Title: Enyim, ?tied, övé (2. rész) - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Enyim, ?tied, övé (2. rész) - Regény" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XLVIII. KÖTET

ENYIM, TIED, ÖVÉ. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

ENYIM, TIED, ÖVÉ

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896


A CSEH SCHWEICZON ÁT.

Mikor az ember önmaga elől fut! S viszi magával mindenüvé üldözőjét.

Incze kétszer utazta körül a földet: az utazás minden neméhez hozzá volt
már törődve s most azt érzé, hogy kifáradt és türelmetlen. A szélcsend a
tengeren, a veszteglés a pusztában, a tábori nyomorúság soha sem
kedvetleníté el; hajh! akkor ott volt mellette maga a minden utak
czélja: a nő; az enyim, a minden. – Most az a mély tenger fenekén
fekszik s most aztán a legrövidebb út is oly végevárhatlan hosszú!

Incze megkisérté üldöző gondolatait más régiókba átcsalogatni. Nem
mentek oda. Gondolkozott a nagy missióról, mely reá otthon vár. Egy újra
szabadulni törekvő nemzet előharczosa lehetni, mint egykor a csatamezőn,
úgy most az államalkotás terén. Labyrinth az! Minden párt magáénak fog
tartani; melyiket választod? Lelkesedésed vagy bölcseséged szavát
hallgatod-e meg? Hallgat mind a kettő. Lelkesedés, bölcseség mind
odalenn fekszik az «enyim»-nél; a tenger fenekén. Vissza akarta magát
vinni ifjusági ábrándjai szinhelyére; minő öröm lesz a rég látott hazát
újra végigtekinthetni! az ismerős rónákon végigcsapongni, a kék hegyeket
közeledni látni! Nem melegedett fel rá. Ki vár ottan téged? Ki szeret
ott? Honszerelmed, otthonod odalenn fekszik a tengerben, az «enyim»-nél.

A vaspályán utazás sok változatosságot nyujt: tájak jönnek, változnak
sebesen; emberarczok jönnek, változnak sebesen. Minden tájék, minden
arcz hagy egy nyomot a lelkében. S mikor egy ifju szép hölgy halad el
egy pillanatra előtte, s a perron előtt megállva, még egyszer
visszatekint s történetesen ránéz: olyan rosszul esik neki ez a
tekintet. Miért vannak szép nőarczok a világon, mikor az egy sem az
«enyim?»

Egy állomáson az indóházból egy épen olyan nőt látott kilépni, a minő
Serena volt s utána egy épen olyan férfit, mint ő saját maga. Mikor
aztán közelebb jöttek, akkor látta, hogy nem hasonlít az a pár sem
Serenához, sem ő hozzá.

A vasút Prága felé a regényes cseh Schweiczon visz keresztül, az Elbe
folyó partja mentén. A kék folyamon tarkára festett vitorlás dereglyék
úsznak. Egy vadregényes táj, melyen keresztül a kultura egy hosszú
boulevardot tört keresztül.

A szédületes magas sziklaormokon fenyőerdők és lábaiknál négy-öt
emeletes házak, paloták, gyárak, hotelek, tarka gunyhók.

A sötét erdő közepén egy-egy nagy fehér kőhalmaz, s annak az oldalában
egy piros födelű ház. Milyen jó lehet ott elbújva lenni!

Néhol a házak olyan szorosan oda vannak építve a sziklafalhoz, hogy a
meredek kőlap a kémények füstjétől megfeketült.

Egész hosszú sor szikla egymás mellé állítva, mintha óriási
bástyatornyok sorakoztak volna, a tornyok közei telenőve magas
szálfákkal.

Majd meg mintha titáni lépcsők volnának egymás fölé rakva, égbejáró
hágcsóul óriások számára. Fehér nyírfaerdők a fehér sziklákon.
Hozzájárulhatlan kőszál tetején egy vaskereszt.

S aztán végtül végig az egész giganti építmény alatt az
ember-hangyaboly, az ember-méhkas művei: hegylejtők, hordott
törmelékből, zegzugos kígyóutakkal fel a kőbányáig; kőházak, miniumpiros
födelekkel; egy megnyíló völgyben díszes magas vendégfogadók: nyári
utazók tanyái. Egy helyen a sziklafal egészen ó-német építészi stylben
alakult meg, rétegesen hegyesülve fel szakaszonként, s alatta az
emberrakta lakok épen ilyen modorban vannak építve, mintha a hegyektől
tanulták volna.

Majd egy nagy sivatag, völgy, csupa háznagyságú sziklákkal beterítve; a
közepén egy nagy emeletes ház. Vajjon e palota urának ez a szántóföldje?

Egy-egy szép temető; tele sötétzöld életfákkal.

Bolondos házak: valóságos tarka bohóczai az építészetnek, egyik feketére
festve, fehér körületű ablakokkal; a másik rózsaszinűre, fekete szegélyű
ablakokkal; a földszinten kékre, az emeleten veresre festett házak, a
falu közepén zöld tetejű torony, szürke fallal, veres templommal, fehér
ablakokkal, sárga kapukkal s a piros házfödelek ablakai hunyorgó emberi
szemekké vannak idomítva, mintha gúnyosan pislangatnának az alattuk
elutazóra, s maguk is tudnák, hogy ők milyen tréfás legények!

S még beszélnek is az utazóval. Van közegük hozzá.

A házak tégla építménye keresztbe rótt gerendák közé van szorítva; a
faépületváz kilátszik s ha a kőfal kékre van festve, akkor a fadúczok
rózsaszinüre, ha a fal sárga, a gerendázat zöld. S miután ennek az
alakítása is egészen az építész szeszélyére van bízva, az egymásba rótt
gerendák óriási betüket képeznek a házak oldalán.

Incze üldözte lelke futó gondolatait és olvasta az átfutó házak falain
ez óriásbetüket. Az egyik ház kinevette, a mit gondolt: HAHA; a másik
meginté: NANA, a harmadik eléje kiáltott: AHA; a negyedik biztatta: AZAZ
(csak keresd! «Ázáz» egy dæmon neve is). Az ötödiken aztán csupa X-ek
voltak. Ezt találd ki! az X az «ismeretlen».

… A königsteini vár ős tornyai előtt egy perczre megállt a vonat, hogy
egy ott várakozó utaspárt felvegyen; különben ott rendes állomás nincs.

Incze ez ideig egyedül volt a kocsiszakaszban, most az újon beszállókat
is ugyanoda bocsátották be. A kalauz nem rendelkezett több első osztályú
coupéeval: az újon érkezőknek épen úgy, mint a már bennülőnek nem nagy
örömére.

A vaspályákon a II-ik osztályon utazók barátságos, társalogni szerető
emberek, a kik mindjárt elmondják egymásnak: honnan jöttek, hová mennek?
mi dologban járnak? milyen időjárás van náluk? ha urak, az idegen
utitársnőnek udvarolnak, s ha úrhölgyek, az idegen utitársat
meghódítani, bár ha csak egy állomásra is érdemesnek tartják; hanem az
I-ső osztályú coupéek utazói kedvetlen emberek: azok nem tudják miért?
neheztelnek egymásra: a primus occupator az utóbb érkezőt parvenunek
tartja, s az utóbb jövő haragszik a már bennülőre mint jogtalan
bitorlóra. S dehogy árulnák el, hogy mi nyelven beszélnek; s ha hölgy az
egyik idegen, az compromitálva találná magát, ha szemei véletlenül az
átellenben ülő férfi szemeivel találkoznának.

Az új betörők egy ifjú hölgy és egy ifjú férfi voltak.

Minthogy a férfi először taposott Incze lábára, annálfogva szóljunk
arról elébb.

Arcza valódi cseh typus, kétszer újra kezdődő homlok, melynek két széle
magasan felemelkedik, mint egy kathedrale kettős tornya, s azzal
symmetrice a kettős állon kétfelé hegyesülő őz-szőke szakáll, nagy, kék
szemek, erős vonások s megszólalás közben az a sajátszerű modor, hogy
ajkait felhúzza, miközben egész fogsora kilátszik.

A kalauz grófnak czímezte az utazót.

Ez először azért taposott keresztül Inczén, minden mentegetőzés nélkül,
hogy néhány kézi bőröndöt átvegyen inasa kezéből; azután megint
retourgázolt rajta keresztül, de már akkor Incze maga alá szedte a
lábait, s akkor a lovag leszállt a hölgyet felsegíteni a coupéeba.

A hölgy fekete selyem ruhába volt öltözve s arczát sűrű kék selyem
fátyol takarta.

Kisérője a kalauzzal németül beszélt, az inasával francziául; a vele
jött hölgyet cseh nyelven szólítá meg.

Azt mondá neki, hogy foglalja el a jobboldali ülést az ablaknál, mert
onnan szép a kilátás, a baloldalon a sziklafal zárja el azt. A
jobboldalon pedig már az átellenes ülést Incze foglalta el: ő is
természetesen a szép panoráma kedveért.

Hogy miért használta a cseh nyelvet a gróf? annak az okát könnyű volt
kitalálni. A kalauztól megtudakolta elébb, ki amaz utitárs, a ki már
benn ül a coupéeban? Külföldről bejövő utazónak azon időben nagy
ellenőrzés mellett lehetett az osztrák tartományokon végig haladni;
erről már a kalauz is tudta, hogy ez egy magyar forradalmi hadvezér, ki
salvus conductussal utazik a Magyar Kronlandba, hol országgyűlés lesz,
melyre ő is meg van választva képviselőnek: Amerikából. Erről tehát fel
lehet tenni, hogy nem tud csehül.

Annyit azonban szokott tudni a magyar ember, ha csehül nem ért is, hogy
akárhol járjon is a világon, két hely közül őtet illeti meg a rosszabbik
hely. Nem biz a! Hanem az jutott eszébe Inczének: hogy ime itt egy
boldog fiatal pár, minek legyek én akadály az útjukban! legyenek
boldogok erre a rövid időre is; s felajánlá az idegen lovagnak
(francziául) a helyet, a melyen ő ült.

A megszólított először gondolkozott rajta, hogy feleljen-e rá? azután
alázatos bókolással, melynél épen a túlzott nyájasságban volt a gúnyor,
azt válaszolá, hogy: «köszönöm: mi csak testvérek vagyunk, s a tájat már
ismerem.» S azzal leült a hölgy mellé.

Hát Incze azt sem bánta: nem sokat törődött velük. Szemei nem igyekeztek
keresztül törni a rejtélyes saisi fátyolon, mely a letakart arcz titkait
fedé; hanem a mint a vonat tovább robogott, ismét kinézett az ablakon, a
változó panorámát bámulva.

És ismét eltánczoltak előtte a harlekin házak, szeszélyes
betűrejtvényeikkel: egy kanyarulatánál a vaspályának egy közel épűlt ház
szinte repülve tünt el az ablak előtt, annak a gerendái ezeket a betüket
adták ki: «HANNA».

A fátyolos arczú hölgy kinyitotta az ablakot s messze kihajolt rajta.

A mikor visszavonta a fejét, már nem volt arczán a fátyol.

Szép márványszobor volna, ha kivül is kőből volna. Nyugodt,
szenvedélytelen tekintet; domború, magas sima homlok, egyszerűen
lesimított gesztenyeszín hajjal, hosszúkás arcza halvány; szemöldei
egyenesek, szemei fejedelmien lenézők; szép csigahajlású ajkain
életunalom és embermegvetés. De e nyugodt elbámulást néha egy-egy szeles
mozdulat, egy ideges fejfélrekapás szakítja félbe.

A hölgy be akarta zárni a waggon-ablakot s sokáig elvesződött vele, a
míg sikerült az neki; bátyja nem segített neki: valószinüleg
elszenderedett, skót utisipkás fejét a szegletnek támasztva. Inczének
pedig nem volt bátorsága felajánlani, hogy majd ő bezárja azt az
ablakot. Csak úgy sugárzott a hidegség erről a hölgyről.

Hiába volt olyan szép. Minden vonásáról rá lehetett olvasni: az a
«tied». Soha sem «enyim»: mindig «tied».

Mikor az ablakot becsukta, meleg lett a coupéeban: le kellett vetnie
felső köpenykéjét. Gyönyörű termete volt. Váll, kebel, karcsu derék,
mint egy istennőnek.

Incze nem ölhette meg magában azt a gondolatot, hogy ez a hölgy igen
szép. S jól esett neki az a másik gondolat, hogy a férfi mellette csak
bátyja.

De meg nem szólította volna azért. Ez kettős szentségtörés lett volna:
egy az élő, más a halott iránt.

A szép hölgy kezén finom svéd kesztyü volt, az egyiket lehúzta. Hófehér,
ideges, erős keze volt, végeiken visszahajló rózsás ujjakkal. A negyedik
ujján volt egy gyűrű, gyémánt solitairrel. A nap besütött az ablakon, rá
a gyémántra, mely szivárvány csillagokat szórt körül az átelleni falra,
e csillagok oda ragyogtak Incze szemei közé.

És azok a sötét fekete szemek is oda bámultak rá. Csak bámultak: nem
ragyogtak; épen úgy nem volt tudomások arról, hogy szikráikat halandó
ember szemeibe lövellik, mint annak a gyémántnak.

Inczének rosszul esett a fény. Az idegen szép szemek fénye. A kripta nem
tűri a napot: neki elég a maga halotti mécse. Neki fáj most ily szép
nőalakot ily közelből, ily mozdulatlanúl látni. Maga a ránézés is
hűtlenség vádja volt lelkében. Ah az az elveszett kedves halott emléke
erősebb sacramentum most, mint az egykori szűzességi fogadalom a
kolostorban.

Lehúnyta a szemeit. A vasuton szabad az embernek elaludni hölgyek előtt
is.

De ő azért nem aludt. Látta félig nyilt szempillái alól, hogy a
szoborszép hölgy egy gyors mozdulattal lehuzza ujjáról a gyűrűt s a
gyémánttal e betüket rajzolja egymás után a waggon ablakára: HANNA.

Tehát: «Hanna?»

De valjon miért irja valaki a nevét egy vasuti kocsi ablakára?

A hölgy újra felhúzta ujjára a gyűrűt s aztán a keztyűt.

Incze aztán egészen lehúnyta a szemeit.

A bátya pedig, a ki aludni látszott, halk hangon megszólalt s azt mondá
a szép hölgynek csehül.

«Hanna, ha kiszállunk a waggonból, én azt az ablakot véletlenül ki fogom
törni.»

Azt hitte: utitársuk nem tud csehül. Az pedig értette ezt a nyelvet is;
s most aztán gondolkozott a mondat előzményeiről és következményeiről.

Egy szemrehányó hang aztán azt súgá lelkébe: «mi közöd neked egy idegen
hölgy titkaihoz? Mit találgatod azt? ő a másé!»

S ez a gondolat erőt vett rajta. Úgy lezárta a szemeit, hogy valóban
elaludt, és aztán álmodott.

Azt álmodta, hogy ismét a tengeren van és repűl sebesen vitorlás hajón.
Éjszaka van: a csillagok ragyognak, a hold világít.

S a hold fényében egy gőzhajó tűnik fel: egy lobogós steamer, mely
szemközt jő. Incze távcsövét veszi s a közeledő hajó nevét iparkodik
elolvasni. Ez az Ossian, Ossian! Ugyanaz a hajó, mely alatta törést
szenvedett, melynek roncsában Serena elmerült. Pedig valóban az. Már a
hajó orrára faragott hárfás skót bárdot is ki lehet venni. Hát nem
sülyedt volna el? A födélzeten egy hölgy sétál magányosan, fekete
ruhában. Kék fátyolát, fekete köpenyét lebegteti a szél. Ha ez Serena
volna! Miért ne lehetne? Ha az Ossian megvan, akkor neki is rajta kell
lenni. Csakhogy ő nem viselt fekete ruhát. A gőzhajó még közelebb jön a
vitorláshoz. A hosszú ezüst vonal végig nyúlik utána a holdsütötte
hullámokon, s a hosszú fekete füstkigyó az égen. A távcső azt hazudja,
hogy ez a hölgy mégis Serena. Hiszen találkozásra jön. Már a távcsőre
sincsen szükség: puszta szemmel is kivehető arcz és alak. Serena!
Csakugyan te vagy az? Látsz engemet is? A hajón levő alak fehér
kendőjével int felé.

Aztán eszébe jut az álmodónak, hogy most csak álmot lát. Eredj! Hiszen
csak álomkép vagy. Sokszor ámítasz így. Mindjárt fölébredek s aztán nem
leszesz itt.

És az Ossian az ismerős alakkal egyre közelebb jön.

De mi ez? Alusznak a kormányosok mind a két hajón? Hiszen ezek egyenesen
neki vágtatnak egymásnak. Ohé! Stewart! Kapitány! Ohé!

A közeledő gőzös dübörgése már hallik, a lapátcsapások egyre jobban
zuhognak. Most elevenűl egyszerre a fedélzet. Matrózok szaladnak.
Kormányosok ugranak a kormánykerékhez: csengetnek, süvöltenek
veszedelmesen. Késő! Az összeütközés kikerülhetlen.

A Steamer backbord oldalával jön neki a vitorlásnak. Ott áll a mellvéd
előtt a hölgy. Ő az maga, Serena. Már oly közel van, hogy a másik hajó
mellvédjéről kihajló férj karjai elérhetik az övéit. Még közelebb is fog
jönni. Egy villámpercz múlva egymásba ütődik a két hajó; kábító recsegés
hangzik; a hölgyet odadobja a hajó férje keblére s a két roncs
összeszorítja őket egymáshoz.

Incze felriadt álmából. Az idegen hölgy ott feküdt a keblén, hozzá
szorítva erőszakosan; arcza az arczán, karjai a vállain. Bátyja pedig
oda volt sajtolva két formátlan tömeg közé, csak feje állt ki belőle,
rettentően eltorzult arczczal. Körülöttük roncs; forgács, tört vasak.

A vonat egy szemközt robogóval összeütközött s ők az egymásra döntött
waggonok romjai alá kerültek.

AHA! NANA! Mondák rá a körülálló tarka házak.


A HIVOTT KÖNYEK.

Az erőszakos roham, mely a vonatot érte, azt a vasuti kocsit, melyben
Incze és utitársai ültek, úgy összenyomta, mint egy papirskatulyát s
egyszersmind egyik végével felfelé fordította.

Az idegen hölgy termete egészen szorosan volt sajtolva az egymáshoz tolt
pamlagok által Inczéhez, s még azonkivül leszorítva a ráhullott bőröndök
által: a mi különben szerencse volt ránézve, mert a bőröndök
akadályozták meg, hogy szét nem zúzta a fejét az a vas, mely elébb a
kocsi fenekét tartotta, annak nyujtóját képezve, most pedig ketté törve,
keresztül hatolt a waggon falán s a ledobált batyukat előre tolva, azok
alá a két szemközt ülőt egymásra fektetve, eltemette. Incze esett alul.

Érezheté mellén utitársnője szivének heves dobogását, keblének lihegő
mozdulatait. A hölgy feje oda volt szorítva az ő vállához.

A hölgy nem alélt el, magánál volt s most sem az jutott eszébe, hogy
Istenhez, vagy szentekhez kiáltson; hanem azt mondá francziául Inczének:
«szabadúljon ön tőlem!» Az eredetiben még ridegebbül hangzik ez:
«debarrassez vous vous de moi.»

Azt Incze maga is akarta. Valami sajátszerü ropogás, mely a rémes
jajordításon is áthangzott, tudatá vele, hogy a felfordult tender fölé
torlódott teherkocsik meggyuladtak a gép tüzétől: itt még meg is lehet
majd égni.

Csakhogy ebből a helyzetből saját erejével menekülni nem volt könnyű. A
coupéenak nem volt már sem ablaka, sem ajtaja, az egymásba volt tolva;
arrafelé semmi nyilás. A waggon teteje kétfelé nyilt ugyan; de azon a
szomszéd waggon feküdt, melyet az összeütközés rohama a másik hátára
feltolt. Csupán csak a kocsi fenekén át lehetett megkisérteni a
szabadulást. Incze érzé, hogy lába alatt a deszkázat enged; annak csak
egy erős rúgás kell, hogy rés támadjon rajta. Neki feszítette a két
sarkát, s sikerült az áttörés. Hanem az alatt egyik lába bele keverőzött
egyikébe azoknak a fatális aczélabroncsoknak, a miket azon idők divatja
szerint a hölgyek krinolin név alatt viseltek. Ez gátolá abban a
szándokában, hogy a lábai alatt támadt résen át alácsúszhasson.

– Szakítsa ön el azt! mondá a hozzászorított hölgy.

Nem volt más menekvés. Tépni kellett, a mi útban áll.

A férfinak, hogy alul a résen keresztül csúszhasson, a ránehezedő
hölgyalak minden tagjával érintkeznie kellett, s annak minden vonaglását
éreznie saját testén. Ki gondolt volna erre most a rémület szörnyü
perczeiben?

Végre földet értek lábai. Egy perczre körültekintett a szabadban. Az egy
látvány volt a pokolból. Két vonat idomtalan tömeggé összetolulva; a hol
a roncshalom legmagasabb, fekete füst tör elő, melyen kitörő lángnyelvek
lobbannak keresztűl. A tört kocsik alul rémordítás kardala hangzik.
Néhány utas siet a romok alul társait, tehetetlen alakokat,
kiránczigálni; egy nő ül az útfélen, és kezeit tördelve, jajgat. Most
egy robbanás hangzik; az egyik eltemetett mozdony gőzkatlana, mely a
földben megfenekelve, tovább főtt, szétdurrant, s forró vízzel lugozza
le a közel levőket, s aztán fehér gőzfellegbe borítja az egész
rémlátványt.

Inczének sietnie kellett a szabadítás munkájával. Utitársnőjén nem lett
segítve az által, hogy ő kimenekült alóla, a felülről nyomó teher azért
folyvást odaszorítva tartá. Erőszakkal kellett őt megmenteni.

Incze a kifeszített fenékdeszkát még tovább repesztve, kitágítá a rést,
melyen át maga keresztül kúszott s aztán átkarolta a hölgy két térdét,
lehúzva a fedetlenül maradt szoborszerű szép lábakra a felcsúszott
öltönyt s aztán elkezdé őt csendesen lefelé húzni. A kocsi feneke
embermagasságra volt feltolva; a szabadítónak a szép termetet izenként
kellett magához szorítania, hogy onnan a rom közül kihúzhassa; át
kellett karolnia csipőit, derekát, aztán ott sem tehette le a forró gőz
közepett; ölébe szorítva kellett őt kivinnie a vasut melletti partra.
Ott letevé.

– Tud ön lábaira állani? kérdé a hölgytől legelébb.

– Nekem semmi bajom; felelé az. Bátyámat szabadítsa meg.

Incze visszament az összegyökönt waggonba, a férfit kiszabadítani. Az
még nehezebb munka volt. Az két fal közé volt odaszorítva és nem
mozdúlt. Incze erős volt, s veszélyben az ember mázsákat emel.
Kiszabadítá a grófot is. Nem grófot már: csak egy halottat. A mellkas
volt nála összezúzva. Föl sem ébredt tán, mielőtt meghalt.

Incze kivitte ölében a töltés-partra az összecsukló tetemet s ott
lefekteté a fűre, a szép hölgy lábaihoz. Maga letérdelt hozzá: megtörlé
zsebkendőjével ez alak véres száját, megtapintá üterét, szivét s fejének
ingatásával mutatá a hölgynek, hogy itt nincs élet.

– Meghalt! sikolta fel a hölgy s azzal odaveté magát a halott mellé,
arczával eltakarva annak arczát, és két kezével magához szorítva fejét,
s aztán elkezdett hevesen zokogni: csókolta, ölelte a halottat, hítta
nevénél: Henrik, kedves Henrik! ébredj fel! Nem halt meg! Segítsenek
rajta! Hiszen még felnyitja szemeit!

A kitörő keserv oly igazi volt, oly szivet eláruló.

És Inczének valami jutott eszébe. Saját gyásza. Alig múlt el egy hónap
azóta, hogy az ő életének mindene, világa, épen ily rögtön, ily
menthetlenül, ily irtóztató módon lett kiragadva a világból. Még
hallotta sikoltását, látta felényujtott karjait, s aztán eltünt.

Oh ez a seb most újra feltört, s e sebnek vére a köny. Inczének el
kellett takarnia arczát, hogy omló könyeit elrejtse.

– Hát nincs senki, a ki segíteni tudjon! sikolta a hölgy
kétségbeesetten, kúszált hajzatát szétsimítva könyáztatott arczából két
kezével.

Ekkor meglátta, hogy ez a férfi ottan sír.

Minek sir? Mit sirat itt?

Tán az ő fájdalma hatott rá? Mi joga neki abban osztozni?

A hölgy e perczben megszünt sirni; felállt és letörlé könyeit.

A plebejus jajveszékelésnek vége volt. A büszke hölgy állt ott ismét.
Dúlt öltönyét termetéhez lapítá az erős esti szél, a lángveres felhők az
alkonyi égen fél arczát tűzbe boríták. Szemei belenéztek az izzó égbe s
ragyogtak, mint két karbunkulus. Nem volt többé tekintetében semmi
szenvedély, semmi indulat.

Inczét megfeddé egy halk szózat odabenn: «mit nézed te e csodaszép
tüneményt?» Aztán eszére tért, hogy biz annál okosabbat is tehet most,
mint hogy egy kisasszonynak egy holt testvért megsiratni segít: jobb
lesz, ha a málháit kiszabadítja a kocsiromok közül, míg oda nem égnek.

Már akkor valamennyi waggonból előbujtak, a kik épkézláb maradtak, s
törekedtek a megsérülteket is kiszabadítani; közelből és távolból
összefutottak a mezei munkások, az elbei hajósok, s hozzáláttak a tűz
oltásához s a romok félretakarításához; a podgyászszekerekből szórták ki
a málhákat; Incze is visszatért a waggonhoz s erős testgyakorlati
művészettel kiküzdte onnan a roncs közé temetett bőröndöket s egyéb uti
csomagokat. Azok közt legkeresettebb czikk volt egy szíjjal átkötött
plaid batyu, mely a grófi utazókhoz tartozott.

Incze jó asszonytartó ember volt; mikor egy szép hölgy deli alakja körül
így csavargatja az erős szél a lenge selyem öltönyt: nem az jut eszébe,
hogy ejh milyen szép idomai vannak az eleven Vénus szobornak! hanem az,
hogy mint meg fogja ez hűteni magát. Siet számára kikeresni azt az
aranynyal áttört shawlt, mely arról tanuskodik, hogy a szép hölgy nem
azért visel fekete ruhát, mintha gyászolna.

Mire a kihordott málhákkal visszatér, már akkor az úrhölgyet nem találja
egyedül. A katastrófa hirére rögtön jött a draisinen lovagolva a közeli
állomásról a főnök, a rendőrbiztos, az orvos, a felügyelő s mindannyinak
első gondja volt a grófnőnél kezdeni a segélyhozást.

Az orvos megvizsgálta a hullát s látleletet adott róla. Az
felébreszthetetlen.

A rendőrbiztos kérdezé az úrnőtől, hogy hová akarja szállíttatni a
halottat? Az intézkedett egész nyugalommal, hogy szállítsák testvérét
haza anyjához, Königinhofba.

Az állomásfőnök igérte, hogy külön draisinnel fogja őt oda szállíttatni,
mielőtt a félbeszakadt közlekedés a vasuton vonatok járására alkalmassá
lenne téve. A grófnő is együtt akar-e menni?

– Nem, felelt a grófnő szárazon; nekem ma Prágába kell mennem.

(A halott hazatalál már magában is.)

Ekkor érkezett oda Incze a nyalábra szedett málhákkal; miket a partra
lerakva, részvétteljes nyájassággal kinálkozzék: «ime a shawlja, grófnő;
hideg szél fú.»

A hölgy végig nézett rajta büszkén, hidegen s azt mondá: «nem fázom».

Készebb lett volna megfagyni, hogy sem arra kényszerűljön, hogy ennek az
embernek azt mondja: «Köszönöm;» a ki vakmerő volt sírni akkor, a mikor
ő is sír: ellopni magának az ő fájdalmát. Ez az ember ott feküdt vele
együtt test testhez szorítva (igaz, hogy eltemetve). Ez az ember ránézve
meg van halva.

Incze mind ezt olvasá a hölgy tekintetéből s valami szó azt mondá neki,
hogy ez a fenyítés meg van érdemelve. Szépen letette aztán a hölgy
málháit a gyepre: a magáéra ráült, s könyökét térdére, állát tenyerébe
támasztva, bámult maga elé, a szörny-dráma kellő közepébe, érzéketlenül,
s nem bánta akárminő rémjelenetek folytak le szeme előtt, nem volt
részvéte senki iránt.

Az úrhölgy aztán megtette a rendelkezést az odahívott hordároknál, hogy
hova szállítsák testvére hulláját; annak tárczáját, ékszereit a
rendőrbiztos felügyeletére hagyta, a hullát betakarta hosszú himmalaya
shawljával, meg sem csókolta, meg sem könyezte, mikor látták.

A felügyelő meghívá alázatosan az úrhölgyet a közeli pórlakba, a hol jó
lesz várakozni addig, míg az állomásról a segélyvonat megérkezik, az
utasokat továbbszállítandó.

A hölgy elfogadta a meghívást s a felügyelő karjára támaszkodva a pórház
felé indult. A rendőrbiztos elkisérte odáig. Inczének senki sem mondá,
hogy tartson velük.

A rendőrbiztos azután visszasietett: az utazóktól sorban előkérte az
útleveleiket, feljegyezte a neveiket, utazásuk czélját, a halottak és
sebesültek számát; kikérdezé az életben maradt kalauzokat az
összeütközés indokairól (a két mozdonyvezető nem adhatott
felvilágosítást, mert meghalt); aztán figyelmeztetett mindenkit, hogy a
saját málháira vigyázzon, a máséit el ne tulajdonítsa; egy kis síró
gyermekkel sokat vesződött, a kinek apja, anyja halva maradt, s semmi
kérdésre nem tudott felelni: arról beirta a rubrikába, hogy «siketnéma».
Aztán sietett ő is a pórlakba, hogy minderről protokollumot vegyen föl.

A pórlaknak csak egy szobája volt a vendégek számára s az zsúfolásig
telve volt már nőutazókkal, kik egymást kölcsönös kétségbeeséssel
igyekeztek felülmulni.

A rendőrbiztos kénytelen volt ezen a helyen végezni a protokollum
szerkesztését. Helyet szorítottak számára a lóczán az asztal mellett,
Hanna grófnővel szemben.

Mikor a Nro 29 utazóra került a jegyzetirás, a biztos úr keresztbe fogta
a szájába a tollat s azt kérdezé a grófnőtől:

– Ismerőse méltóságodnak valahonnan az az úr, a ki az imént málháit
előhozta és shawljával megkinálta?

– Épen nem, sietett a grófnő válaszolni. A waggonban találkoztunk
véletlenül.

– Óvom méltóságodat, hogy úton tartózkodó legyen ismeretlenek irányában.
Ez az úr rendőri felügyelet alatt áll.

– Talán gonosztevő? kérdé mohón a grófnő. Ah, milyen jól esett volna
neki, ha azt egyszerre kidobhatta volna az emlékéből.

– Annál is rosszabb! szólt ravasz szemhunyorítással a rendőrbiztos s
ismét kivéve szájából a tollat, odadiktálta magának nagy nyomatékosan:
«Áldorfai Innoczencz, magyar forradalmi ezredes, jön New-Yorkból, utazik
Budapestre NB. NB. NB.». Azután letevé a tollat az asztalra s tollkése
hátával porzót vakarva az irásra a falról, hozzátevé bizalmas
suttogással: Egyike a legveszedelmesebb forradalmároknak, a ki most az
országgyűlésre mint követ tér haza, engedély mellett, otthon a
felforgató párt leendő hadvezérét tekinti benne. Minden lépése
ellenőrzendő. Jelleme vakmerő, daczos, elhatározott, erélyes.» (Mintha a
hivatalos signalementból olvasná!)

Az úrhölgy fejét rázta: «Csodálom: ez az ember sírt előttem, mikor
testvéremet halva látta».

– Hja, annak megint megvan az oka, szólt a rendőrbiztos bölcsen.
Bizonyosan a saját balesete jutott akkor eszébe. Ő is ily véletlenül
veszté el a feleségét, a tengeren, két hajó összeütközése alkalmával.
Azt sajnálja, tudom. Annak is itt a személyleirása; de már nincs rá
szükség: «rajongó, önfeláldozó, férjeért minden veszélybe rohanni kész».

Ez a felfedezés egészen megfordította az urhölgy nézetét útitársa
irányában. Tehát nem az ő fájdalmát lopta meg; saját fájdalma tört ki
belőle. Elvesztett nejét siratta akkor. Egy férj, a ki még egy hét mulva
is zokogásra fakad, ha elhunyt neje eszébe jut! Ez tünemény.

Hanna grófnő azt mondá, hogy idebenn kiállhatatlan a meleg és a fojtó
lég, s ugyanazt az aranynyal áttört veres shawlt termetére burkolva,
kiment a szabadba.

Odakünn már sötét volt; de elég világot adott az éjszakának a még mindig
égő waggonrom, mely körül nagy volt a lárma. Ember volt elég, de az mind
csak egymásnak lábatlankodott a munkánál; senki sem tudta a dolgot ott
megfogni, a hol kellett volna, nem volt rendszer a segélyben. Az
állomásfőnök rekedtté kiabálta magát, s felhasznált káromkodásnak minden
keresztet, törököt, mennyei sakramentumot, a mi a németben erőt fejez
ki; de mégsem ment jobban a munka.

Hanna grófnő még akkor is ott látta ülni rejtélyes útitársát bőröndje
tetején s egykedvüen bámészkodni.

Odament hozzá és megszólítá, szelid, nyájas hangon.

– Uram! Köszönöm önnek a megszabadítást!

S kezét nyujtá neki keztyűsen.

Incze bámulva tekinte rá s eszébe sem jutott, hogy felálljon előtte.
Megfogta hidegen a nyujtott kezet, s csak ülve maradt. Vajjon mi ütött
hozzá az úrhölgyhöz, hogy most egyszerre eszébe jutott őt felkeresni?

Mi? Az, hogy megtudta, hogy útitársa veszedelmes ember, a kitől
őrizkedni kell.

Most már ő nem kelt fel előtte. «Jelleme daczos», azt mondja a
személyleirás. De hol az «erélyes» belőle. Az nincs. Az a tenger fenekén
van.

A hölgy pedig ott maradt mellette állva.

– Sokára fognak ezek elkészülni a munkával? szólt, beszédhez kezdve,
Inczéhez.

– Ha így folytatják, nagyon soká.

– Miért nem megy ön oda? szólt Hanna grófnő. Önnek van erélye,
tapasztalata: rendet csinálhatna köztük. Én addig itt maradnék s őrizném
az ön málháját.

Az erély visszajött a tenger fenekéről. Ez ideig azt mondá magában
Incze: hát mi közöm nekem ehhez a bajhoz? intézzék el. E szó után lett
hozzá köze. Fölkelt, odament az ember-gomoly közé, néhány határozott
hangon ejtett vezényszóval intézkedett köztük, minden káromkodás nélkül,
aztán felszökött ügyes tornászattal a romhalmaz tetejére, onnan osztotta
a rendeleteit; maga is segített, bámulatos erővel és kiszámítással, s
egy óra mulva el volt oltva a tűz, széthányva az üszkök, félrehárítva a
torlaszok; megmentve, élve vagy halottan, épen, vagy összezúzva, a mi el
volt temetve.

Az úrhölgy ott állt azalatt folyvást Incze málhája mellett; s mikor a
férfi visszatért, ismét azt mondá neki: «köszönöm» s kezeit nyujtá
szorításra, most már keztyütlenül; pedig Incze tenyere most már fekete
volt a koromtól, s attól a grófnő ujjai is feketék lettek aztán.

Ezalatt megérkezett az állomásról a segélyvonat, mely az utazókat volt
felveendő. Ebben nem voltak elsőosztályú hintók. Össze kellett
szorulniok az utazóknak, a hogy lehetett.

Hanna grófnőnek úgy tetszett, hogy Inczével egy kocsiosztályba jusson.

Mikor az állomásra megérkeztek, tudtukra adatott, hogy még félórai
várakozásuk lesz, mert egy szemközt jövő tehervonatot kell bevárni. Ez
idő alatt legalább mindenki táviratozhat, a hova akar.

Az állomásfőnök odahozta Hanna grófnőnek a kocsiba a távirati
blanquettet, az irószerekkel, hogy irja meg, a hova akarja, izenetét.

Az úrnő kezébe vette a tollat, s a mint irni akart, egyszer csak
kiejtette a tollat a kezéből, szemei megteltek könynyel, s odafordulva
Inczéhez, ellágyult hangon, melyben a legigazibb nőiesség varázsa volt,
rebegé:

– Nem tudom leirni azt a szót, hogy szegény Henrik bátyám meghalt.

– Megengedi a grófnő, hogy én irjam meg helyette a táviratot? kérdé
Incze.

– Nagyon kérem arra.

– Parancsolja, mit irjak?

– Kérem, tudassa néhány szóval a balesetet, mely bennünket ért.
Testvérem halva tér vissza anyámhoz, nekem pedig Prágába kell mennem.
Kérem, hogy várjanak ott rám az indóháznál.

– S kihez czímezzem a táviratot? kérdezé Incze, mikor megirta azt.

– Prágába, Walter Leo bankár úrnak saját palotájába.

– Ah, Walter Leo! monda Incze meglepetve.

– Ön ismeri talán?

– Találkoztam vele egyszer.

– Kellemes, vagy kellemetlen találkozás volt?

– Vegyítve, mind a kettő.

– S ha viszont találkozni fog vele?

– Aligha fog rám ismerni többé.

Incze odanyujtá az úrnőnek a táviratot.

– Nagyon köszönöm.

Hanem a táviratot alá is szokás irni.

Incze odanyujtá a tollat az úrnőnek.

– Mit csináljak vele? kérdé Hanna grófnő.

– Kegyeskedjék a nevét aláirni.

– Hát az én nevemben fogalmazta? Miért nem a ssját izenetenként?

– Azért, mert ha ez a távirat az én nevem aláirásával kerül Prágába:
akkor azt elébb elviszik a Hauptpolizey-Directionhoz. Onnan felküldik a
Landesgouvernementhez a Hradzsinba, onnan megint átküldik a
Generalcommandohoz, onnan megint visszaküldik a Sectionschefhez, s
Walter Leo csak holnapután kapja meg a táviratom. Én rendőri felügyelet
alatt állok.

És ezt a rendőrbiztos füle hallatára mondá el ekként.

A rendőrbiztos összekummta az ajkait s fejet csóvált. Ördöngős ember!
Még mókázik a feje fölött függő Damokles karddal.

Hanna grófnő e magyarázat után nem tehetett mást, mint hogy átvegye a
tollat Incze kezéből s saját nevét irja a távirat alá.

Volt tehát már köztük valami közös: egy irat, melyet Incze irt, és
melynek Hanna grófnő irta alá a nevét.


WALTER LEO BANKÁR.

Az aláirt táviratból megtudta Áldorfai azt, hogy magasrangú útitársnőjét
Starrwitz Johanna grófnőnek híják. És még mást is megtudott belőle.
Mikor a táviratot szerkesztette, Walter Leonak czímezte azt, de mikor a
grófnő azt aláirta, kitörülte a czímzetet s a bankár neje czímét irta
helyébe: «Walter Starrwitz Helena bárónőnek.» Ebből tehát megtudta
Incze, Hogy Hanna grófnő rokonságban áll a bankár nejével; de annak
mégsem testvére, mert ez csak baronesse.

Hanna grófnő olvasta ezt a gondolatot Incze arczvonásain s
felvilágosítást adott neki róla.

– Walter neje nekem unokatestvérem. Egy más Starrwitz ágból, melynek
tagjai bárók.

S miután a felfedezés nyomán azt a következtetést is olvashatá útitársa
arczvonásaiból, hogy ez tehát mégis mesalliance, szükségesnek tartotta
megjegyezni kis idő mulva:

– Walter Leo nem azon közönséges bankárok osztályából való, a kik minden
utat módot jónak találnak, hogy gazdaggá legyenek. Ő cavalier. Nem
uzsorás. Nemes ember a pénzvilágban. Lehetne régen igazi báró is, ha
épen… No de «Schindel sind auf dem Dach.»

Ezt szokták mondani, mikor hallgatózó gyerekek vannak a szobában, a kik
előtt nem lehet mindent kibeszélni.

Ez a gyerek a coupéeban ülő rendőrbiztos volt.

No, de tudott más oldalról is Walter Leora fényt vetni Hanna grófnő.

– Ő nem az a prózai ember, a kinek csak számokról és üzletekről lehet
beszélni. Ő nagy műbarát. Felesége kitünő énekesnő, fia hegedűvirtuoz s
ő maga zeneszerző.

– Magam is jelen voltam egy operája előadásán; csinos zene volt; nekem
tetszett. Annak már van tizennégy éve.

– Ah, akkor ő még szegény bankár volt.

– Igaz, hogy csak fél milliója volt készpénzben.

– Annyi sem lehetett.

– De tudom bizonyosan, hogy annyi volt; mert nekem akarta adni a felét.

– Ah! És miért? –

– Hja. Schindel sind auf dem Dach.

Ezt meg már Incze nem mondhatta el a hallgató gyerek miatt.

Hanna grófnő aztán nem is kérdezte tovább: gondolta, majd megtudhatja
azt Waltertől is.

Hanem a második czélzásra csakugyan győzött a szeméremérzet a
rendőrbiztosnál a hivatali buzgalmon, s elhagyta a coupéet.

Akkor aztán Hanna grófnő hosszasan elmondá útitársának, hogy Walter Leo
a cseh aristocratia és főpapság bankárja: a declarans párt bizományosa;
nevezetes politikai egyéniség s mostani nejét a család teljes
beleegyezésével nyerte meg. Schmerling többször ajánlotta neki, hogy
bárói rangra emeli: de Walter mindig megköszönte szépen.

Hanna grófnő nem volt közlékeny; de most az egyszer azzá lett, attól
tartván, hogy útitársa még azt találja hinni, hogy Walter Leo zsidó.

A tehervonat elhaladtával mozgásba jött az utasokat szállító segélyvonat
is, s éjfél után volt az idő, midőn megérkezett Prágába.

Daczára az éjjeli órának, roppant néptömeg tolongott az indóház körül, a
szerencsétlenül járt vonatot várva. A baleset táviratozva volt már
mindenüvé s az épkézláb megérkezőket a rokonok üdvsikoltása fogadta.

A síró, ölelkező, jajgató, nevető csoportokon keresztül utat tört
magának a perronig egy elegáns, kissé domború termetű úr, szőke
bajuszszal és franczia kecskeszakállal, kiben Incze rögtön megismerte
Walter Leot. A bankár sietett a grófnőt kiemelni a kocsiból, előbb kezet
csókolt neki, aztán megölelte.

A grófnő a bankár előtt nem sírt, csak azt mondta: «minő
szerencsétlenség!»

– Szegény Henrik! jegyzé meg rá a bankár. A mamát ez nagyon alterálni
fogja megint.

– Mit mond erre Helén!

– Az nem tud róla semmit. Szerencsére a szinházban volt, mikor a
táviratot hozták, azt én bontottam fel, bocsánat érte, s eldugtam előle
s holnap minden újságot elcsempészek a közeléből, hogy meg ne tudja
Henrik halálát. Nagyon szerette szegényt. Csak később tudja ő azt meg;
csak úgy sejtse elébb, magától jöjjön rá. Most tegyünk úgy, mintha nem
történt volna semmi baj. Csináljunk jó arczokat előtte.

Ezekből a szavakból megtudá Incze, hogy Walter Leo házánál mégis nagyobb
hatalmasság Starrwitz bárónő, mint Starrwitz grófnő, ha az utóbbinak jó
arczot kell mutatni, nevetni, fecsegni, testvére halálának estéjén,
nehogy amazt megrémítse.

De hisz Inczének mi köze volt mindehhez? A mint az ember a végállomáson
kiszáll a kocsiból, vége az ismeretségnek; kiki keresi a maga úti
motyóját, lát utána, hogy bérkocsit kapjon s azt sem mondja útitársainak
többé, hogy «mind a vizig szárazon!»

Incze is sietett a maga batyujával kifelé a tolongásból.

De ezúttal csatlakozott. A bankárnak száz szeme van. Észrevette az őt
is, a mig a grófnő holmiját leszedegette a kocsiból s a mint el akart
mellette suhanni, megragadta a kabátja szárnyánál fogva.

– Ohohó, uram! Ne szaladjunk el olyan gyorsan. Nem olyan könnyű én
rajtam keresztülesni. Úgy hiszem, hogy még emlékezünk egymásra.

Inczének örömöt okozott az, hogy ráismertek.

– Igen, Walter úr. Nagyon örülök, hogy önt újra látom.

– Én még jobban. Áldorfai Incze, ezredes úr! szól Hanna grófnőnek
bemutatva őt, mire a grófnő szivélyesen mondá:

– Már volt szerencsém a nevét hallani.

– Kitől? kérdezé Incze elbámulva.

– Hát biz a rendőrbiztostól.

– Hja bizony, szólt Leo, önt a híre megelőzi és nyomban követi
mindenütt. A mint ön leszáll a vendéglőben, már ott várja a rendőrbiztos
a meghívással a rendőrfőnökhöz s holnap egész nap nem lesz kellemesebb
mulatsága, mint látogatásokat tenni minden néven nevezendő
főnökségeknél; pedig csak egy napja van önnek az ittmaradásra.
Holnapután odább! De hát segítünk ezen. Ön nem száll a fogadóba, hanem
mihozzánk. Ott kialhatja magát nyugodtan. Holnap aztán az én hintómon
bejárjuk Prága nevezetes helyeit: megnézzük a Hradzsint, a zsidó várost,
a templomokat, még az Altneut is; azalatt a titkárom eljár az ön
útlevelével mindenüvé, a hol azt láttamoztatni kell; nem fárad vele
maga.

– De, uram, ennyi alkalmatlanság miattam!

– Áldorfai ezredes úr! Micsoda façon de parler ez? Hát ennyivel tartozom
én önnek? Hát szabad önnek máshová szállni, ott, a hol nekem házam van?
Valahogy majd csak elférünk az én viskómban is, ha összeszorítkozunk.
Allons donc!

Azzal Incze kezét egyik karja alá kapva, másik karját Hanna grófnőnek
nyujtva, a zsibongó tömegen kereszül ragadta őket s előgördülő hintajába
felülve velük, elhajtatott a Wenczel-téren épült pompás palotájába, hol
érkezésüket egész inas-sereg várta.

A háziasszony már szobáiba vonult s nem jött ki a vendégek elé. A bankár
fia, első házasságából, a hegedűvirtuoz, s a társalkodónő Fräulein
Cecil, «csinálták a honneuröket.» Az érkezőkre thea várt, a mi az éji
átfázás és mindennemű megkínzatás után nem is volt visszautasítandó.
Azután mindenkinek megmutatták a maga lakosztályát. Inczének három szoba
állt rendelkezésére; selyempárnás ágy, porczellán mosdószerek,
vizfűtéssel langyosított szobalég.

A lefekvés és elalvás közti idő alatt azon gondolkozott Incze, hogy mi
lehet ez a Hanna grófnő, hogy olyan sürgetős dolga van Walter Leo
bankárhoz utazni s útközben megölt testvérét egyedül, vissza sem
kisérve, bocsátani anyjához? Aztán még csak nem is beszélnek a
balesetről! Fájdalom-e az, mit így el lehet titkolni? Erő-e az, a mi e
fájdalmat lánczon tartja?

Hanna grófnő pedig azután, hogy egy Miatyánkot elmondott, ágyában fekve,
Henrik testvére lelkeért, ki gyónás nélkül, halotti szentségek felvétele
nélkül költözött az ismeretlen világba, az utolsó Ave Máriáig azon
töprengett: vajjon mi lehet ez az idegen ember Walter Leora nézve, hogy
annak a kedveért a saját nyakába szed minden rendőrséget és hatóságot?

Áldorfai képzelmében megelevenültek a mai nap izgalmas képei, a hány
alakban látta maga előtt ezt az idegen hölgyet: hideg nagyúri
lenézésével, jóságos bizalmasságával, kitörő fájdalmával, hideg
egykedvűségével; láthatárnyi távolban messze magától s kebléhez sajtolva
minden tagjával. Hallgatta szíve dobogását, érezte keble emelkedését,
testének vonaglását, ajkainak lehelletét, s aztán megint messze tőle,
hol egész alakja csak ködtüneménynek látszik; egy ezüst felhőalak,
melynek szíve helyén a hold süt keresztül.

És Starrwitz Hanna lelke elől nem akart eltünni azon alak, a ki viszi
magával az országok veszélyét, a háborut, forradalmat; hírének jötte
titkos mozgásba hoz minden várost: várják, kisérik; kivont pallosok,
szegzett szuronyok hegyei közt jár; ő tudja azt jól és mégis megy czélja
felé; nem ijed meg, enyeleg a veszélylyel! hideg nyugalma megbénítja az
ellene ólálkodó rémeket; tudja, hogy mit tesz s teszi azt meggondolva, s
vas termetében egy gyermek szívét hordja, mely gyöngéd emlékeinél
fölvérzik. Mi kár, hogy vesztébe rohan! Mért nincs senkije, hogy
visszarántsa az örvényből egy vékony selyemszállal?

Mikor az ember egy izgalmas nap után első álomra szenderül, csak egy
perczig szokott tartani, valami névtelen ijedelem rögtön felriasztja
abból.

Inczének úgy tetszett, mintha nevét kiáltaná egy hang, s attól a hangtól
egy egész oceán zengne keresztül, melynek a fenekéről jő fel. Felriadt s
nagyot sóhajtott. És aztán elővonta a keblén függő medaillont; abban
Serena képe volt. Azt ajkaihoz szorítá, mintha bocsánatot kérne tőle,
hogy ilyen hamar hűtelen lett hozzá.

És Hanna azt a hangot hallá első szenderülte pillanatában, a midőn egy
ablak széttörik; egy üveglap, melyre ez a név van karczolva: «Hanna;» s
mintha e szétszúzott üvegnek emberi hangja volna, mely szemrehányólag
zengi: «Hanna!» Felébredt rá, nehéz fohász, szívdobogás volt az álom
hagyománya. Nyakán egy malachit-kereszt függött; annak is volt egy
rejteke miniatur arczkép számára; de ez a rejtek üres volt. Megcsókolá a
megváltónélküli keresztet…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A reggel, a fölébredés varázsrontó erővel bir. A fölébredő embernek első
dolga az álmait bírálni.

Hanna grófnő, a míg reggeli toilettjét végezte, lassankint rájött, hogy
ez az ő ismerőse mégis jó mértékben blagueur. Hogyan mondhatta azt, hogy
Walter Leo őt egy időben a vagyona felével megkinálta? Walter Leo nem az
az ember, a kinek ilyen ötletei szoktak lenni. De meg azt is nehéz
elhinni, hogy akadjon ember, a ki az ilyen ajánlatra azt mondja: «nem
kell!» A forradalmi celebritások szeretnek nagyokat mondani. Nem tudják,
hogy a távcső, mely csillagokat nagyít, egyúttal megfordítva mutat.

Incze pedig azt hányta-vetette magában, hogy mégis valami tökéletlen
lénynek kell lenni ez úrhölgynek, a ki egyszer jajszóra fakad testvére
hullája fölött, másszor hidegvérrel elküldi azt kiséretlenül; a ki egyik
órában büszkén, gőgösen utasítja el magától a becsületes idegent, ki
neki szolgálatot tesz, ki őt megszabadítja, ki részvétet mutat keserve
iránt; s a másik órában egy rokonától, ki még nem is főrangu, magára
hagy parancsolni, hogy annak a házánál még csak ne is mutassa, még csak
bánatos arczczal se árulja el azt a rettenetes balesetet, mely őt érte.
Hiszen, ha ez a hölgy valóban büszke jellem, azt kellett volna mondania:
jól van uram, ha az ön palotájában nem szabad a testvéremet megsiratnom,
megyek egy szállodába, a hol szabadon zokoghatok.

Keresték egymás jellemében a gyöngéket. Egy neme a védelemnek.

Mikor Incze készen volt az öltözetével, a bankár maga jött szobájába, őt
a reggelihez meghívni, s karján fogva vezette őt pompás salonjain
keresztül a reggeliző szobába, hol a család tagjai együtt voltak már.
Hanna grófnőn halványsárga málvavirágszín öltöny volt, mely arczszínéhez
nagyon illett, s hajába sárga thea-rózsa tűzve. A bankár neje kis finom
termetű, gyermeteg alak volt, nagy fekete szemekkel, porczellánfehér
arczczal, melynek homlokán, halántékain a kék erek hálózata keresztül
látszott. A bankár fia, első házasságából, egy szelid, szükvállú ifju
volt, hosszú hajborította fejjel, mely a folytonos hegedűszorítástól már
egészen féloldalra szokott. A bankár maga egy köpczös, eleven, mozgékony
alak, kitől épen nem igazság, hogy egyetlen fiának még termet dolgában
sem adta ki az őt megillető apai just. Piros, mosolygó arcza homlokán a
felálló üstökkel, két halántékán a szétálló hunczutkákkal, orra alatt a
hosszúra kipödrött bajuszszal s állán a hegyes Napoleonszakállal egy
tökéletes apostoli keresztet képez. Mint illik a feudalis nemzeti párt
bankárjához.

Walter Leó e szavakkal mutatta be Áldorfait családjának:

– Ime, itt van az én életemnek és vagyonomnak megmentője.

S azzal odavezette őt nejéhez, ki előbb karszékéből felemelkedett, hanem
azután, hogy Incze kezét megfogta, oda ismét visszarogyott: elkezdett
hevesen zokogni s a megkapott kezet kebléhez szorongatta görcsösen s nem
tudott szóhoz jutni.

Hana grófnő bámult.

– Úgy van az! szólt a bankár önelégült arczczal, Hannához intézve
szavait. «Ő mentette meg 49-ben az életemet és egész vagyonomat.
Helenának már többször elmondtam ezt; ön még nem hallotta, Hanna».

Erre szavához jutott a bankár neje; még folyvást zokogó hangon esengett:

– Kérem! Kérem! Ne mondjon el mindent oly élethíven. Azt nem birom
többet végighallgatni. Ne mondja el azt, hogyan fogta el Pesten a
császári seregek kivonulása után egy néptömeg, hogy hurczolta egy
hirtelen alakult lynchtörvényszék elé, hogy kiáltották önre, hogy kém,
hogy áruló; hogy kobozták el portefeuillét benne levő vagyonával, hogy
ült már a siralomházban, kivégzésre itélve: ezen csak fussunk át. Csak
ott kezdje ön, mikor ez a szabadító megjelent, mint egy legendai hős,
szétkergette a csőcseléket, megrázta, mellberagadva a legszájasabb
lázítót s kivitte az én Leómat a kezeik közül; átadta a törvényszéknek,
az igaz, becsületes hazafiakból alakult biráknak, azok meggyőződtek,
hogy ártatlan; felmentették, szabadon bocsáták, visszaadták az életét.
Ah! az én Leomnak.

És azzal megcsokolá Leója homlokát.

– De nemcsak az életemet: szólt a bankár, hanem a vagyonomat is. Ez az
én barátom: (engedje, hogy annak nevezzem) visszakerítette az én
portefeuillemet is, melyben összes vagyonom volt, kerek fél millió,
odahozta hozzám s azt mondta: nézze meg ön uram, nem hiányzik-e belőle
valami? Ugy-e így volt ezredes barátom? S mit feleltem én erre? Azt
feleltem: nem nézem én, hiányzik-e belőle valami, vagy mind együtt van,
mert én felfogadtam, hogy a vagyonom felét önnek adom, a ki azt
megmenté: vegye el tőlem. S mit felelt ő erre? Rám nézett büszkén. Hajh,
de szép gyönyörű ficzkó volt akkor, abban a honvéd-ruhában! «Tartsa meg
a sajátját uram, mi az igazságért harczolunk, nem a jutalomért.» Szép
mondás volt! De én nem elégedtem meg vele. Nem tréfálok én uram, nem
szokásom a henczegés; önnek köszönöm mindenemet: önnel meg akarom
osztani; adja ön ide a büszkeségének felét nekem, én odaadom a pénzemnek
felét önnek. S erre ő nekem megint azt mondta (sohasem felejtem el): «ha
én ma elfogadnám a pénzt azért, hogy egy jó tettet követtem el, holnap
már elfogadnám a pénzt azért, hogy egy gonosz tettet hajtsak végre!» s
nem vette el a vagyonom felét magának s nem adta a büszkesége felét ide
nekem. Még elkisért a végső őrszemekig, a honnét biztosan jöhettem haza.
Azóta nem láttuk egymást. De én azóta is tudom mind, hogy ezredes
barátom hol járt. Még ott, a hol minden ember aranyat keres, ő ott is
csak büszkesége nagy capitálisát öregbítette, kamatot kamathoz rakva.
Rám sem akart ismerni most. Elfut előlem, ha meg nem csípem.

Helene baronesse kaczagott örömében s Hanna grófnőt ölelte keblére, hogy
valakin kitölthesse jó kedvét.

– Látod, micsoda örömet hoztál nekünk! Minő véletlen! Ezért
összecsókollak. Te nem is sejtetted, úgy-e, hogy minő jó barátunkkal
utazol?

Hanem aztán csak egy percz mulva vége volt az örömnek. Csók, ölelés
helyett a vállára ütött Hanna grófnőnek.

– De eredj! Haragszom rád. Mért nem hoztad el magaddal Henriket? Minő
tréfa lett volna az, ha Henrik és Áldorfai összejöttek volna nálam!
Tudod, hogy mi mindig czivakodunk együtt. Én a democraták részén vagyok.
Én nem értek veletek egyet. Henrik mindig azt szokta mondani, hogy
minden democrata rabló, communista; milyen szép lett volna neki
megmutatni: hát ehhez itt mit szólsz? Nos, mondjad, hogy ez is
communista-e? Nincsenek-e a democraták között is nemes emberek? Fogadom,
hogy fél nap alatt élethalál barátságot kötött volna a mi Áldorfainkkal.
Te! Minő látvány lett volna az, mikor ez a két ember utoljára egymást
átkarolja! Ha azt láthattam volna!

– (Én láttam azt! gondolá magában Hanna és arcza sápadt lett, mint azok
a camaeák, a mik faopálba vannak vésve).

– Én igazán haragszom érte, hogy Henrik el nem jött, szólt duzzogva
Helene, mialatt háziasszonyi tevékenységgel készíté az asztaltársak
számára a reggelit, s e mellett ideges ügyetlenséggel hol a kezét égette
meg a thea-katlanon, hol a thea közé öntött tej helyett fekete kávét.
Tudom én jól, hogy ő nem szeret bennünket. De legalább tégedet kellene
szeretnie. Hogy tehette ő azt, hogy téged egyedül bocsásson útra? Ő
rossz testvér! Neki veled kellett volna jönnie. Ez több, mint
nonchalance; egy fiatal testvért egyedül bocsátani útra. Ez shoking!

Hanna két keze összetett ujjahegyeit ajkaihoz emelé. Néma könyörgés volt
ez, hogy hagyjon fel nénje a szemrehányásokkal. Szólni hogy tudott
volna?!

Erre még ingerültebb lett Helene; a czukorfogó csiptetőt úgy hajította
le az asztalra, hogy az keresztülugrott három csészén.

– De mikor az szörnyűség! És épen az éjszakai vonatot választani a te
utazásodra, egymagadban!

Az ifjú hegedű művész igen okos védelmet vélt kigondolni, a midőn
mostohája indulatának csillapítására azt hozá fel, hogy hiszen nappali
vonat volt az, a min Hanna elindult; de útközben valami fennakadása
történt a vonatnak, azért késett el.

– Lirum, lárum! Ha a vonaton történt baleset, az már a mai lapoknak meg
lett táviratozva.

Helene hevesen megrázta a kezeügyében levő ezüst csengetyűt, mire a
komornyik bejött.

– Wenczel! A mai lapokat!

Wenczelnek pedig már megvolt hagyva, hogy a mai lapokat mindenképen
sikkaszsza el.

Wenczel azt mondta, hogy azok még nem érkeztek meg. Hát menjen a
szerkesztőségbe, az expeditiókba s szidja le őket, miért ily
rendetlenek!

Ez egy kis derült időközt hozott. A míg Wenczel odajár, mindenki csendes
lélekkel elköltheti a maga kávéját, theáját és pumpernikkel-szeleteit
sonkával; s ez idő alatt a háziasszony a női szeretetreméltóság
eszményképévé alakul át, mindenkit elhalmoz figyelmével; ő maga theát
iszik, de férje kávéjába czukordarabkát mártogat, s beletorkoskodik a
kaviárba, a mit az zsemlyeszeletére mázolt; Inczének elmondja az egész
napra való programmot, hová fognak együtt elmenni, minden nevezetességét
Prágának megtekinteni; még másnap is ott kell időznie, mert arra egy nap
nem elég. Ne törődjék a rendőrséggel: az ebben a palotában nem
parancsol. Ha akarjuk, magát a rendőrfőnököt is magunkkal viszszük s
olyan jezsuita-spitzet itatunk vele, hogy maga kezdi rá a «Shuselka nam
posnyét».

Egy szép szelíd papagály azalatt odarepült a vállára s gyönyörű smaragd
fejét füléhez hajtva, gyöngéden suttogott neki titkos madárbeszédet, a
mi oly ideges gyönyört idézett elő nála.

E jókedv, e női dévajság közepett egyszerre elképedt a a hölgy:

– Jézus, Mária! Mi az?

– No hát mi az?

Pedig csak Wenczel jött be.

Ez az ember engem halálra ijeszt, valahányszor belép! Micsoda ijedt
képpel jön! Hát mi történt? Tűz van? Kiáradt a Moldva? Valami
attentatum? Szólj: mi baj van?

Wenczel szabódott, hogy ő nincs megijedve, nem történt semmi; csakhogy
már az Isten úgy teremtette az arczát, mintha mindig meg volna ijedve.

