Title: Névtelen vár (1. rész) - Történelmi regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Névtelen vár (1. rész) - Történelmi regény" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXXII. KÖTET

NÉVTELEN VÁR. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

NÉVTELEN VÁR

TÖRTÉNELMI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895



ELSŐ RÉSZ.[1]  CYTHERE DANDÁRJA.


I.

A hó olyan sűrűen esett, hogy a ki ezt a csendes utczát látta, azt
hihette, hogy Szentpétervárott van; pedig ez a rue des Ours, a St.
Martin út egyik mellékutczája.

Az utcza egészen üres, a minek talán csak az az oka, hogy a párisi nem
szeret a hóesésben kóborolni. Lehet, hogy még egyéb oka is van. A rue
des Ours különben sem igen járt hely, s maga a St. Martin főút is arról
van megjegyezve, hogy hét órától fél tizenkettőig tökéletesen csendes, a
míg a szinházból hazatérő hintók el nem kezdenek rajta végig robogni.
Gázvilágításnak még híre sincs.

Egy pislogó olajlámpa küzd a széltől lobogtatva a sötétséggel, egyike
előtt azoknak az ódon házaknak, a mik még a régi Párist képviselték. Az
alacsony kapubejárat előtti mély fülkében látható még annak a
boldogságos szűznek a kőszobra, melyet egy katonája a Frondenak, abbeli
dühében, hogy minden pénzét elvesztette koczkán, tőrével meghasított.
Természetesen szörnyű halált halt az istentelen, a hogy az a «madonne
aux medaillons» öt emlékpénzén meg van örökítve. Mikor a szél arrafelé
lobbantja a lámpa lángját, előtünik egy pillanatra az időtől megbarnult
szobor. Mikor pedig a másik oldalra lobbantja a szél a lámpavilágot,
akkor egy didergő kis leány alakját tünteti elő, a ki reszketve húzza
meg magát a kapumélyedésben. Egész alakja egy durva, veresből megfakult
gyapot nagykendőbe van burkolva, a mi elég nagy arra, hogy még a lábait
is betakarja.

Egyszer-egyszer a hópelyhek ködfátyolából egy durva szövésű blouseba
öltözött férfi alakja merűl fel, de soha sem kerül egész a lámpavilágig;
hanem a mint a kapu közelébe ér, megfordúl, s visszamegy. Azután megint
előjön. Ugyan különös időt választott a sétálásra.

Az órák tizet ütnek. Ilyenkor minden hazafi és becsületes honpolgár, a
ki a St. Martin negyedben lakik, otthon van már s olvassa a
«Moniteur»-ből azokat az erős czikkeket, a mik az angolokat oly
kegyetlenűl letromfolják; ha jön is egy pár elkésett vándor valahonnan,
azoknak a léptei nem hangzanak a friss hóban s közeledtüket csak a
kezükben hozott kézilámpás teszi észrevehetővé, a mi nélkül tisztességes
ember e század elején nem szokott kimenni, s ha a kávéházból hazatért,
elővette a zsebéből, felnyitotta, meggyujtotta benne a viaszgyertyát, s
ez által igazolta, hogy nem bolt-feltörő és nem összeesküvő.

Az egyik férfi magas, széles vállú alak, szabályos vonásain kemény
zárkózottság kifejezésével. Simára borotvált állán gömbölyű gödröcske.
Szemöldei igen sűrűk és egyenesek; arczába kétfelől félhold alakúra
idomított pofaszakál vág be. Fején bozontos szőrű magas kásztor-kalap
van, lábain letűrt szélű fénymázos csizmák, abban a kezében, a melyikkel
a vállán keresztülvetett köpenyét felemeli, tartja egyúttal a
rézlámpást, s a másik kezében egy hatalmas görcsös fütyköst csóválgat, a
minő ezen időkben általános divat volt.

A másik férfi, a ki az első nyomában lépeget, alacsony, köpczös ember,
fején csókaorru kalappal. Hosszú redingotja alul még hosszabban kinyúlik
a sarkátverő frakk két szárnya, a kifityegő selyemzsebkendővel. A
hátulsó férfinál meglátszik az az igyekezet, hogy az előtte menőnek a
sarkára tudjon lépni, míg az első mindent elkövet, hogy azt meg ne
engedje történni.

A mint a lámpavilágtól belobogtatott kapu elé ért a magasabbik
polgártárs, ott úgylátszik mindkettőjük versenyfutása véget ért, s
kezdődtek az előintézkedések a kapun bemenetelre. Még akkor nem voltak
azok az álmatlanságra elitélt gályarabok feltalálva, a kiket kapusoknak
nevezünk: legfeljebb az úri palotáknál. Tisztességes ember magával
hordozta a kapukulcsot, s maga nyitotta ki a kaput.

A szegletbe huzódott kis leány ekkor elkezdett szöpögni.

– Nézze csak! Szólt a magasabb férfi. Valami kis leány.

– A bizony. Hát mit akar ön itt kicsike? kérdé az alacsonyabb férfi,
lámpájával törekedve megvilágítani a gyermek arczát.

Az pedig most már hangos sírásba tört ki.

– A mama! Én a mamához akarok!

– Hát ki az ön mamája? kérdé a magasabb férfi.

– Az én mamám a grófné.

– Hogy hívják? Micsoda grófné?

– Azt nem tudom.

– De hát hol lakik?

– A palotában.

– De micsoda utczában?

– Azt nem tudom.

– Igazi párisi leány, dörmögé közbe az alacsonyabb férfi. Azt tudja,
hogy anyja grófné és palotája van; de hogy kinek hívják s melyik
utczában lakik? azt fölöslegesnek tartották neki betanítani.

– De hát hogy kerül ön ide, kis comtesse? kérdé ismét a magasabbik.

– Hát a Diána tudja.

– Kicsoda az a Diána?

– Ki volna? A mamának a Diánája.

– Engedje csak, szólt az alacsonyabb férfi. Én hadd kérdezem ki. Az a
Diána valaki, a ki önt öltözteti, nemde?

– Ellenkezőleg. Ő vetkőztetett le. Nézzék csak. Nincs rajtam egyéb, mint
ez a cotillon, meg ez a csunya nagykendő.

S azzal széttárva a veres nagykendőt, a mibe burkolva volt, megmutatta,
hogy milyen könnyen van azon alul öltözve. Valóban nem volt rajta egyéb,
mint az a fehér öltönydarab, a miben nem szokás az öltöző-szoba küszöbén
átlépni, s a minek a nevét, eddigelé ki nem nyomozható okokból, a mai
világban a füzértáncz számára találjuk lefoglalva.

A gyermek lehetett valami nyolcz esztendős; azon idők divatjában a kis
leányok is épen olyan hosszú, testhez símuló szoknyákat és ingeket
viseltek, mint a nagymamáik.

– Ah, szegény gyermek, szólt erre egészen elérzékenyűlve az ifjabb
férfi, s meglátva, hogy a kis leány vékony szattyán czipőcskéi egészen
el vannak merülve a hóban, hirtelen felvette a didergő teremtést a
karjára s beburkolva azt a nagy veres kendőbe, elkezdte nyájasan
gyügyögtetni: Ne féljen ön semmit! Ah, hogy át van fázva!

– No de az a Diána, mért vetkőztette önt így le? kérdezé tovább az öreg
férfi. Hogyan kezdődött ez? mondja csak.

– Hát a mama egy pofont adott ma reggel a Diánának.

– Aha! Tehát mégis szolgálattevő személy az a Diána.

– Hát persze az; mi lenne más?

– No mert lehetne istenasszony is, vagy vadászkutya.

– Aztán ma este a mama elment az operába, s a Diánának azt parancsolta,
hogy engem meg vigyen el a gyermekbálba a marquisékhoz. Szépen
felöltöztessen az új selyemruhámba, s aranyfüggőmet, karpereczemet és
nyaklánczomat is feltegye. A Diána a helyett elhozott ide ebbe az
utczába, itt kiszállított a kocsiból, lehúzta rólam a selyemruhámat,
elvette a karpereczemet, nyaklánczomat, függőimet, s én nem tudom mért
hagyott itt a kapu alatt. Hisz itt nincs zene. Aztán hova lettek a szép
ruháim?

– Az ám. Még jó, hogy azt az ócska nagykendőt rádobta önre, különben a
mamának nem volna holnap kis comtesse-e, mondá az öregebb úr, s aztán
társához fordult, dörmögve: «már most mit csináljunk mi ezzel a
történettel?»

– Itt az utczán csak nem hagyhatjuk ezt a szegény gyermeket. Az
embertelenség volna, szólt az ifjabb.

– Pedig magunkhoz vinni is bajos.

– Ah, csak nem tartunk talán egy kis ártatlan gyermektől, a ki még az
anyja nevét sem tudja.

– Azt elhiszem, hogy nem tudja, hanem ha tart az anyja két három
szeretőt, fogadom, hogy mind valamennyinek a nevét tudja. Ismerem a
párisi gyerekeket.

– De hát mit tegyünk vele?

– Jó lenne, ha felvinnők a conciergeriebe?

– Azt hiszem, hogy nekünk nagyon jó a rendőrséget nem háborgatnunk,
mikor alszik.

Ez a szó «nekünk» különös hangnyomattal volt kiejtve.

– No de fel nem vihetjük a szállásunkra; hiszen tudja ön!

– Eh! Egy jó ötletem támadt. Ezt az ártatlan teremtést a gondviselés
küldte most utunkba. Két jó tettet követhetünk el egyszerre.

– Topp! Ez igaz! Szólt az öreg. Megértettem önt. Tökéletes igaza van.
Engedjen előre mennem. A míg ön bezárja a kaput, én előre sietek s
rendbe hozok mindent. Hozza csak magával azt a kis teremtést. Ne féljen
semmit kis grófnécska. Nem lesz semmi baj. Holnap majd eszébe jut önnek
a mama neve, vagy a mama keresteti fel; most pedig a gyermekbál helyett
menni fogunk a jó tollasbálba.

– Az ám, szólt a gyermek durczásan; pedig milyen szépen fel van sütve a
hajam!

Azzal lehúzva a nagykendőt fejéről, a leggyönyörübb gyűrűkbe szedett
aranysárga hajfürtöket engedte előomlani, a minőket csak kis comtessek
viseltek valaha.

Az öregebb úr tehát kinyitá a kaput, a fiatalabb hátramaradt azt
bezárni, az öregebb azalatt előre sietett egy erősen kikoptatott
falépcsőn fel az emeletre; míg a fiatalabb csendesen követte, mint a ki
fél, hogy gyöngéd terhével eltalál esni, vagy valamibe beleütődni.

Mire a lépcsőre nyiló ajtóhoz ért a kis leánynyal az ölében, az öreg úr
már jött reá szemközt s azt mondta, hogy minden rendben van.

A sötét folyosóról egy még sötétebb előszobába léptek, onnan egy ódon
faragványokkal czifrázott szárnyajtó egy boltozatos, régi szőnyegzetü
szobába vezetett, melyet a karos tartóban meggyujtott két szál argandi
faggyugyertya sem bírt világossá tenni.

A kis vendégnek csak itt jutott eszébe megijedni.

– De hallják önök, nem fognak önök engemet megölni?

– Hahaha, kaczagott fel az öreg úr. Ön csak nem nézi valamelyikünket a
«croque mitains»-nak, a ki kis gyermekeket eszik?

– Talán önöknek is van kis leányuk?

Az öreg úr meghökkent.

– Nem, kedveském: nekünk még feleségünk sincsen, hát kis leányunk sem
lehet.

– A mamának sincs férje, kottyant bele sebesen a kis leány.

– Jaj, kedveském, az más dolog. – Hanem azért mi is értünk hozzá, hogyan
kell egy kicsi leányt jól ellátni.

Az alatt lehúzta a kis leánynak a czipőit és átázott harisnyáit,
megdörzsölgeté a lábait egy flanell-darabbal s lefekteté az ágyba, mely
felvetve állt az alkoveben, beárnyékozva nehéz, szinehagyott
damasztfüggönyökkel.

– Ejnye, milyen meleg ez az ágy! mondá a kis leány, mintha valaki most
hagyta volna el.

Az öreg úr zavarba jött.

– Hát hiszen megmelegítettem a serpenyővel.

– De hol vette ön hozzá az égő parazsat?

– Ejh, milyen kiváncsi egy kis portéka ez! Dörmögé az öreg úr. – Mondja
csak kedveském: szokott ön imádkozni, mielőtt elalszik?

– Nem én. Mama azt mondja, hogy erre ráérünk, majd ha megvénülünk.

– Derék, felvilágosodott asszonyság! Hanem egy findzsa tojásos punch úgy
hiszem nem lesz önnek a meggyőződései ellen. Még talán egy kis piskóta
is el fog kelni, meg egy szeletke pástétom.

A véletlen vendég egészen megvigasztaltnak mutatta magát, a míg a
csemegézésről beszéltek előtte; a punchot, mit a fiatal úr főzött s a
pástétomot, czukorsüteményt, mit az öreg úr szedett elő zsebeiből,
engedte jól esni. Később nyügösködött, hogy miért nem adják mind neki, a
mi a tányérban van? minek viszik át a punch és csemege egy részét a
másik szobába? a hogy elkényeztetett gyermekek szoktak. S hogy nem
tették meg a kivánságát, elkezdett sírni; keservesen hangoztatta a
«mama! oh kedves mama! egyetlen szeretett mama!» nyafogásokat. A két
férfi minden módon iparkodott, hogy kibékítse. Utoljára a fiatalabb
valahonnan előkerített egy szép, nagy felöltöztetett bábut; azt vitte
oda neki. Arra aztán egyszerre ketté lett vágva minden sírás, a gyermek
nagy kedvteléssel kapott a játékszer után: «ah be kedves szép buba! Jaj,
de aranyos bubika!» Azt azután addig gyügyögtette, ölelgette a kebléhez,
addig altatta, maga mellé rakva a fejét, dudolgatva neki a dajkadalt,
míg egyszer csak szerencsésen elaludtak mind a ketten. (Azaz hogy a
bubiról jól állhatunk egész bizonyossággal, hogy az aludt.)

– Alszik már! Suttogá az öregebb úr, összehúzva az ágyfüggönyöket s
aztán lábhegyen visszatért az ifjabb úrhoz, ki a kandallót szítá fel ez
alatt s a tüzet turkálta a vas szénvonóval.

– Ideje! dörmögé az ifjabb. Itt tovább nem maradhatunk. Tudja ön, mi
történt a herczeggel?

– Tudom: halálra itélték. Holnap fogják kivégezni. Hát ön mit fedezett
fel?

– Oroszlánnyomon rókát, szólt az ifju kedvetlen felsóhajtással. Az, a ki
annyi hiú reményt költött fel egyszerre, nem más, mint egy csaló: egy
St. Leu-i szabónak a fia, Leon Maria Hervagault; az igazi dauphin, XVI.
Lajos fia csakugyan meghalt, miután három esztendeig volt csizmadia-inas
Simon mesternél, s mint a magas kiküldött bizottság constatálta,
természetes halállal, s hogy ne is kutathasson utána a késő ivadék,
oltatlan mész közé temették el a Szent Margit kápolnában.

– No a «Monsieur»[2] iránt nem voltak ilyen scrupulosusok, monda az öreg
úr, nyugtalanul járkálva alá s fel a szobában. Most kaptam ügynökömtől
levelet a Rhénus mellől; azt irja, hogy a Monsieurt Dillingenben orozva
fejbelőtték.

– Őt is! Akkor csak…

– Csitt! Mintha az a gyermek most sem aludnék.

– Ejh, hisz mit érti az, miről beszélünk?

– Szeretem mégis, ha vigyázunk, szólt az öreg, abba hagyva a járkálást.
Itt most mindennek vége. Nekünk a kincsünket biztos helyre kell vinnünk.
Eddig jó gondolat volt az, hogy épen az oroszlán barlangjának a torka
előtt rejtettük el. Mindenütt keresték, csak a közelben nem. De azt nem
lehet tovább koczkáztatni. Önnek még az éjjel el kell vele menekülnie
innen.

– Tudom. A terv napok óta kész a továbbfutásra. A legnehezebb ebből a
házból kijutni vele. Ezt éjjel nappal őrzik. Hanem a véletlen egy igen
jó ötletet adott.

– Értem önt.

– Mi ketten ki szoktuk találni egymásnak a gondolatjait még mikor
országok választanak is el bennünket. De most a nagyobb kérdés az lesz,
hogy hová rejtőzni vele? Ellenségeink keze mindenüvé elér, s a hol a
szemeik meglátják a mit kerestek: ott az el van veszve. Még Anglia sem
biztos menedék. A dillingeni golyó odáig is elhat.

– Ez a legnagyobb gond, szólt az ifju. Mert ha olyan országba visszük a
kincsünket, a hol jó rend és biztosított társadalmi élet van, ott azután
rendőrség is van, s a hol rendőrség van, ott minden titoknak nyomára
jönnek. Ha pedig olyan helyre visszük, a hol nem avatkozik semmi
rendőrség a világ folyásába, ott meg olyan veszélyeztetett állapotok
vannak, hogy nem lehet a letelepedést koczkáztatni.

– Mondok önnek valamit. Én tudok egy országot Európában, a hol jó rend
van és nincs semmi rendőrség, a hol tökéletes biztosság mellett senkit
sem háborgat a hatóság; és a mi legfőbb, egy olyan hely, a mi «extra
ictum» esik: lőtávolon kívül.

– No erre kiváncsi vagyok, hol lehet?

– Vegye ön elő a térképet. Majd rávezetem erre a helyre, s azután
kicsináljuk az útvonalat pontról pontra, a merre ön akadálytalanúl
odajuthat.

A két férfi kiteríté a nagy európai térképet az asztalra, s azután
belekönyökölve, elkezdtek azon nagy figyelemmel jegyezgetni, halk, alig
érthető szavakat suttogva közben.

Végre megállapodtak valamiben.

«Ez nagyon jó lesz!»

A tervvel nagyon megvoltak elégedve. A térképet megint összehajtogatták
s azt a fiatalabb tette zsebébe.

– Tehát még ez éjjel; mondá az utóbbi.

– Ön magával fogja vinni az aczélszekrénykét. Átadom a kulcsát. Abban
vannak minden okiratok. Azután hat darab ingecske, a mire maga az anya
hímezte az ismeretes jelvényt. Azonkívül egy millió frank angol
bankutalványokban. Hanem ezeket csak utolsó szükségben fogja ön
felhasználni. Minden hónapban fog önnek küldeni három ezer frankot a
tudvalevő bankárház. Az önöknek a legszükségesebbekre elég lesz. Ha a
helyzet kivánni fogja, használjon ön fel nagyobb összeget is. Ön tudja,
hogy mi forog koczkán. A saját vagyonát tartogassa meg nehezebb időkre.
Az jó helyre van elhelyezve: a kamat nevelni fogja a tőkét. Értesítve
van két hívünk?

– Ők mindennap várnak rám, helyüket el nem hagyva.

– Mihelyt túl lesz ön Frankhon határán, értesítsen a tudvalevő utakon.
Addig nyugtalan leszek. A mig ön nem tudósít, mindennap álmodni fogok
önökről, kártyát rakok ki, abból találgatom, mi történt? Valóságos vén
asszony leszek. Sajnálom, hogy nem mehetek önnel tovább; de én már
nagyon meg vagyok jegyezve. Ön még új ember; nincsen beirva a fekete
könyvbe. Átveheti az én eddigi szerepemet. Engem rögtön elfognának, a
mint megkisérteném helyemből megmozdulni. Pedig én tapasztaltabb vagyok.

– Bízzék ügyességemben, szólt az ifju, előkeresve a finom
aranyczifrázatú aczél szekrénykét.

– Abban nem kételkedem. Azonban ez a feladat nem fiatal embereknek való.
Gondolja meg ön, hogy mi sors vár önre!

– Számot vetettem vele.

– Ön el lesz temetve: olyan jól, mint a hogy valaha embert eltüntettek a
világról. S a mi legiszonyúbb: a saját börtönének önmaga lesz az őre.

– Szigorú porkoláb leszek.

– Bohó fiu! Alig huszonhat esztendős még! Aztán ki tudja, meddig tarthat
ez az elátkozott sors?

– Oh, az iránt nem aggódom. A kik most fölül vannak, azok mind alul
fognak kerülni egyszer.

– De önnek addig a maga körül húzott bűvkört elhagyni nem lesz szabad.

– Megvénülök; de meg nem halok addig.

– Az, hogy megvénül ön: még a kisebbik baj. De majd ha az, a ki most
csak tizenkét éves, három-négy év mulva felserdült hajadon lesz,
elragadó szép és tele szívjósággal: mi történik akkor? Most is nagyon
ragaszkodik önhöz: akkor meg fogja önt szeretni; lehetetlen, hogy ezt
kikerülje. És önnek nem lesz szabad e szerelem viszonzásáról még csak
álmodni sem. – Gondolt-e már ön erre?

– Egy idegen planeta lakójának fogom magamat tekinteni.

– Nyujtsa ön a kezét. Ön nagyobb hőstettre szánja el magát, mint a
fogoly lovag, ki elvágta a saját lábát, hogy hozzálánczolt fejedelme
futását lehetővé tegye.

– Szót se én rólam többet! Alszik-e a gyermek?

– «Ez» idekinn alszik; hanem «az» odabenn ébren van. – Jerünk be hozzá
és értesítsük.

Az egyik férfi felvette a kétágú gyertyatartót, a másik becsukta a
kandalló vasajtaját, s azzal mind a ketten átmentek egy mellékajtón az
oldalszobába, mire az elhagyott szobában sötét lett.

«Ez» a gyermek azonban nem aludt; hanem ágyában félkézre emelkedve,
figyelmesen hallgatózott az ágyfüggönyök mögül, s a másik kezével a
viaszfejű buba nyakát tartá összeszorítva, mintha azt is óvni akarná,
hogy meg ne nyikkanjon.

A két férfi eltávozta után néhány pillanatig sötét lett a szobában. Csak
a kulcslyukon át szűrődött végig a sötétben egy világsugár.

A gyermek felugrott az ágyból s odafutott az ajtóhoz, vigyázva, hogy
zörejt ne keltsen, s bekémlelt a kulcslyukon.

Egyszer aztán léptek közeledtek az ajtóhoz. Mire az felnyilt, már a
gyermek ismét lélekgyorsan visszasuhant az ágyba s magára rántotta a
takarót.

Az öregebb úr jött be.

Nem hozott magával gyertyát; csak az ajtót hagyta nyitva, a miből elég
világosság derengett ide által.

Épen az alkovenhez ment, halkan, lábhegyen.

Széthúzta a függönyöket s azt nézte, hogy alszik-e «az» ott?

Minthogy szemei nem győzték meg felőle a félsötétben, a fülét tartá oda
a gyermek arczához.

Az csöndes, hosszú lélekzetvételével nyugtatá meg a felől, hogy alszik.

Akkor az öreg úr elvett valamit a székről az ágy mellől.

A leányka látta lassan felnyitott szempillái alól, hogy az a veres
gyapot nagykendő az, a mibe ő volt burkolva. Azt átviszi a másik
szobába.

És azután visszahoz ugyanonnan egy szép új skót szövésű gyapju shawlt, s
azt teszi le az ágy melletti székre.

Hiszen a csere nem válik a meglopottnak a kárára.

A mint az öreg úr másodszor is visszamegy a szobába, már nem húzza be
maga után az ajtót. Hanem a mellékszobában egyszerre eloltják a
gyertyákat s arra azután egészen sötét lesz.

A sötétségben halk suttogás támad. Valami férfi-hang csendesen zokog.
Egy másik azt mondja «szszsz!» Arra mély csöndesség lesz.

Hanem a figyelő leánynak úgy tetszik, mintha e nagy csöndben valaki
végig lopóznék a szobában; oly óvakodva, hogy lépése meg ne halljék,
hanem a parkett koczkái mégis elárulják, egy-egy halk nyikorgással
recscsenve meg a ránehezülő lábhegy alatt.

Valaki elszökött innen.

A kapuajtó nyilik és csukódik; bármily óvatosan, mégis felhangzik az is.

Akkor azután a teljes sötétségben elkezd egy férfi hangosan, keservesen
zokogni; s hallik, a mint a homlokát üti a tenyerével.

Azután megint oly csönd támad, mint mikor minden élő lény hallgatózik.
Az utczán szóváltás támad: rövid ideig tart, s aztán csendesen tova
vonul. Felváltja egy közeledő s megint eltávozó kocsi zörgése.

Ekkor a vegytani gyujtószer meglobban. A mellékszobában a gyertyákat
meggyujtják s kijön onnan – az öreg férfi – egyedül.

Nem sír itt senki.

Az egyedül maradt úr felhúzza ismét a kandallóról az ajtót s újra tüzet
szít benne.

És azután sajátszerű foglalatosságot talál ki magának.

Először mindenféle papircsomagokat hajigál a tűzbe. Ez még hagyján.
Hanem azután következnek mindenféle leányruhák. A minőket három évestől
tizenkét évesig való gyermekek viselnek. Azokat kiterjeszti egyenkint
maga elé, aztán összegöngyölve a kandallóba dobálja. Szép drága szövetű
ruhácskák, kihímezve, felcsipkézve. Mit vétettek, hogy a tűzbe jutnak?

Utoljára nem marad más, csak egy pár selyem harisnyácska.

Azt megsajnálja: eldugja a keblébe.

Aztán elkezd nyugtalanul járkálni a szobában alá s fel, az ajtótól a
befüggönyözött ablakig meg vissza. Utoljára odalép a kandallóhoz,
kirántja azt a selyemharisnya-párt a kebléből, felitatja vele a könyeit,
a mik az arcza barázdáin végig csorognak, s aztán – azt is a tűzbe
hajítja.

Aztán leveti magát a karszékbe: feje az ölébe hanyatlik, s úgy marad
mozdulatlanul.


II.

A fiatalabb úr kilépett a kapun. A világosság elé érve, ugyanazon
öltözet látszott rajta, a mi az imént, s a karján emelve egy leánykát
hozott, ugyanabba a színehagyott vörös gyapot kendőbe burkolva s biztató
dédelgetéssel beszélt hozzá: eléggé fenhangon, hogy akárki hallhatta.

– No hát, kis comtesse, mégis csak rá tudna találni a mamának a
palotájára? Egy szökőkút van előtte? Azon egy kőember háromágú villával,
meg egy halfarkú kőkisasszony. Na erről majd rátalálunk. Mindjárt a
mamánál leszünk!

Erre a szóra a beburkolt elkezdett sírni.

– Az Istenért! ne sírjon! suttogá neki a férfi.

De mikor olyan nehéz azt megállni egy kis leánynak, hogy ne sírjon,
mikor azt mondják neki, hogy «mindjárt a mamánál leszünk!» – mikor az a
mama rég elment már az égbe! És milyen úton ment el!

Azonban egy durva blouseba öltözött férfi jött rájok szemközt, begyűrt
sipkával a fején, kurta pipával a szájában. Részegnek tette magát és
dülöngélt.

Az ifju úr a falhoz húzta magát, hogy útat engedjen a szemközt jövőnek.
Azonban az is a falhoz tartotta magát s beléje kötött részeg módra.

– Nos? Mi az? Ön le akar engem szorítani a járdáról? Ön azt akarja, hogy
én lépjek bele a csatornába? Azért, mert önnek a la bouccanier csizmája
van, nekem meg csak faczipőm? Olyan polgár vagyok, mint ön! Nem
vagyunk-e egyenlők?

Az ifju úr tudta jól, hogy kivel van dolga? Ez az ő embere. A rendőrség
álczázott kéme, kinek az a feladata, hogy ő rá vigyázzon és belé
csimpajkozzék, mint a bojtorján.

– Nem vagyunk egyenlők, polgártárs, monda neki nyugodt hangon. Mert
először is az én karomon egy gyermek van, a ki a mellett még
szerencsétlen is, mert eltévedt az anyjától. Már pedig a franczia
tiszteli a gyermeket és a szerencsétlenséget. Igaz-e? Honneur au
malheur!

– Önnek igaza van polgár. Erről beszélgethetünk, szólt a blouseos,
megfogva az ifju úr köpönyegét.

– Minthogy azonban hideg van, szólt az ifju, s a szegény gyermeknek
sietős a hazajutás, annálfogva tegyen ön inkább egy szivességet a
szerencsétlennel, s szaladjon el a legközelebbi utczaszögletig s hívja
el onnan azt a bérkocsist, a ki éjszaka ott szokott állomásozni. Mi
addig itt fogunk várni.

A blouseos ember nem távozott el messzebbre, mint a honnan szem előtt
tarthatá az embereit; ott sajátszerű fütytyentést hallatott s arra nem
sokára hallható lett a bérkocsi gördülése. A bőrrel fedett redőnyös
ablakú jármű a három lépcsős felhágóval nemsokára a kapu előtt állt.

– Köszönöm önnek a szivességét polgártárs, monda az ifju, egy húsz
sous-s pénzdarabot nyomva a blouseos ember markába. Nem volna önnek
ideje velünk jönni és segíteni a házkeresésben – jó borravalóért?

Ha nem kérte volna erre az ifju, a blouseos ember bizonyosan megtette
volna azt; de így furfangot gyanított az ajánlatban. Azt hitte, azért
akarják innen elcsalni most szép ürügy alatt, hogy e közben a másik
férfi eltünhessen a szemmeltartás köréből.

– Nem tehetem, polgár! A feleségem vár oda haza. Az asszony nagyon
veszekedő. S én szeretem a házi békét. Csak bízza ön magát erre a
bérkocsisra. Ez igen ügyes fiu. Ugy-e Peroquin? Sok éjjeli járást tettél
te már Párisban. Jól megszolgáld a húsz frankodat egy órára Peroquin!

Az a bérkocsis is a titkos rendőrség szolgálatában állt. Tudta ezt az a
fiatal ember jól.

A blouseos férfi aztán barátságosan megrázta az ifju úr kezét.

– Adieu! Ha megbántottam, ezer bocsánat. Most visszavonulok. Hova
vonulok vissza? Vagy a feleségemhez, vagy a korcsmába. Ki tudhatja a
jövendőt? Ezt a húsz sous-t vagy a feleségemnek viszem, vagy a
liqueurbódésnak. A sors határozzon. Fej, vagy irás? Ha fej, haza viszem,
ha irás, megiszom.

Azzal fölvetette a pénzt, a mi azonban élével esett a hóba, s nem volt
se fej, se irás. Nem is ment a blouseos ember se a feleségéhez, se a
korcsmába; hanem a mint az ifju úr a leánykával beült a bérkocsiba,
meghúzta magát a lámpásos házzal szemben egy kapu alá, s onnan figyelt
arra a mozgó árnyékra, mely a kivilágított ablak függönyén megjelent s
újra eltünt.

– Hát tulajdonképen hová megyünk? kérdé a bérkocsis.

– Hja, polgár, ha én azt tudnám, hát akkor minden jó volna. Hanem hát
épen csak ez hiányzik. A kis comtesse eltévedt a mamájától s nem tudja
sem az utczát, sem a házszámot; csupán annyira emlékezik, hogy a ház egy
téren van, a hol egy szökőkút áll. Már most hát nekünk sorba kell
járnunk minden szökőkutat.

A bérkocsis nem kérdezett többet, felült a bakra, s elkezdett hajtani.

Igazi példánya volt a párisi fiacrenak. Kiborotvált rezes arcz,
burnóttól fekete orrlyukakkal, a fülében arany lencsefüggő, a fején
kopott piszkos paróka, lenyomatva zsíros carmagnol kalappal, a nyakán
egy véghetetlen vászonpólya, melybe az egész álla a fültövéig s az alsó
ajkáig el van takarva. Egyéb termetét burnótszín köpeny takarja, melynek
hét egymásra következő gallérja van, s hosszú ujjai, a mik felölteni
valók.

Tehát elindultak Párisban szökőkútat keresni.

Az első két szökőkút nem volt az igazi.

Akkor az ifju úr mondott valami utczát a bérkocsisnak, a min keresztül a
valószinűleg igazi helyes czélponthoz legbiztosabban el fognak jutni.

Az pedig egy szük, kanyargós utcza volt: a rue des blancs manteaux.

Egy földszinti ház elé érve, a fiatal úr meghúzta a zsinórt, a mi a
bérkocsis karjára volt kötve, s azt mondta, hogy itt egy perczre ki akar
szállni.

A mint a kocsi megállt, a földszinti ház ajtaja rögtön felnyilt s azon
egy hórihorgas, csontos, vállas férfi lépett elő, futársarukban, egy
sarkában következő kövér, tenyeres-talpas hölgy kiséretében, a ki az
egyik kezében gyertyát tartott, a másiknak pedig a tenyerét tartotta
eléje, hogy el ne fújja a szél.

– Te vagy Raoul? Szólt ki a kocsiból a fiatal úr.

Erre a kérdésre nem felelt semmit a hosszú ember, hanem felugrott egy
szökéssel a bérkocsis mellé s annak egy tapaszszal beragasztotta a
száját. Mire a bérkocsis védelemre gondolhatott volna, már akkor a
kocsiból kiszökött ifju úr megragadta a két karját, azzal lerántották az
ülésből, s oly hirtelen bevitték a házba, hogy meg se nyikkant.

A markos hölgy pedig kiemelte a reszkető leánykát a hintóból s a férfiak
után vitte.

A bérkocsis izmos ember volt; de két megtámadója még izmosabb.

Egy szobába vitték, a minek az ajtaja a kapu-bejáratra nyilt: ott
megkötözték, betömték a száját, lehúzták a köpönyegjét, leoldozták a
nyakravalóját s aztán farkasgúzsba illesztették s úgy ültették fel az
ágyra.

Mikor aztán ártalmatlan hallgatóvá lett téve, akkor ugyanarra az ágyra,
a melyen ő a falnak támasztva guggolt mozdulatlanul, egy toilette-tükröt
helyeztek el.

– Ne féljen semmit, polgár! mondá neki a futárcsizmás férfi; nem lesz
önnek semmi baja. Csupán csak le akarják festeni. Tudja, a szépsége
végett.

Azzal az ifju úr odaült a tükör elé s a saját két pofaszakállát
lenyírta, azután mindenféle pamacsokkal épen olyan rezes arczot,
burnótos orrot festett magának, mint az előtte ülő eredeti, a fülébe oda
csiptette a függőt, a rossz parókát föltette a fejére, tetejébe a
carmagnol kalapot. Azután a nyaka körül csavarta azt a terjedelmes
nyakravalót, elborítva vele az annyira ismertető állat. Végre felölté
magára a hétgallérú köpenyeget, míg tökéletesen hasonló nem lett az
előtte lebegő eszményképhez.

– No most, polgár, legyen nyugodt és ne féljen semmitől, biztatá a
megkötözöttet a hosszú férfi a futársarukban. Legfeljebb holnap
ilyenkorig visszakapja ön a kocsiját, lovait, köpenyét, nyakravalóját és
minden egyéb jogos tulajdonát; a miknek a használatáért, egy napra
óránkint húsz frankot számítva, itt hagyunk önnek ötszáz frankot, húsz
frank a borravaló. Ide lesz dugva a mellénye zsebébe. El ne felejtkezzék
róla. Holnap reggel tizenegy órakor be fog jönni önhöz a tejhordónő; az
majd kimenti önt e kényszerhelyzetből s annak majd elmondhatja ön, hogy
mit álmodott? A rendőrbiztosnak ne mulaszsza ön el átadni a legszivesebb
üdvözletet két ismeretlen tisztelője részéről. Addig pedig viselje ön
magát helyzetéhez méltó nyugalommal és hideg vérrel. Hogy jól tudjon ön
aludni, szépen bekötjük a szemeit, s ha még sem tudna ön elaludni,
kezdje el magában a kétszerkettőt mondani: én is mindig úgy teszek, s
mire a hétszerhéthez érek, inkább elalszom, mint hogy kitaláljam. Jó
éjszakát, polgár.

A mellékszoba ajtaja kinyilt s azon az említett köpczös asszonyság
lépett ki – egy fiucska kapaszkodott a karjába. A kis leányból már fiu
lett.

Az asszonyság már nyusztprémes bársony wicklerbe vala öltözve,
struccztollas kalappal; a kis fiucska pedig à la polonaise, bő nadrágba,
hosszúszárú csizmákkal, prémes bekecsbe, a minek a gallérja fel volt
hajtva, a fején egyike azoknak a festőietlen alakú sipkáknak, a miknek a
felhajtóját ha lehúzzák s az áll alatt keresztül kötik, az embernek nem
kell messze menni, hogy eszkimót lásson; azonfelül a gondos «mama» egy
szörnyű nagy shawlt kötött az ifju úr nyaka körül, a mitől annak csak az
orrahegye és szemei látszottak elő.

– Készen vagyunk, mondá az asszonyság.

A két férfi oldalzsebeibe dugta a pisztolyait. A fiatal úr egy bőrtokba
rejtett ládikát bízott a futárcsizmásra, mit az gondosan a nyakába
csatolt. Azzal a hölgy és kis úrfi felültek a hintóba, a két férfi fel a
bakra, s a hintó tovább gördült. Most már tudta a kocsis, hogy hová?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A gyermek a bezárt hintóban mélyen aludt, a hogy gyermekek szoktak, ha
éjjeli félbeszakított álom után kocsira ültetik őket.

Vajjon álmodott-e azokról a helyekről, a miken keresztülvitték?

Mikor a nehéz kocsi végig döczögött azon a nagy téren, a hol még
beleütődött a tengelye egyikébe azoknak a szétszórt szögletköveknek, a
mik egy király szobrának az alapját képezték, s a melynek helyén most
egy szomorú faalkotvány van felállítva, két czölöp között egy harántos
élű ekevas (a halál ekéje, a guillotin), míg a tér közepén egy
megkezdett óriási oszlop talapzata terpeszkedik, a mihez a hozzávaló
rézburkolatot még ellenséges ágyúk képezik, (a Vendome-szoboré) – nem
jelent-e meg ott álmában egy halavány hölgy alakja, vörös vonallal a
nyaka körül, hogy homlokára lehellje hideg csókját? – Mikor keresztül
gördült a jármű azon a Szajna-hídon, mely még egyedül volt házakkal
beépítve, nem kiáltott-e fel hozzá a Szajnából egy kardal: «maradj itt!»
– gazdátlanúl tovaúszó fejek kardala? – Mikor a hófuvatban elrekedt a
kocsi az előtt a várkastély előtt, a minek «bagatelle-vár» volt a neve,
nem visszhangzott-e még a falak között álmában az a hymnus, a mi e
nyolcz nap alatt épült tündérkastélyt fölszentelte? Aztán meg a játszó
gyermektársak kaczagása? – S mikor az előtt a kis templom előtt
megálltak Saint-Leuben, a hol kocsit és négyes fogatot váltottak a
nagyobb sietés végett, nem csendült-e meg érkezésére az a kis
lélekharang, a minek kivették a nyelvét, azóta, hogy egy szerencsétlen
asszonynak a halála napján gyászimára merte hívni az embereket! s
megbüntették magát a templomot is; eladták kótyavetyén, megvette nyolcz
aranyért Ottovairi nevű kereskedő s csinált a templomból
salétrom-raktárt. Nem mondta-e álmában ez a harang: «gingalló!»

A gyermekek olyan jól alusznak.

Hanem az, a ki ébren volt, s a lovakat hajtotta: az talán álmodott
mindezekről?


III.

Az egyedül maradt öreg úr csak reggel tíz óra felé látogatta meg
vendégét. Az ezúttal már valósággal aludt, s csak arra ébredt fel, mikor
az ablak és ágy függönyei szétvonattak, s egyszerre világosság hatolt
szempilláira.

A gyermek ezúttal igen szeretetreméltó volt, mint szoktak a gyermekek,
ha jól kialhatták magokat.

– Ah, uram, az nagyon szép öntől, hogy fölébresztett. Igen jól aludtam.
Ez igazán olyan jó kis ágy, mint odahaza. Milyen jó, hogy nem hallom a
nevelőnőt zsémbelni. Ugy-e ön nem szokott zsémbelni? Pedig megérdemleném
ám; nagyon rossz voltam az este. Nem akartam elaludni. Pedig önök olyan
jók voltak hozzám. Még tojásos punchot is adtak, a mi nagyon jó volt.
Nézze csak. Egy pohárral megmaradt még tegnapról. Azt bizonyosan ön
hagyta ott. Az jó lesz nekem reggelire. Én szeretem a hideg punchot. Meg
nem engedem, hogy ön fáraszsza magát a csokoládéfőzéssel.

Azzal felugrott az ágyból, s egy nyolcz éves gyermek ártatlan
naivságával odafutott a csemegéző asztalhoz, felkuporodott a szófára,
hosszú alsó öltönyével betakarva a meztelen lábait, s megkinálta magát
az otthagyott hideg punchchal, a mibe piskótát kezdett mártogatni.

– Nagyon jó! Apropos! A mama nem kerestetett még?

– Nem biz az, kicsikém. Hanem majd mindjárt neki indulunk mi őt
fölkeresni. A grófné nem is tudhatja még, hogy ön elveszett. Hisz ő azt
hiszi, hogy ön a marquisnőhöz ment gyermekbálba, s igen természetesnek
találja, ha onnan éjszaka nem bocsátják haza a kis tánczosnőket, hanem
lefektetik szépen s azután a nagyok folytatják a tánczot reggelig. Ön
után ma délig nem is fognak tudakozódni.

– Ejh, ön csakugyan szeretetreméltó. Ez nekem nem jutott eszembe.
Féltem, hogy a mama haragudni fog, magánkívül lesz s olyankor olyan rút.
Máskor meg nagyon szép. Oh igen szép! Majd meglátja ön. Ugy-e eljön
velem a mamához? El fogja mondani, hogyan talált rám? De azt ne mondja
el, hogy milyen makranczos voltam. Meg, hogy azt kérdeztem, hogy nem
akar-e ön megölni? Este mindig nagyon félek. Jőjjön ide, hadd csókoljam
meg. No ezt a másik csókot meg vegye át a barátja számára. Őt nem
csókolnám meg, mert nagyon szép ember. De ön meg olyan jó. Azt
szeretném, ha ön az én atyám volna.

Az öreg úr a könyekig engedte magát elérzékenyülni.

– No de kedves kicsikém, monda kis vendégének, ebben a nem utczára való
öltözetben csakugyan nem mehetünk ki várost járni, a mamát is
megijesztenők vele. Én azt teszem, hogy elmegyek a pipereárushoz, önnek
valami kész öltözetet hozni. Mondja csak: körülbelül milyen forma
öltözet volt az, a mitől önt megfosztották?

– Oh! Abukir-szín gros de Naple grêcque, elől csipke trompeuszel és
rövid újjakkal.

– Nem felejtem el. A míg odajárok, addig senki se jön ide.

– Oh én szeretek egyedül lenni. Nappal nem félek semmitől.

– Addig mulassa ön magát a bubával.

– Nagyon szép buba! Az éjjel együtt aludtunk, a hányszor fölébredtem,
mindig megcsókoltam.

– Önnek fogom adni, ha úgy megteszett.

– Ah! Köszönöm. Ez bizonyosan valami kedves leányáról maradt önre, a ki
meghalt.

– Úgy van. Szólt az öreg úr szomorúan.

– Ah, akkor nem fogok vele játszani. Elteszem az üvegszekrényembe,
karszékbe ültetve. Nem szabad neki a földön heverni. Philinenek fogom
hívni. Az az én kis hugom volt, a ki meghalt. Ide üljön mellém szép
Philine. – Azt nem is mondtam önnek, hogy engem hogy hínak? Lássa,
milyen ostoba vagyok! Csak a keresztnevemet tudom: «Amelie». – Lássa: a
polgár leányoknak könnyű megtanulni az anyjuk családi nevét, mert
azokat, ha keresi valaki, azt kérdezi: itthon van-e Pomponetné?
Köszöntetem Rigolmichonné asszonyt! De az én mamámat minden ember csak
úgy híja, hogy «la comtesse!» hát honnan tudnám, mi a családi neve? Én
csak úgy hívom, hogy «mama Themire»: s azt hittem, hogy az minden házban
van egy.

Az öreg urat még meg is nevettette a kis bohó portéka.

– Hát talán valami könyvet adhatnék önnek, hogy el ne unja magát?

– Ah, haha! nevetett a kis leány, tenyereit összecsapva. Az volna nekem
csak kedves! Hiszen még csak most tanulom az alfabetet s sehogy sem
tudok kibékülni azzal a gondalattal, hogy a kétágu villát «i grec»-nek
hivják.

– Kedves kis ártatlan bohó! mondá az öreg úr. Hát a virágokat szereti-e
ön?

Azzal eléje hozott egy porczellán virágvedret, a miben egy narczisz
volt. Egy évtized előtt a salonok divatvirágja.

Ennek a szirmai hófehérek voltak rózsaszín hegygyel, a belső pilise
sötétzöld, narancssárga kehelylyel. A virágkedvelők emlékeznek rá, hogy
ennek valaha a kertészeti katalogusban Marie Antoinette neve volt.

– Ah, be gyönyörű szép virág! csodálkozék rajta a gyermek. Jajh, ha
egyet szabad volna róla leszakítanom!

– Tessék!

A kis leány leszakított egy virágot s azt gyermek kaczérkodással az inge
szalagcsokrába tűzte.

– Mi a neve ennek a gyönyörű virágnak?

– Narczisz.

A gyermek e szóra felugrott helyéből örömre gyúlt arczczal.

– Ah! Nézze ön! Erről a szóról eszembe jut, hogy hol lakunk! Hát a
palais des narcissesban! Tudja ön, hol van az?

– Hiréből ismerem.

– Akkor egyenesen hazavihet ön, kérdezősködés nélkül. – Oh drága, kedves
virágom!

S azzal megcsókolta a gyermek hálateljesen azt a virágot, mely megmondta
neki az anyja palotájának a nevét.

– Már most sietni fogok önnek az öltönyét elhozni.

– Én meg addig elmesélem Philinenek Gargantua történetét.

– Zárja be ön belülről az ajtót; s csak akkor nyissa ki, ha nevemet
mondom: Alfred Cambray.

– Oh, azt a másikat én elfelejtem: csak azt mondja, «papa Alfréd». Azt
megtartom!

A míg az öreg úr a lépcsőn aláhaladt, a gyermek fenhangon kezdé el a
dajkamesét mondani a képzelt hallgatónak. Egyedül hagyott gyermekek
félnek, azért lármáznak.

A mint azonban a kapudörej jelenté, hogy az öreg úr eltávozott, a
gyermek felugrott helyéből s elkezdett kutatni a szobában. Mindent
össze-vissza fürkészett. Aztán benyitott az oldalszobába: minden fiókot
kihúzogatott, mindent összemotozott. – Hiszen ez is gyermekszokás,
kutatni – idegen helyen. Mit találna a kiváncsiság valami érdekeset,
valami furcsát? – Egyszer aztán, a mint a kutatásból visszatért az első
szobába, észrevette, hogy a padlószőnyegen apró papirdarabkák vannak
elszórva. Azokat összeszedte s azután megkisérté összerakni az asztalon,
míg a tépett rongyokból lassankint kikerült az egész papirlap.

Akkor azután azt, a mi arra írva volt, szépen elolvasta. Pedig
meglehetősen kúszált férfiírás volt az. Volt rá ideje; az öreg úrnak
egész a passage Colbertig kellett ballagni, hogy divatos ruhatárt
találjon.

A mint a visszatérő öreg úr léptei hangzottak a lépcsőn, leszórta az
asztalról a papirdarabkákat, s elébb, mint az zörgetett volna, futott
eléje kinyitni az ajtót; s mikor az megmutatta neki az elhozott öltönyt,
magánkívül volt örömében, tánczolt, keringőzött, kaczagott, csókolta az
ajándékhozó kezeit.

– Épen ilyen volt az én bálruhám! Egészen ilyen. – De ez még annál is
szebb!

Cambray úr felöltöztette a kis leányt a magával hozott ruhába, oly
ügyesen, mintha nagyon sokat foglalkozott volna ilyen feladattal; mikor
készen voltak, körültekintett; meglátta az elszórt levélrongyokat a
szőnyegen, azokat összesöpörte s beledobta a kandalló tüzébe.

Cambray úr is megpróbálkozott azzal, a mit rajta kívül már olyan sokat
megkisértettek: hogyan lehet az ember eszének egyszerre két külön úton
haladni? Mintha két ellenkező hippogryph volna fogva a szekerébe s az
egyik erre, a másik arra akarná vinni. Mikor a déli tizenkét órát
harangozták, az egyik eszmejárás az eltávozott szökevények után ragadta:
vajjon megmenekültek-e szerencsésen, s ha a párisi banlieun túl vannak,
elég nagy egérútat nyerhettek-e tizenkét óra alatt a nyomukba kerülő
üldözők elől? A másik nyugtalanító gondolatja meg odaragadta a névtelen
grófnőhöz, a kinek már ezóta mégis meg kellett tudni, hogy a leánya
elveszett. A harangütés bimbam szava hol az egyik, hol a másik
aggodalmat hozta eléje, mintha az ő szíve is egy harang volna, a mit két
oldalt dönget a vaskoloncz.

Hanem az az első hippogryph, a melyik az eltávozottak után húzott, mégis
erősebb volt a másodiknál, úgy, hogy Cambray úr, mikor a kis leánynyal
együtt beszállt a bérkocsiba, arra a kérdésre, hogy hová hajtson? olyan
helynevet mondott a kocsisnak, a minek hollétéről az semmit se tudott,
valami idegen ország kimondhatatlan departementjának a nevét, s csak a
nagy elbámulására a kérdezőnek tért vissza a jelen helyzethez, megmondva
neki, hogy a «palais des narcisses»-hoz utaznak.

A bérkocsis azt kérdezte, hogy melyik oldalára a palotának? mert ez négy
utczára szolgál.

Erre azután a kis leány adott utasítást: a «hol a sétány van».

A palais des narcissest hajdanában Soubise herczeg építteté – a szép
Guimard kisasszony számára. A hirhedett tánczosnő egyedül lakott benne:
maga és hozzátartozói.

A forradalom e palotát is elfoglalta, s az is a kalapács alá került:
elárvereztek, azaz, hogy kisorsolták. Egy úrhölgy nyerte el azt 120
frankos sorsjegygyel.

Akkora úrhölgy azonban nem született a világra többé, a ki egy egész
palotát be tudjon tölteni egy magával: a nyertes eladta Perigault
bankárnak; a megvásárló ügyes vállalkozó volt: a nagy palotát
felosztotta kisebb lakásokra, a méltóságos nagy termeket vékony falakkal
átidomíták sok szakaszú lakosztályokká: egy teremből kitelt salon,
antichambre, boudoir és vestibule. A palota a divaturacsok kedvencz
lakóhelyéül lett fölkapva, a kiket egy évben «narcissoknak» híttak, a
hogy hítták később «incroyablesoknak», «lyon»-oknak, «petits
crèvèes»-knek: innen maradt e háztömegen a «palais des narcisses»
elnevezés.

A sétány alá érve, már egészen jól tudta magát tájékozni a comtesse.

– Itt, ennél a kapunál álljunk meg, parancsolá a kocsisnak: aztán ön
elmehet. A marquis úr a mama equipageán fog visszatérni.

Cambray úrnak meg kellett engedni, hogy a kis comtesse őt marquisnak
czímezze. Ezzel az ártatlan hazugsággal tartozott a kis grófnő saját
rangja méltóságának. Egy «pékin»-nel csak nem utazhatott egy kocsiban. A
szegény Favras, a kit felakasztottak azért, mert ő volt az «utolsó
marquis», hiába szenvedte ki a vértanuságot: a császárság új marquiskat
teremtett.

Azzal a kis comtesse kisérője karjába kapaszkodva, vezette azt egész
otthonias jártassággal.

– Ne menjünk a főlépcsőn, monda neki, ott minden cselédet föl kellene
lármáznunk. Van itt egy melléklépcső, a melyen én önt egyenesen a mama
boudoirjába fogom vezetni. Meglepjük őt.

Cambray úrnak tetszett ez az ötlet. Volt benne gyermeki gyöngédség: nem
rémíteni meg az anyát szokatlan lármaütéssel; s azonkívül az aristocrata
kék vérnek a veleszületett óvatossága: nem bocsátani közhirré, hogy a
család nyolcz éves kisasszonyát mily megszégyenítő bántalom érte, s hogy
a megmenekülést mily véletlennek köszönheti?

Cambray úr maga is régi nemes volt; régibb talán, mint a ki e palotát
építetté: talán nem is Cambraynak hívták mindig. Hanem ezt hagyjuk el
most. – A kis comtesse egész észrevétlenűl vezette fel a kapus által
felnyittatott rejteklépcsőn oltalmazóját. A vasrácsajtó titkos nyitját
is jól ismeré már a kis leány. Egy ódon ruhaszekrényekkel még szűkebbre
szorított tornáczon át egy öltőzőszobába vezette Cambray urat. Ott nem
volt senki.

Innen átléptek egy boudoirba, melyben egy asztalon himzések és képes
albumok voltak kiterítve. Ott sem volt senki, egy rikácsoló kakadún s
egy orfintorgató kapuczinus majmon kívül.

Hanem az innen kivezető szárnyajtón keresztül lehetett hallani egy
harmonion méla hangját, melyben Cambray úr megismerte Beethoven «Les
adieux, l’absence et le retour,» symphoniáját s egy perczre megállt azt
hallgatni.

– Ezt a mama játsza, suttogá a kis leány. Ön lépjen be elébb; én
hátramaradok. Mondja el neki, hogy elhozott és nincs bajom. Vigyázzon,
mert a mama nagyon ideges.

Cambray úr csöndesen benyitá az ajtót és azután meglepetve állt meg.

Egy pompás nagy termet látott maga előtt, mely tele volt fényes
közönséggel.

A grófnőnél épen «matinée» volt.

A jó társaság kedvencz mulatóideje volt ez évben a déli tizenkét óra.
Akkor tartották a hangversenyeket.

Csupa meghivott vendégek voltak, grand toilettben. A hölgyek mind
fiatalok és szépek; azon kor erényes divatja szerint kebleik betakarva
himzett kendőkkel; az öltönyökön drága himzet és brüsseli csipke, a
hajfürtökben igaz gyöngyök; a férfiak is csupa salonöltözékben:
tökéletes magyar nadrághoz rövid derekú frakkok, nagy, fényes
érczgombokkal, a himzett mellény széles leffentyűi a frakk mellére két
felől kihajtva; a bodros himzett ingelőben ragyogó melltűk, s a széles
fehér nyakravaló oly magasra föltekergetve, hogy az eldugott áll
kényelmesen mozoghasson benne; a nadrágzsebből a zsebóra láncza fityeg
le mindenféle csengő-bengő hiábavalóságokkal.

És az egész társaság közt a ki a központot képezi, maga a háziasszony, a
szépség eszményképe: maga Cythere; ott ül a harmonion előtt, hosszú
aranyhaja csodaszép gyűrűkben vállára omolva.

Mikor e fényes társaság közepett megjelent Cambray úr, egyszerű barna
téli felöltőjében állig begombolva, fénytelen csattos czipőkben, s
fekete keztyűkben, s még hozzá a boudoir felőli ajtón, a mi nincs a
közönség számára nyitva: mindenki bámulva tekinte rá. – Maga a zenéző
úrnő, valami sértett méltóság kifejezésével kelt föl a harmonion mellől
s bámulva szólítá meg az idegent: «uram!»

E pillanatban azonban egy ezüstös bérruhás inas törte magát a főajtón át
valamennyi vendégen keresztül s minden tekintetet félretéve rohant oda a
grófnőhöz, valamit súgva a fülébe, a mire a grófnő ez önkéntelen
kiáltásba tört ki:

– Az én leányom elveszett?

Az inas pantomimicájából érthető volt, hogy sehol sem találtatik.

A vendégek felugráltak helyeikről; zúgás támadt.

Ekkor Cambray úr megszólalt.

– Én megtaláltam önnek a leányát, grófnő s ime visszahoztam.

Azzal kézen fogta a leányt s oda vezette.

A szép úrhölgy elfeledte az egész előadást, a jelenlevő fényes
társaságot; térdre esett a karjai közé rohanó gyermek előtt,
sirógörcsöket kapott s utoljára elájult. Fölemelték, kivitték a
teremből. Két orvos rohant utána, érvágó tárczáját tapogatva
oldalzsebében, míg a hölgyek flaconjaik tartalmát öntözték az elájult
arczába.

Azután, hogy az ajtó becsukódott, egyszerre az egész társaság mind
Cambray urat vette körül. A szép hölgyek megfogták kezeit; oda
erőszakolták, hogy üljön le közéjük a kerevetre, egy szőke delnő jobb
felül, egy creol szépség bal felül, a férfiak egymás vállain keresztül
törekedtek neki a kezeiket nyújtani szorongatásra. Mind szép deli ifjak
voltak. Csupán egy volt közöttük idősebb úr, de az is délczeg alak:
büszke, hódító arcz, magasan hordott sasorral, hegyesen összemenő
szemöldökkel, megigéző mosolylyal ajkain. A haja, az akkori
férfidivattól elütően, nem volt a homlokára szemöldig lehúzva, hanem
büszke csigában felcsavarítva. Ez kötelességének tartotta magát a
jövevénynyel megismertetni. «Én de Fervlans Lyonel marquis vagyok.»

– Én Cambray Alfréd.

– Ah, legyen olyan jó, mondja el nekünk, a grófnő barátainak, hogyan
történhetett ez? Valami rendkívüli eset!

Cambray úr aztán elmondta sorba, a mi a gyermekre vonatkozott. A
legmélyebb figyelemmel hallgatták; a kiváncsi hölgyfejecskék egymás
vállain keresztül néztek rá bámulatra felnyilt szemeikkel. Egy szép
szöszke princesse a kis himzett zsámolyra ült le a lába elé, úgy
hallgatta. Mindenki meg volt illetődve. Többen sirtak. Mikor vége volt a
történetnek, marquis de Fervlans oda ment Cambray úrhoz, megszorította
mind a két kezét; szemei teli voltak könynyel; szemöldei vonaglottak és
álla remegett.

– Köszönet! köszönet önnek; derék férfi. Ezt soha nem fogjuk
elfelejteni.

– Mennyi gyöngédség! suttogá a szép szöszke a Cambray úr mellett ülő
barna szépségnek hallhatólag. Ugyanolyan öltönyt szerezni a kis leány
számára, a milyentől megfosztották.

– Igazi nemes szív.

Ekkor az egyik orvos visszajött a mellékszobákból, finom pedanteriával
árulva el, hogy a nagy veszély már túl van a válságon, s azzal odament
Cambray úrhoz.

– A grófnő óhajt önnel szót váltani.

S azzal kezét karja alá dugva, átvezette az öreg urat a boudoirba.

A grófnő egy persa szövetű ottomanon feküdt, eszményien oda omolva a
dagadó kerevetre, s ölében tartotta a kis Amelie fejét, gyöngéden
simogatva annak selyem hajfürteit; a kis leány viszont a kis buba fejét
tartá úgy az ölében s annak hizelkedett hasonlóul. Az egyik orvos a
félkezével a grófnő üterét vizsgálta, a másikban egy zsebórát tartott;
az alsó ajkát erősen előre pittyeszté, s a szemeivel a saját
szemöldökeit igyekezett meglátni.

Az alkoven függönyei mögött egy komornaféle tartott a kezében egy drága
porczellán medenczét, szótlan pantomiával élénk szemrehányásokat
látszott tenni az inasnak, ki hebehurgyaságával okozta ezt az egész
ijedelmet, míg az bűnbánó képpel látszott imádkozni hálaadást az éghez.

A grófné elragadó bűbájjal tekinte Cambray urra, s azzal mindkét kezét
feléje nyujtá, megfosztva azokat az orvos diagnosisától, s a leánya
selyemhajának érintésétől, hogy kapcsolatba hozza Cambray úr fekete
keztyüivel, a mik még mindig szarvasbőrből voltak.

Alig tudott suttogni.

– Nem bírom önnek megköszönni uram. Engedje mondani «barátom». Hálát
fogok ön iránt érezni, a míg élek. Amelie csókold meg ezt a kezet! Nézd
meg jól ezt az arczot. Szivedbe vésd; soha el ne felejtsd. Ő téged az
életben a legnagyobb veszélytől szabadított meg.

Cambray úr pedig hallgatott is, nem is, ezekre az ömledezésekre. Az ő
erősebbik hippogryphje azok után a menekülők után ragadta őt már.
Szerette volna megtudni, ha megszabadulhattak-e? s a szép grófnő
hálálkodásai alatt is az jutott eszébe, hogy mennyi sopánkodás a miatt,
hogy egy kis comtesseről lehúzták a ruhát, s kinn hagyták az utczán;
pedig van egy másik leány, a kivel még annál sokkal nagyobb
kegyetlenséget követtek el.

Rövid választ adott.

– A kis grófnő igen kedves volt.

Ekkor a szép grófnő egy nagy elhatározásra vette magát. A nyakában
függött fekete zsinóron egy medaillon. Nem értékes külső, csak
elefántcsont, hanem szétnyitva, remek miniature festésben, a kis Amelie
mellképét engedi látni.

– Ha kedves önnek a kis talált gyermek emléke: fogadja el ezt tőlem, s
gondoljon kis védenczére – néha.

Ez igazán nagyszerű ajándék volt. A grófnő azt adta oda, a mi saját
magának legkedvesebb volt.

Cambray úr azonban nem tette azt a keblébe; gondolta magában: az eleven
alaknak átadtam ugyan az igazi kedvencz jó meleg ágyát; de ebben a meleg
szívben nem fog az ő helyette pihenni.

Megköszönte az ajándékot, megcsókolta a grófnő kezét; azután a kis
Amelie arczát, a mit ez pirosra gömbölyített mosolylyal kinált eléje; –
meghajtá magát s eltávozott.

A terembe érve elhalmoztatott gyöngéd szemrehányásokkal:

«Ah, már el akar bennünket hagyni? Megfoszt kedves jelenlététől? Nem
engedi magát marasztaltatni.»

Határozott szándéka volt az elmenetelre. Pedig Beethovent is emlegették
előtte. Ejh, azt a disharmoniát, a mi most az ő lelkében kavarog, nincs
zeneköltő, a ki symphoniába szedje.

– Adieu hölgyeim! uraim!

Akkor azután a fölött támadt nemes vetélkedés, hogy melyik uraság
ajánlja fel az utczán sorba állított hintók közül a magáét, a nemes
szabadító hazaküldésére?

– De ezt nem engedem magamtól elvitatni! hatalmaskodék a parancsoló
tekintetű marquis. Ez a jog és kötelesség engemet illet. Lehessek olyan
szerencsés, uram!

Azzal karját az öreg úré alá öltve, saját magas személyében kisérte őt
ki egész a vestibuleig, a hol vörös ruhás svájczi bérhuszárja állt a
többi inas urak csoportja közt; annak parancsot adott, hogy járassa elő
a hintaját. Azután mindkét kezével megfogva Cambray úr kezét, háromszor
fölemelte s háromszor lenyomta azokat; akkor hármat hátrafelé lépett,
még az újjai hegyével az ajkaitól. egy üdvözletet vetett felé s addig be
nem ment az előterem ajtaján, a míg Cambray úr el nem távozott a
vestibule ajtaján.

… A mint pedig Cambray úr kilépett a grófnő boudoirjából a terembe, s az
inas, Jocrisse úr, becsukta az ajtót a háta mögött: a szenvedő grófnő
felugrott a kerevetről s csipkezsebkendőjét arcza elé tartá, hogy kitörő
nevetését elfojtsa vele. A kis Amelie anyjának az öltönyébe temette az
arczát, úgy kaczagott, a szobaleány a markába vihogott, s Jocrisse úr,
az inas, két tenyerével a hasát fogta, fejét a térdeig hajtá, vállainak
rázkodásával jelezve elfojtott jókedvét; maga a gyógykezelő ordinarius
is mosolyra vonta szét az ajkait s burnótszelenczéje tetejére
peczczentve két újjával, kinálta azt oda collegájának, ki elfojtott
kaczagás hangján magába befelé nevetett.

– Ezt ugyan jól adtuk!

A hintó gördülésére aztán teljes chorusban tört ki a jókedvű kaczaj.

Belépett a parancsoló tekintetű marquis: az azután mindenkit kiküldött a
szobából s egyedül maradt a grófnővel és kis leányával.

… Cambray urat pedig vitte a marquis hintaja, úri kocsiknál szokásos
gyorsasággal Páris utczáin végig.

Cambray úr el volt merülve gondolataiba; nem igen nézegetett ki a
kocsiablakon. Az sem volt valami nagyon kedvére, hogy ő most egy úri
hintóban kocsizik, a mi egy olyan nagy úrnak a tulajdona, a kinek ő soha
se hallotta a nevét. Azon volt, hogy mentül jobban behúzza magát a hintó
mélyébe. Azonkívül is a hó oly sűrűn esett, hogy nehéz lett volna
megkülönböztetni, hogy a rue St. Martinon, vagy a tölcséralakú rue
Mouffetardon gördül-e végig a hintó?

Egyszer aztán az lepte meg, hogy a hintó egy kapubejárat alá gördül be.

Az ő lakása kapuján nem lehet hintóval bemenni.

A bakról leugró svájczi huszár siet kinyitni a hintó ajtaját, s a belépő
Cambray úr egy kivont kardú sergeanttal találja magát szemközt.

– De hisz ez nem az én szállásom; szól az öreg úr.

– Nem ám, felel a sergeant. Ez a Saint Pelagie börtön.

– De hát mi közöm ehez? Az én nevem Cambray Alfréd.

– Épen önre vártunk…

… Most aztán Cambray úron volt a sor, hogy kaczajra fakadjon!

* * *

Cambray urat, miután zsebeit kimotozták s azokból minden gyanús és
életveszélyes tárgyat elkoboztak, fölvezették egy második emeleti
szobába s oda bezárták.

Volt ideje körülnézni magát hevenyészett szállásán.

Úgy látszik, annak sok nevezetes lakója volt már. A falak tele voltak
írva nevekkel; némelyek fölé alkalmi strófák is voltak jegyezve, egy-egy
a silhouettjét örökíté meg a falon, többen pedig azoknak a torzképeit, a
kik őket idehozták; a guillotine is ott szerepelt az illustratiók
között. (Ez az a bizonyos.)

Az új lakó nem igen volt meglepetve. Úgy vette a dolgot, mint a
tengerész, ha zátonyra kerül. Nem kellemetes helyzet; de készen lehet az
ember rá, ha a koralszigetek archipelagusán utazik keresztül.

Csak az összefüggést nem értette még az események között. Hogyan lehet
az, hogy a háladatos grófnő palotájából az elérzékenyült marquis hintaja
hozta őt ide?

Estig törhette rajta a fejét. Csak egyszer nyitotta rá az ajtót egy vén
mogorva porkoláb, a ki valami levesfélét és kenyeret hozott a számára.

– Köszönöm. Már ebédeltem. Monda neki Cambray úr.

– Mikor?

– Még tegnap.

A porkoláb azért csak letette az asztalára a levest és a nyolcz lat
kenyeret.

– Figyelmeztetem önt, polgár, monda egykedvűen a foglyának, hogy ha ön
netalán abban a gondolatban járna, hogy éhen ölje el magát, mi az orrán
keresztül fogjuk önbe beletölteni a levest.

Este felé aztán más látogatója jött.

A nagy csörömpöléssel felnyiló ajtón keresztül egy szép, hódító
tekintetű férfi lépett be hozzá: a kedves de Fervlans marquis. Ezúttal
azonban nem volt leereszkedő, sőt inkább büszke tekintettel sietett
egyenesen a fogolyhoz, s azt mondá rideg, megriasztó hangon:

– Minden el van árulva. Valljon meg ön mindent őszintén. Ez az egyedüli
menekülés.

