Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Felfordult világ; Észak honából; A debreczeni lunátikus
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Felfordult világ; Észak honából; A debreczeni lunátikus" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXXIV. KÖTET

FELFORDULT VILÁG * ÉSZAK HONÁBÓL

A DEBRECZENI LUNÁTIKUS

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

FELFORDULT VILÁG

ÉSZAK HONÁBÓL

A DEBRECZENI LUNÁTIKUS

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895



FELFORDULT VILÁG


EGY FARSANG AZ ALFÖLDÖN.

Néhány évvel ezelőtt, vizkeresztnapján reggel, négy szatmármegyei fiatal
ember összeszólalkozott bizonyos nemes versenyzésre. A verseny feladata
ebből állott: farsang első napján elkezdeni Szinyér-Váralján a tánczot;
abban kivilágos kivirradtig helytállani; – akkor felülni a csöngős
szánra, áthajtani Szamostelekre, ott is tánczba virradni meg s reggel
ismét menni tovább Aranyosmegyesre, ott is folytatni a dáridót, azzal
megint egy faluval odább, fel Ugocsának, Beregnek, Zemplénnek, onnan
lekerülni Szabolcsnak, Biharnak, végig vigadni mind a hat vármegyét egy
csepp kipihenés nélkül.

A verseny szabályai voltak ezek: egy ismerős házat el nem kerülni, a
hova a négy közül valamelyik betérni óhajt, egy tánczot sem hagyni
kezdeni négy közül másnak, s nem végezni előbb mint más. Minden toasztot
elfogadni s soha egy csepp bort nem hagyni a pohárban. Egész farsangon
át nem aludni ágyban, hanem csak a szánban fekve, a míg egyik falutól a
másikig utaznak; – és végre előfordulható kalandoknál, mint például
párbajok, szerelmi cselszövények dolgában, fidéliter egymás segítségére
lenni; hasonló eseményeknek is igen gyorsan kellvén végrehajtatniok,
miután egy faluban egy napnál tovább időzni nem szabad.

A négy ifju közül, kik ez elmés versenyt megkezdték, egy kidőlt már
Tisza-Ujlakon: tüdőgyuladást kapott és két nap alatt belehalt. Ez nem
volt életrevaló ember.

Egy második megszökött a társaságtól a mándoki lakodalmon; ennek örök
életére hitvány, gyáva ember lett a neve: nem is mert többet a világ elé
jőni, hanem hazament Gödényházára és soha ki nem mozdult onnan többé.

Kettő kiállta a versenyt, s végigtánczolta mind a hat vármegyét, mind a
hét farsangi hetet, nappal utazva hófuváson, vizöntésen keresztül, rázós
szekéren, hengerbuczkás szánon, éjjel tánczolva, poharazva, szerelmes
asszonyt ölelve, férjekkel verekedve, apák elől futva.

Olyan hire volt már a két utazónak az alföldön, mint a tatárjárásnak.

Úgy beszéltek róluk, mint valami mesés tüneményről, melyet nem hisz az
ember, a mig nem lát, de mégis odább mondja, a mit hallott róla s tesz
is hozzá, ha helyén találja.

A farsang utolsó hetében járt már, s a közelgő bőjt neszére sietett
mindenki vigadni; Béltek, Erdőd, Majtény és Királydarócz mind készült a
dáridóhoz; a mit nehezített az a körülmény, hogy a két utazó tánczos
lefoglalta Nagy-Károlyban az egyetlen czigánybandát s maga hordozza
magával, lehetetlenné téve másutt beültetni a vigalmat, mint a hova ők
viszik azt.

Az volt környékszerte az égető kérdés: hová fog ma betérni Borcz Adorján
s Gábor Endre? Igy hítták hőseinket.

Mert a jöttüket megelőző hír épen nem rémite el senkit, sőt fiatal
leányok és leányos anyák minden közeledő száncsörgésnél önkénytelen
gondoltak reájuk, s inkább öröm volt, mint ijedtség, ha azt mondták
magukban: «hátha ők jönnek».

Psychologok nevezhetik ezt a veszedelmes iránti kiváncsiságnak, a
különczök iránti szokásos érdekeltségnek, az együgyűbb emberek azonban
arról fognak beszélni, hogy Borcz Adorján a gazdag rózsapallagi birkás
fia, a kiről az a hír, hogy millioma van készpénzben, s a mellett
Adorján eszményi szépség egy férfiban, s hogy ilyenformán nincs mit
csodálni rajta, ha látogatását inkább óhajtják, mint rettegik. Azt a
boldog illusiót pedig ki akarná elvitatni fiatal lánykától, mely az
egész szépnemmel közös, mely szerint egy férfi, ki tíz hölgynél csapodár
volt, a tizenegyedikhez hű fog lenni, s ilyen tizenegyediknek ki ne
hinné magát.

Borcz Adorjánt minden dévaj adoma, mit felőle a hír titok fejében
kikürtölt, csak annál érdekesebbé tette. Azt mondták róla, hogy
genialis, originalis fiu.

Kevesebb figyelem jutott versenytársának, Gábor Endrének, a kiről
mindössze annyit volt szokás tudni, hogy igen erős ember, iszik bort
ellenőrizhetlen mennyiségben a nélkül, hogy valaha meglátszanék rajta;
akárhány poharat kiürített, soha sem garázdálkodik, s akárhány szép
asszonynyal és leányfélével tánczolt, egyre se mosolyodik el, sem
azontul egy szót sem szól hozzá, csupán egy elméssége van, mikor már
nagyon jó a kedve; mely abból áll, hogy a kiivott üveg poharat megeszi
jó barátságból. Különben az esztendő három szakában otthon ül a jószágán
és tüzesen gazdálkodik; napokig nem iszik egyebet tiszta víznél, hanem a
mint a tél beáll, akkor olyan tizenhárompróbás korhely lesz belőle, a
kin senki túl nem tesz az Érmelléken. Mikor kitavaszodik, ismét
visszatér józan munkájához.

Ezzel egyébiránt csak a kósza mendemondák vannak előadva; a mikre, mint
tudjuk, nem sokat kell építeni…

A farsang három utolsó napját hazánkban is, úgy mint másutt, vigan
szokták eltölteni minden háznál; ilyenkor akármely faluban, akármelyik
nyitott kapun hajtasson be a vendég, bizonyos lehet felőle, hogy jókedvű
társaságot talál együtt. (Legalább még eddig így volt; már nem tudom,
hogy ezután hogy lesz?) Az embernek van jó barátja, jó ismerőse, azt
meghivja, bánatát, gondjait kicsukja az ajtón erre a kis időre, borát
csapra üti, hadd folyjon; panaszát szélnek ereszti, hadd fogyjon; ugyis
rövid a farsang, ugyis hosszú a bőjt, mért ne vigadnánk, a mikor lehet?

A Nagy-Károlytól a Szilágyságba vezető úttól félretérve, találja az
ember gróf Somlyóházi pusztáját. Nehány ezer holdnyi jókarban tartott
birtok, melynek szántóföldei, kaszállói két erdős hegy közötti völgyben
feküsznek; a völgyet patak szeli keresztül, mely alantabb malmot hajt, a
patak maga az uradalmi kert közeléből ered, mely gyümölcsös és
fenyvesből áll, s melynek örökzöld fenyői mögül regényesen emelkedik ki
a domboldalba épitett urilak, hátul fehér tetejével.

Az urilak két szárnyra van osztva; egyik a grófi család számára van
fentartva, a másikban lakik a tiszttartó.

Málai Máté régi hivatalnoka a családnak; ő is ott nevekedett
gyermekkorától fogva a Somlyóházi családnál, feleségét is onnan vette
el, ki ott számtartó leánya volt; a mostani gróf öregapja volt a
násznagyuk, ő maga volt egyetlen leányuk keresztatyja; ha ők mentek
Kolozsvárra, a gróf házához kellett szállniok, meg nem engedte, hogy
máshová menjenek; ha a gróf jött Somlyóházára, néha cselédet sem hozott
magával, hanem meginvitálta magát ebédre, vacsorára a «mámikához». Ha
Máté uram jött hozzá, akárhány uri vendége volt a grófnak, csak úgy
beszélt vele, mint jó ismerősével, s nem volt a grófnak sem jó, sem
rossz állapotja, a miben Málai uramnak részt ne lett volna szabad venni.
Mind a két fél megszokta egymást úgy tekinteni, mint összetartozó részt,
melyet a parancsolás és engedelmeskedés elve helyett valami nyugalmas
egymástértés kapcsa tart össze; mely a két férfiról nemcsak a két nőre,
de egyuttal a két leányra is átszármazott.

Ebből azonban nagyon hibásan következtetné valaki, hogy gróf Somlyóházi
valami nagyon könnyen hozzájárulható férfi, s másfelől Máté urat hiába
képzelné valami nyájas, szelid, magát kedveltető embernek; sőt inkább a
gróf arról ismeretes, hogy a kényességig válogatós az emberekben, olyas
valami criticus a közéletben, a ki nemhogy a népszerűséget hajhászná, de
még nagyon is meg akarja érdemeltetni az ő barátságát; a tiszttartó
pedig épen egy morózus, kedvetlen, mogorva férfiu, a ki soha életében
senki fiának egy bókot nem mondott.

A tiszttartóéknál nagy ünnepélyre készültek farsang utolsó napján.
Ezüstmennyegzőjük napja volt ez, huszonöt békében és szeretetben
eltöltött év emlékünnepe. Estig sok vendég jött össze a vidékről és még
többre vártak, a mit bizonyított a ház éber előörsének résenléte.

Hogy ki volt ez a ház éber előörse? azt majd mindjárt elmondom.

Az urilak még a régi franczia modor szerint épült, mely Mária Terézia
ideje alatt nálunk is széltére divatba jött; a tágas udvart magas kőfal
keríté, rácsosan rakott téglákból, minden két ölnyire egy párkányzatos
kőoszlop, annak a tetején pedig sorban rococo Amor alakok, kiket a
becsületes kor szeméremtudó erkölcse fertelmes bő zubbonyokba és
puliderekbe öltöztetett; némelyiknek a háromszegletű kalapot is feltette
a fejére, s a haját hátul szalagos csapba fonta.

Hanem hát már ezeken a kis Amorkákon sajnálkozni késő, bekormozta azokat
már az idő annyira, hogy rájuk sem ismerhetni többé; a falu felőli
kerítésről egy pár le is kivánkozott, s azoknak a helyei üresen
maradtak.

Egy ilyen üresen maradt szobortalapzat pedig különösen kinálkozó hely
arra nézve, hogy mikor a tiszttartó urék vendégeket várnak, olyankor a
ház éber előörse Dráva, oda felugorjék és onnan vigyázza meg a vendégek
közeledését; majd az egyik, majd a másik fülét emelve fel magasra,
hegyesre, a mint magában gondolkozik: talán jobbról, vagy talán balról
jön valaki? néha csüggedten eresztve le mind a kettőt; – sehonnan sem
jőnek. Eszébe jut, hogy talán eltévedhettek valamerre, nem találnak ide,
akkor felnyujtja a nyakát, nagyot üvölt, mintha toronyőr adna jelt a
tévelygő vándornak: «erre tartson kentek!» s aztán hallgatózik: mi
eredménye lett figyelmeztető szavának? Valamit neszez; balfüle egyenesen
áll az ég felé, mintha drótra volna huzva; azzal leugrik
oszlopállványáról, nyargal be a pitvarba, megáll a konyha-ajtóban, s
nagy örvendve csahol be rajta: jőnek már! itt vannak a falu alatt! azzal
megint vágtat vissza classicus őrhelyére, most már egyre fujja a
lármakürtöt (már a milyen lármakürtje tudniillik egy kutyának van),
bámulatos kötéltánczosi ügyességgel forogva körül az oszlop tetején,
melyen épen csak a négy lába fér el. Most már nem csak hallja, de érzi
is a közeledőket. Meg tudná mondani, hogy kik jőnek? Azután csodálkozva
látja, hogy a pitvarból még sem siet senki az érkezők elfogadására.
Talán nem értették, a mit bejelentett, talán nem szólt elég világosan?
újra benyargal a pitvarba, ott a szemközt jövő tiszttartónét majd
hanyattdönti, az jót húzna a hátára, ha volna mivel; «czoki, ördög
beléd!» e siker után kötelességének ismeri a bundás előörs jó meszszire
eléjük nyargalni a közeledőknek; a száncsörgés már jól hallik; Dráva két
percz alatt találkozik velük; hangos szemrehányásokat téve nekik, hogy
hát ilyen soká kellett jőni? már most csak utánam! ismét előre szalad,
hogy megmutassa nekik az utat; sokkal elébb odaér a kapuba, mint a szán,
megint visszafut hozzájuk; ej be lassan tudnak mászni! azzal mintha ő
volna a diadalmenet kengyelfutója, egy bak-arasznyira a lovak orra előtt
rugtat be az udvarra, s ő az első, a ki a megérkezett vendégek nyakába
ugrik, még nehezebbé téve nekik a bundát; hogy azok elmennek, a
kocsissal kezd fraternizálni, olyanokat ütve a csizmaszárára a farkával,
hogy az majd leesik a lábáról; végre a lovakkal köt barátságot, s hogy
azokat is kifogják, végig hengergőzik ott a jó puha hóban, kényelmesen
elnyujtózva benne. Több vendéget nem vár.

Az embernek azonban nem adott a természet ilyen gyorsan felismerő
ösztönt, tiszttartóné asszony sokáig nézegette összevissza az érkezőket,
de rájuk nem ismert addig, míg hangjukat nem hallá, annyira el voltak
álarczozva bundákkal, sipkákkal és a bajuszukra ragadt zuzmarával.

– Kellünk-e asszonynéném? szólt az egyik bundás férfi, téli keztyűjével
végighárítva szakállát.

A tiszttartóné ekkor ismert csak rájuk.

– Hát ti vagytok azok? Oh ti országos semmirekellő gazemberek!

Azzal fülön fogta az országos semmirekellő gazembereket, s megcsókolá
ábrázatjaikat jobb és balfelül, nem törődve szakállaik jégcsapjaival.

– Mi az ördög hoz benneteket ide, ti csavargó országháborítók? Ti világ
bolondjai, ti; forgós teringette ostoba ficzkói! – Azután megint
megölelte őket. – No az ugyan szép volt tőletek, hogy útba ejtettetek
minket. Gyertek hát be! Megfagytatok úgy-e? Lélek gázolta kópéi!

Azzal jót ütött széles tenyerével hol az egyik, hol a másik hátára, úgy
terelte őket befelé, folyvást szidva mind a kettőt, mint a bokrot.

Azok pedig egyre nevettek.

– De iszen, szól az elébbi hang gazdája, nem így akartunk mi ide
behajtatni, hanem muzsikaszóval; de a helmecziek elátkoztak bennünket,
hogy a czigányaink szánja a falu végén összetörött; gyalog jőnek utánunk
a rajkók; de azért itt lesznek mindjárt.

Ez alatt a konyhába értek; a tiszttartó lakosztálya azon régi jó szokás
szerint levén berendezve, miként a konyhán kellett a szobákba menni; ez
volt az első a háznál, első és legtekintélyesebb lak: a háziaszszony
dolgozó szobája; nem a mostani bűzterjesztő, takaréktűzhelyek konyhája,
hanem az ősi egészséges tűzhely, lángoló kemenczéjével; pattogó
fahasábok a vaskutya lábán, nyárson forgatott malacz pirul mosolyogva
egyfelől a tűznél, másfelől tojáshabbal kenegetett dorongosfánk; a nagy
öblös fazekakban irigységébresztő töltött káposzta buzog, a széles
lábasokban pedig valami jó főhet, mert ugyancsak meg van rakva alja is
teteje is menyecskeszemű parázszsal, a nyitott kemencze fris
kalácsillattal árulja el e nap titkait, a házi kisasszony egy kicsit
haragos, bizonyosan fánkot süt és ha beszélnek hozzá, nem kelhet a
tészta, egy másik kisasszony pedig épen kétségbe van esve, mikor olyan
szép tengeri nyulat készített szitán keresztül nyomott irósvajból, olyan
volt a szőre, mint az igazié, szemei is voltak mazsolaszőlőből, aztan
valaki a tűzhöz közel tette s fél fele elolvadt.

El innen, férfiak! csak be a szobába. Nincs itt ilyenkor senkinek semmi
keresete. Tiszttartóné asszony bekergeti szidott vendégeit az
előszobába, ott leszed róluk bundát, sipkát, télikeztyüt, a míg rendes
emberformában lehet őket látni.

Ez a két hires, hat vármegyét végigtánczolt korhely.

Borcz Adorján halvány arczán, fáradt szemein nagyon meglátszanak az
álmatlan éjek nyomai; azt mondják, szép ember; így, a hogy most itt áll,
senki sem venné azt rajta észre; fekete bajusza, szakálla, hanyagul
összevegyülve, beesett szemeire lomhán roskadnak le szempillái, sötét
szemöldei ránczokat huztak homlokára; alakja már csaknem ferdén áll a
lankadtságtól, vállai előre roskadva, egyik lábával a másikba botlik, ha
lép, ha egy perczig megáll, térdei előre csuklanak.

Még eddig hangját sem hallatta, mindig versenytársa beszélt a házi
asszonynyal.

Emezen nem látszik meg semmi viszontagság; száraz, csontos ember, magas,
szikár alak; arcza becsületes, nyilt, és nem igér többet, mint a mennyi
a fejében van; bajuszáról s szakálláról nem érdemes beszélni, olyan
ritka.

Senki sem mondaná róluk, így rátekintésre, hogy az egyik a környék
Adonisa, a másik maga Hercules.

A tiszttartóné nagy gonddal tisztogatá le vendégei ruhájáról a
bundaszőrt; tisztességesen jelenjenek meg a többi vendégek előtt, mert
szép társaság van együtt, a kik majd megnézik az embert.

– Visszanézzük őket, tréfálkozék Gábor, mert mi meg leánynézőbe jöttünk
ide.

– Leánynézőbe, ide? kiáltá egyszerre haragosan a tiszttartóné. Sodrófát
ti nektek, nem leányt! Az utolsó szolgálómat sem adnám nektek, azért, ha
ezer köröszt buzád terem is, s ennek a másiknak meg milliom forintot ad
is az apja. Való is ti nektek tisztességes hajadon!

– Mond valamit, asszonynéném; magam is gondoltam rá, hogy nem vagyok én
oda a kisasszonyok közé illő. Hadd menjen be csak Adorján a szálába, ő
tud németül is, majd én csak kinn maradok a konyhában.

– Maradsz biz a pokolban! Kellesz ott most nagyon. Nincs még ott semmi
megsülve.

– De bizony valami csinos kis leányt sejtettem meg ott a tűzhely
mellett.

– No félbolond! nézd el nézd! Tán soha se láttad életedben? Az én
Eszterem az, te málé!

– Igen az egyik; de a másik?

Tiszttartóné asszonyom itt felemelé tekintélyes ujját s úgy tett vele
öcsémuram orra előtt, mint az óra ketyegője.

– Az a másik nem ebfogra való. Azt nem a kentek számára nevelték,
dominus Kocsma de eadem uraimék; azért attól csak siccz! mert ott a
körmére ütnek az embernek.

– De már azt meglátjuk! A czimbora egy lépést tett a konyhaajtó felé;
termetes tiszttartóné asszonyom azonban gyorsan útját állta s félrelökte
onnan:

– Czoki kurta! az a leány a grófkisasszony.

A czimbora meg is hökkent e szóra egy kicsinyt, meg nem is akarta hinni.

– Hát hogy van az itten?

– Hát úgy van itt, hogy itt van. A gróf okos ember. Mikor a
grófkisasszonyt kinevelték a mindenféle nevelők és professorok, akkor
azt mondta a gróf: «leányom, tudsz angolul, francziául, tudsz festeni,
zongorázni, énekelni; és azért még sem tudsz semmit, mert nem értesz a
gazdasághoz; azt sem tudod, miből lesz a laska? nem tudsz az uradnak egy
szája izére való ebédet megfőzni, ha kivánja; nem érted a háztartás ezer
meg ezer apró titkát, anélkül pedig veszedelmére vagy annak, a ki valaha
elvesz, akármilyen gazdag ember legyen is; azért már most eredj ujra
nevelő-intézetbe az én somlyóházi tiszttartónémhez, ott mindent
megtanulhatsz.» Meg is tanul a lelkemadta mindent, s fogadom, hogy
esztendő alatt olyan gazdasszony válik belőle, hogy megcsókolhatja a
lábai porát a ki férjhez veszi. Azt pedig jól tudja a gróf úr, hogy a
somlyóházi tiszttartóné mellett jó helyen van akárki leánya, mert jobban
megőrzi az őtet, mint a bécsi madám! – No hát mars előre.

Az ifjaknak be kellett érni a magyarázattal, vagy hitték, vagy nem, mert
a tiszttartóné galléron ragadta őket s ellenállást nem türve, betolta a
szomszéd terem ajtaján, honnan a többi összegyült vendégek meleg zaja
hangzott elő.

Hajh, másforma világ volt az!

Én nem tudom, vérünkben van-e, vagy a levegőben; átok-e rajtunk, vagy
végzetes nyeremény? mi nem tudunk valamit, a mit még apáink tudtak: –
nem tudunk mulatni többé.

Most ha összejövünk egymással, vagy czivakodnunk kell epegerjesztő
tárgyak felett, vagy előveszszük a politikát s versenyezünk abban, hogy
melyikünk tud szomorubb conjecturákat felállítani úgy is bekövetkezendő
bajok felől? vagy ott ragadunk a kártyaasztalnál; legjobb esetben
tánczolunk s nézzük: más hogy járja a bolondját.

Az a kedélyes, egymással megelégedő mulatság nem található többé, a
mihez nem kellett sem kártya, sem zene, sem politika, sem szép
asszonyok, mégis reggelig elvigadott rajta minden ember, ifja és véne, s
a következő esztendeig visszaemlékezett rá, milyen jól mulatott akkor!

Ki is ment az a divatból: zálogos játék, az anecdotázó öreg urak, az a
jó nevető publicum, a ki minden tréfát olyan meleg kedélylyel fogadott,
azok a vidám fiatal emberek, enyelgő leánykák; azok mind a mesevilágba
tartoznak már; itt-amott falukon, kis városokban némi utóhangjaikra
találni, de az sem úgy szól már, mint azelőtt. Okosabbak lettünk: – az a
kérdés, hogy boldogabbak-e?

Mikor a két országos korhely előtt kinyitá tiszttartóné asszony a terem
ajtaját, olyan nagy volt odabenn a víg zaj, hogy alig vette észre valaki
bejöttüket.

A középső tölgyfaasztal körül állt egy csoport öreg úr és fiatal ember,
vegyest; nem igen feszes öltözetekben; ki kabátban, ki mentében, ki meg
attiladolmányban; valahány szem, mind egy köpczös öreg úr felé volt
fordulva, a ki bizonyosan érdekes történeteket bocsátott közre, a hogy
minden arcz nevetésre készült vonásaiból lehete gyanítni.

Az öreg úr molnárszinű hosszú zrinyi-dolmányt viselt, nagy ezüst
filigrán gombokkal, széles zsinórzattal, hasonló színű magyar nadrágot
és ezüst sarkantyús csizmát; galambfehér haja olyan sűrű volt, mint a
kefe, és olyan apróra nyirva; gyakran végigdörzsölte rajta tenyerét,
mikor beszélt, mintha úgy szikráztatná ki belőle az élcz villanykáit.

Bajusza épen olyan fehér volt az öreg úrnak, miként haja, arczának egyéb
részét tisztán tartotta minden szőrtől a borotva, sima volt az és
elevenpiros s mikor nem mosolygott is, úgy tetszett, mintha mosolyogna.

Harsány hangja kihangzik a hahotából; épen valami kalandját meséli, hogy
ment végig nem rég Pesten a váczi utczán ugyanabban a molnárszin
kabátban, nagy előernyős sipka a fejében, elefántcsontgombos nádpálcza a
kezében; látta, hogy valami nyúzott képü gyanus ember egyre sandalog
mellette. Azt hitte, hogy a zsebkendőjét akarja ellopni. Hát a mint este
bemegy a szinházba, leül a második emeleti zártszékbe, felhúzzák a
függönyt, kit lát előlépni a szinpadra? saját magát, azzal a hosszú
kabáttal, azzal a fehér bajuszszal, azzal az ernyős sipkával és hosszú
nádpálczával a kezében… «Az akasztófáravaló! Komédiás volt! Azért nézett
úgy meg, hogy este kijátszon a szinházban!» Tán megharagudott érte az
öreg úr? Dehogy haragudott, sőt elkezdett kaczagni és verte az öklével a
támlát, hogy minden ember ő rá nézett; úgy kiabált: «én vagyok ott, a ki
lelke van a komédiásának! én vagyok ott!» Még most is csorog a szeméből
a köny, mikor ezt elmondja, úgy kaczag fölötte. A kik hallgatják is,
mind kaczagnak; pedig így leirva nincs ennek semmi hatása; az a kedély
kellett ahoz, az a boldog jó hangulat, hogy az ember úgy tudjon
elbeszélni valamit és úgy tudjon nevetni rajta.

Egy távolabbi szögletben tisztes matrónák ülnek, kiket valami kitünő
férfiú mulattat. Nem fiatal ember már, az ötvenesben jár; a hogy a
száját tartja, az látszik belőle, mintha most is igen kellemetes
embernek tartaná magát, s vonásaiból kitünik az erőködés mindenkinek
valami szépet mondani; öltözete urias volna, bársony gallér nyakán és
hajtókáin, mellénye vörös bársony, nyakában nagy arany láncz, újjain
nehéz köves-gyűrűk, miket szüntelen igazgat; mikor valakivel beszél,
mindig olyan közel hajol hozzá, mintha valami titkot akarna vele
közölni, vagy sajnálná a szót, hogy azt más is megértse. Egy öreg
asszonysággal látszik nagyon megakadva lenni, a ki a kabátja végső
gombját megfogva, sehogy sem akarja őt tovább bocsátani, a min a többiek
titokban nevetnek s integetnek szemmel az öreg asszonyságnak, hogy csak
ingerkedjék még a foglyul esettel.

A teremben alá s felsétálgat egy fiatal hölgy; a szépség tökélyének
volna nevezhető, ha a szépség felől csak a szemek adnának itéletet.
Gyönyörű halaványbarna creolarcz, nyugtalan sötét szemekkel; két ajka
együtt oly parányi, mint egy eperszem; termete mint egy antik szoboré;
sem költő, sem művész szebb alakot nem kivánhat magának ideáljától.

Hanem van valami e szép alak minden vonásán, minden mozdulatán, a mi
annak szépségéből levon; az, hogy meglátszik rajta: mennyire tudja ő,
hogy milyen szép?

Hasonló azokhoz a szépségekhez, a miket a divatképeken látni. Akármilyen
ideálkép legyen is azokon, az embernek nem megy ki a fejéből, hogy ez
csak divatkép.

Egy fiatal, igénytelen ember látszik őt mulattatni, a kiről most nem sok
mondanivalónk van. Azok közé tartozó, a kikkel az ember százszor is
találkozik, míg egyszer feltűnnek. Meglehet, hogy azért igen derék és
kitünő emberek. Meglehet, hogy ennél is az az eset; – majd meglátjuk.

A vidám, zengőbongó társaság közt bujdokolva csuszamlik néha keresztül
egy kicsiny jelentéktelen alak; a ki még kisebbé törekszik magát tenni
az által, hogy a fejét aláhuzza; majd boros palaczkokat hord az egyik
szobából a másikba, majd a cselédekkel suttog; ha valaki a vendégek
közül észreveszi s megszólítja: egyet mosolyog, de azt is csak félig,
azzal csuszamlik odább, úgy kerülgetve minden embert, mintha üvegből
volnának s félne, hogy összetöri valamelyiket.

A tiszttartóné harsány hangja egyszerre beleszól a társalgásba; az
általa bevezetett két vendéget egyenkint bemutatja a társaság
csoportozatainak és viszont.

– Itt van ez a két jó madár! szól a mesemondó öreg úr elé érve; Borcz
Adorján öcsém, meg Gábor Endre öcsém. Ez meg az én legkedvesebb
urambátyám Simándi Gida, ha hallottátok hirét.

Persze, hogy mind hallották egymás hirét. Mind a hárman szivesen kezet
szorítanak s örülnek, hogy szerencséjük van egymáshoz.

Következik az asszonyságoknál a bemutatás.

– Kedves komám, Borsodiné asszonyság. Itt hozom a két korhelyt. Ez Borcz
Adorján, ez meg Gábor Endre.

– A két hires tánczos, kiált fel a vidám öreg asszonyság, eleresztve a
fogvatartott úr gombját végtére. No, hála Istennek, hogy eljöttek,
legalább lesz kivel tánczolnom nekem is.

– Igen bizony! mordul vissza a tiszttartóné, ha a mankók és a zselleszék
is tudnának kalamajkát járni.

Mind nevetnek rajta. Az öreg asszonyság azt vágja erre vissza, hogy nem
kell neki akkor mankó, mikor szép legények híják tánczba; akkor
elfelejti ő azt.

Következik a bársony galléros úr.

– Tekintetes Torhányi úr:… nagyságos is lehet még belőle, (a bársonyos
úr lekötelezetten mosolyog) amott van pedig a kisasszonya, Amália; most
nyissátok aztán fel a szemeiteket.

A két gavallér egy fordulással a szép delnő előtt terem. Adorján az első
tekintetre megdöbbenve szedi magát rendbe, Gábor egyet sodorint
összeállni nem akaró bajusza szálain s félredörmög asszonynénjéhez:

– Kapitális leány.

– Ez már nektek való; veti ez oda hevenyén. Valjon, hogy érthette?

Amália kisasszony rögtön elfoglalta Adorjánt s most még csinosabb, még
elevenebb divatkép lett belőle. Az eddig vele beszélgető ifju egyszerre
háttérbe szorult s félrevette magát a többiek közé, adomákat hallgatni.

Még a legutóbb említett alacsony öreg urat fogta elő valahonnan a házi
asszonyság, új vendégeit bemutatva neki és azoknak őt.

– Ez az én kis férjem; szólt mosolyogva, s erőteljes arczához olyan jól
illő ellágyulással tevé hozzá: az én öreg vőlegényem; – az én ezüst
vőlegényem.

A kis férfiú meghajtá magát a gavallérok előtt, s valamit, de füllel nem
hallhatót, mormogott fogai között fél másodperczig tartó mosolygás
mellett, a mire Gábor jónak látja azt felelni:

– Részünkről van a szerencse.

Pedig a kicsiny úr aligha olyasmit nem mormogott a fogai között, hogy
tele van a keze dugóhuzóval, tehát nem nyujthatja oda.

Mikor Torhányi urat és Borcz Adorjánt egymásnak bemutatták, mikor
Adorján visszafordult Amáliához, egyiknek az arczán sem lehetett
észrevenni még csak annyi különbséget sem, melyből a többiek azt
tudhatták volna meg, hogy «volt már egymáshoz szerencsénk»; oh a
meglepetést csak a szinpadon szokták marquirozni; a közéletben sokkal
jobb szinészek az emberek; ott nem a publikum kedvéért játszanak, ott az
a művészet, hogy ne lásd, mit érzek most? Pedig valamit kell az olyan
három embernek érezni, a kik közül kettő régóta szerelmes egymásba, s a
harmadik régóta őrzi őket, hogy ez a szerelem az egyenes országúton
haladjon előre. Hanem az ilyesmit nem kötik a világ orrára; s azért
Torhányi úr és Amália kisasszony, és Borcz Adorján engedik magukat
egymásnak bemutatni, mint tisztes idegeneket.

A mint belemelegedtek a társaság tagjai a kölcsönös ismeretségbe,
idegenek megbarátkoztak egymással: megpendíték, hogy valamit játszani
kellene.

Nem kártyást, hanem mulatságost, a hol egyik ember játszik a másikkal,
csupán azért, hogy nevessen, vigadjon, a jó kedvet szaporítsa. A mint
egy megkivánta, a többi mind készen volt rá, s találgatták, mit
játszanak.

Azt mondják, hogy nincsen kedély a magyarban; láttatok volna csak
bennünket a magunk fiatalságában, hogy elmulattunk napestig a hármas
futóson; az volt a feladat, kinek-kinek elfogni a maga szép leányát; ha
azt nem találta: elfogni helyette a másikat; ha a párok egymásra
találtak, milyen nagy öröm volt akkor! A ki pár nélkül maradt, hogy
nevettünk rajta olyan nagyot, másik perczben aztán mi rajtunk nevettek;
utoljára aztán szépen megosztoztunk: ez az enyim, ez a tied.

Vagy a vak zenésznél, mikor egyik játszó szemét beköték, adtak kezébe
főzőkalán-nyelet, a társaság többi tagja, férfi és nő összefogózva
keringett körüle sebesen, a középen álló rámutatott
főzőkalán-sceptrumával az eléje akadóra, az egész kör megállt rögtön s
hangot kelle adni a kérdező parancsára: a nagy elfojtott nevetés miatt
alig birta azt kimondani a meglepett; volt kaczaj, ha elárulta magát,
volt nagyobb, ha a kérdező nem találta ki.

Ha meguntuk ezt is, fordítottuk másra a tréfát, férfit és lányt
kiválasztánk: ez a bárány, ez a farkas; körbe fogózott a fiatalság: ez a
sövény; benn a bárány, künn a farkas; farkas iparkodik áttörni a
kerítésen, nem eresztik; ha átrontott, a báránykát bocsátják ki s a
farkast marasztják belül; míg egyszer aztán a bárányka is azt akarja,
hogy elfogják; a farkaska nem eszi meg, nem, inkább megcsókolja szépen;
s lesz belőlük páros galamb, s ők is a körbe állanak; jön a többi
egymásután.

Ha ebbe is elfáradtunk, leültünk egymásra kendőt hajigálni; elmondtuk:
kire, mire, mért haragszunk? nagyon sok okunk is volt néha a haragra; el
sem is találtuk hirtelen, hogy miért? akkor zálogot kellett adnunk; a
sok zálog összegyült rakásra; akkor aztán elővett bennünket egy öreg
asszonynénénk, törvényszéket tartva fölöttünk; mit érdemel az a bűnös,
kinek záloga most kezébe van rejtve? hogy lestük, hogy vártuk, vajjon
mire fognak elitélni? statuát állani? magát megcsókolni? háromszor
hazudni? vagy koldulni menni keseredett párral, sorba koldulva férfitól
magamnak egy darab kenyeret, feleségemnek egy csókot, szép leánynál
magamnak egy csókot, feleségemnek egy darab kenyeret? kútba esni, ki
húzzon ki? verset mondani ex templo? énekelni, vagy szavalni? vég
nélküli fát találni? gyertyát meggyujtani térden? bűnösöket
meggyóntatni? másodmagával prédikálni? egyik a dikcziót mondja, másik
gestikulál hozzá; színműveket eljátszani sugó után? – oh, mind ez oly
mulatságos volt, hogy az ember fáradttá kaczagta magát rajta s nem
tudott jó kedvében hova lenni.

Hanem most már mind ennek vége van: most csak tánczolunk, kártyázunk,
politizálunk és azután megint újra kezdünk tánczolni, kártyázni és
politizálni; nem játszik többé senki, nem mulat senki, hanem bámul azon,
hogy ilyen semmiségeken hogyan tudtak valaha mulatni?

A társaság a haragszomrádnál járt; a mulatságra már Cecil gróf
kisasszony és Eszti is előkerültek, végezve dolgaikat a konyhában; a két
leány összebeszélésből egyformán volt öltözve, mind a kettő rózsaszínbe,
egy szál rózsabimbóval a hajukban; pedig különben úgy különböztek
egymástól, mint a föld és a tenger: Eszti barnapiros, eleven, nyugtalan
teremtés, elmés, beszédes gonosz lény, ki mindenkinek szórta az
élczeket; Cecil grófnő pedig csöndes, szelid, ábrándos arcz, nagy
figyelmes kék szemekkel, okos, hallgató ajkai többször csukva, mint
beszédben, fehér-piros arczán csak a természet keze hinté el bűvész
szépségeit; mosolyogni is alig tudott, mégis olyan szép volt. Esztike
egy daczos méhe, mely döngve ijesztgeti a gyöngeszivűt, s ha kell,
csípni is tud; Cecil pedig egy félénk pillangó, mely elrebben a
közeledőtől, szárnya hamvát féltve.

A játékban Eszti is két zálogot vesztett; az egyikből elmésen kivágta
magát, kútbaesésre lévén itélve, az öreg anecdotás urat idézte elő a
sarokból, az húzta ki, s koppant a fiatalság szeme-szája tőle; hanem a
másodiknál kávé-édesítésre kárhoztatták, s az már veszélyesebb hivatal;
ha a zálog történetesen nem a kamarakulcs, még eltagadja, hogy nem az
övé, így azonban kénytelen volt feladatát teljesítni, s annak, a fél
társaság szemeit körülbelül kikaparva, emberül meg is felelt.

Most a törvénybiró – Borsodiné nagyasszonyság – egyszerre két zálogot
szorított kezébe s kérdé, mire méltó az a két nagy bűnös, a ki azt
otthagyta?

Az esküdtszék arra szavazott, hogy menjenek koldulni az istenadták.

Kié hát a zálog?

Az egyikre az a fiatal igénytelen ember ismert rá, mint sajátjára, a
kiről még nem is igen beszéltünk; szegény, nagy bűnt is tett; játék
közben Cecilt nagysádnak nevezte, holott a haragszomrádban mindenki per
tu van; ezért zálogolták meg. Ő csak megadta magát sorsának szerényen.

Hanem a második zálognak nem akadt gazdája.

Szép kis rubingyűrü volt az, olyan picziny kis karika, mintha gyermekek
viselnék; olyan csinos kis jószág. – De hiába, a rubingyűrűnek csak nem
akadt gazdája, senki sem szólalt fel: az enyim, kiváltom.

Végre Esztinek is meg kellett azt látni, ez egyszerre ráismert.

– Ah, hisz ez Cecilé! ugyan kinek az ujjára is menne ez a piczi kis
gyűrű másnak?

Cecil, a mint elárulták, felszökött helyéről és el akart futni.

Eszti utána futott, elfogta és visszahozá.

– Oh kedves barátném, nem megy az ily könnyen. Azért, hogy te
grófkisasszony vagy, érted sem nagyobb kár, mint más szegény ember
leányáért, csak eredj koldulni, legalább megtudod te is, hogy milyen
szomorú a szegény ember állapotja.

Cecil igazán meg volt rettenve, elpirult, zavarba jött; tán sírva is
fakad, ha Borsodiné asszonyság nem biztatja áldott vidám szavaival.

– Lelkem, grófkisasszony, a játékban nincsen szégyen…

Remegve engedé magát a sorban ülők közé vezettetni; a fiatal bűntárs
félszeg udvariassággal nyujtá neki karját. Olyan ügyetlen volt szegény.
Tán ő még jobban félt, mint társnéja. Midőn meg kellett fognia Cecil
kezét, csak alig merte azt ujjai hegyével érinteni, attól tartott talán,
ha nagyon megfogja, ez a kis czukorkéz elolvad kezében.

Legelől a sorban a ragyogó szépség, Amália ült, mellette Adorján. A
fiatal koldus szemérmetes hangon hebegé el rövid mondókáját Amália
előtt: «magamnak egy csókot, társnémnak egy darab kenyeret».

A hódító szépség büszke nonchalanceszal nyujtá oda arczát, mintha azt
mutatná, hogy ilyen esetben észre sem kell azt venni. A fiatal ember
pirulva, tétovázva közelíte hozzá, s mindenki jól látta, hogy csak felé
csókolt, csak a levegőbe: nem ért e szép arczhoz. Nevettek is rajta
itt-ott háta mögött.

Most Adorján elé léptek; a fiatal ember itt összeszedte magát s egész
nyugalommal ilyen változatot mondott a themáról:

– Kérek magamnak egy darab kenyeret, társnémnak pedig egy csókot – a
kezére.

Azzal diadalmasan nyujtá Adorján elé azt a szép fehér kezecskét.

Ez olyan jó ötlet volt, hogy mindenki elkezdett rá tapsolni. «Bravo!
Helyes! Derék fiu. Ez ugyan megtréfálta az egész társaságot!» – És
azután sorban kezet csókoltatott az egész társasággal szép társnéjának;
ki tudja, ki vette észre? jutalma nem volt-e érte egy soha senkinek meg
nem vallott szorítás attól a kis gyöngéd kéztől?

E pillanattól az igénytelen fiu vonta magára a társaság figyelmét. Az
emberek megkérdezgették egymástól: ki ő és honnan jött?

Senki sem ismerte; a háziasszony annyit mondott felőle, hogy valami
Fehér Gyula, olyan közönséges név, a mit az ember a másik perczben
megint elfelejt. Bizonyosan valami gazdasági irnok lesz; – olyan
szerény. Hanem ez elmés ötlet volt tőle.

Most csak elmésséget láttak abban, pedig ha az ember úgy tudhatná a
jövendőket, a hogy nem, láthatna abban egyebet is.

Talán bimbójából kifeslő gyöngédséget.

Talán tojásszékében megmozduló gyülöletet?

Talán csirájában feltörekvő féltést?

… Hanem hát most hagyjuk abba az okoskodást, asztalon a leves!

Ez most a legokosabb szó, – asztalon a leves.

Leves bizony, tisztelt barátim. De levesen kezdtük ám a vacsorát, nem is
herbatén, a hogy ti kezditek. Aztán milyen leves volt az! Sárga a
beléfőtt tyukoknak zsirjától; illatos, éltető még a párája is, csak épen
annyi só, annyi bors benne, a mennyi kell, hogy a zeller és
petrezselyemgyökér édes járulékát kedvesen ellensulyozza: a kinek így
nem jó, ott van a paprika, úgy megmérgezheti vele magának, a hogy csak
kivánja; hát a mi benne van: nyulánk rétes-szakaszocskák, ki tudná,
mivel megtöltve, a mi csak úgy omlik az ember szájában. Bizony megettük
azt, édes barátaim, még repetáltuk is, hanem azért csak ti maradjatok
annál a herbaténál.

A vendégek hozzáültek. Nagy bajba telt, míg meg tudtak benne egyezni,
hogy ki hol üljön; már ezen nálunk hajdanában mindig birkózní volt
szokás. Végre megalkudtak abban, hogy az asztalfő egyik végét a két
jubilált házastárs, másik végét a két házikisasszony foglalja el, így
azután complicált «populeam virgam etc.» számítás szerint valahogy
helyéhez lehetett kötni minden embert.

Akkor jó étvágyat kivántak egymásnak s egy pár pillanatig elcsendesült
minden ember, hogy a ki elébb imádkozni akar magában, azt végezhesse
halkan; akkor azután megszólalt a kanálcsörömpölés.

A következő tálnál már azután készen volt az az amabilis confusio a
társalgásban, a mi nélkül a mulatság nem is mulatság, mikor minden ember
beszélhet a szomszédjával, a mit akar, nem kénytelen valamennyi
hallgatni, míg egy viszi a szót, itt kaczagnak, amott suttogva beszélnek
s egymást nem zavarják vele; legfölebb a háziasszony, meg a vén hajdu
zavarja meg néha az embert a körülhordott tállal, disputálva
mindenkivel, hogy de biz ebből a pulykából, de biz ebből a bélesből
venni kell. Csak ezt a kis darabot, ezt a piritottját, az ő kedveért,
mert majd megharagszik! Egyszer-másszor valami élczes áldomás vonja
magára a figyelmet: uram, uram! szállok az úrnak! a megszólított
felijed, míg észreveszi, hogy csak a poharához száll valami, nem a
fejére; azután éljeneznek, összeverik a poharat s még nagyobb lesz utána
a vidám zajgás. Az öreg urak kaczagnak, néha érzékenyen megszorongatják
egymás kezét az asztalon keresztül; Borsodiné asszonyság éles nevetése
keresztülcseng minden kaczagáson. A fiatalokat is érdekes elnézni: Eszti
és Cecil alattomban hogy szakítják el a csirke sarkantyuját, persze,
hogy Eszti felé szakadt a nagyobb rész, de azt senkinek sem szabad
tudni. Amália duzzog egy kissé; szomszédai elhanyagolják. Fehér Gyula
szórakozott, szemei mindig valahol másutt tévedeznek, szinte maga is
látszik érezni, hogy Amáliát túl a rendén elhanyagolja, mert mikor
észreveszi magát, mindig olyasmivel kinálja, a mi annak nem kell;
Adorján pedig egészen egykedvű, szép szemei alig mozdulnak meg néha; nem
látszik őt érdekelni semmi csak a midőn toasztot isznak, emeli fel ő is
poharát s kiiszsza fenékig; nincs rá semmi hatása annak. Amália annyira
rosszkedvű a miatt, hogy már egyszer megtette figyelmetlen szomszédjain
azt a szégyent, hogy a harmadik szomszédjában ülő apjától kért vizet, a
mikor aztán egyszerre négyen siettek azt tölteni a poharába, hogy mind
szétömlött az asztalon. Gyulát a vacsora vége felé mégis megszállta
annyira a felebaráti szeretet, hogy fogván egy tányér czukros mogyorót,
megkinálta vele a szép Amáliát s diskurzust akart vele kezdeni azon
tárgy fölött, hogy olvasta-e már Jósika legujabb regényét; a minek
azonban a szép Amália egyszerre véget vetett azzal a válaszszal, hogy
soha sem olvasott semmi magyar könyvet. Gyula nem is kinálta őt többet
czukros mogyoróval.

– Nem álmos ön? kérdé Amália szúrósan, másik szomszédjához fordulva, ki
villájával az üres tányérra irogatott mindenfélét.

– Nem biz én, felelt Adorján, s egykedvűen hátraveté magát székében:
hanem egy kicsit megeléglettem már a jót. Úgy vagyok, hogy nem is
szeretek már szép hölgyre nézni, mint a jóllakott ember az ételre.

E gorombaság után zsebre dugta kezeit s a szemközt ülő öreg anecdotás
urnak piros orczájára olyan hidegen tudott nézni, mint egy álomjáró;
pedig máskor legalább is mosolyogni szokott rá.

E perczben megzendült odakinn a pitvarban az utánuk vergődött czigányok
zenéje. Adorján arczát egyszerre valami rángatag élvsugár rezgette
keresztül; ennek volt még rá hatása. Szemei villogva nyiltak fel; ajkain
mosoly vonult át; termete nekidélczegült; egészen más ember lett belőle.
Ah, ez a zene volt az ő lelkének kiegészítő része. – Olyan kiegészítő
része, mint az arab rajongóénak a mákonyfüst. Arcza gyönyörtől kezdett
ragyogni s hallani lehetett, a mint sarkantyúit összeveri az asztal
alatt.

Gábor Endre is kirugta e hangra maga alul a széket, engedelmet kért a
gorombaságért; kezet csókolt a háziasszonynak, kivánt neki még ötven
esztendőt az eddigiek után; hanem azontúl nem is lehetett őket tovább
tartani, rohantak ki mind a ketten a czigányok elé.

Ah, a czigány! a szegény czigány; az volt a legfőbb gond! Talán egész
vacsora alatt az nyugtalanítá őket, nem lett-e valami bajuk? nem tört-e
hegedü vagy bőgő-borda? nem ficzamodott-e ki a primás keze? nem
szöktek-e el másfelé? Ah, a hűséges jó fiuk! Megérdemlik, hogy
összecsókolják őket, s úgy vigyék be diadallal a terembe, mint győztes
hadvezérek sebhelyes bajnokaikat; a czigánynak nincs más kottája, mint
annak az arcza, a ki zenéjét hallgatja, arról játsza le a vígat, a
szomorút, míg aztán úgy belecsalja lelkét a hegedűjébe, hogy viszont,
mikor ő akarja, akkor lesz az hol víg, hol szomorú.

A két ifju egészen átváltozott. Most voltak azok, a kiknek őket a hír
festé. Gábor Endre a daliás, hősi alak; Borcz Adorján a szívrabló.

Egyedül járták el ketten azt a most már divatból kiment tánczot, a mi
olyan szép volt, a toborzót; a mit férfi férfival szemközt állva szokott
lejteni, délczeg, daliás léptekkel. Az egész test mozog abban, s minden
mozdulat egy plastikai szobor mintaképe. Az arcz mosolygása, a szem
villogása játszik abban főszerepet; nem is való az minden hánytvetett
legénynek; mert az még azon időkből maradt ránk, a mikor a magyar ember
tánczolt azért, hogy nem tudta, hova legyen szive-lelke erejétől,
tánczolt vitézi büszkeségből hírneves csaták végével. Én is csak egy
párszor láttam már ezt az ősi tánczot, de még most is úgy látom azt
magam előtt.

Képzelet nem éri utól azt a bűbájos délczeg járást, a mit a vidék
legszebb ifja ott a bámuló társaság előtt tett; minden szem tüze az ő
arczán látszott összegyülni, úgy ragyogott az, olyan szép volt; minden
mozdulatából báj, erő és kellem tünt ki. És ő azt tudta jól; úgy tudott
szemeivel a szép hölgyek szemeibe vágni, úgy tudott a kedvükért
lelkesülni; egészen más ember volt, mint félóra előtt. Minden arczon
lehetett látni, hogy mennyire tetszik neki – csak Amáliáén nem. Ő
szerelmes volt belé.

* * *

Míg odabenn hangosabbra válik a vigalom, künn a pusztán szállingózik a
hó; beszürkült az ég egészen; nincs holdvilág, csak a hófény derengeti
az éjszakát. Alig látszik a sík mezőn, merre van a nyomás, a mit a
legutóbbi szán hagyott maga után a hóval behordott uton.

Ezen a kétséges uton, melyet az éj s a hóesés mindig jobban eltakargat,
megy két utas egymásután. Az egyik egy lovag, vagy lovagnő, a másik egy
ordas farkas.

A lovagnőt bő köpenyeg fedi; fején prémes süveg, csak szaváról ismerni
meg, hogy nő.

Lovával beszélget, mely fel-felemeli okos fejét, füleit hegyezve,
orrával szaglálva s nyugtalanul vihog s fejét szügyébe vagdalja. Érzi a
közelgő farkas szagát.

– Ne félj semmit, kedves Dryászom; csak egy farkas az, nem jön több.
Voltál te velem már nagyobb veszélyben is. Tudod, a medvevadászaton
Gyergyóban.

A ló visszanyerít, mintha tudná, hogy mit beszélnek hozzá.

– No ne siess. Csak halkan menjünk poroszkálva, mert különben
elveszítjük az utat. – Ellenségünk nem mer közelebb jönni. S ha jő, majd
kárát vallja. Lásd, mind a két pisztolyt elhoztam. S tudod, hogy én nem
hibázok.

A paripa hátra nézett, mintha csakugyan látni akarná a pisztolyokat s a
mint a sárkányokat egyenkint pattogni hallá, büszkén emelte föl fejét,
most már nem fél.

Most erdőbe ért az út, a hol nem lehetett róla letévedni többé, itt
galoppba ereszté paripáját a lovagnő, olyan bizton ülve rajta, mint egy
férfi.

A farkas, mely addig szintén poroszkálva ügetett a lovag után, a mint az
galoppban indult, egyszerre elkezdett száguldozva rohanni utána; eddig
csak kerítette, most már üldözőbe fogta.

A lovagnő visszanézett, s látta, hogy a tér fogy közöttük, az erdő sötét
volt, a táj elhagyott és lakatlan, a paripa ösztönszerűleg nyargalt
mindig sebesebben.

Végre a fák között kerülőt csinált az út; a lovagnő kénytelen volt azt
követni, mialatt az ordas az egyenes iránynak rohanva, keresztül
törtetett berken és bozóton s eléje került.

– Most csendesen állj, Dryászom, szólt lovához az amazon, megállítva azt
az eléje siető vaddal szemközt. Félre ne szökjél. Szép csendesen állj.
Itt vagyok én. Ne félj semmit.

A farkas üvöltve szökött elő a zuzmarás csalitból, zölden villogó
szemekkel rohanva a paripa felé, mely reszketés nélkül állt előtte. Öt
lépésnyi távolban érte a lövés; a roppant fenevad, derék ordaskan volt!
hengerbuczkát vetve bukott a ló lábai közé. A paripa hozzá fújt
haraggal, azzal átugrott rajta és ügetett tovább; olyan büszkén rázva
fejét!

Néhány percz mulva kiértek az erdőből s a kibontakozó táj sarkában
meglátszott a lovagnő előtt a kivilágított ablaku kastély.

– Ah, még várnak ránk, Dryász; látod, még jókor is jövünk: mindjárt
megpihenhetsz otthon. Te is jobb szeretsz itt, mint Kolozsvárott. Régen
voltál itten úgy-e? Odatalálnál már most bekötött szemmel is innen?

A mén bókolt rá fejével s valóban nem kellett őt kormányozni többé, oly
szépen kitalálta maga, merre tér el az út a kastély felé, pedig három
ösvény is szelte azt keresztül.

Egy óranegyed múlva a kastély udvarán állt meg a paripa. Dráva
csodálkozva vihogott körüle, mintha sehogy sem tudná felfogni, mit
keresnek ezek most itten, kikre épen nem vár senki.

A tiszttartó ablakain keresztül a czimbalom víg pengése hangzott a brúgó
haragos mordulásai közől. Odabenn most vígan vannak; a cselédség is
kényén-kedvén mulat, senki sincs a tornáczon.

A lovagnő leszáll nyergéből s a paripája nyakára vetve a kantárt,
gyöngéden rá üt kezével és azt mondja neki: «eredj szállásodra».

A mén azzal egyenesen megindúl az istállók felé; az ajtó, melyen be akar
menni, tolózárral van becsukva, pedig a többi nyitva levő ajtókon, tudta
jól, hogy neki nem illik bemenni. Nagy okosan megfogja szájával a
tolózár nyelét s kinyitja maga előtt az ajtót, s belépeget saját lakába.

A lovagnő pedig egy földszinti sötét ablakon koczogtat be; ott a vén
kulcsár lakik, a ki bizonyosan nem tart a mulatókkal, mert nyolcz órán
túl soha senki kedveért életében ébren nem volt. Csakugyan most is
álmából kel föl; kijő a várakozó hölgy elé, kinek jelenléte egy cseppet
sem látszik őt megdöbbenteni. Le akarta ugyan venni előtte tiszteletből
a bagósüveget, de a lovagnő látta, hogy az nagyon a fejébe van nyomva,
nehezen fog kijönni, s kérte, hogy hagyja abba; inkább siessen felnyitni
a másik szárny szobáit, azután menjen az istállóba, nyergeltesse le a
lovát, jártassa meg egy kicsinyt, s azután adasson neki szénát; ő neki
pedig azután hagyjon békét, mert semmire sem lesz szüksége.

A kulcsár szótlan ember volt; tette a mit mondtak neki, kinyitogatta a
grófi lakosztály szobáit; meggyújtotta a gyertyákat; tüzet rakott a
kandallóban és jóéjszakát kivánt, valószinűleg gondolt magában rá, hogy
egyéb szükséges foglalkozást majd teljesít a tiszttartó szobaleánya; az
nem a kulcsár dolga.

– Micsoda vigasság van ma a tiszttartónál? kérdé a delnő az eltávozót.

– Ezüstlakodalmát üli; felelt ez, egy nagy ásítást nyomva el markában.

– No hát nem kell őket háborítani. Ne szóljon felőle senkinek, hogy itt
vagyok, hadd mulassanak; hozzon egy üveg friss vizet, egyébre nincsen
szükségem.

A kulcsár szót is fogadott, behozta a vizet, ellátta a lovat, azután
szobájába ment és aludt tovább; – a másik lakosztályban semmit sem
tudtak meg az új vendég ittlétéről.

Az új vendég egy fiatal, szőke hölgy volt, nagy, eleven, nyilt kék
szemekkel, miket vékony barna szemöldök rajzoltak körül, elől csaknem
összeérve, mi oly különös merész kifejezést adott az egész arcznak. Ha
oly finomak nem lettek volna e szemöldök, tán félni is lehetett volna
tőlük.

Vékony ajkai s keskeny tojásdad álla valami olyan szeszélyes tekintetet
adtak e minden vonásaiban szellemdús arcznak, mely az első tekintetre
meglep, míg az apró szőke fürtök, mik a félredobott kalap alól
kiszabadultak, valami csendes melanchóliát iparkodtak arra árnyékolni,
ha úgy egyszer megállt és lehajtotta fejét.

Csakhogy az egy perczig tartott; a fiatal hölgy a szobában végig járva,
hirtelen egy tükör elé ért, s a mint abba véletlen belepillantott,
egyszerre elnevette magát, összecsapta a kezeit, szemébe kaczagott saját
képmásának, mintha kaczagnának azon mind a ketten, hogy most épen itt
találják egymást, a hol épen nem gondolták a találkozást. Aztán
megcsóválta fejét, s megfenyegeté ujjával a tükörbeli alakot, az is
megcsóválta fejét s visszafenyegetett. Azzal hátat fordítottak
egymásnak.

A hölgy ajkain még azután is vonaglott át majd a gúny, majd a jó kedv
mosolygása. Míg a tűz pattogva éledt a kandallóban, odatartá picziny
csizmácskákba szorított lábait melegedni, azután elkezdett a teremben
fel s alá járkálni, lovagvesszejével suhogtatva; néha épen úgy tett,
mintha valami idealis alaknak a hátára huzgálna vele jó nagyokat, s
ilyenkor úgy szikráztak sötétkék szemei; arcza olyan kegyetlen volt;
utoljára akkorát csapott vele az asztalra, hogy még az is nagyot szólt
rá, pedig nem is érezte; azután, mintha el volna fáradva, egy karszékbe
veté magát, fejét tenyerébe hajtá s csendesen elbámult a kandalló
tüzébe, oly mozdulatlanul, mint egy szobor.

Az épület második felében pedig tánczoltak és muzsikáltak.

Ámbátor azonban tiszttartó uramnak ezüstmenyegzője volt ma, és ámbátor
ezüstsarkantyús csizma volt a lábán: azért ő mégsem sajnálta a
legnagyobb vigasság közepéből abban az ezüstsarkantyús csizmában kimenni
az udvarra és sorra vizsgálni az istállókat: az a sok idegen kocsis nem
aludt-e el pipával a szájában? nem rugdalják-e egymást a lovak?
helyeiken vannak-e a cselédek? mert ha azután valami baj történik,
megütheti a patvar az ezüstlakadalmat!

A mint az istállóajtókat sorra járja, egyszer csak megdöbbenve áll meg:
hát ezt ki nyitotta volt ki? Benéz és látja, hogy oda is van egy ló
bekötve. Ejnye, hogy mernek a grófi lovak osztályába is vendéglovakat
kötni? Ki tette már ezt? Nincsen elég hely a többi istállókban? Mindjárt
be is ment maga, hogy azt az idegen paripát átszállítsa; de alig nyúlt
hozzá, mikor az jókedvűen elkezdett rá vihogni, mint valami régi
ismerős, s a szájával egyenesen a zsebébe nyúlt, onnan kihúzta a
zsebkendőt, feltartotta, megrázta, s azután eldobta, miután nem volt
benne semmi.

– Nézd, nézd, dörmögé a tiszttartó. Ez épen úgy tesz velem, mint a
Dryász szokott, egyszerre a zsebemnek megy, ha lát, s ha nem lel benne
czukrot, vagy kenyeret, megzálogol: elveszi a zsebkendőmet, vagy a
dohányzacskómat; ugyan ki lova lehet ez?

Lámpást hoztak elé: a tiszttartó bámulva ismert a paripára: ez a Dryász.

A ló visszanyerített rá, mintha nevetve mondaná: «persze, hogy a Dryász
vagyok, hát nem ismert rám az öreg úr?»

– De hát hogy jő ez ide? Ki látott valakit idejőni rajta?

Senki sem tudott róla semmit.

A kapu nyitva volt, hogy ha vendég jő, betaláljon rajta; a cselédek
pedig mással voltak elfoglalva. Egy kocsis tudott annyit, hogy látott
valami embert, de nem tudja, hogy kit, a ki megjártatta a paripát és
abrakot adott neki; de nem állítja bizonyosan, hogy nem álmodta-e ezt?

– Kit hoztál Dryász? kérdé a tiszttartó a paripától, mely hizelegve
dörzsölé hozzá a nyakát. A gróf jött rajtad?

Dryász megrázta a fejét e kérdésre. Nem az jött.

– Tán a grófné? kérdé tovább a tiszttartó, egyre jobban hüledezve saját
kérdései vakmerőségétől.

A paripa helyeslést intett. A grófné jött.

– Az öreg grófné?

A paripa tagadta azt.

– Hát – a fiatal? – Alig lehetett hinni, hogy az igaz legyen.

Pedig a ló azt intette, hogy úgy van.

Semmi kétség sem lehetett többé. Dryász nem szokott sem hazudni, sem
tréfálni. De hol van hát, a ki jött? Kivel beszélt?

Erre a kérdésre legtöbb bizonyságot lehete szerezni az által, hogy a
grófi lakosztályhoz menjen az ember s ott tudakozódjék.

A bejárat alatt már meglepte a tiszttartót az, hogy a tornáczra vezető
ajtó nyitva van. Belépett rajta; az előszoba, az étterem mind sötét
volt, hanem a következő szoba kulcslyukán át már világosság látszott.

A tiszttartó még most sem tudta, hogy nem valami lelket, vagy kisértő
szellemet fog-e ott találni? s úgy dobogott a szive, midőn a kilincsre
tevé a kezét.

Elébb még is koczogtatott. Arra pedig nem kapott választ. Másodszor is
koczogtatott, arra sem mondták, hogy «szabad»; már erre elszánta magát s
halkan felnyitá az ajtót s a kandalló fénye mellett látta ülni a méla
hölgyalakot, tenyerébe hajtott fejjel, szomorú, halvány arczczal, hogy
most igazán megrezzent tőle.

Lehetetlen az, hogy ő legyen!

A mint a neszre fölpillantott a hölgy, a közeledő arcz láttára
megelevenültek vonásai, elmosolyodott, felugrott székéről s eléje
futott, tréfás csodálkozással kérdezve:

– Hát kegyed, hogy jő ide, jó tiszttartó bácsi?

A tiszttartó szájában megakadt a szó. Épen ő akart ilyesmit kérdezni a
hölgytől s szörnyen meg volt lepve, hogy épen az kérdi ezt tőle.

– Mikor én azt mondtam, hogy ne háborítsák ma kegyedet a mulatságában;
ki mondta meg, hogy itt vagyok?

– Instálom: a Dryász…

– A Dryasz mondta? szólt csengő kaczagással a hölgy; nézze az ember az
árulkodót!

– De instálom, grófkisasszony,… vagy báróné… hebegé a tiszttartó
zavarodva.

– Csak maradjunk a kisasszonynál, jó bácsi; szólt a hölgy, kellemesen
rázva vállacskáit a kitörő nevetéstől. Nem vagyok báróné.

– Hogyan, kérem alássan?… kérdi a jó ember, ki egyre nagyobb zavarba
kezd jőni. Hát a kitűzött mennyegző?

A szép hölgy jó kedve egyre nőtt; alig birta kimondani:

– Megszöktem előle.

A tiszttartó arczán el nem fojthatott öröm mosolygása derült ki;
kicsinyben mult, hogy együtt nem kaczagott a kisasszonynyal; a mi
különben is ritkaság nála.

A kisasszony nem állhatá meg, hogy ezért nyakába ne boruljon az öregnek,
ki egyik zavarból a másikba kezde esni.

– De a báró; – a nagyságos báró úr.

– A báró? Azt ott hagytam a faképnél.

– A faképnél? hehehe. Instálom…

– Azt tettem vele, szólt a hölgy és most már nem nevetett; most már a
szemei szikráztak; felkapta lovagvesszejét s annak a gombos felével
kezdte szavait kisérni. Elhagytam jőni egész az oltárig, felhagytam
öltözni nagy czifrán, össze hagytam jőni a násznépet; engedtem neki
elmondani az egész vallomást a pap után: ah, hogy tudott alakoskodni!
minden mondását úgy szavalta, a hogy a rossz szinészek, mikor aztán
tőlem kérdezték, hogy szereted-e ezt a férfit? azt feleltem rá: «nem
szeretem!» és eltaszítottam a kezét magamtól, és lenéztem az egész világ
előtt! – Ah! ez jól esett!

A delnő úgy csapott e szónál a kandalló márványára a korbács nyelével,
hogy annak achat gombja százfelé szakadva repült szét.

– Ez jól esett itt! szólt a szivére ütve kis kezével, melyben annyi erő
volt.

Az öreg tiszttartó is úgy tett, mint a ki szeretné nagyon átengedni
magát az örömnek, ha épen valami oka megint nem volna a szomorkodásra.

– Többek között, nem tudja kegyed, hová ment az atyám Kolozsvárról?
senkit sem találtam otthon. Kérdezé a grófhölgy.

Hiszen épen ez járt most a tiszttartó fejében, a mi őt sehogy sem
engedte örülni.

Sietett is rá felelni.

– A méltóságos úr épen Pozsonyba ment.

– Az anyám is?

– A nagyságos asszony is.

– Talán épen én miattam?

– Valóban, csupán nagyságod miatt.

– Szegény jó mostoha apám. Sajnálom, hogy azt az utat teszi miattam
ebben a hidegben. De csak nem eresztette ön el bunda nélkül? Sajnálnám,
ha meghűtené magát végettem.

– Bizony pedig éjszaka utaztak el, s azt mondták, hogy éjjel-nappal
fognak váltott lovakon sietni, csakhogy elébb odaérjenek, mint – mint…

– Mint a házasság végbemegy? Szegény jó apám, milyen gondos irántam.
Minek nem tette volna ki magát, hogy engem megőrízzen. Haragudott
nagyon?

– Oh nem, hanem a nagyságos asszony igen.

– Hát atyám nem haragudott?

– Nem. Ő sírt.

– Sírt? szólt egyszerre elszomorodva a delnő, s búsan lehajtá szép
arczát tenyerébe, ő sírt miattam? És nem vádolt, nem kárhoztatott, nem
panaszolt ellenem?

– Egy szót sem hallatott előttem.

– Nem mondta, hogy rossz, háládatlan némber vagyok? Nem mondta, hogy nem
érdemlette azt tőlem, hogy épen olyan embernek adjam kezemet, ki őt oly
keserűen megbántotta? szóljon ön igazat. Nekem nem fog az rosszul esni.
Mondja meg, nem készült-e engemet megölni? Nem mondta, hogy a hol
megtalál, ott lő agyon?

A delnő hevesen ragadá meg az öreg tisztviselő kezét s leste ajkairól a
szót, mintha egyaránt félne az igentől és nemtől.

– A nagyságos asszony, a grófné, igen is beszélt így; de Istenem,
lehet-e azt tőle rossz néven venni?

– Hát atyám? atyám?

– Ő hallgatott.

– Hallgatott? Annyit sem mondott, hogy ez mégis hihetetlen, hogy itt
tévedésnek kell lenni? nem vádolt? nem is mentett?… Ő megvetett engem…

A csüggeteg szép fő, szomorúlombos fürteivel olyan igazán fejezé ki a
bánatot, mit a hölgy érze e perczben.

Még egy kínos kérdésen kellett keresztülesni.

– Hát testvérem, a szegény kis ártatlan gyermek, mit tud felőlem?
Elmondtak ennek is mindent? Leirtak-e előtte mint valami őrültet és
rémületre való példát? Vagy hallgatnak felőlem, a hol ő jelen van, mint
egy elveszett felől? Bevitték-e őt is magukkal, vagy bezárták valami
kolostorba, hogy el ne tévedjen, miként én?

A tiszttartó örömest is, meg nem is örömest felelt mind e kérdésre; mert
a legjobbat felelhette ugyan rá, de nem tudhatta, hogy mi lesz azután a
felelet következése?

– A nagyságos kisasszony – a gróf kisasszony – Cecilie comtesse –
valójában nem tud semmit az egész dologról; nem is vitték őt magukkal,
nem is zárták kolostorba; – hanem most épen – itt van.

– Hol? itt? kérdezé a delnő, felnyitva karikára azokat a nagy kék
szemeit, mintha azt sem tudná, hogy hol van e perczben?

– Itt az én lakásomon; felelt a jámbor férfiu egy kicsinyt elégedett
arczczal; az én feleségem ügyelete alatt, a gróf úr maga bízta rá; azt
mondta neki, hogy egy évig maradjon itt és tanuljon háztartást a jó
asszonytól: már meg is szokott a comtesse.

– Cecilie itt van? sikolta kitörő örömmel a grófhölgy, s tenyereibe
tapsolva szökött fel helyéről, mint a kivel legváratlanabbul történt
valami nagy öröm. Cecilie, az én kis bubuskám itt, ebben a házban? Mit
csinál ő most?

– Bizonyosan tánczol.

– Tánczol? kérdezé visszahökkenve a delnő; mintha azt hinné, hogy a
tiszttartó először életében kezd el élczeket mondani s azokat most ő
rajta próbálgatja, hanem azután hirtelen eszébe jutott, hogy mi van ma
itt a háznál? s ismét kiderült változékony arcza. Vagy úgy? hisz itt ma
lakodalom van; még pedig ezüst? s az én kis cziczuskám valószínüleg
nyoszolyóleány; és most viszik a tánczba. No ez derék! Tehát épen meg
fogom őt látni.

– Kivánja a grófkisasszony? Mindjárt ide hívom.

– Dehogy hívja! ugyan öreg úr, hogy gondolhat ilyet, vőlegény létére?
Egy lánykát elhívni a tánczból, mikor az ember egy fordulót valamennyi
nénjeért sem adna. Majd oda megyek én.

A tiszttartó, úgy látszik, hogy a mai nap folytonos csudák megérésére
virradt.

– Serena comtesse oda jönne mihozzánk? Megalázza magát…?

– Hahaha! nevetett a delnő. Ön ezüst vőlegény, a ki huszonöt esztendőt
élt nejével örömben, én pedig szalmamenyasszony, ki az oltárnál hagyta a
vőlegényét. – Itt egyszerre elszomorodott; vagy tán épen megfordítva
értette ön? Oh ne féljen semmit. Én nem fogom senkinek a kedvét
elrontani. Víg leszek, mint a többi, ha visznek, tánczolok én is. Valami
különös elegantiával sem zavarom meg az egyszerű falusi kört – ebben a
félig úti, félig lovagló toilettben; ha pedig valaki elég kiváncsi lesz
azt kérdezgetni, hogy mi hozott most engem ide: azt csak bízza ön rám;
annak majd mondok én olyan válogatott történeteket, hogy lesz neki min
bámulni.

A jámbor úr nem tudott mi ellenvetést tenni; pedig igen jól érezte, hogy
itt most ő is olyan felelősségbe keveri magát, a miről sokkal nehezebb
lesz számot adni, mint esztendő végén az egész sólyomházi uradalomról;
hanem már annyira ismerte Serenát, hogy kapacitálni nem próbálta.

A delnő kissé félresimítá minden tükör nélkül omlatag fürteit, azzal
beleakasztá kezét a kis öreg úr karjába, s inkább ő vitte azt, mint az
őtet végig az épület belső folyosóján, a honnan egyenesen abba a terembe
lehetett belépni egy téli és egy nyári ajtón keresztül, a hol épen
javában járta a táncz.

A teremben épen lengyelt jártak, midőn a tiszttartó feltárta az ajtót, s
Serenát előre bocsátva kifelé görbített karral, maga nagy áhitatosan
félfejjel hátra maradt, míg a delnő otthonias vidámsággal lépett be a
barátságos körbe, első tekintetével is testvérét keresve.

Cecilia épen tánczolt; a mint megpillantá Serenát, egyszerre ott hagyta
tánczosát, odarohant testvéréhez, az meg ő hozzá, s ott nem törődve
senkivel, egymás nyakába borultak; Serena úgy össze-vissza csókolá
Cecilia arczát, szemeit, homlokát, hajának minden fürtjét, hogy az egy
szerelmes vőlegénytől is sok lett volna; elhalmozva őt hizelgő nevekkel:
«kedves kis bubiskám, édes szép tubagalambom; mézes czukros
aprószentem»; a társaság rájuk bámult; tiszttartó úr vállai közé húzta a
fejét, mint a ki nem oka semminek; tiszttartóné asszony pedig, a mint
épen jött be a mellékszobából, egy tál frissen sült fánk a kezében, s
meglátta azt a jelenetet ott maga előtt, úgy ejté el a tálat a kezéből,
hogy valahány fánk, annyi tánczos lába alá gurult. Akkor sem a fánkjait
sajnálta pedig, hanem összecsapta a kezeit:

– Szentséges Jehova! Ez a Serena grófné.

Tiszttartóné asszony nagyon örült rajta, hogy szétgurult fánkjainak
esetére háríthatta azt a savanyú ábrázatot, a mit továbbra is
megtartott. Ő, köztünk mondva, nem nagyon szerette Serena comtesset,
ebben az órában épen nem várt reá. És különösen nem nagy örömét találta
abban, hogy Serena és Cecil épen itt jönnek össze. No – nem illik
szegény embernek a nagy urak magaviseletét birálgatni: de annyi
bizonyos, hogy maga a gróf sem igen fog örülni, ha megtudja, hogy Cecil
Serenával találkozott.

Az egész társaságban egy vidám arcz nem fogadta Serenát, testvérén
kívül; ki megijedt, ki elbámult rajta; a jobb kedvűeket nyugtalanítá
sajátszerű megjelenése, mindenki talált benne valami rendkívülit, valami
kimagyarázhatlant, a mi az emberekben bizalmatlanságot gerjeszt; az
avatottabbak, kik fülhegygyel érinték a magasabb mendemondák szelét,
annyit tudtak már felőle, hogy ez valami nőnemen született filius
prodigus; ki anyjának és mostoha apjának sok gondot szerez régóta; s bár
ne higyjen az ember semmit a rossz nyelvű pletykabeszédből, annyi
bizonyos, hogy a grófkisasszony, a szülői hatalom alól emancipálva
magát, saját kezére él, s nagyon keveset törődik a világ véleményével,
ellenkezőleg szörnyű mulatságosnak találja, ha mindenféle együgyü
embereket olyan kigondolhatatlan galibákba keverhet, csupa jó
szeszélyből, a mitől azok aztán egész életükre hiresek maradnak.

Képzelhetni, hogy egy ilyen üstökös váratlan megjelenése milyen hatást
idézhetett elő egy olyan csendes diákos társaságban, mint a milyen a
tiszttartó vendégeié volt.

És ez a különös teremtés mégis egyszerre otthon találta magát köztük. A
tiszttartónét olyan szépen felköszönté, mintha könyvből olvasta volna. A
ki nem ismerte, azt hihette volna róla, hogy egyenesen csak az ő
ünnepélyére jött ide; az anecdotás öreg urral barátságosan kezet
szorított, az öreg asszonyságokat névszerint üdvözlé s azután vidáman
kérte az egész társaságot, hogy folytassák tovább az általa megzavart
tánczot.

Olyan szivesen, olyan nyájasan tudott kérni, hogy kénytelen volt neki
engedni az ember. Ő maga biztatta Cecilt, hogy menjen el azzal a szőke
fiatal emberrel, a ki olyan szemérmesen figyelmezteti, hogy még hátra
van egy pár forduló a lengyelből. Ő meg azalatt leült az öreg asszonyság
mellé, a ki úgy igérkezett tánczolni azokkal a mankókkal, annak kezdé el
magasztalni kis testvérét; mennyi bájjal tánczol, mily szemérmesen süti
le szemeit, valóságos kis angyal! – a mivel azt az asszonyságot nagyon
megnyerte magának.

A nehány fordulónak hamar vége lett; Cecil után következett a szép
Amália, a fiatal Adonissal, Borcz Adorjánnal a tánczba.

– Festeni való szép pár! – sugá Serena az öreg asszonyságnak; igazán
eszményi alak mind a kettő.

Az öreg asszony gondolta magában: «csakugyan rendkívüli teremtés ez
mégis; milyen merész kimondani, hogy egy férfit szépnek talál, s a
mellett milyen szerény bevallani, hogy annak társnője is szép».

Adorján szemei az első fordulónál találkoztak Serena tekintetével. Még
akkor csak egyszer botlott meg a sarkantyujában.

– Gyönyörűen lejt mind a kettő, – sugá Serena szomszédnéjának,
elragadtatott arczkifejezéssel szemlélve a tánczolókat.

A második fordulónál Adorján, a mint Serenára talált pillantani, úgy
eltéveszté a lépést, hogy tánczosnéjával szinte összecsapódott; azután
meg elfeledé a figurát, a mit kellett volna csinálnia, belesült a
részletekbe; utoljára, pro coronide, úgy rátaposott Amália köntösére,
hogy annak egy egész fodra leszakadt, mire a delnő sírva futott ki a
teremből, s nem is jött oda többet vissza; míg Borcz Adorján, a
világhirű tánczos, zavarodottan maradt a terem közepén, mint valami
fiatal diák, a ki könyvből tanulta meg a tánczot.

Serena pedig úgy tett, mintha mindezt észre sem vette volna; most
Cecilhez fordult, s azzal kezdett el beszélgetni. Miről? Bohóságról. –
Lánykák közt divatos themákról, a miről zene mellett, vigalom közt lehet
beszélni; – micsoda új tánczokat tud? magyart? mazurt? écossaiset? a
walczert nem szabad neki tánczolni egészségi szempontok miatt. – Hát a
polkát ismeri-e már?

Fiatal lányka mit felelhetne erre egyebet, mint hogy kiváncsian
kérdezze, hogy mi az? még minálunk hire sincsen.

– Ez most a divattáncz, a mit Párisban, Bécsben minden salon elfogadott;
ép olyan kedélyes, mint a keringő, a nélkül, hogy olyan szeles volna,
sokkal több báj és kellem van benne, mint bármelyikben; nem fárasztó és
mégis mulatságos. Várj, én megtanítalak rá egy percz alatt.

Serena grófnő azzal a legszeretetreméltóbb naivsággal szökött fel
helyéről, átölelve jobb karjával mostoha testvérét, s a táncztérre
lejtve, elkezdé annak utánozhatlan csábbal magyarázni az új divattáncz
lépéseit.

Igy szökellni, így fordulni el s ismét vissza a tánczos felé, így
hajolni féloldalra; s aztán vállára simulni.

Igézőbb csábtüneményt soha bűvészlámpa nem mutatott, mint a hogy e
csodálatos, merész delnő tanítá ártatlan piruló testvérkéjét a tánczok
legkaczérabb nemére; ez mint egy öntudatlan angyal, ki csak pirul, ha
gyöngeségét érzi, s szemeit lesüti attól a gondolattól, hogy mások
ránéznek; amaz pedig egy igéző dæmon, a ki tudja, hogy őt mindenütt
imádják, hogy minden mozdulatával, szemeinek minden pillantásával
halandó embereket ejt kétségbe, hogy midőn szép piczi lába hegyét oly
kaczérul érinti a földdel, azt a földet irigylik ott alatta; – a mellett
a legvidámabb csengő hangon dalolta hozzá maga a táncz dallamát:
Trallá-lallá-lillalallá! mint a ki tuláradó kedvében van.

E közben valami igen közönséges és nagyon természetes tünemény történt.
– Valamelyik külső ablakát a tánczteremnek rosszul kapcsolták be, a
belső pedig a hőség enyhítése végett ki volt nyitva; ott künn egy óra
óta erős szél kezdett tombolni; ez most egyik dühösebb rohamában
hirtelen felszakítá az ablakszárnyat, s azzal zugva rohant be a terembe,
a mint túlnan egy ajtót kinyitottak, végig zúdulva az egész szobasoron,
valamennyi gyertya lángját lecsapva, hogy egy perczre csaknem sötétség
támadt mindenütt, s mindenki úgy érzé, mintha valami ellenséges szellem
rohant volna a barátságos társaság közé.

Serena grófnő felsikoltott; elsápadt, olyan lett, mint a halál. Megállt
mereven a tánczterem közepén, ijedős szemekkel tekintve a nyitott ablak
felé, s míg egyik kezével görcsösen kapaszkodék Cecil karjába, a másikat
reszketeg védelemre tartá maga elé s a léleklátás borzongó rettenésével
rebegé: – többen is hallák – «ah az atyám! az atyám! – talán e
pillanatban…»

Az ablakot hirtelen bezárták; a csunya, rosszkedvű zugolódó szél ott
künn szorult, a gyertyák ismét megelevenedtek, a szobák világosak
lettek, a vidám beszéd ismét kerékvágásba jött; Serena elnevette magát,
ismét átkarolva Cecilt, tovább folytatá elragadó vidámsággal: Trallá
lallá-lillalallá…

Vajjon mit akart azzal mondani: «talán e pillanatban?» – Mi jutott
atyjáról eszébe attól a szélfuvástól, itt a víg táncz közepett?

Pár percz mulva meg volt nyerve az indigenatus az új divattáncz számára;
Borcz Adorján, ki minden vigalomban bőgőbetöréssel fenyegette a zenész
nemzetet, ha más nótát próbál huzni, mint magyart és lengyelt, most maga
parancsolta a czigánynak, hogy huzza el azt a nótát, a mit a grófnő
dalolt az imént, a mi a született zenésznek legkisebb fejtörésébe sem
került; azzal odasietett Serenához, s felhívta őt az új divattánczra. A
virtuoz tánczosnak csak látnia kellett azt, hogy eltanulja. És az első
csábító pár ragadta maga után a többit. Nemsokára minden férfi és hölgy
lejtett utánuk a sorban, tipegve, szökdelve és bukdácsolva, kinek hogy
ment az igyekezet; mind bele volt bolondulva apraja és nagyja.

De bizony tiszttartóné asszonyom még sem.

– Nem szép táncz biz ez a pulykatáncz, comtesse, akárhonnan hozták;
szólt kifakadva a derék asszonyság, mikor vége volt a nótának; nem is
igen hiszem, hogy a méltóságos gróf úr valami nagyon büszke legyen majd
rá, hogy. Somlyóháza volt az, a hol ezt legelőször tánczolták erdélyi és
magyarországi tánczosok.

A hogy e nehány szó egyszerre elvette Serena minden kedvét, annak
mindenki előtt fel kellett tünni. Egészen elkomolyult; egy szavát nem
lehetett többé venni; egy mosolyt nem idézett elő arczán többé semmi.

Csendesen, minden felötlés nélkül jó éjszakát kivánt a tiszttartónénak,
megcsókolta testvérét s míg mások mással voltak elfoglalva, ő elhagyta a
termet és a lakosztályába sietett. A tiszttartóné utána ment gyertyával;
attól szobája ajtajában elvette a gyertyát.

– Nem parancsol a grófné semmit? Nem kivánja, hogy valamelyik
leánycseléd itt háljon?

– Köszönöm. Egyedül szeretek lenni, mikor alszom. – De mégis… (hirtelen
meggondolta magát); nem, nem, semmit sem kértem.

Azt akarta kérni a tiszttartónétól, hogy engedje Cecilt ő nála hálni; de
tartott attól, hogy az a katonás asszony azt találja rá felelni: már
megbocsásson comtesse, Cecil most az én leányom, s annak ott kell lenni,
a hol én vagyok. Valóban kitelt tőle. Azért nem is koczkáztatta Serena
ezt a kérést; hanem szépen magára zárta az ajtót.

Tiszttartóné asszony pedig ismét visszament a tánczterembe, s hogy még a
nyomát is feltörültesse annak az elébbi táncznak, vizes pokróczokkal
végig suroltatá a padlózatot, s azzal kézen fogva elővezetvén az ő ezüst
vőlegényét, gyönyörüségtől ragyogó arczczal mondá: most tessék már
megnézni, milyen az igazi szent Dávid táncza, eljárván azzal nagy
ünnepélyesen ugyanazt a lassú magyart, ugyanazon a búskedélyes melódián,
a min ezelőtt huszonöt évvel, mint menyasszony és vőlegény megnyitották
a mennyegzőt. Most is minden ember gyönyörködött a jó öreg tánczában.

Csak Borcz Adorján ült mélázva egy szögletben és nem ügyelt semmire;
pedig Gábor Endre már harmadszor kérdi tőle:

– Hát te nyitott szemmel alszol-e, czimbora, mint a nyúl?


A RÓZSALIGETI BIRKÁS.

Nem tudom, micsoda sentimentalis kisasszony adhatta ennek a pusztának a
rózsaliget nevet? vagy igen nagy képzelőtehetséggel kellett annak bírni,
vagy nagyon régen lehetett az idő, mikor a parlagrózsa
széltiben-hosszában ellepte a mezőt; most ugyan nem látszik azon egyéb,
mint itt-amott egy-egy tüskés kökénybokor, a többit simára lelegeli az a
tízezeren felül menő birka, a mi naponként a határt járja.

Nincs itt soha sem füve, sem virága az évszaknak, egy felszántott tábla,
egy zöldülő vetésszalag sem szakítja félbe a hepehupás róna egykedvű
fakózöld szinét, mely sem őszszel, sem tavaszszal meg nem tud változni.

Ezerével járó gyapjuhordó nyájak borotválják simára naponkint a szép
természet szakállát, egy-egy nádból font hodály szakítja félbe néhol az
unalmas egyalkatuságot, s egy pár görbenyakú gémes kút, hosszu váluival,
a hol a birkákat esténkint itatják.

Valami homokbuczkás völgy mélyébe elrejtve bujdoklik maga a lakótanya,
lehetett volna biz azt a dombra is építeni, s onnan érdekesebb lett
volna a kilátás, de a bölcs telepítő úgy találta, hogy sokkal több
szüksége lesz neki a szelektől való védelemre, mint a szép kilátásra, s
míg a domb alját kivájva, abban épen elegendő anyagot lelt, a mennyiből
valamennyi pajtát és csűrt felépíthetett, addig a kivájt domboldal
másfelől igen czélszerű sánczot képezett két oldalról a télvihar ellen.

Igaz, hogy így a völgybe szorított vályogépületek az esztendő három
szakaszán át túl a rendén is nedvesek, a negyedikben pedig kiállhatatlan
hőséget fognak fel magukban, hanem hiszen hol talál az ember valami
tökéletesre ebben az árnyékvilágban?

Ott egy csoportban mintegy nyolcz hosszu alacsony épület látszik,
élével, oldalával egymásnak forgatva, csekély építészeti tervvel;
valamennyi oly egyforma, rongyos, rozzant nádtetejével, czirmos
vályogfalával, mely félölnyire zöld a téli nyiroktól, parányi
ablakaival, rácsos ajtaival annyira egymáshoz hasonló, hogy jövevény
ember egyhirtelen meg nem tudja közüle találni, melyik a lakóház, melyik
a béreslak és a birkaakol?

Udvarnak híre sincs; széna-szalmakazal minden ház előtt; a fagybaszáradt
birkanyom tarkázza az egész térséget; hulladék nád, szalma lepi a
környéket; s ellenőrzetlen komondorok ülnek, ásítanak mindenik ajtóban;
jó szerencse, ha a látogatót százszor meg nem eszik, a míg valakire
akad, a kitől megkérdezze, hogy hol van a gazda?

Úgy látszik azonban, hogy a ki azzal a sárga hintóval jött, tudja már a
járást, mert egyenesen odahajtat a középen álló hosszu ház elé, s annak
az ajtaja előtt állapodik meg; ámbár semmi külsőleg látható oka nincsen,
azt a többi birkateleltetőnél egyébnek tartani.

A hintóból elébb egy farkasbundás úr száll le, azután egy
dsindsulaprémes úrhölgy, kinek asztrakánkarmantyús topánkái
meglátszanak, a mint a hágcsókon leszáll; utánuk a bakon hozott liberiás
inas, mindenféle ládákat, skatulyákat emelget le, míg a konyhából
előkerülő csajhos béresasszony, rettentő csizmák szárait fenve
egymáshoz, üget a harmadik, vagy negyedik hosszú épület felé, hogy a
házi gazdát vendégek érkeztéről értesítse.

Borcz Mihály uram, a dúsgazdag birkás, most épen nagy munkával van
elfoglalva. Nagyváradi országos vásár közeleg. A tömérdek sajtot
szekerekre kell pakolni, a mit télen által készíttetett a bális. Sok
száz forintra megy annak az ára. A birkák is elkezdték az ellést; a
zsenge báránynak most legjobb az ára; azokat hevenyében ki kell most
mustrálni; a melyik megélni való, azt megbélyegezni és beoltogatni, a
melyik eladni való lesz, azt külön esztrengára csapni. Ilyenkor nagy
szükség van a gazda jelenlétére, mert ez sok babonával jár, a
billogozásnál minden birkának egyet kell tekeríteni a fülén, hogy ne
fogjon rajta a métely; aztán a billog-nyelén keresztül kell ugratni,
hogy jó tejelő legyen, arra pedig különösen kell ügyelni, hogy e műtét
alatt a gyapjából semmi ki ne tépődjék, mert az rosszat jelent, az olyan
bárányt széttépi a farkas. Aztán a magnak való bárányokat nem szabad
fenhangon számlálni, mert akkor beléjük esik a dög, hanem csak kiki
magának; minden ember utoljára mondja meg, hogy mennyit számlált? a
gazda adja rá, hogy igaz-e? bicsakkal metszve egyenest és görbét a
rovásfára.

Innen láthatjuk, hogy Borcz Mihály uramnak abban az órákban, hogy a
béresné érte jött, több dolga volt a szokottnál; egyik kezében a
kulimászos fazék, másikban a billogozó vas, azzal nyomta egyenkint saját
nevének előbetüit minden ujonnan született alattvalójára, azután megint
előrántotta a dolmánya zsebéből a rovásfát, – a csizmaszár mellől a
bicskát, s rótta a sorbajövő vonást; s törülte izzadt orczáját ködmene
ujjával; minélfogva olyan kulimászos kezdett lenni dolmánya, mellénye és
homloka lassankint, hogy egyik sem vethetett a másik ellen semmit.

Nehéz is lett volna a jó urat kiismerni a többi juhász, béres közől
valami idegennek; épen olyan törtbőr dolmányt viselt fekete
birkaprémmel, mint a többi bojtár, még a szironyvarrás piszkosabb rajta,
mint azokén, mert nyilván sokkal régibb. Fontostalpu saruja faggyuval
bekenve, s a fejébe nyomott báránybőrsüveg tele kirázhatlan szénapolyva
és bógácsmaradékkal; arczával is elmehetne olvasva a béres nép közt;
semmi uri szín sincsen rajta, durczás, duzzogó, mint a bántott cseléd,
bajusza kurtára nyirva, hogy ne legyen vele baja, s göndör szürke haja
borzasabb minden szénaboglyánál.

Épen egy szép fekete bárányt tartott térde között, azon gondolkozva,
hogy vásárra küldje-e azt is, vagy minthogy oly szép, ne sajnáljon
rávesztegetni egy 32-edrész krajczár ára oltott meszet a bélyegzés
végett, midőn a béresné az akol ajtajában megállva, bekiáltott hozzá
gyógyíthatlanul rekedt hangon:

– Nemzetes uram, vendégünk jött: tekintetes Torhányi András úr és a
kisasszonya.

A birkás oda fordult felé, s mintha jobban hallana azzal, ha a sipkáját
feltolja a szeméről, kérdezé minden nyájasság nélkül:

– Micsoda?

– Tekintetes Torhányi András úr! iparkodék a rekedt némber jobban
kiáltani.

Borcz Mihály uram aristocraticus gőggel monda rá:

– Semmi Torhányi; – csak Torhán. – Torhánnak híják, nem Torhányinak.
Micsoda –i? Az a –i csak nemes embernek szabad. Majd bizony! egy
kereskedő, egy kupecz, aztán még Torhányi!

S azzal, mintha mindent a legjobban rendbe hozott volna, ismét lehúzta
sipkáját homlokára, s haragjában a szeme alatt is festett magának
szemöldököt, a mint a kulimászos ujjával le akart onnan valamit törülni.

S még azután is sokáig dörmögött rajta, a juhászaihoz szónokolva.

– Igen bizony, egy kupecz. Egy kereskedő, semmi egyéb; aztán mindjárt
Torhányi akar lenni; mintha azt az ypsilont olyan könnyen adnák, mintha
azt csak szeméten találnák, hogy a kinek megtetszik, vegye fel! Ismerem
én régtől fogva; eleinte csak úgy írta a nevét, most már úgy is mondatja
ki. Azt gondolja, hogy majd ezáltal egyszer csak, – se tette, se vette,
– nemes ember lesz belőle. Hohó! Beleszólnak még abba. Mintha az olyan
könnyen menne.

Borcz Mihály uram egészen fel volt lázadva ettől a gondolattól. Hogyne!
Tudhatta magáról, hogy az minő áldozatba kerül. Hisz ő maga is ezelőtt
negyven évvel közönséges parasztfiu volt, birkákat őrizett; mennyi
pénzébe került neki, míg e kiváltságos előjogot megszerezheté; s más
csak úgy ingyen fejében akar hozzá jutni?

Hátrább uram! azért hogy hintóban járunk.

Gondold meg, hogy nemes Borcz Mihály uram udvarában vagy most, s a
milyen igaz, hogy ez a puszta inkább nemes Borcz Mihályé már, mint bárói
gazdájáé, kitől azt ezelőtt húsz évvel vette ki bérbe, holdját négy
rézkrajczárért harminczkét esztendőre, olyan valószinű és lehetséges,
hogy nemes Borcz Mihály uram még a báró czímet is megszerezheti utódai
számára, miután pénze van elég; nem nagy mesterség levén egy kis
milliócskát összekuporgatni 12 ezer hold földről, ha az ember évenkint
csak 800 bankó forint árendát fizet utána.

A vendégeknek az alatt módjukban volt magukat mulatni odabenn a
lakházban, melynek belseje tökéletesen megfelelt gazdája külsejének.

A nedves falakon régi meszelés megtágult vakolatja volt omladozó félben;
a rövid ablakok közei jól betömve fűrészporral, hogy se ki, se be valami
levegő ne találjon menni, ócska, megfeketült székek, almáriumok
támaszkodtak avatag oldalaikkal a falnak, s egy szögletben párnátlan
nyoszolya nyujtózkodott, nehéz juhászbundával leterítve, a két ablak
között egy alacsony bőrpamlag ijesztgette a ráülni akarót nyiladozó
fesléseivel, miken keresztül dugta magát az avult tehénszőr; az ágy és
pamlag alja tele volt nyirkos dohánycsomagokkal; az almárium és még
egynehány polcz a gerendákig volt megrakva sajttal, míg a boglyakemencze
szurdékában világosan érett a korpacziberének készített kotyvalék;
minélfogva oly orrtekerő illat uralkodott a kegyetlenül befűtött
szobában, hogy attól rögtön megnémult, a ki a szabad levegőről belépett.

A gazdasszonynak ugyan volt annyi jó akarata, hogy az úri vendégeket
átvezesse onnan a benyilóba; de a mely egész télen nem levén fütve,
olyan farkasordíttató hideg volt, hogy nem lehetett kiállani benne a
mulatságot.

Ott már mégis csinosabb butorok voltak, ócskák ugyan, de legalább nem
ragadt hozzájuk az ember, minélfogva Amália kisasszony inkább ott maradt
bundában, karmantyúban, megvárandó, míg befütenek; míg édes atyja
elfogadta a nagycsizmás gazdasszony szives ajánlatát, hogy majd
kifüstöli ő azt a szobát, aztán jó lesz; a mit meg is cselekedett a jó
lélek, hozván be egy vaslapoczkán parazsat és behintve azt
kömény-maggal: a mitől azután megint olyan illat támadt, hogy Torhányi
úr azt képzelte magában, hogy főfájásról kurálják; s míg a birkás
váratott magára, azalatt azt a kínos válogatást követte, hogy vándorolt
egyre az illatos szobából a hidegbe, a hidegből az illatosba, a szerint,
a mint az egyik, vagy a másik maleficiumot türhetlenebbnek találta.

Azonban lassankint bemelegedett a benyilószoba s Amália kezdte
lebontogatni magáról téli köntöseit. Torhányi úr olyan szivesen segített
neki e munkában, úgy igazgatta leánya ruháját, szalagjait, úgy
törülgette bársonygallérját, fésülgette magasra tekert hajbodorzatát,
felhuzogatta karmantyuit, hogy a gyémántos karpereczek kitünhessenek
alóla, kiegyengette hímzett inggallérát, kívül húzva rajta a
drágagyöngysort; úgy csinosítgatta – mint, – tán mint egy apa szeretett
leánykáját? nem, hanem mint egy bagdadi kalmár a vásárra vitt eladó
rabnőjét.

– Miért nem tetted fel a gyémántos brochet a melledre? évődék vele;
mikor én mondtam.

– Nem szokás azt útra feltenni, felelt Amália kedvetlenül.

– Szokás ide, szokás oda. Tudják is azt itt, hogy mi a szokás? Ha én azt
mondtam neked. Azt gondolod, hogy én azért vettem neked a sok
igazgyöngyöt, brilliántot, hogy azt a fiókban tartsd?

(Úgy gondolom, hogy azt azért szokás venni, hogy az ember nyereséggel
eladhassa megint: – a leányt is ráadásban.)

Amália kisasszony durczásan mondá rá:

– Minek tettem volna fel, hiszen;… itt elhagyta a szót és vállat vont.

Torhányi úr pedig tudta jól, hogy mit akart leánya azzal a vállvonással
mondani.

– Hiszen úgy sincs itthon Adorján most, ugy-e? Nem az a kérdés a
dologban. Hanem azt kell tenned, a mit én mondok, mert neked nincs
eszed, de nekem van. Én tudom, hogy mit csinálok, de te nem tudod.
Adorján egy nagy gazember, a kire nekem semmi gondom; bár neked se
volna; hanem az apja, ez a nagyfejű szamár…

Épen nyitotta az ajtót.

– Ah, alázatos szolgája, kedves édes barátom uram. Örülünk, hogy friss
egészségben tisztelhetjük Amália leányommal együtt. Ez az én Amália
leányom, kedves édes tekintetes Borcz úr. Elhoztam őtet is magammal, a
hogy legutoljára megigértem. Talán munkájában zavarjuk most is?

– Munkámban, igen is, munkámban; felelt a birkás, szemeivel Amáliát
mustrálgatva, mi alatt kezeit egyre kente-fente a dolmánya oldalához,
hogy egy kicsit lemenjen róluk a szekérkenő, mielőtt valamelyiket
Torhányi úrnak barátságos kézszorításra nyujtaná. Nálam mindig szorgos a
munka; nem úgy, mint a kereskedőnél, a ki télen lógatja a lábát.
Engedelmet kérek, hogy ilyen piszkos vagyok; az ember falun nem járhat
olyan czifrán, mint a városban, itt mindenhez hozzá kell nyulni; a
sárból élünk, az adja kenyerünket; ilyen a szegény ember dolga.

– No csak szeretnék én olyan szegény ember lenni, mint tekintetes Borcz
úr; szólt bele hizelkedve a vendég úr.

Hiszen Borcz úr is csak azért szokott olyasmit mondani mások előtt, hogy
ő szegény ember, hogy siessenek azt megczáfolni. Nem is mentegette magát
a magasztalás ellen.

– Már hiszen, a mink van, az megvan, szólt parasztbüszkeséggel felfujva
magát.

– Legalább tizezer birka.

– Az idén már tizenkettő.

– Egy harmada pedig spanyol.

– Sőt két harmada spanyol. Igazi merino.

– Mily roppant szép gulyája; akkor itatták, mikor jöttünk.

– Hát még ha a vetésem látnák!

– Már az is van? csak nagy gazda Borcz úr, nagy gazda. Hátha a mije zár
alatt van!

– De isz az nem sok. Nem tartogatjuk azt itthon; a pénz legjobb marha,
mert nem kell teleltetni, még is jól szaporít.

– Néha duplát is vet, ugy-e bár tekintetes Borcz úr?

– Már hiszen ért Torhányi uram is a pénzfiaztatáshoz.

– Mi tagadás benne, szólt szerény alázattal Torhányi úr, mint a ki
valami jól megérdemlett dicséret miatt pironkodik.

– Bizony nem is hiába jár ám öt tölgyfahajója a Bánátba.

– Az idén már hét; jegyzé meg tisztelettel a szerény férfiu.

– Biz a gyapjut sem azért vásárolja össze, hogy veszítsen rajta.

Torhányi úr most jónak látta nyakát egyenesebbre igazítani merev
kravatlijában; minden újja tele volt gyűrűvel, csak úgy villogtak az
alatt.

– Ez mind csak mellékes üzlet, kérem alássan; gabona, gyapjú, bor,
áruszállítás s efféle csak arra való, hogy az ember firmájának hire
legyen; – nagyobbszerű pénzembereknek ez mind csak mellékfoglalkozásuk;
igazi nagykereskedő országa a börze, s valódi nagy kereskedés csak
papirosokkal űzhető.

– Papiros, papiros; mormogá az öreg birkás, s nem gondolt egyebet, mint
hogy Torhányi úrnak valahol papirosmalma van, s rongyot szed; talán a
gyapjú-alkuban tőle is megvenne egy csomó rongyos ponyvát ráadáskép.

– Értek statuspapirosokat, sietett a kételkedőt hamar felrázni
tévelygése álmaiból Torhányi úr.

– Vagy úgy? megtetszik venni a fekete-bankót fele áron, s el tetszik
adni egész áron odafenn.

– Oh nem, nem. Vannak statuspapirosok, a mik nem bankók, a mik nem
birnak határozott árfolyammal, például a bankrészvények, metalliquok,
miknek árkelete ma hirtelen felmegy, holnap hirtelen leszáll. Itt
mutathatja ki az okos kereskedő, hogy mit tud? Mikor leszáll a papiros
értéke, összevesz egy millió forint árát, egy hét mulva megint felmegy:
akkor eladja s nyert rajta egy pár százezer forintot.

Borcz uram nagyot bámult a beszélőre.

– De hogy tudhatja azt meg, hogy mikor száll le, mikor hág fel a
papiros?

– ’Sz épen az a fortély titka, szólt ravasz képpel Torhányi úr; erre
való itten az ész; és azzal homlokára kopogtatott négy újja hegyével,
hogy minden gyűrűje csengett bele.

A birkás nagyot csóvált a fején, s gondolta magában, mennyivel könnyebb
mestersége ez a pénzcsinálásnak, mint reggeltől estig gyapjút nyiratni,
s egész télen-nyáron koplalni, kuczorogni, hogy a mi egy ajtón bejött, a
másikon ki ne menjen. Kezdette magában Torhányi uramat respectálni,
daczára annak, hogy az ypsilon nem bír legalis existentiával a neve
farkán.

– Hanem hát beszéljünk a magunk ügyéről, édes kedves tekintetes Borcz
úr; szólt karon fogva érdemes barátját Torhányi úr; menjünk talán át a
másik szobába. Amália majd elmulatja addig magát; Amália okos leány.

