Title: A Damokosok
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A Damokosok" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LVI. KÖTET

A DAMOKOSOK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

A DAMOKOSOK

REGÉNYES TÖRTÉNET

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1896



A CSERNÁTONI EZERMESTER.

Lám megmondta jó előre Küprili nagyvezér Rákóczy György
nagyfejedelemnek: «ne menj te Lengyelországba, királyságot keresni; mert
bizony úgy jársz, mint a teve: a ki odament Allah elé, azt követelve,
hogy adjon neki szarvakat, s aztán Allah még a füleit is levágta neki».
– Egészen úgy járt György fejedelem is. Nem érte be azzal, hogy a
gyönyörű szép Erdélyország nagyfejedelme lehetett, egyformán becsülve
némettől, ozmántól: a bűne, a nagyravágyása átvitte Lengyelországba
koronát keresni; ott azután nemcsak, hogy a korona aranyszarvait nem
kapta meg, de odaveszítette nemzete virágát, Erdély harczoló seregét is.
Azokat elfogta a krimiai tatárok khánja, a kit a szultán küldött az
erdélyi hadak hátába.

A székely csapatok vezére Nyújtódi Damokos Tamás, a mint azt látta, hogy
a fejedelem aláirta a legcsúfosabb békekötés feltételeit, maga pedig
mellékutakon elmenekült Magyarországba; a fővezér Kemény János ellenben
odaalázta meg magát, hogy személyesen átmenjen a tatár khán táborába,
kiéhezett, agyonfáradt hadai számára irgalmat-kegyelmet könyörögni: azt
mondá a hadnagyának, Czirjék Boldizsárnak: «édes játom, nekünk már itt
lőttek!»

– Nem csak lőttek, de harangoztak is.

– Kitalálod-e már, hogy mit tesz az a találós mese: «ettünk
sültet-főttet, föld alatt, fa tetejébe’ – mi az?»

– Ki bizony. A tatárfutásról hagyták ránk ezt a szomorú tréfát az
őseink.

– Meg vagyunk mink már fogva csűstül.

– Én még tudnám, hogy merre kén’ kibujnunk?

– Én pedig azt nem tanulom meg. A fejedelem ám elfuthatott: neki
kötelessége a személyét megmenteni; te csak hadnagy vagy, neked sem
szégyen a sarkaddal fenyegetni az ellenséget; de én a lófők vezére
vagyok; nekem nem szabad a hátamat mutogatnom: nekem itt kell maradnom
az én népemmel harczban, rabságban egyaránt.

– Akkor bizony én is itt maradok veled.

– De nem maradsz! Épen az, hogy el kell menned; haza kell találnod; az
én szerelmes asszonyomnak várába el kell jutnod; felőlem neki hirt
mondanod.

– Hát az igen könnyen fog menni.

– Nem olyan nagyon könnyen, mint gondolnád. Mert nem mehetsz ám könnyű
szerrel. Mivelhogy ezt a turbát is magaddal kell vinned.

Az a «turba» a régi háborús világban valami emberhátra felköthető
vasládikó volt, kívül csikóbőrrel bevonva, s vasruddal lakatra bezárva.
(Innen maradt fel a közmondás: «ellopták a turbát, de nálam a kulcsa!»)

– S van benne valami?

– Van bizony. Tele van pénzzel. Fele arany, fele ezüst. Nem tudom a
számát. De annyi sulyt vet, mint egy kis borju. Ezzel több terhe lesz a
lovadnak, vagy pedig a hátadnak, ha gyalog maradsz. Már pedig a bundádat
sem hagyhatod el, mert tél van, a puskádat is vinned kell; meg a
pallosodat, aztán meg a fejszédet is; de meg egy egész kenyeret is kell
czepelned az útra, meg egy darab szalonnát, hogy éhen ne halj.

– Mind akad annak gazdája.

– Mert látod, ha ez a pénz most itt marad nálam: a mint a pogány tatár
bennünket rabságra ejt, az azt rögtön prédára ejti, csak egy rézgombot
is az mi rajtunk nem hagy. Ha pedig ezt a pénzt az én drágámnak, jó
feleségemnek haza viheted, hát ez jó lesz neki arra, hogy a váltságdíjat
lerója belőle, a mit a gonosz tatár fejemre fog róni, a kiről tudja,
hogy vezér vagyok: még majd elég sem lesz reá.

– De akkor hát elviszem magammal.

– De ugyan vigyázz ám magadra, hogy meg ne fogdosson a tatár.

– Ne te né! Hát azért volna nekem ezermester a nevem, hogy még az ilyen
rusnya tatáron se tudjak kifogni?

Czirjék Boldizsár bá pedig nem hiába volt büszke az ezermesteri nevére;
mert valósággal az volt ő.

Csinált ő egyszer olyan szövőszéket, a mit a patak hajt s magától
megszövi az abaposztót. Azután meg egy olyan gyalogszekeret készített, a
mi ló nélkül jár: az ember maga benne ül s kézzel-lábbal hajtja; az
igaz, hogy jobban elfárad vele, mint ha gyalog járna, de legalább kocsin
utazik. Megjárta ő ezen Nagy-Enyedet is, egész vásár csodájára. – Olyan
fegyvert is fundált ki, a mivel a medve saját magát lövi agyon: még
pedig puskapor nélkül.

Nem kell Czirjék Bildizsár bát félteni. Van annak annyi tudománya, hogy
százezer tatár nem jár túl rajta.

Mielőtt a futáshoz kezdett volna, hát legelébb is azt tette, hogy egy
bádog szelenczéből, a mit magával hordott erre az alkalomra, bekente a
saruja szárait jó erősen farkashájjal. Ettől aztán a saját lova olyan
szaladós lett, mintha farkasokat érezne a hátában, míg ellenkezőleg a
tatárok, a kik rögtön üldözőbe vették, a mint látták, hogy szökni indul,
el nem tudták gondolni, mi lelte a lovaikat? a mint azok közelbe érték
Czirjéket, mind visszafordultak, rugtak, kapálóztak, lehányták a
hátukról a gazdáikat, semmiképen nem akartak neki menni a megérzett
farkas szimatnak.

Boldizsár bá csak úgy nevette őket, hátra-hátra fordítva a képét.

A tatárok azonban, ha lovaikkal be nem érhették a futót, a nyilaikkal
ugyan megtalálhaták.

Czirjék Boldizsár csak egyre hallá, hogy ott sivít el a füle mellett
egy-egy vasorrú madár, a kinek hátul a tolla.

«Ez így nem jó lesz: vagy emberben, vagy állatban kár esik, s az hiba
lesz.» Mondá magában a hadnagy, s ez ellen meg azt a fortélyt gondolta
ki, hogy a mint egy patakhoz ért, ott leszállt, a bundáját belemerítette
a vízbe, s aztán a gyapjas részével kifelé fordítva, úgy veté a nyakába,
hogy ez nemcsak őt magát, hanem a lova hátulját is egészen takarta. Az a
vízbemártott bunda pedig a csikorgó hidegben egyszerre jéggé fagyott:
olyan lett az, mintha vaspánczél lett volna. A bolond tatár egyre
nyilazott rá, de a nyílvessző mind lepattogott a természetadta birkabőr
pajzsról: a jégen keresztül nem volt kedve a nyíl hegyének hatolni.
Megint csak ő nevetett.

A tatárok azonban nem maradtak el a sarkából. Egész csapat fogta
üldözőbe, fertelmes kurjongatással. Meglátták a hátán a turbát, s azt
már tudja a tatár, sok százados gyakorlatból, hogy abban a magyarok
pénzüket tartják. Ez drága madár! Érdemes utána nyargalni.

Czirjék Boldizsár bá tudta azt jól, hogy ez az ő két stratagémája csak
addig használ, a míg a futása a hegyi szűk utakon, keskeny völgyekben
tart, a hol nem kerülhetnek eléje, de a mint valami lapályra fog jutni,
a hol a tatárok eléje kerülhetnek, ott már szél ellenében nem fognak
ijedezni a lovaik a farkasháj szagától, az ő lova pedig a súlyosabb
teher alatt hamarább kifárad, nem győzi az erőltetett versenyt, hát
valami mást kell kigondolni.

Egyszerre egy sűrű erdőbe érve, hirtelen utat vesztett, félrecsapott,
mikor az üldözői nem látták, s elhagyva a mély ösvényt, leereszkedék az
erdős hegyoldalon a mély völgybe.

Ámde a tatárok minden gonosz politikával el voltak készülve. Csunya,
kitanított vérebeket hordtak magukkal, a mik az üldözött áldozatot, ha
az el talált rejtőzni valami bozótban, menten felvadászták. Czirjék
Boldizsár bá, mikor már egyszer egy csorgó mellett pihenőt tartana, s
szalonnázni kezdene, csak hallja ám, hogy csaholnak az erdőben a czudar
sinkoránok.

– Ne te né! Még bizony csuffá tennének, ha hagynám magamat. Hogy ugatnak
a kedveskék! Nem hiába kutyafejű tatár az ő nevük.

Hanem hát egy ezermestert nem olyan könnyü elfogni.

Boldizsár bá, megismerve az új veszedelmet, maga is fordított a
stratagémán. Leszedte a lováról a mindenféle czókmókot, belekötött
mindent a bundájába egy nagy batyunak. Azt a saját hátára vetette.

– No most már édes lovam, eredj a magad esze után a merre látsz! Mondá,
nagyot ütve a tenyerével a lova hátára. Az sem volt rest; a mint a
kötőféket kiakasztották a nyakából, neki fordult az erdőnek s teher
nélkül úgy elszaladt, mint egy gímszarvas. A tatárok vérebei aztán mind
a futó paripa szimatján csaholtak tovább. Boldizsár bá farkashájas
saruinak a nyomát semmi kedvük sem volt tovább üldözni. A farkast nem
hajtja a kutya: már nem tudom, nemzetiségi rokonszenvből-e, vagy
testvérgyülöletből; de kikerüli, ha lehet.

Így aztán Boldizsár bá csak nyert egy kis egérútat, s azt arra használta
fel, hogy a szálerdővel fedett hegyoldalban mind lejebb ereszkedék a
völgybe, gondolva, hogy talál majd ott egy mély hegyszakadékot, a min ha
keresztülhatolhat, a lovas tatár nem kerülhet elé. A tulsó oldalon aztán
kap egy új mokánylovat, vagy jó pénzért, vagy egy jó fejbecsapásért.

Talált ám, de nem egy hegyszakadékot, hanem egy tengerszemet a völgy
mélyében: az a völgy is olyan gömbölyű volt, mint egy döbör, köröskörül
bekerítve erdős hegyoldalakkal; nem volt abból semerre kimenekülés.

A tatárok pedig már észrevették, hogy üres paripa után szaladnak, a
lovag elbujt; nagy hamar visszatértek: baromsok nép volt, elállták az
egész erdőt, csak úgy viszhangzott a szálfás rengeteg a kiáltozásaiktól:
«marrha! marrha!» a mi az ő szokott csatakiáltásuk.

– Marha ám az öreg apád! Mondá Boldizsár bá s szétnézett a terepen: mit
lehetne csinálni?

A tengerszem be volt fagyva.

Hanem az ilyen tengerszemnek a mély vize mindig meleg, úgy, hogy vastag
jégkéreg nem támadhat rajta. Boldidizsár bá megpróbálta a balta fokával.
A bizony beszakadt egy ütésre: – a jég kenyérre kenni való sajtnak elég
vastag lett volna, hanem pallónak meg dobogó hidnak nagyon vékony volt.

– No csak, ne ijedj meg magyar, biztatá magát az ezermester: Így van ez
jól.

Azzal szétnézett a parton. – Hevert ott rakás számra a sok fiatal fenyő,
a mit a szél kitördelt. Boldizsár bá hozzáfogott a baltájával, négy szál
ilyen vékony dorongnak való fenyőből egy pár korcsolyát a maga két
lábának, meg egy szánkót a batyunak összeeszkábálni.

Nem történhetett ez meg nesz nélkül. A sok baltaütés egészen elárulta az
üldözők előtt, hogy hol bujkál, a kit keresnek. Minden oldalról
csörtettek arrafelé.

– No csak ne törjétek magatokat olyan nagyon! Dörmögé Boldizsár bá. Még
megizzadtok s száraz kehet kaptok bele.

Azok pedig csak jöttek közelebb, s folyvást szorosabbra húzták a kört a
menekülő körül; már nagyon lehetett hallani a lovaik robaját a recsegő
targalyak közt. Most mindjárt a nyakán lesznek.

– Hát hiszen én is mindjárt készen leszek!

Mikor a legelső lovasok egy-két nyillövésnyi távolban kibukkantak a fák
közül, már akkor Boldizsár bának a lábaira volt kötözve a két ölnyi
hosszú fenyőfa-korcsolya, még csak a szánkót rakta meg. A bunda az itt
maradhat, a nélkül is elég melege van az embernek, a mikor kergetik;
kenyér, szalonna se szaporítsa a terhet: «most laktunk jól, holnapra is
majd ád az Isten valamit! ha nem ád, megalkuszunk a gyomrunkkal!» – Nem
tett a szánkóra egyebet, mint a turbát, meg a fegyvereit: a szánt
odakötötte az ővéhez, s aztán még egy hosszú, hegyes végű rudat fogott a
kezébe s azzal neki iszánkodott a vékony jegű tónak.

Egészen helyes volt a mathematikája. A vékony jégkéreg a hosszu
fakorcsolyák alatt megbírta a gyorsan keresztül iramló embernyi terhet
is és sehol nem szakadt be alatta: úgy repült át a tavon, szánkójával
együtt, mint a vízi pók; még csak meg sem recscsent alatta a jéghid.

«Marrha! Marrha!» ordítá az üldöző had, a mint meglátta a jég hátán a
menekülőt, s aztán azt gondolták, hogy az a tó «fenékig tejfel», utána
rugtattak, a mivel azt nyerték, hogy valami huszan-harminczan a
bolondabbak közül beleszakadtak a jégbe: egynehányan azt is
megpróbálták, hogy úsztatva áttörtessenek a tulsó partig, de pórul
jártak vele, mert a vékony jég mind összevagdalta a lovak szügyét, hogy
nem birtak előrehatolni. Boldizsár bá de hátra sem pillantott addig, a
míg a tulsó oldalon szárazra nem jutott: csak akkor nézett aztán vissza,
nagy lelki nyugalommal látva, hogy milyen jól helybenhagyta gonosz
üldözőit. Azok még akkor is vergődtek a jeges vízben, egynéhány hegyes
kucsma ott úszott már gazdátlanul; a parton állók pedig nagy csoportban
káromkodtak, a mit Boldizsár bá nem hagyott viszonzatlanul. Jó
szerencse, hogy egymás nyelvét nem értették; mert különben még
összevesztek volna. A tatárok mérgükben egész raj számra repíték a
nyilakat Boldizsár bá felé, de az egy sem jutott el hozzáig: széles volt
az a tó!

– Ejnye, nem szégyelitek magatokat? No megálljatok, majd én is küldök
nektek valamit.

Azzal lefektette a puskáját a favillára s odaczélzott, a hol legsürübben
álltak a tatárok. Azok látták, hogy micsoda rossz szándéka van; de csak
csúfságot csináltak belőle. Tudták ők «már», hogy a tüzetadó likas vas
messze elhord; csakhogy annak az elsütéséhez tüzes kanócz kell, az pedig
az üldözött kezében nincs; – azt pedig «még» nem tudták, hogy kanócz
nélkül is el lehet sütni a puskát, ha annak závárába tűzkövet tesznek; s
ezt már a csernátoni ezermester régen kifundálta, mielőtt a hollandiak
rájöttek volna. – Egyszer aztán csak nagyot durran a fegyver: olyan volt
annak a viszhangja a mély völgyben, mint a mennydörgős ménkü csapása, s
a bennelevő három golyóbis ki is likasztotta épen egy murzának az
oldalát úgy, hogy az menten testamentumot tett: a többiek aztán eszük
nélkül tánczoltak vissza az erdőbe.

– Tanulják meg, hogy kivel van dolguk!

Boldizsár bá hasra feküdt a mohos parton s úgy pihente ki magát,
csendesen elnézve, hogy mit fundálnak már most a tatárok. Azt kivehette,
hogy azok most abban törik a fejüket, hogy megkerüljék a tavat.

– Ilyen a buta ember, a ki nem járt a fehérvári collégiumba; nem tanulta
a geometriát! Azt gondolják, hogy ők engem megkeríthetnek: holott nekem
oda fel a hegytetőig csak egy fél-diametert kell átballagnom; nekik
pedig egy fél circulust. A ki nem ért a mathesishez!

A tatárok azonban, úgy látszik, hogy más collegiumban járták ki a primi
anni philosophiát, mert egész bizonyosra indultak neki a két oldalon
való körülkerítésnek.

Boldizsár bá pedig, hogy annál jobban boszantsa őket, még magasra
feltartá előttük a turbát s megrázta, hogy hallják, hogy csörög benne a
pénz. Azok vonítottak, mint a farkasok a malaczpecsenyére!

Az ezermester minden megerőltetés nélkül haladt egyenesen felfelé a
tulsó hegyoldalon; még nem is igen sietett. Hanem aztán mikor felért a
hegytetőre, akkor látta hüledezve, hogy micsoda átkozott helyre jutott.
A tulsó oldala ennek a hegynek egy meredek sziklafal; alant rettenetes
mélység, teledöntögetve óriási kőcsompókkal: úgy néz ki a vidék, mintha
itt bújt volna be az ördög a pokolba, s aztán úgy össze-vissza hányta
volna a bejáratot, hogy utána ne találjanak. Semmiféle ösvény e lakatlan
szakadékba sehonnan nem vezet.

– No Boldizsár komám, innen szabadulj ki mostan, ha ezermester vagy!

Erre számitottak bizonyosan a tatárok, a kiknek oláh vezetőik voltak:
azok árulták el előttük, hogy a merre az üldözött menekült, arrafelé
nincs a világnak kapuja: az a Csetátye Drakuluj.



A CSETÁTYE DRAKULUJ.

Jaj bizony, itt most egy kicsinyt repülni kell: a szabadulás nem
történik meg e nélkül, édes atyámfia! mondogatá magának Boldizsár bá.
Pedig még akkor nem is született Mongolfier, hogy az égből leszállás
mesterségét megtanítsa.

Szétnézett valami segítség után. Megtalálta. Egy szép, nagy, sudár,
fiatal jegenyefenyő volt a kezeügyében, a minek a lombos ágai gyászfűz
módjára lefelé csüggnek; azt kivágta a fejszéjével. Alul a vastag végére
rákötözte egy sing magasságra a turbát, arra állítá a puskát, jól
kiszámítva (Newton nélkül), hogy a mi nehezebb, az megy lefelé estében
előre; még felső ruháit is levetette, azokat is a körül csavargatta.
Akkor aztán kikeresett egy pontot a hegyszakadék ormózatán, a hol a
meredek szikla nemcsak függélyesen áll a mélység felett, de még egy
cseppet előre is hajlik: oda czepelte a levágott fenyősudarat.

Mikor aztán a tatárok jöttek minden oldalról az erdőből nagy
rivalkodással feléje, hogy már most megfogják, akkor Boldizsár bá ráült
a levágott fára, mint a szánkóra, s aztán elkezdte azt a két sarkával
előre csusztatni a sziklapárkány felé, felsóhajtva az egekre: «no, most
pislants uram Jézus!» Egyszer aztán lebillent a fenyőfa a párkányról s
alázuhant emberestül, mindenestül a mélységbe.

A tatárok elszörnyedve csapták össze az első lábaikat erre a látványra:
«ni, a bolond magyar, inkább elöli magát, mint hogy elfogják!»

Dehogy is öli el! Ördöge van annak! Az alázuhanó fa röptében olyan
egyenesre állt, hogy a hegyes sudara fölfelé meredt s a vastag vége ment
előre úgy, hogy mire leért a völgybe, még meg is állt a földben,
belefuródva a hegyes csonkjával, mintha onnan nőtt volna ki.

– No, ezt csináld utánam, kutyafejű! kiáltá fel onnan az ezer meg ezer
lábnyi mélységből Boldizsár bá, épkézláb szállva le a repülő gépéről. De
biz a tatárnak nem volt kedve eltanulni tőle ezt a pokolra szállás
mesterségét.

Ide alant lett volna hát már, a hozzájárulhatlan hegyszakadékban: de
hogyan már most tovább? mert nem jó a pokolban lakni!

Felülről nézve is veszedelmes hely ez; mikor pedig benne van az ember,
sehogy sem érzi benne magát valami jól. A mi onnan felülről csak morzsa,
az itt koloncz, a mire dolog felmászni. A mikor pedig felmászott az
ember egy ilyen nagy kolonczra, hát akkor látja, hogy észak felé a völgy
egészen el van zárva meredek sziklafalakkal; délfelé nyitottnak látszik,
arra mosolyognak a Hargita ormai: ott van Székelyország.

Csakhogy odáig még sok erdős hegyet kellene megmásznia; s ezek a tatárok
mindent megszálltak már. A mint ott a sziklapárkányon meggyujtják a
lármafát, végtül-végig minden hegyormon kigyulladnak a jeltüzek: nehéz
innen elvinni az irhát, de kivált a turbát.

«Azért mégis csak elvigyük mind a kettőt!»

Nagy szemfüleskedés mellett, fölfedezett az átelleni hegyoldalban valami
ösvényformát, a mi veszedelmes sziklapárkányokon vezetett végig, a hol
az ember, a tíz körmével a sziklarepedésekhez nőtt rekettyébe
kapaszkodva haladhat csak előre, áthidalva vakmerő ugrásokkal az útját
álló szakadékot s Istennek ajánlva lelkét a lába alatt meginduló
sziklagörgeteg végigomlásánál: ez ám a «gőzsikló!»

Csaknem kész este volt már, mikorra Boldizsár bá a Valle Drákulujban
odáig eljutott, a hol az kezd lefelé mélyedni, összeszorulva egy keskeny
vágányba, a hol csak egy ember fér el.

De már ha olyan sötét lesz is, mint a szurok, innen mégis ki kell
szabadulni akárhogy. A szűk hegyvágány teli volt hóval. Az ember csak
azt koczkáztathatta, hogy valahol a fejetetejéig szakad bele s soha ki
nem jöhet belőle. Szánkó kéne ide! De miből faragni? Nincs itt más fa,
mint nyomorék törpe-fenyő, meg boróka; azért is falra kellene elébb
mászni.

Hát a mint legjobban tusakodik magában, csak jön ám fölfelé, épen azon a
szűk úton, a min menekülnie kellene, egy nagy bolond medve, szörnyű
mormogással. Még ki sem lehet térni az útjából.

– Ejnye, maczkó pajtás! zugolódék Boldizsár bá: hát már te is a tatár
zsoldjába álltál? Akkor csakugyan vége az erkölcsnek Moldovában! De hogy
nem alszol te ilyenkor, mint más becsületes medve?

Hát biz a maczkó azért ébredt fel édesded álmából, a mit a vízkeresztig
el nem szokott hagyni, hogy a Boldizsárt üldöző tatárok valahol egy
barlangban letelepültek, tüzet raktak: az pedig a medve téli
rezidentiája volt. A felzavart fenevad azután megugrott s most jön
felfelé nagy bőszülten, a nyári pavillonját keresni, az ott van a
somberkes sziklaoldalban, látszik is a szája.

A mint a maczkó megint embert látott maga előtt, elordítá magát vérivó
kedvében, s két hátulsó lábaira állva, rohant neki nagy fogcsattogással.

– No csak ne egyél meg! Mert bizony furcsa formában várnám be az itélet
napját! Nem is tudom, hogy feltámad-e a medveczukor?

S azzal kegyetlenül a fejéhez csapta a vas turbát a medvének Boldizsár
bá, s míg az nagy haraggal a vasládát ölelte át, az alatt ő igazi
székely tempóval odaugrék hozzá s úgy eltrafálta a hosszú késével a
medvének a szivét, hogy az még csak búcsút venni sem ért rá ettől a szép
világtól.

Ennek hát megadta a magáét! De ez még mind nem volt ám elég az
üdvösségre. Mert a mint a medve megszünt ordítani, rákezdték odalenn a
mély útban mások.

Azt is megtudta, hogy kicsodák. Magától a medvétől. Annak a bőrébe bele
volt akadva három nyílvessző: azt a tatárok lőtték bele futtában, az
egyik talpa össze is volt égve, a mint a tüzükön keresztül gázolt. Ime
azok tehát már jönnek felfelé. Éppen a medve mutatta meg nekik az utat.
Hallik onnan alulról a rikongatásuk.

No most mihez kezdjünk? Visszamenni a Valle Drákulujba, annyi, mint az
egérfogóba belemenni. Amott fenn a sziklaoldalban van a medvének a nyári
barlangja, oda jó lesz elbujni.

De még a megölt medvét is fel kell oda vontatni akárhogy!

Miért? Azért!

Izzadságos munka volt az. A medve nyomott három mázsát. De mégis csak
felvonszolta az odúig.

Igen bizony, de ha a tatárok ideérnek, meglátják a csizmanyomokat a
hóban, s a milyen éles eszük van, még kitalálják, hogy a medve nem hord
csizmát; ember van ott az odúban.

Azt tette hát, hogy lenyiszálta a medvének a két hátulsó lábát s azt a
két kezébe fogva, visszament vele egész addig a helyig, a hol megölte a
vadat, s onnan kezdve aztán háttal, mint a rák, lépegetett négykézláb
visszafelé; minden csizmanyomot gondosan letaposva a szélesebb
medvetalppal, a meddig csak a hó tartott.

Most aztán, ha jön a tatár, a mennyi tudománya van, kifundálhatja
belőle, hogy itt a medve összeakadt egy emberrel; azt megölte, felvitte
a barlangjába és azóta meg is ette.

Egészen így történt.

A mint a tatárok feljöttek égő szurokfenyő-fáklyákkal a szoros útban, a
medve nyomán, s rátaláltak a tusa helyére, a hol a medvenyom és a
csizmanyom összetalálkozott s egy vértócsában veszett el: ott megálltak
tanácsot tartani.

Egy nehány fiatal legény vállalkozott rá, hogy felmegy a barlang
szájáig, megnézi, hogy mi van benne?

Ha a medve odavitte az üldözött székelyt, akkor a hátára kötött turbát
is odavitte. Meg kell azt ott kapni.

Csakhogy a barlanghoz vivő, mély vágányú út olyan keskeny volt, hogy
azon egyszerre csak egy tatár hághatott fel.

Hát, a mint az első tatár közelért a lyukhoz, Boldizsár bá egyszerre
kidugta rajta a medvének a fejét, s maga olyat ordított hozzá, hogy az
bevált akármiféle bassista medve solo-énekének.

A tatárok hanyathomlok bukfenczeztek vissza a szűk ösvényről s azt a
hírt vitték a többieknek, hogy két medve van odafenn: a nősténye
ordított, a kanja csak a fogát vicsorgatta.

Ezeket pedig vérmedvéknek híják, a kik már embert ettek: ezekkel nem jó
komázni.

A tatárok ismét tanácsot ültek. Boldizsár bá egész kényelemmel hallgatta
ki őket onnan a medvepáholyból. Ezermester ne tudna tatárul?

Abban állapodtak meg, hogy ma már, sötét éjjel nem ostromolják meg a
medvebarlangot alulról; hanem holnap, ha világos lesz, visszajönnek,
fölülről kötélen egyet maguk közül a barlang szádáig lebocsátanak, az
mindenféle nyers cziherrel telehányja a medvebarlangot. Akkor aztán a
czihert égő nyilakkal felgyujtják s a medve vagy ott fullad, vagy
kiugrik: övék lesz a barlang. Ha megette is a medve a székelyt, de nem
ette meg a pénzes turbát.

– Ejnye, no bizony ezt ugyan jól kitaláltátok, eszem az anyátok! mondá
magában Boldizsár bá, megértve a gonosz stratagémát. S ismét
szélyelnézdegélt maga körül, hogy kitől lehetne itt segítséget kérni?
Nem voltak ott, csak hárman. Először ő maga, azután a kőszikla, azután
meg a hó. Mire menjen harmadmagával annyi kegyetlen tatár ellen?

Azok pedig nem tágítottak: úgy látszik, komolyan vették az
ostromzárlatot. Boldizsár bá egész jól láthatta a csillagvizsgáló
toronyból, hogy alant a völgyben tüzeket raknak hosszú sorban végig,
azok ott akarnak sütkérezni hajnalig: szökve sem lehetne közöttük
elsurranni, úgy bevilágítják az egész völgyet. Még a danolásuk is
felhallatszik idáig: a pogányok danolni szoktak éjjel a táborban, hogy
el ne aludjanak.

«Mi pedig nem vagyunk, csak hárman: én magam, a kőszikla, meg a hó!»

Hohó! Hisz ez több, mint elég! Itt van a hó! Ez az igazi jó barát! De
még egy másik jó barát is érkezett: a szél; ez meg épen derék czimbora,
mikor úgy maga jószántából elkezd fujni, aztán hordja a havat, csak úgy
sziporkázik tőle a sziklák párkánya!

«Hadd szóljak már most veletek egy szót, édes vendégeim!» mondá
Boldizsár bá s előbujva a medveodúból, csinált a két markával egy kis
hólapdát, azt tovább hentergette a hóban, míg akkorára megnőtt, mint egy
hordó, még előbbre görgette maga előtt, a míg lett belőle egy nagy
hordó. Mikor aztán egyszer kijutott vele a keskeny sziklavágányból, a
hol elkezdődött a völgy öblösödni: ott hatalmasan nekilódítá a hógömböt
a meredélynek. Ment az aztán a maga eszétől nagy sebességgel alá, egyre
töméntelenebbé nőve az útjában felszedett hótömegektől: nagy robaj
támadt utána, recsegtek az útjába eső fák, a miket kitördelt, míg végre
egy mennydörgő zuhanással tölté be a völgyet, a mitől még idefönn is
megrázkódtak a sziklák.

«Ez tiszta munka volt!» mondá Boldizsár bá, a mint széttekintett s
látta, hogy a völgyben egy tűz sem ég már sehol. Azokat mind eltemette a
hógörgeteg; de még a kik körülöttük aludtak, azok is furcsául fognak
majd elbámulni, mikor fölébrednek s akkor látják, hogy a másvilágon
vannak.

No már mostan szabad az út. A görgeteg még simára seperte az egész
csuszkapályát. Már most csak még egy szánkó volna! De hát, hogy ne
volna, mikor van? Gyere maczkó! Menjünk szánkázni! Boldizsár bá
előczepelte a megölt medvét; a két hátulsó lába közé odakötözte a
turbát, széles háta volt a medvének, jobb szánkófeneket építeni sem
lehetne: ő maga ráült a hasára s megkapaszkodott a két lőcsben, a medve
két első lábában; a maczkó feje volt a szánkó orra, az ő saját
csizmasarkai a talpkötő dörzsfék s egyúttal kormányrúd: csakúgy repült
az a bomlott jármű a sík, csapinós vágányon alá, át is ugrott röptében
egy-egy szakadékot, a mibe veszedelmes dolog lett volna beleesni; de még
azután is iramodott előre, a mikor leért a völgybe, a veszedelmes
nekilódulástól: úgy, hogy Boldizsár bának még a süvege is lemaradt a
fejéről a nagy röpülésben; de nem ért rá felvenni, inkább veszni hagyta:
azzal is egy gonddal kevesebb.

Hanem a mint a medveszánkó végre megállt, beletúrva az orrát a
hófuvatba, akkor látta Boldizsár bá, hogy ott lehetett hajdan a
tatárcsapat főhadiszállása, a lófarkas mundzuknak csak a buzogányos vége
áll ki még a hóból. Laknak oda alant egynehányan! De azokat ő nem
sietett kiásni, hanem leszállva a szánkójáról, szétnézett, hogy merre
tágasabb a világ? hová lettek a tatárok?

A tatárok nagy része, a kit a hógörgeteg a völgyben nem kapott, nagy
lármázást mívelt odafenn az erdőben; a lovaik mind meg voltak bolondulva
a rémülettől: elég dolguk volt azoknak a megfékezésével; azoknak nem is
lesz egyhamar kedvük megint ide a völgybe lejönni. Hanem tova egy
magaslaton mégis látott Boldizsár bá egy lovon ülő alakot, a ki iránt
semmi kétsége nem lehetett, a hegyes prémes süvege, a kurta lompos
bundája, meg a hegyes dárdája messziről hirdette nemesi származását.

Ennek a háta mögött ugyan szép csendesen elosonhatott volna Boldizsár
bá; mert ez nagy bölcsen hátat fordított a zimankós szélnek s úgy
belehuzta magát a bunda gallérjába, hogy az orra sem látszott ki belőle;
hanem hát Boldizsár bá azt tartá, hogy nem illik az embernek jó nap
kivánás nélkül elmenni az idegen úr mellett, s odajárulván, azt mondá a
tatárnak:

– Ugyan édes atyámfia, nem adnád nekem ide kölcsön a lovadat, meg a
bundádat holnaputánig? utolsó torjai vásárkor visszahozom. Hanem ezt
csak azután mondta neki, a mikor már a fejszéjével hátulról úgy fejbe
kollintotta, hogy a tatár keresztül esett a lova fején, s nem is mondott
neki ellent: kiadván lelkét.

Boldizsár bá aztán lehuzta a nyakából a bundát s saját vállára keríté, a
prémes süveget is a fejébe tette: «e bizony nem is rossz csere volt:
hiuzbőr a préme; az enyimé csak farkasbőr volt». Azután a tatár lónak
valamit súgott a fülébe, az egyik orralikát befogta, a másikba belefújt,
a mitől az olyan kezes lett, hogy felhagyta ülni a hátára; pedig
különben az ilyen tatár ló hamis: nem veszi fel az idegent; vagy ha
felveszi, aztán oda viszi, a hová az nem akar, a társai közé, haza.

Az ezermester ennek is ismerte a babonáját. A paripa engedelmes lett s
ügetett előre.

Még egy másik tatár előőrsöt is talált Boldizsár bá az útjában, de már
arra messziről rákiáltott: «majd nem alszol! de kinyitod a szemed, álmos
kutya! Megállj, majd adok a nogajkával!» Az a jámbor még meg is kinálta
a kulacsával, csak ne haragudjék. Boldizsár bá megtartotta a kulacsot:
jó lengyel pálinka volt benne; szükség lesz arra ebben a hidegben.

Így aztán minden akadály nélkül kijutott a tatárok kelepczéjéből s
virradóra ott volt a gyergyói havasokon: onnantúl aztán nem is üldözte
még a madár sem, délig emberrel sem találkozott. Minden jó lett volna
már, csak olyan nagyon éhes ne lett volna. Bánta szörnyen, hogy el nem
hozta magával a medve toppancsát, milyen jó volna az most sülve!

De hát jó az Isten! Akkor ád, a mikor nincs. Délben Boldizsár bá egy
pakulár gunyhóhoz jutott, ott épen sajtot öntöttek. Hatan voltak a
legények; a mint a lovas tatár alakot a hosszú dárdával megpillantották,
hatan hétfelé szaladtak, vendelyt, túrót ottan hagytak; még egy
juhászbundát is martalékul felejtettek.

Boldizsár bá aztán leszállván a lováról, elébb kegyesen elimádkozá, hogy
«a ki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott!» s aztán kegyetlenül
megtömte a horpaszait a túróval, nagyokat nyakalt rá a savóból, s azzal,
mint a ki a dolgát jól végezé, leheveredék a juhászbundára s olyan jót
aludt, hogy mikor fölébredt, alig tudta a szeme pilláit felnyitni, úgy
le voltak fagyva.

Aztán folytatta az útját az ismerős tájékon. Itt már ismerte a dörgést:
a falu nevét is tudta, a mi ott szemközt jön. Azaz, hogy nem a falu,
hanem csak a népe. A megriadt pakulárok fellármázták a lakosságot, hogy
«jön a tatár!» S most az nagy énekszóval, templomi zászlókkal
processiózik eléje, hogy kegyelmesen fogadja a rettegett pusztítót.

– Ejnye, rusnya békák! rivalt rájuk mérgesen Boldizsár bá, hát már engem
sem ismertek? Nem látjátok, hogy én vagyok Csernátonból a Boldizsár bá?
Én nem hoztam nektek semmit: csak a tatárt a hátamon; de azt ne a
vasvilla nyelével, hanem a hegyes végével köszöntgessétek: látszik, hogy
nektek is csak asszony volt az anyátok, mint az oláhoknak, nem pedig
amazon, mint a csiki székelyeknek! No, majd ha nagyon megijedtek,
jöjjetek utánam: én megbátorítlak.



A MIKÓ-UJVÁRI ÁGYÚK.

Hogy a gyergyói székelyeket miként eszelte fel Boldizsár bá, meg a nagy
veszedelem a határon átözönlő tatárok elfogadására? azt megirtuk egy
másik könyvben. Itt történt az, hogy az asszonyok is fegyvert fogtak,
Apor Andrásné, Cserei Györgyné előkelő urasszonyok vezetése alatt, az
ellenséggel szembeszálltak, a férfiakkal versenyt hadakoztak; itt
örökíté meg hirét-nevét a hős Puskás Kalára, ki jó reményben levő
állapotja mellett, mégis kiment az ütközetbe, s naphosszant harczolva,
hét tatárnak kioltá élete mécsét s azzal hazament estére és szült három
fiut. – Igaz történet ez; a tatárhalom a bizonysága, a hol ezerhétszáz
tatárnak a csontja porladozik, a kiket tűz, vas, asszonykéz és
lezudított tóvíz rakásra ölt a Szárhegy szorosában.

Ez a veszedelem tehát el lett fordítva Mikó-Ujváráról, mely a tatároknak
innen leghamarább esett volna utjában, de hátra volt a másik, az ojtozi
szoroson betörő tatárhad, a melyik Csikot, Háromszéket elözönlötte! ez
ugyan csak később fog megérkezni, de bizonyosan megjön, azt már tudta az
ezermester, nem is a lelkektől, hanem a saját esze járásából. Hogy a
tatár, miután az erdélyi hadsereget, fővezérestül együtt elfogta
Lengyelországban a szultán parancsából, ottan meg nem áll, hanem majd
nekiesik a védtelenül hagyott Erdélynek s azt véges-végig pusztítja, de
még Magyarországba is áttör.

Mert hát ilyen kegyes urunk volt nekünk a szultán, a kinek árnyékában
oly soká pihentünk. Ha szép engedelmesen megvittük neki az adót jó
pénzben, ha vezéreinek megkentük a markát, ha szépen arczraborultunk
előtte s megcsókoltuk a kaftánja szélét, meg ha seregestül megjelentünk
a táborában hadainak számát szaporítani s elég ennivalót is hoztunk
magunkkal, hát akkor megdicsért bennünket, adott játékszereket is, a
mikkel játszhassunk idehaza. De hogyha valami olyanra bátorkodtunk vetni
a fejünket, a mi ő neki nem tetszett, fogott egy korbácsot s úgy
végigvert rajtunk vele, csak úgy repedt a bőrünk. Ez a korbács pedig
mindig ott lógott az ajtófélen: ez volt a krimiai tatárság. A szultánnak
csak intenie kellett: «indulj meg korbács!» s az leszállt magától s
paskolt, míg bele nem fáradt. S ha megunta a szultán a játszásunkat,
elvette a játékszereinket, tömlöczbe csukatta a nagy embereinket, a
kiket ő maga ruházott fel koronával, fejedelemsüveggel.

Boldizsár bá tudta, hogy ez így volt mindig, most is így lesz.

Azért ugyan igyekezett a legegyenesebb uton haza jutni Mikó-Ujvárra. Ott
is nagy szükség lesz ő reá.

Mikó-Ujvár ott feküdt Csikszereda fölött, de ez nem a mostani, az sokkal
nagyobb és fényesebb volt. A gazdag Mikó Ferencz építteté azt, a ki nagy
becsületben állt mind Bethlen Gábor, mind I. Rákóczy fejedelem előtt. A
temetésénél még a fejedelem és a fejedelemasszony is kisérték a halottas
szekerét, pedig unitárius volt. A várat aztán az egyetlen fia, József
örökölte, a ki megint oly szerencsétlenül járt, hogy a lakodalma napján
a lovai megbokrosodtak az üdvlövöldözéstől, a szekeret felborították; –
neki magának a nyaka törött, a szép felesége, Macskási Ilka,
menyasszonyi koszoruval marada özvegyen. Nem soká maradt úgy, nagyhamar
rátalált a vidék legdaliásabb leventéje, a harczban és békében egyaránt
előkelő «primor» Damokos Tamás, ex genere Nyujtód. Mikó-Ujvár, a
gyermektelen elhalt Mikó József után törvény szerint a fejedelemre
szállt volna, de I. Rákóczy meghagyta azt az özvegynél. Itt tartotta
azután székhelyét Damokos Tamás, a ki főkapitány vala Csikban.

Rövid idő mulva II-ik Rákóczy György következett az erdélyi
nagyfejedelmi trónra: a legszebben virágzó kis országot vette át, a mi
mindennel bővelkedett, a mivel csak jó kedvében megáldhat az Isten egy
országot. De Rákóczy mindezzel nem érte be, furdalták a máját a
nagyravágyás férgei. Elhagyta magával hitetni holmi elégedetlen lengyel
főurak által, hogy őt a lengyelek nagyon kivánják királynak a mostani
helyett: ohajtanak egy országgá lenni a kis Erdélylyel. Elhitte nekik és
felült. Összeszedte a szép vitéz erdélyi sereget; se kérdett, se
hallott, berontott Lengyelországba s egész Krakkóig ment, azt el is
foglalta, mert szép vitéz serege volt együtt… Az öreg apó onnan
Stambulból hiába kiabált utána: «megállj gyerek! mert biz a fenekedre
verek!» hallatlanná tette a szót, csak előre igyekezett. Mikor aztán ott
volt Krakkóban, akkor vette észre, hogy nem jó helyen jár; nem várják őt
itten se a főpapok, se a főnemesek, se a diæta, hogy megkoronázzák.
Akkor aztán már ment volna vissza, ha lehetett volna; – de már a hátán
volt a nagyapó korbácsa. Kétszázezer tatár állta el az utját
Erdélyország felől. Maga aztán aláirta a legcsufosabb capitulatiót, a mi
alatt csak valaha fejedelem neve pironkodott s egy oldalugrással
elmenekült Magyarország felé. A szép erdélyi hadsereg pedig, köröskörül
fogva a lengyel király, a tatár khán, meg a szepesi sztaroszta
hadseregeitől, agyonéhezve, fáradva; a tél viharától a mezőn meglepetve:
vezérestül együtt fogságra jutott a legkegyetlenebb ellenség, a tatár
khán kezébe. – Ez azonban még nem volt elég a pogánynak: a mint az
erdélyi vitézek táborát elvitte Krimiába, betört minden oldalról
Erdélybe: oda voltak a legjobb vitézek; nem volt kit szembeállítani a
gyilkos csordával, a kit annyiszor visszavertek a székelyek. – Végig
pusztított a rabló had az egész országon, égetve, rombolva, s a nép
szinét-javát szőrpányvára füzve. Kilenczvenötezer férfit hajtottak el
Erdélyből Krimiába. Ugyanannyi asszonyszív vérzett idehaza miattuk.

Biz ez nem igen szép történet; de hát előre kell bocsátanunk, hogy az
ezután következőket hozzáépíthessük.

Mikor Boldizsár bá, a tatárkölcsönözte lovával megérkezék Mikóvárra: még
akkor senki sem tudott semmit a nagy gyászról, hogy az egész erdélyi
hadsereg hadi fogságba esett. Nem is álmodott erről senki. Boldizsár még
a fegyverlerakás előtt menekült el, s olyan gyorsan vágtatott
éjjel-nappal, lóhalálában, hogy még a madár sem előzhette volna meg.

Ő volt tehát a legelső gyászhirnök, a ki Ilka asszonynyal tudatta a hős
Damokos Tamás szomorú végzetét.

– Gyászholló vagyok, galambom: szegény raburadnak izenetét hozom.

S azzal elmondá neki, hogy mit izent Damokos Tamás nagy veszedelméből s
átadá neki a pénzzel telt turbát, a kulcsával együtt.

Ilka sirva fakadt erre a gyászhirre, s kezét tördelé kétségbeestében.

– Jaj, édes mézem, ne kezdj most a siráshoz: nem érünk most arra,
hagyjuk ezt tavaszra, mikor jobban ideje lesz. Ne félj: nincsen még
semmi baja az uradnak. Hadi fogságba elviszik; nem bántják: tudják, hogy
főkapitány, nagyon megbecsülik; sok váltságdijat várnak érte. A
váltságdijat ime elhoztam magammal. Itt van, egy rakáson. Most már csak
az lenne a nagy baj, ha valahogy, valami réven ez a pénz elsikkadna:
mert akkor ugyan ott veszne Krimiában a jó Damokos Tamás urunk.

Az asszony letörülte a könyeit s azt mondá Boldizsár bának, hogy nem fog
hát többet sirni, a míg egyéb dolga lesz: mondja meg, mit tegyen?

– Hát legelőbb is arra kell gondolnunk, hogy ezt a Mikó várát úgy
megvédelmezzük, hogy a tatár el ne foglalhassa.

– Én Istenem! Hisz ez a Mikóvár nem erős vár.

– Majd erőssé tegyük. Te már azt csak bizd rám, édes hugomasszony. Én
mindenről gondoskodom, te csak azután láss, hogy legyen a hadi népségnek
mit enni. Az asszonyok süssenek, főzzenek, a papok imádkozzanak, a
többit majd előteremtem én.

Biz azt a Mikó-Ujvárát nem nevezték hajdanában erős várnak, mert még
csak valamely hegytetőn sem büszkélkedik, a minek a három oldala
megmászhatatlan, a negyedik pedig bevehetetlen; hanem ott fekszik a
sikság közepén, négyszögletre kiépítve, inkább csak várkastély,
vendégelfogadásra, nem ellenség visszaverésére. Van ugyan egy kis gyarló
bástyája s azt vizárok veszi körül, de az a viz fenékig befagy, ott megy
át rajta a tatár, a hol akar s vasfejű gerendákkal rést tör a falon,
akármilyen vitézül védi magát a benszorult népség.

Immár a szegény illyefalvi székelyek is így jártak. Öt napig védelmezték
magukat a kis várukban a tengersokaságú tatár ellen, akkor rájuk
döntötték a sánczot, a kiket le nem vágtak belőlük, mind elhurczolták
rabságra, nem maradt meg az egész városból több egy gyermeknél, a ki a
folyam partja alá elbujt.

Az illyefalvi nagy veszedelemnek a hire csak egy héttel később érkezett
meg Mikó-Ujvárra, mint Czirjék Boldizsár hadnagy. De ez a hét nem mult
el hiába.

A kapitány távollétében ő volt a parancsnok, neki engedelmeskedett a nép
apraja-örege. Jól mondám: mert csak az apraja, meg az örege volt otthon;
a derék sereg, a férfihad el volt már fogva.

Azért csak összegyüjtött egy védő csapatot Boldizsár bá: minden öreg
mellé egy sihedert; aztán kifundálta a hadi taktikát, a négy legöregebb
pixidáriussal. (A «lófő» mind ott maradt a táborral.)

– Nem úgy csináljuk ám a dolgunkat, a hogy a jó becsületes illyefalvai
atyánkfiai tették: hogy közel ereszszük a falainkhoz a tatárt, a honnan
kanóczos nyilakkal ránk gyujthatja a tetőt, kiszedheti a szemünk szőrét;
hanem azon leszünk, hogy távol tartsuk őket a testünktől. Innen is, tul
is Csik-Szereda előtt nagy földvárat hányunk, s akár szembe, akár hátul
támad ránk az ellenség, úgy leágyúzzuk, hogy a szeme is szikrát hány
bele.

– Leágyúznók ám, ha volna mivel? mondá Mihály bá, a legvénebb puskás. De
az a négy réztaraczk, a mi a nagyasszony kastélyában van, csak
lakodalmas nép elejbe puffogatni való.

– Már pedig én nekem huszonnégy ágyú kell.

– Ha csak a földből nem nő ki?

– Hát igenis, hogy onnan nő ki! Mire való ez a szép veresfenyő erdő?
Semmi szégyen se lesz az a tatárnak, ha mi fa-ágyúval lövöldözünk belé.

Az öregek csóválták a fejüket; de tudták, hogy Boldizsár bá ezermester;
hát csak engedtek a parancsolatjának. Levágták a huszonnégy szál fát, s
azokkal a nagy fúrókkal, a mik a bányaviz szivattyucsöveihez valók,
végig fúrták valamennyit.

– De már most, hogy lövünk mi ebből? aggóskodék Mihály bá; hisz az
elől-hátul lukas. Ezt ha elsütjük, akkorát fog lőni hátrafelé, mint a
mekkorát előre. De hogyan is süssük el? hisz ha az oldalán gyujtó lyukat
furunk: akkor az egész csövet az első lövés kétfelé repeszti.

– Majd lesz annak módja! Nyugtatá Boldizsár. Ugy-e bár, ha a puskád
csöve tele megy homokkal elől a szájánál, hát akkor a töltés, inkább,
hogysem azt az ezernyi homokszemet egyenkint kitologassa, kapja magát,
szétveti a puskád csövét az agyánál. No hát! Ennek a faágyúnak a hátulsó
likán előbb bedugjuk a golyókkal, szegekkel, vagdalt ólommal, s más
efféle csemegékkel tele zacskót; utána a puskaporos zacskót; azután
pedig betömjük azt, mentül lazábban száraz homokkal. Nem lesz annak a
homoknak semmi baja a lövés után. Az ágyút pedig aképen sütjük el, hogy
egy ember oda tart egy megtüzesített végű kopját a tömő homokhoz, a
másik egy pőrölylyel ráüt a kopjanyél tulsó végére, s mingyárt kész lesz
a durranás.

Hej, ha tudta volna Boldizsár bá, hogy ő találta ki a hátultöltő
czindnádel fegyvernek a fortélyát!

Még azután a faágyúkat belül kibéllelte összegöngyölített vas pléhvel,
kívül behuzatta nyers ökörbőrrel, s megpántoltatta vasabroncsokkal, hogy
annál jobban szolgáljanak.

De már most puskapor is kéne, ahhoz pedig malom kell.

Hogyan fundálta ki, hogyan nem, én azt meg nem mondom; de végre azt is
csak előállítá Boldizsár bá. Puskaport is fábrikált ő; még pedig nem
feketét, hanem fehéret: azt mondta, hogy ez azért jobb, mert nincs olyan
erős tüze, nem gyujtja meg az ágyút.

Akkor aztán elhelyezteté a maga ágyúit a földből hányt bástyákra, s azt
mondta, hogy «no már most nem bánom, ha jön is az a tatár».

Az pedig jött; jó orra volt: megszagolta, hogy Csik-Szeredán jó préda
vár reá, csak Mikóujvárával kell neki elbánni: az pedig félagyarára is
kevés.

A tatár nem hordott magával ágyút: nem is értett hozzá. A sokaságában
volt az ereje, a kegyetlenségében a hatalma; gyorsaságában a veszedelmes
volta. Egyenesen vágott keresztül a rengeteg erdőn, a mi utját állta,
utczát taroltatva maga előtt az előre hajtott foglyaival.

Csak úgy feketéllett a mező a hegyes süvegeiktől, mikor a porfelleg
elszállt, a mit maguk előtt vertek. Mint a szélvész, oly sebesen jöttek.

– De majd visszafelé milyen gyorsan fogtok menni! Mondá Boldizsár bá s
jó közelre beváratta őket. – Azok fel sem vették azt a kis földturást
ott a sikságon s lóháton akartak rajta átgázolni.

Mikor aztán jó közel jöttek, egy parittya vetésre: akkor megszólaltatott
ellenük Boldizsár bá egy pár ágyút.

Bevált biz az! A faágyúk jól szuperáltak. A szeges zsák, meg a lánczos
golyóbisok csunya felköszöntést adtak a tatárnak. Szokás szerint
megrőkönyödének s rögtön hátat fordítottak. A murzáik azonban
korbácscsal terelték ismét össze a csapatjaikat s pokolébresztő nagy
zsivajjal zudíták tömegestől a lovasságukat a földsáncz ellen.