– Aztán mindig olyan kisértetes hangon beszél, mint egy halott-bemondó,
vagy egy koldus.

Wenczelnek csak annyi mondanivalója volt, hogy a hírlapokat az éjjel
mind lefoglalta a rendőrség, azért nem hordatnak ki.

– Miért foglalta volna le, te tolpats?

Wenczel annak tudta okát találni.

– Pan Rieger beszéde volt benne.

– Hát a hivatalos lapot is lefoglalták? abban is benne volt a pan Rieger
beszéde?

Már ebből a kelepczéből nem segítette ki Wenczelt a tudománya; azt
felelte, hogy «azt is».

Ez iszonyú dühbe hozta Helenát.

– Marsch ki előlem! Takarodjál rögtön. Ez az ember pusztúljon el rögtön
a háztól! Szemem elé ne kerüljön többet! Ily arczátlanul hazudni a
szemembe! Ostobának tart ez az ember engem? Leó, nekem rögtön más
komornyikot fogadj! De még ma délig! Engem ez az ember nem szolgál ki
többet!

Senki sem szólt ellene. Annyit már tudott mindenki, hogy haragos
asszonyt kérlelni annyit tesz, mint fujtatni a tüzet.

Azután ideges szelídséggel fordult a hegedűművészhez s azt interpellálta
fenyegetően lágy és rettentően hizelgő hangon:

– Ugyan édes Vilmos, nézz utána te, hová lettek a hírlapok mind?

Vilmos, művészek szokása szerint nem sokat válogatott a fillentések
között; a melyiket legközelebb találta, előrántotta azt.

– Hiszen ünnep volt tegnap, mama, hát nem jelenhettek meg a lapok!

Ekkor aztán egész búbánatos érzelgéssel kezdé rá Helén:

– Ugy-e kedves Vilmos, rossz mostohád voltam én neked mindig? Kegyetlen
voltam hozzád? Szívtelenül bántam veled? Elrontottam örömeidet? Mikor
beteg voltál, cselédre bíztam a gondviselésedet? Szidtalak szembe,
rágalmaztalak az apád előtt? Azzal érdemeltem meg, hogy engem nevetség
tárgyává tégy az egész világ előtt, idegen vendégek előtt!?

A szegény hegedűvirtuoz még jobban odaszorította a vállpereczéhez az
állával a képzelmi violint, mutatva, hogy nem érti, mivel követte el ezt
a nagy bűnt?

Helene aztán kitört a commentárral.

– Mintha nem tudná azt egész Prága, hogy én a legbuzgóbb templomjáró
vagyok! Hogy nincs olyan ünnep, a melyen én szokott helyemet a Teyn
templomban el ne foglalnám, s Istennek tartozó imádatom adóját le ne
rónám. S te mégis azt mondod nekem, hogy tegnap ünnep volt. Ünnepnap, a
melyen én nem voltam templomban. E szerint én tehát vagy bolond vagyok,
vagy atheista? No hát melyik vagyok? A hét bolond leányok egyike, a ki
elaluszsza az ünnepnapot? vagy manichæus? sabbathianus? iconomachus? Mi?

Soha ilyen kelepczébe nem volt még szorulva a szegény művész.

Leo megszánta a fiát s ki akarta segíteni a veremből okosan, s utána
szállt maga is.

– Engedjen meg kedvesem. Fogadalmi ünnep volt tegnap, így értette
Vilmos: Ziska halálának évnapja. A betűszedők mind összebeszéltek, hogy
ezen a napon nem fognak dolgozni; még a kormánylapot sem szedik ki.
Tudod, a betűszedők az egész világon mindenütt a democrata párthoz
tartoznak: azok az ultrák primipilusai. Tegnap mind kinn voltak a
«Fehérhegyen».

Helene erre a históriai magyarázatra összecsapta a kezeit és elkezdett
kaczagni; de a fogait csikorgatta nevetés közben.

– Ez igazán mulatságos! Csak azért, hogy nekem ne legyen igazam, hanem
Hannának; csak azért, hogy Henrik szívtelensége ki legyen mentve:
összeesküszik ellenem mindenki a háznál, s hazudnak először
háromemeleteset, azután toronymagasságnyit, utoljára olyan nagyot, mint
a Fehér-hegy! Idehozzák nekem pan Riegert, s az egész politzeyt; új
ünnepet csinálnak a naptárban; összeesküvést forraltatnak a betűszedők
közőtt s még a szegény vak Ziskát is előhurczolják a koporsójából.
Igazán kaczagni való tréfa.

Incze parázson ült e jelenet alatt, a minek indokait nagyon jól érté s
azt mondá latinul a vele szemben ülő bankárnak, hogy «medicina pejor
morbo».

– Ne beszéljetek én előttem magyarul! fordult most ő ellene az úrnő
haragja, mely azonban egyszerre átváltozott még a haragnál is
veszélyesebb furfanggá. De hisz igaz! Mit zaklatódom én itt a hírlapok
után? Hisz itt van ön, uram. Ön egy vonaton jött Hannával;
leghitelesebben megmondja, történt-e valami baleset a vaspályán vagy
sem? A többiek mind hazudnak. Jól áll nekik. Hanna nő: szabadalma van
rá. Wenczel cseléd természetében van. Vilmos művész: ráragadt az. Leó
bankár: neki ez mestersége. De ön uram, katona, a ki az igazságért
harczolt, a ki becsületét, csak büszkeségét növelte; önnek nem lehet
hazudnia. Mondja meg az igazat.

Incze számára nem volt kitérés!

– Megmondom, bárónő. A vasúton csakugyan történt baleset. Két vonat
egymásba ütközött. Henrik gróf kisérte Hanna grófnőt, s e balesetnél oly
sérüléseket szenvedett, a mik miatt vissza kellett térnie Königinhofba.
Ez az oka, a miért nem jöhetett ide. Ezt titkolta ön előtt egész
környezete.

Helene nem ijedt meg, nem kapott szívgörcsöket; nyugodtan mondá: ezt én
sejtettem, ezt sugta valami.

S aztán könybelábadt szemekkel tekinte végig a család tagjain,
elmélázva, míg egyszer csak megint odafordult Inczéhez.

– De ugyebár, nem lesz szükséges nála semmi amputatio?

– Nem lesz szükséges, bárónő.

– Az rettenetes volna, folytatá kerekre felnyílt szemekkel, ha egyszer
csak úgy jönne elém, hogy fél keze, vagy fél lába hiányzanék, vagy arcza
nem volna az, a mi volt. Itt eltakarta tenyerével szemeit. S megint
hirtelen Incze karjára tette kezét. «Ugyebár, uram, a viszontlátáskor
olyannak fogom őt látni, a milyen mindig volt?»

– A viszontlátáskor, úrnőm, bizonnyal olyannak fogja ön Henrik grófot
látni, a milyen mindig volt.

Helene szemei tudtak olvasni az arczvonalmakban, s Incze vonásai áruló
nyitott könyvek voltak mindig. Helene megragadá mindkét kezével Incze
kezét s ezt susogá:

– A viszontlátáskor olyan lesz ő, a milyen mindig volt? úgy-e? mert
meghalt?

S forrón megszorítá Incze kezét.

– Ezt köszönöm önnek.

És aztán nem tört ki belőle sem köny, sem ijedtség, sem kaczagással
vegyült zokogás. Felkelt helyéről nyugodtan; odament Hannához, azt
átölelte, megcsókolta, s meleg, nyugodt hangon suttogá neki:

– Bocsáss meg, én szentem, én martyrom. A ki eltitkoltad előttem
keservedet, hogy engem kimélj; nem sírtál, nevető arczot mutattál
előttem s tűrted, hogy czivódom veled. Ugy-e, milyen kegyetlen zsarnok
egy idegbeteg asszony! Nagyobb zsarnok a híveihez, mint a dahomeyi
szultán; mert ti ezt a szörnyű rabigát azért viselitek: mivel szerettek.
No de nem soká tart ez már neked. Csitt!

A további beszédet Hanna lecsókolta ajkáról.

Helene aztán sorban bocsánatot kért férjétől, annak homlokát érintve
csókjával; aztán Vilmostól, fehér kezét nyujtva neki csókra, s
megsimogatva hosszú hajfürteit, végre Wenczelt is behivatta s azt mondta
neki kegyesen: «maradhatsz továbbra is» s egy selyem nyakkendőt
ajándékozott neki engesztelés jelképeül, melyet komornája már készen
tartott a számára.

(Ez már tíz év óta a nyolczadik selyemkendő, a mit Wenczel kap: sugá Leó
Inczének, de oly hangon, hogy Helene is meghallhatta).

– Ez azt bizonyítja, szólt az úrnő, hogy igen sokszor megharagszom, de
ugyanannyiszor kibékülök.

Azzal kezét Incze karjába fűzve, átvezetteté magát vele a salonba,
menetközben közel hajtott fővel mondva neki:

– Lássa ön, az a modor, a melylyel ön e balesetet tudtomra adta, egészen
elvette e rémhír fulánkját. Most már meg vagyok nyugodva, s holnap
alapítványt teszek a kapuczinusok kolostorában, örök misére, szegény
Henrikünk lelki üdveért. Isten nyugtassa meg szegényt!

A salon asztalait albumok foglalták el művészi aquarellekből,
fényképekből összeállítva; a tájak közt több volt olyan, melyet Leo is,
Incze is meglátogatott egykor, s a fényképezett celebritások közt szinte
akadtak olyanokra, a kikkel mind a ketten ismerősök voltak. Az
ismeretlenek közt a bárónő volt Incze cicerónéja.

Egy díszalbumnak mindjárt a harmadik lapján (a két első a császár és
császárné helye volt) egy érdekes hölgy fényképe volt: gömbölyű,
életvidám arcz, nagy sötét szemekkel, termetén sötét hamuszín habos
selyem öltöny, széles vállszalaggal, keblén csillag-kereszt és fején
diadémmal körített bársonysüveg.

– Ez császárnénk testvére, mondá Helene bárónő.

Incze beérte annyival.

A családi albumban aztán voltak a családtagoknak külömböző időkből
felvett fényképei, rokonok, jó barátok. Helene bárónő szeretetreméltó
készséggel ajánlá fel Inczének az ő családtagjainak arczképeit, cserébe
kivánva az övét, melyet ugyanazon lapra helyezett el, a hol legközelebbi
családtagjai voltak; úgy, hogy mikor az album összecsukódott, Incze
fényképezett arczának Hannáét kellett érinteni.

Ominosus véletlen!

Az asszonyok szeretnek összeboronálni.

Mikor Wenczel, a komornyik, jött jelenteni, hogy a hintó előjárt, az
uraságokat sétakocsizásra elviendő, Walterné a felülésnél úgy intézé a
rendet, hogy Incze ismét szemközt kerüljön Hannával.

Azután az egész sétakocsizás alatt Hanna grófnő volt Incze cicerónéja.

Prága tele van történelmi nevezetességekkel. Azokat mind leírni
Bædeckeren elkövetett plagium volna. A messze középkorból leszármazó
emlékek azok: századok hamvától befeketítve; hajdani nemzetnagyság
kővévált tanui.

– Vannak-e önöknek is ily műemlékeik, fővárosukban, Budapesten? kérdé
Hanna grófnő.

– Nincsenek, felelt Incze. «A mi királyi székvárosunk nem Budapest,
hanem Székesfejérvár, s ott csak multunk romjai vannak: három korszak
omladékain épült fel a negyedik».

Végigjárták a nevezetes egyházakat, Prága büszkeségeit. Az ezüstből
kivert koporsó, ezüst őrangyalaival, a márvány sírboltok, királyok
ravatalaival, nem temették el: élve tartják a multak iránti kegyeletet.

– Vannak-e önöknek ilyen pompás egyházaik? Ilyen királyi sírboltjaik?

– Nincsenek. A mi királyaink hamvait kiszórta koporsóikból a barbar
hadviselés, s a mi ereklyénk megmaradt, az egyetlen egy királyi jobb
kéz, a mit minden esztendőben egy napon, augusztus 20-ikán, megmutatnak
a népnek, annak bizonyságául, hogy a királyoknak jobb kezük is szokott
lenni.

– Csitt! Hátha valaki meghallja!

A séta-út a Hradzsinba visz föl. Itt a hintót hátra kellett hagyni. A
két úr a két hölgyet karjára véve vezette végig a palotákból alkotott
városrészen. A hajdani hussziták, az újabbkori declaransok nem jönnek
itt szembe rájuk: minden ismerős, a ki velük találkozik, délutáni egy
órakor «wünsch wohl gespeist zu haben»-nel köszönti őket. Csak a
kőszobrok protestálnak még itt.

A legszebb kilátás Prágára a Therezia-rend hölgyeinek palota-erkélyéről
nyílik, melyre beléphet mindenki, a magyarázó házmesternek fizetett
ötven krajczár szabott díj mellett.

Az ide vezető termek egyikében ismét találkozott Incze azzal a mosolygó
arczképpel, mely Walterné albumában a harmadik helyet foglalta el. Az
eredeti olajfestmény itt volt. A házfelügyelő újólag megerősíté abban az
ismeretben, hogy ez a ragyogó szépségű hölgy, azzal a koronás
bársonysüveggel, a mi császárnénk testvére. (Mindenki tudja, hogy
Prágának saját császárja is van, ki a Hradzsinban lakik).

Inczét megragadta a gyönyörű kilátás ez erkélyről az ódon cseh
fővárosra. Milyen magasztos érzet, ilyen szép kriptába eltemetve lenni!

Alig veszi észre, hogy a két hölgy közül az egyiknek a szemébe köny
tolúl, midőn az erkélyről széttekint. Az Hanna grófnő. Miért keresné ő e
könyek indokát? úgy sem találná meg!

Csak akkor lett figyelmes e könnyekre, mikor Walterné felsóhajtott:
«szegény Hanna!» s aztán átkarolva rokonát, gyöngéd erőszakkal vonta el
az erkélyről. Hanna ajkaiba harap, hogy zokogását elfojtsa, s szemei
égnek a könyek visszatartásától. Igy nem testvérét siratja az ember,
hanem saját magát.

Vajjon mi baja lehet?

Ha ezt ki tudná találni Incze, saját életének talányát oldaná meg vele!

– Milyen hideg van e termekben! suttogá Walterné, ideges borzongással,
mikor elhagyták a Therezia-rend palotáját.

A Hradzsin tulsó oldalán megmutatták Inczének azt a kis egyszerű
tanácstermet, a melynek ablakából a cseh tanácsurakat a mélységbe
levetették s azok épen maradtak.

Hanna grófnő is felszökött ez ablak mellvédére s tekintetében az a
gondolat volt olvasható: ne kisértenők meg, hogy lehet az?!

Walterné erősen fogta a kezét. Nőknek, a kik szenvednek, nem jó magasból
alánézni. A repülés vágya támad fel bennük.

Inczének eszébe jutott a dudai hegyi út sziklameredélye. No de a sors
nem ismételi egy ember életében ugyanazt a történetet kétszer. – «Ez a
rejtély nem te neked van feladva megoldásra.»

Pedig mégis mindig azon törte a fejét.

A sétakocsizásból hazatérve, a hölgyeket felkisérték lakosztályukba, s
aztán Walter Leo Inczével ismét visszatért a fogatához, s rendre eljárta
vele a hivatalos helyeket, a hol Inczének okvetlen be kellett magát
jelenteni. Tapasztalá, hogy Walter kiséretében sokkal gyorsabban
elvégezték a dolgát s előzékenyebbek voltak iránta. Hanem azt tudtára
adták, hogy a huszonnégy órája, mely a prágai időzésre kiszabatott, ma
éjjel letelik; tehát még az éjjeli vonattal tessék odább utazni. Egy
rendőrbiztos kisérni fogja a magyar határig.

Útközben aztán prózai ügyekről beszélt vele a bankár.

– Minő sikerrel működött ön Kaliforniában?

– Én nem jártam a digginsekben aranyat ásni.

– Azt gondoltam is.

– Kertészkedtünk szegény jó angyalommal együtt. Mikor eljöttünk, eladtuk
kertünket, házunkat; még van belőle hatezer dollárom.

– Az tizennégyezer négyszáz osztrák forint az agióval. S mit szándékozik
ön azzal kezdeni?

– Beteszem a pesti takarékpénztárba, ott biztos helyen lesz.

– Az igaz, hogy a pesti takarékpénztárban az ön pénze biztos helyen
lesz; de nem lesz a pesti takarékpénztár betéti könyve biztos helyen, ha
az ön zsebében lesz. Ön egy esztendő alatt el fogja azt a pénzt
vesztegetni, maga sem veszi észre: hogyan? De én bizonyosan tudom. Három
dolgot ismerek: önnek a jellemét, a magyar ember általánostermészetét,
meg azt a világot, a mibe ön most belemegy. Jobb lesz, hagyja ön itt a
pénzét nálam. Én először is tíz perczenttel fogom azt kamatoztatni
minden koczkáztatás nélkül az ön részéről; másodszor, biztosítom önt
róla, hogy önnek a pénze nem fog vendégszerepekre kéredzkedni.

– Köszönöm. Elfogadom az ajánlatot. De nagyobb perczentet nem fogadok el
a törvényesnél.

– Azon majd megegyezünk.

Ebéd előtt még e prózai ügyet egészen el lehetett intézni.

Ebédnél ismét összejött az egész család. Helene bárónőnek ma az a
különös szeszélye volt, hogy szüntelen sírásban akarta a társaságot
tartani. Minduntalan olyan tárgyakra vitte a társalgást, a mikből nem
lehetett könyezés nélkül kiszabadulni. Ha Inczéhez szólt, annak megholt
nejét hozta elő; elmondatta magának, hogy éltek, hogy küzdöttek az
élettel oly hosszú ideig együtt? Hogy hozta el kis fiát magával a
koporsóban? Ha pedig Hanna grófnőhöz fordult, annak szegény Henrikről
beszélt, ki most a ravatalon fekszik.

– De kedvesem, inté Helenet Walter Leo, te már egész siralomházat
csinálsz a lakománkból!

– Kedveseink miatt sírni gyönyör!

S ő úszni akart e gyönyörben; kéjelegni, duskálkodni a fájdalmakban; a
megittasodásig élvezni a könyek mámorító cseppjeit. Poppæának nem voltak
kegyetlenebb gyönyörtulzásai.

A bankár házánál szokás volt étkezés előtt és után asztaláldást
imádkozni. A hölgyek ájtatos katholikusok voltak még hazulról.

– Hála Isten; volt mit ennünk – és sirnunk! Amen. Imádkozék prózai
humorral az ebéd végeztével Walter Leo. Igazán mondom, náthát kaptam a
sok sírástól.

Ebéd után egy kis családi hangverseny következett.

Vilmos előhozta hegedüjét s mostohája zongorakisérete mellett eljátszott
valami hosszú «étude»-öt, a mi bizonyosan igen szép lehetett, de Incze
nem értett hozzá. Neki a zenéhez csak «érzése» volt, de nem «érzéke».
Kedélyére hatott a dallam, de nem a művészet. Neki mindegy volt: Miska
czigány, vagy Ole Bull, csak a nóta legyen szép.

Akkor aztán Vilmos Hanna grófnőt kérte fel, hogy üljön a zongorához.

Hanna vonakodott. Hivatkozott összetört kedélyére.

Azután Helene is unszolni kezdé: «hát valami ünnepélyes komoly melódiát:
a mi vendégünk kedvéért!»

Incze tisztelgő fejbólintással is csatlakozott e kérelemhez.

Arra aztán Hanna grófnő minden tétovázás nélkül helyet foglalt a zongora
előtti tabouretten s csodálatos szép hajlékony ujjait az
elefántcsont-billentyűkön végigfuttatva, elkezdett egy szép ünnepélyes
komoly melódiát játszani, – a kedves vendég tiszteletére.

A melódia valóban igen szép, klasszikus mű: Haydn remeke. Egy hymnus,
melynek magasztos dallamát egy túlboldog népnek kell énekelni az
angyalok zenekísérete mellett. A szövege így kezdődik: «Gott erhalte
unsern Kaiser.»

Csakhogy «ez a mi kedves vendégünk» egy magyar forradalmi ezredes, a ki
ezt a gyönyörű néphymnust akkor hallotta legutoljára, mikor a temesvári
vesztett csata után a bástya fokáról harsogta azt alá az osztrák tábori
zenekar; hirdetve égnek és földnek, hogy Magyarország elesett! s ez a
«mi kedves vendégünk» most is az útfélen elmaradó sebesülteket, a futó
zászlókat, a leszerelt ágyúkat látja maga előtt… midőn ezt a melódiát
újra hallja.

Hanna újra kezdi a dallamot és változatokat játszik belőle; míg a mi
kedves vendégünk egyszer csak azon veszi észre magát, hogy sebesültek,
ágyúk, zászlók helyett csak két mélabús szemet lát és tündéri ujjakat, a
mik nem is a zongorahúrokon, hanem emberi szívek idegein játszanak már.

Akkor egyszerre felvillan az a fátyolozott fényű szempár s eddig
ismeretlen tűz sugárzik ki belőle: a tündérujjak rácsapnak a
zongorabillentyűkre teljes erővel, szilajon, s a mi felhangzik a lázadó
érczsodronyokból – az a Rákóczy-induló.

A mi kedves vendégünk aztán látott most már villámló szemeket is, meg
villámló ágyúkat is; lobogó zászlókat és lobogó hajfürtöket is,
egyszerre maga előtt.

Ekkor egy gondolatja támadt. Azt hitte, hogy megtalálta a rejtély
kulcsát. A titkos irásjegyeket, melyek nyomán e bámulatos hölgy
felfoghatatlan jelleme olvasható.

Az utazás a testvér kiséretében… Az út tovább folytatása a szeretett
bátya borzasztó halála után is… A büszke visszautasító dacz s a rögtön
rákövetkező előzékenység, midőn útitársában a magyar forradalmi vezért
felismeri;… a könyek, miket nem bírt visszatartani, midőn Prágát maga
előtt látja;… a néphymnus és a magyar nemzeti induló egybefűzve;… ez egy
politikai combinatio gépezetének összeilleszthető alkatrésze! Hanna
grófnő egyike tán azoknak a magasztos női alakoknak, a kik egy nemzet
helyett éreznek, gondolkoznak és cselekszenek?

Incze meg volt elégedve ezzel a megoldással. Így egészen nemes,
földfelettien magas régiókban marad a rokonszenvező szellemek
találkozása. A magyar társadalomban és a lengyelben is s általában
minden szerencsétlen nemzet társadalmában van ilyen nő sok. Ez azokhoz
lesz hasonló, a kiknek sorsuk az, hogy imádva legyenek; de nem szeretve.

Ez a gondolat lecsillapítá lelkét. Most már félelem nélkül kezet mert
szorítani Hanna grófnéval. Azt hitte, hogy megérté őt. Nem látta benne
többé a szép hölgyet, csak a cseh honleányt.

Ezzel a gondolattal vett bucsút tőle.

S ez a gondolat nagy áldás volt ránézve.

Vannak babonás emberek, a kik azt hiszik, hogy kedves halottaik
láthatlan szellem alakban is környezik őket, s nagy szorongattatások,
kétségek, töprengések idején ha hirtelen egy szabadító ötletük támad,
azt ők sugalták titokteljesen.

Talán neki is Serena súgta ez eszmét?

Nem volt az igaz; de Inczének jó volt azt hinni, hogy úgy van.

Ez a csalódás volt az ő menedéke; mert azokban a szép villámló szemekben
az ő végzete lakik…


ISMÉT ITTHON.

Mikor Áldorfai Incze Orsovánál a csónakba lépett, mely az utolsó
menekülteket szállítá a túlpartra, kihajolt a csónak párkányáról s egy
kavicsot vett fel a Duna fenekéről. Ez még hazájának egy darabja volt.
Ezt a kis gömbölyű követ azóta mindig magával hordozta. Ezzel a kis
kővel körüljárta a földtekét. Most ismét visszakerültek együtt: a kő is,
meg ő is. Vajjon érzi-e azt a haza, hogy hiányzottak belőle: egy kavics,
meg egy ember?

Egy napot időzött Bécsben: volt kihallgatáson a legmagasabb úrnál,
hódolatát kifejezni a hazatértet megelőző amnestiáért s aztán sietett
Pestre.

A határnál elmaradt rendőri kisérete s Pozsonynál már új alakok
foglalták el mellette a coupéeban az ülőhelyeket: minőket azelőtt még
sohasem látott. Urak népies viseletben.

Azt a 48–9-iki szabadságharczot úgy vítták végig, hogy az európai
divatot megtartották mellette, s a magyar nemzeti viselet csak mint
egyenruha, díszöltöny, vagy népies gúnya szerepelt a maga helyén és
emberén. Most pedig minden ember sarkantyút visel: mintha senki sem
akarna infanterista lenni többé.

Hogy itt most már teljes szabadság van, azt útitársai beszédéből
kiveheté. Őt nem ismerte senki s nem igen törlészkedett hozzá, még
egészen yankeenek volt öltözve; bő zsákkabátban, magas czilinderben,
kaucsuk felczipőkben, kezében esernyővel.

Este későn, a mint a vonat megérkezett, a vendéglőből, a hova megszállt,
egyenesen sietett a képviselői klubbot fölkeresni. Gondolta, hogy ott
régi ismerősökre talál.

A mint a népesebb utczákból egy mellékutczába betér, három férfival
találkozik szemközt, kik széltiben elfoglalták a járdát.

Az egyik egy magas, szikár alak, veresrépa szinű orral, s villahegyesen
kifent fenyegető bajuszszal. Túri süvege fél szemére nyomva; azon
hatalmas sastoll; czifrán kihányt szűre félvállára vetve, s a szabadon
maradt kezében egy hosszú csáti bot.

A másik férfiúnak termetéhez a legnevezetesebb contingenst szolgáltatta
a has; a jóllét túlságától piros az arcza, s kövér tokája eltakarja a
selyem-nyakravalót. Bajusza fel van kunkorítva, mint a gácsér farka,
nagy mesterséggel. Melege lévén, a süvegét a kezében hordja, s agyarára
fogott pipájának olyan kurta szára van, hogy fél szemét behúnyva kell
tartania, hogy ki ne süsse a pipa-kupakkal. Fegyvere nincs más, csak egy
nagy sallangos bőrdohányzacskó, de abban van három font dohány
beletömve; ha azzal valakit fejbecsap, hát az mehet magát beiratni a
temetkezési egyletbe.

A harmadik pedig egy kis tömzsi ember, termetéhez nem illő nagy fejjel,
melynek rengeteg szakálla a három sor mellénygombot eltakarva tartja; s
aztán erre a nagy fejre fel van téve valami olyan kicsiny karimájú
kalap, mint egy palacsintasütő, s ehhez a kicsiny emberhez jár egy olyan
hosszú és vastag csibukszár, mely lehetne kozák dárda, meszelő, és más
egyéb, csak pipaszár nem.

Mind a három polgártársnak igen széles kedve van: most jönnek ki a «kis
pipából».

Incze veszi azt észre s szépen a falhoz lapulva igyekezik mellettük
elsuhanni. De veszedelmére szolgál felötlő idegen viselete, a mit már e
délkör alatt senki sem hord. Belébotlanak.

– Szervus czilinder! dörg eléje oroszlánhangon a kövér termetű
polgártárs.

– Üsd a fejébe! kiált fel onnan alulról, borízű hangon a kis petten
ember.

A hórihorgas nem szól semmit, de megcselekszi: olyat huzván Incze
figarójának a tetejére a csáti bottal, hogy az menten összehorpadt.

«No ez szép üdvözlet, első belépésre!» gondolá magában Incze; azonban ő
sem volt rest a «fogadj Istennel»: ott kinn jól megtanulta a boxolást. A
jobb öklével úgy orronütötte a hórihorgast, hogy az rögtön elvesztette a
szép világot maga elől; a bal öklével felcsapta a kis seprüszakállunak
az állát, hogy az azt hitte, hogy most a feje elrepül nála nélkül, s egy
harmadik lökéssel a kerekhasúnak tisztelé meg teste legkiválóbb
alkatrészét, a mitől az rögtön leült a kőre, s egy miatyánk hosszáig nem
tudott lélekzetet venni.

Azzal ott hagyta őket és sietett tovább.

Siettében meggondolta a dolgot.

Bizony Isten mégis annak a három jó embernek volt igaza. Ez a nemzeti
viselet a mi egyedüli fegyverünk az idegen invasio ellen. A hová a
sarkantyús lábunkat leteszszük, odáig van Magyarország. Nem akarja a
világ meghallani, a mi igazságunk van; tehát lássa meg rajtunk gomb,
zsinór és toll-alakban. És végre a nép tudja meg a ruhánkról, hogy vele
egyenlők vagyunk, hogy nem akarunk urak lenni vele szemközt: Amerikában
a napszámos is városi divat szerint öltözködik; nálunk a mágnás is
paraszt viseletet hord: egyre megy ki s így is jól van.

Most már Incze nem a klubba sietett elébb, hanem egy ruhaárus boltba,
hogy átöltözzék igaz hazafinak.

Egy boltban lakott szabó és csizmadia. Mind a kettő derék szabadelvű
honpolgár volt. Olyan szépen felöltöztették Áldorfai Inczét, hogy maga
is gyönyörűséggel nézhetett végig magán, mikor a tükör előtt megállt.

Mert szó a mi szó, a magyar viselet nagyon szép.

Most azután, hogy a váczi-utczán végigment, egyszerre minden ember
ismerőse lett. Tízen, huszan ölelkeztek össze vele, agyba-főbe
csókolták; hét közül hatra nem emlékezett; de őt jól ismerte minden
ember; utolja felé már tolongás kezdett támadni, a merre járt, s
messziről kiabálták, hogy «éljen Áldorfai Incze!»

Ő pedig mondá magában: «köszönöm neked ezt, óh sarkantyús csizmám!»

Régi honvéd bajtársak, új képviselő kollégák körülfogták, vitték
magukkal vacsorálni. Tele volt minden ember jó kedvvel, dicsőséggel,
arany reményekkel; áldomás, adoma folyt a poharazás közben; mindannyinak
központja Áldorfai Incze volt. Ő maga pedig, az ünnepelt hős, hallgatag
arczczal ült a zajos társaság közepett. Nem értette, hogy minek örülnek
olyan nagyon s mit remélnek olyan hévvel? Nem értett belőle semmit.
Idegen volt idehaza. Különösen nyomasztólag hatott rá, hogy őt ilyen
nagyon ünnepelik. Hát már annyira megfogyatkoztak a nagy emberek
Magyarországon, hogy egy harmadrendű celebritás is epochát alkot a
megjelenésével? De talán mindez csak a viszontlátás örömeinek róható
fel?

Erre a kétségre nagyhamar megkapta a választ Incze.

Éjfél körül lehetett, midőn hazakerült a távolabbi vendéglői szállásra.
Készült levetkőzni.

Hanem az nem megy olyan könnyen. Azt a nyalka, szűktorkú sarkantyús
csizmát lehúzni nem olyan tréfadolog ám, mint a mehádiai útszoroson át
egy menekülő dandárt keresztülhúzni.

Sehogysem boldogult vele. Hozzá volt az nőve a lábához. Már a famacskát
is összetörte a hasztalan küzdelemben a csizmájával. Fogva volt benne. A
csizma maradt a győztes.

Azonban a csizmának igaza volt. S hogy azt le nem tudta húzni a lábáról,
ez ismét a providentiális esetek közé tartozik. Mert a midőn már megadni
készült magát a leküzdhetlen végzetnek, künn az utczán nagy zajt hall
közelíteni, melyből nemsokára felharsan a lelkesítő Rákóczy-induló
zenéje, el-elnyomva ezernyi éljenkiáltástól s a házfalakra veres tűzfény
vetődik, mely bevilágítja az ő szobáját is. Fáklyás zene közelít.

«Most van a szüretje», gondolá magában Áldorfai Incze; s ő is felölté
ismét dolmányát, hogy megnézze – kiváncsiságból – e szép jelenetet. Az
utcza megtelt néppel, fő főt ért, volt ott háromszáz fáklya is, délczeg
ifjak kezében; a tömegben félkört tágítottak a fáklyákkal a szónokok
számára, épen a vendéglővel szemközt.

Itt bizonyosan valami nagy celebritás lakik alattam az első emeleten,
gondolá magában Áldorfai Incze s találgatta magában, ki lehet az? A mint
a nagy éljenriadalt még hangosabb «halljuk» kiáltásoknak elvégre
sikerült elcsillapítani, kiállt a félkör közepére egy délczeg fiatal
polgár, s mondott egy hatalmas szónoklatot a megtisztelt egyéniséghez,
ki nevét napsugarakkal irta fel hős tetteiben a haza egére; s ki a
mellett szintoly bölcs, mint a milyen vitéz; s egyrészt hivatva van,
alkotmányunk hajóját egy kezével a békés kikötőbe kormányozni, másrészt
a másik kezével zászlóinkat lobogtatva, tűzön és viharon keresztül
diadalra vezetni, kinek jelszavát az egész nemzet várja, s a kit követni
fognak ifjak és vének életbe és halálba.

«Ugyan ki lehet az a minden tekintetben utólérhetetlen nagyságú férfiú,
a ki a bölcseséget és a hősi erényeket ennyire egyesíteni tudta
magában?» gondolá Áldorfai Incze s maga is kiváncsi volt megismerni ezt
az urat, s várta, hogy mikor jön elő valahonnan a hozzá intézett üdvözlő
beszédre megfelelni? De az üdvözlött csak nem állt elő, pedig odalenn
ugyancsak kiáltozták már az «éljennel» kevert «halljukot».

Egyszer siető léptek közelednek a folyosón végig sarkantyút pengetve,
Incze ajtaja felé; felnyílik az, s nagy robajjal tör be rajta egy
tizenkét tagú küldöttség, előrebocsátva a beköszöntő éljent.

Incze szemközt találja magát az esteli rencontre hőseivel. Legelől a
hórihorgas, kinek még most is félreáll az orra s fel van dagadva, mint
egy uborka, a kapott ökölütéstől. A másik kettő is itt van.

Incze azt hiszi, ezek most verekedni jönnek. De nem ám. Ragyog azoknak
az arcza az örömtől.

– Hozott az Isten, szeretett barátom, nagy hazámfia! Kiált, karját nem
birkozásra, de ölelésre terjesztve szét a hórihorgas. Tán nem is ismersz
már?

(Hogyne ismernélek? gondolta magában Incze, hiszen ezelőtt három órával
ütöttem így félre az orrodat.)

– Én vagyok Sámsoni Lenczi, őrnagy, hajdani bajtársad, a kivel annyi
csatában harczoltál együtt.

Incze csakugyan kezdett rá emlékezni, hogy látott valaha ilyenforma
nemzetőri őrnagyot valami ütközet után tartott «lakoma alkalmával», ki
«ott» igen vitézül viselte magát.

Ezzel összeölelte, csókolta Inczét, s bemutatta neki a másik két urat
is: a kis tömzsi «Csángó Náczi», a potrohos pedig «Ordasy Miczu». Az
előbbinek fel van kötve az álla fehér keszkenővel: tán a foga fáj?

Mind «régi» jó ismerősök.

– Azért nem ismertél tán rám, mert az orrom így megdagadt. Hübnere van a
dolognak. Az este egy német spitzli kötött belénk az utczán, csúfolta a
kaczagányunkat. Én aztán jót húztam neki a csáti bottal a czilinderére:
s arra a spitzli vaktában úgy hozzáütött az orromhoz, hogy ilyen lett
belőle.

Lenczi bácsi ezt olyan humorral adta, hogy mindenkinek nevetni kellett
rajta.

– Hát aztán a czilinderes spitzliből mi lett? kérdé Incze malicziával.

– Az meghótt! felelt rá komolyan Lenczi. De csak ne lett volna a
félkezem a guba alá dugva!

– Akkor kétszer halt volna meg! tódítá Incze.

– Hanem hát már most gyere le a tisztelőidhez. Azt hiszik, hogy alszol.

– Én? Hát nekem szólt a megtiszteltetés?

– Hát ki a hét-világ csodájának? Nem hallottad azt a szép dikcziót? Most
gyere le szaporán! Azért jöttünk deputáczióba, hogy levigyünk: aztán
gyujts rá valami szép beszédre.

– Hagyjatok nekem békét, szabódék Incze. Nincs én nekem semmiféle
érdemem a világon, a mivel erre az ováczióra rászolgáltam volna. Nem
tudok én nektek semmit mondani.

– Csak te gyere le szaporán. Majd sugom én neked, hogy mit mondj! Majd a
szádba adom én a szót szépen.

– Ejh, én nekem most nincs semmi kedvem a szónokláshoz, monda Incze
boszusan. Mondjátok a tisztelt polgártársaknak, hogy lefeküdtem, el
vagyok rekedve, izzadok: nem mehetek!

Könnyű azt mondani! de mikor az embert egyszerre csak megrohanja orozva
két markos legény kétfelől, átnyalábolják a lábszárait, felkapják a
levegőbe, akkor aztán már négy lába van s menni kell, a merre azok
viszik. Azok pedig leviszik az utczára s addig le nem eresztik a földre,
míg a megtisztelő közönséget egy szép szónoklattal ki nem elégíti. Incze
nem is maradt azzal adós; s habár nem is azt mondta el, a mit Sámsoni
Lenczi sugott volna neki (pedig az sokkal nagyobb hatású lett volna), de
még is beszélt annyi mindenfélét, a mi eszébe jutott, hogy alig tudta
végét szakítani.

Mikor aztán letették a földre, még egy ember nem ereszté el a gallérját
a markából. Az egy ujságiró volt. Arra ösztönözte, hogy adja oda neki a
holnapi lap számára azt a szép beszédet – irásban.

Nem szabadulhatott meg tőle, fel kellett őt vinnie a szobájába s
lediktálni, a mit beszélt.

Egy nyeresége mégis volt ebből is. A becsületes riporter, látva, hogy a
nagy hazafi nem tudja a csizmáját lehúzni a lábáról, segített neki a
keserves munkában, melyet végre még is csak a kivánt siker koronázott.

Inczének nem jutott akkor eszébe, mikor a hadjárat alatt lerohadt a
lábáról a csizma, hogy az a hazáért történik; hanem most, hogy ezt a
csizmát le kellett húzni a lábáról, kezdé megismerni, hogy mi a
hazaszeretet?

Úgy hajnal felé aztán hozzájutott, hogy lefeküdjék. De még egy
meglepetés várt rá, mielőtt a gyertyáját elfujja. Egyszer csak csörren
az ablak, s a két üveglapon keresztül berepül a szobájába egy darab kő s
odaesik az ágyára.

Ez az ellenvélemény!

Szép gömbölyű kavics volt, a milyen a dunaparton terem. Incze eltette
azt emlékül a másikhoz. Van már kettő!

Alkalmasint valami hivatalából kiküszöbölt Beamtertől jöhetett ez a
merénylet!

Mi pedig azt hiszszük, hogy maga a buzgalmas reporter hajította be azzal
a kavicscsal az ablakát, azért, hogy másnap megirhassa, milyen
orsini-bombát vetettek be a reactio zsoldosai a nagy férfiu
hálószobájába; a mi annak a hirét még jobban fogja növelni s személyének
becsét még magasabbra emelendi a közvélemény előtt.

Kitelik tőle!


A HIRESSÉG ÁTKA.

Áldorfai Incze napról-napra jobban tapasztalá, hogy őt idehaza nagy
embernek tartják. El nem tudta gondolni, hogy mi okot adhatott rá?

Egyik megtisztelés a másik után érte. Fényképészek állították camera
obscuráik elé, minden elképzelhető állásban; rajzoló művészek ültették
le, életnagyságú arczképének lemásolása végett. Egy faragó genie
kifaragta a szobrát körtefából; egy lelkes honleány domborműben
idomította azt ki viaszból s egy reményteljes szabólegény kivarrta azt
egész alakjában posztóból. Egy esztergályos botokat készített Incze
fejével bunkó helyett; egy kartonfestő zsebkendőkre nyomatta a képét;
kilencz ujságíró kiadta azt a hetilapjában. Irtak róla életirást,
novellát, költeményt, soha meg nem történt kalandokkal hozva őt
kapcsolatba; még szinpadra is hozták s elfoglaltatták vele Buda várát
lóháton. Kalapot, nyakkendőt készítettek a nevére, rostélyos sültet
kereszteltek el róla. Meghítták keresztapának újszületett
polgártársakhoz, s elvitték körutakat tenni veszélyeztetett
választókerületekbe. Kapott ajándékokat is: díszkardot, dohányzacskót,
hímzett szőnyeget, antik mentekötő lánczot, paripát és agarat.
Megválasztották keletkező humanitási egyletek elnökükké; utoljára még
egy hirlapot is kapott ajándékba, mely szerencséjének tartotta, ha őt
szellemi vezérének nyilváníthatja.

Ez mind igen szép volna, ha az embert nagy férfiunak tartják; bárha
saját maga meg van is felőle győződve, hogy nem az; hanem nagyobb baj az
annál, hogy az embert egyúttal gazdag uraságnak is tartják, mikor ő maga
nagyon jól tudja, hogy abból ugyan semmi sincs.

A nagy férfiu szerepe igen sok elkerülhetlen kiadással is jár.

Mindazok a megtiszteltetések okvetlenül vonnak maguk után valami
viszonzást is. Költségbe kerül a klub, a körutazás, az egyleti elnökség,
a hírlapi szellemi vezérség, a komaság, az arczképek, még a kapott
ajándékok is. Ha a nagy férfiunak valaki egy pisztolyt ajándékoz,
legalább is egy ágyút vár tőle vissza.

Még azok a legirgalmasabb tisztelői, a kik olyan nagy dolgokat kivánnak
tőle, a miket lehetetlen teljesíteni.

Rokkant vitézek jönnek hozzá követelni, hogy fizettesse ki nekik az
országgal a 49 óta elmaradt évdíjaikat. Csizmadiák, nyereggyártók bíznak
benne, hogy a magyar hadseregnek kiszolgáltatott holmiaik fizetetlen
árjegyzékét ki fogja egyenlíteni. Síránkozó özvegyasszonyok hozzák eléje
dugaszban tartogatott magyar bankjegyeiket, könyörögve, hogy váltassa be
azokat más forgalomban levő pénznemekre. Nagyérdemű hazafiak vezetik be
hozzá jól készült fiaikat, hogy szerezze be őket valami hivatalba.
Pörlekedő volt úrbéresek, és nemes atyafiak mutogatják be neki zsíros
pörirataikat, azt várva tőle, hogy a sérelmes itéleteket majd
megsemmisíti. Deputatiók jönnek hozzá, hogy védelmezze meg a népeket a
falun az adóexecutió ellen. Ezeknek mind könnyü felelni. (A «kérvényi
bizottsághoz» utasittatnak.)

Hanem aztán vannak igények, a mik elől becsülettel nem lehet meghátrálni
s azok mind rátalálnak Inczére, mintha az ő szállásán adtak volna
egymásnak közös találkozót. A kötelességszerű áldozat mellett aztán,
melyhez tisztességes ember szívesen szokott járulni, jön egész Sisera
hada az orczátlan kéregetésnek s az emberismeretlen nagy férfiu nem tud
különbséget tenni közöttük.

Hajh, mindez nem így volna, ha a jó gondos feleség megvolna, a zsaroló
had nem meri oda betenni a lábát, a hol asszonyt érez a háznál. Incze
kész préda e hadnak. A képviselői napidíj nem elég a százszájú polypnak.

Az első negyedév végével már kénytelen Incze Walter Leonak irni, hogy
küldje meg a tőkéje kamatját; nem bánja már, ha tiz perczent lesz is,
Walter aztán küldött neki még a jövő évnegyedre valót is.

Incze arra a gondolatra jött, hogy az ő polgártársai talán annak a
fejében, hogy ő most jött Kaliforniából, azt hiszik, hogy teleszedte
magát aranynyal?

De bizony még annál is furcsábbat hittek felőle.

Ki terjeszthette el felőle? azt nem tudni; de annyi bizonyos, hogy
általánosan beszélt adat volt Áldorfairól, hogy ő Napoleon herczeg
legbensőbb megbízottja, a kinek a herczeg százezer forintot adott át,
arra a czélra, hogy Magyarországon propagandát csináljon. Azt is tudták,
hogy minő furfanggal csempészte be Incze azt a százezer forintot a
határon? ki árulta el azt az osztrák rendőrségnek s hogy lett ez
rászedve hiresen?

Csak Incze nem tudott felőle semmit. Ő a krimi hadjárat óta nem is látta
a herczeget. Pedig mennyi helye lett volna annak a gyönge százezer
forintnak!

Veszedelmes állapot valakinek egy ilyen potya százezer forinttal hirbe
keveredni!

Azokkal még kevesebb baj van, a kik arra személyes igényeket
támasztanak; de sokkal nagyobb a veszedelem arról az oldalról, a hol a
czélt magát veszik komolyan s várnak belőle országdöntő eredményeket.

Incze meg nem birta magának magyarázni azt a helyzetet, hogy ő vele
egészen komoly, szilárd jelemű, derék hazafiak elkezdenek messzeható
politikai és strategiai tervekről értekezni; mintha azokhoz az ő
beleegyezése kivántatnék. Hallgatását, naiv tudatlanságát kiszámított
titkolózásnak veszik, míg a vendéglői közvélemény fényes nappal népes
utczán, tele torokkal kiáltja őt leendő vezérének s üldözi őt –
kitüntetéseivel.

S ez a jó hír a magánéletre is kihat.

Incze feltünő szép, délczeg férfialak. Nem több harminczhat évesnél.
Most vesztette el a nejét. Akad, a ki a megszomorodott özvegy
vigasztalására gondol.

Egy délután (a délelőtt az országgyülésé) két hölgy látogatta meg
Áldorfai Inczét a lakásán. Nem első eset volt ez.

A beküldött látogatójegyeken e két nevet olvasá Incze:

– Stomfay Gídeonné, Caesarine, honvéd őrnagy özvegye.

– Stomfay Fatime Serena.

Nagyot dobbant rá a szíve. Sejtelme volt.

Mindig üldözte az a gondolat, hogy most, mikor börtönök, sírok, és
hivatalbureauk kiokádják halottaikat, egyszer csak Gideon is előtte
terem: s ha az előkerül, bizonyosan országgyülési képviselő lesz; sokkal
szabadelvűbb, mint ő! Hogy fogja az őt majd a hazafiuság és
szabadelvűség magaslatából lemennydörögni, – a hátramaradottat!

Azonban hát Caesarine «özvegy»; ha ugyan a látógatójegyeknek hinni
lehet.

Sietett őket elfogadni.

Caesarine és leánya a legutolsó magyar divat szerint voltak öltözve: az
anya rókatorkos, sokpitykés gyöngyösi mentében, aranycsipkés, veres
bársonyszalagos főkötővel; a leánya kifűzött bársony vállderékkal,
dudoros csipkeujjakkal, hímzett előkötővel, leeresztett hajfonatokkal, s
fején gyöngyös pártával.

Caesarinenek még mindig voltak igényei a világ irányában. Arcza még
mindig eltűrte a szépítő szereket; bárha azon szerencsétlen arczok közé
tartozott is, melyek olyanok, mintha két különböző kölcsönkért arczból
volnának összeállítva: két egymáshoz nem illő fél. A leánya egy
felserdült növendék, se gyermek se leány még; kifejletlen termet és
vonások; semmit sem mondó tekintet; csupán a két nagy fekete szem,
hosszú selyem pilláktól árnyazva, sejteti az egykor kifejlendő bűbájt.
Különben a tizenhárom éves gyermekek minden tulajdonával felruházva;
ügyetlen és szemérmetes, vagy bölcselkedő és merész, érzékeny vagy
durczás, hallgatag vagy közbekottyanó.

Incze nem óvhatja meg magát attól, hogy keresztleánya kezet ne csókoljon
neki. Hiszen tartozik vele.

Leülteti őket s némi kiváncsisággal vizsgálja keresztleánya
arczvonásait.

– Egészen az apja képe! sipogja Caesarine. Szegény jó Gideonomé. Ilyen
korán jutott árvaságra!

Incze egy veres plajbászt tartott a kezében, azzal a szándékkal, hogy
valahányszor Caesarine egyet hazudik, mindig egy vonást csináljon vele
az előtte heverő papirra.

Tehát – Nro 1.

– S Gideon csakugyan meghalt? Kérdezé Caesarinetól.

– Elvérzett a hazáért. A temesvári ütközetben lehelte ki nemes lelkét a
dühös kozákok dárdáitól átszúrva.

Nro 2, jegyzé Incze.

– S azóta kegyed egészen magára van hagyva?

– Elhagyva az egész világtól. Napszámból tartom szegény gyermekemet.

Nro 3, szólt a veres iral.

– Mit tehetek önök sorsának enyhítésére?

– Egyedül ön tehet és mindent. Leányomnak gyönyörű sopran hangja van.
Egy Malibran rejlik benne. De a világ nem tekinti a tehetséget, hanem a
szépséget. Én pedig úgy őrzöm gyermekem tiszta erényét, mint a szemem
fenyét, s készebb volnék neki vitriollal ragyákat festeni az arczára,
hogy irtózzanak tőle, hogysem elbukni engedjem.

Nro 4.

– Én a mi főurainkhoz fordulni nem tudok; nem akarok. Én ugyan személyes
tapasztalásból nem ismerem őket, de a világ annyi rosszat beszél
felőlök.

Nro 5.

– Önbe van vetve egyedüli reménységünk. Ön «nagy ember»; egy szava
mindent tehet. Ha ön egy szót szólna gyermekem mellett a nemzeti szinház
igazgatóságának, hogy vegyék fel, bárha eleinte csak az énnekkarba is,
az kétségtelen sikert aratna számunkra.

Incze végre megúnta a rovást jegyezni s megigérte, hogy majd beszélni
fog a «comitée» tagjaival.

De Fatimének nem engedte többé megcsókolni a kezét.

– Csókolja meg tehát a homlokát, szólt Caesarine, hiszen keresztleánya!

Azt hát megtette neki.

Még aznap este a casinoban elő is hozta e tárgyat az ismerős
«comitée»-tagoknak s másnap Fatime szerződtetve volt a szinházhoz.

Incze ugyan legkomolyabb képpel esküdött rá, hogy neki legkisebb köze
sincs az egész leányhoz, csupán szép tehetsége végett szólal fel, hanem
azt bizony nem hitte neki senki. Azontúl köztudomású dolog lett, hogy
neki is van valakije a szinháznál, a kit protegál. Skandalum is, hogy
eddig nem volt.

Ő pedig úgy elfelejtette az egész leányt anyjával együtt, hogy többet
nem is kérdezősködött felőlük.

Volt neki egyéb dolga, mint szinházba járni.

A mint a halomra tornyosult országos teendők néhány napi szabad időt
engedtek neki, ezt arra használta fel, hogy leránduljon
választókerületébe, magát választóinak megmutatni.

Itt Pesten azt sugdosták lerándulásáról (tele torokkal), hogy a
guerilla-harczot megy organizálni a Bakonyba.

Ismét a kolostor volt szállomáshelye. Ott találta még mind az öregeket,
s többeket hajdani ifju társai közül, kik együtt harczoltak vele a
csaták végeig s mikor elmult a harczok ideje, visszatértek ismét a
kolostorba, felvették a skapulárét, s miséztek és praelegáltak, mint
azelőtt.

Incze még egyszer látta a kis szobát, melyben hajdan lakott, a
lefüggönyözött madonnaképet, melyhez annyiszor imádkozott, még egyszer
bejárta az emlékezetes helyeket, mikhez annyi nehéz gondolatja volt
fűzve. Ez eszmék mind a tenger fenekén feküsznek már. Jobb lett volna
tán azokat soha ki sem gondolni!

A jámbor földnépével érintkezve, meggyőződött felőle, hogy az még most
is a régi: – önző és áldozatkész, panaszteljes és békülékeny, ragaszkodó
és ingatag. Minden faluban tartott egy szónoklatot, néhol kettőt is, a
hol németek és magyarok laktak vegyest. Szekere tele volt koszorúkkal,
mire visszatért.

Mikor visszakerült Budapestre, a legelső volt Sámsoni Lenczi, a ki
üdvözletére sietett.

Elhozta neki az összegyüjtött hirlapokat mind, a mikben *-i körútjának
diadalai le voltak irva.

Az ilyen előzmény nagy következményeket szokott maga után vonni.

A ki ennyira birja a nép kegyét, arra nagy kötelességek várnak.

– Neked most rögtön el kell menned Mike-Bogyára, a követválasztást
megejtetni. A régi leköszönt, új választás lesz.

– De hát mi közöm nekem Mike-Bogyával? Azt sem tudom, hol van?

– Majd megtudod. Együtt megyünk. Én is veled megyek. Ezt igy határozta a
nemzeti comitée.

Sámsoni Lenczi maga nem volt képviselő, de a választásoknál döntő
befolyású egyéniségnek tartatott. Itélt élők és halottak felett.

– S kit kell megválasztani Mike-Bogyán?

– Nem kisebb embert, mint magát Napoleon herczeget.

– Eredj már! ne csinálj belőlem bolondot! Mi köze Jeremiás herczegnek a
magyar alkotmányhoz?

– Csak lassan a testtel! Tudom én, hogy semmi köze sincs hozzá, hanem
hát Mike-Bogyán a conservativek nagy erőben vannak. Az oláhság mind
velük tart. Az ő jelöltjük báró Schafskopf nagybirtokos azon a vidéken.
Ezzel mi nem mérkőzhetünk. Hanem ha egy olyan nagy celebritást
állíthatunk fel ellenében, mint Napoleon herczeg, azzal az oláhokat
megnyerhetjük, s Schafskopf megbukik egészen.

– De hát mi mit nyerünk vele? hiszen Napoleon herczeg csak nem jön mi
nekünk ide magyar képviselői széket elfoglalni.

– Azt bölcsen tudom én is. Ámde ha egyszer meg van törve a jég, a többi
magától jön; – ha egyszer Schafskopf báró fiascot csinál, akkor aztán a
leköszönt Napoleon herczeg helyébe bizton felállíthatjuk a mi
jelöltünket, Kondorossy Mukit; egyedül maradunk a téren.

Incze még szabadkozni kezdett; hanem aztán Sámsoni Lenczi annyira
komolyan fogta, hogy át kellett látnia, miszerint e megbízást elfogadnia
a legszentebb hazafiúi kötelesség. El is ment Mike-Bogyára s nagy
küzdelmek árán megválasztatta elébb Napoleon herczeget magyar
képviselőnek s a mint annak távirati lemondása megérkezett, kitűzte új
követjelöltnek Kondorossy Mukit és újra végigjárta ennek a zászlóival a
kerület falvait.

Nehéz munka volt ez! Napoleon herczeget csak tudta még, a hogy tudta,
ajánlani a választóknak, de Kondorossy Muki érdemei merőben ismeretlenek
voltak előtte. Egyszer találkozott vele életében s akkor azt kérdezte
tőle az érdemes képviselőjelölt, hogy «igaz-e, hogy a pesti követek a
buffetben az ülés alatt nyers halikrát esznek?» s miután ezt Incze
igenlőleg bizonyította, öntudatosan mondá rá: «de már mi csak maradjunk
a jó kassai sonkánál». Többet nem tudott felőle.

Hanem azért az ő ajánlatára megválasztották Kondorossy Mukit
képviselőnek.

A diadal ime tökéletes volt.

Hanem van aztán egy árnyoldala a diadalnak. Néhány nap mulva hoznak
Inczéhez egy hosszú árjegyzéket a választási mulhatatlan alkotmányos
kiadásokról, a mik mennek valami négy ezer forintra.

Ki fog ezeknek helyt állani?

– Bizony, kedves czimborám, mond Sámsoni Lenczi, ezt nekünk kettőnknek
kell megfizetnünk.

Incze nagyon bámult erre a szóra. Először is nem értette, hogy mire
lehetett annyi tenger-pénzt kivetni, a midőn senkit sem vesztegettek meg
a szavazatáért? másodszor pedig sehogy sem ment a fejébe, hogy miért
kelljen ő neki két ezer forintot fizetni a végett, hogy ne Schafskopf
báró egye a buffetben a káviárt zsemlyével, hanem Kondorossy Muki a
kassai sonkát, eczettel, paprikával?

Azonban már fizetni kellett. Incze nem tagadhatta el, hogy ő volt a
pártelnök Mike-Bogyán, s ha nem tudta eddig, hogy ez a hivatal együttjár
a költségek előteremtésével, hát már most megtanulta. Még szerencsésnek
nevezhette magát, hogy a megtérítendő kiadások halaszthatóbb felét
választási primipilus társa, Sámsoni Lenczi elvállalta magára.

Kénytelen volt Walter Leonak írni, hogy küldjön a számára a tőkepénzéből
két ezer forintot.

Igazán fájt a lelke, mikor ezt a pénzt kiadta a kezéből. Mily sanyarogva
szerezte ezt megbodogult kedvesével együtt; mennyit kellett a szegény
asszonynak dolgozni, hogy ilyen két ezer forintot összegyüjtsön s mennyi
élvezetet megtagadni magától, hogy a szerzett pénz megmaradjon; s ezt ő
most három nap alatt betöltötte a szomjú – homokba!

Felfogadta magában, hogy ez volt az utolsó leczke.

Dehogy volt utolsó.

Egy hét mulva betoppan hozzá Sámsoni Lenczi s minden bevezetés nélkül
előhúz a zsebéből egy váltót. (Nem is szól többről, csak két ezer
forintról.)

– Itt van egy váltó, kedves pajtásom; én vagyok az elfogadó, Kondorossy
Muki czimboránk a kibocsátó: te lészsz rajta a forgató.

Egész simán, mint a parancsolat.

Incze, mint aféle tudatlan yankee, a ki soha életében nem látott
másforma váltókat, mint üzletieket, a mik adósra és hitelezőre
vonatkoznak, a maga naiv észjárásával azt gondolta, hogy ime, ez a két
derék ember most ő neki a kifizetett két ezer forintjáért egy váltóval
akar kárpótlásul kedveskedni. Pontos, lelkiismeretes czimborák ezek. Ezt
nem szabad visszautasítani. Tétovázás nélkül ráirta a nevét a váltó
hátára forgatmányosnak s készült azt a fiókjába eltenni.

– De ne csukd el a fiókodba, pajtás! kiálta rá Sámsoni Lenczi. Mert arra
nekem van szükségem!

– Neked? kérdé elbámulva Incze.

– Nekem hát. Én akarok erre kétezer forintot kapni a takarékpénztárból.

– De hát akkor minek irattad rá az én nevemet is? hisszen én nem akarok
pénzt kérni a takarékpénztárból!

– Hiszen nem is neked adják azt, hanem nekem.

– Neked? Az elfogadónak? Ezt én nem értem.

– Hja, pajtás, nálunk egészen másforma váltó-törvények regnálnak, mint
arra ki Amerikában. Ez nálunk így megy.

– De már most mégis az lesz belőle, hogy tartozom a takarékpénztárnak;
Muki tartozik én nekem; és se én nem láttam a takarékpénztár pénzét, se
Muki az enyimet.

– Csak te nyugodjál meg benne. Ennek így kell lenni.

Incze meg volt lepve a váratlan támadás által, lefegyverezve és
fogolylyá téve.

Mert a pisztoly elé kiállani mindennapi bátorság dolga; olyan vitéz
ember is van elég, a ki az ágyútelepet megostromolja: de ahoz, hogy
valaki meg merje mondani a «jó pajtás»-nak, hogy «én biz a te váltód
hátára nem irom a nevemet», oly hősi elszántság kivántatik, a minőnek
példái csak nagy ritkán vannak feljegyezve Magyarország történetében.

Incze nem birt e rendkivüli bátorsággal. Ott hagyta a nevét Muki
váltóján.

Lejáratkor azután természetesen neki praesentálták a váltót. Ezt tudtuk
előre.

Inczét már ez egészen kihozta a sodrából.

Azt hitte, egészen igazságos utat követ, a midőn azt kivánja, hogy
vegyék meg az összeget az elfogadón.

Az ügyvéd azt kérdezte tőle, hogy mit exequálnak Sámsoni Lenczin: az
attilája gombjait-e, vagy a tajték pipáját? mert annak egyéb vagyona
nincs.

Ennek Amerikában nagyon határozott nevet adnának: nálunk úgy hijják,
hogy gavalléros tréfa.

Azonban Inczének ezúttal nem volt kedve gavallért játszani. Jól van; ha
az elfogadó nem tud fizetni, álljon elő a kibocsátó: be kell perelni
Kondorossy Mukit!

Hallatlan vakmerőség pedig ez. Beperelni egy képviselőnek a másikat
váltóügyben! Hisz ez parlament elleni merénylet! Hisz ehhez képest Guy
Facques puskaporos összeesküvése még csak «kisebb hatalmaskodás».

Az itélet elmarasztaló volt, hanem a végrehajtásnál kiderült, hogy
Kondorossy Muki e földi birtoka annyira be van már páczolva birói
foglalásokkal, hogy annak már semmi újabb törvényszéki elmarasztalás meg
nem árthat.

Áldorfai pedig már akkor dühbe volt hozva s nem akarta magát
kinevettetni. Lefoglaltatá a collegájának a képviselői napidijait.

Ez pedig már olyan merénylet, a mire nincs elég halál, hogy azt
kiengesztelje.

Ez árulással rokon cselekvény után menten tapasztalhatá Áldorfai Incze,
hogy a vendéglői közvélemény hangulata egyszerre hogy átcsap ránézve az
ellenkezőbe.

Nem éljenezik többé az utczán; nem keresik a társaságát. Megtartják a
bizalmas értekezleteket nála nélkül.

Egy napon, mikor a megszokott étkezési tanyára megy, véletlenül ilyen
discursusnak lesz tanuja. Egy asztalnál ülnek sokan, köztük Sámsoni
Lenczi, Csángó Náczi és Ordasy Miczu. Nem veszik észre közeledtét s
Incze az alatt, míg felső kabátját a fogasra akasztja, kénytelen
meghallani, hogy odabenn ő róla beszélnek.