A két úr azzal átment a köménymagfüstös szobába, melynek illatát most
iparkodott még emelni a behozott báránybélyegző festék is. De Torhányi
úrnak az most nem volt alkalmatlan. Hiszen lucri bonus odor. Szépen
helyet foglaltak egymás mellett a bőrpamlagon, a birkás egy darab krétát
vett a kezébe, azzal jegyzett az asztalra.

Az első positiókon kevés alkudozással átestek: a tavalyi gyapjú, az idei
bőrök felett hamar megegyeztek; mind a kettő ismerte a vásárt és ma
szokatlan engedékeny kedvében volt. Máskor nem így szoktak alkudni,
hanem elveszekedtek reggeltől estig; legazemberezték, lezsugorizták
egymást vagy hatszor; s rendesen akkor kötötték meg az alkut, mikor már
Torhányi úr fennült a hintóban; sőt gyakran el is váltak nagy
dér-durral, s olyankor aztán vagy Torhányi úr tért vissza a legközelebbi
csárdából egy végső szóra, vagy a birkás lovagolt utána félmérföldig az
ultimatummal.

Ezúttal azonban olyan könnyedén átestek az alkun, mintha a gyapjú és a
pénz csak olyan limlom volna, mit az ember a szérűn összegereblyél.

Nyilván valami fontosabb tárgyra tartogatja mind a kettő az alkudozásra
való talentumát és erélyét.

Torhányi úr le is fizette a felpénzt, iszonyú mennyiségű ezeres közől
válogatva tárczájában Borcz úr szemeinek kápráztatására s azután
elkezdett nyájasan mosolyogni, oda-oda pillantva szeliden tekintetes
Borcz uramra.

– Ezekkel hát rendbejöttünk, még pedig ugyan csak könnyű szerrel;
óhajtom, hogy a legfőbb tárgyon is, a miért idejöttünk, ily barátságos
igazsággal egyezzünk meg.

És azzal nyájasan megszorítá Borcz uram kezét; kicsinyben múlt, hogy meg
nem csókolta.

Borcz úr hátra huzódott, apró ránczos szempilláival sürűn pislogatva.

– Nos, nos, mi lehet az? mi lehet az? (Pedig jól tudta, hogy mi az.)

Torhányi úr szerényen mosolygott.

– A tekintetes úr kivánatára elhoztam Amália leányomat.

– Úgy? igenis. Láttam, láttam.

– Ő igen jó leány; nem azért mondom, mert apja vagyok.

– Láttam, láttam.

– Ő maga is nagyon kivánkozott ide.

– Bizony pedig itten semmi szépség sincs, a miért olyan nagyon
kivánkozzék ide.

Torhányi úr még szebben is tudott mosolyogni.

– Ha nincs is valami, – de van valaki.

– Nem értem, nem értem.

– Hiszen méltóztatik tudni, hogy ezek az ifjak olyan régóta szeretik
egymást.

– Nem tudom, nem tudom. (Borcz uram egyszerre elkezdett semmit sem
tudni.)

– Még a nagyváradi casinobál óta, midőn egymással először találkoztak.

– Azóta sem látták egymást. Adorján úrfi nekem nem szólt egy szót is; oh
Adorján úrfinak igen nagy kilátásai vannak, igen nagyok.

– Oh Amáliának is sok szerencséje akadt már; én nem szólok a vagyon
miatt. Mi az nekem; egy pár százezer forinttal több, vagy kevesebb.
Csupán csak azért, minthogy az ifjak egymást szeretik, óhajtanám
boldogokká tenni őket.

– Ah, kérem alássan! pattant fel Borcz uram, kinél az a gondolat ragadt
meg, hogy a pénzét keveselték; nem egy pár százezer forintról van nálam
szó, engem tetszik tudni, úgy hínak, hogy a milliomos birkás. Egy millió
forinton alul nem becsülnek ki engem ebből a házból.

– Pengőben tetszett érteni?

– Mit pengőben? Én nem beszélek soha conventiós pénzben, két fél, meg
egy egész; az ördög értse! én csak okos pénzben beszélek, a mit megért
minden ember; én bankóban szólok.

– Hja, de tessék meggondolni, hogy ebből a tőkéből nagy rész
lábas-marhákban van; egy rossz esztendő, Isten mentsen meg tőle, s a
capitalis a bőrével fizet.

– Hát az úrnak miben van a pénze? Elsülyedhet a hajója, odafagyhat,
tönkre mehet, magazinuma leéghet, meglophatják, papirosait elvesztheti.

– Könyörgöm alássan, egyet nem veszthetek el, a creditemet; kereskedő,
kinek egy milliója van, annak mindig van annyi creditje is, s ha minden
vagyonát elveszté is, a credit megér egy milliót.

Borcz uram erre nem tudott mit felelni; mert nem értette, hogy mi az a
credit, olyas valami tündérmesebeli abrosznak képzelé magában, a minek
csak azt kellett mondani, terülj meg abrosz. Kínjában rovásokat huzott
az ábrázatján végig.

Szép halkan annyit bátorkodott visszafelelni tromful:

– Nekem meg van árendám.

– Haha! Mi az az árenda? utoljára is Borcz úr csak árendában van itt. A
mikor letelik az ideje, kiteszik innen.

– De hátha nem teszik ki; szólt, tűzbejött arczczal Borcz uram, s még
egy X-et pingált krétával a képére. Hátha már annyiban is vagyunk, hogy
megveszem az egész pusztát, mert Ludvéghi bárónak most épen pénzre van
szüksége, mert házasodik, s Adorján úrfi földesúr lesz a Rózsaligeten.

– De hátha nincs szüksége, mert nem házasodik?

– Micsoda? Az úr jobban akarja tudni? Azt sem tudja, kit akar elvenni,
mert az titok.

– Azt is tudom, hogy Somlyóházy gróf mostoha leányát, Kalondai Serena
comtesset akarta elvenni; aztán azt is tudom, hogy a comtesse ott hagyta
a bárót az oltár előtt.

Borcz uram egészen le volt sujtva, s most már az orrát is bekente
krétával.

– Már mindegy, azért Adorján úrfi mégis nemes ember marad; az úr pedig
csak burger és a kisasszonya csak burgerkisasszony.

Már erre Torhányi is tűzbe jött.

– Mit? burger? Hát az úr mi volt? Paraszt legény volt, bacsó volt, ötven
birkával kezdte a gazdaságot; mostan pedig egy komisz birkás!

– Az úr pedig egy komisz kupecz!

Az ember azt gondolta volna, hogy most ez a két dühös férfi rögtön
egymás hajának fog esni, s majd elválik, hogy ki tud jobban birkózni?
hanem azt nem tették; mikor már elmondtak egymásnak minden elmondhatót,
akkor elhallgatott mind a kettő s úgy látszott a képükön, hogy mennyire
örülnek rajta, hogy senki sem hallotta, mily csunyául összeszidták ők
egymást. Azzal Borcz uram duzzogva huzta magát a bőrpamlag egyik
szögletébe és csinált már most a másik kezével fekete rovásokat a
képére, mert az meg a pipahamuba volt mártva.

– De hát mire való ez a beszéd? kezdé Torhányi úr alantabb hangon a
szót; hát minek veszünk ezen össze? A gyapjún nem vesztünk össze,
megegyeztünk szépen. S most két gyermeken fogunk-e összekapni?
beszéljünk egymással okosan, világosan.

Azzal most ő kapta kezébe a krétát s mutatta, hogy kész arithmethicai
calculusokba is elegyedni a fölvett thema felett.

– No hát beszéljünk okosan, én nem bánom.

– Tehát: legyen az úr fiának a nemesi levele húszezer forint. Többet
ugy-e nem ér?

– Ne… igen. (Borcz uram azt akarta mondani, hogy annyit sem ér; de
idején eszébe jutott, hogy hisz az övé!)

– Az én leányom meg hoz magával húszezer forint árú schmukkot. S azzal
kvittek vagyunk. Azzal leirta szépen az asztalra krétával a húszezer
forintot kétszer, egyszer Adorján neve alá, másszor meg Amáliáé alá;
mintha az egyik volna a Soll, a másik meg a Haben.

– Hát azonfölül mit ad az úr a fiával?

– Én? Hogy mit adok? Hogy én mit adok? Már én?

– No igen. Ha ki akarja házasítani, csak kell neki valamit adni! vagy
azt akarja, hogy a felesége tartsa? szép kis nemes ember.

– No azt nem akarom. Tudja meg az úr, hogy én nem vagyok koldus ember;
nekem van pénzem, nem piszkoskodom, adja ide azt a krétát; adok, – adok,
adok neki…

Ez alatt hol leirt, hol letörölt valami számot az asztalon, a mit a
másik markával azalatt eltakarva tartott.

– Adok neki kerekszámban százezer rénes forintokat.

Annyi volt odairva az asztalra.

Torhányi úr gúnykaczagva ugrott fel az asztal mellől.

– Hahaha! hahaha! hahaha! Egy millionér! Egyetlen egy fiú! Nemes ember;
még földesúr! ’Sz micsoda? egy rőföskereskedő ad annyit a fiának, mikor
kiházasítja, hogy boltot nyithasson. Gyönyörű uraság!

– Hát, hát mi baj? hebegé Borcz uram, ki most már a krétát és a kormot
igen szépen iparkodott egy színné kenni el a képén. Hát mi nincs jól?

Torhányi úr zsebébe dugta mind a két kezét s hetykén válaszolt rá:

– Hát tudja meg az úr, hogy én föltettem magamban, hogy akármekkora
summát ad az úr a fiával, én mindenesetre kétszer annyit adok a
leányommal, de a legeslegkisebb összeg, a mit reá szántam, sem tesz
nálam kevesebbet kétszázezer pengőforintnál.

– Kétszázezer pengő forint? Adja az úr ezt irásban! kiálta, hirtelen
kapva a szón Borcz uram.

– Ihol van ni, szólt Torhányi krétával odakanyarítva az asztalra egy sor
óriási nullát.

– Nem! nem az asztalra, nem krétával! hanem papirosra, papirosra!
tintával pecsét alatt, tanubizonyságok előtt.

– Azt is megteszem, ha megegyezhetünk.

– No hát hogyan egyezzünk meg?

– Hát legelsőben is azt kell kimondanunk, hogy ki mit móringol a maga
részéről, azt bánatpénzül köti le arra az esetre, ha a házasság ő rajta
mulnék el.

– Hogyan van ez, hogyan van ez? ezt nem értem.

– Hát csak úgy van, hogy ha én példának okáért megbánnám, hogy a
leányomat az úr fiának igértem, kénytelen volnék a kétszázezer pengőt az
úrnak kifizetni.

– Az úr kifizetné nekem a kétszázezer pengőt?

– Ha pedig a tekintetes úr másítaná meg az akaratát, akkor fizetne nekem
ugyanannyit váltóban.

– Micsoda? ugyanannyit? Azt én nem mondtam, kiálta felugorva Borcz uram,
én csak százezer rénes forintot mondtam. Annyit igértem.

– No! Hát mondja meg egy szóval, mennyit akar adni? Ha megegyezünk, jó;
ha nem egyezünk, alászolgája! nem beszélünk róla többet.

Borcz uram előbb egy ideig szoktatta a száját ahoz, a mit ki akart
mondani; fel-felnyitotta, meg lecsukta.

– No, hát ördög odavigye; legyen, nem bánom száz–he–ha–negyvenötezer
forint.

– Csináljon már belőle kerek summát.

– No hát száznegyven.

– Ahaha! Ne lefelé liczitáljunk.

– No hát százötven.

– Üsse patvar.

Torhányi úr azzal megszorítá Borcz uram kezét s mind a két úr igen
elégülten mosolygott, hogy ilyen szépen megalkudtak egymással.

Nem volt egyéb hátra, mint tintát, tollat, papirost keresni elő, megirni
a kölcsönös szerződést, elolvastatni két irástudó tanuval,
előttemeztetni, megpecsételtetni, s aztán kinek-kinek a maga példányát
eltenni jó biztos helyre.

Ennél jobb üzletet Borcz uram soha életében sem csinálhatott:
százötvenezerért nyert ötszázezeret; öletett is ennek az örömére annyi
bárányt és kappant, hogy elég lett volna egy vert hadnak, s délben
megteríttette a rozzant tölgyfaasztalt, egy meglehetős sárga
rozsdafoltos abroszszal, felrakatá arra nehéz ezüsttányérait; csupa merő
ezüstről ették az iszonyúan kozmás és paprikás ételeket; miktől Amáliát
az első falatnál kilelte a hideg; de csak hogy a tányér ezüst volt.

Ebéd fölött a két úr abban versenyezett egymással, hogy Borcz úr a fiát,
Torhányi úr a kisasszonyát dicsérte egymásnak. Borcz uram szerint
Adorjánnál rendesebb, solidabb, okosabb fiút keresve sem lehet találni,
míg Torhányi úr szavára el kell hinnünk, hogy Amália valami jó
gazdasszony, engedelmes, állhatatos szív, szelid és ártatlan. Amália úgy
tesz, mintha oda sem hallgatna. Mit szólna bele az ember egy csíszár meg
egy kalmár alkujába, a kik közől az egyik bokros lovát, a másik
színehagyó kelméit akarja a vásáron emberére hagyni?

Ő rá nem is appelláltak. Ez az öregek dolga, a kik tisztában vannak
egymással. Borcz uramat nem is érdekelte az, hogy hátha Amália nem akar
Adorjánhoz menni? akkor Torhányi uram fizethet.

Torhányi uram pedig tudta, hogy mit cselekszik?

Talán Amália is tudta? Majd rá jövünk még a válaszra.

Ebéd után jól végezvén minden ügyben, Torhányiék ismét hintójukba ültek
s szépen elbúcsúzva, elhajtattak a sivatag Rózsaligetből, kisérve ezer
meg ezer birka bégetésétől, miket akkor hajtottak az itatóra.

Borcz uram meg volt elégedve e napjával; a hogy eltávoztak, ismét
elővette ládájából a nehéz szerződést s újra elolvasta. Minden rendén
vala abban; bölcsen meg volt az kötve, ki nem lehetett belőle bujni
senkinek.

– Ez ugyan jól meg van csinálva; gondolá magában. Adorján úgyis azzal
fenyegetölőzött, hogy ha bele nem egyezünk az ő bolondságukba, a mit ő
szerelemnek nevez, hát elszökteti azt a leányt, s a milyen bolond, még
meg is tette volna; így pedig elveheti rendén; s kap vele rögtön 200,000
forintot ezüstben. Ki tudja azt, hogy csak egy polgárleány? Mindjárt
nemes asszony lesz belőle, mihelyt Borcz nevet kap. Jó volt a dologgal
sietni, mert még ki tudja, mi lehetett volna belőle? Adorján is gonosz
fiú, a leánynak is hamis szemei vannak; eddig is nagy baj volt őket
megőrzeni, hogy a vetésre ne ereszszék a birkát, így pedig szépen
betakaríthatjuk a termést, s aztán felszabadul a tarló.

Borcz uramnak öröme e felett oly annyira ment, hogy nagylelkűségében
kilencz érett sajtot kiosztott a cselédsége között; hadd emlegessék meg
azok is azt a napot, s a juhásznak egy kerge birkát adott ajándékba,
vágja le s főzze meg tokánynak.

S mintha csak az óhajtását hallaná, jön épen az udvarra a szán, mely
Adorjánt azelőtt hat héttel elvitte dáridózni. Épen hamvazó szerda volt.
Letelt a szép fogadás.

A szán fenekén feküdt valaki a bunda alatt, a kocsisnak kellett sokáig
rázni, míg fölébredt mély, narcotikus álmából.

– Ifju uram, itthon vagyunk.

Adorján halavány arcza kibontakozék a téli öltözetből, nagy mereven
széttekintett, mintha hirtelen nem ismerne rá a helyre; azután nagy
renyhén félre tekintett, mintha azon tanakodnék magában, hogy vajjon
leszálljon-e, vagy ott maradjon a szánban fekve.

– No, édes fiam, Adorjánkám, hát megjöttél; szólt kényeztető hangon az
oda siető birkás. Ej de soká oda voltál. Ugyancsak féltettelek már;
fázol ugy-e? Jere szállj le; be van már fütve a szobád. Hej ha tudnád,
hogy ki volt benne?

Adorján engedte magát egykedvűen leemeltetni apjától a szán közepéből;
még csak egy jó estét sem mondott neki; czammogva, a lábait maga után
húzva ment be a szobába; ott lefeküdt menten a pamlagra. Valami akadt
alája, azt megfogta, lehajította a földre. Egy női karmantyú volt.

– Nézd, nézd a tuszliját is itt felejtette; szólt az öreg, nyájasan
emelve fel a prémes izét. Ha tudnád, hogy kié volt ez? No találd ki.

– Nem bánom én, akárkié volt, felelt Adorján kedvetlenül.

– Ejnye no, de kedvetlen vagy ma. Éhes vagy-e? van nagy vacsoránk;
pulyka, bárány, barátfűle, a mit szeretsz; tokaji bor is van megkezdve.

– Adjanak egy korsó vizet.

Adorján egy hajtásra kiitta az egész korsó tartalmát, bár az öreg eleget
könyörgött neki, hogy ne igyék már annyi vizet, mert megárt.

Ettől egy kissé felüdült az erejéből kimerült ifju s kezdett apjával
beszédbe állni.

– Hát ma vendégség volt nálunk?

– Olyan vendégeink voltak, szólt hamiskásan az öreg úr. Találd ki, hogy
kik voltak itt?

– Nem töröm rajta a fejem.

– Hát Torhányiék. A leány is. Az Amália.

Borcz uram azt a hatást várta ettől a felfedezéstől, hogy Adorján fel
fog ugrani, s a nyakába borul.

Nagy volt tehát a meglepetése, midőn a helyett Adorján nagyot ásított s
azt mondta rá: «ugyan ugy-e?»

– Te! A leány is itt volt. Kapitális egy leány, már az igaz. Most már
nem csudálom, hogy úgy bele bolondultál.

Adorján elkezdett valami nótát fütyölni.

– No ne fütyölj, ide hallgass. Hát annyit mondhatok, hogy már
megegyeztünk az öreggel.

– Jól van.

– Még pedig nagyon jól. Ő ad kétszázezer pengőt.

– A birkákért?

– Bolondfejű! A leányával, menyasszonyi hozományt ad annyit, te neked,
mihelyt megesküdtetek egymással.

– Hisz én nem kértem a leányát.

– Nem kérted?!

– Nem kértem s nem is akarom elvenni.

– Nem akarod elvenni? Meg vagy te bolondulva Adorján? Hát nem százszor
mondtad nekem, hogy szerelmes vagy bele, s elszökteted mind a kettőnk
akarata ellenére is?

– Az akkor volt; most már nem szeretem.

– Nem szereted? Ezer milliom lánczos ménkü! Mióta nem szereted? Nem
azért tértél be alattomban Somlyóházára három nap előtt, hogy vele
találkozzál? s most azt mondod, hogy nem szereted.

Adorján a dühösködésekre semmit sem felelt, csak vállat vont.

– Nonono, Adorján, ne légy hát bolond. Kezdé az öreg siralmas hangon,
kérlelőre fogva a beszédet. Hiszen én úgy alkudtam már erre, mint a
bizonyosra; a házassági szerződést is megkötöttük; én móringoltam
százezer és ötvenezer forintot, a mit elvesztek, ha te lépsz vissza.

– Hát én arról nem tehetek.

– De gondold meg, hogy százötvenezer forintot vesztek el, ha te el nem
veszed a leányt.

– Gondolja apám, mintha egy blattra tette volna fel s azt mondanák, hogy
csiszta bakala.

– De az Isten szerelméért, százötvenezer forintot veszteni.

– Ugy kell apámnak, minek szerződött az én bőrömre, a nélkül, hogy előbb
engem kérdezett volna meg. Azzal felállt Adorján és menni készült saját
szobája felé.

– No – nem – nem: te bizonyosan csak meg akarsz engemet ijeszteni; te
csak tréfálsz, te bolondozol most velem. Hiszen most is szereted;
persze, hogy szereted. El is fogod venni.

– Nem fogom elvenni, nem is szeretem, – mert mást szeretek.

Azzal otthagyta az öreget Adorján, becsapta maga után az ajtót s
öltözetestül belevágta magát az ágyba, a hol rögtön, a hogy a fejét
letette, elaludt.

– Hújh! ezer átkozott ördög! Hújh! Milliom magas mennykő! Az én
százötvenezer forintom! Hol a fejsze, hol a vasvilla? Hadd öljem meg a
semmirekellőt! ordíta oda benn a birkás; megkapta a vasvillát a
szegletben, s rohant vele a fia szobájába dühösen, de biz az már nyitott
szájjal aludt akkor, fejét hátra szegve s mentül jobban fenyegette, hogy
megöli, annál jobban horkolt; ezzel nem lehetett beszélni. Kirohant hát
az udvarra a vasvillával; oldalt döfött egy juhász kutyát, felrugott egy
savós dézsát, s bőszülten kezdte el püfölni a szemközt jövő tinókat: «az
én százötvenezer forintom!» A juhász épen ott nyuzta a toklyót a
szinajtóra akasztva, annak megragadta a gallérját, s elkezdte rázni,
verni: «százötvenezer forintom!» – «Uram! nem láttam én soha százötvenet
sem egy rakáson». – «Jaj nekem, jaj nekem! kidobtam százötvenezer
forintot az ablakon!»

Bizony édes Borcz úr, azt aligha ki nem dobtuk az ablakon.

Ennek a mosolygó kalmárnak a szemei bizonyosan láttak meg valamit azon a
somlyóházi ezüst lakadalmon, a míg más azt hitte, hogy ő csak az öreg
asszonyságokat mulattatja, s aligha nem azért sietett előbb
Rózsaligetre, míg Adorján haza nem kerül, s aligha igen jól nem tudta,
hogy mit cselekszik?


A MAGA SZOLGÁJA.

Minden ember ismeri azt a kellemetes érzést, vagy tapasztalásból, vagy
vágyai után, a mit ez a gondolat gerjeszt: «én magam ura vagyok!» Magam
ura vagyok, azt teszem, a mit akarok, nem parancsol senki.

Van ennek a kellemes állapotnak egy gonosz variansa, mikor az ember a
«maga szolgájává» tette magát, a mikor egy kegyetlen zsarnokot vállalt a
nyakára, a ki reggeltől estig elfoglalja, idejének minden perczét
igénybe veszi, és a kinek fel nem mondhat, a kitől meg nem szökhetik, a
ki ellen fel nem lázadhat, mert hisz ez saját maga.

Ilyen szánalomra méltó rabszolgája saját egyéniségének az a Ludvéghy
Lipót báró, a kit Serena grófnő a lakodalom napján elhagyott, s a kinek
a pusztáját Borcz uram haszonbérli, és meg is venni fenyegetőzik.

Lipót báró azon örökké ifju férfiak közé tartozik, a kikről azt a
dicséretet mondja a világ, hogy jól conserválták magukat; de nagy
munkájába is került! Neki minden haja szála nagyobb gondban részesül,
mint más embernek minden életműszere, s egy lefekvéséhez nagyobb
előkészületekkel fog, mint más ember a meghaláshoz.

Reggel tíz órakor megvirrad neki; akkor felkel, beleül a bain
hygieniquebe, mely a bőrt felfrissíti és selyemtapintatuvá teszi, ez
alatt szemeit le nem veszi az óramutatóról, nehogy egy perczczel többet,
vagy kevesebbet mulasson a fürdőben.

Két perczczel a fürdő után egy üvegcsében felkevert Syrop d’Erysimum
itala biztosítja hangjának tisztaságát és kellemes érczét; arra hat szem
cachout kell lassankint megrágni, mely a száját megmenti a szivar
szagától s a lélekzetet illatossá teszi.

Ekkor kezdődik a hajfürtök kibontása; minden csomó haja külön papillotba
levén tekergetve, minthogy a vassalbodorítás igen koptatja a hajzatot.

A báró pipereasztala egy egész gyógyszertár. Itt ez üvegcsében a
benzoetinctura, melyből az a szűztej készül rózsavízzel vegyítve, a
mitől a szemek oly eleven ragyogást kapnak; amott egy porczellán ibrik
Gold Cream felirattal, mely az arcz tüzét borotválkozás után
lecsillapítja; az a furcsa kenőcs ottan «collyre au pierre divin»
felirattal a szempillák lázas vörösségét elűzni való s a Cerat au beurre
de Cacao szükséges az ajkak üde színének visszaadására; a fogak szép
fehér szinét biztosítja a rózsaszinű Quinquina, a mit Eau de Botot-val
kell kiöblíteni. A hajakat előbb magneticus fésüvel kell lesimítani,
azután egyes szálakat, mik elég udvariatlanok szürkébe hajolni,
bedörzsölgetni egyenkint keserű mandulakorommal, akkor azután az egészet
bekenni a hirhedett pommade de Dupuytrennel, akkor kimosni a szakállból
a tegnapi tojáshabot, a mivel minden este bekenik, hogy fényes és göndör
legyen, azután a bajusz hegyeit meleg vassal felkunkorítani; végre a
hajzatot középen kétfelé választani, úgy, hogy egy hajszál hiba ne
támadjon a választékban, azután a tükör előtt minden fürtöt külön
csigákba szedetni, ha nem jól van, a munkát újra kezdeni, egy kis
kopaszságot gondosan elmaszkirozni stb. stb.

Épen délre harangoznak, mire a báró úr a fejével készen van.

Ekkor a rettenetes zsarnok gazdája, a ki ennyire kifárasztotta,
megengedi neki, hogy reggelizzék, de még ott sem engedi őt békével
tölteni perczeit, az a pate digestive, mit a chocolade előtt magához
kell venni, az a czukorra cseppentett ambraszesz, az a piczi pohár vin
amer de la charité a reggeli után, mind megannyi elő- és utóvigyázati
szer, miket a szegény rabszolgának angariában kell bevenni.

Azután felöltözködik: munkába kerül, mig saját megelégedését megnyerheti
a nyakravaló megkötéssel; ebből a tudományból még leczkét is vett a
szegény rabszolga valami genialis kalandortól, a ki ötven aranyért
huszonnégyféle nyakkendő-csokor kötésre tanította őt meg.

Végre két óra felé tetőtől talpig elkészül, s nagyon örül, ha saját
magas tetszését megnyerheté. Ekkor kényszeríti magát kikocsikázni. Egyik
szemöldökének dolgot ád a fél szemüveget fogni, két kezének a gyeplőt
tartani, szájának haó!-t kiabálni a jövő-menőkre, minden porczikájának
reszketni a felfordulás veszedelmeitől, mely terhes foglalatosságnak
csak fél négyre szakad vége, a mikor a szegény mancipiumnak ismét
szolgálni kell magát, újra öltözvén ebédhez, s ellátván magát dragée
antecibum és pates digestives-ekkel; öt órakor ebédre sétálni a hôtelbe,
ott törni rajta a fejét, mi volna izletes és egészségére váló ennek a
finnyás uraságnak, a ki úgy megszolgáltatja magát? Ebéd után forcirozott
commotiókat tetet vele szigorú parancsnoka; onnan elhajtja a szinházba,
soiréekra, kényszeríti őt azzal a parányi kis elmésséggel, a mit
osztályba kapott, számtalan delnőt és kisasszonyt mulattatni,
genialisnak látszani, hallatlan platitudeöket gracieuse gesticulatiókkal
előadni, szűk topánkában órákig tánczolni, befűzött derékkal fiatal
embert játszani; mikor ásítani volna kedve, akkor mosolyogni; míg azután
éjfél tájon megengedi neki, hogy hazaviheti magát, de még akkor sem
engedi lefeküdni, hanem elébb hajfürteit újra becsavargattatja,
szakállát tojáshabbal bedörzsölteti; nedves ködös időkben arczát friss
marhahus-szeletkékkel bekötteti, megitat vele egy kávéskanálnyi vizben
felolvasztott Syrop de Lactucariumot, a mitől csendes álma fog lenni, s
csak úgy engedi őt a természet ápoló karjainak által.

Látni való ebből, hogy milyen terhes hivatalt vállalt magára báró
Ludvéghy Lipót úr, a midőn saját magának szolgálatába állott, s talány
marad előttünk, hogy lehet neki kedve egyetlen egy emberrel úgy
elfoglalni magát, hogy csupán csak annak éljen, és senkivel mással ne
törődjék. És még hozzá egy olyan jámbor emberrel, mint saját maga. Mert
hiszen megtörténik az némely tudóson is, hogy napról-napra csupán
önmagával van elfoglalva; de az legalább okos emberrel tölti az időt.

Hogyan lehet tehát, hogy egy ily jámbor és együgyű férfiut, a ki a
világon senkinek sem alkalmatlan, mint saját magának, gróf Somlyóházi és
egész családja olyan ellenségének tud tartani, a kinek a nevére felforr
a vérük, s még azt is meggyülölik, a ki kimondta azt előttük?

Egyszerű dolog az. – Nem azoknak az embereknek vannak csupán gyűlölőik,
a kik szándékos malitiával törnek felebarátaik ellen; a kik felteszik
magukban, hogy a más feleségét elcsábítják, a kik törik rajta a fejüket,
hogy ellenfeleiket hogy juttassák tönkre; oh azok a lanyha, energiátlan
jellemek, a kik nem tudnak magukon kívül senkiről semmit; a kiknek
egyedüli világnézetük az önzés, a kikre nézve nem létezik sem jó barát,
sem ellenség: azok bántanak meg legtöbb embert.

Róma leggyűlöltebb zsarnokainak egyike volt az, a kit Commodusnak
híttak; ez a commoditás a leggyűlöletesebb jelenség a világon; a
gyilkossal, a tolvajjal, az őrülttel el lehet lakni egy szobában, de a
commodus emberrel még jó ismeretségben sem.

Báró Ludvéghy nem vétett semmit Somlyóháziéknak; nem rágalmazta őket
becsületükben, nem háborgatta jószágaikban; nem is öröklött romanticus
családi gyűlöletet őseitől irántuk; hanem csak azt tette, hogy fiatalabb
korában udvarolt Somlyóházi leánytestvérének. A lányka fiatal volt; ezt
a kimángorlott alakot ideáljául vette; igen szerelmes lett bele; Lipót
báró most még jobban udvarolt neki; a lánykának volt egy régibb imádója,
Serena testvére; ez mikor látta, hogy mellőztetik, bújában elment
utazni, ott hirtelen meghütötte magát és meghalt. Mikor aztán Lipót báró
diadala tökéletes volt, akkor el kezdte unni a mulatságot; elmaradozott
a háztól, felé sem ment a lánynak többé, utoljára csupa commoditásból
egészen kiverte őt a fejéből.

Az elhagyott lányka azután csak busult, csak epedt; egyik tavaszról a
másikra mind halaványabb lett; utoljára ő érte is eljött az a tavaszi
szellő, a ki el szokta hordani magával a földről elkivánkozó lelkeket, s
szép csendesen meghalt.

Lipót báró meglehet, hogy nem talált ebben semmi különöst, sőt talán nem
is értette a dolgot, s ha valaki megmagyarázta volna azt neki,
legfeljebb azt a gondolatot keltette volna benne, hogy «parbleu», mégis
van abban valami, ha az ember huszonnégy féle csokrot tud kötni a
nyakravalóján.

Annyi bizonyos, hogy egy hajaszála sem hullt ki a miatti bánatában.

Azután is csak úgy soignirozta magát, ápolta szakállát és hajfürtjeit,
gondja volt körmeinek tisztaságára, fogainak épségére, gyomrára és
tyukszemeire; nagyobb dolgokkal ő nem szokott törődni.

Somlyóházi gróf azonban épen ezen szomorú esetnek köszönheti, hogy
mostani nejével megismerkedett; az fiát, ő pedig testvérét veszté el
Lipót báró commoditása miatt. Gondolhatni már most, hogy e családban
milyen hangzású ige lehetett Ludvéghy Lipót neve? nem is mondták azt ki
soha annál a háznál, míg egyszer a grófnő első házasságábóli leánya,
Serena, azzal a hírrel nem lepé meg rokonait, hogy ő Ludvéghy Lipóthoz
nőül fog menni.

A grófnőnek egy gazdag öreg nagynénje lakott Pozsonyban, ki azt a furcsa
dolgot követelte tőle, hogy egyik gyermekét hadd nevelje ő. Gróf
Bertalanné igen jó, tisztalelkü, derék asszonyság volt; a kinél Serena
bizonyosan teljesen kárpótolva találta az anyai házat. Kissé nagyon is
erősen kárpótolva. Az öreg asszonyság félt már az utazástól, a mi kivált
az akkori utakban Pozsonytól Kolozsvárig nem volt tréfa dolog; azért
Serenát soha sem láthatták egyébkor szülői, mint mikor ők jöttek
nagynénjükhöz Pozsonyba; országgyűlés alatt az ilyen látogatás aztán
hosszabb ideig is tartott.

Hanem Bertalan grófnő akkor sem bocsátá szülőihez Serenát; annak mindig
mellette kell lenni; mert az anya elkényezteti a gyermeket s aztán senki
sem bir vele.

Pedig ellenkezőleg állt a dolog: épen ő kényeztette el a gyermeket; úgy,
hogy az tíz éves korában már oly önfejü, szeszélyes és makacs volt, hogy
kifogott minden emberi tudományon. Bertalan grófnő azt állította, hogy ő
igen keményen bánik vele; pedig ha néha-néha megtörtént, hogy egy
szigorú szóval próbálta őt illetni, és arra Serena sírva fakadt, a jó
asszonyság alig találta helyét, míg meg tudta őt engesztelni, s mikor
egyszer azzal akarta megijeszteni, hogy ha szót nem fogad, elűzi őt a
háztól, mehet aztán a világba, a tíz éves gyermek azt felelte rá: hogy
el is megy; s nyomban felszedte a batyuját, a mibe egy pár fehérnemüt,
meg egy darab kalácsot kötött bele, s neki indult a világnak; gr.
Bertalanné utána küldte a pitvarnokát, hogy nézze meg, hová megy? s az a
hidon túl érte utól, mikor már a ligetnek indult. Mikor aztán kérdezték
tőle, hogy hová akart menni? azt felelte, hogy Törökországba
hamupepejkének. Aztán beszéljen vele valaki.

Mikor fitestvére meghalt, akkor édes anyja magához akarta venni Serenát;
s a nagynénének át kelle látni, hogy ez egészen jogos kivánság, hanem
két hónap mulva megint visszahozta őt Erdélyből.

– Kedves néném, ezt a leányt már úgy elrontottad, hogy ez csak egyedül
neked jó, ezzel ugyan megverte az Isten azt a szerencsétlen halandót, a
ki valaha feleségül fogja venni. Már most csak neveld tovább. Óhajtom,
hogy valami olyan embert szemelj ki a számára, a kire valami nagyon
haragszom, mert az ugyan megőszül rövid időn.

Serenának tetszett anyjától ez a humoristicus ötlet. Talán épen ez adta
neki azt az eszmét, hogy báró Ludvéghy ellen vesse ki hálóját; a mit oly
ügyesen tudott összehuzogatni, hogy nem is sejtett felőle senki addig,
míg a vad fogva nem volt.

Serenát azonban egyéb vitte ez ötletre. Néhány havi otthonléte alatt
látta azt, hogy anyja, ki egykor oly kedélyes és vidám volt, mennyire
megváltozott, egészen elkomolyult, szigorú, zárkózott lett: tudta, hogy
e kedélyváltozásnak testvére halála volt az oka. Mostoha apját, kit a
bálványozásig szeretett, számtalanszor hallotta keserűen kifakadni a
főrendi osztály azon léha, jellemtelen tagjai ellen, a kik az eleven
szakadást képezik a nemzet összetörekvő rétegei között, kiket egyedül
finomabb önzés különböztet meg a durva proletártól; Somlyóházy
kifejezésekint csupán az, hogy törköly pálinka helyett cognacot isznak,
– s kezdte észrevenni, hogy az ostorozott töredék ideálját Somlyóházi
szemeiben senki sem közelíti meg annyira, mint Ludvéghy Lipót. Ha valami
capitalis ostobaságról való adomát köröztettek, ha egy nevezetes betise
gazdájára kellett akadni: az ő volt; nem mondta senki a nevét, de tudta
mindenki, hogy ő az, s még csak nevetni is restelltek rajta.
Megvetették.

Olyan éles ész, mint Serenáé, mindezeken túljárt.

És ime egy napon Serena azzal lepé meg a jó öreg Bertalan grófnét, hogy
ő Ludvéghy Lipóthoz fog nőül menni.

Az öreg asszony elszörnyedt, magánkívül lett, komolyan haragudni akart,
előhordta Serenának, hogy mennyire neheztel ez emberre édes anyja,
mennyire megveti derék mostoha apja, hogy az milyen szabadelvütlen
ember, hogy utálják a többi mágnások; aztán micsoda férfi! hogy festi
magát, hogy káncsérolja kopott idegeit; milyen parányi észszel jár-kel a
világban; csufolják, kinevetik úton útfélen. Gondolja meg, Somlyóházi
gróf testvére mily szerencsétlenül járt már e könnyelmű emberrel; végre
pedig vegye fontolóra, hogy atyja, anyja soha rá nem fog nézni többet,
ha az megtörténik, még ő rá is meg fognak haragudni, és ő maga is
haragudni fog Serenára; kikéri magának, hogy ha Ludvéghy báróhoz megy,
Pozsonyban ne maradjanak, mert ő még a kocsisának is megparancsolja,
hogy, a hol a kocsijaik össze fognak találkozni, forduljon vissza és
kerüljön más utczára. Ámde Serena oly bűvös-bájos-édesen tudott
könyörgeni a jó nagynéninek, úgy ki tudta előtte menteni pontról-pontra
Ludvéghy hibáit; a mi gyöngesége volt, azt jósága rovására tette, a mi
bűne volt, azt jellemerejének számolta be, politikai elveibe nem tartá
helyesnek a női beavatkozást, ahoz csak férfiak értenek, és végre úgy
elhitette vele, hogy mennyire szerelmes bele, hogy őrjöng utána, hogy
utoljára a szegény nagynéni maga volt az, a ki elhatározta magát arra a
nehéz feladatra, hogy Serena szülőinek irjon; felvilágosítva őket a
felől, hogy mennyire szükséges és elkerülhetetlen dolog Serenának
Ludvéghyhez nőül menni, sőt még olyasmit is iparkodott velük elhitetni,
a mit szegény maga sem hitt, hogy nagyon jó is lesz így vetni véget a
régi ellenségeskedésnek, és hogy remélhető, miként Lipót báró, ha majd
megházasodik, derék, szeretetreméltó ember lesz stb. – Sokat lehet
rátenni, hogy a derék asszonyság vége felé maga is hitte azokat a
képtelenségeket, a miket másokkal el akart hitetni, annyira szépen és
meghatóan adta elé azokat Serena, s ha néha támadtak is kételyei azoknak
logikai valódisága felől, azzal vágta őket ketté, hogy de hát mit tehet
róla szegény gyermek, ha olyan nagyon szerelmes belé?

Láttuk, hogy milyen szerelmes volt belé? ott hagyta őt az oltárnál.

Bohó leány!

Szeszélyes tervében nem gondolt semmi egyébre, mint furfangos
boszuállására. Csak azt a gondolatot látta maga előtt, hogy egy férfit,
ki családjának oly keserű megbántása után elég vakmerő még ő neki is
udvarolni, legérzékenyebb oldalán sujtson vissza: az egoismus fájós
részén, hogy azt nevetségessé tegye, és csufságot kövessen el vele, a
minőt a világ soha el nem felejt neki, és a mellett nem gondolt rá, hogy
ugyanekkor saját magát is mennyire hírbe hozza, milyen
kalandor-köpönyeget ölt magára; hogy felboszantja jó nagynénjét, a kit
háromszorosan rászedett; mint megrémíti anyját, mostoháját és minden
rokonát, és átalán mindenkiben milyen furcsa fogalmakat fog gerjeszteni
jelleme felől.

Ezek az eszmék csak a megtörtént tény után kezdtek eszébe jutni. Azt jól
érezte, hogy most rögtön nagynénjéhez vissza nem mehet; mert azt rögtön
a guta üti meg, ha e meglepetés után vele találkoznia kell; azért rögtön
postaszekérre ült s sietett haza Kolozsvárra.

A mennyegzője rémhírére felriadt szülők pedig épen akkor útban voltak
Pozsony felé, s míg Serena Kolozsvárra érkezett, ők ugyanakkor
Pozsonyban szállottak le. Csak ott tudták meg az esküvő sajátságos
fordulatát. Persze, hogy az egész város arról beszélt. Rettenetes eset
volt! Somlyóházi gróf bevallotta, hogy sok rendkívüli helyzetben forgott
már, de itt megáll az esze, és nem tudja, hogy mit csináljon? a grófné
azt mondá, hogy megöli azt a leányt, a mint rá fog találni, a jó
Bertalan grófné pedig ágynak feküdt és meg akart egy huszonnégy óra
alatt halni.

Hanem azután csak elmult az egy huszonnégy óra; az alatt stafétával
érkezett egy levél Serenától, melyben mind szüléitől, mind nagynénjétől
oly megható gyöngédséggel kér bocsánatot, oly eleven színekkel rajzolja
a megtörtént boszú utáni epedését, oly töredelmes bánattal sajnálja a
zavart, mit a családban ezáltal előidézett, s végül oly gyermeteg
engedelmességgel fogadja, hogy ezentul mindenben szüléi akaratának fogja
magát alárendelni, s mindaddig, míg vele nem rendelkeznek, a Somlyóházi
kastélyt el nem fogja hagyni, hogy utoljára is Bertalannénak lehetetlen
volt fel nem kelni az ágyból, s el nem halasztani halálaóráját, mire
azután Somlyóházi grófné is felhagyott gyermek-gyilkolási szándékaival,
s végre a gróf is talált ideillő okos gondolatot, hogy tudniillik
Serenának nagyon jó lesz egy ideig Erdélyben maradnia, szülői
felügyelete alatt, mert hisz ő szive szerint igen derék, nemeslelkü
leány, csakhogy egy kis hóbortja van néha, a miről majd elszokik az
anyai felügyelet alatt.

Egyébiránt azzal, a mi Ludvéghy bárón történt, mindenki igen nagyon meg
volt elégedve; bizonyosan Somlyóháziék is, ha nem beszéltek is róla.

A szegény rabszolga nem is szolgált többet régi gazdájánál ott
Pozsonyban egy óráig sem tovább, hanem ő is futott onnan. A kik ráértek
felőle gondolkozni, azt állíták, hogy falusi jószágára menekült; ott
szándékozik magát ápolgatni, a míg ezt a kudarczát kissé elfelejtik.


EGY EMBER, A KIBŐL MÉG LESZ VALAMI.

Neve biz ennek nem igen aristocratikus hangzású: Fehér Gyula; apja
alispán volt és nagy szerepet vitt a politikai mozgalmakban; meglehetős
vagyona is volt, a mivel elég pazarul bánt. Ennek az alispánnak egyetlen
fia Gyula, arra a nagyon felötlő és bizarr eszmére vetemedett, hogy ő
elhagyja azt a pályát, melyen apja és ősei haladtak; nem akar sem
szolgabiró, sem alispán lenni, hanem tanul valami olyan dolgot, mi után
megélhet.

Rettenetes gondolat még így irva olvasni is!

Hogy egy magyar nemes fia, kit apja már a bölcsőben státusférfinak
szánt, kinek méltó dicsvágya az lehetne, hogy szónoklatait a politikai
hirlapok per extensum közöljék, halljukokkal félbeszakítva, kinek
hivatása a tusakodó pártok valamelyikének élén ragyogni: lemondjon e
dicsvágyról s lásson valami után, a miből kenyeret kereshet.

Az öreg Fehér föl is lépett fiának ez excentrikus ötlete ellen politikai
tekintélyének és apai hatalmának egész sulyával, hanem a fiatal Gyula,
ki még akkor legfeljebb tizenöt éves volt, olyan okos dolgokat beszélt
neki és olyan nyugalommal, hogy az öreg úr úgy érezte magát, mintha az
volna az apa, és ő volna a fia, a ki most jó tanácsokat szed be akarata
ellen.

Olyanformákat mondhatott Gyula az apjának, hogy: «lássa, édes apám, a
hír és dicsőség a mi családunk nevének ugyan használt, de vagyonának
megártott. Jószágaink adósságokkal vannak terhelve, nagy részük pör
alatt. A legelső tisztujítás, melyen az ellenpártnak sikerül a mienket
leszorítani, tönkre juttat bennünket minden tekintetben.

«Apám példája megtanított rá, hogy vesztheti el az ember vagyonát ezen a
pályán, mások példája viszont megtanított arra, hogy ugyanezen a pályán
hogy szerzett magának más ember nagy vagyont? s nekem ezt az utóbbit
követni még kevesebb kedvem van, mint az előbbit. A szegény embertől
ezen a téren mindenki fél és méltán, mert nagyon sürű az eset, a mikben
azok, kiknek nem maradt egyebük a jó hirnevüknél, azt adták el; míg más
pályán a szegény embernek, ki a munkához ért és kedvvel lát, nagy kelete
van. Én tudom jól, hogy elébb-utóbb szegény ember leszek, azért engedje
apám, hogy készülhessek rá.»

Az öreg Fehér ettől fogva nem mert többet a fiának ellenmondani, engedte
őt a polytechnicumba menni tanulni gépcomponálást, kőtörést,
földkóstolást, levegőcsinálást s más afféle absurdus dolgot, a mikre itt
senkinek sem volt szüksége.

Csak azt nem értette, hogy mint akar a fiu mindezekből majd megélni, ha
csak valami gőzhajóhoz be nem szegődik majd masinistának, vagy talán
valami külföldi czukorrépa-gyárnak lesz ügyvezetője. Isten neki, ha
kedve van hozzá, tegye; mert biz idehaza az ősi gazdaság sokkal jobban
meg van már zilálva, mint hogy azt valami emberi hatalom még rendezni
képes legyen.

A mit Gyula megjövendölt, csakugyan be is következett. Még Bécsben volt
és tanulmányai utolsó évi folyamát hallgatta, midőn apjától egy levelet
kapott, melyben az egész őszintén elmondja előtte, hogy a sokáig
férczelgetett vagyoni állapoton most már szakadásra került a dolog. Több
hitelező felmondta kölcsöneit s az égető váltók határidő-hosszabbításait
nem futja ki tovább a folyó jövedelem. Nincs más hátra, mint választani
két nagy baj között; Gyula határozza el, melyiket találja a kettő közől
kisebbnek? vagy meg kell válni jószágaik legnagyobb részétől, talán az
egésztől is, vagy pedig elfogadni egy nem igen discretus ajánlatot,
melyet egy nagytekintélyű férfiu tett az alispánnak, azon esetre, ha ez
az eddig sokképen károsított ellenpárt részére tér át. – Az öreg tiszta
lélekkel mondhatja, hogy készebb volna magát főbe lőni, mint hasonló
ajánlatokat meghallgatni, ha fia nem volna, a kinek sorsa előtte áll.
Tehát Gyula határozzon. Ha ő azt mondja, hogy nem retten meg a
tönkrejutástól, az alispán rögtön be fogja jelenteni a cridát; azonban
meglehet az is, hogy Gyula, mint aféle ujabbkorbeli reális ember, a ki
gőzerővel dolgozik, s pontosan ki tudja számítani, hány percent salétrom
van egy mázsa guanóban? nem sokat ad az ilyen régi módi idealis
fogalmakra; s minthogy neki úgy sem lesz szüksége a politikai
renomméera, plausibilisnek találja tán azt a kilátást, hogy édesapja egy
megfordított köpenyeg árán biztosítsa jószágait, a miket bizony különben
örök időkre elver a jég.

Két nap mulva e levél vétele után otthon volt Gyula. Éjjel nappal
utazott rémülten, hogy apjának megvihesse a választ. «A koldusbot, a
nyomoruság! apám, a mit választanod kell; de elveidből egyet se tagadj
meg értem! Én már tanultam valamit, dolgozni is tudok, majd csak
megélünk valahogy.»

Az öreg úr sirva borult fia nyakába; hiszen így óhajtotta ő ezt maga is;
csakhogy nem merte azt remélni: azt gondolá, hogy egy olyan embernek, a
ki fürészmalmokat csinál, meg ásványokat kalapál, nem is lehetnek
meggyőződései; mert azokhoz csak a jus publicum tanulmánya által jut az
ember.

Gyula rögtön kezébe is vette a szétzilált házi állapot rendbeszedését, s
az első héten annyira ment, hogy képes volt egy rendszeres mérleget
készíteni az activák és passivák mibenléte felől. Az öreg úr csak
elbámult, mikor azt meglátta; soha sem volt ő neki olyasmiről fogalma, ő
bizony soha sem rontotta vele magát; minek adjon az ember önmagának
számot arról, hogy mije van és mivel tartozik?

Gyula összevetéséből kitünt, hogy a kiterjedt gazdaságot tovább
fenntartani lehetetlen, mert a míg az pontos számítás szerint 4 és ½
percentet hoz be, a rajta fekvő terhek 6% kamatot visznek el, így
világos, hogy a gazdálkodás évről évre nagyobb kárral folytattatik,
ezeket tehát minélelébb el kell adni, s áraikból a tartozásokat
kielégíteni. Ezt pedig inkább kéz alatt kell tenni, mint bevárni a
concursust, bárha ez kedvezőbb kimenetelt igérne is, mert az embernek
semmi sem olyan drága, mint a jó hitele s a bukott név nem kevesebb
gyalázat, mint a renegát. Igy utoljára még megmarad két kis jószágocska
az egész hajótörésből; egyik Mármarosban, a vaczkói rész, a másik pedig
nem messze oda, Beregben a Tisza mellett: Burjános; ott észszel és
szorgalommal újra lehet kezdeni a gazdálkodást.

Az öreg Fehér bámulva hallgatá fia terveit; ő maga ki sem tudott látni
azokból a zavarokból, a miket ez szépen számokra szedve két oldalra
hárított s egészen meg volt lepetve az által, hogy Gyula még a burjánosi
és vaczkoi jószágrészeket megmenthetőknek tartja.

– Csakhogy édes fiam, azok vajmi keveset igérő földek, a miktől még soha
haszonbért sem kaptam, sem pedig kölcsönt nem adott rájuk senki, mert az
egyik csupa erdő és kősziklás hegy, a másik pedig tiszta puszta mocsár,
a miben vadkutya terem és semmi más; azokból nem tudom, hogy élsz meg.

– Majd kitaláljuk annak a módját; vigasztalá őt a fiatal husz éves
ember; nincs rossz föld a világon. Követ és fát pénzzé lehet tenni, csak
a módját tudja az ember; a vadkutyáknak pedig majd felmondjuk a
haszonbért, csak én beszéljek velük.

A burjánosi láp valóban gyönyörű látvány – költőnek, festőnek, vagy
vadásznak. Több, mint ezer holdnyi tér rengeteg náderdővel benőve,
melyet nyaranta a mocsárok csodás növényzete tarkít.

«Oh én sokszor vadásztam ottan vidrákra; – szólt Gyulát oktatva az öreg
Fehér, néha napján ötvenet, hatvanat is elejtettünk egy hét alatt;
ráültünk huszan, huszonöten olyan keskeny lélekvesztőkre, a mikben csak
két ember fér el; egy puskás, meg egy kormányos s egész nap
elbarangoltunk a berekben; egyszer egy erdélyi professor is jött velünk,
nagy szakállu ember, nagy botanicus; az egész nap vizi virágokat
szedett, azt mondta, hogy itt még olyan speciesek is vannak, a miket
Diószegi sem irt le: igen boldoggá lett velük; másszor meg egy pictor
hétféle rajzot vett a tájékról, mind igen szép volt. Estenkint aztán
mindig a szigeten gyültünk össze; van tudniillik ott egy emelkedett
hely, egészen négyszegletű, mintha úgy hordták volna oda; mi
pogányszigetnek neveztük azt el, mert a parasztok nem sokat tudnak róla,
ott igen szép magas, terebélyes égerfák vannak, azok alatt csináltunk
nádgunyhókat, ott mulattunk; a gunyhók még tán most is ott vannak.»

Az öreg úr nagyot sóhajtott a beszéd végén: azok a jó mulatságok
jutottak eszébe, miket ott a mocsári menhelyen víg társaság között
tölte, vigan heverészve a puha fűben, a mi sehol sem olyan szép, mint
ott; ropogó tűz mellett, mely fölött csüngő bográcsban illatozott a fris
halászlé, s cserepcsikra szurva a sistergő vadászpecsenye, a csobolyó
bor ott állt a levágott fatörzsre feltéve; a víg czimborák (mind
qualificált derék nemes urak), úgy el tudtak mulatni egymással,
adomázva, politizálva.

És már most ő többet ottan nem fog vadászni, nem alszik ott többet a
szabad ég alatt, nem lesi többet a vidrák nyifogását, a szalonka éjjeli
suhanását, nem hallgatja a vizibika bugását a távolból, s a millió béka
zengő kurutty-hangját, a mi mind olyan szép volt együtt!

Nem bizony, sem ő, sem senki más ő utána, mert az a fiatal ember, azzal
a serdülő szőke szakállal az állán, azokkal a távolba néző kék
szemekkel, azon gondolkodik e perczben, hogy milyen okos dolog volna ezt
a szép lápot lecsapolni, drága földét végig szántani Howard-ekével, s
juliusban ráereszteni azt az aratógépet, a mit kicsinyben saját maga
készített; arra a négyszögletű szigetre pedig építeni derék majorházat,
a honnan a jószág minden határát be lehetne látni, egyenes utakat,
canadai jegenyékkel szegve, vonván keresztül kasul a rendezett téren;
itt luczerna, amott répaföldek; mesterséges kaszálók, legelők. Milyen
szép lenne mind az!

Erről azonban nem szólt semmit az apjának, hanem csak annyit mondott
neki, hogy majd maga megnézi azt a birtokot, hogy miként lehetne
haszonra fordítani.

– A nád importál valamit; volt az öreg úr véleménye.

Az öreg Fehér nehány hét mulva csak úgy hírhallásból, a szanaszét
keringő adomákból hallá meg, hogy a fia megbolondult; egész nap
astrolabiummal méri a burjánosi mocsár szélét, hosszát, s ijesztgeti a
madarakat kitüzködött csóvás póznáival; azt mondja, hogy le akarja azt
csapolni a Tiszába.

Az öreg úr ezt hallva, maga is komolyan aggódott, hogy fiával nem
történt-e valami belső szerencsétlenség; az bizony nagy kár volna; mert
hogy a burjánosi lápot valaki kiszáríthassa, az még sok embernek
eszeágában sem fordult meg, de ha lehető lenne is; kellene arra egy
millió, a mit aztán a jószág szántóföld korában sem érne meg; Gyula
pedig aligha rendelkezhetik nagyobb összeggel, mint a melynek leirására
három szám elég, és így az ezresbe nem megy át.

Gyula maga is látta azokat a gúnymosolygó képeket, a mik furcsa
foglalkozásai közben mérnök-asztala körül megjelentek: lóhátas
gavallérok, tajtékpipás ábrázatok agarak kiséretében, s bámulták
alul-felül, hogy mit csinál? s kérdezgették tőle nyirkos naivsággal,
hogy mi a fészkes mennykő az a háromlábu, a min girbegurbákat húz? mit
akar meglőni azzal a rézcsővel? Adtak neki bolond tanácsokat is, hogy
mit tegyen, ha azt akarja, hogy hirtelen kiszáradjon a mocsara? Egyik
azt mondta neki, hogy terítse be itatós papirossal, másik ajánlotta az
Archimedes tükrét, a mivel concentrálni lehetne a napsugarakat, s így
kiszárítani a vizet; harmadik azt mondta neki, hogy furasson egy nagy
lyukat a mocsár közepén, majd azon keresztül lecsorog a víz a föld
gyomrába.

Gyula hidegvérrel hallgatta az élczeket és mérnöki phlegmával
nivellirozott tovább. És addig nivellirozott, addig calculált, míg
egyszer rájött, hogy a lápot félkörben átnyaláboló holt Tisza vize
másfél lábnyival alantabb áll, mint a mocsár vize maga.

Ez megfoghatatlan volt. Mi az oka hát annak, hogy a mocsár vize le nem
szivároghat a Tiszába? valami rejtett gátjának kell lenni valahol. Hol
lehetne ezt a gátat kitalálni? Ez épen a nehéz feladat. Legegyszerűbb
lett volna ugyan egy széles csatornát vágni a mocsáron végig egész a
holt Tiszáig, hanem ahhoz kellett volna 50 ezer forint legalább; erről
tehát le kelle tenni. Forró nyáron szoktak a mocsár szélében benyuló
keskeny földnyelvek képződni, miket a vizek közől a nap heve
kiszikkasztott; azokat rengő bürük kötik össze egymással; csalóka viruló
mezők, miket benőtt a fű, miket virágos szőnyegként lep el a buja
tóvirág, mely szirmait a napfényre hozza, s gyökereit szövevénynyé fonja
a mély víz szinén, hogy e lebegő eleven hidakon ismerős vadász
keresztül-kasul járhatja az egész lápot; egy-egy magánosan álló fűzfa
azt is megmutatja, a hol közel a föld a víz szinéhez; de egyebet azután
nem is lehet megtudni. Arra a kérdésre, hogy a roppant kokojszás
területen hol lehet tömör gát rejtve az embermagasságnyi rőt sás alatt?
semmi tapasztalás sem bir felelni.

De birt felelni az ész, a tudomány.

Gyulának első gondja volt ez emberlaktalan vidéken védett tanyát
állítani fel ideiglenes ottléte alatt, s e czélra legalkalmasabb volt az
apja által említett pogánysziget.

A szabályos négyszög, a mit e sziget képezett, első tekintetre mindjárt
felötlött a mi ifju tudósunknak. Mi lehetett ez? Kétségtelenül emberi
mű. Talán dák őrsáncz, vagy avar földvár? Ezt kitudni igen fontos kérdés
volt rá nézve. Mert ha dák őrpont az egész, akkor nincs mit kutatni
felőle tovább, de ha avar telep volt, akkor itt körül meg kell lenni a
körsáncz romjainak, a minőket egykoru irók körülményesen leirnak,
annyira, hogy a vár nagyságából ki lehet számítani a körsáncz terét,
annak távolságát a központtól, s emelkedettségét.

Az ifju tudós elkezdett a négyszögű tér oldalaiban ásatni, s néhány
ölnyi bontás után napszámosai egy leásott faderékra akadtak, melyen még
látható volt a szenesülés nyoma; a hogy azt leverték, nyomban mellette
volt a másik és a harmadik czölöp, s odább egy egész sor.

– Megvan, megvan! rebegé örömmel az ifju, olyan örömmel, hogy munkásai
azt hihették felőle, hogy a Dárius kincseinek akadt nyomára; ő pedig
hevesen hozzáfogott a munkához; ismét nivellált, calculált, méregetett s
másnap megmondta embereinek, hogy menjenek ki ide s ide a megjelölt
pontokra; ott kezdjenek el ásni, s ha találnak hasonló levert czölöpöket
a földben, siessenek őt tudósítani.

Első nap haszontalan volt minden fáradság. Az emberek nem fedeztek fel
egyebet vidra-barlangoknál, egynéhány vidrafiut el is hoztak elevenen, s
szörnyen csodálkoztak rajta, hogy Gyula úrfi nem örül nekik.

Másnap lélekszakadva jön egy embere jelenteni, hogy találtak szenes
oszlopot; nem is egyet, hanem egy egész sort és alatta megint egy másik
sort.

Gyula örömtől reszketve sietett a helyre, s mikor odaért, levette
kalapját és az égre nézett. – Miért ad ez most hálát az Istennek?
kérdezék magukban a munkások.

– Már most győzni fogok, szólt letörölve az izzadságot homlokáról. Ah,
háladatos izzadság volt az, mit az ész fáradalma vert ki. Ki hinné azt,
hogy az ember még az archæologiának is hasznát veheti? Az ismerősök
nevettek rajta, hogy Gyula kincskereső lett.

Gyula ekkor besietett Nagy-Szőlősre, s egy négykerekü malmot rendelt meg
ottani mesterembereknél, melynek szerkezetét saját terve szerint adta
eléjük. Az ismerősök most nevettek még csak hallatlanul rajta. Gyula
molnármester lesz, malmot épít a tóra s a széllel fogja hajtatni.

A városban épen egy olasz ezred nehány százada tanyázott, mely közt több
istriai legény volt, ennek Gyula utána járt, s a parancsnokkal beszélve,
sikerült neki azok közől negyvenet teendő munkálataira megnyerni. Azok
már jártasak voltak az ilyes munkában, mely előtt az ottlakó magyar csak
a fejét vakarta, a rusznyák pedig épen kétségbeesett.

E negyven legénynyel neki indult Gyula a nagy munkának. Ő maga vezette
azt, kimérte a csatorna szélét, hosszát, melynek a lápalatti gátot ketté
kell szelni, a víz lefolyásának medrét, annak valószinű erejét, s maga
is osztozott a munka minden fáradalmában, ott járt munkásaival a
legveszélyesebb helyeken, hová csak hosszú deszkákon lehetett járulni,
miket az ember a talpa alá kötött, s rövid időn oly barnára süttette
magát a nappal, hogy maga sem ismert volna magára.

A környékbeliek nevették a munkát. Gyula pióczákat fog, meg csíkkal
kereskedik. Tréfából küldtek is a nyakára egy pióczakereskedőt, hogy
alkudozzék vele egynehány mázsa vérszopó állatra.

A fiatal embert mindez nem zavarta meg; ő folytatta megkezdett dolgát, s
ősz felé készen volt a csatornájával, melyen keresztül emberek
bámulatára eleven víz kezdett lefolyni, s akkor ráépítteté a négykerekü
malmot, s őröltetett rajta olyan lisztet, a milyet még nem láttak Bereg
vármegyében.

Most már aztán kevesebb anecdotát mondtak róla. Ez bizony élelmes
gondolat volt! a malom télen sem áll be; kikeresi a költséget, s valami
szegényes hasznot is hajt; ha az ifju embernek csak az volt ambitiója,
hogy legyen kenyere, az már van.

Igaz biz az, hogy nem is sokkal többet hozott a puszta kenyérnél; de
Gyula meg volt vele elégedve. Igen kevéssel beérte és igen sokat
dolgozott; csekély jövedelméből a tavaszi munkákra is kellett félre
tenni, sőt apjának is juttatni belőle. Ő gyakran a szó szoros értelmében
napról-napra nem evett egyebet kenyérnél és szalonnánál, asztalán soha
bor nem állt, semmi társaságba nem járt, s minden kiadása csupán
szükséges könyveire, s technikai műszereire történt.

Mint látjuk, ez a Gyula úrfi a legprózaibb ember a kerek földön, és
mégis – előre merem mondani, hogy ez lesz történetünk hőse, a kit a
végén majd mindenki úgy meg fog szeretni, mint a hogy már eddig én
megszerettem.

Jött azonban a tavasz; a mint a hóvíz lefutott, a burjánosi láp olyan
képet kezdett ezúttal mutatni, hogy ha azt jó lelkü keresztyén ember
meglátta, rögtön előfogta a csuklás ijedtében. Egy nagy vörösbarna tér
látszott messze elterülve, melyen semmi fű és nádszál nem zöldült, az
egész éven át folydogáló víz apródonkint mind megszökött a zsombékos
bürü alól, s most az ölnyi magasságban az iszapos föld felett kiszáradva
függött, egyik zsombék oldalából a másikba fonódva; az egész ezer
holdnyi tér sivatag takaróval behúzva összegubanczolt nád- és fűgyökér,
száradt hinár és aszu-páfrán embert elnyelő magasban, melynek kietlen
rejtekében most már igazán tenyészhetett vadkutya és hétfejű sárkány, a
mennyi csak akart.

A környék földesurasága most már igazán felförmedt Gyula ellen. Gyula
farkastenyésztő-intézetet alapít, Gyula sárkánykigyókat fogad fel
kosztba; hét mérföldnyi kerületben a burjánoshoz nem lehet sem ökröt,
sem lovat a mezőre kihajtani, mert azt mind elkapják a burjánosi
szakállas farkasok; a tömérdek rókától pedig, a mi ott elszaporodik,
baromfit nem tarthatni három vármegyében: Isten csudája lesz, ha a
griffmadár is meg nem terem benne.

A lárma olyan nagy volt, hogy az öreg Fehér maga is ijedten futott
fiához, s nagyon megcsóválta a fejét, mikor e rutul elváltozott mocsár
képét meglátta; a míg odáig ért, az uton legalább ötven tekenős békát
látott keresztül mászni, a mint egyik zsombék alól a másik alá bujtak.

– Édes fiam, mi lesz ebből már most? ez egészen el van rontva. Eddig
csak legalább volt valami; mocsár volt, lehetett benne nádat vágni, meg
vadászni, de most már egészen az ördög bozótja lett, a minek tájékára
sem lehet menni. Nem hiszem, hogy salamandra is ne lenne itt az alatt a
sötét nádlabyrinthus alatt.

– Bizony az meglehet, hogy van, szólt Gyula nevetve; hanem hiszen majd
itt lesz Szentgyörgy napja, akkorra fel van minden mozogható állatnak
mondva a szállás.

– De ki az ördög hajtja ki őket innen?

– Hát rájuk gyujtjuk a ház tetejét, s a ki odább nem hurczolkodik, benn
ég.

Az öreg Fehér félre csavarta rá a fejét, s azt mondta, hogy ő erre nem
gondolt.

Gyula ekkor elébb védárkokat huzatott a malomtól néhány száz lépésnyire,
szinte a négyszögű sziget körül, ezeket meg kellett óvni a tűztől; akkor
köröskörül egyszerre meggyújtatta a zsombékokat.

Hetekig, havakig tartott a mocsár égése; éjszakánkint gyönyörű látvány
volt az, a mint a zsombék alatt harapózó láng rózsaszinű fénynyel borítá
messze a földet, a recsegő nádas fényes lángtenger volt, melyben a
nedvesebb bürük, mint barnavörös szigetek látszottak libegve úszni,
közepeikből, mint tündéri élőfák, lombos füstoszlopok emelkedvén
magasra, hulló tűzgyümölcscsel; majd mire lassankint izzóvá melegült a
lég az égő mocsár felett, dühös forgószelek ölelkeztek össze a zsarátnok
szinén, égő tűztölcséreket képezve, mik sebesen nyargalva tánczoltak alá
s fel a pokoli tánczszérün, némelyik olyan volt, mint egy szárnyas orsó,
melynek hegye a tüzes talapzatot éri, másik mint egy hegyével lefelé
állított pyramid, melynek széles talapja a fekete felhők között vész el;
minden éjszaka lehetett látni e tündéri tánczosokat, a mint a mocsár
egyik szélitől a másikig lejtettek, s ott eltüntek a pusztában, a mint a
kopár földhez értek.

Ilyenkor éjszaka, mikor legjobban tánczoltak a tűzoszlopok a lángoló
zsarátnok felett, Gyula felkölté cselédjeit s körüljárta velük az egész
izzó tért. Itt-amott fekete vonalak látszottak meg azon, mik mélyen
benyultak a lángpiros mezőbe; azok nyirkos bürük szövedékeit árulák el,
miknek nedves gyökérhalmaza ellenáll a lángnak, s míg körüle és alatta
minden hamuvá ég, daczol a lángokkal.

A merész ifju e sötét vonalakat keresé fel munkásai élén; behatolt
rajtuk a tűztenger közepébe, ott járt az ingadozó hidon, melynek
nyilásain át beláthatta a lábai alatt ölnyi mélységben izzó
tőzegparázst, s segített szétverni a nedves bürüt, mely a tűz kitörését
gátlá. Apja jajveszékelve látta őt e halálos munkában, de nem birta
visszatartani; az ifju tréfának találta mindezt. Óvatosság mellett az
egész lángtenger felszinét keresztül kasul lehet járni, mert az csak
hónapok mulva fog beroskadni, s épen azért rajta kell lenni, hogy
mindenütt egyenlően hamuvá legyen, s szenesülve ne maradjon, mert az nem
használ úgy a földnek.

Mentül tovább terjedt a tűz, annál hangosabb kezdett lenni az a gonosz
hangverseny, mely a négyszögű szigeten támadt. Eleinte csak egyes
farkasordítás, vagy vonító vidrahang szólt bele a lángrecsegésbe, a mint
a fészkéről felriadt vad a tűz elől a magasabb szigetre menekült. A mint
azonban a köröskörül terjedő láng napról-napra szűkebbre szorítá a tért,
mely a közbeszorult fenevadak menhelyéül szolgált, a mint a rókák,
farkasok, vidrák és hiúzok falkái hasztalan nyargalták köröskörül azt a
füstölgő partot, mely mindig összébb szorult, elkezdett valami pokolbeli
zsivaj és ordítás hallatszani a sziget tájáról, melynek hallatára az
öreg Fehér sóhajtva szólalt fel:

– Milyen kár, hogy ennyi szép vad puskalövés nélkül vesz el.

– Csak várjuk el őket, vigasztalá őt Gyula, egy hét mulva majd helyünkbe
jönnek.

Az öreg úr nem érté ezt a jövendölést; pedig Gyula váltig biztatta rá,
hogy csak állíttassa cselédeit lesbe a malom gátja mellé, majd lesz itt
nemsokára valami.

Az természetes volt. A mint a megszorult fenevadak látták, hogy a tűz
egyre szűkebb körbe szorítja őket, nem találták biztosnak a szigeten
maradni, hanem elébb egyesével, azután falkánkint menekültek a vizárkon
keresztül, mely egyedüli szabad út volt a lángtenger közől; az pedig
egyenesen a malom ablakai alá vitte őket, a honnan biztos lövésü
vadászkéz minden irgalom nélkül elejtheté.

Az öreg Fehérre nézve ekkor kezdődtek csak a gyönyör napjai: egy-egy nap
több farkast és vidrát lőtt le lábáról, mint hajdan egy egész
hajtóvadászat alatt, s öröme kimondhatlan volt, a mikor egy kósza hiúz
is akadt puskája hegyére. Utoljára már nem maradt semmi vad a szigeten,
minden zaj elhangzott: csak a tekenősbékák süvöltése hallatszott még
néha éjszakánkint, azok ott is vesztek – és nem nagy kár értük.

Az elhamvadás műtéte egész nyár-középig tartott, akkorra a régi mocsár
helyén egy szürke-barna tér maradt, melynek közepében egy zöld fákkal
benőtt sziget látszott, s melyet egy kis patak szelt keresztül, ugyanaz,
melyből hajdan a mocsár támadt, s mely most bő forrásvizzel látta el
környékét.

Gyula fogadott munkásokkal, mert még sem bérest, sem marhákat nem
tarthatott, felszántatá a kiégett tért, bevetteté őszszel buzával,
repczével s a másik esztendőn olyan termése volt az ős erejü föld
barázdáin, hogy a puszta jószágáért százezer pengőt kináltak neki.

Természetesen nem adta senkinek, hanem eladott termékei árán rendbe
hozta gazdaságát, házat épített a kis sziget magaslatára, körülültette
fákkal egész birtokát és azontul nem szorult többé senkire; és azontul
nem nevette többé senki, ha valamihez kezdett.

Két év mulva alig ismerünk rá a burjánosi lápra. Gazdag mezők,
virágillatos repczeföldek terülnek előttünk, beszegve sugár
jegenyefákkal; a Tisza partjait fiatal nyárerdő fedi, a kis sziget
gyümölcsfákkal körítve, rajta izléses uri lak, mely az emelkedett
dombtetőről a távolba látszik; a szabályos utakon kövér vonómarhák
takarítják be a most kaszált takarmányt, méla kolomphangot vegyítve a
napvilágos délutáni csendbe; a mezőn sűrű zöld boglyák egymás sorjában,
láposabb réten legelésző tehéncsorda; mindenütt élet, elevenség és
gazdag tenyészet.

És mindezt semmiből állítá elő egy ifju értelem és kitartó erő.

Ez az átváltozott táj a legszebb költemény s a ki ezt kigondolta és
létrehozni birta, a legköltőibb kedély.

Az öreg Fehér most ott lakik a fiánál s kezdi átlátni, hogy a tudomány
egyébre is való, mint hogy az embert valami hivatalba segítse. A környék
csufolódói is eljárnak most Gyulához – tanulni s úgy beszélnek, mintha
ők azt előre mind igen jól tudták volna, a mit ő tenni fog s jó
tanácsaik nyomán jutott volna oda a fiatal ember, a hol most áll.

Mint mondják: igen jó gazda. Tud bátran költeni ott, a hol kell és
takarékos lenni a maga helyén. Jószágán vasgépek dolgoznak, még
akkoriban nagyon gyéren ismeretesek a két hazában. Termeszt olyan
exoticus növényeket, miknek más hírét sem hallotta, s semmi sem vész
nála kárba. Az öreg Fehér azt állítja, hogy az egész gazdaságból semmi
sem hiányzik egyéb – mint egy jó feleség.

Gyula nem szokott az ilyen czélzásokra felelni.

Az ilyen számoló, praktikus ember nem nyilatkozik oly könnyen, nem ragad
a lépre.

Az ilyen chemikus, mechanikus, polytechnikumot végzett ifju, a ki
megtanulta a nivellálást, szögletmérést, földismerést, a pondus
specificum, a vis centrifuga tanait, bizonyosan tudja azokat alkalmazni
a házasság dolgában is. Ez bizonyosan nem házasodik elébb, mint a míg
választottjának hozományát annak fényüzési képességével egybe nem
hasonlítá, míg szántóföldeinek glébáját meg nem becsülte, hányadik
classis? míg activáit, passiváit kedvező sulyegyenbe nem hozta;
reménybeliségeit fel nem számítá, s anyagi állapotát scala szerint meg
nem mérte, mert hisz az ilyen praktikus emberek nem poétáznak, nem
ábrándoznak, nem lesznek szerelmessé, hanem csak kalkulálnak és
méregetnek.

Egyszóval Gyulán rajta veszett a praktikus gúnynév. Vehette
megtiszteltetésnek, vehette másnak is, ahogy tetszett.

A következő évben ismerőseit még nagyobb csodába ejté. Késő őszszel,
mikor a mezei munkának szünete volt, felrándult varbói részbirtokukba s
onnan két egész hónapig vissza sem jött.

Mit csinálhatott, mi dolga lehetett ott? azt kitalálni igen nehéz volt
egyhirtelen.

A Fehér-család varbói birtoka, a mennyire lehet, még regényesebb
szépségekkel volt megáldva, mint a burjánosi elátkozott vadon. Ez is
hasonló elátkozott tájék, csakhogy más jellemű. Magas hegyszakadékok
közé beékelve, kietlen bükk- és fenyőerdők tája, miket a szilaj
zivataron kívül alig irtott valaki más világ teremtése óta.

A meredek hegyoldalból zuhogó hegyi patak omlik alá, mély medret ásva
magának a sziklák között, melyet itt-amott félig eltakart a keresztül
omlott szálfák tömege; az irtatlan bozótban jó helyet talál a vadpáva
szilaj tánczát járni, s ha nagyon bolygatnák a csalitokat – nem hiszem,
hogy bölényt ne lehetne felzavarni belőlük, medvét pedig így is minden
esztendőben lőnek kettőt-hármat, csak a melyik a hegy aljában lézengő
hamuzsír-égető tanya közelébe vetődik.

Mit tudhatott Fehér Gyula ezen az utálatos regényes helyen hónapokig
mívelni, az minden józan gondolkozású ember előtt megfoghatatlan volt.
Pisztrángokat akar termeszteni a hegyi patakban? vagy farkasvermeket
ásat? tán csak nem akarja planiroztatni a hegyormokat?

Magával vitt cselédei beszélik, hogy ott igen különös életet folytat. A
hegyek különböző pontjain kalyibákat építtetett magának, a mikbe
éjszakázni visszatér, mikor a hosszas barangolásokban kifárad. Néha a
farkasok majd kihuzzák onnan, egész éjjel ott ordítanak kunyhója körül.

Korán reggel nyakába ölti a hegyet, vállára veti duplapuskáját,
vadásztarisznyáját, kezébe fog egy vasvégű botot melynek a tulsó végén
kalapács van, s este, mikor haza jön, akkor tele van a vadásztáskája –
ne gondolja senki, hogy talán császármadárral, vagy fajdtyukkal, hanem
dirib-darab kövekkel, miket úton-útfélen összeszedett s otthon azután
különválogat.

Egész nap töri, kalapácsolja a hegyet minden irányban, jegyeket vés a
fákra, karókat ver le a földbe, mappát rajzol, kalkulál, tüzet rak,
követ pirít, ás, vés, fúr, farag: lehetetlen, hogy meg ne legyen őrülve.

Majd meg napszámosokat fogad, egy-egy ponton iszonyú gödröket ásat
velük, azokat ismét betemetteti s odább megy. Minden ok és belátható
czél nélkül egész barlangot vájat a hegy oldalába s azután azt mondja,
hogy már most jól van. Némelyik barlanggal meg van elégedve, másikkal
nincs. A minap a hamuzsír-égető falában mindenféle barna, veres és
lilaszín köveket talált, azokért egész inquisitiót tartott, hogy honnan
kerültek ezek oda? persze az a jámbor nem tudott egyebet felelni, mint
hogy neki a vízomlás hozta oda. De honnan?

Ezért a kérdésért megint valami rusnyáknak tűvé kellett tenni az egész
hegyet, s törni, vájni a vízmosás medrét.

Egyszer azután, mikor a hó leesett, telerakta Gyula a kocsiülést a
dirib-darab kövekkel s megparancsolta, hogy tavaszig semmihez hozzá ne
nyuljanak, a mit ő ott ásott és kipéczézett. – Ugyan kinek is lett volna
rá gondja?

Azzal egyenesen felment Pestre, onnan Győrbe és Bécsbe; végre Bécsből
írt édes apjának egy laconicus levelet: «Kedves apám! szíves
felhatalmazásodnál fogva, mely szerint jószágaink iránt rendelkezhetem,
mai napon szerződést kötöttem egy részvényes társulattal, egy varbói
jószágunkon megnyitandó vashámor iránt.»

Az öreg úr erre csakugyan komolyan megijedt.

Ez már több volt, mint vakmerőség! Gyula e lépéssel azt az egész
vagyonát, mit a burjánosi remeklésével szerze, koczkára tette; mert
hiszen ki mondhatja azt meg előre neki, hogy mi lakik a föld gyomrában?
Nem is mert róla szólni senkinek; annyira félt, hogy most már a világ
nemcsak sajnálni nem fogja, hanem kaczagni fog rajta.

Pedig biz azt a világnak meg kell tudni; a társulat, mely Gyula tervére
vállalkozott, ezer darab ötszázforintos részvényt bocsátott ki, melynek
felét maga Gyula megtartotta, tíz száztóli volt az első befizetés, azzal
rögtön előkészületeket tettek az akna megnyitásához, az olvasztókhoz, a
hámorokhoz; minden száj feléjük volt fordulva, készen a kaczagásra,
mindenki bizton hitte, hogy a második részlet fizetésére nem kerül a
sor, mert akkorra szétszaladnak a részvényesek, ott hagyva befizetett
pénzüket. Csakugyan nem is került a sor a második részlet fizetésére,
mert a megnyitott vasbánya az első évben oly gazdagon fizetett, hogy a
költségeken felül tizenkét száztóli maradt osztalékul a részvényeseknek.

Most aztán mindenki sietett összecsapni a kezeit s azt mondták, hogy ez
a Gyula mégis rettentő szerencsés ember. Pedig nem rettentő szerencse
volt az, hanem egy kis szerény tudomány. Gyula ezúttal gazdaggá tette a
családját. A vasbánya szilárdabb pénzforrás volt minden uradalomnál, ezt
nem verhette el a jég, ennek nem ártott meg a rossz vásár; a vasnak
mindig van kelete.

A vidéken kezdett Fehér Gyula azoknak a kellemetes hírébe emelkedni, a
kiket úgy neveznek, hogy jó partie.

Érti az ember alatta, hogy jó partie férjhezmenendő leányok számára.

Fiatalsága mellett öntehetsége, merész számításai, szilárd kitartása
által vagyonosságra vergődve, félig-meddig bukásban levő családjával; a
mellett kissé különcz, a mi őt csak érdekesebbé teszi; nem csoda, ha
sokat beszéltek arról, hogy vajjon kit fog elvenni?

Az öreg Fehér maga is nagyon sokat szeretett erről a tárgyról fecsegni a
kolozsvári és nagyváradi casinókban, nem lévén más dolga azóta, hogy a
fia gondnoksága alá került, a casinóban ülésnél.

Az ő fecsegéseire építkezve, lehetett Gyula szándékai felől véleményeket
építeni.

Az egyik azt mondta; az ilyen speculativus, számító ember, mint Gyula, a
ki meg tudja mondani, hogy hány mázsa répában van annyi tápláló erő,
mint egy mázsa szénában, bizonyosan házasodni is számításból fog, s
valamikép nincsenek előtte biztosságban a hegyek gyomrába rejtett
érczek, hogy ő azoknak értékét diametraliter ki ne vesse, hasonlóképen
ki tudja kalkulálni leendő menyasszonyának hozományát is, a mi még az
apák és nagybátyák ládáiban fekszik.

A másik azt állította, hogy nem! Gyula nem olyan ember; ő nem tekint
pénzre, nagy vagyonra, mert az ő elve a belterjes gazdaság; hanem inkább
olyan leányt keres, a ki jó gazdasszony, ért a háztartás vezetéséhez,
takarékos, házias; – ne is legyen valami nagyon szép, hogy ne kelljen
félteni; mert a féltékenység igen zavaró akadály a sok munkával és
speculatióval elfoglalt ember ügyeiben, a ki gyakran kénytelen utazni s
ritkán van odahaza.

Mások megint azt fogták rá, hogy tudós nőt keres: olyat, a ki
geognosiát, trigonometriát tanult, a ki neki a nivellatiókban,
földfuratásokban segíthet, a ki rajzolni tud, a ki rettenetes æquatiókat
és logarithmusokat ki tud számítani, s minden napról kereskedői könyvet
vezet.

A kik valami jobbat akartak róla véleményezni, azoknak úgy tetszett,
hogy Gyulának lehetetlen magyar lányt venni nőül, mert ilyen embernek az
nem lehet ideálja, ő bizonyosan angol nőt fog hozni egyenesen
Angolországból; azért is tanult meg angolul, hogy tudjon majd vele
beszélni, ha lesz; s előbb-utóbb valami tengerparti városban fog
megtelepülni.

A leggonoszabb nyelvek pedig épen azzal rágalmazták, hogy ennek bizony
semmiféle asszony nem kell, mert ez remetének készül; reggeltől késő
éjszakáig mindig dolgozik, rá sem érne, hogy valami asszonyfélével szót
válthasson, mely speciest úgy sem tartja egyébnek a gazdasági és
technikai gépek sorozatában felesleges pénzfogyasztó masinánál.

Ezt a sok mendemondát rendesen mindig maga az öreg Fehér kezdte meg a
fia felől, ellenállhatlan ösztönök működvén benne arra, hogy szüntelen
fiáról beszéljen; rendszerint olyan rendkívüliségeket gondolt ki felőle,
a miket ő maga is komolyan hitt, és nem birt magában tartani, s a mikből
többnyire szó sem volt igaz. Az öreg úr ilyenformán az által, hogy fiát
bámulta, maga szaporítá felőle a pletykabeszédet, a mi pedig, mint
tudjuk, mindig oly jól terem: erre nincs se fagy, se száraz esztendő.

Gyula pedig oly közlékenytelen volt. Senkivel sem barátkozott, senkihez
sem vonzódék legközelebbi ismerősei közül, kerülte a köröket, a hol
kiváncsiak voltak őt megismerni, s a számára ajánlgatott kétséges
szinezetű kitüntetéseket elég okos volt nem keresni.

Ellenben voltak olyan kedves nyugpontjai lelkének, a miket szeretett
felkeresni; atyjának régi barátjai, kiket az öreg úr maga is igen
elfelejdegélt már; szerény lelkészek, tiszttartók, kik atyjának házát
akkoriban látogatták, mikor az még csak esküdt volt a vármegyében s
aként maradoztak el tőle, a mint az mindig magasabb hivatalokra kezdett
emelkedni; restelték a jó emberek, hogy ők olyan alant maradtak tőle, s
azt hihették, hogy ennek kellemes dolgot cselekszenek, ha nem
alkalmatlankodnak nála.

Ezek nem is ismerték Gyulát másról, mint hogy látták őt igen kis fiunak
igen sok esztendő előtt, s örültek neki, hogy ilyen szépen megnőtt. Ezek
rendesen még azt sem tudták, hogy tekintetes barátjuk az öreg Fehér
vagyonában és tekintélyében úgy megfogyatkozott: hagyján még azt, hogy e
vagyont és tekintélyt az ifju sokszorosan visszaszerezte. – Annyit
tudtak felőle, hogy Gyula okleveles mérnök. Ez közelebb hozta őt
hozzájuk. Arról, hogy Gyula neve már a hirlapokban is forgott, itt
rendesen nem tudtak semmit; voltak abban az időben még olyan boldog
családok, a hová a kisasszonyok divatlapjain kívül más lap nem járt, a
családapákat nem érdekelte a politika, s miattuk külföldön belföldön
történhetett akármi nagy és rettenetes esemény, ők meg sem tudták azt.

Ilyenformán találkoztunk már egyszer Málai Máté uram ezüstlakodalmán
Gyulával; akkor még a neve után sem tudakozódtunk. Láttuk őt mint
szerény, feltünni nem képes ifjut, ki, ha nem jön is zavarba, de még
elpirul, ha hozzá szólnak; s tanui voltunk annak a találkozásnak, a mi
közte és az ifju Somlyóházy grófkisasszony közt történt a zálogosdiban,
s talán önkénytelen volt nálunk az a gondolat, hogy ez a két ifju lélek
egymást megszerette. És bizonyosan igazunk volt benne.

Mindennapi ember fejet csóvál erre, s azt mondja: boldogtalan szerelem.

Mi lehetne ebből? Hogy közelíthetnének annyira egymáshoz egy gazdag,
hatalmas családból eredett grófhölgy s egy köznemes fia, a ki még csak
nem is státusférfiui celebritás, s imádottjához képest mindenesetre igen
szegény legény, hogy valaha azon a mérhetetlen tengerén keresztül az
előitéletnek, a mi őket elválasztja, egymásnak kezeiket nyujthassák?

Egy Borcz Adorján könnyen tudott magának felelni hasonló kérdésre: «én
is gróf leszek»; czímre szert tenni könnyű, csak pénzbe kerül; fellépni
mint gavalléros hódító, ragyogni akármi úton módon megnyert magas
összeköttetésekkel: ez neki mind biztos kilátás volt, s ha arra gondolt,
hogy az, a kit szeret, grófnő, azt is büszkeségéhez számítá. De Gyulára
nézve, ki önként, szabad akaratjából, nemesi rangján alul választott
magának pályakört, ki tudta azt jól, hogy kortársai, ismerősei tréfát
csinálnak az ő munkás életéből: – visszariasztó volt a parvenu neve. Egy
ember, a ki addig játsza a demokratát, a míg végre egy grófi családba
tolakodik fel.

Bizonyára ő nagyon jól meg fogja őrzeni azt a titkot, hogy szerelmes és
rajta lesz, hogy el ne árulja azt.

Ezek a büszke főurak nem fogják őt lenézésükkel agyon sujthatni; ezek a
szeszélyes urhölgyek nem fognak kaczaghatni balga szenvedélyén, minden
lépten éreztetve a tolakodóval azt a kínzó fensőbbséget, mit előkelő
nevelés, megszokott önbizalom, tágabb világnézlet ad a kedélynek, s mely
annak mint egy szemrehányás villog untalan arczába: «tudnál-e hozzánk
hasonlítani?»

Azonban – ki tudja: hátha nem oly büszkék azok a főurak, nem oly
szeszélyesek az urhölgyek, minőknek őket a regényirók rajzolják? hátha
az is megtörténhetik a világon, hogy egy fényes nevű delnő igazán
szeressen egy ragyogó név nélküli férfit, s ő kérdezze akkor azt
magától: «tudnék-e én te hozzád hasonlítani?»

Meglátjuk azt még.


HOGY TÁMAD AZ ISMERETSÉG?

A törökök szánalomraméltó embernek tartanak mindenkit, a ki utazik.

Az utazás apró kényelmetlenségei közé tartozik az is, mikor az ember nem
ismeri az utitársát; az egyik meghúzza magát az egyik szegletbe, a másik
a másikba; egyik sem tudja, hogy mit szóljon a másikhoz? vajjon nem
bántja-e meg az által, ha megszólítja? és micsoda nyelven beszéljen
vele? vajjon nyájas emberrel van-e dolga, vagy gorombával? s órákig
elkémlelheti egymás arczát, töprenkedve amannak kiléte felől, a mit
persze az arczvonásokból nagyon nehezen lehet kitudni.

Hát még mikor magunkforma jámbor embernek azt mondja a kalauz: «csak
tessék beülni a hintóba, nincs odabenn senki más, mint a gróf úr maga».

Fehér Gyulának Füzes-Gyarmatról Kolozsvárra kellett utaznia valami
ügyesbajos dolgában, a mikor a kalauz ezzel a biztató szóval segítette
föl a Biazini-gyorskocsi lépcsőin.

A jámbor ifju nagy vigyázatossággal lépett be a hintóba, nehogy
akaratlanul megtudja, hogy méltóságos utitársának vannak-e tyukszemei és
érzékenyek-e? azután szépen félrehúzta magát a másik szögletbe, s gondja
volt rá, hogy a köpenyege amazéhoz ne érjen: az övé egy kicsinyt sáros
volt; nagy sártengeren át utazott Gyarmatig.

Utitársa, a kiről a kalauz annyit mondott neki, hogy gróf, szürke
farkasprémes köpenyébe burkolva ült a hintó egyik szögletében, kék
szemüvegét az érkező felé forditva.

– Ugyancsak megnéz, gondolá magában Gyula, s tanakodott rajta, hogy nem
kellene-e megszólítani?

A kocsi megindult; a hintó hányódott-vetődött a kiméletlen uton, a gróf
úr szemüvegei egyre genirozták a fiatal utitársat.

Már az épen kezdett valami tárgyra akadni, a mi felett beszédet lehetne
kötni a folyvást ránéző utitárssal: az út egyik felén tudniillik igen
jó, a másikon igen rossz vetések látszottak, érdekes lehetett
megvitatni, honnan eredhet e különbség ugyanazon földben; midőn bizonyos
horkolási hangok egészen más gondolatra téríték; a gróf úr bizony egyre
alszik, s kisebb gondja is nagyobb annál, hogy utitársát folyvást nézze;
ezt csak a szemüvegek tették.

E felfedezés után Gyula is hanyatt tette magát a párnák közé, s versenyt
aludt utitársával.

Igen jó meleg, álomra hivogató idő volt; nemcsak a két utazó aludt
odabenn, a hintóban, hanem aludt odakünn a bakon a kocsis és a kalauz
is.

Egyszer azután azt álmodta Gyula, hogy az ismeretlen gróf azzal a kék
szemüveggel a nyakába borul, s azzal mind a ketten leesnek egy torony
tetejéből: ő alul marad, a gróf pedig felül.

A mint erre felébredt, hát a gróf csakugyan felül volt, ő pedig alul; a
kocsi ablaka az ég felé; belefordultak az árokba.

Már akkor lehetetlen volt egymást meg nem szólítaniok.

– Úgy látszik, hogy feldültünk, szólt most a gróf.

– S én úgy érzem, hogy árokba dültünk, mert nagyon jön alám a víz.

– Akkor csak iparkodjunk ki innen.

A gróf azzal kiütötte a kocsi ablakát s kimászott rajta, útközben
engedelmet kért Gyulától, hogy mind a két lábával rátaposott, de nem
lehetett máskép. Azután Gyula is kimenekült s körülnéztek.

A jámbor lovak, miután belefordíták a kocsit az árokba, megálltak, és
azt nagyon okosan tették, mert a kalauzt, ki ájultan esett fejtetőre
közéjük, könnyen összetaposhatták volna; a kocsis az árokba esve
jajveszékelt, hogy neki eltörött a lába.

– Nem történt önnek semmi baja? kérdé a gróf fiatal utitársát.

– Semmi sem.

– Én is épkézláb maradtam. Nézzük hát ezeknek mi bajuk?

A kalauzt kihúzták a lovak alul, meglocsolták a fejét vizzel; a mi nem
használt neki semmit.

– Eret kellene rajta vágni, mondá Gyula, felgyürve a kalauz karjáról az
inget.

– Kegyed orvos vagy sebész?

– Nem vagyok az; de értek hozzá, tanultam.

– S mivel vágna eret, van eszköze hozzá?

– Igenis; most vettem egy érvágót birkák számára. Jó lesz az ennek is.

A gróf a helyzet fatalitásában is igen humoristikusnak találta az
ötletet; úgy kell a kalauznak, minek aludt el?

És szerencsésen sikerült a műtét, a birkaérvágó megtette a magáét, a
kalauz magához tért és feltápászkodott.

– Már most lássuk a kocsist.

Ez azalatt folyvást ordított, hogy eltörte a lábát, vegyék ki az
árokból! A gróf mondta neki, hogy csak várjon ott békével, még az az
iszap jót tesz a lábának.

Mikor aztán a kalauzzal készen voltak, akkor kihúzták a sárból, s
lefektették az út közepére.

Sajátságos jelenet volt, hogy ez a két férfi milyen nyugalmas phlegmával
végezte az ambulance kötelességeit, a helyett, hogy szitkozódott és
jajveszékelt volna.

– Melyik lábát törte el kend? kérdé Gyula az ordító atyafitól.

– Ezt a jobbikat, tekintetes uram, nyögé az keservesen. Itt a bokámban
tört ketté.

Gyula végigtapogatá műértő ujjakkal a fájdalmas lábat, melyről
tollkéssel fejtette le a csizmát.

– Nincs ez eltörve atyafi, hanem csak ki van ficzamodva. Kérem
méltóságos úr, legyen olyan jó, fogja meg ennek a legénynek a vállát,
míg helyreigazítom a csontjait. Ennek a tarsus csontjai közül ugrott ki
az astragalus s félrecsúszott az os navicularetól, s e miatt a
ligamentum talianticum félrecsavarodott; egyéb baj nincs.

(Mégis valami doctor lesz; gondolá magában a gróf.)

Most egyszerre egyet rántott Gyula a fájós lábon, egyik hüvelykével
megnyomta a csontját, a kocsis nagyot ordított, a másik lábával felrugva
a levegőbe.

– No már most állj fel!

Az ember talpra tudott állni.

– Semmi bajod sem lesz, csak maradj veszteg; ülj oda a partra, míg a
kocsit felállítjuk; hol az emelőgép?

A gróf és Gyula kifogták a lovakat a feldült hintóból, azután
nekifeszítették az emelő-csavart, talpraállították a bárkát, a beteg
kalauzt és kocsist beültették a hintóba, maguk befogták megint a
lovakat, s kiültek a kocsisülésre.

– Én alkalmasint jobban értek a lóhajtáshoz, mint ön, szólt a gróf,
kezébe véve a gyeplűt.

– Átengedem. Ámbár én is megszoktam, hogy a lovaimat magam hajtsam, de
azok igen jámbor párák s csak kettős fogat; ez pedig ötös, a mit még nem
próbáltam.

(Talán mégis gazdatiszt lesz: jegyzé meg magában a gróf.)

– Én már nem először járok így, szólt a gróf, hogy ebben az útban
felfordítanak, de még sem tudom magamat rávenni, hogy mikor csak egyedül
kell Pestre mennem, a saját lovaimat használjam, mikor az igen
haszontalan kiadás, s négy ló közől legalább is elront egyet.

(Hm, furcsa gróf lehet az, gondolá magában Gyula, a ki azt nézi, hogy mi
a haszontalan kiadás? s a lovakat sajnálja.)

A gróf igen ügyesen kocsizott; néhány óra mulva Nagy-Váradra értek: ott
a grófot saját hintója várta; ő arra ült és másfelé ment, a gyorskocsi
lovat, kocsist és kalauzt váltott, Gyula nem tudta meg, hogy ki volt az,
a kivel utazott.

Gyula néhány hét mulva a sz...i fürdőre utazott. Tett magának annyi időt
és pénzt félre, hogy egészsége kedvéért néhány hetet ott tölthessen.

Bizony csak az egészsége kedvéért tette, s okos ember, a ki dolga után
él, jól tudja azt, hogy az egészség capitális, azt tehát épségben kell
tartani.

Árpás falu mintegy félórányira fekszik ettől a fürdőhelytől; mikor e
falu alá ért, az épen lángba volt borulva, egész utczasor égett;
ordítás, kiabálás hangzott minden oldalról.

Gyula rögtön leszállt kocsijáról, s a veszély színhelyére sietett, ha
lehet valamiben segíteni.

Mikor a templom elé ért, ott látta a legnagyobb embercsoportot, mely a
szent épület megmentésén fáradozott; a téren állt egy nagy fecskendő,
melynek rudjait két oldalról hajtották szakadatlanul, a fecskendő
tetején állt egy nyári blouseba öltözött férfi, ki a csövet irányozta.
Ez arcz, e kék szemüveg ismeretes volt már Gyula előtt. Az ő grófi
utitársa.

A fecskendőnek azonban valami hibája lehetett, mert bár elég magasra
lőtte a vízsugárt, de nem folytonosan, hanem szüntelen megszakadozva, a
mi az egész oltási műtételt meghiusítá.

– Mi az átok baja lehet ennek a fecskendőnek? kiálta a gróf, hevült
arczáról le sem törülve az izzadtságot, mely azon végig folyt.

– Mindjárt segítek rajta gróf úr, szólt Gyula oda sietve; nem nagy baj
az.

– Ah, ön az. Tegye, az Isten áldja meg, hisz ön mindenhez ért.

Azzal nem is üdvözölték egymást (jó napot csak nem kivánhattak egymásnak
egy égő falu piaczán), hanem kisrófolták a gép egyik oldalát, Gyula
elkérte a gróf egyik szarvasbőr-keztyűjét, azt széthasította, egyik
darabját rákötötte a vízgép zárcsappantyújára, s azontúl folytonosan és
szakadatlanul lövelt a vízsugár a tömlőből, magasabban is hordott mint
az előtt. Este felé sikerült a tüzet elfojtani. A gróf és Gyula
egyformán lucskosan, kormosan, fáradtan találkoztak össze az utolsó
üszöktanyánál.

– Nagyon köszönöm önnek a segítségét, szólt a gróf megszorítva az ifju
kezét. Megszoríthatta, az épen olyan szenes volt, mint az övé. Hogy jött
ön ide?

– Én a sz...i fürdőbe indultam.

– Én pedig onnan jövök. A mint megláttam az égést, a fecskendő elé
fogattam, s siettem ide. Ön szives lesz engem kocsiján most visszavinni,
mert a lovaimnak még itt kell maradniok vizet hordani.

– Igen szivesen.

– Én pedig igen szivesen látom önt házamnál Sz...on, úgy is nehezen
kapna ott most szállást, mert minden el van foglalva.

– Igen lekötelez, gróf úr.

A két férfi a biró házánál lemosta magáról a kormot, ruhát váltott.

– A fürdői vendégek könnyen ostentatiónak vennék, ha ilyen szenesen,
égetten hajtatnánk be Sz....ra, mondá Gyula, s véleménye nagyon tetszett
a grófnak, ő maga is úgy találta.

A biró nagyon köszönte az uraknak a segítséget, csak azon sajnálkozott,
hogy az iskola és a paplak is leégett.

A gróf egy perczre félreinté a birót, mikor menni akart, s titokban
átadott neki száz pengőt, hogy a kárvallottak között oszsza ki. Azért
tette titokban, hogy utitársát ne hozza kényszerűségbe.

– Köszönöm, kegyelmes uram. Rögtön ki fogom mind a két százat osztani;
az a másik kegyelmes úr is olyan jó volt.

A gróf ebből megtudta, hogy ismeretlen ismerőse épen azon a gondolaton
volt, a min ő, sőt még a tárczájából is épen annyit vett ki; mintha
összebeszéltek volna. – Ez még sem masinista.

A míg a gróf és Gyula a sz....i fürdő felé haladtak, valami tíz kocsival
és hintóval találkoztak szemben, melyek mind meg voltak rakva urakkal,
gavallérokkal; némelyiken hatan is ültek, s szörnyű sietséggel
iparkodtak az égés felé; – a gróf nagyon kérte Gyulát, hogy ne feleljen
nekik semmit, akármit kérdeznek.

– Ezek léhütő renommisták, a kik addig ki nem mozdultak a helyükből, a
míg baj volt, most aztán, hogy látják milyen szépen elmult a vész,
nyargalva sietnek oda, s iszonyatosan fognak lármázni, lábalattoskodni,
s egy óra múlva szörnyű kormosan és lucskosan térnek vissza a fürdőbe;
mint a kik egy Aetnát oltottak el. Majd holnap hallgassa ön el, milyen
declamatio lesz a sétányon a hölgyek előtt, kiki hány eleven gyereket
hozott ki az égő üszkök közől, hogy mászott fel a lángoló toronyba, s
milyen utcza-sorokat mentett meg bátor lélekjelenléte által?

Gyula minden szemközt jövő nevét megkérdezé a gróftól s feljegyezte
tárczájába.

– Mit akar ön ezzel?

– Egy kis veszedelmen töröm a fejemet. Holnap sorba járom ezeket a derék
urakat, a kik ilyen nagy részvétet mutatnak ma szerencsétlen
embertársaik iránt s segélyt gyüjtök nálok a leégettek számára.

A gróf nevetett az ötletnek.

– Nem rossz. Tréfának igen jó lenne; – ha mulatságos ábrázatokat akar ön
gyüjteni carricatura-album számára, akkor ez czélra vezet; hanem ha
pénzt akar gyüjteni az égettek számára, akkor kevésbbé. Egyet talán
megfog ön, a többi szétszalad, vagy alkuba bocsátkozik s filléreket ír
alá. Ah, jótékony czélra nem ilyen ijesztgetéssel szokták az embereket
összegyűjteni. – Annál nekem sokkal jobb eszmém van. – Adunk műversenyt
az égettek javára.

– Ez praktikus gondolat.

– Hallatlanul magas árakat szabunk; mentül nagyobb lesz a belépti díj,
annál jobban fogják magukat törni az emberek, hogy helyet kapjanak, mert
itt mindenkinek az uraságát kell bebizonyítani. Ezen az uton kemény
összeget lehet behajtani, a mit különben semmi ékesen szólás ki nem
birna csalogatni az emberek zsebeiből.

– Az igaz. De hol veszszük a versenyhez való művészeket?

– Ah, az a legkevesebb. Kitelik az belőlünk. Tud ön énekelni, vagy
szavalni?

– Egyiket sem próbáltam még; de úgy hiszem, hogy ha akarom, hát tudok.

