Title: Enyim, ?tied, övé (1. rész) - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Enyim, ?tied, övé (1. rész) - Regény" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XLVII. KÖTET

ENYIM, TIED, ÖVÉ. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

ENYIM, TIED, ÖVÉ

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

FÉRFI SORSA A NŐ.


TAVASZ.

Huszonnégy ifjú mulat kedvére a ligetben.

Tavasz van. A fákon még nincs levél, csak virág. Azok az aranyba,
rózsaszinbe játszó, hímporterhes barkák, mik a lombot megelőzik, tündéri
zománczot adnak az erdőnek; a mező is sárga a fűvel együtt ébredő
virágtól. A berekben már itthon van a fülemile.

Természetébredés van: a vadméh előjön faodujából, megy virágot bújni,
ezret egy nap; a nővirágból mézet szí, a hímvirágból hímport szed; a
kéjencz! pedig ő maga se nem férfi, se nem nő.

A hol a bükkfák sürüjéből a távolba kilátás nyílik, a zöld vetésektől
zománczolt rónán egy lovag-kastély látszik a festői perspectiva
hátterében, oszlopos peristyljével, aranyozott tornyaival; túl rajta
ismét sötét erdők.

A huszonnégy ifjú élvezi a szabad lég örömeit, s mulatja magát hajlamai
szerint.

Néhányan az erdők mélyét járják; – ki növényeket gyűjt, ki köveket tör
kalapácscsal. Amaz orvos lesz valaha, emez bányász. Egy pár puskával
karján cserkészik a távoli vágásban és vetések között, s a melyik
közülök lőtt foglyot hord, tarisznyájára akasztva, az szenvedélyes
vadásznak indult; míg a másik, ki elszalaszt nyulat, pipiskét, s csak a
vetéseket bírálja, iparkodó mezei gazdát árul el magában. Kettőnek
megint az a mulatsága van, hogy háromszögellési munkálatokat
hevenyésznek: ezekből bizonyára mérnökök válnak. Egy letelepült egy
levágott fa törzse mellé, s rajzalbumába egy tájkép-részletet vázol. Ez
híres festő lesz valaha. Egy félrehúzta magát egy virágtól aranyos
juharberekbe, s fuvoláján versenyez a csalogánynyal. Ebben a jövendő
nagy zeneművésze rejlik.

Egy csoport az erdei majorlak udvarán a vadgesztenyefák alatt ül az
asztalnál, s jókor hozzálát a kancsóhoz, s a közben hevesen vitatkozik a
nagy napi kérdés: a honi védegylet fölött; mellette és ellene keményen
feleselnek, indokaik száma kifogyhatlan, furfangos fordulataik meglepők,
meggyőződésük makacs; elárulják a leendő publicistát, megyei szónokot,
pártvezért, és mindenesetre a hivatott ügyvédet.

Kettő-három heverész a fűben és élvezi a semmit tevést. Ezek urak
lesznek valaha. Főispánok, helytartótanácsosok.

Egynek az a feladata van, mezei mulatságul, hogy társai összeadott
pénzéből lakomát rendez, annak a kiállítási költségei felől a majorossal
alkudozik, úgy hogy annak is maradjon valami, s a közbenjáró is
megtalálja a maga provisióját. Gyönyörűen tud visszaélni a
kétszerkettővel. Ebből bankár lesz valaha.

Egy meg a konyha szentélyébe tört be, s mig társa a majorossal
alkudozik, tüzes ostromot kezd a majoros kökényszemű leánya ellen, nem
riadva vissza a hirtelen-kéz gyors kifizetéseitől. Alacsony, de ideges
termetű eleven fiú, göndör, fekete hajjal, tüzes szemekkel, vérpiros
ajkakkal; fürge és szemtelen, mint egy ördög. Ebből nagy Seladon lesz
valaha.

– Majd békét hagysz annak a jámbor szűznek, Gideon! kiált az asztal
mellől gordonka hangon a számvető társ.

A jámbor szűznek azonban nincs szüksége idegen oltalomra. Kap egy kanna
vizet, s bizony anabaptizálja vele Gideon úrfit, s most már üldözöttből
üldözővé válik. Gideon úrfi sem veszi tréfára a dolgot s menekül, a
merre ajtót lát. A konyhának azonban kettős ajtaja van: a felső nyitva,
az alsó szárny csukva. A menekvő Don Juan őzsebesen szökik át a zárt
ajtón, egyúttal fejét is mesterileg alákapva, hogy az ajtóragasztóba ne
üsse felülről, s az utána küldött kanta vizet mind az asztalnál ülő
társak kapják a nyakuk közé. Szitkozódnak aztán és nevetnek.

Hanem az ugrás remek volt. «Ebből a fiúból műlovar lesz: meglássátok!»

Az ifjak mind levetették felső-öltönyeiket. Olyan jól esik ingujjakban
lehetni. Hogy nincs rajtuk a felső-öltöny. A «nincs» esik jól.

Az ebéd elkészül. Jelt adnak a pásztor-kürttel. Az, a melyik a csalitban
furulyázott, a havasi kürtöt is gyönyörüen tudja fújni. Universal genie
a hangszerek közt. A hívó szózatra összegyülnek a szanaszét kóborlók: a
füvész, a kövész páfránaival, zuzmóival, paláival és csillámaival, a
festő félig kész rajzával, a vadászok pipiskéikkel; a hosszú asztal
körül megnépesül; csak egy hiányzik még. Hol van Incze?

Azt sem éhség, sem kürtszó nem csalja ide?

Keresik, nevét kiabálják, nem kerül elő sehonnan.

Tán elaludt valahol? – Incze? Aludni? Hisz még éjjel sem aluszik.

Tán valami szép leányra akadt? – Inczének leány? Akkor futna el, ha egy
szép leány akadt volna ő rá.

A majoros szép leánya csakugyan emlékezett rá, hogy látta a keresett
ifjút a méhesbe bemenni. Utána eredt, hogy majd behíjja. Incze csakugyan
ott volt. Olvasott egy könyvet. Abba úgy el volt merülve, hogy se
látott, se hallott, se nem éhezett. Mit mondtunk? ugy-e? A mint a méhes
egyik ajtaján a szép leány belépett: Incze rögtön kimenekült a túlsó
ajtón.

«Oh Innocenti!»

Volt nagy kaczagás, évődés, ingerkedés a társak részéről. Mit olvastál?
Tocquillet. Amerikában járt a fiú. S hogy visszakerült egyszerre, a mint
egy leányarcztól megijedt!

A kigúnyolt könyvbuvár szép görögszabású arcz és alak. Apolló homloka és
Theseus vállai hozzá: áll, ajk, szemöldök, mind a classicus
szobormintákra emlékeztetnek; még a kifejezés is oly hideg és nyugodt e
vonásokon, mint egy szoboré, s izmos termetének mozdulataiban az erő
nyugalma látszik.

Társai a főhelyet hagyták fenn számára az asztalnál. Ő látszik a
legidősebbnek; bár szőr neki sincs az arczán, mint a többinek. Bizonyos
felsőbbséget látszik gyakorolni társai fölött.

Az izletes lakoma, az ürülő kancsó mellett zajos lesz a társalgás,
vitatkoznak kedvencz eszméik felett; van dévaj kaczagás itt-amott;
járják a bohó adomák. Azoknak némelyikében a zárszó csak a latinul értők
kedveért mondatik: «Mit mondott a barát a thea és kávé közötti
választásra a szép leánynak?» «Te quidem vellem; sed cave.» – «Mit
mondott a diaconus az esperesnek?» «Malo Cocam, quam Uri?» – Közbe egy
citamen Horáczból: «Nesit ancillae tibi amor pudori!» Ezt tréfásan
mondja Gedő Inczének s telt poharával koczintásra ingerli a komoly
mélázó ifjút egy «Vivat»-tal a szép majorosleányra; de Incze nem iszik
bort, s nem iszik leányért.

Végre keresztültör a zajból a dal, megzendül a legvidámabb népdana,
tüzes szemű leányról, barnáról, szőkéről, piros ajkról, csókról, forró
szivdobogásokról: az ifjú arczokon úgy ragyog a láng!

Incze hagyja őket dalolni, maga nem vesz benne részt.

Kitűnik, hogy egyike azoknak, kiket a fűben heverve láttunk restelkedni,
gyönyörű tenorhanggal bir, s szépen énekel. Bravo! Nagyobb úr lesz
belőle, mint a milyennek szántuk: nem főispán, de operai művész, európai
hirű!

Az egyetértés nem tarthat sokáig, a hol huszonnégyen vannak, s a hol
félakó bor elfogyott. Egy rész bordalt akar énekelni, más rész Nabucco
kardalait, ezen két pártra oszlanak; tizenketten felkerekednek s
elhagyják az asztalt, kivonulnak az erdőbe; azok közt van Incze. A más
tizenkettő ott marad a diadalmasan megtartott padokon, s most már
nekieresztett kedvvel harsogtatja profánus dalait, mig az elvált rész
egy viszhangos szálfaerdő tövében hymnusokat énekel – operákból.

De a győztesül ottmaradtaknak nem elég az, hogy az ellenpártot
megszöktessék, jó kedvüknek még az a vágya is van, hogy amazokat ne
engedjék a maguk módja szerint mulatni. Utánuk mennek, megtömve
zsebeiket makkal, s a mennyire a makk elhord, elkezdik amazokat
hajigálni. Gedő ügyes hajító. A mint a tizenkét ellenpárti bajtárs
körben felállt, előre megmondja: ez a makk melyiknek szól. S valóban
odatalál. A löveg koppan, vállon, tarkón, háton: nem tesz kárt, de
boszant. A megtámadottak nem állnak boszút. Felkerekednek, bevonulnak az
erdőbe, ott azután védve vannak a hajigálás ellen.

Gedőnek pedig már minden porczikáját csiklandozta a veszekedési terv.
Túl volt terhelve az életerő villanyával: valami tárgyat kellett
találnia, a min negédét kitöltse. Ott legelészett egy szamár a fris
gyepen. Fiatal vemhe volt, nem viselt még terhet soha.

«Ki üli meg ezt a szamarat?» veté oda az indítványt Gedő.

De hát ki ne vállalkozott volna rá? Én is. Más is.

Pedig hát se egynek, se másnak nem sikerült a vállalat. Óh, a szamár
nagyon okos állat: csak teszi magát, hogy ő szamár. Nem engedi az magát
olyan könnyen megnyergelni, mint az ember. Furfangos, elővigyázó,
ravasz, sunyi állat az; van érzéke a humor iránt, s ha feltett valamit a
fejében, van erős jelleme attól el nem állani.

Hárman-négyen lepotyogtak a hátáról egymás után, a többieknek rengeteg
hahotája mellett.

Ez a tréfa odacsalta az erdőbe menekülteket is. Nem haragudtak már.
Változott a mulatság tárgya. A szamár lett a központ.

A nyeregbetörés kiséretében most Gedőn volt a sor.

Az ifjú oly gyors volt és ügyes, mint egy párducz. Mikor ez felszökött a
szabad vadállat hátára, azt nem tudta ez oly egyszerre lebukfenczeztetni
a hátáról, mint a többit. Azokkal könnyen elbánt. Ha nagyon előre ültek
a hátán, akkor elkezdett szaladni, s azután egyszerre lekapta a fejét a
két első lába közé, s hirtelen megállt, a lovag keresztülrepült a fején;
ha pedig nagyon hátra ült, akkor felrúgott a két hátulsó lábával, s a
lovag bukfenczet vetve szállt alá; a melyik már azt hitte, hogy megmarad
a hátán, az alól meg olyan szépen ki tudott ugrani valami szörnyen
tréfás, groteszk fartolással oldalvást, hogy az csak bámulva találta
maga alatt a szamár helyett a vakandturást.

De nem dobhatta le Gedőt. Úgy fogta az két marokkal a bozontos sörényét,
s úgy szorítá keresztül lábszáraival a derekát, hogy a vad vemhe nem
szabadulhatott meg tőle. Hasztalan rúgott fel, ágaskodott előre: ezt nem
hagyhatá el; megkisérté kínzóját nekivinni a fák derekának, hogy
lehorzsolja magáról szamár szokás szerint; hanem egy kegyetlen
ökölcsapás eszére téríté; majd levágta magát a gyepre, hogy majd úgy
heveri le a lovast a hátáról; az sem ért semmit: az ifjú ott maradt a
földön fekvő felett szétvetett lábakkal, s mikor az felugrott, ismét ott
érzé vékonyaiban a sarkait, mig végre valami tiz-tizenkét gyorsan
egymásután következő ökölcsapás a buksi fejére teljesen felvilágosítá őt
a szamár hivatása felől e földön; a mikor azután teljesen megadta magát,
s négy lábát szétvetve, és füleit előre tartva, ő maga kezdé el a
kapitulaczionális chamadeot trombitálni, s szontyolodottan hagyta a
kötőféket a szájába köttetni; a mikor aztán diadalmas lovagja
kormányozhatá jobbra-balra. Milyen hatalmas huszár lesz ebből valaha!
vagy talán lovászmester; – avagy sportsman!

Általános üdvriadal köszönté a győztest.

A győzelem hevélye szokás szerint felkölté benne a kevélység dicsekedő
daemonát.

«Most így fogok hazavonulni, mint Krisztus virágvasárnapon.»

Egy része az ifjaknak nevetett; egy része morgott.

«Nézzétek a lictorokat!» szólt a szamáron lovagló gúnyosan, «hogy
morognak. Pedig ha mi lettünk volna akkor a halászok, ilyen tizenkét
fiú, mint mi; ha minden apostol azt tette volna, a mit Péter, hogy
karddal csapott volna közé, nagy fordulat állt volna be a
világtörténetben; Krisztus megszabadult volna, mennyi csodát tett volna!
késő vénséget ért volna, s most ő volna az öreg Isten!»

A morgás most már a felgerjedés hangjává emelkedett.

«Ne itéljétek őt meg most!» csitítá Incze nyugodt hangon társait:
«látjátok, ő most hozzá van nőve a szamárhoz; Biléam szelleme szól
belőle.»

Ez a szó egyszerre kaczajjá változtatta a botránkozás hangját; Gideon
észrevette, hogy rá nézve most már rossz positio a szamárhát. Leszállt
róla.

S a földön állva folytatá:

«Azt mondom, hogy ha mi lettünk volna az apostolok, akkor te volnál a
keresztre feszítve – Pilátus!»

«No hát legyek én Pilátus,» szólt Incze, kalapját ledobva fejéről a
gyepre, s karjairól feltürve az ingujjakat. «Jertek hát ránk és düljön
el itten, hogy mi fordulat lett volna a világtörténetben, ha a
Gethsemane kertben dulakodásra került volna a dolog?»

«Ide halászok!»

«Ide lictorok!»

A fiatalság ősi szokás szerint halászoknak és lictoroknak nevezte
egymást, a szerint, a hogy hajlamai csoportosíták.

Azzal mindenki ölrekapott a maga kiválasztott ellenfelével.