– Pedig kár volt a «barát»-nak a miatt a rongyos kétezer forint miatt
ezt a subscust csinálni; recseg Csángó Náczi borizű hangja, mert hiszen
épen arra a czélra kapta Napoleon herczegtől azt a százezer forintot…

– Hogy a hol szomjuságban talál valakit, azt megitassa, egészíté ki a
mondatot kedélyesen Ordasy Miczu.

– De iszen hegedült arról a százezer forintról szent Dávid; szólt bele
Sámson Lenczi. Elkártyázta azt a «barát» a casinóban az utolsó
piczuláig.

– Különben sem kóser ember a «barát» én előttem, folytatá a
megjegyzéseket Miczu; azt mondják, hogy mikor audienczián volt a
császárnál, megesküdött, hogy semmi mozgalomban sem fog részt venni. El
is ájult. Azt mondják.

– Én pedig bizonyosan tudom, szólt Náczi, szavahihető embertől
hallottam, hogy legközelebb, mikor odalenn járt a választóinál, a
kolostorban volt szállva; megigértették vele, hogy újra visszakatholizál
s kilátásba helyezték előtte, hogy ha megint felveszi a papi csuhát, hát
megkapja a kalocsai érsekséget.

– Dejsz azt nem teszi a barát! Mert nem csak kártyára szokta ő elkölteni
Napoleon herczeg pénzét: hanem annál okosabb dologra is.

Ekkor észrevették Áldorfai közeledtét s félbeszakították a discursust.

Pedig ő maga is szerette volna megtudni, hogy mi lehet hát az az okosabb
dolog, a mire ő azt a sok pénzt kiprédálja?

Mire odaült az asztalhoz, már akkor arról beszéltek, hogy milyen olcsó a
repcze, s hogy hullanak a birkák.

Azonban csak mégis megtudta elébb utóbb, hogy mi az az ő okosabb dolga?

A kétezer forintot meg kellett fizetni s a miatt Incze kénytelen volt
ismét irni Walter Leonak, hogy küldjön a tőkepénzéből.

A bankár elküldte a pénzt, de a levele aljára ezt a sort irta Inczének:

– Olyan sokba kerül az a kis énekesnő ott a szinháznál?

Inczének most nyilt fel egyszerre a szeme.

Igaz, hogy egyszer másszor hol egy kis házbérrel, hol egy öltözet ruha
árával kisegítette Caesarinet és leányát s azért meg volt az a jutalma,
hogy a hol csak az utczán megkaphatták, jobbról balról kezet csókoltak
neki s az arczképét megkoszoruzott rámában tartották odahaza; de neki
ugyan még a gondolatja sem járt hozzájuk közel.

Már pedig ennek a hírnek ugyan jól ki kell harangozva lenni, hogy egész
a prágai Venczel-térig eljutott.

Incze úgy tapasztalá, hogy igen nagy uzsorát fizet attól a perrel
megitélt pénztől.

S elvégre még a pénzt sem kapja meg. A következő hónapban szétoszlatják
az országgyülést; több napidíj nem adatik.

Az eredmény Inczére nézve az volt, hogy szegényebb lett vagyona egy
harmadával s hazafiui illusiónak egész összegével.

Azt, a mit tizenkét év előtt itt hagyott, vélte ismét itthon feltalálni.
Nagyot csalódott. Mennyivel jobb lett volna «otthon» maradni, a kis
kertben, a káposztafejek között; azok megfordítva tesznek: gondolkoznak,
de nem beszélnek.

Bizony nem is énekelnek.

Mikor az utolsó megyei gyülést nem lehetett megtartani, mert a megyeház
udvarát elfoglalta a fegyveres hatalom, a kizárt alkotmányos képviselet
ünnepélyes körmenetben éneklé végig az utczán a nemzeti hymnust, a
szózatot.

Incze kivonta magát közülök. Keserű volt. Hajh ezelőtt tizenkét
esztendővel, mikor be akarták előttünk zárni a terem ajtaját, nem
mentünk énekelni, hanem a kardunkra csaptunk, s azt mondtuk, hogy
gyerünk a «gyepre!» (pedig hó volt) aztán ott váljék el, ki az úr a
háznál!

Sőt még azt a vigyázatlanságot is elkövette, hogy egy bajtársának, a kit
jóbarátul ismert, bizalmasan elmondá a véleményét magáról az elénekelt
hymnusról; hogy annak a milyen magasztos a szövege, ép olyan gyarló a
melodiája. Kezdődik az egy búcsújáró dallamon, mely lassankint alászáll
a kolduló siránkozásig; onnan egyszerre minden ok nélkül felcsap a
kihívó tombolásig s aztán végzi egy szerelmes népdal turbékolásával.
Hogy ennél mennyivel kifejezésteljesebbek, a marsellaiset nem is
említve, a «Rule Britannia», meg a «Hail Columbia!» sőt maga az orosz
«Bozse Czarja Chrani» is.

Ez azonban mind csak a melodiára vonatkozott, a mi hát zenészeti izlés
dolga. Hanem másnap már minden ember azt beszélte, hogy Áldorfai Incze
ócsárolta a szózatot s azt mondta, hogy jobb volna nekünk, ha az orosz
néphymnuszt énekelnők. S Incze tapasztalá, hogy a mint végig ment az
utczán, e naptól fogva minden szembetalálkozó úgy nézett rá, mintha ő
volna a kétfejü sas.


A HANG A TENGER ALÓL.

A magyar országgyülés fel lett oszlatva, az osztrák összalkotmány
kedvéért Magyarország kontumacziázva.

És ekkor ismét volt egy történelmi mozzanat a magyar nemzet életében,
mely nagyszerűségében ritkítja párját. A mint az osztrák kormány a
provisoriumot kihirdette Magyarországon, egyszerre és azonnal leköszönt
hivatalos állásáról minden népválasztotta tisztviselő. Valamennyi
municipium közigazgatási és törvénykezési hivatalnokai üresen hagyták
helyeiket, kijelentve, hogy a törvénytelen kormány alatt nem szolgálnak.
Tízezer férfi egyszerre egy akarattal mondta fel a szolgálatot.
Családapák, a kiknek a hivatal egyedüli kenyérkeresetük, nem kérdezték,
miből fognak ezentúl megélni? mentek más szolgálatot keresni. Még a mult
kormány által kinevezett főispánok is beadták a kulcsot.

Ezt a mozzanatot különben csak azért volt szükséges felemlítenünk, hogy
a mi barátunk helyzetét megvilágítsuk általa.

Az országgyülés feloszlatásával minden indoka elmult az ő
hazajövetelének. Mit keres ő most itten? Társtalanul, hivatástalanul,
reménytelenül? Még nincs meghalva s már el van temetve.

Sajátszerű világ volt ez! Tizezer ember egyszerre ott hagyta hivatalát s
szaladgált a világban alá s fel más munkát s állást keresni; míg a
provisorius kormány még nagyobb kétségbeeséssel szaladgált szerteszét a
világban, másik tizezer embert fogdosni az üresen hagyott székek
számára.

Egy szép napon a kormányzó hivatta magához Áldorfai Inczét.

Incze azt hitte, hogy most kemény utasításokat fog kapni, hogy mint
megkegyelmezett rebellis hadvezér a mostani rendőri állapotban mihez
tartsa magát, hogyan lépjen? nézzen? mit egyék, mit igyék? és miről
álmodjék?

De ugyan megcsalatkozott!

Ő excellentiája nem egyébért hivatta, mint csupán azért, hogy nem
volna-e kedve valahol in partibus infidelium főispánságot vállalni?

Incze kereken, határozottan és egész méltatlankodással utasította el
magától ez ajánlatot.

No hát jól van. A viszontlátásig!

Visszatérett elgondolkozott rajta, hogy micsoda hírben kell ő neki itten
állani, hogy a kormányzó ilyen ajánlatot merjen vele szemben
koczkáztatni!

Nem sok idő mulva egy hajdani jó barátja a kolostori időkből, ez idő
szerint már magas állású főpap, látogatá meg személyesen szerény kis
szállásán.

Ez meg azt az ajánlatot hozta neki, hogy nem volna-e kedve elvállalni –
egy ultramontán lapnak a szerkesztését igen fényes subvenczió mellett?

Ez már épen dühbe hozta Áldorfait. A püspöknek azt mondta, hogy menjen a
– mennyországba! s másnap valamennyi hirlapba beigtatott egy következő
tartalmú hirdetményt:

«Áldorfai Incze, volt honvédezredes, keres szolgálatot valamely
intézetnél, gyárnál, vagy magánüzletnél, mint könyvvivő.»

Ebből már most tudja meg a világ azt is, hogy ő szegény ember, de azt
is, hogy nem eladó.

A hirdetménynek nem maradt el a kivánt sikere.

Először is az ilyen nyilatkozat rögtön rehabilitálja a maga emberét.

Az első hatás abban nyilatkozott, hogy minden vidékéből az országnak
elkezdtek neki pénzt küldeni, tíz, ötven, száz forintokat, ki a maga
nevében, ki gyűjtemény útján, ki meg névtelenül. A nemzet nem hagyhatja
azt a szégyent magán száradni, hogy egy híres embere komisz munkával
keresse a kenyerét.

Incze kénytelen volt hirlap útján nyilatkozni, hogy ő minden neki
küldött pénzt a sánta és béna honvédek között fog kiosztani: ő, mint ép
kézláb ember, munkát keres, nem alizsmát.

Végre azt is megtalálta, a mit keresett.

Valami nagyszerű, nagymérvű, roppant horderejű vállalat volt
keletkezőben Magyarországon: olyan vállalat, a mi korszakot alkotni jött
a világra. A nagy vállalat megindítói felfedezték Áldorfai Inczét. –
Ilyen ember kellett nekik! Értekezésbe bocsátkoztak vele. Elmondták
előtte tervüket. Az kápráztatóan fényes volt! És azután felhívták, hogy
legyen e nagyszerű vállalatnál – nem könyvvezető, de épen elnök, sőt
vezér-igazgató.

Incze fejét egészen elkábítá e fényes tervezet. Csalhatatlan volt annak
minden számítása. Olyan alap, mely el nem veszhet, s olyan nyeremény,
mely mértani arányban fokozódik. Több, mint Kalifornia bányái! S az
elnök a tiszta nyereményből két százalékot kap.

Az elnöki állás elnyerése végett csupán tizezer forint áru részvényt
kell letenni. Épen annyi tőkepénze van még Inczének Walter Leonál.

Rögtön irt a prágai bankárnak, hogy küldje meg neki a nála levő tőkéjét;
azt is tudatta vele, hogy mi terve van ezzel? hogy elnöke fog lenni egy
nagyszerű vállalatnak.

A szerencse üldözőbe látszott őt venni ezen a napon. Este, a mint a
casinóba fellátogatott, egy, a kormányzóval nagyon bizalmas lábon álló
uraság félrehívta őt magához a könyvtárba (ott senki sem háborgatja az
embert) s azt mondá neki:

– Te szépen kifizetted ő excellentiáját a multkor apró pénzzel.

– De hát ki beszélt olyant én felőlem a kormányzónak…?

– No no, nem beszélt neki senki semmit. Ő excellentiája téged rendkívül
nagyra becsül. Daczára a multkori nyers visszautasításnak, folytonosan
figyelemmel kisér. Röviden a tárgyra térve, azt ohajtaná megtudni tőled,
nem volna-e kedved elfogadni – a nemzeti szinház igazgatóságát?

Ha valami képes volt meghökkenteni Áldorfai Inczét, úgy ez a kérdés
bizonynyal az volt.

– Én? a nemzeti szinház igazgatója? Hiszen nem értek én a művészethez
semmit.

– A többiek sem értettek ahhoz, még is elvállalták. Egy népszerű és
derék ember kell az intézet élére s te az vagy. Ez aztán nem
kormányhivatal; nem kerül a betöltése politikai elváldozatba. Ez egy
neutrális tér a nemzetiség előmozdítására. Gondold meg holnap ilyenkorig
a dolgot, s ha ismét összetalálkozunk ezen a helyen, akkor add át majd a
válaszodat. Jó éjszakát.

Inczének ez az ajánlat már szeget ütött a fejébe. Ezen az ajánlaton már
csakugyan lehet gondolkozni. Mit koczkáztat vele az ember?

Másnap délelőtt váratlan látogatásban részesült. Caesarine tisztelte őt
meg leányával együtt.

Fatime most már tízennégy éves volt. Arczvonásai kezdtek némi kifejezést
felvenni. Szemeiben valami veszedelmes búskomorság látszott, a mi
rendesen az ellenkezőjét jelenti annak.

Mi hozta őket ide? Az az örömhír, a mi a szinház udvarán el van
terjedve: hogy Áldorfai Incze lesz szinházigazgatónak kinevezve.

Mindenki örül annak!

De senki sem jobban, mint keresztleánya; ki mindeddig tehetségei daczára
háttérbe volt szorítva, eltemetve, szándékosan leorgyilkolva, minthogy
senkinek sem volt kegyencze! Mert nem akart az erény útjáról lelépni. Őt
illeti ezen általános örömből az oroszlánrész. A méltányosság napja ő
reá is felvirradna ez által.

Caesarine rábirta Fatimét nagy biztatások árán, hogy próbául énekeljen
el egy áriát Incze előtt Lammermoori Luciából.

Incze kénytelen volt elismerni, hogy a hang elég friss, s csak kellő
iskola kellene hozzá, hogy legyen belőle valami.

Kezdte magával elhitetni, hogy ő ért ehhez.

Mikor védencznői elhagyták, komolyan latra vetette a dolgot.

Rendkivüli idők rendkivüli idomításokat visznek véghez az emberen.
Senkisem tudhatja, hogy a fátuma hova vezérli?

Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény.

Ezt éneklé már a régmult korban a költő, a mikor még a hexameterek
divatban voltak.

Ez a mai este döntő befolyással fog lenni az ő sorsára.

Mikor már fel volt készülve, hogy a casinóba induljon: a posta levelet
hoz neki, melynek borítékján felismeri Walter Leo irását.

A bankár a küldött levélhez mellékelé a visszakivánt összeg erejéig
szóló váltót a Rothschild-házra, kiszámítva annak kamatjait az utolsó
félkrajczárig.

Azonban a levelet magát is érdemes volt elolvasni, a mely így szólt:

Kedves barátom.

Itt küldöm önnek vissza saját kivánatára a nálam letett összeget. Abból,
hogy ön nem sajnálta velem közleni jövendő terveit, a mikre ezt az
összeget fel akarja használni, jogot hiszek magamnak vehetni arra, hogy
megmondjam önnek a véleményemet őszintén és egyenesen a tervezet felől.
Én ennek az üzletnek a fenekén a legnagyobb humbugot látom, a mi valaha
az ó és új világban szinre hozatott. Az elején nagy riadallal fog az
megindulni, fellármázza az egész világot; magához ragadja a könnyen
hivők és hirtelen gazdagodni akarók minden tőkepénzét. Elszédíti a
fölösleges pénzzel soha nem rendelkező, még is mindig acquirálni vágyó
kis birtokosok tömegét; hanem a legelső rossz termés esztendeje (az
pedig az ön hazájában gyakran fordul elő) egyszerre halomra dönti az
egész kártyavárat s jól jár, a kit az egyszerre agyoncsap. Káprázat az
egész. Nem akarom önt arról lebeszélni, hogy a pénzét fektesse bele. Az,
ha elvész is: ön életrevaló ember, megél a nélkül. De ne adja hozzá a
nevét! A név a becsület! S az elveszett becsületet ugyan nehéz
visszaszerezni. Ne kezdjen ön olyan dologhoz, a mit nem tanult. Ha egy
szamárfejet akar ön lerajzolni, elébb a rajzmesterhez kell mennie s a
vonalozáson kezdenie; hát a részvény-rajzoláshoz azt hiszi ön kevesebb
tanulmány kell? Egy csizmát nem tudna ön elkészíteni, a nélkül, hogy az
inasesztendőt kitöltse, s a pénzcsinálásról azt hiszi ön, hogy az
könnyebb mesterség? óvom önt, mint jó barátja, hogy ha önnek a becsülete
kedvesebb, mint az élete, ne avatkozzék a mi mesterségünkbe; mert az
önre nézve bizonyos halál. Én kináltam önt egyszer azzal, hogy jöjjön
hozzám, tanuljon bele ebbe a tudományba az én vezetésem mellett. Akkor
még a legkedvezőbb chanceai voltak önnek arra, hogy komoly üzlet alapján
szilárd vagyoni állás szerezzen magának. Most – nem ujítanám meg önnek
ez ajánlatomat. Önből hiányzik azóta valami! – Az a jótékony nemtő, a ki
az ön végzetére oly nagy befolyással birt. – Kedves barátom! Arra az
emberre, a kit szinházigazgatással megkinálnak, okos ember nem bizza az
üzleti könyveinek felügyeletét. Hagyja ön veszni a pénzét; de mentse meg
becsületét.

Barátja Walter Leo.

E levél tartalma mélyen elkomorítá Incze kedélyét. Annyira hatott rá,
hogy nem ment ki a házból: otthon maradt.

Különösen fájdalmas érzéssel tölté el az a mondat: Hiányzik önből
valami! Az a jótékony nemtő!

Ő érezte a legjobban!

Annyira hozzá volt már szokva, hogy nehéz válságos perczeiben életének
ezt a lelke jobbik felét kérdezze meg: «mit gondoltál ki számomra?» (s
az mindig az igazi gondolat volt) hogy most, midőn őt elveszté,
tájékozatlan hányódott a hullámok között, mint az árbocztalan hajó.

Úgy volna-e az, a hogy a bankár mondja? Tiszta igazság-e az, a mit ez
üzletember ama nagyszerű vállalatról megjósol, vagy pedig csak egyik
üzérnek irigykedése a másikra? A jó barát hű figyelmeztetése-e az, vagy
csak a lelketlen contremine játéka? Igazán koczkára van-e itt téve a
vagyonon kívül a becsület is? De még a mi utóbb következik! Szükségképen
el kell-e annak veszni, a ki a hazai művészet igazgatásába elegyedik? Az
árboczhoz kell-e kötözni Odüszszeüszt, mikor a Szirének énekelnek, hogy
el ne ragadják? Hát a ki énekel, az mind Szirén? S még Ulysses sem
bízhatik magához?

Benyisson-e a kitárt ajtón, vagy elfusson a küszöbről?

A hesperidák arany almái kinálkoznak eléje. Méreg van-e azokban belül?

Hajh, a ki ezekre megtudna felelni, a ki e kétségek közepett az itélő
szót kimondaná: «tedd», vagy «ne tedd», az a mély tenger fenekén alszik,
s a tengerfenéknek szava nincs!

De hátha mégis van?

Hátha az, a ki a korallgrottában fekszik oly csendesen, még ott sem
szűnt meg szeretni azt, a ki e földön üdve volt; a kiért megesküdött,
hogy olyan tisztán fogja őt visszaadni egykor az égben annak a szent
szűznek, a kinek oltárától elvette őt magának, a milyen volt az oltáron
belül? Hátha még most is emlékezik ez a mélyen alvó angyal szíve
választottára s megszólal hozzá a mély tenger fenekéről?

Idorfai Incze otthon maradt ezen az estén; nem ment sehová.

Késő éjjel zaklatták fel álmából. Távirat érkezett számára.

A sürgöny tengeralatti huzalon jött Amerikából.

Áldorfai Incze «ezredes»-nek szólt.

– Jöjjön, szolgálatot vállalni azon állam hadseregénél, mely önt egykor
megszabadította. Kormány megbízásából Sparkins, ellenadmiral.

… Ah! a tenger mélysége megszólalt!

– Te szóltál! Te küldted ezt nekem!

Áldorfai szent borzadályt érze minden idegeiben, s kitárt karokkal zárta
keblére a láthatatlan lényt, a kinek közellétét el nem tagadhatta.

– Te vagy itt! Te vagy velem! Te viszesz magaddal!

Megnyilt a menekvés útja: a becsület útja, a dicsőség útja. A minek
végén egy minden emberi szennytől ment isteni czél áll kitűzve:
harczolni az emberi szabadság nagy eszméjeért, harczolni egy dicső nagy
nemzet mellett, melynek felséges dicsvágya a rabszolgák felszabadítása.

– Én újra «én» vagyok!

Ah minő boldogság rátalálni önmagára! Megtalálni újra azt az embert, a
ki egykor oly büszke volt, s magára ismerni benne ismét!

Áldorfai Incze még ebben az órában leült levelet irni Walter Leonak;
abban ez volt:

«Jó barát! A küldeményt köszönöm. Még inkább a levelet. Két óra mulva
indulok Hamburgba, s onnan Észak-Amerikába, Lincolnnak felajánlani
szolgálatomat. Ég áldja meg önt és szeretteit. Hálás barátja Áldorfai
Incze.»

Mással senkivel sem tudatta, hová megy?

Másnap már üres volt a szobája s harmadnap kereshették volna már ottan a
nagyságos és kegyelmes urak, szép asszonyok és kisasszonyok – ő már
akkor a sík tengeren volt, útban a szabadság ős hazája felé.

S ez valóban annak a műve volt, a ki a mély tenger csigái közt nyugszik;
– az Alligator és a Golden Globe tanuskodhatnak róla.


ÉJSARKI FÖLFEDEZÉSEK.

Áldorfai Incze ez újabb missioját is befejezte. Elkezdve a Pittsburg
Landing melletti eldöntetlen ütközettől, egész Richmond öt napig tartó
ostromáig, részt vett az Egyesült Államok titáni hadviselésében, s mint
tábornok és dandárvezér végezte pályáját.

A mint a nagy elv mellett támadt polgárháború be lett fejezve, az
Egyesült-Államok szétbocsáták az óriási hadsereget, s tábornokaikat
egyszer-mindenkorra kifizették. Nem volt szándékuk nagy katona-államnak
megmaradni.

Áldorfai Incze is kapott tizezer dollárt, mint végkielégítést.

Most aztán ismét nem volt semmi keresete az új világban.

A magyar, még ha jó dolga van, sem tud véglegesen megmaradni a
külföldön. Hasztalan kecsegtetik becsüléssel, szabadsággal, jóléttel: ha
meggazdagodik is, utoljára mégis csak hazajön a pénzét elkölteni s ha
ott kinn családot szerzett, azt is elhozza. A mit a nemzeti költő
kimondott rá, hogy «itt élned, halnod kell!» vagy áldás, vagy átok
rajta; de teljesül.

De mit is csináljon Amerikában egy nyugalmazott tábornok a háború után?
a hol a czíméből nem él senki, hanem a kinek teszik, az czímezheti magát
tábornoknak s ha megvesz a zsibvásáron egy czifra katonaruhát, aztán
felülhet benne egy kocsira; a bakra felültethet egy trombitást és járhat
utczáról utczára és hirdetheti trombitaszóval, hogy «General Scipio
Africanus» fogat húz fél dollárért s árul hajkenőcsöt kopasz fejek
számára.

Itt meg nem választják bankigazgatónak azért, hogy tábornok volt.

Anyagi érdekek is szóltak a mellett, hogy térjen haza Magyarországba.
Volt tizennégy ezer dollár tőkepénze. Amerikában a letéteményekért adnak
három százalékot, Magyarországon hatot. S a mennyi buzának az ára
Amerikában tiz dollár, annyit Magyarországon ötért adnak. (Akkor így
volt.) E szerint világos, hogy ugyanannyi tőkepénzzel Magyarországon az
ember négyszerte nagyobb úr, mint Amerikában.

Az osztrák hirlapokból azt is megtudá bőségesen, hogy idehaza már
tökéletes alkotmányos szabadság van; a rend és béke helyreállt; a
vármegyék bizalmat szavaznak az új kormánynak, úszik mindenki a
boldogságban. Gondolta magában: hogy a nemzete többet is talált bevenni
az orvosságból, mint a mennyi szükséges s túlságosan kigyógyult eddigi
fájdalmaiból; mindenki megtért, hát ő minek daczoljon odakinn egyedül
egymagában? Unta magát odakinn nagyon. Idehaza ha összevész is az ember
egyszer-másszor a «barátaival», még is csak visszakivánkozik hozzájuk,
ha egyébért nem: újra kezdeni a veszekedést.

Ha hinnénk a fátumban, azt is feltehetnők, hogy van egy nagy láthatatlan
vegyész, a ki az emberi jellemekkel kisérleteket tesz. Sublimálja egy
férfi lelkét egy asszonyéban s aztán praecipitál belőle egy jegeczet. Mi
lesz belőle? Meglehet, hogy gyémánt. Ezzel nem éri be a nagy
experimentator. Megtöri a jegeczet porrá, hozzátölti egy másik nő
kedélyének befolyását s aztán elnézi, hogy megint minő más jegecz lesz
belőle?

Talán gyöngédebb reminiscentiák is lehettek, a mik Inczét az óvilágba
visszavonták?

Három hét alatt aztán, hogy nem volt rá többé szükség az Újvilágban, már
honn volt Pesten.

Három évig volt másodízben távol, s elképzelé magában, mennyit haladt
azóta hazája fővárosa, mily élénkség, mozgalom, üzletkedv pezsg most
odahaza.

Az első tekintet meggyőzé az ellenkezőről. Az utczák csendesek és
üresek; nincs semmi zaj, tolongás, mint első hazatértekor volt. Tollak,
sarkantyús csizmák eltüntek a világról. Sehol egy ismerős, a kivel szóba
állhatna. Jól esnék most még az is, ha Sámsoni Lenczi beütné a kalapját
s azt mondaná: szervus czilinder! Felkeresi a hajdani «tanyát», a hol
máskor lesni kellett a később érkezőnek, mikor ürül meg egy szék az
étkező asztalnál s a türelmetlen vendégnek magának kellett a konyhába
kimenni s a szakácsnét körülczirógatni, ha azt akarta, hogy ma kapjon
enni, ne holnap, s mikor fizetni akart, elébb minden szenteket
segitségül kellett hívnia, (a mire a magyarban sajátszerű kifejezések
vannak), hogy teremtsenek elő egy pinczért, a ki a pénzt elvegye! Most
minden asztalnál egy szál ember ül, az is hallgat, s három pinczér ugrik
az újon érkezőt elfogadni. Hová lettek a szokott czimborák? Ki erre, ki
amarra! Falun lakik minden ember.

Incze az első vacsoráját Pestre visszatértekor egyedül költötte el a
hosszú asztalnál az arany sasban.

Szállásra is ott maradt aztán. Máskor aranyért sem lehetett ott kapni
szobát. Előre lefoglalták a honatyák celebritásai hónapokra valamennyit.

Fáklyás zenét sem kapott most. Csak mikor már elaludni készült, riasztá
fel szenderéből harsány kiáltás az ablaka alatt.

Valaki azt kiáltotta az utczán, hogy «éljen Garibaldi!» Hanem aztán
szaladt is!

Incze aztán sokáig eltörte rajta a fejét, hogy micsoda örömét elégítheti
ki valaki az által, hogy éjfél után egy órakor az üres utczán azt
kiabálja, hogy «éljen Garibaldi!» s minő titkos okai lehetnek arra, hogy
azután a kiáltás után olyan nagyon elkezdjen szaladni.

Majd megmagyarázzák ezt neki holnap, ha felkel.

Már korán reggel ott volt számára a hivatalos meghivás. Ő
exczellentiájához. (Nem volt több exczellentiás urunk egynél.)

No most megint következik a főispánsággal megkinálás! gondolá magában
Áldorfai s míg Budára felkocsizott, folyvást azon törte a fejét, hogy
miféle indokokat hozzon fel a maga kimentésére, a miért azt el nem
vállalhatja.

Ő exczellentiája, mint ezt mindnyájan tudjuk, igen kedélyes ember volt,
kívált ha megharagudott.

– No hát hol vannak a fegyverek, a miket hozott?… Ez volt a legelső
üdvözlő szózat, a mivel Áldorfait fogadta.

Incze egész jóhiszeműleg felelte azt, hogy hozott magával egy revolvert,
meg egy díszkardot, a mit Chicagoban kapott, sőt egy tomahawkot is, a
mit egy cheeppewas főnöktől nyert kitüntetésül; ha parancsol vele ő
excellencziája, szolgálatára áll mind.

– Ön nagyon tréfás kedélyben van, monda ő excellentiája. Azt a tizezer
puskát kérdezem, a mit Garibaldi küldött a felkelés szervezésére, egy
kettősfenekü hajóban. Elhozta?

– Hamburgtól idáig száraz földön utaztam.

– Ez száraz felelet. Hát nem azért küldték be önt, hogy idebenn a
felkelést szervezze?

Áldorfaiban hasonló sarcasticus hangulatot költöttek ezek a tréfás
vállatások.

– Excellentiád rendőrsége, úgy látom, hogy még Napoleonénál is
mindenttudóbb.

– Azaz, hogy éppen olyan tökfilkók ezek is, mint azok ugy-e? Meglehet.
De hát mondja meg ön, igazán, miért jött haza ebben az időben?

– Csupán azért, szólt Incze jámbor iróniával, mert azt olvastam
excellentiátok valamennyi hirlapjából, hogy idehaza most tökéletes
boldogság van; – én is akartam belőle részesülni.

– A mi az ujságainkban van, az igaz; hanem ehhez a nagy boldogsághoz az
ön jelenléte épen nem kivántatik meg. Tudja ön, hogy önnek a neve egy
népdalban is előfordul?

– Nem vagyok muzsikális.

– Nem is a zenészeti oldaláról beszélünk most; hanem a nép azt énekli
önröl, hogy majd hoz neki puskát! S a mint azt meghallják, hogy ön
hazajött, mindenki azt fogja hinni, hogy no már most kezdődik valami!

– Ez nem az én dolgom.

– Nem ám, hanem az enyim. Hát hogy mondjak valamit: nem volna önnek
ellenére, ha a monarchiának valami más részében keresnénk ki önnek
lakhelyül valami olyan jó csöndes várost, a hol az embernek az ablaka
alatt éjjel nem kurjongatja senki, hogy «éljen Garibaldi!»

– Bizony nem bánom.

– Például Prágát.

Áldorfai Inczének nagyot dobbant a szive.

Ő excellentiája valószinüleg észrevette a megdöbbenést Incze arczán, s a
milyen nagy psycholog volt, már épen azért határozottan rákötötte, hogy
Prágába kell mennie, és «bis auf Weiteres» ott maradnia. Hogy mihez
tartsa ott magát? azt majd a prágai rendőrfőnök tudtára fogja adni.
Azután ne bolondozzék. Innen pedig huszonnégy óra alatt eltisztuljon.

Incze tehát csakugyan kapott valamit, ha nem épen főispánságot is.
Internálva lett Prágába.

Kellemetlen volt ez rá nézve? Talán ellenkezőleg. Ha saját magától
függött, Prágába soha nem ment volna. Épen azért, mert vonzotta oda
valami. E csábot kerülte lelke minden erélyével. De most a hatalom
kényszerítette rá, hogy odamenjen, a hová a szív dobogása viszi, s e
kényszerítésben a végzetet vélte felismerni.

Hiszen öt év mult már a borzalmas hajótörés óta! A korall-grotta ezalatt
már be is nőtte talán élő ágaival halottait. Az állatnövények gyorsan
építenek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Áldorfai Inczének első dolga volt Prágában Walter Leot felkeresni.

Nagy oka volt neki megköszönni azt a baráti figyelmeztetést, a mi
elutazásának egyik indoka lett. Az a vállalat, melynek élére akart ő
azon időben állani, csakugyan úgy járt, a hogy a bankár megjósolá; s
romlása oly nagy mérvben hatott még a külföldi pénzpiaczokra is, hogy
azt Incze már New-Yorkban megtudta.

– Ezentúl ön az én orákulumom, mondá Walter Leonak s igen szépen
felkérte, hogy tőkepénzét vegye ismét kezelése alá s fektesse be
tetszése szerinti papirokba.

Helene magán kivül volt örömében, mikor Inczét férje bevezette hozzá.
Hát még mikor megtudta a gondviselésnek azon bölcs intézkedését,
miszerint Inczének el sem szabad innen menni, hanem itt kell maradnia
véghetetlen időkig.

– Ah, mennyit emlegettük mi önt Hannával, fecsegé a kedves kis ideges
asszonyka. A míg a háború tartott, mindennap átnéztünk valamennyi
new-yorki lapot, hogy nem találunk-e valami hírt ön felől? Sokszor
találtunk. No jőjjön, hadd lássam, nem lőtték-e el egyik kezét, vagy
lábát? Az nagy hiba volna. Megvan egészen. Semmit sem feledett az
Újvilágban. Én fogadtam Hannával, hogy ön, a mint vége van a háborúnak,
egy hónap mulva megint Európában lesz. Megálljon csak! Álmodtam, vagy
beszéltünk róla: hogy önnek, ha visszatér, Prágába is kell jönni? Nem.
Hanna álmodta azt, s ő mondta el nekem.

Incze nem mert kérdezősködni Hanna grófnőről.

– Most én annak az örömére, hogy ön nálunk letelepedik, egy estélyt
fogok rendezni. Itt lesznek mindazok, a kiknek ön felett hivatalos
tekintélyt kellene gyakorolni: a katonai parancsnokok, maga a
rendőrfőnök, a pénzvilág bárói s született aristocraták, még püspökök
is. Ön mindazokat le fogja győzni a legelső találkozáskor. Beveszi
valamennyinek a szivét az első rohamra. Még a hölgyekét is!

Helene észrevette Incze arczvonásairól, hogy az nem nagy kedvet mutatott
a feladathoz.

– Hanna is el fog jönni.

Ez egy kis változást idézett elő az arczvonalmak configuratióján.

– Azt nem is kell önnek mondani, hogy a míg Prágában kell lennie, addig
házunkat mindig otthonának tekintse.

E naptól fogva Incze és Leo tegezni kezdték egymást.

Incze megjelenését a társaságban egy körülmény könnyítette meg. A mint
legelőször hivatalosan bemutatta magát a rendőrfőnöknek, ez azt kérdezte
tőle:

– Minő viszonyt akar ön saját maga irányában fentartani? Akarja-e
becsületszavát adni nekem, hogy semmi olyan tárgyba nem avatkozik, a mi
a rendőrség ellenhatását hivja fel maga ellen? vagy pedig nem adja
szavát semmire; hanem rám bízza, hogy teljesítsem kötelességemet s
vigyázzak, a hogy tudok?

Inczének annyival könnyebb volt szavat adni, mert valóban semmiféle
titkos küldetése nem volt: most jött Amerikából; még csak nem is beszélt
senkivel odahaza, sem megérkezését nem tudatta. (Valljuk meg az igazat:
idehaza sem lett volna kivel összeesküdnie.)

Azért bizonyos lehetett felőle, hogy vigyázni fognak rá! Hanem így, az
adott szó szabadalmánál fogva, minden jó társaság nyitva áll előtte:
köztudomásuvá lesz, hogy nem esik azoknak a kategoriájába, a kiket
rendőri felügyelet, hanem a kiket lovagi adott szó tart itt fogva s ez
rangot szerez neki a lovagias körökben.

Az igért estély a Walter-féle palotában csakugyan igen fényes volt. A
bankár háza nemcsak külső pompában volt gazdag; összeköttetései
egyesíték fényes termeiben a cseh magas körök legnevezetesebb
sommitásait, nagynevű, születésre, rangra, vagyonra büszke férfiak
mellett a legválogatottabb hölgykoszorút. Ennyi fényes, magas, tündéri
jelenség között fel kell tűnni annak az egyszerű rendjeltelen alaknak, a
ki a háziúr társaságában vezettetik be a fényes körbe: az idegennek.

Áldorfai is tehette volna azt, hogy felöltse ez alkalomra amerikai
tábornoki ruháját; ez azonban nem lett volna tőle jó izlés, de
choquirozása a társaságnak, s az amerikai katonaöltönynek sem lett volna
megtiszteltetés viselője kényszerhelyzetében. Maradt az egyszerű fekete
frakknál. Nem is volt szüksége semmi küldíszre. Elég volt neki a
feltünésre férfias szépsége.

Délczeg, martiális alak volt, achillesi fővel, melyet a fajjelleg
kiválóvá tesz környezői közül; bámulatosan szép magas, tiszta homlok,
sürű sötét szemöldök, mélázó, okos szemek, komoly, szép metszésü száj:
szakáll, bajusz, haj rendezésében semmi köze a művészetnek: a természet
igazította azt el festői összhangzattá; s az egész arczon az a szelíd
nyugalom, mely megóvja az idegen társaságba belépőt a balogos
ügyetlenségtől, ép úgy, mint, ellenkezőleg, a hányaveti
bizalmaskodástól.

Walter Leo egymás után bemutogatta vendégét a magas uraknak és
úrhölgyeknek. Egy ilyen bemutatás a legválságosabb óra az új emberre
nézve. Valódi rigorosum, előre tudtul sem adott tantárgyakból. Minden új
ismerős intéz hozzá valami új kérdést, a minek feleletére ő még nem
készülhetett előre. A tábornok a nagy amerikai hadjárat új
találmányairól, s szokatlan taktikai modoráról beszél vele; a püspök
Miksa császár helyzetéről a papi párttal szemben; a financiér Amerika
államadósságairól; a sportsmann utazásairól; az államférfi a pártok
állásáról, és mind valamennyi tapasztalja, hogy a megszólítottnak helyes
ismerete van a kérdett tárgy felől, de azért nem válik bőbeszédüvé;
megmutatja oroszlánkörmeit, de nem karmol velük. Hát még az úrhölgyek!
Itt van még változatosság az első találkozás társalgási themáiban. Egyik
sajnálkozva fogja fel helyzetét s sympáthiákat penget hazája iránt;
másik igéretet tesz neki, hogy igen meg fogja szeretni Prágát, ha
egyszer megismeri; tudtára adják, mennyi regeszerű hőstett és kaland
forog már belőle a közbeszédben; enyelegnek vele, fenyegetik az
eddigieknél veszedelmesebb ellenséggel. Eddig csak férfiakkal harczolt.

S valóban Incze most kezdi észrevenni, hogy ő most jutott először
életében férfibecsének érvényesítésére.

Huszonhárom évet eltöltött tanulmánynyal, zárdai magányban; két évig
folyvást hadjáratban volt, azután utazott, küzdött az élet sanyaraival,
kenyérért túrta a földet, íróasztal mellett görnyedt, mások csatáit irta
le; majd meg elkertelte magát a családi magány csendes ligete mögé;
sokáig gyászolt egy lelkéhez nőtt kedves halottat, ki ránézve egész
világ volt; egy kis ideig politizált, azután megint hadakozott; évekig
nem nézett más, mint férfi szemébe, olyanéba sokszor, a kit meg kellett
ölnie. Hire nagy volt mint katonának, utazónak, írónak, pártvezérnek,
rebellisnek, még mint kertésznek is; de épen a negyvenedik évét tölté,
mire eljutott abba a helyzetbe, hogy észrevegyék benne azt, a mi
mindannál becsesebb: a férfit.

Mindenkit meglepett gyönyörű férfialakja. S hozzá az a bűvös nymbus,
mely ez alakot körülfogta, az a hír, hogy e daliás élő szobor a
harczisten kegyencze, kinek nyomában diadal jár; kinek tekintete futó
ellenség látását szokta meg; kinek szép sima homloka országokat
felfordító terveket forral, lebocsátott karjának csak egy felemelésébe
kerül, hogy a hegyeken az őrtüzek kigyuladjanak, a Mátrától a
Vellibitig; ajkainak egy szava egy új rémkorszak jelszava lehet. S ez
most szabadon jár a magas társaságban és egyetlen adott szó pókfonalával
jobban meg van kötve, mintha oda volna lánczolva a Daliborka (éhtorony)
boltozatához.

A hölgy, ki őt közelíteni látja, végigborzad a kéjteljes félelemtől.

És ő maga oly hideg marad.

De talán nem örökké? Talán mégis csak villan fel egy örömsugár e
tengercsendes szemekből, mikor azt az ismerős arczot megpillantja maga
előtt, melyhez úgy vágyott, s úgy félt közelíteni: Hanna grófnőt?

Hanna is négy évvel lett idősebb azóta, hogy először látta, de bájait
csak fokozta az idő. Valami nőies szelídséget szerzett azóta, mely
büszke szépségének javára vált.

Ő is épen úgy kitünt egyszerű viseletével a tarka női virágtábla közül.
Nem viselt kivágott ruhát, mint a többiek, hanem egészen magasat, nehéz,
habos sötét hamuszin selyemből. S ez öltöny szabása is eltünt az akkori
divattól. Hosszú derék, mely a csípők körvonalait is kitünteti, kézfejig
érő s vállban dudoros ujjakkal, hosszú uszály, mely festői redőkben
lapul a deli idomok körül; fejét sem veszi ki szoborszerű szépségéből az
akkori denevérszárny-idomú hajkitömés, haja egyenesen fel van fésülve
homlokáról s gazdag tekercseit gyémánt diadém szorítja össze. Azonkivül
semmi ékszer rajta: csupán szive fölött ragyog egy gyéméntos
csillagkereszt.

A tisztelet, mely a hölgyet a társaság részéről fogadja, bizonysága,
hogy e különcz viselethez joga van.

Mikor Hanna grófnő megpillantja Inczét, az ő arczát is elönti a
viszontlátás örömének derűje. Kezét nyujtja az üdvözlőnek. (Szintoly
szinű keztyüt visel, mint öltönye s annak felső részére fehérrel volt
hímezve a kettős sas.)

– Tehát a hatalomszóra volt szükség, hogy önt viszontlássuk Prágában!

– Kellemesebb büntetést valóban nem lehetett volna rám kiszabni.

– Mégis szép öntől, hogy ezt a helyet választotta börtönének.

– Nem én választottam grófnő, a véletlen hozta így.

– Lássa, ez nekem tetszik. Közönséges ember azt mondaná: «én
választottam, mert szeretem a prágaiakat». S ez egy banális bók volna.
De az az őszinte vallomás, hogy a véletlen hozta így, megdöbbenést költ.
Én a véletlent úgy nevezem, hogy «Isten ujja». Hivőnek, babonásnak
neveltek. A szándékos látogatás egy jószivű üdvözletet teremne; de a
véletlen… gondolatokat.

– Úgy nagyon sokszor fogunk egy czél felé utazni, grófnő; mert a
gondolatok világa az egyedüli tér, a hol, ha kényszerítve nem volnék is,
magamtól is szeretek kalandozni.

– Másként is fogunk sokszor találkozni; én csaknem mindennapos vagyok
sógorom házánál s hiszem, ön sem tekinti itt magát többé vendégnek.
Aztán tudja ön, mit fogunk tenni? Felveszünk egy-egy közös tárgyat, a
miről nagyon sokat lehet gondolkozni: s aztán viszontlátásunkkor
elmondjuk egymásnak, hogy mit gondoltunk erről? Meglássuk, hogy a
véletlen találkoztatja-e gondolatainkat?

– Lemondok e reményről grófnő. Az én gondolataim a földön járnak, a
grófnőé az égben.

– Ki mondta ezt önnek? Kérdé hevesen a hölgy s aztán elmélázott. Incze
átérté, hogy a társalgásnak vége van; bókolt és hátravonult s aztán
gondolkozott rajta, hogy mi oka lehetett a hölgynek úgy elkomorodni
azon, a mi az ő részéről nem volt más, mint egy hétköznapi bók, alkalmi
flosculus alakjába öntve?

Mikor Incze bucsút vett a háziasszonytól, az visszatartá őt s súgva
mondá neki:

– Nem jósoltam-e meg; ön mindenkit meg fog nyerni az első rohammal,
férfit és asszonyt? Vissza ne éljen diadalával!

Másnap azonban meglátogatta őt Leo, még mielőtt Incze megtehette volna
nála az «illemlátogatást».

– Feleségemnek igaza van, mondá. Ma te vagy itt a nap hőse. Már most
határozd el, hogy melyiket választod? Akarsz-e sorban látogatást tenni
mindazoknak a házainál, a kiknek tegnap be lettél mutatva? Abban az
esetben azon házak részéről minden estélyre és mulatságra meg leszesz
híva s igen kellemes időtöltésed lesz Prágában. Vagy pedig otthon akarsz
maradni s abban az esetben senkit sem látogatsz meg, nehogy a kivételek
által megsértsd a többit. Házam kivétel rád nézve; itt honn vagy s a
«jour fix»-eken találkozhatol mindenkivel s a kivel kedved van,
beszélhetsz.

– Nagyon természetes, hogy az utóbbit választom, szólt Incze. A
félrevonulás nemcsak kedélyemhez, de helyzetem természetéhez is illik. A
miatt, hogy itt kell lennem, duzzogást nem mutathatok azok előtt, a kik
annak nem okai; de azt sem tehetem, hogy örüljek rajta.

– Igy jól van. Tehát nem fogsz meglátogatni senkit. De senkit!

Incze nem értette, hogy minek volt azt a «senkit» kétszer is úgy
megnyomni?

Mintegy három hónapot így töltött a cseh fővárosban, a hol egyedüli
élvezet volt ránézve az, hogy Walteréket meglátogathatta. Ott sokszor
találkozott Hanna grófnővel, s elmondták egymásnak gondolataikat.

Egyszer, mikor az asszonyok nem voltak otthon, Leo magához hítta be
Inczét s elkezdett neki sajátságos ügyekről beszélni.

– Te a mi embereink apraját-nagyját tökéletesen meghódítottad.

– Azt nem képzelem, hisz nem járok senkihez, nem beszélek senkivel, csak
a ki megszólít, s azzal is csak arról, a miről neki tetszik beszélni.

– Hisz épen az tesz veszedelmes emberré, hogy drágán tartod magadat.
Mindenki szeretne belőled kapni; egyik rokonszenvből, másik
kiváncsiságból, a harmadik gyanakodásból. De nem lehet hozzád jutni. Egy
mythosz, egy regekör az már, a mit a város felőled beszél, de te nem
beszélsz magadról semmit. A kik nálam egyszer-másszor megfoghatnak, nem
győzik magasztalni rendkivüli tulajdonaidat. A férfiak ismereteidet, a
nők szeretetreméltóságodat. Főuraink, a kik maguk is mind utazók,
roppant respectussal viseltetnek utazási éleményeid iránt. Tábornokaink
csodadolgokat tanulnak azokból, a miket strategiai ismeretből le hagysz
faragni magadról. A rendőrfőnök, az előljárók tisztelettel vallják meg,
hogy soha még ilyen rendkivüli becsületességü gyanús személy nem volt a
felügyeletük alatt. Három hó lefolytán se tőled nem ment el innen levél,
se hozzád nem jött egy is. Regulusi ridegséggel tartod meg szavadat, mit
ellenségednek adtál. A kik legjobban bámulnak, azok a papjaink.
Legtöbbször azok szoktak megszorítani estélyeimen egyházpolitikai dogmai
vitatkozásra s csodálkoznak rajta, honnan veszi egy katona, egy
amerikai, egy barbár azt a sokoldalú ismeretet ezen a téren, s honnan
bir azzal az ügyességgel, hogy ismeretei közlésében el nem árulja
kilétét, úgy hogy nem birják belőle kivenni, vajjon istenfélő eretnek-e,
vagy orthodox atheista? minthogy templomba nem jársz. Azt senki sem
tudja, hogy valaha szerzetes voltál és tanár, egyedül én. Én pedig úgy
szoktam bánni a szóval is, mint a pénzzel; csak a lejárat napján adom
ki, akkor is csak úgy, ha kérik. De a kiket legjobban megigéz hideg
nyugalmad: azok az asszonyok. Barátom, azok el vannak általad
ragadtatva.

– Hiszen nem is tánczolok velük.

– Hiszen épen azzal igézed meg őket. Előtted van a szerencse,
válogathatsz benne. Én nem mondom neked, hogy már most kezdj el hát
sorba udvarolni valamennyinek. Hanem mondok egy okos szót. Van a többek
között nekem egy szép kis unokahugom. Kedves gyermek. Csupa szelídség és
ragaszkodás. Anyja mellett nőtt fel falun. Annyi szelleme van épen, a
mennyi egy asszonynál kellemetes. Apja meghalt, testvére nincs. Vagyonuk
tisztességes, tőkéiket én kezelem, tehát birtokuk adósságmentes. Az öreg
asszony olyan, mint a falat kenyér, s nem pörlekedő. Téged becsülnek,
imádnak. Nem kell hozzá egyéb, mint a legközelebbi estélyen felkérned a
leányt egy contratánczra, s boldoggá teszed vele. Aztán tőled függ, hogy
egész életedre boldoggá tedd.

Incze mosolygott s azt felelé:

– Barátom. – Negyven esztendős vagyok.

Ennél a szónál aztán nem lehet tovább menni. Ez a Jeges-tenger.

Leo nem szólt többet.

Incze pedig elgondolkozott magában, hogy vajjon ezeknek a dolgoknak, a
miket most Leo neki elmondott, ma volt-e a lejárati napjuk? s ki kérte
azt, hogy ezek kifizettessenek?

A negyedik hónapban, melyet Áldorfai Prágában töltött, nagy események
történtek a kettős monarchiában. Az összalkotmány miniszteriuma
megbukott s vele együtt a tegnap még mindenható kormányzók is eltüntek a
felszinről.

Leo volt az első, ki e világrendítő esemény hirével sietett Inczéhez a
börzéről. (Ott tudnak meg mindent legelébb.) Azt hitte, nagy örömhírt
hoz neki vele.

Incze pedig erre a nagy hírre felhúzta mind a két vállát s azt mondta a
legnagyobb flegmával:

– Mit érdekel ez engemet?

– Annyiban érdekel, hogy ezáltal a te számüzetésed is véget ér.

Áldorfai erre hősi poziturába tette magát s magasra emelt fővel mondá:

– Én innen addig el nem mehetek, a míg az illető helyről fel nem oldanak
adott becsületszavam alól.

Incze azt várta, hogy barátja e szónál bámulattal fog felkiáltani: «Ah,
ez már antik! Ennyire rabjává tenni magadat a becsületszónak! s ha már
most történetesen a magyar tárnokmesternek eszébe nem talál jutni, hogy
elődje valaha valakit valahová internált s azt haza kellene már hívni,
hát bizony itt rekedsz Prágában a világ végeig, mint az egyszeri tábori
őrszem a gyepen, a kit elfelejtettek felváltani». De Leo nem mondott rá
sem komoly, sem tréfás észrevételt, hanem belenézett a szemeibe merőn,
mintha lelkének a fenekéig akarna hatolni: úgy, hogy Incze e vizsgáló
tekintet alatt lassankint aláhajtotta büszkén felemelt fejét s elvégre ő
fordította kedélyes hangulatra a beszédet.

– De hát annyira meguntál már, hogy ki akarsz innen lökni?

Walter Leo a finom világfi udvariasságának szine alatt felelé e barátian
komoly szavakat:

– Mindig nagy örömmel látlak nálam, de még nagyobb örömmel látlak a
magad helyén.

Azonban hát abban maradt a dolog, hogy Áldorfai itt ül addig, a míg érte
jön valaki s hivatalosan elrabolja innen.

Ez az alkalom sem váratott magára sokáig.

Az új nemzeti kormány kihirdette a választásokat az országgyülésre, s a
hogy az *-apátúr előre megmondá: az ő hívei, a kit egyszer
megválasztottak képviselőjüknek, azt, a míg csak lélekzetet vesz, mindig
meg fogják újra választani. Egy napon tehát Walter Leo kap egy roppant
nagy, hosszú paksamétát nevére czímezve, valahonnan Magyarország
közepéből, s mikor azt felbontja, előtünik belőle a három fontos
választási jegyzőkönyve a *-i bizottságnak, mely, a megválasztott
képviselő lakása nem tudatván, de Prágában létele bizonyos levén s
Walterrel összeköttetése gyaníttatván, ide intéztetett. A jegyzőkönyv
azért volt olyan nehéz, mert ezúttal nem volt egyhangú a választás.
Inczének ellenlábasa is akadt: Sámsoni Lenczi, s annak a pártja
szavazást követelt. Volt is huszonkilencz szavazójuk, hanem azért
végigszavaztatták Incze háromezer hivét két nap és két éjjel.

Most már tehát itt van az, a ki parancsolja a hazamenetelt. Leo legelébb
is a rendőrfőnököt tudósítá ez eseményről: úgy, hogy Áldorfai előbb
kapta ő méltóságától a hivatalos tudósítást a hazájába visszatérhetési
engedélyről, mint a megtisztelő hazafiúi megbizás okmányát, a mit Leo
személyesen vitt el hozzá.

Incze kedvetlenül veté le asztalára a kapott csomagot s azt mondá:

– De kedves barátom, elég volt nekem egy sütésből egy lepény. Nem fognak
be engemet többé a taposó-malomba!

– Minő taposó-malomba?

– A magyar országgyülés csak egy taposó-malom, melyben az ember
hasztalan lépdel, előre nem halad.

– Tehát te vissza akarod utasítani megválasztatásodat?

– Elhatározott szándékom. Nem hiszek se magamban, se nemzetemben többé.
Nem értem a pártok czéljait, nem a közönség kivánságát, s nem látok
semmi kormányprogrammot. Egyik félt sem tudom őszintén szolgálni. Se a
megtérőt, se a duzzogót nem tudom játszani. Jobb nekem itt elfeledve
lennem.

Walter Leo megnedvesíté egyik ajkával a másikat, mint a ki ahhoz készül,
hogy nagyon simán jőjjenek ki száján az elmondandók.

– Várj csak, kedves barátom: üljünk le szépen egymás mellé és beszéljünk
olyan dolgokról, a mikről még eddig nem beszéltünk.

Azzal két széket egymással szemközt tolva, kényszeríté Inczét olyan
párbeszédre, a mely mellett az embernek okvetlenül egymás szeme közé
kell nézni.

– Hát legelébb is nem hiszem én azt te neked, hogy téged a hazádban
felmerülő nagy változások ne érdekelnének, sem azt, hogy te magadat oly
kevésre becsülnéd, mintha otthonléted semmi nyomatékkal nem birna. Hanem
teneked most épen egy nagy igénypered van a sorssal!

– A sorssal?

– Igen. Te azt követeled az Úr Istentől, hogy ő, a ki a symmetriát
feltalálta, s azt kristályban, állati tagokban és falevelekben
érvényesíté, az emberi sors intézésében is tartsa meg a symmetriát. Te
azt hiszed, hogy a mit a sors tőled egy végzetes hajótörés által elvett,
azt egy waggontörés által illik, hogy visszaadja.

Incze elpirult. Találva volt.

– Nem a politikai émely tilt el téged a hazatéréstől, kedves barátom,
hanem egy pár szép melancholicus szem, s ha az ember így együtt lát
benneteket, azt mondja: «szép pár». A feleségem megbolondulna örömében,
ha az megtörténnék. Hanem én jó barátod vagyok, neked nagy dolgokkal
tartozom. S miután az Isten neked annyi erélyt adott, hogy akárki ellen
a világon meg tudod magadat védelmezni, nekem csak az a kellemetlen
feladat jutott, hogy azon egyetlen ember ellen vegyem föl helyetted a
keztyűt, a ki ellen nem tudod magad védelmezni, s ez: saját magad. Te
nagyon megcsalod magadat.

– Nem értelek.

– Majd mindjárt megértesz. Elébb egy kis éjsarki felfedezésre viszlek el
magammal. Nem csak te csalod magadat, hanem Hanna is – saját magát. Ha
egymást csalnátok, az vétek volna; de hogy magatokat csaljátok, ez csak
tudatlanság. Nos, jösz velem az éjsarki felfedezésre? Nem lesz
kellemetes!

– Vogue la galère!

– No tehát «all right». Ti azt hiszitek, hogy egymás számára vagytok
teremtve s maga a sors is erőszakosan kényszerít benneteket egymásévá
lenni. Arra a kérdésre: «ki» ez a férfi? «ki» ez a nő? megtaláltátok a
választ. Bámulattal vagytok eltelve egymás iránt s igazatok van. Hanem
azt a kérdést: hogy «mi» ez a férfi? «mi» ez a nő? hasztalan igyekeztek
sympathiák, álomlátások útján felfedezni. Azt kell, hogy valaki elmondja
nektek: concret alakban. Kivánod megtudni?

– Kérlek rá.

– Tehát legelébb is Hanna grófnő azt tudja felőled, hogy te egy amerikai
nyugalmazott tábornok vagy. Valóságos, igazi Brigade-General. Nálunk az
ilyen kategoria emberének van öt-hatezer forint nyugdíja, s azzal
tisztességesen meg lehet élni – Gráczban; még egy asszonyt is el lehet
tartani. Azt azonban csak mi ketten tudjuk, hogy az aranyon heverő
Amerika sokkal takarékosabb, mint a mi bankóval takarózó Ausztriánk s
neked, az amerikai tábornoknak épen csak annyi vagyonod van, hogy
sanyarú szükséget ne szenvedj mellette. Azt pedig nem szabad
elfecsérelned, mert kenyérkereső pálya után járnod most már nehéz dolog.

– Ez való.

– Azonban te meg másfelől így találgattad a neked feladott rejtélyt. Ez
a Hanna grófnő úgy látszik, hogy egyedül áll a világban. Se anya, se
testvér, se más afféle garde des dames nem kiséri sehova. Tehát önálló
nő. Megjelenése a világban elegáns és a mellett igénytelen. Piperére nem
ád semmit. Ellenben saját fogatán jár, s a szinházban tulajdon páholya
van. Tehát tehetős, és nem fényűző. Szállásán soha sem voltál, mivel
nekem megigérted, hogy «senkit» sem fogsz meglátogatni; de annyit
hallottál felőle, hogy termeit néha megnyitja estélyekre,
hangversenyekre, s ott elegáns világ gyül össze. Mindezekből azt kell
következtetned, hogy Hanna grófnő egy önálló úrhölgy, ki vagyonával
szabadon rendelkezik; vagy özvegy, vagy fiusított leány. Grófoknál ezt
csupán hallásból megtudni igen nehéz, miután ott a leány is, az asszony
is «comtesse».

– Mi hát?

– Egyik sem.

– Nem nő és nem leány?

– Valóban egy kivételes lény. Több a semminél és kevesebb a valaminél.
Addig úrnő csak, a míg rabnő marad. Szabad: addig, a míg tetszik neki
fogolynak lenni.

– Érthetetlen talány! Kinek a rabja ő?

– Egy halotté.

– Egy halotté?

– De a ki királyné volt. Mária Teréziáé. – Még sem érted?

Incze némán mutatta, hogy «nem».

– Emlékezel arra a nagyszerű palotára a Hradzsinban, a melynek
erkélyéről legelső ittléted alkalmával bámultuk azt a gyönyörű
panorámát, a mit Prága és vidéke nyujt? Azt a palotát Mária Terézia
építteté, abból a czélból, hogy abban huszonnégy előkelő családbeli
kisasszony találjon menhelyet. Oly ifjú úrhölgyek (csak 18 évestől 24-ig
vétetnek föl az új védenczek), a kik vagy árvaságra jutottak s hires
nagy nevük mellett apáik vagyonát nem örökölték, vagy önkényt léptek be
világgyűlöletből, vagy szülőik által küldettek oda, netaláni
mesallianceok kikerülése végett. Hanna grófnő is ez intézet tagja. E
rendnek az öltözete az a sötéthamuszin selyemöltöny, a mult századbeli
szabással, a felfésült haj, a gyémántos diadém és csillagkereszt, s a
kettős sassal hímzett keztyűk. Ennek a rendnek a volt fejedelemnője a mi
császárnénk nővére, kinek fényképét nőm albumában láttad; a kép
eredetijét pedig ama nő-asylum termében.

– Tehát Hanna apácza!

– Nem egészen az. Alapítványi hölgy (Stiftsdame). Conventjük szerzet, de
nem köti őket hozzá a szokott szerzetesi fogadalom. Ők nem fogadtak sem
engedelmességet, sem szegénységet, sem hajadonságot. Dicső királynénknak
czélja volt egy olyan asszonyi asylumot állítani fel, a honnan a
tisztességes világi örömök ki ne legyenek zárva; a hol a nemes leány
úrnővé lehessen, úr nélkül; és szabadságában egyedül a becsület és
büszkeség által legyen korlátozva. E rend hölgyeinek egyenként öt-hat
szobás lakosztálya van, külön konyhája, teljes ellátása, saját fogata
mindegyiknek, saját páholya a szinházban. Szabóját, divatárusnőjét
fizeti a szerzet pénztára. Ugyanonnan minden szükségleteiken felül
kapnak még évenként két ezer ezüst forintot gombostűpénzül. És
rendelkezhetnek idejükkel, pénzükkel, mulatságaikkal szabadon. Mehetnek
estélyekre, bálokba s hívhatnak magukhoz társaságot s részt vehetnek
minden mulatságban, a miben rangbeli nők részt szoktak venni.

– És e szerint férjhez is mehetnek.

– Valóban azt is tehetik. Csakhogy erre ritkán van eset. Mária Terézia
védenczei oly úrnői állást foglalnak el az életben, hogy azt sem nekik
elcserélni nem lehet kedvök egy szerelmes ficzkó szép szemeiért, sem
józaneszű férfinak nem támadhat kedve valakit elcsábítani közülök, hogy
feleségül vegye, a ki abban a perczben, a melyben férjhez ment,
elvesztett mindent, a mivel addig birt; ott hágy palotát, fogatot,
gyémántokat, még a hamuszin selyemruhát is, a mire már kétszáz előre
bejegyzett aspirans várakozik, ő pedig nem visz magával férjéhez
egyebet, mint a feláldozott kényelem és uraság felejthetlen emlékét. –
Kinek kell ilyen hozomány?

– Te nem hiszed, hogy lehetnek nők, hogy lehet «egy nő» a világon, a ki
kényelmet, fényt fel tud áldozni szive hajlamának!

– A hol nőkről általában van szó, ott mindent lehetőnek hiszek. A hol
azonban ismerős emberekről van szó, ott inkább látom azt, a mit tudok,
mint a mit hiszek. S tudom azt, hogy te negyven esztendős vagy, Hanna
grófnő pedig huszonnégy.

– Oly nagy távol az?