A fogoly gúnyosan féloldalra vonta száját mosolyogva.

– Az ám, szólt nyugodtan. Ezen szokás kezdeni, mikor valami nagy
házfeltörés után gyanús egyéniségeket összefogdosnak. Hát csak mondja
ön, uram, kinek a gyémántjait lopták el, s hogy kerülök én a
bűnrészesség gyanujába?

Erre a parancsoló tekintetű férfi elnevette magát, s egyszerre alább
eresztette a fejét.

– Úgy látom, hogy önnek helyén van a szíve, Cambray úr. Önnel nem lehet
a megkezdett hangon folytatni. Én sem bánom hát, kezdjük más modorban.
Hiszen lehet, hogy mint igen jó barátok fogunk elválni. Mit mondok:
elválni? egyesülten haladni. Tehát kezdjünk egy kis kedélyes
beszélgetéshez. Tetszik önnek egy szippanat burnót? Igen jó spanyol
rapée.

– Köszönöm, szólt Cambray, belecsippentve a burnótba s csöndesen
szippantva belőle. A rendőrségnél csempészett burnótot szívnak?

– Ördöge van, hogy kitalálja, nevetett de Fervlans. Tehát egyezzünk meg
abban, hogy nem veszszük a dolgot vallatásnak, hanem csak kedélyes
beszélgetésnek, s akármit fogunk egymásnak mondani, semmiért indulatba
nem jövünk. Áll az egyezség?

Cambray úr vállat vont.

– Tehát, hogy az elején kezdjem. Önnek volt egy jó barátja, ki önnel egy
szálláson lakott. Ez a mult éjjel elhagyta önt.

– A háládatlan! szólt Cambray úr ironikusan.

– Kérem. Önök szállásán egy leány is volt elrejtve, a kit senki se
látott.

– Bocsánat, uram: franczia lovag nem szokott se kérdezősködni, se
fecsegni olyan titkokról, a mik hölgyeket érdekelnek.

– Ez azonban nem volt a czélzott categoriába eshető hölgy, hanem egy
gyermekded leányka, mintegy tizenkét éves.

– De hogy lehet egy hölgynek az életkorát meghatározni, a kit senki se
látott?

– Vannak rá igazoló gyanús körülmények, mondá de Fervlans. Mi oka volt
önnek a szállásán játékbubát tartani?

– Játékbubát? Oh azzal én magam szoktam játszani. Különcz vagyok. Öreg
uraknak szoktak ilyen bolondságaik lenni.

– Jól van. Eltűröm ezt a sakkhúzást is, ámbár elég szabályellenes. Ön a
királynéját rochiroztatja. De hát ahoz mit szól ön, hogy a mult este
önök ketten egy eltévedt leánykát szedtek fel az utczán, s azt felvitték
a szállásukra, az emberszeretet ürügye alatt, nehogy megfagyjon
szegényke; voltaképen azzal az utógondolattal, hogy ezáltal tévutra
vezessék az önökre figyelő rendőrközegeket. Önnek a barátja fölvitte az
ölében a vörös kendőbe takart eltévedt leánykát s egy óra mulva
visszahozott ugyanazon vörös kendőbe burkoltan egy másik lánykát, azzal
a neszszel, hogy annak eszébe jutott az anyja lakása s most viszi hozzá
haza.

– Elfogták őket? kérdé az önfeledés hevével Cambray úr.

– Dehogy fogták! Hiszen ha elfogták volna, most nem kinálnám önt spanyol
rapéeval, hanem valami más spanyol találmánynyal. De épen ez a hiba.
Először is a rendőrkém volt ügyetlen, hogy a tíz órakor felvitt nyolcz
esztendős leány, s a tizenegykor lehozott tizenkét esztendős közötti
termetkülönbséget észre nem tudta venni; hanem azután az ön barátjáé a
kivitel minden érdeme: hogy a rendőrség szolgálatában álló bérkocsist
először impertinens ravaszsággal, azután meg brutális erőszakkal nem
csak ártalmatlanná tette, hanem még menekülése eszközéül is
felhasználta; úgy, hogy most oly nagy egérútat nyert előttünk, hogy
utolérnünk lehetetlen! De nem is tudjuk, hogy merre felé szöktek?

Cambray úr visszatartá a sóhajt, melylyel keblének terhe meg akart
szabadulni. Nem árulta el megnyugvását.

– Nekem se a leányhoz, se az ifjuhoz semmi közöm, szólt nyugalmát
visszanyerve. Az ő családi titkuk ez, a mibe én nem tolakodtam soha.

– Ezt a sakkhúzást nem tűröm, Cambray úr! Tanúk és adatok vannak rá,
hogy ön a titokba be volt avatva.

Cambray gúnyosan mosolygott.

– Önök valószínűleg felkutatták azóta a lakásomat s találtak ottan
adatokat?

– Mindent megtettünk, a mi kötelességünk volt; felszakíttattuk önnek a
parkettjeit is, szétszedettük a butorait, még a majolica szobrait is
összetörettük (a miért nem mulasztjuk el bocsánatot kérni) és semmi
terhelő iratot, vagy egyéb jelt nem tudtunk feltalálni; hanem azért
mégis tudjuk jól, hogy ön tegnap barátjától egy czédulát kapott, melyben
az önt a kitört veszélyre fenyegeti. Tudjuk jól, hogy önök az éjjel
ketten egy szökési tervet dolgoztak ki. Tanunk van rá, a ki e tervet
kihallgatta, a ki e levélke széttépett rongyait összeillesztette és
elolvasta.

– Ki ez a tanú?

– Ugyanaz a gyermek, a kit önök az utczáról fölvittek.

– Hogyan? kiálta fel Cambray, nem birva fölgerjedésének ura lenni, s
ököllel ütve az asztalra. Az a kis leány, a ki dideregve kuczorgott a
hófuvat között kapunk szögletében; a ki azt beszélte el, hogy őt a
cseléd kirabolta s itthagyta; a ki nem tudta az anyja nevét, meg a
szállását, a ki azt állította, hogy most tanulja az alfabetet ismerni; a
ki engem hálatelten ölelt, csókolt, Alfréd papának nevezett!

– Az a mi legügyesebb detectivünk, a ki nem egy gonosz összeesküvőt
kerített már horogra! egészíté ki diadalmas hangon de Fervlans.

– De az rettenetes! szólt kezeit összecsapva indulatosan Cambray, hogy
egy nyolcz éves leánygyermek, egy főnemes leánya, magát kémkedésre,
árulásra engedje használni!

– Mondja ön inkább: bámulatos és lesujtó tudat minden ellenségére nézve
az államnak, hogy már a nyolcz esztendős gyermekben annyira ki van
fejlődve a franczia állameszme iránti hűség öntudatos működése!

– E szerint való az, a mit csak mesének tartottam, szólt Cambray, két
összetett kezét térdei közé szorítva, hogy a hatalom egy egész
szövetséget tart fenn, szép hölgyekből, deli ifjakból, és ártatlan
gyermekekből; a kiknek feladatuk gyöngéd érzelmek álarcza alatt
belopózni a családok szentélyébe; behálózni a hozzájárulhatlan
embereket; hizelegve csalni ki azoknak titkait; – s ezeket együtt a
«Cythere dandárának» nevezik!

– Ma volt szerencséje önnek színről-színre láthatni e tündéri
társaságot, szólt keztyűjével veregetve tenyerét de Fervlans.

– Hát azok, a kik ott körülem csoportosultak, könnyekkel szemeikben,
hálálkodással ajkaikon, a deli szép hölgyek…

– Az volt a Cythere dandára.

– S az a házi úrnő, azzal az isteni megjelenéssel, a ki visszahozott
gyermeke látására elájult…

– Az maga Cythere helytartónője; a ki maga tanította be kis gyermekének
azt a szerepet, a mit az önök előtt eljátszott.

Cambray magánkívül ragadta elő zsebéből az ajándékba kapott elefántcsont
medaillont, s azon volt, hogy azt a sarkával összezúzza. – Hanem aztán
magához tért.

– Nem! A gyermek nem hibás. Azok a vétkesek, a kik őt ily szörnyeteggé
nevelik. S azzal visszacsúsztatá zsebébe a medaillont. «Ez nekem jó
talizmán lesz jövőre!» dörmögé keserű gúnynyal.

– Figyelmeztetem önt a szerződésünkre, uram, szólt a marquis; hogy
akármit mondunk egymásnak, a fölött indulatba nem jövünk.

– Már lecsöndesültem, szólt Cambray, s úgy hiszem, hogy ön sem fog ezért
megneheztelni, ha kimondom, hogy önök ilyen módon tönkre teszik a
társadalmat.

– De megalkotjuk az államot.

– Az nem igaz! Az állam alapja a gyermekek erkölcse.

– Azonban hát mi nem azért jöttünk össze ezen a helyen, hogy itt
akadémiai értekezést folytassunk a nevelésügy és az államérdekek
theoriái fölött. Maradjunk csak a tényeknél. Ön ellen be van bizonyítva,
hogy ön egy szövevényben részes, mely a jelen állami rend megdöntésére
készült s a minek főfonalai épen ma és tegnap tépettek szét Enghien
herczeg, Cadoudal, Pichegru és mások életfonalával együtt.

– Tépjék el az én fonalamat is.

– Azt nem fogjuk tenni, Cambray úr; ellenkezőleg nagy gonddal fogjuk
őrizni önnek az életét. Ha egyszer meg talál ön betegülni, meglássa,
hogy micsoda kitünő orvosi ápolásban részesül majd. Nekünk arra az
elmenekült jó barátra van szükségünk, a ki láthatatlan kötelékekkel most
is önhöz van kötve. Nekünk azt kell megtudnunk, hogy hova lett az az
ember? s ezt csak ön által tudhatjuk meg.

– Azt én magam sem tudom.

– Azt ön jól tudja. Tanúnk tudósítása így szól: «van egy ország, a hol
nincs rendőrség, mégis van rend, eredj féltett kincsünkkel oda!» Hol van
ez az ország?

– Talán a holdban.

– Tanúnk e szót hallotta az ön szájából, s ön megmutatta a helyet a
térképről barátjának.

– Álmodta ezt az önök tanúja.

– Cambray úr. Beszéljünk okosan. Ön bankár. Legalább annak van a
rendőrségnél bejegyezve. Az államnak érdekében van e titkot fölfedezni.
Ha megmondja ön, hogy hol van az a hely, a hova az ön barátjának ajánlva
van elrejtőzni, ön oly magas érdemeket szerez magának az által, hogy
követelésekkel léphet fel, a mik a mesével határosak. Akar ön a kormány
pénzműveleteinek ügyvitelével megbízatni? vagy általános bérlethez
jutni, mely csodajövedelemmel van egybekötve? Akarja, hogy a hadseregi
szállítás fővállalatát Hoingerlot bankártól elvegyék s önnek adják
által? Akarja ön a hadsereg egyenruha-szállítását megkapni, a min
Barchut szabómester már eddig annyit nyert, hogy a hotel Thelussont
megvehette hét millió frankon, csak azért, hogy lerontassa? – Vagy ha
rögtön és egyszerre akar kielégíttetni, szóljon: beszélhet milliókban!
Az állam nem fillérkedik. Kezében van önnek a szerencséje!

– Sajnálom, uram! hogy ilyen szép alkalmat el kell szalasztanom a
meggazdagodásra; de kalmár vagyok ugyan, hanem szédelgő nem vagyok. Azt,
a mi birtokomban nincs, nem adhatom el.

– Jól van, önnek nem kell pénz. – Ön nem is bankár. Ez csak mese. – Ön
sértett ellenfél. Mellőzött tehetség. Mondja meg ön, mi a nagyravágyása?
Kormányzó akar lenni? Mondjon ön bármi nagy hivatalt! holnap a kezében
lesz a kinevezési okmány.

– Azt is igen szépen megköszönöm, uram; de nem nyúlhatok utána. Nincs
tudomásom az elmenekült úr leendő lakhelyéről.

– S ha azt mondom önnek Cambray úr, hogy ön vonakodása által a fejét
koczkáztatja…

– Azt felelem rá, szólt Cambray, nyugodt mosolylyal emelve fel az
asztalon hagyott kenyérszeletet, Fervlans úr, hogy tökéletesen mindegy
reám nézve, hogy ezt a nyolcz lat kenyeret, a mit naponkint el kell
fogyasztanom, holnap más valaki fogja-e helyettem elkölteni? De a mit
nem tudok, azt nem tudom.

– No hát már most azt mondom önnek Cambray úr, szólt kemény hangon de
Fervlans, hogy Cambray, a bankár, mondhat valamit, a mi nem igaz: de a
nemes ember nem hazudhatik! – Marquis d’Avoncourt! Tudja-e ön, mely
országba szökött önnek a barátja?

Az öreg ember e szóra büszkén felállt helyéről; termete kiegyenesedett,
feje felmagasult, még a homloka is mintha magasabb lett volna egyszerre,
egész arcza megnyúlt; – szemei merészen néztek a megszólító szemeibe.

– Tudom…

Erre a szóra csupa finom nyájasság lett de Fervlans, fejét lehúzta a
vállai közé; bókokat vágott, kezeit dörzsölte, s a rangegyenlőség
bizalmasságával ölté karját az öreg férfi hóna alá, hizelgőn suttogva.

– És mi módon tudnók azt meg öntől?

Az agg férfi hihúzta a karját de Fervlanséból s nyugodt sarcasmussal
felelt.

– Megmondom önnek. Vágassák le a fejemet. Aztán küldjék el Bichet úrhoz,
a híres boncztanárhoz, az majd talán fölfedezi a koponyámban azt a
titkot, ha benne van. S most kérem önt, hogy hagyjon magamra.

– Marquis úr! szólt de Fervlans, kalapja után nyúlva. Mi itt fogjuk önt
felejteni, mindaddig, a míg önnek tetszeni fog, hogy hallgatását
megtartsa. Azt pedig, hogy hová lettek az ön szökevényei? majd kitudja
Cythere dandára. – A viszontlátásig uram.

– A mikor felfogjuk egymást váltani a börtönben!

Az öreget még azon éjjel elszállították a hami várbörtönbe. Ott aztán
álmodhatott eltüntjei sorsáról, vagy kivethette kártyán, hogy mi lett
belőlük, mert egyéb úton ugyan nem kaphatott felőlük tudósítást.


IV.

A míg Páris egyik utczájában törvényszéket tartottak a hurokra került
összeesküvők felett, kiknek főnökét a saint-denisi temetőből húzták elő,
a hol három napig rejtőzött a Mi Urunk kápolnájának kriptaboltjában; de
úgy látszik, hogy már a csontemberek sem titoktartók, azok is elárulták;
a míg a Vendome-téren szomorúan lobogtatta a szél azt az olajlámpást, a
mi az imént felállított guillotin két oszlopa közé volt akasztva; a míg
a szétriasztott bűntársak a Szajna partjain a nád között elrejtett
csónakjaikat keresték föl, a miknek jó búvhelyük volt akkor még, mielőtt
a hatalmas kőpartok és diadalmas nevű hidak építésére ki nem volt adva a
teremtő parancs – az alatt Páris másik részében mulattak.

Páris soha se gyászol egészen. Páris olyan, mint a földteke, egyik
oldalát mindig süti a nap.

A palais des Narcissesban csak úgy mulattak ezen az éjszakán is az
incroyablek és merveilleusesök.

Cythere dandárának pedig tüntetőleg kellett azt mutatni, hogy az életnek
azzal az árnyékoldalával, a minek politika a neve, nem törődik. A bájos
Dealba Themire grófnő salonjaiban soha egy szót nem lehetett hallani az
államügyekbe, a kormányzatba vágó kérdésekből. Ezek a veszedelmes
szépségek, a kiknek hivatásuk az volt, hogy csak azért cseréljenek
szivet szivért, hogy az elcserélt szivben megtalálhassák az államrend
ellen tervezett titkokat: csak észrevétlenül dolgoztak.

Ők nem voltak a közönséges kémek osztályosai, kik apró, elrejtett
mondatkákat szedegetnek össze, kihivó ügynökökként maguk hozzák elő a
kényes napikérdést s sietnek rögtön besúgni, a mit megtudtak. Oh ezek
nem tesznek mást, mint kedélyesen mulatnak. Víg czimborák, hű barátnék.
Előkelő társaságban élnek. Rendőrbiztossal szóba se látja őket senki
állni. Pasquier urat nem is ismerik. Ha valaki a társaságban magától
elkezd nagy botorul politikai tartalmú tárgyakról beszélni, ők maguk
sietnek rögtön más fordulatot adni a beszédnek. S ha az ügyetlen idegen
nyilt társaságban elkezd valami kényes tárgyat megpendíteni; például,
hogy tegnap, épen egy császári unokaöcs a rue Rivoliban Vérynél oly
lakomát adott, a mi 75 ezer frankba került, a míg 40 ezer munkásnak
nincs mit enni; hát ebből a szép házi asszony mindenféle, a Very és
Legacque gyönyörházakból eredő adomák útján olyan szépen levezeti a
beszélgetést a «paphosi kert» titkaiba, meg madame Tallien és madame
Recamier toilleteversenyére, hogy a veszedelmes diskuráló egyszer csak a
«velenczei éjek» közepett találja magát a Casino Paganiniban, s kinn
felejtve hazafias elkeseredését, maga is kaczag a Café Procop
élczjátékain, s együtt járja Musard «őrült galoppját» a többiekkel.

Dealba grófnő termeiben csak a finom emberszólásnak, s a szellemes
társalgásnak van uralkodó joga.

Hanem azután kerüljön egy czélba vett alak a hálóba! Az aztán meg nem
menekül.

Egy ilyen napon pedig, a mikor Enghien herczegre mondják ki a
halálitéletet egy veszedelmes összeesküvés miatt, mely egy hajszálon
mult, hogy az államrendet fel nem fordította, nehéz azt megőrizni, hogy
a társalgás még a legközönyösebb tárgyról is át ne vitorlázzon a
politika áramlatába.

Egy szép merveilleuse el kezd beszélni a panorámáról, a mi a Chaussée
d’Antinon látható. Ez volt az első panoráma Európában. Elég érdekes
tárgy.

De a második már hozzá teszi, hogy ezt egy amerikai ember találta fel és
hozta ide; valami Foulton.

A harmadik már többet tud Foultonról. Ez egy gépet talált fel, melyet
gőz hoz mozgásba, s azt állítja, hogy ezzel hajókat is lehetne hajtani.

A negyedik már azt is tudja, hogy Foulton e találmányát felajánlotta a
császárnak, s vállalkozott rá, hogy minden hadihajót átalakít
vitorlásból kerekekkel hajtottá; a mikor aztán tréfa lesz a franczia
hadseregnek kiszállni a britt szigeten. Egy ötödik már értette is
egészen a dolgot; megmagyarázta neki Foulton úr, s ő azt egy legyező,
egy kereplő, meg egy theás kanna segélyével vállalkozott egészen
felfoghatóvá tenni.

Míg végre az egész társaság azon veszi észre magát, hogy a chaussé
d’antini panorámán kezdte, s állig-sarkig benne van az angolországi
invasióban s a fölött vitatkozik, hogy lehet-e az, vagy nem lehet? A mi
már veszedelmes tárgy.

Themire már azon gondolkozott, hogy mademoiselle Clotildeot felkérje,
hogy énekelje szét egy szép áriával ezt az új armada invincibilét; a
midőn de Fervlans odahajolt hozzá s ezt súgta fülébe:

– Hagyja el ön egy perczre a társaságot; most nem veszik észre. A téli
kertben fogom várni.

Dealba grófnőnek előbb ki kellett találni valamit, hogy feltünés nélkül
elhagyhassa a termeit.

Mint már említők, azon éveknek a divatja szerint a kis gyermekeket is
ugyanazon szabású viseletbe öltöztették, a minőben a felnőttek
pompáztak, úgy, hogy egy ilyen gyermektársaság egy csoportban olyan
volt, mintha liliputi merveilleuseöcskék és incroyableocskák jöttek
volna össze. S ezzel együtt járt az a szokás, hogy az egyenrangosított
gyermekeket a mamáik magukkal vitték a társaságokba, estélyekbe,
szinházakba; a hol részt vettek a társalgásban, tánczoltak a mamáikkal
vis à vis, tanultak egymásnak udvarolni és calembourgokat mondani,
megbirálták a divathölgyek toilettjeit és Talma játékát; véleményt
mondtak aziránt, hogy Barry és Desfontaines legújabb vaudevilleje
megnézhető-e? megérdemli-e azt a 3000 frank évdíjt, a mit a császár
rendelt a szerzők számára, a miért úgy megnevettették? Hardy
conditoriejában kapni-e a legjobb fagylaltot, vagy Richeé-ban? s hogy
lehet-e Sándor czár barátságára tartósan számítani?

Ez ifju sarjadék között, természetesen a kis Amelie grófnő legfölül
tündökölt.

Nem lehet mulatságosabbat képzelni, mint mikor azt a miniatur delnőt
Themire grófnő odaülteté a saját helyére s azt mondta neki, hogy
távolléte alatt ő vigye a háziasszonyi «honneurs»-t. Az a méltóságos
applomb, a mivel a gyermek e feladatnak megfelelt, ennivaló
szeretetreméltó volt. Tudta a társaságot mulattatni, elmés aperçuekkel
fűszerezni a társalgást, piquant adomácskákat nagy grácziával előadni;
utánozni a persiflált egyéniségek modorát, és a közben azzal a
legyezővel, mit az anyja, mint uralkodói jelvényt engedett át neki a
helyettesítés idejére, úgy tudott játszani, mint akármelyik sennorita, s
ha fölkérték rá, még a zongorához is odaült s el tudta játszani piczi
kezeivel Laporte legújabb diadalcouplettjét. Oh ez valóságos
csodagyermek volt.

– Uraim és hölgyeim, mondá a gyermek, mikor a mamája helyét elfoglalta;
– ne beszéljünk mi olyan tárgyakról, a mikhez nem értünk. Foulton úrnak
semmi köze nincsen a mi vapeurjeinkhez.

Minthogy pedig «vapeur» a gőzön és a túlfinom úrhölgyek idegbántalmain
kívül még azt a könnyű lenge, öltönydarabot is jelenté, a mit az
úrhölgyek a báltoilette alkalmával kebleik eltakarására használtak, a
kis Amelie észrevétele általános furorét idézett elő.

Themire grófnő ez alatt fölkereshette de Fervlanst.

Ha valakit a véletlen arra vezetett, két egymással nyájasan, mosolyogva
fecsegő alakot látott volna egy jazminbokrozat lugasában s nem talált
volna ezen semmi megjegyzésre méltót.

A mosolygó, hizelgő arczok suttogó párbeszéde pedig ez volt:

– Kudarczot vallottunk; szólt Fervlans. Ők tizenkét órával hamarább
eltüntek, mint titkukat fölfedeztük.

A grófnő vállait vonogatta és fejét rázta szeszélyesen.

– Hát mért mondja ön ezt nekem? Nincs önöknek elégséges rendőrségük, a
mi kézre tudjon keríteni valakit, a ki az országon keresztül akar
szökni?

– Rendőrségünk van és elég ügyes; hanem az üldözöttek még egy hajszállal
ügyesebbek. Magukat úgy tudták álczázni, hogy semmi személyleirás nem
illik rájuk. A bérkocsira, melyet erőszakkal vettek el, hamis számot
ragasztottak, úgy mentek ki a barrieren, s azután a legelső állomásról
visszaküdték valami megbizott czinkostársuk által: az a kocsiról megint
levette a hamis számot, melyet a rendőrközegek jövet-menet följegyeztek
s aztán magára hagyta azt a rue Mouffetardban.

– Akkor igen egyszerű a feladat, szólt Themire, a hajából kihúzott arany
nyillal lyukakat szurkálva a kerevet kasmirján. Össze kell hivatni
mindazokat a bérkocsisokat Párisban, a kiknek a számaik a barrieren
átkeléskor feljegyeztettek. Ha lesz egy, a melyik azt mondja, hogy ő nem
volt az éjjel a sorompókon túl, az lesz az útbaigazító.

– Köszönöm, szólt de Fervlans, breloqueja jouxjouxival játszva. Ez már
megtörtént. Valamennyi fiacre mind igazolta, hogy hol járt és kit vitt
magával? A hamis szám tulajdonosa bizonyosan fizetett emberük volt a
szökevényeknek s előre elkészítve, hogy mit valljon? s míg mi a nyomukra
akadhatunk, azóta ők régen a tengeren vannak, vagy a svájczi határon, s
ott azután nyomukat veszítettük. Az egészet elől kell kezdeni megint,
még pedig nagyon messziről. Már most csak egy mód van. A szökevényeket
önnek kell fölkeresni és visszahozni.

– Fölkeresni? És visszahozni? rezzent fel Themire.

– Az első, úgy hiszem, nem lesz nehéz, szólt a marquis lába hegyével
csíszolva a mozaikot. Az elfogott marquis ugyan nem vallott semmit; de a
szeretetre méltó kis Amelie révén megtudtunk annyit, hogy egy olyan
országban szándékoznak letelepedni, a hol «rend van és rendőrség még
sincs». A találgatás nem lesz nehéz. Legközelebb esik ez eszményhez
Svájcz. Ámbár ott úgy tudom, hogy van rendőri intézmény. Mindegy. Ön
magára ölti a világot s utazik városról városra, míg a jelzett alakokra
rá nem talál. Ők titkolózni fognak. Ezáltal árulják el magukat
legbizonyosabban. Semmi kétségem a felől, hogy ön egy év alatt
közelükben fog lenni. Egy évre háromszázezer frankot adunk önnek
rendelkezésére. Ha azután rájuk akad, akkor ön tudni fogja további
teendőit. A férfi fiatal, tapasztalatlan, rajongó kedélyű; ez kész
áldozat. Az ön szép szemei elhozzák számára azt, a mi meg van számára
irva a fatumok könyvében. Ha a férfit birni fogja, akkor azután a leány
sorsa is el lesz döntve. Szükségünk van a férfira, a lányra s arra a kis
aczél ládikára. De egy a három közül is sokat fog érni. A három együtt
még többet. Minket tudósítani fog ön mindenről, a mi történik. Kezére
fogunk játszani. Azt tudja ön, hogy a mi kezeink Európa legszélső
szögletébe is elérnek; s ha kell, mi készek vagyunk hadsereggel is
elmenni oda, a hol az ön művére fel kell tenni a koszorút. Tehát
induljon ön rögtön. Egy veszteni való percz sincs.

– De Istenem! Ameliet hogy vigyem magammal?

– Sehogy! Mit gondol ön? Hisz Ameliet már ismeri az az ember, s azzal
rögtön elárulná önmagát.

– De hát itt hagyjam a leányomat? Csak nem kivánja ön?

– Hát nem elég jó gondviselés alatt fogja-e tudni, ha az én felügyeletem
alatt hagyja? szólt de Fervlans oly mosolylyal, hogy a távolról néző azt
hitte volna, hogy most szerelmet vall. Először történik-e, hogy elhagyja
őt magától?

– Igaz, igaz! szólt felsóhajtva a grófnő. Én már megszokhattam, hogy a
leányomnak hasznát ne vegyem. A kit elszoktam hagyogatni a kapuk alatt,
egy rendőrkém felügyelete alatt! Idegen emberek megtalálásának
véletlenére! Oh mi szomorú mesterségbe avattam be őt magammal együtt.

– De egy igen szépen jövedelmező mesterségbe, madame. Valljuk meg az
igazat. Hisz annak nem a «regime» az oka, hogy ön tizenöt éves korában
férjhez ment egy fiatal rouéhoz, a ki önnek négy esztendő alatt minden
vagyonát eltékozolta, s akkor egy kötéltánczosné miatt párbajban
agyonlövette magát; hagyva önnek egy eszes kis leányt, meg félmilliónyi
adósságot. Mit tehetett ön?

– Tehettem volna azt, hogy gyermekemet beadjam a lelenczházba, s magam
beálljak a gobelin-gyárba munkásnőnek; s tán jobban tettem volna.

– Alig hiszem grófnő. Az erény útja csak azoknak való, a kiknek – nagy
lábaik vannak. Faczipő kell hozzá. A gobelingyár ott van a Mouffetard
negyedben, aztán mindjárt következik utána a zálogház, ettől nem messze
esik a szegény bukott nők kórháza, s végül azután a lelenczház. Ezek
mind egy utczában vannak. A vándorlás folyton tart az egyikből a
másikba. A Mouffetard negyed egyesíti valamennyit, s még jó, ha az örök
körutazók a La Pitie, La Bourbe állomásain úgy esnek túl, hogy a Sainte
Pelagiet meg nem látogatják; mert az is útban esik: a börtön. Ezek a
«koplaló erény» utczájának az állomásai. Az ilyen piczi lábak, mint az
önéi, könnyen elsikamlanak. Sokkal jobb az állam szolgálatában vérzeni
el. Mit akar ön? Hát a katona, a ki embert öl – a hazája érdekében – nem
tartozik a lelkiismeretének megnyugtató szóval? Annak talán nem fáj a
szive, mikor haldokolni lát egy embertársat, a kit ő megölt, a nélkül,
hogy gyűlölte volna? Mindnyájan az állam katonái vagyunk. Ha ellenségre
találunk, nem kérdezzük: fáj-e neki? Megöljük. A haza érdeke minden
tettnek szentesítést ád.

– De az, a mit mi teszünk, erkölcstelenség!

– Hát az, a mit ellenfeleink tesznek, nem erkölcstelenség? Mikor egy
országot köröskörül megtámad minden ellensége, a kinek csak századokról
eltett vereségei vannak, megtorlandók, hogy azt leigázza, szétdarabolja;
– mikor annak az országnak minden férfia ott hagy családot, tűzhelyt,
iskolát, szövőszéket, feleséget, gyermeket, anyát, s megy rongyosan,
mezitláb, egy darab száraz kenyérrel az egyik kezében, egy darab vassal
a másikban, hazáját védelmezni: ugyanakkor belopózni az ország szivébe s
itt forralni összeesküvést: – hát az nem erkölcstelenség? Hát az ő szép
asszonyaik, hát az ő sima udvaronczaik nem sikamlanak-e a mi termeinken
keresztül, mosolygó kémei a küludvaroknak? Mi az ő saját fegyvereiket
fordítjuk ellenük.

– Jól van. Tegyük mi azt, a kik a gyűlölet öntudatával cselekszünk, de
az mégis rettenetes gondolat volt: gyermekeket avatni fel eszközül e
halálos játékhoz!

– De hát nem tőlük jött-e a példa? Hát az nem rettenetes gondolat-e ő
tőlük: egy örökké fenyegető pokolgépet tartani egy nemzet feje fölött,
egy ártatlan mosolygó gyermek alakjában? Hogy ne szilárdulhasson meg
soha a béke és hatalom ide benn? Hogy mind az a fényes diadal, a mit
seregeink magukra halmoztak, egy kikiáltott jelszóra köddé oszoljon
szét! s diadalíveink átalakuljanak a nemzet bitófáivá? Nem, madame, ez
nem szégyelni való, a mit mi cselekszünk. A mi férfiaink harczolnak az ő
férfiaikkal; a mi szép asszonyaink harczolnak az ő szép asszonyaikkal; s
a mi kis leányaink harczolnak az ő kis leányaikkal. Az ön kis Amelieja
historiai alak, s emlékszobrot érdemel!

A szép hölgy meg volt vesztegetve már e csábító sophismákkal: – nem is
volt szükséges a pénzkérdést fölemlegetni előtte.

– Aztán, lássa ön, madame; folytatá Fervlans, kezébe véve a grófnő kezét
s annak a rózsaszín tenyerébe titkos abrakadabra jegyeket irogatva az
újjahegyével; ha untatja önt ez a szerep, a mit ily fényes sikerrel
folytat ön és a leánykája: épen a legjobb alkalom kinálkozik most rá,
attól végleg megszabadulni. Önnek zilált pénzügyi viszonyai vannak. Ősei
birtokának csak névleg tulajdonosa már. Egész vagyona százötven frank.
Tudniillik, hogy ezért a szép arany hajáért ennyit adna meg a
perruquier, ha el akarná adni; mert ha ma azt mondja ön: «nem játszom
tovább!» ezen a szép haján kívül semmi tulajdona sincs. Ha pedig sikerül
önnek az a feladat, a mi rá van bízva, teljesen: akkor ön annak az
összegnek, a mit most évenként elkölthet, a tőkéjét fogja egyszerre
megkapni. Öt millió frank megérdemel egy kis áldozatot. Azzal ön
függetlenné teheti magát, fényes nevéhez illő fényes birtokot szerezhet,
s leányának senki sem fogja szemére vetni, hogy valamikor kis gyermek
korában a Cythere dandárához tartozott.

Themire elgondolkozott.

– Egy csókot sem szabad neki adnom, mielőtt eltávoznám?

– Adja át nekem s majd én elviszem neki.

– Hogy lehet önnek kedve tréfálni most? Hátha hosszas ideig fog tartani
távollétem?

– A mi nagyon valószínű.

– Ne is halljak hát a leányom felől? s azt se tudathassam vele, hogy
élek-e? mi bajom, mi örömem van?

– De ennek már csakugyan egyedül rajtam keresztül lehet megtörténni. A
kis Amelie minden hónapban fog nekem kézbesíteni egy szépen irt levelet
az ön számára, melyet senki sem fog önön kívül elolvasni. Ön pedig
annyiszor, a mennyiszer könnyebbülést akar szerezni a szivének, írhat a
kis comtessenek; de már annak a levélnek nyitva kell lenni, hogy én
elolvashassam; mert ha valami titkunkra vonatkozó czélzást ír ön benne,
akkor a levele nem jut kézhez. Egyébiránt önön függ a viszontlátást
siettetni. Addig gondoskodni fogunk a comtesse felügyeletéről. Nyugodt
lehet.

– Igaz… Rosszabb kézbe nem fog jutni, mint az anyja kezében volt; monda
rá Themire keserű öngúnynyal.

– Az első levelet most mindjárt megírhatja ön hozzá bucsú fejében.

Themire átment a boudoirjába s ezt írta egy virágkoszorús levelkére:

«Kedves kicsikém. Én most rögtön elutazom. Mikor megjövök, azt is
megírom önnek. Addig önre ruházom a háziasszonyi tisztet s rábízom a
pénztáramat. Csókolja önt ezerszer, öreg barátnéja s kicsi mamája,
Themire.»

A levelet lezárta vizahólyag-pecséttel s czímezte.

– Gondoskodni fogok a kézbeadásáról, monda de Fervlans, átvéve a
levelkét. És most küldje el ön Jocrisset, hogy hozzon az ön számára egy
bérkocsit. A saját fogatát nem használhatja erre. Senkit se vigyen
magával. Jocrisset majd maga után rendelheti, ha a czél közelében lesz.
Most a titkos lépcsőn és a kertkapun át észrevétlen elhagyhatja a
palotát; a chaussé d’Antinban vannak olyan jó csöndes kis boltok, a hol
a hölgyek átöltözhetnek. Ha ön nem tudná még, majd tudja a bérkocsis.
Ott útnak való ruhákat vehet magának, csak épen annyit, a mennyi az útra
szükséges. Arra gondja legyen, hogy akármely országban telepedik le,
azonnal az ottani szabókkal, piperészekkel öltöztesse fel magát tetőtül
talpig, mert a passage de l’operai készítmény elárulja kilétét.
Mindenütt németül beszéljen s francziául ne értsen. De minő bohóság! Én
adok önnek ilyen dolgokban tanácsot, holott ön miniszter lehetne és
akadémiai tag az ilyen tudományokban. Azt hiszem legjobb lesz önnek
legelőször is Svájczot átkutatni a szökevények után. Adieu, madame, a
viszontlátásig.

– Csak legalább még egyszer láthatnám a kis lányomat, könyörgött
Themire; csak egy függöny mögé elrejtőzve tán.

– Themire! ön érzelegni kezd. Ez nem katonának való.

– Ha ezt sejtem, nem adom oda esztelen komédiából Amelie arczképét
Cambraynak. Nem lehetne azt tőle visszakapni?

– Nem adja ide; azt mondja, hogy ez neki talizmánja lesz, s elvenni a
foglyok ékszereit csak Sanson úrnak van joga; attól pedig Cambray úr még
messze van. Majd lefestetem Ameliet önnek újra s utána küldöm.

– Ah, de ez az arczképe még három éves korából való, a mikor még
ártatlan volt!

Rettenetes szó.

– Becsületemre! asszonyom. Ön érzeleg, mint egy német professor leánya.
Én kezdek tőle tartani, hogy rosszúl végzi el a missióját s még belé
szeret abba az emberbe, a kit el kellene csábítania s még majd minket
árul el annak.

Themire többet nem szólt, hanem elsietett öltöző szobájába.

De Fervlans viszont a maga részéről megírta az utalványt a grófnő
számára százötvenezer frankig az első félévre, s azzal szerencsés utat
kivánt neki s visszatért a terembe.

A társalgás igen élénk volt. Az inasok frissítőket hordtak körül; divat
volt a jó társaságban akkor mindenféle orvosságokat inni, jeges
rhebarbarát és keserű mandulafejetet; mely szokást kiegészített egy
legújabb vívmánya az inyenczségnek. Abban az évben hatolt be a párisi
magasabb körökbe az a bizonyos amerikai gyümölcs, melyet az Inkák
fedeztek föl Chiliben, s ők terjesztettek tovább Peruba, Quitóba; onnan
hozták át Európába; itt a fejedelmi üvegházakban ápolták s olasz nevéről
tartuffolinak hítták. Mai világban burgonya a neve. Ennek a ritka
növénynek a drága főtt gumóit hordták körül az ezüst vállzsinóros
inasok, ezüst tálczára tett sevresi porczellán tálakban, s kinálták vele
az úri vendégeket.

A kis háziasszony szeretetreméltó észrevételekkel tudta fűszerezni a
csodálatos lisztízű exoticus csemegét; elfecsegve, hogy az Josefine
kedvencz nyalánksága; a császárné téli kertjében egy egész osztály van
berendezve a tartuffoli üzdelésére. A legközelebbi udvari tánczestélyen
az a csokor, a mit a császárnő a keblén viselt, valódi krumplivirágból
volt. A kis Amelie azt is kifecsegte, hogy a császár föltette magában,
miszerint e növénynek a főurak üvegházaiból a szegény emberek kertjeibe
is ki kell terjedni, hogy valamint IV. Henrik arról a mondatáról lett
áldott emléküvé: «én azt akarom, hogy minden parasztnak vasárnaponkint
tyúk főjjön a fazekában»: őt meg arról emlegessék meg, hogy alatta a
parasztnak mindennap tartuffoli főtt a fazekában.

A fiatal csalán, hogy tud már csípni!

Jocrisse úr de Fervlans urat is megkinálta a ritka csemegével; mosolygón
dörmögve:

«Tartuffoli?»

De Fervlans úr a szájába dugott egyet, s aztán oda adta Jocrisse úrnak a
levelkét, a mit Themire bízott rá.

Jocrisse úr ezüst tálczára tette azt s úgy hozta vissza, oda prezentálva
a kis háziasszonynak.

– Megengedik uraim és hölgyeim! szólt a kis liliputi úrnő, feltörve a
levelet; hogy elolvassam? ámbár csak most tanulok betűzni.

Voltak, a kik tudták, hogy mit kell ezen nevetni?

A kis comtesse vette az arany foglalványú szemüvegét s úgy olvasta el a
levelet. Megrázta a fejét és a vállait; összecsücsörítette a száját s
nagyot nyitott azokon a nagy kék szemein.

– Uraim és hölgyeim! monda. Egy kis meglepetés. A mama hirtelen
elutazott. Üdvözli önöket általam. (Ez ugyan nem volt a levélben; de
illett a mama mulasztását helyrehozni.) Visszatérteig, a mi rövid időn
bekövetkezik (ezt megint úgy gondolta hozzá), engemet bízott meg a
háziasszonyi tiszttel. Azzal a lorgnont ajka elé nyomva, halkan oda
szólt de Fervlans úrnak: a többek között a pénztárát is rám hagyta. S
rögtön hozzátevé naiv sarcasmussal: «De vajjon a hitelezőit is rám
hagyta-e?»

De Fervlans úr megnyugtatá, hogy azokkal ő fog elbánni.

– Nos hát, uraim és hölgyeim, folytassuk a medisancet.

* * *

Themire pedig ez alatt már kocsin ült uti ruhában.

Hanem Fervlans úr aligha rosszul nem utasította őt el; mert az az
ország, a hova a menekülők igyekeztek, nem Svájcz, hanem valami más.



MÁSODIK RÉSZ.  AZ ADOMÁK HAZÁJA.


I.

Egész Fertőszeg kinn volt az országúton az új földesasszonyt fogadni.
Nagy ünnepély készült. Az országúton keresztül diadalív volt felállítva
zöld lombokból s azon sárga kassai rózsákból kirakva ez a szó: «VIVAT»;
két oldalt tizenkét fehérbe öltözött leányka, virágkosárkák a kezeikben,
a kántor felügyelete alatt, ki igen szép zengeményt szándékozik az
ártatlanokkal elénekeltetni. Egy emelvényen piros pozsgás parasztleányok
vannak felállítva, kik egy óriási fonott kast fognak az érkező lábai elé
tenni, melyen érett dinnyék, szőlőfürtők s csodaformáju ostyepka-sajtok
vannak felhalmozva. A dombtetőn mozsarak vannak kiszegezve. Egy terebély
bükkfa árnyékában bivuacoznak a statutio hivatalos tagjai egy
csoportban: az alispán, a megyei mérnök, a falu lelkésze, a járás
physicusa, a tiszttartó s a hozzájuk tartozó mellékszemélyzet, megyei és
tiszttartói hajdu, sáfár és irnok; az alispán patvaristájának is ott
kellene lenni, hanem az most nagyon sok buzgólkodni valót talál a
gyümölcshordó falusi canephorák informálásában. A jelenlevő uraknak
feleségeik és leányasszonyaik is vannak («kisasszony» azon időben sértő
czím volt) s azok kinn csoportosultak az árokparton: nem keresik az
árnyékot; azért, hogy bemutathassák, hogy nekik napernyőik is vannak, a
mi akkor nem volt tréfa dolog. Benn a vásártéren előkészületek vannak
téve az ökörsütéshez: a nagy kerekes nyársra már fel van húzva a kövér
tulok, s az alája rakott máglya csak felgyújtásra vár. Mellette magas
állványra föltéve a tíz akós hordó tele borral; a csapszék leveles
színjében egy banda czigány pengeti hangszereit, a toronyablakból pedig
gyerekfők kandikálnak elő, lesve a földesuraság közeledtét, hogy jókor
meghúzhassák a harangot.

A falunak csak egy tornya van, azon kereszt; hanem azért az nem a
katholikus templom. A helység lakosai Luther-követők, svábok, keverve
magyarral, a kiknek a kedvéért minden harmadik héten egyszer magyar
prédikácziót is tart a lelkész.

A falu előljárói a helységháza előtt vannak csoportosulva, ünnepi kék
posztó öltözetekben: az öregek hosszú haja hátrasimítva nagy görbe
fésüvel; az ifjak ellenben tarka csináltvirágbokrétákat viselnek
báránybőr süvegeik mellett, s dugaszban tartott pisztolyaikkal nagyszerű
üdvlövéseket szándékoznak elkövetni.

Azok az urak ott a terebély bükkfa alatt e körben sem unják magukat. A
nagy melegben jól esik az appetitoriumnak fogadott borvizes ruszti, a
mit a tiszttartó hajdúja hordozgat fel a hűtőből. Három egymásnak
szögellő lócza képezi a sessio helyét; mint elnök, közepén ül az
alispán, hatalmas faragott tajtékpipából szopogatva az édes véki
dohányfüstöt. Termete eleven illustratiója az «extra Hungariam non est
vita» örök igazságának, melyet pirosra hízott arcza sem czáfol meg, s a
keményen kifent hatalmas bajusz hozzá teszi, hogy «ne bántsd a magyart!»

Viselete egészen ős magyaros, t. i. a század elejéből való, s hogy
alulról kezdjük: sárga szattyán sarkantyús csizma, paszomántos violaszín
lábszárhüvely, hosszú, czombig érő virágos mellény, a fölött kajszi
baraczkszín kancza-mente, quekker szabású, de körülprémes és sújtásos.
Nyakán feszesre csavart patyolatkendő, hátul csomóra kötve, s abba
beleszorítva a hátulsó varkocs. Mert a czopfot már elhagyták, mely még a
burkusháboruban oly nagy szerepet játszott a magyar daliáknál; de a régi
emberek, a kik szokva voltak hozzá, azért csak megőrizték apáiktól
öröklött kincsüket, s inkább belekötötték a nyakravalóba, hogy legyen,
de látható még se legyen; elől a fül mellett két hurkányi csigába van
csavarítva a hunczutka, s takarja a főt egy hatalmas nyestkalpag,
kifityegő piros bársony csákóval. Az egyik padot ő foglalja el a
lelkészszel, a kit egyházi tisztsége erre a szomszédságra qualifikál. Ez
pedig egy tudománytól összegörnyedt és megaszalt alázatos férfiu, a
kinek az egyik válla lejebb áll, mint a másik, az egyik szemöldöke
följebb huzódik, mint a másik, s mikor beszél, a szájának csak az egyik
felét nyitja ki, azon ereszti a szót. Hivatalának egyenruháját viseli,
fekete kabátot, bársony pulidert, gyapot harisnyát, csattos czipőt,
háromszögletű kalapot; kiegészíti a jelmezt az ünnepélyhez felöltött
Luther Márton-féle bő újju ránczos köpönyeg, a minek a zsebéből a tudós
férfiu előelő huzogat egy bőrkötésü könyvet, s nagyokat sóhajtva, ismét
visszacsúsztatja azt. Ő rá néz a beneventatio nehéz feladata, s ámbár a
derék úr úgy tudja a szónoklatát, mint a karikacsapás, azért mégis
remeg. Örök trémája van, még mikor prédikálni kell is. Ha pedig
hozzákezdett, akkor egy Demosthenes.

– Aztán úgy ne járjon tiszteletes úr, tréfálkozik vele az alispán, mint
nem régiben Csokonai; a kinek a parochián elcserélték a prédikácziós
könyvét egy szakácskönyvvel, s csak mikor a cathedrában el kezdte
olvasni a textust: «az eczetes…» akkor vette észre, hogy eczetes ugorka
becsinálásáról van szó. De hamar föltalálta ám magát; ex tripode
folytatá tovább: «az eczetes vízzel megkinált Jézus pedig mondá:
elvégeztetett!» S erről a textusról stante pede olyan prédikácziót
improvisált, hogy bámult rajta a presbyterium!

– Én csak megleszek a magam dikcziójával valahogy, felelt a lelkész,
csak a spektabilist el ne ragadják Phaëton paripái, mikor a statutio
alkalmával ki kell mondani a domina nevét.

– Már az igaz, hogy perversus egy név! Eleget utaztam Soprontól
Nezsiderig olyankor, mikor a sár hirtelen megfagyott; de úgy szekér még
meg nem rázta bennem a lelket, mint mikor végig kell mondanom: hogy is
van csak tiszteletes úr?

– Catharina…

– No azt még tudom.

– Catharina de Landsknechtsschild.

A két hegyes bajusz megpróbálta ezt a nevet felöklelni.

– Lantz–k–nek–htsz–sild! – Ez sok egy embernek.

– Pedig magyar nemes familia az. A legközelebbi diætán indigenálták az
ősét.

Ezt egy harmadik úr mondta, a ki a diagonalis padon ült, egészen
tubákszínű öltözetben, himlőhelyes ábrázattal, szanaszét kúszált sárga
hajjal s vörös karikájú szürke szemekkel.

– Hát maga ismeri azt a familiát, doktor? kérdé a spectabilis.

– Hogyne ismerném, felelt a doktor; báró Landsknechtsschild örökölte ezt
a birtokot anyjáról, a ki Markóczy leány volt, s Mária Terézia idejében
ment férjhez egy morva kapitányhoz; ez most zálogba adta a birtokot az
unokahugának, Katalinnak. Hiszen láthatta a bárót, indzsellér úr, mikor
a «Névtelen vár» környékét kihasították a bolond gróf számára.

A hivatkozott úr ott ült az orvos mellett, s mint előre nyújtott
nyakáról látni lehetett, mérnök volt. Kezéből le nem tette volna egy
világért azt a nagy bádog tokot, a mi az uradalom térképét rejté. Igen
tudós és a maga szakmáját értő férfiú volt; de a beszélgetés nem volt
kenyere; a mihez hozzáfogott, az nem ment ezen túl:

– Én azt mondom, hogy mit is mondjak?…

Aztán nem vártak rá, hanem beszéltek tovább.

– Százezer schein forintért vette meg a jószágot a baronesse, minden
regaléval és úrbériséggel együtt, mondá a doktor.

– Az bizony elég szép ár, szólt az alispán. De még szebb az, hogy még
itt is akar lakni a baronesse. Tiszttartó úr tudhatja legjobban.

A tiszttartónak az a szokása volt, hogy mikor mondani akart valamit,
sebesen összedörzsölte a tenyereit, mintha apró gölödinyecskéket
gömbölyítene ki.

– Megvallom, megvallom (mindig benevolumon kezdte), a mi igaz, az igaz.
A baronesse pompás mobiliákat hozatott le Bécsből; még clavicordiumot is
küldött le, egy stimmelő meisterrel; s a szobákat mind kitapeczéroztatta
és lusztereket akasztatott fel, a glazhaust is egészen renováltatta.

– De ugyan mi történhetett a baronessel, hogy úgy megszerette a mi
vidékünket? A mi annyival különösebb, hogy a statutióra senkit se
hivatott meg a szomszédságban lakó földesurak közül, mintha előre tudtul
akarná adni, hogy senkivel sem szándékozik ismeretséget kötni. Más
statutiónál a fél vármegyét összeinvitálják, itt meg csak magunk
vagyunk, a kiknek ex offo itt kell lennünk. Ezt az alispán úr kérdezte a
pipaszopókán keresztül.

– Én hallottam felőle valamit, szólt közbe a doktor.

– No hiszen, ha a «vármegye harangja» se tudna semmit.

– Már azért, a mit én mondok, mégis mindig igaz. Hát azt mondják, hogy a
baronessel az történt, hogy jegyben járt egy bajor majorescoval, a
lakodalom napja is ki volt tűzve; a mikor a vőlegény egyszer csak
megtudja, hogy a menyasszonya…

– De lassan, az Istenért! szabódott a tiszttartó; a cselédek meg ne
hallják.

– Hiszen semmi rossz sem, a mit meghallott felőle; csak azt hallotta
meg, hogy lutherana, s minthogy Bécsben és Bajorországban a mixta
matrimonia tiltva vannak, annálfogva recedált; ebbeli bújában aztán a
repudiált sponsa valét mondott a világnak, s örökös pártában maradásra
határozta magát s azért kereste ki e félreeső falut állandó
residentiájául.

– No, inzsellér úr, ez jó partie lenne magának. Enyelgett a főbiró.
Magától meg a menyasszonyai szoktak megszökni.

A tudós mathematikus megcsóválta a fejét,

– Azt mondom én, hogy mit is mondok?

– Ugyan mondja ki már egyszer! nógatá a doktor.

– Azt mondom én, hogy ez bizonyosan valami vén klepsidra. (A mi nem más,
mint egy hajdankori fövényóra.)

Ezért mindannyian rátámadtak: honnan következteti ezt?

Az inzsellér erre a két középső ujja közé csiptetve az orrát, így
igazolta véleményét:

– Mert hogyha valami formás személy volna, bizonyosan mindjárt kapott
volna másik vőlegényt ott Bécsben.

Ezért aztán kinevették.

– Jaj, inzsellér úr, csak maradjon maga a czirkalom mellett! Nem
trigonometria ez!

Úgy látszott, hogy az alispán úr előtt legmegvetettebb tudomány volt a
háromszögeléstan, s minden tollatlan kétlábú állatok között
legalábbvalónak tartotta azt, a melyik a papiron lépegeti a czirkalmot.

Azonban egyszer csak megkondul a harang a toronyban; erre elpukkannak a
mozsarak; a czigányság rákezdi Bihari «negyvenemberes marschát», az
országúton porfelleg támad, abból a postakürt szava hangzik elő, s
nemsokára jön nyargalva egy kengyelfutó, három struccztollas sipka a
fején, könnyű kutyakoczogásban; s utána egy nehéz négy lovas hintó,
jágerrel és postillonnal a bakon. Az urak kivonulnak a bükkfa árnyékából
a diadalív elé; a tiszteletes utoljára húzza elő zsebéből a fekete
könyvet, meggyőződést szerezve felőle, hogy dictiója még mindig benne
van. A négy lovas hintó megáll s akkor látják, hogy nem ül abban senki.
Csak a levetett wiklerek és schlüpferek bizonyítják, hogy abban
asszonyok utaztak.

Az általános hüledezésnek a hátul jövő hintóban érkező bécsi ágens vet
véget, felvilágosítva az urakat, hogy a baronesse a vadaskerthez érve,
társalkodónéjával együtt kiszállt a hintóból s onnan kedve tartotta az
erdőn, parkon keresztül gyalog felsétálni a kastélyba. Ezóta már ott is
lehet; mert a postalovak a homokban csak lépést jöhettek.

S ezzel az egész nagy parádé mind kárba veszett.

A mint hogy szaladt is már nagy lelkendezve a faluból a deputatióhoz egy
hajdu, félkezével a forgós csákóját fogva a fején, hogy le ne essék
róla, s jelenté, hogy már a baronesse ott van a kastélyban s várja az
urakat.

Ez már boszuság! A mihez minden ember egy hét óta készült, azt egy
asszonyi szeszély mind dugába dönti.

Lett is rá egy általános megjegyzés, nyiltan és elhallgatottan.

«Ez a második bolond a faluban.»

Azzal minden ember kullogott nagy morogva a kastély felé.

A baronesse bizony szépen besétált az egyenes úton, a szép árnyékos
erdőn keresztül s nem tette meg a tisztelgők kedvéért, hogy
körül-kerülje a saját faluját a poros országúton.

Tökéletes bécsi nő. Jó kedvű és nyilt szívű. Minden szemközt jövővel
egyszerre megbarátkozó. Látszott, hogy új volt neki minden, a mi falusi.
A kalapját levette fejéről s azt mindenféle útszélen termő virággal
teleszedte, s mikor a majorudvaron keresztül ment, az apró kis sárga
csirkéket mind összeszedte ölébe: azt gondolta, kanári madarak, a miért
nagy vitája támadt a kotlóssal. A vén komondort is megczirogatá s a kis
béres gyerekeknek elsimította a hajukat a szemükből, s társalkodónéját,
ki nem birt vele bodzás lábaival lépést tartani, kétségbeejté előre
szaladásával.

A baronesse szőke szépség volt. Semmi kendőzésre nem szorult eleven
arczszín, ragyogó kék szemekkel, örök mosolygó cseresnyepiros ajkakkal;
s arczának hódító bűbáját még az unalmas bécsi divat sem volt képes
kisebbíteni, mely megkivánta, hogy a hölgyek a hajukat simán a
halántékaikhoz lapítsák s a füleiket kereken betakarják vele, s
semmiféle fejdíszt nem tűrt el a hajfonadékon kívül, mely lehető sok
ágba és mentül keményebbre fonottan, volt a fésűre feltűzve.

A kastélyban az előreküldött hopmester fogadta a földesasszonyt. Azt egy
héttel előbb ideküldték, hogy a lakást rendezze el s a beiktatási lakoma
vendégeiről gondoskodjék. Itt is első gondja volt a baronessenek
konyhát, éléskamrát beszaladgálni s a szakácsot és szakácsnékat
bámulatra ragadni a konyhaművészet minden ágaiban való jártasságával.
Innen hítták elő, mikor az urak megérkeztek. Még akkor is az ujját
szopogatta, a mire valami marmelád ráragadt a linczer tortáról.

– Csak semmi czeremoniát, uraim! kiálta csengő hangjával, a társaság
közé toppanva a fiatal hölgy. Szívemből gyűlölök minden szertartást.
Idáig laktam vele Bécsben. Természetes levegőt akarok színi falun:
tömjén és lőporfüst nélkül. Legfölebb a dohányfüstöt engedem meg. Én
rászedtem önöket; de úgy kell önöknek, minek készítettek nekem parádét,
mikor megmondtam, hogy nekem nem kell egyéb, mint egy «hozott Isten!»
aztán egy kézszorítás. A mi hivatalos formalitás jár a statutióval, azt
végezzék el az urak a meghatalmazott ágens urral: s aztán tegyünk úgy,
mintha régi ismerősök volnánk s tekintse magát mindenki idehaza.

Erre azt mondta az alispán, hogy:

«Kisztihand.»

– Ah, ön beszél németül?

– Beszélek, felelt a szittya utód; csakhogy rajtam is megeshetik, a mi a
vitéz Barkóczyval történt, hogy mikor királynénk Mária Terézia
bárányhimlőjéből felépülve, panaszkodott neki a kiállt betegség
nyomairól, azzal vigasztalta meg, hogy «ah Euer Majestät haben noch
immer sehr schönes Leder».

– Ah haha! Nevetett a baronesse. Ön az az úr, a ki mindenre tud adomát
mondani? Már hallottam hírét. Kérem ismertessen meg a többi urakkal.

Az alispán sorba vette a bemutatandókat.

– Tiszteletes Mercatoris Tóbiás úr, helységünk lelkésze; ki egy szép
szónoklattal várta méltóságodat, de a mit itt nem mondhat el, mert azon
kezdődik, hogy «ím e zöld fáknak kies árnyékában».

– No majd kárpótlást fogok találni a tiszteletes úr vasárnapi
prédikáczióiban. Én igen buzgó híve leszek.

Azután a doktort mutatták be.

– Ez itt doktor Tromfszky Fülöp, a járás physicusa, maga is fertőszegi
lakos és compossessor, orvos, sebész, és nemcsak e vármegyében, de Győr,
Komárom, Vas és Sopron vármegyékben is elismert legnagyobb pletyka és
hírharang.

– Ah! hisz ez nagyon szeretetreméltó tulajdonság! Én nagyon szeretem a
pletykát! véghetetlenűl szeretem a mendemondákat. Már csak azért is lesz
mindennap valami bajom, hogy a doktor urat meghíhassam. Ugy-e bár, a
doktor kötelessége azt is megmondani, hogy mit főzzenek ebédre?
Mindennap kérni fogom a consultatiót.

Ilyen patiensre volt már a doktornak szüksége régen.

Következett a mérnök.

– Ez pedig Doboka Márton úr, a vármegye inzsellérje, «hites
mathematicus,» vagy a hogy a paraszt nevezi: «hityimityimatyi mókus,»
földet mér, ködöt szel, vizet szab, s ha valakinek az órája elromlik,
azt megigazítja.

– Remélem, szólt a baronesse Doboka úrhoz, hogy sokat fog ön velem
foglalkozni, azért, ha nem vagyok is klepsidra.

A szegény inzsellér mosolygó álarcza egyszerre a rémülés facies
hippocraticájára nyúlt el e szóra. Csak a kezében levő bádog mappatok
tetejét csavargatta, mintha azon gondolkoznék, hogy mint tudná saját
magát is úgy összegöngyölíteni, hogy abba beledughassa?

A szép selma pedig hamiskás mosolylyal mondá neki, megfenyegetve őt ujja
hegyével:

– Nekünk bécsieknek nagyon jó rendőrségünk van ám.

A patvarista is ott ágaskodott a többiek mögött, s igyekezett a fejét
előre tolni a válla közül. Az úrnő azt is észrevette.

– Hát ezt az urat hogy hívják?

– Ez még senki sem, szólt az alispán; csak a patvarista. Ezt még nem
hívják, csak kiáltják, hogy «audiat!» Az ilyennek mondta azt Cziráky,
hogy «soha se válogasd öcsém, hová ülj az asztalnál? a hová te leülsz,
bizonyosan az az utolsó hely».

«Audiat» aztán megint lehúzta a fejét a válla közé s iparkodott magát
eccliptizálni.

– A tiszttartóját úgy is meg fogja ismerni méltóságod: Határi Ádám úr, a
kinek nem szükség azt mondani, a mit Klobusiczky püspök mondott a
tisztjeinek, mikor inaugurálták: «már csak úgy gazdálkodjanak az urak,
hogy nekem is maradjon valami.»

– Oh, az én tisztjeimnek nem lesz panaszuk ellenem.

– És most magamat kell bemutatnom, én vagyok ennek a megyének az
alispánja, nevem Drávakeresztúri Görömbölyi Bernát.

– Jaj uram! szólt nagyot nevetve az úrhölgy: én ezt három esztendeig sem
tudom összerakni.

– No épen így vagyok én méltóságodnak a nevével.

– Hát tudja mit? Inkább, hogy sem egymást kínozzuk a kimondhatatlan
neveinkkel, legyünk per tu, s híjuk egymást a keresztnevén.

– Csakhogy én, ha valakivel Bruderschaftot kötök, azzal én össze is
csókolózom.

– Hát hiszen az is megtörténhetik, nevetett a baronesse s minden
morikálás nélkül megadta a tekintetes úrnak a ceremonialis csókot, s
aztán kezet szorított vele. No már most hát «te Bernát bácsi» én pedig
«te Katinka!» S miután ezen szépen átestünk, menjenek az urak az irodába
a hivatalos functiót az ágens úrral elvégezni; én pedig addig
visszavonulok toilettet csinálni. Az ebédnél megint találkozunk.

Azzal gyermeteg hibbanással kilebbent a mellékszobába.

– Ez már aztán kapitális egy menyecske! mondá az uraknak a főszolgabiró.
Hát ugy-e nem «klepsidra», Doboka barátunk?

A jámbor mérnök most is azt igyekezett a sinusok és cosinusok segélyével
kikalkulálni, hogy ugyan kitől tudhatta meg ezt a baronesse? Csak nem a
patvarista fecsegett tán a szobaleány előtt?

– De nagyobb baj lesz abból, szólt közbe a doktor malitiosus
arczfintorral, hogyha a tekintetes asszony odahaza megtudja a «csókot»;
az lesz ám még a franczia háború.

A szittya hős e szóra komolyan megrettent. Az oroszlánt megrémíti
szavával a kakas; Bernát urat pedig – a tyúk. (Ő szokta a feleségét
«tyukom»-nak nevezni.)

– Csak lesz annyi becsületérzés doktor úrban, hogy nem pletykázza el.

– Már hiszen én magamról jót állok, mert soha sem szoktam pletykázni;
hanem, ha egyszer az inzsellér ki talál rukkolni azzal a szóval, hogy
«azt mondom, hogy mit mondok?» akkor nem állok jót a titokról. Kivált ha
még azt is megtudja a tekintetes asszony, hogy per «te Katicza, te
Bernus!» discurálunk egymással; ezt nehéz lesz egy anecdotával elütni.

Az ágens véget vetett a tréfálkodásnak, átidézve a hivatalos urakat a
komolyabb teendők elvégzése végett a cancelláriába.


II.

Az ebédhez megjelenő bárónő a legegyszerűbb elegancziával volt öltözve;
fekete selyemruha volt rajta, s a nyakán négy sor igazgyöngy; más
ékszert nem viselt; s a fekete ruha gyászt, a gyöngyök könnyeket
jelentenek. Modora megczáfolta mind a kettőt. Víg volt és kedélyes.
Hanem hiszen a mosoly lehet álarcz is.

Feltünt, hogy a díszlakomához egy hölgy sem volt hivatalos. A baronesse
és társalkodónője egyedül képviselték a szép nemet.

– Te ide ülsz mellém, monda a bárónő Bernát úrnak, megemlékezve a kötött
Bruderschaftról.

A tekintetes úrnak pedig eszébe jutott a tekintetes asszony odahaza, a
kinek a nyelve bezzeg ki tudja mondani az ő nevét, még olyan
prædikatumokat is told hozzá, a mik nincsenek az armálisban, s mikor azt
neki ereszti, rettenetesebb a királyi commissariusnál; annálfogva
igyekezett calmirozni a bizalmas viszonyt.

– Megmondom baronesse, nálunk nem tegeznek senkit, csak a gyereket, meg
a czigányt. A kivel bizalmasan vagyunk, annak azt mondjuk, hogy «maga».
Hozzá tehetjük, hogy «hugom» és «bácsi».

– Hát a feleségét sem tegezi az ember?

– Annak is azt mondja, hogy «lelkem maga!»

– És a gyermekek sem tegezik a szülőiket?

– Az meg épen botrány volna.

– Csodálatos ország. No hát «Bernát bácsi» maga, tessék magának mellém
ülni.

A rögtön támadó családias bizalmasság jellemzé a bécsi nőt, elütőleg a
párisi hölgyek finom agaceriájától, a kiket egyébiránt Bernát úr soha se
látott.

Katinka bárónő még evés közben is tudott mulattatni, a mi ugyan a
jobboldali szomszédjánál tiszteletes Mercatoris úrnál tökéletesen kárba
veszett. A tudós úrnak rossz fogai voltak, annálfogva egész penitenczia
volt ránézve az evés, s a míg azzal el nem készült, addig ránézve nem
létezett semmi discursus.

A mi a nevét illeti a tiszteletes úrnak, az valaha «Kalmár» lehetett;
hanem egy időben a tudományos férfiak szerették neveiket latinizálni.

Annál készebb társalgókra talált a bárónő az alispánban és a doktorban.

– Tehát a hivatalos átadás egészen elvégeztetett nálam nélkül, Bernát
bácsi?

– Nem végeztetett biz az; sőt inkább úgy jártunk, mint az egyszeri
czigány, a ki azt mondta, hogy elveszi a grófkisasszonyt. A beleegyezés
az ő részéről már megvan: csak a contesseé hiányzik még. Itt is hiányzik
még a beleegyezés a bárónő, – azaz – Katinka hugom – részéről.

– Mihez kell az én beleegyezésem?

– Ahhoz, hogy a «Névtelen Vár» servitusa fentartassék-e?

– «Névtelen Vár?» – «Servitus?» Mik ezek a szavak? Szeretném tudni.

– A Névtelen Várat innen a kastélya erkélyéről majd színről színre
megláthatja hugom asszony. Az egy vadászkastély, a mit egy Markóczy ős
építtetett a Fertő partjára valami ős korból származott czölöpépítmény
fundamentumára: ott tartotta nagyszerű vadászatait, mikor még a lankaság
csupa erdő volt. Ezelőtt három évvel egy külföldi úr jött ide, a kinek
nagyon megtetszett ez a magános épület s kivette azt bérbe az akkori
tulajdonos bárótól, olyan szerződést kötve vele, hogy a várkastélyhoz
tartozó parkban, a meddig az körül van palánkolva, senkinek se legyen
szabad rajta és a hozzátartozókon kívül járni. Ezt nevezik servitusnak.
Az tehát a kérdés, hogy van-e kedve Katinka hugomnak egy ilyen
«tilalmast» a birtoka közepén eltűrni? vagy pedig fel akarja azt
mondani?

– És ha fel akarnám azt mondani?

– Akkor tetemes vinculumot kellene fizetni a bérlőnek. Akarja-e ezt
tenni?

– Attól függ, hogy micsoda ember az a bérlő?

– Mindenesetre különcz. Valami világkerülő.

– Hogy híják?

– Azt nem tudni. Épen azért nevezik ő róla azt a kastélyt Névtelen
Várnak.

– De hát hogy lehet az, hogy valakinek egy helyen, a hol három
esztendeig lakik, ne tudják meg a nevét?