Hogy is végződhetnék fiatalok közötti mulatság a zöld gyepen birkózás
nélkül. Ez az élvezetek legmagasabbika: mámorítóbb az ivásnál, hevítőbb
a szerelemnél; a túlhabzó férfierőnek kölcsönös összevillámlása.

Mindenki kikeresi magához illő ellenfelét s birokra megy vele. Gideonnak
jut Incze.

Ha nyers erő, durva hevély volna megengedve a játékban, az egész
társaság együtt nem volna képes helyt állani a herculesi komoly ifju
ökleinek; de itt csak gyakorlott ügyességre van hivatkozás, s ebben
méltó ellenfelére akadt. Ki vannak véve az erőszak fogásai, a
derék-betörés, a gulyásos levegőbe lódítás és földreteremtés, az
állfelütés, az ököllel nyomás; csupán a nemesebb testgyakorlati
fordulatok járják, s ezekben a két mérkőző egyike sem enged a másiknak.

A többi társak, győzve, vagy legyőzötten, abbahagyták már, le is verték
magukról a port s most csak a kettő tusáját nézik.

Buzdítják őket, «ne hagyd magad!» A részvét a gyöngébb félhez hajlik, ki
társa erejének túlsúlyát bámulatos tornászi ügyességével egyenlíti ki. A
körülálló ifjak ujjongnak Inczének minden újabb sikertelen kisérletén.
Ez boszantja a küzdőt. Egyszerre hóna alá kapja ellenfele fejét
balkarjával, s jobb karját alája csapva, felragadja azt a levegőbe, s
azzal ennek két kalimpázó lábával, mint a csata-cséppel veri szét a
kaczagókat; nem nézve ki barát, ki ellenség? Erre valamennyien ellene
támadnak. Most azután igazán elemében van. Lerázza magáról támadóit,
mint oroszlán a kopókat. Három társa akad, ki segíteni jő neki. Hátaikat
egymásnak vetik s szembeszállnak a többivel mind. Van kaczagó harag,
dühig fokozott jókedv, csintalan örömkitörés, férfihoz, ifjúhoz illő.
Gyönyör elnézni e tomboló férfirajt, e küzdő gomolyt; az olympi játékok
legnemesebb faját.

Most csak játék, de minő küzdés lesz az, ha egyszer ez a jelszó talál
elhangzani: fegyverre férfiak! Minő hősök, minő katonák lesznek ezek
itten!…

… Az estharang megcsendül. A távol lovagvár tornyából mélán ringanak át
a zengő ligeten áhitatgerjesztő hangjai.

Az első kondulására a harangnak mintha ketté volna vágva egyszerre a
tusa, a játék. A küzdők szétválnak. Nincs többé se vidám harag, se
szikrázó jókedv. Egy szó nélkül siet mindenki felöltönyét felvenni. S
mikor az angelus utolsó csendülése is elrezgett a légben, mind a
huszonnégy ifju ott áll párosával sorban a gesztenyefák sorai alatt.
Öltönyük, mit felvettek, hosszú fehér talár, az idősebbeknél fekete
övvel és skapuláréval.

S az utolsó harangszónál egyszerre rázendítik mindnyájan a zsolozsmát:
«Ave Maria…»

… A tavasz igérete csalárd!… Nem lesznek ezekből sem hires ügyvédek, sem
nevezetes államférfiak, sem hirhedett művészek, sem ügyes technikusok,
sem magas hivatalnokok, sem gazdag üzérek, sem vitéz huszárok, sem
diadalmas hadvezetők; – mert ezek egy szerzetes rend növendékei: az a
távol kastély ott az ő kolostoruk; az az ő sírboltjuk, a hol élve
meghalnak s meghalva élnek.

… Azonban ki láthatja a jövendőt előre?


EGY MAGYAR KOLOSTOR.

A «fehér barátok» kolostora (a hogy a népnyelv híja őket) hazánk egyik
legnagyobb rengetegének közepén fekszik. A rengeteg csak a hegyeket fedi
már, a téres völgyek a leggazdagabb gabonatermő földdé vannak
átalakítva. Az országutat, mely a lejtőkön, halmokon alá s fel kígyózik,
két oldalán fehér virágpalástba burkolt cseresznyefák jelölik: mintha
hó-gulák volnának zöld mezőben.

A kolostor egészen modern stylben épült palota. Az északi szárnyát
képező kéttornyú cathedrale nélkül magán úrilaknak volna nézhető. A
hajdani kolostort, melyet Imre királyunk építtetett, a török háború
alatt leégették, s kirabolták; egy portale az uton a régi alapkő
lapidarbetüs feliratával, s egy faragott pillér homlokrésze, mely most
egy szobor alapjául szolgál, az egyedüli emlékek, mik a romokból
megmaradtak. A góthstyl remekei ily töredékekben is.

Minden új alkotás itt: az épületek újabbkori kényelem igényei szerint
alakítva; a parkban exoticus fák, virágcserjék, pozsgár bozótok, a
legvénebb fenyőcsoport a belső udvaron, simahéjú amerikai cembrák, bár a
torony ablakáig emelték már sudaraikat, nem idősebbek száz évesnél.
Gyermekkor náluk.

A török pusztítás által elárvult kolostor roppant birtokait mint «res
nullius»-t? (senki birtokát) majd a körüllakó főurak, majd a szomszéd
ausztriai szerzetes rend provinciálisai foglalták el azután, s két
századon át tartották magukénak. A szerzet magyarországi tagjainak
hosszú és kitartó küzdelmükbe került azt visszaszerezni. Egy apátjukat,
ki ez ügyben sokat fáradozott, mikor útjából visszatért, az erdőben
agyonverették; arczképe alá oda van írva: «ex insidiis occisus». S
utoljára is meg kellett vásárolniok a birtokukat készpénzen, s még
azután is sok ideig vazalljai és adófizetői maradtak az osztrák
főnöknek, csak e század elején szabadíták ki nyakukat a hűbériség járma
alól. A jelenet meg van örökítve a képtárban, a midőn I. Ferencz átadja
a diplomát az akkori apátúrnak. Az apátúr úgy tünik fel a képen a király
mellett, mint egy óriás: széles homloka, erős szemöldei, ajkai fölött a
borotválás daczára is feketéllő bajusz, a merész szemek, tanuskodnak
róla, hogy ez alak nem szokott eszköz lenni, hanem cselekvő kéz.

A visszaszerzett föld az erélyes kéz alatt visszaadta mindazt, a mi
elveszett. A hajdani gazdagság visszatért. Az elrabolt templomkincsek
helyébe újak jöttek, az oltáron szobrász és festész remekelt, muzeumok
gyüjtettek össze ritkaságokból, s felépült a kolostor büszkesége, a
kincseket érő könyvtár, melynek karzatait, táblázatát, állványait
bámulandó remekben magyar asztalosok készíték, magyarhoni ritka
fanemüekből, a díszitések gyönyörű tiszafa- és szömörcze-lapokból
alakítva, kiváló ízléssel. A tudomány minden ága képviselve a nagy
foliánsok s a tarka kötésű zsebkiadásokban, egész a classica és a modern
litteraturáig; köztük becses incunabulák, egyetlen példányok, érdekes
kéziratok, a régi nyomdászat remekei, s a miniatur-festészet és
szépirászat türelempéldányai.

De nem csak a küllem új és nemzeti: a szellem, mely azt alkotá, vele
azonos; ezen kolostor tanárokat nevel, kik az előhaladott tudományos
képzettségben, a szabadelvű felfogásban, s a hazafias érzületben minden
más felekezet tanáraival méltán versenyeznek.

«Haladás, szabadelvűség, hazafiuság» egy kolostorban! szokatlan fogalom;
de köztudomású, hogy úgy van, s a történetírónak, ki egy nagy esemény
emlékét akarja plastice kiemelni, ahhoz méltó piedestalul a külzetet is
élethíven kell kifaragnia, hogy szobrából érthetlen torzkép ne legyen,
vagy hihetlen ábrándkép, vagy a mi legrosszabb: prózai sáralak.

Ez a kolostor növendékeire nézve nem börtön, hanem otthon; nem sírbolt,
hanem egy világ.

A tantervből a kényelem s az egészségápoló élvezet sincs kifeledve.

A tantermek mindegyikében csak nyolcz növendék foglal helyet saját
íróasztala mellett; csupán a természettani előadásokra gyülnek össze egy
közös teremben. Üres idejét mindenki töltheti szabadon választott
mulatsággal: minden tanoncznak van külön kertje; a közös kertben fedett
tekepálya, a teremben tekéző asztal, távolról odavezetett forrás-viz
csorog a folyosón márvány medenczébe, s fürdőszobákban válogathat, kinek
hideg, kinek meleg tetszik; pipázni egy külön terembe gyülnek össze, s
ott állnak, sorba támogatva, longissimáik a közös dohánydöböz körül; ott
vannak a hegedűk, violoncellok, fuvolák, mikkel quartetteket rendeznek;
télen járja a korcsolyázás a befagyott tavon. Étkezésük tápláló és
izletes, melyből egy kis adag bor sem hiányzik; éjszakára tiszta
kárpitos ágyak várnak reájuk négyesével egy teremben; az egy szobában
lakókat hajlamaik válogatják össze. – És azután van minden évben két
hónapjuk, a mikor a rend minden tagja: novitius, diakonus, tanár, perjel
és apátúr teljes szabadsággal mehet a világba, a merre kedve tartja, s
nem őrködik felette más, mint saját fogadalma; a mikor még szerzete
fehér palástját is leteheti, az sem gátolja lépteit.

Ebben a kolostorban nincs semmi poézis! Nincs sem börtön, sem kínzó
eszközök, sem befalazott üreg, hová az élve eltemetettnek lyukon
adogatnak be kenyeret és vizet, sem a szőring alatt viselt szeges öv,
sem mezitláb vezeklés, sem sanyarú jejuniumok, sem éjjeli virrasztások,
ascetai testsanyargatás; és semmi neme a büntetésnek arra nézve, ki
hibát követ el vagy a kényszernek arra nézve, ki a zárdát el akarja
hagyni.

Ennek a kolostornak a tagjait nem köti más hatalom egymáshoz, csak a
kölcsönös szeretet.

Az engedelmességi fogadás, melyet önválasztotta apátjuk kezébe tettek,
nem nehezebb, mint egy gyermek engedelmessége atyja iránt.

Egymás közt úgy nevezik magukat, hogy «testvérek».

Főnökük az apátúr, egy szelid arczú, jámbor kedélyű agg; Socratesfő –
szakáll nélkül; soha nem iszik bort (az áldozat-kelyhen kívül), soha
föveg fején nincsen (az infulán kívül), soha nem beteg, soha nem
haragszik. – Úgy tünik fel gyermekei között, mintha rájuk nézve nem csak
atya volna, de maga az «alma mater» is benne személyesülne.

Nem félnek tőle: – szeretik.


EGY BETEG TESTVÉR.

Egy nyáron kiütött a himlő-ragály a vidéken. Gyorsan elterjedt az a
falvakban. Ily vész idején a pap egyszerre testi-lelki orvos. A fehér
barátok ifja-vénje el volt foglalva a körülfekvő falvakban betegek és
halottak körüli szomorú szolgálattétellel. Önfeláldozó buzgalommal
vállalkoztak a küldetésre.

Csupán egy vallotta meg nyiltan az apátúrnak, hogy ő fél. Az apátúr
ennélfogva felmentette őt a beteg-látogatás kötelessége alól, a ki fél a
ragálytól, az ne közelítsen. – Ez az egy volt Gedő.

Pedig társai előtt ő volt bátorságáról hirhedett. Ő mert az alig
befagyott tó ujjnyi vékony lemezén korcsolyával végigsikamlani; ő tette
meg azt, hogy a kastély keskeny párkányán végigsétált, s a közben még
hegedült is; ő volt az, a kinek hiába beszéltek, hogy áthevülten,
izzadtan, jéghideg vizet ne igyék, s a ki társai közül egyiktől sem
félt, s a hogy szóval mondá, magától az ördögtől sem s a hogy tetteivel
igazolá, főnökeitől sem. Hanem a ragálytól félt.

Nagyon tudott félni.

Nem is hált abban a teremben, a hol a beteglátogatásból hazatérő társai
voltak; hanem áttétette az ágyát az infirmeriába.

Ezt ugyan a babonás hit istenkisértésnek nevezi: ha egészséges ember
előre a kórodában keres menedéket; de Gedő a babonától sem félt. Ő csak
a reális veszélytől tudott rettegni, s ezúttal a kolostorban egyedül a
kóroda volt vésztelenített hely.

Pedig ám a ragály is épen olyan láthatatlan, megmagyarázhatatlan
ellenség, mint a vakhit alkotása: az átok; nincs szárnya, még is repül;
nincs körme, még is megfog; nincs foga, mégis megmar.

A ragály rég elmult, hónapok teltek el utána. Azok közül, a kik benne
naponként keresztül-kasul jártak, egy sem esett áldozatul. És akkor,
mint egy zivatar után elkésett villám, sujtotta le a rég más vidékre
költözött ragály az egyedül őrizkedőt. Gedő testvér kapta meg a himlőt a
legveszélyesebb alakjában a kórnak.

Most azután jó oka volt az infirmeriában feküdni.

Társai felváltva ápolták: ágya mellett éjjel-nappal ott ült egy és
őrködött felette. A himlőkórosok igen nyugtalan betegek. Gedő mindannyi
közt a legrosszabb volt.

Mikor az a szak következett a kórlefolyásban, a midőn a beteg hajlandó
az arczán égető viszketegséget egy veszedelmes karmolással megszüntetni,
mely által az Isten képét egész életére elcsufitja magán: akkor
kénytelenek voltak a kényszer-zubbonyt feladni rá, hogy kezeivel ne
árthasson magának.

Ez fokozta lázas dühét.

A válságos éjszakán Incze testvér virrasztott mellette. A beteg ilyenkor
mindig ébren van, vagy hagymázban beszél.

Incze a bölcs Kempis Tamás munkájából olvasott fel előtte: A beteg
ingerülten szakítá félbe:

«Csapd be azt a könyvet; ha azt nem akarod, hogy ordítsak, mint a
behemoth.»

«Mit kivánsz?»

«Azt, hogy szabadítsd ki a kezeimet ebből a zubbonyból.»

«Nem lehet. El fogod arczodat ékteleníteni.»

«Azt akarom. Hadd legyek csúf. Legalább, ha tanár leszek, félni fognak a
pofámtól a kölykek. Hejh, kapjam őket egyszer a kezembe; több botot
elnyüvök rajtuk, mint Orbilius Pupillus, a római gyereknyúzó
grammatikus. Hadd marczangoljam össze az arczomat, kérlek. Ha pap lesz
belőlem, nem kell az ördöggel ijesztgetnem a híveimet, magam is
megijeszthetem. Többet szenvedek, mint Jób. Hiszen Jóbnak, mikor
bélpoklos volt, szabad volt undok testét a szemétdombon cseréppel
vakarni.»

«Nyugodjál meg, testvér.»

A beteg féldeliriumban beszélt.

