott maradt a
csatatéren fegyver, lőszer, zászló, gulyáshúsconserve, kétszersült,
borsóhurka: csak a rémületet hozták el onnan magukkal.

Dugovich az egész menekülő rajt a háta mögé kergette s igyekezett a
testétől távol tartani s el volt rá készülve, hogy megmaradt ezer
emberével és vasváracsaival, ha kell, Zrinyiként fogja feltartani az
egész ellenséges tábort, melynek czélját most már világosan látta.
Másnap ott volt Jablunka alatt az egész orosz lovas sereg, mely
Bochniánál próbáját adta iszonyú erejének. Egész kényelemmel vonulhatott
el Krakkó alatt, melynek helyőrségét a körülzáró sereg ártalmatlanná
tette s mely lovasság hiányában ki sem törhetett.

A parancsnok hős lélekkel utasítá vissza az orosz hadvezér, Lavuschin
felszólítását a megadásra. Az út közepére állítá vashelepolisait s
lövészeivel elállta a meredélyeket, mik állását mindenünnen védték. A
nihilisták két napig alkudoztak vele. Erre a két napra csak azért volt
szükségük, mert léghajóikat nagynehezen lehetett csak utánuk vontatni,
az északnyugoti széllel szemközt, sokat le is tépett köteléről a szél s
elvitt messze Magyarországra, hirmondónak. De végre megérkeztek a
léghajók; akkor éjszaka ötezer orosz lövész, ellátva
röppentyű-telepekkel s a hegyi harczhoz használt ágyucskákkal, miket
«amuzettek»-nek hínak, felszállt a léghajókba, kedvező széllel félóra
alatt átrepült a Beskidek hegytetőin, a tulsó oldal erdőiben leszállt,
kibocsátva a léggömbökből a gázt. (Nincs már rá szükség, Pozsonyban ujra
meg lehet azokat tölteni.) Aztán a Flatrzowkánál rendezkedő vert hadat
mély álmában megtámadta; azok rémülten rohantak a jablunkai uton
Dugovich nyakába, azzal a vészhirrel, hogy «hátunkban az ellenség!» Az
utánuk repülő congrév röppentyűk s a pattogó amuzettek bizonyíták, hogy
nem kisértetet látnak.

Most azután Dugovich körülfogva látta magát nemcsak egy óriási
ellenségtől, hanem egy ijedt, zagyva, rendezhetetlen saját seregtől,
mely ha egyéb rosszat nem tenne is: de azt megcselekszi, hogy az
élelmezési raktárakat Flatrzowkánál cserben hagyva, őt két nap alatt
mindenéből kieszi.

E kétségbeesett helyzetben nem volt mit tenni mást Dugovichnak, mint
katonáit kiparancsolni a Helepolisból, hogy megfordított fegyverrel
menjenek az ellenség elé (a mi a megadás jele); magának pedig lemenni az
üresen maradt váracs lőporkamrájába és azt magával együtt a levegőbe
röpíteni.

Az orosz hadsereg azután egész szabadon átkelhetett a szoroson, s miután
az egész Vágvölgyön még csak «egérpatrol»-lal sem fog találkozni, s
miután a March folyó nem «víz» neki, tehát nagy csoda, ha most Bécs
alatt nem áll.

S hogy még csak kétség se maradjon az ellenség szándoka iránt, még a nap
folyamában érkezett több futár is, a ki mind azt a hirt hozta, hogy a
jablunkai szoroson nagy tömeg orosz gyalogság is vonult át, mind
pánczélos drusinák, és igen nagy vonat tüzérparkok a legnagyobb caliberű
csövekkel.

– Vajjon mennyi ideig állhat ellen Bécs? ezt kérdezé a generalissimus
táborkari főnökétől.

– Semeddig sem! válaszolt gr. Cadorna főszertármester; Bécs a védelemhez
nincs elkészülve; a nagyhatalmak követei nem fogják engedni, hogy a
civilisatió egyik első székvárosa halomba lövessék; hogy egy fegyverrel
elfoglaló ellenség által kiraboltassék, hogy a bank kincsei hadi prédává
legyenek. S a hogy én az én bécsieimet ismerem, azok sem moszkoviták.

– Akkor minekünk most már nem a Kárpátok mögé, hanem a Duna-Tisza mögé
kell visszavonulnunk és a Komárom, Budapest, Arad vonalon védelmeznünk
magunkat.

Valóban ez volt a föladat. Miután félő, hogy most már majd az Al-Dunánál
is mozgalom támad.

És abban az esetben azt a Krakkóban elmaradt kétszázezer magyar honvédet
és ujoncz sorkatonát, a kinek nincs lovassága, hogy valamerre keresztül
törhesse magát, ellenben nagy száma épen jó arra, hogy rövid időn
kiéheztessék, a mire igen jó kilátások vannak az osztrák élelmezési
biztosok ismert számolási talentuma mellett, tehát azt a kétszázezer
fiut úgy nevezik már most katonai műszóval, hogy «enfants perdus.»


A FEHÉR SAS.

Bécs valóban capitulált.

Nem is tehetett okosabbat.

Védművei nem voltak arra valók, hogy sikeres ellenállásra képesítsék.
Volt ugyan két millió lakosa, a melyből ki lehetett volna állítani
kétszázezer nemzetőrt, hanem hogy az ilyen nemzetőri hadsereg mire jó?
azt megtanította a mult században Páris keserves példája: élelmezésről
épen nem volt gondoskodva. Az a hatvanezer főnyi osztrák «Landwehr»
(Ausztriában sohasem kegyelt intézmény) nem volt elégséges a védelemre.
Ottó herczeg, a főparancsnok rögtön, a mint az orosz lovas hadsereg
megérkezett Bécs alá, az első «semonce» lövés után kinyilatkoztatá, hogy
alkudozásokba kiván ereszkedni az orosz tábornagygyal, Lavuschinnal.

Ez igen kemény ember volt. Föltétlen megadást követelt, az arsenálnak
sértetlen átadását és az osztrák nemzeti bank, mint oly kormányközeg
kincseinek lefoglalását, mely a kormányt mindig ellátja hadi kölcsönnel.
(Hasonló követelést nyilvánított már Grabow tábornok is 1866-ban
ugyanazon indokoknál fogva.) Ebbe nem egyeztek bele. Inkább Bécs romjai
alá temetkezni!

Pár nap mulva azután az orosz elite sereg élén megérkezett maga Sasza
asszony, az «északi Semiramis». Ő nagylelkű akart lenni, és ismerte az
illő courtoisiet. Maga szabott olyan föltételeket, a miknek
engedékenysége még ellenfeleit is meglepte.

Azok szerint az egész bécsi helyőrségnek minden fegyverrel, ágyuval és
podgyászszal való elvonulás biztosíttatik. A fegyvertárnak csak az
elvihetetlen alkatrészei foglaltatnak le. Bécs nyilt városnak jelentetik
ki. Fizet hadi sarczul csak egy milliót. A mi végül az osztrák nemzeti
bank kincseit illeti, a miknek elszállítása a rögtöni meglepetés miatt
lehetetlenné vált, azok valamennyi európai nagyhatalom garantiája alá
helyeztetnek; de hogy egyúttal az osztrák-magyar kormány is
megfosztassék attól a lehetőségtől, hogy a hadviselés legszükségesebb
létszerét, a pénzt mindig keze ügyében találja, a bank egész épülete
bezáratik és a kincstár külön, és azonkívül minden kapu az összes
nagyhatalmak, valamint a két háborúviselő fél képviselőinek pecsétjeivel
biztosíttatik és e pecsétek megsértése bármelyik fél részéről a háboru
bevégzéséig a garantirozó hatalmak által együttesen casus bellinek
nyilváníttatik.

Ezek mind oly föltételek, a miket lehetetlen volt alá nem irni. (Hogy mi
oka volt Sasza asszonynak ily engedékenynek lenni, azt megtudjuk
később.)

S ezek által teljesen indokolva van, hogy midőn a nihilista hadseregek
csengő zenével vonultak be Bécs elővárosaiba, a bámulatukra kicsődült
nép által valóságos lelkesedéssel fogadtattak; míg másfelől Ottó
herczeg, ki egy egész hatvanezer főnyi hadsereget vitt le a komáromi
táborba, s a mi a hadseregnél is többet ért, hatvan vontató hajóra
halmozott készleteit a bécsi arzenálnak, ott mint egy bölcs hadvezér
lett üdvözölve s rögtön a Mária Terézia-rend nagykeresztjével
diszíttetett fel, a mit bizonyára meg is érdemelt.

Ezen események után következő erőben álltak egymással szemközt a
hadviselő felek.

A nihilisták fő hadereje, a válogatott hadcsapatok Sasza asszony
személyes vezénylete alatt Bécsben, nyolczvanezer «repülő lovas»,
százhatvanezer pánczélos sorgyalog, nyolczszáz ágyúval. Az északi
hadsereg, mely a tárva hagyott Kárpátokon minden komoly ellenállás
nélkül átkelt, állt hatvanezer lovasból és kétszáznegyvenezer opoltsenie
gyalogságból, ezerszáz ágyúval.

Ezzel szemben volt a generalissimus által, elismerésre méltó hadvezéri
ügyességgel hazavezényelt háromszázezer főnyi galicziai hadsereg,
hétszáz ágyúval, melyhez csatlakozott a király személyes vezénylete
alatt alakult kétszázezer főnyi tartalék és az Ottó herczeg által
lehozott osztrák honvédség, összesen mindannyinál ötvenezer lovas és
ezernyolczszáz ágyu.

És e szerint e síkon álló csapatok körülbelül még mindig egyenlő erőben
néztek egymással szemközt, s ha volt is a nihilistáknak előnyük repülő
lovasságukban, ezt ellensúlyozta az ellenfél két erős vár-táborhelye:
Komárom és Budapest; s az egész előnyt meghiusíthatá egy támadó déli
szél, mely az osztrák-magyar levegői bombavetőket szabadítja lészen fel.
Mindezeken kívül volt még a krakkói helyőrség, a kétszázezer honvéd, a
kiknek körülzárolására a nihilistáknak legalább háromszázezer embernyi
ostromló sereget kellett hátrahagyniok.

Az volt csak a kérdés, hogy tudja-e a krakkói honvédsereg magát addig
tartani, a míg az osztrák-magyar rendes sereg a Dunántúl ujra
szervezkedik, hogy ismét támadásba mehessen át. Az elvesztett idő nem
vész kárba. Egy magyarországi hadjáratnál (kivált uborkaszüret idején) a
cholera is nagy segítségül szokott jönni az oroszok ellen. Azok csatatér
nélkül is mindenütt temetőt hagynak hátra maguk után, a hol időznek.

De vajjon meddig tart el a krakkói honvédsereg dicsősége?

Az osztrák hadvezérek nem minden káröröm nélkül beszéltek erről.

«Most mutassa meg Dárday uram, hogy ki a legény a gáton!» ezt mondá a
generalissimus.

«Most tessék henczegni a honvédelmi miniszternek!» mondá a közös
külügyminiszter.

«No azt hiszem, hogy hat hétig kiállják, hogy nem capitulálnak!»
véleményezé gróf Cadorna, a táborkar főnöke.

Rosszul hitte pedig. Mert azoknak nem hat hetük, de hat napjuk sem volt
többé.

A cernirozás első napján a megszálló sereg fővezére, Schertsinszkoi
tábornagy, megfuvatta a «chamade»-ot a krakkói hidfő előtt s
parlamentairje által értekezletre hivta fel az ellen hadsereg
főparancsnokát.

Dárday, ki nem tartotta magát valami nélkülözhetlen katonai talentumnak,
ráállt a hivásra s kiment Schertsinszkoi táborába, otthon minden
intézkedést megtéve, hogy ki legyen helyette a főparancsnok, ha ő valami
brutális cselszövénynek áldozatul találna esni. Azt hitte szegény, hogy
majd valamit tud ki az orosztól, a mi helyzetét felismerhetővé teszi.

Az orosz táborban a legnagyobb előzékenységgel fogadták; a
«zászlóutczán» végig tisztelgő díszőrség fogadta a hintaját, s sátora
előtt az orosz zenekarok a Rákóczy-indulót, meg a magyar kedvencz
népdalokat hangoztatták.

Schertsinszkoi maga ment látogatására, megölelte, megcsókolta; a szemei
könybe lábadtak. Azután elkezdett vele politizálni. Szidta az
osztrákokat, a kik mindig veszedelembe vitték Magyarországot önhibájuk
nélkül. Elmondta, minő rokonszenv van a magyarok iránt az egész orosz
nemzetnél. Ez a két szomszéd arra van hivatva, hogy Európa keletén
egyetértve uralkodjék, érdekeik egészen azonosak. Kereskedelmi vonaluk
egyenesen a két ország szivén megy keresztül; a szabadság után vágyó
magyarnak egyedüli támasza a felszabadult orosz; ők egyesülten az egész
világ fegyvere ellen léphetnek sorompóba s egész Európának diktálhatják
a békét s gyarapíthatják vagyonukat. Csak az osztrák diplomatia az oka,
hogy most ellenségképen állanak szemközt. Azután, mikor észrevette, hogy
Dárday ezen a téren lábáról le nem vehető, áttért komolyabb dolgokra.

– Bajtárs! ti most itt egészen elveszett «végőr»-nek vagytok
hátrahagyva. Az osztrák-magyar hadseregek egész a Duna jobb partjára
vonultak vissza. Hogy tiértetek egy felmentő sereg ide jöjjön, arra
legalább három döntő ütközet megnyerésére s legalább hat hónapi időre
volna szükség. Addig ti itt meghalhattok éhen. Keresztül nem törhetitek
magatokat rajtunk, mert mindössze ezer lovastok van, nekünk pedig itt
helyben húszezer, a mivel a kitörő sereget összemorzsolhatjuk. Nincs is
hová menekülnötök. A Kárpátok, a Beszkidek szorosan a mi kezünkben
vannak, egész Csehország, Olmütz vár kivételével, hatalmunkban, Bécs
capitulált, Felső-Magyarországot megszállottuk; merre akartok
kiszabadulni? Hanem hát minderre te azt mondhatod, hogy ez üres
ijesztgetés. S igazad van. Jó katona vagy. Nem ijedsz meg egykönnyen.
Van kétszázezer embered, hatalmasan erődített várad: védheted magadat.
Hanem én hát már most arról foglak meggyőzni, hogy ha én akarom, hát
neked nincs sem hadsereged, sem várad, kétszer huszonnégy óra mulva.
Akarsz szemeiddel meggyőződni róla?

Dárday hidegvérrel elővette szivarát, rágyujtott s azt mondá:

– Hadd látom.

– Előbb reggelizzünk egyet.

Dárday elfogadta a vendégszerető meghivást s segédjével együtt átment a
fővezér sátorába, hol pompás reggeli várt reájuk, kitünő borokkal s
liqueurökkel. Hanem Dárday bornemissza volt, s nem is erőltették, hogy
igyék.

A reggeli után az orosz hadvezér karonfogta s elvezette őt magával egy a
tábor közepén álló kaucsukponyvákból alakított magas sátorba, melyet
köröskörül állva egy egész sotnia kozák őrzött.

Schertsinszkoi tábornagy felnyittatá a sátor bejáratát s bevitte abba
magával a magyar hadvezért.

A sátor belsejét egyetlen nagy tömeg foglalta el. Egy hegyével lefelé
fordított gula, egymásba tolt vert vashengerekből alakítva, melynek
hegye puha gyapotzsákok közé mélyed, míg felső szegletein vastag karikák
vannak, a miknél fogva a négyszögben felállított tömör vasállványok
kapcsaiba van felakasztva. Ennek a czukorsüvegnek az átmérője, felső
részén két öl, a magassága négy öl.

– Ennek a neve «anastater!» mondá az orosz tábornagy. Tudod, mit tesz
ez?

– Nem tudok görögül.

– Megmondom. Ez a vasgula, mely magában kétezer mázsát nyom, belül üres,
s az üreg meg van töltve ötezer mázsa dynamittal. Azt tudod, hogy a
dynamit vetereje úgy áll a lőporéhoz, mint az 1 a 10-hez, tehát úgy
vedd, mintha ötvenezer mázsa lőpor volna itt összesítve; az egész gúla
egyes hengerei húsz mázsát nyomnak egyenkint s száz léggömb kellett
ideszállításukra. Hogy ezt az egész megtöltött gulát kiemelje helyéből,
négyszáz léggömb összesített erejére van szükség. Most kérlek, figyelj
arra, a mit mondok. Hadmérnökeink a legpontosabb összevetésével a
távolságnak, a szél erejének és az időnek, kiszámították, hogy mely
pontokról felbocsátott anastaternek mely ponton kell leesnie, mikor a
ballon belsejében alkalmazott óraműves gyujtó a ballont fellobbantja? a
négyszáz léggömb az anastatert oly magasra viszi fel, hogy oda congrév
röppentyüiteket hasztalan küldöznétek utána: ez ki van próbálva. Saját
pneumodromonaitokkal sem állhatjátok útját, mert szél mentében vagytok,
s a léghajóból nem lehet röppentyüket lőni, mert a szikráktól legelőbb
is a saját léggömbötök gáza gyulad meg. Ezt is próbálták már. Tehát a mi
pokolgépünk ott esik le, a hol akarjuk. S a hova ez az anastater leesik,
ott ezer ölnyi kerületben élő teremtés nem marad. Ez esés közben
belefurja magát a földbe két ölnyire, s elpukkanásával összelapít minden
földalatti folyosót és boltozatot, mint a borzlyukat; a mit a föld
fölött talál épületet, azt simára ledönti, mint a kártyavárat; embert és
állatot a rögtöni légnyomással egyszerre megfojt. S minden sánczot
keresztül-kasul szaggat. Ez nektek van szánva. S ilyen anastater van
nálunk még öt. Látod azokat a kimagasló sátorokat? azokban vannak. Ha ma
este tizenkét óráig meg nem adjátok magatokat tisztességes fogságra s
fel nem adjátok a várat, én pontban egy órakor éjfél után felbocsáttatom
az első anastatert. Ez a Stradomban fog leesni. Azért mondom meg előre,
hogy jókor elmenekülhessetek onnan; mert én nem örömest pusztítom az
emberéletet, ha kikerülhetem, s titeket szeretlek. De ha az után a
rombolás után, a mit ez fog okozni a várban, nem okultok, a többiekre
már nem figyelmeztetlek; azokat oda hullatom le, a hol legjobban
összegyültetek, mert én itt sokáig nem időzhetek, a háborút gyorsan be
kell fejezni. Nézd meg egyszer. Ez ellen nincs segítség, nincs emberi
oltalom. Láttad magad. Tudod mi ez? Már most eredj vissza és beszélj
alvezéreiddel. Kétszázezer magyar férfi van rád bizva. Testvéred, fiad
mind. Most is kevesen vagytok. Gondoljátok meg jól, hogy elveszítsetek-e
itt egy rakáson kétszázezer derék magyart; színét, virágát népeteknek?
és kiért? és miért? Adieu bajtárs! Éjfélkor a Wawel-hegyen ha fehér
bengál tüzet látok, az azt teszi, hogy «igen»; ha «vöröset» akartok
meggyujtani, arról tudni fogom, hogy «nem».

Az elváláskor ajándékozott az orosz fővezér Dárdaynak egy pár szép,
ezüsttel kivert pisztolyt, emlékül: vagy talán gyöngéd gondoskodásból,
hogy ha arra kerül a sor, ne a saját pisztolyával lője magát főbe.

Dárday a kétségbeesés kínjai közt tért vissza Krakkóba. Kiszámítá, hogy
ily irtóztató hadi gép ellen semmi oltalom, még a föld alatt sincs.

De megadni magát kétszázezer fenhéjázó magyarral, egy ágyúlövés nélkül,
az még az eltemettetésnél is rettentőbb gondolat.

Soha!

«Soha!» Ezt visszhangzá az összehivott hadi tanács, mely előtt Dárday
elmondta, a miket látott és hallott, s ezt visszhangozá kétszázezezer
férfiajk; és éjfélkor a Wawel-hegyen messze tündökölve gyuladt ki a
vörös fény; ez is azt mondá: «soha!»

«No hát legyen nektek: először!»

A négyszáz léggömböt, mint egy óriási felfelé álló nagy szőlőfürtöt
egymáshoz kötözve, nyolcz aczéllánczczal hozzáerősítették a felnyitott
sátorban nyugvó szörnyeteg vaskarikáihoz; a gyutacsokat a legalsó
léggömbökben a kiszámított másodperczre tempirozva elhelyezék; az orosz
táborban parancsszóra minden tüzet kioltottak, nehogy egy felszálló
szikra az ærostatok könenyét fellobbantsa; mindenki ébren volt, s a
szélesen elterülő táborhelyről mindenünnen várakozásteljes csendben
néztek az anastater kimagasló sátora felé.

Ez erőszakolt csendben, mint egy enyészetes síri dal hangzott át a
krakkói glaciskról a honvédek karéneke, az ősi hymnusz:

  «Isten áldd meg a magyart…»

… – Lachez les cordes! hangzott a nihilista mérnök parancsszava; a gépet
letartó köteleket egyszerre kettévágták s azzal a titáni romboló csoda
gyorsan fölemelkedett a légbe, s oly magasra felszállva, a hol semmi
gyujtó röppentyü utól nem érheti, elkezdett csendesen haladni a krakkói
erődítmények felé. A hogy meg volt mondva, egyenesen a Stradomnak
tartott.

  «Nyujts feléje védő kart,
  Ha küzd ellenséggel…»

A kisértetes zsolozsma végig rezgett a csöndes éjben.

Szép csillagos volt az ég; a sötétkék mennyboltozaton mint a
végitéletnap csodája úszott végig az óriási léggömb gúla, mintha egy
pyramid volna rakva halálfejekből, mely egy óriási fekete harangot visz
magával, hegyével lefelé fordítva. Félmillió férfi nézett fel e csodára
a két táborból.

És midőn a rettenetes felleg, melynek méhében a föld romlása rejlik, már
útjának egy harmadát megtette s kezdett a krakkói sánczok felé
közelíteni, akkor mind az ötszázezer férfi azt kiáltá: nézd! A láthatár
bérczei mögül egyszerre előröpül egy «fehér sas;» egy óriási szárnyas
alak, melynek egész teste, mint a csillag, úgy világít. Sebesebben
közelít minden viharnál. Száz másodpercz nem telik bele s már itt repül
az orosz tábor fölött, szárnyainak csengése hangzik.

«Huh-ha!» kiált, keresztet hányva magára a mohilewi harczos, és babonás
rémülettel mondja: nézd, az «Orol Polszke!» (a lengyel sas.)

A fehér sas két másodpercz mulva utóléri az anastatert, eléje kerül, a
legfelső léggömböt megragadja s annálfogva az ormótlan szörnyet hatalmas
szárnycsapásaival ellenkező irányba igyekszik téríteni.

Egy perczre sikerül neki azt megállítani. Nehány pillanatig csodaerővel
vontatja az egész tömeget visszafelé. Akkor egy erősebb szélroham
segélyére jön az anastaternek s a fehér sas által megragadott léggömb
leszakad az egész tömeg közül, s a romboló gép újra megindul Krakkó
felé.

Most a fehér sas lecsap a léggömbök közé és szárnyainak paskoló
csapásaival sorban kilyukgatja a legfelül levőket. Olyan ez a küzdelem,
mint az ezeregyéjszaka meséje, hol a galambbá változott tündér küzd
elefántalakú ellenfelével. Angyali és ördögi küzdelem. A fehér sas még
egyszer belekapaszkodik lomha ellenfelébe, s megfeszített rohammal
visszafelé czepeli azt magával. A szél csillapul.

A fehér sas szárnyainak suhogó zaja lehallik a földre, a tündérfényű
szárnyas a lengő pokolgépet lódítja visszafelé oda, a honnan küldték.

«Menekülj!» ordítja egyszerre százezer meg százezer ajk, s az orosz
tábor népe rémületes bomlásnak indul. Futó tömegek omolnak kétfelé a
visszatérő pokolgép útjából.

Most egyszerre elereszti a fehér sas a pokolgépet. Ott leng az, még
mindig háromszázötven léggömb által emelve az orosz tábor és a krakkói
sánczok között, egyenlő távolban mindkét hadseregtől.

A krakkói glaciskról hangzik a hymnus végsora:

  «Megbünhödte már e nép a
  Multat s jövendőt…»

Ebben a perczben a magasra felszállt fehér sas egy czikázó villámsugárt
sujtott le az anastaterra…

A villámsugár a léggömbcsoporthoz érve, annak tafota buborékai előtt két
ágra szakadt; de mind a két ág egyesült ismét az anastater vasfödelén.

És abban a perczben azt látta az égre bámuló két tábor népe, hogy a
fekete ércztömeg kétfelé válik; alsó része egy darabban zuhan alá; és
azután nem látott senki egyebet, mint egy tűzbe borult eget, mely egyik
láthatárától a másikig egy megnyilt lángtengernek látszik, a minek
örvénye felmegy a csillagokig. S mikor e perczekig tartó vakító
éggyuladás kialszik, akkor az utána maradt éjszakában egy csillag sem
áll az égen; ködfehér az égboltozat s szerteszélylyel miriádnyi futó
csillag rajzol tűzfényével veres vonalakat a szürke lapra, mintha
egyszerre le lett volna tépve az ég minden álló csillaga, s azok
sziporkáznának szét a világ minden sarka felé. A szétrobbant anastater
megolvadt darabjai azok; tízezer meg tízezer görré szakadva, röpíté
azokat az éktelen távolba a rettenetes robbanó elem, egyes darabjai
elrepültek a Kárpátokig: a négy mértföldnyi távolban fekvő Pilicza
házaira valóságos meteor-eső hullott alá, mely nyolcz helyen gyujtott.
Meglehet, hogy egyes ellökött nagy tömegek elszáguldtak a légtelen
világürbe, s azokkal mint meteorokkal fog a föld ismét összetalálkozni.

Hanem e csillagszórás látványát nem szemlélte sem az orosz táborban, sem
a krakkói redánokon senki. Az az eget és földet egymástól eltaszító
pukkanás, mely az anastater felrobbanását követte, a földre vágott
minden embert; a ki azt hallotta, az nem tudja megmondani, hogy mit
hallott, mert arra a süketség következett. Az orosz táborban, mely a
szabadban állt, tömérdeken maradtak örökre süketen, s a redánok
kaszamatáiban levők csak arra emlékeznek, hogy egyszerre összeszorította
koponyáikat valami s arra szédülten buktak le a földre. Csak a krakkói
observatorium mérnökei irták le e tüneményt, kikhez a hang csak hatvan
másodpercz mulva jutott, s kiket az egy hyalichor üvegboltozat alatt
ért. A csattanástól rengett a föld, mintha kitörni készülő vulkánok
dúlnák mélyeit, a tömör kőfalak végig hasadoztak, az ajtók felpattantak
záraikból, a tornyokról lehullottak a keresztek; hanem a hyalichor
kiállta a próbát, az nem törött össze, mint a hogy cseréppé zuzott négy
mértföldnyi kerületben minden ablak, mely közönséges üvegből készült.
Hanem háztető egy sem maradt épen, azokról a légnyomás lesöpört minden
cserepet, feltépte a zsindelyeket, s azután mint a forgószél indult meg
egyszerre két irányban, nagy messzeségben kitépve gyökereikből a
százados fenyőfákat, s összedöntögetve házakat, váracsokat; a
Vieliczkánál összesített vasuti szekereket tömegestül megragadta s
elvitte Bochniáig, s a Visztulát keresztülzudította védtöltésein; egész
Szandeczig megérezték ezt a vihart; ott pihent el az erdős Kárpátok
ormain.

Ha ezt a rettenetes pokolgépet az a «fehér sas» odaczepeli az orosz
tábor fölé s azalatt léggömbjeit annyira összetépi, hogy az a
maradványokkal csendesen szálljon a földre alá, mely esetben az a hegyén
levő gyutacsok hatásától épen a föld szinén robbant volna szélylyel,
akkor most, a hány ölet e csodarém lángszárnyai átölelnek, annyi öl
volna beterítve a földön halottakkal.

De a «fehér sasnak» öntudata van; az aërodromon azt mondta: «nem azért
születtem, hogy százezerével öljem az embereket, hanem, hogy meggátoljam
az emberölést» s ezért fenn a magasban, a két tábortól egyenlő távolban
robbantá fel a «pusztítót» villámkanóczával.

Így is irtóztató volt a hatás. Tömérdek katona gyógyíthatlanul
megsiketült, sok ezer veszedelmes szemgyuladást kapott, s a mi
sajátságos tünemény: valamennyi ló, a mi a cernirozó tábor nyugoti
részén volt, tökéletesen megvakult. Attól a lángoló égtől amaurosist
kaptak.

Hanem emberélet nem oltatott ki.

Az aërodromon pedig e magas emberszeretetével saját magát is veszélybe
döntheté.

Mikor Dárday a krakkói observatoriumból nézte az «égi harcz» meseszerű
jelenését, azt mondá: «nézzétek! én tudom mi ez. Az a szegény góbé, a ki
azt a törhetlen üveget csinálja, ajánlotta fel nekem honvédminiszter
koromban az ő találmányát, a szabadon repülő gépet: most itt van!»

És száz másodpercz mulva nem volt az égen sem az anastater, sem az
aërodromon.

Mikor aztán teljes sötétség lett, azt mondá a vezér:

«És én ennek a derék embernek ötvenezer forintot kináltam a
találmányáért; a helyett, hogy siettem volna neki odaadni az egész
világot és magamat is ráadásba. Most ez minket megszabadított, de magát
is feláldozta. E mélységes pokoltűzben meg kellett annak is olvadni,
mint a pokolgép vashengerei megolvadtak.»

Mindenki abban a hitben volt, hogy a fehér sas is odaveszett a
lángörvényben.

Pedig az nem veszett el.

Ennek a magyarázata az, hogy a villanygép röptének gyorsasága csaknem
egyenlő a kitörő gáz sebességével, mely azután perczről-perczre fogy,
úgy, hogy a robbanásnak sem a lángja, sem a taszitása nem érhette utól a
tovarepülő aërodromont. A robbanás hangját pedig épen nem hallották meg
az abban ülők, a hang minden perczben 400 lábnyival maradt mögöttük.

E rémjelenés után Schertsinszkoi azt táviratozta Sasza asszonynak Bécsbe
chiffreekben:

– Anastaternek vége. Levegőben elrobbant. Ellenségnek repülőgépe van.
Hadseregben sok ezer harczképtelen, süket, szemfájós; valamennyi ló vak.

Sasza asszony erre azt táviratozta vissza:

– Ha egy anastater nem sikerült, eressz rájuk egyszerre négyet, tizet,
százat.

Madamenak igaza volt.

Négyet, tizet, százat nem foghat el, le nem istennyilázhat az egy
aërodromon.

(Még akkor azt hitték, hogy csak «egy» van.)

Hanem a legközelebbi nap és éjszaka nem volt arra való, hogy ezt a jó
szándékot keresztülvihessék.

A mult éji vulkánszerű gázrobbanás úgy megterhelé gőzökkel a léget, s a
rázkódás által egyszerre úgy megváltoztatta az időjárást, hogy az addig
derült ég egyszerre beborult s reggelre elkezdett szakadni a zápor, és
dült pihenetlenül egész nap és egész éjjel s e záporban a hadmérnökök a
legjobb akarat mellett sem tehettek meg semmi előmunkálatot, a mi az
anastaterek felbocsátására szükséges. Az ember vak volt az esőben; sem
kémlő léggolyókkal nem észlelhette a felső légáramlatot, sem a távolt
nem mérhette ki, az arányokat nem vethette össze; ezek nélkül pedig az
anastater gyutacsait tempirozni nem lehet, ha csak az ember azt nem
akarja koczkáztatni, hogy a vaktában repülő pokolgép valahol magának a
cernirozó seregnek tegyen egy nem kivánt látogatást.

Harmadnapra virradóra pedig aztán volt más gondja Schertsinszkoinak,
mint hogy a krakkói honvédeket nyakgassa.

Lóhalálában menekülő futárok hozták hozzá a hirt, hogy a mult éjjel a
szakadozó záporban egy ellenséges hadtest elfoglalta Czenstochowát.
Hogyan jutottak be a sánczokon, a bástyákon, a bezárt kapukon? azt senki
sem tudja. Az egész helyőrséget, mielőtt védelemre gondolhatott volna,
lefegyverezték. A támadók üvegpánczélt és harangidomú átlátszó sisakot
viselnek, melyet nem jár át a golyó. Egyszerre minden oldalról támadtak
s mikor a helyőrség egy része a templomokba akart vonulni, hogy onnan
védje magát már, akkor az üvegpánczélos szörnyek a templomok tornyait
tartották elfoglalva.

Ez már aztán nagyobb baj volt, mint az anastater nem sikerülése.

Czenstochowa volt a nihilista seregek hadkészleteinek főraktára. Egy
egész hadjáratra összehordott élelmiszer benne. A rég titkolt
találmányai az orosz tudományos világnak: «a halkenyér,» mely kis helyen
elfér, igen izletes és tápláló eledel, tonnákban felhalmozva, a
Thiel-féle «hus kétszersült;» millió és millió adagokban; a hadjárathoz
nélkülözhetetlen pálinka, gabona, liszt, sózott hus, szalonna rengeteg
tömegekben, zab az egész lovasság számára, és a mi legfőbb: a
töltényraktárak. Ezek nélkül nem lehet folytatni a háborut; hiszen ha a
hadsereg a magával vitt töltényeket az első ütközetben kilövöldözi,
pedig a gyorspuskák mellett ez nagyon hamar megtörténik, s nincs honnan
új készletet kapnia, akkor szaladhat haza. De a mi még a töltényeknél is
nagyobb dolog: ott van a főhadi pénztár! És abban ötven millió rubel
papirosban és ötven millió rubel aranyban ezüstben!

Schertsinszkoi most ezt a táviratot küldé Sasza asszonynak:

– Valami ördög az éjjel egy camisadedal elfoglalta Czenstochowát.

Sasza asszony ezt válaszolta vissza:

– Légy kétszer ördög és foglald vissza egy másik camisadedal.

(Camisadenak híják az éjjel támadó harczokat, a milyennel győztek az
osztrákok Páviánál s a poroszok Gitsinnél.)

A nihilista fővezérnek első feladata volt azt kitalálni, hogy kik
lehetnek azok, a kik Czenstochowát az éjjeli támadással meglepték? A
menekülő futárok tudósításai ehhez nagyon kevés felvilágosító adatot
szolgáltattak. A hány, annyiféle leirását hozta az éjjeli harcznak s az
egészből csak azt lehetett megtanulni, hogy ott zürzavar volt, nagy. A
támadó ellenség öltönyét pánczél, fejét sisak borítja: nem tudhatni
miféle nemzet. Azonban az egész helyiséggel igen jó ismeretségben kell
lennie, mert egyszerre elfoglalt minden főpontot, a honnan a védelem
sikeresen folytatható lett volna.

Mindezekből Schertsinszkoi azt a következtetést származtatá le, hogy a
megrohanás lengyel összeesküvés műve. A czenstochowai helyőrség lengyel
katonái bocsáták be a támadókat a kapukon; s azok vezették őket az
erődítvény labyrinthjában.

Ezen okoskodásra alapította azután követendő rendszabályait.

Jó szerencse, hogy az orosz hadseregnél már eleve gond volt rá, hogy
soha egyetlenegy lengyel se alkalmaztassék a műszaki csapatoknál. Igy
azok, ha elfoglalták is Czenstochowa sánczait, a mostani bonyolult
szerkezetű hátultöltő ágyukat sikeresen kezelni nem tudják. Nem kell
nekik annyi időt engedni, hogy azt megtanulhassák. A mult században a
francziák azzal vesztették el az orleansi döntő ütközetet, hogy ujoncz
tüzéreik nem tudtak a tömérdek ágyuval lőni.

Ágyuostrommal foglalni vissza Czenstochowát különben sem volna tanácsos,
mert az ott felhalmozott lőszer és élelmezési készlet szét lenne
rombolva az átkozott győzelem esetén.

Az ellenfél, ki az erődített tábort hatalmába kerítette, nem lehet oly
számos, hogy minden előművet kellően megvédhessen, ha azok egyszerre
minden oldalról szuronynyal, lábtóval megtámadtatnak; még kevésbbé lehet
tudomása a «holt szegletekről» és a «néma sétányokról.» Az első alatt
értik a hadászok azokat a térségeket, miket az erődök ágyuinak
kereszttüze érintetlen hágy, az utóbbi alatt pedig azokat a
hozzájárulható utakat, a mik nincsenek aláaknázva. Ezek felől csak a
táborkar főnökének van tudomása s ezeknek felhasználása mellett, számba
véve az orosz harczi nép halálmegvető vitézségét, igen könnyen
visszafoglalható lesz a táborhely egy rögtöni kardcsapással.

Azonban az egész okoskodás halomra dült a hibás alapföltételen.

Nem lengyel összeesküvők voltak azok, kik Czenstochowát elfoglalták,
hanem Tatrangi Dávid «halhatatlan»-jai. Az egész táborhelyet még a
korábbi napokban, az aërodromonból lefényképezték s amaz éjszakán ötszáz
gép szállítá le egyszerre minden kijelölt pontra a tizezer sérthetetlen
harczost, a kik keresztül sétálnak a mitrailleusök golyózáporán. E
látványra azt mondá a várparancsnok: «én lelkek ellen nem harczolok.»

A zápor, mely egész nap tartott, kedvezni látszott a nihilista vezér
tervezetének; százhuszezer főnyi hadtestet indított ki Krakkó alul s
azoknak első dandárai erőltetett utazással vasutak és podgyászszekerek
segélyével, éjszakára megérkeztek a Czenstochowától két mértföldnyire
fekvő szélesen elterülő nyirfaerdőkhöz. Itt szándékoztak magukat az
éjjeli ostromhoz rendezni; összeválogatva a drusinákat, mik pánczélaik
oltalma alatt legelől induljanak.

De a mint a nyirfaerdők felé közeledtek, egyszerre valami sajátszerű
pattogás lepte meg őket, mely hasonlít a szüreti tréfák tűzbékájának
hangjához, s a hol ez a pattogás hangzik, egyszerre csak kidűl két-három
ember a csatárlánczból, mintha halálra volna sebesitve s végigvágja
magát a földön, a nélkül, hogy vérét látná valaki folyni.

E pukkanások eleintén a földről jönnek, mintha lehullott robbanó
mogyorók szórattak volna; később azonban a golyók sűrűen kezdenek
kopogni a pánczélokon, a sisakokon, s a hol egy megütődik, rögtön szét
is pattan s arra több ember, a kit nem is ért a golyó, elbukik,
összeroskad.

Az orosz hadseregben vannak régi, harczedzett katonák, kik a kapott
sebnek oda se néznek, kik kóstoltak már a vasból is, az ólomból is
eleget; a kiket, ha a golyó megsebesített, még dühösebbek lettek a
kapott seb után s annál veszettebbül rohantak előre. Hanem az a seb, a
mit itt osztogatnak, egészen más valami. Nem tép az hust és nem tör
csontot; vékony tűhegyekkel hatol keresztül a nemez-pánczélon, s ha csak
a födetlen kezet vagy arczot találja is, oly ijesztő fájdalmat okoz,
mely hasonló a tarantulacsipés, a viperaharapás rögtöni hatásához; s rá
ugyanaz az égető sajgás következik, mely az állati méreg következése
szokott lenni; a sebhedt tag megmered, feldagad s kínzó viszketeg támad
e daganatból.

A nihilista hadvezérek nem akartak hinni a rémmesének, a mit
harczképtelenül visszatérő katonáik beszéltek ez új lövegekről; tömeges
rohamra tüzelték vitézeiket; a hadsorok éleire állították a tiszteket, s
aztán «en avant les épaulettes!» de mindazzal nem mentek semmire. Az
éjszaka nem nekik volt jó barátjuk, hanem ellenfeleiknek. Azoknak a
fegyvere nem ad hangot a sötétben, csak golyóik pattannak el ott, a hol
leestek. Azok magukra sem hagynak találni; azok ravaszok, odaékelik
magukat két támadó csapat közé, aztán elvonulnak onnan, ki tudja, mi
módon? ki tudja, hová? S mikor aztán végre egy nihilista dandár nagy
veszteség árán, hősi vitézséggel elfoglalt egy kétségbeesésig védett
állást, akkor veszi észre, hogy saját hadfele ellen küzdött, a sötétben
az ellenség kicserélte magát a jó baráttal, s mire azok egymásra
ismertek, már ismét oldalukban van és onnan nyugtalanítja őket.

A sötétben, a záporban összezavarodik a nihilisták egész hadirendje;
reggel felé a hadvezérek kénytelenek minden ponton takarodót fuvatni.

Mikor másnap reggel Schertsinszkoi a tábori kórházakat végig látogatta,
ezt táviratozta Sasza asszonynak:

– Éjjeli támadásunk visszaveretett. Pánczél nem jó többé. Ellenség
mérgezett tűkkel lövöldöz. Halottunk kevés, sebesültünk sok. Hadseregünk
fele vakarózik.

(A hogy mr. Severus mondá egykor nevetve.)

A sikertelen éjjeli támadás után azonban megkisérlé a szabályszerű
ütközetet.

Egy kozák ezred, egy csapat kaukázusi lovasvadász és négy röppentyütelep
indult kémszemlészetre az ellenség hadállásának kitudása végett. Alig
közelíték meg a mult éjjeli harcz szinterét, midőn az ellenség robbanó
lövegei tudatták velük, hogy a nyirerdők egész hosszában meg vannak
szállva. Nehány lövést váltottak egymással udvariasságból s azzal
visszatért a lovas kémlő csapat az arczvonal mögé.

Ekkor aztán megszólaltak az ágyuk.

A nyirerdővel szemben volt egy domb, arra felvontatott a hadvezér
százhusz ágyut, miknek lövegei erdőgyujtó tűzokádók, gömbszóró
shrapnelek, assa fœtidával töltött chinai büzgolyók és petroleum-bombák
voltak.

Mikor a legelső amerikai Rodman-ágyu eldurrant a dombtetőről, bombáját
az erdő felé hajítva, abban a perczben felrepült a nyirerdőből az
ærodromon.

Még mindig csak az első, csak egyetlenegy.

– Ah itt jön a fehér sas! kiáltának az oroszok; de most már tudták, hogy
mi az? Egy gép. S el voltak készülve a fogadására.

Igaz, hogy annak a gépnek előnye van; hajigálhat le onnan a magasból
Orsini-bombákat; de már ezek be vannak véve a számításba. Ennyi és ennyi
embert fog megölni. Mondjuk, hogy ezeret, vagy kétezeret. No hát
kétezerrel több halott. Ez nem tesz különbséget. Ember van elég.

Hanem az ærodromon nem látszott semmi előkészületet tenni holmi
bombahajigálásra. A mint távcsöveken nézték, az egy síma, fényes
csucshenger volt, hasonló egy szivarhoz, mely terjedelmével nem árult el
romboló ballasztot.

Az orosz tüzérek elkezdtek e szép szárnyasra vadászni.

Feléjük közelített. A Rodman-mozsarak bombái elérhették. A süvöltő
gömbök ott jártak alatta, fölötte, a légjáró tudomást sem látszott róluk
venni, s mikor a dombhoz közel ért, melyen az ágyuk fel voltak vontatva,
egyszerre olyan közelre szállt alá, a hol a bombavetők «már» nem
találhatták el, s a vontcsövű ágyuk «még» nem érheték fel.

Hanem erről is volt gondoskodva.

Ott állt százhúsz röppentyütelep, mely egyszerre, egy jeladásra elkezdé
sistergő csillagait felszórni a közelítő aërodromon ellen.

Ez egy valóságos «girandol» volt a hadi tűzjátékban. Az ærodromon egy
tűzraj közé jutott, mely minden oldalról zúdult ellene, mintha egy
tűzhányó krátere fölött rohant volna el, midőn hirtelen kitör.

És annyi tűz között úgy járt, mint a Salamander.

A röppentyüket, a mik szárnyai közelébe értek, mintha lapták lettek
volna, úgy csapta félre szárnyainak ütése. A sima, ruganyos test, mely a
légben libeg és pánczélozva is van, sérthetetlen. Ezt sokszor
tapasztalják a vadászok, kik egy egész adag kilőtt göbecscsel nem birnak
egy kigyót megsérteni.

Az aërodromon a tüzértelep fölé érve ismétlé azt az «intést,» a mit már
az anastaterrel szemben adott a hadviselőknek; detonatorának egy
villanyszikráját aláküldé s az egyenesen beletalált a Rodman-ágyú
töltényszekerébe. Az felrobbant. Az aërodromon tovarepült, nehány percz
mulva, midőn újra meggyült condensatorában a villany, megint visszatért,
s ezt a műveletet folytatva, félóra alatt valamennyi töltényszekeret
mind felrobbantott. A villám jól czéloz; a töltény, szekér és a bomba
vasból vannak, odatalál bizonyosan. Hanem azt már tüzérek és hadvezérek
csak messziről nézték. Menekült és ott hagyta lőporos szekereit és
ágyuit mindenki.

Az orosz hadvezér e tény után azt táviratozta Sasza asszonynak: «nincs
többé ágyú!»

Ez egyenlőtlen harcznak, a mit egyetlen egy gép folytatott százhúsz ágyú
és tömérdek röppentyű ellen, szemtanuja volt a nihilisták táborában
időző képviselője a washingtoni kormánynak, mr. Perkins is. Minden
hadseregnél volt az akkori kormányoknak egy-egy képviselőjük.

