Title: Névtelen vár (2. rész) - Történelmi regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Névtelen vár (2. rész) - Történelmi regény" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXXIII. KÖTET

NÉVTELEN VÁR. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

NÉVTELEN VÁR

TÖRTÉNELMI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895



HETEDIK RÉSZ.  ÚJ ÉLET A HÁZNÁL.


I.

Mikor a haza áldozatokat követel: igaz honfinak kötelessége azokat
meghozni, bármily nagy lemondásba kerüljön is.

Így tett Drávakereszturi Görömbölyi Bernát alispán úr s, a midőn a megye
rendei részéről kötelességévé tétetett, hogy az 1808-ki országgyűlés
2-ik törvényczikkelye 1. §-ának és az azt követő paragrafusoknak
személyes megjelenésével is érvényt szerezni serénykedjék.

A feladat ez volt: megjelenni személyesen azoknál a «potior»-oknál, a
kik a 3. t. cz. 17. §-a értelmében a «lustratió» alkalmával saját becses
személyeik és illetőleg lovaik helyett a «birsagium»-ot küldték meg: az
ötven nehéz márkát.

Ezek közé tartozott Vavel Lajos.

Az alispán feladata volt e refractariusokat patrioticus argumentatiokkal
ad meliora capacitálni.

Az áldozat pedig abból állt, hogy arra az időre, a mit e czélból a
Névtelen Várban eltölt, a pipázásról le kell a tekintetes úrnak mondani.

Elszánta rá magát.

Jövetelét megelőzőleg levelet írt a grófnak, egész cordiálisan előadva
multkori gyors visszavonulásának indokait s bejelentve hivatalos
látogatását; nem hagyta említetlenül a fatalis labodafőzeléket és a
békaczombokat sem.

Szokás szerint adomával köszönte be.

– Úgy teszek, gróf úr, mint az egyszeri légátus, a ki az első kinálás
után hasztalan várva az óhajtott másodikra, maga szólítá meg a
házigazdát: «mit is tetszett csak az elébb mondani?»

Vavel ezuttal mosolygásra kényszeríté az arczát; helyre akarta hozni a
multkori gorombaságát ily tekintélyes férfival.

– Szívesen látott vendégem az alispán úr.

– Ugyan kemény időnk van már novemberben.

– Egészséges idő egészséges embernek.

– A gróf úr az utóbbi időkben betegnek méltóztatott lenni.

– Nem én. Tudtommal semmi bajom sem volt.

– No mert onnan gondoltam, hogy nem méltóztatott eljönni a nagy
lustratióra, hanem az ötven nehéz márkát tetszett megküldeni.

– Engedelmet kérek, hogy egy kérdéssel eléje vágjak a tekintetes úrnak.
Sokan jelentek meg azon a lustratión?

– Az alsóbb rendű nemességből elég számosan, hanem a főnemesség
távollétével ragyogott. Ezt én az insurrectionalis törvény 3. czikkelye
11. paragrafusának tulajdonítom, mely megtiltja a nemes felkelőknek
bármely arany és ezüst ékszert viselni öltönyeiken. A mi pedig azon
czélból hozatott, hogy egyrészről a pompában való vetélkedésnek eleje
vétessek, másrészt pedig az ellenségnél is a rablási ösztön
csillapíttassék.

Vavel Lajos e szókra nem fojthatta el az önként jövő cholericus
nevetést.

– Tehát alispán úr azt hiszi, hogy én azért nem álltam elő magamat
mutogatni, mert nem szabad arany gombokat és mentekötőt felraknom a
dolmányomra és kaczagányomra?

– Egyéb okot nem tudok találni.

Vavel gróf kezdte észrevenni, hogy az alispán ironiázik.

– Hát megmondom én a magam részéről az igazi okot. Nem mentem el a
lustratióra, mert tréfának és gyermekjátéknak tartom a meghozott
törvényt, a mely mindjárt ezzel a mentalis reservátával kezdődik: «a
magyar nemesi fölkelés csak akkor hivandó föl, ha kültámadás veszélye
forog fönn», – tehát ezt a fölkelő sereget előre felkészíteni,
feltanítani, fegyverben gyakorolni nem lehet; – azután: «akkor is csak
azon esetben, ha a támadó ellenség oly hatalmas volna, hogy annak a
rendes császári királyi hadsereg ellent nem tudna állni». Azt pedig,
hogy az ellenfele hatalmasabb, minden hadvezér csak akkor szokta
megtudni, mikor már erősen megverték. Tehát a magyar nemesi fölkelésnek
az lenne a feladata, hogy készületlenül, gyakorlatlanul álljon elő
akkor, mikor a rendes hadsereg nem képes helyt állni a hatalmasabb
ellenségnek. – Hisz ez gúny! – S milyen az egész szervezés? – Minden
nemes, a kinek 3000 forinton felül van a jövedelme, lovas lesz, a kinek
azon alul van, az gyalog; – tehát nem a képesség határoz, hanem az
erszény. – Minden város ád egy lovast s azt maga szereli fel. Szép
svadrony lesz belőle! A nemes urak maguk hoznak hazulról puskát, kardot.
Azokat a jámbor vadászfegyvereket, a mikkel a compossessor urak a
nyulakat ijesztgetik a tarlón, a franczia bayonetekkel szembeállítani!
Mikor mind ez megvan, akkor határozni fog minden vármegye, hogy milyen
egyenruhába öltöztesse a maga nemességét? Akkor azok maguknak tiszteket
választanak, mint a vármegyén alispánt, szolgabírót: nem kérdezve, hogy
ki ért a had felállításához, vezénylethez, fegyvergyakorlathoz? kinek
van hősi bátorsága, tapasztalata? hanem azt, hogy kinek van fényesebb
neve, vagy ki tud jobban itatni? S ezeket indítani el oly hadsereg
ellen, melynek tisztjei a csaták tűzkeresztségében szerezték
vállrózsáikat! – Ah, uram! Ez egy rettentő merényletnek tünnék fel egy
nemzet szine java ellen: ha a kivitelben tréfának nem bizonyulna be. A
hadviseléshez legelőször is pénz kell. Ezt elfeledték az ország rendei
megszavazni. Önöknek nincs pénzük. Ezen elmulik az egész veszedelem. A
nemesi felkelő sereg addig elmegy, a míg a tarisznyában tart a hazulról
elhozott tepertős pogácsa; mikor az elfogyott, hazamegy. Ágyút sem kell
ellene elsütni. – Tréfának veszi ezt a dolgot minden ember. Törvényhozók
és hadvezérek. – A lustratiót, azt a tréfát, hogy minden nemes menjen
fel a megye székvárosába bemutatni, hogy van kardja és puskája, vagy
hogy tud lovon ülni, a mi svábjaink igen találóan elnevezték
«Lustreisio»-nak. Ne beszéljünk róla többet. – Ha egyszer egy igen
komoly dologról lesz szó, akkor higyje uram, és tartsa meg adott
szavamat, hogy az első hívásra ott leszek az elsők között, a kik a nagy
tragœdiát kiegészíteni sietnek; hanem a komédiát nézni sem szeretem, nem
hogy játszani benne. – Hagyjuk ezt a bohóságot. Azt mondom én alispán
úr, hogy mulassunk valami okosabb tárgy felett. – Van ebben a házban egy
csendes kis pinczebolt, ott vannak hatalmas jó borok, pompás jó Latakia…

– Mit? Latakia? Hisz az dohány!

– Még pedig török. Oda bevesszük magunkat, quaterkázunk, adomázunk és
fumigáljuk a világot.

– Hát a gróf úr is dohányzik?

– Igen biz én, csakhogy az arra rendeltetett helyen és nem a szokott
öltözetemben.

– Ahán! Hogy azt más valaki meg ne érezze.

– Természetesen.

– De hisz akkor egy makulányi igazság sincs abban a mendemondában, a mit
a gróf úrról a rosz nyelvek elhireszteltek; mert a hogy én azt a
bizonyos úrhölgyet ismerem, az ugyan meg nem ijed a dohányfüsttől:
láttam én azt már olyan dohányfüstben is helyt állani, a hol az ember
nem ismerte meg, hogy ki ül átellenében s még csak nem is köhécselt
tőle. Ez nem lehet a gróf úr donnája. A ki felől ugyan őrizkedni fogok
többé kérdezősködést intézni, a mióta a gróf úr meg akart duellálni az
első kérdésem miatt, hogy ijedtemben a kapufélfától vettem búcsut. –
Nem, erről nem szólok többet! Hanem az a másik donna: az mégis szeget
ütött a fejembe. Az mindenütt nagy mértékben pártjára kel a gróf úrnak s
kész magát exponálni miatta. Ezuttal is, ha ő nagysága rá nem beszél,
hogy jőjjek a gróf úrhoz személyesen, elhalmozva a gróf urat annyiféle
magasztalásokkal, a mennyi egy embernek sok is: hát a főbirámat küldtem
volna magam helyett a «sigillum compulsorium»-mal. No ez a nagy buzgóság
nekem mégis gyanus dolog attól a másik donnától!

Vavel Lajos nem haragudott meg; nevetett.

– Spectabilis most mindjárt úgy jár velem, mint az egyszeri kritikus, a
ki a concert végén megkérdez egy mellette álló urat: «Ugyan ki az az
énekesnő, a ki olyan borzasztó hamisan énekel?» – «Az az én feleségem».
– «Nem is azt akartam mondani, hanem az a másik hölgy, a ki zongorán
kiséri, az játszik kiállhatlanul: vajjon ki lehet?» – «Az az én
testvérem». – «Ezer bocsánat, tévedtem: a zenemű hibás; ugyan ki
csinálhatta azt az ostobaságot!» – «Én magam!»

Bernát úr meg volt hódítva. Ez a gróf nem csak pipázik, de még adomázik
is. Hisz ez talpig derék ember. Ezzel régen meg kellett volna már
ismerkedni. Titokban iszik, titokban dohányzik és titokban
szerelmeskedik. Ezek mind olyan clandestinumok, a mik ellen az
administratiónak nem lehet kifogása.

Hát még mikor a boraival és a konyhájával megismerkedett a grófnak,
odalenn, abban a kis pinczeboltban a torony alatt! Szó sem volt
hüllőkről és nyáladék kagylókról: becsületes, zsiros, tömör, harapni
való ételek kerültek az asztalra; egészen a gyomor nemzeti kivánalmai
szerint elkészítve. S a minek legkevésbbé volt szűke, a magyar asztal
legdrágább fűszere, a tréfás adomázás. Azokban a gróf ép oly
kifogyhatatlan volt, mint az alispán, a ki kénytelen volt megvallani,
hogy a gróf az első ember a hazában, a kinek ő, az adomák Nagy Mogulja,
az elkezdett adomájának a végét nem tudja előre elmondani. Aztán pontban
tizenkét órakor ebédel, mint minden romlatlan keblű magyar. S iszik a
vendégével tiszta lelkiismerettel. S mikor pedig rágyujt, azt teszi
egész férfiui önérzettel.

Ebéd vége felé olyan nagy lett az alispán bizalma a grófhoz, hogy még
egy áldomást is mert indítványba tenni. Az pedig veszedelmes áldomás
volt, a miért a «szállok kendnek!» felhivásra könnyen megeshetik, hogy
az embernek pisztolylyal «állnak eléje!»

«Nem mulaszthatom el, hogy mint e várnak vendége, poharat ne emeljek
ennek bár ismeretlen úrnőjére; s minthogy nem tudhatom, hogy egy e vagy
kettő, ennélfogva emelek mindjárt két poharat. Vivant!»

A gróf nobel ember volt: a hogy Sátán Laczinak megmondá, hogy nem
szokott ő olyan emberre rálövöldözni, a kinek ő egyszer az asztalánál
poharat töltött, úgy ezt a regulát ezúttal is observálta, s maga is két
poharat vevén a kezébe, mind a kettővel koczintott ez áldomásra s kiitta
mind a kettőt körömpróbáig.

A poharazás végével Bernát úr egészen elérzékenyedett. Biztosította a
grófot pártfogásának teljes mértéke felől.

– Még egyszer találkozni fogunk az életben, mondá, megszorongatva szíves
házi gazdája kezét.

– Remélem, hogy kedvezőbb csillagzat alatt.

– Én is remélem: mert nem szeretném, ha legközelebb a végett kellene ide
jönnöm, hogy a II. törvényczikk 8-ik paragrafusát hajtsam végre.

– Nem emlékezem rá, mi van benne? Mit rendel az el?

– A mi a harczból elmaradókra van kimondva: a megtizedeltetést.

S ezt megfelelő kegyetlen páthoszszal mondá, szemeit és fenyegető ujjait
az ég, az az hogy a pinczebolt felé emelve.

Vavelt pedig ez nagyon jó kedvre hangolta.

– De hogyan fog ön engemet magamat egyedül megtizedeltetni?

– Azt csak bízza ön rám, szólt széttekintve, ha nem hallgatózik-e
valaki? Lesz gondom rá, hogy ön, ha megtizedeltetik is, meg ne haljon.
Nem ismeri ön azt az adomát az angol hajóskapitányról, a kinek egyszer a
hajóslegényeit meg kellett tizedeltetni, mert gyáván viselték magukat az
ütközetben?

– Nem ismerem.

– Harmincz matróz közül tizenötöt meg kellett neki lövetni; aztán fele
irlandi volt, fele anglus. Az irlandiakat ki nem állhatta. Hát mit
csinált? Felállította őket sorba ezen vers szerint: «populeam virgam
mater regina tenebat». Hadd mutatom meg ezt sorba rakott palaczkokkal. A
gömbölyüek az anglusok, a négyszögletüek az irlandiak. Így állnak ni,
szépen:

Po–○○○○ pu–□□□□□ le–○○ am–□ vir–○○○ gam–□ ma–□ ter–□□ re–○ gi–□□□ na–○
te–□□ ne–○○ bat.□

Akkor elkezdték számlálni sorba, minden kilenczedike főbelötték: az
anglusok mind megmaradtak, az irlandiak meghaltak. Látja-e? Kilencz!
Megint kilencz! Valamennyit négyszegletű mind a földön fekszik. Ezt
fogom én is praktizálni, ha arra kerül a sor: mert én is ismerem a
különbséget az anglusok és az irlandusok között – idehaza. Azért előre
megmondom a gróf úrnak, hogy ha ilyen helyzetbe kerül, csak a «po»
syllaba alá tartsa magát, mert a «pu» syllaba veszedelmes lesz.

– Ahoz fogom magamat tartani, mondá Vavel, komoly ábrázattal.

Vendégének még több ilyen nagy exmissiót kellett mai nap elvégezni.
Azért érzékenyen agybafőbe csókolva szíves házi gazdáját, sietett a
beforspontolt hintajához eljutni, egészen másnemű érzések között válva
meg a Névtelen Vártól ezúttal, mint a legközelebbi alkalommal.

Vavel Lajos aztán ruhát váltott; kimosdózott, s mikor a rendes ebéd
ideje volt, megjelent Marieval elkölteni az ő finom csigalevesét,
murokfőzelékét, és tejhab tésztáit. S még csak meg sem látszott rajta,
hogy jó kedve volna.

Drávakereszturi Görömbölyi Bernát úr pedig sorba járván a refractarius
meg nem jelenőket s mindenütt hasonlóan excipiáltatván, re optime gesta
tért haza a székvárosába s referált a legközelebbi Sedrián, hogy rendben
van a vármegye.


II.

Végre kitört a háború.

De ez a Névtelen Vár kalitjába bezárt tigrisnek csak még keserűbb
napokat hozott.

Mintha csak a nyílt sebeire töltögettek volna még égő olajat.

A támadó osztrák hadsereg lassu csigavonulással előre haladó
mozdulatának egyszerre véget vetett amaz apocalypticus vészangyal
megjelenése.

Igazán olyan megjelenés, a minőnek a világromboló angyal eljövetelét
festi a látnok evangelista.

Egy szép lakályos német város a Traun folyó partján, körülvéve virágzó
kertektől, a szintér. Szorgalmas iparüző nép lakja. Apró
csatornácskáiból a Traun vizébe mindenféle gyárak kék, sárga, veres,
fehér mosadéka folyik le. Ez a város tele van franczia sebesültekkel,
kiket az osztrákok az elébbi csatákban ejtettek foglyul s mind itt
helyeztek el. – Mikor ki lett adva a végzetes parancs, hogy az osztrák
seregnek mind át kell vonulni a Duna jobb partjára: a visszavonuló
hadtestnek már nem volt se ideje, se szállító eszköze az ellenfél
sebesültjeit is magával vinni; azokat ott hagyta. Az utócsapat vezére
azonban, a mint a városból legutóbb kivonult, látta, hogy a franczia
hadtest nyomában jön s neki feladata volt azt mindenáron visszatartani,
a míg a saját hadteste a Dunán átkelhet. A Traun hídja kőből volt, azt
nem lehetett felgyujtani. Felrobbantása nem ért volna semmit, mert az
ellenfél hat óra alatt helyreállította volna a hidat a megmaradt
oszlopokon. Tehát felgyujtotta a hid mögött levő várost. – Igen helyesen
számított. – Ha golyózáporral és szuronyerdővel ellenálló dandárokat
állított volna az üldöző ellenség elé, azokon az keresztül gázolt volna;
– de ime ezerei, meg ezerei a saját jó vitézeinek lepik el egyszerre az
utczákat, kik az égő házakból kimenekültek, a kik a szabadba vonszolták
magukat, s most tátongó sebeiket tárják az üldöző rokon elé, csonka
tagjaikat emelik az égre, s a kétségbeesés jajszavát saját nyelvén
kiáltják eléje. Lesz-e bátorsága ezen a tömegen keresztül törni? Lesz-e
bátorsága neki menni e hadtestnek, mely a saját magáé; mely már egyszer
elesett ő értte; mely nem harczol, csak ordít és átkoz? Lesz-e bátorsága
neki sarkantyuzni a paripáit e vonagló kövezetnek? – Volt! – «Előre!»
Harsogott az irgalmat nem ismerő parancsszó, s azzal vágtatott előre a
nehéz lovasság, útat törni az eleven utczán át, a sebesültek halmazán
keresztül; nyomában a nehéz ágyúk, lőporos szekerek. A sebesültek nem
futhatnak; az utczák lángba vannak borulva, a házak nem nyujtanak
menedéket: az előre tolt had elszörnyed feladatától, mikor egy piaczot
lát maga előtt, ellepve halotti lepedőikbe burkolt kisértetektől;
visszafordulna; de az lehetetlen, a lőporos szekerekkel nem lehet az
utczán megállni, a hátulról jövők taszítják előre; a nehéz
ágyúkerekeknek keresztül kell robogni a legázolt bénákon: lovashad,
szekértábor vágtatva tapos végig a földön, mely jajgat, sir, Istent hív
és poklokat kiált, megfogja a lovas kengyelét, s azt mondja: bátyám, nem
ismersz? – Nem! – A vezér parancsát hajtják végre. S mikor a nagy
feladat végre van hajtva: akkor előjön a lángoló utcza közepéből «Ő
Maga»; a minden eddig élt emberek között leghatalmasabb: fehér arabs
lován, az Eufráton, melynek mind a négy lába piros most, – az uttól,
melyen keresztül haladt, s aztán körültekint levont szemöldökei alól,
hideg márványarczával és látja az égő város valamennyi csatornájából a
Traun folyóba zuhogni a vért… Ez egy jelenet a «Látások könyvéből!» –
Hanem a katonák megtették kötelességüket, a Traun hídja el van foglalva.
Mehetünk odább! «Jól van!»

Vavel Lajos oly elevenen látta maga előtt mindezt.

És aztán, mint a lesben álló tigris, várta ugrásra készen, meglapulva a
földhöz, a maga jelszavát.

És aztán hallott a helyett a jelszó helyett egészen mást.

A mely fegyverhez a kétfejű sas még habozott hozzányulni, azt nem félt
felragadni az egyfejű sas.

Napoleon kiadta amaz emlékezetes fölhívását a magyar nemzethez, melyben
felhívja azt, hogy tegye magát függetlenné, s válaszszon magának saját
nemzetéből királyt.

Vavel Lajos egész frissiben kapta meg a proclamatiót. Most azután
egészen elveszettnek hitte azt az ügyet, a minek ő egész ifju életét oda
áldozá.

Ő csak egyesek levelezéseiből ismerte azt a nemzetet, mely között
elzárkózottan élt, s a mit ez adatokból a lélektani és logikai
következtetések összeállítanak, az nem egyéb, mint lángborító siker a
gyújtó felhivásra.

Csoda lett volna-e egyebet várni ettől a nemzettől, melynek még a saját
nyelve használatát is megtagadták, melyet szegénynyé és butává akartak
tenni; melynek még csak azt sem engedték meg, hogy saját fővárosában
muzsáit megszólaltassa? Nem-e tett hasonlóul a lengyel nemzet?

Most már mindennek vége. Lehet lefeküdni.

A legkedvetlenebb órájában egyszer csak hangos sarkantyús léptek verik
fel a csendet méla folyosóján. Persze, a mióta Henry nincsen, a hatalmas
látogatókat a kis gyermek-inas nem tudja elutasítani, berontanak azok
tekintet nélkül, még a mamuszokat sem huzzák fel, s hangosan beszélve
csörtetnek végig azokon a szellemlakta helyeken, a hol suttogáshoz volt
szokva csak a visszhang. – Igaz, hogy csak egy ember jő, de beszél az
három helyett s kardot csörtet egy egész dandár helyett. Régi ismerős,
az alispán. – Mikor benyit a gróf dolgozó-szobájába, fentartja a
sastollas süveget a fején, s nagyot csörrent réztokos fringiájával;
farkasbőr-kaczagány reng a fél vállán.

– No gróf úr, én is úgy jövök most, mint az egyszeri czigány, a betört
kemenczén keresztül, azzal a szóval, hogy «nem vesznek pipaszurkálót?» –
Most már itt a jelszó: «lóra katona, tehénre paraszt!»

– Hübele Balázs, lovat ád Istók! Felelt rá ugyanabból a hangulatból a
gróf.

– Nem úgy van az, gróf úr; tegnap óta az egész országban körülhordják a
véres kardot s mától holnapig az egész magyar nemzet fegyverben áll. Az
insurrectionalis törvényczikk nem irott malaszt többé; megyünk cum
gentibus – a betörő ellenséget visszaverni! – Itt van a királyi parancs!
Itt van a nemzeti szózat.[1]

Ez utolsó szavak alatt, mint egy életre feltámadó halottnak az
arczvonásain, oly megdicsőülés ragyogott át az ifjú férfi érczkemény
arczulatán, minden tagja meg akarta előzni a másikat indulatainak
kifejezésében: a szemei szikráztak, az öklei rázkódva emelkedtek az
égnek, ajkai megnyiltak, orczája tündökölt, az mind beszélt; csak nyelve
nem tudott szólni.

Nem tudott erre mit mondani, csak a falon függő kardjához rohant, azt
kirántotta a hüvelyéből s elkezdte csókolni a meztelen vasát s aztán
leveté az asztalra s elrohant, mint az őrült. Mariehoz rohant.

Még annak sem tudott mit mondani: csak karjára emelte az imádott
teremtést s átszorítva, mint egy gyermeket, sietett vele vissza oda, hol
vendégét elhagyá.

– Mi történt? rebegé a leány megrémülten Lajos lángoló arczától.

– Az, hogy lánczaid lehulltak! Szabad vagy!

– Oh Istenem, irgalmazz!

Úgy vitte őt az ölében a szobájáig, a hol bámuló vendége várta.

– Itt van ő! Lássa meg. – Most már megláthatja az arczát. Láthatja az
egész világ s olvashatja róla fenkölt eredetét. Ez az én bálványom. Ez
az én istennőm. A kiért éltem, a kiért meghalok!

S váltogatva majd a leány öltönyét, majd a kivont kardját csókolgatta.

A dolgozó szoba egyik oldalát egy nagy ódon könyvtár foglalta el,
melynek szárnyoldalai között volt egy magas fülke, valami istenszobornak
szánva s annak az alját egy roppant földteke foglalta el. Lajos ezt a
helyet választá ki bálványa számára, hogy őt odaültesse; mintha egy
oltáron ülne, lábait a földtekén nyugtatva.

– Van-e trónon ülő alak ennél dicsőbb? szólt elragadtatással Lajos,
átölelve látogató vendége vállait s odamutatva a leányra. Ily áldásosztó
tekintet, ennyi szeretet, ennyi jóság, minden őserénye az Istenkézből
eredett embernek megtestesülve. Nem ez hát amaz angyal, a ki az
apocalypsis Leviathanját a pokolra letaszítani elhívatott?

Az erős férfi, az alispán megdöbbenve nézett a leányra. Halkan suttogá
Vavel Lajosnak:

– Bámulatos hasonmása egy szerencsétlen királynénak! – Épen ilyen volt
menyasszony korában!

Marie önkéntelenül tartá maga elé két kezét. A napsugárhoz már
hozzászokott az arcza, de még az idegen szemek égető sugarához nem.

– Oh Istenem, mit beszél ön Lajos? rebegé. Én nem értem önt.

Vavel gróf erre szótlanul átlépett a szoba tulsó oldalára, a hol a
könyvszekrénynyel átellenben volt egy nagy térkép felfüggesztve. Egy
zsinórrántásra felgöngyölődött az, mint egy előfüggöny, s mögötte egy
hosszu nagy terem tünt fel s az, a milyen nagy volt, úgy meg volt töltve
nyereggel, lószerszámmal, kardokkal és lőfegyverekkel egész a boltivig.

– Én magam kiállítok egy lovas banderiumot s vezetem azt személyesen.
Minden fegyverzet készen áll, az utolsó töltényig.

Az alispán elbámult a sorbarakott fegyverzethalmazon, s az oltárhelyen
ülő alak elkezdett reszketni e látványra. Minő téli kert ez! Hát ilyen
virágokat ápol Lajos titokban?

Vavel Lajos bevezette kézen fogva az alispánt fegyvertárába,
megmutogatta neki szörnyü kincseit.

– Meg van ön elégedve a lustrátióval?

– Nem mondhatok rá mást, mint a mit a sárosvármegyei compossessor
mondott a bánsági földesúrnak a kétezer holdas buzavetésére, hogy «az
izs csag valami!»

– Már most én lustrálok. A fegyver készen áll. Van-e hozzá való ember és
ló?

– Azt felelhetném rá az egyszeri czigányasszonynyal, a kitől a fia
kenyeret kért: «te is mindig olyat kérsz, a mi nincs.»

– Nincs!?

– Azaz, hogy ember van elég, ló is van, a mit megüljön: csupán egy dolog
az, a miről a turóczmegyei szolgabiró azt referálta, hogy «sem nem
vagyon, sem nem nincsen». Ez a pénz. A domestica üres, s az ærarium még
nem küldte el az igért subsidiumot.

– Mit törődöm én az ærariummal, meg az ő pénzével? Itt tenni kell, nem
beszélni! Én átadom önnek az egész összeget, a mi a banderium
kiállítására szűkséges, ellátásáról magam gondoskodom, s ha kell a
megyének pénz, rendelkezzék az enyimmel. E czélra odaadom mindenemet s
ráadásul saját magamat is.

S azzal felnyitva egy nagy vasládát, mely a padlóhoz, volt lesrófolva,
odamutatott.

– Tessék kivenni belőle, a mennyi kell.

Az pedig még bámulatraméltóbb látvány volt, mint a feltárt fegyverterem.
Aranytekercsek, ezüsttel telt zsákocskák szép rendben egymás fölé rakva.
Semmi fekete bankó s más efféle gyanus személy közöttük. Csupa igazi
kivert pénz.

Az alispán dehogy nyult volna hozzá.

Akkor aztán Lajos maga markolt bele az aranytekercsekbe s a mennyi a két
markába befért, annyit kimerítve belőle, oly hirtelen teletöltötte vele
az alispán süvegét, a mit az a két kezében tartott, hogy nem
tiltakozhatott ellene.

– De kérem, legalább számláljuk meg, hogy mennyi?

– Majd otthon megszámlálhatja ön.

– Hogy nyugtatványt adhassak róla.

– Nyugtatványt? Nemes emberek között? A haza védelmére adott pénzről
nyugtatványt? Hát ön, a hazai néptörténet nagy Plutarchja, ne ismerné
azt a történetet, mikor a landsteini vesztett ütközetnél mindenki futott
már s az árokba dőlt szekér alatt ott hevert a hadipénztár, akkor két
magyar közvitéz feltörte a ládát, a mi az ellenség prédájára volt
hagyva, megosztoztak a benne talált pénzen, megtömték vele a
tarisznyáikat s aztán futottak a világba ketten két felé. Három nap
mulva megint eljutottak a zászlóaljukhoz s ott átadták a megmentett
pénzt az utolsó fillérig. Az egyik vitéz neve volt «Kozsmár János», a
másik a nevét sem mondta. A harcz alatt az erények is óriások!

– Azonban hát mégis ennyi pénzzel én nem indulhatok neki a világnak, a
nélkül, hogy legitimáljam magamat, kitől kaptam és mi czélra adták? Azt
csak nem mondhatom, hogy «vad pénzt» leltem az erdőn, mint az egykori
czigány «vad gubát». Hát legalább egy pár sor commissiót adjon hozzá
gróf úr.

– Azt szivesen; szólt Vavel gróf s indult a dolgozó asztalához.

Útjában találta Mariet.

– A leány leszállt rögtönzött trónjáról s megfogta Lajos kezét.

– Mit akarsz? kérdezé tőle szeliden.

– Irni.

– Azt akarod, hogy a kezed irását meglássák s arról megtudják, hogy ki
vagy?

– Egy hét mulva majd a kezem csapásairól fogják megtudni, hogy ki
vagyok?

– Oh te rettenetes vagy! szólt a leány, elfordítva tőle arczát.

– Miattad vagyok az.

– Miattam? Hát gyönyörűség nekem az, ha csatába készülsz? Ha elesel?

– Ne félts! Nekem csillagom van!

– Hol? Melyik?

– Te vagy az!

– S ha ez a csillag lehull?

– Ha van Isten az égben…

– Úgy az engem magához fog venni; szólt a leány átszellemült
tekintettel; s nem engedi meg, hogy legyen egy franczia nő a világon,
kit sorsa odakényszerített, hogy imádkozzék saját nemzetének győzelme
ellen, hogy örüljön, mikor testvéreinek romlását hallja; nem fogja
engedni, hogy legyen egy nő a világon, a ki arra vár, hogy egy
csonthalmot rakjanak össze rokonai, honfitársai tetemeiből, hogy őt arra
ültessék föl bálványnak, a kitől mindenki átokkal fordul el. Most vesz
magához Isten, a mikor még mind a két kezem fehér, a mikor nem haragszom
senkire, a mikor megbocsátottam mindenkinek s nem kivánom a világnak
semmi dicsőségét, és nem engedi meg Isten, hogy belekóstoljak abba a
vérbe, abba a dicsőségbe, a mitől Fredegonde, Meroflède, s rettentő
történetünk valamennyi szörnyetegei megittasultak, hogy én is hozzájok
hasonló legyek valaha. Oh azt nem engedi meg Isten!

Vavel Lajos elbámult a leánynak e szívből jött kitörésén.

– Minden szavaddal csak a dicsfényt szaporítod fejed körül, s
törvényesíted az én kardom jogát. Én is imádom az én nemzetemet. Jobban
senki. Én is leborulok a végtelenség birója előtt s itélet alá bocsátom
az én peremet. Isten! ki Francziaországot oltalmazod: tekints alá; –
nézd azt ott, ki a lángok között saját honfiai vérében csülökig
gázoltatja lovát, s merev arczával széttekintve a haldoklók fölött, azt
mondja: «jól van,» s aztán nézd ezt a szentet itt, a ki az üldözőiért
imádkozik; s itélj, melyik legyen a te képmásod e földön? Ah Marie! Te
tégy eleget a te jó szivednek, imádkozzál azokért, a kik ellened
küzdenek; – mi, a kik éretted huztuk ki a kardot, győzni fogunk, a te
imád ellenére is; vagy elesünk, ha Isten úgy akarja.

– Oh hiszen érts meg engem, szólt Marie lágy könyörgő hangon, s reszkető
kezével Lajos arczát czirógatta. Egy csepp hősi vér nem foly ereimben.
Én nem vagyok utódja azoknak a magas hölgyeknek, a kik maguk koszoruzták
csatába induló lovagjaikat. Én félek tégedet elveszteni. Én Istenem!
senkim sincs kívűled a kerek földön. Nincs olyan árva a világon több,
mint én. Mikor mindig rólam gondolkozol, akkor felejtkezel meg rólam
legjobban. Ha te a csatába mégy, hogy maradok én oly egyedül, hová
leszek akkor én? Ki lesz, a ki engem még szeressen?

Az alispán odadörmögött Vavel fülébe.

– Bizony Isten! kibeszéli kezünkből a kardot.

Vavel mosolyogva nyugtatá meg:

– Ne féljen ön! – S aztán gyöngéden odavonta kebléra a leányt. Azt
mondtad nekem egy napon: «hozzon ön nekem anyát!» Nőt, a kit szeressek,
s a ki engem szeressen. – Ha elmegyek: nem hagylak egyedül; hozok neked
anyát, asszonyt, a kit szeress, a ki szeressen.

Ah e szavak egyszerre mily napfényt derítettek a leány arczára. Hogy
változott át a tragicai gyötrelem kifejezése egy varázsütésre a gyönyör
ragyogásává. Nyakába borult az ifjunak, nevetett, sikoltott, gyermek
volt.

– Te azt tennéd? Ide hoznád őt? Vagy engem ő hozzá? Igen! Igen! Aztán
látnám, hogyan ölelitek meg egymást? Hogyan lesztek boldogok? Oh ez –
hahahaha!

Nem tudta befejezni az örömtől.

– Komolyan mondám, szólt Lajos. Előljáróm előtt tett igéretemmel nem
űzhetek tréfát.

– Úgy van, szólt Bernát úr. Én önnek most nemcsak alispánja, hanem
ezredes-kapitánya is vagyok.

– S kivánom, hogy még annál is több legyen: násznagyom. Ezen a
patriarchalis földön az a szemérmetes szokás dívik, hogy a kit nőül akar
az ember kérni, ahoz maga helyett a násznagyát küldi. Elvállalja ön ezt
a küldetést?

– Minden exmissiom között ez legyen a legkedvesebb.

– Ön tudja, hová kérem, hogy menjen el nevemben? Nincs messze a hely. –
Ön ismeri őt, a nélkül, hogy nevét mondanám. – Mondjon el neki mindent,
a mit nálam látott és hallott. Titkomat küldöm neki jegyajándékul. – És
akkor kérjen tőle választ egy általam rég kimondott szóra.

– Csak bizza ön azt rám. Én értem a násznagyi hivatalt. Nem most
próbálom először: és soha nem kaptam kosarat. Félóra mulva visszatérek e
szóval: «veni, vidi, vici!»

A tekintetes úr kezet szorítván cliensével, még arra is megemlékezett,
hogy egy olyan magasztos alak előtt, mint Vavel gróf rejtélyes védencze,
még egy olyan hatalmas férfiunak is, minő egy magyarországi alispán,
illő megadni a kellő tiszteletet, azért két sarkantyuját egymáshoz
csapva, keresgélni kezdett a franczia elnevezések között, hogy melyikkel
tisztelje meg, mely ünnepélyes szándékát azonban meghiusítá Marie azzal,
hogy gyermeteg jó kedvvel eléje lépett:

– Ah, a ki leányt kérni megy, annak bokréta kell a gombzsinórjába! S
azzal kirántva saját hajából a violacsokrot, melyet minden reggel
odakészített asztalára valaki, azt a nemes férfiu keblére tüzte fel.

Bernát úr is elfeledkezett erre minden magas rang iránti hódolatról s
megragadva azt a szép fehér kezet, odaszorítá azt keményen kifent
bajuszai alá, s az áhitatos kézcsók alatt félretekintve Vavel Lajosra,
azt mondá neki:

– Kár volna «ez» ti nektek, francziáknak!

Azzal ment a maga útjára a vitéz úr, elég dolgot adván neki, a mig a
lépcsőkön lehalad, azt a sok aranytekercset a kalpagjából átrakni a
Zrínyi-dolmánya hátulsó zsebeibe.

A leány pedig dalolva futott Lajostól – nem a saját szobájába, hanem az
ebédlőbe, melynek ablakai a szomszéd kastély felé nyiltak.

Nem kérdé többé: szabad? Merészen kitárt egyet az ablakok közül s messze
kikönyökölve annak mellvédjére, fehér kendőjével még utána integetett a
hintajával elrobogó alispánnak.

Első szabad tekintet volt ez a világba. Fényes nappal, fátyoltalan
arczczal az édes világba beletekinteni! Ah ez oly észvesztő gyönyör
volt, mint a minőt az érezhet, a kinek azt mondják, hogy nem szabad
hideg vizet innia, mert meghal tőle, s aztán egyszer hozzájuthat egy
egész tele kanta üde, kristálytiszta vizhez s dobzódhatik, kéjeleghet
benne, nem bánja, ha utána meghal is.

A leány egyre kaczagott. Minden oly gyönyörteljes volt neki. A madarak,
a mik feje fölött elrepkednek, a gyermekek, a kik a tóparton
kurjongatnak, s a paripák, a mik a mezőn ugrálnak: ma még a sárgavirágos
mezőn, egy hó mulva majd a pirosvirágos mezőn.

– «Oh be szép világ! Oh be kedves, szép világ!»

És Vavel Lajosnak, a ki ott állt a háta mögött, magának is úgy tetszett,
mintha e tündöklő arcztól, mely a nyitott ablakból kitekint, minden
tárgy még egyszer olyan fényes volna, mint az előtt.


III.

Görömbölyi Bernát úr, násznagyi minőségében megérkezvén a kastélyba, ősi
szokás szerint, egyenesen a tárgyon kezdé, a mint a szép bárónő fogadta.

– Kedves szép Katinka hugom, a hogy a keblemre tüzött bokréta kirdeti,
én leánykérőbe jöttem. Magának a kezét kérem egy derék, szép, magához
illő egészen fiatal gavallér számára.

– Igen köszönöm a jóságát, kedves Bernát bácsi; de már én hű vagyok ahoz
a fogadásomhoz, hogy leány maradok.

– E szerint engem kikosaraz a házából?

– Sőt itt tartom szivesen látott vendégül.

– De nem maradok, mert én kézfogóra vagyok hiva a Névtelen Várba Vavel
grófhoz; a ki ma eljegyzést tart s pár hét mulva esküszik.

Ez alatt hamis tekintettel vizsgálta a szavai hatását a szép hölgy
arczán.

Az úgy tett, mintha semmi sem érdekelné jobban, mint azok a betük, a
miket egy insurgens zászló számára himez aranynyal szép piros szalagra.

– Siet biz az: – folytatá Bernát úr; – mert hát úgy jöhet, hogy három
hét mulva meg indulni kell neki a csatába, a saját bandériumának az
élén.

De már erre a szóra megszurta az a gonosz himzőtű a szép úrhölgy rózsás
ujját.

Bernát úr hamisan nevetett.

Az úrhölgy pedig boszus negéddel monda: s úgy tett, mintha a tű lyukát
keresné a selyemszállal, mely sehogy sem akar helyt állni a kezében.

– Ah! Mit? Majd az vezet bandériumot a csatába!

– Vezet biz az. Itt van a zsebemben az előlegezett pénz a rögtöni
fölszerelésre. (Azzal kivett egy csomót a hátulsó zsebéből az
aranytekercsek közűl.) Azt hiszi Katalin hugom, hogy ezek tán
kukoriczacsövek? Tessék! ha kettétöröm, csupa arany hull a markomba. Ezt
nem az ærarium küldte. Mert annak a pénze csak puffan, nem csörren. A
grófnak meg tele van ilyennel a vasládája. Kardja is van annak és
puskája, több mint az egész vármegyének. Legény az a talpán.

– Hát miattam az is lehet, szólt Katalin, a selyemszálat pengetve.

– S akarja-e tudni, szép Katalin hugom, a jegyesének a nevét?

– Ha nem titok.

– Előttem nem az, s odább adhatom. A bájos hölgy, a kit el fog venni,
báró Landsknechtsschild Katalin.

Most már felugrott himzése mellől a bárónő s összevont szemöldökkel
tekinte a násznagyra.

– Igen is. Vavel Lajos gróf által küldve jöttem ide, azzal az izenettel,
hogy a mi «egy szót» egyszer mondott önnek a gróf, arra most válaszát
kéri.

A hölgy arczkifejezése elsötétült.

– Nem emlékezik ön e szóra?

– Emlékezem. – Hanem e szó és a felelet között áll egy «vékony fátyol»,
a mi azt elválasztja.

– Ez a fátyol mai nap lehullt.

– Ah! Ön látta a Névtelen Vár hölgyét fátyol nélkül? Szép-e?

– Több, mint szép.

– S kicsoda ő? Mi ő a grófra nézve?

– Önnek nem vetélytársa, szép Katalin hugom! Vavel grófnak se nem
felesége, se nem jegyese, se nem titkos kedvese.

– Hát testvére, vagy leánya?

– Az sem.

– Hát ugyan mije akkor? csak nem szolgálója?

– Nem. Hanem úrnője.

– Úrnője?

– Olyan úrnője, mint nekem a királyném.

– Ah!

A szép hölgy szemei milyet villámlottak e szóra!

Azután odasimult Bernát úrhoz s mély felindulását asszonyi
szemérmetességgel palástolva, kérdezé:

– Hát azt hiszi ön, – hogy a gróf – szeret engem?

– Azt nem tudom. Mert nekem nem mondta. Hanem, hogy ön tudja ezt jól:
azt hiszem. S hogy ő megérdemli azt, hogy ön is szeresse őt, azt
állítom. A ki megérti ezt az embert, annak azt szeretni kell. Én nem
nászlakomára jöttem ő hozzá, hanem felhívni őt a nemesi fölkelésben
részvételre. Ekkor megmutatta nekem azt a hölgyet, a kiről annyi monda
kering vidékünkön. Volt oka fátyollal takarni arczát a világ elől, mert
a ki az anyja képét látta, egyszerre ráismer. – Mikor ez a férfi elmegy
a csatába hazánkat védelmezni, akkor ennek a leánynak anyát kell hagyni
a háznál! – Akar-e ön anyja lenni az elhagyott leánynak? – Most adjon
már választ.

Válaszul a szép hölgy mind a két kezét nyujtá Bernát úrnak, a mit az meg
is ragadott emberül.

– Tehát igen?

– Igen. Hozzá megyek. Tiszta szívből. Igaz lelkem szerint.

– Repülhetek e válaszszal vissza?

– De úgy, hogy engemet is magával viszen.

– Ön hozzá akar jönni?

– Még ma, még ez órában, ebben az öltözetben! Nekem nincs kitől
kérdenem, mit tegyek, vagy ne tegyek? S neki szüksége van én rám!

– No hát akkor kérek négy keszkenőt a négy lovamra!


IV.

Vavel most kezdett csak higgadtan végig gondolni rajta, nem volt-e
korán, a mit most tett?

Nem siette-e el félve őrzött titkainak világba kiáltását? Nem tett-e oly
lépést, a mi egyszer megteendő ugyan, de meg kell választani rá az áldás
napját. Ez-e az?

Visszatért dolgozó-szobájába. Ott volt az asztalán a királyi manifestum.
Ez csalhatatlan. Ma kell merni, vagy soha.

Ez előtt négy évvel is csábító volt az alkalom. Nem hagyta magát az
akkori hadjárat által remete-odujából kicsalni. Tudta jól: urak
harczolnak urakkal a maguk uraságáért. – De most népek fognak harczolni
a maguk igazságáért! – Ez már a valódi korszak, mit a jóslatok igértek.

Ünnepélyes érzések átalakító izgalmai alatt állt. Egész vére más
pezsgésnek indult. Rég elmúlt nagy eszmék elevenedtek föl körülötte,
mint a napvilág szivárványt ragyogó kisértetei; fantomok, a kik
mosolyognak, szellemek, a kiknek ölelése forró.

Azt hitte, hogy sietnie kell, távolban élő barátait tudósítani a
megindult catastropháról. Mindazoknak, a kiknek hivatásuk belejátszani
abba a nagy hangversenybe, a mit ezuttal a népek rendeznek a saját
javukra: az egyetértőket Németországban, Tyrolban, Helvécziában,
Hollandban és Francziaországban. Ah, hogy D’Avoncourt nem szabad most! Ő
mindezt milyen jól végezné!

Leült leveleket írni. Valamennyit elrontotta. Most igazán nem lehetett
ráismerni a keze irására, mikor épen szükség volt rá, hogy ráismerjenek:
úgy reszketett a keze. De hát miért reszket az ő keze? Mi ütött a
szivéhez, hogy úgy dobog? Csak nem fél talán? Mitől? A közelgő harcztól?
A miért mindig imádkozott. A miről ébren és álmodva örök terveket
épített. És mégis fél; mégis reszket a keze: míg kitalálja, hogy mitől?
– attól a kérdéstől, hogy mit fog visszaizenni Katalin?

Hisz azt nem is okosan rendezi el az ember, hogy egy napon határozza el
magát a háboru megizenésére, meg a szerelme kivallására; de hát ezt nem
is ember rendezte így.

Egyszer csak repül be hozzá, mint szárnycsattogó madár, sorsának
tündére; nem bir más hangon szólni, mint a nevetés carillonján, s
tenyereibe tapsol. Odafut Lajoshoz, kikapja kezéből a tollat s ledobja a
földre.

– Ő jön! Ő jön! Ő idejön mi hozzánk.

– De ki jön ide, Marie? – szól elbámulva Lajos.

– Hát ki? Hát az, a kit te nekem anyául igértél: az a te szép
tündérasszonyod.

– Ah, ne beszélj ily képtelenséget!

– No talán csak nem jön az alispán egy maga két hintóval? Ha nem hiszesz
nekem, jer oda az ablakhoz és nézd meg magad.

S azzal felköltötte székéről Lajost s vitte magával az étterembe,
útközben észrevette, hogy az mennyire betintázta az irással a két újját.
Ejh, milyen szörnyűség ez ilyenkor! Azt le kellett elébb törülni róla
megnyálazott zsebkendőjével.

Lajos aztán saját szemeivel győződött meg róla, hogy a mit Marie mond,
az való.

Most azután majd szétszedte a lány csupa merő édes gondoskodásból.

– Hát minő öltözetben fogadod? Így akarsz eléje menni? Ilyen szürkében?
Jer, hadd választok számodra mást! Vedd fel a fekete bársonyt. Nem, az
nagyon kaczkiás lesz. A kék frakkot a gyöngyház gombokkal. Egyik sem
kell. Hát a hajad milyen zilált! Istenem, ha én ezt hamarább tudtam
volna. Legalább az ingfodrodat engedd összetüznöm, ne álljon oly
szanaszét. Nem, nem; ne változtass magadon semmit. Így vagy legszebb, a
hogy most vagy.

Nem is lett volna mindezekre az átalakításokra már idő, mert a két hintó
itt dörgött már a park töltésén. A fák közül kikivillant Katalin
rózsaszín umbrélája.

Vavel izgatottan sietett eléje.

– Megengeded, hogy én is ott legyek az elfogadásán? könyörgött a leány.

– Sőt kérlek, hogy jőjj te is velem.

Azzal futottak le mind a ketten a lépcsőn, egymás kezét fogva, a kastély
udvarára.

Szép, fűvel benőtt térség volt az; a mióta kocsi nem járt rajta,
fölverte a pázsit; a nagy terepély nyárfák épen tele voltak piros
barkákkal, s a rügyek balzsamával volt tele a csalfa tavaszi langyos
lég.

Ők ketten előre siettek: a vőlegény és menyasszony. Övék volt az első
találkozás.

Katalin arczán az a megnevezhetlen bűbáj varázsolt, mely az ellentétek
egyesüléséből támad, a szemérmesség és a bátorság, a félelem és odaadás,
a szerelem és a hősiesség egy csodálatos harmoniában találkozva
egymással, a milyen csodatételre egy nőarcz bűvtükre képes.

Messziről nyujtá szép kezét Lajos elé s meleg hangon rebegé neki e
szókat:

– Igen. Én «az» vagyok.

Ez volt a felelet arra a szóra, a mit Lajos mondott az erdőben: «ő az én
jegyesem».

A férfi ajkaihoz emelte a szép kezet és megcsókolá azt.

Hanem Katalin nem soká engedte azt át az ő csókjainak, elvonta tőle nagy
hamar, hogy Mariehoz siessen.

A lányka ott állt mögöttük, ölébe leeresztve két összetett kezét,
szempillái félig takarták nagy sötét szemeit.

Katalin megfogta a lány két kezét s arczába nézett annak hosszasan,
eltitkolhatlan gyönyörrel, s aztán így szólt hozzá:

– Nem ő érte jöttem ide oly sietve. Ő várhat. De nekem azt mondák, önnek
a szíve anyát kiván s az nem várathat magára.

E szóra a két gyönyörű alak egymásba olvadt. – Melyik kezdte hamarabb a
sirást, melyiknek volt a csókja forróbb? Azt nem lehet megmondani. De
hogy Marie volt a legboldogabb: az bizonyos. – Annyi év után először
ölelhetett át egy nőt, a kinek azt mondhatta, hogy szereti! Odadobhatta
magát valahára egy szív fölé, mely e szóval jött eléje: «anyát hivtál:
itt vagyok»! Milyen boldogság lett volna ez, ha eddig is így lett volna!

Vavel Lajos gyönyörtől eltelve állt előttük, s két kezével hálateljesen
szorongatá násznagya kezét.

Mikor aztán a két leány kedvére kisírta magát, akkor elkezdett mind a
kettő nevetni, s egyszerre tegezte egymást. Hisz az anya is leány volt
még, mint a leánya.

– Nos, hát eljösz-e velem az én házamba? szólt Katalin, míg egymást
átölelve haladtak fel a kastélyba. Itt nem hagylak tovább. Ebbe a házba
ezután csunya férfiak fognak seregestől járni éjjel-nappal,
kardcsörtetők, lármázók; itt goromba, nyers parancsszavak fognak
hangzani, a miktől te halálra rémedeznél: míg nálam szép csöndesség van.

– Oh én is úgy óhajtom, hogy odavigy magadhoz, monda Marie, oh én nagyon
szófogadó leszek. Úgy örülök neki, hogy te parancsolni fogsz, és én
engedelmeskedem. Ha valamit nem jól teszek, azért megpirongatsz, s ha
jól eltaláltam, megdicsérsz.

– Tőlem nem is kérdik már, szólt közbe Lajos, hogy beleegyezem-e e
tervezett leányrablásba?

– Hát hiszen te is velünk jöhetsz; szólt ártatlan gyermetegséggel Marie.

A másik leány kaczagni kezdett.

– Még most egyelőre csak látogatóba, véglegesen később. Aztán komolyabb
hangon mondá Lajosnak: Meglehet ön a felől nyugodva, hogy féltett kincse
jól meg lesz nálam őrizve. Kastélyom minden védelemre el van készítve,
cselédeim bátrak és igen jól fölfegyverezve; most nem történhetnék meg
rajtunk olyan meglepetés, mint a mikor ön megszabadított a rablóktól.

– Lajos téged a rablóktól szabadított meg? kérdé Marie elbámulva.
Hogyan? Mikor?

– Hát ezt neked nem mondta el! Milyen ember!

Erre az alispán is figyelmes lett.

– Micsoda? Rablók? Erről én sem tudok semmit.

Lajos mentegette magát.

– Hiszen a bárónő maga tiltotta meg, hogy beszéljek róla.

– Igen gróf úr, de nem azt, hogy Marie előtt is elhallgassa.

Most meg Marie neheztelt meg mind a kettőre.

– Micsoda? ti grófnak, bárónőnek czímezitek egymást? Fogjátok mindjárt
egymást szépen a keresztneveteken hívni?

– De azt a rablóhistoriát már csak mégis szeretném magam is megtudni;
erőteté Görömbölyi Bernát úr.

– Hiszen elmondom én azt, csak egyszer hozzájussunk, úgy a hogy történt,
szólt Katalin; de kérem előre is alispán urat, hogy senkit üldözőbe ne
fogjon miatta, sőt ha véletlenül magára találja valaki vallani, hogy
részes volt abban a kalandban, engedje meg, hogy a javára szót emeljek.
Hisz e derék emberek nélkül soha sem ismertem volna meg – az én
Lajosomat.

– Így már jól van! Diadalmaskodék Marie, s aztán alig várhatta, hogy
«kis mamáját» bevezethesse a fényes vendégterembe, s elszedhessen tőle
kalapot, nagy kendőt; rögtön azon volt, hogy elmondassa vele azt az első
találkozás rémséges történetét.

Ah milyen figyelmes hallgatója volt ő annak. A figyelmezéstől olyan
kicsinyek lettek az ajkai, a szemei meg olyan nagyok, a hogy
gyermekeknél látjuk, a kik tündérregét hallgatnak, s megfenyegette az
ujjával az alispánt, ki nem tartóztathatta vissza magát, hogy a rablók
eljárása fölött egy-egy ilyen szót ki ne szalaszszon: «hah, a bitang! –
Darvulia! – Beste karaffia»! (Azok bizonyára mind olyan válogatott
nevek, a mikkel a rossz embereket szokták illetni ebben az országban.)

Hanem aztán mikor arra került a sor, hogy Lajos mint űzte el valamennyit
egy bottal a kezében, hogy jelent meg Katalin előtt, mint szabadító: oh
hogy ragyogott át Marie arczán a dicsekedés verőfénye, ajkainak
rózsanyilásából mint tündöklött elő a két gyöngysor! Csak egy ember van
ilyen a világon s az az ő Lajosa!

– Ez volt a mi első találkozásunk, szólt nevetve Katalin s kezét nyujtá
a pamlagja támlányára könyöklő vőlegénynek.

– De csak azt szeretném megérteni, szólt az alispán, hogy miért
tartották önök ezt én előttem is titokban?

Ennek a történetét meg aztán Lajos tudta elmondani.

– A bárónő nem akarta, hogy védenczét, a híres rabló feleségét, üldözzék
ő miatta.

– No ha ilyen nemes lelkekből állna az egész lakosság, mint önök ketten,
akkor csakugyan háládatos keresetmód lenne rablónak lenni.

– De ezt most mind csak a násznagynak mondtuk el, nem az alispánnak,
sietett ovatolni Katalin, nehogy üldözés legyen belőle!

– Én meg ellenkezőleg az alispánt akarom fölkérni ez ügy
végelintézésére; szólt Lajos. Én épen arra kérem, hogy eszközöljön ki
amnestiát a rablóknak. Nem azoknak, a kik a bárónő kastélyába betörtek,
mert azok csak pernahajderok voltak, hanem Sátán Laczi és társai
számára, a kik nem vettek részt e gaztettben; s a kik óhajtva várják az
alkalmat, a melyben átkos életüket a csatatér tisztító tüzében mással
válthassák föl. Én szabadcsapatot idomítanék belőlök.

– De hát hogy tudja ezt a gróf úr?

– Magától Sátán Laczitól.

– Hát azzal hol beszélt?

– Egy éjjel idejött e kastélyba, keresztül bujva két szétfeszített
ablakvas közén; felnyitogatta minden ajtómat, szekrényemet,
ártalmatlanná tette minden lőfegyveremet, a míg én observatoriumomban
voltam, s úgy várt rám itt a dolgozószobámban.

Most meg már a két hölgy fogta körül nagy érdekelten Lajost, két kezét
megfogták, vállaira dűltek, úgy lesték el ajkairól amaz éjszaka
rejtélyes jelenetét.

Hogy borzongott egyik is, másik is, az elbeszélés alatt!

Tehát a rabló adta az utasítást a grófnak, hogy milyen furfangos,
felnyithatlan zárral őrizze a maga kincsét!

– Jól van, szólt az alispán; megigérem, hogy amnestiát eszközlök ki
számukra, ha a gróf úr katonai fegyelme alá vetik magukat.

– S te erről nem szóltál nekem soha! szólt Marie Lajoshoz. Elhitetted
velem, hogy az a felnyithatlan aczélrács ágyfülkém előtt csak azért van
ott, hogy a te szemed elől zárjon el engem?

A mint azt kimondta, megbánta. Valami hajszálrugója egy alvó ösztönnek
azt a gondolatot ébreszté fel szívében, hogy talán e szóval hideget
okozott egy másik szívnek. Sietett azt helyrehozni gyorsan.

– Ejh, hát ti még mindig bárónőnek, grófnak nevezitek egymást. Ez
rosszaság! Szépen csókoljátok meg egymást, s aztán szóljatok tegezve.

Jobb pillanatban nem jöhetett ez indítvány. Lajos maga is szükségét
érezte, bebizonyítani választottja előtt, hogy ő vetélytársnő nélkül él
szívében. – Kéretlenül, de meg nem tagadva, elrablá a szép ajkakról az
első csókot.

Marie bámulva látta a csodát, a mit e csók előidézett a menyasszony
arczán.

– Mit csináltál neki? Nézd, milyen piros lett az arcza! Mint a tűz-láng!
– Hiszen ha engem megcsókolsz, az én arczom nem lesz attól piros.

Lajosnak e szóra nem lehetett megtagadni a próbatételt. Hanem az a csók,
a mi Marie arczát érte, olyan volt, a minővel egy búcsúzó testvér ajka
érinti kolostorba kisért hugát, a zárdaszüzet.

Marie aztán Katalinhoz símulva, mindkettőjüket a tükör felé fordítá,
hogy liliomarczát Katalin égő rózsaorczájához szorítva, a különbséget
egymás mellett lássa.

Ah, csók és csók nagy különbség!

Az ő arcza régtől oly halavány volt már.


V.

A kis inas, a Sánta Laczi zavarta meg a jelenetet. Jött tudtul adni,
hogy az ebéd fel van szolgáltatva.

A kövér Lizettenek nem kellett soha utasítás. Ha vendég áll a házhoz, az
ő gondja volt az ellátás. Ma még a szomszéd kastély úrnője előtt is ki
kellett tennie magáért. Katalin bámult a jó izlésen, az egyszerű, de a
tisztaságban fényüzésig menő háztartáson, s ezt nem is hallgatta el
Marie előtt.

– Ez nem az én érdemem, hanem Lizetteé; én nem értek semmi háztartáshoz.

– Ki az a Lizette?

Marie nem tudta ezt neki megmondani. Lajosra nézett.

– Ő egy igen kedves barátomnak az özvegye, az én jó Henrymnak, a kit
tavaly temettem el. Ő viszi a házam gondját.

– Őt is magunkkal fogjuk vinni? szólt, félig ajánlva, félig kérdve
Katalin. Mert hiszen, szólt Lajosra mosolyogva, ön nem fogja azt
kivánni, hogy ebben a házunkban lakjunk, ha összekelünk?

(Igaz, hogy ez is az ő háza volt: a vőlegény nem mondhatta, hogy a
«maga» házába viszi a menyasszonyát.)

Lajos zavarba jött a felelettel.

Az alispán segíteni akart rajta s jovialis tréfával szólt közbe:

– Nem olyan hamar megy az, türelmetlen menyasszonykám! innentúl még a
harmadik kihirdetés napját legalább be kell várni; az pedig három
vasárnap.

– Hiszen, szólt szemlesütve Katalin, meglehet azt rövidíttetni –
dispensatióval.

– Hahaha, szeretetreméltó angyalkám; milyen jó adomát tudnék én erre
most mondani! De csak nem mondom el. Könnyü volna az a dispensatio, ha
egy akadály nem volna: a hitkülönbség. Ha az egyik pap megadja, a másik
megtagadja. A gróf katholikus.

… – Hát hiszen én is az vagyok: suttogá Katalin.

– Hogy lehetne az? kérdé Vavel Lajos, elbámulva. Hisz én önt mindig a
protestans templomba láttam járni távcsövemen át.

– De mióta a távcsövet elcsaltam öntől s ön nem leskelődhetik többé
utánam, azóta hitet változtattam.

– Mikor? és miért?

A szép hölgy habozott.

– Hát a mikor «így» látott ön maga előtt – és – azért! rebegé, s a
nyakára csavart bayadéret hirtelen fölvetette a fejére, hogy az egyúttal
lángbaboruló arczát is eltakarta.

Most Marie ragadta meg a legombolyodó eszme fonalát:

– Te voltál a lefátyolozott hölgy, a ki egy napon elfoglaltad a helyemet
a kocsiban Lajos mellett?

– Te megláttad azt?

– Igen.

(Lajos jól sejtett!)

Most azután lehetetlen volt el nem mondania Marie előtt mindent, a miben
ő volt legjobban érdekelve. A mendemondát Barthelmy Ange felől.

– Hogyan? kiálta fel Marie: én rólam azt hitték, hogy én Barthelmy Ange
vagyok? Hogy én Lajosnak kedvese vagyok?

S ezt oly halálra nevettető gondolatnak találta, hogy elkezdett kaczagni
s utoljára le kellett neki ülni a földre, a hogy kis leányok szoktak,
mikor nagyon utoléri őket a jó kedv.

S használt neki ez a felzavarás. Utána sokkal elevenebb szín áradt el az
arczán.

– Mondd csak tovább; mi lett belőle? kérlek! – Hát Lajost ilyen rossz
embernek tartották!

(Még Lajos rossz hirén sopánkodott!)

Elmondott neki aztán Katalin mindent végtől végig. Egész odáig, hogy:
«ez a hölgy az én jegyesem!»

Itt elhallgatott.

– No! És azóta már elmult egy ősz, egy tél, egy tavasz, egy nyár, megint
egy ősz, megint egy tél. És ti még sem lettetek egymáséi. Miért volt ez?

Katalin nem tudott mit felelni.

– Én kitaláltam, úgy-e, szólt aztán Marie, Lajos szemébe odavágva
szemével. Ő is azt hitte, hogy én Lajosra nézve vagyok valaki. – S Lajos
nem mondhatta meg neki, hogy ki vagyok?

– Ad animam! kiálta fel az alispán. Beillenék vizsgálóbirónak, oly
consequenter dedukál!

Lajos erre elővette a tárczáját s kikeresett belőle egy összegyűrt
levelkét.

Marie ráismert arra.

– Átadhatom most neki? kérdé mosolyogva Marietól.

– Te megtartottad azt? Oh add oda Lajos. – Olvasd kicsi anyám. Neked
szól az. Nem tudtalak másként czímezni, csak így!

A mint Katalin elolvasta ezt a kis levélkét, a két szemébe szökkent a
köny; arcza elkomorodott: egész tekintete elárulta, hogy minő mélyen
elgondolkozott a fölött; fejét lehajtá a levél fölé, mintha újra meg
újra el akarná azt olvasni.

– Ő ezt még tavaly akarta önnek lopva elküldeni, tudtomon kívül, monda
Lajos.

– S ő azt kiragadta a kezemből, folytatá Marie, haraggal, erőszakosan s
bezárt miatta büntetésül.

– Ah, hiszen ha egy évvel hamarább jön a mai örömhírrel az én legdrágább
barátom, Görömbölyi alispán («A kit az első találkozáskor ki akart ön
dobni az ablakon;» veté az közbe) akkor nem lett volna ez év az
elveszett napok tárháza rám nézve.

– No hát ha önnek ez oly nagy örömhír, szólt az alispán: akkor üssük
össze poharainkat a mi kedves hazánkért. Vivát! – A mi szeretett
királyunkért! Vivát! – A mi szeretett királynénkért. Vivát!

Vavel Lajos összecsörrenté poharát: s a két hölgy is odaértete a maga
kristálykelyhét az áldomásra.

– És most még egy vivát az én királynémra! kiálta Vavel, felhevült
fejjel, magasra emelve poharát. Éljen soká és dicsőségesen s veszszen
el, a ki ellensége, mind! (Hogy szikráztak a szemei vadul!)

– Az Istenért, Lajos! sikolta fel Marie. Nézd, Katalin rosszul lesz!

A szép hölgy arcza olyan lett, mint átlátszó viasz; szemei megtörtek,
feje lehanyatlott a kerevet támlányára.

Lajos, Marie odaugrottak hozzá. «Látod, megijesztetted őt!»

– Ne rettenj meg, szólt Lajos, futó baj az: majd elmulik.

Már ő egyszer hozta őt ily állapotban öntudatra: gyakorlatában volt.
Néhány percz mulva a szép hölgy ismét fölnyitá szemeit s eszméletéhez
tért. Erőszakolta a mosolyt még mindig halavány arczára.
Összeborzongott. S újra nevetett.

Lajos vízzel kinálta.

– Ejh. Nem kell víz. Suttogá. Hiszen áldomásra hívtál fel. Arra bort
kell inni. S aztán felvette reszkető kézzel poharát. A kire te
köszöntél, én is arra köszöntök. – Az én kedves kis leánykámat, az én jó
Mariemat, éltesse Isten!

– Így szép az, így: helyeslé Marie. A «te lányod», a te «Maried»,
ellenségeire lehet aztán azt mondani, hogy «veszszenek el!» azok
nincsenek sehol.

… – Nincsenek! rebegé a hölgy s keblére ölelte az ifjabb leányt. S senki
sem tudta kitalálni, hogy miért zokog?

Az alispán, ki a fiatal hölgyek mulékony változásait nem tartotta valami
nagy veszedelemnek, jónak látta egy kedélyes megjegyzéssel visszaadni a
derült szinezetet a társalgásnak.

– Hanem az igazán nagyon szép volt a bárónőtől, hogy a midőn a grófot
eltiltá a közeledéstől, az alatt kész volt azt az áldozatot előre
meghozni, hogy a hitéből kitérjen s ezt az akadályt jó előre elhárítsa.
Már most mégis nagy kedvem volna elmondani azt az adomát arról az
egyszeri leányról…


VI.

Ez a kis változás nem zavarta meg a családi ünnepet. Katalin kedélye
ismét egészen felderült. Ő maga sietett azt tréfával helyreütni.

– Az én jó barátom ma nem csak vőlegény, hanem hadvezér is. Nem éri be
egy haditervvel. Ég a föld a lába alatt. Szeretne már a másik mátkájáról
beszélni: a banderiumáról – a násznagyával. Felszabadítjuk: nem vagyunk
féltékenyek. Majd azt a kisebb haditervet elkészítjük mi ketten.

– Úgy? A menyegzői előkészületeket az én szép Katalinom haditervnek
nevezi?

– A mi nem is olyan könnyű és sok egyéb összefügg vele. Először is
Mariet még ma elviszem magamhoz.

– Még ma?