– Igen egyszerűen. Ő maga nem auffirolja magát sehol, a cselédei nem
híják másként, mint a «gróf».

– De levelet tán csak kap a postán?

– Azt gyakran kap a világ minden részéből: néha pénzes leveleket is,
azoknak a recepisséit neki kell aláirni. Hanem úgy van vele, mint az
egyszeri paraszt, a ki azt mondta, hogy «bárcsak én írni tudnék, ha
olvasni nem is; majd találnék én valakit, a ki azt elolvassa». Ennek is
kell lenni valakijének, a ki azt, a mit ő irt, el tudja olvasni, de erre
mifelénk senki azokhoz a czifrákhoz nem ért, a mi az ő adressén van s az
ő keze alól kikerül.

– Hát a hatóság nem vonhatja őt kérdőre?

– Miféle hatóság?

– No – maga, Bernát bácsi.

– Hát spiczli vagyok én?

– De az útlevelét csak elő szabad kérni az idegennek?

– Útlevelét? Hiszen mindjárt kidobnának engem a vármegyeház ablakán, ha
valakitől Magyarországon útlevelet kérnék, vagy egy «Salva guardiába»
betenném a lábamat a bennelakó engedelme nélkül.

– De hát nem ügyelnek itt fel arra, hogy ki mit cselekszik?

– Minek? Nemes ember azt teszi, a mit neki tetszik; a paraszt pedig azt,
a mit muszáj.

– De hátha veszedelmes összeesküvést forral az az ember?

– Az a királyi fiskus gondja, nem az enyim.

– Hátha hamispénzverő?

– Az meg a tárnokmesterre tartozik.

– De a rablók ellen csak kell valami rendőrségnek lenni.

– Arra itt vagyok magam, meg a pandurjaim, s ha rakonczátlankodnak:
kihirdetem a statariumot; s akkor vagy kézrekerülnek, vagy átmennek a
másik vármegyébe. Egyébiránt a szóban forgó Névtelen Vár lakója ellen
egyik indicium sem forog fenn. Az nagyon csöndes ember.

– Egyedül van? Nincs családja?

– Már erre tiszttartó úr jobban meg tudna felelni; mert ő folytonosan
szemügygyel kisérhette.

– Nos, tiszttartó úr. Mit tud felőle? Van felesége e rejtélyes úrnak?

– Megvallom, megvallom: úgy látszik, mintha volna; de egész bizonysággal
még sem lehet tudni.

– No ez már engem pikiroz! Hát hogyan nem lehet tudni? Láthatatlan?

– Látható, látható. A névtelen úr, meg a dáma együtt szoktak kocsikázni
minden nap délelőtt tíz órakor s elkocsiznak a szomszéd városig: ott
visszafordulnak és hazatérnek; de a dáma oly sűrű fátyollal van
betakarva, hogy nem lehet kivenni, hogy vajjon vén asszony-e, vagy ifju
leány?

– De ha kocsikáznak, akkor cselédjüknek is kell lenni, a ki a lovakat
hajtja. A cselédektől csak meg lehet tudni, hogy gazdájuk és asszonyuk
között micsoda viszony van?

– Valóban, valóban. Cselédjeik vannak. Egy komornyik, a ki egyuttal a
lovakkal bánik. Ez a mindenes a háznál. Ez jár ki a faluba is néha, és
németül beszél. Rajta kívül van egy kövér szakácsné a kastélyban, a ki
nem megy sehova; azt mondják, nem tud járni. Azután van két ember, a ki
bejár hozzájuk, a Schmidt meg a Schmidtné. Ezek soha a házba be nem
lépnek, hanem rendesen reggel öt órakor, télen úgy mint nyáron,
megjelennek a kastély rondellájának az ablaka előtt: akkor ott a
salugáderen keresztül kiadja nekik valaki a rendeletet, kilencz órára
visszatérnek, akkor már egy kosár van kitéve a rondella alá, abba
belerakják, a mit hoztak, azt kötélen felvontatja valaki s megint kiadja
nekik a rendeletet. Ez a két ember egy zsellérházban lakik, a mit a
névtelen úr vett a számukra. De ezek az asszonyságról soha nem
beszéltek; azért, mert soha se látták.

– És a komornyik?

– Azt úgy híják, hogy vas szájú ember. Különben is olyan urias
magatartású, hogy alig meri valaki megszólítani. Mindig fehér glacée
keztyűt hord, és ezüst zsinóros bérruhát. Azt tartják, hogy a szakácsné
az ő felesége. A falubeli leányokra az igaz, hogy rá sem néz. Eljár a
szomszéd faluba a katholikus templomba; de meg nem gyónik soha. Nem
enged tudakozódni magától: csupán egyszer szalasztott ki annyit a
száján, hogy «az ő úrnője egy szegény árva leány, a kinek semmije nincs;
de ezért mégis mindennel ő rendelkezik».

– S nem fogadnak el látogatásokat?

– A látogatót maga az úr fogadja, s olyankor, ha idegen érkezik, a dáma
a belső szobákba zárkózik és onnan ki nem jön. Ha valaki ebédre is ott
marad, akkor az ételek felhordása alkalmával az úr minden ételből szed
ki egy tányérra, s azt saját maga viszi be abba a szobába, a hol a dáma
van. Az elő nem jön soha. Kérdezősködni senki se mer felőle. Egyszer a
feleségem megszánta a magányban élő teremtést, s szép szerével
ismeretséget akart vele kötni. Pünkösd vasárnapján egy szép bokrétát
formált az üvegházi virágokból, s azt elküldte a szolgálója által a
Névtelen Várba. A cseléd fölment a grófhoz s elmondta, hogy köszönteti a
tiszttartóné, ezt a bukétot küldi a nagyságos grófnénak. A cseléd
visszajövet dicsekedett a komornyiknak, a ki az ajtón kiereszté, hogy
ugyan örült a gróf a grófnénak küldött bukéton; egy huszast adott neki s
ugrált, mint a bolond, örömében. «Ugrált bizony haragjában!» monda a
komornyik; «köszönd, hogy leány vagy; mert ha férfi volnál, pisztolylyal
kergetett volna ki.» S a mint kilépett a leány a kastélyból, csak úgy
hullott a fejére a széttépett bukét virágja, s a gróf káromkodott
odafenn valami idegen nyelven, a mit a cseléd nem értett. Másnap a gróf
összetalálkozott a feleségemmel a faluban véletlenül. Az asszony
aprehendált s rá se nézett. Délután a gróf a Schmidtné által hat palaczk
bort küldött a feleségemnek, azzal az izenettel: azért a szivességért,
hogy nem látta őt meg. Haute sauternei borok voltak.

– Ah, tehát a remeték ilyen jó borokat isznak.

– Valóban, valóban. És kitünő konyhát tartanak. A Schmidtné mindennap
hazahordja az ételmaradékot a gyermekeinek, a mit a szakácsné ád neki, s
azok fejedelmi konyháról tanúskodnak. A konyhájukról azt is meg lehet
tudni, hogy igaz keresztyének. Husvét napján páskabárány, mindszent
napján heilige Striczli van az asztalukon. Templomba azonban nem járnak
s pap nem jár hozzájuk.

– S minő viseletben jelennek meg, mikor kikocsiznak?

– A gróf egyszerű barna kabátot visel, széles kerek kalappal, térdig
gomboló fehér kamáslit; télen karbonári köpönyeget. A dáma azonban
mindenkor a legújabb divat szerint van öltözve s ruháit a postán hozzák
külföldről.

– S mi okuk lehet nekik e rejtélyes bujósdi játszásra?

– Megvallom, megvallom, már ez a sphærámon kívül esik. Én csak a
datumokat tudom előadni: a combinatiókhoz jobban ért a doktor úr!

– Ah, igaz, igaz! szólt az általános kaczagásban részt véve a bárónő.
Hiszen itt van a doktor: az ember ne húzza hiába a vármegye fizetését;
ha ön a vármegye harangja, akkor kell tudnia, a mi itt közelünkben
történik.

– Hát hiszen tudom is: csakhogy eddig nem juthattam szóhoz – a mérnök
úrtól. (Mondok, hogy mit mondok?) Hát ha olyan kegyes a bárónő s
megakarja hallani, én megmondhatom, hogy ki ez az úr? és ez az
asszonyság? Én háromféle versiót is tudok. Szabad belőle válogatni. Az
első hiteles magyarázat az, hogy ez a névtelen úr egy külföldön
grasszált nagy rablóbanda kapitánya, a ki az üldözés elől vonult vissza
rablott kincseivel ide a mi Arkadiánkba. Az a dáma pedig a szeretője, a
ki már egyszer Németországban hurokra került, elitéltetett, s az itélet
következtében a homlokán tüzes vassal megbélyegeztetett. Ez az oka, a
miért az arczát fátyolozatlanul nem mutathatja soha.

– Ah, ez nagyon rémségesen regényes, doktor úr, szólt a bárónő. Ezt nem
fogadjuk el. Adja elő a másodikat.

– Tudtam, hogy ez nem fog tetszeni, azért eresztettem legelől; pedig ezt
sem szoptam az ujjamból. A másik már nem ilyen rémséges. A névtelen
lovag egy apáczát szöktetett el a kolostorból. A szent fogadalmát
megtört égmenyasszonya a vétke vezekléseül azt a fogadást tette, hogy,
kedvesét kivéve, az egész világról le fog mondani; ezért zárkózik el
vele egy félreeső kastélyba; ezért nem mutatja az arczát soha senkinek,
ő rajta kívül.

– Ez regényes; de nem valószinű. Ha egy apácza annyira megy, hogy a
kolostorból megszökjék a kedveséért, akkor már azt is megteheti, hogy
áttérjen a protestáns hitre, s akkor feleségül mehet a szive
választottjához: nem kénytelen se bűnös életet élni, se rettegni, se
elrejtőzni. Ezt nem hiszszük el.

– Akkor a harmadik lesz a legvalószínűbb. A hirlapok ezelőtt négy évvel
hireszteltek el egy nevezetes asszonyszöktetési esetet. Egy franczia
előkelő tisztnek a feleségét elszöktette a dieppei fürdőből egy idegen:
nem tudni ki? A kijátszott férj mind ez idő óta keresi a feleségét az
egész világon, de a csábítót nem ismeri. Ezek ők.

– Ez a legérthetőbb megoldása volna a talánynak. Hanem egy hibája van.
Ha a szerelmes pár az üldöző franczia tiszt elől menekült ide
Fertőszegre, akkor a titokban maradásra a legrosszabb módot választotta
a nő arczának örökös fátyol alatt tartásával. Ha egyszerűen a maguk
alakjában jelennek meg, ugyan ki fog rájuk ismerni itt Fertőszegen? Míg
a fátyolnak híre megy s előbb-utóbb nyomukra vezeti a tudakozó férjet.

– Hiszen mások is támasztották ezt a skrupulust. De itt jön azután az
igazi magyarázat. Van egy öreg erdőkerülő, a ki mindennap látja őket
kikocsizni. Az erdőnek egy tisztásán le szoktak szállni a hintóból s egy
kis sétát tesznek a gyalog ösvényen, a dáma az úr karjába fogózva. Az
erdőkerülő megjegyzé, hogy egyik nap a dáma nehézkes, tappogó léptekkel
jár, a másikon pedig oly ruganyos, könnyed járással lépeget, mint egy
tündér. A termete is egyszer deli, másszor összegörnyedező. Az
erdőkerülő azt mondja, hogy a lefátyolozott dáma nem egy asszony, hanem
kettő. A csábító idegen nem egyedül szöktette el a franczia tábornoknét,
hanem leányostól: az anya azóta összerokkant, a leány pedig felnőtt, s a
bűnös ember elcsábította mind a kettőt!

– Shoking! kiálta fel az erényeire féltékeny társalkodónő. Ilyesmit nem
lett volna szabad doktor úrnak elmondani hölgyek előtt.

– Kérem, doktornak minden szabad!

Elmondva azonban már csakugyan el volt, s visszavenni nem lehetett:
ennélfogva az egész asztaltársaság egyhangulag felriadt, hogy ez már
szörnyűség! Egy ilyen gonosztevőt csakugyan nem szabad tovább megtürni a
Névtelen Várban.

Ez alatt azonban tiszteletes Mercatoris uram is elkészült a rossz
fogaival, s most már ő is hozzászólhatott a napirenden levő tárgyhoz.

– Uraim és hölgyeim, kezdé, engedjék meg, hogy én szót emeljek e
kérdésben, melynek részleteiről senki sem bír annyi ismerettel, mint én,
a ki évek óta folytonos összeköttetésben állok ez ismeretlen emberrel.

– Minő összeköttetésben?

– Csupán levelezés által. És az is egész sajátszerűen megy végbe. A gróf
– nevezzük annak, ámbár semmi okunk sincs rá, mert ő nem mondja, hogy az
– minden nap elküldi nekem a maga «Augsburger Allgemeine Zeitung»-ját, a
mit reggel a kapum alá bedugva találok; s azonkívül a Schmidtné által
gyakran küld hozzám leveleket; de az nem férfi-írás, világosan nőkéz
vonásai. Azok sem maradnak nálam; a küldönczné visszakéri mindig a
levelet. A pecsét a levelen rendesen síma. Csak egyszer láttam rajta egy
czímert három virággal.

– Mi volt az a három virág? kérdé a bárónő élénken.

– Azokat nem ismerem.

– S mi iránt folytatnak önök levelezést?

– Eleinte azon kezdődött, hogy az idegen úrnak voltak apró kivánságai, a
miknek teljesítésére engem kért fel. Majd az volt a baja, hogy a kutyák
nagyon vonítanak a faluban, majd meg az, hogy a gyermekek kiszedik az
erdőn a fészkekből a madarakat, majd meg az, hogy a bakter nagyon
kiabál. De mindezeket soha sem a maga nevében panaszolta el, hanem egy
harmadik személyre vonatkozólag tette, a kit nem nevezett meg, csak azt
írta «félnek a kutyaüvöltéstől»; – «szeretik a madarakat»; – «felijednek
az őr kiáltásától». – S aztán pénzt küldött annak a gazdának, a kinek
olyan ugatós ebe volt, hogy éjszakára zárja be azt, a fiuknak, hogy
ereszszék szabadon az elfogott madarakat, s az éji őrnek, hogy a falu
tulsó végén kiabáljon.

– Úgy látszik, hogy az a nő, a kit őriz, nagyon szereti a csöndet.

– Úgy van. Az itteni fiatalságnak az a szokása volt, hogy az újév első
óráját nagy lövöldözéssel szokta megűnnepelni. Az idegen úr a másik
évben a fiatalokat felkérte általam, hogy hagyják abba a lövöldözést,
inkább mulassanak az ő rovására, s azóta minden Sylvester éjen
megvendégli őket a falu korcsmájában. A mint ezeket az apró kivánságait
elintéztem, akkor elkezdte a hirlapjait elküldeni hozzám, a mi nekem
vajmi jól esett, mivelhogy falusi papnak nem igen telik ilyesmire.
Később a könyvtárából is kölcsönzött olvasni való műveket. Minden
nemzetbeli classicusai meg vannak. Azután Wieland, Lessing, Kleist,
Börne, Locke, Schleiermacher művei. Ezen kezdődött a levelezésünk.
Gyakran a leghevesebb disputába elegyedtünk, egy nap tízszer is
megfordult Schmidt, a futár, a Névtelen Vár és parochia között a
véleménycserét ide-oda hordva, s ugyanaz nap elmentünk egymás mellett az
utczán, a nélkül, hogy egyebet mondtunk volna egymásnak, mint «jó
napot». Az általam olvasott levelekből azonban arról meggyőződtem, hogy
a rejtélyes férfi se nem büntetés elől bujkáló gonosztevő, se nem
regényes asszonyszöktető kalandhős, de még nem is világgyülölő
szerencsétlen bolond; hanem valódi nemes érzésü emberbarát, a ki
érdeklődik az egész világon történtek iránt és szereti tudni az apró
emberek baját, hogy rajtuk segíthessen; filosof, a ki boldognak érzi
magát, ha csönd van körülötte.

A bárónő odainté a komornyikját s azt az utasítást adta neki, hogy az
előljáróságot kérje fel a nevében, hogy minden tervezett üdvlövöldözést
és rakétázást hagyjanak el. Feje fáj, nem türheti. Mulassanak a mai nap
örömére csöndesen a födél alatt.

Azután azt kérdezé a lelkésztől:

– De hát hogyan értesül a szegény emberek bajairól a névtelen úr, ha
soha se ő, se cselédei a néppel nem érintkeznek?

– Igen egyszerű módon. A kastély tornyában van egy hatalmas telescopiuma
elhelyezve. Ezt ő maga tudatta velem. Ezzel ő a magasból minden udvarba
belát. Úgy, hogy megtudja, kinél mikor van keresztelő vagy temetés; s ha
rongyos a ház, a hol ily eset fordul elő, már másnap ott van nálam az
enyhítő segély. Elnézegeti, hogy mulatnak a paraszt legények egymással s
nekem megírja, hogy ezt vagy amazt a szép leányt jó lesz meginteni, mert
nagyon szilajon járja a tánczot; meg hogy ezt meg ezt a menyecskét
megdorgáljam, hogy ne nyissa ki az ablaktábláját, mikor éjjel
koczogtatnak rajta. Még azt is kitanulta, hogy melyik fiu a legjobb
iskolába járó, melyik forgatja otthon a könyvet a kezében
legszorgalmasabban, s annak ösztöndíjt küldött. S karácsony estéjén
minden kis fiut és leányt felhivat a Névtelen Várba, ott nagyszerű
karácsonyfa van a számukra felállítva, égő viaszgyertyákkal, s azon
minden gyermek számára apró ajándékok, öltönydarabok, könyvek,
nyalánkságok. Azokat ő maga osztogatja ki közöttük. Sőt egy igen
nevezetes esetet mondhatok el róla, a mi nagyon jellemzi az embert.
Egyszer egy szerencsétlen asszonyt, a ki házastársi viszonyban él egy
rossz hírű férfival, a vármegye befogatott. A tekintetes főbiró úr tudja
az esetet: a Rakoncza Jutka, a Sátánné.

– Hogyne tudnám? most is odabenn ül. Ő kelme az a híres Sátán Laczi
szeretője.

– Ennek volt egy kis fia. Annak azután, hogy az anyját elvitték, nem
volt hová lenni. Az idegen úr a tornyából nézte, mi történik ezzel a
gyermekkel, a kinek az anyját látta pandurok által elkisértetni. Azt
minden házból kikergették, utoljára a többi gyerekek elkezdték
boszantani, csipkedni, taszigálni, míg a gyerek kibujdosott a falu
végére, lement a tópartra, s mivelhogy nem adott neki senki enni, a
tukorczát ette: a fiatal sás édes hajtását. Az idegen úr rögtön írt
nekem, hogy az elzüllött gyermeket kerestessem föl s adjam oda
gondviselés végett a Schmidtnének; ott kap addig enni, a míg az anyja
hazakerül; a rektor pedig fenyítse meg a fiukat, hogy ne bántsák a
nyomorultat többet.

A bárónő könnyezett ez elbeszélésen.

A főbiró pedig adomát mondott rá.

– Kár volt! Úgy jár vele, mint az egyszeri ember a farkasfiuval. Ha
megnő, a jótevőjét eszi meg.

– Ah, ah; ne szóljon úgy, Bernát bácsi; tiltakozék a bárónő. Szegény kis
fiu! Ez egészen elérzékenyített. Georg! Pakoljon össze a süteményekből
egy jó csomót s vigye el majd a Schmidtnének a szegény kis árva számára.
Az ilyen dolog engem nagyon meghat. Aztán majd jőjjön el hozzám az a kis
fiu; valami ruhát fogunk számára összeszedni. Mondja csak tisztelendő
úr: tehát az én bérlőm igazi nemesszivű ember.

– Tettei annak hirdetik, bárha szavát nem hallani is.

– De akkor mégis mi magyarázata van a lefátyolozott nő titkának?

– Ezt nem tudom, mert ezt a tárgyat távolról sem érinti leveleiben soha.

– Rabja neki az a nő, a kit erőszakkal tart magánál?

– Az nem lehet, szólt a lelkész, mert száz alkalma volna tőle megszökni,
vagy segélyt kiáltani, mikor az utczán végig kocsizik vele.

Itt aztán oly hosszú hallgatás támadt, hogy elvégre az inzsellér úr is
hozzájutott a maga sorához.

– Azt mondom, hogy mit is mondok…

– Ugyan, az Isten áldja meg, mondja ki hát! unszolá a doktor.

– Azt mondom…

– No csak ki vele bátran!

– Azt mondom, hogy azért van annak a dámának a képe mindig lefátyolozva,
minthogy – mit is mondok!

– De mondja már!

– Minthogy ő a «disznófejű kisasszony!»

E nem várt megoldás rengeteg kaczajra zendítette fel az egész
asztaltársaságot.

– De pedig nem olyan nevetni való ez, a mit az inzsellér mond, szólt
Bernát bácsi, a mint a kaczajhullám kissé elsimult. Gyerek koromban én
is sok adomát hallottam a disznófejű kisasszonyról.

– Lehet, hogy közel járunk a megoldáshoz az inzsellér úr ideájával!
szólt bele a doktor; ha nincsenek is disznófejű kisasszonyok, de
olyanokról, a kiknek valóságos halálfejük volt ábrázatuk helyett, több
esetet említ az orvosi tudomány.

Ekkor az asztal végén egy még eddig csak bevétellel foglalkozó száj
nyilt meg, hogy ily vakmerő és minden okoskodást szerteszét kuszáló
nyilatkozat kiadására vállalkozzék:

– Már pedig az az idegen dáma a leggyönyörűbb, isteni szépségű
kisasszony…!

Mindenki odafordult hozzá.

Ki volt az? A patvarista. A senki. Még egy ember, a kinek nincs neve.

És a mellett ez az ember egész hideg vérrel dobolt a késével, a
villájával a tányérján, mintha Zapfenstreichot verne.

– Hogy mer, audiat, ilyet mondani? rivallt rá Bernát bácsi.

– Mert láttam.

– Audiat, látta? Mikor látta? Hogyan látta?

A kit senki se látott még.

– Hát, mikor tavaly hazajöttem a collegiumból, per equos apostolorum: az
útiköltségem elfogyott, a tarisznyám kiürült, ahoz meg nem szoktam, hogy
mint armer Reisender bekopogtassak a házakhoz, hát ezen a tájon
hozzáfogtam mogyorót szedni a park bokrairól: az igen jó ebéd volt; a
mint egyszer csak egy ablakzörrenés riaszt fel. Odatekintek: hát a
Névtelen Vár egyik ablakának mind a két szárnya fel van nyilva s azon
félig kihajolva tekint ki egy csodálatraméltó szépség, a milyent én még
festve se láttam soha.

– Ah! ah! szólt a bárónő. Mondja csak, milyen volt? Jőjjön közelebb
hozzám! S aztán, hogy a patvarista nem akart előre jönni a maga biztos
menedékéből, ő ugrott fel helyéről s odafutott az asztal végére,
kiváncsian tekintve az elbeszélő arczába, nehogy egy szót elveszítsen
abból, a mit mond.

– Hosszú, göndör fekete haja elől a vállaira omlott; arcza fehérebb volt
a liliomnál és piros mint a rózsa; homloka tiszta és magas, s bizony
semmi bélyeg rajta; a szája vékony és finom és mosolygós. Az egész alak
olyan mint egy angyal, a ki az égből letekint.

– Hajadon volt-e, vagy nő? kérdezé a bárónő.

– Nagyon fiatal még. Nem lehet több tizenöt évesnél, felelt a
patvarista. Főkötő még nem is illett volna a fejére. (Ezt biztosan
lehetett azon időkben megtudni, mert a férjhez ment nők a főkötőt soha
le nem tették, s a leányok viszont semmi fejtakarót nem viseltek.)

– Hahaha! kaczagott Bernát bácsi. S ez a tündér bizonyosan audiat
kedvéért nyitotta ki az ablakot, s mutatta meg a szépségeit, a miket
addig senki se látott.

– Igen is, hogy nem értem cselekedte azt, a hogy meggyőződtem felőle,
hanem nálamnál szerencsésebb állatokért: négy darab macskáért, a mik ott
játszottak a kastély ereszén. Egy fehér, egy fekete, egy veres és egy
czirmos; s a mik egyszerre odaszaladtak hozzá a háztetőről, az
ablakpárkányzaton, a mint hítta őket.

– Valóban, egyetlen játszótársai a macskák; annyit tudunk a cselédeitől.
Bizonyítá a tiszttartó.

– És a mi legkülönösebb, mondá a fiatal joggyakorló, az, hogy nem azzal
a szóval hítta a macskákat, a mivel mi szoktuk: «czicz, czicz!» hanem
azt kiáltotta nekik, hogy «pusz, pusz!»

– Ah! szólt meglepetve a bárónő. A hollandiak szólítják így a macskákat.

– Az ablak ismét becsukódott s a tündér eltünt előlem.

* * *

A senki ember, a patvarista által aratott siker babérai nem engedték az
alispán urat nyugodni.

– Audiát! monda, hátravetve magát a székében. Tanulja meg, hogy fiatal
embernek csak akkor kell felelni, hogy ha kérdezik; sőt mint tudós
Hatvani professor mondá: «akkor sem szükség minden kérdésre felelni!»

Az asztaltársaság azonban nem osztotta ezt a véleményt. Ellenkezőleg,
minden oldalról ostrom alá fogták a patvaristát, mint valami
Montgolfieri léghajóból leszállt utazót, hogy mondja el, mit látott
azokban az embertől be nem járt régiókban? Milyen ruha volt a rejtélyes
hölgyön? Csakugyan nem volt e fejkötő a fején? Igazán nem több-e tizenöt
esztendősnél?

Az alispán úr végét szakította ennek a győzelemnek.

– Ejh, mit tudhat az ilyen fiatal ember mondani? egy pillanatnyi látás
után? Ez nem authenticum… Majd «én» megtudom, hogy ki ez a dominus és az
ő dominája?

Ez az «én» szó oly öntudattal volt kiejtve, hogy annak csak a «quos ego»
bullában találni párját.

– Hogyan? Kérem? tudakozá a bárónő visszatérve a helyére.

– Oda fogok menni a Névtelen Várba.

– De hátha önt sem ereszti be?

– Engem? Az alispánt? A legale testimoniumot? Akkor úgy járna velem,
mint a tolnai főispán a kirekesztett deputatióval, hogy létrát tettek az
ablakához s ott mentek be hozzá a repræsentatióval. Egyébiránt majd
elmondom a fekete kávé mellett az egész csatatervemet.

A fekete kávéra kerülvén a sor, a szíves háziasszony azt indítványozá,
hogy talán kellemes lenne azt a veranda alatt elfogyasztani; mire az
asztaltársaság kivonult a nyilt tornáczra a mokkanedvtől párolgó
findzsák asztalkáihoz, s ott a bárónő és az alispán egymás mellé ültek,
a honnan épen a Névtelen Várra lehetett látni. Görömbölyi Bernát úr
rögtön hozzáfogott elmondani strategemáját, melylyel azt a várat bevenni
szándékozik, minden erőhatalom nélkül, a mi egy magyar tisztviselőnek
tiltva van.

– De lassan méltóztassanak beszélni, inté a társaságot a tiszttartó,
mert fogadni mernék, hogy a gróf most is ott ül a tornyában s onnan a
teleskopiumával az egész társaságot úgy odaviszi maga elé, mintha
körülötte ülnénk.

Bernát úr nagyot nevetett ezen.

– Tiszttartó úr bizony azt hiszi, hogy a telescopiumon át nemcsak
közelről lehet látni az embert, hanem azt is meg lehet hallani, hogy mit
beszél?

Tiszttartó úr bizony nem talált volna abban semmi különöst. Az ördöngős
masina, ha az egyiket megteheti, miért ne a másikat is?

Azonban hát mégis igyekezett ki-ki halkabban beszélni s nem mutogatni a
Névtelen Vár felé, annak a tudatában, hogy valaki most annak a tornyából
a telescopiummal oly közel viszi az illetőt magához, hogy az
odamutogatónak könnyen a körmére koppinthat egy pálczával.

A hölgyek azután visszavonultak délutáni toilettet csinálni, az urak
pedig átmentek a dohányzó szobába: egy kis mulhatatlan nasivasival
berekeszteni az ünnepélyes actust, a mi nélkül a statutio nem volna
perfect. Az agens úr adta a bankot s utasítása volt a bárónőtől úgy
játszani, hogy mindig ő veszítsen s a vendég urak nyerjenek. Nyertek is
mindnyájan, kivéve a patvaristát, a kinek még nem szabad a nasivasiba
beleszólni, mert ő még senki sem, neki csak pipát tölteni s fidibussal
szolgálni szabad, mikor más kártyázik.

A doktor úr e közben is mulattatta a társaságot pletykáival. Megszólta
előbb a távollevőket, azután a jelenlevőket. Megszólta a bankadó agenst
– - magyarul, hogy ne értse, azután kicsufolta a társalkodónő zsiraff
frizuráját – latinul, hogy a tiszttartó ne értse; végre megszólta az
alispánt is – tótul, hogy az ne értse.

Még késő éjszaka is, mikor a hálószobáikba mentek az urak, bőséges
vacsora után: a doktor, ki a patvaristával hált egy szobában, nem lévén
más, a kit boszantson, azon gyakorolta magát az élcznyillövészetben; a
mit a jól regulázott fiatal ember türt csöndes lélekkel; hanem lefekvés
előtt a toilette-tükröt odaállítá a már lenyugodott doktor elé az
éjszekrényre.

– Mi lesz ebből?

– Hát hogy ha én már el találok aludni, legyen még a kit megszólhasson a
doktor úr!

– Pernahajder!


III.

Másnap reggel, a bőséges reggeli után, mely teljes egy órát vett
igénybe, az úrivendégek búcsút vettek a háziasszonytól, s a kik helybeli
lakosok voltak, hazaballagtak gyalog, a távolban lakók csézáikra ültek;
Bernát bácsi azonban ezzel a szóval kezdett a költözéshez:

– No én, Katinka hugom, nem veszek búcsút, mert még visszatérek, s akkor
aztán majd elmondok mindent. Audiat! A kocsin van minden?

Az Audiát szótlanul bólintott.

Mert a tekintetes urak nagy szerrel útaztak. Nélkülözhetlen volt a
pinczetok, a piramid-alakú bőrzacskó a hosszúszárú selmeczi pipákkal és
a kurtaszárú tajtékpipával és dohányzacskóval; a posztószél hüvelybe
dugott duplapuska, s a szarvasbőr iszákba hurkolt ezüstös fringia és a
borotválkozó eszköz. Erre mind a patvaristának kellett felügyelni. Az
aktákat őrizte a hajdu. Az meg ahoz értett.

Tehát Drávaszentkeresztúri Görömbölyi Bernát úr egyenesen a Névtelen
Várhoz hajtatott a forspontossal reggeli nyolcz órakor.

A Névtelen Várnak hítt kastély egy keskeny földnyelvre volt építve, mely
a Fertő tavába benyult, erős rőzsesánczczal védett töltésen ment a
várkapuig az út, melyet buczkófejű fűzfák árnyékoltak be a víz felől,
míg a másik felét elrekesztette a deszkapalánk. Ezen a kapun csak
kéredzkedéssel lehetett bejutni.

A csöngetésre megjelent a kastélyból a már említett komornyik, a ki
egyúttal kocsis és mindenes: egy öles termetű, szikár, széles vállu
férfi, erősen kiálló arczcsontokkal, sűrű szemöldökkel. Most is fényes
bérruha volt rajta, kezein fehér keztyük, lábain fehér harisnyák és
sarkatlan czipők.

– Itthon van-e a gróf? kérdé az alispán.

– Igen.

– Jelentsen be bennünket. Én a megye alispánja vagyok s kivánom tenni
hivatalos tiszteletemet.

– Már értesűlve van a gróf úr uraságtok jöveteléről s szívesen látja
magánál.

Hisz ez igen símán kezdődik.

S a szives fogadtatásnak legbiztosabb tanújele volt az, hogy a komornyik
maga sietett rögtön leszedni a kocsiról az útikészleteket s azokat a
tornáczba behordani, a mi annak a jele, hogy a vendégeket itt
marasztalják.

Hanem azután mégis történt valami különös.

Mielőtt a lépcsőajtót benyitotta volna a komornyik, elébb három pár
olyan posztószironyokból fonott lábtyűt hozott elő, a miket ezen a tájon
«mamusz»-nak neveznek s kérte egész tisztelettel a vendég urakat, hogy
azokat kegyeskedjenek a csizmáik fölé felhúzni.

– Minek az?

– Hát először azért, mert ebben a kastélyban nem szeretik a
csizmakopogást; azután pedig, hogy valami sárfolt, vagy poros lábnyom ne
maradjon a parketten vagy a szőnyegen.

– Tehát épen csak mintha puskaporos toronyba menne az ember látogatóba.

Hanem hát meg kellett benne nyugodni s csak felhúzták mind a hárman a
sárga csizma hegyében a nagy mamuszokat, s úgy mentek fel a lépcsőkön a
vendégszobákba.

Az aggodalomig vitt tisztaság uralkodott minden részében a kastélynak.
Lépcsők, folyosók be voltak húzva fehér abaposztóval; a falak világos
papirszőnyeggel bevonva, az ajtók fényes fehér mázzal festve s minden
kilincs ragyogott a tisztaságtól. Egy pókháló nem volt a szögletben: nem
is lett volna annak semmi keresete itten, mert légy sem volt sehol.

A vendégszobában is, a hová az urakat vezették, olyan fényes volt a
padló, mint a tükör, s a butorokon egy porszem sem látszott.

Bernát úr aggodalma az volt, hogy «hová verje majd ki itt az ember a
pipájából a hamut?»

Már tudniillik majd ha lesz pipa.

Mert ezt az egyet a komornyik elmulasztotta behozni a vendégszobába.

– Audiat, menjen, és nézzen utána, hogy bejőjjenek a pipáim. Aztán
forduljon meg a konyhában s tudja meg, hogy mit főznek?

A patvarista elment, de vissza nem tért. Ezekben a posztóczipőkben az
ember meg se hallja, ha valaki közelít.

Küldötte helyett a ki benyitotta az ajtót, az a komornyik volt.

– Ugyan, a pipámat! monda neki Bernát úr.

– A gróf úr várja a tekintetes urat a teremben, mondá a komornyik s erre
Bernát úrnak csakugyan föl kellett hagynia a pipanyomozással s
átballagni a terembe.

Ott is minden butor fehér mázos volt és aranyozott. A rococo rámákba
foglalt olajfestmények mind tájakat, gyümölcscsoportokat, állatokat
ábrázoltak; egy arczkép nem fordult elő.

A hosszú, tigris lábakon álló ovál asztal mellett állt a Névtelen Vár
rejtélyes lakója. Egy magas, daliás alakú férfi, kifejezésteljes
arczczal; magas, előreülő homlokkal, melyet a mesterkéletlen üstök és
hajcsigák szabadon hagytak: erős, egyenes, görög metszésű orra volt,
nyugodt tekintetű tengerszürke szemei, rövid bajuszt és à-la IV. Henrik
kecske-szakállt viselt: a mi valamivel világosabb volt a hajánál.

A két karja össze volt fonva; de nem elől a mellén, mint Bonaparte
Napoleont festik, hanem hátul, a mi épen nem kézszorongatásra invitáló
positura.

– Magnifice comes… kezdé az alispán latinul.

– Én beszélek magyarúl… vágott közbe a házigazda.

– Lehetetlen! szólt elbámulását őszintén kifejezve a vendég. Magyarúl?
Hogy tanúlhatta azt meg nagyságod?

– Grammatikából.

– Grammatikából! (Ez meg már épen tengeri csoda volt az alispán előtt:
hisz ő eddig úgy tudta, hogy a ki magyarúl akar megtanulni, azt gyerek
korában elküldik cserébe valami magyar városba; de hogy ezt
grammatikából tanulják meg, mint a «hic-hæc-hoc»-ot, az már
protocollumba vételre érdemes furcsaság!) No ez nagyon derék. Azt
hittem, hogy a latin nyelvhez kell folyamodnom nagyságoddal szemben,
minthogy ezt a világ minden nemzete beszéli, a mivel híresen megjárta az
egyszeri földes úr, a ki dicsekedett a forspontosának, hogy a diák
nyelvvel az egész világon keresztül lehet utazni. Egyszer aztán megreked
a szekér a poroszlói töltésen: «no uram, mondja a forspontos, most fogja
be a rúd mellé a diák nyelvet, ha azzal az egész világon keresztül lehet
menni!»

Nem nevettek az adomáján. A mi rosszúl esett neki.

– De hogy bemutassam csekély személyemet.

– Van szerencsém. Már értesűltem. Tekintetes Drávakeresztúri Görömbölyi
Bernát alispán úr.

Minden hiba nélkül elmondta.

– Idejövetelemnek oka…

– Azt is tudom. A fertőszegi birtok más tulajdonos kezére kerűlt, annak
törvényszerinti joga van az előde által kötött bérletet és servitust
hivatalosan felmondani s tekintetes alispán úr a bárónő felhivására jött
ide.

Bernát úr nem szerette, ha a beszédébe vágnak s mindent előre tudni
akarnak, a mit ő elmondani szándékozik.

– Épen az ellenkező végett jöttem ide. A bárónő megujítani szándékozik a
bérletet, minthogy értesült arról, hogy nagyságod e vidék szegényeinek
valódi jóltevője. Ennélfogva az eddigi bérletnek feléért ajánlja a
várkastélyt és parkot a gróf úrnak átengedni.

Azt hitte, hogy ez már felolvasztja a hideg embert. Még jobban
megfagyasztotta.

– Köszönöm. – A bárónő, ha sokalja a bérösszeget, találhat magához közel
szegény embereket, a kiken segíthet vele; de én kevesebbet neki sem
fizetek, mint az elődének.

– Hahaha! No bizony az ilyen alkun hamar ki lehet egyezni. Tehát marad
az eddigi összeg s nagyságod itt tanyázhat, a meddig csak kedve tartja.
Azért hoztam magammal a patvaristámat is, hogy az rögtön megírhatja a
szerződést két példányban; én mindjárt hitelesítem s rendben lesz az
egész dolog.

– Igen köszönöm, mondá a házi úr, hanem azért csak nem vette elő a
kezeit a hátáról, össze volt a két karja fonódva, mint két kígyó.

– A dolog mindjárt meglesz. A patvaristának lediktálom a szerződést, ez
letisztázza szépen. Hanem hát egy adomát kell elmondanom elébb
nagyságodnak. Az egyszeri professor azt mondta a tanítványainak, hogy ő
az az ember, a ki mindent tud. Ekkor egy tanítványától azt kérdi, hogy
hívják domine? – Mire a discipulus azt feleli neki: ha kegyelmed mindent
tud, hát ezt hogy nem tudja?

– Nem értem az alkalmazást, monda a gróf.

– A szerződés végett nekem is a nevét kell kérdenem nagyságodnak a
prædicatumával együtt.

Aha! Itt van a stratagema: most mindjárt meg kell mondani, hogy micsoda
név az, a mit nem tud semmi ember fia kibetűzni?

A házi úr előbb hosszan a szeme közé nézett a kérdezőnek; azután egész
csendesen odadült a hátával a kandalló párkányához, s nyugodt hangon
mondá:

– A nevem «Vavel de Versay Lajos». Egyes v-vel írva, a végén
a-ypsilonnal: gróf.

Hisz ez olyan simán megy, a mint csak kivánni lehet.

– Nem felejtem el! Igen jó memoriám van. Monda Bernát úr teljesen
megelégedve a kivívott sikerrel. – És azután, ha szabad kérnem még a
nagyságos grófné családi nevét?

De már erre a szóra elővette a gróf a háta mögül a kezeit, még pedig egy
olyan mozdulattal, a mely előkészülete annak, mikor valaki kétfelé akar
repeszteni valakit s vetett egy oly tekintetet Bernát urra, mitől annak
a királyi biztos és a tekintetes asszony jutott egyszerre eszébe. – A
haragra kelt férfi még egy fejjel magasabbá látszott nőni, s a melle,
vállai viadori állásra tágultak szét, a két szemében nem a tenger
látszott most, hanem a zivatar.

A várt felelet helyett, e kérdés után, megfordult a sarkán, s egy szót
sem szólva többet, ott hagyta a vendégét, az ősi terem valamennyi
faképeinél.

Bernát úr bámult és ámult: nem tudta mire vélni a dolgot. Igen
természetesnek találta pedig, hogy ha szerződést csinál az ember, valami
«usu capiálás» végett, abba a felesége nevét is betétesse. Ezzel a
kérdéssel ő csak nem sérthetett meg senkit. Utoljára is, a gróf nem jött
vissza: nem maradt más teendő, mint neki is a szobájába vonulni s ott
várni be a további fejleményeket. A grófnak mulhatlan szüksége van a
megujított szerződésre, mert különben innen kiexpediálják; pedig
látszik, hogy milyen nagy költséggel rendeztette be ezt a várat, a mi
vadászkastély korában ronda kis fészek volt; most pedig egész
tündértanya. Tehát neki kell a kis ajtóra kerülni.

A szobájában egyedül járogatva a nesztelen posztóczipőkben, egyszer csak
beszédet hall az ajtajában; a patvarista és hajdu hangjait ismerte föl.

– Tudja, mi lesz ma itt az ebéd? kérdé a patvarista.

– No hát mi? szólt a hajdu.

– Spenót sült békaczombokkal…

– Aujnye!

Bernát úr mérgesen nyitotta föl az ajtót.

– Mit beszél audiat?

– Én? Nem beszélek semmit.

– Hol vannak már a pipáim?

– Hiszen épen abban járok! monda a patvarista, tovább csónakázva a két
mamuszszal.

A tekintetes úr megint egyedűl maradt s várta, hogy mi lesz már?

Kis idő mulva ismét halk dödörgést hall az ajtajában. Megint a
patvarista beszél a hajduval.

– János, ma itt nem mi eszünk, hanem minket esznek.

– A frányát is!

A komornyik azt mondja, hogy a gróf pisztolyait töltögeti. Meg akar lőni
valakit. Azt mondja, hogy a ki a grófné felől tudakozódik, azt mindjárt
duellumra hívja.

A tekintetes úr felszakította az ajtót.

– Mit beszél audiat?

– Én? nem beszélek semmit.

– Hát hol a pipáim?

– Épen azt investigálom!

Azzal szánkázott tovább a hosszú folyosón.

A tekintetes úr dohogott magában.

«Megütheti a ménkű! Még meg akar duellálni. Hát hiszen én nem ijedek meg
az ő pisztolyától. Nekem is van puskám, meg kardom is. – De ez mégis
bolond historia. – Hogy én most birokra menjek egy idegen asszonyért, a
kit soha se láttam! – Mit mond rá majd a feleségem otthon? – De csak ne
jöttem volna ebbe a bolond várba! – De csak ne kötöttem volna
Bruderschaftot azzal a bárónővel! Miért is nem bíztam az egész statutiót
a másod alispánra? – Csak találnék valami ürügyet, a miért hátba
vághassam ezt az egész bolondok házát. – De a pisztolyok elől csak meg
nem szaladok. – A magyar nemes: született katona! – Csak legalább a
pipám volna itten! – Hiszen pipa nélkül az ember félember. – A pipától
mingyárt kap az ember jó gondolatokat. – Hol őgyeleg az az audiat?

Épen nyitotta be az ajtót.

– Hát még sem találja a pipáimat?

– De már megtaláltam.

– Hát hol vannak?

– Ott vannak a komornyiknak a szekrényébe bezárva.

– Hát miért vannak bezárva?

– Azért, mert ennél a háznál pipázni nem szabad. Első dolog az, hogy
minden vendégnek elszedik a pipáját, s elzárják.

– Ez bolond beszéd!

– Relata refero.

– De hisz ez actus majoris potentiæ! Egy nemes embernek elzárni a
pipáját! A primæ nonus flagrans megsértése! Nekem megtiltani azt, hogy
dohányozzam! – Még Bécsbe is csak azért nem megyek soha, hogy a véki
dohányomat nem engedik bevinni a vámon. – A miből nekem még a császár
sem parancsol, azt nekem gróf uram nem fogja megtiltani. – Megyünk!
Rögtön itt hagyjuk ezt a bolondok házát. Gróf uram aztán lássa, hogyan
marad meg benne. Audiat, inhibeálja rögtön annak a komornyiknak, hogy
rögtön bocsássa szabadon a deteneált pipáimat, ellenkező esetben
marcalis processust akasztok a nyakába. Megyek. Fogatok! Küldje a hajdut
a holmiaimért. Nekem gróf uram nem parancsol. Megmutatom.

S azzal lehúzta lábairól a fatalis mamuszokat s vágta őket oly erővel a
földhöz, hogy megrendűlt bele az egész kastély, aztán fogta egyik kezébe
a puskáját, a másikba a kardját s úgy vonult ki az elátkozott szorosból,
bebizonyítva, hogy nem gyáva futással, de fegyveres kézzel nyitott
magának utat: ámbátor, a miglen a puskát a posztószélből s a fringiát a
szarvasbőr iszákból kibontotta volna, az alatt akár kiéheztethették
volna.

A patvarista pedig szaladt a pipákért s a princzipálisa háta mögött
félre fintorított pofákkal s az orra hegyéhez illesztett tenyere
billegetésével adott kifejezést annak az eszméjének, hogy a patvarista
is «valaki». – A folyosó végén, a hol a komornyik szobájába akart
nyitni, szemközt jött rá a gróf. Útját állta neki.

– Ön a patvarista? kérdé a gróf.

– Úgy csúfolnak.

– Mikor lesz önből ügyvéd?

– Mikor a censurát leteszem.

– Mi kell ahhoz?

– Egy esztendei juratusság; meg egy arany a diplomáért.

– Az aranyat megadom önnek. S aztán ha ügyvéd lesz ön, akkor megfogadom
fiskálisomnak hatszász forint fizetéssel. – (Ez nagy szó volt. Hatszáz
forint fixum: erre már házasodni lehetett abban az időben.) – S miután
tudom, hogy magyar nemes ingyen nem szokott ajándékot elfogadni, az
adott aranyért egy utasítást kérek öntől. Ön jogtudós. Megadhatja.

– Tessék kérdeni.

– Mi módon lehetne én nekem ebből a Fertő tóból egy darab vizet úgy
elfoglalnom, hogy az senkié se legyen, csak az enyim.

– Indigenatust kell önnek szerezni ebben az országban.

– S hogy függ össze az indigenatus a vizzel?

– Úgy, hogy a ki honosítva van ez országban, annak már joga is van itt
fekvő birtokot szerezni. A Fertő partján van elég compossessor, a kinek
jó pénzért eladó a birtoka. Akkor, ha ön egy ilyen darab földet
megvásárol, kizárólagos birtokosává lesz e földdel egyenlő szélességű
Fertő tónak a közepéig.

– Köszönöm. – Még egyet. – Ha ön ügyvédem leend: mit fog ön tenni, hogy
engem ebből a várból ki ne zavarjanak, a nélkül, hogy az új
birtokosnővel új szerződést írjak alá?

– Legelőször is elhúzom a repositionalis processust tizenkét esztendeig.
Azután kétszer opponálok, egyszer repellálok. Ez is három esztendő. Elég
lesz?

– Elég.

A gróf fejbólintással üdvözlé a fiatal jogtudóst, s azt sem kérdezte
tőle, hogy kinek híják.

De hisz ez sem kérdezte a gróftól.

Bernát bácsi dehogy ment vissza a bárónőhöz a Névtelen Várból. Hajtatott
egyenesen haza.

«Köszönje gróf uram, hogy rá nem tettem a kezemet!»

* * *

Hanem ez is csak Magyarországon történhetett meg egy megye főnökével (a
ki kormányzó ugyan, de nem rendőr), hogy arra a kérdésre: «ki lakik
ebben a házban?» azt feleljék neki, hogy «ott kinn tágasabb!»



HARMADIK RÉSZ.  A MACSKÁK TÜNDÉRASSZONYA.


I.

Mikor meghallják ezt a szót: «pusz–pusz!» futnak le a háztetőről, az
ereszről, s ugrálnak be egymás után a felnyitott ablak redőnyein. Egész
ethnographiai gyüjteménye a macskáknak, a mikért a «macskák Rafaelje»
lelkesülhetne; a párduczalakú dundi francziák, hosszú hegyes fülű
kaukazusiak, kondor selyemszőrű s lecsüggő fülű chinaiak. Percz mulva
ismét becsukódik az ablak; együtt van teljes számmal a társaság: négy
macska, két mopsz, egy magános veréb; meg egy leány.

A leány, alakjáról itélve, lehet tizenöt éves, de tekintetében,
mozdulataiban még az elkésett gyermekkor árulja el magát. Arcza, melyet
soha sem ér az Isten napjának egy sugara, csaknem átlátszó fehér; hanem
az ifjú életerő annál pirosabb hajnalként tör keresztül rajta. Domború
márvány homlokával, vékonyan rajzolt szivárvány szemöldeivel egy szent
képnek lehetne mintája, ha az önkénytelen mosolyra metszett ajk
szögletei el nem árulnák földi eredetét; a villogó sötét szemek, a
könnyen táguló rózsaszín orrczimpák s az a sajátszerű, gömbölyű tokának
induló áll, valami nevezetes családi jelleget kölcsönöznek az arczának,
a mi első tekintetre elárulja a rokonságát olyan arczokkal, a miket
sokan ismernek.

Öltönye himzetekkel és csipkefodrokkal gazdag: a hogy fiatal leány nem
szokott öltözve lenni; hanem azért elhanyagolt és szeszélyes, mint a
kinek nincs, a ki megmondja, hogy mi illik? mi a divat? Hajviselete is
erről tanúskodik. Semmi journalban nem található fonadékok, előre-hátra
csavarva, s össze-vissza tüzködve bogláros hajtűkkel, miknek gombjai
smaragdok és rubinok; de a haj maga zilált és összekóczolt. A drága
brüsseli csipke le van szakadva válláról, s az elefántcsont fehér bőrt
engedi kitündökleni, a kötényke majcza, mely derekát átszorítja, arany
filigránmunka, apró papucskái arany és ezüst gyöngyökkel vannak himezve;
hanem mikor egyik lecsúszik lábáról, a rózsaszín lábujjacskák
kikandikálnak az elvásott harisnya fejéből. Az egyik fülében függő is
van, nagy igazgyöngy cseppel, a másikból hiányzik a párja, ezt
valószínűleg elvesztette s resteli keresni, vagy valakinek megmondani,
hogy elveszett.

Szobája fényüző pompával van berendezve: a falakon atlasz szőnyegek; a
butorokon gobelin himzésű szövet; aranyozott teknőczhéjjal kirakott
szekrénykékben gyermekjátékok, felöltöztetett bábuk üveg alá eltéve. A
drága bábuk között vannak olyanok, a mik tánczolnak, guitároznak és
fejeiket negédesen hajtogatják. Egy velenczei mozaik-asztalkán kártya
hever és három rakás pénz, az egyik arany, a másik ezüst, a harmadik
réz. Az egyik játszó aranyat veszt, a másik ezüstöt, a harmadik rezet.
Egy háromlábú alacsony jaspistáblán valami orgonaforma látszik, hosszú
sor ércz- és fasípokkal. Az ablakhoz közel áll egy festőasztal; azon
papirdarabok és sorba rakott üvegek porfestékkel. Van egy edénytartó
almáriom is, a miben apró edénykék állnak; azután meg egy kocsiszín egy
ruganyos hintócskával; remek faragványú állványokon chinai vedrek
állnak, viaszból készült virágcsokrokkal, s a szögletekben mindenféle
ágyacskák és almocskák vannak megvetve, apró hálótársak számára.
Kiegészíti a sajátszerű bebutorozást egy arasznyi magas gömbölyű
asztalka, melyet kereken fog körűl egy szintoly alacsony bőrkerevet.
Könyvtár is van, annak tartalmát képezik a Bertuch Orbis Pictus kötetei,
a Portfeuille des enfants, Robinson Cruzoe regéje, s a párisi legrégibb
divatlap, az Album des Salons füzetei, miknek divatképei a székeken,
asztalokon szétszórva is hevernek.

A társaság tehát együtt van mind, senki sem hiányzik.

A most érkezett vendégeket sorba veszi az úrnő, megkérdezi, hogy szolgál
egészségük, mint mulatták magukat kirándulásaikban? mind a négynek neve
van: «Hicz, Mitz, Panni és Miura». Mindannyian bemutattatnak a két
otthon ülő társalkodónak, a kiknek neve: «Phryxus és Helle», két mopsz.
A kis úrnő nem elégedve meg azzal, hogy védenczei saját ösztönükből is
szoktak mosdani: előhozza a porczellán mosdó-tálacskát s orczáikat és
talpacskáikat fínom szivacscsal megtörölgeti s csak úgy engedi azután a
reggeliző asztalhoz ülni: a négy czicza szemközt a két mopszszal.
Mindegyiknek tiszta asztalkendő kötve a nyakába, hogy a tászlijaikat el
ne keverjék a tejjel, a mi mindegyiknek külön findsába szolgáltatik,
beleaprított kalács-darabkákkal. Egymásra morogni mind valamennyinek meg
van tiltva, s az ez ellen vétők rögtön megdorgáltatnak, míg azt
mindannyinak el kell tűrni, hogy a magános veréb odarepül közéjük az
asztalra s orczátlan merészséggel egyik findsáról a másikra szállva, a
kalácsdarabkákat elorozza, s aztán még rászáll Phryxus fejére, s a
lopott morzsával énekli az «O du lieber Augustin!» classicus nótáját.

Mikor vége van a reggelizésnek, s azt a vendégek a háziasszonynak szépen
megköszönték s egymásnak kedves egészségére kivánták, akkor következik a
kocsikázás.

A hintó előgördül: Phryxus és Helle már ismerik a kötelességüket, oda
állnak a rúd mellé, fölhagyják magukat kantároztatni; a négy czicza
elfoglalja rangfokozat szerint az első és hátsó üléseket a phaëtonban;
Dávid, a magányos veréb, a parancsszóra megjelen s mint igazi divatos
postillon, Phryxus hátára repülve, a nyeregből hajt s trombitálja hozzá
a posta-indulót, míg az úrnő a csavar-orgonához siet, s különféle
nótákat kintornáz le a magától zenéző műszeren, s a zenére a befogott
kutyák csöndes koczogással körülkocsikáztatják a kocsiban ülő macskákat.
Azután pihenni bocsátják valamennyit. Mopsz, czicza, kintorna alunni
megy.

A helyett fölébredt a muzsikáló óra, s elzenézi a maga pásztordalát s a
rajta álló rézcyclopsok elütik az órát; a kakuk huhukol s a réz
alabárdos tiszteleg. A kis úrnő más öltözetet vesz fel. Egész szekrénye
van tele azokkal, válogathat belőlük. Nem segít neki az öltözködésnél
senki: minden öltönye előfüző; szorító vállra nincs szüksége karcsú
termetének. Mikor azzal készen van, künn a folyosón egyszeri csöngetés
hangzik. Akkor fölteszi a kalapját s arczát lefátyolozza azzal a sűrű
virágos csipkeblonddal, a mi semmi vonást kivenni nem enged. Néhány
percz mulva hangzik a másik csöngetés. Arra hallik az udvaron az
előrobogó hintó dübörgése. Azután halk hármas koczintás az ajtón. Mire,
a bebocsátó «szabad» szó után, belép egy férfi, úti öltözetben,
tisztelettel meghajtja magát. Előbb meggyőződést szerez magának felőle,
hogy a fátyol oda van-e tűzve a leány kalapja széléhez, hogy nem
lebbentheti-e föl a szél? Azután odanyujtja fehér glacée keztyűs kezét s
levezeti a lánykát a lépcsőkön a hintóig. A bakon ott ül a szélesvállu
komornyik, most már kocsis jelmezben, s féken tartja a két hatalmas
fekete paripát. A férfi fölsegíti a hölgyet a hintóba, maga melléje ül
szótlanúl s aztán megindul a két fekete ló a járművel az ezerszer
megjárt úton, egyenlő tempóban, kikerülve a falu főutczáját, végig a
kertek alatt; a szemközt jövők nem köszöntenek feléjük, tudják jól, hogy
az nem tetszik azoknak. Kapuban ácsorgók visszahúzódnak előlük s ablakon
nem kandikál ki utánuk kiváncsi asszonyfő, úgy haladnak a kocsizók,
mintha láthatlanok volnának. Mikor a hintó az erdőbe ér, már szinte
tudják a lovak, hol kell megállani, ott a férfi lesegíti a lefátyolozott
hölgyet a kocsiból, bal karját nyujtja neki: a jobb keze egy hatalmas
bottal van elfoglalva, mely tüskés vadkörtefából készült, végén hatalmas
vasszorítóval s még azonfölül hosszú három élű tőrt rejt, a mi jó
fegyver annak a kezében, a ki ért a tőrvíváshoz. Így sétálnak a gyepes
úton a fák alatt szótlanúl. A bükkfa tövében sötétkék harangvirág
nyílik, a mesgye-parton világoskék nefelejts. A kék az úrhölgy kedvencz
színe. De azért e virágokból szakítania nem szabad. Miért nem? azt nem
mondják meg neki. Talán azért, mert mind ez a virág másé.

A leányka léptei néha oly könnyűk és ruganyosak, mintha tündér járna a
harmatos fű felett, a kinek a lábnyomása még a harmatot se veri le;
máskor pedig oly fáradtak, oly vontatottak, mintha öreg anyóka tötyögne,
csiperkét keresve a mohos pázsiton.

A séta után ismét felülnek a hintóba; a fogat megfordúl, visszatér a
Névtelen Várhoz, s annak a kapuja ismét bezáródik.

A lánykát szobájába vezeti a férfi s most már következik a komoly
foglalkozás. Könyveket vesznek elő. A férfi magyarázza a classicusokat.
Ez az ő saját olvasmánya is, egyebet nem tud vele közölni. Regényt nem
adnak a leányka kezébe; a historia meg még korai volna.

A férfi csak azt tudja neki tanítani, a mit maga is tud. Idegen mester,
gouvernante nem jön ide. Minthogy a férfi zongorázni nem tud, annálfogva
a leány sem tudhat, s hogy mégis gyönyörködjék a zenében, vettek neki
egy kintornát s abba minden negyedévben új dalokat fuvó hengert raknak:
azzal zenézhet magának.

A férfi festeni sem tud, pedig egy leánynak az is kedves időtöltés az
egyedüllétben. Ennek a pótlására is találtak ki valamit, a mitől
egyszerre minden ember Rafaellá lehetett. Vastag, átlátszóvá tett
papirból vágtak ki virág- és gyümölcsmintákat, s a szobafestés elmélete
szerint különféle porfestékekbe mártott lapos, kemény ecsetekkel e
patronok segélye mellett festhetett képeket akárki, a nélkül, hogy
rajzolni vagy festeni tanult volna. Ez is rabművészet.

Mikor ebbe is belefáradt a leány, akkor leülhetett kártyázni. Magában
egyedül, két képzelt ellenféllel, játszhatott l’hombret és tarokkot s
gyönyörködhetett benne, hogy a rézpénz hogy nyeri el az aranyat?

Délben a harmadik csengetésnél ismét koczogtattak az ajtaján. A fehér
keztyűs kéz feléje nyult s átvezette az ebédlőbe. Egy nagy asztalnak a
két végén volt két teríték, egymástól távol. Az egyik mellé leült a
leány, a másik mellé a férfi.

Az ebédlőbe nyiló szobának az ajtaján csengetyű volt. Mikor az
megszólalt, azt jelenté, hogy ételt hoztak be. De már az, a ki az ételt
a konyhából felhozta, az ebédlőbe nem jött be, hanem letette a tálat a
külső szobában. Az úr aztán fölkelt, kiment a benyilóba s maga hozta be
az ételt s a leányt kinálta meg elébb, azután vett maga. Gazdag konyhát
tartottak. A leány számára az ő kedvencz bora, a Muscat Lunel volt
feladva, abból szürcsölgetett egy-egy harangvirágnyit, az úr Haute
Sauterneit és burgundit ivott. Mikor évadja volt, osztriga is került az
asztalra, hanem annak az üres héját a komornyik porrá törte, úgy szórta
ki, nehogy a gyerekek széthordják a furcsa «békateknőt».

Ebéd alatt beszélgettek is egymással ők ketten. A leány a cziczáiról,
mopszairól, az úr az olvasmányairól. Ha valami nevezeteset álmodott a
leány, azt is elmondta, s az úr meghallgatta. Ha a leány kért valamit, a
férfit Lajosnak nevezte, a férfi pedig, ha a leányt megszólítá, Marienak
mondta.

Ebéd után elhagyták a termet, s átmentek az olvasóba. Ott voltak már az
újon érkezett hírlapok. Lajos maga főzte a kávét s míg az elkészült, az
alatt elolvasta a hírlapokat. Ez nem tartott akkor sokáig. Mai világban
egy távirat nagyobb terjedelmű, mint akkor egy hírlap volt. Lajosnak
voltak megjegyzései némely eseményekre. E megjegyzeseit tollba mondta
Marienak, ki azokat finom hajszál vonású betűkben, hollótollal leirta, s
az ilyen levélkét azután Lajos lepecsételte s kihordója által elküldte
tiszteletes Mercatoris uramhoz, visszakövetelve minden levélkét az
elolvasás után.

Mikor aztán elvált Marietól, akkor Lajos megérinté az ajkaival a kezét
és a homlokát a leánynak.

A leány aztán visszament a szobájába s játszatta a kintornát a kedvencz
állatjainak, öltöztette a bubáit, számlálta a kártya-nyereségét, vagy
veszteségét, festette a papirost a patronjaival, nézegette a képeket az
Orbis pictusban, melynek mind a négy nyelvű szövegét értette már s
olvasta egyedűli kedvenczét, Robinson Crusoet, ki tudja hányadszor? Ez
még nem volt regény.

S ez így folyt nap nap után, tavasztól őszig, ősztől tavaszig.

Este, mikor lefeküdt a leány, mielőtt levetkőzött volna, a szobájában
levő bőrpamlagra egy vastag selyem pokróczot terített, s az ajtaját
félig nyitva hagyta. Tudta jól, hogy az a valaki, a kit ő Lajosnak
nevez, éjjel ott alszik azon a kereveten. Csakhogy az mindig oly későn
jön be és oly korán távozik, hogy se bejöttét, se kimentét soha nem
veszi észre. A fiatal leány mélyen alszik s a mopszok nem ugatják meg a
házi urat, a ki nekik czukordarabkákat osztogat.

Sokszor feltette pedig magában, hogy addig nem alszik el, míg Lajos be
nem jön; de hasztalan volt minden kisérlete. A szempillái leragadtak, a
mint lefeküdt. Aztán meg azt kisérté meg, hogy jókor fölébredjen, hogy
egy jóreggelt kivánhasson neki, de a mint kidugta a fejecskéjét
ágyfüggönyei közül, vidáman kiáltva fel: «jó reggelt, édes Lajos!» már
akkor nem volt ott senki.

Ez az ember nem alszik többet naponkint négy óránál, s akkor is oly
ébren szendereg, hogy a leánynak egy álomnyöszörgésére felébred. És
aztán, mint a katona a táborban, mindig felöltözötten alszik; mellette a
fegyverei.

Ezt onnan tudja meg a leány, hogy a bőrpamlag mellett van egy fehér
fénymázos rococoasztal; azon ő minden reggel talál olyanforma apró
fényes fekete szemerkéket, a minők az amaránth magvai. Ez az apró mag:
lőpor, a mi ki szokott hullani a pisztolyból, a minek a serpenyőjét
akkor iziben porozták fel s aztán az asztalra letették.


II.

Egyszer egy esztendőben aztán van olyan nap, a mi kivételt képez a többi
közül. Ez a leány születésnapja.

Ez az egy nap az övé kicsi gyermek korától fogva.

Ezen a napon tegezik egymást Lajossal; miként akkor, mikor még Marie
járni tanult, az ő kezét fogva.

Előre örül már ennek a napnak s terveket készítget magában, a miknek
kivitele problematikus.

Kik jönnek őt megköszönteni születése napján?

Először is a magányos veréb, a kit ő Dávidnak nevez. (Bizonyosan azért,
mert az is kifogyhatatlan énekes volt.)

Már korán reggel, mikor a redőnyök hasadékain átrózsállik a hajnal,
odarepül az ágya fejére s azt a nótát énekli, hogy «fakadj piros rózsa,
fakadj csendesen.»

Azután jönnek üdvözölni a macskák.

A mint felugrik az ágyából, odafut az ablakához, kitárja a redőnyöket:
«pusz, pusz!» Jönnek rögtön mind a négyen, születésnapot köszönteni.

– Ejh, nézd: hát az én Miurám mit hozott nekem születésnapi ajándékul?
Mi van a szájában? Jaj mi ez a szép kis teremtés? Egy kis egérke. Ejnye
Miura, hát hogy merte maga megfogni a kis egeret? Nem meg volt magának
mondva, hogy semmi kis állatot nem szabad bántani? Hát illik az egy
Miurához? Egy okos, nevelt cziczához, a ki porczellán csészéből
reggelizik? Adja ide mindjárt azt a szegény kis porontyot. Ah, milyen
kedves kis állat! Hogy dobog szegénykének a szíve ijedtében! Maga csúnya
Miura! Most hogy sír ennek a kis egérkének a mamája, ha nem találja a
kis leányát!

Erre a szóra csak úgy potyogtak a könnyei az ölébe.

Azután megtörülgette a hálóinge felemelt szélével az elalélt parányi
állatot, s rálehellgetett, hogy fölmelegedjék; kis csésze aljába tejet
töltött, abba belenyomta a kis állat orrocskáját, hogy igyék szegényke:
utoljára szétnézett, hogy hol találna a számára valami jó helyet?
«Legjobb lesz ide», s beledugta a saját ágyába.

A védencz pedig ahoz a fajtájához tartozott az egereknek, a mik
énekelnek, olyanformán, mint az álmodó kanári. Az rögtön elkezdett a
menhelyén vékony aczélhúr hangon csicseregni. A mi aztán megint annyira
megtetszett a leánynak, hogy örömében bocsánatot kért Miurától a meg nem
érdemlett dorgálásért: hisz az nagyon kedves ajándékot hozott neki.

Akkor aztán hozzáfogott az öltözéshez. Egy spanyol fal mögött végezte el
a toilettejét. Ott állt a ruhatára. Mikor előjött, pompás tarka-pálmás
chinai selyem japonica volt rajta, a mit csak egy derekára hurkolt
selyemzsinór tartott össze: a haja mind egy csomóba tekergetve volt
feltüzve a feje tetejére.

Elkészíté a reggelijét magának és a társaságának. Mind a nyolczan hideg
tejet ittak, apró kalácskákkal, a miket valaki rendesen az alatt tett le
az asztalára, a míg éjjel aludt. Gyümölcsöt soha sem ízlelt a leány,
Lajos tartotta magát azon kor Galenusainak mondatához: «nihil de arbore»
(semmi fán termettet!) Ma azonban nem játszott a társaságával, hanem az
Orbis pictusban lapozgatott s úgy várta be az időt, a mikor a kétszeri
csengetés után hangzani fog a koczogtatás az ajtaján: «szabad!»

A belépő férfi meg volt lepetve.

– Még nem vagyunk felöltözve a kikocsikázáshoz? kérdezé.

A leány pedig félredobta a könyvet az öléből s odafutott a belépőhöz és
pajzánul a nyakába kapaszkodott.