Most aztán tíz szörnyeteg okádta egyszere a sárkánytüzet a fejeikre:
egész pusztulás lett bennük; s nehogy valami kétségük legyen az iránt,
hogy mi az odahátul? alig mult el egy felfohászkodás, Boldizsár bá mind
a tizenkét ágyúval odacserdített közéjük.

Nem ettek ilyet a tatárok még soha.

Azok ott ördögökkel vannak.

A tatár vezér nagyon megszégyenlé magát a kudarczon s elővéve szokott
taktikáját, egy csoportot az erdőn keresztül a székelyek megkerülésére
küldött. Mindig így szokták azt, kozákok, tatárok: a kik együtt járnak.

Az illyefalvai siralmas krónika is így énekli:

  «Kozák kurtány falat vágja,
  Tatár tüzét ránk bocsátja.»

A vad nép nyílzáporral szokja messziről megtámadni, sebbe ejteni, lángba
borítani az ellensége hadsorát és várát: az egész kedvük ellenére volt,
hogy a másiknak meg olyan lövő szerszáma legyen, a mi az ő tegzénél
messzebb hord. Pedig bizony a csikszeredai ágyúk sem voltak különb
fegyverek a számszerijjnál.

A míg a kerülő csapat az átelleni völgy felől alászállt: addig a
szemközt álló tatárok csak abban mesterkedtek, hogy egyes vitézeik előre
nyargaltak, vitézi párbajra hivogatni fel a székely daliákat. Kár, hogy
olyan közel egyik sem hozta a képes felét, hogy Boldizsár bá a kovás
puskájával megtisztelhette volna. (Hiszen volna csak itthon Damokos
Tamás, majd megmutatná az tinektek, hogy hány mázsát nyom egy font vas,
mikor kardnak van lapítva! De hát nem voltak itt a daliák, csak a
bölcseséghez kellett folyamodni.)

Odafenn a vár sánczain az asszonysereg állt őrt, szemfüleskedve
mindenfelé. Damokosné meg künn a bástyaszegleten egész ökröt süttetett,
bort üttetett csapra, hogy a tatárok láthassák, mily bővében vannak az
ostromoltak mindennek: a gyerkőczök sem maradtak dologtalan, hordták az
ételt, italt a harczoló csapatoknak.

Az őrtálló csapatok hamar észre is vevék, hogy az új erdő vágásan
keresztül ugyancsak nyomakodik előre egy tatár csapat a város
megkerülésére s jelt adának idejekorán Boldizsárnak. A hadnagy azonnal
utasítást adott az alhadnagyának, ki a tulsó sánczban vigyázott. Ez
pedig Mihály bá volt. A hátulsó sáncz pedig úgy el volt rejtve
gyalogfenyő-bokrokkal, hogy abból semmi sem látszott: a közeledő
gyümölcsös kertnek nézhette.

A megkerülő tatár csapat lármafával adott jelt a hegytetőről a tábornak,
s akkor egyszerre támadtak minden oldalról a mikóvári sánczok ellen, a
mikor aztán lett olyan nagy ágyúzás, hogy három mértföldnyi kerületben
minden vad elszaladt az erdőből. De nem csak a vad, a tatár is
elszaladt, a ki ott nem maradt. A gonosz pogány had véres fejjel lett
visszaverve Mikóvár alul, pedig csak öreg emberek és suhanczok álltak
vele szemközt: fából csinált ágyúk dörögtek ellenük.

A murza maga rohant utoljára a Boldizsár bá által védett sáncz ellen, a
mundzukos lófarkat kezébe ragadva, s nem törődve az ellene szórt tört
patkódarabokkal, miket zsákszámra okádának a faágyúk. – Ekkor azonban
egy ilyen fenyőfa-csatakigyó azt a tréfát mivelte, hogy nagyon erős
lőportöltést kapván, a kartácscsal együtt magát az ágyú béllését, az
összegöngyölt pléhcsövet is kilőtte a csőből, s az mint valami röpülő
tüzes sárkány, úgy szállt nagy süvöltve a tatárok közé. – Ez már nagyon
erős argumentum volt! A hol már az ágyút is ellövik az emberre: ott nem
lehet megmaradni! A murza a hátára kapta a pajzsát, s úgy elfutott
ijedtében, hogy a saját hivei sem érték éjszakánál elébb utól.

Boldizsár bá azonban jól tudta azt, hogy mikor valaki a tatárt egyszer
megverte, akkor még ne tartson «Te Deum laudamust», mert az annak még
nem elég. Nappal megfutott, éjszaka visszatér: s iszonyú boszút áll.
Kétszer kell a tatárnak a fejére ütni, mert az különben be nem veszi a
tanácsot.

A mint leszállt az éjszaka, sötét felleges idő lett: Boldizsár bá
kiválogatott százat a legjobb lábú ficzkók közül; azoknak a számára
készített óriási nagy fakardokat, mikor aztán már nagyon sötét volt,
akkor levezette őket egész a táborba szállt tatárseregig. Ott az erdő
oltalmában valamennyinek a képét, meg a fapallosát bekente valami
ördöngös zsírral, a mitől az ábrázat és kard úgy fénylett a sötétben,
mintha tűzből volna.

«No most rajta, hopp a Jézus nevével! Szűz Mária hírével!»

A tüzes arczú alakok, a lángoló kardokkal nagy sivalkodás mellett
rohanának a fáradtan elpihent tatárokra; azok meg, mint a kiket az
ördögök szálltak meg, olyan rémüléssel kavarodtak fel erre a túlvilági
rémek támadására, s egymást gázolták el a nagy szaladásban.

Boldizsár bá fakardos suhanczai még jobban megverték a tatárt másodszor
is, mint a hogy a faágyus aggastyánai.

– No már most énekelhetünk egyet, kedveskéim! mondá Czirjék Boldizsár a
sivó-rívó asszonyoknak: ezek már nem bántanak minket többé.

Nem is mentek a tatárok Mikóvárnak a tájékára sem többet. A murza
visszafutott a khánhoz, s a prófétára esküdött, hogy olyan ellenségre
még nem akadt, mint a «kisértetek völgyében».[1] Mindig óvták attól az
oláhok is, hogy oda ne menjen, mert ottan földalatti lelkek uralkodnak;
de ugyan tapasztalta ennek az igazságát, mert ottan nemcsak hogy száz
ágyut sütögettek el a népe közé, de utoljára magát az ágyut is közéjük
röpíték; éjjel pedig tüzes arczú dzsinek szálltak le az égből,
lángpallosokkal: a kire csak ránéztek is, rögtön korommá sült a
tekintetüktől. Ezért aztán Mikóvár vidéke – ezen tatárjárás alatt – meg
lett szabadítva mindenféle kelletlen látogatástól.



BENN AZ ELLENSÉG A VÁRBAN.

Czirjék Boldizsár azért nem feküdt le a fülére, de mindig csak
félszemmel aludt, a másikkal az ellenségre vigyázott; mindenütt ott
vala, hogy az ellenség meg ne lephesse a várat. Végtére aztán ez a
zivatar is csak elmult a maga jó kedvéből, a tatár telerabolva magát,
haza ment a prédával, meg a sok rabszíjra füzött fogolylyal. A fejedelem
is hazakerült, az országgyülés is összeült; azok aztán kegyetlenül
egymás hajába kaptak, ki rebellált, kit száműztek: egyszóval minden
rendbe jött.

Százezer harczos férfi ugyan ott sinylett Krimiában rablánczon, hanem az
is mind rendben volt. Gazdája akadt valamennyinek. Itthon pedig a magas
kormány az előkelő özvegyeknek és árváknak tutorokat rendelt, ennél
többet pedig nem lehet kivánni.

Boldizsár bá is megkapta a parancsolatot, hogy leültetheti már a csiki
hadakat, nincs rájuk több szükség, lássanak a mezei munka után. A
csizmadiák menjenek csizmát varrni. Az ágyukat olvasztassa be s az
anyagot küldje fel Szebenbe, hadd öntsenek belőlük harangot. Boldizsár
bá hiven tűzbe tétette a faágyuit és a hamuját lelkiismeretesen
felküldte Szebenbe, öntsenek belőle harangot, ha tudják a módját.

Csak azután, hogy mindent elintézett, tért haza ő is Mikóujvárára, a hol
a hadnagyi felügyelet volt a hivatalos dolga.

Legelébb is felkereste az ő kedves urasszonyát, a ki talpig gyászba
öltözve fogadta, s százszor is köszönte neki azt a sok jó szolgálatot, a
mit neki és családjának tett; igérte, hogy soha sem fogja elfelejteni.

– Már most hát, édes hugomasszony (a Czirjékek és Damokosok vérszerinti
rokonok voltak), mondá Boldizsár bá: a legelső dolgunk az legyen ám,
hogy a mi Tamásunkat kiszabadítsuk onnan a tatár fogságából, mert neki
sem jó ottan lenni, de neked sem jó ám itten magadban lenned azzal a két
kis ártatlan porontytyal.

– Minden bizonynyal, az lesz az első dolgunk, édes bátyám. Egyébiránt
addig sem vagyok itten egészen tanács nélkül hagyva, a jó fejedelem
gondoskodott róla, hogy a diæta rendeljen ide «tutort» a kis gyermekeim
számára, s nekem szükségben tanácsadót.

Boldizsár bá nagyot törült erre a szóra az orrán (boszuságtól viszketett
az!) s azt dörmögé, hogy biz a jó fejedelem még sokkal jobb fejedelem
lett volna akkor, ha maradt volna itthon medvéket vadászni, mint hogy
elvitte a családapákat az operentiákra, koronát vadászni, a kiknek a
helyébe aztán most tutorokat ültet. Egyébiránt ki légyen az az
iderendelt tutor, ha szabad a nevét tudni?

Ilka asszony mondá neki, hogy az bizony Apor István uram ő kegyelme.

Hüh be nagyot ugrott erre a szóra Boldizsár bá; a süvegét pedig úgy
vagdalta a padlóhoz, hogy az olyanokat puffant, mint egy mozsárágyu.

– Oh te szent Pilátus! Oh te szent Herodes! s még a hány füzfánfütyülő
szent van a világon! Hisz akkor benn van a várban az ellenség!

– Micsoda ellenség?

– Micsoda ellenség? Az, a ki rosszabb a töröknél, rosszabb a tatárnál; a
ki jobban megéget, mint a tűz, jobban felforgat, mint a földindulás.
Ugyan hogy tudtad azt ide beereszteni?

– Ugyan mit tud kegyelmed Apor István ellen?

– De bizony eleget. A mit a pápisták hét főbűnnek hínak, az mind meg van
benne, csordultig tetézve.

– Példának okáért.

– Először nagy benne a kevélység. Nem tudja elfelejteni, hogy azoktól a
hatalmas Aporoktól származik, a kik hajdan Erdélynek vajdákat adtak;
Bálványosban most is uralkodnak. Ezért képes volna elárulni minden
atyafiát, a ki fölötte áll, hogy annak a helyébe ő juthasson. Azután
irigye minden embernek, a kit csak az Isten valamivel megáldott; az
egyiktől irigyli a vagyont, a másiktól a jó hírnevet, a harmadiktól az
észt, a negyediktől a családi boldogságot, s képes rá, hogy azt semmivé
tegye, csak azért, hogy másnak se legyen, a mi neki nincsen. Azután jön
a fösvénység, a kapzsiság, a pénzhetnémség: kártyán nyerni,
uzsoráskodni, örökséget hajhászni, simoniát űzni, ebben ő mind tudós.
Kétszeresen árva az, a kinek ő lett a gyámja, mert azt egy ingben,
mezitláb teszi az utczára. Azután iszákos, a bort nem is issza, hanem
úszik benne; s ha feltette az Orbán süvegét, akkor meg garázda, véres
verekedő, belevész az édes apjába is, s a papját is megveri; haragtartó
lelke soha el nem felejti, ha egyszer megbántották, s nagy idő multával
is boszút áll érte. Mindjárt kész a kardjához kapkodni. Hanem annál
restebb, ha valami üdvösséges dolog van rája bízva. Akkor mindig azt
mondja, «majd holnap, majd holnap!» Ha egy irgalmas kiáltással
megszabadíthatna valakit, még azt is resteli; ha a lábával eltaposhatna
egy üszköt, még azt sem teszi meg: elnézi, csupa restségből, csupa
tácsóságból, hogyan lesz belőle nagy tűz.

– Ejnye, de összegyüjtötte kegyelmed a hét fő bűnöket szegény Apor
István fejére.

– Még csak hatot számláltam el; a hetedik hátra van, hogy azzal kössem
be a koszorúját. A legfőbb vétke az, hogy fajtalan, buja indulatú; a ki
előtt semmi asszonyi erény sem szent, akár szolgálónál, akár
fejedelemnőnél legyen található. Ha egyszer ez az indulat elvakítja:
akkor nincs az a gonosztett, a mitől visszarettenjen, csak czélját
elérje.

Ilka asszony gondolá magában, hogy Boldizsár bá a valláskülönbség miatt
gyűlöli ilyen nagyon Apor Istvánt, s csillapítólag hozá fel:

– De gondolja meg kegyelmed, jó Boldizsár bátyám, hogy ő az én szegény
jó Tamásomnak régi jó barátja.

– Hisz az a hiba. Inkább ellensége volna!

– Még atyafia is.

– Mint Ábelnek Kain.

– Aztán én nekem meg nagyon jó akaróm.

– Hiszen azt is tudom.

– Gyászos özvegységem szomorú napjaiban, szegény első uram halála után,
igen sokat feljárt hozzám, vigasztalt, tanácsolt; a mit csak kivántam
tőle, mindent megtett értem.

Boldizsár bá minden egyes mondásra ráintett a fejével, s aztán hozzá
toldá:

– Úgy, úgy! Még gitározott is neked és énekelt mellé! Mert azt hitte,
hogy hozzá mégy. Szerelmes volt beléd.

– Én belém? szólt Ilka elbámulva. Én nem adtam arra neki semmi okot.

– Elég ok egy asszonynak az, hogy szép, arra, hogy szeressék. Te nálad
azonban még egygyel több ok is volt. Tudod jól, hogy mikor szegény első
urad olyan szerencsétlenül végezte életét: a fejedelem (Isten nyugtassa
meg, de derék jó úr volt! Bár még most is élne!), hát a fejedelem, a
kire a magtalanul elhunyt Mikó József minden birtoka visszaszállt, azt a
szót ejté ki, hogy bizony annak fogja donátiózni az egész Mikóujvárt
dominiumostól, a ki a szegény fiatalon gyászban hagyott özvegyet
feleségül veszi. Ezt orrontotta meg Apor István uram, s ezért taposgatta
olyan szorgalmasan körülötted a földet. S most megint itt van az
alkalom, megint özvegy lettél: nincsen urad, s ő tőle függ, hogy
visszakerüljön-e valaha, vagy végkép odaveszszen. «Kecskére bizták a
káposztát!»

Ilka asszony csak mosolygott.

– No hát lássa kegyelmed, hogy mennyire csalatkozik ez emberben: íme az
most is abban jár, hogy legnagyobb készséggel meghozza az engedelmet a
szultán tihájától szegény férjemnek azonnal kiszabadítására. Annyit
lótott-futott már eddig is, hogy sikerült neki megtudnia, mely várba
vitték Tamásomat, kinek hatalmában van, ki a gazdája? A váltságdíj felől
is ki van már egyezve a tatárral, s csak a postáját várja vissza, hogy
megtudja, hová hozzák őt ki, hová kell küldeni a pénzt érette, rögtön ő
maga fog érette elmenni, ő hozza el maga szegény Tamásomat. Láthatja
kegyelmed, hogy ez egy igazi nemes szív.

– Hallom, de nem látom, s ha látom, sem hiszem: valami kutyaság lesz
ennek a saroglyájában. Az én Están komám soha sem tett még semmit
nemeslelküségből, s nem hiszem, hogy a climactericus esztendeje jött
volna meg, a mikor az embernek a természete rögtön megváltozik.
Veszedelem lesz ennek a vége! Ezt súgja nekem a kisujjam. Hanem hát jól
van. Te csak légy nyugodt és várj minden jókat, majd ébren leszek én. Ha
Apor István uramat megtették a te tutorodnak, majd megteszem én magamat
az ő tutorának, s fogadom, hogy én jobban fogok vigyázni az ő árva
fejére, mint ő a te árváidra. Az Isten szabadítson meg e gyászruhától.

Ilka szépen megköszönte még egyszer Boldizsár bának az eddigi sok
jóságát s az egész beszédből semmi tövis sem maradt a lelkében: ő nem
hitte azt, hogy rossz emberek lehessenek a világon (ha csak nem
kutyafejű tatárok), s azt gondolta Boldizsárról, hogy ez olyan ember, a
kinek sok észt adott az Isten, több bajt lát a világon, mint a mennyi
valósággal létezik.

Apor István uram számára berendezték a vár legszebb szobáit. Boldizsár
bá a földszinti boltozatban lakott.



BUZDURGÁN.

A mit Ilka asszony megtudott az elfogott férje felől, az mindössze annyi
volt, hogy a rabbá lett Damokos Tamásnak a gazdája Buzdurgán murza.

Ezt hírül hozták neki illyefalvi szökevények, a kiknek sikerült
rabságukból kimenekülni s ezer veszély és kiállott nyomoruság után a
«záptenger» halálbűzű morotváin keresztül, nagy vargabetűvel haza
kerülni.

Ezek ugyan rettenetes dolgokat tudtak regélni Krimiáról és az
odahurczolt rabmagyarok borzasztó sorsáról. Hogy hurczolták őket ló
mellé kötözve, hogy etették, itatták őket olyan «gazzal», a mit meglátni
is undorodás; hogy fogták őket olyan sanyarú munkára, a mit idehaza a
barmok végeznek. Ezek közt pedig legkeservesebb volt az állatbőrök
kallózása, csávázása, cserzése, lugzása.

A krimiai tatárok marokin-bőripara hires volt az egész világban. Nem
tudtak olyat sehol előállítani. Rabszolga kellett annak a készítéséhez.
Eszes állat, a ki baromszolgálatot végez. A krimi tatárok hirhedt
bőriparuk által kincseket halmoztak össze; el lehet mondani, hogy a
Bakcsi-Szeráji és Akhtiári tatár fejedelmi paloták bőrből lettek építve.
Minden finom saru, keztyű, a pompás könyvtáblák a régi könyvtárak
incunábuláin, a préselt borítékok a karos székeken, az úrnők czipői s a
fejedelmi paloták aranynyal, ezüsttel kivert bőrszőnyegei, mind a krimi
tatároktól származtak.

Átkozott munka volt annak az előállítása!

A legelső csáva, a mibe a bőröket beáztatták, a legrondább hulladék,
marótrágya keveréke volt, a minek bűzét megszokni nagyobb gyötrelem volt
a purgatoriumnál. Ebben a keverékben kellett térdig gázolni, könyökig
vájkálni a szegény raboknak: szabad ember semmi fizetésért meg nem tette
volna.

Azoknak, a kik ezzel a legelső csávába rakott bőrrel bántak, a karjaik
és lábszáraik olyan feketékké váltak, mintha szerecsentől kérték volna
kölcsön.

Azután jött a bőröknek eczetben, füzfahéjlúgban, savanyú lótejben
keresztül erjesztése, a minél megint olyan hőséget kellett kiállniok,
hogy az bevált a pokol előcsarnokának.

De legrosszabb sorsuk volt azoknak, a kik a finom szattyánbőrt készíték,
mert annak meg az volt a módja, hogy a lenyúzott állatbőrt összevarrták,
szumachgubicsport tettek bele, s akkor egy embernek egy csövön át addig
kellett belefujni, míg az irha simára felpuffadt, mint egy bendő: így
került az aztán a csávába. Ettől a munkától az ember tüdejének
előbb-utóbb meg kellett szakadni.

No hát erre volt jó a rabszolga.

A derék krimi bőrgyárosok gondoskodtak róla, hogy soha szükséget ne
szenvedjenek: az európai uraságokat marokinnal, szattyánnal és
bagariával mindig elláthassák.

A legtöbb rabszolgát Oroszországból hordogatták el. Maga Dewlet Ghirai
khán alatt, Moszkvából és környékéből nyolczszázezer munkást hajtottak
el bőrt gyártani Krimiába s egy egész százötvenezer főre menő orosz
hadsereget elfogtak mindenestől a tatárok.

A rabszolgákból ritkán került valaki haza.

Az a kegyetlen, sanyarú munka rövid idő alatt elpusztította a vele
foglalkozókat; a kik kiállták, sem telepedhettek meg. A férfit és nejét
(ha fiatal volt) nem hagyták együtt: a rabszolgaságból nem származik új
ivadék. A kit nagy áron ki nem váltottak: az ott veszett a csávában,
vagy elmult magától, ha megvénült. Idegen nem települt meg a félszigeten
a tatárokon kívül, csak épen a koraita zsidó, a ki ott földműveléssel,
kertészkedéssel, állattenyésztéssel foglalkozott.

A leghiresebb bőr volt ez idő szerint a «buzdurgán».

Azt a zománczos színt, azt a kigyófényhez hasonló arany-ezüst
ragyogványt, azt a művészi préselést, azt a magas izlésre mutató rajzot,
pompát, színvegyüléket, a mi e bőröket oly nagybecsűekké tette, nem
birták utánozni se a francziák, se a mórok Spanyolországban. Ez a
tatárok titka volt.

S ezt a bőrt azért hivták «buzdurgán»-nak, mert a kinek a gyárában az
készült, az volt Buzdurgán murza maga. (Most már csak egy hires krimiai
körtefaj tartogatja a nevének az emlékét; bőrt csinálnak mások is azóta,
de olyan szépet soha, mint a buzdurgán volt.)

Buzdurgán murza különben is kiváló nevezetesség volt. A megszokott
emberi mérveket meghazudtoló rengeteg óriás; a kinek a legmagasabb férfi
is elsétálhatott a hóna alatt: a bibliai Góliáth második kiadásban.

Mint előkelő murza, ő volt a vezére egy egész dandárnak, s annálfogva,
mikor hadba kellett menni, ő is lóháton ült. De ő nem úgy lovagolt, mint
más jámbor ember, a ki a kengyelbe dugja a lábát; hanem a hogy a kutyán
szoktak nyargalni, hogy a lovagnak a két lába is éri a földet, s a
hányat lépett a lova, annyit lépett ő is, úgy hogy hat lábbal futottak;
s annál gyorsabb volt a haladásuk, minthogy még a lovas is segített a
lónak szaladni. Volt neki egy iszonyú nagy kardja, a mivel egy vágással
ketté tudott hasítani egy embert, a sisakjától kezdve a nyereg kápájáig;
s tizenötfontos buzogányával tovább tudott hajítani, mint más ember a
parittyával.

És a mellett tetőtől talpig pánczélba volt öltözve, mikor csatába ment.
A pánczélja csupa egymásra fekvő árticsókaszerű lemezekből állott, a mik
mint a halpikkelyek fedezték egymást, finom aczélból voltak készülve; de
elől a mellükön aranyveretű korán-mondatokkal ékesítve, a két vállán
pedig ezüst madarakkal, és trombitafarkú kutyácskákkal. Maga a pánczélja
nyomott egy mázsát s megért három falut. A dárdája pedig beillett
árbocznak.

Hanem hát Buzdurgán murza holmi dib-dáb csatában elő se vette a kardját,
buzogányát, dárdáját: elég volt neki maga a nogajka. Ez egy hosszú,
szíjból font korbács volt, végtül végig megrakva réz- és ólomgombokkal.
A kire ezzel egyet végig húzott, nem kellett annak többet semmi kenet
ezen a világon. A futó ellenséget kergetve, csak ezzel csapkodott
jobbra-balra maga körül, s hullott előtte a halandó, mint a letört
bogáncs.

A mellett a hangja olyan volt, hogy egy mértföldnyire meg lehetett
hallani, mikor neki ereszté az ordításnak, s ha az ellenséget hivogatta
vele, bizony inába szállt a lelke ettől a nagy hangtól a legbátrabbnak
is.

No hát ez volt az a Buzdurgán murza, a ki a jó Damokos Tamásnak a
rabtartó gazdája lett.

Így hozták azt hirül Ilka asszonynak a hazatérő illyefalvi menekülők.
Így tudósítá őt Apor István uram is.

Napról napra többet kellett Ilkának hallani a borzasztó Buzdurgán murza
felől, meg a rab magyarok válogatott szenvedéseiről, azoktól a
menekültektől, a kiket Apor István uram a várba hozogatott s Ilka
asszony az asztalához ültetett, a családjával együtt vendégelte meg,
hogy mindig a könyei hullottak a tányérjára, s egy falatot nem volt
képes enni, mikor azt hallotta, hogy a szegény magyar raboknak a tatár
tört kölest ad ételül, feleresztve savanyú lótejjel, vagy pedig lóhust,
a mihez nem kapnak sót, úgy hogy a bőrgyártáshoz való salétromot
használják só helyett.

Boldizsár bá, a kinek ezeket szintén mind végig kellett hallgatni, mert
mint várnagy, ő is ott ebédelt Ilka asszony úri asztalánál, utoljára már
megsokallta azt a sok szerencsétlenkedést, s a hirhordó menekülteket még
a kapuban elfogdosta: «mit akarsz? honnan jösz?» Ha azt mondta a jámbor:
«Krimiából,» akkor azt kérdezte: «ettél-e altyinnát?» arra akár azt
mondta a góbé, hogy «ettem bizony,» akár azt, hogy «nem ettem,»
mindenképen kidobta a nyakánál fogva a kapun: mert a ki valaha akár
koldus, akár rabszolga volt Krimiában, annak tudnia kell azt, hogy az
altyinna a legkisebb tatár rézpénz, a mit alamizsnának osztogatnak.

E miatt elvádolta Apor István Boldizsár bát Ilka asszony előtt; hogy nem
ereszti a hirmondókat ő eléje. Ilka asszony ezért négy szem között
előfogta Czirjéket s zsémbelni kezdett vele.

– Mikor úgy hazudnak, mint a köles! A tizedik sem volt tatárrabságban;
hanem egytől hallott a többi valamit, azt azután tódítja tehetsége
szerint tíz más.

– De már ugyan mért akarnánk engem ezzel keseríteni?

– Hát ezt Están komám tudja jobban.

– Csak nem gondolja tán kegyelmed?

– De biz azt gondolom én, hogy ő uszítja te rád ezeket a Szentlázár
vitézeit, hogy tégedet jobban elijesztgessenek.

– De már ugyan miért tenné azt?

– Hát azt is kitalálom én. Úgy-e bár, hogy ő alkuszik a mi Tamásunk
váltságdíjára a tatár tihajával? Azt mondja: négy ezer aranyat követel a
murza, azon alúl ki nem adja az urunkat. Te neked pedig azzal a pénzzel
együtt, a mit az urad küldött én általam, alig van több készpénzed
kétezer aranynál. Most pedig, ez után az országos tatárdulás után, alig
lehet pénzt kapni egész Erdélyben: a kinél van is, a maga családjához
tartozók kiváltására szükséges neki. Tudom, hogy már a mi arany,
ezüst-marhád volt, mind Brassóba vándorolt a göröghöz: de még sem telik
ki a nagy váltságdíj. Kész volnál végtére még a mikóujvári uradalmat is,
várastul együtt zálogba adni, hogy az uradat kiszabadítsd; ha azon nem
aggódnál, hogy akkor meg a két kis fiadat rontod meg. Ezért rémítget
Están komám mindennap új meg új hirekkel, hogy állj rá minél elébb az ő
feltételeire, s az uradért cserébe add-oda a várad, az egész birtokod:
majd ő kerít rá pénzt.

– Hisz oda is adnám! mondá rá Ilka asszony.

– No úgy-e, hogy kivakkantottad a titkot, a mit súgtok-bugtok a tutor
urammal? Ezért az a nagy ijesztgetés. De hát én azt mondom, hogy ne
tedd. Beéri a tatár a kétezer arany váltságdíjjal, még kezet is csókol
neked érte. Ne hagyd magad agyonijeszteni. Nagy pénz az: kiadják érte
Damokos Tamást.

– De mikor én nekem rettenetes érzés az, hogy ő ott törje a fekete
csávában a bőrt az ő szép kezeivel! Minden nap, a mit neki ott kell
szenvedni, egy örökkévalóság én előttem.

– Hiszen ne vedd ám azt úgy, a hogy ezek a gyászvitézek hiresztelik. Én
is ismerem a cserző varga mesterségét: magam is tanultam. Igaz, hogy az
első munka nagy undorsággal jár: de arra csak a legaljasabb szolgákat
használják, a kik egyébhez nem tudnak. Ámde az olyan nagy eszű, irástudó
embert, a milyen Tamás öcsém, nem küldi a tatár cserző-csávába: hanem
beviszi a palotás műhelyébe, ott azt bízza rá, hogy a legfinomabb munkát
végezze ügyes kézzel. A mi Tamásunkat bizonynyal abban foglalkoztatják,
hogy ezeket a szép aranyos-ezüstös madarakat, tulipánokat festetik vele
a kész préselt bőrre, a miket itt a karos székeiden látsz; az pedig
kellemetes munka. Ő ért az irás mesterségéhez: vele iratják bizonynyal a
nevezetes mondásokat azokra a pánczél-bőrökre, a miket a tatár uraságok
hordanak. Mert ne ezekből a rongyos, szurtos tatárokból itéld meg ám a
krimi tatár nemzetet, a kiket mi itten faágyúval, cséphadaróval rakásra
öldösünk: ez csak a söpredéke. Otthon a tatár fényes, kérkedő úr,
duskálkodik a világi pompában. Aztán azt se hidd el ám senkinek, hogy az
egész Krimia egy olyan dögleletes pusztaság, a milyennek a kezdetén, a
záptengernél mutatkozik, a honnan a szökevények elillantak; belül
fölséges szép birodalom az: tele pompásnál pompásabb kertekkel,
erdőszámra vannak ott a gyümölcsfák, a miket mi csak aszaltgyümölcseik
után ismerünk. A mi Tamásunk pedig, tudod, hogy milyen nagy kertész
volt: akármi legyek, ha most ő ott nem a főkertésze a tatár murzának, s
míg mi itt a jégcsapokat bámuljuk az ereszen, ő most ott a virágos
kertben a jáczintokból, meg tulipánokból kötöz bokrétákat Buzdurgán uram
feleségeinek.

Ezzel a mondással még szinte hogy majdnem meg is nevetteté Boldizsár bá
a szegény kesergő asszonyt.

– Aztán még egyet teszek hozzá: mondá Czirjék. Azt is vedd fontolóra,
hogy Buzdurgán murza nagyon jól tudja ám, hogy Damokos Tamás főfő
székely ember, főkapitány, primor, kastélyos uraság. Ott van Kemény
János uram, a fővezér; az is megmondja neki, hogy ki az a Damokos Tamás?
Ő érte Buzdurgán uram kétezer aranycsikót kap. Hát csak van esze, hogy
elpusztulni ne engedje. Ne félj bizony, mikor ennek a többi szegény
rabnak szalmát sem adnak alomhoz valót, s a sótalan lóhúsra fogják őket,
a te uradat mandolával, meg mazsolaszőlővel hízlalják; s még a helyét is
megtörlik a murza feleségei, a hová leültetik. Úgy él az ott, mint a
paradicsomban, csak te hibázol neki, egyéb semmi.

Erre aztán sírt is, meg nevetett is egyszerre Ilka asszony.

– No látod, édes mézem, nem kell az embernek magát mindig a leggonoszabb
bajok képzeletével gyötörni. Aztán Isten is van a világon. Nem hagyja ő
el az inségben levőket.

Ilka asszony egészen megvigasztalódott erre a kecsegtetésre, és azt
mondá Boldizsár bának, hogy áldja meg ezért a jó szaváért az Isten.

– Hanem hát arra kérlek, hogy el ne mondd ám Están komámnak mindezeket,
a miket most neked elbeszéltem; mert az majd megint valami új furfangot
fundál ki. Hej, mert sok-fábul-faragott-ember ám az én komám. Te csak
mondd neki mindig azt, hogy itt van a kétezer arany: ennyi elég legyen,
többet nem tudsz előteremteni. Ha a tatár keményen tartja magát, vársz a
míg megszottyan.

Ilka asszony megigérte, hogy majd úgy tesz. Nem szól Apor Istvánnak
semmit. Pedig hát dehogy állhatta meg, hogy ne szóljon. A legelső
találkozásnál persze hogy elmondta előtte azt, a miben vigasztalását
találta.

Egyszer aztán megint csak kisírt szemünek találta Boldizsár bá Ilka
asszonyt.

– Hát már most megint ki törte el a mécses cserepet? Támadt rá
atyafiságos zsémbeléssel a hugára. Miért itattuk meg ismét az egereket?

Az csak húzódozott s felelt is, meg nem is: «hát csak van énnekem elég
okom, hogy sirással töltsem a napjaimat».

– Épen annyi, mint százezer özvegy asszonynak Erdélyországban, a ki mind
úgy van, a hogy te. Ha azok mind rákezdenék nap-naponta a sirást: uram
őrizz, felvenne bennünket az árvíz! De te neked még kevesebb okod van
annyival, hogy hírt hallasz az uradról.

– Hírt ám, szepegett az asszony: de milyen hírt?

– No hát milyent? Talán bizony hátul kötötték a sarkát?

– Kegyelmednek mindig tréfára áll a kedve!

– Hogyne állna? Mikor egész nap nekem muzsikálnak – a hátamon. De hát
ugyan mi rossz hírt hallottál Tamásról? Lánczra verték? Ütik verik?

– Azt nem teszik. Sőt inkább…

– Talán bizony ölelgetik, csókolgatják?

Az asszonynak megint olyan formára görbült a szája, mint a ki mindjárt
sirva akar fakadni.

– Mondtam úgy-e, hogy tovább ne add Están komámnak azt, a mit tőlem
hallottál? Most az már telebeszélte a füledet, az egész lelkedet azzal,
hogy hja bizony a Tamás szemre való legény: az bizony megtetszett a
murza feleségének; azóta össze is szőtték, boronálták a dolgukat; talán
még tatárul is megtanult a Tamás, s el is felejtette, hogy van felesége.
Ott lakik már benn a palotában, s kalamajkát tánczol, a tatár ifjasszony
meg timburán muzsikál hozzá; – úgy-e, hogy ezt mondta neked Apor István
uram?

– Nem! Nem ő mondta; hanem úgy álmodtam.

– Álmodtad ám: az Están komám szemeivel. No hát akár álmodtad, akár ő
tőle hallottad, ne hajts rá semmit. Álom: szófia beszéd! Hát ugyan olyan
embernek ismered te a te derék jó uradat? A ki hitvesi hűsége ellen még
akkor sem vétett, mikor a világ magas paripái ragadták magukkal; hát az
majd most fogja megtörni esküjét, mikor az Istennek ilyen sulyos
látogatása van rajta? Eredj már! Ne légy gyermek! Nézz bele a tükörbe,
aztán kérdezd meg magadtól, hogy elfeledhet-e valaki egy ilyen deli
magyar asszonyt? Aztán kiért? Egy tatár debelláért! Ha láttál volna
valaha egy tatár asszonyt, kinevetnéd magadat. Azzal a fekete pofával!
Az orruk ég felé áll, úgy hogy beleesik az eső: s a füleik akkorák, hogy
legyezhetik vele magukat, s szájuk meg olyan nagy, hogy saját maguknak a
fülébe sugdoshatnak vele; a fogaik feketére, a szemöldökeik kékre vannak
befestve; egy ilyen madárijesztő váztól félted az uradat, hogy elszereti
tőled. Inkább attól félthetnéd, hogy megeszi.

Nevetett, nevetett ezeken az asszony, meg is törlé szemeit a könyektől,
hogy hát jól van, nem gondol erre a bolondságra. De mégis csak komolyan
vette a dolgot.

– Mert hiszen, lássa kegyelmed; nem azért aggok én, hogy az én Tamásom
mást szeret, nem engem. Nem vagyok én olyan írígy. De attól reszket a
szivem, hogy ha azt a murza egyszer meg találja tudni, én édes Istenem,
még valami szörnyű csufondáros módon megcsonkíttatja szegény uramat.

– De verd ki az egész aggságot a fejedből. Add vissza annak, a kitől
kaptad. Ha álmodtad, álmodd vissza. Annak az én kedves komámnak, a
tutornak pedig mondd meg: hogy az Isten őrizze őt attól, hogy egyszer én
is ott legyek álmomban, mikor ő te neked álmodban ilyen hireket hord
haza, mert Isten úgy segéljen, olyat somodorintok a feje tarkójára –
álmomban, – hogy ébren is megtapogatja a helyét.

Ezt hát valahogy elütötte-vétette Boldizsár bá; de azért magának is
szeget ütött ez a fejébe. Mert nem igaz ám az, hogy azok a
tatár-asszonyok olyan csúfak volnának! Inkább nagyon is szépek.
Termetük, arczuk, hát még a szemeik! Veszedelem azoknak a villámlásába
kerülni. – Aztán húsból van az ember, még ha Damokos is. Az ilyen
dologban az asszonyok nagyon helyesen szoktak álmodni. Ébren sincs az
máskép. Az egész világtörténet egyetlen egy esetet tudott följegyezni a
férfiúi erényről: az is ki tudja igaz-e? Az a történet Potifárné és
József között azzal a köpönyeggel. Az egyik így adja elő, a másik amúgy.

Hogy melyik mondott igazat: az excellentiás asszony-e vagy a
zsidó-gyerek? ez a kérdés még nem volt biró előtt. (Ezeket Boldizsár bá
óggta-mógta így magában.)

Csak legjobb lesz siettetni a kiváltási ügyet, s e végett ő neki magának
felmenni Gyulafehérvárra a szultán tihajájához és siettetni az alkut;
mert a mit az asszonyok álmodnak, annak fele is igazság.



KALME.

Buzdurgán murzának a hires nevezetes telepe ott vala, a hol a Karaszu és
a Salgir folyamok egybeszakadnak s egy hegyes félszigetet képeznek. Maga
ez a telep egy egész kis város volt: mondhatni erősség; mert a két
folyam csupa zuhatagokban omlott alá a hegyek közűl, úgy, hogy a
vízsebesség miatt hajóval nem lehetett egyik partról a másikra átmenni,
de még a ki úszással akart is átjutni, számot vethetett a lelkével. A
száraz felől pedig erős kőfal vonult egyik partról a másikig, mely a
háromszöget bezárta.

A félsziget csúcsa az utolsó pontja volt egy lankás hegyláncznak,
oldalai szőlőkkel, gyümölcsfákkal beűltetve, a miknek koronái közül
messze kifehérlett a murza palotájának márványhomlokzata, a lapos
terrasseokkal, a mikben alkonyi órákban a háremét lehetett látni
mulatozni a távolból. Bizony csak távolból, mert a bőrgyár telepei lenn
voltak a parti lapályokon: azoknak vízhez közel kellett lenni, ott
voltak az erjesztő, posajtó medenczék. Az egész emberi lakcsoportozat
igazi tatárépítmény volt: rendetlen, egymást támogató házak, vakolatlan
falak, kiálló szarufák, nyers bőrrel, náddal, fakéreggel fedett kunyhók,
közben egy-egy sárgára, kékre, pirosra festett, hanem azért mindenütt
lyukas épület; hosszú szárnyékok, nyitott színek; semmi utcza, csak szűk
sikátorok, a mikben két öszvér ki nem kerülheti egymást; áthidaló
ereszek egyik sikátorból a másikba a háztetők felett; szárító
esztrengák, vörös téglafalu ablaktalan rakodók, sötét bolt-odúk: azok
előtt megint rudakra épített lombsátorok; szép lugasok, dögbőrökből; s
mindenütt sár, piszok, rondaság; fekete, sárga, veres, zöld rondaság;
bűz, büdösség, pestilentia a förtelem minden fokozatain keresztül: s
mindezekhez hozzáillő félmeztelen, piszkos, cseredzett, sovány,
elkényszeredett, vadállattá aljasult embertömeg; rabságra hurczolt
áldozatok minden körül lakó nemzet népeiből, a kikről régen
megfeledkeztek. Itten gyártják a marokint, meg a bagariát.

Hanem odafenn, a palota körül, valódi paradicsom van. Idáig nem hatol
fel sem a posajtók lugszaga, sem a rabszolgák jajveszéklése. A természet
maga alkotta édenné ezt a helyet, a midőn a magasabb hegyekről egy
hatalmas patakot irányzott a félszigetre, a mi aztán a magas előfokról
zuhatagban omlik alá a Karaszuba.

Fenn a várban kristályvizet isznak; lenn a városban cserző luggal,
trágyalével zavaros habarékot. Idelenn a csáva bűzölög, odafenn a
balzsamfák ambrája terjedez.

A hegylánczon túli része Krimiának egészen az olasz égalj áldásai alatt
virul. Épen úgy diszlenek a szabadban a babérfák, a gránátalmák, a
narancsok egész ligetszámra, mint Róma körül, s az olajfák ezüstszürke
örökzöldje között már otthonossá lettek a kis-ázsiai nemesített
gyümölcsök, körték, almák, baraczkok. Talán el is felejtette már a
világ, hogy ezek keletről jöttek a nyugati zord világba, s úgy terjedtek
tovább: úgy, hogy mikor már a székelyek a szilvából «ízet» főztek, akkor
még ennek a fáját Belgiumban, Angliában nem ismerték s a poroszoknál az
egyetlen érett gyümölcs volt a főtt körte.

Buzdurgán murza nem is volt semmire olyan büszke, mint a kertjére. A
nagy rablóhadjáratokból, a miket vezetett, zsákmányon és foglyokon kivül
még a kerti virágokat és ritka gyümölcsfákat is haza hordta s nagy
gondja volt rá, hogy megéledjenek; kertészeit a szultán Gökk Sü melletti
palotájában kitanult bosztandzsik közül szerezte s azoknak, mivelhogy
eunuchok voltak, szabad bejárásuk volt a palotájába s fizetést és
kaftánt kaptak. Az elhurczolt foglyok közül is kiválogatta a
legelőkelőbbeket, az értelmeseket, meg a kik tanítók voltak, s azokat
sorozta a kertben dolgozó rabszolgák közé. Az izoglán-basi azokat
dirigálta oktató szóval és – nogajkával.

Február végével, a mikor még a székely földön haragosan fujdogál végig
az öreg Nemere s rázza a havat a szakálláról, a krimi félszigeten már
teljes virágpompájukban állnak a gyümölcsfák s a talitarka virágágyak
csak ugy nevetnek a kinyilt jáczintoktól és tulipánoktól. A Tsatir-Dagh
magas hegyein megtörik az észak fagyos szele s a Fekete tenger felől
langy áramlat sietteti a tavaszt.

Hanem hát van az öreg Nemerének egy felesége, a Burána. Ez orosz
születésű. Ez még sokkal kegyetlenebb szél a másiknál. Megesik az
félszázadban egyszer, Olaszországban is, hogy az adriai tenger befagy s
ugyanakkor a tél köpönyege beteríti egész Nápolyig a délszaki
paradicsomot; az olasz, a ki először lát havat esni, azt hiszi, gyapot
hull az égből. Ilyenkor természetesen minden növényzet elfagy. Ez a rém
meglátogatja Krimiát is.

Mikor legszebben virágoznak a fák, csaknem nyári meleg van: egyszer csak
felülkerekedik a kopasz hegyormokon valami csunya, rongyosszélű
ólomszürke felleg s nagyhamar betakarja a ragyogó kék eget, olyan hegyes
esőt szitálva alá, hogy szinte szurja vele az embernek a bőrét. Ez így
tart három nap, három éjjel. Olyan hideg van, hogy bunda nélkül nem
lehet kilépni a szabadba. A bunda a tatároknál a thermométrum.

Buzdurgán murza mindennap háromszor bejárta az egész kertet, sorra
nézegetve a virágzó fáit, különösen sokat elidőzött az épen egész
pompájukban diszlő gránátalmák alatt s tanácsot tartott a kertészével;
de biz az sem tudott neki mást mondani, mint hogy ha a keringélő
dervisek naponkint háromszor végig nem tánczolják a kert minden útjait s
az imám négyszer a nap négy szakaszában el nem énekli a Koránból a
XXIII-ik szúrát, hát akkor nincsen segedelem. Ha estére ki talál
tisztulni az idő, éjszakára olyan dér lesz, hogy minden fűnek, fának
vége.

Pedig hát épen estére állt meg a kegyetlen hideg szél. Ugy szokta azt a
Burána asszony. Elvégezte a nagy szapulást, most aztán kitereget. Szép
«fogas verőfény» lett.

Az imámok üvöltöttek, a dervisek verték a csörgő dobokat; a kertész a
szakállát tépte; Buzdurgán murza pedig, mint egy őrült szaladgált a
kerti utakon alá s fel, hol az eget, hol a fákat nézve kétségbeesetten.

Egyszer egy rabszolga, a ki ott gereblyélt a virágágyak közt,
megszólítja:

– Kegyelmes uram, murza: nem használ ám semmit ez a könyörgés, a mit a
derviseid mivelnek; attól a fagy el nem mulik rólunk; hanem én tudnám
egy módját, a hogy mi szoktunk az ellen védekezni székelyek.

A murza végignézett rajta, s ráhorkantott boszusan.

– Hát te székely vagy? Mi a neved?

– Damokos Tamás.

– Damokos is, meg Tamás is? Melyik vagy hát?

– Mind a kettő. Székelyek főkapitánya vagyok.

– Héj ha azt tudom, nehezebb lánczot tetetek a kezedre, lábadra. Hát
aztán mit tudtok ti székelyek Allah haragja ellen, a kik még arra sem
vagytok érdemesek, hogy az árnyékába elbujjatok?

– Hát mi füstölni szoktunk ilyenkor.

– Hisz azt tudom bolond nélkül is. Olyan rakás tömjént gyujtaték meg a
serpenyőben, hogy az egész mosée tele van az illatával.

– De mi kinn a szabadban füstölünk a fák alatt, és nem tömjénnel, hanem
tőzeggel, nyers gazzal, a mi nehéz büzt ád: az veri el a fagyot. Engedd
meg nekem kegyelmes uram; hadd tegyek vele egy próbát.

– No hát tedd meg; adj rendeletet a többi rabszolgáknak, hogy segítsenek
neked ebben a székely istentiszteletben. Hanem annyit mondok neked
Damokos is, meg Tamás is: hogy ha engem lóvá tartasz s nekem hiába
büzölöd tele a kertemet meg a palotámat, s reggelre mégis elfagy minden:
hát akkor tégedet, a Damokost is, meg a Tamást is karóba huzatlak.

– Ott is ott leszek én. Felelt vissza a rabszolga.

– No hát kezdj hozzá a babonádhoz: megengedem.

Damokos Tamás azonnal összehordatta a tisztásokra a többi rabokkal a
nyers iszalagot, reketyét, s tüzet gyujtott alá. Mire a nehéz füst
elkezdett szétterjengeni s elülte az egész kertet. De egyuttal
beszüremkedett az a palota szobáiba is, s betölté keserű illattal még a
háremet is. Buzdurgán murza dult-fult, prüszkölt az orrtekerő illattól s
szidta a székelynek még a dédükeit is, a ki ezt támasztja; de kénytelen
volt eltürni, mert maga rendelte meg. Éjfél felé pedig Damokos Tamás jó
nyers cserhulladékot hordatott fel a gyárból, azt rakatta a tűzre.
Buzdurgán murza azt hitte, hogy a poklok kéménye nyilt meg: az füstöl az
orrába; pedig dehogy az nyilt meg: az még ezután következik. Végtére
afféle drágalátos bőrhulladék szemetet gyujtatott meg Tamás a kert
minden részében, a minek a kedveskedésétől Buzdurgán murza valamennyi
asszonynépével mind a pinczeboltokba menekült, s a muezzimnak odafenn a
minaréhban a torkába rekedt a «la illah il Allah!» Az egész kert
palotástól be volt burkolva a füstbe.

És aztán olyan hideg lett, hogy a szökőkut medenczéjében befagyott a
víz.

A mint kisütött a hajnali napsugár s Buzdurgán murza előjött a
pinczéből, az első dolga az volt, hogy felszaladt a palotája lapos
tetejére, széttekinteni a világban. Rémülve látta, hogy a tegnapi zöld
erdők mind szürkék-barnák köröskörül, s az udvaron levő szökőkut
medenczéje be van fagyva, a csövekről jégcsapok függnek alá. A szép
paradicsomkert maga pedig még most is sűrű füstbe van burkolva.

– Átkozott hitetlen kutya! ordítá Buzdurgán, féktelen dühében s szaladt
válogatni a korbácsaiban, melyikkel verje halálra a csalfa rabszolgát, a
ki egész éjjel így megkinozta a maga füstölésével őt és egész háza népét
s ehun ni! még jobban megharagítá vele Allaht! A míg azonban a korbácsai
közül megtalálta az igazit, az alatt keletkezett egy jó friss reggeli
szellő, az hirtelen elfujta a kertet elülő nehéz füstöt, s mikor
Buzdurgán murza lerohant a kertbe, ime eléje mosolyogtak a lángvirágú
gránátalmák, a tulipánok és jáczintok: nem pokolbűz, hanem millió eleven
virág füszerillata lengett a szellőben. A kert meg volt mentve: zöld
maradt minden falevél.

– Allahé a dicsőség! kiálta a murza elbámulva azon a nagy csodán, s
aztán maga elé hivatta Damokos Tamást.

– No te székely! látom bizony hogy a te isteni tiszteleted jó volt.
Büdös volt; de jó. Szidtalak egész éjjel, megdicsérlek nappal. És már
most, hogy megjutalmazzalak, háromféle kegyelmet teszek veled.

Damokos Tamás megörült, hogy ilyen nagy embertől valami kis kegyelem nem
jöhet.

– Először is elengedem neked azt a kétszáz korbácsot, a mit az éjjel
megfogadtam, hogy saját kezemmel rád verek. Másodszor levétetem a
lánczodat; ezentul láncz nélkül dolgozhatol a kertben. És harmadszor
minden napon kapsz egy egész kenyeret, nem a többi rabszolgák
moslékjából eszel.

Ennyi nagylelküség csak elég egy napra egy tatár murzától.

– No most már elmehetsz dolgodra. Hát te csakugyan Damokos is vagy, meg
Tamás is? Ej, ha azt tudtam volna, dupla váltságdijat kértem volna
érted. Feleséged is kettő van?

– De az csak egy van.

– Kár. Ha ketten volnának, könnyebben kiteremtenék érted azt a kétezer
aranyat.

– Kiteremti azt az az egy is, kegyelmes uram; légy felőle bizonyos; nem
hagy az itt engemet sokáig rabszolgaságban.

– Örülök, ha kivált; örülök, ha itt hágy, jó Damokos Tamás.

Ettől fogva aztán Tamásnak könnyebb volt az állapotja az ő rabságában: a
kertészkedést otthon is nagy kedvvel szokta gyakorolni.

Mondtuk már, hogy Buzdurgán murza bőrrel kereskedett. Állatok bőrével
is, meg emberek bőrével is. Nagykereskedő volt mind a két szakmában; azt
is mondhatjuk, hogy nagyiparos. A marokinját, szattyánját, bagariáját
elhordták messze földre a kalmárok s kereskedtek vele. Az eleven bőr
ellenben nem került nála vásárra. Ő azt sokkal gyakorlatibb uton tudta
értékesíteni. Maga is egyik előkelő vezér lévén, a ki alatt kilencz orta
állt, valahányszor egy hadjáratból haza került s rendesen egész sereg
foglyot hozott magával, azokat legelőször is szakértő módon osztályozta.
A tenyereiket nézte: a melyiké fel volt törve, az paraszt, földmives,
nem sok váltságdij néz ki belőle, ez mehet a bőrgyárba dolgozni; a
melyiknek a tenyere sima, ez urféle, ezért váltságdijat fognak adni,
ennek az életét meg kell őrizni. Az öltözet nem tehetett náluk
különbséget, mert az uri köntöst már az elfogáskor lehuzta róluk a tatár
s rongyos daróczot dobott a nyakukba helyette, úgy, hogy mind egyformák
voltak. Leány vagy asszonyféléből csak azt hozta el, a mi nagyon szép és
fiatal volt. Azt azután megtartotta magának feleségül. Volt az neki sok.
Ugy volt vele, mint a kutya a szénával. Ezeket nem engedte kiváltani.