– Tán csak nem féltékeny ön miatta? Hát nem az én leányom-e? Hát nincs-e
nekem irásban adva, hogy ő Lajosnak senkije és semmije? De komolyan
szólva, ő itt nem maradhat, midőn Vavel grófhoz, a Fertő vidéki
banderium alakítójához, attól a percztől fogva, a mikor ön a hadfogadó
zászlót felhuzza a vártornyára, éjjel-nappal járni fog a vidék minden
híres verekedő népe, a kik igen derék embernek lehetnek az ellenség
előtt; de Marienak semmi szüksége sincs a velük megismerkedés
szerencséjében részesülni. Önök a banderialis vendégekkel töltsék meg a
Névtelen várat s bajlódjanak a maguk harczias vállalatával: mi azalatt
elkészítjük az önök zászló-szalagját. Aztán Marie is hadd érezze már
egyszer azt az örömöt, hogy futkoshat járszalag nélkül! az egész park és
kert az övé lesz!

– Oh be jó lesz! monda Marie.

Hát azt hogy tagadhatta volna meg tőle Lajos?

– A másik feladatunk pedig a jó Lizettet felkeresni s meghívni őt
magunkhoz. Úrnője eltávozta után úgy hiszem ő is örömest fog inkább
azzal menni, mint itt maradni.

– Ő nagyon szeretett engem. Monda Marie. S volt idő, a mikor igen nagy,
igen nagy dolgokat tudott tenni értem.

– Annyival inkább. Az urak szolgálatára egy pár férfi cselédemet fogom
átküldeni. Lizette pedig megérdemelt nyugdíjba lép nálam. – Azután
jönnek a menyegzői előkészületek. Rokonaimat nem kell meghívnom, mert
azokkal haragban vagyok. Barátaim száma nem sok, de azok annál
becsesebbek. Vannak, a kik előtt dicsekedni akarok boldogságommal.
(Lajos királynak érezte magát ettől a tekintettől). A dispensatiót ki
kell eszközölnöm s aztán a szegény jó Mercatoris előtt még el is kell
tagadnom, hogy nyájából kiváltam.

– De hogy lesz az elkerülhető? kérdé csodálkozva Lajos.

– Az én barátom gyönyörködni akar abban a diadalában, hogy engem egészen
a lábainál lásson, a midőn megvallom, hogy mily sokat és mily régen
foglalkoztam én ezzel a gondolattal? – Hát értsen meg ön: a katholikus
részről megadja a dispensatiót a püspök, a protestans részről meg a mi
barátunk, az alispán. Akkor elmegyünk Sopronba, ott megesküszünk a
templomban: azzal kocsira ülünk, visszatérünk s másodszor újra
megesküszünk az én jó Mercatoriusom szertartása mellett a magam házánál.
Talán nem ver meg bennünket az Isten azért, ha kétszer megesküszünk
arra, a mi igaz.

(Ebben az úrhölgyben egy híres diplomata veszett el! mondá az alispán.)

Ezzel aztán kaczagva futott ki a szobából a szép menyasszony, Lajos
utána akart eredni s aligha valami szándéka nem volt ellene; de Marie
útját állta s visszatartóztatá.

– No no, csak maradj. Majd hogy megint meggyújtsd az arczát! Csak eredj
te a kardjaid és mordályaid közé: azok várnak rád.

Katalint pedig aztán vitte magával, megmutogatni neki a saját szobáit: a
csodálatos leánytanyát, a hol hosszú éveit végig játszá
gyermekfogságában. Bemutatta neki kutyáit, macskáit. És aztán az
ágyfülkéjét elzáró aczélgörgénynyel is megismerteté, a minek a czélját ő
maga is csak most tudta meg.

Mikor odavezette Katalint karöltve, hogy megmutogassa neki ruhatárát,
phantasticus, drága kelméjű öltönyeivel, alattomban megrántotta az ágya
mellett lefüggő zsinórt. Arra az aczélgörgöny leereszkedett és
zárbacsappant.

– Most az én foglyom vagy, szólt a meglepetten rábámuló Katalinnak. Ha
én most ellenséged volnék, ha vágytársnéd volnék, nem kellene egyebet
tennem, mint nem mondanom meg, hogy mi módon lehet e függönyt megint
felgördíteni s te itt halnál meg velem együtt.

– Istenem! ne ijeszsz meg!

– Haha! Te bohó! Hát még tőlem is meg tudsz ijedni? Ne félj. Most
mindjárt jön ide valaki, a ki bennünket nem enged elveszni.

Abban a nyomban lépett be a szobába Lajos sietve.

– Hívtál engemet Marie? kérdezé, a mint az érczfüggönyt leeresztve
látta.

– Hívtalak. Felelt neki azon keresztül Marie.

– Mit óhajtasz?

– A mit mindennap megszoktál adni. Egy jóéjszakakivánást a függönyön
keresztül.

– De hiszen még nincs éjszaka.

– De te nem fogsz minket ma már többé látni s így mégis csak kell jó éjt
kivánnod.

Azzal Lajos odalépett s ajkát az aczélrács hézagaihoz tartva suttogá,
mire a két hölgy hallgatva figyelt:

«Adjon Isten neked jó éjszakát… őrködjenek fölötted angyalok… Imáid
előtt nyiljon meg az ég… Légy álmaidban boldog és szabad… Jó éjszakát!»

Azzal eltávozott.

– Látod: így volt ez mindennap, monda Marie; s azzal megnyomva lábával a
rejtett gép rugóját, felgördíté az érczfüggönyt megint.


VII.

A kövér Lizette már akkorra minden dolgát elvégezte a maga konyhájában,
mire két fiatal látogatónője odajutott, hogy őt fölkeresse. Az ő
konyhájában minden olyan fényes volt, hogy csak úgy égett. – Maga egy
kis alacsony tölgyfa széken ült, a mi egyenesen az ő számára készült,
más szék meg nem birta volna. Igen vastag volt és nehéz: még a homlokán
is kövér volt, s a tokája kétszer újra kezdődött, alig hagyott helyet a
nyakának. Kártya volt a kezében, azt keverte és kirakta maga elé a két
térde fölött szétsimított kötényére. Az a kártya is négyszögletű
lehetett valaha, de a sok kártyavetéstől gömbölyűre kopott már,
szerencse, hogy pergamenre volt festve, csak kopott, de nem szakadt.
Nagyon régi lehetett az. A négy szín és alakjai is olyanok, a minőkről
nem beszél már senki: nem coeur, carreau, treffle és pique, hanem
peroquet, lièvre, oeilles és ancolie; papagáj, nyúl, szegfű,
harangvirág.

Mikor a két ifjú hölgy belépett hozzá a konyhába, összeseperte az öléből
a kártyákat; de azért nem tette félre: tovább keverte; nem állt fel: az
neki terhére esett.

– Kedves Lizette, szólt hozzá Katalin nyájasan: ön nem ismeri tán a
szomszédasszonyát?

– De igen. Sokszor hallottam szegény öregemtől, hogy van a szomszédban
egy igen szép úrhölgy. Ön bizonyosan az.

– Tudja ön, hogy én Vavel grófnak felesége leszek?

– Az természetes. Egy derék ifjú férfi, meg egy szép fiatal hölgy,
egymás mellé hozva: ebből vagy házasság lesz, vagy veszedelem. Inkább
házasság legyen, mint veszedelem.

– De bizony a házasság a veszedelemmel együtt jár. A gróf háborúba
készül; maga alakít egy banderiumot, a mit személyesen fog az ütközetbe
vezetni.

A kövér Lizettenél ez a szó sem idézett elő egyéb változást, mint hogy a
kártyákat sebesebben kezdte keverni.

– Már kezdődik? dörmögé, s megemelte a kártyát – s megnézte, hogy mit
emelt? Boszús volt. Csak «cavall» volt, nem «király».

– Igen. Már fel is van húzva a torony fölé a hadfogadási zászló s holnap
megkezdődik az önkéntes lovagok beirása. Már irják a felhivásokat.

– Isten segítse őket!

– Most már én az ön kis úrnőjét elviszem magamhoz; én leszek ezután az ő
kis mamája.

– Úgy?

– Ő nem maradhat itt a nagy fegyverzaj között ugy-e bár?

– Azt én nem tudom. Nekem csak a konyhára van gondom. Mi történik a
szobákban? azt nem szokták velem közölni.

– De mi azért jöttünk ide, hogy önt innen elragadjuk.

– Nagyon nehéz leszek!

– Önnek nem szabad többet fáradni. Lesz önnek a kastélyomban egy külön
kis szobája, konyhácskával, magának lesz leánycselédje, a ki szolgálja:
ott csendben, nyugalomban fog élni. Úgy-e, eljön velünk?

– Köszönöm, nagyságos asszony; de nem fogadom el. Én majd csak itt
maradok.

– Miért?

– Azért, mert tudom, hogy akárhol másutt terhére vagyok mindenkinek. Ha
senki sem mondja, megmondja a kis karszékem, mikor beleülök, az is
megnyikkan és nyekereg, és nem győz rám panaszkodni. Magamnak való
természet vagyok; senkinek sem tudom kedvét keresni Azért nem tartok egy
kutyát, egy macskát sem, hogy ne legyen kit szeretnem. Sok mindenféle
rigolyám van. Szeretek burnótot színi s az más embernek nem kellemetes.
Mikor alszom, úgy horkolok, hogy két falon keresztül harsog. Ha álmos
vagyok, akkor alunni akarok; s ha rám jön az éneklés, akkor azt akarom,
hogy azt ne hallja senki. Ha rossz kedvem van, szeretek pörölni, s úgy
akarom, hogy ne legyen igazi veszekedő társ előttem, hanem csak olyan, a
kit én képzelek oda magamnak. Azt letorkolom. Én nem tudok kijönni
senkivel. Nekem semmi se jó, a mit más csinál, ő csak a dolgomat
szaporítja, mert mindent újra csinálok utána. Ki nem állhatom a fiatal
fehér cselédnépet. A düh lep meg, ha egyet meglátok közülök; ezeket a
két balkezű, málészájú, minden ételbe beletorkoskodó, hunczutkáikat
kikanyarító, csípőiket hányóvető, legényekre hátravigyorgó,
szerelmesdalkornyikáló, poháreltörő, edényelcsorbító, ablakon át
tereferélő, mindennapi dolog elfelejtő, kulcslyukon át hallgatózó,
pletykahordó, mindenben selejtes, csak a hazugságban tökéletes pákosz
hadat! Ha meghallanám, hogy valamelyik elneveti magát a hátam mögött, az
volna a halálom. Nem jön ki én velem senki. Én csak egy magamban vagyok
jó.

– De mit fog ön csinálni itt, ha ura és úrnője elhagyják a házat?

– Hát a mit eddig. A Schmidtné mindennap elhozza a húst, meg a
zöldséget, s beadja az ablakon, s én délig megfőzök. Mert azok a
szegények, a kiknek a gróf ki szokta osztani az ételmaradékot, még
azontul is akarnak enni, hogy a gróf megházasodik. A gróf nekem
megigérte, hogy a míg én élek, mindennap lesz gondja rá, hogy legyen mit
főznöm. Az ő igérete szent irás: nekem pedig ez az egész bérem. Tehát az
én állapotom nem változik.

– Hiszen ne értsen félre; én nem azt kérdeztem öntől. De mit fog
csinálni itt egyes egyedül ebben a magányos Várban; a hol naponkint
kétszer hall emberhangot, azontúl egyedül van?

– Embertől nem félek; pénzem nincs, ki nem rabolhatnak; magamat meg el
nem lop senki. Nagyon kevés mulatsággal beérem; olvasni, hála Istennek,
nem tudok; ez nem bánt. Kötni nem szeretek: a mióta azokat a bizonyos
asszonyokat ott a guillotin körül láttam a kötéssel kezükben sorban ülni
naphosszant, nem nézhetem annak az öt tünek a mozgását, a nélkül, hogy
az epém fölkeveredjék. Hát csak vetem a kártyát. Ez mindig más meg más.
Kétszer egyformán még soha se jött ki. Ezt én soha meg nem unom. Néha
megharagszom rá. Akkor földhöz csapom. Mikor nem akar kijönni. Aztán
eszére tér és kijő. Hát mi kellene még nekem?

– De nem fog önnek a szive fájni, ha kis úrnőjét nem láthatja mindennap?

– Mindennap? Madame! Hat esztendő alatt most látom őt színről-színre –
másodszor. Ma van rá a második eset. Volt idő, a mikor szüksége volt
rám. Akkor bezzeg egy negyedórára sem hagytam őt el. Úgy-e kis úrnőm?
Emlékezik ön rá, mikor ön nekem «kis fiam» volt, s aztán nekem mondta:
«chère maman!» s én önnek: «mon petit garçon!»

S e közben elkezdte a kártyáit kirakni a hófehér vászon köténye fölé.

– No de nekem nem volt szükség egyebet tudnom, mint azt, hogy ő itt van.
Jó helyen van. – Hiszem, hogy ezután is jó helyen lesz. Jól gondját
fogják viselni. – Mert azt én megtudom, madame, folytatá fölemelt hangon
s fenyegető kézmozdulattal rázva Katalin felé a kihuzott ancolie
fripont, hogy a mon petit garçonnak milyen dolga lesz, ha innen elviszi?
– Az én kártyáim nekem azt megmondják. – Hanem vele már nem megyek. – Ha
a legfőbb okát megmondtam volna, hogy miért akarok itt maradni?
kinevettek volna vele, azt mondták volna: «hogy mórikál a vén bolond!»
Azért hagytam legutoljára. Nem tudok megválni attól a helytől, a hol az
én szegény Henrym halva feküdt.

– Önnek lám minő érzékeny szive van.

– Nekem? Érzékeny szivem? Az a szép! Kérdezze meg csak ettől az oltári
szépségtől, a ki még nem tud, csak igazat mondani; feleljen meg rá: nem
én vagyok-e az a nő világon, a kinek a szive legkeményebb,
legérzéketlenebb? Nos? Mondja, hogy nem igaz, mon petit garçon! Én
kérem, hogy feleljen.

– Lizette! könyörge neki Marie.

– Látott ön engemet sírni valaha?

– Sohasem.

– Sohajtoztam, epekedtem tán? Mikor éjt napot egy szobában voltunk
egyedül?

– Nem. Soha.

Katalin közbeszólt.

– És Henryja szobáját még sem tudja ön elhagyni.

– Mert már meghalt.

Lizette, a nélkül, hogy felállna, a mellette levő ládát felnyitá s annak
egy oldalfiókjából előhuzott egy gondosan bepólált csomagocskát.
Papirosba, vászonba, viaszos tafotába volt ez becsavargatva.
Kibontogatta. Egy hosszú leányingecske, elején B. S. betűkkel virágos
himzet között, meg egy felöltő rózsaszín szoknyácska kerültek ki belőle.

– Mi hiányzik ebből? kérdé ez öltönydarabkákat Katalin elé tartva.

– Egy kedves kis baba.

– Egy kedves kis baba. Valóban az hiányzik belőle.

– Hová lett?

– Azt nem tudom. Érti ön? Nem tudom. Nem is kérdezem. És akkor el fogja
hinni, hogy érzéketlen szivem van. Bele telik esztendő, hogy ki nem
bontottam ezt a csomagot. Hová lett, a mi hiányzik belőle? Mit csináltam
vele? Kinek mi köze hozzá? Az enyém volt. Azt tehettem vele, a mit
akarok. Árát adták s én úgy találtam, hogy a mit adtak érte, az elég
nagy kincs. Ezt ön nem érti. – Árát adták! – Elég nagy kincs! – Vigye ön
az én petit garçonomat. Úgy áldja meg az Isten, a hogy jól fog vele
bánni! – Úgy ügyeljen rá, mint a szeme világára, madame! – Én megtudok
mindent a kártyáimból. S én bizony nagyon rossz leszek valamikor
kisértetnek. Ha én elkezdek lidércz lenni, az én boszorkány-nyomásomat
megemlegeti, a kinek álmában a mellére ülök. – Nos, mon petit garçon,
engedje az ujjai hegyét megcsókolnom utoljára.

Marie odament s megcsókolta Lizette kövér arczát mindkét felől, s aztán
odatartá neki is a magáét, hogy adja vissza a csókot.

Ettől földerült a kövér asszony kedélye. Most márfelállt.

– Még mindig a régi… dörmögé elégülten. Őrködjék fölötte az Isten!…
Aztán odatipegett Katalinhoz. – Vigyázzon ön az én kincsemre; madame.
Eddig minden este lefekvés előtt azt tettem, hogy fogtam a hosszú
seprűnyelet, s végig jártam minden szobát, tornáczot, megkotrottam a
seprűnyéllel minden ágy alját, butor közét, nem bujt-e el oda valami
tolvaj? Ezután már nem teszem azt. Most már önre néz ez a hivatal. Nagy
kincs: nagy gond. Aztán majd egyszer – tudatja ön madame, ha önnek is
lesz a házánál ilyen kis ingecske, szoknyácska, a miben még ott van a
«valaki», a ki lót-fut, fecseg, ölel, csókol, csimpajkozik; s aztán azt
mondják önnek, mint nekem: hogy «találj ki valami olyan nagy kincset a
világon, a miért ezt a valakit ebből a piros ruhácskából odaadnád, hogy
csak a kis kantus maradjon a kezedben: valami igen nagyot!»

… Katalin arcza elsápadt.

Lizette pedig folytatá:

– És ön megtalálná azt az árt, s azt mondaná: «ezért odaadom!» – akkor
mondhatná, hogy olyan kőkemény szíve volt, mint Lizettenek.

– Jerünk innen! rebegé Katalin Mariehoz. Rosszul leszek. Ez a konyhagőz
engem elszédít…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


VIII.

Az udvarra kiérve, a szabad légtől elmult a szívnyomás.

– Csináljunk egy tréfát Lajosnak, monda Katalin; vigyük el a csónakját.
Menjünk át hozzám a tóöblön keresztül.

Hogyne kapott volna az ilyen ajánlaton Marie?

Lajosnak úgy sincs ma szüksége a csónakra: aztán meg vissza is lehet azt
neki küldeni.

Katalin nehány szót suttogott az inasával, – Marienak azt mondta, hogy a
hintajáról és lováról rendelkezik; aztán karjára vette a leányt és vitte
magával. Az meg hagyta magát.

A könnyelmű! Hát annyira el volt telve attól az örömtől, hogy mától
fogva övé az egész világ, az a nagy – nagy világ: hogy arról a maga
kicsiny kis világáról el is felejtkezett?

Hát semmi mondani valója sincs már a régi jó barátokhoz? A magától
muzsikáló kintornához, a festékekhez, a tánczoló bubákhoz? a képes
könyveire semmi szüksége már? Hát a Hicz, Micz, Panni és Miura hová
lesznek? No azok csak megélnek valahogy, majd megfogják az egereket, meg
azokat a madarakat, a mik reggel odasereglenek az ablak-erkélyre, a
magok morzsailletményére várva. De hát a két szegény mopsz? A Phryxus és
Helle már csakugyan nem tudják maguk megkeresni a kenyerüket, mert
nagyon el vannak hízva. Hogy fognak azok majd bámulni, ha holnap reggel
senki se lesz, a ki megterítse számukra a reggeliző asztalt s
mondogatják egymásnak, hogy «bolond világ ez nagyon!»

Nem lehet csodálni, ha szegény leány elfelejtette ez órában a
gyermekjátékait. Hisz ez a napfordító volt az életében. Ma kezdett el
először «leány» lenni.

Mekkora gyönyörűségét találta abban, hogy maga evezhetett. Ezt is
Lajostól tanulta. Sok természetes erő volt finom testalkatában; Katalin
kormányozta a csónakot. Marie nem látta közelíteni a kastélyt, mert az
evezős háttal van fordulva a czélnak, csak akkor pillantotta meg, mikor
Katalin a kikötő padhoz oldalogtatta a csónakot. Ott átvette azt valami
cseléd s ők ketten siettek be a parkba.

Oh mennyi látnivaló, mennyi élvezni való volt itten!

Egy csoport dámvad hosszú sorban futott végig előttük, a miket a vadász
etetésre hivott sipjával. – Olyan szelidek voltak, hogy egy nőstény dám
megállt az ünőjét szoptatni a két hölgy előtt s megengedte a homlokát
vakargatni Marienak, sőt még a nyakát is odatartotta neki, hogy no még
ezt is. Marie a kis dámünőt ölébe akarta venni s kergetőzött vele a
gyepen. Azt képzelte, hogy azt el lehet fogni.

Oh mennyi kaczagni való volt ezen!

Katalin alig birt vele lépést tartani. Egyszerre be akarta járni az
egész parkot, az pedig kétszáz hold területet töltött be: jó szerencse,
hogy minden nyomban meg kellett állania, megkérdezni valami nagy csodát,
hogy hát az mi? S milyen nagyot bámult, mikor Katalin megmondta neki,
hogy azok tyukok, kakasok és pulykák. – Hát ilyen szépek azok? – Ő
persze soha se látott belőlük még sülve sem egészet, csak a fehér husát,
a mit Lizette leszelt a számára.

Teljes elragadtatását nyerték meg aztán a pávák, kivált a fehérek, mik a
mulatólak párkányzatán büszkélkedtek. Különösen tetszett neki, mikor a
pávák kiabáltak. Ezt Katalin nem volt képes megérteni. Míg aztán Marie
meg nem magyarázta neki, hogy mikor a katonák itt voltak a helységben,
sokszor hallott ő valami emberjajszó forma hangokat s Lajos azt mondta
neki, hogy a pávák tesznek úgy. Ő azt nem akarta neki elhinni. És ime
lám csakugyan a pávák kiabálnak úgy. Ezután nem fog e kiáltásoktól úgy
félni. (A szegény svalizsérek nem igen köszönik meg azokat a
pávatollakat, a miket ily alkalommal kapogattak.)

Oh de a mi mindennél nagyobb gyönyör volt: találkozhatni emberekkel, – a
kik szembenéznek, jó napot kivánnak. Nem fordulni vissza előlük; nem
húzni sűrűbbre a fátyolt arcza előtt: hanem már messziről mosolyogni
eléjűk, biztatóan, hogy no csak köszönjetek! Szabad már. Én
viszonozhatom. Adjon Isten jó napot! Megállítani az asszonyokat, a kis
leánykákat, a kik egyetmást visznek a fejükön, vagy a karjukon:
megkérdezni, mi van a kosarukban? Odahíni a dallos parasztleányt s
kivallatni, hol tanulta azt a szép nótát? S megpróbálni, hogy utána
tudja e dudolni? «Sárga csizmás Miska sárban jár!» Milyen furcsa nóta. A
végén azt dalolja a leány: «Rágalmazó nyelvek irigysége – Régi
szerelmünknek lett vége?» – Hát ez vajjon mit jelenthet? Ő nem érti.
Hanem azért csak utána danolja. Majd meg kiveszi a leányok kezéből a kis
kapát, a mivel azok a virágágyakat felporhanyítják s megmutatja, hogy ő
is ért hozzá: «oh én egész nap szeretnék itt a kertben kapálni!»

A fák alja tele van már ibolyával. Most senki se mondja neki, hogy nem
szabad belőle egy szálat is leszakítani. Duskálkodhatik benne. Tele
szedheti a kalapját, a mellkendőjét; nem fogja senki a járszalagját
hátul. Katalin el-elmaradoz tőle, cselédjeivel beszélgetni, rendeleteket
adni, s el is veszti néha magától; úgy kell Marienak visszatalálni
hozzá.

A míg csak a nap lemegy, be nem csalható a parkból. S minő naplement az!
Egy hosszú jegenyefa sétány nyilásán a Fertő tükre látszik meg,
bearanyozva az alkonysugártól s a hulló virágbarkák himporából arany köd
támad végtől végig, a miben kevélyen áll egy rigyető hímszarvas fekete
árnyképe tizenhatágú koronájával.

Marie odaborul Katalin vállára, átfűzve őt karjával.

– Oh milyen boldog fogok én itten lenni!

– Holnap megnézzük a gazdaságot; mond neki Katalin. Tudsz te lovagolni?

– Én? szól tréfásan elbámulva Marie. Ha csak hintalovon nem.

– No majd meg fogsz tanulni rövid idő alatt.

– Igazán! Kapott rajta a leány nagy örömmel.

– Nekem van egy igen jó szelid lovam. Neked való.

– Igen. Igen. Olyan kicsiny kis paripa, a miről nem lehet leesni. Láttam
a képes könyvben.

– Ne félj. Megülöd te az igazi lovat is. Aztán majd együtt járunk el
vadászni.

– Nem, nem; azt nem szeretem. Nem akarom látni, a hogy az állatokat
megölik.

(Állatokat! Pedig hiszen azoknak nincs lelkük, a mi az Istené: csak
husuk, és az a mienk!)

– Azt pedig meg kell szoknod, kedvesem. Lovaglás, vadászat szükséges a
nőknek, hogy idegeik megedződjenek.

– Azt hiszem, a parasztnőknek elég erős idegeik vannak.

– Azok ruhát mosnak a patakban.

– No hát mossunk mi is ruhát a patakban.

– De már ettől a mulatságtól ne foszszunk meg másokat.

Marie még azt is meg akarta látni, hogyan fejik a teheneket? Katalinnak
el kellett őt vezetni a majorba. A fejés annyira megtetszett neki, hogy
azt mondta, hogy ő azt is megtanulja. Az udvaron a juhászbojtár
tilinkózott: Marie arra is vállalkozott, hogy ő azt is megtanulja. A
konyhában a béresek számára épen akkor tálalták ki a hajdukását: Marie
megkóstolta azt s azt mondta, hogy ő minden nap hajdukását kivánna enni,
és semmi mást.

Katalinnak egész anyai tenkintélyét fel kellett használnia, hogy őt,
késő estére válván az idő, haza csalja. A majorból az utczára kerülve,
tértek vissza a kastélyhoz, s útközben egyre szólongatnia kellett őt
Katalinnak, hogy ne köszöngessen előre a szemközt jövő embereknek, várja
meg, míg azok köszönnek.

– Itthon vagyunk! Mondá Katalin, a mint Mariet fölvezette a kastély
lépcsőin az előtornáczba.

Egy öreg komornyik meg egy igen csinos fiatal szobaleány jöttek eléjük,
shawljaikat, napernyőiket átvenni; mind a két cseléd sietett kezet
csókolni Marienak, a min ő felette nagyon csodálkozott. A szobaleánytól
megkérdezte, kinek hiják?

A teremben a társalgónő jött eléjük, a kit Fräulein Lottinak neveztek.
Az is mély reverentiát fejezett ki Marie iránt a legtökéletesebb
pukedliben.

A társalgó teremben könyvek hevertek az asztalon. Ez volt, a mi Marie
figyelmét legelébb megragadta. Uj könyvek, a minőket ő még soha se
látott. Versek, történetek: Göthe, Schiller, azután Wieland regényei,
ott meg Pál és Virginia, Atalanta, Kisfaludy Sándor magyar regéi.
Egyszerre mind valamennyit el akarta olvasni! Oh hogy fog ő ezekbe
holnap beleülni és élni bennük, mint a hal, mely folyvást iszsza a
tavat, s még sem birja elfogyasztani.

De az ujdonság csodái nem hagyták őt megpihenni egy tárgynál; szemébe
ötlött egy festő-állvány, rajta készülőben levő olajfestmény: valami
tanulmányfő. – «Hát ezt ki festi?» – Katalin mondta, hogy ez az ő saját
műve. «Hát te így tudsz festeni?» Milyen magas bámulat tárgya lett
előtte ez a másik hölgy. – «Csak úgy szabad kézből? Csak ránézesz
valakire, aztán ide lefested, a mit láttál? Senki sem segít? – Le tudnál
tán engemet is festeni?»

– Oh igen. Holnap mindjárt megkisérlem.

– De én nem kivánom ilyen nagyban; csak olyan kicsi-piczi kis képecskét
szeretnék, a mi egy medaillonban elfér. Tudod, hogy minek?

– Tudom: Lajos számára. Meglátod, hogy milyen jól el foglak találni.

Marie azt szerette volna, ha ahoz is most mindjárt hozzá fogtak volna.
Katalin megmagyarázta neki, hogy gyertyavilágnál nehéz a színkeverést
eltalálni.

Abban aztán egészen megnyugodott, hogy majd Fräulein Lotti őtet be fogja
vezetni a szabad kézzel rajzolás titkaiba. Fräulein Lotti e szótól
kezdve nevezetes személy kezdett előtte lenni.

Pedig még hátra volt a legnagyobb mirákulum.

– Mi lehet ez a százfogu szörnyeteg?

Mondták neki, hogy az a «fortepiano».

Hozzányult s ijedten kapta vissza kezét, mikor az ujjai alatt
megszólaltak a billentyűk: persze goromba zürhangot adtak.

Nézte alul is fölül is, hol van ezen az a csavargató, a mi kihozza
belőle a rendes nótát?

Katalin aztán leült a zongora elé s Mariet maga elé ültetve, megmutatta
neki, hogy mit lehet azzal a hangszerrel elkövetni. Tökéletes művésznő
volt. – Marie egészen oda lett a bámulattól. – Ez oly megfoghatatlan
volt előtte, mint a bűvészet. Az embernek a tíz ujját ide meg oda rakni.
És a két szemével egyik kezére se nézni, hanem egy vonalozott papiron
apró buzogányok sorozatát kisérni figyelemmel; ez maga is emberfölötti
vállalat! De hát az eredmény? A csodaszép dallam, mely a szivet eltölti,
s a menyország örömei közé ragadja. Oh a jó Isten egy részét a
paradicsomnak előlegezte az embereknek akkor, a mikor a zenét le hagyta
szállni közéjük az égből.

Marie nagyot sohajtott szomorun.

– Milyen boldog lehetsz te, hogy ezt tudod.

– Hát hiszen te is meg fogod tanulni. Fräulein Lotti lesz olyan jó, hogy
mindennap leczkét fog neked a zongorából adni.

Marie ezért az igéretért megölelte Fräulein Lottit.

– És mennyi idő kell arra, hogy én ezt megtanuljam?

– Az egészen a te szorgalmadtól függ. A zongorát a gyakorlat hódítja
meg.

– Oh én egész nap a zongora mellett fogok ülni.

– Hahaha! – kaczagott fel Katalin, – kedves kis leánykám! Te egész nap
kapálni akarsz a kertben, egész nap olvasni, naphosszant rajzolni, s
éjjel-nappal zongorázni: így nem marad időd én velem beszélni. Hát még a
házi gond! Pedig azt is meg kell tőlem tanulnod. Csak bízd ránk: majd mi
Fräulein Lottival kidolgozunk a számodra egy napirendet, hogy minden
órára ki lesz szabva a rendes dolgod.

– Oh az nagyon jó lesz! Igazán jó lesz. Csak parancsoljatok velem. Én
úgy szeretek – engedelmeskedni… Hozzá tette kis vártatva: – azoknak,
kiket szeretek. – Aztán – tudod – addig Lajosnak nem szólunk erről
semmit, a míg nem tudok valamit. – Csak akkor, ha egyszer valami szép
képet tudtam már rajzolni magamtól; meg ha valami dalt el tudok verni,
akkor lepjük meg vele Lajost.

Mindig csak Lajoshoz tért vissza a lelke!

A vacsoránál csak hárman voltak egyedül. Marie mindent rendkivül jó
izünek talált. Természetesen: egész délután a szabad légen szaladgált.

Valamit kiváncsi volt megtudni.

– Hová lett az a kis vízi szörnyeteg, a kit itt tartottál a
kastélyodban?

– Visszaszökött tőlem a halai országába, a háládatlan. Nem is nagyon
bánom; mert elkezdte kedvét találni a tűzzel játszásban: még
felgyujtotta volna a kastélyomat. De hol láttad te a torz-csodát?

A szív benszülött gyöngédség-ösztöne elhallgattatá Marieval a közvetlen
találkozást a kis uszó szörnynyel a tóban. Érezte, hogy Lajos
menyasszonya előtt neki nem illik arról beszélni, hogy Lajos őt valaha
úszni tanította s kisérte csónakon az ő aranyhabok közt uszó
nereidaalakját. A másik igazságot választotta. Azért nem hazudott.

– Láttalak a parkban sétálni vele, a távcsövön keresztül.

– Ah, te is leskelődtél utánam.

– Hát hiszen különben hogyan tudtam volna, hogy olyan szép vagy?

– Várj! A távcsőről jut eszembe. Az most nálam van. Vavel a mérnöknek
ajándékozta azt, az pedig, miután nem volt rá több szüksége, nagyon
lekötelezni vélt általa, ha nekem adja annak az emlékét, a kivel olyan
keservesen elrágalmaztak a jó barátaim: kivéve a jó alispánt, meg a
lelkészt; azok védelmeztek mindig. – Hát most az a távcső itt van. –
Most jer, toroljuk vissza a kölcsönt: lássuk meg mi, mit csinálnak a
Névtelen Várban hagyott urak odaát?

Hogyne tetszett volna ez az inditvány Marienak?

Kisiettek a fedett tornáczra; annak egyik boltive alatt volt fölállítva
az ismerős távcső, a mivel Marie jobban tudott bánni, mint Katalin.

– Én nem értek hozzá: én csak zöldet, meg kéket látok rajta.

Ő aztán megmutatta, hogy tud hozzá.

A Névtelen Várnak két erre felé nyiló ablaka meg volt világítva. Az ott
az étterem! mondá Marie; az urak bizonyosan vacsoránál ülnek épen, vagy
már végezték. A mint a távcsővel megtalálta a kivilágított ablakot,
egyszerre átadta a helyét Katalinnak. Érezte, hogy annak több joga van
Lajost meglesni, mint neki. Ő aztán csak Katalin arczán vizsgálta, hogy
az mit lát? – Ki is találhatta; mert az elkezdett egyszerre kedvesen
mosolyogni.

– Nos? Látod őket?

– Igen. Mind a ketten ott könyökölnek egymás mellett, az ablakon
kihajolva.

– És mit csinálnak?

– Pipáznak hatalmasan.

– Pipáznak? Ah Lajos nem pipázik soha.

– Jer ide; nézd meg.

Katalin odaereszté Mariet a távcsőhöz. És a leány világosan látta azt a
megfoghatatlan csodát, hogy Lajos egy hosszúszárú pipából, a mit messze
leeresztett az ablakból, milyen szivesen eregeti föl a légbe a bodor
füstöket, versenyt pipázva a mellette könyöklő alispánnal. Vitatkoznak
valamin, de a pipa csutoráját a legnagyobb beszédroham alatt sem
eresztik ki a fogaik közül. Lajos egyszer-egyszer egész füstfellegbe
burkolja magát. Milyen jól eshetik az neki!

– És ő hat esztendeig soha se dohányzott én előttem! – – Milyen rab volt
én miattam, szegény Lajos! – – De te eltűröd a dohányfüstöt, úgy-e?

Katalin biztosítá őt róla, hogy az ő feje attól meg nem fájdul.

Marie most már nem tudott megválni a távcsőtől. Gyönyörködni akart
abban, hogy milyen boldog lett Lajos az által, hogy ő tőle megszabadult.

Katalin figyelmezteté rá, hogy már késő az idő, nem akar-e aludni?

– Oh olyan szép este van: s én egy cseppet sem vagyok álmos, maradjunk
még, kicsi mama.

Egyszer aztán elsötétült a Névtelen Vár két ablaka: az urak aludni
mentek.

– Oh milyen álmos vagyok már; menjünk aludni, kicsi mama.

– No jer; majd elvezetlek a hálószobádba.

Katalin vitte magával a leányt.

– Ez itt az én hálószobám: mindjárt mellette van a tied. Jó lesz ez így?

– Nagyon jó lesz; szólt Marie megnyugtatva.

És aztán a mint belépett a hálószobájába, felsikoltott a bámulattól.

A Névtelen Várbeli hálószobája jött eléje. Az ismerős butorok a maguk
helyén: a megszokott menyezetes nyoszolya a fülkében. Kis könyvtár, régi
játékszerek, kártya-asztal a szokott rendben. A Hicz, Micz, Panni és
Miura ott ültek sorban a pamlagon, s a Phryxus és Helle farkcsóválva
tötyögtek úrnőjük elé két hátulsó lábaikra felállva. Míg a hölgyek a
parkban sétáltak, az alatt Katalin cselédjei mindent áthordtak a
Névtelen Várból, a mi Marieé volt.

«Oh Istenem!» rebegé a leány és elkezdtek a könnyei hullani.

– Találd magadat itthon, és aludjál édesen! sugá neki Katalin, és
megcsókolva a homlokát, magára hagyta őt – régi játszótársaival.


IX.

Katalin még sokáig nem tudott elaludni, hogy lefekűdt. Ellenmondó
érzelmek és gondolatok küzdöttek lelkében. A nőszívben annyi jó van, a
mennyi rossz. Győzhet az egyik; de a kűzdelem meg nem szünik soha, mint
a férfinál, ki vagy jónak vagy rossznak, de egyszer megállapodik: a
nőszívben a vesztes fél mindig ujra kezdi. Reszketett a mai nap
élményeinek benyomásai alatt. Nem tudott magának számot adni arról, hogy
mit érez igazán? Az izgalom elfojtotta az okoskodást.

Csak nagy későre tudta úgy elcsillapítani heves szívdobogását, hogy
lezárhatta szemeit az álom. Az éji lámpát is kénytelen volt eloltani,
hogy sötét legyen.

Valamit álmodott is már.

Ekkor egy érintés fölébreszté.

Valaki oda feküdt hozzá, lábtól.

«Te vagy itt, leánykám?» kiálta fel félálomban.

«Igen. Én vagyok itt, kis mama; – nem tudok odabenn elaludni; engedd
meg, hogy itt feküdjem a lábadnál.»

«Nem! Nem! Jer ide mellém. Tedd a fejedet a fejemhez, s ölelj meg.»

S helyet adott neki maga mellett a vánkoson és betakargatá.

«Szeretsz engem igazán?»

«Nagyon szeretlek.»

«Én is téged. – Imádkoztál már? Nem még? No hát add ide a kezedet.»

S a két hölgy két keze ujjait egymásba kulcsolta.

Katalin suttogá:

«Az Isten őrizzen meg tégedet – és engemet – és mindkettőnket együtt –
és azokat, a kik minket szeretnek, – minden gonosztól.»

«Amen.»

Akkor aztán egymás mellé téve fejeiket, elaludtak szépen mind a ketten.



NYOLCZADIK RÉSZ.  A MAGYAR INSURRECTIÓ.


I.

A legjobban elrágalmazott név a magyar történetben. Megverve ellenség
vérontó vasától, királyi haragnak aranypálczájától, saját nemzetének
gúnykorbácsától. Lerongyolva, lepiszkolva, kinevetve; a csatadombon
hagyva, nem mint tisztességes halott, a kit, ha atyafiai el nem
temetnek, eltemeti vad állat, vad madár; hanem mint madárijesztő váz,
ott feledve a tarló közepén s szélre, viharra, esőre bízva, hogy tépje
szét, mállaszsza el, míg magától széthull.

Ezt a nevet használta két ivadék gúnyszónak egymás ellen, mint gyermek,
döntő érvnek, mint embernyi ember. Ez volt a czéltábla a katonáknak,
lábtörlő a politikusoknak, gyászfátyol minden czimereknek.

Midőn a győri ütközet után harminczöt nap mulva József nádor ismét
megjelent Győr alatt negyvennégy escadron insurgens lovasság élén, hogy
lobogó zászlóival letörülje ezt a foltot az ország czímeréről, ugyanazt
a csatatért választva az Isten-itélet sorompójául, mely veszteségének
tanuja volt, a már kivont kardot megfogta a kezében az épen a megérkezés
napján kihirdetett fegyverszünet; hanem arra elég jókor érkezett a
magyar fővezér, hogy az elmult csatában elesett halottakat eltemesse. –
Ott hevertek azok harminczöt napig a szabadhegyi halmokon, a major és
kápolna romjai körül az Isten ege alatt: halva is kiáltó tanúi, hogy az
ellenség egy napig sem volt ura a csatatérnek, melyen győzött, mert
akkor saját halottjait csak eltemette volna. Kilenczszáznyolczvanöt
magyar férfi várt ott a maga hűs ágyára, s mikor eltemették őket, a
franczia temető nagyobb volt, mint a magyar.

Most már a szántóvas jár el mind a kettő fölött s nincs síremlék az
útjában, a mit kikerülgessen.

Ez a harminczöt napig temetetlen maradt dandára a hűség vértanúinak
talán megérdemel hatvanhét esztendő mulva (1876) egy darab papirost,
melyre föl legyen írva, hogy ők a becsület mezején estek el! S
megérdemlik, hogy a nevüket betakaró fátyolt letépjük meggyalázott
hírükről, s porrá lett csontjaikra dobjuk szemfödélnek…

* * *

A két nemes úr, mikor a Névtelen vár kivilágított ablakából eltünt, épen
nem ment fejét nyugalomra hajtani, hanem újra megtöltötte a pipáit s
rágyujtott Lajos szobájában a félbenhagyott munka mellett. Lehetett már
telefüstölni a házat azzal, a mit az orosz duchoborczik «az ördög
tömjéné»-nek neveznek. Holnap már minden folyosón pipázni fognak. A
nélkül nem esik meg a háború.

– De ugyan mondja meg spectábilis, kezdé Vavel Lajos, hogyan lehetett
az, hogy a mióta a magyar országgyűlés meghozta az insurrectióról szóló
törvényt, azóta már félesztendő elmult, s még sem történt benne semmi.

– Dehogy nem történt semmi, szólt az alispán; azt csak a paraszt hiszi,
hogy az óramutató, azért, mert nem szalad, tehát áll. Azt ön tudni
fogja, hogy az óraműnek három lényeges alkatrésze van: az egyik a rugó,
a másik a ketyegő, vagyis nyugtalankodó, a harmadik az akadályozó,
végrehajtók a kerekek. A rugó, az a meghozott törvény; a nyugtalankodó,
az a nádori hivatal, melynek azt végre kell hajtani; az akadályozó, az
pedig a Hofkriegspræsidium, az Obercommando és az Artillerie Direction.
A kerekek a vármegyék. Tehát tartsuk meg a technikus terminusokat. A
mint a rugó fel van húzva, a «nyugtalankodó» elkezdte a kereket
mozgatni; azok megindultak s össze lett írva az ország fegyverfogásra
kötelezett nemessége.

– Mennyire mehet az?

– Harminczezer lovasra és negyvenezer gyalogra. Ez nem az összes
fegyverfogható nemesség, mert egy családból csak egy férfi köteles hadba
menni. A kerék nem állt meg. El lett határozva a felfegyverzés,
egyenruházás, vezényszó, betanítás és élelmezés kérdése. Azt csak el
fogja ön ismerni, hogy addig az óránál nem kerülhet ütésre a sor, a míg
a mutató ezeken a perczeken mind végig nem halad.

– Isten neki! Tehát első percz!

– Igenis. Első percz! Hanem akkor az «akadályozó» beleszól, hogy ő
csutoráról nem gondoskodik. Ha kell kulacs az insurgenseknek, hozzanak
magukkal.

– Remélem, ezen nem akad fel a dolog?

– Azonkívül azt is tudatta, hogy rézdobokat nem adhat az insurgenseknek,
hanem csak fadobokat.

– Hát hisz az is megteszi a magáét.

– Hanem nagyobb baj volt az annál, hogy a vármegyék elhatározták, hogy
az insurrectió egyenruhája világoskék dolmány legyen és veres nadrág.

– Az elég szép öltözet.

– A Hofkriegsrath azt írta le arra, hogy annyi világoskék posztó nincs a
világon; érjék be az insurgensek sötétkékkel.

– Hát hisz az is igen szép öltözet.

– Végre a vármegyék abban egyeztek meg, hogy legyen hát a Duna-melléki
insurgensek dolmánya világoskék, a Tisza-mellékieké pedig sötétkék.

– No hála az Istennek!

– Csak nem kell még hálálkodni. Az «akadályozó» a veres nadrágról
hallani sem akart. A continentális zár miatt nem kapni veres festéket;
érjék be az insurgensek szűrposztó nadrággal. No elképzelheti ön, hogy
micsoda zivatart idézett elő ez a vármegyéknél! Szűrposztó nadrágot
ajánlani a magyar nemességnek! Hisz ez Caraffai fenyegetés. Végre ki
lett egyenlítve a viharos ellentét: hasonló színű posztóból lesz a
nadrág is, mint a dolmány.

– Hisz ez meg épen a legszebb viselet.

– Hát hiszen bele is nyugodtak a vármegyék. Hanem ekkor azt vetette
ellen az «akadályozó», hogy neki nincs annyi szabója, hogy azt a sok
mondurt megvarrathassa; hanem majd kiszabatja a posztót és úgy küldi
szerte az insurgenseknek, hogy varrassák meg otthon feleségeikkel.

– Hát hisz ez által még becsesebbé lett lészen az egyenruhájuk.

– Csak lett «volna». Mert akkor meg azt mondta az «akadályozó», hogy nem
lehet ám posztót venni: mert a mióta azon disputálunk, hogy milyen
posztó kell? a kereskedők felrugtatták rőfének az árát egy forinttal.

– Teringettét, hát rá kell fizetni azt az egy forintot!

– Csak ne tessék még elkezdeni káromkodni, mert aztán mi marad egy óra
mulva? Hát a vármegyék elvállalták az egy forint árfelemelést s kérték a
posztót. Ekkor aztán az «akadályozó» azt mondta, hogy elébb a posztónak
az árát akarja látni: hitelbe nem ád.

– S van erre a czélra való pénztár?

– Van igenis: a concurrentialis cassa. Annak pedig a magas kincstár ad
pénzt, mihelyt az insurrectió felül: addig nem. A
Hofkriegsmontur-commissio addig nem ád az insurrectiónak posztót, míg
pénzt nem kap s az ærarium addig nem ád az insurrectiónak pénzt, a míg
fel nem veszi a posztót.

– E szerint «se pénz, se posztó». Nem tesz semmit. Egyenruha nélkül is
lehet verekedni, csak ember legyen és alatta ló, és fegyver a kézben.

– Kettő már van. Hanem az akadályozó Artillerie-Direction ekkor azt
jelenti, hogy újabb szerkezetü puskákat nem adhat, mert nincs.

– Tehát el kell fogadni a régieket.

– Minden bizonynyal; hanem ekkor jelentik, hogy kovát nem adhatnak
hozzá, mert a tűzkőraktárt a lázadó lengyelek elfoglalták Lembergben.

– Hát vegyen tűzkövet minden ember magának.

– Azonban hát ilyen puska is csak felének jut, a többinek azt ajánlja az
«akadályozó», hogy készíttet a számára – alabárdokat.

– Micsodát? Alabárdokat? kiálta fel, türelmét veszítve, Vavel Lajos.
Bonaparte ellen alabárdot? A légiók ellen, a mik szuronyaikkal Európa
egyik szélétől a másikig törtek maguknak útat; a mik diadalaikat a
pyramidok oldalára vésték fel, alabárdokkal akarnak csatára kelni? Ne
tartson ön engem bolonddá!

– Irva van. A számát is megmondhatom, ha meg akar felőle győződni.

– De hisz ez olyan, kiálta Vavel, öklével az asztalra ütve, mintha
bottal mennének az oroszlánra! A franczia bajonette ellen a rokokó
alabárddal.

– No no! csak nem kell az óraművet ránczigálni, mert elszakad a láncza.
Hiszen majd mindjárt rákerül a szuronyra is a sor. Csak tessék
türelemmel lenni. Hiszen elég időnk van. Gyujtsunk rá elébb. Pompás
latakia.

– Isten neki, hát gyujtsunk rá. Elvégre is az insurrectió ereje nem a
gyalogságban fekszik, nem abban, hogy lesz-e mivel lőni? hanem a lovas
tömegekben, a mik az ellenfelet elől, hátul, oldalt megtámadják,
túlszárnyalják, hadsorait keresztül törik, gyors mozdulataikkal zavarba
hozzák.

– Hát hiszen ember és ló van elég: az igaz, hogy nyereg és kantár nincs;
hatvan év óta nem járt háborúba a magyar nemes; csak szőrén ülik meg a
paripát s kötőfék a szerszám.

– Remélem, hogy azért nem fog az ellenség megneheztelni, hogy ha nyereg
nélkül verik meg.

– Tartok tőle, hogy szégyenleni fogja.

– Ejh! A verekedéshez nem kell egyéb, mint ember, ló és kard!

Vavel Lajos nem tűrhette tovább az ülve maradást; felugrott s izgatottan
járt alá s fel szobájában, míg vendége mosolygó phlegmával folytatta
humoristicus előadását, egy-egy oldalpillantást vetve ragyogó fekete
szemeivel házi gazdájára, mint a ki gyönyörködik abban, hogy mást ilyen
kegyetlenül megkínozhat.

– Hiszen most akartam rájönni, de elejbém tetszett vágni. A magas
Hofkriegspræsidium e közben azt jelenti, hogy kardot pedig a lovasság
számára épen nem adhat, – mert nincs. Hanem szívesen szolgáltat ki a
számára szuronyokat.

– Micsodákat?

– Szuronyokat.

– Talán kopjákat akar ön mondani? Dzsidákat?

– Nem. Bajonettek vannak ajánlva. Gróf úr az elébb nagyon dicsérte a
bajonettet. Hatalmas fegyver az.

– Igen. Gyalogság kezében. De hogy harczoljanak azzal a lovasok?

– Azt én magam sem tudom.

– De már bocsásson meg alispán úr, ön az én hiszékenységemet akarja most
kipróbálni, hogy mennyi fér bele? Jelentem, hogy csordultig van.

– Ah, dehogy van. Nincsen az a rakott szénás szekér, a mire még egy
villával nem fér. A «nyugtalankodó»-t az mind nem hozta zavarba. A
kerekek azért csak forognak, az óramutató megy előre: az insurgenshad
minden megyében gyülekezik s már zászlóaljakká alakul és tiszteket
választ. Ekkor a magas generalcommando azt tudatja, hogy ő ugyan nem
fogja élelmezni az insurgens sereget, mert a nagy seregnek sem győz alig
kenyeret süttetni.

– No hát akkor vége van mindennek, mielőtt kezdete lett volna. Egy
hadsereg, melyet nem élelmeznek, szét van verve, mielőtt ellenséget
látott volna.

– Engedelmet kérek, nincs szétverve. A «nyugtalankodó» erre azt mondta,
hogy majd gondoskodik ő vármegyénkint a maga zászlóaljai élelmezéséről.

– Derék emberek.

– Hanem akkor az «akadályozó» azt mondja, hogy azonban semmiféle
szereket nem adhat az élelem szállítására, se lovakat az ágyúk
vontatására, mert magának sincs.

– Hát azután a «nyugtalankodó» szerzett magának podgyászos szekereket,
meg ágyús lovakat is. Ecce! Hanem az ágyúkhoz tüzérek is kellenének.

– Az «akadályozó» azt sem adott.

– No lássa gróf úr, milyen balitélettel van az óraműről, dehogy nem
adott. Az insurrectió ágyúihoz ide igérte – az invalidusokat.

– A sántákat? félkezűeket?

– Meg a félszeműeket. Hanem hát jók lesznek azok az insurgenseket
betanítani. Vannak fiatal mérnökeink, a kikből azonnal kész
pattantyusokat fogunk csinálni.

– Doboka úr, mint tüzér!

– De hamarább elsüti az az ágyút, mint egy oracziót.

– Hát a gyalogságot és a lovasságot is az invalidusok fogják betanítani?

– Az nem lehet. A rendes hadseregben nemes ember nem szolgál, ha csak
önként fel nem csapott; tehát a kiszolgált katona mind paraszt. Azt
pedig nem lehet kivánni a nemes insurgenstől, hogy ő parasztkáplártól,
strázsamestertől engedjen magának parancsolni. Egyéb akadály is van. A
rendes katona német commandószavakkal tanult vezényelni. Az 1808-ki II:
törvényczikk pedig azt rendeli el, hogy az insurrectió magyar
commandószavakkal igazgattassék s magyar hadiszabályzatot tanuljon.

– Hát ilyen nincs?

– De bizony volt. Felfedeztek egyet az ország archivumában 1707-ből
valót.

– No csak hogy felfedezték!

– De az «akadályozó» azt mondta, hogy azt nem szabad használni,
mivelhogy ez Rákóczy hadai által volt használva. Hanem erre a
«nyugtalankodó» rögtön előhivatta a maga tudósait s hevenyében
készíttetett velük egy új hadiszabályzatot, commandószavakat magyar
nyelven, s most már e szerint tanítják be az összegyült insurgens
sereget.

– Kik tanítják be?

– Hát kik? Minden falunak van iskolamestere. A rectorok, præceptorok.

Erre azután hanyattvágta magát a karszékében Vavel, kétségbeesett
lemondással.

– No már most nem kivánok többet tudni. Lovasság szuronynyal, gyalogság
alabárddal, élelmezés nélkül, betanítva az iskolamesterektől, vezetve a
szolgabiráktól, szemközt a corsicai gárdáival és hadvezéreivel. Most már
kivánhatunk egymásnak jó éjszakát.

– Azért se kivánhatunk. Mert szerencsére van az óraműnek egy gazdája, a
ki a mint észrevette a mutatórul a késést, egy ujjával odaigazította az
utolsó perczre, a hol mindjárt következik az, hogy ütni fog. Az órának a
gazdája a mi koronás királyunk, a ki megtudva a bajokat, rögtön adott az
insurrectió fővezérének, a mi fenséges nádorunknak a saját pénztárából
másfél millió forintot az insurrectio állítására, azonkivül hat ezer jó
lovassági kardot, tizenhat ágyút, és ideadta az egész magyar
testőrségét, hogy tanítsák be az ezredeket s most már fogadom, hogy
harmincz nap alatt ott áll a csatatéren a nemesi felkelő sereg s
verekedni fog, a hogy Isten tudnia engedte.

– Ejh, alispán úr, hát miért kínzott össze-vissza? miért nem kezdte ön
mindjárt ezen?

– Azért, mert nem szokás az égő taplót tenni alul s a dohányt a
tetejébe. Most azután a király példája egyszerre föllelkesíté a
főurainkat és birtokos nemességünket is. A kiket a törvény tíz lovas
kiállítására kötelez, azok egész banderiumokat ültetnek a lóra s saját
maguk állnak az élükre.

– Én is azt fogom tenni.

– Férfiak, fiatal emberek, a kik ki vannak véve a nemesi fölkelésről
szóló törvények alul, diákok és városi polgárok önként alakítanak
szabadcsapatokat, a miket «volon»-oknak hivunk.

– El ne felejtse alispán úr, kérem, amnestiát eszközölni Sátán
Lacziéknak: azoknak nagy hasznát akarom vennni az ellenfél
kikémlelésénél.

– Csomót kötöttem már a keszkenőmre. – Egy hét alatt Fertőszeghi Lajos
gróf bandériuma teljes számban együtt lesz; ha nem lesz, torontáli
insurgens legyen belőlem! a mi pedig nem tréfa; mert a torontáli
insurrectio azért folyamodott, hogy a felkelés idejére hozassék be a
nemesi hadnál is a botbüntetés.

– De miért nevez ön engem Fertőszeghy Lajosnak?

– Azért, mert az önnek a prædicatuma, s magyar név alatt könnyebben fog
menni a toborzás, mint ha idegen nevet tűzünk ki a zászlóra. A nép
ellenszenve az idegenek ellen nagyon is indokolt. Különösen a franczia
emigránsokra, a kik a mi hadseregünknél szolgáltak, elég nagy okaink
vannak a panaszra. Kezd kiderülni, hogy azok többnyire Napoleon
kiküldött kémei voltak, s még annál is rosszabbak. A megerősített
Laibachot Moiselle és Lefebre tábornokok egy puskalövés nélkül adták át
az ellenségnek egész dandárukkal együtt. Plunket ezredes maga izent a
franczia vezérnek, hogy siessen őt körülkeríteni s eléje küldte a kész
capitulatiót. Maga a mi kedves barátunk, a derék Barthelmy ezredes is, a
kapufélfától vett búcsút s magával vive a hadvezér ordre du batailleját,
átszökött az ellenséghez.

– Mit? Átszökött! kiálta fel Vavel Lajos, felugorva helyéből s kaczagni
kezdett örömében.

– A gróf örül annak?

– Tombolok az örömtől! Bántott az a gondolat, hogy egymás mellett fogunk
harczolni! Tehát szemközt fogom őt találni! Oh én nekem erős sejtelmeim
vannak s azok be szoktak teljesülni. Én bizonyos vagyok felőle, hogy mi
ketten találkozni fogunk, s akkor majd az, a ki nem rabolta el Barthelmy
Anget, el fogja rabolni Barthelmy Diablet! – Most már nem is hiszem az
egész Barthelmy Angeról való mesét. Ha ő a corsicai kéme volt, akkor
azért ólálkodott utánam, hogy Marie titkát kitudja. Most már világos
előttem. S szegény jó Katalinom, minő áldozatot hozott ő akkor én értem
– és Marieért. A mi egy nőnek legdrágább: hírnevének tisztaságát. Érti
ön most már alispán úr a rejtélyt? Egy reggel idejött hozzám e hölgy
titokban azzal a szóval, hogy engem veszély fenyeget, ha Marieval együtt
kocsizom ki s ő engem meg akar attól szabadítani. Az ő önfeláldozása
nélkül fel lett volna fedezve Marie titka, mielőtt én képes lettem volna
őt erőhatalommal megvédelmezni üldözői elől, a kik nem válogatósak a
fegyverekben: orgyilok, méreg, lesbül küldött golyó mind jó eszköz
nekik. – Most már kezdem érteni azt a rejtelmes intést is, a mit a
rablófőnök itt ebben a szobában mondott nekem. «Lehetnek nálamnál
gonoszabb rablók, a kik önnek féltve őrzött kincsét minden áron el
akarják rabolni.» Semmi kétség. Sátán Laczit Barthelmy vagy
czinkostársai meg akarták fogadni, hogy rabolja el tőlem azt, a mit oly
féltve őrzök. S csak azon mult el a merénylet, hogy a rabló apa volt, s
a fiának én voltam az ápolója. A felnyitott zárak bizonyíták, hogy a
merénylet milyen közel volt a sikerüléshez. Uram! Sátán Laczinak ne
felejtsen el ön amnestiát kieszközölni. Nekem erre az emberre most már
mulhatlanul szükségem van. – Hej, Barthelmy Leon uram! Most én jövök a
fátyolt lerántani! S majd én is megmutatom neked a te jegyesedet. Ha az
megcsókol, attól meghalsz! – Hanem ugy-e bár alispán úr, imádásra méltó
hölgy az én Katalinom?

– Épen a szájamból vette ki a szót gróf úr.

– Ugy-e, hogy jobb kezekre nem bízhattam volna az én kincsem megőrzését,
míg magam a hadban járok.

– Az oltár előtt sem lehetne biztosabb helyen.

– Úgy most már igazán kivánhatunk egymásnak jó éjszakát. Hat év óta ez
lesz az első éj, melyet nyugodtan aluszom végig.

Kezet szorítottak s kiki ment a fekhelyét fölkeresni.

Az alispán is, re optime gesta, kiverte pipáját.

Mára elég volt ennyi.


II.

Még csak egy harczra buzdító csatadala sem volt a magyar insurrectiónak.
Dal, mely hazáról, ősök dicső példáiról szólna: még csak azt sem adtak
nekik. A francziának megvolt a marseillaise-e, a «ça ira» – a «partant
pour la Syrie», harczi riadói; az angolnak a «rule Britannia»-ja
harsogott vissza rá; a németek lelkesültek a «sie sollen ihn nicht
haben, den freien deutschen Rhein!» stropháira, a lengyel vigasztalta
magát az «estye Polszka nye zginyela» keserű buzdításaival, a magyar
insurgensnek még ezt sem adtak.

A harczok bevégezte után özönlött már a sok buzdító vers az
insurrectióhoz, minden megyében támadt egy buzgó poéta, a ki megverte a
lantot, de mire a költeménye nyomtatás alól kikerült, már régen meg is
volt kötve a béke, s a «Serkentő verseket», – «Atilla szózatát vitéz
unokáihoz», – a felhívást a «bozogányos vitéz magyarokhoz», a szegedi
ifjak «gagyogását» Szeged felkelő polgáraihoz; az Ászperi ütközetről
szóló elégiát, a «Márs piaczára hívó Lármát», a baranyai «Induló
Marsot», a szabolcsvármegyei ezrednek «örvendését», a «buzogányos magyar
válaszát», a «magyar nemes fölkelőnek búcsúdalát mátkájához» már a
hazafelé oszladozó nemes seregek olvashatták, ha ugyan volt kedvük
hozzá. Dalra csak az egy induló mars volt téve; a többinek az alakja is
olyan, hogy a nép ajkán meg nem honosulhat s magyar melodiára nem
tehető; példának csak egyet:

  «Lóra Magyar, Lásd mi zavar
      Mormol az olasz hegyen;
  Hív az anya: Jer Baranya!
      A nemes kar mind megyen:
  Rántsd ki hát halálos íved, bajszod pödörd jó vitéz!
  Mutasd bátor Scytha szíved, jobbra tekints, balra nézz!»

Valamennyi között az egy Vitkovics Mátkabúcsúja érdemlé meg, hogy a
költészet múzsája az utókor számára megtartogassa, csakhogy az meg
horáczi óda mintájára van öntve.

Az egész 1809-ki hadjáratot egy népdal mellett végezték el; melyet, mint
egyenesen az insurgensek számára nyomtatásban kiadott és szétosztott
históriai ereklyét, érdemesnek tartunk szószerint előidézni. Ez volt az
insurgensek dala:

  «Sárga csizmás Miska sárban jár:
  Panni patakon túl reá vár.
  Ne várd Panni Miskát; mert nagy a sár:
  Sárga csizma sárban járni kár.

  Leányvári sártul jöhetne;
  A vizen át még sem mehetne:
  A padot elmosta volt az árvíz;
  Panni Miska szemébe nem níz.

  Leányvári víz is elapadt,
  Visszakerült az eluszott pad:
  Ne várd Panni Miskát, mert a kutyák
  Ugatják, nem jön: megharapják!

  Sem sár, sem víz, sem ebugatás,
  Oh szerelmes egek! a nem más;
  Rágalmazó nyelvek irigysége
  Régi szerelmünknek lett vége.»

No már azt el kell ismerni, hogy ennél ártatlanabb harczi dallal soha
még ellenséget verni el nem mentek; s ha «Miska» alatt a magyar nemzet
volt értve s Panni alatt «Pannonia»; úgy bizonyára sem sár, sem víz, sem
ebugatás nem gátolta meg őket, hogy mégis egymás szemébe nízzenek.

Marie naponkint hallotta most már ezt a nótát, ugyan megtanulhatta könyv
nélkül. A czigány egész nap húzta, s a verbunkos egész nap danolta azt
az utczán s aztán előjöttek erre a nótára azok a nyalka legények, a kik
panyókára vetve hordják a mentéjüket, csinált virágot viselnek a
süvegeik mellett s pörgetve hordják a fokost a kezükben. A Névtelen
Várban napestig önkénteseket irtak be, lovakat assentáltak; valamennyi
ablakán a kastélynak lármás, jó kedvű emberek néztek ki, a kik az
alantállókat hivogatták. Aztán egy-egy csapat, a mely már fel volt
ruházva, fegyverezve, kivonult nagy trombitaszóval a mezőre,
gyakorlatokat tartani, azokat maga Lajos vezette, oktatta,
fegyverforgatásra, tömegmozdulatokra tanította; ott vonultak végig
visszatértükben a kastély ablakai alatt, porosan és délczegen.

Ah milyen szép volt ilyenkor Lajos! Minden asszonynak belé kellett
szeretni! Azzal a porlepte izzadt arczczal; azzal a piros csákóval a
fején, panyóka mentével a vállán, karddal a kezében. Mikor a hölgyeket
üdvözölte az erkélyen, tánczolt, ágaskodott alatta a kevély paripa.
Fekete egyenruhája volt a csapatjának (a «volonok» maguk választották az
egyenruhájukat) és piros csákója; a csákó elején egy halálfő. Az ember
nem hinné, hogy milyen szép az a halálfő. Ha ilyen homlokra van
feltűzve. Olyan vígság van itt, mintha lakodalmas csapat tartaná
bevonulását. Csak a menyasszony hiányzik. Az is készen lesz nem sokára:
a szép szűz zászló. Hej, hogy össze lesz az tépve majd a mézes hetek
után! Még most szép fehér kezek dolgoznak rajta, hogy aranybetűket
himezzenek a selyem szalagjaira. Az ólom még szebb betűket fog majd azon
hasítani!

Vavel Lajos, a mint a kastélya kapuit megnyitá a külvilág előtt, valami
egészen új életet tanult megismerni. Hat évig lakott egy nép között,
melyet távcsöve, egy lelkész és egy fiatal tudós levelei tettek előtte
ismerőssé. Az igazi élet egészen másformának mutatta azt be előtte. A
magyar nemesi osztály valami olyan szokatlan új volt minden idegenre
nézve, a ki nem közte nevekedett, hogy azt elébb ki kellett tanulnia, ha
meg akarta érteni. Hatszázezer lélek már nem kaszt, hanem egész nemzet.
Ezeknek nagy része földmíves; ritkaságul kerül egy kézmüvesnek: a nemes
fiút azzal ijeszti az apja, hogy «ha jól nem tanulsz, mesterembernek
adlak!» Ha pedig jól tanul, lehet belőle «vármegye ura», alispán, még
nádorispán is! És viszont a parasztból is lehet nemes ember, ha jól
tanul, vagy jól verekszik. A nemes ember, ha földmíves is, csak a maga
földét míveli, úrnak nem szolgál, útat nem csinál, forspontba nem jár,
dézmát nem fizet, útakon, hidakon szekerével együtt vámmentesen jár-kel
keresztül; katonát a házába be nem fogad s semmiféle adó terhét vállaira
fel nem veszi. A nemes ember ruhája lehet rongyos, lehet foltos; de nem
lehet szűrposztó, mint a paraszté. Csak a nemes embernek szabad a neve
végén ypsilont irni, s az «ő» betűt «eő»-vel, az «Ns» betűnek pedig soha
nem szabad a neve elől elmaradni, czímerét pecsétnyomó gyűrűjében
viseli, s ötágú korona illeti. A nemes ember fiát nem viszik el
katonának. A nemes embert nem foghatják el birói itélet nélkül. A nemes
ember udvarára nem szabad semmiféle potentátnak belépni az ő
beleegyezése nélkül. A nemes ember számára van hozva az egész hármas
törvénykönyv, az ő ügyeit intézi el a szolgabiró, a törvényszék, királyi
tábla és a hétszemélyes; a parasztét az urbarium és úriszékek. A nemes
ember birtoka ősiség, az unokák visszaperelhetik. A nemes embert testi
büntetés meg nem alázza, s ha főbejáró bűnt követett el, nem a bitófa
áll rajta boszút, hanem a pallos, s a ki őt megüti, felsőbb
hatalmaskodás bűnébe esik. A nemes ember özvegyének választói joga van
és szavazata, mint egy férfinak. Az értelmiség, tudomány, közigazgatás,
törvényhozás, a nemzeti szellem mind az ő kizárólagos tulajdona. Ő
tanácskozik a megyeház termében, ő választ tisztviselőt, országgyűlési
követet a megyeház udvarán, ő ád utasítást a követeinek, s ha azok
tetszése ellen dolgoznak a diætán, hazaparancsolja őket. A diæta csak
souverain, de a nemesség: dictator!