«Ejh, én nem vagyok neked testvér; csak ős anyánk volt közös: Éva
asszony. Az én apám nem volt Ádám, – hanem Szammáel: Éva asszony balkézi
házassága. Attól eredt Káin. Csak olyan atyafiság ez. Eredj fel a
könyvtárba, keresd fel nekem a gnosticusok közül azt, a melyik Káin és
Abel legendáját kommentálja. Saturninus, Tatianus vagy Carpocrates közül
az egyik. Majd megmutatom abból neked, hogy az első két testvér is
leányokon veszett össze: egy szép leányon, meg egy rút leányon. A szép
Aklimát mind a kettő szerette, s a rút Lebuda egyiknek sem kellett.
Ezért azután Abel urat, a te nagyapádat, agyoncsapta az én nagyapám,
Káin. És azután hordozta egy állatbőrben a hátára kötve magával
erdőn-hegyen át, mig egyszer meglátta, hogy a cserebülyök hogy hantolnak
el egy döglött vakandokot, s azoktól megtanulta az első temetkezést. És
ez mind leányok miatt történt: az áldozat füstje csak emblema.»

«Ránk nem szállott az ő örökségük.»

«Ki tudja? Borgia Caesar bibornok volt, s megfojtotta a szép Aklimáért
annak a férjét.»

«A ki keresi a kisértetet, megleli azt, ha bibort visel is.»

«Vigyázz Innocenti! Tudod, hogy a kisértő körüljár, sicut leo rugiens,
quaerens, quem devoret?»

«Küzdünk ellene szent Antallal.»

«Könnyű volt Antalnak szentnek maradni. Hol kisértették? A pusztában.
Kik kisértették? Álmok, phantasmagoriák. Álmodott csábleányok, álmodott
aranyhalmazok, álmodott étkek. Könnyű volt el nem csábulni. Csak fel
kellett ébredni az álomból. Csak az ördög volt a kisértő. De jőjjön csak
Antal oda, a hol eleven ember a kisértő, a hol élő asszonyarcz nevet a
bűnös élvezetvágytól, a hol igazi pénzzel kinál a sunnyogó
saintsimonismus, s a hol nem hazudik a pincerna és refectorium, azután
ott maradjon meg ascetának!»

«Tekints magad körül, s látni fogod a kit idéztél. Férfiakat, kik vizet
isznak a vendégeik számára megrakott gazdag asztalnál, s kincseiket
Istennek s emberiségnek áldozva, ők maguk szőrcsuhában járnak.»

«Mondd: örök kényszerzubbonyban. Szabadítsd ki kérlek a kezemet, hadd
legyek hozzájuk hasonló. Engedd megrontanom a testemet, ha meg akarod
menteni a lelkemet. Talán ha rút fogok lenni, egészen más életnézeteim
lesznek. Megnyugvó, zárkozott ember leszek. Az a tudat, hogy a pofám
fertelmes, elfojtja bennem a kínzó vágyakat. Tudni fogom, hogy a kik rám
néznek, utálnak, s nem fogok náluk szeretetet keresni. Hallgass rám.
Engem ne keressen a kisértő, a ki fenyeget, hogy megesz; olyan kedvemben
találhat, hogy megeszem őtet én! Én nekem rossz gondolataim vannak.
Felóniát főzök magamban. Arra gondolok, hogy ha én ép testtel, arczczal
kelek föl most, csak addig maradok veletek, míg hasznát veszem. Ti
tápláltok, ruháztok, megtömtök tudománynyal. Mikor készen leszek,
odadobom lábaitokhoz a palástot és skapulárét, s megyek örülni az
életnek. Ez a szándékom. Nos, kiszabadítod-e a kezemet?»

«Imádkozni fogok Istenhez, hogy gyógyítsa meg testedet és lelkedet.»

«Útjában fog állni imádságodnak minden gondolatom. A hol járok, a hol
kelek, mindenütt lázadást szítok fogadalmaink ellen. Nem tűröm az
engedelmeskedést, nem a szegénységet, nem a vágyak megölését. Férfinak
tudom magamat, ifjunak és szépnek. Ha egy deli nőarczot meglátok, ha egy
délczeg férfival találkozom, ez a látás, mint a ragályos incubatio
lappang véremben, s alkalmat vár, hogy kitörjön. Mikor egyik
oltárképünkön azt a szép Magdolna arczot látom, eléje térdelek, s
lelkemben azokat a titkokat kutatom, a mikért e könnyek fakadtak, s hogy
miért nem lehet azokat letörölni? Ez az a daemon, a melyiket nem űz ki
az «exsufflatio». Mikor a kőrisfák virágait meglepi a spanyol légy, hogy
a bűztől nem lehet a park azon osztályához közelíteni, én akkor egyedül
sétálgatok ott magamban, s e langymeleg émelyítő szagot tele tüdővel
szívom be. Ti bölcsek azt mondjátok, ez a szagműszer allotriophagiája;
de én tudom, hogy ez a philtra. Ah, minő zúgás, csengés ez itt a
fülemben. Úgy nevezik, hogy «apácza-zengés».

A beteg megkísérté veszteg maradni. De nem soká tartott az neki. Újra
felsikoltott egész dühvel, a himlőkórosok sajátszerüen elcsukló hangján
rikácsolva:

«Bocsásd szabadon kezeimet, hadd tépjem velük ezt az elátkozott arczot.
A minap egy szép szőke leány azt mondta a másiknak, mikor a templomból
kijött: nézd minő szép ifju! és rám mutatott; társnéja nevetett és azt
mondá: hagyd el: hiszen pap. Engedd, hadd csináljak magamból
szörnyeteget. Száműzzetek innen! Én elrontok másokat is. Systema van az
őrjöngésemben. Tudod-e, hogy az emberi tagok és mozdulataik egy teljes
alphabetet képeznek? Ezt én találtam ki. Tanuld meg tőlem te is, hogy
azután tudhasd, mit tesznek azok ketten-hárman és többen is, kik a
legünnepélyesebb tények alatt mintegy véletlenül homlokaikat, szemeiket,
mellüket érintik ujjaikkal? Tanuld meg tőlem: A: a fül, auris. B: az
áll, barba. C: a nyak, cervix. D: a középujj, digitus. E: a mozduló
száj, edo. F: a homlok, frons. G: a térd, genu. I: a lágyék, ingven. K:
a fő, caput. L: az ajk, labies. M: a kéz, manus. N: az orr, nasus. O: a
szem, oculus. P: a mell, pectus. R: a nevető ajk, risus. S: a szemöld,
supercilium. T: a lábszár, tibia. U: a köröm, ungvis. V: a has, venter.
Majd aztán ügyelj a mozdulatainkra, s abból megtudod, hogy mikor némán,
csendesen ülni látszunk, s csak kezeink mozdulnak néha, miről beszélünk?
Óh, minő gyehenna ég a fejemen belül, s ti nem engeditek, hogy az
öklömmel üthessem azt, míg szétszakad!»

Incze megujitá a hűtő borékot a lázkóros homlokán és gyuladt fekélyektől
égő arczain, s beadta neki a csillapító gyógyszert; mire az sok
hánykódás után elaludt végre, és mély álomba sülyedt.

Ezalatt Incze kilopózott, és szobájából elhozta az ágya fölött függő
szűz Mária-képet, s odaakasztá a falra, a beteggel szemközt, hogy a mint
az fölébred, első tekintete e minden földi szenvedélytől tiszta művészi
alkotású képre essék. Talán ez enyhíteni fogja lázas agyának tüzét.

Mikor a nap első sugarai átpiroslottak a szömörczefák lombjain, gömbölyű
karikákat vetve a kóroda belső falára, a beteg fölébredt, s halk, rekedt
hangon könyörgött ápolójának:

«Emeld föl szemeimről a takarót.»

Incze sietett kivánatát teljesíteni, s jóságteljes hangon kérdezé tőle:
hogyan van?

«Csendesebben», suttogá a beteg.

Incze ismerte már a kór lefolyását sok tapasztalás után.

«Túl vagy a veszélyes válságon. A másodláz is lefolyt. Sokat szenvedtél
alatta.»

«Panaszkodtam?»

«Láttam.»

Egy pohárból mandulatejet adott a betegnek innia.

«Ma már szemeidet fel lehet takarni, s holnap kezeid is felszabadulnak.»

«Ejh, vidd innen ezt az italt: nem állhatom ki.»

– Mit kivánsz?

– Adj bort.

Incze hozott neki vizes bort. Ez jót tesz a kimerült idegeknek.

Attól újra elaludt a beteg: érzékeny szemei nem vették észre a
Mária-képet.

Azután egész nap aludt. Incze egész nap mellette ült, s borogatta
orczáit langyvizes kendőkkel. E korszakban legragályosabb a kór
lymphája; benne van az a beteg lehelletében, érintésében, a szövetben,
melylyel takarózik, s a szoba levegőjében. Incze nem engedte magát
fölváltatni.

Következő reggelen már egészen megszünt a láz; Gedőről levették a
kényszerzubbonyt. Sarcasticus kedve visszatért. Észrevette a Mária-képet
ágyával szemközt.

A mint Incze odalépett kórágyához, így szólt hozzá: (Kedve volt már
szurkálódni.)

– Én ismertem a te apádat. Szentképfestő volt Gyimóton. Nem tanította
neki a mesterségét senki: magától jött rá. Egész nap mázolt, szegény,
buzavirágszin palástos Megváltókat és rózsaszin köpenyes
Miasszonyainkat. Zöld kantust csak szent Cicellének adott. Remekül ki
tudta rakni aranynyal a fejeik körül a glóriát, az aureolát, s ezüsttel
a hét tőrt, mely a Boldogasszony szivét átszúrja. Az egész vidéket ő
látta el szentképekkel. Olcsón adta. Alig kereste meg vele a napszámot.
Azért adta olyan olcsón, hogy a zsidó piktorokat elszoktassa a
szentképfestéstől. Minden képe egyforma volt. Azt hiszem, hogy álmában
is tudta volna már azokat festeni, vagy sötétben, bekötött szemmel.
Félig-meddig belső ember volt már: a papok is ismerték mindenütt. Minden
vásáron, minden búcsun ott volt a szentképes ládájával. Nekem is
ajándékozott egy sárkányölő Szentgyörgyöt, mikor nála voltam: tetszett
neki, hogy úgy dicsérem a képeit. El is csakliztam azt a városban nyolcz
garasért. Te is segítettél neki mázolni vakácziók alatt; de neked azt
mondta a megboldogult: hagyd el fiam, ne állj te az én mesterségembe,
tanulj inkább diákul beszélni ezekkel a képekkel, a miket én festek; az
könnyebb munka, s jobban táplálja az embert. Állj be papnak: lesz
belőled perjel, apátúr, talán püspök is. Jó konyhát, jó pinczét
tarthatsz s nem bajod, ha a buzát megeszi a drótféreg: a tiedet nem eszi
meg. Négy lovon jársz. Még majd a szegény atyádfiain is tudsz segíteni
néha napján. Mikor azután kedvet kaptál a papsághoz, akkor, mint jó
szófogadó gyermeknek, jutalmul festette az öreg ezt a szentszűz képedet.
Az öreg igazán remekelt rajta, felülmulta saját magát. A többi képei
vásári mázolatok voltak, ez művészi ihlett alkotás. A szinvegyülete
Tintoretto ecsetjére emlékeztet. Pedig a többi képei nem emlékeztetnek
másra, mint Kóbi Iczig pamacsára, a ki boltczímereket pingál. A többi
csak festett vászon: ez egy eleven kép. Van benne valami csodálatos
földi báj, elvegyülve földfeletti magasztossággal. Ennek a képnek az
eszménye nem született a te öreged agyában. Ez egy élő nő másolatja.
Vigyázz magadra Innocenti! Minden este, reggel e kép előtt térdepelsz:
ha egyszer rátalálsz az eredetijére nehéz lesz a térdednek elszokni a
meghajlástól.»

Incze szentségtörésnek vette e czélzást, s a gúnyolódó előtt eltakará a
függönynyel imádata szent tárgyát. Úgy fájt neki e profán beszéd, mint
mikor az ártatlan gyermek azt a rágalmat hallja szülői felől, hogy azok
földi szerelemmel szerették egymást. Kedélye visszataszítja ezt a
gondolatot.

A veszély elmultával azután megszünt Gedőt ápolni, felváltotta őt más.

Gedő felgyógyult; arcza nem éktelenült el; egy hét mulva csekély
maradványai látszottak még rajta a kórnak: akkor visszatérhetett társai
közé.

Sokat köszönhetett nekik, leginkább Inczének; de nem volt szokása a
hálálkodás. Nem is volt nézetei szerint, mit megköszönni. A megmentett
életet? vagy a megtartott sima arczot? az ép szemeket? De hát mire jó
neki az élet, az ifjudad arcz, az ép szemek?

Ezt kérdezte ő számtalanszor ama kínos éjszakákon Inczétől, kisérve
daemoni kifakadásoktól, a gondviselés ellen emelt vádaktól.

Mikor azután felgyógyultan találkozott Inczével: épen a tanteremben volt
az, azon időköz alatt, melyet a kolostori napirend így jelöl meg: 12 túl
XII-ig. (Ez a különbözet a toronyóra és a belső óra ütése között.) – Így
szólt hozzá:

– Emlékezel-e még azokra a szavaimra, a miket ama keserves éjszakán
intéztem hozzád? Akkor hallgattál, nem feleltél semmit: beteg voltam;
kimélni akartál. Emlékezel-e rájuk?

Incze nyugodtan felelt neki:

– Ha hagymázban mondtad azon szavaidat, akkor, mint gyógyító ápolód, a
kórtünetek jelenségei közé számítom kifakadásaid, ha pedig józan
észszel, meggondolva mondtad, akkor mint lelkész, gyónásnak veszem
azokat; titkul tartom, s megadom rájuk a feloldást.

Ámde Gideon daczosan felemelte veres foltoktól még mindig égő arczát, a
helyett, hogy fejét alázatosan lesütötte volna.

«Nem úgy! Se nem mint orvos, se nem mint pap állsz velem szemközt: hanem
mint peres fél; kérdeztelek, adós maradtál, felelj meg: mire jó hát ez
az élet, a mely a mienk? felelj most, midőn mindannyian üdvözöltök, hogy
életben maradtam.»