Ez esemény után mr. Perkins rögtön sietett kormányának a párisi
congressusban üres szalmacséplő nagykövetét és teljhatalmazottját a
következő sürgönynyel felfrissíteni unatkoztából:

«Minden hadi készülődést abba kell hagyni. A villany, mint mozderő
problemája meg van oldva. Krakkónál, Czenstochowánál villanyos repülő
gép működött. A villany megsemmisítette a lőport. Vége az ágyúharcznak.
Várak, kikötők, erősségek nincsenek többé. Az egész
hadiléggömbstratagéma szappanbuborék ezentúl. Senki háborúhoz ne kezdjen
addig, a míg a villanyrepülőgép titkát meg nem szerezte. A nihilistáknak
még csak egyetlen eszközük van, mely részükre dönthet: a tömeg. Ha
összes lovasságukat egyesítik, s tömeges hadoszlopokban vetik magukat a
Czenstochowát elfoglalt ellenfélre, s lóháton ostromolják meg a
sánczokat, nem törődve az emberélet áldozatával. Egyéb nincs.»

Bármilyen lehetetlennek, bizarrnak lássék is ez az utóbbi eszme, hogy
erdőket elfoglaló gyalogság ellen, sőt sánczok ellen tömeges lovassági
rohamot vezényeljenek, mégis valóban ez volt Schertsinszkói terve is. A
mire leginkább az a körülmény vezette rá, hogy a mult napi
lovasszemlészet alkalmával a lovak maguk fel sem vették a hyalichor
golyók forgácsainak sebeit, a miktől lovagjaik leszédültek; – mint a
hogy nem fog a lovon a himlő, a hogy meg tudja enni a ló az arsenikumot;
a hogy nem árt meg a sertésnek a mérges kígyó marása. Ezek tehát a
legjobb eleven pánczélt képezik a kábító lövegek ellen, leszállítva
azoknak hatását a közönséges lőfegyverekére. Azt pedig a doni kozákok
már fényesen bebizonyították Lipcsénél, Samarkandnál s most legutóbb
Bochniánál, hogy lehet lovassággal ágyútelepes sánczokat és eltorlaszolt
erődőket is elfoglalni. Az orosz lovasok nem közönséges emberek: azok
centaurok.

Hanem a terv kivitelének egy nagy akadálya volt. A krakkói tábor lovai a
nagy anastater szétrobbanása óta tökéletesen «demoralizálva» voltak. Nem
lehet azt más szóval kifejezni. Ismerik ezt az állapotot, a kik hosszas
hadjáratokat végigfáradtak. Az 1849-iki magyarországi hadjáratban is
történt hasonló eset a fényszarui nagy lovassági ütközet után, hogy a
rákövetkező éjszakán a paripák nem voltak fékezhetők, az egész tábor
minden lova futni készült, letépte magát kötőfékéről, s a melyik
elszabadulhatott, elfutott világgá. Talán járul ehhez valami a nemes
állatok, a ló, a kutya előérzetes ösztönéből is, mely nagy veszedelmeket
előre láttat velük, mikről az emberek nem is álmodtak: az állatok már
érzik. A Krakkó alatti lovak közül sok megvakult a nagy felrobbanástól.
Ez még nem lett volna nagy hiba: a vak ló annál könnyebben nekivezethető
a tűznek. De ezek a lovak attól a naptól fogva oly ijedősek, oly
neszrehallgatók lettek, hogy minden ismeretlen zajra futni készültek,
nem engedték magukat tisztogattatni, felnyergeltetni; ha a lovas felült
rájuk, ágaskodtak, hátráltak, a fejeiket kapkodták s a zablát harapták,
mintha egyszerre valamennyien mind remonda-csikókká lettek volna
visszavadítva. A lovassági tisztek egyenesen kimondták
Schertsinszkoinak, hogy ha őket mind főbe löveti is, nem képesek
négyezer lónál többet csatarendbe állítani; a többit vissza lehet
hajtani a ménesre, hadd nyargalja ki az ijedtségét; a vakját pedig
mindjárt szaláminak és csizmának lehet feldolgozni.

Nem maradt hátra egyéb, mint Sasza asszonyt tudósítani a veszélyes
helyzet egész valóságáról, és hogy most már szükséges, hogy magát a
repülő lovasságot küldje fel rögtön Czenstochowa ellen.

Sasza asszonyt igen kellemetlenül érinté ez a tudósítás. Neki épen egy
merész terv forrt az agyában: lovasságát a léggömbökkel végig bocsátani
Stirián; onnan Horvátországba becsapni, a magyar alvidéken a szlávokat
felkelésre bírni, s ez által az osztrák-magyar hadseregeket köröskörül,
mint egy ostromlott várba bezárni. E czélból lovasságának előhada,
mintegy nyolczezer lovas, már Gráczig nyomult, roppant zavart idézve elő
a dunántúli táborban, mely, ha a nihilisták a trieszt-fiumei vonalat is
kezükbe keríthetik, s ha a szerb és román oldalon a távirdákat
elronthatják, teljesen meg lesz fosztva a többi Európával lehető minden
közlekedésétől, a hogy jó részt már eddig is meg van fosztva; mert az
senkinek sem jut eszébe, hogy Berlinben egy táviratot via Livorno,
Konstantinápoly, Galacz, Brassó, Temesvár küldjön le Pestre, pedig ezen
a csigavonalon kivül már semmi más úton tudósítás Magyarországra nem
jöhet; úgy hogy a Dunántúl, a Krakkó és Czenstochowa alatt történtekről
még akkor sem tudnak semmit, a mikor már azokkal Európa minden hirlapja
tele van. Ők be vannak zárva.

Ezt a tervét Sasza asszonynak egészen megzavarta a czenstochowai epizód.

A kárpáti hadsereg lovasságával nem hajthatta végre ugyanazon
megkerülési tervet a Duna és Tisza között, mert az ki lett volna téve
annak az esélynek, hogy az osztrák-magyar lovasság oldalba fogja. Most
már az ellenfélnek is voltak repülő lovasai. A magyarok is találtak egy
fajt, mely kiállja a versenyt odafenn az égben a samojédokkal. A czigány
volt az. Héj, nagy becsülete lett egyszerre a szegény czigánynak. Minden
vályogvetőt bundába öltöztettek s úgy küldték fel a mennyországba. – Az
is figyelembe veendő volt, hogy egy hét óta nyugati szél uralkodik.
Tehát a nihilisták a Duna-Tisza között az osztrák-magyar sereg
léggömbjei alatt állanak, oda nem szabad előnyomulniok.

Sasza asszony azonban nem hagyott fel a tervével. Azt belátta, hogy
repülő lovas seregének nagy részét fel kell bocsátania Czenstochowa alá,
mert hadikészleteit nem hagyhatja ellenséges kézben, azokat vissza kell
venni, ha minden sánczárkot saját halottaival tölt is meg. Azonban a
horvát, dalmát expeditióra használható volt a gyalogság is; az előre
tolt lovas dandár folytatta küldetését, hanem a nyomában haladó lovas
hadsereg kicseréltetett a gyaloggal, úgy hogy a nyolczvanezer főnyi
lovasságból hatvannégyezer visszaküldhető volt északra. A roppant
hadsereget Czernoff tábornagy vezette, kinek hirét megalapította az a
lovas hadjárat, melyet tíz év előtt az Amurtól a Yancse-Kiangig merészen
és vitézül hajtott végre, China veszedelmével.

Czernoff erőltetett napi járatokban haladt végig Ausztrián,
Csehországon, oldalt hagyva az ostromolt Olmüczöt; Teschennél,
Bialicznál portyázó szárnycsapatai találkoztak a német határon
felállított előőrseivel a németországi figyelő hadtestnek, melynek zöme
Kosel vára körül táborozott. Mikor azután Krakkó közelébe értek, az a
meglepetés várt reájuk, hogy Krakkó déli részét a Visztula-oldalon
egészen megszállatlan találták: közeledtükre a honvédhuszárok előörsi
csapatai vonultak vissza, a nihilista hadsereg táborhelye ez oldalon
üres volt. Azoknak védcsapatait csak Bendzinnél találták. Itt
találkozott Czernoff Schertsinszkoi szárnysegédével, ki őt az eddig
történtekkel megismerteté. A megszálló sereg, hogy Czenstochowát
sikerrel ostromolhassa, kénytelen volt Krakkó körülzárolásával
felhagyni, s egy erős figyelő hadsereget az északi oldalon felállítani,
miután a krakkói sereg a czenstochowaival repülőgépe segélyével
értekezhetik s annálfogva a várból folytonos tömeges kitöréseket rendez.

Czernoff, mint minden olyan hadvezér, kit a győzelmek elkényeztettek,
túlszigorú volt azok iránt, a kiknek a szerencse nem kedvezett, s
mindent tudott rosszalni, a mihez szerencsétlen vezértársa kezdett.

Mikor összejött Schertsinszkoival, első dolga volt azt táborkara előtt
válogatatlan szavakkal lehordani eddigi rosz intézkedéseiért; azután
tudatta vele, hogy a főparancsnoksággal ő van megbízva, Schertsinszkoi
pedig hátra fog menni a figyelő hadsereghez s ott várja el az ő további
intézkedéseit.

Schertsinszkoi igazi orosz volt. Megnyugodott a parancsszóban, s ha a
felhatalmazott Czernoff azt mondta volna neki, hogy üljön fel egy
léghajóba samojednek s ott működjék, abba is belenyugodott volna.

Czernoff erélyes katona volt, kiméletlen az ellenség iránt úgy, mint
saját emberei iránt. Az igaz, hogy a roham élén szokott lenni maga is.
Ménest tenne a lovak száma, miket kilövöldöztek alula, s a teste egy élő
albuma a minden csatákból elhozott sebhelyeknek. Ő nem is szokott
tanácsot tartani, mikor haditervet készít; kigondolja egyedül és aztán
parancsol és előlmegy.

Az ő terve volt a bochniai támadás is, mely az osztrák-magyar
tartaléksereget a földre gázolta. Akkor is megmutatta, hogyan kell egy
ellenséges csillagsáncz cavalierejének a tetejére lóháton felnyargalni.

Most ugyanazon győzelemittas «molodczi»-k tábora jő utána.

Ily vezér és ily sereg mellett a csataterv természetesen csak ez
lehetett:

A nyugati szél az orosz ærostatokat csak Czenstochowa nyugati oldaláról
teszi hasznavehetőkké. Ez pedig olyan közel esik a német határszélhez,
hogy a Jaszna Gora halmairól, melyekről a rohamnak indulni kell, a német
előörsök szuronyainak villogását lehet látni Lublinicz körül.

Közönséges talentumu hadvezér nem merné azt megkisérteni, hogy ily szűk
helyen befúrja magát, a hol ha meg találják futamítani, egyszerre a
semleges ország területére fogják visszavetni, a hol azután le kell
raknia a fegyvert. De erre Czernoffnak nem lehetett gondolni. Ki
futamítaná meg az ő legyőzhetlenjeit? Hatvannégyezer lovas egy tömegben,
mely a dombokról alárohan. Előttük repül, kedvező széltől ragadva ötezer
ærostat, mely bombákat ont.

Hogy az ellenfélnek repülő gépe van, talán több is egynél, Czernoff azt
is számításba vette. Az pusztítani fog az ærostatok közt. Nem tesz
semmit. A léghajósok közt van még csak fegyelem; azok nem futhatnak el a
csatatérről, nincs a ballonjaikon szellentyű. Ha százat, ha ezeret
összetépnek is közülök a repülőgépek, de az egész tömeget föl nem
tartóztathatják, villámaik azokon nem fognak, a selyem és gyantaburok
miatt, s elvégre a repülőgépek is úgy fognak járni, mint az alligatorok,
hogy a nagy tömeg közt belekeverednek szárnyaikkal a ballonok köteleibe,
s megfogják magukat.

Czernoff, hogy még biztosabb legyen a döntő csapás eredménye, azt a
parancsot adta ki, hogy a megszálló sereg összes lovassága csatlakozzék
a repülő lovas sereghez.

Az alvezérek szerényen figyelmeztették a bajra, mely ebből támadhat:
azoknak a lovai «félnek!»

«Félnek!» Ezt a szót nem akarta hallani Czernoff. Félni még a lovasnak
sem szabad, nem hogy a lovának. Mire való a sarkantyú? mire való a
kancsuka? Nehány erélyes tiltakozót főbe lövetett a hadsor előtt, s
aztán nem beszélt senki arról, hogy a lovak félnek.

Augusztus tizenharmadikán reggel zendült meg az orosz nihilisták
marseillaisének népszerű kardala a Jaszna Gora fenyőerdőiben:

  «Megyünk, hogy megigyuk borod;
  Megyünk elvenni aranyod;
  Megyünk ölelni asszonyod;
                  Hurráh!»[3]

És azzal elkezdtek alászállani a kibontakozó csapatok, s ott, csaknem a
czenstochowai sánczok lőtávolában rendezkedtek támadó hadoszlopokba.

A léggömböket csak ekkor töltötték meg a helyszinén, magukkal hozott
gázfőző gépekkel. Ez a készület eltartott délután négy óráig. Elég
hosszú a kutyacsillag napja.

A czenstochowai sánczokról egy ágyúlövés sem háborította
készülődéseiket.

Czernoff terve igen világos volt.

Egy hadoszlopot állított össze, melyben keverve voltak az általa
vesztésre itélt Krakkót megszállott lovasezredek. Azokat tolta maga
előtt a bochniai győztesek pánczélos hadserege. Tizezer ember és ló
talán elég lesz a polygonum caponiérejeinek árkait betemetni, azoknak a
hulláin aztán átzudulhat a feltarthatatlan ár, elgázolva maga előtt az
ellenséget, ha mind vasból van is.

A szerencsétlen, kipéczézett ezredek sorsa meg volt pecsételve. Őket
elől a lovaikhoz kötött léggömbök vonják, hátul a rohanó ezredek
taszítják, meg kell tölteniök azokat a hosszú sírokat ott maguk előtt.
Hanem aztán a várt elfoglaló ellenség itélete is alá volt írva. A
molodczik nem hagynak maguk után sem foglyokat, sem sebesülteket. A mai
napon a Varta folyamnak meg kell áradni a párolgó meleg vértől.

Négy órakor délután hangzott a jeladó három ágyúlövés, mire minden
ponton megszólaltak a trombiták s az egész rettentő lovas tábor
megindult várat ostromolni.

A czenstochowai ágyúk mégis hallgattak.

Mikor aztán a trombita újra hangzott, gyorsabb ügetésre adva jelt, akkor
a sánczok mögül egyszerre fölrepült ötszáz olyan fehér sas, a milyen
eddig csak egy mutogatta magát.

A stymphalidák elfogadták a centaurokkal az ütközetet.

A sedáni ütközetet (a franczia irók szerint) nem az emberek nyerték meg,
hanem a gépek, – a czenstochowai ütközetet nem az emberek vesztették el,
hanem a lovak.

A mint az első hadoszlopban ügető paripák megpillanták a szemközt repülő
szörnyetegeket, egyszerre visszatorpantak és az egész arczvonal
elkezdett «flottirozni».

Legbomlottabbak voltak a vak lovak, a kik nem látták azt a rémet, csak
közeledtének hangját hallották és arra egyszerre megbokrosodtak.

A végitéletnapi hangok voltak e soha nem hallott suhogó mély zúgásban,
melyben egyesülve van a sebzett viziló bőgése, a gőzmozdony puhogása és
a vihar üvöltése; a mint az egyre közeledett s keresztül hangzott az
ezernyi ezer paripa földrengető robogásán.

Az aërodromonok félhold alakú sorban közeledtek a lovas tábor felé,
annak északi szárnyát megkerülve.

A mint ezer ölnyire értek a lovas arczvonalhoz, egyszerre leszálltak
csaknem a földszinig, s akkor aztán vizirányos vonalban rohantak ismét
előre.

Ezt a támadást nem várta be semmi négylábú állat.

A jelenés, mely e rohamot követte, csak Farao hadseregének bomlásában
leli párját, mikor azt a Vörös tenger hullámai megrohanták.

Minden ló megvadult, nyerítve, hánykódva fordult oldalt s tört az utána
jövők soraiba vissza. S a lovak rémülete ragályos. Egy megijedt paripa
agyonijeszt százat; és mind a száznak, mind a tizezernek ott jön a réme,
huhogva, fütyülve, szárnyaival csapkodva.

Pillanatok alatt összebomlik az egész hadirend. A felzavart tömegek az
utánuk jövők közé rohannak s azokat is összebomlasztják.

Az aërodromonok terv és vezényszó szerint látszanak működni. Minden tíz
között van egy hosszabb hajójú, mely a többinek parancsol. Jelkiáltásaik
hangzanak odafenn a légben. Négyen-négyen összefognak egy-egy tömeg
lovast s azt egymásra terelik. A megriadt mének, mint a birkanyáj,
tódulnak egymásra, egyik ló a másik hátára ágaskodik patáival. Nyerít,
harap; embert nem ismer többé. A megszorult méntömeg vadállati
ordítással tölti meg a léget, mely az emberi káromkodás hangját is
elnyomja. És a lovasság még nagyobb veszedelmére hozzá van kötözve a
légben uszó ærostatokhoz, minden tizenkét lovast egy közös ballon tart
fogva. Az ádáz zürzavarban most a ballonok kötelei összekeverednek; a
zilált csoportok ballonjai egymáshoz ütődnek, köteleikkel
összetekergőznek; odafenn idomtalan gomoly támad belőlük; egy-egy ballon
a szorítástól elpukkan, akkor annak a hajója leesik; a lehulló
Orsini-bombák a tömegek között pattognak szét, mire az összetódult raj
ismét szétriadva töri magát a tömkeleg minden része felé.

Vezényszó nem hangzik többé.

A felkavart porfellegben nem láthatja senki, mi történik fenn és alant.
A legszélről eső tömegek látják a feléjük rohanó légi gépeket, a mik ott
zúgnak el fejeik fölött. A távolabb álló ezredek csak olyankor
pillantják meg azokat, mikor hirtelen fölemelkednek, hogy egyet
fordulva, ismét lecsapjanak.

Czernoff látta, hogy az aërodromonok az egész első arczvonalát zavarba
hozták, visszafordították. Nem akarta elhinni, hogy meg van verve. Nem
akarta elhinni, hogy a mai naptól fogva vége van a lovassági harcznak.
Nem akarta elhinni, hogy annyi sok szép huszárnak, dzsidásnak, kozáknak,
cserkesznek mától fogva le kell szállnia a lováról, s a dicső mén nem
fog többé soha a csatatéren nyeríteni, hogy ezentúl csak ekét és boronát
húzni van hivatva. Hogy vége a háboruk költészetének! a kivont karddal
harczoló hősöknek, az ellenség vérében fürdő daliáknak! Hogy mindez
olyan mese lesz mától fogva, minők a mythosz centaurusai.

Czernoff egyik válogatott ezredét a másik után küldé azon porfellegek
feltartóztatására, melyek minden oldalról közeledtek feléje. Azt
parancsolta, hogy a futókat, ha másként meg nem állnak, aprítsák le.
Azok alászegzett dárdákkal rohantak előre, mint érczfal; és azután még
nagyobb lett a porfelleg, azokat is magával ragadta az, mint a
forgószél.

Czernoff napbarnította arczán csorgott a köny, szürke szakállát áztatva.

«Előre! Előre! Kutyák!» hörgé. (Nem «molodczi» többé, hanem «kutyák!»)
Mire való a sarkantyú? mire való a kancsuka? Ágyukat hozzatok!
Söpörjétek el a futókat!

De nem volt ideje azokat az ágyukat előhozatni.

Száz aërodromon emelkedett ki egyszerre a többi közül minden oldalról s
azok találkozót látszottak egymásnak adni azon halom felett, melyről
Czernoff nézte a csodaromlást.

«Átkozott gépek!» kiáltá öklével fenyegetve az ég felé. Hát mégis van
valami az égben, a mitől félni kell? Mit hányjátok magatokra a
keresztet? barmok! Nem istenek azok ott, hanem égi kutyák! Halljátok,
hogy ugatnak!

Valóban az aërodromonok csunyául tudtak ugatni.

És egyre szükebb kört vontak Czernoff és válogatott lovascsapatai körül.
Ah! ezek voltak azon hősök (ember és ló), a kik megszokták az ágyúdörej
közepette moczczanatlanul megállni, kik közül ha az ágyúteke egész
utczát vágott, nyugodtan zárták össze a támadt rést dönthetlen
tömegükkel. A győzhetlen, a félelmetlen sotniák voltak azok.

Most a földi rémrobajon, mely a porfellegek között egyre közelebb vonul,
egy égi dördület hangzik keresztül. Pedig hiszen derült az ég.

Két szemközt jövő aërodromon villámlott össze. A villanyterhelt
detonatorok egymásnak küldözék üdvözleteiket. Következik a többi; majd
mind a száz összevissza czikázik villámsugaraival a légben; a
mennydörgés szakadatlan.

E rémtünemény megtört minden emberi és állati bátorságot.

Még Czernoff kedvencz ménje is horkolva ágaskodott fel e
rémhangversenyre s nyakán egyik oldaláról a másikra vetette sörényét.

«Hát te is?» ordítá rá Czernoff, lovas korbácsával végigvágva a nemes
mén fején. De az nem volt többé az ő alázatos szolgája. Megfordult két
hátulsó lábán, megrázkódott s azzal szügyébe vágva fejét, elkezdett
vágtatni az erdő felé; nem érzett sem sarkantyút, sem korbácsot, sem
dicsvágyat többé.

Erre általános lett a jelszó.

«Az erdőkbe!»

Az egész összezavart lovasseregnek egyedüli menedéke volt a háta mögött
levő fenyőerdő.

S az jó menedék is lett volna, ha egy végzetes körülmény e
legtermészetesebb oltalmat meg nem rontja.

A repülő lovasságnál a fegyelem legelső parancsa az volt, hogy a
terhelőikhez kötött zsinegeket, mik az aërostatok kötelét tartják, soha
semmi esetben el ne vágják, akármi történjék is. E parancs ellen véteni
halál! És e kemény parancsnak alapos indoka volt. Hogy e sok veszélylyel
járó stratagemára bizton számítani lehessen, a léghajóban ülő samojédra
nézve lehetetlenné kelle tenni az önkénytes leszállást. Az először is
lábánál fogva oda volt békózva a hajókosár fenekéhez; azután a
léggömbjének a szellentyűjéhez nem volt zsinór kötve. Ilyenformán az sem
a hajó köteléhez nem érhetett, hogy azt elvágja, sem a ballonra fel nem
mászhatott, hogy azon rést repeszszen. Kénytelen volt menni a hová
viszik. Ha tehát a lovasok eltépték volna maguktól a visszatartó
zsinegeket, az az aërostat a benne ülő samojéddel együtt elment volna a
világtalan világig, s egy olyan léggömb hétezer rubelbe kerül.

A lovasság tehát a léggömböket is magával vontatva rohant az erdők felé.
Ebből támadt azután a legnagyobb veszedelem. A mint egy csoport lovas
benyargalt a magas fenyőszálak közé, az egész magával czepelt
léggömb-gomolyt is vontatta, s akkor annak a kötelei a fák ágaiba
akadva, alárántották a léggömböket; azoknak a ladikjai tele voltak
robbanó lövegekkel, a mik a fákhoz ütődve könnyen elpukkantak, s arra a
gázzal töltött léggömb is meggyuladt, s attól meg tűzbe borult az erdő.

Egymásra tíz, húsz, százhelyen gyuladt ki a rengeteg.

Most azután a természetadta menedék maga lett a legnagyobb veszedelemmé.
A fenyőerdő gyantás lombozata végtől végig lángba borult, kiűzve maga
alul a menekülőket; a meggyuladt gázfőzők robbanása nyomta el néha a
rémzajt.

Ekkor győzött az emberi természetes ösztön a fegyelmen. A még kinn levő
lovasság hirtelen elvagdalta a léggömbök zsinegeit s arra a sok ezernyi
léggömb, mint egy kisértetes felhőtábor kezdett el szabadon repülni
kelet felé, egyre magasabbra emekedve a légben, tehetetlen hajósaival.
Azok tán fennakadnak majd az Ural hegyein, vagy ha megkapja őket a
Monsun, leviszi valamennyit Chinába és Thübetbe.

Az elszabadult lovasságnak most azután csak egy jelszava volt:

«Futni!»

Rettenetes egy szó! Futni nyolczvanezer derék vitéznek! Futni a világ
legbátrabb lovas katonájának! Futni a nélkül, hogy egy ellenséges arczot
látott volna! És futni oly szilaj rohammal, a hogy ló és lovas kibirja.

Egyedüli szabad tér volt, merre nyitva a menekülés, Bendzin felé.

Mindenki arra tartott.

Az egymásba omló, az egymáson keresztül-kasul gázoló tömegek előtt nem
volt akadály, mely rohanásukat feltartóztassa. Fejük fölött huhogtak
egyre szárnyas üldözőik – a gépek.

Nem hadsereg volt az már, hanem egy vízözöni állattömeg, melyet a
tengerár tol maga előtt; a hol megtorlott, ott egymásba keveredve, mint
egy rémjelenet a cæsarok czirkuszaiból; a hol utat törhetett, omolva,
mint a prairie-égés elől futó bölényhorda. Az ár ragadta magával
Czernoffot is.

A Jasna Gorán alól volt egy nagy terjedelmű bozót, gondosan bekerítve
rókák számára, azt a rajta átrohanó had pozdorjává taposta.

A bozóton túl következett egy pocsolyás lapály, mikor azon keresztül
omolt a vad futam, a süppedék szárazzá volt gázolva.

Útba eső kertek palánkjai, sövényei ledöntettek; a rónán egy birkanyáj
legelészett, azt eltiporták, a juhász a csordakútba ugorva menekült meg.
Egy felriasztott gulya ridegmarha bömbölve nyargalt a lovasok előtt,
ijesztő előhirnökül.

Azután következett egy nagy futóhomokos fenyér, a mi tele volt törpe
nyirfás buczkákkal, nyaktörő «angyalhullásokkal», rosz talaj a
futtatásra.

Az üldöző rémek közül száz folyvást ott suhogott fölöttük, összeterelve
a kitörni akarókat, mintha kényszeríteni akarná őket, hogy az átkozott
versenytéren maradjanak, a mire még egy körülmény is szorítá őket: a
czenstochowa-bendzini vasút. Ennek mértföldekig tartó magas töltése és
mély vízzel telt árkai egy folytonos bástyát képeztek, mely a rohanó árt
mintegy szűk mederben tartá össze.

Az eszeveszett riadalban egyedül Czernoffnak volt feje, rágondolni, hogy
mi lesz ennek a vége? Ez az állati lávatömeg egyenesen ráomlik a Bendzin
és a Pilicza közt álló gyalog hadseregre s azt is magával sodorja.

– Fel a vasútra! kiálta a hozzá legközelebb állóknak.

Erre az a tömeg, mely őt körülvette, neki vágtatott a vasúti töltésnek.

Annak volt először is egy tíz öl széles árka, tele iszappal, azután egy
három öl magas töltése, alant fenyősövénynyel eltorlaszolva, felül
keresztbe rótt czölöp mellvéddel ellátva.

Az orosz lovasság a gondolat sebességével vágtatott fel e töltésre. A ki
beledűlt a mocsárba, az jó volt hidnak az utána jövők számára s a ki
hanyatt bukott a meredélyről, az lesodorta az utána jövőket, de azért a
sáncztető el lett foglalva. – Így rohantak volna fel bizonynyal
Czenstochowa földsánczaira is.

Czernoffnak az volt a szándéka, hogy az egyenes, akadálytalan vasúti
töltésen telivér paripájával megelőzi a rohanó lovas tábort s elébb
odaérve a gyalogsági táborhoz, Schertsinszkoit értesítheti a helyzetről
s parancsot adhat ki, rettenetes parancsot, mely égő agyában fő.

Hanem azután, hogy megmutatta, miként lehet a vasúti töltésre felkapni,
ezzel példát adott másoknak is, kik a töltés mentében előtte futtattak,
úgy hogy nemsokára el volt lepve a töltés lovasokkal s ő ismét nem
tudott sebesebben előre haladni; hasztalan vágta az előtte futók fejeit
kardjával s mikor kardja összetört, egy elkapott dárda nyelével; a
gátoló tömeg egyre nőtt előtte, teletömve az egész vasúti töltést.

Mikor aztán a Zorki melletti állomáshoz jutottak, ott állt egy befűtött
mozdony. Czernoff leugrott lováról, fel a mozdonyra.

– Ereszd meg a zsilipet! kiálta a mozdonyvezetőre. Teljes gőzerővel!

A gőzmozdony aztán fütyölve robogott a vágányon előre.

A lovasság, mely ellepte a töltést, egymás hegyén-hátán omlott le
kétfelől az árkokba; a ki nem menekült, azt legázolta a gép s átrobogott
rajta, perczenként egy angol mértföldnyi sebességgel, míg a myskowi mély
útnál sikerült elhagynia a menekülő tábort.

Mikor a két oldalt felmeredő palarétegek közül kijutott a mozdony,
Czernoff maga előtt látta, a mit gyakorlott hallása a mély útban a
mozdony robogásán keresztül is tudatott már vele: – az ütközetet.

Reggel óta foly az a krakkói honvédsereg és Schertsinszkoi tábora
között. A fehér füsttől követett villanások, a lemenő nap fényében
csillámló szuronysorok azt jelzék, hogy Schertsinszkoi hadserege a
Bendzin, Sambkovicze, Laszi, Pilicza vonalban képez csatarendet: szemben
a Chrzanow, Olkusz, Paremba vonalt elfoglalt honvédsereggel. A két
csatavonalt egy hosszan elnyuló erdőség választja el, melyet az
ágyutüzelésből itélve, a honvédség tart megszállva. S annak a megtartása
és elfoglalása az ütközet kölcsönös czélja.

A mozdony Laszinál találkozott Schertsinszkoi tartalékával.

– Adjatok egy lovat! kiálta Czernoff, a mozdonyról leszökve.

Hoztak neki egy szekerész-lovat. Más nem volt. De azt is két embernek
kellett fogni, míg lovagja a nyeregbe vethette magát, mintha már ennek a
lónak is sugtak volna valamit a fülébe.

Czernoff nem kérdezett semmit; éles szemével messziről kivette már a
dombot, a hol a vezénylőnek kellett állni táborkarával együtt s
egyenesen oda vágtatott.

Schertsinszkoi nagyot bámult, mikor a fővezért meglátta és így látta,
sárosan, füstösen, tépetten, kard nélkül.

– Mit csináltok? e kérdéssel előzé meg őt Czernoff.

– Látod: verekedünk. A magyarok kijöttek Krakkóból; reggel óta ágyúzunk
egymásra; ők az erdőben vannak, de mi előrenyomultunk Modrzejowig s ha
most lovasságunk volna, elvágnók az útjokat a Krakkóba visszatéréshez.

– Majd lesz lovasságod mindjárt elég! Minket tönkretettek. Az ördög van
ellenünk; – pedig nincs is. Egy legió repülőgép szállt fel fejünk fölé
Czenstochowából, minden ló megvadult, a mint azokat a repülő kutyákat
ugatni hallotta. Most fut minden barom és egyenesen te reád fut.

– Parancsolj hát mit tegyek? mondá keserű gúnynyal Schertsinszkoi.

– Legelőször is – lövess engem főbe. Aztán vedd át a fővezérséget.
Összpontosíts négyszáz ágyut a lapályon uralgó dombok fölött s akkor azt
a rád rohanó lovas tömeget, mely félóra mulva itt lesz, söpörd el magad
elől; különben az gázol el téged.

Schertsinszkoi hidegvérrel felelt:

– A magad ügyét végezd el majd a hadi törvényszék előtt. Addig pedig,
míg itt vagy, főparancsnok vagy; intézkedjél, a hogy tetszik.

– Tehát intézkedni fogok! szólt Czernoff, dühtől támadt
hagymáz-deliriumában s azonnal elkezdett parancsokat osztogatni az
alvezéreknek, rettenetes szándéka kivitelére. A tartalékágyúkat azokra a
halmokra kell felállíttatni, a honnan a futó lovassereg közelít s
learatni az egész tömeget.

Hanem ez az intézkedés nem volt kivihető.

Azok a lovasok, kik a vasuti töltésen menekültek, elkezdtek már mint egy
szakadatlan sötét zuhatag omlani elő a myskowi mély útból. Azt már semmi
kartács vissza nem tartóztatta többé. És a mint ezek megérkeztek, a
táborban levő ágyús és szekerész lovak egyszerre megvadultak, nem
akartak indítani.

Schertsinszkoi arra a végzetes gondolatra jött, hogy ő elfogja puszta
kézzel ezt a veszedelmet; eddig még nem volt az nagy; a százanként
érkező lovakat meg lehetett ragadni és zablán tartani.

– Mit csináltok? kiálta dühösen Czernoff. Kést az oldalába minden lónak,
soha sem szelidül az meg többé! Elfogtok százat, ezeret; de ott jön
egyszerre ötvenezer-hatvanezer egy gomolyban. Hogy állsz az elé? Az egy
lavina!

És már lehetett látni a távol síkon azt a felmagasló porfelleget, mely
úgy közeledett, mint a Samum! És lehetett hallani azt a rémséges
ordítást, a mit e vihar maga előtt küld. A halálrémülettől kínzott lónak
vadállati vészkiáltása ez, mely úgy hasonlít az emberi jajszóhoz.

Mikor aztán ezt az ordítást meghallották, egy szekerészló sem akart a
hámjában maradni többé.

Schertsinszkoi még mindig nem veszíté el nyugodt hidegvérét.

– Látom a helyzetet, az elég gonosz. De hirtelen fordítunk rajta! szólt
Czernoffhoz, ki nem volt már ura lelkének. Gyalogcsapatainknak Lasziból
Piliczára, Sambkeviczéből Bendzinre kell visszavonulniok, a lovas tömeg
azután hadd hömpölyögjön neki az erdőt elfoglaló ellenségnek s temesse
el azt, vagy keveredjék vele össze.

Nekünk a Varsó felé vezető visszavonulási utat meg kell tartanunk.

– Visszavonulás! hörgé Czernoff, öklével verve koponyáját.

– A míg e mozdulatot végrehajtjuk, addig fentartja a rohanó lovas
tömeget az oknai mély hegyfolyam szakadéka.

Erre roszul számított a vezér.

Az oknai hegyfolyam szakadéka mély és széles, de a vágtató lovas had
egész csordáit az elszabadult ökröknek s a gazdáiktól megvált lovaknak
tolja maga előtt, az oknai mély hegyszakadék megtelik eleven töltéssel s
ez élő, vonagló, ordító hús és csonttömeg felett tovább hömpölyög a
feltarthatatlan ár.

E közben sötét lesz. A láthatáron keletről, nyugotról gomolygó felhők
emelkednek s a sötét háttérben a fellegek között látszanak hosszú
vonalban az előretörő aërodromonok kék, zöld fényben világító alakjai.

A mint azok a láthatáron leszállnak, nehány percz mulva tudatja a tábori
távirda főnöke Schertsinszkoival, hogy Piliczáról sürgöny érkezett.

A sürgönyt a Piliczát elfoglalva tartó dandár parancsnoka küldé, tudatva
a vezérrel, hogy most szállt le az aërodromonokkal Pilicza alatt
nyolczezer pánczélos, a kiken nem fog semmi puskagolyó.

– Akkor veszve vagyunk! sugá Schertsinszkoi a fővezérnek. El van állva
az útunk Varsó felé s minket bekergetnek Németországba.

– Még oda nem! kiálta Czernoff. Még van egy kijárás.

– Merre?

– A fegyveres ellenség szivén keresztül! Mielőtt e romlás érne
bennünket, mielőtt e szégyen sárba tiporna, még van időnk puskát ragadni
s szuronyszegezve megrohanni rohanni az erdőt, melyet a honvédsereg tart
elfoglalva s vagy agyonverni azt, vagy meggebbedni, de becsülettel.

– Jól van. Monda Schertsinszkoi.

– Add ki a parancsot a távirda által a dandárnokoknak, hogy minden
vonalon rohamra vezényeljenek. Mi is szálljunk le lovainkról; kapjunk
fel egy puskát, álljunk egy csapat élére, aztán hajrá! Gazember, a ki
fél a pokoltól! Úgy sincs másvilág!

Schertsinszkoi is leszállt lováról. A két bajnok kezet szorított,
megcsókolták egymás ajkát, azzal kezébe vett mindenik egy fegyvert s
sietett a közkatonák közé hősi elszántsággal.

Késő volt már.

Az ilyen hősi áldozat sikerülhet egy csapatnál, talán egy dandárnál is:
de egy százezrekre menő messze elrakott hadsereget nehány percz alatt
rögtöni mozdulatra birni lehetetlen; – a föld reng már a közeledő
lovassereg patkóinak robajától, a fehér rémek ott süvöltenek már
köröskörül: Pilicza felől futó gyalogság bontja meg a hadi rendet. A két
vezér odajut, hogy a leszállt sötétségben magával ragadja őket a tömeg s
mikor az utolsó csillag is eltünik a felhők között, összekeveredve fut
minden, merre ösztöne viszi.

Egy kis hasadék maradt a láthatár és a felhők között, mely halvány
fényben világít. Arra van nyugot: arra a német határ. Mindenki arra felé
tart már: semleges földön menedéket keres.

S a futó tömegek egymásba omlanak, lovasság, gyalogság összekeveredik,
ketten is ülnek egy lovon, egy kozák háta mögé felkapott pattantyus,
aztán gazdátlan futó paripák, mik nem engednek embert hátukra ülni;
feldült szekerektől, árokba fordult ágyúktól járhatlanná lesz minden út;
fegyvert, nehéz pánczélt elhajigál magától a menekvő s az útban elszórt
robbanó golyók pattognak a káromkodva utóljövők lábai alatt. S a
rémfutás egész éjen át tart szakadatlanul. Reggelre az egész roppant
nihilista tábor odaát van Németországban, a ki még idáig hozta, lerakja
a német seregek előtt a fegyvert; s a gazdátlanul szétiramodó lovakkal
megtelik Szilézia: – miket soha semmi szolgálatra nem lehet használni
többé.


BIBERUNT MAGNUM ÁLDOMÁS…

Az aërodromon-raj bevégzett munkája után a pánczélos lövészsereggel
együtt a német határ hosszában letelepült, figyelemmel kisérve az
áthömpölygetett hadsereg mozdulatait. Az pedig nem mozdult, feküdt a
földön.

Krakkóban nagy volt a diadalzaj. Az ostromló sereg minden ágyuja,
lőszere, podgyásza ott maradt; az ostromlottak feladata volt mindezt
összeszedni, a sebesülteket elhordani a mezőről. És e közben még egy
sajátságos mulatságra voltak hivatalosak. Egy új neme az a sportnak.
Lovakra kellett vadászniok. Az erdők, mezők tele voltak kóbor
paripákkal, mik szilajan nyerítve száguldoztak össze-vissza s a krakkói
jámbor szekerészlovak és huszármének, a mint egy ilyen őrült rokont
megpillantottak, a mint annak a nyerítését meghallották, mintha rájuk
nézve érthető, titokrejtő szó volna abban, maguk is elkezdtek ágaskodni,
ficzánkolni s összetépték a hámot; ezért aztán, a mint egy gazdátlan ló
kibukkant valahonnan, azt legjobb volt egyszerre czélbavenni és lelőni,
mint egy ártó fenevadat.

Tatrangi Dávid nem is jött be Krakkóba repülőgépével, nehogy az atyafiak
lovait is mind elvadítsa, hanem fölkereste a mezőn a maga embereit. A
magasból kitanulhatá távcsövével, hol jár az a csoport, mely a
többieknek parancsokat oszt; oda leszállt. Ott csakugyan Dárday volt
kiséretével. Gyalog volt valamennyi tiszt; értesülve voltak már
mindenről: a tegnapi rémnap sebesültei, foglyai, elbeszélték a
történteket s a hallottak után nem kivánkozott senki a nyeregbe.

Az aërodromon szabályos libbenéssel szállt meg a síkon; az átlátszó
üveghajóban öt alak ült, abból három kiszállt, két férfi és egy nő;
kettő bennmaradt. Az aërodromonhoz egyszerre futott minden oldalról a
kiváncsiak tömege, hanem a gép nem barátkozik senkivel, a mint
közelítettek felé, megint fellibbent s azután a magasban elkezdett
körben repülni, mint a vadászó sas.

A földre szállt két férfi és nő sajátszerű idegen öltözetet viselt. Az
egyik férfin térdig érő selyem felöltöny volt, derekán üveg övvel és
csuklóin üveg kösöntyükkel átszorítva, fejét sima üvegsisak födé,
tetején gyémántragyogású octaeder-jegeczczel, mely messziről kitünteté
viselőjét. Vállán bozontos, fénylő szőrméjü palást, hyalichorgyapjúból.

A nő nehéz selyem kaftánt viselt és hozzá bokában összeszorított selyem
salavárit; öve tarka szövésű székely kendő volt, gazdag szőke hajfürteit
átlátszó szőtt üvegfőkötő szorítá össze, melynek homloka fölött át ívlő
csipkéi úgy ragyogtak, mint egy gyémánt diadém.

A harmadik alak nyakától sarkáig pikkely-pánczélba volt öltözve, melynek
átlátszó lemezei fekete selyem gunyát takartak. Fekete volt az arcza is,
melyet csak elfedett, de nem rejtett az átlátszó hyalichor cerveliere.

Amaz a repülő gépek kormányosainak, ez a lövészeknek a viselete; mind a
kettő nem divatból, de czélszerűségből alakítva így.

A honvédtisztek egyszerre körülfogták a közéjük érkezett három alakot.
Ismerte őket már mindenki. A hirnökök, kik az utóbbi napokban az
aërodromon segélyével Czenstochowából Krakkóba hordták az üzeneteket, ki
lettek vallatva a honvédek által, beszéltek is örömest, gépeik
csodaszerkezetéről, Dávidról, ki azokat feltalálta, Rozáliról, ki a
legelső kisérletnél felszállt vele és a szerecsenről, ki a tömérdek
pénzt mindehhez pazarul ontotta. Elmondták a hirnökök azt is, hogy az
anastatert szétromboló fehér sas épen a vezér léghajója volt s a ki azt
a boszuló villámsugárt lesujtá a pokolgépre, az Rozáli volt; hogy
Czenstochowát a szerecsen vezénylete mellett foglalták el éjszaka,
léghajóikon alászállva; a mult napi ütközetről pedig eleget beszéltek
nekik a sebesültek, kiket minden oldalról hordtak a kórházakba.

Az tehát a legőszintébb örömriadal volt, a melylyel a honvédek a három,
égből szállt vendéget fogadták. Dárday, a fővezér maga legelső sietett
üdvözletükre s míg az éljen kiáltás átterjedt Krakkó minden utczáiba,
visszhangozva kétszázezer ajkról: a derék fővezér egy szót nem volt
képes mondani azoknak, kiknek kezeit szorongatá, csak neveit tudta
rebegni: «Dávid, Rozáli, Severus» s mikor Rózáli kezét megszorítá, azt
meg is csókolta és ekkor aztán elragadtatással tört ki: «ez a kéz volt
az, mely a villámot leküldé». És aztán zokogását elfojtva fordult
Dávidhoz, nevetésre fordítva a hangját.

– Bizony Isten, olyan szép dictióra készültem, majd ha megérkeztek, hogy
azzal fogadlak; de hát nem tudom no! Az Isten áldjon meg, bajtársaim!

Azzal nyakába borult és ismét kaczagott és sírt.

– Pedig szép dictió volt. Benne volt, hogy diadalszekéren viszünk
városunkba, meg hogy vállainkon emelünk benneteket, aztán meg diadalívek
és koszorúkat hányó lengyel honleányok, ünnepélyes harangszó s a többi:
de hát ez itt mind nem lehet – «a gyepen».

– Felebarátom, szólt Dávid komolyan (ez volt nála minden ember számára a
közös titulatura.) Arczod elmondja, a mit szived érez. S mi is azt
érezzük. Örülni közös okunk van. A szó olcsó, az idő drága; azért
egyiket se pazaroljuk. A tegnapról ne beszéljünk többé, hanem a
holnapról.

– De úgy segéljen, közbe esik a «ma» s azt mi megünnepeljük.
Diadalszekeret nem hozhatunk értetek, mert lovaink nem biztosak többé,
de vállainkon viszünk be Krakkóba titeket; s aztán olyan lakomát csapunk
e nap örömére, hogy Bonczidáig folyik a bor.

– Az nem lesz úgy! szólt Dávid ridegen. A «mai nap» is nagy dologra vár.
Ünnepélyre ma nincs idő. Az ellenséges táborhelyről el kell takarítani
mindent, sebesülteket, podgyászt, ostromszert és egyebet. Ez elég munka
lesz honvédeidnek; a lengyel asszonyok is üdvösebb foglalkozást
végeznek, ha a sebesültek számára készítenek tépést, mintha nekünk
kötöznek koszorúkat; vállra sem vesztek bennünket, mert egy asszony van
közöttünk, a ki ahoz nem szokott; bort pedig annak, a ki az aërodromont
kormányozza, nem szabad inni. Beszéljünk komoly ügyekről.

– Barátom! szólt Dárday tábornagy; neked még beszéded is egész
strategiai tervezet, körülfogsz, mind a két szárnyamat megkerülöd,
visszavonulásomat elvágod. Diktáld hát a capitulátió föltételeit.

– Látni fogod, hogy igazságos leszek. Beleegyezem, hogy itt a szabadban
vendégelj meg bennünket azzal, a mi hirtelen kapható, mert tegnap óta
egyikünk sem ért rá enni. Severus felebarátunk bort is iszik. (Pedig
sokat! szólt közbe a néger), mert ő nem kormányos, csak utazó; a lakoma
alatt azután majd elmondjuk, hogy mit kell tennünk ma és holnap? azért
is kérlek, hogy toasztokat ne eregessetek.