– Ma nem kocsizunk ki. Hát nem tudod? Ma születésem napja van. Ma én
parancsolok a háznál. Az történik, a mit én akarok, s én azt akarom,
hogy itthon maradjunk, s te azt az időt, a mit velem szoktál tölteni a
kocsin, itt a szobámban töltöd el, s nekem felelgetsz mindenféle bolond
kérdésemre, a mit a fejemben kifőztem. És aztán nem feleded el, hogy
ezen a napon tegezzük egymást. Már most szépen köszönts meg. Hadd
hallom.

A gróf alig észrevehetőleg meghajtotta a fél térdét és a fejét, s nem
szólt hozzá semmit. Vannak köszöntők, a miket így szoktak előadni.

– Jól van, tehát én ma királyné vagyok. Egyetlen jobbágyom ülj ide a
lábamhoz erre a tabourettere.

A férfi úgy tett. A leány felkuporodott az ottomanra, lábait felszedve a
bő japonica alá; ő pedig odaűlt a lábaihoz, s felvette az eldobott
könyvet; azt gondolta, majd azzal kielégíti.

– Csak tedd le azt a könyvet, mondá neki a leány. Ennek mind a négy
kötetét könyv nélkül tudom már. Mért nem adsz nekem azokból a
könyvekből, a mikből magad szoktál olvasni?

– Mert azok orvostani könyvek.

– S miért olvasod te azokat?

– Azért, hogyha valaki meg találna betegedni a háznál, azt meg tudjam
gyógyítani magam, orvos nélkül.

– Hátha valakit, a ki beteg, nem gyógyítanának, meghalna?

– Sokszor az a vége a betegségnek.

– S rossz az a halál?

– Nem tudom. Mert még nem próbáltam.

– Ah, haha! Kaczagott a leány. Így nem hagyom magam kifizetni. Te tudsz
sokat, a mit nem is próbáltál: olvastál felőle. Milyen a halál? Rosszabb
az, mint egy rossz álom? Fáj az nagyon, mikor eljön? Vége van vele
mindennek, vagy még azután is fáj valami? Ha rossz, akkor miért kell
meghalni? ha jó, akkor miért kell élni?

A gyermekek tudnak ilyen kérdéseket tenni.

– Az élet az Isten ajándéka, a mit őriznünk kell, a míg lehet, felelt rá
Lajos, kikerülve a főkérdést. Általunk áll fenn a világ.

– Mi az a világ?

– Az emberfaj egyeteme, és annak a lakhelye, a kerek föld.

– Tehát minden emberhez tartozik egy darab föld? Hát az a darab föld, a
mi hozzánk tartozik, hol van?

Felelj meg erre!

Lajos gróf talált ki valami módját az elcsűrés csavarásnak.

– Apropos. Még nem mondtam el neked, hogy én veszek itten egy szép darab
földet a tópart mentén, a mi egészen a miénk lesz, s azt te átalakítod
majd virágos kertté. Ugy-e jó lesz?

– A jó te vagy, a kert szép lesz, s akkor ez nekünk itthonunk lesz
ugy-e? Hogy hívják az itthont?

– Azt úgy híják, hogy haza.

– Hát nem minden föld «haza?»

– A hol ellenségeink laknak, nem az.

– Mi az az ellenség?

– Olyan ember, a kire haragszunk.

– Mi az a harag? Én még nem láttam olyat soha. Te mért nem haragszol?

– Mert te rád nincs okom, mással pedig nem érintkezem.

– S mit csinálnak azok, a kik haragusznak egymásra?

– Kerülik egymást.

– S ha nagyon haragusznak?

– Akkor verekednek egymással.

– S ha igen nagyon haragusznak?

– Akkor megölik egymást.

A leányt bántotta a veszedelmes kiváncsiság. Kivont egy gombostűt a
ruhájából, annak a hegyével alattomban megszúrta Lajos kezét.

– Mit csinálsz? kérdé az elbámulva.

– Meg akartam tudni, hogy milyen vagy, mikor haragszol? Hát nem fájt?

– De fájt. Látod. Vér jött utána.

– Óh Istenem! kiálta föl erre a leány s engesztelésül odavonta magához
az ifju fejét s forrón megcsókolta annak az orczáját.

Az ifju erre felugrott helyéről: arcza elsápadt, szemei elmeredtek,
tekintetében rémlátás tükrözte vissza magát; kezei reszkettek.

– Látod, monda a leány. Még sem öltél meg. Pedig igen nagyon
megharagítottalak.

– Óh ez nem harag! sóhajtá fel az ifju.

– Hát mi?

– Annak nincs neve.

– Hát nem szabad nekem téged megcsókolni? Tavaly még szabad volt, meg
azelőtt, meg minden évben.

– Ma már tizenöt éves vagy.

– Hát a mi szabad volt tavaly, meg azelőtt, meg mindig, az idén már nem
az? Már nem szeretsz?

– Veled van tele minden gondolatom.

– Tudod azt, hogy születésem ünnepén mindig szabad volt «egy»
kivánságomat elmondanom, s azt teljesítették? Így szoktatott rá valaki.
Talán tudod is, ki?

– S ez mindig megtörtént.

– Meg. Pedig a gyermekek tudnak képtelenségeket kérni. Hanem a
felnőtteknek meg van annyi eszük, hogy a gyermekeket rá tudják szedni.
Ezelőtt három évvel azt kértem tőled, hozz nekem valakit, a kivel
beszélhessek, ne legyek egyedül: akkor hoztál nekem macskát, kutyát,
madarat. – Két év előtt arra kértelek, hogy szeretnék megtanulni
festeni. – Akkor szereztél nekem kimetszett patronokat, porfestéket,
azzal fizettél ki. – Ma egy éve azt mondtam, hogy zenézni akarok. Akkor
hoztál nekem kintornát. Mindig megtetted a kivánságomat. De mindig meg
is csaltál mellette. Így szoktak tenni gyermekekkel. Ma már azt mondod,
hogy tizenöt éves vagyok: nem lehet úgy bánni velem, mint gyermekkel.
Eszedbe tartsd. Az idén is kivánok valamit tőled: azt már módodban van
megtenni, s azzal bolonddá nem tehetsz.

– Akkor meg is teszem.

– Kezet reá.

– Egészen a kezedben tartasz.

– Hát tudod, hogy én nem rég arra kértelek: rendelj meg számomra egy
Melusine-köntöst Párisból.

– Az meg is érkezett. Magam hoztam el neked a dobozt.

– Tudod, mi az a Melusine ruha? Akarod látni?

Azzal a leány felszökött a helyéből s feloldva a selyemzsinórt, mely
felöltönyét derekán összeszorítá, hirtelen ledobta magáról a selyem
japonikát s ott állt az elbűvölt ifju előtt egy olyan öltözetben, a
milyenben a párisi hölgyek a tengeri fürdők hullámaival szoktak
enyelegni. A Melusine: uszóöltöny.

– Én azt kivánom tőled e mai napon, hogy taníts meg engem úszni. A tó
itt van a kertünk alatt.

Olyan volt a leány az égszinkék öltözetben, mint Shakespeare
Szentivánéjiálmának egyik tündéralakja: ártatlan és csábító; gyermek és
syrene.

Lajos meglepetve emelte föl kezét.

– Nos? Meg akarsz verni? szólt a gyermek, félig sírva, félig nevetve.

– Vedd fel, kérlek, a felöltönyödet, szólt Lajos s reszketett mind a két
keze, mikor a japonikát felvette a pamlagról s betakarta vele a najadok
eszményképét. Minő gondolat ez?

– Ugy-e? Régóta főzöm ezt magamban. S ezt a kivánságomat meg kell
tenned. Erre nem mondhatod, hogy nem tudsz hozzá; mert egyszer, mikor
nagyon sietős volt az utunk (nem tudom miért?) s egy folyónál nem
találtunk az innenső parton egy csónakot, te magad átusztál a túlpartra
s onnan hoztál el egyet, a min négyen átkeltünk. Még akkor támadt ez a
vágyam. Milyen dicső tudomány az, úszni a víz fölött! Barátságban élni a
hullámmal, a halállal. Szárnyat csinálni a kezeinkből s repülni, mint a
madár! A mióta e várban lakunk, ez a vágyam egyre erősbödött. Minden
éjjel álmodom, hogy a hullámokat szelem. Egész nap nem látom az Isten
egét; – mikor kimegyünk, fátyol borítja arczomat. Mintha rostélyon
keresztül látnám az egész természetet. Szeretnék dalolni, sikoltozni,
bohóskodni; de nem merek: félek, hogy meghallják a fák, a falak, az
emberek s elárulnak. Ah, de ha ott a zöld hullám felett lebeghetnék, a
hol nem találkozhatik velem senki: a hol nem láthat meg senki, felnézve
a ragyogó égbe, versenyt sikongatva a halászmadarakkal, körültánczolva
viczkándó halaktól, a kik nem beszélik el senkinek mit láttak, mit
hallottak: az nekem túlvilági boldogság lenne! Nem szerzed-e meg azt
nekem?

A gyermek vágya oly igaz, oly szívből eredő volt. És Lajos maga is
ismerte azt a büszke gyönyört. Talán maga is regélt Máriának Cleliáról
és társnőiről, kik a Tiberen átuszva menték meg a római leányok
erényének tiszta hírét.

– A mi neked öröm, az nekem is az, monda és kezét nyujtá a leánynak.

– Ah, te teljesíted óhajtásomat? Te jó vagy, te kedves vagy! S a férfi
hasztalan akarta megóvni kezét, hogy csókjaival el ne halmozza; utána
omlott, úgy fogta el a visszavont kezet. Hát ez sem szabad már?

– Mit gondolsz? Már tizenöt éves vagy. Ily nagy leány nem csókol kezet
férfinak.

– Hát tehetek én arról, hogy te nem vagy asszony?

Erre már el kellett mosolyodnia Lajosnak.

– De nem, nem! tiltakozott gyorsan a leány ez eszme ellen. Én bizony egy
cseppet sem szeretném, ha asszony volnál. Akkor éjjelenkint ketten
együtt még jobban félnénk s ketten együtt egymást ijesztgetnők: míg így…
Itt megakadt.

– Hogyan? Mit «míg így?» kérdé elbámulva Lajos.

– Hát így olyan nyugodtan alszom éjjel, azt tudva, hogy te itt vagy
közelemben.

– Hol vagyok én «itt»?

A leány odamutatott az ujjával a bőrkerevetre s megint visszavitte
ajkához az ujja hegyét.

– S honnan gondolod te, hogy én ott vagyok?

– Én nem tudom. De már nagyon kicsiny koromtól fogva megszoktam azt
képzelni, hogy te közel hozzám alszol; s az nekem valami olyan
álomraszenderítő érzés. Azt pedig, hogy a fegyvered ott van minden éjjel
azon a fehér fénymázos asztalon, onnan tudom, hogy reggelenkint apró
fényes fekete porszemek maradnak rajta, a minőkkel a lőfegyvert
megtöltik. De nem láttalak még soha; mert nagyon későn jösz be s nagyon
korán eltávozol mindig.

Az ifju végig simítá homlokát kezével s nagyot sóhajtott magában mondva:
«nem jövök be többet».

Menni készült.

– Hát most hová akarsz sietni megint? Nem tudod, hogy ma nem vagy sem
azoké a csunya könyveidé, sem azé az éjjelvirrasztó telescopiumodé;
hanem ma az én jobbágyom vagy.

– Hát hisz épen a te parancsodat megyek végrehajtani kis királyném. Ha
úszni tanulsz, egy öltöző-sátort kell készítenem a számodra a tóparton s
padot és mellvédet ütnöm össze, a honnan magam a rudat tartva,
követhesselek. Ehez még jó helyet kell kikeresnem a kis öbölben.

– De ugye, ha egyszer jól tudok úszni, akkor szabad lesz a kis öbölből
kiszáguldanom a nagy tóba is.

– Igen. Két föltétel alatt. Az egyik az, hogy én követni foglak a
gondolámon.

– De ne nagyon közel.

– Úgy sem. A másik pedig az, hogy a fűzfákon túl, a mik a kis öbölt
takarják, csak olyankor lesz szabad kiúsznod a szabad tóba, mikor
holdvilág süt: éjjel.

– Az nagyon szép lehet. De miért csak holdvilágnál?

– Mert holdvilágnál nem lehet távolból távcsővel felismerni az arczot, s
aztán másnak is lehet olyan jó távcsöve, mint nekem.

– Ugyan kinek volna a faluban?

– Az úri kastély új lakót kapott. Úrnő került a házhoz.

– Ah! Egy hölgy? Szép-e?

– Fiatal.

– Te láttad őt a távcsővel? Minő haja van?

– Szőke.

– Akkor nagyon szép lehet. Szabad lesz-e őt nekem is egyszer meglesnem?

– Félek, hogy meg fogod szeretni, mert nagyon szép és nagyon jámbor.

– Honnan tudod azt, hogy nagyon jámbor?

– Minden járása a szegények és betegek házainak látogatásából áll s első
útja a templomba visz.

– Hát mi mért nem járunk a templomba soha?

– Mert mi más valláson vagyunk, mint azok, a kiké az a templom.

– Hát azok más Istenhez imádkoznak, mint mi?

– Nem. Ők is ugyan azt az Istent imádják, a kit mi.

– Hát akkor mért nem férünk meg mindannyian ugyan egy templomban?

Lajos elragadtatva fogta két keze közé a gyermeteg bölcs
angyalfejecskéjét, s nevetve monda:

– Lelkem, kis királyném: erre a te kérdésedre az öt világrész minden
synedriumai sem tudnának megfelelni, hát még én, szegény kiszolgált
katona?

– Eredj, te mindig ostobának teszed magadat, mikor én kölcsön akarok
kérni egy kis bölcseséget. Úgy teszesz, mint a ki a koldus előtt
eltagadja, hogy van pénze. Apropos! Nehogy elfelejtsem. A szegény
gyermekeknek, a kik iskolába járnak, az én ünnepnapomon pénzt szoktam
küldeni. Jer ide csak: vedd át. Melyikből adjak nekik? A kicsinyekből,
vagy a nagyokból? Azokat az apró sárgákat nem bánom, ha kiosztod; hanem
a fehéreket jobb szeretem megtartani, mert azoknak olyan szép pengésük
van, s szűz Mária kép van rajtuk; de ha ezekből a nagy pirosakból
válogatsz nekik, hát azt se bánom.

Tudniillik, hogy azok az apróbb sárgák soveraigne aranyak voltak, a
fehérek ezüst huszasok, azok a nagy veresek pedig az akkori osztrák
pénzügyminiszter veresréz emlékpénzei, a mik még sokáig kisértettek
azután susztertallér és két garasos név alatt. Még akkor újak voltak és
ragyogott rajtok a 30-as szám: félforintba mentek.

– Már majd csak a legnagyobbakból adjunk a legkisebbnek; monda Lajos.

Ez a leány nem tudja, hogy mire való a pénz? mi különbség van arany,
ezüst meg réz között?


III.

A Névtelen Vár egyikén azoknak a földnyelveknek épült, a mik a Fertő
déli partjáról a tóba benyúlnak.

Az öregek, a kik e vadászkastélyt épülni látták, azt állítják, hogy azon
a helyen valami régi czölöpépítészet maradványai voltak. (Livius és
Justin szerint a mai Narbonneból kivándorolt celták voltak a tókörnyék
ős lakói.) Még akkor a magyar embernek kisebb gondja is nagyobb volt
annál, hogy magánál régibb őslakók emlékeinek kutatásával törődjék. Ha
volt a kőfejszés celta kornak régi építménye ottan, arra bizony az új
kastélyt jó volt rárakni.

A néphagyomány azt is állítja, hogy sok év előtt, a mult században, az a
hely, a hol most kastély és park van, mind tófenék volt s ez is igaz
lehet. A Fertő igen szeszélyes tó. Az elmult utolsó két évtized alatt
magunk is láttuk élő szemeinkkel, hogy egyszer csak nagy részben
kiszáradt: eltünt, nem volt tó. Ott hagyta a fenekét szárazon. A
partbirtokosok, kik addig a víz tükrét bírták, most elfoglalták a
kizöldült tófeneket; felosztották, legelőnek, kaszálónak használták;
azután kiadták haszonbérbe: az árendások tanyákat, gőzmalmokat építettek
az «új föld»-re: búzát, tengerit vetettek belé, egy esztendőben kétszer
is arattak, – egyszer aztán megint más jutott eszébe a Fertőnek: újra
kinevezte magát tónak, visszafoglalva elébbeni méltóságát, s vetések,
tanyák megint eltüntek a zöld hullámtükör alatt; csak egy-egy gőzmalom
kéménye maradt fel tanujeléül az álmodott paradicsomról szóló tündér
mesének.

Ilyen tündéri játékot gyakran űzött a Fertő a halandókkal.

1737-ben Rusztról Ilmiczre gyalog gázoltak át a tavon az átelleni
partokról a lakosok. A földesúri levéltárak teli vannak okiratokkal
nevezetes falvakról a tóparton, mik nagy dézsmát, halászati haszonbért
fizettek valaha. Két ilyen gazdag falunak a harangját nem rég halászták
ki Széplak táján a tó fenekéről, az egyik harang a széplaki toronyban
van most is; a halászok gyakran húznak fel hal helyett tört sírkeresztek
darabjait, mik félig megkövesülten az eltünt Jakabfalva, Fertő,
Kenderalja falvairól tanuskodnak. Hát a Strabo által leírt római
castellum, hát az Eginhart említette avar gyűrű-vár, melyben Nagy Károly
gallusai a csakánok mérhetlen kincseit vetették prédára, hová lettek?
Elnyelte őket a Fertő. Alámentek annak a csodálatos földnek, a mi
meghajlik a szekér alatt, míg terhével végig gördül rajta: úgy mondják
«lóhitáz»; itt-amott égerfaerdők, óriás fenyőcsoportok nőnek fel rajta;
a szép zöld erdő mellé házakat építenek; egyszer aztán elkezd emelkedni
a föld: a falak alásülyednek a vizbe; hanem az erdők, azok együtt
emelkednek a földdel, s úsznak a föld alatti elementum felett.

A Névtelen Vár isthmusát két öblöcske vette körül; az egyik az, a
melyikről Lajos beszélt Máriának, hogy azt megveszi valamelyik
compossessortól, a kinek a nádasa határos a túlsó parttal. A másik kis
öböl pedig a szomszéd Fertőszeg falutól választá el a Névtelen Várat. Az
urasági kastély a falu keleti szélén egy lejtős domb oldalába volt
építve s homlokzatával az is a tó felé fordult.

Az ezernyolczszázhatodiki Boldogasszony hava második felében lehetett
minden este látni a kastély erkélyéről, mikor a nap már leszállt s az
alkonyég olyan csodálatos színekkel vonta be a tó tükrét, hogy ha festő
merne ilyen lilaszínű érczfényű síkságot, átszelve rézzöld sávokkal,
vászonra tenni, azt mondanák rá, hogy színvakságban szenved; pedig, a
kik ott vannak, minden csendes őszi estén látják azt a pompáját a
tündéri képtelenségnek, – tehát az ilyen ünnepélyes estéken lehetett
látni, a mint a Névtelen Vár keleti tóöbléből elősiklott egy kis könnyű
gondola, hosszú ezüst vonalat húzva a nagy aczéltükör lilaszín,
sötétkék, smaragdzöld foltjain keresztül, mely fényvonal az álló víz
lapján letörletlenül ott maradt. E csónakban egy magános férfi ült.

Azt már azután nem lehetett látni a kastély erkélyéről, hogy e csónak
mellett úszik egy nőalak; mert azt a csónak eltakarta. Hanem azért
elárulta azt a vidám sikoltozás, örömujjongás, melyet az úszó leány nem
tudott magától megtagadni.

Marie igen jó tanítvány volt a hydrioták iskolájában. Már a negyedik
leczke után szabad úszó lett. Gyönyörűen úszott, mint egy hattyú. Vállai
soha sem merültek el a vízben. Csak úgy sikamlott el a hullám fölött.
Esti úszáshoz nem volt szüksége kalapra; hosszú haja szabadon úszott
utána a hullám fölött. Az óvatosságra csak addig volt szükség, a míg a
part közelében jártak, s míg napvilágos volt az ég.

A mint beljebb haladtak a tóban s az alkonyárny a fényes tükrön csak
fekete árnyképeket engedett a csónakból és az úszó főből kivenni, ott
aztán elhagyá az úszó alak a kisérő naszádot. Nem félt már semmitől. A
hullám jó barát volt, ismerték egymást. Ha akarta, hevert rajta, mint
egy duzzadó párnán, mint a ringatott bölcsőben a gyermek. Ha akarta,
összetette kezeit a víz fölött és úgy imádkozott, csak a lábai taposták
a vizet. Itt azután szabad volt gyermekké lennie. Sikoltozni dévaj
kedvteléssel, hivogatni a fölrebbenő vadludakat, ingerkedni az éjszaka
fecskéivel, a denevérekkel, mik úgy czinczognak este a tó fölött,
üldözve a futó vízi pókot. Itt szabad volt még dalolnia is. Neki
ereszteni szabadon gyönyörű æolhárfa hangját. Hogy az, ott a csónakban
nem haragudott érte, onnan bizonyos, hogy ő maga is halkan utána dudolta
a dallamot, mély harangdöngésü hangjával kisérve a leányka énekét. Itt
senki sem leskelődhetett rájuk. Itt senkit sem kellett kikerülniök. Itt
nem kellett a leánynak fátyolt viselni az arczán.

Néha órahosszant is elbolyongtak a hullámtükrön, a leány nem fáradt ki
bele. Ez az áldott védő elem visszaadta azt az erőt idegeinek, a mit a
mostoha föld elvett tőle. Ott oly fáratag volt; száz lépésnyi séta után
már pihennie kellett, elszokott a járástól; itt pedig, mint egy najad,
sikamlott tova, egész lénye megváltozott: élt! – S ha kísérője szólítá,
akkor odaúszott hozzá, belefogózott a csónak szélébe s hosszú haját
kiteríté annak a térdeire száradni, míg a parthoz visszatértek.

A két kastély ablakainak világa vezérfényül tündöklött eléjük a
víztükörben, messze a part mentében éjjeli rákászok fáklyafénye
vereslett.

S mikor a keleti part mögül, a látkör aczélkék ködéből kiemelkedett a
hold izzó tányéra s lassankint bearanyozta az egész tó tükrét: az olyan
volt, mintha tündöklő, átlátszó aranyban úsznának, eveznének tündérek, a
kiknek lakásuk a víz fenekén, korallkertek között van, s csak az
emberaltató éjszakán jönnek fel a víz felszinére, a holdsugarakon
arczaikat fehéríteni.

Szegény leány! még azt mondta, hogy ő boldog! Ebből állt az egész
boldogsága.

És ezt is maga találta ki magának.

Ha valami ócska journalban fel nem fedezi azt a Melusine köntöst, Lajos
magától soha rá nem jött volna, hogy milyen kevéssel gazdaggá lehet
tenni valakit, a kinek semmije sincs.

Még a kedélye is egészen megedződött a leánynak ez által. Nem volt olyan
ijedős, olyan könnyen sirva fakadó: tanulékonyabbá lett; jobban figyelt
s némi önbizalom kezdett támadni lelkületében.

Tudott valamit, a mihez nem kell senkinek másnak a segítsége.

Hanem hát úgy volt megírva, hogy még ez az egyetlen öröme se legyen
tartós. Azt is megirigyelte tőle – talán a sors. Minden rosszat, a mi
történik, fogjunk a sorsra.

Egy este, mikor már a fogyóban levő hold jó későn kelt föl, a szokott
vízi sétáján kisérte Lajos csónakja Mariet, ki messze előre úszott.

A Fertő tó sajátságai közé tartozik az, hogy apróbb-nagyobb szigetecskék
vannak benne elszórva, azoknak a szélei nádassal körülvéve, beljebb
borítva rekettyével, bozóttal, míg a Hanság felé egyre nagyobb úr lesz a
zöld bozót, s ott már az apróbb tavak tükrei képeznek elszórt szigeteket
a sötét nádtengerben, a mik közt legnagyobb a Királytó, mely vizével a
többit táplálja s lefolyása van a Rábczába; partjait óriási fenyőszálak
fedik; a nép «öreg fenyvesnek» nevezi ez erdőt a víz közepén.

A Névtelen Vár irányában is volt egy ilyen kis gömbölyű szigetke, a mi
nagyon ingerelte Marie kiváncsiságát.

Vajjon mi lakhatik abban? Nincs-e abban is egy Robinson Crusoe
letelepedve? Nem laknak-e ott is vad emberek? Vagy kajmánok, nagy
tekenős békák és tengeri kigyók?

Lajos iparkodott a leány túlheves fantáziáját lelohasztani, hogy biz
azon a szigeten semmiféle ember nem lakhatik, mert ott nincs mit enni;
krokodilust, s más vízi szörnyet ez égalj nem tenyészt, s a Fertő tó
legnagyobb czápája: a harcsa, a minek szerencsére nincsenek fogai a
torkában; hanem azért mégis megtiltotta Marienak a rekettyés sziget felé
úszkálást, mert ott hinár van, a mibe belebonyolódhatik, vízikigyót,
pióczát pedig bizonyosan fog találni, a miktől pedig a leány irtózott.
Az is meglehet, hogy vidrával is találkozik s az meg fogja ijeszteni.

Hanem hát lehet egy leánynak azt mondani, hogy «ne menj oda!»

A tilalom csak fokozta az ingert.

Marie nem volt Lajosnak a rabja: meg volt neki engedve, hogy bármilyen
messze elcsapongjon a szabad hullámvilágban, csak koronkint adott hírt
magáról egy-egy «hahó» kiáltással kisérőjének.

A férfi ezalatt hanyatt feküdt csónakjában, s míg azt szabadon ringatta
a hullám, a csillagos ég mélyébe bámult, s hallgatta az éjszaka
rejtélyes neszeit, síró, búgó, zengő hangokat, mik a sík víztükör fölött
oly messze elringanak: az ember találgatja, hát ez mi volt?

A mocsárvilág ritka vadainak kiáltásai hangzanak át a Hanságból: a
«török réczéké», mik nem engedik magukat megközelíteni, majd meg
emberlárma támad, mintha összeveszett csoportok verekednének, a Fertő tó
darvai lármáznak ott; közbe harangoz mély zúgó hangjával a bölömbika.

Majd feljön a hold; már fogytán van. A fogyó hold olyan ellenszenves
alak, emberre, állatra, növényre, mint a milyen rokonszenves a telő
hold. Ki tudná annak az okát? Találgatni lehet; de megtalálni nem.

Egyszer csak az éjszaka rejtelmes hangjai közé egy éles sikoltás vegyűl.

Ez Marie hangja volt!

A férfi, mint őrült, ragadta egyszerre kezébe mind a két evezőt s a
csónak hasította a hullámokat a sikoltás tája felé.

A csendes hullám-tükrön meglátszott a fényes vonal, a mit az előre
úszott leány alakja vont rajta, s mi órákig csillámlik a víz színén. A
végén a vonal visszahajlott s kezdett egy nagy V betűvé alakulni.

Látszott, hogy az úszó a rémület kétségbeesésével igyekszik a csónakot
elérni. Mikor összejutottak, a leány ismét hangosan kétszer-háromszor
rémületesen sikoltott s aztán félkezével görcsösen kapaszkodott a csónak
párkányába, rémítő tekintetet vetve háta mögé.

– Marie! kiáltá a férfi megrémülve s félkezével megkapva a leánynak a
derekán az övet, kirántotta őt a hullám közül s az ölébe vette. Mi lelt?
Mi üldöz?

A leány úgy reszketett, úgy vaczogtak össze a fogai, hogy nem tudott
felelni; a lélekzete is elállt, el volt fulladva egészen. Csak a nagy
szemeit mereszté iszonyatra.

Lajos körülbámult és nem látott semmit.

De néhány percz mulva felmerült előtte valami.

Hanem mi?

Ember, vagy állat?

A fej, az ábrázat emberé volna: férfié talán, hanem a sima arczot rőt
kurta szőr fedi s a koponyát a haj helyett is csak vidraveres csömbölék
takarja, két hosszú füle hegyesen mered fel, az alak szája úgy össze van
szorulva, hogy semmi ajka nem látszik, orrczimpái összelapultak, alig
kivehetők; hanem a szemei, mint a halnak mereven, karikára kinyilva. Az
egész arczon semmi indulatkifejezés.

A rejtélyes szörny egészen ott a csónak közelében merült fel.

Lajos két kézre kapta az egyik evezőlapátot, hogy szétzúzza a csodának a
fejét; – de súlyos ütése csak a puszta habot érte. A szörny egyszerre
lebukott, s látszott a mélyen áttetsző holdsugárittas hullámban, hogyan
szökellt tova, nem embermódra úszva, hanem szeszélyes zegzúg
szökellésekkel, mint egy ősvilági csoda, lökve magát odább, s eltünve a
vízmélység homályában, hol ember szeme nem lát többé, csak a halé. És
aztán nem látta őt Lajos felmerülni többet.

Lajosnak minden idegét megzsibbasztá a rémület és a düh.

Mi volt ez? ki küldte ezt a névtelen szörnyeteget az ő féltett kincse
ellen?

Hát már a víz fenekén is ellenségei laknak?

Nem gondolt egyébre, mint az ármányra és incselkedésre.

A méreg forrt ereiben.

A leányt betakargatta a bő fürdőköpenybe s aztán hozzáfogott az
evezéshez.

– Holnap visszatérek ehez a bozóthoz; dörmögé magában, felkeresem ezt a
fenevadat, s agyonlövöm, ha ember, ha állat!

A leány valamit nyöszörgött, mintha ellentmondana.

– Agyonlövöm! ordítá dühösen a férfi.

A leány aztán meghúzta magát reszketve a csónak fenekén, s nem szólt
többet, még a szepegését is elfojtotta, mint a csínyt tett gyermek.

Mikor aztán a parthoz visszaértek, a férfi nyers hangon ráparancsolt a
leányra, hogy menjen el az öltöző kunyhóba és öltözzék fel.

Türelmetlen volt, hogy az öltözés soká tartott. Kétszer is megsürgette,
hogy siessen.

Aztán a karjára vette és sietve haladt vele a kastélyba vissza.

A leány még akkor is reszketett.

– Igazán meg akarja ön azt az állatot ölni? kérdé rebegve útközben.

– Meg.

– De hát ha ember?

– Akkor meg épen meg.

– Én soha se megyek többet úszni.

– Tudom. A ki egyszer megijed a vízben, az elfelejti az úszást. Ön
ezentúl írtózni fog e tótól.

– Az én kedves szép tavamtól? sóhajta fel a leány, még egy keserves
pillantást vetve a megaranyozott hullámtükörre, az ő tündérálomi
paradicsomára, a min karéjló fodrokat hajtott a támadó szellő. Innen ő
most már száműzve van.

– Menjen ön feküdni, mondá Lajos a leánynak, a mint szobájába
felvezette. Takarózzék be jól. Ha fázik, szikfűtheát fogok önnek főzni.

Attól a szikfűtheától pedig úgy félnek a gyermekek mindannyian, hogy nem
lehet csodálni, ha Marie azt mondta, hogy épen nem fázik, s hogy szépen
le fog feküdni.

Aztán pedig nagyon rosszul aludt. Egyre azzal az üldöző vízi szörnynyel
álmodott; azt látta maga felé közeledni; annak a merev halszemei
révedeztek a sötétségen keresztül. Majd meg Lajost látta maga előtt, a
hogy üldözőjét keresi fegyverrel, rálő s nem találja: az ficzkándozva
ugrik el előle.

Sokszor felébredt nyugtalan álmából. «Lajos! Itt vagy-e?» kiáltá fel; de
senki nem felelt kérdésére. Lajos a legutolsó születésnapi köszöntő óta
nem töltötte az ő négy óráig tartó álmait a leány által számára
elkészített kereveten. S Marie tudta azt már. Esténkint egy viráglevelet
tett a takaróra, mely a pamlagra volt vetve, s az reggel is ott volt. Ha
valaki ott pihent volna, a viráglevelet leszórta volna.

Másnap a szokottnál is mogorvább volt Lajos. A mindennapi sétakocsizás
alatt egy szót sem szólt, s az ebédnél alig evett valamit.

Egy férfi, a ki legkeserűbben fel van dühítve s aztán nincs senkije, a
kin boszút álljon; a kin dühének teljességét kitöltse. Látszott, hogy
milyen türelmetlenül várja az estét, hogy elmehessen a tóra szörnyeteget
vadászni.

Szegény tárgy: egy olyan harag számára, a milyen az övé. Egy vidra, vagy
talán egy hód, a minek a feje úgy hasonlít az emberéhez: valami csoda,
holttenger korcsszülötte, mely Sodomából fenmaradt? Mindegy! eleven
állat, a miből dögnek kell lenni!

Marie pedig úgy imádkozott, hogy ne legyen e haragból semmi.

S az ég nagyon is meghallgatta fohászát: délután egyszerre megváltozott
az idő; a szép meleg augusztusi verőfénybe hideg nyugoti szél
kavarodott, az elébb porfelleget, aztán meg sűrű esőt hozott magával:
Lajosnak le kellett tenni arról a szándékáról, hogy ez este a tóra
menjen csónakázni. Otthon kellett maradnia. Egész este nem látta őt
Marie. Csak a macskáinak panaszkodhatott; de azok is álmosak voltak, nem
hallgattak rá.

Pedig semmi kedve se volt lefeküdni. Félt, hogy megint borzasztókat fog
álmodni. A zápor verte az ablaktáblákat, a távolban mennydörgött. Nem
merte eloltani a gyertyáit, hogy a villámfény a redőnyökön át be ne
csillanjon, mikor sötét van.

– Nem mernék ilyenkor kimenni a házból! mondá az ölébe vett kedvencz
cziczusnak. Hát még arra a puszta udvarra! Vagy épen azon a sötét erdei
úton keresztül! Huh be szörnyű lehet ott most. A falu végén van a
temető. Mikor villámlik, felütik fejeiket a sötétből a keresztek!

Az óra tizenegyet ütött már, s ő még fel volt öltözve.

Ekkor halk kopogtatás hangzott az ajtaján.

Megörült neki: azt hitte Lajos jött.

– No, szabad! Hát bejöhet.

Az ajtó azonban csak félig nyilt meg s a megszólaló hang nem Lajosé
volt; hanem a komornyiké.

– Bocsánat «madame». (Így hítta a leányt.)

– Ön az Henry? Hát mit akar? Bejöhet. Fenn vagyok.

A komornyik belépett. Őszfejű, tisztes arczú férfi volt, magas, csontos
termettel, szertelen nagy tenyerekkel.

– Nos, hát mit akar? A gróf küldte önt?

– Oh dehogy az küldött. Bár küldött volna.

– Hát mit csinál?

– Nem tudom én? Én azt hiszem, hogy meghal.

– Kicsoda? Lajos?

– Igen. Az én uram.

– Az Istenért!

– Szobájából jövök. Az ágyán fekszik egészen magánkívül, arcza lángol,
szemei úgy ragyognak, mint a parázs. És félrebeszél. Soha se láttam még
ily állapotban.

– Mit tegyünk? Én Istenem!

– Én nem tudom. Ha máskor mi közülünk lett valaki beteg, akkor a gróf
maga tudott segíteni, beadott neki s meggyógyította; de saját magát úgy
látom, hogy nem képes orvosolni; ágya előtt halomra vannak dobálva az
orvosi könyvek s a házi gyógytár fenekestül felfordítva; minden medicina
ott hever a padlón.

– Hát nincs itt orvos a faluban?

– De van. A megye orvosa.

– Hát el kell híni.

– Én is gondoltam azt; de nem merem.

– Miért nem meri?

– Azért, mert a gróftól ki van adva a criminális parancsolat, hogy ha
idegen embert be próbálok hozni az «ő szobájába» vagy a «madameéba»
rögtön agyonlő; de különösen megtiltotta a gróf, hogy orvost, papot vagy
asszonyt beereszszek ide valaha, még csak a kastély kapuján is. Én nem
merem ezt tenni.

– De Istenem! ha egyszer oly beteg lett! Hogyan? Ön azt mondja, hogy
talán meg is halhat? Jóságos Isten! Hogy Lajos meghaljon? Azt én nem
engedem!

– Hát mit akar tenni, madame?

– Ha ön nem mer elmenni az orvosért, majd elmegyek én!

– Hüh! Madame! Még csak gondolni is erre!

– Én nem gondolok másra, mint hogy ő halálos beteg. Nekem az ő élete
kell, az az első, azután jön a többi, a mi még a világon következik. Én
megyek, és ön kisérni fog.

– Szent atyám! A gróf megöl, ha azt megteszem.

– És ha nem teszi, ön öli meg a grófot.

– Az megint igaz.

– Aztán ön nem tesz semmit. Én teszem, a mit teszek. Felveszem a
fátyolomat, nem mutatom meg az arczomat senkinek.

– De ebben a zivatarban! Hallja madame, mint dörög odakinn? A zápor csak
úgy zuhog; a sötét erdőn keresztül kell a faluba kerülnünk; sárban,
vízben.

– Ejh, én nem félek se erdőtől, se zivatartól: gyújtson ön lámpást s
vegyen egy jó botot a kezébe; addig én beburkolom magamat és sárczipőt
húzok. No menjen, jó Henry, hiszen ha ő haragudni fog, én ott leszek
majd és kiengesztelem. Csak a jó Isten megtartsa az életét. Óh siessen
jó Henry.

– Agyon fog lőni! De Isten neki! Madame szavára mégis csak megteszem.
Hanem hát már most, ha csakugyan elszánta magát madame, hogy maga megy
az orvosért, akkor befogok a hintóba.

– Hogyan tenné ön azt? Hisz a kocsizörgést meghallaná ő, s arról
megtudná, hogy mit tettünk? Kiugranék az ágyából, kifutna az udvarra:
halálra betegítené magát. Gyalog kell, észrevétlenül elmennünk. Hiszen
nincs az oly messze. Menjen csak és hozza a lámpát!

S néhány percz mulva megnyilt a Névtelen Vár ajtaja, s kilépett rajta a
lefátyolozott hölgyalak, egy kezével a komornyik karjába kapaszkodva,
másikkal a lámpást tartva, míg kisérője nagy vörös vászon esernyővel
igyekezett őt védni a szakadó zápor elől, s egy öles husánggal támogatta
a lépteit, hogy el ne csúszszék az iszamos agyagon. – S aztán nem volt
félelmes a puszta udvar, sem a sötét erdő, recsegő fáival; sem a czikázó
villám; sem azok a sírkeresztek ott a falu végén; a leány úgy sietett,
hogy kisérője alig bírt vele lépést tartani; a leány vitte őtet.


IV.

Tromfszky doktor épen criminalis visum repertumról jött haza ezen az
estén s a parasztszekér nagyon megviselte a tagjait. Fel is fogadta,
hogy vacsora után rögtön le fog feküdni. Az eső is neki eredt, csak úgy
zuhogott az eresz.

– No iszen, mondá a doktor a vén gazdasszonyának, a ki épen a
sajtmaradékot takarította el az asztalról: híhatnának most beteghez, ha
mindjárt a primásnak akadt volna is halszálka a torkán, ki nem mozdulnék
most innen az odumból. Nem, száz aranyért se! Még ha üveges hintót
küldenek értem; akkor sem. Fogadom.

S abban a nyomban elkezdtek zörgetni az utcza ajtaján; még pedig igen
nyomatékosan.

– Mondtam ugy-e, hogy most jutott eszébe valakinek elvitetni magát az
ördöggel. Menjen ki Zsuzsa, mondja meg neki, ha maga a Herkópáter is,
hogy már lefeküdtem s fáj a lábam, magam is cataplasmákat raktam fel,
nem mehetek.

Zsuzsa asszony kiczammogott a folyosóra a konyhamécsessel a kezében s
miután többszörösen megkérdezte a künnlevőtől, hogy «ki van az ajtón?» s
a válaszul adott «én vagyok!» vékony női hangjából meggyőződött róla,
hogy az nem Sátán Laczi, a híres zsivány, felnyitotta az ajtót s akkora
hézagot támasztott az ajtó és küszöb között, a mekkora elég volt, hogy
kiszólhasson rajta.

– A doktor úr nem mehet ma sehova, most lefeküdt s katapalacsintákat
rakott a lábára.

Hanem ugyanaz a hézag elég volt, hogy egy gyönge női kéz benyuljon rajta
s a gazdasszonynak egy csomó pénzt nyomjon a markába.

Zsuzsa asszony a mécsvilágnál felismerte a szép fényes ezüst huszasokat.
Ezek nem bolond emberek! Erre már egészen kinyitotta az ajtót.

Akkor aztán tökéletes volt a megjuhászodása, mikor a fátyolos hölgyet
megpillantotta. A kiváncsiság hatalmas ösztön.

– Oh kérem alássan. Tessék besétálni nagyságos asszony.

– De ha a doktor úr lefeküdt már.

– Muszáj neki fenn lenni, ha a nagyságos asszony akar vele beszélni.

– Jelentsen be kérem, elébb.

Zsuzsa asszony meg volt sértve.

– De ha én mondom, hogy tessék besétálni!

– Én úgy szeretem, hogy elébb jelentsen be.

– Hát kit mondjak neki?

– A fátyolos nő a Névtelen Várból.

Zsuzsa asszony letette a mécsest a konyhaasztalra s ott hagyta a
vendégeket a konyhában.

– No; mit dödörög maga olyan sokáig odakünn? kérdé a berohanótól a
doktor.

– Vegye fel frissen a kaputrokkját! A fátyolos grófné van itt a Névtelen
Várból.

– Tyhü, ez már valami! mondá a doktor; s hirtelen gálába veté magát,
felkapva a fényes aczélgombos kaputrokkot. A gróf is vele van?

– Nem. A komornyik kisérte idáig.

Ez a szó, hogy a «fátyolos grófné» nagyobb hatással volt a doktorra
minden száz aranynál. Végre valahára megláthatja a mythologiai alakot,
sőt beszélhet vele. Talán az egész titokba be lesz avatva.

– Vezesse be ő nagyságát a vendégszobába s vigyen oda gyertyát.

Maga is sietett oda rögtön, csak a nyakravalóját kötötte fel elébb a
tükörből.

Ott állt előtte a titokteljes nőalak. Arcza lefátyolozva, mint mindig;
termete aranynyal áttört drága keleti shawlba burkolva. Háta mögött állt
a komornyik, a kit már ismert a faluban minden ember.

– Doktor úr; rebegé a leány halk hangon, melyből alig lehetett
megitélni, hogy gyermek, fiatal, vagy agg nő szava-e az? Kérem önt,
siessen velem rögtön a kastélyba. Az «úr» nagyon beteg.

(Az «úr?» De hát kinek az ura?)

– Óh ezer örömmel! Azaz, hogy nem annak örülök, hogy a nagyságos úr
betegnek méltóztatik lenni, hanem hogy én lehetek szerencsés
szolgálatjára lehetni. Azonnal készen leszek, csak a legszükségesebb
szereimet veszem magamhoz. Lehet, hogy érvágásra, vagy evometicára lesz
szükség; meglehet, hogy rögtön sinapismust kell alkalmazni; – vagy épen
gyors stimulantiákat.

– Óh csak siessen ön!

– Öt percz alatt odaérünk a hintóval.

– De mi nem jöttünk hintón.

– Hát?

– Csak így gyalog.

Most vette még csak észre a doktor, hogy a hölgy ruhája csupa csatak.
Valamint hogy Hamlet (nem a drámai, hanem a historiai) arról találta ki
az angol király udvaránál a királyné szolganői származását, hogy az
felemelte a hosszú ruháját, mikor sárhoz ért; akként árulta el a leány
úrnői eredetét az, hogy hagyta maga után úszni a ruháját vízben, sárban.

– De az Istenért! Ebben az időben, gyalog a Névtelen Várból! Mikor saját
hintaja, lova van a nagyságos grófnénak. Miért nem fogatott be?

Marie érezte, hogy erre a kérdésre nem lehet felelni: ha megmondja
őszintén a doktornak, hogy a patiens fejbelövéssel fenyegeti azt, a ki
neki doktort hí az ágyához, az majd úgy megijed, hogy el nem megy.

– Hát doktor úrnak nincs hintaja?

– Hintóm van; de azt csak forspont húzza.

Ezt a szót soha se hallotta Marie.

– Hát az a forspont nem ló?

– Azaz, hogy mikor van, akkor ló; de mikor nincs, akkor nem ló. – De hát
a komornyik úr hirtelen visszafuthatna a kastélyba s úgy jöhetne el a
hintóval megint.

– Az nem lehet.

– De hát miért nem?

Marie gondolkozott rajta, hogy valamit kellene mondani, a mi eltér az
igazságtól. Nem boldogult vele. Nem tudta, hogyan kell hazudni? Az
igazat pedig nem mondhatta meg: hogy a komornyiknak őt egy pillanatig is
egyedül hagyni egy idegen házban valóságos halálbüntetésre érdemes
gonosztett volna, s az nem is vállalkoznék erre. Megint csak ő
kérdezett.

– Doktor úr, nem jöhetne el velünk gyalog?

Doktor úr már tudott «úgy», a hogy Marie nem tudott. Egyszerre készen
lett a kifogással.

– Én bizony szivesen elmennék; de bizony Isten, fáj a lábam;
rheumatismus acutus van a coxamban, ha most felázik a lábam,
okvetetlenül ischias lesz belőle.

Marie összekulcsolta a két kezét könyörgésre, úgy emelte az ajkaihoz
esedezve. De nem lehetett hatása e néma kérelemnek, az arczkifejezés
kárba veszett a sűrű fátyol miatt. Ha még is láthatná az ember azokat a
könnyező szemeket, azokat az indulattól reszkető orczákat, a sirásra
vonagló szép ajkakat. – Talán megteszi az úrhölgy, hogy kérésének
nyomatékot adandó, leleplezi az arczát?

Hanem az másforma hölgy volt.

Mikor a némán, könyörgésre kulcsolt kéz nem használt semmit, akkor a
keblébe nyúlt s elővont egy kétszárú selyem erszényt, s kifordítá annak
a tartalmát az asztalra; aranyat, ezüstöt, rézpénzt, vegyest.

– Nézze ön! szólt büszkén. Nekem van ilyen pénzem sok. Megjutalmazom
önt, ha kérésem teljesíti.

A doktor elhüledezett. Annyi arany gurigált asztalán, a mennyit az egész
vármegye se látott ebben a fekete bankós világban. Ezek nem bolond
emberek!

– De csak ne szakadna úgy az eső!

– Én odaadom önnek az esernyőmet.

– Csókolom kezeit; olyan nekem is van.

– No hát siessünk akkor!

– De csak a lábam ne fájna.

– Azon segíthetünk. Henry erős ember, fel fogja önt venni a vállára s a
kastélyból azután majd hintón hozza vissza.

Erre már nem lehetett ellenvetést tenni, kivált miután Henry is a
legnagyobb készséggel ajánlotta fel a vállait forspontnak.

Doktor úr egy nagy tarisznyába összeszedte a tudományához tartozó
segédeszközöket, a pénzt elzárta a fiókjába; Zsuzsa asszonynak kiadta a
rendeletet, hogy el ne aludjék, a míg ő visszatér, s más valakit be ne
bocsásson az ajtón; azzal szépen felkapaszkodott Henry úrnak a széles
vállaira, egyik kezében a vörös esernyőt, másikban a lámpást tartva; s
így indult meg a társaság: elől a dupla férfi, hátul a nőalak, kinek
most már nem volt kire támaszkodnia, hanem magának kellett az esernyőt
tartani.

Az éji őr, a ki találkozott velük az utczán, úgy elszaladt ijedtében,
hogy az alabárdját is eldobta, azt hitte, most jön a Lucifer, óriás
alakban, veres kalappal, tüzet okádó szájjal.

A doktornak hármas oka volt emotióba jönni. Egyik a kinálkozó szép kúra,
a mi csupa gyönyörűség egy szenvedélyes orvosnak, a másik a gazdag
sallárium, a harmadik az a nagy nyereség, hogy most már egyenesen
beléphet a saisi titok függönye mögé, s a Névtelen Vár lakóinak benső
barátjává lehet. Mekkora pletykauzsorát lehet majd ebből a kapitálisból
kiverni! Eddig is nagy kelete volt Tromfszky doktornak a vármegyében,
hát még ha híre futamodik, hogy a Névtelen Várban ordinarius lett!

A zivatar kissé alábbhagyott, mire a kastélyba megérkeztek.

Ott mély csendesség volt. A betegen kívül csak egy élő lélek volt még a
nagy épületben, Lizette, a szakácsné; de az már ilyenkor oly mélyen
aludt, hogy miatta a házat is elvihették volna a feje fölül. Henry
legelébb is az obligat mamuszokat hozta elő. Azokra most mindhármuknak
szükségük volt, mert sáros lábaik ugyan szép nyomokat hagytak volna a
szőnyegen.

Marie és Henry azután egyenesen Lajos hálószobájához vezették a doktort.
Elébb Henry dugta be nagy óvatosan a fejét az ajtón s ez értesíté a
többieket suttogva, hogy az úr most is erős lázban van, s nyugtalanul
hánykolódik a fekhelyén.

Erre aztán bátorságot vett magának a doktor is belépni.

Legelső dolga volt a gyertya hamvát elkoppantani, a minek a kanócza
egész vörös gombává nőtt már, alig világított. Ekkor aztán jobban meg
lehetett a beteg arczát tekinteni.

Az egészen ki volt kelve az alakjából, arcza tüzlángban égett s a
mereven bámuló vérborította szemek kifejezésében a hagymáz rémlátása
phosphorescált. Öltönye nem volt levetve, csak széttépve mellén.

– Hm, hm; dörmögött a doktor, kipakolva az asztalra az érvágóját és
csodatevő cseppjeit s azzal odalépve a beteghez, megtapintá annak az
üterét.

A jéghideg ujjak érintésére egyszerre felemelkedett fektéből a beteg,
riadottan kiáltva az orvosra.

– Ki az? Kicsoda ön?

– Én vagyok a doktor. A megye physicusa; doktor Tromfszky. Mutassa kérem
gróf úr a nyelvét.

De nem mutatta az neki a nyelvét; hanem az öklét.

– Mit keres ön itt? Ki hítta önt ide?

– Csak legyen csendesen, gróf úr, mondá a doktor, ki hajlandó volt ezt
az izgatottságot hagymázos jelenségnek venni. Engedje az üterét
vizsgálnom. Itt egy kis paroxismus van jelen; a mire gyors orvosi segély
kell. Hadd lássam a pulsust! Egy-kettő…

A gróf azonban kirántotta kezét az orvoséból s haragosan kiáltott:

– De énnekem nem kell se orvos, se gyógyszer. Nekem nincs semmi bajom.
Nekem nincs öntől semmi megtudni valóm, csak az az egy, hogy ki hozta
önt ide?

– Kérem! szólt a doktor megneheztelve. Én híva voltam. E borzasztó
időben! Azt mondták, hogy gróf úr veszélyes beteg.

– Ki mondta? Henry! kérdé a gróf térdére emelkedve.

Henry nem mert a helyéből mozdulni.

– Te hívtad ide az orvost? mormogá a beteg s széttágult orrczimpái
fujtattak dühösen.

A doktor jót akart tenni az által, hogy megmondja az igazat.

– Engedelmet kérek, gróf úr. Nem Henry úr egyedül jött értem, hanem a
nagyságos grófnéval jött oda hozzám; még pedig gyalog, ebben a
zivatarban.

– Mit? Marie! hebegé a kóros s e pillanatban olyan lett az arcza, mint a
ki egyszerre megőrült. Valami olyan önkéntelen epilepticus vonaglás
rándította össze minden tagját, hogy kibukott az ágyából; de abban a
pillanatban megint felszökött, s mint a bőszült oroszlán ugrott oda a
komornyikhoz, megragadva annak a torkát s mint egy pokolból elszabadult
dæmon ordítva rá: Gazember! Áruló! Mit mertél tenni? Megfojtalak!

No, iszen a doktornak se kellett több biztatás, utczu neki: ott hagyott
érvágót, elixirt, flastromot; négy lépcsőt ugrott lefelé, úgy
elfelejtette az ischiast a tomporában, s azzal ki a nyitott ajtón a
szakadó záporba, nem kellett neki se üveges hintó, se emberi dromedár;
de még lámpásra, esernyőre se gondolt, hanem a merre egyenes volt az út,
vágtatott a legszebb sáron keresztül; még a mamuszokat is elvitte a
lábán.

Pedig hát nagyot vesztett véle, hogy ezt cselekedte. Hogy nem lehetett
szemmel látó tanuja annak a jelenetnek, a mi erre következett: mert
abból sokat megtudhatott volna.

A mint a gróf torkon ragadta a komornyikot s úgy megrázta azt a kezei
között, a hogy az oroszlán leteperi maga alá a bölényt: a leány
egyszerre odalépett hozzá s erőteljes csengő hangon kiáltá:

– Louis!

Erre a szóra elereszté kezeiből azt a másik embert, s mint a kit egy
varázsszó bénává ütött, összeroskadt, térdre esett Marie lábai előtt, s
aztán két karjával átölelve annak térdeit, zokogva csókolá össze a
leánynak sártól, víztől átázott ruháit, fuldokló szemrehányással
kiáltozva: miért tette ön ezt velem?

Hanem a doktor megjelenése mégis használt a betegnek.

A szertelen indulatrohamtól a természet önkéntes reactiója fordulatot
idézett elő bajánál.

Elkezdett hányni: a belül forró dühnek epesalakja nem oszolhatott szét
az ereibe, a bölcs életműszer kidobta magából a pokolanyagot, a jótékony
crisis előállt, önkéntesen a dühkitörés alatt, s azután egyszerre
elkezdett izzadni a kór és azzal lassankint eszméletéhez tért.

– Ugy-e, meg fog ön gyógyulni? rebegé a leány, ki el nem távozott
mellőle, s a kezét ott tartá a homlokán a betegnek.

– Ha azt akarja ön, hogy meggyógyuljak, mondá a férfi, akkor tegye azt,
a mire kérem. Menjen a szobájába, vesse le nedves öltönyeit és feküdjék
le. Aztán igérje meg, hogy többet nem tesz ily iszonyú merényletet soha!
Alugyék szépen.

– Mindent megteszek, hogy önt meg ne haragítsam.

– Elhagyni a házat! Nálam nélkül kimenni! dörmögé a beteg s e szónál
megint végig futott testén a borzongás, a fogai összeverődtek vaczogva.

A leány visszament hálószobájába, levetette nedves ruháit, le is feküdt;
de annyiban még sem fogadott szót, hogy szépen aludt volna, hanem inkább
minden félórában felkelt az ágyából; felölté japonicáját, felhúzta
papucskáit s átlopózott Lajos szobájáig és besuttogott az ajtón:

– Hogy van ő?

Henry ápolta. A jó ember számba se vette, hogy a torkát úgy
megszorongatá az ura: azért oly gyöngéden bánt vele, mint egy gyermekkel
az anyja.

– Csendesen alszik! vigasztalá meg Mariet.

– Ugy-e nem bántotta önt nagyon?

– Megérdemeltem azt és nem fáj.

A leány megszorítá az öreg cseléd kezét. Mire az térdre borult előtte s
megcsókolá a szép kezet: «meg vagyok érte jutalmazva».

Reggelre semmi baja se volt Lajosnak. Felkelt magától s megitta a
szokott hat pohár vizet. Ebből állt a rendes reggelije. Az elmult éj
történetéről senkinek se szólt többet.

* * *

Mindezekből pedig a tovamenekült doktor soha se tudott meg semmit.

Ő csak akkor mert visszanézni, mikor a keskeny tóöböl már közte és a
Névtelen Vár közt volt. Ugyan örült, hogy a lőtávolon kívül érezte
magát. Mégis csak bolond emberek ezek! Ilyen dolog még nem történt
doktorral soha!

A mint az urasági kastély előtt elment, látta, hogy még annak az
előtornáczában ég a lámpás. A baronesse soha se tudott éjfél előtt
lefeküdni.

Gondolta magában: ezt az esetet rögtön el kell mondani a bárónőnek. Ő
nagyon szereti a mendemondát. Ez pedig válogatott jeles kaland.

A fátyolos nő éjjeli megjelenése gyalog; a rejtélyes gróf dühös
embergyilkoló rohama. Az ilyennel nem fekhetik le az ember úgy, hogy
valakinek el ne mondja.

Azon sárosan, a hogy az erdei utat megúszta, felment a kastélyba,
magával vive az előadás hitelességét approbaló külső jeleket is: a háta
közepéig fecskendett sarat. Ez még emelni fogja a hatást.

Az előszobában a bárónő komornyikja azt mondta neki, hogy tessék egy
kicsit várni, majd elébb bejelenti.

Ez furcsa. Az orvost nem szokták máskor bejelenteni, az csak koczogtat
és belép.

Nemsokára visszajött a komornyik s azt a mentséget hozta, hogy nem lehet
a bárónővel beszélni, mert már fekszik.

– Nos aztán. Hát talán azt gondolja Georg, hogy én soha se láttam
úrhölgyet ágyban fekve, mikor orvos vagyok?

– Nagy migraineje van a bárónőnek.

– Hát hisz akkor meg épen egygyel több oka van arra, hogy az orvosával
beszéljen. Menjen csak be Georg és mondja meg a bárónőnek, hogy most
jövök a Névtelen Várból, beszéltem az úrral és asszonysággal, rendkívüli
dolgokat tapasztaltam. Ettől, tudom, hogy elmulik a migraineje.

A komornyik még egyszer bement s még egyszer visszajött azzal az
izenettel, hogy nagyon köszöni a bárónő a szivességet, holnap legyen
szerencséje a doktor úrhoz villásreggelire; de ma már nem hallgathatja
meg az érdekes közlendőket, mert aludni akar.

Doktor Tromfszky nem győzte fejét rázni bámulatában, a míg a kastélyból
kiment. Ilyen beteg asszony, a kinek nem kell se orvos, se pletyka, még
nem fordult elő praxisában.

Ezt jó lesz följegyezni, hát ha még ebből is lehet valami pletykát
kavarintani idő jártával?

* * *

A Névtelen Vár lakói pedig másnap reggel tíz órakor a szokott
sétakocsizásukban voltak láthatók: a fehérhaju komornyik, a mogorva úr s
a lefátyolozott úrnő.

Doktor Tromfszkyt pedig már reggel, mikor fölébredt, ott várta a
hazaküldött orvosi szereinek csomaga, egy levélborítékkal, a mibe
százforintos bankjegy volt takarva az éjjeli látogatás salariumául; de
egy betű se hozzá. Erre aztán ő is hazaküldte az elragadott troféumokat,
a két mamuszt. Biz abból soha se lett többé mamusz, úgy televette magát
sárral.

* * *

A napok e közben multak, a Névtelen Vár lakóira nézve a maguk szokott
egyhanguságában. A szeptember gyönyörű meleg idővel köszöntött be;
Magyarországon a hosszú ősz kárpótolja a rövid tavaszt s mintha a
takarékos anya a májusból eltett ajándékokat most szedegetné elő,
illatos ibolyával, másod-érett szamóczával lepi meg gyermekeit.

A tópart hemzsegett a sok dévaj gyerektől, a kik meztelen lubiczkoltak a
vízben, lármájuk felhangzott a Névtelen Várig. És Lajos értette Marie
arczán azt a búskomorságot. Ő egyetlen ártatlan tündéri gyönyörétől van
eltiltva. Más urileánynak annyiféle öröme van: neki semmi. Őt nem
mulattatják hizelgő udvarlók, nem ingerli a tánczvigalmak hevélye;
hirhedett művészek feltűnnek és letűnnek, ő nem gyönyörködött bennük;
szinházat soha sem látott. Egy barátnéja nincs, a kivel gondolatait
kicserélhetné, a kivel együtt megszólhatná az embereket s nevethetne a
bolondokon, a kiket szépsége elkábított, és a kit pompás toilettjével
irígységre költhetne, a mi az élet fő gyönyörűsége. Neki nincsenek más
hízelgői, mint a macskák, más barátnői, mint a macskák, más művészei,
mint a macskák.

Az volt az egyetlen öröme még; a hullámvilág. Ez volt neki a bál, a
szinház, a hangverseny: a nagy világ. Ez volt neki a szabadság. A föld
volt a börtön. – Ezt vette el tőle az a végzetes ijedelem.

Ismét megtelt a hold: még mindig meleg volt, a tó szélén nyiltak a tövér
nimféák tulipánjai. Lajos megszánta a leányt, a mint látta, mily
keservesen nézi az ablakából az aranycsillámú víztükröt.

– Jőjjön, Marie. Hozza úszóruháját, monda neki; – kisértse meg. Én ott
leszek az ön közelében. Őrködni fogok, hogy semmi meg ne ijeszsze. Aztán
nem megyünk messze, csak itt maradunk az öbölben.

Ah, mint megörvendezteté e szóval a leányt! Az tánczolt, szökellt
örömében. Kedves Lajoskájának nevezte érte. Futott a Melusine köntösét
előkeresni, sietett a tópart felé: Lajosnak úgy kellett utána futni.
Hanem aztán mentül közelébb ért az öltöző-kunyhóhoz, annál tartózkodóbb
lett, s mikor annak a küszöbén megállt, azt mondta Lajosnak:

– Nézze csak, hogy dobog egyszerre a szívem.

S megfogva a kezét, odaszorítá azt kebléhez, hogy érezze az.

– Miért?

– Hát én tudom?

Mire Lajos a csónakkal előjött a fűzfák közül, a szép nayád is kilépett
öltöző-kunyhójából. A holdfényt egész odáig hozta a lábaihoz a csacska
hullám.

A leány letérdelt a kinyuló rezgőpadra, s tenyerére támaszkodva lehajtá
arczát a hullámhoz és megcsókolta azt. – Az volt a szeretője.
Megvallotta neki.

Azután csendesen leereszkedett a vizbe, mint szoká; de az első perczben,
midőn elmerült, ijedten sikolta fel s kezével a csónak szélébe
kapaszkodott.

– Lajos! emelj ki! Én nem tudok úszni többé. – Félek.

És ezzel vége volt a régi gyönyörnek.

A leány szomorúan hagyta el kedvencz elemét és sírt belé. Hogyne? Mikor
a szeretője hűtelen lett hozzá? Hogyne, mikor megtudta, hogy a
kedvesétől örökre el kell válni. Nem úszhatik többet.

E naptól fogva nagyon hallgatag lett.

«Megállj csak, gondolá magában a férfi, dúlva-fúlva dühében; majd eljön
a tél, akkor befagy a tó, akkor rád lesek a bozótban, a hol lakol: s
akárki vagy? homunculus, triton, vagy csodaszörny: elejtelek!

* * *

Aztán bekövetkeztek a zord napok; a hosszú esték, a locspocs idő, a
mikor nem volt mit tenni más, mint honn maradni és társalogni Danteval,
Shakespearrel, Horáczczal. Közben egy-egy tudományos folyóirat is
érkezett Stuttgartból, a gróf könyvárusától. Legtöbb élvezetét találta a
bölcsészeti és természettudományi iratokban. Időközben folyt a levelezés
közte és a tudós lelkipásztor között. Folyóiratait elküldé neki a gróf s
az, mikor kiolvasta, visszaküldte.

Egy alkalommal a lelkész is küldött a grófnak egy füzetkét, a mire
büszke önérzettel volt felirva, hogy «szerző ajándéka». E könyvecskét
tudós Mercatoris uram irta latinul.

E művecske egy hirhedetté vált természeti csoda leirását tartalmazta, a
mely (vagy helyesebben «a ki») maig is a Fertő tó nevezetességei közé
tartozik: egy ember, a ki a vízben él: egy halember. Egy elzüllött
árvagyermek, a ki a Hanság mocsárai közé tévedt, vadak között maga is
vadállattá lett; vízlakó, víz alatt járó, mint a vidra; néma, befogott
száju, emberszót ki nem ejtő vizi vad, ki úsztában fogja el a halat,
azzal él; az évtized, mit folyton a vízben lakva töltött, bőrét kéreggé
változtatta, sürű szőrrel benőve, mely őt a tél hidege ellen védi, az
egész tünemény egy csodálatos bizonyítéka annak, hogy az ember hogy
fejlődött vadállatból Isten képévé; ez két lépés visszafelé a
vadállathoz, még a majmon is alul. (Ha Darwin ezt láthatta volna!)

Mellékelve volt a leiráshoz, mint czímkép, a leirt csoda ábrája is, hű
rézmetszetben. A csodaszörny ugyanis emberi kezek közé került. E birtok
új tulajdonosnője, Landsknechtschild Katalin bárónő értesülve róla, hogy
egy ilyen vízi szörny több alkalommal a Fertő tóban fürdő leánykákat
megijesztgette, rendeletet adott a halászoknak, hogy álljanak lesbe és
fogják el; a mi egy mesterséges vizafogó segélyével azoknak sikerült is.
A csodát partra húzták, s a kastélyba felvitték. Ott emberi öltözetet
adtak rá; hajdut rendeltek mellé præceptornak, a ki megtanítsa beszélni,
emberi módon kétlábon járni; annyira vitték, hogy már a kenyeret is
megeszi (eleinte csak nyers halat evett, meg sáshajtást, tukorczát), már
nem tépi le a ruháit, s ha megéhezik, ki tudja mondani ezt a szót
«hám-hám». Már annyi szófogadásra is megtanították, hogy a konyhában rá
lehet bízni a pecsenye-forgatást. A bárónő mindent elkövet, hogy e
nyomorult félállatot emberi eredetéhez újra visszavezesse. Meg van
tiltva őt ütni verni. A nádmézet nagyon szereti s azt mindennap elveszi
a bárónő kezéből s olyankor az arczán valami vigyorgó fintorgás mozdul
meg. Már kezdi elérni a majom rangfokozatát; de csak a bárónő láttára,
más emberre még csak morog, mint a vidra. Érdekes tanulmány a
physiologok számára, hogyan tudott átalakulni egy szárazföldi állat (=
ember) vízlakó állattá? a nem számára rendelt elemhez idomítva egész
életszervezetét, s míg az állati ügyesség, ösztön, izomerő szokatlan
érvényre fejlődött benne, hogyan zsugorodott össze nála minden nemesebb
tulajdon: ész, beszélőtehetség, – mélyen alul az emberhez szokott
állatoknál; – hisz a kutya már gondolkozik, s hangja különböző
indulatokat fejez ki. E vízlakó ember még a kutyának is alatta áll.
Hasonló elzüllött emberi vadat a mult századból is jegyeztek fel a
krónikák, a kit a Fertőben fogtak el s aztán a kapuvári várban neveltek:
a kortársak leirása szerint iszonyu tömött, gömbölyü fejü, hosszú fülü,
széles száju alak volt, kéz s lábujjai szokatlanul hosszúk, bőre
halhéjhoz hasonló merev; csak sirása árulta el, hogy ember.

E füzetke olvasásának kétféle hatása volt Lajosra. Az egyik az a
kiengesztelő tudat, hogy Marie megrémítője nem volt valami ellenség
által fölbérelt orgyilkos, valami gyakorlott búvár, hanem egy öntudatlan
természeti rendkivüliség; a másik pedig az a szemrehányó önvád, hogy
íme, a kit ő lesből le akart lőni, azt a szomszédnője élve elfogatta, s
emberi lénynyé idomíttatni törekszik. Mennyivel nemesebb szíve van ennek
az asszonynak, mint ő neki!

Érdekelni kezdte őt a szomszédnője.

A kapott füzetet átvitte Mariehoz s beszélgetni kezdett a leánynyal
annak az éjszakának az élményeiről, a mikor az elfutott az orvosért a
faluba, hogy ő hozzá elhívja.