Incze egy perczig lecsüggeszté fejét, erős szemöldeit összevonva, mik
homloka izmait kérdőjelek redőibe vonták, azután nyugodtan
kiegyenesedett, s mondá:

– Választ adok. Mi az élet «itt» és bárhol «e földön» nekem és neked? A
hit, remény és a szeretet. Hiszek az emberiségben, hiszek a hazámban,
hiszek a mennyországban; remélem az elsőnek tökéletesülését, a
másodiknak felvirágzását, a harmadiknak örök üdvét; szeretem a hármat
együtt… S a mi tehetségeimtől telik, minden erőmet e három elérésére
fordítom, s ez a munka – az élet… S e munka nincsen öröm nélkül: e
munkának sikere a gyönyör. A ki munkájában nem találja fel az örömöt, az
nem élő; az csak kenyérevő halott. S ez életnek örömei magasztosak.
Enyim a természet világa. A fák növésében, a csillagok hullásában
tanulom ismerni az Isten hatalmát, s a természet alkotó erejét, a
növények az én barátaim, s a bennök rejlő gyógyerőt megvallják nekem. A
négy elem minden meteorjai hozzám beszélnek, s a porszem és a vízcsepp
csodákat mutogat nekem. Enyim a tudományok világa, melynek magasain
minél feljebb hágok, annál szélesebb látkör terül el körülem, bámulatos
új országaival, mik közül csak egynek is minden titkait megismerni,
rövid az élet. S a tudomány titkainak gyönyöre több, mint mindaz, miket
szomj, éh és sovár szív megóhajt. S a mit gyüjtök, az nem holt kincs,
száz- meg százfelé elosztom, s elosztva több lesz. Enyim a jövő nemzedék
világa. A lelki fénynek egy kis központja leszek, melytől a többi lelkek
meggyuladnak. S rajtam áll, hogy az ivadék, melynek szelleme rám volt
bízva, okos, mívelt, boldog, igazságszerető, hűséges és erényes legyen.
Ha megvénülök, egy nagy család vesz körül, fiak, unokák, dédunokák, az
az erkölcs, az a tudomány él tovább, melyet én szereztem nekik: apáiktól
csak testüket kapják, de lelkük kincseit én tőlem. Enyim az emberi
kedélyek világa. Én osztom nekik az áldást örömeikhez, én osztom a
vigaszt szomorúságaikban; én fogadom őket a bölcsőiknél, én kisérem a
sírig; én segítem felállni az elbukottakat, én térítem meg a vétkezőt;
én állok az egész nép előtt, mint vezér, s vezetem fel őt a porból a
mennyországba. S a menny világa is az enyém. Enyim a hitnél fogva. Enyim
az előttem haladott vértanúk, hitbajnokok érdemeinél fogva, kiket
követnem könnyű és édes munka nekem, s kiknek boldogságát elérhetnem
erősebb vágy nekem a szív minden szenvedélyeinél. Enyim önlelkemnek
világa! S ott béke van és nyugalom… E béke, e nyugalom malasztját adja
meg neked is a Mindenható: én édes testvérem, hogy tudjad, mi «itt» az
élet?

Az egész diaconus sereg elragadtatva a beszélő ifjú ihlete által,
lelkesülve kiálta fel chorusban: Amen.

Csak Gideon nem monda rá ament. Himlőhelyes arczán valami dæmoni
mosolygás vonaglott. Szemei még véresek voltak a lefolyt betegségtől;
oly bántó volt nézésében.

Odahajolt Inczéhez, s azt sugá neki halkan:

– Ez így lesz mindaddig, a míg Madonna-képed eredetijét egyszer
feltalálod.

Incze szánó arczkifejezéssel fordult el tőle.

A második tizenkét óraütés is hangzott, s utána a jeladó harangszó.

Mind elhallgattak egyszerre. Imádkoztak.


A DUDAI LÉVITA.

Egy őszi napon valami parasztszekér állt meg a kolostor előtt. A
fuvarosgazda levelet hozott az apátur számára.

Valami messzeeső faluból kértek egyházi segítséget. Keresztelni kellett
egy újszülöttet.

Az egész falu protestans, az újszülött anyja pedig római hitű, a gyermek
gyönge, útra nem vihető, a szertartás sürgetős; a feladat a kolostoré:
tagjai közül valakit kiküldeni, a ki azt végrehajtsa.

A rendes lelkész távol volt: az apátur Incze testvért szólítá fel, hogy
keljen útra a kivánt szertartást elvégezni.

Incze készen volt hirtelen; ő és az egyházfi felültek a szekérre. Az
egyházfinak jobb dolga volt: ő a kocsis mellé került s az magának jó
ülésről gondoskodott, míg Incze számára csak egy kéve zsupp volt
odadobva a saraglyába ülésnek; hanem hiszen (mint Gideon testvér mondá)
az első apostolok, mikor keresztelni jártak, még ilyen alkalmatossággal
sem voltak ellátva.

Négy óráig tart az út oda; ha ugyan útnak szabad nevezni egy szakadatlan
kővágányt, a minek az a czélja, hogy egy szekéren ülő embernek minden
porczikáját kipróbálja, hogy jól oda van-e a másikhoz kapcsolva.

Dudának hítták azt a falut, a hová Inczének kegyes küldetéssel kellett
mennie.

Ott feküdt valahol a Bakonyban az Isten háta mögött. De annál szebb volt
a lakosaitól, hogy ők még a háta mögött is tisztelték az Istent, még
pedig hogy erősen tisztelték, az azzal bizonyítható be, hogy mindannyian
kálvinisták voltak, a kik maguk kenyerén dicsérik az Urat.

Templomot is építettek maguknak, már olyant, a milyen tőlük tellett, biz
annak tornya nem volt; mellette állt a harangláb, s maga csak azért nem
harangozott a pap, mert először is a csengetyű régen el volt repedve,
másodszor pedig, s ez a fődolog: nem is szokott ő náluk pap lenni, hanem
csak lévita, a ki egy személyben képvisel papot, kántort, tanítót;
prédikál, imádkozik, keresztel, temet; ábéczét tanít, s a híveknek
beénekel meg kiénekel. Akad azért erre a helyre is mindig ember, s a
dudaiak meg vannak az állapotjukkal elégedve, s nincs az a földi kincs,
vagy égi malaszt, a miért hitüket elhagynák.

Pedig bizony nagyon szegény emberek. Népdal is van róluk: «Dudaiak nem
élhetnek, ha csak szenet nem égetnek.» Igen is, szenet égetnek, ez az ő
földi hivatásuk. Nem is tagadhatnák el, ha akarnák sem, mert a szénpor
annyira bevette magát epidermisük minden porusába, hogy szinükre nézve
æthiopi fajnak tekinthetők.

Kis helységük el van dugva mély hegyvölgy közé, tekervényes, zökkenős út
vezet odáig, melyen még akkor is kerékmarasztó sár van, mikor másutt
országos aszályról panaszkodnak. Ereken, patakokon kell járni hid
nélkül; terebélyes vén fák keresztül nyujtogatják az úton vastag
gyökereiket, s a meztelen sziklafalról csepeg alá a viz.

A hegyeket rengeteg erdők borítják. Itt terem a falu népének a kenyere:
a fa, a mit előbb szénné kell égetni; mert ha faalakban akarná a városba
beküldeni, többe kerülne neki a fuvar, mint a mit a fa érne.

Egy mély üst fenekén fekszik a kis helység, melyben már délután négy
órakor nyáron is este van. Köd és füst közül feketéllenek elő a szalmás
háztetők, rendetlen hosszú utczát képezve egy kanyargó hegyi patak
mentén, mely elébb jól felmossa az odavezető utat.

A mint a fakó szekér, mely Inczét idáig hozta, az úton átcsergedező
patakhoz ért, a hol a lovak szokás szerint megálltak a vizbe
belekóstolni, a patakon túl egy férfialak látszott az érkezőre várni, a
kinek nem kellett bemutatás, hogy első tekintetre meg lehessen benne
ismerni a falu lévitáját.

Hosszú sovány alak, előrehajlott nyakkal, melyet egy fekete nyakkendő
oly szorosan tart bepólyázva, mintha büntetésből volna rácsavarva, úgy
hogy mikor a fejét félrefordítja, az álla egyet vonaglik belé. Arczát
nézve, lehet az ember nagyon fiatal is, lehet kicsinyt vén is. Simára
van borotválva, de elég ránczos; s bár nagyon komoly mindig, de azért
még is bohókás. Haja hosszúra van eresztve, s fekete kabátja állig
begombolva, a mi nem csekély vezeklés nyári időben. Minden ékszere egy
lószőrből kötött gyürű balkeze kis ujján; azt nyilván maga készítette;
jobb kezében egy görcsös pálcza, melynek fejére egy kutya van faragva:
ez is saját művészi alkotása.

A parton álló alak elébb egyet köszörült a torkán, azután rekedten,
torokbaszorult hangon megszólítá Inczét, balkezével belekapaszkodva a
lőcsbe:

– Jó napot, felebarátom. Itt várék, mondván szent Dáviddal: aki
utasokkal eszik, áldozik. Nem hallgatom el ugyanis, hogy az út, mely
falunkba viszen, oly sáros és zökkenős, hogy sokkal jobbnak találnám, ha
felebarátom leszállana itten, s én aztán elvezetném itt a szép mezőn
keresztül a kerteken át a parochiáig, a szép zöld pázsiton. De meg
azután – khm, rhm (ez a torokköszörülést jelenti), hogy az igazat
megvalljam: – igazmondás légyen szájamnak ejtése, tartván Ezekiással;
nem igen szeretném, hogy egy más hitű szerzetes menne végig szekéren az
egész falun, s a parochián szállna le; mivelhogy olyan az én népem szent
Dávidként, mint Básánnak bikái; ennélfogva jobbnak látnám, ha e szép
virágos pázsiton keresztül s a többi.

Azzal szokta a mondását bevégezni rendesen, hogy «s a többi,» mikor már
sejtette, hogy úgy is érti a hallgató.

Incze mind a való indokot, mind a helyettesítettet elégnek találta arra,
hogy a szekérből leszálljon, a mi négy órai zötyögtetés után valódi
pihenés volt ránézve, s szivélyesen sietett kollegáját üdvözölni.

– A dudai lelkész urat tisztelhetem? kérdezé.

– Nem lelkész, csak lévita: igazítá ki az elfogadó. Nevem Sós Márton,
semmi egyéb. Ha úgy tetszik.

Azzal maga mellett bocsátva vendégét, azon igyekezett, hogy azt a
keskeny gyalogút használatában megtartsa, az ő csizmáinak kevesebbet
ártván a harmatos fűben gyalogolás.

– Engem egy véletlenül itt született katholikus kisded megkeresztelésére
híttak ide, mondá Incze.

– Az bizony aképen történt, magyarázá a lévita, hogy valami kóbor
asszonyszemély itt bujdokálván, az elkerülhetetlen sors e faluban érte
utól, a hol is senki őt be nem fogadván, utoljára is a parochiára
menekült, s ott a tiszteletes asszony által befogadtatott és ápolás alá
vétetett. Úgy tudom, hogy leányzó az, aki született, s mivel hogy az
anyja katholika: ezért máshova kellett folyamodnom, mert félő, hogy a
gyermek meghal.

– Pedig ez a véletlen nagy kellemetlenség lehet önre nézve, mondá Incze.
Önnek igen hitbuzgó népe van.

(Ezt onnan tudhatta Incze, mert kocsisa az egész úton nem volt
rábirható, hogy valami kérdésére feleletet adjon; ha pedig szemközt
találkozó ismerős kérdezé, há megy, mit visz? annak azt felelte
daczosan: ördög vagyok, papot viszek.)

Sós Mártont nem vitte rá igazmondó lelke, hogy egy el nem követett jó
tettel dicsekedjék.

– Nem az én cselekedetem az, hanem a tiszteletes asszonyé, meg a
leányáé.

– S az nem az ön családja?

A lévita meggondoltan lógatta a fejét, s sokáig gondolkozott rajta, hogy
mit feleljen.

– Az az elődöm özvegye. Én még új ember vagyok itten.

S hogy még jobban elhárítson magáról minden érdemet és felelősséget,
egészen tisztába hozta a helyzetet.

– Az özvegy most a kegyelem-esztendőt tölti itten. Nálunk az a szokás,
hogy a lelkész özvegye férje halála után még egy évig a parochiában
marad, mint Mózes mondja: Ne üzd ki a kecskét gödölyéjével együtt! s
azon évben az egész fizetést ő kapta.

– S mennyire megy ez a fizetés Dudán?

– Biz az sok. Tizenöt forint készpénzben, tizenkét öl fa, kilencz szapú
kétszeres, hat zsák karórépa, hat zsák csöves kukoricza, fél mázsa só,
egy birka, egy tehéntartás, fél láncz kertiföld, négy sertésre
makkoltatás, azután minden pártól egy sonka; ha szilva terem, minden
üsttől egy itcze vutka lukmának, aztán minden gyerektől, a ki iskolába
jár, egy tyúk meg tizenkét tojás; minden szekeresgazdától egy fuvar,
azután minden temetésért egy huszas énekkel, egy tizes ének nélkül. – S
a többi.

A lévita mindezt nagyon komolyan adta elő.

Incze közel volt hozzá, hogy elnevesse magát e furcsa fizetési
sorozaton, mely soknak az igaz, hogy «sok», csakhogy együttvéve «kevés».

– De hát meg lehet ebből élni?

– Bizony nem olyan bőven, mint a kalocsai érsekségből; hanem hát erre is
akad ember. Nálunk is vannak jó parochiák; de azokba csak olyan ember
jut, a ki első eminens volt, vagy akinek esperes az apja, vagy legalább
az ipa; az olyan ember pedig, mint magam, a kinek csiszlik volt az apja,
s a ki mindig első volt a classisban – hátulrul: – mert mint szent Márk
evangelista mondja: az utolsók lesznek egykor az elsők; – annak idejut
ki Dudára s a többi.

A jámbor lévitában jó adag maradt meg a «bennlakói» mórióskodásból,
keverve az öngúny cynismusával.

Incze érzé, hogy tőle gyöngédtelenség volna ezt a kérdést tovább
űzni-fűzni s abbahagyta azt. De nem úgy Sós Márton. Ő benne megvolt a
cynikusok dicsvágya: a nyomorúsággal kérkedni, s most már egészen be
akarta avatni a helyzetbe kollegáját.

– Még az előttem megholt lévitának könnyű volt a dolga. Életrevaló
felesége volt: az könnyített a sorsán olyaténképen, hogy a kertjében
káposztát termesztett, s rengeteg pénzt árult belőle. Nevetni tetszik
ugyebár azon a szón, hogy «káposzta?» Pedig ne tessék nevetni; mert az ő
káposztái olyanok a káposzták között, mint Góliáth a filisteusok között:
elhordták azokat messze földre; még Veszprémbe is. Kérdezze meg csak a
püspöktől!

Incze azt mondta, hogy inkább elhiszi.

Sós Márton pedig már benne volt a káposztában, s nem akart belőle
kijönni.

– És aztán nem tudja ám senki más ennek a káposztatermesztésnek a
titkát, egyedül a tiszteletes asszony. Hiába is próbálgatja azt más. A
többi szomszédjának csak karalábéja terem, az is fás. Én tudom, mert
nekem főznek belőle. Mensa ambulatorián éldegélek addig, a míg az özvegy
kegyéve tart; s a többi.

Azután úgy látszik, mintha más érdekesebb tárgyra akarná átvinni a
beszélgetést.

– Nézze csak felebarátom, találja ki, micsoda fából van ez az én botom?
De csak vessen hozzá. Mondjon valamit.

Incze találgatta; az igaz, hogy csodálatos egy termény is volt az: erei,
csomói, czikkei vannak, bunkó a végén: fiatal szágópálma? aloeszár? fává
lett pulykaorr?

– Egyik sem! szólt diadallal a lévita: ez annak a káposztának a
virágtorzsája, a mit a tiszteletesné termeszt.