Ezek a feltételek változatlanul elfogadtattak, egy hosszú sor fenyőfa
tövében egy percz alatt asztalcsoportok lettek rögtönözve s abrosz
helyett felterítve fehér huszárköpönyegekkel; a tábor leghíresebb
szakácsai álltak neki a bográcsnak valami ízletes paprikást létrehozni,
nehány jó futó legény lódult korsókkal a távol forrásból friss vizet
hozni a bornemissza vendégek számára, s egy dandárparancsnoknak volt
gondja rá, hogy Rozáli számára a majdan feladandó velős konczhoz finoman
szelt kenyér legyen pirítva.

A tisztikar legelőbbkelői azalatt körülülték a fenyőfa árnyában
rögtönzött asztalt, melynél a vendégek letelepedtek. Mr. Severus
szívesen iszogatott velük barátságot az erős lengyel pálinkából (a
cerveliéret persze ezalatt letette), míg Rozáli s Dávid csak a
domitoriumhoz feladott süteményekhez nyultak.

– Hadi zsákmány ez is, szólt Dárday, úgy egyétek, mint a magatokét.
Sasza asszony sütötte. Raktárszámra leltük ezt tonnákban.

– Hasznát vehetitek, mondá Dávid. Hanem a sok hadi zsákmány között
kaptatok valami olyast is, a mivel nem tudtok majd hová lenni. Mit
csináltok azzal az itt maradt öt anastaterrel?

– Az a legutolsó gondunk!

– Pedig az legyen a legelső. Ezek a veszedelmes pokolgépek itt nem
maradhatnak. A legelső villanyos zivatar akkora tömeg vasba okvetlen
bele fog a villámaival csapkodni. Kiüríteni őket nagy koczkáztatással
jár. Könnyű volt őket darabokban idehozni, de szétszedni nem lehet,
mikor már meg vannak töltve. Ezeknek tehát egy darabban kell innen
elmenni.

– Se baj. Itt maradnak az ellenség üres léggömbjei, itt maradtak a
gázfőzői, amazokat megtölthetjük, az anastatereket fölemelhetjük velük s
aztán repüljenek, a merre akarnak. Ezt véleményezé egy öreg tábornok.

– De baj lesz azután azoknak, a hová a kimerült léggömbök majd a
pokolgépeket leejtik. Hátha épen Pestre visz egyet a szél.

– Az úgy segéljen, igaz; kiálta fel egy félkezü tüzérezredes, kinek
levágott félkarjának csonkja még mindig arról a pisztolylövésről
álmodik, melylyel az ellenség lőporos váracsát légbe vetteté, még most
is képzelik érzeni elszakadt idegei az ujjak görcsös szorítását. – Igaz
az! Nem szabad ez átkozott stratagémának másutt kárt csinálni, mint ott
a hol kigondolták. A légbe fogjuk őket emelni, s akkor a repülő
aërodromonok megragadják őket s elviszik Varsóig, s ledobják ott az
oroszok, a nihilisták fejére: az ő szülöttük ez!

– Ne felejtsd el, szól Dávid, hogy Varsó a lengyelek fővárosa.

– Igazad van, helyeslé az öreg hadastyán. Nem Varsóra kell ezeket
küldeni, hanem Bécsre. Azt most az oroszok tartják elfoglalva. Egy
csapással két legyet. Eltemetjük vele az oroszt, s eltemetjük Bécs
romjai alá. Egyik sem volt jó barátunk soha.

Dávid szomoruan mosolygott.

A hadastyán szava pedig tetszett nagyon a környezetnek, többen
kiáltottak helyeslést: «Méltó jutalom lesz a bécsieknek, a mért minden
ellenséget örömmel fogadnak, akár franczia, akár burkus, akár muszka!» –
«Legalább leszámolunk egyszerre négyszáz esztendei rovásunkkal!» «Akkor
tessék azután a dölyfös Bécsnek a nagy Németországhoz átkérezkedni!»
Dávid fejét ingatta komolyan.

– Nem, urak, a romboló gépeket «én» nem viszem sem Varsóba, sem Bécsbe,
s egy kunyhót sem fogok azokkal ledönteni. Hanem el fogom őket
szállítani innen a Kárpátok legelhagyottabb szakadékai közé. A hegyláncz
hosszában lebocsátom mindegyiket egy-egy tengerszem fenekére. Ott nem
bántanak senkit. És majd azután, mikor jönnek ismét olyan gonosz
esztendők a ti hazátokra, a minők gyakran meg szokták azt látogatni; egy
rendkívüli időjárás, tízhetes aszály, mely porrá égeti a vetést, midőn
semmi ima és harangszó egy csepp esőt nem képes lekönyörögni az
aczélkemény égből, vagy ha jön egy fenyegető tavaszi fagy, mely a tejben
levő kalász magvát egy éjszaka megölni készül: akkor ezek a pokolgépek
meg fogják tenni azt a szolgálatot, a miért a térden álló nyomorultak
milliói hasztalan énekelnek fel az égre. A Kárpátokban felrobbantott
anastaterek egyszerre megfordítják az időjárást, a hogy tapasztaltátok
azt a mult napokban. A légrázó robbanás, a gázok, mik rögtön
kifejlődnek, a légrétegek egymásba keverése aszály idején országos esőt,
fagy idején borult eget ajándékozand egész országoknak. Erre lesznek
eltéve az anastaterek.

Mindenki elhallgatott és néma áhitattal tekinte a komoly, szelidséggel
teljes arczra és mindenkinek önkénytelen futott végig lelkén amaz
emlékezetes ige: «az én országom nem e világból való…»

A honvéd-fővezér letette sipkáját s megszorítá Dávid kezét.

– Igazad van. Ellenfeleink hadd harczoljanak úgy, mint ördögök; ti
harczoljatok úgy, mint angyalok; mi közbül itt úgy fogunk harczolni,
mint emberek!

Ez a körmönfont phrasis általános tetszéssel találkozott. Dárday erős
volt az ilyen emlékezetes nagy mondásokban.

«Igen, úgy fogunk harczolni, mint igazi emberek!»

Ez lett az általános jelszó a bajtársak között.

Még azt is mondák Tatranginak:

«Ha ti velünk, ki ellenünk?»

És aztán mikor a lakoma megkezdődött mikor a párolgó bográcsokat
feltették a hosszú asztalokra s a hordókat csapra ütötték, akkor
megeredtek a túlfűtött kedélyek szellentyüi, s bár az áldomás köszöntés
szerződésileg elmaradt is, de a tekintélyek szava mégis tört magának
annyira utat az általános pohárcsengés és szeretetreméltó zűrzavar
között, hogy Dávidnak elég alkalma lehetett az «emberül harczolás»
értelmének minden lehető változataival megismerkedni, a hogy azok a
felhevült phantasiák mintáiból előkerültek.

Egyik bajtárs elmondá a kebellázító hírt, miszerint a nihilisták által
fellázított szerbek betörtek a temesi Bánságba s testvéreink vérében
gázolnak. Azok ellen kell vinni rögtön a boszú fáklyáját; Szerbiát most
van alkalom visszafoglalni a magyar koronához, büntetésül a
megtámadásért.

A másik hadfi még nagyobb gerjedelmet támasztott annak az előadásával,
hogy a románok, egyetértve az orosz nihilistákkal, azoknak az odessai
táborát Erdélyre vezetik s Zarándban, Hunyadban, Fehérben már kigyujták
a lázadás vésztüzeit, ki akarják irtani a magyart; oda kell rögtön
rohannunk s elgázolnunk őket és aztán elfoglalni a hajdani Etelközt és
Lebediást, egész a fekete tengerig: miénk volt az egykor úgy is.

A harmadik alig várta, hogy kivehesse az előtte beszélők szájából a szót
s összekösse mind a két indítványt; legyen úgy, mint nagy Lajos korában
volt: három tenger uralja a magyart.

A negyedik még egy lépéssel odább ment: ha már felhúztuk a hét mérföld
hágó csizmát, menjünk odáig, a hol Botond vezér bevágta bárdjával az
érczkaput; Európa el van most foglalva Amerikával, oldjuk mi meg a
keleti kérdést s foglaljuk el magunknak Konstantinápolyt. S ha beleszól
Európa, megverjük Európát!

(Dávid csak szeliden mosolygott s hagyott mindenkit buzogni a jó
zsákmánypezsgő mellett, mit a nihilista urak hagytak itten.)

Végül aztán Dárday szólalt meg, kezével intve, hogy csendet kér. El is
hallgatott mindenki; mert tudták, hogy ő okos, meggondolt beszédet
szokott mindig közrebocsátani.

– A legelső feladatunk most az, hogy értesítsük a magyarországi közös
hadsereget az itt történtekről, a mit azok a rendes úton egyhamar nem
fognak megtudni, mert minden az országba vezető távirdahuzal el van
tépve az ellenség és szövetségesei által. A legutolsó hírt akkor küldém
a királynak, midőn Schertsinszkoi feladásra szólított s megmutatta a
pokolgépet. Én hírnököm által azt üzeném ő felségének, hogy hű
honvédserege kész az utolsó emberig életét elveszteni, de becsületét
soha, s meg nem adja magát, míg el nem lesz temetve! A király most
többet nem tud felőlünk, csak ez elhatározásunkat. Ha most Tatrangi
barátunk csodagépei segélyével tudomására juttatjuk, hogy nem csak
élünk, de az egész megszálló sereget, sőt még a repülő lovas tábort is
leráztuk a nyakunkról, akkor világos a feladatunk. Nekünk seregünk
zömével fel kell keresnünk az ellenség főhaderejét, hogy a dunántúli
hadsereggel egyetértve, a Nihilt közreszorítsuk és megsemmisítsük. A
főerő letörtével aztán lehullanak maguktól az apró ellenségek. Az, hogy
nekünk lovasságunk nincsen, nem hátrányunk, mert Tatrangi repülő gépei
az ellenfél lovasságának kifejlését mindig lehetetlenné teszik; ellenben
az ellenség által hátrahagyott pánczélok most már jók lesznek nekünk s
egyenlő fegyverrel harczolunk.

Általános volt a helyeslés minden oldalról. Ez a legjobb hadjárati terv.

Csak Dávid hallgatott. Severus sem szólt semmit, csak evett.

Dárday pedig egyenesen felhivta Dávidot, hogy mit szól e tervhez?

Akkor aztán Dávid kivont az oldaltáskájából egy jegyzéket s azt
széttárva, az asztalra tette.

– Legelőször is átadom neked az áttekintését a jelenlegi csatatérnek.
Itt megtalálod egész a legapróbb részletekig, hol, mennyi és miféle
serege áll az ellenfélnek? merre irányul az útja, hol erődíti az
állását? hol a zöme? hol a vezénylete? mely helyeket tart erősen
megszállva? s viszont hol tüntet álczázott mozdulatokkal? hol vannak
hidai, élelmezési központjai, tüzérparkja, tartalék lovassága? Mindezek
a leghitelesebb adatok, mert magam jegyeztem fel azokat. Repülő gépemmel
összejártam az egész országot, s távcsövem mindenről értesített. Mikor
gépemmel kémczirkálásra megyek, alatta egy széles ponyvát feszítek ki,
mely két szárnyát a földről láthatatlanná teszi. Ha azután észreveszi is
valaki azt a szürke foltot az égen, azt mondja rá: «Ott is egy
elszabadult léggömb úszik!» s nem törődik tovább vele: mindennapi
látvány az most. Ezekből az adatokból már most, a ki katonai szaktudós,
kiszámíthatja, hogy az egész bánáti lázadás csak vak lárma; orosz
portyázó csapatok vannak ott csupán, s hiba volna a hadsereg zömét azzal
gyöngíteni, hogy egy képzelt szerb invasiót egész hadtömegekkel fogadjon
valaki. Épen ilyen a Románia felöli zaj is: ott sincs semmi baj; csak
szándékosan terjesztett rémhírek és kóbor kalandorok sikertelen
kudarczai, a mik a mult századok rémjeleneteit sírjaikból előidézik. Az
odessai orosz sereg nem Erdély, hanem Galiczia felé siet, hogy a
Kárpátok átjáratait biztosítsa, mert az orosz fősereg mozdulatai azt
tanusítják, hogy az vissza akar vonulni. Az okát is tudom, hogy miért
akar visszavonulni? Nem a tegnapi veszteség miatt. Más indoka van rá; de
arról most nem beszélhetek. A Magyarországon levő gyalog hadtestek mind
sietnek az Ausztriát megszállottakkal egyesülni. S hogy e tervüket
eltakarják, a legremekebb sakkjátékkal vezetik félre a Dunántúl
összpontosított seregünk vezéreit lovas hadtesteik merész mozdulatai
által. A generalissimus minden haderejét Budapest és Komárom között
összpontosítja, s a steyer határt őrzi. Nem lát az ellenfél
lovasságától. A legrövidebb idő alatt tehát a nihilistáknak mind a
nyugati, mind az északi hadserege egyesülten fog reátok szemközt jönni.
Már most tanácsos lesz-e tinektek elhagyni a krakkói biztos védműveket s
a síkra menni egy még mindig háromszorta nagyobb számú ellenségre? (mert
hiszen Krakkóban és Czenstochowában erős helyőrséget kell
hátrahagynotok) azt itélje meg, a ki katonai szaktudós. De azt én is
előre láthatom, hogy ha lovasság nélkül indultok meg, az ellenfél
benneteket legázol, ha pedig az én repülő gépeim is veletek mennek, hogy
az ellen lovasságát szétriasszák, akkor a ti saját lovaitok is szét
lesznek riasztva, s a mint ezek a gépek megjelennek a csatatéren, oda
ágyut nem lehet többé vinni, mert a ló nem marad a hámban. Tehát lesz
egy harcz, melynek kimenetelét ágyu és lovasság el nem dönti, hol a kézi
fegyver tüzét a pánczél felfogja, s elvégre szuronynyal és puskaagygyal
fognak az ellenfelek egymás ellen küzdeni. S ez nem lesz többé ütközet,
hanem mészárlás, melynek csak a kimerülés vet véget, eredménytelen,
győzelemtelen vérontás, minő a catalauni ütközet volt, hol mind a két
fél vertnek érzé magát.

Dávid szavai fagyasztó hatással voltak a feltüzelt hadfiakra. Nem
lehetett azokat megczáfolni.

– Bajtárs, szólt hirtelen egy nagy dologra határozva el magát Dárday, te
nagy ember vagy. Mindent jobban tudsz, mint más. Én téged kinevezlek
tábornokká és táborkarom vezetőjévé, s aztán ird elénk te a hadi tervet.

Erre ismét összecsendült minden pohár; az asztal lelkesült népe harsogó
éljenkiáltással üdvözlé a fővezér ötletét.

Csak Dávid arcza maradt nyugodt. Várt, míg szóhoz juthatott.

– Azt te nem teheted! szólt azután halkan, de szilárdul. Először azért
nem, mert tábornokot kinevezni a király joga; másodszor, mert nekem
semmi hadvezéri tehetségem nincs, és harmadszor, mert velem már más
parancsol.

– Kicsoda? kérdé elbámulva a vezér.

– Ez az úr.

Dávid Mr. Severusra mutatott.

A néger aztán felkelt és szólt.

Ez a fekete arcz és alak, abban a fénylő pikkelhüvelyben olyan nagyon
emlékeztetett a rémmesék Salamandereire.

– Az érdemes gentleman helyesen szólt. Ő az én üzlettársam. Igenis
uraim. Önöknek a háboru mesterség; nekem üzlet. Önök harczolnak
dicsvágyból, nemzetiségi gyűlöletből, király iránti hűségből,
hazaszeretetből s ezért készek a más vérét is, a magukét is kiontani. Mi
nem ebből a szempontból fogjuk fel a háborut. Mi nem szomjazzuk az
ellenség vérét. Ez nem jó üzlet. Az agyonvert ellenség miasmával fizet;
dögvészt hágy maga után. Mi azt akarjuk, hogy éljen jó egészségben.
Hanem először elvesszük a lőszereit, hogy ne lövöldözhessen, másodszor
az élelmi szereit, hogy kénytelen legyen hazamenni, és harmadszor a hadi
pénztárát, hogy térítse meg a hadi költségeinket. Mi erre vállalkoztunk.
A hol megkaphatjuk e hármat, ott aztán lövöldözünk is, s hogy mivel
lövöldözünk? azt megkérdhetik önök az orosz lazaretumokban. A mi
csatatérünk megtelik elesettekkel, de azok mind feltámadnak s
egészségesebben mennek haza, mint idejöttek; de nem is kivánnak
másodszor találkozni velünk. Mihelyt azonban a «jó csipet»-et (gute
Prise) biztos helyre szállítottuk, odábbmegyünk s keresünk más érdemes
telepet, hol iparüzletünket sikerrel gyakorolhassuk. Czenstochowából már
elemeltünk ötven millió rubelt aranyban és ezüstben (nem számítván ötven
millió papiros rubelt semmibe): ez, a munkásaink tantiémejeit levonva,
befektetett tőkénket visszapótolja! most még megyünk a kamatok után, s
ha adataink nem csalnak, az üzletévet száz perczent osztalékkal fogjuk
bezárhatni.

Az előadás humora épen abban a hidegvérben volt, a mivel Severus ezt
mind kitálalta. Igyekezett cynicus lenni. Kapzsinak, üzérkedőnek mutatta
be magát és Tatrangit; tán még a szép Rozálit is. És azok is ráhagyták,
hogy úgy van.

S Dárday és az egész tisztikar elhitte neki, hogy nem is lehet máskép.
Ez az amerikai bizony semmit sem tesz ingyen. És hát igaza van. Tatrangi
pedig az ő üzlettársa. Most emlékezett már vissza Dárday, hogy hiszen ő
egyszer ötvenezer forintot ajánlott ennek a Tatranginak a találmányaért.
Azért beszél ez most olyan fanyaron. No de hát ezt a hibát helyre lehet
hozni. Dárday meg akarta mutatni, hogy a magyar jellemvonása még mindig
a nagylelküség, s ha valaki iránt pénzzel le lehet róni egy nagy
lekötelezettséget, az a legjobb vásár. Egy kicsit felfujta magát, s
aztán zsebébe dugva kezét, így szólt Dávidhoz:

– No, hát hogy még több legyen a «jó csipet», mely üzletetek hasznára
válik: én is adok hozzá. – Mink itt a hátrahagyott hadipénztárban, a mit
a nihilisták a nagy veszedelemben nem szállíthattak el, tizenöt millió
rubelt találtunk aranyban, ezüstben: ezt megosztom veletek; fele tietek
legyen, hiszen «egyrészt» a ti gépeitek szerezték a diadalt. Csupa ujdon
veretü ezüst és arany.

Azzal nagy kegyességgel odavetett Dávid elé egy ezüst rubelt, meg egy
tíz rubeles aranyt mutatóban.

Dávid mosolyogva vette két ujja közé először az ezüstöt, azután az
aranyat, s akkor azt mondta Severusnak:

«Kipper és Wipper!»

– Mi az? kérdé a magyarázatot Dárday hegyes hangon.

– A tallér Haggemakers-féle alfenideból van; az arany aluminium
aranyból; az ezüst rubel megér hat kopeket, az arany ötöt.

– Igen biz az! erősíté Severus. A zsiros tapintatáról megérzeni. Nihil
pénzek, külföldi háboruviselésre verettek. Ilyen az egész hadi
zsákmányotok, azt mi előre tudtuk; a tizenöt millió rubel megér talán
felet. A mit mi foglaltunk el Czenstochowában, az mind igazi régi
«imperiale,» a hogy a pétervári bank pinczéjéből kikerült. Még van több
is, de az Sasza asszonynyal jár, a többi vezérek kincse mind «Kipper és
Wipper». Arra mi nem vadászunk.

Dárday e fölfedezésre minden tiszteletről megfeledkezve, melylyel a
jelenlevő asszonyságnak tartozott, egyikét a legtőrülmetszettebb
lefordíthatatlan magyar erőmondatoknak szalasztá ki ajkán.

Az bizony világos volt. Az aluminiumarany csak a szinére meg a rezgő
hangjára nézve hasonlít az igazi aranyhoz, de már a fogása elárulja, a
könnyüsége még inkább, hogy hamis pénz.

A felsült nagylelküségen aztán kénytelen volt mindenki nevetni.

E derült hangulatot sietett Dávid felhasználni a látogatás
berekesztésére, visszatérve Dárday megnyitó mondatára.

– Így van biz az, felebarátom: már most láthatod, hogy az ellenség nem
harczol ördögmódra, mi nem harczolunk angyalmódra s aztán ti is, ha az
öt érzéketek tanácsát beveszitek, megültök Krakkó sánczai közt –
embermódra, s várjátok, hogy ki jön benneteket megtámadni. Én most
elvitetem innen a veszélyes pokolgépeket; e czélra töltessétek meg estig
gázzal a léggömböket; naponkint értesíteni foglak benneteket az
ellenfélnek és az osztrák-magyar seregnek minden mozdulatáról. Most
pedig szálljátok meg Czenstochowát is, mert én csapatommal és gépeimmel
az éjjel odább megyek s nem mondom meg, hová?

– Sok szerencsét a vállalathoz, mondá röviden Dárday. Dávid sípszóval
adott jelt a légben czirkáló gépnek, mire az alászállt s a három
jövevény ismét felült bele, ezuttal sokkal kevesebb «éljen»-ben
részesülve, mint megérkezésükkor.

Elvette fejük körül a dicsfényt az a fölfedezés, hogy ők nem a hazáért,
az igaz ügyért fáradnak, hanem üzleti nyeremény elérése végett. Azt
mondák róluk: «materialisták!» s még a mi egy óra előtt bámulni való
volt rajtuk, hogy ők a pokolgépeket várospusztítás helyett
időjárás-fordításra szándékoznak használni, az is oly prózai indoknak
tünt fel egyszerre. Hát a paszulyt megmenteni a dértől, a kukoriczát a
kiszáradástól, hol itt a poézis! Ninive, Carthago romjai; – a hunhalmok,
tele csontokkal: – az a költészet!

Mikor fenn voltak a légben, Dávid így szólt Rozálihoz.

– Neked el kell menned Budapestre és igyekezned a királynéhoz bejutni,
és elmondani neki mindent, a mi eddig történt. Hallottad a
felebarátainkat, hogy beszéltek? Tele van a fejük dicsvágygyal. Képesek
volnának a győzelem mámorában a félvilágnak hadat üzenni s mennének jó
kedvvel országok meghódítására. S ez még csak a mi népünk. De mi lesz
még, ha az osztrák chauvinok megtudják, hogy minő győzelmet nyertünk
tegnap! Hallani sem akarnak majd békekötésről. Revancheot fognak
kiáltani. S ha leverték a muszkát, határt nem ismerő újra megerősödött
katonai hatalmukkal belekötnek Németországba, Italiába, az egykor
elvesztett tért, országot, hegemoniát visszafoglalni, s ha mindenütt
győztek, akkor leverik idehaza az alkotmányos szabadságot. Ránk nézve a
háboru mindenképen romlás. Az, ha győzünk, az, ha vesztünk, és az, ha
soká huzódik. S én ennek eszköze nem akarok lenni. Azért beszélj a
királynéval és mondj el neki mindent. Mondd el, hogy találmányunk által
az ellenséget minden ponton vissza tudjuk tartani attól, hogy döntő
ütközetre összeszedhesse magát; hogy kényszeríteni tudjuk becsületes
béke megkötésére. Ők most Budán szorongatva vannak. A királyné még ifju
anya, első gyermeke függ keblén. Képzelheted, miket szenved most, midőn
minden órában új meg új híreket hoznak neki a szélrózsa minden
irányából; vérrel festett, lőporral füstölt, kétségbeesés emlőin
nagyrahizlalt szörnyhíreket. A mikből semmi sem igaz; – hamisan vannak
értesülve, mert minden külföldről jövő tudosítás el van zárva tőlük.
Vigy neki vigasztalást. De egyuttal essél előtte térdre és könyörögj
neki, hogy vegye rá koronás férjét a békekötésre: a mi dicsőséges lehet
a tegnapi győzelem után, dicstelen lett volna bizonyosan a nélkül; – de
lehetetlen lesz, ha tovább foly a harcz. Az ellenség kénytelen lesz
mindenre ráállni, épen azért emberiek legyenek a békeföltételek. Nem
kell őket megalázni, hogy késő időkre eltett boszut ne vigyenek magukkal
haza; ne kérjen tőlük a győztes ország hadi kárpótlást, hogy vagyonilag
meg ne romoljon a vesztes ország; hanem inkább kössön vele kereskedelmi
szabad szövetséget, hogy mindkét fél gyarapodjék. Egyezzenek meg a
kölcsönös lefegyverkezésben: egész Európa követni fogja őket. Ne
kivánjanak tőlük egyebet, mint Lengyelország helyreállítását, erre
szükségünk van nekünk s az európai béke tartósságának. Legyen aztán a
lengyel trón egy osztrák secundogenitura helye; Zsigmond főherczeg ott
koronát találand; ki lesz elégítve nagyravágyása, s magával viszi
tábornokait és papjait, a kik Lengyelországnak még mind hasznára
lehetnek, nekünk pedig csak veszedelmünkre vannak. S én ezeket nem
bízhatom senkire rajtad kívül. Ha a Krakkó és Czenstochowa között
történteket megtudja valaki a királyon és királynén kívül, minden ember
harczháborut fog ordítani, a ki most lélekzetét visszafojtva lesi a
vészhireket. Megteszed-e ezt?

– Mindent, a mit te mondasz.

– Úgy még ma éjjel elviszlek Budakeszire; ott kis nyári lakunkban
leszállunk s másnap felmégy a királynéhoz; téged bizonyosan elfogad. Ott
biztos helyen fogsz lenni. Budapestet nem közelíti meg ellenség; azzal
nekem lesz mindennapi találkozóm.

Mikor a czenstochowai sánczokhoz elértek, hol az aërodromonok tömege
pihent, leszálltak a légből, Dávid átadta a parancsnoki tisztet és a
vezérhajót mr. Severusnak, utasítva őt az anastaterek elszállítása s a
jövő találkozás helye iránt. Azután Rozálival egy kisebb, könnyebb
járatú gépbe ült bele, mely úgy aránylik a többiekhez, mint a fecske a
sashoz.

– Még egyet, szólt Rozáli, mikor repülni kezdtek. Küldetésemért jutalmat
kérek.

– Ha kérted, meg van adva.

– Azt kérem, hogy legyen szabad a királynén kívül még egy embernek
elmondanom mindent, a mit tudok.

– Kinek?…

– Apádnak…

– Csókolj meg!…


SASZA ASSZONY.

Egy nő, a kinek férfihíre betöltötte már egész Európát.

Abból a népkoloszból való, mely megszokta a férfijellemű nők uralmát,
mely a hadviselő, országhódító Katalinok, Erzsébetek neveit himzette be
a világtörténelem könyvébe. (Azért választottuk e szót «himzés» e
helyett, hogy «irás», mert e nagy asszonyok nevei is keresztekből vannak
összerakva, mint a himzet betűi: a csatatéri sírok keresztjeiből.)

Sasza asszonyt is forradalom állította az orosz nép élére, mint II-ik
Katalint s a napi történelem krónikásai egy asszonyi szörnyeteget
rajzoltak le benne, a nélkül, hogy valamelyik megközelítette volna a
valót. Egyik csodaszépnek, a másik csodarútnak festé; de kegyetlennek,
bujának, vérszomjúnak, csalárdnak, indulatosnak valamennyi. Maga az a
hír, hogy ő személyesen jön rettentő táborával, kétségbe ejtett minden
nemharczoló elemet. A nők reszkettek magukért, de még inkább férjeikért
s a békés családapák nejeikért, de még inkább magukért. Segítettek a
rémületet növelni a papok is, kik a népnek az orosz nihilisták
közeledtére olyan textusokról prédikáltak, minők Sékhem város romlása és
Sámson hadizsákmánymóringja, hogy a harczosokat még jobban feltüzeljék
az ellenállásra.

A nihilista seregek aztán oly hirtelen lepték meg Bécset, egyszerre
körülfogva azt lovas táborukkal, hogy még csak nem is lehetett belőle
menekülni, s a kétségbeesés tetőpontra hágott, midőn a védő sereg
főparancsnoka kijelentésére, hogy nem képes a várost megvédelmezni, az
orosz lovassági tábornagy kegyetlen feladási feltételei tudomásra
jutottak. Ninive sorsa közelg; Carthagó végnapja esteledik már!

De az lett aztán a kellemetes fölébredés e rémekkel álmodó hagymázból,
mikor másnap Sasza asszony megérkezett s tudatá a megszállott várossal a
feladás enyhébb feltételeit.

Ah! azok minden ábrándos reményen túl kegyesek voltak.

Szabadon mehet az egész helyőrség minden fegyverével, podgyászával,
ágyuival; elviheti a nagy fegyvertárból, a mi csak megmozdítható s Bécs
nem fizet többet sarczul egy milliónál; csak a látszat végett. A bank
kincsei pedig az összes európai nagykövetek pecséteivel lezáratva,
érinthetlen vagyonnak nyilváníttatnak.

És még ezzel nem volt vége a kellemes meglepetésnek.

Sasza asszony, a mint a város előljárói megjelentek előtte a hadsereg
kivonulása után, hogy a város kulcsait átadják, felhivta őket, hogy a
belső rend fentartása végett rögtön alakítsanak városi polgárokból
nemzetőrséget; s miután az elvonult hadsereg minden fegyvert
eltakarított a városból, Sasza asszony maga ajánlott fel a bécsi
nemzetőrség számára negyvenezer puskát, hozzávaló lőszerrel együtt,
miket a bochniai ütközetben vettek el az osztrák tartaléktól. Azonkívül
egy napiparancsot ragasztatott ki minden utczaszögletre, melyben az volt
kihirdetve, hogy a nihilista hadsereg minden katonájának tiltva van a
város vámsorompóin belül lőfegyverrel megjelenni, csupán oldalfegyverrel
szabad. Azután felhivta az előljárókat, hogy tartsanak népgyülést a nagy
iparpalotában s válasszanak ott egy «közbiztonsági parlamentet», mely a
két milliónyi lakosság ügyei felett szabadon tanácskozzék. E parlament
tagjainak személye sérthetetlen; s míg a háború tart, sem jó barát, sem
ellenség, sem hitelező őket nem nyugtalaníthatja. A mit azok határoznak,
az a törvény. A hírlapirók értesíttetnek, hogy teljes sajtószabadság
van, s azért, a mit valaki nyomtatásban vét, nagyobb bűntetés nem éri,
mint ha ugyanazt élő szóval mondta volna el.

Hogy e legelső intézkedéseivel egyszerre meghódított mindenkit Sasza
asszony: az igen természetes. Mikor ugyanaz nap kihirdeté, hogy
mindenkinek, a ki Bécset el akarja hagyni, szabad út engedtetik
Magyarország felé, s személyének s vagyonának sérthetlensége teljes
szigorral biztosíttatik; hát akkor nem mozdult senki a városból. A
főurak, az udvarhölgyek, a főpapok, a bankárok, kiknek már be volt
málházva a legdrágább értékük, hámban a lovaik, hogy meneküljenek, a
merre lehet; a mint azt látták, hogy nagyon könnyen lehet, mind
leszerszámoztak s ott maradtak. Az előzmények után sokkal jobb most
megülni a kapitulált Bécsben, mint futni a viharos Magyarországba, a
honnan most nincs semerre kijárás.

Tetézte a kedvező benyomást Sasza asszony személyes megjelenésének
varázsa.

Még a megérkezése előtti napon minden ujság tele volt borzasztó
alakjának leirásával, s a kirakatok előtt tolongott a nép, a bámulat
iszonyával szemlélte a nihilista államfő arczképeit, mik voltaképen nem
voltak arczképek, mert hiányzott róluk épen az arcz. Sasza asszony csak
pánczélban látható, fején sisak, magas taréjjal. Ily alakot mutattak be
a lengyel fényképészek, kik Sasza asszony alakját néhol lesből
meglophatták. Volt egy hirhedett élczlap a többi között, mely ez
æstheticus czímet választotta magának: «Die Wanze», az már le is tudta
írni, minő alak rejlik a pánczél alatt. Az X sugarakkal még az álarczon
keresztül is letudták az arczot lopni: «rút szakállas kállas orrú banya,
ragyás képpel, előre álló fogakkal, karjai hosszúak, mint a gorilláé, a
nyakán rút szederjes tűzfolt, s hogy a sisaktaréj se maradjon üresen, a
«Wanze» szakértő leirását adta annak a rút «sarcom»-nak, mely a
szörnyeteg feje búbjából kinőtt, s mint ökölnyi második fej éktelenkedik
rajta. Ime itt a photocincographiája!

A városi küldöttség aztán látott maga előtt az ijesztő boszorkány
helyett egy fiatal nőt, a ki kaczagva lép eléjük s kaczagó arczával
egyszerre minden haragot és félelmet kigyógyít.

Épen a bécsi élczlap volt a kezében, szörnyeteg arczképével; azon
nevetett.

Oh! épen nem hasonlított ahhoz.

Finom, kicsiny, de karcsú termetű alak volt, csak fejhordozása által
látszott magasabbnak; arcza nem ideálszép, de meglepően szellemdús.
Arczszíne az a könnyen kigyuladó sárgás-fehér, mely mögött a
szenvedélyek, az élveteg vágyak rejtőznek, fölvetett ajkai szegletében
egy gúnyos vonás, melyet hamiskás csábítóvá idomít, ha akarja, a két
arczgödröcske, miknek harmadik társa szívalakú állán leskelődik. Minden
vonása lesben áll e nőnek, a kérdőjegy alakú kigyózó szemöldök, az
ide-oda villámló barna szemek, s a gondolatjegy vonalával áthuzott
domború homlok, s ha ajkait beszédre megnyitja, az a szép fehér
gyöngysor s az olykor megjelenő nyelvhegy, mely felső ajkát
végigsimogatja azalatt, a míg más beszédére hallgat. S ez arcz, e szemek
proteusi változékonysággal tükrözik vissza az indulatok kifejezéseit,
vagy talán csak az ügyes színjátékot. Mikor hallgat, akkor úgy tud
nézni, hogy kinézi a lelket a beszélőből s kizavarja a szónokot a
szövegből; ha pedig ő beszél, minden íze részt vesz abban, a mit mond;
járkál előre hátra, minden ujja magyaráz, vállainak mozgása, fejének
rázása, derekának elhajlása magyarázza szavait; és hangjában is megvan
minden változat: cseng szeliden, ha bíztat; recseg élesen, ha fenyeget;
csattanik, mikor parancsszót kiált, és zeng, mikor csábosan hízeleg.
Néha egészen odahajol ahhoz, a kihez beszél, mintha a szájába akarná
adni a szót; máskor meg a leghevesebb indulatkitörés közben elneveti
magát, s azzal töri össze a haragjával daczolót.

És hozzá az a sajátszerű viselet. Még ma nem divat az, de holnap már az
lesz.

Haja, mint minden nihilista nőnek, rövid fürtökre van vágva, s a hogy az
ő szép sűrű diószőke haja, mely természettől göndör, homlokán fölfelé
van üstökbe csavarva, baloldalán a választékkal, ez valami férfias
jellemet ad arczának, a min segít még a féloldalra nyomott kis vörös
kucsma, a kaczérul beletűzött gyémántbogláros kócsaggal. Deli termetét
hosszú égszínkék kaftán fedi, abból az amuri szabadon tenyésző bombyx
betulina selyeméből, mely fénytelen, mint a gyapot, rózsaszín arany,
platina és kék ezüst pálma himzéssel, mely hosszú uszályán körülfut; ez
öltöny neve Chilat Fashire: keleti eredetű. Derékon széles öv szorítja
át e felöltönyt, mely szinte kékezüst, platina és veres arany zománczos,
erről egy kis tőr csügg alá középen, markolatával együtt nem hosszabb
egy arasznál. Hanem a tőr hegyére az uráre méreg van beedzve; egy
karczolás vele, bár kézen, vagy arczon, rögtöni halál. Az ővön alul a
kaftán két széle kétfelé nyílik, s az alatta levő öltönynek a neve
«palikári». Ez egy sok redőbe szedett szoknyához hasonló bugyogó,
ezüstfényű ananász szövetből, mely elől, a jarretieren felül egy
brilliant gombbal fel van csiptetve, úgy hogy a térdszalag
gyémántboglárától számítva e csiptető boglárig egy arasznyira egy
teljesen szabad tér marad, melyet, az európai nagyhatalmak garantiáján
kívül, semmi sem fedez. Kisé merész kezdeményezés a divatban; de ha
megszokhatta a világ azt, hogy a szép hölgyeknél a colliertól számítva
egy arasznyi lefelé semleges területnek tekintessék, majd megszokja ezt
is, hogy a hölgyeknek a térde legyen látható.

A mint Sasza asszony arczképe ebben a costumeben megjelent, harmadnapra
Bécs utczáin csupa Chilát-Fashire-ban és Palikári-ban sétáló hölgyeket
lehetett látni; a hajbozontok, álfonadékok eltüntek a fejekről,
felviaszkolt üstök, lengő «kuka» és büszke «surgudsál» lett az idény
jelszava, s hogy semmiben se maradjanak hátra, a mérgezett tőröket is
átvették a divat hölgyei s a díszmű árúsok szerte hirdették, hogy ő
náluk kaphatók igazi uráre méreggel edzett hölgyi tőrök egy évi jótállás
mellett; s divat lett a hölgyeknél bebizonyítani erős szívüket e tőrök
kipróbálásával ártatlan kis kutyákon és tengeri nyulakon.

A férfidivatot már nehezebb lett oly hirtelen meghonosítani.

Mert a nihilistáknál győzött ugyan az elv, hogy a nő is egyenrangú és
jogú a férfival; de a természetes ellentét azért a két nem között csak
mindig megmaradt. Mikor a nők az egyenlőség tana szerint férfimódra
levágták a hajaikat, a férfiak ellenkezőleg elkezdték a hajaikat
hosszúra hagyva befonni, a hogy ez sok szláv fajnál régi nemzeti divat
volt mindig; s most a nihilista férfiak szép hosszú hajfonadékokkal
parádéztak az idegen városban s ez a viselet pompásan illett nekik; a
hölgyek rajongtak az ilyen «a la Cambyses» főkért. S minthogy a germán
fajnak nincs az a hajbősége, a mi a szlávnak, s egy pár hét alatt a
kinek van, sem nő meg hosszúra, nem marad más kisegítés a bécsi arany
fiatalságnak a veszélyes verseny ellensúlyozására, mint álhajfonatokat
rendelni meg a fodrászaiknál, a kik egyébiránt igen olcsón juthattak ez
idő szerint a szükséglett czikkhez, midőn a nőknél chignon, cocs toupet
és a l’anglais mind fölöslegessé vált.

De volt elég reális indok is rá, hogy Sasza asszony és nihilistái
mindenben divattá váljanak Bécsben.

Mivelhogy vérszopó barbároknak, rablóknak, szörnyeknek voltak lefestve,
már magában az által, hogy senkit sem ettek meg, semmit sem vettek el
ingyen, és közönséges emberi alakok voltak: tündéreknek és angyaloknak
kellett feltünniök.

Aztán volt rá gondja Sasza asszonynak, hogy hadserege tisztjeiből a
legműveltebbeket hozza be a megszállt városba, a kik francziául, németül
beszélnek, a kik tánczolni és udvarolni tudnak, a kik philosophálnak és
literaturáról beszélnek, whistet és écartét finomul játszanak és
társaságban fidélis czimborák. És bőkezűen szórták a pénzt mindenütt «a
mi kedves barátaink, az ellenek!»

A mi azonban a leghatalmasabban meghódítá Sasza asszony számára a
világváros közvéleményét, az a legelső intézkedése volt bevonulása
alkalmával.

Mikor az osztrák honvédsereg a «Favoritén» vonalon kitakarodott, mikor
az utolsó podgyászos szekér is elrobogott, akkor Sasza asszony egyetlen
vértes zászlóalj kiséretében belovagolt a Prater-csillag felől a városba
s a Burgba tartott, nem riadva visza a tegnapi hírlapok azon csóvás
fenyegetésétől, hogy ha be mersz lépni a Burgba: az alá van aknázva, a
levegőbe fog röpíttetni.

Ennek az asszonynak volt annyi bátorsága, mint egy férfinak.

De bizony különben sem vettethették volna a levegőbe a Burgot az
elkeserült hazafiak, mert ott egészen más intézkedések voltak téve ez
alkalomra.

«Noblesse oblige!»

Miután Sasza asszony oly nagylelkűséggel lepte meg szorult ellenfeleit,
a Bécset elhagyó osztrák főparancsnok is lekötelezve érzé magát azon
utasítást hagyni hátra, hogy a bevonuló ellenség úrasszonyát akként
fogadják, mint a hogy valódi fejedelemnőket szoktak.

Ő felsége, Árpád király, mikor a táborba lement, az egész udvari
személyzetét itt hagyta Bécsben; a Budán lebetegedett királyné nem
tartott nagy udvart; nehány palotahölgyből és egy udvarmesterből állt
egész környezete; Brunó herczeg ennélfogva bő anyaggal rendelkezett e
tekintetben. Ott volt a főudvarmester, a főceremoniamester, az udvari
marschall, a főasztalnok, főpohárnok, főlovászmester, főajtónálló, a
fővadászmester, az irodafőnök, a fő maitre du plaisir, a főkamarás, a fő
udvari szinház-intendans, a fő udvari orvos, a főszakács, a fő udvari
fodrász, s azoknak segédserege, a kammerherrek, hofjunkerek, apródok,
fourirok, conditorok, szakácsok, kertészek, kamarai énekesek és kamarai
zenészek, palotahölgyek és kammerzófák s azután a kammerjunkerek
kammerdienerei és kammerzófák kammerjungferei, szolgálattevők kocsisai
és a kocsisoknak az inasai teljes számmal; a kiknek mind hivatalos
rendeletük volt helyeiken megmaradni, a Burgban megszállandó Sasza
asszonyt per «euer Majestät» titulálni; neki mind a «cour» és a «lever»,
mind az s «assemblées» és a «cercles», mind pedig a «Hofconcert» és a
«Galatafel» alkalmával mindenben szolgálatára lenni.

Sasza asszony aztán ezt az egész gyönyörű cryptogamgyűjteményt, a mint
az rendelkezésére bocsáttatott, összepakoltatá, felrakatta egy gőzhajóra
s leküldte Budapestre felséges ellenfelének, ne nélkülözze őket. A nihil
országa főnöknőjének nincs szüksége udvartartásra.

E szabadelmű és democrata elbánás nagy mértékben növelte azt a
népszerűséget, a mit Sasza asszony első föllépésében kivívott magának a
bécsi nép előtt.

Aztán voltak merész, bizarr ötletei, a mikkel egy világváros izgalmas
népe oly könnyen erre-arra lendíthető.

Két millió ember egy egész kis ország. A nihilista államfő felhivta az
elfoglalt város népét, hogy válaszszon magának parlamentet, ideiglenes
kormányt, s kormányozza önmagát és hozzon magának törvényeket.

Ez a mulatság nagyon tetszett. Fiatal diákok, népszónokok, ideális
jellemek, ügyes speculansok, ambitiós journalisták egyszerre nagy
szerepekhez jutottak, s csináltak rendet.

Az állandó parlament éjjel-nappal hozta az üdvös törvényeket. Az új
polgármester volt a kormányfő, a kinek azokat végre kellett hajtani.

A legnehezebb feladatokkal olyan könnyen elbántak, mintha csak Párisban
volnának. Egyik nap eltörölték a cœlibatust, másik nap megszüntettek
minden nemességet, harmadik nap az állandó hadsereg kötelmét mondták
fel, behozva helyette az általános nemzetőrséget; egy nap behozták a
progressiv adót, a gazdagokat aránylag jól megnyomva vele; s egyidejüleg
confiskálták a lakástalan szegénység számára az üresen hagyott főúri
palotákat. Majd meg az adósokat örvendeztették meg egy kis
moratoriummal; határoztak a gyármunkások bérfölemelése iránt; a suffrage
universelle keresztülvitele egy délután munkája volt, s nagy hiba lett
volna, ha a rá következő éjjeli ülésben a nők szavazatjoga is törvénynyé
nem vált volna. A papi jószágok secularisatiója általános felkiáltással
fogadtatott el. A Nagynémetországhoz való csatlakozás indítványát csak
egy annál erősebb indítvány buktatta meg, mely szerint Bécs a háború
bevégezte után «szabad város»-nak és «Reichsunmittelbar»-nak lesz
kinyilatkoztatva.

A publikumnak tetszett ez a tréfa. Mulattak rajta és énekelték, hogy
«was kommt dort von der Höh’?»

Egy napon pedig elfogadta a parlament a nihilisták által megkedveltetett
római házasságot: a polygamia successivát. Ez is nagy tetszésre talált.
Kivált mikor aztán még azt a jót is összekötötték vele, hogy a
törvénynek visszaható ereje is legyen. Minden nőnek joga legyen azon
férfi nevét viselni, a kinek élettörténete az övében valami tényleges
epizódot képez. Ebből némely férfira és hölgyre nézve valóságos
«embarras de richesses» támadt. S miután akadtak olyan bornirt férfiak,
kik messze elmaradva századuk szellemétől az ilyen névkisajátítást
«brevi manu» nem voltak hajlandók akárkinek megengedni, tehát az ebből
támadt vitás kérdéseket egy polgárokból és polgárnőkből alakult
esküdtszék döntötte el sommás úton, nyilvános tárgyalás mellett rendesen
az alperes elmarasztalásával, mely igen érdekes, változatos és
mulatságos időtöltést nyújtott a közönségnek. A karzatok mindig tömve
voltak különösen a szépnembeli hallgatókkal.