A kedvenczhölgy volt Kalme a kadina: cserkesznő, a tsetsencz fajból,
mely a török padisahk szerályának szokta a legtöbb csillagát
kölcsönözni. Ezt onnan rabolta el a Kaukazusból, mikor hajórajjal mentek
át a tengeren a murtizigátorok ellen. A szép Kalme olyan úr volt
Buzdurgán murza fölött, mint a murza a többi rabszolgái fölött.

Forró délutáni órákban le szokott jönni Kalme a palotából a többi
háremhölgyekkel a kertbe sétálni és mulatozni, mielőtt azonban
kijönnének, elébb trombitaszó adott jelt a kertben dolgozó férfiaknak,
hogy siessenek a fallal körülkerített rekesztéken kívül eltünni, s a
harmadik trombitaszó után fekete eunuchok jöttek elő, rhinoczeroszbőr
korbácsokkal, végig szaladgálva a kerti utakat, s sorra kutatva minden
bokrot, de még a terebélyfák lombos koronáit is, hogy nem maradt-e ott
valami kanember? Jaj lett volna annak!

Egy délután Damokos Tamásnak azt a munkát adta a főkertész, hogy a nagy
vízmedencze körül levő virágágyakból szedje ki az elvirított
tulipánhagymákat s azok helyébe későbbi virításra szánt tubarózsákat
ültessen. Tamás elvégezte mind a kettőt nagyhamar; mivelhogy az
urfélének az a szokása, hogy ha egyszer parasztmunkába fog, azt nagy
sietve elvégzi; nem tempózik vele, mint az igazi napszámos; egy nagy
kosár megtelt kiszedett tulipánhagymával, a másik kasból meg kiürültek a
tubarózsák. Ekkor aztán a fáradságtól, meg a hőségtől úgy elnyomta a
buzgóság, hogy biz ő ott elaludt. A főkertész, a ki visszajött, megnézni
a dolgát, látta, hogy már el is van végezve s az ő szolgája alszik:
megszánta szegényt, jó szive volt, fogta az üres kast, letakarta vele,
hogy ne süsse a verőfény, s ne csipjék a legyek: a mitől az aztán még
mélyebben aludta az igazak álmát.

Egyszer aztán harsog a trombita; a feketék jönnek nagy riogatással,
végig toporzékolva a tévutakon, s kergetik a férfi-népet ki a kertből,
felkutatják a bokrokat, a filagoriás kösköket: nem bujt-e oda valaki?
Látták biz azok ott a virágágyak között azt a két kast; az egyiket tele
hagymával, a másikat fenékkel felfordítva; de eszük ágában sem volt,
hogy még azt is megvizsgálják.

A jó Damokos Tamás pedig csak aludt szép nyugodt lélekkel a lefordított
kas alatt s eszébe sem jött, hogy a trombita szóra és lábdobogásra
felneszeljen; mert ő épen most hazatérőben volt Mikóujvárára mind
hadseregestül: annak a trombitái szóltak, annak a lovai dobogtak úgy.
Diadalmasan tért haza a megvivott harczból. Szó sincs róla, hogy őt
elfogták volna; sőt inkább harczi trophæumokkal, tatár-lengyel
exuviákkal megterhelve tér haza népestől. A várának a tornyai
megaranyozódtak az alatt, hogy odajárt, úgy ragyognak. A két fia eléje
jön lóháton: hej, hogy megnőttek azóta. Félinges kis babákul hagyta őket
otthon, s egész legényekül jönnek most eléje; mégis rájuk ismer. No van
csókolódás! Hát anyátok hol van? Felelnek valamit: de nem érti.
Elszokott a füle attól a beszédtől, a mit Erdélyben beszélnek.

A szerály felőli rácsozatos kertajtó megnyilik, s a rózsalugassal fedett
lépcsőgádoron át leszállnak a palota hölgyei. Egész dandár azoknak a
száma. Nem mind ikbál, a nagyobbrész odaliszk, a ki az urnője arczát
ernyővel védi a nap ellen, pávafark-legyezővel hüsseli, mandolint,
hárfát hoz, vagy csengős nakarát, a mi tánczhoz való. Napkelet minden
festői divatja szerint van öltözve valamennyi, a hány annyiféleképen.
Azt, hogy ki közöttük a kadina, a legelső urnő, ha a szolgálattevő
hódolat nem árulná is el, ha a ragyogó ékszerek nem kérkednének is vele,
hirdetné maga az arcza, a termete. «Mikor te kilépsz a házadból, a nap
eltakarja az arczát felhővel, azt mondva: most világíts te helyettem!»
így zengedezne róla valami keleti költő. Mi azonban nyugodjunk meg
abban, hogy Kalme legszebb volt a tizenkét hölgy között.

Eleinte fel s alá sétálgattak a tekervényes tévutakon, virágokat
szedtek, koszorukat fontak, éretlen gyümölcsökbe beletorkoskodtak,
pillangókat kergettek; azután énekelni, tánczolni kezdtek; majd karéjban
összefogózva, majd párosával, fátyolkendőt tartva a fejük felett, egynek
kedve kerekedett szilaj magántánczot járni leterített szőnyegen, s míg a
csörgős dobot ütögette a feje fölé emelt kezeivel, az alatt a többi
odaliszkok zümmögő dalt dudoltak félkaréjban állva. Kalme, két
hölgytársa vállaira dülve gyönyörködött bennük.

Damokos Tamás pedig ottan a kas alatt látá, hogy vonulnak ki eléje
Csik-Szereda ifjú hölgyei nagy zsolozsmaénekléssel. Danolnak is,
tánczolnak is. No lelkecskéim, énekeljétek azt a zsoltárt, hogy «A
Sionnak hegyén Ur Isten, Tiéd a dicséret!» Éneklik is, de valami olyan
furcsa nótára, a milyet ő soha életében nem hallott. Nem illik ez a
melodia sehogy a textushoz. Aztán nem kellene az embernek tánczolni a
zsoltárhoz.

A táncz után sorbetet, meg szultánkenyeret s egyéb csemegéket hoztak; a
hölgyek letelepedtek a nagy persa szőnyegre, a mit a pázsitra terítének,
s akkor elkezdett egy török hölgy meséket mondani, a mik fölött
egyszer-egyszer valamenyi felkaczagott. Elhiszem azt, hogy mikor egy
pogány isten egy csoportban ennyi kaczagó női ajkot látott megnyilni,
hát azt mondta, hogy «de bizony szebb a földön, mint az égben.»

Mikor aztán a nap kezdett aláhanyatlani, s a nagy olajfák, cziprusok
árnyéka betakarta a kertet, a fülemülék megszólaltak köröskörül, akkor a
kadina megkivánta a fürdést. A nagy medenczében a szökőkut sugara olyan
dallamos hangokon fecsegett a naptól átlangyult habokkal, hogy
lehetetlen volt a hivogatásnak ellene állani. A hölgyek valamennyien
mind lerakták lepleiket, s aztán csintalan játékot üzve, kergetölőztek a
nagy medenczében; maga a bűbájos Kalme, mint egy élő márványszobor oda
állt a szökőkút sugara mellé, s karját feje fölé emelve, engedé a
kristálygyöngyöket vállain végig peregni.

Halandó szeme nem láthatta ezt a képet: az istenek pedig hadd lássák! és
irigykedjenek.

«No micsoda bolond ez már megint!» mondá Damokos Tamás. Ne sikoltozzatok
annyit a lovam körül, mert még lefordulok róla. Ne nyulj hozzá te
menyecske, mert megrug! Egyszer csak felugrott a lova, s ő keresztül
esett a fején. Szerencsére csak a kosár oldalába ütötte a homlokát.
Aztán nagyon elbámult, hogy olyan szűk lett egyszerre a láthatár.
Kereste Mikóujvárát: az már nem volt ott; hanem a menyecskék sikoltozása
folyvást hallható volt most is.

Már csak még sem állhatta meg, hogy a kasnak a fonadékán ki ne
tekintsen, hogy mi lett a lovával, a melyikről leesett? S akkor
egyszerre előtte állt az a látvány, a mi csak az olympi isteneknek való.
Észbontó, szívbetegítő látvány. A hol az üdvösség és az elkárhozás
összetalálkozik. Az örvénynyé vált mézcsepp!

A mythoszi regét látta maga előtt, Anadyomene születéséről, a mint a
nereidák vállaikra emelik a tajtékból született Dionét, hogy hosszu,
aranyba játszó hajfürteit, a mik lebontva végig omlanak az élő
márványon, illatos olajjal bekenjék. Egyik nimfa a tenyerével befogta a
szökőkút csövét s az elszorított víz sűrű permetegekben lövell szét a
tenyere alól a csoportozat feje fölött, a mire, a mint a pálmafák közül
kilövellő rózsaszin alkonysugár rásüt, félkerek szivárvány tündérkerete
támad körülötte, maga a medencze vize a szétterülő olajtól
gyöngyházszinben játszik. Kép csupa ragyogásból, fényre festett fény, a
minek közepette csak a szökőkutat elfojtó bizbariba néger rabnő jaspis
szobor alakja fekete. A vidám, csintalan női kaczaj s a fülemüle
csattogás egymásba vegyül: közbe egy-egy hárfahur pendül s a megzavart
víz habja locscsan, dallamos lubiczkolással.

– Ne lássam ezt az álmot! sóhajtá erényes elborzadással Tamás. Soha sem
vitte őt arra a lelke, hogy asszonyok után leskelődjék. Sybaritának,
mohamedhivő töröknek való ez. «Nem akarom látni! Más álmot akarok
látni!» S hogy annál biztosabb legyen magáról, a két kezével eltakarta a
szemeit és hanyatt feküdt s aztán csak a fülei hallották még a dévaj
kaczagást, a csalogány czuppogását, a habok locscsanását. Rá tudta magát
kényszeríteni, hogy ujra elaludjék. Kevés ember tette volna ezt meg az ő
helyén.

Ámde az ébren látott tünemények az álom országába is utána találtak: ha
elfutott előlük, eléje kerültek. Pedig olyan jól elbujtatta magát: egy
nagy kőkoporsó födele alá. Itt csak nem lelnek rá. A dal, a kaczagás
hangja ugyan ide is lehatol hozzá; de legalább sötétségben van.

Csakhogy egyszerre az a kőkoporsó elkezd átlátszóvá lenni; kristálylyá
lesz a födele, keresztül láthatni rajta. Most látja már, hogy hová
jutott? ott van a török szultán szeráljában, annak a legbelső háremében:
a fehér márvány fürdőteremben, a minek a falai arany betűs
alkoránmondásokkal vannak teleírva.

Egész serege zsibong ott a háremhölgyeknek: tánczolnak, dalolnak, vízben
lubiczkolnak, hintán himbálódnak, hegedülnek és tamburáznak, egymást
narancsokkal hajigálják.

A világ mindenféle szinű hölgyei vannak ott, fehérek, feketék, sárgák,
olajbarnák, aranyozott és karmazsinra festett szemöldöküek, kék, fekete
és zöld szemekkel, selyemsárga, sáfránveres és koromfekete hajzattal.
Valamennyien mind tudják, hogy ő ott van, egy férfi, lezárva
kristálykoporsóba. Körültánczolják nevetve, gúnyolódva; kinálják
csemegékkel, gyümölcsökkel, habzó serlegekkel, még ajkaik mézével is:
tudják, hogy nem nyulhat hozzá, nehéz ez a koporsófödél. Csak azért
ingerkednek vele, hogy a tehetetlen kínlódásában gyönyörködjenek.

– Pokol tüze emészszen meg benneteket! mormogá magában az álomlátó.

– Tüzet kivántál? Ha csak ez kell, az is meglesz.

Nagy hirtelen oda hoznak eléje egy roppant nagy medenczét, aranyozott
vörös rézből, a min virágok vannak kiverve kék ezüstből, fehér aranyból.
Ez a medencze tele van parázszsal. Odahelyezik a kristálykoporsó mellé:
olyan közel, hogy a kisugárzó meleg süti az orczáját.

– No már most mi lészen ebből? dörmögi a fogai közt.

Az üstre valami tömjénformát hintenek, a miből egyszerre nagy fehér füst
támad, a mi eltakar mindent.

– No ezt jobban is szeretem, mondja magában.

De a füst nem soká tart, nagy zsivaj támad: «jön az aszszeki szultána! A
padisah kedvencz kadinája!»

A füst kétfelé vonul, mint egy kárpit.

Most száll le a szultána a negyven márvány lépcsőn a nagy fürdőtükörbe,
melybe két óriási márványoroszlán okádja a vizet.

– Vakulj meg két szemem! nyögi az álomlátó. Mert nem elég, hogy látnia
kell az eléje szálló alakot, hanem még rá is kell ismernie. Az ő
felesége ez, az ő Ilkája! Nem! Csak volt az övé, most már a szultáné,
pogány török császárnak a rabfelesége.

Óh mi irtózat ezt látni! Azért hozták ide őt ebben a kristálykoporsóban,
hogy ezt meglássa. Pokollá akarták tenni az életét. Csak legalább ne
mosolyogna ez a nő! Ne mutatná ragyogó orczáján, hogy szépsége vásárra
bocsátásában diadalát találja. Pedig hiszen ő az! Nincs másnak ilyen
arcza! Csak legalább arczát takarnátok el! Dobjatok rá valami fátyolt.

S az álmodónak csak kivánni kell, mindjárt beteljesül.

A rabnők előhoznak egy kis szelenczét, abban van egy arany fátyol. Az
egész nem nyom talán többet egy aranynál.

Egy nehezék arany olyan finommá ellapítva, hogy egy egész emberalakot
képes tetőtől talpig eltakarni, mint egy palást.

De ez a finom, vékony aranylepel úgy odatapad minden tagjához, mintha
semmi sem volna rajta, még az arczvonásai is mind oly hiven kitünnek
alóla: az maradt a ki volt; csak egy élő aranybálvány lett belőle, a ki
mozdul és jár.

S hogy még feszesebben álljon rajta az aranypihe: a derekára övet
körítenek.

De nem is őv az, hanem egy olvasó, csat helyett a közepén a feszület van
rajta.

– Távozz tőlem sátán!

Ez meg épen hivogatás volt. Az aranyozott túlvilági alak ismerős
mosolylyal jön hozzá közelebb s meg nem állhatja, hogy mikor őt meglátja
ebben a zárkában, fel ne kaczagjon rajta. A kaczagástól szétreped az
arczán az aranyfüstlemez s most már egész mivoltában látja őt maga
előtt.

Az ő Ilkája az, nem más.

Ha most megölhetné! Csak ez az egy vágya.

A fantóm leveszi derekáról az olvasót. Tán imádkozni fog, keresztyén
módra?

Dehogy azt cselekszi! Sőt inkább letépi az olvasóról az egyes szemeit a
rózsafüzérnek s aztán szemenkint belehajigálja a parázszsal telt
füstölőbe s a fejével bólint hozzá: «Ez a miatyánk! Ez a hiszekegy! Ez
az Ave Mária!» s aztán tovább megint szemenkint: hiszekegy! úr imája!
üdvözlégy!

A tűzbehajított golyócskák izzóvá lesznek ott, s mint megannyi haragvó
angyal szeme, úgy sugárzanak a szentségtörő arczába, a ki egyre nevet és
bólintgat.

Az álomlátó szeretné ledobni magáról azt az átlátszó koporsó-fedelet, s
aztán beletemetni abba a tűzbe azt a bűbájos vétkezőt, a ki minden
mozdulatával, de minden szempillantásával őt öli meg ugyanannyiszor.
Hanem hát a koporsó födele olyan nehéz, hogy azt egy Toldi Miklós sem
tudná ledobni, az ő kezei pedig olyan gyöngék, hogy csak egy kosár
födelét sem birnák fölemelni.

Az a sok rabnő, milyen dévajul kaczag ott köröskörül!

Az utolsó szem is lepergett már az olvasóról: csak a feszület maga
maradt még meg a zsinóron. A csábalak most azt is odaveti a tűz közé.

A zsarátnakon izzó felfeszített alak a halálkinoktól látszott vonaglani;
Damokos Tamás a megváltónak minden végmondását hallani véli, mik a
keresztfán haldokló ajkairól aláhangzottak; düh és keserüség szállja meg
idegeit; izmait, inait emberfölötti erőkitörésre feszíti; sikerül
ledobni magáról a nehéz koporsó födelet, s azzal odaugrik a
rézmedenczéhez, a parázstól izzóhoz, az olvasó gyöngyöktől ragyogóhoz s
felragadva azt két sámsoni öklébe, a fogantyúnál fogva, odazúdítja: – –
igen is az egész nagy kosár tulipánhagymát Kálme asszonyság és
lubiczkoló rabnőinek a nyaka közé…

A fürdő hölgyek e tulipántos felköszöntésre, de még inkább az égből
cseppent férfinak a látására iszonyú sikoltozásnak eredtek, s nosza
rejtegették az arczaikat a tenyereikbe. Csak Kalme nem takargatta a
képét szeméremrejtő kézzel, hadd égjen azon a haragnak lángja teljes
lobogásában!

– Fogjátok meg a vakmerőt és korbácsoljátok halálra! kiálta istennői
durczával, félig befont hajtekercsét ökölre szoritva, mintha az is
korbács volna. Mire a rabnők csoportja nagy sivalkodással rohant rá
Tamásra minden oldalról.

Az pedig csak állt ott, mint Lót felesége, sóbálvány korában, elámulva s
azt sem tudva, égen jár-e, vagy a földön? Vajjon ez is álomlátás-e még?

A dévaj mænadsereg körülfogta, üstökébe kapaszkodtak, karjait hátra
csavarták, s ő csak állta mindezt csendesen, mint a megbénult, a ki se
kezének, se lábának nem tudja hasznát venni. Azt is eltűrte, hogy az
egyik hölgy hajából kitépett selyemszalaggal a hátrafacsart ökleit
egymáshoz kötözze. Hanem a mint az a feketebőrü leánycseléd egy
irgalmatlan nagy bőrkorbácscsal reá rohant, egyszerre visszatért a
szivébe a lélek; nagyott sikoltott, szétszakítá az öklére tekert
selyemszalagot, s azzal hirtelen nyalábra kapta a fekete rabszolgálót,
mint egy gyermeket s a fejét a hóna alá fogva, annak a lábszáraival,
mint két cséphadaróval, úgy szétverte az egész rátámadó asszonynépet,
hogy mind elfutott az a bokorba; végre pedig a verekedő eszközül
használt szerecsennőt visszadobta a vízmedenczébe, s akkor aztán oda
állt annak a szélére s kevélyen kifeszitve széles mellét s megrázva
büszkén felemelt fejét, így szólt a kadinához:

– Én nem vagyok gyáva rabszolga czenk; hanem igazi magyar nemes! Hivass
ellenem férfiakat, hozzanak kardokat, vágjanak darabokra; de az én
testemet korbácsütés nem éri, amíg élek!

A kadina elbámult a merész szavakon; ez a délczeg alak megigézte.
Visszaemlékezteté azokra az őshonában lakó vitéz murtizigátorokra; akik
közül soha még ellenség foglyul egyet sem ejthetett, mert mindegyiknek
ott van az öve mellett a görbe kés, a minek a sarlóéle arra való, hogy
ha nincs menekülése a hősnek, maga vágja el a nyakát. Ezek voltak az ő
rokonai.

– Hagyjátok őt! parancsolá a hölgyeknek. Ne hívjátok az őröket. Magunk
tartunk törvényt fölötte. Azt mondja, vitéz volt: megérdemli, hogy kard
által haljon meg. Te, vakmerő férfi, most lépj be oda, abba a köskbe és
várd el további sorsodat.

Tamás megfordult s bement a czifra nyári lakba, anélkül, hogy csak
egyszer is visszafordította volna még a fejét.

Kevés idő vártatva utána jöttek az asszonyok; felöltözve és arczaik
lefátyolozva.

Kalme maga felült a kösk közepén levő diványra; a többi hölgyek
félkörben letelepedtek körülötte a puha szőnyegekre.

– Jőjj ide és beszéld el életed történetét; parancsolá Kalme Damokos
Tamásnak.

A délczeg ifjú a rabszolga köntösben is daliás alak volt, s a nyomort is
megaranyozza a büszke férfitekintet. A nők szeme mind rajta függött; de
a ki leginkább el nem ereszté egy pillanatig is tekintete elől, az Kalme
volt.

Mikor hazájáról s annak szabad népeiről beszélt Damokos Tamás, az
asszonyokról, a kik a férfiakkal egy becsületben vannak, arról a titkos
érzésről, a mi a magyar föld lakóját hazájához vonzza: hát akkor egy-egy
elfojthatatlan sóhajtás támadt szavaira, és mikor leírta fogságra
jutását, sok szenvedéseit, bizony könybe lábadt az asszonyok szeme: de
valamennyié.

Még a büszke kadina is tenyerébe hajtá fejét, olyan nehéz lett az
azoktól a regéktől, miket a rab vitéztől hallott.

– Megértők sorsodat; kimehetsz előlünk. Várd el az itéletedet.

Tamás elhagyta a kösköt, s aztán hozzálátott, hogy legelébb is azt a
kárt helyrehozza, a mit bolond fővel a kertésznek tett. Kihalászta a
tulipánhagymákat a vízből s gereblyével szépen elegyengette a dulakodás
nyomait a virágágyak között: mire Kalme és asszonyai előjöttek a
köskből, már helyre volt hozva minden kártétel.

– Hallgasd meg itéletedet: mondá Kalme kegyesen. Életedet meghagyjuk,
sőt kemény sorsodat enyhíteni akarjuk. Tudd meg, miképen?

Kalme e szavaknál olyan közel lépett Tamáshoz, hogy a vékony aranyos
fátyolon keresztül a forró lélekzete érte az arczát. Suttogva beszélt
hozzája. Azonban Tamás minden szavára kemény, jól hallható hangon
válaszolt, miszerint mindenki tudhassa, hogy ő igazjáratbeli ember.

– Te azt mondád, szólt Kalme, hogy minden iskolát kijárt, tanult, tudós
ember vagy? Tehát írni is tudsz?

– Igenis, hogy tudok.

– Úgy van az az én hazámban is. A férfiakat mind megtanítják betüket
írni: de a lányokat csak a betüket elolvasni. Azért én eltudom olvasni a
mčhdruli írást: de leírni nem tudom.

– Akkor mégis többet tudsz, mint én, mert én tudok ugyan írni és olvasni
magyarul, meg diákul, egy kicsit görögül is; a góth betükhöz is konyítok
valamelyest; de a mčhdruli írásnak soha hírét sem hallottam, azt se
írni, se olvasni nem tudom: mert azt az én hazámban nem ismerik.

– Ha olvasni nem tudod, az nem baj. De hogyha kezed járatos a toll, vagy
a nád, vagy a karczoló tű, vagy az ecset forgatásában, úgy bizonyára
egyik betüt a másikról le tudja másolni, ha eléd teszik.

– Az már meglehet. Azt mondom rá az egyszeri székelylyel: «még nem
próbáltam, hogy tudok-e hegedülni? de meglehet, hogy tudok».

– Hát példaképen tekints ide. Kalme lecsatolta karcsu derekáról a
karmazsinpiros marokin bőrövet, melyre domboru rajzokban mindenféle
kacskaringók voltak aranyfestéssel formálva.

– Látod: ez a mčhdruli írás. Ez egy mondat az alkoránból.

Annak a mčhdruli írásnak (a mi a cserkeszeknél a nemzeti kalligrafia)
betüi semmihez sem hasonlítanak olyan nagyon, mint azokhoz a
zsinorkacskaringókhoz, a mik a magyar dolmányra elül-hátul felvarrva
láthatók. Meglehet, hogy ha egy ilyen zsinóros magyar a cserkeszek közé
tévedne, ezek annak a dolmányáról csodadolgokat tudnának leolvasni.
Azért ezek az írásjegyek pompásan diszítik a préselt marokint, sokkal
inkább, mint az arab, vagy akár a török talik írás betüi, vagy a tatárok
szarkalábjai és az örmények szerteszétágazó ákombákjai.

– Le tudnád-e ezt erről az övről írni?

Damokos Tamás vállat vont. E bizony nem szentírás.

– Ha rávetném a fejemet, miért nem?

– No hát tartsd ezt az ővet most magadnál, s rejtsd el egy múza-pálma
fiatal hajtásának a közepébe. Mikor aztán holdvilág lesz, vagy pedig
pitymallatkor, a midőn még mindenki alszik, vedd elő, s ezzel a hegyes
késsel karczold fel ezeket a betüket, jobbról balra kezdve, ennek a
kösknek a falára. A fal veres, a karcz fehér lesz, elolvasható. Holnap
reggel lejön a murza ide, az abdesztán mosakodást végezni. Meglátja ezt
a felkarczolt irást itt a falon. Közel légy akkor. A murza fel fog
kiáltani: «Ki karczolta ezt az írást ide erre a falra?» Te akkor lépj
elő bátran és mondd meg neki: «én karczoltam azt oda!» A többit azután
várd be csendesen. Meglátod, hogy mi történik? Ha van bátorságod hozzá,
megteszed; ha nincs, abba hagyod. Ha mersz a sorsoddal megküzdeni,
kiállhatsz; ha nem mersz, elbujhatsz. Én nem árulom el senkinek, ami itt
történt. Hogy biztosságban légy, neked adom ezt a kis görbe késemet.
Ilyent hordanak az én bátyáim maguknál, hogy a rabszolgaságtól magukat
megóvják. Most pedig rejtsd el magad oda, ahonnan előjöttél.

Kalme ott hagyta Tamást a cziprusbokroktól rejtve s hölgyeivel együtt
visszavonult a palotába, énekszó, lant, koboz elhangzott. Tamás
visszafeküdt a kas alá s bevárta csendesen, míg az eunuchok őrjárata
előjött, kinyitogatni a kertajtókat, hogy a kertészek, bosztandsik és
izoglánok újra bejöhessenek. Mikor a bosztandsi basi előkerült, már ott
találta a virágágyak között Tamást, gereblyézve.

– Csak látszik, hogy legszorgalmasabb valamennyi között az én Tamás
szolgám.

Másnap kora hajnalban lejött a murza az abdesztán mosakodást végezni a
kerti köskbe.

Tamás ott kapargatta a körtefák derekáról a tarjagot, s vizsga
figyelemmel nézte a murza orczáját.

Hiszen tanulmányozásra méltó pofa is volt az: széles és lapos, nagy,
kiülő ökörszemekkel, a mik egymáshoz igen közel állottak, a közbeeső orr
azonban olyan pisze volt, hogy annál fogva ugyan nem lehetett volna őt
vezetni. Ennélfogva aztán a szájának sokkal több hely jutott, mint a
mennyi a szépségre megkivántatik, s hozzájárult még az a hiányosság,
hogy a széles ajkon alig berzengett itt-amott öt hat szál bajusz, mint a
kandurnál.

Azután, ahogy minden ilyen óriásnál szokott lenni, az érző idegei olyan
lomhák voltak, hogy amíg a szemeivel valamit meglátott, nagy idő telt
bele, hogy az arra támadt érzés az arczvonásaiban kifejezze magát, s az
is olyan finta kifejezés lett, hogy a ránézőnek nehéz volt kitalálni,
vajjon haragjában agyarkodik-e az most, vagy örömében vigyorog?

– Ki karczolta ezt ide a falra? ordítá Buzdurgán az ott kapargáló
Tamásra, amint elébb a szemeivel megbámulta apróra a kacskaringós
cserkesz írást, s aztán széthuzta a száját, fogait kivicsorítva (ki
tudja, mosolygás-e ez nála, vagy emberevési szándék?)

Tamásnak bizony megrezzent az ina erre az ordításra.

– No csak ne szepegj! mondá neki Buzdurgán. Hiszen csak suttogtam most!
Mászsz közelebb! Ki írta ezt ide a falra?

S a szemei keresztbe álltak, s a fogai csattogtak hozzá.

S hogy a rabszolga nem sietett elég gyorsan, kinyujtá eléje hosszú kezét
s megfogta az orrát, annálfogva húzta közelebb.

– Milyen nagy orra van a czudarnak! Olyan mint egy vaddisznónak az orra.

Buzdurgánnak elég oka volt, hogy irigy legyen rá.

– No hát beleverjem az orrodat ebbe az írásba? Látod? vagy nem látod? Ki
írta ezt ide?

Tamásnak eszébe jutott a kadina mondása: «ha van bátorságod, megteszed».
De hát hogy ne volna.

Már is magasra emelte az orrát.

– Én írtam azt oda.

Erre a szóra Buzdurgán a két térdére tette a két tenyerét, így görbíté
alá a hátát, hogy a nagy pofájával egyenesen szembe nézhesse Damokos
Tamást.

– Te írtad ezt? Te magad? Nem hazudsz? Hát le tudnád ezt még egyszer
írni?

– Le biz én.

Azzal Tamás fogta a kaparó-vasát s annak a hegyével rendén leírta az
egész sort az út porondjába. Éleseszű volt: bár nem is értette a mčhdrul
írást, amit egyszer leírt, azt el nem felejtette.

Erre Buzdurgán murza akkorára feltátotta a két sor fogát, olyat ordított
mellé, s úgy terjeszté ki a két karját, hogy Damokos Tamás most már
csakugyan azt hitte, hogy meg akarja őt enni.

Ő pedig, a milyen gyors volt, mint a párducz, hátraszökkent, s kirántva
kebléből azt a görbe kést, marokra fogta azt, s azt mondá a murzának:

– Meg ne gyalázz! mert elébb ezzel a késsel elvágom a torkomat.

Buzdurgán előbb megbámulta a görbe kést, s miután meggyőződött róla,
hogy az csakugyan görbe kés, egyszerre rémületre hosszabbodott arczczal
kiáltá, reszketőssé vált hangon Tamásra:

– Jaj fiam! el ne vágd a nyakadat azzal a késsel! Nem akartalak én
bántani: csak meg akartalak ölelni. Ne félj tőlem, édeském, fiacskám.
Kaftánt adok, salavárit adok, selyembe takargatlak, lépes mézzel
etetlek, csak el ne öld magadat. Fiammá fogadlak, gyaloghintóban
járatlak: olyan jó dolgod lesz nálam, hogy az édes anyádnál sem volt
jobb. Ne bolondozz azzal a bicsakkal.

– No hát! mondá Tamás daczosan; mit akarsz hát velem?

– Megmondom egy szóval. Valamennyi rabszolgám közt legelsővé teszlek. Te
parancsolsz valamennyinek, teneked meg senki. Akkor dolgozol, a mikor
akarsz. Mindent tehetsz, csak el nem szökhetsz. Kapsz tőlem külön házat,
a miben lakhatol; a hányszor ebédelni akarsz, csak küldj a szakácshoz!
mit iszol? hozasd! Ha feleségre van szükséged, csak annyit mondj, hány
kell? Még fizetést is adok, s azt, ha akarod, haza küldheted az
atyádfiainak. Olyan jó dolgod lesz nálam, hogy soha többet a rongyos
pereputtyaidhoz vissza nem kivánkozol.

– De hát most mégis szeretném tudni, hogy mivel szolgáltam én rá erre a
nagy dicsőségre?

– Megérted fiam azonnal: csak nyisd ki a füledet és csukd be a
bicsakodat. Ülj le ide mellém a fübe. Vigyázz, hogy meg ne csipjen a
hangya. Hát azt tudod úgy-e, hogy én nekem van a leghiresebb bőrgyáram a
világon. Az én bivalybőrömből készitik a pánczélokat, az én marokinomat
viszik fejedelmi palotákba a frankok és egyéb gyaurok birodalmaiba, a
kik lábas székeken ülnek, s a könyveiket beköttetik, épen úgy, mint az
igazhivők templomaiba, a hol azokat szőnyegek gyanánt leterítik; az én
korbácsaim osztják az igazságot a jeges tengertől elkezdve a
Verestengerig; az én bagariámmal gázolja keresztül a csikorgó telet a
moszkó, meg a polyák; az én szattyánomat viselik a törökök papucsnak, az
én kordoványomat a magyarok sarunak. – És ezért mégsem az én hirem a
legnagyobb a világon: nem a «buzdurgán» név a legragyogóbb a bőrök
között; mert van a csecsenczek közt egy bőrgyáros, a ki azokat a hires
övöket és tüszőket készíti, a mik drágábbak az aranynál. Ez veszi el
előlem az erzerumi vásárt, a hol az örmények, cserkeszek, oszszetek,
mind csak az ő portékáját veszik. S miben áll a titka? Abban, hogy az ő
bőreire ilyen szép kacskaringós irásban vannak aranynyal ezüsttel
rajzolva, sajtolva alkoránból vett szép mondások. Csak ezért keresik
őket olyan nagyon. – Csináltam volna én ezt már régen utánuk; de nem
tudtam szert tenni olyan rabszolgára, a ki irni tudja a mčhdruli
ákombákot. Magam vittem annyira, hogy el tudom olvasni, de az olvasás
meg az irás közt tudod jól, olyan nagy a távolság, mint a földön
lépegetés, meg az égben repdesés közt. A gólya is lépeget a földön, mint
én; de én nem tudok úgy repülni, mint ő. S hamarább meg tudnám azt
tenni, hogy a két öklömmel ennek a pálmafának a derekából ilyen
ákombákot csavarintsak, mint hogy egy nádszár hasított orrával betüt
kanyarítsak belőle. S ezek a murtizigátorok, a kik ezt az irást tudják,
olyan kutyahitüek, hogy a mint egyet közülük a harczban vagy éjjeli
megtámadásban elfogdosunk, mielőtt a lánczot kezére tehetnők, kirántja a
görbe kését s elvágja vele a nyakát s azzal porba esett a pecsenyém. –
Értheted már most, édes fiacskám, hogy milyen nagyon szeretlek én téged,
azért, hogy el nem vágtad a nyakadat. Te tudod a mčhdruli irást! Úgy-e
bár, ezt tinálatok székelyeknél a medreszekben tanítják.

Tamás ráhagyta, hogy igenis: ott tanulta ő ezt a fehérvári
fő-medreszben.

– Hát most te fogod nekem ezt az én irhabőreimre írni! Hahaha! majd
meglátod, hogy kiszorítjuk vele a csecsenczeket az erzerumi vásárból?
Micsoda? Még Bagdadból is! De még Aleppóból is.

(Jól van, jól; gondolá magában Damokos Tamás; de majd mikor kisül, hogy
nem tudok többet annál az egy mondásnál az egész mčhdruli alkoránból,
azt is csak úgy tudom, mint a tyuk az ábéczét!)

Hanem hát már benne volt. Uszni kellett. Hadd lássuk, mi lesz belőle?

Buzdurgán pedig nem tréfált: rögtön futtatá az izoglánjait a kastélyba,
hogy hozzanak a számára pompás öltözeteket s nagy rimánkodásába került
Tamásnak, hogy azt a grácziát elengedjék neki, a mi együtt jár a
turbánviseléssel: tudniillik, hogy a berberbasi simára leborotválja a
koponyáját; jó lesz az így is.

Hanem egy különös kegyelmet kért a murzától, mikor a czifra ruhákat
ráadták, a mi csupa prém és paszománt volt.

– Nem bánom: napestig kész vagyok a te bőrödre arany mondásokat festeni;
hanem azután engedd meg, hogy este megint kijöhessek a kertbe dolgozni.
Ez a munka én nekem a gyönyörűségem.

De még meg is dicsérte ezért a kivánságért a murza.

– Ember vagy fiam! Ilyen szolga kellene nekem sok. Látjátok ti többi
kutyafülüek! Ez nem azt cselekszi, a mit ti, hogy a mint a muezzin estét
ordít, rögtön abba hagyjátok a dolgot; hanem a mikor az egyik munkájába
belefárad, akkor pihenésül a másikat veszi elő; estig betüket ír a
szakmányban, este gyönyörüségből neki áll kapálni. Ne félj, fiam,
megjutalmazlak. Te fogod jövendőben a vétkes, tunya rabszolgáknak a
talpára leszámlálni a botokat.

Tamás köszönte szépen ezt a szivességet: nem kiván belőle.

– Nem kivánod? Pedig én azt gondoltam, hogy ez a legnagyobb gyönyörüség
a világon.

Buzdurgán felvezette a maga kitüntetett rabszolgáját a kastély udvarára.

A nagy négyszögü tér, a mit a palota négy szárnya képezett, olyan
tisztára volt gereblyézve, s behintve fehér poronddal, hogy azon még
csak egy füszál sem volt látható; – a középső napkelet felé fordult
részén volt a széles lépcsőzet, a min a palotába fel lehetett járni, s
ennek a tornáczából indult ki a földszinten körülfutó folyosó, a melyen
folyvást járkáltak alá s fel az eunuch őrök, kivont kardokkal. Mert
azokon a vasajtókon belül, a mik e folyosókról nyilnak, dolgoznak azon a
munkán, a mi Buzdurgánnak legféltettebb titka: a drága bőrök
aranyozásán, virágokkal és betükkel itt festik azokat tele. Ezt a
tudományt őrizni kell, nehogy megszökjék vele valaki. Azért is rendelte
ide azokat a műhelyeket a murza, a saját palotájába, hogy hármas zár
alatt legyenek s mindig az ő szeme előtt.

Olyan alacsonyak is a zárkák ajtajai, hogy közönséges embernek is le
kell bukni, mikor rajtuk belép, maga Buzdurgán pedig épen csak
négykézláb teheti látogatását, s mivel nem illenék, hogy ő fejet hajtson
a rabszolgái előtt, annálfogva háttal szokott hozzájuk bemászni.

Damokos Tamást itt átszolgáltatá a felügyelő timárbasinak, lelkére
kötve, hogy ezt a rabot nagyon megbecsülje, mert ez drága kincs.

Itt azután megtaníták Tamást, hogyan kell ecsettel a bőrre festeni az
arany czikornyákat, aztán miféle tompa vésőkkel és fakalapácsokkal kell
azokat úgy körülveregetni, hogy kidomborodjanak. Tamás egész nap ezt
mívelte.

Este felé kezdte érteni, hogy miért vásárol a csizmadia szőlőt, mihelyt
egy kis pénzhez juthat. Rettenetes dolog az, hogy az ember egész nap az
előtte fekvő bőrt ütögesse kalapácscsal. Ennél sokkal kellemesebb a
kertben kapálni.

Azonban hát ezért a munkáért jó ebédet adnak: piláfot, szultánkenyeret,
sorbetet is hozzá; a kadinának talán mégis jó szándéka volt, mikor erre
feleszelte. Hátha ez lesz a kiszabadulásának az eszköze?

A mint egyszer a mesterségbe beleokult: próbának oda tettek eléje egy
övnek hasított bőrt, hogy cselekedje rá azt a mčhdruli mondást.

Ez nem ment olyan könnyen, mint az arabeszkek munkája; mert csupa
kacskaringókból állnak a betük; de estig mégis csak elkészült meglehetős
sikerrel.

Erre, a mint a muezzin a napot elbucsuztatta, bejött a mühelybe a murza.

Mikor az elkészített övet meglátta, nyalábra kapta Tamásnak a fejét s
olyat csókolt az orczájára, hogy az majd megsüketült bele.

– Hiszen ezt gyönyörűen megcselekedted. Hohó! Hiszen ezzel mind leverjük
az erzerumi vásáron a csecsenczeket. – Nagyon jól van fiam! Holnap
mindjárt csinálj egy másikat, másféle szép mondással az alkoránból.

(Másfélével ám! gondolá Tamás. Ha tudnék másfélét! De ebből az egyből
áll az egész tudományom a pogány szentirásból.)

– Nem, uram, ez még tökéletlen munka, kifogásolá a dolgot ravaszul. Nem
vagyok vele megelégedve: kell hozzá egy néhány hét, a míg a kezem úgy
belegyakorlódik, hogy olyan szépen megcsináljam, mint a milyen a
mustrája.

– A mustrája? kérdezé a murza, s tátva feledte a száját bámultában. Hát
hol láttad te ennek a mustráját?

Tamás csak most vette észre, hogy majd elszólta magát. Hanem aztán
helyreüté a dolgot. Tudta, hogy hitetlenek ellenében a hazudás nem
vétek.

– Hát biz én azt a fehérvári collégiumban, a muzeumban láttam.

Buzdurgán murza nagyot csóvált a hordónyi nagy fején.

– No, mihelyt betörünk megint Erdélybe, meglátogatom azt a fehérvári
nagymedreszt. De ott találjam ennek az övnek a mustráját! Mert ilyen öve
csak az én feleségemnek van, a kadinának, s azt is a patyolat öltönye
alatt viseli, hogy senki sem láthatja rajtam kivül. S ilyen öve van neki
huszonnyolcz: a hold minden napjára más-más.

A murza nagyot fujt.

Tán csak nem fogott neszt?

Azt mondják a czethalról (a ki igen nagy állat), hogy ha annak a farkába
beleütik a szigonyt, kell neki öt percz, a míg az értesítő ideg egész a
fejéig küldi a tudósítást, hogy sebet kapott odahátul s aztán megint
másik öt percz, a míg az agyából az intézkedő ideg visszaküldi az
utasítást, hogy csapjon maga körül a farkával. – Ilyen czethal volt a
szárazföldön a murza: a döfést megkapta a szigonynyal, de kell neki rá
egy hónap, a míg féltékenynyé lesz miatta.

– No hát eredj most a kertbe kapálni.

Tamás lerakta a czifra ruhát, felvette a kertész-gunyát s kiment kapálni
a kertbe.

A többi rabszolgák már akkor mind kitakarodtak onnan.

A mint Tamás a nagy vízmedenczéhez ért, a hol azt a furcsa álmot, meg
azt a még furcsább valóságot látta, eszébe jutott, hogy megvizsgálja a
muzapálmának azt az új hajtású levelét, vajjon nincs-e még ott a
kadinának az öve, a mit tegnap odarejtett. A mint lenyult a
levélgöngyöleg mélyébe, bizony a kezébe akadt a bőröv. Tehát nem jött el
érte a kadina. Ebből baj lesz; mert a murza keresni fogja nála azt a
bizonyos övet.

Hát a mint kihuzza azt és megnézi, akkor látja, hogy az egy egészen
másszinű öv: a tegnapi karmazsinszinű volt, ez pedig égszinkék. Aztán a
cziframondás is egészen más betükből van összerakva rajta.

Tamás erre letört egy agavelevelet, annak a héjára felkarczolta a
tövises hegyével az egész cziframondást a kék övről, ezt azután nagy
hamar visszarejté a muzapálma hajtásába; s aztán az agaveleveléről
mindaddig rajzolgatta a porondba a czikornyákat, míg könyvnélkül
megtanulta; mikor a murza reggel lejött a mosakodásra a köskbe, már
akkor ott gereblyélgetett Tamás megint. Innen aztán együtt tért vissza
ismét a murzával a kastélyba a festőmühelybe.

Ezuttal a tegnap betanult verset készítette ki egy darab ujdonat
égszinkék marokinra ezüsttel.

Mikor a murza este bejött, s meglátta a kész munkát, majd a gerendába
ütötte a fejét meghókonyodtában.

– Te! Damokos Tamás! Ennek a mustráját is a fehérvári nagy medreszben
találtad?

– Ott biz én. Van ott a muzeumban ilyen huszonnyolcz; a hold minden
napjára más-más.

– No! Ne lássam addig a mekkai kaábát, a míg a fehérvári nagy medreszt
meg nem látogatom.

(«Én is ott leszek akkor!» mondá magában Damokos Tamás, elfelejtkezve
rab voltáról.)



HOGY HOZZÁK TÁNCZBA A TÖRÖKÖT?

Hát ha csak felét megálmodta is Ilka asszony ezeknek a krimiai
állapotoknak, akkor bizony (valljuk meg az igazat) elég oka volt neki
siettetni a jó Damokos Tamásnak minél elébb való kiváltatását a keserves
fogságból; mert nem tréfa dolog az, hogy igazhitű keresztyén ember
minden nap pogány alkorán mondásokat másolgasson mčhdruli irásban olyan
mustra után, a mit a tatár murza legszebbik felesége rejtett helyen
visel.

Sürgette is Ilka asszony a kiváltás dolgát, de az csak nem akart előre
menni. Mintha valami titkos kéz, mihelyt meg van kötve a csomó, untalan
eloldozgatná azt.

Egyszer aztán azt mondá Boldizsár bá Ilka asszonynak:

– No drága gyémántom, most már magam megyek fel Gyulafehévárra. Irj két
levelet: az egyiket Akmet bégnek, a szultán tihajájának, a másikat meg
Apor István uramnak, a te tutorodnak. A tihajának csak azt ird, a mit
már máskor, hogy te bizonyosan tudod, szultán ő felsége, kinek Allah
nyujtsa meg az árnyékát, azt rendelte, hogy a kapitányok rabváltsága
kétezer arany legyen; ez készen is van nálad, azonnal elküldöd
Perekopba, mihelyt Damokos Tamást oda kihozzák, oltalom-leveleket adván
neki is, meg nekünk is, a kik a pénzt odavisszük. Több pénzed nincs, nem
is szerezhetsz. Ennyi azonban készen áll.

Ilka asszony még hozzá akarta tenni, hogy odaadja bizony minden
ékességeit, aranyát ezüstjét, marháit azon felül, de Boldizsár bá csak
azt mondta, hogy «ne kinálj te neki egy batkával se többet, meglátod,
hogy utána kap, esze nélkül, csak én beszéljek vele».

Mikor ez a levél készen volt, akkor azt mondá Ilkának:

– No már most édes ragyogó csillagom: irj egy másik levelet a te
tutorodnak, Apor István uram ő kegyelmének is. Ezt majd én dictálom.
Kezd el: «Kedves, egyetlenegy szeretett Pistukám!»

Ilka asszony földhöz csapta azonban a tollat, hogy a hegyével állt meg a
padlóban.

– De már ilyen megszólítást csak nem irok ő kegyelmének!

– Jaj, édes tubavirágszálam: te csak a füleddel hallgasd, a mit én
diktálok, de eszedben ne tartsd meg. Jaj de szeretem ezt a
felgerjedésedet látni! Ha ezt Tamás látná, megenne örömében. De hát csak
irjad te, a hogy én mondom. Én tudom, hogy miből lesz a gáliczkő?
Megállj, majd új calamust csinálok, szép fáin irást tégy, a hogy az
asszony-ember a szerelmesének küld érzékeny izenetet. De tán jobb is
lesz, ha én magam elébb leirom azt a levelet; te aztán magadban
lekópizálod; mert azt már látom, hogy ha fennhangon dictálom, megég az
arczod a szégyennek miatta.

Tehát elkészíté Boldizsár bá papiroson a levelet, a mi eképen szólt:

«Hála az egeknek, hogy a mennybéli gondviselés ismét utat és módot
nyitott a számomra, hogy valahára egymásé lehessünk. Az én uramat, a
kihez a meghalt fejedelem erőszakosan kényszerített hozzámennem, de a
kivel soha egy örömnapja nem volt életemnek, ellenben éjjelem-nappalom
rosszabb vala a purgatoriumnál, elfogta a tatár. Mi nekünk kettőnknek
ezzel nagy örömet szerzett. A mostani fejedelem bölcs akarata
kegyelmedet rendelte el, hogy Damokos Tamás fogsága alatt az én tutorom
legyen s a váramban lakjék. Ezzel csak a mi kölcsönös vágyódásunk érte
el legkivánatosabb beteljesülését. Rettegek azonban azon gondolattól,
hogy ha netalán a Damokos Tamás kiszabadulása által ezen mi édes
boldogságunk megzavartatnék. Ő ha megtudna valamit, engemet talán még
meg is ölne. Azért kérem kegyelmedet, vigye úgy az alkudozást a
váltságdíj iránt a szultán tihajájával, hogy sohase legyen belőle
valóság. Mert ha esztendő egy nap elmulik Damokos Tamás elfogatása után,
akkor az erdélyi törvények szerint a rab felesége elválasztatik tőle és
bátran férjhez mehet. És így ilyenformán végre mi is egymásé lehetünk.
Azért csak kérem igen szépen kegyelmedet, tartsa a tihaját mindenféle
szép kifogásokkal, hogy esztendő egy napig megállapodásra ne jussanak.
Akkor aztán beszéljen Damokos Tamással más, nem én. Mert a lelkem fáj
miatta, ha ránézek azokra a genge kétezer körmöczi aranyakra, a kiket a
bolond fővel rabságba szaladt vétektarisznya Damokos Tamásért kellene
tatár fogára adnunk, holott mennyivel jobban eltudnók ezt mi a magunk
örömére költeni! Milyen szép kamukabársony mentét, dolmányt tudnék én
varratni kegyelmednek, tarka skófiummal! Milyen jó tokaji négy puttonyos
aszuval traktálnám kegyelmedet, ha ez a pénz nekem megmaradna! Azért
csak okosan bánjék el kegyelmed a tihajával, hogy ő rajta muljék el a
kiváltás, ne mirajtunk. Addig is csókolom kegyelmednek a két piros
orczáját százszor meg ezerszer igaz szeretettel.»

– No hallja kegyelmed, Boldizsár bátyám uram, mondá Ilka asszony, mikor
ezt a levelet lemásolva, pennáját kiverte az asztal széléhez, ha a
miatyánkot, hiszekegyet és az üdvözletet visszájáról kellett volna
elmondanom, (a hogy a gonosz boszorkányok cselekszik), nem került volna
annyi lelki kinomba, mint ezeket a sorokat magam kezével leirni. Azonban
az utolsó két sort nem is irtam ám le.

– De pedig azt is odaird, galambszálam! Mert együtt jó az, mint a csúz,
meg a fogfájás. A nélkül nem valóságos ez a levél.

– De hogy irjam én le azt a szót «csókollak» egy idegen férfinak?

– Hiszen ne félj, soha sem kerül ez a levél Apor István uram kezeibe:
sőt inkább visszahozom én ezt te neked, mihelyt elkészült vele a
gáliczkő s akkor a tűzbe dobhatod.

– De én azt hiszem, hogy még a tintának is veressé kell válnia, mikor
ilyen fertelmes mondást leir vele a toll…

– Ne féltsd te azt a tintát, angyalkám. Magam csináltam azt; nem
veresedik az meg száz esztendő mulva sem, mert gumi arabikum van benne.
Csak te rajzold oda még azt a két sort is szépen.

– No hát kegyelmednek a lelke rajta. De én tudom, hogy ha ebből valami
bolondság lesz: hát én felhajtom ezt az egész kalamáris tintát s úgy
ölöm el magamat.

– No csak ne tarts semmitől: minden bajt én vállalok magamra. Most pedig
irasd fel az iródeákoddal erre a két kopertára a két urnak a titulusait:
Akmet bégét magyarul; Apor István uramét pediglen deákul. Ez már ne
legyen a te kezedírása.

Mikor aztán megkapta Czirjék a két levélborítékot, akkor egészen szépen
megcserélte a leveleket, s az Akmet bégnek czímzett borítékba csúsztatta
bele az Apor Istvánhoz irottat, ennek a borítékjába pedig az Akmet
béghez szólót. Így pecsételte le mind a kettőt Ilka asszony pecsétnyomós
gyűrűjével.

– Meglátod, hogy gáliczkő lesz ebből.

Boldizsár bá aztán azt tette, hogy kurtára nyirta a bajuszát, székely
zekét, harisnyát, tört bőr-sarut öltött magára; nyakába akasztott egy
zsiros szeredást, kölcsön kérte a legszélesebb karimájú viseltes kalapot
az öreg gazdától s úgy ment fel gyalog Gyulafehérvárra, ott fűtől-fától
kérdezősködött, hogy hol kapni itt meg a török basát? merre az a palota?
Pedig jobban ismerte ott a járást, mint maga a bakter. Úgy tett, mintha
nem tudna más nyelven, mint székelyül s a palota előtt strázsáló szász
gárdistákat úgy agyba-főbe csókolgatta, hogy azok alig tudták a
csákóikat helyreigazítani utána. Itt is kapott egy hátbaütést, ott is
egyet, míg a sok hátbaütéssel végre csakugyan bebukott Akmet béghez;
ugyan őrizve a kalapját a két kezével, hogy el ne maradjon tőle valahol.

– Hát kied az az Akmet basa? kérdé bebotorkázva.

A tihaja kicsiny, czingár emberke volt, sovány képű görögbe ójtott
arabs.

– Látod; buksi!