És ennyi felséges előjogért az a kötelessége, hogy mikor a király
parancsolja, fegyvert fogjon és legyen készen meghalni a hazájáért,
királyáért.

Vavel Lajos szabadcsapatjának valamennyi emberét külön tanulmánya
tárgyává tette. Tömérdek typikus alakot talált közöttük, a kik érdemesek
voltak a lerajzolásra: a hetvenkedőt, a bölcselkedőt, a büszke szegényt,
a diákoskodót, a szavavehetetlent, a falusi nyalkát, a tréfacsinálót, a
kötekedőt, az elbúsult hazafit, a rakonczátlant, a fitogtatót, a
nyakából lerázhatatlan hű czimborát, a verseket mondó mezei poétát, a
tekintélyére féltékeny falusi orákulumot: – egy hét alatt mind jó
katonát csinált belőlük. Megszerették egymást, mind a vitézek, mind a
vezér.

Mire összekerült a csapat: háromszáz lovas vitéz, gyönyörűen
felkészülve, tüzes felföldi paripákon, akkorra elkészült a zászló is.

Marie azt akarta, hogy Katalin legyen a zászlóanya: hisz ő a vezérnek a
menyasszonya; de már azt Lajos határozottan követelte, hogy ezt a
tisztességet Marie töltse be. Az ő zászlója ez. Neki kell a himzett
szalagot arra felkötni; neki kell azt megáldani.

Gyönyörű látvány volt! Háromszáz lovas, kettős sorban felállítva. Mind
nemes emberek. Mind önként fegyvert fogók, a kiket a törvény nem
kötelezett, a kiknek a javára kivételt tett: egyetlen családtagok,
felsőbb iskolákba járó diákok, családapák, testvérek, a kik közül
egyiknek szabad lett volna otthon maradni; ezekből állt «Fertőszegi»
Vavel gróf banderiuma, melynek ő maga volt a főstrázsamestere (őrnagy
mai nyelven).

(Még egy másik voloncsapatja is volt Vavel Lajosnak, Sátán Laczi
embereiből, lőfegyverrel ellátva; de az csak suttyomban alakulhatott, a
nemesi bandérium ilyen embereket nem vesz föl a maga díszes soraiba.
Sátán Laczi csapatja valami huszonnégy emberből állt s az merész
küldetésekkel volt megbízva).

Oh mint reszketett Marienak a keze, mikor felkötötte azt a szalagot a
zászlóra, a mit Lajos tartott a kezében, hogy suttogta neki csak ő tőle
magától meghallható hangon: «ne menj el! Maradj itt. Ne pazarold én
értem azt a drága véredet! Fussunk el mi hárman messze innen!»

A távol állók azt hitték, hogy valami áldást mond a zászlójukra.

Szavakkal nem mondta azt, hanem a mint azt látta, hogy a zászlót
csakugyan nem dobja el Lajos a kezéből, akkor azt a lobogót, melynek
egyik felére az ország czímere, másikra a patrona Hungariæ volt festve,
két keze közé szorítá és megcsókolta azt. Ez volt az áldás.

Azután megfordult és Katalin keblére borult zokogva s valamit suttogott
ahhoz a nagy sírás közben; a mit a hármas «vivát» kiáltás eltakart.

Alkalmasint azt, hogy «hát te sem marasztod itthon?» Nem mondod-e neki:
«holnaputánra van kitüzve menyegzőnk napja: nem várod-e azt meg?»

Nem bizony!

Van, a ki még jobban siet, mint a vőlegények és a menyasszonyok a
lakodalmuk felé.

A nagy hadvezető, a corsicai óriás akkorákat lép, hogy egy-egy ország
esik a két lábnyoma közé.

Az ebersbergi vérfürdőből egyenesen Bécs falai alá lépett. A másik
lépésével már ott volt a Szent István templomtéren. A következő
lépésével már a Duna szigete, a Lobau rendült meg.

Dél felől is csupa Hiób-hírek. János herczeg Olaszországból
Magyarországra vonul vissza s nyomában mindenütt az olaszországi
alkirály, Eugen. Chasteler tábornok megrettenve Napoleon
proklamácziójától, melyben őt átok alá veti s főbelövetéssel fenyegeti,
elhagyta egész seregével Tyrolt, csapatjai darabonkint adják meg magukat
az üldöző ellenségnek. János jelenti, hogy az olaszországi hadseregnek
egész maradványa nem megy többre húszezer embernél, kétezer lóval.

Az ország határa dél és nyugat felé nyitva az ellenségnek.

S hogy tökéletes legyen a veszedelem: épen akkor, midőn Magyarország az
egyik határán kétségbeesett védelemre készül, az északi határon feltámad
a lengyel s betörésre készül, a Kárpátokon keresztül; az egész felvidéki
haderőt oda kell küldeni. S ugyanakkor Oroszország is hadat izen a
magyar királynak s határainkat kelet felől fenyegeti. A ki jó barát
volt, mind ellenséggé lesz: a lengyel a magyarnak, az orosz az
osztráknak, a szövetségesek pedig mind otthon maradnak. A poroszok
várnak. Az angolok sietnek – egy szigetet elfoglalni maguknak a
hollandiaktól. Gentz és Schlegel hazafias felhivásai Németországban nem
gyujtanak. Kalt, Dörenbern, Schill, Lützow hősies kisérletei elvesznek a
nép közönyében, s Braunschweig-Öls Vilmos fejedelem és fekete legiója
hasztalan keres hazafiui csatakiáltására viszhangot saját hazájában:
csak az egy jámbor török marad meg hű szövetségesnek s jól esik a
tudósítás, hogy a muzulmán fedezi a hátunkat Moldva felől az orosz
betörés ellen.

Ekkor egy új Hiób-hír érkezik. Jellachich tábornok lerakta a fegyvert
ötezer emberrel nyilt mezőn az ellenség előtt.

Most már «talpra magyar!»

A ki tegnap meg nem tartotta az esküvőjét, holnap már nem tartja meg
azt! Ki gondolna most menyegzőre? Hannibál a kapuk előtt. A mi csak
nemesi felkelő sereg van, indítják útnak. A veszprémi és pesti ezredek
mennek a Marczal felé János főherczeg seregét felszedni, a nyitrai és a
primási ezredek vonulnak a March folyam felé a főhadsereghez, s a mi
csak hadcsapat és bandérium van a Dunántúl, az siet Győrnél
összepontosulni; félig fegyverzetten, kovátlan puskákkal, töltény
nélkül, szőrén ült lovon, kötélkantárral, fokossal a kézben. Ilyenkor
nagy számot vet egy olyan derék csapat, mint Fertőszegi grófé, a minek
kardja, pisztolya, karabélya és – harczban edzett vezetője van.

Bizony a közbejött napok nem arra valók voltak, hogy boldog szerelemről
suttogjanak. Az éjszakák világítása nem a holdvilág volt, hanem az
ágyútűz villogása a láthatáron.

Lajos annyira el volt foglalva ez idő alatt, hogy alig birt magának
annyi pihenőt szakítani, hogy kedveseit a kastélyban meglátogathassa.
Annak sem volt bizonyos ideje. Egyszer korán reggel, másszor késő este
rontott föl hozzájuk; akkor aztán volt nagy sikoltozás, mikor
jelentetlenül betört az ajtón, mint egy – insurgens; hirtelen dugtak el
előle egyetmást, a mit nem volt szabad még meglátnia: valószinűleg Marie
rajztanulmányait, zongoraiskoláját s a kis arczképet, a mit Katalin
festett. Néha olyankor jött, mikor épen asztalnál ültek, akkor aztán
lehúzták-vonták maguk közé a székre, hiába szabadkozott, hogy ő már
falatozott, künn a gyepen, jó nyers szalonnát paprikával; velük kellett
étkeznie; de biz ott alig fenhette meg a kését a villájához, már jöttek
utána, hogy siessen a Várba; olyan baj van, a mit csak neki lehet
eligazítani, s nem használt semmi szép szó: ott kellett hagyni szép
hölgyeket és jó ebédet.

Azon a napon, melyen az elindulási parancsot megkapta, mégis kellett
annyi időt szakítania magának, hogy Katalinnal azokról a nagyon komoly
teendőkről értekezzék, a mik ő rá várnak, ha Lajos eltávozik. Átvitte
hozzá azt a kis aczél ládikát, a miről többször volt már szó.

A két hölgyet együtt találta, mint mindig. Mikor azon kezdé, hogy
bucsúzni jött: Marie kifutott a szobából. Sejtelme sugallta neki, hogy
mikor vőlegény és menyasszony bucsúznak, ott egy harmadiknak jelen lenni
nem szükséges. Azért messze nem távozott. Tudta, hogy majd érte jönnek.

Minek is hallotta volna a szerelmi esküvéseket; a megvallott titkokat,
mik azokat oly boldoggá tették? Minek látta volna azokat a könyeket, a
miket le szoktak csókolni, úgy szárítanak föl?

– Őrizzen meg az Isten! rebegé a hölgy, arra gondolva, hogy milyen kár
volna, ha annak a csóknak a helyét ezen a szép homlokon egy golyó
foglalná el.

– Te pedig őrizd meg az én kincseimet. Magadat és az én palladiumomat.
Vedd őt körül egész szerelmeddel. Számomra ne lopj el belőle semmit.
Legyen a szived egészen az övé. Vedd őrizeted alá ezt a kis
érczchatouillet. Lásd meg, mi van benne?

Lajos egy aczélpecsétnyomó gyűrűt vont le hüvelykujjáról. Annak a
czímerlapját félretolva, abból egy finom kulcs tolla ugrott elő,
melylyel az aczél chatouille zárját fel lehetett nyitni.

Legfelül több csomag angol bankutalvány feküdt, tízezer fontonkint
osztályozva.

– Ez az összeg a mi vállalatunk hadi költségeire való. Ha czélomat
elértem, annyival szegényebb leszek. Különben sem vagyok gazdag. Ezt meg
kell neked mondanom menyegzőnk előtt.

– Én szeretlek, ha kolduspár lesz is belőlünk.

Csók volt a válasz.

Azután következett hat darab finom ingecske; a minőket kicsiny leánykák
viselnek.

Ezekre saját anyja maga himezte föl a «három liliomot.»

Ez volt az egész kelengye.

Katalin megtapogatta a gyolcsot: «chinai ananászszövet.»

Azon alul következtek sárga fakó okiratok.

– Keresztlevele; anyjának utolsó sorai gyermekéhez. A két férfi
bizonyítványa, kik a végzetes cserét végrehajták, mikor a gyermekeket
elvitték szülőiktől. Azután itt van Marie arczképe és azé a másik
leányé, ki sorsát az övéért kicserélte.

Mindezekről rajtam kívül csak marquis D’Avoncourtnak van még tudomása,
ki Cambray álnév alatt rejtőzött sok ideig, s most elfogva, a hami
várban ül; ha még meg nem halt. Nem birtam felőle megtudni semmit
elválásunk óta. Te vagy a harmadik, a ki megtudtad e titkot. Kérlek, jól
megőrizd. Minden tekintetben.

Azzal helyrerakott ismét mindent. Kettőt a bankutalvány-csomagok közül
kinn hagyott, hogy azt Katalin, ha tőle utasítást kap, a rendelt czélra
használja föl, s aztán bezárta ismét a kis érczládát s a kulcsrejtő
aczélgyűrűt felhúzta balkeze hüvelykujjára.

Katalin a rábízott kincset elrejté egy a falba rótt vasajtajú
szekrénybe, melyet kulcs helyett titkos rugó nyitott fel.

– Jó helyen fog lenni.

S most még egy utolsó csókot!

Annak a másiknak a mellékteremben tán hosszú is lehetett már az idő:
egyszerre csak azt hallja Lajos, hogy valaki a zongorán az ő insurgens
nótáját, a Sárga csizmás Miskát veregeti, azzal a bizonytalan, tétovázó
tempóval, a mi a kezdő zenészt jellemzi. Figyelt, Katalinra nézett: az
elnevette magát, aztán feltárta az ajtót. Marie ült a zongoránál. Aztán
mikor rajtakapták, felugrott mellőle és elfutott; de úgy intézte a
dolgot, hogy Lajos karjai közé fusson: a ki majd megette ezért a
meglepetésért.

És így mégis ő kapta az utolsó csókot.

* * *

Lajos eltávozása után Marie egészen búskomor lett. Most érezte csak,
hogy mennyire mindene volt az neki? mennyire nem pótolja azt senki a
világon?

Szerették, hizelegtek neki, kedvében jártak; de ő csak nem tudta e
mosolygó arczokért elfelejteni azt a hideg, márványtekintetet, melynek
néma varázsától meg volt igézve, mely annál jobban vonzotta magához,
mentől inkább igyekezett őt magától távol tartani. Itt minden órára új
mulatság, új foglalkozás váltá föl egymást rá nézve és ő arra gondolt,
mikor hosszú napokon keresztül, magára hagyatva, megunt gyermekjátékok
között, várt a hármas koczogtatásra ajtaján, hogy azt mondhassa rá:
«szabad!» és aztán az étkező asztalnál ülhetett vele szemközt, némán,
egyedül!

Egyszer-egyszer, mikor legjobb kedvében volt, csak elővette a sirás s
félbe kellett hagynia rajzot, zongorát. A könyveket meg épen el kellett
előle zárni, mert minden bánatos verset s minden szerencsétlen
regény-hősnőt megsiratott.

De rövid időn lett egy örömnapja. Lajos levelet küldött a táborból,
futár által Katalinnak. Megirta, hogy semmi baja sincsen; ellenséget még
nem látott; ma egy csapatosztálylyal elindul a Rába mentére
kémszemlészni s így nagyon közel lesz Fertőszeghez. Marienak is irt
nehány sort ugyan abban a levélben, a mi úgy volt tartva, hogy azt Marie
is elolvashassa.

– Meglephetnők őt a táborban, mondá Katalinnak; ha olyan közel lesz
hozzánk.

– Mit gondolsz? Hölgyek a táborban? Ezt nem vennék jó néven.

– Oh bizony mások is megteszik azt. Hát nem olvastad a levélben, itt van
ni: «a minap az alispánné egy egész zsák pogácsát hozott az ura után, a
mi mondhatom, hogy jól esett mindnyájunknak». No hát, más asszony is
elmegy az ura után a táborba.

Katalin elmosolyodott azon, hogy Marie szeme élesebb volt, mint az övé:
megtalálni a levélben az ürügyre szolgálható adatot.

– Lajos azonban határozottan megtiltotta nekem, hogy veled Fertőszegről
kimozduljak bárhova is: ha csak az ellenség erre a tájra nem közelít. Az
pedig Pozsonynál van s elválaszt tőle bennünket az egész Fertő. Lajos
azt hagyta meg, hogy ha futnunk kell valamerre, az ő utasítását várjuk
be, a ki az insurrectio főhadiszállásán az ellenség minden mozdulatáról
értesítve lehet; nehogy a magunk fejétől épen beleszaladjunk a
veszedelembe.

Ebben aztán meg kellett Marienak nyugodni.

Hanem aztán azt a meglepetést szerezték Lajosnak, hogy ők is egy
levélnek mind a két oldalát ketten tele irták neki s mellékeltek hozzá
egy arczképet (vajjon ráismer-e: ki az?) meg egy kezdetleges
pastellrajzot, a minek egy penséet kellett ábrázolni. (Vajjon
kitalálja-e, hogy ki rajzolta azt?)

(Vajjon fogja-e a szíve fölött viselni mind a kettőt?)

(Vajjon lesz-e bátorsága egy istentelen golyónak átfúrni mind a hármat:
arczképet, rajzot és szívet?)


III.

A Rábcza melletti bivouacban a Fertőszegi banderiumán kívül egy-egy
kompánia mosonyi és pesti gyalog insurgens vett részt.

Igen jó táborhely volt; a nádkupból egyszerre sátrakat lehetett
rögtönözni s egy domb tetejét elfoglaló jegenyésről az egész síkságot be
lehetett látni.

A tábori jelszó ki volt adva az éjjelre; Lajos sorba járta az előörsöket
s azzal visszatért a közös tiszti sátorba, mely hatalmasan volt
felépítve nádkévékből és két élő fa közé szorított rudakból, s
bebutorozva szénakötegekkel és juhászbundákkal.

Két régi ismerősre talált itt már Lajos. Az egyik az alispánja, a másik
a fiskálisa. Mind a kettőn világos-kék dolmány.

A fiatal tudós, ki a nemzeti elégedetlenséget képviselte – irataiban,
azért mikor a fegyverrehivás széthangzott az országban, csak úgy
felkötötte a kardot, mint más s abban az egyben most teljesen egy
véleményen van a hajdani principálisával, hogy ha olyan közel jön hozzá
a franczia, hogy a kardjával elérheti, bizony meg fogja vágni.

Bernát bácsi most is a maga elemében van: adomázik. Egy
gyökérbozontjával fölfelé fordított zsombikon ülve, mint egy
karosszéken, két öklét a kard markolatára téve, beszéli el, a miket
Győrben hallott, a nádor asztalánál, leghitelesebb ajkakról.

Egy-egy hősballada mindenik adomája. Még most csak a rendes hadsereg
vitézeiről szólnak azok: az insurgensek még nem kerültek a harczba; de
lelkesítő példának följegyezhetik az előttük elmentek hirét.

S a fiatal tudós, egy juhászbundára hosszant fekve, jegyzi plajbászszal
egy ív papirosra az «arany könyv» számára való adatokat.

– Ezt is fölirhatja még, domine frater. (Most már nem «audiat.») Az
ebersbergi vérontásnál egy magyar csapat, a Benyovszky-ezred volt a
legutolsó, mely a Traun hidján Massena egész hadereje ellen tartozott
védelmezni hadseregünk visszavonulását. Szurony és puskaagy harczolt; a
magyar egyre fogyott. Bogdán Antal volt a zászlótartó. Már körül fogta
az ellenség: nem volt sehová menekülése. Ekkor fogai közé kapta a
zászlót s a magas hidról beleugrott a Traun vizébe s a francziák
golyózápora között úszott ki a túlsó partra a megmentett zászlóval.

– Hát üldözői nem tudtak utána úszni? kezdé egy fiatal hang onnan
hátulról.

Bernát úr kegyetlenül végig nézte a közbekottyanót.

– Te is azt tennéd, öcsém, ugy-e bár, a mit az egyszeri vadász, a ki
utána szaladt a nyulnak, mikor puska volt a kezében? – Hát a «hős
dobos»-nak a történetét hallottátok-e már? Igen is, a raszini ütközetben
a dobos tüntette ki magát, annyira, hogy az ezredparancsnok ezüst
érdemrendre méltónak ajánlotta. Az érdemrend-bizottság azonban
fösvénykedett az ezüsttel, adott neki inkább aranyat, hatot. Dobosnak
nem dukál vitézi rend, a ki csak a két fabottal harczol. «Nem halok meg
pedig addig, a míg azt meg nem kapom», mondá a dobverő hős a generálisok
előtt, mikor a pénzt a markába nyomták, a mit nagyon kellett kinálgatni.
Sandomir ostrománál aztán volt módja benne. Az ellenség kétszer verte
vissza az ostromló zászlóaljat a sáncztól; a harmadik rohamnál a dobos
beledobta az árokba a dobot nyakából s felkapva egy puskát, oda kiálta a
bajtársainak: «itt fekszik e sánczban az érdempénzem: ma kihozom onnan!»
s azzal maga rohant előre az ároknak, mellvédnek, közibe az ellenség
pattantyúsainak: két vágást kapott a fejére, kettőt meg adott
jobbra-balra, hanem az ágyú el lett hallgattatva s percz mulva be volt
véve az egész sáncz, s a hős dobos volt rajta az első.

– De aztán mind igazak ezek a történetek, spectabilis?

– Hogyne volnának. Ott vannak följegyezve az érdemrend-bizottság hiteles
jegyzőkönyvében. Hát a Zamoszk várát védelmező Pulszky ezredeskapitányt
hogy felejtené ki, öcsém uram? Ki az égő lőporos raktárból olyan hideg
vérrel hordatta ki a lőporos hordókat, mintha csak seres hordók
volnának, s mikor már az ellenség tódult be a kapun, még akkor is
valamennyi ágyújával lövetett közéje s utczáról utczára védelmezte a
feje fölött égő várost és nem adta meg magát.

– Valóságos Zrínyi Miklós!

– Hát Jaskó huszár-káplárt ne jegyezné-e mellé, öcsém uram? Mikor
Eckmühlnél ötöd magával megpillant egy öt ágyúból álló lovas battériát,
a mit az ellenség már elfoglalt a mieinktől s vitte hátrafelé. Az öt
huszár összeszólalkozik, kirohan nagy ordítással az erdő széléből,
szétveri az ágyúkisérőket; kit levág, kit pokolra kerget s azzal
megkapja az ágyus lovak zabláját s mire az ellenség eszére tér, haza
vágtat a visszaszerzett öt ágyúval az ezredéhez.

– Ezt is csak huszár teszi meg!

De biz a bakancsos is megteszi. A collegnanói csatánál a franczia
lovasság annyira szorította a mieinket, hogy azok egy mély útban
kénytelenek voltak öt ágyút és három haubiczot martalékul hagyni, a
minek a fedezete már elhullt, vagy szétszóratott. Ekkor három gyalog
közvitéz az Alvinczy-ezredből: névszerint Katona István, Blaskó János és
Dorogházi János, egy káplár Horbál Boldis biztatására, ráadja a fejét,
hogy megmenti az ágyúinkat, összeszednek egy csomó puskát, a mit a futók
elhánytak s négyen kétfelől a mély útban elhelyezkedve, olyan gyilkos
tüzelést kezdenek az előre nyomuló ellenséges lovasság ellen, hogy az
megáll, megijed, visszafordul s engedi a négy bakancsos fedezete mellett
mind a nyolcz ágyút megmenekülni. Hát Grancsai káplár, a ki tized
magával elfoglal Montebellónál egy egész századtól védett majorházat!
igaz, hogy mind sebet kapott, a ki meg nem halt közülök; de érdemrend
takarta be a sebeiket.

– Pedig ezek mind csak jobbágyfiúk voltak, jegyzé meg Vavel gróf; a kik
tíz krajczár zsoldért szolgálják a császárt; mit fognak még tenni azok,
a kik ősi szabadságukért fogtak fegyvert, a magyar nemesek!

A hősmondakört félbeszakítá az előörsök jelkiáltása a távolban, mely
egyre közelebb hangzott: «ki vagy? megállj!»

Vavel kisietett a sátorból s felnyergelt lovára felkapva, oda vágtatott,
a honnan a jelkiáltást hallák.

Az őrjárat egy fegyveres alakot tartóztatott fel, a ki nem tudta a
tábori jelszót s az őrvonalon át akart jönni, alattomban. Odahozták nagy
diadallal Vavel elé, hogy kémet fogtak.

Vavel ráismert s azt mondá: «bocsássátok: ez az én emberem».

Sátán Laczi volt az.

Ő maga nem mondta meg a nevét elfogóinak.

– Jer utánam, monda Vavel a rejtélyes czimborának s bevitte őt a saját
sátorába. Dűlj le, ha fáradt vagy.

– Csigavér! dörmögé a kalandor. Ma csak Kapuvárról jövök, s torony
irányában.

– Gyalog?

– Hol gyalog, hol úszva.

– Mi hírt hozasz?

– A vitnyédi bozótban egy franczia futárt fogtunk el, mikor épen át
akart úsztatni a lovával a kapuvári Rábán.

– Hová tettétek?

– Hát biz annak az egyik pajtásom nagyon megtalálta szorongatni a
nyakát, mert védelmezte magát s aztán igen vékony czérnával volt
hozzávarrva a bőréhez a lelke.

– Azt rosszúl tettétek. Máskor a foglyot kell elhozni; mert attól fontos
közleményeket lehet megtudni. Megmondtam, hogy az élve elfogottért
jutalmat fogtok kapni.

– Hát ez most a mi kárunk. Hanem azért nem veszett egészen kárba a
fáradságunk; mert elvettük a táskáját s abban találtunk egy lepecsételt
levelet. Az itt van. Bizonyosan ezzel a levéllel akarta egyik ellenséges
vezér a másikat szándékáról tudósítani.

– Add ide.

Vavel átvette az elfogott levelet.

– Maradj itt, míg én vissza nem térek, ott a szögletben találsz enni,
inni valót, ha kicsiholsz, meglátod. Azután láss hozzá, hogy aludd ki
magadat; mert meglehet, hogy rögtön odább kell menned lóháton.

– Hisz az akkor elég pihenés maga.

Vavel kiment a sátorból, hogy a legközelebbi őrtűznél megtudja a levél
tartalmát.

A hogy Barthelmy Leon mondá: a háborúban a becsületszabályok fejük
tetejére vannak állítva; az ember azon van, hogy a másnak írt leveleket
feltörje és elolvassa.

Ez a levél Guillaume tábornoknak szólt: ibi-ubi.

Hogy Guillaume egyike az olasz alkirály dandárvezéreinek, azt tudta
Vavel.

A felnyitott levél terjedelmes volt; négy sűrűn teleírt oldal.

Legelőször is az aláirást nézte Vavel.

«De Fervlens marquis.»

Úgy tetszett, mintha azt a nevet hallotta volna már valaha.

A levél tartalma aztán megmagyarázta neki, hogy ki ez?

«Tábornok úr!»

«A cselszövény tökéletesen sikerült. Themire nyomába akadt a
szökevényeinknek. – Azok egy magyarországi félreeső helységben húzták
meg magukat a Fertő mellett: épen a túlságos elzárkózás által vonva
magukra a közérdekeltséget. Az első feladata volt Themirének a
közelükben megfészkelni magát. Ezt remekül gondolta ki. Azon helység egy
indigenált bécsi báróé volt, ki költséges szenvedélyek által egészen
tönkre tette magát. Themire ajánlatot tett a rouénak, hogy megveszi tőle
százezer forintért a birtokot, a minek a jövedelmeire az csak
ráfizetett, oly feltétel alatt, ha az a nevét rá fogja ruházni. Az ilyen
névátruházás könnyen megy Ausztriában. Lett belőle Landsknechtsschild
Katalin bárónő. Tökéletes német asszonynyá tudta magát átalakítani. Hogy
a veszedelmes protector gyanúját elaltassa, eleinte ő kerülte azzal a
legtávolibb találkozást is s játszotta a világtól elvonultat. Csak
jótékonyságaik terén találkoztak a szándékaik, ott is csak azért, hogy
egymást keresztezzék.»

«Azt tudta Themire, hogy a protector egy erős látcsővel szokott tudomást
szerezni arról, a mi körüle történik. Erre alapította furfangos tervét.»

«Én rövidebben akartam végét szakítani a cselszövénynek, s magam
feljöttem Bécsbe, kiadva magamat emigrans főúrnak, s ott, mint ön tudja,
Barthelmy Leon gróf név alatt szolgálatot vállaltam a katonaságnál, hogy
választottaimhoz közelebb legyek.»

«Azonban az én durvább szövetű tervem szétmállott. Ez abból állt, hogy
egy hirhedett rablóját a vidéknek felfogadom, hogy rabolja el a Névtelen
Várból vagy a leányt, vagy a reá vonatkozó okiratokat, vagy ha lehet,
mind a kettőt. E tervem meghiusult azon, hogy a haramia gyáva volt annak
kivitelére vállalkozni.»

«Kénytelen voltam Themire finomabb, de hosszadalmasabb cselszövényét
elfogadni.»

«Egy éjjel, a mikor előre lehetett tudni, hogy a Névtelen Vár remetéje
observatoriumában lesz, mert épen holdfogyatkozást jósolt meg a naptár,
Themire egészen bizonyosra játszott.»

«A milyen bizonyos az, hogy egy férfira, kivált egy remetére nézve az ég
minden planétáinál érdekesebb – egy szép asszony alakja.»

«A protector belement a kelepczébe. A hold elsötétülésekor álczázott
rablók másztak föl a szomszéd kastély erkélyén. – (Jocrisse volt a
harámbasájuk!) A lovag, ki ezt látta, ha egy csepp folyott még a
Duguesclin véréből ereiben, nem tehetett mást, mint hogy átrohanjon a
veszélyben forgó hölgy megszabadítására. – Jocrisse jól játszotta
szerepét, a szabadító közeledtére a rablók szétfutottak minden ablakon
át s a nemes lovag nem talált mást maga előtt, mint egy megkötözött
csodaszép hölgyet, igéző pongyolában, az ő szabadító megjelenésére
várva. E pillanattól kezdve meg volt fogva»…

… Ah, hogy forrott Vavel ereiben minden csepp vér! hogy lángolt az arcza
a szégyen miatt!

Olvasta tovább:

«Themire egészen bizonyos volt arról, hogy a rejtélyes lovag
belészeretett; hanem én nem voltam egészen bizonyos a felől, hogy hát
vajjon Themire nem szeretett-e belé a lovagba? mert a nőszivek
fogékonyak.»

«Kieszközöltem, hogy az ezredemmel cantonozásra az ő helységébe tegyenek
át.»

«Itt azután minden módot megkisérlettem, hogy a védőlovagot kicsaljam
valahogy az odújából, de az nagyon ravasz és furfangos egy róka. Nem
engedte szemközt kapni magát. Végre olyan lépésre szántam el magamat, a
melynél karddal kellett kettévágni a gordiusi csomót. Föltettem
magamban, hogy egyszer útját állom a szokott sétájában, mikor azt a
lefátyolozott hölgyet karján vezeti, s megsértett férjnek adva ki
magamat, ki az elszöktetett feleségét keresi, követelni fogom, hogy
leplezze le a hölgy arczát. Ezt ő nem fogja megtenni. Ebből párbaj lesz.
Ő évek óta nem fogott fegyvert a kezébe; én pedig minden fegyverben
virtuóz vagyok. Egy remete egy spadassin ellen! Megölöm. És akkor a
rejtélyes leány védtelenül, oltalmazó, ismerős nélkül marad a világban.
Kész prédául nekünk»…

… Vavelnek jéghideg borzadály futott át tagjain.

«Ez volt a föltett szándékom. Hanem akkor közbejött valami, a mire nem
számítottam. Mikor a rejtélyes lovagot az erdőben előfogtam, hogy
ismertesse meg hölgyét, a kiről én azt hiszem, hogy az én nőm… (Azt
mondanom sem kell, hogy az egész Barthelmy Angeról való hír az én
költeményem: én iktattam be azt egy vidéki hírlapba, a honnan minden
európai lapba átvették, azzal a tervvel, hogy magam, mint ez ideális
nőrablás negativ hőse, e jogczím alatt fogom keresni a magam
szökevényeit a széles világban.) Tehát az én emberem e találkozásnál
igen keményen viselte magát; hanem a mint épen már a legszélső
tettlegességre akartunk menni, a vele jött hölgy egyszerre fölvetette a
fátyolát – s én Themirét láttam magam előtt.»

«Itt azután megáll az eszem. Kezdem nem érteni ezt az asszonyt. Vajjon
az történt-e vele, a mi már annyi nővel megesett, hogy egy férfiért, a
kibe igazán belészeretett, eldobott, elfeledett mindent, ott hagyta
veszni a fényes vagyont, a mit igértünk neki s fényesebbnek találta
Vavel Lajos szemeit mind annál s ezekért a szép szemekért nem azt árulta
el minekünk, hanem minket árult el annak? Vagy pedig az történt, hogy ez
a nő finomabb cselszövényt font az enyimnél megint s regényes hajlamok
pókszálaival igyekezett körülhálózni áldozatát, ki a felismerés
pillanatában azt mondta róla: «ez az én jegyesem». Ez még rejtély
előttem. – Van egy eszközöm, a mivel ezen nő fölötti varázshatalmamat
fenn tudom tartani: az, hogy első házasságbeli leánya a kezem között
van.»

(Tehát «Katalin» özvegy – és leánya van!)

«E hatalomnál fogva nem engedem őt lánczáról elszabadulni. Azonban mégis
megeshetik, hogy mikor az asszony szerelmes, még a gyermekét is kidobja
a hajóból.»

«A mint a háború a két ország között kitört, a titkos pártfogó leveté
álarczát, kilépett a titokteljes homályból, maga alakított egy lovas
bandériumot s azt most ellenünk hozza.»

«Kénytelen volt ez alatt a rábízott kincseknek más őrizőt adni.»

«Jocrisse leveleiből megtudtam, hogy azok most Themire kezébe jutottak.
Tehát a minek elnyerésére ki volt küldve az asszony, azt már körme
között tartja…»

«De az a kérdés most, hogy mit fog vele tenni?»

«Jocrisse azt is tudatja velem, hogy Themire egészen meg van bűvölve a
rábízott leány szeretetreméltóságától. Ha ez igaz, akkor ez nagy baj. Ha
Themirénél ez nem kiszámított alakoskodás, hanem valódi érzés, hogy ha e
leány, kinek csodajóságát Jocrisse is kénytelen magasztalni, a kis
piquante Amelie képét, a kitől az anyja már hat év óta úgyis elszokott,
kitörülte volna Themire szivéből s elfoglalta annak a helyét: ettől
azután nehezebb lenne Themirét visszahódítani, mint a szeretőjétől.

Oh mily jól esett az az egy napsugár Vavelnek, ebben az irtóztató
fellegtorlatban, mely elkábítá.

«Nem tudok többé tökéletesen bízni ebben a nőben. Ma tudósítottam futár
által, hogy erős fegyveres csapattal be fogok vonulni a határon, s egy
meghatározott helyen lesben fogok maradni. Jőjjön! S hozza magával a
kezére került kincseket. Ürügye van elhagyni a kastélyát; mert seregeink
Steyer felől is közelítenek s átlépték a magyar határt. Úgy lesz, mintha
véletlenül jutott volna a kezem közé.»

Vavel Lajosnak a szívdobogása kezdett elakadni a szertelen rémülettől.
Reszketett kezében a levél, a mint tovább olvasá.

«De nem bízom magamat egészen az asszonyi ingatag szeszélyre. Annál egy
szerelmes levél, egy elejtett köny is lenyomhatja a mérleget. Ha holnap
estig nem jön el Themire oda, a hol rá várok, a leánynyal és az
okiratokkal együtt, akkor én csapatommal megindulok éjjel az ő helységét
fölkeresni. Csapatom a «Dæmon legióból» van válogatva. – Az előtt nincs
lehetetlenség. Ha elhozza őket Themire önként, megköszönöm neki, ha nem
hozza, elveszem tőle erővel.»

Vavel Lajos azt sem vette már észre, hogy a tűz hamvadni kezd, melynél a
levelet olvasá; azt hitte, hogy a betűk úsznak előtte izzó vérszinű
homályban!

«És most rátérek arra, a mi az önnel közlendő utasításom. Ön
csapatosztályával egyenesen a Fertő déli partja felé fog huzódni, s
elzárja a menekülés útját Tyrol felé szökevényünktől. Azonkívül egy más
föladat vár önre, a mit mindjárt meg fog érteni. A rejtélyes leánynyal,
ha kezünkbe fog kerülni, a legkiválóbb gyöngédséggel kell bánnunk. Rá
nevezetes hivatás vár; – ön tudja talán már, hogy a császár válik
Josephinetől. A kreolnő skartba lesz téve. Új palotát diszítenek fel az
új menyasszony számára. Ki lesz az? Még senki sem tudja. Valaki, a ki
uralkodói koronát hoz magával. Egy házasság, mely a császári koronát
Capet Hugo koronájával egyesítené, egészen megszilárdítaná Napoleon
trónját. A legitim dynasztia egyesülne a népválasztotta uralkodóházzal.
S a leány, mint tudom, oly szép, oly igénytelen, oly lemondó és oly
semmiről sem tudó, a milyen csak egy uralkodónői eszménykép lehet.»

Vavel Lajos felugrott dühösen s vak haragjában a hamvadó zsarátnok közé
taposott. Ez a gondolat lángragyujtá az egész gáztömeget, a melyet az
árulás terve lassankint összegyűjtött indulatai fekete szénaknáiban,
hogy mint a csattanó viheder törjön az ki egyszerre.

Mondták volna azt, hogy Mariet azért akarják elrabolni, hogy örökre
elzárják a világ elől valami kolostor falai közé! – mondták volna azt,
hogy ellenségei azért keresik, hogy egyenesen a vesztőhelyre vigyék! –
de azt kigondolni, hogy az ő bálványát, az ő oltárképét odahurczolják
annak az embernek a vőlegényi nyoszolyájába, a kiben egész gyülölete
összpontosult, a ki miatt kerülte a templomot s megszünt vallásos lenni,
hogy ennek a sas körmei ragadják meg az ő liliomszálát s támadjon utánuk
egy új ivadék, mely örökké fenmaradjon Francziaország trónján! ez a
pokol minden kínszenvedéseit kigúnyolta!

Pedig vissza kellett nyernie nyugalmát. A levelet még nem olvasta végig.
A tűz kialvó félben volt, azt újra meg kellett raknia, hogy fellobogjon.
Csak azután ülhetett hozzá, hogy megtudja, mi van még hátra?

A levél ezen végződött:

«Ezt a körülményt szem előtt tartva, azt az utasítást adom önnek,
tábornok, hogy miután önt neje és leánya kisérik, legyen szives madameot
és mademoisellet felkérni, hogy – természetesen erős fedezet mellett –
valamelyik határszéli városban – (talán Friedbergen) elénk jövet a
feltalált kincseket tőlünk átvegyék. Ön érteni fogja, hogy ily állású
hölgyet csak előkelő distingvált hölgyek kiséretében lehet Párisba
utaztatni. Dealba grófnő szerepe megszünik: ő nem lehet semmiféle
minőségben a mi præsumptiv úrnőnk kisérője. Ő megkapja a maga öt millió
frankját s azzal ki van fizetve. Tehát a tábornokné asszony és úrleánya
legyenek e kiséretre készen. Erre még egyszer kérem önt.»

Egyébként maradok, stb.

de Fervlans marquis.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Vavel Lajos egy pillanatig sem gondolkozott rajta, hogy mit tegyen?

Elhagyni a helyét, melynek megőrzését a főparancsnok rábízta,
lehetetlen. Ellenség előtt álló katonától ez árulás.

Sietett nádsátorába vissza.

Sátán Laczi már aludt, a puszta földön fekve, csak úgy horkolt.

Azt felrázta álmából.

– Mégis alszol?

Csak akkor feküdt le a jámbor.

De Vavelnek egy örökkévalóság volt az, a míg azt a levelet végig
olvasta. Azt hitte az alatt annyi idő mult el, hogy ráért valaki
meghalni, porrá lenni; ráért kósza lelkével kutyán, kigyón, oroszlánon
keresztül vándorolni, s aztán megint feltámadni.

– Kelj fel már és készülj!

Sátán Laczi talpra ugrott.

– Ülj fel a legjobbik vezetéklovamra rögtön, s vágtass Fertőszegre
árkon-bokron keresztül, a merre legrövidebb az út.

– Mi lesz a parancsolat?

– Emlékezel még rá, hogy egyszer egy hatalmas úr arra szólított fel,
hogy orozva rabold el tőlem valami kincsemet, a mit a Névtelen Várban
őrzök.

– De nem tettem meg neki.

– Most én parancsolom, hogy tedd meg. Hozd el azt nekem a kastélyból.

– Melyiket? A leányt, vagy a ládikót?

– Ha lehet mind a kettőt; de a leányt mindenesetre.

– Nehéz lesz. Az a másik nagy úr azt mondta: használj erőszakot; ha
sikoltani akar, tömd be a száját, burkold be vastag szőnyegbe, hogy ne
mozdulhasson. Nem álltam rá.

– Nem lesz szükség azt tenned. Csak annyira menj, hogy őt egyedül
találod. Akkor, mielőtt előled elfuthatna, mondd neki ezt a nevet:
«Botta Sofia!» Erre a névre úgy oda fog hozzád menni, mint a kezes
bárány s azt fogja mondani, mit kivánsz? Akkor megmutatod neki ezt az
aczélgyűrűt, (nesze, húzd fel a bal hüvelykedre) s így szólsz hozzá:
«Az, a ki ezt a gyűrűt viseli, azt kivánja öntől, hogy hagyja el ezt a
helyet rögtön és kövessen engem, a hová vezetem.»

– És hová vezessem?

– Készen tartasz egy szekeret, jó négy lóval a park kijáratánál a
temető-oldalon, s a hogy csak szekérben, lóban tart, vágtatsz vele
Győrbe; odáig meg sem pihensz; Győrben kérdezősködni fogsz doktor
Tromfszky után, ki most tábori orvosunk a főhadiszálláson. Ő értesítve
lesz már s a hölgyet átveszi tőled. Azzal visszasietsz hozzám s engem ha
égben, ha földön, ha pokolban, de fölkeressz és elmondod, hogy mit
végeztél? Ha a mi táborvonalunkon feltartóztatnak, előmutatod az általam
adott salva gvardiádat. Fogd ez erszény pénzt: a költséget ne kiméld.
Arról, a mi rád van bízva, egy teremtett léleknek se szólj, se jövet, se
menet.

– Minden meglesz, mondá Sátán Laczi, elhagyva a kunyhót s mire Vavel
kiment utána, hogy utasítsa, merre juthat ki a táborhelyből leghamarabb,
már híre-hamva sem volt. Csak a vezetékek közül hiányzó ló üres helye
bizonyítá, hogy Sátán Laczi itt járt.

Tehát a rablóra van bízva, hogy orozza vissza a kézből kiadott kincset.

S vajjon a lórabló adott szavában jobban lehet-e bízni, mint a szívrabló
könyszentelte esküjében?

* * *

Vavel nem ment vissza az adomázó társaságba. Künn maradt az éjszakában s
mozdulatlanul állva, hátrafont karokkal bámult a sötétségbe, találgatva,
mik azok a villanások a láthatáron alul, a mik az ég alját egy-egy
pillanatra megvilágítják? Égi háború-e, vagy ágyútűz? Akármelyik, – nagy
zivatar lehet: a dörgése nem hallik idáig.

* * *

Vavel Lajos még az éjjel tudósítá a főparancsnokságot Győrött, hogy az
ellenségnek egy csapatja Nezsidernél betört a határon, s felhatalmazást
kért «volon»-jaival annak elfogadására mehetni.



KILENCZEDIK RÉSZ.  KATALIN, VAGY THEMIRE?


I.

Gyönyörű májusi alkonyat volt. Marie nagy szorgalommal gyakorolta magát
a zongorán; hogy mire majd Lajos visszatér a háborúból (hiszen a kikért
olyan forrón imádkoznak, azoknak minden bizonynyal vissza kell térni),
akkorra meglephesse valami nagyon szép nótával.

Katalin azalatt lement a parkba sétálni egymagában. Egész nap
panaszkodott, hogy fáj a feje.

Nagy oka lehetett a fejfájásra. Kezében tartá de Fervlans levelét,
melyben az tudtára adja, hogy hol fog várni ő rá – és Mariera, rejtett
csapatjával. Százszor, ha többször nem, olvasta már ezt a levelet.

A feladat meg van már oldva – fényesen!

A rejtegetett fejedelmi sarj és minden okiratai kezében vannak.

De a remekelő kéznek nincs bátorsága, nincs ereje a kész jutalmat
leszedni!

A nőszívben lakó dæmon sokszor megszégyenül az által, hogy a vele együtt
lakó jobb génius ráhág a lúdlábára s nem ereszti.

A nő soha sem állhat jót arról, hogy ördöggé fog lenni: könnyen
angyalára találhat, a ki fölfelé röpíti.

Egész kincs a megigért jutalom e nagy furfanggal kivívott diadalért.
Gazdagság vár reá, mely kárpótlást igér a gyönyör minden mámorában, a
három rideg, örömtelenül eltöltött esztendőért, melyben nem volt egyéb
komédiája, mint a jótékonyság gyakorlása in anima vili, a parasztokon!

De hátha több volt ez, mint komédia?

Hátha valóban egy új ismeretlen gyönyört talált a szív abban, hogy az
igaz hálakönnyeket megismerheté s nagyobb boldogságát találta e szegény
parasztok nyomorának megszüntetésében a nagy világ minden
csillogásainál?

De öt millió frank egy tömegben!

Olyan szó-e az, a mi mellett csak úgy el lehet haladni s vissza sem
tekinteni, hogy hová lett?

S ha még csak ő maga volna, de hát Amelie? Leánya most tizennégy-tizenöt
esztendős. Most lép a hajadonkorba. Ott hagyja-e őt a «Cythere
dandárának» utált szövetségében? martalékul minden szégyennek, erkölcsi
romlásnak? Vagy elhozza őt ide magához s akkor aztán megvallja annak a
férfinak, a kinek becsülését óhajtja, hogy ki volt ő ezelőtt? A helyett,
hogy hazasietne leányához, keblére ölelné, s bevezetné ősi palotájába,
melyet nem terhel többé adósság, s a rangjához méltó fény közt mutatná
be őt a világnak.

S mind ehez nem kell egyéb, mint befogatni a hintajába, felülni Marieval
együtt, hajtatni szépen, csöndesen az országúton, útközben tán
szunyókálni is, míg egyszer lesből előrohanó lovagok veszik körül a
hintót, s az álomból ébredő hölgyeket a hintó-ablakon át a
legudvariasabb mosolygásu arcz biztosítja: «ne féljenek önök úrhölgyeim,
csak tisztelőik hatalmába kerültek: mi francziák vagyunk!»

Hát baj ez valakinek?

Ah, de mikor oly nehéz megválni az egyszer kivívott becsüléstől!

Mennyire imádja őt ez a férfi! s mennyire megérdemli, hogy az imádat
kölcsönbe essék!

Ha akarta volna ez a férfi, egy királyleány szerelmét foglalhatta volna
el magának. De ő meg tudta védencze számára tartani azt, a mivel
tartozott neki: hódolatát. Inkább akarta őt királynévá tenni, mint
feleségévé! Ritka az ilyen gyémánt jellem.

S most ő ezt a gyémántot, mikor megtalálta, az értékét megismerte,
hajítsa el a sárba?

Lehet-e a világ minden milliójáért megvenni egy ilyen kincset?

Kincset? De hátha nem volna is az?

Ha Vavel Lajos csak egy közönséges, mindennapi ember volna, tele
hibákkal és ügyetlenségekkel; de ha a nő igazán szeret egy férfit, nem
istene-e az annak? Lehet-e neki azt elhagyni, megcsalni, összetörni: ha
szereti? És ha ellenség? ha áruló? ha gonosztevő is? Lehet-e őt elárulni
annak, a ki szereti?

A hölgy kegyetlenül bünhődött. A más szivével akart játszani, s a magáét
vesztette el. Akárhová gondolt, nem birta azt az eszmét elérni, hogy ő
Lajosra nézve ne legyen az többé, a ki már volt.

Az ellen pedig nőiségének minden érzete föllázadt, hogy eláruljon egy
barátnét, a ki az ártatlanság őszinte mosolyával bízta magát az ő
védelmére, egy gyermeket, a ki őt anyjának nevezi, a ki őt meghivta,
hogy fogadja el ajándékba azt a férfi-szivet, melyet ő neki nem szabad
boldoggá tenni; a ki épen abban királyleány, hogy jobban tud szeretni és
lemondani, mint más. Lehet-e neki elárulni ezt a lelkéhez tapadó lelket,
a ki éjszaka odalopózik az ő ágyába s hozzásimulva kéri, hogy meséljen
neki valamit, úgy altassa el; – a ki kezét az ő kezébe téve, mondja el
utána a mindkettőjük imáját?… Lehet-e egy nőnek egy nőt ily hidegvérrel
semmivé tenni?

Ha az áldozata büszke jellem volna, uralkodni vágyó; ha boszúra
ingerelné hiveit, s szomjazná a dicsőséget: talán volna egy mentség
annak a számára, a ki őt ellenségei kezébe szolgáltatja; de ez a leány
reszket a nagyságtól, melynek csak átkait érzi kora gyermekségétől
fogva, s nem kiván egyebet, mint hogy engedjék elfelejtve, elrejtve
maradni.

Az idő sürgetett. Jocrisse háromszor is utána jött már úrnőjének
ismételni a kérdést, hogy nem küld-e választ a kapott levélre?

Katalin még egyre tusakodott magával.

Valamire pedig el kellett határozni magát.

Mikor harmadszor is utána jött Jocrisse, akkor azt mondá neki:

– A mit válaszolni akarok, az oly kényes dolog, hogy nem bízhatom idegen
emberre. Neked magadnak kell felkészülnöd, hogy válaszomat elvidd a
marquisnak.

– Már készen vagyok.

– Hozz iróeszközöket a pavillonba: nem akarok a kastélyba fölmenni
levelet irni. Valaki kérdezősködhetnék, mit irok?

Jocrisse hirtelen ott termett az iróeszközökkel.

Katalin megirta a válaszát De Fervlansnak s levelét gondosan lepecsételé
s azt átadta Jocrissenek, a ki még abban a perczben szekérre ült s
elvágtatott.

Vajjon ösztönszerű sugallat volt-e az, hogy Katalin épen Jocrissetól
küldte el azt a levelet? Hogy eltávolítá a kastélyból azt az egyetlen
embert, a ki ittlétének titkába be volt avatva? s ki De Fervlansnak
egyenesen megbizott híve volt, az ő látszólagos szolgálatában?

A küldött levélben csak ez a három szó volt:

«Io non posso!»

(«Nem tehetem.»)

Tehát ő nem teheti. – De ez még csak a gyöngeség bevallása. Még ez csak
annyit tesz, hogy az asszony-erő nem tartott ki a sátáni árulás
végbefejezéseig, – s férfikézbe kénytelen letenni a zárkövet.

Hanem az még fenn van hagyva, hogy bevégezze más, a kit nem kisért úgy a
saját szíve, mikor egyedül van.

Még egy órája volt a hölgynek dæmonával tusakodni, teljes négy
negyedóra: hatvan egész percz volt neki engedve a sorstól, hogy
határozzon nagyot, szívéhez méltót, lelkét kimentőt. Ez óra az elárult
királyleánynak a rajztanórája, a miből az egy perczet sem enged
elveszni. Ha ez órának ötvenkilenczedik perczében elzárja magát a hölgy,
ha letépi nyakából azt az arany tokot, melyben az öt millió frankot
igérő kötvényt hordozza keblén, mint valami talizmánt s beledobja azt a
legmélyebb kútba, s aztán megragadja a leány kezét s azt mondja neki:
«fussunk! Üldözőid jönnek!» akkor kikerüli azt a csapást, a mi fejére
van mérve a kérlelhetlen nemesistől, mely semmi adósságot kifizetetlen
nem hagy: akkor megszabadul egy olyan nagy szenvedéstől, melyet a világ
minden kincse nem képes aztán megváltani!

«Io non posso…» Ez nem elég. Ennyit Judás is megtett. «Én nem tudom
kezetekbe adni azt, a kit imádok… én csak megcsókolom őt, hogy
ráismerjetek róla: a többi a ti dolgotok.» – Késő volt aztán visszadobni
a harmincz ezüst pénzt!

Katalin elrejté magát a park kéjlakába s azt mondá inasának, hogy senkit
se vezessen hozzá, a ki keresi; se ismerőst, se idegent.

Pedig azért mégis koczogtattak az ajtaján.

– Egy idegen úr van itt, dörmögé az inas az ajtón keresztül.

– Mondd neki, hogy jőjjön máskor, válaszolt az úrhölgy, nem nyitva ki az
ajtót.

Néhány percz mulva az inas megint visszajött.

– Az idegen úr kéri a nagyságos asszonyt, hogy vegye át a mit számára
hozott – Párisból.

Erre Katalin akkora ajtót nyitott, hogy a hozott tárgyat be lehetett
rajta csúsztatni.

Egy elefántcsont medaillon volt az, megsárgulva az időktől, hanem a
benne foglalt kép még eleven volt: – «Amelie», a kis Amelie képe.

Tudja ön madame, abból a korból, a mikor még a kis Amelie ártatlan volt!

– Bocsásd be őt, suttogá a hölgy a rémület asthmajával, s úgy reszketett
a keze a medaillonnal együtt, mint a ki a sírból feltámadt kisértő
szellem megjelenését várja.

Az jött.

Késő volt előle elfutni. A kegyelmes végzet által engedett órán túl
elmult – egy percz.

– Cambray! kiáltá a hölgy s kezének öt körme hegyét a szájába kapta,
hogy suttogássá fojtsa el a kiáltást.

– Igen, madame, én Cambray vagyok, más néven marquis D’Avoncourt
Richard, a kinek ön egykor azt mondta: «hálát fogok ön iránt érezni, a
míg élek!»

– Hogy jön kegyed ide?

– A mi a kijövetelemet illeti a hami várbörtönből, azt nem mondhatom el,
mert úgy szöktem, s nem akarom azokat bajba keverni, a kik segítettek
benne; hanem hogy önre hogyan találtam rá, az nagyon egyszerű dolog
volt. Elmentem Párisba, fölkerestem önnek a leányát.

– Ön látta Ameliet! kiálta közbe a delnő, s minden egyébről
elfelejtkezett. Beszélt vele? Oh, szóljon, szóljon, mit mondott? Milyen
lett?

– Megtudja ön azonnal, madame. Én egész őszintén megmondtam a
grófkisasszonynak, hogy az édes anyját akarom fölkeresni, nem küld-e
hozzá levelet? Azt is megmondtam neki, hogy szökevény vagyok.

– Ön megmondhatta ezt leányomnak? Hol találta őt?

– Mindent világosan meg fogok önnek magyarázni, madame. Én beszéltem
Amelievel, megmondtam neki, hogy szököm, megmondtam neki, hogy önt
keresem, és lássa, nem fogtak el az útban: rátaláltam önre.

– Ő nekem levelet küldött öntől?

– Azt tette. De mielőtt átadnám azt, nem nyerhetnék egy serpenyő parázst
és valami kevés kámfort?

– Minek az?

– Annak is okát adom egymásután. Nem tudja ön, madame, hogy mit hozott
haza Bonaparte az eilaui véres ütközetből Francziaországnak?

– Nem tudom.

– Nohát én tudom. Az «influenzát». Ön még a nevét sem hallotta ennek
ugy-e bár? Majd meghallja. Ez egy ragályos betegség, mely odahaza, a
maga országában, a hol már polgárjogot nyert, igen szeliden viseli
magát, hanem ha idegenek közé szabadul, ott kegyetlen pusztítóvá alakul
át, halálos lefolyásu dögvészszé lesz. A muszkának nem volt elég, hogy
az eilaui völgyeket betemette franczia ifjak hulláival, még a
hazatérőknek is a torkába harapott, úgy hozták haza magukkal, s
temetőkkel jelölték az útjokat, a merre hazatértek, úgy hogy Párisban
egy külön kórházat kellett a visszatért katonák számára berendezni, a
hová az influenzában szenvedőket külön zárják. Az ön leánya ebben az
influenza kórházban ápolónő.

– Jézus Mária! Szent Isten! sikoltott fel az anya kétségbeesetten.

– Ott kerestem őt fel: ott irta önnek ezt a levelet.

A hölgy a levél után nyult mohón.

– Ez a levél ragályos lehet, nem akarja ön elébb kámforfüstre tartani?

– Mit törődöm én azzal? Adja ide, kérem.

S hevesen szakítá fel az elkapott levelet.

Abba ez volt irva:

«Kedves kicsi mama, öreg barátném.

Hát hogy éled világodat ott a külföldön? Nem unatkozol-e nagyon, van-e
elég mulatságod? Látod, én nagyon meguntam ezt az én életemet. Mindennap
hazudni, csalni, árulkodni: abból élni! A míg kis gyermek voltam,
örültem rajta, hogy megdicsértek ez ügyességemért. Egyszer azután jött
egy olyan nap, a mikor kezdtem magamat megutálni. Nem tudom kitalálni az
okát, de azontúl nem tudtam úgy a tükörbe nézni, hogy a saját arczom
felé ne köpjek és meduzapofákat ne fintorgassak a leggyűlöltebb szemek,
a saját szemeim közé. Infámis mesterség ez a mienk, kicsi mama! «Ezzel»
igen jól meg vagyok elégedve. S ha be akarod fogadni egy öreg
barátnédnak jóakaró tanácsát, azt izenem neked: fordulj vissza te is! Ne
járj tovább ezen az úton. Te igen szépen tudsz himezni, zongorázni: most
a nagy urak ujra felkapták az aranyhimzést a ruháikon; megélhetsz te a
kezed munkájából s adhatsz zongoraleczkéket is. Miattam ne legyen már
gondod, én jól el vagyok látva. S ha tudnád, hogy milyen boldog vagyok,
hiszem, hogy örülnél rajta. No hát kérlek, légy becsületes s aztán
jussak néha eszedbe.»

«Öreg barátnéd és kicsi leánykád

ci devant Amelie – most pedig Scœur Ágnes.»

Ah, ez a korbácsütés meg volt érdemelve! Ez jobban fájt, mint mikor a
pellengérre kikötnek egy szép vétkező hölgyet s lerántva vállairól az
inget, véres csapásokkal hasogatják fel szép fehér bőrét!

Katalin csak leejté a két kezét az ölébe ez ostorozás után.

S csak arra a nyilalló fájdalomra tért ismét magához, mely a sajgató
kínokon is keresztül tör.

– Amelie az influenza-kórházban! Az én leányom!

S mintha Cambrayra lett volna bízva, hogy mindazon idő alatt, a míg ő
leányát elhagyta, legyen annak hűséges gondviselője, odarohant hozzá
őrjöngve, s megragadva annak karjait, kiáltozá: «leányom, oh leányom;
Ameliem!»

Cambray keserűn szólt:

– Azt a leányát, azt az Ameliet, a melyiket ön rám bízott, én híven
megőriztem, keblemben hordoztam; látja-e? önnek visszahoztam.

A nő most az arczképet halmozta el csókjaival és sírt.

– Ilyen volt ő, mikor még ártatlan volt!

– De most már megint azzá lett, madame!

– Milyen ő? hogy változott meg? Szép lett? Megnőtt? Oh mondja ön. – Nem
hozhatta ön el egy arczképét?

– De elhoztam.

– Elhozta? Amelienek a mostani képmását? Ő csak lopva engedte magát
lefestetni. S önnek megengedte?

– Nekem megengedte.

– Itt van önnél az arczkép? Vagy elhagyta valahol? Hol van ön szállva?
Együtt megyek önnel oda. Hát miért nem szól ön?

– Gondolkozom rajta, hogy átadjam-e azt kegyednek, madame, vagy sem?

A nő most már csak némán, összetett kézzel könyörgött.

– Ejh! monda Cambray; mit tartozom én önnek irgalmazni, a kinek az Isten
sem irgalmazott. Itt van Amelie legutóbbi arczképe.

Egy kis miniature festmény ugyanolyan elefántcsont tokban, mint a másik.
Egy fehér arcz, behunyt szempillákkal, homlokán a myrtuszkoszorúval,
fejét a koporsó vánkosán nyugtatva.

– Halva van! kiálta a rémülettől elrekedt hangon a hölgy és szemei
megkövülten meredtek e szomorú képre.

A látogató pedig kegyetlen hidegen mondá:

– Igen is, madame, nem teteti magát halottnak. Ez a fehér szín nincs
festve az arczára, ezek a behunyt szemek nem szerepet játszanak, ez a
halotti mez, ez a myrtuszkoszorú nem színpadi jelmez. Ez egy igazi,
őszinte másvilág lakója… Ilyen arczképet küld emlékül az a leány, a kit
az anyja idegen házak kapubejárata alatt hagyogatott el, leskelődni és
kémkedni üldözött emberek után…

Ez irgalmatlan szavak alatt a hölgy először a térdeire, azután a
kezeire, utoljára az arczára omlott. Össze volt zúzva.

S az irgalmat nem ismerő ember még az összetört atomjainak sem akart
békét hagyni, még azokat is szét akarta szórni a levegőbe, hogy
egymással meghasonlva, soha egészszé ne váljanak többé.

– És most mehet ön, madame, felvenni az öt millióját! Meg van jól
érdemelve!

E pokoli kínzásra, mint egy dühödt furia, szökött fel a hölgy, s
kirántva kebléből az arany tokot s leszakitva annak födelét, kitépte
abból az igérvényt s apró darabokra szakgatva, szétszórta annak rongyait
maga körül; a szemei világlottak, mint egy hagymázas őrjöngőé s elkékült
ajka tajtékzott.

– Legyen átkozott, a ki ezt tette velem! Legyen átkozott a szív, mely
ezt befogadta!

S elkezdte ököllel ütni azt az elátkozott szivet úgy, hogy utoljára a
kínzója szánta meg és megfogta a kezét.

– Madame. Ön még nem hajtotta végre, a mire küldve volt? kérdé tőle
csendesen.

– Nem! Jőjjön ön velem. Itt van a leány és a kincsei. Sértetlenül. Vegye
át tőlem. Fusson vele a merre akar.

– Nem, madame, – azt én nem tehetem. Én idegen vagyok ebben az
országban. Nem tudom merre van a jóbarát, merre az ellenség. Önnek
magának kell őtet megszabadítani. Ha van e földön bűn számára vezeklés:
ez az ön vezeklése! Ön tudja legjobban, hová lehet őt úgy elrejteni,
hogy üldözői rá ne találjanak: s ha nem tudja, az ön dolga azt
kitalálni. – Önnek Vavel Lajos szerelmét adta, többet annál: becsülését.
– Ezt nem lehet úgy rongyokra tépni, mint az öt milliót! Akar ön az én
tanácsomra hallgatni?

– Parancsul veszem.

– Öltözzék ön álruhába, pórnőnek; kösse batyuba az önre bízott
aczélszekrényt s igyekezzék vele föltalálni Vavel Lajost, akárhol a
táborban.

– És Marie?

– Őt nem viheti magával. A leánynak és a szekrénynek együtt nem szabad
lenniök. Marienak jelöljön ki valami rejteket, a hol maradjon addig, míg
ön visszatér.

– S nem maradhat ön nála, hogy őrködjék fölötte?

– Köszönöm madame, hogy ön ilyen jó hozzám – és ő hozzá. Hanem egy
súlyos aggodalmam van. Én magam is az influenza-kórházból jövök. Ez a
muszka ragály oly alattomos, hogy a kit már meglepett, azt még hetekig
engedi futni a világban, magával hordozva a halálos méreg incubatióját.
Az ember napok során keresztül csak mint egy nyomasztó sejtelmet, mint
egy bántó emléket hordja magával veszedelmét s nem tudja, hogy ez a
halál. Én már tudom. Nem fogom már messze hurczolni magamat. Nincs is
miért! Dolgom be van végezve. Én jó helyre szállásoltam be itt magamat.
A Névtelen Vár most egész üres, csak egy régi jó barátném, a komoly
Lizette, meg egy kis mogorva gyermek laknak benne. Ott jó lesz nekem
lefeküdnöm. Kipihenem magamat. Azért nagyon kérem önt, hogy Marienak meg
ne mondja, hogy itt vagyok. Ő engem látni akarna. Az influenza pedig az
ördögi lények leghamisabbika. Lesve lesi, hogy egy szép, fiatal ártatlan
leánykát körme közé ragadhasson. Még egy-egy férfi kilábol belőle, de az
ifjú leánykákat elviszi magával mind. Hozzám ne bocsássa ön Mariet. Ez
országban még nem ismerik e ragályt. Nem akarom, hogy én legyek az, a ki
beültettem annak kórcsiráit e nép közé, mely az én bálványomnak
menedéket adott, s hála fejében épen e megoltalmazott angyal által
nyissak uj temetőket Magyarország földén. Hozzám ne bocsásson ön senkit.
Ha meghalok: a parton temessenek el s töltsenek hullám fölé oltatlan
meszet. Még a siromnak se jőjjön tájékára fiatal leány!

Az eltávozó Cambray egy könnyeiben feloszló nőalakot hagyott hátra.

Borzongva, tántorogva bandukolt a Névtelen Vár felé, köpenye gallérját
arcza elé húzva. A ki az influenza lehelletét hordja ereiben, annak elég
egy olyan tó tükrére vetni a tekintetét, minő előtte elterül, hogy a kór
kitörése nyomban előálljon.


II.

A rajztanóra letelt, Marie sietett fölkeresni Katalint.

Csak a véletlenen mult, hogy Cambrayval szemközt nem találkozott. Ő a
mellékajtón jött ki a kastélyból, s az a főkapun át távozott.

Marie megtalálta Katalint a nyári pavillonban.

Megrémíté a jelenet, a mit látott.

A nő ott térdelt kincseinek romjai között.

Két arczkép, egy levél, meg egy széttépett irat pilléi. Megannyi
vesztett milliók.

Dúlt arcza, kisírt szemei, fájdalomra nyilt ajkai hirdeték, hogy
rendkívüli, a mit szenved.

– Kis anyám! Mi bajod? rebegé a leány, odasietve hozzá, hogy fölemelje
őt a földről.

– Hagyj el! A ki engem anyjának nevez, annak én gyilkosa vagyok.

Akkor aztán, hogy nem engedte magát fölemeltetni a földről, Marie is
leült oda mellé a földre s a félelem kérdő várakozásával tekintett a nő
könyező szemeibe.

A nő odaadta neki az egyik arczképet, a gyermekiest.

– Látod? Ilyen volt ő, mikor elhagytam.

– Kicsoda? Leányod? Te már nő voltál s most özvegy vagy?

– Igen.

– Annál jobb.

Akkor odanyujtá a hölgy a másik arczképet.

– És ilyen most, mikor visszakértem.

– Oh Istenem! Meghalt?

– Nem! Megöletett! Kegyetlenül, átkozott módon meggyilkoltatott, mint a
hogy meg fognak gyilkolni téged, ha hozzám közel maradsz. Fuss innen!

– Istenem! Mit beszélsz? Katalin!