– Úgy-e bár, Marie, útközben a doktor kérdezősködött önnél a felől, hogy
mi oka lehet az én betegségemnek?

– Igen.

– Ön aztán elmondta, hogy engemet nagyon feldühített valami
kimagyarázhatatlan eset, a mi önt megrémítette.

– Igaz. El kellett azt neki mondanom.

– A doktor ezt bizonyosan elmesélte a kastély úrnőjének s az utána
járatott az önt megfélemlítő rémnek s elfogatta azt: nézze ön, itt van a
képe. Ez a könyv arról van írva.

A leány mohón kapott utána s a mint a könyvet felnyitá s a rézmetszvényt
meglátta, még akkor is összeborzadt.

– Természetrajzi rendkivüliség az egész, Marie. Kár volt érte úgy
felindulnunk. Ugy-e bár, a jövő nyáron nem fog ön többé félni a tó
vizétől?

A leány hosszasan nézett a férfi szeme közé. Valamiről gondolkozott.

Az a gyanuja támadt, hogy hátha azt az egész füzetkét, a hozzávaló
képpel együtt, maga Lajos készíttette, csak azért, hogy az ő félelmét
elüzze általa, s örömét visszaadja?

– Át fog ön egyszer vinni a bárónőhöz? kérdezé a leány.

– Minek? kiálta fel a férfi, helyéről haragosan felszökve.

– Azért, hogy meglássam magam is e rendkivüli alakot.

– Nem! – szólt indulatosan a férfi, s azzal felkapva az átadott
füzetkét, ott hagyta a leányt s a brochuret rögtön visszaküldte a
lelkésznek.

«Nem!»

De hát miért «nem»?



NEGYEDIK RÉSZ.  SÁTÁN LACZI.


I.

Vavel gróf (a hogy ő magát levelein czímezteti) a Névtelen Vár hajdani
őrtornyát observatoriumnak rendezé be. Itt volt felállítva egy erősen
nagyító távcsöve, annak a segélyével vizsgálta ő éjjel a csillagok,
nappal az emberek járását. Mindenre figyelt, a mi körüle történik.
Közelhozta magához a házak udvarait, tornáczait, s jelen volt az emberek
czivakodásain és mulatságain. Beült közéjük a korcsmába s ott dőzsölt
együtt velük.

A földesúri kastély volt főleg nappali csillagvizsgálásainak tárgya s
nem mulasztá el az észleleteket jegyzőkönyvébe pontosan feljegyezni.
Maga volt az «oroszlánfej» és a tizek tanácsa egy személyben. Az volt a
kérdés, hogy az új birtokosnő, a férjtelen baronesse, «átmenjen-e a
sohajok hídján?»

Távcsöve megmondta, hogy a nő fiatal és igen szép. Azt is hirül hozta
neki, hogy zárkózott életet folytat. Nem jár ki a faluból s nem fogad el
látogatókat.

A Fertő tó környékén egyik város a másikat éri, azokat mind vidám
társasághoz szokott nemes családok lakják. E tájon lett nevezetessé
Magyarország Trianonja, hol magyar dynasták a királyi udvart fogadták
vendégül, s külföldi celebritásoknak egy darab Versaillest mutattak be
Magyarországon, operaszinházzal és caroussellel; e vidéken volt az
úrilak, melyben a legtudományosabb magyar főúr az ország szép szellemeit
egyesíté maga körül, könyvtára, gyűjteményei világhirüek voltak. Bármely
e környéken lakó nemes úrnak nehéz volt kimaradni ez úri kör
mulatságából. Magát Vavel grófot letelepedése első esztendejében
mindenünnen vendégszerető meghivásokkal ostromolták, de ő oly határozott
visszautasítással köszönte meg azokat, hogy nem ujították meg többet.

Távcsövével sokszor megismerte a bárónő kastélya udvarán azokat a
négylovas hintókat, a mik a Névtelen Vár kapuja előtt is megálltak egy
időben s azoknak a tulajdonosait, a jókedvű pajtásokat, a házasulandó
gavallérokat; de azt is tapasztalá, hogy azok közül éjszakára egy se
maradt ott. A bárónő, ha látogatója jött, nem hagyta el belső szobáit.
Bizonyosan betegnek jelentette magát, míg a tisztelkedő odább állt.

A télen át látta őt néha a befagyott öböl jégtükrén korcsolyázni; míg
társalkodónőjét zsölleszékben szánkáztatta valamelyik inas, s olyankor
bámulta amazoni termetét, merész magatartását, s még közelebbről
láthatta az arczát, kipirulva a hevélytől és a csipős hidegtől.

A mi legjobban tetszett neki, az volt, hogy a bárónő még korcsolyázás
közben sem vetett soha egy kiváncsi pillantást se a Névtelen Vár bezárt
ablakára, pedig néha igen közel járt hozzá.

Egyszer véletlenül, mikor a gróf Marieval szokott sétakocsizását tette,
a bárónő szemközt jött rájuk az erdőből lóháton. A mint megpillantotta
Vavel hintóját, egyszerre letért az útról, s egy mellék ösvényt
választott, hogy ne találkozzék vele. Ő látszott kerülni szomszédjait:
valamennyit; a Névtelen Vár lakóját is köztük.

Karácsonkor ő is rendezett karácsonfát a falu gyermekeinek, miként Vavel
gróf. Ezek ő tőle a Névtelen Várba siettek, eldicsekedve a kastélyban
kapott ajándékokkal.

Vasárnaponkint látta őt a templomba menni a gróf, még pedig, ha jó volt
az út, gyalog. Kijövet a bárónő alamizsnát osztogatott a két sorban
felállított koldusoknak.

Ezt nem helyeselte a gróf. Ő is bőven juttatott segélyt a lelkész által,
de csak a szemérmes szegények számára, a kik nem tudnak kérni. A
nyilvános kéregetőt elkergette haragosan.

Kivételt csak egy féllábú koldus képezett, a ki az egyik lábát
Marengónál hagyta el. Ez rendesen ott strázsált a keresztfa alatt a falu
végén, két mankón ugrálva az utasok elé (a világ tökéletességét
illustráló háromláb!) A gróf mindig készen tartá a félforintos rézpénzt,
mikor arra kocsizott, hogy a béna hadfi kalapjába hullassa a zárt hintó
ablakából.

Egyszer, mikor megint arra kocsizik, a pártfogolt koldust szemközt látja
jönni – mankó nélkül; csak egy kis pálcza volt a kezében, s már nem volt
féllábu: két lábon járt.

A gróf megállíttatá hintaját, hogy szóba álljon vele.

– Kend az? hadastyán.

– Én vagyok biz az, kegyelmes uram, monda a koldus; nézze csak, az
áldott bárónő egy masinalábat csináltatott a számomra. Akár tánczolhatok
is.

S még nevetett neki a szegény nyomorult örömében, hogy neki most már
masina lába van. Nem is fogadta el az alamizsnát.

– Nem koldulok már, tudok fát vágni. Az Isten áldja meg, a ki ezt tette
velem.

A gróf elégedetlen volt magával; hát ez az asszony mindent jobban tud,
mint ő? Érezte, hogy ez neki versenytársnője. S ebből az érzésből
küzdelemvágy támad.

A hasonlatosságban volt meg az ellentét.

Az is úgy látszik, hogy elzárja magát a világtól, ifju szívvel,
életvidám arczczal, s míg az egyenrangú társaságból száműzi magát, a
nyomorultak világát keresi. Épen úgy, mint ő. Ezen a téren össze kell
ütközniök.

Az összeütközés nem is soká váratott magára. Egy napon a gróf
tiszteletes Mercatoris uramtól egy szépen indokolt felhívást kapott
elismert bőkezűségének gyakorlására.

A bárónő szivére vette azon számtalan elhagyott gyermek sorsát, kiknek
apjaik messze földön folytatott hadjáratokban vannak távol, sokan
ellenség fogságában, még többen jeltelen sírokba elhantolva; míg
porontyaik az útfélre szorulnak ki; – ezeknek sorsát enyhítendő, egy
gyermekmenházat szándékozik alapítani. A hozzávaló épületet már
ajándékba adta és felszerelte; de egyúttal a tehetősebbek pártfogását is
felhívja, hogy az elhagyott gyermekekből becsületes embereket nevelni
segítsenek. Azoknak az élelmen és hajlékon kívül tanító és felügyelő is
kell s ezt magánadakozásból kell fedezni.

A gróf a felhivásra rögtön válaszolt.

Ötven louisdort küldött a lelkésznek e czélra; de az adományt kisérő
levélben azt a kikötést tette, hogy az a fiu, a ki annak a megyeházban
fogva tartott asszonynak a gyermeke, ne legyen fölvéve a
gyermekmenházba, hanem maradjon továbbra is az ő általa megbizott család
házánál.

Igen természetes volt a következés, hogy e fényes adományt a bárónőnek
sajátkezüleg írt levélben kellett megköszönnie.

A levél igen szépen volt írva, s a mi még különösebb, tökéletes
orthographiával: a kifejezések előkelők, nem keresettek, semmi
szenvelgés, érzelgés bennük, csak udvariasság és meleg érzelem.

Hanem a levél végén ez volt írva:

«Megbocsátja ön nekem, ha a nagylelkü adományához kötött föltétel kissé
meglep. Mert ez vagy azt jelenti, hogy ön az egész tervem alapelveit nem
osztja, vagy azt, hogy egy magára vállalt terhet nem akar átengedni
másnak. Ha az utóbbi az indok, úgy abban teljesen megnyugszom; de ha az
előbbi, akkor szeretném önnek az ellenvetéseit megismerni, hogy azok
ellen védekezzem».

Ez olyan felhivás volt, a mit nem lehetett válasz nélkül mellőzni. A
bárónőt nem volt szabad az iránt kétségben hagyni, hogy emberbaráti
intézményének épen az alapelvei nem helyeseltetnek. A gróf kárhoztatja a
gyermeknevelésnél a kaszárnyarendszert; felsorolja a convictusban élés
hátrányait: előnyösebbnek találja, ha az elhagyott árvagyermekeket
magáncsaládok körében helyezik el, a hol azok együtt nőnek fel azzal a
világgal, a melyben helyöket meg kell találniok.

Ez pedig aztán köztudomásulag olyan tér, a melyen a nevelésügy
philosophjainak két tábora egymást soha le nem győzve s munitióból és
tartalékokból soha ki nem fogyva küzdhet a napok elfogyásáig, s nincs
biró, a ki a perükben itéletet tudjon hozni, mert mind a kettőnek igaza
van – ad hominem.

A gróf válaszából tehát csak polémia lett. A bárónő nem adta fel a saját
elfoglalt nézetpontjait. Theoreticus és empyricus adatokat: elismert
auctoritásokat épen oly nagy számmal volt képes harczba vinni, miként
ellenfele. Az egyik nap a gróf küldött levelet a bárónőnek, a másik nap
a bárónő a grófnak s hevesen tromfolták vissza egymást. A bárónőhöz írt
leveleket is mindig Marienak mondta tollba a gróf, s ő csak egy V betűt
jegyzett a végsor alá. E leveleket nem kérette ugyan vissza, mint a
paphoz küldötteket, hanem a pecséten, mely azokat lezárta, nem volt
semmi czímer, semmi jel.

A küzdelem didacticus része a gyakorlati feladatokat is maga után vonta.
A bárónő mindennap meglátogatta a pártfogása alatt keletkezett
gyermekmenházat, s délesténkint, a tavaszi enyhe időben gyakran látta őt
a gróf, a feléje forduló veranda alatt ülve, társalkodónőjével, meg egy
pár szobaleánynyal, a mint nagy szorgalmasan varrtak ingecskéket,
ruhácskákat a védenczek számára; míg másrészről a gróf naponkint
felhozatta magához a kis árvagyermeket s nem restellte azt a térde közé
fogni s Hübnert, Kátét, Kis Tükört tanítani neki, hogy a bárónő
védenczein túl tegyen vele; a mi annál keményebb munka lehetett, mert a
gyerek igen nehéz fejű volt.

Ez ugyan, őszintén megvallva, egy kis kegyes csalás mind a két részről.
Mert ha oly gondos anyai gondviselés veszi körül az árvákat, a minőt
Katalin pazarolt az övéire, akkor a convictusi rendszer is igen
czélszerűvé válik; ha pedig az elhagyott gyereket olyan præceptor veszi
privátába, mint Lajos, akkor könnyű a paraszt-házhoz elhelyezett kis
gézengúzból is zsenit nevelni. – Hanem a végin mégis az asszonyé maradt
a győzelem. A mi ekként történt:

Egy napon Vavel gróf megint levelet kapott Katalin bárónőtől. (Egymáshoz
élő szóval nem szóltak még.) A levélben ez állt:

«Uram! Ön jól tudja, hogy az ön védenczének az apja nem más, mint az a
hirhedett rabló, a kit nem bírnak kézre keríteni: Sátán Laczi. Ennek az
anyját, terhelő gyanú miatt befogták. Az asszony helységünkben
természetesen a tisztességes családi neve alatt élt, Sátán Laczi csak
tolvajnév. Most szabadon eresztették a nőt, miután nem sült ki rá semmi.
Ide jött vissza ebbe a helységbe. Itt azután zárva talált maga előtt
minden ajtót. Kinek volna kedve egy rabló feleségét befogadni a házához?
Egy nőt, a kit most eresztettek ki a börtönből. A nép gyanúja egyértelmű
a halálitélettel. Utoljára a szegény nő ide jött hozzám, könyörögve,
hogy fogadjam fel cselédnek. Egész környezetem felháborodott e merész
kivánságon. Tiszttartóm azzal rémít, hogy ha ezt az asszonyt a házamhoz
fogadom, az a rablókat ide fogja idézni, éjszaka bebocsátja őket és
kiraboltat. Én pedig meg vagyok felőle győződve, hogy az az asszony
ártatlan és becsületes, valamennyi emberem daczára ide fogadtam őt
magamhoz s mátul fogva legelső cselédemnek tartom. Ha veszni engedem, ha
kitaszítom, akkor csakugyan az lesz belőle, a minek kikiáltották:
rablóczinkos, falugyujtogató. Nálam jól fogja viselni magát. Erről meg
vagyok győződve. – Már most, a mi ebből a történetből önt érdekli, ez a
következő: Ha helyesli ön azt, a mit tettem, akkor természetesen a
pártul fogott árvagyermeket ide engedi jönni az anyjához; ha pedig ön is
elitéli azt, akkor továbbra is megtartja nagylelkű pártfogása alatt.
Önre bízom az elhatározást.»

Vavel gróf kénytelen volt kapitulálni. Az az eszme, hogy a bárónő az
egész világtól eltaszított asszonyt házához fogadja, annyira magasan
állt, hogy nem lehetett föléje kerülni. Még az nap odaküldé Schmidtné
által a kis fiút a bárónő kastélyába s ezzel megszakadt közöttük a
további levelezés: nem volt rá többé közvetítő alany.

Pedig azt nem tagadhatta el magától Lajos, hogy őt ezen nő közelléte
nyugtalanítja. – Ki ő?

Külső összeköttetései által igyekezett felőle kitudni valamit. Mindössze
is azt a mendemondát tudta meg, a mit már a doktortól hallottunk.
Szerencsétlen szerelem, elhagyatás szégyene üldözte ki a világból ebbe a
magányba a fiatal bárónőt.

A gróf nem tudott az indokban egészen megnyugodni. Nőknél ritkaság az,
hogy «egy» csalódás miatt az egész világot eldobják maguktól, ily ifju
korukban.

És Vavel grófnak kötelessége a gyanakodás. Hiszen mi már annyit
sejthetünk felőle, hogy ő a Mouffetard-utczai rejtélyes férfival azonos
személy, s hogy Marie nem más, mint az akkori kis leány, kit a talált
gyermek kendőjébe burkolva, üldözői elől megszabadított; – habár titkaik
mélyébe be nem hatolhatunk is.

Neki őrködnie kell védencze fölött, abban az országban, a hol nincs
rendőrség, mégis van rend; – míg csak nem híják.

De mikor fogják hívni!

Egyik év a másik után mulik – és az az igért partja az új világrésznek,
melyről álmodik, nem hogy közelednék, de egyre távozik előle.

Mikor e nehéz küldetést elvállalta, azt mondta magában: «egy év mulva
czélnál leszünk! s akkor majd fölvált más».

De a remény megcsalta s aztán évről évre mindig jobban át kezdte látni,
hogy milyen szörnyeteg terv volt az, a mire a fejét vetette?

Még az lehető volt, hogy magát eltemesse ifju kora virágában, elzárkózva
a világnak legismeretlenebb zugába: eltávolítva magától ismerőst, jó
barátot, lemondva mindenről, a mi az életet életté teszi; de hogy
magával együtt még egy fiatal leányt is eltemessen a selyemmel bélelt
kriptába, a kinek ő a mindene, és kinek nem szabad arra gondolni, hogy
egykor ő is mindene legyen ennek a férfinak: az emberfölötti volt.

Mind jobban látta beteljesülni annak az öreg embernek a jóslatát: «A
gyermekből hajadon lesz: szép és tele szívjósággal. Lehetetlen, hogy
téged meg ne szeressen, a kihez most is úgy ragaszkodik. Mi történik
akkor?»

«Egy idegen planéta lakójának fogom magamat tartani!»

Meg is tartotta igéretét – a maga részéről; de ám a leány nem igért
semmit. S ha érezte is a leány sorsa nehéz titkát, hol vette volna azt a
lélekerőt, a minek küzdelme alatt még a férfilélek is közel van a
megtébolyodáshoz?

Lajos harminczegy évet számlált: a negyediket ez önkéntes őrültek
házában. Aggódva látta a serdülő leányt hajadonná fejlődni szemei előtt,
megáldva a szűzi báj minden varázsával. Úgy szerette volna
visszatartani, hogy maradjon gyermeknek tovább. Bábjátékokkal mulattatá;
úgy bánt vele, mint éretlen leánykával. Hanem ez nem tarthatott örökké.
A következő tavasz mindenféle virágot elhozott: azok között azt is, a
minek a szirmait a leányok egyenkint szokták kitépni, s a mit úgy hínak,
hogy élek-e, halok-e?

Lajos aggódva figyelt a leány elmélázó arczára, melyen a gyermek-naivság
már csak meghivott vendégül jelent meg: az ábrándozás volt otthon.

Mi tárgya lehet az ő ábrándozásának? Mire mélázhat el olyan nagyon?
Miért riad fel, miért szökik arczába a vér, ha őt véletlenűl meglátja?


II.

Lajos tanulmányává tette a szomszéd kastélyban lakó nőt. Ráért. Nem volt
sürgősebb dolga. S minthogy a közvetlen kérdezősködés, szomszédpletyka,
hirharang ki volt zárva tanulmány-adatai közül: csak azt tudta meg
felőle, a miről távcsöve értesíté, s ezekből aztán a képzelem
hozzájárultával alkotott magának egy kiegészített képet, – a mi
valószinüleg hamis volt.

A szomszédnő elzárkózottan él és férfigyülölő. Hanem azért se
zárdahölgyet nem csinál magából, se amazont. Pedig rendesen ez a két
véglet az, a hová megtört szivű hölgyek tévedni szoktak: az egyik a
nőiség minden dicső jogáról lemond, a másik meg a férfiasság jogait
foglalja el magának. Ez a hölgy megmaradt nőnek, nem lehetett rajta se
búskomorságot, se szilaj kedvcsapongást észrevenni. Jó falusi
gazdasszonynak tünt fel. Korán kelt, cselédjeit dologba állította,
rendet tartott; gyakran kijárt könnyü kocsin, vagy lóháton birtokát
bejárni; szép svájczi tehenészetet állított s istállóit mindennap
meglátogatta; mikor az idő kiengedett, rögtön a díszkertje után látott,
ott lehetett őt napeste szemlélni, a hogy kertészeinek rendeleteket
osztott: a kész munkát sokszor elrontatta s ujra kezdette, a mi arra
mutatott, hogy szenvedélye van hozzá.

S nem látszott semmit tudni a felől, hogy a Névtelen Vár
observatoriumában őt egy figyelmes vizsgáló folytonosan nézi oly erős
távcsővel, hogy szinte közvetlen közelében látja. Ezt onnan lehetett
gyanítani, hogy az úrhölgy gyakran maga is beleavatkozott a kerti
munkába, s olykor egész gondatlanul feltűzte ruhája szegélyét az
övszalagjába: a mi még ugyan nem bizonyít semmit, mert egy pár istennői
lábat és bokát elárulni egy leskelődő férfi előtt lehet szándékos
kaczérság is; hanem a mit ezután tett, hogy szép fehér kezeit egész
csuklóig besározta a tulipánhagymák elültetésével, hogy azokat a vénusi
kacsókat borzalom volt látni, ez már csakugyan a gyanutlanság
teljesértékű bizonyítványa.

S mi a legfőbb: egész ismeretlenné tette maga előtt azon körülményt,
hogy a Névtelen Várban egy hölgy is lakik; a ki lehet, hogy aszszonya a
kastély bérlőjének. Mert azt már a legközönségesebb udvariasság és a
társadalmi élet rendes szabályai követelik, hogy ha egy úrnő valahol
letelepedik, a szomszédságában lakó úrnőknél látogatást tegyen: ha más
módon nem, legalább egy látogatójegynek a kapusnál hagyása által. A
bárónő ezt is elmulasztá, a mi azt bizonyítja, hogy Marie rejtélyéről
nem tud semmit, vagy elég finom érzékkel bír megitélni, hogy annak
tudomásul vétele az illetőkre nézve alkalmatlan.

Mind a két lehetőség megnyugtató volt Lajos grófra nézve.

Egy asszony, a ki nem kiváncsi.

E közben tanult is tőle valamit, a mit Mariera nézve értékesíteni
lehetett.

Még a tél folytán kapott tudósítást attól a fiatal jogtudóstól, a kit az
alispán kelletlen látogatása alkalmával megismert s a ki nagyon
megnyerte a kegyét az által, hogy a princzipálisát olyan szépen
megszöktette a kastélyból. A fiatal ember jelenté, hogy már letette a
censurát, s ha a gróftól megkapja a szükséges meghatalmazásokat, azokban
kész eljárni.

Lajos gróf megirta neki, hogy a bérleti szerződés megujítására nincs már
szükség, miután az új birtokosné a felmondást elmulasztotta, a régi
szerződés érvényben maradt. Csak a honosítás kieszközlésére volt tehát
szükség, s a Fertőpart melletti birtok vásárlására.

A fiatal fiskális rendbe hozott mindent, s a grófnak nem volt egyéb
dolga, mint kinevezni s maga részéről az «absentium ablegatus»-t a
diætára, s kezébe venni az átadott hantot, a mivel nehány holdnyi
birtokát tulajdonába bocsátá egy compossessor, a Névtelen Vár
tőszomszédságában.

Lajos ezt a darab földet rögtön bekerítteté magas deszkapalánkkal,
kertészt fogadott belé s tavaszig átalakíttatta azt gyönyörű virágos
kertté.

Mikor aztán az első tavaszvirágok nyilni kezdtek: a jó régi módi kedves
európai virágok, miket még akkor nem szorítottak ki a kertekből a japáni
flóra pompás, de illattalan kegyenczei: akkor egy szép verőfényes
délután azt mondá Lajos Marienak: «menjünk el sétálni». S aztán karjára
ölté a lefátyolozott leányt s a parkon keresztül, megkerülve a benyuló
öblöt, elvezette őt az ujon kavicsozott úton a körülpalánkolt kertig;
ennek a bezárt ajtaját felnyitá előtte.

– Lássa ön. Ez az ön kertje. Most van önnek is egy darab földje, a mi
önhöz tartozik.

És aztán körülhordozta a leányt a kert virágágyai közt. Elmondta neki a
virágok nevét. Itt nárczisz, ott tulipán, jáczint; ezek itt kökörcsinek,
amaz ott szironták-csoport. Emez itt pensée, amaz ott égő szerelem. Ez
itten tavaszi nefelejcs.

Milyen különös neveik vannak a virágoknak.

Lajos azt várta, hogy a leány tapsolni fog örömében, s bokrétának fogja
tépni a gyönyörű virágokat. S aztán majd kedvet kap hozzá, hogy
felakaszkodott ruhával neki térdeljen a virágültetésnek s besározza vele
a kezeit.

Az pedig a helyett búskomoran kapaszgatott karjába. Arcza nem mondhatta
meg, hogy mire gondol? mert az le volt fátyolozva; hanem nagyot
sohajtott.

– Hát mért sohajtott ön most? Nem örül neki?

– Nagyon örülök.

– De hát mért sohajtott?

– Azért, hogy én ezt nem tudom önnek megköszönni.

– Hiszen már tette ön azt.

– Az csak hang volt. – Szóljon ön. Lát itt bennünket valaki?

– Senki sem. Egyedül vagyunk.

E szóra a leány lerántotta fejéről a fátyolt, s tündértiszta arczát
először aranyozta be hosszú évek óta Isten szabad napsugára. A mit ez
arcz mondott, a mit e szemek könnyeiken keresztül ragyogtak, az volt a
beszéd, az volt a köszönet.

Mikor e megdicsőült tekintettel teleragyogta védője lelkét, ismét vissza
akarta tenni sűrű fátyolát fejére. Lajos gyöngéden megakadályozta.

– Hagyja ön arczát fedetlenűl. Itt senki sem látja azt meg. Mindennap
egy órára eltávolítom innen a kertészeket, az alatt ön idejöhet
aggodalmatlanul. A palánkot úgy készíttettem, hogy be nem kémlelhet
senki. Ezentúl nem kell önnek az eget fátyolon át nézni.

Mikor elhagyták a kertet, a leány két szál nefelejstet szakított le,
azokból a nagyvirágú myosotisokból, a mik e század elején még minden
kertnek dísze voltak, ma már maguk is «elfelejts»-csé lettek, – s az
egyiket odaadta Lajosnak.

E naptól fogva egygyel több öröme volt Marienak: a kert, a szabad ég
látása, a napsugár melege, a mi eddig el volt tőle tiltva; hanem azért a
gyermeteg kedély mind jobban tünedezett arczáról.

Hozzá se nyult már a festékekhez; a csavarorgonát nem játszatta többé,
még az órája zeneművét sem húzta fel soha: bántották ezek az ismeretes
dallamok; a macskáival, kutyáival sem játszatott már komédiát.

Lajos aggódva látta e méla kifejezést arczán, s orvoslást keresett az
ellen pædagogiai segédeszközeiben. Tizenhat éves korában már lehet a
leánynak világtörténetet tanítani. Ilyenkor már érdekes eszmekört talál
a népszokások leirásában, a régészet fölfedezéseiben, az útleirásokban.
Egész könyvtárt összehozott a számára s buzgó magyarázója volt
könyveinek.

Hanem aztán rövid időn tapasztalta, hogy a tanítványa nem olyan
tanulékony, mint ez előtt volt. Nem sokat ügyel az ő tudós előadására s
a feladott pensumokat nem végzi el. E miatt sokat kell vele zsémbelni. –
Ez is egy neme a jégbehűtésnek. A tanár, a ki fiatal nőtanítványára
zsémbel, ezzel legjobban bebizonyítja, hogy ő egy más planétáról való
lény.

Mikor toll alá mond Marienak valamit, az egészen más dolgokat firkál az
alatt a papirra. Mikor a pedans mogorvaság nem segít, akkor aztán a
tanító könyörgésre fogja a dolgot; az ambitióhoz szól: minő szégyen lesz
az, ha nem fogja ismerni hazája történetét! Pedig ahoz volt legkevesebb
kedve a leánynak. Ezekhez az örökös embertömeg-legyilkolásokhoz. Hogyan
lépett egyik király a másik holttestén keresztül a trónra? hogyan
ragasztotta országa egyik darabját a másikhoz embervérrel? hogyan égette
bele a nevét tűzzel, hogy véste bele vassal a nemzetek eleven testébe?

Az ifjú tanító azt hitte, hogy tanítványa nagyon hallgat azokra a dicső
hőstettekre, a miket ő Szent Lajos keresztes hadjáratáról magyaráz neki
nagy buzgalommal, a térképen mutogatva a hős király emlékezetes
lábnyomait. Az pedig egy előtte fekvő papirra írt valamit.

– Mit írt ön?

A leány el hagyta olvasni.

Ez volt a papiron elkezdve:

«Kedves Lajos. – Szeress te engemet.»

Vavel gróf kezéből kihullott a térkép és a históriás könyv.

A leány nyilt, őszinte tekintete találkozott az övével. Nem
szégyenlette, a mit leirt; nem restelte, hogy az el lett olvasva. Igen
egyszerűnek találta azt.

Lajos keserűen tört ki:

– Hát nem szeretlek-e én téged? A hogy a fakir szereti Brahmáját, a hogy
a persa rajongó szereti Hosszeinját, a hogy a carthausi szereti Szűz
Máriáját: nem szeretlek-e én téged olyan nagyon?

– Hát akkor ne szeress engem úgy… ne olyan nagyon!… monda a leány s
azzal elhagyta a tanuló-szobát s bement a maga tündértanyájába a
macskáival játszani.

És attól fogva nem akart többé semmit tanulni Lajostól.

Az ifju azt az egy sort eltette ereklyéi közé: «Szeress te engemet!»

Mit lehet még ezentúl beszélniök egymással? Mi tárgy lehet még a
világon, mely egyiket kettőjük közül megszólalásra bírja, mikor úgy
hosszasan ülnek egymás mellett a döczögő hintóban, vagy egymással
szemközt az étkező asztalnál.

A kerti sétáira nem kisérte el többé Mariet a gróf. Ezentúl ezek a séták
is sajátszerű körülményességel mentek végbe. Délután öt órakor a kertész
elhozta a kert kulcsát, a honnan mindenki eltávozott, s a kulcsot az
ablakon beadta. Akkor egy sípszóra előjött Schmidtné, a mindenes és
kijáró posta, s háttal az ajtó felé fordulva, megállt. Aztán kinyilt az
ajtó, s kilépett rajta a lefátyolozott hölgy egyedűl. A Schmidtné erre
megindult a parkon átvezető úton a kert felé, a háta mögött jövő alakra
vissza nem tekintve. Mikor a kertajtót kinyitotta, addig az ajtó mögé
kellett rejtőznie, a míg a hölgy belépett a kertbe. Azzal rázárta az
ajtót s a kulcsot visszavitte a kastélyhoz s beadta az ablakon. A
magáramaradt hölgy aztán járkálhatott egyes egyedül virágágyai között,
fátyolát hátravetve arczáról. Lajos az observatorium ablakából nézte őt
az alatt folyvást. Mikor aztán vissza akart térni a kertből a magányos
sétáló, akkor felvetette a levegőbe a zsebkendőjét. Az observatoriumról
erre lehangzott az éles sípszó, egy kéz az ablakredőnyön keresztül
kinyujtá Schmidtnének a kulcsot, az visszament vele a kerthez, felnyitá
vele az ajtót, s épen úgy, mint idáig jött, tért vissza: a kisérő elől,
az úrnő a nyomában. Még lefátyolozottan sem volt szabad őt meglátnia.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mióta a szomszéd kastélyban az új úrnő lakott, Lajos naponta sokkal
több időt töltött az observatoriumban, mint máskor.

Eleinte gyanakodás, ellenőrködés volt az indoka, később egyéb is. Valami
magicus élvezet volt abban, hogy egy nőt, kivel szellemileg érintkezett
eddig: távcsövével olyan közel hozzon magához naponkint, mintha
egymással beszélgetnének.

De hát ha kiváncsi őt látni, miért nem megy oda hozzá? miért nem beszél
vele élőszóval? mért nézi csak távcsövön keresztül, miért beszél hozzá
csak irott szavakban? Őt bizonyosan elfogadná az.

De hát azután?

Ez a «hát azután?» volt a kezére, lábára vert bilincs, ez a szájára zárt
lakat. Neki nem volt szabad ismerkedést kezdeni senkivel. Annak
következései lehetnek s hát azután?

Az eltemetett embernek nem szabad elhagynia kriptáját. Hanem, hogy
kiüljön e kripta sötét ablakába s onnan körültekintse naponta a szép
tilalmas világot, az szabad neki.

Milyen délczeg alak ez a hölgy, a mint hosszú uszályos fehér öltönyében,
parkja zöld pázsítján végig sétál. Szalmakalapjának ernyője alól göndör
csigákban ringatózik aranyat játszó szőke haja arcza körül. A nagyító
üveg szivárványnymbussal dicsőíti meg az arcz és alak körvonalait.
Mostan megáll, keresni látszik valakit. Mostan megszólal. Valakit
hivott. Egy nevet kiáltott tán. Az alak itt áll; hanem a hang ott marad,
az ezer lépésnyi távolban. A kinek kiáltott, az nem jön elé. Most
hangosabban felkiált s a szemlélő fülét e szó üti meg: «Kedves Lajos!»

Összerezzen. Azt a szót nem a közel hozott phantom mondta ki, hanem egy
élő tüneméy, a ki mellette áll: Marie.

Sokszor föltette magában a leány, hogy utána lopózik Lajosnak, mikor az
a toronyba fölmegy, s megtudja, mit csinál ott? Eddig nem merte azt
tenni; de most már nem félt tőle. A mióta azt a szót le merte írni, azt
hitte, hogy mindent merhet már. Meglepte a kémlelőt, oly lopva jött,
hogy az nem vette észre, csak mikor már mellette állt a leány, s fülébe
sugta nevét: «Kedves Lajos!»

Az ifju felugrott helyéről, a bámulat és meglepetés zavarával, s nem
tudott a leánynak mit mondani. Az nem is várta azt, hogy ő beszéljen;
hanem mohó kiváncsisággal kérdezé:

– Ah, mit néz ön itt ezzel a nagy csővel?

S mielőtt Lajosnak ideje lett volna a csőnek más irányt adni, már a
leány odakuporodott az ő üresen hagyott helyére s maga nézett bele a
csőbe, dévaj, pajkos, daczoló nevetéssel.

És aztán lassankint elmult, elhalt arczáról a mosoly, a mint azt a
világot meglátta, a mit a távcső mutatott: – azt a bűbájos nőalakot ott
a virágos rét közepén, körülfogva szivárványszínek olympi nymbusától.

Mikor elvette szemét a távcső lencséjétől, arczán valami megdöbbentő
átváltozás látszott. E megnyúlt vonások, e félig nyitott ajkak, ez
összevont szemöldök, ezek a szempillák alá rejtőző szemszivárványok:
Lajos jól ismerte ez arczkifejezést: – ez a féltés.

A leány felfedezte, hogy van egy nőalak, varázsló szép, a kinek
tüneményes bűbájában gyönyörködni az ő Lajosa ide feljár. A hűtelen!

Lajos mondani akart neki valamit, de Marie szájára tette a kezét s aztán
megint belenézett a távcsőbe. Az a «sárgaszemű szörny» még többet is
akart látni.

És azután lassankint megint kiderült, örvendő mosolyra gömbölyödött az
arcza, ajkszegletei a gyönyör mézzel telt gödröcskéivé alakultak át; a
szemlélés alatt azzal a kezével, melyet Lajos elé tartott visszatiltó
mozdulattal, annak a kezét ragadta meg és megszorítá, hálasóhajra
enyhült hangon suttogva:

– Hát mégis igaz, a mit nekem mondtál; nem akartál megcsalni.

– Mit látsz?

– Azt a vízlakó szörnyet, a ki engem megrémített. Azt hittem, csak mesét
gondoltál ki számomra, hogy elámíts a nyomtatott könyveddel együtt. Most
itt látom azt közel. Az úrnő hivta őt, s az eléje kullogott, de
négykézláb. Most azt parancsolja neki, hogy járjon felállva. Milyen
nevetséges alak szegény most, így piros ruhába felöltöztetve. A kalapot
nem akarja türni a fején s egyre vissza akar esni a négykézláb járásra,
mint a tánczoltatott uszkár. Istenem! Milyen jó ez az asszony, hogy
olyan türelemmel bánik vele. Megfogja a kezét a kis szörnyetegnek, az
neki csak a hónaljáig ér, s úgy sétáltatja magával, mint a gyermeket, a
kit én, mikor a vízben üldözött, óriásnak néztem. Most leül elébe a fűbe
s látszik az ajkán, hogy ezt a szót akarja vele megtaníttatni: «mama».
Istenem! Milyen jó asszonynak kell ennek lenni.

Azután egyszerre felkelt a leány a távcső mellől, s odaborulva Lajos
nyakába, elkezdett zokogni. Forró könnyei összeáztatták az ifju arczát.

De az nem a fájdalom sírása volt.

Mikor elvégezte a zokogást, mosolygott; még a könnyeken keresztül.

– Áldom az Istent, hogy engem most idehozott. Úgy-e Lajos, máskor is
feljöhetek ide, a mikor te megengeded? Ha te hívsz: tudod, csak úgy. –
És aztán holnap megint hozzáfogunk az úszáshoz. Úgy-e, kisérni fogsz a
csónakon?

Eddig hallani sem akart felőle.

Azután, hogy azt megigérte neki Lajos, jó kedvvel trallázva futott le a
toronylépcsőkön a kastélyba s napestig majd fölvette a házat
danolásával.

A gróf maga is tovább szemlélte a szomszéd kastély parkjabeli jelenetet.
Egy úrhölgy, fiatal és szép, hogy vesződik azzal a feladattal, hogy egy
rusnya, csivasz szörnyetegbe visszavarázsolja a kárba veszett emberi
lelket. A hölgy elragadó szép, mint egy tündér, türelmes, mint egy
szent; s védencze makranczos, mint egy ördög, és csúf, mint egy majom.

Aztán mi oka van ezt tenni?


III.

De vajjon ugyanazt, a mit Vavel gróf elkövet, nem teheti-e meg
Landsknechtsschild bárónő is? Hogy egy erős telescopiummal kikémlelje, a
mi az ő kastélya körül történik?

Mert azt megteheti észrevétlenűl. Külről nem lehet meglátni világosról,
a mi egy sötét szobában történik.

E felől is bizonyosságot szerzett magának Vavel gróf, még pedig egy igen
emlékezetes alkalommal.

A csillagászi naptár egy juliusi éjszakára ritka szép teljes
holdelsötétülést jelzett, a mi este tíz órakor veendé kezdetét s éjfél
tájt érendé el egész teljességét, mely ismét eltart mintegy ötven
perczig.

Lajos Mariet is felbíztatta, hogy e látványt együtt fogják megnézni,
azért a mai napon a szokottnál korábban végezték kirándulásukat a tavon,
hogy tíz órakor már az observatoriumban lehessenek.

Mariet a csoda fogta el, mikor legelőször meglátta a távcsövön át a tele
holdat, a melyet ő a kalendáriumi arczképe szerint egy becsületes pufók
orral, szemmel, szájjal ellátott égi ábrázatnak képzelt, s aztán
egyszerre meglátott maga előtt egy kietlen fényes jégtányért, teleszórva
mértani ábrákkal, mintha valami demiurgus azon tanulmányozta volna a kör
négyszögítését.

Lajos megmagyarázta neki, hogy azok a nagy fényes karikák kiégett
tűzokádók, azok a sötét foltok pedig tengerek. Még akkor ott volt a
tudományos világ, hogy tengereket képzelt a holdban. Mariet
természetesen az érdekelte volna leginkább, hogy vannak-e a holdban is
emberek? Lajos aztán megigérte neki, hogy meg fogja szerezni számára
azokat a phantasticus útleírásokat, miket a mult századbeli
természettudósok a hold planétán tettek. Ez legalább érdekes és ártatlan
olvasmány. «Vajjon milyenek lehetnek a holdbeli emberek?» Lajosnak az
jutott eszébe: «egyet itt látsz közülök magad előtt».

A leány azonban belefáradt az égi tünemény bámulásába s a rendes
lefekvési idő elmultával elővette az álmosság; Lajos hasztalan beszélt
neki a Mare imbrium, meg az Aristarchus hegy csodadolgairól: Marie
el-elbólintott, s azon vette észre magát, hogy már álmodik.

– Én nem várom meg a holdfogyatkozás végét; monda Lajosnak. Szép, nagyon
szép, de álmos vagyok.

Még annyiban gyermek volt, hogy egy édesded álmot a világ minden
planétáinak elsötétüléseért föl nem áldozott.

– Akkor jó lesz aludni menni.

Lajos maga vezette őt le a torony lépcsőin, egész a hálószobájáig, s ott
jó éjt kivánt neki, s megkérte, hogy a szobája ajtaját zárja be maga
után. Ő maga visszament a csillagdába.

A holdtányér félig elsötétült már, a földárnyék az Arzachel körhegy
lánczolatát nyalogatta; Lajos azonban kivette a csillagászati csövet a
telescopiumból s a földvizsgálót tette helyébe (mert amaz fölfordítva
mutat) s a hold helyett a szomszéd kastély felé irányozta a távcsövet.

Hisz erre is alaposabb oka volt a puszta kiváncsiságnál. Ha valamikor,
ez alkalommal meg lehet tudni, hogy van-e a kastély birtokosnőjének
erősen nagyító távcsöve? Ez égi tüneménynél bizonyosan használni fogja
azt.

A holdvilágnál jól lehetett megkülönböztetni. A bárónő a kastély
erkélyén ült kinn, egy pár női alakkal, a kik közül egyik a
társalkodónő, a másik valami szolgálattevő némber lehetett. Ő is a
holdfogyatkozást nézte – egy szinházi látcsővel. – No az nem sok
árulásra képes. – Ez iránt tehát Lajos tökéletesen meg lehetett
nyugodva. – Hanem azért, hogy olyan jól meg volt is nyugtatva, csak
mégis inkább a kastély erkélyén vizsgálta a hold intensiv fényének
fokozatos hanyatlását, mint magán a nagy fénytányéron, s úgy találta,
hogy egy gömbölyű fehér váll, mely a pongyola köntös fodrai közül
kicsúszik, sokkal fényesebb hóhalom, mint maga az Aristarchus!

Azután a báróné is úgy járt a társaságával, mint a gróf. Egyik asszony a
másik után hajtá álomra fejét: azokat aztán elküldte aludni. Csak ketten
maradtak fenn csillagot vizsgálni: ő és a gróf. Ő nézte a holdat, a gróf
meg őtet.

A bárónő, úgy látszott, hogy a mit föltett magában, abban kitartó volt.
Bevárta a hold teljes besötétülését, a míg csak az utolsó fénykaréj is
eltünt s az égen csak egy nagy, ismeretlen látványú rézvörös gömb
libegett, egy izzó árny.

Mikor már csak az utolsó fényvonal világított, a delnő, hogy jobban
lásson, messze kihajlott az erkélyről, s akkor a csipkefodrok fellegei
közül a fénylő «Aristarchus» mellé még egy darab «sinus iridum» is
kitündökölt; – néhány percz mulva a föld árnya eltakarta mind a kettőt.

Erre a hölgy fölkelt és visszavonult az erkélyről termébe. Hanem a
csillagvizsgáló úgy tapasztalta, hogy az erkélyajtót nyitva hagyta maga
után. Valószinűleg az volt a szándéka, hogy mikor a hold újra kifénylik,
az árnyelvonulás tüneményében tovább gyönyörködjék.

A mint a hold elsötétült, tökéletes éj lepte be a földet, éjjeli csend
ülte el a vidéket: kakasszó, ebugatás nem hallatszott sehol. A Névtelen
vár rejtélyes ura rendes angáriát fizetett minden gazdának azért, hogy a
kakasát tegye kosár alá, a kutyáját zárja be a pitvarba éjszakára. Most
már az okát is ki tudjuk találni a hóbortként jelentkező
különczködésnek. Akkor még Lajos éjente ott aludt védencze szobájában, s
nem akarta, hogy valami ebvonítás, vagy kakasszó Mariet fölébreszsze
álmából s az észrevegye az ő ottlétét. Az ok már megszünt; hanem az
angária és a szolgalom csak megmaradt.

A csillagász tehát várta az observatoriumból, hogy újra megjelenjen a
sötétből – a hold.

A helyett azonban egészen más valami jelent meg.

A kastély háta mögött elterülő park bokrai közül egy férfi jött elő; az
körültekintett és jelt adott a háta mögé s arra azután egy második férfi
jött elő, majd egy harmadik, meg egy negyedik.

A homályban is kivehette a gróf, hogy mind a négynek az arczán valami
kezdetleges álarcz van, papirosból; kezeikben balták. Öltözetüket nem
lehetett tisztán kivenni.

Ezek rablók.

A hátul jött férfiak egyike egy sajátszerű eszközt hozott magával,
melyet a kisvárosi gyermekek használnak a «három királyok csillaga»
játékánál. Rövid, egymáson keresztül fektetett pálczák sorozata ez,
melyek csavarszegekkel a közepeiken és a végeiken egymáshoz vannak
kapcsolva s ha a két végső pálczát széthuzza az ember, akkor
összelapulnak, ha pedig összehúzza, akkor hosszúra kinyúlik az egész,
mint egy hágcsó.

Azt az eszközt a lappangók egyike odaakasztotta az erkély
vasrácsozatához, s a ki legkönnyebb legény volt, az felmászott rajta. A
másik három odalenn maradt, az erkély alatti kapu mélyedésébe huzódva.
Ezek bizonyosan arra vártak, hogy az erkélyen át belopódzott társuk a
belülről bezárt ajtókat kinyitogassa, s ők aztán a cselédséget álmában
meglepve, ártalmatlanná tehessék, s aztán háborítlanul hajthassák végre
rablási merényletüket.

A gróf rögtön sietett le az observatoriumból.

Legelébb is Henryt verte föl az álmából.

– A szomszéd kastélyba rablók törtek be.

– Hopp! Azok a gazemberek ugyan csak jól választották ki az idejüket: a
mikor a hold elsötétül. Most senki se látja őket.

– De én megláttam, s el fogom őket onnan zavarni.

– Lövéseket kellene innen a kastélyból tennünk; attól megijednének.

– Van eszed? Hisz akkor Mariet is úgy megijesztenők, hogy soha se merne
többé egyedül aludni. Ha azt hinné, hogy ezen a vidéken rablók
tanyáznak, nem merne itt maradni többé s tudod, hogy mi ide vagyunk
kötve.

– Hát én akkor nem tudom, mit tegyünk? Bemenjek a faluba, s fellármázzam
a lakosságot?

– Hogy azután a szolgabíró elé híjanak s ottan mint tanúnak el kelljen
mondanod, ki vagy? mi vagy? hol születtél? hogy kerültél ide? mi dolgod
itten?

– Igaz a! Nekem nem szabad lármát ütnöm.

– Tedd, a mit mondok. Te itt maradsz s puskádat kezedbe véve, Marie
ajtaja előtt foglalsz helyett. Én magam átmegyek a kastélyba.

– Előhozzam a pisztolyait?

– Nem kellenek. Már hányszor mondjam, hogy nekünk nem szabad
lövöldöznünk. Add ide a görcsös botomat.

– Micsoda? bottal akar menni a rablók ellen?

– Csak tolvajok azok. Álarczot viselnek. Ez nem igazi zsivány. Az ilyen
a közeledő lépés hangjától is elfut. Aztán csak négyen vannak.

– Négyen egy ellen, a kinél nincs más, csak egy fütykös!

– Hiszen háromélű tőr is van benne s az szűk helyen hatalmas fegyver. Ne
beszélj sokat, hanem add elő! Hozd a felső kabátomat is s tedd a zsebébe
az érvágó eszközös tárczámat; meglehet, hogy valaki elájult odaát az
ijedtségtől, s szüksége lehet rá.

– Ejh, uram, milyen hideg vére van önnek, hogy még erre is gondol!

– Ugyan jó Henry, hát illik nekünk ilyen apró rablókat nagyba vennünk, a
kik olyan nagy rablókkal is daczolunk? Gondolj a blancsmanteaux-utczai
tréfára és nevess ezen a mostanin.

Henry elhozta a görcsös botot, a minek a végén is jó súlyos vasszorító
volt; meg a felöltönyét az urának; a gróf csak akkor vette észre, mikor
már a kapun kívül volt s az oldalát ütögetni kezdte valami nehéz, hogy
mégis odacsempészett a zsebébe a hű szolga egy duplapisztolyt.

Sietnie kellett.

Nem kerülte körül a földnyelvről kivezető uton át a kastélytól
elválasztó öblöt, hanem mindjárt ott a gáthoz kilánczolt csónakjába
ugrott, s hatalmas evezőnyomásokkal nehány percz alatt odaát volt a
túlsó parton.

Az éjszaka rémletes színt öltött attól a sötéten izzó planétától, melyet
a föld árnyéka betakarva tartott, s melynek visszfénye most mint egy
rézbálványkép csillámlott a nyugtalan tavon. A mint kiugrott a partra,
sietett a kastély felé. Szíve nyugtalanul dobogott. Valami félelem volt
az a találkozás előtt. Nem az orvokkal, hanem azzal a nővel találkozás
előtt. Valami önvád, hogy a vártára állított őr elhagyta helyét, a
honnan nem lett volna szabad elmozdulnia.

A kastély kapuja, mint minden magyar úri házé, éjjel-nappal nyitva
szokott állni. A gróf áthaladt az udvaron s a mint a szegleten
kibukkant, csakugyan az történt, a mit ő előre megmondott.

Egyike az álarczosoknak, a melyik őrül volt kiállítva a kastélyajtóba, a
mint őt megpillantá, hirtelen a szájába dugott két ujjával élesen
füttyentett kétszer s azzal elfutott az angolkert bozótjai közé.

Vavel nem futott utána, hanem egyenesen berohant a nyitott ajtón,
fütykösét feje fölé emelve. A lépcsőházban függő lámpa égett; az
ismeretlen helyiségben ez megmutatta neki a folyosót, melynek közepéről
nyilt a terem szárnyajtaja. Azon egyenesen benyitott, s még láthatá, a
mint egyike a felriasztott tolvajoknak nyakra-főre igyekezett a teremből
az ablakon át kimenekülni.

A mellékszobából lámpafény derengett elő; Lajos odarohant, azt hitte,
hogy még egy párt ott szorít; de biz azok sokkal serényebbek voltak; ez
az utóbbi, a kinek még a leugró alakját láthatta az ablakban, már csak
sereghajtó volt. Mind elfutottak.

A lámpavilág még egy ajtóval odább eredt, s az az úrnő hálószobáját
világítá meg, melynek asztala tele volt halmozva etuikből kihányt
ékszerekkel és ezüstneművel. A padlaton pedig volt egy serpenyő tele
parázszsal, a miben mindenféle gyilkos vaseszközök izzottak. Rettenetes
gonosztevők; bizonyosan kinozni akartak valakit!

Az alkoven előtt volt egy karszék, abban ült egy hölgyalak, két keze a
függönyzsinórokkal a szék karjaihoz hozzákötözve.

Meglepő szépség. Termetének gyönyörű idomait elárulja a tapadó éji
köntös, mely egész nyakáig fölér, s ott van halvány sárga szalaggal
összehúzva, míg hímzett szegélyei lábujjhegyeit is eltakarják. A
szétzilált haj félig befonottan omlik alá a földig hosszasan, mint egy
aranyzuhatag. A rablók valószinűleg akkor lepték meg, mikor lefekvéshez
készült a haját újra fonatni. Szép arczát még ragyogóbbá tette a
megszabadulás öröme s a szemérem pírja, midőn a délczeg szabadító
hálótermébe betoppant: egy hős, a ki egy szál görcsös bottal jön egy
rablóbanda ellen – és győz!

– Én Vavel gróf vagyok! sietett a látogató, azzal a görcsös bottal a
markában, bemutatni magát; nehogy az úrnő őt is rablónak nézze s
sikoltozni kezdjen, vagy elájuljon.

– Kérem. Szabadítson fel! suttogá a delnő a belépőhöz, s addig pirosra
gyúlt arczczal s összevont szemöldökkel fordítá félre arczát, míg az a
zsinórok felbontásával bajlódni fog. Ily helyzetben még a szabadítónak
sem illett őt látni.

A gróf azonban röviden végzett; kihúzta ezüstnyelű kését, a mit akkor
minden gavallér a csizmaszár mellé dugva viselt (egyik mellé a kést,
villát, a másik mellé a frizőrfésüt), s iziben kettévágta a zsinórokat,
felszabadítva az úrnőt, s azzal rögtön a csengetyűzsinór után nézett.

A bárónő elértette a szándékát.

– Kérem, mondá, ne harangozza föl cselédeimet. A rablók elfutottak már s
nem vittek el semmit. Ön elég jókor jött segélyemre.

– Nem bántották önt, bárónő?

– A megkötözésen kívül egyéb rosszat nem tettek velem; hanem
fenyegettek, hogy kínozni fognak, ha a pénzemet elő nem adom; az
ékszerekkel nem voltak megelégedve. A pénzt is odaadtam volna nekik, de
az a tiszttartómnál áll. Épen alkudozásban voltam velük, hogy adok nekik
utalványt a tiszttartóhoz, vegyék fel tőle szépen; a mikor ön megzavarta
egyezkedésünket.

– Szép egyezkedés! szólt Vavel felgerjedten, a tüzes serpenyőre mutatva.

– Ah, ez csak ijesztgetés volt tőlük; de ne vesződjék ön velem, szólt a
bárónő, ki még mindig a lehető legegyszerűbb toilettben ült vendége
előtt s nem mert felállni, hogy fedetlen lábacskái ki ne bujjanak az
öltöny széle alól. Csodálatos teremtés volt. Legkisebb ijedelem nem
látszott az arczán; semmi remegés nem árulta el, hogy fél az elfutott
gonosztevőktől; hanem minden mozdulata azt, hogy inkább remeg
megszabadítójától. «Kérem önt: ne üssön zajt. Hanem menjen át itt a
mellékkamrába, ott fog találni egy nőcselédet, a kit szintén megkötöztek
s betömték a száját, szabadítsa azt meg.»

Vavel át ment a hálószobából nyíló kamrácskába, s ott meglátott az ágyon
egy megkötözött nőt, kinek a szája be volt dugva zsebkendővel. Azt
hirtelen felszabadítá nyűgeitől, hanem azért a nő nem mozdult meg. Úgy
tetszett, hogy el van ájulva.

Az úrnő erre utána jött gyertyával. Most már bő, virágos selyem kantus
takarta termetét s lábain török papucskák voltak, a haja is főkötő alá
volt szorítva.

– Nos? talán meghalt? kérdé, ijedtségtől kerekre nyilt szemekkel
tekintve Lajosra.

– Meg nem halt… szólt Vavel az ágyon fekvő némber arczát vizsgálva
figyelmesen.

– Hát mi? sürgeté a bárónő.

Vavel emlékezett már e nő arczára. Többször látta őt együtt járni-kelni
azzal a gyermekkel, a kit ő pártul fogott, azóta is, hogy az a bárónő
házához került. Ez a Sátán Laczi felesége.

– Arról szó sincs, hogy meghalt volna; hanem csak elájult, vagy csak
tetteti magát ájultnak.

Azzal a nő üterét vizsgálta s szemhéjait emelé föl ujja hegyével.

– Igazán el van ájulva.

A bárónő már készen volt a repülő sós flaconnal, a mit kantusa zsebéből
elővett s az alélt nő orra alá tartott; de bizony minden siker nélkül.

– A parasztnőnek erős természete van, dörmögé Vavel; ha az egyszer
elájul, holmi illatszerektől föl nem ébred. Ennek érvágás kell.

– De Istenem! hát mit tegyünk? Az orvost nem hivathatom most, nem is
akarnám, hogy mindent megtudjon.

– Én értek az érvágáshoz, mondá Vavel.

– Ah. Ön uram?

– Valamikor tanultam az orvostant.

– De hát mivel akar eret vágni?

– Itt a sebészi eszközeim.

– Ah, ön arra is gondolt, hogy itt valakit elájulva talál.

– Csak egy nőcselédre volna szükségem, a ki a karját tartja az aléltnak,
míg a műtétet végzem.

– Nem akarom, hogy felköltsünk valakit. Nem tehetem-e én meg?

– Ah! Ön akarna segédkezni? Nem fél a vér látásától?

– Félek biz én. De attól még sem olyan nagyon, mint hogy önt egy
cselédem meglássa itt, ebben az órában.

– De hisz ez is meg fog látni, ha felocsudik.

– Oh, ez iránt biztos vagyok. Ez hallgatni fog.

– Tehát tegyünk kisérletet.

A kisérletnek a vége bizony csak az lett, hogy az elájult nőcseléd az
ügyesen végrehajtott érvágásra felocsudott, hanem akkor meg a segédkező
úrhölgy arcza sápadt halálra; szemei elfordultak szemhéjaik alá s ajkai
elkékültek; szerencsére neki finomabb természete volt, az arczába
fecskendett hideg víz és a repülő só rögtön életre téríté. Feje az ifju
férfi vállán, termete karjain nyugodott addig a néhány perczig.

– Ne vesződjék ön velem, suttogá a hölgy, a mint szemeit felnyitotta, s
fejét Vavel karjára nyugtatva találta, hanem lásson a másik nő után.
Azzal felugrott térdeiről.

Azt a cselédet meg az életretérés után úgy rázta a hideg láz, hogy a
fogai is összevaczogtak bele, vagy talán a rémület hatása volt az? Nem
kellett neki más, csak nyugodtan fekve maradni és betakarózni. Ha csak
láz a baja, az majd elmulik magától; ha pedig iszonyat, az ellen nincs
orvosság. Nem felelt a kérdésre mást, csak azt, hogy «jaj Istenem!»

A bárónő és a gróf visszatértek az alkovenes szobába.

Ideje volt néhány obligát frázissal helyreütni az elmulasztott
bevezetést.

– Nagyon sajnálom, bárónő, hogy önnel ez a kellemetlenség történt, ezen
a mi kedves, csendes vidékünkön, a hol oly besületes nép lakik, hogy az
ember künn feledheti az erszényét az udvarán, s nem lopják el. Úgy, hogy
én meg nem foghatom, honnan kerültek elő a Fertő tó környékén a
zsiványok?

A bárónő közbenevetett.

– Engemet az egész rablókaland inkább mulattatott, mint sem elrémített.
Úgy is egész életemben vágyam volt színről-színre láthatni azokat a
nevezetes magyarországi zsiványokat, a kikről a bécsiek olyan
csodadolgokat tudnak mesélni. Most legalább czélt értem. Ez igazi kaland
volt, a minőket a regényekben olvashatni.

– Hanem e regénynek lehetett volna igen szomorú vége.

– Igen, ha az ég egy hatalmas, bátor szabadítót nem küld számomra.

– Azt valóban az ég küldte; mert ha történetesen ez éjjel
holdfogyatkozás nincs, s én azt távcsőmmel nem vizsgálom, s ha
történetesen az ecclipsis okozta szünet alatt szét nem nézek a vidék
felett is, akkor nem veszem észre, hogy önhöz álarczos alakok törnek be
az erkélyajtón.

– Ah, ön ezt távcsővel látta meg? – Jövőre jobban fogok vigyázni
magamra.

Vavel gróf értette ezt; de más értelmet adott neki. Most jól esett a
maga vétkét a rablókra kennie.

– Bizony azt jól fogja tenni a bárónő, ha jövőben nem hagyja nyitva
éjszakára az erkélye ajtaját s a kastély udvarán éji őrt állít fel;
aztán meg a cselédjeit felfegyverzi és a közelben hálatja.

– Oh nem, nem! Jövőre pénzt is fogok itthon tartani, hogy ha eljönnek a
rabló urak, kielégíthessem őket.

Vavel gróf, látva, hogy a bárónő nagy lelki erejét akarja tüntetni az
által, hogy tréfára veszi e komoly veszedelmet, maga sem akart hátra
maradni s ugyanazon hangulatból folytatá:

– No hát csak kérem az előadás napját velem előre tudatni, hogy mikor a
«Schlagwort»-ra kerül a sor, el ne késsem a «jelenetről».

A bárónő nevetett s a közben kezét nyujtva, bocsánatot kért
varázslatteljes tekintetével.

– Lássa ön, milyen bolond vagyok én? A helyett, hogy bámulnám és
megköszönném önnek a nemes, lovagias vakmerőséget, a mit nem tudom, hogy
ki utánozna még? úgy teszek, mintha fel se venném az egész veszélyt, a
miből kiszabadított. Ne vegye komolyan az én bohóskodásomat. Az a
szerencsétlen szokásom, hogy mindenből gúnyt űzök. Most egész komolyan
kérem önt még egy nemes tettre, a mi különös kivánság ugyan; de el fogom
mondani az okát. S azzal kivette Vavel kezéből a görcsös botot, a mivel
az indulásra kész voltát jelezé, s lefoglalta azt mintegy zálogul az
ottmaradásra.

Vavel gróf minden egyébre gondolt, csak arra nem, a mit a bárónő kivánt
tőle.

– Ne szóljon ön arról, a mi ez órában itt történt, senkinek.

– Ezt igen szívesen megállom, bárónő.

– Nem akarom, hogy a hatóság vizsgálatot indítson a rablási kisérlet
miatt.

(No ilyen vizsgálatra Vavel grófnak volt legkevesebb szüksége, a hol
felelni kell e kérdésekre: ki vagy? mi vagy? hol születtél? hogy
kerültél ide? mi dolgod itten?)

A gróf fejével intett, mutatva, hogy már elkezdte a hallgatást.

– «Önnek» felfedhetem e kivánságom okát. Ez a nő, a kit most életre
hozni segített, ugyanaz az asszony, a kiről önnek írtam: a híres rabló
felesége, Sátán Lászlóé, vagy a hogy a népajk kificzamította a nevét:
Sátán Laczié. Ha most kitudódnék az, hogy engemet az éjjel rablók
támadtak meg, minden ember azt mondaná egyszerre: «ezeket a Sátán Laczi
felesége idézte oda; annak az ura volt az! Ő czimborázott velük; ő
eresztette be azokat!» s akkor ezt a szegény asszonyt börtönöznék be
rögtön.

– S ön ártatlannak tartja őt e merényletben?

– Bizonyosan mondhatom önnek, hogy az. És én nem fogom őt elbocsátani
magamtól, hanem itt tartom tovább is, és itt fog hálni a hálószobám
mellett és rá lesznek bízva a szekrényeim kulcsai.

S minden állításának nyomatékául egyet ütött Vavel vasasvégű botjával a
parquettera.

– Tehát becsületes nőnek tartja őt, bárónő?

– Lelkemet teszem rá, hogy az! Van rossz multja, de azt már megbánta;
vannak hibái, de azokról el kell neki szokni. Én akarom, hogy becsületes
nő legyen, s a kit én egyszer pártul fogtam, azt nem engedem nyomorultul
elveszni.

Vavel gróf e szónál önkéntelenül nyujtá kezét a bárónő elé, a mit annak
kézszorítása fogadott.

– Nézze ön: a másik pártfogoltam is, mikor két lábon járni tanítottam,
hogy megharapta a karomat, hanem azért én mégis megtanítom őt ember
módra járni.

A bárónő köntöse ujját feltűrve, megmutatta Vavel grófnak a márványsima
kart, a mely bizonyosan egyike azoknak, a miket a milói Venus
elvesztett, egy friss harapás nyomaival a bársony felszínen.

– Tehát nagyon kérem, ön se szóljon e mai találkozásunkról senkinek, a
hogy én sem fogok. S már most visszaadom a fegyverét. Odahaza azóta
bizonyosan aggódik ön miatt valaki.

– Igen. A komornyikom.

– Már most csak arra kérem, ha eltávozik ön, zárja be maga után a
kapuajtót s a kulcsát hajítsa fel az erkélyre. Én ott megtalálom azt s
aztán biztonságban leszek. Higyje el, hogy én jól tudom, mivel lettem
adósa ma, s jöhet idő, a mikor tartozásomat lerovom. Isten önnel!

S azzal utánozhatatlan grácziával nyujtá kezét a grófnak.

Vavel gróf búcsút vett. Eltávoztában még egyszer figyelmesen
körülnézett, ha nem rejtőzött-e el a rablók egyike valami zugban? Oda
alant bezárta a kapuajtót s aztán még egyszer meglátta a bárónőt, a mint
várt rá, hogy a felhajított kulcsot átvegye. Az rögtön visszatért a
terembe.

Vavel pedig sietett haza.

Henryt ott találta Marie szobája ajtajában a felvont sárkányú
fegyverrel.

– Nincs semmi baj itthon? kérdé tőle. Marie nem ébredt fel?

– Nem. Hanem álmában kiáltott valamit, a míg ön oda volt; jól hallottam
az ajtón keresztül: «Lajos! – Vigyázz! – Harap!»

Vajjon kiről álmodott?

A rablókalandról pedig senki sem beszélt ki semmit.


IV.

Lajos nem tagadhatta el magában, hogy ez a nő nagy foglalásokat tett
eddigi eszmekörében. A csillagászatban elfoglalta a holdnak a helyét, a
classica litteraturában az ideálnak a helyét s a metaphysicában az
absolut jónak a helyét. Feltalálta őt a mysticismusban a távolbalátás,
együttérzés tanai között s nem birt összes bölcsészeti tudománya annyi
hatalommal, hogy őt a nem létező lények közé disputálja.

Azt megtudta tenni, hogy őt ne lássa többé. Távcsövét soha e nap óta nem
fordította a szomszéd kastély felé. Beérte vele, ha a szegény apró
emberek mindennapi baját, örömét vizsgálhatta vele. Hanem azt, hogy
gondolatai ott ne lakjanak nála, azt nem volt képes kieszközölni. S a
távollevő gondolatok elárulják magukat az arczon, a szemekben s vannak,
a kik az arczból, a szemekből olvasni tudnak.

– Valami bánata van önnek Lajos? szólítá meg egy délben, hallgatag
együttülés után Marie.

Lajos felrezzent.

– Igen. Rossz hírek a külföldről.

Csakhogy ilyen válaszszal nem lehet azokat megcsalni, a kik olvasni
tudnak arczvonásokból, szemekből.

Egy délután ismét nesztelenül fellopózott az observatoriumba Marie, s
meglepte Lajost a távcsőnél.

– Hadd lássam? Szép-e?

– Nagyon szép, mondá Lajos s odahagyta ülni Mariet a helyébe.

A leány a távcsőbe nézett s látott maga előtt egy paréjjal benőtt
parasztudvart, a minek a házküszöbén egy öreg anyóka ült megfordított
szakajtón s kis unoka-lányát tanította harisnyát kötni.

– Ah, hát a szép szomszédnőt nem nézi ön?

– Nem nézem.

– Miért nem nézi ön?

– Mert sem annak nincs szüksége arra, hogy én megtudjam, mit végez? sem
énnekem.

A leány nagyot nézett rá azokkal az okos szemeivel, hogy Lajos
elszégyenlette magát. Válasza nagyon hasonlított azokhoz a banális
feleletekhez, a miket pedans nevelők mondanak növendékeiknek, a kikről
azt hiszik, hogy nem kell nekik mindent megtudni.

Marie pedig már nem volt gyermek.

Oda igazította a távcsövet a kastély felé s addig-addig keresgélt, míg
rátalált, a mit keresett.

– Milyen szomorú! mondá Lajosnak.

Lajos nem vette azt tudomásul.

– Vajjon miért olyan szomorú?

Lajos nem mondott róla véleményt.

Akkor azután a leány maga felelt meg a kérdésre.

– Most bizonyosan nem szereti őt senki.

És aztán csak nem tudott megválni a távcsőtől.

– Most épen úgy tetszik, mintha egyenesen a szemem közé nézne. Most meg
összekulcsolja a kezeit, mintha valamiért imádkoznék.

Lajos pædagogi józansággal mondá Marienak:

– Ha ön soká fog a távcsőbe nézni ily feszült figyelemmel, egészen
elferdíti vele az arczát.