Incze gyöngéden érinté azt a kérdést, hogy elvégre is mi sors vár egy
ilyen elárvult papözvegyre, ha a kegyév letelt, s azontúl se fizetés, se
káposztás kert?

– «Jó az Isten: ki a mezők liliomait ruházza», mondja bölcs Salamon.
Azért csak nem látott még senki özvegy papnét koldulni menni. Többnyire
vagy maga férjhez megy, ha még fiatal, vagy ha eladó leánya van, azt
veszi el valaki, s aztán annál telepszik le. Gyakorta maga a hivatalbeli
successor az, a kit számára rendel az Isten, mondván Mózessel: «nem jó
az embernek egyedül élni.»

Incze discrétus czélzást tett, hogy talán itt is találkozunk az isteni
gondviselésnek hasonló ujjmutatásával?

A lévita arczvonásai akaratlan mosolyra vonultak e kérdésnél. Sovány
arczbőre feszes redőket vetett e mosolynál, melyet hasztalan iparkodott
el-el simítani; az áruló derültség erővel visszatért megint. Tetszett is
neki a kényes gyanusítás, meg nem is. Hizelgett a férfiui büszkeségnek,
de homályosítá a papi méltóságát.

– Nem lehetetlen a dolog. Az özvegy ugyan már kissé idős; de igen jó
áldott teremtés, és kitünő jó gazdasszony; a leánya ellenben szép és
fiatal, de nagyon akaratos természet és még mindig tudatlan.

– És így nehéz a választás.

– De bölcs Salamonnal tartunk, könnyű. A leány feleségnek, az anyja
napamasszonynak és – s a többi.

– E szerint csak Isten áldása kell hozzá.

– De bizony van a dolognak egy bibéje. Egy igen nagy bibéje. Tetszik
tudni: én fanatikus nem vagyok. Én semmi más vallásbelit nem gyűlölök.
Én soha a pápista diákokkal nem verekedtem, sem őket pullusoknak nem
csufoltam, a lutheránusokról sem terjesztettem odiosus anekdotákat, még
a zsidókat sem bántottam soha, ráczot pedig testi alakjában nem is
láttam, erre mifelénk nem teremnek: valamennyit mind magamhoz hasonló
Isten teremtésének tartom.

Incze mindannyiak nevében elismerését fejezte ki e méltányosság fölött.

– De tetszik tudni, a köznép nem olyan. Ez a magáéhoz szít, s rugodózik
a más szőrüek ellen. Előttem van antecessorom szomorú példája. Ő
katholikus leányt vett nőül. Ez volt a főoka, a miért iderekedt Dudára.
Se a hívek, se a consistorium nem tudták ezt neki elnézni. Sohasem
jutott promotióhoz. Pedig úgy prédikált, mint szent Pál, s olyan tudós
volt, hogy még a leányát is megtanította anglusul, francziául. Még sem
tudott Dudánál tovább jutni. Ez az én népem pedig kegyetlenül buzgó a
maga hitéhez, s minthogy a lévita felesége nem járt az ő templomába,
azzal büntette meg a lévitát, hogy vizet töltött a lukmájába, csermelyét
kevert a buzája közé, s a legsoványabb sonkákat válogatta ki a számára.
Én pedig három dolgot nem szeretek: a vizet a pálinkában, a csermelyét a
kenyérben, s a csontot a húsban.

– Annálfogva meg kellene a balhelyzetet váltani az által, hogy a
menyasszony térne által. Incze kitalálta az enigmát.

– Az ám, hebegé a lévita. Ez a bibéje a dolognak! S a kisasszonynál ez
már nem volna olyan nehéz, mint az asszonyságnál; mert ő már atyja után
félig ugy is nostras. Neki csak fél lábbal kellene átlépnie.

Incze meg volt felőle győződve, hogy azt minden bizonynyal meg is fogja
tenni Sós Mártonért, s azután ez a nagy bökkenő is el lesz hárítva az
útból.

E meggyőződésében teljesen megerősödött akkor, midőn a mezőn
keresztülvágva, végre eljutott barátságos kalauzával együtt abba a
kertbe, mely a parochia hűbérét képezte. A mellette elfolyó patakot egy
keresztüldöntött bükkfaderék hidalta át.

– Ime, a tiszteletesné káposztái! mondá a lévita, a szerzetest bevezetve
«in medias res.»

S azok valóban megnézni való, sőt megtapogatni való tünemények voltak.
Másfél láb átmérőjű hatalmas ellipsoidek, hüvelykujjal benyomhatatlan
kemény koponyákkal, kalapnagyságú levelekkel. Egy-egy felmagzott növény
virágtorzsája, izmos karóhoz kötve olyan volt, mint valami agave
virágbokrétája.

– Nézzen ön ide! Micsoda fejek! magyarázá elragadtatással a lévita.
Akármi legyek, ha ezek a káposzták nem gondolkoznak. «Cogito; ergo sum.»
(Gondolkozom, tehát vagyok.) Azt mondja Kánt. Már pedig a káposztának
feje «van»; tehát «gondolkozik.»

Ez olyan nagyszerű élcz volt, hogy Sós Márton megállt és kiegyenesedett
maga magát megbámulni. Incze is mosolygott rajta. Pedig azok a nagy zöld
fejek, ha gondolkoznak, akkor beszélnek is. S ha beszélnek, azt mondják
egymás között: «aha, már itt van. Ő még nem tudja, hogy mi kik vagyunk!
de mi már tudjuk, hogy ő kicsoda!»… Hallgassatok! parancsolt rájuk az
ölnyi magas virágzó dédős, megrázva maghüvelyeit, a mint a vendég
elhaladtában vállával hozzá ért: «csendesen odalenn ti egyéves
novitiusok! ti itt maradtok, mi vele megyünk.»

És a mint Incze végighaladt a duplaszegfűkkel és violákkal szegélyezett
úton, egy perczig úgy volt, mintha álmodnék. Egy perczig mintha álmodná
mindazt, a mi körüle van; de más vidéket, más eget hozzá: – és más
érzelmet odabenn.

A lévita felköltötte belőle.

– Ime felebarátom: ez az én kastélyom. Mint Horatius mondja: non ebur,
neque aureum mea renidet in domo lacunar. (Sem elefántcsont, sem aranyos
mestergerenda nem ragyog én házamban.)

Az igaz, hogy elefántcsont és aranyozás mentül kevesebb volt rajta. Egy
deszkakunyhó volt az, épen akkora, hogy egy hárságy elférjen benne.
Luxusnak lehet azonban nevezni és méltán, hogy deszkafalai be voltak
ragasztva papirral, melynek vonalozott sorai közé iskolai szorgalom irt
verébfejű betükkel kegyes zsoltári mondatokat.

– Annyiban hasonlít a szultán palotájához, mondá a lévita, a mennyiben
az is tele van irva alkoránbeli phrázisokkal. A lévita szokott élczelni,
ha belejön.

Az ágy egyúttal könyvtár is volt: a vánkos alatt állt két vaskos
foliáns, meg egy elnyűtt kötet, a minek az egerek a tábláját megették, s
minden levele fel volt kunkorodva. Az ágy lábához volt támasztva egy
gitár, az ágy fölött függött egy vadászpuska, s az ajtósarkon lógott egy
törülköző. A lévita szokott énekelni, lövöldözni és mosdani.

– Ez az én rezidencziám, szólt büszkén és elégülten. A parochiát engedem
mind a két szobájával az özvegy használatára; ámbátor az egyiket jogom
volna magamnak követelni. Innen legalább a káposztáskert fölött is
őrködhetem, s ekként duplex libelli dos est. S a többi.

Valóban még ez a hivatal is együttjár a lévitasággal.

Egyébiránt ez a figyelmes gyöngédség becsületére válik Sós Márton jó
szivének, s kedvező elővéleményt ád felőle.

A kertből egy kis méhesen át lehetett az udvarra jutni. A méhkasok
üresen álltak most.

– A babonás nép azt szokta tartani, mondá a lévita, hogy a méhtartó
gazda halálával a méhei is elvesznek, csupa sympathiából; hanem az csak
babonás hit. Tömérdek gyilkos csomorika termett az idén a mezőn, annak a
virágától vesztek el a méhek. – Azonban keresnők fel azt a bűnös
asszonyi állatot; s a többi.

Incze bámulva tekinte Sós Mártonra.

– Kit?

– No azt a gyerekágyas személyt, a ki a felebarátomat ide hivatta.

– Ismeri ön őt?

– Én-e? Deus avertat! Egyszer és utoljára láttam őt életemben tegnap.

– S miért nevezi őt bűnösnek? Igaz, hogy mindnyájan bűnösek vagyunk; de
nem hordjuk ezt, mint praedicatumot a nevünk előtt.

– Magától hallottam, felelt a lévita komolyan. Furcsán járt az velem
nagyon. Hát a mint az új világpolgár, az az hogy polgárnő már örvendett
az Isten világának: oda hivat engem magához az anya és mindenkit
eltávolítva a szobában, elkezdi nekem elmondani bűnös élete folyását,
melyből az volt a tanulság, hogy ő voltaképen egy férjét elhagyott nő: a
ki épen nem Susánna-i életet folytatott. Bámultam az őszinteségén. De
még nagyobb lett elszörnyedésem, mikor elmondta mindazt, a mi rosszat
életében cselekedett, majd elkezdé még azt is bevallani, a mit
cselekedni szándékozott és ezután szándékozik. Elmondá előttem, hogy
föltette magában, ha fia születik, azt valahol a félreeső falvak
egyikében kiteszi valakinek az ablakába s ott elhagyja; mert az úgy is
korhely lenne és háládatlan; de miután leánya született, azt megtartja
és fölneveli, mert az jobban megmarad az anyjánál, s később még segíthet
is rajta, ha szép lesz. Én álmélkodva kérdezém, hogy immár miért kellett
nekem megtudnom mindezeket? Felele pedig ő, mondván: uram, adj feloldást
nekem az én bűneimből! – A boldogtalan: azt hallva, hogy pap vagyok,
katholikus papnak nézett, s meggyónta a legtitkosabb gondolatjait is
nekem… s a többi.

Incze összeborzadt s hátralépett a beszélőtől. Előtte szentségtörés volt
az, a mit ez most előtte tett: a gyónástitok elárulása; pedig a jámbor
levitánál nem volt az egyéb gondatlan indiscretionál, egy általa
erkölcsileg mélyen elsülyedtnek látszó, tehát megvetendő személy
ellenében, kivel ilyen furcsa qui pro quoba keveredett, a kinek a
titkait ő se nem kérdezte, se nem igérte, hogy őrizni fogja. Nem is
vette észre, hogy ezen a másik pap megütközik.

– Ha úgy tetszik, lépjünk által az udvarba… s a többi, monda, megnyomván
a fakilincset, mely az udvarra nyíló méhes ajtót betéve tartotta.


A SZŰZ EREDETIJE.

A lévita jól ismerte a maga népét.

A paplak udvara tele volt már akkor összecsődült hivekkel. Vén
asszonyok, fiatal menyecskék tereferéltek nagy szörnyűködéssel; vásott
suhanczok kapaszkodtak fel a léczkerítésre zsivajogni, még az udvaron
levő szederfára is felmásztak, s onnan kandikáltak be a ház ablakán; a
bejáró ajtó előtt pedig állt maga a kurátor és két presbyter, elszánt
tekintettel támaszkodva fütyköseikre.

Ez az ellenállás.

A mint a kurátor megpillantja a méhesen át az udvarra belépő szerzetest,
nem várja, míg az közelebb jön, hanem botját keresztbe téve az ajtó
előtt, messziről kiált:

– Ide pedig barát be nem teszi a lábát. Itten keresztelni nem fog! Ezt a
házat mi építtettük: nem adott hozzá se egy nádszálat, se egy vályogot
az apátság. Itt én parancsolok!

S a kurátor teljes jogában volt, és a szerzetes számára nem volt semmi
segedelem.

Hasztalan határozza el az oecumeni concilium, hogy a pápa csalhatatlan,
a dudai lévita lakának küszöbén kezdődik a «non possumus».

Sós Márton bátor és méltányos ember volt a maga egyszerűségében. Meg
akará mutatni a szerzetesnek, hogy tekintélylyel és ékesen szólással mit
lehet kivinni, s oda sietett a hívei csoportja közé.

Hanem a kisérlet nagyon balul ütött ki. A derék férfiú nem birt tovább
jutni beszédében a megszólításnál: «Kedves atyámfiai!» menten
letorkoltaték, (különösen az asszonynép rettenetesen lármázott), mikor
pedig a botját felemelé, hogy annak mozgatásával adjon szónoklatának
nyomatékot, az lett belőle, hogy megfogták a botja végén a kutyát, s
akkor aztán még az ő orra alatt kezdtek el ököllel mutogatni. Mire aztán
ő is abbahagyta az erőtetést, mondván Bölcs Salamonnal: «az okosabb
hátrál.» A kurátor nyíltan kijelenté, hogy ő az Istennek sem enged.
(Feljebb pedig nem appellálhatni már.)

Incze abban a kínos helyzetben érzé magát, hogy küldetésének
végrehajtása nélkül lesz kénytelen szégyenszemre visszafordulni. A
botrányt fájlalta legjobban, mely ebből következni fog. Ekkor belülről
megnyílt a paplak ajtaja, s kilépett rajta egy ifjú hajadon.

Fekete öltönye volt, feje is fekete fátyollal bekötve, mely szőke
hajzatát félig eltakarta.

Arczáról ragyogott a lélek jósága, ajkain mosolygó fájdalom; szemeiben
szelidség: egész tekintete a magasztos lemondás eszményképe. – És karjai
között egy kisdedet emelt, arczát felé hajtva.

Lám: a madonna képmása!

A mint kilépett a zajongó nép közé, épen a leglármásabb asszonynyal
találta magát szemközt, a ki épen azt vitatta, hogy ki kell innen dobni
azt a jött-ment személyt porontyostul együtt.

A leány nem szólt semmit; csak megállt előtte azzal a gyermekkel karján
és nézett szeliden a szemébe.

A kövér, veresképű asszony nagyot fújt, kifújta a dühét. S aztán azt
mondta alantabb hangon:

– Itt van ni: a papkisasszony! Csak olyan szépen ne tudna nézni az
emberre! s aztán még ide hozza azt a porontyot. Ni! Még az is rám néz!

Akkor megszólítá őt a leány. Oly édes, kérlelő, szívbe hizelgő hangon
tudott szólni.

– Édes Kaszásné asszonyom! Hát tud ön haragudni egy kis gyermekre? Nem
emlékezik már rá, mikor tavaly a kedveskéje meghalt; aztán visszajöttünk
a sírocskájától, valahány kis gyermeket az utczán talált, mind felvette
az ölébe, összecsókolgatá; hogyan mondta akkor: bár csak az Isten adná
vissza az enyimet! Milyen boldog az, a kinek az Isten egyet adott! És
azután is hányszor láttam, mikor kivette az idegen dajka kezéből a síró
kisdedet, a kivel az rosszul bánt, s megmutatta neki, hogy kell a kis
gyermeket dédelgetni, elringatni, hogy elszenderüljön, s ön most
haragszik erre a szegény kis ártatlanra, a kit az Isten ide küldött?