– Aújnye! Nálunk mind azt mondják, hogy «török basa, nagy a hasa»; hogy
maradt kied ilyen keszeg?

– Ne ugass, hanem beszélj, mit hoztál?

– Ejnye no. Soha sem láttam én még eleveny török basát: hadd nézzem ki
elébb jól magamat, hogy elmondhassam odahaza a nagyasszonyomnak, miféle
csudát láttam.

– Hát már nincs náladnál okosabb ember a Székelyföldön, te góbé, hogy
téged küldtek ide?

– Van biz ottan, hanem azt okosabb helyre küldik.

– No hát ki küldött? mondd el.

– Hát ki küldött volna? Csak nem vetyegtem ide magamtul, mint egy
goromba? Csak nem is a Herkópáter küldött. De meg nem is a vörös gárgyán
küldött. Sem pedig a tarka Jeezus nem küldött kiedhez engemet talántán,
vagy mi?

– Ördög bujjék a kelepelő nyelvedbe! Add ki már, hogy ki küldött?

– Hát nám mondom, hogy a nagyasszonyom küldött?

– Ki az a te nagyasszonyod?

– Ne te né! Hogy teszi kied magát, mintha nem tudná, hogy ki az én
nagyasszonyom? Hiszen ahajt küld kiednek egy paksamétát tülem, hát csak
tudni kell kiednek, hogy ki irja ezt az instancziát?

– Óh te külüfejű! Már hogy tudnám, hogy ki írja hozzám a levelet, a míg
fel nem bontom. Adsza a levelet.

– Hm. Nem addig van ám az! Mert hát két paksamétát hozék. Az egyiket az
Están urnak hozám. Aztán a jobbikat a jobbik csizmám szárába dugám, a
balabbikat meg a balcsizmám szárába dugám, s már most nem tudom, hogy
melyik légyen a bal, melyik a jobb!

– Óh, hogy a ménkő csapogasson a két füled közé! hát nem tudsz olvasni?

– Hiszen ha olvasni tudnék, nem járnék gyalog, hanem beállnék püspöknek:
hat lovon járnék.

– Add ide azt a két levelet! Majd megmondom én, hogy melyik szól nekem?

Czirjék nagy küzködéssel előkereste a két levelet a két csizmaszárból.
Biz az nagyon egyforma volt mind a kettő: az ember megtéveszthette.

– De aztán ne a jobbikat vegye el kied magának.

Akmet bég kikapta a neki czímzett levelet Boldizsár kezéből, a ki
egészen odaállt az orra elé.

– Jól van! Most állj oda az ajtóhoz és meg ne mozdulj! Befogd a szádat:
ne fújd rám a foghagymás kolbásznak a szagát.

– Aújnya! Kied talán próféta epret evett, hogy még azt is kitalálja,
hogy mit evett a székely ma?

És aztán a legegyügyűbb pofával támaszkodék neki az ajtófélnek s az
egyik szemét be is húnyta, csak a másikkal sandított a törökre, hogy mit
fog az most mindjárt mívelni, ha azt a levelet (a mi nem neki van írva)
elolvassa.

Akmet bég a diványon ült akkor, a midőn a levelet felbontotta, a két
lábát törökösen maga alá szedve. A mint elkezdte a levelet olvasni,
egyszerre csak kirugta maga alul az egyik lábát, a mint tovább ment,
menmeg a másikat; aztán az öklével taszította meg a levegőt, ahajt
talpra ugrott; az egyik lábát felkapta a másik után s nagyokat
dobbantott, hol a fejéhez kapott, hol a térdére ütött: az ábrázatjának a
cserszine csokoládészinüre vált; elkezdett toporzékolni dühében. –
Boldizsár csak nézte ezt nagy delectátióval, s aztán mikor látta, hogy
nagyon ugrál a török, elővette a zeke ujjából a tilinkóját s elkezdett
rajta kedélyesen furulyázni.

– Elment az eszed, kutyaszánkázta góbéja, hogy itt nekem furulyázol?

– Hát azt gondoltam, hogy a «boriczát» akarja kied tánczolni.

– Majd tánczoltatom én mindjárt a te hátadon a korbácsot, csak sokat
mókázz velem! Micsoda bolond levelet adtál nekem? Hisz ez nem nekem
szól.

– Nám mondtam, hogy ne a jobbikat vegye el kied! De hát az után
kapkodott, a melyik zsirosabb volt.

– Hozd ide, hol a másik?

– Nem én addig, a míg az egyiket vissza nem adja kied.

– Itt van, kapd el! Aztán mondd meg az asszonyodnak, hogy az iródeákjára
vágasson tizenkettőt, a miért a kopertákat elcserélte.

– Hát a volt a hibás? No mert már megijedék, hogy talán a szászok
cserélték el a lábaimat, mikor ott aluvék Ebesfalván.

– Nesze most ennek a másik levélnek a kopertája; tedd bele az egyiket:
ez szól az Apor István uramnak. De hazudj neki valamit, hogy miért van a
koperta feltörve, mert ha megtudja, hogy én olvastam el a neki szánt
levelét a nagyasszonyodnak, bizony olyan ötvenet csapat rád, hogy nem
adod százért!

– Dejszen majd leragasztom én ezt fáinul, macskamézzel, hogy a bolond se
látja meg. Azért nem muszáj hazudni. Soha sem hazudok én igazán. Ha
peniglen észreveszi valamelyest, majd úgy megmagyarázom én azt neki,
hogy soha sem érti meg. Ejnye no, hogy hát ez így el volt cserélve. Né!
Már micsoda dolog ez hát? Ejnye Jézuskám. Haj, haj. No.

– Elmehetsz már Isten hirével! Mire vársz még?

– Hát csak azt instálom, hogy ha hazamék, s otthon majd azt kérdi tőlem
a nagyasszonyom: «no te Palya, hát kaptál-e egy pohár bort a basa
urnál!» hát mit mondó legyek neki?

– Vagy úgy? Dörmögé a bég, s a tarsolyába nyúlva, oda dobott egy
félpiasztert Boldizsárnak, a mit az elkapott a nagy kalapjával röptében.
Itt van! Igyál rajta egyet!

– Hehéj! Hisz ez török pénz! Az apám látott ilyet, de én nem. Megér ez
kétannyit, mint a fele! De biz ezt én be nem iszom. No ezt hazaviszem a
gyerekeimnek, hadd tanuljanak meg tőle törökül. Adjon Isten kiednek basa
uram ezer annyit, (de ne a mi zsebünkből). Áldja meg az Isten, jártában,
keltében, minden maradékaival együtt; vigye szerencsésen a maga
országába haza; adjon Isten kiednek bort, buzát, bölcseséget, jámbor
csendes feleséget; jól szelelő pipát, vágott dohányt; megőrizze a rossz
nyavalyától, ha pedig kiszólítja ez árnyékvilágból…

– Ha nem szaladsz mindjárt, rögtön elveszem a kalapodat! Riaszta rá
Akmet bég a hálálkodásból kifogyhatatlanra, s ez a fenyegetés volt a
legsikeresebb; Boldizsár olyan sebten ugrék ki az ajtón, úgy, hogy ha
ide hátbaütésekkel igazították a bég cselédei, innen ki viszont
üstökczibálással vezették; mert úgy szaladt, mintha lopott volna.
Azonban a nagy húsz fontos kalapjával úgy talála fejbe ütni egy goromba
csauszt, hogy az összenyaklott alatta, a kapuban útját álló szász
alabárdosra pedig ráfogta a tilinkóját, a mitől az megijede, azt vélvén,
hogy puska, s hátat adott. Mikor pedig aztán már egyszer Boldizsár kinn
volt a piaczon, akkor abba hagyta a futást: a szájába vette a
tillinkóját s nagy gyönyörüséggel billegette el rajta azt a szép székely
nótát, hogy «aluszol-e te juhász? Hej dehogy aluszom». Hagyták menni
békén.

Nem is kereste ő aztán Apor István uramat azzal a czigányutczára szaladt
levéllel, hanem iparkodék minél hamarább kívül kerülni a sánczkapun,
nehogy felismerje valaki, s aztán hazafelé vette az útját: nem is igen
sietvén vele; még három napra való kolbász volt a szeredásában.

No, hanem az szép találkozás volt, a mi erre következett Akmet bég és
Apor István között! Én nem tudom, mert nem voltam ott; de csak
elképzelem, hogy mikor a nemes úr szokás szerint délután ellátogatott a
tihajához, a kinél mindennapos volt fekete kávéra, hogy micsoda
szemekkel nézett az rajta végig.

– Ejnye de szép dolmányod van, joldás (pajtás)! Kamuka bársony, úgy-e?
Szeretnél úgy-e, egy egész kaftányt is kamuka bársonyból? Skófiummal
kivarrva, úgy-e? Az lehetne szép! Az illenék jól a termetedre!

Apor István nem gondolt egyebet, mint hogy Akmet bég a nagy barátság
jussán őt egy díszkaftánynyal akarja megajándékozni.

– Hát a tokaji bort szereted-e, joldás? – Azt a négy puttonyost! Az
lehet valami jó! Magam is megiszom, a mikor nem látják.

Apor István szentül azt hitte, hogy Akmet bég most mindjárt előhoz egy
olyan faedényt, a miről a magyar azt énekli, hogy «aszuszőlős átalag,
jaj de régen láttalak!»

– Hát a szép menyecskét szereted-e, joldás? Az olyan menyecskét, a ki
szalmaözvegy; a kinek van ura, csakhogy hátul köték a sarkát és nem
jöhet haza? Szeretsz-e kecske lenni a káposztás kertben? szeretsz-e
macska lenni a tejfeles fazék mellett? Hej te Apor István! Azt nézem én
ki a te két szemedből, hogy te nagyon szereted a szépet!

A főúr valósággal azt hitte, hogy ez a török úr most valami okos
dologban töri a fejét. Ez az ő gyönge oldala.

Akkor aztán kiverte a pipájából a hamut a bég, s felhörpenté a kávéja
maradékát s odahajolva a joldásához, azt sugá neki a fülébe:

– No hát nem eszel belőle. Mert én ezelőtt egy órával indítottam el a
lovas stafétát tatár Krimiába, hogy hozzák ki a rabságból Damokos Tamást
Perekopig; elfogadtatik a kinált váltságdíj érette: kétezer arany! a
minek egy tizede az enyém, két tizede a kháné, a többi a murzáé. Egy
hónap mulva otthon lesz a várában Damokos Tamás.

Apor István uram boszusan gondolá magában: ugyan ki lehetett az a
gézengúz, a ki ezt a dolgot így megkonfundálta? S hogyan lehetne ezen
még becsületesen fordítani?

Nem iszol te abból a tokajiból!

A tutor nem értett belőle semmit. Nem kapta ám ő azt a levelet, a mit a
bég elolvasott.

Boldizsár bá pedig csak úgy harmadnapra vetődött haza gyalogsorban
Mikó-Ujvárra.

Ilka asszonynak már akkor a kezében volt Akmet bég válasza a levelére
(azt lóháton hozták), a miben értesíti a nagyasszonyt, hogy elfogadtatik
a kinált váltságdíj, csak küldje minél előbb Perekopba: ott átadják az
urát érte.

Jaj, milyen nagy örömsirással fogadta Boldizsár bát a szegény jó
asszony! Hogy megölelgette! Majd hogy a kezeit is meg nem csókolgatta:
«olvassa kegyelmed a tihája levelét!»

– Tudom én, édes mézem, mi van benne? ha nem olvasom is; – én pedig
visszahoztam neked azt a másik levelet, a minek megirása neked annyi
sírásba került. Tedd el, össze ne tépd. Majd ha Damokos Tamás előkerül:
sokszor elővegyük s nagyokat nevessünk rajta!



MUNDUKA RAVASEL.

Nem telt bele két hét, hogy Apor István uram vágtatva jött öt lovas
hintóval Mikó-Ujvárra s még a dobogó hidon elkezdett valamit kiabálni,
de a mit csak akkor értettek meg, mikor a várudvarba érkezve, ujra
kezdte.

– Itt a kezemben a fetva! Hozom haza Damokos Tamást! Meg van már Damokos
Tamás! Örüljön, örvendjen kegyelmed Damokosné asszonyom! Jön már az ura!
Én hozom a szabadságát!

Olyan nagyon kiabált, hogy az ember azt hihette volna, hogy már ott
hozza valahol a Damokos Tamást a saroglyában.

– No no! Mondá erre Boldizsár bá. «Lassan a testtel!»

A szegény Ilka asszony is nagy örömre volt gerjedve, a a mint azt a zajt
meghallotta; kivált mikor Apor István azt a függőpecsétes fetvát
megszünt lobogtatni a kezében s kiteríté az asztalra, s ő aztán meglátta
benne azt a sok török szarkalábat, de a miknek közepette piros tintával
pingálva maga a név ugyan olvasható vala: «Tomasius Damokos de Newtood.»
Ez már itt van!

«Itt van már a mi Tamásunk.» Mondá Apor István s olyan ragyogó orczával
tekinte Ilka asszonyra, hogy az szinte kísértetbe jött, hogy kezet
nyújtson neki hála fejében, hanem Boldizsár bá egyet olyat nézett rá,
hogy elment a kedve a kézszorongatástól.

– Itt biz’ a «rák a levélben», mondá Czirjék; de nagy út az odáig, a míg
azt megkapjuk. Hadd tegyek csak egy pillantást ebbe a tarkafirkába.

Mint a féle ezermesternek, törökül is csak kellett neki tudni.

A míg pedig azt az irást (visszájáról) kisilabizálta, sok fejcsóválást
mívelt azalatt.

– Sok teketória jár ám még ezzel. Azt értém meg belőle, hogy a Tamást
csak Perekopig hozzák ki s nekünk kell odáig elküldenünk a kétezer arany
váltságdíjat. Azután, hogy ezzel a fetvával két embernél több nem
utazhatik. Annak sem szabad a kardon kívül semmi más fegyvert vinni
magával, se puskát, se pisztolyt.

– Jól van, jól, mondá Apor; de ellenben meg van hagyva mindenütt a
bégeknek, agáknak és hoszpodároknak, hogy egyik várostól a másikig hat
fegyveres lovast adjanak egy csauszal együtt kiséretül a pénz vivőinek;
hol pedig veszedelmes az út, a hegyek között, s félni lehet a
hajdemákoktól, ott még azonkívül tizenkét fegyveres plájászt.

– Csakhogy tudom ám én jól, hogy mennyit ér azoknak a spáhi uraknak, meg
a plájász ficsóroknak a védelme valami igazi veszedelem idején, jobban
rá merném én bizni magamat az én hóka lovamra, meg a kovás puskámra,
mint arra az egész kiséretre.

– Már pedig az így van elrendelve. Ez kötött marschruta: ettől el nem
szabad térni.

– Hát hiszen majd kifundáljuk a dolgot; csak hadd gondolkozzam rajta egy
cseppet; mert nem tréfa dolog ám kétezer aranynyal, puska, mordály
nélkül keresztülútazni Moldvaországon.

Ilka asszony pedig jaj de szerette volna, hogy nyomban repültek volna
Perekopba.

– Hát csak egy kis útravaló pogácsáról, elemózsiáról is kell
gondoskodni. Mondá Boldizsár bá.

Ilka asszony rögtön futott az övéről lekapott kulcscsomóval, kiadni az
éléstárból a szakácsnak: süssön mindenfélét az utazóknak.

– Várj csak, galambocskám, majd én leszedem a sonkákat a füstölőből;
mondá Boldizsár bá, utána sietve nagy készségesen, s mikor aztán egyedül
voltak a kamrában, azt mondá: «nem akartam az előtt a másik előtt
szólni; de én nekem most épen eszembe jutott az a mese a révészről, a
kinek egy folyón egy farkast, egy kecskét, meg egy káposztát kellett
átszállitani, még pedig úgy, hogy egyszerre csak egyet szállíthatván át
a lélekvesztőjén, az alatt a másik parton vagy a farkas meg ne egye a
kecskét, vagy a kecske a káposztát. Hát most én is ezen tusakodom ám
magamban. Mert ha én most magam megyek el a pénzzel, s itthon hagyom a
várban Apor István uramat: akkor együtt marad az innenső parton a farkas
a kecskével, ha pedig ő rá bizom a pénzt, hogy vigye el Perekopba Tamást
kiváltani, akkor a tulsó parton lesz a kecske a káposztával!»

– Ejnye! Kegyelmed mindig a legrosszabbat gondolja az emberről.

– Ez az egy virtusom van, a miért szeretem magamat.

Midőn azonban déli harangszóra az ebédnél összegyülekezének, az
étkezőben Boldizsár bá, szokása szerint, leghamarább érkezvén meg, hogy
a háziasszonynak a leves kimérésénél segítsen, s a kenyérfelszelést
másnak ne engedje, akkor Ilka asszony így beszélgetett hozzája:

– No lássa kegyelmed, hát a mesebeli révész mégis csak kitalálta
végtére, hogy mi módon szállítsa át a farkast is, meg a káposztát is
egyik partról a másikra, a nélkül, hogy valamelyik a másikat megegye. Az
imént nyilatkoztatá ki Apor István uram, hogy ő semmi módon el nem
engedi magától vétetni azt a szerencsét, hogy kegyelmeddel együtt menjen
Moldvába, a pénzt elvinni az én lelkem uramért. És így már most a farkas
is, meg a káposzta is együtt mennek, a kecske pedig itthon marad.

– No ha azt mondta Apor István komám, akkor hát neki osztom a zuzáját.

(Jaj, de érteni kell ám ezt! Mert hát itt mi nálunk az a szokás még mai
nap is, hogy mikor azt a drága jó lúdgégés[2] levest kiosztják, annyi
szerecsendiót reszelnek föléje, a mennyi elég egy magyarnak, hát még
azon feljül a mi aprólékja van a kácsának, lúdnak, a májával és
zuzájával együtt, szintén felosztják a tányérokba, a nélkül, meg paprika
nélkül nem volna igazi a leves.)

(Hanem aztán megint van egy magyar példabeszéd, a mi azt mondja, hogy
«hamis a zuzája!» Valakit a lúd zúzájával megkinálni, gyönge czélzásnak
vétetik.)

No de annál többet ittak azon ebéd alatt Damokos Tamás uramnak a boldog
kiszabadulásáért! Elfogyott egy veder bor az asztalnál, s az inasok nem
győzték a lengyel meggyvizes karcsú palaczkokat ujra töltögetni, a
miknek a tartalmát kotyogtatva kell inni.

Ilka asszony tudatá az útra kelendő uraságokkal, mi mindenféle drága
elemózsia van összehalmozva a számukra az útra. Azt elvinni magát kell
egy fogadott mokány ló.

Ebéd után aztán Apor István uram, meg Czirjék Boldizsár hadnagy kiülének
a szakállszárítóra pépányozni. A boros veder ide is utánuk kivánkozott.

– Hát holnap reggel korán hajnalban útrakelnénk Ojtoz felé. Mondá
Czirjék Boldizsár.

– De má minek mennénk mi Ojtoz felé és nem Gijmesnek? veté ellen Apor
István uram, mikor az először is nagy kerülő; háromszor annyira van a
határhoz és négyszer annyira Jászvásárhoz, mint ha Gijmes felé mennénk
ki; másodszor, a míg a gijmesi szorosban a székely határőrség strázsál,
addig Ojtoznál, a hires Rákóczy várat a török tartja megszállva, annál
kell kéredzkednünk.

– Az ám, mert nem kellett volna a várőrségnek épen akkor szedni széjjel
a puskáit, tisztogatás végett, mikor a törökök megrohanták a várat, hogy
aztán egyet se tudjanak lőni.

– No de már az megvan. Az a vár most a töröké.

– Hát az nem baj. Legalább a mint előmutatjuk a fetvánkat, azonnal
kapunk kiséretül hat szpahit, a ki elkoczog velünk Bakuig.

– De miért mégis az a nagy kerülés?

– Hát csak egy szót mondok, s az elég lesz, «Munduka Ravasel».

– A rablóvezér?

– Elég jó hire van, mindenki ismeri a nevét. Ha magát az érdemes
personáját senki se tisztelheti is, mert a zsiványkodásánál fekete
álarczot visel.

– Nagyobb annak a füsti, mint a lángja.

– De én a füstjét sem szeretem, (hogy töltené vele a poklokat). Azt
azonban bizonyosan mondhatom, hogy ez a martalócz most az egész hajdemák
csapatjával ott kóriczál a gijmesi szoros körül s lesi a Bakuba menő
vásárosokat.

– Kitől tudja ezt kegyelmed?

– Hát kitől mástól, mint az oláh-csügödiektől. Mert a gijmesi határon
két falu áll egymással szemben; Magyar-Csügöd Erdélyben, Oláh-Csügöd
Moldvában; csakhogy a Magyar-Csügödben csupa oláhok laknak, az
Oláh-Csügödben pedig merő csángó magyarok. Ezektől kaptam az értesülést.

– Hát akkor jól van. Akkor menjünk Ojtoz felé, mondá Apor István;
megadva magát ennek az arguválásnak.

De nagyon szeget ütött a fejébe Boldizsárnak ez a gyors engedékenység.
Mi lehet ennek a köpenyege alatt?

Kezdte már bánni nagyon, hogy egy pillanatra hűtelen lett ahhoz a
virtusához, hogy a legrosszabbat teszi föl az emberről, s elmondta a
maga kedves komájának az igazi okot, a mért nem akar a rövidebb uton
menni ki Moldovába. Hogy minek beszélt neki Mundukáról?

De annyira csak még sem birt skeptikus lenni, hogy gyökeret hagyjon
verni a lelkében annak a gyanunak, hogy előkelő magyar főur, az Apor
familiából, a melynek minden tagja dicsőséggel és becsülettel halmozza
el azt az Attilával egyidejű ős székely nevet: egy «Apor», a kinek ha a
nevén kívül semmije sem maradt, még akkor is gazdagabb egy oláh
hospodárnál, hogy az képes legyen valami oly árulást elkövetni, a minek
a szégyenét az Olt vize se mossa le róla! Hogy az titokban
összeszövetkezzék egy oláh rablóvezérrel. Nem! ilyen rosszat már csak
még sem tudott róla föltenni.

Mert nem vette számításba, hogy nagy ördög az a szerelem. A kit annak a
bögölye megcsip, kirug az minden hámból: még a becsület hámjából is.
Hogy a ki úgy meg van bolondulva egy szép asszonyért, annak semmi se
lehetetlen, mikor arról van szó, hogy azt a más kezéről elszakíthassa,
magához köthesse.

No, hogy ez egyszer ilyen jóhiszemű volt Boldizsár bá, annak majd
megadja az árát keservesen, ő is, meg más is.

A mint ennek a beszélgetésnek vége volt, Apor István uram nagyot
nyujtózkodott s azt mondá:

– Ejh, de kegyetlenül ellakám vala! Egy siket fajdot megettem majd
egészen, a mézesmálit meg nem is számítottam, hány kupával csuszik le? A
«tálbansült» kissé kövér is volt. Csak a hátamba ne álljon a csömör a
sok mindenféle jótól! Nem fog ártani, ha egyet lovagol az ember az
erdőben. Hátha csapázás közben még egy vad koczát is elejthetnék.

Boldizsár bá ráhagyta, hogy no hát lovagolja ki azt a nagy evést-ivást,
ha máskép nem bir vele.

Apor István aztán előhozatta a paripáját s kilovagolt a várból; csatlóst
sem vitt magával.

De olyan soká kimaradt a főur, hogy estére válván az idő, Boldizsár bá
nem győzte tovább várni: lefeküdt, elaludt.

Azonban oly imette szokott mindig aludni, hogy a mint a hidon
meghallatszott a hazatérő főur lovának a dobaja, rögtön fölébredt rá, s
meg akarta tőle kérdezni, hogy ugyan talán eltévedt az erdőben valahol s
talán egy egész vaddisznókondát hoz magával haza a cserkészetből?
Azonban az a nagy lárma, pofozkodás, a mit a lováról leszálló főur
elkövetett a cselédség között oda lenn az udvaron, aztán meg a
pitvarban, végig a tornáczon, eléggé fölvilágosítá őt az állapotokról.
Úr uram ámbár csak egyedül jött meg, mégis hozott haza egy disznót.
Nyilván folytatta a szomszédban a kupák ürítgetését, s ilyenkor aztán
jobb kitérni az utjából, mert belevész ez még az útfélen álló ártatlan
kőszentbe is.

Azonban ismét lefeküdvén a hárságyra, nagyon rosszakat álmodék Boldizsár
bá; elannyira, hogy mikor fölébrede, s felnyergeltetvén a paripákat,
mindent elkészíte az útra, a mokány lovat is megterhelte az elemozsinás
tarisznyákkal, a pénzes turbát pedig felcsatolá erősen a saját lovának
hátára a nyereg mögé; hát e közben, folyvást a rossz álmait
magyarázgatva, az a furcsa bogara támadt, hogy hátha most már csak azért
is Gijmes felé venné az utat?

Hej ha ez után a bogár után indult volna, az nem vezette volna őtet
ezuttal valami gonosz büdübe.

De nem akart most már az utitársával e miatt ungorkodni.

Lett arra alkalom a nélkül is.

Mert a mint Apor István uramba lelket lehetett verni, hogy felöltözék és
elkészüle az útra: Boldizsár bá majd a falnak esett, mikor meglátta őt
előtámadni granát szinű karassia posztó-köpönyegben, ezüst gallércsattal
és az alatt karmazsinpiros kamuka-dolmányban, arany sujtással.

– Hejhej! Kegyelmes komám, lakodalomhoz öltözék kegyelmed! Kár lesz ez a
czifra öltözet erre a nehéz útra.

– Az nem a kendtek gondja! förmedt rá a főur. (Mikor nagy crapulája
volt, mindenkit «kend»-nek tractált.)

– De az én gondom is, mert ha így meglátnak bennünket az oláhok
útközben, mind azt hiszik, hogy herczegek vagyunk s rézgaras helyett
aranyat várnak tőlünk fizetésképen.

– Hadd várjanak! Én fizetem! horkantott rá Apor István nagy kevélyen, a
tarsolyára csapva, hogy csak úgy csörömpölt. Lássák, hogy urakkal van
dolguk.

– Hát jól van, akkor én is felveszem a parádés ruhámat; nekem is van
veres dolmányom, granátszin köpenyegem. Különben azt hiszik, hogy én
kegyelmednek az inasa vagyok.

– Kend pedig csak maradjon a kékbelijében! toporzékolt rá mérgesen a
főur. Kendnek abban is jó!

Czirjék nem veszekedett vele. Hiszen úgy se vette volna fel az ünneplő
köntösét. Jobb az ilyen útra a jó báránybőrrel béllelt dóka, meg a nagy
kerek köpönyeg brassói posztóból.

Még az elindulás előtt lejöve hozzájuk Ilka asszony, a két kis fiát is
lehozva az ölében, hogy búcsút vegyen az útrakelőktől s mindenféle
izeneteket kössön az emlékezetükre, a miket azok az ő szerelmes urának
átadni el ne felejtsenek, még a két kis poronty is küldött egy-egy
üzenetet az apának; a kisebbik az igaz, hogy nem többet, csak annyit,
hogy «pá-pá!»

Még azután is, hogy eltávozának, sokáig lobogott utánuk az a fehér kendő
onnan a vár erkélyéről, üdvözletet, áldást küldve a vándorok útjára, a
mit a hátratekintgető Apor mind a maga számára foglalt le, ő válaszolván
az üdvözlésekre, vitézi módon kivont kardjának megvillantásával. S mikor
így hátramaradott visszaköszöntgetni, olyan édes volt, mint a reszelt
füge, midőn megint oda rugaszkodott Boldizsár bá mellé, akkor mérges
volt, mint a fias ménkü.

De úgy látszik, hogy Ilka asszony áldásai nem igen érték őket utól, mert
a mire Kézdi-Vásárhelyre értek, Apor István uramnak a lova mind a négy
patkóját elvesztette. Ott meg kellett hálni s az egész lovat ujra
megvasaltatni. De még más időhaladék is támadt. A török azt rendelte,
hogy a ki valamely szoroson ki akar menni Erdélyből a Havasalföldre,
annak el kell magát látni paksussal; még pedig a brassói tanácstól, mert
a mostani nyomoruságos időkben a háromszéki királybirákat mind
rabszolgaságra hurczolták. Ki menjen hát Brassóba?

– Lóduljon be kelmed hamarjában! Mondá Apor Czirjéknek.

– Én? Brassóba? A szindikushoz paksust kérni? Inkább szunyogot nyuzni
fanyelű bicskával!

Tehát Apornak kellett beugratni a teherhordó mokány lovon. Csak másnap
estére került vissza.

Két napot tehát már eltarisznyázának az úton, csak harmadnap reggel
indulhattak neki az ojtozi szorosnak.

De az is nagyon szakadozott utazás volt; nem mintha valami veszedelem
állt volna a vándorok elé, sőt inkább a nagyon is barátságos fogadtatás
miatt. Végig kellett menniök a hosszú Nyújtódon, a Damokosok
eredethelyén s az Aporok mostani birtokán, ott egyik kastély a másikat
éri, valamennyiben mind atyafi lakik, annak a portája előtt meg csak nem
lehet úgy elhaladni, hogy az ember be ne térjen egy szóra; ilyenformán
Bereczknél tovább megint nem juthattak naplementig s csak negyed nap
láthatták meg a szép Rákóczy várat az ojtozi szorosban. A többi szép,
nagy, erős várakat mind elpusztították a mongolok, a kik erre vonultak
ki, a Rákóczy vár akkoriban még új vár volt.

Itt már aztán kezdődött a török világ. A két vándor úrnak meg kellett
mutatni az igaz járatbeli voltuknak minden bizonyítványait a parancstevő
aga előtt, a ki megfeketekávéztatván őket, a fetva értelmében rendelt
melléjük hat darab szarácsit, régi, kanóczos puskákkal, aztán meg
tizenkét szál oláh plájást, a kiknek a salláriumát előre mindjárt le is
fizették.

Mindezek egész Oknáig voltak fogadva, a mi a legközelebbi határszéli
város Moldovában, alig egy jó hajtás az ojtozi Rákóczy vártól hegynek
lefelé.

Idáig csinált út volt egész a határig, régi várak romjai a hegytetőkön;
kallók, ványló malmok, kásatörők, fürészmalmok, ércz-zuzók az Ojtoz
folyam mentén, bekerített szilvások, a szép kőházak körül, az oláh
határon egyszerre mindez megszünt, az út nem út többé, csak görgeteg
kövek végtelen vágánya, csupa fenyőerdő minden egész az ösvény martjáig;
csak a bemeszelt fák mutatják, hogy merre kell tartani a haraszt lepte
bozótban: itt-amott a tisztáson egy pakulár-gunyhó, mellette egy
szénaboglya, felpóczkolva egy terebélyes fa tetejére, néhol a nappal is
sötét mély útban egy kiálló sziklán látszik egy sok ágú keresztfa,
melynek minden oldala tele van irva cyrill-betükkel. Ott valami gazdag
bojárt vertek agyon a zsiványok: annak az emlékére emelték azt a
hirmondó keresztet az utódok.

Egy helyen ezt az útnak csufolt járókát egy meredek palakő-sziklapadmaly
annyira odaszorítja az Ojtoz folyamhoz, hogy a lovagoknak magában a
mederben kell csülökig gázolni. A palakőréteg amfitheatrum alakban
karéjt fog, a miben a folyó fennakad; ezt meg azután mesterségesen
összébb vonja valami cziklopsi kőrakás: úgy látszik, hogy ez is valami
hajdankori agathyrz munka, a mikből azután a meggyüjtött vizet,
ellenséges berohanás idején a támadók fejére zudíták. Azóta senkinek sem
jutott eszébe ezt a védgátat egészen elrontani, s az most is ott állt,
szinig megtelve vízzel, a meredekebb partjairól hosszan libegett alá a
tavak zöld «úszszakála», a csendesebb öböl rejtekében pedig felverte a
vizi tök, meg a békakorsócska, széles gömbölyű bőrleveleivel.

Itt csak egyesével lehetett haladni a karavánnak.

Elől ügettek a plájások mokány lovaikon, középen a két utazó magyar
uraság, hátul a hat török szarácsi.

Mikor a palakő-padmaly mögül kikaptattak a nyilt térre, hát egyszerre a
közeli erdőből sűrű puskaropogás üdvözölte a karavánt.

Embert ugyan nem talált a golyó, hanem azért tökéletes lett az ijedtség
erre az orvtámadásra. A plájások egyszerre mind hason feküdtek a földön,
hogy még tanunak se lehessen őket hívni: ők nem láttak semmit; a
szarácsiak pedig megfordították a lovaik fejét s hátrafelé gyorsan
elszeleltek.

S akkor egyszerre nagy ordítozással rohant elő az erdőből minden
oldalról a hajdemák sereg: lehettek negyvenen-ötvenen. A ki a parancsot
osztotta közöttük, az egy magas, veres köpenyeges alak volt, fekete
selyem álarczczal, az arnót harámbasák módjára öltözve.

Boldizsár bá mindjárt kitalálta, hogy ez a Munduka Ravasel. Ilyennek
irják le, a kik vele találkoztak s élve megmenekültek a körme közül.

Ennek ugyan a torkába jöttek, mikor épen ki akarták kerülni. Valaki
elárulta neki az errefelé választott útjokat.

Apor István uram erre a rémségre azonnal vitézül kardot rántott, s neki
rugtatott – a hátrafelé vonulásnak, a merre a szarácsiak is elinaltak.

Egynehány handzsáros hajdemák ugyan eléje kapott a sziklán
keresztülszökdelve s elállta az útját, hanem ekkor Munduka Ravasel dörgő
hangon kiálta reájuk, hogy szikla és erdő viszhangzott bele:

«A vöröset hagyjátok futni, csak a kéket gyilkoljátok agyon.»

Boldizsárnak valami világosság lobbant át az agyán erre a szóra: nem
erre való volt-e az a pirosba-veresbe való öltözködés?

Hanem e fölött nem sok ideje maradt elmélkedni, mert egyszerre több
puska ropogott körülötte s ő észrevette, hogy lova megrogyik alatta. A
lovát sebesítették halálra.

No innen most nincsen menekülés.

Apor István már messze elrugtatott a veszedelem helyéről, a nélkül, hogy
a kardját csak egyszer is összecsapta volna az önként utat nyitott
rablókkal, s még csak hátra sem tekintett; Boldizsár magára volt hagyva,
egyedül. S bár legalább a puskája lett volna vele.

A lova csülkeire rogyott alatta, három golyó is találta szegény párát.
Csak nagy ügyességének köszönheté Boldizsár bá, hogy maga is a lova alá
nem szorult, de kétfelé vetett lábakkal szépen talpon maradt s
kiszökhetett a kengyeleiből, mielőtt a rablók az üstökébe
kapaszkodhattak volna.

Nem volt itt meggondolásra való idő annyi sem, mint egy ménkücsapásnak
századrésze. Előtte az egyedüli szabad tér, a mély vízgyüjtő tó, abba
ruhástól, köpönyegestől bele! Csak azután, mikor odalenn vala a biztos
vízfenéken, akkor kezdett el azon gondolkodni, hogy de mi lesz már most?
Itt már volt rá egy kis ideje.

Élni kell! Ez volt az első thesis. Ez volt a feladat. A «quis? – quid?»
– «ubi?» meg volt állapítva. De «quibus auxiliis?» Ez várt még
megoldásra. Micsoda segítséggel?

Kik vannak itt? Nagy víz. Nymféa bokrok a víz alatt, leveleik fölötte,
jó árnyék, rengeteg sok pisztráng.

Megvan!

A köpönyegét kikapcsolta a nyakából s víznek ereszté.

Hallotta jól, odafenn hogy biztatták egymást a rablók, «a mint felbukik,
lőjjed!»

«Csak te lőjjed!»

Annak a köpönyegnek a belső zsebében volt egy jó nagy darab kolbász. Azt
a pisztrángok rögtön megsejtették s prédálni kezdték. Ettől a víz
szinére emelkedő köpenyeg olyan rángatózásba jött, mintha igazi ember
volna alatta. Hangzott is rá a puffogás és a köpönyeg nem egy golyót
kapott. Hanem az azért csak úszott és rángatózott tovább, míg belekerült
a folyam árjába s akkor aztán haladt a víz sodrában.

Hanem hát ez jó volt a köpönyegnek; de a gazdájának odalenn a víz
fenekén lélegzeni is kell.

Az is mind kitelik a maga emberségéből. Itt van a hosszú
törökmeggyfa-pipaszár, a mit az ember az övébe dugva visel, annak az
egyik végét a szájába dugja, a másikat felereszti a nymféa bokrok közé s
olyan szépen elpipázgatja azon keresztül a drága jó levegőt, hogy csupa
gyönyörüség a dolga.

Hallgatta, hogy mit beszélnek odafenn.

– Hozd utánam ezt a turbát Zernyestre! parancsolá a vezéri hang.

«Ahá! Zernyesten lakol! Tehát erdélyi ficsór vagy?»

Ezt jó volt megtudni.

Azután még egy kis érthetetlen szóváltás volt s arra a távozó dobaj
jelenté, hogy a rablók tovamentek.

De azért Boldizsár bá csak nem hagyá el a maga kényelmes buvó helyét.
Azt mondá: fürödjünk, ráérünk; urak dolga ez.

Élt a gyanuperrel, hogy a rablók hátrahagytak egy pár őrt, puskával a
lesben, a ki arra vigyázzon, hogy nem bukkanik-e fel a víz fenekéről az
ezermester? hátha nem halt meg igazán? s csak a köpönyege lett
agyonlőve?

S nagyon jól sejtette. Két martalócz ott hasalt a parti fövény-bokrok
között s ott őrizte a tavat.

Boldizsár bá pedig őrizte a tó fenekét. Hanyatt feküdt és levegőt
pipázott.

Egyszer a két rabló megunta magát s elkezdett ümmögni, vartyogni, mint a
béka.

– Ahá! gondolá Boldizsár bá. Az apádat tedd bolonddá! Azt gondolod, nem
tudja a székely, hogy a béka nem lakik olyan vízben, a hol pisztrángok
laknak?

Ezzel árulták el épen a rablók a jelenlétüket.

Ekkor aztán ő talált ki a számukra valami ravaszságot.

Volt neki egy vitézkötéses süvege nyestből: azt nem vesztette el, mert
jól a fejébe volt szorulva. Leszakította róla a vitézkötést, s aztán
felbocsátá a víz szinére.

A mint a süveg felbukkant, egy lövés eldördült, a víz nagyot csattant a
marék göbecstől, a mi érte.

Erre a közelebb álló martalócz el kezdett kaczagni.

– «Sus ki! de ne lú!» (Tréfásan: süsd ki, de ne lőjj!)

– Nem ember volt, csak süveg, mormogá amaz távolabbról.

– Bizonyosan elvesztette, s most jön fel.

– Pedig szép süveg, nyestből van.

– Piros bársony a csákója.

– Boglárt is látok rajta.

– Ki kellene halászni.

– Tudsz te úszni?

– Tudok, de nem merek; mert még nem próbáltam.

– Gázolj be érte, majd én fogom az üstöködet.

Ráállt a másik.

Ennek az egyiknek még töltve volt a puskája.

Boldizsár bá megvárta szépen, míg az egyik rabló neki vetkőzik, a másik
meg kötelet köt amannak a derekára, hogy így a víz fölött tartsa, s
aztán ketten egyesült erővel kihalászszák a drága szép süveget.

Ekkor aztán Boldizsár bá hirtelen felrugta magát a víz fenekéről,
kiszökött a partra, felkapta a rabló töltött puskáját, a mi a falnak
volt támasztva. Az pedig ijedtében háromfélét gondolt: ha a pajtását
elereszti, az a vizbe fullad, ha megrohanja Boldizsárt, az a kardjával
levágja, ha pedig szaladásra veszi a dolgot, a saját puskájával lelövi.

Az utolsó esett meg rajta.

A parton maradt rablót Boldizsár keresztül lőtte; a másiknak elég volt a
vízbe fulni; azt elvitte a folyó.

Ekkor aztán megcserélte a ruháit az áldozatul esett ellenfelével; a
kardját is annak az oldalára kötötte, evőeszközeit is a csizmaszárába
dugta, a hosszú haját levágta, s aztán beledobta a vízbe.

Maga pedig felvevé a megölt rabló puskáját és szeredását, hálákat adott
az Istennek a megszabadulásért s azzal nyakába vevé az erdőt.

S ugyan okosan tevé, hogy hamarosan végzett: mert alig volt annyira a
sürüben, hogy a fák eltakarták, a midőn látta, hogy jönnek ám fáklyákkal
az eltávozott rablók egész csapattal vissza, és hálókat hoznak magukkal.
Ezek ki akarják őtet halászni! Jó volt felváltatni magát.

Munduka Ravasel pogány káromkodást mivelt, mikor a két otthagyott őrt
nem találta sehol. Esküdözött, hogy mind a kettőt felakasztatja, amint
kézre kapja. Neki is indítá a fáklyásai egy csapatját, hogy hajtsák fel
az erdőt a helybenhagyottakért, s a hol megkapják, mindjárt fára húzzák.

– Ne te né! Bolondok! Mondá Boldizsár bá. Bizony még felakasztanának
tolvajképen! Holott ha meg akartam volna halni, meghalhattam volna én ma
már becsületes emberképen is. Nem úgy verik a czigányt.

Talált is nyomban egy odvas fát, a melybe bizton elbujhaték s annak a
padláslikán keresztül gyönyörködheték benne, hogy verik fel a rablók az
egész erdőt idefenn s hogy húzzák a hálót odalenn a tóban. Egyszer aztán
a halászoknak meg van a nagy örömük: meglelték, a mit kerestek. Ruhája,
kardja ugyanaz, még az ezüstnyelű étszerei is ott vannak a
csizmaszárában. Azt azután nagy riadallal viszik el dorongokra fektetve,
míg lassankint az utolsó fáklyafény is eltünik az erdők sötétjében, s a
kurjantások hangját elnyelik a sziklák.

De azért csak akkor jött elő a rejtekéből, mikor már a bakőzeket
hallotta rigyetni. Most már csakugyan nincs közel emberi fenevad.

Akkor aztán sietett erdőn, bozóton keresztül, a merre a vén Nemere
ormait látta fehérleni a csillagfénynél.

Azt már megtette, hogy életben maradt.

«Hanem ez még kevés! Ez még semmi sem! Oda a turba a kétezer aranynyal.
Oda van Damokos Tamás!»



A CSODATEVŐ KIGYÓKŐ.

A mióta útra kelének a követ urak, Ilka asszony minden este ott nézte a
naplementét a vára erkélyén, ott várta, míg a csillagok feljönnek,
számlálgatta magában, hány nap tölt le? milyen messze járhatnak már?

Egy ilyen szép estén aztán, valami hetednapra az elindulás után, egy
magános lovagot lát bandukolni a vár felé vezető úton, a kinek már
messziről virít a granátszin és karmazsin öltözete. Épen olyan gunyája
van, mint Apor István uramnak. Vajh ki lehet?

A biz épen ide tart a várkapunak.

De nehéz arra ráismerni, mert a homloka és félszeme át van kötve
kendővel, a mi erősen véres, a jobb karja pedig be van bugyolálva
vastagon s a nyakába felkötve.

Még mikor felvezetik a jámbor lovagot az úrasszony elé, akkor sem akar
az ráismerni; még a szavának is alig akar hinni.

– Jaj, édes lelkem hugomasszony, nézze kegyelmed, micsoda állapotban
kerültem haza.

– Az Isten szent szerelmeért! Kegyelmed az, Apor István uram? Mi
történt?

– Jaj ne is kérdezze. Oda vagyok. Össze vagyok kaszabolva. A fejemet
végig hasították, a jobb karomat összezúzták. Egy oláh kovács kötözte
be. Most is zsindely között a jobb karom.

Úgy nyögött a főúr, s olyan vékony hangon beszélt, mint egy leégett
ember.

– Kik? Hol? Micsoda? Kapkodott rémületében a szóhoz Ilka asszony.

– Hát az az átkozott Munduka Ravasel, meg a czimborái. Jaj, minek
mentünk mi Ojtoz felé? Mondtam annak a bolond Czirjéknek, hogy rövidebb
út lesz Gijmesnek. Ő vitt belé a veszedelembe. Meg is lakolt érte.

– Mi történt Czirjék Boldizsárral?

– Meglőtték, a vízbe fojtották. Jaj, nem tudok tovább beszélni. A fejem
oda van. Fektessenek le. Azóta mindig lovon ülök. Mindjárt elájulok.
Majd holnap elmondok mindent.

A szegény megrémült asszony maga is segített a roskadozni készülő
lovagot felkarolni s a szobájába vezetni. Maga húzta le neki a csizmáit;
elkészíté a feje alját, ahová nagy keserves nyögések között lefekteté a
halálra sebesültet; azután sietett a laboratoriumába: a rendes házi
asszonynak abban az időben kellett ilyent tartani a háznál; mert nem
volt ám akkor se patika, se tilógus egész Kolozsvárig, magának a házi
asszonynak kellett érteni a mithridatok és theriákok készítéséhez. Ebben
járatos is volt Ilka asszony, s a mi csak életserkentő szer van a
világon, azt mind előhordta a nyavalyás főúrnak, akit egész éjjel őrizni
és ápolni kellett, mert a sebláz következtében egyre félrebeszélt és
hadakozni akart: rablókra kiabált és az ágyat rugdalta. Reggelre azonban
a hétféle balzsamoktól és julepektől lehetetlen volt meg nem gyógyulnia;
úgy, hogy felébredvén, nyögdécselő szóval, meg-megszaggatva a
fulladozástól, elbeszélheté Ilka asszonynak az egész történetet,
elejétől végig, úgy, a hogy igazán megesett. Az ojtozi nagy vízfogónál
hogy rohanta meg háromszáz hajdemákkal Munduka Ravasel az ő kiséretüket,
mely vitéz ellentállás után keresztülvágta magát vissza Ojtoz felé. Ő
maga a tutor úr négy hajdemákot a pokolra küldött, mikor a jobb karját
összezúzták, akkor a balkezébe kapta a kardot, úgy harczolt tovább.
Hanem a nyomorult Czirjék az ott veszett, mert keresztüllőtték s aztán
beledobták a vízfogó tóba.

– Hát a pénz hová lett? kérdezé rémledezve Ilka asszony.

– A pénz bizony! sápítozék a sebesült úr. Hisz az a legnagyobb
veszedelem! Mindig mondtam annak a Czirjéknek, hogy ne a maga lova
nyergére kösse a turbát, hanem az enyimre. Ime, én visszahoztam volna.
De makacs volt; nem engedett. S ime ez lett a vége.

– Elvették a pénzt? Jézus, szent megváltóm! Mi lesz az uramból, ha nem
viszik oda érte a váltságot!

– Dejszen, galambom, hugomasszony; a felől legyen kegyelmed nyugodt.
Annak a pénznek elő kell kerülni! Ha az utolsó bogláromat eladom is; ha
úgy koldulom is össze a Damokos Tamás váltságának ki kell kerülni.
Eladunk mindent: gulyát, nyájat, még a rézmozsarakat is a bástyákról; de
a Tamás váltságának össze kell kerülni. Mihelyt én az ágyat elhagyhatom:
esküszöm minden szentekre, hogy ez lesz a legelső dolgom. Ne essék
kegyelmed kétségbe. Másodszor nem rabolják azt el tőlem.

De bizony nagyon is kétségbe volt esve Ilka asszony, a kezeit tördelve
és zokogva járt fel s alá a szobáiban, felnyitotta a szekrényeit,
halomra hányta a köntöseit; az arany-ezüst kincseit: még ma elviszi mind
Brassóba, eladja a görögnek. Egyébre sem gondolt, mint hogy az elrabolt
váltságdíjat a férjének újra kiteremtse, ha egy szál köntösben marad is
miatta.

Dél felé azonban már annyira magához tért a sebesült úr, hogy egy
gyámolító inas támogatása mellett átbiczeghetett az ebédlőterembe.
Igazán: a pogánynak is megeshetett volna a szive, olyan nagyon tudott
nyögni.

– Nincs nyugtom az ágyban! mondá Ilka asszonynak, a ki gyöngéd
aggodalommal feddé, hogy minek kelt még föl lázár létére? Nincsen
maradásom, a míg hozzá nem foghatok annak a váltságdíjnak a
visszavivásához, a mit az a szerencsétlen Czirjék elveszített.

Ilka asszonynak azonban volt rá gondja, hogy a lábbadozó számára egy kis
jó betegnek való csirkebecsináltat készítsen, a mi annak nagyon jól is
eshetett.

– Két nap óta egy falatot sem vettem magamhoz! édes lelkem,
hugomasszony. Ha egy szegény oláhasszony meg nem szán egy harapás
mamaligával, éhen is vesztem volna. Mert mindenütt a hegyi útakon
kellett menekülnöm a rablók elől. Szegény Czirjék! Mondtam neki, hogy ne
menjünk Ojtoz felé. Ő félt legjobban a zsiványoktól s ő vezetett a
fészkükbe. Csak már a pénzt ne vitte volna magával! Őtet magát bánná a
szösz!

– De én bizony sajnálom szegény Boldizsár bátyámat, mondá Ilka asszony.
Nekem nagyon kedves emberem volt, meg a szegény uramnak is. Úgy hozzá is
vagyok szokva, hogy ime most is feledtemben neki is ide terítettem az
asztalhoz, mindennapi szokás szerint. Szegény Boldizsár bá, ő sem iszik
hát többet a kedves kupájából.

– Biz az már eleget ivott az Ojtoz vizéből. Halak prédája lett.

S még részletesebben elmondá, a mit látott, Ilka asszonynak; hogy annak
már a hidegtől borsózott az egész teste.

Jó, hogy már felhozták azt a becsináltat.

Ilka asszony maga kötötte fel az asztalkendőt a tutor úr nyakába, sőt
még a csirkehúst is feldarabolta a tányérjában, mivelhogy az a jobb
kezét nem használhatta. Egy kis jó aszúborral is megkinálgatta: hadd
jőjjön erőhöz. Semmi sem olyan jó orvosság a nagy betegnek, mint a
tiszta jó bor. S minthogy a tutor úr nagyon beteg volt, annálfogva
nagyokat is ivott ebből az orvosságból. Meg is használt neki. A két
csirkéből főzött becsináltat mind elfogyasztotta. De még a leve is
nagyon jó ám annak: a drága sáfrányos, petreselymes lé. Azt kanállal
szokták megenni. Csakhogy az ember nagyon ügyetlen a balkezével, mikor
kanállal dolgozik, mind félreöntözi a levet. Ilka asszony megszánta a
gyámoltalant, fogta az egyik kezébe a tányért, a másikba a kanalat, s
gyöngédeden megetette kanállal a kedves beteget, amitől az csak úgy
éledt szemlátomást.

Hanem egyszer csak nagyot csuklik s hátrakapja a fejét az etetett lázár.

Ilka asszony azt hitte, tán egy csirkecsont akadt a torkán.

Nem biz az. Hanem amint Ilka asszony megfordult, s hátratekintett az
asztal felé, hát ott látta Czirjék Boldizsárt ülni a szokott helyén,
ahol fel volt számára terítve.

– Ejnye de hideg van odakinn! monda Boldizsár bá a tenyereit dörzsölve.
Ugyancsak fuj a Nemere.

Ilka asszony csak kiejtett tányért, kanalat a kezéből.

– Minden jó lélek dicséri az urat!

– Ámen. Mondá rá a jó lélek.

– Boldizsár bá! Kegyelmed élő testben van itt?

– Csak hozzák azt a tokányt, majd meglátod, hogy nem vagyok lélek.

De bizony úgy megörült ennek a nyilatkozatnak Ilka asszony, hogy minden
tartózkodást félre téve, odarohant Boldizsár bához és a nyakába borult.

– Oh csakhogy kegyelmedet visszahozta a jóságos úr Isten! Hogy nem ölték
agyon a zsiványok.

– No – egy kicsit – talán mégis, dünnyögé Boldizsár bá s nagy flegmával
elkezdett a késsel, villával dobolni a czintányéron.

Hanem Apor István uram háromféle szint is váltott ez idő alatt s alig
akart helyrejönni a csuklásból.