– No ez mindjárt egy. Nekem van egy leányom, a ki csinosan énekel; meg
egy mostoha leányom, a ki a zongorát veri; az emberek kiváncsiak lesznek
megtudni, hogyan énekel és zongorázik egy grófkisasszony? s aztán
akárhogy énekeltek és zongoráztak, annyi bizonyos, hogy megszólják őket,
hanem ez már egy kis áldozat.

– Nem fognak tőle irtózni a grófnők?

– Oh nem. Az egyik megteszi jószivűségből, a másik megteszi hiuságból.
Ismerem őket. Aztán nekem mind a kettő szót fogad.

A gróf olyan elégülten mondta ki azt az utolsó szót, nehezen is mondta
ki, mert egy kis dicsekvés volt benne. – Egy gróf, a kinek a gyermekei
szót fogadnak!

Mind a két férfi olyan idején levő dolognak kezdte már találni, hogy a
másiktól megkérdezze: «miután ilyen összeköttetésbe léptünk, talán jó
volna, ha egymástól megkérdeznők kölcsönösen, hogy melyikünket kinek
hínak?» azonban csak mindenik azt gondolta ismét, hogy majd talál holnap
a fürdőn olyan emberre, a kitől megkérdezhesse, hogy «ki az az én jó
barátom, a kivel olyan régi jó ismeretségben vagyok, de nem tudom a
nevét?» S mentül tovább halogatták ezt a kérdést, mentül bizalmasabb
beszélgetésbe kezdtek merülni, annál képtelenebbnek, ügyetlenebbnek tünt
fel azzal szakítani meg a társalgást, hogy de én még most sem tudom ám,
hogy ön kicsoda?

Azt kitanulhatták kölcsönösen, hogy egymás társaságába beillenek. Gyula
észrevehette a grófon, hogy az okos, szabadelvű, előitélet nélküli
ember; a ki szeret ugyan nemes ember lenni, de másnak is megengedi, hogy
az legyen, s azért, hogy ő maga büszke, nem kiván mástól alázatosságot;
megkivánja ugyan, hogy őt mindenki úgy respectálja, mint grófot, hanem
azután ő is úgy bánik minden emberrel, mintha azok mind grófok volnának.
Viszont ő is láthatott annyit Gyuláról, hogy ez nem iparlovag; más egyéb
genret pedig nincs oka az embernek kerülni, s megbánni, ha
elhirtelenkedett szóval vendégül találta meghivni házához.

Gyula úgy gondolá, hogy majd a gróf házánál bemutatja magát, hogy
kicsoda?

Nem sokára elérték a fürdőt. A gróf megmagyarázta, hogy merre hajtsanak;
a sétány végében egy kis csinos nyári lak állt, az a gróf tulajdon háza
volt, mert mint mondá, itt szokta a nyarat mindig tölteni, nem megy
külföldre; hanem inkább más ismerőseit is biztatja, hogy emeljék a hazai
mulatóhelyek hitelét. Ha már egyebet nem tesznek, legalább tudjanak
mulatni patriotismusból.

Gyula kocsija behajtatott a csinos kis udvarra, melynek közepét egy
teljes nyilásban levő tulipánfa foglalta el. Gyula megdicsérte a
tulipiferát, a gróf megjegyezte rá, hogy ő azt saját maga nevelte –
magról. (A gróf régi kertész lehet.)

A gróf elébb szobájába akarta vezetni vendégét, hogy az hadd piperézze
fel magát, midőn az asszonyoknak be akarja mutatni – tudjuk, hogy a
férfiak milyen hiuk; – azonban a véletlen meghiusítá ezt az
illemszabályi jó szándékot, mert alig léptek a tornáczba, a terem ajtaja
eléjük nyilt, s a két grófleány, kiket a kocsizörgés figyelmessé tett, a
gróf elé jött sietve.

Abban a perczben a gróf három különböző módon meglepetett arczot látott
maga előtt; két leányáét és Gyuláét, kik az első tekintetre bámulva
néztek össze; míg végre a nagyobbik grófhölgy kedélyesen nyujtá egyik
kezét Gyula elé, másikat atyjának s mind a kettőt szivesen megszorítva,
leplezetlen örömmel mondá:

– Hozta Isten! Ez már meglepetés. Hol találtál erre a mi fiunkra, apám?

– Erre a mi fiunkra? kérdé elbámulva a gróf.

– No igen, Fehér Gyulára, a kit annyiszor emlegettünk.

A két férfi most egymás felé fordult: most mind a kettő megtudta, hogy
ki a másik? Gyula Somlyóházi grófot, mint hirhedett derék hazafit,
becsülte rég; talán valami egyéb is sokszor juttatá e nevet eszébe.

– Valóban sokszor beszéltünk önről, szólt a gróf. Többet nem mondott, de
ez soknak is elég volt. Már most jőjjön, hadd mutassam be nőmnek. Jól
van ön így is; – hiszen úgy is itthon van nálunk.

Itthon van nálunk? mit jelent ez a szó.

A gróf neje nem volt a szobában, azt mondák, hogy a kertbe ment le,
hortensiáit átültetni, miket soha sem biz a kertészre; mindig saját
kezeivel ápolja. Kedvencz virágai.

– Akkor menjünk utána, szólt a gróf s karonfogva Gyulát, levezeté a
kertbe; ott mutatá be a grófnénak, kinek az még kezet sem csókolhatott,
mert a delnő keztyűi egészen feketék voltak a hortensia-földtől. A
grófnő azonban igen nyájasan fogadta vendégét, még azt is megengedte
neki, hogy kedvencz virágai átültetésében segítségére legyen, a mi
hallatlan kegy volt a delnőtől azon ifju irányában, a ki akkor cseppent
az égből közéjük.

Az egész család olyan gyöngéden fogadta őt, mint valami régi kedves
ismerőst; Serena annyi szépet tudott neki mondani legelső találkozásuk
órájáról, s hallgatag testvére olyan szépen tudott pirulni hozzá.

Valami gyöngébb fejü ember, mint Gyula, ebben az első órában
agyon-szerelmes lett volna az egész grófi családba, elkezdve a derék
családfőn, annak legifjabb virágáig; hanem Gyula elég szerencsétlen
volt, vagy mondjuk inkább szerencsésnek, elébbjárni az eszével, mint
szivével.

Akármilyen szépen mosolyog is az ég a földre, azért az egyik mégis ég, a
másik föld, s mekkora ür van a kettő között? azt még eddig csillagászok
nem birták számokkal kifejezni.


MŰVERSENY FÜRDŐN.[1]

Estére még egy pár fiatal úr vetődött Somlyóházi gróf házához: egy
Hálomi Aladár gróf, derék, csinos fiatal ember, szőke szakállu, szelid,
behizelgő modorú ifju, meg egy bánáti földesur: Rajcsovics Szilárd; bár
nem mágnás, de azért mágnás-számba megy; erős fekete szemöldökei, sűrű
szakálla, olajbarna arczszíne bizonyítják szerb eredetét; egyébiránt
mindenki tudja róla, hogy dühös magyar, minden ultránál ultrább, ki még
saját magának is opponál, s annyira szabadelvü, hogy ha ma azt mondanák
neki: gyere pajtás, vetkőzzünk le mezitlábra, adjuk oda csizmáinkat
azoknak, a kiknek nincsen, s magunk menjünk fát vágni és kapálni, bizony
mondom, megtenné; pedig azért aristokratább a chinai császárnál.

Ezekkel együtt a gróf és a kisasszonyok szépen kifőzték a tervet, hogyan
fogják a jótékony műversenyt rendezni; a két grófné próbáit is adta
egész készséggel a zongora mellett, játékban és énekben tanusítható
képességének; azután a hölgyek szobáikba távoztak, a férfiak pedig
félrevonultak a pipázóba s ott folytatták a beszélgetést.

– Barátom, szólt Rajcsovics Somlyóházyhoz, tudja a magas mennykő, hiszen
szép-szép az a concert; ha épen kell, még magam is fellépek benne s
elfujok egy tilinkón valamit; de az engem nagyon undorít, hogy mi itt
ettől a szájtátó publicumtól kolduljunk valamit, mikor, ha négyen-öten
összeállunk, saját zsebünkből kidobhatjuk azt az összeget, a mit így
száz embertől kell összekunyorálnunk. Tudja patvar, én még a más részére
sem tudok kérni, inkább odaadom az ingemet magamról. Mennyi kell arra a
leégett templomra?

– Nem arról van itt kérdés, szólt a gróf, szép csendesen végighallgatva
a fiatal földesurat, ki e rövid beszéd alatt három pamlagra ült le és
ugrott fel újra. Tudom bizony, hogy egy pár ezer forint miatt nem
siratnának meg bennünket az unokáink, de nem arról van itt szó. A mi
szerepeink nagyot változtak. Vagy veszitek észre, vagy nem, annyi
bizonyos, hogy mi, kiket földesuraknak neveznek, nem vagyunk ennek a
népnek többé urai, de lehetünk jó barátai. Ezelőtt az volt a viszony
közöttünk, hogy a paraszt felszántotta földeinket, learatta gabonáinkat;
mi megtizedeltük borát, buzáját, viszont ha háboru volt, hadakoztunk
helyette; viseltük az ország hivatalos terheit, s ha valahol veszély
támadt, vagy kár esett, kiki segített a maga emberein, s nem folyamodott
a szomszédjaihoz. Ez ide s tova másképen lesz. – Én két év előtt
örökváltság utján felszabadítottam jobbágyaimat, tíz év óta küzdök
közteherviselés, adóegyenlőség mellett; s a jövő évtizedben bizonyosnak
hiszem az időt, a melyben nem lesz különbség köztünk és jobbágyaink
között egyéb, mint az öltözet; még ez is amazoknak az előnyére.

– Hogyan?

– Mert kényelmesebb, olcsóbb és tartósabb mint a miénk. A ki ezt az
intését a sorsnak birtokos uraink közől át nem látja, az tíz év mulva
szegényebb lesz az utolsó parasztnál, s szánni sem fogja senki, hanem
nevetni fog minden ember azon a szerencsétlenen, a ki több ezer holdnyi
birtok mellett tönkre jut. Ti csak parádénak veszitek az egyenlőség
eszméit, mik mellett oly szép dictiókat tudtok tartani, azt hiszitek: ez
csak egy új czifra gomb a ruhán; én pedig azt mondom, hogy ez egy egész
új öltözet. Bele kell magunkat találnunk. Fel kell magunkat sok olyan
dologtól mentenünk, a mi eddig nálunk az urat jellemzé. Nem mondom, hogy
ezután a gróf is járjon daróczban és fogja maga az eke szarvát, meg hogy
szakácsot ne tartson, hanem érje be piritós kenyérrel; azt sem mondom,
hogy asszonyainkat szoktassuk a zongorától a guzsalyhoz; hanem azt
igenis mondom, hogy a ragyogásról le kell mondanunk, mert ez nem a miénk
többé, az már nemzeti tulajdon. Ez legyen épen olyan közös a tisztelt
publicummal, mint az útcsinálás és adófizetés. – Mindenre, a mi közügy,
a közérzületnek kell contribuálni; nem szabad és nem lehet annak többé
egyesek áldozatai után emelkednie. A protectori szerepet letettük és
beálltunk a nemzet közmunkásai sorába, s elég szép feladat, ha azt be
tudjuk tölteni jól. Öt-hat magyar mágnás – mæcenásnak – annyi a kiáltó
szükségekhez képest, mint a csepp a tengerben; de öt-, hatszáz mágnás –
kitartó publicumnak – ha nem épen tenger is, de mindenesetre hajókázható
víz. Azért csak szoktassuk mi a közönséget ahhoz, hogy vegyen részt a
közügyek pártolásának dicsőségében, s ne bizzon mindent földbirtokosai
buzgóságára, mert ha egyszer azután azok is el találnak esni, akkor
zátonyon vagyunk mindenestül.

– Tudja patvar, nem tudok velök összeférni. A legnagyobb uraság
közelléte nem geniroz annyira, mint egy ártatlan lateineré (a bánáti
földesur nem is gyanította, hogy Fehér Gyula is az). Ha én valakinek
valami közczélra ezer forintot adok, azt mondom neki: itt van, dugd el;
ne mondd senkinek, hogy kaptad, és meg ne próbáld köszönni, mert
elszaladok; ha pedig ezek közől valamelyik tíz forintot ad misemondó
ruhához, vagy elszaval egy verset valami jótékony hangversenyen, ha
járat egy pár hirlapot, már azt akarja, hogy a nevét minden ujságban
kinyomtassák, hogy verseket irjanak hozzá s minden ember ujjal mutogassa
az utczán: «ime itt megy az a nevezetes ember, vagy asszonyság, a ki
ezért meg azért nagy hazafi, vagy honleány». – Vigye a patvar, inkább
fizetek helyette, csak ne halljam, hogy más dicsekszik azzal, a mit
adott.

– De hát baj ez? kiáltott közbe Gyula nevetve. (Somlyóházinak jól esett,
hogy Gyula nem érezte magát sértve e beszéd által.)

– Hogy a tatárba ne volna baj? pattogott a bánáti úr; én ott hallgassam,
hogy Torhányi Máté uram mint dicsekszik azzal, hogy ő száz forintot
adott egy zártszékért: olvassam három hétig valamennyi rongyos
ujságtokból sorban, hogy ezek meg ezek a mágnások egy leégett templom
javára fürdői concertet adtak, s ott derék gyapjukereskedőnk Torhányi
Máté úr száz forintot adott egy zártszékért; azután egy sonettet
Torhányi Amáliához, a ki a karpereczét áldozta fel e czélra; mert
kitelik ez ettől.

– Kérem, kérem, szólalt fel Hálomi gróf, meglehet, hogy valamelyikünk
szerelmes bele.

– Hát hisz én nem sértettem meg; de nekem nem tetszenek ez emberek, mert
kevélyebbek, hiubbak és rátartóbbak pénzük miatt az első zászlós úrnál,
s kapnak az alkalmon, ha azt akarják, hogy a börze asztaláról beseprett
olcsó ragadmány hulladékait az ember hazafiui áldozatoknak nevezze.

– No és hadd nevezzék annak, vágott közbe Gyula, ki kezdett e vita alatt
elemébe jönni. Miért ne vetnők ki az adót – közérdekből – az emberi
hiuságokra, kiváncsiságra, ha ezek oly könnyen megadóztathatók? – Azután
azt sem kell egészen feltenni, hogy az a lateiner publicum mind olyan
tetszelgő, kitünni vágyó. Mennyi nemzeti ügy virágzik a középosztály
részvéte után, a mit az még csak áldozatnak sem akar tekinteni. Hisz az
irodalom, köziskolák, takarékpénztárak, gazdasági egyletek mind olyan
conventionatus lábon állnak, hogy azokról soha sem tudni, ki kegyelme
tartja fenn? Követeli-e valaha egy könyv megvevője, vagy egy szinházba
járó, hogy őt megdicsérjék, hogy háládatosak legyenek hozzá? pedig
általa él irodalom és művészet; ön nem találja genant állapotnak buzát,
vagy repczét adatni el a piaczon, s ha Torhányi urammal megalkudott az
egynyiretüre, eszébe sem jut, hogy milyen büszke képpel fizet érte majd
ez a pénz embere: hát akkor ugyan minek restelkednék, ha az a kérdés
kettőnk között: «ím én önnek egy szép dalt fogok énekelni, egy derék
verset szavalok, egy szép furcsaságot trombitálok el, ha tetszik
megadhatja az árát, ha nem kell, odább mehet»? Talán az, ki dalait
árulja, alábbvaló ember, mint a ki gyapját adja el?

Somlyóházy kezdte észrevenni, hogy Szilárd nagyon összehúzta sötét
szemöldeit, s sietett tréfásan félreirányozni a vitát.

– Az a vége a beszédnek, hogy miután az indítvány határozatba ment, te
pedig igen szépen tudsz gordonkán játszani, magad is részt veszesz a
versenyben.

– Én? kiáltá talpra pattanva Szilárd, én?

– No ne ütögesd úgy a melledet, mert fájni fog. – Még pedig saját
szerzeményedet, azt a szép hajnalköltét, a mit én úgy szeretek.

– No iszen akkor lássanak Sz...on hajnalköltét!

– Ne esküdjél, ne esküdjél; Serena fogja kisérni zongorán.

– Ah! Sokkal szebb lesz az, ha ő egyedül játsza zongoráján; én jobb
leszek oda lenn tapsolónak, vagy billétszedőnek.

– És ha én azt mondom, hogy magam fogom a karmesteri szerepet viselni?

– Kicsoda? Te? Te magad, Somlyóházy gróf, saját személyedben? Te fogsz
regens chori lenni? A kapellmeister? No akkor én leszek brugós. – Kezet
ide.

Szilárd azt hitte, hogy a gróf csak tréfál; ez azonban hirtelen
felcsapott, s többé lehetetlen volt a visszavonulás. Most már csak abban
keresett vigasztalást, hogy osztályosai is lesznek e bajban.

– Hát ez mit fog csinálni? kérdi Hálomira mutatva.

– Ez furulyázni fog.

– Szép. Hát ez a másik? Czimbalmozik?

– Nem tud hozzá. Ez Garay Kont vitézét fogja szavalni.

– Hm, veszedelmes ember. Még a nevét sem tudom.

– Fehér Gyula.

Gyula meghajtá magát tréfás bizalommal.

– Miféle ember az? kérdé Somlyóházytól Szilárd, de úgy, hogy Gyulának is
kellett hallani.

– Ez barátom, szólt a gróf mosolyogva, ez egy lángész.

– Az ördög! kiálta az fel; Az se nem rang, se nem hivatal, se nem
mesterség. Mi hát mégis?

Gyula tréfás komolysággal felelt rá:

– Szegcsináló mesterember.

Szilárd kezét nyujtá neki.

– No hát üdvözöllek, szegcsináló mester barátom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Mondtam ugy-e, szólt másnap a bánáti földesúr Somlyóházinak: nem
megmondtam? Én elvállalom a kedvedért a colporteurséget; vőfélykedem,
verbuválok, mint a bolond, a műversenyedre részint publicumot, részint
komédiást; no iszen szép tapasztalásokat aratok mindenfelől. Egy helyen
azt mondták, hogy ugyan már nem szégyenlenek ilyen nagy urak koldulni?
másutt a drágaságról kezdtek el beszélni, hogy mennyi mindenre kell
pénzt kiadni; akadt olyan okos, a ki felvilágosított felőle, hogy ha
biztosítva lett volna templom és torony, most kárpótolnák érte a
községet, mért nem biztosították? Egyik fitymálta: mire való az?
szavalni, énekelni ebben a melegben; ülni egy helyen, mikor odakinn
olyan szép idő van; másik jó tanácscsal szolgált, hogy ne
compromittáljuk magunkat úr létünkre, léptessük fel inkább a
czigánybandát, azzal is egyre megyünk. Hát még azután a kiket részvétre
szólítottam fel, ott kaptam nekem való válaszokat! Legjobban jártam még,
a hol egyszerűen kinevettek s azt mondták, hogy csak tréfálok:
lehetetlen az, hogy nobel emberek komédiázzanak a publikum előtt! Egy
szigorú mama majd leforrázott, mikor azt mondtam, hogy a kisasszonya
fujjon el egy nótát a publikum előtt; hogy kinek nézem én őket? Egy
ember, a kiről tudom, hogy furulyáz, majd megduellált, mikor arra
kértem, hogy nem tilinkózna egyet velünk? Azután tudtam meg, hogy
titokban verseket ir a szamár, s azt várta tőlem, hogy azoknak az
elszavalására szólítsam fel. – Egy gazembert meg alig tudtam lerázni a
nyakamról, hogy ő föllép magántánczban magát produkálni; alig birtam
vele megértetni, hogy itt nem lesz bukfenczhányás. Hanem azután
legszebben jártam Torhányiékkal. Tudtam jól, hogy Amália kisasszony
szokott énekelni, hallottam elégszer; mindig hamisan énekel és ütenyről
nincs fogalma; meg is örült neki nagyon, és rögtön megigérte a
közreműködést, még én magam olyan bolond voltam, hogy segítettem neki
keresni a hangjegyek között, hogy mit énekeljen? hát a mint hazaérkeztem
a vőfélyi körútból, az asztalomon találok egy levelet, kívül rá van irva
«100 pengővel terhelve», mintha én diligenceos posta volnék, a kinek
csak a borítékra szabad nézni. Azt a levelet Torhányi úr küldi és azt
irja benne: hogy igen sajnálja, hogy Amália hirtelen rosszul lett, s nem
vehet részt a műversenyben, hanem ime ő küld a költségek fedezésére száz
pengőt. Én rögtön megfordítottam a borítékot, belepakoltam a száz
pengőt, lepecsételtem, s ráirtam, hogy «köszönik a száz forintot, a
költségek már egy névtelen úr által fedezve vannak; arról a hirtelen
rosszullétről pedig orvosi bizonyítvány váratik, mert ez a regula».

– Hova irtad?

– Kívül a borítékra. Ha ő az enyimre kívül ráirta, hogy száz forint van
benne, ráirtam én az övére az egész tartalmát.

– No de az nagy gorombaság.

– Legyen az. Meg van érdemelve. Ezek az emberek, ezek a pénztőzsérek
formaliter lenéznek bennünket. Egymás között épen olyan megvetőleg,
olyan kicsinylőleg beszélnek rólunk, mint a hogy a szinpadi bárók és
grófok szoktak beszélni (néha az igaziak is) a lateinerekről. –
Egyenesen azt akarta velünk tudatni: hogy a mi mulatság megjárja nekünk,
jött-ment földesuraknak, az nem illik az ő rangjához, a ki előkelő
bankár s tősgyökeres gyapjúkereskedő, a ki, ha saját magáról beszél is,
per nagyságos úr czimezi magát s ezüstös liberiát hordat az inasával
ebben az átkozott melegben, s minden palaczk pezsgővel kijön az utczára,
hogy lássák, mit iszik, s ha a zöldben reggelizik, akkora ezüst
theakannákat állít ki, mint egy torony, s gunyosan mosolyog rajta, hogy
gróf Somlyóházy kisasszonyai azalatt egyszerű üvegpohárból szürcsölik a
savót. De hisz én nem tűröm ezt a fajt, s könnyebb a lelkemnek, ha a
tyukszemére léphetek s azt sem mondom rá, hogy «pardon».

– Nem kell azon indulatba jönni, uram, szólt közbe Gyula; minden ember,
a ki önálló, büszke azok iránt, a kiktől nem függ.

– Kérem, nagyon sajnálnám, ha ön vett volna valamit magára azokból, a
miket mondtam. Tudom jól, hogy ön is iparos és speculál; s én az iparnak
és speculátiónak nem vagyok ellene; sőt ha észszel és becsülettel viszik
a kettőt, hazafiui feladatul is szépnek találom; de utálom a
szédelgőket; ezeket a senki- és semmiembereket, a kiknek semmi
vállalatuk sincs, mint a szerencse, a börzei árapály, a kiknek minden
mesterségük a contremine; a kik milliomosokká lesznek anélkül, hogy
valami iparágat felemeltek volna; de azért elismert tekintélyek;
díszpolgárok, jótékony intézetek elnökei, közhasznú társulatokban
választmányi tagok; protectorok, mæcenasok, herczegek! s ha kérdi az
ember: miért? azt felelik rá, hja, mert ez nagy ember; de miért?
milliomai vannak! Hol vette? nem tudja senki. Egyszer azután véletlenül
nagyon beüt, a hausse vagy a baisse; a nagy ember, a protector, az
elnök, a mæcenás egy hét alatt épen úgy elveszti a millióit, a hogy
szerezte. Ha magunkforma ember tönkre jut, azért mégis csak nemes ember
marad; de mivé lesz az ilyen pénzherczeg, ha pénze elmult?

– Azonban mit tartoznak a mi hangversenyünkre ezek a te expectorátióid?
szakítá félbe a nemes haragot Somlyóházy gróf. Ennek itt úgy is hiába
beszélsz, mert ez egy megfordított parvenu: egy polgárrá lett nemes.

– Jól van, hát nem beszélünk erről többet szegcsináló barátom.

Azzal leültek a komoly férfiak az asztalhoz, megcsinálták a programmot,
nagy komolysággal és jó tapintattal s másnap estére kitűzték a műverseny
óráját.

Másnap estig erősen dolgozott a contremine, még pedig oly ügyesen, hogy
alig lehetett észrevenni, kik ássák az árkokat. Pletykabeszéd,
mendemonda elszabadult, rágalmakat költöttek a hangversenyadókra, s a
benne részvevőkre gunyt, kötekedést nekiszabadítottak; hanem az mind nem
rendítette meg a gróf hiveit; ők álltak, mint a szikla.

A műverseny napjának reggelén minden fürdői család, gavallér és mulató
vendég kapott meghivó leveleket, melyekben Borcz uram, a gazdag birkás
invitálja a válogatott közönséget magához, rózsaligeti új kastélyába,
egy kis barátságos nyári mulatságra, mely el fog tartani másnap
reggelig.

Itt már lehetett sejteni, hogy Torhányi uram dolgozik.

A contremine igen ügyesen volt ásva: lehetetlen, hogy ez estén
Somlyóházyék hangversenyén az előadókon kívül valaki jelen legyen.
Milyen szégyen lesz már az is, ha el kell azt halasztaniok.

De a gróf hívei rendületlen álltak s nem vonták vissza hirdetményüket;
őket nem hatotta meg a panique; pedig tudták, hogy az egész fürdő
hivatalos Rózsaligetre.

Este azután olyan tele volt a műversenyi néző terem, hogy ember nem
mozdíthatta benne a tagjait, bejött rá az egész provincia; a gunyolódók,
kötekedők tapsoltak és éljeneztek, csakugy rengett; a gróf úgy dirigált,
akár egy maestro, Cecil úgy énekelt, mint egy angyal, a bánáti úr ugy
trombitált, mint egy triton, Serena úgy zongorázott, mint egy
istenasszony s Gyula úgy szavalt, mint egy héros!

Az egész mulatság pompásan ütött ki, mindenki meg volt elégedve; az
égettek számára begyült annyi, hogy építhettek belőle iskolát és
paplakot.

Ilyen ez a mi közönségünk, külön-külön akármilyen ákácziuskodó is, de
együttvéve szeretetreméltó.

… A rózsaligeti nyári mulatságra pedig Torhányi uron és kisasszonyán
kívül csak egyetlen egy ember jelent meg a környékből; hogy az ki volt?
azt megmondom majd a jövő pillanatban; ellenkezőleg pedig eltávozott a
gazda tulajdon egyetlen fia, Adorján a mulatság elől s átment a sz...i
fürdőbe műversenyt hallgatni, míg apja a kedveért otthon dáridót
rendezett. Ott hagyta az egész kompániát.


A CONTREMINE.

Az, a ki Torhányi uron kívül még megjelent a rózsaligeti kastély
megnyitási ünnepélyén a hivatalosak közől, senki sem volt más, mint
Ludvéghy báró.

Semmi okunk sincs eltitkolni a feletti csodálkozásunkat, hogy
Rózsaligeten kastélyról beszélnek, mert az valóban hallatlan tünemény
lehet. Még pedig nem valami vályogresidentiáról van szó, a mit pipás
nemes ember saját maga kastélynak szokott titulázni, hanem valóságos
egyetemleges, vaskerítéses, erkélyes kastélyról, a miben negyvenkét
vendégszoba van, s torony a közepén, csengetyüvel.

Az egész világ töri azon a fejét, hogy mi lelhette Borcz uramat késő
vénségére? Ő neki palota, költséges építkezés! a ki az épületet csupán
csak arra valónak tartá, hogy ember és barom meg ne ázzék; a ki annyira
szerette mindenben a közönségest, a szegényest válogatni, hogy Pesten
sem szállt soha valami díszesebb fogadóba, hanem kikereste magának a Két
kecskét, vagy más afféle régi korbeli csárdát, s ott is összepörölt a
korcsmárossal, ha neki a legjobb szobát adta, mert nem illeti az a
birkás embert, a kinek a cserény alatt is meg kell hálni.

És most egyszerre palota!

Pedig nem ment ám el az esze Borcz uramnak vénségére: tudta ő, hogy mit
kaszál?

Azt már vette észre, hogy fia nem akarja elvenni Torhányi Amáliát, mert
Serena grófnőért bolondul. – Tehát ha már bolondul, legalább okosan
bolonduljon érte: tudniillik vegye el. Igy a mi kárt tett Amália
elhagyásával, a grófnővel annyi hasznot hozhat vissza. Hogy a grófnőt
megnyerhesse: neki is meg kell mutatni, hogy úr.

Egy napon arra a csekélységre kérte fel Borcz uram Ludvéghy bárót, hogy
engedje meg ő neki, – de irásban, – hogy holmi szükséges építkezéseket
tehessen a bérlett jószágon. Ludvéghy báró, a hogy már tudjuk róla,
nagyon jól ismerte a pomádékat; de még ilyen pomádéba bele nem ült soha,
mint a milyet Borcz uram csinált számára; – a szerencsétlen irásba adta,
hogy építhet Borcz uram Rózsaligeten, a mennyit neki tetszik, csak
tessék. Fél esztendő alatt nagy kastély, mellette aklok, pajták
emelkedtek a régi szennyes udvartól távol; ölték a pénzt a sok épületbe,
a téglavetőnek éjjel-nappal volt dolga s nem akadt egy jó indulatu
ember, a ki Ludvéghy bárónak az alatt megrántotta volna a gérokkját,
mondván: «uram, ugyancsak építenek ám a jószágodon; mire a haszonbéri
szerződés lejár, annyi épület lesz rajta, hogy soha ki nem tudod fizetni
az árát!» magának Ludvéghynek pedig nem volt esze erre rájönni.

Igen szépen el volt intézve, hogy Borcz uram lassankint Rózsaliget
haszonbérlőjéből annak tulajdonosává váljék. Akkor aztán – lehet a
grófnő után tudakozódni Adorjánnak.

Ez azonban mély titok volt még, s az érdekelteken kívül senki sem tudott
még felőle semmit, azok pedig még egymásnak sem szóltak felőle soha.

Torhányi úr még mindig kedves leendő nászurának nevezte a birkást, mikor
összejöttek, s olyankor mind a két kezét a zsebébe szokta dugni, mintha
már ott őrizné azt a százötvenezer forintot, a mit az vőlegényi
váltságdíjul fog fizetni.

Furcsa! vőlegényi váltságdíjat fizetni.

Valamint Borcz uram is minden intézkedését úgy vitte, mintha Torhányi
Amália kisasszonyt várná haza leendő menyéül s sok tárgyban kikérte az
érdemes Kalmár tanácsát: milyen izlése van a kedves kisasszonynak a
lakás, a butorok tárgyában? jobban szereti-e a porczellánt, vagy az
ezüstöt, a selymet, vagy a bársonyt? a festést, vagy a szőnyegezést? s e
fölött sokat correspondáltak, mintha minden a legkomolyabban menne.
Pedig mind a kettő tudta jól, hogy abból már nem lesz semmi.

Mikor a sz...i fürdőről Torhányi irt Borcznak, hogy ő nagyon szeretné,
ha a tekintetes úr holnaputánra az egész fürdői közönséget meginvitálná
magához mezei mulatságra az ő – és Amália kedveért: Borcz uram, ki soha
életében vendég kedveért meg nem erőltette magát, olyan természetesnek
találta e kivánságot nyomban teljesíteni, hogy válasz gyanánt másnap már
a meghivó jegyeket küldte Torhányinak in bianco, a bankár irta fel maga
rájuk a czimet, a hogy legjobbnak találta.

A mint látjuk, tehát a kölcsönös egyetértés a legszebb volt a két derék
férfiu közt.

A kit azonban személyes czimzettel hivott meg maga a birkás, az Ludvéghy
báró úr volt, ki ott közel a sz..i fürdőhöz lakott s be is szokott oda
rándulni, a mikor azután nagyon szerette azt mutogatni, mintha gróf
Somlyóházyékat boszantaná jelenlétével; a kik pedig őt fel sem vették.

Az ünnepély napján tehát Torhányi uramon és kisasszonyán kívül nem
jelent meg más Rózsaligeten, mint a báró. Ellenben eltávozott hazulról
Adorján. A vőlegény a menyasszony elől.

Az ilyen eseteket ez életben fatalisoknak szokták nevezni. Hanem hát
mire való az okos ember, ha nem arra, hogy a balsorsot hasznára
forgassa?

Torhányi úr nagyon mutatta, hogy mennyire meg van illetődve az által,
hogy Adorján épen most nincs idehaza; pedig gondolta magában, közelednek
az én százötvenezer forintjaim, szép csendesen közelednek, mint egy nyáj
szomjas bárány az itató felé; csak hadd járja az úrfi a bolondját.

Borcz uram még jobban haragudott azért, hogy annyi szép vendég
megvetette uri meghivását, ámbátor a legszépe és legjava még is eljött;
de hogy ő is gondolt magában valami jót, azt az ebéd fölötti étvágyáról
nagyon ki lehetett venni. Ha nem lett volna megelégedve a sorssal,
bizonyosan nem evett volna annyit abból a pástétomból, a mit az erdődi
urasági szakács készített roppant pénzért.

Borcz uram e napon rendkívül splendidus volt. Megmutatta, hogy ő ma
minden áron ünnepélyt akar tartani: nagy és fényes ünnepélyt. Ha el nem
jöttek a sz...i nagyságos és méltóságos urak, itt lesznek a tekintetes
és nemzetes urak, környékbeli tiszttartók, rövid földes urak, mezei
honorátiorok, az etiquettel nem sokat körülményeskedő derék emberek.
Azok majd megjelennek a hivásra, ha mindjárt a lakoma napján kapják is
az invitátiót. Azokat lóhalálában felidéztette.

Különös gondja volt neki a meghivásoknál valamire. Arra, hogy olyan
családot nem hitt meg, a melyben valami türhető arczú kisasszony, vagy
tensasszony fordult elő, a kitüntetettek mind tisztes meglett matronák
voltak, vagy pedig olyan szerény hajadonok, a kik notorie rosszul
választják a színeket arczaikhoz. Mit akart ezzel? azt ő bizonyosan
nagyon jól értette.

Nem is csalatkozott jó emberismeretében; délután négy órára, a mikorra
az ebéd ideje volt kitűzve: a meghivott compossessor urak és
asszonyságok mind jelen voltak az új kastélyban; látni lehetett a
Napoleon óta elmult divatok minden esztendei mutatványait, együtt, szép
összeségben; látni lehetett igen sok becsületes, hanem kissé ránczos és
naptól megsütött arczot, jó izmos tenyereket, miken fölösleges volt a
keztyüviselés, mert csuklóig úgy is más színű volt rajtuk a bőr, mint
azontul; valamint igen sok tisztességes főkötőt, előre és hátrafelé
csapottat, s frizurákat, a miken nagyon kevés javítani, vagy elrontani
való maradt hátra.

Ebben a társaságban a szépek között is szép Amália valóban úgy
ragyogott, mint egy nap. Valóban nap volt; Borcz úr gondoskodott számára
felhőkről. Vaknak kellene lenni, a ki bámulatos szépségét meg ne látná,
a kit bájainak látása el ne ragadna, a ki meg tudna állni fele uton, ha
feléje indult…

Ilyen vak ember ugyan volt már egy a világon; Adorján urfi volt az, elég
nagy kárára apjának; de hátha…

… De hátha Ludvéghy báró szerencsésebb talál lenni, mint ő volt.

Oh ez a zsiros tenyerü birkás nem olyan együgyü ember, mint a milyennek
szeretné magát mutatni!

Az öreg Borcz iszonyú kedves ember volt ma. Mintha feladatul vette
volna, hogy minden vendégét mulattassa, úgy enyelgett, úgy pajkoskodott
velük. Ő maga kezdte meg a pompás lakoma után a tánczot; nem volt ugyan
olyan híres tánczos, mint fia ura, de csak ő is eljárta még a kállai
kettőst; éjfélig nem hagyott békét a vendégeinek, mulatniok, jól
mulatniok kellett; ha kifáradtak, punchot, fagylaltot, barbarászt
hordatott közöttük, a sok becsületes ember összeitta mind a hármat.

E közben biz az megtörténhetett, hogy a báró egyet-kettőt tánczolt
Amáliával is, s nincs benne semmi különös, ha azután is vele
beszélgetett. Senki sem volt a társaságban olyan feltünő szép, mint ő;
akár egy camélia a mező közepén. Az is meglehet, hogy mint nagy világhoz
szokott kisasszony, inkább rá termett arra, hogy a báróval valami
beszélgetést tudjon kezdeni, mint a nemzetes urak szerény kisasszonyai.
Hanem hát ebben senki sem talált semmi különöst; Torhányi uramnak meg
épen esze ágában sem volt, hogy törődjék vele. Ő már megcsinálta a jó
üzletet a kisasszonyával; arra, hogy az miként viseli magát, neki semmi
gondja; ez nincs a contractusban stipulálva.

Borcz uram egy tánczszünet alatt alkalmat vett magának a báróhoz
vetődni. Mosolygott, köhécselt, hamisan kacsintott.

– Ej, ej, ej, báró úr. Nem szeretem a dolgot, nem szeretem a dolgot.

A báró hüledezve kérdezé, hogy mit nem szeret a jó úr?

– Dejszen báró úr, látom én, a mit látok. Látnak az én szemeim jól.
Hanem a báró úr szemei is ugyan gonosz szemek.

A báró zavarában a szemüvegét kereste, mintha azzal akarná megnézni,
hogy milyenek hát az ő szemei?

– Látom, hová kacsintgat; látom azokat a pillantásokat. Ej, ej; báró úr;
az a leány már menyasszony ám; az a leány az én fiam menyasszonya; nem
szabad ám már ott galibát csinálni.

Ludvéghy esküdni akart, hogy neki esze ágában sincs, a mint hogy nem is
volt; de Borcz nem engedte szóhoz jutni.

– No, no, no, hiszen én nem izgágáskodom; az bizonyos igaz, hogy a leány
nagyon szép leány, capitális leány, akárkinek is megakadhat rajta a
szeme; hanem csak tessék tekintetbe venni, hogy az már menyasszony,
Adorján mátkája, egy pár hét mulva meglesz az esküvője, tehát tehát ne
tessék neki életre-halálra udvarolni.

Azzal nagy nevetgélve és hunyorgatva ismét elhagyta a bárót, ki előtt
Amália most már kétszeresen kezdett érdekes lenni. Menyasszony; Adorján
mátkája, pár hét mulva akarnak esküdni; – ez megérdemli a fáradságot.

Most már halkabb suttogással beszélt a báró Amáliával s mélyebben nézett
annak szemeibe a legközelebbi táncz alatt, s a mint ő melegebben nézett
annak arczára, az is annyival elevenebb volt. Igy történik az mindig a
világon.

Borcz uram úgy tett, mintha rájuk sem nézne s kezeit dörzsölte örömében,
a mint úgy látta őket együtt suttogni.

A tánczterem jázmin- és rhododendron-bokrokkal volt feldiszítve, miket a
birkás Pestről hozatott ide nagy pénzért, egy ilyen bokor alatt állt egy
karos szék, melyen Amália szokott ülni, ha a tánczból visszatért, a
mellett meg volt egy gömbölyü kartalan szék; arra tette le a báró
kalapját, midőn őt tánczba vitte.

Borcz uram észrevevé, hogy Amália egyik keztyüjét ott feledte a
karszéken, s szép csendesen odasompolygott, s mikor a füzértáncz
szövevénye minden ember figyelmét lefoglalá, akkor felvette a karszékről
a félkeztyűt s belehajítá a báró kalapjába.

Azután rávárt, míg a fűzértánczban elviszi valaki Amáliát, a báró
mellől, s ez egyedül marad. Akkor odalopózott a háta mögé.

– Hm, hm báró úr; kegyed tánczosnéjának ugyan szép fehér keze van.

– Azt nem tagadhatom, Borcz uram.

– Hihetőleg azért vetette le félkeztyűjét, hogy lássák, milyen fehér
keze van.

– Borcz uram olyan sokat tart az etiquettere, hogy azt is észreveszi, ha
valaki fél keztyű híjával tánczol.

– Kivált, ha sejtem, hogy az a félkeztyű hova lett?

– Ugyan hova lehetett?

– Ha jól láttam, egy olyan világos, rózsaszín keztyű a báró úr
kalapjában van.

Ludvéghy zavarultan mondá:

– Micsoda? Én nem tettem oda.

– Ah! azzal azt akarja mondani báró úr, hogy a kisasszony maga hajította
bele; szólt rá Borcz uram neheztelő nevetéssel. Ha ha ha; ez nem volna
rossz, talán saját kalapjának nézte volna a kisasszony.

Hölgy-keringő volt, a bárót elvitték Borcz uram elől, visszatért
helyette Amália.

Borcz úr atyai komolysággal kezdett vele beszélgetni.

– Nem vesztett el valamit, Amáliácskám?

– Én? nem, felelt a delnő fanyaron.

– Gondoltam; a félkeztyűjét.

– Oh nem, otthagytam, a hol ülni szoktam, a széken.

– Vagy úgy? már az más. Én mást gondoltam; imént láttam, hogy a báró úr
egy világos rózsaszín keztyűt fölvett a földről, s azt megcsókolta és
azután a kalapjába tette. No csak hogy nem a kegyedé volt. Engedje hát
azt a szép kezét megcsókolnom.

Amália keztyűtlen kezét nyujtá neki, a másikat ruhája fodrai jól
elrejték; halavány volt, mint a fal, s nemsokára ismét piros lett, mint
egy tetten kapott gyerek. Pedig még nem vétett semmit.

Borcz uram mosolyogva ment odább, s egy óráig éjfél után vissza sem tért
a terembe. Látni lehetett, hogy leült Torhányival kártyázni, a mi soha
sem volt szokása, és vesztett nagy pénzeket, olyan könnyű szívvel,
mintha az csak polyva volna.

A báró és Amália pedig most már félénk bujdoklással találkoztak, s
elfogult kebellel váltottak szót; Ludvéghy valóban elrejté keblébe
Amália félkeztyűjét s a leány nem merte azt keresni. És azután elkezdték
egymást kerülni s csak messziről néztek össze: ez már rossz jel.

Éjfél után két órakor Amália kijött a tánczteremből s apjának mondá,
hogy feje fáj, nyugodni szeretne menni.

Borcz uram maga ugrott fel helyéből, odaadta a kártyát valami szájtátó
ispánnak, hogy játszék helyette s kapva egy gyertyát, saját maga kivánta
a kisasszonyt azon szobáig elvezetni, a hol a nőcselédség szolgálatára
vár.

Három-négy pompásan szőnyegezett és diszesen butorozott szobán kellett
keresztülmenniök.

Borcz uram édeskés hangon kérdezé Amáliától, hogyan tetszik neki ez a
kastély?

Amália szórakozottan felelé, hogy biz az nagyon szép.

– Kár, kár, mondá Borcz uram, hogy csak rövid ideig marad a mienk.

Amália ránézett nagy, méla szemeivel s azt kérdé, hogy miért?

Borcz uram igen őszinte hanglejtéssel ekkép felelt:

– Mert az én haszonbéri szerződésem rövid időn lejár, s akkor a jószágot
minden rajta levő épülettel együtt vissza kell a báró kezébe eresztenem.

– Hát ez a jószág a báróé? kérdé Amália csodálkozva. (Neki mindig azt
mondta az apja, hogy azt már Borcz uram rég úgy eltakarította a báró
kezéről, hogy annak egy bokorhoz sincs többé joga benne, a mi igaz is
volt.)

– Persze hogy a báróé; no hát természetesen a báróé; mi csak árendások
vagyunk itten, én vagyok az öreg birkás, Adorján a fiatal birkás, a
nagyságos báró úr a földesúr; no hisz az természetes. A nagyságos úrnak
igen sok birtoka van; maga sem tudja, hogy mennyi; Rózsaligetet tán tíz
esztendeje, hogy nem látta.

A szobalány átvette Borcz uram kezéből a gyertyát; a birkás jó éjszakát
kivánt leendő menyének s engedte őt hálószobájába menni.

Ő pedig sietett vissza a báróhoz.

Ludvéghy arczán meglátszott a titkos tartózkodás, midőn Borcz uram
komoly arczczal karját érinté s azt mondá neki, hogy egy pár komoly szót
akarna vele váltani egy szögletben.

– Megbocsásson báró úr, szólt a birkás, midőn a sokaságtól félrehúzhatta
Ludvéghyt; a mért olyan vakmerő vagyok, hogy nagyságodat így amúgy
bátorkodom egyről-másról szólongatni. Mert nem mintha ez vagy amaz,
hanem már csak mégis, tetszik tudni, rám nézve nem közönyös a dolog.
Mert jöhetne valami közbe; én nem mondom, Isten mentsen; hanem az ránk
nézve igen nagyon kellemetlen dolog volna. Amália igen jó partie volna
az én Adorjánomra nézve; kérem alássan az apjának két milliója van; ez
nem bolondság magunk forma szegény emberek közt. Az öreg Torhányi minden
órában kivehet a zsebéből öt-hatszázezer forintot, van két milliója. Ez
nagy rubrica. Én csak azért szóltam nagyságod előtt ilyen őszintén, hogy
valami módon ez a házasság el ne romoljék, a mi nekünk nagy kárunkra
volna. És én remélem, hogy nagyságod annyi esztendei hűségünkért nem
kivánja azt a kárunkat. Egyébiránt hiszen nincsen is voltaképen mitől
félnem; a fiatalok szeretik egymást, bolondulnak egymásért, Adorján
derék legény s nem hiszem, hogy olyan könnyen kivesse őt Amália fejéből;
hanem csak úgy beszéltem. Ezer bocsánatot kérek szertelen bátorságomért.

Ez volt Ludvéghy fejének az utolsó ütés, hogy tökéletesen elkábulva
odaessék, a hova Borcz uram akarja. Torhányi két milliója nagy szó.
Körülbelül annyi elég volna, hogy Ludvéghy állapotjai rangirozva
legyenek.

Hogy a birkásnak valami kára ne történjék e miatt, arra ugyan nem nagy
lelkifurdalást érzett magában, arról a régi hűségről pedig épen sokat
tudott volna beszélni. S utoljára még csak azt kelle hozzá hallania,
hogy különben nincs mit félteni tőle Amáliát, mert hisz Adorján derék
legény! Ez egy maga elég ok lett volna eldönteni a kérdést, de volt ott
még több is.

Borcz uram megint leült Torhányival kártyázni. Reggelig ütötték a
kártyát; a bankár jó csomó pénzt elnyert a birkástól s iparkodott úgy
tenni, mint a ki föl sem veszi a nyereséget.

De Borcz uram még kevésbbé törődött a veszteséggel, mert az ő játékában
is meg volt nyerve az első robber; ezen az éjszakán Amália és a báró nem
hunyhatták le szemeiket; – egymásról gondolkoztak!…

Adorján reggelig sem érkezett vissza; a vendégek sugtak-bugtak,
mindenféle mesét fujtak egymás között: képzelhetni milyen nagy zavarban
lehet most az öreg Borcz, és a menyasszony apja, különösen maga a szép
menyasszony, ki iránt vőlegénye ennyire figyelmetlen, és mégis mind a
hárman úgy tesznek, mintha e kimaradás őket legkevésbbé sem érdekelné.

Az öreg birkás és a kalmár a kávés reggeli óta egy félreeső szobába
vették magukat s ott tanakodnak a jövendő dolgai felől. Borcz uram igen
beszédes kedvében van ma, olyan kedélyes, olyan barátságos leendő
nászura ellenében, elnézi annak urhatnámos ferdeségeit, nem szólítja meg
érte, ha Torhányi úr csizmáit is felrakja a bársonypamlagra (máskor a
hárságyról is lekergette volna velük), hogy porczellán csészéit rongálja
azzal, hogy czukros rhumot éget bennük, s hetykén fitymálja a főzött
theát, belekóstol s miután annyi drága czukrot, rhumot és tejszint
belevesztegetett, ott hagyja: – Borcz uram most mindezzel nem törődik. A
nászhozományon alkusznak.

Olyan komolyan, mint a kik valósággal össze akarják gyermekeiket
házasítani. Nem engedékenység, valóságos szeleburdiság, a hogy e
nevezetes positiót elengedik egymásnak foglalni. Mindegyik azon
iparkodik, hogy többet igérhessen a másiknál. Milyen hintókat, milyen
lovakat fognak adni gyermekeiknek, hány személyre való ezüstöt, asztali
készletet? milyen rengeteg évpénzt? hová fogják őket utaztatni a
lakadalom után? Párisba-e vagy Ostendébe? Kiket kérnek fel násznagyokul?
A börzeüzér nagy dolognak tartja, hogy az ő leányának a híres X. lesz a
násznagya, a ki báró Sina után a legelső ház Bécsben; Borcz uram pedig
azzal kérkedik, hogy az ő fiának maga a báró úr lesz a násznagya, egy
mágnás; a hogy illik nemes emberhez a választás. Ezen egy kicsinyt
összekoczódnak, aztán megint kibékülnek s azzal végzik, hogy elkezdik
egymás násznagyait kölcsönösen dicsérni és magasztalni s bámulnak rajtuk
minden megbámulható tulajdonságot; végtére aztán meghatározzák az esküvő
napját; egymás kezéből kapkodják ki a kalendáriumot; egyiknek a hétfő
ellen van kifogás, mint szerencsétlen nap ellen, másiknak a szombat nem
tetszik, mert akkor a cselédséggel kell számolni, a vasárnap nagyon
közönséges, akkor csak mesteremberek lakodalmaskodnak, végre megegyeznek
egy csütörtökben, mely egyforma távolságban esik mind a
gyapjúnyiratástól, mind az ultimotól, a mikor egyik másik úr nagyon el
van foglalva, azt a napot megjegyzik vörös tintával s Torhányi úr beirja
tárczájába kettős notabene alá.

Azt egyik sem ejti ki a száján, hogy hát ha mind ebből semmi sem lesz? a
mit már előre tudnak. Arra az esetre ott van már a vinculum. A két úr
olyan szivesen mosolyog, mikor egymással kezet szorít az alkudozás
szerencsés bevégeztével: valjon melyik fog közülök utoljára nevetni?…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Amália és a báró a kastély parkjában sétálnak ez alatt.

Oh ti érzékeny lelkű ábrándozók, kik szeretitek megtudni, minő hangon
beszél a keletkező szerelem, jertek velem, rejtsük el magunkat e vén
platánfák mögé, ide a sűrű jázmin-bokrok közé, s hallgassuk ki, mit
beszélnek itt oly egyedül, oly csendesen, midőn nem félnek leselkedő
hallgatózástól, midőn az öregek odafenn a zugban üzletről és számokról
értekeznek.

– Ez a park itt nagyon régi; szólt a báró Amáliához, kit alá s fel
kisérget a tekervényes utakon; ezt nem a birkás ültette (képesnek hitte
tán Amáliát, hogy azt is elhigyje, mintha egy esztendő alatt a birkás
erdőket tudna elővarázsolni a földből), ez csak utakat csináltatott
bele: megengedtem neki; de azzal is rászedett, mert az utakat mind arra
vitette, a hol legsűrűbben álltak a fák s útrendezés örve alatt egy pár
száz öl fát eladott a parkomból.

– Oh minekünk nem ilyen parkunk van Kis-Édenben, szólt bele Amália; papa
egy egész szigetet vett magának a Duna közepén, azt töltéssel vétette
körül s pálmafákkal ültette végig.

– Valóságos pálmafákkal? kérdé a báró. Az grandiöz!

– Oh igen, ott nagyon sok van.

(Tudniillik, hogy Győr-Komárom tájékán az olaszjegenyét pálmafának
hiják.)

– Azután abban nincsenek ilyen közönséges fák. Én az ilyenek alatt
járkálni sem szeretek. Nálunk csupa exoticus fák vannak, a miknek pompás
levelük és viráguk van, egy kis liget egészen tulipánfákból ültetve, meg
idegen fenyőfák, a miket nagy cserepekben télire az üvegházban tartanak;
az aztán sokkal szebb.

– Ah, hátha még az én aranyvári kastélyom kertjét látná a kisasszony,
sietett Ludvéghy folytatni a szót; azok az aruariak, malvariak,
rendrondonok, radicalisok, a mik ott vannak!

Amália egészen meg volt hatva e furcsa nevek által, mikért valami
botanicus nagyon megnézte volna a bárót, s bámulatában azt kérdezte
tőle:

– Van talán a báró úr angolkertjében olyan Nelsonfais, a milyenről most
olvastam a Leipziger Mode-Journalban?

– Oh de mennyi! válaszolt Ludvéghy könnyű szivvel.

Tudni kell, hogy azt a Nelson-fát akkor fedezték fel Californiában,
egynek-egynek a kerülete derékban tizenkét öl; a lombjai alatt pedig
elférne a bárónak az egész aranyvári dominiuma, a hogy az már körül van
harapdálva birói zárolásokkal.

– Kegyed járatja a Leipziger Modejournalt? (Most erre tért át a beszéd.)

– Oh csak a divatképek végett. Azok szerint szoktam a himzeteket
megrendelni.

– Úgy hiszem, hogy a párisi Moniteur szebb mintákat közöl.

– Mi magunk szoktunk minden évben egy párszor Párisba menni. S akkor
legjobb alkalom van a divatot megismerni. Oh ide csak akkor jön már
minden, mikor elavult s kiment a divatból.

– Hát nagyságtok többször járnak Párisba?

– Oh igen. A papának mindig el kell menni, mikor a vasut-részvényesek
gyűlést tartanak, neki is van egynehány száz részvénye, ilyenkor azért
szeretek vele menni, hogy ha jó kedvében van, mindent vásárol. Tavaly is
hogy elvitt, egyszer csak felültetett a hintóba, a palais royal mellett
álltunk meg egy elegáns velencei csipke-árus boltja előtt; – ekkor azt
mondta a papa: «mademoiselle (mindig csak úgy hí) én ma az
összeszámlálásnál százhuszezer frankkal többet nyertem a rögtöni hausse
által, mint a mennyire számítottam, azt ime most önnek a rendelkezésére
bizom», s ki nem engedett addig jönni a boltból, míg azt ott el nem
költöttem.

Ludvéghynak ennél a szónál kápráztak a szemei.

– Ah, én akkor épen Párisban voltam. Emlékezem rá, hogy kegyedet látnom
kellett akkor az italiennesban; mindenkinek föltünt; az a ragyogó
szépség, az a választékos öltözet; mindenki kérdezte egymástól: ki lehet
ő? de senki sem tudott felelni; nemde egy földszinti páholyban ült, vis
à vis a prosceniummal?

– Igen, szólt Amália, lesütve szemérmesen nagy ragyogó szemeit, s
alattomban ismét félre pillantva udvarlója arczára.

– Megálljon, megálljon! most még többet is tudok. Másodszor ismét
találkoztunk a longchampsi mezőn; nagysád egy elegáns tilburyban ült,
brüsseli csipkeruha volt rajta, florentin kalapját kezében tartotta,
hogy gyönyörű fekete hajfürtei à l’anglaise szabadon omolhassanak alá,
úgy nézte a futtatást; nemde így volt?

– Igen, igen; helyeslé Amália elevenen.

– Nem emlékezik már rá, hogy egy lovag odaléptetett nagysádtok hintaja
mellé, kék voillal a kalapja mellett?

Amália a fejével inte, hogy emlékezik.

– Az én voltam. Valakitől megtudtam annyit, hogy nagysád egy ausztriai
bankár kisasszonya s gondoltam, hogy kellemesen fogom meglepni abban a
franczia idegen városban, ha egyszerre ismerős nyelven szólítom meg:
«welches gefällt Ihnen am meisten unter diesen Pferden?» Kegyed meg volt
lepetve és elmosolyodott rá.

– Igen, igen, már emlékezem.

– És azután kegyes volt nyájas mosolylyal felelni, hogy azon sötétpej
telivérnek adja át sympathiáját, melyet kék csíkos, veres sapkás jockey
lovagol. És én erre azt feleltem: igen boldoggá vagyok e nyilatkozat
által téve; az épen az én lovam, a «Son of the Sun», így ez, ha a nagy
jutalmat nem nyeri is, mégis nyertes marad.

Erre a nyilatkozatra Amáliának igen jól illett félrefordítani arczát és
szemérmesen elpirulni.

– És nagysád sympathiája csodálatos bűvszer volt rám nézve, mert a nagy
díjat csakugyan a Son of the Sun nyerte el azon a versenyen. És én akkor
azt mondtam nagysádnak, hogy e csodahatású rokonszenv mennyit érhetne
egy férfira nézve!

Amália nagy legyezőjével hajtotta arczáról a forróságot.

– Azért tetszett nekem nagysád oly ismerősnek e mostani
találkozásunkkor; és nagysád nem emlékeznék én reám és azon jelenetre
ott a longchampsi versenynél? a hol az én Son of the Sun-om az ötezer
sovereigndort elnyerte?

– Oh igen jól; rebegé halkan Amália s reszketeg sóhajtást engede szép
hullámos kebléből feldagadni – az édes emlék nevében.

Most már mind a ketten jól emlékeztek egymásra.

Legszebb volt a dologban az, hogy azon kérdéses lóversenyen egyik sem
volt ott közülök. S az egész kölcsönösen emlékezetes eset soha sem
történt meg; nem volt az egyéb, mint két hiu lélek fitogtatása, mely
dicsekedést csinál abból, hogy neki csak a külseje aranyos. Amália
gondolta magában, jó lesz elfogadni annak a delnőnek a képét a báró
szivében, a ki azt a longchampsi mezőn úgy megigézte, a bárónak pedig
csak arra volt szüksége, hogy Amáliával tudassa, miszerint az ő lovai a
longchampsi mezőkön szoktak első versenydíjakat nyerni. Hogy ez
historice nem igaz, az nem tesz semmit. Ki járhat utána? ügyes
gavallérok sok ilyen jeles adattal gazdagítják a kisasszonyok
ismereteit.

Ez alatt Borcz uram hajduja annyira vitte az igyekezetet, hogy rátalált
a báró úrra és Amália kisasszonyra a ligetben, s tudtukra adá, hogy az
öreg urak már odafenn várnak rájuk régen a reggelivel; mind elhül a
csokoládé.

Felmentek; odafenn Borcz uram igen szivesen fogadá őket s a báró urat
félrevonván, barátságos susogással tudtára adá, hogy Torhányival épen
most határozták el fiának Amália kisasszonynyal leendő egybekelése
határnapját, s hogy mind a ketten éktelenül le lennének kötelezve s
rendén túl boldognak éreznék magukat, ha a méltóságos báró úr
kegyeskednék elvállalni a násznagyi hivatalt a vőlegény részéről.

Ludvéghyt meglepte az ajánlat; annyira meglepte, hogy az első szóra
elfogadta azt.

Azután Torhányi úr a jelenlevő vendégeket mind meginvitálta fejenkint és
személyválogatás nélkül, leányának Borcz Adorján úrral tartandó
menyegzőjére saját uri házához, a mi igen olcsó nagylelküség volt tőle,
miután saját uri háza a Rába és Duna összeszakadásánál van építve, a
meghivott vendégek pedig Szathmárban, Bereghben laknak, vasut meg nincs,
s nem igen valószinű, hogy valamelyik nemzetes úr aratás idején saját
fakóit befogassa, hogy egy dunamelléki lakodalomban pipázhasson; – aztán
meg – úgy sem lesz az egészből semmi.

Végül aztán összecsókolóztak vendégek és nászurak, elbucsuztak egymástól
külön és összesen, kiki rátalált a maga kocsijára s ment, a merre
lakott, a báró és Torhányiék vissza a sz....i fürdőbe.

Fele uton találkoztak Adorjánnal, ki lóháton nyargalva jött Sz...ról
Rózsaliget felé. Mikor megismerte őket, sarkantyuba kapta paripáját, s a
hogy elhaladt mellettük, egy kissé megbillenté a pörge kalapot fején; ez
volt minden üdvözlete menyasszonyához. A hogy tovavágtatott, Torhányi
utána nézett a hintó ablakán át sokáig, azután belső örömtől mosolyogva
ült vissza helyére, mikor nem láthatá többet; Adorján egyszer sem nézett
vissza. Minden nagyon jól megy.

Vőlegény és menyasszony szive olyan sebesen távoztak egymástól, a milyen
sebesen a nyargaló paripák vitték őket keletnek, nyugatnak.


A YANKEE TRIKK.

– Na te korhely, kiálta fia elé Borcz uram, enyelgő hangon, a mint az
lováról leugrott az udvaron. Hát most kell jönni? Jól van, jól no; már
elmentek, senki sincs itt. Azzal leporolgatta fia kabátját s bekisérte a
szobába, szépen előre bocsátva őt, mint uri gavallért.

Adorján is bizalmas lábon látszott állani ezuttal apjával, mert egy
cseppet sem félt tőle; enni kért valamit, mert nagyon megrázta a ló, s
végigfeküdt a pamlagon, mert huszonnégy óra óta nem aludt.

– Hát mennyire vagy a konteszszel, he? kérdé az öreg, odaülve fia
lábához. Beszéltél már vele?

– Rendén vagyok; szólt Adorján, mind a két kezét feje alá téve.
Hallgasson csak ide apám.

– No, hallgatok; hogyne hallgatnék: hát hogyan volt? mi történt? Mondd
el csak fiacskám.

Az öreg birkás most nem fenyegette vasvillával a fiát, nem ordított a
százötvenezer forintja után; még fiacskájának nevezte őt.

– Jól ment minden. Serena úgy zongorázott, mint egy istenasszony; még
most is itt zúg a fülemben. Nem tánczra való nóta volt ugyan, de azért
nagyon szép. Én közepett ültem és úgy tapsoltam, hogy előttem és
mögöttem nem maradt ép pad.

– No azt szerettem volna látni.

– Egy ember pisszegni próbált mellettem; no iszen belecsaptam annak a
kalapot a fejébe úgy, hogy nem tudom, hogy jött ki belőle?

– Azt ugyan derekasan tetted.

– A konczert után meg odavittem a kontesz ablakai alá a bandát s a
legszebb nótákat huzattam egy óra hosszat.

– Lám, hogy tudja, mi a gavalléros? Hát magával nem beszéltél
Adorjánkám?

– Csendesen csak. Várjon sorára. Onnan elmentünk a fürdőházba,
kompániástul; a fiuk ösztönöztek, hogy mulassunk még; én bankot adtam.

– No no. Megint vesztettél?

– Bomlottul nyertem. Reggelre az egész fiatalság schwarcz volt.

– Mi? mennyit nyertél? kapott rajta az öreg birkás, ki emberi közönséges
szokás szerint csak azt szokta játékosnak szidni, a ki veszt; a ki nyer,
tisztességes ember.

– Ötezer egynéhány száz forintot takarítottam el tőlük, felelt lusta
nyugalommal a korhely.

– Megvan? Elhoztad?

– Nincs biz abból egy fillér sem. Üres a tárczám, mint új korában, mikor
a kutséber rám disputálta.

– Te bolond te!

– Dehogy vagyok én bolond. Nagyon is okos ember vagyok. Mikor reggel
felé vége volt a játéknak, a megkoppasztott fiatalság hosszú képpel
lézengett erre arra; akkor azt mondtam: «adjatok ide egy ív papirost;
adjatok tintát és tollat; mondja meg őszintén mindenki mennyit vesztett?
s irja ide a nevét, meg a vesztett összeget. Rám néztek, hogy mi lesz
már ebből? Az ív tetejére felirtam: «Jótékony adakozás a sz....i
vendégurfiak részéről Borcz Adorján felszólítása folytán a **i
tűzkárvallottak részére, ajánlva a gróf Somlyóházy kisasszonyok kegyes
kezébe.» Azzal kitettem az asztalra a bankot, számlálja ki belőle kiki
mennyit vesztett; a pénz már ugysem az övé, irja alá. – A mi fennmarad,
az az enyim, azt én irom alá.

– Ej te bolond, azt mégis nem kellett volna odaadnod.

– Hagyjon békét. Ötletem furorét csinált. A gavallérok szivesörömest
csináltak nagylelküséget a veszteségből s akkor én egy deputatió élén
vittem el a közel hatezer forintra menő összeget Somlyóházyékhoz, s
átadtam azt a károsultak számára Serena kisasszonynak, egy szép dictió
mellett. Ez aztán megtette a hatását. Az öreg gróf kezet szorított
velem, s úgy megdicsérte a mai lelkes fiatalságot, mely a helyett, hogy
vagyonát haszontalan kártyaasztalok mellett fecsérlené el, inkább nemes
áldozatokra adózik vele.

– Nono, hátha majd megtudja.

– Nem tudhatja azt meg. A kik jelenvoltak, mind áldozatul estek s van
eszük, hogy el nem árulják magukat, mikor így tiszteletet vehetnek
maguknak azon a veszteségen, melyért különben kinevették volna őket.
Serena el volt érzékenyülve, ő is odajött és megszorította a kezemet;
egy szót sem tudott szólni, de szemeiben köny ragyogott. Oh milyen szép
volt ez a leány! Ha látná őt apám!

– Látnám? mit látnék rajta. Szépség: – szépség; egyik leány olyan szép,
mint a másik. Amália még sokkal szebb. De Amália csak egy kupecznek a
leánya, ez pedig egy grófkisasszony. – Ez már tesz valamit. Gondolod,
hogy hozzád adják?

– Én azt hiszem, hogy szeret.

– Nem az a kérdés, hanem hogy hozzád adják-e?

– Azt nem tudom.

– Hát miért ne adnák? Tán azért, hogy csak közönséges nemes vagy? Hát
nem lehet-e te belőled is báró, vagy gróf? Nem tudok én annak utána
járni? Ha épen az kell; ha épen azt kivánják. Nem hangzanék elég szépen
Rózsaligeti gróf Borcz de eadem? Én nem ijedek meg semmi költségtől; a
mibe kerül, abba kerül. Az én fiam gróf lehet; a birkás fia egy gróf, és
menye egy grófkisasszony.

– Hát Torhányiékkal mit végezett, apám?

A birkás szemrehányó sóhajtással mondá:

– Ott a te bolondságod szép galibába kevert engem; hanem – az én eszem
majd kisegít abból, csak bizd őket rám, és a mire kértelek, azt el ne
felejtsd.

– Micsoda?

– Hogy senkinek ne mondd, hogy Amáliát nem fogod elvenni; várd be, míg ő
mondja, hogy nem megy hozzád. Hogy azt kimondja, az az én gondom lesz.

Ezzel magára hagyta fiát az öreg Borcz s míg az jóizüen falatozott
növekedő szerelme mellett, addig a birkás bement saját szobájába; magára
zárta az ajtót; papirost készített levélnek és leült irni.

Levelet irni nem valami rendkívüli dolog akárkinél is; de ha ép jobbkezű
ember arra a gondolatra vetemedik, hogy mikor levelet ir, balkézre fogja
a tollat, s ha azt épen Borcz uram cselekszi, az csakugyan különös
tréfa. Mert először is balkézzel senki sem tud olyan szépen irni, mint
jobbal; aztán lassabban halad vele, s végtére épen nem hasonlít az irás
saját autographonjához…

Aha! tehát hogy nem hasonlít saját kéziratához.

Az egyik levélbe következő dolgokat irta Borcz uram, ákombák
kezevonásával:

«Kedves kisasszony!

«Milyen nagyon sajnálkozásra méltó a kisasszony, hogy egy olyan korhely,
csapodár emberhez vesztegették el, mint az a Borcz Adorján. Nem elég,
hogy elég goromba volt épen akkor elmenni hazulról, a midőn a
kisasszonyék az új kastélyban meg akarták látogatni, hanem ugyanakkor a
sz*i fürdőben egy más kisasszonynyal mulatott. Egy grófkisasszonynyal, a
ki után bolondúl, mert olyan polgár leány, mint kisasszony, nem elég a
kevélynek. Azt gondolja, hogy a kisasszony is nem mehetne grófhoz, vagy
báróhoz, ha akarna. Én csak együgyü cseléd vagyok, a ki ezeket irom, de
én nem állhatom meg, hogy meg ne irjam a jó kisasszonynak, milyen ember
az az Adorján úrfi. Mikor le-leiszsza magát, olyankor kibeszéli, hogy
csak azért veszi el a kisasszonyt, mert sok pénze van, hogy adósságát
kifizesse. Ha ráunt, majd le tudja rázni a nyakáról. Ő, meg a vén apja,
nem is hiják másképen a kisasszonyt, mint «az a kupeczfajta!» Gyalázatos
dolog ez. Csak arra kérem a drága kisasszonyt, hogy ne mutassa ezt a
levelemet senkinek, mert még ráismernének az irásomra és rögtön
elcsapnának innen.

N. N.»

Igy ni. – Azzal boritékba tette a levelet, ráírta a czimet: Nagyságos
Torhányi Amália kisasszonynak, poste restante Sz*n.

Tapasztalatból tette-e, vagy lélektani combinatióból? annyi bizonyos,
hogy igen helyesen tevé a birkás, midőn azt irta a levélre, hogy poste
restante, mert egyenes úton aligha az apa kezébe nem jutott volna a
levél; míg az nagyon valószinű, hogy a jónevelésű kisasszonyok mindenkor
ismerik levelezéseiknél a poste restante előnyeit s használják is minden
alkalommal.

Ez volt az egyik. Ezt egyszerűen beküldte egy lovaslegénytől a legelső
posta-állomásra.

A második levél ilyen tartalommal tölt meg:

«Servus Bruder!

«Ha nem tudtad még, hát már most megtudhatod, mi oka volt annak, hogy
Serena grófné a faképnél hagyott. Más ifjut szeretett: a szép Borcz
Adorjánt s mondhatom, hogy nem rossz izlése van. Még talán hozzá is
menne, ha a fiu házasulandófélben nem volna. Az a legszebb a tréfában,
hogy Adorjánnak épen te vagy a násznagya – ki menyasszonyát számára
megkéred. – Ha csak annyi eszed volna, mint egy falusi kisbirónak, s
annyi kurázsid mint egy harangozónak, igen jó tréfát csaphatnál ezúttal,
boszút állva magadért és másért; de minthogy egyik sincs, hát servus;
maradj ülve.»

Ezen levél báró Ludvéghynek lett czimezve.

Ezt már nem bizta másra Borcz uram, hanem maga tette a zsebébe;
befogatott érte s elment vele hat mérföldnyi messzeségre, Nagyváradra,
ott tette fel a postára: senki sem tudhatta, ki küldi?

Az ember nem hinné, mennyi bennszületett ravaszság van az ilyen
emberekben, a kik egy héten csak egyszer mosdanak.

Mind a két méregadag megérkezett küldetése helyére, s mindakettő
megtette a hatását.

Amáliának ártani kezdett a sz...i víz. Valami együgyű orvos volt ott, az
elhitte neki, hogy ez a fürdő a kisasszonynak veszedelmes vértolulást
okoz, s Torhányi úr atyai kötelességének tarthatá leányát felvinni
Marienbadba, a mi igen szép járó föld Erdély szélétől mérve.

Mintegy véletlenül báró Ludvéghy is épen Marienbadba utazott.

Egyik sem tűrhette, hogy mindennap lássa, hallja, mily nyilvánosan
udvarol Adorján Serenának, hogy suttognak az emberek, miszerint a gróf
nem ellenzi, ha Serena hozzá akar menni, anyja nem törődik vele, mert
már évek óta nem szól Serenához egy szót sem; de hiába is elleneznék,
mert a grófnő akkor csak csupa szeszélyből is hozzá menne, s ha tiltanák
neki, elszöknék utána.

Akkor feltünt előtte az ifju, mikor a leégett falusiak számára oly
jelentékeny összeget gyűjtött össze barátai és saját zsebéből; azt nem
is sejti, hogy ez a gyűjtemény milyen furcsa úton ment végbe. Akkor még
csak feltünt előtte Adorján. Egy pár emberrel találta tudatni, hogy
becsüli ezt az ifjut; persze minden ember rögtön azzal válaszolt neki,
hogy elmondta a mi rosszat Adorjánról csak tudott, hogy ez milyen
korhely, mily kicsapongó, mily csapodár, műveletlen, durva, iszákos és a
többi.

Ettől azután egészen szerelmes lett bele Serena.

Mentül jobban szólták, annál becsesebbé lett előtte.

Lehet, hogy durva, kicsapongó, gondolá magában; de nemes szive van, de
lelke romlatlan, őserejű; egy nő, ki igazán szeret, ki élni tud azért, a
kit szeret, drágakővé fogja őt simíthatni. Serena boldog volt abban a
gondolatban, hogy ez elvetett gyöngyszemnek ő adhatja meg eredeti
ragyogását. S annyi önérzet, annyi hiuság volt benne, hogy erre képesnek
hitte magát. A léha ifju gondatlan szavaiban kereste a mély értelmet,
rendetlenségeiben geniálitást talált, s becsülte benne azt, a mi
különben nagyon keveset ér a világban: a nyers, egyenes őszinteséget.

Pedig semmi sincs annyi hamisításnak kitéve, mint ez a szép, becsülésre
méltó őszinteség; még a csokoládé sem. Vannak goromba, válogatatlan
beszédű emberek, kik, ha rákerül a sor, olyan szépen el tudják mondani a
hazugságot, mint a legsimább udvaroncz, a ki abból él.

Végre egyszer azt is megmondták Serenának, hogy Adorján, míg előtte
olvadozik, azalatt egy más nővel jár jegybe; a kit el kell neki venni,
mert 150 ezer forintnyi kötvény van a visszalépés ellen róva: ez pedig
nagy pénz; Serenának összes vagyona sem megy annyira, mert apja nem volt
különösen gazdag.

Serena úgy tett az ellenvetéssel, a hogy magához és Adorjánhoz
legméltóbbnak gondolá.

Mikor egyszer alkonyatkor a sz...i kert virágos fái közt sétáltak,
megfogá imádója kezeit s tiszta sötét szemeivel annak szemeibe nézett.

– Feleljen nekem egy szavamra őszintén, Adorján.

– Parancsoljon velem; szólt az ifju határozott arczczal. El volt
tudniillik határozva, hogy annyit fog hazudni minden kérdésre, a mennyit
csak elbir.

– Ön jegyben jár Torhányi leányával.

Adorjánnak e helyen jó módja volt kétértelmű válaszokat adni.

– A világ azt beszéli; apáink is úgy végezték; de mi magunk nem tudunk
róla semmit.

– Hogy határidő is van kitűzve, melyben önöknek meg kell esküdniök
egymással.

Adorján elnevette magát.

– Határidő van valamire tűzve; hanem én azt hivő vagyok, hogy inkább
fizetésre, mint esküvőre. Kereskedők dolga az, nagysád; a kik igen
veszedelmes alapra üzérkedést építettek: gyermekeik hajlamára.
Gyermekkorunkban jók voltunk egymáshoz, apáink «risicot» csináltak
éretlen hajlandóságainkból s megkötötték az alkut, a nélkül, hogy tőlünk
kérdezték volna, beleegyezünk-e? Igy szoktak repczére, czukorrépára,
dohányra alkut kötni; lehet, hogy a repcze elfagy, a jég elveri, az ára
szállhat lejebb és alább; a visszalépő fél bánatpénzt fizet.

– Azt mondják, hogy önnek atyja százötvenezer forintot kötelezett
bánatpénzül, ha ön lép vissza.

– Azt bizony mondom, meg is fogja fizetni, legalább én meg nem
szabadítom tőle.

Adorján oly forró szenvedélylyel tekinte e pillanatban Serena szemeibe,
hogy a hölgy meg volt igézve általa. Szinte reszketett a hangja, midőn
tovább beszélt.

– Azon nő pedig nagyon gazdag.

Adorján tudott már valamit e rejtélyes gazdagság mibenlétéről, hanem
azért igen jó alkalom volt rá nézve büszke elvetéssel felelhetni erre:

– Ah, micsoda férfi volna az, a ki egy nőnél, kitől szerelmet vár,
gazdagságot keresne. Én nem becsültem soha a pénzt.

No ebben igazat mondott.

– És igen szép nő, folytatá a félelem bátorságával Serena; mondják, hogy
jó is és igen művelt.

– Nem tagadok meg tőle semmit; szép, jó, művelt; – de ha én nem
szeretem!

Serena most egyszerre kigyulladt arczczal fordult Adorjánhoz:

– S tudja ön, hogy én szegény vagyok?

Ez vallomás volt in optima forma. Még pedig őszinte, tiszta lélekből
jövő vallomás.

Igazi, egyenesen nőtt lelkű férfit e szavak élete végső napjáig boldoggá
tettek volna; azt mondta volna: elvetek magamtól mindent, a mit kivüled
birhatok, te magad többet érsz nekem az egész világnál. Hanem Adorján
nem volt ez a férfi.

Neki először is hiúságát illeté igen kellemesen e biztató, megelőző szó,
azután arra gondolt, hogy a grófnő nem is olyan szegény, milyennek
mondja magát és utoljára – hogy hiszen van út és mód, azt az áldozatot
is megkimélhetni, a mibe ez összeköttetés más részről kerülne; Borcz apó
már felvilágosította őt a felől s a fiunak tetszett az eszköz: nem
mondani le Amáliáról, hanem addig játszani vele a komédiát, a míg az
szökik meg tőle, ha máshonnan nem, – az oltár lépcsőjétől.

Ennélfogva Adorján igen válogatott kifejezésekben mondhatá el Serenának,
hogy ő boldognak fogná magát érezni, ha a grófnő semmi vagyonnal nem
birna is; hogy azon percztől fogva, melyben őt először meglátta, el volt
bűvölve általa, hogy az életét is odaadná szerelmeért s más efféle
ostoba közbeszédeket, a miket az egész világ elkoptatott már.

Serena gyöngéden szorítá meg a keze után nyuló kezet. A nők olyan rossz
kritikusok akkor, midőn azt hiszik, hogy ideáljukat feltalálták.

– Lássa ön, szólt a grófnő, én nekem rossz szeszélyeim vannak; néha
kiállhatatlan vagyok mind azokra nézve, a kik környeznek; sokszor
megbántom azokat pillanatnyi szenvedélyből, a kiket szeretek, becsülök;
azt én mindig megbánom, keserűen megbánom, de soha meg nem vallom, hogy
megbántam. Minden hizelgést, nyájaskodást utálok, mert azok mögött
mindig tettetés, hazugság rejlik, e miatt azt hiszik, hogy szívtelen
vagyok; saját édes anyám gyűlöl, mert nem tudom előtte mutatni, mennyire
szeretem s én inkább évekig nem váltok vele szót, mint hogy gyöngéd
közeledésemből azt sejtse, hogy érdekből térek meg hozzá. Lássa, én igen
kiállhatlan jellemmel vagyok megverve. Gondoljon rá, midőn hozzám
közelít.

Adorján közel volt ahhoz a bolondhoz, hogy kimondja, miszerint ezt már
elegen mondták neki, de ő erre nem ad semmit. A férfi könnyen segít
magán. E helyett megdicsérte a grófnő szép szemeit; ez volt a legokosabb
tőle, a mit kigondolhatott.

Serena Adorján karjába fűzte kezét:

– Ha valakit szeretek, legyen az rokonom, kedvesem, vagy kedvencz
állatom, azért vakon tudok áldozni mindent. Volt egy kis kutyám, azt
mondták felőle, hogy megveszett, lövessem agyon, én nem engedtem,
szobámban tartottam, ápoltam, azzal a tudattal, hogy a legiszonyubb
halállal játszom, egész véglehelletéig; azt mondták rólam, hogy bolond
vagyok, de szerettem a kis teremtést nagyon. Mostoha apámat nagyon
megbántotta egy ember, én világ előtti hiremet áldoztam fel érte, hogy
boszút álljak rajta, és boszút álltam. Megitélt mindenki, de én meg
voltam elégedve magammal. Én nem kérdem öntől, mi rangot, mi sorsot oszt
meg velem? Szalmás-kalyibába visz-e, a hol fösvény kéz méri ki a napi
eleséget, s beszámolják este, mit dolgoztam nappal? Nem kérdezem öntől,
mily emberek rokonai, a kik közé visz? Lesz-e haragos napam? házsártos
ángyom? én mindenbe beletalálom magamat. Csak azt kérdem öntől, oly
nemes szive van-e önnek, a milyennek én azt hiszem? Képes-e ön úgy
elvetni magától mindent, a mit szerethetne, azért, a kit szeret?

Adorján fel volt rá buzdulva, hogy most mindjárt úgy feldicséri magát,
ahogy csak a grófné óhajtja, hanem Serena megelőzte ebbeli szándékát:

– Én tudom, hogy ön sokszor könnyelmű volt, nyers, szilaj magaviseletét
ismerem; (no hisz akkor hát sokat ismerhet felőlem, gondolá Adorján) de
tudom jól, hogy a szilaj lángnak nemes kő ad tűzhelyt; mikor önnek
áldozatkészsége az enyimmel találkozott, akkor én azt képzeltem, hogy
egy ritka derék jellem kulcsát találtam meg.

Jaj! gondolá Adorján, hátha egyszer ennek a kulcsnak a kulcsát találnád
meg.

– Én épen oly önfeláldozást kivánok attól, a kire sorsomat rábíztam,
mint a milyennel én közelítek hozzá s nem tudnám azt a gondolatot
elviselni, hogy habozhatott valaha, a midőn választania kellett.

Adorján arczából észrevehette Serena, hogy ez olyan magas stylusból van
mondva, a melyet ő nem ért.

Serena szemközt állítá őt magával s éles, átható szemeit Adorján
gondtalan szemeibe mélyesztve, ezt mondá neki:

– Meri ön nekem megigérni, hogy e percztől fogva semmi kötelék nem
létezik azokból, a mik önt egy más nőhöz kötötték, hogy még csak
pókfonál szál sem maradt meg belőle, hogy sem szerelem, sem önérdek nem
vonja önt többé hozzá?

Adorján esküdött, mint bármily rend szerinti lovag.

– Akkor – bizzék bennem, szólt Serena, forrón megszorítva az ifju kezét
s lángoló arczczal hagyta őt el; sietve távozván fel a nyári lakba.

Adorján szomju tekintetével követé e mythoszi alak lebbenését a kert
tekervényes utain, s gondolá magában önelégülten:

«Szerelmes belém, őrülten szerelmes.»

Adorján másnap este otthon volt apjánál.

– Nos, mennyire vagy már? kérdezé az öreg nyugtalanul. (Az idő sürgetős
már, a Torhányi terminusa is közeleg.) Hogy megy a dolog?

– Jól is, rosszul is. A leány persze odavan, az halálosan szerelmes
belém. Az kész volna ma elszökni velem.

– No hisz az kellene csak nekem! kiálta fel megrettenve a birkás. Hát a
Torhányi vinculum?!

– Úgy? Igaz. No hiszen addig szó sincs róla; hanem az apjával különösen
jártam.

– Halljuk, halljuk, nos?

– Hát én még aznap este, hogy a kontesz megvallá szerelmét, – ő hozta
elő, én nem is forciroztam; – elmentem az apjához, a grófhoz s
solenniter megkértem Serena kezét.

– No? és nem volt haragos a gróf?

– Oh nem.

– Ez jó.

– Dehogy jó. Nevetett, mikor mondtam neki, hogy el akarom venni Serenát,
s azt mondta, hogy tegyem, a mit legjobbnak látok. Egy nagy csibuk volt
a szájában, arra sokkal többet látszott ügyelni, mint az egész
discursusra. «Kedves Adorján, én már rég óta elszoktattam magamat attól,
hogy Serena leányom viselt dolgain a fejemet megfájdítsam. Az én
házamnál mindenki ura magának s teszi a mit jónak lát. Én nem járok
családom tagjai előtt fegyverbe öltözve, nem beszélek velük haragosan,
börtön és kancsuka pedig soha sem divatozott nálunk. Engem is úgy
neveltek; s én is úgy neveltem gyermekeimet, és nem volt okom megbánni:
mind leányom, mind mostoha leányom igazán szeret és ragaszkodik hozzám,
bárha mindegyik egészen más modorban. Cecil úgy szeret, mint egy
gyermek, Serena, mint egy férfi. Ha kell, párbajt is ví értem. Én nem
parancsolgatok, se nem kegyetlenkedem, csak sejteni engedem, hogy mit
szeretek, vagy nem szeretek, s ő megérti azt. Hanem szerelmi dolgokban,
házassági ügyekben még sejteni sem engedek semmit. Az nekem mindegy.
Kérem, félre ne értsen. Nem azért mindegy, mintha nem bánnám, akármiféle
emberhez megy nőül? boldog lesz-e, vagy boldogtalan, becsülést, vagy
megvetést szerez-e magának? nem azért, hanem azért, mert már nagyon
sokszor rászedett. Kedves Adorján, nem ön az első, a ki azzal a szóval
jön hozzám: «adja ön nekem Serena kezét, a kisasszony beleegyezését
birom», s a kit én azzal a felelettel nyugtattam meg: «járjon ön kedves
barátom utána, de vigyázzon, hogy el ne maradjon tőle». Már most
megszoktam az ő szeszélyeit nem venni komolyan. Azért kedves Adorján,
üljön le nálam, gyujtson pipára s beszéljünk másról: én nagyon köszönöm,
hogy bizalmába beavatott, hanem megbocsát, ha nem jegyzem fel magamnak
ezt a kérdést.»

– No de hát így mégis nem utasított el?

– Gonoszabb ez az elutasításnál. Azt értette meg velem, hogy bennem sem
lát egyebet, mint egyikét annak a sok lóvátett bolondnak, a kikből
Serena mulatságot csinált magának, kihallgatta szerelmi vallomásaikat,
buzdította őket merész reményekre, s mikor megkérték, akkor mint a
madárfogó az ostoba veresbegyet, felfűzte őket egymás után nyakuknál
fogva egy pórázra.

– Hm, hm. Ezt szokta volna tenni?

– Oh velem nem teendi ezt. Engem igazán szeret. – És itt Adorján
elhallgatott, lesütötte fejét; az jutott eszébe: «szeret, mert derék,
nemeslelkű lovagnak hisz, én pedig nem vagyok az, és ő nem tudja, hogy
az mind hazugság, a mit bennem szeret». Könnyelmű volt, hamar kiverte
fejéből ezt a szomorító gondolatot. Kérdezém a gróftól, hogy van-e
ellenem valami kifogása? Azt felelte rá, hogy ez egészen fölösleges
kérdés; arra a szavamra pedig, hogy Serena anyjával is akarok beszélni,
igen udvariasan adá tudtomra, hogy a szegény grófné különben is oly
ideges, annyira alterálja minden legkisebb rendkivüliség, hogy az
orvosok egyenesen megtiltottak neki minden felindulást, legalább arra az
időre, a míg a fürdői kúra tart. Mennykő baj az ilyen gróf-forma
emberekkel eligazodni! Más azt mondta volna: oda bizony nem mehetsz; ez
meg olyan szépen kiostábláz azzal a szóval, hogy a feleségének
megtiltották az orvosok, hogy Borcz Adorján meg kérje a leánya kezét. S
utoljára ez is csak annyit tesz, hogy be van az ajtó csukva.

– Tudom én, hogy mi az ő bajuk, hogy mit tudjanak felhozni ellened?
szólt a birkás ravasz arczfintorítással, mintha valami nagyon titkos
dolognak került volna a háta mögé. Majd segítek én azon.

Adorján rámereszté a szemeit: vajjon mit tud az öreg? mert hiszen azt,
hogy ő országos korhely, kártyás, részeges, tivornyázó, azt ország-világ
tudja, azt nem szükség az öregnek felfedezni. Tudja azt bizonyosan
Somlyóházy gróf is, csakhogy nem akarja az embernek úgy minden allegoria
nélkül szemébe mondani; és bizonyosan Serena is sokszor hallotta már
azt; hanem az ilyesmi csak annál érdekesebbé teszi a férfit a nő előtt.
A nő mindig azt hiszi magában, hogy neki hivatása szerelmi erejével
bukott lelkeket fölemelni. Hanem hogy ezen miként akar az öreg segítni?
az nem volt egyszerre átlátszó Adorján előtt. Tán meg akarja tiltani a
boritalt?

– Az a bajuk, szólt titkolózva az öreg Borcz, s Adorjánt zsinórjánál
fogva közelebb huzá magához, hogy te nem vagy gróf, mint ők.

Üm. Ezt Adorján is tudta régen; hanem hiszen épen az a nagy szerencse,
hogy egy grófkisasszony egy köznemes fiuba szerelmes, s ha elveszi,
mindig így beszélhet felőle mások előtt: «feleségem a grófnő» s a
cselédek többé nem tekintetes úrnak, hanem nagyságosnak hivják, mert
konteszt vett feleségül. Hisz ez az essentiája az egész viszonynak.

– Mikor Ludvéghy báróhoz akart menni a kontesz, szólt az öreg, okosan
ujjaira szedve a mondást, akkor kétségbe voltak esve a grófék, mert
haragudtak rá, mert rongált vagyonu, aztán meg mivel nagyon mihaszna
ember is az, ha meg kell neki adni az igazat; midőn pedig Borcz Adorján
kéri leányukat, akkor csak nevetnek, akkor rá sem ügyelnek a dologra:
mert az csak egy birkás fia; pedig a birkásnak van pénze, több mint
nekik. De nem fognak ők soká nevetni, nem fognak ők soká fumigálni! azt
fogadom.

Adorján várta, hogy miféle talizmánja van az öregnek, melynek erejével
meggátolhassa, hogy a ki nevethetnék, ne nevessen?

– Te is gróf fogsz lenni! kiálta az öreg úr s elkezdett örömében
kaczagni. Olyan jól esett neki az a gondolat, hogy kaczagott rajta és
egészen nekipirult.

Adorján előtt nem volt egészen tisztában a kilátás, nem tudta, mi úton
képzeli ezt apja elérendőnek, tán valami régi kutyabőrt fedezett fel,
melyből kisül, hogy elődeik, mielőtt juhokat nyirtak volna, zászlós urak
voltak? vagy azt várja a fiától, hogy az valamikép megmentse az
országot, s hazafiui érdemeiért kineveztessék mágnásnak? vagy csak amugy
via facti el akar foglalni egy bitangjában járó grófi czímet s szeretné
látni, hogy ki választja el őt attól?

Az öreg Borcz még mindig nehezen tudott magához térni a nagy nevetésből
s munkájába került komolyan értekezni a fiával.

– Hát tudod; van nekem egy ágensem Bécsben. Igen derék, okos ember.
Azzal én már értekeztem, hogy mi úton módon lehetne az embernek gróffá
lenni? Tudod: gróffá! a kinek azt mondja minden ember, hogy «méltóságos
gróf úr!» a kinek szabad az udvarba bejárni, szabad a király asztalához
leülni…

– Jól van, jól no; tudom én, hogy mi minden szabad neki.

– Hát ez az ágens úr, ez a derék, okos ember azt mondta, hogy az nem
lehetetlen. Hogy ha az ember valami nagy áldozatot, valami nagy
szolgálatot tenne, a mi hát sok pénzbe kerülne; én nem tudom, hogy
hogyan? de ő már tudja, mert ő nagyon okos, tapasztalt ember. Ez az úr
mondott is nekem több olyan grófokat, még herczegeket is, a kik így
lettek nagy urakká. No én herczeg lenni nem kivánok, az nekem sok; de
gróf csakugyan lehetnék. Lehetnék! Tarthatnék olyan lovakat, mint
akármelyik, mert van miből? Vehetnék uradalmat, a hol nekem tetszik, a
milyen nagyot tetszik. No hát nem igaz?

Adorján elgondolkozott; valami homályos sejtelem azt sugta neki, hogy az
a hölgy, a ki megszerette a rangján alul levő ifjut s kész volt
czimeréről lemondani, hogy hozzá leszálljon: nem fogná-e megvetni azt a
nevetséges embert, a ki pénzen vett magának rangot, hogy kedveséhez
emelkedjék? Hanem azután az a kellemes gondolat kitörülte azt a fejéből,
hogy az mégis szép volna, ha az ember azzal az öntudattal dughatná a
szivart a szájába: «én is mágnás vagyok».

– Hanem akkor neked is meg kell igérned, Adorján, hogy nekem szót
fogadsz abban az egyben, a mire kérlek, ugy-e bár?

Adorján elnevette magát, vállat vont.

– Jól van.

Miért ne igérhette volna meg, hiszen csak egy kis tréfás játékról van
szó, a mit végre kellett hajtani… igen: egy utálatos, alávaló, nemtelen
játékról.

Adorján készen volt rá.


KIS ÉDEN.

Torhányi úr azon időkben nagy tekintélyű férfiu volt a kereskedő
világban. A kik emlékeznek még azokra a tágas raktárakra a Duna partján,
megmondhatják, mennyi tenger nép jött, ment, dolgozott azok körül
napestig: itt hajókról hordták a gabonát, nagy kétkerekű talyigákra
rakva; amott társzekerekről emelgették le a roppant árukötegeket,
deszkaládákat, hengergették a rengeteg tonnákat előre, czipelték öten
hatan vállvetve a gyapjus harazsákokat; tevékeny spediteurök
számláskönyveikkel jöttek mentek közöttük, megbizott ágensek alkudoztak
kisebb nagyobb kalmárokkal; s a bureauban ott ült egy sereg irnok s
reggeltől estig irt roppant könyveket tele számokkal.

Torhányi úr üzlete ragyogóan halad. Milliók forognak a kezén, tudja az
egész világ. Mindenben szerencsés, a mihez fog; soha sem panaszkodik
rossz időkről; neki a legmostohább évszak is gazdagon fizet.

Ő ért minden egyes ágához a kiterjedt kereskedelemnek; gabonát, gyapjut,
déli gyümölcsöket ad és vesz; váltókat escomptál, hitelpapirokkal
nyerészkedik és az mind jól üt be neki: speculatiói mindig szerencsések;
semmi portéka rajta nem vész; manquo, deficit, behajthatatlan tartozás
nincs rubrikái közt, el tudja találni a pontot, mikor kell a hausseról
egyszerre a baissera fordulni s mintha a szerencse istenasszonya is
ahhoz szítana, a ki már úgy is gazdag, csaknem minden évben éri egy-egy
sorsjáték főnyerője; valóságos publicum scandalum már, mikor sorshuzás
után olvassa az ember, hogy ismét Torhányi nyert ötven, hatvan,
nyolczvan ezer forintot, a ki eddig sem tudja már, hogy hova legyen a
sok pénztől?

Mert ha igen-igen fölöslegesen nem volna a pénze, nem tehetne olyanokat,
mint például néhány év előtt, a midőn egy bécsi nagykereskedőház
megbukott s sok egyéb házat is belevont a condolentiába; akkor azt
beszélték, hogy Torhányi is uszik vele egy pár százezer forintig; s
ekkor ő, midőn legjobban sajnálkoztak rajta, megvett egy puszta szigetet
a Duna közepén, raktáraival szemben, saját költségén áthidaltatta ott a
folyót, erős töltéssel körülfogatta a szigetet s olyan angol kertet
telepíttetett rá, hogy azt később méltán megillette ez a büszke czim:
«Kis Éden.» A legritkább becses fák virágzó bokrai között tündéri
mulatólakok emelkedtek elő, befuttatva kúszó rózsafajokkal, hogy
messziről szinte égni látszott az egész ház a nyiló rózsáktól; s
mesterséges szökőkutak lövelték a vizet a márvány medenczéiket körülfogó
keleti virágokra s művész faragta szobrok fehér tagjaira.

Igy felelt meg Torhányi uram a sajnálkozó közvéleménynek, midőn az
legjobban aggódott ő miatta.

Oh Torhányit nem kell félteni egy pár szegény százezer forint miatt;
Torhányi meg sem érzi azt, egy helyen elveszti, másikon kétszeresen
visszanyeri. Fekvő birtokain kivül ki tudja mennyi pénze van, a mit
látni nem, csak sejteni lehet szegény ember fiának.

Torhányi úr hitelét az is rendkivül szokta emelni, hogy minden
szerencsés sikerü vállalata után megemlékezik a jótékony segélyre
szorult szegények házairól, százakat, ezreket ajándékoz kórházaknak,
szent eklézsiáknak, város szükségeire: ki nem marad sehonnan, a hol
valami hazafiui aktust lehet elkövetni, országos intézetek alapításában
részt vesz; jótéteményeit nem késnek hirdetni a háládatos hirlapok s
olyankor tudhatja az ember: Torhányi úr megint nyert igen sokat, mert az
év végén a bilanceon maradó tiszta haszonból busásan áldozott minden
szép és nemes czélra.

Torhányi úr egy szóval derék ember, szilárd ember, szerencsés ember!…

Pedig hát mindez csak káprázat.[2]

Torhányi úr egész üzlete jégre van építve: csak a napnak kell rá sütni,
s rögtön összeolvad. Minden, minden ámítás itt. Ámítanak a ki- és
berakodó hajók, a társzekerek, a hengerített hordók; ámítanak a
főkönyvbe írt erős számok; a nagy nyereségek, a jótékony adakozások, a
kis Éden gyümölcsfái; még Amália kisasszony gyémántjai is. Mind káprázat
az egész.

De hát ki tudhatja azt?

Ki tudhatja azt, hogy mi van azokban a bezárt málhacsomagokban? Hogy
Torhányi már régen folytatja azt a veszedelmes szemfényvesztést, hogy
nagy áron hitelbe megvesz kevesebbet érő árukat; azokat eladja kész
pénzen olcsóbbért, mint vette. Az így támadt pénzzel fizet régi
tartozást, s új adóssággal törleszti a lejárat napján számláit.

Ki tudhatja azt, hogy vannak egész osztályok Torhányi raktáraiban a
padlásig rakva tonnákkal, tele czukorral, kávéval, gáliczkővel (egyben
sincs egyéb homoknál) mikre bármikor ezreket kaphat kölcsön a banktól. A
bank szolid hypothekákat keres mindig, minthogy holmi földbirtokra nem
kölcsönözhet.

Ki tudhatná azt, hogy Torhányi üzlete már évek óta úgy libeg a semmiben,
mint a Mahomet koporsója, legalább kétszer annyi adóssággal, mint a
mennyi értéke van. Nagyon szép tudomány az: két hitelező közől az egyik
pénzével fizetni ki a másikat, s a harmadikéval az egyiket.

Hát azok a nagy nyereségek a börzén? az is mind káprázat. A diadalból
nagy zajt csinál az ember, a kudarczot elhallgatja, így azt hiszik, hogy
mindig szerencsés; bátor, mosolygó arcz a legnagyobb veszteség idején
majdnem annyit ér, mint a tele erszény, legalább az üzletvilágban.

És a pompás sziget a Duna közepén, a gyönyörű magasztos nevű kis Éden? –
az régen el van már adva egy gazdag bécsi bankárnak, forma szerint
átruházva rá, csak titkos egyezés tartja még, hogy egy évig ne tudjon
róla senki semmit.

Hát a sorshuzási nyeremények? ennyi egymásra következő tüneményes
szerencse? Ez is csak káprázat. Torhányi nagyszerű hazárdjátékot űz
abban; a mennyit nyer, sokkal többet ad ki a megvásárolt jegyekre, s
hogy mennyit veszt e titkos játékban, azt nem számíthatja utána senki.

Még többet:

A jótékonyságok, az adakozások játéka is csak szemfényvesztés, még pedig
a legártalmasabb; azok a jámbor intézetek, miknek a kalmár néha
nagylelkű adományokat szokott ajándékozni, mind igen biztos helyre
gondolták vinni tőkéiket, midőn a nagyhitelű kereskedőt kérték fel,
«hogy viselje gondját pénzeiknek». Ő ugyan szabadkozott, a kezelés sok
dolgot ad; de hát mégis ügyszeretetből csak elfogadta s szivességből,
minden fizetés nélkül kegyeskedett azoknak elhelyezéséről gondoskodni;
nem is lehet semmi hibát találni bennük; a kamatok rendesen fizettetnek,
a számadások mindig rendben vannak, a pénztárak filléres pontosságig
telve; curatorok, directorok meglehetnek nyugodva, hogy olyan derék
férfiu kezeibe tették le községeik vagyonát.

De valjon? ha egyszer – egy szép reggelen azt találják mondani: Torhányi
úr nem jött haza a határidőre, melyen itthon kellene lennie, melyen
hosszú képű emberek várnak reá hosszú levelekkel, és azután nap múlik
nap után s mindennap több hosszú képű ember kezdi a csengetyüt rángatni
s a kis Éden hídján tombolni, s a képek mindig hosszabbak, a hosszú
papirosok türelme mindig rövidebb lesz; akkor! akkor igen, mit fognak
majd mondani azok a szépen patronizált közintézetek, a miket
hirtelenében megtanítottak arra a gyönyörű természettudományi igazságra,
hogy ha a jeget hármas lakat alá zárják is vasas ládába, mégis elolvad?

A hazafias intézetek kezében maradnak nagyszerű összegekről szóló
kötelezvények, a mik nevetségnek okáért be vannak táblázva itt meg amott
fekvő dominiumokra, de a mely dominiumok mindössze is egy pár hold
kaszálóból állnak, egy kidült-bedült oldalú csőszházzal a szögletben.

És végre a termek pompája, a roppant ezüst és arany készlet, és a hamis
gyémántok Amália fülönfüggőiben;… de pardon, ezer bocsánat, engedelmet
kérek, hiszen én egy szót sem szóltam, ez mind csak olyan föltételes
vélemény; ne tessék megijedni miatta; én nem akartam Torhányi úr hitelét
megingatni; hiszen épen most készülődik az egész ház a pompás, nagyszerű
menyegzőhöz, mely egy milliomos (valódi milliomos) fiával hozza
kapcsolatba a házat s így bizonyosan ujabban megerősítendi azt; ha pedig
az meghiusulna, 150 ezer forint készpénzt hajtana a cassába, a mivel
megint szép ideig el lehet veszteni a közönség szeme fényét.

A menyegző előtti nap is elérkezett már, vendégek, násznagyok mind
felgyülekeztek, menyasszonyi öltönyök is elkészültek, pastétomokat,
tortákat sütöttek, pörköltek hozzáértő egyéniségek – egy olyan
lakodalomra, a mi nem fog végbemenni.

Amália az angol-kertben sétál báró Ludvéghyval s beszél neki atyja
vállalatairól, megálmodott főnyertes sorsjegyeiről, tengeren járó
hajóiról; a báró pedig rendkivül érdekes mulatságot szerez neki az
által, hogy tiszttartóiról, kasznárairól mesél, kik gulyákról,
ménesekről referálnak neki; végre mindkét rokonszenves lélek édes
ábrándjai találkoznak egy közös kőszénbányában, melyet báró Ludvéghy
főmérnöke fedezett fel, s melynek kiaknázására, ha tőkepénzes
vállalkoznék, csak úgy meríthetné ki belőle a milliókat, egyik vederrel
magának, másikkal a bárónak.

Torhányi úr ez alatt érkező vendégei elfogadásában remekel. Minden
szava, minden mosolygása remekben van csinálva, a tettetés mesterei nem
találhatnak azokban semmi hibát, semmi szakadást: senki a világon fel
nem fedezheti vidám, önelégült arczán azt a benső nyugtalanságot, a mi
szivét oly folytonosan hajtja, mint a megáradt patakvíz a malomkereket:
«vajjon eljönnek-e? vajjon nem jönnek-e?»