– Azt, hogy el kell hagynod ezt a házat rögtön. Menj át Mercatorishoz:
mondd neki, hogy vigyen magával akárhová. Öltöztessen föl rongyokba,
daróczba, cselédnek: kormozd be az arczodat és a kezeidet szennyezd be.
S mikor lónyerítést hallasz, elbujj s a míg el nem mennek, elő ne jőjj.

– És te? Mit akarsz tenni te?

– Én is elhagyom ezt a házat, egyedül.

– Hát én nem mehetek veled?

– A hova én megyek, oda te nem jöhetsz. Én a táborvonalakon keresztül
lopózom s meglehet, hogy ellenséges czirkálókkal találkozom össze.

– S miért kell azt tenned?

– Azért, hogy az okirataidat rejtő szekrényt elvigyem Vavelnek.

– Te Lajost akarod fölkeresni a táborban?

– Igen. S azután nem tudom, mi történik velem?

– Ne rémits meg! Te azt hiszed tán, hogy Lajos nem fog téged szeretni,
ha megtudja, hogy özvegy vagy és leányod van?

– Azért, hogy «van», nem gyűlölne meg, de azért, hogy «volt», igen, mert
én öltem meg.

– Ne beszélj így!

– Hát nem látod, hogy halott. Nem látod ezeket a becsukott szemeket, ezt
az átszellemült arczot; hát szólj annak a képnek, hogy nyissa fel az
ajkait és mondja azt, hogy nem én öltem meg őt.

– Katalin! Hátha nem igaz ez? Hátha csak ellenségeid gondolták ki ezt,
hogy megkeserítsenek? Nézd: ez a két kép nem hasonlít egymáshoz. Ez, a
melyik úgy mosolyog, ez lehetett a te leánykád, de ez, a melyik oly
halavány, ez nem lehetett ugyanaz. Ez nem a te leányod! A ki neked ezt
mondta, átkozottul hazudott.

Katalin arczán egy pillanatra valami örömsugár derengett végig. Elmult
az azonnal. Szomorún sóhajta fel:

– A ki ezt mondta nekem, az nem hazudik.

– De hazudik. Állítsd velem szembe! És én az arczába fogom neki mondani,
hogy hazudik.

… A nő nem tarthatta vissza magát:

– A ki ezt mondta nekem, az Cambray…

– Cambray? szólt elbámulva Marie. – Cambray itt van? Az én
megszabadítóm, oltalmazóm, második atyám! Mért jön ő ide?

– Azért, hogy ujra megszabadítson és megoltalmazzon téged.

– S hol van ő?

– A miért jött, már bevégezte. – Engemet porba sujtott, tégedet
megmentett s azzal tovább ment…

– Az lehetetlen! Hogy ő, ha ott van, a hol én vagyok, egy szót ne
akarjon szólni hozzám. E perczben lehetett csak itt. Én sietek utána.

– Megállj! kiálta rá a nő s megragadta a kezét a távozni akarónak. Neked
nem szabad őt fölkeresned.

– Miért nem?

– Cambray kivánta – nem! parancsolta azt nekem, hogy ő hozzá ne
bocsássalak.

– Nem értelek.

– Hát érts meg. E képet s ezt a levelet itt Cambray hozta nekem
Párisból; a levelet leányom írta még, a képet ő róla festették le már.
Ott halt meg a legrettenetesebb ragály kórházában, a betegeket ápolva,
mint egy hősnő, mint egy szent. Jól járt! Az égbe jutott. Ha sírok, nem
őtet siratom, csak magamat. – És Cambray, a te védelmeződ s az én
boszuállóm, nem csak a levelét és az arczképét hozta el magával, hanem a
halálának spóráit is. Ő is megkapta e ragályt. De a nemes ember még
haldokolva is nemes ember! Azt mondá: nem akarom, hogy én ültessem be az
új halálvészt ez ország földébe, mely angyalomnak menedéket adott; nem
akarom, hogy védszentemet is magammal vigyem! Elzárkózom meghalni, mint
a nemes vad.

– Oh drága Cambray! Ez a te képed! szólt Marie. S hová lett ő?

– Elment a Névtelen várba. Ott most csend van és üresség. Lizette ápolni
fogja őt. Az ilyen erős agg nők nem félnek a ragálytól. Ő jól gondját
fogja viselni.

– Lizette! A ki saját férjét is irtózott megnézni haldoklásában, azt
pedig mennyire szerette! A ki minden beteget ragályosnak hisz, a ki fél
benyitni a szoba ajtaját, a hol valaki betegen fekszik, – s ennek a
gondjára legyen bízva Cambray? Az nem lehet!

– Hát mit akarsz? Küldök hozzá más apolónőt.

– Mit akarok? Hogy én mit akarok, mikor azt mondják, hogy Cambray itt
fekszik betegen a szomszéd házban, hogy én akkor mit akarok? Senki az
egész világon nem tartozik őt szeretni, egyedül én. – Ugy-e ő nem
kérdezte, mikor engem ápolása alá vett, hogy minő bajban szenvedek?
Pedig az volt ám a ragály! A ki hozzám ért, koczkáztatta, hogy másnap
elveszti a fejét s nem volt orvosság, mely kigyógyítsa belőle. És ő
évekig ápolt, rejtegetett engem. Atyám helyett atyám volt. Miattam
elfogták és elevenen eltemették. S most, mikor ő kriptájából kitört,
hogy véglehelletével utánam vonszolja magát, hogy még az utolsó szavával
is engem védelmezzen, én hagyjam őt az útfélen elveszni s még csak a
kezemet se tegyem a feje alá, hogy fölemeljem a földről? – Én oda fogok
hozzá menni: – igen, Katalin. – A mihez az egyik leányodnak volt
bátorsága, lesz a másiknak is…

– Marie! Gondolj Lajosra! Azt akarod-e, hogy ő kétségbeessék?

– Katalin. Hát nem Isten vigyáz-e ránk? Az ő itéletének napja ez. Lajos
és az ő hívei kihúzták a kardot, azzal a jelkiáltással, hogy «éljen az ő
választottjuk!» Ha Isten helyesli azt, a mit ők akarnak, úgy én a
dögvész Bethesdáin keresztül is sértetlenül járok végig. Ha pedig nem
helyesli, hogy a mit ő elhatározott, a jövendőt, halandó kezek más felé
fordítsák, ha nem akarja, hogy miattam folyjon nemzetek vére: akkor egy
vékony pókfonállal, a minő az őszi légben szállong, a miről senki sem
tudja, honnan jön és hová megy? elvisz magához innen a földről.
Kimondtam. Megteszem. Francziaországnak nem vagyok uralkodónéja; de
magamnak az vagyok!

Katalin még egy kétségbeesett fogáshoz folyamodott, hogy a leányt
visszatartsa.

– Marie! Azért akarsz-e Cambrayhoz menni, hogy megtudd tőle: ki vagyok
én? hogy meghallhasd az ő szájából, hogy én vagyok az az átkozott
fenevad, a kit kiküldtek, megvesztegetve ocsmány vérdíjjal, azért, hogy
téged elveszítsen, eláruljon, ellenségeid kezébe adjon? Hallani akarod-e
az én gyalázatomat egész teljességében?

E szavakra a leány odalépett hozzá és kezét nyujtá neki, és aztán nemes
szeliden szólt:

– És ha ő így szólna te felőled, én azt mondanám neki: hogy te pedig nem
veszítettél el, nem árultál el engem, hanem megszabadítottál; nem
gyűlöltél, hanem szerettél; s szeretni fogsz ezután is, a hogy én
szeretlek téged.

S meg akarta csókolni Katalint.

De a hölgy elvonta tőle arczát s visszatartá őt a kezével.

Aztán fölvette a földre hullott levelet s odaadta azt Marienak:

– Olvasd el ezt s ismerj meg egészen.

A míg a leány azt a levelet olvasta, a hölgy eltakarta két karjával
arczát.

Marie elvonta a szégyenpírban égő arczról a rejtegető kezet s azt mondá
a nőnek:

– Erre a levélre választ kell küldeni… Ha van valaki, a ki útra készül
oda, a hol ő lakik már, attól hadd izenjem meg: «Kis testvér! köszöntet
általam jó anyád: azt a szép fényes fehér ruhát, a mit küldtél neki,
fölvette és viseli; abban gyászol. Helyetted engem fog szeretni,
helyetted én szeretem őt. Áldj meg minket s légy idvezült!» Nem
akarod-e, hogy én ezt Cambraytól megizenjem Ameliednak?

– Eredj hát! sikolta a nő, s végigesett arczra a padlaton.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Marie sietett a Névtelen várba.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


III.

Katalin pedig összeszedte a drágaságait és lopva, hogy senki észre ne
vegye, fölment a kastélyába. Ott kivette a falszekrényből az
aczél-ládikát, azt nagy kendőjébe burkolta s senkinek se szólva cselédei
közül, a hátulsó lépcsőn át leosont a parkba, azon keresztül a
majorlakba: a majorosnénak volt egy fiatal leánya, annak az öltönyeit
fölvette magára; a fejét bekötötte tarka kendővel, egészen parasztnővé
alakult át. Egy kis, mátkához illő tréfát akar csapni: azt hitette el. A
majorosnét már egyszer elküldé a táborba Lajoshoz, mindenféle
elemózsiával; most maga akarja őt meglepni vele. Fölnyergeltette azt az
öszvért, a melyen a majorosné szokott bejárni a városba; elől a
nyeregkápán a kettős általvető kas. Az egyik kasba tette az
aczélszekrényt, a másikba a négycsövű «buona notte»-t.

Hatalmas velenczei pisztoly volt, négy sárkánynyal, négy ravaszszal; és
a hölgynek most épen olyan kedve volt, hogy azzal fel merjen akárkit
köszönteni. A két arczkép és a levél oda volt rejtve a keblébe. A két
kast azután megtölté mindenféle eleséggel, kenyérrel, sajttal,
szalonnával, pogácsával, mintha vásárra vinné; kis csobolyó pálinkáról
sem feledkezett meg. Így készülnek fel a markotányosnék.

Azután felült a nyeregbe, parasztasszonyok módjára s megindult
egyes-egyedül a kapuvári úton. A ki találkozott vele, mondta magában: de
csinos kis menyecske!

A nap még jó magasan állt, s a holdvilágra is lehetett számítani fél
éjszakán át.

* * *

Vavel Lajosnak nem az volt az egyedüli csapás, a mit a szívére kapott.
Egyszerre kellett megtudnia azt is, hogy fellengő tervei mind sorba
meghiusulnak.

A német patrioták fölkelése Napoleon ellen kudarczot vallott. A katona
gép. Ha azt mondják, hogy menjen a saját népét ölni, megy. Ha azt
mondják neki, hogy forduljon meg, a hazáját védelmezni: azt nem érti
meg. A ki pedig megérti, az meg nem katona. A ki tud harczolni, az nem
lelkesül; a ki pedig lelkesül, az nem tud harczolni. A
szabadságbajnokokat mindenütt leverik – a saját honfitársaik. Napoleon
nagy armadájának felét a rhénusi szövetség hadai képezik. Tizenhat ezred
lovas bajor tapossa simára előttük a csatamezőt.

Annak a nagy mozgalomnak, a mi magában a franczia népben megindult, se
híre, se hamva. Mintha egy század mult volna el azóta, hogy az éhenhaló
franczia közvitéz eilaui bivouac-tüzénél azt mondta a sült csicsókájába
markoló Napoleonnak: «ha császár vagy, egyél fáczánt s ne lopd el az én
sült csicsókámat!» A katona ismét imádja az ő bálványát.

Az a mult éjszakák egyikén látott égvillogás csakugyan földi zivatart
jelentett. Az asperni ütközet utóvillogása volt az.

Az ütközet után harmadnapra betoppant Mátyás mester Vavel sátorába.

Az ezermesternek még a háborúban is lehetett hasznát venni, nem ugyan a
verekedésnél, mert azt inkább csak nézni szerette; hanem mint kém,
megbecsülhetetlen volt.

– Mindent láttam, mindent elvégeztem. Láttam a légballont, a miben egy
inzsenér ezredes fölemelkedett, az osztrákok táborát köröskörül
megszemlélni. Olyan magasra szállt fel, mint egy sárkány, kötélen
tartották, s onnan eregetett le tudósításokat az osztrákok
mozdulatairól. Olyat én is tudnék csinálni. Láttam a congrev-rakétát, a
mi a hová leesik, mindent keresztül éget. Ezt én régen feltaláltam már,
de nem akarják befogadni. Láttam a kétszáznegyven öl hosszuságú hidat, a
mit egy darabban szállítanak odább s a Dunának az egyik partjától a
másikig átér. Azután azt is láttam, hogy törték össze azt a hídat a
mieink tüzes hajói, hogy Napoleon seregének egy harmada a Dunán innen
rekedt, s nem mehetett a másik két harmadnak segítségére. És aztán
láttam a félistent futni a fehér paripáján s egy csónakon érkezni meg az
innenső partra. Halavány volt és reszketett.

– S hogyan látta Mátyás mester mindezeket?

– El hagytam magamat fogatni s akkor aztán a többi foglyokkal együtt
odahajtottak bennünket sánczot ásni; olyan földtúrásokat csináltunk,
mint egy vár.

– S tudta ön valahogy szerét tenni, hogy levelemet átadja?

– Nagyon könnyen. A philadelphusokat meg lehet ismerni arról, hogy a
fülgombjukban ezüst lencsét viselnek. A mint egynek megmondtam a
jelszót, ő visszamondta a magáét; arra elővettem a levelet, átadtam
neki, s ő menten elhozta rá a választ.

– S hogy tudta ön elrejteni a levelemet és a választ?

– Nagyon könnyen. Összecsavargattam a vékony papirost, belehúztam a
pipaszáramba. Az ellenség a pipát csak nem veszi el még a fogolytól sem.

– S hogyan tudott ön visszamenekülni?

– Nagyon könnyen. Este felé, mikor már a válasz a kezemben volt, azt
mondtam a pajtásoknak: engemet most temessetek el ide. Aztán lefeküdtem
a sáncz fenekére s annyi földet hányattam magamra, hogy egészen el
voltam takarva. Hogy meg ne fulladjak, egy nádszálat tartottam a
számban, azon keresztül lélekzettem. Senki se keresett, hogy hova
lettem. Éjféljtájon aztán kibujtam a föld alul, kimásztam a sánczból;
aztán tudok én négykézláb is szaladni. Ha előörsre akadtam, a ki rám
kiáltott: «qui vive?» elkezdtem ugatni, úgy tudok én ahhoz, mint egy
igazi kuvasz, aztán nem bántott, s ime itt vagyok.

– Derék ember! mondá Lajos. Még a kémkedésnek is megvan a maga
heroismusa!

Aztán hozzá látott, hogy a kapott választ kibetüzze.

Ez még jobban leverte kedélyét.

Oudet ezredes, a philadelphok titkos főnöke a franczia hadseregnél,
szívesen megköszönte Vavelnek azt az ajánlatot, hogy Bonaparte
megbuktatására közre fog működni; hanem azt is tudatta vele, hogy ők a
köztársaságot akarják helyreállítani.

Hát akkor az ő ábrándképéből mi lesz?

Azok, a kikre számított, Napoleonnal együtt a trónt is össze akarják
törni. Marie így is, úgy is száműzöttje marad hazájának. S a franczia
nemzetnek nem adja vissza az álmodott béke korszakát se a császárság, se
a forradalom. A béke angyaláról – az ő angyaláról – egyik sem akar
tudni.

Szívós jellem kell hozzá, hogy ily keserű csalódások után is el ne
veszítse erélyét. A philadelphok azt gondolták, hogy csak hadd
segítsenek Vavel hívei a császárságot megbuktatni, akkor ők
helyreállítják a köztársaságot; Vavel hívei meg arra gondoltak, hogy
csak hadd ássák alá a philadelphok a császári trónt, majd helyébe emelik
ők annak a régi királyi széket; a császárság hívei pedig tudták jól,
hogy mind a ketten mit gondoltak? S már öntve voltak a golyók, a mik a
legelső győzelmes ütközet hevében a philadelphok vezéreit saját katonáik
sorából le fogják teríteni s már készen állt a zárt hintó, mely Vavel
Máriáját elvigye – jó helyre.

Az asperni ütközetből mégis maradt meg számára annyi vigasztalás, hogy
Napoleon nem legyőzhetetlen.

Igaz, hogy az óriás tréfás szavakint az asperni ütközetben azért kellett
meghátrálnia, mert egy hatalmas új hadviselő fél támadta meg hátulról, a
«General Donau!» hanem azért azt is el kellett ismernie, hogy úgy még
nem verekedett vele ellenfél, mint a Duna rónáján, s oly zavarban még
nem látta hadseregét, mint mikor a nagy Lobau szigeten minden
fegyvernem, lovas, gyalog, ágyú, podgyászszekér egymás hegyén-hátán volt
összecsomaszolva s egész néptömege (nem sereg többé) fogva érezhette
magát a hirtelen megáradt Duna közepén, a míg a testőr-matróz-ezred meg
nem érkezett, s a Duna jobb ágán elrontott hidat újra össze nem tákolta;
egész vízi csatát folytatva az ellenséges tűzhajók, dereglyék, dunai
malmok flotillájával.

Aspernnél már két insurgens lovas-ezred is volt a tűzben, a nyitrai és a
primatialis lovasság, s mind a kettő kiállta becsülettel a
tűzkeresztséget. Franczia vérteseket rohantak meg – fokossal és nyereg
nélkül. Ez reményt ad, hogy másutt is jól fognak verekedni. Csak a
tábori szolgálatot nehéz még velük megszoktatni. Veszteg maradni az
előörsön, szótlanul, mozdulatlanul, sárban-vízben megállni, zivatar elől
bundába nem takarózni, étlen-szomjan naphosszant vesztegelni: ez az, a
mit nem akar bevenni a magyar nemesnek a nyaka.

E miatt Vavel Lajosnak egész éjjel résen kellett lenni. Minden órában
kijött a sátorából, lovára vetette magát, sorba járta az előörsöket s
kikérdezte az őrjáratot a teljesített vizsgálat felől.

Lovas czirkálói ezalatt órajárásnyira elportyáztak s hírül hozták, hogy
ellenség még sehol sem mutatkozik.

Éjfél után járt az idő; a gönczöl szekere rudjával lefelé állt az égen.
Vavel Lajos az őrtűzhöz visszatérve, azt mondá a szolgálattevő
főhadnagynak, hogy menjen a sátorába s aludjék egyet. Ő az alatt maga
fogja végezni a szolgálatot. Nála úgy is ez a rendes fölkelési idő.

S azzal a kantárszárat a lova nyakára dobva, míg a paripa legelészni
kezdett a buja fűben, ő leakasztá válláról a karabélyt s folytatta az
őrködést.

Az éjszaka csendes volt, a mult esti futó zápor után tavaszi fűillattal
volt tele a lég. Egy-egy csillag futott alá az égről.

Vavel Lajos olvasta egymás után a két levelet, a mi keblébe volt rejtve.
Nem kellett neki azokat elővenni, könyv nélkül tudta mind a kettőt,
mintha előtte állnának kitárva. Egyik a menyasszonya szerelmes levele;
másik az ellenség judás-izenete. Egyszer a menyasszonyét olvasta el
elébb, utána az ármányszövőét; máskor pedig megfordítva. Hogyan esik a
keserű az édesre s az édes a keserűre? Azt is megkisérté, hogy ha egymás
mellé tenné mind a kettőt s által s kiolvasná a sorokat, milyen furcsa
bohóság jönne ki belőle?

A csendes éjben már messziről lehetett hallani egy öszvér csöngetyűjét,
mely egyre közelebb jött, s a mint az előörsök mellett elhaladt, azok
«ki vagy? megállj!» helyett «adjon Isten jó reggelt!»-tel fogadták a
közeledőt.

«Aha!» mondá magában Lajos. «Az én szép menyasszonyom küldi nekem megint
a drága sok minden körömfaladékot. Milyen nagyon gondol ő rám!»

Az öszvér csöngetyűje egyre közelebb hangzott. Az őrtűz világánál már
messziről látta Vavel Lajos kivirulni a majorosleány ismeretes bécsi
piros fejkendőjét. A nyerges öszvér egyenesen ő feléje tartott.

Mikor közel ért már, akkor a lovagló nő megállítá az öszvérét, lehibbant
a nyeregből, s aztán az egyik nyeregkasból hevenyén kihányva mindent a
földre, a mi legfelül volt: a drága ennivaló csemegéket, – sietett a
legalul tett tárgyat kiemelni annak a fenekéről; s aztán futott Vavel
felé.

Ah, ezek a földet alig érő léptek oly ismerősek voltak Lajos előtt.

– Én vagyok! Én vagyok! rebegé már messziről a hölgy, hogy a hangjáról
elébb megismerjék, mint az arczát látnák.

Lajos szíve nagyot dobbant. – Jobb kezének hüvelykujja a fegyver
sárkányán nyugodott, mutatóujja a ravaszán.

– Kicsoda? dörgé kemény, szigorú hangon. «Katalin»-e, vagy «Themire?»

– Katalin! Katalin! – Hát ki volnék? – Katalin vagyok, rebegé a hölgy,
odafutva hozzá fenyegető tekintete daczára.

– Miért jött ide?

– Futnom kellett hozzád. Nézd, magammal hoztam az aczélszekrényt.

– Hát Marie hova lett?

– Jó helyen van. A marquis mellett.

– A marquis mellett! hördült fel rémülten Vavel, s fegyvere csőszáját a
hölgy keblének irányzá.

Az pedig arczának legcsábítóbb mosolyával közeledett egész a fegyver
végeig, hogy az a keblét érinté már s csak akkor súgta meg:

– Igen. Marquis D’Avoncourt mellett.

– Mit? D’Avoncourt: Cambray itt van! kiálta magánkívül Lajos, eldobva
kezéből az öldöklő fegyvert.

– Igen. Cambray itt van. S most ő vigyáz Mariera. Lehet, hogy meg fogja
ölni; de elvenni magától nem engedi.

– Van Isten az égben! sóhajta fel Lajos. Oh Katalin, mennyit szenvedtem
én – Themire miatt.

– Pedig önnek csak Katalinját ölték meg; de Themirének megölték a
leányát: egyetlenét. De Themire azért mégis nem sir, nem panaszol, azt
mondja: «nem vagyok!» – «Meghaltam.»

– Föl ne támadjon soha!

– Köszönöm. – Rövid halotti beszéd volt. – Beszéljünk másról. – Vegye ön
magához a szekrényke féltő titkait. Veszedelem jár együtt velük. Nekem a
teher nehéz.

– Nem nyithatom azt fel: nincs nálam a kulcsa.

– Hisz a gyűrűjében viseli.

– A gyűrű nincs nálam.

– Hát hová tette?

– Odaadtam az ország leghirhedettebb rablójának, hogy törjön be éjjel
Marie szobájába, mutassa neki ezt a gyürűt, s tudassa vele akaratomat,
hogy kövesse őt, a hová az vezetni fogja. A gyürűm Sátán Laczinál van.

A hölgy eltakarta kezével szemeit s lehajtá fejét.

– Ezt megérdemeltem.

Vavel Lajos végigtörülte arczát a kezével.

– Álom volt minden! – Az álmodó bolondsága, ha lehetlent álmodott.
Csillagvizsgáló létemre tudhattam volna annyit, hogy vannak
csillagképletek, a mik soha sem szállnak le a láthatárra: azok közé
tartozik a korona. Mire valók ezek a rongyok? Kinek akarnak még
szolgálni? Annak is szenvedést okoznak, a ki őrzi, annak is, a ki
üldözi. – Felnyitni nem tudom e szekrényt; de megsemmisíteni a tartalmát
igen. Kérem önt, tegye ön e szekrényt a tűz közepébe.

A hölgy tétovázás nélkül engedelmeskedett.

Az érczláda a lobogó zsarátnok közepén el kezdett izzani, veres lett,
majd rózsaszinű, kulcslyukán keresztül süvöltve, sikoltva fujt elő egy
vékony füstsugár, jajkiáltó lánggá lobbanva a szabadban.

– Ott ég el a hat ingecske, dörmögé Vavel, – és az okiratok, – a
bizonyítványok, – az arczképek, – és egy csomó hitvány pénz. Mától fogva
megtanulok szegény ember lenni.

– Én már megtanultam, mondá a hölgy. Látja ön ez öltönyt rajtam? Nincs
egyebem. S ezt is kölcsön kértem.

Így szeretem! kiálta Vavel, s önkéntelenül kezét nyujtá a hölgy felé.

– Tehát kezét nyujtja ön mégis? Tehát elhiszi, hogy Katalin vagyok? Hogy
senki más nem vagyok, csak Katalin.

– Hogy hitem tökéletes legyen: egy kérdésemre adjon ön választ. Egy
ember, aki magát marquis de Fervlansnak nevezi, más nevén Barthelmy
Leon: itt, e vidéken valahol vár önre, hogy ön egy régi tartozását
lefizesse neki. Ha ön az nekem, a ki volt, s ha én az vagyok önnek, a ki
voltam: akkor a fizetés az én dolgom. Mondja meg ön, hol találom meg de
Fervlanst?

A hölgy arcza ragyogott a tüztől: büszke haraggal emelte fel arczát.

– Én magam fogom önt oda elvezetni! Közel találjuk.

– Akkor add kezedet. Te Katalin vagy. Az én Katalinom!

S forrón megszorítá a hölgy kezét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Vavel Lajos ébredőt trombitáltatott, talpra kelő csapatjából
kiválasztott száz jó lovast; Katalin azt mondta neki, hogy kétszázat
vigyen magával. «Én magam száz leszek!» felelt neki kevélyen; a helyben
maradó csapatot kapitányára bízta, s ő a kiválasztottakkal megindult a
Hanság felé, még mielőtt feljött volna a nap. Katalin, a parasztruhában,
ott ügetett mellette az öszvéren, a melyről levették a csengőt.



TIZEDIK RÉSZ.  A SÁTÁN ÉS A DAEMON.


I.

Napoleon hadseregénél volt egy hirhedett csapat, a VI-ik olasz ezred, a
mit a «dæmonok legiójának» hivtak.

Ezt a csapatot Olaszország valamennyi hirhedett korhelyéből,
utonállójából és naplopójából alakíták. Ebbe volt besorozva a főrangú
családoknak valamennyi javíthatlan tékozló fia, az előkelő társaságok
számüzöttei, a létjogot vesztett kétségbeesett alakok, a kik a
társadalom üldözése elől egyetlen menedéknek találták a csatatért; a kik
minden téren elvesztették a becsületet s aztán meg lett nyitva előttük a
vérmező, a hol azt vissza lehetett szerezni. Minő szomjjal rohanhattak a
megnyilt sorompóba! – Rövid időn kiérdemelték a «dæmon legio» nevet.
Gyöngy és rongy, drágakő és szemét egy rakáson. A mellükön érdemrend, a
hátukon akasztófabélyeg. A harczban fékezhetlenek; hanem a rablásban is
azok. Az ökleik ép oly félelmesek voltak, mint a hosszú ujjaik. Egyszer
kirabolták a saját ezredük pénztárát, másszor meg a tábori lazarétum
gyógyszertárát kaparintották el s megitták a feltsernek minden drága
orvosságát reggelire. Meglopták egymást a bivouacon; hanem aztán ha
megsebesült a pajtás a csatában, saját vérük áldozatával szabadították
ki. Egy «dæmon» a csatában megölt egy angol tisztet. A haldokló ellenség
arra kérte, hogy feleségét és kis leányát, a kiket a védett faluban
hagyott, oltalmazza meg: s a gyilkos fölkereste az asszonyt és a
gyermeket s az egész hadjárat alatt védőjük és gondviselőjük lett. A VI.
olasz ezred csodagyűjtménye volt a legmonstruosusabb bűnöknek és a
leghihetetlenebb erényeknek.

Vezérük ezzel a csata-jelszóval szokta őket harczra buzdítani, mikor
rohamra vitte dæmonjait:

«Avanti, avanti, signori briganti! cavalieri ladroni, avanti!»

Ennek a dæmon legiónak egy szakasza, mely az olasz alkirálylyal a
Veltlinen át hatolt idáig, lett azzal a küldetéssel megbízva, a mit De
Fervlans levele említett: őket vezette a marquis, ki Barthelmy ezredes
korában azt az egész vidéket legjobban keresztül tanulmányozta.


II.

Csak ketten laknak már a Névtelen Várban: a komoly Lizette és egy
mogorva gyermek, Sátán Laczi fia.

Marie csöngetésére kinyitották az ajtót, a kis Laczkó volt ott.

– Itt van az idegen úr? kérdé tőle a lány.

– Nem tudom; Lizettehez ment be.

– Hát bocsáss be Lizettehez.

– Tessék. De engem megver.

Már a folyosón érzett az a rettenetes betegszobai és sekrestyebeli
illat, a mi a kámfor, tömjén és fenyőmag füstöléséből keveredett össze s
mikor a konyhaajtón zörgetett a kis Laczkó, a félig kinyitott ajtón
legelébb is egy vas szénlapátot toltak eléje, tele parázszsal; majd
lepörkölték vele az üstökét, a parázson pattogott a ráhintett köménymag
s az ajtó mögül egy mérges hang rivallt elő:

– Mit akarsz megint? Mit kisértesz engem, lidércz?

– Kérem, Lizette; szabódott a fiú, az urnőnk van itt a kastélyból.

Erre a szóra meg épen becsapta a konyhaajtót Lizette s csak az ajtó
közepén levő négyszögü ablakocskán jelent meg az ábrázatjával, a minek
gömbölyüségéből a szük keret csak egy koczkányit engedett kilátszani.
Csak az a négyszögletü ábrázatparczella beszélt Marieval. S milyen
durván beszélt!

– Mit akar ön itt? Elment öntől az Isten kegyelme? Hogy ide jön a
dögvész palotájába? ön kellett ide még nekem! Fusson innen rögtön! – Nem
jó a czifra palotában, ugye? Tudtam! A kártya megmondta régen! – Hát
nincs elég parasztgunyhó, a hova el lehet bujni? – Menjen a
Schmidtékhez! – Azok talán még nem árulók. – De hát miért ne volnának
azok? A sánta koldus, a nyomorékok, a kik a kenyerünket ették, maga a
pap is, miért ne lehetne áruló? – Menjen ön a vadászlakba; az üres most.
– Keressen egy odvas fát, egy barlangot, rejtőzzék el abban, mint
Genovéva. – Itt nem maradhat ön!

– Én pedig itt fogok maradni Lizette. Hol van Cambray?

– Mit tudom én? – Hol van Cambray? – Szép kérdés! Mintha a gyermek azt
kérdezné, hogy hol áll a patkányméreg? – Még az kellene, hogy Cambrayval
érintkezzék! – Nincs sehol! – Lefeküdt. – Nem lehet hozzá menni.

– Én fel fogom őt keresni.

– No hát csak keresse. – De azt ugyan megmondom, hogy nem fogja
feltalálni. – Keresheti azt; – Cambray nemes ember volt! – Cambray okos
ember volt. – Nemes ember és okos ember. Előre látta ő, hogy a «mon
petit garçon», ha megtudja, hogy ő itt van, senki által le nem hagyja
magát lebeszéltetni, utána jön: de olyan nemes volt, hogy meg tudta
akadályozni, hogy ő vele találkozzék. – Azt hiába keresi.

– Jól van Lizette. Szólt Marie, s aztán a kis fiúhoz fordult; jer velem
Laczkó, keressük őt.

Az önző Lizette egy darabig nézett utána, odanyomva az arczát a
négyszögletü ablakocskába, – aztán, mikor a folyosó végén járt Marie,
utána kiáltott:

– Mon petit garçon! jőjjön vissza. – Jőjjön vissza egy szóra!

Marie visszatért hozzá.

– Ha csakugyan nem hagyja ön kiverni a fejéből, hogy az öreget
felkeresse: akkor kérem, vigye magával ezt az üveget. – Igazi jó
gyöngyvirág-eczet van benne; mossa meg vele most is, – meg ha beszélt
vele, ismét az arczát és a kezeit jól; ez hatalmas szer; elpusztítja a
pestist.

Egy hosszú üveget nyujtott ki az ablakon Marienak.

– Köszönöm jó Lizette, szólt a lány mosolyogva. Csak tartsa ön meg azt a
drága jó szert: önnek szüksége van rá. Én nem ismerek semmi veszedelmet.

S azzal utjára ment.

– Mindig ilyen volt! dörmögé magában a kövér Lizette, s aztán, hogy
Marie eltünt előle, kidugta a parázsos serpenyőt a négyszögű
ajtónyiláson s nagy füstöt csinált vele köménymagból a folyosón, aztán
bezárta a négyszögű ablakot az ajtón vastáblával s visszament a
konyhába, a hol láthatatlan perlekedő társak vártak reá egész
seregszámra – veszekedni.

Marie pedig elindult a kis Laczkóval végig járni az üres várat.

Minő változáson ment az keresztül!

A lépcső-szőnyegek összetaposva sáros lábnyomokkal, a fénymázas falakba
nagyfejű vasszegek verve, a mire az önkéntesek tarisznyáikat aggatták; a
parquetten halomra gyült szemét, szalmaalmok, élelmezési ízékek
maradványa; a nagy díszteremben sorba állított tábori ágyak. A szép
fehér ajtók telefirkálva emberi torzalakokkal, a mik alá csufondáros
tréfák voltak irva. Maga Lajos szobája a legnagyobb rendetlenségben;
beterítve széttépett papirrongyokkal, tele fecskendezve tintával,
befertőztetve pipából kivert dohány maradványával. Marie nem ismert rá a
hajdani csöndes menedékre.

Minden szobába beszólt csengő, szelid hangjával: «Cambray! Atyám! Itt
vagy?» Sehonnan sem jött rá válasz.

Eszébe jutott valami.

Ha az egész várlakot feláldozta is Lajos szabad csapatjának; de egy
szobát bizonyosan nem engedett idegen lábnyomoktól megszentségtelenítni:
az ő lány-szobáját.

Oda sietett.

Annak is nyitva volt az ajtaja; de az első pillantásra megtudhatá, hogy
az el volt zárva eddig a látogatók elől; a szőnyegek tiszták, az egész
szobán még mindig az a szűzi illat hatol át, a mi a hajadoni szentélyben
otthonos s bár a butorokból mindazt áthordták is, a mi Marieé volt: de
itt hagyták a bőrkerevetet, a min Lajos szokott aludni. – Kétségtelen,
hogy Lizette ebbe az egyetlen lakályos szobába helyezte el drága
vendégüket.

A bőrkerevet azonban üres volt: azon nem feküdt Cambray.

Azután szétnézett a szobában Marie s szemébe tünt, hogy az egykori
ágyfülkéjét elzáró aczél-görgöny le van eresztve.

Ott kell Cambraynak lenni!

Ott volt.

Marie odasietett. Az érczgörgönyön belül világosság volt; olajmécses
égett. Be lehetett látni a hézagokon keresztül.

A nemes lovag ott feküdt a puszta földön, nyoszolya nélkül, egy
pokróczon, fejét két hátra tett kezére nyugtatva. Szemei merevek voltak;
de annál rémesebb volt a szokatlan láng, mely belőlük sugárzott; száraz
ajkai ki voltak nyitva s beszélni látszottak a mindenséggel – a
semmiséggel.

– Cambray! Atyám! kiálta Marie a rácson keresztül.

– Ki az? Marie! kiálta fel a lázbeteg, s nehéz vonaglással fel akart
emelkedni, s ismét visszaesett, de kezét rémülten tartá maga elé, mintha
el akarná őt magától taszítani.

– Cambray! Bocsáss be! Én vagyok. A te Máriád! Hogy fekszel itten?
egyedül: be sem takarva! Nincs, a ki gyógyszert adjon. Egy ital vizet
sem égő ajkadnak. Oh, ereszsz magadhoz! Ott nem messze tőled van egy
gomb a padlaton. Csak egy ujjaddal kell megnyomnod, s a görgöny
fölemelkedik.

A kór elkezdett nevetni. Csak az arcza mutatta, hogy nevet, hang nem
kisérte azt. Azon nevetett ugy-e? hogy milyen ravaszul ki tudta játszani
az ő kedvenczét, az ő imádott bálványkáját, hogy mikor az ide tör hozzá,
meg ne tudja az ő dögvészes fekhelyét közelíteni. Ezen a sikerült
furfangon nevetett bizonynyal.

Erre aztán Marie is gondolt ki valami ellenfurfangot. («Várj csak! ha te
engem ki akarsz játszani, majd én is kijátszlak téged!»)

Fenhangon el kezdett zsémbelni.

– No lásd, Cambray, én már most haragszom rád; – ha te engem oda sem
bocsátasz magadhoz, akkor én itt hagylak s feléd sem jövök többet.
Elmegyek innen. Jó éjszakát! Ha valamire szükséged lesz, itt fog lenni a
kis Laczkó; a gomb-megnyomással csengethetsz neki, majd ő kiszolgál. Én
nem őrizlek itt egész éjjel. Tudod? Hiszen ágy sincs itt, a hová
lefekhetném. Jó éjszakát, Cambray!

E szavakra a kór megszünt nevetni s álmatag gyönyörrel tekinte a kedves
csengő hang kútforrása felé s kezével bágyadtan üdvözlé őt
kétszer-háromszor. Aztán csöndesen lefeküdt, két kezét imára kulcsolva
mellén.

Marie pedig azt tette, hogy a kis Laczkónak suttogva utasításokat adott.

– Eredj, zárd be jól az ajtót a keresztvassal. Én itt maradok. Aztán
jőjj vissza, hozz magaddal gyertyát és gyujtószert; azt tedd ide a
kerevet mellé. Künn a folyosón gyujtsd meg az éji lámpát.

– Szabad a puskámat is magammal hoznom?

– Puskát? Minek?

– Akkor nem félek olyan nagyon.

– Hát akkor hozd el. De ide be ne hozd, mert attól meg én félek; hanem
támaszd az ajtó mellé.

Egészen besötétedett, mire a Laczkó gyerek visszakerült, egy nehéz
kétcsövű vadászfegyvert hozva a vállán, a mit nagy gondosan a szögletbe
támasztott.

– Ne gyujtsam meg a gyertyát?

– Dehogy gyujtod! Azt akarom, hogy a beteg úr ne vegye észre, hogy én
itt vagyok. Majd később tán felnyitja a vasfüggönyt, ha valamire
szüksége lesz. Én ide a pamlagra ledülök; te ott maradsz az ágyfülke
előtt, s ügyelsz rá, hogy mit csinál az úr? Ha felnyitja a rácsot s én
el találtam volna aludni: akkor engem felköltesz.

Marie ledűlt a bőrkerevetre, shawljával betakarózva, a kis Laczi pedig
oda állt a rácsfüggöny elé s őrködött.

Oh, dehogy történt az meg Marieval, hogy el tudott volna aludni! Lehet-e
ébren nem lenni ilyen gondolatokkal? Egyre kérdezgeté suttogva, mit
csinál a beteg?

«Nagyon hányja-veti magát» volt rá a felelet.

Egyszer aztán az lett a válasz, hogy most már elcsendesült.

Akkor aztán Marie is föltette magában, hogy nem kérdezősködik többet s
veszteg marad egy óra hosszat.

A folyosón volt egy ódon fali óra, a mit minden nap maga húzott fel
Lizette. Ez az élő gép számlálta az örök időt, harangkongású hangjával
hirdetve az óranegyedeket. – Már tizenegy óra elmult.

Marie azt «hitte», hogy aluszik, és azt «képzelte», hogy álmodik. Azt
álmodja, hogy az a bűbájos hölgy a lábai előtt hever, s két arczképet
mutogat neki, az egyik egy élő leányé s a másik egy halotté, meg egy
levelet, a melyben egy kis leány téríti jó útra az anyját, s aztán a
szép hölgy azt mondja a védenczének: fuss innen, mert ha itt maradsz, én
megöllek! – Hogy lehet ilyet álmodni!

Egyszer aztán az őrtálló gyerkőcz elkezdett fogvaczogva nyöszörögni:

– Én úgy félek.

– Mitől félsz?

– Ez az úr ott benn olyan csöndesen fekszik egy darab idő óta.

– Bizonyosan alszik.

– A ki alszik, annak a melle emelkedik; ezé meg nem mozdul már régen.

Marie felugrott a kerevetről s odafutott.

Az éjjeli mécs kanócza füstölögve lobogott Cambray fejénél s bevilágítá
annak az arczát.

Marie látott már egyszer ilyen arczot: Henryét.

Ez a halál.

Összeborzadt.

Az életösztön önkéntelen reszketésben jelentkezék minden tagján. Nem jó
hely ez itt.

Minő iszonyatos lehet az a halál, mely kiszemelte áldozatát hetekkel az
előtt, aztán ráült a vállára, mint egy lovag s hurczoltatta magát
hegyeken-völgyeken, országokon, városokon keresztül vele, míg elért a
czéljához, akkor aztán az a csontlovag azt mondta neki: itthon vagyunk!
s az embert, ki még ma délután hatalmas, erős férfi volt, a ki
félkezével egész Bábelét döntötte le az ármánynak, éjfélre már csöndes
halottá tette az a rejtélyes lovag, a ki hordatja magát egyik országból
a másikba.

S milyen hosszú még az éjszaka!

Marie nem mert ebben a szobában maradni többé.

– Jer. Gyujts gyertyát, monda a fiúnak. Menjünk le Lizettehez. Ott
akarok nála aludni.

Bizony azt Laczkó is sokkal tanácsosabbnak találta.

Marie borzadva nézett arra a felnyithatlan rácsra, mely oly soká volt ő
neki magának menedéke. A jelenlegi lakója e fülkének most úgy magára
zárta, hogy hozzá sem lehet jutni tőle. El is temette magát egyuttal.
Csinált magának kriptát a Névtelen várban. Ha csak szét nem bontják a
falat kívülről, hozzá nem férhetnek. A míg Lajos vissza nem tér,
Cambrayt ki nem hozhatják a magára zárt rejtekből. Mariet iszonyítá e
gondolat.

– Jer menjünk le Lizettehez.

A fiú meggyujtotta a folyosón függő lámpánál a gyertyát s aztán ő a
puskát, Marie a szövétneket véve kezébe, megindultak a csöndes folyosón,
a setét lépcsőn végig. Marie volt a bátrabb; ő ment elől Lizette
ajtajáig.

Csak egy felriadt denevér ijeszté meg őket odáig. A vitéz urak
bizonyosan kitörtek valahol egy ablakot, azon jött be.

Nem volt szükség sorba koczogtatni az ajtókat, hogy rátaláljanak
Lizettere. Mikor ő alszik, akkor nincs elrejtve. Mintha egy óriási
fürészmalom dolgoznék, összefogva egy rengeteg fujtatóval: úgy harsog a
horkolása végig az egész földszinten.

– Lizette! Kedves Lizette! ébresztgeté őt eleinte Marie, csöndesen
koczogtatva az ajtón, később aztán Laczkó fogott hozzá, sikeresebb
módszert alkalmazva: csizmasarokkal rugdalva az ajtót. Mind nem használt
az semmit. Az ajtódöngetés, mely végig hangzott a boltozatos tornáczon,
ép úgy nem szakítá félbe azt a rémséges horkolást, mint nem szakítaná
félbe a fürészmalom lármáját, mikor annak zúgója működésben van.

– Deiszen zörgethetünk mi ennek! véleményezé a kis Laczkó. Ha a franczia
itt ágyúzna a füle körül valamennyi haubiczával, se költené ezt fel, ha
ez egyszer elaludt. Reggelig pedig magától fel nem ébred, a míg a legyek
el nem kezdik az orrát boszantani.

– Nézz szélyel, nincsen-e a földszinten valahol egy szoba nyitva, a hol
az éjszakát eltölthetném? mondá Marie.

A fiu habozva nézett rá.

– Nem merek magamban menni.

– Oh te vitéz puskás! No hát jer utánam, ha olyan derék legény vagy. S
azzal Marie fölvette a gyertyát a földről s megindult a folyosó másik
vége felé.

Egyszer aztán ijedten kiáltá el magát:

– Szent Isten! Ott egy férfi áll!

A sötét alak egy ajtó-mélyedésből lépett elő.

Marie visszahátrált.

Ekkor aztán bebizonyult, hogy csak férfi a férfi, még zöld korában is. A
kis Laczkó, a mint azt látta, hogy urnőjét veszedelem fenyegeti, a vész
nagyságától egyszerre férfiui bátorságot kapott; a «rémület
vakmerőségének» lehet azt nevezni. Előre ugrott, Marie elé, s a felvont
puskát arczához emelve, az idegenre czélzott vele, rákiáltva hangosan:
«megállj! mert meglőlek!»

– Ember vagy, fiam Laczkó! dörmögé a sötét alak. Meg ne lőjj! Én vagyok
az apád.

– Ne közelítsen kend! rikoltott a gyermek; mert Isten ugyse meglövöm!

– Hát nem ismersz az apádra? Laczkó fiam!

– Én nem vagyok most Laczkó fiam; hanem strázsa! Lövök!

– No hát nem mozdulok innen. Valami bolondot ne tégy.

– Mit jön kend ide? Én az úrnőmet nem hagyom bántani!

Most végre magához tért ijedelméből Marie; egy még erősebb ijedelem vett
rajta erőt. Itt most ő miatta egy fiu meg akarja ölni az apját. Hirtelen
befogta a két kezével Laczkónak a szemeit, hogy ne lásson czélozni s
rákiáltott:

– Ereszd le a puskát! Én nem akarom, hogy lőjj! – Mit akar ön jó ember?
Nekem nincs semmim s ez a kastély üres. Mit akar ön tőlem?

Ekkor a betörő e nevet mondá ki:

«Botta Sofia.»

Erre, mint egy varázsszóra, otthagyta védelmezőjét a leány, s mint a
kezes bárány, sietett szeliden megszólítója felé.

Mikor annak az arczába világított a szövétnekkel, önkéntelen
összeborzadt. Sátán Laczi nem tudott magából szép embert csinálni.

Hanem felmutatta Marie előtt az átadott aczélgyürűt.

– Az, a ki ezt a gyürűt viseli, küld engemet ide: azzal az izenettel,
hogy rögtön siessen ön innen, s kövesse bárhova azt, a ki vezetni fogja.
– Ez az ő parancsolatja!

– Engedelmeskedem neki, szólt reszketve a leány; de szemeit nem tudta
levenni e félelmetes arczról, mint boától megbűvölt evetke.

A férfi halkan folytatá:

– Az én uram, a ki engem ide küldött, hogy az ő kincseit, a hol találom,
vigyem el hozzá, egy aczélszekrény elragadását is rám bízta.

– Azt már elvitte hozzá az, a kire annak a megőrzése bízva volt.

– Úgy? «Az» vitte el? és ő «hozzá». Akkor jól van. Tudom, mi a dolgom. –
Nekem ugyan az én uram azt parancsolta, hogy én kisérjem el a kijelölt
menedékig az ő legdrágábbját: de én mást gondoltam ki. Az én pofám nem
arra termett, hogy az valakit megvígasztaljon. Nincs is rám ez úton
semmi szükség. Győrig tiszta az út, semmi baj sem történhetik. Magam
helyett a feleségemet hoztam el utikiséretül az urnő számára. Azt
hiszem, egy asszonyt szívesebben lát maga előtt. S az egy igen
becsületes jó asszony: ennek a szegény fiunak az anyja.

– Oh, az nagyon jó lesz, azt én igen szeretni fogom.

– Aztán védelmezőül ezt a ficzkót is vigye el magával. Helyén van ám
ennek a szíve. Aztán nem olyan rossz ember, mint az apja.

Milyen büszkeség ragyogott Sátán Laczi szemeiben!

– De majd én sem soká leszek már rossz ember. – Ha az én uram azzal az
asszonynyal beszélt, a kire a kincsei megőrzése volt bízva, s ha az az
asszony nem árulta el az ő kincseit, hanem elrejtette, megmentette azok
elől, a kik azt keresik: akkor előre tudom, hogy holnap az én uram hol
fog megjelenni? Én is ott leszek! Meg a huszonnégy Sátán czimbora. S
majd ott megmutatom, hogy mit tudok!

– Hát én nem ő hozzá megyek?

– Hahhó úrnőm! A hova az most törekszik, ott még a föld is meghajlik az
ember lába alatt. Különös föld az! S a hogy azok, a kik ott találkozni
fognak, beszélnek egymással, azt nem való az ilyen gyönge szívnek
megérteni: az az ördögök nyelve.

– Az ördögök nyelve?

– Igen. Puskaropogás és kardcsattogás.

– Szóljon bele az Isten ez ördögi beszédbe!

– Azonban siessünk, a míg a holdvilág fenn van, használni kell az időt.

– De úti öltönyöm sincs.

– Gondoskodott a feleségem jó meleg bundáról, majd betakargatja szépen.

– Még egyre kérem önt. Ön ismeri azt a mestert, a ki az én szobámban azt
a fortélyos legördülő rácsot készítette. Beszélhet-e vele?

– Úgy tudom, hogy Vavel gróf szolgálatába szegődött most tábori kémnek.
Ott bizonyosan rátalálok.

– Mondja meg neki, kérem, hogy siessen ide minélelőbb; ő ismeri e zár
fortélyát, nyissa fel azt. Az alcovenban találni fog egy megholt embert.
Az én nekem igen jó barátom volt. Temettesse el őt szépen.

– Elvégzem vele.

Most aztán úgy vett bucsút Marie a Névtelen Vártól, mint a ki jól tudja,
hogy ide soha sem fog visszatérni többé. Kitiltja belőle a legutolsó
emlék. Nem volna bátorsága egykori szobájába még valaha belépni.

A négylovas parasztszekér ott várt a kastély kapujában; Mariet
felültették, betakargatták bundába, a fejét bekötötték gyolcskendővel,
parasztosan, a Sátán Laczi felesége melléje ült, a Laczkó a kocsis mellé
kapott fel, térde közé fektetve a puskát, a kocsis kiereszté ostorát s a
szekér elrobogott a porfelleges úton.

Sátán Laczi egy darabig utána nézett a távozó szekérnek, a mint az a
kanyarodónál eltünt előle, sípjába fujt s arra a park bozótjaiból
fegyveres marczona alakok bukkantak elő; kardja, pisztolya és kétcsövű
fegyvere volt mindegyiknek. Halk dörmögéssel lett kiadva a jelszó. Azzal
mindannyian megindultak a fertőparti füzeshez. Ott volt kikötve két
dereglye, azokba beleültek s aztán gyors evezőcsapásokkal indultak neki
a hansági bozót tájának.

A Névtelen Vár minden ajtaja nyitva maradt. Nem volt abban más, mint két
mélyen alvó: az egyik rémségesen horkol, a másik rémségesen hallgat. S
egyik sem fél az egész világtól…


III.

De Fervlans marquis az egy osztály dæmon legionáriusával Brucknál jött
át a magyar határon s mintegy másfél mérföldnyire a határtól Nezsidernél
tanyát ütött. A dæmonoknak itt még nem volt szabad mutogatni a
virtusaikat, hogy jövetelüknek hire ne futamodjék. De Fervlans a
mezővároska előljáróinak takarmányszállításról adott parancsokat. Az
pedig köztudomású, hogy rendes időben is a Fertő vidéke látja el Bécset
szénával. A betörőket nem kellett másnak tartani, mint fourageozó
csapatnak, a miért nem érdemes a főhadiszállásnak fejfájást okozni.

De Fervlans maga is a vendégfogadóba volt szállva s egy pár kétséges
jellemű, de vitéz nobilival birálgatá a fertővidéki hegyek tüzes borait,
a midőn egy új vendég toppanik be az ivótársaság közé, a kinek a láttára
De Fervlans örömteljes hangon kiált fel:

– Ah, La Barbe Hector! Vén czimbora. Hát te hol jársz itt?

Az érkezett, meglehet, hogy élményeire nézve elég vén volt; de arcza még
egészen fiatal, s ha megerőltetjük az emlékezetünket, eszünkbe fog
jutni, hogy láttuk őt már egyszer – Themire grófnő termeiben. A Cythere
dandárához tartozott ő is.

La Barbe Hector kozák ruhát viselt úti köntösül (ez akkor nagyon
népszerű volt a francziáknál: az orosz szövetségnél fogva) s az oldalán
egy nagy bőriszákot hordott, a minek egészen domború volt az oldala.

– Nem rossz bor! mondá a jövevény, kihörpentve De Fervlans poharából az
aranyszínű rusztit. Megyek Párisba. A császár küld gyors postával. Hát
te mit izensz haza?

– Gratulálok a missióhoz! Hanem átkozott egyenes útat választottál, ha
Schönbrunnból Párisnak útbaejthetted Nezsidert.

– Oka van annak. A császár levelet küld Josefinenek.

– Szerelmes levelet?

– Azt nem tudom.

– Add ide, majd mindjárt meglátjuk.

Napoleon nem szokta a leveleit borítékba tenni, hanem csak összehajtotta
és lepecsételte.

De Fervlans aztán már tudta a módját, hogyan kell egy ilyen levelet
gömbölyűre összenyomni s a nyiláson át a tartalmat kikukucsálni.

– Rettenetes írás! monda fejcsóválva. Bezzeg a «consul» nem így tudott
calligraphiázni a szép creolnőhöz! Hát még a tartalom! Ma santé est
bonne. Hogy ő egészséges. Le temps est superbe. Pompás az idő! Les
soldats sont gais. A katonák vígak! Il y a ici du vin. Itt van bor.
Porte toi bien. Légy jól. Napoleon. – No ilyen levelet én is tudnék a
feleségemnek irni, ha Barthelmy Ange asszony megvolna.

– Igen, de a mellé csatolt ajándék üti helyre a gyöngédség mérlegét: a
császár egy kutyát küld Josefinenek.

– Kutyát? Hát nem elég még neki a két hirhedett carlin!

– Megdöglött mind a kettő.

– Ah, be kár értük. Pompás két kutya volt! Mikor Josefine társaságot
hivott össze, nem lehetett az embernek egymást megérteni az ugatásuktól.
Senkinek a lábikrája sem volt tőlük biztosságban. Mintha most is látnám
a jó Caprara bibornokot, hogy szedegette elő a soutaneja zsebéből a
czukordarabokat és sonkaszeletkéket, mikor a császárné szobájába
belépett, s mily szepegve hajigálta a két cerberusnak, hogy a piros
harisnyái immunitását megvédelmezze.

– De sokkal szebb volt annál, a mit te nem láttál (tudod a Barthelmy
szereplésed alatt), mikor egy estélyen Josefine valamit akart magyarázni
madame Laplacenak s felhivta, hogy üljön mellé a pamlagra. Laplace
asszony nem ügyelt rá, hogy felségsértést követ el vele, ha a császárné
mellett fekvő carlinet figyelmetlenül érinti; a minek az lett a
következése, hogy az udvarhölgy nagyot sikoltva ugrott ki a terem
közepébe: olyat harapott rajta carline valamennyi ruháján keresztül.

– Haha! És hol harapta meg?

– Azt Clio nem jegyezte fel. Shakespeare szerint ez is a «névtelen
tettek» sorába tartozik.

– Kár a két derék kuvaszért. Sok jót tettek életükben. A szegény emberek
az ő nyakörveikbe dugták a folyamodásaikat, úgy juttaták legmagasabb
kezekbe.

– Josefine vigasztalhatlan is volt miattuk. Egyszerre haltak meg, mint
hűséges házaspár. A császár most aztán vigasztalásul küld neki egy új
kutyakölyköt, a mi most legújabb divatczikk Párisban; úgy hiják, hogy
«chien de Vienne!» Ez az én küldetésem. – Miután pedig megtudtam, hogy a
chien de Viennet nem fabrikálják Bécsben, hanem hogy annak itt van a fő
depotja a Strabo «Lutum Peisonis»-a mellett, ennélfogva esett útamba ez
a szép mezőváros a «campus Bojorum» szélén: fogtam is már egy gyönyörű
példányt ebből a salonczikkből, a mi közirigységet fog fölkelteni
odahaza.

Azzal kihúzta a bőrtarisznyájából azt a tárgyat, a mitől annak a
horpaszai úgy felduzzadtak s letette az asztal közepére.

Egy hatalmas magyar juhász komondorkölyök volt az, szép bozontos fehér
szőrű, mely a mint az asztalra ki lett téve, rögtön elkezdte a hátulsó
lábával a füle tövét vakargatni, s aztán szétvetette a négy lábát s
bátran megugatta az egész úri társaságot.

– Hisz ez a chien de Vienne magyar juhászkutya, monda De Fervlans; a mi
időjártával akkorára meg fog nőni, hogy a császárné lovagolhat rajta.

– Mire ez a kutya olyan nagyra megnő, akkor már Josefine nem lesz
császárné.

– Ugyan ne mondd. Te is azt hiszed?

– Minden kávéházban beszélik már s a mi több, Fouché is beszéli.

– S mi oka lehet rá a császárnak?

– Barátom, ha az ember el akar válni a feleségétől: okot könnyen
találhat rá. Hogy az asszony sokat féltékenykedik; mindjárt sír és
gyakran elájul. Meg hogy sok adósságot csinál s soha se vallja be
teljesen, hogy mennyit? Aztán meg házalónőket, kártyavetőnőket ereszt be
magához, a kiket a császár kitiltott a palotából. Hanem hát mindez csak
ürügy. Én azt hiszem, hogy a császár, miután meghódította fél Európát…

– Az egészet… te!

– Csak a felét, mondom, mert csak a himnemű Európát hódította meg; most
neki indul a másik felének s a nőnemű Európa ellen tervez hadjáratot. Új
házasságra gondol – s miután keresztyén canonaink ezt máskép nem
engedik, fel kell bontania a régit.

– Csak tudnók előre, hogy ki lesz az, a kinek hizelkednünk kell.

– Te pedig aligha többet nem tudsz, mint én. Nem ok nélkül unatkoztál
három esztendeig ezen a vidéken, a Barthelmy-saisonban.

– Colossaliter! Az nem saison volt nekem, hanem æon!

– Hát Themire hogy játszta itt a comédiáját?

– Fölségesen. Épen az utolsó jelenetét várom.

– Képzelem, hogy vágyik ebből a sárfészekből visszajutni Párisba!
Tantalusi kínokat kellett neki kiállani, mikor a császári herczegnők
estélyeinek leirását olvasta a lapokban: azokat a divatokat! barátom!
Minő felséges őrjöngés! Az ősvilágrész minden madarai megfosztva pompás
tollaiktól, a mik drágakövekkel voltak odacsatolva hölgyeink
fellegruháihoz; hát a fertelmes chierusque uralma, melyet szépnek
kellett találnunk azok miatt, a kik azt viselték, s a mit valódi
zsarnokság volt szépeinknek viselni, mert bennünket föltétlen
capitulatióra kényszerítettek vele, s a rút hölgyeket meg egészen
kiállhatatlanokká tették. S ebből Themirének mind ki kellett maradni.
Egy este Hortense valamennyi drága tollat és brilliantot megszégyenített
bálöltönyével, az tele volt himezve frissen szedett rózsalevelekkel.
Olyan illatot hordott magával, mint egy rózsalugas! Hogy ezt Themire nem
láthatta. És hogy nem láthatta a saját leányát!

– Szép lett?

– Gyönyörű és elmés. Mikor Hortense bal paréein tánczolta a fandangot
vagy a bachanal de Steibelt, vagy a keleti danse de Chalest, vagy épen a
danse de Chosaqueot, minden ember őtet nézte. Az allegoriában pedig, a
hol ő játszta a Foliet, bolondult utána az egész udvar. Kurta ruhában,
testszín tricotval; corset nélküli ruhaderékkal, a minek nem voltak
ujjai. Ah!

– Tehát nagy szerencséje volt?

– Ellenkezőleg. Hortense ugyan szerette őt, hanem Pauline herczegnő
féltékeny volt a szépségére s egy estélyen, a mit ő adott, megtiltotta
neki a Foliet a leirt jelmezben eljátszani. – Nagy sírás lett belőle! –
Ezért aztán Hortense azt az elégtételt szerezte a kicsikének, hogy
Josefine mellé beszerezte felolvasónőnek.

– Igen irigylett állás.

– Nagyon is irigylett. Nemsokára Josefinet féltékenynyé tették a szép
ujoncznőre: azt hitették el vele, hogy a császár is örömest olvastat föl
magának – a leány szép szemeiből valamit. Ebből még nagyobb sírás lett.
A szép kis leány aztán nem mutatta magát az udvarnál többé, s nem tudom,
mi lett belőle.

– Ezt jó lesz az anyjának meg nem tudni, mert nagyon szerette a leányát.
Ha valami baj érte, rám haragszik meg miatta.

– Majd ki tudod te békíteni. Még olyan kedves leány nem volt a világon,
a kit öt millióért, – vagy egy férfiért oda ne adtak volna. A párisi nők
nem boszúállók. Nézd: Tyrolban hogy öldöklik honfiainkat, s Páris
valamennyi salonjában az idén a tyroli viselet kapott fel divatnak:
hölgyeink kurta rokolyában, himzett camisollal, piros harisnyával, a mi
aranynyal van himezve egész a jarretierig. Nők csak nőt ismernek
ellenségül! Themire még jókor fog érkezni a «grand père» tánczára. (Ez
végzi be a bált, bohókás figuráival.) – Különben a szép kis leányok most
kimentek a divatból salonjainkban, a mióta madame Talleyrand, az az,
hogy pardon! la duchesse de Benevent a kis Charlotteot felszedte valahol
az utczán, egy csúf, fekete, ostoba szörnyeteget, a ki ott mászkál
keresztül a herczegi vendégek lábain s bemaszatolja a piszkos kezeivel a
selyemöltönyöket s belemarkol a tálakba s lecsókolja a piros festéket a
marquisnők és marquis urak orczáiról. Most ez van divatban. – No de – a
kis kutyám türelmetlen. Sietnem kell. Ezt a pohár bort a szép Themire
egészségére. – Ha el nem visz valamelyikünket az ördög, – a
viszontlátásig – Zingarelli Romeójában! Ah Grassini istenien énekel! Ha
hallanád! Adieu!

Azzal felhörpentve az utolsó pohár bort, bedugta a nagyraszületett
komondorfit ismét az iszákjába s Romeo végáriáját «ah ombra chiara»
dalolva, eltávozott. Künn négy lovas hintó várta. A chien de Vienne
relaisvel szeret utazni!

– Vigyen az ördög, dörmögé utána De Fervlans; nem lehet vele egy okos
szót beszélni!

Alig robogott tova a sürgönyfutár hintaja, a mint újból egy három lovas
paraszt szekér hajtatott a fogadó elé. Abból Jocrisse úr szállt le.

– No ez már okosabb ember! Vajjon mit hozott?

Az «Landsknechtsschild Katalin» levelét hozza.

De Fervlans az asztalra csapott öklével, mikor e levél igen rövid
tartalmát elolvasta.

– Ez a széltoló igazat mondott! Nincsen oly kedves leány, a kit oda ne
adjanak egy férfiért. S még nem csak a leányt, de az öt milliót is azon
fölül. Egy férfiért. Csakhogy az a férfi nem én vagyok, hanem más. –
Tehát «io non posso?» – Így is jól van, madame! – Tehát majd én leszek
az az úr, a ki tud tenni valamit. – Jocrisse! Milyen őrizet van a
soproni oldalon?

– Minden városban vannak insurgens lovas csapatok.

– Ez baj. Nem azért, mintha attól félnék, hogy a dæmonjaimmal nagyon
erősen szembe fognak szállni, hanem inkább attól tartok, hogy ha
megriasztom őket, akkorát szaladnak, hogy az egész Fertő mentét
fellármázzák előttem, s mire Fertőszegre érek, hült helyét találom a
madaramnak. Nekem a Hanságon át kell őket meglepnem s ugyan azon az úton
vissza is térnem. Jártál valaha azon a tájon?

– A mérnököt kisértem egyszer Boldogasszonyig.

– Hintóval járható az út?

– Odáig igen. Hanem azontúl keserves.

– Jól van. Te itt a postánál hintót rendelsz meg és lejösz utánunk
Boldogasszonyig, ott vársz reánk, míg visszatérünk. Hány órakor indultál
el Fertőszegről?

– Mindjárt ebéd után.

– Hallod-e, én azt sejtem, hogy úrnőd, a mint ezt a levelet megirta, még
valami mást is gondolhatott. Én arra is képesnek hiszem őt, hogy a
leányt elszöktette előlem. Nekem ugyan sietnem kell most. De nem tesz
semmit. Asszonyok éjszaka nem mernek nagy útat tenni. Ha elhagyták is
Fertőszeget, nagyon messzire el nem mehetnek. A Duna épen az asperni
ütközet napján szertelenül megáradt, ilyenkor a vitnyédi Rába visszafelé
folyik a Fertőbe, a főfolyamtól felnyomva, a hidakat mind elviszi s
kompon éjszaka nem szoktak átjárni. Ott utolérem őket.

– Hanem a Hanságon nehéz lesz az átjárás éjszaka, figyelmezteté őt
Jocrisse. S kalauzt nem kapni e között a nép között semmi aranyért.
Furcsa nép ez. Nem szalad el a faluból az ellenség érkeztére: odamegy a
szeme közé bámulni, mintha komédiát mutogatnának neki. Komázik, enni,
inni ád, hanem kémet, útmutatót nem lehet közötte kapni semmi áron.

– Tudom. De nincs szükségem rá. Igen jó térképem van e vidékről, Doboka
úr csinálta. Aztán magam is keresztül-kasul jártam az egész Hanságot,
mikor itt voltam garnizonban, vadkanra meg török réczékre vadászva.
Sötét éjjel is eligazodom rajta.

Azzal De Fervlans rendeletet adott a csapatjának, hogy rögtön minden
nesz nélkül üljenek nyeregbe, s mielőtt beesteledett volna, már útban
volt a Hanság felé.

Már most, ha felveszszük, hogy mikor a menekülő leány elhagyta a
Névtelen Várat, akkor lehetett éjfél, úgy ki lehet számítanunk, hogy a
Nezsiderből alkonyat tájon elindult lovas csapat előtt, ha azt semmi nem
fogja útközben akadályozni: alig lehet több pár órai egérútjánál, s ha a
vitnyédi Rába révében csakugyan vesztegelni kell a szekérnek, úgy ott De
Fervlans dæmonai a futókat kétségtelenül utolérik.

Vavel Lajos szintén csak éjfél után értesülhetett Katalin által a Mariet
fenyegető veszélyről; ha akkor rögtön felkerekedett is a csapatjával,
hogy De Fervlansra szemközt menjen, másnap délnél hamarább a Hanság
vidékét el nem érheti s akkor már De Fervlans rég elvégezte feladatát s
zsákmányával és a dæmon-legióval visszatérő útjában van, a hol aztán
nehéz lesz őt utolérni s még nehezebb tovább üldözni.