A lányka odatartá karjain a gyermeket a nők elé.

Nincs az a kerekes ágyú, a mivel azokat az asszonyokat el lehetett volna
hallgattatni; de a mint a kis gyermeket meglátták, megfordult a
haragjuk. Hiszen anyák voltak mindnyájan.

– Ni, hogy nevet! Ejnye, milyen helyes poronty!

Összebujtak körülötte, megbámulták. Kaszásné sírva is fakadt.

– Dehogy haragszom! Dehogy haragszom én, szegény kis gyerekecskére. Az
Isten őrizzen attól. Szegénykének, még fejkötőcskéje sincsen. Otthon az
én kedveskémé a fiókban. Mindjárt elhozom szegénykének. Pólyácskával,
vánkoskával együtt. Nem téged, nem! Ne félj semmit, te kis bolond! Azzal
mutatóujját oda értette a kis gyermek ajkához; az pedig megfogta kis
kövér kezével azt az ujjat, az ő marka nem érte azt körül.

Egy nyelves asszony még is csak közbekiáltott onnan hátulról.

– Hanem az anyja még is csak gonosz személy; a kinek ura sincsen.
Ismerjük már! Annak nincs helye a mi parókiánkban.

– Édes, jó Csalánné asszonyom! szólt a leány a kofálkodóhoz; mikor egy
vétkező nő Jézushoz futott üldöztetve, a mi Urunk betakarta őt
palástjával s azt mondá: «meg van bocsátva neki az, hogy vétett; mert
nagyon szeretett!» Jézus szent palástja ezt a szerencsétlent is
betakarva tartja.

– Úgy beszél lelkem, mint egy tiszteletes, nyilatkozék erre Kaszásné
asszonyom.

– Jól van, jól, nó! szólt közbe tekintélyes arczczal a kurátor. Nincs az
ellen semmi kifogás, hogy az özvegy papné asszonyság egy beteg asszonyt
házába fogadott. Ez az ő dolga. Nekünk «belső embereknek» csak az ellen
van kifogásunk, hogy ebben a mi általunk épített paplakban katholikus
szertartásu keresztelés történjék. Ez a mi hitünket sérti.

– Tudom. Szólt fejét lehajtva a leány. És ennek mi vagyunk az okai:
anyám és én. Önök sokat szenvedtek a miatt, hogy minket a sors
idehozott. Anyám és én sok fájdalmat okoztunk önöknek: szégyene, gyásza
voltunk a községnek, a mit minden igyekezetünkkel sem tudtunk
elfelejtetni.

(«No, az nem igaz.» Dörmögött közbe a kurátor.)

– De hiszen nem sokáig fog már tartani, folytatá a leány, s ha önök úgy
kivánják, siettethetjük az időt. Nem várjuk be itt, mig letel a szomorú
kegyelem-esztendő: megfogjuk egymás kezét szegény anyámmal s elmegyünk,
a merre világot látunk, s nem bántja látásunk önöket többé, az Isten
áldja meg az eddig velünk tett jókért…!

(«No, az sem úgy van ám.»)

– Most azonban kérem kegyelmeteket: adjanak utat, hadd vigyem le a
gyermeket, mint keresztanyja, a patakhoz; majd ott az Isten szabad ege
alatt, a mely közös hazánk, megkereszteli azt a lelkész és nem fog vele
megsérteni senkit. Hisz a patakban még a vad madár is megfürödhet.

Erre a felhivásra meghatottan nyitott előtte a nép utat; a leány ölébe
karolta a gyermeket s egy lépést tett az udvar hátulján álló szerzetes
felé.

Incze lelkét magával ragadta e pillanat. Feledé, hogy egyedül van egy
egész sokasággal szemközt. Ihlet volt az, mely megszállta. Hirtelen
odasietett a leány elé, s elébb ott volt előtte, mint az a sokaságot
elhagyhatta volna.

Incze apostoli alakja, bátor megjelenése igéző hatást gyakorolt volna a
délszigetek minden vad népeire; ámde itt a czivilizáczió vadembereivel
találta magát szemben, s azokat a külsőség le nem fegyverzi. Minket
fetishsel, tabuval, felmutatott kereszttel nem lehet meghódítani, mi a
felvilágosodás mohikánjai vagyunk s lehúzzuk a közénk jövő missionarius
fejéről – nem ugyan a skalpot – de a camaorát. Ha itt hódítani akar, a
szellemét mutassa; ha bízik hozzá! – Incze bízott a magáéhoz.

– Rokonaim! Földieim! szólítá meg őket.

A szénégetők annyit már tudtak, hogy pappal tettlegesen gorombáskodni
súlyos következményeket vonna maga után. Hagyták szólani. Hanem a
kurátor megtett annyit, hogy hátat fordított neki: beszéljen annak!

– Önök teljes igazságukban vannak, kezdé meglepően a szerzetes. Ezen
háznak küszöbe oly szent és sérthetetlen, mint a szent Péter templomáé,
s ha tilalmat vetnek fölé, okuk van rá, joguk hozzá. Önöknek tudós
lelkipásztorai bizonyosan elmondák a nagy megpróbáltatásokat, miken
egyházuk keresztül vitetett; az üldöztetést, sanyargattatást és a
csábításokat, mikkel elődeiket hitüktől eltántorítani igyekezett a
hajdankori hitbuzgalom és idegen ellenség. Ez emlékek kitörölhetlenek
maradtak önöknél. Hogyan hurczolták lelkészeiket gályarabságra? hogyan
foglalták el templomaikat? minő furfanggal küldtek máshitű lelkészeket
hiveikre? E szomorú idők elenyésztek, s visszatértüktől megvédi önöket
is, de minket is a törvény, de még inkább a kölcsönös szeretet
egymáshoz; mert az igaz embernek igaztalanságot elkövetni csak úgy fáj,
mint azt elviselni. De azért önök buzgósága és ellenállása igazságos és
tiszteletreméltó. Mi is védtük templomainkat, káptalanainkat, midőn
azokat idegen ellenség veszélyezteté. A «lapis refugii» a menedék
sziklájánál. Templomosaink védték meg a tatárpusztítás ellen
oltárainkat, s a nagy mongol csordát Pannonhalma alól a mi benczéseink
apátura, a hős Uross verte el egykor diadalmasan. S ha minekünk dicsőség
volt védelmezni a szent helyeket, miknek kriptáiban királyaink hamvai
nyugosznak, a templomokat, mikben az ország kincsei voltak egybegyüjtve,
a káptalanokat, mikben a nemzet nagybecsű okiratai álltak: annál nagyobb
érdeme önöknek, ha védelmére kelnek az egyszerű sárgunyhónak, melyet
önkezeik hordtak össze az Urnak tiszteletére.

A kurátor kezdte hátrafordítani a fejét a beszélő felé, Kaszásné
asszonyom kezdte czirógatni Incze tógáját.

– Én a hitbuzgalmat tisztelem, folytatá a szerzetes. Úgy is lankadóban
van az egész világszerte; s azt mondom az irással: vagy meleg légy; vagy
hideg légy; mert ha langymeleg vagy, kiköplek szájamból. És én nem
jöttem önökhöz ez isteni buzgalmat megcsorbítani: ha azt akartam volna,
jöttem volna karhatalommal hátam mögött; de én nem akarom, hogy önök
utánam énekeljék a zsoltárt: «Öröködbe uram pogányok jöttek.» Egyedül
jöttem ide; nem hatalmaskodva, de könyörögve: könyörögve egy ártatlan
ujszülött számára egy sugárt az égből, s egy pohár vizet a patakból,
mely őt az életbe – és abba a másikba is bevezesse.

A nép között helyeslő morgás hallatszott.

A lévita elszontyolodva tapasztalá, hogy az ő nyája, mely saját
pásztorát nem akarta kihallgatni, a barát szavait hogy beveszi. Az igaz,
nem is baráttól megszokott beszéd volt az. Méltó irigységében azt
dörmögé a kurátornak:

– No, hanem iszen ebből a barátból sem lesz ám esztergomi primás soha.

A leány azzal a kis gyermekkel karjain, az extasis gyönyörével hallgatá
Incze beszédét. Arcza egészen átszellemült; szemei ragyogtak, keble
hevült.

S most odalépett hozzá a szerzetes, egészen eléje.

– Engedjék tehát önök, hogy a kisdedet keresztanyja lehozhassa a
patakhoz, a hogy helyesen kivánta. Légy üdvöz, leányom!

A kurátor meg volt illetődve. Egyfelől ama szűz szelidség, ama szenvedő
elhatározottság, másfelől az idegen pap alázatos, buzdító szavai, mikből
a saját fensőbbség érzete tört keresztül, megbéníták haragját; megfogta
a papkisasszony kezét:

– Nem. – Nem viszik a patakhoz keresztelni azt a kis gyermeket. Azt már
nem engedem. Ha már meg kell lenni, Isten neki. Tessék besétálni,
főtisztelendő úr!

De csak háttal fordult azért a pap felé, mikor kinálta.

S még azután egy ideig kezében tartá a papkisasszony kezét, s
megjuhászult dörmögéssel mondá neki: «aztán abból az innen elmenésből
sem lesz ám semmi. – Úgy-e bár tiszteletes úr?» – Ez meg félvállról Sós
Mártonhoz volt intézve.

A lévita arczán megint megjelent amaz akaratlan mosolygás, pergamen
redőivel. Nem tudott ellentmondani, csak lesüté a szemeit nagy
szemérmetesen s egyet szippantott az orrával.

Azután engedte a kurátor a papkisasszonyt meg a szerzetest belépni a
házba a gyermekkel együtt, s egész elérzékenyülve mondá a körülállóknak:

– Mikor olyan áldott jó két teremtés az anyjával együtt; de csak
pápisták ne volnának.

S hogy azután ellágyulását valamely erélyes tettel palástolja,
megsuhogtatá a botját feje fölött s nekiförmedt a bámészkodó
gyerekeknek:

– Leszálltok onnan az eperfáról, meg a kerítésről mindjárt! s a melyik
nem sietett, a nyaka közé hányt a mogyorófával.

Hanem az idegen hitű szertartáshoz be nem ment a hivek közül senki.
Odabenn a konyhában aggódva várta a zavaros jelenet kimenetelét az
özvegy papné.

Arcza szakasztott mása volt leányáénak, csak a szenvedések nyomai tették
azt különbözővé. Ez is, az is a Madonnára emlékeztet; csakhogy az anya
már arra az alakra, a ki a Golgotán holt fia lábait ölelte, könyezve.

Az anya kezet csókolt Inczének, ki nem tagadhatá meg, hogy azt ne mondja
neki:

– Önnek a leánya egy szent.

– Bir azoknak a bátorságával, monda az özvegy. Én nem mertem volna ezt
tenni. Úgy tesz, mint a gyermek a vadállattal: nem fél tőle, mert nem
ismeri még; s az nem bántja őt, mert látja, hogy nem fél tőle.

Ez alatt előkerült valahonnan az egyházfi is, a kit addig le sem hagytak
szállni a szekérről. Mig az a kereszteléshez szükséges előkészületeket
megtette; Incze belépett abba a szobába, hol a gyermek anyja várt reá,
bűneit meggyónni.

A kalandornő ez alkalomra szépen kifesté magát fehérre, s aztán elég
szinpadi routinnal adta Stuart Máriából a gyónási jelenetet; végül azt
az óhajtását fejezé ki, hogy kis szülöttét Fatimének kereszteljék, a mi
ugyan elismerten pogány név; de az nem tesz semmit: úgy sem lesz abból
semmiféle szent. Incze aztán úgy tett eleget a canonak is, meg az anyai
szeszélynek is, hogy a keresztségben hozzáadta még a keresztanya nevét
is s lett belőle: «Fatime Serena.» A kalandornő a vezetéknevét is
megmondá, az anyakönyvbe beirás végett. Egyébiránt ki tudja minek fogják
híni már jövő esztendőre?

Mikor a keresztelés végbement az első szobában, s a kisdedet
visszavitték az anyjához a hátulsó szobába, már akkor a kalandornő arcza
gyönge pirosra is ki volt festve: ez jelentette az örömöt és anyai
boldogságot. Következett egy jelenet: «Mari, egy anya a népből.»

Incze röviden bucsút vett az özvegytől és leányától; sietnie kellett,
hogy még ma visszatérhessen a kolostorba: a nap nyugvóra járt már.

Odakint megköszönte a kurátornak és a lévitának a szives fogadást s az
egyházfinak azt mondta, hogy csak üljön fel a szekérre és térjen vele
vissza: ő maga a gyalogutat választja az erdőn keresztül.

A lévita egészen helyeslé ezt a szándokot.

– Gyalog sokkal közelebb esik Dudához minden világrész, mint szekéren.

Aztán még annyira vitte a barátságot a szerzetes iránt, hogy uti
kisérőnek ráerőtette a saját botját, azt az ő büszkeségét: a minek fája
valóságos hazai káposztatorzsa s a faragott kutya rajta tulajdon
műremeke. Inczének el kellett azt fogadnia. Jó lesz az a kolostor
ritkaság-gyüjteményébe: ilyen bizonyosan nincs még ottan.

Aztán ismét elkisérte a szerzetest a káposztás kerten keresztül egész az
erdei útig.

Mikor Incze végighaladt ama nagy zöld fejek között, a mik gondolkoznak,
hogy mondogatták egymásnak: «aha! már viszi a botot!» s hogy förmedt
rájuk a virágzó torzsa-óriás: «csitt laposfejüek! a bot viszi őtet.»

Az özvegy és leánya is elkisérték őt a patak széleig. Ott volt egy bokor
széleslevelü balzamita. Incze öntudatlanul leszakított egy illatos
levelet róla. Serena azt mondta, hogy ezt «Boldogasszony virágának»
nevezik, Incze eltette a viráglevelet keblébe.

Itt aztán elváltak: ő sietett fel a hegyi útnak, az özvegy és leánya
visszatértek a paplakba, a lévita beült rezidencziájába, mely egy
dologban hasonlít a szultán palotájához, s levéve guitarreját a falról,
elkezdé keserves hangon énekelni az ismeretes dalt: «Jöjj az ablakodra
kedves. Minden nyugszik már. Csak egy pár boldog szerelmes, ide s tova
jár.»

Incze messze járt már a hegyoldalra felkapaszkodó úton, s még onnan is
hallá a búbánatos dalt a kertek közül: «Alusznak minden állatok,
Nyugszik föld és ég; Csak a vidám indulatok Vannak ébren még.» Végre egy
lövés dördült el. Ez üdvlövés volt a lévita puskájából az eltávozó után
küldve.

És akkor, a mint Incze visszatekintett az esthomály ködeitől fátyolozott
völgyre, ismét úgy jött neki, mintha álmodnék s álmában más tájat, más
vidéket látna s azt mondaná a lévitának, midőn ajándékbotjára
támaszkodik: «a botodat már elvettem, majd elveszem még a guitarreodat
is, a puskádat is, meg a fagunyhódat is, és ki tudja még mit, a mit
magadénak tartasz, te szegény ember.»

Te szegény ember, a ki mégis olyan gazdag vagy!