Egyszer aztán megtörtént az az érdekes tréfa, a mit a világvárosban
«Hauptjuxnak» neveznek, hogy egy phantasta delnő az esküdtszék elé
idézteté magát a bécsi herczegprimást, a ki ugyan nem tartá komoly
méltóságával összeférhetőnek, hogy az esküdtszék előtt megjelenjék vagy
magát képviseltesse; hanem azzal azt nyerte, hogy makacsságban
elmarasztaltatott, s nem lévén többé az egyházi fogadalom házassági
akadályok egyike, formaszerint odaitéltetett a férjkövetelőnek. A
kedélyes bécsi nép két napig nevetett és élczelt rajta, harmadnap aztán
elfeledte. Jött más mulatság.

Sasza asszony magával hozta a szentpétervári operája kedvencz tagjait, s
azokkal adatott elő egy új operát a nagy dalműszínházban. Az opera czíme
volt «Czár és Czarina». E műben összepontosítva volt minden, a mi a
közönség érzékeit csiklandozza, minden, a mi meglepő, a mi kápráztató. A
meséje is nagyon felizgató. Egy orosz czár története, kit czárnéja
megcsal, trónjáról letaszít, megölet; oly erős színekkel festve, a
minőket csak a saját nemzete nagyságait gyűlölő önvér tud használni, oly
keserűen gúnyolni az oroszt nem tudná más, mint maga az orosz.
Sajátszerű izgalmas látvány ez; mikor egy ellenséges város operaházában
a színpadra hurczolt czári nagyság kigúnyolt tragœdiájának a nézőtért
megtöltő orosz egyenruhák «bravó, bravissimo» kiáltással tapsolnak! De
még a kiállítás is valami rendkivüli volt. Előjött benne a Neva
felszentelés, pompás egyházi menetel is volt a jégen: Szent-Pétervár
ünnepi kivilágítása, igazi műtűzjátékkal; fejedelmi szánkázás
hózivatarban; egy török hárem a képzelem egész melegségével alakítva, a
dodolatáncz, melyet a czárok szigorúan eltiltottak, volt okuk rá, a
leányok, a kik azt tánczolták (az utczán) csupa virágokba voltak öltözve
és semmi egyébbe. Ezt itt igazi cserkesz bayadérek tánczolták. Be lett
mutatva benne egy egész orosz zenekar, a hol minden zenésznek egy olyan
kürt van adva, mely csak egyetlenegy hangot ad, s csak az üteny szerint
fujja mindenik a maga hangját, mikor rá következik a sor (emberekből
alkotott orgona) és aztán egy utczai harcz, a hol igazi ütlegek
osztatnak ki, valódi verekedő kozák comparseriával, s végül a solovetski
szent kolostor nagy mirákuluma, a megelevenülő szent képekkel. Különösen
elragadó volt az északfény természethű utánzása a színpadon
villanykészülékkel. A közönség nem győzte magát telenézni rajta. De a mi
a külpompát is elfeledteté, az az énekrészek bízarr beosztása volt.
Sasza asszony nagy birodalmában fölfedezett egy nőt, a kinek tökéletes
bassus hangja volt és egy férfit, a leggyönyörűbb női soprán hanggal.
Tehát a czárina primadonna énekelte a mély hangot és játszotta a férfias
jellemű nő szerepét hozzá, a primo amoroso pedig a női magas partiet a
gyöngelelkű Péter czár szerepében. Ez olyan bizarr ötlet volt, a mit a
világ egy színpadán sem fognak utánuk csinálhatni.

De volt is hatása a műnek. Mindennap azt adták, s mindennap fulladásig
tömött házak mellett. A csatatérről jövő vészhirek, a vesztett csaták, a
generalissimus Flankenbewegungjai, a meglepő capitulatiók, a krakkói
honvédsereg szorongattatása, a provinciális néplázadások rémjelenetei
mind háttérbe szorultak a Czár és czárina előadásai mögött, mind
elmosódtak az északfény ragyogása s az orosz oboák orgonajátéka mellett.

Sasza asszony adott diszebédeket és tánczvigalmakat is, s azokra
hivatalosak voltak a Bécsben szorult excellentiás urak és főuri
családok, vegyest a kormányon ülő becsületes hentesekkel és
korcsmárosokkal és azoknak feleségeivel, s a parlamenti celebritásokkal,
s a római házastársnőkkel; a ha valamelyik magasrangú úrhölgynek nem
tetszett ez a társaság s azt üzente a meghivásra, hogy migraineje van,
azt Sasza asszony másnap személyesen meglátogatá. Sasza asszony maga is
végzett doctrix medicinæ; ő maga felvette a meglátogatott patiensnél a
betegség diagnosisát, s elrendelte számára a követendő kurát. És Sasza
asszony orvosi rendeletei nem olyanok, a miket, ha akarom, beveszek, ha
akarom, ott hagyok; ő mindent prophylacticus rendszerrel gyógyított;
szabad levegő volt az orvossága. Leszedetett minden ablakot a beteg
szállásának minden szobájáról, mint egykor a græfenbergi nagy
gyógymester s elvitette azokat tőle. «A szabad levegő gyógyít meg
mindent.» Ez a hires Bürow orvosi rendszere volt, ki azt még az
amputátióknál is nagy sikerrel használta, s Sasza asszony oly csodamódon
kurált vele, hogy az ő estélyei elől aztán semmi herczegasszony sem
betegedett meg többé.

Sasza asszony valóban szaktudós is volt, ez oldaláról is bemutatta magát
a bécsieknek. Egy napon az orvosi egyetemen az egész facultás és az aula
hallgatói előtt egy remek műtétet vitt véghez, a minek a czíme
«Sangvinis transfusio».

Egy embert hoztak be, a ki öngyilkos szándékból felvágta az életereit, s
a kinek már annyi vére elfolyt, hogy folytonos ájulásban hevert. Most ez
emberen a vérátöntéssel csinált Sasza asszony kettős kisérletet: egy
pathologiait és egy psychologiait. A halálra vált egyén kiürült
véredényeit megtölté a Gauneaud-féle szivattyún át friss meleg vérrel;
de nem embertől, hanem báránytól való vérrel. És ime teljes siker
koronázta kisérletét. A haldokló föléledt; de nem tudott többé beszélni,
csak bégetett, mint a bárány. Ime tehát Sasza asszony ezzel bebizonyítá
a thesist, mely fölött concertált, hogy «az emberi lélek a vérben van; –
tehát az is anyag; az anyaggal együtt elváltozik»; – a mivel a
materialisták egész táborát rögtön meghódítá. Most már több lett a világ
előtt, mint uralkodónő, több mint hősnő: tekintély lett belőle.

Az aula hallgatósága a remek műtét után maga vontatta a hintóját a
Burgba vissza s az egyetem diszoklevéllel tisztelte őt meg; s egész Bécs
nem beszélt egyébről, mint a Sasza asszony által birkává tett emberről s
a kocsiját hazahuzó ifjakról, kiken pedig nem vitt sangvinis transfusiót
véghez ex arteria equina.

S azalatt odakinn szorongatták az osztrák-magyar hadsereget minden
oldalról.

Sasza asszony megtudta nyerni az alsó néposztályokat is. Ily mozgalmas
időkben a munka is szünetel, meg az embereknek sincs kedvük dolgozni.
Hozzájárul a bajhoz, hogy a hadmozgalom miatt élelmiszereket is nehezen
szállithatnak a fővárosba. Sasza asszonynak volt gondja rá, hogy a
szegény nép ne éhezzék. Maga szállíttatott élelmi szereket a fővárosba,
miket ingyen osztott szét a szükölködőknek; az mind hadizsákmány volt, a
mit az osztrák-magyar hadseregtől foglaltak el. Mennyi áldást kapott
érte? (Nem a katonáktól, a kik annyival többet koplaltak.)

Csupán egy osztály volt még, a mit nem tudott meghódítani: az újságírók.
Ez makacs egy had, ha a censor nem ül a nyakán. Felvásárolni nem
lehetett őket. Az olyan nagy lapok irói, a miket a közönség
elkényeztetett, megvehetetlenek. Nincs az a királyi zseb, a mit valaki
elfogadjon cserébe százezer ember zsebe helyett. Sasza asszony nem
nyomta el barbár hódítók szokása szerint a vele kötekedő hirlapokat:
hanem talált ki valamit, hogy az újságirók előtt azt a sok zsebet
bezárja. Mindenben azon törekedett, hogy a nők fölényét a férfiak fölött
bebizonyítsa. Most adatott ki egy olyan lapot, melyet csupa nők irtak és
szerkesztettek. A lap czíme volt: «Éva Almája», a főszerkesztő neve «Éva
von Adam, geborne von Adonai». Nyilván álnév. És aztán azt tette, hogy
minden hírt és tudósítást, a mi hozzá hivatalosan érkezett, ennek az egy
lapnak adott csak át; sőt miután a hadi zavar miatt minden közlekedés a
külvilággal félbe volt szakítva, a külhirlapokat és levelezéseket is
csupán ezen egy lap szerkesztőségének adatta ki, a többiek megrekedtek
valahol; úgy hogy külföldi ujdonságokat s hireket a csatatérről egyedül
az «Éva Almája» tudott hozni, a minek az lett az eredménye, hogy az
egész publikum «egy» Ádámmá változott, a kinek csupán Éva almájára volt
éhe, az lett egyszerre felkapva; azt háromszázezer példányban
nyomtatták; annak hordták négykézláb a keletkező vállalatok faiseurjei a
kincseket, pártolásáért esedezve, annak a lábaihoz feküdt le minden
syndicatus. «Éva Almájának» két hét alatt palotája volt a
Kolowratringen, s a nagy férfilapok küszöbein elkezdett nőni a fű, Az
«Éva Almája» lett a börzén az irányadó lap: az egyedül jól értesült
organum.

Ah, a börze, az volt még csak az olympi látvány! Vakon lehetett
játszani. S játékos volt elég. Maga Sasza asszony legnagyobb részt vett
ügynöke Mazrur által a szédítő játékban. Mindenki tudta, hogy Mazrur
hallgatag társa a nihilista államfő (tették azt a Napoleonidák is),
annálfogva minden ember azt leste, hogy mihez nyul Mazrur? annak
egyszerre rohantak a nyomába. Az aranybánya volt. Soha annyi új
vállalat, alapítás nem jött létre Bécsben, mint azon hetek alatt, a
midőn a nihilisták által volt megszállva.

Kivált midőn el lett törülve az a börzetörvény, mely által a nőknek nem
szabad a parquetten és a coulisse-ban megjelenni. A nők beleszabadultak
a börzébe! Akkor szállt azután csak új lélek az arany borju templomába;
de nem szentlélek. A pénz orgiái voltak azok. Az aranynak és ezüstnek
bőszült saturnáliái! Nem volt olyan képtelen vállalat, a minek rögtön
részvénytársulata ne akadt volna. Koczkáztatás, szédelgés, képtelen
üzelem, szerencsekisértés, káprázat, nagybanrablás: mindez pyramidalis
magasságra emelkedett s a milliomosok úgy támadtak elő, mint a gomba, s
a Rothschildek és a hozzájuk hasonló inséges pénznagyságok kezdtek
aggódni jövendő existentiájuk miatt.

Egyszer Mazrur egy új vállalattal jelent meg a börzén. Ez a
Wertheim-féle régi hirű tűzmentes-pénztár-készítőgyárnak
részvénytársulat által megvásárlása. Alaptőke hat millió forint. A börze
nem értette, minek az Mazrurnak? hiszen jó hitelű iparvállalat, de mit
akarhat vele? Itt akar-e megtelepülni? Azért csak létrejött a
részvénytársulat; maga Mazrur egy milliót irt alá, s az alakító
közgyülésen megválasztatott elnöknek. Másnap aztán megtudta a börze,
hogy mire spekulált Mazrur? Sasza asszony elhatározá, hogy valamennyi
töltényszekerét átalakíttatja Wertheim-szekrényekké, a mivel az lész
elérve, hogy az ily töltényszekereket az ellenség granátjai fel nem
gyujthatják, azokkal egy égő városon is keresztül lehet szekerezni, s ha
az ellenség kezébe jutnak, az nem nyithatja fel azokat s nem lőhet az
elfoglalt ágyúkkal.

E czélból Sasza asszony rögtön rendeletet adott kétezer ilyen Wertheim
lőszertartó kiállítására az új társulatnak, két millió forint értékeig.

Erre a hírre természetesen, hogy felszökkentek a szekrénygyár részvényei
száz perczenttel a parin felül. Most vette már észre a börze, hogy hová
látott az a Mazrur?

Dehogy vette észre!

Egészen más oka volt Sasza asszonynak a Wertheim-gyárat Mazrur kezébe
juttatni.

Már ő akkor megkapta a hírt a krakkói és czenstochowai megrendítő
eseményekről. A vakon tánczoló Bécsben majd csak akkor tudják azt meg,
ha a nihilisták utolsó csapatja is kivonult onnan; addig senki sem kap
levelet, még a követek sem. Azokat elfogják a portyázók, s hasztalan
lármázni érte. Hja Messieurs: c’est la guerre.

Ekkor aztán Sasza asszony agyában egy régen érlelt terv mérge fakadt ki:
elhatározá, hogy ha mindent vesztenie kell, legalább ezt az egyet
megteszi.

Ha még nem találta volna ki valaki, hogy mi ez a terv, annak majd
elmondjuk rendén.

Sasza asszony nem jött Bécsbe «ingyen» játszani komédiát.


A NEMZETI BANK KINCSEI.

Három nap óta minden közlekedés megszünt Bécs és a külvilág között. A
nihilisták semmi hirnököt nem bocsátottak Bécsbe.

Az «Éva Almája» naponkint új meglepő diadalhireket hozott az anastater
borzasztó hatásáról, mely Krakkó egy negyedét egy percz alatt romba
döntötte; a honvédsereg alkudozásairól a fegyverlerakás iránt; azután
megint a másik anastater rombolásáról, – a repűlő lovasság megérkeztéről
Krakkó alá, – a honvédsereg kétségbeesett kitöréséről Krakkóból s a
német határon át megkisérlett meneküléséről, annak meghiusultáról a
repülő lovasság jókor megjelenése által; a Krakkóba
visszaszoríttatásról, mely után most már csak a föltétlen megadás
várható mindennap.

Senki sem kételkedett benne, hogy ezek mind így történtek meg. A
nihilistáknak volt gondjuk rá, hogy fenséges ellenfelüknek, a
generalissimusnak is juttassanak ezekből a jó hirt hordó lapokból.
Azokból meríté ő a leghitelesebb tudósításokat.

Mikor aztán a capitulatiót várta másnap reggel az olvasó közönség s
rohant az «Éva Almája» reggeli lapját mohón falni, talált a helyett egy
gonosz hírt a lap élén, melyet az előzmények után legkevésbbé várhatott
valaki.

– A mult éjjel a Burgban egy orgyilkos háromszor lőtt revolverrel
Alexandra elnöknőre. Az elnöknő megragadta a gyilkost s tőrével
leszúrta. Nem tudni, ki volt ez ember, mert meghalt. Nála levő iratok
nagy kiterjedésű összeesküvés nyomára vezettek.

Következtek az esemény természetes corollariumai.

Mától fogva a rendőrséget az orosz hadsereg főparancsnoksága fogja
kezelni. A parlament ülései megszünnek. Ostromállapot jön. Martialis
törvények és hadi törvényszék. A fegyvereket beadja mindenki. Két nap
mulva házkutatás. A város minden része katonai megszállással foglaltatik
el, s csak igazolvány mellett lesz megengedve a közlekedés. Este tíz
órakor minden kávéház bezáratik; a szini előadások megszünnek, s a tíz
órai hármas ágyulövés után csak lámpással szabad járni az utczán, a gáz
ki lesz oltva. Éjfélen túl mindenki elfogatik, a ki az utczára kilép.

No ez bizony elég kellemetlen átváltozás az eddigi «gaudeamus
igitur»-ból.

Mazrur is csak a börze-kávéházban olvasta a hírt. Rögtön vágtatott fel a
Burgba, és sietett Sasza asszonyhoz. Szabad bejárása volt hozzá minden
időben. Egyedül találta.

– Ki volt az az átkozott? kérdé, ajtóstul rohanva be hozzá. Lengyel
volt, ugy-e bár? vagy magyar? vagy emigrans bojár?

– Senki sem volt semmi sem volt! felelt rá ridegen Sasza asszony s a két
szemöld kérdőjele, s a homlokredő felkiáltó jele élesebben volt rajzolva
arczán, mint egyébkor. Koholmány az egész.

– Ah, haha! Mazrur elkezdett nevetni.

– Ne kaczagj! Te őrült! Kiálta fogcsikorgatva Sasza asszony, s öklével
mellbe ütötte a Herkulest. Tegnap agyonzúzták a Krakkó alatti
hadseregünket, az egész repülő lovasságunkat, átverték mind
Németországba s elvették tőlünk Czenstochowát.

– Kicsoda?

– Kicsoda? Az Isten, vagy az ördög; vagy mit tudom, kicsoda azok közül,
a kiknek létele lehetetlenség. Kicsoda? Egy ostoba fajankó, a ki megüli
a szombatot, nem issza a bort, s annak a nősténye, egy rózsaarczú
mosolygó báb; a te növendéked, ki tőled megszökött, s annak a hime, ki
téged megrugdalt. Ezek tiportak el minket. Kétszáznyolczvanezer ember!
Hatvanezer lovas! Minden ágyu, egész Czenstochowa minden készletünkkel!
Pokolbeli, égbeli (mindegy az!) repülőgépek dolgoztak ott. Ez a férfi s
ez asszony készíté nyiltan, mindenki tudtával s mindenkitől kikaczagva
azt a gépet, mely most egyszerre ezerével támad a fejünk fölé, s minket
a sárba gázol. Átok a fejedre, hogy nem tudtad őket megvenni, vagy
megölni; mikor a «médiumok» ezt már előre megjósolták neked.

(A nihilismus együtt jár a spiritismussal, a lélek anyag, s holta után
mediumok által közlekedik: ebben hitt Sasza asszony is.)

Mazrur tehetetlen tömegnek érzé magát e rémhirekre. Haja sok volt Sámson
fejének, de eszméje kevés.

Sasza asszony lábával toppantott s saját üstökét tépte az öt ujjával.

– Mit akartam én? Meg akartam alázni egy fejedelmi asszonyt, a kinek
apái az én apáimnak czárjai voltak; azt akartam magam előtt térden látni
és kegyelemért könyörögni hozzám maga és koronás porontya számára. És
aztán nem adni neki kegyelmet, hanem elvinni őt magammal, hogy legyen
egyedül rab, a hol mindenki szabad; a ki egyedül volt szabad akkor,
midőn mindenki rab volt! – Ezt a Junót, ezt a császárnét akartam
megalázni; elvenni tőle országait; népei szivét; asszonyi méltóságát; s
mikor a czélnál állok, akkor fölém kerül egy repülő féreg, egy méh,
megszúr fulánkjával és halott vagyok. Ah, csak asszony ne lett volna! Ha
az a férfi, a ki legyőzött, egyedül lett volna, odavetném magamat
lábaihoz, széttárnám előtte keblemet, s azt mondanám: ide lépj, taposs
rám; Isten vagy: imádlak! De nőt is hozott magával. Miért veretett meg
egy asszony kezével?

– Nincs segítség? kérdezé Mazrur.

– Segítség? Bolond! Azok repülnek, mint a sasok; a mi léghajóink
teknősbékák ellenükben. Nekünk haza kell mennünk. S azután nem tudom, mi
lesz? És még a pétervári banktól kivett igazi arany készletünkből is
elfoglaltak ötven millió rubelt. Mazrur! Nincs itt most siránkozni való
idő. Szégyenlem, hogy annyit fecsegtem hiába. Pfuj! Asszony voltam.
Legyünk férfiak; álljunk boszut. Ejh, nem kell nekem vér. Ma
megsiratják, holnap elfelejtik. Nem csinálok én romhalmot Bécsből; de
egy olyan sebet akarok rajta ütni, a mit ez az ivadék ki ne heverjen, a
míg él. Én elviszem a bécsi nemzeti bank kincseit.

– Hüh! szörnyedt el Mazrur, s atlétai termete egy megriadt gyermek
hunyász torzképe lett. Az lehetetlen! A bank kívül-belül lepecsételve a
nagyhatalmak követeinek czímereivel, a tresorok Brahma-zárral ellátott
betörhetlen vasajtóktól őrizve. Azonkívül van egy titkos gépezet,
melynek nyitja a bankkal átellenes házba van vezetve. Ott felváltva
őrködik egy bankhivatalnok éjjel-nappal; s annak az az utasítás van
adva, hogy ha bárminő gyanus zörejt hallana a banképületben, a gépezet
rúdját fordítsa el s arra az egy mozdulatra minden tresor földalatti
boltozata megtelik vízzel. Ha pedig erőszakkal viszszük el a kincseket,
ha az tudomásra jut, minden nagyhatalom egyszerre mi ellenünk fordul s
mielőtt Szentpétervárig jutottunk volna, már felmorzsoltak bennünket, s
zsákmányunkat is visszavették.

– Te hallgass! Nem kértem tanácsodat. Te teljesítsd, a mit én
parancsolok. Én úgy viszem el a bank kincseit, hogy azt maguk a bank
igazgatói sem fogják észrevenni; csak majd egyszer nagy későn, évek
mulva vezeti őket rá valami véletlen, hogy ki vannak rabolva. És akkor
sem fogják bebizonyíthatni, hogy ki által? Jegyezd fel utasításaimat. De
ne! Ne irj fel semmit. Tartsd a fejedben; a hol fennakadsz, kérdezd meg
újra. Tehát legelső dolog a pecsétek. Ez a legkisebb akadály. Te értesz
a technikához; hiszen tanítottad a Sabinádban. Az
orthoclas-porczellán-agyagból egy gyűrűnagyságú gyurmát rányomsz a
pecsétre, azt a fegyvertár kohójában kiégetteted, olyan lesz, mint az
eredeti carniolba metszett pecsétnyomó; akkor a felragasztott
papirszalagokat bizton letépheted; a pecsétnyomók birtokodban vannak.
Nehezebb feladat a bank udvarára való bejutás, mert a kapukon át nem
lehet; ott mindenki meglátná. De ez is kivihető. Egy léggömb elég, hogy
tíz embert fölemeljen, egy másik léggömb pedig utánuk viszi száz
kiürített léggömb hüvelyét. Ezeket teherszekerek viszik éjjel a
banképületig. A léggömbök mind fekete fátyolszövettel legyenek bevonva,
hogy a sötétben ne lehessen őket látni. A két első léggömböt ereszszétek
le a mondott teherrel a bank négyszög-épületének udvarára. Mind a tíz
ember a leggyakorlottabb æronautákból legyen válogatva, kik értenek a
légjárók megtöltéséhez, felbocsátásához és leszállításához. Az üres
léggömbhüvelyeket meg lehet tölteni a bank helyiségében levő gázvezeték
csőveiből. Most előttünk vannak a zárt ajtók. Mikor a bank helyiségeit
lezárták, az jelenlétemben történt; mert csak úgy vállalhattam
felelősséget azért, hogy minden kincs ott marad, ha előbb meggyőződtem
róla, hogy csakugyan ott is van minden. Tehát a következő ajtók
felnyitandók: első udvaron a főlépcsőről benyiló egyszerű ajtó I.
számmal. Ez az igazgatósági lakosztályba vezet. Strutt-féle zár, a kulcs
száma 15,282. Innen átjárás van a bank pénztárába, melynek ajtaján
Cotterol-féle négy oldalra csukó zár van; ennek a kulcs-száma 42. (A
számokat írd fel.) Mikor a pénztárba eljutottál, akkor ott találsz három
nagy vasszekrényt, melyek az egész falat elfoglalják, mind széltében,
mind magasságában. Az egyikben áll a forgalomra szánt arany- és
ezüst-pénz, tíz millió; a másodikban a tartalékbankjegy tízes, százas és
ezres csomagokban, száz millió; a harmadikban állnak a visszaváltott
bankjegyek. Ez már szemét. Mind a három szekrénynek Brahma-zára van, a
saját kulcsán kívül semmivel fel nem nyitható, valamint a földalatti
kincstartó boltozatoknak. Az első szekrény kulcsszáma 162,818, a
másodiké 38,001, a harmadiké 200,012. De a főkulcsokon kívül még
mindeniknek van egy a, b, c és x, y, z betűkkel megkülömböztetett közép
és kisebb kulcsa. A legkisebb kulcs nyitja ki a legbelső fiókot. Ebben a
fiókban nem áll egyéb, mint a földalatti tresor-termeknek fő- és
mellékkulcsai külön-külön. Egyik a bankigazgatónál, másik a
főkönyvvezetőnél, harmadik a pénztár-igazgatónál áll rendesen, most oda
vannak elzárva s csak a szekrények kulcsai adattak át a három
hivatalnoknak a lepecsételéskor. – Most figyelj jól. – Valamennyi
szekrényt és ajtózárt mind a régi Wertheim-czég készítette. Most ezt
részvénytársulat útján megszereztük. Te vagy a társulat elnöke. A gyár
ügykönyvének a nyomán a tudtodra adott számok segélyével valamennyi
kulcsot mind megszerezheted; lehet, hogy megvannak párban is készen,
hogy ha netalán elvesznének, megszerezhetők legyenek; de a rajzaik,
mintáik bizonyosan megvannak a mintakönyvben, s saját munkásaink azokat
utána készíthetik. És akkor megkapva a tresor-kulcsokat, azokkal minden
kincstár ajtaját sorban kinyitod egész kényelemmel.

Mazrurnak izzadság gyöngyeivel volt tele a homloka. Sasza asszony
folytatá:

– Most hallgasd meg, hogy mit tégy tovább. A banknak öt földalatti
kincstára van. Kettőben áll az ezüst, háromban az arany. A földalatti
bolt bejáratánál van egy sülyesztő gépezet, melyet kétféle gép hajt
választás szerint, egyik gőz-, másik ember erővel. Ez a gépezet bocsátja
le a pinczetornáczig az érczczel terhelt öblös kocsit, s ez vontatja
fel. E kocsi 160 pénzeszacskóval telik meg, mely ezüstben 75 ezer,
aranyban 800 ezer forintot tartalmaz. A tresorok mindegyike egy-egy tíz
láb magas boltozatos terem, mellék-gádorokkal és fülkékkel, ölnyi széles
kőfalai belül vaspánczéllal burkolva s alul a talapzat is erős
vaslemezzel födve, hogy azokba kívülről a falon át, alulról, valami
szomszéd házból ásott aknán keresztül betörni ne lehessen. Ablakai
hármas rostélylyal vannak elzárva. Ez odukban jéghideg a lég mindig, a
szél húz rajtuk keresztül. Az első tresor hat öl hosszú és három öl
széles. A legmélyebb fülkében van egy rézlap, az első alapkövet letevő
osztrák császár Ferencz emléke belevésve. A többi fülkék mind egész a
boltozatig telerakva pénzes-zacskókkal, mikben a vert ezüst áll, minden
zacskó a torkán lepecsételve s a hurokhoz kötve annak a hivatalnoknak
névjegye, a ki annak a tartalmát megszámlálta. A hosszú boltozat alatt
végig állnak ily pénzzacskókból felrakva a hét láb magas és négy láb
széles gömbölyű és négyszögű tömör tornyok; a zsákok ritka szövetén
átcsillog a tallérok fénye. Mindegyik toronyra rá van írva az összeg,
melyet tartalmaz. Az első hengeridomú pénzbástya másfél millióval
kérkedik; szomszédja, a hombár-alakú ezüstmamelon már két és fél milliót
vall be. Ez első tresorbolt hatvan millió ezüstöt tartalmaz.

A második kincstárbolt, melyhez ismét más vasajtó vezet más kulcsokkal,
többnyire aranyat rejt. Az arany két láb hosszú faládákban áll, vagy
nagy födeles szekrényekben, ötszáz darab húszkoronásokat tartalmazó
zacskókba szorítva. Egy szekrényben van 500 zacskó s annak a súlya 31
mázsa. Itt 87 millió arany van eltemetve.

A második tresorból jutni egy harmadik pinczébe; itt arany van
felhalmozva rudakban, miknek mindkét vége a hitelesítő bélyeggel van
ellátva. Egyes ládák fontszámra megbecsült «pepitákat» tartalmaznak. Az
állványokon kúpalakú «királyok» és a szekrényekben ellapított
bandelettek, minőkkel Chinában szoktunk fizetni. Ugyanitt vannak
szekrényekben a külföldi arany pénznemek is, különösen indiai rupiák és
portugaleok. E kincstár becsértéke ötvenöt millió forint.

A negyedik tresor a banképület északi szárnya alatt van; az egyetlen
nagy szekrényt rejt magában, mely egy alacsony fülkében még külön el van
zárva vasrostélylyal. E szekrényben hever negyvenegy millió forint,
újveretű Árpád-aranyokban.

Az átelleni ajtó nyilik az V-ik tresor termébe, mely ismét barreokat
tartalmaz. Feketés-szürke vastag téglák azok: 60 fontot nyom egy-egy.
Rajtuk a készítő bankház stampigliája benyomva: «Sharps et Hilkens,
Bullionbrokers, London, A. 772. B.» Mellékelve hozzájuk a hamburgi
próba, az ezüst valódi értékét bizonyító. Ezen téglák tüzhely-alakban
vannak egymásra halmozva. Mind együtt ötvenhét millió forint van bennük.

Tehát az egész bank kincse háromszáz millió forint.

Ez most a kezünkben van. – Te a tresorokat felnyitva, a zacskókat
fölemelteted a géppel s átrakatod a léggömbök hajóiba. Egy nap húsz
léghajó megrakodhatik. Azok éjjel, a mint a gázvilágítás a városban
kialudt, egymáshoz kötve a bank udvarából felszállhatnak. Te magad ott
légy a léghajókon, s intézd okosan a leszállást. Én intézkedem, hogy
akárhol szálltok le a városon kívül, szekerek álljanak készen, melyek a
kincset átvegyék s elszállítsák az arsenálba, a hol én magam fogom
azokat átvenni. A másik éjjel a léggömbökkel visszatérsz a bankhoz a
szekerek által vontatva, s az elhozott zacskókat visszaviszed. Azok meg
lesznek töltve a velünk hozott alfenide tallérokkal és aluminium
aranyokkal; azokat visszarakatod a maguk helyére. Öt nap alatt
elkészülhetsz az egész munkával; s mikor az igazi ezüst és arany helyett
ott lesznek az álpénzek, az ezüst barreok helyén az ólomtéglák, a
pepiták kicserélve pinchbeak és similor-darabokkal, akkor bezársz ismét
minden tresort s lepecsételed az ajtókat. – Nos fázol talán?

– Nem. El vagyok ragadtatva. Szédülök. Ez mind meglesz. De egy dolog
aggaszt. A felveendő kincs iszonytató tömeg. Százötvenezer forint
ezüstben és egy millió forint aranyban dolgot ád két lónak elvontatni.
Nekünk pedig tengelyen kell mindent elszállíttatnunk. Krakkó miatt a
vasutat nem használhatjuk, s a magyarországi vasutak mind fel vannak
előttünk szakgatva. Tehát ennyi arany és ezüst elszállításához kell
hétszázötven szekér. Ha mi hétszázötven szekérrel háromszáz mértföldnyi
úton keresztül pénzt szállítunk, emberi lehetetlenség, hogy azt az egész
világ meg ne tudja.

– Arra is gondoltam, felelt Sasza asszony, gúnymosolylyal ajkai körül;
azért leszek én magam az arsenálban. Az osztrák fegyvergyárnak van ötven
ágyuöntő gépe. Az aranyat ezüstöt megöntetem ágyúknak: hat ló csak elbir
egyet; lesz kétszázötven ágyu a hétszázötven szekér terhéből, s azt a
kétszázötven ágyut egy rakáson, trombitaszó mellett viszem el, az egész
európai diplomatia szemeláttára fényes nappal.

– Pompás! kiáltott fel Mazrur, szokott gorilla-kaczajával. Hanem még
egyet legyen szabad megjegyeznem, imádatra méltó asszonyom. – A hol
ötven ágyuöntő gépnél háromszáz ember működik, ha mind a saját emberünk
is, lehet-e arra gondolni, hogy azok haláluk órájáig hiven meg fogják a
titkot tartani? nem történhetik-e meg, hogy az ágyuöntőde agyagmintáiban
egy-egy kis áruló atóm az ágyuanyagból ottmarad, s tanubizonyságot tesz
a felől, hogy vas és messing helyett ezüst és arany lett ágyunak öntve?

Sasza asszony egymás fölé tette karjait s szánalmas megvetéssel tekinte
Mazrurra.

– Hát nem tudod-e, hogy az arsenál alá van aknázva? Nem történhetik-e
meg az a véletlen, hogy mikor az utolsó ágyuöntéshez igazi vasat és
rezet olvasztanak, az egész öntőde, minden munkásaival együtt a levegőbe
röpül?

Mazrur kegyetlenül kaczagott. Csak háromszáz ember életéről van szó. Mi
az egy háboruban?

– Ez a véletlenség megtörténhetik, szólt Mazrur. És akkor a németek
háromszáz millió aranya, ezüstje velünk jő. Illetőleg még tíz millióval
több, a mi a pénztárban áll.

– Nem. Azt otthagyod. Ha azt elvinnők, arról egyszer rájönnének. A
helyett valami mást viszünk el: a tartalékbankjegy összegét, száz
milliót.

– Hát a helyett mit hagyunk ott?

– Majd elmondom. A banképület déli részében van egy bankjegygyár. Hogy
megértsd mi a teendőd, le kell előtted irnom az egész bankjegygyártást,
a hogy az az osztrákoknál be van rendezve; ők maguk világosítottak fel
mindenről, midőn bankjukat nagylelküen lezároltam.

Neked tizenöt nyomdászt kell magaddal vinned és tíz erős munkást, a ki a
gőzgép helyett a gépkerekeket hajtja. A gőzt mi nem használhatjuk,
elárulna a kéményen át bennünket. Feladatod lesz azt a száz milliót
kinyomatni s az új jegyekkel a tartaléktőke jegyeit kicserélni. E végett
a II-ik pavillon II-ik emelete 3-ik folyosóján az 1-ső számú ajtót
felnyitod a 92,054. számú kulcscsal. Onnan bejutsz a vésnöki műterembe.
Ennek a 13,512-ik számú kulcscsal nyiló szekrényében megtalálod a bank
jelenlegi ezeres, százas és tizes jegyeinek «patrice»-ait. Jegyezd meg
jól: csak a patrice-ok vannak meg, a matrice-ok meg vannak semmisítve,
majd megmagyarázom később, miért? Egyetlen eredeti aczéllap van, melyet
többféle művész készített el; de azt nem használják, az az igazgató
kezében van. Az eredeti aczéllapba egy gép segélyével egy lágyabb
aczélhengert forgatnak mindaddig, míg annak felszíne az eredeti metszés
legfinomabb karczolatát is, mint kiálló domborrajzot veszi fel magába;
akkor azt a hengert kemény aczéllá edzik. Azután ezzel a hengerrel ismét
más lágy aczéllapba nyomtatják bele az eredeti rajzot s ekként tizenöt
egymáshoz egészen hasonló matriceot nyernek s az öt sajtógépen egyszerre
tizenöt példányt állítanak elő ugyanazon bankjegyből. A nyomda
helyiségeiben meg fogja találni az odavitt nyomdamesterünk a
banjegypapirraktárt, a légszivattyus papiráztató gépet s a
bankjegyszáritót gázmelegítéssel. Mindezekre jól kell ügyelni, hogy az
új bankjegyek egészen hasonlítsanak a valódiakhoz. – És még akkor sem
fognak hasonlítani! – Ezt is tudd meg, hogy miért? – Minden egyes
matricelap egy külön series bankjegyét nyomtatja. Mikor az aczéllap
készen van, akkor még egy kevés gyémántport hintenek rá, és azt
szarvasbőrrel végigdörzsölik rajta. Ez által olyan vékony kuszált
vonalok támadnak az aczéllapon, miket puszta szemmel meg nem lehet
látni; hanem a mint egy bankjegyet a gázgórcső mögé tesznek, mely
ezerszer nagyít, egyszerre előtünnek rajta azok a kuszált vonalkák, s
bizonyítják, hogy a bankjegy igazi. Azért hasztalan minden utánzás; még
ha valaki az eredeti patriceot megkapja is, s azzal készíti el a
bankjegylapot, rajtakapják a hamisításon. Az eredeti aczéllapgyémántpor
karczait nem lehet utánozni. Ezek minden seriesnél más meg más rajzot
adnak, s ezek által ismeri ki a bank saját jegyeit az utánzottak közül.
Ezért kell kicserélnünk a magunk által gyártott bankjegyekkel az ő saját
gyártmányukat. S ha az is meglesz, akkor aztán csak tőlünk függ, hogy
meddig hagyjuk őket élni? Nem törhettük őket össze a csatatéren, össze
fogjuk törni a pénzpiaczon. Egész financziájuk, nemzetgazdaságuk ennek a
nemzeti banknak a lételén alapszik. Hadd építsék erre az alapra
palotáikat, kunyhóikat, vasutaikat, kikötőiket, kereskedelmüket. Évekig
nem fogják észrevenni először azt, hogy a kincsük nem arany, nem ezüst:
mert az otthagyott tíz milliót sem adják ki, s évről-évre szaporítani
szokták érczkészületüket, ahhoz ők hozzá nem nyulnak. Másodszor nem
fogják észrevenni, hogy száz millió igazi bankjegygyel több van, mint a
mennyit ők közrebocsátottak, mert a mi hozzájuk visszakerül, az a górcső
alatt is igazi bankjegynek mutatja be magát. Egyszer aztán, mikor idejét
látjuk, felébresztjük a kétséget, s akkor egyszerre ki fog tünni, hogy
semmijük sincs, hogy koldussá vannak téve. Ki által? Hogyan? Talány
marad. Vádolni fogják a bank fejeit, a kormányt, magát a császári
családot. És akkor aztán összeomlik az egész kártyavár, a minek ország a
neve; s palotákban és kunyhókban nem lesz más, csak koldus s ez az egész
nép mint tönkrejutott csaló fog a sárba hullani, a honnan nem kel fel
többé. A sírból még van föltámadás, de a sárból nincsen.

Mazrur lelke kéjelgett e nő mámorító szavaiban.

– Minthogy mégis lehetséges, hogy az a munka némi zajt okozhat, lesz
gondom rá, hogy a bank melletti utczákon éjjel-nappal szakadatlanul
járjanak végig ágyuink és társzekereink, miknek zörejétől az őrködők
semmi neszt sem foghatnak el; s éjjel, mikor léggömbjeitek felszállnak,
fáklyakiséret mellett fognak szekérvonataink járni; a fáklyalobogványtól
idelenn senki sem fogja észrevehetni a fekete léggömbök illanását
odafenn.

– Hát azokkal a nyomdászokkal mi történik, a kik a bankjegytömeg
kinyomását eszközölték, hogy ne fecsegjenek?

– Megjutalmazod őket gazdagon, azután megesküdteted, hogy soha egy szót
nem fognak abból kibeszélni, a mi titok.

– Mire esküdtetem őket? Az Istenre, vagy az ördögre? Egyikben sem
hiszünk mi, egyiktől sem félnek ők.

– Ne szakítsd félbe szavaimat. Bánom is én: esküdtesd meg őket a nagy
mammuth csontvázára. Csak esküdtesd meg. Beszélj nekik a becsületről is,
a mit tudsz. Azután ültesd fel őket a munkában részt vett léghajósokkal
együtt egy léggömbbe, s mint nem harczolókat bocsásd el őket örök
szabadsággal. Csak egyre ügyelj. A léghajójuk szellentyűjének sarkait ne
mulaszd el durróolajjal megkenni. Mikor aztán le akarnak szállni valahol
a földre s a szellentyűt felnyitják, a sarkok dörzsölésére a durrolaj
elrobban s meggyujtja a léggömb könenyét: – és akkor aztán – a te
embereid meg fogják tartani esküjöket bizonynyal.

– Ezt nevezik «verticalis deportatio»-nak a XX-ik században.

– Most megkaptad utasításodat: eredj.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Öt napig tartott már a szigorú ostromállapot a legkedélyesebb
világvárosban; e napokat Sasza asszony folyvást az arsenálban tölté. Az
arsenál kéményei kibeszéltek annyit, hogy az ágyuöntödék éjjel-nappal
dologban vannak. Ebből kiokoskodta a leleményes népelme, hogy a
nihilisták ágyúkat öntetnek; az rávezetett arra a következtetésre, hogy
valahol bizonyosan sok ágyut elvesztettek. Ezt összevetve az
ostromállapottal, a félhivatalos «Éva Almája» naponkinti diadalhireivel,
kisült a végeredmény: a nihilistákat valahol nagyon megverték. Hatodnap
aztán légberepült az arsenál ágyuöntödéje. Azt mondták, hogy egy
önfeláldozó osztrák tüzér hőstette volt.

Másnap kétszázötven teljesen fölszerelt csata-ágyu hagyta el a bécsi
arzenált; mindegyik elé hat ló volt fogva. Szokás szerint minden löveg
érczteste vízmentes ponyvaburkolattal volt bevonva, s elől a szájánál
bőrszeleppel bekötve; így senki sem vehette észre, hogy a kétszázötven
ágyu közül egyetlenegy sincs kifurva.

Azok trombitaszó mellett vonultak keresztül Bécs főutczáin, valamennyi
európai, ázsiai és amerikai nagyhatalom nagyköveteit felrázva mély
álmaikból, mikor ablakaik alatt végig robogtak…


A JÉG-TENGERSZEM.

Most már Sasza asszonynak egyedüli terve maradt: visszavonulni
Lengyelországba a megkapott zsákmánynyal.

Visszavonulási terve, melyet táborkari főnöke, Jerivanszky Sergius
terjesztett eléje, ez volt:

Az ellenfél dunántuli hadseregét a lovasság tömeges támadásai által
folytonos összpontosításra kényszeríteni és a komáromi és budapesti
táborhelyek közül ki nem bocsátani. Triesztet folyvást ostromzárolni az
utolsó óráig, a midőn aztán ez a messze előretolt dandár, mint elveszett
őrpont magára hagyatik. Az alatt, tüntetés végett a tiszai vonalat
erőszakolni, hogy a Nagy-Váradon alakult hetedik hadtest sakkban
tartassék. – E közben a Styriát megszálló gyalog hadtest csendesen
felvonul Bécsbe s felváltja az innen kivonuló deréksereget, mely a
válogatott csapatokkal a nagy-szombat-kézsmárki vonalon halad
észak-keletnek; ezzel együtt Sasza asszony, a vezérkar, a tábori
főpénztár és az új kétszázötven ágyu. Mikor ezek Kézsmárkra megérkeztek,
akkor a bécsi megszálló-hadsereg gyorsmenetben megindul Morvaország
felé, magához veszi az olmüczi figyelő hadtestet s egyenesen Krakkónak
tart. Ez által megelőzi a krakkói honvédseregnek azon netaláni tervét,
hogy a Kárpátok átjáróit Galiczia felől a visszavonuló oroszok elől
elfoglalja. A Kárpátokon most a magyar galicziai három vasuton kívül még
gyakorolható átjárók vannak Zborónál, Gaboltónál, Pivniczánál és az
európai kéjutazók kedvéért, meg az ujabban nyitott rézbányákért
járhatóvá tett javorinai hegyháton keresztül. Miután mindezen átjárók
most a nihilista sereg hatalmában vannak, semmi akadály sem látszik azon
tervüknek útjában lenni, hogy gyalog-hadtesteikkel Galicziába
kivonulhassanak, a míg lovag-hadtesteik a visszavonulást álczázzák, s
akkor aztán az elfoglalt Sambori táborhelyre támaszkodva, erejüket
egyesíthessék.

Csak egy körülmény maradt rájuk nézve kiszámíthatatlan. Azok a
Tatrangi-féle aërodromonok, s annak a sérthetlen hadai.

Mi e repülőgépek titka? Fütőszer mozgatja-e azokat? Kifáradnak-e
bizonyos idő mulva s le kell szállniok fütőszert bevenni, mint a
gőzgépeknek? – Más magyarázata nem adható annak a kérdésnek, hogy a
czenstochowai nagy diadal után hogyan nem jöttek e gépek még a
Budapesten és Komáromban levő seregeik segítségére? Ez bizonyosan hosszú
út nekik, ily nagy hadseregtől megszállt területen keresztül. Mert ha
tetszés szerint tudnak repülni akármerre és akármeddig, sehol a
«sportnak» olyan nagy tere nincs előttük, mint most Magyarországon, a
hol hatvanezer baskirt, kozákot, cserkeszt hajszolhatnának egyik
folyamparttól a másikig.

A nihilista hadvezérek nem ismerték az aërodromonok psychologiáját. Igen
is: a gép «lélektanáról» beszélünk. Ez csak revanche azért, hogy ők az
emberi lélek létezését is tagadják. Már most ismerkedjenek meg a géppel,
melynek lelke van.

Az aërodromonnak nincs vadászszenvedélye; neki a háboru nem sport, hanem
– megmondta már, hogy – «üzlet».

Magyarországon az ellenségre nézve legrosszabb időszak hadjáratnak a
nyár. A tavalyi eleség el van már fogyasztva, s az idei még nincs
betakarítva; a lábas jószág a Tiszán-Dunán túl van hajtva. Itt félmillió
katonát élelmezni nem lehet. Ha azoknak a galicziai élelmezési vonaluk
el van vágva, sőt a főraktáruk el van foglalva, akkor ki vannak
éheztetve.

Mikor Sasza asszony hadserege zömével Znio-Váraljáig eljutott, akkor
megtudta, hogy mit csinálnak az aërodromonok s Tatrangi sebhetlen
vitézei.

Mind a három vasut indóházaitól egyszerre kapta a távirati tudósítást,
hogy a mult éjjel megérkeztek a repülő gépek, több ponton csapatokat
szállítottak le, melyek visszaverhetlen támadással foglalták el az
indóházakat, arra az összekötő hidakat felvettették, az alagútakat
eltorlaszolták s ágyúkkal megrakták, a szorosokra óriási szikladarabokat
hengerítettek a magasból, úgy hogy mind a három vasuti vonalról, mint
járható útról le kell mondani.