– Ne érts félre. Előnyösebb volna a helyzet, ha az időkor távola még
nagyobb volna. Egy tizenhét-tizennyolcz éves leány, a ki akkor jött ki a
növeldéből, inkább odatapadna hozzád s boldog lenne veled: de egy
huszonnégy éves szűznek már lehetetlen, hogy ábrándja ne legyen. S az
eszménykép a legveszedelmesebb vetélytárs. Az rosszabb, mint egy igazi
szerető. Nem lehetetlen ugyan a diadal. De egy negyven éves férfinak egy
huszonöt éves eszményképet kivetni a nyeregből – mindig pyrrhusi
győzelem. Ha özvegy volna a nő, nem félhetnél elődöd árnyékától: a
megboldogult férjnek voltak hibái, s azokat ismerték. De az ábrándképnek
csak erényei vannak. De legnagyobb akadály köztetek a te saját kedélyed.
Te mélyen tudsz érzeni, akárhogy titkolod. Azt, a mit elvesztettél,
elfelejteni nem tudod soha. S ez az emlék nem fogja engedni, hogy boldog
légy. Kapsz egy büszke nőt: a ki igaz, hogy hű lesz hozzád, becsületedet
ridegen megőrzi, de a ki mindig fölötted fogja hordani a fejét s
mindennap eszedbe juttatja azt a másikat, a kinek minden gondolatja te
voltál, a ki csoda és tünemény volt, a mit te megszokott dolognak
vettél. A halottak boszút tudnak állani magukért azokon, a kiket
szerettek. Ti sohasem lesztek igazán egymásé: közöttetek fog ülni,
lebegni, ha asztalhoz ültök, ha karöltve jártok, ha egymás mellett
nyugosztok, örökké ez a két hidegítő alak: a nőnek a légben eltünt
eszménykép, a férjnek a tengerben eltünt valóság. Nagy baj, hogy a
halottak nem beszélhetnek. Azaz tán beszélnek, de mi nem halljuk. Van
módja talán annak is. Magadra hagylak. Kisértsd meg őt magad elé idézni.
Vedd elő arczképét, nézz reá hosszasan; hívd emlékedbe alakját, tetteit,
szavait; idomítsd át lelkedben egy élő alakká s beszélj vele. Ő most már
rád nézve egy szent, egy testvér, egy csillag. Kérdezd meg ezt a
csillagodat. Meglásd, felelni fog neked.

Áldorfai némán megszorítá Walter Leo kezét s szemei tele voltak
könynyel. Az idézett túlföldi lény már ott volt mellette.

Walter Leo sietett őket «magukra» hagyni.


«NEVER MORE.» SOHA TÖBBÉ.

Egy óra mulva, hogy Leo eltávozott Inczétől, következő tartalmú levelet
kapta tőle:

– Köszönöm baráti részvétedet. Már irtam az elnöknek, hogy a
megválasztatást elfogadom. Ma és holnap végzem a bucsúlátogatásokat
ismerőseinknél.»

Leo visszairt neki:

«Örülök rajta, hogy az éjsarki fölfedezésnél megtaláltam számodra a
Behring-utat. Szerencsés utazást».

Inczének csakugyan megjelent az, a kit hívott: az emlékezet.

Az emlékezet az a halott, a ki hazajár, valahányszor idézik. Néha
hivatlanul is eljön s elhozza magával ismerős hangját, ruháit,
tekintetét: eljő egész környezetével.

Az emlékezet beszélt Inczével. Nyugodtan, szenvedélytelenül, mint
halotthoz illik.

Végigvezette őt multján – felfelé és lefelé.

Elvitte őt odáig, a hol belőle, a papból férj lett és apostata, a sors
kényszerítő præstigiuma mellett. Mennyi küzdelembe került, mily nagy
catastrophára volt szükség, hogy ez így düljön el!

Hanna annyiszor elmondatta vele élete viszontagságainak egyes
eseményeit; azok igézték meg őt, azok nyerték meg számára. De egyet nem
tudott meg tőle. Odáig nem hatolt el. Hogy mi volt Incze akkor, a mikor
első szerelme kigyuladt? Egy pap! Ez még előtte titok. Szabad-e egy
ilyen kimondatlan titokkal sorsát az övéhez kötni? Most már nem a
megdicsőülésért, nem a halál előtti áldozat hitében, de csupán szive
dobogásáért keresni a második szerelmet? Vajjon ezt a második nőt is
elviheti-e magával majd, mikor *-re, derék hű választóihoz képviselői
körútra lemegy? Bevezetheti-e őt is abba a kolostorba, a hol ifjú éveit
tölté? Felnyithatja-e előtte is azt a czellát, megmutogathatja-e neki is
azt a fehér talárt s azt a skapulárét? – Csitt!…

S azután megint visszavándorol a feljáró halott, az emlékezet, a
közelbe. Találkozik Hannával a waggonban.

Az éjsarki felfedezés kiegészíti már a talány részleteit.

Hannát vitte testvére, mert a család úgy kivánta, Prágába, a Mária
Terézia-hölgyek közt elfoglalni a számára impetrált helyet.

Hanna felirta a nevét a waggon ablakára.

(E névről valakinek meg kellett tudni azt, hogy ő hová utazott?)

Testvére azt mondta neki, hogy az ablakot ki fogja törni.

(Annak a valakinek nem volt szabad megtudni, hogy ő hova ment?)

Az összeütközésnél meghalt a testvér s Hanna nem kisérte azt vissza
anyja házához.

(Neki meg volt tiltva oda visszatérni.)

Továbbutazott e rémjelenet, e fájdalom daczára Prágába.

(Neki parancsolva volt, hogy menjen oda. A család akarata törvény.)

S mikor amaz erkélyről széttekintettek a szép világ felett, Hanna sírt.
Mit siratott? Azt, a mit ebben a szép világban elveszített.

S azóta úrnő és fogoly. Magáé és senkié.

… Incze szenvedélye le volt hűtve. Semmi sem olyan lebeszélő egy
férfinál (csak a férfinál), mint az a felfedezés, hogy a nőnek, a kibe
szerelmes, már volt egy bálványa, a kiről ábrándozott, a kiben hitt, a
kinek nevére gyönyörtől dagadt keble.

Hajh! Amaz első fényes alak egyszerre ismerte meg benne a férfit és a
félistent, s azelőtt nem lakott annak a szivében senki! Lelkének ő volt
az elsője, az egyetlene, az egyeteme!…

Incze utoljára hagyta a bucsúlátogatást Hanna grófnőnél. Már most tudta,
hogy annak délelőtt misére kell menni s egyéb ájtatos szertartásokon
jelen lenni. Volt személyes tapasztalata ez életrendről.

Annak az elhidegítő gondolatnak pedig volt valami alapja.

Még mint nagyon fiatal lányka megimerkedett Hanna egy hasonlókorú fiatal
cseh mágnással. Tánczvigalmakon látták meg egymást. Anyja és testvérei
csak akkor jöttek rá, hogy Hannánál érzelmek is vegyülnek ez
ismeretségbe, mikor ő egy igen kedvező házassági ajánlatot
visszautasított s nyilvánossá tette, hogy családjával szemközt akarata
van. Mikor tehát egy ilyen előkelő leány, a kire számos férfitestvér
miatt nem vár fényes hozomány, s a ki rangjához illő épouseuröket
elutasít, állhatatosan egy fiatal emberről álmodozik, a ki megint, a
családi majoresco mellett, nem bír egyébbel, mint a főhadnagyi kardjával
s a kinek minden jövedelemforrása egy csoport hitelező, a kiket nagy
mesterséggel szivattyúzgat; hát ennek nem lehet más vége, mint hogy egy
szép napon az ilyen magas rangú kisasszonyt a legidősebb bátya elkiséri
Prágába; a család kieszközölte már a helyet a Terézia-rend
alapítványában; az ifju főhadnagyot pedig elteszik garnisonba valahová
Nagy-Szebenbe vagy Mantuába.

Onnan aztán levelezhetnek egymással, ha az nekik könnyebbülést szerez.

Hiszen fogva, száműzve egyik sincsen. A szép úrhölgy is megválthatja
magát a Hradzsinból egy előnyös házasság árán, az ifju főhadnagynak is
fenn van hagyva a szabadulás a nagyszebeni kaszárnyaéletből, mihelyt
rászánja magát, hogy két heti szabadságot kérve, ez időt felhasználja
arra, hogy felutazzék Sachsen-Weimarba, a hol egy gazdag grófi család
egyetlen leánya – nem szép ugyan és nem is fiatal, de hatalmas, –
egyenesen ő reá vár s máshoz nem akar menni (s teheti, mert nincs
testvére). Azonban az ifju főhadnagy inkább tanulmányozza
Nagy-Szebenben, vagy Mantuában a török buzát, az első helyen puliszka, a
másodikon polenta-alakban, mint hogy a lova fejét Sachsen-Weimar felé
fordítsa, s elvetesse magát egy gazdag fiusított leánynyal. Hívek
maradnak mindketten ábrándjaikhoz, s beérik a kölcsönös levelezéssel, a
minek hangja bizonyosan oly illemes, oly tartózkodó, hogy nyilvánosságra
hozatal esetén sem egyiket, sem másikat nem compromittálhatná. Csupán
egy-egy reménysugár árulja el, hogy a jövendőnek még vannak ábrándjaik
rájuk nézve. Az úrhölgyre nézve e remény nagyon halavány. Az által, hogy
legidősebb bátyját a waggon megölte, testvérei száma meg sem fogyott, a
mit úgy kell érteni, hogy az utána következő addig a papi pályára
készült, de a mint ő reá jutott az elsőszülöttség, visszalépett (még nem
volt felszentelve) s be lett töltve az üres hely. Hanem az ifju
főhadnagynak vannak chanceai. A majoresco után ő következik. Egy
szerencsétlen párbaj, egy elhibázott medve, egy túlságosan élvezett
mulatság s azt kiáltják: «válts föl!»

Három-négy hónap óta azonban egészen kimaradtak a kölcsönösen egymást
keresztező levelek.

Hanna grófnő minden nap hallgatta a magyar szabadsághős mámorító
szavait. Egy nőre, kinek nevelési alapja az volt, hogy császárt és
Istent tiszteljen, úgy hatnak az ilyen merész eszmék, mint gyönyört adó
méreg. A idegenszerű, az ellentétes élvezteti magát. Kivált ha azt egy
tökéletes férfi adja elő, a ki nemcsak mondani tudja e nagy, merész
dolgokat, hanem meg is merte azokat tenni. A nő bámulta ebben a férfiban
saját magának ellentétét. Ő maga, ki rangjára, őseire oly büszke,
osztályát mégis úgy elitéli magában, jól ismert balfogalmaiért, saját
nyomoráért; a férfi pedig, ki a népből született, mint imádja ezt a
népet, mely pedig az ő nagyságát meg nem érti s irígykedik rá. Ez
negyven éves korával is fellángoló kedély, ő pedig ifjan is oly hideg. S
az ellentétek vonzalma erős.

De hogy az a másik is elfeledte a levélirást, az már csodálatos.

Hiszen köztudomású dolog, hogy a tavaszi Mars-mezői lóversenyen a
majoresco egy akadály átugratásánál belebukott az árokba, s ló és lovas
kitörte a nyakát. A ló negyvenezer francot ért. És ezzel most az ifjú
főhadnagy egyszerre előreléptetődött a megdicsőült helyére s urává lett
a nagy birtoknak, most az ő neve elé jön a «von und zu».

Hanem azóta nem irt levelet Hanna grófnőnek. Ez várta, hogy talán maga
jön a levél helyett. Az lett volna legtermészetesebb. De nem is jött.
Hanna grófnő végre elszánta magát arra a lépésre, hogy levelet irjon a
majoresco majordomojának, annyit kérdezve tőle, hogy hol van «ő»?

A kérdezett úr aztán nem késett a felelettel, hanem rögtön válaszolt a
grófnőnek, hogy bizonyára «Ő», a mint átvette a majoratust s
imitt-amotti hitelezői kielégítésével első gondját lerázta, azonnal
felutazott Sachsen-Weimarba s azóta ott ül.

Hanna grófnő újra meg újra elolvasá a levelet s aztán elmélázott rajta.
Tanulmányozta a férfi szivet.

Addig, a míg szegény főhadnagy volt, nem kellett neki a sachsen-weimari
gazdag örökösnő: rút volt neki és nem fiatal. Most már, hogy ő is gazdag
lett, az is szép lett egyszerre és szeretetreméltó. Milyen nagy a
férfiak büszkesége! Mint szegény ördög nem engedte magát megváltatni egy
gazdag hölgy keze által, ehhez kevély volt. Hanem a mint gazdaggá lett,
ugyanez a büszkeség odaviszi őt hozzá, hogy most ő hódítsa meg azt, a ki
őt el akarta venni. Mint kénytelen tiszti cœlibatusban élő kis úr
rajongott egy apáczaéletet folytató barátnőért, s a mint egyszerre nagy
vagyonhoz jutott, azt nézi, hogy szerezzen még egyszer annyit a
birtokához – egy kézszorítás árán?

De hát nincsen-e a gazdagok, a hatalmasok e rendszeres conspiratiója
ellen egy tromfja, egy antidotuma, egy ellenösszeesküvése a
szegényeknek, az elhagyatottaknak? s ha azoknak lehet széttépni a szív,
az érzelmek minden örök törvényeit, a rang, a büszkeség
követelményeiért, nincs-e ezeknek is diktálva a megtorlás abban, hogy ők
meg a rang, a büszkeség, az előítéletek szabályait tépjék széjjel, az
egyedül nemes érzelmek parancsaiért?

Hanna grófnő egyedül sétált alá s fel magányos szobájában. Körüle
aristocraticus pompa, feldíszítés. Kárpitok, butorok, fényes
csecsebecsék azt az ámító külszínt adják szobájának, mintha az egy
gazdag úrnő lakása volna. És ez nem igaz. Ez mind csak addig az övé, a
míg benne lakik. Asszonyunk, Mária Terézia a maga idejében saját
termeiben sem ismerte a pompát. Laxenburgi kastélyának butorzata
emlékeztet a régi magyar földesurak legtakarékosabbjainak berendezésére.
Az alapítványi hölgyek tehetik azt, hogy a kopott, sima falakat
freskókkal ékesítsék, selyemmel behuzassák, s hozathatják butoraikat
Párisból, hanem az mind nem az övék; ha elég könnyelműek voltak
évenkinti (lázsiásokban kifizetett) kétezer forintjokat el nem rakni a
szekrénybe, hanem kiadni faragott fára, bronzra és festményre, az ő
káruk; ez mind itt marad az intézetnek. Addig az övék, a míg benne
laknak.

Hanna grófnő ki-kitekintett ablakából az alant elterülő városra, ismét
végigjárta szobáját, majd beletekintett az asztalán heverő levélbe.
Börtön az mind! Az a város, az a szoba, az a levél. Ha mind valamennyit
bele lehetne dobni az égő kandallóba!

Komornája zavarta föl e keserű mélázásból. Látogatójegyet hozott be egy
idegen úrtól, a ki még sohasem volt itt.

Hanna grófnő elvette a jegyet reszkető kézzel. Nem volt azon se czím, se
korona, «Áldorfai Incze» állt rajta, semmi más.

– Szivesen látom.

Mikor Incze belépett, már le voltak törülve a könyek; Hanna grófnő
kedélyesen nyujtá az érkezőnek kezét.

– Valahára mégis meglátogat ön engem is!

– Ön tudja azt, grófnő, hogy senkinél sem tisztelegtem eddig e városban.

– S a mai nappal felszabadult ön a fogadalom alól.

– Miután látogatásom egyúttal bucsúvétel.

– Ön elhagyja Prágát?

– Hazahivnak Budapestre. Megválasztottak képviselőnek újra.

– S ön ismét nekimegy annak a tövisbozótnak, melynek saját szavaiként
csak tüskéi vannak, de levele, gyümölcse nincs.

– Parancsolnak velem.

– S noblesse oblige.

– Saját nemességem ugyan nem igen kötelez, mivel nemes nem vagyok; apám
paraszt volt, lekötelezve sem vagyok se hazámnak, se kormányának
semmivel; hanem a cseh nemesség csakugyan kötelez, hogy elmenjek. A
mióta tudva van megválasztatásom, a hány nemes barátommal találkoztam az
utczán, «Isten jó nap!» helyett mindegyik azzal köszönt, hogy
«szerencsés utat!» s ha még holnap is itt látnak, holnapután már rendőri
hatalomszóval utasítanak ki innen.

Hanna grófnő megkinálta Inczét, hogy foglaljon helyet.

A kandallóban egy tűzbe dobott levél vetett lobbot.

Hanna grófnő leült Inczével szemközt.

– Ön tehát visszamegy leülni ugyanarra a helyre, a hol annyi keserű
tapasztalást szerzett, szolgálni ugyanazt az ügyet, melyben annyiszor
megcsalódott, küzdeni ugyanazért a fajért, a mely önt csaknem számüzte?

– Nem tehetek másként, grófnő. Fátumunk az, hogy a mit egyszer
megszerettünk, azt, ha bántott, se tudjuk elhagyni, ha elveszett, se
tudjuk elfeledni.

– S mikor fog ön ismét bennünket meglátogatni?

Áldorfai nagyot sóhajtott s csendesen ingatva fejét, mély, tompa hangon
felelé:

– Never more.

Ez csak két szó. De a kifejezés, melyen e két szó mondva volt, egy
feltárt szívbeli titok.

Hanna grófnő és Incze között hosszú hallgatás időköze támadt e szavak
után. Mindenik azon gondolkozott, hogy mondjon-e még többet is?

Hanna szegte meg végre is a csendet. Ő volt a bátrabb.

– Ön nem tudta eddig, hogy én hol lakom?

– Nem.

– Önnel tegnap tudatta azt Walter Leo, hogy én mi vagyok!

– Honnan sejti azt a grófnő?

– Mert velem is épen aznap ismertette meg az ön helyzetét. Ön szegény
sorsban él, szigoruan szabott jövedelemmel.

– Ha azt mondta, igazat mondott.

– Én elhiszem neki, mert ő nem szokott ámítni, hogy önnek csupán a
mindennapi kenyere van biztosítva.

– Valóban úgy van.

– Akkor ön nagyobb úr, mint Starrwitz Johanna grófnő, mert nekem az
sincs.

Áldorfai Incze még most sem szédült bele az eget mutató mélységbe.

Starrwitz Johanna grófnőnek kellett fölállni helyéről, odalépni hozzá s
azt kérdeni tőle:

– Akarja ön e száraz kenyeret megosztani egy nővel, ki önt az egész
világ minden férfia fölé emeli?

Incze megrettenve a rászakadó mennyországtól, ámultan rebegé:

– Hanna grófnő!

– Mondja ön: Hanna! s kezét nyujtá neki.

Incze megragadta a neki nyujtott kezet, büszkeségben ittasult
szenvedélylyel s most már az egész alakot kedve lett volna átszorítani,
de a «szerzetbeli hölgy» gyöngéden visszatartá őt magától, komolyan
súgva:

– E falak között nem ölelkeznek.

Hanem kezét ott hagyta Incze kezében s megszorítá azt erősen.

– Ha ön akarja és érdemesít rá, elhagyom ezt a helyet, s benne mindent,
a mi most körülvesz, pompát, kényelmet, előkelő rangot, s nem gondolok
rá soha vissza többet. Megyek abba a viskóba, a mit ön otthonának nevez,
s ha nem tarthat ön cselédet mellettem, végzem annak a dolgát. S mikor
ön egyszer a keresményéből egy kartonruhát vehet a számomra, azt
megbecsülöm jobban, mint mindazt a selymet és csipkét, a mit rabkoromban
rám raktak. Ön tudja, hogy nekem semmim sincs, én tudom, hogy ön
szegény, van-e bátorságunk sorsunkat összekötni?

Incze meg volt hódítva. Reszketett. Fázott. Ez nagyobb diadal volt, mint
a milyenre érdemesnek hitte magát. A büszke istennői szépség saját egész
nagylelkével tölti be az ürt, mely kettőjök közt van, rangra és
életkorra nézve. Szemébe mondja azt, a mit nem hitt soha, hogy őt lehet
szeretni, csupán önmagáért, nem érdekből, nem dicsvágyból, nem a
fellelkesítő bámulat befolyása alatt, nem a halál fenyegető
kétségbeesései között, lehet szeretni azért, mert férfi! Hogy lehet őt
kiválasztani ezer meg ezer férfi közül s eldobni érte az egész világot!
És elmenni vele együtt nyomorogni a jólét örök menhelyéből, csak azért,
hogy az övének nevezhesse a nő magát.

Incze két kézzel ragadá meg Hanna kezét s legalább a kezet vonta
keblére.

– Egészen vak vagyok a gyönyörtől, rebegé, s nem csodálnám, ha meg is
némultam volna. Hanna! Azt hiszem, hogy álmodom azt, a mit olyan sokszor
álmodtam. Ezt nekem lett volna kötelességem megmondani s én oly gyáva
voltam, oly bizalmatlan önhöz és magamhoz, hogy meghagytam magamat öntől
előztetni. Hihetlen volt előttem az, hogy egy férfi egy hölgy elé
léphessen azzal a szóval: «te adj oda értem egy egész világot, s végy
érte cserébe engem». Ön mondta ezt nekem Hanna, kérdetlenül, futni
készülő gyávának, s e szavával oly adósságot terhelt szivemre, a mit
csak egész életem lesz képes visszafizetni. Ez az élet, az öné. S ne
higyje azt, Hanna, hogy olyan sötét sors az, a mit ön meg fog velem
osztani. Az a mondat a száraz kenyérről, csak szójárás. Annyira
szegények nem leszünk. Egy férfi, a kinek tőkepénze van «itt» és «itt»
(tenyerére és homlokára ütve mondá), még mindig élhet úrmódra a világon,
ha nem örökölt is uradalmakat, s ha van mellette egy szerető szív, a ki
buzdítja, ki erélyét fokozza, fog tudni dolgozni kettő helyett is!

– Igen, igen! szólt Hanna fellelkesülten; én is megtanulok dolgozni,
úgy, mint az a másik tudott, a kit ön előttem megsiratott; eltanulom
tőle azt, a miben ő olyan nagy volt, iparkodom őt utólérni, de nem
elfelejtetni önnel! Nem. Az ő arczképét le ne tegye ön értem soha.
Viselje az enyimet is keblén, de az övével együtt, egymással szemben. Mi
nem leszünk egymásnak vetélytársai!

E szóra Incze térdre roskadt s most már könyeivel áztatta a kezében
tartott erős kezet. Az emlék expiálva volt. A tenger aluli szózat
hangzott jóváhagyó zúgásként fülében. Ez volt szivének legfájóbb része.
Ezt gyógyította be ez a szó.

Hanna gyermeteg mohósággal sietett rögtön a legközelebb keze alá eső
albumából egy fényképet kiszakítani s arról levágva a főt, ő maga
illeszté azt bele abba a kis könyvalakú medaillonba, melyben Incze
Serena arczképét viselte keblén, szemközt ezzel a másikkal.

Meg volt Inczének engedve, hogy csókolja össze mind a kettőt, az új
menyasszonyét is, meg a régiét is.

Ettől aztán egészen üdvözült lett.

Hogyan került vissza a Hradzsinból a Venczel-térre, arról nehéz volna
számot adni.

Walter Leoék épen ebédnél ültek, de nem várta ő azt, míg annak vége
lesz, berontott közéjük. Szivesen is látták minden időben.

– Tehát ön csakugyan elutazik tőlünk Pestre? kérdé siránk hangon Helene.

– Rövid időn.

– Ah, az a csúnya Pest!

– Nem, bárónő! Budapest igen szép. Ön azt majd meg fogja látni.

– Én? Mit keresnék én Pesten?

Incze rejtélyesen mosolygott.

Helene ideges látnoki kedélylyel mondá akkor:

– Ön mosolyog! Ön nevet valamin! Én kitalálom. Ne szóljon! tudom már! Ön
nőül veszi Hannát!

S azzal tenyereibe tapsolt.

– Azaz, hogy Hanna veszi férjül őtet, szólt nevetve Walter Leo. Tudtam
én azt már tegnap.

Helene e szóra fölsikoltott, kitörő örömmel, s megakadályozhatlanul
nyakába borult Inczének s összecsókolta annak arczát, jó kedvében
féktelenül kiáltozva: «kedves, édes Incze! Drága Inczém!»

Walter Leo csak a vállait vonogatta, s mutogatott a szemöldeivel meg a
tenyereivel feléjök. (Tanuja volt e jelenetnek a fia meg a társalkodónő,
meg egy öreg zongora-művész is.)

– Itt van ni! Tessék! mondá Leo. Már most én e miatt kell, hogy elváljak
a feleségemtől. Ezt is el kell venned. Tarthatsz két asszonyt.

Incze nem volt most megijeszthető állapotban; nagyon felébresztették
benne az oroszlánt.

– Hát az is jó lesz, vágott vissza. Hanna már megengedte, hogy az ő
arczképe mellett a másikat is viselhessem. Megengedi még a harmadikat
is.

Walter Leo gúnynyal figyelmezteté:

– Sógor! Elég hivatal lesz neked az az egy asszony is! Hanem hát most
gyere, csókolj meg engem is. Hiszen csak quittek vagyunk. Én is kaptam
egyszer egy csókot a te feleségedtől, bár még most is élne, szegény!

Ez pedig nagy gorombaság volt Hanna irányában.

– Hanem hát már most lássunk a prózai intézkedések után, folytatá a
bankár, mert az ötödik felvonás után még sok dolognak kell történni, a
míg a lámpákat eloltogatják.

A sok dolog között az volt a legnagyobb dolog, hogy Inczét, mint
eretneket egy olyan hitbuzgó család tagjával összeeskessék, minő a
Starrwitzeké, melyben mindenkor volt egy püspök vagy apátur. Szerencséje
volt Inczének, hogy dimissoriálisát a dudai matricula nyomán az ottani
új lévitától kapta meg, az volt az ő illetékes papja. Így az előéletéből
bizonyos stadiumig nem sejtettek semmit; mert ha azt Prágában megtudják,
bizony beteszik a szürit a Daliborkába, mikor épen esküdni megy!

Végre nagy nehezen a családot repræsentáló Starrwitz majoresco is ráadta
a frigyre kénytelen-kelletlen áldását.

– Nem egész mesalliance. A tábornokból lehet megint tábornok, a
képviselőből lehet minister, s a convertitából lehet reconvertita. Az
asszony lásson hozzá, hogy mivé tegye? Ha választotta magának: habeat
sibi!

Hanna és Incze most már mint férj és feleség utaztak ismét együtt a
vasuton.


CONSORS ÉS CONSORS.

Jól mondta azt Walter Leo, hogy a halottak boszút tudnak állani azokon,
a kiket szerettek.

Áldorfai csak a házassága után vette észre, hogy valamit nem kapott meg
a feleségével: a lelkét.

Övé volt a szép test, oly valóságosan az övé, mintha cserkesz apától
vette volna stambuli bazárban, a kinek derekán az övét csak a vőlegény
kése metszi keresztül, hanem a lélek épen úgy nem járt együtt vele, mint
annál.

A helyett annak a másiknak a lelke, ki az Isis-lugas alatt nyugszik,
járt el mindennap haza s ott ült az új nő és a férj között.

Áldorfai imádta nejét, de kénytelen volt minden lépten-nyomon
visszaemlékezni az elvesztettre, s összehasonlítást tenni a mult és a
jelen között.

És pedig Hanna igyekezett tökéletes feleség lenni, csakhogy nem értett
hozzá. Ezt nem tanítják az apáczáknál.

Hűsége férjéhez látványszerű volt, a tüntetésig ment idegen férfiak
irányában. Serena nem úgy tett. Ő elfogadta a tréfát, enyelgést, a
mulatságot, úgy, a hogy adva volt, s Inczének soha egy gondolatja sem
volt, hogy rá féltékeny legyen, hosszú távollét alatt sem. Más tudománya
volt annak szerelmét bebizonyítani!

Hanna takarékos is volt, csakhogy azt a zsugoriságig vitte s kizárt
minden vendégszeretetet. Férjét szoktatta ahhoz a vékony tartáshoz, a
hogy a cseh beamterek élnek otthon. Inczének aztán ilyenkor elüzhetlenül
ott ült a jobbján az a «másik», a ki még a bujdosások idejében is
vendégsereget gyűjtött maga körül s férje kedvéért megvendégelte a
menekülteket szépasszony-főztével, és az neki semmibe sem került. Hanna
is megteszi azt sokszor, hogy megtudva, mi férjének kedvencz étele, maga
kimegy a konyhára, hogy őt azzal meglepje. De milyen nagy dologba kerül
az neki! Serena egyetlen főzőedényben el tudott készíteni egész ebédet,
ha megszorult; mikor Hanna főz valamit, estig nem győzi a cseléd
elmosogatni utána a sok bekevert edényt. Aztán elvégre sem úgy üt az ki,
a hogy kellene. Az ember csak megköszöni, kezet csókol érte, magasztalja
is, hogy milyen jó, de csak nem úgy van az!

Hanna is egész nap dolgozik, tesz-vesz, mint egy cseléd, kifárasztja
magát, aztán oda van. Semmi sem esik keze ügyére. Ha kávét főz, a szesz
lángjával leégeti hunczutkáit, ha theát főz, leforrázza a vizzel a
kezét, ha hozzá fog egy öltönyt magának megvarrni, azon egész nap szab,
krétáz, öltöget, de az napról-napra messzebb esik az elkészüléstől,
mintsem közelednék hozzá, s aztán este kimerült, kifáradt, mindennap
érezteti férjével nem azt, hogy ő grófnő, hanem azt, hogy szolgáló.
(Úgy-e te «Hajdani», mikor vége volt, hosszú nyári estével a nehéz kerti
munkának, dalolva jöttél be a házba, s nem várhattál, a míg gyomlálástól
szennyes kezeid megmosod, odahíttad kedvesedet, hogy csókolja meg addig
is énekes ajkaidat s aztán egy percz mulva már olyan tiszta és fehér
volt az a két dolgos kéz, mint a patyolat, akkor odatartottad neki, hogy
csókolja meg sorba mind az öt ujját, s jókedved hangja életet költött a
házban. Még gondod volt a férjnek az esteli pipát is sajátkezüleg
megtölteni s parazsat tenni rá a tűzhelyről!…)

Inczének még ez utóbbit is nélkülözni kell; Hanna főfájást kap a
füsttől. Csak az országházban gyujthat rá a folyosón; de azért is orrt
fintorítanak, ha otthon megérzik a kabátján ennek az «alkotmányos
húsfüstölő intézetnek» a zamatja.

Incze egészen otthonülő emberré vált. Kedvencz mulatságával, a
vadászattal fel kellett hagynia: Hanna nem türi a vadászkutyákat. Semmi
állatot sem szeret. Még egy madara sincsen. Az állatkedvelés pórias
szenvedély, ha a versenylónál s a kopófalkánál alább száll. A kutyával
megosztani falatját haszontalan kiadás, s az állat után tisztogatni,
fölösleges fáradság. Hannának semmiben sem telik öröme. Egész élete egy
folytonos önfeláldozás.

Incze is egész nap otthon ül. Könyvárusok számára dolgozik. Régi
jegyzetekből új útleirásokat készít, ivét tizenöt forintjával. Folyvást
dolgozni kell. A fáért, a cselédért, a szabóért, a butorokért, az
adóért, a casinói, klubbi tagságért.

S a férj, a ki egész nap dolgozik, elfelejt felesége iránt figyelmes
lenni. Minden gondolatját az üres papiros foglalja el.

Aztán néha egy-egy országgyülési beszédre is kell készülni. Incze az
ellenzék padjain ül. Ülnek ott elegen, a kik egész három esztendőn át
egy árva szóval sem czáfolják meg, hogy nincsenek a Karthausi barátok
szerzetébe fogadkozva, s csak a szokásos «igen» és «nem» memento mori
hangzatával adnak koronkint életjelt magukról; mégis igen derék emberek.
De Áldorfai – gyanusított ember! Neki hébe-hóba fel-fel kell támadni, s
megragadni az alkalmat, hogy egy szónoklattal bebizonyítsa eddigi
elveinek törhetlenségét. Az ilyen beszédre aztán készülni kell. S a
beszédére készülő államférfiu kellemetlen étkező társ az asztalnál. Jó
szerencse, ha az asszony elég tapintattal bir, kitalálni az indokot s
mosolyogva jegyezni meg: «te most ugy-e bár azt gondolod, hogy a
miniszterrel beszélsz!»

Walter Leoék többször meglátogatták Budapesten Áldorfaiékat.

Panaszkodásról szó sincs. Arra Hanna nagyon büszke. De beszél hangosan a
tüntetőleg kimutatott egyszerűség, visszavonultság, szigorú életmód.

Helene aztán otthon majd megöli a férjét, hogy segítsen rokona szorult
állapotán. Ő azt hiszi, hogy az olyan könnyen megy.

E közben a politikai válság egészen élessé vált.

Az osztrák-porosz háboru sajátszerű megvilágítást adott a
belállapotoknak. Kiegyezkedésről beszélt minden ember, vagy egy vagy más
módon. A magyar országgyülésen nagy összemérkőzésre készültek a pártok.
Incze még mindig az ellenzékhez tartozott; nem is lehetett a hajdani
honvéd ezredesről egyebet föltenni.

Ebben az időben tehát drágák voltak a szavazatok.

Egy monarchia sorsa, ujjáalakulása vagy szétomlása függött minden
névszerinti szavazástól.

Ezekben a napokban a szokottnál is többet időzött Walter Leo Budapesten.
Csaknem mindennapos volt azalatt sógoránál.

Politikáról a világért sem beszélt volna vele. Ismerte elvhűségét.

Hanem egy napon, mikor már megvolt a magyar felelős ministerium, azzal a
hirrel lepte meg Inczét, félre hiva őt dolgozó szobájába, hogy igen
fontos «nemzetgazdászati» eseményt akar közölni vele.

Ez neutralis tér.

Egy consortium van alakulóban, mely az X és Y közötti vasut kiépítését
Magyarországon szemelte ki feladatául s ezen consortium óhajtaná, hogy
Incze is lépjen be engedménybirtokosai sorába.

– De hisz én semmit sem értek a vasutépítéshez, monda Incze.

– Az a mérnökök dolga, nyugtatá őt meg Leo.

– A pénzszerzéshez még kevesebbet.

– Az pedig a bankárok dolga.

– Hát az én dolgom micsoda? kérdé akkor Áldorfai.

– Hazafiui buzgalmaddal előmozdítani a terv kivitelét, mely hazád egy
részének a kivánt jóllét fokára emelkedést megkönnyítendi.

A czél magában véve nem lehetett gyanus.

– De a kivitel mégis anyagi koczkáztatással jár.

– Ha én ott vagyok, akkor bizonyos lehetsz róla, hogy nem koczkáztatsz
semmit. Ellenben rád nézve az a biztató előny származik belőle, hogy ha
te befolyásod által az engedményt megnyerni segítesz, a társulat téged
megválaszt igazgató-tanácsosának s az ilyen hivatal, mint tudod,
hetenkint egy napi munka mellett, évenkint öt-hatezer forintnyi
tiszteletdijt szokott eredményezni.

Ez nagy hang volt Incze előtt.

Évenkint öt-hatezer forint, becsületes úton keresve! Ez épen helyreütné
azt a különbséget, a mi a képzelem és valóság: – egy osztrák nyugdijas
tábornok s egy amerikai elbocsátott generális között létezik.

– S kik lennének az engedménykérők? kérdezé Leotól.

– Magam volnék az egyik, a másik úri magad, a harmadik pedig gróf
Bauernhass Siegebert.

– Ejnye, de furcsa név.

– Ne bajlódjál te a névvel. Előkelő nagybirtokos Csehországban, és
tekintélyes nagy úr. Nekem régi jó ismerősöm. Mihelyt beállsz a
consortiumunkba, megismertetlek vele. Igen józan nemzetgazdászt fogsz
benne megismerni. Tehát kezet rá.

Incze nem tétovázott kezét adni Leonak, ki azután e tárgyat
befejezettnek nyilvánítá.

Pár nap mulva Leo tudatá Inczével, hogy az egész vállalat a legsimább
úton van: semmi akadály sincs előtte. Kicsinált dolog, hogy Inczét a
társulat az igazgató-tanácsosok sorába fel fogja venni.

Minthogy ez már egészen bizonyos volt, Incze nem is tartózkodott azt
nejével közölni. Elmondá Hannának, hogy ő most egy olyan állomást fog
elnyerni, mely öt-hatezer forint évi jövedelmet biztosít számára s ennek
elnyertével ő is képes leend nejének az óhajtott kényelmes és gondtalan
életet megszerezni.

E felfedezés jutalma volt Inczére nézve egy egész boldog és semmi
incidens által meg nem zavart, nyugodalmas nap. Hanna oly gyöngéd volt,
hogy legelső föltételül ezt köté ki:

– Akkor legalább te sem fogsz egész nap az iróasztalod mellett ülni,
hanem néha majd az enyim is leszesz.

Az ügy sietve haladt, Walter Leo nem hagyta azt pihenni.

Egy hét mulva már meghivták Inczét a consortium alakító ülésébe. Ez itt
Budapesten ment végbe, minthogy a magyar kormány tanácsosának is részt
kellett benne venni.

Voltak jelen a tanácskozáson öten, a kiknek a neveit mind elfelejtette
Incze, a mint Leo elmondta azokat neki, csupán az az egy különös név:
Bauernhass Siegebert, ragadt meg figyelmében; annak a viselőjét meg is
nézte nagyon.

Magas, délczeg fiatal férfi volt; középen elválasztott szőke hajjal,
mely rendetlen tincsekben hullott vissza homlokára. Szőke favorija,
cotelettjei finomul gondozva; arczán előkelő nyugalom s ha vannak
szemek, a melyek beszélnek, úgy ennek a szemei azok voltak, a melyek
hallgatnak. A mi legfeltünőbb volt rajta, az, hogy svéd keztyüit az
egész értekezlet alatt a kezein tartotta. Mikor Leo bemutatta őket
egymásnak, Inczének is keztyüs kezet nyujtott szorításra, keztyüs kézzel
számított, keztyüs kézzel irta alá a nevét.

Mikor készen volt az engedményokmány, a jelenlévő tagok szerencsét
kivántak egymásnak a vállalathoz és egymáshoz s ismét kezet szorítottak,
a viszontlátásig.

(Ez lesz tehát az én «consors»-om, mondá magában Incze, nagyon emlékébe
edzve azt az alakot, melynek hajfürtei, mint a szomorúfűz ága, hullanak
szemei elé.)

Különösnek találta, hogy ez a szó: «consors», azt is jelenti, hogy
«feleség».

Hazatérett sietett elmondani annak a másik consorsnak, hogy az említett
ügy már annyira rendben van, hogy annak a rovására megbizhatja Hannát,
nagyobb szállást keresni s azt tetszése szerint bebutoroztatni.

Hanna azt felelte rá, hogy majd ráérünk, ha egészen kezünkben lesz.

Incze aztán nagyobb elhitel végett elmondá neki az egész alakító ülés
lefolyását: kik voltak jelen? s nem titkolta el a fölötti
megbotránkozását, hogy Bauernhass gróf az egész gyülés alatt le nem
húzta a kezéről a keztyüt; neki is keztyüsen nyujtotta a kezét
parolázásra, a mi tisztességes emberre nézve gyönge megbántás.

Hanna mentőleg szólalt fel.

– Ez nem gőg, csak megszokás. Némely úri háznál ép oly kevéssé jelennek
meg az összetartozók keztyü nélkül a kezükön, mint czipő nélkül a
lábukon, keztyüben ebédelnek, sőt keztyüben hálnak is.

Incze nem akarta felhasználatlanul hagyni e téren szerzett
tapasztalatait.

– Hiszen nekem is volt szerencsém egy időben mindennap herczegekkel
együtt ebédelni, mondá kérkedőleg; a krimi háboru alatt, még pedig
angolokkal; de azok, mondhatom, hogy puszta kézzel nyultak a bográcsba
velem együtt. Pedig úgy hiszem, az angol aristocratia is megközelíti
büszkeségre a csehet.

– Azt, a mi hadjárat alatt történik, ne vegye ön a rendes élet
zsinórmértékének. Háboruban az is megeshetik, hogy az ember dobszónál
esküvőt tart, a mi más időben nem járná meg.

Hannának bizonyosan nem más eszmejárás hozta ezt az ötletet, mint hogy
épen aznap adták a német szinházban ezt a víg operát: «az ezred leánya,
vagy a házasság dobszónál»; de Inczét nagyon fájó részén találta ez a
szó. Azt hitte, hogy az ő első házasságára czélzott az.

Nagyon elkomorult rá s menekült dolgozó-szobájába.

Ott azután elgondolkozott rajta s átlátta, hogy ő a hibás, ő kezdett
élczelni a cseh aristocratiára, holott annak egyik legbüszkébb tagja
választotta őt férjül s az nem szégyel most az ő házánál oly munkát
végezni, mintha egy pipereárus bolt hölgyei közül választotta volna őt
ki. Rávette magát, hogy visszamenjen hozzá és kiengesztelje őt.

Hanna csakugyan ott ült megint annál a szerencsétlen ruhánál, melyen
mindennap szab, varr és fejt; s mely makacsul felfogadta, hogy soha el
nem készül. Varrt és látszott a szemein, hogy fejfájásban szenved.

Hjaj, de könnyű ám kiengesztelni egy asszonyt, a ki haragszik, a ki
pöröl, a ki sír, a ki dúl-ful, ront-bont, körmöl és pofoz; de hogyan
kiengesztelni egy nőt, a ki hallgat, a ki egykedvű arczot csinál, a ki
még csak egy arczvonással sem árulja el, hogy mi baja van?

Incze mégis addig könyörgött neki, míg kiimádkozta a kezéből azt a
Penelope-szoknyát.

Akkor aztán Hanna nekiállt kávét pörkölni a borszeszgépen. Az is jó a
fejfájás ellen.

Incze aztán, hogy kedveskedjék, hogy hátra ne maradjon, vagy talán hogy
tréfás fordulatot adjon a feszült helyzetnek, a maga részéről elővette a
kávémalmot s elkezdte a Hanna által pörköltet megőrölni.

Hiszen annyiszor tette ő ezt Serenával.

De már erre kitört Hannából a harag. Összecsikorgatta gyönyörű gyöngysor
fogait s megrázta a fejét, s a két öklét megreszkettetve, riadt rá a
gonosztevőre.

– Takarodjék ön! Hisz mind elrontja a kávédarálót, ha forrón őröli meg
benne a kávét! Ennyit sem tud? pedig az egész világot bejárta, s még
országos képviselő akar lenni!

Incze aztán menekült is a casinoba.

«Országos képviselőnek lenni!» Lehet is az, mikor otthon az ember
magamagát sem meri képviselni! Aztán most készüljön az ember, ilyen
feleségtől megpuhított kedély mellett, a fulminans philippicára a
kormány ellen! Nem is készült ám!

A casinóban összetalálkozott Walter Leoval. A bankár arról az örvendetes
eseményről tudósítá, hogy a ministertanácsban kedvezően intéztetett el
az engedélyokmány.

– Hanem már most egyet mondok, kedves barátom. Azt egészen
természetesnek fogod találni, hogy mikor te a consorsaiddal együtt a
jelen kormánytól engedélyt kérsz egy állami kamatbiztosítás mellett
épülendő vasutra, ugyanakkor nagyon furcsán zavarná meg a nótát, ha te
egy füst alatt egy kegyetlen philippicát tartanál a kormány ellen a
budgetvita alkalmával s ellene szavaznál annak a költségvetésnek,
melyben a saját vasutad is benne szerepel.

Ezt bizony Incze maga is furcsának találta.

– Jó! Majd mikor rám kerül a beszéd sora, este kimegyek mezítláb a hóra,
reggelre berekedek s másnap tanum rá az egész világ, hogy nem
szónokolhatok.

Ennyire már elment.

Walter Leo és Bauernhass gróf ott maradtak Budapesten addig, míg
engedélyokmányukat ki tudják ásni a ministeriumtól, a mi nem megy minden
artézi kútfúrás nélkül.

Ez idő alatt Leo többször meglátogatta Áldorfaiékat, de Bauernhass
sohasem.

Leo annyit megtudott a társalgásból, hogy Hanna sehova sem jár, még
szinházban sem volt, Budapest mulatóhelyeit épen nem ismeri. Az mind sok
költségbe kerül s Incze sem ér rá, mert az reggeltől estig dolgozik.

Leo erre azt a megjegyzést tette magában, hogy a mely családnak mintegy
négyezer forint jövedelem mellett ártatlan mulatságokra nem telik, ott
vagy a férj rossz számító, vagy a nő rossz gazdasszony. Azonban Budapest
drága város. Itt a lélekzetvétel is pénzbe kerül. Ez is igaz.

Egy napon ismét, mikor a budgetvita egész forrójában állott, ezzel a
közleménynyel lepte meg Walter Leo Áldorfai Inczét:

– Kedves sógorom. Kutya van a kertben! Az engedélyokmány már minden
hivatalszobán szerencsésen keresztülvitorlázott nevezetes havariák
nélkül; hanem tegnap elővett bennünket a ministeri biztos s egész
nyiltsággal kimondá, hogy vasutunk létrejötte nagyon kivánatos és
nemzetgazdászati szempontból igen üdvösséges, kivülünk más nem is kapja
azt meg; hanem, hogy a kormány igen szálkás falatnak találja azt, hogy a
consortiumunkban egy forradalmár hadvezér is találtatik, a kiről mai
napig is azt hiszi (akár alaposan, akár alaptalanul) az egész világ,
hogy ő lesz hivatva egy mindent felforgató mozgalom élére állani. Hogy
az által, ha ezt figyelembe nem veszi a kormány, maga is könnyen hamis
helyzetbe jöhet. Azért tanácsolja, hogy téged hagyjunk ki a
consortiumból egyszerűen. Erre azonban kapott egy olyan választ, a mit
hiszem, hogy nem tesz ki az ablakába, még pedig nem is tőlem, hanem
Bauernhasstól. A gróf sarkára állt s azt mondta: «a kivel én egyszer
consortiumba léptem, ahhoz én hozzá vagyok nőve, mint a siami ikerpár,
Chung a Tunghoz, s azt én magamról levágatni nem engedem. Ha tetszünk
együtt, tessünk; ha egy nem tetszik közülünk, ne tessünk.»

Inczének ezzel a szóval nagyon ki lettek húzva a méregfogai. Az az
ellenszenves alak; az a patchouliszagú aristocrata igazi nemes ember
módra viselte magát az ő irányában. Ő bizony, hasonló helyzetben aligha
ki nem dobta volna a hajóból azt a kellemetlen utitárst – amugy
parasztosan.

Incze úgy megszorította erre a közleményre, elismerése jeléül, Leo
kezét, hogy az egymásba tapadt ujjait rázogatva monda:

– No ennek felét Bauernhassnak adom, mert nekem sok.

– Mit tegyünk most? Kérdezé Incze.

– Én bizony tudnám, hogy mit kellene tenni? Hanem az egyenesen a te
feladatod. Abból a forradalmi vezérkedésből, tudjuk mi jól, hogy semmi
sincs. Te magad tudod legjobban, a ki szinről-szinre ismered a
viszonyokat odakinn úgy, mint idebenn. Minek hát játszani nagy
jelszavakkal? A te nyilvános jellemednek legkisebb kárára sem lenne, ha
te a most folyó budgetvita alkalmával egy őszinte loyalis beszédben
nyilvánvalóvá tennéd, hogy neked ez irányban semmi titkos törekvéseid
nincsenek. Ez a mi egész helyzetünket megkorrigálná. Gondolkozzál rajta,
a mit mondtam.

Incze nagyon is elgondolkozott azon.

Tehát már most nemcsak azt kivánják tőle, hogy hallgasson; hanem azt is,
hogy beszéljen!

Mit beszéljen?

Rontson le olyan illusiókat, a mik még nem csak sok embernek boldog
álmait képezik, de a mik a közjellemet, mint abroncsok tartják össze?

Mit tegyen most?

Hej, ha az a felejthetlen nő most itt volna oldala mellett, az majd
kitalálná a mentő gondolatot a kétség közepett! Megmondaná: «tedd» vagy
«ne tedd!» «Ha az, a mit el akarsz mondani, meggyőződésed, mondd el!»
«De ne mondd el olyankor, mikor jutalmat kinálnak érte; mondd el ingyen
és ha megvernek is érte.» «Ha pedig nem meggyőződésed az, s nem
szükséges, hogy mondva legyen, el ne mondd, ha a világot igérik is érte!

Nincs, a ki vele így beszéljen!

Hiszen itt van az új nő. De ez nem arra született, hogy férje
gondolatait kitalálja. A férjnek kell az ő gondolatait találgatni mindig
s azokat mélyen el tudja rejtegetni előle.

Incze elmondá Hannának a Leo által közlötteket, s várta, hogy mit felel
rá a nő?

Ez pedig egész okos megnyugvással felelé, a varró selymet elszakítva
fogaival (a miért Incze mindig zsémbelt: mikor ott az olló).

– Lássa, milyen jó volt, hogy nem indultam el mindjárt nagy szállást
keresni s butorokat megrendelni.

Az igaz, hogy nagy baj volt Inczére nézve, minek mondta el előre
Hannának azt a kilátásba helyezett nagy jövedelmet. Most hogyan vegye
ezt tőle vissza?

Hanna hideg vérrel húzta a tűbe a selymet, mintha az a tűfok szűk
nyilása volna gondolatainak egyedüli átjárója. Hajh, Incze maga is
szeretett volna ezen a tűfokon keresztülbújni! Addig nem lehetett a
beszédet folytatni, a míg a selyem bele nem talál a tűbe. Megvan, hála
az égnek!

Most aztán Incze folytathatá.

– Óh még ezzel nem esett ki a világ feneke. Az ügy nincs elveszve.
Társaim szilárdul állanak mellettem s nem tágítanak a kormány előtt.
Kedvesem, mit szólsz hozzá? Én szeretném ezeket a társaimat, Leot és
Bauernhass grófot holnapra egy kis barátságos estélyre elhíni hozzánk.

Hanna felsziszszent! A tű megszúrta az ujját.

Incze hitvesi részvéttel kapott a sebzett kéz után, hogy a kitóduló vért
ajkával felszivja, hanem Hanna ökölre szorította kezét s nem engedte azt
neki.

– Hová gondolsz? Hát fogadhatunk el mi ezen a mi szállásunkon
elegantiához szokott vendégeket? Hivhatom én ide a jockey-klubot hozzám
estélyre, mikor egy épfülű theacsészét nem tudok eléjük föltenni?
Bizhatom én magamat erre az ostoba szakácsnémra? Kérlek igen nagyon, ne
hijj én hozzám vendéget!

Incze nagyot sóhajtott s abbahagyta a dolgot.

Alantabb hangon kezdé aztán s elmondá Hannának, hogy mindezen lehetne
még fordítani egyetlen egy szónoklati diversionak az árán. Rászánja-e
arra az áldozatra magát? Mert ez áldozat!

Hanna ruhafodrot ránczolt. Mikor a tizenöt milliomodik ránczba ölté a
tűt, akkor annyit mondott:

– Kedvesem, tedd, a mit jónak látsz. Én, látod, hogy így is meg vagyok
sorsommal elégedve.

De a hang, a kifejezés megczáfolta a szókat.

Incze dolgozó szobájába vonult vissza.

Nagy gond volt az, hogy mit tegyen most?

Hiszen semmi, egy fillér árú apostasia sem kell hozzá, hogy elmondja
magáról, hogy ő nem az, a minek őtet a népszerűsége hireszteli. Eszében
sincsen forradalmi tervekkel szaporítani a patience-játékok nemeit; s ha
egyszer elmondja magáról: «én nem vagyok az, a minek gondoltok, én békés
hazafi vagyok!» hát csak azt fogja vele beismerni, a mit rágalmazói úgy
is régen beszélnek róla, mint emberszólást. Azokat, a kik pártfelei,
barátainak úgy sem nevezheti már, elszakadhat tőlük akármikor minden
szívfájdalom nélkül. Nem is ő lesz az első, a ki ezt teszi. Az országház
termének egyik oldaláról a másikra átmenni nagyon könnyü, nem folyik
közben a Duna, nem fullad bele az ember.

Csak egy göröngy van, a min felfordul az okoskodások szekere, s kidönti
a földre minden sophismáit: az, hogy ennek a lépésnek ára van!

Az ember felbuzdul egy beszédre nem azért, mert a közügy, a haza iránti
szeretet túlömlése kényszeríti érzelmeit, hanem azért, mert magának akar
valamit szerezni!

Hiszen nem hivatal az a valami. Nem függ kormányi kinevezéstől. Nem is
tudja azt meg minden ember. Hiszen ezer közül kilenczszázkilenczven nem
tudja azt még, hogy micsoda jószág az a «præsentzmark»? De elég, ha
tudja ő maga, hogy mikor buzgott, ezért buzgott!

Pedig ezt már most csaknem kötelessége megtenni. Egyik nemeskedés a
másikat költi fel. Bauernhass gróftól nemeskedés volt az, hogy consorsát
nem engedte a kormányi ráhorkantásra kitörültetni az engedélyokmányból,
ez most corollariumképen vonja maga után, hogy e consors se kövessen el
valami olyan parasztkodást, a mi a másik két társat buktatja el.

De ki is ez a Bauernhass gróf, hogy ez így egyszerre csak belecseppen az
égből az ő élete történetébe? Hogy nem hallotta ő ezt a nevet soha
Walterék házánál? se magát az alakot nem látta a bankár estélyein, a hol
pedig minden cseh nevezetesség együtt szokott lenni? Pedig Walternek
igen szoros összeköttetésben kell vele állni, miután ily vállalathoz
épen őt szemelte ki. Föltette magában, hogy legközelebb meg fogja
Hannától kérdezni, hogy nem tud-e valamit erről a Bauernhass grófról?
Arról a válaszról pedig előre bizonyos lehet, a mit Hannától fog kapni:
«kedvesem, önnek a consorsa, önnek csak jobban kell őt ismerni!»

Bizonyos, hogy eddig is le van már neki kötelezve. Ha most épfülű theás
findzsái volnának, egy barátságos estélylyel leróhatná ezt a foglalóba
kapott barátságot; de mert nincsenek s egész Pesten nem is kaphatók, s
ha kaphatók, egy millióba kerülnek, annálfogva most kénytelen hála
fejében egy beszéden törni a fejét, a mihez nem talál se thémát, se
expositiót.

E nagy tusakodás közben eszébe jut ahhoz a kis medaillonhoz fordulni,
melyben két szép női arcz egymás felé fordulva, hallgat: (vagy talán
beszélnek is egymással?)

Ez a régi még most is kisegíti őt a bajból. A mint ez arczot nézi, lelke
visszatévedez a multra, vissza, vissza egész odáig, a hol a honvéd…

Megvan!

– A honvéd. Ez a mentő jelszó.

Jobb szelleme szánta őt meg a szorongattatásban, az sugalta ezt neki.

– Ha meg vagy hasonlva önmagaddal, szakitsd kétfelé magadat: válaszd
külön a honvédet a pártembertől. Az új nemzeti kormány új honvédsereget
akar felállítani. Foglald el ezt az álláspontot. Innen mondhatsz a
kormány védelmére egy fényes beszédet s még sem tagadod meg multadat.

Ebben az ötletben megtalálta menekülését Áldorfai.

Mikor rákerült a szónoklat sora a nagy parlamenti harczjátékban, tartott
egy fényes beszédet, melyben remekül voltak egyesítve a trón iránti
hűség contestatiói a haza iránti lángoló áldozatkészséggel.

Eddigi padtársai ugyan azt mondták rá, hogy biz ez átnyergelés volt; de
igen szépen ment végbe, s nem kevésbbé szorítottak vele kezet e
szónoklat után, mint a miniszterek.

Walter Leo az idegenek karzatáról hallgatta e beszédet s mikor vége
volt, lejött gratulálni Inczének a buffetbe.

– Ezt jól adtad! Et capram, et caules. Tout est gagné, même l’honneur!

Másnap kezében volt a consortiumnak az engedélyokmány, s Inczének
azonnal fel kellett mennie Bécsbe az alakító ülésben részt venni. Ott
meg is választották, mint előre tudva volt, igazgatótanácsosnak. Mikor
Leo kezébe adta a legelső «jelenléti bárczát,» figyelmezteté rá, hogy
ezt eltegye, mert az esztendő végén kétszáz forintot fog érni. S ilyet
minden héten kap egyet.

Incze eldugta azt a tárczája fenekére és nem dicsekedett vele senkinek.
Azt hitte még, hogy ha az ember ilyen nagy pénzt kap olyan csekély
fáradságért, azt maga előtt is szégyenleni kell. Szegény! új ember volt
ezen a téren.

Egy pár hónapig azután rendesen feljárt hetenkint Bécsbe, s ott
összejött Walter Leoval az igazgatótanácsban. Bauernhass grófot soha sem
látta többet, az nem kivánt az igazgatótanácsba bejutni: részvényei
szerinti szavazatát Walter Leora ruházta. Neki nem kellett ez az üzlet.
Hát mi kellett neki benne?

A harmadik hónapban így szólt Inczéhez Walter Leo:

– Nos kedves sógor, vállalatunk kitünően sikerült. A pénzpiaczokon
tomboló jó kedvvel fogadták papirjainkat. Az üzletet befejeztük. Mi egy
kerek milliót nyertünk rajta. Ebből alapítási költségekre lemegy
százezer forint, a maradékot három felé osztva, te rád jut belőle
háromszázezer forint.

– Te csak tréfálsz?

– Annyira nem tréfálok, hogy itt van számodra az utalvány. Az összeget
minden órán felveheted a bankból: ha ott hagyod, csak három perczent
kamatot kapsz érte.

– De ne ejts kétségbe, hát miért kapjak én háromszázezer forintot?

– Hát azért, a miért én, meg Bauernhass; mert mi voltunk az
engedélyesek.

– De hát kitől raboltuk mi ezt az egy millió forintot?

– Kedves barátom! szólt Walter Leo komolyan: én meg vagyok győződve
róla, hogy te, mint országos képviselő, ki a parlamentben vasuti
politikát s pénzügyi terveket megbirálni vagy hivatva, ezt a két
szaktudományt tökéletesen érted.

Nem értette biz azt Incze se tökéletesen, se tökéletlenül; de az irónia
oly vértezett alakban lépett eléje, hogy lehetetlen volt rá mást
mondania, mint azt, hogy «értem.»

– No ha érted: hát akkor tudod azt, hogy a mit az ember vállalatokon
nyer, az nem rablás, csak szerencsés felhasználása a kedvező helyzetnek.
A közönség is jó vásárt tett, mert a pénzét jól és biztosan helyezte el;
hát csak tedd el te nyugodt lélekkel a rád eső nyereményt s ne népesítsd
meg az álmaidat kirablott népek és országok kisérteteivel.

– De én mégis azt hiszem, hogy ezt a hirtelen nyert egy milliót valaha
valaki még is fel fogja panaszolni.

– Akkor essék rám az átok súlya! Te annyit tudsz a dologról:… no a
mennyit szokott egy országos képviselő tudni a financzoperatumok és
vasutentreprisek dolgáról. Azoknak pedig már Krisztus is megbocsátott a
keresztfáról.

– Csak nem azzal a szóval, hogy «nem tudják, mit cselekesznek!?»

– Hanem egyet mondok neked, azaz, hogy hármat. Már most van
háromszázezer forintod. Szép gömbölyű összeg. Már most csak arra kérlek:
először is ne kezdj el belőle palotát építeni, másodszor ne végy rajta
hatszázezer forintos uradalmat, és harmadszor, ne valld meg a
feleségednek az egész összeget: mondj neki csak százezret.

– Miért? kérdé Áldorfai megbotránkozva.

– Hát, tudod, csak úgy tanácsképen mondtam.


MADEMOISELLE BELLE ANGE.

Áldorfai Incze nagy félelmek közt mert haza jönni Budapestre. Azon
töprengett, hogy ha megtudják felőle, hogy ő egy vasuti vállalaton egy
tollvonás árán olyan roppant nagy pénzösszeget nyert, akkor őtet talán
többet el sem fogadják semmi czivilizált társaságban s jó szerencse
lesz, ha a saját felesége is ki nem kergeti a házból, azzal a
napszámmunka nélkül szerzett pénzzel. Valami gyönge reménység biztatta,
hogy talán nem tudják meg olyan hamar.

Nagyon csalatkozott. Elébb megtudták azt, mint ő haza érkezett volna.

Hanem abban is csalatkozott ám, hogy őt e miatt a társaságból ki fogják
rekeszteni. Au contraire! Most lett csak igazán bevéve minden
társaságba. A míg az ilyen emigrált, meg újra immigrált bús hazafi a
«szegény ördög» hirében áll, az emberek úgy fáznak, mikor látják (még a
jó barátai is); mind azt hiszik róla, hogy ez keres valakit, a kitől
valamit kérjen s csak rá kell nézni, hogy az embert megfogja s azt
mondja, te vagy az, a kinek engem ki kell húzni a vízből! Hanem a mint
egyszer híre futamodik, hogy a bús hazafi nagy pénzhez jutott, minden
jég felolvad előtte; elismerik, hogy most már derék, társaságba való
ember, a ki nem nyugtalanítja a vele érintkezőket. Még a hazafiui híre
is egyszerre két akkorára nő. Alig győzi a küldöttségeket elfogadni, a
mik karhatalommal viszik elnöknek mindenféle alapon alakuló
társulatokhoz. A czimborákból tisztelők válnak s az ellenségekből
legfeljebb irigyek.

Hát még a feleség otthon. Annak sincs eszébe válópert indítani e miatt.
Ellenkezőleg, azon örvendetes változás áll be a családi életben, hogy a
míg az új bevásárlások tartanak, a nő kedélye folytonos villanyosságban
van tartva. Követeli, hogy férje együtt menjen vele a boltokba kelméket,
szőnyegeket, bútorokat válogatni. Dicsekszik, pompázik a férjével.
Mutogatja őt a világnak. Akarja, hogy lássák az utczán, hogy ők új
házasok s most élik a mézes heteiket. (Pedig már régen elmúlt annak egy
éve).

És aztán, a mint olyan háztartást kezdenek vinni, melyet nem kell többé
látogatók elől zárva tartani, egyszerre megnyílnak előttük a társadalmi
körök. Jótékony női egyletek felhívják Hannát a belépésre s megteszik
választmányi tagnak, az aristocratia magas urhölgyei keresik barátságát
s azoknak körében Hanna grófnő, mint bennszülött találja fel egyszerre
magát. Eljár estélyeikre és viszonozza azokat. Tud úrnő lenni. Elemében
érzi magát. Szépségével hódolatot, erényeivel tiszteletet költ maga
iránt.