Tied vagy magadé!…

Az út folyvást fölfelé vezetett. Sok ideig egy meredek fehér sziklafal
képezte egyik oldalát, melytől az erdős hegyoldal meredekesen futott
alá, a fák koronái emelkedtek csak az út magasáig alantról. A tele hold
oda sütött a fehér mészsziklára s a szerzetes árnyékát éles
körvonalokban rajzolta oda. Az árnyék előtte járt messze elnyúlva.

S az árnyék beszélt hozzá:

… Rátaláltál. Ez az. «Az enyim.» Az oltárkép eredetije. A szűz.
Eszményképe a szűznek. Valahányszor a szent kép elé letérdelsz, mindig
előtted fog állni az eredeti: s nem fogod imádhatni az égit, a nélkül,
hogy a földit is ne imádd vele…

… S neked csak az imádat jut. A boldogság másé.

… Az a «más» az utolsók egyike: te az elsők elsője vagy. Az egy vézna,
félszeg, nevetséges alak; te egy délczeg dalia. Az egy homályos eszű
korlátolt lélek, kinek minden világa egy falu, minden tudománya egy
biblia: abból is hamisan idéz; meg a mi ráragadt az iskolában, ott is az
utolsó padon; a kinek minden élcze a vén diákos pennalismus; te pedig
egy lángész, ki a korszellemmel együtt haladtál, s a tudomány egész
csillagrendszerében ismered az utat. Az egy szegény ördög, ki a dudai
vályogházon s a káposztás kerten kivül sohasem fog egyebet birni; te egy
hatalmi pályának bizonyos diadalra hivott versenyzője; egy fényes névnek
önteremtő örököse: egykor az optimates egyike, praelatus, felsőház
tagja, egyházi fejedelem: öneszed, önérdemed erejénél fogva…

… És mégis mennyivel több az a «másik», mint te vagy: ő birhatja azt, a
mit te soha!

«Apage Satanas!»

De az árnyékot nem birta elűzni magától.

A puszták magánya, az erdők csendessége nagyon jó a kisértőnek arra,
hogy az embert megtalálja.

Incze védte magát az árnyék ellen, mely együtt lépett vele.

– Nem igaz! nem boldogabb az, a kinek szabad minden gyönyör. Én a
szellem gyönyöreit birom, más a testét. Az én gyönyöröm örökké tartó,
soha nem hervadó. Az övé rövid, mulékony, hosszú bánattal viselős. Én is
szerethetek, mindent és mindenkit. Engem is szerethet mindenki. Lehetek
boldog és tehetem boldoggá azt, a kit szeretek. Lehetek ember; de nem
lehetek állat… Ő a keresztség sacramentuma által már szellemi kötelékbe
lépett velem. Még az a másik nem birja őt. S ha birni fogja is valaha az
csak a test lesz: lelkét én jegyeztem el magamnak. S ez nem vétek
fogadalmam ellen: ezt canonaink rendelik így; a keresztelő pap s a
keresztanya szellemi jegyesek. Szűz jegyesség, mely átkisér az örök
üdvösségbe.

Az út a fehér sziklafaltól letért a völgy mélyébe, a holdvilág eltünt,
az árnyékot elnyelték a fák homályai s elriaszták a fénylő
szentjános-bogárkák a fák alatt: mire hazaért Incze a kolostorba,
kedélye fel volt tisztulva, arcza nyugodt és szenvtelen. Midőn ágyába
lefeküdt, nyugodtan mondá el az Ave Máriát a madonnakép előtt.

De ettől a naptól fogva kerülte Gideont. Nem akart tekintetével
találkozni.

És imakönyvét elzárva tartá, nehogy más lapozzon benne, s megtalálja azt
a zöld levelet.

Pedig hiszen – mit találna rajta? hisz azt minden ember tudja, hogy
ennek a levélnek a neve «Boldogasszony virága».


GOLGOTA.

Két menedéke van az ascetának a kisértés ellen: a templom és a könyvtár.
A tudós védnői nemcsak a szentek, hanem a muzsák is. Az imának sikerét
erősíti a tanulmány.

Inczét még azon őszszel segédtanári állomásra emelték, a rá nézve oly
kedves szakmában: a történettanban. A szorgalom, melyet hivatásában
kifejtett, több volt, mint szenvedély: az már küzdelem volt.

Most már külön szobában egyedül lakott, magának élhetett. Nappala
hivataláé volt; éjjele a magáé. A nappal üres óráit, a heti szünnapokat
a könyvtárban tölté, annak kincshalmazai közül keresve elő a
tanulmányaihoz szükséges kútforrásokat. Éjjel azután dolgozott. A
reggeli harangszó gyakran asztalától szólítá el. Egy roppant műbe
kezdett bele, melynek elkészüléséhez évek sora szükséges és pihenéstelen
rabszolga-szorgalom. A közben tanított és tanult. Mint tanár nem érte be
azzal, a mi puszta kötelessége volt: tanítványait magánórákon képezte
tovább.

Gideon és a «halászok» ezért azt sugdosták róla, hogy e magán tanórákat
azért tartja, mert szereti a pénzt: azokért fizetnek a gazdagabb
tanítványok. Ámde ő a szegényeket is épen úgy tanította külön leczkéken.

A mellett két nehéz tantárgyból maga is vizsgát tett le, kitünő
eredménynyel.

Azon évben a herczegprimás pályaversenyre hítta fel az összes magyar
római hitű tanító-szerzeteket. A feladat volt: leirása azon
csodatéteknek, miket a Boldogságos Szűz eszközölt Magyarországon,
história, krónikák, hagyományok és műemlékek nyomán. Jutalma: száz darab
Szűzmáriás körmöczi arany. A pályadijt Incze műve nyerte el a birálók
egyhangu itélete szerint; a mi nagy büszkeségére vált kolostorának és
egész rendének; neki pedig ezt az irigység sugallta czimet szerezte
tárgyainál: «Polycrates». (A szerencse kedvencze.)

Mikor e jutalom elnyerése után Gideon találkozott vele, ezzel a szóval
gratulált neki:

– Egy fogadalmad már meg van törve: a szegénység.

Száz arany nagy kincs egy szerzetesnél. Mit is csinálhat vele? Könyveket
vesz, vagy festményeket. Egyéb fényüzés, szerzemény, rá nézve nem
létezik. Vagy heverni hagyja szekrényében, hogy ha egyszer meghal,
valami szegény rokonát boldoggá tegye vele.

Telt nap nap után. A háborító álomlátásoktól elszoktatta a szivet a
munkában átvirrasztott éj; s az oltárkép oltalmat nyujtott saját
képmása, az élő ábrándkép ellen. Gyakran kihullott a toll a dolgozó
kezéből, hogy térdre esve választott védszentje előtt, zokogva boruljon
ágyára, és kérjen tőle erőt az égtől nem földi kinok elviselhetésére.

Testkinzó virrasztás, józanság, szellemi erőfeszítés, égi malaszt és a
jellemerő, melyet szent esküvés edzett, erős várat képeztek körüle,
melyen a kisértő nem törhet keresztül; s ha a csábarczú rém mégis
belopózott, ott kész védőrséget talált a hideg philosophiában. Ez a
világi rend. Az élet prózája meggyógyítja az ábrándok betegségeit.

De hátha egyszer mégis halál a vége az ilyen betegségnek?

Mégis sokszor kiverték az ábrándok szivéből a tanulmányt, az egybefüggő
gondolatot, az öntudatos imát, s magukkal ragadták. Sokszor ott virradt
meg a kolostor udvarára néző ablakánál s elbámult merengve a négy óriási
fenyőfán, mely az udvar közepén egymásra borul. Ime, e négy fenyőt ide
ültették fogolyként, bezárva négy magas fal közé, hol csak kimérve jut
napfény és szabad lég s ime, e négy fenyőszál addig emelkedett, míg
túlnőtt a kolostor tetőzetén, fölfelé tört utat magának, s koronájával
szabadítá ki magát börtönéből.

… Absit omen!

Incze rákényszeríté magára azt a hitet, hogy nem is gondol többé ama
szelid, martyrtekintetű gyermekre, ki mint egy szent lépett eléje a
felbőszült tömeg közé, s lecsillapítá azt az ihlet varázsával. El tudta
őt már feledni.

A kisértés nem jön eléje többé. Hiszen semmi helyzet sem képzelhető,
melyben ők valaha még egymással találkozzanak.

S még egy új fordulat történt, mely az eszméknek más irányt, a
gondolatoknak szokatlan táplálékot adott: a mozgalmas idő.

1848 volt az év.

Új eszmékkel vajudó korszak, melynek hegyei ezuttal oroszlánokat
szültek.

S e világrengés a kolostorok falai közt is érezhető volt.

Valami volt a levegőben…

Valami névtelen ragály…

Még most őrködik ellene harangszó, orgonahang és tömjénillat.

A tudósok úgy híják azt, hogy «nostalgia».

Mi parasztok úgy híjuk azt, hogy «honszeretet».

Jobb, ne beszéljünk még róla! Majd ráérünk gyógyítani (vagy belehalni),
ha egyszer epidemice talál föllépni a vidéken.

… A kolostorban egyházi ünnepély volt. Nyolcz ifju lépett előre
subdiaconusból diaconusi állásba: azok között Gideon.

Az apátur e nap örömére az egész ifjuságnak engedélyt adott mulatságot
rendezni az akali erdőben; csak Incze maradt honn. Rá nézve nem volt
többé semmi társas mulatság.

E nap délutánján ismét ugyanazon szekér állt meg a kolostor előtt, mely
egyszer már Inczét Dudára vitte, s ugyanazon fuvaros hozott levelet az
apátur számára.

Az apátur Incze jelenlétében bontá fel a levelet, s elolvasva annak
tartalmát, így szólt:

– Az özvegy papné haldoklik: a halotti szentségeket óhajtja felvenni.

Incze úgy érzé, mintha egy tenger szakadna fejére. Ha őt fogják ismét
odaküldeni! Ha ismét meg kell őt látnia! A szenvedőt, a kétszeresen
árvát!

Az apátur folytatá a levél tartalmát.

– A haldokló azt óhajtja, hogy a plébános menjen el hozzá a végső
vigaszt megadni, vagy annak távollétében egyike a tanároknak.

Incze a tengerből érzé magát felmerülni.

A lelkész épen jelen volt.

Az apátur megbizta őt e küldetéssel: az rögtön felkészült s útra kelt.

Incze fölsietett magányos szobájába s oltárképe előtt térdre borulva,
imádkozott a haldokló nő lelki üdveért s hálát adott az Úrnak, hogy e
másodszori kisértetbeviteltől őt ily bölcsen megóvta.

A hálaadás korán volt.

Alig telt bele egy óra, hogy a lelkész eltávozott, midőn hirtelen
viharos fergeteg támadt, mely jeges záporral verte végig a vidéket.

Két óra mulva visszatért a szekér a lelkészszel.

A kegyes férfiu összeázva, sárosan jött fel a kolostorba. Lehetetlen
volt megtennie azt az utat. A felhőszakadás omló zuhatagokkal tölté meg
a völgyvágányokat: a kis Gelencze patak, mely Dudáig felkanyarog, most
egy gátját tört tenger; egész élőfák úsznak benne, töveikből kifacsarva,
s házmagas sziklákat hengerget maga előtt, malmokat törve pozdorjává,
miket útjában talál. A fuvaros nem vállalkozott a tovább menetelre s
visszahozta a papot. Neki nincs több nyaka egynél, lova sincs több csak
kettő, azokat vesztébe nem hajtja.

Pedig egy haldoklót várakoztatni nem lehet.

A lelkész is bizonyítá, hogy azon az úton, még ha vége lesz is a
zivatarnak, mai nap abba a zughelységbe menni nem lehet.

– Pedig menni kell, monda az apátur. Van annak még egy másik útja is,
gyalog, a hegyháton keresztül. Ez uttal már ismerős Innocentius, járta
azt. Vegye ön vándorbotját és induljon el.

E fáradságos feladattal nem lehetett a plébánost megbizni: beteges volt;
a többiek künn rekedtek a mezei ünnepélyen.

Incze meghajtá fejét. Egy szót sem szólt ellene. Hiszen a harmadik
fogadalom «az engedelmesség».

Ah, nem a zivatar odakünn rémíté őt el: nem a küzdelmes út; nem az éj
sötétje; hanem az a zivatar odabenn, azok a rémek, az a sötétség önlelke
kietlenében.

Lehet, hogy halálra betegszik, lehet, hogy elvesz az úton, elsodorhatja
a hegyi ár, lesujthatják a vihardöntötte fák, a villám: de egy
lelkésznek nem szabad arra gondolni, mikor egy veszendő lélek örök
üdvéről van szó.

Nem várt tovább. Nem hítt magával kisérőnek senkit, kezébe vette amaz
emlékezetes botot és megindult a szakadó zápor közepett a hegyek felé.

Alkonyat volt, mikor elindult s éjfél lett, mire a hegygerinczre felért.
A zápor folyvást verte odáig, öltönyéről csorgott a víz, a csúszós
iszapban fáradságos volt a haladás, a hegyoldalok zengtek a
mennydörgéstől. Ő nem fáradt el, és nem rettegett. Más teher volt az,
mely alatt nyögött!

Mikor ismét felért ahoz a magas sziklafalhoz: a zivatar elállt, a
felhőtábor tova húzódott, s a felkelő hold ezüstre festé a futó fellegek
ormait; mint hóhegyek omlottak azok tova, mikből a villámfény zöld-piros
aranyat czikázik.

Az a holdfény odaveté a falra a fehér alak fekete árnyékát.

S az újra kisérteni kezdé.

– Most már senkie sem lesz a szűznek, az árvának: mindenkitől el lesz
hagyatva. Árvaság, nyomorúság, hontalanság lepi meg egyszerre.
Gyászruhája is lerongyollik s még gyászabb lesz. Mi lesz belőle?
Cselédnek ki fogad egy leányt, kinek finom keze van? Becsületét ki
tiszteli egy leánynak, a ki szép? El kell vesznie majd vagy testileg
vagy lelkileg. És te neked nem lehet őt megmentened. Döntsd el ezt a
sziklát, ha tudod. Ha napszámos volnál, ha koldus volnál, együtt
mehetnél vele dolgozni, együtt mehetnél koldulni. Senki sem vagy. Nem
vagy te élő; csak kenyérfogyasztó halott. Egész tudományod, minden
világod, a földön és az égben és munkáid, miket az utókor számára
készítesz, és szolgálataid a hazának, az emberiségnek, és leendő
hirneved, dicsőséged mind nem ér fel – egy igazi férfi szabad
kézszorításával…

Hirtelen egy durva hang riasztá fel tusakodásából.

– Megállj!

Egy czifra szűrös ember állt előtte, kezében puskával. Zsivány volt.
Azoknak a búvhelye ez a vidék. És ő fegyvertelen volt. Jobbról a meredek
sziklafal mellette, balról a zúgó bükkfák sudarai, mik a mélységből
fölmeredtek, és körül emberlakatlan sivatag.

– Ha Isten velem, ki ellenem?

– Van-e pénzed? kérdé a rabló.