Csodának kell történni, hogy Marie megszabaduljon.


IV.

Ez a csoda meg is történt.

Valóságos Istencsodája. Minő a bibliai legenda az üldöző Faraónak útját
álló veres tengerről. A kételkedőket utasítjuk a Fertő tóról irt
monographiára, melyben e természeti tünemény fel van jegyezve.

A mult években lecsapolták a Fertőt, s a hol az a Hanság tavaival
legfőbb összeköttetésben volt, ott erős czölöptöltést húztak keresztbe.
Az idén, hogy a Hanság vizei újra megáradtak, az alul feszítő dágvány
itt-amott egész feldudorodó halmokat kezdett emelni a tőzegtalajban, a
mik úgy duzzadtak elő, mint valami nagy daganatok a beteg föld testén.
Egy ilyen földdaganat fölrepedt s annak az örvényéből a kiömlő fekete
iszap messze elönté a körülfekvő lapályt.

Már Szent-András táján, a mint a buja útifűvel benőtt lapályon végig
ment a dæmonok csapatja: lehetett látni azt a tüneményt, hogy néhol a
nagy tömeg lovasság terhe alatt meghajlik a zöld lapály; tovább haladva
meglepő volt az az iszonyú békasereg, mely szemközt jött a lovasokra,
mintha az akarna legalább is megütközni az ellenséggel, a ló lába előtt
hármasával ugráltak fel az ingovány zöld ballettánczosai.

«Az ördög küldi ezt a békát ellenünk!»

Azután meg felriadt vízimadár sereg kezdett elkóvályogni a levegőben
nagy zsivajjal: azokat is a terjedő sár zavarta fel éjnek idején
nyugodalmas fészkeikből.

Lármahangzó éj volt. A darvak úgy kiabáltak, mint az emberek, mikor nagy
tüzet oltanak, kevés vízzel, sok lármával.

Valla helységen túl aztán egyszerre elveszett az a valami, a mi nem
szégyenli magát országútnak neveztetni. Bele volt veszve egy széles,
messze elterülő sártóba, mely mint egy fekete tükör terült el egy nagy
messzeségbe.

A posvány, mely az útat elállta, nem lehetett szélesebb egy jó
kőhajításnyinál. De Fervlans azt hitte, hogy keresztül lehet azt
gázolni.

Egy dæmont felszólított, hogy menjen bele a pocsétába s tudja meg, hogy
milyen mély.

A kettévágott út tulsó folytatását jól lehetett látni a holdvilágnál a
sártükrön túl.

A dæmon alig hatolt előre húsz lépésnyit, a mint egyszerre elbukott a
lova, hogy csak a feje látszott ki.

– Segítsetek! ordítá a dæmon, lova sörényébe kapaszkodva.

– Uszszál ki! szólt oda De Fervlans.

– Ördög vagyok: de olvadt szurokban még nem tanultam úszni! kiálta
vissza akasztófa humorral a dæmon. Aztán egy darab ideig vergődött a
sürű nyulós sár közepén, míg egyszer társai szemeláttára eltünt lovastul
a fekete iszaptükör alá, mely sok ideig mély tölcsért képezett azon a
helyen, a hol áldozatát elnyelte.

De Fervlans ekkor egy lovast elküldött jobbra, másikat balra, kitudni,
hogy mely oldalról jön ide ez a deget-ár? melyik felén lehet azt
megkerülni?

Mind a két lovas azzal a hírrel jött vissza, hogy az iszapláva abban az
irányban folyik, a melyen ő haladt. Tehát mind a két felé terjed: itt a
közepe, a hol a föld alul kitört.

– Ez baj, monda De Fervlans; akkor ez egy tőzegfeltörés, a mi útunkat
állja. Ezzel nem futhatunk versenyt. Más útat kell választanunk. Azért
se baj. Nehány órai késedelem támad belőle csupán. Azt majd
helyrehozzuk. Elég hosszu az éjszaka. Van ennek más útja is.

Igaz. A Hanság lakóinak a kenyere a mocsárban terem. Ők füvet, nádat
aratnak, halat fognak, vadásznak, abból élnek; egyes szekérutak oly
keskenyek, hogy csak egy mély szekérkerékbevágás jelöli őket,
keresztül-kasul járják az ingoványt s nincs a bozótban olyan hely, a mit
lóháton meg ne lehessen járni; a kinek egy tökéletes térkép van a
kezében, annak még kalauz sem kell hozzá, hogy kitaláljon e tömkelegből.
De Fervlans azonfölül személyes tapasztalat után is jól ismerte e bozót
minden zegezugát.

A nádasi mellékútakon Valla és Bánfalva közt meg lehetett kerülni az
iszaplávát s eljutni Eszterháza pompás sétánysoros országútjára.
Fervlans még az egyes leskunyhókkal is ismerős itt.

Itt kezdődik aztán az igazi tőzegvidék. A róna vereslik a lábnyi magas
mohától, mely a rohadó talajt fedi, a mi már megszilárdult;
embermagasságu kutyatej-bokrok emelkednek fel csoportonkint. Kunkorgó
levelű óriási páfránok legyezői, kékszáru bürökkórók, méregszagu ernyős
virágok, bozóttá elhatalmasodva, mikkel ölrekapott a folyondár szulák,
az iszalagbérzse és a vadkomló s együtt mindannyian összegubanczolódva
ostromra látszanak emelkedni egy-egy magányosan álló cembrafenyő ellen,
mely vigályos ágait a végeiken csomósult levélbozóttal, mintegy
segélykiáltva terjeszti szét a kietlenben, távoleső társát már lefogta a
felülkerült fojtogató növényhad. A vizenyősebb róna zsombikokkal van
beszórva; rengeteg tömegekké felnőtt sásnemű növényzet, felmagasló
kalászokkal, mint egy virágkád, a környéke csupa nefelejts és piros
csengetyűvirágu nadálytő.

Néhol a mélyebb bozót még nem vedlette le téli gubanczait, ez még fakó
és száraz; a nádasokban sok helyütt ott maradtak a levágott nádkupaczok
s a halomra rohadt szénaboglyák, tetejükön már kizöldülve.

Az ingovány süppedékes tőzegtalajából egy-egy magasabb domb emelkedik
elő, hol ezüstlevelű fűzfák szorultak össze sötétzöld lombozatu
égerfákkal, másutt meg nyilt tavak szakítják meg a végtelen
nádbirodalmat, körülszegélyezve rozsdás törzsökű fenyőfáktól; az egyik
halom neve «Földvár», a másiké «Rókadomb», a harmadiké «Földsziget». Azt
a hegedűalaku tavat ottan «Királytó»-nak hívják. Egyik dombtól a másikig
olyan útak vezetnek, a miket kavics helyett náddal, meg fűzfadorongokkal
makadámoznak embertelen idők óta.

Mikor a dæmoncsapat a Rókadombot elérte, De Fervlans jónak látta pihenőt
parancsolni. A lovak ki voltak fáradva. A hansági utak nagyon
vendégmarasztók: néhol csülökig dagaszt bennük a ló. A dombtetőn voltak
nádkupaczok, azokból lehetett hevenyén tüzet rakni. Az éjszaka nyirkos
és hideg e vidéken. Attól, hogy valaki figyelmessé legyen a tábori
tűzre, nem lehetett tartani. Három mérföldnyi kerületben nincs itten
emberlakta hely s éjszakára a Hanság bozótjában nem marad künn se ember,
se barom.

A bozótban csak a vadmacska nyervákolása s a bölömbika búgása vált ki a
milliók zajából; néha egy-egy csikasz farkas szerelmes üvöltését hozta
át a berekből a szellő.

A Rókadombról, (kivált egy nagy nádpyramid tetejére felkapaszkodva) nagy
messzeségre ellehetett látni. A holdvilágnál kivehetők voltak kelet felé
a nagy jegenyefasorok, a mik Eszterházára vezettek s magának a «magyar
Versaillesnek» is meglátszott egy aranyozástól ragyogó tornya. Két óra
alatt el lehetett már odáig jutni.

A kiállított előörs «qui vive?» szava hangzott fel egyszerre élesen, a
mire valami fél ember, fél állathang felelt; a «qui vive?» másodszor is
hangzott, s azt egy lövés követte az előörs részéről, a mire valami vad
hahota, röfögés inkább, volt a válasz, mely perczek mulva nagy távolból
ismétlődött.

De Fervlans oda lovagolt az előörshöz.

– Mi volt az? kérdezé.

– Nem tudom én. Vadállat, vagy ördög emberi torzalakban. Egy nagyfejű
szörny, hegyes fülekkel, rongyos öltözetmaradvány volt rajta, a miből
azt kellene hinnem, hogy ember volt; hanem négykézláb futott, mint a
farkas, tehát mégis állat.

– Ah, az bizonyosan az én megszökött halemberem.

– Mikor először rákiáltottam, felállt két lábra és ugatott, vagy mi? A
másodszori kiáltásomra meg az volt a felelete, hogy elővett valahonnan
tűzszerszámot s elkezdett kicsiholni. A szikrafénynél még rettenetesebb
volt a pofája. Nem állhattam meg, hogy rá ne lőjek, de nem birtam
eltalálni, mert egyszerre hasrafeküdt s aztán elfutott a bozótba.

– Kár lett volna meglőnöd. Az csakugyan az én elveszett szörnyetegem. Én
tanítottam meg kicsiholni. A rakott tűzre jött bizonyosan elé.

Pedig nem olyan kicsiny baj volt az, hogy az előörs a vízlakó törpét meg
nem lőtte: De Fervlans alig tért vissza a Rókadombra, midőn a hadsegéde
figyelmessé tette valami gyanus verességre az előttük elterülő bozót
között, mely pillanatok mulva fellobbanó lángoszloppá vált, a mely
süstörögve emelkedett fel az égnek. Öt-hat percz mulva tíz helyen
gyulladt ki a bozót.

– Ördög és pokol! kiálta De Fervlans, a szörnyeteg ránk gyujtja a
bozótot. És én magam tanítottam rá a sátánfattyut, hogyan kell
kicsiholni, meg feketeürömből taplót csinálni. Vadászszatok rá!

Késő volt a hajtás!

A fenevadnak nagy előnye volt a vadászok fölött. Közöttük volt az égő
bozót, s abból ő folyvást új csóvákat hajigált jobbra-balra, s jobban
tudott a zsombikok között szaladni, mint a lovasok. Egy kis keleti
szellő is jött a munkájához segíteni neki. Tíz percz alatt lángban állt
a Rókadomb körüli bozót, s a szörnyeteg egy nádkupacz tetejére felülve,
nézte röhögve, hogy terjed a pompás lángtenger mind beljebb a berkek
közé; a két öklét a csipőjére tette, úgy röhögött és sikongatott a
pompás tüzijátéknak, a mit ezúttal ő rendezett a hajdani patronusa
tiszteletére. Valószinüleg ő maga is bele fog égni.

Hanem a nevelőatyjának a tervét egészen dugába döntötte ezzel a
tréfával.

A dæmon uraknak le kellett tenni arról az ambitióról, hogy ők akármiféle
atyafiságban legyenek a pokolbeli excellentiákkal; mert íme azon a
lángbaborult bozóton nemcsak hogy nem tudtak keresztül törni, hanem
ugyancsak sarkantyuba kellett kapniok a lovaikat, hogy kimeneküljenek a
veszedelemből. A hol nagy tűz van, ott mindjárt megjelenik a forgószelek
boszorkánytáncza; a tűzforgatag végig orsózott a lángbaborult mezőn,
melyben még a moha is tüzet fogott mint a tapló, s a zsombikok, a mik
jövet oly csöndesen fogadták a lappangókat, most ezer tűznyelvvel
kiáltottak rájuk: «szaladj!»

De Fervlans csak a vallai síkon tudta összeszedni szétzavart csapatját.

Pedig ez még csak a torzképe volt az insurgensnek, a ki így megriasztá
őket.

– No ez a dolog csakugyan hasonlít ahoz, a mit fiasconak nevezünk!
háborgott De Fervlans. Előbb a sár állja az útunkat, most meg a tűz.
Quis quid peccat, in eo punitur. Ki mit vét, abban bünhödik. Az én
vétkem, hogy ezt a szörnyeteget megtanítottam tüzet csinálni. Most ezzel
elvesztettünk négy órai időt.

Oh erre a négy órára nagy szüksége volt a menekülő leánynak és az
elősiető Vavel Lajosnak.

Ne féljenek! Még pihenni is marad idejük. De Fervlans megint ott volt
csapatjával, a hol a mórdágvány elnyelte a szekérútat. A közepéből, a
hol a kémlelő lovag elveszett, még most is merültek fel óriási
buborékok, miket a gáztömeg nagy püffenéssel pukkantott szét.

Most a dágvány tulsó felén kellett megkisérteni a megkerülést.

Ott szikes fehér síkság terült el nagy messzeségre. Ott a vidék népe
seprűvel szerzi össze a maga kenyerét: szódát gyűjt; a síkon alig van
valami fű, bokor. Hanem a felfakadt sár, mint egy fekete kigyó kanyarog
rajta végig, a völgyeket keresve, s csalogatja maga után a lovagokat,
kik sehol sem tudnak rajta keresztül gázolni, s átkoznak minden láthatót
és láthatatlant e bujósdi játszás alatt. Az égő bozótból seregei a
menekvő vadaknak nyargalnak a lovakkal egy úton, szarvas, hiúz, vadkan,
farkas és róka; egy konda vaddisznó meg-megkisérti áttörni az
iszapfolyamon, de az is visszariad tőle, pedig a disznó csak szereti a
sarat s úszni is tud. A fekete iszapból kábító gáz párolog ki. Az égés
egyre terjed s viszfénye izzóvá teszi az égboltozatot; s az izzó
mennyezet aztán uj színt ad az egész tájnak, a szikes avart rózsaszinűre
festi, s a kanyargó fekete iszapfolyót vérveresre.

Végre a sárfolyam megreked egy dombcsoportozat között, s a kiszabadult
dæmonok zajongva kapnak fel a partra, mely az utat ismét megnyitja
előttük.

De már akkor hajnalodik, s ők eltarisznyázták a drága éjszakát. Igazán
drága időt!

Most azután a Hanság túlsó fele van előttük. Egy nagy földterület,
melybe, mint a tengerbe, három folyam szakad bele. Elnyeli mind a hármat
s zöldül fölöttük. Egy negyedik keresztül vág rajta, s elvezet a Dunáig,
s ez aztán tetszés szerint, a hogy vagy a Duna, vagy a Fertő magasabb,
hol lefelé, hol felfelé folyik. Most épen felfelé tetszik neki folyni.
Ilyenkor aztán a Hanságban elszórt tavacskák is mélyebbek, mint máskor,
s az útnak körül kell őket kerülgetni, a mi sok időt elrabol.

De Fervlans rövidíteni akarta az útat. Egy olyan ötven-hatvan lépésnyi
tó nem akadály lovas ember előtt, hogy miatta ezer lépésnyi kerülőt
tegyen. Neki kell vágni. Vadászaton akárhányszor úsztatott e tavacskákon
keresztül, a szarvast üldözve.

Csakhogy az őszszel volt: most pedig tavasz van. S a tófenék flórájának
több olyan faja van, a mi szépen elrejtőzik a víz alá, ott él egész éven
át, hanem mikor eljön a tavasz, a szerelem ideje, akkor mind fölereszti
hosszú indáit, rojtjait, levélfüzéreit, spirálformán tekeredett húrjait,
azoknak a végén vannak a virág bimbói; a virágnak napvilág kell és
szabad lég. Két hétig az egész tó egy virágágy lesz: rózsa, tulipán,
szegfű, csengetyűke van elszórva a felszinén, fehér, kék, sárga,
testszinű; azután valamennyi mind lehuzódik a víz alá megint, az indák
összekunkorodnak s ott várnak elbujva a jövő tavaszig.

De Fervlansnak még azt is meg kellett tudni, hogy a virág is lehet
ellenség. Első lovasai, kik a tóba belegázoltak, rögtön elkezdtek
segítségért kiabálni. A virágzó tóban se embernek, se állatnak nem lehet
úszni.

A hinár, a tórongy, az úszszakál, a kolokánt mind belecsimpajkózik a
lábába; ezer fonál, zsineg fogja meg minden mozdulatánál, belebonyolódik
a szivós, elszakíthatlan szövevénybe, s az eviczkélő állat a vízfenéké.

A lovakat úgy kellett farkaiknál fogva kihúzgálni a tóból a parton
állóknak. De Fervlans nem akarta hinni ezt a csodát s maga is majd
beleveszett a hinárba az erőszakolt kísérletnél.

Ime tehát történnek még csodák az új időkben is. Ugyanaz a
rendkívüliség: a Duna áradása, mely az asperni ütközetnél oly végzetes
befolyással birt az eldöntésre, kicsiben itt is megmutatta hatalmát, s
De Fervlans marquist megtanította arra, hogy a hadjáratnál az embereken
kívül még van valaki, a kit számításból nem kell kifeledni. Nevezzük
«időjárásnak».

Igy azután, ha minden útbaeső tavat körül kell lépdelni, alig van
kilátás, hogy a pomogyi rendes útra fényes nappalnál hamarább kilehessen
vergődni.

Még azután más baj is támad. A bozótégés tűzfénye fellármázta az egész
vidéket s a hansági falvak lakosai most mind talpon vannak, rudakkal
készülve a terjedő lángoknak útját állni, mik tavaszi kaszálásuk
eredményét fenyegetik. Ezek a lakosok svábok. S a sváb a milyen
nyugodalmas nép a vízben és a szárazon, olyan dühös, ha a tűzbe kerül.
Mikor vésztűz üt ki, mely a vagyonát fenyegeti, akkor neki megy az
ördögnek is.

De Fervlans csapatjának most nem volt tanácsos a falvakon keresztül
menni, hanem el kellett kerülnie a berken át a dülő útakon, a mi
keserves munka volt. A lovak elbukdácsoltak a hepe-hupás talajon; néhol
az ingó bürön át úgy kellett a leszállt lovasnak kantáron vezetni a
paripáját maga után. Útbaeső mocsárereken koczkáztatni kellett az
átugratást, s egész tüske-sánczokat kellett megostromolni, hol a
galagonya a vadszeder-indával összekeveredett, s összevissza tépte a
keresztül gázolót.

– No ezen az úton nem jövünk vissza! monda De Fervlans, mikor késő délre
kivergődött a csapatjával a rendes útra Pomogyon alól. Itt a rendes útat
meg kellett tartania, mert az egyetlen dobogó híd, mely a Fertőt a
Dunával összekötő Rábán keresztül visz, itt van a falutól félórányira, s
keresztül úsztatni a Rábán nem lehet, mert a partjai czölöpökkel és
rőzsekötegekkel vannak burkolva, a miken a ló nem tud kikapaszkodni.

A hidon túl van a révház, mely egyúttal vendégfogadó is.

– Itt pihenőt kell tartanunk, monda De Fervlans, a lovaink kidőlnek.

Tizennyolcz óra hosszat voltak útban, és még milyen útban!

Mikor a hidon megjelentek a lovasok, a révházból két férfit láttak
kiszaladni. Az egyik Eszterházának, a másik a Fertő irányában futott. A
mint a semlyékbe értek, hosszú gólyalábakat kötöttek lábaikra, s ezek
segélyével lépegettek az ingoványos talajon zsombikról-zsombikra. Lóval
nem lehetett volna őket utolérni.

De Fervlans hadsegédét nyugtalanította ennek a két embernek az elfutása,
de főnöke megnyugtatá: a gólyalábakat használják itt a pásztorok, kik a
süppedékes helyeken legeltetik marháikat.

A révi fogadónál aztán összevárták a szétzilált csoportot s előkérték a
csaplártól, a mi enni, inni való volt. Az nem szolgálhatott nekik
egyébbel, mint savanyú almaborral, méhserrel (itt pinczét nem lehet
ásni, hol a bort el lehetne tartani), meg vadréczetojással. Az ördög, ha
megéhezik, azt is megeszi.

Itt azután De Fervlans kiteríté a térképet, s a vállalat sikerültét
kétségen fölül helyezve, tovább fonta az útitervet. Guillaume tábornok
ezóta megkapta a levelek valamelyikét, miket ő két küldöncz által két
különböző irányban küldött eléje; egyik okvetlenül rátalált s az
Friedbergen fogja várni a marquist és drága zsákmányát; tehát az
odavezető legkönnyebb útat kellett kiczirkalmazni, a minél semmi se volt
könnyebb; az útközben őgyelgő ínsurgens csapat nem vétetvén semmiféle
számba. Egyéb magyar és osztrák haderő pedig nem eshetik közbe.


V.

Az egyik férfi, a ki gólyalábakkal utazott tovább, Mátyás mester volt; a
kinek a távgyaloglásai e hadjárat alatt a mesével határosak voltak.

Vavel Lajos csapatját már Eszterházán találta Mátyás mester. A vezérrel
tudatá, hogy az ellenség már megérkezett a pomogyi Rába-hidhoz, s a
révcsárdánál rostokolni készül.

Vavel lovasai sem pihenhették még ki magukat, de ők legalább rendes
útakon jöttek idáig; nem voltak elcsigázva: vezérük rögtön indulót
fuvatott, kiosztotta altisztei között a rendeleteket.

A mint meglátta, hogy Katalin is felült az öszvérére és csatlakozni
készül hozzá, megfogta a kezét s megkisérté ott marasztani.

– Ne jőjj velem tovább. Maradj itt biztos helyen. Valami baj érhet.

De a nő nem hagyta rábeszélni magát. Nevetett.

– No már kedves barátom, én igen nagy belépti díjat fizettem azért a
látványért, a mikor te megölöd Barthelmy Fervlanst. Ha nem volt elég,
még a fejemet is odateszem ráadásul: mert hogy te megölöd Fervlanst,
arról olyan bizonyos vagyok, mint az egy Istenről az égben.

Vavel értette őt egészen. A nő, a ki oly nagyon tud szeretni, egy
mindennapias asszonyi gyöngeség mögé akarja elrejteni igazi érzelmét s
kegyetlen kiváncsiságot szenveleg. Hősét akarja látni, hogyan győz?
Pedig nem igaz. Együtt akar vele meghalni, ha elvész!

– Pedig lásd: a te jelenléted engem csak gátolni fog a
rendelkezéseimben; mert fél szemem mindig te rád fog ügyelni, s lesz
valami okom a félelemre, a mikor azt nem volna szabad ismernem.

– Ne féltsd te magadat! Jobban ismerlek én! Mikor meglátod az
ellenséget, elfelejtesz engem s ott hagysz. Nem maradok el tőled.

És nevetett.

Nevető asszonyt pedig nem lehet lebeszélni arról, a minek olyan nagyon
jól nevet. Vavel Lajosnak meg kellett azt tudni, hogy ez az asszony
mennyire megy a szerelmében? Egész a puskaropogásig, a kardcsattogásig,
a piros vér kiontásáig.

Meg kell neki azt tudni az utolsó próbáig, hogy Themire-e, vagy Katalin?
Az élvhajhászó divathölgy-e; vagy a halálig hű ara?

Trombitaszó nélkül indult ki a csapat az eszterházi fasorok közül, s a
mint a pomogyi berkekhez közelített, ott Vavel csapatjának egy részét
csatárlánczra osztotta fel s úgy küldé előre portyázva, míg más részét
egy tömegben tartva, vezette az országúton. A Hanság bozótját elérték: a
portyázók előre nyomultak a berekbe.

A sűrű berekkel benőtt rónán csak egyetlen halom volt. Az is emberkéz
munkája. Egy sziksógyárnak a salakjából összehordott kráter, mely a
mélyen fekvő épületet három oldalról fogta körül. Ezt a helyet foglalta
el Vavel tartalékjával, lovasait elrejtve a hordott sáncz mögé.

Maga, Katalinnal együtt, fölhágott e domb tetejére s onnan nézte körül a
tért.

Tábori távcsövével kiveheté a Rába hidját s a mellette fehérlő csárdát;
az egész tér csupa bozót volt; az országút déli vonalától vonult egy
vízárok a Fertőig, melynek mértani vonalait elevenzöld rekettyés
jelölte.

– Tehát légy hadsegédem, szólt Lajos enyelgő szóval Katalinhoz. Én
leszállok e dombról; mert ha meglátnak, megtudják, mi van a hátam
mögött; te paraszt asszony vagy: nem tünsz fel. Nézz a távcsövemmel a
hid felé s értesíts arról, a mit látni fogsz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De Fervlanst a hadsegéde e szóval költé fel a méhser mellől:

– A bozótban veres süveges lovasok mutatkoznak!

De Fervlans rögtön kisietett a csárda elé s lovasainak felülésre
trombitáltatott, s azonnal megindított ő is egy portyázó csapatlánczot a
szemközt jövők ellen.

A sűrű bozótban csak a lovasok fövegeit lehetett látni, a mint a
folyondáros bokrok szövevénye közül kibukkantak. Itt a dæmonok fekete
sisakjai, veres tollprémes tarajokkal, amott a volónok veres csákói
halálfejekkel.

Egy-egy lövés hangzott innen is, túl is, a mi nem sok kárt tett.

Azután hangos összeszólalkozások, a mint a bozótban két ellen egymásra
bukkant s összecsapott. A sűrűben nem lehetett az ellenfél számerejét
kitudni. Ha egy lovasra kettő-három csapott rá, percz mulva annak is
két-három társa akadt. Hol egy insurgenst, hol egy dæmont fogtak körül s
vitték már fogolynak, a mint két-három társa összeszólalkozott, utána
eredtek, kivágták az ellenfél kezéből. A bozótban nem lehetett máskép,
csak apró csapatokban küzdeni, mert a zsombikok gátolták a tömeges
támadást, a lovak lába beszakadt a süppedő talajba, s a hancsikok között
lovagjaikkal együtt elbuktak; minden lovasnak az ellenségen kívül még a
földdel is kellett harczolni.

De Fervlanshoz néhány sebesült érkezett vissza, a ki keservesen
mutogatta neki a beütött fejét, a mit a sisakon keresztül
belyukasztottak.

«Nem tudjuk, mi az a görbe, de nagyon rossz!»

Azt a görbét bizony fokosnak hivják. Azért veszedelmes fegyver, mert a
ki azt a kezébe veszi, az nem számít arra, hogy védelmezze magát, az
csak támadni készül; aztán az alakja is gonosz praktikával van
kifundálva. Egy szivós csáti tölgybot végére kalapács alakú vas van
húzva, melynek az egyik vége olyan, mint a sasnak a csőre. A sisaknak
nagy ellensége, mely a kardvágást könnyen kiállja, de a fokos kampója
lyukat üt rajta és csúffá teszi.

– Ezek Vavel volónjai; monda De Fervlans, távcsövén át nézve az ellenfél
lovasait. Ismerem a fölszerelésüket Jocrisse leirásából. A fokosaikra is
ráismerek. Épen ilyen «kezükszennyét» hagyták a dragonyosaim sisakjain,
mikor néha napján együtt mulattak a fertőszegi korcsmában. Themire
asszony árulása tehát tökéletes. Ő magát Vavelt hozta a nyakamra. – No
hát majd ennek is megmutassuk, hogy a háború nem csillagvizsgálás. –
Valamikor ez az úr katona volt s nagyon rosszul végezte volna a hadi
iskolát, ha elmulasztotta volna annak a dombnak a megszállását, a hol
egy paraszt asszony áll, piros kendővel a fején. Az ott egy szódafőző.
Jól ismerem a helyet. Vavel úr főcsapatjának ott kell tartalékban lenni.
Ha azt nem tette, megérdemli, hogy degradálják közlegénynek. Az lesz a
mesterség, őt most onnan kicsalni és kelepczébe keríteni.

Szétnézett altisztei között.

– Signore «Trentatrante!»

A megszólított előléptetett. Marczona tekintetű egy alak volt, a mellén
három érdemrend, a pofáján négy sebhely; sűrű összenőtt szemöldei alól
kivillogó fekete szemek, merész sasorr, fekete bajusz és körszakáll:
igazi romagnai mintakép, termete a vaticáni viadoré.

– Te harminczad magaddal leszállsz a lóról s puskáitokra szuronyt tűzve,
megkerülitek a bozótot. A vízárokhoz érve, a sűrű rekettye oltalma alatt
előre lopóztok és lesben maradtok, a míg én az országúton előre török s
a szódafőzőnél elrejtett volónokra ráütök. Azok akkor előjönnek a
vízárokból s ti hátul támadtok rájuk puskával, szuronynyal. Mikor
helyben lesztek, akkor ezt nekem hírül adjátok azzal, hogy azt a
nádkúpot ott a füzes közepén felgyújtjátok.

– Úgy lesz; szólt az altiszt s kiválasztva harmincz legényt, azokat
leszállítá a lóról s elvitte magával gyalog a bozótba.

A francziák már akkor gyakorolták ezt a veszedelmes harczi módot: a
lovasság egy részét leszállítani s mint gyalogságot használni puska és
szuronytámadáshoz.

A berekben ezalatt folyt az apró csatározás: egyes vitézek párviadala
kardtávolban, biztató lövöldözés puskából, pisztolyból, bizonytalan
eredménynyel.

A dombtetőn álló hölgy hátrafordult s csendes hangon mondá Lajosnak:

– De Fervlans jön csapatja élén az országúton. Ráismertem.

– Akkor hát siessünk mi is az üdvözlésére!

Azzal riadót fuvatott s elővezette tartalékcsapatját.

Annyi katonai ismeretet ő is föltett ellenfeléről, hogy az ezt a
reduit-alaku dombot itt a róna közepén megtámadatlan nem hagyja.

Nem csak lovagias büszkesége, de a katonai lélektan is azt tanácsolta
neki, hogy ne várja be a támadást. Olyan csapatot, mely először kerül
csatába, jobb rohammal vinni a tűzkeresztségbe, mint védelmi állásban
várni azt be vele.

A szemközt jövő két csapat meglehetősen egyenlő volt számerőre.

Mind a kettő à cheval véve az országútat, kettős zárt sorban haladt,
eleintén lassú, majd gyors ügetéssel előre, két szárnyára szedve
előretolt csatározóit.

«Rajta magyar, rajta!» rivallt a nemesi felkelő csapat, kardját
villogtatva öklében; – a dæmonok, – régi csataedzett vitézek – nevetve
biztatták egymást a gúnyos jelszóval: «avanti, avanti, signori briganti!
Cavallieri ladri! Avanti!»

Most egyszerre füstoszlop emelkedett a bozótból. A füzes közepén álló
nádkúp föl lett gyújtva.

Ez volt a De Fervlans által várt jeladás.

E jeladásra a dæmon csapat megállt s karabélyait vállról levéve, úgy
tett, mint a ki ellenfelét nyugodtan akarja bevárni, hogy sortüzet adjon
rá.

Ennek is tudta Vavel az ellenfogását. Egyszerre csatár-rajjá bontotta
fel a csapatját s utasításul adta nekik, hogy ne sokat lövöldözzenek,
nem ér a lóhátról puskázás semmit, csak a hangja nagy; igyekezzék kiki a
maga emberét megkapni s aztán karddal, fokossal vágjon közé.

A dæmonok karabélytüze ropogott. – A hölgy a dombtetőn eltakarta irtózva
az arczát. A halál postái most repkedik kedvesét körül. – Nem ártottak
meg annak. A régi harczokban különös, válogatott szerencsétlenség
kellett hozzá, hogy valaki egy kósza puskagolyóba beleüsse a fejét.

Vavel sértetlenül közelített ellenfeléhez s egyenesen felé tartott.

Már messziről megismerték egymást s egymásra nevettek.

Mintha csak két tornahős találkoznék egymással a carroussel-téren egy
pár ví-rohamra.

Még tréfálózni is ráértek.

– Holla hó! Marquis de fer blanc! (bádogmarquis), kiálta Vavel gróf.
Leányt vártál, legényt hoztam!

– Hohó! csillagvizsgáló uram! kiálta vissza a marquis. A lábad alá
vigyázz: gödörbe ne essél!

Azonban De Fervlans nem követte el azon hibát, hogy mindjárt a csata
kezdetén személyes viadallal foglalja el a figyelmét. Vavel grófot egyik
hadnagya fogadta: zömök, napbarnította arczu siciliai.

Az összecsapásnál Vavel úgy kicsapta a kardot ellenfele kezéből, hogy az
búgva repült fel a levegőbe, s arra balkezével letaszította a lovagot a
nyeregből, ki még a pisztolyához kapkodott.

– Nem úgy verik a czigányt! kiálta nevetve.

A hölgy ott a dombtetőn hogy tombolt örömében a lábával!

Az első rohamnak sikere volt. A volónok megállták a csetepatét. S De
Fervlans hátrálót trombitáltatott a csapatjának, melyet a csatár-rajjá
felosztott ellenfél túlszárnyalt.

A halálfejesek ezt győzelmi sikernek vették s nagy «rajta magyar,
rajta!» kiáltással nyomultak a hátráló ellenfél nyomába.

Hanem az a szemlélő a dombtetőn már vette észre, hogy ez csak cselfogás.

Katalin látta jól, hogy bukdácsolnak a rekettyés vízárokban előre a
lappangó dæmonok; piros sisaktaréjaik fel-felcsillámlanak a sás közül.
De Fervlans hátráló mozdulata csak arravaló, hogy Vavelt két tűz közé
kerítsék.

– Vavel! vigyázz! kiálta teljes erejéből a nő. Azt hitte, hogy a
csatazajban meghallhatja azt a kedvese. Messze volt az, nem hallotta a
kiáltást. Csak ellenfelével volt elfoglalva, nem gondolt a szeretőjére.
Megmondta azt előre Katalin: ha azt meglátod, engemet fogsz feledni.

S Vavel egyre közeledett a kelepcze felé. Már benne volt. A vízárkot
elhagyta, mire a veres sisak-taréjok gyorsan kezdtek a sás közt előre
nyomulni. Hasmánt kúsztak a sás között, mint az indiánok.

Katalin nem tarthatta vissza magát többé. Nem volt asszony, hanem furia.
Lerohant a dombról, felszökött az öszvérére s utána vágtatott a
kedvesének. A szijostorral vágta az öszvért, hogy az nyargalt vele
eszeveszetten. Nem gondolt rá, hogy ha meglátják a dæmonok, bizonyosan
agyonlövik.

De Fervlans hátrálása igen szép rendben ment végbe. A zsombikos, bozótos
csatatér nem volt vágtató rohammal elfoglalható. Bokorról bokorra
lehetett azt védelmezni. Eközben előtörhetett a szuronyos csapat.

Ekkor Katalinnal az a baj történt, hogy az öszvére az út közepén
megcsökönösödött, a mi szokása az öszvérnek, ha nagyon ütik: egy tappot
sem akart tovább menni.

A hölgy utoljára leugrott róla s most már gyalog igyekezett Vavel
közelébe jutni. Futni is jól tudott.

A vízárok egy nagy kerek nádas mellett vitt el, melynek a közepéből egy
vén terepély fűzfa nőtt elő.

Mikor e nádas elé értek a megkerülő csapat dæmonai, akkor kiugráltak az
árokból a partra s feltüzték a szuronyaikat a puskáikra. S azzal egy
sortüzet küldtek Vavel fekete volónjainak a hátába.

S aztán «avanti!»

Hanem a nádas azt mondta nekik: «piano!»

Egyszerre oly kettős sortüzelés fogadta őket az eddig oly csöndes nádas
mélyéből, hogy fele a csapatnak holtan, sebesülten elhullt, a megmaradt
rész pedig szemközt találta Sátán Laczi czimboráit, a kik iszaptól
feketén, mint igazi ördögök, ugráltak eléjük a nádasból, s kiki a maga
emberét kiválasztva, kivont karddal rohantak reájuk.

– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! ordítá Sátán Laczi a vezényszót.

A megrémült dæmon csapat a kétségbeesés hősiességével védte magát; de
ezúttal magához hasonlóra talált. Ezek is a társadalom számkivetettei.
Ezek is azért jöttek erre a mezőre, hogy egy elátkozott életet
elveszítsenek rajta: ezeknek is «rabló» a nevük, a míg «hős»-sel fel nem
váltják. Itt két olyan vadállat harapta egymásba magát, mely el nem
ereszti egymást élve.

A dæmonok vezetője gyönyörű szép fehér fogsorait megmutatva fekete
bajusza, szakálla bozontja közül, kegyetlen mosolygással szemelte ki a
maga emberét. Kitalálhatá, hogy melyik az? Az volt a legcsúfabb.

Az is megbecsülte őt és felé tartott.

A dæmonok decuriója kihúzta széles pallosát, s kérkedve kiállta, mellére
ütve:

– Io sono il brigante Trentatrante! Harminczhárom embert öltem már meg!
Jer! Hadd legyen ma a nevem Trentaquarante!

A rablóvezér értett belőle annyit, hogy ez most a nevével dicsekedik s ő
is kicserélte vele ez udvariasságot.

– No hát az én nevem meg Sátán Laczi! S már most hát «cseréljünk
aczélt!»

Azzal nekirontott betyárosan, nem engedve másnak az első vágást.

Hanem biz az ő aczélja rosszabb volt amazénál. A kardja markolatjában
tört ketté a dæmon kardján.

Trentatrante ördögien nevetett.

– Most én jövök!

Melyik ördög eszi meg hát a másikat?

Ámde Sátán Laczi puszta kézzel sem volt rest rárohanni az ellenfelére,
azt az egy vágást, a mit a fejére kapott, számba se vette. Katonadolog
az! s a másik vágás már nem az ő számára volt rendelve. Kicsavarta a
kardot ellenfele kezéből s a harminczhárom-emberölőt saját kardjával
döfte keresztül.

Sátán Laczi legényei többségben voltak, a dæmon csapatot alig
került-fordult, levágták, vagy leteperték s farkasguzsban hagyták: s
aztán azon véres arczczal, maguk is összevissza vagdalva, rohantak De
Fervlans lovasságára.

De Fervlans, a mint a vízárok táján a puskaropogást meghallotta, saját
megkerülő csapatjának tüzelését vélve hallani, egyszerre támadót
fuvatott s erre a hátrálni látszott dæmon lovasok megfordultak s
összecsaptak ellenfeleikkel.

A dsindsásban veszedelem volt a harczolás: süppedék, zsombik, tüskebozót
gátolta a lovast mozdulataiban, puskának, pisztolynak nem vehette
hasznát, attól tartva, hogy a bokrok közt saját bajtársát lövi meg; a
lovak vészt nyerítettek, a mint lábaik alatt beszakadt a talaj; néhol a
két összecsapó lovag egyszerre szakadt bele nyeregkápáig a dágványba, s
feledve a harczot, ketten kétfelé igyekeztek kimenekülni a feneketlen
degetből.

A sűrűségben egyik vezér sem láthatta a csapatja két végét, csak a
kiáltozásokról hallá, hogy hol verekesznek? S a tusába mind a két fél
úgy belemelegedett, hogy nem hallgatott már semmi trombita-jelszóra.

Vavel is hallotta a háta mögött hangzó puskalövéseket s ő is azt vette
ki abból, hogy az ellenfél egy csapatja megkerülte őt. Erre felhagyott
azzal a hősregei babonával, hogy az ellenfél vezérét neki kell megölni.
A modern vezérnek más feladata van. Közelebb inté magához a trombitását,
hogy parancsot adjon neki a visszavonulási jeladásra.

Az odaugrató kornétás azonban oly szerencsétlen volt, hogy a lovával egy
zsombikban elbukott, s aztán a lába alája szorult a hanyatt fekvő lónak.

Három ellenséges lovas De Fervlans kiséretéből odavágtatott egyszerre,
hogy a kornétást elfogja.

Vavel Lajos, látva a veszedelmet, melyben legszükségesebb vitéze forog,
maga ugratott elő annak a védelmezésére s egyszerre három támadó ellen
fogadta el a harczot.

De Fervlans bámulva szemlélte e tusát. A remek viadal még az ellenfél
csodálatát is felkölti s Vavel lovag ezúttal remekelt. Hidegvérrel
vagdalkozott. Nem jött hevélybe, nem osztott lesujtó csapásokat; hanem
mind a három ellenfélnek a keze fejét, könyökét, alkarját vagdalta
össze, a mi harczképtelenné tesz. De Fervlans látta, hogy oldalognak
vissza egyenkint legdühösebb dæmonai, mi alatt Vavel volónjai kisegítik
a kornétást a lova alól, s a lovát is négy lábára állítva, ismét
felültetik rá. – Hanem a trombita tele lett iszappal, azzal nem lehet
jelt adni a visszavonulásra.

A csatamező keleti oldalát sűrű, összegubanczolt vad komlóbozót zárta
el. De Fervlans türelmetlenül nézegetett e bozót felé. Az a puskás
csapat, mely innen elő fog törni, dönti el a viadal sorsát.

Végre megnyilt a komlóberek s előrohant belőle, nem Trentatrante, a kit
De Fervlans várt, hanem Sátán Laczi.

A véres, sáros had szuronynyal rohant a dæmon lovasokra.

A roham oly véletlen volt, annyira ellentéte a várt sikernek, hogy De
Fervlans kétségbeesett a további küzdelem fölött.

Hogy az oldaltámadás okozta zavar egész csapatját magával ne sodorja, ő
maga vágtatott kisérőivel együtt a Sátán-csapat leverésére.

Vavel Lajos pedig a nyomába.

Most már a kornétásnak is megnyilt a trombitája: de nem a
visszavonulásra, hanem: «előre! előre!»

Sátán Laczi véres fejjel s ellenfele véres kardját forgatva kezében jött
De Fervlansra szembe.

De Fervlans megismerte a czimborát.

– Hát tégedet mégsem akasztottak fel? kiálta rá.

A betyár fenekedve felelt neki oda.

– Nálunk csak az árulókat akasztják fel most.

S azzal egy bámulatos szökéssel, mely paripának is becsületére vált
volna, ott termett De Fervlans lova előtt s megragadva a ló zabláját,
hogy az ágaskodva emelkedett fel, odakiáltott a lovagra igazi
zsiványhumorral:

– Add meg magad, czimbora!

De Fervlans dühösen vágott a kardjával Sátán Laczi fejére, ágaskodó lova
kengyelében fölemelkedve. Ez volt Sátán Laczinak mai nap már a második
csapás s ez úgy látszik, hogy «erre a napra» elég volt neki, mert
szédülten eloldalgott és összeesett; hanem a kardját ott hagyta:
markolatig döfve De Fervlans lova szügyébe.

A marquisnak alig volt ideje kiugrani a kengyelből, hogy összeroskadó
paripája maga alá ne szorítsa.

Úgy tetszett, mintha el volna veszve!

Csapatja teljes felbomlásban, s ellenfelének kócsagos csákója már
közeledik a bokrok mögül.

Szép vadrózsa bokrok voltak: – tele piros és testszín virágok
csillagaival. Oly magasak, hogy a lovasnak csak a feje látszott ki
közülök.

De Fervlans kirántotta elhullt lova nyeregkápájából azt a pisztolyt, a
melyik szabadon maradt.

A zsebéből kivett egy levelet: Themire levelét.

Eszébe jutott, hogy ha őt élve elfogják: ez a levél jogot ád Vavel
Lajosnak, hogy őt arra az egyetlen fűzfára itt a dsindsásban
fölköttesse. Ő nem ellenség volt, hanem átszökő «pribék».

Azt a levelet összegyűrte és a pisztolyába tömte.

Csak a rózsabozót választotta el még ellenfelétől, alig húsz lépésnyi
tér; – s De Fervlans remek lövő volt.

Vavel Lajos látta ellenfele előkészületét. Ő is kihúzta hát
nyeregkápájából az egyik Lazarino Comenazót. Neki is volt egy széttépni
való levele, – a miben De Fervlans ír «Themire» felől. Ő is fojtást
gyúrt abból s azt a pisztolyába tömte.

– Jó éjszakát, Vavel lovag! kiálta De Fervlans. Itt küldöm a kedvesed
levelét.

A pisztoly eldördült s a csákó megránduló álszijja tudatá Lajossal, hogy
a golyó a csákóján ment keresztül. Talán épen a halálfőt találta. De nem
csinált halálfőt! – A lövés jó volt, csakhogy a töltés volt igen erős.

– No hát fogadd te a magad levelét retour, marquis de fer blanc! monda
Vavel Lajos, s minden czélozgatás nélkül rásütötte a pisztolyt.

A levél égő rongyai, mint éjlepkék szállongtak alá a nagy rózsabokorra,
melynek tövét egy halálra sebzett lovag piros vére áztatá.

De Fervlans marquis tragædiája be volt fejezve.

És a császári princessek salonjai nem fogják őt többé elfogadni; és
Josefine ölebei nem fogják őt megugatni, se az új császárné ölebei nem
fognak farkat csóválni előtte; és a grand père tánczát elfogják végezni
nála nélkül; és a szép, illatos öltönyű herczegnők nem fogják lesni
ajkairól a mulattató élményeket, és a császár nem fogja őt «kedves
herczegem»-nek nevezni, – és Grassini nem fogja az ő kedvéért da capo
elénekelni az «ombra chiará!»-t; se Isabey nem fogja őt megnevettetni
majom parodiájával; – hanem majd eljőnek hozzá azok a sötétkék érczfényű
bogarak, a mik úgy szeretnek tanácsot tartani olyan helyen, a hol valami
állati élet átalakul növényi életté, s esztendő mulva már a mohától nem
fog látszani a sülyesztő, a melyen át marquis De Fervlans a nagy
színpadról eltünt.


VI.

A dæmonok vezérük eleste után igyekeztek visszavonulási útjokat
megtalálni.

Vavel Lajos volónjai egész a hidig üldözték őket. Ott a menekülők egy
csapatja leszállt lovairól s fegyvertüzeléssel tartóztatá vissza az
üldözőket, míg társaik a dobogóról lehányták a padlókat a vízbe, akkor
aztán az utolsó védelmezők a pusztán maradt mestergerendákon futottak
végig. Ezt a mesterséget lóháton nem lehetett utánuk csinálni.

A tér, hol a csatározás leghevesebben folyt, üresen maradt már, mire
Katalin oda megérkezett.

Csak akkor, mikor a vérmezőn széttekintett, borzadt össze.

Minő Istentől elátkozott hely ez!

Itt egy mozdulatlan alak fekszik hanyatt a zsombikokon keresztül, hátra
szegzett fejét a földre csüggesztve s megdermedt kezének égremeredő öt
újjával a semmibe markolva. Mit akar ott? Láthatatlan ellenséget
fojtogatni, vagy láthatatlan nemtő segélyét kérni, hogy emelje fel?…

A pocsolyában még lubiczkol valami. Haldokló, a ki nem akarja elhinni,
hogy itt van a túlvilágnak a kapuja, s mellére szorítva tenyerét, még
csukogatni próbálja az ajtót, melyen keresztül a lélek elillan…

A legázolt sás közül föl-fölemeli a fejét egy vergődő paripa s rémült
szemeiben a leáldozó nap tűzfényével, félelmesen nyerít végig a
pusztaságban…

Egy rekettye-bokorban alig hallható hangon, mintha távolból jönne az,
énekli valaki: «Ave Maria… ave Marie…»

A nagy, széleslevelű mozsárvirágokon, mint korán reggel, ott ragyog a
harmat; csakhogy piros a gyöngye: piros vér.

Katalin, mint az álomjáró, ődöngött e kietlen téren.

Egyedüli eszméje, mely idehozta, az volt, hogy fölkeresse azt a helyet,
a hol Lajost De Fervlans-nal összetalálkozni látta. Bizott a szivében,
hogy az, mint a delejtű, oda fogja őt vezetni abban a bozót-tömkelegben.

A nagy fűzfát, mely oly magányosan állt ott a dsindsás közepén, már
egész serege ülte el a hollóknak, varjuknak. – Arra gondolt, hogy nem
fogja nekik prédára ott hagyni a kedvesét.

Egyszer egy nagy virágzó vadrózsacsalit állta el útját. Túl rajta egy
paripa hevert elnyúlva, szügyében egy kard markolatával. A mohos tér
közepén ragyogott egy érczsisak, elején az aranyozott császári sassal.
Egy magasra kiemelkedő zsombik mellett feküdt egy sáros, véres fejű
alak, fekete daróczöltözetben, ökölre szorított balkezével a mögötte
levő sás közé markolva. Halottnak látszott.

A mint a pórnőnek öltözött Katalin a félelmes tudnivágyás tétovázásával
vizsgálódott a kis tisztás téren: a rózsabokor aljából lázas nyöszörgés
hangja kelt elé. A megszólító magyarul beszélt.

– Ah, jó asszony, az Isten irgalmára… hozz nekem egy ital vizet.

Katalin nem kérdezte ki az? jó barát-e, vagy ellenfél? A sebesült mind
felebarát.

– Mindjárt hozok.

Ha markotányosné készülékeit ott nem hagyta volna az öszvéren, könnyen
teljesíthette volna a sebesült kivánatát; így azonban még elébb utána
kellett annak járni.

Fölvette a tér közepére kigördült aranyos sisakot, hogy abba merítsen
vizet.

Hiszen víz volt ott köröskörül mindenütt; de minő víz? Növényrohadéktól
zöldülő, ázalagoktól nyüzsgő, undorbűzű pocsétanyirok. Azt enyhítőül nem
lehetett embernek adni.

Eszébe jutott Katalinnak az a monda, hogy a hansági pásztorok, mikor
megszomjaznak, egy elvágott nádszálat dugnak le mélyen a süppedő
talajba, s azon keresztül a föld alatt folyó tiszta víz felbugygyan
alulról s türhető italul szolgál.

Megkisérté azt. Leszurt egy hosszú nádszálat a mohos talajba; mikor jó
mélyen volt, egyet szítt rajta a szájával; az első szívásra ugyan tele
jött a szája mindenféle hinárizű folyadékkal; hanem a következő
pillanatban meg volt az az öröme, hogy a nád végén ölnyi magasra látta
felszökkenni a kristálytiszta vizet, mint egy szökőkút sugarát. – Lám,
milyen könnyen megy itt az artézi kútfurás!

Katalin nőies gyönyörrel tartotta alá e paraszt tudománynyal készített
ugrókutnak a sisak öblét. A női kedélyben meg van az, hogy a legsötétebb
aggodalmak közepett, ily rémületes helyen, mint ez, körülborzongatva a
friss csatatér rémeitől: emberek között, kik most készülnek
kisérteteknek, egy ilyen gyermekörvendeztető tünemény még gyönyörűséget
szerez neki; s addig a pillanatig, a míg ezt a napsugárban
szivárványjátszó kristályvizet nézi, elfelejt mindent, a mi keserű – és
gyönyörködik.

Előbb kiöblíté a sisakot, mint rendes asszony szokta tenni vízhordó
edénynyel, aztán telecsorogtatá. Maga is szürcsölt belőle. Édes volt a
víz és üde.

Azután fogta a sisakot és odavitte a vadrózsabokorhoz, a honnan a nyögés
hangját hallá.

A sebesült lovag hanyatt feküdt a fűben, s arczát az ég felé emelte.

Katalin bizony nem ismert rá.

A halál nagy művész: tíz percz alatt más álarczot ád a komédiásnak, mint
a minőt életében viselt. E sárga színtelen arczokat, e besüppedt
szemeket, ez elferdült ajkakat nem látta ő soha. Ez az egész tekintet
nem volt emléke lapjaira lerajzolva. Oda hajolt hozzá, hogy a vízzel
telt sisakot ajkaihoz tartsa.

Hanem a lovag ráismert az ő arczára a paraszt fejkötő alatt is.

– Themire! hörgé eliszonyodva, s kezét védelemre emelte elé.

E névre, e hangra valami istennői düh állta el az asszony szivét. Nem a
hogy asszonyok dühöngnek, hanem a hogy Juno, a hogy Minerva, a hogy
Diana tudott kegyetlenkedni azokon, a kik felséges haragját lángra
lobbantották; oly ember fölötti boszú rendíté meg egyszerre minden
idegeit.

– Fervlans! kiálta rá, fogait összecsikorgatva s sarkával homokot rugott
a haldokló szeme közé. Te fekszel itt! Te átkozott! Megölted a
leányomat! – Soha meg ne bocsásson neked érte Isten, a mivé engemet
tettél és gyermekemet! Halj meg, azzal a képpel a szemed előtt, a mit
most látsz. S rettegj attól a gondolattól, hogy a más világon még rád
találok.

S e szóknál, szilaj, féktelen dühvel emelte magasra két kezével a vízzel
tölt sisakot, mintha annak tartalmát a haldokló arczába akarná önteni.

Az pedig megfordult, arczát a zöld mohába hajtá és nem mozdult meg
többet.

Katalin újra emberi érzések hűs régióiba kezdett alászállni. A kezével
magasra emelt tárgy: – vitézi sisak egykor, vízhordóedény most, vízi
kigyók tanyája holnap, aláhanyatlott kezében. Magához tért,
körültekintett. Akkor észrevette, hogy az a másik alak, a ki a
zsombikhoz támasztva a hátát, fekszik panasztalanul a földön, azt a
kezét, melylyel az imént a sásba kapaszkodott, most leeresztve tartja.
Ez talán még él: ezt még lehet menteni.

Odament hozzá, s a sisakban hozott vízzel lemosta annak arczáról a vért
és iszapot. Ah, milyen rút arcz volt! Az iszonyatos eszményképe. Mégis
leöblítgeté azt a hideg vízzel. Aztán megmosta sebeit. Ah, mily
rettenetes vágások a koponyán! Be mélyen a csontba. Iszonyat rájuk
nézni! Mégis kimosta azokat. Volt egy pillanatja, a mikor az iszonyat
elfogta érzékeit: kéket, zöldet látott maga előtt; hanem aztán, mikor
föltekintett az égre, a hófehér bárányfelhők között úgy tetszett neki,
mintha egy hófehér ruhás alakot ismerne meg, a ki biztatóan int le
hozzá: «Úgy úgy, anyám! Én is így tettem! Tanuld meg te is!» – Azután
fogta patyolatgyolcs nyakkendőjét s bekötözgeté vele a tátongó sebeket.
Olvasta valahol, hogy a fekete nadálytő levele jó sebforrasztó. Az a
piros csengetyűs virág bőven terem ott a zsombikok alján; azzal
takargatta be a sebeket.

Hová lett a kényes úrhölgy, a ki elsápadt, ha vérről beszéltek előtte, s
elájult az érvágás láttára? Hová lett a salonok túlfinomult idegzetű
komédiásnéja; a ki különbséget tudott tenni, melyik embert kell
meglátni, melyiknek az újjahegyét nyújtani, melyiket észre sem venni? –
Ott térdelt a rongyos közvitéz mellett, nem sajnálva szép, fehér kezeit
annak a szennyétől; s vizsgálta a kezébe vett kezén az üteret, hogy
van-e még benne élet.

Egyszer aztán meglátta ennek a kéznek a hüvelykujján azt az aczélgyűrűt,
azzal a három liliomos czímerrel.

– Sátán Laczi! sikolta fel a hölgy örömteljes meglepetéssel, s mintha az
volna a világ legszebb Adonisa, mintha atyja, bátyja, vőlegénye volna,
oly gyöngéden vette a fejét a karjai közé, hogy jobb fekvést adjon a
testének; s gyöngéd hangon hivogatá vissza az életre: «ébredj! tekints
fel! Kezdj újra élni!»

Oh, hiszen ez volt az az ember, a kire rá volt bízva, hogy Mariet vigye
el a veszélyeztetett helyről: ő tudja, hogy hova lett az a leány, a ki
ha elvész, Lajos szivét meg nem gyógyítja az ő szerelme soha. Ha ezt a
leányt veszedelem érte, akkor ez a balsors, mint egy átokmondás fog ő
közötte és Vavel között állni; mert ő volt annak megindítója!

Azért ápolta olyan nagyon az az ijesztő pofájú rablót.

Hisz megfoghatatlan rejtély volt előtte, hogy kerülhetett az most ide,
mikor annak útban kellene lenni Marieval Győr felé. Nem találta-e meg a
leányt? nem akart-e az vele jönni? Cambray nem eresztette-e? Elfutott-e
az másfelé? hátha De Fervlansnak egy csapatja a Fertő tulsó oldalán
került Fertőszegnek s elrablá a leányt?

S ez a holt ember itt oly makacsul hallgat, s nem felel meg ezekre a
kérdésekre.

– Ébredj fel! Ébredj fel! Nem szabad meghalnod!

S Sátán Laczi csakugyan jó szófogadó ember volt. Ha olyan nagyon hívták,
hát megemberelte magát. Felnyitotta szemeit s látott maga előtt egy
asszonyt térdepelni. Azután felnyitotta a száját s azt mondta:

– Ihatnám!

Katalin sietett neki friss vizet hozni a sisakban a szökőkútjából.

Odavitte neki, térdére emelte a sebesült fejét, odatartá ajkaihoz a
sisak ernyőjét s tartotta ott, a míg az ivott.

– Köszönöm! hugám.

Arra a sebesült megint le akarta tenni a fejét a fűbe s kedve volt
megint halottnak lenni egy kicsinyt.

De Katalin nem engedte őt leszédülni, telemarkába meríté a vizet, azzal
locsolta Sátán Laczi arczát, míg az újra magához tért s azt dörmögé,
hogy «no mi baj?»

– Laczi bácsi! beszélt hozzá szépen Katalin. Nézzen csak rám, nem ismer
meg? Én vagyok az úrnő, a ki a feleségét, gyerekét magamhoz vettem. A
Laczkó gyerek nevelő anyja.

Erre a szóra a sebesült szája valami idétlen nevetésre nyilt fel. Egy
fekete üreg, melyből az hangzik «hahaha».

– Hahá! – A Laczkó gyerek – füge gyerek! Majd meglőtt a kisasszonya
miatt.

– Úgy? úgy? Szóljon a kisasszonyáról! Hova tette? Mi lett belőle? Az a
lovag, a ki önnek ezt az aczélgyűrűt adta, az én hites mátkám. Annak a
kincse volt az a leány! Önre volt az bízva. Hová tette ön? Nézzen rám!
Emelje fel a fejét.

A sebesült karikára felnyitotta a szemeit. Gondolatjait látszott
keresni. Aztán dadogva adogatta elő.

– A szép kisasszonyt – a Névtelen Várban – nem kell félteni. A Laczkó
gyerek – füge gyerek. S az én feleségem becsületes asszony.

– Tudom, tudom! Derék fiu és becsületes asszony. De szóljon, az égre
kérem. Laczi bácsi, édes Laczi bácsi, kedves, jó Laczi bácsi! Ne hunyja
be a szemeit; csak egy pindurka kis perczig legyen ébren s mondja meg,
hova lett az a leány, a kit önnek ezzel kellett megszólítania: Botta
Zsófia! Hova lett?

E szóra a sebesült egyszerre felkapta a fejét; s mintha egy világos
perczet kapott volna elkábulatából, sietett elmondani: «a Botta Zsófiát
a feleségem vitte el Győrbe. – Laczkó fiam kisérte – ezóta ott vannak.»

Oh hogy ápolgatta, dédelgette a sártól, vértől szennyes alakot e
vigasztaló szókért a delnő, hogy igazgatta a köteléket sebzett homlokán,
s törölgette a vért rettentő arczáról, mint egy gondos anya, a ki a
gyermekét találta fel a csatamezőn.

Valaki nézte ezt a közelből, a háta mögül. – Vavel Lajos.

Nézte, hallgatta, csodálta.

Csöndesen, a mohában nem hangzó léptekkel odakerült mellé, s aztán
keblére ölelte az örömében felsikoltó hölgyet.

«Oh milyen asszony vagy te!»

* * *

Vavel fekete volónjai becsülettel állták ki az első kisérletet. Nem
váltak szégyenére a nagy fennyen feltüzött halálfejnek. Az ellenségnek
egyik leghirhedettebb csapatjával mérkőztek össze s azt visszavonulásra
kényszeríték, adtak neki emlékül sebeket s itt fogtak tőlük emlékbe
halottakat, foglyokat és prédalovakat.

Azonban Sátán Laczi csapatjához sem szabad hálátlanoknak lenniök; aztán
meg ahoz a jó földhöz sem, mely velük együtt harczolt. Ez a kettő ütötte
helyre az aránytalanságot a két harczoló fél között. Mert bizonyára a
dæmon-legió csupa harczedzett kegyetlen vitéz volt, a halálfejes
banderium pedig merő ujoncz.

Nem is voltak hálátlanok: Sátán Laczit keresztbe fogott puskákra
fektetve vitték el magukkal, s a hű szövetséges földnek átadták a
csatatér legdrágább kincseit, a halottakat.

A volónok közül is több ott veszett s Vavel Lajos a csata utáni éjszakát
jobbadán azzal töltötte, hogy az elesettek szülőinek, rokonainak
vigasztaló leveleket irt. A sebesülteket pedig szekerekre rakatta és
elküldte Komáromba. Ott volt a tábori kórház.

Másnap reggel visszatért a csapatjával az insurgens táborhoz. A kapuvári
révnél megtudta, hogy tegnap reggel az a szekér, mely Mariet és kisérőit
vitte, szerencsésen átkelt a Rábczán. Éjjel érkeztek; akkor nem lehetett
a megáradt folyón átmenni a komppal, a hidat pedig elhordta a vízár.

És így, ha a csodák közbe nem jönnek: ég, föld, víz tűz és emberszív
csodái, akkor a dæmonok csakugyan ott lepték volna a menekülőt.

Mikor a táborhelyre megérkeztek, olyan diadallal fogadták őket, mintha
Napoleon egész táborát levágták volna. Kivált az alispán. Az volt csak
nagyra az ő soproni legényeivel! Túltesznek azok valamennyin! Olyan
hadvezér sem volt előtte több, mint Vavel Lajos. De még annak a
menyasszonya is ritkítja párját a hősnők között. Nagyobb híre lesz
ennek, mint a saragossai hősleánynak, vagy Spatár Eudoxiának, a görög
szabadságharcz amazonjának.

Lajos pedig épen a megfordított nézeten volt, s mátkáját mindenféle
semiramisi hírnévtől megfosztani törekedett; nem is lehetett tőle azt
rossz néven venni.

– Te kedvesem, most rögtön Győrbe utazol s Mariet gondod alá veszed.
Fertőszegről odahozatsz mindent, a mire szükségetek van. A Dunán túl
egyedül Győr a biztosított hely s a nemesi fölkelő had ott fog
összeseregleni; ott alakul rendes hadcsapatokká, minélfogva kétségtelen,
hogy az nem válik a háború színhelyévé, miután a két hadvezérnek, kik
Olaszországból és Tyrolból vonulnak Magyarországra, az a feladatuk, hogy
az olaszországi ellenséges hadsereget addig feltartsák, míg a felkelő
tábor fölszerelve és hadászatilag beosztva lesz s akkor azzal együtt
csatlakozzanak a generalissimus nagy hadseregéhez: a mely esetben
viszont Eugen alkirály hadserege Napoleon armadiájához fog sietni.
Tiszta képtelenségnek tartom, hogy Győr közelében valami nagyobb csata
fejlődhessék ki. Ott tehát egész bátorságban lehettek. Ha élünk egymásé
leszünk. – Vedd tőlem jegygyűrűnek ezt az aczélgyűrűt.

Az ugyan Katalinnak minden ujjára nagy volt, de azt igérte, hogy majd
kibéllelteti aranynyal, úgy fogja viselni.

– Most már kinyithatod a kulcsával az érczládikát is. Vidd el azt
Marienek. Meglátod, milyen örömöt szerzesz neki vele, ha felnyitod azt s
ő látni fogja, hogy a mi benne van, – az pernye és hamu. Oh hányszor
kért ő engem erre!

Azzal megcsókolgatá szive szerint az ő szerelmes menyasszonyát, s
felültetve őt a szekérbe, lelkére köté, hogy mindkettőjük egészségére
vigyázzon, aztán – a sok szép osztrák tisztek valamelyikébe ott a
főhadiszálláson belé ne szeressen. Aztán utána futott, még valamit
elfelejtett. Ezt a csókot meg adja át Marienak; de biz abból az «egy»
csókból Győr városa minden árva hajadonát elláthatta volna Katalin
izenettel…



TIZENNEGYEDIK RÉSZ.  FÉRFIAK DOLGA.


I.

És már most hát egy darab ideig vége minden asszonyokkal való
historiának, csak férfiak maradtak a színen; kegyetlen, kardköszörülő
férfiak. Azokról fogunk beszélni hosszú, hosszú történetet.

Vavel gróf, a mint portyázó csapatjával a Rábához visszatért, Katalint
elküldé Győrbe, lelkére kötve, hogy Marietól azontúl el ne váljon. Ő
maga nem kisérhette kedvesét oda, mert csapatjával rögtön a Szigetközbe
betört francziák ellen kellett indulnia. De megigérte neki, hogy mihelyt
egy szabad napja lesz, meglátogatja őket s addig is sűrűn fognak
egymással levelezni.

De bizony ő az igérete első felét nem válthatta be; mert olyan nap nem
virradt rá nézve többé, mely asszonyokkal találkozásra lett volna
rendeltetve.

A Himfy írójának kötetre menő epedő levelei szerelmes feleségéhez eleven
képét nyújtják annak a kornak, melyben két szerető szívnek hónapokon
keresztül nem lehetett egymással egy pillanatra is találkozni, ha csak
nehány mérföldnyi távol választotta is el őket egymástól.

A táborozás gyors eseményei Vavel Lajost mindennap új, meg új jó
barátokkal ismertették meg, kiknek lelkesedése őt is magával ragadta.
Egy új, sajátszerű népet tanult megismerni, a minőről soha könyvekben
nem olvasott.

S voltak jó barátok, a kikkel ma összeölelkezett, s holnap már a
lovagtalan paripájukat látta elővezetve: a jó barát ott feküdt már
valahol a szép zöld mezőn.

Különösen a derék bácskai lovasokat, a kik olyan jó vitézek a
kardcsattogás közt, mint a milyen jó czimborák a pohárcsengés közt,
nagyon megtizedelték a Szigetközbe betörő nagyszámú francziák.

Hanem a szive dolgai iránt egészen nyugodt lehetett Vavel Lajos.
Mindennap fölkereste a futár Győrből, akármerre kalandozott, azzal a
kedves levéllel, melynek egyik oldalát Katalin, a másikat Marie irták
számára teli, egész a papir széléig. S az tele volt jó kedélylyel,
örömmel, reménynyel, jövőben való megnyugvással.