Minden kocsi, melynek robogását a szigetre vezető hidon hallja, azt a
kínt ujítja meg szivében: vajjon eljönnek-e?

Legnagyobb aggodalmai közepett egy levelet kap Bécsből, ottani
ügynökétől. Félre megy vele, a hol arczát kipihenteti a fárasztó
mosolygástól; s a mint e levelet elolvassa, egészen felelevenül tőle,
most már nem erőszakból mosolyog, hanem igazán jó kedve van.

Azt írják neki, hogy Borcz Adorján lépéseket tett magát főnemesi rangba
emeltetni; az öreg Borcz arra utasítá ügynökét, hogy semmi áldozatot ne
kiméljen.

Ez biztos jelenség, erre bátran lehet speculálni. Majd olyan szilárd
alap az értelmes üzérre nézve, mint egy két hetes fagy 12 minus fok
Réaumur, a repczéket illető vállalatnál. Világos, hogy 12 minusnál a
repcze kifagy s a meglevőnek az ára felmegy; az is világos, hogy Borcz
Adorján nem azért akar gróffá lenni minden áron, hogy egy polgári
származású kereskedő leányát nőül vehesse.

Adorján kétségtelenül biztosítást kapott Somlyóházyéknál, hogy Serena
kezét megnyerheti s csak a rangkülönbség okoz még nehézségeket. Világos
combinatió.

Az öreg Borcz az utolsó perczig húzza a lemondást, azt remélve, hogy
talán nászura fogja őt abban megelőzni. Abban pedig nagyon csalatkozik.
Torhányi úr rendületlen speculans; ő minden fordulatra készen van.
Visszalépni semmi esetre nem fog; ha arra kerül a sor, hogy Borcz uramék
csakugyan eljönnek, szívesen látja őket; ha Adorján csakugyan elveszi
Amáliát, az is jó. Hideg vérrel fogja elnézni, hogy esküszik meg leánya
egy olyan emberrel, a kit nem szeret, s a ki őt nem szereti, – a ki mást
szeret; és a kit ő gyűlöl.

Ah de ime ismerős hangok kezdenek hallatszani a mellék teremben; olyan
ismerős hangok, a minőkhöz Torhányi úr épen nem reménylette ez uttal
szerencséjét: valósággal Borcz uram krákogó szavai azok. Borcz úr mindig
olyan hangon beszél, mint egy varjú; minden ötödik szó után köhint, nem
azért, mintha idült náthában szenvedne, hanem hogy magát azzal is
kellemetlenebbé tegye.

Ezt a torokreszelő krákogást vélte Torhányi úr legédesebb conjecturái
közt dísztermeiben hallani.

No! ezt elvihetné a manó; ha a vőlegény csakugyan elérkezett volna a
menyegzőre! Tán csak van még annyi igazság a nap alatt, hogy ily
égrekiáltó rosszaság nem követtetik el. Az rettenetes volna, ha a
vőlegény szavát tartaná s megülné a lakodalmat.

Az inasok nyitják Borcz úr előtt az ajtót; annak azonban még egy kis
veszekedése van velük, mert odakinn levettették vele, úri szokásból, a
felső kabátját, s fél hogy valamit kilopnak belőle.

– No no! Abban a katufrékomban van ám holmi egyetmás. Egy zsebkendő, meg
egy juholtó kés; el ne vesszen ám valami belőle. Ki visel rá gondot?
Maga? Hogy híják magát? Zsán? De igazán Zsánnak híják? Hát aztán magától
kérem ám elő a katufrékomat. Aztán ne hibázzék belőle valami, azt
mondom. Mert én mindent tudok, hogy mi van benne. Ördög vigye az ilyen
módit! az ember olyan messzire elhagyja magától a kabátját. Még ki is
cserélhetik. Annyi ember között.

Az igaz, hogy sok ember volt már a díszteremben, mind lakadalmas
vendégek távolabb vidékekről, kik egy nappal hamarább érkeztek, hogy el
ne maradjanak – egy olyan ünnepélyről, a mit a főszereplők maguk semmi
esetre sem akarnak megtartani.

Torhányi úr kétség és remény közt nézett leendő nászura elé; őt magát
látta már nagyon, de – Adorjánt sehol.

Az öreg Borcz egyedül jött.

– Hozta Isten! hozta Isten! kedves tiszteletreméltó nászuram.

Következett a kézszorítás és összecsókolózás.

– Meg tetszett érkezni.

– Meg bizony. Pedig fatális utunk volt. De hát csak megteszi az ember –
a hasznáért.

– És a gyermekei boldogságáért. Toldá a kalmár kegyes arczulattal.

– No meg azért.

– Tehát méltóztatott megérkezni?

– Méltóztattam hát! Látja már, hogy itt vagyok. Ebben a disznó sárban el
nem jöttem volna Szatmárból idáig senki háromszáz forintjáért. Hanem hát
az úr kedvéért eljöttem. Azt ne mondja, hogy elmaradtam. Itt van a
kontraktus a zsebemben.

Torhányi úr aggódva nézett körül: a szomszéd teremben levő vendégek nem
hallanak-e valamit?

– Úgy hiszem, hogy szerződésünket kölcsönösen meg fogjuk tartani. Tehát
Adorján úrfi is megérkezett?

– Oh igenis. Itt van már a városban; hanem biz az egy pár pajtására
akadt, s most azokkal egy bucsú-poharat költ el; tudja nagy jó uram,
szokták ezt a fiatal emberek esküvőjük előtt, hogy hát bucsút vegyenek a
szabadságtól, mert ha egyszer feleség van a háznál, hát vége ám a
szabadságnak.

– Tehát bú-elfelejtésre?

– A mi igaz, az igaz. Mai világban bizony úgy fordúlhat a dolog, hogy
nem a menyasszonyokon, hanem a vőlegényeken lesz a sor sírva fakadni,
mikor az oltár elé kell menni. Hanem azért állunk a contractus mellett.

– Oh ez nekem nagy örömömre szolgál! Sietett rá megfelelni Torhányi úr;
rám nézve a legnagyobb szerencse, a mit egyetlen gyermekemnek
kivánhatok. Olyan szép vagyon és hozzá egy gróf.

– Egy gróf, micsoda gróf? kiálta föl Borcz uram, visszatéve a tálczára a
félig kiivott marasquino pohárkát. Nem volt még hozzá szokva ahhoz a
gondolathoz, hogy neki egy gróf fia van.

– Hát kicsoda? hát gróf Rózsapallagi Borcz Adorján, nem tetszik ismerni?
Hehe! Én már ezt is tudom. Mondhatom, hogy én is segítettem benne bécsi
ágensem által, hogy megkapta ezt a titulust. Természetesen; az nekem is
büszkeségem leend.

– No igaz, ez igaz; szólt Borcz úr, ki jónak látta leülni erre a
fölfedezésre. Úgy gondoltam, hogy miért ne lehetne Adorján is gróf,
mikor annyian vannak?

– Igazán nagy szerencse Amáliára nézve. Egy polgárleány! Nem csodálnám,
ha valami comtesse, vagy baronesse kedveért történt volna; de épen egy
polgárleányért. Ez igazán felfordúlt világ; de nagyon szép.

Borcz urat nagyon kelletleníté ez a fordulata a beszédnek.

– Hiszen a mi igaz: az igaz. Adorján úrfi bizonyosan igen szép pártiákat
csinálhatott volna, hanem már az megvan, ezen nem segíthetünk; itt a
zsebemben a contractus, én ehhez ragaszkodom.

– És Adorján gróf is? kérdé hamis czélzattal Torhányi.

– No természetesen! Neki azt kell tenni, amit én parancsolok. A gróf
úrnak azt kell tenni, a mit a birkás parancsol! Csak azért is hagytam
gróffá lenni, hogy elmondhassam: a birkás parancsol a grófnak; mert a
birkás az apa, a gróf pedig a fia! Azért neki kezet kell nekem
csókolnia, mikor könyökig kulimászos vagyok is; mert én vagyok az úr!

Torhányi úr hagyta őt kiabálni, tudta, hogy ez nem igaz.

– Meg fog érkezni az ebédre Adorján gróf? kérdezé nagy nyájassággal.

– Nem szükség rá várakozni; akkor jön, a mikor neki tetszik; nem lesz az
éhes. Különben ha későn lesz az ebéd, én sem várok ám rá, mert
tisztességes ember hat órakor vacsorálni szokott, nem ebédelni; hát csak
nekem adasson valamit harapnom elébb. Különben sem szeretek ott, a hol
sok ember eszik egy rakáson. Megszoktam magamban ebédelni, megszoktam
felkönyökölni az asztalra; aztán meg-megpihenni evés közben; azért nem
szeretem az ilyen társaságot. Az ember a lajbliját sem gombolhatja ki ha
jóllakott; meg azokkal a kanál forma ezüst villákkal sem tudok enni;
aztán meg szeretek a tálba mártogatni kedvem szerint. No hát csak az én
kedvemért ne várakoztassa becses vendégeit, hanem nekem tálaltasson
elébb és valahol külön; úgy sincs én rajtam mit nézni. Biz én rajtam ne
is figurázzék az a sok inczifinczi kis városi kupczihér.

– Kérem alássan, szólt sértődötten Torhányi úr; az én vendégeim mind
igen előkelő urak, udvari ágensek, finánczráthok, præsidensek,
igazgatók…

– Ejh, mit! Egyiknek sincs azok közül gróf fia:

Ezzel ketté volt vágva a beszéd. Borcz uramnak csakugyan külön tálaltak;
mit Torhányi úr azzal mentett ki összegyűlt vendégei előtt, hogy a derék
úr el van törődve, korán le akar pihenni; a vőlegény meg nem érkeztét
pedig azzal magyarázá ki, hogy annak valami kis baja esett, de mindjárt
ő is meg fog érkezni.

(A mitől ugyan minden égi és földi hatalom őrizzen meg! gondolta hozzá
magában.)

Torhányi úr nagyon örült, hogy ilyen számosan megjelentek házánál, kik a
holnapi ünnepélyre voltak hivatalosak; különösen Bécsből jöttek sokan.
Torhányi úrnak egy nagynénje vitte a háziasszonyi szerepet, kit más
időkben aztán nem szokás respectálni, csak az előszobák felett
uralkodik. Ezt a vidéki vendégek nem tudhatják.

A menyasszonyt nem fárasztják most az asztalhoz; a menyegző előtti napon
szabad neki elrejtőzni utolszor magányos szobájába, a hol csak
bizalmasabb ismerőseinek van kiváltságuk őt egy üdvözlésre meglátogatni.
Ez ismerősök közé tartoznak a násznagyok; azoknak egyike pedig Ludvéghy
báró. Ki találna abban valami felötlőt, ha a kérő násznagy a menyegző
előestéjén nehány szót vált a holnapi ünnep királynéjával? Senki sem;
senkinek sincs az érdekében.

A vendégek mulatnak, a menyasszony mulat, a vőlegény is mulat; – tíz óra
tájon egy ismerős ügytársa Torhányi úrnak a városból érkezik, arczán
nagyon is észrevehető nyomaival a megrezzenésnek, a mit szeretne egy kis
haraggal ékesíteni; ki Torhányi urat félre hívja nagy titokban, valami
sürgetős közlendő végett.

– Nos, mi jót hoz Háfner barátom?

Háfner barátom egészen el van fulladva a nagy sietésben, és nem hiszi,
hogy maszk volna a képén, a miből azt lehessen olvasni, hogy valami jót
hozott.

– Egészen el van fáradva, nem tetszik egy pohár pezsgő?

– Köszönöm, dehogy iszom: beszélni is alig tudok. Képzelje nagyságos
Torhányi úr, – most jövök a vendéglőből.

– Aha, tehát azért nem iszik.

– Dehogy. Nem azért beszélek. A vendéglőben láttam a nagyságos úr
vőlegényét.

– Manót? Az enyimet? nem vagyok én menyasszony!

– Jajh! Elbotlott a nyelvem; a leendő vejét, vagy mit, egy szóval
Adorjáni Borz urat.

De már nem állhatta Torhányi úr a nevetést.

– Ördögöt Adorjáni Borz! Borcz Adorján.

– De kérem alássan, ne tessék olyan hangosan lenni; én nem szeretném, ha
a vendégek figyelmessé lennének aziránt, a mit beszélek.

– No, hát mit látott Háfner barátom; miben botránkozott meg? Fiam uram
jól mulat ugy-e?

– De kérem alássan, micsoda mulatás? No iszen én is voltam fiatal ember,
de fi donc, hisz ez orgia, ez valóságos botrány!

– Látják mások is?

– A kinek csak tetszik. Minden ember skandalirozva van általa. Én nem
állhattam meg, hogy meg ne szólítsam az úrfit: nagyon tisztelt úr, én az
ön leendő ipának igen nagy jóakarója vagyok, ennélfogva nem állhatom
meg, hogy szivesen meg ne kérjem, hogy miután kegyed holnap üli
menyegzőjét Amália kisasszonnyal: az ilyen zajos mulatságot legalább ne
tenné a világ előtt; legalább ne csinálna belőle közbotrányt.

– No és erre a szóra kivetette önt az ajtón, nemde?

– Jobban esett volna, ha azt teszi velem. Dehogy. Megölelt,
összecsókolt, per tu nevezett s azt mondta: «ne félj pajtás, nem veszem
én el a vén Wucherer leányát soha. (Engedelmet kérek, úgy fejezte ki
magát.) Nem rablom én el Amália kisasszonyt, ha egyedül van is a
világon; pedig hát nincs egyedül: van én nekem szebb is jobb is, ha
akarom grófleány is, húzd rá czigány azt a nótát «a min megszerettük
egymást!» Azzal lehúzta a jegygyűrűjét, a mit Amália kisasszonytól
kapott s a serhordó pinczérnő ujjára akarta dugni. Szerencsére annak a
körömhegyére sem ment rá, olyan vastagok az ujjai. Én, nagyságos uram,
azt hittem, a földbe sülyedek, s most sem tudom, hogy ébren vagyok-e,
vagy álmodom?

Torhányi úr tréfásan veregetett az ijedt ember vállára.

– Bohóság az egész, Háfner barátom: kár volt érte magának olyan
aggodalmat csinálni. Olyan ember ez az Adorján: mikor néha iszik, akkor
minden bolondot összebeszél; különben pedig aranyos egy jó fiu. Tudja,
én nekem volt egy jó ismerősöm, a ki mindig azt kérdezte a fiataltól, a
ki leánykérőbe jött hozzá: «volt-e valaha korhely, öcsém uram?» – ha a
legény szabadkozott, hogy ő soha életében sem volt, azt mondta neki,
akkor ezután fog az lenni öcsém uram. De a melyik megvallotta, hogy biz
ő már volt korhely, az tetszett neki, mert ez már átesett rajta. Mind
átestünk biz ezen, édes Háfner barátom, csakhogy némelyikünk jobban el
tudta titkolni. Csak nagyobb baj ne legyen a világon.

Háfner úr nem beszélt aztán tovább, megiszogatta a pezsgőmaradékot, a
mit eléje tettek, Torhányi úr pedig derült arczczal tért vissza
vendégeihez; ennél jobb hírt sem hozhattak volna neki. Adorján nem
akarja elvenni Amáliát, mert egy grófnéba szerelmes.

Még húsz palaczk pezsgőt erre a hírre! (Hisz ez 150 ezer forint
készpénz.)

Éjfél felé kezdett már az idő járni; a vendégek sugdostak egymásközt: a
vőlegény ugyancsak hosszúra elmaradt; tán nagy baja is lett; kezdtek már
kérdezősködni is rejtélyes holléte felől, míg végre Torhányi úr idején
valónak találta az aggodalmakat eloszlatni egy jókor alkalmazott
toaszttal, felemelvén poharát e szavakkal:

– Az én kedves jövendőbeli vőm egészségére, ki bár távol van is e
perczben mulhatatlan foglalatosságai miatt, a mi sziveinkben örökké
jelen van ő.

Alig csördültek össze a poharak, midőn egy inas jelenteni jön Torhányi
úrnak, hogy Adorján úrfi megérkezett.

Torhányinak csaknem a lélekző gégéjére ment az a kis pezsgő erre a
tudósításra. Ezt ő nem várta.

– Az urfinak valami nagy baja történhetett az úton, sietett a cseléd
ijedt arczczal tudósítani a társaságot, mert úgy emelték le a kocsiból,
s emelve hozzák négyen fel a lépcsőn.

– Az Istenért! valami nagy szerencsétlenség! kiáltának minden oldalról s
törték magukat az ajtó felé.

– Oh nem, ne tessék semmin aggódni! igyekezett megnyugtatni a társaságot
Torhányi; ő tudta már jól, hogy mi baja van Adorján urfinak.

Azonban már késő volt a veszedelmet megelőzni, mert az öreg Borcz, ki a
kocsit régóta leste magánszobájából, nagy lármázva jött maga a lépcsőn
fel; utána czepelte négy cseléd Adorjánt kezénél, lábánál fogva.

– Oda a fiam! meghalt a fiam! kiabált a birkás torka szakadtából, hol
egy doktor? fussanak tilógusért! kitörte a nyakát, elragadták a lovak,
elsült a pisztoly a zsebében, keresztül ment a szívén! szaladjanak
frissen.

Nosza a lármára Paffmann úr, a város főorvosa, félretaszigálva az előtte
állókat, törte magát az öntudatlanul czepelt ifju felé, s futtában
keresgélni kezdte érvágóját oldalzsebeiben s annyira meg volt indulva az
igyekezettől, hogy egy fogpiszkálót fogott el helyette. A cselédség a
terembe ért fel Adorjánnal, ott lefektették a szőnyegre; doktor Paffmann
odatérdelt mellé s megfogta üterét, ekkor a deli ifju kirántá kezét a
doktoréból, azon a sajátságos ábrándozó hangon, mely bizonyos betegséget
annyira jellemez, elkezdé: «ne izélj, Csillás! húzd rá azt a szép
asszony nótáját, a ki angyala van! mert különben betöröm a bőgőd!»

Doktor Paffmann elszörnyedve ugrott fel mellőle.

Hisz ez nem halott, hanem holtrészeg.

Torhányi lökte a cselédeket, hogy vigyék gyorsan félre; a vendégek
zavarodott ábrázatokkal iparkodtak tisztulni a teremből, s három percz
mulva nem volt a nagy étteremben senki, mint Torhányi úr és Ludvéghy
báró.

A báró csak a zajra jött elő.

Torhányi úr őt is örömest kikerülte volna ugyan, de nem lehetett, mert
Ludvéghy egyenesen felé jött. A nemes úr igen felindultnak látszék s nem
mutatta, hogy Torhányi urat vigasztalni jött volna.

– Tisztelt uram, szólt nagy lélekzetet véve, ez infámia! A mit ez a
birkás nép megenged magának honett emberek irányában, az több az
elégnél. Igen is, birkásnak neveztem őket, és nem sokat fogom magamat
mérsékelni kifejezéseimben; mert ha én magam silány ember vagyok is, de
apáim között volt igen sok derék ember, a kikre büszke vagyok. Ha az úr
elég spekuláns egy ilyen emberhez odavetni egyetlen gyermekét, ki
önmagát ilyen órában így kompromittálja, az az ön dolga, hanem azt
kijelentem, hogy egy ilyen házasságnak én násznagyja nem lehetek. Az
ifju Borcz úgy tudom, hogy grófi rangot vett magának és így tudni fogja,
hogy a nemesi czímerrel nemesi kötelességek is járnak. No ezt majd
meglátjuk. Én még ez órában elhagyom e házat, de fogadom nemesi
szavamra, hogy Borcz úrfi nem fog e házból úgy távozni, mint Amália
férje. Nyugodalmas jó éjszakát kivánok.

Ezen az éjszakán pedig nagyon rossz nyugodalma volt mindenkinek.

Torhányi úr nagyon mélyen belelátott már a birkás cselszövényébe. Biz az
elég brutalis gondolat volt: egy apát ilyen érzékeny oldalán támadni
meg.

Hanem Borcz uram tapasztalni fogja, hogy ezen érzékeny testrész
Torhányinál nem létezik. Ha azt hiszi a birkás, hogy a kalmár ezt
sértésnek veendi, s majd az ily botrány után kiád a vőlegényen, akkor
ugyan rosszul számított. Ilyen tréfáért nem dobja ki a börze-üzér a kész
proczentot a zsebéből. «A ki szégyenkedik, az nem lesz gazdag.» Híres
bankár mondá ki ez arany szót, Torhányi úr ezt jelszavának fogadta el. A
kinek pénz kell, ne legyen sérthető! Hát a mit a báró beszélt?
olyasmivel fenyegetődzött, hogy Adorjánt párbajra hívja. Ez is nagyon jó
lesz. A báró úgy lő, mint Tell Vilmos; ha Adorján ezt tudja, megszökik,
s ebben az esetben ő szegte meg a házassági szerződés föltételeit, ha
pedig nem tudja, meglövik, Amália özvegy asszony lesz s megkapja a
móringot. Így is jól van. De azt ne higyje senki, hogy Torhányi
meghátráljon Borcz előtt, s ha az csakugyan nem akarja kárba veszteni a
móringját, ha inkább lemond grófi kilátásairól, új szerelméről: ám ő
lássa, a börze-üzér mosolyogva fogja nézni, mikor Adorján az oltár előtt
megesküszik Amáliával. – Nem fogják egymást szeretni, de hozzá lesznek
kötve.

Hanem a börzék embere még sem tanulta ki eléggé az embereket! Nem
gyanította a kulimászos kezü Borcz fejében azt a furfangot, mely túlment
a kézzel fogható brutálitáson; nem fogta fel jól Ludvéghy jellemét.
Egészen más történt reggelig, mint párbajra kihívás!

A derék kifestett gentleman egészen más nemét találta ki a
bosszuállásnak, és az ártatlanság védelmezésének. – Elszöktette az éjjel
a menyasszonyt.

Jól összeboronálta az esetet a vén birkás! Nagyon tudta ő azt, hogy
ennek az utolsó órában be kell következni. A menyasszonynyal
meggyűlölteté a vőlegényt s a násznagyba szerelmesíté, s elkábítá mind a
kettőt egymás gazdagságával.

Torhányi úr másnap reggel, midőn leányát indult keresni, egy levelet
talált annak asztalán, mely atyjához szólt, s melyben szemére volt
hányva, hogy vele mily kegyetlenül bánt, hogy e gyalázatot nem tűrheti
többé, inkább elmenne a világba szolgálni, ha történetesen az a
szerencse nem kinálkoznék számára, hogy báró Ludvéghyhez mehessen
uralkodni.

Ekkor nyilt fel a szeme a börzeüzérnek! Ezek «döglött halak!»
(Börzekifejezés.)

Jól van biz ez kedves leányom. – Ha te elszöktél, – hát én is megszököm…


NŐK ILLUSIÓI.

– Ugyan édes Serena grófné, mondja meg, mikor megy már haza?

E kérdéssel lepé meg egy napon a somlyóházi tiszttartóné Serenát, ki már
akkor a hatodik hetet tölté Somlyóházán.

Mulatságos kérdés, mikor az ember azt hiszi magáról, hogy szivesen
látott vendég, s hogy körülbelül itthon van! Serena grófnénak azonban
sokkal több kedélye volt, minthogy azt kellőleg méltányolni ne tudja.

– Kedves, jó, zsörtölődő mama, ne verjen még ki. Tudja, hogy
gazdasszonynyá akarom magamat kiképezni szárnyai alatt, addig nem megyek
el.

– A grófné pedig soha sem lesz jó gazdasszony!

– Ah! Miért nem?

– Mert nincs semmi talentoma hozzá. A grófné jobban tud lőni, mint
rántást behabarni; jobban ért a paripákhoz, mint a ludakhoz; egyébiránt
nem is ebben áll az, a mi a gazdasszonyságot teszi, hanem abban, hogy az
ember mindennek tudja a rendjét; ez hiányzik a grófnénál, édes lelkem,
ne haragudjék, de nagyságodból, úgy segéljen, nem lesz soha semmiféle
gazdasszony.

– De ha én erősen azt akarom, hogy az legyek.

– Szeszély, kedves grófné. Kápricz; semmi más.

– Nem kelek-e fel öt órakor? Nem ügyelek-e a cselédekre? Nem adok-e ki
az éléstárból?

– Mind igaz, de mind nagyobb baj, mintha nem tenné. A cselédek, a
helyett, hogy félnének jelenlététől, minden hibájukban bizonyos
védelmére számítanak, az éléstárban meg mindig benne feledi a kulcsot;
aztán tegnap is két itcze lisztet adott palacsintához három embernek,
már ki látta azt? Nagyságodnak haza kellene menni Kolozsvárra; ott van
az úri palota; ott az előkelő társaságok, ott van a jó atyja, édes
anyja, Cecil testvére; ott van a grófnénak helye, nem itten. Ne
haragudjék, de már én, tudja, hogy a mi a számon, az a szivemen.

– No hát nekem is az a számon, a mi a szivemen. Én nem akarok grófné
lenni, meguntam azokat az aristokrata köröket, a mikben felnőttem. Nem
szólom meg őket, de kerülni akarom. Én csak keserűséget találtam
azokban. Meg kell vallanom, hogy igen nagy szerencsétlenségnek találom,
hogy grófné vagyok. Milyen irigylésre méltók a közrendű családok,
világtól elvonult, csendes, elégedett magányukban, egyedül önmaguknak s
nem a világi félszeg előitéleteknek élve.

– Hagyja el grófné, azoknak is megvannak a maguk bajai. Aztán már
egyszer az kicsinált dolog, hogy úr nem élhet úgy, mint szegény ember s
azzal vége van.

– De nincs vége!

– Már teszem föl.

– Ha például egy gróf leány egy közrendűhöz megy férjhez.

– Azt teheti, hanem akkor az urat minden ember fél mágnásnak fogja
tartani.

– Miért hiszi azt?

– Mert még az soha sem történt, hogy ha egy tekintetes úr egy méltóságos
kisasszonyt vett feleségül, ez lett volna tekintetes asszony, inkább a
férj lett nagyságos úr.

– Kedves mama. Majd fog az ellenkezőre példát látni.

– Tán Serena grófné akarja azt produkálni?

– Igen. Én. Látja, nekem az büszkeségem; én büszke vagyok arra, hogy egy
köznemes ifjuhoz menjek nőül; hogy legyek nő, ki férje nevét s nem férje
családjának nevét viseli! hogy tudjak élni nem a világnak, hanem egy
embernek, a ki szeret, és a kit szeretek. Ezért nem szeretek most atyám
házánál lenni; ő nem szól ellenem, sokkal jobb, de abban a mosolygásban,
melylyel untalan találkozom nála, meg kell találnom azt az örökös gunyt,
a mivel szememre hányja, hogy csak magamat ámítom, hogy csak szeszélyem
ez; a mi pedig vérem, életem, meggyőződésem. Anyámmal találkozni sem
merek: ő lenéz; hozzám nem szól, vagy ha szól, az egészen közönyös. S
hát még ha ilyenkor szegény kis hugomra esik tekintetem, a ki ha sóhajt,
csak én értem, miért? a ki szólni nem mer, mert előtte vasrács az a gát,
a mi én előttem csak nádkorlát. Oh ha másért nem, Cecilért kell
bebizonyítanom a világ előtt, hogy egy grófné lehet tekintetes asszony,
és lehet igen boldog.

A tiszttartóné furcsán összehuzá ajkait, a mi kövér, telt arczának
sajátságos kifejezést adott, s fejét egyre csóválgatá Serena rajongásai
alatt.

– Hm, hm, no, no, ej, ej. Hát a grófné csakugyan azt hiszi, hogy
tekintetes asszony fog lenni?

– Igen. Hiszem és akarom!

– No, no! ez az «akarom» szó nem való tekintetes asszonynak, ez
grófnénak való.

Serena nyugalmat erőtetett, pedig nagyon ingerelve volt már.

– Mondhatom, hogy «akarom», miután csupán rajtam függ.

– Vajjon.

– Atyám és anyám nem tettek ellenvetést.

– Tudom. Hanem azért mégis azt mondom, hogy a grófné nem lesz tekintetes
asszony, hanem csak grófné lesz, a mint illik.

– No már, kedves mama, azt csakugyan bohóság kegyedtől állítani. Ennél
jobb lett volna, ha kizár az ajtón.

– Bohóság? Édes grófné, én bohóságokat már régen nem mondok. Nem is
tudok. Az nem az én termetemhez való. Én régen tudok már valamit, a mit
a grófnénak nem lett volna szabad megtudni, hadd lett volna meglepetés,
hanem hát mivel a grófné engem azzal vádol, hogy bolondoskodom,
kénytelen vagyok előrukkolni vele. Igen is, a grófné grófné marad.

– Visszalépne tán esküjétől?

– Oh nem! No iszen az kellene! Én csapnám agyon az akasztófára valót. –
Engedelmet kérek; elszaladt a nyelvem. No de csak gondolatnak is, hogy
ilyen menyasszonytól visszalépne!

– Nos, hát?

– Meg fognak esküdni, az már bizonyos. Hanem kérem, el ne árulja, a mit
most mondok, hogy én tőlem tudta meg. Adorján örökre haragosom lenne, a
mivel én persze ő érte nem sokat törődném, ha az én szeretett grófnémnak
férje nem lenne a – kópé.

– De kérem, ne mondjon hát akkor grófnénak, szóla bele Serena, egy
makranczos gyerek esdeklő hangján.

A tiszttartóné vállat vont s folytatá:

– A grófné semmit sem fog tudni, azaz, hogy jól van, jól, no, Serena
kisasszony semmit sem fog tudni mindaddig, a míg az oltár elé nem
állanak. A tisztelendő úr egymásba teszi kezeiket, így ni, mintha ez a
csomó kulcs volna a vőlegény keze, akkor elkezdi, először a vőlegénynek:
szereted-e te ezt a derék hajadont, kinek kezét kezedben tartod,
nagyságos Somlyóházy Serena grófnét? Az persze azt feleli rá, hogy «hogy
az ördögbe ne szeretné». Ekkor következik a sor a menyasszonyra. No:
várja úgy-e, hogy mi lesz? De el ne árulja, hogy én mondtam.

Serena türelmetlenül toppantott.

– Akkor azt kérdi a pap: hát te jámbor hajadon, szereted-e ezt a kegyes
férfiut, kinek kezét kezedben tartod: Rózsapallagi gróf Borcz Adorján
urat?

Serena arcza vörös lett, mint a széljósló esti ég.

– Micsoda?

A tiszttartóné kaczagott előadása hatásával elégülten.

– Rózsapallagi gróf Borcz Adorján. A biz úgy van. – Három nap óta itt
van már nálam az úrfi levele, melyben tudósít, hogy sikerült apja
ágensének Bécsben számára megnyerni a grófi czímet s én el tudtam azt
hallgatni; pedig ugy-e lelkem, «tekintetes» grófné, ez nagy meglepetés.
S én el tudtam idáig hallgatni.

Serena arcza még egyre égett – a szégyen miatt. Nem felelt semmit a
nyilt szivű asszonyságnak, ki igen mulatságos dolgot vélt elkövetni
azáltal, hogy Serenával e meglepetést előre közölhette.

– Már most hát édes lelkem, grófné, csak hagyjon fel minden időre
azokkal a «tekintetes asszonykodási» kísérletekkel; mert láthatja, hogy
azokból semmi sem lesz. A kit Isten úrnak rendelt, maradjon úrnak; marad
szegény ember elég: azokat nem kell szaporítani, teremnek maguktól. Már
most hát azt is megértheti, miért kérdeztem én az előbb, hogy meddig
tetszik itt még mulatni? s miért nem tetszik hazamenni atyja úri
házához? Mert ámbátor én igen nagy tisztességnek tartanám, ha én
tarthatnám ki a lakodalmat, s a grófi család sem neheztelne meg érte, de
csak mégis illendőbbnek tartanám, hogy mikor egy mágnás leányát egy
mágnás úrfi veszi nőül, az a szokott ünnepies pompával és díszességgel
menjen véghez.

Serena nem mondatott magának többet, karjára ölté kalapját s szótlanul
kitámolygott a kertbe, ott megállt az ugrókút medenczéje előtt, s nézte
a tánczoló szunyogokat. Egy-egy néha belecsapódott a vízbe; azt, ha
menekülni nem bírt, elkapkodták a kis virgoncz arany halak. És Serena
olyan szívtelen volt, hogy a szegény szunyogocskát ily
halálveszedelemből ki nem segíté. Nagy dolognak kellett vele történni,
hogy a más szerencsétlenségét ilyen könnyen tudja nézni!

Ha az igaz volna!

Ha bűn volna ábrándozni; ábrándozni egy grófnőnek arról, hogy rangján
alól válaszszon férjet, s beleálmodja magát abba a zajtalanabb életbe, a
mi a köznemesi társaságokat jellemzi, – persze az ő képzeletében; ha sok
időn keresztűl a szeszély kitartásával makacsul magára vitatta azt a
meggyőződést, hogy az aristokraták nem is lehetnek boldogok; ha erős
lemondással törekedett elszokni mindarról, a miben nevelték, hogy egy új
életrendszerhez törje meg magát, ha boldognak érzé magát abban a
gondolatban, hogy feláldozhatja magát, eddigi ismerőseit, családkörét,
czímét, igényeit a világ irányában egy férfiért, ki szemében a boldog
középosztály képviselőinek eszményképe, – s akkor egyszerre azzal a
hírrel lepik meg, hogy vőlegénye gróffá lett, a legegyszerűbb
úton-módon, a hogy csak azzá lenni lehet; – megadta az árát.

Oh mily kikaczagni való helyzet!

A jámbor kertész, ki pelargoniumokat ültet egy rabattba, el nem tudja
gondolni, mit kaczag a grófnő olyan jó izüet rajta, mikor kérdésére
megnevezi a jámbor muskátlikat saját kertészeti neveik szerint: ez a
djuk af Uvellington, ez a vicomte de Bellegarde, ez a marquise de
Pontalba; emezek itt, a tarka levelűek, hybridumok, ez itt a comtesse de
Berny, emez a lord Evendale… (Csupa gróf és herczeg, a ki könnyen jutott
hozzá!)

– Hahaha! Hahaha! vicomte de Bellegarde! marquise de Pontalba! Hahaha!
Emezek meg hybridumok? egy gróf, meg egy herczeg ivadéka! comtesse,
mylord! báró és gróf! Hahaha! És még hybridumok is! Hahaha.

A kertész abban maradt, hogy kár kicsufolni az öreg embert; pedig dehogy
csufolja őt Serena grófné, – saját magán kaczag ő olyan nagyon; saját
sorsán nevet ő oly haragos hahotával. – Grófok és herczegek; egy forint
30 krajczárért darab számra!

A mint visszatér a kastélyba, éppen akkor szökik le paripájáról Gábor,
Adorjánnak hajdani korhely pajtása, kinek ismerjük azt a jeles
tulajdonát, hogy nyáron át igen komoly férfiu szokott lenni.

Esztikéhez jött, a tiszttartóné leányához, ki a mult farsang óta vele
van eljegyezve. Ez nyilt titok.

Serena grófné a kert rácsozata mögött megállva, önkényt nem láttatá
magát a lovaggal; – hadd keresse fel menyasszonyát, kár volna boldog
ember perczeit közönyös dolgokkal elrabolni.

Azonban úgy intézte el, hogy mikor Gábor ismét távozni fog, akkor
találkozzék vele, szava volt hozzá.

Fél óra mulva megsokallta a várakozást; eszébe jutott, hogy hiszen Gábor
ebédre is itt maradhat, s akkor ő hiába vár a kertajtóban; tehát azt
tette, hogy beizent a kertészlánykától Esztikéhez, hogy nem jönne-e ki
hozzá a kertbe sétálni; tudta, hogy így Gábor is utána fog majd jönni.

Esztike sietett ki a grófnőhöz; nagyon jól illett neki a menyasszonyi
arcz; Serena gondolá, hogy az mégis boldogabb, mint ő; pedig hiszen ő is
csak azt akarta, hogy boldogabb legyen.

– Esztikém, galambom, szólt Serena grófné, karjára fűzve a tiszttartó
leányát. Nekem egy nagy kérésem volna hozzád. Mamád egy óra előtt azzal
a hírrel ijesztett meg, hogy Adorján gróffá lett – vásári áron.

Itt meg kellett állni Serenának, oly közel volt hozzá, hogy sírva
fakadjon.

– Én azt hiszem, hogy ez csak tréfa. Gábor bizonyosan fogja tudni, hogy
igaz-e? Magam nem kérdezősködhetem felőle, tedd meg a kedvemért, édesem,
hozd elő neki, s azután mondj meg nekem mindent, de mindent, hogy mi
véleménynyel van felőle Gábor? az ő szavára én olyan sokat adok; tudod:
oly régi hű barátok. Ugy-e megteszed ezt a kedvemért? unalmas dolog
másról beszélned ő vele, de csak egy percz.

Esztike állítá, hogy oh neki úgy sincs semmi egyéb beszélni valója
Gáborral.

Mint Serena grófnő előre tudta, a türelmetlen vőlegény nem várta be, míg
Esztike visszatér, hanem utána jött; Serena meglátta őt a kerti sétány
végén.

– Látod, már jön is; de ne beszélj itt a fák között erről vele, valaki
meghallhatná, s azt nem szeretném. Csald el a kerti pavillonig, s ott
hozd elő csak Adorjánt.

Azzal Serena az út ellenkező irányában elvált Esztikétől, a legelső
út-fordulónál azonban, használva a bokrok sűrűjét, sietett a
pavillonhoz, s annak a hátulsó ajtaján besuhant; az első ajtót is
bezárta, úgy hogy mire a két boldog szerelmes nagy andalogva
odaérkezett, ha akart sem mehetett volna be a nyaralóba; de a mit nem is
próbáltak meg, hanem ott maradtak a veranda alatt. A vékony deszkafalon
át Serena minden szavukat hallhatá.

Esztike kérdezé Gábortól:

– Mikor beszéltél Adorjánnal?

– Nagyon régen; – volt rá a közönyös válasz.

– Mikor fogsz vele ismét találkozni?

– Soha sem.

E felelet nagyon megzavarhatta Esztikét, egy ideig alig tudta, hogyan
folytatni.

– Ti tán összeszólalkoztatok?

– Nem is láttuk egymást – már éktelen idők óta.

– Talán megbántott?

– Akkor neki volna oka engemet kerülni.

– De hát mi bajod van vele?

– Nekem épen semmi sincs.

– És mégis kerülöd?

– Utálom.

– Talán azért, mert gróffá lett?

– Oh biz azért nem. Annyi gróf van, a kit becsülök! Ha tehette, az az ő
dolga.

– Azt hittem, azért hasonlottál meg vele, hogy náladnál magasabb rangra
iparkodott jutni, pénz által.

– Oh nem! Sőt én vagyok végtelenül magasabb rangban, mint ő.

– Micsoda?

– Én egy becsületes nemes ember vagyok; ő pedig egy alacsonylelkü csaló.

– Az Istenért; ne beszélj olyan hangosan. Talán játékban.

– Igen; a legcsufabb játékban: a becsülettel, az adott szóval, a
szerelemmel való játékban! Emlékezel Torhányiékra, ugy-e?

– Nagyon jól.

– Amália Adorján menyasszonya volt.

– De a viszony már régen felbomlott; azon percztől fogva, hogy Adorján a
grófnét megpillantotta. Emlékezel arra a polkára farsang utolsó napján.

– A szívviszony felbomlott; de volt egy irásbeli szerződés, mely szerint
mind a két fél őrizkedő szüléi roppant bánatpénz fizetésére kötelezék
magukat azon esetben, ha egyik vagy másik fél visszalépése miatt
felbomlanék a tervezett házasság.

– Erről hallottam, sőt azt is tudom, hogy Adorján Serena grófnénak
becsületszavát adta, hogy engedi apjával fizettetni a bánatpénzt
Torhányinak, s soha többet Amáliával nem találkozik.

– Ezt ugyanazon napon mondhatta a grófnénak, a midőn kártyán az egész
társaság pénzét elnyerve, azt mint önkénytes adakozást iratta velük alá
a grófné által pártfogolt tűzkárvallottak számára. Egynehány százzal
több vagy kevesebb, mit tesz az.

– Ah!

– Hogyan tartotta meg becsületszavát? azt majd mindjárt megmondom.
Apjával együtt egy cselszövényt fontak, a Torhányi családnak ezzel a
Ludvéghy báróvali megismertetésére, a kit Serena grófnő egy izben az
oltár előtt hagyott. A báró derangirozott ember, szüksége volt rá, hogy
egy milliomosnak hitt leány kezével hozza helyre dülőfélben levő
gazdaságát. A két Borcz szépen összeboronálta őket. E közben a házassági
előkészületek mentek olyan szépen, mintha Adorjánra nézve semmi Serena
grófnő sem volna a világon. – Az utolsó nap, a menyegző előtti döntött.

– S Adorján megjelent volna a menyegzőre is? Ha ezt a grófnő megtudja
valaha!

– Megjelent, még pedig négy ember által hurczoltatva mint holt részeg.

– Holtrészegen?

– Dehogy úgy! Csak tettette magát annak!

– Hogyan? Nem értem.

– Nem érted? Hogy azzal a nővel, a kit holnap az oltár elé kellene
vezetnie, megutáltassa magát.

– Ah; ez rút dolog!

– Ugy-e? És annyival rútabb, hogy a czél teljesen sikerült; Amália még
azon éjjel báró Ludvéghyval megszökött.

– Csitt. Csendesebben.

– A világ meg fogja tudni; mert e miatt Torhányi, vagyonilag kénytelen
lévén megbukni, szintén eltünt, vagyonát dobra verték; dobra fogják ütni
nemsokára a leány hirnevét is: a kit a báró, megtudva, hogy vagyontalan,
most már nejévé bizonyosan nem tesz.

– Ah, ez rettenetes.

– Ez alávalóság. Százötvenezer forintért Borcz Adorján megszegte
becsületszavát, jegybenjárt egyszerre két menyasszonynyal, megbuktatott
egy családot, s meggyalázott egy nőt, ki menyasszonya vala. Akkor azután
százötvenezer forintért grófi czimet vásárolt, s már most azt hiszi,
hogy pénzét jó helyre tette.

– S ezen ember lesz Serena grófnő férje!

– A grófnő maga keresi a fátumot.

– Ne légy hozzá igaztalan, ő oly ábrándos; a kit megszeret, annak nem
látja hibáit.

– Akkor még boldog is lehet vele.

– De az irtóztató gondolat, hogy egy ily nemes lélek egy olyan aljas
emberhez legyen örökre lánczolva. Ezt tudatni kellene vele.

– Hova gondolsz? Halálos ellenségeddé tennéd vele. A legaljasabb
embereket a legállandóbban szokták szeretni. Az asszonyszív titkai ezek:
csodák, a miket nem értünk.

– De hiszen elébb-utóbb meg fogja tudni.

– Tudja meg mástól. A kitől ezt meg fogja hallani, azt gyülölni fogja
egész életén keresztül; a férfit pedig annál jobban szereti. Nem érti
azt senki, hogy ez miért van így, de ez így van mindig.

– Szegény Serena!

A boldog pár elhagyta a verandát s a kert tekervényes utain, boldogabb
eszmékről susogva, tovább haladt.

A grófleány pedig benn a nyaralóban a földön fekve hevert s könyeivel
áztatta a néma padlatot, mely egyedüli tanuja volt kitörő fájdalmainak.

Félóra mulva megjelent az ebédnél Serena. Újra öltözködött s soha jobb
kedvű nem volt, mint most. Csak úgy szórta az élczeket mindenfelé.

A tiszttartóné koczkáztatta azt az észrevételt, hogy a grófné aligha
«valamit nem érez».

Ebéd után Eszti megsugta Serenának, hogy Adorján grófsága csakugyan
igaz, hanem hogy Gábor ezért nem itéli meg Adorjánt.

Serena megfordította magában a tételt: «nem ezért» itéli meg Adorjánt, s
olyan jó kedvű volt, miként még soha életében.


A VŐLEGÉNY MELLETT.

E naptól fogva Serena kedélye nagy változáson ment keresztül. Mintha
ketté vágták volna gazdasszonykodási szenvedélyét, abba hagyott konyhát,
éléstárt, veteményeskertet. Későn kelt, későn feküdt; a hosszas pipere
miatt késleltette az ebédet; lovával, zongorájával volt elfoglalva, s a
családias együttlétet a tiszttartó családjával átfordítá azon megelőző
szivességre, melyet a jólnevelt grófnők olyan jól ki tudnak mutatni, ha
olyan emberekkel találkoznak össze, a kiket megbecsülni okuk van; de a
kikkel mégis nem kiváncsiak minden este egy kemenczét körülülni.

A tiszttartóné mindjárt észrevette azt, s szót is tett felőle Esztinek,
megjegyezvén, hogy úgy is előre tudta ő, hogy hamar vége lesz annak a
bohóskodásnak. Annyival inkább szükségesnek tartá a grófnét sürgetni,
hogy menjen haza Kolozsvárra. Hisz az lehetetlen, hogy egy grófi
vőlegény egy grófi kisasszonyt épen a tiszttartótól vigyen az oltárhoz.

– Oda nem megyek, – monda a grófné, – Kolozsvárra semmiesetre sem.
Ismerem az ottani köröket, egy ujdonsült mágnást ott nagyon rosszul
fogadnának: annak Adorjánra nézve nagyon rossz vége lenne. Különösen
atyámnál épen nem számolok Adorján számára valami előzékenységre; hiszen
ő nagy demokrata, asztalánál tudósok, professorok és művészek szoktak
ülni. Könnyen megtehetné azt a tréfát, hogy a «vett gróf» számára a
«Katzentischre» teríttetne. Nem állanám ki azt az iróniát, a mivel ott
találkoznom kellene.

No ez már okos beszéd, gondolá magában a tiszttartóné; Adorjánt félti,
jól teszi. Átlátta, hogy mulya ficzkó, de szereti. Így is jól van. Az is
Isten áldása, ha egy ostoba férjnek okos asszony jut házastársul.

– Hanem azt gondoltam, hogy inkább nagynénémhez megyek vissza Pozsonyba.

– Bizony nagyon jól lesz; annál még a mult évekről megmaradt
«Staffirung» is azon módon megvan.

Serena összeránczolá szép szemöldeit, a mi neki oly jól illett; hanem a
tiszttartóné jámbor tele arcza meggyőzheté felőle, hogy semmi malitia
sem volt ez észrevételben. A jó asszonyság csupán azt látszott igen
illendőnek tartani, hogy egy menyasszony rangjához illő mennyiségű
batiszt zsebkendőkkel legyen ellátva az esküvő napjáig.

– Azért is jobb lesz Pozsonyban esküdnünk, mert ott már több
előszeretettel fogadnak olyan embereket, kik valami nagyon friss
megtiszteltetést kaptak Bécsből.

– Minthogy közelebb vannak oda.

– Aztán végtére is, minden grófi czím Bécsből jön; igen sokan, ha nagyon
keresnék titulusaik kútforrását őseik biografiájában, még elhallgatásra
méltóbb indokokat is fedeznének fel, mint Adorján «hű szolgálatai».

(Védelmezi az úrfit, gondolá a tiszttartóné, nagyon jól van. – Nem jön
ez többet Somlyóházára.)

– S mikor szándékozik a grófné Pozsonyba utazni nagynénjéhez?

– Azt még magam sem tudom. Majd ha rágondolom magamat.

– De én pedig szeretném azt jó eleve tudni, a készületek végett.

Serena nevetve mondá:

– De hisz én miattam még csak útra való pogácsát sem szükség sütni.

– Tudom, hogy a grófnénál minden perczben készen van a «fogj be,
indulj,» de nekem ám rendben kell hagynom a házat, ha olyan hosszú útra
távozom.

Serena úgy tett, mint a ki csodálkozik.

– Ah, hiszen én azt nem kivánom kegyedtől, hogy miattam törje magát
olyan hosszú, kellemetlen útra. Aztán én éjjel-nappal szoktam utazni,
kegyed abba belebetegednék.

– De kedves grófné, gondolja meg azt, hogy engemet micsoda szégyenbe
hozna az által édes atyja, a gróf előtt, ha megengedném, hogy egyedül,
az én kiséretem nélkül induljon olyan hosszú útra; nem mernék soha szeme
elé kerülni. S ha valami történnék a grófnéval az uton, akkor akár
mindjárt én is világgá menjek.

– Mi bajom történhetnék? utaztam már elégszer egyedül. Aztán velem lesz
szobaleányom, meg pisztolyaim.

– No azok talán megőrzik a betegségtől, meg a zsiványoktól; – de a világ
nyelvétől?

– Ah! szólt Serena gúnyosan nevetve; az engem nem sebesít.

A tiszttartóné egészen elszomorodott e világmegvetésre, mely úgy nem
illik egy fiatal leány liliomarczához s még egyszer kérte, hogy gondolja
meg, mit tesz?

– Ne szóljunk erről többet. Tudhatják, hogy mentől jobban biztatnak
valamire, annál kevésbbé hajlok rá. Ez az út nem kegyednek való, egyedül
fogok utazni.

Ez végét szakítá az értekezletnek. Tiszttartóné asszony megállapodott
abban, hogy egy kigyógyíthatatlan makranczczal van dolga: bár az Isten
soha ide ne hozta volna, s ha már ide hozta, segítené mentől előbb
valami biztos helyre, a hol más dolga lenne a rávigyázás.

Serena pedig még abban az órában leült levelet irni. Irt kettőt. Ugy
össze pecsételte mind a kettőt spanyolviaszszal, hogy abba ugyan bele
nem lehetett lopózni emberi tekintetnek.

Az egyik levél szólt Borcz Adorján úrnak; a másik Fehér Gyula úrnak;
mindkettő térti vevény mellett. A leveleket a bécsi postára küldte el.

Azontul mindennap volt dolga a lovásznak benyargalni Deézsre, megtudni,
ha visszaértek-e a vevények?

Először Fehér Gyuláé érkezett meg s csak másnap Adorjáné; ugyanekkor két
levél is jött a grófnéhoz a mondott uraktól.

A mint ezeket megkapta a grófné, rögtön intézkedéseket tétetett, hogy
holnapután utazhassék. A tiszttartócsalád irányában oly visszatartó volt
már, hogy többé senki sem látta jónak ellenvetéseket kisérteni meg
elhatározása iránt.

Egészen félrevonulva rendezé Serena útikészületeit, saját szobaleánya
segélyével; kocsisa utasítva volt hosszú útra készülni, a minek az
nagyon örült. A háziakat nem avatták többé semmibe.

A legutóbbi napokban már ebédelni sem jött le Serena a tiszttartóékhoz,
szobáiba vitette étkeit, s egyedül falatozott. Igazán azt akarta, hogy
senkinek se legyen nehéz szíve utána, ha eltávozik.

Elutazása előtti estén sietett röviden elbúcsúzni a háziaktól, igen
száraz utasításokat adva a tiszttartónak, hogy mit mondjon majd
atyjának, ha Kolozsvárra érkezik.

Akkor mégis reszketett egy kicsit a hangja, a midőn arra kérte, hogy jó
testvérét, Cecilt üdvözölje.

Esztikét kérte, hogy fogadjon el tőle egy karpereczet menyasszonyi
ajándokul. Az ugyan jobban örült volna egy barátnői csóknak búcsú
fejében, a mivel még néhány nap előtt a tekintetes asszonynyá készülő
Serena irányában oly adakozó volt; hanem hiszen ma már tudja, hogy nem
lehet grófnénak nem lennie, s azok értékes tárgyakat szoktak
ajándékozni.

Végül arra kért mindenkit Serena, hogy miatta korán ne keljenek, mert ő
igen korán hajnalban fog elindulni, a mikor még mindenki alszik a
háznál.

A kis tiszttartó oly félszegül mosolygott arra a szóra: lehet is ő
előtte azt mondani: igen korán. A gazdaemberre nézve nem kezdődik és
végződik a nap; az ébren alszik és éjfélben is sorra látogatja az
aklokat. Nincs annak semmi korán.

Serena azonban azt hivé, hogy azzal rászedheti a tiszttartóékat, ha
akkor, a midőn gondolni lehet, hogy most a legéberebbek is első álmukat
aluszszák, szép csendesen befogat, s elhagyja az udvart, anélkül, hogy
valaki észrevenné. Szép holdvilágos az éj, az utak jó karban vannak,
könnyű az utazás.

A kifőzött terv egészen sikerült; az első kakasszó után készen állt a
hintó; Serena felült minden nesz nélkül, s elhagyta a kastélyt, a
nélkül, hogy valakit felzavart volna, még a kutya sem nyiffantotta el
magát.

A falun keresztül mentében nem találkozott egyébbel, mint az éji őrrel,
ki találomra épen akkor kiáltotta a tizenegyet; pedig bizonyosan volt
már éjfél. A házak kapuiban ülő komondorok ugattak egy kicsit nagy
álmosan a haladó hintó után, hanem azok is abba hagyták s nemsokára kint
robogott a hintó a nyilt országuton.

A mint a holdvilágos útra kiértek az árnyas utczák fasorai közül, Serena
kinézett a hintó hátulsó ablakán, s egy távolról koczogó ekhós szekeret
vett észre, mely utánuk jött.

Kereskedő lehet, ki ily későn utazik; ki járna más ily órában a maga
jószántából?

Félóra mulva megint hátranézett; már akkor közelebb járt az ekhós
szekér. Csak három lóval volt, de könnyű szerrel levén, versenyt
futhatott a négylovas hintóval.

Ezentúl kezdett az ekhós szekér Serena figyelmének tárgya lenni, minden
tiz perczben kinézett utána, néhány száz lépésnyire beérte az a hintót s
azután mintha meg lenne elégedve a sikerrel, nyomában maradt, nem akarta
elkerülni.

Egyszer azt parancsolá Serena a kocsisnak, hogy sebesen hajtson, azután
visszanézett az ekhós szekérre, mit csinál. Ha elmaradt is az egy időre,
de félóra mulva ismét nyomában volt, nem birták elhagyni.

Majd meg azt parancsolá Serena, hogy álljanak meg, akkor az utána jövő
is megállt; a kocsis leszállt s annyi rendbehozni valót talált lovai
szerszámán, hogy kifogyasztá Serena türelmét. Ha pedig ő tovább
hajtatott, az ekhós szekér is mindjárt nyomult utána.

– Micsoda ember lehet az, a ki utánunk jön, s sem el nem akar hagyni
bennünket, sem elmaradni tőlünk? kérdé végre a grófné kocsisától.

– Valami jámbor kupecz lehet, felelt az, a ki örül, hogy ily későn
éjszaka valakit lát maga előtt.

Ezt a magyarázatot Serena maga is a legvalószinűbbnek tartotta, s azzal
fejét a kocsi oldalvánkosára hajtva, elkezdett álmodozni; maga sem vette
észre, hogy pedig mégsem alszik, hanem ébren van.

Abban az ekhós szekérben pedig, a mely makacsul követte a hintót, senki
sem volt más, mint – a kis tiszttartó maga, ki feladatául vette, hogy a
grófkisasszonyt követni fogja, ha mindjárt az operencziákig is.

Mikorra az utazó-kocsi az ilondai magas hegyi útra felvergődött, akkorra
feljött a hajnalcsillag is a láthatárra; a míg a lovakat nehány perczre
pihentetni megállíták a hegytetőn, Serena is kiszállt a hintóból.

Gyönyörű őszi hajnalhasadás volt; a magas hegytetőről mélyen be lehet
látni a magyarországi rónára, melynek láthatára még ködös lilaszínben
borongott, a mindig alacsonyabbá váló hegyhátak, mint óriási lépcsők
következtek egymásra; – a borongós hegyoldalból egy hámor vérvörös
tűzszeme világított nagy messziről idáig; – a tulsó láthatáron pedig már
rózsaszint kezdett játszani az ég, s a havasok aranyos párkányai fölött
ragyogott a hajnalcsillag.

A rétek zöld bársonya itt-ott ezüsttel van behintve, a tiszta égen
vándor darucsapat vonult végig, tán épen a kelő napot üdvözölni, melynek
tűzképe mint egy támadó aranyhegy kezd már emelkedni a havasok mögül,
előre küldött csillaghirnöke után.

Serena olyan sokáig nézte a darucsapat egyenletes röpülését, szinte
észre sem vevé, hogy alul a kapaszkodón egy másik öt-lovas hintó jön fel
vele szemközt, csak az rezzenté eszméit oda a földre, midőn már a három
első paripa csengetyüi a közelben kezdtek csilingelni.

A delnőnek csak egy pillantás kellett, hogy a lovakra ráismerjen.

– Hó! Megállj! kiálta a szemközt jövő hintó kocsisának, midőn amaz
hintóját elérte. Ezek Borcz úr lovai.

– Igenis, a gróf úré! felelt a cseléd.

– A gróf úr bizonyosan alszik?

– Meglehet, mert egész éjjel jöttünk.

– Majd felköltöm.

Serena azt a tréfás nemét találta ki a felébresztésnek, hogy a mint
Adorján eszményietlenül nyitott szájjal feküdt a hintó vánkosai között,
egyik pisztolyát elsütötte a feje fölött.

Igen mulatságos volt azt látni, a mint az álmában ekképen felriasztott
úrfi egyszerre életre tért s az első pillanatban azt sem tudta: égben
van-e, vagy a víz alatt, először is a tárczájához kapott, azután a hintó
tulsó felén kiugrani készült, a puskájához nyulni nem jutott eszébe.

– Hahaha! kaczagott egészséges kedvvel Serena, az üres pisztolyt neki
szegezve: – «la bourse ou le coeur!» – pénzedet, vagy a szivedet.

A második perczben már öt érzéke használatában volt Adorján, megismerte
menyasszonyát, elgondolta, hogy jó képet kell csinálni a tréfához, ámbár
azért rendesen mindig szokott haragudni az ember, ha jól aluszik és
felzavarják; egy ugrással kiszökött kocsijából s készen volt a
parolával.

– Mind a kettő a nagysádé régen.

Azzal volt kézcsókolás, többet Serena nem engedett meg.

– Igen szép öntől, hogy szót fogadt és elém jött.

– Különben is jöttem volna már, a kedves levél útban talált.

– Helyesli, a mit irtam?

– Tökéletesen.

– Készen van a dispensatióval?

– Csak egy szavamba került az alispánnál. És nagysád?

– Az enyim is velem van. Gondoskodott ön tanuról is.

– Násznagyom, gróf X. mint nagysád parancsolta, Szathmáron vár reánk.

– Minek választott ön oly előkelő násznagyot; az enyém Fehér Gyula lesz.

Ez kissé zavarba látszott hozni Adorjánt; de nem szokott kellemetlen
tárgyakon tovább gondolkodni.

– Hiszi ön, hogy még ma eljutunk Szathmárra?

– Mindenütt pihent fogatok várnak reánk; egyébiránt, ha nagysád fáradt
volna, Nagy-Bányán megpihenhetnénk.

– S nem sajnálná ön azt a napot, melyet így elvesztenénk? szólt Serena
azzal a mélyennéző mosolylyal, mely a férfiakat őrültté tudja tenni a
boldogság miatt.

Adorján e szóra csókjaival halmozta el a kezet, mely boldogsága ajtaját
volt felnyitandó s azt hitte, hogy most már egészen érti azt a széparczú
sphinxet, a kinek talányait még addig férfinak nem sikerült megfejteni.

Serena ezzel hintójába tért, egy kézszorítással búcsúzva rövid időre
Adorjántól, ki őt kezénél fogva segíté a hágcsón föllépni. Az úrfi
példátlan önfeláldozással oly messze ment, hogy maga vette ki a kocsis
kezéből a gyeplőt; gyöngéden megmagyarázva, hogy a míg a veszélyes lejtő
végét elérik, nem élhetne nyugodtan, ha idegen kezekben tudná azt a
gyeplőt, melynek hiányos kezelése miatt boldogsága istennőjének nyaka is
kitörhetnék.

Remélte, hogy finom érzésű hölgynek lesz annyi helyes érzete, hogy
átlátandja, miszerint ez csak ürügy. A szerelmes vőlegény illedelmi
szempontból nem várhatván azt, hogy benn a hintóban üljön menyasszonya
mellett; ámbár az bizony mindegy, akár ma, akár egy nappal később; tehát
legalább hogy vele egy kocsin utazzék s hozzá közel maradhasson, a
kocsiülést foglalja el.

Szép eszme ez, csakhogy nem ér rá az ember bővebben kidolgozni.

Az ekhós szekér megint állt ez alatt nehány száz lépésnyi távolban, s
tiszttartó uram látta és szemlélte az egész rövid, de sokat mondó
jelenetet.

Tehát így vagyunk.

Már ilyenformán tökéletesen fölösleges lett volna neki a grófnét csak
egy tapodtat is tovább követnie. Ha ő úgy látja jónak, hát csak tessék.
Halálveszedelem ellen megőrzi már most a vőlegénye, tőle magától pedig
őriztetni nem, csak őrizkedni lehet.

Tiszttartó úr megegyezett magával abban, hogy ez a szép pásztori jelenet
egészen hasonlít ahhoz, a mi Mózes I. könyve XXIV-ik részének
hatvanharmadik és következő verseiben olyan szépen meg van írva;
tudniillik a hogy Izsák kimegy a mezőre, s látja Rebekát, az ő
menyasszonyát jönni a tevékkel, Rebeka is meglátja Izsákot az ő
vőlegényét, s leszáll a tevéről, Izsák eléje fut, bevezeti anyjának
sátorába «és szereté vala őtet».

A kis öreg úr nagyon patriarchalis egyszerű érzelmekkel birt még, s
megnyugodott a sors intézkedéseiben.

De jaj annak, a kit a természettudományok más skepsziszra tanítottak!

A kik tudják, hogy az ég kékje nem terjed a menyországig, csak a földi
gőzkör az, mely egy geometriai mérföldre terjed, azontúl az ég csillagos
és fekete.

A kik tudják, hogy a hajnalcsillag nem valami lyuk az égen, melyen
keresztül annak dicsőségébe belátni, hanem csak egy olyan otromba
sziklatömeg, mint ez a mi földünk, ha a naptól nem sütött fele van
felénk fordulva, akkor fekete. Hogy az a felhő ott a nap előtt nem az
istenek arany hajója, hanem a földi párának stratocumulus alakban
csoportosult tömegesülése; hogy az a tűzgolyó ott a láthatáron nem is a
nap maga, hanem csak annak a gőzkör által sugártörési theoriák szerint a
látkör alul felemelt optikai csalképe.

A kik tudják, hogy az az ezüstpor a rét bársonyán nem csillaghamu, hanem
dér, s az a bársony maga nem egyéb, mint gonosz mezőmoha, a mit rég fel
kellett volna fogasolni a jó gazdának, mert elöli a füvet.

A kik tudják, hogy a vándor darvak nem azért vándorolnak el innen,
mintha fájna nekik az itteni politikai viszonyok kinos alakulása s
boldogabb hazát mennének keresni, hol még nincs censura és lapbélyeg,
hanem csak azért, mert már itt betakarították a gabonát, s máshova kell
menni, a hol másodszor is aratnak.

És a kik tudják, hogy mi az, mikor vőlegény és menyasszony találkoznak
egymással, véletlenül egymást meglepve? A pirulás, a hevülés, a
szemérmes szemlesütés, a bátorító kézszorítás, az elfojtott sóhaj, a
szívdobogtató vágy, a suttogó szó, a boldogsugárú mosoly, az enyelgő
tréfa, a delejes egyakarat, – a kimagyarázhatlan összeérzés! – A kik
tudják, hogy mi az a szerelem!

A kik tudják, hogy az sem egyéb, mint köd és pára; földi gőzjelenet,
optikai csalódás!

Hanem azt a kis tiszttartó nem tudta, azért tehát visszafordult
szekerével; azt határozván magában, hogy a miket tapasztalt, elébb
elmondja otthon a feleségének, aztán őszinteséggel a grófnak
Kolozsvárott.

Serena a lejtő aljánál megállíttatá hintóját, s Adorjánnak egyenesen
megparancsolta, hogy menjen át saját hintójába. A vőlegény szót
fogadott.

Délre erőtetett hajtással Nagy-Bányára értek, ott egy rövid falatozás
után, mely csak annyi ideig tartott, a meddig az új fogatokat
felszerszámozták, ismét tovább hajtattak.

A déli rövid találkozás alatt Adorján egészen elhitte, hogy a grófnő
szerelme türelmetlen. – Hogy sietteté az előfogatosokat! Erősen biztatta
őket borravalókkal, ha jól fognak hajtani, s egy perczig sem várakoztatá
őket, mikor már készen voltak.

Jó későn volt mégis, mire Szathmárra bejutottak. – A két hintó
egymásután hajtatott be a fogadó udvarára, a hol semmi más kocsi nem
volt.

Serena nem várt Adorjánra, hogy lesegítse kocsijából, oly könnyeden,
mintha legkisebb uti eltörődést sem érezne, szökött le onnan mindenkinél
hamarább.

– Három szobát, a mik egymásba nyilnak; parancsolá a grófnő az eléje
siető vendéglősnek.

Ah ez pompásan megy, – gondolá magában Adorján, kinek az egymásba nyiló
szobák eszméjénél kezdett a vér a fejébe menni.

Parancsa szerint felnyittatott a három szoba, melyek közül mindegyiknek
volt külön kijárása is. A középső egy nagy két ablakos, teremszerű;
mellette két felől egy-egy kisebb.

– Ez itt jobbfelől az ön szobája, a balfelőlit a szobalány foglalja el,
a középső az enyim, – szólt Serena Adorjánhoz, ki az elrendezést egészen
szeretetreméltónak találta. Most kérem, egy kis időre távozzék
szobájába, míg átöltözöm. A tulsó ajtón kijárhat.

Adorján igen természetesnek találta ezt a kivánságot, sőt még abban is,
hogy Serena bezárta utána a benyiló ajtót, több ingert talált, mint
visszautasítást.

A mint egyedül maradt szobájában, két feladatot tüzött ki magának;
egyiket, hogy maga is át fog öltözni: az út összegyűri az embert, sokat
levon a tournureből, már pedig a legközelebbi perczben minden
férfiu-előnyét ragyogtatni kell egy hölgy előtt, ki maga is szép akar
lenni vőlegénye szemeiben.

Másik kitűzött feladata pedig az volt, hogy az áruló kulcslyukon
keresztül meglopja saját boldogsága jövőjéből azon pillanatokat, midőn
egy szép és szeretetre méltó hölgy gondtalanul pipereasztala előtt ül. A
tolvajpillantásnak ingere van a szabad gyönyörködés felett.

Hevült képzelete e második feladatból elsőt csinált: gondolta, a
másodikra azután is ráér, de itt elszalaszthat valamit. Tehát legelébb
is a kulcslyuk.

Az áruló nyiláson át épen ráláthatott az asztalra, melynél Serena uti
necessairejéből keresgélt. Bizonyára mosdószereket. – Csalatkozott. –
Irószereket vett elő, s leült az asztalhoz – irni.

Ah, ez unalmasan kezdődik: addig ráér az ember megmosdani.

Adorján is előkeresé tehát az utitáskájából mindenféle segédeszközeit a
férfi-szépségnek. Az ezervirág-vizet, a szájmosót, az illatos szappant,
a hajtépőt, a kézitükröt, a viaszkenőcsöt, a parfümös olajt, s azokat
mind hadirendbe állítva asztalán, munkájához fogott.

Nem igen használt ilyesmit míg gróffá nem lett, azelőtt jobbnak látta
természeti vad szépségével hódítani meg a női sziveket; hanem mikor az
ember rangja megszaporodik, akkor illendő, hogy kezdje el qualifikálni
magát.

A mint legelébb a borotválkozással készen volt, ez nem sokáig tartott,
épen csak az álla közepét kellett journal szerint kiszabadítania;
letette borotváját s ujra a kulcslyukhoz ment. Serena akkor épen levelet
pecsételt.

Bizonyosan most ír szülőinek gyors elhatározása felől.

Adorján visszatért mosdani.

Most Serena csengetett: a szobaleány bejött. Serena halkan beszélt vele.

Ah, bizonyosan nincs még meleg vize a mosdáshoz, azt hozat elébb. A
szobaleány eltávozott, s viszont a maga részéről odakinn csengetett, s
az elősiető háziszolgának egy levelet adott át; azután visszatért a
szobába.

Adorján ismét a kulcslyuknál volt, Serena inte a szobaleánynak, hogy
távozzék a maga szobájába, s feküdjék le, mert korán fel fogja költeni.

Tehát végre! – De mikor kezd az átöltözéshez?

Adorján bizony ráért még a haját is felbodorítani; s bár az alatt
kétszer is odalopózott a «trou Judas»-hoz, a hogy a vendéglői
keresztajtók kulcslyukait hiják, az nem mutatott neki egyebet egy néma
hölgyalaknál, ki szép fejét szomoruan tenyerébe hajtva, az asztalra
könyököl, s a lobogó gyertya fényébe bámul.

Ugyan mire várhat oly sokáig?

Adorján azután még a körmeit is elmetélhette, a bajuszát is kifenhette,
új mellényt, otthonkát vehetett magára, zsebkendőjét beparfümözhette, s
megnézhette haját a kézi és faltükör összeműködő segélyével, ha jól
áll-e hátul? Serena még mindig nem mozdult meg azon helyzetből, hogy
magát előtte érdekesebbé tegye.

Végre férfi-léptek hangzottak a folyosón végig; valaki koczogtatott az
ajtón, Serena felkelt, kinyitotta előtte; Adorján a kulcslyuknál volt
már és látta belépni a szobába – Fehér Gyulát.

Serena, a mint meglátta a belépőt, azzal a villanyozott kedélylyel
sietett eléje, a mivel régen és őszintén óhajtott ismerősöket szokás
fogadni.

– Hozta Isten! Köszönöm önnek, hogy egy bohókás nő szavára kegyed nem
restelt ide fáradni.

Gyula engedé kezét a grófné két kicsi kezébe szoríttatni.

– Kötelességemnek tartottam Szathmáron lenni, miután a grófnő azt irta,
hogy igen komoly ügyben kivánja szolgálatomat.

– Nem «szolgálatot» irtam: «samaritanus segély» áll levelemben. Jól
emlékezem a kifejezésre. Önnek egy elveszett gyermeket kell apjához
visszavezetni.

Gyula mosolygott e kifejezésre, azt hitte, szivéig lát ennek a nőnek.

– Ez az elveszett gyermek?…

– Ön tudja jól, hogy én magam vagyok.

– S mi czélra kivánja nagysád közbenjárásomat?

– Mint sejtheti: ki akarok atyámmal és anyámmal békülni.

– Engedjen meg a grófnő egy magamforma iparvállalkozóhoz illő gyakorlati
kérdést: mi czélja van e kibékülésnek? A grófot kell-e rábirni, hogy
adja megegyezését nagysád házasságához, vagy pedig a grófnét, hogy
nagysád atyai birtokrészét szolgáltassa ki?

– Egyikről sincs szó. Én egyelőre nem megyek férjhez.

– Nem megy férjhez? Hisz az egész környék beszél róla.

– Hadd beszéljenek, majd belefáradnak. Én haza vágyom. Atyám, anyám után
vágyom.

– Különös!

– Különös ugy-e? Hogy egy némber, ki eddig még rabszolgáiban is
válogatott, most egyszerre maga keresse a helyet, a hol nincs más
föltétel, mint kényre kedvre megadni magát. Pedig úgy van. Én engedelmes
leánya akarok lenni szülőimnek, töredelmesen port hintve fejemre, s
elismerve, hogy mind az, a mit eddig önfejem szerint tettem, hiba és
tévedés volt, s igérve, hogy ezután föltétlenül alávetem magamat azok
akaratának, kik bölcsebbek mint én, s kik még mindig szeretnek engemet
úgy, mint én őket.

– Tisztelt grófnő. Én nem tudom magamat egyhirtelen feltalálni. A grófnő
arról beszél, hogy nem fog nőül menni, hogy szülőihez akar visszatérni,
én pedig épen csak ma hallottam az alispántól, hogy Adorjánnak
dispensationalis levelet adott, s Adorján rögtön elutazott Somlyóházára.
Felbomlott-e e viszony? mi oka lehetett? alapos volt-e e szakítás? azt
én nekem sejtenem se lehet. Látja a grófnő, hogy miután tőlem egy igen
komoly ügyben kiván beavatkozást, én valóban egészen beavatva akarok
lenni.

– Az meg fog történni. Nekem van nehány órai időm itt tölteni való; ön
szives lesz azalatt velem maradni, s ez időt feláldozza nekem.

– A legnagyobb élvezettel.

– Foglaljon hát helyt mellettem.

Serena maga mellett mutatott helyet Gyulának a pamlagon.

– Ön most azt gondolja magában: no iszen akadtam én most egy valóságos
futóbolondra; ez itt egy szeszélyes kalandornő, a kinek legkisebbik
hiusága az, hogy vőlegényeit az oltár küszöbénél hagyhassa el.
Megérdemlem, hogy azt gondolja felőlem. Ez büntetés nekem azért, hogy
kivétel akartam lenni a világ tisztes rendéből, mely azt írja elénk,
hogy a nőnek ne legyen akarata. Pedig lássa ön, nincsen igaza; én
nagyon, nagyon szerettem ezt az embert.

Serena mély csüggedéssel hajtá le szép, fürtárnyalta fejét, arczán egy
pillanatra a legvalódibb fájdalom árnyéka borult el; de csak egy
pillanatra; a másik perczben már ismét erős volt, mint egy férfi; nem!
erősebb: mint egy asszony.

– Azt hittem, hogy ez emberben találtam föl az ideált, a kit keresek. Ön
emlékszik az ünnepélyes perczre, midőn a sz...i fürdőben jótékony
műversenyt adtunk, ő oly nagylelkű, oly áldozatkész arczczal lépett
elém, hogy el kelle hinnem, miként szivében a legnemesebb gyöngyök
hevernek elrejtve, csak a buvár hiányzik, ki azokat felhozni leszálljon.
– Ön, ki e jótékony gyűjtemény eredetét ismeré, nagyon jókat nevethetett
rajtam akkor; nem, nem, meg ne sértsem ön jó szivét: ön titokban
bizonyosan nagyon szánt engem; de hallgatott, azt gondolva, hogy ez
életben legtöbb boldogság alapja csalódás. – Különben is nem az ön
feladata volt engemet megóvni balsorsomtól; voltak rokonaim, atyám,
anyám; hallhattam az ő ellenségeitől elég rosszat multja felől; intve,
figyelmeztetve voltam; miért lépett volna ön kettőnk közé, midőn látta,
hogy én őt mindenki ellen védem, hogy szeretem?… Valóban szerettem ezt
az embert. Azt hittem, ideálomat lelém fel benne. Azt, ki megfordított
képe mindazoknak, kik magukat kívül festik, belül bemocskolják, kik a
derék ember hirét szeretik magukra ölteni, de a kivarrott ruhán belül
önző, gyáva, szívtelen köznapi lelkek. Ő pedig mindazoknak ellentéte.
Rossznak akar látszani, hogy hozzájuk ne hasonlítson; de lelke mélyében
siratja azt, hogy nem talál olyan egy pár szemet a világon, a kiért
érdemes volna valódi lényét felleplezni: egy férfi, kiből a polgári
küzdelem hazafit, a harcz hőst varázsolna elő; míg e rothadt tespedő
időszak nem tud neki más szerepet adni, mint egy korhely verekedőét. –
Nagyon szép öntől, hogy még nem kaczagta el magát fenhangon.

Gyula pedig nagyon jól látta Serena szemeiben azt az elfojtott villámot,
a miből a köny támad.

– Majd évek mulva, mikor a tegnapi «én» már saját magam előtt is idegen
személy lesz, sokat fogunk nevetni. Hogyan hitette el egy elkényeztetett
nő magával, hogy már ő ezentul egészen megfordít két életrendszert
egyszerre, egy férfiét és saját magáét. Hogy törte meg kedélyét a
polgári élet parancsoló körülményeihez; hogy járt gazdaság, gazdálkodás
után; havakat töltött apja tiszttartóságánál, hogy ellesse attól az
előtte mindeddig ismeretlennek maradt mysteriumokat, a miket a köznemes
oly nagyrabecsül feleségénél; hogy iparkodott elszakítani multjának
minden fonalát, s új jövőt szőni fonni azok nélkül; hogy vetette meg
ismerősei jó tanácsát, hogy viselte szivén atyja gúnymosolyát és anyja
hidegségét. Ah, uram: ez borzasztó nevetséges fog lenni évek mulva; de
még most összeroskaszt. Azon ember, kinek kedveért én az őseimtől rám
maradt szeplőtelen czímer koronájából ágakat akartam letördelni, hogy az
övével egyenlővé tegyem: az ugyanez alatt szerzett egy pár szarvval
többet a magáéhoz – pénzen! hogy az legyen egyenlő az enyimmel.

Serena úgy szégyenlette ezt, hogy két kezével eltakarta égő arczát.

– Oh mennyire meg voltam alázva, mennyire megbűnhödtem. Éreztem, hogy el
kell tépnem e szövevényt, a mibe szívem úgy belebonyolódott, bárha utána
szakad is az. Gyógyíthatlan marad a seb; de mégis leért a fájó részig.
Belehalok; de nem élek e polypussal keblemen.

A grófnő arczán a legszilajabb fájdalom kitörése volt látható, a midőn
egyszerre felkaczagott, felállt helyéről s az őt követő Gyulának naivul
karjába öltve kezét, közönyös hangon mondá:

– Ne ijedjen meg kedves barátom; már ki vagyok gyógyulva. A mint az
imént beszéltem, csak eleven képzelődés volt, nem éreztem belőle semmit.

Azzal elkezde Gyulával karöltve alá s fel sétálni a teremben, így
folytatva a beszélgetést.

– Ha csak ennyit tudok: ez megöl; de miután most már mindent tudok: ő
van meghalva – rám nézve. – Úgy szólhatok felőle, mint egy teljesen
idegen emberről; úgy mondhatom el mindazt, mint egy adomát, melyet
valamelyik napilapban olvastam. Gróf Borcz Adorján úr ő méltósága
nemcsak köznapi lélek, hanem valóságos válogatott semmirekellő. Évek
előtt szerelmi viszonyt kötött egy szép s úgyhiszem szeretetreméltó
hölgygyel, ön is láthatta azt; egy este találkoztunk vele Somlyófalván.
A két apa, két kupecz, e szerelmi viszonyra üzletet épített, mint a hogy
szokás a börzén játszani fejedelmek jó barátságára vagy haragjára. A
leány apjáról megsejték amott, hogy gazdagsága látszat, s iparkodtak a
szerződést megsemmisíteni. – Másfél százezer forint volt a bánatpénz,
melyet azon félnek kellett fizetni, a melyik a házasságtól visszalép. Én
tudtam azt, midőn az ifjú Borcz legelőször nyilatkozott előttem, s
megemlítém neki: ő becsületére fogadta előttem, hogy semmi köze az egész
üzéri kérdéshez, ezt végezze a két kupecz egymással a hogy tudja; ő
határozottan visszalépett, és soha a felbontott viszonyra gondolni nem
fog. Én hittem neki, miért ne hittem volna? egy férfi elvesztett kártyán
százezreket, miért ne tehetné ugyanaz, hogy szíve hölgyeért is
elveszítsen annyit, a mennyit a «coeur dame»-nak áldozott. – Azt hittem
könnyelmű, ki megveti a pénzt, s nem gondol anyagi veszteségre, mikor
szivétől kér tanácsot. – Ön tudja, mi történt tovább?

– Csak általánosan. A szerződést a másik fél szegte meg.

– De hogyan? Ezek az emberek, hogy élére vert pénzüket megmentsék, elébb
egy szegény védtelen, gyanutlan nő szivét törék össze, hogy ne álljon
útjukba. Folyvást tetteték, mintha állnának a házassági szerződés
mellett, készületeket tettek a menyegzőhöz; e közben alacsony
cselszövényt fontak, hogy a menyasszonyt megejtsék, elcsábítva azt egy
léha kalandornak, kit násznagyi czímmel csaltak a lépre; s míg az öreg
Borcz piszkos kerítővé aljasítá magát, az ifju más szerepet játszott a
komédiában, egy undorító, becstelen szerepet; a korhely jegyesét, kinek
feladata menyasszonyát kétségbeejteni, magát megutáltatni vele: és
játszotta azt a szerepet teljes öntudattal, sugó után, mint valami
falusi komédiás! Ugy-e bár, mulatságos történet ez? – kérdezé Serena
szándékosan megállva a benyiló ajtó előtt.

Azután némán sétált egyszer végig, összekulcsolt kezeit ölébe eresztve.

– A szindarab teljesen sikerült: egész az utolsó jelenetéig. A
menyegzőre kitüzött napon megjelent az ifju Borcz a menyasszonyi háznál,
magát ittasnak szinlelte, elébb a városban mindennemű botrányból
készítve el hire fekhelyét s a báró azon éjjel megszökött a
menyasszonynyal. Az egyik kupecz erre cridát mondott, szintén
megszökött, a másik diadalmasan hazajött, pénzét megmenté s fiát
megváltá a házasságtól ingyen, mint a hogy szokás a katonaságból
kiszabadulni tettetett nyomorékság mellett. És én ez idő alatt folyvást
jegyben jártam vele, és álmodtam őt magamban egy félistennek!

Hát Adorján hogy érezte magát e beszéd alatt, melynek minden szavát
hallania kellett?

Mint érzi magát a verembe esett vad?

Szobájából nem volt külön kijárás, nem menekülhetett bűnhödése elől. –
Végig kellett hallgatnia a rettentő megalázás minden szavát, tűrni a
korbácsolás minden sujtását; nézni magát az eléje tartott tükörben, mely
lelkét egész benső valójában mutatá föl és mellé csendesen lenni,
lélekzetét elfojtani, egy helyben állni; nehogy a tulsó szobában azt
kérdezze valaki: ki jár ott? s megtudja, hogy épen az, a kiről
beszélnek.

Egyszer a düh és szégyen annyira vitte, hogy az ajtóhoz lépett, az
villant át agyán, hogy felszakítja a zárt, kitör, és azt fogja mondani
azon férfinak, ki mind azt hallotta felőle: uram, ön olyan dolgokat
tudott meg, a miktől vagy önnek, vagy nekem meg kell halni. – Asszonyom,
nyujtsa zsebkendőjét, s nézze, hogy fog itt most két férfi, zsebkendő
szegletét fogva, egymásra lőni. De épen akkor egy gunykaczaj hangzott
Serena ajkáról, s e kaczaj elvevé minden bátorságát: reszketett, mint a
bűntudatos gyermek, s a helyett, hogy az ajtót felszakította volna, oda
lapult hozzá, hogy jobban hallhasson.

És azután mentül többet hallott, annál jobban elhagyta minden bátorsága;
minden ize reszketett bele, minden izmát elhagyta az erő; nem volt férfi
többé; utoljára leroskadt térdére, az áruló kulcslyukon át csak térden
állva lehete nézni. És aztán térden állva nézte kulcslyukon át
menyasszonya cherub arczát, a mint oly megvetéssel beszélt vőlegényéről.

Ilyen kiváncsisággal nézte egykor Damiens, mikor a bakó nyilt sebeibe
égő olajat töltögetett.

Végre kitombolta magát a harag. Serena lankadtan roskadt le egy székre.

– Ön láthatja, szólt oly csendesen, mintha már azt nem kivánná, hogy
mások is hallják; nekem szükségem van egy helyre, hová szégyenpirtól égő
arczomat elrejthessem. Ez anyám keble.

– Ebben igaza van, grófnő; hanem előttem még mindig rejtély marad egy
kérdés. Önt Somlyóházán éri a kiábrándulás; szülői Kolozsvárott laknak,
Kolozsvár Somlyóházához keletnek fekszik s én még is Szathmáron találom
önt, nyugatra a somlyóházi kastélytól.

– Ön előtt ez talány. De meg fogja érteni, ha emlékezetébe hozom, hogy
mielőtt Somlyóházáról szülőim lakába érnék, által kell menni a Szamoson;
s midőn a hidon keresztül megyek és arra gondolok, hogy most anyám
megvető arcza elé kell állnom: – attól tartok, hogy nagyon csábítónak
találnám a víz fenekét. Meg kell előzni valakinek jöttömet, valakinek, a
ki elmondja felőlem: az elveszett leány visszakerül, bolond volt, de nem
bukott; valakinek, a kiről tudjam azt, hogy a midőn engemet szülőim
előtt ment, akkor magában, önmeggyőződése előtt is kimentett és a kiről
szülőim tudják, hogy igazat mond. Rokonaim között senki sincs ilyen.
Távol és közel egyedül ön az.

– Azt az egyet leszámítva, hogy önt lelkemben minden rágalmon felül
emelve látom, a többire nézve nagyon tulbecsül engem a grófnő.

– Egy hajszállal sem. Sokszor hallottam önt családunknál emlegetni,
mindig a legnagyobb szeretettel, önt nálunk mindenki szereti; érti ön:
mindenki.

Gyula nagyot sóhajtott és nem felelt; hanem lesütötte a szemeit és
kerülni látszott Serena tekintetét.

Serena egy darabig vizsga figyelemmel nézett az ifju arczára, mintha
olvasni akarná annak vonásaiból, hogy miről gondolkodik most.

És a mint kitalálni vélte, lassankint mélyen elpirult szép
alabastrom-síma arcza, mindig jobban égett; – egyszer aztán elkezdett
kaczagni.

– Ah ha! ön most azt gondolja magában: – imhol van egy az újtestamentomi
hét bolond szüzek közül, a ki a második vőlegényét hagyta el a faképnél
s most keres magának egy harmadikat, a kivel a két elsőért revanchet
vegyen! Nem, kedves barátom; nem úgy értettem azt. Én szeretem önt, mint
testvért – mint reménybeli testvéremet, szülőim szeretik önt, mint
gyermeküket, és azután van még valaki házunknál, a ki önt másként
szereti mint én.

Most aztán Gyulán volt a sor benső hőségtől elpirulni.

– Oh grófnő, ez öntől szomorú tréfa.

– Se nem szomorú, se nem tréfa. A csillagokba van ez már írva, jó
barátom, ön nagyon sok szomorúságot okoz avval, hogy házunk táját
kerüli, s okozza azt a legjobb, a legangyalibb szívnek. Miért szakította
ön félbe látogatásait?

– Grófnő, én nem tudok ön előtt titkolózni. Érzem, hogy minden vonásom
elárul; megadom magamat. Megvallom, hogy nagyon szeretek: megvallom,
hogy nagyon boldogtalan vagyok.

– S miért nem siet akkor oda, a hol önt viszont szeretik?

– Őszinte fogok lenni. – Világi állásunk annyira van egymástól, mint ég
és föld. Én ipar embere vagyok, ki az élettel küzd, ki sárral és földdel
vesződik, hogy a szerencsét kényszerítse, visszaadni azt, a mit elvett:
ő pedig túlvilági lény, kinek az élet prózájáról semmi sejtelme nincs.
Igaz, hogy a szív nem kérdezi, hogy kit szeressen? de néha itt benn még
van valami más is a sziven kívül, a mit úgy hinak, hogy «jellem». Ez
megkérdi azt: mit akarsz? Olyan körbe akarsz-e fölemelkedni, a hol
idegen vagy? a hol más szokások, más életmód, más szenvedélyek
uralkodnak, vagy azt akarod, hogy valaki, a kit szeretsz, hagyja el
eddigi életét s kezdjen a kedvedért mást; alázatosat, mint a tied? Mert
grófnő, az én életem alázatos élet. Nem vagyok az a büszke megyei
szónok, a pártvezér, a kik őseim voltak; iparüző vagyok, dolgozom,
kereskedem. Már most mit enged meg inkább a sors: azt-e, hogy egy
iparüző legyen a felesége kedveért mágnás? vagy azt, hogy egy grófnő
legyen a férje kedveért kereskedőné? Nem örökké ismétlődik-e itt a
regebeli halász szerelme a hableányhoz; akár ő szállt ehhez a vízbe alá,
akár ez követte őt a partra: az egyiknek halála volt?

– E kérdésre Cecil fog felelni, és én tudom, hogy mit fog felelni?

– Ön tudja?

– Biztosan tudom. Sokszor beszéltünk mi erről. Cecil lelke egészen tárva
áll előttem. Oh mi erről nagyon sokat beszéltünk egymással. Emlékezem
rá, mikor egyszer nagy társaság volt nálunk, csupa nők, valami vén
fadesse a rangok elsőbbségéről kezdett értekezést. A vita úgy támadt,
hogy valaki nem tudta elhatározni, hogy a «marquisnő» alatta, vagy
fölötte áll-e a grófnőnek? Volt a ki azt állította, hogy több, mint
«bárónő», de kevesebb, mint «grófnő», míg más véleményárnyalat azt
állítá, hogy sőt egyenlő rangban áll a «herczegnővel». Midőn végre
szavazattöbbséggel abban állapodának meg, hogy a «herczegnő» czím
csakugyan a legeslegmagasabb, a mi rangban elérhető, akkor Cecil
közbeszólt: «én még ismerek annál magasabb rangot, annak a czíme «boldog
nő». Mindenki nevetett az ötleten, s magában mindenki igazat adott neki.
Ön talán nem?

– Oh grófnő.

– Ne mondja: oh grófnő! mondja: oh testvér! Lássa, ez olyan ritka eset,
talán nem is fog többet megtörténni az életben, hogy férfit kérjenek
így, mint én kérem most önt: «jer, ne maradj távol, ott szeretnek,
viszonozd». Ez ugyan elég rendkivüli eset, de ön megérdemli azt, hogy
így történjék.

Gyula pirulva kelt fel.

– Jól van. Én hiszek és megyek.

– És «ott maradok».

– Az nem tőlem függ.

– Az bizonyos. Önnek legelső szava az leend szülőimhez: «én e családnak
tagja akarok lenni». Higyje el, hogy tárt karokkal fogadandják. És a
mikor ez így történt, akkor azt fogja ön mondani: «van ennek a mi
családunknak még egy tagja; egy elveszett gyermek. Ez a szegény leány
kinn áll kapunk előtt, a bűnbánó szőrkötéllel a nyakán. Ez a leány most
már nekem «hugom», szabad érte szót emelnem; szabad kérnem, hogy
megnyiljék előtte a szülői ház, a szülői kebel; alázatosan tér meg,
bánva a mit tett, bánva a mit álmodott.» Ön ezt fogja mondani, úgy-e
ezt? édes, – édes – bátyám!

S itt önfeledten borult Gyula vállára Serena és zokogva fűzte körüle
karjait és megcsókolta az ifju arczát, azután maga is összerezzent s
mély hangon suttogá:

– Ön tudni fogja, hogy e csókkal bátyámmá van eljegyezve.

– Még ez órában indulok Kolozsvárra.

– Nagyon kérem; tudja, hogy a rágalomnak szárnya van. Fél óra mulva én
is indulok utána. Minden állomásnál újra találkozni fogunk.

– Az Isten áldja meg önt.

– Mondja inkább: az Isten bocsásson meg.

Gyula vette kalapját és indult.

Serena az ajtóig kisérte; Gyula már kilépett, Serena visszatartá:

– Egyszer sem mondja ön: «rossz hugom?»

Gyula érzékenyen ragadta meg a szép hölgy kezét.

– Isten veled édes, édes jó hugom.

Serena várt, míg az ajtók bezárultak Gyula után; azután visszatért
szobájába s a pamlag végében leomolva, összetett kezeire fektetett
homlokkal sokáig, sokáig imádkozott.

Sokat kellett imádkoznia, hogy azt az átkot mind ellensulyozza, a mit
odaát a másik szobában egy feldühített fenevad ellene a poklokra
küldött.

Adorján most már dühösen kezdett fel s alá járkálni szobájában, mint egy
valóságos kalitkába jutott hyéna.

Ily szándékos meggyaláztatástól minden csepp vérnek méreggé kell válni.

Ez irtózatos némber nem találta elégnek, a mit más nő tett volna, hogy
midőn kedvesét megvetni tanulta, azt levélben tudassa vele: vakmerően
magához hivá, bezárta egy szobába s ott hányta szemére egy harmadik füle
hallatára alávalóságait.

E jelenetnek szomoruan kell végződni.

A ki hyénát produkál a közönségnek: legyen rá készen, hogy annak egyszer
eszébe juthat a szégyenítő korbácsütésre fékezője torkának rohanni s a
bámulók szeme láttára összemarczangolni azt.

Egy gyönge asszony! Ilyet merni egy férfi ellen! A kinek csak az öt
ujját kell összeszorítani, hogy belőle a lelket kioltsa.

Arra iszonyú esküt tett magában, hogy ezt a nőt meg fogja ölni. Nem fog
többet kaczagni azon, a mik ez órában történtek. Először őt, azután
saját magát.

Felöltözött; kétcsövű pisztolyát felső kabátja zsebébe tevé, gyertyáját
odabenn eloltá s megfogta a közajtó kilincsét, hogy azt sarkából
kiemelje. Ez nem lesz nehéz munka. Ha zaj lesz belőle, legyen zaj. Két
lövéssel úgy is vége lesz mindennek: az emberek aztán találgassák, hogy
miért történt ez?

Egy perczre megállt, mert Serena hangját hallotta. A grófnő szobalányát
költé fel, hogy készüljön az a tovább utazásra, fogassa be a lovakat.

A szobaleány ásítozva ment ki, mint a kinek kedve ellen esett legjobb
álmát félbeszakítani.

És azzal Serena egyedül maradt a szobában.

Most Adorjánnak egy új gondolat fordult meg agyában.

Minek volna a zajütés, minek volna az öngyilkosság? Alkalom van a boszú
büntetlen kitöltésére: az ajtót sarkából hirtelen kiemelni; azzal a nőre
rohanni, száját egy selyemkendővel betömni s ott tartani, míg meg nem
fullad; – és azután rázárni az ajtót és menekülni a világba.

A mint e gondolat felforralta agyát, hirtelen azt hallá, hogy Serena
felől a kulcs elfordul a zárban s önkényt feltárul előtte az ajtó: a
hölgy ott áll vele szemközt, – egyedül.

A fenevad visszavonult e tekintet elől. Arcza sápadt volt és haja
szétzilálva; fogai egymáshoz verődtek; tagjait zsibbasztó félelem állta
el; nem birta kiállni ezeket a szemeket.

– Nos, uram, szólt Serena nyugodt, csendes hangon. Nem utazunk-e tovább?
Én készen vagyok.

Adorján ajkain valami fehér tajtékszerű hab mutatkozott, szeme fehére
csupa vér volt; a selyemkendőt, melyet kezében tartott, görcsösen gyürte
össze.

Háromszor is meg akart szólalni, de mellét úgy összeszorítá valami, s a
mint hangjához jutott, egészen be volt rekedve!

– Azok után, a miket a grófnő az imént – itt e szobában – beszélt –
lehet-e arra gondolni?

– Ön tehát hallgatózott? csattant fel Serena büszkén. Még azt is? – Fi
donc!

Azzal végig nézte, kevélyen, méltóságosan, megölő szemekkel a férfit, ki
e kevély tekintet előtt semmivé lenni érzé magát; – visszatámolygott
sötét szobájába s a hol nem érte a gyertyavilág, végig veté magát a
pamlagon s mint a vert hyéna, a kezében tartott selyemkendőbe harapott;
azt rágta összevissza.

És azután hallá, mint hagyja el a szobát Serena, mint megy végig a
hosszú sötét folyosón, a vendéglőben mindenki alszik; és akkor azt
képzelé magában, hogy ő most lábhegyen utána siet: a hosszú, hangtalan
sötét folyosón utóléri, ott nem láthatja büszke szemeinek villogását;
ott megragadja hosszú selyemhaja tekercseinél fogva, ott lábai alá
gázolja, szép termetének istennői kecsét sarkával tiporva össze; ott
megfüröszti meleg vérében kezeit, s hosszú hajánál fogva végig vonszolja
maga után a hideg kőpadlaton, míg egy élő ideg mozdul benne.

És mindez csak hagymáz-képzelet volt: ott feküdt ő zsibbadtan,
tehetetlenül a sötét szobában s nem bántott senkit, csak a fogai közé
akadt selyemkendőt.

Azután még sokáig figyelt, nem hallhatja-e még egyszer hangját annak a
bűbájos nőnek, a kit már magáénak hitt, a kivel pompázhatni képzelt, a
kinek szépségétől megittasult? Mire való lett volna neki ezt a hangot
még egyszer hallani? mért várta azt olyan nagyon? – Sohasem hallotta
többet.

Csak azt hallá, hogy egy idő mulva ajtók nyiltak, lovak dobogtak, hintó
gördült, kapu záródott s azután ismét csendes lett minden. Éjszaka volt
még.

Ekkor aztán fölkelt; elgondolta magában, hogy a kerek földön nincsen
olyan nyomorú ember, mint ő; s azzal a selyemkendőből kötelet csavart,
hurkot csinált rá, keresett egy nagy szeget a falon, a mi egy embert meg
fog birni; a selyemkendő egyik végét hozzá kötötte, azután kezével
belekapaszkodva megpróbálta, elég erősen tart-e? Azután meggondolta
magát: ez rút halál, s csendesen ismét lebontotta a kendőt a szegről.

Az ember nemes ember és pisztolyai vannak. És ez sokkal szebb halál. Egy
kettős csövű fegyver, egyszerre mind a két ravaszát elrántva, bizonyosan
öl. Csupán az a kérdés: a szívbe-e, vagy a homlokba? A szívbe lőni
érdekesebb; az arcz épen marad; de nem eléggé bizonyos. Ha a kéz rosszúl
irányoz, nem lesz rögtön halál; sokáig lehet vele kinlódni; a golyó a
bordákban megakadhat és félremegy. A főbelövés biztosabb, csakhogy ez
elékteleníti az arczot; könnyen széthordja a koponyát s ez rút látvány
lesz.

És azután sokáig elnézegetett a pisztoly kettős üregébe, e két fekete
barlangba, a mikben a halál madarai laknak, felhuzta a sárkányokat, a
cső végét a szájába fogta és elgondolta, hogy milyen különös az, most
csak egy nyomás a mutatóujjal és nincs többé körülötte világ, és azután
megint kivette szájából a pisztoly végét, leeresztette a sárkányait s
visszatette a tokjába.

Nem volt ennek bátorsága se magát, se mást megölni soha.


MÁLAI MÁTÉ URAM PERPLEXITÁSA.

A jámbor tiszttartó azok után, a miket a hajnal kelő fényénél látott,
nem gondola egyebet, mint hogy ebben ime ő is megnyugodjék s
visszatérjen Somlyóházára.

Mert, hogy mielőtt a grófot az esetről tudósítaná, elébb okvetlenül
szükséges az eljárás módszerei fölött nejével értekezni, azt már csak
mindenki meg fogja engedni, a kiben egy szikrája az alkotmányos
érzületnek s a parlamentáris kormányzat iránti tiszteletnek világít.

Mit hágy helyben az asszony?

E végre tehát elébb haza utazott; a családi konferenczia azt állapítá
meg, hogy Máté úrnak elébb levélben foglalva kell előadni az eseményeket
egész odáig, a hol Serena grófné útra indul, ő pedig kiséretére
incognito vállalkozik.

Ez a levél hadd menjen el elébb a postán.

Rögtön utána másnap üljön kocsira Máté úr s igyekezzék le Kolozsvárra.
Ott ejtse úgy a dolgot, hogy külön találkozhassék a gróffal, s annak
szép óvatosan mondja el, a miket élő szemeivel látott.

Így legjobb lesz.

Tehát Málai még az nap és másnap otthon maradt s csak a következő
hajnalban indult útra Erdély fővárosa felé.

Tiszttartó úr nem szokott lóhalálában utazni; ezuttal elég ideje levén
estig helybe érkezni, csendesen koczogott két mokány lovacskájával,
ekhós szekerével s nem törődött vele, ha az utána jövők akárhányszor
elkerülik is.

Szamosujváron innen, a fürdőház előtt van egy csárda, ott szokott
rendesen megetetni. Ismerték már, mintha otthon volna.

Az örmény csapláros nem is teríttetett neki külön asztalt, hanem szokás
szerint csak a családi terítékhez ülteté, a mi igen jó szokás. A
vendégre nézve nagyon megnyugtató az, ha látja, hogy a vendéglős is
abból a borból iszik, a miből neki töltött.

– Mo nogy járás van ezen az uton. Szólt a komoly örmény úr, azzal a
sajátságos kiejtéssel, mely a nyelvnek csaknem tréfás lágyságot
kölcsönöz. Csak az imént jöve egy ári hintó, abban öle egy fiatol ór, a
ki megrendele neki magának négy friss lovat és meg azonkivül
megparancsolá, hogy másik négy ló álljon a szerszámban, mojd megjön
nemsokára egy másik hintó annak megkell.

– Vajjon ki lehet, a ki úgy siet?

– Bizony, ki lehet?

Arra aztán neki állt a két férfiú találgatni, vajjon ki lehet?

– Talán staféta jön, ő felsegitül a ki a kormányzót hivatja?

– Talán beteg valaki Kolozsváron, s Bécsbül hoznak neki doktort?

– Talán a török követ megy Bukaresztbe, az siet olyan nagyon?

– Vagy talán szökik valaki, valahonnan, valami elől.

– Én bizony nem bánom, szólt stoikus nyugalommal a vendéglős; csak
fizesse meg az árát a hajtásnak.

– Én sem sokat törődöm vele.

Alig egyeztek meg abban, hogy kölcsönösen nem fognak azon bánkódni, ki
és mi utazik ilyen nagy sietséggel? midőn ostorpattogás, trombitaszó,
kocsirobaj jelenté, hogy valaki érkezett a vendéglő elé. A kocsi azonban
kivül maradt a kapu előtt, nem hajtatott be. Csak azt várták, míg a
lovakat kifogják s ujakat fognak elé.

Az érkezett hintó csupa sár volt, mert egész nap esett az eső, s ezzel
összefüggésben az oldalait védő oldalbőrök is mind le voltak csatolva,
nem lehetett bele látni.

Pedig mind a vendéglős, mind vendége, daczára a neutrálitási
fogadalomnak, az ablakhoz sietének, hátha lehetne valamit kitudni abból
a hintóból?

A bőrfüggönyök azonban meg sem mozdultak.

A vendéglős diplomatiai fogáshoz folyamodott.

– Te Jutka! szólt tányérváltogató szolgálójának; elmenj ahhoz a hintóhoz
és szólj be neki: hogy ha nem parancsol-e valamit ő excellentiája?

Jutka futott ki a parancscsal; körülkerülgeté a hintót, sehol bele nem
tudott nézni, utoljára aztán csak úgy találomra interpellálta. A választ
megkapta és visszajött.

– Nos, mit parancsol ő excellentiája?

– Lovakat mentül előbb, meg egy pohár vizet.

– No azt miért ne adnál neki. Milyen az az ór?