«Akkor erőszakolni kell a hegyi utakat!» Ez volt a vezérnő parancsa.

Tábornokai másnap megkisérlék e parancs végrehajtását.

«Nem lehet!» ez volt a válasz. «Képtelenség harczolni oly ellenség
ellen, ki egy hegyi útnak a két oldalfalát a magasban elfoglalja, s
azonfelül sérthetlen testtel odaáll az út közepére.»

«Veressétek agyon felét a seregnek!» hangzott az ujabb parancs. «A másik
felével gázoljátok el a sérthetleneket.»

Az orosz hadtömegek mindig készen vannak ily hőstettekre. A halál nem
félelmes nekik ott, a hol nyomában jár a boszu.

Hanem a repülő gépek nem adtak nekik alkalmat e szörnyű hősi
áldozatokra. – Egy éjjel úgy telehordták a hegyszorosok útjait óriási
szikladarabokkal, hogy azokat náluk nélkül egy évig nem teszi emberi kéz
járhatókká. Hasztalan minden erőlködés. A sziklafalat nem lehet
ostrommal bevenni. Hasztalan minden csel, furfang; a «látó» gépek egész
éjjel ott czirkálnak a bérczormok fölött, le-leszállnak a mély völgyekbe
villanyfényükkel bevilágítják a völgyeket, a hegyvágányokat; nincs mód
éjszaka, nyaktörő ösvényeken bár átkapaszkodni a hegyhátakon; minden
havasikunyhó őrökkel van megrakva, s a lopózva közeledőt ezer méternyi
távolból figyelmeztetik a pattogó golyók, hogy rossz helyen jár. Nincs
átjárás semerre!

– Akkor mi itt meg vagyunk fogva! kiálta kétségbeesetten Jerivanszky
táborkari vezér.

– Mit? Megfogva? szólt büszkén Sasza asszony. Ha Hannibal át tudott
menni a szent Bernát-hegy havasain elefántjaival, ha Napoleon át tudott
törni lovassággal és ágyúkkal az Apenninokon; ha Diebits Zabalkanszky
keresztül tudta vezetni az orosz sereget Kernabadnál a Balkán
gerinczein, ha a Kaukazust, a legvitézebb néppel harczolva, el tudták
foglalni vezéreink; ha Suwarow át tudott menni a schweizi Alpeséken, mi
nem tudunk-e átmenni a Kárpátokon?

– Nem, felelt Jerivanszky Sergius. A Balkánon, az Apenninokon, az
Elboruson, az Alpeseken lehet erőszakolni az áttörést, de a Kárpátokon
nem.

Az orosz vezérnek igaza volt. A Kárpát nem olyan hegyláncz, mint a
többiek. Az Alpeseknek, az Apenninoknak, a Kaukázusnak vannak jéghegyei,
vannak örök havasai; azok betöltik a hegyszakadékokat, s jéghegyen,
havason át, fáradsággal bár, de utat lehet törni. A Kárpátoknak pedig
nincsenek sem jéghegyei, sem örök havasai. A Tátra sziklafejedelmeinek
homlokáról minden nyáron leolvasztja a magyar alföldi síkság meleg szele
a hókoronát; azoknak a hógörgetei nem temetik be a mély
hegyszakadékokat. Az egyetlen ladownai jéghegy csak messziről, a
Krivánról látható egy úttalan sziklatömb között, tengerzöld fényében
kimagasodva.

A Tátra hegyláncza úgy áll most is, a hogy azt százezernyi évek előtt a
földalakító istenerő az izzó földrétegen át előre tolta. Szürke gránit
és alpes-mész az, egymáson keresztültörve. Még csak az újabb
földalakulások sem raktak le közé kitöltő új sziklarétegeket. Egy
sziklaóriásokból összehányt tömkeleg az, mely mindent, a mi emberi
alkotás, kigunyol. Meredek, szálkásan felhegyesült ormok, vadul
kicsipkézett hegygerinczek, miket egyszerre félbeszakaszt egy-egy
tátongó hegyrepedés, ezer meg ezer lábnyi mélységű örvényt képezve,
melyből merev obeliszkegyenességű sziklaoszlopok nyulnak fel; aztán jön
egy-egy iszonyú fal, mely oly egyenes, mintha karddal volna vágva, a
mélyből emelkedik fel, minden párkányzat nélkül, csaknem függélyesen.
Azután megint egy sziklaomladék zárja el a kilátást, mintha istenek vára
lett volna ottan, kik azt a földről elköltözve, összedöntötték;
összefüggéstelen, iszonyú, szegletes, idomtalan szirtek, feketék az
időktől, mint a vas. A meredek sziklafalnak egy harántos párkányzatán
egy lábnyomni tér; azon lehet végig haladnunk, a hátat a sziklának
vetve, hogy egy másik völgy panorámáját meglássuk; ott is ugyanazon kép,
más kuszált alakzatban, fantaziátlan, képzelhetetlen alkotás; iszonyú
vad romokkal betemetett völgy, embergyülölő ország, fa, bokor, füszál,
moha nélkül. Elmondhatatlan, mint egy hagymáz-álom; egy átnyergelő
hegyhát vezet ki belőle, mely oly keskeny, hogy épen csak egy ember
haladhat végig rajta, s kétfelől a szédületes mélység. És megint újra
kezdődik a szétszakgatott sziklasivatag, a Tátrának nincsenek összefüggő
hegygerinczei; csupa üstvölgyekből áll az, mik egymást elzárják. Mikor e
sziklaegyetem egy magas pontjára elérünk, e végtelen, vigasztalan,
lakatlan világ láttára előveszi idegeinket a reszketés: «sziklaláznak»
nevezik azt. Köröskörül mindenütt magyarázhatlan, érthetetlen bérczorom,
hegyomladék, tarajmódra kicsipkézett, fésüként hegyezett bérczhátak,
egy-egy fehér csík a mélységben, a hó völgyvágánya; s a mély
völgyfenékben a Tátra tengerszemei. A mesés mélységű tavak, miknek nincs
lefolyásuk; egy sötétzöld gömbölyű víztükör, vörös palarámába foglalva;
vagy egy barna tó, fehér mészkő keretben; vagy egy égszín-kék vízlap,
melynek környezete sötétzöld tiszafa, éger, törpe fenyő. A völgyek
mélyét néhol alig látni. Ott örök sötétség van, s a sziklaormokon nincs
semmi zöld. Messze, messze egy kunyhó sem látszik; tejgazdaságoknak
semmi nyoma; sehol legelésző tehenek, kecskék.

Még vad is kevés jár itt, s a keselyük is elszoktak a sziklákról, hol
csak marmota lakik még az odúkban, s a rájuk leső éjbagoly.

És köröskörül semmi hang, csak a sziklafalakról aláomló hegyfolyamok
fenséges zugása. A nyári napokban az egészet befödi a hegyek füstje, az
az átlátszó köd, mely a távolt és a mélyet opál-színbe rejti, míg a
lemenő nap az egész bérczlánczolatot tűzlángba borítja, mintha megkövült
lángoszlopok merednének az égre, mintha izzó vulkánok egész sora
emelkednék egymás fölé, s mikor már köd és éj elült a völgyben, a
sötétkék égen még ott ragyog a Kriván, a lomniczi csúcs rózsafényű
oltára.

Ez emberkitiltó halottországon keresztül vezetnek a természetbuvárok,
fürdővendégek, zergevadászok által járt utak a két ország határán át, s
minden évben ismétlik a visszhangok a hegygerinczeken találkozók «hozott
Isten!» és «badz zdrow!» üdvszavait.

Ez az út állt Sasza asszony s odaszorult hadserege előtt.

Azon időben a léggömbök segélyével az egész Kárpátokról a
legtökéletesebb fényképek voltak már felvéve, mik madártávlatból minden
járható utat kitüntettek.

Sasza asszony a fényképekből megtudhatta, hogy az egyedüli út, melyen
Kézsmárktól a rézbányáig tengelylyel, onnan pedig Javorináig lóháton el
lehet jutni, oly keskeny, hogy ha ott a mély utakat az ellenfél
sziklákkal teletömi, azokon semmi erővel át nem lehet hatolni. A másik
út, a kohlbachi völgyön végig az «öt tó» völgyén át, egy helyütt olyan
sziklafal mentében vonul végig, a hol, ha az ellenfél szemközt jő, egy
ember egy ember ellen küzdhet csupán; az egy szakadatlan «párbaj» fog
lenni – tízezer ember között. Ha pedig Tátra-Füredről a Felka és Bialka
völgyének veszik az átjárást, ott az egy ölnyi széles «lengyel nyereg»
hegygerinczén elég az ellenségnek egy revolver ágyut felállítani, hogy a
szemközt jövőket folyvást lesöpörje a keskeny sétányról.

– Helyzetünk így áll, mondá Jerivanszky Sasza asszonynak. Visszavonulási
utaink be vannak tömve kővel, megrakva ellenséggel. A jablunkai út még
szabad; de ott utunkban találjuk Krakkót. A dunántúli hadsereg vezére,
ha egy csepp közönséges katonai belátása van, értesülve repülő gépek
által a helyzetről, nehány nap alatt a támadásba fog átlépni s a
hátunkon lesz. Eléje mennünk nem tanácsos, mert az történik velünk a
síkon, a mi krakkói táborunkkal történt, hogy a saját lovasságunkkal
összetiportatnak a repülő gépek; itt nem várhatjuk be őket, mert élelmi
szereink és töltényeink fogytán vannak, s ha az utolsó töltényünket
kilőttük, nincs semmi fegyverünk többé.

– De igen is, még van egy fegyverünk, mely mindig győzött, mondá Sasza
asszony főhadi tervkészítőjének. A te tudományod elfogyott. Elmehetsz.
Küldjétek hozzám Mazrurt: most én készítek haditervet.

Odaküldték hozzá Mazrurt.

– Te Mazrur, mondá neki Sasza asszony; rögtön szekérre ülsz, s a hogy a
ló vágtathat, a hogy a gőzmozdony rohanhat, sietsz Budára. Viszed
magaddal a százmillió osztrák bankjegyet. – Itt a meghatalmazás
részemről a nevedre; nagykövetem vagy: ezúttal tárt karokkal fogadnak,
mert a békeföltételeket viszed. – Ezek kemény, szigorú, megalázó
békepontok, minőket győztes ellenség diktál a sarka alá gázolt
ellenfélnek. Te rajta légy, hogy ennek minden pontja el legyen fogadva.
Nem adok semmi utasítást. Te ismersz ott minden embert. Minisztereket,
hadvezéreket, udvaronczokat, főpapokat, népképviselőket, hirlapirókat. A
kulcsot, mely mindannyinak az ajtaját kinyitja, magaddal viszed. Te
tudni fogod, mit tégy? Csak egyet parancsolok neked. Mikor viszajösz,
nekem az elvitt száz millióból egy rongyot vissza ne hozz! hanem ezt a
békeokmányt, változatlan szöveggel aláirva meghozd. Ezt parancsolom
neked.

– Parancsod betöltöm, Szudarünja! szólt Mazrur és eltávozott.

Másnap reggel már Budán kellett neki lenni.

– És most menjen mindenki a bivouacba; vágjátok le az utolsó ökröket,
bontsátok fel az utolsó halkenyeres tonnákat, lakjék jól minden katona;
pihenünk.

Ezt adá ki napiparancsul Sasza asszony.

Két napig nem történt semmi új esemény. A harmadik napon pedig valami
váratlan segítség érkezett a nihilista sereg számára. Az orosz seregek
régi jó barátja: a hó.

Augusztus végén egy nyári zivatar oly hófergeteget hozott a Tátra
bérczeire, hogy az előörsön álló katonákat térdig a hóban állva
találták, mikor felváltani mentek; reggelig három lábnyi magas volt a
hó, és egyre szakadt, sűrűen, mint tél derekán.

– Ez a mi napunk! Kiálta tenyerébe tapsolva Sasza asszony, s vezéreit
sietve hivatta. Most átmehetünk a hegyen. A hegyi mély utak most az
ellenség által felhányt torlaszokon felül vannak temetve hóval; az
ellenség repülő gépei a hóesésben nem járhatnak, mert a sziklákon
összetörik magukat, a magasból nem is láthatnak azokból a földre: most
nem árthatnak nekünk; átmehetünk a Tátra minden utain egyszerre.

– És ágyuink? kérdezé Jerivanszky.

– Most azokat is könnyen átvihetjük. Leveszszük őket szekereikről, két
fenyőből készített talpra kötjük; két kötélnél fogva húsz ember elül és
hátul tolva és vonva átcsusztatja azokat a mély utak hófuvatain s a
lengyel nyereg sikamlós ösvényén. Ez a hozzá való idő.

A nihilista seregben el volt már terjedve a monda, hogy a kétszáz ötven
ágyú a «saját» hadseregük érczpénzéből van öntve, hogy könnyebben
elvihető és nehezebben ellopható legyen. Azt tehát tudta mindenki, hogy
ha minden ágyútelep kárba vesz is, ezt a kétszáz ötvenet el kell haza
vinni.

A merész terv, melyet Sasza asszony kigondolt, rögtön foganatba lett
véve. A sűrű hóesés közepett megindíttattak a hegyi utakon a legvitézebb
gyalogcsapatok. E hosszú fegyveres vonal csendesen tolja az elejét
előre, s ha ellenállásra fog találni, azon fenn nem akad, át fog rajta
törni ez érczkigyó minden bizonynyal. A harczosok nyomában aztán
következnek a talpaiktól megfosztott ágyúk vontatói. A nehéz ágyúk két
fenyődarabra kötve, s azoknak két-két kötele az elől és hátul haladó
férfiak vállán átvetve, lassan csuszamlanak végig a havon, s haladnak a
meredélyen fölfelé. A hangya nem bocsátja el szerzeményét!

A sűrűn hulló hópelyhek vak embert csinálnak az utazókból. – Az első
ember bandukol előre: az a hegyi kalauz; a többi egymás nyomában tapos.

Leghamarább találkozik az ellenfél előörsével az a csapat, mely a
«virágos kert»-nek nevezett völgyön keresztül a lengyel nyereg felé
halad. A virágos kertnek még tegnap oly buja havasi növényzete most már
hó alá van takarva, s a fenyők, mint télben, nyögnek a hóteher alatt. A
mint a hegyoldal fenyői közül kibukkan az orosz előcsapat, ott lát a
sziklaponkon állni egy emberalakot; az is mintha jéggel volna bevonva.
Hanem a jégember nem várja be a közeledőket, hogy megkezdje a párbajt a
nyomnyi szirtgerinczen végig, tízezer ember tízezer ellen egyesével. Egy
rudra kötött röppenyűt meggyújt, az süstörögve repül fel a magasba. A
röppentyű túlszáll a hófelhőkön, s a hol eldurran, ott jelt ad a felhők
fölött czirkáló aërodromonoknak. A jégember aztán sietve eltünik. Most
már az ő lábnyomai a legjobb útmutatók a sziklaösvényen végig. Minden
száz lépésre szaporodnak a lábnyomok, ott mind előörsök voltak
felállítva: azok is mind visszavonultak, az orosz csapatoknak sehol sem
álltak ellen. Az aërodromonok sem árthatnak a hófergeteg jó takaró az
oroszoknak, a sziklatenger veszedelmes ország ellenfeleiknek. Azok csak
függélyesen ereszkedve alá járhatják a légi utat most, minden fekmentes
mozdulás a sziklákhoz verné őket.

Sasza asszony terve a sikerüléshez közelg.

Delet mutatnak az órák, mikor a feladat legnehezebb része legyőzve van.
A nemrég készített kigyós utakon emberi erő összesítésével fel lettek
vontatva a lengyel nyeregre a talpakon csusztatott agycsövek. Sasza
asszony itt pihenést rendelt.

Büszke látvány!

Nem az, a mit a természet mutat: azt eltakarja a hózivatar. Látatlanul
maradt el a hegyhágók mellett a felkai smaragdzöld tó; az ötvenkét öles
gránitfalról a belé omló zuhatagot, csak moraja hirdeté, s a kreuzhübeli
ponkot csak arról ismerék fel, hogy ott úgy döng a léptek alatt a bércz,
mintha üres volna belül. Legfáradságosabb volt a felkuszás a «Hosszú tó»
sziklaromjai közül a «lengyel nyereg» bérczgerinczéig, mely aztán
hosszan nyulik végig öles szélességben át a galicziai határon; mind a
két oldala meredek harántan dülve alá, mint egy pyramid éle.

Most e hosszú sziklagerincz végig megrakva azokkal az ágyúcsövekkel, a
miknek öntvénye a világon uralkodó ércz.

Ez volt az a büszke látvány.

Sasza asszony ott állt a lengyel nyereg legdélibb pontján vezérkarával
együtt, ő maga is férfiruhát viselt, mint tisztjei, hosszú szárú
csizmát, szürke köpönyeget és lófarkos sisakot.

– Micsoda völgy ez itt alattunk? kérdezé Sasza asszony a magával vitt
kalauztól.

– Ez itt a «jégtengerszem», válaszolt a kalauz. A hóeséstől nem látjuk a
völgyet. Három meredek sziklafal képezi azt, s annak a fenekén van az a
tó, melynek jege nem olvad fel soha, mert a napsugár soha sem éri. E
tóhoz más le nem mehet, mint a madár.

A hó egyre szakadt az égből.

Egyszerre a magasból egy szózat hangzik alá, sajátszerű túlföldi
zengéssel. Tiszta, moszkvai kiejtéssel szólt a légi kiáltás.

«Zdrawtwujtye Szudarünja!» (Légy üdvöz, úrhölgy!)

Mindenki megdöbbenve tekint fel.

A szürke égből, a hóesés ködfátyolából egy nagy szárnyas alak körrajza
száll nagycsendesen alá.

Ez az aërodromon.

E rém láttára az orosz elfeledi, hogy felmondott már a szenteknek s
ijedten vet magára keresztet, még a tábornokja is.

Csak Sasza asszony szivében marad következetes az asszonyi indulat, ő
kirántja pisztolyát s rálő vele az előtte leszálló rémre. Hasztalan
lövés; nem sérti az azt meg; távolabb is van, mint hogy a golyó beérné;
de mégis rálőtt: dölyfből, törhetetlen daczból.

Az aërodromon aztán még egy szót mondott neki oroszul.

«Já apjáty pridu!» (Megint visszatérek.)

Azzal elsülyedt a hóeséstől takart mély völgy homályába.

Nehány percz mulva aztán újra megjelent sebesen suhogó szárnyakkal s egy
rövid pillanat alatt eltünt a felhők között.

– Ez rosszat jelent, sugdosák a tábornokok Sasza asszonynak.

– Sietni kell a sorkatonáknak, hogy minél előbb a bialkai út birtokában
legyünk s még estig a Galicziába kivezető átjárókat elfoglalhassuk. Az
ágyúk maradjanak itten.

A parancs valódi orosz buzgalommal hajtatott végre. Este nyolcz órakor a
bialkai és javorinai utakon negyvenezer orosz volt egyesülve, kik három
órai pihenés után éjszaka megindultak két hadoszlopban Bukovina és
Jurgóv helységek felé.

Hanem itt elhagyta őket jó szövetségesük, a hófergeteg; a hóesés
megszünt.

És akkor látták ők is, hogy hová jutottak?

A tigrisverembe.

Előre küldött kémeik azt a hirt hozták eléjők, hogy Bukovina, Poronia,
Jurgow falvakat, a podspaki gyárépületeket a mai nap folytán roppant
fegyveres tömegek szállták meg, tömérdek ágyuval; minden út,
folyamátjárás, a völgyeket uraló halmok tűzértelepekkel vannak megrakva;
az ellenség száma százezerre mehet. Sasza asszony a krakkói sereget
találta maga előtt.

Ő rögtön át akarta magát rajtuk törni; de azt a kisérletet hadvezérei
nem tanácsolták. Egy hadsereggel, mely ki van fáradva az egész napi
hegymászás, ágyuvontatás munkájában, megtámadni és még hozzá – ágyúk
nélkül, egy pihent nagyobb hadsereget: bizonyos kudarcz.

Sasza asszony tehát még az éjjel küldött vissza futárokat a hegyi utakon
a Tátra északi oldalán maradt dandárparancsnokokhoz, azzal az
utasitással, hogy a míg a hegyek folyvást felhőkkel vannak burkolva,
tegyenek egy kisérletet a hadiléggömbökkel. Most nem látja meg azokat az
ellenfél. Szállítsanak azokkal át a tulsó oldalra ágyúkat és lovakat. A
terv kivihető volt. A Tátra most jó barát, felhővel, sziklával takarja a
menekülőt.

Hanem másnap a Kárpát megszünt jó barátja lenni az idegennek. S mikor a
Kárpát ellenség, akkor az rettenetes ellenség.

Ti csak mondjátok azt, hogy nincsen lélek; még az embernek sincsen!

Mi meg azt mondjuk: a sziklának is van!

Német és angol tudósok meteorologiai adatokkal bizonyíták azt be, hogy a
Kárpáthegyláncz delejes hatása mily bűverőt kölcsönöz az alatta elterülő
országnak; lángbora zamatjában, fiainak munkabiró, hadratermett
véralkatában. A Kárpátok «rokonszenve» a mienk! a Kárpátok deleje a mi
idegeinkben él!

Mikor a Kárpát meg akarja mutatni azt, hogy ő haragszik!

A Kárpát tud gyűlölni.

A csorstini várat a kárpáti viharok mennykövei minden évben fölkeresték,
míg csak laktalanná nem lett a vár, míg a szomszéd magyar Nedecz várát
mindig kikerülte a villám.

A Kárpát tud haragra felindulni. A nagy hegydulások százados nyomai
beszélnek arról, hogy mi az a kárpáti vízforgatag? Mikor két szemközt
jövő szél, egyik az orosz síkról, másik a magyar rónáról összehozza
egyszerre a maga fellegeit, s a Kárpátok delejes gerinczén
összetalálkozik és ölre kap egymással. A «vihar menyasszonyának» nevezik
azt a fent a felhőkben kezdődő s orsó forgatagával a sziklákon tánczoló
istencsodáját; mely sziklaszálakat tördel le a hegyormokról s tengert
önt alá a hegyvágányokból s messze föltépi a rónát, a meztelen szikláig
fölásva a földet s háznagyságú szirteket hengerítve alá mértföldnyi
messzeségig.

Egy ilyen vízforgatag augusztus utolsó napján teljesen járhatatlanná
tett minden utat a kollini völgytől elkezdve Tátrafüredig, s utána oly
viharos idő következett, mely Aeolus minden szelét szabadon bocsátá; a
hegyek közt minden órában más szél fujt, és az mind orkán volt.

A kézsmárki derék sereg most már nem mehetett se gyalog, se léggömbbel
Sasza asszony segítségére.

És hogy tökéletes legyen a pusztulás, még ellene támadt egy másik
asszony is, a legszeszélyesebb minden asszonyok között: a magyarországi
időjárás. A tegnapi hózivatarra, a ma reggeli vízforgatagos villanyos
viharra délután oly rekkenő meleg következett, hogy a hegyekben
egyszerre elkezdett olvadni a hó; a mi tegnap még út volt, az most
rohanó hegyi patak medre lett. Most még vissza sem lehetett térni
Javorinából azon az úton, melyen ide jöttek. – A kétszáz ötven arany és
ezüst ágyu ott hever sorban a lengyel nyereg hátán.

Sasza asszonynak most aztán már nem sok ideje volt azon gondolkozni,
hogy mit tegyen most?

A hadi szerencse egészen ellene fordult. Nagy tervei egy egész világrész
átalakítása iránt, álomképen szétfoszlottak. Asszonyi boszúvágya egy
császári nő ellenében szomjan maradt. Most még az utolsó vigasztaló
gondolatról is le kellett tennie: a kapzsiság kielégítéséről. Az
elrablott kincseket nem szabadíthatá meg.

Egyedül az irigység dæmona volt még, a kit kielégíteni hatalmában állt.

A kincseket ne kapja meg az ellenség soha!

Éjjel, mikor az északi oldalon a hóolvadás megszünt, nagy fáradsággal
felment a lengyel nyeregre, hol az ágyucsöveket hátrahagyta. Ott őrzé
azokat két század a wladikawkazi lövészezredből. Átvonult fölöttük a
vihar, a szélvész szárnya ott érte őket; ők helyüket el nem hagyták.
Lefeküdtek az ágyúk mellé, azokba kapaszkodtak, hogy a forgószél le ne
sodorja őket a hegygerinczről.

Most Sasza asszony azt parancsolta nekik, hogy a nemes érczágyúkat
hengerítsék alá a sziklapárkányról az ezer lábnyi mélységbe. Annak a
fenekén van a jégtengerszem.

És akkor ez asszony odaállt a szédületes örvény párkányára és lenézett a
mélységbe. És aztán számlálta a lehulló aranyágyúkat.

«Most esik le két millió! Most megint két millió.»

A magasról alászálló lövegek eleintén nyom nélkül tüntek el a
mélységben. A tó felszínét fehér, vastag hóréteg lepte be a mult napok
alatt, a belehulló löveg csak lyukat ütött a jéglapon, mikor ráhullott.
Hanem azután mikor már száznál több ércztömeg tört rajta keresztül,
egyszerre nagyot roppant odaalant az egész jégburok, a rázuhanó ágyúk
magukkal ránták azt a víz alá, s mikor újra felmerültek a jéglapok, már
nem volt a tó felszíne fehér, hanem sötétzöld.

A jégtengerszem elnyelte a kirabolt országnak háromszáz milliónyi
kincsét!

Holnap ismét össze lesznek fagyva a széttört jégdarabok, s aztán vagy
örökre titokban tartják a kincset, mi alájuk van rejtve, vagy jön idő
még, és ez ki van számítva, a mikor visszatér az, a ki azt ide rejté, s
felveszi, a mit jó helyre eltett ide.

Akkor Sasza asszony összehordatá az idáig szolgált szántalpakat, egy
halomra rakatta azokat az ágyúk burkolataival és meggyujtatá mind. Ez
óriási máglya mellett mondott köszönetet a munkát végrehajtó vitézeknek,
a kik közül egynek sem jutott eszébe, hogy fejszével levágjon egy
darabkát abból az eltemetett érczből a maga számára.

Sasza asszony mind a kétszáz férfinak sorba nyujtá kezét, azok
megcsókolták azt sorban és meg voltak jutalmazva.

De Sasza asszony még több jutalomról is gondoskodott, a derék fiuk
számára.

Maga vezette őket le a javorinai táborba.

Jerivanszky tábornok azt kérdezé az elnöknőtől, mikor a
wladikawkaziakkal megérkezett, hogy hova tette az «ágyúkat?»

Sasza asszony azt felelte:

– Majd megmondom, ha előbb megtudom, hogy mit csinál az ellenség?

– Fogva tart bennünket.

– Merre van legegyenesebb kijárásunk?

– Jurgow felé. Ott van az ellenségnek tizenkét ágyutelepe lépcsőzetesen
egymás fölé felállítva. Ha azt elfoglaljuk, mienk az út.

– Tehát foglaljuk el.

– Nincs ágyúnk.

– Van szuronyunk. Az orosz katona nem fél a halál szemébe nézni. Itt van
ez a kétszáz wladikawkazi bajnok; állítsd őket az ostromló csapat élére.
Ezek égnek a vágytól boszujokat kitölthetni az ellenségen, s ha én
szólok hozzájuk, meghalnak értem.

S ezzel Alexandra elnöknő maga vette kezébe a markotányos kulacsot s
kimenve a vitézek közé, sorba tölté számukra az erős rostopschint, s
mikor a zászlótartónak kezébe adta a harcztépte lobogót, megölelte és
megcsókolta azt a hadsereg szemeláttára.

«Hurráh!» hangzott a harczfiak ajkairól.

– Már most induljatok a jurgowi ágyutelepeket elfoglalni! Mondá Sasza
asszony Jerivanszkynak.

A tábornok kiválogatta a legvitézebb hadcsapatokat, a mik a Kaukaz örök
harczaiban legjobban be voltak tanulva a hegyi hadviselésbe. Portyázói
megmászták a Jurgowhoz vezető sziklaösvényeket, míg egy tömör hadoszlop
a mély úton előrenyomulva azt a hirhedett kibujást (debouchée)
ismételte, melylyel a franczia háboruban Suwarow vívta ki ellenfelei
bámulatát, mikor az alpesi útszorosokon a megszálló ellenséggel szemközt
tolta hadoszlopait.

Az oroszok csodáit mivelték e napon a vitézségnek és önfeláldozásnak. Az
ágyúkereszttűzben, a kartácszáporban lövés nélkül szuronynyal foglalták
el ellenfeleiknek négy első ágyutelepét s azzal megfordítva az ágyúkat,
szétromboltak velük másik négy tüzértelepet; egy óráig urává lettek a
jurgowi erődített gyárépületeknek; hanem aztán estefelé megérkezett
Dárday maga a hadsereg zömével Poroninból s oldalba fogva az oroszokat,
kényszeríté őket az elfoglalt Jurgowot elhagyni.

Késő este érkezett vissza Jerivanszky a jaworinai főhadiszállásra azon
hirrel, hogy a keresztültörés kisérlete meghiusult.

– Hogy harczoltak csapataink? Kérdezé Sasza asszony.

– Oroszlán módra.

– Hát a wladikawkaziak?

– Azok ott vesztek mind.

– Hogyan? egy sem maradt élve?

– Ők foglalták el ez ellenség első ágyutelepét. Tizedik kézben láttam a
zászlót. Az utolsó zászlótartót már szuronydöfés ölte meg, és az volt az
utolsó wladikawkazi harczos.

– Akkor tehát senki sem tudja többé rajtam kívül, hogy hová lettek az
ágyuink, mondá Sasza asszony dæmoni szemvillanással.

– És már most mit fogunk tenni? Kérdezé a tábornok.

– Várunk.

– Mire?

– A megszabadulásra.

– Meddig várunk?

– Három napig.

– Élelmi szerünk csak egy napra van még.

– Azt oszsza minden ember két részre s lesz két napra való, egy napig ki
birja mindenki evés nélkül: s ez három nap.

– S mit segít rajtunk ez a három nap? A hóolvadás miatt nyáron minden út
járhatatlan lesz egy hétig; főseregünk Kézsmárkról utánunk nem küldhet
se égen, se földön se élelmet, se lőszert, se felmentő sereget. Az egész
Tátrán keresztül a legközelebbi három nap alatt nincs más lehetséges
emberi átjárás, mint a Jégvölgyorom és a Középháttorony közötti meredek
fal mentében átvezető «lawka», egy embernyomnyi párkány a szirtlapon. Az
jó arra, hogy átjöhessen rajta «egy» ember.

– Tehát várni fogunk arra az «egy emberre», a ki bennünket felszabadít.


AZ UTOLSÓ FEGYVER.

Három napra volt szükség. Ezt meg kellett nyerni minden áron.

Sasza asszony az első napot megnyerte azzal, hogy huszonnégy órai
fegyverszünetet kért a magyar vezértől, a halottak és sebesültek
eltakarítására.

Dárday tábornok beleegyezett a fegyverszünetbe; ő nem koczkáztatott
semmit. A hóolvadás a hegyek közt lehetetlenné tette az orosz
fővezérségnek a Tátrán túl hagyott hadseregét magához vonhatni; míg ez
idő alatt a krakkói seregből újabb dandárok érkezhettek a harczmezőre, a
mik az ellenfélnek minden áttörési kisérletét lehetlenné teendék.

Mikor ez a huszonnégy óra elmult, akkor Sasza asszony alkudozáshoz
kezdett. Felkérte a magyar vezéreket személyes találkozásra.

A Bjela völgyben van egy fürészmalom, az volt a kölcsönös találkozási
hely.

Az orosz részről Sasza asszony maga jelent meg, Jerivanszky és Jussupoff
tábornokai kiséretében; az ellentáborból Dárday, Tatrangi és Severus.

Tatrangi a kárpáti hadviselés alatt egészen visszanyerte a honvédeknél
nemcsak a régi bizalmat, de a feltétlen fensőbbséget. Gépei segélyével
szállítá csapataikat s rendezkedése csalhatatlan volt. Az ellenség
óriási hadereje meg lett bénítva a hegyláncz és a repülő gépek által.
Nagy hadi eredmények, fényes diadalok vívattak ki a saját hadsereg
csekély vesztesége mellett, a katonák jól voltak élelmezve és soha sem
kifárasztva, s ez mind Tatrangi érdeme volt. Ezért a közkatonák
bálványozták. A tisztek meg azért szerették, mert minden intézkedése
csalhatatlan volt; a mit előre megállapított, az meg is történt, s ha
valamelyik kelepczébe került, Dávid gépei ott termettek,
kiszabadították. A tábornokok barátságát pedig azzal nyerte meg, hogy
mindig az ő nevükben intézkedett, minden győzelem dicsőségét nekik
hagyta; a győzelmi bulletinekben egyedül a vezéreket magasztalá, saját
nevét soha sem hagyta azokban fölemlíteni.

Szerették, mert megvallotta magáról egész őszintén, hogy ő benne nincs
egy szikrája sem a hősi bátorságnak.

Mikor a fürészmalmi találkozóra elindultak, mind Dárday tábornok, mind
mr. Severus jónak látták a hyalichor-pánczélt és sisakot felölteni.
Dávid pedig csak egy könnyű nyári zubbonyt vett magára.

Nézzétek, mondá a tábornok, ez most itt bennünket meg akar szégyeníteni:
pánczéltalanul jön. Bátrabb mint «én».

– Nem vagyok bátrabb, de számítóbb. Az az eset, hogy minket az oroszok
most legyilkoljanak, a miből semmi hasznuk nem lenne s csak a boszút
idézné fel ellenük, úgy áll a valószinűséghez, mint 1 – az 1000-hez;
hanem ha én ezt a hyalichor-pánczélt felveszem, a mi éjjeli rohamok
számára készült s ebben, a mostani rekkenő napon, hat óra hosszat hegyet
mászok, úgy áll, mint 1000 az 1-hez, hogy holnap «influenzá»-ban
fekszem. Tehát inkább nekimegyek 1/1000 orosz golyónak, mint 1000/1
pilulæ de anacahuitnak.

– Vigye az ördög a logarithmusaidat! szólt Dárday (neki minden
logarithmus volt, a miben számok vannak). Igazad van. Biz ez meleg lesz,
én is levetem.

– Én fentartom, mondá mr. Severus. Én tűröm a meleget, s nem hiszek a
nihilistának.

A nihilisták várattak magukra. Ez is kiszámítás volt; nekik óráról-órára
kellett ellopni a napot: kicsalni ellenfeleiktől az időt huzással,
halogatással. Egy órával későbben érkeztek meg a malomhoz a határidőn
tul.

Sasza asszony lépett be legelől a malomba.

Ezuttal épen nem volt megnyerő jelenség.

Durva katonaruha volt rajta, mint a többieken, az is megtépve,
bepiszkolva az út és időjárás viszontagságaitól, csizmái térdig sárosak;
termetének karcsusága egészen elveszett a begombolt kabát alatt. Arczán
semmi nőiség. A zivatartól érdes lett az és vörhenyes, ajkai, orra
duzmadtak a hideg éjszakák befolyásától, mely szemeit is kivörösíté.
Érzéketlenség, dacz és szigor idomítja minden vonását, s szava oly éles,
recsegős, kellemetlen, mint egy éretlen suhanczé.

Hanem azért Sasza asszony az első tekintetre kiismerte a maga három
emberét, s kész volt a három torzkép felőlük: az egyik egy magyar
chauvin, a másik egy székely teatoteller, a harmadik egy yankee
stockyobber.

Kész volt a haditerve ellenük.

– Uraim! Ő kezdé el a beszédet. Szóljunk egymással röviden és őszintén.
Hogy rövid legyen beszédünk, arra minket utal helyzetünk, kik azt nem
titkolhatjuk, s ez kényszerít az őszinteségre. A háborunak vége van: ez
bizonyos. Az a találmány, melylyel önök meglepték a hadakozó világot,
minden hadviselést lehetetlenít. A csatatéren, hol egyenlő fegyvereket
próbáltunk ki egymás ellen, legyőztük önöket; de azok ellen kik az eget
hódították meg, a föld nem tartható. Mi az osztrák-magyar hadsereget
mindenütt megvertük, önöknek országait meghódítottuk, s most ime
zászlóinkat meghajtjuk önök előtt s azt kérjük, hogy engedjék meg nekünk
országaikból hazatakarodni. Mi vagyunk legyőzve, önök győztek le. Békét
kérünk, mondják meg, mi az ára? – Csak egy szót még. Ne utasítsanak önök
arra, hogy forduljak a békekötés végett az önök országfejéhez
Budapesten. Azt nem teszem. Inkább itt hagyom a csontomat a Tátra
bérczei között a keselyük számára. Önök győztek le; önökkel akarok békét
kötni.

Ezzel a szóval mind a három ellenfelét beleejtette a kelepczébe.

Legelőször Dávid felelt neki.

– Első feltételünk a teljes lefegyverezés.

Azután szólt Dárday.

– A második Lengyelország helyreállítása.

Végre mr. Severus adott hangot.

– És az illő hadi kárpótlás.

Sasza asszony kisérőire nézett, s ajkszegletein ironiás mosoly vonaglott
végig.

Két ujjával megczirogatá mosolygó alsó ajkát, mintha biztatná, hogy most
tegyen ki magáért s aztán hozzákezdett:

– Mi mind a három föltételre készen volnánk, és hajlandók vagyunk azokat
alkudozási alapul elfogadni. – De talán ülnénk le, urak, valahová.

A férfiak a malomban talált deszkákból rögtönöztek lóczákat és asztalt s
azt körülülték.

– Tehát a legelső kérdés a lefegyverzés, mondá Sasza asszony, felhuzott
térdét két kezébe fogva. Hogyan értelmezik önök ezt?

A magyar urak elmondák a véleményüket, azok ellenében aztán Sasza
asszony elmondatá kisérőivel, hogy Oroszországnak hány helyen kell
védelemben tartani határait, a Kaukazust, Chivát, Szibériát, a samarai
várvonalat, Chersont, a Krimet megszállva kell tartani, a cultura és
civilisatio érdekében, a mi el nem tagadható. A nagy városaiban is kell
helyőrséget tartani rendőrségi okokból; nagy pusztáin a közlekedést
biztosítania megfelelő számú lovasság által, hajóin számos tengeri
katonára van szüksége. Ezen adatok felhordása a magyar urak
közbeszólásai segélyével szerencsésen elfogyasztott két órát a válságos
időből. Végre megállapodtak valami pontozatokban s azokat tárczáikba
följegyzék.

Most Sasza asszony legelőbb is a hadikárpótlás kérdését óhajtá
fölvétetni, mint a mi legegyszerűbb dolog. Csupán szám.

Dehogy volt egyszerű! Itt már mr. Severus szólalt meg, egy kerek
milliárdot követelve. – Ezt Sasza nagyon soknak találta. Mr. Severus
bebizonyítá, hogy az nem sok; a mult században Németország öt milliárd
frankot fizettetett Francziaországgal. «Hja, az Francziaország volt!»
Ekkor azután beleereszkedett egy végeszakadatlan statisticai disputába,
összehasonlítva Francziaországnak akkori és Oroszországnak mostani
nemzetgazdászati, pénzügyi és kereskedelmi viszonyait, a minek tán soha
sem lett volna vége, ha Dávid pártjára nem kel a szorongatott
ellenfélnek s oda nem veti a Brennus-kardot annak mérlegébe, hogy legyen
hát fél milliárd a hadi kárpótlás, de ne papirosban. – A miért aztán
kapott egy pár dühös szemvillanást; az egyiket Severustól, a másikat
pedig Sasza asszonytól. Hiszen nem az a «fél milliárd» kellett ennek,
hanem az a «félóra», a mit e tárgy fölött el lehetett vesztegetni.

No de szerencsére hátra volt még a harmadik békepont, s a nap alkonyatra
járt már.

Tehát Lengyelország helyreállítása.

Sasza asszonynak «elvben» ez ellen sem volt semmi kifogása. Csupán azt a
csekélységet kivánta az urak által körüliratva látni, hogy minő
Lengyelországot akarnak ők helyreállítani? Az I. Boleslaw alattit-e,
mely Cseh- és Morvaországot és a magyar felvidéket magában foglalta, de
azért csak 4000 □ mérföldnyi területe volt? vagy Sobiesky
Lengyelországát, mely 18,500 □ mértföldre terjedt s a szepesi 16 várost
is birta? vagy az első felosztás utáni Lengyelországot, melynek 13,500 □
mértfölde maradt? vagy az utolsó felosztás előtti Lengyelországot 4000 □
mértfölddel? Miféle tartományok összeségét foglalják azok magukban?
Németország is kiereszsze-e a maga lengyel tartományait, hogy az egész
egy darabban legyen, s ha nem ereszti, ki vegye el tőle? Ausztria is
odaadja-e hozzá Gallicziát? Meddig terjedjenek annak a határai?
Belekerüljön-e abba Vörös és Fekete Oroszország s a litván öt
vajdaságból alakult Fehér Oroszország is?

Ebből azután egy olyan geographicohistoricai veszekedés nőtte ki magát,
hogy a holdvilágnak kellett segítségül jönni, a midőn késő estére odáig
jutottak, hogy a tábori térképen a helyreállítandó Lengyelországnak a
határait veres irallal kirajzolják, a melybe Fehér Oroszország
beleesett, de a Veres és Fekete megmenekült.

És aztán, mikor ezzel készen voltak, akkor állt elő a legnehezebb
kérdés: hogy ki legyen ennek a helyreállított Lengyelországnak az
uralkodója?

Dávid, mint tudják, Zsigmond herczeget ohajtotta oda. Az új államnak
erőskezű uralkodó kell, és buzgó katholikus papság.

Dárday ellenben más nézeten volt. Ha Lengyelországot helyreállítjuk,
emeljük annak a trónjára egyikét a derék szabadelvű főherczegeknek, kik
a József nádor ágból vagy a Salvator ágból származtak: akkor biztosítva
leszünk Lengyelország jó barátságáról.

Végre mr. Severus is belevegyült a vitába. De hát minek Lengyelországnak
akármiféle király? Legyen respublika, ha már helyreállíttatik.

Sasza asszony kapott ezen a nem remélt segítségen. Ő is Severus nézetét
lovalta, a miből azután egy éjfélig tartó politikai huzavona támadt
volna, ha Dávid jókor észre nem veszi a veszedelmet s azzal az
indítványnyal nem szeli ketté a gordiusi csomót, hogy ne határozzunk mi
itt e kérdésben; hanem bízzuk annak eldöntését a majdan összehivandó
lengyel constituantera. Ebben a más két pártfél aztán megnyugodott.

Hanem akkor Sasza asszony és vezérei egyszerre elkezdtek makacsok lenni.
Ők Lengyelországot csak mint köztársaságot engedik helyreállíttatni, ők
a szabadság érdekében nem egyezhetnek abba, hogy egy trónt toljanak a
határukra, fenyegető rémnek. Ám lássák a magyar vezérek, hogy mint
tegyék magukat a világ előtt felelőssé e föltételhez ragaszkodásukért.

Utoljára még ezek jutottak abba a helyzetbe, hogy Sasza asszonytól hat
órai határidőt kérjenek, hogy azalatt társaikkal értekezhessenek e
kérdés fölött.

Erre a hat órára is nagy szüksége volt Sasza asszonynak.

Éjfél után három óra lett akkor. A magyarok parlamentairja azzal az
üzenettel érkezett meg az orosz főhadiszállásra, hogy e pontnak a
fogalmazása egészen Sasza asszony tetszésére bizatik.

Az elnöknő aztán így fogalmazta ezt a pontot:

«Az államalakítás minden kérdését tartományonkénti népszavazás dönti
el.»

– Ez már ravaszság, mondá Tatrangi; ezen az úton Lengyelországból soha
sem lesz egy egész állam.

Már hajnalodott. Jött a harmadik nap.

A magyar vezérek kezdték észrevenni, hogy Sasza asszony ő tőlük csak az
időt lopogatja ezzel az alkudozással.

A magyar fővezér, a mint azt vette észre, hogy ellenfele az alkudozással
csak az időt akarja eltarisznyázni, azt a határozott üzenetet küldé
neki, hogy vagy irja alá a megküldött békekötési pontozatokat, a mik
egyelőre két heti fegyvernyugvás alapjául fognak szolgálni, vagy azonnal
megkezdetnek az ellenségeskedések.

Sasza asszony azt üzente vissza, hogy «no hát kezdjétek el!»

A magyar vezérnek volt kétszázezer embere, négyszáz ágyuja s ötszáz
aërodromona, pánczélos katonái, kábító golyói; a nihilistáknak volt
negyvenezer emberük, semmi ágyujok; a pánczéljaikat is elhagyták, a
töltényeik is fogytán, tegnap óta nem is ettek.

És mégis reggeltől estig tartották magukat sziklasánczaik védelmében ily
tulnyomó erő ellen. Oly hősiességet tanusítottak, mely túlmegy az
emberin, melyben már a dæmoni düh tör keresztül. Lefeküdtek a földre,
holtnak tettették magukat, s talpra ugrottak az értük lehajló ellenség
előtt; megfordított fegyverrel mentek eléje, megadást szinlelve, s mikor
közel értek hozzá, puskaagygyal kezdték újra a verekedést; az elfogottak
útközben megrohanták kisérőiket s elszedték tőlük a fegyvert; a
kelepczébe szorultak meggyujták maguk körül az erdőt s az égő fák alul
lövöldöztek ostromlóikra; felmásztak a magas sziklákra, oda kellett
értük felmenni, vezényszó nélkül harczoltak, minden csapat magára,
csatarend volt a sziklatömkeleg, melyet az ellenfélnek darabonkint
kellett elfoglalni.