Milyen nevettető jelenet volt az, a hogy Katalin leirta, mikor az
aczélládikót átadta Marienak, s aztán felnyitotta azt a rejtélyes
kulcscsal! Eleinte milyen szomorúan, kedvetlenül nyúlt bele a leány,
arczát is félrefordítva, s csak azután, mikor megérezte újjai hegyével,
hogy annak rejtelme pernye és hamu, kaczagott fel nagy örömmel. – Ah
milyen boldog lett egyszerre! Hogy rettegett nagyságától
megszabadulhatott! Most már szabad neki az egész világra nézve senkinek
és semminek lenni. – Most már lehet «valaki!» – Ha örömet akar neki
szerezni Katalin, hát úgy szólítja, hogy «Sofie!» Rég azt akarta ő már!

Aztán Katalin elbeszéli neki Lajos hősi csatáját a Hanságban: ezt
mindennap újra el kell neki regélni.

Aztán minden reggel, minden este elmennek együtt a templomba imádkozni
az Istenhez, hogy védje meg Lajost minden veszélytől. Ez az ő mindennapi
látogatásuk, mulatságuk, vigasztalásuk. Az ő imájuk védni fogja az ő
egyetlenüket. Lajos lóháton ülve olvasta azt a levelet; az ellenséges
golyók füttyentettek egyet közbe a légből.

És aztán arra gondolt, hogy a bácskaiak derék vezére, a hős Stipsics,
épen ilyen levelet olvasott fel neki tegnapelőtt a menyasszonyától – s
ma már úgy hozták haza a homlokán keresztül lőve.

* * *

Ej! hallgasson el a csalogány most, hadd szóljanak a trombiták.


II. _A karakói napok._

János főherczeg hadserege teljes visszavonulásban volt a Duna felé.

Junius 8-án érkezett meg Baltavárról Tüskevárra. Mindössze három
megritkult lovasezrede volt még: két huszár, egy dragonyos,
agyoncsigázva a folytonos harczolva visszavonulástól mind a három.

A sarkában előre nyomuló ellenségnek világos czélja az volt, hogy a
Győrnél alakult insurgens táborral való egyesülését megakadályozza.

Ezt a visszavonulást fedezni, az egész erejével előre nyomuló ellenséget
feltartóztatni volt Andrássy tábornok feladata.

E feladat kiviteléhez volt két ezred insurgens gyalogsága: a pesti és
veszprémi és egy zászlóalj insurgens gyalogsága, a pesti II. számú és
két gyalogsági ütege.

A pesti lovasezred május 13-án alakult meg, s akkor indult meg
Soroksárról; a Lajta melletti Bruckig meg sem pihent. Ott egy párszor
összeverekedtek az előörsei az ellenséggel, akkor azt a parancsot vette,
hogy siessen le egyhuzomban Körmendre. Május 28-án már Sz.-Gróton volt.
Útnak is elég!

A veszprémi lovasezredbe az első vitéz ápril 24-én állt be; május 11-én
az ezred 1136 főnyi erős volt, s ment egyenesen a csatatérre; be nem
gyakorolva, alig fölszerelve, s vezetve a kiválóbb nemes urak által, a
kiket tisztekül megválasztott.

Ezek voltak Andrássy csapatjai, a mikkel a diadalhoz szokott franczia
légiókat fel kellett neki tartóztatni.

Hogy a feladat nehézségét megértsük, a helyrajzot kell előre
bocsátanunk. Az út, melyen a főherczeg hadseregének minden ágyújával,
podgyászos szekerével s kifáradt gyalogságával végig kellett menni,
Türjétől Nagy-Szőllősig egy tökéletes derékszöget képez, a szögletet
képezi Sümeg. Ha az ellenségnek sikerül Jánosházától az egyenes diagonál
vonalban nagy tömeg lovasságával Nagy-Szőllőst elérni, akkor a főherczeg
hadserege előtt el van vágva az egyenes út Győr felé.

Egy kis folyamocska szakítja félbe ezt az utat: a Marczal. Csak akkora
folyam, hogy egy fölibe épített malom épen keresztül éri. E malomzugónál
foglalt helyet a pesti insurgens gyalogság. Emberek, a kiknek akkor volt
szuronyos puska először a kezükben; – a malmon túl van egy kicsiny
falucska: Karakó. Azt már az ellenség tartá megszállva.

Kilenczedikén délután két órakor három osztály franczia lovasság nyomult
elő a malom felé. Fél escadron szélességben tömegrohamot intéztek a
malomhíd ellen, s az ujoncz insurgens csapatnak volt elég hidegvére a
puska végére várni be a rohamokat, s csak akkor adni rájuk sortűzet,
mikor minden lövés biztos.

S a lövés támasztotta zavar alatt Gosztonyi ezredes vezénylete alatt
előrohant a gát mögül a pesti insurgens lovasság s közé vágott az
ellenségnek s egész Karakóig üldözte azt.[2]

Háromszor ismételte a rohamot az ellen lovasság, s ugyanannyiszor lett
visszavetve. A harmadik kisérletnél a pesti lovasságot elragadta a
harczi hév; nem érték be vele, hogy Karakóig verték ellenfeleiket, oda
is utána törtek, kiverték a faluból s maguk szállták azt meg éjszakára.
Gosztonyi ezredes és hadsegéde Clementis mindenütt elől vágtatott; a
segédnek le is lőtték a lovát; a mikor aztán Francsics közvitéz hozott
neki egy másik lovat, a miről levágta az ellenséget. Két Letenyey
testvér: egyik káplár, másik alhadnagy, versenyzett egymással a hősi
harczban, mintha fogadásuk tartaná, hogy ki legyen az apjának a
derekabbik fia?

Senki sem segített az insurgenseknek. Ők szereztek a császári királyi
hadseregnek egy pihenő éjszakát. Az első csöndes bivouacot e védelem
alatt tartották meg Tüskeváron.

Másnap reggel újra megkisérté az ellenfél kierőszakolni az átjáratot a
malomgátnál. A pesti gyalogok újra visszaverték, de már lovasságuk nem
volt, mert a pesti lovas hadosztályt Nugent tábornok a hadseregéhez
rendelte be.

Erre a francziák hét osztály lovast és két zászlóalj gyalogságot
vezettek rohamra a karakói malom ellen; mire Andrássy tábornok két
osztály veszprémi insurgens lovast és két osztály huszárt küldött a
megtámadottak segítségére, a mi azoknak a gyalogsággal szemben mit sem
használt.

A franczia voltigeurök a malom fölött átgázoltak a Marczalon s az által
kényszeríték a pestieket a malom elhagyására.

De nem volt az futás! Az egész zászlóalj tömött hadsorban vonult a
töltésen végig a közeli dobrokai korcsmáig. Itt újra megálltak s védték
a töltés defileéjét. Volt négy háromfontos ágyujok, azzal tisztára
söpörték az utat.

Az ellenség azonban helyreállította a malom hídját, s azon keresztül
aztán előrohant az egész lovas tömegével a csárda ellen.

A pesti gyalogság még most sem futott. A túlnyomó erő előtt rendben
vonultak a dobrokai halomig s ott megint hadrendbe álltak.

Egy hadnagy, Szőke György, a veszprémi és fehérmegyei lovas ezrednek
tizenhat legényével (mind fehérmegyei fiúk) a szoros úton
keresztüldöntött jegenyefák mögül puskatüzeléssel mindaddig visszatartá
a franczia lovassági rohamot, a míg a pesti gyalogság hadi rendbe
fölállhatott. Tizenheten ezerhatszáz ellen. Egy emberre jutott száz. A
szoros töltés két oldalán a Marczal süppedékes rétjei gátolták a
franczia lovasság előnyomulását. A tizenhét lovas minden lábnyomot
védelmezve vonult a dobrokai majordombig vissza. A hadnagyon kívül még
három vitéznek a neve maradt följegyezve: Kulcsár Károly őrmesteré,
Csikász János kápláré és Kovács János közvitézé.

Az egész tér, a mit az ellenfél két napi csatában ki tudott vívni, nem
volt több, mint a mennyire egy ágyú elhord: háromfontos ágyú.

A francziáknak azonban voltak nyolczfontos ágyúik és bombavetőik s a mi
akkor legfélelmesebb ujítás volt: congrev röppentyűik. Azokat
felállították a Marczal balpartján s onnan kezdték el lövetni a szemközt
felállított insurgenseket.

Ujoncz-gyalogság, mely most hallja először a légben közeledő ágyúteke
bugását; lovak, a mik ágyúlövéshez még nem szoktak, mikor a közéjük
lecsapó granát szétpukkanik, mikor undokul sivítva jön feléjük a tűzesőt
szóró röppentyű: nem riadtak szélyel. «Előre!» hangzott a vezényszó, s a
rendes huszárság és a veszprémi insurgens ezred neki vágtatott a
túlnyomó franczia lovasságnak.

A veszprémi lovasok vezére volt Zichy Ferencz gróf, az ifjabbik. Mert
két Zichy Ferencz szerzett magának a harczmezőn hősi nevet, a másik a
vasmegyei lovasság alezredese volt. Majd azzal is találkozunk. A magyar
lovasság rohama hátravetette a franczia osztályokat s már neki szorítá a
mocsárnak, a midőn két új chasseur csapat a töltésen keresztül vágtatva,
a magyarokat oldalban támadja meg s a huszárokat szétzavarva, a major
felé űzi vissza. Ez által Zichy Ferencz egyedül maradt az egész
ellenséges erővel szemben. Már körülfogták. Egy derék közvitéz, Vajajy
András, három chasseurt levágott egy maga, vezére életét védelmezve. E
válságos pillanatokban a veszprémi ezrednek utolsó osztálya (mind
fehérmegyei nemesek), mely a major mellett volt felállítva, rohant
viszont a Zichyt szorongató franczia lovasság oldalába.

Valóságos quadrille: franczia négyes!

Salamon Mihály volt az alezredesük. Ő maga vágtatott elől, s két
ellenséges lovast vágott le kegyetlen fringiájával, vitézei sem voltak
restek példáját követni: az ezredes ki lett szabadítva, Esztergami
Mihály százados kapitány abban a perczben érkezett meg, súlyos
csapásokat osztva, mikor már az ellenség a zászlótartóval tusakodott, az
ellenséges lovasság vissza lett verve.

E lovagcsata alatt azonban a francziáknak két dragonyos osztálya a
nagy-kamondi erdő felé nyomult előre s a lovasok által eltakarva, két
zászlóalj lövész és voltigeur. Az erdő szélén volt egy nagy irtvány. Ha
azt megszállhatják, akkor Andrássy dandárának sietve kell eltakarodni a
megszállt halmokról, vagy körül lesz kerítve.

A pesti gyalogságot nem vezényelte senki: a maga eszétől jött rá, hogy
azt az irtványt jó lesz elfoglalni. Mire az ellenség az erdő széléhez
érkezett, már akkor oly irtó tüzelés fogadta a bokrok közül, hogy vissza
kellett vonulnia.

A vezér, Andrássy tábornok, e viadal alatt, mely reggel óta folyt
szakadatlanul, aggódva nézte a dombtetőről a tulsó völgy útjain, hogy
vonulnak, óramutatói lassusággal, a nagy hadsereg egyes csapatjai végig.
Az ütegek, a podgyászvonat. Végre Boxich tábornok utóhada. A dobszó
felhangzott hozzá a völgyből. Ha őt e dombtetőről elverik, a sereg
utóhada menthetlenül el van veszve.

– Ne hagyjuk magunkat nemes barátim! – kiálta, mikor már ő maradt utolsó
katonának a vezérkarával, s maga is kardot rántott s új rohamra vezette
vitézeit. Egy ágyút már elfoglalt az ellenség. Két köznemes, Süke és
Sebestyén, visszarohant érte; szétverte a foglalókat s visszahozta a
löveget, a mi újra helyet foglalt s tüzet szórt az ostromlókra.

Hosszú nap volt! Juniusban olyan soká akar megjelenni az éjszaka, mely
véget vet az ütközetnek. Még esti kilencz órakor is visszhangzottak a
hegyek, völgyek a karakószörcsöki szoros körül, melyet en èchequier
felállítva védett egy maroknyi kis nemesi had, s védte olyan sikerrel,
hogy kilencz órakor az ellenség abba hagyta a támadást. János főherczeg
hadserege bántatlanul érhette el a nagy-szőllősi utat s ezzel meg lett
szabadítva a catastrophától.

Ez volt a karakói találkozás története; híven, a nemmagyar ajkú
hivatalos tudósításokból s az érdemrendosztó császári királyi bizottság
jelentéseiből összeállítva, minden költői képzelet, szépítgetés
hozzájárulása nélkül. Maga a táborkari őrnagy, Maresich, ki Andrássy
mellé volt rendelve, kifejezést adott bámulatának e csupa új emberekből
álló dandár fölött, mely két napig, férfi férfi ellen harczolt, s hét
óráig tartó ágyú, bomba- és röppentyű-tüzet kiállt nyugodt, hideg
vérrel.

S a karakói napok voltak annak a szakadatlan csatának az előnapjai,
melynek csak egy pontját jegyezte fel az a festett pofáju kéjhölgy, a ki
a történet múzsájának hazudja magát: Győrt. Pedig az insurrectio harcza
se nem kezdődött Győrnél, se nem végződött ott: és ott is – majd
meglátjuk, hogy mi történt?


III. _A pápai nap._

Junius 11-én, tehát nyomban a karakói nap után, Macdonald franczia
tábornok, két csapatra osztott kilencz hadosztály lovassággal, Pápával
egyenlő magasságban, Mersénel áthatolt a Marczalon, János főherczeg
hadserege már ekkor Pápát is elhagyta és gyors menetben haladt az
egyenes téthi uton.

Ismét Andrássy insurgens dandárának jutott a feladat az oldalban támadó
ellenséget feltartóztatni. A salamoni erdőből kibontakozó franczia
lovasság Borsos-Győrtől Mátyusházáig és Kéttornyú-laktól Pápáig egy
vizenyős lapályt talált maga előtt, melyen egyetlen, kétezer lépésnyi
hosszú kettős fasorokkal szegélyezett egyenes út képezte az egyedüli
bejárást Pápára.

Ezt a defileét védte a pesti insurgens lovas ezred reggeltől délig,
együtt hat compania Alvinczy-gyalogsággal és egy lovas üteggel. Az
ellenség többször megtámadta őket, de a hosszu defileét mindannyisszor
pusztító ágyutűzzel seperték tisztára.

Egyszer aztán, mikor a derékhad elvonulása végre lett hajtva, a leghátul
verekedő pesti lovasságnak is parancs adatott a visszavonulásra.

Előbb a gyalogság huzódott vissza, azután a lovasezred szakaszonkint. Az
ellenség nem láthatta az elvonulást a két sor-fa miatt; de a mint az
üteg is elvonult s az ágyuk elhallgattak, arról megtudta, hogy az, a mi
a defileé elején előtte áll, az egyetlen, utolsó escadronja az ezrednek.

Ezt azután teljes erővel megrohanta.

S itt fejlődött azután ki egyike azoknak a viadaloknak, a minőket csak a
hőskölteményekben találunk.

Hunyady József az ezred zászlóját kezébe ragadva, odavágtatott az
ellenség közé, mely a szoros út hidját elfoglalta. Most ezen a kőhídon,
melynek alacsony mellvédje volt, kellett mind a két félnek
végerőfeszítéssel verekedni.

A zászlótartó körül harczolt Hegedüs, a hadosztály századosa s Mayerffy,
a főhadnagy; mind a kettőt elnyomta már az ellenség, de a nemes vitézek
nem hagyták a tisztjeiket, Béky István, Horvát Péter, Papanek János
odaveték magukat az ellenség közé s kiszabadíták vezéreiket. A mellvéden
keresztül az összetömődött lovasok jobbra-balra hullottak le a mocsárba.

Egy közvitéz, – Vörös Mihály volt a neve, – miután a jobb kezét
elvágták, balkezébe fogta a kardot, akkor azt is elvágták, akkor
leugrott a lováról, egy fának támaszkodott s ha mást nem tehetett,
csonkult kezeivel fenyegette az ellenséget s harsogó szavával biztatta
társait, hogy ne féljenek vérüket ontani a hazáért.

Egy másik közvitéz, Tóth Péter, úgy dúlt az ellenség közt, mint egy
oroszlány; kapott is viszonzásul sebeket minden oldalról; mikor azután
azt gondolta, hogy eleget kapott, a lovát is leszúrták alatta, akkor
félreállt a tolakodásból. Akkor aztán elkezdte számlálni a kapott
sebeit. «Tizenegy!» – «De biz én kicsinálom egész tuczatra!» monda s
fogta a kardját, visszament gyalog és csakugyan kicsinálta. Akkor azután
a tizenkettővel megelégedett.

De az már csakugyan a magyar insurgens humorától telik ki csupán, a mit
Ferenczy Jánosról jegyzett fel a hadi tudósítás. Ez a nemes úr közvitéz
volt a pesti lovasezredben, a kit útközben kilelt a harmadnapos hideg,
azért ott kellett neki maradni az ispitályban. De biz ő, a mint
meghallotta, hogy a közelben ágyúznak, azt mondta a doktornak, hogy nem
kell neki több medeczina, megy ő verekedni, hol a fegyvere? – Mondák
neki, hogy a beteg katona mellé nem szokták odafektetni a fegyverét, azt
odaadták másnak, a kinek kellett. Hol vegyen ő már most fegyvert? Elment
a városházára: ott sem adtak neki. Utoljára meglátott az őrszobában egy
alabárdot, a mit valami bakter hagyhatott ott; azt nem is kérte, csak
elemelte szépen s aztán loholt ki a borsos-győri út felé. Alabárddal a
francziák ellen! Azzal a jámbor fegyverrel, a mit a diákok minden éjjel
a hátához vernek az éji őrnek, a ki azt mutogatja. De ugyan mit tehetett
gyalog lovassági harczban? Azt tette, hogy oda furakodott az út melletti
árokba s mikor jöttek a francziák nagy vágtatva, hirtelen kiugrott az
árokból s egy lovast ledöfött a lováról. Azzal az alabárddal. Azután
megint átugrott az árkon. Háromszor egymás után csinálta meg ezt a
mesterséget a francziák előtt s mind a háromszor leszúrt egy chasseurt a
lováról. Azzal az alabárddal. Lehetett rajta nevetni, káromkodni, vagy
bámulni! Mikor aztán a hidnál folyt a hősi tusa s az egyik oldalon az
insurgens lovasok hullottak bele a mély iszapba: akkor oda helyezte el
magát Ferenczy János a hid alá s mikor egy lovas nemes lebukott, az
alabárd kampóját beleakasztá a vízben fuldokló gallérjába s egyiket a
másik után úgy húzgálta ki a sáros halálból a partra: – azzal az
alabárddal. Végre a Gerencze pataknál megsokalta egy chasseur az
impertinenskedéseit, rajta hajtott, megszorította, hogy mindjárt
összevágja. Jó Ferenczy János hideg vérrel felfogta a kardcsapást –
azzal az alabárddal, s csendes békességgel olyant ütött a chasseur
fejére – azzal az alabárddal, hogy az lett a negyedik. Annak aztán a
lovát is megtartotta magának, meg a kardját és a pisztolyait is, s kész
ember lett belőle a nagy petek után.

Mikor e csodahőst bemutatták a vezérlő főherczegnek, ki őt nagyon
feldicsérte: jó Ferenczy János meg nem foghatta, hogy mi nevezetes
dolgot találnak abban a kis hajczihőben, hogy még érdemrendeket is
akasztanak a mellére érte? hiszen «mi az egy igazi derekas
restoráczióhoz képest?» A legnagyobb nyeresége az volt belőle, hogy a
hideglelése végkép elhagyta a jó kis izzadság után; rekommendálta is
mindenfelé azt a hideglelésvesztő módot; de nem tudni, hogy használt-e
az másoknak is?

A franczia lovasság a hidról vissza lett verve, s azzal az ágyúk és az
utóhad háborítatlanul vonulhattak a sereg után, melynek tartaléka a
városon túl levő kalváriahegyen volt összevonva.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A veszprémi ezred ugyanazon az utczán vonult végig, a melyen egy
hónappal elébb a csatamezőre elindult. Zászlója össze volt már tépve:
ellenség dulakodott érte. Hiányzott közüle ötvenhat férfi, halott és
sebesült. Soknak a feje volt bekötve, a karja felkötve, arczon, homlokon
félig behegedt sebek. Ugy vonultak végig a kapukban álló ismerősök, jó
barátok, apa, anya, feleség, gyermekek láttára.

Az volt a szomorú pompa!

Hát még azoknak a sirása, a kik nem találták a végig vonuló hadsorban
azokat, a kiket egy hónap előtt búcsucsókjaikkal bocsátottak útnak!

Egy őrmester, Baráth István, egyike az insurrectio legjobb vitézeinek,
mikor a saját háza előtt végiglovagolt, nem állhatta meg, hogy meg ne
álljon egy szóra.

Öreg apósa, felesége, két kis fia álltak künn a kapuban.

Lehet-e rossz néven venni egy hősnek, ha megállítja olyan helyen a lovát
s egy biztató szót adni nem sajnál szerelmeseinek?

– Ne fussatok el az ellenség elől; az a védtelen embereket nem bántja.
Isten megoltalmaz.

A feleség a kisebbik fiát felnyújtá hozzá s az átölelte a nyakát, a
nagyobbik a kengyelvasába kapaszkodott. Ugy könyörögtek neki: «ne hagyj
itt bennünket, apám! Maradj velünk itthon. Ki védelmez minket, ha te
elhagysz!»

Az öreg após elkeseredetten szólt hozzá:

– Ha már a rendes hadsereg sem képes megállni a nagy hatalom előtt, mit
erősködtök ti tovább? Szállj le, maradj itt! Nem tartozol a törvény
szerint csatába menni: családapa vagy!

A feleség sírva szólt:

– Ugy is veszve van már minden.

Erre Baráth István azt felelte:

– A haza elébb való, mint a gyermekek és a haza nincs elveszve soha!

S azzal megcsókolva kis fiait, visszaadta őket anyjuk karjaiba s
sarkantyúba kapva lovát, elhagyott helyére visszavágtatott.

S Baráth Istvánnak ez a mondása nagy hamar elterjedt az egész ezredben;
onnan megint a többi felkelőseregre.

«A haza elébbvaló, mint a gyermek és a feleség! S a haza nincs elveszve
soha!»

S az többet ért száz czifra proclamatiónál.

Ugyanez a Baráth István volt az, a ki, mikor észrevették az insurgensek,
hogy a közöttük kiosztott töltényekben a golyók agyagból vannak (persze,
drága volt az ólom!) odakiáltott a bajtársainak: «Se baj! van a mentéken
ólompityke, vagdaljuk le». S az insurgensek lövöldöztek a mentéjük és
mellényük ólompitykéivel!

Még egy találkozása volt a visszavonulás alatt a veszprémi őrnagyi
szakasznak az ellenséggel, a mi egyike a legszebb jeleneteknek. Egy
franczia lovas osztály sebes rohamban vágtatott az utóhad után, akkor a
veszprémi lovasság szembe fordult és mozdulatlan állt, mint a fal: úgy
várta a közeledő ellent. Az vágtatva jött rá egész húsz lépésnyire. A
veszprémi had csak állt, kardját a csipőjéhez nyomva. Erre a franczia
főtiszt is «megálljt!» parancsolt a maga lovasságának s aztán néztek
egymás szeme közé néhány perczig. Akkor a franczia tiszt salutált a
kardjával: «bravo camerade!» visszafordította a csapatját s aztán mentek
csöndesen ki jobbra, ki balra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És annyi összecsapás közt az insurgens sereg csak egyetlen-egy foglyot
vesztett; azt is rossz csökönös lova ejtette rabbá, a mi megkötötte
magát az út közepén s úgy fogatta el a gazdáját. – Szegény Gasparics
Józsit sajnálták is nagyon az ismerősei, mert igen jó fiu volt, s
szerette a tréfát.

Hát este az őrtűznél csak előkerül ám Gasparics Józsi s szép jó estét
kiván az atyafiságnak. Nem is gyalog jött pedig, hanem lóháton, s volt
annyi esze, hogy a legjobbik lovát válaszsza ki a francziáknak, azt
hozta el a magáé helyett cserébe, s azon is verekedte végig az egész
hadjáratot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A legfényesebb jellemvonása volt az insurrectionalis hadviselésnek az az
egymáshoz tartozás, a bajtársi ragaszkodás nyilvánulása.

Ha fel volt már adva a csata, ha már összevonulót trombitáltak, s aztán
észrevették, hogy valakit közülök visz már az ellenség; vagy ha
szétzavartattak s futottak már szerteszélylyel s akkor egy elkiáltá
magát: «barátim! a kapitányunkat elfogta az ellenség!» visszafordultak,
újra kezdték a harczot. Az öcs meglátta a bátyját ellenségtől
szorongatva, visszafordult: ne hagyjuk a bátyámat s azzal a bajtársak
mellé rugtattak, újra kezdték a verekedést.

Tömérdek fényes adat van összegyüjtve e jellemző vonásaiból az insurgens
hadnak. Egyike azoknak e visszavonulás alkalmával történt Bereczky
Márton urammal.

Bereczky Márton uram tenkintélyes nemes úr volt, biró viselt ember egy
olyan községben, a hol csupa nemesség lakik: annál fogva választott
őrmester a maga szakaszában. A csatározásnál észreveszi, hogy két
legénye elmaradt az ellenség között: a Gerecs Miska, meg a Kis Jancsi, a
kiket pedig különösen a lelkére kötöttek az anyjaik, hogy gondot
viseljen rájuk, mint keresztapjuk.

– Tyhű, a ki lelke van! – kiált fel Bereczky Márton uram. – De biz a két
keresztfiamat ott nem hagyom, mert megöl a két komámasszony otthon!

Azzal neki vágott az ellenségnek, szétcsapott közötte. Nem sokat
kérdezősködött, hogy mi a váltság? fizetett készpénzzel: kivágta a két
keresztfiát a fogságból. Akkor azok mondták neki, hogy de még a Varga
István is ott van ám a József huszároktól. Hát azt se lehetett
otthagyni: azért is «érte ment». De azonban a három megszabadított
vitézt nem vihette el a maga egy lován. Tehát még egyszer visszament a
francziák közé, s olyan szépen tudott velük bánni, hogy visszaadták a
három elfogott lovat is s így hozta vissza Bereczky Márton a
keresztfiát, meg a huszár bajtárst lóháton, ép bőrrel. Azok a német
tisztek majd megették, úgy össze-vissza csókolták ott a front előtt
Bereczky Mártont, a ki azt nagyon természetesnek találta, hogy ha az
ember nem csak őrmester, hanem keresztapa is, hát azért extra kell
megszolgálni. Elő is léptették rögtön alhadnagynak.

Rendkivűli szép jellemvonás azután a felkelő seregnél a tisztek és a
közvitézek közötti familiaris jó viszony. Szentkutnál Földvári Gábort, a
pesti lovasság egyik kapitányát, tízszeresen túlnyomó ellenség közül
vágták keresztül, saját sebeik árán, Badácz István s Fehér Mihály
közvitézek; Takácsinál épen így Harcsa Péter és társai a derék Olgyay
Boldizsárt, mig a Pápa melletti harczban, mikor Boronkay Pál kapitány
látta, hogy a csata heve alatt Halász Vincze közvitézének a lovát
lelőtték, odavágtatott azt kiszabadítani s felkapva őt a földről,
felültette hátul a nyergébe s úgy hozta magával vissza.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A pápai napot bevégezték a kalváriahegyi kartácslövések, mely után mind
a két fél pihenni tért.

A megvívott csatának az lett az eredménye, hogy az alatt János főherczeg
derék hada Gyarmatig mehetett, a hol aztán a Győrtől eléje küldött
Mecséry tábornok insurgens serege által fölvétetett. Az I-ső pesti s a
VIII-ik zalai, a veszprém-, zala- és komárommegyei insurgens gyalogság,
a bars-, sopron- és vasmegyei lovas fölkelő ezredek álltak most szemben
az ellenséggel.

Ez volt a Karakónál megkezdett harcz harmadik napja.

A taktikai siker el lett érve, János főherczeg hadserege egyesülhetett a
nádor felkelő hadseregével.

* * *

A franczia hadsereg zöme átkelt a Marczalon, a pápai kalváriahegyről meg
lehetett számlálni tizenötezernyi gyalogságát, a mint az Nyárádtól
Borsos-Győrig felvonult.

A megszállt kalváriahalom huszonnégy órai pihenést biztosított a
felvonuló hadseregnek.

A veszprémi lovasságnak oda hordták ki a pápai asszonyok az enni valót,
a mi azoknak nagyon jókor jött.

– Felét eltegyétek a kenyérnek, mondá Baráth István a bajtársainak; már
három nap óta nem láttunk kenyeret, s Győrig megint nem látunk, s
meglehet, hogy ott sem látunk.

Ez este a kapott sebekre is lehetett gondolni. Tábori orvos ugyan nem
volt az insurgenseknél; mert hiszen hogyan keveredett volna borbély a
lovas nemes urak közé? hanem volt nekik egy regimentspáterük, a derék
Csobránczy Ferencz, az tudott a sebészethez is, s ha valaki meg akart
élni, azt meggyógyította; ha meg akart halni, azt meggyóntatta s mind a
két minőségben tökéletes munkát végzett.


IV. _A győri két nap._[3]

Mikor Téthnél a két fővezér összetalálkozott, János főherczeg serege
állt tizenhatezer főnyi sorgyalogságból, ötödfélezer stájer és osztrák
honvédségből, kétezer kétszáz lovasból és a két insurgens lovas
ezredből. A nádor parancsa alatt álló insurgens haderő ment tizenegyezer
száz emberre, a között nyolczezer nyolczszáz lovas.

Az insurgensek egy része a Kárpátokat védelmezte a lengyel fölkelők
betörése ellen, a zempléniek Galiczia közepéig vitték zászlóikat. Ung,
Bereg insurgensei Vay Miklós alatt a kincstárnak milliókra menő vagyonát
mentették meg; saját maguk szerezték még a fegyvereiket is. A
tiszamelléki insurgensek még útban voltak s junius 13-án keltek csak át
a budapesti hajóhidon, a győri tábor felé igyekezve.

A rendes hadsereg halálra volt fáradva: a Piavétól elkezdve a Marczalig
nem volt egy pihenő éjszakája, nem egy napja, a melyen az ebédet
megfőzhette volna. Ember és ló el volt csigázva már és testileg,
lelkileg elcsüggedve.

Az insurrectiót még fentartá a lelkesedés, daczára a hiányos
fegyverzetnek. A katonai fegyelmet pótolta a nemes büszkeség és
elszántság, s azt a hiányt, hogy nem voltak gyakorlott tiszteik,
betöltötte kiki a maga eszére bizakodással.

Az insurrectiónak törvényszerinti fővezére volt a nádor, az ország
főkapitánya.

József főherczeg akkor a harminczas években járó daliás férfi volt;
komoly, hosszudad arczának magyaros jelleget adott az akkoriban csupán
magyarok által viselt bajusz.

Az ő kedvencz alkotása volt az insurrectio.

Csoda fordulatokat várt tőle, mind a csatatéren, mind a politikai
helyzetben. El is nevezték érte a bécsi aulicus körökben «der neue
Rákóczi»-nak.

Az ő ajánlata az volt, hogy az összegyüjtött tizenegyezer emberével, a
kihez még a tiszavidékieket is oda lehetett volna vonni, Károly
főherczeg nagy hadtestéhez csatlakozzék s az insurgens lovasságot egy
tömegben működtesse a beközelgő eldöntő nagy ütközetnél.

S ebben volt katonai gondolat.

Teringettét! Kilenczezer olyan lovas, a kinek a két sarkantyuja
«becsületérzés» és «hazaszeretet», odavetve a March-mező rónáira egy
tömegben, neki zudítva a hatalmaskodó bajor lovasságnak, eléje tolva a
nagy sakkjátékos gyors mozdulatainak, micsoda fordulatot adhatott volna
az eseményeknek! nem döntötte volna-e el másfelé a koczkát?

Más volt írva a sors könyvében.

Azon a napon, a melyen a két sereg egyesült, a nádornak alá kellett
magát rendelnie a tábornok főherczegnek. Hisz ez tábornok volt, ő pedig
csak egy országnak a főkapitánya. A nádor előre kimondta, hogy Győr
alatt csatát elfogadni nem jó lesz. Az ellenség, a Rábán átkelve, az
elsánczolt tábort megkerülte, s a síkságot a szomszéd magaslatok egészen
uralják.

Az lett megállapítva, hogy a Csanak és Szemere közti erdős magaslatokat
megszállják s ott az ellenség rohamát egyszer visszaverve, az egész
egyesült sereggel átkelnek a Duna balpartjára Némánál, vagy Komáromnál.
A francziák maguk bevallják, hogy ez esetben visszafordult volna az
alkirály serege.

Másnap korán reggel aztán arra a meglepetésre ébredt fel a nádor, hogy
az olaszországi hadsereg már a győri elővárosok alatt állt. A reggelt
sem várták meg: éjszaka jöttek el, a nélkül, hogy valaki üldözte volna
őket; benne voltak már a futásban. Nem is hagytak a hátuk mögött semmi
hegyet, erdőt, mély útat megszállva. Egy pár compánia katonát el is
felejtettek tudósítani a gyors elvonulásról; úgy, hogy azok csak akkor
vették észre magukat, mikor már körül voltak véve az ellenségtől.

A nádor rögtön lóra ült, s intézkedéseket tett, hogy a csanaki és Ménfő
és Tényő közti magaslatok elfoglaltassanak. E rendeleteit közölte Nugent
tábornokkal, János főherczeg táborkari főnökével, a ki azokat bizonyosan
végre is hajtotta volna, ha reggelire nem lett volna hivatalos a
főherczeghez, s nem lehet csodálni, ha aztán kiment a fejéből.

Andrássy két insurgens ezrede tartotta még a ménfői magaslatot – a maga
bölcs belátásából – megszállva. János herczeg serege letelepült
Szabadhegynél s végre valahára hozzá jutott, hogy megfőzhesse a rég
nélkülözött ebédet.

A jászkún hadosztályt, melyet az előörsön feledtek, Józsa Imre káplár
mentette meg, tizenkét társával a hédervári erdőben Zámoly és Ujfalu
közt elállva az utat az ellenség előtt s addig viaskodva, míg a
századosa, Vojnics Mihály összeszedte az egész escadront s elvonulhatott
vele.

A Rába mellett voltak Mecséry insurgens tábornok csapatjai. Kiki helyet
foglalt ott, a hol legczélszerűbbnek találta. Senki sem osztott
rendeleteket.

A nádor sürgette, hogy csináljanak valami csatatervet, s a maga részéről
minden jó tanácsot előadott; de a táborkari főnök, Nugent, sokkal
sürgetősebbnek találta az ebédet; és tökéletes igaza volt, mert az
ellenséget megkapja az ember akármikor, de a jó ebéddel sietni kell. Ime
alig ülhettek le, már ott kellett hagyni az asztalt, az ellenség
elkezdett Csanak felől ágyúzni, s a dörgés egyre közeledett.

A két főherczeg erre fölkelt az ebédtől és nyeregbe ült.

Az ellenség előhada már akkor a nevezetes «vörös keresztig» nyomult
előre s a csanaki hegyhátról az egész Győr-vidéket uralta.

A franczia előhad és az insurgens csapatok voltak egymással
ágyuharczban, melyből lassankint lovassági csata fejlődött ki.

Két ujoncz ezred került bele a tűzbe, a barsi és zalai lovasság, a kik
még e napig nem láttak ellenséget.

A barsi insurgens lovasság, Jeszenszky János alezredessel a szakasza
élén, bátran bevágott az ellenséges lovasság közé; az visszanyomult
előle ravaszul, de csak azért, hogy odacsalja egy árok elé, melyben egy
csapat gyalogság volt elrejtve, mely egyszerre sortüzeléssel fogadta a
barsiakat, s arra rögtön visszafordult a hátráló franczia lovasság, s
körülfogta a zavarba jött insurgenseket. Hanem emberére talált bennük;
fel van jegyezve a nevük a derék férfiaknak, kik nem hagyták megcsúfolni
a zászlójukat. Jeszenszky halálos sebeket osztva ellenfelei közt,
kivágta magát a csoportból s azzal összeszedve elszéledt embereit, újra
rátámadt az ellenfélre, visszakergette a csanaki dombokig. Tormos
Mátyás, Litassy Bálint, Gálos Károly, Nándory András a hol megjelentek,
ott elszéledt az ellenség, vagy halva maradt. Ott azután elkezdtek rá
ágyuzni; a barsi lovasság állta a tüzet nyugodt lélekkel egész
besötétülésig, mintha kérdezné, hogy no hát mit tudtok még? Első
föllépésre megismerte a kardtusát, a puskasortüzet és az ágyugolyót.

A zalai lovasságnak jutott a szerencse a legválságosabb helyzetben
ismerkedni meg a háború zsengéivel: az insurgens ágyuütegek fedezésére
volt rendelve. A leggyarlóbban fölszerelt lovasság: kötőfékkel kantár
gyanánt, kard nélkül, pisztoly nélkül, csak a maga fokosával ellátva.
Még sem ingadoztak, s ha futottak, futottak előre s visszaverték az
ellent; pedig egyre süvöltött közéjük az ágyugolyó. Egy teke az
ezredesük, Kisfaludy fejéből csapta ki a csákót, magát is szédülten ütve
le lováról, másik a kapitány, Foky Ferencz lovát lőtte ki alóla,
utoljára egy granát odatalált egy lőporos szekerükbe, azt
fölrobbantotta.

A pukkanás lángja egy insurgens tüzért egészen összepörkölt s mind a két
szemét kiégette. Ennek a nyomorult alaknak nevezetes szomorú szerep
jutott az insurrectio történetében, nem ugyan a mai napon, hanem a
rákövetkezőn, a mit majd sajnosan fogunk tapasztalni, ha rájövünk.

A két ujoncz lovas-ezred akként tette le a próbát ezen az első napon,
hogy az ellenfél tábornokának, Lauriston grófnak későbbi elbeszélése
szerint az ellenük kiküldött chasseur-ezrednek kétszáz hetven halottja s
tizenegy tiszt vesztesége volt, úgy, hogy azt másnap nem lehetett az
ütközetbe vinni. Lauristonnak saját fia e csatában nyerte el a
vállrózsáit. Ő alóla kétszer lőtték le a lovat az insurgensek s ezrede
őrnagyát levágták; másnap az ifjú Lauriston lett őrnagygyá helyébe. Ezt
tette a két ujoncz lovasezred az első napon.

De még az insurgens gyalogság is kimutatta mai nap a maga
oroszlánkörmeit. A zalaiak állták meg vitézül a sarat.

Gyönyörű jelenet van följegyezve róluk. Két testvér volt a hadsorban:
Berecz István és Ferencz. Nagyon szerették egymást, itt sem akartak
elválni. Mikor az ágyutekék zúgni kezdtek a fejük felett, az öcs Ferencz
azt modta: «bátyám, én most ide állok kegyelmed elé. Kegyelmednek
felesége, sok kis gyermeke van, nekem senkim. Ha jön a golyóbis, engem
hadd találjon!» s jött a golyóbis, odaterítette Ferenczet a bátyja lába
elé. Erre Berecz István elkeseredetten kiálta: «no franczia, ha
meglőtted az öcsémet, hát lőjj meg engemet is!» Abban a pillanatban jött
a másik golyó s odafektette Berecz Istvánt is az öcscse mellé szépen.

Déltől késő estig tartott az ágyuzás és a lovassági harcz.

Ez alatt a nádor folyvást ott járt a csatatéren. Kiséretében voltak
Kisfaludy Sándor, a nagyhírü költő, Nagy Pál, Csohányi: szárnysegédei,
Bečkers táborkari főnöke, Diószeghy, a nógrádiak, Kisfaludy János,
Eölbey, a vasmegyeiek, s Nagy Gábor, a thurócziak ezredes kapitányai, s
több alsóbb rendü tiszt.

Az ellenség nyolczfontos ütege, mely vágtatva érkezett meg Pápa alól,
folytonosan a fényes csoportot tisztelte meg ágyugolyóival. Ráismertek a
nádorra aranyos diszöltönyéről, érdemcsillagai ott fénylettek mellén,
mintha czélpontnak rakta volna fel. És ő hidegvérrel nézte az ütközetet,
melyet – senki sem vezényelt. A figyelmeztetésre, hogy ne tegye ki
annyira az életét, csak egy szomoru mosoly felelt ajkain, az ellenség
haubiczai körülötte csapkodtak le. Egy ágyuteke a nádor közelében
lovagló Stocker főhadnagy lovát sodorta el, egy másik Günsberg tisztnek
a karját zúzta szét a kiséretében. Még sem volt rábirható, hogy elhagyja
a helyét. Mintha vasból öntött szobor állna ottan. Példa a többieknek,
kik idejöttek, megmutatni, hogy készek a halálra.

A rendes hadsereg pihent az alatt és főzte a maga husait, mint a kire ez
az egész bolondság nem tartozik.

Csak a két gyönge lovas-ezred, a Hohenlohe dragonyosok és az Ott
huszárok tettek egyszer – a maguk jószántából – egy kisérletet az
alkalmatlan üteg elmozdítására. De azok is véres fejjel jöttek vissza,
az ellenség kartácstüzétől megtizedelve.

E roham után egy jellemző episodot jegyzettek fel a szemtanúk.

Egy győri insurgens lovas, Ugrinovics Lázár, kijött egymagában ütközetet
látni. Senki se hivta ide, mert a hadosztálya valahol hátul feküdt a
tartalékban; de hát az neki nagyon jó mulatság volt, hogy mikor egyes
portyázó franczia lovasokat megkaphatott, azoknak neki rugtatott, s ha
helyt álltak, jól elpáholta, ha elszaladtak «szakkerbokkert» kiabált
utánuk.

A lovasság sikertelen rohama után észreveszi Ugrinovics, hogy három
franczia lovas egy földön fekvő osztrák dragonyos tisztet körülfogott, a
ki már meg van sebesítve, de még is védi magát.

– Ejnye, hát nem hagytok békét annak a szegény párának! – rivall rájuk
Ugrinovics s oda vágtat, leüt egyet, levágja a másikat, a harmadiknak
utána küldi a véleményét; azzal leszáll a lováról, fölveszi a németet,
felülteti a sajat lovára s mikor aztán viszi vissza, megszabadítva
fogságból és halálból, azt veti neki oda hetykén: «így tesz az
insurgens, mikor megharagszik!» A dragonyos tiszt szeméből kicsordult a
köny. Ő is ott lehetett Landsknechtsschild bárónő estéjén, mikor az
insurgenst paródiázták.

Utoljára aztán, hogy senki sem jött a csatát vezetni (a nádor csak
közvitéz volt már, ő nem volt vezér) támadt egy elmés ember az
insurgensek között: Ertel alezredes. Ennek az a gondolata kerekedett,
hogy ugyan mit pihennek azok az öreg ágyuk az elsánczolt tábor előtt, a
hol nincs ellenség, s odavonatott belőlük hatot a Rába partjára, a
honnan az ellenséget szépen oldalba lehetett ágyuzni s a mint az
elkezdett dolgozni gorombán, az ellenség átlátta, hogy ennek fele sem
tréfa s mindenestől, ágyustól, lovastól visszavonult Ménfőre s békét
hagyott azután.

Ekkor itt lett volna az idő és alkalom szépen levonulni az egész
sereggel Komáromhoz s ott átkelni a Dunán.

Hanem ehez valami intézkedés kellett volna: valami vezénylet, vagy hogy
hiják?

Keresték is Nugent tábornokot egész éjjel, de biz azt nem találták
sehol. Valószínű, hogy lefeküdt.

S ha azt tette, igaza volt benne. Sokat fáradt s olyankor bizony jól
esik az embernek, ha kedvére kipihenheti magát; – ha mindjárt nem is a
babérain.

Az egész éj tétlenségben folyt le, mi alatt az átelleni hegyeken a
franczia tábor őrtüzei mutatták az ellenség messze kiterjedő haderejét.

Másnap reggel hét órakor a két főherczeg már lovon ült, s annyira
kedvezett nekik a szerencse, hogy Nugent tábornokot csakugyan
feltalálták.

– De már most itt az ideje, hogy tegyünk rendelkezéseket!» sürgeté a
nádor.

– Minek az? mondá a tábornok, majd rendelkezik az ellenség, s mi ahoz
alkalmazzuk a mienket.

A miben megint tökéletes igaza volt.

Tehát minden csapat állt és feküdt ott, a hova a mennyei gondviselés
odarendelte.

A hadsereg hozzá fogott megfőzni a maga ebédjét.

Az insurgens is ugyanazt tette volna, ha nem hiányzott volna az ebédhez
két lényeges alkatrész, a kenyér és a hús.

A veszprémi és pesti ezredek már hat nap óta nem kaptak élelmet, a
tarisznyájuk pedig már kiürült.

Nyolczvanezer darab kenyeret süttetett a nádor előre, hanem azt a
generalissimus a megelőző napokon a főhadseregbe követelte be, abban a
hitben, hogy az insurgens sereg és az olaszországi had úgy is oda fognak
csatlakozni.

Tehát nem volt mit enni.

Ekkor a nádor beizent Győr városába, Kisfaludy Sándor által, hogy ugyan
az Isten szerelméért ne hagyják a polgárok éhen elveszni a felkelő
nemességet! A mint a hős regék költőjétől ezt a szózatot megtudták a jó
győriek, nosza minden háznál elkezdtek sütni, főzni az insurgensek
számára, bort is adtak össze nagy bőséggel; minden készen volt
nagyhamar, csak érte kellett jönni.

A főherczegek a kismegyeri kápolnához vitették ki maguk után a reggelit
s a nádor újra sürgette, hogy ideje volna egy hadirendet kigondolni.

Vállat vontak rá. Neki nem volt itt szava.

Abban a kéziratban, a melyből ez adatokat vettük, vannak több helyen
kitörült sorok. Ezek a legtanulságosabbak. Egy ilyen kitörült mondatból
ezt lehet kivenni: «e lemondásból lehetett megismerni az ő magas lelkét
(a nádorét), ki a régi rómaiak mintájára, felülemelkedve a mostani
katonai etiquetten, ha királya úgy kivánta, mint zászlótartó is kész
volt szolgálni más vezér alatt.

Az ebéd már megvolt főzve az insurgensek számára, a veszprémiek, a kik
legközelebb érték, beküldték a maguk részeért a városba Fehér Mihály
káplárt, Lampert és Csizmadia közlegényekkel.

A város kapujához érve, már felütötte az orrát a legénységnek a jó
pecsenye-illat, a mi minden konyhából üdvözölte őket s a mi a gyomorban
oly kellemes fantáziákat ébreszt.

– Épen délre harangoztak: «jókor jövünk», mondá Csizmadia Péter.

Ekkor elkezdtek ágyuzni.

– Nem pajtások! már elkéstünk; monda Fehér Mihály. Nekünk ottan
harangoznak!

S azzal megfordultak mind a hárman, ott hagyták a jó ebédet s étlen,
szomjan mint társaik ott künn a mezőn, vágtattak vissza a csatatérre s
épen jókor érkeztek, hogy részt vehessenek abban a vendégségben, melyben
Fehér Mihály is kapott két sebet: az volt neki a jó áldomás, a lovát is
lelőtték: az volt a pecsenye, de a két bajtársa nem hagyta ott veszni,
odavették a két lovuk közé s egyik egyik kezét fogva, úgy vágtattak el
vele, az ellenséget jobb kézzel, balkézzel hárítgatva el két felől.

A francziának aztán volt hadirendje.

A mint roppant lovassági tömegével elkezdett kiterjeszkedni Kis-Megyeren
túl, s ugyanakkor gyalogságát rohamoszlopokra alakítá Szabadhegygyel
szemben, mindjárt ki lehetett találni a szándékát, hogy egyfelől az
egyesült osztrák-magyar hadsereg derekát akarja keresztültörni, másfelől
annak a visszavonulási utját Komárom felé elvágni.

Most azután az utolsó órában Nugent tábornok is átlátta, hogy valami
intézkedést kell tenni. Abdánál állt még egy insurgens hadtest Meskó
tábornok alatt, egy másik a Szigetközön Keglevics tábornok alatt.
Ezekhez gyors futárt küldött, hogy adjanak rendelkezésére még tizenkét
svadron insurgens lovast. Hogy mi történt ezekkel a lovasokkal? azt majd
érdekes lesz elnézni. Az egész két dandárt idevonni a főhadsereghez már
nem volt idő. Még reggel lehetett volna.

A franczia egy óra alatt készen volt a maga csatarendjével. Hiszen a
mieink ís készen voltak.

Szabadhegy előtt egy kiálló szögletet képeznek azok a dombok, a miknek a
legmagasabbikán áll egy majorság. Itt lettek elhelyezve az ágyuk és a
gyalogság.

Csak három insurgens zászlóalj volt a tüzben: Vas, Zala, Veszprém. – A
pesti és komáromi a tartaléknál volt, a többi az elsánczolt táborban.

Az első halott neve, a kit az első franczia ágyugolyó lezúzott, Rózsás
János, a veszprémi gyalog zászlóaljból. Mikor összerogyott, s látta,
hogy bajtársai (a kik még soha sem láttak meglőtt embert, vérző
tagokat,) meg vannak indulva (nagyon szerették, derék fiu volt, sok apró
gyermeke otthon) lelkesülten kiáltott fel: «ne törődjetek velem!
Harczoljatok vitézül. Nem fáj a halál! Gyönyörüség a hazáért halni!» – S
félrehúzta magát – és meghalt.

A francziának volt haditerve.

Vezérei: Grenier, Colbert, Lauriston, Narbonne Európa legnevezetesebb
csatatérein tanulták a háboru tudományát.

Mig ágyui a mi hadsorainkat tizedelték, gyalogsága tömött oszlopokban
rohant fedett hadállásaink megostromlására s a gyalogság mögött vonultak
a lovas csapatjai, a visszaveretés esetére helyt állani.

A szabadhegyi halmok és a majorépületek körűl folyt a legheveseb csata:
itt volt a három insurgens gyalog zászlóalj, s két magyar sorezred, az
Eszterházy és Alvinczy.

A győzelem nem volt se könnyü, se olcsó.

A veszprémiek az Eszterházyakkal, mikor már az ellenség ágyuikat
elfoglalta, szuronyszegezve rohantak rá, visszavették az ágyukat s
kiverték az ellent Szabadhegyből, egy lövés nélkül; kapitányuk Krantz
Károly maga vágta le személyes viadalban az ellenség vezénylő főtisztjét
s az ujra támadó ellenséget háromszor leszórta a megmászott halomról.

A zalaiak egészen fedetlen helyen álltak, lenn a síkon, a hol az
ellenség ágyutüze és puskagolyói ellen nem védte őket semmi. Utoljára
nem türhették tovább. Ezredesük Ghilányi János leszállt a lováról, s
kezébe ragadva a zászlót, rohamra vezette vitézeit. Rossz puskáik
voltak; de jó volt a szurony, meg a puskaagy, s az ellenség kénytelen
volt menekülni a haragja elől. Hanem ekkor egyszerre egy osztály lovas
chasseur került a hátukba, s Ghilányi, ki elől rohant a zászlóval, már
körül volt fogva. Még a betanult sorgyalogságnak is veszedelme az ilyen
lovassági roham. Hanem ezek helyt álltak neki, összecsődültek a
megtámadott ezredesük körül. Osterhuber, Sós, Vizy, Szigethy, Sólyom,
Dervarics, Ádám, Tuba: szuronynyal, puskaagygyal harczoltak körüle;
Dóczy főhadnagy nehéz fringiájával s – szétverték a megtámadó lovasságot
s megmentették az ezredest és a zászlót.

Itt a tegnapi jelenet megint ismétlődött a két testvérrel. Hermány Antal
és Peter együtt, egymás mellet estek el zászlójuk védelmében. A
zalaiaknál jellemző volt, hogy annyi egy testvér volt közöttük együtt
(kötelességen kivül). Három Kármán, négy Szeghy testvér lett
kitüntetéssel jutalmazva.

Ezek már nem voltak ujonczok, mert hiszen tegnap már részt vettek az
ütközetben.

A vasmegyei insurgens gyalog zászlóalj a második harczvonalban volt
felállítva; mikor a franczia gyalogság az első harczvonalt áttörte, s a
sorgyalogság szétzavarva rohant hátra, otthagyva az ágyukat: ez az
ujonczcsapat útját állta a hátrálóknak s mig egy része azoknak ujra
felállításával foglalkozott, a másik részét a zászlóalj-parancsnok,
Erdődy Károly gróf szuronyszegezve vezette rohamra a győztes ellenség
ellen. A roham sikerült, a francziákat visszavetették, Sipkovics László,
Mesterházy Mihály és társaik utána rohantak az ágyunak, a mit az
ellenfél már vitt magával s szétverték az elfoglaló csapatot, s
visszahozták az ágyut. Ekkor szokás szerint egy osztály lovas chasseur
rohanta meg a csapatvezért és a zászlótartót. Zongor Mátyás káplár volt;
hanem azért a nagy bajban ő is tudott vezér lenni; összeszedte a
pajtásait, György Benedek, Sterniczky, Török, Váry, megmutatták hogyan
kell szuronynyal lovasok ellen harczolni? kiszabadíták zászlójukat,
vezérüket, s minthogy ennek elhordta a lovát egy ágyuteke, fölvették őt
a vállaikra, úgy vitték ki a pusztító kartácstűz közül. Mintha csak
restauratióban lettek volna!

A balszárnyon ez alatt a lovassági harcz fejlődött ki egész
terjedelmében; ott voltak a pesti és veszprémi ezredek.

A pesti lovasezredet sikerült a franczia lovasságnak egy oldalrohammal
az úgynevezett Viczayároknak neki szorítani. A mély vízárok a távolból
nem volt észrevehető s a vitéz ezrednek könnyen lehetett volna az előre
megásott sirjává.

A bőszült viadalban, mely itt kifejlődött, elveszté már lovát a vitéz
Jeszenszky, s Teleky Ádám gróf; az árok tele volt már hanyathomlok
lezuhant lovasokkal és paripákkal.

Az ezrednek volt két tábori lelkésze is, egy katholikus pap, Járossy
Mihály és egy protestáns lelkész Varga József. Mind a kettő versiró
ember volt s a tábortűznél sokat versengettek egymással, hogy melyiknek
a verse hathatósabb? A Viczay-ároknál is ott voltak mind a ketten
lóháton.

– No páter! kiáltott most Varga a másiknak e szorongattatásban, most
fujjuk el a költeményeinket. Lássuk melyikünké gyújt jobban?

S azzal hozzáfogtak ketten két felől harczosokat lelkesíteni szép rímes
alexandrinusokban. S mind a két versnek egyforma hatása lett. A vitézek
uj tűzre gyulladtak.

Fekete József káplár bajtársaival elszántan közé rohant az ellenségnek s
először is a főhadnagyát Jeszenszkyt szabadítá ki a fogságból, azután
balra fordult s Teleky Ádám kapitányát vágta ki a francziák kezéből s
lovat is szerzett neki, a mire megint felüljön.

Clementis és Gyurikovics Vincze hadnagyok és Halász őrmester Gosztonyi
ezredes segítségére rohantak, ki az ezred zászlója körül elkeseredett
harczot vívott, s szétverték az ellenfelet.

Baross János két főhadnagyát szabadítá ki a francziák közül, kiket már
elnyomtak, Horváthot és Sárközyt.

Miskey Ferencz kapitány maga vágta keresztül magát a támadóin, senki
segítsége nélkül, Máriássy Dénes tiszttársa követte a példáját.

Ez alatt Földváry Gábor és Antal, Szeles Józseffel, Zsámbokrétyvel a
mély árokba hullott bajtársakat szabadíták ki veszedelmes helyzetükből s
csodálatos erőfeszitéssel kimentve valamennyit, ujra a csatába vitték.

A legdühösebb küzdelem Rakovics Antal százados körül folyt, ki alól a
tusában két lovat lőttek ki, a harmadikat Szalmásy Ferkó káplárja adta
át neki s maga gyalog harczolt tovább. Egyetlen egy férfi sem volt az
ezredben, a ki ellenféllel össze nem vagdalkozott volna. De az igazi
insurgens «hat vágás» Tisza Péterről van följegyezve.

Ez a hős lovag ebben a nagy tusakodásban először a főhadnagyát, Ladányi
Sándort csikarta ki az ellenség kezéből; akkor ő maga is olyat kapot a
fejére, hogy lebukott a lováról. Ott hagyták halottul. De nem sokára
felocsudott. A franczia lovasok ott toporzékoltak körülötte. Felugrott;
egyet halálos csapással leütött. Akkor fölveté magát annak a nyergébe.
Aztán a merre nyilást látott, igyekezett kimenekülni a tágasba. Ekkor
ismerős lónyerítés üti meg a fülét. A jó hóka lova nyerített gazdája
után. Azt ő maga nevelte fel; nem is adta volna tíz más paripáért.
«Dejsz az én hóka lovamat nem viszed el francziának!» monda Tisza Péter,
s azzal megnyálazva a markát, kapta a fokosát két kézre, odavágtatott,
szétcsapott a sürűben, megkapta a hóka lova kantárszárát, átszökött
annak a nyergébe: «itt a lovad cserébe: tartsd meg!» kiálta a
francziának, visszavágtatva a saját paripáján a maga népéhez. Ezt se
tenné más meg; csak az insurgenstől telt ki az valaha napján!

S az egész hősi csata alatt harsogtatta a két tábori pap a maga
lelkesítő versét kitünő sikerrel. Ez azután taps volt: nem tenyerek,
kardok csattogtak össze!

… Ilyen zenészeti és szavallati akadémiát se rendeznek többet soha a
világon!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Most a veszprémi ezredre került a sor.

Oh, hisz ezek már veteránok! már tizenhét nap óta állnak az ellenség
előtt. De az időt nem a kalendárium és a clepsidra után, hanem a
kardokra rótt csorbák fürészfogai után kell számlálni.

«Rádócz!»

«Szombathely!»

«Karakó!»

«Takácsi!»

«Pápa!»

Öt ilyen «nap», csak elég arra, hogy egy vitézt veteránná tegyen!

Méltó volt rá ezen ezred, hogy a franczia legjobb vitézeit küldje ki
ellene, a kinek már annyival tartozott a rováson!

Ráismerhetett jól a zászlójáról. Ez volt legjobban összetépve, szaggatva
a golyóktól.

Ez állt a harczvonal legszélső pontján, mindenünnen rá lehetett rohanni.

Kartács, haubicz özönlött reájuk. Nekik is volt négy hatfontosuk, a mi
visszafelelgetett becsülettel. (Ezen a napon a két insurrectionális
lovas üteg és a félüteg haubicz kétezerszáznegyvennégy lövést tett az
ellenség ütegeivel szemben. Hanem a francziák jobban lőttek, két ágyuját
a veszprémi ezrednek leszerelték s az ott hevert az útfélen.)

A franczia lovasság rohamra indult.

Ekkor Zichy Ferencz gróf, az ezredes, kiküldte az őrnagyát, Ihász Imrét,
hogy az ágyukat mentse meg minden áron. Az a szégyen nem érheti a
veszprémi ezredet, hogy tőle ágyukat vettek el.

S ugyanekkor az öcscsét, Zichy Károly kapitányt, Hunkár Antal
svadronvezetőt, a szakaszaikkal a rohamra jövő ellenséggel szembe
indítá.

Ihász Imre, ki már Szombathelynél rajta hagyta a keze szennyét az
ellenfelén (ott levágatta ötven lovasát, s harminczat foglyul ejtett a
megyeház előtt), sietett végrehajtani a parancsot, leszállítá a
legénység egy részét a lóról, s neki állítá az összetört ágyúknak, hogy
vegyék azokat fel és hozzák ki a dulakodásból.

Hallatlan merészség! Összetört kerekü ágyúkat embervállra emelve hozni
ki a csatából.

Megtették.

Az ellenfél bámulatára s a haubiczok durrogásai közepett, felvették a
vállaikra az ágyúkat, átemelték az országut mély árkán, ott azután
kötelet kötöttek a végeikre s lóhoz kötve, úgy szánkáztatták el azokat
magukkal a sík mezőn.

A két hadosztály ez alatt kétségbeesett harczot kezdett a túlnyomó
erővel. Kovács András hadnagyot egy pisztolygolyó holtan teríté le.
Kemény Dénes elvágott kézzel fogságba jutott, s maga a hősök hőse,
Hunkár Antal négyszer vezette a rohamra szakaszát, mindannyiszor kapott
egy nehéz sebet. A negyedik leteríté a földre. Véres teste fölött még
megujult a tusa. Egy kedves legénye volt: Fodor István. Az nem akarta
engedni a kapitányát. Saját testével védte meg őt, mig maga is föléje
roskadt. Tizenegy kardvágást és tizenhárom pisztolygolyót fogott fel a
testével a kapitányáról. S a huszonnégy sebbel még megélt és kigyógyult!
s Hunkárt is megmenté, az is kiépült nehéz sebeiből.

Mesék ezek!

A veszprémi ezred Zichy Ferencz alatt visszaverte ezt a rohamot is.

A nádor szeme láttára történt ez, ki maga a kiséretével ott volt a
balszárny tusáinál s abban az ütközetben, a hol senki sem vezényelt, ő
legalább osztozott a saját alkotta had nehéz sorsában s keserű
elégtétele volt annak hőstetteiben. A nádor kiséretében levő főtisztek,
Luzsénszky József tábornok, Reinisch alezredes, maguk is az ostromló
insurgens ezredek élére álltak s együtt harczoltak velük, mint
önkénytesek.

Ekkor jön jelenteni hangosan a hadsor előtt Geramb ezredes, hogy az ő
rendes lovassága annyira szét van zilálva, hogy kénytelen visszavonulni.

Most már az insurgens lovasság egyedül marad.

Még ez sem volt jeladás a meghátrálásra.

Hanem ez alatt a franczia voltigeurök a Párzsa patak folyásán
megkerülték a kismegyeri halmokat, s a szőlőhegyeken át oldalába
nyomultak a szabadhegyi majorságnak.

Onnan sietve kértek lovasságot a nádortól, a támadókat visszaverni.

Abban a pillanatban érkezett meg a zempléni lovasság Kandó ezredes
vezetése alatt.

Elég jól siettek. A Kárpátoktól a Dunáig. S az ágyuszó vezetése alatt
odataláltak a csatatérre.

Soha se láttak még ellenséget.

S mindjárt az első pillanatban azt mondták nekik, hogy amott a síkon
villog egy hosszu vonal, az a franczia szuronysor; két oldalán egy-egy
gömbölyű fehér füstfelleg: azok a franczia ágyúk. Azokat el kell onnan
verni hevenyén.

Rögtön sarkantyuba kapták lovaikat s vágtattak előre, előre! Az
ágyutekék ott búgtak el soraik között: nem rettenték őket vissza. Most
nagy ropogva vágott közéjük a kartács. Egész utczát vágott soraikban, s
a csapat legdaliásabb vitéze: Barkóczy halálosan találva rogyott össze
lovával együtt. «Ne gondoljatok rám!» kiálta a dalia. «Előre! A
hazáért!» S azok vágtattak neki az öldöklő hadsornak, elszántan… és
egyszer aztán meg kellett nekik állni. Közöttük és a franczia gyalogság
és ágyuütegek között nyúlt végig egy széles, mély árok. És a mi
hadvezéreinknek nem volt egy térképük, mely a veszedelmes árok
létezéséről tudósította volna őket.

Vissza kellett fordulniok; felvették sebesülteiket, halottaikat s
szomorúan ügettek vissza a csatatérről, a hol a haza földe maga veri meg
azokat, a kik ő érte vérzenek.

* * *

Ezzel a balsikerrel el volt az ütközet sorsa döntve. A francziák
elfoglalták a szabadhegyi majort uraló dombokat, s azzal az ott harczoló
gyalogság minden hősi ellenállása kárba veszett.

A visszavonulás el lett rendelve Komárom felé.

Nem volt az vad futamodás. Rendben, zárt sorokban huzódtak vissza a
gyalogezredek, az insurgens zászlóaljak; lövéseiket, miket nem
pazaroltak a csata alatt, most a visszavonulásnál használták föl.
Egyetlen ágyut, egyetlen zászlót nem vett el tőlük az ellenség. Nem hogy
a fegyvereiket, de még azok a fiatal iskolás gyermekek, a kik
dobosokként szolgáltak, egyetlen dobot el nem vetettek maguktól.

A nádor maga Szent-Ivánnál négy zászlóalj lovasságot állított össze a
menekülő csapatokból, s mikor egy tömegben volt, akkor maga, a
főhadsegédével Beckers ezredessel, Csonányi József szárnysegéddel,
visszavezette azt még egyszer a csatatérre s a győri országutat védő
magaslaton felállítá. Ott harczolt még a felállított ágyuütegek körül
Hadik altábornagy, Luzsénszky József tábornok, Almásy Kristóf ezredes,
az ellenség támadásait visszaverve s e hősi ellenállás oldja meg a
hadtani rejtélyt, hogyan lehetett egy csatavesztett hadseregnek «oldalt»
elvonulni, szemben az ellenség csatavonalával s háta mögött a Dunával.
Itt dolgozott az insurrectio két ágyujával és két haubiczával Machold
József insurgens főtűzmester, ugyanaz, a ki Némánál Macdonald franczia
tábornok alól kilőtte a lovat, s granátjaival a chasseuröket
szétrobbantotta, s a francziáknak két élelemszállító hajóját tönkre
lőtte. E végerőfeszítés egy érczkaput tartott nyitva az elvonuló
seregnek, melyet a győztes ellenség nem birt előtte elzárni, biztosítá
ez által a sereg elvonulását Komáromba. Mi lett volna, ha az ütközet
elejét is az vezeti, a ki a végét?

És lehetett látni e visszavonulás fedezése alkalmával a hős tetteit a
jobb szárnyról előkerülő bars-, somogy-, zala- és vasmegyei insurgens
lovasságnak: a jászok, nógrádiak hadosztályainak. Itt esett el a
somogyiak egyik legjobb vitéze, Bátor György. – Utána rögtön Festetics
János gróf, csapatja élén az előnyomuló franczia gyalogságot rohanva
meg: szivén találta egy ostoba golyó. Utána Pásztory vezette a rohamot a
franczia négyszög ellen. Elesett a zászlótartó is, s a zászlót egy
köznemes, Sepsey János ragadta fel. Az is elesett. A harmadik
zászlótartó Szuhányi Ferencz volt. Percz mulva azt is lelőtték: s volt
bátorsága még egy negyediknek felragadni azt a jelvényt, melylyel együtt
jár a becsület és a halál. Ez Mohos János köznemes volt. Ennél mindvégig
megmaradt a zászló.