Ezzel a kedélye is átváltozik; nem oly rideg, szenvnélküli lény többé!
Incze rájön arra a tudatra, hogy az az elébbeni állapot boldogság volt
ugyan, de szomorú boldogság; míg ez a mostani: szerencsétlenség ugyan,
de vidám szerencsétlenség.

Most már a férj is, a nő is a közügyeké. A férjnek egész nap ülései
vannak, s a feleségnek néha még este is. A haza, az egyház, az iskola, a
szenvedő emberiség, a közmunka és nő-ipar, a kisdedek sorsa, élénken
igénybe veszik tehetségeiket. Néha egész nap sem látják egymást; annál
édesebb aztán a viszontlátás, s van tárgy, a miről beszélni lehet.

Az előkelő világ tánczestélyeire együtt járnak s mindenki összeillő szép
párnak tartja őket egymás mellett.

Csak az a kár, hogy Incze igen komor. S azt tudja ő maga is. Érzi, hogy
nem bir azzal a hajlékonysággal, azzal a simasággal, és különösen azzal
a gyorsan tenni kész figyelemmel, a mi az előkelő társaság férfiait
megkülönbözteti. Leginkább bámulja pedig a férfiakban azt az öntudatos
modort, a mivel hölgyekkel bánni tudnak. Tudnak fényleni a nélkül, hogy
melegednének.

Ehhez ő nem ért; ő udvarolni csak annak tud, a kibe szerelmes: azt
azután eltitkolni nem is tudja.

Egy fényes tánczestélyen, melyet a Budapesten lakó aristocraták egyike
tartott saját palotájában, Incze ismét összetalálkozott Bauernhass
Siegebert gróffal. Őszi lóversenyek ideje volt: arra jött le Budapestre.

Az ifjú lovag ezuttal nem volt úgy állig begombolva, miként az első
összejövetelük alkalmával: most természetesen tánczvigalomhoz levén
öltözve. Haja most is előre csüngött a homlokára, mintha gondolatai
volnának, a miket gyászol.

Mikor Siegebert gróf meglátta Inczét a szemközti ajtón belépni, félre
hajtá homlokáról a kilátást rontó hajfürtőket, s ismerős mosolylyal
közelített felé.

Igen, Siegebert gróf tudott mosolyogni.

Sőt egyebet is tanult. A míg Inczéhez jutott, addig lehuzta jobb kezéről
a finom fehér jaquemar keztyüt, hogy mezítelen kezét nyujtsa neki
szorításra. Pedig itt már a feszes illemszabály eléggé igazolja, ha az
urak keztyüiket le nem húzzák s úgy szorítanak kezet.

Ez tüntetés volt.

És az egész modor, a melylyel a társalgást vezetni igyekezett, az mind
annak az alapgondolatnak a kiszinezése volt, hogy «látod, én most nyájas
akarok hozzád lenni; mert tudom azt a gyöngeségedet, hogy neked tetszik,
ha valaki a szemedbe mosolyog, a kezedet megszorongatja, dolgaid felől
tudakozódik, s ha valami bajodat kitudta, mond valamit, hogy mit
használj ellene? Aztán karon fog, jó pajtásainak bemutogat; vidám
adomákkal mulattat, s helyet csinál számodra a buffetben, s ha a
tyúkszemére léptél, ő mondja, hogy «pardon.» Én tudok neked így is.
Minthogy ez neked jobban tetszik.»

De hát honnan tudhatta azt meg Bauernhass Siegebert, hogy ő neki mi nem
tetszett rajta az első találkozásukkor? Hogy ő azon a keztyüs kézzel
való irkáláson, és kézszorításon megbotránkozott? Hisz ő ezt egyedül a
feleségének mondta el, és kivüle embertől született lény nem hallotta
azt soha.

Ki figyelmeztette arra Bauernhass grófot, hogy «te, máskor ha összejösz
Áldorfaival, légy nyájas hozzá; mert ő a külsőségekben megbántást
talál!» Ezt a gyöngéjét nem árulta ő el, csak Hanna előtt.

Ez a gondolata fel maradt jegyezve emlékében.

Azután, hogy megint kétfelé váltak, tovább is figyelemmel kisérte
Siegebertet, hogy megtudja, vajjon ez a nyájas modor, a mivel irányában
tüntetett, csakugyan egy egészen átváltozott kedélyállapot jelensége-e?
S rájött, hogy nem az.

Bauernhass Siegebert, a mint a társaság más tagjaival jön össze,
mindenki irányában ugyan azt a hideg távoltartó modort tartja meg, a mit
ő első látásra megbántásnak vett: Siegebert a magával egyenranguakkal
sem szivélyeskedik. Ez nála természet. Mikor a quadrillebe vegyül: úgy
tünik fel, mintha azok a terra cotta caryatidák a karzaton kezdenének el
tour des mainst csinálni, s mikor a rondeauban az ő feleségének, Hanna
grófnőnek nyujtja egy pillanatra kezét, hogy egyet forduljon vele, rá
sem tekint, mint nem tekintenek egymásra azok a szobrok, a miknek az
agyagművész elmozdíthatlanul odaragasztotta a fejüket a nyakukhoz.

Tehát az a nyájaskodás egyenesen csak az ő kedvéért volt szinpadra
hozva.

S ugyan mi szüksége volt arra Bauernhass Siegebert grófnak? Miért neki
magát úgy viselni, mintha ő volna Inczének lekötelezettje? nem pedig ez
tartoznék neki: a háromszázezer forintjával, a felesége szép
toilettjével, ezzel az egész tánczteremmel, s a bennlevő celebritásokkal
és ragyogó szépségekkel? Hisz ezt mind ő neki köszönheti, hogy felvette
a hajójába s nem dobta ki belőle, mint Jónás prófétát, mikor a tenger
megharagudott.

(«De hát már most mivel vagy te boldogabb ember, mint voltál akkor,
mikor a káposztafejekről szedted a csigákat?» kérdé tőle a hazajáró
emlékezet, s ismét úgy jött neki, mintha megújulna előtte a meleg
álomkép, mely egykor úgy elandalitá lelkét, mikor még nem is látta azt;
s érezné a tengerszél susogását a banaan-lombok között, s a leveleken
átszürődő zöld fény melegét arczán, s hallgatná a zenekar finaléja
helyett azt a távoli dalt a «sárga cserebogárról.»)

Ez az ő jó tündére, az emlékezet, ismét rávezette őt arra, a kit már-már
elvesztett: saját magára. Közel volt hozzá, hogy nagyon eltévedjen. Az
elvesztett alak ugyan már nem olyan makulátlan fényes, mint volt: a
rozsda megfogta; de az még mindig «ærugo nobilis;» a corynthi ércz nemes
szennye: a nagyravágyás rozsdája.

Egy gondolata támadt, mely így szólt:

– Megfordítva áll a viszony közöttünk. Nem én tartozom hálával az én két
consorsomnak, hanem ők nekem. Mik voltak ők a magyar kormánynak? Hekuba!
De én voltam valami! Én voltam az ár, a miért megkapták a vasuti
engedélyt. Az én áttérésem volt az æquivalens, a mi az alkut
kiegyenlítette. Már akkor, mikor harmadiknak felvettek a consortiumukba,
számítottak arra, hogy velem fizetik ki a számlát. Úgy tettek, mint a
kereskedő, a ki a malabári szigeten felszedi a kauri csigákat, azzal a
számítással, hogy Senegambiában, a hol ez pénz, rabszolgákat fog rajta
venni. Nem dobtak ki a hajóból? Nem bizony, mert én voltam a gőzgép, a
mi a hajójukat előre vitte.

Ebben azután egészen megnyugodott, hogy ő volt a gőzgép.

(Szegény Serena! Valahányszor ő rá visszaemlékezik, az mindig hoz eléje
egy megnyugtató gondolatot, mely őt kisegíti aggályaiból.)

Incze nem vette észre, hogy ő kezd hiú lenni.

Hanem azt vette észre, hogy a felesége is kezd az lenni.

Hanna hódító szép volt. A hódolatokat ugyan közelből nem bátorította
fel, hanem távolból ő is szivesen látta, mint minden asszony. S ez nem
is hibájuk: erényük alapja az.

Hanna igen szépen énekelt. Gyönyörű alt hangja volt.

Egyszer az előkelő uraknak és hölgyeknek az az ötletük támadt, hogy ők
szini előadásokat tartsanak az éhezők számára.

(A mióta civilizálódunk, az éhezők categoriája nálunk is állandósult,
mint minden nagy várossal biró országban. Az előtt az volt rólunk az
orvosi diagnosis, hogy egy nemzeti betegségünk van: az a «csömör», ered
a jóllakásból. Gyógyulunk belőle erősen: most az éhség az epidemia.)

Tehát repertoiret kellett készíteni. Abban lőn megállapodás, hogy egy
vígjáték adassék elő, meg egy operette. a vígjáték magyarul, az operette
németűl.

Az operettet különösen azért kellett németül előadni: mert Hanna grófnő
nem tudott magyarul.

– Fortunio dalára esett a választás. Ez még Offenbachnak azon művei közé
tartozik, a mikben kedves behizelgő dallamok, és egészséges humor
képezik a vonzerőt. Ez alkalomra különösen azért volt ez kitünően
ajánlatos, mivel hogy egy öreg férfi kivételével csupa nőszerep van
benne.

A komoly altszerep Hanna grófnőnek volt szánva, s valóban, mintha csak
hozzá termett volna.

Hanem a többi nőszerep mind igen sok szinpadi routint követel: arra az
egyre nem tanítottak az apáczák és gouvernanteok senkit. Ahhoz művésznő
kell, a ki azt az ifjú úrhölgyeknek betanítsa.

A szerencse kedvezett. Épen akkor vendégszerepelt itt a német szinháznál
a bécsi külvárosi szinházak egyikének legújabb csillaga: mademoiselle
Belle Ange.

Ő szokta játszani Fortunio dalában Friquettet.

A fiatalság rajongott érte. (Az öreg uraság is; csakhogy az titkolta.)

Incze minden magasztalás által sem hagyta magát rávetetni, hogy az
ünnepelt vendéget megnézze. Azt mondta, hogy elve ellen van a német
szinházba menni. Maszkirozta a jobb oldalra vonulását nemzetiségi
tüntetéssel. A mely nap először szavazott «igen»-nel «nem» helyett,
kipödrötte a bajuszát kuruczosan.

Tehát ő nem látta mademoiselle Belle Anget.

Ez pedig igen nagy baj kútforrása lett rá nézve. Mert, ha látta volna a
szinpadon, s ha látta volna különösen a szinfalak között mademoiselle
Belle Anget, nem lett volna kiváncsi meglátni a szinpadon kivül; hanem
elutazott volna arra az időre, a míg a vendégművésznő Budapestet
boldogítja jelenlétével, valahová, például a választó kerületébe, s ő
meg a választóit boldogította volna elveinek korszerű fejtegetésével.

Pedig hát kiváncsi volt.

Az előkelő úrhölgyek fölkérték, küldöttségileg, a közkedvességű
vendégművésznőt, hogy ne tagadja meg tőlük azt a szíves fáradságot, a
műkedvelő úrhölgyeket szerepeik felfogásához szükséges utasításokkal
ellátni s a rendezésben is irányadó útmutatásaival törekvéseiket
előmozdítani. A mit a vendégművésznő a legnagyobb készséggel meg is
igért, kinyilatkoztatva, hogy ez rá nézve csak kellemetes kötelesség,
miután ő anyai részről e hazának leánya, s a mivel hazájának tartozik,
azt leróni mindig édes feladatának tartandja.

Tehát mademoiselle Belle Ange minden nap ott volt az előkelő műkedvelők
szinpadi próbáin s mint Hanna grófnő elmondá otthon férjének: ez az
idegen művésznő oly finom decentiával lép föl, oly urias kellem, előkelő
pli tünik fel rajta, hogy egészen beleillik a társaságba. Meg is hívták
minden estélyre s azon kivül egyes nőszereplők külön is kikérték szíves
látogatását, bizalmasabb tanácskozás végett a szinpadi rejtélyek
ezerféle tárgyában s mindnyájan el vannak naivsága, egyszerűsége által
ragadtatva. Nem csoda. Hisz anyja mellett növekedett fel: a ki a
legszerényebb nők egyike, gyermekét soha egy perczre el nem hagyja, s
mindennap elviszi magával a szent misét meghallgatni. Mind a ketten igen
vallásosak. Hanna grófnő előtt ez nagy ajánló levél.

Még mielőtt a Fortunio dala szinre kerülne, elébb az úrhölgyek egy
emberbaráti alamizsnagyüjtést rendeztek az éhezők számára, (ég áldja meg
őket érte!) elfoglalva a templom-ajtókat, s nagy hire volt előre, hogy
mademoiselle Belle Ange a barátok templomának küszöbén fog gyüjteni.
Legtöbb arany is gyült össze az ő perzselyében.

S valóban nagyon meg lett volna jutalmazva Áldorfai Incze azért a
keresztyéni felbuzdulásért, ha ő is oda vitte volna az aranyát a templom
küszöbén az alázatosság bársony köntösében alamizsnát gyűjtő művésznő
erszényébe. Hanem hát kemény volt az ő szive; elkerülte a templomot s
azért meg kellett neki lakolnia.

Fortunio dala fényes előadásának napja már közelgett. Egy megelőző estén
Hanna meghívta magához theára a szent ügy körül annyit buzgólkodó
művésznőt anyjával együtt. Így aztán okvetlenül kellett vele találkoznia
Inczének is.

Mikor Incze ez este a szokottnál hamarább hazaérkezett a klubból,
komornyikja jelenté neki, hogy a vendég-úrhölgyek már megérkeztek s a
grófnő kéreti a tábornok urat, hogy sziveskedjék elfogadó termébe
átmenni.

Incze sietett a parancsot teljesíteni.

Midőn a nehéz damaszt függönyt félrevonta az elfogadó terem ajtaja elől,
épen szemközt ülve látta maga előtt mademoiselle Belle Ange-t a kandalló
előtt, Hanna grófnő mellett. Anyja túl, Hanna balján, egy causeuseön
ült.

Az idegen hölgy meglepő szépség volt. Finom tojásdad arcz, csaknem
minden testszin nélkül, de a minek annál nagyobb élénkséget kölcsönzött
a gyönyörű csigahajlású száj, eleven vérpirosságával; s ehez egy olyan
szempár, melyben egy egész fegyvertára rejlik minden asszonyi
nagyhatalomnak; a nagy sötét pilláktól árnyazott két első rendű
csillagnak zenithje és nadirja volt a jó kedvben és a bánatban. Haját
akkori divat szerint két hoszszan leeresztett fonatban viselte, mik
vállain keresztül ölébe kanyarodtak alá. E haj fekete volt, mint a
kőszén. Világoskék ruhát viselt, melyért Incze rajongott s melyet Hanna
ki nem állhatott, s a félig kivágott ruhának kiegészítését képezte a
vállait és keblét eltakaró csipkefodrozat. A kandallóhoz tolt karszéken
festőien elegáns hanyagsággal hátradülve ült keskeny picziny lábait a
kandalló rácsára téve föl, s az alatt egy roppant nagy fekete
legyezővel, mely féltestét eltakarta, hüsselte magát. Lábainak jól esett
a meleg, arczának a szellő.

Hanna grófnő egy csomó jelmezképet tartott ölében; bizonyosan abban
válogattak.

Incze előtt valami ismerős emlék ötlött föl ez arczon; de még sem tudta
kitalálni, ki az? A mig aztán közelebb lépve, meglátta madame Belle
Anget is, ki nem esett a kandalló világításába. Arról aztán megtudta,
hogy hol van most?

Ez Caesarine: s az ünnepelt hölgy akkor nem más, mint Fatime…

A következő percz egészen bizonyossá tette őt e felől.

A mint a hölgyeknek jó estét kivánt, Belle Ange kisasszony hirtelen
összecsapta legyezőjét s fölállva a karszékből tiszteletteljesen, jobb
kezét a legyezővel hátrahúzta s balját keblére téve, mélyen meghajtá
magát.

Hanna meglepetten tekinte férjére. Hisz így csak akkor szokott elegáns
hölgy egy férfit üdvözölni, ha az egy püspök, vagy egy király. Az ügyes
művésznő csak nem téved tán az illemmozdulatok megválasztásában?

Nem tévedett.

A mély tiszteletet kifejező meghajolást egész odáig megtartá, a meddig
Áldorfai közelébe lépett és szemét lesütötte előtte hódolatszerü
alázattal.

És midőn Incze kezét nyujtá eléje vendégszerető üdvözletre, a kisasszony
hirtelen odahajolt a megragadott kézhez és megcsókolta azt.

Hanna bámulata a tetőpontra hágott.

Fatime vette azt észre s gyermeteg mosolylyal és fenkölt pietással
arczán rebegé:

«A tábornok úr az én keresztatyám, ő keresztelt engem a budai
lelkészlakban, mikor még lelkész volt.»

Erre egy sikoltás következett. Hanna beleejté a jelmezképeket mind a
kandallóba az öléből s azok egyszerre lobbot vetettek.

Az ijedtség, a kár rögtön más hangulatot hozott a társaságba. Hanna
lamentálni kezdett, Fatime kedélyesen kaczagott; a képek az övéi voltak;
Caesarine matronai kegyességgel biztatta a grófnőt, hogy semmi baj az,
holnap estére újra meg lehet azokat hozatni Bécsből.

Incze pedig a pokol fenekére kivánta ezt a leányt, mielőtt született,
hogy ő vele kereszteltesse meg magát! hanem aztán fele utján megint
visszakivánta őt onnan; – hiszen, ha ez nem született volna, ő sem
ismerte volna meg soha első boldogságát (talán az egyetlent is?)
Serenát.

A bekövetkező thea-estélyen a társalgás meglehetősen szórakozott
modorban lett folytatva. Incze és Hanna nagyon keveset beszéltek.
Szerencséjükre ott volt Caesarine, a ki elfogyhatlan ékesszólással és
még bámulatosabb phantasiával regélte el meseszerü élményeit; a mikből
lassankint kiderült, hogyan lett ő madame Belle Ange! Hogy monsieur
Belle Ange valóságos élő személy: nem mythosi alak; Fatimének utólagos
édes atyja, a peu près franczia marquis, ki leányát, midőn az művészi
hirnevet szerzett, sietett büszkén elismerni a világ előtt, s most
otthon van és gondot visel a házra. Azt is elmondta, hogyan került
Fatime Bécsbe Budapestről; a mint egyetlen pártfogója, jóltevője, a
tábornok úr eltávozott, elüldözte a clique, de szerencséjére: mert
Bécsben rögtön akadt egy maestrora, ki tehetségeit felismerte,
kitanította, szerződéshez juttatta, s azóta leánya a közönség kegyencze
s nem szorul senki pártfogására. Szerencséjére: Inczének nem volt most
kedve irónnal jegyezgetni a rovást.

Fatime inkább Hannát igyekezett elfoglalni, kifogyhatlan espritvel
figyelmeztetve őt a szinpadi routine mesterfogásaira s miutan
felszólítására Hanna nem akart férje jelenlétében valamit megpróbálni,
Fatime maga volt kész elénekelni előtte azt a csábító szép áriát:

«Azért uram… azért uram

Jól kell vigyázni!… jól kell vigyázni!»

Szeretetreméltóan tudta azt adni. Csupa báj volt, merő titkolt
szenvedély és a szemérmen keresztül csillámló hamisság.

Hanna kedvetlenül monda:

– Mentül többet tanít ön rá, annál jobban átlátom, hogy én meg sem tudom
ezt közelíteni.

Incze kapott az ürügyön, hogy Hanna nem akar az ő jelenlétében
kisérletet tenni s tisztességesen visszavonult saját lakosztályába, hogy
a hölgyeket ne zavarja.

Érzette jól, hogy e felfedezés után rémséges időváltozásnak kell
bekövetkezni.

… Másnap Hanna grófnő megírta a méltsás rendezőnek, hogy nem játszhatik
Fortunio dalában – makacs rekedtség miatt. S miután a szerepet egy
hirtelen nem vállalta el senki, az egész operette elmaradt. Mademoiselle
Belle Ange is bevégezte vendégszerepléseit: kapott az urhölgyektől
emlékül egy értékes karpereczet s azzal hazament Bécsbe.


A KÉZCSÓK KÖVETKEZMÉNYEI.

– No hiszen szép galibába kevert engem a ti kedves kis szinpadi
angyalotok! panaszkodék Áldorfai Incze Walter Leonak, mikor a
legközelebbi igazgató-tanácsi ülésben összejöttek Bécsben.

– Miféle galibába?

– Hát ez a természet naiv csodagyermeke, mikor nőmnél látogatóban volt s
aztán engem odavitt közéjük a bűnöm, kapta magát, kezet csókolt nekem,
mintha én volnék a bérmáló püspök s aztán egész naivul elmondta
Hannának, hogy ő nekem keresztleányom: én voltam a pap, a ki őtet
megkeresztelte.

– Képzelem Hanna szemeit, a miket rád vetett!

– Dehogy képzeled! Arról nincs emberi fogalom. Ettől a percztől fogva
Hanna, ha meglát, keresztet vet magára és elfut előlem. Egész nap térden
van és imádkozik s készül Rómába vándorolni gyalog és mezitláb.

– Próbáltad kiengesztelni?

– Mindent megkisértettem, a mi csak hatalmamban áll, de mind hiába. Azt
mondja, hogy ő el van kárhozva! Nem elég, hogy maga, mint félig-meddig
apácza, lépett ki kedvemért a rendből; hanem most még azt is meg kell
tudnia, hogy a kihez nőül ment, az elébb maga felszentelt pap, szerzetes
volt! Hogy a férj, kihez esküvel kötötte magát, maga is fogadalommal
volt lekötve elébb. Azóta kétségbe van esve, kezeit tördeli és gyászban
jár. Kérlek: gyászol engem, e világi életemben!

– Átkozott bolond történet!

– No ugyan az! Úgy hogy most már van is feleségem, nincs is. Azzal
biztat, hogy ha megkisértem őt hálószobájában meglátogatni, a kettős
hitvesi nyoszolya helyett két koporsót fog egymás mellé beállíttatni a
fülkébe, az egyikben ő fog hálni: a másikat aztán, ha tetszik, foglaljam
el én.

– Majd elmulik az. Hadd neki kipenitencziázni magát. Vidd el egyszer
Mária Czellbe bucsúra, ott adni fog az oltárra egy szent ajándékot
vezeklésül, s aztán kiengesztelődve tér vissza.

– Te nem ismered őt, ha azt hiszed. Ő tőlem e percztől fogva irtózik.
Daemoniacusnak tart, a kinek nemcsak az érintése, de a puszta látása is
ideges görcsökbe ejti. Én ez időtől fogva arra vagyok büntetve, hogy
Szent József-házasságban éljek.

– El ne mondd másnak, mert még kanonizálnak, ha megtudják.

– Te csak tréfának veszed az én bajomot. De énnekem ez olyan komoly
dolog, hogy képes vagyok főbe lőni magamat értte.

– No, én azt nem tenném.

– Hát mit?

– Boszút állnék mind a két asszonyon egyszerre.

– Hogyan?

– Parbleu! Én tudnám a módját a boszúállásnak! – Ugyan ne légy gyermek.
Ne szaladj te most Hanna után, ha vallásos extasisban van: tudod, ha ez
egyszer a nőket meglepi, abból őket semmi hatalom ki nem gyógyítja;
hanem, ha nem mondanak nekik ellent, hát kigyógyulnak belőle maguktól.
Majd ő fog utánad járni még. Ne menj vissza egy hétig Budapestre. Addig
jer velem; látogassuk meg a te kis gonosztevő daemonodat: a szép
Fatimét.

– Te járatos vagy hozzájuk?

– Ő divatban van.

– De az anyja téged fel akart akasztatni!

– Hát hiszen nem vagyok én a zsidó Isten, hogy az anyák bűnét a
leányokban büntessem meg. S aztán még arról sem vagyok egészen bizonyos,
hogy nem én vagyok-e (az az, hogy a multra nézve) tulajdonképen Belle
Ange úr?

– Eredj, te istentelen!

– Bizony én fiatal koromban nem voltam pap. De most sem vagyok az. A
feleségemet imádom, úgy, mint akárki más; hanem, hogy minden szombaton
letérdepelnék eléje meggyónni, hogy egész héten hol jártam? azt nem
cselekszem. Azért oly hűségben és gyöngédségben élünk egymással, mint
Philemon és Baucis, Herman és Dorothea, Odenatus és Zenobia, Aben Chamot
és Yota és a többi. – Nos, hát eljösz velem holnap mademoiselle Belle
Angehoz? Hogy megdorgáld keresztatyai szigorral! Adsz fel neki szigorú
vezeklést.

Incze gondolkozott a válaszon. Egy olyan nőt maglátogatni híják, a kit ő
akkor, mikor még Serenáját csak távolról imádta, nem akart az útfélről,
a hófuvatból felvenni, hogy ugyanazon szekérre üljön, a melyen Serena
utazik! Ő is elfogadta e nő látogatását már azóta. Csendes barátság volt
köztük.

– Elmegyek.

Incze valóban azzal a szándokkal határozta rá magát, hogy meglátogassa
Leo kiséretében Fatimét, hogy annak majd elmondja azt a nagy balesetet,
a mit családjában naiv kifecsegésével okozott. S majd ott talán az
asszonyi furfang talál ki valamit, a mivel ezt a hibát jóvá tegye.
Valami «pia fraust». Valami kegyes hazugságot, a mivel azután el
lehessen ütni a dolgot. Talán irhatna valami felvilágosító levelet
Hannának, a miben elcsürnék csavarnák a tényállást, úgy hogy utoljára is
kiderülne valami alapos félreértés: hogy Incze még sem az, a kinek
állították, vagy nem úgy történt a dolog.

Ez a gyönge reménysugár vezette el őt másnap Belle Angékhoz Leo
kiséretében. Előre tudva volt jövetelük; vártak rájuk.

Caesarine otthon volt leányával; egy perczre monsieur Belle Ange is
felszinre került, hogy bemutatása által constatálva legyen valóban
létezése; hanem aztán mindjárt megint el is tünt. A quasi-marquis úr
ahoz az osztályhoz látszott tartozni, melynek tagjai csendes
izgatottságba jönnek, ha csengetést hallanak.

Fatime igen egyszerüen volt öltözködve otthon. Akkor épen azokat a
nagyon rövid ruhákat viselték. Olyan volt benne, mint egy gyermek.

Caesarine alig találta helyét Inczének! úgy örült neki, hogy lakását
megtisztelte látogatásával. Fatime is örült nagyon.

– Lássa ön, milyen nagy gyermek lett belőle?

– Fatime kisasszony kész művésznővé nőtt fel azóta, viszonzá Incze
kötelezett bókkal.

– Ne mondja ön: Fatime kisasszony. Ön tudja, hogy másik neve is van.
Önre nézve ő «Serena».

Walter Leo közberontott a maga véleményével:

– Vigye el a héja az önök keresztatyafiságát! No iszen Fatime Serena
kisasszony szép özönvizet döntött fel az én sógorom házánál azzal a
szóval, hogy ő volt keresztelő apja.

– Hogyan? kérdezé Fatime, természetes bámulatra nyitva fel nagy sötét
szemeit, miknek pillái olyanok voltak, mint két éjpillangó szárnya.

– Hát úgy, hogy azóta a sógorasszonyom, a ki igen túlbuzgó vallásos,
katholikus hitben nevelt hölgy, azt hiszi, hogy el fog kárhozni, ha még
ezentúl férjétől hitvesi gyöngédséget fogad el. Incze azóta anachoretai
életre van kárhoztatva.

Caesarine szemében daemoni káröröm sugárzott.

Hanem Fatime elnevette magát.

– Ah, hisz ez nem igaz!

Most azután Incze is bizonyítá.

– De úgy van, kisasszony!

– Nem lehet azt velem elhitetni, szólt játszi hangon a leány. Hisz én
magam láttam.

– Mit látott?

– Önöket azóta együtt.

– S mit tettünk együtt?

– Karonfogva mentek az utczán.

– S aztán – c’est tout?

Fatime vállat vont és a szemébe nézett nagy ártatlanul.

Walter Leo egyszerre féktelen nevetésbe tört ki.

– Ah, ez nagyszerű! Azt hiszi, hogy a házas élet abból áll, hogy az
ember karonfogva jár egymással az utczán! S azzal vége!

Caesarine szemérmetes hunyorgással mondá:

– H-hm! Mit tudja ő még, hogy mi az?

– Valga me Dios! Én ha Inczének volnék, fel tudnám őt arról
világosítani.

Caesarine naiv haraggal ütött e szóért Leo kezére egy papagály
tollseprüvel, míg Incze a szemefehéreig vörös lett.

Csak Fatime nézett közbe változatlan halavány arczczal, semmit nem értő
szemekkel. Mit tudta ő azt még, hogy mit mondott Leo? mért fenyítette őt
meg az anyja? s miért lett olyan vörös Inczének az arcza?

Incze Caesarinehez fordult.

– A kis leánynyal nem lehet ezt megértetni; hanem önnek madame Belle
Ange nincs szüksége körülményes magyarázatra. Ön érteni fogja azt, hogy
micsoda szerep az a «férj az ajtó előtt?»

– Abban én is játszottam! kottyant bele szeleskedve a leányzó.

– No most én játszom benne a czímszerepet.

Caesarine olyan szemekkel tekinte Inczére, a minőkkel néz a macska a
lesből a felé közeledő madárra.

– S ön is ismeri azt a darabot? kérdé sunyi közönyösséggel Inczétől.

– Igen. A nemzeti szinházban láttam.

– Tehát emlékezik ön rá, hogy ott is azért zárja ki a fiatal asszony az
epedő rimánkodó férjet a hálószobájából: mert megtudta felőle, hogy pap
volt, s valamikor egy kis gyermeket megkeresztelt?

– Oh nem, szólt Incze, egészen rá hagyva magát szedetni a kérdés által.
Nincs ott szó sem papról, sem keresztelésről; hanem kizárja a férjét
azért, mert egy fiatal ficzkó beesett a szobájába a kandallón keresztül,
s azt nem tudja hirtelen hová tenni?

– Úgy? – tehát egy fiatal ficzkó beesett a kandallón? – Ugyan kérem,
nincs az ön szobáiban is kandalló?

Walter Leo vakarni kezdte a feje hátulját s szítta a fogait. Ő már látta
a macskakörmöket.

– Madama Belle Ange! szólt kérdő bámulattal Incze.

– Igen. Madame Belle Ange vagyok: ha már épen nem akar ön
«komámasszonynak» czímezni. S ha meg vagyok támadva, védelmezni szoktam
magamat. Ön egy hihetetlen adomát mond el nekem s felelőssé teszi a
leányomat egy igen nagy bajért, a mely önnel történt. Hogy megtörtént,
azt elhiszem. Hogy az önnek nagy baj, azt is elhiszem. Hanem hogy ez a
baj egy naiv gyermeknek óvhatlan kifecsegése miatt szülemlett volna meg:
abban kételkedem.

– De én bizonyossá tehetem önt arról asszonyom.

– Én a nőket, minthogy magam is az vagyok, másképen ismerem. Az
megtörténik gyakorta, hogy egy nő egy férfit, a kit még ma imádott,
holnap már utálni fog; hanem hogy az ilyen égalj-változásnak, a nyárból
egyszerre a télbe átlépésnek, vallási vakbuzgalom lehessen az indoka: ez
a leghihetetlenebb csodák közé tartozik.

– S ilyen hihetetlen csoda az én történetem. Boldogtalanná vagyok téve –
egy szó miatt.

Ezt Incze valódi, mélyen érzett keserűséggel mondá. Hangja reszketett
bele. Ő szerette Hannát.

E szavára rögtön, minden hozzákészülés nélkül, heves zokogásba tört ki
Fatime, odaveté magát a pamlagra s két kezét arczára tapasztva,
fuldokolva kiáltá:

– Oh én szerencsétlen! Mit tettem! Mit tettem!

(– No ez szép fordulatot vesz! sziszegett magában Walter Leo, s az
óráját huzogatta ki zsebéből, hogy megnézze rajta, hány óra? nincs-e még
ideje a menekülésnek? de mindannyiszor visszatette, a nélkül, hogy
megtudta volna, mit nézett rajta.)

Caesarine odafutott zokogó leányához. Arcza felindulást fejezett ki.

– Ne sirj! Ne sirj, gyermekem! Nem vagy te annak az oka! Állj fel!
Törüld le könyeidet! Nézz bátran a szemébe! Te ártatlan vagy. Ne zokogj
úgy: még megszakad a szived!

Walter Leo praktikus szinházlátogató volt. Tudta jól, hogy az utolsó
scénát, bárha az a leghatásosabb, nem kell bevárni soha, mert akkor az
ember a nagy tolongásban nehezen jut a felsőkabátjához s megrántotta
Inczét, hogy jó lesz innen elmenni. Azonban Incze érzékeny szivü férfi
volt, akár egy gyermek: nem tudta lelkére venni, hogy azt a nagy
barbarismust elkövesse, hogy mikor egy hölgyet megríkatott, azt ott
hagyja a zokogás közepett, kiengeszteletlenül; ezt jólelkű ember nem
teheti, bárha részén van is az igazság.

– Hagyj el engem! kiálta a zokogó leány kérlelő anyjára. Miért vittél
engem oda? Eredj! Gyűlöllek!

Caesarine most a kétségbeesés niobei arczával emelkedett fel,
összekulcsolt két kezét tenyereivel fölfelé fordítva fején.

– Ő gyűlöl engem! Nekem meg kellett érnem, hogy leányom gyűlöl engem!

Ez elkeseredés rohama igazolja azon merész kitörést, mely erre
következett. A vérig sértett nő az anyai szív haragjával dobbant a
mozdulni nem tudó Incze elé s fogcsikorgatva monda neki:

– Pedig nem az én Serenámnak a szava okozta azt, hogy Áldorfai Inczének
meg kell fagyni Starrwitz Hanna grófnő jégtekintete előtt, hanem az,
hogy – Bauernhass Siegebert Pesten volt!

– Hüh! kezde el ijedtében fütyülni Walter Leo, s két kezével a két
hunczutkájába kapott. – Incze sápadt lett, mint a halott.

Hanem e szóra dühösen ugrott fel a pamlagról Fatime s anyját erőszakosan
elrántva Incze elől, szilajon kiálta:

– Eredj! Ne rágalmazz egy szentet!

S azzal odaveté magát Incze lábaihoz és megragadá annak kezét.

– Nem! Ne higyjen ön neki! Én vagyok a vétkes, egyedül én! Engem
átkozzon! Engem taposson el! Én tettem önt boldogtalanná!

S még utoljára Inczének kellett lehajolni, hogy őt fölemelje és
kiengesztelje és bíztassa, hogy hiszen semmi baj sincs: nem olyan komoly
a veszély. Helyre lehet azt még hozni.

– Ugy-e helyre lehet még hozni? esenge aztán a leány. Úgy-e ki fogja ön
engesztelni azt a szentet, azt az angyalt? úgy-e addig fog ön előtte
térden imádkozni, míg leimádkozza magához az égből? úgy-e boldog fog
lenni ismét?

S a míg megigértette Inczével, hogy vissza fogja hodítani imádott
szentét s aztán nagyon boldog fog lenni vele, az alatt folyvást oda volt
tapadva keblére, és karjait oda fűzte nyaka körül, és forró arczát oda
szorítá arczához, míg aztán lassan kibékült s az utolsó könycseppek alól
kitört a ragyogó szemek mosolysugára…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor a lépcsőn lefelé haladt a két férfi, Walter Leo azt mondá:

– No ezt a jelenetet jól adták!

– Kik? kérdé Incze szórakozottan.

– Ti mind a hárman.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor Incze lakásánál elváltak, Áldorfai megfogta Walter Leo kezét s azt
kérdezé tőle:

– Bauernhass Siegebert volt Hanna ifjúkori eszményképe?

Leo megczirogatá a másik kezével szépen Incze körszakállát.

– Kedves barátom: most még csak az hiányoznék neked a boldogságodhoz,
hogy kezdj el féltékeny lenni a multakra és a levegőben lévőkre!

Többet nem mondott neki.


GYÓGYÍTHATLAN BAJOK.

Áldorfai Inczének azt mondta a házi orvosa, mikor Budapestre haza tért,
hogy jó lesz nejét minél elébb elküldeni Vihnyére. Ez a női különleges
bajok ismeretes gyógyfürdője.

Incze úgy tett, a hogy rendelve volt. Maga elment előre Vihnyére; a hol
a legnagyobb kényelem akként szerezhető meg, ha valaki egy egész paraszt
házat kifogad, a mik egyenesen e czélra üresen állanak, azt maga
bebutorozza, konyhaszerekkel ellátja, s aztán minden házi szükségletet
magával szállít ide. – A leggyöngédebb figyelemmel berendezett Hanna
számára egy lakást, s mikor az készen volt, irt nejének, hogy jöhet. Ott
bevárta, míg megérkezik; mikor Hanna utazó hintaja begördült az udvarra:
odasietett hozzá, lesegíté a kocsiból; bevezette a szobába, komornájának
átadta a kulcsokat, s azzal maga készen álló kocsijára felült és
elutazott haza Budapestre.

A rövid távollét hitvesek között nemcsak arra szokott jó lenni, hogy
egészségüket ápolják; hanem arra is, hogy egymás után jobban
kivánkozzanak; ha voltak apró nehezteléseik egymásra, azokat az alatt
elfelejtik, s ha volt valami nehéz panaszuk: azt az alatt megbocsátják.

Incze háromhéti távollét alatt mind jobban megerősült abban a hitben,
hogy ő Hanna nélkül nem ember többé s egészen komolyan vette Fatime
tanácsát: hogy eltávozott szentjét imádkozza vissza az égből.

Mindennap irt levelet Hannának. Gyöngéden, aggódva tudakozódott
egészsége felől s a leveleire Hanna is mindennap válaszolt, értesítve őt
a vele és körüle történtekről. Szerelem nem fordult elő leveleikben.

A harmadik hét végén azt gondolta Incze, hogy megérett az idő, melyben
Hannát meglátogassa. Szabadságot kért a tisztelt háztól két hétre s
elutazott neje után.

Hanna örömét mutatta, midőn Incze megérkezett s az nap együtt ebédeltek.

Incze úgy találta, hogy Hanna egészen helyrejött. Visszakapta
elevenségét, szemei tiszta tüzét; fejfájásai elmultak, s ideges görcsei
nem jelentkeztek többé. Ő maga is dicsekedett azzal, s a fürdőorvos is
gratulált Inczének a sétányon a grófnő gyors felépüléseért.

Vihnye különösen női fürdő, ott kevés a férfi vendég; a ki jön is, csak
átutazó, vagy látogatóba érkezett férj; ha egy tánczestélyt rendeznek, a
szomszéd Szklenoból (a mi megint férfiak fürdője) szoktak hozzá
tánczosokat requirálni.

Aztán az a rend van, hogy a női patiensek jobbadán a kisebb nagyobb
paraszt házakban laknak, kiki külön a maga kényelmére. A vendéglő
szobáit inkább a férfiak számára tartják fenn. Ha látogató férj érkezik,
azt is a vendéglőbe szállásolják, – a kúra tekintetéből. Itt vesztegzár
alatt vannak a szerető szivek.

A kevés férfi aztán annál nagyobb becsben van; az asszonyok előtt még
nem annyira, mint egymásra nézve: mint kiegészítője a szüntelen
megcsorbuló whiszt- és tarokkpartieknak.

Mikor Incze azt a szándékát kinyilatkoztatta, hogy két egész hetet itt
fog tölteni, csaknem hála-adreszt intéztek érte hozzá.

Akkor épen nem volt több fegyverfogható férfi a közelben, mint az a
három, a ki kénytelen ott lenni: a szolgabiró, a fürdőorvos, és a
postamester. Ő lett a negyedik.

Senki sem volt olyan nagy tisztelője, mint a postamester. Bámulattal
nyilatkozott felőle. A mióta ő nagysága itt van, egy nap nem múlt, hogy
levél ne érkezett volna számára Budapestről s hogy ő is viszont levelet
ne küldött volna a képviselő úrnak Budapestre. No most legalább két
hétig pihenése lesz a szegény postásnak! Addig annál többet lehet
tarokkozni.

Tették is.

Hanna az alatt szorgalmasan használta a fürdő-kúrát, s szemlátomást
épült. Mindenki azt mondá, hogy ő a legszebb hölgy az egész fürdőn. Ezt
Incze is úgy találta.

A négy tarokk-kompánista egészen összebarátkozott. A postamester annyira
vitte a bizalmasságot, hogy a leveleket, a mik Incze számára érkeztek a
postán, csak egyenesen odahozta a tarokkasztalhoz, s rövid kézből átadta
Inczének; sőt Hanna grófnő leveleit is oda adta neki, hogy vigye haza a
feleségének.

Incze nem utasította vissza a colporteuri hivatalt. Kiváncsi volt rá,
hogy honnan kap neje leveleket?

Kiváncsisága ugyan sovány táplálékot kapott. Egyszer Prágából jött
levele Hannának, ezt női kéz irta, bizonyosan Helene; máskor
Budapestről: az is női kézirás; egyszer megint Königinhofból, arra rá is
volt irva kivülről a küldő neve: Hanna bátyjáé.

Hannának nagyon megtetszett ez a hely. A gyönyörű táj, keverve a fenyves
lombfákkal; a csupa nőktől lakott kolónia, egészen kedélyéhez illett.
Azt mondta, hogy az egész idényt itt fogja tölteni: az pedig három
hónap. Egy már letelt belőle.

Egy napon a postamester megint levelet hozott Inczének a sétányra. A
grófnőnek szólt.

Incze elhalványult, mikor azt a levelet kezébe vette. Megismerte a
czímzeten az irást, a pecséten a czímert, a postabélyegen a küldő
lakhelyét.

Ez a levél Bauernhass Siegebert gróftól jön.

Megköszönte a postamesternek a szivességet, s eltette a levelet a
zsebébe.

Első érzése volt az ijedtség.

Megrémült, mint a ki egy régen rettegett halálos betegség első
kórtüneteit veszi észre magán.

Fenyegetve van! Még nem olyan nagyon, hogy a harag, a dölyf hevítse föl
agyát; még csak a láz kezdete az: hideggel kezdődik; reszketéssel,
félelemmel.

A fürdő felé indult, jól tudta, hogy ott fog Hannával találkozni.

Nem csalódott. Hanna pontos volt. A rendes órában megjelent, fürdését
végezve. Innen rendesen a «kerthez» szokott felsétálni, mely a fürdő
mögött egy magas hegy oldalán terül, a vendégek kedvencz mulatóhelye.

Hanna megköszönte Inczének a hű figyelmet, hogy reá várt s karjába öltve
kezét, elsétált vele a mulatókertig.

Incze nem szólt neki a levélről semmit.

Együtt reggeliztek. Hannának jól esett a tej és vaj. A kert közepén fris
forrásvíz buzog: Incze maga merített neki belőle s Hanna a körömpróbáig
kiitta a poharat.

Ekkor Incze azt indítványozta Hannának, hogy látogassák meg együtt a
«szép kilátást». Az egy kúpalakú hegynek a csúcsa, melyhez tekervényes
út vezet föl; kissé meredek is, azért nem minden lábbadozó betegnek van
ajánlva; hanem a ki egyszer rászánta magát, hogy oda felmenjen,
fáradságáért nagyon megjutalmazva érzi magát a fölséges kilátásban, mely
a legszebb mosolygó panorámát tárja elé; míg körül az ős természet
aristokrata pompája büszkélkedik; fák, miket nem vágnak le tüzelőnek,
fű, melyet nem aratnak le szénának: csak gyönyörűségre, nem szükségre
terem itt minden.

A serpentina kanyarulatain kis fapadok vannak, sétáló párok számára.
Incze többször megkérdé Hannától: nincsen-e elfáradva? nem kiván-e
leülni? – Majd odafenn! felelé a nő.

Beletelt egy óra, míg fölértek. Hanna arcza a hegyi útjárástól egészen
ki volt gyuladva; ajkai félig nyitottan lihegtek. A pirtól, a lihegéstől
úgy tetszett, mintha mosolyogna. Büszke szép keble magasan hullámzott.
Shawlját leereszté, kezében tartva; kalapját leveté fejéről, hogy hosszú
fürtei nyakára és vállaira omlottak alá. Nagyon szép volt!

A két hitves hosszasan szótlanul állt, elmerengve névtelen érzelmek
között. A hölgy bámulta a szép földet s a férfi bámulta a szép nőt.

És eszébe jutott neki, hogy ez a nő még az övé.

Mily szép, mily tiszta, mily fenséges látmány.

Incze átkarolta Hanna derekát, s ajkát oda érteté annak lángoló
arczához.

A nő büszkén fordult vissza s fagyos tekintettel azt mondá neki:

– Mi jut önnek eszébe, uram?

– Hanna! szólt Incze, összetett kezeit ajkaihoz emelve. – Hát örökké
tart-e ez?

– Nem. Csak holtig, felelé a nő.

– S mi bűnöm van, hogy így kell bünhődnöm?

– A bűn öné; de a bünhődés az enyém. Ön feloldta magát az alól, a mit
vétett, ön nem is tudja azt már. Ön olyan nyomtalan csekélységnek tartja
azt, a mi életének forduló pontja volt, hogy azt nem is tartotta nekem
érdemesnek megmondani.

– Ez hibám volt. Elismerem. De viszont hivatkozhatom rá, hogy a mit ön
tőlem valaha kérdezett: azt mindig őszintén elmondtam. Nem volt szokásom
soha, élettörténetemmel közlékenynek lenni. A világ úgyis eleget beszélt
felőlem; azt hittem, ezt is hallotta ön. Hirlapok jelentek meg
életleirásommal, s azokban el volt mondva őszintén, mi voltam ifjú korom
óta; azt hittem, ön is tudja azt.

– Én nem olvastam azokat.

– Nem voltam szökött gályarab, nem voltam elitélt váltóhamisító, nem
kalandor; nem volt mit titkolnom, nem mit meggyónnom ön előtt
előéletemből.

– Inkább lett volna szökött gályarab, üldözött gonosztevő: most együtt
szöknénk tovább s én fognám önt rejtegetni.

– Hanna. Ön tudja jól, hogy én önt imádtam és nem mondtam önnek azt
soha. Ön tudja jól, hogy én futni akartam eltitkolt szerelmemmel, a mit
embernek nem volt szabad gyanítani. Ön állított meg akkor!

– Lázadás volt ez tőlem az Isten ellen, s most porban fekszem érte, s
nincs vezeklés, mely reményemet az ég bocsánatához visszaadja! Isten
büntet engem azért, hogy daczolni mertem vele.

– Akkor kétféle Istent hiszünk, Hanna; az enyim a szeretet törvényei
szerint ítél, nem a haragé szerint.

– Te mondád! Kétféle Istent hiszünk. S ez választ el bennünket két külön
világba. Az egyik világban minden fű, fa, állat, a levegőben tánczoló
bogár, egyenrangú az emberrel: él, hogy szeresse egymást, faját
szaporítsa s ne törődjék a földön túl semmivel. A másik világban erős
kötelességek uralkodnak: egyedül emberek számára alkotva; kik holtuk
után Istenhez jutni akarnak; kiknek czélja az ég; kik hisznek átokban és
áldásban; kik ha esküt mondtak a nőnek, megtartják a nőnek, s ha esküt
mondtak az Istennek, megtartják az Istennek, s mikor három ujjukat
felemelték az égre, azt nem azért tették, hogy a negyedikkel füttyöt
vessenek utána.

– Hanna! Ön rajongásában igazságtalan egy egész nemzet iránt. Hazám
törvényei szerint, s azokat nép hozza, király szentesíti, Isten tartja
fenn: meg van engedve mindenkinek egyik vallásfelekezetből a másikba
szabadon átlépni. Hat millió lélek e hazában, s száz millió keresztyén a
kerek földön nem tartja a papok nőtlenségi fogadalmát sakramentumnak. S
ezek mind Isten oltalma alatt élnek. Törvényük alapja erény, erkölcs,
emberszeretet. Templomaikban a Szentlélek honol. Férfiaik jámborok,
asszonyaik boldogok és gyermekeik engedelmesek. Pedig nem tartják a papi
nőtlenséget szent sakramentumnak. Száz millió keresztyént odadob ön a
kárhozatra velem együtt?

– Oh nem. Ők idvezülnek az ő hitük szerint. Talán önt is magukkal
viszik. Én! csak én kárhozom el: az én hitem szerint! Változtassa ön meg
mindazt, a miben gyermekkorom óta növekedtem. Irtsa ki szivemből
mindazt, a mi emlék: gyermekkorom imáit, a szűz anya képét, az apám
koporsója fölött elhangzott zsolozsmákat, a gyónás után nyert lelki
megnyugvást, a szentekkel megnépesült eget: foszszon meg ereklyéimtől,
csodákba vetett hitemtől, a bűnbocsánat reményétől, az oltár küszöbének
vigasztaló erejétől – s akkor én is azt mondom önnek: jer, üljünk le ide
a virágos fűbe s játszunk szerelmet; hisz férfi és nő vagyunk, s nem lát
bennünket senki!… De hát nincs-e senki e széles magas égben, a ki onnan
ránk lenéz!?

Incze elszomorodva szólt:

– Hanna! Én kétszer voltam már halálra ítélve, mind a kétszer
megszabadított az a hatalom, a ki másképen ítél, mint az emberek; de ha
ön ily fájdalmas szavakkal vádol be: az harmadszori halálítéletem lesz s
az bizonynyal végre lesz hajtva.

– Én elhiszem, hogy ön megmeri azt tenni. Hisz az életet eldobni, a
lelket visszahajítani dölyfösen az Istennek, a ki adta, s a kitől azt
nem kérte senki: – ez azoknak az erénye, a kik nem hisznek. De hát azt
hiszi ön, hogy ez önnek büntetés? Csak nekem az. Önnek az nyugalom,
megsemmisülés; nekem még egy új átok, mely az örök kárhozatot a földi
élettel összeolvasztja. A mit ön ellenem vétett: azt ön se élve, se
halva jóvá nem teheti többé! Azt hiszi ön, csupa vallási fanatismus hajt
a kétségbeesésig? Van, a mi még a kárhozatnál is jobban fáj: ez a
becsületvesztés. Nekünk is megvannak a mi fogalmaink s azok
változhatlanok. Önök hozhatnak törvényeket a maguk országyűlésein:
nekünk más törvényeink vannak. Nem az egyháznak: – a társaságnak. – Soha
el nem fogja ismerni a társaság azt, hogy Starrwitz Hanna grófnő
Áldorfai Inczének, ki hajdan felszentelt pap volt, törvényes felesége
lehessen. Ott a legelső impendimentum dirimens: a «votum». Én önnek csak
szeretője voltam. Házasságunk csak együttélés, s én önnek e világ színe
előtt csak szobatársa vagyok. Ez a mi engem megöl. Ujjal mutatnak rám! a
kik tudják a dolgot, suttognak a hátam mögött. A suttogás terjed. Majd
elhat az hazámba is! Gondolt-e ön arra, hogy ha ezt anyám megtudja és
elém jön és azt kérdi tőlem: «mi vagy te?!»

– De Hanna; önt a rajongás túlfeszítetté teszi. Hisz nem vettem én önt
el, mint szökevény lelkész; hanem mint katona, ki két világrészben
karddal kezemben becsületesen verekedtem. Kaczagni való őrült volna az,
a ki ily scrupulussal akarna ön elé lépni. Hisz én, mikor önt elvettem,
már férj voltam és özvegy.

– Oh átok reám érte, hogy ezt öntől kérdeztem valaha! Átok reám, hogy
megkérdeztem öntől, miért sírt előttem? mikor legelső borzasztó
összetalálkozásunk volt! Ez a holt nő: az a tengerből feljáró kisértet
csábított el engem! Miért kellett előttem egy más nőnek a kárhozat útját
simára taposni, hogy utána csúszszam én is? Soha ne hallottam volna az ő
nevét!

– Hanna! szólt Incze mély bánattal. Ne bántsa ön a halottat. Ha ismerné
ön azon óra borzalmait, a mely minket összekötött, ha tudná azt a
megrendítő katasztrófát, mely belőlem, lelkészből, férjet alkotott:
elismerné, hogy ott Isten járt közel, s azontul sem hagyott el soha, a
míg e nő velem volt. Egy folytontartó istenítélet volt rám nézve az
élet. Mert ő is kérdezé azt sokszor: szabad volt-e nekem elvennem azt, a
mi az oltáré? megbocsát-e nekem ezért az ég? de áldás özönlött fejemre
mindannyiszor az ő imádkozásai után. Hagyja érintetlen az ő emlékét,
Hanna. Ő nagyon szeretett engem.

– Én többet tettem. Mert én tiszteltem önt.

Incze elhallgatott. Egy sebhető része volt lelkének. Az a tenger alatt
alvó szent emléke. A mikor ehez nyúlt kiméletlenül Hanna, megtágított
vele minden köteléket, mely őket egymáshoz füzte.

Incze keblébe dugta kezét s megérezte, hogy ott egy levél van.

Bauernhass Siegebert levele.

Egy perczig azon gondolkozott, hogy kivágja az utolsó tromfot, s átadja
Hannának a neki szóló levelet.

Talán nyereség lett volna az rá nézve. Szomorú nyereség.

Megint mást gondolt. Ott hagyta a levelet a zsebében.

Nem volt már mit beszélniök egymással. A kilátást is jól megnézhették
már. Visszatértek. De nem nyujtották többé egymásnak karjaikat.

Incze még az nap elutazott Vihnyéről.

A postaháznál eszébe jutott a levél. Egy perczig azon gondolkozott, hogy
felbontsa azt.

Talán veszteség lett volna az rá nézve? Szerencsés veszteség.

Mit veszthetett volna el? Az életét. S az lett volna a nagy szerencse.
Talán e levél elolvasása után egyenesen ment volna Bauernhass grófot
felkeresni s végre valahára megtalálta volna azt a golyót a világon, a
mi az ő számára van öntve.

Megint mást gondolt. Odaadta a levelet a postamesternek. Azt mondta,
hogy a zsebében felejtette azt. Továbbra gondolt…


AZ «ÚJ VILÁG».

Bántotta Inczét az a gondolat, hogy Bauernhass Siegebert gróf neki
consorsa. Társa! El sem válhat tőle; mert egy engedély-okmányon áll a
nevük; el is van már készítve szövetségüknek az emléke vasból: az X–y–i
vasút.

Kezdte összevetni a körülményeket s ennek az egy «idegennek» a
kitalálása tömérdek aequatiót megoldott.

Bauernhassnak azért kellett ő rá gondolnia e vállalat tervezésekor, hogy
közvetve Hannát tegye gazdaggá. Ő úgy jutott a consortiumba harmadiknak,
mint Siegebert hajdani imádottjának férje.

Már most azt is kitalálhatja, hogy miért volt második találkozásukkor
Siegebert oly erőtetett nyájassággal hozzá? Ki tudathatta vele azt, hogy
ő a keztyűs kézszorítást megbántásnak vette?

De hisz ezt mind megjósolta neki előre Walter Leo! Megmondta, hogy az
eszményképet legyőzni pyrrhusi győzelem lesz. De hát csupán eszménykép-e
Siegebert Hannára nézve? Vagy annál több is? itt a göcs!

Az a pletyka-asszony ott Bécsben tud még valamit.

Féltékenykedése, boszusága rávette Inczét, hogy legközelebb, mikor
Bécsbe felmegy, felkeresi Caesarinet.

Pedig most már sok dolga volt Bécsben. Vannak emberek, a kiknek az a
fatumuk van, hogy csak az ablakukat kell nyitva hagyni éjszakára, s
reggelre orozva betörő idegenek telerakják az iróasztalukat pénzzel.
Csak félre kell fordítania a fejét, hogy a zsebébe dugjanak valami
nyereséget. Szerelmes volt belé a pénz. Az kereste őtet.

S most már ohajtott gazdag lenni.

A mint lemondott a dicsvágyról, egészen más eszmekörbe tévedt, más
emberek, más fogalmak hatottak mindennapi életére.

Megváltozott izlése, életmódja, szenvedélyek ébredtek fel nála, miket
eddig másokban kigúnyolt s uralkodó hajlamok szálltak téli álomra nála,
mik eddig jellemét igazgatták, tetteit vezérelték.

Most már Walter Leo megkérdezése nélkül is tudott vállalkozni, s
minthogy minden kisérlete sikerült, egybe sem vesztett bele; egészen
elhitte magáról, hogy neki ehez lángesze van. Nem is igen válogatott.
Tíz-húsz ezer forintos nyereségekért is aláirta a nevét.

Aztán azt is tapasztalá, hogy a gazdagságnak saját nimbusza van. Azért,
hogy vitézül harczolt nagy eszmékért, kapta azt, hogy gyanús embernek
tartották; azért, hogy az eszét fárasztotta a közjó és közmivelődés
érdekében, azt nyerte, hogy megkritizálták; hanem mikor elkezdett a neve
után 1000-eket irogatni, jótékony czélokra, hulladékát könnyen gyült
nyereménynek: azért nemesi rangra emeltetett. A mikor nagy érdemei
voltak rá, akkor el nem fogadta volna e kitüntetést.

Mikor Vihnyéről haza érkezve, ismét felment Bécsbe, titkárjának itthon
meghagyta, hogy a mi levelei öt-hat nap alatt érkeznek (addig nem jön
vissza), azokat csomagolja össze s küldje utána az ismert szállodába.

Az érkezett levelek között aztán talált négyet, a miknek czímzetén Hanna
kézirását ismerte meg.

Remegő kézzel bontá fel az elsőt. Tehát mégis megszólal az
engesztelhetetlen! – Nem szólal meg. – A borítékból üres papir hull ki.
És így a másodikból, harmadikból, negyedikből. Egy betű sincs azokba
irva.

Incze megint félreértette Hannát. Azt hitte, Hanna őt boszantó gúnynyal
akarja üldözni; mindennap egy üres papirlappal juttatva eszébe, hogy
közöttük semmi mondani való sincs többé. Pedig ez nem azért történt.

Hanna az előtt mindennap irt a fürdőhelyről levelet férjének. Ezt tudta
már a postamestertől az egész fürdőközönség. Nem akarta, hogy
észrevegyék, hogy férje eltávozása után mindennapi levelei elmaradnak;
hogy a világ kitalálja, a mi közöttük történt. Büszkeségét takarták az
üres levelek.

Incze szívtelen kínzásnak vette azt. Most már valóban rászánta magát,
hogy elmenjen Cæsarinehoz.

Meg akart tudni valamit.

Hanem a sorsnak úgy tetszett, hogy mást tudjon meg, mint a mit akart.

Cæsarine helyett Fatimét találta otthon egyedül.

Cæsarine fontos családi ügyek elintézése végett jár künn Belle Ange
urral. Fatime ottmarasztotta a látogatót: önálló hölgy volt, művésznő.

– Köszönöm önnek, hogy visszajött még egyszer! – szólt kezét nyujtva
Inczének.

– S ön örül annak, ha engem lát? Eddig azt hittem, hogy csak az által
okozok örömöt, ha valahonnan elmegyek.

Fatime e szónál hosszasan nézett Incze szemébe, mintha ki akarná olvasni
e szavak értelmét s aztán rögtön, mint egy orvtámadás, oly véletlenül
fordult hozzá ezzel a kérdéssel:

– Nem sikerült önnek kiengesztelni Hanna grófnőt?

– Nem.

A leány erre a két kezét keblére tette s szemeit ég felé emelve, nagyot
sóhajtott: egy nagy hálafohász volt az.

– Az ég meghallgatta imádságomat!

– Hogyan? – szólt Incze elbámulva. – Ön ezért imádkozott? hisz ön kért
rá, hogy azt tegyem.

– Akkor Walter Leo is hallotta, hogy mit beszélek.

– És most?

– Most csak önnek beszélek egyedül.

– S ön kivánta azt, hogy én ki ne béküljek?

A leány levonta szemöldeit azokra a nagy sötét szemekre. Egy gyönyörű
kézíj volt együtt e két fekete szemöldök, nyilazásra kész. Varázsoló,
megigéző tekintete volt.

– S ön azt hiszi, hogy én nem tudtam, mi következése lesz annak a
kézcsóknak? hogy én csak ügyetlenségből, balgaságból ejtettem ki azt a
szót, a mi önöket így szétzavarta? olyan bizonyos voltam a felől, hogy
ezzel egy jégtengert állítok önök közé, mint arról, hogy élek.

– S miért tette ön azt akkor?

– Miért? Miért? szólt a leány, s egész alakja reszketett az indulattól.
– Azért, mert Starrwitz Hanna grófnőnek nincs joga birni egy kincset,
melyet megbecsülni nem tud, melynek értékét nem ismeri.

– Fatime!

– Az égre kérem, ne nevezzen engem Fatimének. Ezzel a névvel vagyok
eljegyezve a pokolnak s az ő földi képviselőjének, a publikumnak.
Nevezzen engem Serenának. Térden állva kérjem-e, hogy mondja nekem:
Serena? Hisz ön adta nekem ezt a nevet.

– Jó. Legyen. Serena.