E leviathan-harczczal szemben a magyar vezérek egészen észszerű
haditervet foganatosítottak. Ők kimélni akarták az emberéletet.
Ponkról-ponkra igyekeztek elfoglalni minden sziklavédművet, hogy
ellenfelüket körülfogva, a további harczot lehetetlenné tegyék rá nézve.
Esti hat órára sikerült e taktika. Az ellenfél úgy körül volt hálózva,
hogy nem mozdulhatott többé.

Ekkor Sasza asszony kitüzeté a fehér zászlót.

A magyar vezérek rögtön megszüntették a tüzelést.

Az orosz vezérek az mondták Sasza asszonynak: «az utolsó töltényünk is
elfogyott».

Sasza asszony távcsövével a javorinai sziklafalat nézte figyelmesen.

A meredek szürke sziklalapon egy harántvonal fut végig egyenesen: ez a
természetalkotta ösvény, a mit lawkának, hidnak nevez a zergevadász;
azon a keskeny vonalon látszik előre haladni egy fekete pont: hangya a
távolban, tán medve a közelben, vagy talán ember?

Sasza asszony összecsukta távcsövét s azt mondá nyugodtan:

«Az utolsó még hátra van.»

Az egész harczvonalon pihenőt fuvattak, a trombiták szomorú jeleit a
bérczek viszhangjai egymásnak adták, míg lenn a magyar táborban
hosszasan hangzott az «éljen!» kiáltás moraja, midőn a fehér zászlók
jelenték, hogy az ellenfél megadja magát.

Most már nem volt szó többé semmi alkudozásról. Most már nem mentek a
magyar vezérek fele útra eléje az orosz vezéreknek, Sasza asszonynak
küldönczét azzal bocsáták vissza, hogy a főhadiszállás jelenleg
Bukovinában van; tessék neki személyesen oda fáradni.

Az elnöknő, az északi Zenobia egy összetört alak volt e perczben. A négy
napi fáradság, álmatlan éjek, rendkívüli viharok, a megrázó indulatok, a
harcz izgalma kimeríték erejét. Alig birta magát lábain tartani. Mikor
küldöncze hirül hozá neki, hogy a magyar fővezér oda várja őt magához,
összeroskadt és lerogyott a földre.

«Elmegyek!» mondá. És nem volt jártányi ereje. Odáig pedig három órai
út.

A rézbányai tisztektől hoztak el egy meglehetős poroszka paripát, meg
egy vízhordásra használt szamarat: ez volt minden közlekedési eszköz, mi
Sasza asszony rendelkezésere állt. Odahozták a poroszka lovat, hogy
üljön fel rá.

– Nem úgy lesz az, suttogá nyögve a megalázott amazon. Én felülök a
szamárra, a jó poroszka lovat pedig tartsátok készen felnyergelve annak
az embernek a számára, a ki amott a lawkán közelít erre felénk. Az
rögtön vágtasson utánam, a hogy a ló birja, s a mit magával hozott,
akárhol legyek is, küldje be hozzám. – Engem csendesen elvisz a szamár.

És azzal fölsegítteté magát az állatok legszerényebbikének hátára az
asszonyok legbüszkébbike, s a mellette gyalogló testőr vállára
támaszkodva, hogy le ne essék, viteté magát ellenfelének
főhadiszállására.

A félelmes alak, ki lábát a fellegekre téve indult meg a világot
meghódítani, most egy teherhordó állat hátán bandukol legkisebb,
leglenézettebb ellensége elé könyörögve, megalázva, nyögve asszonyi
fejfájástól, kínozva asszonyi szégyenérzettől, és érezve asszonyi
idegekkel mindazt a kínt, a mitől a férfiak is megszoktak tébolyodni.

Midőn Bukovinába megérkezett, már egész éjszaka volt. Erőltetni akarta a
daczot; de a mint a nyeregből leszállt, akaratlanul térdre esett s
tűrnie kellett, hogy Tatrangi Dávid nyujtsa oda neki kezét és fölemelje
a földről. Egy perczig kezében volt ennek a férfinak a keze s e perczig
mélyen a szemébe nézett annak. A nő kezében, szemében égető láng, a
férfiében fagyos nyugalom.

Dárday tábornagy emberi kötelességének tartá a hozzá érkező «nőt»
legelőbb is theával megkinálni, s azután egy paraszt hárságyat pamlagul
készíttetni el számára, melyen végigdűlve, értekezhessék a megadás
feltételei iránt.

Sasza asszonynak egészen rekedt volt már a hangja. A szemei égtek a
félagyi fejfájástól. Hanem azért nem kimélte magát. Vitatkozott az egyes
pontok fölött győztes ellenfelével, rekedten, görcsrohamoktól
félbeszakítva; itta a theát, rhummal; a mit ivott, nem sokára kihányta;
aztán megtörülte a száját: keserűen mosolygott, s újra itta a theát és
folytatta a vitatkozást.

Igyekezett engedékenyebb békepontokat kicsikarni ellenfeleitől.
Lealkudott tőlük Lengyelország határaiból, a fizetendő hadiköltségből;
követelt tisztességes fogságot, az oldalfegyver megtarthatásával, az
államforma tiszteletben tartását, fogolykicserélést s ráért egy-egy
mosolylyal jutalmazni Tatrangit, ki mindenben engedékenyebb volt
társainál, ki tudja, mit jelentettek e mosolygások? lehet, hogy gúnyt.

A győztes ellenfél azonban most már szigorú volt, s ha Dárday némi
engedékenységet árult el a hadikárpótlás kérdésében, erősen tartva magát
viszont a lengyel határkérdésnél: másfelől Severus ellensúlyozta őt, ki
kész volt odaengedni fehér, vörös, fekete és minden színű
Oroszországokat, de a pénzből egy kopekot sem.

Sasza asszony fogai vaczogtak a láztól; minden ráhalmozott takaró
daczára fázott.

E kínok közepett úgy tetszék neki, mintha lódobogást hallana közelíteni.

A lovag megérkezett, s a hangot, mely tudakozódik megismeré a nő.

Egyszerre leszórta magáról takaróit és talpraugrott fekhelyéről.
Kirohant az ajtón, eléje az érkezőnek. Hallották, hogy hangosan
megcsókolta háromszor, orosz szokás szerint. S egy pillanat mulva
visszatért, kezében egy összehajtott pergamennel, melyről
aranyszelenczéjű pecsét fügött alá, az osztrák-magyar monarchia
szivárványtarka selyem zsinegén.

A nő szemei ragyogtak. A nő termete délczeg volt és ruganyos. A nő arcza
sugárzott a diadal daczától. A nő hangja csengett és harsogott; nem volt
rekedt többé.

– Nos urak, hát ti nem engedtek semmiben semmit. Ti nem alkusztok velem?
No hát én sem alkuszom veletek. Olvassátok ezt! Itt a békekötés okmánya,
aláirva Budapesten II-ik Árpád császár-királytól, fővezéreitől, minden
minisztereitől a tegnapi napon. Győződjetek meg róla.

Azzal kiteríté a férfiak elé az asztalra a függő pecsétes okmányt.

Az borzasztó szerződés volt.

Semmi helyreállított Lengyelország benne; semmi hadi kárpótlás;
ellenkezőleg mindenik fél visszaadja a másiknak, a mit hadi zsákmányul
elfoglalt, s Ausztria kötelezi magát a krakkói védműveket simára
lerontatni; a fiumei kikötőt megnyitja az orosz hadi hajók előtt, a
Sabinát ujra föl engedi állíttatni az ország minden városaiban.

Még ez mind nem volt elég megaláztatás.

Még hátra volt a java.

Az utolsó pontban az volt megállapítva, hogy az összes krakkói magyar
honvédsereg _a béke biztosítékául_ mindenestől, a hogy együtt van, az
akkor orosz birtokot képező Duna Deltára belebbeztetik s tisztességes
hadi fogolyul _tíz évig ott marad!_

És mind ez aláírva császár-király, főherczegek, miniszterek által.

– És most urak! – szólt Sasza asszony, urieli nevető arczczal, három
ujjával a kiterjesztett okmányra támaszkodva, nem én vagyok az önök
foglya, hanem önök az én foglyaim! Én küldöm el önöket a Sulina torkolat
szigeteibe s én zárom be önöket oda. Itt van, alá van irva. Vagy ha nem
tetszik önöknek, én azt sem bánom. Ha önök másként akarják, tehetik.
Kardot ránthatnak azok ellen, a kik ez okmányt aláirták, széttéphetik a
béke kötvényét, aztán rámehetnek az osztrák seregre, kezdhetnek vele
háborút; ha megverhetik, csinálhatnak otthon forradalmat, feldönthetik a
trónt. Nekem az is tetszeni fog. Válaszszanak önök, a hogy jónak látják.
Nekem jó lesz, akár elfogadják azt, akár nem.

Valami oly megfoghatatlan, oly embertelenül boszantó, oly pokolian
ingerlő volt e fordulat, hogy a magyar hadvezér elkezdett rajta dühödten
kaczagni. Ez a kaczagás hasonlitott ahhoz a rettenetes «canchasmushoz»,
a mit a római imperatorok áldozatai hallattak, kiket kínzóik
halálra-csiklandással ölettek meg. Fájdalom és düh volt e tajtékzó
nevetésben, melytől az ember halántékain kidagadtak az erek, és arcza
elkékült, mint a fojtogatotté. És e kaczagás ragályos volt; Severusra is
elragadt: a néger sötét arcza is a nevetés torzképévé fintorult el, s a
mint a hír odább szállt, a mint egyik ember a másiknak elmondta, hogy
Budapesten megkötötték a békét, s minket győztes hadsereget, odaadtak
hadi fogolynak a legyőzött kezébe, elkezdett kaczagni végig az egész
hadsereg; és az valami rettenetes volt: kétszázezer ember fenyegető
hahotája!

Sasza asszony is nevetett. Neki dæmoni gyönyör volt élvezni ezt a
kétségbeesett kaczagását ellenfelének. Ő akár így, akár úgy, elérte
czélját: diadalmaskodott. Ha engedelmeskedik a honvédsereg a királya
által aláírt békepontozatnak, akkor száműzve van hazájából, s meg van
szégyenítve országa, ha pedig nem engedelmeskedik, akkor fel kell
lázadnia királya és kormánya ellen, s polgárháborut vinni nemzetére.

Hahaha!

Csak egy ember arcza maradt nyugodt: Dávidé. Ő sápadt, hideg tekintettel
vizsgálta félelmetes ellenfelének arczát.

– Kikaczagták önök már magukat? Kérdé végre társaitól.

– Még nem! ordítá a tábornagy s kardját kirántva, odaveté azt az
asztalra. Még majd ezután fog kezdődni a nevetés; arra esküszöm.

– Ne esküdjél semmire s dugd vissza kardodat hüvelyébe. Légy nyugodt,
öreg.

– Tölts belém egy akó ópiumot, vagy füröszsz meg chloroform-tengerben,
ha azt akarod, hogy nyugodt legyek! De engem úgy vigyen el ma az ördög,
hogy szétrúgom neki a poklot!

– Úgy kiabálsz öreg, mintha Lear királyt akarnád paródiázni. Hát mi ez
itt előttünk? Egy békeszerződés. De nem lehet-e ez koholmány?

Dárday és Severus arczain rögtön kelő remény váltotta fel a keserű
daczot. Ez a kétség volt a mentő szalmaszál. Utána kaptak.

De annál nagyobb dühvel lépett Sasza asszony Dávid elé; oly lángoló
kitörésével a megbántott büszkeségnek, mely feledteté vele, hogy nő,
hogy beteg, hogy egyedül van ellenségei között. Felragadta az okmányt az
asztalról s magasra emelve azt, kiáltá rikácsoló hangon:

– Ez pedig a ti királyotoknak az irása; esküszöm!

De aztán hirtelen frivol kaczagásba csapott át: «De mire esküdném?
hiszen nem hiszem az Istent»!

Dávidon nem fogott az igézet; ő most is nyugodtan felelt e nőnek.

– Ön, asszonyom, nem hiszi azt, a mi a szívben van s mégis azt kivánja,
hogy mi higyjük azt, a mi a papiroson van. Pedig a mi erkölcsileg
lehetetlen, az a valóságban is lehetetlen. És én lehetetlennek tartom
azt, hogy Magyarországon oly mélyen sülyedhetett volna az összes
társadalom, hogy egy kormány ily okmányt királya elé terjeszthessen
aláirás végett, hogy abban az ország megnyugodhassék; hogy a nemzet
kidobassa kebléből kétszázezer legjobb, leghősebb gyermekét akkor, midőn
azok épen diadalmaskodnak ellenségei fölött. Ez egy képtelenség, ez egy
kábító rejtély. Én tudom, hogy az oroszok leghatalmasabb fegyvere a
pénz, milyen messze hord; de nem akarnék élni egy olyan földön, melyen
minden ember az elsőtől az utolsóig mind megvesztegethető lenne; melyen
a becsület, büszkeség, honszerelem és minden erény eladó portéka volna.
Én ezt tagadom. Én a tényekről meg akarok győződni. Annálfogva hallja ön
meg föltételemet. Én három napi fegyverszünetet kérek, hogy ezalatt
Budapestre mehessek és meggyőződjem magam a valóról.

Sasza asszony fagyos gúnynyal mondá:

– S ha énnekem nem volna kedvem ily háromnapi fegyverszünetbe
beleegyezni? Ha én rögtön követelném a választ, hogy alárendelik-e önök
magukat királyuk rendeletének, vagy fellázadnak ellene?

– Azt is megmondom, asszonyom, hogy akkor mit fognánk tenni. Ez
okmányról addig, a mig ez csak az ön kezében van, nekünk nincs semmi
hivatalos tudomásunk. Mi nem tudjuk, hogy meg van kötve a béke.
Távirdáink szét vannak rombolva s az a futár, kit a békeokmány párjával
hozzánk küldtek Budapestről, nem jöhet azon az egyenes uton, a melyen az
ön küldötte jött; az csak holnap fog megérkezni ide: nekünk pedig elég
most egy nap, elég nehány óra, hogy valamit végrehajtsunk, a mi erősebb
minden nemzetközi szerződésnél, minden államokiratnál: az, a mit Európa
nyelvén úgy neveznek, hogy «fait accompli». Mi önt most visszabocsátjuk,
ha a fegyverszünetet el nem fogadja. Eltávozása után egy órával
megkezdjük a félbehagyott harczot. Reggelig be is fejezzük azt. S
reggelre ön, asszonyom, tudni fogja, hogy van-e hát másvilág? Holnap
aztán jöhet a mi kormányunk küldöncze a békeokmánynyal; a másik szerződő
fél nem lesz sehol. S ezt nevezik európai nyelven «fait accompli»-nak.

– S lenne önnek elég erélyessége megtámadni fegyverrel egy csoport
embert, ki nem használja fegyverét, nem védi magát többé s a
parlamentairi fehér zászlóval jön szemközt önre? Lenne önnek elég erős
szive azokat hidegvérrel lemészároltatni? összefér ez a népjoggal?

Dávid e szó hallatára indulatba jött; hideg, szenvtelen arczát
átlángolta a harag pírja.

– Népjogot emleget ön, asszonyom? Hát akkor hol volt a népjog, midőn
önök a minszki lengyeleket, kik fegyvertelenül, fehér zászlóval jöttek
önök elé, felkonczoltatták, férfit, asszonyt és gyermeket? Hát akkor hol
volt a népjog, midőn a repülő lovasság Bochnia alatt a fegyvert lerakott
fogoly lövész zászlóaljakat az utolsó emberig lekaszabolta? Önök a
népjogot kigúnyolva, fellázíták hadviselő ellenük országában annak
tulajdon népeit, önök elfoglalták és magukkal vitték a meghódolt városok
magánbankjainak pénzeit; önök Komáromnál bombákat hányattak a
kórházakba, miket a fekete zászló jelzett; önök a genfi európai
egyezmény daczára robbanó lövegeket használtak kézi fegyvereikhez és
anastatereket a várostromhoz népjog és emberiség ellenére, s most önök
akarják magukat betakarni egy foszlánynyal, egy fehér keszkenővel, egy
vérig sértett fenevad bosszuja ellen? De igazuk van. Ez a bigott
fenevad, mely még «hisz», nem meri azt a fehér kendőt széttépni. Hanem
valami más fog önnel történni asszonyom. Én önt és vezértársait, ha
védtelenül jutnak kezembe, felveszem repülőgépeim hajójába: aztán tudok
egy igen szép csendes helyet Közép-Afrika hegyei között, a hol a Niger
folyam ismeretlen forrásai erednek: ott lakik a majomfarkú niamniamok
tizenkét törzse, középlények az ember és a majom között. A királyuk neve
«Kankakok». Én leteszem önöket Afrika közepébe. Akkor aztán majd
elválik, hogy mi tudunk-e jobban a Dunadeltánál új államot csinálni,
vagy önök a Niger forrásainál?

Sasza asszony erre ismét azt az iménti dévaj nevetést hallatá, mely
elfeledteté benne az uralkodónőt.

– Nem, nem! Inkább beleegyezem a három napi fegyverszünetbe, mint hogy
megismerkedjem a majomfarkú niamniamokkal s azoknak a királyával,
Kankakokkal. Egyébiránt tapasztalni fogja ön, hogy minden úgy történt, a
hogy írva van és változtatni rajta többé nem lehet. És most küldjenek
önök kenyeret a katonáimnak, mert azok ma egész nap éhen verekedtek.

Azzal a békeokmányt összehajtva, öltönyébe rejté e bámulatos asszony; s
délczegen, büszkén távozott el a házból, hová összetörten, bágyadtan
érkezett meg; nem kellett neki senki segítsége, hogy lovára fölvesse
magát. Most már a füles Mazrurnak jutott.

– Adieu! kiálta vissza nyergében ülve az utána bámulóknak s kezével még
egy csókot vetett Dávid felé, mitől az szemeit lesüté.

Dárday ezt dörmögé magában:

– Miért nem fojtottam én meg most ezt a kigyót, mikor kezembe volt a
nyaka?

Mr. Severus pedig azt kérdezé Dávidtól:

– Tudósítottad-e te a királyt azokról, a mik itt történtek?

– Igen.

– Ki által?

Dávid adós maradt a felelettel. Sietett repülő gépeihez. Dárday és
Severus elkisérték odáig.

– Te Dávid! mondá a tábornagy. Ez gonosz három nap lesz, a mig te
odajársz. Az első nap részeg leszek. A második nap megbolondulok. A
harmadik nap megveszek! És vélem együtt a többi is. Erre gondolj.

– Én egy nap alatt visszatérek hozzátok. Ez nekem elég oda-vissza és
mindent megtudni. A másik két napra más szükségem van.

Nem vitt más kisérőt magával, mint Áront, felügyelőjét, ki azt mondá
neki egykor: _«ne bizzuk titkainkat asszonyra és idegenre»!_


A NŐ.

Két óra volt még hátra hajnalig, az a két óra elég volt Dávidnak a
Tátrától a Dunáig szállni és végiggondolni minden lehető megoldását e
megőrjítő rejtélynek.

Talán nem bocsátották Rozálit a királyné elé. Kitelik az udvari
környezettől, hisz ott most is feszesen tartják az etiquettet, mely
szerint csak az egyházi szertartás szerint férjhez adott nők tekintetnek
törvényes feleségeknek, csupán polgári házasság szerinti asszonyok ki
vannak zárva az udvari körökből.

Hátha nem hitték el azt, a mit Rozáli hírül hozott.

Hátha ostrom alá volt már fogva Budapest?

Hátha meg volna mégis vesztegetve minden ember, a ki a történelem
alakítására befoly: udvaronczok, papok, miniszterek, tábornokok,
képviselők, hirlapírók; maga a forrongó néptömeg?

Az utolsó gondolatja rémes volt. Hátha Rozálit megölték?

Ez a gondolat aztán mind elnémítá a többit. Ettől nem tudott
megszabadulni.

Keleten sárgulni kezdett már az ég s a nagy földabroszon ott alant egy
arany szalag tündöklött fel: az ott a Duna zöld szigeteivel.

A földet még homály fedi.

A hol a Duna keletről délre letörő szögletet képez, az aërodromon
követte a folyam mentét. Az egyre világosodó égen egy szikrázó kis
csillag jelent meg. «Az a Mercur», mondá magában Dávid. És erről is
Rozáli jutott eszébe. A Mercur ritkán észlelhető s Rozáli sokszor
említé, hogy szeretné azt egyszer látni. Most itt van.

Már látni Budapestet. Egy nagy ködtenger árasztja el a folyam két
partját nagy területen, csak a tornyok hegyei látszanak ki belőle. Ez az
emberlélekzetből, csatornabűzből, kőszénfüstből, gázból, szemétpárából
tömörült felhő a nagy város mindennapi éji takarója. A repülő gép a
münster toronykeresztje fölött suhan el. Épen hajnalra harangoznak.
Vajjon mit álmodik ez a sok ember odalenn?

Nehány szárnycsapása még a villanygépnek, a ködtenger, torony
pharosaival tova fut s a megállított gép kiterjesztett szárnyaival
csendesen ereszkedik alá a budai hegyek egyik hallgatag völgyébe, a mit
«Cserfás Boldogasszony» (Marie Eichel) néven hínak; hajdan
barátkolostor, most magányos nyári lak. Ez volt Dávid tanyája Budapest
mellett, hol éjente repülő gépével észrevétlenül le szokott szállani. A
székely mintájú nyaralón túl még ott áll a hajdani zárda boltozatlan
négy fala. Ez szolgál szárnyékul a repülő gépnek.

A környékben mindenütt csend van még: itt még nem virrad; csak a fekete
rigók szólnak az erdőkben.

Dávid, a mint a gép hajójából kilépett, sietett nyaralója felé. Vagy
Rozálit találja ott, vagy cselédjeit, kik hírt tudnak felőle mondani.

A tornácz ajtaja nem volt bezárva s a pitvarajtó is félig nyitva.

Hanem a pitvarajtó küszöbén ott feküdt a Száva, a hű bernáthegyi, s a
legelső lépés hallatára fenyegetőleg emelte fel fejét; azután megismerte
gazdáját, egy nagyot ásított s ismét végignyúlt az ajtó előtt. Hiszen a
gazda keresztül tud ezen az élő torlaszon lépni.

Dávid nyugtalanul dobogó szívvel nyitott be az ismerős szobácska
ajtaján, hol annyi emlékezetes éjszakát töltött, ölében az alvó nő
fejecskéje, ablaka alatt az éneklő csalogány és fejében a közeledő
világharczok moraja.

Most reszketve lépett a superlátos ágyhoz, annak tarka karton függönyeit
félrevonva.

Akkor aztán egyszerre elállt a lélekzete.

Rozálit látta ott aludni; de nem egyedül, két kezével egy másik főt
tartott kebléhez szorítva: egy gyermek fejet.

Rozáli anya volt.

Dávid a visszatarthatlan öröm sikoltásával rogyott térdre Rozáli
fekhelye előtt, nejének kezét csókjaival halmozva el. Arra Rozáli
fölébredt; de az a másik ember alva maradt. És Rozáli rögtön ráismert
férjére és elkapta tőle kezét: «Ne azt, ezt csókold»! és odatartá eléje
a kicsiny embert, kinek gömbölyű kis behunyt szemű feje s két apró
összefogott kezecskéje volt ki csak a pólyából. «Nézd, nézd! Ez a mienk!
A mi fiunk! Nézd, hogy mosolyog, mikor megcsókoltad. Most rólad álmodik.
Még nem látott. Ne olyan nagyon, mert felébreszted. Hát ébreszd fel.
Látod a szemeit? Olyanok, mind a tieid. Nem igaz, szebbek azoknál is.
Hallod, mit mond? Azt mondja, hogy «a», ez azt mondja, hogy «anya,
apának ne szólj semmit, hogy itt vagyok»! Hiába, megcsaltuk apát. Nézd,
hogy nyújtja feléd a kis kezét!»

És a kis gyermek odanyújtá apja felé parányi kezét s azokkal a
tehetetlen kis ujjacskákkal belemarkolt annak a szakállába. És Tatrangi
Dávid meg volt fogva.

Most azután már mindent megértett.

«Már tizennégy naposak vagyunk»! sugá fülébe Rozáli kérkedő nagyzással.

Tehát másnap, hogy Rozálit idehozta.

Rozáli tehát nem beszélhetett addig a királynővel. Ez világos.

Azután pedig, hogy a gyermek ott volt a keblén, nem törődött ő tovább se
hadjárattal, se békekötéssel, se királylyal, se országgal, se Európával;
az a gyermek volt neki az egész világ. És ez így igaz, és ez így jó.

Dávid a nagy hibáért nem okolhat most már senkit mást, egyedül saját
magát. Hogy a nagy tudós, a számító ember, annyi pontosan összevetett
kalkulusból kifeledett egyetlenegyet, azt, a mit a legközönségesebb
ember is ki tudott volna számítani: azt az időt, a mikor a nő egészen
_emberré_ lesz, a midőn minden erejét elveszti, hogy az mind szeretetté
változzék benne, s e gyengeségében lesz a legfelségesebbé, az emberi
állatiságában lesz istenivé.

Akkor azután a nő nem hős, nem diplomata, nem bölcs, nem tudós. Ez mind
árnyék e napsugáros szó mellett: «anya»!

Tatrangi nem kérdezett már most semmi mást Rozálitól, mint a mi a férj
aggodalmaiba vág. Megnyugtatták. Az anya s gyermeke egészen jól vannak.

– Épen ma akartam először kimenni kocsival: mondá Rozáli.

– Hová?

– Fel Budára, a királynéhoz.

– S mit akarsz te a királynénál?

– Megigérte nekem, hogy gyermekemnek keresztanyja lesz.

Még most is csak gyermekére gondol.

– Ne menj te most a királynéhoz, kedvesem; annak nehéz gondjai vannak
most. Majd jöjj velem. Én elviszlek haza Erdélybe. Itt a repülőgépem,
könnyen utazunk. Otthon kényelemben lészsz.

És Rozáli most sem kérdezősködött tőle, hogy mi történt azóta odakünn a
világban? Győznek-e, vesztenek-e? Folyik-e a vér folyamszámra? hull-e az
ember sáskaszámra? Csak azt kivánta Dávidtól, hogy válaszszon a fiának
szánt nevek közül, melyik lesz szebb a kiszemeltekből: egy ó-szövetségi
név «Naftali», vagy talán egy ősmagyar vezér neve «Etele!» nem, az
nagyon harczias: talán inkább Elemér? vagy Washington? Dávid választotta
az Elemért. Akkor meg Rozáliának jobban tetszett Naftali. Dávid aztán
ráhagyta, hogy legyen Naftali. Akkor aztán Rozália nem akarta engedni,
hogy Dávid az ő kedvéért lemondjon választásáról. Utoljára elfogadták a
Washingtont. Akkor meg az jutott eszébe Rozálinak, hogy Washingtont a
míg kicsiny lesz, a név diminutivumával «Vasi»-nak fogják híni, s abból
még gúnynév lesz. Utoljára is rájöttek, hogy legjobb lesz neki «János».
Ez olyan tisztességes név.

És Dávid olyan természetesnek találta, hogy ő most itt azzal töltse az
órákat, hogy a naptárból neveket halászszon ki; s azután meg álljon neki
a theafőző gépnek (mert a lusta cseléd még mind alszik); s forraljon
egymásután mindenfélét s hordjon elő teknőcskét, fürdőkádacskát, névvel
nem nevezhető öltöny- és vászonféléket és lerajzolhatlan edénykéket s
segítsen a gyermeket dajkálni; mintha az a háromnapi határidő egyenesen
erre a czélra lett volna neki megadva.

Azután még segíteni kellett a nőnek a toiletteben; mely alkalommal
kitűnt, hogy sok mindenféle hiányzik itten. Ez a nyári lak nem arra volt
berendezve, hogy ennyi boldogságot fogadjon be; az előkészületek mint
otthon maradtak, s itt csak a mit a tudatlan majoros cseléd tudott hozni
a városból, azzal kell kínlódni. Ez persze ezer és egy baj. Szegény
Rozáli azt sem tudja, melyikről panaszkodjék.

Dávid aztán vigasztalta azzal, hogy majd be fog ő menni a városba s
aztán hoz ki a számára mindent. Mindjárt be is fogatta a két konyhalovat
a majorossal, hogy beszekerezzen. Rozáli csodálkozott rajta, hogy miért
nem megy a repülő géppel?

Most aztán tisztulni kezdett Dávid előtt a kárhozatos talány.

Budapesten nem tudtak arról semmit, hogy mi történik odakinn a világban.
Ő Rozálira bízta, hogy beszéljen a királynéval; nem akarta a
diadalhireket az egész világgal tudatni. Nem akarta, hogy folytassák a
háborut. Azt akarta, hogy kössenek egy becsületes békét. Most azután
kötöttek egy szégyenletes békét, a mit ő nem akart. És ennek csak ő maga
az oka: minek akarta olyan nagyon okosan elintézni a dolgot? Minek nem
hagyta a nejét odahaza, a hol az asszonynak legjobb helye van? Már az is
vakmerőség volt tőle, hogy oly rémséges jelenetekhez, minő a Krakkó
melletti anastater felrobbantása volt, magával vitte nejét. E rendkívüli
izgalom sietteté valószinüleg az örömnapot, melyet távolabbnak hitt.
Menthetetlen bódultság volt tőle azt tenni. De a nő akarta, s a nőnek
annyi lélekereje volt. Hanem azt az egyszerű dolgot nem számítá ki a
nagyon okos ember, hogy az akkori nő meg a mostani nő két különböző
lény: amaz csupa ész és akarat, emez csupa szív és ösztön; amaz még
úrnő, emez már rabnő.

Dávid gondolataiban a legellentétesebb képek jártak boszorkánytánczot.
Meghiusult remények és keletkező új tervek, a szégyennel határos önvád,
a miért országos ügybe egy asszonyt avatott be s apai büszkeség az indok
fölött, mely az ügyet meghiusítá: a pólyás gyermek síró hangja átment a
honvédsereg kaczajdühébe s Rozáli halvány anyaarczát felváltotta a néger
koromképe.

Pest utczáin forrt a néptömeg, mikor Dávid szekeréről leszállt a
Duna-rakparton. Minden ember tódult a börze felé. Kinek-kinek volt egy
lap a kezében, azt magyarázta a másiknak. A börzeépülethez pedig közel
sem lehetett jutni, ott olyan nagy volt a tolongás. Tegnap este jutott
köztudomásra a békekötés, s erre a hírre az eddigi baisse egyszerre
átcsapott a hausseba. Tegnap még a lánczhidról ugráltak a Dunába a
szerencsétlen üzérek, kik a legszilárdabb vállalatok élén nem birtak
semmi áron pénzhez jutni; ma ömlött a pénz, mintha gomba volna, mely egy
éjszaka kibuvik a földből, s reggeltől estig másfél milliárdra mentek a
bejegyzett új alapítások tőkéi, miknek certificatjaiért egymás kabátját
tépte a közönség. A contremine még egy kétségbeesett kisérletre
vállalkozott: leitatott egy csoport katonát, azokkal utczai verekedést
kezdetett s arra elhiresztelé, hogy a magyar ezredek fellázadtak a
békekötés ellen s nem akarják azt elismerni. Hanem aztán a verekedőket
nagy hirtelen összefogta az őrjárat, s a contremineuröket kinevették.
Nem lázad itt fel senki a békekötés miatt. Dávid észlelheté, a merre
járt-kelt, hogy minden ember nagyon meg van elégedve azzal, hogy a
veszedelem ilyen szerencsés véget ért, s most csak arra van gondja az
egész világnak, hogy minő vállalatra irjon alá. Egy embert épen most
dobtak ki a börzéről az ablakon át s azt az utczai közönség is
végigdöngeti, a míg elmenekül. Ez a semmirekellő azt próbálta
elhiresztelni, hogy a nihilisták elvitték Bécsből a bank kincseit. Ki is
kapott érdeme szerint ezért a vakmerő hazugságért.

Dávid úgy találta, hogy ebben a városban most egyszerre minden ember
bankár, üzér, alkusz, alapító, igazgató-tanácsos lett; ügyvéd, orvos,
hirlapiró nincsen többé, az mind a börzén van és papirt kerget,
asszonyok sincsenek többé, azok is mind papirosban dolgoznak. (Machen in
Papier.)

Fölkeresett egy vendéglőt, mely rendesen a radicális hazafiak tanyája
volt. Ott csakugyan talált egy csoport zúgolódó eretneket, a kiknek nem
tetszett ez a békekötés. Hanem azok meg minden szégyenért a krakkói
honvédeket okolták: «gyávák! gazemberek!» ez volt a czímük. «Nem tudtak
kirohanni az ellenségre, mint hajdan Zrínyi Miklós, s hősileg elesni?
Már most úgy kell nekik!» Egyszer a saját nevét is hallotta említtetni
Dávid s a repülő gépet, és aztán utána ezt a megjegyzést: «bolond volt,
mint az apja!» El is kotródott onnan.

Ment Bárány Pált fölkeresni, kivel a mult időkben többször találkozott.

Mikor belépett az ellenzék nagyhírű vezéréhez, az bámulva kiáltá fel
láttára: «hát te élsz?»

– Ki mondta, hogy meghaltam? Kérdezé Dávid.

– Minden külföldi hirlap. Azt hitték valószínüleg, hogy te magad voltál
a repülő gépedben, midőn azt a felrobbanó anastater megolvasztotta.

– Tehát az én repülő gépemet megolvasztotta az anastater?

– Ugyanaz, mely Krakkó negyedrészét romba döntötte s tízezer honvédet
eltemetett.

– Ez is a külföldi hirlapokban van?

– Igen. Ime itt a «Times», a párisi «La Verité», a berlini «Welt»; –
ezeknek a katonai tudosítói mind egyformán irják le a katastrophát.

– S hogyan jutottatok ti e lapokhoz?

– Minthogy a postaközlekedés megszakadt, léggömbök útján.

– Értem. – Én azonban itt vagyok, élek, nem haltam meg; s azért jöttem,
Dárday által küldve, hogy neki hírt vigyek a békekötés körülményeiről.

– Tehát Krakkóból jösz?

– Nem. Bukovinából. Az egy falu a Tátra alatt.

– S hogyan kerül Dárday a Tátra alá?

– Majd tudatok veled mindent: hanem előbb te felelj nekem. Hogyan
lehetett ezt a békét így megkötni?

– Bajtárs. Megvallom, én nem akartam. Mikor a képviselőház elé került a
kérdés, én voltam az, ki társaim nevében azt mondám: inkább legyenek
eltemetve Krakkó falai alá fiaink és testvéreink, mintsem eltemessük
örökre becsületünket. Kinevettek, lezúgtak érte, s meg kell vallanom,
hogy a saját lelkem is megkönnyebbült vele. Azt még sem engedhette az
ország, hogy kétszázezer ifju férfit menthetlenül összezúzzanak az orosz
pokolgépek. A legutolsó futár, kit Dárday a királyhoz küldött Krakkóból,
elmondá mindazt, a mit Dárday tapasztalt az orosz táborban; tudatva
egyuttal, hogy a honvédsereg még sem adja meg magát. A külföldi hirlapok
tudatták velünk a további eseményeket és azonfelül nagy költséggel
kiküldött kémeink. A két anastater iszonyú rombolást tett Krakkóban, a
te repülő géped is ott pusztult el, s még készen állt tíz pokolgép,
melyet egyszerre szándékoztak a megszállott városra bocsátani. S azután
mindenünnen jött a rossz hír. Horvátok, szerbek, románok pártot ütöttek
és táborba szálltak köröskörül. A hadvezérek kétségbeejtő tudósításokat
küldtek saját hadseregeink állapotáról; bomlás, fegyelmetlenség,
csüggedés mindenütt. Az élelmezés rossz, mint rendesen; a hadsereg
ruhája rongy, a közkatona és a tiszt egymásban nem bízik; a várak
fölszereletlenek, s a hadvezetésben semmi vezéri lángész. Mindenki azt
mondja már, hogy «finis Hungariæ» – «finis Austriæ». – E kétségbeejtő
helyzetben jön Oroszország teljhatalmú követe, Mazrur, egy
békeajánlattal. A király eleintén el sem akarja őt fogadni, kit kétszer
kitiltott országából. De akkor rajta mennek a papok, a primások, a
bibornokok, maga a pápa, lelkére kötik, hogy ne utasítsa el a békét, ne
terhelje meg magát Isten előtt annyi kiontandó vérrel. Ekkor enged s
elfogadja Mazrurt. Ez előadja a békeföltételeket. – A király ezeknek
hallatára haragra gerjed, feldönti az asztalt, melyen a békeokmányt
eléje tették s azt mondja, hogy készebb hűnek maradt csapatjai élén
kirohanni az ellenségre s ott veszteni el életét a csatában, mint ilyen
szégyenletes okmányt aláirni.

– Oh mért nem engedtétek neki ezt tenni? sohajta fel Dávid bánatosan.

– Többet mondok. Mi a királynak ezt a szavát hallva, odamentünk hozzá és
azt mondtuk, hogy ha kell, egy második Mohácscsal bevégezni hazánk
történetét, mi magyar főrendek és képviselők is a királylyal megyünk s
folytatását adjuk neveinkben Tomory húszezer vértanui lajstromának. Ez a
felbuzdulás uralkodott egy napig. Hanem másnap egyszerre csodálatosan
megváltozott a közvélemény. Valaki egy sajátságos hírt terjesztett el, a
mi egyszerre mint a láng futott szét. Azt hiresztelték, hogy ha Árpád
király, környezve híveitől, a szabadelvű képviselőktől, a magyar
főuraktól, a csatába megy, ott őt és híveit vagy leölik, vagy elfogják,
és akkor Zsigmond főherczeg jön a trónra, s azzal vége a magyar
alkotmánynak. A most ajánlott békepontokat ő fogja aláirni, s a magyar
nemzet csak egy szabadelvü rokonszenves királyt veszít el, és kap
helyette egy bigott, absolut, ellenszenves uralkodót, a régi rendőri
államot és az elűzött jezsuita rendszert. Ez lehűtött minden
lelkesülést. A királyt minden oldalról ostromolni kezdték: rokonai,
papjai, tábornokai, udvaronczai, miniszterei; sőt a képviselőházban is
akadtak merész emberek, kik minden áron a békekötés mellett tartottak
beszédet, s a ház, mely tegnap mint egy ember állt fel e kiáltással:
«életünket és vérünket!» ma kétharmadában lehúzta fejét a föld alá, s
nem jött el szavazni. A ház többsége is a békét követelte a királytól.

– Ott az oroszok «utolsó fegyvere» dolgozott már, dörmögé Dávid,
szakállát harapdálva fogaival.

– De a király még akkor sem akart engedni. Azt mondta, hogy meghalni
könnyű, de a szégyent és a koronát viselni együtt lehetetlen. Ekkor egy
napon elkezdett minden hirlap rémhireket közölni az ország minden
részeiből. Borzalom és kétségbeesés sírt minden soraikban, a kívülről
bebocsátott léggömbök tudósításai, hirlapjai, levelezései csupa
Hiobpostákkal voltak terhelve. S végre eltalálták a király aczélkeblén
az egyetlen rést, melyen át sebezhető volt. A királyné fiatal anya.
Néhány hónapos csecsemője sír keblén. A királyné erős szívű asszony
volt, míg anya nem lett; hanem ez a név más emberré teszi a nőt.

– Tudom, suttogá Dávid.

– A királynét környezete folyton rémítgeté azon ördögi fenyegetésekkel,
miket női ellenfele, ez az asszonyi Asmódi, a világba szórt. Hermione
Peleia a tébolyodáshoz volt közel, gyermeke miatt. S ez megtörte a
királyt. Mikor aláírta II. Árpád azt a békeokmányt, akkor ott feküdt a
lábánál ájultan a királyné, keblére szorítva görcsösen a síró
trónörököst, s mikor a király eldobta azt az átkozott tollat, melylyel
nevét aláirta: elkezdte a két kezével a saját arczát ütni, hogy legyen
rajta sokszorozva a szégyen pirja. Oh! hidd el, bajtárs, hogy a
királynak e mi megaláztatásunkból a legnagyobb osztályrész jutott, s mi
azóta még jobban tiszteljük őt.

Dávid fölkelt helyéből és ütötte a homlokát az öklével. Az ő hibája ez!

– Most már a mi megtörtént, az változhatatlan; folytatá a szabadelvű
államférfi, s abban meg kell nyugodnunk.

– Meg fogunk benne nyugodni.

– Kinek a nevében beszélsz?

– A krakkói honvédseregében.

– Ismeri az már a békekötést?

– Ma éjjel tudta meg.

– S mikor hagytad te őket el?

– Ma éjjel.

– S hogy lehetsz akkor most itt?

– Rövid az időm, hogy mind arra, a mit tudni kivánsz megfelelhessek. A
mi megtörtént, az változhatlan s én úgy hiszem, hogy ti mindent jól
tettetek. Jól tettétek, hogy megovtátok a király személyét a harczi
veszélytől. Jól tettétek, hogy megkiméltétek a magyar értelmiséget és
aristocratiát a csatatér borzalmaitól. Azokra szükség van még. Azt is
egészen jól tettétek, hogy nem koczkáztattátok a magyar alkotmányt,
melynek egyedüli biztosítéka egy jóakaratú szabadelvű király s melyet
egy autocrata uralkodó, ha neki nem tetszik, rögtön elfujhat a
földszinéről. Aztán a nemzetiségekre is kellett tekintenetek, meg a
sokféle vallásfelekezetre. Ezek mind szükségesek. Már most majd a mi
dolgunk lesz, számüzötteké, megkisérteni, egy puszta, lakatlan
földdarabon, hogyan lehet e drága hagyományok nélkül megélni?
Megkisértjük azt, s légy nyugodt a felől, hogy panaszunk nem fog
benneteket háborgatni soha. Most sietek, mert időm rövid s ez alatt
sokat kell elvégeznem.

– Mi dolgod van oly sürgetős? kérdé a szabadelvü államférfi.

– Először is gyermekruhákat és pólyatekercseket kell vásárolnom
újszülött kis fiam számára. Aztán van egy tébolyodott apám az őrültek
házában, azt kell meglátogatnom. És aztán sietnem kell – egy új országot
megalapítani.

Bárány Pál, ki igen komoly és száraz kedélyű ember volt, mégis hangos
hahotára fakadt e sajátszerű összeállítása fölött a legellentétesebb
feladatoknak; a mit Tatrangi Dávid nem is vett neki rossz néven. Hiszen
bolond biz ez mind, hanem így van.

– Egyébiránt, szólt Dávid, mikor már bucsuzófélben volt, én is hagyok
neked itten nehány külföldi hirlapot. Ezek nem léghajón jöttek, hanem a
maguk rendes útján, a postán; a «Times», a «La Verité», a «Welt», olvasd
át ezeket, s hasonlítsd össze azokkal, a miket ti kaptatok. Majd akkor
talán rájösz, hogy tudósításaitoknak minden kútfeje honnan ered?

Azzal Dávid egy hirlapcsomagot kivont kebléből és letette azt Bárány Pál
asztalára.

– S te azt hinnéd, hogy emezek a lapok nem igaziak?

– Azt hiszem, hogy Bécsben nyomtatták valamennyit, s minden kémetek az
oroszok zsoldjában állt. Készen vagyunk. Béke veled…

Dávid elhagyta a szabadelvű államférfit, ki, a mint elkezdé olvasni az
otthagyott hirlapokat, a krakkói, a czenstochowai óriási diadalok
leirását, a kárpáti hegyi harczok remek hadműveleteit, mint az őrült
futott ki az utczára, keresni azt az embert, a ki ezeket otthagyta. –
Hasztalan volt. Eltünt az már. Bárány Pál sietett a lipótmezei
tébolydába is. Onnan is elment már Dávid; a hátrahagyott hirlapok pedig
azalatt megtették a körutat a politikai klubbokban, az országházban,
feljutottak a királyi várpalotába is, mindenütt elszörnyedést, visszás
örömredühödést hagyva hátra. Dávidot nem találták már sehol.

Dávid sietett legelőször is a beteg nőnek és a kis gyermeknek
bevásárolni a szükségeseket, azután áthajtatott a lipótmezei tébolydába,
apját fölkeresni.

A roncsolt emberalak most még kedvetlenebb volt, mint valaha. A mióta a
hirlapokból megtudta, hogy a háború kitört, nem olvasott hirlapot soha.
«Emberi mészárszék!»