– Nem láttam én.

– Milyen a hangja?

– Hát vékony.

– Jól van, hát itasd meg.

Azzal ismét az ablakhoz álltak: most már csak ki fogja legalább a kezét
nyujtani, hogy a poharat elvegye; arról majd megláthatni, van-e rajta
arany paszománt, zsinór, hajtóka vagy prém? generális-e, vagy basa, vagy
doktor, vagy pedig muszka herczeg.

A szolgáló megjelent a pohár vízzel az egyik kezében, meg egy fekete
korsóval a másikban, hogyha talán még egy pohárral tetszenék. Erre aztán
a bőrfüggöny egyik hajlása kissé fölemelkedett s kinyult egy kéz a pohár
után, mely pedig nem volt semmi katonatiszt, sem török úr, sem doktor,
sem muszka herczeg keze, mert az a legfinomabb fehérebb hölgykéz volt.

– Hiszen az az ór kisasszony. Dörmögé a vendéglős lehangoltan. S azzal
mindaketten visszaültek az asztalhoz, a hol azután sokáig eltanakodtak
még azon a rendkivüliségen, hogy egy úri dáma mi oknál fogva siethet
ilyen nagyon. Abban aztán megállapodtak, hogy bizonyosan haldoklik
valaki a familiájából, azt akarja még életben találni.

Néhány percz mulva be voltak a hintó elé fogva a pihent lovak,
trombitaszó, ostorpattogás, kerék- és patkórobogás hirdeté, hogy az
utazás tovább foly és többet nem törődött vele senki.

Málai uram időt szokott adni a lovainak utazás közben; maga szokott
utána nézni, hogy kellő korszakokban legyen neki szolgáltatva előbb a
széna, azután az abrak, utoljára a víz, azután még egy kis széna, mert a
ló ebédje ugyan kevés szakácsművészetet kiván, de a tálaláshoz nagyon
kell érteni.

Csak úgy délután felé vett azután bucsút gazdájától, kifizetve neki
ételt és italt, abban az árban, a mibe annak magában került, mert hisz
az örmény kocsmáros nem a vendégei falatján gazdagszik meg; s azután
elhelyezé magát szekerébe s úgy engedvén az égiek, egész Kolozsvárig
békén szunnyadozott.

Kolozsvárott az urasági majorba volt megszállás, ott volt a tisztség
számára is leszálló szoba, a hol átöltözködhetett s nagy szívdobogással
ballagott az úri lak felé, mely a főpiaczon vala.

Valakinek rossz hírt vinni, soha sem tartozott a kellemetes missiók
közé; de rossz hírt vinni azzal a szándékkal, hogy azt úgy kell előadni,
mint jót, és meg lenni felőle győződve, hogy rossz: erre csakugyan
præcedens eset nem jutott eszébe Máté úrnak az ó és új testamentomból.

Mert ha veszi az ember Éli esetét, a hirnök annak sem mondá: uram örülj,
nem kell már őrizned a frigyládát, mert elvették a filiszteusok;
hasonlóképen Jób pátriárkának sem mondá a cseléd: bizzál uram, nem kell
már szénáról gondoskodnod, mert tevéidet agyoncsapta az akol; szent
Dávidot sem biztatá a követ, ki Absolon lázadását tudtára adá: bizzál
uram, mert a fiadat ugyan szereti a te néped; egyedül ő az a
szerencsétlen, a ki mint valami kedves eseményt kénytelen előadni azt a
dolgot, hogy Kalondai Serena grófnő Borcz Adorján gróffal itt meg itt
találkozott, csalhatatlan körülményei között a találkozni akarásnak, s
hogy itt már most nincs egyéb hátra, mint az esetet örvendetes tudomásul
venni.

Tiszttartó úr előbb saját lakosztályában keresé a grófot, ott azonban
csak a pitvarnokot találta, kitől megtudta, hogy a gróf odaát van
nejénél s hogy Máté úr jöveteléről értesülve van már, rendeletbe is
adta, hogy a mint megjön, utasítsák a grófnő lakosztályába.

Ez kellemetes lesz; gondolá magában Máté úr, tehát a grófné is én tőlem
tudjon meg mindent. No ha most innen ki nem vernek, hát akkor sehonnan
sem.

Egészen más lépcső vezetett fel a grófnő szobáiba; Máté úr aggodalmasan
számlálá meg a lépcsőket, a míg felment, s nevelte rossz előérzetét,
hogy minden lépcsőszakasz páratlan számban ment ki. De csak mégis
felment.

Az előszobában felkérte a szolgálattevő inast, hogy szólítsa ki egy
szóra a grófot. Az visszajött azzal az izenettel, hogy csak tessék
besétálni.

– Mások is vannak odabenn?

– Mind együtt vannak, s egy pár idegen úr is.

– Jó kedvük van-e?

– Nagyon jó kedvük van.

– No, gondolá magában Málai Máté, már ez aztán csak Isten ellen való
vétek lesz, egy ilyen szép jó kedvet elrontani. Pedig hát csak el kell
azt rontani.

A grófnő szobáin nem voltak ajtószárnyak, csak hosszú nehéz függönyök,
két három terem lakói hallhatták egymás beszédét s ha nem látták is
egymást, úgy vehették, mintha egy szobában volnának.

A grófon és nején kivül Rajcsovics, a bánáti ismerős volt az első
teremben; kit mindjárt az első üdvözlés után úgy mutatott be a gróf,
mint leendő vejét.

Málai Máté forró szavakban gratulált a derék úrnak; igazán angyalt kap
nőül a szelíd grófkisasszonyban.

A szelíd epithetonnál mindenki mosolygott: Málai Máté el nem tudta
gondolni, miért?

De mind a mellett is nem volt szándéka idejövetele indokairól beszélni;
sokkal érdekesebbnek vélte azt tudakolni, hogy nem fognak-e ma ő
nagyságaik elmenni a szinházba?

– Ma nem, felelt a gróf, mert mindenféle családi ünnepélyünk van, a mire
ön is hivatalos lesz.

(Családi ünnepély. Ezt gonosz munka lesz egy rossz hirrel megzavarni. Ha
a gróf nem fog tudakozódni Serena grófnő felől, ő ugyan egy szóval sem
hozza elő ma. Bár csak a levelét ne kapta volna!)

Mily nagy volt azonban ijedelme, midőn a gróf tárczájába nyul s onnan az
említett levelet vonja elő.

– Kedves Mátém; öntől ma reggel egy levelet kaptam.

Málai Máté úgy kezdé érezni, mintha annak a karszéknek, melyen ül,
valami titkos gépezete volna, mely azt felfelé emelgetné. Hogy
felelhessen e kérdésre itt ezen a helyen?

– Igen is, kérem alássan. Egy levelet? Mi van abban a levélben?

– Hát hiszen ön tudja; mert maga irta.

– Igazság, hogy én irtam. Az valóban igaz.

– Azt irta ön benne, hogy Serena leányom utazik.

– Igaz, igaz, ezt irtam, hogy Pozsonyba utazik. Emlékszem már rá, felelt
a jó öreg úr, mintha valami olyan történt volna vele.

– Már most én szeretném tudni, hogy mi történt tovább?

– Hogy mi történt? (Valamit mégis csak kell vallani.) Igen is. Tehát
másnap csakugyan befogatott a hintóba és elhajtatott a kastélyból.

– Látta ön elmenni?

– Igen is láttam; sőt, a mint el méltóztatott hajtani, én készen tartott
szekeremen rögtön utána ügettem és azontul egész reggelig nyomában
maradtam; nehogy éjszaka valami baj érhesse.

– És azután?

– Azután?

– Hol hagyta el?

– Hogy én hol hagytam el? (No most jön a haddelhadd!) Egy helyen
megméltóztatott állni a hintóval az erdőben.

– Az nem rendkivüli eset.

– És ott letetszett szállni a hintóból.

– Még azt is hajlandó vagyok föltenni róla.

(No de most?) Máté úr hallotta, hogy a mellékteremben is vannak, vidám
hölgybeszéd hangzott ki onnan, közelgő öltönysuhogás figyelmezteté, hogy
olyan hallgatók támadnak, a kiknek talán nem is kellene mindent
hallaniok, ez aggodalmas helyzetében a mint megfordítá fejét, hogy hátra
tekintsen, csaknem úgy maradt a feje. A kit maga előtt látott, az nem
volt más, mint Serena, ki vidám mosolylyal támaszkodott Cecil vállára; a
két hölgy mögött láthatta még Gyula ismerős arczát.

– S hát aztán, mikor leszállt? sürgeté Málait a gróf tréfás
kegyetlenkedéssel.

Máté úr egy ravasz fordulatot tett szorultságában.

– Hát azután megint felült a hintóba, – megfordult, – és visszahajtatott
Kolozsvárra.

Csaknem leszédült a székről, míg annyi roppant hazugságot ily hirtelen
kigondolt, elmondott – és maga is elhitt.

A mire aztán a legáltalánosabb kaczaj tört ki egyszerre minden oldalról.

A kisded férfiu ajkai és szemei nyitva maradtak bámulatukban.

Mi nevetni való van itt?

A zavarból Serena segíté ki.

– Ne mondjon ön érettem több históriai falsumot, kedves Máté bácsi. Én
már megvallottam mindent. Ha ön volt az, ki az ekhós szekéren mindig
nyomomban járt, akkor azt is látta, hogy egy hintó jött velünk szemközt,
abban pedig egy fiatal ember ült; – nem: aludt. Azt a fiatal embert én
felébresztettem pisztolylövéssel. Ugy-e igy volt?

– Valóban igaz, szólt Máté úr, lábait maga alá kapva.

– Akkor az megismert, leszállt; a kocsis kezéből kivette a gyeplőt, s
maga hajtotta lovaimat. Egész Szathmárig jött velem. Ott az éjszaka
utolért; én szállást nyittaték, három egymásba nyiló szobát. A középsőt
elfoglaltam én, a balfelőlit szobalányom, a jobbrólvalót ő. Én egy
perczre bezártam őt, hogy átöltözzem. E percz alatt felkeresett leendő
sógorom.

Máté úr karikaszemekkel nézett Rajcsovicsra, s meghajtá magát.

– Nem az! szólt Serena; hanem Gyula, Cecil mátkája.

Máté urat egyre nagyobb csodák környékeztek. Hát ez a másik akkor…?

– Gyula azt kérdezte tőlem, miért hivattam? És én akkor elmondtam neki,
hogy vezessen szülőimhez vissza. Én azt az embert, a kit fölvettem a
sárból, ismét visszadobom oda, a nélkül, hogy kezemhez ragadt volna a
szennye. És ez az ember hallgatta azt mind az ajtón keresztül. És haza
jöttem, keresztbe tettem a két kezemet, hogy ime verjék rá a vasat.

– A mit azonnal meg is tettünk, szólt meghajtottan a gróf, Serena kezét
megfogva s Rajcsovicséba téve. Itt van a te lánczod; s ez, mondhatom,
erős láncz lesz. Ezt nem hagyod ott az oltárnál.

– Csak «az ásó, kapa választ el», szólt Serena, érzéstől ragyogó
szemekkel.

Most már aztán Málai Máté uram is értett mindent.

– Hát ugy-e, hogy van okunk családi ünnepélynek nevezni ezt az estét?

– Valóban.

Serena bűnbánólag odatérdelt anyja lába elé, arczát annak kezére
nyugtatva. A grófné lehajolt hozzá, megsimítá fejét és megcsókolá leánya
homlokát.

… Talán először évek óta!


A KI NEM TUD HOVÁ LENNI A PÉNZÉVEL.

Borcz uram, azóta, hogy Adorján fiát gróffá tette, arra a hitre tért,
hogy most már egy gróf apjának nem illik birkásnak lenni többé.

A rózsaligeti kastélyt, a szerzett uradalommal együtt egyenesen Adorján
nevére iratta, hogy a tömérdek örökségi adót megtakarítsa vele.

Még a vételár kifizetése után is egész százezer forint készpénze maradt.
Ezt magának reserválta.

Adorján az uradalomból rangjához illően élhet, a grófi feleség is hoz a
házhoz valamit, apai öröksége rögtön kiadatik, Adorján első úr lehet
azon a környéken.

Legyen is az. Legyenek neki is agaras paripái, a mik futtatáskor az
ujságban kijönnek, czifra cselédjei és hivatalnokai, a kik méltóságos
úrnak czimezik, mert ez őt mind megilleti.

Adorján grófilag el van látva, s a mellett Borcz uram is úr maradt.

A százezer forintjával letelepedett egy tiszamelléki városba.

Százezer forint! Készpénz!

Ki látott ebben a városban valaha annyi pénzt egy rakáson? Senki! Még az
adószedő sem.

Ez annyi pénz, a mennyit elkölteni teljes lehetetlenség.

Borcz uram, mikor Rózsaligeten regnált, felszámított minden garast, a
mit saját szükségeire kiadott. Mind fel volt az jegyezve a
kalendáriumba. Az sem telt meg vele. S mikor esztendő végén összeadta,
kisült, hogy soha sem haladta az meg a száz rénes forintokat.

S ha már most elgondolta Borcz uram, hogy ezentúl neki minden évben,
törvényes hatos kamatu jövedelem mellett tizenötezer váltó forintot kell
valamire elköltenie, akkor egészen meg volt elméjében zavarodva.

Mire lehetne ilyen iszonyú pénzt elkölteni? Jó bor, jó étel, jó élet.
Erre el lehet költeni, tegyük fel, tiz forintot. Legyen kerek summa
négyezer forint. Még tizenegyezer marad. Szabóra, csizmadiára, üsse kő!
menjen el kétszáz forint; – koldusnak, iskolának s más afféle
tribulatiókra, legyen az ember generosus! számítson megint kétszáz
forintot; még ez is csak négyszáz; – kocsit lovat tartson az ember,
kerüljön az hatszáz forintba. Marad még tizezer forint.

Mit kezdjen az ember ennyi fölösleggel, ha csakugyan nem akarja magát
többé a vagyonszaporításra adni?

Egy napon a Tiszaparton sétálgatott Borcz uram s nézegette az épen
érkező gőzhajót, mely akkor kötött ki a kiszálló hidnál.

Borcz uramnak rettentőmód megtetszett ez a magában járó alkotmány. Abban
a perczben elhatározta magát, hogy ilyet ő is fog készíteni.

Jól megtessék érteni a dolgot: – nem készíttetni, hanem készíteni.

Mert ha az jutott volna Borcz uramnak eszébe, hogy kiadjon egy kis
százezer forintot, azon vegyen magának egy gőzhajót, azt valami olyan
vizen elereszsze, a hova a szabadalmazott gőzhajózási társulat előjogai
ki nem terjednek; vagy pedig tartsa dugaszban addig, a míg amannak
kiváltsága letel, s addig használja kukoriczamorzsolásra; hát akkor azt
mondanák, hogy vállalkozó szellemü férfi; de nem azt cselekedte; ő maga
akarta kitalálni, hogyan lehet egy hajóval két kerékkel megindulni a
vizen, a nélkül, hogy valami állat huzná.

Ebbe a vállalatba úgy ölte bele az ezereket, mintha csak az ablakán
hullottak volna be.

Egy ember, a ki soha a mathesis szabályait nem tanulta, most rávetette
magát, hogy saját fejéből kitaláljon egy olyan csudát, mely magától
mozog. Kovács, lakatos, bádogos, ács, molnár, kerékgyártó fát faragott,
szegezett, kalapácsolt megrendelésére csodával határos egyenes, görbe
rudakat, lemezeket, kerekeket, korongokat, gerendélyeket; de azt egyik
sem tudta, hogy mire való lesz az, a mit csinál. A szörnyű hajó ott állt
az öbölben, belemenni senkinek sem volt szabad; csak a készítő
mestereknek, azoknak sem látni mindent, csak épen a mi rájuk volt bizva.

A hajó természetesen nem mozdult helyéből soha, de megmozdult a helyett
Borcz uramnak a háza, még pedig úgy kimozdult a lába alól, hogy ott is
hagyta.

Úgy történt ez, hogy nagy gépészeti mániájában egyszer másszor Borcz
uram annyira kifogyott a költő pénzéből, hogy az ácsoknak nem
fizethetett: ekkor aztán arra a felfedezésére jött, hogy pénzt könnyü
kapni, ha az ember váltót ir alá. Azt azonban ismét elmulasztá
megtanulni, hogy a váltó napjára úgy kell ügyelni, mint a sátoros
ünnepre, mert azt nem lehet husz esztendeig elhuzni, mint a zálogos
pert. Egyszer aztán odajutott, hogy beperelték. Ekkor látta át végre,
hogy vannak emberek a világon, a kikkel nem lehet tréfálni.

Nagy szorultságában, mikor már épen arról volt szó, hogy a nagy háza
mindjárt odahagyja és más gazdához költözik: kap egy levelet a fiától, a
melyben az tudósítja, hogy ma tartotta menyegzőjét egy baronessel, s
nagyon örülne, ha apját minél előbb láthatná.

Az öreg mindjárt kocsira ült; sietett Rózsapallagra. Ott a kastélyban
lakó fia bizonyosan hatalmasan ranzsirozta magát egy bárónőveli
házassággal; ettől most vissza lehet kérni valamit azokból a
százezrekből, miket grófi méltóságának fenntartása végett
rávesztegetett.

Az öreget elegáns inasok emelték le kocsijából, s vezették fel a
kastélyba. Adorján maga lejött eléje, s nagyon örült, hogy újra
ölelhette, sok évi távollét után, míg a külföldön utazott. Azután, hogy
az öreg kimosdózott az úti porból, bevezette a baronessehez, hogy
bemutassa.

A baronesse látása által csakugyan nagyon meg volt lepetve az öreg úr. A
baronesse nem igen akart másképen beszélni, mint francziául. Ő pedig így
nem értett.

– Te Adi! sugá a fiának az öreg, nekem úgy tetszik, hogy a te baronessed
szörnyű módon hasonlít Torhányi Amáliához.

Adorján nagyot nevetett.

– Ördöngös szemed van atyus. Hát hiszen ő maga az. Mindig egymásnak
szántál bennünket, végtére is összekerültünk.

– De hát hogyan lett ez baronesse?

– No, tudod, Ludvéghy után.

– Elvette volna a báró?

– No csak úgy.

– Hát most meg te vetted el?

– Én is – csak úgy.

– Hát mért hittál most engemet e miatt ide oly heventén?

– Tudod öreg, néhány apró zsenánt adósság üldöz, szeretnék tőled
kölcsönözni.

– Üm. Hiszen magam is azért jöttem hozzád oly készséggel, mert én meg
tőled akartam kapni…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem sok évnek kellett elmulni, hogy Amália, ki tökéletesen tönkre tette
Ludvéghy bárót, Borcz Adorjánt is a kapczáira juttassa. A kereskedő
leánya remekül értett gazdaságok elpusztításához.

Az öreg Borczot is látták a Tiszaparton, mint gabnasensált ácsorogni,
foltos téli kabátban, más szolgálatában. A mit épített, házai, hajói,
mint használhatlan építési anyag jutottak kótyavetyére. A mit uzsorán
nyert, uzsorán elveszté.

És az alatt a táblabiró fia és a gróf leánya, mint szerény gazda, mint
szorgalmas gazdasszony, ha kincseket nem is, de független, senkinek nem
bókoló állást tudtak kivívni maguknak.

Ime, ez a «felfordult világ».



A DEBRECZENI LUNÁTIKUS


I. A NAGY PIACZON.

A nagy piaczon szokatlan izgalom élénkíté a különben is mozgalmas képet.

Párt, mint szabad észjáráshoz, önkormányzathoz szokott néphez illik, a
debreczeni piaczon is mindenha létezett. A piacznak is van
aristocratiája és democratiája.

A ki szalonnát, disznóhúst árul, a ki óriási döbözökben az illatozó
túrót bocsátja az emberiség rendelkezése alá, azt a viszonyok hatalma
aristokratikus hajlamokra kényszeríti. Ahoz bizonyos fekvő tőke
szükséges, és házbirtok, és kukoriczaföld, gyári készülékek és
tanulmány, tehát pénz és intelligentia. A ki fontot és serpenyőt kezel,
egy nemét gyakorolja a földesuri hatalomnak, midőn sátorában igazságot
szolgáltat, minden apelláta nélkül.

Míg ellenben a ki csak súlymot, sárgakását, sült tököt árul, s
legfeljebb fonatosig, fűzött pereczig és mézkenyérig viszi az
industriát, az önkénytelen a democratia táborába sodortatik, s igen
természetes, hogy egészen más programmbeszédet kell tartani annak, a ki
pattogatott kukoriczát osztogat kupával egy krajczárért, mint annak, ki
a drága jó paprikás szalonnáért engedi kéretni magát, s egy sustákon
alul hozzá sem nyul, s midőn a forgalomban levő pénzek minden nemeit
avatott szemmel felismeri, s megtudja itélni a különbséget a fekete
bankó, meg a schein forint között, s azoknak viszonylatait a huszashoz,
tizeshez, az öt és három conventiós krajczárhoz; közben egy téveteg
máriás belbecsét meghatározni, a régi kétgarasost az ujak közül
visszautasítni, mikre harmincz krajczár van verve: a három krajczárt két
krajczárra devalválni, mindezekhez, valljuk meg, sokkal több financialis
capacitás kivántatik, mint a vámszövetségről perorálni. Ide már
intelligentia kell.

Szerencsére, ha voltak is pártok a debreczeni piaczon, de az
intelligentia mindig többségben volt és mindig győzött. Engedte a
democratiát harsogni kedve szerint s aztán nyugodt majestással
leszavazta.

(Nem állhatom meg, hogy útközben meg ne örökítsem azon festői és drámai
jelenetet, a melynek magam is tanuja voltam e historiai nevezetességű
piaczon. 1849-ben volt, a márcziusi napokban. A piacz tömve emberrel és
asszonynyal. Egyszer a néptenger között hire futamodik, hogy itt hoznak
egy hirhedett várfeladót, a kit fogolyképen szállítanak a
vésztörvényszék elé. A fedett hintót egy rota huszár kisérte a
városházig. A nép dühe lángra lobbant, elállták a hintó útját, félre
tolták a huszárokat, kések, vasvillák erdeje villogott a hintó körül:
halál az áruló fejére! ordítá az ezertorkú rém. S bizonyára ezerekre
lett volna darabolva az áldozat, ha a vihar pillanatában egy hatalmas
alak fel nem ugrik a fenyegetett hintó bakjára, kiben a nép kedvencz
szónokát ismeré fel: Besze Jánost. Hah! Besze János! Mik vagytok ti
ahhoz képest, mostani piaczbekurjantó epigonok? Mikor ez oroszláni
hangját neki eresztette a viharnak s mondott olyanokat, hogy az ijedtség
megfordult s vitézséggé vált, a düh meg kaczagásba csapott át:
«Polgártársak! megálljatok!» mennydörgött alá a kocsibakról a hatalmas
hang. «Hozzá ne érjen kezetek e hazaárulóhoz! Mert ez oly rettenetes
gonosztevő, a ki nem érdemes rá, hogy a nép szent keze tépje őt
szélylyel; ennek a bakó pallosa alatt kell elvérzeni!» – «Igaz a!» mondá
e szóra a nép. Győzött az intelligentia; csizmaszárba visszadugattak a
kések s a vádlottat bántatlanul szállíthatták a vésztörvényszék elé, – a
hol föl is mentették rendén, ma is él; de ezt bizonynyal csak az
intelligentia győzelmének köszönheti.)

Tehát a nevezetes piacz izgalmai közepett állunk jelenleg; azaz, hogy a
század első negyedében, a mi ismét csak figurásan értendő; minthogy
akkor még sem én (a szerző) sem a teljes czimű (az olvasó) még sem nem
álltunk, sem nem ültünk sehol, levén még akkor nem is születve.

Tehát a gyékénytetejű sátor alatt állva, mint egy trónmennyezet
árnyékában, félkezét csipőjére téve, másikban az éretturó-keverő
vaslapátot használva meghosszabbított taglejtésnek, tett a forumhoz
Dudásné asszonyom következő tartalmú betanulatlan beszédet:

«Hallják pedig. Ide hallgassanak. Ne legyen Dudásné a nevem, ha nem
igaz. Úgy áldjon meg az Isten, mint a suhai malmot,[3] ha egy máknyi
makulányit teszek hozzá. A magam két szemével láttam, mikor este, éjfél
után két órakor hazamentem, a Dajkosné leányomnál voltam a
Czegléd-utczában. Minden ember tudja, hogy tegnap körösztölte a kicsijét
a nagy tiszteletű úr a nagytemplomban. A strázsák is megszólítottak a
szegleten, pedig lámpás is volt nálam; hát mikor a collegium elébe érek,
csak zeng ám valami ének onnan felyülről. Mi az? mondok. Hát a mint
feltekintek, ott jár a háztetején valaki. Nem volt rajta se tóga, se a
fején a csóka orrú, hanem egy fehér lepedő; fölmászott a collegium
legeslegtetéjére, neki vetette a hátát a kis toronynak, a kiben a
csengetyű van, belekapaszkodott a holdvilágba s csak úgy lógázta le róla
a lábait, aztán elkezdett énekelni, de nem értettem, hogy mit, mert
diákul volt. Utoljára bebujt a padláslyukon, a ki olyan szűk, hogy
nappal egy macska se fér be rajta.»

Száz hang kiáltotta a sátorok alul, hogy úgy van: egyik látta, a másik
hiteles személytől hallotta s annálfogva szentül hitte, hogy ő is látta;
az egész sátoros aristocratia azon a nézeten volt, hogy «ez a
lunátikus». Ellenben a Siserahad, a democrata sulyomáruló nép zsibajjal
fogadta ez előadást, hazugságnak, mesebeszédnek kiáltva ki az egész
látományt. Dudásné asszonyom bizonyosan jól felpálinkázott, attul látott
ilyen csudát. Csudák pedig egyátaljában nem történnek; de különösen
nincs nekik semmi helyük eme tősgyökeres kálvinista városban, a hol még
a szenteknek sem szabad csudákat tenni, hát a diákoknak hogy volna még
szabad?

A piacz véleménye egészen két táborra volt oszolva. A vásárlók, kik a
jobb és baloldalon alkudoztak, kénytelenek voltak szint vallani, ha azt
akarták, hogy bőrös pecsenyéhez jussanak, s Dudásné asszonyom
el-kikergette az olyan vevőt a sátorából, a ki nem hitt a lunátikusban,
s nem adott neki turót, ha még úgy nyögött is érte. Még a világ
legflegmatikusabb népét, a kétkerekű talyigást is megmozdította kurta
gubájában az általános népmozgalom, hogy a makrapipán keresztül a
gyalogjárókkal feleselni kezdjen, élő tanubizonyságául a hold
befolyásának a földön lakókra.

Itt csak a csengetyű parancsolhatott csendet. Nem a képviselőházi elnöki
csengetyű, mert az itt nincs; hanem a collegium csengetyűje, mely
hirdeti, hogy tizenegy az óra, ki van a klaszszis; most mindjárt nyitják
a collegiumkaput s omlik belőle Góg és Mágog megjövendölt hada, mint a
kifüstölt darázsraj s ihol jön egymást püfölve, tépászva, taszigálva,
szemközt jövők hasának ütközve, útbaeső kosarakat átugrálva, könyvekkel
hajgálózva, csúfolódva, kötekedve, kutyakergetve – a jövendő reménysége.

Ez intermezzo alatt tanácsos a pártoknak abbahagyni a vitát és
kinek-kinek a saját kosarára, döbözére vigyázni; mert ha azt a vásott
ficzkót a pajtása beletaszítja az olvasztott mézbe, azt ugyan nehéz lesz
róla lenyalni Dudásné asszonyom is várhatja a rendes kosztosát, a ki
sajtos sátora elé érve elővesz egy lyukas krajczárt s azt kérdi, jó-e ez
a turó?

– Jó, ha hiszed a lunátikust.

– Hogyne hinném! – Azzal leveszi a sipkáját s elkezdi imádkozni az
asztaláldást.

– Te! Csak nem akarsz itt nálam kóstolásból megebédelni?

– Nem. Majd sorba megyek.

S azzal megebédel, végig kóstolva az egész sajtbazárt s még a lyukas
krajczárt is megmenti.

– De a pereczesekhez át ne menj, fiam, mert azok nem hiszik.

– Hiszen, mire odaérek, akkorra már majd én sem hiszem.

Az előrohant könnyű sereg után jönnek az öregebb diákok; ezek már nem
szaladnak hebehurgyán, nem is engedné a sarkatverő tóga; de azért helyet
követelnek a pallón a szemközt jövőtől, mert a hosszúszárú pipával nem
lehet kitérni s ha négy-öt ember széltében karöltve összefogózik, az el
is seper maga előtt még a nagy dobogó hídról is minden keresztyén népet.

De ime két tudós férfiu közeledik, a kik még csattos czipőben járnak, s
háromszegletű kalapot viselnek; a régi jó modesztus idők maradványai:
nagytiszteletű tudós Harangi Ezsaiás és szintén azon czimű Tóbiássy
Mózes professor urak. (Még akkor tanárok nem voltak, csak professorok.)

Sógorság, atyafiság a feleségeik után; annálfogva egy házban is laknak,
s így indikálva van, hogy egy uton járjanak, bár természetükre nézve
egymásnak tökéletes ellentétei. Harangi philosophiæ professor, még pedig
a régi, embertől érthető Kant-féle philosophiáé, kurtanyakú, hevesvérű
ember; akármi, csak nem philosophus; Tóbiássy pedig physicæ professor,
hosszú, szikár alak, a phlegma személyesítve, a kit semmi kerékkiesés ki
nem vesz nyugalmas sodrából. Ki nem állhatják egymást, hanem ezért el
nem tudnak lenni egymás nélkül, még utazni is együtt járnak, s az egész
uton veszekednek: az egyik sangvinice, a másik phlegmatice.

Már a collegium-ajtóban elkezdték a disputát. Harangi professor úr, ha
tűzbe jött, megállítá a pallón collegáját, annak pedig meg kellett
állni, ha nem akart a vízbe menni: levén a palló két oldalán bokáig érő
latyak.

– Nem lehet ezzel a perversus haddal boldogulni! Ha rajtam állna,
megtizedeltetném őket, mint a szökevény katonákat! Egész tribust
kiirtanék közülök, mint hajdan a Benjaminitákat.

– Mink se voltunk jobbak deákkorunkban.

– Ez lehet anthropologiai felfogás, de nem ethikai és logikai. Ha most
saját magunk kerülnénk, mint diákok, a saját magunk keze alá, mint
professorok keze alá, mink saját magunk, mint professorok, becsukatnók
saját magunkat, mint diákokat, kenyérre, vízre.

– Az physikai lehetetlenség!

– De logikai lehetőség! – Este nyolcz órakor minden kapú zárva van,
magam megvizsgálom. A vigilatorokat előre sorba csapatom, hogy el ne
aludjanak. Mégis minden éjjel tele a város diákkal. Az utczákon végig
dalolnak, a lányos házakhoz bekukucsálnak, a lakzikban reggelig
tánczolnak, isznak, dorbézolnak, a strázsákat megkergetik, a kútágasokat
ellopják, a kapukat végig döngetik, sőt még annyira viszik a
vakmerőséget, hogy az ablakom alá eljönnek s ott kiáltják el, hogy
«éjfél után óra kettő!» bolondos verseket toldva hozzá. Ezt csak diák
teszi, mert mesterlegény, csizmadia, szabó nem tud cadentiákat csinálni.

– A jurátusokat kell megdorgálni, mért nem vizitálják a szobákat
pontosabban.

– Hiszen minden este vizitálják: akkor ott van valamennyi s úgy tesz,
mintha alváshoz készülne s nevének felolvasásakor siet kiáltani a «hic
sum»-ot, nehogy úgy járjon, mint a minap humanissime Naszályi, a ki
aludt már, mikor a vizitator jött, ki is ezért távollévőnek jegyzé őt
fel, mondván: a ki aluszik, az nem él; – a ki nem él, az nincsen; – a ki
nincsen, az jelen sincsen. De a mint a vizitator lefeküdt, nosza rajta,
felmásznak a kéményen, azon kibujnak a padlás tetejére, ott végig
sétálnak a ház gerinczén, a tűzfalig, onnan a félbehagyott fal kiálló
tégláin lehágnak a szomszédház tetejére, – onnan az eperfára s onnan le
a földre. Tegnap is láttak egyet, teljes holdvilágnál, a mint con amore
végig sétált a ház tetején s még olyan impertinens volt, hogy a «dungót»
dalolta. Csak megkaphatnám ezt a virginálót!

– Juridicus felfogása a somnambulismusnak.

– Micsoda somnambulismus? Tán biz álomjáró volt? holdkóros? lunátikus?
Hogy valaki éjjel felmászszék a ház tetejére s ott elkezdjen virginálni:
az logice lehetetlen.

– De physice lehetséges.

A két vitatkozó úr oly fenhangon értekezett, hogy a két oldalt székelő
közönség figyelmét okvetlenül magára vonta. Jobb és baloldal kezdett
buzdító szavakat közbekiáltozni s mentül jobban belehevültek a tudósok a
maguk thesisének két külömböző szempontból való illusztrálásába, annál
nagyobb kofaközönség csoportosult köröttük, a zsivaj nagyranőtt: az
egyik ad captum megmagyarázta, a másik ad absurdum deducálta a lunátikus
létezését; a pro és contra vitatkozás már-már a zendülés mérveit kezdte
felölteni, a midőn Tóbiássy professor úrnak az a jó ötlete támadt, hogy
fel kellene ülni egyikére ama népszerű vehiculumoknak, melyek azon
időben kiváló közlekedési eszközét képezték a nagy kálvinista Rómának:
állván egy szekérből, melynek csak két kereke van, mint a római
curriculumnak, azon igen helyes számításból, hogy két kerék nem akad el
olyan véglegesen a sárban, mint négy. Az ülésbe tanácsos volt hátulról
felkapaszkodni, s a ki értette a módját, háttal fordult az ülésben a ló
felé, kiszámítván, hogy mikor a jármű hirtelen elakad, vagy önkényt
megállíttatik, sokkal kényelmesebb lesz róla előre lebukni, mint
hátrafelé. A járműt vezérlő egyéniség, a télen-nyáron elválhatatlan
gubával a nyakában, él azzal az elővigyázattal, hogy maga nem ül a
kocsijába, hanem a lovára, sajátszerű, utánozhatatlan lötyögtetési
modorban lovagolva paripáját, míg a sokkal rosszabbul elhelyezett
pasasér két oldalt a szekéroldalba fogózik.

Az indítvány Harangi professor úr részéről is helyeslőleg fogadtatott, s
már-már utánzandó vala collegája példáját, ki a talyiga ülésébe eleve
felkapaszkodott, a midőn a sajtok nagyasszonya pártszenvedélyből arra
vetemedék, hogy lekiáltson erős várából az egy ló urának:

– János bátya! Fel ne vegye kend azt a másikat a szekérre; mert az nem
hiszi a lunátikust!

– Nem hiszi-e? Monda hátrafordítva fejét az igazhivő férfiu, végig
czélozva a hitetlenen a szeme elé tartott pipa kupakján keresztül. No
akkor hát csak jöjjön gyalog. Gyüh te fakó.

Azzal belevágott az ostorral a lóba, meg a vendégbe egyet hátra, másikat
előre, s meglódult a sár közepébe, s ott hagyta a hitetlenek prófétáját,
a kinek e megszégyenítés miatt csak annál nagyobb lett azután a haragja
a lunátikus ellen.


II. A KÖZÖS KONYHA.

A ki azt kigondolta, hogy két asszony főzzön egy konyhán, az igen tréfás
ember lehetett: szerette a vígjátékokat.

Pedig a régi időkben erre számtalan eset fordult elő. Akkor még nem
építették a házat úgy, hogy tíz ember lakjék tíz külön barlangban,
minden szobához legyen egy odú, a mibe oda legyen szorítva egy vas
takaréktűzhely; hanem megépítették a házat örök időkre, erős
boltozatokkal, hogy tűzveszély idején be ne égjen: jó tágas szobákat
csináltak, hogy egyben elférjen az egész család, az hálószoba,
fonószoba, dolgozószoba lehessen, hogy ne kelljen télen annyi kályhát
fűteni; vendégeket is lehessen benne elfogadni, meg a rétes-tésztát
kinyujtani, a gyerekeknek, ha lesznek, a leczkéjöket megtanulni, helye
legyen négy ágynak, pamlagnak, tizenkét bőrszéknek, az üveges
pohárszéknek, a ruhás almáriomnak, a tetejébe rakott eczetágyas
üvegekkel, meg az úr iróasztalának, melynek alsó fiókja levéltár, a
hátmöge könyvtár, meg az asszony s kisasszony varróasztalának, meg a két
leánycseléd rokkáinak, időközönkint a bölcsőnek, időjártával a hinta
lónak; s vendégség esetén még azt a középső diófa-asztalt is ki lehessen
húzni, megnyujtva tizenhat ember számára.

Az ilyen becsületes szobához aztán hasonló tisztességes konyha is
kellett. Annak hatalmas tűzhely volt a közepén, téglából megrakva, alul
a sütőkemencze, azelőtt volt egy szinpadi sülyesztő, rendesen betakarva
deszkafödéllel, melyet csak akkor emeltek le róla, mikor kenyérsütés
napja volt. A szolgáló abba a lyukba ült bele, a míg a kemenczét
befütötte, a parazsat kikaparta, a kenyeret bevetette, s aztán
időközönkint kibontotta az agyag «tévőt», a mi D betűre volt formálva s
sütés idejében nedves mosogató ruhával légmentesen elzárva, hogy
benézzen a tűzverembe, vajjon pirulnak-e már a czipók s jól
felemelkedtek-e a kenyerek?

A tűzhelyen pedig lobogott a tűz; egész hasábfák voltak felrakva ama
sajátszerű vasfogasra, a mit vaskutyának neveztek elődeink; körülrakva
fazekakkal, a mikből, ha kifutott is valami, nem gerjesztett mindjárt
olyan bűzt, mint a mostani takaréktűzhelyek, a mik rögtön elárulják az
egész szomszédságnak, hogy tejet, zsírt, vagy káposztalevet futtatott-e
ki a szomszédasszony? A háromlábú sybillaszékek arra valók voltak, hogy
azokra tették a lábasokat, a mikben a rétes sült, azt betakarták
vasfedővel; alája is tüzet raktak, tetejébe is. A doromboló czicza
odaült a tűz mellé a meleg hamuba s segített főzni. No szeretném látni,
hogy ülne a mostani tűzhelyre?

Még azonkívül helye volt az ilyen szép konyhában egy katlannak, a réz
kondérral, a cselédek tolóágyának, a konyhaszekrénynek; nagy szapuláskor
mosóteknőnek, szapulónak, lúgos dézsának; rózsavíz, levendulavíz
főzéskor az üstnek, disznóöléskor vágótőkének, besózó teknőnek,
káposztataposáskor a hordónak, vasaláskor a vasalódeszkának, meg az
élesztő-szárító lapos kosárnak, meg a csiramálé előkészítő teknőnek, meg
a szilvaaszaló rámás deszkáknak s mindezek mellett még elég szabad
térnek, hogy mikor a kutya bejön a konyhába s a gazdasszony ráhúz a
csipővassal, szaladtában a míg a konyhaajtón kiugrik, fel ne döntsön
valamit. Mert az ilyen emberséges konyhának két fél ajtaja volt: a felső
fele arra való volt, hogy azon világosság jőjjön be és friss levegő
télen-nyáron; az alsó fele pedig mindig csukva volt, s arra a czélra
szolgált, hogy a házi komondornak alkalmat szolgáltasson magát a
gymnastikában gyakorolni.

Hely tehát bizonynyal volt itt két asszony számára is elég. A konyha nem
lett volna két asszony számára kevés; hanem a két asszony volt annak a
konyhának sok!

Az pedig rendesen így szokott bekövetkezni, hogy mikor azok, a kik a
házat építették, megérték azt az időt, hogy egy fiuk megházasodott, vagy
egy leányuk férjhez ment, hát bizony azért nem építettek ám az új pár
számára mindjárt új házat, hisz úgy is rájuk marad majd a régi; azok se
vették a nyakokba a várost szállást keresni, – nem is tudom, hol kaptak
volna? tisztességes városban minden embernek arravaló a háza, hogy maga
akar benne lakni s nem azért, hogy a más baját is nézze; – hanem ott
maradt szépen az új pár is az ősi háznál: elfértek azok is szépen. Ott
volt a számukra a másik szoba; az épen oly nagy volt, mint az első;
igaz, hogy az udvarra nyilt; de szebb volt oda kinézni, mint az utczára
s különösen irással, tudománynyal foglalkozó emberre nézve
nyugodalmasabb.

A konyhát pedig birta aztán a két asszony közösen.

Hogy milyen kifogyhatatlan törökmontenegrói határvillongás származott az
ilyen atyafiságos együttfőzésből, azt majd mindjárt meglátjuk
nagytiszteletű Tóbiássyné nagyasszony, és nagytiszteletű Haranginé
nagyasszony példájából.

Az ő viszonyuk is ilyenformán származott.

Nagytiszteletű Tóbiássy professor úr emelteté azt a derék házat a
Czegléd-utcza mentében; ő volt a családfő. Első nejét korán elveszté s
egyetlen leányát korán férjhez adta, nagytiszteletű Harangi professor
úrhoz, s ekként kollégájának ipává lőn, miután éveken át volt neki
veszekedő társa. Itt aztán közel találták egymást s mindennap
vitatkozhattak. A menyecske csak nevette a két tudóst, s nem bánta,
akármelyiknek van igaza. Az egyik apja volt, a másik férje, mind a
kettőnek engedelmességgel tartozott.

Egyszer aztán azt gondolta magában n. t. Tóbiássy professor úr: ha már
nekem van mindennapos veszekedő társam, hát Harangi kollegám feleségének
miért ne legyen? Hozzunk egy napaasszonyt a házhoz.

Tóbiássy professor úr özvegy asszonyt vett el második feleségül; mint
természetes, néhai tanártársának, nagytiszteletű tudós Bársonyi
professor úrnak hátra maradt özvegyét, a ki abban a hirben állt, hogy
igen jó gazdasszony, és pénzecskéje is van.

Az a pénzecske a régi boldog időkben, mikor még takarékpénztárak nem
voltak, otthon hevert aranyban és ezüstben, harisnyaszárba bekötve, s
úgy származott anyáról leányra. Kölcsön sem igen adták azt, mert azért a
nyomoruságos hat perczentért nem volt érdemes felvenni azt a mindennapi
aggodalmat, hogy hátha az adós nem fizet meg s pörölni kell érte.

Mennyi lehetett az a pénzecske, azt soha senki sem tudta meg, mert az
válogatott furfanggal volt elrejtve olyan helyekre, a hol senkinek sem
jutott eszébe pénzt keresni s ha tulajdonosnője gyanút fogott, hogy
valaki kitalálta pénze rejtekhelyét, rögtön vándorolt az máshová; a mit
arról lehetett megtudni, hogy olyankor a nagytiszteletű asszony
mindenkit kizárt a szobából, még az egyetlenegy leányát is.

Mert egy leánya is volt Tóbiássy úr második feleségének, a kiről azt
mondták, hogy épen olyan szép és jámbor, mint anyja volt fiatal korában.
Isten őrizz, hogy olyan perlekedő legyen vénségére, mint az anyja.
Veronka volt biz annak a neve.

E két tárgy fölött volt a legtöbb eszmecsere a férj és feleség között;
közönséges nyelven ezt veszekedésnek neveznék, de diplomatiai stylusban
csak eszmecsere.

Tulajdonképen egy volt a nézet a férj és a feleség között az iránt, hogy
az egyik tárgy kiadni, a másik pedig otthon tartani való. Csakhogy a
tárgyak megválasztásában volt meg a kiegyenlíthetlen eltérés közöttük.

Nagytiszteletű asszony ugyanis azt tartotta, hogy a pénz örökké otthon
tartandó, mert ott van legjobb helyen, ellenben a leány minélelébb
férjhez adandó, mihelyt kérik. Nagytiszteletű úr ellenben azon a nézeten
volt, hogy a pénzt jobb volna kamatra kiadni, vagy szőlőt venni rajta,
vagy (ki tudja mennyi lehet?) talán tanyát is s oda milyen jó volna
délutánonkint kitalyigázni. Ellenben a leány, a mig csak lehet, otthon
tartandó; mert igen jó leány és mert egy cseléd helyét pótolja.

Ezen aztán sokat vitatkoztak. Mártha asszonynak nem kellettek azok a
szőlők, a miket a professor úr ajánlott neki, a professor úrnak meg nem
kellettek azok a kérők, a kiket Mártha asszony ajánlott.

Pedig voltak közöttük igen szép és jeles fiuk.

Csakhogy mit ér az a «fiu»? Fiu! Mikor lesz abból még ember? Házasulható
ember. Professor leányának minden diák kurizál, aztán mikor vége a
semestrisnek, úgy elmegy, hogy soha hirét sem hallják többet.

Egészen más, ha egy olyan ritka talentum akad, a kinek az emlékező
tehetsége annyira ki van mívelve, hogy mikor már végzett kenyérkereső
ember lett belőle, még akkor is eszébe jut, hogy itt meg itt hagyott ő
valakinek az ujján egy sajátmaga készítette lószőr gyűrűt: utána kellene
nézni, hogy meg van-e még?

Hanem hát ennek is meg van a maga módja.

Vannak szerény, jámbor életű fiatal emberek, kikből az anyai gondos szem
már messziről kinézi azt a hajlékony fát, a melyikből jó férjet lehet
faragni. Jó tanulónak kell lenni és istenes magaviseletűnek, a ki nem
iszik, nem kártyázik és nem kacsingat a lányokra.

Az ilyet aztán ottmarasztják egyszer-egyszer egy kis ozsonnára. Egy kis
lépes méz, mandulás aszalt szilva nem vész kárba. Megengedik neki, hogy
a kisasszonynak a verses könyvébe költeményeket irjon, s szárított
virágokkal kedveskedjék neki. A névnapra meg is hiják s szabad neki az
ártatlan zálogosdi játékban azt kivánni, hogy a házi kisasszony húzza ki
a kútból, vagy hogy az menjen el vele koldulni, s a zsebkendőt annak az
ölébe dobhassa, a «haragszom rád» kedélyes mulatsága alkalmával.

Később aztán, mikor a sarjú fa érni kezd, s beválik termést igérő
csemetének, a mibe érdemes a kertésznek beleojtani; ha a kiszemelt
ifjuból eminens theologus, esküdt, contrascriba, vagy épen senior lesz:
akkor komolyan is lehet vele beszélni.

Most már előtte az egyenes pálya. Itt az ideje, hogy kimenjen külföldi
akadémiákra, legalább is Göttingába, kitanulni a philosophiát, physicát,
theologiát: már a szerint, a melyikre legtöbb kilátás van, hogy üres
lesz a kathedrája. Ahoz azonban pénz kell. Még pedig ezüst, arany pénz;
mert a német mást nem vesz el. Az ilyen pénz aztán a vetőmag. Kikel az,
ha háladatos földbe vettetik. S fel kell jegyeznünk a közmorál
érdekében, hogy még eddig nem volt rá eset, hogy az ily módon kiadott
pénz meg ne hozta volna gazdag kamatját; sőt a kamat hozta meg a tőkét.
A lefoglalózott ifju, mikor visszatért s csakugyan kathedrához jutott,
mindig megemlékezett az anyáról, kihez a hála, s a leányról, kihez a
szeretet csatolta s jól járt, ha csak az egyiket kellett neki elvenni,
nem mind a kettőt.

No hát ilyen szent czélra volt Mártha asszony pénze eldugdosva.

E reményteljes választott ifjunak, ki a jelen esetben Veronka
élettársaul vala kiszemelve nagytiszteletű Tóbiássy professorné
asszonyság által, az a neve volt, hogy «Nyaviga Vincze», csillagzatára
nézve: jurátus diák.

Némely embernek szerencsétlensége a neve. Vannak, a kiket Erősnek,
Bátornak hínak; azok előtt már látatlanban is kalapot emel minden ember;
a Kemény névvel egész a fejedelmi trónig emelkedett valaki; míg például
az olyan szelid névvel, mint Szende, legfeljebb honvédelmi
miniszterségig lehet vinni, a mi a legártatlanabb állapot.

Annak a jámbor juratus diáknak valamelyik őse termetben rosszul
sikerülhetett, a miért polgártársai elnevezték Nyavigának, s a juratus
diák örökölte az ősétől a nevet is, meg a termetet is. Karcsú volt, de
nem egyenes, mint a nádszál; úgy tartotta a hátát, mint a macska, mikor
kutyát lát meg; a szemei kegyesen forogtak felfelé, s a szája szüntelen
hízelkedésre volt félrehúzva s a belőle kijövő hang mindig engedelmet
kérni tetszett, a miért bátorkodik mozgásba hozni a levegőt. Még
diáktársai irányában is mézes-mázos, édeskedves volt; a miért azok
féltek is tőle, mint a tűztől. A leggonoszabb besúgó volt.

A mamáknak azonban megvan ama sajátszerű lélektani rendkívüliségük, hogy
mikor a leányuk számára választanak férjet, akkor egészen másforma az
ideáljuk, mint ha saját maguknak választanának. Tóbiássy úr sem volt
pedig valami nagyon nagy gavallér; de azért kötve hiszszük, hogy a
nagytiszteletű asszony elfogadta volna cserébe Nyaviga urat. Hanem azért
jó lesz az Veronkának. Az ilyen férj mellett van nyugodalmas élete az
asszonynak s az a főczél.

Voltak e kitüzött czélnak természetes szövetségesei és természetes
ellenségei.

Nem szerette Nyaviga urat legelőször is a neki szánt menyasszony,
Veronka kisasszony; azután meg nagytiszteletű Harangi professorné
asszonyság; az meg épen ki nem állhatta szegényt. Ellenben Harangi
professor úr épen olyan hő pártolója volt, mint napaasszonya. Tóbiássy
professor úr pedig nem bánta, akármi lesz is Nyaviga úrból, csak azt
bánta, ha nagyon sokszor ott marasztották ebédre, természeténél fogva
igen fösvény lévén.

Nyaviga úr most is ott jár alá s fel a ház előtt; már harmadszor ment el
a kis kapunál, de nem mert bejönni, mert még nem főzte ki magában jól
azt az ürügyet, a melylyel látogatását indokolja.

A két asszonyság pedig épen az ebédfőzéssel foglalkozik a közös
tűzhelynél, egyik egyfelől, másik másfelől rakván meg a tüzet a maga
vaskutyájára s e közben folyton folyik a szóbeli portyázás.

– De keserű füstje van egy némely nedves fának, a mit a tűzre raknak,
mondja Haranginé.

– A ki nem szereti a szagát, fogja be az orrát.

– De én szeretem. Nem is jó étel, a mi nem kozmás.

– Úgy szokták ám a tüzet szítani a köténynyel, hogy az ember a más
rostélyosára hajtsa a pernyéjét.

– Nem is pernye pedig, hanem korom, a mi asszonyám lábasaiba hull; régen
volt a kémény kitisztítva.

– Magam is azt gondolom. De vártam rá, hogy mikor jön be rajta
menyemasszony lunátikusa.

– Be is jön az, ha akarja.

– No már azért se jön.

– Ha a kollegium tetején végig tud sétálni.

– Tud ám az öreg apja borotvájának az élén.

– A mi szolgálónk is látta.

– Melyik szolgálónk?

– Hiszen csak egy van.

– Bábi te!

– Borcsa te!

– Ne hija Borcsának, mikor ő Bábi.

– No hát legyen Borbála.

Erre a nagy meghivásra csakugyan előjött az első szobából az idézett
személy, kezében a zsuroló csutak és a mosórongy, hátán pedig egy
köpülő.

– Ide gyere!

– Ott maradj!

Erre aztán a közös cseléd, a kinek mind a két asszony parancsolt, azt
tette, hogy az egyik lábával megállt, a másikat meg lépésre emelte.

– Mit csinálsz most?

– Az öreg nagytisztű asszony azt mondta, hogy pallót zsuroljak.

– Hát az a köpülő minek a hátadon?

– Az ifju nagytisztű asszony meg azt mondta, hogy köpüljek. Csinálom
mind a kettőt.

– Láttad-e a lunátikust? – Láttad-e?

– Láttam. Nem láttam.

– Okosan felelsz mindjárt.

– Az egyik szememmel láttam, a másikat behunytam, azzal nem láttam.

– Még a cselédek is mind megbolondultak.

– Hát csak az uraságoknak szabad?

– Elmégy mindjárt, mert a fejedhez teremtem ezt a serpenyő rántást.

– De biz itt maradsz, nekem zöldséget tisztítani.

– Bábi elmenj, mert megtépázlak.

– Borcsa, ide jőjj, mert megbubozlak.

– No hát csak mentül előbb; még ma nem kaptam ki a porcziómat.

Azzal mind a két asszony neki a nyelves cselédnek! az sem volt pedig
rest, iramodott ki a nyitott konyhaajtón.

Nyaviga urat pedig épen akkor hozta be a bűne ugyanazon az ajtón. Talált
már valami ürügyet a bejövetelre; elfogott egy vándorló cziczát az
utczán, azt hozta ölében, s ez lett volna az alkalomszerű beköszöntés:
«nem idevaló ez a macska?»

Borcsa azonban úgy üté könyökkel oldalba a szegény bevezető macskát,
hogy az elfelejtve szerepét, nagyot karmolt Nyaviga úr kezén, kiugrott
az öléből, fel a Bábi fejére, onnan le a két harczra induló amazon közé,
végre ki, az útját álló mindenféle emberlábak között, a szabadba!

– Hozta Isten, drága kedves édes Nyaviga úr: épen emlegettük.

Tóbiássyné nagytiszteletű asszony egyszerre csupa édességgé és
nyájassággá változott.

– Nem ide való ez a izé?

Persze, hogy ez volt a bevezetés; de már a hozzá való «izé» rég a
szederfa tetején volt.

– Oh tessék besétálni, édes kedves Nyaviga úr. Hozta Isten! fogadá nagy
nyájassággal nagytiszteletű Tóbiássyné asszonyság, ki egyszerre csupa
lépes méz lett. Tessék besétálni.

Csakhogy volna hová besétálni? De az első szobát most hagyta ott félben
zsuroltan a Bábi s olyan ügyesen tolta oda az ajtóhoz a mosogató dézsát,
hogy abba a látogatónak mulhatatlanul bele kellene esni, ha a
fürészporral behintett szobába csakugyan be akarna jutni; a másik szoba
pedig nagytiszteletű Haranginé asszonyság territoriuma, s oda olyan
ellenségnek, mint Nyaviga úr, bejelentés nélkül belépni nem szabad.

– Kivántam tiszteletemet tenni, monda Nyaviga úr. Lehet szerencsém a
professor úrhoz?

Mindig a professor urat keresi és mindig olyankor, mikor az nincs
itthon.

– Nincs itthon, édes lelkem, de mindjárt megjön. Várja meg. Jaj, nem
merem bevinni a szobába, mert most zsurolták ki.

– Oh kérem alássan, el leszek én ide kinn is.

– Hová ültessem le? (Bizony hová? minden szék tele volt lábassal,
petrezselyemgyökérrel, konyharongygyal.)

– Oh kérem alássan. Elállok én szivesen. Nem vagyok elfáradva.

– A kalapját tegye kérem ide – oda – hova? Majd beviszem, leteszem az
ágyra.

– Oh kérem alássan, nem engedem fáradni vele, majd leteszem ide a szék
alá.

– Jaj, oda ne! kis macskák vannak a háznál, még valamit csinálnak vele!
inkább oda fel a polczra.

Egy széket aztán mégis csak kitudtak szabadítni a számára, a hova
erőszakosan leültethették.

– Bábikám! esengett a legnyájasabb hangon Tóbiássyné asszonyság a
kikergetett cseléd után.

– Tessék parancsolni.

– Eredj csak, kedves leányom, keresd meg a Veronka kisasszonyodat; mondd
meg neki, hogy jőjjön be.

– De hisz az nem jöhet be most; olyan dolga van.

– Micsoda dolga van, te! féleszű satrafa!

– Hát – gerebenyez.

Akkor bizonyos, hogy nem fogadhat el látogatókat.

Fogadni mernénk, hogy a mai korbeli kisasszonyok, huszan tizenkilencz
közül, nem tudják, hogy miféle hangszer az a gerebeny? Leirjuk a
kedvökért.

Az egy hosszúkás kemény fadeszka, mintha egy összetett gitár volna; a
minek a közepén, mint egy valóságos vas sündisznó, mered fel gömbölyű
csoportban száz léczszeg hegyesen.

Ezen a zongorán úgy szokás játszani, hogy a kisasszony fog egy csomó
kendert, a mi még tele van csepüvel, annak az egyik felét a keze körül
csavarja, s aztán a másik felével oda csapkod a szegek közé, s aztán
végig rántja köztük a kendercsomagot. Többnyire kotta nélkül szokták
játszani, s a kik értenek hozzá, a legszebb operákat kiverik rajta, mind
addig, a míg a kendercsomag megszabadul minden kóczos tartalmától, s
csak a finom, sima, szálas motring marad a kézben.

Ezt nevezik gerebenyezésnek, a mi a régi rossz világban a kisasszonyok
foglalkozásai közé tartozott.

Ehez pedig sajátszerű toilette is kivántatott. Mivelhogy a kenderből
kihulló sok pozdorja és csepü a viselő ruhának nem válik díszére,
annálfogva a művésznő a gerebenyezéshez rendesen a legrosszabb öltönyét
szokta felvenni a legdurvább kötényt kötötte fel hozzá. A fejét, hogy a
haját megvédje a portól, bebugyolálta egészen, s a finom fehér
kezecskéjét befedte – nem párizsi jaquemár keztyükkel, – hanem igen is
jó vastagon reá kötözött mindenféle rongyokkal, hogy ha véletlenül bele
találná vágni a kezét a gerebenybe, a szegek meg ne tépjék az újjait.

Már most tudhatjuk, hogy mi jelentősége van annak a szónak, hogy a
«kisasszony gerebenyez». Azzal ma nem lehet beszélni.

Ezt a művészetet nem szokták a szalonban gyakorolni, hanem oda hátul a
«kis udvarban», a mi deszka kerítéssel van elkülönítve a főudvartól s
egy kis ajtón járnak bele. Ott vannak a baromfiak is. Ott a félszer: az
alatt van felállítva a gerebeny.

Hanem dalolni lehet a gerebenyezés alatt. S Veronka kisasszonynak igen
szép hangja volt, kivált mikor azt a csodálatos szép régi dalt énekelte:

  «E zöld fának á-á-árnyékában
  Lehajtom bús fe-e-ejemet,
  Én szivemnek fá-á-ájdalmában
  Kicsordítom kö-ö-önnyemet.»

Egyszer aztán csak azon vette észre, hogy egy szép férfi mély hang
elkezdi a folytatását a dalnak:

  «Én tehát itt egy si-i-irt ások
  E zöldelő fa-a-a alatt,
  És míg megtudha-a-atnák mások
  Nyugszom is már a-a-az alatt.»

Körülnézett: honnan jön ez a dal? A padlásról?

Igen is a szomszéd padlásról. Annak a tűzfala képezte a kis udvar egyik
oldalát. Azon a tűzfalon valami másfél ölnyi magasan a földtől volt egy
nagy gömbölyű lyuk, a min máskor piros paprikafüzérek szoktak kilógni,
most pedig egy fiatal emberi fő dugta elő magát. Melynek láttára Veronka
kisasszony épen nem sikoltott fel, hanem csak a fejét csóválta:

– Ugyan, te Ádi! ha meglátnak!

– Akkor azt fogják tőlem kérdezni, a mit a paradicsomban: «hol vagy,
Ádám?»

– Bizony nem is a jók hordoznak ám ilyen helyeken. Te valóságos
istenkisértő vagy.

– Az már igaz. Nem tudom, hogy hányan fogják utánam csinálni, hogy
éjjelenkint kimászszanak az ablakon, onnan fel a szelelő lyukon a
padlásra, onnan végig a házormon a bevégzetlen falig, s aztán le az
emeletből a kiálló kőpárkányokba fogózva. Ezt előttem sem sokan tették
meg a szivük baja miatt.

– Hát mi baja van a te szivednek?

– Az, hogy téged szeret.

– Hát hisz én is szeretlek, tudod jól; rád várok, máshoz nem megyek.
Egyszer megmondtam, minek kérdezed újra? Minek koczkáztatod érte a
fejedet?

– Hiszek is neked; de azért eljárok minden éjjel hozzád, a magam
mindennapi csókjáért.

– Csitt.

– No hisz ugyan veszedelmes egy csók. Az ablakon keresztül. Ajkaink
között van az üveg.

– De én adom, és te megkapod. Nem elég az?

– Dehogy elég! Semmiképen sem elég. Addig nem hiszem el, hogy szeretsz,
a míg nekem egy igazi eleven csókot nem adsz.

– Bizony nem sajnálnám tőled. Kivált ha megigérnéd, hogy aztán felhagysz
azokkal a nyaktörő látogatásokkal.

– No hát itt vagyok most: add meg a csókomat, s aztán békén várok az
idők beteltéig.

– Eredj, golyhó! Hiszen nincsen nekem zsiráff-nyakam, hogy oda felérjek,
a hol most vagy.

– De van nekem!

– De ide lejönnöd nem szabad. Azt tudod, hogy ezzel csak nekem szereznél
igen nagy bajt.

– Nem is megyek; csak a fejemet küldöm le.

– Ah, te bolond!

– No hátha megtudom azt tenni, hogy leadom a fejemet oda hozzád, a
nélkül, hogy magam lemennék, megadod az igért csókot?

Veronka nevetett; a mi azt teszi, hogy: «próbáld meg».

Megint nem tudom, hogy hány mai világbeli gavallér csinálná ezt utána
Dallos Ádámnak, hogy egy szűk padláslyukon fejjel alá keresztül
csuszszék, míg annyira lejut, hogy csak a lábaival tartja magát a nyilás
párkányzatán, s a fejével eléri azt a magasságot, a hol az imádottjának
a szemébe nézhet; csakhogy megfordítva.

– Nos, hát megkapom a csókomat?

De már ebben a helyzetben csakugyan szívtelenség lett volna őt sokáig
hagyni epekedni s meg nem váltani azzal, a mit ilyen nagyon kért.

Mikor aztán megkapta, a mit kért, akkor megelégedett s szépen
visszatornázta magát azon a szűk lyukon, a melyiken kijött.


III. AZ ELTÉVEDT ÜTLEG.

Harangi professor úr az alatt jött nagy dühvel hazafelé. A Sisera hadai
elől kénytelen volt egy mellékutczára menekülni, a hová nem üldözte a
fertelmes lárma.

A közös lakóháznak a hátulja erre a mellékutczára dűlt ki s errefelé
semmiféle ajtaja nem volt, hanem egy hat láb magas téglakerítése; az is
szegekkel kiverve, minden betörési merénylet ellen.

A mint nagy dérdúrral végig robog a padlón a nagytiszteletű úr, s
felpillant a szomszédház tűzfalára, ime mit lát meg ottan? a
padláslyukban két lábszárat, azon lefüggve egy diákot.

Hogy diák: azt láthatta a tógáról; hanem hogy mit csinál odalenn? azt
már nem láthatta, mert magas volt a fal; s a milyen könnyű valakire a
fejéről, olyan nehéz a lábáról ráismerni. A delinquens feje pedig lenn
volt a láthatár alatt. Hogy ez a fej nem jóban töri magát, annyi
bizonyos. Hogy az ott nem egy lábánál fogva felakasztott ember, az is
bizonyos, mert hallik, hogy beszél; még pedig duettben. No ehhez a
duetthez majd mindjárt jön, a ki a taktust üsse.

Harangi professor úrnak a markában volt egy jó vadszőlővenyige pálcza,
pásztorbot módjára meggörbített fogantyuval. Nagyot suhintott vele a
levegőben.

«Exspectas tantum» dörmögé magában, s minthogy a falon keresztül nem
mászhatott, az utcza végére kerülni pedig félórába került volna; mert a
debreczeni utcza egy egész fél választó kerület: tehát rohant a hetedik
szomszéd telkéig, a ki becsületes kötélverő lévén, mind a két utczára
nyitva volt az udvara, azon tört keresztül, így rohant a saját lakása
ajtajáig, hogy el ne szalaszsza a gyilkos betörőt. S csakugyan! a mint
az utczaajtón belépett, ime ott látta azt a kisudvar ajtajában állva,
két kézzel az ajtófélbe fogózva: semmi kétség, hogy ő a tettenkapott
bűnös; mert még a háta is meszes.

Nyaviga úr az alatt ült a számára szolgált konyhaszéken s dehogy engedte
a kalapját kivétetni a kezéből: szüksége volt neki arra. Olyan volt rá
nézve az a szék, mintha az volna a gerebeny. Bánta nagyon, hogy ráült.
Mivelhogy mind a két asszonyság azzal ostromolta, hogy mit tud a
lunátikusról? Neki már csak hivatalosan értesülve kell lennie felőle,
mert egyike a collegium esküdt felügyelőinek. De egyuttal azt is
megmondta neki mind a két asszonyság, hogy mi véleménye van e tárgyról?
Az egyik híszi, a másik nem hiszi. Épen, mint a közvélemény odakinn a
piaczon. S annyit tudott Nyaviga úr a philosophiából, hogy két egymással
ellentétben álló véleménynek, egy időben és egy helyen, egyszerre igazat
adni nem lehet.

Ilyenkor nagy kincs a hallgatás. A biró kihallgatja mind a két perlekedő
felet, s miután mind a kettő kibeszélte magát, akkor haza küldi őket,
hogy hozzanak újabb bizonyítékokat.

Nyaviga úr ez esetben saját magát küldé haza.

Felállt a székről, behúzta a nyakát a két válla közé; kebléhez szorítá a
sabbeszdeklit s azt mondta, hogy nem várhat már a professor urra; haza
kell sietnie.

– Maradjon még egy kicsit, kedves Nyaviga úr: marasztalá őt Tóbiássyné
asszony.

– Nem lehet, kérem alássan. Haza kell mennem. A multkor is megloptak,
mikor otthon nem voltam.

– Szegény Nyaviga úr! sajnálkozék Tóbiássyné asszonyság.

– A bezárt fiókomból elvitték valamennyi alkalmi verseimet.

– Szegény tolvaj! sajnálkozék Haranginé asszonyság.

Nyaviga úr aztán búcsút vett és olyan modorban kotródott ki a konyhából,
mint a ki valamit ellopott odabenn, s siet vele odább állni, míg nyakon
nem kapják.

A mint azonban az utcza-ajtóba érve, megüté füleit az a már szakértőleg
leirt zene, a mit a gerebeny hallat, mikor a kendert tépi, az a
gondolatja támadt, hogy meg kellene lesni, milyen lehet egy szép
kisasszony, mikor gerebenyez?

Nyaviga úrnak vannak bátor ötletei, mikor tudja, hogy nem látják.

Visszafordult az ajtóból, s lábújjhegyen, a falhoz lapulva, hogy csupa
mész lett a háta, visszalopózott. A konyhaajtó előtt, melynek csak alsó
fele volt csukva, lekuporodott s négykézláb osont végig; a két
asszonyság nem vevé észre, mert azok nagy vitában voltak akkor egymással
s a futni készülő levessel s a megégett rántással. Szerencsésen áthaladt
e veszélyes ponton.

Innen aztán könnyű volt eljutni a kis udvarig, melyet deszkakerítés
választott el a főudvartól. Azon volt egy alacsony kis ajtó, melyen ha
bedugta Nyaviga úr a fejét, azt épen eltakarta az ajtó szemöldökfája, a
két karjával pedig megfogózkodott az ajtóban és a küszöbfában, úgy, hogy
se kinn, se benn nem volt.

A kis leány egyedül volt már, dalolt a munka mellett.

– Alázatos szolgája Veronika kisasszony, szólt Nyaviga úr selyemszál
hangon.

– Nini: Nyaviga úr! Most majd beleütöttem a kezemet a szegbe ijedtemben.

– Mivel tetszik magát mulatni?

– Nem látja, hogy zongorázok?

– Hogy tudta megtanulni?

– Bizony sokszor belevágtam addig a kezemet.

– Jaj, csak én akkor ott lettem volna, hogy meggyógyíthattam volna.

– S megtudta volna gyógyítani?

– Vannak fájdalmak, a miket egyszerre meglehet orvosolni.

– Én olyanokat nem tartok.

– Annál inkább bővölködöm én azokban.

– Hát miért nem gyógyíttatja, édes Nyaviga úr?

– Mert azokat egyedül csak Veronika kisasszony képes megorvosolni.

– Lám még azt sem tudtam. Hát mije fáj, édes Nyaviga úr?

– Jaj, ha azt megmerném mondani.

– Tán biz a foga fáj?

– Sokkal több annál.

– Tán csak az egész feje fáj?

– Ha csak még a fejem volna.

– Hát ugyan mije fáj?

– Aujajaj a hátam!!!

Persze hogy a háta fájt, mert Harangi professor úr akkorát húzott rajta
végig a szőlővenyigével, hogy porfelleget vert a tóga.

Mikor aztán Nyaviga úr visszafordult felköszöntője felé, mind a ketten
sóbálványnyá változának a bámulat miatt. Különösen Harangi professor úr,
a ki ugyan nem Nyaviga úr hátának szánta ezt az irgalmatlan köszöntőt.

– Hát domine Nyaviga «az»?

– Én vagyok kérem alássan professor úr, szabódék siránkozó hangon
Nyaviga úr. Nem beszéltem én semmi rosszat a kisasszonynak.
Megmondhatja.

– Trifurcifer! Azt úgy is tudom. De mit jár a domine olyan furcsa,
furcsa, furcsa úton a házhoz, mikor egyenes úton is bejárhat?

Professor úr értette: a padláslyukon. Nyaviga úr pedig érezte magát
bűnösnek annyiban, hogy ő már elment egyszer, úgy lopózott vissza, a
konyhaajtó előtt bukva ment keresztül: ez mind igaz; de azért nem
érdemelte meg, hogy ekkorát huzzanak a hátára.

– Kérem alássan: én azt gondoltam, hogy én nekem szabad.

– Szabad! szabad! szabad! Hiszen én nekem is szabad a kürtőbe felmásznom
s a kéménylyukon kidugnom a fejemet, de azért nem teszem meg. – No már
most ez megtörtént; nem tehetünk róla: ne szóljunk felőle senkinek.
Felejtsük el az egész dolgot.

(Könnyű professor uramnak, gondolá magában Nyaviga úr, mert csak a botja
szenvedett; de hogy felejtse el az én hátam?)

– Jól van, jól van: már most gyerünk be hozzám; de az asszonyok előtt
elhallgassuk az egész casust. Veronka! Én se szólok az anyádnak, de te
se szólj! De csak azt mondja meg a domine, hogy jutott eszébe, fejjel
lefelé jönni be a házhoz?

Hát tudott erre Nyaviga úr felelni?


IV. IGAZSÁGOS DÁNIEL.

Épen akkorra érkezett meg nagytiszteletű Tóbiássy professor úr is. A mi
igen természetes. Harangi úr gyalog jött, ő pedig talyigán; tehát
amannak hamarább kellett hazaérni, mint neki.

Azonfelül egy kis processusa is volt még a kapuban az érdemes
szállítójával. Tóbiássy professor úr igen fösvény volt s nem szerette a
pénzt vándoroltatni. A ki pedig azt hiszi, hogy a debreczeni talyigás
csak úgy barátságból lötyögteti magát a nyeregben, az nem ismeri a
természethistóriát.

– Ne sajnálná azt a tíz garast megadni; mondá a lóvezér, a makrapipát az
agyarára szorítva s csak félszájjal szónokolva.

– Micsoda tíz garast? kérdé a nagytiszteletű úr, szétnézve a földön,
mintha leejtett volna valaki tiz garast s azt kérné, hogy adják fel
neki.

– A miért ide hoztam vala.

– Atyámfia. Az nagyon sok.

– Más bolond is csak annyit fizet; válaszolt a talyigás, az orráig
nyomva fel a makrapipát.

– Meg merne kend rá esküdni, hogy más is annyit fizet?

– Meg én! kiálta az, a szája szegletébe nyomva a pipa csutoráját, hogy
utjában ne legyen az eskünek.

– Tartsa fel a három ujját és mondja utánam: «Én».

– Én.

– A maga nevét mondja.

– Tarisznya Gergő.

– Esküszöm: hogy minden embert tiz garasért hordok haza. Úgy segéljen.

A talyigás megtette, hogy utána mondta.

– No jól van, barátom; monda Tóbiássy úr, becsapva a könyvet, a miből a
tisztelt polgártárst eskette. Azt tudja kend, hogy én pap vagyok. Nekem
az esketésért nyolcz garas szokott járni; e szerint jár még kendnek
vissza a tizből két garas.

Azt oda nyomta a markába.

A talyigás megcsóválta a fejét, a fogai közül egy hegyeset köpött a
professor úr két csizmaja közé, azzal nagy dohogva eloldalgott, folyvást
nézegetve a tenyerében a vargatallért: de bizony csak két garas maradt
az mindig.

A három úr a konyhaajtó előtt találkozván, levett kalappal tartott a
fölött tanácsot, hogy ki menjen be előbb? Harangi úr ért elébb oda; de
Tóbiássy úr volt az idősebb, de Nyaviga úr volt a vendég, minél fogva
egyik a másikat instálta az elsőbbségért.

– Be tetszik mindjárt! kiáltott végre Harangi úr mérgesen Nyaviga urra,
mire az ijedtében bebotlott a konyhába. Ott azután egyszerre igen nyájas
képet csinált az asszonyságok előtt.

– Bátorkodtam visszakerülni ismét. A nagytiszteletű urral véletlenül
összetalálkozám, s ő oly nyájasan invitált meg, hogy ismét visszatértem.

A nagytiszteletű úr ez alatt titokban a zsebkendőjével igyekezett
letörülgetni annak a nyájas meginvitálásnak a nyomait Nyaviga úr
hátáról, mert a venyige a poros tógán valóban nagyon látható nyomot
hagyott hátra.

– Trifurcifer! dörgött Harangi professor úr, miután feleségét
megcsókolta. Majd szétszedett a tudatlan nép a piaczon a miatt a fatalis
lunátikus miatt. Egész polgárháború támadt abból az ártatlan disputából,
a mit a collega urammal folytattunk az utczán.

– Ah! hát ti is a lunatikus felett vitatkoztatok. Épen, mint mi idehaza
asszonyámmal.

– Bölcs Salamon, ne hagyj! Még idehaza is foly a perpatvar fölötte? Hisz
akkor eső elől a csorgó alá menekültem. Itt is lunátikus háború van.

Nagytiszteletű Tóbiássy professorné asszonyság kenetteljesen jegyzé meg:

– Nincs itt, lelkem fiam, semminemű háború; csak hogy egyikünk azt
állítja, hogy van; másikunk meg, hogy nincs.

– Épen, mint mi! mondá Tóbiássy professor úr. Én híszem, ő nem hiszi.

– No, ez nincs Isten hirével; pattogott Harangi professor úr. Ezt a
veszedelmet nem hagyom megöröködni. Itthon a háznál békesség legyen.
Elég ha külön-külön mi is összekaptunk, az asszonyok is összekaptak a
lunátikus miatt; de trójai háborút nem csinálunk belőle. Collega uram,
menjen szépen asszonyánkkal a maga szobájába; én is megyek az én
feleségemmel az én szobámba, akkor nem veszhetünk össze.

– Az ám! világosítá fel Haranginé asszonyság. De úgy vagyunk ám lelkem
galambom, hogy én uramatyámmal vagyok egy véleményen, nem te veled;
asszonyánk meg te veled tart, nem uramatyámmal.

– Finis Poloniæ! Hisz akkor én más országba költözöm!

A másik oldalon meg Tóbiássyné asszonyság csapta össze a kezét, megtudva
a nagy dissidentiát, mely a szerencsétlen családot ily felekezetekre
osztotta.

– No ebből nem jó lesz; monda nagytiszteletű Tóbiássyné asszonyság. Ily
háborúnak nem szabad kitörni. Egyik férj felesége és veje ellen, a másik
ipa és felesége ellen, egyik asszony férje és leánya ellen, a másik
férje és mostohája ellen. Adjuk biró eleibe a dolgot s legyen az itélet
bírsággal összekötve. A melyik fél elveszti a pert: megnyugszik és fizet
egy átalag máslást; a melyik nyer, igaza lesz és megiszsza a máslást. Én
Nyaviga urat választom birónak.

– Hát hisz én is compromittálok benne; mondá Tóbiássy úr.

– Valóban okosabb emberre nem lehetne bizni az ügy eldöntését; járult
hozzá Harangi úr.

– Én se bánom; tevé hozzá felesége.

– Ilyen nagytudományú, olvasott férfiu! – Magasztalá őt Tóbiássyné
asszonyság.

– És ilyen nagy physicus! Dicsérte őt a professor élettárs.

– S ilyen philosophus! monda a második professor.

És sorban valamennyien: «a kiről példát vehet az egész fiatalság!» – «A
ki ártatlanabb egy leányzónál.» – «A ki görögül és zsidóul tud.» – «A ki
soha bálba nem jár.»

Ez mind magasztalás volt s a választott biró megvesztegetésére intézett
kisérlet.

Végre közbevágott az ifju nagytiszteletű asszony.

– Édes Nyaviga úr: én csak azt mondom, hogy nem szükség magának sem
szépnek, sem jónak, sem bölcsnek lenni ezuttal; hanem csak rövideden
megmondani, hogy látta-e hát a lunátikust, vagy nem látta?

Nyaviga úr vette észre, hogy vesztére visszakerült abba a kelepczébe, a
honnan már egyszer kiszabadult. Azelőtt csak kettős kereszttűzben volt,
most már négyesbe fogták; kinek adjon most igazat? Megbántani egyik félt
sem illik, nem is tanácsos; pedig kötelesség. Hivatalos kötelesség.

– No hát halljuk az itéletet!

– Tehát kérem alássan, annyi van a dologban, hogy – izé.

– M – izé?

– A mult éjszaka felköltenek, azt mondják, hogy a lunátikus most jár
épen a padláson.

– Ahán! kiálta Tóbiássy professor úr.

Én azonban azt mondtam rá, hogy – mini milyen nagy pók mászik a
professor úr kabátján!

– Hagyjon békét az úr az én pókomnak! Azt mondja, hogy mit mondott?

– Azt mondtam, hogy az absurdum.

– Nesze neked, szólt most Harangi professor úr örömmel.

– Kimegyek azonban. S látom a hold fényes világánál, hogy egy emberi
alak járkál a kollegium tetején.

– Úgy-e mondtam! erősíté Tóbiássy és Haranginé.

– Mondám azonban: ez bizonyosan valami diák, a ki éjszakán ki akar
szökni a kollegiumból.

– Hát persze! biztatá Harangi és Tóbiássyné.

– Nem mertem azonban egész bizonysággal állítani, mert tudom a
physikából, hogy vannak oly szerencsétlen emberek, a kik a holdba
szerelmesek.

– Most szólt igazat.

– Meg akartam azonban győződni felőle, hogy csakugyan voltaképen
holdas-e az odafenn, avagy pedig szökevény? vettem a lámpást és
felmentem szépen a padlásra. Három dárdás jött utánam. Kettő pedig ment
előttem, hatalmas gerundiumokkal.

– No most mindjárt megtudjuk hát, mi volt?

Hát, a mint a padlásablakhoz érünk, az egyik dárdás elordítja magát
mögöttem, hogy ő valamit látott, a másik kettő előttem megijed,
megfordul, engem feltaszít, a lámpást összetöri s rohan le a grádicson,
egymás hegyin-hátán. Egyik a homlokát is betörte, másik egy fogát ütötte
ki.

– És azután?

– Azután sötét lett s én négykézláb másztam le a padlásról a szobámig,
hogy valami kárt ne tegyek magamban.

– Már most csak azt szeretném tudni, mondá Tóbiássy professor úr, hogy
ki veszi meg az átalag bort?

– A dolog így van, mondá Nyaviga úr: Azok, a kik látták, hogy ott volt,
nem tudják, hogy mi volt? A kik pedig tudják, hogy mi volt? nem látták,
hogy ott volt.

– És így mindnyájunknak igaza volt.

– És így nem iszunk bort.

– De már most feleljen meg domine Nyaviga arra, miért nem jelentette ön
fel ezt az esetet a sedesnek?

Ezt a mérges kérdést Harangi professor úr intézte a bölcs Dánielhez.

Az sok huzódozás után csak kirukkolt vele.

– Hát voltaképen tulajdonképen azért, hogy a midőn reggel előhivattam az
öt dárdást, mind az öt unisono azt állította, hogy ő egész éjjel aludt,
az ágyából ki sem kelt, s hogy én azt az egész történetet csak úgy
álmodtam.

– Hát a melyik a fogát kiütötte?

– Azt mondta, hogy csikófog volt, magátul esett ki.

– Hát a melyik a homlokát betörte?

– Azt állította, hogy saját maga harapta meg.

– A saját homlokát?

– Én is diffikultáltam neki ez állítást, hogy azt nem érhette el; de azt
mondta, hogy székre állt fel, úgy harapta meg.

– Nyaviga úr!

– Tessék parancsolni!

– Menjen haza s feküdjék le.

– De kérem alássan: ebéd előtt nem szoktam lefeküdni.

– Igyék vizet és feküdjék le. Förmedt rá Harangi professor úr. Szegény
Nyagiva úr aztán, mint engedelmes alattvaló megtette, hogy hazament,
előbb jól lakott, aztán lefeküdt, maga elé tétetett egy nagy vizes
kancsót, hogy ha a professor úr vizitálni talál jönni, rendeleteit
foganatosítva találja. Ámbátor semmit sem értett azoknak indokaiból.

Elég, ha a professzor úr értette.

Mikor egyedül maradt a két tudós férfiu, Harangi úr így szólt Tóbiássy
úrhoz:

– Collega uram! kezdem elhinni a dolgot. És most már azt is kitalálom,
hogy ki a lunátikus?

– Ugyan ki?

– Nem más, mint a derék jámbor Nyaviga.

– Lehetetlen!

– Ethice és logice lehetetlen, de empyrice még is lehető. Magam láttam,
hogy fényes nappal a szomszéd padláslyukából ereszkedett le fejtetőre a
mi kis udvarunkba. Mert a lunátikusoknak az a szokásuk, hogy mikor a
hold süt, akkor fejjel fölfelé, mikor a nap süt, akkor fejjel lefelé
szeretnek sétálni.

Erre Tóbiássy úr a következő tervvel állt elő.

– Hogy pedig egész bizonyosságot szerezzünk magunknak e dologról, én a
következő módot ajánlanám, a mit a lunátikusok kigyógyításánál szoktak
foganatba venni: Éjszakára egy dézsa hideg vizet tesznek az ágyuk elé,
melybe a holdkóros, a mint ágyát el akarja hagyni, okvetlenül belelép s
arra fölébred.

– Nagyon jó lesz! Ebből megtudjuk az igazat.

A szegény jámbor Nyaviga úr aztán a következő éjjel abban a kellemes
meglepetésben részesült, hogy a mint egyért-másért leszállt az ágyából,
térdig esett bele a hideg vizes dézsába, s mikor ezért lármát csapott, a
Sisera hadai kinevették, a sedes elé hozott panaszára pedig azt mondták,
hogy csak menjen a szobájába, feküdjék le s igyék még több vizet.

Hire futamodott, hogy ő lunátikus.


V. NAGY HALOTT VAN!

Kevés időre ezután nagytiszteletű Tóbiássyné asszonyság azt a hibát
követte el, hogy meghalt.

De ne tessék komolyan venni a dolgot; nem igazán halt meg, hanem csak
úgy félig-meddig. Meghűtötte magát a nagy szapuláskor s másnapra úgy
megmeredtek a tagjai, hogy egyet se tudott megmozdítani. Feküdt, mint
egy darab fa.

A chirurgus, a kit odahivattak, hogy aligha meg nem halt a
nagytiszteletű asszony! délután «bene sonantibus» lévén, csak azt
kérdezte, hogy «tudja-e mozdítani a nyelvét?» – «Nem». – «Akkor
meghólt».

Mert Tóbiássyné asszonyságnak a nyelve még Nemtóbiássyné korából is
arról a nagy életerőről volt emlékezetes, hogy a közvélemény szerint azt
még majd a holta után külön kell kivégeztetni.

El is bántak aztán vele annak szokott rendi szerint, felöltöztették,
koporsóba tették s harangoztattak rá.

Annyi emberséget azonban tegyen fel rólam minden ember, hogy nem engedek
egy derék kálvinista asszonyságot élve eltemettetni s hogy furcsa lesz
ennek a vége.

A jó Veronka kisasszony e tekintetben egészen a kezemre működik, a
mennyiben zokogva és sikoltozva borul édes anyjára s mennyre földre
esküszik, hogy nem halt az meg; ő nem engedi eltemettetni, ha csak őt
magát is el nem temetik vele együtt.

Ezt pedig nagyon jól esett hallani a nagytiszteletű asszonyságnak. Mert
az elrejtőzés állapotában hallott ám mindent, a mit körülötte beszéltek.

Annál kevésbbé volt rá nézve épületes, a mit mások beszéltek fölötte.

A Veronkát kituszkolták a halottas szobából, azt mondták neki, hogy
ilyenkor a leánynak nem az a dolga, hogy sírjon-ríjon, hanem hogy lásson
a gyászruha után, hogy meglegyen holnapra.

A két nagytiszteletű úr magára maradt a szobában s következő
gyászbeszédet tartott az elhunyt felett.

– Vajjon mely rejtekbe dughatta el a lelkem a pénzecskéjét? monda
Tóbiássy úr. – Nem azért mintha Veronkát meg akarnám tőle fosztani,
hanem hogy az ő javára fruktifikáljam. Vennék rajta szőlőt.

– És elküldenők rajta Nyaviga urat akademiákra, szólt Harangi úr, ő
lenne az Úr szőlőjében pásztor.

– Az én szőlőmben?

– A Zebaoth úr szőlőjében.

– Az már más. «Nolo acerbam sumere.» De vajjon hova dughatta el a
pénzecskéjét?

– Kereste atyám uram a párnazsákban? – Ott már nincsen. – Hát vajjon a
tükör háta mögött? – Volt ott, de már nincs ott. – És a kályha fölött
lévő urnában? – Ott is lakott egy ideig, de már kiköltözött onnan. –
Vajjon a karosszék támlájában nem rejlik-e? – Megvizitáltam és semmit
sem találtam. – A téli bocskor talpában? – Az is pedig lyukas. –
Kitalálom már, hol vagyon? – No ha kitalálja fiam uram, akkor kérhet
tőlem a megboldogult hagyatékából bármit; odaadom. – Hát megmondom. Itt
van az ablakban ez a sok almamuskátli, ezeknek a cserepébe lészen
eldugva.

A megboldogult csak nevette magában addig a dolgot, a míg a két tudós úr
játszotta azt a játékot, a mit a gyerekek «Strinksz»-nek neveznek s
mondogatta magában: «víz, víz!», de a mint a muskátlikat hallotta
emlegetni, majd fölkiáltott ijedtében: «tűz, tűz!» s akkor vette észre,
hogy mégis nagyon meg lehet halva, ha még arra sem bír felkiáltani, hogy
az ő szép muskátliait hogy szedegetik ki a cserepekből s a virágok földe
alatt hogy találják meg a hólyagba takargatott lázsiásokat és a körmöczi
aranyokat.

S még Tóbiássy úr nagy szomorúan azt mondá rá: «csak ennyi volt? Azt
hittem, hogy legalább két ennyi».

– De ezen való szomorúságában ne feledkezzék meg atyám uram, hogy nekem
is igért valami jutalmat.

– Én? Nem is emlékezem rá. Hát mit kiván fiam uram a szegény nyomorult
inséges hagyatékából?

– Azt a régi bibliáját.

No ez nem nagy kivánság.

Tóbiássy úr azonban elébb végig pörgette az újjain a vaskos könyv
lapjait s kirázogatta, hogy nincs-e közé szorulva bankó? csak azután
kézbesítette nagylelkűen.

Az elhunyt pedig szeretett volna kézzel-lábbal rugdalózni és nyelvét
neki ereszteni: «oda ne add, vén bolond! Abban van a legtöbb pénzem!»

Mivel hogy a jámbor asszonyságnak, mint okos és értelmes puritán
hölgynek kedvencz olvasmánya volt a biblia, azonban másfelől meg gondos
anya is volt, s úgy találta, hogy ebben a szent könyvben vannak egy
némely történetek, melyeket hajadon leánynak olvasgatni nem épen
mulhatatlan kötelesség, annálfogva nehogy a Veronka azokba beletévedjen,
az ilyen lapokat az alsó és középső szélein gondosan egymáshoz ragasztá
csirizzel; a felső nyílást pedig arra használta, hogy a hozzá került
bankókat az összeragasztott levelek közé csúsztatgatá. Erre a bibliára
aztán el lehet mondani, hogy «duplex libelli dos est».

Harangi úr biz azt elvitte magával.

A gyászoló felek után következtek a szomszédasszonyok. No hisz azoktól
hallott még sok szépet magáról a boldogult lélek, a míg testi
porhüvelyét felöltöztették. Hej, hogy nem ereszthette meg rájuk a
nyelvét! Dante ezt az egyet, a fődolgot, kifelejtette a «pokol»-ból:
mikor a szomszédasszonyok elkezdenek sincerisálni az ember felett s az
ember nem feleselhet vissza!

Ezeknek eltávozta után következtek a virrasztók.

Régi jó szokás szerint, tekintélyes halottak fölött virrasztani volt
szokás. E czélra szolgáltak a kis diákok, műnyelven «dárdás»-ok, a kik
egész éjjel a halottas szobában gyászénekeket énekeltek. Hogy torkuk ki
ne száradjon, volt gondoskodva számukra illendő mennyiségű, gondosan
megvizezett karczosról, de biz azok, mikor már vették észre, hogy
mindenki alszik a háznál, többet anekdotáztak, mint énekeltek.

– Látod, hogy meghalt a professorné!

– Látom, nem is leszek professorné soha, hogy meg ne haljak.

– Élve mégy a mennyországba?

– Mint Illés próféta.

– De mint Zöld Marczi.

– Szegény asszony! pedig milyen jó asszony volt, ha az ajtóhoz nem
szoríthatta a sarkamat, akkor nem ütött hátba.

– Szegény professor úr! milyen nagyon meglesz szomorodva! Három hétig
folyvást borsót főzet a coquián számunkra buvában.

– Van is rá oka. Nem ő találta fel a perpetuo mobilét, mégis ő vesztette
el.

– Hehehe! A Mártha asszony nyelvét!

– Irj rá epitaphiumot te.

  «Itt nyugszik már Mártha asszony.
  De még az ura is otthon.»

– Hát a professorra mit irnál, ha meghal?

  «Halált adják ingyért:
  Mert ha adnák pénzért;
  Professor most is élne.»

Erről aztán egész adomagyűjteményt mondtak el egymásnak a vásott
suhanczok tréfás epitáphiumokról, s akadt közöttük olyan novitius, a
kinek még újság volt a:

  «Jó két nótárus volt mind a három Ége
  István, János, Márton és a felesége,
  De most már meghaltak s mind a négynek vége.»

S nagyokat röhögött rajta s aztán viszonzásul ő is elmondta, hogy Itt
nyugszik Kis, kinek neve János is – A ki nem volt valami fis – Kális,
hanem fis – Lederbül dolgozó csis – madia Mis – kolczon. Ezért aztán
fabaraczkot kapott a fejére minden oldalról, hogy mert olyant mondani, a
mit már mindenki ismer.

A boldogult pedig buzgón fohászkodott az egek urához, hogy csak még
egyszer térhetne a világra vissza! nem az élet muló örömei után való
bűnös vágyakodásból, de csak azért, hogy ennek a sok istentelennek az
üstökét és kontyát még egyszer amúgy Istenigazában jól megczibálhassa.

Mely óhajtása hogy miként teljesedett? azt majd megtudjuk időjártával.


AZ AKADÉMIKA PROMOCZIÓ.

Azért azonban, hogy gyász van a háznál, a hivatalos teendőket csak el
kell mégis végezni.

Az esperes (mivelhogy a püspökség jelenleg «vacat») mára hívta össze a
consistoriumot az akadémika promocziók elintézése végett.

Mi az az akadémika promoczió?

Az magyarul: akadémiára való promoveáltatás.

Tudniillik, az levén a rendszer, hogy az iskoláit jól végzett
theologusnak alkalom nyujtassék külföldi akadémiák látogatására s
azokban hittudorrá, vagy tanárrá kiképeztetésére: e végből az illető
felruháztatik három évre népnevelői állomással. Tehát a czél: az, hogy
valaki pénzt szerezzen; az eszköz: a népnevelés.

Az illető aztán az első esztendőben azt teszi, hogy a kollégiumban
csinált adósságait fizeti; – (hát akkor hogy volna kedve tanítani?) a
másodikban próbálgatja, hogy hogyan kellene tanítani? a harmadikban meg
már úgy is kifelé áll a rudja; hát de bolond volna, ha tanítana! Mikor
aztán elvégezte, akkor jön utána a másik s az három esztendeig megint
így tesz.

S aztán dehogy megy akadémiákra! Vagy szerzett pénzt a három év alatt,
vagy nem szerzett. Ha nem szerzett, akkor nincs neki mivel; ha pedig
szerzett, akkor már többet tud, mint az a külföldi professor, s inkább
beáll prókátornak s lesz belőle: Isten szolgája helyett, embereknek ura.

Épen egy ily jó kövér ekklézsia volt üresedésben, a mi igazán megérdemli
az akadémika promoczió nevet: a törkölyösi.

Két competitor volt rá: az egyik Dallos Ádám, a másik Nyaviga Lőrincz.

Amazt a törkölyösiek maguk kivánták maguknak, emezt pedig a vaskalaposok
óhajtották nekik adni.

Nyaviga Lőrinczet ajánlotta szerénysége, kedvessége, alázatossága, de
különösen azon felőle táplált elővélemény, hogy valószinüleg ő fogja
Tóbiássy úr leányát elvenni.

Ellenben Dallos Ádám hibái ezek voltak: eszes, jókedvű ficzkó volt,
mindig első eminens; és fejét fennyen hordozó ember.

Azonban elvitázhatlan előnyei megint ezek voltak:

Először is ő volt a «nagy-botos».

Másodszor ő volt az «első bassista».

Tudjuk jól, hogy mi az a «nagy botos?» A hajdani tűzoltó diáksereg
vezére, ki a «gerundiummal» tűzvész esetén elől rohant s előjoggal birt
minden sövényen, palánkon keresztül utat törni a tűzvész színhelye felé,
a fecskendők számára.

Az ilyen tizenöttel elébb eligált.

Az első bassista pedig a kántus büszkesége szokott lenni, s hangjában
bírta a biztosítékát annak, hogy vagy a debreczeni, vagy a halasi, vagy
a nádudvari lelkipásztorság elébb-utóbb reá szálljon.

Az ilyen húszszal elébb eligált.

Az az eligálás megint azt teszi, hogy ünnepek alkalmával a theologusok a
legátiók közt anciennitás és classificatio sorozata szerint szoktak
válogatni. A ki elébb volt, az jobbat kaphatott. Már most tehát a ki
nagy-botos is volt, meg első bassista is, az harminczöt előtte
következőn ugrott keresztül egyszerre, s előttük eligált. Volt az
ilyennek aztán elég irigye.

Már az pedig el volt határozva, hogy Dallos Ádám semmi esetre ne kapja
meg a törkölyösi rektoriát. Miért? Azért. Mivelhogy a törkölyösiek
mindig azt mondták, hogy ha egyszer egy kedvük szerint való rektort
kaphatnának, a néptanítói állomást rögtön állandósítanák, annak a
kedveért új iskolaházat építenének, a templomba orgonát hozatnának, a
fizetést megdupláznák. A mi így abstract véve mind igen jó volna; de
akkor megszünnék az akadémika promoczió, több diák nem mehetne
Törkölyösre utiköltséget szerezni, a mi főczél – s annálfogva
szükségképen úgy intézendő az állapot, bölcs előrelátás mellett, hogy a
törkölyösiek mindig olyan rektort kapjanak, a ki mellett a szivük
örvendezzen, ha már a harmadik esztendő a vége felé közeledik, hogy újat
kérhetnek helyette.

Dallos Ádám pedig épen az az ember, a ki már eddig is nagyon tetszik
nekik; pedig még csak énekelni hallották, hátha még egyszer a
búcsúztatóját megtalálják kóstolni!

Ezen a keserves napon tehát mind a két jelölt szigorú vizsgálat alá
vétetett, s minden embertől kivánható tudományból kegyetlenül
kiexamináltatott.

Nyaviga úr természetes, hogy igen könnyen átesett a vallatáson, annál
nagyobb erővel ment az végbe Dallos úrnál, de végre is diadalmasan
kiállotta. Olyan feje volt annak, hogy még azt is megmondta, hogy mely
lapján van a könyvnek, a mit kérdeznek tőle!

Úgy kellett neki megfeszíteni az eszét, hogy a felelettől függ: kié
legyen Törkölyös? s Törkölyöstül függ, hogy kié legyen Veronka?

– Hát édes fiaim, ti mind a ketten egyformán jól feleltetek, mondá,
bevégeztetvén az examinatio, az esperes, ki ő maga is nagyon tudós
férfiu volt, s beszédre csak a félszáját használta, a másik felét mindig
befogva tartotta. Csak te öcsém, hogy is hínak? ne volnál olyan fiatal.
Hát megtudod-e nekem mondani, mikor lesz a vén emberből fiatal?

– Igen is. Mikor a vén káplán ekklézsiához jut. Akkor lesz belőle fiatal
pap.

– Ad hominem szóltál. De hát most feleljetek meg még egy pár kérdésemre,
édes fiaim, a mikre ugyan még eddigelé senki sem felelt meg, de hiszen
ti nem is lehettek olyan tudósok, mint én magam, a ki ezen kérdéseket
alkottam. Ezeket csupán azért szoktam nektek feltenni, hogy az
elbízakodottságot távol tartsam tőletek. Tehát legelébb is hány font
füstöt lehet nyerni egy mázsa fából?

(Ezek és a következők mind olyan régi élczek, hogy a humor világában a
kőkorszakot képviselik.)

Előbb Nyaviga úr felelt, szerényen és okosan.

– A füst voltaképen megfoghatatlan anyag lévén, s a mérőserpenyőt lefelé
fordítani nem lehetvén, e kérdés a megoldhatatlanok közé tartozik.

– Jól van, fiam. A szerénység így szokta rendesen elismerni, a mit föl
nem foghat; hát te, hogy is hívnak? mit felelsz rá?

Dallos vállvonva mondá: meg kell mérni a hátra maradt hamut, le kell
vonni a fa súlyából, a mi hiányzik, az a füst.

– Ita est, felelt az esperes, egy negyedrész szájjal. No de most. Mi a
legbecsesebb drágakő?

(Csakugyan a kőkorszakból szedi az élczeit!)

– Legbecsesebb drágakő a gyémánt, felelt meg Nyaviga úr, mely találtatik
Braziliában.

– Sic, sic. Ezt szokták mondani valamennyien. Jól van, fiam. De nem úgy
van. Hát te másik, hogy is hívnak?

– Engem Dallos Ádámnak hínak; a legbecsesebb követ pedig malomkőnek
híják; mert ez a gazdájának hasznot hajt, a gyémánt pedig semmit.

– Accurate. De most adok fel nektek egy megoldhatlan feladatot: hol van
egy kréta?

S ezzel az esperes úr, hogy egy czölöpépítészet korszakából való
rúna-élczet is hozzon napvilágra, mely mint archæologiai lelemény nagy
becscsel fog bírni mindenkor, ezt irá fel a táblára:

o quid tua te b bis? bia abit!

aaa s et in amamam a a!

– Ez az én epitaphiumom, édes fiaim. Melyet rajtam kívül el nem tud
olvasni senki. Pedig ennek a jutalma a legjobb akadémika promoczió a
Tiszán túl.

Nyaviga úr tudta, mit kell felelni.

– Én valójában sokkal csekélyebbnek érezem tehetségeimet, minthogy ily
mélységes titok fölfedezéséhez csak hozzá is merjek fogni.

– Derék, emberséges ifju. Erroris agnitio est dimidia emendatio. A
hibának elismerése fél megjavulás. No te másik; hogy is hívnak? Most
állj elő! Ubi nota pernicitas?

Dallos hebehurgya ember volt, szeles észszel rögtön leolvasta a tábláról
az epitaphiumot.

O (super) be! quid (super) bis? Tua (super) bia Te (super) abit!

(Ter) a es et in (ter) am a(bis).

– Mit is tetszett igérni a megfejtésért?

Az esperes úr az egész száját befogta a szájába.

Ez vakmerőség volt.

Nyaviga csak mosolygott magában. Hiszen ő is ki tudta volna mind ezeket
találni; de tudta jól, hogy az esperes úr boszankodni fog arra, a ki az
ő klepsidráit fel tudja állítani s a saisi titkait és
sphynx-feladványait megfejteni merészkedik.

– Hm, hm, fiam, nem szeretem benned azt a túlságos nagy bölcseséget és
confidentiát. Egyébiránt én a legjobb akadémika promocziót igértem a
megfejtőnek, de az most nem üres; a törkölyösi pedig nem a legjobb.

– Elég jó lesz az nekem azért a kis charádáért.

– (S még ócsárolja az epitaphiumomat!) Tudjátok fiaim. Ketten vagytok, a
kik egy conditióra competáltok; s nekem nem szabad személyválogatónak
lennem. Mind a ketten præstanter feleltetek. Te, hogy is hívnak? több
versatussággal, de te a másik nagyobb modestiával s mind a kettő egyenlő
virtus. Azért mi elhatározók, hogy veletek sorsot fogunk huzatni. Itt
ime a kalapban van betéve két czédula. Az egyik üres. A melyitek az
üreset húzza: az itt marad, a másik megy Törkölyösre. No fiam, hogy is
hívnak? te nyulsz bele elébb.

Ezúttal mégis csak Ádámnak az esze járt túl a vaskalapén. Élt a
gyanúperrel, hogy mind a két czédula üres, a mi abban a tiszteletreméltó
háromszegletű kalapban rejlik, s ha ő a kihuzottat megnézi, akkor aztán
mehet el hosszú orral. Nyavigának nem kell húzni.

Hirtelen bekapta a czédulát a szájába s lenyelte.

– Quid fecisti!

– Lenyeltem a czédulát. Nem akartam magam látni, mit húztam, már most
húzza ki a társam a magáét, abból megtudjuk, hogy mi volt az enyim?

– Perversus natio! szörnyedt föl az egész coetus.