– Úgy-e? mondá a leány, s aztán ha a szájam görbe volna, s a fél szemem
hunyorogna, akkor azt mondaná minden ember: «ahol megy a csúf Marinka
ni!» és nem kellene fátyolt viselnem az arczomon.

És aztán csinált nagy erőtetve egy olyan fintorképet, a milyent mondott:
görbe szájjal, hunyorgó szemmel, hogy utóbb Lajos könyörögni kezdett
neki:

– Ah, ne tegyen úgy, Marie!

– Hát nem mindegy-e az önnek, akár szép vagyok, akár rút? – Aztán, hogy
megenyhítse e kegyetlenséget, hozzátette engesztelően: s ha csúf lennék
is, nem szeretne-e ön akkor is úgy, – mint a fakir szereti Brahmáját?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lajos folytatta szokott levelezéseit tudós Mercatoris urammal. Azokat a
leveleket, mint mindig, Marienak diktálta; saját kéziratát nem látta e
vidéken senki. E szerint lehetetlen lett volna neki legkisebb czélzást,
vagy tudakozódást is intéznie a lelkészhez a bárónő felől, a nélkül,
hogy azt Marie meg ne tudta volna. Annyit még is megtudakolt egyszer a
lelkésztől, hogy valjon hogy viseli magát az a bizonyos asszony, a ki az
ő általa egyszer felfogadott gyermeknek a szülője, s jelenleg a bárónő
udvarában van?

Erre azt a választ kapta, hogy a Sátánné, nehány nappal a nagy
holdfogyatkozás után, minden kigondolható ok nélkül, eltünt a
kastélyból. A bárónő nagyon meg volt miatta illetődve; de nem engedte,
hogy az eltüntet nyomozzák: kinyilatkoztatá, hogy a kastélyból nem vitt
el semmit, és neki semmi oka sincs őt üldöztetni.

A grófot ez eset arra a gondolatra vezette, hogy amaz éjjeli betöréshez
még is volt valami köze a pórnőnek. Tán a czinkosság bűntudata
kényszeríté a kastélyt elhagyni. Lehetett még annál rosszabb indoka is.
Lehet, hogy a rablók után szökött, hogy azoknak hírt vigyen a kastély
belső körülményeiről s azokkal egy újabb, minden erőszakra előkészített
betörést tervezzen.

E themából aztán nagy akadémiai vitatkozás támadt a gróf és a
tiszteletes között: a helyesen, vagy helytelenül alkalmazott jótékonyság
elmélete fölött.

In praxi pedig az lett a következése, hogy most már Lajos éjente inkább
az observatoriumában hált, mint ágyasházában s az éji őr nem vigyázott
jobban a szomszéd ház kapuira, mint ő. A hálószobájában pedig egész
ütege a puskáknak és pisztolyoknak volt sorba rakva minden éjjel.

Egy este későn kényszerű félbeszakítást szenvedett a kémszemlészet; a
minden csillagvizsgálók ellensége, a zápor, elvette a kilátást; korábban
a szokottnál haza kellett térnie a hálószobájába.

Rendesen szövétnek nélkül járta meg ezt az útat: a lámpavilág az
observatoriumban elárulta volna az ottlétét, azt, mint egy világító
tornyot látta volna meg mindenki nagy messzeségre. Ismerte már jól a
járást a sötétben is, szobájának ajtaja legszélső volt a folyosó északi
részén, könnyen odatalált. Ott azután a sötétben is ismerte azt a
helyet, a hol Döbereiner-féle gyújtója állt, annak a platin-taplójánál
meggyújtá a viasztekercsét s azzal lefeküdt.

Ez este azonban, a mint szobája ajtajához ért, meglepetve látta, hogy
annak a kulcslyukán keresztül valami világosság tör elő. – Valaki van a
hálószobájában.

Hirtelen benyitott. Az asztalán gyertya égett s háttal ez asztalnak állt
előtte egy egészen ismeretlen férfi, e tájon nem dívó népviseletben.

Ez az ember egészen elfogta előle az útat a rendberakott lőfegyvereihez.

– Kicsoda ön? Hogy jön ide? Mit akar? Kiálta rá a gróf.

– Én vagyok a «Sátán Laczi», – mondá az idegen halk hangon.

E szóra a gróf egyszerre odaszökött hozzá s megragadta a férfi karjait.

Ezek a karok olyanok voltak, mint a saskeselyűnek a czombjai: csupa ín
és csont. A gróf fiatal erőben levő férfi volt, hanem hogy ha ez a szoba
mind tele volna olyan erős, izmos férfiakkal, mint ő, s azok mind Sátán
Laczit fognák elől-hátul és körös-körül, ő azok közül mind kitépné
magát. Nem egyszer tett le ő már ilyen remeket. Hanem ezúttal meg sem
mozdítá a karjait az ellentámadásra; hagyta azokat megtámadója által
összeszorítani s csendesen, nyugodtan dörmögé:

– Látja a gróf úr, hogy nincs nálam fegyver; pedig a hátam mögött volna
elég, ha kellene. Nem jöttem ide rosszat tenni.

Lajos bámulva nézett rá s elereszté a karjait.

– Hát miért jött ön ide?

– Először is azért, hogy megmondjam a gróf úrnak, hogy nem én voltam az,
a ki a bárónő kastélyára éjszaka rátört s őt ki akarta rabolni, nem is
az én czimboráim. Pedig, tudom, hogy azt mondták: Sátán Laczi cselekedte
ezt! Hát csak azt jöttem megmondani, hogy ezt nem én tettem. Templomot
már törtem fel, megvallom; de a ház, a hol a porontyomnak ételt, italt,
vaczkot adnak, nekem több, mint a templom. S mégis azt mondják, hogy
Sátán Laczi mívelte azt a czudarságot; pedig Sátán Laczi csak egy van, s
azt ismeri minden ember. Annak nem adhatja ki magát semmi emberfia; mert
olyan csak egy van a világon. – Olvashatta a gróf úr a statáriumfán a
személyleirásomat, megitélheti.

Azzal a gyertya felé fordúlt az éjjeli látogató, megmutatni az
ábrázatját. – Jellemzetes csúf volt. Eszményképe a rútnak.

– Hát van-e még ember, a ki az én passusomba beleilljék, gróf úr? szólt
kérkedő hangon. Kinek van még ilyen felhasított nyúlszája? ki visel még
ilyen lángjegyet a pofáján? s különösen kinek van még a világon hat újja
a jobb kezén, mint nekem? A ki a kezemet meglátja, tudhatja róla, hogy
én vagyok az. (Valósággal kettős hüvelykújja volt.) – Hanem e rút arczon
volt valami búskomor kifejezés, a mi visszataszító külsejének hatását
enyhítette.

– De hát kik lehettek akkor azok az éji betörők? Kérdé tőle a gróf.

Sátán Laczi megvetésre fintorította az arczát.

– Hát kik? Holmi pernahajderek! Alávaló, komisz pernahajderek!

S kiköpött a czímezésük után.

Lajos persze soha se hallotta ezt a szót.

– Hanem mindez csak mendemonda, gróf úr; folytatá a furcsa éjjeli
vendég. Nem ettem maszlagot, hogy a becsületemet jőjjek keresni. Ámbátor
azt az egyet restellem, mikor azt mondják, hogy Sátán Laczi volt az, a
kit negyedmagával kivert egyetlen ember a házból egy görcsös bottal!
Pernahajder az egész rongyos familiájuk! – Hanem hát azért jöttem, hogy
a gróf úr az én nyomorúlt kis porontyomat felszedette a sás közül;
pártját fogta, kietette, de még azt sem restelte tőle, hogy maga becses
személyében oktatgatta, hogy ne legyen belőle olyan emberkutya, mint az
apja, vagy valami vizi csoda, mint a Hanyi Istók. Ez az én adósságom s
ezért én meg akarok fizetni. – Hát ugyan mivel tud egy zsivány fizetni?
– Zsivány-tudománynyal. – Meg akartam a gróf úrnak mutatni, hogy be
lehet ám ebbe a kastélyba jönni annak, a ki igazi rabló, akkor, a mikor
akar. – Majd ha eltávozom s a gróf úr körülnéz, akkor majd meglátja,
hogy a zár az ajtón, a keresztvas az ablakon a rablónak nem akadály. – A
hogy én bejöhettem, bejöhet más is. – Azt mondják, hogy a gróf úr ebben
a kastélyban valami nagy kincset őriz. – Én nem tudom, nem is keresem,
hogy mi az? – Ha az úton megtalálnám, visszahoznám. Ha más elrabolná, én
visszarabolnám. De lehetnek mások, a kik azt minden áron meg akarják
kapni. S lássa a gróf úr, a milyen könnyen megtehettem én azt, hogy ide
az ágyasházába tudatlanúl belopózzam, épen olyan könnyen megteheti más,
hogy a folyosó tulsó szegletébe «köd előttem, köd utánam» belopakodjék s
azalatt, a míg a gróf úr odafenn a toronyban a csillagokat vizsgálja,
rég árkon-bokron is túl legyen azzal a féltett kincsével.

Lajos a névtelen ijedelem hörgését hallatá. Térdei megrogytak alatta.
Haja felborzadt. Egész testén hideg láz futott át.

«Marie!» ordítá fel önfeledten.

Azzal hirtelen felkapá az égő gyertyát az asztaláról s rohant rémülten a
leány hálószobája felé. Ott hagyta Sátán Laczit a szobájában magára.

A mióta ő maga nem foglalta el helyét azon a megszokott kereveten, azóta
meghagyta a leánynak, hogy lefekvés előtt szobája ajtaját mindig bezárja
kulcscsal.

Most az ajtó nyitva volt.

Lajos kábult rémülettel rohant az alkoven felé. – Félrehúzta a függönyt…
A leány ott aludt csendesen: arczát karjára hajtva; lábánál a kedvencz
macskája; ágya előtt a két mopsz, egymáshoz bújva. Hanem az a fülke a
falban, melyben az aczélszekrényke állt, egészen fel volt tárva s a
benne elhelyezett szekrényke fölé valami furcsa játékszer volt letéve:
egy arasznyi emberalak, mely egy kerekes gépet hajt; hasonlót ahhoz, a
minővel a bebörtönzött rabok daraszolják a szűrposztónak való gyapjút.

Lajosnak a szívverése akadozott el. – Hisz innen az ő távollétében
mindent elvihettek volna: a leányt az aczélszekrénynyel együtt.

Kezébe vette azt a különös mimelést, mely merőben összegyúrt fekete
kenyérből volt készítve s visszatért a saját szobájába.

Sátán Laczi azt mondá neki a kezében tartott játékszerre:

– Emlékül hoztam ezt azokért a harisnyácskákért, a miket valaki, ettől a
háztól, készített az én kölykem számára. A börtönben tanuljuk mi az
ilyen figurákat csinálni, mikor nagyon unjuk magunkat. Rabmunka ez.

– De hogy tudott ön a bezárt ajtón bemenni, a miben belülről benne volt
a kulcs?

Sátán Laczi aztán megmutatta a grófnak azt a tolvajeszközt, a mivel az
ilyen zárban hagyott kulcsot kívülről el tudják fordítani.

– Ez a legrosszabb védelem a betörés ellen: a kulcsot a zárban hagyni;
ezt már minden kontár ki tudja nyitni. Egyedül az olyan ajtók
kinyithatlanok, a miknek zárát csak belülről lehet nyitni és zárni,
kívülről pedig nincs rajtuk semmi kulcslyuk.

– Erről nincs fogalmam.

– Én ismerek egy ezermestert itt valahol a szomszédságban, a ki tud
ilyeneket készíteni. Annak majd én megmagyarázom, hogy hogyan kell; ő
maga asztalos, lakatos, órás egy személyben.

A gróf csodálkozva rázta a fejét. Hogy a rabló magyarázza meg a
lakatosnak: milyen az a zár, a mit senki se tud felnyitni?

– No hát elküldjem ide azt az ezermestert? kérdé Sátán Laczi.

– Föltéve, hogy az ember okos ember és nem fecsegő.

– Ez pedig bolond ember, a ki mindig fecseg. De azért nem szükség tőle
visszahökkenni; csak egy bolondsága van, s mindig arról fecseg. Megérti
ő azt, a mit neki magyaráznak, el is készíti úgy, de soha ahhoz hozzá
nem szól, a miről vele beszélnek. Neki csak egy dolga van: hogyan
kellene Napoleont megverni. Szüntelen haditervet készít, öldöklő
masinákat fundál, s azt magyarázza, hogyan kellett volna egy ütközetet
megnyerni. Ebbe bolondult meg. – Ezt akár leitatják, akár tüzes vassal
vallatják, egyebet nem tudnak meg tőle, mint Napoleon elpusztítására
való rettentő terveket. Ez elkészíti gróf úr házán a felnyithatatlan
ajtókat s minden embernek pokolgépekről és fortificatiokról fog
beszélni.

– Jól van. Küldje őt ide hozzám.

– Hanem – még egyet mondok, gróf úr: – ha még olyan erős zárakat és
lakatokat csináltat a gróf úr kincse védelmére: rabló ellen
egyes-egyedül az védelmezi azt meg igazán és bizonyosan, ha éjszakára
saját maga is ott hál abban a szobában, a hol a kincse áll. Egy bátor
férfi többet ér, mint száz lakat. Nem ok nélkül mondom én, hogy
vigyázzon a gróf úr a kincsére! Többet tudok, mint a mennyit beszélek.
Nem Sátán Laczi a legnagyobb rabló a világon. Vigyázzon magára!

– Köszönöm.

– Elhiszi-e hát gróf úr, hogy nem én voltam és nem az én czimboráim, a
kik a szomszéd kastélyba betörtek?

– Elhiszem.

– Akkor elvégeztem itt a dolgomat.

– Még nem végezte ön el, szólt Vavel, s szekrényéhez lépve, kivett abból
egy szalmába font üveget és egy kis poharat, s ezt teletöltötte. Hátra
van még az áldomás. A ki hozzám vendégül köszönt be, az e nélkül nem
megy odább.

– Igaz a. Ámbár furcsa vendég voltam. Koczogtatás nélkül jöttem be.
Hanem hiszen ma remekeltem. Majd meglátja azt gróf úr. Nem köszöntöm
fel; mert az én szavamra nem sokat hallgatnak az égben.

Vavel leült az asztal mellé.

– Még egy szóra. Most én akarok önnek valami tanácsot adni. Én önnek a
lelkében jóravaló indulatokat fedeztem fel. Önnek a szíve nincs
megromolva. Hagyja ön el ezt az utat, a mely…

– Tudom: az akasztófához és a pokolba vezet.

– Kezdjen ön valami mesterséget; én kész vagyok önt az első
berendezésnél megsegíteni. Adok önnek pénzt kölcsön; majd visszafizeti,
ha jól megy a dolga. Térjen a becsületes munka útjára. Gyönyörűség ez.

– Köszönöm a jó tanácsot, gróf úr, de már késő. Tudtam volna én ezt
magamtól is, s szerettem volna dolgozni, volt is ügyességem hozzá. De
hát senki sem szenvedett meg ezzel a csúf pofámmal maga körül; gyerek
koromtól fogva mindig csúfság tárgya voltam. Az apám nemes ember volt. A
mióta eszemet tudom, mindig a tömlöczben ült. Egy párszor bevittek
hozzá. Olyankor nagyon megvigasztalt azzal, hogy milyen jó nemes
embernek lenni: ha lop, nem szabad őt megbotozni s ha embert öl, nem
akasztják fel, hanem fejét veszik; azért azt el ne felejtsem, hogy nemes
ember vagyok, s ha bajba kerülök, csak arra appelláljak. Ez volt, a mit
a testamentumában rám hagyott. – Még mikor élt is árva voltam.
Disznópásztornál egyéb nem lehettem ezzel az ábrázattal. De még arra is
rossz voltam. A kinek a disznaja elvetélt, rám fogta, hogy az én kancsal
szemem rontotta meg az emséjét. Onnan is elkergettek. Utoljára az
iharosi gróf fogadott fel az udvarába. Bolond hivatalt adott. Volt neki
két szelidített medvéje. Azokat kellett sétálni hordoznom a faluban. A
medvéknek a két első lábuk fel volt kötve a nyakukba, úgy hogy
kénytelenek voltak a két hátulsó lábukon járni, én meg velük karonfogva
a középen, mintha két kisasszonyt vezetnék a promenádra. Aztán, mikor
így együtt sétáltunk a faluban, az emberek utánunk kiabáltak: ahol megy
az iharosi gróf három medvéje! Elszoktam a dologtól, s hozzászoktam,
hogy világcsúfja legyek. Még akkor nem tanultam lopni. A medvék híztak a
kezem alatt, mindennapra kijárt nekik két kenyér. Egy nap a falu végén
egy putriban megláttam egy szegény zsellérasszonyt, a ki leányostól
együtt majd meghalt éhen. Attól fogva a medvék soványkodni kezdtek. Az
egyik kenyeret elloptam a nyomorultak számára s az azoknak jól esett.
Hanem a sáfár rájött a tolvajságomra s engem elkergettek a hivatalomból,
a zselléreket meg a putriból. Az öreg asszony megfagyott az úton; tél
volt. A leánya rám maradt. Ketten voltunk. Egymáshoz kötöttük magunkat.
A boldogtalan asszonyt aztán senki se akarta szolgálatba fogadni, azért,
mert az én feleségem volt. (Kápsáló barát eskettetett bennünket össze az
erdőn.) Az erdő lett a hazánk. Az erdő pedig rossz tanácsokat ád. Azok
az odvas fák, mintha beszélnének a beletévedő emberfiával. Még most is
hallgatom, hogy mit beszélnek. Hozzászoktam, hogy elvegyem a másét. Nem
is tudnék dolgozni már. Nem tudnék szobában hálni, embereknek köszönni,
urakat megsüvegelni. Mikor az a poronty a világra jött, azt mondtam az
asszonynak: eredj vele az erdőből, vedd be magad valami faluba; láss
dologhoz; ne hagyd, hogy zsivány legyen belőle. De mindig kifirtatták a
szomszédok, hogy ő a Sátán Laczi felesége, s azontúl nem volt helyben
maradása s meg csak utánam jött az erdőre szerencsétlenkedni. Ott kell
már nekem végeznem: az erdőben, a hol kezdtem. Semmihez sem értek már.
Nem tudnék egy barázdát szántani. Ott kell végeznem az utolsó fánál: az
akasztófánál. Mert a statárium alatt a nemes ember fiát is felakasztják.
S a hova én befészkelem magamat, abban a vármegyében kiüt a statárium
azonnal. S nekem tetszik az, hogy úgy kergetnek. Mintha a szivemet
csiklandanák, mikor hallom, hogy ropog a puska előttem, utánnam. Még egy
dologhoz nem mondom, hogy nem volna kedvem: valami nagy verekedéshez, a
hol az ember oda ugorhatik valami nagy csoport közé s vághat maga körül,
míg embert lát; katona szerettem volna lenni, hanem hát nem fogadott el
soha a verbunk, elkergettek; azt mondták, hogy nem csufítják el velem a
regementet. Pedig azt legjobban szerettem volna. – No de hát, a mi nem
lehet, az nem lehet. – Megyek vissza az erdőmbe. – Köszönöm a jó
tanácsot és a jó alamáziát. (A pálinka még akkor a magyar köznép előtt
ujság volt, alamáziának hítták.)

Azzal felvette az ajtó megé letett túri kalapját a rabló s hangos
lépésekkel megindult a szobából kifelé.

Az ajtóban még egyszer megállt.

– Gróf úr. Én tudom ám azt jól, hogy a zsiványok és becsületes emberek
között nincsen semmi conventio. Gróf úrnak nem csak szabadságában áll,
de még kötelessége is, engem, a kinek a fejére díj van téve, a mint
puskavégre kaphat, lelőni; s azt megteheti, a míg innen a kastélyból
kijutok.

– Én nem lövök arra, a kinek az asztalomon poharat töltöttem.

– No lám. Ezt nem tudtam. Zsivány vagyok: nem tudom, mi a szokás a derék
emberek közt? Én azt hittem, hogy úgy lesz. Gyanakodó vagyok. No hát
megmondom, hogy a gróf úr valamennyi lőfegyverében a puskaporos
serpenyőnek a lyuka viaszszal van betömve; azokat mind tisztíttassa ki,
mert nem lehet velük lőni.

Vavel gróf odasietett a fegyverszekrényéhez, s csakugyan úgy tapasztalá,
hogy a fegyverei mind lőképtelenekké vannak téve. A rabló nagyon
elővigyázó volt s biztosította magát minden feljülkerülő hatalom ellen.

De már ekkor eltünt a gróf szemei elől.

Lajos utána sietett a szövétnekkel, összekereste a kastély minden zugát
s nem tudott rájönni, hogy hová lett csodálatos vendége? Az egyetlen
főajtó, melyen be lehetett járni, zárva volt és a keresztvasrúd is fel
volt téve eléje; az ablakok is mind betéve és a redőnyök lecsukva. –
Csak hosszas keresés után akadt rá egy áruló jelre, egy sáros lábnyomra
egy ablak hidján. A rabló ott jött be, kívülről felcsavarva az ablak és
redőny reteszeit. Az ablakot elzáró keresztvasak ketteje el volt
görbítve s a mesével határos volt, hogy azon a szűk nyiláson egy izmos
férfi keresztül sajtolhatta magát.

Sátán Laczi csakugyan remekelt ma; megmutatta a grófnak gyakorlatilag,
hogy igazi zsivány, akárhol be tud az ő kastélyába jutni. Azok a
minapiak nem voltak igaziak, hanem csak pernahajderek.

Vavel gróf addig nem nyugodott meg, a míg ki nem nyomozta annak a furcsa
szónak az értelmét.

Páriz-Pápaiban bizony nem volt arról felvilágosítás adva. Hanem aztán
ráemlékezett, hogy jelent meg egy pár év előtt (1804-ben) egy geniális
magyar munka (latin nyelven) «Hungaria in parabolis» – az
felvilágosításokat ád az ilyen rendkívüli kifejezésekről. Nála is meg
volt az a könyv, mint minden ez országban megjelenő opus. Előkereste
azt, s megtalálta benne a pernahajdert.

Elkorcsosult lovagrend volt az, Aradmegyében, Szent-György lovagok czíme
alatt, melynek tagjai azonban Istendicséret s a pogányok leküzdése
helyett a környék birtokosainak kifosztogatását tűzték ki feladatokul; s
mert insigniáikban medvebőr-palást volt a jellemző viselet, az általuk
leginkább mortifikált svábok által elneveztettek «Bärenhäuterek»-nek; a
miből a magyar népajk pernahajdert csavarintott. – Tehát ez a szó olyan
gézengúzt jelent, a ki rontja a «zsiványnak a becsületét».

Ezzel aztán egy újabb talány állt Vavel gróf elé.

Hát akkor miféle emberek voltak ezek a betörők?

S még nagyobb kérdés volt az, hogy mi oka volt Sátán Laczinak a Névtelen
Várba beszökés merényletét elkövetni, csak azért, hogy ő neki elmondja
azt, hogy nem ő és nem az ő czimborái követték el a minapi betörést,
hanem valaki más?

Törhette ezen a fejét! A míg egyszer valaki el nem fogja neki mondani az
érthetetlen mese indokait, addig hasztalan minden találgatás.

* * *

Egy hézagot talált Vavel gróf a rabló előadásában. Mi összefüggése van
Sátán Laczi felesége eltünésének a bárónő kastélyából az ő rejtélyes
megjelenésével a Névtelen Várban?

Meglehet, hogy még majd ennek a kiegészítését is megtalálja valaha.

* * *

Most csak az a kérdés, hogy értesítse-e a bárónőt erről a felfedezésről,
vagy sem? – Hisz ez őt érdekli legközelebbről.

De hogyan? Sajátkezűleg levelet nem ír soha. Marienak pedig le nem
diktálhatja azt, a mi ez éjjel a Névtelen Várban történt.


V.

Másnap délután Henry bejött a grófhoz jelenteni, hogy egy bolond ember
van itt, a ki minden áron akar a gróffal beszélni. Azt mondja, hogy egy
olyan ágyút talált föl, a mivel ötszáz embert lehet okvetetlenül lelőni.
Nem hágy békét, hogy csak jelentsem be, hogy ő a Mátyás mester.

– Igen, én rendeltem őt ide, mondá a gróf. Vezesse fel hozzám.

Henry nagyon csóválta a fejét, a mibe sehogy se akart belemenni, hogy mi
dolguk lehet egymással egy olyan okos embernek, mint az ő ura, s egy
olyan bolond embernek, mint a látogatója?

Elhozta az embert.

Eredeti alak volt. Olyanformájú öltöny volt rajta, a minőt a kerek föld
minden népei között senki se visel. A kabátja tetszés szerint ködmönné,
vagy köpönyeggé volt idomítható: ha akarta, ujja is volt, ha akarta, nem
volt. Még a sarúja is saját találmány, a hogy azt a csizmadia meg nem
tudná önteni. Szakála hosszúra volt hagyva, de bajusza le volt nyirva,
szintúgy a haja egész a bőrig. Sovány arczának minden vonása izgékony
volt, s mindig valami olyan indulatot fejezett ki, a minek semmi köze
sem volt ahhoz, a mit beszélt: haragos volt, tréfás volt, elbámult, a
nélkül hogy valami indoka lett volna rá. Aztán volt egy kurta plajbásza,
azt beszéd közben a szájába dugdosta s nagy gyorsan illustrálta vele az
előadását, a tenyerébe rajzolva vele.

– Épen jókor jött Mátyás mester, mondá a gróf.

– Hja bizony; de csak a marengói ütközetből el ne késtem volna; sóhajtá
fel a nevezetes férfiú. – A mi felett Henry elkezdett csendesen
mosolyogni.

– Azon már nem segíthetünk, Mátyás mester; az elveszett, nyugtatá őt meg
a gróf, hanem nálam volna valami hirtelen elkészítendő munka, a mit önre
szeretnék bizni. Jőjjön velem, majd megmagyarázom.

Mátyás mester annyiban érkezett jókor, hogy Marie épen a kertjébe
távozott sétálni, a hol egy órát el szokott tölteni s ez alatt Lajos
átvezethette az ezermestert a leány szobájába s ott elmondhatta, hogy
mit szeretne ő itt létesíteni?

Mátyás mester figyelmesen hallgatott a gróf beszédére s a közben az
előhúzott hüvelykmérővel kiméregette a tudni való hosszakat és széleket,
s miután jól megértett mindent, ünnepélyes bámulatra nyúló ábrázattal
mondá:

– Igenis; de mért veszett el a marengói ütközet? azért, mert
Gvozdanovics generálisnak nem volt annyi talentuma, hogy mikor Napoleon
lovassága azt a nagy attakot csinálta a batteriái ellen, ő azon a hosszú
allén minden fára felmászatott volna három katonát, kettő töltötte volna
a puskát, egy meg lőtt volna folyvást. A svalizsér utána nem tudott
mászni, mind ott hagyta volna a fogát. A generálisnak azt kellett volna
kommandirozni: «halbe Bataillon, halb links, Baum hinauf Marsch!!!»

De már ezt Henry nem állta ki, a nélkül, hogy a fal felé fordulva, ki ne
nevesse magát egy kicsit.

– Ez is igaz Mátyás mester, mondá a gróf jámborul, hanem hát azt
szeretném megtudni, hogy képes-e ön azt, a mit én kivánok öntől,
tökéletesen kiállítani?

Mátyás mester szomorú arczot öltött, pedig a mit mondott, az nem volt
szomorú.

– Hát ha azt meg tudom csinálni, hogy mikor még egyszer ránk jön az a…
Napoleon; hát úgy megkötözöm, hogy se té, se tova nem tud mozdulni saját
ármádiájával, tetszik azt tudni? Találtam föl egy hordozható sánczot,
vaspléhből: azt minden katonánk magával hordja, mikor jön az ellenség,
azt letámasztja maga elé, azon csak egy akkora nyilás van, hogy a
puskája kifér rajta; ő neki semmi golyóbis nem árthat, ő meg mind
lepuskázhatja az ellenséget. Az olyan lesz, mint egy megerősített vár, a
mit odább lehet vinni. Akkor az egész Napoleonnak halt wer da, bey fusz!

Henriknek majd szétpukkadt a két pofája a nevetés visszafojtása miatt. A
gróf mérgesen nézegetett rá.

– Meg vagyok felőle győződve, hogy olyan lesz, szólt a gróf
beleegyezőleg. Hanem a fődolog ennél az én stratagémámnál az, hogy
kívülről ne legyen semmiképen felnyitható.

Mátyás mester agyarkodó arczfintorra kényszeríté magát.

– Oh uram s én Istenem. Hát a mágneses golyóbisokat ki találta fel: nem
én? Hogy ólom helyett mágnesvasból kell a golyóbisokat csinálni. Az
ilyen aztán minden lövésre embert talál. Nem addig van! Nekünk
szélpuskás regementeket kell formálnunk. A szélpuska nem durranik. Akkor
aztán éjszaka támadjuk meg a… a francziát, hogy mire Napoleon fölébred,
azt látja, hogy az egész serege le van ölve, még a hangját se hallotta.

Henry kezdett már bámulni és nem nevetett.

– Megnyugszom a nézeteiben, Mátyás mester, mondá a gróf, de jól értse
meg: ennek az én fortélyos művemnek úgy kell alkotva lenni, hogy ki a
zárt helyen belűl van, mind levegőt, mind világosságot eleget kapjon és
maga mégis hozzájárulhatlan és láthatatlan legyen.

Mátyás mester arczán a kételkedés foglalt helyet. Pedig ellenkezőleg,
az, a mit most mondott, egészen positiv alapokon épült.

– Hát tudja azt a nagyságos úr, hogy mire való a gummilásztikum csizma?
Hát mikor a mi katonáink a francziák sánczait ostromolják, akkor ilyen
nagy gumilásztikumot kötnek a talpukra. Aztán mikor az árokhoz érnek,
egyszerre beleugranak az árok fenekére, a gumilásztikum meg az árokból
épen olyan magasra felrúgja őket egy ugrással az ellenség sánczára.

Henry teletömte a száját a zsebkendőjével, hogy veres és kék lett az
arcza az elfojtott jó kedvtől.

– Mind elhiszem; szólt megnyugodva a gróf. De nem akar ön némi kis
rajzot készíteni előleges megtekintés végett?

Oh Mátyás mesternek volt tervezetes könyvecskéje a zsebében, hová a
rábizott munkát szakavatott kézzel belevázolja; hanem mindenek előtt (ha
már plajbászra és papirosra került a dolog) meg kellett ismerkednie a
grófnak azzal a furfangos ágyúval, a mi egyszerre ötszáz embert seper le
a csatatérről.

– Mert az így van. Két ágyúcső van egymáshoz forrasztva, tíz foknyi éles
szögletben, úgy hogy a töltéskamrájuk egy lesz, hanem a két szájuk
széjjel megy. Ebbe két golyóbist tesznek bele, a mik egy hosszú
lánczczal egymáshoz vannak csatolva. Mikor aztán elsütik az ágyút, a két
golyóbis kétfelé repülve, széthúzza a hosszú lánczot, s a mit közbekap
ellenséget, annak mind lekaszálja vele a fejét. Feuer! Bumm! Kopf ab!

De már ezt nem birta elviselni Henry, ki kellett futnia a szobából. Ez
neki is sok volt.

Lajos pedig egészen meg volt elégedve Mátyás mesterrel. Talált egy
embert, a ki tökéletesen érti a maga dolgát, de mindig a hadvezérek
dolgairól beszél; azt pedig, a mi körülötte történik, se nem látja, se
nem hallja; se arról tudomást venni s még beszélni is érdemesnek nem
találja. Ilyen ember kellett neki.

Két hétig dolgozott a Névtelen Várban Mátyás mester; ez idő alatt Henry,
a ki megosztá vele szobáját, annyit tanult a strategiából, hogy a
vékonyai megfájdultak a sok röhögéstől; de hogy a faluban valakinek
arról beszélt volna Mátyás mester, hogy mit dolgozik ő a Névtelen
Várban, az nem történt meg. Az ő társaságában csak Napoleont lehet
verni.

– Gróf úr! mondá a munka vége felé Henry. Ha én ezt a Mátyás mestert még
sokáig hallgatom az ő Napoleonverésével, még magam is olyan bolond
leszek, mint ő.

Vavel Lajos azt mondta rá:

– Az vagy már régen szolgám. – Velem együtt.

* * *

Hanem a tervezett mestermű tökéletesen sikerült.

Azt Mátyás mester elébb a kastélynak egy földszinti szobájából
rögtönzött műhelyében állítá össze, s a grófnak csak akkor mutatta azt
meg, mikor már készen volt. Vavel meg volt vele elégedve.

Hanem nagyobb kérdés volt annál, hogy Marie hogy lesz vele megelégedve?

Hogyan lesz a leány kibékíthető azzal a gondolattal, hogy ő minden
éjszakára úgy be legyen zárva, mint a drezdai «zöld boltozat» kincsei?
Mikor a valódi indokkal nem lehet őt megismertetni.

Lajos főzött ki egy tervet.

Nem sokára elkövetkezett a születésnapi ünnep. A tizenhatodik évforduló
már.

A leány szépsége a hajadoni bűbáj teljes pompájában fejlődött ki, a
gyermekes naivságot felváltotta nála az érzelemteljes ábránd. Egész
lénye keresztül ment már a hajadonság napfordítóján, a hol a gondtalan
pajzánság helyét elfoglalja a túlérzékeny szemérmetesség. A ragyogó
szemeket elfellegezte a méla érzelgés, s az ajkak már tudtak bánatot is
kifejezni.

Lajos ezen a napon is, mint szoká, eljött őt üdvözölni, de a leány nem
adott neki elő semmi kivánságot; ezen a napon, a melynek kiváltsága van
a tegezésre, meg a gyermekóhajtások teljesítésére. Csak a tegezés maradt
meg.

Ebédnél és ebéd után hosszabb időt töltöttek együtt. Lajos szándékosan
tartóztatta vissza Mariet az olvasószobában. Azalatt alkalma volt Mátyás
mesternek a maga kész remekét a leány hálószobájában nyélbe sütni.

Az a remekmű egy furfangos göngyöleg függöny volt, vékony
aczélpálczákból, a mik úgy voltak egymáshoz kapcsolva, hogy világosság
és szabad lég átszürődhetett köztük. Ez a redőny egészen betölté annak a
két márványoszlopnak a közét, mely a leány fekhelyéhez vezető
fülke-boltozatot emelé. Egy zsinór meghuzására az érczfüggöny
legöngyölődött, a mint annak az alsó széle a padlatot érte, két
csapantyú két felől azt úgy leszorítá, hogy azt kívülről se felnyitni,
se betörni nem lehetett. Azután megint, ha egy gombot megnyomtak a
padlón, az egész érczgöngyöleg magától szépen felgördült.

Csakhogy ez meg fogja majd rémíteni a leányt. Azt fogja kérdezni: hát az
életemre törnek-e, mikor alszom?

Óvatosan kellett őt ezzel megbarátkoztatni.

– Hát ez évben semmi kivánságod se volt, kedves Marie? kérdé tőle Lajos
a születésnapi lakoma után, melyen a szakácsné készítette pompás torta
érintetlen maradt. Pedig Marie neve is ki volt abban formálva
czukorvirágokból. Egyiket sem akarta összetörni. Majd ki lesz osztva
Marie távoli kegyenczei, a kis falusi leánykák között, a kik e napon
odajönnek a kapu elé, s körtánczot járnak és dalolnak s virágokat
hajigálnak be az udvarra.

A leány elmélázva felelt:

– Volt bizony kedves Lajos. Elvesztettem valamit; de te azt nekem nem
adhatod vissza.

– Mi az, a mit te elvesztettél Marie? Kérlek.

– Az álmomat.

– Az álmodat?

– Azt ám. A régi jó álmomat. S a helyett nem hozhatsz nekem újat se
Bécsből, se Párisból. Azelőtt oly jó alvó voltam, hogy alig mondhattam
végig az imádságomat az ágyban, s ha nem siettem jól az Amennel, már
akkor, mire arra került a sor, egy más világban jártam. S ha fölébredtem
is nagy néha éjszaka, s hallottam, hogy az óra ütni készül, még
alkudoztam vele, hogy ne üssön nagy időt; hadd legyen még messze a
reggel. Úgy örültem a sötétségnek. És nem jutott eszembe, hogy a
sötétben lehet valami, a mitől félni kell. Mindig nyitott ajtónál
háltam. A mióta meg zárt ajtónál alszom, néha éjfélig is fennvirrasztok.
Valami oktalan borzadály fog el, a mi szemeimet nyitva tartja, mikor így
egyedül maradok s csendesség támad körülem; állatkáim is alszanak. Azt
hiszem, hogy a nagy csendben valaki lopózva közelít a hátam mögött s a
vállamon keresztültekint. Minden zugban, minden butor mögött lesi
rémeket, elbújt embereket képzelek, a kik ott guggolnak, s nem merek oda
menni, hogy meglássam. S ha lefeküdtem s eloltottam a gyertyát, azt
képzelem, hogy sirboltban vagyok, elevenen eltemetve, a mély
csendességben. Ha pedig valami hangot hallok, a szívem elkezd sebesen
dobogni; találgatom, hogy mi lehetett az? Ha a szél megzörrenti
ablakomat, azt hiszem, be akarnak rám törni, rossz emberek, – a kik
régen valamikor üldöztek s szeretnék elfutni előlük. Akkor aztán fejemre
rántom takarómat, hogy ne lássak és ne halljak semmit, s ha így
elalszom, oly rosszakat álmodom, hogy örülök, mikor fölébredek megint. S
aztán úgy alkuszom az óraütéssel, hogy miért nem több? Bár jönne már a
reggel! S a míg megvirrad, ezerféle gondolat jár keresztül-kasul az
agyamon. S némelyik úgy fáj, hogy én azt ki nem tudom mondani! Valamit
érzek, a mi végtelen és elszédítő.

Lajos kezébe fogta gyöngéden Marie kezét.

– Hátha én vissza tudnám adni elvesztett álmodat? Ha ismét ott volnék,
mint azelőtt, az általad felvetett ottománon.

A leány a szemébe nézett: be, egész a lelkéig. Tudott-e már valamit?
Vagy csak az a csodálatos divinatiói erő, a mi a nőknek adatott, hogy
behatoljanak a lelkek titkaiba, volt nála már tizenhat éves korában úgy
kifejlődve, hogy sejtse, a mit nem tud?

Szelid komolysággal mondá:

– Nem, kedves Lajos, az lehetetlen.

– S ha én találtam volna ki valamit, a mi azt lehetővé tegye?

A leány arcza elsápadt. Mire gondolt most?

Lajos nem hagyta őt kétségben.

– Jőjj át szobádba s lásd meg.

A leány odatette kis porczellánkezét az ifju karjára s átment vele saját
szobájába.

Lajos odavezette őt a fülkébe; maga kívül maradt.

– Húzd meg azt a zsinórt ágyad fölött.

Abban a perczben, a mint a leány azt megtette, a fal mögé rejtett
göngyöleg legördült s bezárta őt.

A leány meglepetve kiálta a künn maradottnak:

– Ah, én most be vagyok zárva?

– Igen. És kívülről senki az érczredőnyt el nem mozdithatja. Hanem, ha a
lábaddal megnyomsz egy rézfogantyút, a mit láthatsz fényleni az oszlop
tövében, akkor megint szabad lészsz.

A másik perczben az ezermester alkotványa ismét felgöngyölődött a fülke
homlokzatába.

A leány elbámult rajta.

– És aztán még egy fortélya van e csodagépezetnek, magyarázta neki
Lajos. Ugyanaz a zsinór, mely megrántva a redőnyt leereszti, jelt ád az
én dolgozó-szobámban egy csengetyűvel, s akkor én felszedem a könyveimet
és irásaimat, átköltözöm ide ebbe a szobába s folytatom a munkámat itt,
a mi téged nem fog zavarni. Itt ez alkovenben csak annyi világosság
szürődik a redőnyön át, hogy sötét ne legyen körüled. Te akkor nem fogsz
félni, s ismét megtalálod az álmodat.

Most már nem csókolta meg a leány ez ünnepi ajándékért. De mind a két
kezét odanyujtá neki s megszorítá azokkal az ifju kezeit, oly forrón,
oly erősen, hogy az többet mondott minden szónál, – minden csóknál.

– Mennyit kellett neked ezen gondolkodnod, míg kitaláltad? suttogá
melegen.

– Úgy-e meg vagy vele elégedve?

– Nagyon! Ez igen jó lesz.

Szegény gyermek! Egy kicsit megczukrozták neki a keserű gyógyszert, s
azt mondta rá, hogy igen jó.

Este alig várta, hogy kisérletet tehessen a csodagépével. Nem kezdett
hozzá az egyedül kártyázáshoz; már tíz órakor lefeküdt. – Abban a
perczben, a melyben az érczfüggöny az ütközőjébe csappant, hangzottak
Lajos tompa léptei a folyosón. Jött készségesen, egyik kezében hozva két
ágú gyertyatartót, másikban a pisztolytokot, meg a kalamárist, a hóna
alatt könyvet és papirt, a szájában pedig a keresztbefogott irótollat; s
azzal letelepedett a megszokott kerevetre, s folytatta a fehér asztalkán
munkálatait.

A leány – nem lett volna leány – ha az érczfüggönyön keresztül nem nézte
volna sokáig csodálatos védelmezőjét. Ezt a gyönyörű tanulmányfőt, mely
tenyerébe támasztva a néma könyv fölé hajol, s egy vonás meg nem mozdul
rajta. Mintha e homlok domborodásai, e szemöldökök kiálló izmai, e
classicus metszésű orr, ez achillesi ajk és áll mind bronzból volnának
öntve. Igazi hős; – hős, a ki a föld legerősebb dæmonaival: az emberi
indulatokkal harczol. És győz.

És a leány e naptól fogva megtalálta, a mit elvesztett: a régi jó álmát
ismét. Nem üldözte se rémlátás, se szívdobogás. Az a végtelenség érzete
is elmaradt tőle.

Igen, de a régi jó álom hajdanta korán is jött; nem váratott magára. A
leány megkisérté másnap, hogy hátha félórával hamarább adna jelt:
meghallaná-e azt Lajos?

Meghallotta. Fél tízre is eljött. – És aztán a leány (ilyenek az
elkényeztetett gyermekek!) egész a visszaélésig vitte a kisérletet.
Megadta a jelt kilencz órakor, fél kilenczkor, utóljára nyolcz órakor
is. A madarakkal együtt feküdt le, csakhogy annál hamarább ott tudja őt
a szobájában. Az pedig jött abban a pillanatban.

S aztán gondolá magában a leány:

«Szeret. Nagyon szeret. Mint a fakir a Brahmáját, mint a persa
Hosszeinját, mint a carthausi a Boldogasszonyát: úgy szeret.»



ÖTÖDIK RÉSZ.  BARTHELMY ANGE.


I.

Marie tehát jól meg volt védve minden regényes erőszak ellen. Ő felőle
teljesen meg lehetett nyugtatva Vavel Lajos. Sátán Laczi tanácsa egészen
bevált. De mi történjék Landsknechtsschild bárónővel? A veszély ránézve
még mindig létezik.

Vavel Lajos, mint aféle külföldről beszármazott újmagyar, a
magyarországi rablóéletben egész rendszert képzelt, a mióta a kastélyba
betörtek, de még inkább, a mióta a nevezetes zsivány azt a furcsa
látogatást tette éjjel a Névtelen Várban. Annak a beszéde után hajlandó
volt azt hinni, hogy Magyarországon kétféle zsiványok vannak: regényes,
democrata hajlamúak, mint voltak a highwaymannek, – és rablólovagok,
minők voltak a Dooneok Angliában. Az elsőbbek közé sorozta Sátán Laczit,
az utóbbiak alatt képzelte a «Bärenhäutereket». A mi igen nagy tévedés
volt az ő részéről. Futóbetyár, lótolvaj, pusztázó szegény legény mindig
volt a Duna, Tisza között, épen úgy, mint vannak Londonban, Párisban,
Bécsben, Berlinben a társadalomnak hasonló ellenségei, kik szeretik
elvenni a másét s a törvényhatóságokkal folytonos ellentétben élnek,
csakhogy az ottani rablók a háztömkelegek oduiban, a mieink pedig az
erdőkben tenyésznek, és azoknak ártalmatlanná tételére mindig elég volt
a patriarchalis apparatus, a mit közigazgatásnak neveztek; úgy hiszszük,
hogy az utolsó zsiványok, a kiket csak a múlt évben egész Szlavoniáig
kergettek a pandurjaink, valószinűleg nem voltak a legutolsók; hanem biz
ez már a jelen században csak speciálitás, mint a medve. A ki az
ilyenben gyönyörködik, annak még szolgálhatunk egy-egy példánynyal: maga
a rablóélet nálunk nem regény már, csak genrekép; a históriáig soha se
vitte, mint Olasz- és Görögországban. – A mi azonban a délczeg
Bärenhäutereket illeti, azoknak még a várát is tőbül kihányták régen a
XVII-ik században: azokkal nem kedveskedhetünk többé.

Vavel gróf mind a mellett hajlandó volt szó szerint venni azt, a mit
könyvből olvasott s komolyan töprengett azon, hogy mi módon adhatná
tudtára szomszédnőjének ezt a nevezetes fölfedezését, miután a veszély
azt is közvetlenül fenyegeti.

Sajátkezűleg nem írhatott neki. Egyik elővigyázati rendszabálya az volt,
hogy kéziratával senkinek ne szolgáljon. Az is áruló jel lehet. Eddigi
leveleit rendesen Marienek diktálta. Ez esetben lehetetlen az eddig
követett levelezési mód. Marienak nem szabad megtudni a rabló éjjeli
látogatását a Névtelen várban; – de még kevésbbé Lajos látogatását a
szomszéd kastélyban.

Mit tegyen hát, hogy a bárónőt a feje felett függő veszélytől megóvja?
Maga menjen-e oda: élőszóval elmondani azt, a mit megtudott?

A jó sors igen szépen kisegíté Vavel Lajost ebből a tépelődésből. Egy
este trombitaszó csalta az ablakához, s a mint kitekintett, az
országúton végig egy zászlóalj lovasságot látott felvonulni. Dragonyosok
voltak, a hogy fénylő taréjos sisakjuk mutatá; hogy nem vértesek, azt
könnyű lovaikról lehetett megtudni.

A helységbe beérve, az ezred zenekara rákezdé a legszebb mazur-indulót s
úgy tartá ünnepélyes bevonulását.

Lajos láthatta a távcsövén, hogy a katonákat hogyan szállásolták el a
gazdákhoz házszerte, s este a káplári kalapácsverés a jeladó kis
táblákon már áthangzott a helységből s kilencz órakor a világ négy része
felé elhangzó takarodó hirdeté, hogy a vitézek megérdemlett nyugalomra
hajtják le fejeiket.

Ezen az estén azt is láthatá, hogy a szomszéd kastélynak azon a szárnyán
is ki vannak világítva az ablakok, mely eddig rendesen sötét szokott
maradni. Oda nagyon valószínűleg maga az ezredparancsnok szállásolta be
magát: a hogy illett is; sőt a karabélylyal őrködő strázsa a kapuban e
föltevést egészen kétségtelenné tette.

Már most azután egészen meg lehetett nyugodva Vavel gróf, hogy a rablók
nem fognak rátörni a bárónő kastélyára: van eszük, hogy nem őgyelegnek
olyan helyen, a hol lovas katonák ütöttek tanyát.

És ezzel egyúttal más egyéb veszély is elmult.

Ez a veszély, úgy látszik, abból állt, hogy még utóbb Katalin bárónő tör
be a Névtelen várba s az rabolhatja el a vár urától azt, a mit majd
nehéz lesz Sátán Laczinak visszalopni: a szívét.

Ez is el volt hárítva a szép dragonyos ezred beszállásolásával. Lajos
feléje se nézett a kastélynak többé. Bizonyos volt felőle, hogy ott deli
lovagok vannak, feles számmal, a kik az úrnőt kedélyesen elmulattatják,
nem szorul ő többé az ő unalmas philosophemáira.

Hallhatta minden este a kastély erkélye előtt felállított ezredi zenekar
válogatott ouverturejeit s néha a kastély nyitott ablakain át a
táncz-zenét is, késő éjszakáig. Ott jól mulatnak. Okosan teszik.

Mi köze neki mindezekhez?

De valami köze mégis volt hozzá; mert a lovas vitézeket minden reggel
kivezették gyakorlatokra ugyanazon az úton, a melyen ő szokta a rendes
sétakocsizást tenni; a végett aztán, hogy ne találkozzék velük, a
kirándulási óráját déli tizenkét órára tette át, a mikor a katonák
ebédelnek.

Nem is akadtak bele egymásba soha.

Attól nem kellett tartania, hogy az ő lakásába is szállásoljanak be
katonát; a Névtelen vár kapujára egy nagy kétfejű sas volt festve,
melynek szügyében a magyar nemesi czímer pompázott, két fejének csőrei
pedig arra voltak alkalmazva, hogy egy széles sávot feszítsenek szét e
felirattal: SALVA GUARDIA. Most megtudta a gróf a hasznát ennek a
decoratiónak. Ez azt jelenti, hogy ott nemesi telek van, mely három
privilegiummal van felruházva: szabad benne bort mérni; szabad rajta
zsidónak lakni, s nem szabad bele katonát szállásolni.

A megérkezés utáni napokban az ezredparancsnok látogatást tett a
Névtelen várban, a hogy gavallér emberhez illett, ki a világi
szokásokkal ismerős; ott a komornyiktól azt a biztosítást nyerte, hogy a
gróf nincsen idehaza.

A tiszt úr aztán átadta a névjegyét, s Henry felvitte azt Vavelnek, a
ki, mint tudva van, mindig otthon volt.

Lajos ezt olvasá a névjegyről:

«Barthelmy Leon, vicomte, csász. kir. lovassági ezredes.»

Gondolkozott rajta, hogy hol hallott, vagy olvasott e névről valaha
valamit? De csak nem jutott eszébe.

Megnyugodott felőle, hogy semmi közük sincsen egymáshoz s a látogatási
kisérlet nem lehetett egyéb udvariassági szokásos bekoczogtatásnál. A
jövevény főúr sorba vizitezi a körül-belül lakó uraságokat.

A látogatást pedig vissza illett adni. Ennek is tudta a leghelyesebb
módját Vavel. Az observatoriumból kileste, mikor megy el a kastélyból az
ezredes lovagló iskolát tartani, akkor kerekedett fel a
viszontlátogatásra; nem találta őt otthon s ott hagyta a kapusnál a
névjegyét.

Azt hitte, hogy ezzel ki vannak egyenlítve.

Másnap azonban megint átlovagolt a Névtelen várhoz az ezredes, megujítva
a meghiúsult látogatást. – Az ezúttal sem sikerült. – Henry azt mondta,
hogy az úr dolgozik, be van zárkózva, ilyenkor nem lehet hozzáférni. –
Barthelmy Leon átadta névjegyét s ezúttal feltette magában, hogy
napestig otthon fog maradni és bevárja a viszontlátogatást, a mit
szomszédok és utasok között huszonnégy óra alatt vissza nem adni erős
gorombaság.

Mire azonban a Névtelen vártól a kastélyig visszalovagolt, már ott
találta a kapusnál Vavel névjegyét, viszonzásul a sajátjára. Bámult
rajta, hogyan lehetett annak őt megelőzni? Megmagyarázták aztán neki,
hogy a gróf csónakon jött át a Névtelen várból s úgy is tért vissza, s
ez négyszerte rövidebb út, mint lóháton körülkerülni az öblöt.

Még ezt sem akarta megérteni az ezredes. Meg akarta mutatni, hogy ő
milyen makacs, megátalkodott tisztelője a Névtelen vár lakójának: a
következő napon este nyolcz órakor tette udvarlását. Ezúttal azt a
választ nyerte Henrytől, hogy az úr már lefeküdt.

– Beteg talán?

– Nem a. Ez a rendes lefekvési ideje.

– De már hogy mehet valaki este nyolcz órakor az ágyba?

S megint ott hagyta a látogató-jegyét.

Ezt a látogatást aztán Vavel másnap reggeli három órakor adta vissza az
ezredesnek.

Akkor még természetesen minden ember aludt a kastélyban; csak az őrt
álló silbak rivallt rá a vendégre, hogy «halt, wer da?» s megtudván,
hogy a közeledő jó barát, nem gátolta meg abban, hogy a kapust
felzavarja. Az boglyos fejét azon tollasan, a hogy az ágyból felvette,
kidugva az ajtón, bámulva kérdezé a gróftól, hogy mit parancsol?

– Itthon van az ezredes úr? Kérdé a gróf.

– Itthon. De fekszik.

– Beteg talán?

– Nem a. De ilyenkor még alunni szokott.

– De már hogy maradhat valaki még reggel három órakor is az ágyban?

Azzal Vavel behajtotta szépen a névjegye szegletét s átadta azt a
kapusnak.

Ezt már végtére csak megértette az ezredes? Vagy talán a kastély úrnője
világosítá őt fel a felől, hogy a szomszéd kastély lakója milyen
sajátságos különcz, magának való ember, a ki nem szereti az
ismeretségkötést, s ettől a naptól fogva aztán békét hagyott a Névtelen
várnak minden új vendég a helységben.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pedig a császári kir. tiszt urak igen mulatságos társalgók. Ez rég
időtől fogva el volt róluk ismerve. A lovassági tisztek között különösen
sok volt ez időben a Francziaországból kiköltözött gavallér, a kiknek a
finom, elegans modora kihatott az egész környezetre. Barthelmy Leon
vicomte is ezek közé tartozott. Bátor katona volt, s a mellett vidám
czimbora és bőkezű úr. Az ezrede zenekarát saját erszényéből tartotta
fenn, közkatonáit vitéz tetteikért tallérokkal jutalmazta; s nem egyszer
kisegített a manichæusok körmei közül egy-egy szegény blokirozott
főhadnagyot.

S asszonyok körül nem kevésbbé volt hódításra kész, mint a csatatéren.
Három év óta, hogy a császári királyi hadseregnél szolgál, sok
mindenféle kis és nagy városban állomásozott, s mindenütt könnyező
szemeket hagyott maga után hátra.

Azt még az ellenségnek is meg kellett engednie, hogy ellenállhatlan
volt. Értve ellenség alatt nem a francziát, bár annak is többször
bemutatta bravourjait; hanem a «czivilt», mert az elejétől fogva orrol a
versenyért, a miben rendesen a «két színű posztó» marad a győztes. (Így
híjuk egymás között mi czivilisták a hajtókás urakat.)

A polgári osztály leányainak moráljához tartozott a katonatisztek
társaságát perhorreskálni, a minek igen jogosult magyarázata az, hogy a
katonatiszt nősüléséhez cautió kivántatott, s az a legkisebb
alhadnagynál is ötezer forintban volt megállapítva, három huszast
számítva egy forintra, és így feljebb. A hol tehát nem volt fölösleges a
cautió, ott nem volt fölösleges a cautela. A tisztek társasága csak a
gazdagok számára volt ajánlatos.

Azt egyébiránt mindenki tudta Barthelmy ezredesről, hogy neje van; de
azzal nem él együtt, el sincs válva tőle. Ez nem volt titok. Gyöngéden
érző szivek nem koczkáztatták azt, hogy komoly veszélynek tegyék ki
magukat; előre értesülve levén, hogy minden szilárdabb viszonynak útját
állják egyházi canonaink.

S különösen egy olyan okos nő miatt, mint Landsknechtsschild Katalin
bárónő, nem kellett aggódnunk. Ő nagyon elővigyázó, és igen szilárd
elvei vannak. Azt maga Barthelmy ezredes is kénytelen volt felőle
kinyilatkoztatni barátai előtt több havi ottmulatás után, hogy a
baronessenek szilárd elvei vannak. Bizonyos határokon túl nem enged
semmi közelítést.

E fölött azután erős akademiai disputa támadt a szakértők között. Miért
vannak e szép bárónőnek oly szilárd elvei? Az egyik párt azt állította,
hogy ennek oka az egykori boldogtalan szerelem. A bárónő egyszer
csalódott egy férfiban s azóta egynek sem ajándékozza a szívét. A másik
párt az ellenkezőt vitatta. Nem a bárónőt csalták meg, hanem ő csalja a
világot; van valami eltitkolt boldog szerelmi viszonya s abban van
ellenállási ereje. – A szavazatok egyenlők voltak s elnök tartózkodott a
votum Minervæval eldönteni a kérdést.

Hanem a kedélyes mulatságtól nem volt a bárónő idegen.

És ez is megérthető.

A környékbeli földesurakat nem fogadta el kastélyában, mert az ilyen
látogatásnak czélja van. Ebből mindjárt az lesz, hogy megkérik a kezét;
– kosarat kell adni, – azért megapprehendálnak, – abból pletyka lesz.
Jobb őket távol tartani. Különben is unalmas emberek. A gazda lovairól
és agarairól beszél; a tudós ember nyelvtani vitákat kezd; a fenkölt
szellem hazafias kesergésekkel szomorít; – a tréfás adomázó megpirítja a
nőhallgatót; ebéd után valamennyien félrehuzódnak inni és pipázni, a
czigánynyal csak maguknak muzsikáltatnak s aztán ha egyszer bevették
magukat a kártya-asztal mellé, a négy «dáma» mellett ott maradhat
felőlük a világ minden szép hölgye.

A hadfiak pedig egészen hölgyeik szolgálatában állnak. Némelyiknek
fiatal felesége is van, kit városról-városra magával hord, azok
kiegészítik a franczia négyest, a mazurkát és a radovacskát (akkoriban
legdivatosabb tánczot) s minden nap kész a tánczestély. S Katalin bárónő
szenvedélyes keringőtánczos.

Egyik nap társasjátékokat rendeznek, a mikben sok tréfás quiproquo adja
elő magát, máskor meg Kotzebue-féle darabokat játsznak el rögtönzött
szinpadon, s azokban maga a bárónő is szerepel, megérdemlett tapsokat
aratva valódi művészi játékával. Vannak a társaságban ügyes yongleurök,
bűvészek, kik Boscot és Philadelphiát produkálják, s a laterna magica
bűvképeivel ragadják el a nézőket.

Még egy más különös érdemük is van, az, hogy discretusok s hölgyeiket
nem compromittálják.

Máskor meg a bárónő rendezett birtokain vadászatot, fáczánra, szarvasra;
s mint ügyes amazon bámultatta magát, úgy a nyeregben, mint puskával a
kezében.

Aztán meg a tiszt urak rögtönöztek lóversenyt, akadályugratással,
templomtoronynak futtatással, sőt egyszer carrousselt is rendeztek az
uradalmi lovardában.

Vavel Lajos sokszor elnézte e mulatságokat vizsgálótornyából. Valaha
neki is nagy kedve telt az ilyenekben. Szenvedélyes versenyfuttató volt.
Ő tudott csak árkokat, sövényeket átugratni! Volna csak közöttük, majd
megmutatná nekik, milyen az igazi úrlovar? Hát még milyen vadász volt
hajdanában! Egész nap mászni a hegyeket zerge után; bevárni a
veszedelmes vadkan rohamát tiz lépésnyire a halálos lövéssel; erdőn,
mocsáron át kergetni a koronás vadat, s jelt adni a kürttel a hallalira:
e büszke mulatságban nevekedett fel. A táncz-zene is ott kisért néha
egész nap az agyában, s minden gondolatja arra a melodiára hangzik, a mi
a kastély ablakaiból átrévedezett hozzá. Ő is szeretett valaha tréfálni,
bohóskodni, szép asszonyok fehér vállaiban gyönyörködni, a mint azok a
nevetéstől megrengenek. És ezt mind csak távolból nézni, hallani lehet
most: – a mióta beállt saját maga porkolábjának.

Az egész helység csupa mulatság lett, a mióta a dragonyosok ide
kerültek.

A közkatonák is mulatnak, miként a tiszt urak. Ha ezek az úrnővel, azok
meg a paraszt menyecskékkel. A mulatság, igaz, hogy másforma: tömörebb,
közvetlenebb. Vavel azt is elnézi gyakran, kivált vasárnaponkint. Akkor
a nagy korcsmában gyűlnek össze a dragonyosok és paraszt legények, meg a
leányok. Eleinte kedélyesen iddogálnak, tánczolnak, utoljára
összeverekesznek. E nélkül nem is volna mulatság tökéletes. Néha egész
ütközet folyik a korcsmában és annak az udvarán, katonák és parasztok
felváltva foglalják el a vitatott erődöket, míg végre az őrjárat, a
pandurok, meg a kisbirák meg nem jelennek a hadjárat színhelyén
intermediatio végett s kétfelé nem választják a harczoló feleket.

Egy körülményt megjegyzett Vavel: azt, hogy a míg a mulatság után
rendesen két-három dragonyost visznek el lepedőben a korcsmából, a kinek
a feje kegyetlenül el van látva, a mi megfoghatatlan az érczsisak
mellett, addig a paraszt legények össze-vissza szabdalt pofákkal ugyan,
de mindig a maguk lábán mennek haza.

Másnap aztán megint jó barátságban vannak: dragonyosok és legények.
Kivéve a barátságtalan káplárt és kisbirót, a kik a tegnapi est hőseinek
a megérdemlett jutalmakat el nem engedik.

Vavel gróf korát messze megelőzött szabad szellem volt. Az sem kerülte
ki a figyelmét, hogy a míg a jutalom a dragonyosokra nézve abból állt,
hogy a káplár levette a kitüntetett hős lovának a szerszámáról a
farmatringot, s azzal a fekmentessé tett vitéznek a revers felére olyan
huszonötöket rovogatott le, hogy a megtisztelt minden rovást
nyugtatványozott egy keserves felkiáltással: az alatt a törvénybe
idézett falusi legények a kisbiró által csupán a biró háza előtt
felállított kalodába zárattak.

A gróf nem késett ez észrevételét közölni tudós Mercatorius urammal,
felmagasztalva a magyarhoni előhaladott korszellemet, mely a verést
mellőzi, ellentétben a katonaságnál még folyvást divatozó barbár
intézménynyel.

Tiszteletes Mercatorius uram aztán felvilágosítá, hogy azok a vitézek –
nemes legények. Ezek a leghíresebb verekedők. S csak azért nem kapnak
botot a virtusaikért, mert megőrzi őket attól az armalis.

A paraszt legénynek van annyi logikája, hogy nem megy oda mulatni, a hol
katonák vannak, mert tudja előre, hogy ha a katona veri meg őtet, akkor
ma van megverve, ha pedig ő veri meg a katonát, akkor holnap lesz
megverve.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Marie sokat nyugtalankodott ez idő alatt. A sok trombitaszó nagyon
izgatta; félt ettől a hangtól. A kit eddig attól is megvédtek, hogy
éjszakai ebugatás, kakasszó fel ne zavarja álmából: most féléjszakákon
át elhallgatta a távolból áthangzó bombardonok, klarinetok és piccolák
zenéjét s eltöprengett magában, hogy mit csinálnak ilyenkor az emberek?
Hogy ilyen késő éjszaka muzsikálnak?

Hát még mikor az executiók folytak! A jajgatás hangjaitól egész
reszketőssé lett. «Ki bántja azokat az embereket?» – Nem volt neki
szabad megmondani az igazat. Azt hitették el vele, hogy azok csak
hadgyakorlati jelszavak.

Hanem valami öröme mégis volt ez alatt. Lajos többször volt mellette, s
ha arcza oly rideg és komoly volt is, de nem találta meg rajta többé azt
az elmélázást, – a mit a nők léleklátó szeme előtt nem lehet eltitkolni.

Katinka bárónő kezdett Vavel grófra nézve egészen közönyös fogalommá
válni.


II.

Végre valahára egy késő őszi napon arról értesült Vavel gróf tiszteletes
Mercatorius úr levelezése révén, hogy a dragonyos ezred egy várossal
odább fog költözni e napokban. Sopron táján csapatösszpontosítás lesz, s
e czélból Barthelmy csapatja is feljebb vonul. A tisztikar részéről
nagyszerű előkészületek vannak téve a búcsú-ünnepélyre. Lesz
csónakregatta színes lampionokkal és pompás tűzijáték a Fertő partján.

«Valahogy majd csak átesünk ezen is!» gondolá magában Lajos, bár
nyugtalankodott is. Marie valóságos tűziszonyban szenvedett.
Valahányszor tűzvész volt a faluban, úgy reszketett, mint a legerősebb
hideglázban; s ha szüreti mulatságok alatt a ruszti hegyekről
röppentyűket bocsátottak fel, ki nem mert jönni a szobájából; pedig azok
olyan messze voltak, hogy a hangjukat nem hallhatá. Mindentől félt, a mi
fölmegy az égbe; még attól a papirossárkánytól is, a mit a gyermekek
zsinegen feleresztenek.

Nem is mert a leány ez éjjel korán lefeküdni, megtudva, hogy tűzijáték
lesz; hanem fenmaradt s Lajost kérte, hogy olvasson fel neki valamit
fenhangon, hogy ne hallja a röppentyűk, tűzkerekek süvöltését,
pattogását, s minden granátdurranásra elrejté a fejét Lajos ölébe, két
tenyerével befogva a füleit. Mit tehetett róla, ha úgy félt?

Neki iszonyat volt az, a min azok odaát a másik kastélyban olyan jól
mulattak.

S igazán jól mulattak.

Az ünnepély programmja változatos volt és érdekes. Barthelmy Leonnak
széles jó kedve volt. Minden bohóságra ráhagyta magát venni. A bárónőnek
egy szavára eljátszotta Galimafré bohózatait, a mik ép olyan hódítást
tettek Európában, mint a «sasok», s a híres Bobéche bravourját is tudta
utánozni, egy kalapból tizennyolczféle kalapot gyürve s ugyanannyi
jellemet játszva el e kalap alatt.

(Híres két művész volt a század elején, – az egész genre, a mit
képviseltek, elmult már!)

A mulatság végére volt hagyva a legérdekesebb meglepetés, a mi a
programmon e czím alatt volt följegyezve:

«Az insurgens.»

Értettek e név alatt nemesi fölkelőt.

(Már akkoriban volt egy pár insurrectio az országban: egyik a mult
század utolsó évében, a másik néhány évvel később. Történetünk évében
ismét szó volt róla, hogy a nemzeti hadsereg talpra állíttassék s a
katonák nem rokonszenveztek vele.)

Ezután mindjárt lesz a pompás tűzijáték, melylyel egyuttal a vidám
vendégek búcsút is készültek venni a vendégszerető háziasszonytól,
mivelhogy korán hajnalban már nyeregben kell ülniök más város felé; s
aztán katonajelszó szerint: «and’res Stadl, and’res Madl».

Mindenki várta, hogy az insurgens rovat alatt valami hallatlan tréfás
valamit fog az ünnepélyt rendező ezredes bemutatni; de a valóság
felülmúlt minden várakozást. Magára a bárónőre kellett annak legnagyobb
meglepetésül szolgálni.

Az alak, a kit az e czélra felállított szinpadra bevezetett Barthelmy,
senki sem volt más, mint a kis vad szörnyeteg, a bárónő törpe gnómja,
insurgensnek öltözve, fakarddal, fapuskával, darutollas kalpaggal,
kulacscsal az oldalán, posztószél tarisznyával a hátán; kacskaringós
nagy bajusz volt neki ragasztva az orra alá, mely a két füle mögé volt
fölkanyarítva, s hogy tökéletes legyen a torzkép, még egy kurtaszárú
makrapipa is volt dugva a szájába.