– Hát nem lőtték kegyelmedet keresztül a zsiványok? kérdezé Ilka
asszony; a hogy Apor István urambátyám látta.

– De ugyan keresztül lőttek, édes mézem.

– S azután meg a vízbe is fojtották.

– Az is igaz. Úgy van, a hogy István komám látta. Belém lőttek tíz
golyóbist, s belé is fojtottak az Ojtoz tavába. Hanem azért se annyi
ólmot nem ettem, se annyi vizet nem ittam rá, hogy most pogányul éhes és
szomjas ne lennék. Azért csak hozzad azt a sóbanfőttet, tálbansültet,
meg egy jó veder mézesmálit, hadd felejtsem el az én bajaimat. Látom
bizony, hogy Están komám is kiheverte már a magáét. No engem, fogadom,
még etetni sem kell, mint ő kegyelmét.

Apor István összeszedte magát az első meghökkenéséből s látva, hogy
Boldizsár bá milyen igazi parasztikus mohósággal tehénkedik neki a
felhozott ételnek, bele kezdett helyezkedni a kényelmetlen állapotba,
hogy vele szemközt ülve maradjon, s a nyilazó szemeinek gunyos
tekintetét nyugodtan kiállja.

Ilka asszony tétova tekintettel nézegetett hol az egyik, hol a másik
férfinak az arczára, mintha kezdene a kettő közül valamelyiknek a
szavában kételkedni. De még nem határozta el magát.

Boldizsár bá pedig sokkal praktikusabb ember volt, minthogy egy olyan
thémát discussióba hozzon, aminek bizonyára asztalbontás lesz a vége;
(minek előtte az ebédnek vége volna.) Csak hadd folyjon le elébb a
lakoma.

Ilka asszony ugyan nagy aggodalommal járogatott körülötte, kérdezgetve
tőle, hogy hol van meglőve? nehogy a fájós helyén érinteni találja a
kezével. Talán a mellén, vagy az oldalán? De Boldizsár bá mindenre csak
azt mondta, hogy «ühüm», a míg a szája tele volt.

Mikor aztán az utolsó falatot is lenyomtatta a kupa borral, akkor
hátraveté magát a székében s elkezdte a török kése hegyével a hatalmas
szép egészséges fogait piszkálni.

– Hát biz ez mind úgy történt, a hogy Están komám elbeszélé. A czudar
hajdemákok elébb összelövöldözének, s azután a vízbe dobának. Nem is
lett volna soha belőlem élő ember, ha ezt a gyűrűt az apám rám nem
hagyta volna, a kinek még a szép apja örökölte ezt a hires Rapsonnétól;
a ki nagy tündérasszony volt. Ennek a köve egy kigyókő! Nézzék
kegyelmetek. Párja ez annak a kigyókőnek, a mit Bethlen Gábor dicső
fejedelmünk a testamentumában különösen felemleget. Minden szerencséjét
annak köszönhette. Az ilyent a kigyók fujják a királyuknak a fejére, s a
ki ezt elkaphatja a kigyó-királytól, csodákat mivelhet vele. Már a nagy
Theofrastus ismerte ennek a felséges tulajdonságait. Az ilyen kigyókő
minden sebeket begyógyít, rögtön és azonnal: az eltört csontokat
összeforrasztja s a golyókat a sebből kihúzza. Ime élő példa vagyok én
magam itt. Még csak meg sem látszik rajtam, hol lőttek keresztül? De még
ez nem minden. Még arra is használ a kigyókő, hogy ha ezt egy vízbe
esett ember a szájába veszi: soha bele nem fullad a vízbe, ha egész nap
a fenekén hever is: mert ez a kigyókő annyi életessentiát izzad ki
magából, hogy a lelkét visszatartja. Ennek a segítségével maradtam élve.
Így szabadultam meg a halálos sebektől, vizbefulladástól.

Hát biz ezt hitte, a ki akarta. De ellene mondani senkinek sem vala
kedve. Ha lódit, ő lássa!

– Bizony olyan csodatevő kő ez, bizonyozék Boldizsár bá, tovább
magasztalva a gyűrűje varázserejét. Kiállja ez a próbát akárhányszor.
Merek rá fogadni, hogy ha ezzel a kigyókővel megérintem a szörnyüséges
nagy mély vágást, a mit kegyelmed kapott, Están komám, a nagy
dulakodásban, egybe összeforr az, a helye sem marad ott.

Apor István most vette csak észre, hogy micsoda veszedelmes tréfával
szándékszik őt megkeríteni Boldizsár bá s haragos kemény hangon, mely az
eddigi nyögdécselő nyöszörgéstől nagyon is elütött, eléje kezde
vagdalni.

– Hagyja kend! Maradjon kend azzal az ostoba babonás hitével távol a
testemtől. Felvilágosodott magyar emberek a XVII-ik században az ilyen
bolondságot már repudiálják! Kigyókirályok nincsenek. Kigyókövek
csodaerejében keresztyén ember nem hisz többé.

– Micsoda? Kiálta felugorva helyéről Boldizsár bá, s áthajolva az
asztalon az átelleneséhez. Ezt akarja kegyelmed eltagadni? okosabb akar
kegyelmed lenni a mi fejedelmünknél, dicsőült Bethlen Gábornál, a ki
igaz kálvinista fejedelem volt? Meg akarja kegyelmed czáfolni Hatvani
professort, a nagy astrologust? Látott már kegyelmed igazi kigyókövet?
Valóságos igazit, a milyen az enyim? Ezt nézze meg jól!

De a míg gyűrűjét az öklével odatartotta Apor István uramnak az orra
alá, egyszer csak lerántotta a fejéről a véres köteléket, a nagy
sebtapasszal együtt, s ime – azon a magas homlokon nem látszott de még
csak egy karczolás sem.

– No látja kegyelmed, hogy milyen csodát mivel az én kigyókövem. Hogy
begyógyította kegyelmednek azt a nagy vágást a homlokán.

De már ekkor a főúrnak nem volt több tréfálni való kedve. Kirugta a
széket maga alól, s most már aztán a jobb karjáról is lerántá a
zsindelyes burkolást s nagyot ütött az öklével az asztalra.

– No lám! Még az összetört karját is hogy meggyógyítottam kegyelmednek a
kigyókövemmel! dicsekedék Boldizsár bá.

Ilka asszonynak ekkor nyiltak ki egyszerre a szemei. Végignézett
villámló két szemével Apor Istvánon. De olyan nézés volt az, a mi
túltett minden fegyveradta seben: megölő, lesujtó tekintet egy asszony
szeméből, a kinek olyan fegyvert adott a természet, a mi ellen semmi sem
védelmez.

Apor István látta, hogy le van róla rántva minden álarcz, s a
tettenkapott kalandor fogcsikorgató dühével rázta a felemelt öklét
Boldizsár felé fordulva, a ki csendes nevetéssel tekinte szemébe. Azzal
kirohant a teremből; de az ajtóból visszafordulva, rekedtes hangon
hörgé:

«Megkeserüli még ezt ez a ház!»

*

El is vágtatott még abban az órában a négylovas hintaján, a melyen
idejött, minden búcsúvétel nélkül: rengeteg haraggal és
megszégyenüléssel.



A NÉGYEZER ÖZVEGYASSZONY OSTROMA.

– Most már mindent elhiszek erről az emberről! Lihegé Ilka asszony,
reszketve a haragtól. Még kanállal eteté magát velem! Hogy forrna a
torkán, mint Judásnak a mártott falat! Most már szentül hiszem, hogy
összeczimborált a rablókkal!

– No, hogy épen megosztozott volna Mundukával, azt nem akarom állítani,
hanem hogy ő igazította utunkba, arra a fejemet teszem, egyenesen azért,
hogy szegény Damokos Tamás ott veszszen a rabságban s te özvegyen
maradj.

– Mit teszek én most? Mit teszek én most? Töprenkedék Ilka asszony,
kinek a lelki tusakodásban elsápadt az arcza s mégis veríték gyöngyözött
rajta.

– Bizony nem tudom én édes hugomasszony. Vége az ezermesterségemnek. Az
ezeregyediknél pauzál az eszem. Mert azt nem teszem, hogy panaszra
menjek. Hová? Brassóba? a szindikushoz? inkább kis kutyát fésülni.

– Hát én tudom, hogy mit teszek!

– Ugyan mondd meg; testestül-lelkestül segítségedre leszek benne az
utolsó körömszakadtáig.

– Köszönöm. Nem kell nekem ehhez férfi. Egy férfi sem kell hozzá.

– Akkor furcsa munka lesz az!

– Mert az Isten büntetése ez rajtam valóban mostan. Azért, hogy olyan
kevély voltam; olyan elbizakodott voltam. Csak a magam bajára gondoltam,
a másé után nem kérdezősködtem. Azt mondtam, nekem módom van, sok
pénzem, ime én kiválthatom könnyen az uramat; a többi szegény árva
özvegy ám lássa, mikor hogyan jut a maga legkedvesebbjéhez. Ime
megalázott az Isten! Ledobott oda a többi özvegyasszonyok közé, a kiknek
nincs miből előteremteni a rabságban sinylő uraik váltságát. Olyan
lettem, mint az uram szegény társainak szegény asszonykái. Hát én most
neki indulok és összeszedem valamennyi özvegyasszony van
Erdélyországban, a kinek az ura rabságban sinylődik: magam köré gyűjtöm
egész tábor számra, felviszem magammal, a hol az ország rendei tanácsot
tartanak, az országgyülésbe: berontok közéjük a tanácsterembe, ki nem
jövök onnan, míg nem határoznak; megszállom a fejedelem palotáját,
ostrom alá veszem: ha rabságra adta férjeinket a fejedelem és az ország,
most váltsa is ki őket egyszerre az ország és a fejedelem!

Boldizsár bá csak a falnak esett elámulásában.

– Oh te csodatevő asszonyi lélek! Milyen nagy világosság lakozik te
benned! Hát persze, hogy ez a legegyszerűbb dolog: olyan egyszerű ez,
mint a Columbus tojása. A kiket rabságba ejtett az ország és a
fejedelem, váltsa ki az ország és a fejedelem! De, hogy mindjárt tegye
és ne halogassa, rontson rájok rögtön egy asszonyi tábor: egy egész
hadsereg a fogoly vitézek gyászbaborult özvegyasszonyaiból. Nagy
gondolat ám ez! Soha én ezzel a magam tökkolop fejével erre a nagy szóra
rá nem jöttem volna! Ez lesz jó! Ezt tedd meg! Neked sikerül az. Igazad
van benne! Nem kell ide férfi! A férfi mind gyáva olyan nehéz csata
előtt, a minek az asszony neki megy, s áttöri! Ne hallgass senkire:
semmi csititásra. Bölcs dolog az, a mit művelsz. Ne hátrálj; ne engedj
senkit szóhoz jutni. A ki itt okosan akar beszélni, az a bolond. Te
beszélj, te követelj, csinálj csetepatét, a mekkorát csak tudsz, olyan
patáliát, hogy hét országra szóljon! S a míg azt nem mondják rá:
«deliberatum», ne tágíts helyedről. Ne ijedj meg senkitől! Senki haragos
orczájától!

– Bizony nem én! Még a fejedelemtől sem! Azt meg fogja látni!

– Fogj hozzá; de mindjárt. Kezdd el itt Csikszeredán: ma heti vásár van.
Eredj ki a piaczra a trombitásoddal és fuvasd el vele a «háromszáz
özvegy tánczát» s buzdítsd fel szavaddal az asszonynépet. Mihelyt egy
pár százan lesztek, indulj meg végig a székely falvakon, városokon: úgy
fog nőni az a sereg, mint a hógörgeteg. Elég lesz az Deés városát
megszállni, fogadom! De hogy mégis tudjad, hogy ha egyszer ottan
lesztek, mit követeljetek: halld meg a tanácsom. Mert minden munkánál az
az első dolog, hogy az ember megtalálja a fogantyúját, a minél
megragadja. Aztán az is régi igazmondás, hogy «Kutya ugat, pénz beszél».
Hiába minden decretum, deliberatum, articulus, pecsétes levél, ha nincs
meg hozzá a felvehető pénz. De hát megvan. Azért tartsad eszedben. A mi
dicsőült fejedelmünk, Bethlen Gábor, az ő emlékezetes nagylelkű
testamentomában a sok egyéb legátumokon kívül magának Erdélyországnak,
rendkívüli szükségekre nyolczvanezer aranyat hagyományozott. Ez a pénz
ott fekszik az özvegy fejedelemnőnél, Lorántfy Zsuzsánna asszonynál, ki
ezt a kerek summát mind ekkorig nem adta ki az ország rendeinek, azt
vetve ellen, hogy hiszen nincsenek jelen azok a rendkívüli szükségek az
országban, a miket a bölcs fejedelem czélzásképen előre megjelzett. No
hát most már itt van az a «rendkívüli szükség». Annyi sok tízezer
magyarnak rabságba esése bizony nevezhető annak. Ezt követeljed hát.
Parancsolja meg az országgyülés a fejedelemnek és az özvegy
fejedelemnőnek… (igen is: parancsolja meg! mert az országgyülés az úr, a
fejedelem pedig csak az ország választott első tisztviselője), hogy a
Bethlen Gábor nyolczvanezer aranyát azonnal adják ki. Azt is pedig
egyenesen a török szultán tihájának a kezébe tegyék le, nehogy
kézen-közön még azt is elmundukázza valaki s akkor egyszerre az egész
elfogott erdélyi sereget, vezérestől, kapitányostól mind haza fogják
bocsátani. Egyébről ne is hagyj magaddal diskurálni. Igazságodban vagy,
helyes úton jársz; győzni fogsz. Mentül elébb indítsd meg, a mit
kigondoltál. A mit asszony kigondolt, asszony megcselekszi!

Ilkának sem kellett több buzdítás. Rögtön lovat nyergeltetett, magához
vette az udvari trombitását s egyedül, minden más kiséret nélkül
átlovagolt a csikszeredai vásártérre, a hol épen akkor sokadalom vala.

Ott a templom előtt megállva, megparancsolá a trombitásának, hogy fujja
el a «háromszáz özvegyasszony tánczát».

Hires nóta volt ez akkoriban; akként keletkezett, hogy egy aranybánya
összedőlt s egyszerre háromszáz bányamunkást temetett el halottul.
Mielőtt a nagy szerencsétlenségnek hire futamodott volna, a bánya
tulajdonosa, gazdag magyar főúr, pompás lakomát rendezett a kastélyában
s arra felhivatta a háromszáz asszonyt, a kiknek a férjeik ott vesztek a
bánya düledékei alatt, s fényesen megtraktálta őket; mikor aztán már jó
kedvök lett a sertül, bortul, akkor megfuvatta a trombitásával az új
nótát, a minek a láb alá való hangjaira a menyecskék tánczra kerekedtek,
s egymással párjában ugyan rúgták a port. Mikor aztán legvigabban
járták, a palota ura elkiáltja magát: «no még soh’se láttam háromszáz
özvegyasszonyt egy rakáson ilyen vigan tánczolni».

Erre aztán egyszerre nagy sírás, jajgatás lett az elébbi víg
vihánczolásból: a szegény asszonyok a táncz közben tudták meg, hogy
özvegyek lettek!

Kegyetlen tréfa volt biz az attól a főúrtól, másféle mulatságot is
találhatott volna ki magának. Ilyen volt az idő és az erkölcs.

Hanem a nóta maga elterjedt egész Erdélyországban s mindenütt úgy
hívták, hogy a «háromszáz özvegy táncza».

Hej mikor ezt a nótát meghallották a rab székelyek asszonyai, de nem
kellett nekik semmi magyarázat hozzá! Ilka asszony ugyan hatalmas
dictiót fundált ki magában, a mit elmondjon az összegyült nép előtt. De
nem lett abból semmi. Csak odáig tudta vinni, hogy «az én lelkem uram
tatár rabságában…» ott egyszerre zokogásba tört át, s arra aztán
valamennyi asszony mind rákezdte karénekben a sírást; s a sírás közben,
mintha valamennyi mind egyszerre kitalálta volna azt a nagy szót, a mit
el akart közöttük mondani Damokos Tamásné, sűrűn kiáltották: «menjünk!
menjünk fel a dietára! a fejedelemhez! vezessen a főkapitányné
asszonyom!»

Jámbor öregek, a férfi-székelyek oda furakodtak közéjük, hogy szép
szóval, gyönge erőszakkal megmarasszák őket; de nem bírtak velük: «nem
kell közénk férfi! Maradjanak kendtek itt a sutban! Jöjjön velünk, a
hány özvegyasszony!»

Utoljára még a trombitásnak a kezéből is kikapták a tárogatóját s azt is
kilökték a körükből, hogy még ennyi férfi se maradjon köztük; volt ott
egy menyecske, a ki nagyon jól értett a tárogatófuváshoz, a háromszáz
özvegy tánczának a nótáját is tudta, ez lesz a trombitásuk.

S aztán megindult a lavina. Lóháton és szekéren. Minden falu, minden
város szaporította a sereget, mikor Deés felé közeledtek, már akkor egy
tábor volt a Damokosné vezette asszonynép. Úgy, hogy mikor annak a
közeledtét meglátták a deési öreg toronyból, félreverték a harangot,
hogy jön az ellenség. Iszonyú volt az a porfelleg, a mi a tömérdek
szekér, s az előre vágtató lovas asszonynép nyomában támadt. A
fejedelemnek jelenték a dolgot. Ő menten kiküldött egy lovashadnagyot
egynéhány huszárral, hogy menjenek előre s tudják meg, hogy mi az? A
hadnagy útban találta az özvegyasszonyok lóhátas előcsapatját; fekete
zászlójuk volt, a végére békós láncz akasztva. Kérdésére nem egyen, de
tizen-huszan felelték: «megyünk a fejedelemre, követelni a rabokat! Ha
elvesztette, hozza vissza!»

A hadnagy lóhalálában vágtatott vissza a fejedelemhez, s elmondá nagy
hült szájjal, hogy ugyan jön ám egy egész hadsereg a fejedelem nyakára,
követelni, hogy a tatár rabságra esett harczosokat váltsa ki azonnal.
Csak azt felejtette el hozzátenni, hogy ez a sereg csupa asszony. Vagy
talán azt hitte, hogy csak az előcsapat az, s a mi hátul jön, az mind
férfi.

Nosza a fejedelem sem vette tréfára a dolgot, hirtelen felpakoltatott;
Deés városa nyitott város; azt nem lehetett megvédelmezni, úgy
elvágtatott onnan, hogy meg sem állt Szamosujvárig.

Mikor aztán a rendek megtudták, hogy a fejedelem odább állt, maguk is
azonnal, minden határozathozatal nélkül, befogattak a szekereikbe s
utána siettek a fejedelemnek.

Damokosné, meg az özvegyek tábora már csak a hült helyüket találta
Deésen.

«No jól van! mondá Ilka asszony; előlünk ugyan a világból ki nem futtok!
Valahol majd csak utolérünk benneteket».

Ott Deésen tehát szépen kipihenték magukat; a város népe ellátta őket
minden jóval, s aztán az ottani asszonyok is hozzájuk csatlakoztak, a
kiknek a férjeit elvitte a tatár.

Ez alatt a fejedelem és a diæta legalább időt nyert Szamosujváron
elhelyezkedni.

Rákóczy György beült a várba, a minek akkoriban még védhető sánczai is
voltak, a Szamossal összekötve. (Most ez az állami börtön, hétszáz
rablógyilkos és más gonosztevő számára!)

Hanem a diæta számára nem volt a várban hely; ott nincsenek nagyobb
termek.

Ellenben volt ott egy igen nagy uradalmi pajta: azt be lehetett rendezni
országháznak. Egy kis radikális takarítás, a falak kimeszelése, a
gerendák lepókhálózása után egészen alkalmassá lett az téve rendeltetése
czéljára. Az ablakain ugyan nem voltak üvegtáblák, s annálfogva
keresztül-kasul járhatott rajtuk a szél; hanem a két végét, a mi pajták
szokása szerint nyitva volt, (hogy a terhes szekerek által s
kijárhassanak), alul bedeszkázták hevenyében; felül azért csak nyitva
maradt. Egyéb baj aztán nem volt, mint hogy az ezer meg ezer veréb, a mi
már ideszokott, nem szünt meg csiripelni odafenn a házban a tanácskozás
folyamata alatt; s a protonotárius úrnak ugyan vigyáznia kellett, hogy
az egerek meg ne egyék a jegyzőkönyvét, minekelőtte hitelesítve van. Egy
hosszú asztalt leczövekelt lábakra végig nyújtóztattak a középen a
rendek számára, annak a felső végéhez T betű formára egy másik asztalt
ragasztottak, a mi a fejedelem tanácsurainak volt a helye. Rédey Ferencz
uramnak, az elnöknek, karosszék jutott, a tanácsurak szalmaszékeket
kaptak, a rendek beérték lóczával.

De mind jó ez, ha bölcseség van hozzá! A Rákoson még ennyi sem volt.
Mégis milyen jól ment minden!

Hanem az volt a nagy baj, hogy a fejedelem betegnek jelenté magát. Az
udvari orvosa, doctor Reineckius azt mondta, hogy a szive van meghülve s
azt mással, mint porrátört csörgőkigyó-szívvel nem lehet felmelegíteni;
az pedig csak Bécsben kapható. Az egykori krónikairó ellenben azt
mondja, hogy biz az csak afféle «febris scholaris» volt. Mikor a gyerek
nem tudja a leczkéjét, azt mondja, a hideg leli.

Bizony pedig a jó Rákóczy György ugyancsak nem tudott azokra a
kérdésekre megfelelni, a miket az ország rendei hozzá intéztek.

Az első kérdés mindjárt az volt, hogy ugyan miért csinálta az
országgyülés tudta és beleegyezése nélkül azt a szerencsétlen
hadjáratot? Ki vette rá, hogy hadsereggel menjen Lengyelországba koronát
keresni?

Hát erre bizony a fejedelem nem tudott egyebet felelni, mint azt, hogy
meghült a szive.

A második kérdés meg az volt, hogy mi módon fogja már most az elfogott
tömérdek rab hazafit a tatárok lánczaiból kiszabadítani?

Erre a fejedelem még rosszabb betegséget vallott be: azt, hogy üres a
cassája.

A jó mulatság bekoronázására aztán még ott ült a nyakukon a szultán
tihajája, Akmet bég, s a tatár khán követe, Dája-Lot-Ali bég, a kik
mindennap kétszer bekopogtattak, hogy letették-e már a rendek Rákóczy
Györgyöt a fejedelmi székből? Ezek másról hallani sem akartak. Ha nem
teszik le ezt a «lázadót», a ki a felséges szultánnak nem
engedelmeskedik, jön az egész tatárság egyfelől, a budai basa másfelől,
az erdélyi népséget a lovai lába alá gázolni. Válaszszatok magatok közül
egy «emberséges embert!» Ez volt a mindennapi szavuk.

És a magyar urak naponkint nem tehettek egyebet, mint hogy a két bégnek
hol egy czifra kaftányt, hol egy szép aranyos billikomot küldtek
ajándékba, hogy csak tűrtőztessék a haragjukat. Mindennap ujra be
kellett a szájukat csukni vagy aranynyal, vagy ezüsttel.

Megérkezék azonban Damokos Tamásné az özvegyek táborával Szamos-Ujvár
alá. Az örmény asszonyok még feleúton eléjük vonultak egész processióval
a városból. Mikor felvonultak a Szamos mentén, egész tábor volt a
sokaságuk, minden falunak a maga fekete zászlója.

Azon a reggelen pedig különös csodatünemény jelent meg az égen: mint ez
a krónikában fel vagyon jegyezve. Az igazi nap körül egy fényes
szivárványba játszó tág udvar öblösült s annak a karimáján, délponton és
a két horizonon három ellennap támadt. A valódi nap ép oly sápadtnak
látszott, mint a három naprém, hogy puszta szemmel a tányérjába láttak,
s az egész ég nem volt kék, hanem szürke. Sokáig bámulta minden nép ezt
az égi csodát. Gonosz jövendőket jósoltak belőle. Hogy négy fejedelem
fog lenni egyszerre Erdélyországban: (egyik sápadtabb, mint a másik!) s
nagy vérontás, országromlás lesz a vége.

S be is teljesült e rossz jóslat; pedig ez nagyobb csoda volt a földön,
mint az a másik odafenn az égen.

Talán ez égi tüneménynek a bámulata okozta, hogy az oda irányzott
figyelem miatt ezt a kisebb tüneményt alig vette észre valaki, a mint
egy csupa asszonyokból álló tábor körülfog egy kerített várat, bezárja
azt szekérsánczaival, mintha a leghadismerőbb megszálló ellenség volna.

Csak azután, hogy az országházzá átalakult pajta előtt megjelenék egy
száz főre menő küldöttség, mind az ország legelőkelőbb
özvegyasszonyaiból válogatva, kiknek némelyike még a kis ölbeli
gyermekét is elhozta, kezdék észrevenni az «urak», hogy idelenn a földön
is történik valami. Kemény Simon (az elfogott Kemény János fővezér
nagyobbik fia) mint háznagya a diætának, találkozék legelébb az
asszonyságokkal, s azt kérdezé tőlük, hogy hová igyekeznek? Az asszonyok
vezetője, Damokos Tamásné választ adott neki, mondván:

– A diætára jöttünk, a fogságra vitt rabok kiszabadítását szorgalmazni!

– Azt ugyan helyesen teszik, mondá a nyájas levente. Tessék besétálni.
Odabenn tanakodnak már a rendek.

Azzal bebocsátá őket mind a százat. A pajta előterében volt egy
korlátokkal elzárt rész a hallgatóság számára, ellátva lóczákkal; azokra
a hölgyek szépen letelepedének s kezdetben igen csendesen viselték
magukat.

Ellenben a többi asszonynépet a darabontok az ajtóból visszaterelték.
Azok aztán a pajta mind a két oldalán neki feküvének a deszkázatnak s a
deszkák hasadékain át hallgatták és szemlélék a diætán történendőket:
mások pedig felkapaszkodának a pajta ablakaiba s onnan dugták be a
fejeiket, úgy, hogy minden ablak tele volt kiváncsi ábrázatokkal.

Eleinte az uraságoknak tetszett az nagyon, hogy ilyen szép auditoriumuk
van. Igyekeztek is kitenni magukért ékes szónoklatokkal.

Az öregebbik Ebéni ott vette fel a szót, a hol Deésen elhagyá;
követelve, hogy a fejedelem adjon választ arra a kérdésre, ki birta rá,
mi oka volt rá, hogy a szerencsétlen lengyelországi hadjáratba
beleugorjon? Igen keze ügyébe eső orátori fordulat volt tőle, a midőn
odamutatva a karzaton megjelent gyászoló özvegyekre, azoknak keserves
szenvedéseit megható szavakban ecsetelé, az özvegyek hangos zokogása
mellett.

E vehemens szónoklat hatása alatt a rendek azonnal határozatot hoztak,
hogy a fejedelem még egyszer szólíttassék fel categorice, hogy feleljen
meg erre a kérdésre; a határozatot pedig sietve vigye fel hozzá Barcsai
Ákos, rontson be a fejedelem szobájába, s ha beteg is, ha nem is, adjon
választ, ne tartsa a világot véka alatt!

Barcsay Ákos bement a várba, az alatt az urak, több ismerősre akadván az
asszonyságok között, azokkal eldiscurálgatának; mikor aztán Barcsay Ákos
visszajött, ismét a helyeikre ülének.

Barcsay mély csendesség közepett elmondá, hogy a fejedelem izenete ez: Ő
a lengyelországi hadjáratot egyenesen a fejedelmi tanács tudtával és
beleegyezésével kezdte meg.

No iszen támadt erre nagy patália! A hosszú asztalnál ülő rendek mind
felugrálának, s huszan is kiabáltak egyszerre, az ökleikkel fenyegetve a
felső asztalnál ülő tanácsosokat, mindent elmondtak azokra, csak azt
nem, hogy derék emberek.

Az asszonyok ezt a jelenetet csak hüledezve nézték, mind a korlátok
mögül, mind az ablakokból: azt hivék, hogy most mindjárt darabokra
aprítják az urak a tanácsosokat.

Nagy sokára szóhoz tudott végre jutni az elnök: Rédey Ferencz uram. Mind
a két kezével megüté a mellét, így kiálta:

– Isten engem úgy segéljen, hogy senki én velem e hadjáratnak semmiféle
okát nem közölte!

Ez nagy szó! Mikor egy puritán életű ember azt mondja: Isten úgy
segéljen! Nem volt ez akkoriban útféli szólásforma.

– Esküdjenek meg a többi tanácsurak is! Követelték az urak a hosszú
asztalnál.

S a tanácsos uraknak egyenkint fel kellett állni és éghez emelt kézzel
megesküdni, hogy egyikükkel sem közölt senki egy szót is a hadjárat
okairól.

Ilka asszony és a többi özvegyek kezdték ezt a dolgot már egy kissé
unalmasnak találni s fészkelődtek a helyeiken.

– Hát akkor miért adták a tanácsurak a beleegyezésüket a hadjárathoz?
kiáltá Ebéni.

Rédey Ferencz, sarokba lévén szorítva, kénytelen volt kirukkolni a
válaszszal.

– Hát énnekem Kemény János, a fővezér azt mondotta, hogy igen fontos
okok parancsolják a lengyelországi hadjárást; de azok annyira titokban
tartandók, hogy ha az ő saját inge tudna felőlük valamit, még azt is a
tűzbe dobná.

«Nekünk is mind azt mondta!» bizonyozának a többi tanácsurak a felső
asztalnál.

Erre aztán megújulva tört ki a vihar idelenn!

«Meg kell notázni Kemény Jánost! Számüzessék! Tűztől-víztől
eltiltassék!»

A nagy harag nem csillapodott le elébb, mint mikor a protonotarius
felmutatá az összehajtott ív papirt, tudatva a rendekkel, hogy ime
készen van a «nota» Kemény János ellen. Számüzetik Erdélyből örökre.

Vigye fel a notát Barcsay Ákos azonnal a fejedelemhez aláirás végett. Ha
beteg is, ha nem is, ezt alá kell írnia.

A míg azonban Barcsay odajárt, berohantak a terembe Kemény János két
legény fiai, s az idősebb Simon, kirántva kardját, neki hevült arczczal
kiálta a rendekre:

– Én az apám becsületében gázolni nem hagyok. A ki az én apámat
hazaárulónak meri nevezni, mind kihivom egy szál kardra. Csunyaság,
léhaság egy távollevőre kenni minden hibát; a ki nem jöhet ide magát
kitisztázni! Azt itélni számüzetésre, ki maga is ott sinylődik tatár
Krimiában rablánczokra verve.

De már ennek az asszonyok is mind pártjára keltek. «Csunyaság! Gyalázat!
A rabvezért itélni el! A helyett, hogy kiszabadítanák!»

A rendek alig tudták lecsillapítani ezt a lármát, s a közben maguk is
rájöttek, hogy bíz az egészen helytelen dolog volt: szegény Kemény
Jánost itélni el számkivetésre, a ki a nélkül is rabságban ül, s nagy
nehezen rávették a heveskedő Simont, hogy dugja hüvelyébe a kardját s
aztán jobban megruminálva a dolgot, másik határozatot hoztak, melynek
értelmében Kemény János fővezérnek fenhagyatik, hogy ha hazaszabadul a
fogságból, magát a rendek előtt, ha tudja, tisztázhassa, s a veszedelmes
hadjárat okainak igazságát kimutassa.

Mikor aztán Barcsay Ákos visszatért az elsőbb határozattal, melyet ugyan
nagy koczódásba került a fejedelemmel aláiratni, akkor azt mondták neki,
hogy no csak forduljon meg a sarkán, s vigye fel a fejedelemhez ezt a
második határozatot.

– Eb megy vissza harmadszor is a fejedelemhez! Így is majd kidobott ő
nagysága, doctor Reineckius pedig mindenkit a kristélylyal fenyeget, a
ki még egyszer a magas beteget háborgatni próbálja.

– No hát, felviszem én! ajánlkozék Kemény Simon, s a rendek ráhagyták,
elfeledkezve róla, hogy ő a háznagy, a kinek a rend fentartása kívül is,
belül is hivatalos kötelessége.

Ezzel hát a mai ülésnek a feladata szerencsésen be lett volna végezve; a
rendek kérdeztek sokat: megtudtak semmit; határoztak sokat: végeztek
semmit.

S azzal, quasi re optime gesta, kezdtek felczihelődni s abba a
gyülésbontó csendes zsibongásba általmenni, a mikor senki se bánja, hogy
vajjon miért tátog az elnök.

Az asszonynépben forrt a méreg.

– No, feleim! mondá Ilka asszony, most kezdődik már az országgyülés!

Azzal felugorván a padra, hatalmas harangcsengésű szóval elkiáltá magát:

– Úr uraim! Országos rendek és méltóságok! Ne higyjétek aztat, hogy mi
azért jöttünk volna ide, hogy a ti koczódásaitokban gyönyörködjünk,
hanem hogy tőletek a mi rabságban sinylődő férjeink kiszabadítását
követeljük!

Ez a felszólalás nagy indignatiót keltett a rendek közt.

– Csitt! asszonyok! Ez itt országháza! kiálta recsegő hangon az egyik
tanácsúr nagy dölyfösen.

De visszavágott ám neki Ilka hatalmasan.

– Bizony majd azt hinné az ember, hogy még most is pajta, arról a sok
üres szalmáról, a mit úr uraimék itt csépeltek.

Ez már szörnyűség volt. «A tyúk kukorékol!» «Mulier taceat in ecclesia!»

– Fájdalom, hogy nem vagyok «mulier», nem asszony, hanem «vidua»,
özvegyasszony, s az özvegyasszonynak hazánk törvényei szót és szavazatot
adnak mindenha! Tudjátok, a kik a törvényt ismeritek.

Ez egy kis gyenge lefőzés volt. A szép szónoknőnek akadtak rögtön
párthivei, a kik azt kiálták: «halljuk! halljuk!» Mások ellenben,
különösen az éltesebb urak, annál határozottabban hangoztatták: «Vége
van! Levata est sessio! Ebédre harangoznak.»

S valóban a szamosujvári toronyban épen akkor kezdtek el delet
harangozni.

– Uraim! kiálta Damokosné; kilenczvenezer jó magyar hazafinak nem
harangoznak ebédre, a kik tatár rabságban moslékkal és döghulladékkal
tengetik életöket! Van-e lelkük kegyelmeteknek, hogy nyugodtan asztalhoz
üljenek, hogy fejüket álomra hajtsák, a míg kilenczvenezernyi vérük,
atyafiuk jajkiáltásai verdesik az eget; s idehaza egy egész árván maradt
nemzet sír miattuk? De fogadom lelkemre, hogy ma kegyelmeteknek sem
harangoztak ebédre, de még vacsorára sem fognak harangozni! Mert mi
innen kegyelmeteket ki nem bocsátjuk addig, a míg a raburaink kiváltását
el nem végzik.

«Nem bocsátjuk! Bizony nem bocsátjuk!» kiáltozák egy szívvel és szájjal
mind a száz asszonyok, a kik odabenn voltak.

Kiabált az elnök, harsogtak az urak, de mind elnyomta azt az asszonyok
sivalkodása. A kivüllevő asszonynép pedig, a ki a bejáratnál leste a
kimenetelt, azt vélve, hogy a küldötteiket odabenn öldöklik,
nekivételkedtek annak a gyarló deszkapalánknak, a mi a pajta nyilását
elzárta, egyet recscsent, kettőt roppant, azzal bedőlt s a résen
keresztül tódult be az egész asszonysereg, a mennyi csak befért.

A tulsó oldalán a pajtának épen olyan deszkafal volt felállítva, nagy
hiba lett volna, ha másik pillanatban az ott összegyülekezett fehérnépek
azt is be nem döntötték volna; most aztán mind a két oldalon megtelt az
országház asszonynyal, a mennyi csak befért, a kívülről tódulók a száz
küldöttet előre tolták, úgy, hogy azok a zöld asztalhoz, az urak hátára
lettek szorítva, egy-kettő a tolongásból felugrott a lóczákra, utoljára
Damokosné valami tizedmagával épen a zöldasztalra jutott fel.

Lárma pedig vala olyan nagy, hogy senki a maga szavát nem hallhatá.

Soha még országgyülést, mióta a világ áll, ilyen «pressió» alatt nem
tartottak.

Szép lett volna feloszlatni a gyülést, csak lehetett volna. De minden
követnek a vállára három asszony támaszkodott, ott kellett ülve maradni.

Végre aztán Damokosné addig integetett a becsődült asszonynépnek,
mutogatva, hogy ő akar beszélni, a míg lassanként elcsendesülének.

Az első csendességet azonban egy tanácsos úr arra használá fel, hogy
mérgesen protestáljon az erőszak ellen.

– Micsoda violenczia ez?

– Igenis, violenczia, felelt rá Ilka asszony. De igazat ad nekünk hozzá
ez a gyászfátyol a fejünkön, a mit mi sem jókedvünkből viselünk. De bár
akkor tették volna az asszonyok ezt a violencziát, a mikor kegyelmetek
elhatározták, hogy háborút kezdjenek! Bár akkor jöttünk volna ide
protestálni az oktalan vérontás, pusztulás, veszedelem ellen, a mi
országunkat érte. Egész sor tanácsos úr esküdött itt rendre egymás után,
hogy ő semmit sem tanácsolt a fejedelemnek, mikor az a hadjárathoz
készült; küldték volna hát maguk helyett az asszonyaikat, azok majd
tudtak volna a fejedelemnek jó tanácsot adni.

Ez az igazmondás egy kis derültséget keltett az urak között is. «Füge
egy menyecske!» dörmögék a szakállukba.

Azután nagy csendesség között folytatá Damokosné:

– De nem jöttünk mi ide zűrzavart, háborúságot csinálni. Nem hányjuk mi
szemére sem a diætának, sem az ország tanácsának, sem a fejedelemnek
azt, a mi megtörtént. Tudjuk, nekik is fáj. Hanem azért jöttünk, hogy a
megtörtént veszedelem megszüntetését követeljük. A mit az ország és a
fejedelem elrontott, tegye jóvá az ország és a fejedelem; ha elfogatta
az urainkat seregestül, váltsa ki őket seregestül.

Rédey Ferencz elnök uram csendesen válaszolt az asszonyi szónoknak.

– Hiszen épen azon tanácskozunk, jó asszony, hogy hogyan és mi módon?

– Minek ide az a nagy tanácskozás? Itt van a szultán követe, itt a tatár
khán követe: le kell a kezeikbe tenni a váltságdíjat s azonnal
hazaeresztik a fogoly seregünket. Minket se kínoznak, azokat se kínozzák
tovább.

– Igaz az, jó asszony! helyeslé az elnök. De hát a mostani inséges
időkben honnan vegyen egy akkora summát az ország, mint a mekkorát a
khán követel, jó asszony?

Damokosné megsokallta már a sok «jó asszony»-t, mert neki más titulusa
is volt.

– Hát megmondom, jó ember, hogy honnan vegye az ország azt a nagy summát
egyszerre. Meg van az, közel van, csak meg kell markolni. Ott van a
nyolczvanezer arany, a mit dicsőült nagyfejedelmünk, Bethlen Gábor
király az országnak hagyott rendkívüli szükségekre. Itt a rendkívüli
szükség; ott a nyolczvanezer arany! Tessék approbálni.

Az urak között élénk mormogás támadt. Ez az asszony a fejére talált a
szegnek. Tudták az urak maguk is, hogy megvan az a pénz. Csakhogy az a
fejedelemnő ládája fenekén van, s nem akadt férfi, a kinek elég erős
szive legyen erre ráutalni; asszonyi bátorságnak kellett feltámadni,
mely az első szót kimondja.

Az indítvány meg volt most már téve, in optima forma. Lehetett fölötte
tanácskozni, napirendre kitüzés nélkül.

Nem is lehetett ellenvetést tenni! Ez a pénz az országé. Joga van vele
rendelkezni.

Az egyik Ebéni rögtön magáévá tette az indítványt, s rövid szóváltások
után, a mik inkább csak a formaságok megtartása végett emeltettek,
kimondhatá az elnök a határozatot, miszerint a rendek a Bethlen Gábor
hagyományozta összeget a rab hadsereg kiváltására fordítják. S ezzel a
mai gyülés csakugyan nevezetes lépést tett előre.

– No már most hugomasszonyok, szálljanak le az asztalról s menjenek haza
Isten hírével! mondá az elnök.

– Dehogy megyünk! viszonzá Ilka asszony. Nincs még ezzel vége. Ha
egyszer vége lesz, majd kiáltunk mi az országgyülésnek olyan nagy
vivátot, hogy reng bele a ház, s elmegyünk a magunk jószántából, minden
küldés nélkül.

– Hát mi kivánságuk van még?

– Mi bizony? Hát talán azt gondolják a tekintetes rendek, hogy azért,
mert «hosszú haj, rövid ész», hát mi sem látunk tovább az orrunknál? A
mióta szegény rab uraink távol földön vannak, megtanultuk már a
messzelátást. Hiszen vak tyúk volna, a ki azt nem látná, hogy a mint
Lorántfy Zsuzsánna nagyasszonyom megtudja azt, hogy a rendek
elhatározták a Bethlen Gábor kincsének a kiadatását, menten összepakol
Fogaras várában, s úgy el-kikocsikázik széles Magyarországba a pénzzel
együtt, hogy üthetjük bottal a nyomát. Meg kell azt a pénzt fogni, még
pedig vasmarokkal.

– Ebben az asszonyban tizenhárom prókátor veszett el, dörmögé az elnök a
protonotáriushoz.

– Meg hét diplomata, toldá hozzá a főjegyző.

– Hát hogyan gondolja kegyelmed, úrasszonyom?

– Megmondom én azt is. Határozzák el a rendek egyúttal az özvegy
fejedelemasszony elfogatását is.

De már erre nagy zúgás támadt az urak között. Ez még sem megy. Ez már
lehetetlen! Elkezdtek egymás közt diákul társalogni, hogy a nők ne
értsék.

«Hoc non pergit! Hoc non pergit!» Ez hangzott legsűrűbben.

– Már pedig, akár «pergit», akár nem «pergit», de uraságtok innen addig
el nem «pergit», a míg ezt el nem határozza a diæta: ha holnapután
ilyenkorig együtt maradunk is.

Ez veszedelmes fenyegetés volt. Ez az asszonyhad bizony még kiéhezteti a
diætát.

Keresztül rontani rajtuk pedig tiszta lehetetlenség. Csak a kik odabenn
vannak is, rengeteg sokaság, de hát még a ki a pajtán kívül áll! Az
egész áttörhetetlen hadsereg!

Nem volt itten más szabadulás, mint hogy tegye ismét Ebéni uram magáévá
a veszedelmes indítványt, s abba azután a rendek általános köhögéssel és
torokköszörüléssel consentiáljanak. Protonotárius uram soha olyan
nehezen nem concipiált, mint ezúttal, a tollának a szárát félig megette,
a míg elkészült vele; akkor meg a rendek nem voltak megelégedve a
conceptusával; de bíz ő maga sem: mindenki hozzászólt, az egyik ezt a
szót, a másik amazt kivánta beleszurni, ide egy clausulát, oda egy
mentális reservátát, a «pedig» helyett «mindazonáltal»-t. Utoljára addig
furtak-faragtak, gyalultak rajta, míg csakugyan nyélbe ütötték a
határozatot, mely szerint az özvegy fejedelemasszony, rangjához illő
tisztességgel, nyájas és kellemes módon elfogattassék, s a pénzzel
együtt az egybegyült Rendek elé hozassék és kérdőre vonassék.

Porzót és pecsétet rá!

De már most ki vigye fel ezt a fejedelemhez aláirás végett?

Minden ember eltagadta az ahhoz való tehetségét. Utoljára is Barcsay
Ákost megfogták, felemelték, a határozatot a kebelébe dugták: el kellett
neki fogadni, vagy tetszett, vagy sem, a küldetést.

De hogy kell innen kimenni?

Az asszonysereg tömegén keresztül még egy egér sem futhatna ki. Azok
pedig nem nyitnak utat.

Nem volt más mód, mint hogy Barcsayt felemelték a fejük fölé, s aztán
mint egy hanyattúszó embert a hullámok tetején, úgy adták kézről-kézre a
tenyereiken, a míg valahol odakünn a száraz földre jutott.

A fejedelemnek pedig doktor Reineckius ez alatt akkora dosis
ipecacuanhát adott be, hogy a felől annak még ettől az egész planétától
is elment a kedve. Azt mondá, hogy úgy küldjenek hozzá a rendek még ma
egy határozatot, hogy azt ő vagy olvasatlanul aláirja, vagy valami mást
cselekszik vele.

Az elsőbbet tette meg.

Bele sem tekintett az eléje tett határozatba, csak aláöklözte a nevét.

Barcsay Ákos mégis czélszerűnek látta, per apices elmondani a
fejedelemnek a határozat meritumait. A Bethlen Gábor-féle nyolczvanezer
aranyról van szó.

– Bánja a szösz!

«Aztán meg a rendek, nagyobb megnyugvás okáért, az özvegy
fejedelemasszony személyét biztos helyre akarják tenni.»

Azt sem bánta a fejedelem. Miatta most elfoghatják, le is nyakazhatják,
el is temethetik az egész világot.

Barcsay Ákos a legjobb sikerrel térhetett vissza az országházba, a hol
most már út volt a számára nyitva az eleven fal között, a mely azonban
ismét összezáródott utána, mint a Soncha barlangjának a sziklái a
szerencsétlen kincskereső után.

Abból a jelenségből, hogy az aláirás ilyen hamar megtőrtént, mind a
rendek, mind az asszonynépek azt az örvendetes következtetést vonták le,
hogy tehát a fejedelem is nagyon helyesli ezt az egész modus
procedendit.

Csak Ilka asszonynak maradt meg a gyanuja a lelke fenekén. Nem hisz ő
már senkinek, a mióta az Apor Istvánban olyan keservesen megcsalódott. A
milyen szelid, nyugalmas, minden embert jónak hivő teremtés volt addig
az ideig, abban a pillanatban, a mikor megtudta, hogy a szerelmetes
férjét a legjobb barátja árulta el, és még milyen praktikával: egyet
fordult az egész lelke. A gyöngeség erővé vált benne, a szelidség
haraggá, a hitből kételkedés lett, a félelemből vakmerőség. Eddig soha
még a visszafeleselő cselédjével sem mert szembeszállni; most szarvakat
emelt, hogy a fejedelmet megöklelje vele.

– Ne örüljetek még asszonyok! Kiálta onnan az asztal tetejéről a
zsibongó hadnak. Még hátra van az ebek harminczadja, nem estünk át
rajta. Most siessünk ki innen sebtén, vissza a szekereinkhez; de
körülfogva tartsuk a várat s egész éjjel őrt állassunk; nehogy a
fejedelem előre futtassa a kengyelfutóját Fogarasra, s megizenje az öreg
asszonynak, hogy mit határoztak a rendek, s aztán mire a diéta küldöttje
megérkezik, már akkor csak hült helyét találja a fejedelemnőnek, meg a
nyolczvanezer aranynak.

S ez bizonyára nagyon okos észrevétel volt; csakhogy már későn jött! A
fejedelem Barcsay Ákos eltávozta után mégis utána gondolt annak, hogy
mit határoztak a rendek? Ennek fele sem tréfa. Azonnal levelet írt az
özvegy fejedelemnőnek, tudatva vele a veszedelmet, s a kengyelfutóját
felöltöztetve parasztnak, abban a nyomban útnak indítá a levéllel; úgy,
hogy annak egy pár órai egérútja volt az országgyülés kiküldötte előtt.

Mire az asszonyi had körülfogta a várat, már akkor messzejárt a
kengyelfutó a levéllel: strázsálhattak már szegények egész éjjel imette.

De nemcsak a fejedelemnőhöz küldött izenetet Rákóczy György, hanem a
Kolozsváron levő hadai parancsnokához, valamint a gyulafehérvári
kapitányhoz, hogy a titokban összegyűjtött hadaikkal vonuljanak fel
Szamosujvárra.

(Mert az alatt, a míg a rendek azon tanakodtak, hogyan fizessék ki a
nyakukon ülő törököt, tatárt aranynyal és szép szóval, az alatt Rákóczy
György abban fáradozott, hogy mint fizesse ki ezt a kegyetlen zsarnokát
az országnak – vassal. Uj hadakat gyűjtött, arra kellett neki minden
pénz. Nem fösvénységből tagadta ő meg a foglyok kiváltását; hanem a
fegyverén esett kudarczért készült boszút állni. De ezt nem mondhatta
meg a rendeknek, mert azok bizonyára ellene lettek volna. Azokat nagyon
bölcsekké tette az országos pusztulás.)

Egész csendességben megteltek a Szamosujvárral szomszédos falvak:
Mikola, Boncs, Hesdát, Ördöngős-Füzes a fejedelem gyalog és lovas
katonáival, benn a várban is volt némi helyőrsége, azok között hatszázra
menő szász, Gaudé András kapitánynyal, meg a szász egyetem
darabantjaival; Deés felől pedig közeledőben volt Bethlen János és
Barcsay András a Krakkóban hátrahagyott helyőrséggel, a kiket Rákóczy
sógora: Lubomirszky marschall «pacificando» szabadon bocsátott. Ugy,
hogy Szamosujvárt egy valóságos érczgyűrű fogta körül a Rákóczyhoz hűnek
maradt fegyveres csapatokból addig a keserves szempillantásig, a midőn
az országgyülés kiküldötte visszakerül azzal a leverő hirrel, hogy mire
ő Fogarasra egész parádéval beczafatolt, akkorra már az öreg fejedelemnő
hopp hirével hegyen-völgyön túl járt; azóta odakinn van Magyarországon,
sárospataki várában. És így a nyolczvanezer aranyat bizony elvitte a
«patak.»

A diéta erre az értesülésre fülét fejét elereszté s nem tudta, hogy most
már szégyenkendjék-e, vagy ungorkodjék.

Annál hangosabban tört ki a zendülés az asszonynép közt. Fennhangon
szidták, mocskolták a fejedelmet, a vár ablakai alá gyülekezve, s ne
mutatta légyen egy fejedelmi darabont magát a vár kapuin kivül, mert
annak bizony kikefélték a mundérját kefe nélkül.

Damokos Tamásné erre a rossz hirre kétségbeesetten rohant be
Szamosujvárra s berontott egyenesen a szultán tihájához, Akmet béghez.

A lábaihoz veté magát, a kezeit csókolta.

– Oh uram: kegyelmes uram! Légy hozzám irgalommal. Én vagyok a
szerencsétlen Damokos Tamásnak a hitvese, özvegy asszony, a kinek az ura
még él.

– Ahá! Te vagy az a kaczki menyecske, a ki Apor István uramhoz levelet
irtál, hogy csak hagyja az uradat ott veszni a tatár rabságban.

– Csak finta volt tőlem az a levél: a szorultság diktálta.

– Tudom, tudom, jó asszony. Elpanaszolta azt már nekem azóta Apor István
uram maga. Értem már a dolgot. Nekem volt szánva a finta, s rá is mentem
a lépre. Elfogadtam a váltságdijat. No hát mi lett a váltságdijból?

– Ő rá biztam, hogy vigye el Tatárországba s a moldvai határon
megtámadták a rablók, elvették tőle a pénzt.

– Máskor a rablókra bizd az uradnak a váltságát, azok hamarább kézhez
adják. Én pedig uradat kihozattam Perekopba. A gazdája is vele jött, s
az dühös lesz, ha a mondott időre meg nem érkezett az urad váltságdija.
Nem tudom, mit csinál vele haragjában.

– Oh hisz épen azért vagyok kétségbeesve. Se éjjel, se nappal nincs
nyugodalmam. Az ital nem megy le a torkomon, a nagy keserüségtől, s a
falatomat a porba keverem meg, mikor a jó uramra emlékezem. Azért
zudítottam fel azt a sok asszonynépet, hogy jőjjünk egyesülten fel a
diétára. Nem tudtam mást kigondolni nagy rettegésemben, mint hogy az
országtól kérjek segedelmet.

– Azt nagyon jól tetted. Egészen helyes volt. Hallottam a hirét. Derék
asszonyság vagy. Hát aztán mi történt?