– Tehát tudja ön meg, hogy van egy Serena, a ki attól a pillanattól
fogva, melyben önt először meglátta: nem gondolt egyébre, mint hogy a
porból kiemelkedhessék, oly magasra, hogy ön egykor meglássa őt és
észrevegye. Hét esztendeje annak, hogy én szolgálok ezért a czélért,
mint a patriarcha a pusztában. S mikor ott virradtam meg számtalanszor a
tanulmány mellett átvirrasztott éj után, mert nappal dolgoznom kellett,
hogy kenyerem legyen: ez a remény újítá meg erőmet. Tűrtem annyi
nyomort, a mennyiről a Teréziarend hölgyei nem is olvastak együtt és
valamennyien, s megválthattam volna magamat belőle, mert szép voltam,
egy visszaadott mosolygás árán! És én nem adtam senkinek vissza e
mosolyt; tartottam annak a számára, a kitől lelkem sugárait kaptam. S
hittem, hogy egykor annak adhatom. Óh, hányszor sírtam térden egy szent
kép előtt, s imádkoztam hozzá: óh, megdicsőült eszményképem, te
csillagsugáros hölgy, ki felszálltál mély tenger fenekéről az égbe: ne
add másnak földön hagyott kincsedet; vezesd az ő útját az én utamon
keresztül, hogy lásson meg engem! S utam fényes lett, diadalmas,
koszorúkkal hintett. Felfelé törekedtem. Azt hittem, nem lehet neki
olyan magasan járni, hogy valahára fel ne jussak hozzá. S ekkor – előjön
egy hidegvérű úrhölgy, a ki unatkozott meg nem szolgált kényelmében;
megharagszik valakire s daczból, dölyfből letépi azt az útjába esett
virágot, a mit én könyeimmel öntöztem mindennap!…

Incze elzsibbadtan állt és bámulta e titokteljes lényt.

A leány összeszorítá ajkait; fogaival zsebkendőjébe harapott, s aztán
folytatá:

– Ne féljen ön: nem fogok sírni. Ma rossz vagyok ahhoz. Mikor
meghallottam, hogy Starrwitz Hanna grófnő elvette Áldorfai Inczét, (mert
az vette el önt) első gondolatom az volt, hogy odamegyek már most én az
ő helyére. Cseréljünk. Kolostorba megyek. Ejh! kinevettem érte magamat.
Nem leszek apácza! Ellenkező leszek! Ha szétszakították a szivemet,
tépem én még apróbbra s odahajítom a világ bolondjainak: szedjék fel!
Menjünk kaczagni, ittasulni, belerohanni abba a forgó szélbe, a mi a
többit is magával ragadja. Ekkor megbotlottam valamibe. Az imazsámolyom
volt. Megtanultam imádkozni. Indulataim lecsillapultak. Azért
imádkoztam, hogy legyen hát boldog az, a kihez gondolataim
zarándokolnak. Tegye őt szerelme által idvezültté az a nő, a ki őt olyan
ingyen kapta a vak sorstól! Fogott önön az én imádságom? No ne
hallgasson el. Ne forduljon félre! Feleljen igazán, szivére téve kezét:
volt-e egyetlen egy napja, a melyben össze ne hasonlította volna őt
azzal az én megdicsőült szentemmel s vádat ne sóhajtott volna az égre, a
miért őt elrabolta a földtől?

Incze keble önkénytelenül visszhangzá e sóhajt most is.

– Üljön le, kérem, szólt a leány. Ön nekem bírám e perczben. Én gyónok
és vallok. Itéljen el. Azt hittem, hogy elcsillapítottam már a vihart
szivemben; megnyugodtam abban, a mit a sors határozott. Ekkor a végzet
közbehozta pesti vendégszereplésemet, s ennek folytán az érintkezést a
fényes előkelő körökkel. Óh, itt Bécsben korábban is be voltam azokba
vezetve: önöknél csak akkor, mikor szükség lett szolgálatomra. Itt
megláttam önt újra. Ekkor megtanultam azt, hogyan lehet az embernek erős
akarat által megakadályozni azt, hogy a láz kitörjön rajta? Ön engem meg
sem látott, csak végigment a termen. És azután hallottam önről beszélni.
Óh miket beszélni! A kit én magamban egy fenkölt lovagnak, egy
félistennek bálványképében mint oltáralakomat rejtegettem, azt e fényes
termekben csak gúnyolni tudták. Egyszer Starrwitz Hanna grófnő
jelenlétében élczeltek önre. Azt beszélték, hogy régi elveit
megváltoztatta, hogy elpártolt, felcserélte a tábornoki babért a
kormányi kegygyel. Hanna grófnő azt mondta erre: «nem értek hozzá, nem
tudom mi a politika; nem olvasom az országgyülési beszédeket». Óh,
hiszen én sem értek hozzá; én sem tudom, mi a magas politika; de egy
dolgot még is tudok! – Ugyan: nem mondta el önnek Hanna grófnő, hogy
akadt mégis a társaságban valaki, a ki szembe mert szállni az egész
gúnymosolygó Bábellel, s azt merte mondani: «én bizonyos vagyok felőle,
hogy Áldorfai férfijelleme oly magasan áll, hogy ha valamit tett, vagy
mondott, a mit érteni nem lehet, az azoknak a hibája, a kik nem értik,
nem az övé! Nem mondta el azt önnek Hanna grófnő, hogy valaki merte önt
védelmezni egész szenvedélylyel, egész szivvel? s hogy az a valaki egy
nő volt, egy komédiásnő! a kinek ön semmije sem: még csak honatyja sem,
mert neki hazája sincs!

Incze sötéten nézett maga elé. A sértett büszkeség dæmona árnyékozá be
arczát denevér szárnyaival.

– No de jól van, folytatá a leány, homlokát megdörzsölve két kezével. A
hir, a név, a férj nyilvános élete mit tartozik az asszonyra? A nő lehet
ez iránt közönyös. Sok nőt ismer a világ, kinek férjét a közvélemény
elitélte s a ki mégis szereti férjét. Ezt akartam még megtudni. Lehet-e
őt nem szeretni annak, a ki őt magáénak nevezheti? A titoknak hangja
van. S az asszonyok még a szemeikkel is hallanak. Két összetalálkozó
tekintet egyetértése, egy véletlennek látszó összejövetel. Közönyös
arczkifejezéssel elmondott, de suttogó szavak; kézszorítás, mely
biztatást fejez ki: óvakodó körültekintések, más asszonyok
gúnymosolygásai. Óh, én meg tudom azoknak értelmét fejteni, mert
mesterségem a komédiázás s sokat tanultam ily helyeken a mesterségemhez
valót.

– Mit akar ön mondani? szólt berekedt hangon Áldorfai, felugorva
helyéből.

Most aztán a leány ült le egy karszékbe s fejét tenyerébe hajtva, a
legnagyobb nyugalommal mondá e megölő szavakat:

– Azt, hogy Starrwitz Hanna grófnő nem érdemes arra a kincsre, a mit a
vaksors ölébe dobott.

– Serena, gondolja meg e szót!

– Meggondoltam azt már akkor, mikor odamentem az ő oroszlánbarlangjába s
kitöltöttem neki a keserü poharat: «megiszsza-e, vagy nem iszsza?»

– Mit tett ön azzal?

– Neki semmit. Nem itta meg. Körülbástyázta magát jéghegyekkel;
üvegharang alá tette a szivét. Megvédte magát.

– Mit akar ön, Serena! én férj vagyok! Hanna hitvesem.

– Mit akarok? Azt, hogy már most hasonlítsa ön össze ezt a két nőt. Az
egyik, a büszke félistennő, elutasítja magától azt a férfit, a kit
boldoggá tennie édes szent kötelesség; eltaszítja őt, nehogy egy
családbeli főpap, nehogy egy istenfélő imanéne elszörnyedjen azon, hogy
férjének fejét valaha a szentelt chrysma érte, s még kétségbe vonják,
hogy a dogmák szerint üdvös volt-e őt szeretnie? a másik pedig, a nép
söpredéke, a koszorúkkal beszennyezett komédiásnő nem kérdi, mit mond a
világ idelenn? mit itélnek az égi seregek egykor odafenn!? csupán
szeret, szeret!…

És azzal zokogva zuhant végig a földön.

Incze fel akarta őt emelni.

– Menjen ön! Hagyjon el örökre! Ne lássam többé soha!

Az alcovenben volt egy fali óra. Az elkezdett e perczben zenélni; ezt a
melódiát pengte: «du hast mich nie geliebt».

Áldorfai nem hallgatott e méla csábító hangra; de úgy tetszett neki,
mintha azzal együtt egy másik hang azt mondaná neki, hogy e könyeket az
ő kötelessége letörülni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És azontúl sokszor letörülte ő még e könyek ismételt árjait ez óramű
méla dallamának hangjainál; sokszor vegyült a «du hast mich nie geliebt»
a zokogás melódiája közé: mintha együvé tartoznának ők.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ettől a naptól fogva Áldorfai Incze nem viselte többé a medaillont
keblén a két szemközt fordult nő arczképével.

És azzal együtt ama tenger alól felhangzó szó is elhallgatott rá nézve
egészen.


A FELELET.

A mit szent Antalnak igért a csábitó rém, azt Áldorfay Inczének mind
megadta. (Most már ypsilonnal írta a nevét: nemes ember volt.)

Az új asszonyszemek tükréből egészen új világ ragyogott felé: a
nélkülözések, a küzdelmek világa helyett a gyönyör, a szenvedély
paradicsoma. Minden alvó indulat eltépte fékeit szivében s nyargalt vele
egy mámorító örvény felé. Egy tengerbe vetette bele magát, csupa
élvezetből: elébb úszni akart e tengerben, majd ki akarta azt inni
fenékig.

Oda volt lánczolva e nőhöz: annak a mosolygása volt ránézve a napfény,
könyei a zivatar. Vele álmodott, róla gondolkozott s érezte az
életunalmat, ha tőle távol volt. S féltette őt az egész világtól.
Ösztönei mind azt sugták neki, hogy ez a leány, a ki egyik pillanatban
az egész lényén átömlő ártatlanság kifejezésével tudta mutatni azt, hogy
még csak eszmében sem közelíti meg e fogalmat: szerelem, s a másik
pillanatban egy egész világot tár fel előtte, megnépesülve a teremtő
szenvedély minden csodatüneményeivel; hogy ugyanaz a leány akkor is el
tudja ezt az ellentétes két szerepet játszani, mikor két külön férfiról
van szó: egyiknek az egyiket, a másiknak a másikat. Megtanult féltékeny
lenni minden csekélységre: egy virágra, egy gyürűre, egy
látogató-jegyre, egy szóváltásra más férfival, még nővel is; kiváltkép a
szinpadra s annak veszedelmes kiváltságaira: a kaczér jelmezekre, a
közönség koszorúira és tapsaira.

Azt pedig nem kivánhatta tőle, hogy hagyja oda a szinpadot. Hisz a
színpad volt az, a mi adhatott ennek a hölgynek valamit, a mit ő nem
adhatott neki: – nevet.

Pedig Inczét kínozta a szinpad. Az ő szenvedélye nem a raffinált kéj
mámora volt, melyet a művészi nimbus felfokoz, melyet a kaczér jelmez, a
ledér játék újraébreszt, mely a frivol dallamokat utána dúdolja, s
gyönyört talál benne, ha megalázhatja az asszonyt azzal, hogy a
művésznőtől az eljátszott vaudeville folytatását követeli. Őt kínozta az
a gondolat, hogy az egész világnak szabad legyen azt a mosolygást látni,
teljes gázvilágításnál, a minek csak a félhomályban van létjoga! Egy
befejezett kéjencz dicsekedni, parádézni szokott az olyan diadallal,
minő az övé: ő pedig kész volt verekedni azért, hogy az egész világ azt
higyje, hogy az a leány nem Fatime, hanem Serena!…

Az egész leány egy talány volt előtte; csupa szeszélyes ellentétekből
álló, miket összeilleszteni az œdipusi rejtélyoldásoknál nehezebb volt.
A szinpadon játékmodorában kihívó, kaczér, érzékingerlő, a szinpadon
kivül kegyetlen mindenki iránt, a ki neki hódolni megkisérté: azon az
egyen kivül, a ki azt jól eltitkolta. Valódi eszményképe volt a bibliai
apocryphok Lilithjének, ki az első embert az első asszonytól elcsábítá;
kígyó, míg meghódít; galamb, ha meghódolt; eszes a cselszövésben, őrült
az élvezetben; az a dæmon, a ki visszavezeti Ádámot a paradicsomba, a
honnan az angyal kiverte (azért a bűnéért, hogy a feleségét szerette:
pedig szegény Ádám még nem is volt pap!)

Egyszer születése napjára tömérdek ajándékot összeküldtek neki minden
rendű és rangú tisztelői s ő azokat meghítta mind estélyre, s rendezett
számukra pompás lakomát. Ő pedig elszökött az estélye elől hazulról,
elment Inczét fölkeresni egyedül, annak a karjába akasztotta magát s
késő éjszakáig barangolt vele alá s fel Bécs sétányain s csak akkor tért
haza, mikor már a vendégei mind elmentek a szállásáról. Akkor aztán az
anyját megverte, a miért az neki szemrehányásokat mert tenni. Megverte
őt kegyetlenül. Máskor kényeztette Cæsarinet, csupa dédneve volt előtte;
czifrázta, piperézte, haját maga bodrozta fel neki: szerelmes volt belé;
hanem ha Áldorfay miatt csak egy szó ellenvetést próbált neki tenni,
akkor megrohanta, mint egy párducz és megtépte.

S egy dologra volt a leány különösen féltékeny. Arra, hogy Incze azt ne
higyje, hogy mind azt a bűbájt, a mivel őt elhalmozza, valahogy meg
lehet jutalmazni.

Ha Incze megkisérté őt gyémántokkal ajándékozni meg ünnepélyes
alkalmakkor: más alkalommal Fatime ajándékozott neki viszont még
értékesebb ékszert, s azonfölül nem is tette fel soha a drága emléket,
hanem ha vetetett vele magának egy ötven krajczáros brochet, a minőket
az utczaszegleten árulnak, azt aztán viselte megválhatlanul.

Egész rendőri kémkedéssel ügyelt fel arra, hogy családtagjai valahogy
pénzt ne kérjenek valami szin alatt Inczétől. Pedig azokban igen
kifejlett hajlandóság volt ilyesmire. Különösen monsieur Belle Angenak
nagy megerőtetésébe került, valahányszor Incze azt kérdezé tőle:
«comment vous portez vous?» mindannyiszor azt nem felelni rá: «átkozott
jól, csakhogy nincs pénzem!»

Egyszer aztán bedugták Belle Ange urat az adósok börtönébe egynéhány
száz nemlétező forint miatt.

Incze megtudta a veszedelmet s nem tétovázott pénzbeli áldozat árán
kiszabadítani a szorongatott családapát e kényelmetlen helyzetből.

Ekkor aztán három napig nem látta Fatimét. Eltünt előle.

Harmadnap Gráczból kap egy levelet, melybe annyi összeg volt téve, a
mennyit ő Belle Ange úrért fizetett. Semmi kisérőlevél hozzá.

Ugyanaz nap aztán Fatimét is otthon találta.

– Hol járt ön? kérdezé tőle neheztelve.

– Gráczban voltam, vendégszerepelni.

– Ön Gráczban volt?

– Igen. És jövőre már most, ha azt akarja ön, hogy el elszökjem
valamerre vendégszerepelni, hát csak fizesse ki a jó Belle Ange úr
adósságait.

Ebből megtudta Incze, miért ment Fatime e pár napi vendégszereplésre?
azért, hogy azt a pénzt megszerezhesse, a mit ő Belle Ange úrért
kifizetett, s azt neki visszaküldhesse.

Ezt a nőt nem lehet megjutalmazni – azért, hogy szeret.

Pedig Áldorfay most már valóban gazdag ember volt. A mihez hozzá
kezdett, az mind fényesen sikerült. Annyi pénzt csinálhatott már, a
mennyit akart.

Úgy okoskodott, hogy a kik a csekélységeket megvetik, azok a nagyszerűt
majd elfogadják.

Fatime többször nyilvánítá előtte, hogy mennyivel jobb szeretne ő e
lármás utczák helyett valamelyik csendesebb városrészben lakni; valami
olyan házban, melynek ablakai kertre nyilnak; melynek magának is kertje
van; a hol nyáron át virágokat lehetne ápolni.

Egyszer aztán azt mondá neki Incze, hogy talált a számára egy olyan
alkalmas lakást, és pedig hallatlan olcsót. Fatime azt mondta, hogy majd
megnézi azt.

Egyike volt ez azoknak az újonépült házaknak, miket egy építő-társaság a
Praterre forduló telkeken, mintegy varázsszóra emeltetett. Szép
kilátással, kényelmes berendezéssel. A szállás megtetszett neki, nem is
volt drága; az egész első emelet kizárólag az övé lehetett az utcza
felől.

Fatime az új szállást kényelmesebben óhajtá berendezni az eddiginél s ez
iránt alkuba lépett egy kárpitossal, ki erős alkuvás után elvállalta
tisztességes árért és részletfizetés mellett a csinos bebutorozást.

Mikor készen volt a kárpitos, felkérte Fatime-Serenát, hogy tekintse meg
szállását s nyilatkozzék, meg van-e vele elégedve?

Fatime elhült, mikor szobáin végigment. Minden úgy volt, a hogy ő
elrendelé; csakhogy papir helyett selyemszőnyegek a falakon, angol
vászon helyett damaszt-függönyök, cserép helyett márvány-kandallók, s
dió- és cseresznyefa helyett mahagoni, palissander és teakfabutorzat;
famozaik helyett, a mit fürész sokszoroz, orosz drágakő kézművészet;
velenczei tükrök a falakon; a padlatot két hüvelyknyi vastag szőnyegek
fedik.

– Ki rendelte ezt így? kérdezé elbámulva a hölgy.

– Kegyed maga! felelé a kárpitos s elé mutatta a számlát.

A számlában az egész fényüző kiállítás nem volt drágábbra számítva, mint
a mennyiben a hölgy a tervezett szerény berendezést kialkudta. Meg
kellett benne nyugodnia. Azt nem mondhatta a kárpitosnak, hogy nincs
azzal megelégedve, a mit kapott.

Nem nagy leleményesség kellett ugyan hozzá, hogy kitalálja, miféle
bűvész volt az, a ki az ő kedveért tízszeres értéküvé varázsolt át
mindent, de ezúttal nem vághatta vissza a tromfot.

A mint aztán beköltözött az új szállásába, mindjárt az első napon
hivatta a házfelügyelőt. Tudatta vele, hogy most nincsen pénze.

– Jól van, monda a házfelügyelő, s azzal eltávozott.

Néhány óra mulva megint visszajött; az egyik kezében hozott egy csomag
bankjegyet, a másikban egy marék irományt.

– Tessék: itt van a pénz, s itt meg a nyugtatványok.

– S mit csináljak én ezzel a pénzzel, meg ezekkel a nyugtatványokkal?

– A pénzt tessék eltenni, e nyugtatványokat pedig aláirni.

– Minek irjam én alá e nyugtatványokat?

– Azért, mert a lakók bizalmatlanok; nem érik be vele, hogy én beirtam a
könyvbe a lefizetett házbérüket: bélyegezett nyugtákat követelnek a
háztulajdonosnő aláirásával.

Fatime-Serena most tudta meg, hogy ő ennek a háznak a tulajdonosnője.

Nem árulta el meglepetését a házmester előtt: aláirta a nyugtákat,
megszámlálta a pénzt és elzárta azt rózsafaszekrényébe.

Mikor Incze meglátogatta őt új szállásán, úgy tett, mint a ki semmi
megjegyzésre méltót nem talál a körüle támadt változásokban. Nem is
beszélt neki a házról. Izetlen, kedvetlen volt. Azt állította, hogy
egészen ki van fáradva, összetörve a költözködés keserveitől.

Egy hétig mindig kedvetlen volt; durczás, kényeskedő. Minden szóért
megneheztelt: alig lehetett tőle valami választ kicsikarni. Azokkal a
nagy fekete szemekkel úgy nézett az emberre, mint egy kisértet s
homlokán ráncz kezdett már támadni a sok szemöldök-összehuzástól.

A hetedik napon aztán, a mint belépett kozzá Incze, az alcoven
szőnyeg-ajtajánál lesett rá, s orozva nyakába ugrott, majd lerántotta
lábáról s aztán olyan kedve támadt, hogy fölvette vele a házat.
Kaczagott, gyermek volt; leült a szőnyegére, elővett hat gömbölyű
kavicsot, s kényszeríté Áldorfayt, hogy térdeljen mellé és tanulja meg
tőle a «kőkapósdi» gyermekjátékot, a mit az iskolás gyerekek
«pitykövezésnek» is neveznek, s nem hagyott neki addig békét, míg végig
nem csinálta annak valamennyi mesterségét. Incze egész ottléte alatt
csupa dévaj jó kedv volt a leány: ezerféle bolondot csinált magából.
Mikor aztán Incze hazament, egy levelet dugott a zsebébe, arra kérve,
hogy ne törje fel hamarább, mint a mikor otthon lesz.

De bizony feltörte azt Incze, a mint a legelső gázlámpa alá ért az
utczán.

Abban a levélben pedig a bécsi telekkönyvi hivatalnak egy kivonatát
találta, melyben tudtára adatik, hogy a Belle Ange Fatime Serena úrhölgy
**-utczai házát Áldorfay Incze úr nevére iratta át.

Áldorfay elbámulva fonta össze karjait.

Még ezt sem fogadja el!

Nem kell neki egy ajándékba kapott úrilak!

Mi kell hát ennek a hölgynek?

Ennek…?

… Minden!

*

E közben folyvást érkeztek Hannától az üres levelek Inczéhez. Segítették
nagyobbítani kettőjük között az ürt.

Egyszer egy ilyen üres levél láttára valami még üresebb gondolata támadt
Inczének.

Érezte, hogy neki valami menedékre, valami mentségre, valami oltalomra
van szüksége valaki ellen, a kit nem tud lerázni a nyakáról.

Ez a valaki: saját énje.

Ez a valaki mindig otthon várja őt, mikor hazamegy; megkérdi tőle, hol
járt? rossz álomlátásokkal gyötri, mikor elalszik; (az álom a
legkiméletlenebb igazmondó!) néha még Fatime lakáig is elmegy vele; sőt
néha odaül kettőjük közzé, ez a hajdankori «Én», ez a törhetlen lelkű
Én, ez a becsületére büszke Én, ez az ellenségnek adott szót is megtartó
Én; ez a fényes árnyék, – és kisértő jelenlétével útjába áll minden
örömnek. Ez az igazi hazajáró kisértet!

Ennek a «halottnak» kell valami temetőt keresni.

Áldorfay Incze talált ilyen kriptát.

Emberi dolog, de nem emberséges, hogy valaki a felesége multjáért legyen
féltékeny; fürkészszen adatokat olyan időkből, a mikben neje őt még nem
is ismerte. Hát talán szobor volt az, a kit elvett? Márványból volt
mindaddig, a míg az ő epekedésére jóltevő Cythere meg nem indította
keblében a szívdobogást?

Incze azt hitte, hogy miután az első Serenája ilyen szobor volt, joga
van minden nőtől azt követelni.

Ennek a bolondságnak is van rendszere. A multban jelent és jövendőt
keres. Az a rögeszméje van, hogy a ki meg nem halt, az még mindig él!
Hogy egy hajdankori eszménykép, a míg el nem temetik, addig nem halott.

Még azonfölül, akárhogy megvált is a dogmáktól, akárhogy túltette is
magát a társadalmi szabályokon: azt nem tudta magától elhagyni, hogy
theosophistának megmaradjon. Hitte, hogy minden ténynek megvan az
ellenténye, s ha a delejtű délsarkát keresi, ugyanakkor a délmutató vége
az éjsarkához közelg.

S a féltésnek még gyakorlati czélja is volt.

Egy bizonyítvány a kézben még feloldhatná ezt a lánczot, mely most már
nem rózsaláncz többé.

A fürdőidény legvége felé járt már. Hanna ezóta tán az utolsó vendég
Vihnyén, a ki folyton vár, hogy férje érte menjen. A ki el nem utazik
onnan egyedül, nehogy a világ megsejtse azt, hogy közöttük feszült
viszony támadt.

Erőt vett magán, hogy irjon Hannának, röviden tudatva vele a napot,
melyen érte fog menni.

Azonban úgy intézte a dolgát, hogy egy nappal hamarább érjen oda.

Több hónapi távollét után valami ajándékról is gondoskodott Hanna
számára. Kötelesség ez.

Kikereste a legszebb rubint, mely az ékszerészeknél kapható volt s abba
belevésette Starrwitz Hanna czímerét, pontosan azon minta után, mely
leveleinek pecsétjén látható volt. Hanna eddigi gyürűjének köve csak
amethyszt volt. Rubinba czímert vésetni, fejedelmi pazarlás.

Mikor ez megvolt, akkor bucsút vett Fatimétől – a viszontlátásig.

És aztán elutazott Vihnyére.

Hanna csakugyan utolsó vendég volt már ott s csakugyan ő reá várt.

Incze megdöbbent, mikor őt meglátta. Azt képzelte, hogy a kit hónapok
előtt oly felüdülten hagyott el, az most ragyogni fog az egészség
teljétől. És talált helyette egy megtört alakot, kinek arczán minden
vonás rávallott az eltitkolt szenvedésre.

Ez a látmány egészen lefegyverezte. Nehéz lett a szive miatta. Minden
nemesebb érzés fölébredt lelkében újra. Érezte az önvád súlyát. Ezek a
megnyult vonások, ezek a beesett szemek mind ő róla beszélnek.

– Önnek nem használt ez a fürdő, mondá Hannának gyöngéd aggodalommal.
Önnek nem szabad a télre égaljunk alatt maradni. Én önt most innen
elviszem Meránba.

– Köszönöm. Jó lesz! felelt rá Hanna engedelmesen.

– Kivánja ön, hogy egyedül hagyjam ott, vagy hogy én is ott legyek?

Hanna ránézett és gondolkozott.

S ha a büszke hölgynek jobb géniusai lettek volna, mint az ősök kevély
szellemei, ha csak egyetlen egy azok közül a szentek közül, a kiknek
képei előtt térdelni szokott, malasztsugalló szellemének egy ihletével
érintette volna szivét: most még egyszer kezében lett volna mindkettőjük
sorsa. Neki volt adva még egyszer ez a férfi; kezébe téve annak egész
lénye, tisztán, minden salaktól. Hasztalan! Büszkesége nem engedé, hogy
a boldogság útját válaszsza. Szövetkezett a sötét vakbuzgósággal.
Elzárta magát rideg balitéletei mögé.

Incze még egyszer oly gyöngéden hangoztatá e nevet:

– Hanna!

S ha e gyöngéd hangra a hölgy kinyujtja kezét s azt mondja: «jöjj!»
akkor az a másik csábító fantom a légbe oszlik szét, eltünik, mint egy
ködfátyolkép, mint egy csába álom: Fatime! Akkor a visszahódított férj
odaomlik lábaihoz, előveszi az emléket, a rubingyürűt, s azt mondja
neki: «nézd: a távolban is rád gondoltam; viseld ez emléket ama másik
helyett, a mit a püspök nagybátyádtól kaptál».

És aztán elmennek együtt Meránba, Nizzába, majd Rómába, együtt
meglátogatják a szent helyeket; onnan elutaznak a szent földre
Jeruzsálembe, s mire visszatérnek, úgy találják, hogy a világ elfeledte
őket: nem léteznek rá nézve többé…

S az milyen jó!

A nő elveté magától e jobb sorsot. Nem nyujtá kezét. Azt felelte:

– Jobb lesz nekem ott egyedül!

Ezzel a szóval aztán el voltak egymásra nézve veszve végképen.

Incze most már nem adta át nejének a hozott emléket. Tartotta más
czélra.

Azt mondta nejének, hogy tehát e szerint rendeleteket fog tenni az
elutazásra. Útjaik kétfelé válnak. Hanna délnek utazik, neki pedig észak
felé kell mennie, egy galicziai bányavállalatot megtekinteni.

Mikor visszatért nejéhez a postamestertől, hol a fogatokat megrendelé,
valamit megérzett Hanna szobájában. Egy áruló illatot, a mit mindenki
rögtön felismer. Az égetett pecsétviasz szaga az. Hanna levelet irt
valakinek, elutazása előtt.

Egy szóval sem kérdezősködött. Elmondá, hogy mikorra rendelte az
útihintót s aztán eltávozott.

Egy óra mulva visszament a postamesterhez: a régi jó tarokkompánistához,
a kinek annyira ment a konfidenskedése, hogy a nejének érkezett
leveleket is át szokta adogatni a férjnek, kézbesítés végett.

– Barátom uram, mondá Incze a postamesternek: nehány percz előtt küldött
ide a nőm egy levelet nagybátyjához, Bauernhass Siegebert grófhoz!

– Igen, igen, mondá a postamester. Még itt van!

(Tehát itt van.)

– Ohajtaná azt egy perczre visszavenni, miután azóta utazási czélja
megváltozott; azt helyre kell igazítani a levélben s nem akar most
másikat irni.

– Óh kérem, tessék!

A póstamester minden aggodalom nélkül előkereste Hanna levelét s átadta
azt Inczének.

– Uraságod számára is van itten pedig három levél, kettő Pestről, egy
Bécsből. Az utóbbi pénzes-levél.

Mind a hármat zsebre dugta Incze, meg sem nézte a czímzetet rajtuk;
sietett, mint a tolvaj a lopott jószággal, szobájába.

Melegített késsel felnyitá a pecsétet Hanna levelén.

(Már ennyire ment! Leskelődni! Pecsétet feltörni!)

Aztán elolvasá a levél tartalmát:

– Uram!

– A mi elmult, az örökre visszahozhatatlan. A félreértés is a sors
végzése. Hiszem, hogy az ön távolmaradásának legyőzhetlen akadályai
voltak, s megszünt a jogom azokért szemrehányást tenni. Asszony vagyok.
Feleség. Hitvestárs. Férjem becsülete az én becsületem is. Ne keressen
ön engem olyan utakon, melyek a nőt megalázzák azokon nem fog ön engem
megtalálni. Felejtsen el örökre, mint a hogy én el tudtam önt felejteni.
Mint nő, kerülni fogom önt, s ön kegyetlenséget követhet el velem, ha
azon köröket felkeresi, a mikben én meg szoktam jelenni, mert az által
kényszeríteni fog, hogy számüzzem magamat ismerőseim világából.

Én nyugodt vagyok s nem kivánok az égtől több boldogságot, mint a
mennyit ingyen kegyelméből adott.

Azon czélzás, a melyet ön említett s melynek rejtélyét könnyű
kitalálnom, irtózattal és undorral tölti el lelkemet. A mely órában
valakinek – akárkinek – eszébe jut törvényszék előtt ezt a szót
kimondani: Starrwitz Johanna házassága semmis volt: ő nem asszony, a
másik órában én halott vagyok.

Több levelet ne intézen hozzám, mert azt feltöretlen fognám
visszautasítani.

S ha azt akarja ön, hogy valaha az idvezültek paradicsomában
találkozzunk egymással, úgy arra kérem önt: fogadását, nemesi szavát
kérem rá, hogy két embert kerüljön az életben: az egyik én vagyok, a
másik férjem. Mert tudja meg ön, hogy Starrwitz Hanna háromszor
naponkint térdel Isten előtt, imádkozva, hogy Áldorfay Inczének adjon
hosszú életet e földön s örök üdvöt, bűnbocsánatot az égben. Ezért
önöknek nem szabad egymással soha találkozniok.

«Áldorfay Hanna.»

A vezetéknév kétszer is volt alá húzva.

Incze lankadtan ejté ki kezéből a levelet.

Ez a levél kidöntötte lábai alól az eddigi piedesztált. A büszkeség
talapzata eltünt alóla: a sárba esett.

Most már egészen föléje emelkedett ez asszony s ő alant maradt.

Elvesztette ezzel jellemének utolsó tartalékát is: a boszút. Nem volt
többé az előtte vonuló árnyék ellenében az a mentsége, hogy csak egy
hűtelen nőnek adja vissza a tromfot. Védtelen maradt önmaga ellenében.

Nem merte azt a levelet még egyszer elolvasni.

Minő érzéseket hagyott hátra lelkében ez a levél!

Megcsalatni egy nő által, a ki mást szeret: még csak előérzete a
pokolnak; de eldobatni egy nő által, a ki hű marad: az maga a pokol!

Elővette a tolvajkulcsot, a rubin pecsétnyomós gyürűt s újra
lepecsételte vele a Bauernhass Siegebertnek szóló levelet.

Ah, mint meglakolt azért, hogy felbontott egy levelet, melyen másnak a
czime áll!

Sietett azt visszavinni a postamesterhez s aztán kérte, hogy fogjanak
kocsijába rögtön.

Nem ment Hannához többé vissza. Futott előle, mint gyilkos a megölt
árnyéka elől.

Kocsisának az volt mondva, hogy észak felé fog utazni Galicziába.

Útközben eszébe jutott, hogy három levél van a zsebében. Elővette azokat
egymásután, hogy üldöző gondolatait elüzze velük.

Az egyik levelet a hajdani pártelnökétől kapta, melyben ez felszólítja
őt, hogy bárha a közjogi téren nem követnek is többé azonos elveket, de
legközelebb olyan kérdés fog az országgyülés elé kerülni, mely nem lehet
pártnézet tárgya: a magyar honvédségnek ágyukkal leendő ellátása.
Mindenki számít e kérdésben Áldorfay tábornok erélyes pártolására.

Elvárják, hogy e nagy kérdés tárgyalására haza fog sietni a fővárosba.

A másik levelet a hajdani honvédsegélyző egylet elnökétől kapta, ez meg
azt tudatta vele, hogy szükség van rá, mint a bizottság egyik tagjára, a
segélyben részesítendő honvédek osztályozásánál, azért siessen a
kitűzött ülés napjára Budapesten megjelenni.

– Majd mindjárt! dörmögé magában mindkét levelet útitáskájába gyűrve.
Egyéb dolgom van most!

Ő mondta ezt! A Mehádia-kulcs hőse, ki egykor az utolsó ágyúval védte
meg a menekvő bajtársak seregét, ki az úton felszedett utolsó sebesült
honvédeket le nem rakta a martalékul talált aranyért, ezüstért. Ő mondta
azt: «mi gondom a ti ágyuitokra, mi gondom a ti béna hadastyánaitokra!
Egyéb dolgom van most! Bányát kell most megnéznem, a hol arany terem!»

Mivé alakították át azok a bűbájos szép szemek!

– Csak hajts egyenesen!

Azután a harmadik levélre került a sor.

Ez Bécsből volt keltezve, öt pecséttel ellátva, kivül ráirva a
tartalmazott összeg: egy ezer forint.

Sok hányt-vetett ezeressel volt ez idő szerint Inczének találkozása.

A mint ezt a borítékot felhasítá, nem talált benne semmiféle levelet,
csupán csak egy puszta ezer forintos bankjegyet.

Hanem a mint a bankjegyet megfordítá, annak a hátán talált valamit irva
piros tintával, ezt a két szót:

– Imádlak!

Serena.

Az eszelős tündér ama bizonyos lakház felvett bérét beváltá egy
ujdonatúj ezeresre, s mintha az csak egy látogatójegy, egy billet doux
volna, arra irta ezt a szerelmi nyilatkozatot. Most még ki sem lehet azt
az ezerest adni.

– Megállj! kiáltá Incze a kocsisra; fordulj vissza!

– Hát nem Galicziába megyünk?

– Nem. Hanem Bécsbe.

Nem kellett már neki se mentség, se védelem, se aranybánya. Ment vissza
kárhozatába.

Azért ment, mert tetszett neki elkárhozni.


A TITKOS KULCS.

Áldorfay szegényebbül tért vissza Fatiméhez, mint egy kolduló barát. A
mi egy nőre nézve a legnagyobb kincs: a becsülés, azt mind elvitte
magával Hanna, abból egy fillérárút sem hagyott meg Fatimének
elajándékozni valót.

Incze érzé jól, hogy ő Hannától milyen mélyen meg van alázva!

A nő tud szenvedni egyedül s midőn neki is kinálkozik a tiltott vigasz a
hajdani eszményképben, a kiből, ha akarja, csinálhat udvarlót, ha
akarja, csinálhat férjet, akkor az asszonynak van ereje elutasítani e
vigaszt magától s halálra kínozni magát női becsületéért.

Most aztán mindazok a gyanusítások, a miket Fatime mondott Hannára, meg
vannak hazudtolva.

A mennyit Hanna emelkedett, annyit sülyedt Fatime.

S Incze azt érzé, hogy az ő csillagzata Fatimével tart, nem Hannával.
Sülyed, nem emelkedik.

Fatiménél van a szive.

S ennek a leánynak becsvágya van, annyi mint egy herczegnőnek. Azt
vehette észre mindannyiszor, mikor megkisérté gazdagságával egyenlíteni
ki a számlát kettőjük között. Fatime visszautasított minden bőkezű
ajándékozási kedvet s Incze adósa maradt e leánynak: – egy egész új
világrésznek az árával.

Még sem maradt fenn számára más elégtétel, mint hogy őt gazdaggá tegye.
A gazdagság is tisztesség. És egyúttal próbaköve a szivnek. Vajjon, ha
Fatime is önálló vagyonnal fog birni, olyan bolondja lesz-e neki akkor
is, mint a milyen most – a szegény szinpadi hamupipőke?

Ehhez pedig csak ravaszság útján lehetett juttatni a leányt.

Incze kitalálta annak a módját.

Rábeszélte a leányt, hogy próbáljanak együtt szerencsét: vásároljanak
sorsjegyeket. Fatimének egy vendégszereplési jövedelme lett befektetve e
kisérletbe.

De Incze megcsalta a leányt, a nélkül hogy az észrevette volna, hogyan?

A sorsjáték szabályai szerint elébb a sorszámot (series) húzták ki.
Ezáltal mindazok a sorsjegyek, a mik a kihúzott sorszámmal birtak, mint
bizonyos nyerők, s a főnyereményre kizárólag versenyezhetők, egyszerre
ötvenszeres árra emelkedtek fel. Incze Fatimének az egyszerű sorsjegyek
helyett ilyen nyerésre kihuzott sorszámuakat vásárolt, a mikkel aztán
Fatimének okvetlen nyernie kellett. Harminczezer forinthoz jutott vele.
(Igaz, hogy Inczének ez ötvenezer forintjában volt, de Fatime azt
hihette, hogy az ő eredeti ezer forintja hozta a nyereséget.)

Incze ezzel egészen megnyugtatva hitte a lelkiismeretét, hogy így
becsempészhetett Fatime tárczájába egy arra nézve elég nevezetes
összeget. Azt hitte, hogy most már kevésbbé adósa neki annak az új
világrésznek az árával.

Hanem az új világrész létezése még jól el volt titkolva.

Incze látogatásai Belle Angéknál gyakoriak voltak ugyan s családias
otthonosságot árultak el, de azon túl semmit. Fatime valódi szeszélyes
gyermek volt irányában mások előtt is, de hogy vajjon több-e még a
gyermeknél is? azt nem tudta senki.

Még Belle Ange úr sem (a kire nézve pedig egy ilyen tudomás bőséges
kútforrása lett volna a libegő államkölcsönöknek).

Sőt még Cæsarine sem tudta – egészen.

Azaz, hogy annyira asszony volt, hogy bizonyos legyen a valóság felől;
de a tényt be nem tudta volna bizonyítani.

Áldorfay, a mint a szivar utolsó hamva a theáscsésze aljába hullott,
szépen kezet csókolt Fatimének; Cæsarinénak kinyilatkoztatá, hogy
legalázatosabb szolgája marad; vette a kalapját, bekiáltott egy «bon
nuit» monsieur Belle Ange odujába, ki a konyhán túl egy kis garçon
szobában lakott; forintot nyomott a kikisérő szobaleány markába s
dúdolva ment le a lépcsőn, melynek felső rácsajtaját bezárták utána.

Azt pedig senki sem tudta, hogy a mezzaninnak egy kis alacsony ajtaja a
lépcső közepéről egy szűk folyosóra vezet, s abból a folyosóból megint
egy csigalépcső visz fel egész Fatime boudoirjáig, s onnan egy keskeny
ajtó nyilik be, a mit a falszőnyegezés egészen elrejtve tart hivatlan
szemek előtt.

Ehhez a két ajtóhoz csak egy embernek van kulcsa.

A házat az építteté így, a ki e kulcsok birtokában van. A rejtek-bejárat
az ő terve szerint készült. A mezzaninban aztán az ő lakása van. A
honnan tetszésszerinti időben távozhatik el. Az ajtón érczbetükkel
pompáz e szó: «comptoir.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Milyen sajátságos kulcsok ezek? szólt egyszer Fatime Inczéhez, mikor
már egyedül voltak s minden ajtó zárva; a kettő egymásba csukható s
fogaival egymást kiegészíti. Ha ezeket a kulcsokat egyszer Hanna grófnő
megtalálná nálad!

– Nem találhat rájuk.

– Nem szoktak az asszonyok néha férjeik zsebeiben kutatni?

– Nem tartom e kulcsokat ottan.

– Hát másutt nem kutatják fel?

– Olyan helyen tartom, mikor otthon vagyok, a hol nem keresi: a
dohánytartó dobozom fenekén. Ő irtózik a dohánytól.

– Haha, szegény!

S azzal Fatime kivette Incze szájából a szivart és maga szivta azt
tovább.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez így folyt hosszú időn keresztül.

Incze Budapestre is lerándult néha. Világi üzlete olyan szépen kétfelé
osztá idejét, hogy annak felét Bécsben, felét Budapesten kellett
töltenie. Nagy szavazásoknál még a képviselőházban is megjelent.

Hanna, Meránban visszanyerve egészségét, azon túl állandóul Budapesten
lakott. Incze, ha itthon volt, együtt járt vele estélyekre, szinházba. A
világ előtt egymáshoz udvariasak, szivesek voltak. A panaszt jól el
tudják titkolni ottan a magasban.

És aztán mikor közel voltak, akkor voltak egymástól legtávolabb. Hanna
hideg és rideg következetesen.

Hanem azért Hannának egy gondolatja sem volt az iránt, hogy férjét
féltse. Nem azért, mintha Inczét tartotta volna valami magasztos
lénynek, hanem saját magát.

A hogy egy királyné hiszi alattvalóiról, hogy azok hívek: nem azért,
mert jó emberek, hanem azért, mert tartoznak vele.

Hogy Incze a nejétől megtagadott hitvesi gyöngédségért másutt keressen
kárpótlást: ezt az eszmét büszkesége, oly magas volt, hogy meg sem
látta.

Abban az öntudatban, hogy ő maga még egy leheletet sem tűr el hitvesi
hűségén, a mi arra homályt vetne, jogot keresett arra a meggyőződésre,
hogy Incze is viseli, legalább lelkében, a megtagadott szerzetesi
köntöst s a világ örömeiről való lemondással siet vezekleni nagy
elkövetett bűneért. Semmi ujságot se mondott volna neki vele, a ki azt
súgta volna be, hogy férje minden matutina harangszóra veszi a
flagellumot s vérig korbácsolja vele a hátát. Ezt igen természetesnek
találta volna.

Aztán meg a szép gesztenyeszin fürtök kezdenek is már világosodni s a
göndör körszakállban fehér szálak vendégszerepelnek. Szabadalom ez a nem
féltetésre.

Annál nagyobb meglepetés lehetett aztán Hanna grófnőre, mikor egy napon
Bécsből, ismeretlen kéztől irott levelet kapott, mely szóról szóra így
hangzott:

– Méltóságos grófnő!

Önt a férje megcsalja. Bécsben a *-utczában *-ik számú házban lakik a
kedvese, a kiért önt elfelejti: Belle Ange Fatime. Ön ismeri őt.
Áldorfay minden este ellátogat e házhoz (melyet a négy plasticai állásu
caryatidáiról az erkélyen, a környékben a «négy tánczosnőház» neve alatt
ismernek). Mikor búcsút vesz, a lépcsőt bezárják utána, akkor egy
mesterséges kulcscsal a lépcső fordulatnál levő «Comptoir» szóval jelölt
ajtócskát felnyitja; ez a mezzanin folyosójára vezet. Onnan egy
csigalépcső visz fel jobbra, s e lépcső egy ajtónál végződik, a mit azon
angol kulcs társa nyit fel. Ez ajtó Belle Ange Fatime boudoirjába
nyilik. Ezt a kettős kulcsot Áldorfay otthon a dohány-doboza fenekén
szokta tartani. Ha meg akar ön győződni felőle, hogy ez a kulcspár mi
czélra szolgál? könnyen elkészíttetheti annak a párját otthon egy
műlakatossal. Szeptember 15-ikén bizonyosan ott fog lenni Áldorfay Incze
Belle Ange Fatiménél; mert akkor van ennek a születés napja. Más vendég
nem lesz jelen ez alkalommal rajta kivül. A háziak tizenegy órakor saját
szobáikba vonulnak vissza. E sorok iróját nem vezeti boszú; csak
igazságszeretet, s az ön iránti végtelen tisztelet.

A levél női kéz irása volt.

Ki irhatta ezt?

Hisz a kulcsok titkát senki sem tudta Fatimén kivül. Incze nem tartozott
azon rouék sorába, a ki nőkön szerzett diadalaikkal eldicsekesznek s
furfangjaikkal kérkedni szoktak. Csak Fatime egyedül tudhatta mind azt
oly összefüggően, a hogy a levélben meg volt irva.

Fatime irta maga azt a levelet.

De hát őrjöngés szállta-e meg a szivét, a mikor ezt tette? Hogy elárulja
Inczét; beszennyezze saját magát?

Nem őrjöngés sugallta ezt neki. Kiszámítás! Nyerni akart egyszerre
mindent.

Unta már azt a megalázó rabságot, s végét akarta szakítani a komédiának.

Ismerte jól Hanna grófnő engesztelhetlen büszkeségét s bizonyosra
számított nála.

Ha az a büszkeség oly kegyetlenül meg lesz sértve, a kitörés el nem
maradhat utána.

Egy csattanós botrány aztán végképen lehetetlenné teszi, hogy Áldorfay
Incze még valaha Starrwitz Hanna grófnővel egy levegőt szívjon.

Első tekintetre úgy látszik, mintha Fatime nagyon sokat koczkáztatott
volna ezzel.

Starrwitz Hanna grófnő azon hideg haragú hölgyek közé tartozik, a kik ha
meg vannak sértve, a bosszúállás eszközeiben nem válogatnak.

S végre egy jól sikerült botránynak még az a túlságos eredménye is
lehet, hogy Áldorfay Inczére nézve nemcsak Hanna grófnő vész el, hanem
egyuttal Fatime is! Úgy üthet ki a terv, hogy Incze elhagyja ugyan
örökre Hannát, de Fatiméhez sem tér vissza többet. Olyan nagyon erős
lehet a siker, hogy Áldorfay itt hagyja még Európát is.

Azonban Fatime soha sem szokott fellépni, a nélkül, hogy egészen ne
tudja a szerepét; ő soha sem játszik sugó után s ezt a bluettet maga
rendezte!

Hanna érzékei elzsibbadtak a levél olvasása után.

Ha azt hozták volna neki hirül, hogy nem igaz, hogy szent Nepomuk a
vízbe fulladt volna, mert kiúszott a Moldvából s még most is él: nem
lett volna ránézve oly hihetetlen mese, mint ez! Határos a
szentségkáromlással.

Hogy Starrwitz Hanna grófnő férje egy Bécs-külvárosi chansonette
énekesnő mellett elfeledhesse azt, hogy ő egy Starrwitz grófnőnek
tartozik hitével, becsületével; a ki viszont az ő hitét, becsületét
őrzi, oly biztosan, mint a frigyláda a szent szövetséget!

És mégis, e levél oly biztos hangon van tartva; oly concret adatokat hoz
fel, hogy nem lehet benne kételkedni.

Hiszen kézzelfogható tanújelre hivatkozik. A kettős kulcs! Ha ez való,
akkor minden igaz.

Hanna grófnő sokáig tanakodott önbüszkeségével. Eltépje-e a levelet, s
ne gondoljon rá többet? Önmagát alázza meg vele, ha hitelt ád neki!

Végre is az «asszony» győzött az «úrnőn.»

Átment férje szobájába, mikor az nem volt otthon. Hozzányult ahhoz az
ellenszenves tárgyhoz, a miben a vágott dohányt tartják; a minek a
szagától is görcsöket szokott kapni; most belenyúlt óvatosan s
megtalálta a dohány alatt a kettős kulcsot.

Kivette azt és tenyerébe tette, úgy nézte.

Kezében volt a tárgy, érezte, milyen hideg!

Csalhatatlan, eltagadhatatlan tanújel.

Szétnyitotta azt. Látszott a sarkak kapcsán, hogy a kulcsok gyakran
vannak használva.

Undorodva ejté ki kezéből.

Azután egy csiptető vassal felvette a földről, s ismét visszadugta a
dohány-doboz fenekére.

Áttámolygott saját szobájába. Ott voltak felakasztva arczképeik egymás
mellé, életnagyságú olajfestmények. Azokat elnézegette sokáig. Milyen
szép férfi volt Incze azon a képen!

Egyszer aztán kitört belőle az indulat.

Ez az ember!… Ez az ember!…

– Én hű vagyok hozzá, mint egy parasztnő; s ő megcsal engem, mint egy
gróf!

Naphosszant nem jött ki szobájából, folyvást járt fel s alá, s beszélt
magában, mintha valakinek szólna.

– De várj! de várj! de várj! Ez volt a végszó.

(Ki várjon? És mit?)

Mikor előjött, nem mutatott arczán semmit. Tudott uralkodni nemcsak
másokon, de magán is.

Csak arra várt, míg egy napon Incze reggeltől estig el lesz foglalva.
Akkor elhivatta a műszerészt, s átadta neki a kettős kulcsot, hogy azt
mintázza le, s azután majd számára készítse el a párját.

Mikor az készen volt, akkor aztán várt szép csendesen arra a szeptember
tizenötödikére.

Inczének ezen a napon csakugyan el kellett utaznia Bécsbe. Múlhatatlan
nagy dolgai voltak. Hagyta őt menni.

Incze elindúlt a hajnali futárvonattal. Hanna utána ment a reggeli
rendes személyvonaton. Inczének déli két órára kellett odaérni, Hannának
esteli kilenczre.

Hanna nem vitt magával az útra semmi podgyászt. Egy kézitáska, egy
esernyő, meg egy lovagkorbács volt minden készlete.

A fogadóból, melyben megszállt, esti tíz óráig nem ment ki sehova. Tíz
órakor bérkocsit hozatott, felültetett a bakra egy bérszolgát s
megnevezte a házat, a hova hajtsanak.

– Tudod: a négy tánczosnő ház! mondá a bérszolga a bérkocsisnak.

Az aztán tudta.

A ház elé érve, odahivatta Hanna a kocsihoz a kapust.

– Ez a gróf Monbelli-féle ház? kérdé tőle.

– Nem. Ez az Áldorfay-ház.

– Tehát nem lakik itt az első emeleten Amalfi tábornokné?

– Nem. Itt Belle Ange asszonyé a belle étage. (Még calembourghal is
szolgált.)

Hanna ennyit akart tudni. Visszahajtatott a fogadóhoz. Tizenegy óra
táján hozatott egy másik bérkocsit, kezébe vette, nem az esernyőt, hanem
a lovagkorbácsot, s most már biztosan megnevezte a bérkocsisnak az
utczát és házat, a hova hajtatni kivánt. «Az Áldorfay-ház: a négy
tánczosnővel».

A kapu még nyitva volt. Ennek az lehetett az oka, hogy a házi asszonynál
estély van; vendégek vannak ott. (Más oka volt annak.) Hannára nézve
kedvező körülmény, hogy nem kellett magát bebocsáttatnia, a kapussal
ismét találkoznia, s azonfelül a visszatérésre is nyilt volt az út.

Észrevétlenül jutott el a lépcsőig. A lépcsőkanyarulatnál rátalált az
alacsony ajtóra, mely Comptoir szóval volt jelölve. Megpróbálta a
kulcsot: beleillett a zárba, az ajtó felnyilt s ő belépett rajta.

Egyedül volt egy idegen házban, a hol soha sem volt az előtt.
Álkulcscsal nyitott be oda. Tilosban járt. Betörést követett el!

Nem igaz, hogy az indulat vak: az indulatnak száz szeme van. Az vezette
e labyrinthban. A mezzanin folyosóját az ablakon át derengő udvar-lámpa
gyéren világítá meg; a mint aztán a csigalépcsőre rátalált, ez a
világosság is elhagyta, teljes sötétségben haladt előre.

Nem félt! Egy nőoroszlán szivén járt vére ki és be.

Nesztelen felhaladt a lépcsőkön, a mik gondosan be voltak vonva
posztóval, hogy a lépteket el ne árulják. Végre egy kis előszobába
jutott; annak a falai is ki voltak szőnyegezve.

A sötétségen keresztül, mint egy nyíl lövelt elő egy kis lyukon át
valami halvány világosság. Az a rejtek-ajtó kulcslyuka.

Hanna megállt hallgatózni. Várnia kellett valami zajosabb neszre onnan
belülről, hogy zárfelnyitás zöreje észre ne vétessék.

Az a várt zaj nem soká késett. Valaki elkezdett zongorázni odabenn.
Arditi csókkeringőjét játszotta.

S az első accordok után egy női hang elkezdé énekelni a szöveget, szép
csengő althang:

– Sul la, sul la labre…»

De nem folytathatta tovább, mint odáig, hogy

– Dolce baccio…»

Ott egy félreismerhetlen hang elfojtá ajkain a dalt.

Óh e «hang» hallatára Hannának minden vére a fejéhez tódult!

Az, a ki zongorázik és énekel, ugyanakkor valakinek az ölében ül, a ki a
dalt félbeszakítja ajkain!

Hanna reszketett az emberfeletti dühtől.

Egy hajtűt vont ki kontyából s azzal ruháját fölemelve, térdén feltűzte,
hogy könnyebben léphessen.

Most egy más ismerős hang jelzette a zárt ajtón belül történteket. Egy
durranás, minőt pezsgős palaczkok szoktak hallatni. S arra néhány percz
mulva dévaj kaczagással kiálta fel ugyanazon női hang:

– Viva noi! (Éljünk mink!)

S a pohárcsörömpölés közéje csendült a csintalan kaczajnak.

E kaczaj alatt nesztelenül felnyitá az ajtó zárát Hanna.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mielőtt Hanna belépne e szobába, elébb tekintsünk mi ott körül. (Bátran
be lehet jönni: nem lesz semmi «shoking.»)

Mikor Incze Fatimét meglátogatta születés napja estéjén, kilencz óra
tájon, nem talált ott mást, csak Belle Ange kisasszonyt és az anyját. A
tavaly rászedett vendégek szépen otthon maradtak ma.

De bizony Belle Ange úr is otthon volt; hanem őtet nem szoktuk
számbavenni.

Incze nem is titkolta el a feletti csodálkozását, hogy őt otthon
találja. A derék Belle Ange urnak tudniillik kiváló szenvedélye volt az
utazás. Különösen messzeeső felfedezetlen világrészekbe szeretett nagyon
utazni, s nem volt olyan hónap, melyben Inczétől egy kis utiköltséget ne
kért volna a japáni, vagy a dahomeyi expeditióhoz; hanem az a különös
szerencsétlensége volt, hogy már az első állomáson elköltötte az egész
útravaló pénzt s eként ideje-korán hajótörést szenvedve, jó szerencse
volt ránézve, hogy a tenger megint csak a Práter közelében vetette
partra. Legutoljára az éjsarki expeditióhoz szerelte föl a kitünő
travellert Áldorfay, még a vasuti jegyét is megváltotta neki Triesztig,
s maga ültette fel a waggonba. El is búcsúztak nagy időre, minek folytán
nagy volt a nevetése, mikor egy hét mulva megint Belle Ange úr nyitja
előtte az ajtót.

– Talán nem lehetett a jég miatt odább menni?

– Igen, Gumpoldskirchennél! válaszolt helyette Fatime. A miatt a jég
miatt, a mibe a pezsgős palaczkokat behűtik.

– Ezzel az akadálylyal remélem, hogy mi is fogunk találkozni, szólt
Incze, félrekormányozva e kellemetlen árból a hajót.

Erre aztán Cæsarine előállt elmondani, hogy mi minden jó lesz ma
vacsorára!

– S nem leszünk hozzá, csak mi hárman! mondá Fatime.

– Kérem: négyen! szólt Cæsarine, Belle Ange úrra mutatva.

– Akkor, kérem: öten; mert én kettő helyett eszem! toldá ki Belle Ange
úr.

Fatime beharapta az alsó ajkát, összehúnyta a szemeit s egész teste
összevonaglott, mintegy titkos csiklandozástól. Azon nevetett úgy
magában: hogy hátha van még egy hivatlan vendég! Az is eljön még! S
akkor leszünk sokan!

Az óra tízre járt.

Cæsarine a terítéshez kezdett. Minthogy kevesen vannak, csak a
boudoirban fognak vacsorálni.

Fatime nem engedte az anyjának, hogy kijárjon a konyhára.

– Összepiszkolod a szép piros selyemruhádat, pörölt reá.

– No nézze, panaszkodék Cæsarine kényeskedve. Ő öltöztet fel ilyen
maskarának, s aztán meg kicsufol! Még virágokat is rakott a hajamba.
Úgy-e kidobjam innen?

– Hagyd ott, az odavaló! Szólt Fatime lábaival toppantva.

– Persze, illik is az ilyen vén asszonynak, mint én! szólt Cæsarine naiv
szégyenkedéssel kacsingatva a tükörbe.

– Fogd be a szádat, te szófogadatlan rossz mama. Ha én mondom, hogy szép
vagy: fiatal vagy! Nézze csak Áldorfay úr, nem olyan-e, mint egy
farsangi menyecske? Minden ember a testvéremnek nézi.

– Eredj te hizelgő macska, szólt naiv szemérmetességgel Cæsarine, karjai
mögé rejtve piruló arczát. A min aztán Fatime teljes kedvteléssel
nevetett.

Féktelen szilaj jókedve volt ma. Még Belle Ange urat is megragadta s egy
galoppot eltánczolt vele saját danolása mellett szobahosszat.

Pedig már egynegyed tizenegyre!

A cselédek felterítettek. Az asztalt teli rakták mindenféle szinű és
alakú poharakkal. Úgy látszik, sokféle borokat fognak ma itt inni.

Minden tányér mellé volt téve egy porczellán lepke, annak az összefogott
szárnyai közé volt csiptetve az arany nyomatu «menu», a mi csodadolgokat
igért.

– Emlékszik ön rá: tavaly ilyenkor, mikor annyi vendéget híttunk össze
erre a napra? szóla Fatime Inczéhez; aztán én itt hagytam vendéget és
vendégséget, ráakasztottam magam önnek a karjára, s egész éjjel
kóboroltunk Bécsnek minden bejárhatatlan helyein.

– Az elég nagy bolondság volt tőled! feddé őt Cæsarine.

– Ah dehogy! Az volt leggyönyörteljesebb napom az életben.
Keresztül-kasul bolyongtunk a fák között; szíttuk a fris illatos levegőt
tele tüdővel; beültünk egy bozótba, a hol teljesen sötét volt, s úgy
nevettünk rajta, hogy most mi nem félünk semmitől. Aztán megéheztünk s
betértünk egy pinczekorcsmába, a hol még mulattak. Soha életemben jobb
izűt nem ettem eczetes vereshagymás szalonnabőr-hurkából, mint akkor!
Ah! megettem egy tállal!

– Itthon meg én osztrigával tömtem a te itthagyott vendégeidet,
sápítozék Cæsarine.

– Hah; de milyen mulatság volt az! A lebujban volt egy hárfás leány; én
kivettem a kezéből a hárfát s énekeltem helyette a vendégeknek. Azok
tudtak aztán tapsolni! ököllel, meg korsófenékkel az asztalon. Utoljára
két henteslegény összeveszett fölöttem Áldorfayval s Áldorfay egy percz
alatt az asztal alá verte mind a kettőt; pedig elő sem vette a zsebéből
a life preservert.

Fatime odafutott az ablakhoz, kinyitotta a táblákat, egy rouladeot
dalolt ki az éjszakába s kihajlott a szabadba; azután visszajött.

– S most épen oly szép csillagos éjszaka van mint ma egy éve volt. Olyan
meleg a lég, olyan sötétkék az ég.

– No csak nem támad tán kedved ma megint elmenni a lebujba
szalonnabőr-hurkát enni eczetes vereshagymával? nyafogott szenvelgően
Cæsarine.

– Miért ne? Az igen jó!

– Engem meg nem csókolsz egy hétig az eczetes vereshagymás száddal.

– Vannak, a kik nem félnek úgy a vereshagymás csóktól; szólt Fatime
halkan, a fogai közül, Inczére villantva szemeit alattomos csábbal.

– Én kész vagyok mindenre, mondá Incze.

– No csak nem teszed tán azt a bolondot, lamentált Cæsarine, hogy most
megint itt hagyd a drága pompás vacsorát? Osztriga, fáczán, pástétom
van, crême rosée, bordeaux, chateau Laffitte!

– Haha! haha! kiáltott Fatime, alá- s fel szökelve, tánczolva a
szobában, mint egy szilaj csikó, s dallamra hangoztatva vissza:
«osztriga! fáczán! chateau Laffitte! Adieu! Pour jamais!» S a közben
kalapot, shawlt kapkodott fel innen-amonnan, s egyre tánczolva, dalolva
csapta fel fejére a kalapot, vetette vállára a shawlt, aztán egy
tánczlejtéssel oda perdült Inczéhez, megkapta a karját s magával
ragadta: «hahaha! bon appetit! bon nuit! Én ezt nektek ajándékozom mind.
Allons vite! Siessünk. Hahaha!»

S elvitte magával Inczét, születésnapja éjszakáján Bécset
keresztül-kasul kóborolni.

Ideje volt! Háromnegyed mult tizenegyre!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az ott maradt pár tudta magát vigasztalni e nem várt árvaságra jutás
balhelyzetében.

Az egész pompás vacsora az ő discrétiójukra volt bízva.

S még annál is több. Fatime a nagy dévaj kedvben egészen rájuk hagyta a
boudoirját, a mit pedig annyira őrizni szokott, hogy még az anyját sem
eresztette bele, ha maga ott nem volt.

Az érdemes házaspár elkezdett kutatni Fatime butorainak fiókjaiban,
rejtekeiben. Ha nem lehetne-e megtalálni valamit?

Ugyan mit? Valamit! Akármit!

De semmit sem lehet megtalálni.

– Nagyon jól vigyáznak ezek a titkukra!

Végre egy fali szekrény odujában felfedeznek valamit.

Az egy otthoni sipka.