Ezekkel egyesülten harczolt a tartalékban hagyott hevesi hadosztály
Dessewffy Tamás vitéz kapitánya alatt.

A jászok visszavonulásukkor összeverekedtek a franczia gyalogsággal és
lovassággal. Egy oldalról lőtték őket, más oldalról vágták őket. Tury
Miklós káplár lovát lelőtték, akkor gyalog maradva, puskát kapott, a mit
egy holt franczia voltigeur ejtett el, azzal neki ment egy franczia
lovasnak, azt lelőtte vele, annak a lovával, fegyverével aztán megint
folytatta a harczot, míg rendben kikeveredtek egymás közül s mindkét
félnek egyforma öröme volt, hogy a másiktól megszabadult.

Utánok következett Zala. Ennek az ezrednek kellett magával vinni az
insurrectió második ágyuütegét. Ezt a kincset nem adták ingyen. Mind
elsorolni a zalai hősök és vértanuk neveit, egy litánia volna! Az is
tünemény, mikor egy zászlótartó maga attakiroz s ő keresi a sürűséget a
csatában, hogy megritkítsa; ezt tette Sepsey Pál. A mit Porpáczy tett,
hogy gyalog maradva, hat lovast levágott egymás után, a kik nem akarták
neki elhinni, hogy nem adja meg magát: az csak katona dolog; hanem az, a
mit a két Lázár testvér elkövetett, az már hős ballada, s méltó volna
egy epicus tollára.

Közlegény volt mind a kettő. A bátya Lázár Márton, a kapitányát,
Bessenyey Jánost igyekezett kivágni a körülfogó hat chasseur közül.
Kettőt le is vágott. De a francziák is jól verekedtek, s Márton
sebesülten rogyott le lováról. – Meglátja az öcscse József, hogy
gyilkolják a bátyját; négyen egy ellen! Oda rohan és közéjük vág. Akkor
azok ott hagyják a földön fekvő sebesültet, s neki fordulnak a Jóskának
s azt kezdik vagdalni. Erre felpillant a nehéz sebben fekvő bátyja:
összeszedi minden erejét, felugrik a földről. Fegyvere már nincsen,
puszta kézzel rohanja meg hátulról az egyik chasseurt, kifacsarja
kezéből a kardot s letaszítja a lováról; azzal maga ugrik a nyeregbe s
rohan az öcscse segítségére. Az is sebekkel fedve van már; de egy
ellenfél megint lehull, s most már egyenlő a szám! Ekkor egy
pisztolylövés éri a bátyát s az lehull ismét a lóról. De még akkor sem
ereszti el annak a kantárát, hogy a letaszított ellenfél fel ne ülhessen
rá s az öcscsét ne támadhassa meg, hanem még a földön kúszva is tovább
vonszolja azt magával s még térden állva is ellentáll a vele tusakodó
chasseurnek; mig végtére a dicső küzdelemből kiszabadítja mind a kettőt
Horváth János kapitány. – Márton vitézi érdemrendet kapott.
Megérdemelte: a szivéért még inkább, mint a karjáért.

Tele van ilyen jelenetekkel az insurrectió története.

Az a kigúnyolt, kinevetett, leköpdösött lap! A mit magunk is
behajtottunk a nemzet krónikájában, hogy mikor az utódok lapozgatnak
benne, rá ne találjanak.

A vasmegyei ezred is elveszté derék hősét, Foky Ferencz kapitányt a
harczban. Jó barátja Horváth Kristóf megfogadta, hogy boszut áll érte!
Horváth Mihály káplár volt, de azért a József huszároknak három
tisztjét, meg két ágyuját kiszabadítá az ellenség kezéből a maga fokosos
bajtársaival. Az alezredes Szapáry Vincze gróf alól is kilőtték a lovat.
Az ifjabb Zichy Ferencz gróf maradt leghátul. S a visszavonulásnál
leghátul maradni – az a legelső hely.

Futásnak lehet-e nevezni ennek az ütközetnek a végét?

A futás egy mozdulat – hátrafelé.

De hisz az osztrák és magyar hadseregnek a háta mögött volt a Duna; és
azon semmi hid, oda nem futhattak. Ők az ellenfél egész harczvonalán
keresztül törtek maguknak fegyveres kézzel utat! Egyenkint minden ezred
és külön-külön magára hagyva, végig az üldöző ellenség elől, hanem azon
keresztül.

A kifáradt, agyonhajtott rendes sorezredek, s a tanulatlan insurgensek
nem adták meg magukat ezredenkint, zászlóstul vonultak végig az ellenség
ütegei előtt, egy ágyut sem vesztettek, hanem ők hoztak el magukkal két
elfoglalt ágyut a francziáktól.

A győri ütközetben a rendes hadseregnek hétszáz halottja esett és
ezerhétszáz sebesültje, az insurgens seregnek száznyolczvan halottja, és
ötszáznyolczvan nehéz sebesültje: tehát egy tizedrésze a harczoló
seregnek! A francziák maguk a leggyilkosabb harcznak ismerték el ez
ütközetet s Dömölktől Pápáig megtelt sebesülteikkel minden város és
falu.

Hanem azért a győri ütközet gúny és nevetség tárgya a mai napig. – Az
Alvinczy-ezred veszített legtöbb halottat.

S lett érte a jutalma egy csúfos közmondás, a mivel a mai napig is
egymást gunyolja a magyar.

«Kend az Alvinczy?»

És Alvinczy se semmiféle vezére nem volt az insurgens seregnek, se
puskacsinálója, se fegyverliferánsa; de még csak közelében sem volt a
győri csatatérnek, hogy őt akárki e szóval interpellálhatta volna.

Honnan tapadt hát a nevéhez ez a csúf adoma?

Talán kipuhatoljuk most, – hatvannyolcz esztendei megszokás után?

S mikor a két sereg elvonult már a csatatérről, akkor érkezett meg az
Abda melleti elsánczolt táborból a pozsonyi insurgens lovasság két
csapatja: az egyik Horváth Ferencz, a másik Olgyay Boldizsár vezetése
alatt. Nem úgy tévedtek ide: rendelve voltak; parancsot kaptak, hogy
jőjjenek, csakhogy későn kapták.

Már akkor az osztrák és magyar hadseregnek csak a halottjai voltak a
harczmezőn – és a győztes ellenség.

És ők a maguk két kis csapatjával az egész ellenséges tábortól
körülfogva!

Arról szó sem volt, hogy megadják magukat, csak arról, hogy merre vágják
magukat keresztül?

– Egyikünk jobbra, másikunk balra! Ez volt a jelszó. S azzal Olgyay
délnek, Horváth keletnek vágtatott a maga csapatjával.

Olgyay megindult a pápai uton. Takácsinál utját állta egy túlnyomó számu
franczia lovascsapat.

«Győzni kell itt, vagy meghalni!»

Közé vágtak az ellenségnek. Ez a győzelmes had bizakodásával, ők meg a
halálraszánt kétségbeesésével verekedtek.

Olgyay mindjárt a tusa elején a franczia vezénylőtiszttel akadt össze; a
párharczban a kardjának a vége letörött. Csak egy csonka karddal
védhette magát.

– Ohó! ez nem járja! kiáltja ezt látva Radó János s kirántva pisztolyát,
rásüti a franczia főtisztre; azaz, hogy sütötte volna, ha csütörtököt
nem adott volna: hanem azért áldott jó pisztoly volt! Radó János úgy
hajította vele főbe a főtisztet, hogy az menten lefordult a lováról.
Lett azután kard is a vezére számára, a mivel tovább verekedjék. S
azután olyan szépen verekedtek, hogy nemhogy őket fogták volna el, de
még ők hoztak el magukkal harminczegy francziát, meg hét társzekeret
tele puskával és eleséggel: el is vitték szépen Komáromba, egy kis
kerülővel.

* * *

Horváth Ferencz pedig, a ki keletnek vágtatott, keresztültörte magát az
elfoglalt csatamezőn, folyvást harczolva futás közben s elérte a tábort,
a hová be volt rendelve. Egy kis akadályverseny volt az egész! E
rohamban esett el a soproni lovasság vezére: Hegedűs János, a vakmerő
Lendvay György és a herkulesi termetű Péterffy István. Mind golyó által
megölve.

* * *

A győztes fél nem üldözte a visszavonulót. Maga is össze volt törve ez
ütközetben, melynek szokatlan harczmodora egészen meglepte a
francziákat.

Nem volt az tömegharcz, a hol zárt hadoszlopok taktikai mozdulata,
túlnyomó haderők gyors összpontosítása dönti el az ütközet sorsát. Itt
egyes emberek, csoportok hősi viadalából állott a harcz, mint a
középkori keresztes vitézeknél, a kik nem kérdezték, mekkora a támadó
ereje? verekedtek emberszámra: elfutottak, megszorultak, meg
visszajöttek ujra kezdeni. Nem látott Európa ilyen harczmodort rég – és
soha sem fog többé látni.

Caffarelli, franczia hadügyminiszter, ki történetesen jelen volt ez
ütközetnél, Napoleonhoz utaztában, azt mondá Dömölkön házigazdájának
Mayer őrnagynak az insurgensekről:

«Ils sons braves, mais ils ne sons pas encore dressèes.»

(Derék vitézek, de nincsenek még idomítva.)

* * *

Hanem azért minden ember csak azt a gúnydalt énekelte utánuk: «retirálj!
retirálj! Komáromig meg se állj!»

* * *

Ez volt az epitaphium a nemzet legjobb hőseinek jeltelen sirdombjára.

* * *

Gyermekkoromban sokszor hallottam ezt a gúnymarcheot, a mivel apámat
boszantották ifjabb ismerősei; ő is ott volt Győr alatt, mint hadnagy.
Csak mosolygott a boszantásokra s nem mondta el senkinek, hogy mi
történt Győr alatt. Csak annyit hallottam tőle, mint gyermek, hogy az
ütközet tüzében egyszer a kapitánya eléje állt, s azt kérdezte tőle,
hogy hány óra? Abban a perczben jött egy golyó s azt mondta neki: utolsó
óra! A kapitány halálra sebesülten rogyott össze. Apám akkor épen
vőlegény volt. Ez a golyó neki volt szánva. Ha ez a véletlen nem jő
közbe, most én sem irom ezt a történetet.


V. _A «névtelenek»._

De hát ha csupa hősökből és vitézekből állt az insurrectio, honnan vette
magát a szégyenletes adat a magyar történelemben arról a gyalázatos
futásról? Nem történt az meg? Nincs abban semmi igaz?

Megtörtént. Egészen igaz.

A tiszántúli insurgens hadcsapatok még útban voltak.

Egy gyalog százlóalj közülök már túlhaladt Budán s vonult az egyenes
úton Győr felé.

A történetiró nem nevezi meg a zászlóaljat. Czímere, mint a velenczei
dogék arczkép-sorozatában Foscarié, fekete fátyollal van behúzva.
Névtelenek maradtak.

Nem szépítjük a dolgot. Feljegyezzük, hogy tiszta, tősgyökeres magyar
nemesek voltak. Fegyverzetük – csak olyan, mint a többié: – rossz.
Kovátlan, sárkánytalan puskák, rozsdás szuronyok; – de karjaik csak
olyan jók, mint a többié. A Győr alatt küzdők megmutatták, hogy nincs
rossz puska! Ha nem sül el a likas vége, elsül a puska agya, csak
közelebb kell menni az ellenséghez.

Délre eljutottak Bánhidáig: ott a Vérteserdő alja, a szép Tata
folyócskával a szélén, kellemetes pihenő helyül ajánlkozott a nagy
hegymászás után s nyár volt, a mikor minden bokor szálást ad. Ott
letelepedének és hozzá fogtak a falatozáshoz.

Czigányt is hoztak magukkal: azt hogy hagyták volna otthon? s az húzta
nekik keservesen a «Sárga csizmás Miskát!»

Egy délczeg csoport kiállt a szép tisztásra s elkezdte a toborzóst
tánczolni: annyira nincs a magyar vitéz elfáradva soha, hogy ha a lába
alá húzzák a nótát, kész ne legyen a tánczra.

A csapra ütött hordó s a Laczikonyha süstörgő bográcsa körül aztán
elfeküdt a tánczoló lassankint, csak egy daliás legény rakta még
egymagában, vállára vetve a panyóka mentét s csattogatva térdéhez a
rezes kardot.

«Nézd, hogy rúgja a port a Sámsonverő!»

Ezt az egy nevet hallani. S ez is csak adott név. Igy nevezik azt a
legényt kegyetlen nagy testi erejéről. Onnan kapta, hogy egyszer hires
birkozó komédiás járt a vidéken, a ki Sámsonnak hirdette magát s száz
forintokat kinált annak, a ki őt le tudja gyürni. A mi nemes legényünk
nem sajnálta tőle a fáradságot s úgy teremtette a Sámsont a földhöz,
hogy annak menten kificzamodott a lába. S mikor aztán a levert komédiás
ki akarta fizetni a pénzt, azt mondta: nem kell neki, csak úgy
barátságból tette. Innen maradt rajta a Sámsonverő.

«No gyere már! biztaták a bográcsban halászók; mert majd nem marad!»

«Az se nekem lesz baj, hanem a francziának; mert két francziával többet
eszem meg ma vacsorára!»

S legelébb is, hogy a szomját elverje, felvette két kézzel a gönczi
hordót s úgy ivott belőle, mint más ember a kulacsból.

«Csak a puskáink ne volnának ilyen rosszak!» exceptivázott egy
perpatvaros atyafi.

«Ejh, kell is puska a francziának! Ha a dohányzacskóm jól meg van tömve,
azzal agyonütöm.»

«Hát láttál te már francziát?»

«Hogyne láttam volna? Hát négy év előtt, mikor az első «franczia futás»
volt, hozzánk is hoztak egy csoport maródit; én is felfogadtam egyet; de
csak olyan volt az, hogy ha nagyot trüsszentettem, hát hasra esett, s
mikor legelőször megkóstoltattam vele a paprikás bürgét, le akarta vágni
az orrát: azt gondolta: mérget evett, az csapta fel az orrát. Nem kell a
francziának töltött puska; meg lehet azt ölni töltött káposztával.»

Ez már igazán odatalált.

«Békával él a, meg heringgel. Akármi legyek, ha nem láttam, mikor a
cserebogarat ette a kertben.»

«A cserebogarat!»

Sámsonverő valamennyi fűzfánfütyölő, jégenkopogó, kifordított bundában
járó szentekre esküdött, hogy igazat mond.

Rengeteg hahotára buzditá vele az egész társaságot.

S még olyan ellenség mer ide bejönni, a ki cserebogarat eszik!

«Aztán akármit mondtam neki, mindenre azt felelte, hogy keszkövolevú?»

No még csak azt kellett megtanulni.

«Már most legalább tudunk vele beszélni, ha összeakadunk: keszkövolevú.»

Hanem hát danoljunk egyet. «Acsi!» more! Most mi fújjuk. Álljatok
karikába!

S fújták a hegyke dalt:

  «A nagyhirü Attilának–nek–nak
  A nagy Bendegúz fiának–nek–nak
  Csak nevének hallására–re–ra!
  Kibujt a tótból a pára–re–ra!»

«Hát még a francziából, a ki csak cserebogarat eszik!»

A zászlóalj-parancsnok azonban már úgy találta, hogy jó volna odább
sietni, s parancsot adott a századosoknak, hogy állítsák fel a
zászlóaljat.

Parancsot? Ilyen szó nincs a Páriz Pápayban.

A százados odalépett a mulatozó körbe s kardját hivatalosan kivonva,
odaszólt közéjük:

«Talpra legények! Vége a mulatságnak.»

«A kutyámnak parancsolsz! annak is csak, ha én engedem! Veté neki oda
hegykén a Sámsonverő. De nagyra vagy vele, hogy most kapitány vagy! Majd
ha eljön a restoráczió, bezzeg a kis ajtóra jösz könyörögni, hogy ne
csapjunk le az esküdtségből! Gyere, jobb lesz, igyál velünk egyet.»

S a százados mit tehetett? A Sámsonverő híres választó kortes: nem jó
lesz őt megbántani.

«Jobb lesz, ha visszadugod a tokjába azt a dohányvágó kést!»

«Mit? Dohányvágó kés? Ez a legjobb fringia; olyan vas, hogy a te rozsdás
kardodat úgy metszi ketté, mint a siflit.»

«Az enyimet? Ide vele!»

Azzal felszökött helyéről a Sámsonverő s kirántva a kardját, kitartá az
ég felé emelt hegygyel; rettenetes karján csak úgy vonaglottak az izmok,
mintha kigyók tekergőznének egymáson.

«Vágj hozzá!»

A századosnak meg kellett mentenie a fringiája becsületét. Hozzá csapott
a feltartott kardhoz; a két vas hatalmas szikrát adott s a Sámsonverőé
jókora csorbát kapott. De nem olyan kardok voltak ám azok, mint a
mostaniak, hanem hatalmas, tenyérnyi széles pallosok, hogy a lapjukon az
egész Miatyánk és a Boldogságos szűz képe is elfért.

«No hát most én próbálom meg a te gyiklesődet! Tartsd ki!» hetvenkedék a
Sámsonverő.

A százados mit tehetett. Nagyon kinevetik, ha nem meri a fringiáját
kitenni a próbának. Hát csak feltartotta ő is a pallosát.

Sámsonverő odacsapott s bizony lerepült a százados kardjának a hegyéből
egy jó arasznyi darab. Most aztán mehetett a csonka kardjával
kommandérozni. De nem is ő kommandérozott azoknak, hanem azok ő neki.
Nem «sorakozz!» volt a vezényszó, hanem «ez a pohár bujdosik!» meg
«három a táncz». A kapitánynak inni kellett, meg tánczolni, ha azt
akarta, hogy jó czimborának tartsák.

A zászlóalj-parancsnok kezdett boszankodni. A gyülekezés terén alig volt
húsz-huszonöt ember még. Maga indult neki a szerteszét mulatozó
csapatokat felköltögetni. Azok összecsókolták, vállaikra vették,
megvivátozták; de nem fogadták meg a szavát.

«Csak még egy kvaterkát engedj! Aztán majd kettőt lépünk egy helyett.»

Azután a szomszéd faluból kiváncsi menyecskék kerültek elő a nagy dáridó
hangra. Azoknak is csak meg kellett mutatni, hogy járják a Tiszán-túl a
kuferczest? E közben bizony szépen bealkonyodott. S ez a győri ütközet
napjának az alkonya volt.

«Induljunk! Urak! Induljunk!»

«Hová indulnánk most? Alkonyodik az idő! Huzd rá czigány! Egy cseppet se
siessünk! Itt a tábor, pihenjünk!»

«Hol van már a százados úr kompániája?» rivallt az őrnagy mérgesen az
előtámolygó csonka fringiás tisztre; mire az nyakába borulva az
őrnagyának, szép énekszóval felelt meg:

  «Ne várd Panni Miskát, mert nagy a sár!
  Sárga csizma sárban járni kár!»

… Dejszen ki nem mozdítja ezeket innen mai nap semmi emberi hatalom!

Valami aztán mégis kimozdította.

A győri ütközet végeztével egy hatvannyolcz főből álló insurgens
lovasság a balszárny felől legszélre előörsül volt felállítva.

Ezeknek a hadnagya még májusban kapta meg az akkor kidolgozott
csatarendet, melynek határozata szerint az egész insurgens hadtest, ha
az ellenség Győr alul kiszorítja, Budára fog visszavonulni.

Ez a kis csapat az ütközet alatt történt elhatározásról a visszavonulás
iránt nem tudott semmit; hanem az elébbi rendelethez híven, a mint azt
látta, hogy a sereg Győr alul visszavonul, megindult Buda felé az
úgynevezett «mészáros-úton.» – Gyorsított menetében utólérte azokat a
szekereket, a mik a megelőző napi csatában megsebesülteket szállították:
ezek is Budának tartottak. Most azután a sebesültek szekérvonata is
gyorsabb haladáshoz kezdett: azt hitték, hogy az ellenség repülni tud.

E sebesültek között volt az a tüzér is, a ki a mult napi
lőpor-fölrobbanásnál összeégett.

Mikor ez a szekérvonat megérkezett Bánhida alá, még javában folyt a víg
mulatság.

Hajh, hogy vége lett egyszerre! Hogy kijózanodott minden fő! Milyen
másnemű lármahangtól visszhangzott egyszerre az erdő!

«Szétverték a seregünket egészen!» ordítá rémült hangon a Sámsonverő.

Nincs iszonyúbb, mint egy megrémült Herkulesnek az ordítása. Mars, a
hadisten akkorát ordított, mint tízezer ember, mikor Trója alatt Ajax
hasba hajította kopjájával. A Sámsonverő ordított egy zászlóaljra valót.

A félbeszakadt mulatság közepén ott döczögött végig az a szekér, melyen
a megégett tüzér feküdt. Egy rettenetes alak, melyen minden emberi vonás
elpusztult: egy kínlódó, jajgató, vonagló hústömeg, lőportól fekete és
vértől iszonyú.

«A francziák megégetik a magyar nemeseket!»

Az ujoncz had, melyet a dáridó minden rendből kiforgatott, egyszerre az
ittas ember rémületével kezdett neki a futásnak. A gyalog zászlóalj háta
mögött hagyta a hatvannyolcz lovast, úgy neki iramodott. Nem volt nagy a
sár a sárga csizmának! Futottak pocsétán, bozóton keresztül.

Legelől a Sámsonverő.

Rohantak vak rémülettel, merre utat láttak, felverve a közbeeső
helységeket rémkiáltással:

«Vége a nemesi seregnek! Itt jön a franczia! Öl, gyilkol és éget!»

Aztán a falukból is velük szaladt, a kinek csak az élete kedves.

A futó embert hazuggá teszi a rémület. Hogy futását igazolja, rémségeket
gondolt ki. Sámsonverő, ki legjobb futó volt, mikor ő maga minden mást
megelőzve, végig szaladt a bicskei utczán, azt kiabálta be minden házba,
hogy ő maga menekült meg egyes-egyedül a nagy mészárlásból. De a nyomába
igyekező sokaság már egész bizonyosan hirdette, hogy az ő zászlóaljuk
volt az egyetlen, melyet az ellenség az utolsó emberig le nem kaszabolt.

A felriasztott népek aztán nem kérdezték, hogy ki a nemes, ki a paraszt,
hanem indultak a futó zászlóalj nyomában, úgy, hogy mire az Buda alá
megérkezett, az már akkor nem zászlóalj volt, hanem tábor. Hogy milyen
rémületet költött Budapesten ez a megfutott csapat, tanuskodik róla egy
akkori tudósunknak ifjukori naplója, melyben a futók előadásának alapján
oly mongol-dúlási rémtettek vannak följegyezve a francziákról
Magyarországon, a mik vetekednek a bolgárföldi atrocitásokkal, s a
mikből egy szó sem volt igaz. Hanem a megrémült ember képzelete
apocalypticus szörnyeket termel.

Ha ez a rémület hógörgetege átszabadulhat a Dunán, ez meg nem áll, hanem
felszedi valamennyi szemközt jövő insurgens-csapatot s elviszi magával
egész a Kurtel-tóig.

Ezt a szerencsétlenséget akadályozta meg Alvinczy tábornagy.

Hogy a Duna balpartjain gyülekező ötezer főnyi insurgens-hadat magával
ne ragadhassa a megrémült «egyetlen» zászlóalj; összeszedte a pesti
polgárőrséget, s a hajóhídnál útját állta vele a rémület lavinájának.

S ha mondta neki azt a csúfszót Sámsonverő, hát itt mondhatta.

De a ki a budai hídfőnél megszólította Alvinczyt, az olyan vitéz volt, a
ki még az ellenség kokárdáját sem látta lobogni, a ki elfutott, a
nélkül, hogy a csatából egy ágyúdörgést hallott volna s annak ugyan nem
volt miért panaszt emelni a rossz puska miatt. Piszkafa kellett volna
annak!

Senki sem jelentkezett azóta, hogy az adoma szerzőségét magának, vagy
familiájának követelje.

Ezt az egy «Lázár-vitézek» legióját «Névtelen»-nek hagyta a krónikaíró.

De annál nagyobb öröme volt benne annak a bizonyos «akadályozónak».

Ah, milyen sietséggel iparkodott tudósítani a koronás uralkodót a magyar
hadsereg szégyenteljes futásáról. Az összes teljes insurrectió elfutott
gyalázatosan! Elfutott úgy, hogy meg sem mérkőzött az ellenséggel.
Annyira futott, hogy egy nap alatt Győr alól Budáig rohant gyalog!
Megmondták azt előre.

E gyászhír költötte haragot tolmácsolja az a királyi levél, melyet három
nap mulva kapott az insurrectió alkotója: a nádor.

A kapott sebek között ez volt a legfájdalmasabb.

És e három nap alatt az insurrectió hősei a diadalmas ellenséget saját
főhadiszállása közepett támadták meg; kiverték a helyéből, megölték egy
vezértábornokát s babérral takarták homlokaik égő sebeit…

* * *

Egy héttel később az insurgens lovasság negyvennégy escadronja a
Csallóközben állt összpontosítva, az ellenséget fölkeresni készen.

Délben fölvonult a böösi rónán az egész dandár: nyolczezer lovas férfi.

József nádor rangja teljes pompájában jelent meg, s a dandár élére
állva, azt mondá vitézeinek:

«Ma visszanyerjük zászlóink csorbított jó hírét.»

Azok vivátot kiáltottak rá: azt hitték, az ellenség elé fognak menni.

De nem az ellenséggel találkoztak.

Hanem előjött a faluból egy fényes lovagcsoport. Tábornagyok és
hadvezérek, lobogó tollas kalapokkal. A csoport élén egy férfi;
rendcsillagokkal halmozott melle. – «A király!»

A meglepett insurgens lovasság háromszoros vivátrivallása harsogott
végig a rónán, a mint az uralkodót meglátták, s aztán a nádor
hadmozdulatokra vezette a lovas tömegeket a táborkar előtt.

Itt következik a krónika kéziratában egy lap, melynek sorait a censura
irala eltemette ugyan; de a mi azért «kitör a koporsóból és eget kér.»

Ez van meghagyva belőle:

«A császár és király a felvonulás gyorsaságán, a tömegek alakulásán, a
fennálló renden elbámult s benső megelégedését nyilvánítá».

Ezek meg a kitörült sorok:

«S azt mondá, hogy a nemesi felkelő sereget egészen másformának találta,
mint a milyennek azt előtte lefestették; s most már megtudta azt is,
hogy Győr alatt a fiak atyáik példája szerint harczoltak.»

Öröm és diadal napja volt ez. A király az egyes hősfiakat, kik a
csatában kitüntek, bemutattatá magának s a hadsor előtt megdicsérte,
megajándékozá. S aztán az egész nemesi hadsereget megvendégelé s napi
parancsában az insurrectiót a legdicsőségesebb magasztalásokkal halmozta
el.

A király maga tépte le zászlóikról a szégyen fátyolát s maga tűzte fel
helyébe a babérkoszorút.

Hanem ez mind feledésbe ment. – Soha köztudomásra se jött. – A kik jelen
voltak, megvénültek, elhaltak, nem szóltak. – Hirlap nem volt, mely
közzétegye. – Fenmaradt csak az a gúnydal, hogy «retirálj, retirálj,
Komáromig meg se állj!»


VI. _Az ácsi nap._

Tegyük próbára még egy kissé az olvasó türelmét, ki regényt vár s
krónikát kap helyette. De egyik regényhősünk történetéhez tartozik ez a
nap is.

Sátán Laczi a komáromi kórodában annyira kiépült már abból a két sebből,
a mit a hansági tusában a fejére kapott, hogy ott hagyhatta a drága jó
ispitály-levest, s aztán beadhatta magát kosztra egy derék komáromi
szekeres gazdához, s ott helyre épülheté, a mit elvesztett – nem a
hansági vérzésben, mint inkább a kórházi koplalásban.

Mikor a győri visszavonulás volt, azt már ő a sziget farkáról nézte.

Az ütközet utáni napon legszebb rendben vonult át a szigeten és a két
hídon a hadsereg, minden ágyújával és podgyász-szekerével.

Csak a hídfőnél maradt hátra egy utócsapat.

Maig is ott vannak még ezek a kezdetleges hídfő sáncznégyszögei a
komáromi rengeteg várerődítések között.

A következő napon meg arra ugráltak fel a komáromiak az ebéd mellől,
hogy valaki zörget az ajtón. Ágyuzták a várat.

Az olasz alkirály jött el az újszőnyi homokdombokig s ott két (!)
nyolczfontos ágyuval elkezdte Komáromot lövetni. Az ágyú tekéi a régi
vár sánczai közt hullottak le.

Ez nyilván csak bekoczogtatásnak járta, hogy ki lakik odabenn?

Azok aztán megmondták neki, a mit tudni kivánt.

Még az nap délután megtudta Sátán Laczi, kinek mindenütt voltak
ismerősei, hogy egy kis meglepetést fognak szerezni a francziáknak.
János főherczeg a vasmegyei felkelő lovassággal kirohanást intéz a Dunán
túlra.

Nosza a házigazdájának az egyik lovát elkérte kölcsön, kardja magának is
volt. Összecsinosította magát, s csatlakozott önkénytesül a kivonuló
lovassághoz.

Emlékezünk arra a fokossal fölfegyverezett lovasezredre, mely a
tegnapelőtti csatában egy századosát elveszté, de a József-huszárságot
és két elfogott ágyút kiszabadította a visszavonulásnál: – ennek adatott
meg az alkalom megadni ma a visszatorlást.

A lovas-ezred az újszőnyi homokpartok s az ácsi erdők oltalma alatt
csendesen vonult föl Ácsig. Ott volt az alkirály főhadiszállása.

Egyszerre, mint a saskeselyü az égből, rohant rá a lovas-ezred a
francziáktól megszállt falura. Egy szakasz a főúton, Szapáry Vincze gróf
alezredes vezetése alatt, a másik a jobb szárnyon Horváth Kristóf
századossal, a harmadik a baloldalon Zichy Ferencz gróf századossal.

A meglepett ellenfél csapatjait tökéletes zűrzavarba hozta e meglepő
támadás.

Az igaz, hogy úgy verekedtek a vasiak, mint igazi vasemberek.

A mit ezek itt elkövettek, az már nem hősköltemény, az tündérmese. Így
csak a sérthetlenné tevő varázsingek lovagai harczoltak. Ezeken pedig
nem volt varázsing. Ezeket nem mártogatták sarkaiknál fogva a Lethe
vizébe. Mégis úgy küzdöttek, mint a kinek tréfa a kardcsapás.

Egy vitézük, Ányos Elek, az első rohammal elvesztette paripáját. Gyalog
harczolt tovább: megölt egy ellenfélt s lett másik paripája. Akkor azt
is lelőtték. Addig verekedett, míg harmadik lovat is szerzett magának, s
így folytatta a harczot.

Imre Mihálynak is lelőtték a lovát, mégis kivágta magát tizenhét sebbel
s a maga lábán ment vissza az ezredéhez.

Egy közvitéz: Melegh János, egyedül magában bevágtatott a
főhadiszállásig; a lovagokat, kik körülfogták, szétverte magáról. Az
ellenség a lovasság rohama elől futva menekült a Czonczó patak hídjához;
a vasvitéz oda is utána nyomult. A dandárvezér Lamarque franczia
tábornok személyes viadalba keveredett vele. Azt levágta. Elszedte a
kalapját, táskáját s a legion d’honneur rend csillagát, úgy tért vissza
a diadalmas exuviákkal.

Itt azonban a franczia lovasság összeszedte magát s a kapott kudarczot
visszaadni készült. – Szapáry Vinczét három felül szorították közbe a
piacz táján.

Ott harczolt a közelében Sátán Laczi. A feje még akkor is be volt kötve.
Valóságos ördög volt, nem ember. A két sebéhez még tizenötöt kapott; de
ugyanannyi halálsebet adott. S még akkor sem hátrált. Míg végre egy
pisztolygolyó átfúrta a karját s harczképtelenné tette.

E pillanatban harsogtak a templom mellől a közelgő Horváth Kristóf
szakaszának trombitái.

A jó barát jött az elesett Foky Ferenczért boszut állni s a hősiesen
küzdő Szapáry Vinczét kiszabadítani.

E jókor érkezett oldalroham kényszeríté az ellenfélt sietve kitakarodni
a faluból s aztán a falun kívül egész dandárát csatarendbe állítani s
haderejét kifejteni.

Hát hiszen épen csak ez volt a «fogadj Isten» czélja.

A főherczeg visszavonulót fuvatott a vitéz vasi lovasezrednek.

Sátán Laczit is úgy szállíták vissza Komáromba hordszekéren.

Aligha el nem érte azt, a mi után olyan nagyon vágyott. Helyrehozni egy
elhibázott életet egy jól eltalált kimenetellel.


VII. _Meskó útja._

Az abdai elsánczolt tábor arra a czélra volt alakítva, hogy a Lajtha
felől betörő francziákat feltartóztassa, s annak a védelme alatt az
egész országból összevont nemesi fölkelő hadak begyakoroltassanak és
szerveztessenek. Arra senki sem gondolt, hogy egy másik franczia
hadsereg Horvátország felől fog bejönni s a Rába sánczolatait
megkerülve, hátulról támadhat Győr ellen, a honnan az egészen védetlenül
van hagyva.

Győr akkor még vár számba ment. Nevezetesebb védelmi pontnak tartották
Komáromnál. Volt belső vára s abban volt tizenkét vaságyú. A rendelet
szerint ugyan harmincznak kellett lenni; de úgy látszik, «schein»-ban
volt értve.

Az abdai elsánczolt táborban állt Meskó, insurgens tábornok a bácskai
lovassággal, a pozsonyi lovas-ezred két osztagával, és Vavel gróf
halálfejes volonjaival. Azonkívül volt nála mintegy négyezer gyalog
insurgens, a kik mind a legrosszabbul voltak fölfegyverezve, puskája
csak minden másodiknak volt; és az igen czélszerűen volt, mert annak az
egy puskának az elsütéséhez két ember kellett, az egyik czélzott vele, a
másik rátartotta a tüzes taplót. Volt azonkívül Meskónak három ágyuja és
két haubiczcza.

Mikor a győri ütközetnek vége volt, ez a külön szakított dandár el lett
vágva a hadsereg zömétől, és Győr városától is, hol Pécsy ezredes maradt
hátra, védelemre készen.

Az ellenség minden oldalról körülkerítve tartá Meskó dandárát s az
ütközet estéjén megjelent a franczia parlamentair a sánczok előtt, ki
által az alkirály arra szólítá fel az insurgenseket, hogy rakják le a
fegyvert.

A válasz az volt, hogy «jőjj ide, vedd el!»

A dandár főtisztei összegyültek haditanácsra. A vezéren kívül ott volt
Eszterházy János gróf a pozsonyi lovasok ezredese, Keglevich gróf a
bácskaiaké, Széchenyi Pál gróf, Voith Ferdinánd táborkari őrnagy,
Zirchich mérnökkari főtiszt és Vavel Lajos gróf.

Ez a sok mágnás nem mint felsőtáblai tag került a tekintetes Karok és
Rendek élére, hanem annál az érdeménél fogva, hogy fiatal korában vagy a
gárdánál, vagy a hadseregnél szolgált s fogalommal bírt a
csapatvezetésről s katonai szolgálatról.

A haditanácsban egyhangúlag elhatározták, hogy keresztül fogják magukat
vágni az ellenségen.

Vakmerő terv volt. Előttük egy harminczezernyi győztes franczia sereg;
hátuk mögött egy ellenséges dandár, lovas gránátosok és gyalogokból,
kikkel eddig is minden napi dolog volt harczolniok.

Az volt a tervük, hogy keresztültörnek a körülzárolási vonalon, s aztán
körülkerülve az egész ellenségtől megszállt tért, egy óriási
vargabetűvel jutnak vissza a komáromi hadsereghez.

Valami gyönge reménységük ahoz is lehetett, hogy talán Chasteler
tábornokot valahol feltalálják, a kinek léteznie kellett valamerre a
földszinén, egy egész hadtesttel, melyet Tyrolból hozott ki, ott hagyva
a fellázadt tyroliakat a bajorok és francziák boszujának.

A terv merész volt; de nem kivihetetlen.

Győr vára el volt látva két hétre (!) a bennlevő őrség számára elégséges
élelemmel; lőszerrel is, a mennyi a tizenkét ágyúnak kellett. E két hét
több, mint elég arra, hogy Meskó dandára Chastelerrel egyesülve
Komáromhoz felkerüljön s akkor a két főherczeg seregéhez csatlakozva,
túlnyomó erővel vesse magát az alkirály seregére.

Ezt a tervet azután még a nádor kezébe is el kellett juttatni.

Széchenyi Pál gróf vállalkozott e feladatra.

Abdától Komáromig minden út meg volt már szállva az ellenségtől, kivéve
a vízi útat, a Dunát. Ezen át kellett Komáromba eljutni.

Széchenyi egy kétevezős sandolinra ült, s elindult egyes-egyedül a
Rábczán, onnan a keskeny győri Duna-ágon; mire besötétedett, már ott
sikamlott végig keskeny lélekvesztője a franczia tábor közepett. Innen
is, Győr felől, túlnan is, a Szigetközben, a francziák őrtüzeivel volt
ellepve a mező. Mind a két partról hangzott feléje a sürű «qui vive?»
jeléül, hogy a francziák ébren vannak: egyet villant, a golyó ott
fütyült el feje fölött, vagy lecsapott a vízbe. A lélekvesztő suhant
tovább. – Egyszer egy jól czélzott golyó lyukat ütött a csónakon a
vízszín alatt, Széchenyinek most azzal is kellett vesződni, hogy elébb
ezt a veszedelmes léket betömje; s míg azzal bajlódott, a francziák egy
dunai malomról utána eredtek csónakkal s messze elüldözték. Csak izmos,
edzett karjainak s könnyű sandolinjának köszönheté, hogy el tudott
előlük menekülni. – Egyszer aztán a nagy Duna-ágba eljutva, könnyebben
lélekzett. A sűrű fűzfás szigetek között könnyebb volt az ellenfél
figyelmét kikerülni. Másnap reggel már ott volt Komáromban s átadta a
nádornak a keresztültörési tervet.

Nagyon jó volt a terv; csak a hozzávaló anyagtól függött, hogy
sikerüljön.

De azzal az insurgens gyalogsággal nyilt síkon csatát állni, tiszta
lehetetlenség. Meskó dandárának nem lehet egyébre számítani, mint a
lovasságra és az ágyúira.

Úgy is volt az elrendelve. A gyalogságnak nem számítottak a karjaira,
csak a lábaira.

Oh, ez nevezetes tényező a hadjáratok eldöntésénél: a láb. Mennyiszer
győzött a könnyű láb a nehéz fej fölött? azt legjobban megmutatta
Napoleon és a francziák.

De most az egyszer embereikre akadtak, a kik még őket is le tudták
gyalogolni. – Nem futni: az nem virtus, hanem gyalogolni!

Elől az úttörők, az ágyúk és a pozsonyi lovasság; hátul a többi lovas
csapatok; közbül pedig az egész oszloprendben vonuló gyalogság. A harcz
dolga a két végsőé lesz, a középé csak a sietés.

Az éj beálltával Zirchich őrnagy tutajokból összeállíttatá a hídat a
Rábczán keresztül s azon átvonult nesztelenül az egész dandár. Mikor a
túlparton voltak, akkor a náddal megrakott hídat felgyujtották a hátuk
mögött.

Csak akkor vette észre az ellenség, hogy a körülfogott dandár
elmenekült. Nem erre várták a kitörést, hanem a Szigetköz felé. Onnan
legrövidebb út lett volna a Csallóközbe átjutni dereglyéken, dunai
malmokon. Ott vártak rájuk erős készülettel. Azt hitték: a Rábcza felé
nem mehetnek. S ha mehetnek, hová jutnak arra? A Dunától a Balatonig az
egész környék a francziák által van megszállva.

Igen is, az volt a szándékuk: a Dunától a Balatonig lemenni, s onnan
megint felkerülni a Dunához. Egy óriási üstököspálya!

A Rábczán átkeléssel egy éjszakai egérutat nyertek. Az alkirály serege
nem üldözhette őket új hídverés nélkül; hanem annál inkább Marullas
tábornok összes lovassága, mely a Szigetközből üldözésükre elindult; míg
az alkirálynak egy hadcsapatja a Marczal mentében sietett eléjük
kerülni.

Majd az előhad, majd az utóhad keveredett harczba, a mint az ellenséggel
érintkezésbe jött. Amaz utat tört, emez feltartóztatott.

Pordánynál már utolérték őket Marullas lovasai. Azokat Garnika ezredes
és Szucsics őrnagy a bácskaiakkal, meg Vavel volonjai úgy szétverték,
hogy arra a napra elment a kedvük a további üldözéstől.

Másnap újra kezdődött a hajsza. Hátul tűz, elül víz.

A gyalogság lábáról már leszakadt a csizma a gyorsmenet miatt; a nemesi
felkelő seregnek rongyos lábbeliben, mezítláb kellett folytatni a
vonulást. Rozsdás fegyver, rongyos csizma! de összeillettek!

Kis-Czellnél ismét utolérte őket Marullas lovassága. Ez túlnyomó erejü
volt, de a talaj az insurgenseknek kedvezett. A Marczal semlyékein nem
lehetett a lovassággal másutt harczolni, mint a rendes út hosszában s
ott egy Horatius Cocles sokat ér. És minden bácskai vitéz «az» volt
most.

A hősök között, kiknek neveit a harczok aranykönyvében kiemelve
találjuk, sok szláv hangzásu van: Stipcsics, Antunovics, Baics,
Radivojev, Knezy, Popovics; de az is a kor erős vonásaihoz tartozik,
hogy a magyar nemesség csak hazát ismert és nem népfajt.

A mocsári ereken, a levezető csatornákon kisebb-nagyobb hidak vezetnek
keresztül. Minden híd előtt megujult a harcz, s az insurgens lovasok
mindaddig feltartóztaták az ellenfél rohamát, míg Zirchich lerontotta a
hidakat. Ezzel ugyan a lovasság üldözését fel nem tartóztaták, mert a
mely vizen a magyar lovas átgázolt, azon a franczia is átmehetett; hanem
azt megakadályozták, hogy a francziák ágyuikkal vehessék üldözőbe, míg
ők a hidon túl felállított ágyuikkal távol tarthatták maguktól az
üldözőket.

A kis-czelli híd körül elkeseredett csata fejlődött ki.

Ezt minden áron meg kellett tartani az utóhadnak, hogy a hosszú,
fárasztó utban elcsigázott gyalogzászlóaljak az alatt az erdős vidéket
elérhessék, a hol azután az ellenfél lovasságának meg lehet nehezíteni
az üldözést, puskatüzeléssel.

A míg Meskó tábornok a hidon állva vezényelte a csatát, a bácskaiak
Keglevics alatt elbúsultan verekedtek a lovasokkal, az alatt Vavel
leszállítá volonjai egy részét a lóról s a mit az ellenféltől tanult,
most elővette, a vízárkok fedezete alatt a támadók oldalába került s
karabélytüzeléssel üdvözölte tömött hadsoraikat.

A dandár ez alatt átvonult Kis-Czell helységén. Elől egy gyönge lovas
szakasz: thurócziak, vagy hontiak, utánuk a gyalog zászlóaljak, azután
az ágyúk, azután ismét gyalogok, azután a pozsonyi lovasezred
Esterházyval.

A forró juniusi nap kegyetlenül égette az izzadó arczokat. Egy szellő
nem akart lengeni. A kutakból már minden víz ki volt merítve a
keresztül-kasul járó seregek által. Az erdő közellétét bögölysereg
hirdeté, mely megrohanta a lovakat, a mezőkön bogározó gulyák nyargaltak
végig, feltartott farkkal. S a hogy az a szivós agyag az uton, felvágva
terhes szekerek kerekeitől, feltaposva lovak, vágó marhák ezreitől,
egyszerre kemény cseréppé száradt az afrikai hőségben; azon végig
ballagni mezítláb, talpatlanná vált gavalléros csizmákban, a mik nyalka
verbunkos tánczra, de nem három hetes masirozásra voltak készítve: ez a
pokolbeli mulatságok közé tartozott.

Volt is áldás, de czifra!

«Inkább ellenségen törnénk keresztül!»

A rosszat pedig csak kivánni kell, mindjárt beteljesül.

Alig érték el az első lovasok az erdő szélét, a mint egyszerre egy egész
szemközt jövő dandár bontakozik ki rájuk az erdei mély útból: lovasok és
gyalogok.

Ez volt az a dandár, melynek őket az abdai sánczok között kellett volna
elfogni, mely elől akkor elmenekültek; hanem az az egyenesebb úton, a
Marczal jobb partján eléjük került. Egyenesen belementek annak a
torkába.

Az előhad nem volt a meglepetésre készen. A kis lovascsapat a túlnyomó
erő előtt meghátrált, a gyalogság nem bírt a rögtöni támadás előtt
hirtelen csatarendbe felállni, a legelső zászlóaljak rendetlenül
futottak vissza s zavarba hozták a többit is. A tüzérségnek alig volt
ideje az ágyúkat lekapcsolni; három-négy kartácslövés után már
körülfogta őket a franczia lovasság.

Ebben a válságos pillanatban hangzott a pozsonymegyei lovasság
trombita-recsegése.

Vágtatva jöttek Kis-Czell felől, élükön Eszterházy János gróffal.

És ez a roham volt az insurrectiót jellemző hőstettek legfényesebbike.
Itt már zárt tömeg szabályos támadását látjuk. Nem egyes vitézek válnak
ki, az egész csapat egyesített súlyával csap le az ellenfélre.

S minő lecsapás volt!

Egy huzamban, megállapodás nélkül, szétverve, lekaszabolva a támadó
franczia lovasság; az ágyúk visszafoglalva, s újra az ellenségnek
fordítva; – kétszáz lovas chasseur tizenkét tiszttel fogolylyá ejtve!
Azzal neki a hátul jövő franczia gyalogságnak! Az perczek alatt szét van
szórva az erdőben s menekül a bokrok és vetések közé. – Még ez sem elég!
– A pozsonyi ezred most már vágtat előre a kinyitott úton. Utoléri a
franczia kiséretet, mely a Győrnél foglyul ejtetteket szállítja lefelé.
Szétver minden ellenállót; kiszabadítja a fogoly insurgenseket, a steyer
honvédeket, három gyalog sorezred katonáit, a Strassoldo, Eszterházy,
Saint Julien ezredekéit, azok közt harminczhat osztrák s magyar
törzstisztet. Ez sem elég neki! Tovább vágtat az ellenség-uralta téren;
meglep egy társzekérvonatot, mely puskát, kenyeret és a mi legbecsesebb:
csizmát szállít a franczia hadsereg számára. Azt is elfoglalja egy
«hajrá» kiáltás alatt!

Derekabb hősi rohamot, mint Eszterházy pozsonyi lovas-ezredéé volt, nem
mutat fel a hadak krónikája: még pedig a világ első katonáival, a
francziákkal szemben!

Van tehát már most puska is; jó franczia fegyver! van csizma, a mennyi
az egész dandárnak elég! van kenyér és bor! Van megszaporodott haderő,
kiszabadult vitéz bajtársakból! És a mi legtöbb: van becsület! Az
ellenség megtanulta a leczkéből, hogy nem gyáva himpellérekkel van
dolga, meg fogja őket ezentúl becsülni.

Senki se merte többé Meskó dandárának útját állni. Az utóhad is
visszaverte a támadókat keményen s most már aztán kényelmesen kipihenve
magukat, s bőségesen felcsizmázva, folytatták az útat; a kiszabadult
foglyok kisérték elfogóikat a saját puskáikkal. Ez volt a felfordult
világ!

Harmadnapra ott voltak Keszthelyen: a Balaton mellett.

A ki nem sajnálja a térképen megnézni, mennyire van Győr Keszthelytől?
az meg fogja érteni, minő utazás volt ez három nap alatt?

És itt – véletlenül rábukkantak Chasteler tábornok előhadára.

Azaz, hogy tulajdonképen arra senki sem tehetett volna le jó lélekkel
tanúbizonyságot, hogy a tábornoknál melyik az előhad, melyik az utóhad?
mert ő maga sem tudta, hogy merre van előre, merre hátra? S minthogy az
ellenség nem tette meg neki azt a barátságot, hogy üldözőbe vegye: hát
csak olyan plátói ellenségeskedést folytatott vele.

Marullas tábornok pedig, ki eddig Meskó dandárát üldözte, megfordult
szépen s elment a maga dolgára másfelé. Most már tiszta volt az út az
egyesült magyar és osztrák hadsereg előtt Komáromig.

A Balaton keleti partján végig Fehérvárnak, onnan a Bakonyon keresztül
Tatának. Ha idáig eljöhettek három nap alatt: négy elég lesz az óriási V
betű másik vonalán végigmenni. Chasteler hadteste és Meskó dandára most
már tekintélyes haderő volt együtt. Ha az gyors menetekben egyesül most
János főherczeg seregével s József főherczeg insurgens táborával, lezúzó
erővel támadhatja meg az alkirály seregét; ki már annyira meg volt
hökkenve, hogy minden podgyászát visszafelé rendelte Magyarországról.

Meskó tábornok Keszthelyről rögtön futárt küldött a nádorhoz Komáromba,
jelentve, hogy szerencsésen keresztülvágta magát, s útban van a nádor
serege felé.

Az ország főkapitánya e tudósítást az egész hadsereggel közölte,
magasztaló elismeréssel halmozva el a derék insurgens dandárt,
vezéreitől kezdve minden közkatonájáig. A királynak is megküldte ezt a
jelentést.

Meskónak pedig azt a parancsot küldte, hogy a leggyorsabban és a
legegyenesebb úton siessen Komáromba. Innen lovas-ezredek fognak eléje
küldetni, a mik dandárja előtt nyitva tartják az utat.

Erre a szóra mindenki elfeledte a fáradságát, s Meskó dandára megindult
előhadnak.

Chasteler hadteste jöhetett utána bátran.

Chasteler tábornok, miután a felkelő tyroliakat ott hagyta a francziák
és bajorok kényére, Magyarországba átvonulva, bámulatra méltó hadvezéri
talentumot fejtett ki annak a feladatnak a megoldásában, hogy az
előre-hátra őgyelgő franczia hadseregek közül egyikbe se ütközzék bele;
ha pedig egy insurgens csoportot megkapott, azt különös előszeretettel
igyekezett maga és a francziák közé odatolni, mely hadműveletének
korántsem az volt az indoka, a mit a rosszakaratú historicusok
állítanak, hogy a franczia születésű tábornok Napoleon proclamatióját
tartotta volna erős respectusban (mely minden francziát, a ki az
ellenség mellett harczol, ha kézre kerül, főbelövetéssel fenyeget),
hanem mint az eredeti napiparancsokból kiderül, sajátszerű kiformált
terve volt: az ellenségnek a hátába kerülni s azt egy combinált
támadással megsemmisíteni.

Mikor már Meskóék dandára útban volt a Balaton mellékén, akkor a
hadvezér parancsot küldött utána, hogy jőjjön vissza egy szóra, valami
fennakadás van!

Chasteler tábornoknak igen széles látköre volt. Ő egyenes
összeköttetésben állt Bianchival, a generalissimus tábornokával, ki
Pozsonyt védelmezte, János és József főherczegekkel, és azonkívül a
horvátországi bánnal. Ime most három helyről kapott parancsot egyszerre.
Bianchi azt kivánja tőle, hogy siessen Pozsonyt felmenteni; a
főherczegek idézik Komárom alá, a bánus pedig lelkére köti, hogy találja
meg vele az összeköttetést. Mit tegyen ily esetben egy ügyes hadvezér?

Meskó véleménye az volt, hogy egyiket a három közül választani kell, s
minthogy Bianchi parancsa kivihetetlen, a bánusé szükségtelen, a nádorét
kell választani.

Ilyen a tanulatlan, együgyű insurgens tábornok!

Az igazi tapasztalt hadvezér ilyenkor azt teszi, hogy mikor háromféle
indulásra kap három külön parancsot, hát az első nap tesz egy utat észak
felé, a második nap nyugot felé s miután mind a három parancsolatnak
megpróbált engedelmeskedni, a negyedik nap visszakerül oda, a honnan
elindult, s megveti a lábát Zalabéren.

Ez a Zalabér igen kellemes kis mezőváros a Zala folyónak egy félszigetet
képező kanyarulatában; s annak, ki a világtól félrevonulva, csendes
szemlélődő életet akar folytatni, megbecsülhetetlen rejtek. S ha a világ
minden nemzetei itt adnának egymásnak harczi találkozót a Dunán túl, egy
is azok közül bele nem botlanék Zalabérbe.

Itt vesztegelt a sereg jó egy hétig; a mi ez izgalmas időkben egy
örökkévalóságnak tetszett.

De már itt elszakadt az insurgensek türelmének az idege. Mind
felzúdultak, hogy nem azért jöttek ők ilyen nagy sereggel, hogy a
Zalában rákászszanak! A tisztek kijelenték, hogy ők nem fogadnak el
mástól parancsot, mint a nádortól. S azzal felkerekedtek, ott hagyták a
nagy strategát seregestül, ki hasztalan marasztalván a nyughatatlan
embereket, végtére is kénytelen volt őket áldás nélkül elereszteni; de
legalább két ágyújokat, meg egy haubiczokat ott fogta, miket azután a
nádor külön parancsban követelt vissza tőle, mint az insurrectió
tulajdonát.

Most azután a Meskó dandára, Vavel csapatjával együtt, ismét magára
hagyatva indult neki, másodszor is megtenni az útat a Balatontól a
Dunáig: ezúttal a Bakonyon és Vértesen keresztül.

Azt az egész területet a francziák tartották megszállva.

Neki vágtak.

De a visszamenetel nem ment olyan gyorsan, mint az idejövetel.

Verekedniök kellett minden falunál, minden városnál a
keresztülvonulásért. Verekedniök kellett minden hídért, a mi egy folyón,
patakon átvezetett. Verekedniök kellett a mindennapi kenyérért, a
kutakért, mikből megitattak, verekedniök kellett az éjszakai pihenésért.
Útjokban mindenütt franczia sebesültekkel találták telve a helységeket,
kik a győri ütközetből kerültek oda. Minthogy még akkor a genfi
conventió nem létezett, a magyar insurgensek nem verték a franczia
sebesülteket agyon, hanem becsületszavukat vették, hogy egy esztendeig a
magyar király seregei ellen nem fognak harczolni, s aztán a lelkészeknek
és a népnek szivére kötötték, hogy a sebesültekkel bánjanak
emberségesen. – Narbonne tábornoknak egy elfogott levelében olvasható az
elismerő magasztalás, azon szíves bánásmód fölött, melylyel a magyar nép
a sebesült ellenséget ápolta.

A nagybaráti lelkészt különösen megnevezi, kinek a sebesültekre
fordított gondért a franczia vezér háromezer frank jutalmat küldött; s a
plébános még hozzátette a maga kétszázötven forintocskáját is s
kiosztotta mind a szegények között.

Két hét került bele, a míg az elszakadt insurgens dandár száz apró
boszantó csetepatén keresztül a komáromi útra keresztülverte magát.

De senki sem volt annyira megverve, mint az elővigyázatos stratega
hadvezér, Chasteler tábornok, ki most már az insurgensek által tört úton
előre akarván hatolni, nagy boszúságára úgy találta, hogy azok minden
hídat elpusztítottak maguk mögött. Most azután csakugyan nem lehetett a
legjobb akarat mellett is semmiféle mozdulatot elkövetnie.

Tele is van minden bulletinje Meskóval; a historicus valamikor azt fogja
kiolvasni az adataiból, hogy Meskó volt az ellenség, azt kergette
Chasteler tábornok; de nem tudta ütközetre bírni.

A komáromi egyenes úton aztán szemközt jött a visszatérő dandárra –
Gosztonyi, a két veterán ezreddel; a pesti és a veszprémivel. Most már
nem állhatta az utjokat senki.

Csengő zenével, pergő dobszóval, lobogó zászlókkal haladtak előre; a
városokból eléjük jöttek az asszonyok, a leányok, s virágokkal halmozták
el a várva-vártakat.

Maga az ország főkapitánya a nádor, az összes tábornoki kar, az egész
főszállásmesteri törzs kiséretében kivonult eléjük Új-Szőnyig.

Ott üdvözölte őket a hős vezér, s a vén, tapasztalt tábornokok mind,
forró szavakkal s ragyogó könyekkel.

S aztán maga a nádor állt a dandár élére s ő vezette a hídon keresztül
táborhelyükre, ágyúk üdvlövése, harangok zúgása között.

Az volt az örömnap!

Elrongyosodva, összetépve, portól, sártól belepve, de felbokrétázott
süveggel és diadalragyogással az arczon. Még a paripák nyakába is
koszorúkat aggattak a bohó asszonyok, s nyujtogatták a hadsorokon
keresztül a kezeiket, nemcsak szorításra, de kulacskinálásra s tömték a
tarsolyokat tele puha czipóval s czigánypecsenyével.

A Szent-András templom előtt maga az ország primása fogadta a dandárt
főpásztori áldásával.

Hát még kinn a táborban, mikor a többi bajtársak közt elfoglalták a
visszatért hősök a számukra fennhagyott helyet. Mikor az ismerősök, jó
barátok, rokonok, testvérek az elveszettnek hitt, a diadalmasan
visszatért vitézek ölelésére rohantak: az olyan színjáték volt, a minőt
csak istenek rendeznek a saját gyönyörűségükre!

* * *

Kár, hogy az örömnap – olyan későn jött – és olyan rövid volt!



TIZENKETTEDIK RÉSZ.  ASSZONYOK DOLGA.


I.

És kár, hogy a komáromi örömnapból Vavel Lajosnak semmi rész nem jutott.

Ő csak Veszprémig jött Meskó dandárával, a hol az már a Komáromból eléje
siető lovasság előcsapatjától megtudta, hogy szabad az út.

Itt találta Vavelt kiküldött hadikéme, Mátyás mester.

Lajost az egész idő alatt legjobban nyugtalanítá az elhagyott nők sorsa.
Igen biztos helyet vélt a számukra kiválasztani, mikor Győrbe helyezte
el őket s most azután már csak annyit tud felőlük, hogy egy ellenségtől
körülfogott városba vannak bezárva, a honnan lehetetlen valamerre
kiszabadulniok.

Négy hét mult el azóta, hogy ő csapatjával együtt eljött Győr alól; négy
olyan hét, a melyikben nem volt se «tegnap», se «holnap», – egyetlen
folytonos utazás, harczolás, előre-hátra nyomulás, boszuság, veszedelem,
öldöklés, futás, lélekkárhozat: este reggelizés, a nappaltól ellopott
éjszakai pihenés, s nappallá tett keserves éjszakák; szép zöld erdők, a
miből puskaropogás fogadta az utazót; – gyönyörű tájak, a miket el
kellett foglalni, s aztán szaladni belőlük, – patakok, a miknek
közeledtére ki kellett húzni a kardot, s a mikből nem lehetett inni a
vér miatt, melylyel befertőztették; és őt a hosszú idő alatt csak az a
gond nyugtalanítá, hogy mi történt az ő szeretetteivel?

Mi történt, ha az ellenség ostromolni találta a várat, s még talán a
várost is? Mit kellett az alatt szenvedni Marienak, a ki a Névtelen
Várban még attól is meg volt óva, hogy éjszaka egy ebugatást, egy
kakasszót halljon, ha az érczkutyák s a tűzkakasok kezdtek el szólni? ha
egyszerre elkezdtek az ostromágyúk dörögni s bombák és tűzgolyók
hullottak a házak közé, a mik elől nem volt hová menekülni?

Vagy talán azt is megszokják az asszonyok? Óh, a nőknek a képtelenségig
menő erejük van a szenvedések elhordozására.

De hátha elfoglalták a francziák a várost s Katalin és Marie a kezeikbe
jutottak?

Tudtak-e elrejtőzni úgy, hogy észrevétlen maradjanak? Árulás, vagy
csacskaság nem fedezte-e fel kilétüket, menedéküket? Ha
megszabadulhattak onnan, hova mentek? merre fordultak? Kitől fogja
megtudni, hogy hol vannak? Élnek-e még?

E kínzó aggodalmak között érkezett meg furfangos hírmondója.

Noé a bárkában nem várta nagyobb szívszakadva a galambját, mint ő azt a
derék embert. Meg is ölelte, mikor a szeme elé került.

– Mi hír, Mátyás mester?

– Hát bizony mindenféle hír van.

– Rossz? vagy jó?

– No – úgy vegyest. Van jó, van rossz. – A jót utoljára hagyom.

– Kezdjen hozzá.

– Hát biz a szegény Sátán Laczit tegnap temettük el. Isten legyen
kegyelmes szegény bűnös lelkének, ha már meglakolt.

– Belehalt a Hanságban kapott sebeibe, szegény?

– Azokba nem. Azokból még feltámadott. Még az a tizenöt vágás se tette
volna porrá, a mit az ácsi csatában kapott. Hanem a golyót nem tudták
kivenni belőle s az elvitte a másvilágra. No de igen szép temetése volt.
Háromszor lőttek a sírjába s a primás maga szentelte be. Ez bizony olyan
nagy dicsőség volt neki, hogy maga se hinné el Sátán Laczi, ha csak
személyesen ott nem lett volna. Szegény László, az utolsó szavával is a
kegyes pártfogóját köszöntette.

– Jó vég volt; – rátalált, a mit kivánt. – Hát azon túl mi hír van?

– Bizony az a másik sem egészen örvendetes. Az egyik azt mondja, hogy a
mieink vesztettek huszonháromezer halottat meg sebesültet, a másik meg
azt állítja, hogy a francziák még többet vesztettek.

– Hol? mikor? kérdé Vavel elbámulva.

– Hát most ötödnapja. Nem hallotta még a gróf úr? Wagramnál nagy ütközet
volt. Borzasztó nagy csetepaté. Mondtam, hogy vegyék be az én dupla
ágyúimat! Nem fogadták meg. Most aztán ott van ni. Napoleon, csak egy
paraszthajszálon mult, hogy megnyerte az ütközetet.

– Tehát megnyerte?

– Azaz, hogy mink nem vesztettük el: csakhogy épen nem nyertük meg.
Azért nincs ám semmi baj, Károly főherczeg több foglyot ejtett a
francziák seregéből, mint azok az övéből, ágyút is többet vett el tőlük,
mint azok ő tőle. Az insurrectió készen áll, van már ötvenezer emberünk
együtt, hatalmasan ellátva; csak azt kell mondani a királynak: «előre!»
– megyünk.

– Hát Oudetról mit tud ön?

– Kevés jót. Mindössze annyit, hogy a wagrami csatában ő is elesett. És
vele együtt mindazok, a kik a fülgombjukban ezüst lencsét viseltek.

– A philadelphok?

– Csodálatos, hogy mind elhullottak. A rossz hír azt beszéli, hogy
titkos parancsszóra a saját soraikból lövöldözték őket le, de hát ki
tudhatja ezt? Annyi bizonyos, hogy én egyet sem találtam közülök élve,
pedig ott csavarogtam keresztül-kasul a seregükön, mint franczia kurir.

Ez rossz hír volt, de hátra volt még a rosszabb.

Vavel nem tűrheté már, sürgetve kérdezé:

– Mit tud ön Győrből?

– Mindent. Onnan jövök.

– Beszéljen. Látta őket? Nem ostromolták a várost?

– A várat és a várost bizony nagyon ostromolták, s a bárónő és a
herczegasszony bizony bennrekedtek.

– Ki mondta önnek, hogy ő herczegasszony? kiálta Vavel indulatosan.

Mátyás mester nem hagyta magát kivenni a sodrából.

– Majd rájövök arra is, hogy ki mondta? De hadd tartsak rendet. Pécsy
ezredes tíz napig védelmezte a várat a francziák ellen.

– S azok tíz napig lövették a várost?

– Bizony azt tették, még pedig olyan bombákkal, a mikbe egész csoport
apró golyóbis volt dugva, hogy a hol szétpukkant, száz embert is megölt,
– ha el nem szaladt előle. Egy jó részét a városnak fel is égették;
hanem azért Pécsy nem adta meg magát, míg utoljára bele nem lőttek a
puskaporos raktárába. A mint az aztán a levegőbe repült, nem volt neki
mivel ágyúzni többé. Mi se mehettünk a segítségére, mert az a sok
generális hetvenhét felé kommandirozta a sereget: hát nem tehetett mást
a jámbor, mint hogy feladta a várat; de úgy, hogy minden seregestől
együtt békeségben elvonulhasson. Már meg is érkezett Komáromba,
tegnapelőtt itélt fölötte a haditörvényszék s azt mondta ki, hogy nem
tehetett máskép.

– De mi lett Katalinból? Mi lett Marieból?

– Előadom egymás után. Tőlük jövök.

– Nem történt velük semmi veszedelem?

– Veszedelem? Az nem történt. Egy kis magánházba voltak elrejtőzve, a
hol Görömbölyi alispán úr úgy adta ki őket, mint saját hugait.

– Az alispán ott van?

– Ott ám. Ő is kapitulált, de az asszonyságok kedveért ott maradt a
városban továbbra is, hogy legyen valami tanácsadójuk.

– Derék ember! Ki lett a francziák részéről várkormányzó Győrben?

– Guillaume tábornok.

– Guillaume! szólt Vavel megrettenve.

– Guillaume biz az. Annak hiják. Igen fain, modális ember; nem
mortifikálta a lakosokat: ellenkezőleg, mindjárt másnap a bevonulása
után bált adott a nagy vendéglőben, s arra minden előkelő urat, polgárt
a feleségeikkel és a kisasszonyaikkal együtt meginvitált; – a gróf úr
drágái is kaptak ilyen meghivást.

– Mint Görömbölyi alispán hugai?

– Nem biz azok. Magam olvastam a bilétet, így volt irva: madame la
Comtesse De Alba, avec la princesse Marie.

– «Princesse Marie!»

– A bizony. Innen tudom a titulát, a mit az elébb mondék.

Vavelnek az agya elzsibbadt, mint mikor valakit utolér egy álló helyében
az álom.

– Nem használt semmit a viczispán protestatiója, folytatá tovább nyugodt
phlegmával az ezermester: a franczia generális azt felelte, hogy ő
jobban ismeri azokat a dámákat s utasításai vannak, hogy hogyan kell
velük bánni s attól a naptól fogva éjjel-nappal két franczia granatiros
áll silbakon a bárónő szállása előtt, mintha valami potentátot őriznének
ottan.