Mikor Dávidot meglátta, mesziről kiáltott rá:

– Fiú! semmi vérontó dicsőségről ne beszélj nekem! Ha repülő géped
gyilkolt, dugd el a kezedet, ne érezzem rajta a vérszagot. Orgyilkos
vagy hős: az mindegy. Jer ide mellém, beszéljünk praktikus dolgokról. A
repülő gépet már tökéletesítetted, azt tudom, olvastam a hirlapokból. Ne
használd te azt a háborúhoz. Nekem van egy igen jó tervem; hallgasd meg
azt. Én nemsokára meghalok. Nincs egy ép szervem. Azt akarom, hogy a
mint meghaltam, ne temessenek el, hanem jőjj el te értem és végy fel a
repülő gépedre és vigy el magaddal az északi pólus alá. Ott, a hol soha
nem süt a nap, tégy le és hagyj ott. Én ott az örök fagyban megkővülve a
napok végeig épen megmaradok. És aztán ezt az eszmét kösd össze egy
nagyszerű vállalattal; legyen ez egy «örök temető» eszméje. A mostani
bolond temetkezési rendszer mellett százakat elpazarolnak minden egyes
halottnál, s fa, ércz-, selyemanyagban átadják a rothadásnak, a mit az
ipar fáradságosan teremtett elő. Milliárdokat temetnek el az emberek a
nedves homokba. Te kezd meg velem az új eszmét. Alkoss egy örök temetőt
az északi pólus alatt. Ott nincs többé sem hóesés, sem olvadás.
Vállalkozzál rá repülő gépeiddel elszállítani a halottakat a földsark
temetőjébe. Ott külön mesgyét minden országnak, külön négyszöget minden
városnak, s aztán minden négyszögben egymás mellé rakva a csoportokat,
minden alvó fejéhez az ércztáblát, mely nevét viseli. Azok ott örökké
változatlanul megmaradnak, és az utódok, kik repülő gépeid segélyével
elődeiket meg akarják látogatni, mindig úgy fogják azokat az idők
végtelenjéig megtalálni, a hogy kimultak, változatlan arczczal; mint a
hogy megmaradt az özönvíz előtti mammuth változatlanul százezernyi évig
az éjsark alatt. És a hirhedett Nagy Sándorokat, Napoleonokat,
Habsburgokat, Humboldtokat, Columbusokat, Gőthéket, Hugokat,
Shakespeareket, Talmákat, Washingtonokat és Kossuthokat ott fogja együtt
találni az utókor, azon a módon, a hogy alkotva voltak, örökre
változatlanul! Még más haszon is lesz belőle: elmulik az emberiséget
üldöző sok dögvész, melynek eczetágya a temetői kigőzölgés, a
sírkertekből gyümölcsös kertek lesznek, míg az örök tél és az örök
éjszaka nagybirodalma lassanként megtelik az éltüket bevégzett
istenképmások millióival, kik sohasem lesznek többé porrá! – Te! Ez
roppant pénzt fog neked behozni! És még többet fog az összes
emberiségnek megtakarítani. Vedd csak fel, hogy Európa háromszáz millió
lakosának az eltemetése eddigelé, átlagosan húsz forintot számítva egy
emberre, hatezer millió forintba kerül félszázad alatt; ha te ezt felére
leszállítod, az európai emberiséget háromezer millióval gazdagítottad, s
magadnak még ötven % költség mellett másfél milliárdot szereztél vele!
Számítsd még hozzá azt a tömérdek utazót, a ki elődeit, hazája s a világ
nevezetességeit meglátogatni felül repülő gépeidre! A sok anyát, ki kis
gyermekét évről-évre újra megcsókolni elvándorol az örök temetőbe! Fiam,
nem hagyok rád egyéb örökséget, mint ezt az eszmét, s te dicső fogsz
lenni általa. Csak egyet igérj meg: hogy én leszek a legelső, s hogy
engemet fogsz helyezni középre!

Dávid megigérte az öregnek, hogy úgy lesz, s abban ez azután
megnyugodott. Azt is tudatta vele, hogy fia született, s azt most viszi
haza a repülő gépen a székely földre.

Az öreg keservesen csóválta a fejét.

– Engem nem fogsz hamarább vinni rajta, mint mikor meghaltam. Tudod, ha
élve vinnél magaddal, megölne az irigység. Én találtam azt fel, te csak
tökéletesítetted. A gőzgép feltalálója is így járt. Takarodj előlem. Ki
nem állhatlak. Tolvaj!

Tatrangi Mózes kikergette maga elől a fiát.

Dávid ezután sietett vissza cserfás – boldogasszonyi villájába. Áthordta
az ölében nejét és gyermekét az aërodromonba s ágyat vetett számukra a
hajó fenekén.

Délután három órakor repült végig az aërodromon Budapest fölött hatszáz
ölnyi magasságban.

Dávid alátekintve a magasból, a nagy város minden utczáját hemzsegő
néppel tömve látta s úgy tetszék, mintha a hangcsöveken keresztül valami
rivalló egyetemes kiáltás törne föl hozzája onnan alulról.

Nem törődött vele. A gép villámgyors repüléssel szelte át a levegőket s
öt percz mulva eltünt a láthatár alatt.

Gyorsan repült a szárnyas gép végig a magyar alföld rónái fölött. A
gabona még aratatlan állt, – szeptember elején. A föld népe elfutott
falvaiból a tatársokaságú ellenség elől, s a róna olyan volt, mint egy
arany bársony szőnyeg, zöld szegélyes utakkal sujtásozva, s tarkítva
erdőkkel, kertekkel.

Azután következett a nagy-kúnsági róna, melyet a kiáradt Tisza ezernyi
tükördarabbal hintett be most. Sárga tarlók, vakító fehér széles
puszták, haragos-zöld mocsárfoltok váltogatják egymást; egy-egy nagy
város jön és tünik el gyorsan, barna tetőivel, fekete utczáival. Azután
világos-zöld szőlőhegyek domborodnak elő, fehér kolnáikkal, elszórt
borházaikkal, majd sötét erdőpalástba burkolt hegyek közelítik meg a
repülő gépet, fölmeredő sziklák, mohlepte idomtalan, arcztalan titán
fejeikkel suhannak el alatta. Aztán megnyilnak Erdély kies völgyei,
kanyargó patakjaikkal, mosolygó rétjeikkel, a tenger hullámait utánzó
«mezőség» mint egy háborgó föld; s végre a székely havasok tárulnak
eléjük.

A gép egyformán repült, a kormányosnak nem kellett rá ügyelni; Dávid
nézhette az alatta elrepülő tájakat, és az anyja keblén nyugvó
csecsemőt. És aztán gondolhatott ilyeneket:

«Íme kezembe volt adva, hogy ez ország boldog legyen és hatalmas. Én
tehettem azt, hogy szerezzek neki olyan békét, melyet semmi hátramaradt
keserüség meg nem rohaszt. Én tehettem azt, hogy saját boldog hazám
mellett, hű fegyvertársát, szabadságának őrét, Lengyelországot
helyreállítsam. Kezemben volt, hogy a kereskedelmi új korszak és
rendszer megnyitása által ezt a két országot Európára nézve fontossá,
nélkülözhetlenné tegyem. Én a világ kincseit halmozhattam volna erre a
földre, miket senki átka sem nehezített volna. És most mindennek vége.
És ennek te vagy az oka, öntudatlan mosolygó gyermekarcz: üdvem,
szerelmem, halálom és kárhozatom. Minek volt szeretni annak, a kire ily
küldetés volt bízva. A kinek az ég titkai így átadattak, annak nem lett
volna szabad magát a földhöz kötni többé. Ah, annak az önfeledett
csóknak ott a felhők között meg van adva jutalma a földön és büntetése
az égben.

És Dávid, ölébe véve a szeretett alakokat, csókolta gyermekét és siratta
hazáját.

Este volt, mire a Gyilkos völgybe megérkezett. Ott elhagyta nejét és
gyermekét, kinek még neve sem volt, s rögtön útra kelt ismét. Sietnie
kellett. Kormányosát is hátrahagyta; egyedül akart lenni.

A legrövidebb utat választotta, s ez a Gyilkostól a Tátráig folytonosan
a Kárpátok felett visz el.

Dæmonoknak való út!

Hegygerincz, sziklaorom, kopár hát, mély üregek, tátongó szakadékok.
Ember nem lakta végtelen üresség!

És folyton, egész éjjel mindig e néma szörnyek jöttek eléje,
kétségbeejtő végtelenségben, e fenyegető, idomtalan óriások, mik mind
látszanak valamit mondani; csakhogy azt nem érti emberi elme. A hold
hideg fénye még rémesebbé teszi képtelen alakjaikat. Meg kell őrülni az
embernek e sziklatömkeleg folytonos bámulásától. Ezek a zigzugok, mintha
mind óriási betűk volnának, Istenkéz irta hieroglyphok: csak olvasni
tudnók!

Nem. A sziklaláncz, a hegysor semmi gondolatot sem adott a felette
elrepülőnek. Éjjeli kóbor lélek volt az, mely a temető sírkövei fölött
repdes.

Az az egyetlen nagy eszme, melyet magával vitt, oly embererőt letörő
nehéz volt.

Majd felhők huzódtak össze az égen, a holdat eltakarták s a sziklatömeg
odaalant most már egészen elfeketült. Éjfélen túl járt az idő.

A gép sebesen haladt nyugot felé. A láthatáron valami világosodott. Az
még nem a hajnal, csak a hó világa. A mult napokban a Tátra öblében hó
esett, a magasokon még nem olvadt el az; a lomniczi ormok világítanak.
Tehát már közel a czél; itt az út vége; csak tájékozni kell magát a
magasban utazónak, hogy hová szálljon le?

Oly magasra nem emelkedhetik, hogy a táborok őrtüzei szerint
tájékozhassa magát, mert a felhőréteg ott eltakarná előle a földet;
kénytelen czirkálni a bérczek pusztája fölött; a kiváló havas csúcshoz
tartva magát, s ezalatt a gép repülését meg kell lassítania.

Dávid meggyújtotta a villanylámpát, hogy az alatta meredő sziklaormokat
megvilágítsa vele.

Most megismerte a «lengyel nyereg» hosszú, keskeny vonalát.

És aztán, mikor gépével csendesen elsuhant a lengyel nyereg fölött,
lenézett abba a mélységbe, melynek fenekét a jégtengerszem töltötte meg.

És akkor két, egymást kiegészítő emlék jutott eszébe.

Az egyik a találkozás a hózivatarban Sasza asszonynyal, a midőn a
kémszemlére fel s leszálló aërodromon hajósa Sasza asszonyt orosz
szóval, az pedig őt pisztolylövéssel üdvözlé.

A másik emlék pedig az volt, hogy Dávid az oroszok egyik anastaterét
épen a jégtengerszem fenekére sülyeszteté el; mint a hol legkevésbbé
lehet attól tartani, hogy valaki ügyetlenségből vagy rosszakaratból
felrobbanthassa. A jégtengerszemet meredek szikla örvénye minden
oldalról hozzájárhatlanná teszi. A két sodrony, mely levezet az
anastater belsejébe, egy sziklaüreghez van fölvezetve, ott hevernek
tekercsei, miket a repülő géppel fel lehet vontatni, mikor eljön az idő,
hogy egy villanyszikra küldessék alá az alvó szörny fölébresztésére.

Nem jött-e el épen most az az idő?

Dávid ellenállhatlan vágyat érzett e kisértetes örvénybe harmadszor is
leszállani.

Megállítá gépe működését és az kiterjesztett szárnyaival csendesen
lebbent alá a titáni nagy sírba.

A villanyfény köröskörül megvilágítá a vasfekete sziklafalakat. A fekete
ormokon csillogott a fehér hó, s a jégcsapok tömege mint ezüst csipkézet
csüggött alá a barlangok párkányain; alább a sziklaormok
jégkristályoktól tündököltek; a világló gép mintha egy gyémántpokolba
sülyedne alá.

És e jegesült alvilágra szállás pillanatában ez a gondolat támadt Dávid
szivében:

«Ha én most e jégtengerszemhez leszállok csendesen s aztán felkeresem az
anastater két sodronyát, azokat bevontatom a hajómba, aztán a
villanylámpám gépével leküldöm azt a bizonyos kicsiny szikrát, hah,
milyen robbanás lesz az egyszerre! Abban aztán igazán meg fog olvadni a
gépem, velem együtt.»

És azzal vége lesz a regényemnek.

A mi azután jön, azt folytassa más: én nem tudom tovább.

S mikor aztán már közel volt a fenekéhez ennek az önkereste óriási
sírnak, akkor ennek a fenekén megtalálta azt a választ, a mit a néma
szikláktól idáig hasztalan kérdezett.

A jégtengerszem felszíne ismét merev aczéllappá volt fagyva, mint
azelőtt; de nem volt rajta «hó!»

Pedig nehány nap előtt a hóesés elborította azt. Nap nem süt ide, szél
nem fuj itt soha: mi vitte el tehát a havat a jégtábláról? A jéglap
felszíne mintha apróra tört hasábokból volna összetorlatva, hegyes,
darabos.

Mikor az anastatert elsülyesztették bele, a közepén egy gömbölyű léket
vágtak, azon bocsátották alá, a többi része a jéglapnak sima maradt,
mint a csiszolt ércztükör. Mi törte ezt most így össze?

A pillanat, mely a kérdést szülte, megadta a választ. Dávid tudta, a mit
tudni akart.

«Fel!» kiálta: tán önmagának, tán gépe szellemeinek, s elszabadítva a
gépzárt, az utolsó perczében az esésnek, fölrebbenté a jégsírból az élő
gépet. Mint a feltámadó szellem, repült az ki villámsebesen,
villanyfényesen a nap nem látta mélységből s ott lebegett nemsokára fenn
az égen, magasabban a lomniczi csúcsnál.

Észak felé a hegyek lábánál látszottak terjedt félkörben a tábor ezernyi
őrtüzei, mint egy tejút a földön veres csillagokból, mit a székely-hun
monda «hadak útjának» nevez az égen; azon távoztak el Csaba halott
vitézei keleti hazájukba; ott az őrtüzeik most is.

No hát kövessük Csaba vezér nyomdokait.

* * *

A gép süvöltve szállt Bukovina tornya irányában.


EGY ÁLLAM – RÉSZVÉNYEKRE…

A fénylő gép közeledtét messziről észrevették már a magyar táborban, s
mikor Dávid leszállt a hajóval a földre, egész sokaság vette körül.

Minden ezred megbizott egy ezredest, egy őrnagyot, egy századost, egy
hadnagyot, egy zászlótartót, egy őrmestert, egy tizedest, egy közvitézt,
kiket Bukovinába küldött. A hadsereg képviselő-testülete volt ott!

Ébren volt mindenki, Dávid visszatértére álmatlanul vártak. Száz kérdést
intéztek hozzá, mikor a hajóból kilépett és minden kérdés egy volt:
«igaz-e az?» Még a távoli elhaló zaj is ezt látszott szerte
viszhangzani.

Élet- vagy halálitéletét várta mindenki a feleletben.

– Bajtársaim! Felebarátaim! szólt Dávid, megállva a sokaság között,
legyetek csendesen és hallgassátok meg, a miket mondok. Nagy és nehéz
szavaim lesznek hozzátok, a miket nem lehet meghallani hallgatva. Midőn
ti fogtok szólni, akkor én hallgatok s megvárom, míg megengeditek, hogy
tovább beszéljek.

A másfél ezernyi harczos körülfogta az aërodromont s Dávid fellépett a
gép fedélzetére; onnan szólt, mint egy emelvényről. A mennyire a gép
szárnyai értek, mindenki tiszteletteljes távolban tartá magát tőle.
Pedig hisz a gép nem bánthat most senkit.

Dávidnak erős, de rideg, kemény hangja volt és válogatatlan, egyszerű
kifejezései.

– Azt kérdeztétek tőlem: «igaz-e az?» Igaz! A béke meg van kötve és úgy
van kötve, a hogy olvastuk azt. Mind az, a mi szégyenünk, fájdalmunk,
veszteségünk benne, igaz, teljesen igaz. És honfitársaink, apáitok és
testvéreitek, a haza bölcsei mind azt mondják rá: «amen, jól van így».
És nekik is igazuk van: ők nem tudtak a küleseményekről semmit;
diadalmainkkal ellenkező hamis hirek rémíték el őket; sírunkat látták
maguk előtt, nem megdicsőülésünket. A halálból hittek bennünket
megváltani. Mindenki el volt ámítva, mindenki azt hitte, hogy a szégyen
árán hazáját s annak kétszázezer hű fiát tartja meg az életnek. Ezért
kötöttek ilyen áron békét.

Egy szótlan hang, az elszörnyedés sóhaja zúgott fel a hallgató tömeg
ajkáról, mint az éjjeli szélzöngés.

– Ki itt a vétkes? folytatá nyugodt, reszketés nélküli hangon Dávid.
Senki sem. Honfitársaink nem. Ők hittek. Az ellenség sem. Ő védte magát.
Egyedül én vagyok a vétkes, ki rosszúl számíték, tévesen intézkedtem,
kinek hibája miatt a királyhoz küldött értesítés nem jutott el a
czélhoz. Az egész balvégzet súlya az én fejemet terheli és senki sincs,
senki a földön, kinek e súlyos vádban velem osztozni egy milliomod
résznyi joga lenne. Ím itt állok előttetek. Fedetlen főm, kitárt keblem.
Itéljetek meg. S ha itéletetek elmarasztaló, irányozzátok felém minden
oldalról fegyvereiteket és hajtsátok azt végre.

Nesztelen csend követte szavait. Senki sem mozdult.

– Én ismét és újra kérlek és szólítalak, bajtársaim, hogy ha boszút
követel a fájdalom, melyet éreznetek kell, itt áll első és legfőbb
tárgya a boszúnak; kezdjétek rajtam el. Itéljetek el! Öljetek meg!

E szóra, mintha összebeszélés volna, egy általános éljen kiáltás zendült
fel a vitézek tömegéből.

Dávid meghatott hangon folytatá:

– Tehát azt itéltétek, hogy «éljek!» Már most én elmondom tinektek, hogy
miért fogok hát élni? Mit teszünk most?

– Halljuk!

– Két út áll előttünk. Az egyik a Kárpátokon át hazánkba vezet. Azt
mondani, mi nem vállaljuk el a békekötést; mi győztes zászlóinkat a vert
ellenség tetemein keresztül hazavisszük; otthon a hatalom jogánál fogva
megváltoztatjuk a szerződéseket s csinálunk új rendet az országban, a
hogy csinálnak azt más nemzetek, nem törődve szomszédaik, nem Európa
véleményével. A nihilista ellenfél a népjogon kivül áll, annak nincs
szövetségese, s a mi elintézni valónk van a dynastiánkkal és az osztrák
féllel, az nekünk belügyünk: senkinek semmi joga beleavatkozni, s a ki
tehetné, Németország, most másfelé van elfoglalva. Az osztrák féllel
pedig, ha ellenség akar lenni, majd elkészülünk magunk…

Már erre a szóra kitört a zaj. A hadfiak közül legtöbbnek ez volt a
legkeserűbb lázálma. Ez tetszett nekik!

– Lehet, hogy Ausztriát legyőzzük, folytatá Dávid. Ámbátor az igen
szivós nép, kitartó, gazdag és jó katona; ámbár valamennyi várunk mind
az ő kezében van. Az is kétségtelen, hogy ha Budapestet birni akarjuk,
azt az osztrák hatalom csak mint füstölgő romhalmazt hagyja ott nekünk s
a mit egy század e város falai közt összehalmozott gazdagságban,
fényben, műkincsekben, emlékekben, azt egy átkozott éjszaka mind
megsemmisítheti. De ez nem fődolog. Mindezt visszaszerezheti egy
boldogabb ivadék újra…

Az elébbi helyeslő zaj ismét felhangzott; de már csendesebben.

– Még akkor azonban nem lesz vége a harcznak. Azon országnak, melyet az
ős korona nem tart többé össze, minden darabja megmozdúl s azt vérrel
kell egymáshoz ragasztani újra. Árpád népének újra meg kell harczolni
Mén-Marót, Zalán és Szvatopluk népeivel, a pánszláv és dákoromán
belháborút végig kell küzdenünk és eltipornunk mindent, a ki erőnket
jogúl nem fogadja…

A tetszészaj nagyon csendes volt már.

– S még itt sincs vége a harcznak. A szabad köztársasággá lett
Magyarország nem ismerhet főpapok vallását, nem ismerhet főurakat, nemes
embereket: végig kell folytatnia a megkezdett harczot saját
hitfelekezeteinek hagyományos uralma ellen, összetörni mindent, a ki
magát nemesebbnek vallja másnál és dúlni saját beleiben és irtani az
ellenkező véleményt a legördült fővel együtt ezerével, míg állunkig nem
ér a saját fajunknak kiontott vére. Akartok-e hazamenni, bajtársaim?

Most már egyetlenegy helyeslő szó sem hangzott.

– És ha keresztül úszunk a vértengeren, folytatá a mély csendben Dávid
halkkal, ott vár reánk a szikla, melyet a vér egész oczeánja sem nyelhet
el soha. A nyomor, az inség kopár sziklája ez. Az országunkat terhelő
államadósságok elpusztúlhatatlan tömege, mely osztályrészünk marad a
kivívott hazával együtt. Mi lesz belőlünk? Egy ország, melynek földei
parlaggá taposva, városai romokká dúlva, folyói vértől áradva, lakosai
koldusokká téve; hol a honszeretet kiirtva, helyébe testvérgyilkos örök
gyülölet beoltva; ez lesz a mi hazánk. Menjünk-e haza, bajtársaim?

«Nem… nem… nem!…» hangzott a mély tömegből: mintha csendes zokogás
hangja sugná tovább.

Az égen hajnalodni kezdett; fák, sziklák világosodtak már; csak a
férfiak arczai voltak sötétek.

Dávid a hajnalodó ég felé nézett.

– S most nézzünk a másik útra, bajtársaim. Ha mi elfogadjuk a békét,
úgy, a hogy van, minden következményeivel, kapunk egy szigetet a Duna és
tenger között, melynek ősföldjét még nem túrta eke. E sziget területe
negyvenkét négyszög mértföld. Mi alkotunk e szigeten egy új hazát. A
hogy alkották Velenczét az Attila elől menekülő Aquilejánok; mi
teremtünk a Duna-Deltán egy második Velenczét. Hatalmasabb, fényesebb,
szabadabb köztársaságot az előbbinél. Mindenünk megvan hozzá: a puszta
tér, melyet ujjáteremtünk, és karjainkban, kebleinkben a teremtő erő.
Kétszázezeren vagyunk most. Mihelyt hajlékot tudunk verni, utánunk jőnek
azok, kik bennünket szerettek, hitveseink, kedveseink, s tíz év mulva
palotasorok állanak a Duna-Deltán s egy millió lakosa lesz városunknak!
Alkotunk államot, melynek alkotmánya a szabadság társadalmi alapja, a
munka. Egy államot részvényekre. Melynek minden polgára az állam
részvényese s nemcsak hogy adót nem fizet, hanem az állam tiszta
hasznából osztalékot húz. Egy államot, mely új közlekedési eszközei
segélyével központot fog alkotni Európa és Ázsia kereskedelmei között, s
hálózatát kiterjeszti majd az öt világrészre és annak minden szigetére.
Államot, mely a hány munkás kéz és tanult fő meg akar benne települni,
mindannyinak méltányosan díjazott foglalkozást képes adni. Államot,
melynek kincsei akként szaporodnak, a hogy lakosainak száma növekszik.
Államot, melyben nem lehet senki szegény, nyomorúlt, elnyomatott; lehet
mindenki boldog, gazdag és szabad. Államot, melyet nem háborgat
vallásvillongás, nem marczangol nemzetiségi tusa, nem oszt meg
rangosztályzat, pártfelekezetesség. Államot, melyet nem kötöztek még
agyon törvények millió paragrafusaival, de melyben törvény lesz a
megszokott becsületérzés, a kölcsönös hitel, a közügy iránti ösztönszerű
szeretet s törvényszéke az esküdtszék, birája a békebíró. Államot,
melyet nem kell bástyákkal védni, melynek nem lesznek zsoldos
hadseregei, hivatalos henyéi. Államot, mely nem kifelé, de fölfelé
igyekszik nőni, s túl emeli a fejét a szomszéd zömök óriásokon. Államot,
mely Európa minden szabadelvű, becsületes, boldogtalan üldözöttjének
menedéke leend, s oly erős menedéke, a melyet sem ember, sem pokol meg
nem támadhat soha!… S egykor talán ez a kicsiny állam még segítségére
jöhet annak a nagy hazának, mely bennünket kirajzott, nagy veszedelmének
súlyos napjaiban s szabadítást hozhat az ős Magyarhonnak, midőn veszni
indul minden. Ez a második út, bajtársaim… Jöttök-e velem erre az útra?…

E perczben kivillant a hegyek mögül a napsugár, s oda szórta aranyát a
szónokra és a gyülekezetre.

Egy értelemnélküli ordítás, vegyülve zokogó kaczajjal, keserű
örömkitöréssel, zendült fel Dávid végszavaira. Nem tudni azt, hogy mit
kiáltottak? csak azt látni, hogy odarohantak Dávidhoz minden oldalról,
lekapták az emelvényről, vállaikra emelték, körülhordozták, és a ki
érte, a hol érte, csókolta kezét, ruháját; és nevetett és csorogtak a
könyei az arczán.

– Fiuk! Kiálta most egy stentori hang, mely uralkodott a népzajon.
Dárday maga kapott fel a gép tetejére.

– Bajtársak! Egy szót! Mi legyen új hazánk neve? Dávid, adj nevet a mi
városunknak!

A társai vállára emelt férfiu a csend pillanata alatt így szólt:

– Legyen a mi városunk neve: «Otthon». Jó név nekünk s az idegen könnyen
kimondja, csaknem az angollal azonos: «At home».

«Éljen!» zendült rá minden ajkról.

– Fiuk! mennydörgött újra a honvéd vezér oroszláni hangja. Fel tehát a
mi Otthonunkba! Nem lát bennünket többet Kutya-bagos!

Az égretörő hahota koronázta meg a nép kedélynyilatkozványát. Ez volt a
legnagyobb hatású szó. A mit Dávid beszélt, azt nem mind értették; de
azt, hogy «nem lát bennünket többet Kutya-bagos!» megértette mindenki s
ez megmaradt jelszónak.

A küldöttek siettek ezredeikhez vissza, s a Tátra bérczei egyre
odább-odább mormogták ezt az örömüdvözölte szót: «Otthon!»

Mikor a néplelkesedés nyilatkozványaitól szabadulni lehetett, Dárday,
Severus és Dávid félrevonultak a fővezér szállására, az egyszerű
parasztházba.

– No bajtárs, mondá a fővezér, lelkesedés már van az új állameszmédhez,
a mennyi elég; hanem már most beszéljünk a dolog prózai oldaláról. Majd
én elmondom neked, hogy mi az a Duna-Delta? Mikor húsz év előtt az
európai Duna-bizottság a congressus határozata folytán Románia kezéből
Oroszországéba adta át e torkolattért, én is jelen voltam a helyszinén,
mint követségi attachée, s bejártam a bizottsággal az egész 47 négyszög
mértföldnyi területet, a recompensatio megállapíthatása végett. Románia
öt milliót kért, de biz annak csak egy milliót itéltek meg a
Duna-Deltáért. Azt sem éri meg. Te előtted valószinűleg a Nilus
Deltájának csalképe lebegett, a gabnatermő éden. A Duna Deltája nem az.
Ez egy lakatlan, mert lakhatatlan, elátkozott ország. Mikor a «Kilia»
Dunaágon haladunk végig, jobbról egy véghetetlen sötétzöld tengert
látunk magunk előtt, egy nádtengert. Ennek a «föld»-nek a neve
«Léti»-sziget; hanem ez a föld napvilágot még nem látott soha. Ennek a
délnyugati oldalát ismét elválasztja egy keresztbeszelő folyamág, s
képezi a «Csatál» szigetet, itt a nádas posványnyá qualificálja magát s
mértföldekre hátahoporjás zsombikok, rőt bürük fedik el az ingoványt. Ha
kis propellerünkkel e keresztágon végig haladunk, magunk előtt látjuk
két oldalt a mocsárvilág mindenféle változatait, büzhödt tócsákat, zöld
békalencsével behártyázva, tengerszélességű tavakat, mikben ezrei a vízi
szárnyasoknak lubiczkolnak, s néhol száz meg száz elvadult bivaly
fürdik, csak a feltartott feje látszik ki a vízből. A hol fűzfás a
berek, hemzseg benne a farkas meg a róka. Egy-egy kopár szigeten
körülállnak a pelikánok és con amore űzik a nemes halász-sportot. A
füves lapályok tocsogói tele vannak pióczával; a levegőben, mint
füstfelleg, száll a szunyog. Most kijutunk valami szabadba. Azt
hihetjük, hogy ez a tenger, mert nem látunk partot. Nem. Ez csak a
Duna-Szulina ága. Ennek a partján találjuk az egyetlen városát a
Duna-Deltának. Szép város. Nehány száz disznóól, piszkos zsebráknéptől
lakva, valamennyi fakunyhó magas czölöpökre emelve, hogy a mocsár fel ne
vegye. Ez volt a Duna egyedül hajókázható ága. Csak volt. Mert a mióta
az európai Duna-bizottság Oroszország felügyeletére bizta a Duna
torkolatait: az új souverain annyira elhagyta ezeket zátonyosodni, hogy
most már nagyobb hajóknak hozzájárulhatlanok. Az előtt is a tengerről
jövő nagy hajókat csak eléjük küldött kisebb hajókkal lehetett a
Szulina-torkolaton felvontatni, de most már az orosz felügyelet alatt a
Dunatorkolat oda jutott, hogy csupa apró ágakra szakad, a miket
«zsilók»-nak neveznek, a Kilia ágnak egyedül harmincz ilyen zsilója van,
megannyi szigetkével, mik közt alig hat lábnyi magas a víz s a Duna
kiömlése előtt a tengerben mindenütt keresztül állnak a hosszú zátonyok,
melyek fölött csak három-négy lábnyi a víz, A harmadik fő Dunaág, a
Szent-György-Duna, mely délkeletnek ömlik alá, épen egy elkészült
szigetet talál a kiömlése előtt, melyet már be is nőttek a fák. A sziget
török neve Chedrile, s az hosszú zátonyban folytatódik a víz alatt. A
Szulinaág és a Szent-György-Duna által képezett szigetet hivják
Moishénak. A negyedik ág azután, a minek a neve «Porticskája», egészen
délnek halad s nem is szakad a tengerbe, hanem maga emberségéből alkot
egy nagy tavat, a «Razin»-t. Ezek a mi paradicsomunk határai. Belül
semmi embermívelte föld. Egyetlen felszántani való hektár sehol. Csupán
a Moishe szigeten van egy emelkedettebb térség, nehány négyszög
mértföldnyire: az őserdővel van benőve. Ez az egyetlen kis hely az, a
melyet letelepülésre használhatnánk. A többi részét a Deltának örökösen
a víz alatt tartja, s azonkívül évenkint háromszor-négyszer áradásaival
végigsöpri a Duna, úgy hogy a tenger a Duna torkolata körül
mértföldnyire sárga az iszaptól. A tél itt rideg, nedves és kellemetlen;
őszszel a levegőnek fele szunyog, a víznek fele béka, tavaszszal a
mocsárlég előhozza a harmadnapos hideglelést, a rohasztó lázakat, a
petécset, melynek különösen a jövevények rögtön áldozatúl esnek. Azért
nem is választja lakásul a Létit és a Moishét se letelepülő nomádgazda,
se vállalkozó űzér, se vadász nem megy oda élvet keresni; még
haramiabanda sem fogadja el menedékül. Az orosz kormány kétszer
kisérlette meg telepítvényeseket küldeni oda; mind elpusztultak, s a
szulinai parthivatalban egy esztendeig működni egyenlő büntetésnek
tartatik a Szibériába számüzetéssel. A wodrawai váracsban pedig, mely
hordott halomra építtetett kőből a Létin, mégis tetejéig zöld a
penésztől, minden két hónapban változtatni kell a helyőrséget. Már most
mondd el, kedves pajtásom, hogy tartasz te el ebben a paradicsomban tíz
esztendeig kétszázezer embert, s hogy számolsz be azoknak a bőrével tíz
esztendő múlva?

Dávid készen volt válaszával.

– Sokat gondolkoztam én mindezeken, s a miket elmondtál, én is ismerem.
Olyan helyre megyünk, a hol háromszor kell elfoglalnunk a földet:
először a tulajdonosától, másodszor a víztől, utoljára az európai
diplomatiától. Kezdjük az elsőn. A Delta földének, mint földnek,
tulajdonosa az orosz kormány. Neki egy millió rubelért engedte azt át
Románia. Mi Sasza asszonynak igérünk érte öt milliót s azzal a föld
tulajdonosaivá leszünk, fenhagyva a suverainitás jogát.

– És ha Sasza asszony nem áll rá az alkura?

– Rá fog állni s erre három oka van. Az egyik a financiális ok. Öt
millió rubel szép pénz s erre most neki szüksége van. A másik az ethicai
ok. A legközönségesebb ethica szerint az, a ki egy embert, annyival
inkább kétszázezeret valahová száműz, tartozik arról gondoskodni, hogy
az ott azon a földön kenyerét megszerezhesse. Ezt még a deportált
gonosztevők irányában is követik. Anglia Uj-Hollandban, Francziaország
cayennei és samboangeni telepein, s Oroszország maga Szibériában. A hadi
foglyul internáltak számára is fentartja ezt a népjog. S ha Sasza
asszony azt nem akarná figyelembe venni, ha az a nézete volna, hogy mi a
Duna-Deltába éhen meghalás végett küldettünk, jön a harmadik ok: a
hatalom. Ha ő a mi szerződésünket ma nem irja alá, holnap nem élelmezzük
a táborát s megismertetjük vele, hogy mit tesz koplalni? Egymás torkán
tartjuk a kezeinket kölcsönösen, azért nekünk igen szépen kell egymással
bánnunk.

A másik két úr helybenhagyta a nézetet.

– Most következik a másik hatalmas úr: a víz… Szólt Dárday. Ezzel hogy
alkuszol meg?

– A hogy szokás. Töltéssel, csatornával, szivattyúgéppel. A hogy Holland
megalkudott a maga vizeivel. A folyamágakat töltések közé szoríttatom, a
mocsarakat csatornákkal levezetem, az ingoványt lecsapolom, a tőzeget
leégetem, s ha asphaltnak, paraffinnak való anyagot találok közötte,
annak jó hasznát veszem.

– Teringettét! Ezt könnyű volt kimondani. A Kilia-ág 11 mértföld hosszú,
a Szulina-ág tizenhárom, s mert mind a két oldalán kell töltés, tehát
26; a Szentgyörgy-Duna 8; a tengerpart a három ág között 13. Tehát
összesen ötvennyolcz folyó mértföldnyi töltést kell húznod. A töltés
talpát 4, felszinét 3 ölnek véve, az három millió köb-ölnyi földmunkát
igényel: betonozást, czölöpözést nem is emlegetve; ha ennek mind a
kétszázezeren neki állunk s télen-nyáron mindig talicskázunk is, tíz
esztendő alatt nem leszünk vele készen.

– Pedig ennek készen kell lenni még az idén, szólt Dávid egész komolyan,
hogy még az idén hozzá foghassunk a város alakításához, s a jövő évben a
mezei gazdálkodáshoz. Számításaid egyébiránt nem pontosak, a tenger
felől nem kell nekünk töltés, s ha a Szulina-ág szabályozva van, a Léti
és Moishe-sziget vizeit magával viszi; a Szentgyörgy-Dunaág partja pedig
oly magas, hogy oda nem kell töltés. És aztán én a mi kétszázezer
emberünkből egy lelket sem küldök talicskát tolni, mert azoknak a
számára én mind más dolgot találtam ki, a mit végezniök szükség.

– Akkor boszorkányságot tudsz!

– Annál jobbat. A gép, a vegytan százszorozza az embererőt, s
Romániában, Bessarábiában az idén éhinség van; a hesseni légy, a rozsda,
a zeidium elpusztította a termést. Nálam már készen van az élő és holt
anyag, a mi tervemhez szükséges. Én még az idén mívelhető földdé,
lakható országgá teszem mind a Létit, mind a Moishét. Hogyan? Azt majd
megtudjátok akkor. Esztendő mulva tavaszbuzát, árpát, zabot, tengerit
aratunk ottan s merinó nyájakat, aargaui csordákat legeltetünk a
mezőkön. Most menjünk tovább.

– Igen. Tovább, szólt Dárday. S mivel fogsz a legközelebbi aratásig
élelmezni kétszázezer embert? Sőt talán kétannyit, a hogy kilátásba
helyezted, hogy még a román s bessaráb inségeseknek is kenyeret adsz?

– Már el vannak látva: az én gondom az, felelt Dávid. Menjünk tovább.

– Tovább? Hova helyezed el őket?

– Kényelmes házakba – télire.

– S az építő anyag?

– Készen van az is. Majd meglátjátok, ha ott leszünk.

– S mi dolgot adsz ott kétszázezer embernek? Felét talán használhatod
majd földmívelésre, ha lesz mívelhető föld. De mi lesz azokból, a kik
mindent tanultak, csak kézimunkát nem? Ha te annyi ezer tanult,
fegyvergyakorlott, de nem dologhoz szokott embert az erdőre viszesz,
lesz belőlük zsivány igenis, martalócz, a ki rablóbandákat alakít, de
nem velenczei nobili, nem kereskedő patricius.

– Elmondom, mi dolguk lesz velem? Tízezer repülő-szállító-gépet
készíttetek, azoknak vezetéséhez szükségem lesz húszezer iskolázott,
tanult fiura. Azután van szükségem tízezer emberre, a ki a kereskedelmi
osztálynál alkalmazható, a ki a könyvvezetést érti, a kire a külföldi
commanditeket lehet bizni. Ez nem lesz megszegése az internálásnak, mert
állandó «domicil» valamennyire nézve az «Otthon» marad, s az utazás
szabad, csak a Magyarországba visszatérés van tiltva. Azután lesz
szükségem tízezer néptanítóra. Hogy mit kezdek velük? Azt is megmondom
később. A ki iparüzlethez, kézművességhez ért: annak tízezerével adok
dolgot idehaza. És a kinek semmi egyéb tehetsége nincs, mint izmos
karjai, erős válla, annak nagy üzletünk, építkezéseink, földmívelésünk
körül adok megfelelő dolgot. Ember, a ki nem tud megélni, nem lesz a mi
Otthonunkban. Óriási raktárainkhoz, a mikben öt világrész árui lesznek
felhalmozva, egész légiója lesz szükséges a megbizható felügyelőknek.
Kétszázezer ember a mi üzletünk kiállításához nem sok; sőt aránytalan
kevés! Én inkább azon aggódom, hogy ha a forgalom abban az óriási
mérvben fog növekedni, a mint kiszámítottam, az egyre szaporodó gépekhez
hogyan szerzek elég embert, hacsak az építkezéseket mind fogadott
idegenekre nem bizom? A mit szeretnék kikerülni. Hanem én várok
Magyarországról bőségesen utánunk költözőket.

Dárday nevetett kínjában.

– Ő még utánunk költözőket vár Magyarországról!

Mr. Severus még eddig nem szólt bele az értekezésbe; ő csak tárczája
elefántcsont lapjára jegyezgetett: számított.

Mikor aztán Dávid készen volt a tervei előadásával, akkor előállt a pénz
embere a maga számaival.

– No hát már most lássuk, hogy az a terv, a mit ön most szives volt
velünk megismertetni, mennyi pénzbe kerül?

– Számítsunk.

– Legelőször is a föld tulajdonjogának megvásárlása, a vízépítészeti
művek, kétszázezer saját emberünk s tán megannyi napszámos egy évi
élelmezése: kerek számmal hatvan millió rubel.

– Az ilyen bagatellákat fel se jegyezzük, szólt Dávid. Még most a miénk
Czenstochowa, s az is marad tizennégy napig, s ez nekem elég idő arra,
hogy ellenfelünk vízemelő és sánczverő gépeit a léggömbök és
aërodromonok segélyével elszállítsam saját havasi enclavénkba. Sőt még
arra is marad időm, hogy az élelmi készleteket biztos helyre elvigyem,
pedig azok egy millió katonára s félévi hadjáratra voltak számítva. A mi
pedig a fizetéseket illeti, azokat az elfoglalt papirrubelekkel
teljesíthetjük, mik orosz földön egészen törvényes pénznemet képeznek,
sőt a nikkel és aluminium pénzeket is használhatjuk, becsületes
értékükre devalválva. Ez tehát mind nem terheli még a saját számlánkat.

Mr. Severus lecsapta maga elé a tárczáját, elbámulva.

– De már látom, hogy lesz önből kereskedő! Kezd okulni. Tehát csináljunk
itt stornot: irjuk a kárt a haszon rovatba. A föld egész berendezésével,
töltésekkel, csatornákkal együtt nem kerül semmibe: a nyereség a
veszteséget kiegyenlíti. Már most térjünk az építkezésekre. Ez iránt
szeretném az ön véleményét kiismerni. Ha fából építünk, akkor fát kell
venni; ha kőből építünk, akkor követ kell hozatni; ha téglából építünk,
ahhoz agyag kell meg tüzelő fa, s a hogy én ismerem a folyamártereket,
azokon rendesen sem épületfa, sem kő, sem agyag nem szokott kapható
lenni. Miből akarja ön építeni a városát?

– Tíz év mulva márványból és czédrusból. Most azonban legelőször is
felütjük a tábori sátorainkat a Szent-György-dunai erdős parton, és mire
a hideg napok beállanak, a legszükségesebb lakhelyeket elkészítjük és a
nélkülözhetetlen nagy áruraktárakat. A házainkat nem építjük sem fából,
sem kőből, sem téglából, hanem Izenard-féle «földkövekből», a mikhez
minden föld jó, a miket nem kell égetni, mégis szárazabbak, tartósabbak
minden téglánál, azokat gép állítja elő. Raktáraink pedig természetesen
vasból lesznek, s minthogy Czenstochowában van valami ezerötszáz
vaságyu, abban sem szenvedünk szükséget.

– Tehát ön Sasza asszonynak az ágyuit is elviszi Czenstochowából.

– De még a várainak a vastetejét is. Nem hagyok én neki ott mást, mint a
falakat.

– Ez az ember kezd nekem tetszeni, szólt a bankár a tábornokhoz
fordulva. Tehát lesz ideiglenes városunk, ideiglenes raktáraink. S még
mindig nem nyultunk a pénzünkhöz. De most jön egy nevezetes tétel. Ön
tízezer szállító aërodromont akar készíttetni.

– Egyelőre. A míg nem terjeszkedünk ki többre, mint kávé, gyapot, kőolaj
és aranypor behozatalra China, Keletindia, Japán, California és Brazilia
befoglalásával, s kivitelre bort, lisztet, szeszt, vasgyártmányokat,
kézműárúkat szállítva oda vissza. Ezt meggyőzi tízezer légjárónk.

– Ez kerül százmillió forintba.

– Jól van.

– Már most hogy gondolja ön tovább? Mi csak szállításból élünk-e meg,
vagy olyan állam leszünk, mely maga kereskedik? Egy óriási kereskedőház.
Részvényes állam, felyül egy igazgató-tanácscsal, mely spekulál s a
mérleget összeállítva a tiszta nyereségből osztalékot ád, tartaléktőkét
tesz félre, szállító eszközeit szaporítja? Mi?

– Igen, az utóbbi módot akarom.

– S mennyi forgalmi tőkét szánt ön az üzlet megkezdésére? Vagy
barattozás módjára akarja kezdeni: árukicseréléssel?

– Nem. Készpénzzel fizetünk. Kell hozzá forgalmi tőke az első évben
négyszáz millió.

– Ez tehát kerek ötszáz millió. Hol veszi ön ezt az ötszáz milliót?

– Állítunk fel egy állami bankot, mely ötszáz millió bankjegyet
kibocsát.

– S hány milliónyi érczfedezetet tart ön szükségesnek arra, hogy e bank
jegyei el legyenek fogadva az üzletvilágban és mindenkor aranyra,
ezüstre beválthatók levén, teljes hitellel birjanak?

– Legalább kétszázötven milliót aranyban, ezüstben.

– Van pedig csak ötven millió rubelünk, melyet Czenstochowában
zsákmányoltunk.

Dávid hideg nyugalommal mondá:

– Nekünk van legalább kétszázötven millió forintunk aranyban, ezüstben;
lehet, hogy több is.

Mind a ketten ránéztek: tréfál ez?

– Hol van?

– Hallgassanak önök rám. Azt tudjuk, hogy a nihilisták kormánya a
szentpétervári banktól csaknem az egész érczalapot elvette
kényszerkölcsön fejében, ez szükséges volt neki egy európaivá leendő
háborura. Ebből azonban se Magyarországon, se Ausztriában semmit el nem
költött; a mi jámborainkat fizette a hamis pénzzel. Az igazihoz nem
nyult, azt tudjuk. Több helyen elfoglaltuk a hadi pénztárait: nem
kaptunk bennük egyebet, mint álpénzt. Én folytonosan őrszemmel kísértem
az ellenfél főhadiszállását. Minden éjjel ott czirkáltam Bécs fölött.
Egyszer Bécs egészen elsötétült éjszakára: a lámpákat mind kioltották.
Mi történik itt most a sötétség palástja alatt? A másik éjjel megint
teljes sötétségben maradt a nagy város; hanem az arsenal öntödéinek
ablakaiból sugárzott elő az a beható fény, a mit a kohókból ismerünk.
Ott érczet olvasztanak. Minek? Ágyut öntenek tán? Miféle ágyut? Ezt meg
kellett tudnom. Mert ha vaságyúkat öntenek, akkor Komárom és Budapest
ostromához készülnek, ha pedig rézágyúkat, ez a nyilt csatatéren
tervezett döntő ütközetet sejteti s nekem a szerint kell a krakkói
hadparancsnokot értesítenem. Hogyan tudjam meg ezt? Igen egyszerűen. A
spectrum-készülék által. A Frauenhoffer-féle vonalak még azt is
megmondják, hogy miféle érczek égnek a napban? minden olvadt ércz
fényének más vonala van a spectrumban, s ez csalhatatlan. Én gépemmel
egészen közel szálltam az arsenal olvasztóihoz, a melyeknek ablakain át
az öntött ércz fénye kisugárzott s a fényt felfogtam a
spectrum-készülékben. És mit mutatott a Frauenhoffer-vonal? Se nem
vasat, se nem rezet, hanem ezüstöt! Én azt hittem, hogy készülékem
hibás. Másnap mást alkalmaztam. Éjjel ismét leszálltam a kohó
sugárlövellő ablakaihoz. Akkor a Frauenhoffer-vonal aranyat mutatott.
Most már nem csalódtam. Most már tudom, mi történik itt. Az oroszok
visszavonulásra gondolnak. A tömérdek érczpénzt szekéren
visszaszállítani egy vert seregnek igen nehéz, tehát megöntik azt
ágyuknak, akkor negyedrész erővel elvihető és útközben el nem lopható.
Egy feltört pénztáron hamar meg lehet osztozni, de egy ágyunak öntött
milliót senki sem dughat zsebre. Hat napig figyeltem e munkára: a
hetediken spectrumom vasat és rezet mutatott. Akkor légbe repült az
arsenal öntödéje. Gépem ott lebegett épen fölötte. A felém repülő
csonkított tetemek utolérték hirtelen menekülésre nem készült hajómat,
mely akkor csak tizedrész erővel dolgozott s egyszer egy gazdátlan kéz
ütötte meg öklével hajóm üvegfalát, majd meg egy test nélküli repülő fej
üldözött hosszasan a légben, versenyt futva velem. Másnap kétszázötven
új ágyu gördült ki az arsenal udvaráról. Ezeket a héten öntötték, ma
viszik, tehát nem lehetnek kifúrva. Sejtelmem még jobban megerősült,
midőn a vezérdandár elvonulását figyelemmel kisértem. Hogy őrizték, hogy
tartották egy csoportban ezt a tüzérterepet: minden strategia és taktika
gyalázatára! Hogy kerültek ki vele minden ütközetet! Azután ezeket az
ágyúkat, a melyek legfeljebb hatfontosainkhoz hasonlítanak, mily
erőpazarlással vontatták fel a lejtőkön. Ily helyeken tíz ló is volt egy
elé fogva. Ezeknek a legnehezebb érczből kell öntve lenni. Minden
kétségemet eloszlatta végre az a mód, a melylyel ők ez ágyukat a Tátra
hegyi utain hózivatar közepett akarták keresztül csempészni: talpaikról,
szekereikről leszedve, szánokon csusztatva. Mi haszna az ágyunak
laffétája nélkül? Abban a hózivatarban le s felszállva gépemmel,
megtaláltam az ellenséges vezérnőt. Ott volt tábornokaival a lengyel
nyergen. És a hegy gerinczén végigfeküdtek sorban az ágyucsövek. Másnap
már egy sem volt ott.