– Most jött vissza a diéta követe a rettenetes hirrel, hogy a mit az
ország váltságdijnak határozott a rab magyarokért, az országnak testált
nyolczvanezer aranyat elvitte magával a vén fejedelemasszony. Előre
futtatá a fejedelem a kengyelfutóját Fogarasba hozzá, hogy elmeneküljön
a sok pénzzel, a mi uraink váltságdijával! Oh uram! könyörülj rajtunk
nyomorultakon: szegényeken.

– Oh, dehogy vagytok ti nyomorultak, dehogy vagytok ti szegények,
erdélyi asszonyok. Több kincsetek van ti nektek, mint a világ akármi
asszonyának.

– Nincs, uram, bizony nincsen, hidd el; ha minden ékességet a testünkről
kótyavetyére dobunk is, csak egy tizedrészét sem tudjuk mi előteremteni
az elcsizelt nagy pénznek.

– Nem ott van a ti kincsetek, asszony; hanem a ti pergő-forgó
nyelvetekben: soha én a szultán mamelukjait nem láttam ugy hadakozni
szablyával, dzsiriddel, mint a hogy a magyar menyecskék tudnak hadakozni
az ő szájuk éles fegyverével. Ebben vagyon a ti hatalmatok.
Gyakoroljátok, a hogy elkezdtétek. Rontsatok rajta azokra a kakasokra, a
kik tojásokon ülnek, a mikből tettek helyett szavak kelnek ki. Ha ők
kotkodácsolnak, ti kukorítsatok! Mert bizony mondom néktek, hogy ha
annyi pénzt összehordtok is, hogy Szamost lehet vele rekeszteni, azért a
ti rab uraitokat a szultán ki nem adja; hanem ha az ő parancsolatjának
engedelmeskedtek; ha ezt a lázadó fejedelmet leteszítek, elkergetítek;
választatok helyébe magatok közül egy emberséges embert, akinek a
szultán fejedelemsüveget, zászlót, athnamét küldhet: akkor mind
valamennyi rabmagyart, urat és szegényt szabadon bocsát és haza ereszt a
felséges szultán ingyen váltság nélkül. Ha pedig ezt nem teszitek; ha
ezt a hitszegő, lázadó, kevély-kutya fejedelmeteket el nem kergetitek,
hanem hozzá ragaszkodtok, bizony fogadom, hogy a tatár khán mind
valamennyi fogoly magyaroknak orrát, fülét levagdaltatja.

Ilka asszony nem várt többet. Rohant ki a bég szállásáról az utczára s
elmondá lihegő szóval az ott kinn várakozó asszonyi sokaságnak, hogy
micsoda szörnyű vigasztalást hallott tőle. Orrát, fülét levagdalják a
raboknak.

De inkább mind a négy lába eltörjön a fejedelmi széknek.

Ezt nem veszik az asszonyok olyan könnyen.

Mentek nagy zsivajjal vissza a várhoz, az országgyüléshez.

A pajtának a két nyitott oldalát ezuttal már vastag gerendákkal
rekesztették el a rendek, okulva a minapi tapasztalaton, nehogy még
egyszer rájuk döntsék a falat az asszonyok: most már csak egy kis ajtón
lehetett belépni a gyűlésterembe s azt fegyveres darabontok őrizték. De
többet ért minden erősködésnél a két Kemény fiaknak a bölcsessége, a kik
eléje jöttek az asszonyi küldöttségnek, a mely nőttön növekedett az
országházig érve. Valamennyinek az arcza piros volt már a haragtól s a
kontya félrecsapva. Ilka asszonynak a szemei ugy szikráztak, mint egy
furiáé. Arra a kérdésére Kemény Simonnak, hogy mi a kivánságuk megint?
csak annyit mondtak: (egyszerre huszan) hogy rá akarjuk gyujtani az
országházat a rendekre.

– No no, asszonyaim! Hátha megalkudnánk?

– De üszköt vetünk ugyan ennek a bódénak, ha csak…

– Ha csak?

– Ha csak rögtön le nem teszi a diéta ezt a hitszegő fejedelmet.

– Mindjárt megértjük egymást. Hiszen a rendek is épen abban fáradnak
odabenn. Higyjék el kegyelmetek, drága asszonyságok, hogy odabenn még
forróbb az «aër», mint idekinn. A szultán és a tatár khán kegyetlenül
befütöttek a rendeknek. Épen most olvassa fel a protonotárius a
leveleiket, a mikben kegyetlen fenyetőzéssel követelik Rákóczy György
letevését, számüzetését.

– Hát min tanakodnak még akkor a bölcsek? heveskedék Ilka asszony. Miben
válogatnak? Ha két félelem között van a választásuk, csak megmondja
nekik talán a fogvaczogásuk, hogy melyik a nagyobb? A melyiktől jobban
rázza az embert a hideg! A fejedelemtől kell-e jobban félni, vagy a
szultántól. Gonosz betegség ez! Az urakat még csak a hideg rázza, de már
mink a forró lázban vagyunk, s nem ismerünk se Istent, se urat! Ha el
nem kergeti az országgyülés a fejedelmet, felgyujtjuk az országházat.

– De azt bizony ne tegyék kegyelmetek, a míg Bánffy Dénes uram vissza
nem jön a várból.

– Hát mi dolga ott?

– Ime felvivé a rendek kérelmét a fejedelemhez, hogy mondjon le önként a
fejedelemségről.

– Mit, kérelem neki? Mit instáncziáznak? Ha a számadó juhászom
széthagyja zavarni a farkasoktól a juhnyájamat, maga hibájábul: nem
kérem, hogy menjen; kergetem botszóval. Hát annyi ezernyi magyar vitéz
nem több a birkánál?

– De a fejedelem is több ám a számadó juhásznál.

– No és ha azt mondja válaszul a rendeknek, hogy «eb ura a fakó!» akkor
mit lesznek teendők?

– Hát az majd megválik. De most nagyon kérem kegyelmeteket, hogy a saját
magunk, és az egész ország érdekében ne rontsanak be az országgyülésbe;
hanem maradjanak kivül. Nehogy majd egy másik országgyülés azt
mondhassa, hogy ennek a mostaninak a határozata pressio alatt hozatott,
confusio volt benne, rend és forma ellen történt s ennélfogva
érvénytelen. Sőt tartsák kegyelmetek magukat távol és csendesen; hogy
rájuk ne foghassák a beavatkozást. Én bizony mondom kegyelmeteknek, hogy
a mai szent napon Rákóczy György elmegy a fejedelmi székről. Vagy önként
megy, vagy elmenettetik; de ezzel a mai nappal együtt ő is leáldozik.
Erre a hitemet kötöm le. S hogy szavam igaz lesz, arra zálogul odaadom
kegyelmednek Damokos Tamásné asszonyom az édes kedves kardomat az
oldalamról; tartsa azt estig magánál, kösse fel a saját derekára, s ha
hazugságban maradok, soha se adja vissza: rókafarkat viseljek az övemen
kard helyett.

Ez a tréfásan komoly beszéd úgy, a hogy lecsillapítá az asszonyokat; de
még alkalmasabb volt a felgerjedt indulatoknak más fordulatot adni az a
hir, a mit gyors futamodással hoztak a városból a hátramaradtak: «lovas
katonaság közelít nagy számmal Ördöngös-Füzes felől!»

S azzal egy időben a toronyban felállított őrök kiáltozák, hogy a
hezdáti uton nagy porfellegek mutatkoznak, a mikből számos dárdák hegyei
villognak elő.

A fejedelem katonaságot hoz az országgyülés ellen!

«No most hát felkötöm a Kemény Simon uram zálogbahagyott kardját!
Mutassuk meg asszonyok, mit tudunk?»

S ezt mondva Ilka asszony, valósággal felköté a kardot a karcsu derekára
s hamarosan parancsokat osztott, a mik nyomban végre is hajtódtak.
Egyfelől a szamosujvári utczákat, másfelől a Szamoson átvezető hidat úgy
eltorlaszolták egymásnak fordított szekerekkel, hogy azokan se gyalog,
se lovas had tréfásan át nem törhet. A Szamos hidjáról pedig felszedték
a padlókat. (Tudva levő dolog, hogy a Kolozsvárról Deésre vezető
országút olyan elmésen van fundálva, hogy az utbaeső Szamosujvárt nem
érinti, hanem a Szamos tulsó partján halad el: ide csak hidon lehet
bejönni. Armeniopolis lakosai nem szerették a keresztülutazó katonákat!)

Damokos Tamásné úgy kommandérozott, mint egy generális, s egész
strategiai éleslátással rekeszte el minden bejáratot a vár és
országgyülés épülete felé.

Igaza volt. Ha az asszonyoknak nem szabad pressiót gyakorolni az
országgyülésre, hát akkor a katonáknak se legyen szabad.

Bánffy Dénes ez alatt visszaérkezett a várból a fejedelem válaszával.
Rákóczy György nem mond le a trónról a szultán fenyegetésére, hanem
daczol vele, s kész fegyveres erővel megvédeni az országát és trónját a
török hatalom ellen.

Ez a kemény makacsság, a megtörtént nagy veszedelem után s a fenyegető
még nagyobbal szemben, végső elkeseredésbe hozta a rendeket. A mint a
visszatérő küldött kimondta, hogy Rákóczy György nem lép le, egy szívvel
és szájjal kiáltának fel valamennyien: «no hát letétetik!»

Nem fázott már senki. Náluk is bekövetkezett a láznak az a foka, a mikor
a vér a fejnek tódul.

A zaj lecsillapultával az elnök Rhédey Ferencz kimondá, nyugodt,
elhatározott magatartással, hogy az egybegyült erdélyi rendek a
törvényesen megválasztott fejedelmet ismét törvényesen leteszik
trónjáról.

Az első felindulás zaja olyan nagy volt, hogy azt meg kellett hallani a
nyitott pajtaoldalokon keresztül nemcsak a kivül álló sokaságnak, hanem
magának a fejedelemnek is odafenn a várban. Látni lehetett az alakját
többször az országgyülési pajta felé néző ablakban, a mint összefont
karokkal merően odaállt; sápadt arcza, kőmerev szemei, beharapott ajkai
elárulták, hogy miben szenved most. Gyűlölnie kell azt a népet, a melyet
kénytelen szeretni. Nem veszi észre, hogy fenyegetik ököllel az özvegy
asszonyok odalenn, nem veszi észre, hogy egy dühös mænade felmarkol egy
csomó porondot s feléje hajítja. Egy nagy szál árboczfa van az országház
elé plántálva, azon lobogtat a szél két zászlót, az egyiken Erdély
czímere, a másikon a Rákóczy családé. Ezeket a zászlókat bámulja
mereven.

Azután a harsogó lármára mély csend következik.

Mi történik odabenn? kérdezi mindenki. A szó elhal az ajkakon.

Az történik e nagy csendességben, hogy az országgyülés főjegyzője a
rendek határozatát szerkeszti irásba; a holott renddel elősoroltatnak
azok a sulyos indító okok, a mik Rákóczy Györgyöt megéretté teszik
fejedelmi süvegének elvesztésére.

A mély csendesség tart még akkor is, midőn a főjegyző felolvassa a
sulyos határozatot. Egy hang sem szól ellent. Mindenki belenyugszik,
némán, méltóságteljesen: egész érzetével a cselekedet fontosságának.

De a fejedelmi trón egy perczig sem maradhat üresen. Választani kell
mást! Ki legyen a fejedelem.

Uj rivallás támad! Ismét oly általános, mint az elébbeni; de ez már nem
a harag hangját, inkább az örömét, a lelkesedését hirdeti a levegőknek.

Mi történik ott most? Kérdezi a sokaság.

Mi történik ott most? kérdi az a márványarcz fenn a várablakban.

Az történik, hogy új fejedelmet választanak.

Ki legyen? Az a kérdés.

Barcsay Ákos felugrik a pad tetejére s elkiáltja magát: «éljen Rhédey
Ferencz, Erdély fejedelme!»

Az a nagy rivallás ezt a «vivát»-ot sokszorozza.

A derék főur váltig szabadkozik, hogy ő nem arra való; nincs neki se
kedve, se tehetsége hozzá, hogy ő öreg ember, lovon sem ülhet már,
csatákat intézni, sereget vezetni soha se volt kenyere! nem hagyják
szóhoz jutni, a karszékével együtt felemelgetik a levegőbe. Utoljára
megharagszik, nagyot sujt a buzogányával a zöld asztalra s kivívja, hogy
legalább mint elnököt hallgassák ki.

– Tekintetes rendek! Hát ne válasszunk úgy fejedelmet, a hogy a kozákok
választják a Kosevoi Attamánjukat: a kik addig czibálják a megválasztott
üstökét, s ütik agyba-főbe, a míg kötélnek áll s elfogadja a fejedelmi
süveget; hanem válaszszunk rend és törvényes szokás szerint, candidatura
s titkos szavazás mellett, megtartva, hogy a canditatióban az ország
mind a négy bevett vallása repræsentálva legyen.

Ebbe csakugyan bele kellett nyugodni. S akkor aztán megalakult a
candidáló bizottság és a scrutinium. Barcsay Ákos is belekerült a
jelöltségbe; de ő maga kért minden embert, hogy ő rá ne szavazzanak.

Ez alatt ismét csendességnek nevezhető időköz támad.

Mi történik ott benn?

Egyszer csak megjön rá a felelet. Az árboczon lengő zászlók egyike
elkezd alá szállni, és Rákóczy György onnan a várablakból láthatja, hogy
hull alá a czimeres zászlója Erdély lobogója mellől: le a porba.

Most már tudta mindenki, mi történt.

A lehulló zászlót frenetikus «vivát» ordítással üdvözlé az asszonyok
serege: ezer meg ezer kéz fordult mutató ujjával a fejedelem felé, kinek
az arcza ettől a látványtól olyan sápadt lett, mint egy sírból feltámadt
halotté.

Percz mulva eltünt az ablakból.

De kevés vártatva dobpörgés, trombítarecsegés hangzott a várudvaron. A
kapuk megnyiltak, s a fejedelmi várőrség zárt hadirendben nyomult ki a
térre, elől Gaudi szász dárdásai, utánuk a lovasság, s azoknak a
közepette a fejedelem maga lóháton, – kivont karddal.

Mit akar azzal a kivont karddal?

Szét akarja verni az országgyülést, a mely őt letette.

Nem volna nagy munka azt a csoport urat onnan a pajtából a palánkon
keresztülugratni, s a trónról elüző határozatot visszakergetni a
kalamárisba.

Hanem közbeesik négyezer kétségbeesett asszony hada. Az nem ereszti a
fegyveres hadat az országházig.

Mint egy mozdulatlan sáncz, úgy fogják körül az országházat, vállat
vállnak szorítva, s szitokkal, gúnynyal fogadják a fejedelmet, ki
lovasai élén rést keres az országházhoz.

– Minket öless előbb halomra! kiált Damokosné, odavetve magát vakmerően
a fejedelem paripája elé. Tapostass el a lovasaiddal. Ha az urainkat
elvesztetted, veszíts el bennünket is. Otthon vannak az árváink, azokat
is ölesd rakásra, hogy ne maradjon, a ki megátkozzon. Sujts ide azzal a
karddal! Ellenséget nem tudtál vele verni: verd hát a magad népét vele.
A hol fegyverre, férfira találtál, hüvelybe taszítád, elfutottál vele:
most diadalmaskodhatsz! Látod: asszonynép van itt és fegyvertelen. –
Vágjad fejedelem!

Rákóczy György a fogait csikorgatta dühében, s szeméből könyet facsart
ki a szégyen. Hüvelyébe taszítá a kardját.

Nem lehet asszonyok ellen harczolni.

– Eh mit! kiált egy daczos hang a fejedelem kiséretéből. Korbács kell
ezeknek, meg seprü, nem kard; küldje csak nagyságod a szász darabontokat
ellenük vizes kötéllel, fogadom, hogy útat nyitnak!

Ilka asszony Apor István szavát véli megismerni a goromba tanácsadóéban
s erre elfutja a méreg. Most már ő ránt kardot: ott van az oldalán a
Kemény Simon szablyája.

– No ha te mi ránk korbácscsal akarsz jönni, mi fogadunk téged
doronggal: úgy készülj. Tépjétek szét asszonyok azt a kerítést!

Az országház pajtáját a szabad tértől egy hevenyészett kerítés zárta el,
keresztberótt fenyőfadorongokból. Egy percz alatt szét lett bontva a
kerítés, s a hány dorong, annyi asszony kezében kalimpált a levegőben.

Jöjjenek hát azok a szász universitás darabontjai a korbácsaikkal!
Jertek zöld angyalok: kék angyalok lesztek!

Rövid időn úgy járt Rákóczy György, hogy az ő serege volt megtámadva a
fenyegetőző asszonynépektől.

A felrendelt hadak pedig se Szamosujvár felől, se a hesdáti útról nem
jöhettek át a szekérsánczok és a felszedett hid miatt, hogy együttes
megjelenésükkel véget vessenek ennek a kellemetlen patáliának. A vakmerő
asszonynép belekapaszkodott a lovasok zablyáiba, s elfogdosta a
lándzsások czuczáit. Ördögök voltak velük, nem féltek azok senkitől.

Ez alatt pedig odabenn a pajtában folyt csendesen a fejedelemválasztás.
A scrutinium-bizottság számlálta a szavazatokat. A túlnyomó többség
Rhédey Ferenczre adta a szavát. Barcsay Ákos kapott nyolczat, a
lutheránus jelölt egyet, az unitárius szintén egyet.

E válságos pillanatban trombitaszó hangzott Szamosujvár felől, de ebben
Rákóczy nem a maga kornétásáéra ismert, mert az török sipnak hangja
volt. Akmet bég jött lóháton teljes parádéban a város felől; mellén
kiterítve a szultán fermánja pergamenen, előtte egy lovas csausz, a
lófarkas boncsokkal, meg egy piros ruhás, rézsisakos szarácsi a török
sippal. Oda igyekezett a válság színhelyére. Csak harmad magával jött,
de azzal a magabiztával, hogy előtte fegyveres és fegyvertelen népek
bizony utat nyitnak; mert ő a földi fejedelmek leghatalmasabbikának
személyét képviseli.

Nem is igen tekingetett se ide, se oda; nem nézte, ki marad el mellette
jobbról, ki balról? Asszonyok? Fegyveres vitézek? Csőcselék, szemét! mi
gondja rá? Mereven nézett maga elé, mint a hal.

A czivakodó táborok pedig engedelmesen utat nyitottak a trombitafuvó és
boncsokvivő lovasai előtt.

Mikor Akmet bég Rákóczy György elé ért, azt meglátta s ott megállítá a
lovát; de nem szemközt fordulva, hanem csak úgy oldalvást, mintha a
fejedelmet csak félvállról venné. Ott jobbról a trombitás, balról a
boncsokos egy lófejjel hátrább maradva, mellé sorakozának s erre a
trombitás három czifra rivallást bocsátott el a török sipjából. Az azt
jelenté, hogy hallgassatok!

A helyreállt csendben aztán így szólt Akmet bég:

«Becsületes magyarok, fegyveres vitézek, Messiást hivő három nemzet! Én
Akmet Ben Khalil bég, a magas Kapu tihajája, adom tudtára mindeneknek e
mai napon ezeket. Az én uram, a felséges török szultán, (kinek árnyékát
Allah terjeszsze ki a négy világ sarkáig!) parancsolja ti nektek,
alázatos jobbágyainak, hogy a kit a ti rendeitek mai napon az ő
legmagasabb parancsolatjára a fejedelmi székből letettek, a lázadó,
hitszegő és nagyravágyó Rákóczy Györgyöt se pártolni, se követni többé
ugyan ne próbáljátok, hanem a kit az erdélyi három nemzet a megrögzött
főrendek, vagy egyéb nemzetbeli urak és úrfiak közül fejedelemnek
megválaszt, hogy az ország szegény népének oltalmazására legyen: annak
bizony engedelmeskedjetek. Mert ime megparancsolá a felséges nagy úr,
(kinek nevét Allah megdicsőítse) a budai Ali basa fővezérnek, az ő
magyarországi kormányzójának, hogy azonnal minden hadaival meginduljon
Erdélyország felé és hozza el a zászlót, a fejedelmi botot és az
athnamét a megválasztott új fejedelemnek. Hasonlatosképen megparancsolá
a fölséges krimiai khánnak, a Mehemed Ghirainak, hogy a Kemény János
vezér alatt bolondul fogságra jutott szegény rabokat mind szabadon
bocsátaná s őket hazakisértetné legkisebb sarczolás nélkül. Ha pedig az
ország a maga veszedelmét kivánná s ragaszkodnék ama gonosztevőhöz, a ki
a magas Kapu méltóságos parancsolatjára mai napon a fejedelmi székből
letevődött: megparancsolta a felséges szultán (áldassék minden jó népek
által és rettegtessék minden gonoszak által az ő neve) a budai Ali basa
fővezérnek (kinek Allah méltóságát nevelje!), hogy minden zászlóival, a
mik örökké győzhetetlenek, az egész spahik és janicsárok válogatott
seregeivel, az egri és esztergomi hatalmas basákkal, számtalan ágyúkkal
Erdélybe berohanjon, a népet a lovak lábai alá gázoltassa; az országot
végtől végig elpusztítsa, a felséges tatár khán is (kinek nemzetségét
Allah szaporítsa meg), ne csak hogy szabadon ne bocsássa a rabokat, de
sőt mégegyszer annyit hurczoljon el rabszolgául Erdélyből: haneha a
magas Kapu méltóságos parancsolatja ellen ti erdélyi három nemzet
szarvakat emelnétek. Hallottátok szavaim, a mik mind igazak. Mondám a
Zilkadi havának utolsó napján, a szentséges Mohammed Musztafa
ezerhetvenedik esztendejében. Gondoljátok meg, hogy okosat tegyetek-e,
avagy bolondot.»

Erre ismét hármat fuvatott a török sippal s visszafordítá a lovát.

És Rákóczy Györgynek látnia kellett, hogy tódul az ő saját nemzetének
asszonynépe ahhoz a hitvány szolgához, a ki a szultán cselédjeinek
rangjában következik, hogy csókolják annak a kezeit, a kaftánja szélét,
még a kengyelvasát is: leterítik eléje a zekéiket, hogy azokon léphessen
végig, s áldást zengedeznek felé; míg őt szidalmakkal tetézik, átkozzák
s tele marokkal szórják felé a port.

Az a tengermélységű keserv, a mi a szivét e látványra eltölté, egyszerre
meggyógyította a testét.

Nem volt már halavány, tűzlángban égett az arcza. Szemei fehéréből
elmult a kóros sárgaság, vér futotta azokat el: minden ereiben elkezdett
a vér egészséges lüktetésbe kerülni. Nem sírt! Kevélyen felemelte a
fejét és kaczagott. S azt kiáltá a fegyvereseinek: «no hát, lássuk azt a
budai basát! A ki törököt akar ütni: jöhet velem!»

Ez a szó gyújtott.

Az impertinens hang, a dölyfös modor, a mit a török követ használt
előttük, dühvel tölté el a harczosok szivét. Annak nem fojthatták azt a
torkára, mert a követ személye szent. Az asszonyokon nem állhattak
boszut, mert az gyávaság volna; az országgyülés rendeit nem verhették
széjjel, mert az zsarnokság volna: a fejedelem megmutatta nekik, hogy
hol keressék a koszoruikat s ezzel bizonyítá be, hogy mégis csak ő az
igazi fejedelem. Ha hibái vannak is: fejedelmi hibák!

Minden csapatja egy lélekkel kiálta neki vivátot s azt mondá, vele megy
a pokol ellen is.

Rendelkezett, hogy a szekérsánczokat hányják széjjel, s a hidat állítsák
helyre.

A míg ez megtörtént, beküldé a rendekhez Mikes Mihály kanczellárját
azzal az izenettel, hogy csak határozzanak tetszésük szerint, nem
akadályozza őket semmiben, válaszszanak, ha tetszik, új fejedelmet: ő
most a rendeknek békét hagy és másfelé fordítja haragját.

A szekérsánczot maguk az asszonyok önként elbontották, a mint azt
megtudták, hogy Rákóczy György seregével együtt el akar vonulni.

Mikor a hid helyre volt állítva s Rákóczy György a lovasai élén
átlovagolt rajta, visszatekintett az elhagyott vár felé. Akkor húzták
fel az új fejedelmi zászlót az országház előtti árboczfa hegyére.

Rákóczy György ráismert a czímerre; a kétfarkú oroszlán, koronával a
homlokán, karddal a markában: ez a Rhédeyek czímere.

A jó Rhédey Ferencznek a fia, János, épen hadsegéde volt Rákóczy
Györgynek, a testőr dragonyosok hadnagya.

– Ej ha, édes öcsém, mondá Rákóczy a mellette lovagló Rhédey Jánosnak.
Úgy látom arról a zászlóról, hogy a rendek a te édes apádat választották
meg helyembe fejedelemnek. – No ezt nem nagy fáradságomba fog kerülni
onnan elkergetnem, ha visszatérek.

– Magam is azt hiszem, felelé Rhédey János; s aztán a vitéz urak közt
nagyon derült hangulat támadt erre a hirre. Jobb tréfát nem lehetett
volna kigondolni, mint azt, hogy a derék, jámbor, senkinek soha nem
vétett Rhédey Ferenczet válaszsza meg Erdély fejedelmének.

Erről többet nem is beszéltek. Passiójáték, semmi más ez. Hadd
játszszák, a kiket mulattat.

Rákóczy György összeszedte a hadait, megnyitotta pénzes ládáját. Rabokat
kiváltani nem volt pénze, uj zsoldosokat fogadni volt. Haller Gáborra,
Bethlen Jánosra bízta az alvezéri tisztséget.

Azzal egyenesen Jenő felé indult, a hol Ujlaky László várkapitány,
Diószegi Kristóf lovassági hadnagy, az ő hivei védték a várat a nagy
sereggel megérkezett budai fővezér Ali basa ellen.

A Maros partján megütközött Rákóczy György a török fővezérrel, s úgy
pozdorjává törte az egész ozman sereget, a hogy már régóta nem volt a
félhold fegyvere megalázva a magyar földön: felét a török hadnak
belekergette a Marosba, a ki oda nem fult, csak az menekült meg. A
fővezér maga egy csónakon szabadult ki a mészárlásból; de elesett az
egri basa, meg az esztergomi bég; s ott veszett a török ármádia minden
zászlója, lófarka, ágyuja, podgyásza.

Olyan volt ez, mint mikor a feldühített oroszlán kiszabadul a
ketreczéből s a gyilkos boszantói közé veti magát.

Agya-feje törötten került haza az a sereg, a melynek Erdélyt a lovak
patkói alá kellett volna gázolnia.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hanem hát mindez nem sokat használ a szegény Damokos Tamásnak! Meg az ő
rabtársainak.



A SZERELEM BOSZUJA.

Buzdurgán murza ez alatt hiába leste-várta Perekopban, hogy mikor
érkezik meg a Damokos Tamás váltságdija?

A szultán tihajájának a leveléből világosan megértette, hogy azonnal
hozza ki az uri foglyot «Órkapu»-ba; a hogy a tatárok hívják Perekopot,
(Arany kapu) mert a váltságdijjal jönnek már Erdélyből. Ő tehát egész
kényelemmel oda utazott. A kedvencz kadináját is magával vitte, s
asszonynyal utazván, elég lassan haladhatott. De meg az emberség is azt
kivánta, hogy a foglyot nagyon meg ne hajtsa; mert annak nem könnyű
lánczczal a lábán gyalogolni: azt pedig, hogy egy foglyot szekéren
szállítsanak, no ily bolondot még nem hallott senki. Hanem az meg volt
engedve a rabnak, hogy annak a szekérnek a saraglyájába kapaszkodjék, a
melyen Kalme utazott. Így aztán lopva juttatott neki Kalme egy-egy
falatot a szultánkenyérből Buzdurgan uram minden szemfüleskedése mellett
is.

A murza nem is hitt egyebet, mint hogy a mikorra ő megérkezik a
záptenger szorosához, már akkor ott vár a Damokosné küldöttje a pénzzel.
Nagyon megorrolt, mikor nem talált ott senkit! Még neki kell ott várni a
kutyafülű gyaurra!

Perekopot pedig nem azért hiják Aran kapunak, mintha volna rajta valami
aranyos. Czudar, piszkos, ronda fészek az egész: jobb felül a holt
tenger mellette, bal felül a záptenger. Az egyiknek a partján tengeri
sót párolnak, a másikból tőzeget vágnak. Béka, sáska, ójtott szunyog,
repülő poloska annyi van, a mennyi csak kell. A levegő dögleletes, a víz
émelyítő, a nap sem süt istenesen, mindig köd ül előtte.

Az egyedüli úrnak való lakás a vár; abban van elég üres szoba.

Buzdurgán murza oda kvártélyozta be magát, a mi már csak azért is
szükséges volt, mert itt az ajtókat be lehet zárni lakattal. Egy
szobából csinált háremet, abba bezárta Kalmét, a másikból tömlöczöt,
abba elcsukta Damokos Tamást. – A kulcsokat aztán az övébe dugta, s
unalmában elment a kávéházba csibukozni, meg a tengerparton a sóaszaló
medenczéket végiglépni, aztán meg a moschéeba a keringelő dervisekben
gyönyörködni. Negyedik mulatságot, akárhogy kereste, nem tudott
kitalálni.

Mikor már nagyon sok nap elmult, azt mondá egyszer Damokos Tamásnak a
murza, mikor felnyitá a zárkáját, hogy a mindennapi piláfot beadja neki
egy fatálon.

– Hallod-e te Tamás a Damokosok között; azt gondolod-e te, hogy én nekem
valami nagy gyönyörüség itten mindennap elnéznem, hogy hány csetver sót
sepernek össze a záptenger partján? hogy hány legyet kapnak el a kutyák,
a kik a kávéház elejét körülülik? meg hogy hányat fordulnak egy óra
alatt a keringelő dervisek?

– Magamnak sincs jobb mulatságom: felelt rá Tamás.

– Neked! Dagadj meg! Te rab vagy, abban kell megnyugodnod, a miben meg
vagy. De nekem senki sem parancsolja, hogy én itt a számbarepkedő
szunyogokat köpködjem, s a büdös víztől az orromat fintorgassam, mikor
így is elég pisze. Az a te váltságdijad csak nem jön.

– Magam is eleget aggódom miatta, hogy miért nem jön.

– Én azt mondom, azért nem jön, mert nem küldik.

– A felől bizonyos lehetsz uram, hogy a feleségem azonnal elküldte a
pénzt, a mint megtudta, hogy te elfogadod.

– Én pedig azt mondom neked, hogy a te feleséged egy nagy… (Itt egy
olyan szót használt a murza, a mit nem szokás papirosra leírni.)

Erre Damokos Tamás úgy teremtette neki a fejéhez az egész tálat
piláfostul együtt, hogy a murzának a szeme, szája tele lett faggyus
riskásával.

– Ne volna csak kétezer aranyam a bőrödben, hogy összetörnélek most!
Agyarkodék a murza, letörölgetve pofájáról az ételmaradványokat. –
Veszett bolond! Most már az a büntetésed, hogy nem kapsz más ételt.
Feleheted a földről, a mit hozzám vágtál! – Hanem aztán, ha itt találsz
veszni a nyakamon: akkor lesz még majd neked drága ez a pilaf!

Ezzel a fenyegetéssel kiment a zárkából a murza s rálakatolta az ajtót
Tamásra. Azután átment a háremébe, felhordatta a maga lakomáját, s annak
az elköltése közben elpanaszlá Kalménak, hogy hogyan járt Tamással.

Kalme nevetett rajta.

– De hát minek is mondtad neki azt, hogy a felesége «az?»

– Hát mert az!

– Mért gondolod?

– Nem gondolom, hanem tudom. Megirta nekem a levelében Akmet bég, hogy
ugyan siessek elfogadni a kinált kétezer aranyat, mert a menyecske
félrecsapó. Olvasta neki egy levelét, a mit egy másik gyaur béghez írt
az asszony. Nem bánná az, ha itt veszne az ura, hogy másikat kapjon
helyébe.

S nagyobb igazság kedvért elő is vette Buzdurgán murza azt a levelet, a
mit Akmet bégtől kapott, s megmutatá azt Kalménak; Akmet bég
szórul-szóra közölte abban annak a levélnek a tartalmát, a mit Ilka
asszony Boldizsár tanácsára fintából Apor Istvánhoz irt.

– Meglátod, hogy itt hagyja az átkozott a nyakamon veszni az urát.

Kalme lecsillapította a murza haragját. Volt neki ahhoz való szere. Jó
adag mákonyt tömött a pipájába: mire azt kiszítta a murza, úgy aludt
tőle, mint a só.

Akkor aztán Kalme kivette az ővéből a zárka kulcsait, összegyüjté a
lakoma maradékát, a miket ő a saját szájától megvont, s a hogy azt
rendesen tenni szokta, mikor a murza mély álomba dölt ebéd után,
felnyitá a Tamás börtönét s átvitte hozzá a körömfaladékot.

Tamás tudta azt, hogy ilyenkor a murza alszik, s dongó legyen a talpán,
a kinek a csípésére csak annyit is szuszszant, hogy «hess légy!»
Ilyenkor történhetik felőle akármi.

– Elébb egyél, lakjál jól. Aztán majd zsémbelek veled. Mondá Kalme, oda
kuporodva Tamás mellé a szalmára.

Mikor aztán Tamás mindent elfogyasztott hűségesen, akkor rákezdte Kalme
a zsémbelést.

– Micsoda bolondot cselekedtél a murzával?

– Fejéhez vágtam az ételes tálat.

– Miért tetted?

– Azért, mert rossznak mondta a feleségemet.

– S azért úgy fel kellett gerjedned?

– Mikor azt bántják, a kit szeretek.

– Hát te azért, a kit szeretsz, minden vakmerőségre képes vagy?

– Még a halálra is.

– Még a halálra is? Akkor hát egy másik életre is?

– A másvilágon bizonynyal.

– Nem a másvilágon, hanem ezen a világon.

– De már ezt nem értem.

– Hát megmagyarázom. – Nézz a szemembe. S ha valamit a szám rosszul
mond, olvasd ki a szememből jobban. Engem is sokszor háborít az álom,
hogy miért nem született számomra olyan férfi, a ki mikor szeret, a
haláltól sem retteg? Egyet találtam s az is a másé. S ennek olyan bolond
vallása van, a mi tiltja, hogy egy szív két szivet zárjon be. Annak csak
egy nőt szabad szeretni.

Damokos Tamás elértette biz ezt a vallomást, s lesütötte szemeit
szégyenletében. Az oroszlán nem olyan rettenetes állat, mint egy idegen
asszony, a ki szerelmet vall egy feleséges embernek.

Nem tudott rá felelni semmit. Eszébe jutott József története
Potifárnéval. S neki még csak köpönyege sincs, amit a kezében felejtsen.

Pedig biz azt sejthette volna előre is, hogy a sok nyájasságnak,
barátságnak ez lesz a vége.

– Szebb a feleséged, mint én? Kérdezé Kalme, megtaszítva kezével az
elmélázót.

– Nem tudom. A feleségemet nem láttam.

(Már tudniillik «úgy», mint a kadinát.)

– De engemet láttál. Tudhatod, hogy semmi hibám nincsen. Még a hol
tizenketten vannak is mellettem, nem én vagyok a tizenharmadik; hanem én
vagyok az első.

– Az már igaz.

– Rossznak sem igen ismerhetsz. Mindenkor csak jókat tettem veled. Sok
kínzás elmaradt rólad az én könyörgéseimre, a mi különben rád volt
mérve. Én enyhítettem a rabságodat. A falatomnak felét félreraktam, hogy
teneked juttassam.

– Elismerem. Áldjon meg érte az Isten.

– Azt is tudod, hogy nem játék, a mit teszek. Mert ha megtudná
Buzdurgán, hogy téged meglátogatlak, mozsárban töretne össze.

– Elég bolondul cselekszed.

– Nem gondolok akkor arra. Azt hiszem a mennyországban vagyok, mikor
hozzád közel vagyok; azt hiszem, hogy idvezültem, mikor a szemedbe
nézek. Meg tudnék halni azért, hogy szeress. – És te engem még sem
szeretsz.

– Mert te neked már van urad; s nekem is van feleségem.

– Az igaz, hogy Buzdurgán az én uram, mert megvett a derbendi vásáron,
mint legszebb leányt háromezer aranyon, ép úgy, mint megvette a
legnagyobb lovat ugyanakkor kétezer dénáron; de ha a Kara-Kush lovának
embernyi esze volna, mint nekem, az is azt tenné, hogy nem őtet venné
fel a hátára, hanem tégedet meg engem, s elfutna velünk a világba. Az a
te feleséged pedig ki tudja, a te asszonyod-e még?

– De én tudom.

– Ne bizonyítsd. Tudod, hogy a ti országotokban van olyan törvény, hogy
ha egy asszonynak az ura egy esztendeig egy napig a feleségéhez meg nem
tér, az asszony felszabadíttatik, s választhat más urat magának.

– Én ugyan ilyen törvényről semmit sem tudok, pedig jártam volna
Gyulafehérvárott a kollégiumba. De hogy ha mindjárt Zandirhám kőpaizsára
volna is bevésve aranyozott betűkkel egy ilyen törvény, és hogy ha azt
kemény parancsolás mellett hagynák meg az én drága Ilkámnak, hogy
kövesse és én tőlem elválasztva, magát más férfinak adja: még akkor is
kétszer Tamás vagyok benne, hogy ő engemet nyomorult rabságomban
elhagyjon, mással fölcseréljen.

– Akkor nem jól ismered az asszonyokat.

– Az igaz. Több asszonyt soha sem ismertem csak a feleségemet. Annak se
tanultam az indulatait: nem fürkésztem, nem kutattam, nem jártam utána.
Nem kerestem a bizonyságokat, nem tettem próbára a hűségét, nem őriztem
Árgus szemekkel: hanem hiszek benne, úgy mint az egy Istenben!

Kalménak a szemébe szökött a köny. Boszusan törlé le a fátyolával.

– Mit keres ez az ostoba víz a szememben? Hát te hiszesz az asszonynak?
– Vajjon hisz-e te benned is épen úgy az asszony?

– Bizonyára ő is úgy hisz.

– Nem álmodja-e meg, hogy egy más asszonynak szemei égnek az orczádon? S
ha megálmodta, nem fáj-e a szive bele?

– A ki maga is igaz, annak nincsen gyanuja.

– És azért, látod, még az is, a kiben úgy hiszesz, mint az Istenben: itt
hágy kiváltatlan, nem küldi a váltságdíjad; míg az, a kit megvetsz, föl
sem veszesz, minden nap újra kezdi szabadításod munkáját. Te nem is
álmodol arról, micsoda éles tőr függ a fejed felett asszonyi hajszálon?
Az az én hajszálam. Ennek a szörnyetegnek itt, a kinek a horkolását
hallod, a hányszor fölébred, az az első szava: elhozták-e már a
váltságdíjat azért a lánczos kutyáért? S mikor megtudja, hogy még nincs
itten, dúl-fúl, átkozódik. Mennyi hizelgésbe, mennyi szép szavamba kerül
én nekem mindannyiszor lecsillapítani a haragját! A ki próbálta már
bőszült vizilovat, dühödt elefántot megszelidíteni, csak az tudja, mi az
én munkám. Szörnyű boszut akar rajtad állni, hogy ha ki nem váltnak.
Napról-napra egymásra tetézi a félrerakott haragját, hogy egyszerre
elborítson vele. Úgy kell neki mindenféle csábítással, édesgetéssel a
kezére járnom, hogy még egy napot várjon, ne vigyen még vissza, hátha
holnap megérkeznek a küldött a pénzzel. De annál nagyobbra nő mindennap
az adósságod kínszenvedésekben, ha végre is itt találsz rajta veszni.

– Én hiszem, hogy ez a mai nap utolsó napja a várakozásnak.

– Én óhajtom, hogy az legyen. Ma még meg is sértetted a murzát. Ez nem
megy ingyenbe. Ha te őt ismernéd, lélekzetet se vennél, mikor előtte
állsz, mert a mit szájából kilehel, még az is tele van méreggel. Ez
legyen az utolsó napod az ő keze közelében. Ha holnap ki nem vált a
feleséged, akkor csak az Isten segít rajtad – vagy én.

Ezzel magára hagyta Damokos Tamást a szép kegyencznő, s ismét rázárta a
börtönajtót, és visszatért az alvó szörnyetegéhez, a kinek a
horkolásától reszketett a vár.

Másnap délig senki az ajtót sem nyitotta a fogoly úrra. Még csak neszt
sem hallott magányos zárkájában, a hová még a napvilág is gyéren hatolt
be, az ajtó fölötti szűk kerek ablakon át.

Csak arról tudta meg, hogy dél van, mikor a murza hazaérkezett a
délelőtti unalmas csavargásából, végig káromkodva a hosszú folyosón.
Mikor az ő zárkájának az ajtaja előtt elment, nagyott rugott rajta:
«Kell piláf? lánczos kutya!» Azután kinyitotta az átelleni ajtót
kulcscsal s akkor meg Kalme csengő, hizelgő hangját hallá egy pillanatra
Tamás, s aztán becsukódott az ajtó, ismét csendes lett körülötte minden.
Csak egy nyomorult légy zümmögött a szögletben, a mit megfogott a pók.

«Úgy látszik, hogy a murza ma bőjtöt akar tartatni velem;» gondolá
magában Tamás.

Hosszú idő telt bele, a míg újra hallá nyikorogni az átelleni ajtót, a
mire azonnal következett az ő börtönajtajának felnyitása: előtte állt
Kalme.

A kadinának arczán valami ördögi jókedv látszott ez alkalommal: a szemei
tüzeltek, az ajkai nevetésre voltak nyitva; hanem a mellett a szemöldei
összehuzódtak, mint két kígyó.

– Jó hírt hozasz? kérdezé Tamás lelkendezve.

– Hát mit hoznék mást?

– Megérkezett a váltságom?

– Megérkezett a szabadulásod napja. Jöjj át a murzához.

– Veled együtt?

– No hát mi az?

– Nem haragszik meg a murza, ha a felesége fátyol nélkül mutatja magát
idegen férfi előtt?

– Oh a murza soha sem haragszik, mikor alszik; szólt Kalme dévajul
nevetve. Olyankor mindent megenged.

– De ha föl talál ébredni?

– Holnap reggelig nem. Annyi hashisht tettem a kávéjába, hogy egy napig
ott marad a paradicsomban. Tánczolhatunk, dalolhatunk, miatta. Ott
lakomázhatsz a hátán.

– Ne tégy velem bolondokat.

– Csak te bizd rám magadat. Mondtam, hogy megszabadítalak. Elébb lakjál
jól. Ne félj semmitől. Magunk vagyunk. A murza szolgái mind meg vannak
nyerve. – De a tánczhoz nem kell a láncz. Elvettem a lakat kulcsát;
elébb leoldom kezedről, lábadról.

Tamás engedte a lánczait levetetni.

– No jer velem. Az asztal meg van terítve.

A tatárok nem esznek asztalról. Tudta ezt Tamás.

Hanem azért neki mégis terített asztala volt. Buzdurgán murzának a háta.
A mint az esetlen nagy kolossz ott feküdt hosszan elnyulva a földön
hasmánt, Kalme az ő széles hátára rakta fel az ételeket és csemegéket:
oda kellett Tamásnak letelepedni és a gazdája hátáról lakomázni. –
Bizony olyanformán érezte magát, mint a siralomházba kitett rab, a kinek
a nyakán van már a hóhér kötele s úgy kinálják mindenféle drága étellel
és itallal – utoljára életében.

Kalme csintalanul nevetett a vendége rettegésén.

– Ne félj tőle! Nincs ez itthon. A paradicsomban van most. Nézd, hogy
ragyog az arcza a gyönyörüségtől! Most a tubafa virágkelyheiből
szürcsöli az édes mézet ajkaival. Ott jár a kristálypalota hetvenhetedik
termében. Hetvenhét huri tánczol körülötte. Nézd, hogy mosolyog reájuk!

S mikor azt látta Kalme, hogy a vendége mégis csak nagyon feszeng s
kényelmetlenül érzi magát, felkapta a murza rhinoczerószbőr korbácsát s
nagyokat húzott vele az alvónak mezitelen talpára: a mire az összevissza
rándult.

– Légy Istennel! rebegé Tamás. Ne kisértsd az ördögöt.

– Hahaha! Kaczagott Kalme. Hiszen most a hurik csiklandozzák. No hát
csak te egyél nyugton.

S azzal békét hagyott Tamásnak is meg a murzának is, s elkezdett egy
szerelmes románczot dalolni Mirza Shaffitól, s a közben egy nagy
pávatoll-legyezővel hüsselte a vendégét, meg néha a gazdáját is, a ki
neki asztalul szolgált.

Tamás azonban mindeneknél inkább éhes volt arra a hirre: hogy
megérkezett-e hát a váltságdíja? csakugyan itt van? hogy jött meg? ki
hozta el?

– Ki végezne egyszerre két dolgot? Enyelge vele Kalme. Mikor eszel,
akkor ne beszélj. Mikor iszol, vesd félre a gondot. Majd megtudsz idején
mindent.

– Csak annyit mondj, hogy szabad leszek-e már?

– A mondás hazudhat: a cselekedet igazat mond. A számnak ne higyj, hanem
a kezemnek hihetsz.

Azzal felkapta Kalme a lánczot, a mit Tamás kezéről, lábáról levett; oda
futott vele az ablakhoz, s kihajította azt rajta.

Tamás megrettent. Az jutott eszébe, hogy az a láncz az ő személyének
kiegészítő része. Azt neki Buzdurgán murza nem azért adta, hogy az
ablakon kidobálják. Hát majd mikor visszakéri? Ijedtében maga is
odafutott az ablakhoz, a melyen Kalme kidobta a lánczot, s kidugva rajta
a fejét, utána nézett, hogy hová esett a láncz?

Az biz egy mély sánczárokba esett, a minek a feneke hat ölnyi mélyen
volt az ablak alatt; e sánczárokba nyiltak az istállók kapui, a mikben a
várőrség lovait szokták tartani. Most is ott vezetgetett egy felnyergelt
paripát egy félmeztelen rabszolga, a ki meghallva a leeső láncz
csörrenését, megállt és felemelte az arczát ahhoz az ablakhoz, a honnan
a lánczot ledobták.

De hát arcz volt-e az? Ember arcza?

Tamásnak még a lelke is fázott, mikor rátekintett. Ezen az emberi
ábrázaton úgy el volt csufitva Isten remeklése, hogy irtozat volt
ránézni. Átkozott kezek csonkították így meg.

Tamást úgy megigézte ez a rémtekíntet, hogy nem bírt tőle megválni; a
keble elszorult; szerette volna megsiratni.

A szép kadina oda hajolt föléje, az arczát az övéhez illesztve s a haját
hátra simítva szép bársony kezével.

– Látod; mondá neki. Ez egy hazádfia: székely vitéz. Ezzel is az
történt, hogy Buzdurgán murzával kihozatták Perekopba, váltságdíjt
igérve érte. Ő aztán, hogy hasztalan várt a váltságdíjra, az nem jött
meg: boszujából így elcsufittatá az arczát a rabjának, a milyennek
látod. Talán nemes úr volt; most istállót tisztít.

Tamás összeborzadt. Ilyen kegyetlenül bánni egy emberrel, csak azért
mert rab volt, s itt feledték. A köny is meggyült a szemében.

A megcsufolt ember a föld felé fordítá az arczát. Tudta, hogy irtóznak
tőle.

Kalme a kezével inte az elcsufitott arczúnak, hogy vegye fel a lánczot s
vigye onnan.

– Ez a mi hivünk; suttogá Tamásnak.

(– Miféle hivünk? kiknek «nekünk»? töprengett magában Tamás.)

A mennyire a szeme ellátott onnan az ablakból, a végtelen, vigasztalan
záptenger terült el előtte, elszórt mohotkás szigeteivel, a szikes
sivatagba beleharapdáló tömpölyeivel, vérveresre festve az alkonyégtől;
sehol egy hajó, egy mentőcsónak az egész hullámpusztaságon.

– Jer innen! mondá Kalme, elvonva őt kezével az ablaktól. Milyen fagyos
a kezed! Nézd az én arczom milyen forró. S odaszorítá Tamás kezét
lángoló arczához. Nesze igyál ebből a muskavitból: ez fölmelegít.

S valami zöld ragyogású nedvet töltött egy szűknyakú velenczei
kristályból egy talpatlan pohárkába, azt maga megizlelte először,
belemártva piros nyelve hegyét, s aztán ráerőltette Tamásra.

Ez csakugyan bűbájos ital. Egyszerre tűzzé válik az emberben s minden
érző idegébe szétfut. Még a szivet is csiklandozza.

– Jer. Ülj ide mellém!

Hova? Hát csak arra az élő kerevetre: a murza idomtalan tetemére, úgy
sem jó az egyébre. S hogy Tamásnak nem akarózott a leülés, átölelte a
nyakát, úgy rántá oda maga mellé s egy hirtelen csókot nyomott az
ajakára, a mitől szegény Tamás ugyan halálra ijedt volna, ha a muskavit
lángja nem bátorítja vala.

– Haragszol érte? suttogá Kalme. Ha nem tetszett, add vissza.

De biz azt nem adta vissza Tamás, hanem csak letörülte a nyomát a
szájáról a dolmánya ujjával.

– No hát ha nem akarod, hogy szerelemről beszéljünk, hát beszéljünk a
szabadságról, mondá Kalme.

Már erre a szóra ugyan villogtak a szemei Tamásnak.

– Akarsz-e megszabadulni?

– Éjjel-nappal azért imádkozom.

– Kihez?

– Az Istenhez.

– Hát azt gondolod, hogy az a tízezer, meg tízezer társad, a ki veled
együtt esett rabságba, nem imádkozik épen úgy a szabadságért, ugyanahhoz
az Istenhez? Azt várod, hogy a te imádságodat meghallgassa, annak a
tízezernek meg azt mondja: «nem hallok!»

– Ne tarts te nekem mustrát az Isten bölcsesége felett: azt nem bízták
halandó emberre. Én igazhivő keresztyén vagyok.

– Bánom is én, akármit hivő vagy. Nekem nem kell hinnem semmit, mert
asszony vagyok. Allahnak semmi gondja az asszonyokra. Kutya, macska,
madár, asszonyi állat, él, hal, kileheli a páráját, s aztán nem vár se
jót, se rosszat. Nekünk addig kell kivennünk az életből a magunk részét,
a míg itt ezen a földön vagyunk.

– De ne töltsük az időt az istenség és az asszonyi lélek fölötti
vitatkozással, mondá bosszusan Damokos Tamás, megbotránkozva az oktalan
asszonyi állat eszeveszett okoskodásán.

– Kénytelen vagyok ám azon kezdeni, mondá Kalme, mert hogyha Istentől,
vagy lelkes asszonytól vártad a megszabadulásodat: hát mondhatom, hogy
hiába vártad.

– Mit szólsz?

– Azt, hogy még ma sem érkezett meg a váltságdijad, a murza pedig nem
vár több napot. Ha akarna sem várhat. És ha minden hizelkedésemet
elővenném is, nem tarthatnám őt egy nappal tovább sem itten. Ma mód
nélkül agyarkodó volt, a mikor hazakerült. Mindenféle csábítással,
édesgetéssel végre kivettem belőle, hogy miért dúl-fúl? A khámtól kapott
levelet, hogy minden hadaival azonnal induljon meg hosszu hadjáratra:
holnap már meg is érkeznek az agák, a kik alatta vannak, a felültetett
lovas ortákkal s rögtön ki kell vonulniok. A murza dühös ilyenkor, mert
itthon kell hagynia a palotáját, a háremét, még engemet is, és az egész
bőrgyárát, a várvavárt erzerumi vásárt; mindent itt kell ebadóba hagyni,
s aztán az egész csapatját neki kell mindennel ellátni, a mig az
ellenséges földet el nem érik. Értheted ebből, hogy miért pusztítanak
aztán a tatárok olyan kegyetlen dühvel, a hova betörnek?

– Bizony jaj annak a népnek, sóhajta fel Tamás.