Kék selyemből van horgacsolva, a tetején a desseint egy nyolczágú ezüst
csillagkereszt képezi.

Ez valami.

– De hátha ezt csak most készítette Fatime? szól Belle Ange úr.

– Lehet. De kinek?

– Hátha nekem készítette nevem napjára? E bíz épen a fejemre illik!

Belle Ange úr azon emberek közé tartozott, a kik nagyon szeretik
használni a másét. Egy neme az ingernek rájuk nézve az, hogy az a másé.
Ott hagyta a fején a sipkát.

Azt pedig Fatime nem neki, hanem Inczének készítette. Egyszer, mikor
Hanna grófnőnél volt látogatóban, Áldorfay neje hímzett férjének ilyen
sipkát. Ő egészen hasonlóval akarta őt meglepni.

A boldog házaspár tehát egészen megnyugodott a sorsnak azon igazságtalan
végzésében, hogy egy vacsorának, mely négy ember számára volt készítve,
másod-magával feleljen meg. A jó bor meghozta a jó kedvet közéjök.
Vacsora után Cæsarine leült a zongora mellé megmutatni, hogy mit tud.
Énekelt is, csinos hangja volt még. Belle Ange úr pedig odaült mellé.
Hisz a zongorára is rá lehetett tenni a pezsgős palaczkot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ekkor a hátuk mögött megnyílik egy tőlük nem is sejtett szőnyeg ajtó.

Egy delnő lép be, a kinek szemei előtt karikát hánynak a lámpások.

Hanna csak annyit lát, hogy háttal feléje a zongora előtt egy czifrán
öltözött nőalak ül, felvirágozott, fürtözött chignonnal és mellette egy
férfi, karját annak termete körül fűzve legbizalmasabban.

S e férfinak a fején megismeri azt a házisipkát, azzal a nyolczágú
csillagkereszttel, a mit ő maga hímzett egykor.

A dűh vad rohamával szökött oda feléjük s egy percz alatt sipka, chignon
és emberhát keresztül-kasul lett szabdalva a gyors lovagostortól.

Nem is tarthatott az tovább egy percznél, mert a megrohantak sem állták
ki tovább. Leghamarább megfutott a jó monsieur Belle Ange, a ki az első
mennykőcsapásnál nem gondolt egyebet, mint azt, hogy Fatime tért vissza
s a jogtalanúl buksiján feledett házi sipkára az húzogatja most az
olvasatlan lovagkorbácsokat; de Cæsarine rémültében leesett székéről, s
a mint visszatekinte megtámadójára, ő megismerte Hanna grófnőt, s valami
gyors gondolat igazolá előtte, hogy annak most nagy oka lehetett vele
ily kegyetlenűl bánni.

Hanem Hanna még jobban megijedt, a mint észrevette, hogy ő most egy
tökéletesen idegen embert vert meg, a kit nem is ismer, meg egy
asszonyt, a kit ismer ugyan, de a kinek szabad jó barátságban lenni
azzal az idegen emberrel.

A dűh egyszerre réműletté, szégyenné fagyott ereiben: eldobta magától a
lovagostort, kimenekült a szőnyegajtón, lerohant a csigalépcsőn, végig a
homályos folyosón; kábultan, reszketve, elfulladva, minden ajtót nyitva
hagyott maga után, s futott a kapu felé.

A kapus útját állta. Feltünt neki e dúltarczu siető alak. Feltartóztatá.

Hannának csak annyi ereje volt még, hogy látogató jegyét kivegye
tárczájából s átnyújtsa a kapusnak.

– Hejh, hogy megjuhászkodott az egyszerre, a mint azt a nevet olvasta!
Hogy futott a grófnő kocsijáért, hogy segítette őt felülni!

Mikor aztán Incze reggelfelé visszatért Fatimével, oda súgta neki a
fülébe a kapus:

– A grófnő itt volt az éjjel s megvert valakit odafenn.


ZEÜSZ, A NYMFA ÉS A FAUN.

Hogy miképen kerül ebbe a történetbe bele a hajdankori olympuszi
istengavallér? arról mindenekelőtt kötelességünknek tartjuk
felvilágosítást adni.

Egy bécsi és egy pesti német napilap hirdetményei között gyakran
találkozott a mindent elolvasó egy franczia szövegű (s helyesirási és
nyelvtani hibákkal bőven megspékelt) levelezéssel, mely így volt
czímezve: «A mon Zeüs.» Aláirva valamelyik a görög isten sok gyöngeségei
közül, Danaë vagy Leda, vagy Callisto, vagy kicsoda?

Ez a levelezés Áldorfay Inczének szólt Fatime részéről.

Rendes posta útján levelezni nem volt tanácsos, mert utánzott
pecsétnyomókat nem csak Bécsben tudnak vésni, hanem Budapesten is.

A sokszor feltünő olympi levelezésnek az volt a legközvetlenebb
eredménye, hogy a mely napokon valami találkozót rendelt a nymfa a hamis
istenek családfejének, aznap legalább tízezer férj otthon maradt a
feleségét strázsálni, s ugyanannyi asszony ráült a férje kabátja
szárnyára, hogy el ne szökhessék hazulról.

Tehát csak ennyiben lesz dolgunk a mythologiával s nem kell arra a
gyanura jönnünk, hogy ebből a bonyodalomból már csak egy «Deus ex
machina» segíthet ki bennünket.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor Fatime hazaérve, meglátta, hogy minő állapotban van Caesarine, a
fején hidegvizes compressek, arczán végig hosszukás flastromok, az egyik
szeme bekötve; fekszik, nyög és lázban van: akkor elkezdett dühöngeni,
sírni, haját és ruháit tépte, térdre és arczra vetette magát, zokogott,
fuldoklott, s megint felugrott és boszút esküdött. Anyját a cselédek,
kik segélyére szaladtak, már ájulva találták s odafektették az ő ágyába,
míg életre dörzsölhették.

– Ki tette ezt? Ki tette ezt? hörgé magán kivül a leány.

– Hanna, nyögé alig hallhatólag Caesarine.

Fatime mindkét öklét az égnek mereszté fel s aztán elkezdé a saját fejét
ütni velük.

Azt valóban meg is érdemelte magamagától, mert az ő ötlete volt ez.
Csakhogy ő a tervezett botrányt komikus kimenetelünek szánta, a mivé
lett volna az okvetlenül, ha Caesarine és Belle Ange úr az étkező
asztalnál ülnek, szemben a rejtekajtóval, a mikor Hanna az embuscadeból
beront, nem pedig a zongoránál, háttal a betörő felé. A hatás így is
tökéletes lett volna. Aztán meg arra sem számított Fatime, hogy Hanna
grófnő mindjárt Erzsébet királyné jelenetén kezdje Essexel, s
korbácscsal jöjjön látogatóba. Azt hitte, hogy a Starrwitzoknak több
nevelésük van, mint a Tudoroknak.

– Látja ön ezt? szólt Fatime tompa, ércztelen hangon, megragadva Incze
kezét, ki elkábultan állt ott, vállát az alkoven falának támasztva.

Incze látta biz azt, sőt érezte is. A jó Belle Ange úr is előjött, a
maga trofeumait mutogatni. Neki meg a fülét csipte ki a lovagostor
hegye, még most is vérzett.

És Inczének jobban fájt az, a mit Belle Ange úr ő helyette kapott «per
procura», mint ennek magának. Ez csak a fülével érezte azt, de ő a szíve
mélyén.

Ez olyan botrány, a mi képes még azt is lehetetlenné tenni a társadalmi
életben, a kinek az szánva volt, ha véletlenül más kapta is meg az
«effect»-et.

Egy arczulütött ember megszünt tábornok lenni, országos képviselő lenni,
casinotag lenni, nemes ember, jó barát lenni. Egy arczul ütött férfi
halott.

Ha tudniillik le nem mossa valahogy arczáról az ütést.

Férfival szemben lehet válogatni a fegyverben: de asszony ellenében csak
egy fegyver van.

Incze megszorítá Fatime kezét s azt mondá neki:

– Én tudni fogom, hogy mi a teendőm!

Fatime elérté a mondatot s odaszökött a nyakába és nem törődve a
jelenlevőkkel, Bella Angezsal, cseléddel, orvossal, magához szorítá őt
szenvedélyesen. Aztán oda vonta Caesarinehoz, felmutatta anyjának azt a
kezét, melyen a korbácsütés sötétveres csíkot hagyott hátra.

– Látod-e ezt? (Már tegezte is mások előtt.)

Incze látta azt és aztán jól látta Fatime arczán azt a kivánságot, hogy
hajoljon oda és csókolja meg azt az ütésfoltos kezet.

Egészen kinálva volt neki ez a kézcsók.

Hanem aztán eszébe jutott a «lelkésznek» a gyónást tevő anya, a
katonának a guerilla társalkodónője, s nem tudta magát rávenni, hogy
megcsókolja annak a kezét.

– Tudatni fogom önökkel, hogy mit teszek! mondta komolyan, kalapját
vette és eltávozott.

Fatime utána nézett sötéten, s aztán utána köpött s azt mondta: kutya!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Incze, mire szállására ért, úgy tapasztalá, hogy Hanna már megelőzte őt
a kezdeményezésben. Levele ott várt rá a kapusnál.

Sietett azt felnyítni.

A vonásokon látszott még a kezek reszketése: a sorok is kuszáltan tértek
el egymástól.

Uram!

Azok után, a mik megtörténtek, mi együtt nem élhetünk többé. Igyekezni
fogok mentől kevesebb szóval elmondani önnek azt, a mit teszek, és
semmit arról többé, a mit érzek. Én holnap indulok Erdélybe, azért, hogy
ott protestanssá legyek, mert csak így válhatok el öntől,
önmegaláztatásom nélkül. És én elhagyom hitemet, vele mennybeli üdvömet,
családommal való összeköttetésemet, az egész ismerős világot, melyben
eddig éltem, azért, hogy öntől elválhassak. Ebből láthatja ön, milyen
mélység van közöttünk s mivel van az tele?

Elvárom, hogy ön sietni fog utánam Erdélybe, hogy minél előbb véget
vessünk mindennek.

S aztán felejtsen kiki, a hogy tud. Én már feledtem.

Aláirva név helyett e két szó:

«Never more.»

Mit tett e levéllel Áldorfay Incze?

Azt tette, hogy elküldte az egész levelet Fatimének s maga még e sorokat
irta hozzá:

– Holnap indulok Erdélybe. Hat hét alatt vége az egész formaságnak.
Addig légy hívem és gondolj reám.

Incze.

Meg volt felőle győződve, hogy részéről ez a legnagyobb homagium, a mit
valaha férfi nő lábaihoz rakott. Ő egy istennőt áldoz fel egy halandó
leányért.

Másnap elutazott Kolozsvárra, a nélkül, hogy Fatimét látta volna.

E világi fogalmak szerint neki nem volt szabad többé ez eset után e
hölgyet meglátogatni addig, a míg teljes nyilvánossággal nem teheté.

Kolozsvárott aztán hozzáértő ügyvédek kezébe került az ügy, azok azt
belevezették a rendes kerékvágásba. A consistorium megtett mindent, a mi
hivatásában állott, megkisérté a formaszerű kibékéltetést a felek
között, az természetesen nem sikerült. Azután előadatta indokaikat.
Engesztelhetlen gyűlölet volt az alap. Ezt mind a két fél bíróság előtt
ismételten nyilvánítá. A pör ezentúl a bírák dolga volt.

Áldorfay Inczének a tizenharmadik napon aztán bizalmasan megsugta az
ügyvéde, hogy ha már eléggé áttanulmányozta Erdély fővárosának
megszemlélésre méltó ritkaságait s meglátogatta a környékben a
Torda-hasadékot, a tordai sóbányákat, a gyetzári jégbarlangot s az
abrudbányai aranytelepeket, úgy semmi sem kényszeríti őt arra, hogy az
egész hat hetet itt töltse Erdélyben; hanem ha valami dolga van
«odakinn», bátran elmehet utána, s csak majd az itélet kihirdetésekor
kivántatik ittlakosságának bebizonyítása, a miről majd ügyvéde annak
idején táviratilag tudósítani fogja.

Incze kapott a vett figyelmeztetésen s rögtön sietett a vasuthoz jegyet
váltani, egész Bécsig.

Még csak meg sem akart pihenni Budapesten.

A külső tisztességre még is tartott annyit, hogy míg válópere folyik,
addig táviratokat ne küldözzön Fatimének Kolozsvárról.

Az egész úton a viszonttalálkozás képzelmével volt tele a lelke.
Elgondolta, hogy várja a leány naponkint az ő levelét, s milyen
meglepetés lesz majd az, ha a késedelmes levél helyett őt magát fogja
meglátni!

A vágyak türelmetlenné tették. Milyen hosszú ez az út! Milyen sürűk az
állomások! Milyen lassan mászik az a gőzmozdony!

Még hozzá az a szerencsétlenség is érte, hogy Pozsonyon túl egy
felhőszakadás megrongálta a vasutat: öt óra hosszat kellett várakozni
Szempczen, a míg a közlekedést helyreállították. Áldorfay ezt tartotta a
sors legterhesebb csapásának életében.

Nem bírta végigvárni az időt, felkereste a távirdát (ha lehetett volna,
ráült volna) s innen, a hol valószinűleg senki sem ismeri már, nem
állhatta meg, hogy ne táviratozzon Fatiménak legalább ennyit:

– Ma megérkezem.

Zeüs.

A távirdász humoristicus gyerek volt: mikor Incze fizetés fejében egy
százas bankjegyet tett eléje, azt mondta neki:

– Nincs istenségednél apró mennykő? mert ebből nem tudok visszaadni.

Az elkésett vonat csak esti 7 órára érkezett meg Bécsbe. Incze a legelső
bérkocsit ragadta el s vágtatott vele * utczába.

A vasuttól a ház kapujáig, ez volt a leghosszabb út.

Futott fel a lépcsőkön. A rács be volt zárva. Majd leszakasztotta a
csengetyüt.

A nagy revolutióra előrohant a szobaleány félig fésülködötten.

– Itthon az asszonyságok? kérdé Incze még a rácson keresztül.

– Nincsenek.

– Hova mentek?

– Nem tudom.

– Igazán nem tudja, Jenny?

– Bizony Isten nem tudom, nagyságos úr.

Meglehet ám, hogy nem tudja. Megtörténik, hogy az asszonyok nem mondják
meg a szobalányaiknak, hogy hová mennek.

Lekullogott egész lehangoltan a kapushoz. Azt fogta kérdőre.

– Nem hoztak ide ma egy telegrammot?

– Még nem, nagyságos úr!

– Itt van ni! Ilyen a távirdai intézmény az osztrák-magyar monarchiában!
morgott magában Incze. Az ember többre megy, ha a sürgetős izenetét rá
bízza egy czigánypostára s azt felülteti egy ökrös szekérre. Fogadom,
hogy az is megelőzi a telegrafot. Az az élczes ficzkó is jobban tett
volna, ha a tréfája helyett siet rögtön a táviratot útbaigazítani.

Az az élczes ficzkó valószinűleg azt gondolta, hogy elébbvaló dolog lesz
neki a vasúti fennakadást minden irányba megsürgönyözni, meg a fennakadt
utasok üzleti sürgönyeit nyélbe sütni s csak azután következik a sor
Jupiter nuntiumára Danaë kisasszonyhoz. S az biz elkésett.

Incze még egy expedienst talált ki. Felkereste azt a kávéházat, a hol
Belle Ange urat minden este bizonyosan fel lehet találni. Ez az egy
bizonyos dolog van a nap alatt, második nincs.

Valóban rá is talált.

Belle Ange úr ott ült egy kártyaasztal «mögött» s a kártyázókat nézte.
Neki bizonyosan nem volt pénze.

– Ah, a tábornok úr már megérkezett? szólt furcsa örömmel, mikor Incze
eléje toppant.

– Önök nem is vártak még reám.

– De mindennap emlegettük.

– Madame Belle Anget nem találtam odahaza. Nem tudja ön, hova mentek?

– Hitemre mondom, nem tudom.

Incze elővett a tárczájából egy ujdonatúj ezrest s azt két rétbe
hajtotta.

A mi képes vol Belle Ange urat hitében erősen megingatni.

– Azaz, hogy hallottam az asztalnál, hogy valahova szándékoznak menni,
de már nem jut eszembe, hogy hova.

Incze négy rétbe hajtotta az ezrest.

– Hát ön nem határozta el magát azóta valami nagyszerű utazásra?

– Hélas! sóhajta fel Belle Ange úr. Dehogy nem. Nekem ma Párisban
kellene lennem, ha a sors vas keze vissza nem tartóztatna.

– Párisban? hisz azt most ostromolják a németek.

– Épen azért. Én is szerveznék ellenük egy szabad csapatot.

– Hanem a szükséges hadiköltség hiányzik hozzá.

– Kitalálta ön. A sors oly mostoha. Pedig soha sem volt olyan jó
alkalom, mint most, egy ilyen hányt-vetett életet, mint az enyim,
dicsően bevégezhetni.

– Hátha én egy kis nemzeti kölcsönnel segíthetnék önön?

– Azt hálásan jegyezném fel a többi közé.

– Tehát mégsem emlékszik ön rá, hogy madame Belle Ange hova ment ez
este?

Monsieur Belle Ange emlékezőtehetsége egyszerre csodamódon megjavult.

– De igen. A circusba.

– Melyikbe? Kettő van.

– A Renz-félébe.

Incze az ezrest Belle Ange úr markába csusztatá.

– Köszönöm, rebegé a citoyen. Még ma indulok Toulonba.

– Aztán vigyázzon magára.

– Óh, nem fognak el engem a németek.

– Nem is attól féltem én önt, hogy a németek kezébe esik, hanem hogy a
«görögök» kezébe esik. (A francziák a hamis játékost nevezik
«grecque»-nek.)

Ezt megtudva, sietett bérkocsijához vissza Áldorfay s vágtatott a Renz
circusához.

Ott vett magának egy páholyt s bérelt a páholynyitótól egy távcsövet.

A circus tömve volt, mint rendesen.

Incze szemen szedte látcsövével az egész közönséget. Sorba vizsgált
minden páholyt, végigmustrált minden zártszéksort, karszékosztályt,
erkélyt, karzatokat. Nem találta Fatimét sehol.

Megint újra kezdte. Csillagász nem veszi úgy szemügyre az égi testeket,
szökevény üstököst keresve, mint ő e tarka emberchaoszt, hogy
megtaláljon közötte egy üldözött arczot. Az nem volt ott. Meglátta volna
őt bizonnyal, ha ott van. Ez nem olyan arcz, a melynek el lehet veszni a
sok között. Tízezer közül is kitünik az!

Tánczoltathatta ő miatta odalenn a kitanított paripáit madame Ez,
lejthette kecses virágtánczát a lóháton mademoiselle Amaz, szórhatták az
élczet és bukfenczet messieurs les clownsok, hajigálhatta egymást a
levegőn keresztül a két trapezon függő gályarab, ő nem látott mindabból
semmit, a mi a földön történik.

Már azt kezdte hinni, hogy monsieur Belle Ange valami rossz tréfát
követett el vele, vagy pedig maga is egy sajnos megcsalatásnak lett az
áldozatja s Fatimeék mást mondtak előtte, mint a hová mentek.

Most, az előadás vége felé, a hová a legérdekesebb részleteket szokták
szorítani, a közönség közt támadó izgalomból kezdé észrevenni, hogy
rendkívüli figyelemreméltó mutatvány közeledik; minden látcső az
istállóajtó felé irányul. Megnézte, mi van a szinlapon?

– Capitain Bloomer, a rettenthetlen ménszelidítő, előadása egy ukrániai
vad lóval.

Ez izgalmas látványnak igérkezett, ha nem betanult színjáték.

Legelébb is a szilaj ló jelent meg a fövényen. Vágtatva, nyerítve rohant
ki az istállóból, s azon kezdte, hogy háromszor felrúgott a lovászmester
felé, a ki ostorával pattantott eléje. Gubanczos, keféletlen szőréről
látszott, hogy ez még czivilizálatlan állat.

A közönség irányában is nagyon tiszteletlenül viselte magát. Az arena
közepén lehengerőzött, jobbra-balra vetette magát s aztán felugrott,
megrázkódott s elkezdte a fogaival a hátát vakarni.

Most egyszerre ezer meg ezer tenyér csattanik össze tapsolva. Kilép a
nagy lószelidítő mester, Capitain Bloomer.

Termetét a selyem tricotn kivül semmi sem fedi. Tökéletes vad indián.
Azt mondják róla, hogy indus eredetű. Vad, villogó szemei, felvetett
vérpiros ajkai, göndörfekete haja inkább spanyol vért árulnak el benne.

Egyik sem ő.

Áldorfay az első tekintetre ráismer.

Ez Gideon!…

Ugyanő az. A clericus, a guerillavezér, a török jaszmagdzsi. És most
lovar művész.

Miért ne lehetne az? Ez az utóbb űzött mesterségei között a
legtisztességesebb hivatás.

S meg is érdemli művészi hírnevét.

Egyetlen kötélhurokkal a derekán közeledik a szilaj paripa felé, annak
minden groteszk szökelléseit hasonlókkal ellensúlyozza, megkeríti,
megrohanja, s ha egyszer félkezével sörényébe kapaszkodhatott, többé el
nem ereszti, hátára szökik mint a párducz, nem enged neki; bárhogy
rugdal, szökell, ágaskodik, földhöz veri magát, le nem marad róla. Két
térdével átszorítja vékonyait, s az alatt kezeivel leoldja derekáról a
kötél-hurkot. A ló fejét rázza, nyerít, horkol, harap; nem használ neki,
a hurok szájába szorul s perczek mulva a vadállat megjuhászodva adja meg
magát hódítójának a bámuló közönség kitörő tapsai között.

Áldorfay azt az alakot látja maga előtt, a ki amaz emlékezetes tavaszi
mulatságon a * erdőben megnyergelt vad szamáron istenkáromló kérkedéssel
ügetett eléje. Ott látja őt maga előtt ismét. És kedve volna onnan a
páholyból leugrani, odarohanni eléje és azt mondani neki:

– No hát végezzük be azt a tusát, a mit akkor a harangszó
félbeszakított!

E diadaltól kérkedő arcz láttára egy világos gondolatja támadt.

Most már tudta, hol vannak a circusban Belle Angék!

Szomszédjától a másik páholyban azt kérdezé, hogy mióta van itt ez a
Captain Bloomer?

– Egy hét óta.

Incze most már tovább gombolyította a meglelt fonalat.

Kiment a néző helyről s a circusnak azon oldalára került, a hol a
szereplő személyzet szokott kijárni.

Ott is állnak bérkocsik. Már messziről ráismert arra a bérkocsira, mely
Belle Angékat szokta hordani; veres hintaja van s szürke és fakó lova. Ő
maga szokta azt havonkint fizetni.

Visszament saját bérkocsijához s kocsisának azt parancsolá, hogy a
szürke és fakó lovas hintó mellé hajtasson, s a hova az fog menni, oda
menjen ő is. Ő maga beült a kocsiba és ott várt.

A közönség hazaoszlott; lassankint a szereplő művészek is eltávoztak a
mellék-kijáraton. Végre kiálták a veres hintós számát.

Az ajtó elé hajtott az.

Incze láztól dobogó szívvel leskelődött ki a hintó ajtaján.

És azután látta kilépni a circus mellékajtóján Gideont, karján
Fatiméval, hátuk mögött jött Caesarine.

Nem Caesarint vezette, hanem Fatimét.

Gideon fölsegíté először Fatimét a hintóba, azután Caesarinet. Akkor
maga is beült hozzájuk.

A lámpafénynél megjegyzett egy mosolyt az arczán Áldorfay, mely minden
szónál többet beszél.

A veres hintó elgördült, Áldorfay bérkocsija a kerékvágásban követte.

Hosszú, tekervényes kocsizás után, miközben Incze azt hitte, hogy
Bécsnek az ötödik külvárosában utaznak már, egyszer megállt az előlhajtó
bérkocsi egy kivilágított kapu előtt.

Incze kitekintett a kocsiablakból s megismerte a házban a «veres torony»
melletti hotel garnit.

– De hisz ide egyenes utczán lehetett volna a circusból eljutni és öt
percz alatt. Minek volt ez a félórai labyrinthjárás idáig?

Itt ismét látta, hogy a kocsiból legelébb kiszáll Gideon, utána leemeli
Caesarinet, azután Fatimének nyujtja karját. Az könnyed szökéssel
aláhibban, s e perczben arczczal fordul Incze felé. Ah, ezt a nevető
arczot soha sem fogja elfelejteni!

Caesarine a bérkocsit elbocsátja s az odább robog. Leánya és a műlovar
karöltve mennek be előre a hotel kapuján.

A bérkocsit elbocsátották. Talán gyalog akarnak majd haza menni. Az idő
szép csillagos. Fatime szereti az ilyen kóborlást éjszaka a bécsi
utczákon végig.

Incze is elbocsátotta a maga bérkocsiját s aztán elkezdett alá s fel
járni a hotel garni előtt a folyamparton, olyanformán, hogy szemmel
tarthatott minden kijövőt.

Ha mondott átkot Hanna Áldorfay fejére, úgy ez éjszakán rátalált az
arra.

Most tudta csak meg, hogy mennyire odaadta lelkét ennek a leánynak. Az
egész lelkét!

Képes volt étlen-szomjan elbolyongani egész éjjel, egy másik, vasúton
átvirrasztott éjszaka után, azon ház előtt, a melybe őt belépni látta.

És aztán lángolt a vére attól a godolattól, hogy annak a mosolygásnak, a
melynek létjogát ő még a szinpadtól is megtagadta, szabad egy férfi
számára is megjelenni: arcz arczczal szembe! Hogy az észvesztő
őrjöngések mámorától másnak is szabad megittasulni!

Hogy az a nő, a ki az ő lábai előtt annyiszor sírt fetrengve s lábait
csókolta imádata őrjöngő hevében, a ki esküdött, hogy meghal, ha őt nem
szeretheti, az most egy másnak ád könyet és kaczajt!

És még kinek? Egy kalandornak. Anyja hajdani ismerősének. Az ő halálos
ellenségének.

Hihetetlen ez! Hihetetlen! És még is úgy van.

Mit fog tenni, ha előjönnek, ha hárman karöltve, kaczagva elmennek
előtte?

Revolver van a zsebében. Lelövi mind a hármat, aztán magát?

Meglehet.

De azok nem jönnek elő. Az óra éjfélen túl jár már s ők még mindig nem
jönnek elő, s Áldorfay még egyre járja a szemközti partot.

Már a rendőrbiztosok kezdenek rá figyelmesek lenni, mint a ki betörési,
vagy vizbeugrási szándék gyanujába keverte magát.

Azután egyszer a hotel garni kapuját is becsukják. A kapus is szokott
alunni. Lassanként minden világot eloltanak: az ablakok elsötétülnek.
Innen ma már nem jön ki senki.

Incze fázott. Reszketett. Láza volt. Végigment a folyamparton, a bécsi
folyam felszine oly élettelen, semmi jármű rajta. Felszine egy nagy
fekete tükör. A part lámpásainak visszfénye, mint lidérczek lobogványa
reszket rajta végig.

Hazament szállására.

A feje oly nehéz volt; húzta lefelé.

Nem ilyennek képzelte ő ezt az éjt! Nem ilyennel bolondította lelkét az
egész úton a felizgult képzelem! Ah! minő bűnhödés ez!

És épen most, a midőn ő miatta válópert folytat az asszonyok legszebbike
ellen, a kit ő érte elfeledett!

A midőn e nagyravágyó nőnek kinálva van a becsvágy koronája. S ő azt
eldobja és felvesz helyette egy szennyes kalapot a szemétről s azt teszi
fel a fejére.

S az átok nem abban van, hogy ez megtörtént így, mert megtörténik ez
százszor. Csakhogy száz ember közül kilenczvenkilencz nagyot nevet a
tapasztalás után, azt mondjá rá: «ez furcsa álom volt» s aztán nem
gondol rá többet. Miért kell neki lenni annak a századiknak, a ki még
akkor is szeret, a midőn már önmagát is gyülöli?

A kifáradt idegeket elnyomta az álom; de az sem volt rá nézve pihenés és
nyugalom. Az álomlátások is odavitték őt, a honnan menekülni akart s még
kinzóbb képeket varázsoltak eléje, mint maga a képzelem.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Későn ébredt fel. S nem esett neki jól a felébredés, mert nem vitte el
magával az álmokat. Ott maradt azoknak a folytatása, az ébrenlétben.

Az asztalán talált egy jegyet, meghivót az igazgatótanács rendkivüli
ülésébe. Walter Leo, az elnök volt aláirva.

Erről valami ötlete támadt.

Felöltözött és sietett oda az igazgatótanácsba.

Az egyik kollégája azzal a szóval fogadta, hogy milyen rosz színben van,
mi baja?

Nem felelt rá semmit.

Egy másik kolléga szemrehányólag csóválta a fejét, a kérdezőre tekintve.
Már hogy lehet egy embertől, a ki most jött a válóperéből, azt kérdeni,
hogy mi baja? Tán kéjutazás ez?

Walter Leo magaviselete Incze irányában semmit sem változott a végzetes
szakadás óta. Gyöngéd és barátságos volt hozzá, mint mindig. Figyelmesen
került minden czélzást e kényes ügyre s nem iparkodott Inczével
észrevétetni azt a gondolatát, hogy ő ezt mind előre megjósolta neki. Ő
nem elégtételt, de sajnálatot érzett a fölött, hogy jóslata teljesült.

Mikor be volt fejezve a száraz számvetési ügy, a mi a gyülés tárgyát
képezte, Incze odalépett Leohoz.

– Maradj itt egy szóra, sugá neki.

Azzal bevárták, míg a többiek elmennek.

– Barátom vagy-e még? kérdezé Áldorfay Incze Walter Leot.

– Ezt kérdened sem szabad. Örökre az.

– Úgy egy igen nagy szivességre veszem igénybe barátságodat.

Leo kezet nyujtott rá.

– Élethalál kérdés, a miben szolgálatodat lefoglaltam. Párbajsegédül
kérlek.

Leo meghajtá magát. Büszke volt e megtiszteltetésre. Egész Rothschildbe
mert volna fogadni egy keleti vasutrészvény ellen, hogy kitalálja az
ellenfelet.

El is vesztette volna.

Semmi kétsége nem volt, hogy a kihívandó ellenfél nem más, mint
Bauernhass Siegebert gróf.

Arról is bizonyos volt, hogy ez a párbaj, mely két jó barátja között fog
lefolyni, nagyon komoly kimenetelü lesz. Onnan egyik élve meg nem tér.

Ő előre látta ezt, s el volt határozva Inczét képviselni Siegebert
ellenében.

De szép meglepetés készült a számára.

– Emlékezel rá, folytatá Incze; hisz sokszor beszéltem erről neked, hogy
van nekem egy régi halálos ellenségem, a ki engem kora ifjuságom óta
folyvást üldözött, husz éves koromtól kezdve!

De már most Leo nem tudta, hogy kiről van szó. Siegebert még akkor kis
gyermek lehetett.

– Te magad is jól ismered őt. A magyar szabadságharcz alatt téged föl
akart akasztatni.

– Ah! Az én «kakadály vezérem!» Hahaha!

– Ne nevess!

– De bizony nevetek. A szemébe is nevettem. Nem tudok rá gondolni
máskép.

– Ez az ember nekem egész életemben mindig keserűséget okozott. Ez az
ember első feleségemet el akarta csábítani, s török hárembe vinni. Ez az
ember engem csalárd barátság színe alatt az osztrák hadihajóra vitetve,
az akasztófára szolgáltatott át. Én felfogadtam, hogy ha ezt az embert
valahol a világon még feltalálom, vagy megölöm, vagy ő öl meg engem.
Most ez az ember itt van. Rátaláltam.

– De bizonyos vagy-e róla, hogy ő az?

– Szemtől szembe láttam. Semmi kétség. Álnév alatt van itt; de én
felismerem egy millió közül.

– Tartós gyülöleted van. S nem lehet ezen az emberen valami hozzá
méltóbb módon boszút állani? Például elfogatni őt azért, hogy az állam
kincseit ellopta?

– Tudom, hogy tette; de nem tudom rá bebizonyítani. Azonfölül is, a
forradalom alatt történtekért rég általános amnestia van már adva. És
elvégre is – én ezzel az emberrel késhegyre akarok menni!

Áldorfay Incze szemei szikrákat szórtak e szónál. Arcza halavány volt és
fényes. Erei kidagadtak homlokán.

Leo látta, hogy ez nagyon komoly ügy.

– S hogy hiják ez idő szerint azt a te haragosodat?

– Capitain Bloomer!

– Sapristi! A circusi lószelidítő!

– Az mindegy. Én ki akarom őt híni.

– Csakhogy ez az úr, a hogy én tudom, sokkal hamarább fog arra
vállalkozni, hogy egy kardot elnyeljen, mint hogy azzal verekedjék.

– Nekem mindegy, akárminő nemét választja is a párbajnak. Ráállok az
amerikai párbajra is. Húzzunk sorsot, a melyiké a fekete, az meghal. De
tovább nem lakunk együtt ezen a planétán! Elvállalod-e a baráti
eljárást?

– A kedvedért igen. Még majd keresek magam mellé a klubban egy második
gentlemant. S mit mondjunk neki, miért kérünk elégtételt? Vagy csak
azért, hogy az orra félreáll?

– Az okot, a miért kihívom, megírtam e levélben.

– Tehát kartelt viszünk neki. Kard hegyére tűzzük s úgy adjuk át. Jól
van. Délutánig rendben lesz a dolog. Légy odahaza és várj reám.

Incze kezet szorított Leoval s aztán hazament.

Még étkezni sem ment ki szobájából. Felhordatta magának, a mire szüksége
volt. Nem is igen evett, csak folyvást itta a theát.

Ezek voltak aztán a rettendő hosszú órák! A míg Leo megjön a
tudósítással. És neki nem szabad addig a házból kimenni; holott most
futni szeretne, utczán fel, utczán le, a csatorna közepén járva, a hol
nem jön rá szemközt senki. S várnia kell egy helyhez átkozva.

Három óra volt már délután, mikor Leo benyitott a szobájába.

– Nos?

– Átadtuk neki a leveledet. Elolvasta. S erre ő rögtön viszonválaszt
írt; azt kezünkbe adta. Elhoztam – olvasd.

Incze felszakította az illatos, nőiesen felczifrázott borítékot.

A válasz egy látogató-jegyre volt írva.

Az a látogató-jegy vizahólyaglapból készült, legválogatottabb
fényűzéssel.

A válasz könnyen elfért rajta. Ennyiből állt az:

– Olyanfajta nőkért, mint Fatime, sehol a világon nem szoktak verekedni.

Capitain Bloomer.

Incze feje szédült, az asztalra kellett támaszkodnia, hogy el ne essék.

Olyanfajta nőkért, mint Fatime! Ez iszonyú ütés volt a fejére!

– Nos, mit válaszol a tisztelt capitain? kérdezé Leo.

– Visszautasítja a kihívást, rebegé Incze, s a fogai összeverődtek.

– S mi okot ád a visszautasításra?

Incze odanyujtá Leonak a névjegyet.

Walter Leo bámult és ámult:

– Ah! Hát te Fatime miatt híttad ki a lószelidítőt?

– Igen! hörgé Incze, semmivel sem törődve többé.

– Ez volt a gonosztevőnek a legutolsó halálbűne, hogy tele legyen mind a
tizparancsolat elleni vétsége?

– A kiért én egész világomat föláldoztam! rebegé Incze, zsibbadtan
rogyva le egy karszékre. Ellenfele halálra sebesítette őt már ezzel az
egy mondattal.

– Kár volt, dörmögé fogai közt Leo.

– Most mit tegyek én ezzel az emberrel? hörgé, öklét homlokára szorítva,
Áldorfay.

– Én megmondhatnám, hogy mit tégy vele? Hivd el magadhoz a hotel
Munschba, rendelj pompás vacsorát, hozass pezsgőt, s mikor már jól
ittatok, akkor mondd el neki ezt a toasztot: «öcsém Gideon: gazember
voltál teljes életedben; hanem mindazt, a mi gonoszat tettél, ezzel az
utolsó gonosz tetteddel helyrehoztad. Áldjon meg érte Allah! vagy nem
tudom ki a mostanid? s azzal csókold meg, öleld meg s add oda neki a
kettős kulcsot.»

Áldorfay dühösen ugrott fel erre a gúnyolódásra.

– Te szólhatsz nekem így? Te!

– Már mint én, úgy-e? a ki téged odavezettelek hozzájuk. De hát godoltam
én azt, hogy te gyerek vagy, a kinek ha az ember egy czifra czukorbábot
ád játszani, meg kell, hogy mondja neki: «aztán ezt meg ne edd, mert
mérges». Én azt hittem, hogy mulatod vele magadat, de nem azt, hogy
beleszeretsz.

– Nincs jogod velem így beszélni, s arról a hölgyről eként! kiálta Incze
indulatosan.

– Valami kevés jogom van hozzá. Ahhoz, hogy miként és kivel mulasd
magadat? természetesen semmi hozzászólásom. Lóversenyen töröd-e ki a
nyakadat, vagy egy szép divathölgyért? az a te nyakad, s nem az én
dolgom őrizni. Hanem van valami közös kettőnk között. Nem az atyafiság.
Félre ne érts. Hanem a két consors összekötött renomméeja. Ne feledd el,
hogy mi consorsok vagyunk s nevünk kapcsolatban van egymással. Van egy
hely, a hol mindent tudnak: a budoirok titkait is. Ez a hely a börze. Ez
elől hiába rejtegeted titkaidat, száz szeme van. S ha a szemeivel nem
láthat, kezébe veszi a krétát, számol, számol, míg kiszámolja azt, –
hogy mit átmodtál az éjjel. Azt hiszed, nem mindenki ismeri a börzén a
te * utczai tündérlakodat? Nem számították utána, hogy mennyi pénzed
szivárog neked oda? Mert azáltal, hogy tündéred az egyenesen adott
ajándékot kidobja az ablakon, csak arra kényszerít téged, hogy azt görbe
úton kétszer annyiba kerülve juttasd hozzá. – Hanem hát arra, hogy te a
vagyonodat mire költöd, miért van gondja a pénzvilágnak? – Azért, mert
gondjának kell lenni arra, hogy vagyonodat hogyan szerzed? – Incze! A te
neved a legjobb hírű volt e nagyon erősen biráló körökben. Már csak
volt! Fel ne pattanj, kérlek, most én vagyok az erősebb. A mióta az *
utczai házhoz vagy kötve, olyan vállalatok jönnek felszinre a te neved
ajánlata mellett, a mikre minden solid üzér azt kiáltja: «ez káprázat!»
És bámulva kérdezik az emberek egymástól: hogy adhatta a nevét ehhez
Áldorfay Incze? S aztán suttogva felelik rá: hja, sokat elnyel a négy
tánczosnős kéjlak!

– Uram! Kiálta Incze, reszketve az indulattól.

– Csendesen légy! mondtam, hogy most én vagyok az erősebb. Te sikamlós
lejtőn jársz! Tagadd el, hogy a wiesbadeni bankkal értekeztél!

E merészen odavetett szóra Incze csüggedten roskadt székébe vissza.

– Én nem igértem nekik semmi bizonyosat, hebegé zavarodottan.

– Ez a szavad elég arra, hogy elítéld magadat érte! a mióta a német
kormány eltiltotta országa területéről a szerencsejáték-bankokat: ezek a
gazdag rablótársulatok szerteszét barangolnak Európában, keresve olyan
országot, a hol betiltott üzletüket újra fölállíthassák. A többi közt
hazádra is vetették szemüket. Előjöttek fényes tervekkel; ajánlották a
főváros szépítését, adósságai törlesztését, ha meg lesz engedve nekik a
Margit-szigeten felállítani játékbankjokat; ajánlották Balaton-Fürednek
európai hírű fürdőhelylyé emelését, ha ott tehetik le a roulettet.
Elmondták sophismáikat, hogy hiszen titokban úgy is tele van az ország
játékbarlangokkal, jobb, ha egynek adnak szabadalmat, nyiltan, törvény
szerint, mely aztán busás adót fizet. S aztán kerestek maguknak egy
nagynevű embert, a ki vállalatukat a magyar kormánynál keresztül hajtsa.
Egy nagynevű embert, a ki egész életén át annyi becsületet szerzett
össze magának, hogy abból elvesztegetni is lehet, s a kinek van egy
szenvedélye, mely ráveszi őt, hogy ezt a nagy becsületet, megfelelő nagy
pénzért, becserélje. S ezt a nagynevű embert felfedezték az * utcza
palotájában.

Áldorfay halálsápadtan állt föl Leo előtt.

– Igenis. Te hozzád jöttek el. Áldorfay Incze! – Nem! Még nem kötötted
le nekik magadat. Azt mondtad: jöjjenek később. Meggondolod a dolgot. –
De hát nem eléggé rettenetes-e az, hogy te, Áldorfay Incze, abban a
perczben, a melyben elmondták, hogy ők kik és mi járatban vannak, minden
gondolkodás nélkül korbácsot nem ragadtál, s ki nem verted őket magad
elől?

Incze félrefordítá arczát: nem türheté el Leo tekintetét.

– Hogy lehetséges legyen az, hogy Áldorfay Incze, az asceta, ki egykor
örök szegénységet fogadott s abban nyugodtnak érzé magát; Áldorfay
Incze, a puritán, ki egy barátja hálaadományát visszautasítá; Áldorfay
Incze, a hű férj, ki szégyelt felesége előtt egy ajándékba kapott
gyémánttal megjelenni; Áldorfay Incze, a hős, ki jutalom nélkül
harczolt, vesztegette élelét két világrészben a haza, az emberiség, a
szabadság pénzzel nem fizető, nagy eszméiért; Áldorfay Incze, az
országos képviselő, ki a becsületes iparvállalaton nyiltan folyt üzlet
mellett kapott nyereségre visszaborzadva mondá: «kitől raboltuk mi ezt
el?» hogy ez az Áldorfay Incze azt mondhassa egy rabló társaságnak, mely
átkozott pokolyműhelye számára az ő hazájában keres helyet, hogy ott is
meztelenre vetkőztessen le minden könnyelmű embert, s mely őt szólítja
fel, hogy legyen társ, osztályos a a vállalatban, a minek osztalékát
árvák utolsó falatja, özvegyek könye s öngyilkosok vére képezi; hogy ez
az Áldorfay Incze azt mondhassa erre: majd meggondolom a dolgot,
jöjjetek holnapután!

Inczének szívdobogását lehetett hallani a percznyi szünet alatt.

Leo összefonta ujjait, kezét tördelve.

– És ha ezen a fatális holnaputánon egy szerencsés véletlene (mondjuk) a
vaksorsnak ide nem hozza ezt a circusi hőst, s az merész bakugrásaival
el nem hódítja kezedről azt a leányt, te aláirod velük a szövetséget,
azért, hogy annak a nőnek egy fél milliót tehess a lábaihoz! Hát nem
isteni gondviselés volt-e, mely most ezt a bohóczot utadba hozta? S te
még verekedni akarsz vele? egy circusi yongleurral, egy bohóczczal; de a
ki csak este bolond, nappal okos ember, mert nem verekszik meg veled a
kedvesedért. Ez az ember neked egyedüli jóltevőd a világon!

Áldorfay homlokára csapott tenyerével.

– Hová jutottam?

– Még sehová sem, szólt Leo gyöngéden megszorítva barátja kezét; de
legfőbb ideje, hogy megállj és visszafordulj.

– Én futok ki a világból!

– No, azt nem teheted, mert a föld gömbölyü. Hanem, hogy innen elfuss,
az nagyon jó lesz; még pedig a milyen gyorsan csak futhatsz!

Incze mindkét kezével megragadá Leo kezét s egy gyermek
gyámolatlanságával tekinte szemébe, mintha atyja volna az.

– Szólj, egyetlen barátom a világon! Találj ki számomra valamit, mit
tegyek?

– Nehéz dolgot kivánsz tőlem, kedves Inczém. Te beteg vagy. Nagyon
beteg. Így van az, mikor egy asceta belekóstol az asszonyméregbe.
Magunkforma gonoszéletü ember, a ki szakálla ütközésétől kezdve
tanulmányozta az asszonynépet, ha megbetegszik is egy pár szép szem
szurásától, hét nap alatt kigyógyul belőle; még pedig többnyire
homoeopathice; de mikor egy szent iszik ebből a philtrából, annak minden
csepp vérét átjárja az. Azt nehéz kigyógyítani. Egy villanására a szép
szemeknek megint recidivázik. Té rajtad csak radicalis kura segít.

– Rászánom magam.

– Én tudnék számodra valamit. És ez az egyetlen gyógymód rád nézve a
világon.

– Mondjad.

– Egy magyar és egy osztrák mágnás, gróf Z** és gróf W** terveznek most
épen egy nagyszerű éjsarki expeditiót, az északi tengely szabad
oceánjának fölfedezésére. Csatlakozzál ez utazókhoz. Neked az kell a
kigyógyulásodhoz, hogy két esztendeig ne láss asszonyt. Nem
vizgyógymódra, de jégkurára van szükséged. Kell, hogy olyan világrészbe
menj, a hol a vizekben nincsenek nymphák, s a jégen részvény-társulatok.
Ott, abban a felséges halálországban ismét fel fogod találni nemes nagy
tulajdonaidat. A jégsarki utazókat az egymásra szorulás, a kölcsönös
segély ösztöne, a sanyarú nélkülözés, a tudás vágya, az önfeláldozás
szenvedélye edzett férfijellemmel gazdagítja meg. Téged csoda
bátorságod, tapasztalataid, vas türelmed, jó szíved a vállalkozók
vezérfényévé fognak tenni. A hosszú éjszakák hosszú nyugalmat hoznak
szívedre s kigyógyulva térsz vissza.

Áldorfay Incze megölelte barátját érzékenyen.

– Köszönöm neked a gondolatot! Elfogadom azt. Megyek a jégvilágba innen!

Leo nem titkolhatta örömét.

– Megengeded, hogy ezt rögtön tudassam az expeditió rendezőivel?

– Sőt kérlek rá.

– Sietni kell vele. A hajó már indulásra kész.

– Tehát még ma!

– Jól van. Én sietek rögtön a jockey-klubba. A grófokat most ott
találom.

– Megállj, még egy szóra. Nekem itt mindenféle prózai ügyeket el kell
intéznem.

– Az mind az én gondom. Nekem adsz egy általános meghatalmazást s nem
lesz károdra, ha addig míg visszatérsz, én kezelem ügyeidet.

– Vannak kötelezettségeim.

– Azoktól igyekezni foglak megszabadítani. A kétséges vállalatok
elnökségeiről lemondasz általam; részvényeidet vesztességgel is
érvényesíteni fogom, a mikhez nincs bizalmam; börzei foglalkozásaidat
kiegyenlítem, váltóidat kifizetem. A szemtelen követelésekkel pedig majd
el fogok bánni. Minden ügyed az én kezemben lesz. Te csak a fehér
medvékre gondolj; a többi medvéid bőrére én alkuszom.

– Még egyet barátom; hát Hanna?

– Hát Hanna? – Bizony Isten, már is gyógyulsz! Még Hanna is eszedbe jut.
– Hát én azt hiszem, hogy ha megtudja Hanna, hogy te az északi polushoz
utaztál, ő rögtön elutazik a déli földsarkhoz.

– Igen; de a válóperünk? Nekem még három hetet Erdélyben kellene
töltenem a válóperünk bevárása végett.

– Pokolban töltesz te három hetet, nem Erdélyben! kiáltott fel
türelmetlenné téve Walter Leo. Mi gondod most a válóperedre? Eldöntik
azt már nálad nélkül is. Ne félj, biz a pap nem hagy tréfálni magával, s
ha meg nem jelensz, elitélnek «makacsságban» s úgy elválasztanak, hogy a
lábad sem éri a földet! Ne legyen neked arra több gondod. Ha prókátor és
pap kezébe jutottál, jó helyen vagy ott! Ne félj, ketté vágnak, ha
mindjárt a világ végére futsz is!

– Nem akarok senkinek adós maradni, neki legkevésbbé. Ügyvédemnek is
utasításul adtam, hogy a mit a törvényszék számára tartásdijul meg fog
itélni, azt kétszerezze meg. S most téged arra kérlek, hogy akkor ezen
évdíjnak megfelelő tőkepénzt bocsáss vagyonomból Hanna rendelkezésére.
Ne legyen kénytelen minden évben egy nyugtát aláirni, a melyen az én
nevem is előfordul.

– Jól van, öregem. Nagyon jól van. Kezdek rádismerni megint. Nálad a
bibliai mondat megfordítva áll. Vetkőzd le az «új» embert, s öltsd fel a
«régit». Úgy fogok tenni, a hogy rendelted… Visszacsikarjuk attól a
kevély asszonytól még azt, a mit legnehezebben ad ki: becsülését
irántad. Egyéb úgy se kell már neked asszonytól.

Leo sietett. De mikor már kezében volt kalapja és pálczája, még egyszer
visszatért az ajtóból.

– Megbocsáss, hogy még egy szóra visszatérek. De ma fizető napom van
ellenedben s miután liquidálok veled, nem akarok semmivel adósod
maradni. Te most, a míg itt vagyok előtted, elismered nemcsak azt, hogy
szavaim igazak, hanem azt is, hogy jogosultak. A mint azonban egyedül
maradsz, felébred benned valami, a mi azt hazudja magáról, hogy ő a
büszkeség! s azt fogja kérdeni tőled, hogy de hát mi neked ez a Walter
Leo, hogy ez minden lépten-nyomon előálljon, mint Sophocles trgœdiáiban
a chorus, beleénekelni a scénába s helyettesíteni a hősnél a mardosó
lelkiismeretet? Hogy ki tett engemet a te Mentoroddá, tégedet meg az én
Telemachommá, hogy elküldözzelek hol Amerikába, hol Grönlandba? s te
aztán menj szép engedelmesen, a hová én küldelek? Azután meg fogsz állni
a tüköröd előtt s körülnézed magadat. S azt fogod mondani: hisz ez
valóságos Zeüsz arcz!

– Zeüsz! szólt Áldorfay megdöbbenve. Hát te is tudsz Zeüszről?

– Zeüszről? Hogyne, hisz együtt jártunk iskolába! Egész tizennégy
esztendős koromban mindig mythologiára tanítottak a classisban; abból
tanultam a legelső istentelenséget. Előttem Zeüsz a gavallérok ideálja.
Ezt mind tanulmányaim, mind tapasztalataim igazolják. A többi
dandy-isten csak suhancz mellette. Apollo csak furulyázni, Dyonisos csak
inni tud; de Zeüsz az öntudatos nőcsábító, a ki ha akar, aranyesővé is
tud változni. Ez a nők ellenállhatlan hódítója. Ez a kifejezésteljes
homlok, a villámló szemek, a sürű körszakáll, a telt piros ajkak, s az
egész tekintet, ha mosolyog, ha tűzbe jön, nem a legtökéletesebb
eszményképe-e egy férfinak? – És akkor azt fogod mondani magadban: «az
lehetetlen! Hihetetlen és elképzelhetetlen, hogy valaki ezt a
Zeüsz-alakot elcserélje egy félkecskebak satyrért! Hogy lehessen nő ép
szemekkel, egészséges érzékkel, a kiben úgy megtévedhessen az ösztön,
hogy ne Zeüszt válaszsza, mikor teheti. Káprázatnak, félreértésnek,
igézetnek kell itt lenni. Lehetetlen, hogy az való legyen!» Ezt fogod
mondani, mihelyt engem nem látsz s magadat meglátod. Hanem hát jegyezd
meg magadnak barátom, hogy a mennyi isteni joga volt Jupiternek
megcsalni Junot egy nympháért, épen annyi emberi joga volt a nymphának
megcsalni Jupitert egy – faunért! Mert, mint tudod, a sors szereti
fentartani a symmetriát! s a fatum még Zeüsznek is parancsol; azt is
tanultad még az oskolában.

Incze bajuszát harapdálta kéjelmetlenségében. Ez a czélzás nagyon
odatalált.

– Jó. Tehát hogy meggyőzzelek arról, hogy nem fogok tükör élé állani és
magammal beszélni: én is veled megyek.

– Nem bánom. De egy feltétel alatt.

– Halljuk.

– Te még ma semmit sem ettél.

– Hát ezt már megint honnan tudod?

– Idejövet találkoztam a pinczérrel, ki az étszereket elhordta tőled.
Láttam, hogy mindenből leszabtál egy falatot s azt is otthagytad.

– Már látom, hogy a börzén azt is tudják, hogy mit – nem eszem!

– Tudják! Már most hát ha engemet meg akarsz a felől győzni, hogy
komolyan és elhatározottan állsz föltett szándékod mellett: erre nekem a
legelső s legmegnyugtatóbb bizonyság az lesz, ha most legelőbb is jösz
velem egy étterembe, s ott velem együtt eszel és iszol, a hogy becsü
letes jó lelkiismeretű ember szokott enni és inni!

Szegény Incze: még nevetett is Leo kedélyes felhívására.

Talán utoljára nevetett életében.


FATIME.

A két gróf, ki az éjsarki expeditiót rendezte, nagy örömmel fogadta
Áldorfay ajánlkozását a fölfedezési útban részvételre. A hajó már
indulásra készen várt Triestben. Rögtön táviratoztak a kapitánynak, hogy
várjon még az elindulással. Általános volt az öröm a klubban is –
nemcsak a fölött, hogy Incze elmegy a jeges tengerre, hanem a fölött is,
hogy nem lesz itten.

Voltak még jó barátai, a kik sajnálták.

Azután még egész estig lótott-futott vele Walter Leo a városban,
mindenféle szükségleteket e nagy úthoz összevásárolni. Még málházni is
segített neki, a miben nagy ügyességgel birt.

Incze azt mondta, hogy még az nap el akar utazni; tehát a tíz óra táján
induló vonattal.

Ezt tudva, még nyolcz óra előtt magára hagyta őt Leo, gondolva, hogy
Inczének még sok magánlevelet kell megirnia, ügyvédéhez, tán
ismerőseihez is; mindenesetre leköszönését képviselői mandatumáról a ház
elnökéhez; s holmi apróbb számlákat kiegyenlíteni.

– Fél tizkor találkozunk az indóháznál! szólt, Inczét megölelve a
bucsuzáskor.

– Eljösz oda?

– Hogyne! Egy istenhozzádot mondani a viszontlátásig.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Incze egyedül maradt.

E nagy elhatározás után az lett a legsürgősebb teendője, hogy
rendbeszedje irományait.

Egyetlen megirni való levele volt: a ház elnökéhez. Az egész világon nem
volt már senkije, a kit sorsa fordulatáról szükség lett volna
értesítenie.

Inasának meghagyta, hogy fűtse be a kandallót.

Mikor aztán a tűz lobogott: magára zárta az ajtót, s felnyitva
iróasztala fiókját, annak egy rejtekosztályából kivette azt a csomagot,
mely egy rózsaszinü szalaggal volt keresztülkötve.

Legelőször is ez a szalag vándorolt a tűzbe. Valaha a legszebb fekete
hajfürtöket fonta az keresztül. Lobbot vetett.

Utána lebbentek egyenkint a többi gyöngéd emlékek. Finom asszonykéz
rajzolta levelek; még most is illatozók. Egy göndör hajfürt: a
halántékról levágva. Egy batiszt zsebkendő, mely egykor egészen nedves
volt a könytől. Egy oktalan féltés, egy gyanú árnyéka miatt hullottak
ezek a könyek. Még most is hangzik az átlátszó foszlányon keresztül:
«kétkedhetel-e bennem?» Tűzbe vele! Egy szárított virágbokréta, a mit a
mezőn szedtek. Minden virágnak külön jelentése. Szalma ez már! Egy
szeletke abból a kék ruhából, a miben őt legelőször megszerette. Egy
gyöngéden bohókás váltó, mely így szól: «fizessen ön – látra – Áldorfay
Inczének – öt milliard – csókot. Elfogadom Fatime». – Lejárt már! –
Eléghet! – Himzett csecsebecsék, miknek értéke a kavics és kohinoor
között váltakozik. Tegnap kohinoor, ma kavics. És aztán arczképek,
fényirda és művész-ecset termékei, minden alakban és jelmezben. Mind,
mind oda kell hullaniok, irgalom nélkül a megsemmisítő zsarátnakba.

Csak egy van még hátra. Ez a legbecsesebb.

A mily alakban csak otthon, bizalmas édes órán volt ő látható. A
fényirdász csak ezt az egy képet vonta le s utána megsemmisíté Incze
szeme láttára a negativ rajz üveglapját.

S ez a kép oly sikerült! Az a báj, az a mondhatlan csáb oly élethíven
van visszaadva e vonásokban. Az alak, kezeit összetéve, könyörögni
látszik s e könyörgő tekintetben, mozdulatban van a legcsábítóbb varázs.

Most is oly könyörögve néz reá! Mintha mondaná:

«Engem ne vess a lángok közé, a többiek után. Én nem az vagyok, a ki
megcsalt: én az vagyok, a ki szeretett. Én csak te rád nézek. Másra nem
néztem soha. Én nem vagyok a másé, csak a tied. Belőlem nincs több, csak
egy, csak nálad vagyok. Engem is el akarsz égetni? Elitélsz-e?
Kárhozatra dobsz-e? kihallgatatlanul? Te dühös szemeket vetsz rám és én
rád mosolygok. Volna bátorságod engem is elhamvasztani? Nem félsz, hogy
sikoltásomat hallod, mikor a tüzbe dobsz? Hagyj élve, kérlek!»

És Inczének nem volt bátorsága azt a tűzbe hajítani. Visszatette a
fiókjába.

És aztán elővették nyugtalan érzelmek.

Oly rögtön megválni attól, a kit egészen magáénak tudott. A kinek egész
teste-lelke, a hajszálától a gondolatjáig az övé volt. S most elfusson
tőle, a nélkül, hogy szemébe nézett volna?

Elhagyja örökre, a nélkül, hogy megmondaná neki az okot, a miért
elszakítá magát tőle?

Elitélje őt, a nélkül, hogy mentségét hallotta volna? Kimondja a
halálitéletet: «mi egymásra nézve meg vagyunk halva». És ezt még ne is
tudassa vele?

Megtagadja magától azt az elégtételt, hogy odamenjen hozzá és szemébe
mondja neki: «te széttépted a legszeretőbb szivet; te sárba dobtad a
kinált becsültetést: te megöltél engemet is, magadat is. Miért tetted
ezt?»

S hátha tudna rá valami mentséget mondani? Hátha egy szóval fel tudna
deríteni valami szörnyű csalódást, valami érzéktévedést. Hátha kimentené
magát?

Hiszen mit vétett?

Egy férfival ment karöltve.

De hisz az a férfi Gideon!

Gideon pedig Caesarinenak volt régi ismerőse. Lehet, hogy ez elevenült
most fel.

És lehet, hogy te most a jámbor Belle Ange helyett dühöngsz, a ki vagy
nem tudja a dolgot, vagy ha tudja, hát nem sokat bánja.

De hát Gideon sértő levele?

Az lehet, hogy kiszámított sértés.

Az lehet a bohócztól egy ördögi tréfa, mely emberére van alkalmazva.

Miért ne adta volna ő meg Inczének ezt a döfést, mikor tudja jól, hogy
ez annak milyen nagyon fáj!

Incze közel volt hozzá, hogy kimentse maga előtt Fatimét.

Közel volt hozzá, hogy megbocsásson neki.

Egész szenvedélyével szerette!

Esti nyolcz órát harangoztak ott künn.

Ez a harangszó volt az ő jeladása mindig. Ekkor szokott Fatiméhez
ellátogatni. Mikor a nyolcz órát harangozták, félbehagyta a munkáját, ha
otthon volt; megfordult sétájából, ha künn járt; letette a kártyát a
kezéből, ha játszott, és ment, hova a szíve vitte.

És most hasztalan szól a harang?

Pedig tán várják! Távirata megérkezett azóta. Bizonyosan várnak reá!

Egész teste borzongott. Lázban volt.

Azt mégis tudatni kellene vele, hogy eltávozik hosszú időre és olyan
helyre, a hol virág és asszony nem terem soha.

És aztán a keserű bucsúvételhez átadni a hűtelen teremtésnek azt a kis
lapot, mely őt úgy meggyalázza: annak az irását, a kiért őt el tudta
feledni, s a ki őt abban a pillanatban is megveti, a midőn szerelmét
elfogadja.

E kegyetlen elégtételt nem tagadhatja meg magától.

Nem. Ez nem gyávaság már. Ez nem a szerelem őrült szenvedélye. Ez a
boszú szomja. Valakin boszút kell állani! Valakinek által kell adni a
felét annak a keserüségnek, mely őt a világból kiüldözi. Valakinek
szenvedni kell akkor, a mikor ő az ő szenvedését az örök éjszakák
földére viszi eltemetni. Ha a férfi nem, hát a nő!

Felöltözött látogatáshoz.

Nem fogadott bérkocsit, szüksége volt rá, hogy kifussa magát.

A Práter széleig jó távol van; neki rövid volt ez az út.

Mintha kergetne valakit, úgy sietett. Hiszen gondolnia kellett rá, hogy
még ma milyen hosszú útra kell indulnia. Alig egy óraköz van még hozzá.

Mikor Fatime lakához érkezett, megállt és megnézte óráját. Három negyed
volt kilenczre.

Fél óra elég lesz szivének keserüségeit kiönteni odafenn.

S ha másként talál történni! ha e keserüségének ellenmérgét tudja
valaki! Ha a széttört boldogságot ismét egészszé varázsolhatja egy
csoda! s nincs-e az asszonyszívben csoda elég? – akkor adieu Tegethoff!
utazhatnak a jégsarki felfedezők nála nélkül a jégvilágba.

Még ez a gondolat is végigvillant agyán, a mialatt az óráját megnézte.

Becsöngetett a kapushoz. Az kidugta a fejét.

– Itthon van-e Belle Ange kisasszony? kérdé tőle.

– Igen is, itthon van.

A kapus az ő embere volt.

– Elhozták-e a táviratomat, a mit Szempczről küldtem Belle Ange
kisasszonynak?