– Ime itt áll az insurgens!

Az egész társaság általános kaczagásba tört ki.

A jókedv forgószele magát a bárónőt is elragadta, egész dévaj sikoltás
volt, a hogy felkaczagott, a mint védenczét ily furcsa torzképpé
átalakítva megpillantá. Hanem egy percz mulva hirtelen félbeszakítá a
nevetését. Eszébe jutott a távcső! Hátha onnan a Névtelen várból ezt is
meglátják?

– Szegény fiu. (Ezzel a sajnálkozó szóval akarta helyrehozni kegyetlen
felkaczagását.)

Csakis a szörnyeteg arczán nem mozdult semmi vonás. Ő csak játszotta
azt, a mit betanítottak neki, mint a hogy megteszi a figuráit az
idomított orángutáng. Úgy is hítták a tréfás urak, hogy a «hazai
utáncs»!

– No hát mit csinál az insurgens, mikor jó kedve van? kiálta rá
Barthelmy Leon, lovagostorával egyet pattintva; s ugyanakkor a színfalak
mögül megszólalt egy csimpolya hangja, rákezdte dudálni a furcsa
népdalt, mely akkoriban új lehetett:

  Túl a Tiszán iszik magyar korsóból.
  Jó paprikás húst is eszik bográcsból.
  Túl a Dunán iszik magyar glászliból.
  A roszprádlit is megeszi czintálból.

Erre a dudaszóra a tömzsi szörnyeteg az egyik kezével kalapjához kapott,
a másikkal pedig az egymás után táncztempóra felemelgetett lábai
csizmaszárát ütögette, a mi azt fejezte ki, hogy tánczol. A kik ezt
nézték, megesküdtek rá, hogy ennél furcsábbat nem láttak életükben.

Katalin az ablak felől eltakarta az arczát a legyezőjével; meg ne lássa
valaki az ablakon keresztül.

– Szegény kis ficzkó!

A kis gnóm úgy tudta, hogy az insurgens, mikor jól kitánczolta magát,
akkor nagyot szokott húzni a kulacsból. Ezzel is köztetszést aratott.

– Lássa, nagyságos bárónő, monda Barthelmy Leon, a hogy megfogadtam,
egész embert idomítottam a ficzkóból. Oh, én hirhedt idomár vagyok.
Lovat egy hét alatt, kutyát tíz nap alatt tökéletesen kitanítok. Már
megtanult tánczolni és bort inni. De még többet is tud. Figyeljenek
uraim és hölgyeim!

Azzal ismét kettőt cserdített a lovagostorával s sajátszerű reszelő
hangon kiálta a szörnyetegre:

– No most mutasd meg, hogy mit csinál az insurgens, mikor megharagszik?

A csimpolya rákezdte azt a másik nótát, hogy

  Aluszol-e te juhász?
  Hej dehogy aluszom!
  Jártak-e itt farkasok?
  Hej, nem is angyalok!

A megszólított egyet morgott s a szájával a két bajuszszárát
jobbra-balra fintorgatta. Azzal kivette a dohányzacskóból a tűzkövet,
taplót és aczélt, s formaszerűen kicsiholt; azután az égő taplót a
pipájába dugta s leszorítá a kupakkal.

Rengeteg taps jutalmazta ezt a remekelést.

Lássa, nagyságos bárónő, tökéletes emberré lett idomítva; már ki is tud
csiholni és pipára gyújt! mondá Barthelmy.

És abban a perczben megmozdultak a szörnyeteg arczvonásai.

Észrevette, hogy tetszik az embereknek az, a mit ő most csinált. Ő neki
is tetszett. Ez az öröm kifordította eddigi merev arczvonásait a
helyeikből.

Elkezdett röhögni.

És az valami rettenetes volt. A szája két széle elhuzódott a két füléig,
azok meg felszaladtak még magasabbra; az orra ránczokba gyürődött, az
egyik szemét egészen összehúzta a felduzzadt pofa és a lezárolt
szemöldök közé s csak a másikat tartá kerekre kinyitva, s az alatt
folyvást agyargó fogsorai közé szorította a pipát, s abból nem szítta,
de fújta a füstöt, a mi tűzokádó módra sziporkázott fel a magasba, s
mentűl jobban hullott a szikra az arczába, annál veszettebb volt a
kedve.

Ehez fogható torzalakot csakugyan nem mutogattak még pénzért soha.

Az egész társaság tombolt és tapsolt elragadtatásában. Ez a nevető
szörnyeteg még magát Barthelmy Leont is meglepte.

– Miért nincs most egy Hogarth közöttünk, hogy ezt az alakot
megörökítse?

– Rettenetes! Nem nézhetek rá! sápított a szép bárónő. Távolítsa el
ezredes úr! Kérem.

– Nos! vigyázz! kiálta Barthelmy Leon a kis gnómra. Hát hogyan tesz az
insurgens, mikor meglátja az ellenséget? S azzal egy nagyot cserdített
feléje az ostorával! A duda nagyot nyekkentve sikoltott föl.

A furcsa kobold egy szökéssel elillant a színpadról. Fakard, fapuska
csak úgy zakatolt utána.

Az egész társaság tapsolt az idomárnak. Ilyet még Bécsben sem
producáltak soha.

– De hátra van még a kritika! szólt Katalin, mikor szóhoz juthatott.

– Hogyan? csodálkozék az ezredes; a nagyságos bárónő vállalkoznék rá,
hogy ennek a tizedik muzsának a szerepében föllépjen?

– Ön nekem nagy bajt csinált ezzel most!

– Hogyan?

– Az által, hogy ön ezt a kifejletlen vadembert megtanította tüzet
csinálni, abban a leggonoszabb ösztönt ébresztette föl: a tűzdühöt.
Ennek a tűzzel játszási kedve tökéletes pyromániává fog elfajulni, s ez
itt majd kazlakat és házakat fog felpörkölni.

– Tudja mit, bárónő? Hogy ne tehessen semmi kárt, ajándékozza nekem ezt
a kis szörnyeteget. Én mindenüvé magammal fogom hordani s igen jó
gondviselő apja leszek.

– De nem adom, mert magamnak is szükségem van rá; hanem majd elvétetem
tőle a tűzszerszámot s szüntelen vigyáztatok rá. Ez az én büszkeségem.
Menjen ön, nagy bohó! Az egész nevelési rendszeremet elrontotta. A míg
én a védenczemet a melodion orgonahangjára térden állva kezeit
összetenni tanítottam, addig ön dudaszóval tánczolni oktatta. Még a
boritalra is rászoktatta. Ez pogányság.

A társaság nevetett az ártatlan harag fölött.

Most azután következett a tűzijáték.

Mikor a tűzkerekek, a római fáklyák a sötét éjben elkezdték a pokol
pompáját mívelni, a kis szörnyeteggel senki se bírt többé. Odarohant a
tűzeső közepébe s a markával akarta elfogdosni a lehulló kék és piros
csillagokat; a ruháit mind kiégették a sziporkák, maga is odaégett
volna, ha egy sajtár vízzel nyakon nem öntik. De nem engedte magát
lefülelni. Rúgott, harapott, ha nem engedték a tűz közé rohanni.
Üvöltött állati hangokon, mikor a röppentyű sisteregve lövelt föl a
magasba, s mikor szétrúgta szivárvány színű csillagait, a nyelvét
öltögette utána, mintha meg akarná kóstolni.

Utoljára addig rakonczátlankodott, míg Barthelmy megfogta az egyik
hosszú fülét s a lovagkorbácscsal jól megrakta a hátát. Ezt is meg kell
tenni az idomárnak. Akkor aztán lefeküdt a földre s négykézláb kutyagolt
odább. Azt hitte, hogy az embert ha megverik, nem illik neki többet két
lábon járni.

Egyszer aztán egy röppentyű harántos irányt vett, s beleesett a tóba.

Az emberi vad erre nagyott sikoltott s a partról utánna ugrott a
röppentyűnek. Azt hitte, ez már csak az ő tüze, mert az ő tavába esett;
s neki indult, hogy elfogja.

És aztán nem is jött vissza többet.

Amint a régi elemében érezte magát, elfeledé azt a másik világot, a hol
kenyeret kell enni, ágyban hálni, két talpon járni, ismeretlen állatok
érthetetlen szavaira ügyelni, idegen bőrt viselni és szót fogadni, s
visszafoglalta az elvesztett országát: a hol ő az egyedüli király a
halak és vidrák között.

A bárónő kerestette őt aztán mindenfelé, de az úgy elbújt, hogy soha se
került elő többet.


III.

Másnap reggel, még csillagos égnél, hangzott a trombita-induló: a
dragonyosok búcsút vettek Fertőszegtől. Valamikor Lajos előtt is ismerős
volt ez a hang. Most is, mikor reggelenkint arra ébredt, úgy jött,
mintha le kellene menni az istállóba, lovát nyergeltetni, s aztán
fölkötni a kardot. Végignyargalni a hadsorok előtt, s hangoztatni a
büszke vezényszót. Elmult az már! A jó harczi nyerges paripa rúd mellé
van szoktatva, s a drága toledóit csak akkor húzzák ki hüvelyéből, mikor
megfenik, hogy meg ne lepje a rozsda.

Egy tehertől megkönnyebbült a szíve a hadcsapat elvonulásával. Nem lesz
több lárma a helységben; ismét olyan csendes menhely lesz az, mint eddig
volt.

Reggel, a szokott órában, megérkezett a Schmidtné a batyujával s berakta
a donjon ablakából leeresztett kosárba, a mit hozott:
konyhaszükségletet, hirlapokat és leveleket; a kosarat felhúzták s
Schmidtné eltünt a zárt udvar túlsó ajtaján.

Vavel gróf minden levélnek a borítékán megismerte már az irásról, hogy
ki küldi azt? Nagyon kevés emberrel volt érintkezésben. De azt a finom
női kézirást mindenekfölött jól ismerte. Ez a levél Katalin bárónőtől
jön.

Ejh, tehát már eszébe jutunk?

De jobban meglepte Lajost a levél tartalma.

«Gróf úr!

Igen kérem, mielőtt ma kikocsiznék, fogadjon el engem lakásán; igen
fontos beszédem van önnel. Válaszoljon, hány órakor jőjjek?»

Vavel Lajos elbámult a levélen.

Mit jelentsen ez?

A bárónő beszélni akar ő vele. Miért nem teszi ezt a saját lakásán? Ha
azt kivánná, hogy látogassa őt meg a kastélyában a gróf, ez készséggel
sietne kivánatának eleget tenni. – Miért akarja, hogy ő fogadja el?
Miért akar az ő lakásába bejutni, a hova még soha nőlátogató be nem
lépett? És aztán mi fontos beszéde lehet a bárónőnek ő hozzá?

Nem tudta kitalálni.

Aztán «válaszoljon»! Ezt könnyű kivánni; de nehéz teljesíteni.
Sajátkezűleg nem írhat. Róla az a hír van megállapítva, hogy a keze
irásgörcsben szenved, a mint a tollat megfogja, újjai rángatózáshoz
kezdenek. Marienak pedig nem diktálhat egy olyan levelet, melyben a
bárónőnek találkozót ád. Henry igen derék, okos ember, de annyira nem
vitte, hogy írni tudjon.

Azt tette a gróf, hogy egy látogató jegyének a hátára ezt írta fel római
számmal XI. Ebből, ha megérti a bárónő, hogy várnak rá tizenegy órakor,
eljön; ha nem érti meg, otthon marad.

A míg az időpont eljött, nyugtalanítá a kiváncsiság. Nem maradhatott a
házban, kisuhant a parkba s ott sétált alá s fel a lehullott sárga
faleveleken. Henrynek meghagyta, hogy maradjon az istállóban a lovaknál,
s ha a kapun csöngetnek, ne hallja meg; majd kinyitja azt ő maga.

S aztán járta a hosszu fasort végig, mint a ki vesszőt fut.

Nyugtalanul leste a hintógördülést a töltésen s mikor a tizenegy óra
felé járt, minden két perczben elővette az óráját.

Hintógördülés még sem hangzott, hanem a kapun csengetett valaki.

«Hát ez ki lehet?» mondá magában s sietett az ajtót kinyitni.

A bárónő állt előtte.

A termetéről ismert rá, mert az arcza sűrűn le volt fátyolozva. Kék
selyem ruhát viselt bő újjakkal, a minő Marie kedvencz viselete.

– Én vagyok, gróf úr, suttogá, aggodalmasan széttekintve.

– Hogy jött ide bárónő? Nem hallottam hintógördülést.

– Az öblön keresztül jöttem a sandolinomon, egyedül; senkinek se szabad
idejöttömről tudni. – Nem lát meg bennünket valaki?

– Senki sem.

Marie ablakai és a konyha-ablakok a másik oldalra nyiltak.

– Ne menjünk be a házba, modá a bárónő; itt a parkban sétálva
elmondhatom önnek, a miért jöttem.

Ez meglepte Lajost. Ő abban a hitben volt, hogy a bárónőt valami
veszedelmes kiváncsiság űzi épen a belső titkaiba hatolni be a Névtelen
Várnak. Ez megnyugtatá, hogy a parkkal is beéri.

– Látogatásomon épen úgy ne csodálkozzék ön, mint én nem csodálkoztam az
önén. Ez is minden etiquette ellen volt. A veszély nagysága kimenti.
Akkor ön szabadított ki engem egy nagy bajból, egy merész megjelenéssel,
most én rovom le hasonlóval a tartozást.

– Engem fenyeget valami baj?

– Önt és még valaki mást. Jerünk mélyebben a parkba; valaki meg ne
hallja, a mit beszélek.

Egy fenyőkkel körített helyre jutva, megállt a hölgy és elkezdé:

– Ön tud valamit Barthelmy Leon ezredesről?

– Megkaptam a látogatójegyét, felelt Lajos egész közönyösen.

– No, önnek többet is kell róla tudni, – mondá Katalin, a vizsgáló biró
türelmetlenségével. Hiszen minden hirlapban le volt írva az esete. Cause
celèbre lett belőle. A directorium alatt ő a franczia seregnél mint
őrnagy szolgált. A császárság alatt mellőzték. Ez és még egy másik eset
kényszeríté, hogy a franczia szolgálatot elhagyja és nálunk fogadjon el
tiszti állást, a hol nem sokára ezredessé lett. Ez az említett eset
pedig az volt, hogy fiatal, szép feleségét a dieppei fürdőből
elszöktette valaki, s nem lehetett megtudni, hogy ki? Barthelmy Leon
most aztán ezeket a szökevényeket üldözi az egész világon keresztül.

– Már most emlékezem rá, hogy olvastam ezt én valahol. Azért tetszett
olyan ismerősnek előttem ez a név.

– Úgy? szólt a bárónő, nagyon furcsa hanglejtéssel, s hátravetette
fátyolát, hogy szép arczának egész igézetével hathasson Vavel grófra.
Aztán hirtelen megkapta a kezét s azt sugá fülébe:

– Nem ön az, a ki elszöktette Barthelmy Leon nejét?

– Én? szólt Lajos elbámulva, és elkezdett nevetni.

– Igen, igen, a kivel itt elrejtőzve él épen azon időtől fogva, a mikor
a szép nő eltünt a világ szeme elől s a kinek az arczát nem szabad az
embernek meglátni.

Lajos nem nevetett többé. Igen komolyan felelt.

– Nagyságos bárónő, ha én volnék az, a ki Barthelmy Leon nejét ez előtt
négy évvel elszöktette s azóta azzal a világból száműzve rejtőzködik,
akkor énnekem örülnöm kellett volna azon alkalmon, hogy azt az egyetlen
embert, a ki miatt az egész világról le kell mondanom, végre-valahára
szemközt kaphatom, s egy jó karddöfés, vagy egy ostoba golyó árán
számüzetésemtől megszabadulhatok. – Azt pedig tudni fogja ön tán, hogy
én Barthelmy úrral soha sem akartam összejönni.

– Már pedig az egész világ azt hiszi, hogy ön Barthelmy Ange
elszöktetője.

– Ön is?

– Én? Talán – nem. Hanem Barthelmy ezredes annál jobban. Ez volt az oka,
a miért önt három nap egymás után kereste.

– No, és ha megtalált volna?

– Akkor felkérte volna önt, hogy vezesse őt be a családjánál.

– Megtudta volna, hogy nekem nincs családom.

– Nem lehetett volna önnek kikerülni, hogy választ adjon arra a
kérdésére, ki az a hölgy, a kivel ön együtt szokott kikocsizni?

– A válasz igen rövid lett volna rá.

– Tudom, mit értenek a férfiak egymással szemközt e szó alatt: rövid
válasz! Annak rendesen a következménye súlyos.

– S nem hiszi a bárónő, hogy én egy ilyen súlyos következményt elbirok
viselni?

– A mi a lovagiasság és bátorság rovatait illeti, azokban senkit sem
fognék ön elé helyezni. Azonban hát egy szabályszerü rencontrehez több
is kell, mint férfias bátorság; az a másik férfi egy professionatus
katona, ön pedig egy tudományoknak élő philosoph, a kiről még azonfelül
köztudomású, hogy a keze irásgörcsökben szenved.

Vavel gróf azon az oldalán érezte magát csiklandva, a mire a férfiak
leghiúbbak.

– Ki tudja, hátha nem voltam mindig ilyen contemplativ remete; s az sem
bizonyos, hogy a kezem akármi oknál fogva reszkessen, ha én nem akarom.

A hölgy hevesen folytatá:

– Az mindegy. Ön lehetett valamikor jó lövő és vívó; de a mióta a
Névtelen Várban lakik, egy pisztolyt sem sütött el; sem kard nem volt a
kezében; míg Barthelmy mindennap fegyverben gyakorolja magát, játékból
és komolyan. Mikor a rangját megkapta ezredénél, ön tudni fogja a
szokást, hogy elébb végig kellett verekednie egész sor tiszttel, a kiket
átugorva megelőzött.

Most már Lajosnak egészen a fejébe ment a vér.

– De hát az nem történhetett-e meg, hogy egy hangnemadó fegyverrel, a
mit összesajtolt léggel lőnek ki, mindennap czéllövésben gyakoroltam
magamat, a nélkül, hogy fegyverdurrogás azt elárulta volna? Az is
lehető, hogy a komornyikom valaha vívómester volt, a kivel mindennap
gyakorlom magamat a kard és tőrvívásban.

– Ah, ugyan mire való volna az önnek?

– Arra, hogy nem szándékom itt ebben a bagolykalitkában megőszülni.

Csak most kapta magát rajta Lajos, hogy többet beszélt ki, mint a
mennyit kellett volna, s egyszerre elhallgatott.

– Ön most megtorolja rajtam azt, a mit én tettem önnel, mikor a
legkomolyabb pillanatban tréfára fordítottam azt a veszélyt, a melyet ön
elhárított a fejemről.

– Hogyan? A bárónő az én fejemről valami veszélyt hárított el?

– Igen. Barthelmy ebben a pontban valóságos őrjöngő. Ha elrabolt
felesége, ha a férji becsületén tapadó szenny eszébe jut, akkor elveszti
a józanságát. Mindenütt szikrát fog a gyanúja, a hol valami titkot lát.
Ha egy ajtót nem nyitnak ki előtte, a melyen be akar menni, szentül azt
hiszi, hogy ott van a felesége elrejtve. Ez a vidék pedig rendkívül
nevezetes a mendemondáiról. S azok között, a miket önről költöttek,
legeslegszelídebb a nőcsábításról szóló legenda.

– Ah! Ez rám nézve nagyon hizelgő. Valószinűleg egy kissé hamispénzverő
is vagyok?

– Nem tréfálok. Barthelmy ezredes az én kastélyomat választá ittléte
alatt szállásul. Szívesen engedém át neki kastélyom egyik szárnyát, a
mit elődeim is vendégek számára rendeztek be. Mi bécsi nők szeretjük a
katonatisztek társaságát. Ők igen mulatságos és finom vendégek. S ez a
helyzet adott nekem hatalmat arra, hogy az ezredest minden erőszakos
föllépéstől ön ellenében visszatartsam. Azt mondtam neki, mikor dühös
haragjában gyanúját kifejezte előttem, hogy követelem magam iránt azt a
kiméletet, hogy egyik vendégem a másikba semmi szín alatt bele ne
kössön. Mert ön is, mivelhogy a bérletszerződését velem meg nem
ujította, – annálfogva – vendégem. Igaz, hogy szívesen látott vendégem.

Vavel gróf az ajkába harapott. Már megint föléje kerűlt ez a nő. Arra
nem gondolt, hogy ha a birtokosnő nem megy a per útjára, akkor ő, mint
vendége, fog annak a vadászvárában lakni.

A bárónő a pontosan megküldött bérletösszeget épen olyan pontosan a
gyermekmenház javára szokta beíratni, Vavel gróf kegyajándéka czíme
alatt.

Katalin vette észre a nyert előnyt s azt egy futó mosolyával elárulta.

– Ön megértheti, hogy ezt a felfogást tartozott Barthelmy tiszteletben
tartani. Ebből következett, hogy ő egész ittléte alatt többé nem kisérté
meg önnel találkozni.

– A miért önnek nagy hálával tartozom, – mondá Lajos, nem minden
iróniától menten.

– Még nincs önnek semmi oka a hálálkodásra. Azt, hogy egy nő két férfit
nem enged összeverekedni, higyje el ön, hogy csupa önszeretetből teszi.
Az a hevély, a mi az önök idegeit csak felvillanyozza, a mienket
kínozza. Én nem tudtam volna itt maradni ezen a helyen, ha azt valami
tragicus eset tette volna emlékezetessé. A magam kedvéért akadályoztam
meg minden összeütközést önök között. Ezen hát nincs mit megköszönni.
Hanem az utolsó estén, a mikor búcsút vett tőlem az odább költöző
vendég, azt mondá: «ime, én megtartottam igéretemet, nehéz volt, de
megálltam, hogy azt a rejtélyes embert ne kényszerítsem feleletet adni.
Vendége voltam önnek s ön parancsolt velem. De holnaptól kezdve
megszünök önnek vendége lenni, s azontúl nem köt le semmi tekintet. Én
meg fogom tudni, hogy az én feleségem-e az a titokteljes hölgy, vagy az
övé? hogy Barthelmy Ange-e, vagy valaki más?

Vavel gróf arcza csupa tűz-láng lett erre a szóra.

– Annak szeretném ismerni a módját! szólt indulattól reszkető hangon.

– Azt is megismertetem önnel. De most már beszéljünk halkabban, hogy még
a bokrok se hallják meg, a mit mondok.

S a végett, hogy még a bokrok se hallják meg, a mit mondani fog, oly
közel kellett hajolnia a bárónőnek a grófhoz, hogy csaknem egymást érték
az arczaik s szemeik, mint két vítőr harczoltak egymással gyors
keresztvillámlással.

– Hallgassa meg ön az ádáz tervet, a mit az a bőszült ember indulata
hevében előttem elárult. Ő a szomszédvárosban fog beszállásolva lenni, a
melynek a kapujáig ön és még valaki mindennap el szoktak sétakocsizni. Ő
rá fog önre ott lesni. Maga és több barátja eléje fognak lovagolni az ön
hintajának s akkor ő bemutatja magát önnek, megállítva a hintót;
elmondva egyenesen, hogy ő Barthelmy Leon, s meg akarja tudni, hogy az a
lefátyolozott hölgy, a ki ön mellett ül, nem Barthelmy Ange asszony-e?

Lajos a lábával toppantott, s kezeivel a levegőben markolászott, mint a
ki fojtogatni készül. Aztán visszaerőltette önuralmát s csendesen
felelt:

– Erre én azt fogom neki válaszolni, hogy lovagi és nemesi szavamra
mondom önnek: ez a hölgy itt mellettem nem Barthelmy Ange asszonyság. S
lovagok az adott becsületszót meg szokták egymás között tisztelni.

– De ha ő azzal nem lesz megelégedve s meg akar győződni?

– Micsoda?

– De ne kiáltson ön úgy, hogy szerteszét meghallják. Engedje, hogy a
fülébe súgjam, a mit akarok; s ön is tompítsa a szavát. Ha Barthelmy
Leon a hölgy fátyolához fog nyúlni…

– Akkor meghal!

Csakugyan nem kiáltotta a szót; csak dörmögte. De olyan hangon, mint
mikor az oroszlán a foga között tartja valami állatnak a nyakát.

– Ő képes lesz azt megtenni; suttogá rettegő arczczal a hölgy.

– Én pedig képes leszek őt ezért megölni; mormogott rá a férfi.

– Elhiszem. De én már sok esetet tudok, a hol mind a két ellenfél azt
mondá: megölöm őt. És mind a kettő bátor volt, vitéz és gyakorlott: meg
is tudta tenni azt, a mit mondott. Aztán megölték egymást mind a ketten.
Két kard, mely csak szúr, de nem hárít; két golyó, mely egyszerre röppen
el s lesz utána két halott. – Férfiak, tudom, hogy nem szokták azt
kérdeni. Hát aztán? Könnyebb egy kardtól keresztülszúrva meghalni, mint
egy szem-szúrástól megkarczolva élni. – Azt még soha se hagyta magának
mondani férfi: kerüld ezt a helyet, mert itt megölnek. Kivált egy
asszonytól. Még a feleségétől sem. Ha azt hallja, hátad mögött a halál:
megfordul és előre lép. – Hanem önnek másra is kell gondolni. Ön nem a
magáé…

Vavel megdöbbent; a szó félbeszakadt ajkán.

Katalin egy lépéssel hátrált tőle, s a fejét rázta és a kezeivel
tiltakozott.

– Én nem akarok az ön rejtélyének közelébe jutni. Soha sem fürkésztem.
Tudhatja jól. Eltávoztam onnan, a hol mások mendemondáztak róla. Én
tudom, mennyi örök szentség van egy nőszív világában, a mit felfedezni
nem szabad. De annyi bizonyos, hogy van önnek oltalma alatt egy nő, a
kinek ön mindene, s a kinek, ha önt elveszíti, nem lesz senkije a
világon; a ki nem fogja tudni, hogy hová forduljon? Kinél keressen
oltalmat?

Vavelt nagyon gondolkozóba ejté ez a szó.

– De hát mit tehetek? Elbujjak-e az odumba s addig ki ne merjek onnan
mozdulni, a míg csak Barthelmy ezrede a szomszéd városban tanyáz?
Valljam meg magamnak is, másnak is, hogy gyáva vagyok, féltem az
életemet? Csináljak börtönt a házamból s ki ne bocsássak a levegőre egy
gyöngéd, ætheri finom lényt, a kinek az egészségét egyedül ez a kis
szabad légen mozgás tartja épségben; ezt a szánalomraméltó teremtést
kárhoztassam, ki tudja mennyi hónapon keresztül, szobafogságra: azért,
mert félek, hogy bennem valami kár esik?

– Lássa ön: a miből ön csak tragœdiát tud faragni, ugyanabból én, ha én
veszem a kezembe, a legszebb bohózatot alakítom. Vigyen ön ez egyszer
magával valami más asszonyt kocsizni lefátyolozottan.

Vavel most egyszerre hahotában tört ki. A legnagyobb dühből a
legféktelenebb jó kedvbe esett át. A bárónő együtt nevetett vele.

– No ugy-e, hogy minden helyzetnek megtalálom a humoristicus oldalát.
Gondolja csak! Valami vén banya: valami ránczos képű, töpörödött alak a
fátyol alatt. «Parancsol ezredes úr? Ez volt-e Barthelmy Ange asszony?
Akarja visszavenni?» – «Brrrr!» hogy kapná sarkantyúba a lovát, s
nyargalna hazáig, «ventre a terre!» Nem jó ötlet ez tőlem?

– Köszönöm, bárónő, köszönöm, hahaha!

– De ne nevessen hát ki.

– Hiszen nem önt nevetem, hanem a magam bolond ötletét. Képzelje,
bárónő, az az egyetlen nőszemély, a ki a háznál rendelkezésemre áll, a
szakácsné, a jó teremtés, oly vastag egy persona, hogy ha azt a hintóba
beültetem, magam nem ülhetek mellé, hanem kénytelen leszek vele szemben
foglalni helyet, s ha azt mutatom be Barthelmynek, ő sem fogja
megállhatni nevetés nélkül, én sem; hanem végre is azt fogja rá mondani,
hogy «uram, ez a tréfa nagyon vastag!» s miután beszélhetett elég
emberrel, a ki látott bennünket együtt sétálni az erdőben, s azoktól
megtudhatta, hogy az általam kisért hölgy karcsú, magas, sylphidi alak;
könnyü, lebegő járású, szabad, mozgékony fejhordású, e köpczös tréfa
által gyanúja egészen jogosulttá válik. S akkor aztán egész
következetességgel kivánhatja tőlem a világos, határozott választ arra a
kérdésre: ki az a hölgy, a kit «máskor» kisérni szoktam? A tréfa csak
akkor sikerülne, ha valami valószínűség volna a tervezetében.

– Most mindjárt rá fog jönni, szólt Katalin, a miért idejöttem. S azzal
kalapja fátyolát előre húzva, egészen beburkolta abba az arczát: Elég
nagy-e így a hasonlatosság?

Vavel szótlan lett a bámulattól. Meglepte az alak, mely ez öltözetben, a
fátyolos kalappal tökéletes hasonmása volt Marienak, de még inkább
meglepte a merész ötlet.

– Hogyan? Ön? Bárónő! Ön akarná koczkáztatni azt, hogy velem jőjjön
kikocsizni? Nem gondolta-e ön meg, hogy mi veszélybe kerülhet ön ez
által?

– Épen olyan jól meggondoltam, mint ön, mikor egy szál bottal odajött a
házamhoz, hogy engem kiszabadítson; pedig jól tudta, hogy megtámadóim
négyen vannak és jól fölfegyverezve. Azt mondta: eh mit? gyávák azok egy
szavamra szét fognak futni! Pedig úgy eshetett volna, hogy nem teszik
meg. Én is azt mondom. Nem tétovázok a veszély perczében önnek segélyére
jönni; így az minden tragikus kimenetel nélkül végződhetik. A
felszólításra ön egész bizonyossággal adhatja becsületszavát, hogy az, a
ki ön mellett ül, nem Barthelmy Ange. Én hiszem, hogy a kérdező lovagias
ember, s a lovagszóban megnyugszik s azontúl békét hagy önnek.

– De gondolt ön arra bárónő, hogy hát ha a nejét kereső férj
szenvedélyében durva, erőszakoskodó lesz és szemeivel akar látni, mi
történik akkor?

– És ön gondolt arra, hogy hátha a betörő rabló durva, erőszakos ember
lesz, s vakmerően szembe akar szállni, mi történik akkor?

– Akkor a szeme közé ütöttem volna.

– Én meg a szeme közé fogok nevetni.

– Nincs egyenmérték a vállalataink közt, bárónő. Én csak olyan sebet
kaphattam vala az esetleges összeütközésnél, mely begyógyul; de az ön
női tiszta hírneve olyan sebet kaphat, a mi nem gyógyul be soha.

A hölgy keserűen mondá:

– Mi sebet üthet az én lelkemen a világ, a mi annak még fájjon? Aztán
elnevette magát. Tán attól fél ön, hogy az ezredes azt fogja hinni, hogy
én önnek titkos szeretője vagyok.

Valaki mélyen elpirult erre a szóra – kettőjük közül. Az Vavel volt.

A hölgy nevetett.

– Hahaha! Én nevetek azon! Nekem ez egy «jux», a hogy mi bécsiek szoktuk
mondani, s a mit nem szoktunk magunktól megtagadni, ha kapóra jön. Az
igazi «heczcz» bécsi találmány. Vannak nők, a kiknek pokoli
gyönyörűséget okoz az, ha a publikumot úgy felkavarhatják, hogy az
köröskörül ordít erkölcsös elszörnyedésében. A philisterek felabajgatása
is sport. Engem mulattatni fog az a gondolat, hogy a bőszült ezredes
hogy fogja káromkodva elhistorizálni, hogy ő két hónapig lakott egy szép
asszonynak a házában, a ki az ő irányában csupa etiquette és formalitás
volt, míg ugyan az alatt minden reggel lefátyolozottan kocsikázott ki a
szomszéd kastély urával, a kihez az elválasztó öblön át juthatott
észrevétlenül s ő azt csak az utolsó nap fedezte fel! Hahaha! Magam is
ott leszek a nevetők között. Az a kevés ember pedig, a kinek a
véleményére valamit adok, jól fogja tudni, hogy az a hír merő
képtelenség, hisz önök három évig jártak itt a világ láttára, mielőtt én
e vidékre kerültem volna, s akárhányan láttak bennünket szemközt
találkozni, két külön kocsin űlve s így tudhatják, hogy a két nőalak nem
lehet egy. – Barthelmy ezredével együtt lemegy Olaszországba, s mit
törődöm én vele tovább, hogy rólam mi meséket fog mondani? Hisz a nélkül
is fog mondani. – Nos. Adjon rá kezet. Csináljuk meg együtt ezt a
«jux»-ot. Ha én nem félek tőle: ön csak nem fél talán?

Vavel még tétovázott.

– Bárónő. Ez nem pajkos csíny, – ne mondja azt! Ez egy nagy áldozat
öntől. Olyan nagy, a minőnél nagyobbat nő már nem tehet. Szégyenpír – ok
nélkül.

– S nem látott volna ön még nőt, a ki nem vette áldozatnak azt, hogy
elpirult?

– A ki szerelmeért pirult, nem szenvedett vele; de barátságért, hála
fejében szégyenpír égetését érezni, azt hiszem, a legkínzóbb tűz, a mit
martyrnők kiálltak.

– Hát legyen áldozat. A hogy ön akarja. Nevezzük nagy áldozatnak. Én meg
akarom azt tenni. Én önnek adósa vagyok, le akarom azt fizetni. Én meg
akarom szabadítani egy súlyos veszélytől önt és még valakit, a kiről nem
tudom, hogy ki? de a ki önnek drága. Azért akarom azt tenni, hogy ne
legyek önnek adósa tovább. Legyünk valahára quitt! – Nos, menjen ön:
járassa elő a kocsiját. Várják.

Vavelnek minden csepp vére tiltakozott ez ajánlat elfogadása ellen. Hogy
egy erős férfit nagy veszedelméből egy asszony szabadítson meg. És
micsoda áron! A legdrágább vér pazarlásával. Egy tiszta női arczon
fellángoló szégyenpír vérontásának árán! Nem lehet azt elfogadni.

– Nos, – menjen ön fel, hozza a köpenyét. Én készen vagyok. Addig várni
fogok itt a fenyőköröndben.

Vavel felment a várba, felvette a köpenyét, s aztán beszólt Mariehoz,
hogy ma nem viszi őt magával sétakocsizásra, mert dolga van a szomszéd
városban, a hová egyedül fog menni. A leány megnyugodott benne.

Ma úgy is megint olyan napja volt, hogy ha meglátta volna a pázsitos
úton sétálni az erdőkerülő, azt mondta volna: «aha! a gróf úr megint az
öreg asszonyt hozta ki magával.»

Azután bejött a gróf s rendeletet adott Henrynek, hogy járassa elő a
fogatát. Az alatt, a míg Henry a kocsiszínben volt elfoglalva, ő maga
sietett csodálatos látogatónőjét feltalálni.

– Nos! Elhatározta ön magát? kérdé a bárónő.

– Igen.

– Engem fog magával vinni?

– Nem.

– Hát a másikat?

– Azt sem.

– Hát mit?

– Ezt a két pisztolyt! szólt Vavel, szétnyitott köpenye alul kimutatva
két mordálynak az agyát. Megyek egyedül felkeresni azt az urat, a ki
minden áron egy lefátyolozott nőt akar meglátni, s majd mutatok neki egy
nőt, a kiről még nem mondta el senki, hogy milyennek látta az arczát.

Katalin az ijedtség, a kétségbeesés kifejezésével arczán ragadá meg
Lajos kezét.

– Nem! Azt én nem engedem megtörténni. Várjon ön egy pillanatig. Tudja
meg hát az utolsó gondolatomat is! Én tudtam, hogy ön ezt fogja nekem
felelni. Készen voltam rá. Ilyennek képzeltem önt. Már most nézzen ide.
Olvassa el ezt a levelet. Ha ön most azzal az elhatározással indul el,
hogy egyedül akarja felkeresni az ezredest, én visszasietek a
kastélyomba, vadászomat felültetem leggyorsabb versenyparipámra, s az
ezredes után futtatom e levéllel. Mire ön e két nehéz lovával és
batárjával odaér, nem fog ott találni senkit. Olvassa ön el.

E szavakkal egy levelet vont elő oldalzsebéből a hölgy s azt szétbontva,
odatartá a gróf elé, hogy olvashassa, de nem adta ki a kezéből, mintha
féltené, hogy majd nem kapja vissza.

A levélben ez állt:

«Ezredes úr!

Ne keresse ön Vavel grófnál Barthelmy Ange asszonyt; – a fátyolos nő, ki
őt kisérni szokta, én vagyok.

B. Landsknechtsschild Katalin.»

Vavel bámulva tekinte a hölgyre.

Az ismét összehajtá a levelet s visszadugta a zsebébe.

– Most mehet ön, ha úgy akarja; de én is teszem azt, a mit én akarok. –
És akkor azután rám nézve annál rosszabb; mert Barthelmynek egy írott
bizonyítvány lesz a kezében, a mivel a nevemet mindenütt
meghurczolhatja.

Vavel Lajos hosszasan nézett a hölgy arczába. Az, a mit ezek az égő
szemek mondtak, a miről ez indulattól vonagló ajkak tanúskodtak: nem
lehetett játék. Annak, a mi egy nőt arra késztet, hogy «ily áron is»
elfordítsa a halálveszélyt egy férfiról, csak egy neve lehet.

Ha ezt a nevet kitalálta Vavel Lajos, akkor nem tehetett egyebet, mint
hogy a karját nyújtsa a hölgynek s azt mondja:

– Menjünk asszonyom!

A hölgy betakarta arczát a fátyollal s egész karjával belekapaszkodott
Vavel karjába. S az ilyen karonfogásnak igen sok fokozata van: attól a
tartózkodó csüggéstől kezdve, mikor a hölgy csak az ujjai hegyével
érinti kisérője karját, mintha minden perczben el akarna tőle maradni,
egész addig a kigyószerű átfonásig, a mi azt jelezi, hogy kész vele a
világ végeig is elmenni.

A hintó az udvarra gördült. A gróf azt mondá Henrynek, hogy hajtson az
udvar parkfelőli ajtajához; s a fátyolos hölgyet az angol sétányon át
vezette odáig. Ott felsegíté a hintóba s maga melléje űlt. – Még Henry
sem vette észre az alakcserét.

Csodálatos érzés volt az, mikor Vavel e hölgyet maga mellett látta űlni,
a kivel egy órára a legszorosabb és legveszedelmesebb lánczczal van
egybefűzve. Csak egy órára. Ez idő alatt annyira övé e hölgy, mint az
élő embernek a saját lelke. S egy óra mulva annyira nem lesz az övé,
mint a holt embernek az eltünt lelke. Érzi, hogy rá nézve ez a nő egy
egész új világ: az égi üdv feltárt rejtélye; – aztán megint álom lesz
minden, s az üdv megint rejtélylyé válik.

Szótlanok voltak az egész úton. Hiszen úgy szokták mindig. A két fekete
megszokott trappjában mérte végig a könyv nélkül tudott útat. Olyan jól
ismerték már a járást, hogy a zökkenőknél, hidaknál, maguktól
meglassiták a lépést és aztán megint ügettek sebesebben. Nem kellett
nekik ostor.

A hintó egész odáig megtette már az útat, a hol rendesen megszokott
fordulni a szomszéd város végén álló keresztfa előtt, s idáig semmi sem
történt velük. Nem várt rájuk senki.

Talán csak ijesztgetés volt Barthelmy fenyegetése?

Henry tudta már, hogy itt tovább nincs ok hajtani s gépileg
visszafordítá a fogatot. Így ment ez már évek óta mindennap.

Visszatérett az erdőszélen szokott megállni a fogat, a hol egy
gyalog-ösvény egy kellemes csaliton keresztül egy tágas, pázsitos térre
vezetett. Ez volt az ő megszokott sétájuk helye, a hol gyakran
találkozott velük az erdőkerülő, a ki azt állította, hogy a Névtelen
várnak kétféle fátyolos hölgye van: egyszer az egyiket hozza ki sétálni,
másszor a másikat. Most az egyszer igaza volt. Ez a másik.

Ennek a másiknak is megtetszenek a fű közül előkandikáló kék
harangvirágok és nefelejtsek. Ez is szeretne azokból emlékcsokrot tépni.
Ennek is megmondják rövid, mogorva szóval, hogy az nem szabad.

Őszszel a vadrózsákon olyan gubanczok szoktak teremni, mint egy
csodálatos borzas bogácsfő. (A cynips rosæ gubicsai azok, műnyelven
Bedeguar.)

– Ezt sem szabad leszakítani? kérdé a hölgy.

– Minek? mondá Vavel.

– Azt regélik, hogy ha egy ilyet az aludni nem tudó gyermek feje alá
tesznek, annak csendes álma lesz tőle: azért hívják «álomalmá»-nak.

– Elhiszem.

– Önnek nincs gyermeke?

– Nekem! kiálta fel elbámulva a gróf. S aztán nagyot sóhajtott. Arczán
mondhatlan keserűség volt kifejezve. (Igaz! Hisz ő róla azt hiszik, hogy
neje van!) – Sétáljunk vissza a hintóhoz.

Ez azonban nem történt meg akadály nélkül.

A mint visszafordultak, a csalit gyalog útján három férfit láttak
feléjük közeledni: három dragonyos tisztet. A két hátulsó be volt
burkolva fehér köpenyébe, az első nem viselt burkoló felöltönyt.

– Ez Barthelmy! súgá a hölgy, megszorítva a kart, melyre támaszkodott.

Vavel gróf arczán semmi indulatváltozást nem lehetett észrevenni.
Nyugodtan sétált végig a gyöpön, a szemközt jövők elé.

Azok bizonyosan a gróf hintaját utólérve, megtudták Henrytől, hogy a
gróf merre távozott; azzal lovaikat csatlósaikra bízva, utána sétáltak.

Nem sokára ott álltak egymás előtt.

Az ezredes magas, tekintélyes alak volt; fennhordta a fejét, hajlott
sasorrához, símára borotvált arczához illett a büszke tekintet. Minden
mozdulatából kevély önbizalom rítt ki, vegyülve kihívó gúnynyal, mit az
udvarias allureök csak álczázni törekedtek.

– Gróf úr! szólt Vavel elé lépve, van szerencsém bemutatni magamat. Én
vicomte de Barthelmy Leon ezredes vagyok.

Vavel Lajos olyanformát dörmögött, hogy nagyon örül rajta, hogy ezt
megtudhatta.

– Régóta kivántam önnel megismerkedni, folytatá az ezredes, mialatt két
kisérője hat lépésnyi távolban maradt mögötte; de olyan szerencsétlen
voltam, hogy kétszer nem találtam önt honn, egyszer pedig olyankor
jöttem, a mikor ön már lefeküdt. Ön is szíves volt látogatásomat
viszonozni, de ismét oly szerencsétlen voltam, hogy két izben nem voltam
odahaza, egyszer meg még nem keltem föl, mikor ön keresett. Én pedig
mindenesetre találkozni kivántam önnel. Azért kaptam az alkalmon, hogy
önnel most véletlenül találkozhatom. Van szerencsém önnek bemutathatni
két barátomat: Kriegeisen kapitányt és Zagodics főhadnagyot a Sándor
czár nevét viselő dragonyos ezredtől.

Vavel gróf készséggel sietett ez ismeretség megejtése fölött is
kifejezni őszinte örvendezését.

– Miben lehetek önnek szolgálatára, ezredes úr?

– Igen egyszerű dolog biz az, gróf úr. Engem egy sajátszerű baleset ért;
a mi a férjekkel közös. Én azonban nem tartozom azon phlegmaticus
természetek közé, a kik ezt könnyen veszik. S ez temperamentum dolga. –
Egy fokkal hevesebb vérem van, mint másnak. – Engem a feleségem megcsalt
és megszökött tőlem valakivel, a kit én nem ismerek. Ennek már négy
esztendeje. – Az egész világot összekutattam utánuk. – Nem találtam
rájuk sehol. – Végre a sors ide, ebbe az elrejtett zugába a világnak
vezetett. – Itt hírét hallom egy rejtélyes kastélynak, a mit mindenki
Névtelen Várnak nevez; – megtudom, hogy abban egy délczeg, daliás lovag
lakik, egyedül egy hölgygyel, a kinek az arczát még nem látta senki,
mert a világ előtt mindig le van fátyolozva. – Ön nem fog engem
szigorúan megítélni, ha e körülménynél fogva bennem a soha el nem aludt
láng újra fellobbant; Barthelmy Ange jutott az eszembe. – Én tartozom a
szívemnek, tartozom a becsületemnek azzal a kérdéssel: vajjon az a
hölgy, a ki Vavel gróf kiséretében szüntelen lefátyolozott arczczal
jelenik meg a világ előtt, nem Barthelmy Ange-e: az én feleségem?

Vavel Lajos erre a legcsendesebb, de mérsékeltebb hangon felelt:

– Vicomte de Barthelmy Leon úr! Én önnek lovagi becsületszavamat adom,
hogy az a hölgy, a kit karomon vezetek, nem Barthelmy Ange asszony; –
nem volt az ön felesége soha. Erre önnek nemesi becsületszavam kötöm le.

Az ezredes különösen mosolygott.

– Gróf úr! Én önnek a becsületszavát különösen teljes értékünek fogadom
el minden kérdésben; hanem általánosságban kénytelen vagyok tagadni
akármiféle becsületszónak a keletét abban az egy kérdésben, a hol
asszonyokról van szó. Tudjuk jól, hogy szívviszonyoknál még az eskü is
igen kétséges próba. A hol asszonyt, vagy férjet csalnak meg, ott a
becsület minden szabályai fel vannak függesztve. Ez «extra leges» esik.
Itt a csalás épen úgy megengedett dolog, sőt épen kötelesség, mint – a
háborúban! Ha tőlem az ellenség azt kérdezné, nincs-e abban az erdőben
katonaság elrejtve: becsületemre mondanám, hogy nincs, ha mindjárt
minden bokor tömve volna is muskétással. Harczban és asszonyok dolgában
nincsen becsületszó.

– Akkor nem tudom kitalálni, hogy mit kiván ön tőlem még többet.

– Hát megmondom én, hogy ne fáraszszam önt a találgatással. – Teljes
meggyőződést gyanum alaptalanságáról csak oly bizonyossággal
szerezhetek, a mit saját szemeim által nyertem. S a nélkül innen el nem
távozom.

– Akkor sajnálom önt, de kénytelen leszek önt kétségei között
hátrahagyni.

E szónál Vavel gróf indulni készült.

Barthelmy ezredes, még ugyan folyvást a legudvariasabb arczkifejezéssel,
keresztbe tette előtte a lábát.

– Én azonban kérni fogom önt az itt maradásra.

– Mi czélból?

– Egyenesen abból a czélból, hogy az ön által kisért hölgynek bájos
arczvonásaiból meggyőződjem arról – hogy az én férgemnek igaza van-e
engem marni, vagy nincs?

Ez utolsó mondatot már a kendőzetlen vad indulat hangján ejté ki az
ezredes s sarkantyús lábával nagyot dobbantott.

De ugyanazon hangon kiálta vissza Vavel gróf:

– Azt a czélt pedig nem fogja ön elérni, uram!

S e perczben mind a két férfinak a karja fel volt már emelve a levegőbe,
s csak az volt függőben, hogy melyik üti előbb homlokon a másikat?

E válságos jelenetnek egyszerre véget vetett Katalin bárónő azzal, hogy
hirtelen hátravetette a kalapjáról a fátyolát, s közbeszólt.

– Itt van uram; lássa meg hát ki vagyok?

Barthelmy Leon meglepetve hőkölt vissza s hirtelen a szájához kapta
kezét, mintha egy indulófélben levő szót akarna visszatartani s arra a
legtökéletesebb menuettelépésben kiczirkalmazott bókkal hajtva meg magát
a gróf előtt, mondá:

– Gróf úr, ime fogadja részemről a legünnepélyesebb bocsánatkérésemet. E
hölgy nem Barthelmy Ange. Ezek az urak itt tanúim, hogy én önt minden
lovagias forma és szabály szerint megkövettem.

A két kisérő is közelebb lépett most s azok is furcsa kiváncsisággal
bámultak a Vavel gróf oldalán álló hölgyre, a kinek a házánál még tegnap
szindarabot játszottak és punchot ittak. – Barthelmy Leon még a közben
is, a midőn Vavel gróf előtt meghajtá magát, a bárónőre vetett egy
oldalpillantást, s e tekintet tele volt sértő gúnynyal.

E fordulat oly gyorsan történt, mint mikor a villám megvilágítja az
éjjeli tájat. E pillanat alatt Lajosnak egész szívén keresztül kellett
villámlani annak a mennyországian édes érzésnek, hogy e nő az ő
megkiméléseért ily önfeledten áldozza fel magát és annak a pokoli
keserűségnek, hogy ez őt védő, miatta szenvedő hölgyet ily meggyalázó
gúnytekintet éri.

Nem volt indulatainak ura többé. Kirántotta köpenye alól pisztolyát, s
annak a csövét az ezredes gúnymosolygó arczának irányozva, épen a két
szeme közé, hörgé szenvedélytől rekedt hangon:

– És én követelem öntől, hogy kövesse meg ezt a hölgyet! és kérjen ő
tőle bocsánatot!

– «Ön» követeli azt? kérdezé Barthelmy ezredes, folyvást gúnyosan
mosolyogva s belenézve a pisztoly csövébe, a hol farkasszemet nézett a
felé mosolygó golyóval.

– Vagy szétzúzom önnek az agyát.

A két kisérő kardjához kapott. Katalin sikoltva veté magát Vavel
keblére, két kezét esdeklően emelve felé.

– Szabad lesz előbb öntől megkérdeznem, gróf úr, szólt csendes, kimért
hangon Barthelmy Leon, micsoda önre nézve ez úrhölgy?

Vavel gróf egy perczig sem gondolkozott a feleleten.

– Ez a hölgy: jegyesem…

A gúnymosoly egyszerre eltűnt az ezredes arczáról, kisérőinek kardjai
visszazörrentek hüvelyeikbe.

– Akkor sietek a megkövetéssel, mondá Barthelmy Leon. Madame! Fogadja
legmélyebb tiszteletemet, s ne tagadja meg bocsánatát azon sértésért, a
mit tudatlanságomban elkövettem. Engedje legőszintébb hódolatomat e
vezeklő kézcsókban kifejeznem.

S minthogy a hölgy mind a két kezét Vavel gróf karja körül
összekulcsoltan tartá, s egyiket sem nyujtá oda a bocsánatkérőnek, az
hajolt le odáig, hogy ajkaival a hölgy ujjai hegyét érinthesse, s még a
sisakot is levette a fejéről, s a hóna alá fogta addig.

Azután kisérőihez fordult s fedetlen fővel így szólt:

– Uraim! Önök tanúi voltak, hogy én egy oktalanul elkövetett sértést
őszintén megbánva, azért lovagias készséggel megkövetést és
bocsánatkérést teljesítettem. Meg van ön ezzel elégedve, Vavel gróf?
szólt aztán sisakját feltéve.

– Meg.

– Akkor nyújtsunk egymásnak kezet. – Semmi ellenségeskedés. – Fogadja ön
legőszintébb üdvkivánatomat. – Önnek pedig bárónő, a vett leczkét
köszönöm. Rászolgáltam.

Azzal még egyszer meghajtá magát s félreállt, jelezve, hogy tiszta az
út.

Egész modora oly őszintén lovagias volt, hogy lehetetlen volt rá
neheztelni.

Vavel odanyujtá neki a kezét.

Katalin ismét arcza elé rántá a fátyolát s durczásan készteté Lajost az
indulásra. Nők nem bocsátanak meg oly könnyen.

Ők elől mentek az ösvényen, a három férfi tiszteletteljes távolban
kiséré őket.

De e távol még sem volt elég nagy arra, hogy az elől menők valami
beszédet kezdhessenek egymás között.

Mikor a hintajukhoz értek, ott találták az erdő szélében a három tiszt
csatlósait, uraik lovaival együtt.

Vavel grófnak itt kellett várni az utána jövőket, hogy üdvözleteiket
kicserélhessék egymás között. A négy szolgának látni kellett azt, hogy
ők nem kergetik egymást, hanem mint jó barátok válnak el.

Mikor Katalin és Lajos ismét fennültek a hintóban, ott szintén nem
lehetett semmi beszédet kezdeniök. Az a harmadik ember ott a bakon
meghallhatta.

Mennyivel más érzések voltak azok, a mik visszatérett Vavel szívében
egymást űzték. Az álmodó valamit kiáltott, a miből a nem alvók is
megtudhatták, mit álmodott; kényszeríté az álomképet, hogy a felébredés
után is itt maradjon. Érzé, hogy a mit tett, azt joga volt tenni. Ez a
nő úgy szereti őt, a hogy csak valaha asszony szerethetett. – És a mit
Vavel tett, kötelessége is volt tenni. – Ő is szereti azt a nőt.

Nem volt hazugság, a mit mondott, csak rhetoricai szabadság. «Hysteron
proteron.»

Az nem csupán kényszerítő körülmények által kisajtolt rehabilitatiója
volt a megsértett női becsületnek: – az igazság volt, mert érezve volt.

Vavel gróf ismét a park hátulsó kapujánál állítá meg a fogatát, s ott
leemelve a hölgyet, elbocsátotta Henryt a lovakkal a főkapuhoz; ő maga
bevezette a parkba a bárónőt.

– Mit cselekedett ön? szólt hevesen a bárónő, a mint egyedül maradtak.

– Kimondtam azt, a mit a szívem érzett.

– Tudja ön, hogy mit tett ez által?

– Mit?

– Lehetetlenné tette azt, hogy mi egymással valaha még találkozzunk,
hogy egymással beszéljünk, hogy egymással levelezzünk.

– Nem értem ezt.

– Ha csak egy pillanatig gondolkoznék ön rajta, megértené. Én nem
kérdem, hogy e rejtélyes nő önre nézve mi? De azt tudom, hogy ön e nőre
nézve minden. Ne higyje ön, hogy elég rossz szívű tudnék lenni, e nőtől,
a kit nem is ismerek, elrabolni az ő egész világát. Nem tudok hazudni.
Nem tudom a tettetést. Mélyebben a szívembe engedtem látni, hogy sem
eltagadhassam, a mit érzek. De még van a szívem fenekén valami, a mit ön
nem látott. Büszkeség, Én nem fogom önt elszakítani egy hölgytől, a
kihez ön hozzá van lánczolva. Mi ebben az életben bevégeztük egymással
való találkozásunkat. Talán egy másikban ujra kezdhetjük azt. Kérem,
maradjon itt. Eltalálok csónakomig egyedül is. Senki sem tudja a
kastélyban eltávozásomat; sietnem kell, míg észre nem veszik. És most
arra kérem, ne kisértse meg hozzám közelíteni; mert a mint ön meg akar
látogatni, én rögtön elköltözöm erről a tájról. És még egyet. Ne mondja
ön el annak a hölgynek, a kit az érdekel, hogy egy rossz órában ki
foglalta el a helyét? – Adieu!

Azzal a fátyolát még sűrübbre vonva arcza előtt, kilebbent a park
ajtaján, s léptekkel, mik a föld felett repülni látszának, eltünt a
fűzfák között.

Vavel Lajos sokáig ott állt a kapuban és bámúlt a semmibe – és még
mindig ott látta őt.


IV.

No iszen lett azután ebből «heczcz»; de hatalmas! Ha Katalin bárónőnek
csak az kellett, azt megkapta.

Tromfszky doktor napról-napra újabb versióit hordta hozzá a pletykáknak,
a mik a bárónő felől circulatióba hozattak. Persze a katonatisztek
kibeszéltek mindent. Mi okuk is lett volna azt titokban tartani?

És a ki legjobban tudta azt tódítani, az természetesen maga a doktor
volt. Neki csak legjobban kell a dolgokat tudni.

Egy pár tisztelője volt még a bárónőnek, a ki megkisérté az ellene
költött mendemondákat lefegyverezni; azok között első helyen az alispán,
ki maga is szintén egyenes lelkü, becsületes ember lévén, más embernél
is annyira föltételezte a becsületességet, hogy mikor mint biró ítélt
gonosztevők felett, ha csak tetten nem kapattak, mind fölmenté őket. –
Görömbölyi Bernát a sedriák alatt még össze is veszett a főispán
asztalánál az ezredessel, ki szintén hivatalos volt a herczeghez, e
szőnyegre hozott tárgy fölött elmondva kereken, hogy az tiszta
lehetetlenség, hogy az az úrhölgy, a ki a Névtelen Várban Vavel gróffal
együtt lakik, azonos legyen a birtok úrnőjével; hisz az három évvel
később származott oda; az alatt a másik hölgy már régen ott rejtőzött.
Az meg épen erős felmentő körülmény, hogy a míg az egész falu látta
bizonyos órában a fátyolos hölgyet Vavel gróffal kikocsizni és hazatérni
a Névtelen Várba, addig a kastély összes cselédsége tapasztalhatá, hogy
Katalin bárónő otthon van a kastélyában.

A jóakaratú pártfogó nem is sejté, hogy a míg ekként védelmezi a maga
«per tu» barátnéját, a zivatart mennyire felkölti Vavel gróf ellen.
Hiszen ha ez a védelem alapos, akkor Barthelmy ezredesnek meg kell
tudnia, hogy ő valami módon mégis rá van szedve.

Szerencsére azonban ott volt a közelben egy rosszakaratu pártfogó is: a
doktor, a ki saját tanúskodásával sietett az alispán érvelését
lerontani.

– Így van a dolog. Katalin bárónő igaz, hogy egész cselédsége láttára
otthon volt mindig a kastélyban s igazi apáczai életet folytatott. Az
ám, de ki látta a bárónőt déli tizenkét óráig a belső szobáiból kijönni?
És meg azután, kinek volt valaha szerencséje a bárónővel éjfél után
beszélhetni? Éjfélkor még a tánczestélyeiről is rendesen visszavonult.
Mi természetesebb, mint az a következtetés, hogy azt az időt, a mikor
mindenkire nézve láthatatlan volt, a Névtelen Várban tölté. Az odamenés
és visszatérés igen könnyen végrehajtható volt a tó-öblön keresztül egy
maga hajtotta sandolinon, midőn az öblöt mindkét oldalon a kettőjük
elzárt parkjai takarják el. Így nagyon kimagyarázható, hogy a bárónő már
a jószág megvétele előtt is itt volt, s az a fátyolos hölgy, a ki Vavel
gróffal lakott a Névtelen Várban, ő maga volt, nem más. A statutió
alkalmával sem jött vissza Bécsből. Mindenki látta, hogy a postakocsi
üresen érkezett, a bárónő pedig a park felől jött elő. Akkor is a
Névtelen Várból került elő! De legbizonyosabb adat, a mi az egész
intrigát napfényre hozza, az én éjszakai látogatásom a Névtelen Várban.
A fátyolos hölgy maga jön oda hozzám. Én elmegyek vele a beteghez. Az
dühbe jön az inasára, hogy minek engedte a hölgyet hozzám jönni. Félt a
fölfedezéstől. Én elszaladtam, de olyan gyorsan, hogy a nyulat
elfoghattam volna. A fátyolos hölgyet ott hagytam a beteg mellett.
Egyenesen futottam a kastélyba. A komornyiknak azt mondtam, hogy rögtön
akarok beszélni a bárónővel: az kijön azzal a szóval, hogy a bárónő nem
bocsát be, mert beteg! Hát nem absurdum ez? Nem bocsátja be a
háziorvosát; mert beteg! Én visszaizenek, hogy fris pletykát hoztam a
Névtelen Várból. Megint azt izenik vissza, hogy jőjjek vele holnap. –
Hát van ilyen a világon? A kiben egy szikrája van a psychologiának,
ebben az egyben döntő tanúbizonyságot fog találni arra, hogy a bárónőhöz
azért nem eresztettek be «engem», mert nem volt otthon.

Ez a bizonyitás általános tetszésben részesült.

Az alispán még exceptivázni akart, hanem akkor az inzsellér úr mottója
hangzott közbe:

– No én csak mondanék valamit.

– Hát mondja el!

– Hát mondok, azt mondom, hogy nekem mindjárt gyanús dolog volt, hogy az
a baronesse olyan könnyű szerrel köt Bruderschaftot s osztja a csókokat.
Mondok.

Ezzel a mondással aztán Görömbölyi alispánnak egészen vesztett ügye
lett.

De annál inkább nyert ügye lett Vavel grófnak. Barthelmy ezredesnek
minden gyanúmaradványa eloszlott e felvilágosítás által.
Landsknechtsschild bárónő egy kifinomított kaczér nő, s világtól
elvonulásának titka is fel van már fedezve.

A jól elrágalmazott asszonynak egyedül csak tiszteletes Mercatoris uram
maradt meg védelmezőjéül a nagy úri társaságban, hová esperesi rangjánál
fogva ő is hivatalos volt; de az ő védelmében sem volt köszönet: mert a
textust a bibliának azon részéből vette, a hol Lukács evangelista
szerint egy bűnös asszonyi állatnak sok bűnei megbocsáttatnak azért,
mert sokat szeretett.

Ezt is megtudta Katalin, s nagyon jól mulatott rajta.

Azzal állt bosszút, hogy a doktort, az inzsellért, meg a papot meghívta
magához ebédre s ott arra kényszeríté őket, hogy mondják el előtte,
hogyan történt? Azok előbb ki akarták belőle magukat tagadni: hanem
aztán mikor látták, hogy a delnő milyen tréfára veszi az egész rágalmat,
csak kirukkoltak vele és jól elmulattatták – a saját rágalmazásával.

Abban hallgatag mind megegyeztek aztán, hogy ennek a nőnek az esze
gépezetéből egy kerék hiányzik!

Ritka eset, hogy egy nő, még inkább egy leány, mulatságosnak találja,
hogy őt oly kegyetlenül rágalmazzák.

Valjon nem szól-e bele a családja?

Valjon mi oka lehet e titkolozásra?

De miért nem veszi nőül a gróf, ha már ennyire vannak egymással!

E fölfedezés után a rejtély még zavarosabb lett.

S annyival inkább, hogy e napon túl nem lehetett többé a lefátyolozott
hölgyet látni Vavel gróf mellett. Nem kocsiztak ki többé együtt.

Mindjárt megtudjuk annak is az okát.


V.

Vavel Lajos csak az ebédnél találkozott ismét össze Marieval. Odáig nem
mutatta magát előtte. Azt hitte, hogy az alatt el tudja csillapítani
annyira indulatait, hogy azok el ne árulják magukat arczvonásain.

Mégis remegett, mikor összejött a leánynyal. Hűtlenség tudata bántotta
lelkiismeretét. Neki nem volt szabad a szívét elajándékoznia. Hogyan
mondhatja ezentúl neki: «testestül lelkestül az öné vagyok!»

A leány magaviselete irányában ez órától fogva meglepően nagyot
változott. Szerény, figyelmes, szófogadó iparkodott lenni. Ha ő
megszólította, arcza felderült; egyébkint komoly, tartózkodó volt.

Sejtene tán valamit?

Meg van-e adva az az erő a magába zárkozott léleknek, hogy a más
lelkének titkait ki tudja találni?

De hátha látott valamit?

Nem történhetett-e az meg, hogy a leány, attól a vágytól hajtva, hogy
Lajos útját kisérje, fellopózott az observatoriumba s az áruló cső
tudatott vele valamit, a mi kezdetet ád a végnélküli gondolatoknak?

Vagy arra sem volt szükség? Elég egy sympathicus léleknek a sugallat,
hogy többet tudjon, mint a ki a szemeivel látott.

Ezentúl igyekezett Lajoshoz nyájas, előzékeny lenni; de meglátszott
rajta, hogy ez öntudatos igyekezet.

Ez estén nagyon későre adott jelt csengetyűjével, hogy már lefeküdt s az
érkező Lajos széttárt könyveket talált az asztalon. A leány tanult.

Másnap a szokott délelőtti órában eljött hozzá Lajos, a sétakocsizásra
felkérni a leányt.

– Köszönöm. Nem megyek, modá Marie.

– Miért nem?

– A kocsizás nekem rosszat tesz.

– Mióta veszi ezt észre?

– Már rég ideje.

Lajos rábámult. Mi ez? Sejtené talán Marie, hogy abban a kocsiban tegnap
más ült az ő helyén? Valami ösztön (büszkeség talán?) azt sugná neki,
hogy az a hely el van foglalva már?

– Holnap sem fog ön velem kikocsizni?

– Ha ön megengedi, hogy itthon maradjak.

– Van önnek valami baja?

– Semmi. Csak nem szeretem a kocsirázást.

– Akkor én eladom a lovakat.

– Azt nagyon jól fogja ön tenni, ha önnek nincs szüksége rájuk. – Én
majd annál többet fogok sétálni a kertemben.

– S ha majd tél lesz?

– Akkor járkálok az udvaron s csinálok hóembert, a hogy a
parasztgyerekek szoktak.

Lajos gondolkodóba esett. Ha olyan nagyon jól nem őrizte volna a leányt,
hajlandó lett volna azt hinni, hogy Henry fecsegett előtte a tegnapi
találkozásról az erdőben a három dragonyos tiszttel; de hisz annak még
azóta nem volt semmi alkalma Marieval távolról is találkozhatni.

Hanem azért mégis az lett a vége a dolognak, hogy Lajos eladta a
lovakat. Potom áron, ajándékképen vesztegette el egy helybeli paraszt
gazdának s a két elkényeztetett paripa tanult azontúl szántani.

Marienak pedig minden járása azontúl csak a virágos kertjére
szorítkozott. Azonkívül egész nap tanult és írt.

Ha kiment a kertbe, az alatt a kertészlegényt eltávolították onnan s
annak a leány visszatértéig más dolgot adtak.

A kertészlegény fiatal ember volt: a Schmidt családnak legidősebb
sarjadéka, írni, olvasni tudó fiu. Vavel gróf azért szerette, hogy olyan
csendes, szótalan legény volt, nem járt korcsmába.

Meg volt neki parancsolva, hogy az alatt, a míg az úrhölgy a kertben
sétál, ő a park útjain és pázsitjain gereblyézze össze a lehullt
faleveleket. Ott látta őt Marie mindannyiszor.

Egy késő őszi délután, a mint Marie ismét visszatérőben volt a kertből,
József, a kertészlegény, a Vár oldalát takaró vadgesztenyefák lehullt
gyümölcsét háritgatta össze kupaczokba, s e közben a szokottnál közelebb
esett ahoz az úthoz, a melyen a leány végig szokott haladni.

Schmidtné, mint rendesen, elől ment, s annak rendelete volt, soha hátra
nem tekinteni, a mit az nem szegett volna meg egy világért.

Marie, a mint a kertészlegény közelébe ért, egy pillanatra megállt. E
pillanat alatt az jutott eszébe, hogy most ő rá senki sem ügyel fel.
Lajos, kiről jól tudta, hogy a vizsgáló-toronyból őt folyton kiséri
tekintetével, a míg a kertben sétál, – arra a jelre, hogy ő felveti a
zsebkendőjét a légbe, lejön a toronyból, kiadni az ablakon át
Schmidtnének az ajtókulcsot. Ez alatt, a míg odáig leér, ő rá épen nem
vigyázhat. Ez bizonyos.

Hirtelen elhatározta magát.