– És hát tudod, hogy kinek lesz ezuttal jaj? A te nemzetednek, a te
hazád népének. A szultán parancsolta, hogy az engedetlen országot meg
kell fenyíteni; a Ghirai Khán törjön be azonnal egész seregével s
pusztítsa végig az egész országot, a hol csak magyar lakik, a mig csak a
német császár birodalmát nem éri, addig meg ne álljon.

– Én uram s Istenem!

– Bizony méltán sóhajtasz fel. Mert mikor Buzdurgán kidühöngte magát,
akkor aztán azt mondá maga vigasztalására: «no de legalább meglátogatom
azt a Gyulafehérvárt, a hol a nagy medreszben tanítják a mčhdruli irást,
de aztán ott találjam azt a huszonnyolcz asszonyi övet, a miről ez a
lánczos kutya vette a tudományát; mert ha nem találom, bizony tőbül
kiforgatom az egész Gyulafehérvárt s megeszem a népét kanál nélkül!»

– Jézusom! Máriám!

– No, ugy-e most már Jézusról, Máriáról sóhajtozol. Hát még ha a többit
megtudod? Buzdurgán úgy törülgette e fenyegetés után a száját kétfelé,
mintha már fellakmározta volna őket. Azután nevetett, s a szemeit
forgatta fölfelé. «No de még más tréfát is teszek, csak egyszer odabenn
legyek abban az Erdélyben. Ha sajnálta Damokos Tamásné asszonyom, meg az
ő pereputyjai a nyomorult rab urokért megküldeni azt a rongyos váltságot
ide hozzám, hát majd nem restellek én elmenni érte magam ő hozzá, s majd
elhozom az asszonyt is minden ijafiával együtt ide, hogy legyenek egy
csomóban.»

– Oh mennybéli szentek! nyavalygott Tamás, a kezeit összekulcsolva s a
homlokához verve.

– De iszen híhatod azokat! Messze a mennyország! A mig azok ideérnek,
addig Buzdurgán murza be is vettette sóval a te városodnak a helyét.

– Hogy én most nem lehetek otthon! hörgé Tamás, az öklével törülve
könyező szemeit.

– Hát hiszen arról akarok neked beszélni, hogy hogyan légy otthon –
hamarább, mint Buzdurgán hadai áttörnek a határon s találj szabadulást a
magad emberei számára, a kik hozzád tartozandók. Akarod, hogy erről
beszéljek?

– Kérlek, asszonyom.

– Ne mondj asszonyodnak; mert akkor azt hiszem, hogy az vagyok. No hát
közelebb huzódol-e hozzám?

Tamásnak most már csakugyan egészen oda kellett ülnie a kadina mellé,
hogy az a fülébe suttoghasson.

– A szentek nem tudnak rajtad segíteni, azt már látod, hátha a
tündelevények tudnak? Látod én tündelevény vagyok, a ki az emberek vérét
kiszívja. Imádkozni nem tudok, hanem bűvölni tudok. A börtönöd már
felnyitottam, a lánczodat levetettem. Két szál gyertyát a kezembe
veszek, kerülök-fordulok, s innen ebből a várból is kiviszlek.

– Nem hiszek én a varázslatokban.

– Te bolond. Hisz az én varázslatom nagyon is könnyű. Látod ezt a nagy
bőrerszényt? Emeld meg, ugy-e milyen nehéz? Tele van aranynyal. A hány
marokkal kiveszek belőle, annyi zárt nyitok ki vele. Fényes nappal is
sötétséget csinálok vele; a látót vakká, a beszélőt némává bűvölöm vele.

– De hisz ez a murza pénze.

– Hát kié volna másé? Azért jó nekünk.

– De hisz ezt elvenni rablás volna.

– Hát mi az?

– Te talán nem tudod, hogy a lopás rossz cselekedet?

– Annak, a ki lop, jó.

– De tiltva van. Megbüntetik érte.

– Igen, ha megkaphatják. De ha nem foghatják meg, akkor jót tett
magával.

– Ez nem az én hitvallásom.

– De az enyém az; itt tanultam a tatároknál. A mit elrabolni sikerült,
azt elrabolni jó volt. Ökröt, lovat, szép leányt: a hol kapják. A ki
elvihette, ha utól nem érték, az övé. – Engem is úgy raboltak el az apám
kertjéből. – Hát téged, meg valamennyi társadat, a kik rabok vagytok
Tatárországban, nem úgy raboltak-e el? vagy kérdezték tőletek, hogy
akartok-e velük jönni? Kezük ügyébe estetek s elhajtottak. Épen olyan
igazsággal hajtod te el a murza aranyait ezzel az egész zacskóval, még
hirmondót sem hagysz neki itt belőle.

Tamás nagyon meg volt akadva a philosophiájával. Ez a sophisma nagyon
hasonlított az igazsághoz.

– Aztán látod, mondá Kalme, ebből még az a jó is lesz majd, hogy ez a
pénz a murzának arra való, hogy a seregeit élelmezze, a mig Moldván,
Havasalföldön keresztül mennek, a hol rabolni nem szabad, mert azok a
szultán tartományai. Már most ha ez a pénz hiányozni fog a tarsolyából,
addig meg nem mozdulhat innen a seregével, s a míg ujra összeszedi a
költséget, meglehet, hogy a szultán haragja elmulik s nem küldi a
tatárokat Erdélybe.

Ez erősen sulyt vetett a latba. Azalatt haza lehetne menni Erdélybe s
tudósítani az ország nagyjait a fenyegető nagy veszedelemről.

– Csak te bizd magadat egészen én reám, suttogá Kalme. És ne tarts
semmitől. Mihelyt besötétedik, itt van egy hosszu kötél: ezen
leereszkedünk a sánczárokba az ablakból.

– Te is? Kérdé Tamás.

– Hát mit gondolsz? Itt csak nem maradhatok, ha téged megszöktettelek. A
murza darabokra tépne.

– Ez már igaz.

– Aztán meg nálam nélkül ki sem tudnál innen jutni. Nekem kell a
kapuőröket megvesztegetnem, azután meg a vámosokat a sorompóknál, amig a
két tenger közül kijutunk. De még azontul is, te, a ki idegen vagy,
járatlan ezen a földön, azt sem tudnád, hogy merre illanj; mindenütt
veszedelembe rohannál; én pedig ismerek itt minden ösvényt, tudok a nép
nyelvén: elvezetlek pusztáról pusztára, tanyáról tanyára: míg elérjük
azokat a kék hegyeket, azokat a sötét erdőket, a hol az én népem lakik.

– Hát te engem oda akarsz vinni? Kérdé megdöbbenve Tamás.

– Oda! Oda! Az én hazám őserdejébe; ahol a fák is olyan óriások, miként
az emberek; a hol szikla, folyam, erdő tele van Istennel; maga a nap is
egy Isten; és a levegő is az; ahol minden szabad: még a szerelem is.

Kalme arczát olyan tüzláng borította erre az emlékezetre, mint mikor a
felkelő nap az Elborus jeges ormait rózsalánggal festi.

– Igen ám, jó asszony, mondá Tamás, csakhogy én nem azért akarnék innen
kiszabadulni, hogy a te hazádba menjek: hanem hogy a magam országát
lássam meg, a mi énnekem épen olyan gyönyörüséges, mint te neked
Circassia.

– De ott megint csak szolgaságba futsz.

– Már az igaz, hogy magyar létemre sok megaláztatást kell a magam
hazájában elszenvednem. De hát inkább szolgálok alázattal otthon a
hazámért, mintsem büszkén száguldozzak idegen ország szabad hegyei közt.

Kalme fejét rázta. Nem értette ő ezt.

– No, ha te neked jobban tetszik a szabadságnál a szolgaság: erről sem
beszélek többet. Hát legyen úgy. Vedd hát utadat Erdély felé s türd majd
a nyomoruságot, a mit a sors majd fejedre mér. Én azt is megosztom
veled.

– Mit akarsz te velem megosztani? Kérdé hüledezve Tamás.

– Minden nyomort, sanyaruságot, ami téged ér. Leszek futásodban vezetőd,
bajodban ápolód; cseléded, szolgálód, aki nem követel semmit, se bért,
se szerelmet, se tiszteletet, csak azt, hogy odaülhessen a lábadhoz, s
ha elrugod onnan, megint visszatérhessen oda.

Damokos Tamás szivét mégis nagyon meghatotta ez a nagy ragaszkodás. Erőt
vett rajta az érzékeny indulat.

– Látod, jó Kalme, ez lehetetlenség. Én agyonütni való gonosztevő
volnék, ha az irántad való háladatosságot csak egy nap is el tudnám
feledni. Ha te engemet még annyi jóság után meg is szabadítasz, az én
szájamban az «Ur imája» egy sorral hosszabb lesz, mint másnál, mert a te
nevedet is bele foglalom. De az, hogy velem jőjj, merő lehetetlenség. A
mi keresztyén erkölcsünk, vallásunk erősen köt és fel nem oldoz.

– Nem kivánom én, hogy te légy hozzám kötve, mondá Kalme szelid
lemondással. Követlek, mint a kutyád, s a mit eldobsz, a mi másnak nem
kell, azt veszem fel: azt is megköszönöm. Se nem követelek, se nem
panaszkodom. Féltéssel nem kinozlak, még csak egy kihulló könynyel sem
mutatom, hogy fáj-e valami. Csak dalló szavam hallod. – Óh vigy el
magaddal.

– Nem lehet! Nem lehet! Tusakodék vele Tamás. – Te nem jöhetsz velem.
Nekem asszonyom van, két gyermekem anyja, a kit én szeretek, a kivel én
megesküdtem, holtomig, holtáig: Isten szent nevére, oltár előtt, pap
előtt; a kinek nevemet adtam, a kinél zálogba van a becsületem. Én annak
az egész szivemet adtam oda; nem tehetem, hogy csak egy morzsáját is
ennek a szivemnek visszavegyem tőle, s oda vigyek hozzá egy másik
asszonyt, a kiért ő róla a napnak csak egy pillanatáig is el kell
felejtkeznem. Én őt meg nem bántom.

Kalme e szóra büszkén állt fel Tamás mellől, márványnyá halaványult
arczát magasra emelve.

– Hát te azért nem akarsz magaddal vinni, hogy a szivedet odaadtad a
feleségednek? No hát jó! Majd én elmondom te neked, hogy hová jutott az
a te drága kincsed? – Eddig csupa édes mézzel olvasztgattam ezt a te
kőszivedet. Majd most maró mérget öntök reá; meglássuk, nem olvad-e meg
benne?

Damokos Tamás azt látta ezekből a villogó szemekből, hogy minden rosszra
el kell készülnie. Ez a szép Sphinx bizony összetép, ha a találós
meséjét meg nem fejtetted.

Kalme egyet rántott a nagy alvó tetemen, hátára fordítva azt, hogy a
kaftánja belsejéből előkereshesse az odadugott iratokat. Megtalálta, a
mit keresett.

– Itt van!

A hanyatt fordult óriás ekkor aztán elkezdett rémségesen horkolni, hogy
csak úgy rengett bele a ház.

No ez épen hozzá illő zenekiséret volt ahhoz a románczhoz, a mit Kalme
előadott: még azt a gonoszságot is megtéve, hogy egyszer-egyszer
belekapott az ujjaival a mellette heverő timbora hurjaiba.

– Hát volt egyszer egy szép asszony, a kinek az urát fogságra vitték,
messze földre.

Tamás összefonta karjait: megértette a szót, most az ő feleségéről
fognak beszélni. Valami nagyon rosszat. Hazugság lesz!

– De a rab neje gazdag volt. Pénze, kincse elég sok rá, hogy az urát
kiválthassa, mihelyt a sarczoltatásáról hirt vesz. Azt elküldték, meg is
kapta; kiválthatja az urát, ha letesz érte kétezer aranyat. A szegény
rab várt sokáig: mikor jön már a váltsága? Nyár elmult, őszi levél
lehullt, téli hó elolvadt, tavaszvirág kibujt: az ő váltsága nem jött.

A timbora közbe pengett, s az alvó óriás horkolta hozzá a bombardont.

– A szép asszonynak az alatt akadt odahaza vigasztalója, gyámolítója,
védelmezője.

Tamás közbevágott.

– Tudod asszony? megkinozhatsz, meggyötörhetsz, megkötözött rab vagyok;
olybá veszem, mintha a láncz rajtam volna: de a feleségemről hiába
mondasz meséket, mert én semmit sem hiszek el belőle.

– Hát meséket mondok-e én? Hát tudok-e én neveket megálmodni? Hát
ismerem én Apor István uramat?

– Apor István! kiáltá fel Tamás. Ez a név hegyes nyil volt, át is furta
magát a szive pánczélján.

– No ugy-e hogy van ilyen nevű ember a világon? Én nem ismerem. Azt sem
tudom, mely ország szülötte. Itt van a neve ebben a levélben, a mit
Akmet bég, a szultán tihájája ir Buzdurgán murzának. Azt mondja levele
elején, hogy siessen a Damokos Tamás nevű fogoly nemes urat azonnal
kihozni Or-Kapuba, s az érte küldött két ezer arany sarczot fogadja el;
mert különben bizony rajtavész az egész fogoly és senki azt egy réz
osporáért sem váltja ki. Hozzá teszi Akmet bég: most jutott épen a
kezembe Damokos Tamásné asszonyomnak egy levele, a mit Apor István
uramhoz irt, a Rákóczy György által kinevezett tutorához, de mely levél
tévedésből az én hozzám czimzett kópertába lett pecsételve. Szép
dolgokat értek meg belőle, melyek közül a te felvilágosításodra, hogy
tudjad mit cselekedjél, csak a következőket irom ide: a megszólítás így
szól: «Kedves egyetlenegy szeretett Pistukám!»

– Nem igaz! ordítá közbe lábával dobbantva Tamás.

– Ne dobolj, kérlek! Nem elég törökmuzsikát csinálunk mink ketten a
murzával? Hallgasd tovább! szép nóta ez.

«Pimpilimpim» szólt közbe a timbora.

– «Hála az egeknek, hogy mi ismét egymásé lehetünk. Az én uramat elfogta
a tatár. De nem bánom. Soha se volt vele egy örömnapom. De éjjelem és
nappalom rosszabb a purgatoriumnál.» (Pimpilimpim!)

Damokos Tamás keserüen nevetett.

– Ah, nem igaz az! Dehogy igaz.

– Én nem az ujjamból szopom: ide van irva. Én azt sem tudom, mi az a
«purgatorium.» – Hallgasd tovább. «A fejedelem bölcsen rendelte, hogy az
uram fogsága alatt kegyelmed legyen a tutorom, s a váramban lakjék…»
(Pimpilimpim.) «De rettegek attul a gondolattul, ha netalán a Damokos
Tamás kiszabadulása a mi édes boldogságunkat megzavarná. Ha ő megtudna
valamit: engem talán meg is ölne…» (Pimpilimpim, tintirintim!
pengedezett a timbora, az óriás meg fujta a pokol harsonáját hozzá.)

Damokos Tamás az összeszorított két öklével a levegőbe csapott szét s
majd meg a saját homlokát ütötte velük. – Méreg! pokolsár! vitriol
hullott a szivére. – Minő szavak!

– Tovább, tovább. Még nincs vége. «Azért vigye kegyelmed az alkudozást
úgy a szultán tihájával a váltságdij iránt, hogy soha se legyen vége.
Mert ha egy esztendő, egy nap alatt az uram haza nem kerül, elválhatok
tőle s férjhez mehetek kegyelmedhez.» (Pimpilimpim, tintirintim.)

Damakos Tamás minden tagjában reszketve dült arczczal a falnak, s égő
homlokát a hideg kövön enyhíté. Úgy nyögött.

– Most jön a legszebbje; «mert a szivem fáj, ha ránézek azokra a gyenge
kétezer körmöczi aranyakra, a kiket a bolond fővel rabságba szaladt
vétektarisznya Damokos Tamásért kellene tatár fogára adnunk; mennyivel
jobban…»

– Elég már! Elég! ordítá Damokos Tamás, dühében toporzékolva.

– Dehogy elég! dehogy elég. Hátra van még az utolsó vers: ez a java. Ez
gyógyít meg. «Addig is csókolom kegyelmednek a két piros orczáját
százszor meg ezerszer, igaz szeretettel.»

Damokos Tamás nem volt többé ember, veszett oroszlán volt, rárohant
dühösen a levélolvasóra, az egyik kezével kikapta a levelet a kezéből, a
másikkal pedig megragadta a torkát, s úgy rázta az asszonyt is, meg a
levelet is a két kezével, mintha egyik sem volna a másiknál ne hezebb.

– Hazugság! varázslat, pokoli szemfényvesztés volt az egész dolog.
Átkozott légy élve is, halva is, a ki ezt kigondoltad, boszorkány!

Azzal odadobta az asszonyt a levéllel együtt az alvó murzára, a ki erre
egy kissé felhagyott a horkolással.

Kalme csaknem halott volt, mikor Damokos Tamás kezéből kikerült.
Fuldokolva tért magához. És aztán térden csuszva mászott oda a kevély
férfi lábaihoz, a ki rabszolga létére úgy állt előtte, mint egy király,
mint egy boszuálló angyal.

– Bántottalak? rebegé alázatosan.

– Engem nem! De azt, a kit szeretek.

– A kit te szeretsz, meg van az szeretve!

– Ez mind káprázat! Gonosz cselszövény! Nem hiszem. Ez nem az én
feleségem. Mert az egy szent.

– Látom már, hogy milyen nagyon tudsz szeretni. Majd összeszaggattál
érte; engem, a ki oly nagyon szerettelek. – Szépen megöleltél –
fojtogató kézzel, de én ezért az ölelésért még jobban szeretlek. – Nem
kényszerítlek már, még csak nem is kérlek. Bocsátlak békével. Menekülj
magadban. Utad elkészítém. Itt van a szőrkötél, a min éjjel
leereszkedhetel az ablakból a sánczba, ott vár rád a hived, az
elcsufított arczu, két gyors paripával, ha nyugotnak tartasz folyvást,
eljuthatsz Erdélybe. Béke legyen veled, járj szerencsével. Elbocsátlak.

Damokos Tamás megrázta a fejét büszkén s félvállról szólt vissza, az
ajtónak fordulva.

– Én pedig nem szököm. Egyedül magam sem. Ha minden ajtó nyitva volna,
ha szárnyas paripa várna rám, a ki repül velem; még akkor sem. Mert egy
Damokos még soha nem lopott, nem csalt meg senkit. Én a Buzdurgán murza
rabja vagyok, a kinek kétezer aranyat kell értem kapni. Megigértem neki:
adósa vagyok vele. Ha elszököm tőle, szavamat szegtem meg; tolvaj, csaló
lettem: magam előtt meg kell utálnom magamat. Itt maradok a börtönömben.

Kalme összekulcsolt kezekkel rimánkodott előtte.

– Gondolj rá, hogy ha a murza fölébred, egész irtóztató dühét a fejedre
önti: rettentően fog veled bánni.

– Meggondoltam azt. Bizony készen vagyok rá. De azt is meggondoltam,
hogy ha én most magamat szökéssel megmentem, akkor az itt maradt ezernyi
ezer szegény rabtársamon fognak majd kegyetlen boszut állani. Az én
sorsomat viselem magam. A mi csupán nekem van szánva: érjen engem, senki
mást. Hozasd fel a ledobott lánczomat s veresd rám ujra. Börtönömbe
vágyom![3]

– Oh mi rettentő ember vagy te!

– Csak a többihez hasonló. Ha jót akarsz még velem tenni, hozasd fel a
lánczomat és zárj a börtönömbe, ne higyje a murza, ha fölébred, hogy
szökni akartam, a míg ő aludt.

– Hát erőnek erejével el akarsz pusztulni?

– Nem! Szentül hiszem, hogy holnap reggelig, a míg a murza fölébred,
megérkezik a váltságdíjam, a mit a feleségem elküldött.

Azzal elhagyta a murza háremszobáját Damokos Tamás s átment a zárkájába.

Kalme egész a börtönajtóig követte.

Ott megállt, az ajtó kilincsét a kezében tartva.

S aztán ezt mondá Tamásnak végbúcsú fejében:

– Köszönd Istenednek, hogy állhatatos voltál! Mert ha szép szavamnak
engedsz, ha szökni mégy magadban: én utánad küldök, szökőben fogatlak
el, mint hitszegő rabot, a kiből a kutyalelket aztán a korbács veri ki!

Azzal becsapta rá a börtönajtót.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hogy a váltságdíj nem érkezett meg másnap reggelre sem, s hogy mért nem
érkezett meg, azt már régen tudjuk.



AZ EGÉRFOGÓ.

Rájöttem én már arra, hogy a dicsőség nem ér egy fadorombot. Hannibal
cannaei diadala, meg azé a «névtelen hősé», ki a távgyaloglásban a
«viador» czímet elnyerte: egyformán hiábavalóság. Amaz megrontotta vele
Carthagot, emez meg a tüdejét. Jobb lett volna, ha otthon pipáztak volna
az alatt.

II. Rákóczy György fejedelem jenői diadala a törökökön épen ilyen
hiábavalóság volt. Dicsőségnek elég szép volt, hanem haszonnak semmi.
Mert ezzel a győzelemmel aztán egészen magára haragította II. György a
török szultánt, a ki azonnal kiküldte ellene magát a nagyvezért, erős
ármádiával Temesvár felől. Rákóczy György ennek nem volt elég erős
ellene állni, csak meghúzta magát Nagy-Váradra, onnan nézte el, hogy
capitulál az erős Jenő vára a nagyvezér előtt. A keleti határon pedig a
megfogyott székely lakosságon kívül épen senki sem akadt, a ki a tatár
khán hordáit feltartóztassa Erdélyről.

A mire jó, azaz hogy nagyon is rossz volt a jenői győzedelem, az lett,
hogy Rákóczy György most aztán a maga hiveit beküldé Erdélybe feles
csapatokkal s kihirdetteté, hogy a fejedelmi trónt ismét visszafoglalja.
A jó Rhédey Ferencz rögtön le is szállt róla s azt mondta: «tessék!» ő
maga megy haza a jószágára birkát nyiratni; a népet nyirja más!

De ellenben a rendek nem akarták II. Györgyöt visszafogadni, hanem
kikiáltották fejedelemnek Barcsay Ákost. Azt a török szultán rögtön meg
is erősítette s a temesvári basa sereget is adott a kezére, a kivel a
fejedelmi székét körülvegye.

Volt már tehát a szegény kis Erdélynek fejedelme három. Az égi jóslat a
négy nappal négyet igért: egynek még kell jönni hozzá, hogy ki legyen a
quadratum!

II. György aztán akkor azokat mind megnotázá, a kik a letevését kivánták
s a váraikat elfoglalva, azokba a saját őrségét helyezé el.

A székelyek mindvégig hivei maradtak II. Györgynek; nekik nem kellett se
Rhédey, se Barcsay.

Ezeket tehát nem kellett bántani Rákóczynak, csak a felől biztosítani
magát, hogy el ne pártoljanak tőle. E végből a saját legjobb hiveit
küldé oda a váraikba kapitányoknak, a kik az őrséget a hűségre
feleskették.

Egy szép napon Mikó-Ujváron is megjelent az új kapitány, kevés fegyveres
kisérettel. Ki is lett volna az más, mint Apor István uram?

Ilka asszony, a mint megérkeztének hírét vette, rögtön bezárkózék a
legbelső szobájába s betegnek mondatá magát.

Apor István, a tornácz erkélyére kiállva, felolvasá a székely vitézek
előtt a fejedelem parancsát, melyben kipróbált hűségüket az ő
szolgálatára bocsátja s őt a vár kapitányává és urává rendeli, a kinek
gondja lészen, hogy a betörő gonosz ellenség ellen a szegény lakosságot
fegyveres erővel megvédelmezze.

Ez pedig hogy ne tetszett volna a székelyeknek.

– Esküdjetek meg a fejedelem hűségére azonnal! parancsolá Apor István a
vitézeknek.

De azok csak súgtak-búgtak, utoljára felküldék a tornáczra a
hadnagyukat, Czirjék Boldizsárt, hogy beszéljen a fejével a kapitánynak.

– Adjon Isten, a mi nincsen; vegye el, a mi van! Kedves komám, Están
uram. Ugyan jó, hogy ma jött kegyelmed, nem tegnap, mert akkor ma már
«holnap» volna, s nem mondhatná a székely azt, hogy «ma nem». Mert hát,
tudja kegyelmed: «szóbul ért az ember!» aztán meg «több nap, mint
kolbász», az is igaz pedig, hogy «jobb egy lámpás elől, mint kettő
hátul», s «az oláh is okosabb a vásár után», azért azt tartják a
székelyek, hogy «kötve kell hinni a komának», mert «ember teszi a
fogadást, agg eb, ki megállja», pedig hát «az ökröt szarvánál, az embert
szavánál fogják meg», azért nehogy «szappant vegyünk sajt helyett»…

– Hadd el az ördögbe ezt a sok bolond példás beszédet, vágott közbe Apor
István, rukkolj ki vele magyarán, mi csipte meg a góbékat?

– Hát biz azok azért vakaróznak, hogy mindenképen szeretnék tudni, hogy
miféle állapotban került ide kegyelmed, hogy ennek a várnak ura legyen?
Hogy nem származik-e ebből majd Ilka asszonyra valami veszedelem? Mert
tudja kegyelmed, első ember az országban a fejedelem, de még annál is
elébb való az asszony. Azért, ha azzal a hatalommal jött ide kegyelmed,
hogy a fejedelem parancsolatjára Mikóujvárát dominiumostól Ilka
asszonytól elvegye s őtet gyermekeivel együtt abból kiforgassa, hát
akkor kevés ám ez a kis csapat vasfazekas fejű darabont itt körülötte a
székelyeknek, úgy kirakják innen velük együtt, hogy a lába sem éri a
földet. No úgy-e, már most kegyelmed is vakarja a fejét. Hát ott mi
csíp? Mondja!

– Gyere be velem a szobába, majd ottan elmondom. Addig küldd az őrséget
nyugodni.

– Köszönik szépen, elálldogálnak ők itten.

Apor István behivta magához Boldizsár bát s elment vele egész a szélső
gömbölyü torony szobájáig, a hol senki sem hallgathatja ki, hogy mit
beszélnek, ha csak nem madár, vagy denevér.

– Hát haragszunk-e még egymásra, öregem? kezdé a szót Apor István. (Ő
került a kis ajtó felől, mert tudta jól, hogy a székely «hadnagy», a
kinek ötszáz pixidarius lesi a parancsát, nagyobb úr, mint a «kapitány»,
a kinek csak húsz drabant áll a szolgálatára.)

Boldizsár bá a mellére tette a jobb kezét s így szólt:

– Isten úgy tartson, hogy szivemből kivántam, hogy újra megláthassam
kegyelmedet ebben a várban.

Ennek a szónak nagyon megörüle Apor István uram; a székely az Isten
nevét nem szokta hiába felvenni a nyelvére; s miután Boldizsár bá kezét
megszorongatván, arról is meggyőződött, hogy nincsen a markában valami
lengyel garas odaszorítva (mert ha az ott vagyon, akkor az eskü átka a
lengyel garast éri, nem az ő lelkét!), tehát egészen igaz szó volt, a
mit kimondott, annálfogva ő is igen nyájas lett hozzá s megczirogatá az
orczáját.

– No hát legyünk akkor, mint régi jó komák, ismét per tu.

– Meg se bánjuk. Én igaz hitemre mondom, nem csak azt kivántam, hogy
visszajöjj ide, de hogy itt is maradj.

– Hát hisz magam is azt óhajtom. Épen abban járok. Megmutatom neked
fejedelem ő nagysága levelét is, a melyben nekem condonálja egész
Mikó-Ujvárát, a hozzátartozó dominiummal együtt, mint a melyet
perduellióiért Damokos Tamásné fiscaliter elvesztett. Hiszen tudod azt a
casusát Szamosujvárott? Milyen asszonysereget hozott magával a
fejedelemre! Hogy betört a diaetába, s még a rendeket is kényszeríté,
hogy a fejedelmet detronálják, sőt annyira ment a vakmerősége, hogy még
a fejedelem lovának a zablájába is belekapott. Ha én akkor ott nem
vagyok! A fejedelem ezért őt megnotáztatta.

– Bizony Isten, nagy bolondság volt! erősíté Boldizsár bá. (Az ember ugy
is vehette, hogy a Damokosné cselekedete volt a nagy bolondság; úgy is,
hogy a fejedelemé volt az.) Hanem hát én is megmondom igazán, a mi a
szívemen van. Én sajnálom az Ilka hugomat, de különösen a két kis
ártatlan porontyát. S fáj a szívem érte, hogy így egyszerre árvákká,
földönfutókká legyenek. A Damokos Tamásnak már vége. Az nem élő ember
többé. Tudom a tatárok szokását. A kit szökésen kapnak, vagy a kiért a
sarczot meg nem hozzák Ór-Kapuba, mikor a foglyot odáig kivezették, az
nem jön emberszámba többé. Azt úgy elcsufitják, hogy nem marad rajta
emberi ábrázat s örök baromszolgaságba vetik, a hol a nehéz munka,
sanyaruság nagyhamar megöli. Szegény Tamás oda van már. Ilka asszony
özvegy lett már.

Apor István kivette a selyem zsebkendőjét, hogy megtörülje a szemeit
erre a szomorú hírre.

– Ne fujd az orrodat, mert veres lesz! mondá Boldizsár bá. Inkább
szóljunk vidámabb dolgokról. Ugy-e bár, valld meg igaz hitedre, hogy
most is szereted Damokos Tamásnét?

– Tudom már, mit akarsz ezzel? Hogy hát legjobb lenne, ha elvenném a
menyecskét, akkor ő is megmaradna a birtokában, én is úr lennék benne, a
fejedelem is visszavonná a megnotázást.

– Ejnye, de éles eszed van, komám!

– Hát hiszen nem hiába vagyok a fejedelem tanácsosa.

– Azért van hát olyan nagy szerencsében ő nagysága.

– Magam is tudnám én azt, hogy Ilkát meg kellene nyernem, mert azzal
együtt a székelyeknek a szívét is megnyerném, s aztán meg minden non
putarem eventualitásokra is biztos titulusom volna.

– Holmi fejedelemváltozás esetére, úgy-e?

– No igen. De még hogy a fődolgot megvalljam: bizony maga az asszony sem
megvetendő egy falat.

– De nem bizony! A régi világban tündérnek fogták volna el. Te! Mikor a
haját leereszti (én már láttam egyszer), hát egész a sarkáig ér.

– Ne ébreszgesd bennem az alvó oroszlánt! Úgy is szomjazom a szíve
vérét; de mit ér, ha ő tudni sem akar rólam. Addig meg sem kérhetem, a
míg Damokos Tamástól el nincs választva. Azt pedig, hogy a rabságba
rekedt férjétől elválaszszák, egyedül ő neki lehet kérni a szent
széktől: más azt nem teheti. Hol vegyek én annyi ékesszólást, a
mennyivel én Ilka asszonyt erre rábeszéljem? Holott annyira megy az
irántam való utálkodása, hogy még maga elé sem ereszt, hanem betegnek
mondatja magát s minden ajtót bezár előttem.

– Ez nagy bolondság tőle, mondá Czirjék. Mert már a Damokos Tamásról
egyszer le kell neki tenni. Akár így, akár úgy. Azt soha sem látja
többet. Mit is látna rajta? Csak elfutna tőle. Hidd el, hogy nem te
érted, hanem ő érte beszélek. Mert látom, hogy így elpusztul, s nincs
más menekülés a számára, mint a te karjaid közé. Ha beteg, hát meg kell
gyógyítani. Biz az orvosságot senki sem szereti: azért mégis csak
beadják. Tudnám én annak a módját, hogyan lehetne őt rákényszeríteni,
hogy ő maga adja mindenbe a beleegyezését.

– Ha tudod, ne rejtegesd! Mi az?

– Hát az executión kell kezdeni a processust.

– Ezt magam is felérem ököllel; de hiányzik a fődolog hozzá, mint tudod,
az «occasio bona!»

– No hát azt megszerzem én neked, ha rám bizod… A szép menyecskének a
hálószobája a kastély keleti gömbölyű tornyában van, a minek csak egy
ablaka nyitott, a mi a havas felé néz. Ehhez a szobához egy sötét
folyosó vezet, a mi a vastag várfalba úgy van beépítve, hogy a
cselédségből senki se tud róla. A folyosó bejáratát azon az oldalon, a
hol a fegyverterem van, egy szekrény takarja; abból nyilik egy alacsony
ajtó, a minek nálam a kulcsa. A másik végén a folyosónak pedig ismét van
egy ajtóforma fatábla. Arról ismét senkinek semmi tudomása nincsen, mert
a hálószobában ezt a bejáratot egy nagy velenczei tükör fedezi. Ez előtt
a tükör előtt szokta Ilka asszony éjszakára a haját kibontani, s újra
befonni.

– Hát te ezt honnan tudod?

– Ej no. A fatábla végig van hasadva s a tükör hátuljáról egy helyen
levált az ezüst.

– Hej te vén, gaz kópé! Magad is leskelődtél már a szép menyecske után
egyszer-másszor!

– Ugyan ne ungorkodj! Hát akkor sem vétettem vele senkinek. No hát értsd
meg tovább. A szobában világos szokott lenni, mert egész éjjel ég a
mécses. Láthatod, hogy mikor jött el az időd. Az a tükrös tábla azonban
nem nyilik kulcscsal, hanem alul van egy fordító retesze; a mint azt
szépen elcsavarod, a tábla elfordul a sarkában s nyitva az utad a
szobába. Akkor aztán, hogy miként viseled magadat? ha nem tudnád, vedd
elő Cornelius Agrippa könyvecskéjét «de vanitate scientiarum», abból
kikeresheted.

Apor István uram egészen fel volt villanyozva ezen hamis furfang által.

– Adsza azt a kulcsot.

– Hohó, komám. Csakk lassan a testtel! Szegődött bér osztott koncz.
Krisztust sem árulták el ingyen. Előbb én is itt vagyok ám.

– Ha sikerül a practicád, bizony jól megjutalmazlak érte.

– Mi az a «jól?»

– Meghagylak a hadnagyi tisztedben, s inscribálok neked három portát.

– Jól van. Hanem azt add irásban.

Apor István megirta a kötést, meg is pecsételte: azt Czirjék Boldizsár
eltette a tarsolyába. Akkor aztán elvezette a tanácsos urat és kapitányt
a czímerterembe, ott a szeme láttára félretolta az emlitett szekrényt,
felnyitotta a kis ajtót, végig világítva egy szövétnekkel a keskeny
rejtek folyosón, a mi annak a háta mögött nyilt. Aztán odaadta a kis
aranyozott kulcsot Apor Istvánnak.

– Tehát csak okosan és merészen. Aztán ha lakodalomra kerül a sor, engem
ki ne felejts belőle. Most pedig gyerünk, eskessük fel a hűségre a
székelyeket.

Ez az utolsó szó egészen meggyőzte Apor Istvánt a felől, hogy Czirjék
igaz jó akaró embere.

Hiszen nincs abban semmi gonoszság, a mit az most eképen kifundált. A
szegény Damokos Tamás kárbaveszett, azon már nem lehet segíteni; a
nyomorult asszonynak inkább kell új férjről, istápról gondoskodni, a
kivel egyúttal a birtokát is megmentheti. Nincs most idő hosszadalmas
turbékolásra, «susogóra»; practice kell a dologhoz hozzáfogni. Ha Apor
István Ilka asszonynak a hálószobájába éjjel bejuthatott, onnan csak
mint jövendőbeli férj jöhet ki. Igen jól van az kiszámítva, brutális, de
egyenes mód! Magának is van benne érdeke a lúfőnek!

Alig is várhatta Apor István, hogy beesteledjék. A székelyek felől,
miután felesküdtek a hűségére, egészen biztos lehetett; esküjét a
székely soha meg nem szegi, ha a nyaka utána szakad is. Csak utána kell
nyulni az érett gyümölcsnek, s minden a kezében marad.

Mégis nagyobb bátorság okáért azt a husz drabantot, a kiket a fejedelmi
szász testőrségből magával hozott, oda rendelé fel a czímerterem előtti
tornáczba, hogy ott legyenek éjjel, így egészen bizonyos lehetett a
terve sikerüléséről.

A mint elharangozták az esteli angelust, bezárá belülről a fegyverterem
ajtajait, s azután a rejtekajtón át behatolt egy viaszgyertya világa
mellett a keskeny folyosóba.

A csizmáit is lehúzta, hogy a lépteinek semmi hangja el ne árulja
közeledését. A folyosó túlsó végéhez érve, aztán elfujta a gyertyát,
észrevéve, hogy a Czirjék említette hasadékon át világosság szüremlik
keresztül.

Odalopózott az áruló hasadékhoz, a honnan a világosság derengett. A
tüköramalgama kopásán keresztül egészen végig láthatott az ágyasházon.

Ott volt a fülkében, nehéz függönyökkel beárnyékozva, Ilka asszony
özvegy nyoszolyája; mellette egy kisebb kárpitos ágy, a két kis gyermek
alvó helye. Épen most fekteti le őket. Maga vetkőzteti, megimádkoztatja:
«Szegény jó apánkat őrizze az Isten minden veszedelemtől, hozza vissza
friss jó egészségben.» Anyjuk megcsókolgatja mind a kettőt. Azok még
sokáig elvihánczolnak az ágyban, gyermekek módjára.

– Nem tudtok már eldögleni, fattyuk! – mormogja magában a türelmetlen
leskelődő.

Pedig még sok végigvárni való van. Mikor a gyermekek elpihennek, maga
Ilka asszony veszi elő a kapcsos imakönyvet s letérdelve az Istenanya
képe elé, hosszan, keservesen, könyhullatások közt imádkozik.

– Mit tud annyit könyörögni annak a festett képnek?

De még aztán egy másik festett kép is előkerül; arany keretbe foglalt
elefántcsontra festett miniatur-arczkép. Azzal is sokáig el kell
beszélgetni, meg-megcsókolgatni, szivéhez szorongatni. Ez bizonyosan
Damokos Tamás képe.

A felébredt oroszlán dühét ez még csak ingerli.

Végre aztán mégis rászánja magát a szép nő a lefekvésre, maga
levetkőzik, nem kell neki cselédsegítség. Lebontja a szép hosszú haját,
hogy újra befonja, s nagyot bámul rajta, hogy egy szál ősz hajat talál
közte: ez akkor támadt, mikor hirét hozták, hogy a férjeért küldött
váltságdijat elrabolták. Hiszen még alig huszonnégy éves! S már itt van
az ősz szál.

A leskelődő lator lihegve emészti sovár szemével a deli hölgy bájait.
Türelmetlen is már. Alig birja magát addig tartóztatni, mig a nő ágya
félfüggönyét maga fölé húzta, csak a másikat hagyva feltárva, hogy onnan
fekhelyéről a gyermekekre lásson. Aztán félkarját a feje fölé emeli, az
arczát ráfekteti s Istenben elalszik.

– No most itt van az én időm! mondja magában Apor István, elfordítva a
csavarreteszt a deszkapad alján, a hogy Czirjék megtanította rá, s abban
a szent perczben – kiesik a föld a lába alól, s ő az elbillenő padlóról
lezuhan valami nagy sötét mélységbe.

Szerencséje, hogy szalmára esett: nem törte se kezét, se lábát.

Hanem a zörejre fölébredt Ilka asszony s kiugorva az ágyából, azt kérdé:
«Ki jár ott?»

Arra ugyan neki a háborgató meg nem felelhetett, mert az valami három
ölnyi mélységben kuczorgott, a hová nem hat le se szó, se világosság; de
a földalatti kajabajának még is fel kellett hozzá törni még a vastag
bástyafalon keresztül is, a mibe az a sülyesztő volt lemélyitve, a hová
Apor István leesett. Valami régi kincstartó rejtek volt az, a melyben az
első Mikó a drágaságait dugdosá, s a mi felől csak Czirjéknek volt
tudomása; hanem a furfangos sóhajhidat már ő csinálta hozzá a régi
csapóajtó helyett s a levezető lajtorját is kihúzta belőle. Akkor
végezte ő ezt az egész munkát, a mikor Ilka asszony Szamosujvárt járt
diaetát és fejedelmet regulázni. A mint a jenői győzelemnek hire
terjedt, rögtön megsejté Boldizsár bá, mi lesz ennek a következése? A
győzelmes fejedelem visszajön, – Damokosnét megnótázzák, – Mikóujvárt
elkobozzák tőle, – azt pedig senki se kapja meg más, mint Apor István, a
kinek mindig fájt rá a foga, – az idejön várat, birtokot elfoglalni, ha
egyszer itt lesz, az ő luxuriosus természeténél fogva könnyű lesz őt
belecsalni ebbe az egérfogóba: mivel aztán az ezermesternek még
messzebblátó czéljai voltak.

Azonban a megmagyarázhatlan zajra Ilka asszony hirtelen magára kapkodta
a ruháit, s a cselédjeit készült felkelteni, a midőn a hálószobája
ajtaján halk kopogtatást hall.

– Ki van az ajtón?

– Én vagyok itt, édes lelkem, a Boldizsár bátyád. Ébren vagy-e?

Ilka asszony sietett felnyitni az ajtót.

– Ugyan jó, hogy már felöltözve talállak, édes mézem. Csak költsd fel a
kis gyermekeket is, s öltöztesd fel. Futnunk kell innen!

Ilka asszony a lába alatt zakatoló zörejre figyelmezteté.

– Mi van ott? Soha sem hallottam itt semmi neszt még.

– Patkány került a csapdába. Hadd kaparjon. Te csak szedd össze
hirtelen, a mi drágaságod van, rakd egy bőriszákba; a legdrábbakat, a
kis porontyokat, jól fel is öltöztesd, befogva a hintód: éjjeli útra
megyünk, Brassóig meg sem állunk.

– Az történt meg, a miről beszéltünk?

– Az. Tégedet megnotáztak. Apor Istvánnak adták a váradat, birtokodat.
Ha magad is az övé nem akarsz lenni, akkor fuss innen.

– De hová?

– Majd megmondom, ha az úton leszünk. Egész odáig, a hol már a világ be
van deszkázva. De most siess! Majd én elvégzem a magam dolgát azzal, a
ki idelenn zakatol.

Ilka asszony hirtelen felölelte a gyermekeket az ágyukból s kifutott
velök a cselédjeihez. Egészen agyon volt rémülve, s féltette őket ebben
a kisértetes szobában.

Boldizsár bá pedig, mikor egyedül maradt ott, félretolta a helyéből a
nagy fali tükröt s kezébe véve az éjjeli mécsest, levilágított vele a
mély bástyaüregbe.

– No kedves komám, nem ütötted-e meg magadat?

Hathatós káromkodás volt rá a felelet.

– Látod, így jár ám az, a ki a tiltott gyümölcs után ágaskodik. Dejszen
döngetheted azt a falat! Egy öl széles az elől is hátul is. Nem hallik
ki innen semmi kiáltás. Jobb lesz, ha szépen megalkuszol velem, ha ki
akarsz innen kerülni valaha.

– Mi kell? Haramia! Kiált fel onnan alulról a fogoly.

– Mi kell? Kitaláltad. «Haramia.» Azt mondd meg nekem azonnal, hogy
kinek hivják igazi néven a Munduka Ravaselt? a ki a Damokos Tamás
váltságát elrabolta s hol találok rá minden bizonynyal.

– Mit tudom én?

– Hát csak törd rajta a fejed; ha elfelejtetted, míg eszedbe jut, mert
nekem nem hosszú az idő idefenn rávárnom, a míg megmondod: ha neked nem
hosszú. Te neked tudnod kell azt! S ha most jóllakva nem jut eszedbe,
majd eszedbe jut éhomra, mert én addig meg nem mondom, hogy hol van a
pékbolt, ahol czipót vehetsz, – oda lenn a sutban.

– Csak nem akarsz éhen megölni?

– Ne akarj éhen meghalni. De én bizony alább nem adom a czipót,
megmondtam az árát.

– No hát vigyen el az ördög. Zernyesten lakik Brassó mellett, Dimbora
Lupujnak hívják.

– Úgy? Jól ismerem. Derék, becsületes biróviselt ember. Hát annál vannak
az elrabolt aranyok?

– Azt nem tudom.

– Dehogy nem tudod! Vajjon hol tartja őket?

– Az ördög jobban tudja.

– Könnyű neked odalenn a pokolban az ördögöt emlegetni. Hát kérdezd meg
tőle, közelebb vagy hozzá mint én. Különben, bizony Isten, itt maradsz
itéletnapig.

– No hát süketülj meg tőle! Egy hosszú oláh tilinkóba vannak belerakva,
az ott lóg az ágya fölött a falon. Vedd el tőle! mit bánom én? süsd meg!

– Hát hiszen meg is sütöm én azt, csak megkapjam

– No már most adj le egy létrát, hadd megyek fel.

– Jaj de házsártos vagy, kedves komám; pedig még csak most kerültél le s
már is ki akarsz jönni! Hátha, mint a szegény Damokos Tamásnak, esztendő
számra ott kellene taposnod a csávát a keserű rabságban! Nem megy az
olyan hamar! Várnod kell egy kisség! Előbb én majd elmegyek a Mundukát
felkeresni. Téged addiglan itt hagylak. Ne félj semmit, nem halsz éhen.
Ha a szalmát félrehárítod a lábad alól, találsz egy csapó-ajtóra, azt a
vaskarikájánál fogva felemeled, s azon bejutsz egy gádorba, a melyik egy
csinos kis boltba vezet. Az lesz a te ideiglenes lakásod ebben a várban.
Van nálad tűzszerszám, ott találsz gyertyát is, nem maradsz sötétben;
meglátod, van enni-inni való akár két hétre is. Én az alatt csak
megkapom a Mundukát. Ha az igazi nevet mondtad, akkor bizonynyal
megkapom. Hogy a pénzt hogy veszem el tőle, az aztán az én gondom. Akkor
azután rögtön hirmondót futtatok ide a hadnagyokhoz, hogy hol keressék a
kapitányukat, a kik bizonyára addiglan, ha eget-földet egygyé tesznek,
sem akadnak rád sehol. Ha azonban nem az igazi nevet adád tudtomra:
akkor visszajövök ide, erre a szent helyre s megint lekiáltok hozzád:
«hol vagy Ádám!» jer elő, ne hazudj igazán, ki a Munduka Ravasel? S ezt
mind addig újra ismételem, a míg csak te meg nem unod.

– Az igazi nevet mondtam. Dörmögé a mélységbe jutott.

– No hát akkor béke legyen veled! Ha látlak, lássalak friss jó
egészségben.

Ezzel lecsukta a fogolyra az elbillenő ajtót; helyre fordítá a csavaró
reteszt; a nyilástzáró táblát a belső tükörrel együtt helyére tolá s
aztán végighaladva a rejtek folyosón, kijött a czimerterembe; a nehéz
szekrényt megint a rejtekajtó elé tolta, s valamennyi szobán keresztül
sétálva, végig ballagott a külső tornáczon, úgy került Damokos Tamásné
elé, a ki azt hitte, hogy boszorkányság van a dologban: mivelhogy a
toronyszobából lehetetlen más ajtón kijönni valakinek, mint a melyen
bement. Merre jött ki az ágyasházból?

– Repültem galambom! magyarázá Boldizsár bá. De most már repüljünk
veletek együtt, a míg a csillagokban tart.

Azzal a két kis gyermeket a karjaikra vették, a kisebbiket az anyjuk, a
nagyobbikat Boldizsár bá s levitték őket a hintóhoz. A nagyobbik
nyügösködött. «Minek költöttek fel? Olyan jót álmodtam. Az apámnál
voltam».

– Ő nála fogsz lenni kicsikém nem soká! – mondá Boldizsár bá –
odaviszlek hozzá!

– Minek bolondítja ezzel a szegény gyermeket? – feddé Ilka asszony.

– Igazat mondtam én. Bizony odamegyünk! Damokos Tamáshoz!

Ezért a szóért aztán mind a hárman a nyakába borultak, anya és két
gyermek és összecsókolták.

– Igaz ez? igaz ez?

– Ha én mondom, hát igaz!



A DRÁKU POPI.

Utközben Boldizsár bá elmondott Ilka asszonynak a megtörténtekből, s az
ezután tervbe vett dolgokból annyit, a mennyibe azt szükséges volt
beavatni. Megtudta már Aportól, hogy mi az igazi neve Mundukának? hol
kapható meg, és az elrabolt aranyak hova vannak elrejtve?

– Tehát mégis az ő tudtával történt! szörnyűködék Ilka asszony.

– Bocsásd meg néki, szentem. Az irántad való szerelem vitte rá, nem
valami nemtelen indulat.

– Pokolra jusson érette!

– «Ott» van már, ne kivánd még mélyebbre. Szépen birtokba vette a
váradat, mondhatom: csak hadd üljön ott. Nem tart az sokáig, pünkösdi
királyság lesz az, két ellen fejedelmünk már van, mire visszakerülünk
Krimiából, negyedik is lesz, az majd kiveri valamennyit. Hanem most
legelébb is az a főgondunk, hogy Mundukától visszakapjuk a pénzt.

– Rögtön jelentse föl kegyelmed a brassói királybirónál, hogy fogassa el
az embert.

– Dehogy jelentem, édes mézem! hisz az annyi volna, mintha rókát akarnék
fogni s kolompot akasztanék a nyakamba. Majd kikerítem én azt királybiró
nélkül, egy nap köze alatt. A ki az emberek bölcsességére számít, az
bizony csúfot lát; hanem aki a bolondságukra számít, az mindig czélba
talál.

Ilka asszony tehát egészen rábizta az ügyet Boldizsár bára.

Másnap délre bevergődének szerencsésen Brassóba. Boldizsár bá azonban
nem hajtatott a belvárosba, a hol igen díszes vendégfogadók valának;
hanem kinn maradt Bolgárszegen. Ez egyik külvárosa Brassónak, a mit
akkor csupa görögök laktak. A legélelmesebb és leghasznosabb népfaj, a
mi csak Magyarországra bevándorolt. Itt bolgároknak nevezték akkoriban
őket; de valóságra macedon görögök voltak. Az ő kezükben volt az egész
kereskedés, Magyarország és a keleti népek között. Kincsek özönlöttek a
kezeiken át Magyarországra. Szerették is őket a királyok és fejedelmek,
s erős kiváltságokkal keríték őket körül. Ezek közé tartozott, hogy a
görögök saját birót választottak magok közül, a ki kereskedelmi
ügyeikben itéletet hozott. Ebben az időben Nogáli uram volt a görög
biró. Boldizsár bá egyenesen az ő udvarára hajtatott be. Itt minden ház
bolt volt és vendégfogadó. Lehetett kapni akár egy ital pálinkát, akár
egy vég posztót, akár egész ellátást, kocsival, lóval, jutányosan,
becsületes árért. Szivesen látták a vendéget, a gazda együtt ebédelt,
vacsorált vele: mikor odább akart menni, megcsinálta neki a számláját, a
min magának nyeresége sem volt; engedelmet kért tőle, hogy ilyen sokra
megy a csekélység, a mit szolgáltatott, s ha azt mondta a vendég, hogy
most nincsen pénze, hát «az Isten áldja meg! majd megadja, ha visszajön
megint.» A székelyek legörömestebb is csak ideszálltak Bolgárszegre, ha
Brassóban vala dolguk.

Nogáli uram különben is régi jó ismerőse volt a Damokos-családnak, a
buzát, gyapjut ő szokta tőlük megvenni, s viszont kelmével,
fűszerszámmal ő látta el a házat. Nagyon örült is, mikor Boldizsár bát
meglátta Damokosnéval, meg a két kis fiucskával. Ő maga segített a nagy
böröndöt behozni Boldizsárnak. «Az ilyent nem kell cselédre bizni!
észreveszi az emeléséről, hogy arany-ezüst van benne.»

– Biz a van ebben, mondá Boldizsár bá. A Damokosok minden családi kincse
itt van. György fejedelem megnótáztatta a hugomasszonyt, s most futnunk
kell az országból.