– Nem hoztak ide ma és tegnap semmi táviratot.

– Megfoghatatlan.

Pedig nagyon is könnyen megfogható. Elfeledte táviratára feltenni a
lakást s az újabb kor «Hermes»-ei nem találnak olyan könnyen rá a
Pieridák berkében adresse nélkül arra a «bizonyos» nymphára, a kinek
Zeüsz üzenetet küld, mint a régi boldog időkben.

Incze most már kevesebb jó reménynyel haladt fel a lépcsőn a zárt
rácsozatig.

Csengetésére előjött a szobaleány. Csak félczipő volt a lábán s Incze
olyan nagyon csöngetett, hogy nem volt ideje a másikat is felhúzni.

– Itthon van a kisasszony? kérdé tőle.

– Nincs idehaza.

A szobaleány Fatime embere volt.

Incze megfordult és visszament a lépcsőn.

Nagyobb gyámapai gondoskodást csakugyan nem kivánhatott már a sorstól,
mint a minőben részesült.

A kapus azt mondta: itthon van; a szobaleány azt mondta: nincs itthon.
Ebből olyan kevés tudománynyal kiszámíthatta, hogy a hátralevő három
negyedórából neki csak egy perczet sem szükséges ennél a háznál többet
elvesztegetni!

A mi pedig a szép szemeket illeti, hát hiszen senkinek a világon olyan
szép szemei nincsenek, mint a – tengeri fókáknak.

Tehát siess! Mert lemaradsz a Tegethoffról!

Még sem sietett.

Átment a Práter felőli járdára s onnan kémlelt fel hajdani
paradicsomának lefüggönyözött ablakaira.

A nehéz damaszt-függönyök is elárulák, hogy Fatime szobájában világosság
van.

Ejh. Fordíts hátat neki!

Láthatatlan kezek vonták, taszították el onnan; olyan nehezen ment a
távozás.

Hatszor is megállt vissza-vissza nézni. Azt várta, hogy utána szalad
valaki és visszahíja.

Nem hítták vissza.

Kábultan bandukolt visszafelé azon az úton, melyen oly sietve vágtatott
idáig.

Egy-egy nőalak suhant el mellette. Annak mind erősen arczába nézett.
Olyan jól esett volna neki, ha valamelyikben Fatimét ismerte volna meg;
ha ő csakugyan nem volna otthon.

Ekkor hirtelen eszébe jutott valami.

Hisz itt van a zsebében a kettős kulcs.

Ennek csak az utána csinált másolatát vitte el Hanna; az eredetit ő
hozta el magával s ez azóta is mindig pénztárczájában van.

Visszafordult. Azért sem fátum uralkodik az emberen; hanem az önakarat!

Most már csaknem futásra vette a dolgot, úgy sietett.

Mikor ismét visszatért a házhoz, nesztelenül, lábujjhegyen haladt el a
kapus ajtaja előtt, hogy észre ne vegyék s zaj nélkül ment föl a
lépcsőkön.

Mikor a mezzanin ajtaja előtt megállt, egyszerre úgy tetszék neki,
mintha egy megnevezhetlen hang, valami csendülés, vagy zúgás, (mintha
egy zengő tenger volna) reszketne át minden idegein, s minden idegével
hallaná azt; s egy alaktalan, de mégis ismerős fény kápráztatná el
szemeit.

«Incze!»

Nevét kiáltották valahol?

Nem. Csak érzékcsábulás, hallucinatió az.

Kereste az ajtón a kulcslyukat. – És sokáig nem talált rá. – Keze
reszketett tán? vagy szeme nem látott jól?

Egyszer aztán magától felnyilt az ajtó. Be sem volt zárva.

Ki hagyhatta nyitva?

Incze belépett rajta s nekiindult a sötét lépcsőnek.

És ekkor egy rémgondolatja támadt.

Hátha az, a ki ezt az ajtót nyitva hagyta, most e sötét lépcsőn vele
szembe találkozik.

Ki lehet az?

Kinek van még e titkos ajtókhoz másik kulcsa?

Nem Hannának?

Mikor a szentszék előtt a legelső kibékülési kisérletnél a férj és nő
egyetértően azt nyilváníták, hogy engesztelhetlenül gyülölik egymást, a
teremből kijövet Hanna oda ment Inczéhez s azt mondá neki:

«Uram. Hat hét alatt válópörünknek vége lesz. Nem nagy idő. Semmi
kétségem az iránt, hogy ön abban az órában, a melyben szabad lesz,
legelső kötelességének fogja tartani, hogy siessen ahhoz a nőhöz, a
kinek becsületét ön is, én is elvettük; s teljes elégtételt fog adni
neki. Ön hitvesévé teszi őt. Ennyivel tartozik neki. Hanem egyre kérem
önt. Tartózkodjék e hat hét alatt, a míg önnek nevét viselem, minden
néven nevezhető érintkezéstől ezzel a nővel. Mert ha én megtudom, hogy
ön abban a házban e hat hét alatt látogatást tett, hogy e nőhöz az
utczán hozzá szólt, hogy ön neki levelet irt: én a válóperi itélet
kihirdetése előtti órában visszahúzom a keresetlevelemet;
kinyilatkoztatom, hogy önt szeretem: visszakatholizálok – és nem válok
el. Tehát a mire kértem, el ne felejtse.»

És ő már nagyon is elfeledte, a mit igért!

Már ott van a házban és halad fölfelé a titkos lépcsőn.

A mezzanin folyosó-ajtaja pedig nyitva.

Ki jár itt előtte?

Nem képes-e amaz erős akaratú nő arra a vakmerőségre, hogy megtudva
férje eltávozását Erdélyből, hirtelen utána siessen, s a birtokában levő
kulcsok segélyével fellopózzék ama szőnyeg-ajtóig, mint már egyszer
tette, s a mint a szószegő jön fölfelé: egyszerre a sötétben
mellberagadja őt egy ideges kéz s egy ismerős hang azt súgja fülébe:

«Én tudtam, hogy ön nem tartja meg szavát. Ön nem férfi előttem!»

S azzal letaszítja őt hanyatt, mint egy tehetetlen bábot.

Ez a rémkép állt előtte a sötétben.

Üres agyrém!

Hanna nem őrzi többet az ő lépteit. A titkos kulcsokat sem vitte ő el
magával. Mikor innen elfutott, benne hagyta azokat a zárban. A házi nép
ott találta azokat s azt hitte: Incze kulcsai voltak. Most, ki tudja, ki
használja azokat?

Hanem azért a láthatatlan kéz mégis folyvást összeszorítá a torkát s
fenyegette, hogy letaszítja a lépcsőn.

Félénken, óvatosan, mint a tolvaj, haladt fel az ismeretes előszobáig.

Ott megállt hallgatózni.

Benn semmi nesz. Csendesen vannak.

Megkisérti vigyázva nesztelenül betolni a kulcsot a zárba.

Meglepetve veszi észre, hogy egy másik kulcs már benne van kivülről.

Az ajtó tehát nyitva.

Semmi sem gátolja, hogy belépjen rajta.

A szőnyeg-ajtó nesztelenül feltárul.

A szobát kétféle világítás derengi át. Egyik a lobogó kandalló tüze,
másik egy tejüveggel letakart lámpa, melynek ernyője egy bűvkörön belül
minden tárgyra intensiv világot vet, míg azonkivül félhomályba burkol
mindent.

A megvilágított körben áll egy kerek orosz mozaiklapú márványasztal,
melynek egyetlen lábát három összetekeredett bronzkígyó képezi;
szétnyujtott fejeikkel alkotva a talapzatot.

Az asztalon ezüst samowar, chinai porczellán csészék, egy palaczk
mandarin liqueur, (melynek palaczkja kétszáz forint.)

Az asztal, samowar, csésze, mandarin, mind az ő ajándéka.

Az asztal féloldalt áll a kandalló előtt, a másik oldalához egy
nyugvószék van tolva, s azon ül, hanyagúl odaomolva, Fatime.

Fehér, hímzéssel gazdag pongyola-öltöny van rajta; sürű szénfekete haja
felbomolva omlik le vállaira; két lába, rózsaszin szalagcsokros
czipőkben, a kandalló előtti rácsra nyugtatva. Kezében egy nagy fekete
legyező, egyik lapján művészi festményekkel. (Ez is Incze emléke!) Ennek
egyik legyintésével magát, a másikkal a lábainál ülő alakot hüsseli.

A lábainál ülő alak Gideon.

Azon a kis hímzett zsámolyon ül, a melynek hímzetén a hány kereszt van,
annyi emlékezet van hozzá öltve. Még Incze maga is segített hímezni
rajta. (Herkules segített fonni Omphalénak.)

A yongleur odakönyököl a szék támlájára, melyen Fatime hever és égő
szivarából füstöt fúj annak arczára. A hölgy belélegzi e füstöt,
gyönyörtől felmagasztalt arczczal, mintha az volna az ambrózia. Harmadik
élő lény nincsen jelen. Csak két csésze van az asztalon. Caesarine
számára nincs itten hely.

Annyira el vannak foglalva egymással, hogy nem veszik észre a feléjük
közeledő alakot, csak midőn az már a lámpától megvilágított körbe belép,
mikor egyszerre előttük áll.

Incze oly sápadt, mint a sírból kelt halott. Öklei össze vannak
szorítva; haja szétdulva; szemei Fatimére meresztve.

Csodálatra méltó asszonyi teremtés ez.

Mikor megpillantja Inczét, még csak egy vonása sem árul el megdöbbenést;
még csak meglepetést sem.

Tökéletesen tud uralkodni a vonásain; – vagy talán hozzájárulhatlan a
szíve amaz érzelmek iránt.

Még csak nem is változtat hanyagúl elomló helyzetén; csupán azt teszi,
hogy legyezőjével félrehajtja az arczába fujt füstöt s aztán e legyező
egy kecsteljes hajlításával üdvözletet bólint Incze felé.

S mindezt oly nyugodtan teszi, mintha szinpadon adná.

Azaz, hogy szinpadon jobban adná. Ott játszaná élethíven a halálos
rémületet, az elpiruló szégyent, mikor lelke mélyeig sértett kedvese ily
pillanatban meglepi: holott jól tudja, hogy annak a tőrnek, a mivel őt –
a szerep instructiója szerint – meg fogja ölni, először is nincsen
hegye, másodszor meg nem fog ez azzal igazán szúrni.

Most pedig még csak egy arczvonása sem változik.

Valódi oroszlánszelidítő nyugalommal néz a felé közeledő szörny szemébe.

Ez a nyugalom társára is ragad. Bár annak izgatott arczvonásain inkább
meglátszik az erőltetés. Az sem kel fel alacsony székecskéjéről,
szivarát szájába dugja, egyik térdét két összefont keze közé veszi s
most már a füstöt Áldorfay arcza felé fujja.

Incze egészen elfeledkezett róla, hogy a látogatónak köszönni is szokás.

Szólni is alig tudott. Ajkai szárazak voltak. Nyelve a szájpadlásához
ragadt.

Pedig neki kellett megmondani, hogy miért jön!

– Fatime kisasszony! – kezdé, egész közel lépve a leányhoz. Bocsásson
meg, hogy ily időben zavarom; de még ma elutazom, s elébb valamit el
kell önnel végeznem.

– Ah, ön elutazik! S hová? – szólalt meg a leány, a legcsengőbb hangon,
gyermeteg kiváncsisággal.

– Az nem tartozik a dologra, mondá Incze. Azért jöttem ide, hogy
megmutassak önnek egy levelet, melyet ma irt nekem Captain Bloomer. A
levél önről szól.

– Én rólam? Ah!

– Itt van. Olvassa ön.

S azzal átnyujtá neki a névjegyet azzal az egy megölő sorral.

Fatime most már kiváncsian felemelkedék nyugvó helyzetéből, szétrázta
homlokáról zilált hajfürteit s közelebb hajolt a lámpáshoz, hogy jobban
lásson.

Incze figyelemmel vizsgálta e nő vonásait.

Nem alakul-e át a tündérarcz egyszerre Meduza fővé, mikor ezt olvassa:
«Az olyan fajta nőkért, mint Fatime, sehol a világon nem szoktak
verekedni!»

Nem…

A leány arcza most is nyugodt marad. Nem fáj az neki – ettől! – A kinek
«minden» szabad: annak «ez is» szabad.

Mi észrevétele van erre a levélre?

– Az, hogy nézze ön: ez a levél vizahólyag-lapra van irva. Tudja ön,
hogy a vizahólyag-lemezt temperamentum-mérőnek használják? Az mutatja
meg, a tenyérre fektetve, kinek milyen heves a vére. Nézze ön: az én
kezemen csaknem simán fekve marad. Én nagyon hidegvérű vagyok.

Valóban: a vizahólyag-lemez alig hajlott fel két szélével, midőn Fatime
tenyerén feküdt.

– Hogy össze fog az egyszerre ugrani az ön kezében! mondá azután Fatime,
visszanyujtva a látogatójegyet Inczének.

Az ő kezében igazán egyszerre göngyöleggé kunkorodott az össze. Az ő
vére a düh forrpontján habzott.

Incze látta, hogy ez a leány sérthetlen. Olyan, mintha ködalakon
szurkálna valaki karddal keresztül. Nem marad utána seb.

A férfihoz fordult.

Eléje tartá azt az összegöngyölödött lapot.

– Ön irta ezt a sort itt?

Az még szivarát sem véve ki szájából, válaszolt:

– Voltam olyan bátor.

– Akar ön velem megverekedni?

– Oh nem.

Ez a két szótag valami olyan ördögien gúnyos, nyekegő, insultáló,
ingerlő hanghordozással volt kiejtve, hogy Fatime elkezdett rá kaczagni:
ellenállhatlanul, mintha csiklándozva volna; s aztán nevettében hanyatt
vetette magát a nyugszékben, két karját felemelve s a feje alá téve,
hogy pongyolájának bő ujjai egész válláig csusztak fel.

Incze csak az egyik lábát tolta még előre Gideon felé.

– Még egyszer kérdem öntől, e meggyalázott nő előtt: akar ön velem
megverekedni életre-halálra?

Fatime dæmoni kedvtelését találta ebben a jelenetben. A szive ugrált a
kéjtől, mikor két ilyen derék fenevadat lát a lábai előtt egymásra
morogni.

Kinyújtott picziny rózsaszín csokros lába hegyével megtaszította
Gideont, mintha biztatná, hogy még egyszer ismételje azt a megnevettető
hangot.

De már ezt elhagyta akkor a tréfáló kedve. Már ez akkor látta Incze
szemei előtt azt a rettentő rémkifejezést lebegni, melytől a ránézőnek
vére keresztülfagy. A szemek szivárványának feketéje csaknem egészen
eltünik, s ez által egy olyan merev, ijesztő kőtekintet áll elő, mely
elárulja, hogy a lélek nincs már a szemek mögött. Az eltünt, megvált;
csak a vadállat maradt itt.

Most már csak a fejének néma ingatásával mutatta, hogy «nem».

– Nem? orditá kitörő dühhel Áldorfay s azzal a markában fogott névjegyet
úgy vágta ellenfele arczához, hogy az lebukott bele.

Hiszen Gideon is erős ember volt; s Captain Bloomer, a lószelidítő,
bizonyosan birt oly aczél izomzattal, hogy a világon bárki ellenében
elfogadhatta az ökölharczot. És aztán «biafora!» a kit egyszer arczul
ütöttek, az nem kérdezi, hogy ellenfele oroszlán-e, vagy szarvorrú?
hanem késsel, korsóval, széklábbal: a mi kezébe akad reárohan, és vagy
öl, vagy hal!

Hanem az a névtelen rém, a mi Incze tekintete előtt járt, megbénítá
Gideon erejét. Gyáva lett e ránéző szemektől. Nem az óriás, hanem a
kisértet sujtotta őt le.

Gyáván feje fölé emelte két kezét, mintha egy újabb ütést akarna
elhárítani magától, és arczát elrejteni igyekezett ellensége elől a
leány öltönyfodrai közé.

És ebben a perczben sikoltva ugrott fel a leány, odaveté magát –
Gideonra: eltakarta őt karjaival és megcsókolá annak az arczát, azon a
helyen, a hol Áldorfay ütése érte.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Oh, ez rettenetes volt!

Megcsókolja azt az embert, a ki őt oly czudarul meggyalázta!

Megcsókolja őt azon férfi előtt, a ki őt imádta, a ki ő érte sorsát
tengelyéből kifordította, a ki az őt találó sérelemért élethalál-harczot
akart vívni!

Megcsókolja a pofonütött gyávát, ki fejét az ő szoknyája fodrai közé
rejti el!

Megcsókolja az arczán a pofonütésnek lángfolttal bélyegzett helyét!

Ez a látvány elvette Áldorfay eszét. Ettől a pillanattól meg volt
tébolyodva.

Ösztönileg elfordult ez észvesztő látványtól. De a háta mögött volt egy
tükör. Egy gyönyörü velenczei kristálylap, fényes aczélrámában. (Ezt is
ő választotta ki egykor!) Abban az áruló tükörben megint ugyanazt a
jelenetet látta. A nőt lesujtott ellensége ölében.

Nem szó, csak ordítás volt, a mi ajkán kitört. Megkapta félkézzel a
márvány asztalt a kígyós lábánál fogva s azt a rajtlevő edényekkel és
lámpával együtt odavágta a tükörlapba iszonyú erővel.

Ah, ezt nem csinálják utána a circusi akrobaták! Ez nem emberi
erőmutatvány volt. Így csak az őrültek tornáznak.

A lámpa összetörtével csak a kandalló veres lobogványa világítá meg a
dühöngő alakot.

Hercules volt az a Dejanira-köntösben.

A két nyomorult sietett menekülni a mellékajtón s segélykiáltásaival
lármázta fel a házat.

Az őrjöngő pedig folytatta a megkezdett munkát.

Pozdorjává zúzott mindent ebben a szobában.

Az ő emléke volt itt minden, csak a magáét pusztította el.

A felriadt háznép rendőri segélyért futott. Jött egész férficsapat a
dühöngőt ártalmatlanná tenni.

De ahoz nem jó volt közeledni asszonytól született teremtésnek.

Oly tárgyakkal hajigálózott, a mikből kitelik egy koporsó annak, a kit
útjában talál.

Ugy pedig nem jöhettek ellene, hogy megöljék.

El kellett nézni irtóztató gazdálkodását. Hogy hasogatja le a falakról a
szőnyegeket s kézzel-lábbal hogy tépi azokat rongyokká. Hogy facsarja ki
a székek lábait s a pamlagokat hogy veri egymáshoz, mig
összerecscsennek!

Nagy virágedényeket, japáni vázákat, szobrokat, kristályokat, kirakott
ládikókat; mind egyenkint behajigál az alcovenbe, oda, a mennyezetes ágy
fölé, s mikor mind együtt vannak, akkor az ágy-mennyezet egyik tömör
oszlopát letöri a nyoszolyáról s ezzel a súlyos cséphadaróval elkezdi
cseréppé, forgácscsá, szilánkká zúzni az egymásra dobált kincseket.

A fülkeajtóból rémülve nézik rettentő munkáját s nem akad a nézők között
senki, a ki annyira megunta volna az életét, hogy e bőszült alak
közelébe vigye törendő koponyáját.

Nem lehet itt mit tenni, mint megvárni, míg kifárad és magától
összeomlik.

Még jó szerencse, hogy a többi szobákba nem tör át. Mit neki egy bezárt
ajtót bezúzni? Itt marad. Itt végez. Egyedül ez az egy szoba az ő
ellensége. Ez az a paradicsom és az a pokol, a melyből nem szabad más
számára semminek fenmaradni. Ezek a tárgyak látták őt idvezültnek – és
látták elkárhozottnak: ezeknek kell megsemmisülniök.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Walter Leot az előérzet arra készteté, hogy mielőtt a vasúthoz
kihajtatna, elébb tekintsen fel Incze szállására, ha valjon nem késett-e
el?

Incze inasától azt tudta meg, hogy ura elment nyolcz óra után gyalog, s
nem mondta meg, hogy mikor jön vissza? Málháit azonban nem vitte el még
az indóházhoz.

Pedig az idő már szigoruan ki volt mérve, ha a mai esti vonatról el nem
akart késni.

Leo nyugtalan kezdett lenni.

Nem hitt egészen Inczének.

Sokkal jobban keresztülismerte már annak mélyen érző kedélyét, hogysem a
lehetetlenségek közé sorozza, hogy Incze még egyszer elment a Práter
melletti házhoz.

Ha pedig odament, akkor vége neki: akár egyképen, akár másképen.

Ott várt reá a szállásán mindaddig, mig az idő annyira nem haladt, hogy
most már mindenképen el kellett neki késnie a déli vaspálya tizórai
vonatáról.

Ekkor elindult, hogy őt fölkeresse.

A legtermészetesebb észjárás szerint a Práter melletti ház felé kellett
hajtatnia.

Egyszer a kocsija megállt. Kérdé, miért állanak meg?

A kocsisa azt felelte, hogy azért, mert nem lehet a néptömegen keresztül
hatolni.

Már akkor egész néptódulás volt a négytánczosnős ház előtt.

Leo nehéz sejtelmekkel ugrott le kocsijából s meghagyta kocsisának, hogy
nem messze várjon reá.

Azzal keresztülfurakodott a néptömegen a kapuig, melynek bejárását
csendőrség tartá elzárva.

Itt találkozott egyikével a döblingi intézet orvosainak, a ki néhány
szóval értesíté őt a balesetről.

Az aggodalom csak odairányul, hogy a szerencsétlen ember nem fog-e saját
magában is kárt tenni? Nem lehet hozzá közelíteni: borzasztó ereje van.

– Én megkisértem hozzá menni. Talán rám ismer, ha megszólítom, mondá Leo
s azzal elhatározottan sietett fel az orvossal a lépcsőkön.

A lépcsőn künn állt az egész megrémült házi nép. A szobákban nem mertek
maradni.

Gideon természetesen elfutott, az nem jön többé vissza.

Fatime abban a hímzett fehér pongyolában reszketve térdelt Leo elé,
mikor őt jönni látta s sírva könyörgött neki:

– Oh, szóljon vele!

Walter Leo kirántotta a kezéből öklét s keményen, hidegen monda neki:

– Ez az ön műve!

Azzal félretolta őt maga elől s sietett be a lakásba.

A boudoirhoz vezető szobában álltak a rendőrbiztosok, a tébolydából
néhány felügyelő és több markos férfi, várva a kedvező pillanatot,
melyben a dühöngő fáradságot mutat s hirtelen elnyomható lesz.

Walter Leo kérte, hogy engedjenek neki útat. Ő be mer menni egyedül abba
a szobába.

Nagyon marasztották, hogy ne menjen! de az orvos helyeselte a kisérletét
s bebocsáttatá őt.

A kettős szobában sötét volt; hanem a meddig a kandalló torka
bevilágította egy részét, odáig vérveres tűzfényben uszott minden.

Damaszt és brocat szövetek égtek a kandallóban, és szandálfa és rózsafa
vegyest.

A padlatszőnyeg tele volt tükörcserepekkel, a mik a vérvilágításban
olyan fényt vetettek, mintha elhintett zsarátnakon járna ott valaki.

S e rémvilágításnál, félig fekete, félig lángveres körvonalakból
összeállítva, tombol egyedül egy rettentő alak. Arczán a pokol ragyog,
szemei tűzből látszanak lenni.

Most épen azt míveli, hogy azzal a súlyos mennyezetrúddal a szép
Beregszászy-féle zongorát rombolja szét, ütést ütésre adva.

Ez aztán a – jövő zenéje! Egyszerre rúddal a billentyűk közé! Egyszerre
végig valamennyi húron, hogy zeng bele az egész ház. Igazi pokolbeli
finale.

Ez ördögi orchestrum egy percznyi szünete alatt megszólal egy hang a
sötét háttérből.

– Innocenti!

Az őrjöngő összerázkódik, megmerevül. A veszedelmes rúd kezében
aláhanyatlik egyszerre.

«Mit cselekszel, kedves Innocentim? szól szeliden a jó barát hangja.

És eléje lép Walter Leo.

Láttára egyszerre kiejti a kezéből a rudat Incze, s mindkét kezét
arczára tapasztva, elkezd keservesen sírni.

Leo odalép hozzá, s átöleli a vállát.

– Jer innen, kedves barátom; térj magadhoz; jer, menjünk haza. Menjünk
én hozzám.

Nem felel semmit, csak sír.

E szünetét az elernyedésnek hirtelen felhasználják a tébolydai ápolók,
mögéje kerülnek, s két-két izmos férfi két felől megfogja karjait.

Fölösleges erőszak; egy gyermek is elviheti őt már innen.

Engedi magát minden ellenállás nélkül vezettetni az alcoven felé, a
honnan a tornáczra egyenes kijárás van az oldalajtón.

Ebben a perczben üti az alcovenben felakasztott fali óra a tizet.

S az óraütés után rákezdi a zenemű azt a csábitó, ingerlő, búbánatban
bujálkodó dallamot:

– Du hast mich nie geliebt…

Erre az ingerlő hangra egyszerre vége van a tébolyult nyugalmának; az
egész pokol föllángol benne. A négy izmos férfit úgy löki szét, a két
falhoz vágva, mint a tekebábokat, s azzal a nyoszolyának egy másik
mennyezetoszlopát törve ki, neki rohan a zenélő órának, dühödten
orditva:

– Hát te is élsz még?

S egy kegyetlen ütéssel lesújtja azt a falról.

A szétzúzott óra zengve-bongva esett le a földre s ottan begurult az ágy
alá, ott megakadt a falban, s aztán a megindult zenemű ott is csak
pengette tovább a csábdalt.

– Du hast mich nie geliebt…

«Hallgatsz! Elhallgatsz! Meghalsz-e már!» – hörgé a szerencsétlen, a
rúddal ütve a lélektelen üldözőt.

Egyszer aztán végigesett arczczal a földre és nem mozdult meg többet.


SERENA.

Mikor ismét életre tért Incze, már a kényszerzubbonyban találta magát.

A döblingi intézetben, a hová vitték, szobájának még a falai is ki
voltak párnázva, s minden szék, asztal, ágy a padlóhoz lesrófolva. Ez a
dühöngők bebutorozása.

S ő még mindig az volt.

Nem kisértette meg kényszer-zubbonyát letépni, sem ágyából, melybe
fektetve volt, szabadulni; hanem dühének szavakban adott kifejezést. Még
pedig angol szavakban.

Nem akart más nyelven beszélni, csak angolul.

Azt követelte, hogy küldjék hozzá a kapitányt!

Nem értették, miféle kapitányt keres?

Eleinte azt hitték, hogy Captain Bloomerről fantaziál

No azt nem hozták oda neki.

Később a főorvos maga jött be hozzá. Azt mindjárt ezzel a szóval
fogadta.

– Ön a kapitány?

Az orvos ráhagyta, hogy ő az. Ki akarta ismerni rögeszméjét.

– Ennek a hajónak a kapitánya?

– Igen is.

– No hát csak akasztasson fel szaporán!

Az orvos biztosítá róla, hogy annak még nem jött el az ideje.

– De csak siessen ön vele; mert ha eljön az a másik kapitány, akkor majd
lesz kendteknek nemulass!

Miféle másik kapitányt vár ez?

– Aztán megúnom már a dolgot! Ha el vagyok itélve, küldjön a többiek
után.

Az orvos vizsgálni kezdte üterét.

A beteg tiltakozott ellene.

A leggyöngédebb érintésre rugott, harapott és egészen nekivörösödve
hivatkozott rá, hogy ő amerikai polgár, ő hozzá osztrák kézzel nyulni
nem szabad!

Az orvos szépen kérte; de a mellett igen komolyan, hogy viselje magát
csendesen, mert különben kénytelen lesz kopaszra lenyiratni a fejét s
kár volna azért a szép fürtös hajzatért.

Ez használt. Hiúsága még megmaradt. Hogy a haját megmentse, kinyujtózott
és csendesen maradt, mint egy mumia. Hanem ekkor aztán megint úgy
elhallgatott, hogy szavát nem lehetett többé venni. Angolul sem hallott
már.

A főorvos nem bocsátott a kóroshoz senkit ismerősei közül; hanem Walter
Leot maga kérte, hogy menjen be hozzá.

Leo az egész éjt ott töltötte Döblingben.

Mikor belépett a szenvedő szobájába, az a mély hallgatásból egyszerre
kérkedő örömbe tört ki.

– Hahhó! Ahhá! Mondtam ugy-e? Eljön az én kapitányom! Itt van ő! Hogy
van ön captain? Egyetlen barátom! Mit csinál az Alligátor?

E néhány szóból rögtön nyomára talált Leo az őrült eszmejárásának.

Ez két személyt zavar össze, kik életére befolyással voltak: az
Alligátor kapitányát és a bankárt. Most azt képzeli, hogy a Salamanderen
van fogva, s várja egyetlen barátjától a megszabadítást.

Jó volt utána ereszkedni az őrült eszmejárásának.

Leo katonásan üdvözölte s aztán felelt neki angolul.

– Az Alligátor be van fütve, sir, a csillagos pavillon a főárboczon
leng. Különben all right.

– Nagyon jól van! szólt derült arczczal a beteg. Maradjon ön még itt.
Valamit akarok önnek elmondani. Küldje ki ezt a sok csiribiri embert
innen! Mit leskelődnek én rám! Mondtam már a Salamandernek, hogy nem
szököm el: meg sem ölöm magam! Nem elég nekik a becsületszavam?

A betegápolók és az orvos kimentek a szobából.

Leo egyedül maradt Inczével.

– Captain! szólt könyörgő hangon Incze. Ön ismer engem. Miért vagyok én
megkötözve? Hiszen ha egyszer becsületszavamat adtam, hogy nem mozdulok,
hát az elég. Sehol a világon nem teszik azt, hogy valakitől szavát is
vegyék, meg meg is kötözzék. Kössék össze a kezeimet egy selyemszállal s
fogadtassák meg velem, hogy nem szakítom azt el; hát meg vagyok
bilincselve. De ez a kötelék boszant. Oldja ön fel a kezeimet.

És valóban Walter Leo nemcsak barátsága kifogyhatlan mélységének adta
tanujelét, de egyúttal a férfiúi öntudatos bátorság legmagasabb fokának
is, a midőn eleget tett a szenvedő jóbarát ez óhajtásának s egyedül
maradva vele, feloldá a kényszerzubbony szalagját hátulról, úgy, hogy a
beteg kihúzhatta a két kezét az egybefolyó zubbonyujjakból.

Annak egy pillanat elég arra, hogy ő belőle holt embert csináljon.

A betegnek első dolga volt Leo keze után nyulni s annak kézcsuklóját
átfogni. Leo úgy érezte, mintha vaskapocs közé volna a keze kovácsolva.

S akkor azt kérdezé tőle halk hangon.

– Hogy van nőm?… Hogy van az én angyalom, Serenám?…

Leo most még mélyebben látott Incze züreszméi közé. Azokban rendszer
van.

Nyugodtan felelt neki.

– Ő nagyon jól van.

Erre a szóra odavonta a beteg Leo kezét ajkaihoz s megcsókolá azt és
elkezdett sírni.

Ekkor aztán Leo a nyakába borult és sírtak mind a ketten.

Ez könnyebbülést szerzett a betegnek. Nagyot fohászkodott s letörülte az
izzadtságot homlokáról.

– Köszönöm, nagyon köszönöm, monda, s most már két tenyere közé vette
Leo kezét s úgy czirogatá, simogatá azt, mint egy kényeztetett gyermek
kezét. Az elébb olyan volt a keze, mint a vas, most olyan, mint a
bársony.

– Lássa ön, egyetlen barátom, suttogá, közel hajolva szájával Leo
arczához. Nekem borzasztó álmaim voltak. Azt álmodtam, hogy mi: «én és
ő» elváltunk egymástól. Ő elment a viz alá lakni, s ott én nem tudok
élni. Aztán más nőt vettem: egy büszke fejedelemnőt. S aztán ezt a
büszke nőt felcseréltem egy lángajkú dæmonnal. Az egyik megfagyasztott,
a másik megégetett. Oh, mi kínokat álltam ki! Ha az ember ki tudná
mondani! Az ember álmodik dolgokat, a miknek nincs neve! Még rosszabb
álmaim is voltak. Captain! Én elvesztettem becsületemet. Polgártársaim
becsülését. Haszontalan, eladó emberré lettem. Az arany hullott rám
minden oldalról s én fuldokoltam alatta. Captain! Még többet is
vesztettem. Elvesztettem hitemet. Önző, irigy, szívtelen lettem.
Megtagadtam mindent, a mi szent. Nem kerestem mást, csak a mi nekem jól
esik. Ah, csakhogy álom volt mindez!

– Bizony, álom volt! mondá rá Leo.

– Most már vége! szólt könnyülten a beteg. «Mikor látom meg őt? Mikor
ölelhetem Serenámat?»

Ez már nehéz feleletű kérdés volt.

Leo belebocsátkozott az idiota eszmefolyamába. Elmondá neki, hogy az ügy
kissé hosszadalmas eljárás alá került. A két kapitánynak ide-oda kell
üzengetni a maguk követségeikhez, azoknak meg a saját kormányaikhoz, míg
ez tisztába lesz hozva, addig bizony nehány nap eltelik. Egyébiránt csak
legyen azért nyugodt. Az Alligator be van fütve; a csillagos pavillon az
árboczon leng: őt nem fogja bánthatni senki. Most pedig engedje azt a
zubbonyt ismét feladni magára, mert különben az a másik kapitány
(«Damned Dutchman!») megharagszik s nem bocsátja őt többet ide.

– «God bye» szólt Incze, kezet szorítva Leoval, s magára engedte adatni
ismét a kényszerzubbonyt, engedelmesen.

Az orvos az ajtón levő kis kémlyukon át nézte a jelenetet s azt mondta
Leonak, mikor elment:

– Ön a legvakmerőbb kisérletet követte most el, a mi tíz eset közül
kilenczben rosszul sikerül.

Azonban sikerült. Ki lett tudva az elmebeteg gondolatjárása, a mi az
első föltétele a gyógykezelésnek.

Ennek a birtokában aztán lehetett egy egész gyógyítási rendszert
tervezni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Leo még az nap írt az *-i apáturnak, Incze egykori főnökének.

Nyolczvankilencz éves volt már akkor a derék aggastyán.

De azért ő maga sietett fel Bécsbe. Nem bízta azt másra. Harmadnapra Leo
levelének vétele után már ott volt Döblingben.

A kegyes atya nem volt oly fürge többé; de még mindig egészséges.
Hajadonfőtt járt most is a szabadban, s arczszine piros volt, csak
termete roskadt össze kissé.

Megérkezési napján nagy adag csillapító szert kapott a beteg, a mitől
mély álomba merült.

Az apátur csak láthatta őt. Odament hozzá a jó öreg; megcsókolta a
homlokát és letérdelt ágya fejénél és imádkozott érte. Hisz az ő
gyermeke volt ez egykor! Ha soha asszonyt nem ismert volna, most az ő
utódja lenne!

Azután gondoskodott róla, mint apa a gyermekéről.

Legelőször is leoldá róla a kényszerzubbonyt. Azt félretevék egészen. A
beteg keveset dühöngött már.

Azután elkészíttetett számára egy másik szobát.

Abban volt egy mennyezetes ágy, szép fehér függönyökkel. Az ágy mellett
egy székre lerakva a levetett öltönyök. Az a kávébarna attila, az
aranyveres zsinórokkal és arany gallérral; mellén a szabadságharcz
érdemrendje. Azután az asztalon egy halom irat, mely egy nagy
befejezetlen mű töredékeit képezte, a min még a kolostorban dolgozott
hajdan, aztán iróeszközök és rajzkészletek.

És végre az ágygyal szemközt a falra felakasztva az a szép Madonnakép,
mely úgy hasonlított valami élő arczhoz.

Ide hozták át a mélyen alvó beteget s befektették abba az ágyba.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Arra az éjjelre nem rendeltek mellé őrt, csak az ajtó kerek nyilásán át
vigyáztattak reá folytonosan.

Mikor reggel az orvos és Leo odajöttek ajtajához, a künn álló őr előre
figyelmezteté őket, hogy már felkelt a beteg és felöltözött.

Betekintének hozzá.

Incze honvédezredesi ruhájában ült az asztalnál, ágyával szemközt
fordulva s valamit rajzolni látszott.

Mikor Leo benyitotta rá az ajtót, hirtelen egy üres papirlapot vetett a
rajzára s aztán ujjával csitító fenyegetést téve a belépő felé, suttogá:

– Pszt! Csendesen! Ő alszik!

– Ő?

Ágyára mutatott, melynek egyik függönye félig félre volt húzva.

Azután fölkelt Incze és eléje jött Leonak.

Szemei elég tiszták voltak, kivéve azt az egy baljelenséget, hogy a
pupillák még mindig oly kicsinyre összehuzódvák, mint egy gombostűfej.

– Sokáig alszik, mert az éjjel nyugtalan álma volt, monda Leónak nyugodt
hangon. Nem csoda. A tegnapi izgatott nap után. Haladunk erősen,
captain?

Leo azt felelte neki: haladunk.

– Künn vagyunk már a Beikosz öbölből?

– Jól elhaladtunk tőle.

– A tenger úgy látszik csöndes most. Kedvező szél fúj?

– Igen.

– Örömest fölmennék a födélzetre, de nem hagyhatom őt itt magára
egyedül. Ön tudja, hogy mennyit szenved ő a tengeri útban. Áldás neki az
álom. Ő igen jó alvó különben.

Ő! mindig csak ő!

S e közben szemei mindig az ágy vánkosait keresték.

– Mivel tölti ön az idejét? kérdé Leo.

– Ejh, bohóság! Akarja ön, hogy megmutassam? De ki ne nevessen vele!
Arczképezek. Ne legyen szigorú. Csak műkedvelő kontár vagyok. Eszembe
jutott, hogy a mint ő itt előttem most olyan csendesen fekszik,
lerajzolom őt.

Leo elbámult.

A mit Incze rajzolt, az egy olyan híven talált arczképe volt Serenának,
mintha ott ülne előtte élő mintának.

– A hasonlatosság a körvonalozásnál megvan, monda Incze. Csak az
árnyékozásnál fogom azt elrontani; ahhoz nem értek.

Igen. A mintaképen nincsen árnyék, az csak fényből van.

És folyvást összehasonlította a képet azzal az eredetivel, a mely az
ágyon fekszik. Leo nem látja azt. Csak Inczére nézve van az ottan.
Igazgatott a képen az odatekintgetés után.

Egyszer aztán fölkelt s odament az ágyhoz.

– Ah, hálóköntösének ujja lecsúszott karjáról, megtalálja magát hűteni!

Odament, megigazította azt. Mit?

Azután odament Leóhoz s megszorítá a kezét, halkan mondva:

– Már ébredezik. Most kérem önt, hagyjon bennünket magunkra.

Leo távozni akart. Visszatartá.

– Nos? Látja, már fölébredt. Nem kiván ön neki jó reggelt?

Leo tette azt és aztán kiment.

Mikor az orvosnak elmondá tapasztalását, az fejet csóvált aggodalmasan.

– Most már gyógyíthatatlan!

– Mi lesz belőle?

– Elviszi őt magával az az árnyék.

Bekémleltek hozzá, mit csinál, mikor egyedül marad?

Egyedül? ő soha sincsen egyedül!

Mikor azt hiszi, hogy nem látják, odatérdel az üres ágy elé s elkezd
gyöngéd szavakat suttogni ahhoz a láthatlanul jelenlevőhöz; csókot nyujt
a szellemarcznak; beszél hozzá s feleletet kap tőle: némely felelet oly
meglepő! Azon elámul. Másik oly hihetetlen. Arra fejét rázza. Néha bohó
választ is kap. Azon felkaczag és kedvre derül. Majd sétál alá s fel a
szobában, meg-megáll az ágyával szemközt felakasztott madonna-kép előtt,
ismét visszafordul az ágy vánkosait nézve; mintha összehasonlítást tenne
a két kép között, miknek egyike csak az ő képzeletében él.

Mikor az étkezés ideje jön: két terítéket hozat s ételét megfelezi. Fele
az «övé». Ahhoz hozzá nem nyul. Pedig az elmebetegek étvágya vadállati.

Követeli, hogy virágokat hozzanak a szobába. «Ő» szereti azokat.

Azután meg rájuk förmed az őrökre, hogy minek hoznak ide virágokat?
mikor azoknak a kigőzölgése mérges! «Ő» neki az megárt.

Az őrültség makacs szelleme riasztá meg ekkor: «mit zavarod meg az én
eszmejárásomat virágokkal? Hisz a tengeren vagyunk! Hol terem itt a
virág?»

Többé nem volt szabad semmi virágot bevinni szobájába.

Az őrültek gyűlölik mindazt, a mi rögeszméjüknek ellentmond.

Követelte, hogy neki függő ágyat vigyenek be a szobájába; mert a mult
éjjel is kiesett az ágyából, mikor a forgószél úgy meghányta a hajót.

Ez is csak ravaszság volt tőle. Nem akart alkalmatlan lenni annak, a ki
ott abban a lefüggönyözött ágyban fekszik.

Az pedig eljött hozzá mindennap. Mindennap.

Eljött hozzá mély tenger fenekéről, üdvözültek mennyországából, halál
sötét birodalmából.

Nem volt már semmije a világon. De ez az egy megmaradt neki. Ez az
«enyim». Ez az örökké «enyim». Ez a halál után is, ez a más világon is
az «enyim!»

Mikor a «Tied» és az «Övé» miatt elvesztette lelkét, ez az «Enyim», ki
maga is lélek már, felfogta azt és megtartá magának, és eljárt szomorú
éjszakájának világosságot hozni.

És aztán a beteg lerajzolja az eléje jövőt mindannyiféle alakban, a
hányban az élet megörökíté őt emlékezetében.

Lerajzolja őt, a kisdeddel ölében, a hogy a dudai paplak udvarán eléje
lépett először. Mi lett aztán abból a kisdedből? az ki van törölve
lelkéből.

Lerajzolja őt, a mint a sziklameredélyen áll, kérdezve, hogy szabad-e
tiszta lélekkel keresni a halált?

Lerajzolja őt, mint szabadító angyalát, midőn a torlasz alól az aléltat
kiemeli.

Lerajzolja őt, ama végzetes éjszakán, a leégett lakban, mint
menyasszonyát.

Lerajzolja őt, mint hősnőt, az Alligator fedélzetén, midőn a kapitányt
rábeszéli férje megmentésére.

Lerajzolja őt, mint szenvedő beteget, ki utazó társainak előadást tart.

Lerajzolja őt, mint kertésznőt, délvirágok közepett, egészséges deli
alakként.

Lerajzolja őt, mint bűbájos édes anyát, a mosolygó gyermekkel ölében.

És nem kérdi tőle: hová lett a gyermek?

Megmondta ezt neki ő már régen! Ez otthon maradt a korall-grottában, s
tanulja a kagylóktól – a gyöngytermesztést.

Egész albumot képeznek már az ő képei, miket róla rajzolt.

S mind hasonlítanak hozzá.

Ő maga pedig napról-napra rosszabbul hasonlít magához.

Fogy, összemegy, elhanyatlik.

Esténkint, mikor magára van, dalra fakad.

  «Cserebogár, sárga cserebogár!
  Nem kérdem én tőled, mikor lesz nyár?»…

… Ő a contra hangot énekli. Hisz a prima azé a másiké, a ki a sopránt
énekli. Csak ő hallja azt! Annak sekundál. Ő csak kiséri azt!

  «Azt sem kérdem, sokáig élek-e?
  Csak azt mondd meg: rózsámé leszek-e?»

… Azé lész te nemsokára!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy napon azt mondta Incze Leonak, hogy küldjön hozzá orvost, mert neje
nagyon beteg.

Ő maga volt az, a ki alig tudott már a lábán állani.

A főorvos egy másik társát küldte hozzá. Őt ismerte már, mint kapitányt
s nem fogadta el orvosnak.

A tapasztalt gyógyász látta, hogy mi a baj. Belement az elmebeteg
eszmejárásába. Kikérdezte a láthatatlan alakot s aztán félrehívta a
férjet és tudtára adta, hogy a baj igen komoly. Könnyen veszélyessé
válhatik. Fog rendelni számára orvosságot. Hanem egy nagy baj van a
beteggel. Nincs bizalma az idegen orvoshoz. Azt hiszi, hogy az meg
akarja őt mérgezni. Pedig hát ime, tekintsen bele a recipébe. Bizonyosan
ismerni fogja a vényeket. Látandja, hogy nincsenek azok tulságos nagy
adagokban rendelve. Hiszen a legtöbb gyógyszer bizony méreg, egyszerre
nagy mennyiségben bevéve. Opium, hyosciamus, digitalis, laurocerasus,
arsenicum, bizony nem csemegefélék: de okosan elosztva mégis
gyógyszerek. Megtehetné a férj azt az áldozatot, hogy a nejének rendelt
gyógyszereket maga megkóstolná elébb, hogy bizalmat költsön benne is
irántuk.

Incze megigérte, hogy «ő érte» megteszi ezt az áldozatot.

Így lehetett kegyes csalás útján egy kis gyógyszert bevetetni vele.

Az használni is látszott neki. Legalább kínzó, sorvasztó lázai elmultak.
Az a remény volt, hogy ha ki lehet őt csalni tavaszszal, a jó idők alatt
a szabadba, az üde lég, a megújult természet jótékony hatással lesz
szétdult idegrendszerére.

De lehetetlen volt őt kicsalni szobájából. Nem akarta otthagyni azt a
kedves fantómot. Az pedig nem mehetett ki vele. Aztán hová? Hisz itt
hajón vagyunk, s köröskörül a tenger. Sétálhat valaki a tengeren?

Megkisérték őt előkészíteni a változásra. Leo, kit folyvást kapitányának
fogadott el, mindennap meglátogatta s mindennap hirül hozá neki, hogy
hány tengerészmérfölddel vannak közelebb a szárazföldhöz.

Ebből baj is támadt.

Mert a mint Leo a historiához hű akarván maradni, azt mondá neki, hogy
nemsokára ki fognak kötni San-Francisconál, Incze indulatba jött:
tiltakozott, hogy ő nem akar menni Amerikába! Neki ott semmi keresete
nincsen. Tehát megint vissza kellett őt hozni Európába. S az nem ment
olyan hirtelen.

Az őrültnek térképe is volt s ő tudta, hogy a leggyorsabb gőzhajó hány
mérföldet haladhat egy nap a tengeren. Annál többet nem volt szabad
hazudni Leonak, ha ki nem akarta dobatni magát.

Az orvos végre kénytelen volt neki a rajzolást megtiltani: azon ürügy
alatt, hogy a beteget nyugtalanítja vele. Azt tanácsolta neki, hogy
inkább sakkozzék vele.

Akkor aztán hozatott Incze egy kis sakkozó asztalt: azt odaállította az
ágy mellé s egész nap játszott vele egyedül.

Ha jött valaki, annak mosolyogva mondá, hogy egyetlen egy játszmát sem
tud megnyerni tőle. Serena lángész a sakkjátékban. Mindenkit megver!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Walter Leo egész családjával Bécsbe költözött, azért, hogy Inczét
ápolhassa. Néha a fiát is elvitte hozzá, hogy hegedüljön neki. Azt még
legjobban szerette Incze.

A hegedűművészt is ismerte ő jól; csakhogy ő nála is két emberből
csinált egyet. Reményi Edének tartotta őt, kit a szabadságharcz alatt
hordott magával a magyar fővezér, s ki akkor varázs nyirettyüjével
gyakran elfeledteté a harczfiakkal a honfi gondokat.

Most ezt látta Walter Leo fiában személyesülve.

Szegény fiunak pedig sok baja volt vele; mert azt követelte tőle, hogy
mindazokra a dolgokra emlékezzék, a mik vele az egész hadjárat alatt
történtek, s ha belesült, összeczigányozta s kikergette magától.

Pedig a zene oly jótékony ír volt lelkére e kietlen világban.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy éjjel, késő órában jött Döblingből sürgető izenet Walter Leohoz,
hogy siessen rögtön barátjához, mert ez ismét a dühöngés korszakába
esett, s őt hivja.

Leo sietett, a mily gyorsan csak lovai vihették.

Incze szobája előtt már akkor kényszereszközökkel készen álltak a
betegápolók s az orvos tanácsolá neki, hogy elébb nézzen be a kémlyukon
a szobába.

A beteg nyugtalan léptekkel járt alá s fel, szilaj, dühös tekintete
volt, mint egy veszett állatnak; felső kabátját, nyakkendőjét már
levetette. Majd czipőit is lerúgta, azok is égették. Mezítláb tombolt és
ökleivel hadonázott, néha a homlokát ütötte.

Leo bátran nyitott be hozzá, s keményen rászegezve tekintetét, egyenesen
feléje ment.

– Mi baj már megint? kiálta rá erőteljes hangon.

A hang magához téríté a tébolyultat. Megállt egy helyben,

S azzal kezét kinyujtva az üres ágy felé, melyről már le voltak tépve a
függönyök, így szólt:

– Nézze ön: Ő nincs itt többé. Ő elhagyott engem! Álmomból keltem fel
megnézni, hogy van ő? s nem találtam őt itt többé. Elhagyott engem, a
míg aludtam. Itt hagyott hűtlenül és én nem tudom, hogy hová lett! Meg
tudott csalni engemet! Ő!

– Incze! Kedves! szólt Leo egy perczre elfelejtkezve szerepéről e
szomorú színjátszásban.

– Eh! mit szól ön? Hisz nincsen itt! Hát nem látja ön, hogy nincsen itt!
Az ágy üres!

Azzal odarohant az ágynak, vánkosokat, párnát, derekaljat egyenkint
kiszórt belőle s aztán haját tépve ordítá, mikor már nem volt mit
kiszórni onnan:

– Az én nőm megszökött tőlem!

Leo egy merész heroicus rendszabályra szánta el magát.

Odaugrott a dühöngőhöz, befogta a száját mind a két kezével, s haragosan
förmedt reá.

– Hallgat ön mindjárt! S nem ordítozik olyan tele torokkal! Hát elment
önnek az esze? Azt akarja, hogy bolondnak tartsák? Hát illik ez: egy
tisztességes férjnek így kiabálni a feleségéről, hogy megszökött, azért
mert nincs a szobában? No drága mulatság volna, ha minden ember,
valahányszor a felesége nincs a háznál, mindannyiszor kiszaladna az
utczára, fellármázni a szomszédokat, hogy elszökött a feleségem! fogják
meg, hozzák haza!

Az őrült meg volt lepetve; elmeredő tekintettel bámult Leora s azt
mondá:

– Úgy-e?

– Hát persze, hogy úgy! Hát illik ez öntől, kikiabálni magáról, hogy
rászedett férj lett, s a feleségéről, a leghívebb asszonyról a föld
kerekén, hogy ő hűtelen?

– Igazán? Azt mondja ön is, hogy ő a leghívebb asszony a világon? De hát
hol van ő most?

– Akárhol van, bizonyosan jó helyen van. Volt ő már öntől máskor is
távol. Mikor katona volt ön és elhagyta, mert csatába kellett mennie,
akkor nem féltette úgy-e? Mikor el volt fogva s vinni akarták tőle
erővel, nem ő mozdított-e meg önért egy félvilágot, hogy kiszabadítsa, s
megint egyesülhessen vele? Hát mikor az egész földteke volt önök között;
ön egy évig nem látta őt, s mégis olyan bizonyos volt a hűségéről, mint
a mennybeli üdvösségről! Ezt mind elfelejtette már? Hát ki az a nő, a
kit ön félt? Egy háremhölgy? Egy kalandornő? Egy bérelt szerető?
Micsoda? Óh nem! Úgy-e? Hát mi? Egy szent! Egy hitvestárs! Vajh igen!
Ugy-e? No hát legyen Istennel és ne lázongjon. Akárhol jár, legyen
bizonyos, hogy ott is önért jár…

Most aztán már zokogott az őrült keservesen, s elkezdte a kiszórt
ágynemüket visszarakni helyükre; minden egyes darabot megcsókolva
gyöngéden, mintha bocsánatot kérne tőlük az elkövetett sérelemért.
Minden vánkost egyenkint arczához szorított gyöngéden.

– Igaza van önnek, suttogá Leóhoz. Én nem vagyok eszemnél. Én rosszul
tettem most. Megsértettem őt nagyon. Megérdemleném, hogy megvessen érte.
Kérem, ne mondja ezt el neki. Ne beszélje el senkinek.

Aztán hozzátette suttogva:

– Ha haza fog jönni, egy szóval sem fogom tőle kérdezni, hogy hol volt.
El fogja ő azt mondani úgyis! Meglássa ön, hogy mindent el fog mondani
nekem.

És a közben megvetette az ágyat.

– Milyen hideg lett ez az ágy! nyöszörgé. Most azt teszem,… hogy
belefekszem magam… megmelegítem a számára, a míg megjön… hogy ne fázzék
benne… olyan… nagyon…

Azzal összeroskadt eszméletlenül. Leo karjai fogták fel. Ez a kitörés
volt az utolsó küzdelme az életerőnek a megsemmisülés csodamunkája
ellen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap, mikor meglátogatta Inczét Leo, már az ágyban fekve találta őt.

Ki volt fogyva az élet olaja! A délczeg hősnek nem volt annyi ereje,
hogy el birja az ágyat hagyni többé.

Keskeny kis nyoszolya volt. Egy ember számára szabva. Annak a legszélére
huzódott ki a benne fekvő.

Mikor Leot meglátta, valami nyugodt boldogságérzet mosolya derengett át
arczán. Inte neki, hogy üljön le ágya mellé.

Ápolói magukra hagyták őket.

Akkor megfogta Leo kezét, odavonta a keblére, s lassan, óvatosan
leereszté azt oda, tenyerével lefelé fordítva.

Aztán örvendő mosolylyal mondá:

– Nos. Érzi ön, ugy-e?

Leo érzett valamit. Azt, hogy alig dobogott már a szíve.

– Érzi ugy-e, az ő kezét itt a mellemen? Alszik s altában megölelt.
Önnek igaza volt, látja. Abban, a mit tegnap mondott nekem. Hogy akárhol
jár ő, ott is bizonyosan én értem jár… Úgy volt… Még hajnal előtt
hazajött… Úgy bevilágította az alakjával az egész szobát… Valami zöld
ruha volt rajta, mint mikor a napsugár átszürődik a szőlőlugas levelein…
Soha sem láttam én olyan színt… Ide jött csendesen az ágyához…
Levetkőzött… Befonta a haját… Mintha aranyat meg selymet font volna
össze… Imádkozott… Azután beszélt valamit; de az nem beszéd volt, hanem
zene… Mégis megértettem… Idehajolt hozzám, azt nézte, hogy alszom-e?…
Úgy tettem, mintha alunnám… Pedig a szemei ragyogását éreztem a lehúnyt
szempilláimon keresztül… Akkor megcsókolt, hogy felébreszszen… Aztán
odabújt mellém… Azt mondta, hogy milyen jól esik neki, hogy ilyen meleg
ágyat talál… Ezt jól tettem… Meg volt vele elégedve… Nem kérdeztem tőle,
hol járt?… Egy szóval sem… Emlékeztem fogadásomra… Egyszer aztán ő maga
kezdte el… Tudtam én azt… «Tudod-e, hol jártam én most?»… «Mondjad,
édes.»… «Gondolod-e, kitalálnád-e, a hol én jártam?»… Nos, captain!
barátom, kitalálja-e ön? rájön-e arra gondolatra?… Ugy-e nem?… Én sem
találtam azt ki… Akkor aztán megsugta szépen… «ott voltam a mi kis
lakunkban odalenn… a hol kis fiunk vár reánk… az isis és antipathes
grottában, a veres és fekete korallokból épült lakásban… körülnézni,
hogy elférünk-e abban mind a hárman?… Elférünk mind a hárman!»…

Walter Leonak minden idegerejét meg kellett feszítenie, hogy a köny ki
ne csorduljon szemeiből.

Viszi őt már magával az a fényes árnyék…

A beteg folytatá:

– Még többet is beszélt… Hogy a tengernek zöld firmamentuma van. Az is
olyan, mint az égbolt… A kik látják megnyilni a kék mennykárpitot,
azoknak megnyilik majd az a sötétzöld égkupola is… S az üdv sugára lesüt
egész a tengerfenékig s a kagylók ragyognak benne, mint a drága-kövek…
Ott fogunk várni a mi világosságunkra… Oda jön le értünk az a fényes
alak, a kinek ő megfogadta, hogy úgy fog neki egykor visszaadni, oly
tisztán, oly fehéren, mint a hogy oltára mellől elvett… Nem az oceán
végtelen hulláma mos engem olyan tisztára, fehérre, hanem az ő végtelen
szerelme…

Ezzel a szóval befelé fordult, megölelte a láthatatlan alakot és
elaludt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap ismét meglátogatta őt Leo.

Mindennap egy évtized különbséget mutat arczán.

– Captain!… monda Leonak lankadozott hangon… Mi nem utazunk már együtt
messze… Nőm nagyon beteg… alig lélekzik már… Szivére teszem kezemet s
elszámlálom az érütést… Negyven egy percz alatt.

Saját érverése volt az.

– Captain! Ön tudja azt jól, hogy nekünk kettőnknek van egy lelkünk… Nem
olyan ritkaság ez… Hajdan, mikor könyvtárakban laktam, egész foliánsokat
olvastam olyan emberekről, a kiknél kettőnek jutott egy lélek…

Legtöbbnyire nő és férfi szokott lenni… de vannak esetek, hogy két
férfi, vagy két nő bir egy lélekkel… Néha ikertestvéreknél fordul ez
elő… Rendes dolog az összenőtt ikreknél… Azoknak ugyanegy perczben kell
meghalniok; mert kettőjöknek van egy lelkük… Így volt az új-szőnyi
összenőtt ikerleányoknál… így a siami ikertestvéreknél.

Az őrültek szeretik kedvencz rögeszméiket tudományos idézetekkel
támogatni.

– Nekünk is kettőnknek van egy lelkünk… folytatá a kór. A mint kedvesem
szíve utolsót dobban: az enyém is megáll… Hol járunk most captain?… Adja
ön ide a térképet.

A beteg kiterjeszteté ágya fölé a térképet s elaszott kezének újjával
keresett rajta valami helyet.

– Itt van captain… Ez itt a White sziget… Ez itt a Barton Cliff… Mikor e
kettő közé érünk, ottan van nekünk az otthon… Messze még odáig?… Még
húsz mértföld a számítás szerint… Akkor holnap már helyben leszünk…

Leo nem tudta kiállani e szavakat: félrefordítá arczát.

– Figyeljen rám… captain… ne érzékenykedjék… mit tesz az?… két utazóval
kevesebb; semmi más… Nem nem… bocsásson meg… On minket nagyon szeretett
mind a kettőnket… Legyen áldva érte. Ön minket salutáltatni fog
ágyulövéssel, félárboczra felhúzott lobogóval s aztán, mikor egyedül
lesz, nem látja senki, akkor meg fog siratni… Legyen boldog az életben!

Most arra kérem önt, hogy a mint halva leszünk, mindkettőnket
göngyöltessen ugyanazon darab vitorlába; lábainkhoz varrasson egy
ágyúgolyót… de az ő arczát ne varrassa oda a vászonhoz tengerész szokás
szerint, azt ne érje semmi sértés… e szép madonna-arczot!… És azután,
mikor a White sziget nyugati csúcsa és Barton Cliffe közé ér a hajó, ott
bocsáttasson le bennünket a tengerbe… hadd menjünk haza a mi kis
fiunkhoz,… a ki mi reánk vár… God bye captain… üdvözölje nevünkben
mindazokat, a kik rólunk megemlékeznek… A mi kis vagyonom maradt,
osztassa ki azok között… a kik nek valami bánatuk van… Holnap, ha eljön
ön ismét egymás mellett fekve fog bennünket találni… csendesen…
szótlanul… Talán addig sem tart… Már alig ver a szíve… Serena!…
Alszol-e?… Melyikünk… öleli meg… a másikat… utoljára?…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezzel megszünt dobogni egy nagy nemes szív, mely nagy erényeiért nagy
jutalmakat vett, nagy botlásaiért nagyon megszenvedett…

Hibája is az volt, a mi az erénye: – férfi volt s asszonyt szeretett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Walter Leo barátjának adott igéretét híven beváltá.

A holttestet egy ólomkoporsóba záratta le, s azt maga vitte el vasúton
Hamburgig; ott hajót bérelt a számára s elszállítá azt a csatornán
keresztül egész a White szigetig. Csak Helene kisérte őt, és fia még.

Ott, a Barton Cliffe láttávolában felhúzatta a félárboczra a lobogót,
hat lövést adatott az ágyúkkal s azzal lebocsáttatá az ólomkoporsót
barátja hült tetemével: – hadd keresse fel kedveseit az isis és
antipathes tündér grottájában.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Higyjük, hogy rájuk talált!…



TARTALOM.

II. KÖTET.

  A cseh Schweiczon át  1
  A hivott könyek  9
  Walter Leo bankár  19
  Ismét itthon  41
  A hiresség átka  49
  A hang a tenger alul  62
  Éjsarki fölfedezések  70
  «Never more». (Soha többé.)  90
  Consors és Consors  102
  Mademoiselle Belle Ange  118
  A kézcsók következményei  128
  Gyógyíthatlan bajok  137
  Az «új világ»  145
  A felelet  153
  A titkos kulcs  166
  Zeüsz, a nymfa és a faun  181
  Fatime  206
  Serena  224

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

13 |legkeresettebb czíkk |legkeresettebb czikk

14 |tudott felelní |tudott felelni

33 |mindig volt? |mindig volt?»

61 |vigyazatlanságot is |vigyázatlanságot is

129 |rád vetettt |rád vetett

131 |megtisztelte latogatásával |megtisztelte látogatásával

166 |más elegtétel |más elégtétel

175 |mást, esak |mást, csak

203 |börzei fozlalkozásaidat |börzei foglalkozásaidat

205 |veled megyek |veled megyek.

218 |megtaszította Giedeont |megtaszította Gideont

241 |csende sen… |csendesen…]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Enyim, ?tied, övé (2. rész) - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.