A míg Schmidtné hátra nem tekintve haladt előre, ő hirtelen a
vadgesztenyefák felé irányzá lépteit s sietve ment a kertészlegény felé.
Ez ott dolgozott csendesen egymagában, s elbámult, mikor az úrnőt
egyenesen maga felé sietni látta; a kivel neki szót váltania szigorúan
meg volt tiltva.

Marie tikkadt lélekzettel mondá e szókat a kertészlegénynek:

– Kérem, legyen ön olyan jó: fogja ezt a levelet…

De alig mondhatta idáig, még a levél jó formán a kertészlegény kezében
sem volt, a mint a kastély északi oldalán levő kis vasajtó hirtelen
fölpattant s azon előrohant Vavel gróf, dühösen, mint egy vadállat.
Egyik kezével a megrettent kertészlegény karját ragadta meg s olyat
penderített rajta, hogy az orgonabokrok közé kalimpázott, másik kezével
a leány kezét fogta meg. A levél mind a kettőjök kezéből leesett a
földre. Azt a gróf felkapta és a zsebébe dugá s azzal szótlanul és
hevesen elhurczolta magával a leányt.

(Az a jámbor kertészlegény élete fogytáig abban a hitben maradt, hogy ő
belé egy elátkozott herczegasszony volt szerelmes, de rajta kapták a
félbeszakadt szerelmi vallomásnál s így nem lett e kész szerencséjéből
semmi.)

Lajos pedig vitte magával egyenesen a leányt a tanulóterembe. Egy szót
sem szólt addig hozzá. Arcza sápadt volt a dühtől és ijedtségtől, hogy
félelem volt ránézni.

Mikor aztán egyedül voltak a bezárt négy fal között, akkor eléje állt a
leánynak s a szemébe nézett vádterhesen.

– Ön levelet akart küldeni valakinek?…

A leány nyugodtan nézett a haragvó arczába.

– Kinek szólt e levél?

A leány szomorúan mosolygott s csendesen bókolt szép fejével.

Vavel kivette zsebéből az elfogott levelet.

Czíműl ez volt rá írva:

«– A szép, jó, kedves szomszédnőnek.»

– Ön Landsknechtsschild bárónőnek akart írni?

– A nevét nem ismerém, azért írtam így.

A mint a túlsó oldalára fordítá a levelet Vavel, ott meg a pecséten a
leány czimerét látta. Azt a czímert, a mit minden ember ismer.

Sietett azt morzsalékká törni.

S aztán elolvashatta, a mi belül volt írva.

«Kedves, szép, jó asszonyom!

Szeresse ön az én Lajosomat. Tegye őt boldoggá; ő nagyon jó ember. – Én
nem vagyok rá nézve senki és semmi.

Marie.»

A mint ezt elolvasta, a két öklével a fejéhez és a szívéhez csapott
Lajos, s végigesett a kereveten, s elkezdett keservesen zokogni.

A leány most nem ment oda hozzá, hogy megkérlelje. Szánakozó tekintettel
nézett le rá, és nagyot sóhajtott.

– Hogy ő nekem senkim és semmim! fuldoklá a férfi.

– Senki és semmi; suttogá utána a leány csendesen.

Erre Vavel felugrott s odament eléje: égő szemei még könyeivel teli.

– Mit akar ön, Marie? Mit akar ön?

Ekkor a leány egész lelki erejével föléje kerülve, megragadá a férfi
kezét, s szólt egész szíve teljességéből:

– Mit akarok? Azt akarom, hogy adjon ön nekem anyát! Azt akarom, hogy
hozzon nekem asszonyt a házhoz, a kit én szeressek, s a ki engemet
szeressen: asszonyt, a ki nekem parancsoljon s a kinek én szót fogadjak,
a kinek elmondhassam, ha búsit, ha felvidít valami, s a ki megdorgáljon,
ha ostobaságot teszek, s a kinek a kezét megcsókolhassam, ha
megfenyített. Adjon ön nekem anyát; én annak engedelmes, szófogadó
leánya leszek: soha meg nem szomorítom, ellene nem mondok; – akárhogy
bánik velem, eltűröm tőle s megáldom az órát, a melyben e házba
belépett! Irtózom már az egyedül léttől.

– Nem vagyunk-e ketten? szólt tompa hangon a férfi. – S nem vagyok-e én
is oly egyedül mint ön?

– S azt hiszi ön, hogy ez az ön márványarcza nem az én lelkemnek a
terhe? Ez a vas tekintet, a mivel ön a legirtóztatóbb sorsot tűri, az én
legijesztőbb kísértetem. Mindennap látom ez arczot a ki eltemette magát
az én elátkozott sorsom miatt elevenen; ifjan, erővel, lélekkel,
gazdagon; és soha egy mosolyt, soha egy örömsugárt, rajta: kifosztva,
megölve, megsemmisítve. És aztán tudnom kell, hogy mind ennek én vagyok
az oka. Hogy átok a létezésem annak az egyetlen-egy embernek a fején, a
ki tudja, hogy vagyok a világon.

– Az Istenért Marie! ki sugall önnek ilyen gondolatokat?

– Azok az én hosszú éjszakáim! Oh, miket nem tanulok én abban a mély
sötétségben! Ha azt én önnek mind elmondanám! Csak egyet mondok el
belőle. – Nem hiába kérdeztem öntől egyszer már régen, hogy milyen az a
halál? Fáj-e még azután is valami, vagy vége van vele mindennek? Ha
akkor tovább kérdezett volna ön, mondtam volna valamit. Önök akkor,
mikor engem megmentettek a haláltól, az én nevemet odaadták Botta
Zsófiának, a ki helyettem elvállalta az én sorsomat. Nem tudom, mi lett
belőle azután? Ha meghalt helyettem, nyugosztalja meg Isten; s ha élve
maradt, magasztalja fel Isten, hogy tündököljön az én helyemen; – de
adjátok hát ide nekem akkor Botta Zsófia nevét; adjátok ide az ő
szolgáló köntösét, adjátok ide az Isten szabad világát, a mi az övé
volt: hadd legyek Botta Zsófia én s hadd mossak ruhákat a patakban! Ha
cseréltünk, cseréljünk igazán! Tudjam meg, hogy milyen az élet, vagy
tudjam meg, hogy milyen a halál?

Vavel Lajos bámulva hallgatá ez indulatkitörést. A csendes, szelid, méla
leánynak ez volt az első szenvedélyes hangja. Maga sem tudta ő azt, hogy
ennyire képes. Ekkor ezt mondta neki Vavel gróf:

– «Madame!» A miket öntől hallottam ma, azokból megtudtam, hogy a kerek
föld legnagyobb gyémántja az én őrizetemre van bízva. – Ezentúl
kétszerte jobban fogom önt őrizni!

– Szükségtelen, felelt neki a leány büszkén. Ha azt akarja ön
biztosítani, hogy megmaradjak ebben a Névtelen Várban: csináljon belőle
otthont; hozzon bele boldogságot. Ha önt boldognak fogom látni, én is az
leszek.

– Oh az én boldogságom napja is arra vár, hogy az öné virradjon. Eljön
az, szentül hiszem. De a Névtelen Várban ne várjon ön reá. Tartson
bolondnak az egész világ: joga van hozzá; egyedül önnek nincs. Ha élne
még apám, anyám, a kiket imádtam, még őket sem bocsáthatnám be ide e
falak közé, hogy titkomat megtudják.

– Egy nő, a ki szeret, el nem árulja azt.

– De ki szeretne engem?

– A ki önt ismeri.

– Honnan ismerne engem valaki?

– Leveleiből. Nincs-e azokban lefestve önnek a lelke? képmása? Ő neki
kell önt szeretnie. És önnek is kell őt szeretni! Ha én szeretem önöket
mindkettőjüket, hát akkor önök hogy ne szeretnék egymást?

Csodálatos észjárás!

– Én mindig erről álmodtam; tehát igaz!

Lajos átérezte, hogy ha ő most tettetne és tagadna, a legméltatlanabb
sértést követné el a legkristálytisztább lelken. Őszintén megmondá
utolsó gondolatját.

– És ha lehető volna az, hogy engemet valaki úgy szeressen, a hogy ön
arról álmodik: emberi gondolat volna-e tőlem, még egy harmadik lényt,
egy napsugárnak örvendő lelket eltemetni magam mellé ide ebbe a
magányba, a hol megszünik minden érintkezés az emberekkel, az egész
világgal? Mert bizony mondom, hogy a ki a Névtelen Vár lakójának beállt,
annak a számára ez a ház egy sírbolt, a minek az ajtaja nem nyilik meg
elébb, mint a szabadító angyal trombitaszavára!

– S sokáig fog-e még e trombitaszó magára váratni?

– Hiszem, – és tudom, – hogy nem sokáig! Az idők jelenségei nem csalnak.
Feltámadásunk közelít. Addig tűrjünk és várjunk.

A leány magához vonta a férfi kezét s utána sóhajtá:

– Tűrjünk és várjunk. – De most hát adja ön vissza elfogott levelemet.

– Miért kivánja azt?

– El akarom most tenni s aztán elküldeni az igazi czimzetére: – majd
mikor az angyal trombitaszava megharsan.

– A ki angyaltársának szabadítására eljön. Isten engedjen bennünket is
kiszabadulni velük együtt, szegény bűnös ördögöket.

– Amen. – És aztán adasson ön egy pohár bort annak a szegény kertésznek,
a kit miattam úgy megijesztett. Pedig csak én voltam a hibás.

– Ave Maria!

Hanem a levelet nem adta neki vissza.


VI.

Ez a fölfedezés még szigorubbá tette Vavel Lajosra nézve a Névtelen vári
fogolylétet.

A leányban felébredt az életvágy, a világ utáni holdkór. Az ilyen
holdkórosra nagyon vigyázni kell, mert az mindig kiszabadulásról
gondolkozik.

Most már Vavel soha sem merte elhagyni a házat. A lovait már eladta; ki
nem vihette magával Mariet, mint azelőtt, a midőn egy órai szabad
légszívás volt még mindkettőjüknek megengedve. Az idő is elromlott. Egy
őszi dér megfosztotta a kis kertet virágdíszétől: csak a chrysanthemumok
maradtak meg a virágjaikban.

Hogy valami kárpótlást szerezzen Marienak az elvett «szép» világért: azt
gondolta ki, hogy egy üvegházat építtetett a számára, abba meghozatta
Erfurtból és Harlemből a legdrágább divatvirágokat s Józsefnek, kit
kertészszé tett a virágházban, gyakran adott megbizást, hogy menjen fel
Bécsbe dísznövényeket beszerezni. Az alatt maga ápolta az üvegház
növényeit. Itt hát télen is virágok közt sétálhatott Marie s kedvét
találta az exoticus növényekben, miknek neveit, hazáját, sajátságait
megmagyarázta Lajos. Úgy látszott, hogy a gróf is nagy virágkedvelő
lehetett valaha: minden külföldi ritka növényt ismert. Tudta, melyiknek
milyen földkeverék kell? sok, vagy kevés öntözés? árnyék, vagy napfény?
korom, vagy vasgálicz? s télen hányfokú légmérsék?

A kertészszel csak a virágok elnevezései fölött volt a grófnak többször
vitája. Némely hires nevet nem türt meg a virágházában. Annak a
legújabban divatba jött pompás chinai virágnak, a mi egyszerre kedvencze
lett minden üvegháznak: «Hortensia» név alatt, nem akart helyet adni a
növényei sorában, míg a botanicusok igazi tudományos névvel
«hydrangeának» nem keresztelték.

Egyszer a téli kertből, hová a kertész eltávozása után szabad volt
Marienak egy órára lemenni, (onnan nem szökhetett el) egy ujon nyilt
virággal jött vissza a leány.

A virág meglepően szép. Kettős szétterült kelyhe van; a külső haragos
kék, a belső égszínű, sugáralakú szirmokkal, a kehely közepéből pedig
kiemelkedik öt vastag karmazsinszínű pilis, a mi csillag alakban terül
szét.

E virágnak alig van valami kocsánya, annál fogva azt Marie gombostűvel
tűzte a keblére: épen a szíve fölé.

Egyenesen Lajos dolgozó szobájába sietett vele; gondolva, majd meglepi e
gyönyörü új virággal, a miből az első bimbó ma reggelre nyilt ki.

Meg is lepte, Vavel Lajos kilökte a széket maga alul, mikor a leányt e
virággal keblén szobájába belépni látta. Az a virág épen olyan volt ott,
mint a «legion d’honneur» rendcsillaga. Bámulva nézett rá.

– Hol vette ön ezt a virágot? kérdé Marietól reszkető hangon.

– Az éjjel nyílt az üvegházban. Menjen le. Még van rajta egy, azt önnek
a számára hagytam.

Vavel Lajos szótlanul elhagyta a szobáját s a leányt is a szobában.

Marie szokva volt már Lajos különcz modorához; mely olyan ember előtt, a
ki annak az okát ismerte, bátran mehetett volna hóbort számba; s ott
maradt körültekinteni Lajos könyvtárában, a minek az ajtaját az most
nyitva feledte.

Az első tekintetre meglepte az, hogy annak a Bertuch-féle szép
illustrált műnek, a mit ő már könyv nélkül ismert, még egy kötete oda
van dugva Lajos könyvei közé.

A legkönnyebben megbocsátható kiváncsiság egy leánynál, ha egyszer egy
olyan munkának, mely kedvencz olvasmánya volt, még egy eddig nem ismert
kötetét fedezi fel valahol, mohón kap utána, hogy ugyan mi lehet még
abban: kivált ha e kiváncsiságot még az a tudat is sarkantyúzza, hogy az
az egy kötet el volt előle dugva.

A mint a könyv színezett ábráit sorba lapozgatta, egyszerre az a lap
állt előtte, a min a keblére tűzött virág volt lefestve.

A leirásban el volt mondva, hogy ezt a híres franczia természetbúvár,
Palissot-Beauvois fedezte fel Észak-Afrika Oware királyságában s
virágainak a legion d’honneur rendcsillagához való hasonlatossága miatt,
elnevezte «Napoleona imperialis»-nak.

Most már tudta Marie, hogy miért sietett el oly hevesen Lajos. Utána
futott a téli kertbe.

Későn érkezett.

Már akkor Lajos jött vissza az üvegházból, markában hozva az ízekre
széttépett dísznövényt.

Dühös volt. Marie csak annyit hallott, hogy a künn ácsorgó kertésznek
azt kiáltotta: «canaille»! S azzal az összetördelt növény ágait
kihajította a hóra.

Marie visszasompolyodott a szobájába.

De Lajos ott is fel tudta őt találni.

– Hová tette ön azt a virágot? kérdé a leánytól, s keble úgy fujtatott,
mintha mértföldnyiről szaladt volna utána.

Marie szép szeliden, de egész öntudatos határozottsággal felelt neki:

– Lenyomtattam az imakönyvembe.

A férfi fogait csikorgatta, s felemelt öklei remegtek: a saját fejét
kezdte velük ütögetni.

Pedig a leánynak igaza volt. Az ő hazája nagyságának a jelvénye volt az
a virág: az ő nemzete dicsőségének csillagait nyiták annak bimbói.

A férfi csak gyűlölni tudott: – a leány csak szeretni.

Lajos megfordult a sarkán haragosan s otthagyta a leányt szótlanul.

Most már az üvegház is látogatatlan maradt. Kiknél a kedély
túlérzékenynyé lett, azoknak egy gondolat is elég, hogy őket egy
kedvencz hely látogatásától eltiltsa.

Lajosnak nem maradt már egyéb összeköttetése a világgal, mint a
távcsövének a lencséi.

Még hátra volt, hogy erről is lemondjon.

Maguk az elemek is ellene esküdtek ebben az évben a Névtelen Vár
lakóinak.

A Fertő tó egyszerre elkezdett szertelenül áradni, minden partján
túlöntött s elborítta szerteszélylyel a kaszálókat, az őszi vetéseket, a
tanyák, kertek ott úsztak a víz közepén.

E csapás miatt Marie kis virágos kertje is szenvedett. Környéke egészen
semlyékessé vált. Lajos ugyan sietett azt nagy költséggel
megoltalmaztatni; volt módja benne. Kapuját csak úgy ostromolta a sok
munkát kereső inséges föld népe, a kinek a télire nem maradt a vízár
miatt semmi elesége. Nem kergetett el senkit, hanem neki állította őket
töltést hányni, rőzsesánczot fonni az egész virágoskert körül. Úgy
megerősítette azt, mint valami váracsot. Hanem azért azt mondta neki a
kertész, hogy mind nem használ neki az semmit, a vízár alulról fog
felfakadni s tavaszra valamennyi díszbokrot ki fogja ölni.

Ez aztán kegyetlenség.

A kinek semmi egyéb öröme nincs a világon, mint a virágos, zöldülő
bokrai, annak az egyetlen gyönyörűségét egy szivacstörléssel
elpusztítani! Ez képes az embert Isten-tagadóvá tenni.

Lajos ingerült volt már minden iránt.

– Az én szép casuariáim! nyögé méltatlankodva.

Marie megfeddte e kislelküségért.

– Önnek csak a causariái válnak pusztulásra; de hát az a sok ezernyi
szegény ember, a kinek mindennapi falat kenyerét veszi el az Isten
csapása és még sem szállnak perbe az Istennel!

– Igaz. Mond rá Lajos; s még az nap öt száz forintot küldött tiszteletes
Mercatoris uramnak, hogy oszsza ki az árvíztől sujtott hívei között.

Ez a küldemény újra megindította a kettőjük közt félbeszakadt
levelezést, mely már hosszú idő óta szünetelt.

A hálálkodó válaszban egyuttal előadta a lelkész a mostani inségnek az
igazi okát.

«Az bizony nem Istennek az ő csapása, hanem embercsinálta, ember-elnézte
hiba. Hanem ilyenek vagyunk mi föld lakói. Ha valakinek szép buzája
terem, azt mondja dicsekedve: ime ezt én produkáltam; ha pedig selejtes
a termés, akkor azt mondja: e bizony csak olyan, a hogy az Isten
megteremtette! A Fertő tó túláradásának okait már régóta fürkészik. Az
utolsó tíz év alatt negyvenkét ezer hold mívelt termőföld lett
vízfenékké, a kik azon éltek, koldusokká. A mit a tudósok ki nem bírtak
találni, arra rájött egy bolond ember. Lakik itt e vidéken egy mindenhez
értő mester, a kit Mester Mátyásnak gúnyolnak, a ki asztalos, lakatos,
bognár, órás, vinczellér, a hogy kivántatik, – ez a múlt évben Győr
táján a hajóból a Dunába ejtette a bodnársulykát, a mi elmerült. Az idén
visszakerülve a Fertő tájékára, megismeri a hajdani bodnár gazdája
kezében az elvesztett sulykot. «Ez az én sulykom!» mondja neki; «én
ejtettem a Dunába Győrnél». «Lehetetlen az», mond a bodnár, «a feleségem
itt fogta ki azt a Fertőből». «Mégis az enyim; bizonyságául mondhatom,
hogy a sulyok fejébe van czövekelve hat darab körmöczi aranyam.» A
czöveket megtalálták s benne volt a sulyokban a hat arany. Ezért úszott
el a víz alatt. De hátra van a csoda nagyobbik fele. Hogyan úszott az a
sulyok a Dunából fel a Fertőbe? Ez a bolond emberrel történt anecdota a
mi tudós mérnökünket arra a következtetésre vezette, hogy azoknak a
vizeknek, a mik a Hanság tavaiból az ingó lápföld alatt a Fertő vizét
eddig a Dunába levezették, most felfelé kell folyniok. Valami ismeretlen
gát állja útjokat. Ez az oka az egész veszedelemnek, mely milliókra menő
károkat okoz. Hogy azt ki lehessen puhatolni, az egész Fertő tó és
Hanság vidékét újból fel kellene mérni; mert a mi mappát Krieger ezelőtt
huszonöt évvel készített e tóról és környékéről, az már nem is hajaz a
mostani alakjához. Új felmérésre van szükség, s csak azután, ha ki van
derítve, hol a befolyást gátló akadály, akkor lehet annak az
elhárításához fogni. Inzsellérünk megcsinálta a költségvetést s óriási
summa jött ki belőle. Majdnem tizenöt ezer forint. De ki adja ezt elő?
Tekintetes nemes Mosony vármegye azt tartja, hogy ez a tekintetes nemes
Sopron vármegyére tartozik; tekintetes nemes Sopron vármegye pedig abban
a meggyőződésben él, hogy az tekintetes nemes Mosony vármegyének a
kiadása. Már pedig hamarább megtörténik az, hogy a Fertő túláradjon a
ruszti hegynek a tetején, mint az, hogy akár Sopron, akár Mosony
tekintetes vármegyéknek a domestica cassájában úgy megáradjon a pénz,
hogy annak a szélén tizenötezer forintot magától kiöntsön. E
fennakadáson végtére is segített az Úrnak angyala, a kit vidékünk
oltalmazójául küldött ide jó kedvében: ő nagysága Landsknechtsschild
Katalin bárónő, ki is megtudva, hogy a föld népének nyomoruságán
segíteni egyedül ez úton lehet gyökeresen, ő maga saját pénztárából
felajánlá a megkivántató tizenötezer forintnak kifizetését az inzsellér
számára; mely nagylelkűség annyival nagyobbra becsülendő, mivelhogy a
bárónőnek tudomása volt róla, hogy az inzsellér (ki parenthesisben
mondva, a milyen tudományos férfiu a dolgozó asztalánál, ép olyan
atrobilosus és rusticus ember társaságban) egykor a bárónőt igen
méltatlanul rágalmazta. De ő sokkal nagyobb lelkű, hogysem ilyen
tereferére reflectálna. – Tehát már most annyi præambulum után «ad rem»!
– A tizenötezer forint a szükséges munkálatokra már megvolna. Hanem már
most még egy kitünő távcsőre volna szüksége az ingenieurnek, hogy a nagy
távolságokat, a mik lánczczal meg nem mérhetők, kivehesse. Ilyen pedig
belekerülne két-három ezer forintba. Nagyságodnak, mint tudjuk, van egy
ilyen telescopiuma. Ezért ugyan az inzsellérnek magának illenék
instálni; de ő kelme érezvén, hogy a mely subscust a bárónő ellen
elkövetett, abban nagyságodat is injuriázta, nem mer a színe elé
kerülni; hanem én kérem helyette nagyságodat, hogy ha az említett
telescopiumot a felmérés idejére nélkülözhetné, azt pro publico bono
neki odakölcsönözni ne terheltessék.»

Így szólt a lelkész levele.

A mi ezekből a szavakból Lajos lelkében leginkább megmaradt, az volt,
hogy Katalinról mendemondákat hurczolnak szét a világban: olyan
mendemondákat, a mikben neki is része van. S a nő azzal áll boszút
azért, hogy megszabadítja az inségtől az egész vidéket, mely az ő
rágalmazásától visszhangzik.

Vavel Lajos másnap elküldte a lelkészhez a maga nagybecsű Savary-féle
telescopiumát, azzal az izenettel, hogy ezt a mérnöknek ajándékozza.

Neki nem volt már több szüksége arra.

Becsukta maga előtt az ablakot, hogy ne lásson többet a világba.

A tudós inzsellér aztán hozzáfogott a nagy munkához egész lelke szerint,
s télen át a befagyott tavakon keresztül-kasul méregetve, elkészíté az
egész Fertő és Hanság térképét. Valódi szaktudományú remekmű volt az.
Mikor a kész munkáját elvitte a nagylelkű pártfogónőhöz, bizony nem
jutott eszébe, hogy a sáros csizmáját meg kellene előbb törülni a
tornáczon a pokróczban; hanem azért úgy megörvendezteté e munkával a
bárónőt, hogy az még egy drága brilliántos melltűvel ajándékozta meg e
tökéletes munkájáért. – Vavel grófhoz aztán el se mert menni, hogy a
telescopiumot megköszönje neki. Attól félt a derék ember, hogy ez is
valami ajándékkal fogja zavarba hozni, pedig a bárónőnek sem tudott rá
mit is mondani. A vármegyegyűlésen az igaz, hogy mikor referált a
bevégzett dologról az inzsellér úr, a sok «mit is mondok»-tul senki sem
értette, hogy mit adott elő; hanem annyi bizonyos, hogy az általa
vezetett munka után a Fertő egyszerre minden oldalán elhagyta az
elfoglalt termőföldeket, visszatért a régi medrébe.

Az az egyetlen csatorna, mely a Királytót a Rábczával összekötötte, oly
rohamosan zúdította le a Fertő vizét, hogy a mint az egész Hanság ingó
lápföldje egyszerre egész tömegével alászállt, a réten emberderék
vastagságu szökőkútak lövelltek föl szerteszélylyel, világ csodájára.

Most azután Marie kis kertje is megszabadult attól a veszélytől, hogy az
új tavaszszal békalencse ússzék a szép tulipánágyai felett.



HATODIK RÉSZ.  A HALÁL A HÁZNÁL.


I.

Egy délelőtt Vavel Lajost olvasmányai közül Marie keserves zokogása
riasztá föl.

A leány úgy jött be hozzá, hogy az arcza egészen nedves volt a
könyektől; csak egy pongyola-öltöny volt rajta s azt is egyik kezével
tartá elől összefogva, a lábain pedig nem volt más, csak harisnya; a
haja meg szétbomolva hullott a vállára, keblére; úgy rontott át Lajos
szobájába.

– Mi történt? kérdé Lajos, ijedten elbámulva.

– Az Istenért! Segítsen ön! Könyörüljön! zokogá keservesen a leány.

– Mi baja önnek, Marie?

– Hol vannak a gyógyszerei? Mit tud ön a halál ellen.

– Marie! kiálta Lajos, odaugorva hozzá s keblére vonva a leányt.

– Nézze ön! nézze csak: szepegett a leány, keblébe nyulva s reszkető
kézzel vonva elől ruha fodrai közül – a kis magányos verebet. – Meghal.

A kedvencz zsoltáréneklő ott feküdt hanyatt a leány rózsaszínű tenyerén,
hátrahajtott fejjel s száját tátogtatva; a leány forró lehelletével
iparkodott őt fölmelegíteni.

– Segítsen rajta! rebegé Lajoshoz, könytől ragyogó szemeit hozzá emelve.

– Mi történt vele? kérdé igaz részvéttel Lajos.

– Oh én magam vagyok az oka, hogy meghal. Oda szokott a lábamra repülni
reggelenkint, mikor öltözködtem; és ma nem gondoltam rá, nem ügyeltem
oda, hogy ott repked; egyszer csak azt veszem észre, hogy a mint a
lábamat letettem a földre, nagyot sikoltott. Rátapostam. (A leány
összerázkódott.) Oh Istenem! Én magam tapostam rá. Én magam öltem őt
meg. Szegény kedves kis Dávidomat.

S ismét rákezdte a keserves zokogást.

– Hm! Hogy tud sírni – egy veréb miatt, – a kit eltaposott! dörmögé
Vavel Lajos. Hát az, a ki népeket tapos el! És nem siratja meg lábának
nyomait, a mik után ezernyi halott marad el, agyongázolva! Ön már egy
madár halálát sem tudja magának megbocsátani!

– Adjon ön neki életet! kiálta kétségbeesetten a leány.

A férfi elővette gyógyszereit, bedörzsölte szeszes életébresztőkkel a
kis énekes fejét; vizet csepegtetett a szájába, illó-olajjal kenegette
be a szívecskéje táját. Mind a ketten leültek e mellett a
padlat-szőnyegre, a kis állatot középre véve.

– Már felnyitja a szemeit… suttogá a leány…

Még lábra áll!… Úgy-e, meg fog élni?

A kis énekes még egyszer összeszedte életerejét, szárnyai repdesni
kezdtek, félig futva, félig repülve odasietett úrnőjéhez s aztán elbujt
annak a selyem köntöse fodrai alá.

– Hozzám sietett! Pedig én gázoltam rá! rebegé a leány s aztán ovatosan,
gyöngéden szétbontá ruhája szárnyait, hogy rátaláljon az odamenekültre.

A kis énekes meg volt halva.

Most már nem sírt a leány, mikor látta, hogy vége van, csak mély
szomorúsággal tekinte kis halottjára, a földön ülve s a fejét bólingatta
csendesen.

… – Nem lesz már, a ki engem reggelenkint felköltsön énekével;… suttogá
magának;… nem csókolgatja már sorba az ujjaim hegyeit… nem pöröl velem,
mikor öltözködöm… nem lopkodja el csészémből a kalácsdarabkákat… üresen
fog állani a kalitkája.

– Majd szerzek önnek másik madarat, épen olyan kedveset, mint ez volt.
Biztatá őt Lajos.

– Ne hozzon ön nekem másikat, monda Marie. A kit én szerettem, annak a
helyébe nem tudnék én tenni egy másikat, hogy azt szeressem. Hiába volna
az szép is, okos is, kedves is, csak azt gondolnám mindig: az az elmúlt
volt az igazi.

S azzal fölvette a holt madarat és megcsókolgatá.

– Jó lesz talán, ha kitömetjük? Henry ért hozzá. Mondá Lajos.

– Oh azt nem engedem. Hogy szegény Dávidomat kényszerítsék ott állni
mereven egy darab fához kötve, s nézzen reám üvegszemeivel, mikor már
énekelni nem tud; s csaljam magamat azzal, hogy ő még megvan:
odakészítsem eléje az ételét s várjam, hogy lerepül érte. Nem kell
kisértet a szobámban. Majd eltemetjük őt a virágos kertembe. Tudok egy
jó kis magányos zugot ottan. A gyeppad mellé, a hol pihenni szoktam. Egy
orgonafa tövébe. Ott hadd nyugodjék csendesen. Csináltatok neki szép
sírkövet márványból. Feliratom rá aranybetűkkel: itt nyugszik az én
Dávidom s azután meglátogatom mindennap.

Azzal begöngyölgeté kis halottját az öltönye szélébe s elvitte magával.

Azután csinált neki koporsót két csigateknőből, szemfödélnek felszabta
számára a brüsseli csipkéjét, fekete fátyolból gyász nyakfodrokat varrt
Phryxusnak, Hellének; a négy macskájának fekete szalagot kötött a
nyakába s magával vitte őket délután a temetésre: ez volt a
gyászkiséret. Lajost nem hítta el. (Az orvost nem szokás a temetésre
invitálni.) De mégis jól esett neki, mikor a kertbe leérve, a mondott
helyen, a gyepágy mellett már megásva találta a kis sírgödröt. Ez Lajos
munkája volt bizonyosan.

Azután mind a hat kisérőnek, a játszótársaknak kellett egy hantocskát
gördíteni elhunyt jó barátjuk koporsójára, a felhantolást maga végezte
el Marie.

Majd eszébe jutott neki, hogy olvasta ő valahol, hogy a kit eltemetnek,
a fölött énekelni is szoktak valami halotti dalt.

Gondolkozott, gondolkozott; végre eszébe jutott egy, azt lassan dudolva
elénekelte:

  «Allons, enfants de la patrie!
  Le jour de gloire est arrivée.»

Ő ezt a dalt halotta egyszer sok embertől énekeltetni, mikor «valakit»
temetni vittek.

Azt hitte, az a halotti dal.

Azt is kedvesen vette, hogy néhány nap mulva ott állt a kis sírkő a
halom előtt, azzal a felirattal, a mit ő szánt a kedvenczének, s a sír
rámába volt foglalva, a hogy az evangelikusoknál szokás, hogy a közé
virágokat lehessen ültetni. Azokat ő maga saját kezével ültette oda s
mindennap lejárt maga megöntözni.

Pedig hát halálból, temetkezésből nem jó játékot csinálni. Az a
csendességszerző angyal azt találja mondani: «úgy? ha én tinektek olyan
nagyon tetszem, majd igazán eljövök!»

A mióta Lajos folytonos házifogságban tartotta magát, hogy mégis valami
testmozgást szerezzen, azt találta ki, hogy Henryvel mindennap
gyakorolta magát a kardvívásban. Henry csakugyan vívómester volt valaha.
– A várlak egyik földszinti termében, a honnan a kardcsattogás nem
hallatszott fel Marie szobájáig, szoktak naponkint kétszer összejönni s
ott azután barátság fejében úgy összevissza verték egymást (mert
plastront nem használtak), hogy ütésfoltoktól, veres daganatoktól tele
volt a testük. Henry olyanokat vágott gazdáján, ha az fedetlen nyilást
hagyott, mintha ellenség volna. Úgy is kellett. A vívás után dicsekedtek
egymásnak a kapott vágások nyomaival; elállították a vérzést arnikás
vizzel s azzal ismét helyreállt az úr és szolga közötti viszony.

Egy reggel hasztalan várta Henryt a gróf a vívó-teremben. A csendes óra
már jól elhaladt és vívótársa még sem érkezett. Az alatt töltötte az
időt a szélpuskával a czéllövöldözésben. Annyira vitte már, hogy husz
lépésnyiről kapásra kilőtte a coeur-assból a szivet. Végre megunta a
várakozást s maga indult el Henryt fölkeresni.

A komornyik lakása földszint volt, Lizetté, a szakácsnőé mellett.
Lizette csakugyan felesége volt neki.

A gróf a folyosóra nyiló ajtón akart bemenni, hanem azt zárva találta.
Azt hitte, Henry a feleségénél van. A konyha felé került.

A konyhában már kinn volt Lizette s az ebédet készitette.

Csakugyan oly szertelenül elhízott személy volt az a nő, a milyennek
Vavel gróf állítá. Fájós lábai miatt nem mozoghatott, s e miatt még
kövérebb lett.

Széles, gömbölyű arcza semmiféle indulatkifejezésre nem volt már
alkalmatos. Az már, ha sírni akart is, csak nevetni tudott.

– Hol van Henry? kérdé a gróf.

– Odabenn van az ágyán.

– Miért van bezárva a külső ajtaja?

– Mert nem tud fölkelni, hogy kinyissa.

– Hát mi lelte?

– Azt hiszem, hogy megsímította a guta.

S azt olyan phlegmával mondta, mintha csak elrontott pástétomról volna
szó.

Vavel nem kérdezett többet, hanem sietett Lizette szobáján keresztül
Henryébe.

Az öreg ott feküdt az ágyán, s a szája és a félszeme erősen félre volt
huzódva.

– Henry! kiálta Vavel, odasietve hozzá. Te rosszul vagy!

– De majd mindjárt egészen jól leszek.

– Nyujtsd ide a kezedet.

– Nincsen kezem.

Lajos felemelte a beteg kezét s üterét vizsgálta.

– Nagyobb bajod van, mint hogy én belemerjek kontárkodni a gyógyításába.
Elmegyek magam orvosért.

– De az nem mer többet idejönni. Nincs is nekem rá többet szükségem,
hogy felsegítsen ülni a nyeregbe. Rajta ülök már a Szent Mihály
paripáján. A két lábam ott van a kengyelben. Csak a nyelvem jár még; de
az is nagyon furcsán forog.

– De te néked nem szabad, nem szabad meghalnod! Nem szabad! Kiálta
indulatosan Vavel. Hát nem tudod, hogy neked kötelességed itt maradni
velem?

– Hiszen alkalmasint itt maradok; csakhogy nagyon hallgatag ember lesz
belőlem. Az éjjel egy fényes ruhás hölgy jelent meg előttem s az azt
kérdezte tőlem, hogy készen vagyok-e őt követni? S mire fölébredtem, nem
birtam megmozdulni.

– Mi lenne belőlem, mi lenne Marieból, ha téged elvesztenénk?

– Azon buslakodom magam is legjobban. Ki fogja a helyemet kipótolni önök
körül. Azt hiszem, a Schmidteknek van egy katonaviselt fiuk, az jó lenne
a helyembe. Vagy az a féllábu rokkant vitéz, a kinek a báróné
masinalábat csináltatott. Hiszen már nem kell lovakkal bajlódni. A ház
körüli munkát az biz elvégezhetné.

– Ejh, mit ház körüli munka! Te nekem az vagy, a mi a katonának a
fegyvere. Te vagy a házamon a bezárt ajtó. Te vagy a gondolataimnak az
őre. Te vagy az egyetlen barátom, ebben a hajótörés kietlenében.

A szegény öreg szolga mosolyra akarta igazítani eltorzult arczát.

– Nem is magamat sajnálom, hanem önöket. – Én bizony Isten megérdemlem
már, hogy nyugalomra térjek. Húsz esztendőt szolgáltam le a
katonaságnál, huszat az én uraimnál, huszonöt esztendei kapitulácziót
töltöttem el a Lizettel, tizenhatot a bujdosásban: ideje, hogy
quietáljak. Elvesztettem már mindent s nem reménylek már semmit. Tudom,
hogy mi ért? Guta ütött meg. Nem hiszek semmi orvosban. Tudom, hogy meg
kell halnom.

Vavel Lajos úgy járt, mint sok tudós ember, mikor megszorul a nagy
válságban. Felmondott a tudományának s odamenekült a csodatevő
kuruzslóhoz.

– Te Henry, én hallottam hirét itt a környékben egy vájákos asszonynak,
ki csodaszerekkel, kancsérolással kigyógyított sok gutaütöttet. Azt
elhivatom hozzád.

Az öreg szemeibe könyek gyültek e szóra.

– Oh édes, jó uram. Ugyan hogy tenné ön azt már? A tudós, a nagy bölcs,
a ki annyi könyvet kitanult, hogy mondaná azt egy ostoba boszorkánynak:
jer ide, segíts; én nem tudok semmit, te tudsz mindent; az én könyveim
tele vannak hiábavalósággal, hanem a te ujjaid hegyében ott a halál
elleni segítség. Hogy alázná ön meg így magát! – Nekem nem kell se
orvos, se kuruzslónő. – Hanem valamit mégis kivánok.

– Mi kivánságod van, Henry?

– Tudom, hogy meg fog ön érte haragudni, de mégis elmondom; hisz egy
haldoklónak csak szabad elmondani, ha valamit nagyon óhajt. Egész
életemben nem alkalmatlankodtam vele: a mióta önt szolgálom, és még
valakit.

– Mi az?

– Lelki vigasz.

– Lelki vigasz?

– Az utolsó vigasz egy haldokló embernek. – Bűnös voltomat hová tagadnám
el? Vétkeim sokasága fejem fölé szaporodott. És én már tizenhat esztendő
óta nem gyóntam meg. Most a végső számadásnál vagyok. Egész adósságomat
magammal vigyem-e a más világra? Hivasson ön nekem – papot.

– Henry! Az lehetetlen.

– Az Isten szent nevére kérem!

– Lehetetlent kérsz!

– Az Istenre és minden szenteire könyörgök önnek: legyen irgalommal
szegény öreg szolgája iránt. A pokol rémületeit érzi egész lelkem. Az
örök tüzet látom magam előtt és annak vigyorgó ördögeit. Úgy ül valami a
szívem fölött, mint a szikla.

– Ne légy gyermek! kiálta a haldoklóra haragosan Vavel. Mit rémíted itt
magadat képzelődéseiddel? Hát a katonát, a ki a csatában elesik, ki
gyóntatja meg, ki oldja fel bűnei alól? gondold, hogy katona vagy, s
ágyúgolyó sodort el.

– Talán ha a csatazajt hallanám, az elfojtaná lelki félelmemet; oh de
ebben a nagy csendességben minden iszonyu gondolat elővesz. Eszembe jut
minden, a mit vétettem valaha: sorba állnak elejbém bűneim, mint egy
hadcsoport, a mi mustrálásra vár, hogy nevén szólítsák: «itt vagyok!»

– Hagyj fel ez őrült agyrémmel! Hová gondolsz? Papot akarnál hivatni
magadhoz, hogy elmondd neki: az én nevem nem az, a minek mindennap
mondtam magamat; hanem ez és ez: – én nem vagyok csendes, szolgálattevő
ember, a ki abban fárad, hogy apró uraknak a lábtyűit sártól
megtisztogassa: hanem vagyok a bibliai egyszarvu, a ki azon törekszik,
hogy a hatalmasok fejét beletapossa a sárba. S aztán elmondanád neki
sorba a titkokat, a mik lelkedet nyomják? Elmondanád: «én csaló voltam;
egy napon, mikor az uramat és családját elfogták a forradalmiak, hogy
megöljék, én a saját leányomat öltöztettem fel az ő leányuk ruhájába,
hogy az igazit megmentsem a halálveszélytől. A magamét hagytam a
veszedelembe menni s az uramét megőriztem, rejtegettem, elfutottam vele.
A magam leányát kiadtam királyleánynak, olyankor, mikor, mint a
szarvasokra, úgy vadásztak a királyokra és az ő ünőikre, s a
királyleányból csináltam szolgálót, a kit futni hagynak. Hamisítottam
keresztlevelet, okmányokat, útleveleket, hogy őt megszabadítsam
ellenségei kezéből. Rablógyilkos voltam. Mikor az uram kincseit
szállították az elkobzók, társaimmal együtt megrohantam őket; kettőt
megöltem közülök, s a kincseket elragadtam a megszabadított gyermek
számára. Hamis tanubizonyságot tettem, hamisan esküdtem, hazudtam
mindennap, hogy őt betakarjam üldözői elől.

– Ugy van. Mind ezt cselekedtem; hörgé a haldokló.

– S azt hiszed te, hogy ezt szabad neked halandó ember fülébe megsúgnod?

– Ki kell békülnöm Istennel.

– Henry! Ha te tudnád, hogy ki az az Isten! Nem rettegnél tőle. Ha te
ismernéd őt kegyelmességének és szeretetének kimondhatlan nagyságában,
ha tudnád azt, hogy ő, a ki forgatja a napok és világok százezreit
egymás körül, hogy azok soha össze ne ütközzenek, s a ki megtanítja a
férget őszszel, hogyan temesse el magát, hogy tavaszszal feltámadjon s a
ki intézi az embernek a sorsát, a ki a napok és férgek között áll: nem
rettegnél színe elé kerülni e szóval: «Uram, elküldtél, visszahívtál:
Tőled jöttem el. Hozzád jövök vissza s a mi e kettő között esett, azt te
tudod!»

– Önnek nagy lelke van, egész az Istenig felér. Ön bejárta az egeket, a
csillagokat, tudja, hol kell őt keresni. Ön maga is odatalál már hozzá.
De mit tegyek én, az én parányi kis lelkecskémmel, a ki, ha belőlem
kiszáll, ott marad, vakon, süketen, némán, tudatlanul, nem találva útat,
merre menjen? Nekem kalauz kell. Nekem kell valami vékony fonál, a
minélfogva megkapaszkodjam, hogy le ne hulljak a mélységbe. Nekem kell
valami jel a homlokomra, a miről rám ismerjenek a másvilági őrtállók.
Félek, rettegek. Gyermek vagyok, a ki a sötétben eltévedt, s rémek
huhogását hallja. Oh én nagy, nehéz bűneim!

– Neked nincsenek bűneid! kiálta Vavel türelmetlenül. Esküszöm neked ön
lelkem nyugodalmára, hogy a minek terhe alatt nyögsz: az nem bűnöd,
hanem erényed. S ha van még más világ, s a másvilágon emberi szó és
emberi gondolat, s ha van hang, mely az emberhez kérdést intéz, s van
arcz, mely a formájára teremtett arcznak szemközt néz; felelj meg neki
biztos hittel: «igaz: vétettem sok parancsolatod ellen; de erény volt
minden vétkem, mert egy angyalodnak megszabadításáért követtem el azt!»

– Nem tudok én ily fennyen beszélni s ha tudnék is, nem mernék ott!

– Nem is szükség, fel van az jegyezve annál, a ki minden szívbe belát, s
nem szorul ő se a te mentségedre, se a te papod absolutiójára, hogy
paradicsomába bebocsásson.

A haldoklót mind nem nyugtatá ez meg. Arczát a pokol félelmei még jobban
eltorzíták, mint a halál keze. Szemei rémtűzben égtek.

– Oh Uram irgalmazz! Szent atyám kegyelmezz! El fogok kárhozni. El kell
kárhoznom.

Vavel most már kijött türelméből.

– Hát kárhozzál el! Az is kötelességed! Ha a pokolba vagy küldve: eredj
oda! Mikor kezet adtál nekem, azt mondtad: «gazember, a ki áruló!» – Nem
fogsz árulóvá lenni!

Azzal felkelt a haldokló ágya széléről s az ajtó felé ment, ott hagyva
őt magára.

Mikor már a kilincset megfogta, ismét visszanyerte érző szívét,
megfordult, visszatért hozzá s aztán kezébe fogta azt a tehetetlen,
jéghideg kezet.

– Öreg bajtárs! Vén fegyverczimbora! Hát haraggal válunk-e el egymástól?
Hát nem bízol-e már bennem többé? Halld csak öreg barátom, mit mondok?
Hát most te mégy el előre, kvártélyt csinálni. Aztán majd én következem.
Ha egyszer én odaérek a mennyország kapujához: mielőtt belépnék, az első
kérdésem az lesz szent Péterhez: «Itt van-e az én jó, öreg bajtársam, a
becsületes, erényekben gazdag Henry?» s ha arra azt mondja a kapuőr,
hogy «nincs biz az! mert az odalenn van a souterraineben», akkor azt
mondom neki, hogy «no hát köszönöm a barátságot, öreg; de nékem az olyan
paradicsom, a honnan az én Henrymat kizárták, nem kell! megyek le hozzá
én is a pokolba s egy társaságban leszek vele!» Isten engem úgy
segéljen!

A szegény nyomorult útrakészülő még nevetésre akarta kényszeríteni
rángatózó arczát. Ez már tetszett neki. A kezével nem vonhatta közelebb
Lajos kezét, de a fejét még oda tudta erőszakolni, hogy vonagló ajkaival
megcsókolja azt.

– Igen, igen! rebegé, s most már ragyogni kezdtek a szemei; – de ketten
se maradunk ottan sokáig; – majd jön utánunk egy harmadik; – s az mind a
kettőnket kikönyörög onnan.

Lajos homlokára ütött a tenyerével.

– Hogy ez nekem nem jutott eszembe! – Várj, öreg, rögtön visszatérek.
Papot nem hozhatok hozzád; de hozok ide egy angyalt.

Lajos sietett fel Mariehoz.

– Ön könyezett! szólt a leány megdöbbenve. Megismerte Lajos szemeiről,
hogy az sírt.

– Igen Marie; most az én magányos verebem haldoklik. Elvesztjük a
szegény Henryt.

– Oh Istenem! – Milyen egyedül maradunk.

– Az jut önnek az eszébe úgy-e, hogy ez már boldog: elhagyhatja ezt a
sírboltot.

– Igaz. Embert nem tudok megsiratni, ha meghal, csupán az apró kis
állatocskákat. Nagyon ostoba vagyok, vagy nagyon rossz szívem van.

– Az nem azért van, Marie. Hanem mert a kis állatnak a halállal vége
van, az embernek pedig azzal kezdődik a megdicsőülése.

– Nem láthatnám még egyszer a jó Henryt?

– De épen azért jöttem önhöz. Az ön látása őt idvezítené. Hozza el az
imádságos könyvét. Keresse ki benne a haldokló ember imáját.

– Oh azt tudom én könyv nélkül.

– Könyv nélkül? Marie!

– Megtanultam azt.

– De hát minek tanulta azt meg?

– Hát az ember nem tudhatja, hogy lesz-e mindig imakönyv a közelében?

– Kitől tanul ön ilyen gondolatokat?

– A széltől, mikor az ablakon befuj, a gyertyától, mikor lobog, – és
öntől, mikor hallgat…

… Lajos levezette Mariet a haldoklóhoz.

A leány első dolga az volt, hogy Lizettet elparancsolta a tűzhelytől.
Menjen a férjét ápolni. Ma nem lesz ebéd. Az éhséget elverni van kenyér
és gyümölcs.

A szakácsnőnek el kellett oltani a tüzet s a szobájába vonulni.

Hanem arra nem volt rábírható a jó Lizette, hogy Henry szobájába menjen.

– Nagyon csúnya szegény. Irtózom tőle. S úgy sem tudok rajta segíteni.

Nagyon érzéketlen volt a kövér Lizette s ez jó tulajdonság volt ahoz a
feladathoz, a mi neki jutott.

Marie és Lajos bementek a beteghez.

Henry arczán valami csodálatos ragyogvány derengett át, mikor meglátta a
belépő leányt.

Mint egy tünemény, mint egy álomlátás, suhant az oda ágya fejéhez, s
gyöngéd kezével végig simítá a haldokló hű szolga arczát.

E kéz érintésétől becsukódtak annak a szemei.

– Nevet ő most? suttogá Marie Lajos fülébe, a torzarczra tekintve.

– Majd mindjárt komoly lesz.

– Henry, jó Henry. Akarod, hogy imádkozzam veled?

Azzal odatérdelt az ágya elé s kinyitá az imakönyvét, nem azért, hogy
olvassa az imát, mert hisz könyv nélkül tudta azt, hanem hogy ne lássa
maga előtt azt a félelemidéző arczot.

S mondta előtte halkan, kenetteljes hangon azt a szép imát, a mit a jó
père Lacordaire szerzett a másvilágra utazók számára: megvárva, míg az
utána mondja.

Henry nyelve mind lassabban, mind nehezebben dadogta utána a
malasztteljes igéket.

Azután még egy Úr imáját: Mi atyánk az égben!

Még Vavel Lajos sem tagadhatta meg magától, hogy egyik térdét meg ne
hajtsa arra a székre, melynek támlányára dűlt könyökeivel s büszke
skeptikus homlokát meg ne alázza, a míg imádkoznak.

«Amen.»

Mikor az imakönyvből föltekintett Marie, már akkor Henry nagyon komoly
ember volt. A torzvonások az arczról, a redők a homlokról elsímultak –
egészen.


II.

Még aztán nem elég a szegény jámbor embernek az, hogy meghal: a
nagyobbik gond az, hogy hogyan temettesse el magát? Szerencsére ez már
nem az ő gondja.

Fertőszegen nem volt római katholikus temető, a szomszéd helységbe pedig
szekéren átszállítani a halott embert annyi volna, mint minden jövő
esztendőben előfordulható jégverésért magára vállalni a felelősséget:
annálfogva Lajos azt tette, hogy egy rábczai dereglyét fogadott fel, s
azzal a Fertő taván keresztül (annak nem árt meg a jégverés,)
szállíttatta a koporsót egy átelleni faluba, a hol aztán megejthető volt
a temetés.

Ott a Hanság zsombikjai között senki sem fog utána járni, hogyan került
ide az az idegen név a többi sírkeresztek közé.

Most azután még ridegebb lett az élet a Névtelen Vár lakóira nézve.

Vavel Lajos egyetlen utolsó barátját veszté el, s most már az élet
mindenféle apró gondja is az ő nyakába szakadt.

Megkisérté valami szolgálattevő személyt fogadni a házhoz. Elfogadta a
Henry jóakaratu, előrelátó tanácsát; azt a masinalábu hadastyánt fogadta
a házhoz, a kire nézve bizonyosan jótétemény lehetett, favágás és
koldulás helyett jó fizetésből, gazdag konyhán, dolog nélkül élni. Mert
ott ugyan egyéb dolga nem volt, mint a ruhákat kitisztítani, a mik soha
se voltak porosak, vagy sárosak; a butorokat letörülgetni, s a
Schmidtéktől átvenni, a mit hoztak, felvinni a konyhába Lizettenek, s
Lizettetől megint lehozni s kiadni, a mit az a Schmidtéknek küldött, az
érkezett hirlapokat az asztalra letenni, s az ételeket a konyhából az
előszobába felhordani.

Hanem a féllábu hadastyán nem állta ki ezt a dicsőséget két hétnél
tovább. Akkor levetette a libériát s visszakérezkedett a szomszéd
kastélyba, a bárónő udvarába. Azt mondta, hogy ott nem maradna az egész
Névtelen Várért egy esztendeig, a hol egész nap senki se szól egy szót
is. Még a szakácsnő se nyitja föl a száját soha, s az ember éjjel-nappal
nem tudja, hogy lakik-e még valaki abban a kastélyban? Meg kell neki ott
gárgyulni. Inkább visszament fát fűrészelni öt garas napszámért.

A bárónő megtudva azt, hogy a gróf ismét cseléd nélkül maradt, rögtön
átküldé hozzá egykori védenczét, a Sátán Laczi kis fiát, a ki már jártas
volt a kastélyban. A fiu már akkor lehetett tizenkét éves, apró
szolgálatokra használható.

Lajos tiszteletes Mercatoris uramat kérte föl, hogy köszönje meg nevében
a bárónőnek ezt a gondoskodást. Ránézve csakugyan legalkalmasabb cseléd
lehetett az, a ki az egész helységben senki házánál sem szívesen látott
vendég; a kinek nincsenek játszó pajtásai, s a ki eddig is hálára van ő
iránta lekötelezve. Különben is igen jó indulatu, okos fiu volt és
nagyon hallgatag.

Vavel Lajos alakja a haldokló szolgával folytatott párbeszéd után kezd
kidomborodni az őt körülhomályló ködből. Csak Fertőszeg és vidéke
számára volt ő érthetlen különcz: igazi szerepe belejátszott a
világtörténetbe.

Két vezéreszme töltőtte be egész lelkét: egyik a rajongás egy magas
eszményért, mely, a midőn egy bűbájos leányalakban találta
megtestesülését, az imádásig emelkedő földöntuli szerelmet csatolta
hozzá. Mind az érzés, a mivel egy mély kedélyű férfi át tudja ölelni
hűséges szeretőjét, egyetlen leányát, királynőjét és védszentjét, ő nála
ez egyetlen nőalakra volt halmozva: a ki tür, lemond, megbocsát, szeret;
a ki nemzetét, mely őt eltaszítá, mely őt üldözi, még számüzetése
siralomházában is imádja; s a ki megsiratja a megölt madarat, a kire
véletlenül rátaposott.

A másik vezéreszméje lelkének volt az ellenkező indulat; a
tengermélységü gyűlölet azon óriás iránt, ki országokat átugró léptekkel
járta keresztül-kasul a világot, csonthalmokkal, temetőkertekkel jelölve
meg minden lépte nyomát, a titánalak, a ki lábzsámolyul használta az
idegen trónokat s istenné tette magát egy világrész fölött.

Ez a szenvedélye a Névtelen Vár lakójának nem volt magánőrjöngés; el
volt az terjedve egész Európaszerte, s Vavel Lajosnak volt azokkal
összeköttetése, a kik abban osztoztak; bárha nem is volt sejtelme
mindannyinak létezéséről.

Az Európában történtekről ez idő szerint csak az angol hirlapok útján
lehetett tudomást szerezni. Az egész száraz földön el volt kobozva a
szabad szó. Irott levélre, postára csak meggondolatlan ember bízhatta a
titkát. Vavel Lajos hollandi bankárja által nyerhetett csak értesülést
azokról, a miket meg kellett tudnia. E levelezés igen furfangosan folyt.
A bankár, a kinek neve Van der Valk, szenvedélyes tyuktenyésztő volt.
Ugyanaz volt Vavel Lajos is. Időközönkint a bankár küldözött Vavel
grófnak gondosan, katulyába, gyapot közé elrakott tyúktojásokat, híres
tenyészdéjéből. Darabja került 5–10 frankba. De azokban Vavel Lajosnál
soha se lett csirke; mert azokat ő rögtön megfőzette keményre és aztán
föltörögeté. S az drága csemege lett volna; de még drágább volt, mint
olvasmány. Az elküldő a maga tudósításait pokolkő-oldattal a tojás külső
héjára írta fel, a mi a tojáshéjon átszivódott s láthatlan lett. Mikor
aztán forró vízben a tojás megkeményült, a külső héj lehántása után ott
volt látható az irás a belső hártyán. Ez volt az ő titkos levelezésének
módja.

Így értesült az elégedetlenségről a mindenható ember ellen. Tudomása
volt a philadelphok klubbjának terveiről, mely a franczia hadsereg
soraiban számlált nevezetes tagokat, tábornokokat és közlegényeket.
Tudomása volt a franczia főtisztekről, kik idegen császári királyi
sereghez jöttek kardjukat felajánlani tulajdon gyűlölt császárjuk ellen.
Előre megtudta a fekete légió keletkezésének vajudásait, – a franczia
nép zúgolódását a rettentő vérpazarlás ellen s a diplomatia örök
zsibongásu fondorlatait; a coalitiók előrevetett árnyékát, s az indulni
kész hadseregek eltitkolt lépésrobaját.

S ő ott a Névtelen Várban hallgatott, figyelt és várt a maga jelszavára.

Mikor a jelszó hangzani fog, akkor szabad csak neki elkiáltani: «Itt
vagyok!»

És a mellett azt is tanulmányoznia kellett, a mi azon a földön történik,
a hol a lábait megvetette.

Ehez két közege volt: az egyik a fertőszegi lelkész, Mercatoris, a másik
az ügyvédje, a ki Pesten lakott. Mind a kettővel folytonos levelezésben
állt; személyesen azonban a lelkészszel soha sem beszélt, az ügyvédjével
pedig csak egyszer, akkor, mikor az mint patvarista, véletlenül botlott
be, a principálisát kisérve, a Névtelen Várba.

Ez utóbbinak a neve nem fog előfordulni történetünkben. Később jól
ismert hazai tudós lett belőle, kinek naplója, a mit muzeumunk őriz, sok
felvilágosítást ad arról a korról, melyben történetünk lefolyt. Ő maga a
többiek között arról lett nevezetes, hogy a világ minden nyelvét a
magyarból származottnak tüntette föl s adataival bebizonyította, hogy
Ádám ősapánk is magyar volt és csupán e nyelven beszélt; nem is lett
volna oka más nyelven is beszélni, miután az ördögök (tudvalevőleg
idegenek) csak később származtak be a paradicsomba. De Éva anyánk már
tudott németül; mert különben a kigyóval hogyan discurálhatott volna?

Lesznek, a kik ez egy vonásból is kitalálják, hogy ki volt?

Az egész népet, mely között lakott Vavel Lajos, e két levelezőjének az
irataiból ismerte meg. (Ha nem akarjuk az ismeretség közé számítani még
Sátán Laczit, a rablót és Mátyást, az ezermestert.) Ezen az úton pedig
nagyon egyoldalú ismereteket szerzett. A lelkész csendesen szemlélő
bölcsész volt, a megtörtént dolgok védelmezője, a kinek adatai után a
magyar népnél békeszeretőbb, nyugodalmasabb faj nem létezik a világon. A
fiatal jogtudós ellenben zugolódó jellem volt; tele panaszszal a
fennálló rendszer ellen; ironiája nem kimélte az ország sorsára befolyó
nagyokat, a nemzeti féltékenység, a nyomás érzete kirítt minden sorából.
Vavel azt képzelte, hogy az egész nemzet hangulatát tolmácsolja az ifjú
tudós; pedig az csak igen kicsiny, a nemzettömmegből kiemelkedő
társcsoport eszmejárása volt. Ez a kis csoport mind elfért még egy-egy
jóbarát magányos szobájában, s összejöveteleire legalkalmasabb helynek
találta a Pestről Budára átvezető hajóhid járdáját. Ott szülemlettek a
merész, elérhetlen czélok után törekvő gondolatok élénk eszmecserékben,
mely czélok között a legtávolabb esők voltak azok, hogy magyar
szinészeknek szabad legyen Pesten játszani nem bőjti napokon is (szerdán
és pénteken) mint eddig, s hogy egy szépirodalmi folyóiratra miként
lehetne engedélyt kicsalni a Helytartó Tanácstól? – De mikor az ilyen
kicsiny dolog is elég arra, hogy a betöltetlen vágyat elmérgesítse
gyűlöletté.

Vavel Lajos arra a következtetésre jutott fiatal tudósa levelei nyomán,
hogy ez az ország az ő ellenségét, mint szabadítót várja s a legjobb
esetben közönyösen fogja nézni, hogyan dulakodik két vetélytárs
egymással, a kik közül egyiknek sem kivánja a győzelmet.

Az országgyűlés megszavazta ugyan az ujonczilletményt (őt ott is a
«távollevők követe» képviselte,) de azt az ujonczhadat nem azokból
válogatták, a kik egy hazáért, egy eszméért lelkesülve indulnak a
harczba; hanem toborzás útján. Kiválasztották nyolczával a huszárok
közül a legnyalkábbakat, a kik legjobban járták a «verbunkost», a kik
legjobban győzték az ivást, s azokat sorba járatták városról városra. Az
utczák szegletein, a közsétányokon, a kocsmákban, a sokadalom közepén
rákezdték a délczeg tánczot a huszárok (bakancsost soha se látott senki
toborzani); a czigányzenére, a víg sikoltozásra odacsődült a legénység;
a ki hallgatott a szép, biztató szóra, azt körülölelgették, jó pajtásnak
hítták, a többit megtette a bor. Mikor már a legény a huszár tenyerébe
belecsapott, mikor a huszárcsákót felhagyta tenni a fejére cserébe a
maga süvegéért, a mi a huszár fejére vándorolt, az annyi volt már, hogy
«felcsapott» s reggelre a hátán volt a «borju», a minek a népdal szerint
a mészáros elvágta a négy lábát, s most az nem tud járni, szegény
bakancsosnak hátán kell hordani. A mi így szép muzsikaszóval össze nem
került, az kitelt a «senki fiaiból». A városban összefogdosták a
dologkerülőket, sehonnaiakat, a falvakban a kis birák elpányvázták az
árva fiukat, a kikért senki se sír, ha elviszik. A népdalok teli vannak
a verbunkos korszak emlékével:

  – «Katona vagy rózsám, az lettél,
  Nekem ugyan nagy bút szereztél.»…

  – «Gyere pajtás katonának.
  Nem megyek én, mert levágnak.»

  – Sírhat az az édes anya,
  Kinek katona a fia,
  Mindig van annak halottja.
  Éjjel-nappal sirathatja.»

  – Huszárnak állottam, bakancsosnak tettek,
  Hej, a ki lelke van, már mindjárt rászedtek.

A népdal kifejezi az általános hangulatot. Az ágyutöltelék kedv nélkül
ment a harczba. Megtette az engedelmes gép szolgálatát.

De mit ért ez olyan hadsereggel szemben, melyet egy nagy nemzeti öntudat
alkotott meg; melyben egy lánglelkü nép színe-java volt elvegyülve, mint
a mór kardvasban az arany, melynek minden egyes tagja büszke volt a
sasos zászlójára, s jobbnak tartotta magát a világ minden emberénél.

A hajdani magyar hős mondakör úgy el tudott mulni, mintha a
kuruczvilágot, mintha a hét éves háboru Niebelungen-harczát mesemondási
nagy idő választaná el. Hová lettek a hős nemesi banderiumok, a mik
egykor fél Európát beszáguldozták? Senki sem beszélt róluk többé.
Hatszázezer nemes, virága a magyar nemzetnek, tétlenségre volt
kárhoztatva. A professionatus katonák lenézték a gyakorlatlan nemesi
hadat; s a professionatus diplomaták féltek tőle. Nem akartak fegyvert
adni a nemesi sereg kezébe; inkább otthon hagyták.

Ezt tudta Vavel jól. Pedig az ő eszméinek ez volt az igazi tábora.

A század óriását csak hősökkel és hazafiakkal lehet leküzdeni: zsoldos
had azzal meg nem mérkőzhetik.

Megmutatta Spanyolország, hogy mire képes a feldühített hazaszeretet?
Minő jelenetet a népháborúnak! Az ellenség közeledtére üresen marad
falu, város, s éjszaka rajta ront az alvó táborra az erdőben elbujt nép,
késsel, kővel, üszökkel. Vadállati kegyetlenséggel pusztítja a
betörőket.

A foglyoknak nem ád kegyelmet, a sebesülteket kivégzi. Pavetti ezredest
mészégető kemenczébe dobták. René tábornokot két deszka közé kötve
fürészelték két felé. Asszonyok, leányok, megannyi fúriák! A lovag mögé
odaül a hölgye a nyeregbe s vele együtt harczol, dühöng, marczangol,
bőszíti szavával a kűzdőt, visszatartja a hátrálót, megmenti a
sebesültet. És azok, a kik elvérzenek: francziák, Vavel rokonai. Az ő
vére fecskendi köröskörül az egész földrészt. S egy ember parancsára.

S nem elég az iszonyat a déli félszigeten, a franczia vérnek be kell még
festeni az északi hómezőket is. Az eylaui ütközetben huszonnyolczezer
franczia esett el. Miért? Semmiért! Oly halommal feküdt a hómezőn a
hullatömeg, hogy a lovassági rohamokat feltartóztatta. A lovak nem
akartak neki menni a holttest-garmadáknak.

S volt egy franczia tábornok (Lannes), a ki a győztes óriásnak az
ütközet hevében szemébe merte mondani: «te azt hiszed, hogy nagy ember
vagy, azért, mert térdig gázolod a vért s sógorod (Murat), ez a czifra
kakas, diadalt kukorikol hozzá!»

Mikor ezeket olvasta Vavel, mint a kalitkába zárt tigris, járt-kelt
magányos szobájában egyedül, perlekedve a sorssal és az istenekkel, a
kik azt eltürik.

S a mi még százszorta jobban fájt a kiontott vér veszteségénél, az volt
annak a gyülöletnek a szemlélése, mely Európa népei között mind
meszszebbre kezdte vetni árnyékát a franczia nép felé. A szabadság
nemzetét a zsarnokság táborának nevezték már. A civilisatió előharczosai
egyszer belekeveredve az írtó háborúba, maguk is oly vadakká fajultak
el, mint a mongol, az indián. Egy franczia tábornok napiparancsában e
szókra fakadt katonáihoz: «legyetek hát emberek, és ne vadállatok!»

S minő sértő gúnynyal köpdösték le dicsőségterhelt zászlóikat. Ez a
ráköpött mérges tajték még fájóbb volt a vérnél. Vavel Lajosnak megküldé
a könyvárusa azon éveknek dívó irodalmi terményét, a spanyol
pasquillokat, a miktől hemzsegett egész Európa, s neki olvasnia kellett
mindennap, hogyan gyalázzák, csúfolják, átkozzák azt a nemzetet, a kit ő
imád. És mindezt «egy» ember nagyravágyása miatt!

Ilyenkor, mint a circusok carcerébe zárt nubiai fenevad, tombolt
egyedül, sötét falai közt Vavel, a ki várja a «biafora!» kiáltást, a
mikor rekesze rostélyát felhúzzák s ő rohanhat elő, kikeresni magának az
ellenfelek leghatalmasabbikát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És e közben ama másik foglya a Névtelen várnak minden reggel, korán,
mikor a madarak ébrednek, kinyitá az ablakot s oda az ablak erkélyére
kihinté azt az eledelt, a mi megholt kegyenczének, az énekes madárkának
mindennapi étekül kijárt; hogy a mit az el nem költhet többé,
megvendégelje vele az erdők vad madarait.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: _Jegyzet._ Jelen regényemnek történelmi alapeszméinél Bülau
Frigyes «Titokteljes emberek» és I. D. A. Temme «Magasból jövő bűnök»
emlékiratait használtam kútforrásul.

J. M.]

[Footnote 2: A provencei gróf, később XVIII. Lajos.]



TARTALOM.

ELSŐ KÖTET.

  I.  Cythere dandárja  1
  II.  Az adomák hazája  53
  III.  A macskák tündérasszonya  90
  IV.  Sátán Laczi  133
  V.  Barthelmy Ange  185
  VI.  A halál a háznál  242


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

40 |Es mi módon |És mi módon

66 |mint a «gróf« |mint a «gróf»

93 |skülönféle nótákat |s különféle nótákat

162 |ajtón kereszül |ajtón keresztül

191 |Es ez is |És ez is

199 |On nekem nagy |Ön nekem nagy

259 |Ejjel-nappal sirathatja |Éjjel-nappal sirathatja]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Névtelen vár (1. rész) - Történelmi regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.