– Tudom, tudom. Mondá a görög. Az Isten áldja meg őtet a nótájával! Majd
mi tánczolunk azon. Hát csak hagyjátok itt nálam ezeket a kincseket
most: ne vigyétek magatokkal, mert bizony elveszik tőletek vagy a
zsiványok, vagy a tatárok. Itt ólálkodnak ám már a szomszédban. Én adok
rá nektek majd pénzt, a mennyi kell. Tudom, mi van a ládában. Ismerem
minden darabját. Lehet rá kölcsön adni kétezer aranyat. Nem kérek sokat
érte; egy oszporát egy aranyért, a mig visszafizetik. Ha egy hónap
mulva, vagy kettő mulva, vagy egy esztendő mulva. Azért csak egy
oszporát.

Damokos Tamásné bízony megadott volna akár egy dénárt is szives örömest
a kölcsönajánlott két ezer aranyért darabonkint.

– Itt én nálam biztos helyen lesz ám a kincsetek, ne féljetek. Ide nem
jön a tatár. Van mi nekünk olyan abrakunk, a mit ha a tatár lovának
adunk, hát elmegy tőle másfelé; Brassót kikerüli. Megtanulták már a
brassóiak, hogy vassal nem jó verekedni, ezüsttel sokkal jobb.

– De hátha ezt a kétezer aranyat is elrabolják tőlünk a zsiványok, mint
a multkorit? aggságoskodék Ilka asszony.

– Miért nem szóltatok nekem? Nekem kellett volna szólni! Én nem adok ám
a kezetekbe pénzt; egy oszporát sem. Nem kell az embernek az útra pénzt
vinni magával; mert mikor előveszi az erszényét, hogy fizessen:
meglátják, s agyonütik érte. Hanem majd adok én nektek egy pecsétes
levelet, jóféle pergamenre irva, ezzel aztán elmehettek Bukarestbe,
Galaczba, Bakcsi Száraiba, majd felirom a neveiket, kikhez? Annak ott
megmutatjátok ezt a levelet, s megmondjátok neki, hogy mennyi pénzt
fizessen helyettetek ennek meg amannak. Az felirja erre a levélre, a mit
kifizetett, ti meg irást adtok neki róla. Mikor visszakerültök, ezzel a
levéllel beszámoltok nekem, s akkor megtudjuk, hogy melyikünk tartozik a
másiknak? Igy az egész uton senki egy tallért sem lát a tenyeretekben;
mégis mindig lesz pénzetek. Ezt a levelet pedig hiába rabolná el tőletek
akárki, mert ez csak Damokos Tamásné asszonyomnak a nevére szól; a kit
aztán a keze irásáról ismernek meg az én embereim minden városban. Ha
akarjátok, Bagdádig elküldelek benneteket ilyen szép szerével.

Oda azonban ők nem akarának utazni, hanem csak Krimiáig, Buzdurgán murza
uram palotájáig.

Ilka asszony tehát egészen tele volt megelégedéssel, mikor ennyit
megértett Nogáli uramtól. Meg volna tehát a váltságdíj ismét; a kétezer
arany. Erre a módjára a szabadulásnak bizony hamarább is gondolhatott
volna! Vádolta most már a lelke, hogy minek kapkodott a fejedelem lova
zablyájához? miért nem kereste fel inkább azonnal Nógáli uramat? Mennyi
idő kárbaveszett ezzel. Sőt a birtokát is elkobozták miatta. – No majd
az urának visszaadják, ha előkerül Krimiából, hisz az nem vétett Rákóczy
Györgynek semmit, sőt inkább az ő hűségeért szenved.

Boldizsár bá azonban egy szóval sem árulta el Nogálinak, hogy vagynak
még más kétezer aranyak is, a mikre bizonyosan számit. Azt kell
kicsikarni! De nem szólt senkinek. Azt mondta, elmegy körültekinteni
alkalmatosság után. Ellenben csak azt várta, hogy besötétedjék. Akkor
egy batyuba kötözött mindent, a mire szüksége volt. Ha valaki rajta
kapta volna, de elbámult volna rajta, hogy micsoda furcsa dolgokat
szedett össze az ezermester? Mi lesz ebből? Egy bivalybőr szarvastul,
sörényestül, egy hosszú tülök, egy négyszegletü bádogszelencze. Vajjon
mire lesznek mindezek használhatók?

Azt ő tudta. A mint sötét lett, felvette a batyut a hátára; vándor
olajkárosok módjára a köpönyegét a batyu fölé takarta, s aztán egy
hosszú szeges bottal a kezében, elindult Zernyest felé.

Nem kellett neki tudakozódni, tudta jól az utat. Minden házat ismert.

Éjfélre kukorítottak a kakasok, mikor a falu közepéig eljutott, a hol az
ő emberének a háza volt. Azt is ismerte ő személyesen. Sokszor ittak
egymásnak a kulacsából. Ki hitte volna róla, hogy ilyen gonosz szellem
lakik benne?

Zernyestfalva és egész határa akkoriban mind Brassó tulajdona volt. A
falu félmértföldnyi hosszúságban nyúlik végig a Riu patak partján, más
része meg el van szórva a havasok között; azt odafenn vad, pásztornép
lakja, a ki még papot sem lát soha s vándorol a nyájával, keresztülkasul
a hegyeken, nem kérdezve, hol Erdély, hol Oláhország? az idelenn lakók
pedig fuvarozásból élnek. Befognak tizenkét, tizenhat lovat egy óriási
társzekér elé, s azt megrakva brassói kelmékkel, elvontatják Bécsig vagy
Galaczig, mindig útban vannak. Zavaros időkben pedig halásznak is! de
nem a Riu patakban, hanem a «zavarosban». Egy olyan név, mint a «Munduka
Ravasel», nem is valami megszégyenítő arra nézve, a ki azt hiressé
tette. Csak olyan az, mint a hajdankorban a rablólovagok viselete volt.
Még népballadák is dicsőítik. Egy ilyen híres kalandor, Deli Marko,
egész ütközetet vívott Báthory Gáborral s meg is verte (a szászok
segélyével) a fejedelmet. (A «Deli Marko» név mindenütt népszerű.)

Boldizsár bá bizonyos lehetett felőle, hogy Dimbora Lupujt otthon
találja. Az nem jár fuvarozni.

A háza ott van egy domboldalban, óriási diófáktól betakarva. Kerítése
nincsen, még egy kutyát sem tart. Nem fenyegeti őt itten veszedelem; s
ha fenyegetné, gyorsan tudósítják róla. Nagy hire van óriási erejének:
az bánná meg, a ki reá törne.

Dehogy is jött ellene Boldizsár bá erőhatalommal. Brassó valamennyi
drabantja el nem nyomná a Mundukát, ha az megharagszik.

A Dimbora Lupuj háza, a hogy oláh nemes uraké szokott fabrikálva lenni,
alul kőből épült, arra vezetett fel egy lépcsős tornácz; a fölött azután
szép simára gyalult tölgyfából volt emelve a lakóház, czifrán kifestett
ajtó-, ablakfákkal, a teteje magasabb volt magánál a háznál, singnyi
zsindelyekkel fedve, a két ormán két nagy szarvasagancscsal.

Boldizsár bá a csendes éjszakában toilettet csinált a diófa alatt;
felvette a bivalybőrt, a szarvasfejbőrt a fejére húzva, ebben a riasztó
alakban indult meg a Munduka látogatására.

Ismerte a dörgést: ott alszik ő kegyelme a hátsó szobában, a honnan az
erdőre lehet látni és menekülni. Az ablaka mindig nyitva, még télen is.
Úgy alszik ott a déczbunda alatt, a nagy báránybőr süveggel a fején.

Boldizsár bá a nagy hársfahéj szótülköt betolva az ablakon át a szobába,
pokolbeli hangon mormogá: «Munduka Ravasel!»

A déczbunda megmozdult, a báránybőrsüveg felütötte a fejét. Dimbora
Lupuj felébredt a hős nevének említésére álmából.

Haj, de hirtelen lehúzta a fejét megint a bunda alá, mert az, a mit
látott, bizony a legkeményebb szivet is megpróbálná! Ott tánczolt a
falon fényes karika közepében egy nagy fekete ördög, előre görbült két
szarvval, hosszan kilógó piros nyelvvel, tüzes vasvillával a kezében; a
farkába pedig három ördögfiu kapaszkodott, az egyik piros, a másik zöld,
a harmadik sárga, az egyiknek bagolyfeje volt, a másiknak hiuz feje, a
harmadiknak sündisznófeje. Az öreg ördög mormogott, az aprók pedig igen
illetlen hangokat adogattak közbe.

«Jajh! uram irgalmazz!» didergé fogvaczogva a rablóhős.

«Munduka Ravasel! mormogá az ördög. Készen vagy-e a halálra? Jöszte
velem! viszlek a pokolba».

«Ne még, uram, dráku! csak egy napig kegyelmezz. Nagyon sok a bűnöm!»

«Tudom! Fel van nálam írva, Én vagyok a «draku popi».

Ez a «pap ördöge» ama titokteljes személy, a ki eljár az ablakra, a hol
lopott pénzt érez s kiköveteli azt a primus acquisitortól. Furcsa
incassator!

– Jaj, mondd meg, mit kivánsz?

«Add ide azt a furulyát az ágyad fölül» dörmögé az ördög.

«Jaj! uram dráku, az sok lesz. Érd be felével!»

«Ne alkudj! Adod-e mindjárt? Vagy szekérrel jöjjek?»

Hangzott is már a pokolbeli paripák, a sárkányok prüsszögése: a kerek
fényszérű közepébe ott a falon egyszerre csak beugrott egy tűzokádó
sárkány: tüzes szekérrel; abban ült a poklok királya, tüzes koronával a
fején.

Munduka Ravasel látta, hogy itt életre és pokolra megy a harcz. Nem volt
ő gyáva ember. Tudta védelmezni magát. Még az ördög ellen is tudta.
Bizonyos volt felőle, hogy ha ő azt a szentelt viaszgyertyát ott a Szent
György kép előtt meggyujthatja, attól egyszerre el kell futni minden
pokolbeli hatalomnak. Kimászott négykézláb az ágyából; elvánszorgott a
pestesig, azon még parázs volt; a kénfonalat bedugta s folyvást
imádkozva és könyörögve, odacsúszott térden a szent képig s akkor aztán
meggyujtotta a viaszgyertyát.

De ebben a pillanatban egy olyan tűzsugárt okádott a sárkány a szeme
közé, hogy attól a gyertya is elaludt, s szakálla, bajusza mind
leperzselődött.

«Munduka! Munduka! Ne bolondozz a pokol tüzével», tanácslá mély hangon
az ördög. A sárkány pedig prüszkölt és nagyokat horkantott.

– Jaj nekem! Adom már! nyöszörgött a rablóvezér. Harmincz mértföldnyire
eredj tőlem!

– Mihelyt a furulyád ide adod.

– Nesze fogd meg.

Boldizsár bá érezé a nehézségéről, hogy annak aranynyal kell tele lenni.

Akkor aztán még egy pokolbeli káromkodást mondott a rablónak:
«Quadrupedanteputremcrepituquatitungulacampum!» a mi valami rettenetes
átokmondás lehet; Munduka az ágy alá menekült tőle rémültében; arra
aztán az ördög is elkocsikázott a maga sárkányfogatával, rémséges
gyantaillatot hagyva maga után, fejedelmi szokása szerint.

– No hát! Mondá magában Boldizsár bá, mikor reggelre szerencsésen haza
került Bolgárszegre, s a megdugasztalanított hosszú tilinkóból kiönté
Nogáli uram asztalára a kétezer aranyakat. Valamennyi biró,
polgármester, syndicus, hadnagy, darabant, mind összeverte volna a
fejét, még se csikarta volna ki Munduka Ravasel uram markából ezt a
pénzt, a hogy én kivasaltam tőle egy bivalybőrrel, egy tülökkel, egy
laterna magicával, meg egy kis törött gyantával!

Azzal aztán elmesélte az egészet, hogyan történt, el is producálta a
bűvlámpa csodaműveleteit; a mi a kis gyermekeknek különösen megtetszett.
Persze ők még nem vétettek az ördögnek, tehát nem féltek tőle.

Mindebből pedig az a tanulság: hogy az ördögre nagy szükség van ezen a
világon; azért mi a mi ördögünket nem engedjük tőlünk eldisputáltatni a
tudósoktól.

– Ez hát nagyon jól jött így, mondá Nogáli uram. Már most ezt a pénzt
egészen a váltságdíjra adhatjátok, a mit a zálogra felvesztek tőlem, az
csak az utiköltségre kell majd. Hanem azt tanácsolom, hogy mindjárt útra
keljetek; mert a Munduka, ha egy csomó elrablott pénzt kiadott a draku
popinak, az addig nem nyugszik ám, míg helyette még egyszer annyit nem
rabol. Neki mindenütt kémei vannak, a kik tudósítják, ki utazik a
vámokon keresztül, mennyi őrizetet vitt magával. Ha Damokosné asszonyom
utazását megtudja, szentül azt hiszi, hogy sok pénzt viszen magával,
azért ne is menjetek ti a vám felé a szoroson keresztül a rendes
országúton. Majd elküldelek én benneteket másfelé, a merre a világnak
nincsen szája. Vannak én nekem egynehány lovas leányaim, a kik
megszokták a havasi utakat járni (a miken egykor a jó Tökölyi betört a
német seregekre.) De ne gondoljatok ám valami rosszat felőlem. Csak azt
corrigálom ki, a mit a szász urak beletettek a törvényeinkbe, hogy
nekünk görögöknek nem szabad kényesőt, meg salétromot szállítani ki az
országból; hanem csak ő nekik. Hát az az én kényeső meg salétromszállító
utam, az ő kegyes engedelmük nélkül. Ezen az úton olyan szépen
kivezetnek titeket az én szolgálóim (én nem tartok férfiszolgát, az mind
tolvaj, pákosz, veszekedő), még a madár se szólít meg benneteket egész
Plojestig. Onnan aztán csak egy hajtás Bukarest. Lóháton odáig, ott
megint szekeret fogadtok, azzal mentek Gyurgyevóig. Rövidebb volna ugyan
az út Foksánnak, s úgy Brailának, de ez most tele van errefelé nyomakodó
tatárseregekkel, azokra nem jó lenne szembemenni. Azért kell azt a
kerülőt tennetek, hogy a veszedelemnek kitérjetek útjából. Onnan aztán
evezős hajóval leereszkedtek Galaczig, ott kaptok vitorlás hajót, az én
embereim eligazítanak, s ha Isten segít, két hét mulva ott lesztek az
akhtiari kikötőben.

– Eddig is megsegített csodatételével, ezután is majd megsegít az Isten,
mondá kegyes szóval Ilka asszony.

Ebben aztán megnyugodtak.



VAN ISTEN A FÖLD ALATT IS!

Boldizsár bá azonnal levelet ira a mikóujvári hadnagynak, melyben
tudtára adá, hogy hol keressék az eltünt várkapitányt, Apor István
uramat s miféle furfanggal jussanak hozzá az ő nagyrabecsült
személyéhez, a kinek azóta már fogytán lehet az elemózsiája; de különben
sem kellemetes a tartózkodási helye. Egyébiránt köszönteti ő méltóságát,
a furulyát megkapá s igen szép nótákat fujdogál rajta. A mit ő jobban
meg fog érteni stb. stb.

Csakhogy erre a levélre már akkor semmi szüksége sem volt Apor István
uramnak.

A csaptatóba jutott főkapitány úr ugyanis sehogy sem akart belenyugodni
a maga kellemetlen állapotába. Boszantotta nagyon, hogy ilyen együgyü
módon engedte magát a concupiscentiája kötőfékénél fogva belevezettetni
a kelepczébe. Ha ez kisül, az egész világ példája lesz belőle;
kicsúfolják, kinevetik, még a fejedelem sem fogja többé semmi dolgát
rábízni. Hiába mondja, hogy hiszen Oroszlánszivű Richardot is elfogták,
azért még is csak őt fogják kigúnyolni. Nem várja ő, hogy érte jöjjenek,
hanem kitör innen. Vele volt az evőszerszáma, azt szokás volt ezüst
tokban magával vinni mindenkinek. Egy kés elég a rabnak, hogy a falát
keresztül ássa, akármilyen vastag is az.

Rögtön hozzáfogott a munkához. A késével kivájta a mészragaszt egy kő
körűl. Csak az első kőnél ment az nehezecskén; de mihelyt az ki lett a
helyéből mozdítva, a munka mindjárt könnyebben ment. Ha napszámba
dolgozott volna, bizoy megkeresett volna a kőmüves pallérnál három
dénárt egy nap alatt. Soha sem szolgálta még meg ilyen jól a kenyerét.
De volt is láttatja. Másod nap már akkora rést vájt a falban, hogy maga
is belefért; s nagy vigasztalására szolgált, hogy a hátralevő falon
keresztül már a külvilági neszből meghallott annyit, hogy a toronyőrök
trombitálnak. Hej ha ő neki egy trombitája volna: most ő is jelt adhatna
innen a föld alúl, s azt a hívei majd meghallanák.

Idelenn a föld alatt csak az órájáról tudta meg, hogy mennyire haladt az
idő; s hogy éjfél van és nem dél. A harmadik nap éjszakája. Alig
fordított belőle valamit álomra. Egyszer azután olyan akadályra talált,
a min az egész tudománya kudarczot vallott. Azt a rést, a mit ő a falon
keresztül tört, mikor már egy ölnyire haladt, egyszerre csak elzárta egy
olyan nagy kőkoloncz, a minek széleire sehol sem akadt rá; de a mit
onnan elmozdítani nem is volna elég egy ember, még ha maga Sámson volna
is.

Hogy vágja magát ezen a nagy kövön keresztül?

A kétségbeesés kezdte környékezni; szakadt a testéről a nehéz veríték.

«Hát nincs Isten a föld alatt!» zúgolódik nagy keserűségében.

Dehogy nincs! Csakhogy nem Isten hírével kerültünk ám ide!

No de jól van: alig hogy e szót kimondta Apor István uram, mit hallanak
fülei? Csákányütéseket kívül a falon. Épen ottan, a hol ő az alagútját
elzáró nagy követ találta. Ez aztán a gyors igazságszolgáltatás! Az ő
hívei kivülről ássák a falat. Tulajdonképen nincs is benne valami
különös csoda. Kár is volna érte letérdepelni és hálákat adni
áhitatosan, mert hisz az egész természetes következése az eseményeknek.
A hű darabontok és a hűséges székelyek, nem találván reggel az ő
főkapitányukat, a ki eltünt, sem Czirjéket, a ki Mundukát keresni
szökött, elindultak a jó uruknak a keresésére: tudván, hogy itt kell
neki valahol eldugva lenni a vár bástyáiban. Most azután, az éj
csendességében, meghallották a neszt, hogy kaparja ő belülről a börtöne
falát, s nosza csákányt, vasrudat ragadtak, hogy ők meg kivülről bontsák
a köveket, a mik a fogolynak útjában állanak!

Dehogy jutott neki eszébe az imádság, meg a félmázsás viaszgyertya, a
mit kínszenvedésében a Boldogságos Szűznek felajánlott. «No megállj
Czirjék! Megállj Damokosné! Ezért véres boszút állok!» Még az is eszébe
jutott, hogy Dimbora Lupujhoz is el lehetne még futtatni s eszére adni a
veszedelmet.

Egyszer aztán nagyot roppant a fal, a nehéz alapkő kigördül; a csillagos
ég derengése bevilágít a földalatti oduba.

– Itt vagyok fiaim! Itt a főkapitánytok, Apor István! kiált a
megmenekült fogoly, kibújva a törött résen szabadítói elé.

De azok ugyancsak furcsán köszöntötték. Egyik az üstökébe markolt, a
másik a gallérjába, a harmadik-negyedik a két kezét kapta el, az ötödik
a száját tömte be, s mielőtt egyet kiálthatott volna, hozzá kötötték a
nyakánál fogva egy lónak a farkához, elkezdtek vele vágtatni, neki aztán
szaladni kellett tüskön-bozóton keresztül, ha azt nem akarta, hogy a
pányva a nyakára szoruljon.

No ez szép kis megszabadulás volt!

A minek pedig az a magyarázata, hogy nem Apor István uram darabontjai
voltak azok, a kik a bástyát kikezdték; hanem a krimiai tatárok,
Buzdurgán emberei.

A haragos murza, a mit megigért, sietett megtenni. A maga csapatjával
legelébb betört Erdélybe, az ojtozi szoroson keresztül, mit senki sem
védelmezett; éjszakára ott termett Mikó-Ujvár alatt. Fogadása tartotta
körmére keríteni Damokos Tamásnét, a ki az uráért sajnálta megküldeni a
váltságdíjat. Nagyon számított rá, hogy még a szeretőjét is ott fogja a
várban találni, a kiért az urát ott hagyta veszendőben. Nem volt ott
most Czirjék Boldizsár, a ki a faágyuival egész tatár-sereget pocsékká
vert ugyanazon a helyen: székely és szász a fülére fekve aludt a várban.
Sem kapitány, sem hadnagy nem volt, a ki az őröket fegyelemben tartsa.
Könnyű volt őket meglepni gondtalan álmukban.

A tatárok észrevétlenül kiásták a bástyafalat, azután ugyanazon a
sülyesztőn keresztül, melybe Apor István lezuhant, felmászának szépen s
a várszobában alvó darabontokat irgalmatlanul megkötözték. Az alsó
boltozatban alvó székelyek csak erre a lármára ébredének fel. Akkor
látták, hogy benn van az ellenség a várban. Ők aztán, nehogy kívül és
belül két tűz közé szoruljanak, senki sem lévén, a ki vezette volna
őket, felnyiták a kaput és fegyveres kézzel kirohanván, elverték maguk
elől, a kit utjokban találtak s aztán elmenekültek a hegyek közé. A
kapitány ám lássa, mitévő legyen?

Azt ugyan attól nem kérdezték, hanem addig nyargaltak vele, a míg a
murza elé nem érkezének.

«Itt hozzuk az Apor Istvánt!»

Hejh! mekkora kaczagásra nyitotta fel az állkapczáját ennél a névnél
Buzdurgán murza.

– Hehej! Hát te vagy az a híres? «Kedves egyetlen Pistukám!» A szép
asszony szerelmes bálványa? A kiért az urát, Damokos Tamást ott hagyja a
csávában! Te rád fáj a fogam. Csakhogy megkaptalak! No ne félj,
elviszlek oda társad mellé: legyetek együtt ketten. Akkor aztán
válogasson majd a szép asszony bennetek, hogy melyitek szebb legény a
talpán? Szerettél a közös tálból enni? No majd lefetyölöd a közös
moslékot, a közös vályuból, Damokos Tamással, s egy korbács csókolja
mind a kettőtök hátát.

Most tudta hát már meg Apor István, hogy bizonyára van Isten a föld
alatt is; csakhogy nem jó a haragját fölébreszteni imádkozással az olyan
embernek, a ki valami rosszban töri a fejét; mert így jár, a hogy ő
járt.

Ellenben Buzdurgán murza még egyszer olyan dühös lett Apor Istvánra,
mikor a kurtányok, a kik a várból visszatértek, hirül hozták neki, hogy
a keresett szép asszonyt nem találták sehol. Vannak ottan fehér népek
többen, de azok mind vének és ránczos képüek. Hogy az asszonyuk hová
lett? azt senki sem tudja.

– Akkor csak te tudod magad, Apor István, dörmögé Buzdurgán. Ha nekem
elő nem adod, ha ki nem vallod, hová dugtad el? bizony mondom neked,
hogy olyan dolgot hallasz, a milyent még soha sem hallottál. A talpadnak
mondják, s mégis a fejed érti meg.

Azt pedig, hogy hol van most Damokos Tamásné, nehéz lett volna akárkinek
is megmondani. Mert azoknak a hegyeknek, a miken keresztül Nogáli uram
lovas szolgálói vezették ez órában Ilka asszonyt, még neveik sincsenek.



ASSZONYOK VERSENYE.

Csak úgy magában járdogálta végig pompás kertje tekervényes útjait a
kadina. Nem telt öröme se a bajadérek tánczában, se az almék dalaiban.
Virágnyilás nem vidítá fel, gyümölcsérés nem vigasztalá meg: körüle
paradicsom volt, de belül volt a sivatag. A kiket maga körül lát, azok
rá nézve nem emberek: asszonyok és eunuchok, engedelmes szolgalelkek.
Üres neki ez a világ.

Az őrt álló cseléd jön feléje sietve, s arczczal a földre borulva,
jelenti alázatosan, hogy odakinn az udvarban egy gyászruhás asszonyság
könyörög bebocsáttatásért, a nevét felirta erre a teszkerára.

Kalme arczán valami villámlott át, a mint ezt a nevet elolvasta:
«Damokos Tamásné!» Megköté magát kevély indulattal s azt felelte:

– Mondjad neki: «jöjjön holnap!»

Miért utalta másnapra? Éreztetni akarta tán vele dölyfös hatalmát? Ebben
is lehet valami. De más oka is lehetett. Ma nem hitte magát elég
szépnek. Törődött volt. Pedig olyan nagyon kivánta, hogy valaha az
életben ezzel az asszonynyal összetalálkozzék, hogy aztán hadd lássák,
melyik volt a szebbik? ő-e, vagy a másik, a kiért őt megvetették,
cserébe el nem fogadták?

Meg akarta ezt az asszonyt verni női szépségével. Az egész nap
előkészülődésekkel telt el. Háromféle fürdőt is vett, legelőször késő
este szamártejből, azután reggel korán damaskusi rózsavizből, utoljára
délben a bűbájos szűzleánytejből, a mit ambrával és pálmaborral
készítenek az arab bűvészek, így árulják ólommal beforrasztott
üvegekben. – Akkor befonatta a haját az asszonyaival gyöngyfüzérek közé;
előhozatta legragyogóbb selyemruháit, kösöntyüit, karpereczeit,
macskaszem, karbunkulus, rubint ragyogott a nyakán, füleiben. Az arczát
kifestette szafflórral, violagyökérrel hajnalszin pirosra; minden száj
azt mondta, de még a tükre is azt vallotta, hogy szebb asszony nem lehet
a földön Kalménál!

Jöhet az a másik!

Inte, hogy vezessék be az udvaron várakozó gyászruhás asszonyt a
hárembe.

Biz az a violaszinű gyászruha nem árulgatja, csak eltakarja a női
szépséget: arany, ezüst, gyémánt sem ragyog a szomorú alakon, egy
makulányi sem, de van azért neki két olyan ékszere, a minővel nem bir a
kadina, s ha az övé volna, bizony csak odaadná érettük cserébe minden
drágaságát, az a két szép poronty, olyan piros arczú, olyan kökény-szemű
mind a kettő. A kisebbik az anyja keblén csügg, két karjával átfonva a
nyakát s szégyenkedve rejti az orczáját az anyja fátyola közé, a mint ez
a sok idegen asszony mind reá néz bámulva. Az anyja suttogva biztatja,
hogy ne féljen semmit; – csak ő vele van elfoglalva, egészen felejti,
hogy a ház úrnőjét köszönteni is kell. És a kadina irigy szemmel látja
vágytársnéja arczán, hogy annak a kis kölyöknek a csókja mennyivel szebb
pirosító minden szafflórnál, violagyökérnél!

S ez a könyörgő asszony még nem is alázza meg magát ő előtte, úgy a hogy
illik, hogy az ajtónál belépve, leborulna mindjárt a földre s aztán, a
hány lépés, annyiszor értetné a homlokát a tarka szőnyeghez, míg az ő
zsámolyához eljut, hanem csak ott alkuszik a nagyobb fiával, a kit kézen
vezet: «térdelj le szépen fiacskám az úrasszony előtt!»

«Biz én nem térdelek; hisz nem a Szűz Mária ez itten!»

No hát ő is akarja vele éreztetni a büszkeségét.

Az őrt álló eunuch sürgetős levelet hoz a kadinának. Kalme asszony ezüst
csiptetővel veszi azt el a vert ezüsttálczáról. Buzdurgán murzának szólt
a levél, kívül ráírva: Foglyok dolgában. Akmet bégtől. Sürgetős.

A murza kedvencz nejét bizta meg azzal, hogy távollétében az érkező
leveleit felbontsa s a mi sürgős elintézni való, azt az ő személyét
képviselve, elvégezze. (Ez már egy kis európai erkölcs volt nála.)

Kalme felbontá a levelet s a míg elolvasta, addig hagyta maga előtt
állni a gyászruhás asszonyt, két kis porontyával.

Ez volt a levélben:

«A Damokos Tamás nevű rab magyar urat, volt székely főkapitányt, a mint
ezen levelemet veszed, szultán ő felsége parancsolatjából (ki ura minden
igazhivőknek és így neked is) fejed vesztésének büntetése alatt azonnal
bocsásd haza. A kétezer arany váltságdíjról adjon neked írást, s azt
majd innenhazulról neked megfizesse, mikor neki lészen. Hogy mikor
lészen? azt ő tudja lészen. A mit is pedig neked az ő feleségéről irék,
hogy más lator férfival, az Apor István urammal eő kegyelmével boronálta
volna össze a fátyolát, az csupa csalafintaság volt. Az asszony sőt
inkább nagyon is hűséges az ő rab urához; még az Rákóczy György
fejedelmet is megkergette ő miatta. A kétezer arany váltságdijat is
megküldte rendén az napjára az uráért, hanem a furfangos Apor István
elfogatta azt útközben a Munduka Ravasel harámbasával, azért, hogy az
Damokos Tamást rabságba veszítse, s így az asszonyát könnyebben
elkaparinthassa, a kiben fülig szerelmes. Tehát az asszonyról többé
semmi rosszat ne mondj. Az Damokos Tamást pedig rögtön hazaküldjed,
különben elhivattatol Sztambulba, a Tsiragány palotába, a hová tudod,
hogy egy kapun megy be az ember, de két kapun jön ki: a feje az egyiken,
a teste a másikon.»

Mikor ezt a levelet végigolvasta a kadina, úgy aláhanyatlott a feje és
két karja, mintha halálos betegség lepte volna meg egyszerre. A mint
véletlenül, tétova szemével maga körül nézett, belepillantott a nagy
velenczei tükrébe s elijedt magától! Halálsárgára volt sápadva az egész
arcza, a mely sápadáson úgy elütött a szafflórral festett kendőzésnek
pirja, mint a hogy a bealkonyult ég sárga szinétől elválik egy elszakadt
rózsapiros felhő.

Se gyöngyök, se gyémántok nem adják vissza az arczának azt a ragyogást,
a mi arról eltünt. A két asszony közül ő volt a gyászolóbb.

– Mit hoztál, jó asszony? kérdezé, Ilkához fordulva.

– Én bizony, kegyelmes asszonyom, elhoztam magammal az én édes, jó
uramnak, Damokos Tamásnak a váltságát, hogy neked átadjam s az uramat
kiváltsam rajta. Kérlek, hogy fogadd el; számláld meg s aztán adasd
nekem által az uramat: nézd, ez a két kis gyerek hogy örül, hogy repes,
hogy mindjárt megláthatják az ő jó apjukat.

Kalme összevonta vékony szemöldeit s hidegnek mutatta magát, erőltetve.

– Jó asszony. Én addig el nem fogadhatom a váltságdijat, a míg az uradra
rá nem találtál. Én a rabokat nem ismerem, azoknak a neveiket sem
hallottam soha. Majd felhozatom őket ide az udvarra, szemeld ki, melyik
az, a kiben ráismersz hajdani férjedre.

– Oh én bizony ráismerek, ha daróczrongyban van is, ha nap elégette is,
fekély meglepte is az ábrázatját, rögtön, ezer közül is egyszerre
kilátom.

– Kivánom, hogy kilásd. De ha nem találnád itt meg, ha nem ismernél rá,
bizony visszaadom az erszény aranyad.

Azzal parancsot adott a kadina az eunuchoknak, hogy hozzák fel az
udvarba mind a kertben dolgozó rabszolgákat, a kiknek még tisztességes
kinézésük vagyon.

Azokat ott sorban felállíták s akkor Damokos Tamásné végig haladt a sor
előtt, arczaikba nézett, búsan fejet csóvált és visszatért a kadinához,
a ki hölgyeivel együtt a kastélynak egy aranyrácsos köröndjéből nézte
ezt a szemlét.

– Az én uram nincsen ezek között.

Ekkor Kalme azt parancsolá, hogy tereljék fel a többi rabokat a
bőrgyárból, a kik ott dolgoznak.

Egyszerre nem fértek el mind az udvarban, csak úgy csapatonkint
hajtották fel őket. Ezek már elzüllött, marczona alakok voltak, naptól
agyonégett, szenvedésektől elkényszerült arczokkal; félig mezítelen,
rongygyal til-túl fedett sovány tagokkal; karjaik, lábszáraik a
bőrcsávától sárgára, feketére, vörösre edzve. Kín ezeket látni, végig
szemlélgetni. Damokos Tamásné sorba járt előttük, végig nézett rajtuk s
csüggedten tért vissza: «egy sem az én uram!»

Egyre nyomorultabb alakok csoportját terelték eléje. A könytől alig
látott már. Azok között sem volt még Damokos Tamás.

Most aztán Kalme parancsot adott, hogy hozzák elő a bőrlúgzóból a
foglyokat. Ezek végzik a legkinzóbb munkát, melyre azokat szokták
kárhoztatni, a kik vagy szökést kisérlettek meg, vagy a váltságdíjukra
hiába várattak. Ezek nem emberi alakok már, hanem kisértetek!

Ilkának a szive úgy elszorult, mintha hegy feküdnék rajta, mikor ez
ijesztő alakok eléje lépdeltek, arczuk elcsúfitva, megcsonkítva, Isten
képe kitörölve róla. Óh mily szívfájdalom őket igyen látni, egy kedves
alakot közöttök keresni!

De mégis megtalálja!

Arczát szétmarczangolhatták, de azt a büszke fejhordozást el nem
vehették tőle. A szennytől fekete, a rongytól undok alakban ráismer az ő
kedvesére, s oda rohan hozzá, öleli karjával, elhalmozza forró
csókjaival s mondja édes szóval ennek az elundokított arcznak: «én
angyalom! én szivem bálványa!»

Kalme nem állhatta ki ezt a jelenetet, kirohant a körönd ajtaján; nem
törődött vele, hogy férfi szem látja fátyoltalan arczát, odarohant az
ölelkezőkhöz.

– Menjetek előlem! Takarodjatok innen! Ne öleljétek itt egymást, ha én
látlak! Itt a pénzed, asszony! Vedd vissza a váltságdíjad!

Azzal oda veté az erszényt a lábaihoz Ilkának.

– Nem akarnád őt kiadni? kérdé megrettenve Ilka.

– De kiadom ingyen!

Damokos Tamás még most is büszke volt! Rongyos, szurtos és ijesztő! De
még mindig kevély.

– Vedd fel azt az erszényt, mondá a nejének s add vissza az
urasszonynak. Ennyit kértek értem: ennyit adnak értem.

– És én még sem veszem vissza, mondá Kalme; s most már ő is versenyre
szólítá a maga büszkeségét. Most vettem Akmet bégnek a levelét, a mely
mást parancsol; hallgasd meg, nem fogod megbánni.

(Mint azt a másik levélolvasást, gondolá magában.)

Mikor azt elolvasta Kalme, az eltorzított arcznak is volt ragyogása.

– Lásd, mondá a levél elolvasásánál, Kalme: a feleséged ilyen hűséges
volt hozzád.

– Tudtam én azt mindig! kiáltá Damokos Tamás, keblére szorítva édes
egyetlenét.

– No hát vedd vissza a pénzed!

– Még sem veszem vissza, mondá Tamás. Hanem ha kegyelemosztó napod van,
fogadd el hát ezt a váltságdijat nem értem, hanem kétszáz
fogolytársamért, kik velem együtt jutottak rabságba. Add ki őket, hadd
jöjjenek ők is velem.

– Jól van. Vidd őket magaddal. De ha a rabokat nem adhatom ingyen,
szabad nekik adnom egyéb útravalót. Gyalog hosszú az út, ott künn a
ménesem. Válaszsz ki belőlük annyi paripát, a hányan vagytok, magyar
rabok. S aztán nehogy a moldvai oláhok, kozákok fegyverteleneket
megcsufoljanak, itt van a fegyvertár, vigyetek belőle magatokkal kardot,
lándzsát, a mennyit elbirtok. De meg az sem illenék, hogy útközben
fosztogatásokból tartsátok magatokat: utiköltségnek vegyétek el tőlem
ezt az erszény aranyat.

S ezzel a sokat utazott kétezer arany megint csak visszavándorolt a
Damokos Tamás kezébe.

Még utoljára majd a Kalme marad győztes az asszony versenyben.

Most már Ilka asszony könyező szemekkel fordula hozzája.

– Óh úrasszonyom! Mivel háláljam én meg ennyi jóságodat? Mit adhatok én
teneked ezért?

Kalme szemei úgy égtek, ragyogtak.

– Add ide egy pillanatra azt a kis kölyket a karodról, hadd csókoljam
össze.

Ilka odanyujtá két kezével a kis szégyenkedő pirospofájú angyalkát.
Kalme odaragadta azt a keblére mind a két karjával, s elhalmozta arczát,
szemeit, homlokát forró csókjaival: a köny, mint a zápor, úgy szakadt
szeméből, egy hosszú pillanatig olyan boldognak álmodta magát, mint az a
másik asszony.

Akkor visszadobta a gyermeket hevesen az anyja keblére.

– Fogjad! vigyed! S most már szaladj előlem a kincseiddel: a míg
jókedvemben találsz, a míg föl nem ébredek haragos kedvemre, mert akkor,
nem tudod, hogy nem öllek-e agyon, s elveszem tőled az uradat és a
gyermekedet!

De úgy megijedt ettől a fenyegetéstől Ilka asszony, hogy egy pillanatig
sem maradt ott állva, hanem a két kezével megkapta egyfelől az urának,
másfelől a nagyobbik fiának a kezét, a kisebbiket a nyakába ültette
lovazva s úgy futott ki velök a nyitott várkapun, mint a ki lopott
kincset visz magával.

Csak azután, hogy a kapun kívül voltak, s látta, hogy senki sem kergeti,
tért magához, s azt kérdé az urától:

– De vajjon Buzdurgán murza, ha hazakerül, helyeselni fogja-e azt, hogy
a felesége ennyi rabot elbocsátott s még lovat, fegyvert is adott nekik?

– De bizony nem fogja.

– Talán meg is haragszik érte a feleségére?

– De nagyon megharagszik.

– Mit fog vele tenni? uram Jézus!

– Bőrzsákba varratja s beledobatja a nagy vizesésbe.

– Hogy az úr Isten pusztítsa el őtet, mielőtt hazaérkezne!

– Magam is azt kivánom neki!

(Talán nem is tette volna azt hozzá Damokos Tamás, ha előre tudta volna,
hogy az úr Isten meghallgatja ugyan azt a kegyes óhajtást, hanem épen ő
rá fogja bízni annak a végrehajtását.)



A DAMOKOS-VÁGÁS.

Siralmas dolog volna azt leirni, a mik ez alatt Erdélyben történtek.

A felgerjedt török szultán ráereszté a maga hadait minden oldalról a
szerencsétlen országra, mely azt sem tudta már, hogy kinek
engedelmeskedjék? annyi volt a fejedelme.

A krimiai tatárok hordája végigpusztítá az egész fejedelemséget mind a
Királyhágóig, de még ott sem állt meg, hanem átcsapott Magyarországra,
olyan rémületet támasztva maga előtt, hogy senki sem mert neki
ellentállni, csak futott előle minden nép, a hol az előcsapatja
megjelent s engedte a városait fölégetni. Ekkor pusztították el
Gyula-Fehérvárt is, a szép kollégium könyvtárát halomra rakták, úgy
gyujtották meg. S csak akkor hagyták oda az országot, mikor már úgy
megterhelték magukat zsákmánynyal, hogy többet nem birt el a ló, meg a
rabszolgahad.

A Rákóczy György jenői diadalának ez volt a szomorú következése.

Buzdurgán murza is megelégelte már az olcsó diadalokat, jóllakhatott
vérrel és jajkiáltásokkal, egész csordaszámra hajtá maga előtt a
rabszíjra fűzött férfit, asszonyt, marhát, birkát – vegyest.

Ekkor került haza Damokos Tamás, a maga kiszabadult kétszáz vitéz
bajtársával.

Mikor az ojtozi szoroshoz ért, a hol II. Rákóczy György által épített
vár zárja el a völgy kijáratát, hát akkor ő még azt hitte, hogy ez a vár
a székelyek kezében van, semmit sem tudott arról, hogy milyen furfanggal
foglalták el azt a törökök. A hazaszabadult székelyek pedig mindnyájan
tatár-öltözetet viseltek; mert bizony Krimiában senki se varrt az ő
számukra székely zekét, harisnyát; a fegyverzetük is egészen tatárokéhoz
hasonlított. Annálfogva azt mondá Boldizsár bának Damokos Tamás:

– Eredj csak, édes bátyám, előre be a várba. Neked magyar gúnyád van,
beeresztenek, s világosítsad fel a bennlevőket, hogy mi nem vagyunk
tatárok, különben még közénk ágyuznak, puskáznak; elnéznek bennünket.

– De nem megyek biz én; mondá Boldizsár bá. Mert ha én bemegyek a magyar
ruhámmal a Rákóczy-várba, soha ki nem jövök onnan többet. Török van
odabenn. Inkább adj nekem is egy tatársüveget, meg egy hosszú dárdát,
aztán hadd lovagolok előre valami huszadmagammal a várba. Ilyen kevés
népet bizton beeresztenek. Ha egyszer aztán ott leszek a felvonó hidon,
ti többiek az erdőben rohanjatok utánam, egy hajtással elkapjuk ezt a
várat.

A bizony sikerült az ezermesternek. Lomha oláh őrséget hagyott a török a
Rákóczy-várban, nem is gondolt rá, hogy azt hátulról, Moldvából
fenyegethesse valami veszedelem. Egy kardcsapás nélkül el lett az
foglalva. Az őrséget kilökték, menjen haza az anyja örömébe!

A mint annak hire futamodott, hogy hazakerült a Damokos Tamás meg a
lúfők hada Krimiából, hogy be is vették a Rákóczy várát, egyszerre nagy
lett a csődület az ojtozi hegyekben. Csikből, Háromszékből a hegyek közt
lappangó székelység mind odasietett. Volt ember is, fegyver is elég;
csak a vezető hiányzott.

Mikor Tamás megtudta, hogy Mikóujvárát is elvette a tatár, nagyon szidta
érte a csiki székelyeket; minek engedték magukat olyan könnyen kizavarni
a várukból? Azok azt felelték rá, hogy «mikor nem volt lovasságunk:»
Aztán beszélj velük, ha tudsz!

– No hát már most van lovasságtok. Hát gyertek velem, foglaljuk vissza.

– Megyünk is!

S meg is indulának Damokos és Czirjék vezetése alatt egész seregestül a
száguldó tatárra.

Ott találkozának Buzdurgán murzával a csikszeredai sikon. Az jött Ojtoz
felé a nagy prédájával s szörnyen elbámult rajta, mikor dárdaerdőt
látott maga előtt; a miről azt hitte, hogy a gyökerét is kitépte már a
földből.

Hát már ez a székely, akárhányszor agyonverik, mindig újra feltámad!

Bizony fel az!

A tatárnak pedig az volt a szokása, hogy a hol váratlan ellenállásra
talált, ott mindjárt lekonyult a taréja.

Buzdurgán murza dühös volt, hogy így elállják az útját.

Kilovagolt maga a két sereg közötti sikság közepére s kirántva hatalmas
pallosát, elkezdett kiabálni, olyan szörnyű hangon, hogy
félmértföldnyire is meg lehetett hallani.

«Ti hitetlen kutyák! Majd elbujtok egérlyukaitokba, ürgének születtek!
Ha van közöttetek embernek való ember, küldjétek ide elém; csapjunk
össze egy szál karddal! No hát van-e ember a székelyek közt!»

Ember volt biz elég, de óriás nem volt. Azok rég kihaltak már a nagy
Czohárdról, a hol legutoljára laktak. Ki mérkőznék össze egy ilyen nagy
bolond hustoronynyal, a kinek a pallosát más Isten teremtése két kézzel
sem tudja megemelni.

Pedig hát nagy szégyen lesz, ha a kérkedő góliáthtal nem tudnak senkit
szembeállítani.

Egyik a másikra nézett; de csak egyiknek sem akaródzott a kardját
összepróbálni a murzáéval. Hosszabb az valamennyiénél.

– Hej édes jó öcsém, vitéz Damokos Tamás kapitány uram. Csak neked kell
ezzel a csodával összeakaszkodnod! Mondá Czirjék Boldizsár a
főkapitánynak.

A többi hadnagyok is mind neki esének: «te vívhatsz meg vele, senki
más.»

Damokos Tamás látta, hogy ezt a harczot nem kerülheti ki.

És akkor erre az emlékezetes mondásra fakadt, a mi fel van jegyezve a
Damokos-család hagyományaiban.

«Héj becsület, becsület! Ha te nem volnál, nem kellene én nekem most
meghalnom!»

S mondván, kirántá a kardját, eláldotta ennek a világnak keserüségét
nagy búbánatában, «aztán köszöntsétek a feleségemet, meg a két kis
árvámat!» És most «segíts uram Jézus!» azzal a lovát megsarkantyuzva,
kiugratott a homloksorból a síkság közepére, Bozdurgán murzával
szembeiramodvást.

Amint a murza meglátta a feléje vágtatót, megismerte az elcsufolt
orczájáról a kiszabadult rabját s rárivalt csufondárosan:

– Hát te hogy szöktél meg a csávagödörből, Tamás a Damokosok között? Tán
biz a feleségem bocsátott szabadon? Te világcsaló hazug! Nojszen. Voltam
a gyulafehérvári nagy medreszben: kerestem a huszonnyolcz övet, a kiről
te mčhdruli ábéczét tanultál; egyet sem találtam; no majd oda haza
esztrengára veszem a kadinát, hogy mint jutottál az ő öveihez? Most
pedig csak gyere ide a kezem ügyébe, hadd hasítlak kettőbe. Az egyik
feledet a magad feleségének, a másikat az enyémnek! Ha olyan nagyon
szerettek, osztozzanak rajtad.

Azzal felemelte faágvastagságú karjával magasra azt a széles pallost, a
mi egy bikát is képes kettészelni s csak úgy forgatta a feje fölött,
mintha nádszál volna. Úgy várta be a reárohanó Damokos Tamást.

Hanem hát meglehet, hogy az ilyen nagy testnél nem olyan nagyon gyors az
agy és a kar közötti összeműködés, mint a kisebb termetűnél, a míg az ő
feje azt mondja a kezének: «vágj», míg az ezt megteszi, az alatt a
tömzsi régen odavágott: Damokos Tamásnak az éles szablyája csak egy
villámlásnyi kis idővel elébb csapott le hamarább a Buzdurgán nyakára,
mielőtt annak a palosa ő reá alázúdult volna, de olyan szerencsétlenül
talált neki oda, hogy a hordónyi nagy fő csak lerepült az óriás válla
közül s a mint talpra esék a földön, nagy mordiásan összehuzta a
szemöldökeit, fintorgatta az orrát s nagyokat pillogatott meredező
szemeivel, a szája tátogott hozzá, mintha szemrehányásokat tenne: «Ej
Damokos Tamás, ezt nem vártam tőled!»

A fejnélküli test pedig, megfordulván a lovával, elkezdett szaladni
vissza a tatár tábor felé, szokása szerint a két földig érő lábával is
segítve nyargalni az alatta futó lónak. Az öklébe szorított pallos egyre
csapkodott a levegőbe jobbra-balra, mint a bomlott szélmalomszárny. A
tatárság erre a látványra úgy megijedt, hogy hátat fordított, elfutott
világgá, ott hagyva a székelyeknek az egész prédáját s pányvára fűzött
rabjait valamennyit.

Azok között megtalálta Damokos Tamás Apor István uramat is. De nem tett
neki semmi szemrehányást, csak azt tanácsolá, hogy máskor legyen
Istennel s ne kivánja a felebarátja romlását.

Ekkor aztán a várát is visszafoglalta Tamás, de az olyan rongált
állapotban volt, hogy meg nem maradhatott benne, hanem elvitte családját
Alsó-Csernátonba, az ősi lakházába. Most is ottan laknak az ivadékai.
Mind olyan derék emberek, mint ő volt, meg a felesége.

*

Nem sokára a török szultán kihozá tatár rabságból az egész fogoly
magyarságot, vezérükkel, Kemény Jánossal egyetemben, a kit egyúttal
megtett Erdély fejedelmének.

És így beteljesült az égi jóslat a négy vak nappal, hogy Erdélynek négy
fejedelme fog lenni egyszerre.

Két év mulva mind a négy elmult: három csatákban esett el.

Szegény Erdély, de sokat szenvedett!

De fennmaradt a családi hagyományok között, a székely nép ajkain,
Damokos Tamásnak az a jellemző mondása: «hej becsület! becsület! ha te
nem volnál, nem kellene én nekem most meghalnom!»

És aztán az olyan vágást, a milyennel Tamás Buzdurgán murzát elbocsátá a
világról, máig is úgy hivják, hogy «Damokos-vágás».

Adjon Isten mindenkinek belőle, a ki megérdemli!



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Az akkoriban dívó néphit szerint a legfélelmesebb réme volt
a csik-szeredai völgynek a «Simó Péter», egy nagy fekete óriás, a ki az
éjjeli utazók szekereire felült, s gazdáikat birkózni hivta az
ólomszérüre.]

[Footnote 2: Hát ezt ki tudja, hogy mi?]

[Footnote 3: Igazolja ezt a krimiai rab uraknak egy levele 1658. május
elejéről, melyet Rákóczy Györgyhöz irtak, elpanaszolván, hogy két
társukat erős eskü mellett elbocsáták az uraik, hogy hazamenvén
Erdélybe, mind magukért, mind rabul maradt társaikért a váltságdíjat
meghozzák. De azok hitszegően elmaradtak. «Immár pediglen a terminus
elmulván, minket szegény megnyomorodott rabokat érettek rontnak, vernek,
kinoznak és keservesen csigázván, orr-, fülmetéléssel, fogkivonással,
szemeink kivájatásával fenyegetnek, ha vissza nem jönnek: kiért az Ur
Isten erős haragját rájuk bocsátani fogja (a szökevényekre). Mert
mikoron kibocsátották volt őket, erős hittel igen esküdtenek, hogy az
élő Isten őket, ha kötéseknek nem állanak, semminemű dolgaikban meg ne
segítse, sőt Istennek minden áldása fejeiken átok legyen és a
gyermekeiket is az átok és Istennek rettenetes haragja, mint az ég a
földet, úgy borítsa be: sőt ha meghalnának is, az testeket az földnek
gyomra kiokádja és lelkek itéletnapig se mennyországban, se pokolban ne
mehessen! Mégis az napjára be nem jövének az hamishitű istentelen,
minket nyomorgattató és örökkévaló rabságba borító emberek…»


Ezen levélben Damokos is fel van említve a sanyargatott rabok között:
tévedésből Péter keresztnévvel, de a családi okmányok és Kemény János
fejedelem levele, melyet Tamás is aláirt, ez utóbbit igazolják.


L. Történeti tár 1882., IV. füzet, 614. l.]



TARTALOM.

  A csernátoni ezermester  1
  A Csetátye Drakuluj  9
  A Mikó-Ujvári ágyuk  17
  Benn az ellenség a várban  28
  Buzdurgán  32
  Kalme  42
  Hogy hozzák tánczba a törököt?  68
  Munduka Ravasel  78
  A csodatevő kigyókő  92
  A négyezer özvegyasszony ostroma  100
  A szerelem boszuja  133
  Az egérfogó  156
  A dráku popi  169
  Van Isten a föld alatt is!  177
  Asszonyok versenye  182
  A Damokos-vágás  189


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


13 |vísszajönnek, fölülről |visszajönnek, fölülről

40 |Utik verik? |Ütik verik?

48 |Orülök, ha kivált |Örülök, ha kivált

78 |Tomasius Damokos de Newtood.» |«Tomasius Damokos de Newtood.»

80 |kecske a káposztával! |kecske a káposztával!»

146 |egy csomóban. |egy csomóban.»

152 |purgatoriumnál. |purgatoriumnál.»

183 |ez itten! |ez itten!»

186 |szivem bálványa! |szivem bálványa!»

187 |ki ltá Damokos |kiáltá Damokos

195 |A csernátoni ezermester 2 |A csernátoni ezermester 1]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A Damokosok" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.