– Világos! Ha az üreset húztam ki, akkor okvetlenül a czímes maradt
benn. Ha az üres maradt benn, akkor a czímest húztam ki.

Megbukott a stratagema. Elő kellett adni a benmaradt czédulát s az is
üres volt.

Így azután nollevelle oda kellett adni Ádámnak az akadémika promocziót,
a mi soha sem fog többé disponibilissé lenni, mert azt a törkölyösiek
rögtön állandó rektoriává fogják átalakítani, megházasítják a rektort, s
akkor aztán az övék marad örökre.

– Ez veszedelmes egy ember; rebegé az esperes úr. Ez még valaha azon
egyszarvú lészen, a ki mindnyájunkat megöklel.

Nyaviga úr azonban hosszú orral távozott el.

– Azért ne búsuljon domine: vigasztalá őt Harangi professor úr, utolérve
a grádicson; ha elveszett is Törkölyös, de azért Veronka megmaradt.

Nyaviga úr vakarta a fejét, a mi napkeleti virágnyelven annyit tesz,
hogy «én pedig jobb szerettem volna Törkölyöst a leány nélkül, mint a
leányt Törkölyös nélkül».


VII. A NAGY-BOTOS.

A délután azonban arra volt szentelendő, hogy az elhunyt nagytiszteletű
asszonyságnak a végső nagy tisztelet megadassék. Ez alkalommal esperes
úr volt maga tartandó a halotti beszédet, Nyaviga úr pedig egy búcsúz
tatót, melyet valamikor egy nálánál nagyobb poéta egy fiatal lánykára
írt volt, s melyet ő azután átfordított élemedett asszonyságra; Ádámnak
pedig még ez alkalommal harsogatni kellett ablakreszkettető hangját a
szép harmóniás énekben.

Biz ennek már fele sem volt tréfa, a nagytiszteletű asszonyra. Mindenki,
a ki hozzá férhetett, arról beszélt és énekelt, hogy milyen hiábavalóság
minden földi birtok, mindenünk por és hamu, s hogy ez milyen jól van így
rendelve; különösen az esperes úr kifogyhatatlan volt a másvilági
gyönyörűségek magasztalásában, az e földi jóknak pedig oly legyalázását
vitte véghez, hogy még az élő, szuszogó embernek is kedvet csinált
hozzá, itthagyni tanyát és kollegiumot s elmenni Földvárra deszkát
árulni; s bizony belebeszélte volna még abba a szegény halottba is, hogy
jó lesz neki magát eltemettetni, ha szerencséjére a véletlen, – vagy
mondjuk, hogy a gondviselés, – vagy mondjuk, hogy egy macska,
segítségére nem jön.

Hiszen mindnyájan ismerjük azt az adomát, a midőn Gallina püspök épen
így tetszhalottá levén, nosza rajta minden titkárja, cselédje, hozzá
látott, hogy a míg nem jönnek az inventariummal, «dugd el, vedd el» a
mit közel talál, elkaparinthassa. Volt pedig a püspöknek egy kedvencz
majma is; hát ez a mint meglátta, hogy mindenki siet elcsízelni valamit
a gazdájától, hogy ő se maradjon el a többitől, kapta a püspöksüveget,
felrántotta a fejére, úgy iramodott tova. A tetszhalott pedig merev
szemeivel látta ezt a furcsa figurát s a felett oly nagyon elővette a
nevetési inger, hogy felszakadt az idegeit lekötő merevség; felkaczagta
magát az innenső világra.

Épen egy ilyen nagy felindulás kellett a nagytiszteletű asszonynak, s
ezt neki is megszerezte a macska.

Tudniillik, hogy a szomszédban kenyeret sütöttek. A temetési pompára
aztán mind ott hagyták a befűtött kemenczét: a macska ott kastankodott;
egy parázs ráragadt a farkára, azzal ijedtében felszaladt a padlásra;
ott volt a sok száraz kukoriczahaj; az egy percz alatt lobbot vetett s
mikor épen legjobban énekelnék a halott felett, hogy por és hamu minden
világi javunk: egyszerre csak kiüt a háztetején a láng s a népség
elordítja magát: «tűz van!»

De már erre a szóra elfelejti az ember a tréfát! Nem úgy értettük mi azt
a por és hamuvá lételt, hogy most mindjárt meglegyen; hanem majd csak
itélet napján! Hagyd el kántus! «Ad arma!» a jelszó. Fusson oltani, a ki
csak bir! mert ide ég a ház is.

El is futott az mind, diák, professor, esperes, s ott hagyta valamennyi
a halottat, a ki a koporsó fedelén keresztül jól hallhatá a tűzi lármát,
hogy milyen nagy égés van a szomszédban! Ha az ide átcsap, akkor ő
háromszoros halált szenved.

De bizony két jó léleknek mégis eszébe jutott a halott is. Az egyik volt
Veronka, a másik volt Ádám.

Veronka nem akarta elhagyni az anyját, Ádám pedig Veronkát.

– Oh, édes Ádám, gyere, mentsük meg szegény anyámat. Vegyük ki a
koporsóból, vigyük el biztos helyre, a hol nem ég meg.

– Megteszem azt Veronkám kedves, a te jó szivedért.

De a mint odahajolt Ádám a megboldogultra, hogy kiemelje a koporsóból, a
minek hirtelen lefeszítette a tetejét, hát az csak egyszerre a nyaka
körül fonta a karjait, hogy a szegény Ádám majd nyavalyássá lett
ijedtében s ő kiáltotta most már igazán, hogy «tűz van!»

De annál nagyobb volt az örömsikoltozás Veronka részéről, a mint a
halottat feléledni látta; nem ijedt ő meg attól, hanem odarohant hozzá,
s a míg a lábait kiemelte a koporsóból, százszor is összecsókolta
azokat: «oh én édes jó anyám! feltámadtál az én imádságomra!»

A halottaiból feltámadott beszélni ugyan még nem tudott; de elég volt az
tőle, hogy élt. Nem is volt ez nagyon discurálni való idő; mert már
ugyan ropogott a tűz odakinn. Dallos hirtelen bebugyolálta a jámbor
lelket a szemfödelébe, a koporsó födelét újra helyére szegezte (még
akkor is tréfán járt az esze) s azután az ölébe vett alakkal, meg
Veronka kisasszonynyal keresztül tört az eszeveszett sokaságon (mert
mikor égés van, minden ember elveszti az eszét). Nem ügyelt ő rájuk
senki; azt sem kérdezték, mit visznek? Veronkának volt egy Manczi nénje,
a Czegléd-utczában, oda vitték a jámbor teremtést, az a jó lélek aztán
megértve a dolgot, levendulaszeszszel meg tárkonyeczettel addig
dörzsölte a feltámadott hátát és nyaka csigolyáját, míg lement róla a
bőr, ellenben visszatért beszélő életműszerének teljes használata.

Na hiszen el lehet képzelni, hogy miket beszélt ez a meg- és
visszaboldogult lélek Manczinak, Veronkának, meg Ádámnak? Alig tudták
visszatartani, hogy ki ne rohanjon és a tíz körmével le ne húzza a bőrt
megbántói arczáról.

Ádámot pedig ugyancsak keresték ez alatt mindenfelé. – Föld nyelte el?
víz nyelte el? Sehol sincsen a «nagy-botos».

– Hát hiszen csak nem mehettem a selyem-tógámban tüzet oltani; védé
magát, midőn végre előkerült. Akkor aztán ki is tett magáért.
Megmutatta, hogy mit tud? Úgy járt az égő háztető gerinczén, mint egy
Szent Flórián, s bontotta szét az égő gerendákat s hajigálta le a
földre. A fecskendővel csak őtet locsolták, hogy meg ne égjen a
zsarátnok között; de nem történt semmi baja; s félóra alatt a diákság a
nagy-botos lelkesítő példaadása mellett szétmorzsolta az egész tüzet,
nem terjedhetett az tovább. Meg lett mentve a professorék háza.

Arra aztán a harangokat is abbahagyták félreverni s újra kezdték a
halottra harangozást; a tűzoltósereg megint összealakult kántussá s azon
kormosan, felgyürkőzötten folytatá, a hol elhagyta:

  «Már elmégyek az örömben:
  Paradicsomnak kertében;
  Lelkemnek üdvösségében.»

A közben föltették az üres koporsót: a kik emelték, csak mondták: jaj de
könnyű a jámbor! Nem csuda, hisz egyszer sem lakott jól életében!

És aztán vitték ki, folyvást biztatva útközben:

  «Menj el a nyugalom
  Csendes éjjelébe,
  A föld kebelébe
  Közanyánk ölébe.»

Az üres koporsót!

Dallos Ádinak kedve lett volna kiütni a kántus-prézes kezéből a
taktusütő kottatekercset s nagyot nevetni közbe; de csak türtőztette
magát! Hadd kisérje a vaskalapos levett vaskalappal az üres koporsót ki
a temetőbe! Furcsa dolgok lesznek még ma itten!


VIII. A BÚCSÚPOHÁR.

A jó törkölyösiek a fölötti örömüket, hogy Dallos Ádit kaphatták meg
rektornak, azzal igyekeztek kifejezni, hogy küldtek neki egy átalag
hegyaljait, egy nagyszerű sonkát, egy döböz turót, meg egy embertelen
nagyságú kenyeret.

Az meg már aztán minden erkölcs és vallás ellen való vétség volna, ha a
diák, a ki ennyi elemozsinát kapott eltürné, hogy abból holnapra csak
egy felhörpenthető korty, egy befaló falás is maradjon. Különben is ez
most búcsúpohár, Dallos Ádi elmondhatja: «már engem visznek!»

Azon estére a kartársak mind meg voltak hiva Ádám szobájába egy kis
kolláczióra s Nyaviga pajtás is. Nem szabad itt haragot tartani. S ha
van harag, arravaló a pohár, hogy békítse ki.

De Nyaviga pajtás sehogy sem akart beleharapni a borba.

– Köszönöm alássan. Sohasem szoktam bort inni. Valójában nem veszi be a
természetem.

Hasztalan szorította Dallos:

– Mind nem ember az, a ki életében egyszer le nem itta magát és
szerelmes nem volt!

Nem kapaczitálta vele.

– Aztán nem bor az, hanem csak máslás; ezt még a töröknek is szabad
inni.

Nem hiszi el neki.

Utóbb is a hazafiui érzelmeit kellett megtámadni.

– Ezt a poharat a hazáért!

Az egész confraternium ráhangoztatta: «Gaz, a ki nem iszik a hazáért!»

– Már ha épen muszáj, szabódék Nyaviga barátunk s nagy önfeláldozással a
fejébe töltötte az első pohár bort.

«Fenékig a hazáért! Körömpróbáig a hazáért!»

– Úgy, hát, no!

Az az első pohár pedig gonosz pohár, olyan, mint az első csók: hívja
maga után a másodikat.

– Ezt a poharat pedig a mi tisztelt professorainkért!

«Gaz, a ki nem iszik a professorokért!»

Nyaviga pajtásnak azt sem lehetett visszautasítani. Már azzal megjött az
énekelő kedve, úgy, hogy beledalolt a kardalba: «Gyere be rózsám, gyere
be! Csak magam vagyok ide be! Két czigány legény hegedül; Csak magam
járom egyedül!» Pedig infámis hamis hangja volt; be sem vették soha a
kántusba.

A nóta után maga tartá oda a poharát a közös kancsó elé.

– Jó bor az, pajtás! Soha sem ittam ennél jobbat.

– Hát rosszabbat ittál?

– Rendesen odahaza, mikor senki sem lát, hehehe.

(Kezdődik a részegség első állomása: az igazkimondás.)

– No barátim, indítá meg Dallos, ittunk azért, a mi legfényesebb, ittunk
azért, a mi legporosabb, most igyunk azért, a mi leggyönyörűségesebb:
éljenek a szép leányok!

Nyaviga pajtás bevágta a harmadik poharat s utána kiáltá:

– És a szép asszonyok!

(Következett a részegség útjának második állomása: a szerelmetesség.)

– Kiváltképen a Zsófiák! toldá Dallos Ádi.

– Csitt! Döfé őt oldalba Nyaviga pajtás. Hát te is tudod?

– Hogyne tudnám? Hiszen magad mondtad.

– Mit? hogy én a professornéba vagyok szerelmes?

– Biz igen. Hiszen tudod, mikor ott furulyáztál az ablaka alatt, én meg
ott akkompanyiroztalak hegedűvel.

– Igen. Emlékszem rá.

Arra is emlékezett már, a mi meg sem történt.

– Jaj, csak meg ne tudnák!

– Csak te ki ne beszéld. Legjobb lesz, ha most pro forma iszol a
hugáért: hogy elbolondítsd őket.

– Úgy van. Czimborák! kiálta fel Nyaviga pajtás. Éljen a szép Veronika!

Arra kitört belőle a nevetés teljes erővel. (Itt volt a részegség
harmadik állomása: a veszett jó kedv.) Odaborult Dallos Ádi nyakába, úgy
röhögött: Nézd csak! prühahihahu! De bolondok! Kötni való bolondok.
Gyere: valamit súgok a füledbe. Druhahaha! Tartsd ide a füledet.
Prüsztihaha! Nézd: ezek a részeg filkók mind azt hiszik, hogy én a
leányt szeretem; pedig a professornét szeretem. Kukrihihihihehehő!

A czimborák rágyujtottak egy új dalra.

  (Mæstuoso)
            Múlik, mint az árnyék, ez az élet,
            Észre sem veszszük, hogy semmivé lett.

  (Allegro)
            Hej bizony esztelen a ki búsul, mikor
            Örömök közt mulathat és vigadhat:
            Észre sem is veszi, elsuhan élete,
            Elenyészik, mint az őszi lenge köd.
            Megszaporodik az életfonál
            A kotyogó kebelű kancsónál.
            Fogj nosza kulacsokat,
            Tölts tele finakokat,
            A fekete bajokat
            Öntsük le!

E szomorú figyelmeztetés az élet mulandóságára aztán oly mélyen hatott
Nyaviga pajtás érzékeny lelkületére, hogy egészen elkeseredett bele. A
veszett jó kedv után utolérte a részegség negyedik postaállomása: a
siránkozás.

– Oh barátim. Oh kedves jó barátim, kezdé rá zokogva, s sorba ölelte,
csókolta valamennyit. Ne itéljetek meg. A nagy indulat! Látjátok: a szív
csak szív marad. Hiszen az ember nem béka, se nem tapló! hogy mikor ma
temetik el a szeretőjét, a hideg földbe, aztán estére már vigadjon. –
Ühühühüjejeje. Ne vigasztaljatok engem! Ne vigasztaljatok! Nem kell
nekem a ti vigasztalástok. Menjetek haza. Én magam akarok sírni;
bömbölni: «Oh Tihanynak riadó leánya!» Takarodjatok haza.

– No nézd, hogy kerget ki a saját szobámból! Kötődék vele Dallos; hát
micsoda szeretőd halt meg neked, te?

– Csitt: ordítá titkolózva, szája elé tett mutatóújjal Nyaviga. Nem
szabad kilocsogni, hogy kedvesem volt, mert másnak a felesége volt; a
professorné. Meghalt. Eltemettük.

– Vigasztalódjál pajtás. Az nem az ifjasszony volt, hanem az öreg
asszony.

– Igazán? He? Nem a szebbik volt, hanem a csunyábbik? – De hát az már
mindegy. Mikor én sírni akarok, akkor nekem muszáj sírni! Ha még nem
halt meg, hát akkor ezután fog meghalni. Oh oh oh! Kedves barátim, ha
már itt vagytok, sírjatok hát együtt velem. Sírassátok őtet! De ne
kérdezzétek tőlem, hogy kit? Mondjátok meg minden embernek az utczán,
hogy sírjanak, bőgjenek, ordítsanak! De ne mondjátok meg nekik, hogy
miért? – Fáj, fáj, fáj; fáj a szivem; fáj! Fáj a szivem te éretted! –
Fáj! Mindjárt kirugom ezt a földet alólam!

– Ugyan mit sopánkodol? Förmedt rá Dallos Ádi. Hiszen sohase szeretted
azt az «asszonyi állatot!»

Ezzel az ellenmondással aztán keresztül lökte őt a részegség ötödik
fokozatán, a veszekedhetnémségen.

– Micsoda? Mit mondtál! Ordíta fel dühösen, s a ki máskülönben oly
szelid volt, mint a birka, most veszett lett, mint a kakas, felkapott
egy széket az asztal mellől, s azzal kezdte el Dallos Ádit üldözni. –
Agyonütlek! A falra mázollak! Megeszlek! Nekem mondod, hogy nem
szerettem! Porrá törlek! Elfujlak!

De Ádi nem hagyta magát elfujni, elkapta a széklábat s kivette a kezéből
a széket s aztán átölelve Nyaviga pajtást izmos karjaival, szép
gyöngéden ártalmatlanná tette s akkor aztán elkezdett hozzá nyájasan
beszélni.

– De kedves jó pajtásom. Ne haragudjál rám. Hiszen csak azért beszéltem:
mert te még eddig csak titkoltad ezt. Még szerelmet sem vallottál annak
a szép hölgynek; pedig ha olyan nagyon szereted, meg kellett volna neki
vallanod, hogy megnyerhesd viszonszerelmét.

Nyaviga pajtás otthon volt már: a részegség utolsó állomásán, a bambaság
állapotjában.

– Viszonszerelmet? Igazán? Angyal vagy! Ne egy puszi! Gyere mindjárt.
Gyere velem oda. Szép holdvilág van. Előtted vallom meg neki, hogy én őt
imádom.

– Hogy nem a Veronkát szereted, hanem őtet.

– Szeretem: és elveszem.

– Hát az urával mit csinálsz?

– Azt megölöm!

– De hátha nem akar az asszony a tied lenni?

– Akkor elrablom!

– Az derék lesz.

– Derék lesz. Velem jösz. Ha nem jön, viszszük. Felgyujtjuk az egész
várost!

– Az lesz a legjobb. Akkor a zsákmánynyal elmenekülhetünk; de hohó,
megállj. Erről a tógáról rád ismernek. Vedd fel az én jáponikámat.
Tetejébe meg a köpönyegedet. Ha ebben meglát, minden asszony beléd
bolondul.

Az a jáponika tudnillik tarka nagy pálmás kartonból készült, s azt
odahaza Dallos Ádi pongyolának viselte, a miért Harangi professor dühös
volt rá, hogy mit jár – csak otthon is – komédiás ruhában! Hát még ha az
utczára veszi fel valaki!

A fiatalság engedte Ádinak végig játszani a kicsinált tréfát, a mi hogy
teljesen sikerülhessen, ketten elszaladtak előre nagytiszteletű Harangi
és Tóbiássy urakat értesíteni felőle, hogy a rejtélyes lunátikus már
megint a házak tetején járkál.

Tóbiássy professor úr ugyan erre a hírre nagyot vont a vállán, s azt
mondta rá, hogy bánja is ő, hisz ő úgyis hiszi a lunátikus létezését,
ismeri azt már könyvekből, nem szükség a természet után is meggyőződnie
létezése felől; ő bizony lefekszik alunni. Első éjjel, hogy békével
alhatik megint. Se feleség, se leány a háznál. Veronka is elment Manczi
nénihez éjszakára.

De annál nagyobbat ugrott a székéről Harangi professor úr erre a hírre.

– Hol a botom?

Furcsa gyógyszer a somnambulismus ellen!

– Minek az a bot, lelkem? kérdé Zsófia asszony.

– Majd hire lesz annak, ne félj!

– Csak nem mégy ki éjjel a házból?

– Éjjel? nem éjjel? én megyek! S ha mindjárt ott virradok is meg; de meg
akarom tudni valahára, hogy mi hát az a kisértet, a mi két hónap óta
lázadásban tartja az egész békés város népességét? kinek van passiója,
mint a macskának, a házak fedelén sétálni, mikor száraz az utcza?

– De lelkem, meghűtöd magadat, s aztán megint catechismust kapsz tőle.

– Catarrhust! Nem catechismust! Mikor tanulsz meg már egyszer
distingválni?

– De vigyázz, hogy meg ne fogjanak.

– Ugyan ki fogna meg? hisz teli lesz bámész néppel a piacz.

– Vigyázz, hogy a sárba ne lépj!

– Hiszen poros az út, és holdvilág van. Vigyázzak-e még valamire?

– Igen, hogy hamar hazajőjj, mert én félek idehaza egyedül.

– Hát vedd elő a rokkát és nem fogsz egyedül lenni.

Professor úr nem engedte magát tovább tartóztatni, fogta nádpálczáját
marokra és el-kirohant a holdvilágos éjszakába, lunátikust fogni.


IX. A VESZEDELMES IMÁDÓ.

Zsófi asszony pedig úgy tett, mint a hogy mondva volt neki. Bement a
szobájába; meggyujtotta a mécsest, elővette a rokkát s hogy ne legyen
egyedül, elkezdett fonni és aztán a surrogó rokkahang mellett csenndesen
dudolgatta magában a leánykori fonódalt:

  Leányok fonják a lenszöszt:
  Beszélgetnek egymást közt:
    «Jajh, anyám, a fonás!
    Nehéz a várakozás!»

  Czipőt veszek szülöttem:
  Csak ne sirjál előttem!
    «Jajh, anyám, jó anyám:
    Nem az az én nyavalyám!»

  Szoknyát veszek szülöttem:
  Csak ne sirjál előttem!
    «Jajh, anyám, jó anyám:
    Nem az az én nyavalyám!»

Zsófi asszonyon kívül ugyan még a Jutka is ott volt a háznál; de annak
az a nyavalyája volt, hogy a mint beállt az est, ő rá nézve megszünt a
világ világ lenni. Zsófi asszony odaültette őt az asztalhoz elébb tollat
fosztani; de menten elaludt; Zsófi asszony tréfából tele rakta neki
tollszárral a leragadt szeme pilláit: az sem zsenirozta; azután kiküldte
a konyhába tengerit morzsolni; ott meg a véka előtt eldűlt, a félig
lemorzsolt kukoriczacsutával a markában. Attól ugyan elhordhatnák az
egész házat a feje felől, fel nem ébredne tőle.

Zsófi asszony már az utolsó versét dudolta a rokkadalnak:

  Legényt hozok szülöttem:
  Csak ne sirjál előttem!
    «Jajh, anyám, jó anyám!
    Ez ám az én nyavalyám!»

A midőn egyszerre kopogtatás hangzik a konyha ajtaján.

A professor jött volna már haza? Az lehetetlen! hisz csak az imént
távozott el.

– Júj, ha a napamasszony jött volna vissza!

No «még» nem az jött meg.

Dallos Ádi elvezette idáig Nyaviga pajtást, itt a kezébe adta az ajtó
kilincsét, hogy csak rontson be bátran és egyenesen.

– Hát te nem jösz be? Ahán! Értem! Hogy a kedves ne szégyenlje magát
miattad? Majd itt vársz addig az ajtóban. Ha erőszakra lesz szükség, hát
majd hivlak!

Azzal bement a folyosóra, s elkezdett a konyhaajtón kopogtatni:

– Ifjasszony! Ifjasszony lelkem! hallja-e? Nyissa ki az ajtót, hallja!
Letérdelek, úgy vallom meg neki a szerelmemet. – Ifjasszony, szivem!
Nyissa ki kérem az ajtót.

A rejtélyes kaparásra előjött Zsófi asszony s elállt a szeme-szája, a
mint ott látta térden állva a pálmavirágos japonikában Nyaviga urat.
Összecsapta a tenyereit.

– Nyaviga úr! Mi a mente! Hát magát mi lelte?

– Semmi sem; csak egy kis bort ittam.

– De azt látom.

– Hanem én magát azért szeretem.

– Ne mondja!

– Osztén én magát elveszem.

– De már nekem van ám uram.

– Azt majd kegyes engedelmével megfojtom, kérem alássan.

– Hát aztán mi lesz belőlünk?

– Magát meg elszöktetem.

– Hová az ördögbe?

– A paradicsomba.

– De hátha én nem megyek magával?

– Akkor elrablom. Erőszakkal elragadom.

– De hátha nem bir velem?

Nyaviga úr meg akarta mutatni, hogy bir s megragadta Zsófi asszony
kezét.

Persze, hogy a helyéből se tudta őt megmozdítani. Három olyan legény,
mint ő, sem birt volna az igazi debreczeni fajta menyecskével. Nem
szokták azokat elrabolni.

Ezen aztán végképen kétségbeesett a szerencsétlen szerelmes.

– Akkor én felakasztom magamat ide a kéménybe.

– Tudja mit, Nyaviga úr, most menjen haza és feküdjék le szépen, aztán
majd holnap többet beszéljünk erről a dologról.

– Nem! Ma, vagy soha! Jön? Nem jön? Ha nem jön, – mindjárt felakasztom
magamat. Itt erre a japonikazsinórra ni! Már itt a nyakamon a zsinór.
Már megyek, már a kéményben vagyok; – most mindjárt lógok.

Szegény Zsófi asszony igazán megijedt: még felakasztja magát itten
valósággal! Mit csináljon vele?

Azt tette, hogy kifutott az utczára; hátha valaki erre megy, a kit
segítségül hivhatna.

Épen a kapuban találta Dallos Ádit. Mintha csak hitták volna.

– Oh az Isten áldja meg! Jőjjön csak, nézze micsoda nagy bajom van.

– Mi baj van, nagytiszteletű asszony? kérdezé Ádi, az ártatlanság semmit
nem tudásával.

De meghallá ám a mély gordonkahangot Nyaviga úr is a konyhában s
kikiáltott.

– Gyere, pajtás, segíts!

– Jőjjön! siessen! vonszolá őt Zsófi asszony.

– Mit segítsek? kérdé Ádi tétovázva.

– Vagy elrabolni ezt a nymphát, vagy engem felakasztani.

Ádám hidegvérrel jegyzé meg erre:

– Furcsa állapotban van, Nyaviga úr.

– Gyere hát! Segíts! hiszen megigérted.

– Mit igértem én a dominenak? Hiszen van egy hete, hogy nem is szóltunk
egymáshoz.

– Hát a tanyán? A te tanyádon!

– Az én tanyámon? Én most jövök a correpetitióról.

– Hisz ott ittunk együtt, te goromba!

– Ittunk? Én egészen józan vagyok.

– A hol megvallottam neked, hogy én ezt a nymphát szeretem.

– Bizonyos lehetsz felőle, hogy ha előttem ily tiszteletlenül beszéltél
volna a professorné asszonyság felől, kidobtalak volna a szobámból, mint
a hogy ki foglak dobni most mindjárt innen.

– Engemet te? A te testi lelki jó pajtásodat? Hát nem azt igérted, hogy
segítesz az én Helenámat elrabolni Menelaustól?

– Vigyázz a szádra, vakmerő! vagy velem gyűlik meg a bajod.

– Oh édes jó Dallos úr, szólítá őt a nagy tiszteletű asszony. Az Isten
áldja meg érte, hogy védelmez. De csak ne csináljon magának galibát
miattam. Hiszen azt sem tudja ez most, hogy miről beszél.

– De azt veszem észre! Még csak az volna hátra, hogy azt is rám fogja,
hogy én vezettem idáig.

– Hát persze, hogy te vezettél ide.

– No, nem mondtam?

– Mered tagadni? Hol van egy ágyú, hogy meglőjelek vele?

A tűzhely mellett állt a máktörő famozsár; azt kapta fel Nyaviga,
Dallosnak irányozva az üreg száját, hogy mindjárt leágyúzza vele.

– Csitt! kiálta közbe Zsófi asszony. A professort hallom köhögni az
utczán! Mindig itthon felejt valamit.

– A professor! kiálta ijedten Nyaviga úr s erre a szóra egyszerre nyaka
szakadt minden vitézségének, eldobta a vont csövű faágyút s rohant
ajtónak, ablaknak: «Jaj, hova bújjak el?» A százgallérú köpönyeget is
ledobta nyakából.

– Fel a padlásra! Tuszkolá őt Dallos.

– De nem tudok mászni.

– Hát pusztulj le a pinczébe!

Padlás, pincze mind a konyhából nyilt. Dallos leterelte a rémült pajtást
a pinczetorokba, maga meg felkapta a köpönyeget s egy percz alatt fenn
volt vele a padláson; mire a professor betoppant, már hült helye volt
mind a kettőnek.

– Trifurcifer! zsörtölődék a nagytiszteletű úr. Itthon felejtettem a
perspektivát; pedig az a fődolog. Nem feküdtél még le, kincsem? No hát
hozd ki: ott van a thékában, az a hosszú!

S a míg az asszony beszaladt a szobába a távcsövet keresni, az alatt,
mint a féle gondos házigazda, széttekintett a konyhában, a hol világos
volt a holdfénytől.

– Ihol van ni! a pincze és a padlás megint nyitva! Oh ez a gondatlan
asszonynép. Mindent nyitva felejtenek. Minden tolvaj bejöhet rajta, meg
még rosszabb emberek is.

Azzal nem restelte a fáradtságot, bezárta a padlást, pinczét, s nagyobb
biztosság okáért még a kulcsaikat is eltette a zsebébe.

– Itt van kincsem a respectiva; szólt Zsófi asszony, kihozva azt a
hosszút.

– Perspectiva! Mikor tanulod már meg. No most servus. Sietek. Teli van a
nép piaczczal. Akarom mondani: a piaczczal tele van a nép! – (Aztán még
egyszer visszatér a kapuból.) Még sem jól mondtam: a népet egészen
megtöltötte a piacz!

«No most már ereszszük ki foglyainkat.» Gondolá magában Zsófi asszony, s
felkiáltott a padlásra: No Dallos úr, lejöhet már!

– Mehetnék ám; de bezárt a professor úr s elvitte a kulcsot. Hanem majd
kimászom én a padlásablakon.

– De ki ne törje a lábát!

– Nem most próbálom először.

Egy zuhanás s utána egy iramodás jelezé, hogy Dallos csakugyan
szerencsésen megmenekült.

– Hát azt valjon nem csukta-e be? kérdé magában Zsófi asszony, a
pinczeajtóhoz sietve s úgy tapasztalá, hogy az is be van zárva.

Nyaviga úr onnan alulról beszélt fel, mint Hamlet atyjának a lelke.

– Elvitte már a tatár az öreget?

– Elvitte biz a professor a kulcsot.

– Hát már én hol megyek ki akkor?

– Ha csak a kulcslyukon nem.

– Fölemelem a fejemmel a házat!

– Tudja mit? Feküdjék bele valami üres kádba s aludja ki magát.

Nyaviga úr látta, hogy jó lesz szót fogadni, s miután több feleletet nem
kapott a kérdéseire, lebotorkázott valahogy a sötétben, ott megkapott
egy üres hordót, abba beledugta a fejét, hogy le ne rágják az egerek és
elaludt, de nem békével.


X. A HOLDDAL JÁRÓ.

A diákok elhiresztelték az egész városban, hogy ma megint sétálni fog a
lunátikus a kollegium tetején, mert épen holdtölte van. Meg is telt
piacz és utcza bámuló népséggel. Minden ember sugdosta egymásnak, hogy
csendesen kell lenni, mert ha lármát hall, felébred, s leesik.

Mikor tizenkettőt kondított a nagy templom óraütője, a suttogás
élénkülni kezdett: minden ember felnézett a magasba.

«Ni! Ahol jön, ni! Csitt! Csendesség! Nem kell beszélni! Nem látja kend?
Az ott ni! Látom! Jaj, ha leesik. Pszt. Most megáll. Ni, milyen fehér a
képe! (Persze, hogy fehér; mert be van kenve krétával, hogy rá ne
ismerjenek.) Hogy tud végig menni azon a keskeny párkányon? – Most
mindjárt énekelni fog!

A holddal járó végig sétált a tetőzeten, mintha csak a sík földön járna.
Köpönyeg volt a vállán s gitár volt a kezében.

Lesétált egész a háztető széléig, hogy azt borzalom volt nézni, ott
azután leült s a lábait lelógázta a levegőbe.

– No hiszi-e már kend, hitetlen? szólt a sajtoskofa az almáshoz.

– Jaj, inkább hiszem, csak a fejemre ne essék!

A rejtélyes alak hátravetette a köpönyegét és elővette a gitárját, és
először is igen szépen elénekelt egy verset a «földiekkel játszóból!»

Hamis volt a zuzája; nem a maga hangján énekelt: azon a szép bassus
hangon, mert arról mindjárt ráismertek volna; hanem valami vékony
falsett hangon, a hogy a maskarák beszélnek.

No ez szép volt. Csakhogy mindenki ismeri.

Hanem aztán jött egy másik dal. Ez már új volt.

  «Egyszer volt
  Valahol, akárhol,
  Egy holt, –
  A ki szép volt, jó volt, vén volt;
  Még is megholt.
  Pedig sohse danolt.
  Annak egy bibliája volt,
  A mely bankóval tele volt,
  És egy veje volt,
  Kinek nagy potroha volt.»

– Trifurcifer! Ez rólam szól! dörmögött nagytiszteletű Harangi úr s
ugyancsak nekifeszíté a perspectivát, ha a kréta alatt meg tudná ismerni
az emberét.

Az pedig egyre-másra torzképeket fintorgatott, hogy lehetetlen volt
ráakadni az igazi ábrázatjára. Folytatá pedig eképen:

  «Tehát valamit megszagolt,
  S vevé a bibliát s eképen szólt,
  A mint napa kiterítve volt:
  Napamnak már e könyv úgy se kell,
  Elvigyem-e emlékül? úgy-e el?
  Magának így felel.
  Mert a holt
  Egy szót sem szólt.
  Csupán a fényes hold
  A szobába világolt.
  Meglátta a hold,
  Elmondta a hold,
  Úgy volt: úgy volt: a hold!»

(– Canis tota mater! Dörmögött magában Harangi. Hogy tudhatta ez azt
meg, a mit csak én magam tudtam a megboldogulton kívül; én pedig el nem
mondtam senkinek.)

«Csitt! Silentium! Még többet is fog énekelni!»

A lunátikus onnan a magasból új nótát kezdett.

  «Két szeme van az égnek:
  Egyik a nap, másik a hold.
  Az egyiket behunyja,
  A másikat kinyitja;
  Csak úgy pislog a földre,
  Mint cyclops félszemével.
  Én nem tudom, minek néz
  Nappal Arkádiára,
  A sült tökök honára?
  Mit lát rajta, ugyan mit?
  De éjjel! ah az éjjel
  Boldog szerelmesek napja.
  Testvérem, oh ezüst hold
  Tekints Arkádiára,
  S mondd el, mit látsz te most ott?»

– No halljuk, mi bolondot fog most megint kigondolni? dörmögé Harangi
úr.

A holddal járó felhangozta a gitárját s felállt a háztető szélére s
rákezdé az ismeretes nótára az új szöveget:

  «Kedves urambátyám, meg ne haragudjon,
  Azért, a mit mondok, engem meg ne szóljon;
  Mert én megbántani nem akarom:
  Csak a mi igaz, azt én megmondom.»

  «Kedves urambátyámnak van egy szép hugája,
  Azt egy alamuszi vőlegénynek szánja;
  De mig magát az utczán hordja a kánya
  Otthon kutyára bízva a hája.»

  «Kedves urambátyám most is azt képzeli,
  Hogy a kamasz, huga iránti szerelemmel vagyon teli.
  Pedig azt az alatt a szép menyecskéért a hideg majd kileli
  Az igaz, hogy az éh koppot nyeli.»

Harangi urat elöntötte az epe. Ez ő róla szól. Pedig még hátra volt a
negyedik vers – s ez volt a legszebb.

  «Kedves urambátyám most is itt kóriczáz,
  Pedig jobban tenné, hogyha otthon vigyáz;
  Mert míg gazda nélkül marad a ház:
  Padláson, pinczén a tolvaj bemász!»

De már az több volt az elégnél.

– Megállj semmirekellő Kákusz! ordítá el magát Harangi úr a néptömeg
közül. Akárki vagy odafenn! s rohant botját suhogtatva a kollegium felé.

«Csitt! Mi az? Nem kell kiabálni!» csitíták minden oldalról. «Mindjárt
leesik, ha hozzászólnak!»

– Hadd essék! Törjék ki a nyaka. Palacsintává lapuljon. Ahol van ni! Már
szalad is! Már mászik le a háztetőn! Megállj gazember, fölmegyek hozzád!
Elfoglak.

A jámbor sajtoskofa megczirógatta a nagytiszteletű urat s keresztyéni jó
indulattal kérte:

– Édes drága professor úr! Ne mászszék fel arra a falra!

«Jaj, fussunk innen! Mindjárt ránk esik!» sikoltozott az asszonynép.

– Hadd essék! Ide essék! Lármázott Harangi úr. Nekem essék kapóra. Úgy
elütöm, hogy a pokolra esik.

A lunátikus válláról csakugyan leesett a köpönyeg.

– Meghaltál! kiálta rá Harangi úr, agyonütve a nádsinkóval a köpönyeget.
– Hah. Csak a köpönyegje volt. De megállj. Erről holnap rád ismerek,
kicsapatlak, ha az apám fia vagy is.

De már most hová azzal a köpenyeggel?

Ha bemegy a kollegiumba inquirálni, az alatt ki tudja, mi történhetik
odahaza? Még is csak elébb való dolog lesz haza menni: meglátni, hogy mi
van a dologban?


XI. DEUS EX MACHINA.

A míg nagytiszteletű Harangi úr a tengernyi néptömegen keresztül tudott
furakodni, hogy a szabad utat megtalálja hazáig: az alatt a lunátikus
régen lejutott a földre a maga bámulatos nyaktörő utján, a mit, ha
megmutatnának valakinek, azt mondaná, hogy nem igaz; a kutnál lemosta az
ábrázatjáról a krétát s mire a prefessor úr hazakerült, már akkor ott
állt az ő kapuja előtt.

S még úgy tett, mintha észre se venné a közeledőt, háttal állt feléje.
Koczkáztatta, hogy jót húznak végig a hátán «servus humillimus» fejében.
De hát mit nem kész az ember koczkáztatni, mikor szerelmes?

Aztán meg bizonyos volt már arról Dallos Ádám, hogy ezt a partiet ő
nyeri meg: engedhetett egy-egy ütést az ellenfélnek is.

A professor úr pedig megismerte őt hátulról is. S valósággal az volt a
köszöntője, hogy megragadta az ott ácsorgónak a gallérját minden
teketória nélkül s betolta maga előtt az utczaajtón át a folyosóra,
onnan meg a konyhába s ott magával szembeállította.

– Gyere csak, gyere! Itt vagy most, megvagy most! Állj meg itten! Hát
mit ólálkodol te itten? Mit állsz te meg éjnek éjszakáján az én házam
előtt?

Dallos Ádám olyan ártatlan képet csinált, mint egy birka.

– Hát kérem alássan, nem szabad én nekem a nagytiszteletű úr háza előtt
megállanom?

– Szabad? Nem szabad? Nem az a kérdés. Hanem hogy minek állsz épen ide?
Állhatnál a tulsó oldalra. Háromezerhatszázhetvenhét háza van
Debreczennek; mindenik elé oda állhatnál, miért állsz épen az én
kapumba?

– Kérem alássan: a testimoniuomért jöttem.

– Éjszaka! te!

– Hát én azt gondoltam, hogy olyankor nappal van, a mikor a professor úr
az utczán sétál.

– Te! Tán te is lunátikus vagy?

– Hát a professor úr az?

– Bomolj meg! Én nem vagyok az. Mit beszélt a lunátikus, he?

– Ebből secundát kapok. Nem tudok belőle semmit.

– Köszönd! – Hát ezt a köpenyeget ismered-e?

– Nekem úgy tetszik, hogy ez a köpenyeg Nyaviga uré.

– Elmenj vele!

– Hiszen elmegyek.

– Nem mégy! Itt maradsz! Minek jöttél ide?

– Jupiter omnipotens! Professor úr beczibál galléromnál fogva, s aztán
azt kérdi tőlem, hogy minek jöttem ide? Kikerget, s aztán elállja az
utamat, hogy ki ne mehessek.

– Ugye? Maleferiate nebulo! pinczeablakon, padlásablakon jársz
keresztül-kasul, s a szegény Nyavigát páholtatod el magad helyett; de
most ki nem mégy innen, a míg meg nem fogadod, hogy a hugomra nem veted
többet a szemedet.

– Nem értettem; kérem alássan.

– Addig innen el nem mégy, a míg Veronkáról végképen ünnepélyesen le nem
mondasz.

– Hát akkor kivánok nyugodalmas jó éjszakát. Majd lefekszem ide a
tűzhelyre s reggel megizenem a dárdásnak, hogy hozza ide az ebédemet.
Szivesen itt maradok én akár itéletnapig.

– Ember! Homuncule! Még annyira viszesz, hogy káromkodni fogok.

S már morzsolta a nagytiszteletű úr a fogai között a rettentő
átokformulát a prosodiából.

«Sic dropax, anthrax, corax, cum smilace climax!» (A mi oly irtóztató
káromkodás, hogy lefordítani nem is lehet.)

A nagy lármára azonban előjött a szobából a nagytiszteletű asszony.

– No, az Istenért! Mi történt?

– – Mi történt? Rivallt rá a felbőszített férj, odatartva eléje a
nyakánál fogva összeszorított corpus delictit. Kié ez a köpönyeg?
asszony!

– Ez a köpönyeg? Hát Nyavigáé. Ki az ördög viselne már ilyen hétgallérú
köpönyeget más?

– Akkor bizonyosan ellopta tőle valaki.

– Az a valaki úgy látszik, hogy te vagy. Mert nálad van.

– Ne beszélj! Ne konfundálj még jobban! úgy is fenékkel felfordultan áll
a világ az agyamban.

– Úgy látszik ám.

– Hát te még is itt állsz? rivallt a nagytiszteletű úr Dallosra.

– Hiszen azt tetszett mondani, hogy addig el ne menjek, míg Veronka
kisasszonyról le nem mondok. Én marasztalásnak vettem.

– Nem azt mondtam! Azt mondtam, hogy mondj le róla s aztán vigyen a
garabonczás.

– De ugyan, nagytiszteletű uram, miért haragszik én rám olyan nagyon?

– Ha tudni akarod, hát pro primo azért, mert iszol.

– Ha szomjazom.

– De bort iszol.

– Ha bort szomjazom.

– De sokat iszol.

– Ha sokat szomjazom.

– Sileas! – Pro secundo: mert éjjel kijársz a kollegiumból.

– Ha nem tudok aludni.

– Silentium! Pro tertio: Tarka ruhában jársz, a tógát nem viseled.

– Megbecsülöm, hogy ne szakadjon.

– Pro quarto: Mert pipázol.

– Csak fogfájás ellen teszem. A doktor narcoticumot præscribált.

– Pro quinto: Leányok után jársz.

– Csak egy után járok.

– No hát: ezeknek az összesége az, a miért én tégedet nem szeretlek és
elvesztenélek egy kanál vízben.

Most aztán a nagytiszteletű asszony is beleszólt a perbe.

– Miért van tehát, hogy ugyanezen hibákat meg a te különösen pártfogolt
kegyenczedben nem tudod észrevenni?

– Kicsodában?

– A szépséges Nyaviga úrban.

– Nem értek semmit. Az egészen más ember. Az nem iszik soha.

– Nem többet a soknál.

– Nem jár ki a kollegiumból éjszakára.

– Csak haza se megy éjszakára.

– Nem visel papagáj uniformist a szobájában.

– Hanem az utczán.

– Nem jár senki lánya után.

– Csak a felesége után.

– Most mindjárt káromkodni kezdek: «quadrupedante putrem strepitu quatit
ungula campum!»

– Jaj, csak olyan csunyákat ne mondjon előttem!

– Hát te is az eszemet akarod elvesztetni velem? Vagytok-e még többen, a
kik ellene tanubizonyságot tesznek?

A pinczeajtón türelmetlen dörömbözés hangzott s Nyaviga úr fojtott
hangja.

– Ereszszenek ki! Hallja! Ki van itt? Ereszszen ki.

– Úgy látszik, hogy még többen is leszünk, monda gonoszkodva Dallos Ádi.

– Mi az itt? Ki az itt? A pinczében? Átkozott lunátikus! Megmondta!
Gyere elő malefice!

A nagytiszteletű a botjával verte a pinczeajtót, Nyaviga úr meg alulról
az öklével: a mi igen szép muzsika volt.

– Hát nyisd ki neki a pinczeajtót, mert bezártad! Figyelmezteté férjét
Zsófi asszony.

– Vagy úgy? – Professor úr kinyitotta a zárt a pinczeajtón.

Arra a felemelkedő csapóajtóval együtt egy rémalak nyomult fel eléje a
mélységből, a kinek kalap helyett egy üres hordó volt a fejére húzva.

– Quis hominum? Ki vagy ember? rivallt rá a professor úr, türelmetlenül
kopogtatva botjával a furcsa fafövegre.

Arra a sajátságos látogató leemelé a fejéről a hordót, mint valami
kalapot s köszönt vele:

– Alászolgája.

– Ah. Per Deos immortales! hőkölt vissza a professor úr. Ne izéljen
Nyaviga úr. Mi lelte az urat?

– Semmi sem kérem; magyarázott Nyaviga úr engedetlen nyelvvel; csak egy
kis máslást ittam.

– Domine bort ivott?

– Nem, kérem alássan: a máslás nem bor.

– Hogy jött domine ebbe a hordóba?

– Nem tudom, kérem alássan. Úgy tetszik, mintha én volnék ama Diogenes.

– A lunátikus tudta, hogy itt van s ő maga nem tudja, hogy hol van!
Nyaviga úr! Ismer az úr engemet?

– Oh igen is: nagyon örülök, hogy van szerencsém szegény házamnál.

– Legyen esze az úrnak! Ez nem az úr háza!

– Nem-e? Hát akkor senkié sem! Akkor vad ház!

– Nyaviga úr! Az úr részeg! – Nem. Az úr nem részeg; meg van mérgezve.
Intoxicálva alcohollal! Valaki megétette, sőt megitatta, hogy
félrebeszéljen. Ismerjen rám! Én vagyok a professor! ez meg itt a
feleségem.

– Úgy? Maga a professor, a kit én meg akarok gyilkolni; a meg a
felesége, a kit el akarok rabolni.

– Jupiter bicornis Ammon! Ez az ember megbolondult.

– Csak megrészegedett. Igazítá ki Zsófi asszony.

– Igazán? monda a prefessor úr, haragját lecsillapítva. No úgy
fektessétek le szegényt: hadd aludja ki a krapuláját. Az emberi
gyarlóságok iránt elnézőknek kell lennünk. Errare humanum est. Nihil
humani a me alienum puto.

– S ilyen embernek akarod te a mi Veronkánkat adni?

– Oh az nem tesz semmit. Az ilyen dolgon minden embernek át kell egyszer
esni. Mentül elébb, annál jobb. Én is voltam… vagy mit mondok: –
lehettem volna. Azért türelmesnek kell lenni mások iránt. Úgy. Édes
Nyaviga úr. Csak ide tessék a hárságyra. Így ni. Tegyek egy vánkost a
feje alá? Be ne keverjük ezt a szép tarka ruhát.

Nyaviga urat csakugyan lehúzta a feje a hárságyra.

– Itt a köpönyegje. Takarózzék be vele. Ezt is a lunátikus ejtette le.

– Vigyék el innen azt a dézsát! mormogá Nyaviga úr; a «lunátikus» szóról
az jutván eszébe, nehogy talántán megint egy dézsa vizet állítsanak
holdkóros csapdául az ágya elé, mint a minap.

– Azért Veronka mégis az ő felesége lesz! végzé a nagytiszteletű úr,
nagyot toppantva a lábával és a nádpálczával nyomatékul.

– Hát fogadjunk, hogy nem lesz; ungorkodék Dallos Ádi.

– Nem hallgatsz? Az lesz, ha mondom. Megeszlek, ha még egyet szólsz!

– Hát már most mért haragszik rám professor úr? Hiszen nem csak én iszom
bort; (csakhogy én győzöm), nem csak én éjszakázom a kollegiumon kívül;
(pedig bizony sehova sem jártam, mint ide, az alá az ablak alá). Tarka
ruhája is van másnak is: s még is amazt akarja boldoggá tenni?

– Miért? Hát azért. Mert! Semmi gondja rá kendnek.

(Már mikor «kend»-nek nevezett valakit, akkor nagyon haragudott.)

Zsófi asszony pedig kezdett sírva fakadni.

– Annak az embernek, a ki engem így meggyalázott, akarod te Veronkát
adni?

– Épen azért, hogy többet meg ne gyalázzon. Ha magának lesz felesége,
lesz vele baja elég, hogy nem ér rá a másé után járni. Similia
similibus.

– Igen. Simia simiabus! Mit tudom én, hogy mit tesz az?

– Én pedíglen appellálok! monda hatalmaskodva Dallos Ádi.

– Te appellálsz? Hová appellálsz? Én vagyok itt biró, hóhér és pap egy
személyben: elitéllek, felakasztlak, el is temetlek!

– Nem engem, professor úr.

– Nem téged? Hát ki szabadít meg téged? Ki parancsol még ennél a háznál?

– Hallgassa csak! Mi csoszog odakinn a folyosón? Csisz-csosz,
csisz-csosz!

A rejtelmes csoszogás egyre közelebb jött: csisz-csosz, csisz-csosz.

Mindenki elnémult s várakozva tekintett a nyitott konyhaajtó felé,
melyen besütött a tele holdvilág.

A holdfényben a megboldogult Tóbiássyné alakja jelent meg, halotti
köntösben s felemelt mutatóújjával megfenyegeté a konyhában levőket. A
másik kezével pedig Veronka leányát tartá magához ölelve.

– Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak Istene! ne hagyj el! rebegé megrémülve
a professor úr.

– Jaj! a napamasszony lelke! sikolta Zsófi asszony, s a kötényét az
arczára takarta, hogy ne lásson.

A rémalak pedig megszólalt sírbolti hangon.

«Emberek! Halandók! Visszajöttem hozzátok egy szóra. Ide hallgassatok
rám. Ezt a leányt nem adjátok máshoz, mint Dallos Ádámhoz; vagy elviszem
őt magammal. – Te vőm uram, add vissza azt a bibliát, úgy, a mint
elvetted; mert különben harmadnapra meghalsz.»

– Jaj, már adom! Benne van minden!

«Te nagy hypocrita, Nyaviga, eltakarodj innen s többet be ne tedd a
lábadat ezen a küszöbön!» folytatá kisérteties hangon a hazajáró lélek.
«Te pedig Zsófi leányom, ne rettegj tőlem, hanem gyere közelebb hozzám:
nagy dolgot mondok tenéked.»

Zsófi asszony reszketve engedelmeskedett a túlvilági parancsnak. Elment
az ajtóig, nagy remegés közt.

Ott azután a maga természetes hangján szólalt meg a megdicsőült lélek:

– Hát azt mondom neked, hogy rakj tüzet és főzz vacsorát, mert két nap
óta nem ettem.

Ez a fölfedezés, hogy a más világon nem adnak enni, egyszerre megfordítá
az egész kedélyállapotot. Zsófi asszony sikoltva borult napaasszonya
nyakába, s össze-vissza csókolta, a hol érte; Harangi úr szaladt a
bibliáért, s nagyon szeliden kinálta meg vele; hogy ő csak biztosság
kedvéért vette magához; Dallos Ádi sietett neki kezet csókolni s
tévedésből a Veronka kezét csókolta meg; még a Böske is előmászott a
sutból, s a mint szemét két ököllel életre dörzsölve, megpillantá a
feltámadottat, rohant a csehpampuska-sütőhöz s elkezdte azt hamuval
dörzsölni: az jutott eszébe, hogy a nagytiszteletű asszony a halála
előtti napon épen azért bubolta meg, hogy a csehpampuska-sütő piszkos
volt.

A feltámadottat aztán bevezették nagy örömmel; a Manczi néni is
előkerült s megkisérté érthetővé tenni a Harangi-család előtt a
történteket; azonban nagy hamar kivette a szájából a szót a megdicsőült,
s többet vissza se adta neki; hanem elmondta maga a vele és körülötte
történteket, bebizonyítva, hogy a nyelve tökéletesen életre tért; a
mikre Harangi professor úr fejcsóválva mondá: hogy mind ez logice ugyan
lehetetlen, de physice úgy látszik, hogy mégis lehetséges. Meg nem
fogható; de kézzel fogható.

Egyszer aztán kinyilt az első szoba ajtaja, s ott állt Tóbiássy úr a
porköpönyegben, a mit hálókabátnak használt.

– Meddig fog még ez a nagy lárma tartani idekívül?

Már az igaz, hogy mikor három asszony egyszerre beszél: az valami.

Mindenki sietett neki mondani egyszerre, hogy ime jőjjön és
csodálkozzék: eltemetettnek hitt felesége feltámadott és hazajött.

– Ez physice lehetséges; de azért logice nem következik belőle, hogy
engem is fellármazzanak, mikor alszom.

– Hát te nem is örülsz, hogy feltámadtam?

– Jó, hogy siettél vele; mert ha késel, még megházasodom.

– Hát meg sem csókolsz?

– Nem szoktam a konyhában csókolódni.

Azzal visszahuzta a fejét a szobába s betette maga után az ajtót, nem
bánva akármit adnak is enni a szegény más világról hazatértnek.

– Jaj, édes napamasszony, monda Zsófi asszony; de örülök, hogy hiába
sirtam.

– Hallják! menjenek már a pokolba, hadd aluszom!

Ez a goromba szó Nyaviga úrtól jött onnan a hárságyról.

Ezt aztán Harangi professor úr nagyon megrestelte.

– Cape lectisternium! kiálta oda Dallosnak. Annak se kellett kétszer
mondani. Megkapták ketten kétfelől a hársnyoszolyát s vendégestül együtt
úgy kitették az udvarra, hogy a lába sem érte a földet.

No már most csakugyan Dallos Ádié maradt a világ.

– No fiam, Ádi, monda Tobiássyné asszony; már most ha egy esztendeig jól
viseled magadat, semmi szavam ellene, hogy Veronkát elvehesd.

– Nem lehetne annak az esztendőnek felét Veronkára átruházni? alkudozék
Ádi, a mibe Veronka is beleegyezett volna.

– Nem, gyermekim. A gyász esztendőt ki kell töltenetek.

– Meg a törkölyösi próbaesztendőt. Tevé hozzá Harangi professor úr. A
míg a törkölyösiek a rectoriát állandosítják: a mit meg kell érdemelni.

– Meg lesz érdemelve! ütötte mellét Ádi.

– Már most csak azt szeretném tudni, hogy ki volt az a lunátikus?
scrupulosuskodék a professor úr. Mert ha physikai szempontból veszem a
dolgot, a ki első bassista, az discantot nem énekelhet; a ki itt az én
kapum előtt ácsorog, az a kollegium tetején ugyanakkor nem sétálhat,
akkor nem te voltál a lunátikus. De ha logikai szempontból veszem a
dolgot, a ki a biblia történetét megénekelte, az nem lehetett más, mint
a ki azt napamasszonytól meghallotta, s a ki a Nyaviga casusát
megénekelte, az nem lehetett más, mint a ki őt idehozta: akkor mégis te
voltál a lunátikus.

– Akárki volt, akármi volt, biztosítá Dallos Ádi; mán túl nem lesz
Debreczenben lunátikus.

– Aztán te se járj ide többet a padlásablakon keresztül. S azzal
temessük el az egész lunátikus historiát.

El is temették egy kis jó friss vacsorával, mely különösen a szegény
megboldogult léleknek nagyon jól esett.

Azzal mindenki meg levén elégedve, kiki nyugalomra tére.

Tóbiássyné asszonyság is megtért a maga jogos birodalmába.

Mi előtt azonban hitvesi nyoszolyájába le tenné vala fejét, a másik
társnyoszolyából felemelé a magáét a nagytiszteletű élettárs ez üdvözlő
szóval:

– Lelkem! A temetési költségeket, minthogy hiába tétettek, aztán nekem
meg fogod téríteni.

– De majd beszéljünk holnap az almamuskátlik történetéről: felelt neki
Jutka asszony.

Erre aztán hirtelen fejére rántá a dunnát a nagytiszteletű úr s dehogy
szólt többet.



ÉSZAK HONÁBÓL

MUSZKA RAJZOK


AMIRANI.

Tizezer rubel volt az ára Amiraninak, a mit valósággal lefizetett érte a
szukumkalei bazárban ő kegyelmessége, Nozdrominoff Sergievics Alexei; s
azt az árt testvérek között is megérte. S akárki megtekintette légyen,
azt meg kellett vallania, hogy nem volt értékén túl fizetve, – ha
szakértő volt.

Amirani azonban nem volt valami telivér arabs versenyparipa, hanem igen
is a legszebb telivér georgiai rabnő, a minővel csak valaha a
szukumkalei leánybörzén hausse-ra speculáltak.

De a szakértő nem csak a külszín után itél; mert hiszen a milyen
különbség van ló és ló között, olyan van leány és leány között is. Még a
formás ábrázat, a sűrű tömött haj, a deli termet nem teszi meg;
hasonlatost két három ezer rubelért is lehet kapni, a ki csak erre néz.
Amirani, a mellett, hogy nagyon szép volt, mindenféle tudományhoz
értett, a mi csak a fehérnépet kellemessé teszi. Tudott énekelni,
csábtánczot járni, mesélni, hizelkedni, s a mi a legfőbb dolog, tudott
sütni, főzni, a hogy semmi hires szakács nem volt képes. A mióta őt
megvette Nozdrominoff Sergievics Alexei, még egyszer olyan vastagra
hizott, pedig azelőtt is elég kövér volt. – Különösen fölséges valami
volt az az ital, a mit a szép rabnő destillált, s a mit a görögök ugy
hínak, hogy «galacton papadon» (paptej), csakhogy ebből a paptejből nem
jó egyszerre sokat inni, mert az ember könnyen a «papzsák»-ba juthat
tőle.

Ennélfogva soha se is bánta meg Nozdrominoff, hogy Amiranit megvette, s
dobroveliskovkai kastélyában olyan hatalmat adott neki, mintha ő lett
volna ott az igazi urasszony.

Mert a sokszor említett főurnak a Bug és Dnyeper között volt a birtoka,
iszonyú nagy terjedelmű föld, tele gulyával, ménessel, meg valami
negyvenezer lélekkel, a kik az ő sajátjai voltak. Ott lakott ő mindig a
jószágán és egész életében nem tett mást, csak vadászott.

Egyszer a szép Amirani azt kezdi észrevenni, hogy az ő urának nem izlik
sem étel, sem ital. Hiába kinálja a drága jó galacton papadonnal; még
csak hozzá se szagol; vadászni sem megy; hanem csak fekszik nagy búsan a
medvebőrön és keserveseket sóhajt.

– Mi lelt, édes jó uram? kérdi tőle a szép Amirani; tán bizony valami
bajod van? Nem iszol egy kis paptejet?

– Dehogy iszom én paptejet! Aztán hogy ne volna bajom, mikor az átkozott
«pereczes legény», a ki most herczeg Mencsikoffnak hivatja magát, azt a
bolondot álmodta, hogy ő idehozza a czárnőt erre a mi vidékünkre
kéjutazásra; aztán csak ide ir rám egy levelet, hogy hirtelen
csináltassak utakat a birtokomon keresztül, s aztán gondoskodjam
mindenféle ünnepélyekről, hogy a czárnő jól mulassa magát; s aztán
mindjárt el is rendeli, hogy miféle ünnepélyek legyenek azok. Legyen egy
gazdasági kiállítás, egy operai előadás, meg egy rózsakirályné-ünnep.
Megüt a guta! Hiszen utat még csak tudok csináltatni, ha neki állítok
tizezer parasztot. Erdőm is van elég, hogy kész terebély fákkal végig
ültessem alléenak az uj csinált utat. Ácsot is találok annyit, hogy
szinházat, bazárt nagy hirtelen összeüttessek: de honnan a pokolból
vegyem a belevalót?

– No csak ne epeszd magadat olyan nagyon, édes uram; mondá a szép
Amirani; lássuk csak, minek kell hát megtörténni a czárnő tiszteletére?
hát ha én tudnék rajta segíteni.

– Hát legelőször is kell egy gazdasági kiállítás. A czárnő nagyon
szereti a majorságot. Be kell mutatni, milyen nagyszerű tehenészet van
berendezve a Bug és Dnyeper között. Hát hiszen gulyám van elég, de én
még soha se hallottam hirét, hogy a tehenet egyébre tartanák, mint hogy
borjut neveljen s a mi turót a mi pásztoraink csinálnak, ha abba ő
felsége belekóstol, soha többet erre a vidékre nem jön. Én magam
Angliából hozatom a sajtot az asztalomra. Aztán még ez nem elég; hanem
azt kivánja tőlem a «péklegény», hogy egy ügyes, csinos majorosnő álljon
ő felsége elé s köszöntse fel őt az egész parasztság nevében s aztán ő
felsége előtt süssön-főzzön nemzeti ételeket s azokból ő felségét
hódolatteljesen kinálja meg. No már azt csakugyan szeretném látni. Hogy
az én ancsáim közül melyik teszi azt meg, hogy ha hat ökörrel oda birom
vontatni a czárnő elé, ott megálljon s az első szónál el ne nevesse
magát, s aztán világgá ne szaladjon. Azt a stsilevest pedig, meg azt a
málé-pogácsát, a mit az én ancsáim kotyvasztanak, dagasztanak, ugyan ne
kivánja ő felsége megizlelni: ha csak szent fogadása nem tartja a kazani
boldogságos szűznek penitenczia fejében.

– Ne busulj semmit, édes uram, mondá a szép Amirani; – bizd te ezt
egészen én rám, majd berendezem én az egész majorságot, hogy azt
gyönyörüség lesz látni, s aztán magam leszek benne a majorosnő.
Felköszöntöm én a czárnőt igen szépen, s a mit én sütök-főzök a számára,
tudom, hogy még a körmét is megnyalja utána.

Nozdrominoff Sergievics Alexei nagyot könnyebbült erre a biztatásra, s
keble tágulása végett egyet eresztett a sziján.

– No de következik a nagyobb baj, folytatá tovább. Azt parancsolja a
«zsemlyesütő», hogy én itt a czárnő tiszteletére operát, balletet
rendezzek: hadd lássa, mily magas fokon állanak a Bug és Dnyeper között
a művészi igények. Teringettét is: az én muzsikjaim még nem vitték
tovább a zenészetet a dudánál, a balletet pedig a medvetánczoltatásnál:
lehetetlen, hogy ezekben ő felsége teljes megelégedését találja.
Összeszedetem a kántorokat, hogy tanuljanak be valami éneket; a khorus
csak kikerül, kiválogatom a leányok közül a tenyeres-talpasokat, azok
majd megtanulnak tán féllábon állni s meglesz a ballet-corps; de hol
veszek hozzájuk primadonnát, meg ballerina assolutát?

– Hát nem vagyok-e én itten? szólt mosolyogva a szép Amirani. Nem tudok
én énekelni és tánczolni?

– A már igaz, mond Alexei Sergievics; csakhogy te már másra ajánlkoztál.
Azt mondtad, hogy majorosnőnek állasz be.

– No az lesz az egyik nap. Másnap már nem lesz a majorosnőre szükség;
akkor fölveszem az énekesnői, meg a tánczosnői jelmezt, s meglátod, hogy
kiteszek magamért.

– De hátha a czárnő rád ismer?

– Csak bizd te azt rám, édes uram, az én mesterségem az, s meglátod,
hogy nem sülök bele. Tudom én, hogy hogyan kell valakit elbolonditani!

– Azt tapasztalom! – sóhajta Sergievics Alexei; – hanem csak
megnyugodott a biztatásban s még egyet eresztett a sziján. Gondold meg
azonban, hogy a czárnő kiséretében nagyszámú udvaronczok is jönnek, a
kik különösen a komédiásnők irányában rendkivül szemtelenek és
tolakodók.

– Ne félts te engem! Száz udvaroncztól sem ijedek én meg… Olyan leszek,
mint egy ördög.

– No azt elhiszem. Hanem hát most jön a legkeményebb dió! Ez a
kalácsvesztegető legény, a kit most Mencsikoff herczegnek titulálnak,
végül azt követeli tőlem, hogy rendezzek egy népünnepélyt, a hol a
környékbeli legszebb és legerényesebb hajadon, mint rózsakirálynő
megkoronáztassék. Soha sem hallottam ilyen bolondot! Hiszen a mely
hajadont én már ismerek, az már nem lehet erényes; a melyeket pedig nem
ismerek, azokról hogy tudom, hogy ki milyen erényes? Hol vegyek én a
czárnőnek rózsakirálynőt?

– Kisegítelek én, – mondá a szép Amirani; – leszek én rózsakirálynő.

Nozdrominoff elbámulva kiálta fel:

– Te! Az erény mintaképe! Az ártatlanság bálványa! Egyik nap ördög, a
másik nap angyal! Este komédiásnő, reggel rózsakirálynő? De ha megtudja
a czárnő, hogy igy bolonddá tettük, lehuzatja a bőrömet.

– Ne félj semmit, Sergievics Alexei. Asszonyi tudomány ez, s én értek
hozzá.

A legelső feladat volt tehát a czárnő tiszteletére egy új várost építeni
a sivatag közepén. Elég idő volt rá hagyva, hat egész hónap. Az alatt
csak létre lehet hozni, orosz akarat mellett, egy derék nagy várost,
tágas, egyenes utczákkal, a piaczán emeletes épületekkel. Fa és kő volt
hozzá elég; ember pedig, a ki robotba dolgozzék, még elegebb. Az új
várost elnevezték Vozneszenszknek. Lakosa is lett a városnak elég.
Nozdrominoff birtokaiból összehajtották a jobbágyokat a városba,
beköltöztették az új házakba lakóknak; a kinek a háza fölé kiakasztották
a szabóczimert, az szabó lett, a kit megtettek csizmadiának, annak ahhoz
a mesterséghez kellett értenie.

Paloták is emelkedtek az új városban. Egy az operai előadásra, egy a
mindenható miniszternek, egy pedig a czárnő számára.

Nozdrominoffnak tudtára volt adva, hogy a czárnő azt szereti, ha a
palotája körül kert van: angol kert, terepély fákkal; legkedvesebb fái a
platánok, aztán meg a bignoniák és pavlovniák, a miket ez égalj alatt
télire tetőtül-törzsig be szoktak kötözni pokróczczal, annak tetejébe
zsupköteg jön; a töveiket pedig vastag trágyaborítékkal szokták őrizni a
megfagyástól. A czárnő igen kellemesen érezné magát meglepetve, ha egy
ilyen parkot találna a palotája körül, melyben három napot szándékozik
eltölteni.

Hisz ez legkevesebb! Volt Nozdrominoff urnak egy édes testvére, a ki azt
a bolondságot követte el, hogy a lengyel forradalom alkalmával több
lengyel menekültnek vendégszerető szállást nyitott a kastélyában. Ezért
azután őt magát is száműzte az orosz kormány s a birtokai kezelését a
bátyjára bizta. A száműzöttnek volt egy gyönyörü parkja, mely csupa
platán, pavlovnia és bignonia-fákból állt; azt ő nagy gonddal ápoltatta:
az volt a legnagyobb gyönyörűsége. A bátya neki állított egy pár ezer
embert a testvére parkjának, kiásatta nyár derekán a pompás virágtermő
fákat s szekérháton elhordatta az új városba, Vozneszenszkbe, s ott a
czári palota körül elültette, éjjel-nappal öntöztetve a töveiket, hogy
üdén maradjanak, a mig a czárnő megérkezik.

Azután az egész környékből felhajtatták a gulyákat, kiszemelték közülök
a legszebb teheneket s azokkal megtöltötték a város körül elszórtan
épült majorságokat. A nép közül pedig kiválogatták a legszebb leányokat
s azokat beállították majorosnőknek. Amirani volt valamennyinek a
betanító mesternője.

A mely leánynak kicsiny lábai voltak, azt megtartotta Amirani
tánczosnőnek, s a melyiknek szép hangja volt, az énekesnő lett.
Betanultak szépen mindent.

Még pedig a vadparasztok, a kiket a pusztáról hoztak be, sokkal jobban
betanulták a maguk szerepeit, mint Nozdrominoff Sergievics a magáét;
mert ő, a kinek a czárnőt kellett fogadni az új város kapujánál s ott
egy nagy ezüst tálczán sót, kenyeret és egy billikom bort adni át a
felségnek: elfelejtette, hogy állványon áll, nagyot lépett, elbukott,
megharapta a nyelvét, elejtette a tálczát, végig öntötte a veres borral
a czárnő fehér ruháját, s azután akkor, a mint a miniszterrel egyszerre
kapott a földreesett billikom után, összeütötte vele a homlokát s erre a
helyett, hogy a czárnőnek szóló üdvözlethez kezdett volna, azt mondta a
miniszternek, hogy «ördög bujjék az apád lelkébe, te nagy ló!»

Szerencséjére ott állt a háta mögött Amirani, a ki nagy hirtelen
felvette, a mit ő elejtett, még a beszédet is s azt a saját magáéval
összerakva, olyan kellemes módon prezentálta a czárnőnek, hogy azt
egészen kiengesztelé. A czárnő csak a leöntött fehér ruhájáért látszott
még kedvetlennek lenni. Amirani ezt észrevette, s minthogy ő is,
valamint a vele jött majoros leányok mind tiszta fehérbe voltak öltözve,
fogott egy kupa vörös bort s azzal mind a saját öltözetét, mind a
társnőiét ugyanazon az oldalon, a hol a czárnő ruhája foltot kapott,
végig önté, úgy hogy egyszerre divattá vált Vozneszenszk városában a
szerencsétlenségből támadt veresbor-folt a ruhán, a mi ő felségének
annyira megtetszett, hogy a szép Amiraninak megcsippenté érte az
orczáját.

Ugyanezt a kitüntetést a miniszter is ismételé, a mit egyébiránt
Sergievics elengedett volna.

Sergievics számára ekképen már biztosítva volt a Szent-Anna-rend
negyedik osztályú keresztje.

Amirani aztán körülvezette a czárnőt az egész udvari kisérettel együtt a
pompás majorságokon, melyek e tartomány gazdagságát és kulturáját
hirdetik; megkóstoltatta ő felségével a frissen fejt tejet s a
tiszteletére készült sajtot (a mit, köztünk mondva, Svájczból hozattak),
s oly okosan beszélt, mintha teljes életében mindig a tehenek között
forgott volna.

Ő felsége meggyőződhetett saját szemeivel, hogy tudósai egy cseppet sem
hazudnak, a mikor azt állítják, hogy Dél-Oroszország kultura
tekintetében messze előtte van Normandiának.

– S kinek a birtokához tartozik ez a gyönyörü telepítvény? kérdezé a
czárnő elragadtatva a látottak által.

Sergievicsnek már a nyelvén volt a dicsekedés, hogy «ez biz az enyim!»
Szerencséjére Amirani gyors esze és még gyorsabb nyelve megelőzte.

– Ez fölséged saját birtokában fekszik. Vozneszenszk korona-uradalom,
melynek az én uram Nozdrominoff Sergievics Alexei a kormányzója.

Ez már nagyobb dicsekedés volt.

Egy kormányzó, a ki a czárnő számára igy gazdálkodik! A ki a korona
javait ilyen karban tartja, ritka madár Oroszországban.

De már a Szent-Anna-rend harmadik osztályú keresztjére is lehetett
igényt tartani!

Ez a nap aztán katonai paradéval telt el.

A második napon következett ismét egy nagyszerű katonai parádé, mely
alkalommal tisztek és közlegénység egyhangulag fejezék ki
megelégedésüket a Vozneszenszk városában élvezett pompás ellátással.

Este szini előadás volt. A szép Amirani ezuttal tündérkisasszonynak volt
öltözve s gyönyörü énekével ragadta el a válogatott közönséget, melynek
tapsaitól csak ugy rengett a pompás vozneszenszki operaház. Az opera
végén ballet jött. Amirani, mint ballerina assoluta tánczolt a
ballet-corps élén. Az operában olasz neve volt és fekete haja, a
balletben angol neve és szőke haja.

A czárnő azt kérdezte, hogy rendes «staggione» van-e Vozneszenszkben? A
mire Sergievics elég arczátlan volt azt mondani, hogy «ühüm». A
miniszter hozzátette a magyarázatot:

– A tömérdek ide csoportosuló idegen kedveért kell azt tartani,
Vozneszenszknek iszonyú nagy export kereskedése van.

Csak az az egy nem tetszett Sergievicsnek, hogy a szini előadás után
egész reggelig nem jutott hozzá, hogy Amiranit meglássa. Egyrészt azért,
mert az a magas szerencse jutott ő neki magának, hogy azon az éjszakán ő
felségével játszhatott l’hombret, melyen, nem értvén hozzá, tömérdek
pénzt volt alkalma hódolatteljesen elveszíthetni; de másrészt meg azért,
hogy Amirani, – ezuttal már a negyedik átöltözésben, – a díszes udvari
társaság mulattatásával volt elfoglalva.

Feltette magában Alexei, hogy ha holnap reggel hazakerül Amirani,
megveri.

Ezt azonban a programm miatt nem hajthatá végre, mert harmadnapra volt
tervezve a népünnepély s azon Amiraninak mint az erény példányképének
kellett szerepelni, a ki az egész vidék leányainak egyhangú kijelentése
folytán mint a rózsakoszorura legérdemesebb ártatlan hajadon fog a
czárnő szine előtt megkoronáztatni. Mely szerepét ismét a legnagyobb
remekléssel hajtotta végre és soha belőle ki nem esett. Úgy tudott
szégyenkedni, szerénykedni, elpirulni, sirva fakadni és arczát társnői
keblére elrejtegetni, hogy senki az udvarból még csak annyit sem mondott
rá, hogy «én már ezt az arczot mintha láttam volna valahol».

Maga Sergievics is kezdett kételkedni benne, hogy vajjon csakugyan az ő
rabnője-e az, a kit tizezer rubelen vett a szukumkalei vásáron?

A czárnő meg volt hatva a rózsakirálynő szende ártatlansága által. Meg
akarta őt jutalmazni és kitüntetni. Előhivatta a legderekabb testőrét, s
azt mondá Amiraninak:

– Ime ezt te neked vőlegényül adom. Kiházasitásodról gondoskodom. S
ezentul is ki fog reád terjedni kegyelmem!

Sergievicsnek már a torkán volt a kiáltás, hogy «hohó! nem oda Buda! Az
az én rabszolganőm, a kit én vettem tizezer rubelen, a szukumkalei
vásáron; – az nem ebfogra való!»

De Amirani titokban intett neki a szemével, hogy csak hallgasson; hát
csak inkább nagyot nyögött s várta, hogy mi lesz hát ebből utoljára.

A mulatság tökéletessé tétele végett még Nozdrominoffnak magának kellett
násznagyául előállni.

A czárnő pedig oly kegyes volt, hogy az ez ünnepélyt követő lakománál az
ifjú testőr vőlegénynek és menyasszonynak juttatá azt a kitüntetést,
hogy az asztal felett a főuri vendégeknek felszolgáljanak.

A miniszter úr odasugott a mellette ülő Nozdrominoffnak:

– Biztosítva van számodra a másodosztályú Szent-Anna-rend-kereszt.

– Köszönöm szépen, dörmögé magában Nozdrominoff, de elcsakliztátok a
szép rabszolganőmet, Amiranit; szurok ragadjon a talpatok alá!

A czárnő pedig rendkivül kegyelmes volt az asztal felett
Nozdrominoffhoz. Az kérdezte tőle:

– Hát a feleségedet mért nem hoztad ide magaddal, Nozdrominoff
Sergievics Alexei?

No most mit mondjon erre az ember?

Megmondja az igazat, hogy «én nekem bizony nincsen, nem is volt
feleségem soha; csak úgy szoktam egyet-egyet hazahozni a szukumkalei
vásárból».

No ezzel bizonyosan megbántotta volna ő felségét, a ki a jó erkölcsökre
igen sokat adott az alattvalóinál.

Ha tehát az igazmondással megsértené az alattvaló az ő uralkodónéját,
akkor annak jobbágyi kötelessége hazudni.

Nozdrominoff azt hitte, hogy ő ehhez tud, s hogy az valami könnyü dolog.
Pedig tudomány az.

Azt mondta ő felségének:

– Nem hozhattam el a feleségemet, mert nagyon beteges szegény, nem tudta
volna kiállani a kocsirázást a kastélyomtól idáig.

– Ah, tehát beteges a feleséged? Mi a baja?

Nozdrominoff gondolkozott, hogy mit mondjon? Nem messze terjedt az
orvosi tudománya. Valami ragadós betegséget nem mondhat, mert azzal
megijeszti a czárnőt.

– Magam se tudom biz én. Csak úgy gornyadozik mindig.

– Ah, az bizonyosan nervosa lesz.

– Igen is az, felséges asszonyom.

– De hisz elhozathattad volna őt egy jó ruganyos, salugáderes hintóban,
bundák közé jól bepakolva. Miért nem tetted?

– Maga sem akart jönni szegény; mivelhogy, megvallva az igazat: nem tud
más nyelven, csak németül.

(Gondolta magában, ha már hazudik az ember, hát legyen az szarvas!)

– Ah, hisz az nagyon derék! szólt a czárnő, hát nem tudod, hogy én is
német születésű vagyok?

Hát biz azt Nozdrominoff nem tudta.

– No már most Nozdrominoff Sergievics Alexei ezt tudva, azt mondom, hogy
én fogom meglátogatni a te feleségedet a te kastélyodban. Ebéd után
mindjárt indulok.

No szegény Nozdrominoffnak még csak erre a dicsőségre volt szüksége!
Hogy a czárnő az ő kastélyát meglátogassa s a feleségét előkérje, –
mikor nincs!

Ettől a percztől se étele, se itala nem volt, pedig a bájos
rózsakirálynő eleget kinálta mindenféle jókkal.

– Dejszen jól laktam én már!

A szép Amirani odasugta a fülébe:

– Ne félj semmit, Alexei!

– Könnyen beszélsz te, mert te már férjhez mentél; de hogy házasodom én
meg sebes kutyafuttában?

A czárnő pedig egészen komolyan vette a dolgot, s ebédután rendeletet
adott, hogy az egész udvari kiséret induljon el vele együtt Nozdrominoff
Sergievics Alexei látogatására.

Nozdrominoff most aztán nem tudta már, hogy melyik szenthez imádkozzék,
hogy törjön ki valakinek a nyaka ebben az útban, nem bánja, ha a saját
magáé lesz is az.

Az pedig megtörténhetett volna minden mennyei segítség nélkül is, mert
Nozdrominoff ősi kastélya nem esvén az előre kicsinált legmagasabb
útvonalba, az odáig vezető út csak olyan volt, a milyennek az ökrös
szekerek megteremtették. Úgy, hogy a miniszter, a ki egy kocsiban
utazott Nozdrominoffal, nem állhatta meg, hogy azt ne mondja neki:

– Ej ej, Nozdrominoff Sergievics Alexei, te ezekért a rossz útakért
iszonyú nagy orrot fogsz kapni ő felségétől.

Az pedig nagyot sóhajtott s gondolta magában:

– Hej nem azon aggódom én, a mit az ábrázatom elejére fogok kapni! Hanem
mi lesz még akkor, ha majd nem tudom előadni a feleségemet?

Csak legalább egy félórával hamarább előre mehetett volna, hogy ott
hirtelen egyik rabnőjét felöltöztethette volna halottnak, hogy úgy
feküdt volna a koporsóban kiterítve, mikor a czárnő megérkezik. Ez lett
volna az egyedüli menekülés. De hát a czárnő nem eresztette őt előre,
azt mondta, a hol asszony van a háznál, az tud az ellátásról
gondoskodni. – A császári fullajtárok előtte nyargaltak, utánuk
vágtatott nyolcz lóval a czárnő hintaja s csak azután következett
Nozdrominoffé.

Az a kivánsága sem teljesedett, hogy bárcsak elnyelné a kastélyát a
föld, mielőtt odaérnének. Tehette volna ugyan, mert elég lágy volt; de
csak még sem tette. A kastély egyre közelebb jött, már látszott a kapu
is; már hallatszott a lánczrakötött medvék bömbölése az udvaron; már
kitünt a nagy boltozatos korridor, melyről tágas lépcsőzet vezetett le
az udvarra. S ime mit látnak Nozdrominoff szemei? A korridor tornáczában
nagy asszonycsoport van összegyülekezve s annak a környezetében járul
elé egy halvány, roskatag nőalak, pompás ó-német divatú öltözetben, haja
egészen eltakarva az à la Boleyn Anna gyöngyös főkötő alá; a hölgy csak
egy társalgónőjének vállára támaszkodva képes a lépcsőkön alászállani s
egész alakja olyan reszketeg, hogy csak egy szellőre vár, mely azt
elfujja.

Ilyen alakot hazudott ő épen a czárnőnek!

De hát hogyan lesz a hazugságból valóság? Ez megfoghatatlan.

Arra már volt eset Oroszországban (talán még másutt is), hogy az ember
azt hazudja valamiről, hogy van, aztán nincs; de hogy valamire azt
hazudják, hogy van, aztán valósággal meg is legyen, ez a legelső eset.

Ugyan ki lehet ez a dáma? Hogy kerül ez ide? Melyik szent könyörült az ő
árva fején, hogy ezt ide küldje?

A bágyatag hölgy, a mint a hintóból leszálló czárnő elé ért, elfogultan
rogyott térdeire s megcsókolta ruhája szegélyét s e szót rebegé:
«Willkommen!»

Erre a czárnő lehajolt hozzá s kegyteljesen megcsókolá homlokát és
kezeit nyujtá neki, hogy felemelje.

E rendkivüli kegy annyira meghatotta az ideggyönge hölgyet, hogy szemei
elfordultak pilláik alá, ajkai szétnyiltak, karjai leestek az oldalára s
elájult. Hölgyeinek karjai fogták fel.

Ilyen az igazi előkelő úrhölgy, a ki magas nevelésű és német születésű.

A czárnő készséggel járult az elalélt úrnő életrehozásához, a mi azonban
nehezen akart sikerülni. – Az ájulás a makacsabbak közé tartozott.

– Hozzátok a flaçonomat! kiáltá a czárnő.

Nem találták.

A miniszter dühösen kiáltott a komornyikokra:

«Den Flaschen!»

Erre felnyitá szempilláit az alélt hölgy s halkan rebegé:

«Die Flasche!»

A grammatikai hiba csodát mivelt: felélesztette.

A czárnő el volt ragadtatva e jelenet által.

Nozdrominoff pedig csak állt ott, mint egy hájbálvány s tátotta a
száját.

– No hát, nem mégy oda megcsókolni a feleségedet? szól a czárnő, oldalba
taszítva a főurat lovagostora gombjával.

Alexei kétfelé törülte a bajuszát s neki fogott, hogy egy teleszájú
férfi-csókot czuppantson a felesége arczára.

Az azonban félre fordítá a fejét előle ez ölelkezés alatt s odasugott
neki:

– Le ne csókold az arczomról a fehér festéket!

– Mi az ördög! Te vagy az Amirani? Hát megszöktél a vőlegényedtől?

– Fogd be a század, mamlasz!

Nozdrominoff bámulva szemlélte, hogy tudja Amirani az előkelő házi
asszonyt adni. Az affectantiában a nonplusultrát mivelte s
kényeskedésével rövid időn megfájdította valamennyi udvarhölgynek a
fejét.

Estebédet olyan németet adott az egész társaságnak, hogy attól minden
igaz orosz gyomor felháborodott, egyedül a czárnő volt kellemesen
meglepve általa. Régi kedvencz «Leibspeisaival» találkozott valahára s
ez őt nagyon elérzékenyítette.

Végkép elnyerte azonban kegyei legmagasabb fokát, a midőn vacsora után a
sentimentális német úr asszony előhozatta a hárfáját, ezt a kedvencz
hangszerét a czárnőnek s annak melancholicus hangjai mellett elénekelt
előtte egy románczot, a mi mellett német diákok és kisasszonyok
keseregtek valaha.

Ő felsége könyezett.

Ő maga volt elég kegyes tolmácsolni a gyenge compactiójú úrhölgynek,
hogy távozzék el hálószobájába s parancsot adott, hogy senki ne
háborgassa őt nyugalmában.

Ez a parancsolat Alexeinek is szólt.

Ő pedig nagyon szeretett volna már négyszem között találkozni a szép
Amiranival, s megtudni tőle, hogy mi módon szabadult meg a
férjhezmenetel dicsőségétől?

Azonban ott kellett maradnia és teljesíteni a háziúri kötelességeit s
elfogadni a magasztalásokat, a mikkel magas miveltségű feleségét
elhalmozták.

Csak másnap reggel, mikor már az asszonyság toilettejét elvégezte,
engedtetett meg neki, hogy felesége szobájába beléphessen.

– No te, átkozott boszorkány! monda Amiraninak, mikor látta, hogy
egyedül vannak. Ezt már ugyan fainul adtad; enném a zúzádat. Hát már
most ide hallgass. Azt mondta a miniszter, hogy ő felségének annyira
megnyertem a kegyeit a tapasztaltak által, hogy kérhetek tőle akármit,
nem tagadja meg. Már most csak az a kérdés hát, hogy mit kérjek.
Minthogy pedig ezt a nagy dicsőséget egyedül te neked köszönhetem,
annálfogva te rád bizom, hogy válaszsz. Mit kérjek? A Nyefszki Sándor
gyémántokkal kirakott első osztályú érdemkeresztjét-e, vagy pedig a
száműzött testvéremnek a megkegyelmeztetését? Mit választasz?

– Én azt választom, szólt a szép Amirani, hogy kérjed a testvéred
megkegyelmeztetését.

– No hát akkor az Alexander Nyefszki gyémántos érdemkeresztjét fogom
kérni.

Nozdrominoff Sergievics Alexei meg is kapta, a mit kivánt, a
gyémántokkal kirakott Alexander Nyefszki-rendet.

– Látod, mondá neki Amirani; ha a testvéred megkegyelmeztetését kérted
volna, azért senki se irigykednék rád; azt mondanák, ha karonfogva
látnának vele sétálni: «ej de nagy bolond volt ez a Sergievics Alexei,
hogy nem tudott okosabbat kérni a czárnőtől, mikor jókedvében találta,
mint hogy egy osztozó és veszekedő társat hazakerítsen magának! Bárcsak
jól megdöngetné az öcscse! hanem ha te egyszer azt a te gyémántos
érdemrendedet fel mered tenni a kabátodra s így jelensz meg a többi
bojárok között, azért egyszerre valamennyi irigy lesz reád, s menten
sietnek elárulni a czárnő előtt, hogy őt milyen rútul megcsaltad. S
akkor aztán majd meglátod, hogy mit kapsz?

– De hát erről én már mit tehetek?

– Hiszen, hogy a vozneszenszki ünnepélyekkel hogyan szedted rá ő
felségét és udvarát, a miatt ne fájjon neked a te fejed: az a miniszter
ötlete volt, te csak a kivitelben remekeltél; azért senki sem fog
kérdőre vonni. Hanem hogy idehaza a feleség-bemutatással hogy hintettél
port a czárnő szemébe, ez már a saját hazugságod volt: ezt magad
találtad ki; ezért ha kisül, meglakolsz!

– Hát mit tegyek?

– Hát most én mondok neked két dolgot, a mik között választhatsz. Az
egyik az, hogy a gyémántos érdemrendet elteszed a fiókod mélységes
fenekére, hallgatsz felőle, mint a nagypénteki harang s nem teszed fel
elébb, mint mikor temetni visznek.

– Ohó!

– Vagy pedig elveszesz engem rögtön feleségül.

– Hohó!

– Már egyik a kettő közül. A melyiket jobban megemésztheted. De
valamelyiket, kincsem, be kell venned.

– De hiszen te neked már van urad s az majd lármát csap, ha nem mégy
hozzá.

– Bedugod a száját, hogy ne lármázzon. Megteszed sztarosztnak a
birtokodban.

– No ezt meg kell gondolnom.

– Hát gondold meg!

Mert bizony az nem tréfa dolog, hogy az ember a tulajdon rabnőjének, a
kit vett a szukumkalei vásáron tizezer rubelen, most eladja saját magát
– ingyen! De viszont az is valami emberi erőt felül muló feladat, hogy
az embernek legyen egy elsőrendű gyémántokkal kirakott Nyefszki Sándor
érdemrendje s azt ne viselhesse, csak sötétben, bezárt ajtóknál, mikor
egyedül van, s viszont nagy sokadalmaknál minden ismerősét szánakozó
képpel lássa maga elé kerülni: «Hát semmit se kaptál? Még csak egy
hatodrendű Anna-fityegőt sem? Ez szörnyűség! Szegény Sergievics Alexei,
oh de nehezen sajnállak!»

E felett Alexeinek elébb tanácsot kellett tartani. Volt neki két igazi
jó barátja, a kik soha el nem hagyták, mindig együtt jártak vele; néha
egy ágyon is háltak. Az egyik volt Rostopsin, a másik volt Benedictin;
de nem a herczeg és nem a benczés barát, hanem becsületes szalmába
kötött pálinkás butykosok. Ezekkel szokott ő tanácsot tartani.

Éjfélig Rostopsinnal értekezett, az annyira feldühítette, hogy fogta a
gyémántos érdemrendet, bevágta az ágy alá s azzal leakasztotta a szegről
a nogajkát, átment Amiranihoz s olyan sort vert neki a hátára vele, hogy
azt még egy igazi nervosa is megsokalta volna.

Azután visszament a gondolkozó szobájába s értekezni kezdett
Benedictinnel. Az pedig úgy elérzékenyíté és meglágyítá a szivét, hogy
aztán csak előkaparta az ágy alól az érdemrendet, megtörülgette,
megcsókolgatá; és aztán átment Amiranihoz s a korbácsütéseknek nyomait
beragasztá ezer rubeles bankjegyekkel: «itt van a moringod, holnap
hivatom a papot».

És másnap is ráemlékezett, a mit mondott, megesküdött szépen jobb kézre
a szép Amiranival, feltűzte érdemrendét s aztán viselte mind a kettőt
nagy büszkeséggel, s senki sem mondhatta, hogy érdemetlenül jutott
hozzá.

Azt a bizonyos testőrt pedig megtette a birtokán sztarosztjává s aztán
még igen hosszú életet élt, mint boldog, nagyszámú családapa.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Volt pedig a czárnő kiséretében egy nevezetes tudós és udvari poéta:
Pallasz.

Együtt tette meg az utat uralkodónőjével a déli orosz tartományokba, s
hazaérkezvén, addig meg sem pihent, míg meg nem irta a vozneszenszki
nagy ünnepélyek történetét igen szép versekben, holott ragyogó színekkel
örökíttetnek meg a szemmel látott jólét és gazdagság jelenetei. A költő
előadását kiegészíték a rajzoló művészek, kik szintén saját szemléletük
után gyönyörű képeket alkottak a főbb jelenetekről; Amirani alakja ott
pompázott valamennyiben, mint fürge majorosnő, mint olasz énekesnő, mint
angol tánczosnő, mint szende rózsakirálynő s mint finom, érzékeny
úrhölgy. Költők és művészek versenyeztek egymással, hogy mindannyit
megkülönböztessék. E magasztos ethnographico-national-oeconomisticus
költeményt lefordították angolra, francziára, németre s a pompás
illusztrátiókkal ellátva, megküldték minden európai udvarnak, minden
fejedelmi és országos könyvtárnak és a nagyköveteknek. Ez a mű egész
hadjárat volt a szellemi hódítás mezején. Egy példányt kapott belőle
maga Amirani is.

Szerzőjét, Pallaszt, a tudóst, a czárnő legfényesebben megjutalmazá.

– Te tudtad legjobban megitélni Vozneszenszk becsét. Jutalmul neked
ajándékozom azt. Tied legyen élted fogytáig a város, minden benne lakó
jobbágyokkal, a körülvevő uradalmakkal s az azokon található
majorságokkal és gulyákkal együtt. Tied legyen a kereskedelmi raktárak
vámbevétele és a piaczi jövedék és a bérletösszeg, a mit az impressariók
az operaszinháztól fizetnek. És a czímed legyen «Vozneszenszk
kormányzója» és lakhelyed élethossziglan a czári palota Vozneszenszkben.

E tuláradó kegy terhei alatt roskadozva érkezett meg a megjutalmazott
tudós másodszor is az «igéret földére».

De már az alatt bizony nagyon elrontották a tavaszi vízáradások a mult
alkalommal hevenyészett útakat: úgy, hogy minden telegája összetörött
odáig. Az utolsó állomáson még a jemsikje is megszökött; mert két nap
óta nem kapott már enni s Pallasznak, a tudósnak, miután a telegát
feldöntötte az árokba s az összetört, nem maradt más választása, mint
kifogni az egyik lovat, felülni a szőrére s így baktatni be a
rezidencziájába.

És aztán talált maga előtt egy várost, a miben nem lakik senki.

A házakon se ajtók, se ablakok, az utczák benőve fűvel, a piacz közepén
mély pocséta, az üres házak ablakain kinéz a seprűlaboda, meg a keserű
lapu. Egy-egy sort végig hosszában ledöntött a szél, mint a kártyavárat.
Hát még a fényes nagy épületek. Az operaháznak leomlott a homlokzata s
szépen belátni a szinpadára az utczáról. A nagy kereskedelmi bazárban a
békák alkudoznak a verebekkel s a pompás czári palotáról, a mint a téli
kemény fagy levedlesztette a márvány utánzatot, kisötétlenek a dísztelen
vályog falak, gerendákkal összetákolva, s veszedelmes repedések
félelmessé teszik a belépést.

És sehol egy emberi lélek, a kitől meg lehetne kérdezni, hogy hová lett
a többi?

Pallasz végig járt valamennyi utczát, benézett a házakba, az udvarokba;
azután felmászott a nagy fatoronyba a miben már nem voltak harangok,
onnan nézett szét és onnan sem tudott se embert, se házi állatot
felfedezni, a milyen messze csak elláthatott.

Emberek, barmok mind Sergievics Alexei tulajdonai voltak; s a bojár,
miután Amirani egy szavára odaajándékozta a nagy darab földet a
czárnőnek, a jobbágyot és a marhát jónak látta elhajtani onnan.

A palotájába visszatérő tudós a kulcsot benne találta a kapuban; tehát
bezörgetés nélkül betérhetett. Embert ott sem talált, hanem a nagy
lépcsőház közepén voltak lerakva nagy döbözök, deszkák és hordók, e
felirattal: «Pallasznak, a tudósnak». Azok meg voltak töltve füstölt
hússal és hallal, besózott turóval, kétszersülttel és pálinkával. Tehát
valaki még is gondoskodott róla. Az a valaki Amirani volt. Megtudva a
tudós fátumát, ki őt oly fényesen megörökíté, előre odaküldeté számára e
szükséges czikkeket, hogy éhen ne veszszen; s volt rá gondja, hogy azok
kellő időben kipótoltassanak, éjszaka lerakatván a palota kapuja elé; a
honnan el nem hordhatták a farkasok. Mert ha az emberek nem, hát a
farkasok igénybe vették a rezidencziát s az első éjjel mindjárt megették
a tudósnak az egyetlen lovát. Pallasz ez időtől fogva ki nem mert
mozdulni a czári palotából a farkasoktól féltében, hanem csak ott
járt-kelt egyik nagy teremből a másikba, s nézegetett ki a nagy városra
s időközben telefirkálta a falakat pasquilokkal. A mikről bizonyosan azt
hitte, hogy azok dicsénekek a szép Amiranira. Azt állítják, hogy
megőrült.


NAGY URAK BOSZÚJA.

A czár sem volt mindig az a vasból öntött, jéghideg alak, a kihez csak
reszketve lehetett közelíteni halandó embernek.

Voltak, a kik látták őt a «nyári kertben» a szép O*** herczegnővel a
gyepen szaladgálni, s annak gömbölyű vállai felé leszaggatott
pézsmavirág-gubókkal hajigálózni.

Sőt vannak, a kik látták őt a téli palotában tartott udvari bál
alkalmával ugyanazzal a bájos tündérrel egy kontratánczot eljárni, s
annak legyezőjét a földről felvenni.

Pedig tudjuk, hogy az orosz udvari bálokban milyen sokat adnak az
etiquettere. Talán ugyanezen bálban történt az, hogy egy katonatisztet
azért, mert egy rangján felül álló úrhölgyet mert felkérni tánczra,
elküldtek az Urálba s egy őrnagyot, a mért elhibázta a figurát a
quadrilleban, degradáltak és várfogságba tettek.

Hanem azért a czár mégis jól mulatott a szép O*** herczegnő oldalán, a
hogy ezt többen bámulva látták.

Csak az a baj, hogy azok között, a kik ezt látták, ott volt a czárnő is.

A czárnő, daczára annak, hogy maga is szenvedélyes walzertánczosnő volt,
mégis mindenre tudott ügyelni. Hejh: Argusnak csak száz szeme volt; de
az asszonynak ezer van.

A kulcslyukon keresztül szivárgott, hogy e miatt heves jelenetek
fejlődtek ki a legmagasabb házasok között.

Pedig bizony minden alapos indok nélkül. A dolog maradt az elhajigált
pézsmavirág-gubóknál s a felvett legyezőnél; több nem következett
belőle.

Nem azért, mintha a hódító részéről hiányzott volna a komoly foglalási
vágy, hanem mivel a vár nagyon erősen volt védve. A herczegnő erényének
sánczán semmi rést nem lehetett törni. Sem a délczeg udvarló férfiui
előnyei, sem a czári kegy csábító ragyogása nem birták őt meghódítani.
Megközelíthetlen maradt. Gazdag ajándékok, kitüntetés, kegyosztás, mind
sikertelen maradtak.

Lehet, hogy nagyon jó emlékében volt még O*** herczegnőnek Lapukin
herczegnő tragédiája, a ki mivel bátorkodott ott járni szemeivel, a hová
csak a czárnő tekintetének volt szabad járni, ezért a piaczon
megkancsukáztatott, nyelve kivágatott s maga Szibériába száműzetett.
Lehet azonban, hogy egyéb okai voltak.

De ne fáraszszuk mi magunkat titokfürkészéssel, mikor ez a rendőrség
dolga.

Egy napon így szólt a czár B** úrhoz, a rendőrminiszterhez:

– No mondhatom, hogy hiába eszed a kenyeremet; még maig sem tudtál
rájönni, hogy ki hát O*** herczegasszonynak a titkos szeretője.

– Honnan gondolja azt, felség, hogy kell ilyennek lenni a világon?

– Igen egyszerű a kombináczió. Először a herczegnő férje egy ostoba
tökfilkó, a kivel varjukat lehetne ijeszteni. Ezt lehetetlen, hogy
szeresse.

– Kérem, felség, vannak éltes urak, a kik szeretetreméltóságukat a késő
korig megtudják tartani.

– No ti ketten nem tartoztok azok közé.

A rendőrminiszter maga is hatvanhét éves volt már.

– A második gyanujel az, hogy a herczegnő szertelen nagy fényt űz;
ruháit Párisból hozatja s toilettje feltünést gerjeszt, brilliántjai
túltesznek Demidoff és Trubeczkói herczegnőkéin, fogatai gyönyörűek. Ez
nem kerül ki férjétől. Azt ismerem jól. Zsugori, fösvény ember. Igy csak
egy őrült szerető pazarolhat. – Üldözd ezt a nyomot.

A rendőrfőnök fogadta, hogy mindent el fog követni, hogy ennek a
titoknak nyomába jőjjön.

– Nos, tudtál-e ki már valamit? kérdé tőle egy idő mulva a czár
türelmetlenül.

– Semmit se, felség; épen semmit.

– Élhetetlen vagy; elcsaplak.

– Azt nem érdemlem meg. Én minden rendszabályt elkövettem. Kémeim ott
ülnek éjjel-nappal azokban a házakban, a mikből a herczegnő palotájára
lehet látni; átöltözött butesnikok járnak alá s fel a kapuja előtt
szünetlenül, a földalatti csatorna alagútján rendőr van felállítva; a
herczegnő levelei számára külön titkár van szegődtetve a cabinet
noirban, minden cselédje az én zsoldomban áll, s mikor kikocsikázik
valahová, egy lovas butesnikom mindenütt nyomában nyargal; de mind
hasztalan; a herczegnő nem fogad el férje honnemlétében senkit; ha
egyedül kocsizik ki, sehol nem találkozik senkivel, úgy tér vissza, a
hogy elment; semmi gyanús helyen nem időzik, valódi ascetai életet él és
nekem egyetlen egy fonál nem akad a kezembe, a miről a gyanút tovább
fűzhetném.

– Mert nem értesz hozzá. Ott kellene kezdened, hogy kinek a megbizásából
küldetnek számára Párisból az öltönyök? Ez nem történhetik meg a
vámőrség tudta nélkül.

– Felség! Ezt sem mulasztottam el. A herczegnő küldeményei azonban olyan
pecsét alatt küldetnek, a mit még nekem is respektálnom kell. Szólt a
rendőrfőnök és furcsán mosolygott hozzá.

– Áh, áh! kapott rajta a czár. Tehát valaki a magas diplomácziából! Ezt
mindjárt gondoltam. Melyik? Melyik! Kinek a pecsétje őrzi a küldeményt?
Ha a franczia követre sütöd ki, akkor nagy ember vagy; de ha az angolra
sütöd ki, akkor két akkora vagy.

– Felség! Sem az angol, sem a franczia követ.

– Hát ki az ördög? Csak nem az osztrák? Szegény!

– Egyátalában nem követ.

– Hát micsoda?

– Azok a küldemények a czári titkos pecsét alatt érkeznek.

– Micsoda? Még rám fogod, hogy én hozatom azokat a herczegnőnek; hogy én
magam vagyok a titkos imádója, a kit boldogít, s csak azért hajszollak,
hogy elfordítsam magamról a gyanút.

– Felség. Én nem tudok többet.

– De hiszesz többet.

– Felség! Egy rendőrfőnöknek kötelessége a gyanakodás.

– De én megtiltom neked, hogy rám gyanakodjál! Ártatlan vagyok, mint
szent Antal a pusztában; s valami gazember még az én firmám alatt űzi
gonosz tetteit; de ezért meglakol! Elmehetsz az ördögbe!

* * *

Az O*** palota figyelemmel tartására kirendelt butesnik egykedvűen
bandukolt a Nyefszki-prospekt széles járdáján, a kemény tüzelő kánikulai
napon. Melege lehetett abban a nagy szakállban, a miből csak a szeme
látszott ki.

Egyszer alkonyat felé, mikor már hűsülni kezd a lég, az O*** herczegi
palota kapuja alatt kocsizörgés hallik. Ez azt jelenti, hogy a herczegnő
sétakocsizásra készül. Erre a butesnik eltünik az átelleni ház kapuján
át. Nehány percz mulva elégördül a könnyű kabriolet, melybe egy pompás
trakéni mén van fogva. Az egy lovas fogatok Szentpétervár előkelő
köreinek kedvenczei. A hátulsó ülésben foglal helyet a fehér parókás
inas, buzavirágszín, ezüst vállzsinóros bérruhában; a lovat a herczegnő
maga hajtja, veleszületett elegancziával.