– E szerint kiszalasztottad őket a kezedből, mert a fegyvernyugvás alatt
mindenki megtartja a helyét; s a békeelismerés után kinek mi a kezében
maradt, az az övé.

– Akkor ez a kincs az enyém! Az arany és ezüst ágyúk a lengyel nyereg
alatti mély tóba vannak hányva, a jégtengerszembe. Hogyan tudom ezt?
Most jövök e sziklaörvényből. A jéglap össze van zúzva s tört darabokban
összefagyva, semmi hó rajta, pedig körüle minden szikla magas hóval
fedve. A menekülő ellenség, mikor látta, hogy körülfogtuk, ide hányta
azt be, remélve, hogy visszatérhet érte, s odáig nem veheti el tőle
senki, mert a jégtengerszem csak nagy hozzákészüléssel megközelíthető;
abba előbb léggömbbel kell leszállni, s minden egyes ágyut buvárharang
segélyével felvontatni, s az hónapokig tartó munka.

– De hisz ez ránk nézve is kétségbeejtő. Mert mi nekünk csak két napig
lehet még itt időznünk s akkor le kell szállnunk a lengyel nyeregből:
lovagoljon rajta a ki akar.

– Nekünk ez a két nap épen elég. Hát megmondom, hogy a hóesés alatt mi
szándokkal szálltam én le a jégtengerszemhez. Abba rejtettem el az
utolsó orosz anastatert. Mikor a hózivatar megjött, azt akartam, hogy
felrobbantom a pokolgépet, hadd tépje szét a fellegeket, hogy láthassam,
mi történik a hegyek között? Hanem a mint azon a sziklai úton megláttam
sűrűn egymás mellett állani azt az ezernyi ezer embert, s aztán
elgondoltam, hogy ha én most ezt az anastatert felrobbantom, ez a sok
Isten teremtménye mind menthetlenül le lesz sodorva, eltemetve, agyon
forrázva: akkor visszatértem a fele útról.

– Ördög teremtette a te samaritánus ötleteidet! fakadt ki mérgesen
Dárday. De háboru idején az ellenség életét kimélni! ki hallott ilyet?

– De látod, pedig nem az ördög teremtette ezt a jámbor ötletemet, mert
most nagyon jó, hogy az anastater alul van, a nemes ércz ágyúk pedig
fölötte; ekként egy villanyszikrába kerül csak, hogy az anastater az
egész gondjaira bizott kincset kilökje s mi azt egy nap alatt
légjáróinkkal szépen összeszedjük.

– Hohó! barátom! kiáltanak egyszerre mind a ketten, s egyetértő
ijedtséggel kapták el Dávid két kezét, mintha vissza akarnák tartani.
Mit akarsz? förmedt rá Dárday, hisz akkor a bolond anasteter nem csak
megolvasztja az egész kincset, hanem szét is dobálja az egész világba s
keresheted aztán kit Morvában, kit a holdban!

– Nem fogja se megolvasztani, se messzehajítani, biztatá őt Dávid,
kiszabadítva ökleit a letartóztató kezekből. Számítsátok be, hogy az
anastater fölött tizenhárom millió köbláb víz fekszik. A robbanás tüze,
a míg ezt a fölötte levő 0 fokú hidegvíz tömeget forró gőzzé alakítja
át, nem fog elég erővel birni az ércz megolvasztásához; az ellenálló víz
és gőztömeg lankasztani fogja feszítő erejét, s így az oly sulyos
ércztömegeket nem fogja messzebbre elhajíthatni, mint a közeli
völgyekbe, a hol gépeinkkel rájuk találhatunk. E felől legyetek egészen
megnyugodva. Én most sietek a jégtengerszemhez. Két óra mulva a
catastropha bekövetkezik. Csak egy dologról nem biztosíthatlak
benneteket: arról, hogy nem küldök-e rátok egy telivér felhőszakadást?

– Biz az átkozott gondolat: egy egész tavat dobni fel az égbe, szólt mr.
Severus.

– Nem baj az; a ki megázik, majd megszárad. Hanem annál egy nagyobb
aggodalmam van, mely, ha valósulna, az egész tervem, arany ezüst
kincseivel, új Velenczéjével, világkereskedelmével vízzé, párává lenne
egyszerre.

– S mi ezen aggodalmad? kérdé a tábornok.

– Ezen aggodalmam azon lehetőség, hogy vajjon a nihilisták nem a bécsi
bank kincseit orozták-e el valami furfanggal s nem azokat akarták-e így
kicsempészni? nem azokat szedem-e én itt össze? mert abban az esetben ez
nem hadizsákmány többé, hanem egy magántársulat jogos tulajdona, s ezt
annak minden tétova nélkül át tartoznánk adni.

– No ezt az aggodalmát hát csak fojtsa ön a tengerszembe, szólt mr.
Severus, mert ime itt van nálam a tegnapi bécsi hivatalos lap, mely
diadalmasan jelenti, hogy a nihilisták elvonultával a bank épülete
felnyittatván, a tresorok, a pénztárak sértetlenül találtattak, minden
kincs a maga helyén van, a hogy állt; bizonyítják a garantirozó hatalmak
követei, kik a vizsgánál jelen voltak. A bécsi bank kincsei mind
megvannak s az arany és ezüst ágiója erre egy nap alatt húsz százalékot
esett s a bank részvényei parin felül szökkentek.

– Akkor indulok a mi juhainkat szárazra tenni!

Mikor Dávid eltávozott, azt mondá Severus Dárdaynak:

– Én nem tudom, álmodom-e? Ez az ember engem megbűvölt. Az első percztől
fogva, hogy megláttam, rabja vagyok. Ragad magával égen-poklon
keresztül; csak úgy szédülök bele. Még megteszi velem, a mivel egyszer
biztatott, hogy megtesz Afrika presidensének s czivilizáltatja velem a
fekete atyámfiait. Még ugyan nem tudom, hogyan fog hozzá, de már látom,
hogy visz s a második állomáson vagyunk. Az első volt a Gyilkos, a
második a Duna-Delta: aztán jön a Sahara…

Az orosz táborba áthangzott a honvédsereg örömriadala, mely Dávid
felemelkedő repülőgépét az égbe emelni segíté.

Dárday és Severus azt az időközt, mely Dávid visszatértéig maradt,
hasznosan akarták érvényesíteni s az orosz táborba átlovagoltak
értekezletre.

Sasza asszony várt reájuk. Ő is látta az útjáról visszatérő
vezér-aërodromont s sejté, hogy Dávid megérkezett a tudósítással
Budapestről. A honvédsereg kitörő zaját lázadási jelnek magyarázta.

Az orosz sereg a javorinai völgyben fenyőgalyakból rögtönzött sátrakban
vonta meg magát; az elnöknő sátora egy halom tetejére volt felütve,
közép oszlopát egy magas fenyő-sudár képezte s annak a tetején lobogott
a nihilisták veres zászlója, közepén az emblematikus kör és négyszög.

Sasza asszony e sátor alatt fogadta a magyar vezért és a bankárt. Székek
voltak a mohos kövek, a mikre leültette vendégeit.

A férfiruhák, miket Sasza asszony viselt, most még szakadozottabbak
voltak, mint első találkozásukkor; minden öltözete sáros, gyürődött;
ingelője, mely nyakánál félig kicsüngött, csupa szenny. Az pedig
rettenetes lény: egy asszony, a ki tudja, hogy az inggallérja szennyes!

– Nos, megtudtatok mindent? kérdezé a nála megjelenőktől. Már nem is
urazta őket.

– Igen, minden úgy van. A béke meg van kötve, felelt Dárday. S a
békepontokat megismertük.

– Nos? És most mi lesz? Fellázadnak a honvédek? Széttépik a békeokmányt?
megrohannak bennünket? mennek Budapest ellen, felgyujtani a királyi
palotát? apróvá tenni a nagyot? felkonczolni a kormányt, országgyülést,
klérust, mágnásokat? Ezt ordítják odaát? Mi?

– Nem. Elfogadják a békekötést s engedelmeskednek a király és az ország
határozatának.

Sasza asszony felugrott dühében a mohos kőpadról.

– Engedelmeskednek? meghajtják a fejüket kétszázezeren, egy embernek a
mutatóujja előtt? Kieresztik foguk közül az ellenség husát, a mire három
emberöltő ivadék éhezett? S kezükben a diadalmas fegyverekkel,
odatartják hátukat a korbácsnak? – Jó! Akkor én elküldöm őket a
Duna-Deltára!

A nő visszaült a kőpadra, jobb lábát bal lábán keresztül veté, arra a
könyökét s öklére az állát támasztotta. A kérlelhetlenség jelképe.

– Elfogadjuk a nekünk kijelölt tért, szólt nyugodtan Dárday s készek
vagyunk ott megtelepülni. E végett jöttünk épen ide, hogy önnek
ajánlatainkat előadjuk. Mi az orosz kormánytól meg akarjuk venni azt a
földet, a melyre számüzetünk. Ajánlunk érte öt millió rubelt s a
suverain jog elismeréseül százezer rubel évi harácsot.

– S minek volna az? kérdé Sasza asszony.

– Azért, hogy a sajátunkká lett földet mívelhetővé tegyük,
szabályozhassuk, lakásra alkalmassá idomítsuk.

– Igen? kérdezé Sasza asszony dæmoni gúnynyal. Akkor nem adom.

– De hisz ott különben semmi sem terem s ennyi embernek enni csak kell
valamit.

– Hát egyetek békát, az van ott elég. Egyetek füvet! Az jó az ilyen
engedelmes népnek. Bánom is én, akármit esztek? Ha a Moishén nincs mit
enni: van a környékén. Megtaláljátok ti azt. Nem hal meg éhen, a kinek
puskája van. Csináltok rablóbandákat s kifosztjátok Romániát, Szerbiát,
Bulgáriát, míg apródonkint agyon nem vernek benneteket. Mi közöm nekem
ahhoz, hogy ti miből fogtok élni?

– Ne felejtse el ön, asszonyom, hogy a repressaliák nagyon kezünk
ügyében esnek. Mi önt itt táborával együtt körülfogva tartjuk s a
kiméletlenségre akár foglalót adhatunk.

– Ezzel ne fenyegessenek önök többé bennünket, tört ki haraggal a hölgy,
mi nem vagyunk önökre szorulva többé. Volt rá gondunk, hogy két nap
alatt helyreállíttassuk az elromlott utakat a hegyekben s holnap
hozhatnak utánunk eleséget a saját táborunkból. Önök nem éheztetnek ki
bennünket.

– De asszonyom! Az nem volt önnek szabad, utakat csináltatni, tehát
hadcsapatait előbbre tolni a fegyvernyugvás alatt.

– Szabad? Hát kérdeztem én valaha valakitől, hogy mi szabad? Utaim
készek a Tátrán keresztül; mehetek, merre akarok. Ti pedig elfogadtátok
a békekötést; tehát mentek, a hová küldelek.

– Tábornok! szólalt meg ekkor mr. Severus. Ön készen van, ne töltse
tovább az időt hasztalan alkudozással. Gondolja meg, hogy zivatar függ a
fejünk felett, mely elől még vissza kell menekülnünk Bukovinába. Most
nekem van még nehány szavam myladyhoz. Én nem vagyok az osztrák-magyar
uralkodó alattvalója: nevem mr. Severus, a Tatrangi et Comp. czég
üzlettársa. A mi czégünknek volt szerencséje mylady Czenstochowáját
kibérelhetni. Nevezzük bérletnek. Liczitatión jutottunk hozzá. A
békekötésben Czenstochowáról egy szó sincs. Ha volna is, mi közünk
hozzá? Mi tehát ebből a bérletből ki nem megyünk addig, a míg a mylady
az örök eladási okmányt a Léti és Moishe szigetekre nézve alá nem irta.
Gondolkozhatik rajta mylady, a meddig tetszik. És most god by! Mi
siessünk vissza, míg a felhőszakadás útban nem ér.

Severus magával vonta Dárdayt, nehogy az még többet beszéljen. S aztán
ügettek Bukovina felé nagy sietve.

Sasza asszonynak a tábornokai előterjesztéseket tettek az ajánlat
megfontolására. Czenstochowára nagy szükség van. A csere érdemes lesz.

Sasza pedig nő volt s ha az egyszer megköti magát, nem mozdítható ki
helyéből.

– Nem! Nem! Nem! És ha az ég a fejemre szakad is!

Pedig szaván lett fogva.

Erős északi szél fútt. Sasza asszony a köröskörül derült égre nézett.

– Bolondok! Mondá. Zivatartól, felhőszakadástól féltek. Hát támadhat
északi szél mellett villanyos fergeteg! Nem ellenkezik-e ez minden
meteorologiai ismerettel?

Egyszerre egy hatalmas földrengés rázta meg alatta a sziklát, mintha
vulkánkitörés előjele volna s a másik pillanatban egy roppant gomolygó
felleg emelkedett ki a Tátra bérczszakadékai közül. Nem volt az hasonló
más fellegekhez: gomolyai nem fénylettek a napban és felső dudorodásai
sötétkékek voltak; hanem a mint sebesen emelkedett a felleg, folyvást
nagyobb tért foglalva, a belsejét valami kisugárzó tűzvilág vörösíté át,
mely sötét rétegeit néhol meghasítá. A felleg egyre nőtt, magasabbra
szállt, elborította a kék eget; jött északnak szél ellenében s azután
elkezdett alá szállani.

Mikor a völgy fölé érkezett, hol Sasza asszony tábora volt, télesti
sötétség lett itt alant s a mint a felhő legelső cseppjei kezdtek
aláhullani, az emberek megrettenve kiáltának föl: «vér».

«Véreső esik!»

Hiszen mi, czivilizált könyvmolyok, tudjuk már, hogy az nem vér, a mi az
égből aláhull, hanem az anaster felrobbanása alkalmával a tóvíz
savaiból, a durranyag gázaiból, a kátrány, tőzeg keverékéből a roppant
tűz által egy percz alatt végrehajtott vegytani alakítás szülte anilin
festvény; azzal van megterhelve a felhő; – hanem a tudatlan köznépre
nézve mégis megdöbbentő az, mikor kezére egy meleg csepp esik az égből s
azt látja, hogy az piros!

Csak csepp előbb, de aztán tenger! Egy vértenger, mely rohammal szakad
alá az égből. S a fergetegnek villámai is vannak; de azoknak a fénye sem
kékzöld most, hanem tűzvörös.

Nehány percz alatt meg van törve az emberi dacz minden munkája. Az
utakon hegyi folyamok zuhatagai vágtatnak alá s a zárt völgyekben új
tavak képződnek, a leömlő zápor összetöri az erdőt s a tört erdőkön
keresztül sziklatömegeket hengerít alá.

A meglepett orosz tábor menekül ez új ellenség elől, ki ellen hasztalan
minden küzdelem. Sasza asszonyt erőszakkal ültették fel lovára s aztán
Mazrur megfogva a ló kantárszárát, futott vele a völgybe alá. Sötét
volt; nem látták, merre futnak. Az útban utolérte őket a hegyi ár;
Mazrurt elüté lábáról, az elmaradt; a lovat ragadta tovább; Sasza
asszony megült a nyeregben, míg lova úszott. Egyszer egy gyaloghidban
fennakadt a ló; a hidra a lovagnő felkapaszkodott; a lovat tovább
sodorta az ár; ő a szakadó vérszínű záporban vaktában hatolt előre egy
gyalogösvényen. Az egy rozzant kallóhoz vezette, melynek nyitott elejű
szárnyéka volt. Sasza asszony belépett ebbe a szárnyékba s ott talált
maga előtt két férfit. Azok voltak Dárday és Severus. A zivatar azokat
az útban kapta, mielőtt Bukovinába visszatérhettek volna.

Most tehát ismét együtt voltak.


HÁRMAN EGY ELLEN.

A szakadatlan villámlobogásnál látták meg egymást.

A nő az iszapos ártól lucskosan, arcza veres a czéklaszín záportól,
fövegét elkapta a szél, hajfürtei csapzottan tapadnak homlokához, finom
ajkai most ki vannak duzzadva, szemei mereven kiülnek; de azért a két
férfi mégis ráismert.

A nő, a mint megpillantá őket, mint egy szobor állt meg a kalló egyik
oszlopánál s kerekre felnyilt szemekkel, mint a vadmacska, bámult
reájuk.

Dárday fehér huszárköpenye veresre volt festve az égi vérzáportól; olyan
volt benne, mint egy hóhér; míg Severus, kaucsukköpenyébe burkolva, egy
darab mozgó sötétség volt a háttérben.

Legelébb Dárday jutott szóhoz. Közelebb lépett az odamenekült alakhoz,
ki dermedten támaszkodott meg háttal a kalló-szin egyik fenyőoszlopának.

– Asszony! Szörnyeteg! Te megtestesült dögvész! Futsz? Menekülsz? Mászol
a sárban úgy-e? Menekülsz a vérből, a mit kiontottál? Legdühösebb
ellenséged lábához menekültél! Hiszed-e már, hogy van Isten? Vérzápor
szakad fejedre, hatalmadat elsöpri az ár; a föld reszket lábad alatt; de
a legnagyobb istenitélet az, hogy tégedet kezem közé adott a sors ez
órában! A vihar rettenetes; de iszonyubb rád nézve annál, a mit én neked
sugva mondok. Egyedül vagy most velem szemközt s nincs senki, a ki
tudjon ittlétedről; összezúzhatlak egy kővel, egy darab fával, a hogy
szokás ölni kigyót; beledobhatlak a hegyi zuhatagba s soha senki sem
fogja megtudni, hol vesztél el? Van Isten! De tudd, hogy nemcsak az ég
csodáiban van, hanem az emberek sziveiben is. Ne reszkess. Nem öllek
meg. A magyar nem orgyilkos. Te egy nagy állam főnöke vagy: én egy
leendő állam főnöke vagyok. A női szörnyet utálom benned s harczolok
ellened minden fegyverrel, a mi kezembe akad; de az állam főszemélye
szent előttem: az az állam maga. Arczod csupa vér a záportól, törüld le
ezzel, aztán beszéljünk államaink ügyéről…

Dárday köpenye alól elővette a parlamentairi fehér zászlót s azt nyujtá
oda arcztörlőül Sasza asszonynak.

A nő daczosan veté el magától a fehér kendőt.

– Nem kell! Ha rút vagyok, magamnak vagyok rút. Ostobaság! Villámlással,
mennydörgéssel nem lehet nekem Istent produkálni. A véreső felkavart
veres márgapor, semmi más. Micsoda szemfényvesztés ez? Zivatar,
tengerszem omlás: neptuni vulkáni tünetek. Ismerem őket. Az elemek
erőszakoskodnak. Rajtad sem látok semmi istenit. Állat vagy, fogad van.
Nekem is van. Nézz ide. Méregfogam.

E szónál oldalzsebéből kihúzta Sasza asszony a mérgezett tőrt.

– Nem félek fenyegetésedtől. Egy karczolás e tőr hegyével saját kezemen
és halott vagyok. Nem félek a haláltól. Más világ nincs. Mivel akarsz
még fenyegetni?

A rettenetes asszony hideg nyugalma lefegyverzé Dárday dühét.

– Nem fenyegetlek. Mondám, hogy tisztelem benned az államfőt. Alkura
hívlak. A hideg észhez szólok, mely e rettenetes órában is uralkodik
nálad. Terved meg van hiusítva a zivatar által. Az utak, a miket a
hegyeken át helyreállíttattál, nem utak többé. A völgyek, a miken át
menekülni akartál, tavakká lettek. Hallod az ordítást az égzengésen
keresztül? Harczosaid ezreinek kétségbeesett halálkiáltása az, kiket az
ár magával ragad. Itt sodorja el őket szemeid láttára a hegyi zuhatag;
nézd! Hogy tűnik el fej fej után az árban.

S hogy jobban láthassa a vészt, egy villám oda sujt le a kalló közelébe,
végig kigyózva egy lombos fenyőszálon, mely abban a perczben lángba
borult, pokoli világítást adva a szakadó zápornak. Olyan volt az, mintha
tűzeső sugarai omlanának alá egy alvilági firmamentumból.

A villámcsapás megrázta a sziklát, a közelben úgy hangzott, mintha egy
bércztömeg omlott volna alá. A nő felkaczagott s így szólt:

– Ha Isten volna az, a ki villámokkal hajigál, tán jobban tudott volna
czélozni! A föld folyvást reszketett alatta.

Most sűrű koppanások kezdtek hangzani a kalló deszka oldalain és
tetőzetén. A zápor közé jég vegyült. Ököl nagyságú, emberfőnyi
jégdarabok, miknek sulyától szálfa törik, deszka horpad; a faépület
recseg, ropog, mintha össze akarna omlani.

A nő e vészrobaj közepett leült a kallóteknő szélére.

– Hát uram: szólt Dárdayhoz nyugodtan, hallgatom, mit akar nekem
mondani?

Dárdaynak erejébe került e rémzivatar közepett hasonló nyugalommal
felelni.

– Béke az, a mit kivánok, népemnek.

– Megkaptad, népestől együtt; halálos béke.

– Én életerős békét követelek! Legyen tietek az egész világ: nem bánom;
de legyen mienk az a darab föld, melyen megélünk.

– Soha sem lesz az… Tudom, miről van szó. Ti helyet akartok foglalni egy
olyan pontján a földnek, a miből kifordíthatjátok sarkából az egész
földet… Nem kapjátok meg azt… Ti egy minta államot szeretnétek alkotni a
czivilizált világ közepett, miben csodatalálmányaitok segélyével az
emberi alkotás tökélyét összpontosítnátok… Ez az, a mit én nem engedek
meg soha. Menjetek felfordítani országtokat: megengedem. Menjetek
felgyujtani a világot: segíteni fogok. De Isten országát hozni a földre:
az hazugság! azt megtagadom!

A rémjelenetekhez most egy új csatlakozott.

A földrengés egy sziklaomlással betemette a völgytorkolatot s az
alárohanó fellegár megtorlott a bezárt völgyben. Tó kezdett ott
alakulni. Az égő fenyőszál, mint egy óriási fáklya világítá be a
fenyegető árt, melynek vérvörös tükre egyre emelkedett a kalló épülete
felé; s az örvénylő felszínen zagyva tömegként uszkált a tört fák
csoportja s a lesodort emberek hullái.

A rettenetes asszony, öklében a mérgezett gyilkot rázva, kiálta ez új
rémtünemény előtt:

– És ha e véres áradat ajkamig fog is érni, még akkor is tagadom, hogy
lehessen Isten az égben, lehessen Isten a földön! s a kik hisznek,
essenek kétségbe! mert én nem engedem magamat se megkérlelni, se
megfélemlíteni! Lázadjatok fel, vagy dögöljetek meg! Fuljatok a vérbe,
vagy fuljatok a vízbe. Egy szalmaszálat nem vetek oda, a min
kimenekülhessetek. Ha elfogadtátok a gyáva békét, pusztítson el
benneteket ott a gyávák halála: a dögvész, az éhség!

És a tó folyvást emelkedett a körülfogott menedék felé, mely most már
mint egy sziget tünt fel a mély völgykebelben.

– Ez a nő nekem tetszik! dörmögé Severus fogai közül.

Most valami új, megdöbbentő hang kondult meg a légben.

A magasból jött az. Olyan volt, mint a harangkongás.

«Mi az?»

El-elenyészett, megint újra megtért. A zápor, a jégeső kioltá a lángoló
szövétneket. A gyökeréből kimosott égő fenyőszál belebukott a körüle
növekvő tóba s aztán sötét lett.

Hanem a sötétségen lassankint valami zöldes fény kezdett átderengeni a
magasból, mely egyre terjedt, közelebb jött.

«Ott az aërodromon!» (Annak az üveghajóját paskolja a jéghullás, az szól
úgy, mint a vészharang.)

A villanytól körülsugárzott gép szállt alá csendesen az ujon támadt tó
felé. Kiterjesztett szárnyaival úgy jött le, mint egy madár.

Mikor leért a tó felszínéhez, megült rajta s legyező alakú szárnyainak
egy-egy lapátját evezőnek használva, elkezdett a tó felszínén uszni,
mint a hattyu. – Az aërodromon a hullámokon is úr!

Nehány perczig körben úszkálva, egyszerre nekifordult a kalló
épületének. A tó áradata már akkor annak küszöbét mosta.

Az aërodromon ott megállt s felnyitott ajtaján át kiszökött hajójából a
vezérkormányos: Dávid.

Alakja az volt, a mi az olympi isteneké: egy szép férfi.

Arczán a viharral játszó győzelem, az embert legyőző dicsőség
ragyogványa. A lények legdicsőbbike volt: – férfi.

A nő kezét szeme elé tartá, hogy meg ne vakítsa a kettős fény. A villany
és a férfi.

Dávid hevesen szorított kezet két bajtársával.

– Nem találtalak szállástokon: értetek siettem. Minden megvan.

– Minden! kiáltának azok egyszerre mind a ketten. S feledtek minden égi
és földi veszélyt, mely körülöttük viharzott.

– S most siessetek a hajómba! Ez a szárnyék mindjárt összedül

S a mint ekkor Dávid a harmadik alakot is szemügyre vette, megdöbbenve
ismeré fel a Nihilország uralkodónőjét.

Az daczosan hátravetett fejjel állt előtte, tőrét marokra szorítva.

Dávid egy önkénytelen lépést tett feléje.

– Vigyázz! kiálta Dárday. Mérgezett tőr van a kezében.

E perczben az asszony megcsóválta a tőrt s belehajítá azt a víz-árba.

És aztán szétterjesztve két karját, mutatá, hogy már fegyvertelen.

– Asszonyom! szólt Dávid. A veszély sürget. Fogadja el ön a menekvést.
Lépjen hajómba. Előttem ön most nem ellenség, csak nő, uralkodónő,
felebarátnő. Én odaviszem önt, a hová kivánni fogja.

– Még nem, szólt a nő makacsan, hátát a recsegő deszkafalnak vetve. Mi
itt nem a vihartól reszketni, hanem országok sorsát építeni jöttünk
össze. Ez épen jó idő békét kötni. Mit kiván ön tőlem?

– A mit barátaim elmondtak. A Duna-Deltának, mint földbirtoknak örökáron
megvételét.

– Beleegyezem.

– Öt millió rubelért.

– Nem, öt kopekért. Áll. Tovább.

Az ár kezdte már a köveket bontogatni a kalló körül.

– A suverain jog elismeréseül fizetünk évenkint százezer rubelt.

– Egy rubelt csak. Elfogadom. Tovább.

– Nincs semmi kivánságunk több.

– Gondolkozzék még rajta. Ez a czölöpzet még kitart. Mit adjunk még
egymásnak?

– Kezet.

A kéz rögtön ott volt Dávid kezében; mire ez sebesen átemelé a hölgyet a
nyilt aërodromonba, intve társainak, hogy siessenek utána.

«Az ördög vigyen el engem, dörmögé Severus Dárday fülébe; ha ez az
asszony nem szerelmes ebbe a mi bajtársunkba!»

Dávid bezárta maguk mögött az aërodromon ajtaját, az uszlapátok a
kavargó tó örvénye felé taszíták a hajót; a gépezet lassított erővel
kezde dolgozni, mert a záporban, a sziklák közt csendesen kellett
haladni. A mint föllebbent a repülő gép, az elhagyott kalló oszlopai
összeroskadtak s lezuhanó tetejének csak a szelemenfái maradtak még ki a
vízből.

Az aërodromon belseje két részre volt osztva, egyik felében állt a
gépezet, a kormányossal és gépészszel, a másik utazók számára volt
berendezve.

Dávid gépészeinek kiadta az utasításokat, s aztán maga is átjött az
utazók rekeszébe.

Sasza asszony, ajkait harapó kiváncsisággal kémlelt át a szomszéd rekesz
üvegfalán, fölemelve a selyem függönyt, mely azt eltakarta. Nem találta,
a mit keresett, a mitől félt, a miért dühödött: – azt a másik nőt! A ki
Dávidot a nagy harczok alatt segédül kísérte a légjáróban. Nem volt ott
már.

És mikor azt nem találták szemei, találtak valami mást; az üvegfal
tükrében meglátta saját arczát. Az még most is véres volt a festvényes
eső vizétől. És az «asszony» lopva felemelé a függöny szárnyát,
letörülte vele arczáról az eléktelenítő vörhenyt. Azt hitte, senki sem
vette észre.

Egy süvöltése a felső szellentyűnek, s az aërodromon a szabad ég alatt
jár; a felhőgomoly alatta marad el, s az itéletnapi elemdúlás, a
vérhullató felleg, a földrengető vihar, a villámos éjszaka mind egy
hófehér uszó szigetnek tünik fel egyszerre, mely egyre csekélyebbnek
látszik, a mint a légjáró magassabbra repűl s a végtelen láthatár egyre
szélesedik. Az egész ég derült kék, a nap leáldozóban van. A rettentő
égi háborúról odalenn tudomása sincs ott fenn a véghetetlen égnek. –
Kezdődött a földöntúli lét! Minden kedélyre mámorítóan hat a magasok
légköre. A bűbájos szédület, mely az átölelhetetlen tájkép bámulatából
támad, a tiszta lég élvezése valami sajátszerű ittasságot kelt föl az
idegekben. E mámornak oly különböző hatása volt e négy külön alakra.

Dárday, az athlétai alak elkezdett hangosan sirni, és arczát eltakarva,
zokogott valamit szülötteföldéről, melyet soha sem fog többé látni.

Severus úr dalolt és ujjongott és esküdött, hogy ettől a látványtól
istenné lesz az ember! Sőt pajkosságát annyira vitte, hogy Sasza
asszonynyal kötekedni kezdett; «nem érzi-e, hogy magunk is istenekké
változunk át, s a nihilisták polytheistákká lesznek itt fenn?» (Nem volt
pedig szokása máskor a tréfálózás).

Dávid elandalodva nézett maga elé és arczvonásain olvasható volt a
gyönyör, a mi a nemes lelkek tulajdona: hogy most legnagyobb ellenségét
szabadítja meg.

És Alexandra? Ő benne a daemoni vágyakat fokozá fel a gyönyör dühéig ez
a mámorító lég és látvány.

Minő hatalom! Kigúnyolni a föld viharait, uralkodni az ég szelein,
fölemelkedni valamennyi ember fölé, elérhetlenül!

A detronizált istenség helyére felülni! És ott élvezni mindazt, a mi az
«emberi» szívnek gyönyör! Minő lehet a magasságban a bor lángja, a csók
varázsa, a dicsőség kéje! Mily dicső az a férfi, a ki e hatalmat
elrabolta az égtől! De dicsőbb a nő, a ki azt a férfit elragadja
hatalmával együtt!…

Alexandra arczai égtek a vér hevétől; vonásairól eltüntek a vihar okozta
pöffedések; az aërodromon levegőjében minden hülés okozta baj, mintha
elfujnák, rögtön megszünik.

Mikor húszezer lábnyi magasra emelkedett az aërodromon, Dávid délkeleti
irányba kémlelt távcsövével. Egyszer aztán megszólalt.

– Ott van Kézsmárk! szólt egy messze fénylő toronycsúcsra mutatva.
Asszonyom! Én önt tábora közepébe fogom leszállítani.

Azzal átment a géposztályba; maga lépett a kormányhoz. A gép
villámsebesen indult meg a mutatott pont felé. Még nem ment le a nap,
midőn a légjáró a kézsmárki táborsátrak fölött libegett. Itt egyszerre
megszünteté a gép működését s sebesen szállt alá. A hajóban ülőknek úgy
tetszett, mintha a nap futna le oly sebesen az égről, elbukva az
aranyozott hegyormok alá. Perczek mulva a gép földet ért; Dávid felnyitá
az ajtót s a bámulására oda csődülő oroszok előtt földre segíté országuk
urasszonyát, ki vezéreinek e szóval mutatá be Tatrangi Dávidot:

«A Duna-Delta szabad köztársaságnak elnöke!»

S azzal kérte Dávidot, hogy nyújtsa karját és kövesse őt társaival
együtt a vezéri szállásra a szerződési okmány elkészítése és aláirása
végett.

Dávid maga fogalmazta az okiratot; aláirták azt egyrészről ő és két
társa, másrészről Sasza asszony és Jerivanszky fővezér. Meg is akarták
őket vendégelni, a mihez Severusnak kedve is volt; de Dávid tiltakozott
minden vendégség ellen. Egyetlen pohár bor elég arra, hogy a magasban
holt részeggé legyen tőle az ember. A légjáróknak nem szabad semmi
szeszest inniok. És mára még nagy dolgaik vannak.

Társai tudták, hogy mik ezek a nagy dolgok; s ott hagyták a lakomát.
Dávid is fölterített már s annak a vendégsége még jobban ingerlé az
éhet: – az csupa ezüst és arany!

Mielőtt elváltak volna, Sasza asszony tökéletes átváltozáson ment
keresztül. Legelőbb is átöltözött. Férfiból asszonyá alakult.

Eddig büszke volt cynicus rongyaira, a szennyes, sáros katona gunyára;
most egyszerre hiú lett nemének pompájára.

És belsőleg is átalakult nővé. Egész kedélyében asszony volt.

Behizelgő mosolylyal szorítá meg Dávid kezét, midőn a szövetség-okmányt
aláírták.

«Most tehát vége a harcznak; nem vagyunk ellenség többé. Nem is leszünk.
Ti egy szabad államot indultok alakítani egy puszta földön; én segíteni
foglak benneteket, hogy azt tehessétek. A mennyi munkáskézre szükségtek
lesz, hogy gyorsan építhessetek, országaim minden népe szolgálatotokra
álljon. Ti kereskedő állam fogtok lenni, mert gépeitekben erre nagy
előnyt birtok. Én megnyitom előttetek városaimat, állítsatok azokban
kereskedelmi telepeket sérthetetlen szabadalommal. Kizárólagos
kiváltságtok lesz az orosz birodalomnak mind a három világrészben fekvő
országaiban commanditeket fölállítani, s törvényeink fogják védeni
üzleteiteket és hitelpapirjaitok el lesznek fogadva vásárainkon. S
minthogy a mai naptól kezdve őrültség lenne Európában még állandó
hadseregeket tartani s várakat őriztetni: tehát Czenstochowában
felhalmozott hadi készleteinket, élelmi raktárainkat tinektek
ajándékozom; szállítsátok el azokat a neutrális égen keresztül a
Duna-Deltába gépeitekkel. Vigyétek el még a vár vastetőit is.
Szolgáljanak raktárul. – S azután legyünk jó szomszédok.»

Dárday azt dörmögé Dávid háta mögött:

– Csakugyan csodákat tudsz te tenni. Egy óra előtt még éhen akart
bennünket elölni, s most kenyérrel temet el!

– Számítson ön barátságomra mindenkor. Ezt sugá Sasza asszony Dávidnak,
midőn bucsukézszorításával üdvözlé.

A bucsuzáskor az orosz és magyar vezérek szokásosan összecsókolóztak;
Sasza asszony is sorba csókolta mind a hármat, Dávidot legutoljára: úgy
tetszik, hogy ez igazi csók volt, és aztán mikor kilépett szobájából,
utána kiálta: «Zdrawtwujtje!» s azután – kiölté rá a nyelvét…

A három főnök sietve tért vissza Tátra-Füredre. A zivatarról itt a
hegyláncz déli oldalán nem tudtak semmit, csupán annyi változás történt
az időjáráson, hogy az északi szél után csendes országos borulat állt
be. Hanem a lengyel nyereghez vezető utak iszonyuan el voltak pusztítva
a vulkánszerű kitörés által; azokon ember sokáig nem fog járni.

Az aërodromon leszállt a lengyel nyereg alatti mély hegyszakadékba,
melynek fenekén a jégtengerszem volt. Csak volt. Most még csak egy
ritkás fehér gőz párolog fel belőle, betöltve a sötét sziklaörvényt.

A leszálló aërodromon villanyfényénél láthatók voltak az iszonyú uj
repedések a meredek gránitfalakon, mikkel a kitörés, mintha nem volna
elég útja fölfelé, még börtöne oldalain is rést akart törni magának. A
jégcsapokból szőtt függő csipkézetek mind eltüntek a párkányokról, a
függő sziklákról: koromfekete volt köröskörül minden, csak az új
repedések fénylettek ki tündökölve.

A tátongó üreg fenekén aztán ott volt a tündérmesék álma: az ezeregyéji
kincshalmaz. Egy ágyúhalom, melynek csövei sárga és aczélkék szinben
ragyognak; a mely színeket a tapasztaltak, kik sokszor láttak aranyat,
ezüstöt, oly sympathicus érzéssel ismernek fel egyszerre minden hasonló
hazug szín közül: ez arany és ezüst.

Ott hevernek mind az üreg fenekén: szétszórva, egymásra döntögetve,
némelyik derékban meghajtva, mint egy félhold, másutt három-négy
egymásba forrasztva; a halmok közül egy-egy mereven kiáll, mások
formátlanná gyúrva a sziklán, némely ezüst cső egészen ragyogó fehér
lett, elárulva ezüst létét.

A három férfi leszállt e kincstömeg közé, lábaival milliókról milliókra
lépkedve. Ez hát nem álom!

– De hogy lehet az, kérdezé Dárday, hogy ez ércztömegek itt maradtak az
üreg fenekén, s nem szórta azokat ki az alattuk felrobbant anastater?

– Ez úgy történhetett, felelt Dávid, a hogy egy tölténygöbecs szokott
bennmaradni a puska kamrájában midőn a cső végébe homok szorul, s az
elrobbanó lőpor a csövet szakítja szét. A robbanás maga fölött találta a
befagyott tó jégburkolatát, s a míg a kitörés ereje a mozaik darabokból
összeállt tömeget áttörte, a visszaható erő a nehéz ágyútesteket
visszataszítá az üreg fenekére: egy sem hagyta el a sziklaüstöt.

– Erre már lehet építeni egy részvényes államot. Ez volt mr. Severus
véleménye.

– Most legelső dolgunk lesz ezeket egyelőre a Gyilkos havasra
elszállítani, míg bankhelyiségeink Otthonban elkészülnek, szólt Dávid.

– A czenstochowai vasépületek elszállítása azt meg fogja könnyíteni,
mondá Severus.

– Te azt az asszonyt megbabonáztad, kötődék Dáviddal Dárday.

– Nem, szólt Dávid, könyökével egy felmagasló ágyu csőre támaszkodva: –
ez az asszony ravasz. Ajándékainak egy része olyan, a mi már úgy is
kezünkben volt, nem kérdtük tőle, hogy elvegyük-e? más része pedig
gyanus. Timeo Danaos et dona ferentes! Szivessége, mely oly egyszerre
támadt megjelenésemre, nem asszonyi bolondság, hanem dæmoni észjárás.
Barátunkká akar lenni azért, hogy titkunkba behatoljon; de zárt ajtót
fog találni: fogadom!

A két társ örvendő meglepetéssel nézett Tatrangira.

– Bajtársak! mondá az ifju: harcz nem lesz többé a földön, az bizonyos,
a míg mi egyedül bírjuk az eget, s titkunkat nem fogja versenytárs
bírni, hogy még az égbe is átvigye a harczot. Hanem még azért a béke
messze van. Ahhoz még nincs hozzá szokva az emberiség. A harcz erőszakos
megszüntetése még nem békesség. Hogy mi a világ-béke? ezt megoldani lesz
most a mi feladatunk. S ne feledjük el, hogy abban a nagy munkában
ellenségünk lesz az egész világ, legnagyobb ellenségünk lesz ez az új
szövetségesünk, kit megvertünk s aztán megnyertünk; de legtovább tartó
ellenségünk lesz saját régi hazánk, melyben legkésőbben fognak
hozzászokni a békességhez s beletörődni abba a gondolatba, hogy most már
dolgozni s egymást szeretni és közösen építni a kor parancsolata.

S ezt a mi nagy ellenségünket, a mi jó édes anyánkat senki sem
gyógyíthatja ki más e bajából, egyedül mi, a számüzött ivadék.

A mély üreget betakarta a köd.

A jövendőt betakarta a köd.

Ez a nap volt az «Örök békeszázadnak» újesztendőnapja.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: E regény megirásakor sem a vasút, sem a vízvezeték még nem
létezett.

J. M.]

[Footnote 2: Az első kiadásban renaissance styl volt jósolva; az
országháznak terve sem létezett.

J. M.]

[Footnote 3: L. William Kedworth Dixon. A szabad Oroszország. 1873.]



TARTALOM.


I. Rész: AZ ÖRÖK HARCZ.

  Előszó  1
  Egy király, ki megszolgálja a kenyerét  11
  A mi a királynak nem szabad  38
  Mennyit ér a király  55
  Mi az a Sabina?  86
  Az Astrapé  109
  Hja, «paraszt», az megint más!  112
  A vezérhalmi Alhambra  115
  A «Pellagra Miserorum»  121
  A repülő gépek őrültjei  134
  Az Ichor  156
  A zivatar egy csepp vízben  179
  Apocatastasia  186
  Egy országgyűlés a XX-ik században  198
  A király hallgat  223
  A király tesz  239
  Az egyetlen nagyhatalom  257
  Rozáli  268
  A nyolczad nap  294
  Az orosz rém  323
  Rosz napok  350
  A fehér sas  362
  Biberunt magnum áldomás  400
  Sasza asszony  415
  A nemzeti bank kincsei  430
  A jég-tengerszem  442
  Az utolsó fegyver  459
  A nő  475
  Egy állam – részvényekre  493
  Hárman egy ellen  516


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


7 |lelkiismeretet teszí |lelkiismeretet teszi

8 |kor a a költészet |kor a költészet

8 |ísmerteté meg |ismerteté meg

43 |kegyetlenül megtaposta |kegyetelnül megtaposta

50 |siet megbüntetni. |siet megbüntetni.»

57 |kírály belecsusztatá |király belecsusztatá

84 |kírályi muzeum |királyi muzeum

101 |On uram |Ön uram

106 |O el volt határozva |Ő el volt határozva

107 |hová én vezetlek |hová év vezetlek

124 |tőle Németoszág |tőle Németország

132 |legszebb velt |legszebb volt

161 |kogy találd fel |hogy találd fel

167 |centimeter hoszzúak |centimeter hosszúak

171 |költőí tüneteiről |költői tüneteiről

175 |segélyével kíkémlem |segélyével kikémlem

178 |Uljön vissza |Üljön vissza

183 |szerinti kötelességénék |szerinti kötelességének

220 |vedégszerető barátokhoz |vendégszerető barátokhoz

253 |alóli mentességgel. |alóli mentességgel.»

291 |helyettesítik a gyárunkből |helyettesítik a gyárunkból

298 |vzsuthálózattal kapcsolatban |vasuthálózattal kapcsolatban

315 |ki vagyok? |ki vagyok?»

315 |Ulj le mellém |Ülj le mellém

317 |ég villamszikrái |ég villámszikrái

321 |aëromon nem tud |aërodromon nem tud

328 |nincs szerezve |nincs szervezve

344 |háromszáz milló |háromszáz millió

366 |ütközet megnyeresére |ütközet megnyerésére

370 |«Huh-ha! kiált |«Huh-ha!» kiált

374 |vashengerei megolvadtak. |vashengerei megolvadtak.»

410 |Onöknek a háboru |Önöknek a háboru

421 |bevenulása alkalmával |bevonulása alkalmával

422 |Béeset elhagyó |Bécset elhagyó

428 |Éva von Adam |«Éva von Adam

437 |Arpád-aranyokban |Árpád-aranyokban

453 |Es akkor |És akkor

445 |másik félével |másik felével

449 |parancsolok nekek |parancsolok neked

454 |fehőkkel vannak |felhőkkel vannak

454 |csak laktalánná |csak laktalanná

459 |egészen vísszanyerte |egészen visszanyerte

461 |czizmái térdig |csizmái térdig

464 |O is Severus |Ő is Severus

481 |gépemet megolvasztottta |gépemet megolvasztotta

481 |éjjel tndta |éjjel tudta

505 |hogy elllenfelünk |hogy ellenfelünk

510 |Ordög teremtette |Ördög teremtette

522 |szelemenfáí maradtak |szelemenfái maradtak]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A jövo század regénye (1. rész)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.