Vavel néma dühvel járkált fel s alá szobájában. Ha Mariet elviszik,
akkor Katalin is el van rá nézve örökre veszve. Hogy gondolhasson még
családi boldog életre, mikor az oltár előtt arra a kérdésre: «szereted-e
ezt a nőt?» azt kell neki felelnie: «gyülölöm!»

– Miért hagytam őt el? vádolá magát Vavel. Miért nem tettem azt, a mit
kivánt, hogy fussunk el együtt, ki a világba? Mi hárman!

– Hja biz az úgy van, mondogatá Mátyás mester. A generális adjutánsa
mindennap kétszer látogat el a házhoz s raportot visz róla, hogy vannak,
mint vannak?

Vavel nem hallott már semmit.

– Csak Cambray meg ne halt volna!

– Úgy! Igazság! Azt az urat is eltakaríttattam szépen. Hiszen tetszik
tudni, hogy meghalt.

– Igen. Megirták.

S azzal elővette kebléből azt a levelet, melyben Marie leirta a Névtelen
Várban töltött utolsó rémséges éjszakáját, s elkezdte azt olvasvi. De a
könyei nem engedték. Utoljára elkezdett hevesen zokogni, mint egy
gyermek, a kit mostohája megvert. – Az ő mostohája: a sors.

– A bizony; eltemettem szépen, odairta a testamentomát a bugyillárisba;
azt is meghagyta, hogy a tópartra temessék el, semmi fejfát, semmi irást
a sirjához, csak épen egy égerfát ültessenek mellé. Úgy is tettem.

Vavel letörlé könyeit. Restelte, hogy nem birt magán uralkodni. Hogy
idegen ember őt ily gyöngének látta. Nyugalmat erőtetett.

– S hogy tudott ön hozzá jutni a halott rejtekéhez, a mit az magára
zárt?

– Igen egyszerüen. A rostély rugója össze volt kapcsolva a gróf úr
szobájában levő csengetyűvel. Mikor azt felgördítették, a csengetyű
megszólalt. Tehát csak meg kellett fordítani a dolgot. Ha a csengetyű
drótját meghúztam erősen a gróf szobájában, a rostély az alcoven előtt
rögtön felgördült.

– Igen egyszerű mesterség. – Hajh Mátyás mester! Ha ön olyan ezermester
volna, hogy azt a zárt is föl tudná nyitni, a mi az én drágaságaimat
most fogva tartja; az volna aztán a remeklés!

– Már pedig én tudok olyan mesterséget.

– Tud?

– Hiszen lám mondtam, hogy a jó hirt a legvégére hagyom.

– Szóljon, szóljon!

– Hanem azt már csak sugva mondom el; mert hátha valaki hallgatózik az
ágy alatt, vagy az ajtó mellett. Én is így szoktam. Más is megteheti.

Vavel Lajos odatartá a fülét, hogy sugja hát meg.

Igen rövid közlemény volt az.

De Vavel Lajost egyszerre egész emberré tette ez a nehány szó.

A tenyerébe csapott, aztán meg Mátyás mester vállára.

– Remek ember ön!

Azután kivette a kebléből Marie arczképét, megcsókolta: – aztán Mátyás
mestert is megcsókolta. Nevetett.

Majd meg egy marék bankjegyet húzott elő a tarsolyából, azt Mátyás
mester markába nyomta.

– Itt van. Siessen ön a szükségeseket összevásárolni. Ön tudja, hogy mit
kell beszerezni? Rögtön hozzáfogunk!

Mátyás mester átvette a pénzt s úgy osont el Vavel szállásáról, mintha
lopott volna.

Lajos pedig sietett a tábornokához.

– Én itt elválok tőletek. Rám semmi szükség a további útban. Kérlek:
engedj elmennem.

– Mit akarsz? kérdé a tábornok.

– Azt már tudod, hogy Győrt elfoglalta az ellenség.

– Értesültem róla; de nem akartam e hirrel elcsüggeszteni barátainkat.

– Jegyesem és védenczem az ellenség kezébe került.

– Azt is tudom. Sajnállak érte.

– De én ki fogom őket szabadítani onnan.

– Az is meglehet. Hanem elébb a seregünknek össze kell szedni magát,
hogy Győrt visszafoglalhassuk egyesült erővel.

– Én magam fogom őket kiszabadítani!

– Hogyan? Kitaláltad a léghajózás titkát? vagy éjszaka akarod a
volonjaiddal Győrt megrohanni, a mit egy egész franczia hadtest
megszállva tart s kiragadni a kedveseidet lóháton a városból?

– Hogy mit teszek? az az én titkom. Kell hozzá erőszak és furfang.
Vitézség és csalfaság. Határos az a lehetetlenséggel és még is bizonyos.
Én kiszabadítom az én szeretteimet úgy, hogy a foglyul tartó ellenség
nem fogja őket egy bucsu kézcsóknál a keztyüs kezükre egyébbel érinteni.

– Ez a fiu meg van bolondulva; monda a tábornok. De nem csoda. No hát
eredj és vidd magaddal a volonjaidat.

– Nem szükség senkinek arról tudni, hogy én eltávoztam.

– Jó lesz, majd egy napiparancsban kiküldelek, – hogy tartsd fenn az
összeköttetést Chasteler tábornokkal s keresd fel a horvát bánust.

Még nevettek is, mikor elváltak.


II.

– Minden megvan. Mondá Mátyás mester Vavelnek, három fedett társzekérre
mutatva, melyeket a francziáktól vettek el a fekete volonok
Kis-Czellnél. Itt van, a mi szükséges, mind, az eccho alatt.

A halálfejesek csapatja leghátul jött; el lehetett neki maradni a
dandártól úgy, hogy senki se vette észre.

A dandár ment a palotai úton, a voloncsapat pedig Zircznek.

De már a Zircz előtti erdőkben úgy elveszett, hogy hírt se lehetett
felőle hallani, mintha elnyelte volna a Bakonyerdő.

Még a rátótiak dicsekedve beszélték, hogy milyen szép huszárcsapat ment
végig trombitaszóval a falujokon, tiszta magyar fiuk voltak,
köszöngettek a menyecskéknek s a korcsma előtt, a hol egy pohár borra
megálltak, fizettek szép csengő pénzzel, banknótával s danolták, hogy
«Valamennyi rongyos bankó, Mind a korcsmárosnak való!» De már a zircziek
panaszkodtak, hogy ő hozzájuk egy csoport ellenséges lovas vonult be,
abból a fajtából, a miről azt énekli a népdal, hogy «… Nem is Isten
madara, Kinek fején a farka!» Kakastollbokrétás süvegü, kék köpönyeges
francziák, a kiknek a vezére igen kegyetlen hangon parancsolgatott a
biróval, egy kukkot se tudott másképen, csak francziául. Szerencsére a
fehér barátok perjele értette ezt a nyelvet s az tolmácsolt. Nagyon
gyanakodók voltak: a lovaikról le nem szálltak, hanem mind a kezében
tartotta a karabélyát, a bámészkodó asszony-, gyerek-népet a kapitányuk
mérgesen kergette szélylyel s a mi bort hozattak, azt elébb meg kellett
kóstolni a birónak, hogy nincs-e benne méreg? A még csak hagyján; hanem
azután még a kútból kimerített vizet is meg kellett neki kóstolnia, hogy
nincs-e abban is méreg? Szegény birónak ez volt az első víz, a mit
legény kora óta a torkán leszalasztott. Aztán a vezérük keményen
megtolmácsoltatta a lakosságnak, hogy ha valaki utánuk mer sompolyogni,
hogy kikémlelje, merre mennek, azt a két lábánál fogva két lehajtott
fához kötik s úgy hasíttatják ketté, ha pedig valaki a magyar huszárokat
a nyomukba igazítja, akkor mind a négy végén felgyujtják a várost s
kardra hánynak minden élő teremtést. Örült is minden ember, mikor odébb
mentek.

Ezek Vavel volonjai voltak. A sűrű erdőben lerakták a veres csákókat, a
társzekerekből előszedték a francziáktól elvett tollas kalpagokat, s a
kék köpönyeget felölték a fekete egyenruha fölé: senki sem mondta volna,
hogy nem franczia chasseurök. Még a trombitásuk is úgy fujta az indulót,
a hogy a francziák szokták.

Mátyás mester mindenütt előre sietett, kikémlelni, nincs-e az útban
valahol akár franczia, akár magyar csapat? Bármelyikkel is veszedelem
lett volna most találkozni.

Nem jártak az országúton. Neki vágtak a magas hegyi útnak, a hol egy
falvat Fenyőfának hínak (annak a csodájára, hogy ott a Bakony tölgyesei
között fenyőerdők szigetelték el magukat). Arról a fenyvesről olyan
keveset tudnak a világban, mint az alattuk megpihenő csapatról. Aztán
másnap tovább vitt az út a Bakonyér mentében; a közbeeső falucskák lakói
bámulva nézték az átvonuló csapatot s találgatták magukban, hogy vajjon
talyigát vásárolni jöttek-e azok ide? vagy mészre van szüksége a
franczia seregnek, avagy pedig szénre? vagy pedig azt nézik, hogy lesz-e
az idén elég gubics az erdőn? Nem tudtak velük beszélni, nem
kérdezhették meg.

Egész naphosszant tartott a felvonulás, csinálatlan rossz utakon, a hol
a társzekerek alig haladhattak, Koronczónál el is kellett azokat hagyni,
mert ott útjokat állta a Marczal és a Rába, a mik itt már csaknem
egyenközűen futnak egymás mellett. Itt a csapat magához szedte a
társzekerekről az eldugott süvegeit: a több napra kitartó élelmi
szereket, s a csillagvilágnál átusztatott a két folyam közötti szigetbe.
Ott megvonult éjszakára. S azt nagyon jól tette, mert akkor már
Koronczónál volt a magyar insurrectió egyik dandára s az, ha megkapja a
kakastollas süvegeit az álfrancziáknak, késő lesz aztán megmagyarázni,
hogy miféle ravaszságban járnak. Nekik a magyarokat még jobban kellett
kerülni, mint a francziákat.

Mátyás mester azonban nem maradt ott pihenni, hanem átvitette magát még
éjjel a Rábán egy halász lélekvesztőn s reggelre vissza is tért a
tudnivalókkal.

Hajnalban a csapat átkelt a Tóközbe, s reggelire a Rábczán is
átusztatott s elérte Börcs helységét.

Kicsiny falu az a Rábcza partján, de van egy nevezetes régészeti emléke.
Egy tágas kerek sáncz, melynek a közepén áll a templom. A hajdani
török-kurucz-labancz világban ide szokott menekülni a falu népsége s
védte magát a száguldozó csapatok ellen. Ezért hiják tán németül
Rundenthurmnak.

Vavel csapatja ezt a kerek sánczot foglalta el, a hol észrevétlenül
meghúzódhatott. Köröskörül nagy messzeségre franczia seregtől volt
megszállva az egész vidék.

A Győrbe vivő országút már meglátszik e templom tornyából.

Vavel maga felment a toronyba, s onnan kémlelte az országutat tábori
távcsövével.

Egyszer aztán meglátta, a mire várt.

Öttevény (németül Hochstrass) felől erős porfelleg jelölte a közeledtét.

Egy osztály vértes közeledett, mellvértjeik messze ragyogtak a
napsugárban, a kétfelé szakított csapat közepén haladt egy sárga utazó
hintó, négyes fogattal; a postakocsisok a nyeregből hajtottak.

A hintóban ült egy éltesebb úrhölgy, arczát nagyon őrizve a sűrűre
húzott fátyollal a nagy portól, míg a fiatalabb hölgy nem tűrte halvány
arcza előtt a fátyolt, s legyezője mögül igyekezett a leeresztett
hintó-ablakokon át nézegetni a tájat, a tarka rónát, melyen az
aratatlan, érett vetés a zöld kaszálókkal czifra szőnyeget vont végig.

A hintó mellett egy fiatal tiszt lovagolt, az éltesebb hölgyet
mulattatva folyékony elbeszéléseivel, s néha-néha egyetértő
pillantásokat váltva a szép halaványarczu kisasszonynyal.

Ez a két hölgy: Guillaume tábornok neje és leánya.

Most jönnek Mariet átvenni. Ők lesznek a kisérői Párisig. Ez a hintó
fogja őt elszállítani, s ugyanez a vértes csapat lesz a végső fedezete a
hintónak.

«A mi kezeink messze elérnek!» – monda De Fervlans.

Ime már meg is fogták martalékukat.

Hanem… még hátra van valaki, a ki a hatalmas kézre rá mer ütni.

A szép zöld rónán, melyen az országút átvonul, egy erős lovas csapat
közeledik. A fiatal vértes tiszt azt mondja a kiváncsi hölgyeknek:

«Lovas chasseurök. Szénázni jártak.»

Az igaz, hogy a csalódás kedvéért több szénás szekeret hajtottak maguk
előtt, a mik már fölkaptak az országútra.

A postakocsis messziről elkezdett trombitálni, hogy a szénás szekerek
térjenek ki előle a tört útról a töretlenre; a minek az lett a
következése, hogy az egyik szénás szekér feldült, a másik meg melléje
hajtatott, a tengelye beleakadt amannak a ferhéczébe; most aztán
tökéletesen elzárták az utat.

Ekkor egészen közel ért Vavel csapatja.

Egy jelszóra hirtelen ledobta minden lovas a kék köpenyét, meg a tollas
kalapját, felcsapta helyette a halálfejes csákót s azzal megrohanta a
hintó kiséretét.

A meglepett vértesek, a kik e támadásra nem voltak készen, az első
taszításra le voltak szorítva az országútról s a vizenyős réten nehéz
lovaikkal igen egyenlőtlen harczot fogadtak el Vavel könnyü lovasai
ellen, kik számra is túlnyomók voltak. Vezérük, a fiatal százados ugyan
egész lovagi elszántsággal foglalt helyet a hintó előtt, a viadalt
elfogadni készen, s Vavel Lajosnak egész fölényét fel kellett
használnia, hogy a derék lovagot lefegyverezze.

Abban a perczben, a midőn a kard az ifju franczia vitéz kezéből
kirepült, az ifju hölgy, elfeledkezve minden etiquetteről, rémülten
sikolta fel.

«Ah, mon Dieu! Ne tuez pas Arthur!»

Vavel Lajos udvariasan üdvözlé a hölgyeket, meghajtotta előttük a
kardját s Talma legékesebb franczia nyelvén biztosítá őket:

– Ne féljenek úrhölgyeim. Jó kézbe jutottak. Mi magyarok vagyunk.

A vértesek teljes visszavonulásban voltak Öttevény felé, üldöztetve a
volon csapat által.

Vavel maga is leszállt a lóról, hogy a nyergéből leemelt fiatal tiszttel
beszéljen.

– Legelőször is, engedje ön, hogy gratuláljak önnek ahhoz a
szerencséhez, a mit egy gyöngéd fölkiáltás önkénytelenül elárult előttem
az imént. Nagy örömömre fog szolgálni, ha önnek az ügyét ez episod által
előmozdíthattam.

Erre a halavány arczu ifjú hölgy gyöngéden elpirult, a másik hölgy
azonban egészen elvörösödött s elkezdett veszekedni.

– Mit akar ön velünk? Mit avatkozik ön a mi dolgainkba? Mi nem vagyunk
combattans felek!

– Hogy mit akarok? azt majd megmagyarázom ennek a fiatal lovagnak.
Legelőször is vegye ön vissza a kardját. Igen jól forgatta, csak azt
tanácsolom önnek, hogy a quinteket ne vegye olyan mélyen, mert akkor
mindig igen könnyen kiüthetik a fegyvert a kezéből. Aztán arra fogom
kérni, hogy üljön föl a lovára. Derék paripa. Kár, hogy szügyben kissé
keskeny. Azután harmadszor arra kérem önt, hogy vágtasson azonnal
Győrbe. Egészen egyenes országút vezet oda. És vigye meg szives
izenetemet de Guillaume tábornok úrnak. Az izenet így szól: «Én Vavel de
Versay Lajos gróf, a mai napon foglyul ejtettem Guillaume tábornok úr
feleségét és leányát. Guillaume tábornok úr foglyul tartja magánál az én
jegyesemet: Dealba Themire grófnét és fogadott leányomat, kinek neve
Botta Sofia, vagy ha úgy tetszik, Marie herczegasszony. Én kérem vissza
cserébe az én hölgyeimet az ő hölgyeiért. Egyéb kivánságom nincsen.
Mentül elébb visszatér ön, annál jobb. Ott abban a kerek sánczban fogom
önt várni, a honnan az a templomtorony kilátszik. Adieu!»

Az ifju hölgy némán, összetett kezekkel könyörgött az ifju tisztnek, a
mit annak nem volt szükség a szivére kötni. Az úgy is minden lehetőt el
fog követni, hogy a tábornokot a cserére rábirja.

A szabadon bocsátott lovag tova robogott az országúton. Vavel Lajos
pedig az utazó-hintót a böresi út felé fordíttatá s a kocsi-ajtó mellett
lovagolva, társalgott a hölgyekkel.

Guillaume tábornokné asszony eleinte keserű kifakadásokkal halmozta el
Vavel grófot.

– Ez népjogsértés! Ez brigantaggio! Elfogni előkelő hölgyeket.

– Hát az én hölgyeimet nem tartja-e fogva az ön férje?

– Az én leányom oly rettegős, olyan ideges.

– Nincs a föld kerekén olyan félénk teremtés, mint az én szegény Mariem!

– De ön elvégre is franczia, s tudni fogja, mivel tartozik a nők iránti
udvariasságnak?

– E tekintetben mintaképül fogom választani Guillaume tábornok urat.

– Ön iránt nincs semmi kétségem; de ezek az ön kisérői, ezek rettenetes
emberek! Nem centaurok ezek?

– De – azoknak az ivadékai.

– Igaz, hogy még most is emberhúst esznek?

– Úgy tudom, hogy nehány év óta ezt a szokást elhagyták. De nem
lehetetlen, hogy most, mikor ez a czikk olyan olcsó, megint visszaesnek
bele.

– Ah! És hogy vadkan agyaraik vannak?

– Az igen valószínű. Azt takargatják el azokkal a hosszú bajuszaikkal;
úgy gondolom.

– Hát az igaz-e? szólt suttogva az úrhölgy (úgy olvastam valahol), hogy
az itteni úrasszonyok fiatal rabnők vérét bocsáttatják ki s abban
fürödnek?

– Az igen kellemes lehet; hagyta rá Vavel. Csodálom, hogy ezt a divatot
Párisban még fel nem kapták.

– Mit gondol ön? Az Istenért.

– Hát hisz önöknek olyan szép vérkiontó masinájuk van hozzá.

– Csitt. Hazaáruló! Az egészen más.

E közben az történt, hogy egyik volon egy elfogott vértest vitt magával:
a vértes gyalog volt, a volon lóháton. Meg volt sebesítve mind a kettő.
Az insurgens a homlokán, a vértes a karján.

A volon fel sem vette a kapott sebet, bekötötte azt a zsebkendővel,
hanem a fogoly franczia egészen el volt bágyadva; nem tudott odább
menni.

Ekkor a volon leszállt a lováról s az oldaláról leakasztva a csutorát,
odanyujtá azt a foglyának s negédesen biztatgatá:

«No húzz belőle egyet kamerád, ne busulj semmit. Látod, minek vágtál
olyan nagyon a fejemre? megerőtetted vele magadat. No se baj. Gyere,
majd fölteszlek a lovamra.»

Azzal fölsegíté a sebesült foglyot a saját lovára s maga gyalog vezette
a lovat.

– Ah! Ah! kiálta föl a tábornokné, elbámulva azon, hogy a centaur nincs
hozzá nőve a lóhoz s talán másodsorban még azon is, hogy a centaurnak
emberszive van.

A centaur észrevette a felkiáltást s azt gondolta, hogy legjobban fogja
azt értelmezni, ha az úrhölgyet is megkinálja a csutorával. Ilyen
melegben, nagy porban s arra a nagy ijedségre nem árt egy korty abból a
badacsonyiból.

Az úrhölgy nem merte a kinálást visszautasítani, s aztán nem is bánta
azt meg.

– Ah, hisz ez bor! mondá meglepetetten az izlelés után Vavelnek.

– Ön azt hitte, hogy lótej?

A volon pedig azt mondá az úrnőnek, a kulacsát visszavéve, latinul,
hogy:

– Conducat sanitati… domicella…

– Hiszen ez római nyelven beszél! szólt összecsapva a kezeit a párisi
nő.

Vavel nem állhatta meg, hogy ne nevessen.

– Ön nagy bohó! szidta a tábornokné aztán. Hiszen ezek csinos emberek s
egynek sincs vadkan agyara. Az sem lesz már most igaz, hogy az úrnőik
leányvért használnak a fürdőhöz. Vannak ott házak, a hová visz
bennünket?

– Nem épen oly nagyszerűek, mint az ön palotája a chaussée d’Antinon, de
azért házak.

– S mivel fogom én ott a hosszú időt tölteni, a míg monsieur
Descourselles visszajön? Tud ön pikétezni? Én szenvedélyes pikétező
vagyok!

– Majd megmondom önnek, madame, hogy mivel fogja ön az időt tölteni, ha
odaérünk a faluba? S hiszem, hogy meg lesz vele elégedve.

A közben el is érték a kertek alját, a hol érőben levő megygyel és
cseresznyével rakott fák mosolyogtak ki a magas sövény mögül, s onnan a
szép diófákkal szegélyezett utczába bekanyarodva, a templom elé
hajtattak.

Az egész faluban nincs több úri lak a lelkészénél. A tisztelendő úr künn
állt a kapujában, a hol Vavel megállíttatá a hintót s aztán lesegíté a
hölgyeket az ülésből s fölkérte a lelkészt, hogy fogadja őket
vendégszeretettel, a miben nem is volt legkisebb hiány sem. A lelkész
konyhája előadta, a mi csak izletes volt, s a hölgyeknek el kellett
ismerni, hogy a centaurok országában ebédelni tudnak.

Ebéd után a kisasszony kimerültségről panaszkodott, annak megengedték,
hogy lepihenjen, akkor aztán így szólt Vavel a tábornoknénak:

– Akarja ön a helység nevezetességeit megtekinteni, madame? van itt egy
igen régi templom.

– S van benne valami igen szép kép?

– Megható szép kép. A «Samaritanusok».

– Antik, vagy modern?

– Antik modor. A kereszténység előéveire emlékeztető, hanem a kivitele
modern.

– Valami híres festő műve?

– Nem. Csak naturalistaé. A tisztelendő úr munkája.

A tábornoknő csodálkozva rázta a fejét s már most nem tudta, hogy ő vele
tréfál-e Vavel gróf, vagy a lelkészszel?

Mindjárt megértette pedig a dolgot, a mint a templom ajtaján belépett.

Az Isten tiszteletére szánt hely ezuttal a legmagasabb istentisztelet
szertartásához volt berendezve: szenvedő emberek ápolásához. Az egész
templom egy kórház volt, melyben tiszta ágyakra elhelyezve feküdtek,
szép kettős sorban, sebesült franczia katonák, kik a győri csatatér
körül szerteszét fekvő falvakba úgy voltak szétosztva. A kis falu
asszonyai maguk ápolták, gyógyítgatták őket, a maguk házi szereivel, a
maguk jó szavával, mintha mindannyi sebesültnek a tulajdon édes anyja
volna az ágya fejénél. És a lelkész keresgélt a számukra mindenféle
gyógyító írokat, a maga kopott «házi orvos»-ában: tábori orvos nem
került ide, mikor Aspernnél húszezer, Wagramnál huszonkétezer franczia
feküdt sebesülten. Hanem ezek a nyomorult emberek ápolgatták, építgették
a náluknál még nyomorultabbakat: az ellenséget.

– Úgy-e szép tableau, asszonyom? – mondá Vavel gróf. Beillenék a Notre
Dameba oltárképnek! Méltó megörökíteni a szerzője nevét. – Ilyenek azok
a kannibálok, a kik ezt az országot lakják! – És bizony, mondom önnek,
hogy végig mehet ön kisasszonyával együtt ezen az egész országon és nem
fogja önöket egy bántó tekintet se megsérteni sehol. Csak egyetlen egy
ember van ebben az országban, a kiben kannibali szenvedélyek laknak, a
ki vaddisznó-agyarat visel a szájában, a ki asszonyok vérében megfürödni
képes: – az én vagyok! És bizony mondom önnek, hogy nem töltheti ön el
az időt jobban addig, a míg monsieur Descourselles visszatér, mintha itt
marad a templomban s a sebesülteket ápolni segít, és az alatt imádkozik
a védszenteihez, hogy Guillaume úr az én szeretteimet szabadon bocsássa!

A tábornoknőnek lehetetlen volt nagyot nem nevetnie ezen a patheticus
fenyegetésen.

– Haha! Uram! Ezért egészen fölösleges volna a védszenteimnél
alkalmatlankodnom, különben is csak minden héten pénteken szoktam
vezekleni, akkor is csak éhomra, nem ebéd után s ma még csak szerda van.
Ha már a többi centauroktól nem kell félnem, hogy megesznek, öntől
legkevésbbé félek. Legyen ön a felől megnyugodva, hogy Guillaume úr nem
fog késni az ön szeretteinek kiadásával, mihelyt megtudja, hogy az
miértünk lesz cserébe. Én ismerem Guillaume urat. Ha milliókkal jött
volna ön eléje, hogy megvegye tőle kedveseit, nem hallgatta volna önt
meg; ha hadsereggel jött volna ön rá, hogy kivívja őket tőle, nem kapta
volna meg; de hogy az az ördögi jó ötlete támadt önnek, hogy elfogja a
feleségét, meg a leányát: ez schach matt neki! Menjünk innen. Nem
imádkozhatnám.

– De hátha Napoleon parancsa nyomatékosabb lesz előtte?

– No már azt higyje ön el, hogy jobban fél Guillaume úr én tőlem, mint
Napoleon császártól. – Jerünk innen! – Sebesülteket sem akarok ápolni.
Az Isten őrizzen meg minden szenvedőt attól a szerencsétlenségtől, hogy
valami bajában én ápoljam, mert azt nem állja ki! – Menjünk pikétezni,
uram!


III.

Descourselles kapitány úrnak kitünő paripája lehetett, ő maga nevezetes
távlovagló és valószínűleg nagyon szerelmes. A három együttvéve azt
eredményezte, hogy már délután öt órára a vitéz úr vissza is érkezett
Győrből.

A parlamentair zászlóval jött, egy trombitás kiséretében s a volonok,
hadi szabály szerint, szemeit bekötve vezették a vezérük lakásáig.

A vértes kapitány nem kevéssé volt meglepetve, mikor a tábornoknét az
ellenséges vezérrel együtt kártyázva találta.

Szerencsés véletlen, hogy épen egy kilenczvenes math volt Vavel gróf
kezében, mert ha ugyanaz madame Guillaume kezében lett volna, bizony
várnia kellett volna a hírmondónak a maga sürgős izenetével. Így azonban
össze lehetett csapni a kártyát. Vavel volt nyereségben, nem volt baj,
ha a felrakott iratokkal letörlődött is az asztalra krétával felirt
számadás.

– Guillaume tábornok mindenbe beléegyezett! mondá a kapitány sietségtől
és örömtől elfulladt hangon. A hölgyeket szabadon bocsátja.

Vavel odasietett megszorítani e jó hír hozójának kezét.

Az pedig még jobban igyekezett madame kézcsókolására.

– Hogy vannak önök?

– Pompásan! A «messieurs les cannibales» igen udvariasak, s «leur
catzique» kitünően pikétezik.

– S hol van mademoiselle? Nem történt valami baja?

– Arról nem szükség kérdezősködni. Ő toilettjét csinálja, uram!

– Madame. Én felelős vagyok a tábornoknak az iránt, hogy a rám bizott
hölgyeknek egy haja szála se görbüljön meg.

– Ne legyen önnek gondja az én leányom haja szálaira! Intézze el a
monsieur le catziqueal a capitulatió föltételeit: én majd addig
elintézem a leányom úti-toilettejét. Remélem, hogy rögtön utazhatunk?

A delnő az oldalszobába távozott, hol a kisasszony pihent, a két vitéz
egyedűl maradt.

– Ime itt van önök számára a «Sauf conduit» monda a kapitány, átadva az
oltalomlevelet Vavelnek.

Az oltalomlevél a legszabályosabban volt kiállítva; az alkirály
stampigliájával, a császári nagy pecséttel s Guillaume tábornok
aláirásával hitelesítve; maga a papir is utánozhatatlan az átlátszó
víznyomatu sasos czímerrel.

Az oltalomlevél szólt Vavel de Versay, expatriált franczia nemes s
indigenált magyar mágnás számára, kinek kiséretében utaznak Dealba
Themire, másként Landsknechtsschild Katalin bárónő, s nevelt leánya
Botta Sófia, állítólag Capet Maria Charlotte herczegasszony, a hozzájuk
tartozó komorna, inas és lovász; kiknek minden franczia
csapatparancsnokság részéről szabad utazás, oltalom és védelem
biztosíttatik.

Vavel Lajos nagyon sokáig tanulmányozta ezt az okiratot.

– Kételkedik ön tán egy franczia katonatiszt adott szavában? kérdé a
kapitány.

– Nem, szólt Vavel, kezét nyujtva neki. Egy szón akadtam csak fel. De
hisz az lehet a fogalmazó hibája. – Mit tesz az? – Én hálára vagyok
önnek kötelezve.

– Oh, kérem önt igen szépen; szólt a kapitány hátra lépve. Legyen olyan
jó és tartsa fenn ezt a hálálkodási jelenetet akkorra, a mikor madame is
itt lesz.

– Értem! szólt Vavel elmosolyodva.

– No ha érti ön, hát akkor még többet is mondok önnek. Épen ma hirdették
ki a fegyverszünetkötést a két hatalom között. Itt van a nyomtatott
proclamátió.

Vavel összevonta homlokát s kedvetlenül mondá:

– Még abból nem következik, hogy békét fognak kötni.

– Semmi esetre sem. Hanem az mégis következik, hogy mindkettőnk
táborának a megállapított demarcationalis vonalak mögött kell maradnia s
egymásnak a területére, mint ellenség nem, csak mint vendég
látogathatunk át. Az ön csapatjának határvonala a Fertő déli partja
lesz. (A kapitány elővette táskájából a térképet, s azt az asztalra
kiterítve, megmutogatá rajta a veres vonalakat, melyek a telepezési
határokat megjelölték s azokat veres irallal mindjárt fel is jegyzé
Vavel térképére is.) Ön természetesen maga fog eljönni Győrbe, hogy
hölgyeit elhozza?

– S azt még ma szándékozom tenni.

– A fegyverszünet négy hétre van megkötve, ezt is megsughatom önnek; s
azt hiszem, hogy ha ezt a négy hetet mind ketten mézes hetekké
alakítanók, az nem volna kárbaveszett idő.

– Kivánjunk egymásnak sok szerencsét hozzá.

Kezet szorítottak.

Ez alatt a hölgyek elkészültek s kijöttek az oldalszobából. A kisasszony
arcza elevenebb volt, mint azelőtt.

Vavel nagy pathossal fogott hozzá, hogy most megköszönje a fiatal
tisztnek a nagy szolgálatot; de a tábornokné nem engedte neki, hogy
szóhoz jusson.

– Tudom, mit akar ön. Elismervényt akar adni egy adósságról, a mit
azután nekem kell kifizetnem. Mintha Guillaume tábornok csak a kapitány
úr térdenállva előadott rimánkodásaira engedte volna meglágyítani a
szivét, hogy a feleségét és leányát kiváltsa a fogságból az ajánlott
cserével. Ismerem én Guillaume tábornokot. Azt tudom, hogy egy
milliárdért ki nem adta volna azt a kincset, a mi rá volt bizva, s
inkább elhagyta volna magát Győr romjai alá Maria herczegnővel együtt
temettetni, mint hogy őt szabadon bocsássa; de azt tudom, hogy mikor azt
mondták neki, hogy Clarisse és Margot Vavel gróf kezébe kerültek, oda
dobta az egész gothai almanachot: «tessék belőle kiválasztani, hány
fejedelemnőt adjak értük cserébe?» – Ebben monsieur Descoursellesnek
semmi érdeme nincs. Egyedül önnek, Vavel gróf. Ez pokoli ötlet volt
öntől s csak a centaurok segélyével kivihető! Ön kicsikarta kezünkből a
kész diadalt. Nagy szerencse, hogy ön csak egy bandériumot vezet! El
fogom mondani Guillaume urnak, hogy ön milyen rettenetes ember! Hogy
mire akart engem rávenni a templomban? Csitt! Clarissenek nem szabad azt
megtudni, mert elájul. Ő nagyon ideges. És aztán hogy játsza a catzique
a pikétet! Ah önök letörűlték az ügyetlen térképeikkel az asztalról a
számadásainkat; s most én nem tudom, hogy melyikünk van tartozásban?
Kétséges a tour. Majd befejezzük Győrött. Ön meg fog bennünket látogatni
a tábornoknál. Adieu!

Margot asszony feledékeny volt. A házigazdától is elfeledett bucsut
venni, – meg azoktól a honfitársaitól is, a kik a templomban feküdtek
sebesülten.



TIZENHARMADIK RÉSZ.  MARIE.


I.

A vértes osztag, melyet a halálfejesek Öttevényig elűztek, értesítve
volt már, hogy a két úrhölgyet megint fedezete alá veheti. A győri uton
vonultak Börcs felé.

Vavel fekete lovagiai azt hitték, újabb összemérkőzésre jönnek, s nagy
harczi kedvvel szándékoztak őket elfogadni. Ott álltak már egész
hadirendben.

– Hüvelybe a kardot! vezényelt Vavel gróf. Négy hétig nem verekszünk.
Fegyverszünet van. Önök a hadsegédem vezénylete alatt Fertőszegre fognak
visszavonulni s ott megvárják míg újabb rendelettel megérkezem.

Azzal intézkedéseket tett, hogy a Névtelen Várat hogy alakítsák át
kaszárnyává, gondoskodott a legénység napi dijáról és élelmezéséről,
megköszönte a vitézeknek eddigi hűségüket, hősi bátorságukat; maga is
könyezett, azok is: olyan nagyon megszerették egymást. S aztán, mikor a
vértes csapat a falu egyik végén bejött, ugyanakkor az insurgens
voloncsapat a falu másik végén kivonult. Csak Vavel maradt egyedül
hátra, Mátyás mesterrel, ki volon egyenruhában kisérte őt e kalandban,
mint trombitás.

Descourselles kapitány lóra ült s csapatja elhelyezéséről gondoskodott,
melynek egy része itt a faluban fog maradni; más része Győrbe vonul a
hölgyeket kisérve, most már csak díszőrségül, nem oltalom végett.

Vavelre maradt a lovagias kötelesség a hölgyeknek kezét nyujtani, mikor
azok a hintóba felültek.

Mikor már biztos helyen érezte magát a tábornokné, kihajolt a hintó
ablakán s azt mondá Vavelnek:

– De most mégis boszut fogok önön állni, azért a furfangért, a mivel
minket rászedett. «Desden con desden.» Megfosztom önt diadala
gyümölcseitől. Én egy éjszakával hamarább ott leszek Győrött, mint ön, s
a mint megérkezem, rögtön megirom az ön jegyesének a velünk történteket;
– mire ön megérkezik, már akkor tudni fognak mindent, és ön meg lesz
fosztva attól a gyönyörűségtől, hogy maga adhassa nekik hirül, hogy meg
vannak szabadítva. Ez édes boszu lesz.

– Nagyon édes, monda Vavel, megcsókolva a delnő kezét. Áldja meg önt az
ég azért, hogy szegényeknek egy nyugodalmas éjt fog szerezni ez izenet
által.

– De már most még egy dolgot nem értek s azt is szeretném felvilágosítva
látni. Véletlenül botlott ön mi belénk? vagy valami abracadabra által?

– Számot adhatok róla. Marquis de Fervlansnak egy levelét portyázóim
elfogták, a mit Guillaume tábornok úrhoz irt; ebből én megtudtam, hogy a
tábornokné asszony minő hivatásban jön Magyarországra s azóta mindig
nyomában voltak a kémeim s engem tudósítottak az ellenfél minden
mozdulatairól.

– Rettenetes! Igazam volt, mikor azt mondám, hogy jó szerencse, hogy ön
csak egy bandériumot vezet ellenünk. Kérem, adja át bucsúüdvözletemet
házigazdánknak, nem látom őt sehol.

– A kórodába hívták, egy haldokló sebesültet meggyóntatni.

– Kóroda! – Hajts postillon!

S azzal eau de Cologne-os zsebkendőjét arcza elé kapta, s ott tartotta
addig, a míg csak az utolsó házat is el nem hagyták.

Vavel gróf azonban nem várt a másnap reggelre, hanem ő is felkapott a
lovára s Mátyás mesterrel együtt igyekezett kifelé a faluból.

A falu végén az őrszem rájuk kiáltott és megállította őket. Mátyás
mester előhuzta a csizmaszár mellől a fehér lobogót, s trombitaszóval
felelt. Vavel Lajos előmutatta az oltalomlevelet s a míg azt a káplár
olvasá, észrevette, hogy annak is, meg a közlegénynek is, friss
kardvágás sebe van az arczán: a mai utolsó kardcsattogások emléke.

Milyen gunyoros a sors! A «piquet-partienak» a veszteségét ezek a
szegény katonák fizették meg.

Alkonyat után érkezett meg Vavel Győr alá.

A nyolcz órát épen akkor harangozták s a franczia helyőrség takarodót
fuvó trombitaszava hangzott minden kapunál. Azokon most holnap reggelig
Vavel grófot be nem bocsátják. Hanem hiszen arra való Mátyás mester
komájának, Tajkos uramnak, a cserző vargának a kis kertje, hogy azon
keresztül ki- s bejárhasson az ember, a kinek épen nincs kedve a kapura
kerülni. Mátyás mester soha se szokta kérdezni, hogy merre az egyenes
út? Ilyenkor a görbe út a rövidebb. Egy kis kerülővel a cserző állások
között bejutottak a városba.

Hiszen látott Vavel már bombáktól összezúzott falakat, leégett várost
máskor is, de az a gondolat, hogy e kormos romhalmaz közt kell neki
felkeresni azokat, a kiket szeretett, mégis elszorítá a szívét.

A háborúban lerombolt város képe nagyon különbözik más leégett
városokétól. A kárvallott lakosok nem jajveszékelnek a romok között. Még
dicsekesznek vele, hogy kinek a házába ütött be több bomba? A milliókra
menő veszteséget nem számítgatja senki: csak a csodákat jegyzi föl, a
mik között maga és háza népe megmenekült, s ha az ellenség kegyetlen
nagy sarczot vetett a városra, az élelmes népkedély megragadja a
kinálkozó alkalmat, hogy visszaszerezze a veszett fejsze nyelét. A belső
városban már oly élénk a piacz késő alkonyat is, hogy alig lehet lóháton
is keresztül törtetni a sokaság közt. A közel Győrszigetből, Révfaluból,
Pataházáról beözönlött a nép, a mint a fegyverszünet ki lett hirdetve s
a közlekedés felszabadult, s hozta szekér-számra az eladni való
eleséget. A francziának sok pénze volt, vett mindent, mesés árakon. Nem
volt olyan képtelen követelés, a mit meg ne adott volna. Egy földszinti
ház tulajdonosának, kinek porig égett minden vagyona, megmaradt a
pinczéje s abban a borai; de kidugott egy rúdat azon a lyukon, a mit a
golyó ütött a falán, arra felakasztott egy fagyöngybokrot, a mi azt
jelenti, hogy ott bort mérnek, s özönlött a házához a sok szomjas
katona: szakajtókosárral szedte össze a pénzt, úgy, hogy esténkint,
mivelhogy az érczpénzt a bankótól külön válogatni nagy munka lett volna,
kiállt az udvarra, s a kiterített ponyva fölött «megszelelte» a
pénzhalmazt: ezüst, arany, réz aláhullott, a rongyos papirost
félrehordta a szél; aztán összesöpörték mind a kettőt, s külön a magot,
külön a polyvát rakták zsákra!

Vavel grófnak és trombitásának a megjelenése nem is keltett senkiben
csodálkozást, az utóbbi napokban sokat jártak-keltek itt keresztül az
insurgensek küldöttei, kik a határvonalakat megállapítani segítettek.
Azt is tudta minden ember, hogy Győr tőszomszédjában táboroz már az
egész insurgens sereg. Vavel, a mint keresztül bírt hatolni a szénatér
szekérvárán – hol most a szép sétánysor vonul végig, – minden
kérdezősködés nélkül mehetett kedveseit fölkeresni: Mátyás mester tudta
már a járást.

Az ostromágyúk hordtávolán kívül volt egy kis nyári lak, oda vitte ki
őket a bölcs alispán.

Mikor ezt a házat messziről meglátták, Mátyás mester dicsekedve mondá:

– Nem áll már a két medvesüveges a kapuban! Az alispán hajduja strázsál
ott most.

Vavel sarkantyúba kapta paripáját, s vágtatott ahoz a házhoz.

S e gyors száguldás alatt félistennek érezte magát.

Ime, ki tudta vívni elrabolt drágaságait a diadalmas ellenség kezéből,
mikor az már vasmarokkal tartá azokat fogva. Kicsikarta kezéből
furfanggal és erőhatalommal, férfiak és asszonyok dolgával. Ha a
hadvezérek vesztettek is: ő diadalmaskodott. Azt az óriást, a kit senki
le nem bír győzni, ő legyőzte azon a téren, a hol egymásnak találkozót
adtak!

Hanem aztán, a mint közelebb ért a házhoz, eszébe jutott, hogy a
paripa-robaj megriaszthatná a leány gyönge szívét s inkább megállította
a lovát és leszállt róla. Gyalog ment odább; Mátyás mesternek azt
hagyva, hogy jártassa meg az alatt az utczán csendesen a nagyon
meghajtott lovakat.

Csendesen közeledett a ház felé. A kapuban katonásan tisztelgett előtte
az alispán hajduja, kivont karddal. Lajos sietett a házba.

A folyosón találkozott a kis Laczival, annak egy csizma meg egy kefe
volt a kezében. Vavel láttára csizmát, kefét kiejtett a kezéből.

A folyosóról betért a konyhába: ott Sátánnéval találkozott, az ijedten
csapta földhöz akármi volt a kezében.

Ettől sem kérdezősködött, benyitott a legelső szobába, a honnan
férfihangokat hallott, s ott három ismerőst talált: az alispánt,
Tromfszky doktort és Doboka mérnök urat.

Mind a három megrettent, a mint Vavel közéjük lépett. Az alispán arcza
ugyanazt a furcsa átalakulást mutatta, a min legelső találkozásuk
alkalmával keresztül ment, mikor Vavel olyan vadul rápillantott; Doboka
úgy mosolygott, a hogy nagyon megijesztett emberek szoktak, a doktor
pedig azon a ponton állt, hogy megfutamodjék, mint mikor a Névtelen
Várban a komornyik torkának esett a feldühödött gróf.

E három ijedt arcz kifejezéséből egy villámgyors gondolat jött Lajos
agyába: gondolat, mely leforrázta képzeletének idáig hozott kedves
ábrándjait.

– Valaki beteg? kérdé tőlük.

Kettő nem felelt, a harmadik pedig azt hebegte, hogy «én azt mondom,
hogy semmit se mondok!»

– Marie beteg? suttogá lenyomott hangon Vavel.

Erre az alispán némán inte a fejével s a mellékszoba ajtajára mutatott.

Lajos nem kérdezett többet, hanem sietett a mellékajtón belépni.

Minő ismerős szobácska ez!

Megint a névtelenvári hajadon tündéri menedéke. Ide hozatták a
gyermekjátékszereket, a butorokat, még a négy macska is ott mosdik az
ablakpárkányon és a pamlagon, s a két kutya ott fekszik a himzett
vánkoson, s a szoba mélyében ott áll a menyezetes ágy, kigyós
oszlopaival, chinai selyemvirágos függönyeivel s az ágyon fekszik Marie,
és az ágy fejénél ül Katalin.

– Ah! Uram Isten! ordít fel Lajos, két kezével homlokára csapva, s az
olyan keserves hangon ejtett kiáltás, hogy a ki azt meghallja, asszony,
férfi, gyermek mind egyszerre előveszi a zokogás. Csak ő maga, csak a
beteg kaczag.

Neki van oka nevetni, örülni!

Van; mert Lajos nem menyasszonyához siet elébb, hogy azt üdvözölje,
ölelje, csókolja; hanem ő hozzá. – Ő az első. – Ő az, a ki előtt térdre
veti magát, a kinek orczáját elárasztja csókjaival, könyeivel.

– Oh én drágám. Oh én szentem! Oh én kicsi kis bálványom!

A leány arcza ragyog. Nemcsak azok a vésztjelentő rózsák ragyognak
rajta, a miket az a sötét arczú vőlegény szokott menyasszonyai arczára
festeni; hanem a legtisztább földi öröm, a mi már az égi üdvnek
verőfénye.

Ő is magához ölelte Lajos fejét s forró lélekzettel suttogá fülébe:

– Ne félj tőlem. Nem halok meg. Nem az a rút influenza támadott meg. Nem
Cambraytól ragadt rám. Meghűtöttem magam, mikor éjjel futottunk a
tűzgolyók elől. De most már meggyógyulok. Hogy te itt vagy. Hogy értem
jöttél. Hogy megszabadítottál. Most már akarok élni! Te olyan hatalmas
vagy. Ha ki tudtál ragadni az ő kezeikből, ki tudsz ragadni még a
haláléból is!

Katalin a homlokára tette a leánynak lágy kezét, suttogva:

– Oh, ne beszélj oly hevesen.

A leány aztán megfogta Katalin kezét s oda vonta azt Lajos ajkaihoz,
hogy csókolja meg.

– Csókold meg. – Ő nekem nagyon jó kis anyám. Mennyit sírt miattam! –
Oh, ha tudnád, miket végeztünk együtt, ha engem erővel el akarnának
innen vinni? De már most nem kell. – Minden jól van. – Olvastuk a
levélből, a miben mindent megirtak – Te vagy a mi hősünk, a mi Szent
György lovagunk. – Mitől félnénk már? Már meggyógyulok. – Nem is
betegség ez az enyim; csak rettegés volt az és kétségbeesés. – Ez
elmult, s már most majd a baj is elmulik. – Kérjétek meg szépen a
doktort, hogy hadd ne vegyek ma semmi orvosságot. – Szeretnék fölkelni.
Erősnek érzem magamat. – Felöltözöm. – Aztán majd a karjaitokba
kapaszkodom, s elsétálok veletek az ablakig. – Megnézem, hogy jön fel a
hajnal-csillag? Küldjétek be hozzám Sátánnét. – Ő majd felöltöztet;
jobban fel bír emelni, mint Katalin – én nehéz vagyok. – Addig menjetek
a belső szobába. – Beszéljetek egymással. – Sok mondani való van a
világon, – a mit az ember kigondol, – s ha «egy» embernek el nem
mondhatta, – soha se mondja el.

Marie Lajos nyakába kapaszkodva ült fel ágyában s még aztán ő kérdezte
tőle aggódva:

– Nem sebesültél meg?

A nőcseléd bejött a hívásra, Mariet felöltöztetni; az orvos azt mondá,
hogy meg kell tenni a kivánságát.

Lajos azalatt kiment az oldalszobába, Katalin követte őt.

Vőlegény és menyasszony.

Ott álltak egymással szemközt és aztán sokáig néztek egymás szemébe.

S e tekintetben is sok olyan gondolat volt, a miket, ha «egy» embernek
el nem mondhatunk, soha se tudja meg azokat senki.

Nehéz tusakodás volt az: fegyver nélkül, szavak nélkül.

Mégis csak a nő adta meg magát legyőzött félnek.

Térdre roskadt a férfi lábainál s kebléhez szorítva annak karját, arczát
odafekteté annak kezére.

– Őrangyalom vagy! suttogá hozzá. (Hangosan nem szólhatott, nehogy Marie
meghallja.) Őt megszabadítád ellenségeitől; de engem a kárhozattól. Oh,
ha tudnád, mit szenvedtem ez idő alatt? Ennek a leánynak minden
sóhajtása, éjszakai álmainak hagymázos szavai mind az én lelkemet sujtó
vádak voltak. Egy elárult angyalnak a vádjai egy bűnös ellen, a ki nem
áhít egyebet, mint megtérni, vezekleni és vétkét jóvá tenni. Oh, minő
rettenetes napok voltak ezek! Válogatni a csapások között; nem hogy
hárítsa el azokat Isten; hanem hogy elébb hozza el a szelidebb csapást:
a halált! Oh, minden órában rettegni: melyik látogató koczogtat elébb az
ajtón: az a csontkoponyájú-e, vagy az a kifestett képű? S aztán kivánni
annak, a kit úgy féltünk, hogy haljon meg inkább! És látni azt a
martyrszenvedést egy angyal arczán; a ki elárulóját vigasztalja
kétségbeesései között, és értte imádkozik, mikor az nem tud! Ha Mariet
elragadták volna az én kezeim közül, nekem más választásom nem maradt
volna, mint vagy élve vagy halva temetkezni el! – Oh, milyen jól tetted,
hogy, mikor hozzánk beléptél, őt ölelted, őt csókoltad, nem engem! –
Olyan igazságos voltál, mint egy Isten! – De én is szenvedtem annyit,
mint a biblia akármelyik asszonya! – Te most elvetted rólam e
szenvedéseket. Kimentettél önszívem pokol tüzéből. Felmentetted lelkemet
lánczaiból. Minden rosszat, mit én elkövettem, egy kézfordítással jóvá
tettél. Visszaszerezted őt. Oda menekülhetett a karjaid közé, a hol oly
boldognak érezte magát, mint az oltár mennyezete alatt. – Most itélj
fölöttem. – Dobj el, vagy emelj fel. – Mind a kettőt megérdemeltem; –
megköszönöm.

Vavel Lajos karjai közé fogta az asszonyt és ajkait ajkára nyomta,
hosszan, végtelenül.

E csókban volt bűnbocsánat, szerelem, megtisztulás, – együtt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mellékszobából zongorahang zendült elő. Halk accordokban az
insurrectió népdala.

Lajos és Katalin odasiettek.

Marie be akarta mutatni Lajosnak, hogy mennyire ment már, a mióta ő
távol van?

Az ő kedvencz kék ruhája volt rajta.

Azok az ő átlátszó finom ujjai csak úgy libegtek végig az
elefántcsontokon, kicsalogatva azt a búbánatos melódiát.

S az utolsó accordhoz még a verset is eldanolta, felhők távolából
révedező hangon: «Rágalmazó nyelvek irigysége, Régi szerelmünknek lett
vége.»

Azután a szék támlányára hullottak karjai. Ez a néhány ütem minden
erejét kimeríté.

Fáradságát azzal rejté el, hogy Lajosra és Katalinra mosolygott.

– Ez a dal nem tinektek szól ám, suttogá. Ez csak tréfa. – Ugy-e ti
nagyon fogjátok szeretni egymást? – Elmentek innen messze, messze, s itt
hagyjátok «Mariet» eltemetve? – No, nem engem: hanem azt a rossz leányt,
a ki annyi bajt okozott a világban; a ki miatt annyi jó ember
szenvedett, s a kinek a hamvai ott porlanak abban az aczélszekrényben; a
kinek annyit fájt az élet, hogy nincs kedve még egyszer feltámadni. –
Hanem a «Sofie», az itt marad, az elmegy veletek s látni akarja, milyen
boldogok lesztek? – Vigyetek az ablakhoz, hadd lássam meg a hajnali
csillagot.

Odagördíték karszékét az ablakhoz s Vavel kinyitá az ablakszárnyat, hogy
friss lég jőjjön be a kertből.

Marie megfogta kettőjük kezét s ölébe vonva, egymáshoz szorítá azokat.

Csendesen suttogott hozzájuk:

– Ugy-e? El fogjátok felejteni a tegnapot, – s nem emlékeztek rá többé?
Álom volt: rossz álom. – A Névtelen Vár! – Hagyjátok ott. – Ne lépjetek
bele többet. A fátyolos nő, a bezárt ajtók, a messzelátó cső, a szótalan
férfi, a magányos séták az emberhangtalan kertben. – Álom volt: nem kell
rágondolni többet! – A fenyegető férfiak, – a kardcsörgés és ágyúzengés
– mind nem voltak, csak álmodtuk. – Nem jártunk közel soha se a trónhoz,
se a vérpadhoz. – Ki volt Marie? – A macskák fejedelemnője. S a kis
kutyák, meg a kis madarak országában trónörökösnő. – Dajkamese, a mivel
rossz gyermekeket elaltatnak. – De itt lesz Botta Sofia holnap is,
holnapután is, és örökké, míg az emlékezet tart, az együgyű, bohó leány,
a ki nem tud semmit, csak szót fogadni azoknak, a kiket nagyon szeret. –
Ne beszéljetek Marieról soha többet. Az haragot, keserűséget
támaszthatna közöttetek, a hogy harczot, vérontást támaszthatna a
világban; viszálkodást, gyűlöletet a koronás emberek között. – Ha
megharagusztok egymásra valaha, hijjátok Botta Sofiát; az kibékít. –
Előjön még egy más csillagból is. – Nem! Nem! – Ha ti parancsoljátok
neki, hogy meggyógyuljon, meggyógyul, és itt marad köztetek.

Vavel Lajos keze oly erővel szorítá Katalin kezét e szavak alatt, hogy
szinte összetörte. Kézszorítás és szívszorítás ki lett állva, a nélkül,
hogy egy köny kihullt volna. – Pedig az volt a legerősebb küzdelem.

Nem szabad az élni óhajtó beteg előtt sírni.

S annak oly lángban égett most az arcza.

– Nézzétek, már is mennyire jobban vagyok! Eddig minden este, mikor a
hajnal-csillag feltünt, eljött rám a láz. – Ma elmaradt. – Látjátok, az
öröm meggyógyított. – Hagyjátok még a kezeiteket a kezemben. – Ezek itt
tartanak engem.


II.

Dehogy tartották őtet itten!

Jól mondá az alispán: «nem való ti nektek francziáknak az ilyen
teremtés!»

Minek az ilyen lény erre a világra?

A ki nem tud: csak szeretni és lemondani, nemzetét még üldözőiben is
imádni; – a kinek nincs más vágya, mint békét szerezni haragvó felek
között, s odaadni nekik mindenét, a mije legdrágább, hogy béküljenek ki
rajta.

Minek volna ez ti nektek?

Azért, hogy három esztendő mulva elűzzétek? Hogy aláírjátok a
halálitéletét? Vagy rosszabbat annál. Hogy minden bűnt, hibát,
szerencsétlenséget, országos csapást, szégyent, veszteséget, a mit
országnagyok, hadvezérek, elementumok, diplomaták és ellenségek
halmoznak egy országra, az ő rovására irjatok fel? hogy minden éhező
azzal vádolja, hogy ő eszi meg a kenyerét? minden sebesült, hogy ő
fürdik a vérében? minden rab, hogy ő tartja bezárva? s aztán átkozzák a
gunyhóktól a palotákig? lefessék a képét torzalaknak? nevét megörökítsék
gúnydalokban? s a kínszenvedések koronájául adjanak neki egy férjet is,
a ki mellett egy szolgáló lesz az asszonyának az úrnője?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az Úr máskép gondoskodott az ő választottjáról.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Sötét zivatar fogta el a hansági láthatárt: az égboltozat olyan volt,
mint egy gyászszal bevont templom, a távol villanások meg-megemelték a
földig érő kárpitot s utánuk hangzott – a távoli orgonaszó.

Az aczélfekete égnek ellenmondó fényben világol a kiterjesztett tó
tükre. Kéneső-csilláma élesen kitünteti a távol fekete partok közül, míg
a közeledő vihar ő rá is lassankint fátyolt kezd húzni s a sötétzölddé
elboruló hullámsíkon hófehér sávok üldözik egymást.

Az eszterházai jegenyesorok zúgása előre hangzik, mintha óriások
énekelnének valami kardalt a távolban.

Perczek szünetei között, valami titkos kéz villámfénynyel betűket ír a
menny érczlapjára. – Nincsen próféta többé, a ki megmagyarázza
Belzázárnak, mit jelentenek ezek a betűk? Pedig azok most is azt irják,
hogy «mene mene tekel ufarzin!»

A fertőszegi parton sorakozva, hadrendben áll a halálfejes volonok
banderiuma.

Valakit várnak: – a tulsó partról.

Az érczcsillámú tó tükrén egy fekete pont közelít, el-eltünve, meg
kiemelkedve a hullámtorkolatok között: egy dereglye. Hat férfi evez,
hetedik a kormányos.

A dereglyén van egy koporsó; egyszerű bakacsinnal bevonva.

Nincs rajta semmi dísz, csak egy myrtuskoszorú, fehér virágokkal
átfonva. Két véginél ül két asszony: egy úrnő és egy pórnő.

A hat férfi hatalmasan küzd a habokkal, a mik be-becsapnak a dereglyébe,
mintha ők is üdvözölni akarnák koporsójában azt, a ki oly sokszor
enyelgett velük.

A dereglye hosszú barázdát húz a víz színén s úgy tetszik, mintha e
vonal mentén fel-felbuknak néha egy idomtalan gömbölyű fő, s a vihar
fütyülésébe s a sirályok sikoltozásába még valami szokatlan jajgató hang
vegyülne.

Mikor a dereglye a fertőszegi parton kiköt, a zivatar is megérkezett. A
szakadó záport megvilágítja az egyre lobogó villám, s úgy tetszik,
mintha égtől földig érő hárfahúrok özönében vinnének feketeruhás alakok
egy koporsót egy megásott gödörig a part mentében, nyomukban két síró
asszony. Távolról árnyaknak nézi őket, a ki látja.

Egy kiváló árny, a kormányos alakja, feláll a dombtetőre és beszél.

Szavát túlzengi a dörgés.

«Vitézek! Adjátok meg a végtiszteletet a visszatért zászlóanyának… Nincs
miért harczolni többé… A béke megköttetett. – «Amaz» – elvett
országotokból kétezerötszáz négyszögmértföldnyi tért… «ez itt» nem vesz
el többet két négyszögölnyi térnél… Nektek marad a tépett zászló és a
kapott sebek… Térjetek családjaitokhoz vissza… Az én kardom bevégezte
munkáját örökre, s utána megy annak, a kiért ki volt húzva.»

Ezt mondva, kettétörte kardját s a koporsó után hajítá azt is a sírba.

«Adjon az Isten nekünk feledékenységet és elfeledtetést.»

Ez volt az utolsó szava a fénylő vízsugarak között felfeltünő árnynak.

A vitézek három sorlövéssel üdvözölték a sírgödröt; annak a hangja és
villanása is elvegyült a zivataréban.

Azután még hangzott valami dübörgés, minő a távozó paripák robogása, és
még halkabb dobogás, minő egy sír betemetése; azután semmi más, csak a
zápor zuhogása.

És mikor elvonult a zivatar s feljött a hold; az idő lecsendesült
szépen, tündérregei ihlett éjszaka szállt le, csak a felköltött habok
beszélgettek még a hazatért kedvenczhez: akkor már üres volt a tér, s a
gyepborította parton nem volt más változás, mint hogy az egy égerfa
mellett most egy másik is zöldült.

Ő kivánta így, hogy fektessék öreg barátja, D’Avoncourt mellé, a ki
atyja helyett atyja volt.

És hogy ne tegyenek sírjához semmi jelt egyebet annál az örök élő fánál,
a mi holta után kővé válik.

Mit is írhattak volna sírkövére? Egy nevet, mely nem az övé, egy
történetet, mely nem igaz?

Vagy írták volna rá az igazi nevét s éltének való történetét, hogy aztán
azok, a kiknek ez nem tetszik, pöröljenek egy sírkővel?

Jobb volt neki semmi jelt nem tenni, hogy senki se tudja, hová lett!

Hanem a mint ég-föld elcsendesült, csak az élő habok beszélgettek még,
aranyvilágot vetve a tele hold fényében: a tündöklő smaragd bölcsőből
előbukkant egy szörnyeteg.

Nem ember, nem állat, egy kárbaveszett lény.

Feje még rútabb, a mióta az égő bozót leégette a haját, s egykori
ruhájából csak rongyok csüggnek még tagjairól. Kijön a partra, óvatosan
körülszimatolva, mint a farkas. Keresgél; kezeivel tapogatja a pázsitot.
Egy helyen aztán összekuporodik, fejét térdei közé húzva. Megtanulta a
hiúztól, a vadmacskától, hogyan sír az, mikor a vadászok elvitték a
fiait, s üresen találja fészkét. Nyihog és üvölt.

Majd meg visszamegy a tó medrébe s tele szedi a markait azokkal a fehér
kagylókkal, a mik kővé váltan hevernek a tó fenekén.

Mit akar azokkal?

Emlékezik rá, hogy látott ő egyszer egy jelvényt, a mit úrasszonya a
nyakában viselt: egy jelvényt, a mi előtt az emberek letérdeltek s
könyörögve néztek föl rá; egy jelvényt, a mit a koporsók előtt szoktak
vinni. Ezt a jelvényt kirakta ott a pázsit fölé azokból a fehér
kagylókból.

Azután megint eltünt a tóba.

* * *

Ha azt kivánta Vavel, hogy adjon Isten nekünk feledékenységet és
elfeledtetést: ez bőven beteljesült.

Egy pár esztendeig járt még a híre Botta Sofiának, el is jöttek a
névrokonok messze földről azért az ezerötszáz forintért, a mit Vavel
gróf, mint a megholt leány hátrahagyott ruháinak vételdíját, a
vármegyénél letett a jelentkező örökösök számára; de egy sem tudta a
családi összeköttetetést bizonyítani. Aztán jött a devalvátió; a fekete
bankó elolvadt a bezárt cassában, s többet senki se jött aztán Botta
Sofia felől kérdezősködni.

Vavelről és Katalinról soha sem hallott többé a világ semmit.

A nemes urak is haza mentek a falvaikba szántani, vetni, s befogták a
harczi paripát szekér elé. Ez volt az utolsó nemesi insurrectió.

A Névtelen Vár is el tudott tünni. A hogy eltünnek a Fertő partjain
falvak, templomok hatvan-hetven év alatt. Elnyelte szépen a föld,
lassan, csendesen, egyik falat a másik után, egész a forgó
szélvitorláig; mint a hogy elnyelte lassan, csendesen azt az egész
korszakot: a nemesség erős várát, egyik bástyáját a másik után, egész a
czímeren könyöklő, kardhordozó karig, – lassan, csendesen,
észrevétlenül, rombolás nélkül, földindulás nélkül, – örökre.

«Nemes lelkek» még vannak a világon, «urak» is vannak; «vitéz harczosok»
is vannak; de «nemes emberek» nincsenek többé!



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Kisfaludy Sándortól a nádorispán megbizásából szerkesztve
korszakalkotó okmány.

J. M.]

[Footnote 2: Gosztonyi már azelőtt való napon könnyű sebet kapott Sárvár
védelménél, a hol az ellenség körülfogta, s csak négy vitéz
közlegényének hősi erőfeszítése szabadítá ki a fogságból. A négy
közvitéz volt Bikfalvy Samu, Kottyán Lajos, Pál István és Tóth Mihály.]

[Footnote 3: A magyar insurrectióra vonatkozó adatokat a következő
művekből vettem:


1. «Auszug aus der Geschichte der Insurrection des Adels von Ungarn. Im
Jahre 1809 und 1810.» – Für Seine Majestät den Kaiser und König von
Ungarn verfasst vom Major von K–y,[4] Flügel-Adjutant des E. H.
Reichs-Palatins und obersten Landeskapitäns K. K. Hoheit. Erste Periode.
Von dem Schlusse des Landtages 1808 bis inclusive der Schlacht bei Raab
am 14. Juni 1809.


2. Ugyanazon czím alatt. Zweite Periode. Von der Schlacht bei Raab am
14. Juni 1809 bis zum 22. Juni 1809, an welchem Tag die
Insurrectionstruppen nach Verkündigung des Waffenstillstandes am 20.
Juli sich in die Cantonirung begeben.


(Mind a két mű kézirat, s a király magánhasználatára iratott meg a
nádorispán megrendeléséből.)


3. Ugyanazon kéz irásával, de szerző névjegye nélkül: Geschichte
einzelner Regimenter, Bataillone und einzelner Individuen der
Insurrection des Adels von Ungarn. (E műben háromszáznegyven kitüntetett
vitéznek a viselt dolgai vannak feljegyezve hiteles jelentések alapján.)


4. 5. Beitrag zur Geschichte der Insurrection im Jahre 1809 und 1810 in
chronologischer Ordnung; verfasst von den General-Adj. Oberst Gf. v.
Bečkers. Erste und zweite Periode.


Különösen a győri ütközetre vonatkozó hiteles adatok.


6. Tagesbericht vom 15. Juni 1809.


7. Moniteur 23. Juni 1809 Nr. 174.


8. A Mária Therézia-rend határozatai Nr. 2473.


9. Az érdemrendek és jutalmazások kiosztását intéző itélőszék
határozatai 2460. sz. alatt.


Azonkívül egyes ezredek történetei, a mik a megyék levéltáraiban
találhatók; de a mik csak a Kisfaludy-féle «hősök szótárá»-nak adatait
erősítik meg, uj adatok felhozása nélkül.]

[Footnote 4: Kisfaludy Sándor.]



TARTALOM.

MÁSODIK KÖTET.

  VII.  Új élet a háznál  1
  VIII.  A magyar insurrectió  52
  IX.  Katalin, vagy Themire?  86
  X.  A sátán és a Daemon  111
  XI.  Férfiak dolga  161
  XII.  Asszonyok dolga  223
  XIII.  Marie  244

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


5 |azt az ostobaságot! |azt az ostobaságot!»

13 |banderium kíállítására |banderium kiállítására

36 |Jó éjszakát! |Jó éjszakát!»

37 |En majd csak |Én majd csak

51 |s ölelj meg. |s ölelj meg.»

79 |vállalkozni. |vállalkozni.»

95 |On még nem |Ön még nem

175 |dérék Olgyay |derék Olgyay

177 |hiányos fegyyerzetnek |hiányos fegyverzetnek

183 |fölveszí a németet |fölveszi a németet

183 |O is ott |Ő is ott

213 |suhant tovabb |suhant tovább

231 |Orült is minden |Örült is minden

236 |Es hogy vadkan |És hogy vadkan

237 |On azt hitte |Ön azt hitte]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Névtelen vár (2. rész) - Történelmi regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.