A mint a kocsi tova gördül, nyomban előjön a butesnik, most már lóháton.
Lova jó ukrániai mén, a mely nem enged a trakéninak semmi előnyt.
Könnyen utoléri a herczegnő fogatát s aztán kimért távolban maradva,
poroszkál utána.

A herczegnő a nyári kertbe hajt. A kapu-bejáratnál leszállítja inasát s
egy virágáruló leánytól egy csomó nyári ibolyát vesz s azt keblére tűzi
s aztán tovább hajt, ügyesen kerülgetve, előzgetve szemközt jövő és
elmaradó hintókat. Lovat hajtó urak nem szokták egymást üdvözölni.
Megkerüli a khinai pavillonokat s aztán elvégre megáll a japán kioszk
előtt s ott leszállítja az inast, hogy hozzon az ő számára egy pohár
jeges barbarast, a mit a japániak ismeretlen gyümölcseik nedvéből oly
kitünően tudnak készíteni.

A míg azt elkölti finom kis csigahéj kanálkával, az alatt az inas a ló
zabláját tartja.

(A mese kezd unalmas lenni.)

Addig a butesnik is ráér a lova hevederén igazgatni valót keresni.

Azután az inas visszaviszi a japáni pinczegádorba az üres poharat s kis
idő mulva megint visszajön s elfoglalja helyét a kabriolet hátulsó
ülésében. A herczegnő megfordul s szépen hazahajtat, a nélkül, hogy
valakivel egy szót váltott volna. A lovas butesnik a nyomában.

Mikor a kabriolet begördül az O*** herczegi palota udvarcsarnokába, a
butesnik leugrik lováról s egy készenálló társának odaveti a kantárt.

A herczegnő inasa is leugrik az ülésből s siet úrnőjét lesegíteni a
bakról.

De abban a pillanatban odaugrik hozzá a butesnik s megragadja a markával
a gallérját:

– Hát te, országos gazember, hogy tudtál így megvénülni ötvenhat percz
alatt? Fiatal ficzkó voltál, mikor kimentél s vén ránczos pofa vagy,
mikor visszajössz.

… Igy csempészik hát be a titkos szeretőt!

A japáni kioszkba bemegy az inas, az ott marad s kijön helyette az
ál-inas szerető.

A herczegnő nagyot sikoltott s futott fel a lépcsőkön, ott hagyva
prédára nyakonfogott titkos imádóját.

A megragadott ál-inas most egyszerre előkelő büszke arczot csinált s
megkapva a butesnik kezét, melylyel az a gallérjába kapaszkodott,
haragosan dörmögé a fülébe:

– Szerencsétlen! Nem tudod, hogy «kit» fogtál meg? Én vagyok a
rendőrminiszter.

Erre a szóra azonban a butesnik a másik markával most már a torkát fogta
meg a tettenkapottnak, szemébe dörmögve:

– De te, még szerencsétlenebb! Nem tudod, hogy «ki» fogott meg? Én
vagyok a czár!

Volt azután kölcsönösen nagy elbámulás.

A czár jött legelébb is szóhoz.

– Hát te vagy a herczegnő erényeinek az alapköve, vén gonosztevő! Te?
Hát ezt a te ránczos pofádat szereti az istennő jobban, mint az én
hódolatomat? Valld meg, mi a talizmánod; mivel tudtad előlem megnyerni?
ha azt nem akarod, hogy szétzuzzam a fejedet.

A megszorított udvaroncz válaszolni volt kénytelen.

– Az, hogy én jobban ajándékozok és kevesebbet veszekszem.

– Hallatlan gonosztevő! Hát erre költöd te el azt a tömérdek
dispositionsfondot, a mit tőlem kicsikarsz! Hát ezért kell neked minden
lépten-nyomon új összeesküvéseket felfedezned? Hát ezért tartasz te
Párisban ágenseket? Hogy ezen a réven a saját pénzem árán légy az első
seladon az országban; s még a tulajdon pecsétem alatt hordatod neki a
piperét s gonoszságodat még velem takargatod! Most mondd meg, hogy mi
van még Szibérián túl, hogy oda küldhesselek!

– Mást mondok én, felség. Én nem szólok erről a dologról senkinek,
felséged se szóljon senkinek. Legjobb lesz, ha titokban tartjuk.

– Igazad van, gonosztevő! No hát, lódulj, ha komornyik vagy, siess az
úrnőd után, kinyitni az ablakot!

… De biz ott nem sokáig nyitogathatta az ablakot a szerencsés vén
vetélytárs, mert a czár előtt e percztől fogva az ostoba, zsugori O***
herczeg egyszerre olyan okos és kellemes ember lett, hogy kiválasztotta
őt svédországi követjének s elküldte a herczegasszonyával együtt
Stockholmba. A rendőrminiszterrel pedig azután is megmaradt jó
egyetértésben. Hanem (nem volt szokása a megbocsátás) azért folyvást
azon törte a fejét, hogy mint állhasson oly raffinált boszút a vétkesen,
mint a milyen furfangos volt annak az elkövetett csintalansága.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Közbe-közbe pedig levert egy-egy kis Lengyelországot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor az utolsó (de nem a legutolsó) és épen nem a legeslegutolsó
lengyel leverés után meglátogatta a czár Varsót, hát akkor nagy parádét
csaptak a tiszteletére. Szinházi előadás is volt, még pedig egy
világhirű művésznő érkezett meg a magas vendégek gyönyörködtetésére:
Lola Montez.

No – természetes. A művésznő is arról volt hires, hogy igen bőkezűleg
tudja osztogatni a korbácsokat. – Itt nagyon otthon érezhette magát.

A czárt kisérő orosz jeunesse dorée el volt ragadtatva az exotikus
művésznő minden szabálylyal daczoló mutatványai által. S azok között
maga a «vén» rendőrminiszter is.

Hja, a míg az embernek sok pénze van, addig mindig az «arany
fiatalsághoz» tartozik.

Rendőrminiszterre pedig nagy szükség van ott, a hol a czár mulat,
kiváltképen ha a mulatság helye Varsó.

Ő excellencziája nem is volt rest mindenféle komplottok és titkos
társulatok felfedezésében, a miknek nyomozása, kiderítése természetesen
tömérdek pénzbe kerül s arra a titkos alapból kell utalványozni.

A czár sokalta a kontót. Pörölt miatta a miniszterrel.

– Redukáld a titkos kiadásokat. Törüld ki belőle a Lola Monteznek
hozatott bukétokat, karpereczeket, garderobokat.

– Felség! szabódott a miniszter, ez, igazán mondom, meg nem érdemlett
szatira. Ezuttal én oly ártatlan vagyok, mint páduai Szent Antal a
pusztában. A sátáni szépség közelíteni sem enged magához. Szemem közé
nevet. Ajándékaimat visszaküldi. Már vagy kevesli az ajándékaimat, vagy
van valaki, a ki jobban győzi az ajándékot, mint én. E két eset közül
kell az egyiknek állni.

S hogy egészen bizonyos legyen a gyanuja felől (a mint illik is egy
rendőrfőnöknek), még egy kisérletet tőn ő exczellentiája: egy óriási
kamélia-csokrot küldve a hirhedett művésznőnek, melynek fogantyúja egy
tizezer rubelt érő gyémántos karpereczczel volt átszorítva.

Lola Montez teljes felháborodással utasítá vissza az ajándékot.

– Mit gondol ön, uram? irt vissza neki, kinek néz engem? Én erényes,
jámbor hajadon vagyok!

Most aztán már dühös lett rá az elutasított imádó. Meg akarta neki
mutatni, mit tesz az, egy orosz rendőrminiszter kaméliáit
visszautasítani, mikor az ember Varsóban van? A legközelebbi fölléptére
a művésznőnek rendeztetett egy óriási skandalumot.

Ő maga, a miniszter ott ült a proscenium páholyban, hogy közelről
gyönyörködhessék áldozata megsemmisülésében.

A kilebbenő ballerinát az első pirouettjénél a várt taps helyett egész
tintamarréja a fütyülésnek fogadta s azzal egyidejűleg egy hatalmas
hagymakoszorú repült lábaihoz a szinpadra.

Lola Montez szikrázó szemekkel, vonagló tagokkal, mint egy sebzett
párducz ugrott a lámpák elé s torreadori állásba téve magát, lekiáltott
a közönség közé:

– Tudom jól, kinek a munkája ez? Ezé a vén gonosztevőé itt ni. (S azzal
rámutatott az előszini páholyban ülő rendőrminiszterre.) Azért, mert nem
hallgattam meg az udvarlását, mert visszadobtam a kaméliáit, mint a hogy
visszadobom neki a hagymakoszorúját!

S azzal felkapva gyors kézzel a hagymakoszorút, úgy vágta a
rendőrminiszter fejéhez, hogy az egészen meg lehetett az előadás
sikerével elégedve.

Erre azután lett olyan zsivaj, hogy ki kellett üríteni a szinházat.

Lola Montez azonban alig ért az öltöző szobájába, már rohantak utána a
rendőrbiztosok, tudtára adva, hogy három óra alatt elhagyja Varsót s
huszonnégy óra alatt a birodalom határát.

– Ezt ni! kiálta Lola Montez, fittyet vetve az orruk alá s azzal
kihuzott a vállfüzője alól valamit, a mi előtt Oroszország valamennyi
rendőrbiztosa hasra tartozik esni.

Az a czárnak egy kegylevele volt, melyben a világhirű művésznő
felhatalmaztatik a szent orosz birodalomban, ott a hol neki tetszik
utazni, a nélkül, hogy útjáért, szavaiért, tetteiért bármiféle rendőrség
által feleletre vonatnék. Hasonló kegylevelet a halandók közül csak
Taglioni kapott még a czártól.

A rendőrminiszter most kapta már meg a büntetését. Maga ment bele a
kelepczébe.

Hogy jutott Lola Montez ily irathoz s mire volt az neki jó, azt majd
meséljük el máskor, mikor nem lesznek itt körülöttünk gyermekek, a
kiknek azt nem kell meghallani.


HOGY BECSÜLIK MEG A POÉTÁKAT OROSZORSZÁGBAN?

Mikor Miklós czárnak a trónörököse annyira megnőtt, hogy nevelőre volt
szüksége, hát akkor a minden oroszok czárja kikeresett a számára – egy
poétát, arra bizta.

Igenis, nem valami tábornokra, nem valami érsekre, hanem egy egyszerű
poétára, a ki semmiről se nevezetes, csak arról, hogy szép verseket irt.

Sukovszkinak hítták, a kit az oroszok Schillerjének neveznek. Schiller
volt az eszménye, a mintaképe; annak az összes műveit fordította le
orosz nyelvre, s maga is annak a szellemében irt, s utána egy egész
Schiller-iskola támadt az új orosz nemzedékben.

A költő úgy nevelhette a trónörököst, a hogy neki tetszett, azt
taníthatott neki, a mit akart; a czár egészen ráruházta szülői hatalmát.
Sukovszkit még csak abban sem akadályozta senki, hogy Európa legnagyobb
katonai államának leendő uralkodóját ne katonának, ne deszpotának, hanem
egészen magához hasonló érzelgő költőnek nevelje. Hatalmas ember, szabad
ember csak egy volt az egész Oroszországban s az Sukovszki volt, a
költő!

Nem tudom, hogy Európa melyik uralkodója csinálná ezt utána?

Egy másik nevezetes költője is élt ekkor Oroszországnak, Puskin, a kinek
Jevgen Anyeginjét magyar fordításban is ismerjük. Ez meg az orosz nemzet
Byronje volt. Már tizenhárom éves korában hiressé lett egy költeménye:
«Czarszkoje Zelo emléke» által. Huszonegy éves korában egy lángoló ódát
irt a «szabadsághoz». Valóságos Petőfi-dal. Petőfi dalait nem méltatták
semmi figyelemre országunk nagyjai, azok a kunyhók között elhangzottak;
senkinek sem jutott eszébe költőjüket megjutalmazni, még életében. Nem
úgy Oroszországban. Puskin szabadságdala felhangzott a trónig, egész a
hatalmas czár füléig. S a czár rendelt neki jutalmul – huszonöt botot.

Igenis, nem a hogy a tisztelt olvasó várta, nem a nagy muszka akadémiai
jutalmat: a kétszáz kancsukát, hanem csak a muszka Marczibányi-jutalmat:
a huszonöt botot.

S a koszorúzott költőnek szépen fel is kellett venni a számára
utalványozott jutalmat s a «Kaukázusi fogoly», a «Bakcsi-szerályi
könyforrás» halhatatlan költőjének hasra kellett feküdni a czár
káplárpálczája előtt. Ezuttal Marsyas nyúzta meg Apollót!

A büszke huszonegy éves lángész nem akarta engedni, hogy ez megtörténjék
vele, mikor a czár utalványának megértésére a tábornokhoz hívták: sírt,
dühöngött. Hanem aztán a derék Popotoff elkezdte kérlelni, biztatni,
mint a fogorvos a betegét, a ki nem akarja engedni, hogy a rossz fogát
kirántsák: «ugyan Puskin, nem szégyenled magad? Ilyen lármát csapni
huszonöt bot miatt? Hisz ez gyerekeknek való tréfa. Magam is kiálltam
egyszer, pedig verset se irtam. Nézd csak, milyen kényelmesen
elnyulhatsz ezen a balzakon. Látod: az is hires poéta, mint te, még sem
protestál. Pedig ő is huszonötöt kap. Nem is fáj az! Az ember nagyot
ugrik utána! Aztán hazai mogyorófával. A Czarszkoje Zelo kertjében
vágott mogyorófával. Hát kivánhatsz többet? Ugyan dűlj meg hát s ne
instáltasd magadat!»

S a dicső Puskinnak fel kellett venni a huszonöt botot, a mit a czár
diktált birodalma legnagyobb költőjére.

Ezt se tudom, melyik uralkodója Európának csinálná utána?[4]

Tizenhét esztendővel később egy testőr-tiszt párbajban lelőtte Puskint.

Az egész orosz közvélemény, az egész Európa mívelt világa felháborodott
e barbár tettre. Hisz egy ilyen lánglelket megölni: egyenlő gonosztett
az ephesusi Diána templomának felgyujtásával.

Volt Puskinnak egy fiatal barátja, Lermontoff. Maga is lelkesült költő s
a szentpétervári szalonok kegyencze, testőr-tiszt azonkívül.

Ez egy verset írt Puskin halálára. Abban a versben hallható egy igazi
orosznak a fájdalom-ordítása, a ki elfelejti, hogy láncz van a kezén s
szabadnak képzeli magát, s beszél szemtül-szemben a czárhoz, a kiről azt
hiszi, hogy az is olyan ember, mint ő; és magáról azt, hogy az ő
szelleme is olyan magas, mint a czáré; s még mikor hódolatában odaveti
is magát a trón elé, ezt oly indulattal teszi, hogy megrendül belé az
egész állvány.

Lermontoffnak ez a költeménye is remekmű.

Jutalma az lett, hogy elküldték a Kaukázusba cserkeszt vadászni.

Ő azonban, a helyett, hogy a csecsenczeket pusztította volna, ott is
verseket írt.

Egyszer költői kóborlásaiban a regényes bérczek között elfogták a
cserkeszek. A költő elszavalta nekik gyönyörű költeményét, «A cserkesz
fiu»-t, s a barbár hegylakó nép, az irástudatlan pogány azt mondá: «oh
ez nem olyan fej, a minőt le szokás vágni! Ebben Isten lakik». S
szabadon bocsáták.

S azután irta még legszebb műveit, mik nemzete kegyenczévé tették. Az
asszonyok imádták verseit és prózáját. Regényét, «a Korunk hősé»-t
minden nagy nemzet nyelvére lefordítva, olvasta az egész világ. Neve
nagyobb fényt vetett Oroszországra, mint Paskievicsé.

Ott kellett maradnia a Kaukazusban.

Az a gyűlhelye mindazoknak, a kik Oroszországban a «lángész», a
«forradalmár» és a «gonosztevő» gyanújába keverik magukat.

Lermontoff gunyoros természetű volt. Keserű, mint az orosz irók mind.

Tiszttársai között volt egy, a ki cserkesz egyenruhában járt s öve
mellett roppant nagy handzsárt viselt, a minek a nyele gyémántokkal volt
kirakva.

Ezt a bizarr embert Lermontoff úgy hítta, hogy a «handzsáros» úr.

Ez fülébe ment ennek. Kérdőre vonta a költőt.

– Ön engem sérteget.

– Eszemben sincsen ön.

– Ön engem úgy hív, hogy «a handzsáros úr!»

– Én csak önnek legkitünőbb tulajdonáról veszem az elnevezést.

– Ez meg egyenes megsértés. Ez bosszút kiván.

S a «handzsáros úr» rögtön küldte a segédeit Lermontoffhoz, elégtételt
követelni.

Másnap reggel kimentek a hegyek közé.

Lermontoff a párbaj színhelyén ismételte, hogy ő nem akarta ellenfelét
megsérteni. Az nem fogadott el semmi mentséget. Vérnek kell folyni.

Mikor szembeállították őket, még akkor is azt mondta Lermontoff:

– Én egy ilyen ostobaságért nem ölök meg egy embert. – S azzal a
pisztolyával fellőtt a levegőbe.

Hanem a handzsáros úr más véleményen volt. Ő fogta a mordályt, neki
irányozta Lermontoffnak s azt a csillagot hazája egén, melynek
ragyogását három világrész bámulta, úgy lelőtte, mint a tököt.

S azzal szétfutottak: a győztes és a segédek.

S a fiatal költő: Iván czár dalnoka, Izmail Bej szerzője, nemzetének
büszkesége, a kiért az asszonyok rajongtak, a ki után az idegenek
Oroszországot megismerték, a fiatalság vezére, koronája, a kioltott
lángész… ott feküdt két nap, két éjjel a jávorfa alatt megsiratatlan.
Mire a kozák favágók ráakadtak, már a sasok megették az arczát!

Ezt sem tudom, melyik nemzet csinálná utána az orosznak?[5]


OROSZ IDYLL.

Derenowna Anna Petrowna igen szép leány volt és megérdemlette, hogy
magához méltó férjet találjon.

Ezt meg is találta, csakhogy nem azon az uton, a melyen elindult.

Udvarolt neki egy deli dragonyos kapitány, a kinek nevét már mindenki
elfelejtette.

A kapitány megcsalta a kisasszonyt s a nélkül, hogy nőül vette volna,
elment nagy messze földre. De olyan messze még sem mehetett, hogy a
megcsalt szép hölgy utána ne talált volna. Fölkereste a hűtelent magában
a czári fővárosban s ott fényes nappal, a legnépesebb utcza közepén úgy
lőtte mellbe, hogy az rögtön összerogyott.

A kapitány nem halt meg, felgyógyult. Ez egy kis enyhítő körülményül
szolgált Anna Petrowna elitéltetésénél. Csak száz korbácsütésre lett
méltatva. Gyilkosság sikerülte esetén legalább kétszázra lett volna
itélve.

A kit egyszer a szent országban megkorbácsoltak, az Európára nézve
megszünt élő ember lenni. Kiküldik Ázsiába: ott azután folytathatja ezt
a szép életet, a míg benne tart.

A szép Anna Petrownára kimondatott, hogy ha kiállja a száz korbácsütést,
a mi nagy kérdés, akkor el fog utazni a barátságos Kopálba és ott fog
maradni életfogytig. Szabad lesz neki ugyanott férjhez is menni.
Férfiban ott nincs hiány. Az ellen nem lesz panasza.

A barátságos Kopál vára egy kellemetes sziklagerincz zugában fekszik
Közép-Ázsiában, olyan szép kilátással, hogy onnan hat ágyúval egy egész
kirgiz hordát el lehet söpreni. Egyéb előnyei, hogy a közelében tíz
mérföldnyire egy szál fa nem található, ezután pedig következik egy
olyan pusztaság, a melyen három tevejáró napig nem lehet találni vizet.

Legközelebbi szomszédja a barátságos szövetségben élő Karakalp szultán,
Emrisz; a kinek a felesége igen jó családanya, minthogy a gyermekei
öltönyeit saját maga készíti el, még pedig olyan egyszerűen, hogy valami
jó sűrű veres agyagba bemártja őket nyakig, s a márgaköntöst aztán
meghagyja rajtuk száradni; így nem csiphetik őket a legyek, meg a
szunyogok. Felséges férje télen egész öltözetet visel, nyáron azonban
csak övön alul s a szent Wladimir-rendet csak úgy a meztelen bőrére
akasztja.

Magában Kopál várában nem lakik más, mint az orosz várparancsnok és
katonái, a hűséges kirgiz szolgák s ezeknek az uraknak a feleségei.

Minden esztendőben kétszer megindul Jekaterin várból egy repülő
hadoszlop, mely a kopálváriaknak lisztet, pálinkát és egyéb, az élet
gyönyörűségeire megkivántató szereket szállít s a leveleket kézbesíti.
Nincsenek elmaradva a világtól. Ezzel a szép vidékkel lett
megajándékozva Anna Petrowna. Hanem elébb ki kellett állni a száz
korbácsot, mert Kopál várát nem adják ingyen.

Az ütésekbe is meg lehet halni egy nőnek, hát még abba, mikor a porkoláb
leszakítja a válláról az inget s a legközelebb álló kozáknak int, hogy
ragadja meg a nő kezét, fordítson rajta egyet s rántsa fel a hátára,
hogy kényelmesen essék neki az ütés. Azt hiszem, abba még jobban meg
lehet halni.

Anna Petrowna az iszonyattól térdre roskadt, arczát eltakarta kezeivel
és reszketett, mint a kit a láz tör.

A porkoláb a szép leány nyakkendőjéhez nyult, a mitől az úgy
felsikoltott, mintha tüzes vas érte volna, pedig hiszen az nem is fáj.

– Tarboga! kiálta a porkoláb, mire a megszólított kozák kilépett a
hadsorból.

Az elitélt leány tíz körmével készült védeni keble takaróját s harapott.

– Fogd meg a kezét és vigyázz, hogy meg ne harapjon! mondá a porkoláb.

Erre Tarboga megfogta Anna Petrowna két kezét, hogy az nem mozdulhatott.
Nem is harapott. Hanem a helyett odanézett azzal a két nagy szemével a
kozák szeme közé. S abban a tekintetben valami oly fenevadszelidítő
varázs volt, valami olyan észbontó fájdalom, néma könyörgés, hogy a
mikor a porkoláb a mozdulni nem tudó leány öltönyéhez nyult ismét, hogy
azt lefoszsza róla, Tarboga azt mondá neki:

– Ne bántsd! Én kiállom helyette a büntetés felét.

– Micsoda jusson, fiacskám?

– Azon a jusson, hogy elveszem őt feleségül. S a férjnek szabad felesége
büntetését megosztani.

– Ez már igaz! Hát csak vetkőzz neki! Hanem aztán csak meg ne bánd.

Tarboga levetkőzött övig s felhagyta magát két kezénél fogva húzni a
gerendára, míg a két lábára egy huszonnégy fontos golyót akasztottak.

A porkoláb dühös volt rá. Két kézzel suhogtatta a korbácsot s teljes
erejével vágott, minden csapásnál kérdezve:

– No hát fiam! Kell szép leány? Kell szép feleség? Hát a lakodalmadon
nem tánczolsz? De kiválasztottad a szépét!

Tarboga a foga közé harapta a szakállát és nem ordított.

Anna Petrowna pedig félőrülten nézte, hogy csorog a vére annak az
áldozatnak, a ki az ő büntetése felét elvette, most mindjárt ő rajta
lesz a sor!

Az ötven le volt számlálva.

– No még tizet a leány helyett, dörmögé Tarboga a kötélről.

– Ah! hiszen te derék legény vagy! No várj, majd most a javából adok!

És adott neki a javából.

Anna Petrownának a szivét hasogatta minden ütés, a mit látnia, hallania
kellett.

Hatvan volt már.

– No még tíz! dörmögött a kozák.

A porkoláb most már dühbe jött. Egész vadállati boszúval vágta az
áldozatát, a ki jajgatás nélküli állta a kínzást, más helyett.

Csak harmincz maradt már Anna Petrownának.

A kozák letekintett rá a kínzó oszlopról s látta őt a rémülettől
félőrülten maga elé bámulni:

– No még tízet! hörgé lihegő mellel.

Azt is megadták neki.

De még a forró lélekzetvétel is arra való volt, hogy ismételje:

– No még tízet!

A kilenczvenediknél már nem tudott szólni. Elhagyta ereje, szemei
lecsukódtak.

– No fiam, kell-e még az utolsó tíz a szép leányért?

Szólni nem tudott már, de a fejével intett: «igen».

Ekkor Anna Petrowna felszökött a földről, letépte saját kezével kebléről
a takarót s oda vetve azt Tarboga vérző hátára, betakarta őt a saját
testével, odatartva hófehér vállait a kínzónak s vad indulattal kiálta
hozzá:

– Nem hagyom a férjemet halálra veretni! A többi az enyém!…

És azután férj és feleség lettek s bizonyára nagyon megszerették egymást
s most is élnek még Kopál barátságos várában.


BÖLCS SALAMON MUSZKA KIADÁSBAN.

Grodisko jámbor «muzsik» volt Podoliában, a mi a «jövő nyelvén» nem
valami zenekedvelőt jelent, hanem parasztot. Hát egyszer, a mint
Grodisko épen úr dolgára sietett, azaz, hogy lassan ment, sőt nem is
ment, hanem megállt kicsiholni, mert sürgős volt az útja: levéllel
küldék valahová, annálfogva nagyon ráért; hát épen csakhogy benyomhatta
a hüvelykujja körmével a taplót a pipájába, a mint egyszerre csak egy
dzsidás tiszt, azt se mondja neki, hogy «holc» vagy «prosz» (Monosszesz
műszavak), hanem plén parád, teljes uniformisban a nyaka közé repül a
magas égből s azzal a jámbor Grodiskót úgy sújtja földhöz, hogy annak a
szájába ütött pipa csutorája épen a nyaka csigolyáján jött ki.

Történt pedig ez az eset Kamenyikban a főpiaczon, fényes nappal, épen a
gazdag Christofor örmény kereskedő emeletes háza előtt.

Grodisko nem halt ebbe bele, hanem azért mégis szivére vette a dolgot s
bepörölte a törvényszék előtt a nyakába esett tisztet, a ki gróf volt,
névszerint Balabin Alexievics Plátó.

A bölcs kamenyiki törvényszék megidézteté a gróf urat s számon kérte
tőle, hogy mi jogon követte el a körülirt bűntényt, mivelhogy sem abban
a nemesi előjogokat megállapító ukázban, melyet II. Katalin czárnő
kiadott s mely 113 §-t tartalmaz, sem abban a pótukázban, mely I. Sándor
czár által kiadatva, ezt még 73 §-sal kiegészíti, egy sem szól arról,
hogy az orosz nemesség tizennégy osztályából bármelyiknek meg volna
engedve a levegőben repülni s az égből potyogni a szegény muzsikoknak
nyakába.

A megidézett Balabin gróf azt hozta fel alapos mentségül, hogy nem a
maga jószántából vállalkozott a repülésre, hanem egyenesen
kényszeríttetett rá a házi gazdája, az örmény Christofor úr által, a ki
őt a házából, az emeletről az ablakon kidobta. E szerint ez tartozik
fizetni Grodiskónak és kancsukát kapni azért, hogy egy grófot kidobott
az ablakon.

A dolog bonyolódni kezdett. Most már megidézték Christofor urat is.
Igaz-e, hogy ő dobta ki Balabin gróf urat az ablakon?

Christofor úr aztán elmondta, hogy volt, mint volt?

A gazdag örmény szép fiatal feleséget hozott Georgiából s a mellett
olyan vigyázatlan volt, hogy egy fiatal dzsidás tisztet fogadott
kvártélyba házához. Egy napon szokatlan időben menvén haza a boltjából,
ott találta felesége szobájában a kapitányt. Az örmény markos legény
volt, azt se mondta a tiszt úrnak, hogy «zdravtvujtye!» hanem derekon
kapta, s a hol a kőmíves lyukat hagyott a falon, legrövidebb úton
kiröpíté. És most ő követel még elégtételt Balabin gróf és a felesége
ellen házasságtörés miatt.

Nem hogy ő fizessen a pórul járt Grodiskónak, hanem még ő neki tartozik
fizetni Balabin gróf, a miért a feleségét elszerette.

Balabin Plátó gróf azt állította, hogy az csak plátói szerelem volt.

– No akkor azt a Plátót is be kell csukni, mert az is gazember! mondá
Christofor Miklós.

A birák meg voltak akadva. Ki itt hát voltaképen a bűnös?

Christofor látva, hogy ez az ügy nagyon bonyolódott, ügyvédet hozott a
segítségére, az aztán segített még azt bonyolódottabbá tenni.

Előkereste I. Pál czárnak 1799-ben kiadott ukázát, melynek rendelete
szerint minden házi gazdának megengedtetik a szobájából bármely butort,
a mi neki nem tetszik, kidobni az útczára, s minthogy napnál világosabb
az, hogy Balabin gróf Christofor háló-szobájában egy olyan butor volt,
mely annak nem tetszhetett, annálfogva teljes joga volt neki Balabin
grófot, mint kelletlen butort, kidobni az utczára ablakán.

Most azonban Balabin gróf is prókátort hozott magával s az aztán
tökéletesen összebonyolította az ügyet, ugyanazon idézett ukázból
kiderítve, hogy az, a ki valamely butort az utczára akar kidobni, elébb
háromszor tartozik kiáltani az alant levőknek: «vigyázz!» Ezt pedig
Christofor Miklós elmulasztá.

Az itélet tehát ekként mondatott ki:

«Mink stb. stb. Kamenyik birái:

tekintettel arra, hogy a fölséges urunk I. Pál czár 1799-iki ukázában
kimondotta, miszerint minden házi gazdának joga van bármely fölösleges
butort kidobni az ablakon át az utczára;

tekintettel arra, hogy egy dzsidástiszt csakugyan fölösleges butor egy
férjnek a szobájában, a kinek fiatal felesége van:

felmentjük Christofor Miklóst az emberölési szándék vádja alul,
mivelhogy Balabin Alexievics Plátó grófot, nem mint grófot, de mint
fölösleges butort dobta ki az utczára,

azonban

tekintettel arra, hogy ugyanazon legmagasabb ukáz rendelete szerint
kutyakötelessége a gazdának, minek előtte a fölösleges butort kidobná az
ablakon, elébb háromszor elkiáltani magát, hogy «vigyázz», elmulasztás
esetében huszonöt rubel birság s a történhető szerencsétlenségért teljes
felelősség terhelvén az elmulasztót;

annálfogva Christofor Miklóst, ki elmulasztá nem csak háromszor, nem
csak kétszer, de sőt egyszer is kiáltani: elmarasztaljuk huszonöt rubel
birságban, a leütött muzsiknak fizetendő 2000 rubel fájdalom-díjban s az
összes perköltségekben.

A mi a házasságtörést illeti, az nem ránk tartozik, hanem a papi
székre.»

… Azt mondják, hogy mikor a czár olvasta ezt az itéletet, a két oldalát
tartotta nevettében.


A SZÉP FEBRONIA MULATSÁGAI.

A szép Febronia hirhedett hölgy volt Oroszországban.

Ő volt Arakcsejeff grófnak a kedvese.

Arakcsejeff gróf pedig volt I. Sándor czárnak a kegyencze.

Se nem miniszter, se nem hadvezér, hanem mindenható kegyencz.

A mi rossz csak történt I. Sándor uralkodása alatt a Balti-öböltől a
Fekete-tengerig, azt mind Arakcsejeff gondolta ki. Ő uralkodott a
czáron.

S minthogy a szép Febronia meg Arakcsejeffen uralkodott, annálfogva a
legfelsőbb hatalom Oroszországban a szép Febronia volt. A kinek hivatal,
érdemrend, előléptetés kellett; a ki szolgálatait uradalmakkal kivánta
megjutalmaztatni; a ki az útjában levő embereket el akarta küldetni –
zabot hegyezni, az csak egyenesen Febroniához fordult a kérelmével s
föltéve, hogy az instantia megfelelő arany fenéksúlylyal volt
megterhelve, bizonyos lehetett felőle, hogy óhajtása teljesül.

Febroniának férje is volt, egy közönségés matróz, azt megtette grófnak s
aztán elküldette Kamcsatkába. Ez a leggyakorlatibb haszonvétele a szent
házasságnak.

Mikor Febronia nyilvános orgiákat rendezett, a politzeiminiszternek meg
volt hagyva, hogy ügyeljen rá, nehogy a mulatság valahogy
megzavartassék.

Febroniának Gruzinóban volt pompás kéjlaka s ott, mikor egyéb mulatsága
nem volt, a szolgái és szolgálói kínzásával töltötte az idejét.

Egyszer az jutott eszébe, hogy a férfi szolgáit elküldi egy kartonfestő
gyárba; ott beledugatja őket mindenféle színű lugokba, a mikből azok
aztán maradandó színekkel ellátva kerülnek elő. Ilyenformán lettek neki
sárga, zöld, rózsaszín, tulipiros, lilaszín, hupikék szerecsenjei s
mikor azokat sorba állította, hát az egész szivárványt képviselték. Nem
is hítta őket más néven, mint színeikről. Nagyon sok nevetségre adott ez
alkalmat.

A szolgálóival meg más mulatságot talált ki.

Igen szépen tudott gyöngygyel és selyemmel hímezni.

Aztán egy-egy fiatal leányt elővett s annak a meztelen karjára, hátára
és keblére hímzett szebbnél-szebb virágokat, nagy ügyességgel öltögetve
a bőr alá. A kihímzett «tárgynak» természetesen e műtét alatt
szisszenni, vagy épen rángatódzni nem volt szabad.

Volt azonban egy kedvencz rabnője, Jermola; maga a szelidség és
engedékenység. Ezt nagyon szerette.

Ennek jutott az a feladat, hogy a míg a bájos Febronia valamelyik rabnő
bőrét tűszúrásokkal tüzdelgeté, ő az alatt fogta annak a kezeit, hogy
csendesen tartsa magát. A háttérben pedig fel volt állítva a szivárvány,
tudniillik a hétféle színű rabszolga, korbácscsal a kezében. Ezeknek az
volt a nemes hivatásuk, hogy ha valamelyik leány az acupunctio
mulatságát a saját testén nem akarja eltűrni, azt a sokkal hatályosabb
operátióval ismertették meg. Azok hát inkább tűrték a tűszúrásokat.

Egyszer azonban egy szegény rableánynak e kínzás alatt, akárhogy harapta
össze az ajkait, a köny kicsordult a szeméből.

Febronia épen bevégezte a leány vállára hímzett napraforgó virágot s
kedélyesen kaczagott rajta.

– Nézd: milyen szép, Jermola!

Jermolára pedig nem az úrnőjének a kaczagása ragadt el, hanem annak a
rabnőnek a sírása. Az ő szeme is tele lett könynyel.

– Micsoda, te sirsz? rivallt rá Febronia. Sirsz, mikor semmi bajod
sincs? Hej «Hupikék!» «Delivörös!» «Lilaszín»: Ide jertek!
Korbácsoljátok meg, hogy legyen neki oka sírni!

Jermola odaborult a lábaihoz s összetett kézzel könyörgött neki.

– Ne veress meg, asszonyom!

– Ejh! vesd le a ruhádat! Engedelmeskedjél!

Jermola átölelte a térdeit, úgy könyörgött neki.

– Ne szégyeníts meg, asszonyom!

Febronia elrugta magától s dühösen rikácsolt:

– Szolgák! Tépjétek le ruháit, s korbácsoljátok félholtra!

Ekkor felsikoltott a leány kétségbeejtve:

– Bátyám! Ne hagyj!

– Ah! Igaz! Hiszen te neked bátyád is van itten! Hej «Aranysárga!» Te
lépj elő. Te magad fogod megkorbácsolni hugodat!

«Aranysárga» kilépett a sorból a parancsszóra s odament, a hova hivták;
hanem aztán a helyett, hogy Jermolát ragadta volna meg, odaszökött
Febroniához s megkapva annak a karját, kirántotta az úrnő övéből a saját
tőrét s egy döfést adott neki vele.

Febronia erős nő volt, küzdeni kezdett a gyilkos rabszolgával, s azalatt
a többi szolgáit kiáltá segélyül:

– Héj «Rózsaszín», «Kobálkék», «Császárzöld» segítsetek.

Hanem a szivárvány többi hat színe mozdulatlanul állt a helyén, s mind a
hat szolga és a hét szolgáló elnézte hidegvérrel, hogy üt döfést döfés
után a fellázadt rabszolga a zsarnok nő testébe, míg az sebektől
elhalmozva összerogyik. Sikoltozására senki se mozdult a palotában.

Akkor a gyilkos felemelte testvérét a földről és annak a szívébe döfte a
kést, hanem elébb letörülte róla a szörnyeteg vérét, hogy még halálában
se keveredjék össze az övével.

Akkor aztán magát ölte meg.

Arakcsejeff csak a rémhírre érkezett meg Gruzinóba. Már akkor Febronia
el is volt temetve. A hatalmas embert annyira lesújtotta ez a csapás,
hogy egészen elveszté minden lélekerejét. Kiment Febronia sírjához s ott
lefeküdt és sírt napestig; nem beszélt senkihez s nem vett magához se
ételt, se italt; nem bánta, akármi történik az orosz birodalommal, nem
törődött se a katonai koloniák fellázadásával, se a czár
búskomorságával: semmivé volt téve.

A czár pedig sehogy sem tudta nélkülözni ezt a kedves emberét. Miután
semmi vigasztalás nem fogott rajta, odaküldé hozzá a szent életéről
hirhedett szentgyörgy-kolostori archimandritát, Photiust, a ki többek
között azzal tette magát nevezetessé, hogy mikor Galitzin herczeg
miniszter korában az orosz nép felvilágosodásának nagy művét megindítá:
ő a czár előtt tiltakozott ez istentelen kisérlet ellen; s tiltakozására
Galitzin herczeg el lett bocsátva s az orosz nép megmaradt jámbor
butaságában.

Tehát ez az istenfélő kegyes férfiu mene el a czár kivánatára a fejét
hamuval hintő Arakcsejeff grófhoz s azt elvonva a szeretett Febronia
sírjától, elvivé magával kolostorába s heteken át addig csepegteté
szivébe a hitnek malasztját, a míg a nagy vezeklések után visszatéríté
az Istennek tetsző életre s visszaadta őt nemzetének és czárjának.
Arakcsejeff letett arról a sötét eszméről, hogy magát éhséggel, lelkét a
kétségbeesés sötétségével elpusztítsa: megbánta bűneit, megtért a kegyes
életre… S aztán visszatérve Gruzinóba, minthogy a gyilkost már meg nem
kaphatta, előhozatta azokat a rabszolgákat, a kik nézték azt a
gyilkosságot vagy hallották a sikoltozást a palotában s Febroniának
segítségére nem siettek, s azokat elébb lábaiknál fogva felakasztatá,
azután felváltva forró vízbe és jeges vízbe mártogattatá, azután
félszemüket kiszuratá, továbbá megkancsukáztatá, végezetül örök
gályarabokul hajó fenekébe levasaltatá: szám szerint huszonegyet!

Ezt nevezik Oroszországban a kegyes életre való megtérésnek.


A CZÁR, A KI BOSZÚT ÁLL.

A czár, kit a historia Péternek, a Nagynak nevez, beleszeretett egy szép
leányba s olyan szerelmes lett, mint akármi más Péter.

Csakhogy mindenféle akadályok álltak az útban. Először is a leánynak már
volt vőlegénye, Péternek pedig már volt felesége.

A szép leány vőlegénye volt Kaiserling, burkus követ, a czár felesége
pedig volt Lapukhin Eudoxia, egy derék ezredesnek a leánya. (Még akkor
az orosz czároknak nem igen adogattak európai uralkodó házakból
feleséget.) Eudoxia czárnőnek két gyermeke is volt, egyik Alexis, az
úgyremélt trónörökös.

Holmi Kis Péternek ez elég akadály volna, hogy a szerelméről végképen
letegyen; de Nagy Péter nem ismerte ezt a szót: «lehetetlen».

Még is meg kellett pedig azt ismernie, mert a szép Moussen Anna nem
akart neki más feleletet adni. Minden ostromát ezzel a szóval verte
vissza. Itt nem használtak még a hirhedett arany ágyúgolyók se; a szép
Anna szivének gránit burkolata volt: a becsület; visszapattogtak róla.

Egyszer aztán azzal a szóval lépett eléje a czár, hogy «nézd, most már
szabad vagyok, a feleségemet bezárattam a kolostorba, a papok
elválasztottak tőle, már most gyere hozzám feleségül».

A szép Moussen Anna csak azt felelte megint: «lehetetlen!»

– Mi tart még vissza?

– Az, hogy szeretem a vőlegényemet.

A czár erre fejedelmi dühbe jött; káromkodott, mint a jégeső, összetört
egy pár gyönge bordájú butort s megragadva erővel a szép Annát,
felnyalábolta s minden sikoltozás és hajkitépés daczára levitte a
lépcsőkön a szánkójába s hazahajtott vele diadalmasan a palotájába. Ott
azután három napig napvilágot sem engedett hozzá jutni.

Negyednap aztán, mikor a szép leány össze volt törve és tépve, s mint
egy elgázolt Lengyelország hevert hódítója lábainál, ki őt akarata ellen
erőszakolta a boldogságra, akkor a czár felöltözteté az áldozatát pompás
biborba, nyusztba és aranyba s egész udvari kisérettel vitte el őt a
szent Izsák templomba, jobb felől ültetve maga mellé s úgy vezette be
kézen fogva a sekrestyébe, az egész világ szemeláttára.

Itt azután fejedelmi nagylelkűséggel így szólt hozzá:

– Látod, a mit én akarok, az megtörténik. Érezted hatalmamat. Hajadoni
koszorúdat letéptem. Most az egész világ tudja, hogy kedvesem vagy.
Kicsufolnak, kinevetnek, megvetnek. Akarod-e, hogy ezek mind most
egyszerre a lábadhoz boruljanak, tiszteljenek, imádjanak? Akarsz-e hát
most czárnő lenni?

És a leány megint azt felelte neki rá: «lehetetlen».

– Miért lehetetlen?

– Azért, mert én így meggyalázva, összetépve, elgázolva is csak a
vőlegényemet szeretem.

– No hát eredj hozzá a pokolba! ordítá a czár, s kirugta a
templomajtóból, hogy az arczra esett a hóban, s senki sem mert odamenni,
hogy őt onnan felemelje, csak épen a vőlegénye: a jó, becsületes
Kaiserling. Az odament, felkarolta. Letörülte arczáról a hónedvet; talán
még a szemek nedvét is. Sőt még a szégyenpirt is letörülte róla. E
meggyaláztatás után sem szünt meg aráját szeretni. Fátyolt vetett a
kényszerített hűtlenségre, nőül vette a szép Mousson Annát s hazavitte
Burkusországba s szerette és megbecsülte holtig.

Péter a Nagy pedig keresett magának kárpótlást s addig-addig keresett,
míg meg is találta, egy szép liflandi istennő személyében, ki minekutána
egy lutheránus papnak pesztonkája, egy dragonyos káplárnak felesége, egy
orosz tábornoknak rabszolgálója s egy miniszternek szeretője lett volna,
megérte azt a dicsőséget, hogy Nagy Péter még Nagyobb Katalin czárnőt
csináljon belőle.

A czárnak sajátságos szenvedélyei voltak. Erőnek erejével be akarta
bizonyítani, hogy ő két dologhoz ért: asszonyt kormányozni, meg hajót
kormányozni. Pedig egyik nehezebb, mint a másik.

A hajókormányzással majd meg is járta. Egyszer valamennyi külföldi
hatalmasság követeit meghívta a hajójára egy kis kéjkirándulásra a
tengeren. Ő maga kormányozta a hajót. Megtette azt is, hogy oda fenn az
árboczkosárban osztogatta az audencziát s a meghitelesítését átadó
porosz követnek azt kiáltotta le, hogy mászszék fel utána a
kötéllajtorján. Ezúttal azonban rosszul ütött ki a kisérlet. A hajót
roppant zivatar fogta elő a tengeren, a hullámok keresztül csapkodtak a
hajón, minden tekintet nélkül a felséges kormányosra. Az egész
diplomatiai testület tengeri betegséget kapott. Az angol követ
testamentumot írt, s azt palaczkba zárta, a spanyol követ imádkozott, s
szentelt mézeskalácsot rágott, a burkus követ káromkodott, az osztrák
követ segítségért kiabált s a franczia követ fenyegetőzött.

– Sire! ha minket itt elvisz az ördög, az én királyom ezért felségedet
felelősségre fogja vonni!

A czár nagyot nevetett.

– Hiszen, ha téged elvisz az ördög, velem együtt visz el. Együtt fúlunk
a vízbe s aztán jöhet utánam a királyod a pokolba, téged reclamálni!

A szélvész pedig nőttön-nőtt, a vihar a hajót szétrombolással
fenyegette.

Ekkor egy merész férfi kivált a jajgató tömegből s azt mondta a czárnak:
«majd én kormányozni fogom a hajót!»

S ez szerencsésen bevitte a hajót a háborgó tengerből a kronstadti
kikötőbe.

Ennek a férfinak a neve volt Villebois: bretagnei nemes; egykor tengeri
kalóz, kalandor és csempész; most pedig altiszt a czár hajóhadánál.

A czárnak annyira megtetszett a merész franczia, hogy rögtön megtette őt
a kormányzott hajó kapitányává; mely minőségben a svédek ellen
folytatott hadjáratban annyira kitüntette magát, hogy
fregatt-kapitánynyá és egy egész hajóhadosztály commodorjává lett
kinevezve.

Mikor a svéd sereg utolsó veszedelmes kisérletét tette a keletkező
Szentpétervár elpusztítására, s hajóhadával hatalmas hadsereget tett ki
a finn partra, mely hirtelen átkelt a Néván s az új fővárost ostrom alá
vette, az volt a legválságosabb időpont az orosz birodalomra nézve.

Az ultima ratio «regum»: az ágyú, az oroszok ellen dönté el a csatát;
hanem az ultima ratio «czárum»: a gyujtogatás, kicsikarta a svédek
kezéből a győzelmet. Az oroszok felégettek körülöttük egy egész
tartományt s a svédeket az éhség visszakergette Ankerstierna hajóira,
azokat meg aztán a vakmerő Villebois támadta meg, s nagy károkat tett
bennük.

A czár azzal jutalmazta meg a merész hajóst, hogy őt bizta meg a
győzelemhír megvitelével a czárnéhoz, ki akkor, mint új menyecske,
strelemoeci várkastélyában lakott egész udvarával, tizenkét werstnyire
Szentpétervártól.

Villebois lóra ült, a mi már magában is elég nagy veszedelem egy
tengerészre nézve, a ki nincs szokva a nyereghez. Azonkívül kegyetlen
hideg volt, hó és fagy elcsigázta. Valahány csárda van Szentpétervártól
Strelemoecig, mindegyik előtt megállt, egy korty pálinkával megerősíteni
a szivét, s addig erősítgette, míg Strelemoecbe érve, tökéletesen
lecsipte magát. Ott még az őrszobában felhörpentett egy pohár forró
puncsot, a míg a czárnőnél megérkeztét bejelenték; mert már akkor késő
éjszaka volt s a czárnő rég hálószobájába vonult és lefeküdt.

Mikor aztán Villebois a lépcsőkön felment, káromkodott magában, hogy ez
a csunya nagy szél még ezt a palotát is hogy mozgatja ide meg amoda.

A tengerészt langymeleg, illatos termeken keresztül vezették, egész a
czárnő hálóterméig, melynek falai drága prémekkel voltak kiszőnyegezve,
s még a padlat pokrócza is csupa puha angoragyapju volt. A hálószobát
mámorító chinai füstölők illata töltötte be; s a hírmondónak már a
nélkül is mámor volt a fejében, mit a rögtöni meleg légkör egyszerre
felfokozott s épen csak az kellett neki, hogy a fejét tökéletesen
elveszítse: hogy még egy elragadó szép asszonyt lásson maga előtt, ott
heverve a dunnapehely hullámai és a brokat függönyök fellegei között,
igéző pongyolában; s hogy ez alak még kinyujtsa a habok közül feléje
vakító fehér karját, azt mondva: «no hát add ide a czár izenetét».

Az elcsábult embernek de nem jutott most eszébe sem a czár, sem az
izenet, hanem csak az a tejfehér kar, a mit maga előtt látott. Az a
gondolatja támadt (ha egyátalában szabad az ilyenkor keletkező ötleteket
gondolatoknak nevezni), hogy ő neki ebből a gyönyörű szép karból ki kell
egy darabot harapni.

Nem tehetünk fel róla egyebet, mint hogy meg akarta «enni» a czárnőt;
mert a mint az udvaronczok Katalin sikoltozására berohantak, a czárnőt
össze-vissza karmolva és harapdálva találták a dühödt emberrel való
küzdelemben: a fehér hölgy vállán valósággal ott látszottak a foghelyek.

A dühödt embert aztán természetesen megkötözték s becsukták egy hideg
börtönbe, a hol az rögtön elaludt, mint egy darab fa.

Mindjárt sebes futárt indítottak aztán a czárhoz, hogy jőjjön hamar
haza; mert nagy veszedelem van a háznál.

Az vágtat haza Strelemoecba lóhalálában s bámulva hallja a történteket
és látja saját szemeivel a szörnyű pusztítást, a mit a dühös bolond az ő
legdrágább kincsén véghez vitt. Három doktor fáradt bele a merénylet
nyomainak gyógyító eltakargatásába.

– Látod. Meg akart enni a futárod! nyögött a szép czárnő.

– Hozzátok elém rögtön azt a szörnyeteget! toporzékolt a czár, s új
nádpálczát rendelt, mert a régit épen most törte össze a
rendőrminiszternek a hátán, a ki elmulasztotta jó karban tartani a
csatornán levő hidat.

A megkötözött Villeboist felczepelték a kihallgatási terembe. Még akkor
is olyan kótyagos volt, hogy két felől kellett tartani, s meg kellett
czibálni az üstökét, hogy fölébredjen. Akkor is csak a félszemét tudta
felnyitni, mert a másik be volt dagadva, attól a hatalmas ökölcsapástól,
a mit a czárnő ő felsége kegyeskedett neki osztani a tusakodás közben.

– Hát te pokolbeli gaz szörnyeteg, mit cselekedtél? ordított rá a czár,
s megragadva a hős mellén a kabátot, megrázta őt kegyetlenül.

A tengerész még jobban felnyitotta azt a félszemét, a melyiket lehetett,
hogy jobban meglássa, ki az, a ki vele beszél.

Mikor aztán megismerte, akkor az következett volna, hogy térdre essék s
a megbántott úr lábait igyekezzék alázatos csókjaival arra a grácziára
ingerelni, hogy az ő vétkes fejét megrugdalni kegyeskedjenek.

De biz az nem azt tette, hanem a mint megismerte a czárt, megint
lehunyta a szemét s félrenyaklítva a fejét, azt mondta neki, hogy:

– Ne morogj, öreg!

Hűh! Ez még a valami! Ilyet vágni a tűzokádó sárkány szeme közé! Még a
kik fogták is, szétugrottak mellőle, azt hitték, most itt rögtön leüt a
mennykő!

A czár hideg vérrel tette le a pálczát a kezéből, s egész nyugalommal
mondá:

– Hisz ez az ember részeg.

Azt már az irigységnek is el kellett ismerni, hogy az.

– Vigyétek vissza s fektessétek le, hadd aludja ki magát. Majd ha
kijózanodik, akkor beszélek vele. Tisztességesen kell vele bánni: ő
vitéz katona volt; nem tehet róla, ha a pálinka a fejébe ment.

A czár nagylelkű is tud lenni.

Bizony másnap reggelig tartott az Villeboisnak, a míg kialudta mámorát,
akkor aztán teljes parádéba tette magát. Az egyenruháját szépen
kikefélték, a kardját visszaadták s újra a czár elé vezették.

– Tudod-e, hogy mit cselekedtél harmadnapja éjjel?

– Harmadnapja? Tudom. A svédek hajóhadát szétvertem.

– Az negyednapja volt. Azután elküldtelek a győzelemhírrel a czárnőhöz.

– Az tegnap volt.

– A tegnapot átaludtad egészen. Emlékszel-e arra, a mit álmodtál?

– Úgy rémlik, mintha jeges medvének képzeltem volna magamat s aztán egy
szép nőstény jeges medvének udvaroltam volna, a ki kegyetlenül
összepofozott.

– Ostoba! az a czárnő volt. Te meg akartad őt enni.

– Az lehetetlen.

– Összekarmoltad és harapdáltad. No nem tehetsz róla. Részeg voltál: nem
tudod, hogy mit cselekedtél. Az izenetet azonban még mindig nem adtad át
neki. Most jer oda, kérj tőle bocsánatot, s mondd el előtte az át nem
adott diadaltudósítást.

Akként történt. Villeboist ismét bevezették a czárnő hálótermébe. Úgy
rémlett neki, mintha lett volna már itt egyszer. A czárnő még akkor is
ágyban feküdt, flastromokkal beraggatva. A bűnös térdre és arczra borult
előtte s esküvel állítá, hogy ő kész azt az embert, a ki e gonosz tettet
elkövette, a legmagasabb árboczára sajátkezűleg felakasztani, ha a
czárnő megengedi. A czárnő azonban kegyelmes volt: nem engedte meg;
bocsánatot adott. Végre is egy hölgyre nézve hizelkedő az, ha bájai ily
őrjöngésbe tudnak hozni egy másképen okos embert. S mikor aztán
Villebois elmondta a hőstetteket, a miknek oroszlánrésze az övé volt,
egészen kiengesztelődött iránta, kezét nyujtá a bűnbánó hősnek, a mit az
ez alkalommal nem hogy megharapni, de még csak megcsókolni sem mert.

– No már most fiam, mondá a czár a tengerésznek, elvégezted a dolgodat,
minden ki van engesztelve; már most csak eredj vissza a gályádra!

Villebois egészen megnyugtatva, s a czári kegyelem végtelenségétől
áthatva, sietett vissza commodori hajójára.

Ott azután, a mint a födélzetre tette a lábát: nyakon csipték, elvették
a kardját, lehuzták az aranyos egyenruháját; adtak fel rá darócz gunyát
s odavasalták a lábánál fogva a gályarabok padjához. S még az nap volt
módja benne ismét üldözhetni a svédeket, ugyanazon a gályán, a melyen
negyednapja diadalmasan verte őket; csakhogy nem a hajó emelvényén, a
commodori bottal a kezében, parancsokat osztva; hanem a hajó fenekén, az
evező lapát rudjával a kezében, a porkoláb korbácsára ügyelve. S ott
maradt öt esztendeig!

Igy tesz a czár akkor, a mikor megbocsát.

Hát még akkor hogyan tehet, a mikor bosszút áll?

Hát még mikor boszút áll a czár! Minő antropomorphismus! Az isteninek
emberi kaptafára vonása.

Azt nem úgy hijják, hogy «boszúállás». Ha a czár haddal pusztít el egy
szomszéd országot, akkor a czár nem boszút áll, hanem diadalt diadalra
halmoz. – Mikor a czár a fellázadt streliczeket felhozatja a börtönből
ahhoz a díszlakomához, mely a külföldi diplomatia tiszteletére
rendeztetett, s aztán valahányszor új tál ételt felhoznak, mindannyiszor
saját legmagasabb kezeivel egy fogolynak leüti a fejét, hasonló
szertartást követve minden pohárköszöntésnél, hogy a pezsgődugók és az
emberfejek egymáson keresztül-kasul ugrálnak az asztal fölött, akkor a
czár nem boszút áll, hanem igazságot szolgáltat. – Mikor a czár egy
egész várost földig leromboltat, s annak a saját jó orosz népéből egy
csecsszopót sem hagy élve, akkor a czár nem áll boszút, hanem kiirtja a
mételyt a népéből; s mikor a czár százezer lengyel gyermeket erővel
kitép szülői karja közül s elhurczolja őket muszka városokba,
Szibériába: akkor a czár nem áll boszút, hanem organizál és missiót tölt
be.

Mivelhogy a czár nem más, mint földi Isten.

Hanem egy eset még is fordul elé, mikor a czár is kénytelen megtudni
azt, hogy ő is ember; s a mely esetben mégis csak elkövetkezik az a
minden emberrel közös indulat, a minek a diplomatiai műszótárban sincsen
más neve: mint «boszúállás».

A czár férfinak nem volt kellemetes ember. Szertelenül ivott, még pedig
pálinkát; káromkodott, verekedett és szerelmeskedett, s mindegy volt
neki, hogy czárnő, vagy konyhaszolgáló?

Egy cseppet sem lehet rajta csodálkozni, ha Katalinnak egész másforma
volt az eszményképe.

Szép legyen, deli, karcsú termetű; tüzes szemei legyenek, mikor kell,
epedésre borongók, göndör fekete szakálla, kunkora bajusza, tojásdad
piros arcza, finom fehér kezei és mosolygó szája; tudjon szépen énekelni
és tánczolni, élczeket mondani és franczia verseket szavalni; legyen
engedelmes és szolgálatra kész, s ha néha a franczia pezsgőtől
átszellemül, a mi nem megvetendő ital, akkor egészen más virtusok
ébredjenek benne, mint a verekedési vágy.

Egészen a véletlen és a fátum dolga, hogy ezt az eszményképet a sors élő
alakban is eléje hozta a czárnőnek a szép udvarmester, Moens
személyében.

Az ismét a rossz csillagok hibája, hogy a főudvarmester teendői az
udvarló hódolatnyilvánulásával annyira összekeverhetők, hogy a czárnő
nem tudta az egyiket a másiktól megkülönböztetni. S már-már kezdettek
suttogni a rossz nyelvek e dologról.

Péter és Katalin életében nagy szerepet játszottak az álomlátások.

Péternek az ágya fölé volt akasztva egy nagy palatábla: arra a czár,
mikor álomból fölébredt, fel szokta irni, hogy mit álmodott, hogy
reggelig el ne felejtse.

Ezt nem azért tette, hogy lutriba rakja, a mit álmodott, mert ha a czár
rakná a pénzét a lutriba, az annyi volna, mintha a fináncz-miniszternek
segítene lopni a saját zsebéből; hanem azért tette, hogy azután
komornyikjával, meg a miniszterével összeült és találgatta velük, hogy
mit jelent ez az álom?

Ez éjjel azt álmodta a czár, hogy kedvencz kutyája, a mely rendesen ott
szokott aludni az ágya előtti medvebőrön, egyszerre csak felhúzta a
hátulsó lábaira a czár lovagcsizmáit, s elszaladt velük, a czár pedig
utána, kergetve a perduellis komondort mezitláb.

Átkozott egy álom! Elől egy kuvasz sarkantyús csizmában, utána meg a
czár – mezitláb!

– Te! Jakusovszki! kiáltá a mindig szolgálatkész udvaronczhoz, mit
jelent ez a bolond álom?

– Ez bizony azt jelenti fölség, hogy kutya van a kertben! s fölséged jól
teszi, ha éjszakára nem húzza ki a lábát a csizmából, a kedvencz
kutyájára pedig nagyon jól vigyázzon.

Ugyanezen az éjszakán pedig Katalin is látott egy álmot. Az ágya tele
volt kigyókkal, s az undorító csúszó-mászó fajzat minden tagjait
összeszorította, körülfonta, s kettős nyelvével az arczába sziszegett.
Az ő álommagyarázói nem tudták e látványt olyan jól megfejteni, hogy
vigyázott volna magára jobban.

– Megüthetné a mennykő! Monda a czár, de szivében már benne volt a
horog.

Egy este azt mondta Katalinnak, hogy elmegy dupkai mulató kastélyába, s
hosszabb ideig ott fog maradni. – E helyett azonban azt tette, hogy
elbujt a téli palotában, a hol a czárnő lakott s egy apródnak nagy
borravalót igért, ha elárulja neki, mikor megy a fiatal Moens Katalint
meglátogatni. Jó borravalóért pedig Oroszországban a czárnőt magát is
eladják: az apród úgy éjféltájon jött a czár rejtekajtaján kopogtatni,
hogy ha valami szépet akar látni, hát itt az ideje.

A czár, a nádpálczával kezében, rohant a czárnő szobáiba; annak a
legelső szobája előtt találta madame Blaskot, a czárnő legbizalmasabb
udvarhölgyét s történetesen a szép Moens lovagnak a testvérét; ez a
hölgy a hálószoba ajtaja elé gördített karszéken aludt.

Az udvarhölgy megragadta a dühösen berontó czárnak a kezét, s addig
huzalkodott vele, és türte annak ökölcsapásait, a mennyi idő épen elég
volt arra, hogy mire a czár betör a czárnő hálószobájába, már akkor
minden rendbe legyen hozva, s arra a kérdésre, hogy mit keres itt e
lovag? azt mondhassa a czárnő, hogy «semmit, csak épen czérnát segít
gombolyítani».

Nagy Péter azonban dühös volt; az őrtálló asszony ellenállása meggyőzte
arról, hogy férji becsületében valami kár esett; azonfelül ő saját maga
olyan lármát csapott, hogy minden ember összeszaladt rá a palotában, s
még az őrtálló silbak is megtudta, hogy a czárnő hálószobájában egy
fölösleges cavaliert találtak.

Moens lovagot természetesen rögtön lánczraverték s vitték a törvényszék
elé, melynek Usakoff tábornok volt az elnöke.

Péter, a Nagy, maga kivánt vizsgálóbiró lenni, maga kérdezte ki a
rettenetes bűnnel vádlott udvaronczot.

– Ki vagy? Mi vagy? Hol születtél? – s a többi.

Az ifju lovag pedig, nehéz lánczai közt is felegyenesedve, így felelt
meg neki:

– Ha meg akarod tudni, hogy ki vagyok? hogy hívnak? hát megmondom. Az én
nevem Mousson lovag: testvére vagyok annak a Mousson Annának, a kit te
erővel elraboltál, meggyaláztál. Most én visszaadtam neked a kölcsönt. A
mi gyalázatot te az én családom nevére halmoztál, én visszavágtam a te
homlokodra. Viselheted holtig, s várhatod, hogy történetiróid ezt az
esetet is fel fogják jegyezni a neved után. Én megboszultam testvéremet.
Egyéb szándékom nem volt. A czárnő ártatlan.

Ennél többet nem beszélhetett Moens, mert betömték a száját s vitték
egyenesen a vesztőhelyre; csak ott engedték meg neki, hogy meggyónjon.

Mikor letérdepelt a vágótőke elé, azt sugá a hóhérnak:

– A dolmányom bélésébe van bevarrva egy arczkép, gyémántos
foglalványban. Keresd meg, ha levágtál. A gyémántokat tartsd meg, az
arczképet égesd el.

A hóhér úgy tett. Mit tudta, ki lehet az a szép asszony, a kit az ifju a
szivén viselt arczképben. Az pedig Katalin volt, nem más.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez volt aztán már az az eset, a mikor a czár is ember és boszút áll.

Nem Moens lovag lenyakaztatásáról van szó: ez csak tréfa. Még az sem
megemlíteni való, hogy Balks grófnőre a törvényszék kimondta a kancsukás
büntetést, s ezt Nagy Péter saját kezeivel hajtá végre; mert ez még
megtiszteltetés, s aztán a hetediknél már abbanhagyta! tehát ez még
kegyelem; hanem szó van arról a boszúról, a mit a czár feleségén állt.

A kivégeztetés napján a czár berontott a czárnő szobájába. Egész arcza
ki volt kelve a dühtől. Az egyik kezében volt egy buzogányos fejű
nádbot, a másikban egy meztelen vadászkés. Nem szólt semmit; csak oda
lépett vérben forgó szemekkel a czárnőhöz, s összecsikorgatta a fogait.
Azután felrugott két karszéket. Akkor felemelte a vadászkést s
markolatig döfte a czárnő – karszékének a támlányába. Aztán neki indult
a szőnyegeket összehasogatni. A czárnő udvarhölgyei ijedtükben bujtak
ágy alá, kanapé alá, kandallóba, hová? senki se mert egyet mukkanni.
Utoljára egy hatalmas ütéssel olyat mért a buzogányával a czárnő feje,
fölé hogy a mögötte levő velenczei tükröt ezer milliom darabra zúzta
vele. A czárnő meg sem rezzent.

Erre azt mondta neki Nagy Péter:

– Látod, kezemnek egy ütése elég volt ezt a pompás tükröt összetörni.

Katalin nyugodtan felelt neki arra:

– De hát már most szebb lett-e a palotád az által, hogy legszebb
ékességét összetörted?

Ekkor azt mondá neki Nagy Péter:

– Gyere velem!

Azzal levezette a czárnőt a hintajához s elvitte őt magával – a
vesztőhelyre.

Ott volt egy bitófa felállítva, s annak a gerendájára volt kiszegezve a
szép Moens lovag feje.

Nagy Péter megfogta Katalin kezét s odahurczolta őt a bitófa alá s
kényszeríté arra a helyre állani, a hova még a szép lovag vére
csepegett.

– Tekints oda! Ismered ezt az embert?

A czárnő arcza még most sem mozdult meg.

Hideg vérrel felelé:

– Sajnos, hogy a romlottság oly nagy az udvaronczok között.

A nagy czár tehetetlennek érzé magát egy asszonynyal szemközt, a kin nem
tudott boszút állani.

Azt mondta neki, hogy megbocsát s ismét hazavezette.

És aztán igen nyájas volt hozzá.

A czárnő azonban megvesztegette a czár egyik apródját, hogy hozza el
neki azt a palatáblát, a mire Péter az álmait és gondolatjait fel szokta
jegyezni, hogy el ne felejtse. S jó borravalóért bizonyára még a czárt
is eladják.

Egy napon ezt olvasá Katalin a tábláról:

– Egy czárnőnek már lenyirattam a haját, még a másikét is lenyiratom.

(Azoknak a nőknek a haját szokták lenyirni, a kiket kolostorba
száműznek.)

Katalinnak pedig igen szép haja volt, sajnálta volna.

Másnap a czár rosszul érezte magát; czitromos vizet adtak neki. A
czitrom pedig nagyon ártalmas az orosz czároknak.

Mikor Péter érezte, hogy ez volt az utolsó itala, nem ellenmérget kért,
hanem mérget: tintát. Végakaratát készült leirni. De csak odáig birta,
hogy «rendelem, hogy Katalin czárnő»… ha tovább irhatta volna, ez a szó
következett volna: «megfojtassék». – Igy aztán azt olvasták ki belőle:
«uralkodjék!» S a czár nem végezhette be boszúját.

Hanem Mousson bevégezte a magáét.


OROSZ NEMEZIS.

Valahány ház, annyi szokás.

Már mi nálunk az a szokás, hogy ha valami nem tetszik a magyarnak, kiáll
a középre s megmondja a királynak szive szerint: «Fölséges uram, ez mi
nekünk nem tetszik, ez nem jól van, ebből baj lesz, majd meglássa!» A
mire a fölség azt feleli rendén: «Hát fiaim, ha nem tetszik valami
állapot, ott van nektek az országgyüléstek, csináljatok magatoknak
többséget, szavazzátok le a miniszteriumot: én bizony adok nektek olyan
miniszteriumot, a milyent a többség kiván. Azért nem kell haragudnunk.»
Mi aztán akként cselekszünk, a mihez jogunk is van, jól
leattateremtettézzük a kormányunkat, azután szavazunk s ha megbuktattuk
a kormányt, megyünk a Szikszaiba s iszunk egyet, de nagyot; ha pedig nem
buktattuk meg, akkor is megyünk a Szikszaiba s iszunk nagyot, de kettőt.

Oroszországban ez másként van, ott azon kezdődik az ukáz, hogy «Cár
kazal» (a czár parancsolja); a többinek pedig csak arra való a szája,
hogy mikor nem eszik, vagy iszik, akkor fogja be.

Mikor aztán nagyon sokat parancsolgatott össze-vissza a czár, a mi a
hiveinek nem tetszett, akkor egy szép napon odamennek a hivei s ők
fogják be a száját a czárnak; még pedig úgy, hogy többet ki nem nyitja.
Akkor az excellentiás gyilkosok alattvalói hódolattal berontanak a
czárné szobájába s azt mondják neki, hogy van szerencsénk belőled
özvegyasszonyt és czárnőt csinálni; az azután megköszöni nekik azt az
őszinte hű ragaszkodást magas személyéhez s megteszi őket első
tanácsosainak.

Ez olyan rendes eljárás Oroszországban, hogy egyszer már Talleyrand
megsokalta s azt mondta, hogy «ideje volna már, hogy az oroszok czárjai
változtatnák meg a meghalálozási módjukat».

Mondanunk sem kell, hogy e nézethez mi is csatlakozunk és az egész
eljárást nem helyeseljük.

A szegény Péter czár is így járt. Tudniillik Péter a kicsiny, a kinek
legnagyobb bűne az volt, hogy a czárnő is kicsinynek találta. Ő
excellentiáik egy szalvétával fojtották meg.

Nem is csináltak belőle prédikácziós halottat. Minden szertartás nélkül
bedugták az Alexander Newsky kolostornak egyik pinczéjébe, ott
befalazták a koporsóját s még csak sírkövet se tettek eléje. Egyedül a
barátok tartogatták az emlékét, hogy hol van eltemetve.

A gyilkosokból pedig mind előkelő államférfiak, hires hadvezetők s még
hiresebb czárnői kegyenczek lettek. Orloff Alexis, Razumofsky Kyrilla,
Orloff Nikitits, Bariatinszky Knyezs és a főczinkos Paszszek késő
vénségükig melegedtek a czárnő kegyelmes arczának ragyogásában.

Maradt pedig a megölt Péternek egy fia, Pál. Ez anyjának egész hosszú
uralkodása alatt folyvást azzal a gondolattal évődött: «kerüljek csak
egyszer én a trónra, s kapjalak titeket életben!»

Ez is bekövetkezett.

II. Katalin meghalt. Pál lépett a trónra.

A mint az anyja halálának hirét vette Pál, azonnal megparancsolta, hogy
nyissák fel a pinczeboltot, a hová atyja el van dugva s hozzák elő a
koporsót. Felnyitották azt. Az egykori czárból volt még ott egy koponya,
egy csomó hajfürt, egy pár keztyü és saru és egy halom por, a mely közt
csillámlott az egykori paszomántokról szétomlott aranypor.

Pál czár először letérdelt a koporsó mellé, feleségével és gyermekeivel
együtt, azután megcsókolta a jobb kézre való keztyüjét a por-embernek.
Végre előhozatta a czári koronát s rátette azt a csontkoponyára.
Életében nem koronáztatta meg magát III. Péter: a fia halála után hozta
helyre ezt a mulasztást, harminczöt esztendei porráválás után.

Ez volt a kiengesztelő Nemezis.

Következett a boszuállás.

Péter gyilkosai még éltek. Katalin herczegekké tette őket. Orloff Alexis
diadalai által önmagát nemzete hősévé, Csezminszky mellékneve egy
győzelmes hadjáratról maradt rá. Pál felhozatta őket apja temetésére, a
kik gyilkosai voltak.

A fiu és a gyilkosok közötti találkozás rettenetes volt: hanem a boszú
még rettenetesebb; Pál azt parancsolta, hogy mikor atyja koporsóját
ideiglenes kriptájából átviszik nagy pompával a téli palotába, a két
gyilkos főúr vigye a koronákat a koporsó előtt.

Orloff, a hajdani délczeg kegyencz, már ekkor hetven esztendős volt s
bal lábára sántított a köszvény miatt; Bariatinszky meg nyolczvan éves
volt s minden tagja, a feje is egyre reszketett szélhüdés miatt.

Nem volt számukra irgalom.

Napokig készültek a pompás diadalmenethez, a minek Szentpétervár
főutczáin végig kellett vonulni. Katonaság, hivatalnoksereg, zászlóerdő
követte a halotti szekeret, csupán pap volt ötszáz a kiséretben; a
koporsó fölötti mennyezetet csupa tábornokok emelték s mögötte mentek
gyalog, levett föveggel a czár és fiai.

De legnagyszerűbb látvány volt a két gyilkos főúr, a kik a halottvivő
szekér előtt bandukoltak. Bariatinszky vitte az asztrakáni koronát,
Orloff Alexis a császári koronát. Az egyik reszketett, a másik
sántított.

Harminczöt éven át ünnepelt hősei, rettegett főurai voltak az országnak,
mely most őket gúnyordítással fogadja, mikor látja jönni a két koronával
sántítva és tántorogva. Bariatinszkyt két orvos támogatja, hogy el ne
essék s moschust szagoltat vele, ha el akar ájulni.

Ez volt a boszuálló Nemezis. Igazi orosz gondolat. Sulyosabb a
kancsukánál, fájóbb a palloscsapásnál.

A téli palotában azután a pazar pompáju ravatalra egymás mellé
helyezteté Pál atyja és anyja koporsóit.

Kényszeríté a két halottat egymással kibékülni.

És azután a Péter-Pál templomában egymás mellé helyezteté el mind a
kettőt, a síremléken emelt rézkoporsókra felvésetve mind a kettőnek a
nevét, a napot, a melyen született s azt a napot, melyen együtt
eltemettettek, de azt nem, a melyen meghaltak. Tehát kényszeríté a
történetirás muzsáját, harminczöt esztendőt letörülni a historia
táblájáról, hogy azt higyje mindenki, hogy Péter és Katalin egy napon
haltak meg, mint igaz, egymást szerető, egymás nélkül élni nem tudó
házastársak.

Ez az eltörlő Nemezis Oroszországban.

* * *

Vége felé természetesen, hogy Pál is arra a sorsra jutott, a mire Péter,
csakhogy nála szalvéta helyett egy övszalagot használtak.


AZ OROSZ KOPPANTÓ.

Hogy mi az a koppantó?

Ifjabb olvasóink alig fogják tudni, az öregebbek még talán emlékezni
fognak rá, hogy az egy ollóforma vaseszköz, a mi arra szolgált, hogy a
hajdani faggyugyertyák idejében az égő kanóczot megkurtítsa, s esetleg,
ha nagyon alant vette, a gyertyát eloltsa.

Oroszországban nagyszerűen tudták kezelni ezt a koppantót a világosság
eloltogatására.

Az egyetemeken, a sok diák között, el kezdtek terjengni a szabadelvű
eszmék: jött a koppantó; egy czári ukáz elrendelé, hogy háromszáz
diáknál többnek nem szabad egy univerzitásba fölvétetni; azoknak is csak
magas hivatalnokok, vagy nemes urak fiainak szabad lenni; és különösen
jámboroknak és vallásosaknak. Moszkvában volt ezernégyszáz egyetemi
tanuló, azokból a koppantó ilyenformán egyszerre kioltott ezeregyszázat.

Hanem a meghagyott háromszáz között is oly igen el volt terjedve a
gonosz felvilágosodás szelleme, hogy 1848-ban mind valamennyit halálra
itélték lázadási szándék miatt s csak a czár kegyelme menté meg őket a
szibériai ólombányák számára.

Ez az esztendő sok világgyujtogatással járt. Az orosz kormány nem
győzött utána járni a koppantóval.

Elvégre meg lett tiltva orosz alattvalónak a külföldre való utazás. Csak
nagyon előkelő urhölgyeknek osztatott kegyelemképen engedély arra, hogy
külföldi fürdőkre elmehessenek.

Báró Bruiningkné, született Lieven grófnő, e protegált úrhölgyek közé
tartozott, a ki per sundambundam ilyen utazási engedélyhez jutott.

Bizony nagy fáradságába került! Először orvosi consiliummal kellett
bebizonyítani, hogy beteg, hogy betegségét csak Nizza enyhe levegője
gyógyíthatja meg. Ez nem volt elég. Orloff gróf, a rendőrminiszter azt
mondta neki, hogy Krimia levegője épen olyan, mint Nizzáé, tökéletesen
olyan jó Krimia a betegeknek, mint Olaszország. Erre a bárónő orvosainak
be kellett bizonyítani, hogy Krimia levegője nagyon is jó! tiz
perczenttel több benne az ozon, mint Nizzáéban (ha azt mondták volna,
hogy kevesebb, mind Szibériába sétáltak volna), de épen azért kerülni
kell azt a grófnőnek, a ki szív-viszér-szellentyűtágulásban szenved.
Ettől a tudós replikától (meg a markába nyomott imperiálcsomótól)
annyira kapaczitálva lett a derék miniszter, hogy kiadta az utazási
engedélyt a bárónőnek, a czár helybenhagyásával.

Bruiningk bárónő pedig épen egyike volt azoknak a veszedelmes
asszonyoknak, a kik idegen irók munkáit olvassák.

Kedvencz irója volt neki Kinkel Gottfried, berlini költő. Föltette
magában, hogy azt meglátogatja; s tisztelete emlékjeléül sajátkezűleg
himzett a számára egy szép szőnyeget, hogy majd azzal meglepi.

Mikor Berlinbe ért s kérdezősködött kedvencz irója után, azt mondták
neki, hogy az Spandauban ül, igen jó helyen, az állambörtönben.

A bárónő kiment Spandauba, kedvencz költőjét meglátogatni. S nagyon
csodálkozott, mikor azt mondták neki, hogy Poroszországban a börtönök
nem arra valók, hogy abban látogatásokat fogadjanak el. Hát legalább ezt
a szőnyeget vigyék be neki: jó lesz a széke elé, hogy meg ne hűtse a
lábát, mikor az asztalnál ül és ir.

– Hahaha! kaczagott a Platzmajor a szeme közé, az volna még a szép!
Himzett szőnyeget az árestánsnak! Kap egy prittset, meg egy asztalt.
Kell is annak a széke elé szőnyeg, mikor ír; hiszen először nem kap
széket, másodszor nem kap tintát. Karsamadiener, madame.

A bárónő egész felindulással hajtatott rögtön a belügyminiszter,
Manteuffel úr palotájához. Nem akarták bejelenteni; ő excellentiája még
az ebédnél ült. Egy pár arany a komornyik markába, meg az izenet, hogy
Szentpétervárról van itt egy bárónő, a ki fontos izeneteket hoz,
megtette a maga hatását, a komornyik kihivta az asztaltól a minisztert,
a ki arra a szóra, hogy «Szentpétervár», egyszerre ugrott a székéről,
még a diótörőt is ott feledte a kezében.

– Mit parancsol velem, méltóságos asszony?

– Hát csak azt jöttem önnek megmondani, hogy most jövök Spandauból, a
hol Kinkel Gottfriedet meg akartam látogatni. Azonban be nem eresztettek
hozzá, s tudtomra adták, hogy a fogolylyal a legalávalóbb módon bánnak.
Még csak iró eszközt sem adnak neki, a mi egy gondolkozó teremtő lélekre
nézve nagyobb kinzás, mintha a világosságot fognák el tőle. Én meg
vagyok győződve, hogy ez az ön tudta nélkül történik, miniszter úr, s jó
szolgálatot véltem önnek tenni az által, hogy ezt tudtára hozom.

A miniszter megrökönyödött; hát ezért kellett neki félbehagyni a
giardinettot. Röviden ki akarta fizetni a kotnyeles dámát.

– Ez mind az én világos rendeletemre történik.

– Az ön saját rendeletére? fordult neki a szép asszony, s ön nem
szégyenli azt előttem bevallani? Czudarság, alávalóság így bánni
nemzetének díszével, egy ünnepelt költővel, a kinek neve ragyogni fog
akkor is, a mikor az önét rég belepte a pókháló, pfui, excellentiás úr.

– Madame! ordított fel a miniszter.

– Igen. Ön is, látom már, hogy csak olyan gyáva porkoláb, mint a mi
államférfiaink, egy lelketlen gép…

– Madame! ordított bele Manteuffel.

– A zsarnokság kezében, folytatá feltartóztathatlanul a delnő. De eljön
a kor, mely itélni fog ön felett és valamennyi czinkostársa fölött, kik
a nép leigázására törekszenek…

És így tovább, ebből a hangból, vége-szakadatlanul.

A dühös miniszter csak kiabált: közbe «madame!» de nem lehetett annak
gátat vetni. Nagy Péter czár egyszer megpróbálta, egy fürészmalmot
megállítani azzal, hogy a kerekébe belekapott; de próbált volna csak egy
indulatba jött asszonyságot megállítani a beszéd rohamában! Manteuffel
urat ott a saját audientiás teremében úgy megrakták, mint a szapult
vásznat.

Mikor aztán elvégezte a delnő, azt mondá neki:

– Excellentiás uram, most már visszamehet: elbocsátom.

A miniszter kék-zöld lett dühében. Mit csináljon ezzel az asszonynyal? –
A ki még nem is alattvalója. Sirva futott az orosz követhez,
elpanaszolva neki a rajta elkövetett gyalázatot s elégtételt követelt.
Úgy megmérgelődött, hogy sárgaságba esett s úgy nézett ki, mint egy
czitrom.

Bruiningk bárónő azonban nem maradt ott, ebben a czitromban
gyönyörködni, hanem ment rögtön a férjével együtt oda, a hol az igazi
czitromok teremnek, Olaszországba s ott töltötte a telet.

Ott is igen jó helyen volt, az osztrák postahivatal minden levelét előbb
az orosz konzulátusra vitte, ott felnyitották, elolvasták, azután adták
át a czimzettnek; a rendőrség pedig mindenről referált az orosz
konzulnak, ki jár a bárónőhöz, kit látogat meg, mit beszél?

Oroszország pókfonalai messze elnyúlnak. A bárónő nem is sejté, hogy őt
mindenüvé kisérik. Megtudta aztán, mikor egyszer Hamburgba érkezett. Ez
volt az a derék város, mely egyenesen Oroszország zsoldjában állt. A
mint a bárónő leszállt a fogadóban, rajta rontottak a hamburgi hatóság
fogdmegei, leveleit mind elkobozták, azok közt volt két orosz szabadelvű
tanárnak is holmi levelezése, a kiket aztán éjszaka huztak ki az
ágyaikból s bekötött szemmel szállítottak el, jó sötét helyekre. A
bárónőnek pedig tudtára adatott, hogy Hamburgot elhagynia nem szabad,
míg az orosz kormány nem fog rendelkezni iránta.

No azt előre is gondolhatta, hogy miből fog állni ez a rendelkezés?
Hazavitetik Szentpétervárra; azt pedig a czár megmondta előre, hogy
kaphassa csak meg ezt a refraktarius asszonyt, bizony megkorbácsoltatja
rendén, a mért az ő kedvencz porosz miniszterét úgy megsértette. Ez baj
volt.

Szökni nem lehetett, mert akárhová ment a bárónő, tiz lépésnyi távolban
egy rendőr követte mindenüvé s strázsát állt, ha valami boltba betért,
addig, míg visszajött.

A bárónő egy könyvárus boltban elpanaszolta a baját a könyvárus
segédnek, hogy milyen veszedelem fenyegeti.

A könyvárus segédek pedig az egész világon mindenütt a rebellisek
osztályához tartoznak.

– Oh, ha csak ez a baj, monda a bárónőnek az ifju úr, semmi sem
könnyebb, mint azon segíteni. Tessék csak rám bízni magát. Azzal
elindult, a bárónőt az Elba partjára kivezetni. A rendőr kisérte őket
nyomban.

Mikor az Elba partjára kiértek, azt mondta a boltossegéd a bárónőnek:

– Nézze ön, ott van egy angol gőzös, indulásra készen. Én egy perczig
feltartóztatom az ön emberét, azalatt madame meneküljön be a gőzösre s
aztán ne féljen semmitől.

Mikor aztán a gőzös kiszálló hidjához értek, a boltossegéd visszafordult
s azt mondá a kisérő rendőrnek:

– Ugyan édes emberkém, nem tudná ön megmondani, merre van az
észak-nyugoti vaspályának a délkeleti indóháza?

A míg a meglepett rendőr e furcsa kérdés lehetőségét találgatta, azalatt
a bárónő hirtelen befutott a hidon át az angol gőzösre s az ott sétáló
kapitánynak a karjába kapaszkodva, azt mondá neki:

– Védelmezzen ön, sir; én politikai menekült vagyok!

– Valamennyi ágyúmmal! viszonzá a britt.

S a mint a rendőr jött lélekszakadva, a bárónőjét reklamálni, azt mondá
neki hidegvérrel:

– Ez Nagybrittania területe, az én hajófödelem.

S ezuttal a koppantónak koppant az orra.

A boltos legény pedig sietett a hotelben maradt Bruiningk bárót
felkeresni s tudatta vele, hogy siessen a felesége után, a ki Londonba
utazott.

A czár dühös volt, mikor alattvalójának ez ujabb csinját megtudta. Most
már nem volt szabad neki megszabadulnia.

A mint Londonban kiszállt a szép asszony, rögtön oda izent hozzá az
orosz nagykövet, hogy «a czár parancsol!» Tessék haza menni azonnal.

– A czár parancsol ám! felelé a szép asszony; de én nem fogadom meg.

Hüh! Ez már sok volt! A bárónő férjét azonnal értesíték, hogy ha kedves
neki a világi birtoka, rögtön vigye haza a feleségét, hadd
korbácsoltassa meg a czár; különben minden vagyonát elkobozzák.

Bruiningk bárónak szép birtoka volt, de a felesége még szebb volt. S
jobban szerette a feleségét, mint a birtokát.

Azt tette, hogy alattomban eladatta minden oroszországi birtokát egy
dorpati savoyard eredetű bankárral, ki családjának nagyon sok hálával
tartozott. S ugyanerre rábizta, hogy a vételáron szerezzen neki angol
állampapirokat s azokat hozza el neki Londonba. Husz százalék proviziót
igért neki belőle.

A czár dühös volt, mikor megtudta, hogy Bruiningk bárótól nincs mit
confiskálni, mindene el van adva. Haragjában ötven százalék provisiót
igért annak a bankárnak, a ki feljelenti Bruiningk papirosban eltett
vagyonát.

A savoyard sok hálára volt kötelezve a báró családjának; hanem azt az
olaszok nagyon jól tudják, ötven több, mint husz. Fogja hát a cassettet,
melyben megbizója vagyona volt zárva s megindult vele; de nem London
felé, hanem Szentpétervár felé, hogy a czárnak adja át.

A bankárnak pedig volt egy segédje, ki neki nagy hálára volt
lekötelezve, annak a bankár öt perczent sápot igért a prédából, ha ez az
üzlet sikerül, s magával vitte őt az útra.

A segéd hollandi volt s nagy hálára volt lekötelezve a bankárnak; hanem
a hollandi is tud annyit, hogy husz több, mint öt, s az bizony útközben
ellopta a princzipálisától a cassettet s elszökött vele Londonba; ott
átadta a jogos tulajdonosnak s beseperte érte a maga húsz perczentjét.

És így a koppantónak megint csak koppant az orra.

A czár véghetetlenül dühös volt.

Mikor már az erőszak nem használt, végre szép cselhez folyamodott.
Kiküldé egy jó barátját Bruiningknak, hogy beszélje rá: ne
bolondozzanak, a czár megbocsát, nem korbácsoltatja meg a szép asszonyt,
csak vesse magát térdre a lábaihoz, az orvosok majd adnak neki
bizonyítványt, hogy elmeháborodott s azzal minden rendén lesz.

De biz a szép rebellis még a kegyelmi hivogatásra sem tért vissza.

S így a koppantónak mindenképen koppant az orra.


MUSZKA AJÁNDÉKOK.

Egyik herczeg Dolgorucki roppant terjedelmű uradalmakkal birt a Volga
mellett, s azoknak kezelése egy sztarosztra volt bízva, a ki a
jövedelmet a herczeg után küldözte a külföldre. A herczeg a telet
Párisban tölté, a tavaszt Velenczében, vagy Flórenczben, nyárra a
játékfürdőket gyarapítá s őszszel Németországban vadászott. Otthon soha
sem lakott.

Dicsekedett is a sztaroszt az ismerőseinek, hogy micsoda szép helyeken
lakik az ő herczege teljes életében! Egyszer aztán az a meglepetés érte
a derék tiszttartót, hogy egy szép februáriusi napon levelet kap a
herczegétől, hogy siessen le hozzá azonnal haladéktalanul – Velenczébe.

No most kellett aztán még meghallgatni a jó sztaroszt dicsekedését az
ismerősök előtt. Az ő herczege őt lerendeli magához Olaszországba! A
gyönyörű Olaszországba, hol már ilyenkor nyár van; ő most elindul
szánon, megkerüli a földet, odaér Velenczébe; ott akkor javában érik a
narancs, azzal ő megtölti a zsebeit, visszajön, s mikor hazaér, még
akkor is szánút lesz idehaza és jég a Volgán.

Csakugyan úgy is lett minden, kivéve a narancsot. A sztaroszt felült a
háromlovas szánkára otthon Csecsitaszékiben; az letette őt Akjermannál,
odáig csúf világ volt, a farkasok kergették.

Onnantól kezdve aztán még csufabb világ keletkezett. Ott hajóra szállt s
egész Velenczéig verte a zivatar, majd elpusztult. Konstantinápolyban
egy csepp gyönyörűsége se telhetett, mert úgy feküdt, mint egy darab fa;
az egész úton imádkozott, meg káromkodott, itta a vutkit és tette annak
az ellenkezőjét, a tengeri betegségtől úgy elfogyott Velenczéig, hogy
maga sem ismert magára.

De bár a herczege se ismert volna rá!

– No hát, sztaroszt, megérkeztél, kérdezé tőle a herczeg, a mint a hű
hivatalnok egyenesen az ő szállására bukott be. – Hát milyen világ van
odahaza? Nem fagyott el a rozs?

– Dehogy fagyott el, hiszen még hó alatt van.

– Úgy! Igaz! Hát a marhák között nem ütött ki vértályog, lépbaj, keleti
marhavész?

– Dehogy ütött ki, uram, hiszen mondom, hogy hideg van ott még erre
nagyon.

– Igaz biz az! Hát a jobbágyokat nem hordja a cholera?

– Harmadszor is mondom, hogy még most ott hideg van, senkinek sincs
kedve cholerát kapni. Ahhoz tök kell, meg uborka.

Ez pedig nevezetes kérdés volt a herczegre nézve, mert ő negyvenezer
léleknek volt birtokosa uradalmain. «Lélek»-nek nevezik tudniillik a
tizennyolcz évestől hetvenig való férfiakat, a többi nem lélek. S a
lélek pénz! (A hogy az angol mondja.)

– De hát ha cholera nem volt a tájunkon, firtatá a herczeg, mondd meg
nekem, hogyan lehet az, hogy ebben az esztendőben a hivatalos
összeszámítás szerint énnekem ezerhatszáz darabbal kevesebb lelkem van,
mint ezelőtt öt esztendővel?

A sztaroszt ravaszul mosolygott.

– Hát azt tudod, uram, hogy a kormány minden öt esztendőben számítja
össze a lelkeket, a kiktől a földes uraik azután egy rubel fejadót
fizetnek. Én a legutolsó összeirás alkalmával egy esztendeig nem adtam
engedélyt az újszülötteket megkeresztelni. Ilyenformán azok egy évvel
későbben lettek beirva az anyakönyvbe s miután körülbelül annyi ember
születik évenkint, a mennyi meghal s egyik szám a másikat kipótolja,
ilyenformán nálunk egy egész esztendei halottaknak a száma fedezetlen
maradt a születettek számával. Ez te neked a jövő öt esztendőre
nyolczezer rubel haszon.

Ezért már csak megérdemli az ember, hogy megdicsérje a gazdája.

No szépen megdicsérte.

– Te gazember! Máskor ha lopni akarsz, lopj magadnak, de ne nekem. Hej
legények!

Erre a szóra előugrott vagy négy darab markos fogdmeg. A jó sztarosztot
kinyujtóztatták egy kényelmetlen padra s ketten kétfelől holmi
spanyolnáddal és mogyorósarjadékkal olyan értekezést tartottak fölötte,
e kettőnek előnyei fölött, hogy egészen megérthette a dolgot. A herczeg
számlálta a tempókat katonai pontossággal: «raz, dva! raz, dva!»

Mikor vége volt, azt mondá a sztarosztnak:

– No csak ezért hivattalak. Már most visszamehetsz megint.

S azzal a jámbort megint belepakolták a bundájába, visszavitték a
hajóra, a hajó elszállította Akjermannig. Ott csakugyan megvolt még a
szánút.

Tehát a szegény sztaroszt azért ment el a Volgától a velenczei
lagunákig, hogy megtudja, mi különbség van a spanyolnád, meg a mogyorófa
közt?

S ezt az adatot, mint kitünő jeles nemzeti jellemvonást jegyezték fel a
krónikairók a herczeg viselt dolgai közé.

* * *

Hanem a nagyapja a herczegnek, az még tréfásabb úr volt.

Ez még Nagy Péter czár idejében hatalmaskodott, a mikor erősen divatban
volt az oroszoknál mindenféle gyárak felállítása.

A herczeg alattvalói közt volt egy derék, értelmes ember, a ki a maga
eszétől valami hatalmas szövőgyárnak vetette meg az alapját.

Erre ugyan a herczeg mindig ráfizetett, de az nem tett semmit, azért a
sajátszőtte halináját kellett viselni az egész jobbágyságának s a gyár
nagy virágzásnak örvendett. A herczegnek kedvencz vállalata volt az. Meg
is látogatta sokszor s elmagyaráztatta magának a gyárfelügyelővel a
munka egész folyamatját. Egész heteken ellakott a gyárában s olyankor a
gyárfelügyelő vendége volt, a ki ezt nagy szerencséjének tartá.

A felügyelő is csak olyan jobbágya volt egyébiránt a herczegnek, miként
a többi.

Egyszer azt mondta a felügyelő az urának:

– Gyémántos herczegecském, olyan szépen megcsináltam a gyáradat, hogy
bizony megérdemelnék érte egy kis megjutalmaztatást.

– Hát nem loptál eleget?

– Az más kérdés. Én szeretnék tőled valami kis emléket kapni, a miről
megemlegesselek holtom napjáig. Talán valami kitüntetést a czártól.

– Hogy én neked valami kitüntetést szerezzek a czártól? No jól van,
gyere velem, majd elviszlek hozzá.

A gyárfelügyelő boldogsága tökéletes volt, hogy őt a herczege maga
vezeti be a fölséges czárhoz.

Dolgorucky kihallgatást kért a czárnál s hozzájutva, előadta a dolgát.

– Fölséges úr, elhoztam a szövőgyáram felügyelőjét.

– Hát aztán mi baja van velem a te szövőgyárad felügyelőjének?

– Borzasztóan fáj szegénynek a két első foga, egész éjjel nem tud tőle
aludni.

– Úgy hozd ide!

Mert Nagy Péternek az a különös szenvedélye volt, hogy szeretett fogat
húzni. Általában különös hajlama volt az operatiókhoz. A hűtlen
alattvalóknak maga amputálta a fejeit, a hű alattvalóknak pedig a fogait
huzogatta ki. Senki nagyobb örömöt nem csinálhatott neki az udvarnál,
mint ha egy fogfájós embert vitt eléje, a kit megsegíthetett.

A jámbor gyárfelügyelő oda volt a nagy dicsőségtől, mikor azt mondták
neki, hogy csak menjen be a czárhoz, szivesen látja, de tetőpontra
hágott a dicsősége, mikor a czár még le is ültette a szobájában. Ez már
nagy tisztesség!

– No most tátsd el a szádat!

Hisz az a nélkül is tátva volt.

A czár megfogta az egyik markával az üstökét, a másikban már készen volt
tartva a «pelikán»: rippsz-ruppsz, kinn volt a két fog.

Azzal vége volt az audiencziának.

Mikor aztán a jámbor gyárfelügyelő kijött a czártól a herczege elé,
markában a két első fogával, a kegyelmes patronus tréfás kedélylyel
mondá neki:

– No látod, már most kaptál olyan emléket a czártól, a miről holtodig
megemlegethetsz.


A JÉGPALOTA.

Galiczin Feodor herczeg Párisban léte alatt a legnanagyobb bűn
elkövetésére engedte magát elcsábíttatni, a mit csak egy orosz alattvaló
a trón, az állam, az egyház, a jó erkölcs, egyszóval minden isteni és
emberi törvények ellen elkövethet. S valóban azt kell mondani, hogy
elcsábíttatott e rettenetes vétek elkövetésére; dæmoni machinatiók és
cselszövények által vétetett rá, mert hogy igaz hitben neveltetett,
előkelő állású orosz főúr, saját eszével, ily égre és hétországra kiáltó
gonosztettet kigondolhasson, az a chimærák országába tartozik.

De mondjuk meg már, hogy mi volt Galiczin herczegnek ez a borzasztó nagy
bűne.

Hát az volt, hogy áttért a római katholikus hitre!

Mert hogy Oroszországban a legtökéletesebb vallásszabadság van. Ha egy
pápista lutheránussá akar lenni, senki sem gátolja benne; ha egy zsidó
ki akar keresztelkedni, ahhoz is jussa van; ha a csuvaszok el akarják
hagyni a shamán vallást s a budha hitre áttérni, semmi nehézségbe nem
ütköznek s ha a Perzsiától elvett tartományok sziita lakói össze akarnak
verekedni a Törökországtól elvett tartományok szunnita lakosaival
Mohamed testamentoma fölött, hát az is egészen az ő dolguk, sőt ha egész
lengyel községek át akarnak térni az orthodox keleti egyházba, még ez is
szabad. Hanem, hogy megfordítva valaki az egy igaz és egyedül üdvözítő
strarovecsnyi hitközség kebeléből át akarjon lépni az «eretnek» római
katholikus egyházba: «hja paraszt, az megint más!» ez már egy olyan
hallatlan merénylet, hogy ennek a számára még csak paragrafus sincs a
muszka törvénykönyvben, mint a spartaiakéban az apagyilkosságról.

És hát mégis megtörtént egyszer egy ezer esztendőben ez a lehetetlenség
is. Galiczin herczeg pápistává lett.

Már most mit csináljanak ezzel az emberrel?

Abban az időben Anna czárnő ült a trónon. Valamennyi orosz czárnők
között a legkegyelmesebb, a kinek uralkodása alatt a legkevesebb
kancsuka és Szibéria lett felszolgáltatva. A mikor csak lehetett,
kerülte a tragikus büntetéseket.

Pedig Galiczint meg kellett büntetni fényesen.

Anna czárnő idejében nagy divatja volt az udvari bolondoknak; minden
előkelő úr tartott magának legalább egyet. A czárnőnek hat volt. Azok
mindenféle fajtát képviseltek. Egyik udvari bolond csak a
bukfenczhányásban tüntette ki magát s kedves volt, mikor a felemelt
lábaujjával megvakarta a fülét; a másik grimászokat tudott csinálni, a
mik megnevetteték a társaságot, a harmadik a hasából tudott beszélni, a
negyedik utánozni tudott mindenféle állathangokat, az ötödik bolondos
dalokat tudott énekelni, s a hatodik goromba tréfákat mondogatott az
udvari bojár uraknak, a miken a társaság jót nevetett s a mikért a
kinevetett főúr jól megpüfölte a bohóczot. Ez is benne volt a
konvencziójában.

Anna czárnő kinevezte a haza érkezett Galiczin Feodor herczeget – a
hetedik udvari bolondjának.

Azért a királygyilkos tettért, azért a szentkáromló vakmerőségért, hogy
pápistává lett, elvették a herczegi czimét, az érdemrendjeit, az
ezredesi rangját és degradálták az udvaronczok legutolsó osztályába, a
bohóczokéba: adtak neki harlekin-ruhát, csörgő sapkát s rá lett bizva –
a czárnő agarainak gondviselése.

Galiczin Feodornak a felesége nem élhette túl férjének ezt a szégyenét s
egy hétre rá meghalt.

Ez a véletlen egy igen jó ötletnek szolgált alapul.

Ha Galiczin, a bohócz, özvegygyé lett, meg kell őt házasítani.

Rangjához illőn.

Kerestek elő a számára egy konyhaszolgálót, elég szépet és fiatalt s
azzal a czárnő legújabb bohóczának meg kellett esküdni.

S nem lehetett a felől panasza, hogy esküvője nem méltó pompával és
fénynyel lett volna megünnepelve.

Az évkönyvekben európaszerte fel van jegyezve az 1740-iki tél, mint a
legkegyetlenebb hideg évszak, a mire ember emlékezik.

A czárnő a maga kiházasított kegyencz párjának pompás palotát építtetett
– jégből.

Átlátszó kristály hasábokból voltak összerakva a falak. Jégoszlopok
tartották a jégboltozatokat s jéglépcsők vezettek fel a jégtornáczokba.
Az ablakok, a tetőzet, a szobrok a homlokzaton mind jégből voltak
készítve s a tágas feljárat előtt két jégágyú volt felállítva. A
jégpalota dísztermében pedig remekben készített jégnyoszolya volt
összerakva, mennyezetének függönyzetét gyönyörű jégcsapok képezték.

A birodalom minden tartománya kormányzóinak ki volt adva a rendelet,
hogy erre az ünnepélyre az általuk kormányzott népből egy-egy párt,
saját nemzeti viseletében felküldjenek. Háromszázra ment az ekként
meghivott vendégek száma. Fényes társaság! Eszkimók, csuvaszok,
baskirok, kirgizek, kalmukok, karakalpok!

Az esküvői szertartás után a nászmenet a czárnő palotája előtt vonult
végig.

Legelől, bundába takart elefánton ülve, a vőlegény és menyasszony, egy
nagy rézkalitkába zárva, utána a csodanépek, nemzeti viseleteikben,
teve- és dromedárháton, szánokban, a miket iramszarvasok, bivalyok,
kutyák, bakkecskék és sertések húztak s innen a díszmenet körüljárta
Szentpétervár utczáit a nép üdvrivallása mellett.

A nászlakoma a czárnő kegyencz minisztere Biron lovardájában tartatott
meg, a hol minden nemzetbeli vendégnek a maga nemzeti kedvencz eledele
szolgáltatott fel. Halporczogó posajtott tejben áfonyabogyóval az
eszkimóknak, sáskatojás-rántotta a kalmuknak, faggyuba főtt medvetalpak
a szamojédnak, nyereg alatt sült csikó-kármonádli a kirgiznek; a
vőlegénynek pedig adtak egy ostyát, lakjék azzal jól.

Azután minden nemzet hangszerei megzendülének egyszerre: csimpolya,
fahéjkürt, tambura és balalajka s e jeles harmonia mellett kiséré a
díszes násznép a boldog ifju párt (Galiczin negyvenöt éves volt) a
fejedelmi nászpalotába.

Az ünnepelt pár megérkeztekor a jégágyúkból, jégmozsarakból üdvlövések
dördültek el s oly nagy volt a hideg, hogy a jégágyúkat nem repeszté
szét a lőpor.

Akkor azután a vőlegényt és menyasszonyt, ősi szokás szerint,
lefektették a jégnyoszolyába, melynek mennyezetén jéggalambok
csókolództak s hogy el ne szökhessenek a jégparadicsomból, őrt
állítottak eléjük, a ki vigyázzon rájuk reggelig.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A gyöngébb szivű olvasók megnyugtatására azonban nem késünk feljegyezni
a történelmi hűség kedveért is, miszerint a jégágy ki volt bélelve jó
dunnákkal s az őrt minden tíz perczben felváltották. Senki sem
fagyhatott meg.


A KOSEVOI ATTAMÁN.

«Attamán» annyit jelent, mint «vezér» a kozákok között. «Kosevoi
attamán» pedig annyit tesz, hogy fejedelem a vezérek között. Olyanforma,
mint egy király; vagy még helyesebben, mint egy képviselőházi elnök.

Mert az attamánok épen úgy szavazat útján választattak, mint másutt a
képviselők. Az egész zaporogi kozáknemzet fel volt osztva harmincznyolcz
«kurényára». Választó volt mindenki, a kinek fegyvere és lova van. A ló
volt a census. Ujságirónak lenni nem volt elég: a pegasus nem megy
lószámba. Minden kurénya választott egy attamánt. S valamennyi kurénya
egy kosevoi attamánt. Annak a czivillistája pedig volt: szabad evés-ivás
az egész országban, a merre csak jár. Külön nem főztek a számára.

Hogy mennyi időre legyen megválasztva a kosevoi attamán, az igen
szabatosan van körülirva a kozák alkotmányban. A meddig jól viseli
magát. Mikor eljön az idő, hogy nem jól viseli magát, akkor leteszik;
elveszik tőle a rangját jelképező nagy botot, a tollas süveget és a
zászlót s megmondják neki, hogy hazamehet a kurényájába. Azután
összegyűlnek a kurényák s elébb megvitatják, hogy melyikből választassék
meg az új kosevoi attamán. A minek a modalitását majd később
előadandjuk.

Mikor a jegyzők összeszámították a szavazatokat (lásd alább) s a
választás eredménye kihirdettetett, hogy Tárász Griszenkoff nyerte el a
közbizalmat: akkor a választó közönség kiküld két markos legényt a
javából és hármat assistentiának, hogy menjenek és hozzák el a
megválasztottat.

A deputatió, kellő spiritussal ellátva, körülveszi a megválasztott
házát, hogy ha netalán az meg akarna ugrani az ablakon keresztül, a
lesben állók menten elcsipjék; s azzal a két legbátrabb küldött
berontott hozzá s mielőtt védelmi állásba helyezhette volna magát,
megragadták s tudtára adták, hogy a nemzet bizodalma ő benne
összpontosult, megválasztván őt mai napság kosevoi attamánnak.

A megtisztelt ezt a jó hirt semmiképen nem vette tréfára, hanem
elkezdett birkózni a két deputatussal; elmondta, hogy mennyire nem
érdemes ő erre a megtiszteltetésre, hivatkozva hajlott életkorára,
talentumának csekélységére, a hogy ez mindenütt szokás. A deputatusok
csak kapaczitálták egy darab ideig, utoljára megharagudtak, az egyik
tarkón csapta, a másik kecsketúrót adott neki: «Heh te kutya fia! jösz
mindjárt, mikor hivunk? Ha mi megválasztottunk tégedet urunknak és
fejedelmünknek, alló!» Azzal piff-puff, agybafőbe! a többi deputatus is
berohant, a megválasztottat két kezénél, két lábánál fogva felkapták a
levegőbe s úgy vitték le a gyülekezet közé, a hol aztán talpra állítva,
a kozákság vénjei kezébe nyomták az uralkodás jelvényeit, a bunkós
botot, a korbácsot és a zászlót, s ha hó volt, hóval, ha sár volt,
sárral bemázolták az egész képét, annak a jelképeül, hogy «e földből
vétettél s e földhöz kell hűnek maradnod».

Arra aztán ittak nagyot.

E nagyon különös szertartásnak azonban kellő magyarázatául szolgál az a
másik, a mikor a kosevoi attamánt hivatalából letevék.

Azt ugyanis tudjuk, igen közel levő példákból, hogy egy kormánynyal
sokáig megelégedve lenni nem lehet. A mint tehát az elégedetlenek száma
annyira szaporodott, hogy saját pártot képezhettek: akkor összegyűltek
és elhatározták (nem azt, hogy külön napilapot fognak kiadni, hanem
olyanformát), hogy megkisérlik a kosevoi attamán letételét. Elébb nagyot
ittak. Azután elhozták a piaczról a nagy dobokat, (még is csak van
valami eszmetársulás a hirlapkiadással!), a mik ott a pellengérre voltak
kiakasztva s azokkal a templom előtt irgalmatlan nagy reklamot
csináltak. Erre nagy népség futott össze (egy ötödrésze előfizetési, a
többi tiszteletpéldány), s a nagy lármára megjelent a piaczon a kosevoi
attamán.

– Hát fiacskáim, mi bajotok? kérdé a kosevoi attamán.

– Hát atyuska, le akarunk tenni a fejedelemségből, mondának neki a
vezérszónokok.

– Hát fiacskáim, mit vétettem ellenetek?

Arra aztán elkezdték neki sorba számlálni a bűnlajstromát s mikor vége
volt, ezzel a parlamentáris kifejezéssel adák tudtára a kivánatukat:
«eleget etted már a kenyerünket, kutya fia! pusztulj innen!»

Hanem elébb szavazatra megy az indítvány. Elnök fölteszi a kérdést. De
nem fölállással és ülvemaradással, mert az nagy együgyűség; hanem úgy
tétetik fel a kérdés, hogy melyik fél tudja kiverni a másikat a
piaczról? Mert mint mindenütt, úgy itt is van kormánypárt, a mely a maga
elveihez hiven ragaszkodik.

Egyik végre csakugyan elverte a másikat.

Akkor ellenpróbát kérnek. A melyik fél elszaladt, hivattassék vissza s
próbálja meg újra hajbamenni az ellenpárttal.

Végre helyreáll a rend: a tér közepén tágas kör képződik s akkor
felhivatnak minden pártárnyalatok, hogy ha tehát nincsenek megelégedve a
régi kosevoi attamánnal: hozzák oda a jelöltjeiket, ebbe a körülkerített
térbe s mutassák be a notabilitásoknak.

De az ám már most a szép mesterség: odáig elvinni a kosevoi
attamán-jelöltet addig a körig. A míg az odáig eljut, addig az annyi
ütleget kap az ellenpárttól, a mennyi csak rá fér; a ruháit
lehasogatják, a haját kitépik; két lábánál fogva kétfelé húzzák s csak
ha egyszer agyontépve, megkarmolva, marczangolva, vérbefagyba hagyva oda
jutott a kör közepébe, akkor ismerik el, hogy valóban ő a megválasztott
új kosevoi attamán, a mikor aztán a régi fejedelem nem késik egész
engedelmességgel letenni a kezeibe fejedelmi insignáit, a botot,
zászlót, korbácsot és paizst, a mikor aztán igazság kedveért azt verik
meg épen olyan jól, mint az újon választottat, míg emennek mindenki
kezet csókol szépen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csak azt szeretném már most tudni, hogy ha a «seregeknek» (!) ura
(milyen blasfemia!) meghallgatja az orthodox-egyház imáit, pan Rieger
manifestumát s a horvát diákok orosz hymnuszát: esztendő ilyenkorra kit
választunk meg itt nálunk «kosevoi attamánnak» s kit küldünk érte
deputatióba?


A CZÁRFIAK SZINDARABOT JÁTSZANAK.

Ha már czár kell, akkor az én ideálom a czárok között csak Pál.

Az nem csak otthon tudott rendet tartani, a katonának a haját czopfba
fonatta s behajporoztatta, s ha kocsival találkozott az utczán, a benne
ülőnek le kellett szállnia előtte (úgy is illik); hanem a külhatalmakat
is ránczba tudta szedni. Mikor egyszer megharagudott Angliára, felhivta
a többi európai hatalmakat, hogy kössenek vele Anglia ellen szövetséget,
s hogy azok nem álltak rá az indítványára elég gyorsan, mind valamennyi
császárját és királyát Európának kihivta egyenként egy szál kardra! S
szent igaz, hogy serpenyőbe aprította volna valamennyit, ha az oroszok
maguk meg nem akadályozták volna e hősi szándékát. Deputatiót küldtek
fel hozzá a három Subow testvér vezetése alatt s azok olyan szépen
kapacitálták a czárt, hogy Subow Miklós megfogta a torkát, Subow
Valerián és Subow Plato pedig nyakára hurkolták a saját övét s ilyen
módon mennyei lakost csináltak belőle. Lelki üdveért fogadalmi templom
emeltetett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Miklós czárról mindenki tudja, hogy igen jó családapa volt. Ezt azok a
népek is bizonyíthatják, a melyek szerencsések voltak magukat az ő
gyermekeinek nevezhetni.

Palotájában gyermekeinek szobája oly közel volt az ő dolgozó szobájához,
hogy maga ellenőrizhette azoknak a magaviseletét. Sokszor kellett neki
közöttük igazságot tenni. Sándor, a trónörökös szelid fiu volt,
Konstantin annál vadabb. Az öccs mindig megtépázta a bátyját. Nem is
csinált belőle titkot, hogy nem szereti az első szülöttet. Egyszer azon
kapta az apja, hogy Oroszország mappáján veres krétával vonalakat
huzogatott a gyerek.

– Mit csinálsz?

– Osztom az országot. Idáig elég lesz a bátyámnak; a többi meg nekem.

Máskor meg azt kérdezte az apjától:

– Ugy-e, engem azért hínak Konstantinnak, hogy Konstantinápoly az én
városom legyen.

Mikor tíz esztendős korában a czár Konstantint kinevezte «főadmirálnak»,
bátyja is meglátogatta őt az admirálhajón, hogy gratuláljon neki.

A kis admirál pedig azzal fogadta a bátyját, a trónörököst, hogy
becsukatta az áristomba, hogy mert az ő admiráli engedélyének kikérése
nélkül az ő hajójára lépni.

Mikor még kis gyerekek voltak mind a ketten, egy napon irtóztató lármát,
kiáltozást hall a czár a gyermekszobából.

Ijedten rohan át, el nem tudta gondolni, mi baj van? De még jobban
megdöbbent, a mint az ajtót kinyitotta s maga előtt látta a következő
jelenetet.

Sándor, a trónörökös a földön hevert. Konstantin pedig a mellére térdelt
és a kezeit összefogta, a míg a két játszó pajtás egy övet Sándor
nyakára hurkolva, azt fojtogatni látszott. Sándor ezalatt kétségbeesett
hangon kiáltozott: «kegyelem! kegyelem!»

– Mit csinálnak önök itt? rivalt rájuk a czár.

Azok elkezdtek nevetni.

– Szindarabot játszunk, magyarázta Konstantin.

– Miféle szindarabot?

– Hát – Pál czár meggyilkoltatását.

… A saját dédapjuk meggyilkoltatását választották ki szinműtárgynak!

Ilyen nagyszerű gondolat csak orosz agyban születhetik!

Miklós megszidta az egész truppot s mindjárt ki is adta nekik a
tantièmet is, meg a játékdíjat is.

– Önök hárman, a miért ilyen gyászeseményt választottak komédia-tárgyul
s a trónörökös személye ellen felemelték kezeiket, három napi börtönt
kapnak kenyéren, vízen.

És aztán a trónörököshöz fordult.

– Ön pedig, a miért annyira megalázta magát, hogy kegyelemért ordított,
hét napi börtönt kap! Egy orosz uralkodónak soha sem szabad azt a szót
kiejteni: «kegyelem!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem is ejtették azt ki azóta.

Se kérve – se adva.


EGY KIS FÉLREÉRTÉS.

II. Katalin czárnőnek volt egy bankárja Szent-Pétervárott, Souderland,
ki a czárnő magánpénztárát példátlan becsületességgel tartotta rendben.
Az egész udvari személyzet pedig ezt a bankárt ki nem állhatta. (Nem
«pedig», hanem «azért». Olvasó.) A bankár egy szép new-foundlandit
ajándékozott a czárnőnek, mely azt minden sétájában hűségesen kisérte. A
czárnő oly kegyes volt, hogy a hű ebet ajándékozójáról nevezte el.
Egyszerre a kutya megdöglött. Nem kért rá engedelmet, a mit a czárnő
semmi esetre sem adott volna meg neki. A minthogy még holta után is meg
akarta őt tartani s felhivá főudvarmesterét, kiadá neki a parancsot,
hogy «Souderlandot, a kutyát, ki kell tömetni».

Az udvarmester világosan hallott, nem lehetett semmi kétsége.

Ehhez azonban assistentia kell. Futott a rendőrfőnökhöz.

– A czárnő azt parancsolta, hogy a kutya Souderlandot ki kell tömetni.

– Ha parancsolta, akkor meg kell történni. A rendőrfőnök feltette a
csókaorruját s ellátva magát kellő segédszemélyzettel, sietett a bankár
lakására.

– Kedves Souderland, meggyónt ön már?

– Nem én.

– Hát a testamentoma készen van-e?

– Nincs az.

– No hát csak rögtön hivasson papot és jegyzőt, gyónjék meg és tegyen
végrendeletet, mert a czárnő parancsára ki fog tömetni!

– Miért?

– Azt a czárnő tudja és senki más. Ő parancsolta, nekünk
engedelmeskednünk kell.

– No de az képtelenség! engem kitömetni.

– Nincs benne semmi képtelenség. A hires rablóvezért Krotinust szintén
kitömték, mikor kézre került, valamint a kozák lázadó főnököt Tárász
Bujbát. Az egyiket most is mutogatják a vilnai városházánál, a másikat a
kazáni templom sekrestyéjében. Ez nálunk különös megtiszteltetés.

– De az lehetetlen! protestált a bankár. Itt tévedésnek kell lenni.
Ereszszenek a czárnő elé, vagy engedjenek neki egy sort irnom.

– Az nem szabad! Az elitélt dolga sorsában megnyugodni s a mi dolgunk
azt végrehajtani.

– No de ez valami szójáték lesz, a czárnő szokott metaphorákban
beszélni. Az a kérdés, hogy mivel parancsolta, hogy kitömjenek?

Ez iránt csakugyan nem volt semmi utasítás. Az udvarmester visszament a
czárnőhöz, megkérdezni, hogy mivel paracsolja Souderlandot kitömetni.

– No hát mivel? Gyapottal meg tengeri fűvel, a hogy szokás.

Most már semmi kétség sem volt. Souderlandnak tudtára adták, hogy szabad
választania: a gyapotot szereti-e jobban, vagy a tengeri füvet?

– No de az lehetetlen, hogy ő felsége azt parancsolta volna, hogy
elevenen tömjenek ki! Ez műszakilag is kivihetetlen. Elébb meg kell hogy
öljenek. Azt pedig ő felsége határozza meg, hogy micsoda halál nemével
kell valakit kivégezni!

Ez az ötlet szabadította meg. Mert már hozták a gyapotot meg a tengeri
füvet a számára.

Az udvarmesternek még egyszer vissza kellett menni a czárnőhöz ezzel a
kérdéssel:

– Hogyan parancsolja felséged Souderlandot kitömetni: élve, vagy halva?

– Hiszen megdöglött már!

– Én épen most beszéltem vele.

– Kivel, te?

– Hát Souderland bankárral.

– Oh te rettenetes borjufóka! Hiszen Souderland, a kutyáról van szó.

– Majd eltévesztettük.

Azzal ment vissza a bankár palotájába, felvilágosítani a rendőrfőnököt.
Akkor aztán meg annak állt feljebb.

Ő förmedt rá a bankárra:

– Hát miért nem mondta az úr, hogy nem kutya!


A HACHÉE-FACHÉE.

De Bruce gróf II. Katalin idejében Szentpétervár kormányzója volt.
Naturalizált franczia, a kinek nagyon megtetszett Muszkaországban.

Csak egy dologgal nem volt megelégedve: a konyhájával. Orosz volt a
szakácsa, a ki rosszul főzött; de annál jobban lopott. A kormányzónak
tele volt a szája e miatt panaszszal. Kivált mikor a franczia követnél
volt ebéden, a kinek a szakácsa pompásan tudta csinálni a
«hachèe-fachèet», a miért De Bruce gróf rajongott.

Egy napon nagyon elrontott minden ételt a muszka szakács; a kormányzó
dühös volt. Hanem a szakács megérezte a pecsenyeillatot s mielőtt ő maga
a tráncsirtálra került volna, elinalt s nyakába vette a nagy világot. A
kormányzó utána iramított minden rendőrt, hogy csipjék meg, hozzák
vissza; de biz azt nem találták meg, úgy, hogy másnap a kormányzónak, ha
ebédelni akart, be kellett magát invitálni a franczia nagykövethez, a
kinek aztán elpanaszolta a maga nagy baját, hozzá téve azon baráti
kérelmét, hogy hozasson neki a nagykövet egy jó szakácsot
Francziaországból, a ki ilyen jól tudja csinálni a hachèe-fachèet; biz
olyan fizetést ád neki, mint egy generálisnak.

A franczia nagykövet pedig nem csak udvarias ember volt, de nagy
diplomata is. De Brucenek nagy befolyása volt az udvarnál. Azt érdemes
volt bármily áldozattal megnyerni. Még az nap felhivatta a saját
szakácsát s így szólt neki:

– Monsieur. Nem volna önnek kedve tábornoki fizetésbe lépni?

– A fizetés jó volna; de én csak kappanöléshez értek.

– Nem ellenségaprításról, csupán hachèe-fachèe-vágásról van szó.

Erre meg mért ne állt volna rá a monsieur?

A nagykövet tehát mindjárt irt egy nyájasságtól mézédes levelet a
kormányzónak, felajánlva neki saját szakácsát s azt a monsieur kezébe
nyomva, elküldé őt De Bruce úrhoz.

Nagyon rövid időn visszajön a monsieur, szikrázó szemekkel s kegyetlenül
szakkermentirozva s a két markában tartva megnevezhetlen orczáját.

– Nos? Mi az? Hát nem volt elég a fizetés?

– De f–t nem volt! Olyan száz botot kaptam, hogy nincs az az orosz
generális, a ki meg ne elégedjék vele.

– Száz botot? Ez félreértés!

– De köszönöm szépen. Ezt nálunk bastonnadenak hiják, nem félreértésnek.

A nagykövet rögtön hajtatott a kormányzóhoz, e felfoghatlan megsértésért
elégtételt követelni.

Kiderült aztán, hogy csakugyan félreértés volt: a kormányzónak a
komornyikja azt jelenté, hogy «itt van a szakács».

Az nem képzelhette, hogy tegnap óta már meg is jött Francziaországból a
megrendelt szakács; szentül azt hitte, hogy a szökött szakács került
kézre.

– Verjetek rá száz botot s dobjátok ki.

Ekkép történt.

A mentség tökéletes volt: a muszkának, mint mindig, úgy most is igaza
volt.

A monsieurnek pedig megmaradt a «hachèe» is, meg a «fachèe» is.


A LELEMÉNYES RENDŐRFŐNÖK.

Azimkoff Iván csak kazáni rendőrfőnök volt, mikor Sándor czár élete vége
felé tartományait beutazta. A fizetése nem ment többre ezer rubelnél. S
bizony elképzelheti minden ember, mennyit kell egy szegény
rendőrfőnöknek ehhez az ezer rubelhez még hozzá lopni és csalni, ha
tisztességesen meg akar élni belőle. Szerencséjére a czár odavetődött a
városba s Azimkoffnak mindjárt a megérkezés utáni napon az a szerencse
jutott, hogy a czár legmagasabb szine elé idézteték.

Sándor czár a szokott rossz humorában volt ekkor is.

– No mondhatom, hogy gratulálhatok neked! Ezzel fogadta a rendőrfőnököt.
Sok szép zsiványt van szerencsém országomban elláthatni: Rigában
kilopják az arsenalomból az ágyúimat; Moszkvában ellopják a Kremlnek a
toronytetejéről az aranykeresztet; Szentpétervárott ellopják a kutyámnak
a nyakáról az örvet; hanem olyan tolvajok, mind a tiéid, nincsenek
sehol. Tegnap, azalatt, a mig a kocsimról leszálltam s bementem a
templomba, meg visszajöttem, kilopták a zsebemből a tárczámat.

– Milyen volt az a tárcza? kérdé Azimkoff.

A czár leirta neki. Veres maroquin, selyem béléssel, volt benne kétezer
rubel százas bankjegyekben.

– A mi embertől kitelik, azt megkisérlem, monda a rendőrfőnök és
elsietett.

Másnap már megkerült a tárcza. Benne volt a kétezer rubel
felváltatlanul.

– Ember vagy a talpadon! mondá a czár Azimkoffnak; az pedig ravaszul
hunyorított a szemével s azt mondá:

– Volnék csak én szentpétervári rendőrfőnök, majd nem lopnák el felséged
kutyájának a nyakáról a lánczot!

– Azonban, ha a tárcza megkerült, a tolvajnak is kézre kellett kerülni.

– Nagyon természetes!

A zsebmetsző, a ki bevallá, hogy ő lopta el a czár tárczáját, abban a
kitüntetésben részesült, hogy a megillető adag kancsukán kivül a
nyelvkivágatás büntetését is elnyeré, a mi nem is nagyon szigorú
bünhődés egy ily vakmerő gonosztettért.

Azimkoffot pedig a czár rögtön kinevezte ez erélyes és gyors eljárásáért
szentpétervári rendőrfőnöknek, ott pedig csak a puszta fizetése
tizenkétezer rubelre rugott. Képzelhetni, hogy mennyit kell még ehhez
csalni és lopni egy szentpétervári rendőrfőnöknek, ha azt akarja, hogy
tisztességesen megéljen.

Mert hogyha egy úrféle lop, különösen ha az államtól, vagy a publikumtól
lop, arra azt mondják az oroszok: «meleg helyre talált», «kövér
legelőhöz segítette az Isten», «jól gondoskodik a családjáról», «félre
tesz egy kopeket a fekete napokra». Hanem ha a paraszt lop, arra azt
mondják: «embervért iszik», «özvegyek könyeit iszsza», «halottakat ás
fel».

… Nagy sokára, mikor egyszer a czár megint ugyanazt a kabátját vette
fel, a melyiket akkor viselt, mikor a kazáni templomot meglátogatta,
érzi, hogy valami kemény tárgy ütögeti a térdeit. Tapogatni kezdi s
megtalálja a béllésben alá csuszva az ellopottnak hitt tárczát. Sohasem
lopták azt el.

Hiszen hogy mint talált mégis Azimkoff lopott tárczát kétezer rubellel
megbéllelve? azt halandó észszel is ki lehet találni, de hol vette a
tolvajt, ez a nagyobb talány.

Hát annak meg ez a magyarázata. A börtönben volt épen egy hires zsivány,
a ki megérdemlette a lenyakaztatást, ezt maga elé hivatta Azimkoff s azt
mondta neki:

– No nézd, itt most két Rusikóról van nálam tudósítás; az egyiket azzal
vádolják, hogy kirabolt egy templomot s meggyilkolt az úton három
kereskedőt, a másikat meg azzal vádolják, hogy kilopta a czár zsebéből a
Szent-Mihály templom előtt a tárczát. Már most melyik vagy te a kettő
közül? Ha az első vagy, akkor a fejedet vágatom le, ha a második vagy,
akkor csak a nyelvedet vágatom ki; no meg persze kancsukát kapsz.

A zsiványnak volt annyi esze, hogy azt felelje, hogy ő az a második s a
nyelve árán megmentse a fejét. Utóljára is hát a nyelv egészen
felesleges szerszám az embernél, a ki se nem szinész, se nem pap, se nem
bakter, egyszóval, a ki nem a nyelvével keresi a kenyerét.

A czár – jót nevetett a tréfának.


OROSZ CANONISATIO.

Nagy Péter czár idejében történt, hogy az ocsakoffi kalugyer-kolostor
annyira roskatag állapotba került már, hogy a tatarozgatás helyett
tanácsosabb volt újat építeni. A régit a czár rendeletére lebontották,
mikor már az új lakható állapotban volt.

A hajdani orosz módra épült nagy zárdának tömérdek apróbb-nagyobb tornya
volt, megfelelő nagyságú harangokkal ellátva; csupán egy szögletbe
épített toronynak nem volt harangja, sőt ajtók és ablakok is úgy be
voltak rajta falazva, hogy a belsejébe is csak faltöréssel lehetett
bejutni. Mikor ezt a tornyot is elkezdték lebontani, a sok szúette
porhadt gerendát lehányva a tetejéről, egy boltozatra akadtak s a mint
azt feltörték, találtak alatta egy fülkét. Abban a szűk odúban volt egy
emberi csontváz, a minek még akkor is a derekán volt a szeges cingulum
és homlokát körülfogta egy vaskorona, melynek hegyes tövisei a csontba
behatoltak. Kezében egy hosszú olvasót tartott. A homlokán levő
vaskoronára arany betűkkel volt felirva a neve: «Nikeforosz».

– Martyr! Ereklye! kiáltának a felfedezők s vitték a czárnak a nevezetes
kincs hirét.

Az meg kapott rajta: az orosz egyedül idvezítő egyház kebelében a
főpásztor egyedül a czár maga és így az ő jogai közé tartozik a
canonisálás is.

Péter czár a feltalált Nikeforosz vértanu szentté tételének egészen
megadta az ünnepélyes pompát. A csontereklyéket, a hozzájuk tartozó
vasakkal együtt egy üvegkoporsóba tették s ünnepélyes proczesszióval
hordozták városról-városra, utoljára visszavitték az új kolostorba, ott
az oltár melletti kriptába elhelyezték s pompás márványemlékre irták fel
a nevét s hogy a canonisatio actusa annál emlékezetesebb legyen, Péter
czár száz vilnai deákot, a kik ott tilos társulatokban részvétellel
vádoltattak, kényszerített a Nikeforosz tiszteletére emelt új kolostorba
Nikeforista-barátokká átalakulni.

S nagy öröm volt átalában az egész birodalomban, hogy ime egy orosz
szenttel megint több van.

A régi kolostort aztán csak bontották alább. Egyszer végre a
fundamentomára kerültek az említett harangtalan toronynak s ott találtak
egy kis rézládát, melyet ismét nagy ünnepélyességgel felnyitva,
meglelték benne Nikeforosz atyának a történetét, a mi pergamenre irva
sok száz év előtt eltétetett s alá volt irva az akkori rendfőnök és
valamennyi zárdatag által.

No szép dolgok sültek ki abból a protokollumból Nikeforosz atyára. Ő
bizony olyan szent volt, a ki nagyon szerette a szép asszonyokat; a mi
hát még nem volna olyan nagy hiba, hogy azért az embert mindjárt
befalazzák; hanem még azt is tette, hogy azokat a szép asszonyokat, a
kiket elcsábított, nehogy elárulják, elküldte a másvilágra, a mi már
épen nem volt tőle keresztyéni cselekedet. E botrányos életért és
sokszoros gyilkosságaiért végre a szentszék elé állíttatott s ott azon
büntetés lett rá kimondva, hogy állása magasságához és bűne nagyságához
képest egy külön az ő számára épített toronyban, szeges vaskoronával
megszorított fejjel befalaztassék.

Ez a felfedezés természetesen egészen más színben tünteté fel
Nikeforoszt, a ki elég indiskretus volt, még csontvázkorában is így
feltréfálni a czárt és a püspöki kart. De nem is maradt neki Nagy Péter
adósa. Már más országban elhallgattak volna az ilyen botránynyal s a
szentet hagyták volna szentnek: hanem Oroszországban még a csontváznak
is meg kell bűnhödni azért, a mit holt ember korában vétett. A czár egy
újabb ukázt bocsátott ki, melyben elrendelé, hogy Nikeforosz nem lesz
többé szent, hanem kidobatik a kolostor kriptájából, csontja elásatik a
vesztőhely alá, neve kitörültetik a kalendáriumból és levakartatik a
sírkőről. Azt a száz deákot pedig, a kikből Nikeforista-barátokat
csinált, bedugta a zöldmonduros granátosok ezredébe katonáknak.

Ilyen igazságszerető tudott lenni a nagy czár.


A HÁROM KARÁCSONYFA.


I.

A téli palota előtt hatalmasan fújta valaki a streliczek indulóját
trombitáján, mely hangra egyszerre kiugrott az őrszobából valamennyi
granátos, tökmagalakú aranyos süvegével, paszomántos dolmányával, a
korlát elé, a hol a szuronyos fegyverek sorba fel voltak állítva.

Pedig hát az, a ki jött olyan nagy trombitaszóval, nem volt valami
tábornok, sem a szentpétervári kormányzó, sem a miniszter, hanem volt a
pereczes fiu, hátán a puttonykosárral, kezében a hosszú póznára
felfűzött pereczekkel s a trombitája csak az a recsegő péklegény-síp
volt, a mi úgy fujta azt a harczi riadót, mint mikor valaki az orrán
keresztül énekel.

– Hát te, gazficzkó, a mi indulónkat recsegteted? rivallt rá tréfás
szigorral a káplár, egy ölnyi óriás, simára borotvált arczu, kifent
bajuszu legény.

– No és úgy látom, hogy az én trombitaszavamra jobban elő tudtok ugrani,
mint ha arra trombitálnának, hogy itt jönnek a svédek! felelt vissza a
siheder.

– Ejnye! te tacskó! Mindjárt összezúzlak!

– Te vagy az a legény, a ki valakit összetörsz! Hiszen fogadok rá, hogy
még ezt a pereczet sem tudnád a markodban egy roppantással öt darabra
törni.

– Én? Te! Mibe fogadjunk?

– A hányat öt darabra törsz, annyi pereczet adok ingyen, a hányat
kevesebbre törsz, annyinak az árát fizeted duplán.

– Ide azzal a rúddal!

A suhancz oda nyújtá az óriásnak a pereczes rudat, s az markába kapva
róla egy gömbölyű süteményt, a minek igen nagy hasonlatossága van
azokhoz a lánczszemekhez, melyeket a nehéz fogságra itélt rabok
csörgetnek a bokáikon, odaszorítá azt a markába s összeroppantotta nagy
könnyedén.

Biz az csak négy darabra törött.

Aztán fogta a másodikat, harmadikat, sorba az egész füzért, erősködött,
káromkodott, a fogait is csikorgatta, toporzékolt; de csak nem tudott
négy darabnál többre eltörni egy pereczet.

Az egész őrcsapat nevetett. A kaczaj minden ujabb meghiusult kisérletnél
növekedett; utoljára annyira ment, hogy felhangzott a czár szobájáig.

Péter czár kinyitá az ablakát, hogy meghallja, mi az?

Azt már hallotta, hogy az egész csapat hogy felel meg a kommandószó
szerint arra a kérdésre: jó volt-e a káposztás leves?

Discant

Nagyon jó volt felséges czár: áldassék a te neved és Szent Wladimir.

Tenor

Nagyon jó volt felséges czár: áldassék a te neved és Szent Wladimir.

Bassus

Nagyon jó volt felséges czár: áldassék a te neved és Szent Wladimir.

Hanem hogy kommandószóra hogyan lehet az ő granátosait, még pedig a téli
palota bejárata előtt, ily rendszeres röhögésbe hozni? ez új dolog volt
előtte.

S a ki vezényel, az egy pereczes fiu.

– Mi történik oda lenn? kiálta le a czár az ablakból.

– Ez a gazficzkó itten! mondá mérgesen a káplár, s megfogta a pereczes
fiu fülét.

– Ne az én fülem nyujtsd meg, hanem a magadét, sikolta az; nem hallod,
hogy a czár hozzád beszél?

Akkor aztán a czár is nevetett.

Szerencsére karácsony estéje volt. Ezen az estén szabad jókedvűnek lenni
még Szentpétervárott is. Még a czárnak is; még a közkatonának is.

– Hozzátok fel azt a fiut hozzám! parancsolá a czár, s ezzel betette az
ablakát, melyből mint egy fehér szellem szállt elő a meleg pára, míg
nyitva volt, édes ambraillatot és pecsenyeszagot árasztva el az őrt álló
katonák feje fölött.

A czár épen lakomájától kelt fel. Az asztal még rakva volt
süteményekkel, s körülülve fényes egyenruhás urakkal, mikor a pereczes
fiut bevezették. Csak az a prémes bőrködmön volt rajta, a mit valamennyi
pereczáruló visel Szentpétervárott télen.

– Hát te melyik ezredből való katona vagy? kérdé tőle a czár.

– Abból, mely valamennyi ezredet fentartja. Pék!

– Jól van, pékinas! Hát mit akarsz inkább? Enni-e vagy inni?

– Nézni!

A pékinasnak megadatott, a mit kivánt. Volt mit nézni a téli palotában
karácsony estéjén.

A czárnak még akkor az első felesége volt a háznál, Lapukhin Eudoxia s
két apró gyermeke: egy fiu, egy leány.

Karácsonyfát, mint minden háznál, a czári palotában is állítottak fel s
azt a gondos anyai kéz felékesítette mindazokkal a drága
csecsebecsékkel, a miknek a kis emberek és a nagy gyermekek olyan nagyon
örülnek.

A karácsonyfa meggyujtásához meg voltak híva az előkelő bojárok
gyermekei, kiknek szülői szivesen látott hivei voltak a téli palotának.
Hanem az udvari rend már a gyermekeknél elkezdődik Oroszországban. Az
örvendő zsivajgás, a bámulat kitörései el vannak fojtva jó korán a
sorára váró fegyelem és az elharapott irigykedés alá. Ott már a
gyermeknél kezdődik a «csinn!» a világi rangfokozat.

A meghivott kis herczegek és herczegasszonyok növeldei illemtudással
várnak az udvarmester felhivására, a ki az előlépők számára leveszi a
karácsonyfáról a pompás ajándékokat, aranyos katonákat az úrfiaknak,
hajas babákat a kisasszonyoknak, hollandi, chinai furcsaságokat a
hivatalos vendégeknek.

A pékinasnak is szabad volt azt egy zugból nézni.

Nézni és nem nyulni hozzá. Nézni azzal a tudattal, hogy mindebből semmi
sem az övé.

Minden pompa és ragyogvány hat a gyermek kedélyére; de hát még a
gyermekpompa? Amaz csak elkábítja, azt még nem érti; ebben szeretne
duskálkodni, válogatni, a szépét-javát magának kikeresni s a
kiválasztottat megint rögtön kicserélni a másik gyermekével, a mit
szebbnek talál.

Hej, milyen szép hintalovat kapott a trónörökös, a kis Alexis. Fel is
kapott rá azonnal s onnan vezényli a törökre bádog katonáit. Annak már
csak nagy öröme lehet! A ló hintálás közben nyerít s a festett katonák
zenekara trombitál hozzá.

Szegény Alexis! Mire megnősz, ott fogsz lovagolni a földalatti börtön
kemény fapadján s vezényelni fogod a patkányokat, a mik előtted
tánczolnak!

Mikor aztán vége volt az ajándékosztásnak, mikor már az udvarmester
kinek-kinek az ifju vendégek közül kiosztotta a számára elrendelt
karácsonyi ajándékot; mikor már a feldiszített fenyőfa üresen maradt,
csak a csemegék, narancsok, az aranyozott diók, a felaggatott délszaki
gyümölcsök lógtak még rajta, cselédmartaléknak szánt, gyomor-elrontani
való csecsebecsék, megkeresztelve a lecsorgó viaszgyertyák tarka
cseppjeitől, akkor azt kérdezé a czár az utczáról felhivott
pereczesinastól:

– Hát te mit kivánnál magadnak belőle?

Minden arcz kegyetlen mosolygással fordult az utczagyerkőcz felé. A
gyermektársak a legkegyetlenebbek. Mit fog a piszkos ficzkó mondani
erre? Sirva fakad-e szégyenében, mikor azt kérdezik tőle: «mit
választasz magadnak a karácsonyfáról?» aztán semmi sincs már rajta.

A pereczesinas pedig nevető arczczal felelt meg a czárnak.

– Én magát a karácsonyfát kérem!

– S minek neked az a karácsonyfa?

– Annak, hogy majd egyszer azokat az érdemrendeket felakaszszam rá, a
miket ezek az urak itt mind viselnek!

– Az ördögbe! Mi a neved?

– Mencsikoff Danielovics Sándor.

– Danielovics Sándor! Te itt maradsz mellettem a palotában.


II.

Elért már mindent, a mi embertől kivánható.

Híre bejárta az egész világot; koronás fők örültek mosolygásának s
koszorús hősök reszkettek haragjától.

Jóltevőjét, Amilka herczeget elárulta a czárnak. Az összeesküvőt
lenyakazták, birtokát odaadták a feljelentőnek hűbérül s a leányát
feleségül.

Rá bizatott a czár legnagyobb fiának, Alexisnek nevelése – börtönben
őrzése – s kivégeztetése.

Ausztriában gróf lett, Németországban birodalmi herczeg, Oroszországban
ingermanlandi fejedelem.

Kegyencze volt az új czárnőnek házassága előtt, alatt és után.

Birtoka olyan nagy volt, hogy beillett volna királyságnak.

És azonkívül oly hatalmasan tudott rabolni, hogy a legfőbb törvényszék
háromszor itélte halálra és birtokai elkobzására (1713-ban, 1719-ben és
1723-ban). A czár vagy a czárnő mindannyiszor megkegyelmezett neki;
elvette a régi birtokait s adott neki módot, újakat szerezni.

A czárnő halála után ő lett a II. Péter trónörökös gyámja, a kire olyan
jól vigyázott, hogy bezárva tartá saját palotájában, a honnan csak egy
módja volt a leendő czárnak a kiszabadulásra: ha Mencsikoff leányát
feleségül veszi.

Karácsony estéjén ugyanabban a palotában, a hol a pereczesinas először
bámulta meg a főurak csillogó érdemrendeit, volt felállítva egy óriási
karácsonyfa, és annak az izmos ágai megterhelve olyan játékszerekkel, a
miknek a nagy gyermekek örülnek.

Czimerek és érdemrendek, díszkardok és marsall botok, khamok, attamánok
süvegei, városok arany kulcsai, archimandritai mithrák, pásztorbotok,
hadi hajók mintái; a szálfa tetején pedig egy arany czifraság,
hasonlatos a czári prémkörített koronához. De még valami volt rejtekben:
egy arczkép, tömör aranyrámában, melyet a vékony csillámló fátyol nem
takart el annyira, hogy rá ne lehessen benne ismerni Mencsikoff
leányára.

A nagy gyermekek, kik között ez ajándékoknak szét kellett osztatni, mind
együtt voltak már, leghátul a sutban a trónörökös maga, a legárvább
gyermek valamennyi között.

A hatalmas nagy férfi kiosztá közöttük sorban a nekik szánt ajándékokat:
«Neked ez a herczegi czím! Neked ez a kormányzóság! Neked ez a püspöki
szék! Neked ez a fejedelmi süveg! Neked ez a vezéri bot!» Míg sorba
minden ki nem osztatott s nem maradt más a karácsonyfán, csak az arczkép
a legalsó ágán s a korona a hegyén.

– Hát te mit választasz magadnak a karácsonyfáról? kérdezé Mencsikoff
II. Pétert, a nyomorult árva gyermeket.

– Én választom magát a fát! felelt az ifju.

– S minek teneked ez a fa?

– Annak, hogy téged felakasztassalak rá: te országos rabló!

A herczeg bámulva tekinte szét. A nagy gyermekek, a kapott ajándékokkal
a kezükben, mind félre fordíták tőle az arczaikat; csak egy közeledett
felé mosolyogva, az, a kit épen most tett meg Szent-Pétervár
kormányzójává; még kezében volt a nagy aranykulcs.

– Herczeg! Te épen most adtad a kezembe ezt a kulcsot, én bizony
becsuklak vele téged.


III.

A beresowi kormányzó jószivű öreg úr volt. Minthogy neki magának nem
voltak gyermekei, ennélfogva karácsony estéjén a számüzöttek gyermekeit
gyüjté össze palotájában, hogy gyönyörködjék az örömükben, mikor azok a
karácsonyfa ajándékain megosztoznak. Nem csecsebecsék biz azok; meleg
keztyük, harisnyák, botosok, korcsolyák, theafőző ibrikek, a mikről a
sziberiai száműzöttek gyermekei szoktak álmodni, a kis Krisztushoz
imádkozás közben.

Mindenki megkapta már a magáét; csak egy nyulánk, halavány leányka van
még hátra.

A beresowi kormányzó komoly ember, nem szokta a tréfát; mikor azt kérdi
a legutól maradttól: «Hát te, leányom, mit választasz magadnak?» ezt nem
teszi kegyetlen rossz élczből: mert van még ott elég miből válogatni,
több az ajándéktárgy, mint a gyermek. Hanem a leány még sem választ
semmit, hanem azt feleli, láztól reszkető hangon:

– Add nekem magát a fát.

– S minek neked ez a karácsonyfa?

– Az apám ott lakik abban a kunyhóban, a minek csak a teteje látszik ki
a hóból. A tüzelőnk elfogyott, én nem mehetek az erdőre, a hideg lel s
az apám sem mehet ki, a míg meg nem foltozza a csizmáját, s fázik a
keze. Add nekem a karácsonyfát tüzelőnek.

– Mi a neve az apádnak, leánykám?

– Mencsikoff Danielovics Sándor!


HOGY KEZDIK ÉS HOGYAN VÉGZIK.

Ezen fejezet arról szól, hogyan kezdik a hadvezéri pályát
Oroszországban, és hogyan végzik?

Hanem elébb lássunk egy kis szinházi életet.

Sehol olyan nagy szüretje nincs művésznőnek, pénz dolgában, mint
Szent-Pétervárott. Tudják is ezt Európa minden nemzetbeli művésznői, s
nem is mulasztják el, a míg in floribus vannak, megtudni, hogy «hol
telelnek a rákok?»

Azonban sem Rachel, sem Patti, a diva, nem érték el azt a magaslatot
(belépti díj dolgában), a melyre fölemelkedett a maga idejében Chevalier
kisasszony, a szentpétervári franczia szintársulat primadonnája. Mikor
ennek volt jutalomjátéka, abonnement suspendu mellett (s az sűrün
szokott lenni), olyankor csak ő nála magánál lehetett a belépti jegyeket
kapni s azok mesés árakon keltek el; öt-hatszáz rubelt adogattak egy
zártszékért.

Bizonyára igen szépen kellett neki énekelni s valami csodavarázs
lehetett a hangjában.

Az igaz, hogy énekelt, hanem ott énekelt, a hol nem kellett volna, t.
i., hogy szavaló művésznő volt, a kinek az éneklés nem teszi kellemessé
az előadását; hanem a hangja csakugyan birt valami varázszsal, azzal
ugyanis, hogy a kinek az óhajtását ő tolmácsolta, annak az – legmagasabb
helyeken – okvetlenül megadatott.

Hony soit, qui mal y pense!

Ej, ej, ez a tisztelt olvasó mindjárt valami rosszat gondol! Pedig hát
ne tessék hinni; nem úgy van: Chevalier kisasszony nem volt a czárnak a
kedvese; hanem csak a czár komornyikjának, Kutajcsoff úrnak.

De mikor az egész kerek földön (a mi mind a czáré) ez az egyetlen
halandó volt az, a kinek a szavát a czár bevette.

Beszélhetett a miniszter, a fővezér, a czárevics, a czárné, a mit akart:
ezért csak az állt meg, a mit Kutajcsoff úr mondott.

Mikor tehát egy-egy jutalomjáték után mademoiselle Chevalier megmutatá a
lajstromot Kutajcsoff úrnak, melybe fel voltak jegyezve a művészet
pártolóinak nevei, az utánuk jegyzett összegekkel: ebből rögtön és
világosan megtudhatá Kutajcsoff úr, kik azok, a kik legérdemesebbek
magas államhivatalokra és hadvezéri állásokra?

Korzakoff herczeg ezekben az időkben császári biztos volt Condé herczeg
hadseregénél s unta ezt a hivatalt. Nemes ambitiója volt magának is
hadvezetővé lehetni, ami a legkönnyebb feladat a világon; nem kell hozzá
egyéb, mint egy ló, a min az ember vezényel, meg egy csoport szamár, a
ki a vezényletére hallgat.

Korzakoff ismerte már a dicsőség útját. Szerét ejtette, hogy Chevalier
kisasszony egy-egy jutalomjátéka alkalmával hazakerülhessen
Szent-Pétervárra. Mindjárt megbízta a titkárját, egy Proud’homme nevű
elszászi fiatal embert, hogy siessen Chevalier kisasszony szállására s
vegyen tőle egy zártszéket s azt herczegileg fizesse meg.

Az ostoba franczia, a ki, mint minden franczia, soha sem tanulmányozta
az idegen nemzetek szokásait, hanem mindent a franczia mintára akart
szabni, így okoskodott: «ha én otthon egy ilyen actricenak, mint ez a
Chevalier, adok egy zártszékért száz rubelt, hát az mindjárt tudni
fogja, hogy muszka herczeggel van dolga». S nyomott a művésznő markába
száz rubelt.

S bár legalább annyi esze lett volna az ostoba francziának, hogy ha már
csakugyan száz rubelt hagyott a művésznő tenyerében és nem többet, a
gazdájának számított volna ötszázat, a hogy ezt felvilágosodott orosz
bizonyosan tette volna, de az ostoba franczia egész őszintén megmondta
az urának s még szepegett is, hogy hátha megszidják a pazarlásért, hogy
biz ez a billét drága volt, a száz rubelesből egy kopeket sem adtak
vissza.

– Száz rubel! ordíta fel dühösen Korzakoff. Te szerencsétlen. Koldussá
tettél a száz rubeleddel! Végem van! Szibériába küldenek. Megöltél!
Degradálva vagyok közkatonának! Száz rubelt adni Chevalier
kisasszonynak! Oh! te franczia barbár!

Azzal nyargalt ki a palotájából; egyenesen a leghiresebb ékszerárushoz,
annál kiválogatott ezerkétszáz rubel áru brilliántokat s úgy vágtatott
vissza Chevalier kisasszonyhoz; bocsánatot kérve titkárja
feledékenységeért, ki az imént elfelejtette a művésznő jutalomjátékára
küldött im ez ajándékocskákat is átadni, a mit a herczeg im ezennel
személyesen rak le a nagy művésznő picziny lábaihoz.

A művésznő el volt ragadtatva e figyelem által. Kinyilatkoztatá, hogy
mindjárt tudta, miszerint a titkár úr azt a zártszékjegyet saját maga
számára vette csupán; ő a herczegnek a saját páholyában ajánl fel egy
helyet – ingyen! és azonkívül az előadás után meghivja magához
thea-estélyre.

A thea-estélyben válogatott társaság volt együtt; Korzakoff herczeg
abban a szerencsében részesült, hogy a czár főkomornyikjának, Kutajcsoff
úrnak is bemutattatott s annak irányában egész szeretetreméltóságát
kifejtheté.

Meg is kapta néhány nap mulva az óhajtott hadparancsnoki állást s
valószinű, hogy ő sem lőtt nagyobb bakokat, mint a többi tábornokok, s
ha a katonái jól verekedtek, azt mondta, hogy «ő» győzött.

* * *

Ugyanezen czár (I. Pál) uralkodása alatt, egy sikerteljes békekötés
által berekesztett hadjárat után hazatérőben volt az orosz birodalom
legnagyobb hősi hírre emelkedett fővezére: Szuvarov. Az ősz vezér a
fájáról tépte a babért, t. i. Olaszországban és Napoleon keze közül.
Ezért bizonynyal megérdemlé, hogy országos pompával fogadják
hazatértében.

Nagyszerü volt az előkészület, melylyel Szent-Pétervárott a hős
hadvezért fogadni szándékoztak.

A fővárostól hat werstnyire lovas ezredek mennek eléje: huszárok,
vértesek, kozákok csengő tábori zenével, a Trebián, az út két felén
huszezer gyalog képez sorfalat, száz ágyú bömböl eléje s megérkezése
estéjén minden ház ki lesz világítva, a palotákon transparentek, a Néva
hidjain tűzijáték. Őt magát pedig a czár saját díszhintaja hozza be a
fővárosba s egyenesen a czári palotához állít be vele; ott lesz a
leszállója a hadvezérnek, egy egész lakosztály lesz berendezve a számára
oly pompával, mint mikor külország uralkodója jő látogatóba.

Mindezeken felül el lett rendelve, hogy Szent-Pétervár legfényesebb
piaczán nagyszerű márványemlék emeltessék Szuvarov megörökítésére. Fenn
a vitéz érczben öntött lovagszobra; a márványtalapon pedig diadalmas
hadjáratának művészi vésű által kiemelt domborművei.

Ennél nagyobb dicsőség még közönséges anyától született orosz jobbágy
számára nem lett fentartva.

S a mi furcsább, az, – hogy ezt meg is érdemelte.

De a mi legfurcsább, az, hogy még sem kapta meg.

A hazatérő fővezérnek azt az utasítást küldte a czár, hogy a hadsereg
hazavezetése alatt minden nap más meg más tábornokra bizza rá a napi
vezérséget. Szuvarov erre azt az észrevételt tette, hogy ez tiszta
képtelenség; ha minden nap más meg más tábornok hajtja végre a
parancsokat, az egyik nem fogja tudni, hogy mi intézkedést tett a másik?
Ebből olyan zűrzavar lesz, hogy a hadsereg minden ellenség nélkül meg
lesz verve. Ő csak egy alkalmas embert ismer e feladatra: az Bagration;
annálfogva a napi vezérséget jónak látja állandóul annál hagyni.

Ezzel a «tettével» minden érdemét egyszerre lerontotta. A pompát,
díszmenetet betiltották, a szobormintát összetörték s a nemzet
legnagyobb hőse diadalmas hadjárata után egyes-egyedül hajtatott be egy
rongyos kibitkán a fővárosba, betegen, elcsigázva, megtörve. Senki sem
fogadta; a ki megismerte, sietett elfordulni tőle; félreeső utczákon át,
mély csendben érkezett meg öreg anyja alacsony házikójába valamelyik
szurtos külvárosban s ott pár hét mulva, kapott sebeinek kiujulása, de
még inkább a szégyen, a kétségbeesés kioltá életét. Temetési kiséretét
képezte egy öreg asszony, meg egy kutya.

Mikor a czár meghallá, hogy kimult, azt kegyeskedett róla megjegyezni:

– Nagy ember volt, kár, hogy dicsőségét beszennyezte engedetlenségével.

S az udvaronczok chorusa utána énekelte:

– Nagy ember volt, kár, hogy dicsőségét beszennyezte engedetlenségével!

S aztán ugyan őrizkedtek, hogy engedelmességüket be ne szennyezzék
valamiféle dicsőséggel.


ÖRDÖGSÁNCZ.


I. A RÓZSAKERT.

«Gül-Bagdzse» (Rózsakert) volt a neve egy kis helységnek a Csipka-Balkán
hegyei között, északra a Kezanlik felé vezető út mellett. A meredek
sziklaszorosból egy folyvást lefelé lejtőző ösvény vezetett odáig, sűrű
gyertyánfaerdők között, a miknek sötétzöld szőnyege köröskörül átölelte
azt a kerek völgyet, hol a két sor utczából álló falu fehér házikói
látszottak elszórva, egy patak mentén, mely kigyótekervényben keresett
magának útat a ruméli lapály felé.

Azért mégis világszerte ismeretes volt ez a kis helység. Emlegették a
nevét, a hol csak igazi urak laktak, igazi palotákban s finom idegzetű
úrhölgyek: a Dolmabagdzsében, vagy a Csiragán-Köskben, akár a
Palazzo-Pittiben, vagy a Palais-Royalban és a Louvreban, akár a
Sans-Souciban, vagy az Apsleyhouseban. Mindenütt voltak, a kik, ha azt
olvasták (azaz, hogy csak legfeljebb a külső etiquettejéről
felismerték), hogy «Gül-Bagdzse», igaz lelkesedéssel tágíták ki
orrczimpáikat s azt mondák: «Ohó, Gül-Bagdzse!»

Mert olvasni kevesen tudták ezt a nevet, a mi szattyánborítékra volt
irva utánozhatatlan színű piros festékkel, török betüjegyekben; a
felvágott szattyán alatt előtünt a vastag, fehér szőrnemez burkolat,
melyen semmi varrás nem volt. Ki sem lehet találni, hogyan került abba
bele az ólompecséttel lezárt csutoraalakú czinkedény, a mit csak
tüzesített késsel lehet felnyitni s akkor aztán a harmadik burkolat alól
előkerült az a finom kis lapos kristályüveg-palaczk, a miben valami, az
aranynál ragyogóbb nedv tündökölt, a palaczk fenekén jellemző sóforma
fehér kristályokkal. Ez a gül-bagdzsei rózsaolaj.

A mi a kövek között a gyémánt, az a gül-bagdzsei rózsaolaj a nedvek
között. Egy csepp belőle egy termet eláraszt paradicsomi illattal.
Halálirtó gyógyszer és szerelemköltő bűv-ír egy cseppben!

Nem tudták azt másutt úgy készíteni, mint Gül-Bagdzséban. A hogy az
igazi műértő megismeri a golkondai gyémántot a capgyémánttól, úgy
megismeri a gyönyörök tudósa a gül-bagdzsei rózsaolajat a franczia
provenceitól, az angol walesitől s az ind gazipuritól: hát még a
hamisítványoktól, a mik nem is rózsákból készülnek!

Meg is érdemli a rózsakert nevet e kis völgyvidék. Körülfogva három
oldalról erdős hegyektől s csak dél felé nyitva a meleg napsugárnak, úgy
fekszik ott, mint egy kis paradicsom. A meddig csak mívelhető föld
takarja a völgyet, az egész tele van ültetve rózsaligetekkel. Szigorú
tele soha sincs e völgynek, az év minden szakában virágoznak a rózsák
egyes fajai, s ha megesik néha, hogy a kianun-i-evvel (deczember)
hófergeteget hoz a vidékre, az első napsütés után másnap elolvad a hó s
akkor az a faja a rózsáknak, a miknek «fényrózsa» a neve, egész télen át
zöldülő lombozatát egyszerre átváltoztatja karmazsinszínűre.

Mikor aztán az első tavasznyilás jön, lángba borul az egész völgy a
virágok királynéjának pompájától. Utak, sövények nevetnek a dicsekedő
fénytől, a lángrózsák biborszőnyeggel vonják be a házak falait s
keresztül hajolnak a lapos tetőzeten. A bársonyrózsák feketébe menő
csoportjai rikító ellentétet mutatnak az «aranygolyók» telepével
szemközt, a százlevelű, az ezerlevelű hajnalszín tengere között a
damaskusi fehér s a «szűz» rózsa bozótjai, mint virágoltárok emelkednek
elő s a mint dél felé a verőfény odább-odább foglalja el a tért az
árnyékfedte völgyben, akkép elevenül meg az erdők széle. Ott a tulfinom
«alvó rózsa» telepei vannak, melynek kelyhe össze van csukódva, míg a
nap rá nem süt, s mikor a verőfény elhagyja, ismét becsukódik s aludni
megy szépen.

S ez így tart egész nyáron át. Még a késő ősz is ott találja az «örök»
rózsákat, a mindignyiló kétszínűeket, s a völgy egész népe nem
foglalkozik egyébbel, mint rózsaszüreteléssel. Ez neki a kenyere és
bora. Ez a vetése és bányája. Ez az aranya és az ezüstje. Ebben van
gazdagsága, megelégedése. Ez a hazája és mennyországa.

Férfi és gyermek egész évszakon át rózsalevelet szed, s a nők, leányok
hagyományos műértelemmel készítik a rózsalevélből a gyémántbecsű
rózsaolajat. Mert az óriási fáradság! Egy millió rózsából csak száz lat
olaj lesz. S ha derült időben szedik a rózsát, erős napfénynél, akkor
csak hét harmadrészt ád: egy harmada szétillan a levegőben. A
gül-bagdzsei völgy, mikor erős napsütés van, folytonosan kincseket érő
illatszer árjával van elborítva.

… Ebben a tündéri illatkörben csak boldog embereknek lehet lakni.


II. HADZSI AKIM ÉS HORA MIRKÓ.

Hadzsi Akim és Hora Mirkó két átelleni házban lakó szomszédok voltak. A
patak választotta el őket egymástól, hanem egy gyaloghid megint
összekötötte.

Az egyik oszmán volt, a másik bolgár.

A mióta ebben a völgyben rózsabokrok nyilnak, mindig együtt lakott a két
faj egymás mellett békében s beszélte egymás nyelvét, tisztelte egymás
vallását. A házaik úgy voltak építve, hogy a patak egyik oldalát
foglalták el a mohamedánok, a másikat a keresztyének. A mecset és
templom a legtágasabb téren a völgynek egymással szemben nyilt, s ott
sem fordított egymásnak hátat, miután a keresztyének szokása azt tartja,
hogy a templom ajtaja Jeruzsálem felé, a mohamedán szokása pedig azt,
hogy a mecset ajtaja Mekka felé legyen fordulva. Azután az ünnepeik sem
zavarták egymást, a keresztyének pazárgünje (vasárnap), a mohamedánok
dzsumagurijével (péntek) nem esik össze.

Aztán mi alapja is lett volna közöttük akárminő összeveszésnek?

A haza? Hisz ez a völgy mind a kettőjük számára elég volt.

A paradicsom? Hát nem laktak-e már eddig is benne?

A dicsőség? Hát nem volt-e az egész világ Gül-Bagdzse nevével is tele?

A keresztyén időszámlálás 1876-ik évének junius havában, vagyis a
hedzsira 1254-iki hazirán hónapjában, az első rózsaszüret legterhesebb
munkáját bevégezve, künn üldögélt a kapuja előtt mind a két szomszéd és
dohányozott. Azaz, hogy ez nem helyes kifejezés. Csak pipázott. Mert a
gül-bagdzsei völgy rózsaillattól átfült levegőjét bódító, maró dohány
füstjével bekeverni szentségtörés volna. Itt dohány helyett az
«eczetrózsa» (rosa gallica) hirtelen szárított bimbóiból készült gyurmát
pipázzák fel, a mi hasonlatos az Istenek ambroziájához, s thea helyett
is a «czukorrózsa» finom, gyönge illatú bimbóit használják. A rózsa ád
mindent.

Pipáztak és nem beszéltek semmit.

Este volt az idő. A kis görög templom tornyában vecsernyére harangoztak;
a mecset minaretjében megvárta a muezzim, míg vége lesz az angelus
csengetésnek is, s csak azután kezdte rá a maga «Lá illáh ill
alláh»-ját, melynek végeztével mind a két szomszéd letette a pipát
szájából s a Hora Mirkó elmondta fenhangon a maga Miatyánkját, Hadzsi
Akim pedig a maga «Elhemdu lilláhi rabbi l-alaminá»-ját, a nélkül, hogy
egymást konfundálták volna, s aztán megint szájba vették a csibukot és
szíták odább.

A Kezanlik felé vezető utról egy öszvér csengetyűhangja kezdett
hallatszani.

A kanyargó hegyi ösvényen kikitünt a közeledő lovag alakja, magas örmény
kalapjával. Mögötte tiszteletteljes távolban üget szamárháton négy barna
ficzkó, két kézben tartva hosszú puskáját.

Hadzsi Akim megszólal, csibukjával a közeledőre mutatva:

– Cselebi!

– Az ám: Cselebi, hagyja rá a szomszédja.

– De ugyan minek hoz magával négy fegyveres kisérőt?

– Azt magam is szeretném tudni.

– Holott azon a helyen, a hol a rózsák teremnek, soha se termettek se
rablók, se gyilkosok.

– Se semmiféle gonosztevők.

Cselebi volt a sztambuli kalmár, a ki a rózsaszüret után el szokott
jönni a gül-bagdzsei völgybe, összevásárlani az idei rózsaolajat, a mit
gyorsan el kell zárni, mert különben a java elpárolog s csak ez első
szüretelésből készül a rózsaolaj, a későbbi szedés már csak rózsavíznek
való, a legkésőbbit pedig összemorzsolják s azokból meg a görög barátok
készítenek olvasóhoz való gyöngyszemeket s a török dervisek a «teshbit».

Cselebi mindig maga jött a vásárra, mert a rózsaolajbevásárláshoz nagy
tapasztalás kell. Nem is hinné azt valaki, hogy milyen rosszak az
emberek. Még a rózsaillatot is meg tudják hamisítani. Az, a mit az
európai boltokban, illatszerkereskedésekben rózsaolaj czím alatt
árulnak, soha se látott rózsafát; azt nárdusgyökérből párolják le, meg
vadmuskátli-levelekből, s czetvelővel keverik össze; a törökök megvetően
«idrisz jaghi»-nak nevezik azt s a nagy közönség soha sem érezte az
igazi rózsaolaj illatát. Az igazi rózsaolajat csak a tapasztalt műértő
ismeri meg halványsárga színéről, nyulósságáról, tömörüléséről és
olvadásáról, meg hogy a fehér ruhára csöppentve, úgy elillan, hogy maga
után semmi olajfoltot nem hágy. De minden próbánál bizonyosabb az, mikor
a szakértő nyitott ajkaihoz közel tartja a rózsaolajos üveg szűk száját
s teljes lélekzettel szíjja be azt hosszasan. Azt a kéjmámort, a mit
akkor érez, semmi hamisítvány nem képes előidézni; az az igazi «roshé».
Az ilyen rózsaolajat csak a Nagy Úr szeráljában használják el s mint
fejedelmi ajándék jut az más uralkodók palotájába. Azt nem is veheti meg
más, mint Cselebi, a kinek az igazi nevét senki sem tudja, mert
«cselebi» csak annyit tesz, hogy «nyájas, udvarias» ember. S ő
valósággal az is. Fizet alkudozás nélkül s még azonfölül apró
ajándékocskákat is osztogat a kis gyermekeknek, czifra selyemkendőket a
szép leányoknak s soha egy goromba szót nem hall tőle senki. Mikor jön,
örömünnep van az egész faluban s azt ő tudja jól, hogy az ő feje szent;
őt minden ember védi, s még a kutyák sem ugatják meg.

Most mégis négy basibozukkal kisérteti magát.

– Éltek-e még? Azon kezdi beköszöntőjét a megérkező vendég, a mint az
öszvéréről leszáll a hid előtt Hadzsi Akim és Hora Mirkó házai között.
No ha éltek, hát nem sokáig éltek. Magam is utoljára vagyok itt a rózsák
völgyében s esztendő ilyenkorra, nem tudom, ki fog lapdázni a fejemmel?
De azt tudom, hogy ez az egész rózsaliget nem lesz itt már s helyén
szamártövis, meg ebkapor fog virítani.

– Ugyan már ki pusztítaná el a mi rózsakerteinket? szól jámbor
nyugalommal Hadzsi Akim, leemelve Cselebi nehéz általvető iszákját az
öszvérről.

A szomszédja, Hora Mirkó, is oda jött Cselebit üdvözölni.

– Megmondom, hogy ki? Van Szent-Pétervárott egy hatalmas gyáros,
szeszfőző no, ha mondom: annak van egy irtóztató nagy gyára, a melyben
nárdusból, gerelyből, meg indiai bakszakállból tonnaszámra készítik az
idriszjaghit. Ez a nagy gyáros akarja ellátni egész Európát az általa
gyártott hamis rózsaolajjal. A németek már mind azt szíják, meg az
olaszok is, csak a frenkik, meg az inglisiek nem vették még be; mert
azok még tudják, hogy mi a különbség az igazi rózsaolaj, meg az idrisz
között? Hát már most ez a nagy moszkó gyáros, azért, hogy a maga
jaghijával egyedül maradjon a vásáron, megindítja a maga fegyvereseit,
hogy égessék föl a rózsaerdőket mind Drinápoly, Uslak és Kezanlik
között, mind az ötven rózsatermesztő helységet egész Kaloferig.

A két szomszéd nem állhatta meg, hogy fel ne kaczagjon erre a szóra.

Együgyű paraszt emberek voltak, nem ment a fejükbe, hogy valaki háborút
indíthasson azért a hitvány ürügyért, hogy valaki az idriszgyártás
javára az igazi rózsaerdőket elpusztítsa. Ha tudós emberek lettek volna,
tudhatták volna, hogy ennél hitványabb ürügy miatt lehet és szokás
felfordítani a világot.

– No csak ti nevessetek! Hát a németek, meg a frenkik között nem azért
ütött-e ki a háború, hogy egy ember elkezdett borsóhurkát gyártani, s
hogy ennek kelendőséget szerezzenek, csináltak a császárok háborút. Az
«idrisz» meg a «roshé» inkább megérdemlik. Aztán láttam én már olyan
nagy városokat is elpusztulva, a miket örök időkre építettek.

– Ha nagy városok elpusztultak, az nem csoda, azoknak kőből volt
gyökerük, igyekezett magától telhető okossággal megfelelni Hadzsi Akim;
de a gül-bagdzsei ligetek gyökere eleven, ha ma elpusztítják, leégetik,
esztendőre megint kihajt s megint Gül-Bagdzse lesz a helyén s két év
mulva megint szüretelünk.

– De nem szüreteltek, mert a fejetek le lesz vágva.

– Ugyan már ki vágná le a mi fejeinket? szólt bele Hora Mirkó.

– Hát a tiedet Hadzsi Akim, te pedig a Hadzsi Akimét.

A két szomszéd még nagyobbat kaczagott erre a szóra s aztán odasugott
egymásnak:

– Bizonyosan sok mézes pálinkát talált beszedni Cselebi
Csipka-Kezanlikban, attól van ilyen jó kedve.

– S aztán farkasalmát tettek a pálinkájába, attól beszél ilyen
bolondokat…

… Cselebi pedig az nap estére Hadzsi Akimhoz szállásolta be magát s
egész lefekvésig azokkal a szép történetekkel mulattatá, a miket a
mivelt világ nagy gyönyörködve olvasott a Fekete-hegyek közötti
mészárlásokról, hogy vagdalják le a czernagorczok a muzulmán atyafiak
orrait és füleit, s asszonyaikat, leányaikat milyen keserves sorsra
juttatják? Másnap reggel aztán Mirkóhoz költözött át s annak meg
napestig arról mesélt, hogy milyen égrekiáltó kegyetlenségeket követtek
el a cserkeszek a bolgárokon, hogy hányták halomra a lemészárolt
ártatlanok hulláit.

S aztán folytatta ezt, így a patak egyik oldaláról a másikra
átvándorolgatva, a mivel azt nyerte, hogy minden rózsatermesztő gazdától
egy aranynyal olcsóbban kapta meg a rózsaolaj uncziáját, mint más évben.

Mikor aztán kihuzta a lábát Gül-Bagdzséből, hogy a szomszéd
rózsatermesztő faluba vándoroljon, akkor Hadzsi Akim azt mondta a maga
felnőtt legény fiának, Hazánnak, hogy «ha még egyszer Hora Mirkó házához
át próbálsz menni: agyoncsaplak».

Hora Mirkónak is volt egy fia, Hazánnal egykoru, Bussa, annak meg Hora
Mirkó mondta azt, hogy «ha még egyszer a Hadzsi Akim házából kijönni
látlak, agyonlőlek».

Hadzsi Akimnek volt egy szép hajadon leánya is, Ezmin; Hora Mirkó
leányát pedig Ronkának hitták. Azoknak nem is szólt a két apa semmit;
csak mindenik fogott egy keresetlen fát s azzal jól megverte a maga
leányát s azt sem mondta meg neki, hogy miért?

S ettől a naptól fogva a harangozó és a muezzim nem vártak rá, míg egyik
elvégzi a maga dolgát, hanem mindenik igyekezett a másikat megelőzni s a
harangozó belekolompolt a muezzimnek az énekébe s a muezzim beleordított
a sekrestyésnek a harangszavába s azontul minden ember az övjébe dugva
hordta a handzsárját, úgy járt rózsát szüretelni.


III. A SÁTÁN SÁNCZA.

A Csipka-szoros délnek fekvő oldalában végig kanyargó út fölött
emelkedik ki egy sziklaomladék, mintha valaha vár lett volna, s aztán
egy óriás megrugta volna a sarkával, hogy cyclopsi tönkjei egymás hátára
omoljanak. A hegyoldalt, mely fölött a sziklacsoport mint egy sánczolat
uralg, harántos ösvények vonalazzák végig: kecskejárás csapása. Egyetlen
mély völgyvágányon át lehet a sziklatömeghez feljutni, az is be van
terítve törmelékkövekkel, miket a felhőszakadás aláhord. Nagy zivatar
elől szoktak odamenekülni a meglepett pásztorok, de már annak igen nagy
viharnak kell lenni, mely csak a pokolra jutás módjai között enged
válogatást. Mert az a bércztömeg az «ördög sáncza».

Semmi fű, fa, bokor nem tenyészik körülötte, azt mind elvitte az ördög;
de annál meglepőbb egy óriási bükkfa a sziklacsoport közepett, mely nagy
messzeségre ellátszik. Oda van ékelve a sziklacsompók közé, gyökerei
mint óriáskigyók kapaszkodnak bele a kemény kőbe, melyet szerteszét
repesztettek, öles átmérőjű dereka daczol a viharokkal s egész bundát
visel zöld mohából; koronája hegyét elperzselte a villám s egy vastag
száraz ága csonka buczkos végével messzire kinyulik, mintha
visszafenyegetné a villámos eget öklével; többi ága tele van élődi
fagyöngybokrokkal, a mik fehérlenek a bogyóktól. Körüle letördelt
galyakból támadt pudvahalom, mely sötét éjszakákon a redves fa világát
terjeszti kisértetesen.

Ez a fogadalom fája.

A ki az ördög sánczához felmászik, e fának a kérgébe beleütött késeket
fog találni, mik megannyi nehéz fogadásnak emlékei. Némelyik késnek már
csak a félnyele látszik ki a fa kérgéből, a többit benőtték a fa
évgyűrűi, évtizedeken, talán századokon át.

Egy félredőlt sziklacsompó oda támaszkodik az élő óriás oldalához. Az
elemi erőszak, vihar, villám, vagy földindulás, kitörte a sziklát, de
nem birt a fával; a bükk emeli a bérczcsonkot. S e természetalkotta
kapun át lehet egyedül bejutni az ördögsáncz belsejébe.

A tulsó oldalán még borzasztóbb látvány tárul. Egy sziklákkal telehányt
örvény; a napnemlátta mélységből egyenesen fölmeredő kőszálak,
bérczvilág, növényélet nélkül; egy kővé vált alvilági csodagyülekezet,
mely a boszorkányszombat torztáncza alatt lett egyszerre merevvé, mely
között harsogva rohan az egyetlen élő, a hegyi patak, örök tusára
kárhoztatott szellem, mely dühösen harczol az utját álló merev
ördögalakokkal; az nem unja meg azokat tajtékjával folyvást csapkodni, s
ezek nem unják meg a hátaikat tartani neki. Szakadozott ködfelhők
szállongnak nagy lomhán az óriási sziklaörvény fölött végig; azok is a
kijárást keresik belőle, s mikor nem találják, elülnek szépen benne, s
akkor aztán éjszaka van odaalant.

Csak ritka, kemény, csikorgó időben látni meg a sziklaörvény fenekét,
mikor a köd, mint zuzmara tapad oda a sziklák mohához.

Mikor a hold feljön a márványtenger felől, akkor e szakadozott
sziklatömegből egy csoport úgy tünik elő, mintha két férfi ülne
egymásnak vetve a vállát, hegyes süvegekkel a fejükön.

A fogadalmi fa előtt négy árnyék mozdul meg a holdvilágban. Csak arra
vártak, hogy a hold feljőjjön. Két férfi, két leány.

A férfiak nevei: Hazán és Bussa; a leányoké: Ezmin és Ronka.

A két leányt a két bátya vezeti kézen fogva.


IV.

A kerek föld mindenféle papjai: a püspökök, archimandriták, az imámok,
bonczok, lámák és a nambetti-levik azt szépen ki tudták csinálni, hogy a
hányféle nemzet, népfaj, emberszín van, annyiféle isten legyen; hanem az
ördög megmaradt egynek: ez közös.

Az is igen szép gondolat, hogy a különféle «istenségek»: Jehovah, Allah,
Brahma, Kolín, Hitzliputzli, Dál, mind azt kivánják az ő hiveiktől, hogy
a másik isten hiveit menjenek ölni, gyilkolni, a föld színéről kiirtani;
ezt kivánják ők, a teremtő, a jóltevő, a szaporító, az idvezítő eszme
személyesítői; az egy és oszthatatlan ördög pedig: a rombolás, a
pusztítás, a kárhozat fejedelme, azt kívánja, hogy az emberek tartsanak
össze, kössenek frigyet, értsenek egyet és szövetkezzenek.

Ha egy mohamedán legény és egy keresztyén leány elmennek a pópához, hogy
áldja meg a szerelmüket: az botot fog rájuk, s ha aztán elmennek az
imámhoz, hogy adja össze őket, az a szemük közé dobja az olvasóját;
hanem ha elmennek a nagy bükkfához s előhivják az ördögöt, az megengedi
nekik, hogy szeressék egymást.

Mikor két ifju, a ki egymást gyermekkorától fogva megszerette, a
férfikoráig hű bajtárs volt, játékban, szerelemben és veszedelemben, a
Balkán és Czerna-Gora hegyei között egymásnak fogadást akar tenni arra,
hogy életét-halálát, baját és örömét kész megosztani a bajtársával, míg
csak a földön jár, a fogadáshoz nem választja a templomot, az elkülöníti
őket: az egyik templom tornyán kereszt van, a másikán félhold; hanem
elmegy ahhoz a bükkfához, a mit megütött a villám, annak jeleül, hogy az
ég haragszik rá, s még sem veszett ki, annak a bizonyságául, hogy az
ördög nem hagyja a magáét, s ott teszi le az esküt a közös sátán nevére
s ezt az esküt meg nem töri soha.

Az ilyen testvériségi eskü erősebb minden törvénynél, a mit halandók
hoztak.

Mikor a vén Hadzsi Akim és Hora Mirkó elkezdte a maga gyermekeit
üldözni, ütni, verni, azért, hogy kiverje belőlük a szomszéd gyermekei
iránti régi barátságot, akkor azok egy holdvilágos éjszakán kiszöktek a
Sátánsáncz bükkfájához s ott megkötötték egymással a rettenetes
szövetséget, a mit ember föl nem bonthat többé. Férfi férfival, leány
leánynyal esküszik ott meg, hogy társát el nem hagyja soha, a melyiket
veszély fenyegeti, azt a másik követni tartozik.

A fogadást tevők kivonják késeiket övük mellől, könnyű sebet repesztenek
vele karjaikon, a felbugygyanó vérét az ifjunak a bajtárs, a leánynak a
hajadontárs szájába felszivja, s a milyen igaz az, hogy ez a vér az ő
vérével összevegyülve marad, olyan igaz, hogy soha egymástól el nem
válhatnak többé.

Akkor késeiket beleütik a bükkfa kérgébe s olyan erős a néphit varázsa,
hogy az ilyen kést még soha se merte onnan visszahuzni senki.

Hazán megfogadta Bussának, hogy őt a pokol fenekéig követni fogja s a
menyország magasáig is felsegíti; ugyanezt fogadta fel Bussa Hazánnak; s
mi volna a pokol feneke, ha nem az apa haragja, s mi volna a mennyország
közepe, ha nem a szép ara szerelme? Hazán szerette a szép Ronkát s Bussa
a bűbájos Ezmint s szeretve volt mind a kettő.

Csendes, békességes időkben boldogok is lehettek volna mind a négyen: a
rózsák kertjében megszokták már, hogy a leányok és ifjak a patak egyik
partjáról a másikra átjárjanak. Hiszen csak egy csergedező csermely
folyása volt az.

Míg egyszer aztán felvilágosította őket felőle valaki, hogy az a patak
egy átlábolhatlan mély örvény, s annak a vize éget, mint a kénköves
pokoltűz csávája, hogy a keresztyénnek és a muzlemnek gyűlölni kell
egymást, ha a paradicsomba akar jutni.

Ekkor aztán a két bajtárs kiszökött a hugaival együtt az ördög sánczára
s ott kegyetlen fogadást tett, hogy a hugát nem fogja másnak engedni
feleségül, mint a testvérül fogadott jó barátnak.

Meghallotta esküjöket a vén bükkfa s felelt rá az örvényben tomboló
zuhatag.


V.

Elmult az ősz, az új tavasz eljött, a Balkán hegygerincz magasából
széttekintve, éjente vérvörös fényt lehetett látni az ég alján. Ott
áldoznak. Ember-áldozat. – A nagy Hitzliputzli úgy kivánja, hogy a
tiszteletére százezer ember vérét itassák meg a földdel, s gyujtsanak
fel száz várost. Minél több a halott, Hitzliputzli öröme annál nagyobb.
Az elevenen kitépett szivek – a nagy teokallin felmutatva – az ő
legnagyobb gyönyörüsége. Hitzliputzli nem halt meg Mexikóban, nem
temetkezett el Tlenochtitlanban, csak oltárt cserélt, s most itthon érzi
meg magát Európában.

A láthatárt beveresítő oltárlángok éjről-éjre közelebb jőnek, s a
gül-bagdzsei férfiak éjszakánkint handzsárt köszörülnek, töltényeket
tömnek s a leszüretelt rózsaleveleket az asszonyok ott hagyják fülledni
a nagy kádakban: senki sem gondol a rózsaolaj készítésére; vándorló
utazók jönnek-menek a faluban, dühítő rémhireket hordva házról-házra. A
féltékenynyé tett lakosok még a kutyáikat is lánczra tették, hogy azok
se látogassanak át egymáshoz, s mikor este gazdáik elvégezték egymás
szidalmazását, akkor a kutyák kezdik rá s folytatják a veszekedést,
egyik partról a másikra; pedig már nekik igazán nincs semmi közük a
prófétákhoz.

Csak Ezmin meg Ronka és Hazán meg Bussa nem szüntek meg egymást szeretni
s ezért mindennap meg is kapták a maguk ütlegeit a jámbor Hadzsi Akimtól
és Hora Mirkótól.

Egyszer aztán kigyulladt a közelben a tűz.

A nagy «hamis-rózsaolajgyáros» seregei áttörtek a Balkán szorosán, a
csendes gül-bagdzsei völgy viszhangzott patkóik robogásától. A jámbor
rózsatermesztők elővették kiköszörült handzsáraikat s mentek egymás
torkát elvágni.

A vén Hadzsi Akim és szomszédja Hora Mirkó voltak az első pár, mely
összetalálkozott: a kis patak hidján kerültek szembe. Soha se bántották
azelőtt egymást: egy rossz szó sem volt közöttük; most aztán megfogták
egymásnak a torkát s addig szurták egymást késeikkel, míg mind a ketten
le nem hullottak a hidról a patakba, a hogy megjósolta előre Cselebi, a
kalmár.

Az egyik fél aztán felgyujtotta a mecsetet, a másik fél felgyujtotta a
kápolnát. Hitzliputzlinak nem kell se mecset, se kápolna, hanem gúlába
rakott emberkoponyák: ezt nevezi ő teokallinak. Azt is megkapta.

Góg és Mágóg hadai leszálltak a völgybe és ölték-vágták, a ki el nem
futott: a gyermeket anyja keblén, a leányt kedvese holttestén. A
csecsemőnek odaadták az anyja vérét, hogy igya azt; aztán a sziklához
vágták.

Az átkozott tusa közepett Bussa rátalált Hazánra. Hazán pedig a
testvérét kereste, Ezmint, a ki elfutott a mészárlás elől.

– Hazán! szólt bajtársának Bussa. Emlékezzél rá, hogy mire esküdtél meg
velem? Arra, hogy soha el nem hagysz, minden sorsot megosztasz velem.
Itt az idő, hogy szavadat beváltsd. Jőjj velem.

– Hová? kérdezé ez.

– Mit kérdezed? Ha én hivlak, a pokolba is velem kell jönnöd. Együtt
élünk, együtt halunk. Ma azt mondom, hogy együtt élünk!

Bussa vitéznek jó barátai voltak a berohanó idegenek, a moszkovita
harczosai. Ma az övé volt az élet. Hazánnak vele kellett menni. A
bajtársság árulás volt saját faja ellen, de egyuttal menekülés.

Hanem a két leánytestvért nem találták sehol.

A mint a vész kitört, azok a rózsaligetben voltak a többi fiatal
hajadonokkal együtt, s a gyilkos hadi lárma zajára Ezmin megragadta
Ronka kezét s azt mondta neki: «velem jösz, nem hagysz el!»

– Hová?

– Fel az ördögsánczra!

S a leánycsapat futott Ezminnel és Ronkával az erdők rejtekébe, míg
elérte a félelmes hegyszakadékot. Ott megpihent az ördög fája alatt.


VI.

Azt is megjövendölte Cselebi, hogy a «Rózsák kertjét» ki fogják irtani
az idegenek. Megtették. Felgyujtották a szép rózsalugasokat s
leperzselték tövig a gyönyörű illatos ligetet. Mert hát mi a moszkónak a
rózsa? Azt ő odahaza úgy hivja, hogy «kutyavirág». Annak az egyetlen
fajnak, a mi nála otthon terem, «rosa canina» a neve. Annak pedig a
virágja büdös, olyan szagú, mint a széttört poloska s a színe olyan,
mint a halálé: sárga. Csak a csipkebogyóját kedvelik: abból pálinkát
főznek az oroszok.

Hogy mit vétett nekik a rózsa? – De hát mit vétettek nekik az élet
rózsái, a szép leányok, a kiket letéptek, meggyaláztak s aztán megöltek?
S mit vétettek nekik a rózsabimbók, az ártatlan gyermekek, a kikre egy
isteni lélek, a nagy messiás, a világ idvezítője azt mondá: «bocsássátok
őket hozzám, mert ezeké a mennyeknek országa!» Követői ugyan hiven
megfogadják a szavait: felküldik a csecsemőket hozzá a mennyországba, s
hogy hamarébb odaérjenek, felszurják őket a dárdáik hegyére.

– Engedj tovafutnom innen! rimánkodék bajtársának Hazán a borzalmak
közepett.

– Egy test, egy lélek vagyunk! felelt neki Bussa. – Velem kell jönnöd.

És aztán Hazánnak is innia kellett a kábító tűzitalból, a mit a moszkók
hoztak magukkal, a mitől elveszté az eszét, hogy egészen más ember lett
belőle, mint a mi azelőtt volt s őrült mámorában versenyt pusztította
bajtársával saját feleit s gyönyörködött atyafiainak halálkínjában.

Oka volt rá, hogy őket pusztítsa. Azok az asszonyok jártak az ő atyjához
elárulni az ő szerelmét Ronka iránt. Azok az ifjak verették meg Ezmint a
vén Hadzsi Akimmal, a miért házassági ajánlataikat egymásután
visszautasítá. Mindeniket volt oka valamiért gyűlölni. De azért oly
kegyetlenül még sem segített volna üldözni a menekülőket, ha a moszkó
italának édes mérge át nem járta volna az ereit, s ha Bussának
bajtársságot nem esküdött volna a sátán bükkfája alatt. A kéregbe döfött
kést nem lehetett visszaalkudni.

Hanem a java a prédának mégis kárba veszett. A legszebb leányok
elmenekültek a martalóczok elől.

Pedig a Jantra mellől jött bolgár labanczoknak azokra fájt legjobban a
foguk.

– Én tudom, hogy hol vannak? mondá Bussa.

– Én is! szólt Hazán.

– Ha utánuk vezettek bennünket, vezéreinkké teszünk, biztaták őket a
martalóczok.

– Az én testvérem is közöttük van… sugá Bussának Hazán.

– Az enyém is… dörmögé vissza Bussa.

S azzal őrjöngő indulattal kiálta az ittas hadnak:

– Jőjjetek velünk! Mi oda vezetünk.

S Hazánnak mennie kellett Bussával, mert esküje kötötte. Az ördögnek
adott esküt nem lehet ám olyan könnyen megtörni, mint a mit az ember az
Istenre és az ő szenteire bizott. Az ördög szigoru ember.

A vad csorda még szomjasabb arra, a mitől már ittas; ment a két bajtárs
vezetése alatt az ördögsáncz felé.

Csak gyönge asszonynép állt oda szemben, annál sem volt semmiféle
fegyver.

Hanem valami fegyver mégis volt velük, a kétségbeesés.

Mikor meglátták, hogy a bősz csorda rejteküket megrohanni készül, két
leány előlépett az ördögsáncz kapujából, a mit az a félredőlt sziklatönk
képez s lekiáltott a közeledőkre:

– Jőjjetek csak föl hozzánk, majd ezt a követ mindjárt lehengerítjük
rátok.

Ha pedig azt a sziklatönköt onnan a meredélyről leeresztik, az úgy
elsöpri valamennyit, a kit a völgyvágány utjában talál, mint a hangyát.
S aztán van ott szirtdarab még elég, a mit alázúdítani az asszonykéz is
elég erős, s más úton az ördögsáncz meg nem közelíthető.

A véres csapatnak nem tetszett a meghivás. A szép leányok nagyon drágára
tartották a menyasszonyi csókot. Maga a vezérnek fogadott Bussa is
tétovázott.

Ekkor a két leány odafenn az ördögsáncz kapujában elkezdett kaczagni.
Azon nevettek, hogy ime annyi bősz férfit két leánynak a puszta
fenyegetése is vissza tud riasztani. A két bajtárs ráismert testvérei,
szeretői hangjára.

– Bussa bajtárs! mond Hazán. Tudod, hogy a késed oda van az enyim mellé
ütve a bükkfába? Én megyek s te jössz velem.

Azzal megindult föl a meredeknek.

Bussa hátramaradt, megrettenve a veszélytől.

– Nos hát te elmaradsz tőlem?

– Agyonzúznak bennünket azzal a sziklával.

– Ha megölnek, együtt ölnek meg. Ha én nem hagytalak el, te sem hagysz
el engem.

Azzal megfogta Bussa kezét s vonta magával fölfelé.

A csapat fölbuzdulva követte őket.

– Bátyám, ne közelíts, mert megölünk! sikolta Ezmin a magasból.

– Szerelmesem, ne jőjj, mert megölsz bennünket! rimánkodék a szép Ronka.

Hazán pedig karját Bussáéba fonva, előrefeszített mellel haladt fölfelé
a meredélyen. Talán maga is úgy kivánta, hogy dobják le rájuk hát a
leányok azt a nehéz kőszálat, hadd haljanak meg együtt, ha már a bolond
ördögnek ilyen fogadást tettek.

A két leánynak pedig nem volt bátorsága megtenni azt, a mivel
fenyegetőztek.

Ha nem bátyjaik, nem kedveseik lettek volna, a kik ott elől jöttek,
bizony megtették volna. Azokat nem volt elég lelkük, egy csapással
összezúzni.

Hanem volt valami máshoz bátorságuk.

Egymás szemébe néztek, aztán megszoríták egymás kezét.

– Késeink egymás mellé vannak verve a bükkfába, mondá Ezmin társnéjának.
Te jössz velem, a hová én megyek.

– Megyek veled.

Azzal átkarolták egymás nyakát, ott hagyták az ördögsáncz kapuját s
mentek együtt, összeölelkezve – valahová.

A férficsoport pillanatok mulva szilaj rivalgással tört be az ördögsáncz
kapuján s aztán elbámulva állt meg. A sziklatető, melyről az imént még
százával kandikált elő a sok szép leányfő, üres volt.

A mély sziklaörvény fölött ült a lomha köd lenn a fenéken, az eltakarta
titkait.

– Ronka! Ezmin! kiálták a bajtársak.

– Ronka! Ezmin! csúfolódott a visszhang.

S aztán, mintha annak a földalatti rossz hatalomnak a lelke volna, mely
a hivásra megjelen, a völgyben ülő köd elkezde fölszállni; egyre
emelkedett a bámulattól, félelemtől megigézett csapat felé, beburkolta
őket sűrű homályával, aztán fejük fölé emelkedett, mint egy felhő s
akkor egy pillanatra föltisztult az örvény egész mélysége.

Hazán és Bussa ott láthatták kedveseiket, az ötszáz lábnyi mély
sziklavölgy fenekén. Körülöttük száz ifjú leánytárs. A tomboló hegyi
patak ott zuhog rajtok keresztül s forgatja hulláikat kavargó
örvényeiben.

Itt voltak Gül-Bagdzse utolsó és legdrágább rózsái letépve.


VIII.

Kinek a szelleme az a vándorló köd az ördögsáncz völgyében? Az Istené
vagy az ördögé? vagy tán «egy» mind a kettő s csak az ember szivében van
meg a különbség?

Akárkinek a szelleme volt: a sziklasírba temetett asszonyokért boszút
állni előjött.

Egy éjjel beburkolta az egész magaslatot s a ködnek oltalma alatt
Szulejmán boszuálló hősei meglepték az ördögsánczot megszállva tartó
bolgár csapatot. Az ellenállás késő volt. A felriadt martalóczhad,
mielőtt fegyveréhez kaphatott volna, már meg volt kötözve. Bussa egy
fejére kapott puskaagyütéstől elkábulva rogyott le.

És ekkor Hazánnak az az ötlete támadt, hogy mégis szebb az élet, mint a
halál. Mikor azt látta, hogy bajtársa leesik, nem sietett oda, hogy
magának is kérjen abból a remek fejbeütésből, hanem a sziklák közé
elbújt s ott a kezét mesterséges hurokkal önmaga hátra kötözte, s mikor
az ozman musztehafizok rátaláltak, örvendve kiálta eléjük jó törökül:
«ugyan jókor jöttetek megszabadításomra; épen ma akartak a bolgárok
fölakasztani».

Azok elhitték neki, hogy ő mint ozman fogoly került a lázadók közé,
elvagdalták a kötelékeit s aztán a basájuk elé vitték, hogy mint szemmel
látott tanu beszélje el az iszonyatokat, a miket a bolgárok elkövettek.

– Nézzetek le oda, mondá Hazán, a völgybe lemutatva, a hová most le
lehetett látni: a köd magasan állt a hegytetőn.

Az ozmánok szivét düh és iszonyat fogta el e látványra.

Az elfogott csapatra ki lett mondva az itélet.

Az a nagy bükkfa megbirta valamennyit.

Mikor Bussát, a vezért felvitték arra a messze kinyuló száraz ágra, a
mi, mint egy fenyegető kar, mered előre buczkós végével, azt kérdezték
tőle, hogy ő volt-e egyedül a vezér? Nem volt-e másnak is része az
iszonyatok elrendelésében?

– Dehogy nem! ketten voltunk, felelé ő az elátkozott magasból daczosan.
Hát az én bajtársam, Hazán, hol van? Hej Hazán, gyere elő! Ne oldalogj
el. Késeink egymás mellé vannak ütve a bükkfába. Megesküdtünk, hogy soha
egymást el nem hagyjuk. Ide mellém! Most megyünk együtt a pokolba.

– Igaz! Úgy van! mondá Hazán, s azzal levetette a kabátját s ment utána
a lajtorján a hivogatójának.

A szörnyű bükkfa mind a kettőt egymás mellé kötve mutatá ki csonka
száraz ágán, mintha dicsekednék vele, hogy ime, milyen szépen megtartják
a fogadásukat, a kik az ördög nevére esküdtek egymásnak.

* * *

Ez az ördögsáncz lett azután a Csipka-szorosban vívott vérengző
harczoknak egyik legveszélyesebb katlana; az ozmánok ágyútelepekkel
erősíték meg az ördögrakta sánczokat s azoknak lőtávolában ezrével
hullottak el az oroszok legjobb vitézei. – A csontjaik még most is ott
fehérlenek a sziklákon, mert a halottat senki sem temeti el a két
ágyútelep kereszttüzében; a sánczon belül a mély örvényben pedig ott
tépi-mossa egyre a zuhatag az ölébe hullott szűzek tetemeit, míg fenn a
sziklák legmagasabb ormán ott rázza a szélben az ágait a villámverte
bükkóriás, a hány ága, annyi csontváz csörög rajta, csak a száraz,
csonka ágán tánczol párjával, kettő egymáshoz verődve.

Ez a hely csak megérdemli, hogy az ördög elismerje a maga várának.

Hanem azért a nagy «hamis-rózsaolajgyáros» még nem érte el czélját. A
rózsák jövő tavaszszal megint kihajtanak s ha viráguk nem lesz is, de
tövisük bizonyosan lesz!


A NÉVNAPI KÖSZÖNTŐ.

Befejezésül még mondjunk el egy muszka történetkét a hirhedett orosz
kalandorról és nagy czárjáról.

Megint valami nagy csaláson-lopáson kapták rajta ő magasságát, az
ingermanlandi fejedelmet, Mencsikoff Sándort s ezuttal a czár is
átlátta, hogy de már ezt nem lehet tréfára venni. Összehivatta hát a
nagy haditanácsot s abban maga Péter czár elnökölt.

A kegyencz sietett megelőzni a bajt. Ő maga megcsinálta a lajstromot,
melyben töredelmes szívvel felszámolta: «ekkor s ekkor loptam ennyit;
itt meg itt csaltam ennyit». Szép négy oldalra terjedő lajstrom volt biz
az. Azt ő maga felvitte a haditanácsba s átadta nagy alázatosan magának
a czárnak.

A czár elkezdte olvasni a litániát s maga is megsokalta az
önvallomásokat.

– Ej, ej no. Ezt mégis nagyon magasra tetted, Aluska, ennyit nem
lophattál. Ezt meg itten nem is loptad: csak nálad maradt. Emez meg nem
volt csempészet: csak hogy épen jól gazdálkodtál. Hát ezt itten csak nem
nevezheted csalásnak: csak hogy épen elfelejtetted annak adni, a kinek
kellett volna.

S elkezdett a veres plajbászszal egy-egy sort kitörülgetni az
önfeladásból. A birák csak nézték.

Egyszerre aztán egy fiatal tiszt, a ki az asztal végén ült, felugrott a
helyéről, kirúgta maga alól a széket s azt mondta, hogy:

– Alázszolgája! Gyerünk haza urak; nincs itt mi ránk semmi szükség.

S fogta a kalapját, hogy elmegy. Csak hadnagy volt még: meg merte tenni.

– No no, fiacskám, csitítá őt a czár. Hát mért akartál elmenni?

– Hát ha egyszer a haditanács elnöke maga tanítja a vádlottat, hogy
mivel védje magát, akkor mit üljek én itt bolondnak, a többiekkel
együtt?

– Igazad van, fiacskám, monda a czár; biz az nem is illik. Hát hogyan
kellene csinálni a dolgot?

– Hát ennek az a rendi, hogy a vádlott behivatik s megáll szépen az
ajtóban. Akkor felolvastatik előtte a vádlevél s neki csak az a dolga,
megmondani, hogy igaz-e, a mivel vádolva van? Azzal ki kell neki menni a
teremből. És akkor következem «én», mint legfiatalabb tagja a
haditanácsnak, az itéletet kimondani. A miben aztán megállapodtunk, azt
meghallgatni ismét behivatik a delinquens és semmi szava nincs hozzá.

– No, hallottad ezt, Mencsikoff? mondá a czár. Már most tudod, hogy mit
kell tenned? Eredj, állj az ajtóba és fogd be a szádat.

Minden akként történt aztán, a hogy a fiatal hadnagy elmondá s a
másodszor két fegyveres kiséretében behozott Mencsikoffnak ezen itélet
olvastatott a fejére: «vagyon-, rang-, becsületvesztés és halál».

– No most megkaptad, a mit kerestél, monda neki a czár. Tessék! Így jár
az, a ki lop. Megérdemelted. Semmirekellő! Azt gondoltad, hogy majd
mindig csak tréfálok veled. Tolvaj! Most az egyszer emberedre akadtál.
No hanem hát, miután én nekem olyan sok jó szolgálatot tettél
egyszer-másszor, hát még most az egyszer elengedem a büntetésedet, hanem
fizetsz a kincstárnak kétszázezer rubelt. Most takarodj. Semmirekellő!
Csak még egyszer próbáld ezt tenni!

Nehány nap mulva meglátogatta a czár rehabilitált kegyenczét a
palotában. Hát annak a szobái mind valami rettenetes piszkos, szurtos
pokróczokkal voltak behuzva.

– Hát disznóólban fogadsz te engem?! rivallt rá a czár.

– Hja! a drága szőnyegeimet el kellett mind adnom, hogy a kétszázezer
rubelt kifizethessem.

– Ha én nekem holnap azok a te drága szőnyegeid itt nem lesznek a
termeidben: hát én a haditanács itéletét hajtatom rajtad végre, a hogy
az ki lett mondva.

A szőnyegek másnapra visszakerültek. Hanem a herczegnek volt rá gondja,
hogy a birságba fizetett kétszázezer rubelt valami úton-módon megint
visszavarázsolja. A czárnak csakhamar tudomására jutott, hogy a
kegyencze ujolag rettentő csempészeteket követett el.

Péter most nem hivta össze a haditanácsot, hanem korán reggel felrontott
Mencsikoffhoz. Azt még akkor az ágyban találta, aludt az jó
lelkiismerettel.

A czár nem szólt neki semmit, csak lerántotta róla a paplant s a
fedezetlen részére olyan sort vert a nádpálczájával, a milyen egy
herczegnek is elég lehet. Azzal ott hagyta. Még csak egy rossz szót sem
szólt neki.

A mint azonban hazafelé hajtat a czár, szemközt találkozik több előkelő
főúr hintajával. Az orosz udvari etiquette szerint, mikor a czár
kocsizik az utczán, minden szemközt jövő főúr tartozik a hintajával
megállani, kiszállni s a köpenyét a félválláról leeresztve, a czárt
üdvözölni.

A czár maga is megállíttatá a hintaját s azt kérdezé az egyik főúrtól:

– Hát ti hová mentek ilyen korán reggel, egész csoportostul?

– Mencsikoffkoz megyünk névnapot köszönteni.

– Hát ma Sándor napja van? S nekem nem mondja senki. De már akkor én is
megyek veletek, az én Aluskámat felköszönteni.

Azzal visszafordíttatta a czár a hintaját s a főurakkal együtt a herczeg
palotájához hajtatott.

A herczeg, ki még mindig az ágyban feküdt s holmi kenőcsöket készült
alkalmazni kínszenvedett részeire, a mint másodszor is betoppant a
hálószobájába a czár, szentül azt hitte, hogy még egy verset akar rajta
végig hegedülni s nem várta be a látogatás további kifejlődését, hanem
nagy sebtiben bombamentes helyre vonta vissza magát: némely historikus
szerint az ágy alá, a mi legtöbb valószinüséggel bir.

– No, no, no, hát hová szaladsz? kérdé tőle a czár. Hiszen névnapot
köszönteni jöttünk. Gyere elő.

A herczeg aztán, mikor meglátta a többi gratulálókat s meggyőződött
felőle, hogy a czárnál ezuttal nincsen bot, elődugta a fejét a
rejtekéből, a mikor aztán a czár egész familiáris nyájassággal
felköszönté kegyenczét ebben a poziturában.

– Kivánunk te neked mindnyájan sok «ilyen» szép boldog névnapokat, mint
a mai Szent-Sándor napja! Már most aztán öltözz fel s traktálj meg
bennünket, a hogy felköszöntőket illik!

S azzal az egész úri társaság letelepedett a felköszöntött termeiben s
ott mulatott nála késő estig. És Mencsikoffnak együtt kellett velük inni
s egész nap nem juthatott hozzá, hogy a kenőcsöket alkalmazza.

S még a czár enyelgett vele legtöbbet, hogy ugyan miért nem tud a székén
ülni? mi lelte? Míg aztán Mencsikoff elmesélte, hogy tréfás históriája
van annak.

Van neki egy kedvencz agara, a minek az a rossz szokása, hogy a mint
egyedül marad a szobában, mindjárt belefekszik a herczeg kedvencz
karszékébe; a komornyik, hogy erről leszoktassa, azt találta ki, hogy
egy gombostűkkel kispékelt vánkost helyezett le a herczeg karszékébe,
míg az távol volt, az agár elriasztására. Tegnap azonban a komornyik ott
feledte a fatalis vánkost a herczeg hazaérkezte után is s Mencsikoff,
nem nézve a háta mögé, beleült az egész gombostű-stratagémába.

A vendégek meg voltak elégedve a magyarázattal; hangos hahotájuk
tanusítá.

Csak a czár dörmögött a markába:

– A tolvaj! Még ezért az adomáért is egy királyt lopott meg!



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Hangversenynek nevezték eddig; de ez a szó nekem nem elég
(legtöbb új szavunkkal így vagyok), mert még abban az esetben sem
kifejező, ha pusztán énekelnek és muzsikálnak benne; ha pedig szavalásra
is kerül a dolog, épen képtelen: mert itt a művészet versenyez – ha
versenyez – és nem a hangerő.]

[Footnote 2: Jobb szónak találom a «Schwindel» kifejezésére a
szédelgésnél; mert a ki ebben bűnös, nem maga szédeleg, hanem mást
szédít.]

[Footnote 3: Nagy elátkozás! Hétszer ütött bele egy nyáron a mennykő.]

[Footnote 4: Poéták! Jó lesz meggondolni a dolgot.

_Olvasó._]

[Footnote 5: Poéták! Mégis csak jó lesz itthon maradni!

_Olvasó._]



TARTALOM.

  Felfordult világ  1
  A debreczeni lunátikus  205
  Éjszak honából:
  Amirani  281
  Nagy urak boszúja  300
  Hogy becsülik meg a poétákat Oroszországban?  308
  Orosz idyll  312
  Bölcs Salamon muszka kiadásban  316
  A szép Febroina mulatságai  319
  A czár, a ki boszút áll  323
  Orosz nemezis  336
  Az orosz koppantó  339
  Muszka ajándékok  346
  A jégpalota  351
  A kosevoi attamán  354
  A czárfiak színdarabot játszanak  357
  Egy kis félreértés  360
  A hachée-fachée  362
  A leleményes rendőrfőnök  364
  Orosz canonisatió  366
  A három karácsonyfa  368
  Hogy kezdik és hogyan végzik  375
  Ördögsáncz  379
  A névnapi köszöntő  399


FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


12 |megtanulhatsz. |megtanulhatsz.»

26 |Ot lépésnyi |Öt lépésnyi

106 |lehetetlen az. |lehetetlen az,

149 |Borcz Adorján. |Borcz Adorján,

151 |azoknak egyik pedig |azoknak egyike pedig

160 |tizsttartóné vállat |tiszttartóné vállat

173 |használatáhan volt |használatában volt

182 |mikor a tepnapi |mikor a tegnapi

188 |On talán |Ön talán

188 |van ennek |«van ennek

237 |szeretnek sétálni |szeretnek sétálni.

253 |Gyere be rózsám |«Gyere be rózsám

254 |csókolta valemennyit |csókolta valamennyit

258 |«Legényt hozok |Legényt hozok

285 |szándékozik ellölteni |szándékozik eltölteni

304 |lesegíteni a bakról |lesegíteni a bakról.

308 |az orruk al |az orruk alá

328 |mondta neki, hogy |mondta neki, hogy:

356 |a mík ott |a mik ott]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Felfordult világ; Észak honából; A debreczeni lunátikus" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home