– Nézzen ön meg jól: szerzetes vagyok.

– Mehetsz a pokolba, koldus barát. «Deo gratias»: barátpénz.

S elhagyta őt menni maga előtt.

Ha feleletre szorította volna őt a zsivány egyenesen a kérdésre, úgy
Inczének meg kellett volna mondania; mert «hazudni lehetetlen»: igenis,
itt a keblemben száz darab Szűz Máriás arany.

De hát minek vitte ő magával azt a pénzt?

Virradni kezdett, mire a szerzetes az út azon kanyarulatához ért, a
honnan a völgykatlanban fekvő falura le lehet látni.

Az most szomorú látvány volt.

A tegnapi felhőszakadástól megáradt patak végigsöpörte az egész kis
lapályt, mely máskor olyan volt, mint egy kis szőnyeg, a káposztás ágyak
gáliczzöldje, a saláta-ültetvények sárga táblái, a kalarábtól lilaszin
koczkák, keresztül-kasul szeldelve a virágzó levendula égszinkék
sövényeivel a kassai rózsa arany czirádáival, közben mint elszórt
csillagok a himzésen, a napraforgó koszorús virágtányérjai. Mind ez le
van tarolva. Az egész völgy egyformára van seperve, s behordva iszappal.
Oda a hirhedett káposztafejek is, a virágos torzsa is a földön fekszik
az iszapba lehajtva. Nem mondják már egymásnak: «itt jön a mi emberünk
megint»!

De valaki mégis várt Inczére a régi ismerősök közül: a lévita.

Kora hajnalban felkelt, hogy a patakról elsodrott hidat helyére
visszaczipelje, s utat lapátoljon az iszapon át a méhesig. Az ő együgyü
elméje kiokoskodta azt, hogy a haldokló papnéhoz a rendes úton nem fog
jöhetni pap. S a ki a hegyi úton fog jönni, az nem lesz más, mint Incze.
A többi monachusok bizony túl rekedhettek volna miatta a patakon
valamennyien. Ennek az egynek ő rá is kiterjedt az igézése. Elég volt
annak egyszer a szemébe nézni, hogy megszeresse az ember, férfi, vagy
leány.

– Úgy vártuk önt már, felebarátom. Ezzel fogadá az érkezőt.

Kik? Többen? A haldokló nő mást hivatott, nem őtet.

A lévita deszkapalotájában jó volt megpihenni Inczének. Ott
letisztogatta sáros csizmáit a lévita. (Ha megtudná azt a kurátor!
Mindjárt kihordatná a határra.)

A kakasok akkor kezdtek még szólni, a faluban csendesség volt.

Incze a kertből fölment a paplakba. Minden ajtót nyitva talált ott.
Virrasztottak. Seréna ott ült anyja ágya mellett.

A mint Inczét belépni látta, egyszerre öröm és megrettenés látszott
arczán, aztán mind a kettő elmerült abba a mély, vigasztalan fájdalomba,
melyen egy pillanatra keresztül tört.

Anyja az ágyon feküdt behunyt szemekkel.

– Anyám, a lelkész úr itt van, szólt reszkető hangon, átölelve a beteg
vállait.

A nő felpillantott, nagy, sötét szemeit az előtte álló alakra meresztve.
A haldoklók szemei úgy tetszik, mintha megnőnének, mintha kitágulnának s
valami idegen világ sugároznék ki belőlük: az elmuló élet utolsó
fénysugára.

Azután kezét a lelkész felé terjesztve, hangosan kiáltá.

– Ah! önt küldék ide? Én mást vártam.

– Édes leányom, szólt Incze szeliden. Egyforma gyarló szolgái vagyunk
Istennek mindannyian. A vigasz, mit adni képesek vagyunk, a szentség,
mivel adományozva vagyunk: egyformán jön tőlünk, ifjaktól és öregektől.

A papné inte leányának, hogy hagyja el a szobát. A gyónónak egyedül kell
lenni.

Incze odahajtá fejét a haldoklóhoz közel.

– Szólj, leányom, mi teher nyomja lelkedet?

– Nagy teher az: suttogá a nő; egész életemnek egyetlen hibája. Igaz
voltam egész életemben. Tudva rosszat nem tettem senkivel, jót akartam
mindig ellenségeimnek is. Hű voltam hitemhez: megtartottam bőjtöt és
vezeklést. Egyetlen nagy bűnöm az, a miben erényemet kerestem, hogy oly
buzgó voltam, a milyennek nem kellett volna lennem.

– Erősítsd meg szivedet. És mondd el, mi vétekre vezetett buzgóságod.
Isten bocsánata minden vétekre kiterjed: de szemközt jő azokra, mik jó
szándékból eredtek.

– Az én vétkemnek nincs neve.

– Névtelen bűn?

– Én megöltem egy lelket. Egyetlen leányom, jó gyermekem lelkét.

– A lélek halhatatlan.

– Az övé már halott. Én öltem meg azt.

– Hogyan? Mi módon?

– Nagyon hű voltam hitemhez. Ezért szenvedtem egész életemen át. S a mi
több annál: engedtem e hűségem miatt egy szeretett férjet is egész
életén keresztül ezer gonddal, megaláztatással, nélkülözéssel küzdeni.
Nem panaszkodom. Meg volt jutalmam érte a földön. Mi üldözöttek,
számüzöttek, kis gunyhónkban boldogok voltunk. Leányomat is ily
hitbuzgalomban neveltem. Saját lelkem szállt bele. Együtt éltünk… és
együtt kárhozunk el. Mert én nem gyónhatom meg bűnömet önnek. És
bűnbocsánatlan kell magammal átvinnem a túlvilágra bűnöm terhét. Minden
bűnös számára van kegyelem Istennél: egyedül az én számomra nincsen…

Incze sejtelme látnoki erőt kölcsönze neki. Szive elszorult.

– Isten a kimondatlan szót is meghallja, monda vigasztaló hangon, s a
megbánás útban találja bocsánatát.

A nő erőszakosan ragadta meg a lelkész kezét, mely bűnbocsátólag volt
feje fölé emelve.

– Nem! Nem! E kéz ne érintse fejemet; mert elveszti a szentelt
malasztot, s az utolsó kenet olaja a sátán stigmájává lesz ujjai hegyén.
Hagyjon el ön! Nem gyónhatok önnek. Menjen vissza. Küldjön egy ősz
férfit onnan. Nem halok meg addig. Félek a haláltól. Az én sirom feneke
nincs rózsákkal ágyazva, mint Máriáé volt: az én sirom feneke a pokol!
(A nő felemelkedék fektéből irtózva.)

– Légy nyugodt, leányom, nyugodjál meg az Úr rendeleteiben, szólt Incze
a haldoklót visszafektetve ágyára.

– Hiszen ha csak meg kellene halnom, ha csak el kellene kárhoznom, hörgé
a nő, befognám szájamat kezeimmel: hallgass! ne kinozz másokat azzal, a
mi neked fáj. Szenvedd ki a halált – szótlan, s szenvedj az
örökkévalóságig – mindig szótlan. De mikor őt is magammal ragadom!
Leányomat! Azt a tiszta, ártatlan teremtést, a ki olyan még, mint a
kristály: velem ragadom őt a kárhozat posványába!

A lelkész az ajtó felé lépett. Jól sejtette ő, mi teher nyomja e nő
lelkét, meggyónatlanul is?

– Ne híja őt be! rikácsolá a haldokló. Ha meghalok, se bocsássa őt
ravatalomhoz; mert én felülök fektemből koporsómban, mikor a szentelt
vizet reám hintik, s szemeimet irtózatosan elforgatva, fogom ordítani
fenhangon: leányom: mi mindketten el vagyunk kárhozva! Ne halljam őt
sirni, ne könyezzen ő fölöttem; mert minden könycseppjére megfordulok a
sirban, s az örök lángok magasra lobognak fejem körül, ha ő nevemet
elkiáltja!

Incze felnyitá az ajtót, Seréna ott állt reszketve.

– Jöjj be leányom, szólt hozzá szeliden. Anyád a jobb világ küszöbén
van: térdepelj le ágya elé s imádkozzál, a hogy eléd mondom.

A leány letérdelt és anyja kezét két kezébe fogta.

– Atyám! Mindentudó Isten. Őrizz meg minket a szivünkben lakó
kisértetektől. Távoztasd el tőlünk a gondolatokat, mik szent akaratoddal
ellenkeznek. Adj erőt mi szenvedélyeinket leküzdenünk. Segíts meg minket
erős fogadásunkban, hogy lemondjunk arról, a mi elérhetetlen, kitépjünk
szivünkből minden oly óhajtást, melynek teljesülése a te bölcseséged
előtt lehetetlen. Hallgass meg és légy irgalmas hozzánk, hogy tudjunk
élni úgy, hogy halálunkkal te hozzád juthassunk. Ne mérj reánk oly nehéz
keresztet, mint szent fiadra mértél, hogy leroskadjunk alatta. Állítsd a
te őrző angyalodat közénk és rossz gondolataink közé. Váltsd fel a mi
homlokaink töviskoszorúját a te üdvösséged fénykoronájával, melynél
kivánatosabbat a mi sziveink ne ismerjenek soha. Légy velünk most és
halálunk óráján, Atyánk. Amen.

A leány utána mondott mindent áhitattal. Aztán holthalványan rogyott oda
anyja kezére. Minő imádság volt ez!

Az anya szemei rajta függtek s az a sugár, mely belőlök ragyogott, maga
az üdv volt már. Nyugalom ült arczán. Egyik kezével leánya kezét tartá,
másikkal a lelkész kezét vonta oda homlokára. Azután lehunyta szemeit.
Elkezdett mosolyogni, meg volt halva.

Serena érzé, hogy a kezében tartott kéz nem vezeti őt többé a világban.
Megcsókolta azt és nem sírt.

Régóta készen volt e végre. S aztán jó vég volt ez. A lévita özvegyének
kegyéve épen lejárt. Az utolsó napon úgy is menni kellett már valahová.
Legjobb a temetőbe. Az Úr, ki a mezők liliomát ruházza – az özvegy
papnénak is ad házat, a hol megnyughassék.

Serena nem sír soha. Tudja, hogy az «más embernek» rosszul esik. Tudja,
hogy akkor, a midőn az elhagyott árva sír, egy boldogult lélekre nézve
félbeszakad az örök üdvösség: s arra az időre el kell hagynia eget és
paradicsomot s visszaszállnia a fájdalmas földre.

A temetésnek még az nap este végbe kell menni. A megyei orvos úgy
rendelte. Több éjt nem fog ő már e lakban tölteni.

Minden előre el volt már készítve: a sír megásva, hozzá a sírkő,
diófakoporsó, halotti gyász. A lévita felfedezé Inczének, hogy Serena
kisasszony minden pénzbeli összegecskéjét kiprédálta, részint drága
orvosokra anyja betegsége alatt, részint a gyászpompára, magának aligha
tartott meg annyit, hogy kocsin mehessen ki a faluból.

… De hát engedi őt elmenni Sós Márton?

… Nem akar itt maradni!

Késő este ment végbe a temetés. Serena fölhantoltatá a sírt zöld
pázsittal, s a sírkő mellé egy szomorú nyirfát ültetett. Egy könye nem
hullt a közben.

Mikor a szertartástól visszamentek a paplakba, megköszöné Inczének
jóságos buzgalmát, s kérte, hogy fogadja el tőle a szertartás díjául azt
a koronás tallért.

Ez bizonyosan utolsó pénze volt.

Incze elvette a tallért.

Nem volt az utolsó pénze a leánynak. Incze száz darab Szűzmáriás aranya
ott hevert már akkor Serena utitáskája fenekén. Incze az alatt, míg a
leány künnjárt, belecsempészte a papirba csomagolt aranyhengerkét.
Számára volt az elnyerve, elhozva. A leány azt sem fogja tudni, ha
megtalálja, honnan került oda?

Mikor aztán a nap lement, a leánynak is menni kellett az üres házból.
Nem azért, mert a kegyév letelt: Sós Márton ott hagyta volna őt lakni a
világ végeig, de azért, mert anyja nem volt többé abban a házban.

Valamerre menni kellett.

Hová?

Nagy a világ!

Szekéren csakugyan nem lehetett menni a faluból. Az utak el voltak
pusztítva a tegnapi nagy felhőszakadás által. Serena kérte Inczét, hogy
vezesse őt a hegyeken keresztül, azon az úton, melyen ő maga jött ide.

Inczének a vér egyszerre szivéhez tódult e szóra. Ő vezesse őt? egyedül,
csendes erdő, csendes éj közepett?

Talán mégis jobb volna a jó Kaszásné ajánlatát elfogadni, hogy maradjon
addig a kisasszony az ő házánál, míg a szekérút helyre lesz állítva.

– Nem lehet, nem lehet: nekem mennem kell. Reám várnak.

Kik? Azt nem lehet megmondani.

A hold feljöttével aztán megindultak a vándorok a hegyi útnak. Mikor a
méhesen keresztülmentek, Sós Márton kihozta a puskáját s ráerőtette a
szerzetesre. Jó lesz az erdőben kisérőnek: ott most zsiványnyal is lehet
találkozni.

Inczének eszébe jutott, hogy most már nem maga jár egyedül; van a kit
védelmezzen: elfogadta a fegyvert.

Viszi már a puskáját is a szegény embernek…

Az elkisérte őket az erdő széleig, szalagjánál fogva nyakába akasztott
guitarreját a hátára csapva. A forrásnál aztán búcsút vett a
kisasszonytól, a kezét is megcsókolta, s a mint az nagyon messze elment
már, akkor rákezdé a szép dalt: «Mindegy a válás nékem oh leányka,
Búcsúzva vagy búcsútlanul: Én sírni nem fogok, de érezek –
Mondhatlanul…»

A guitarreról lepattant egy húr; aztán a másik, végre kapta a lévita a
nyakánál fogva, hozzácsapta a bükkfához, hogy darabokra törött.

A guitarreja is odavan már a szegény embernek…

… A két vándor fölért a hegyi útra, hol a magas mészsziklafal mentében a
holdvilágnál sötét árnyékok kisérik az embert. Szótlanul haladtak egymás
nyomán.

A hol a hegyi út legmeredekebb, ott megállt a leány s még egyszer
visszatekinte a tájra, melyben az esti köd gyermekkora örömeit és
bánatát, s szülői sírját eltakarja. A szerzetes ott állt mellette és nem
nézett reá.

A sziklafal még ötven ölnyire meredekül alá: szédület letekinteni róla.

Incze valamit gondolt: vajjon ez a leány nem arról gondolkozik-e, a
miről ő?

Egyszerre odafordult hozzá a leány s megszólítá:

– Atyám! Engedjen meg egy kérdést.

– Szólj, leányom.

– Megbocsátja-e azt Isten, ha magunk keressük a halált, mely hivásunkra
nem akar megjönni?

Incze öntudatlan gyorsasággal rántá vissza a leányt a meredély széléről,
s elszörnyedve kiálta föl:

– Mit kérdezhet ön? Az bűn, mit Isten nem bocsát meg soha.

Az elszörnyedés kettős volt. Ő maga is úgy érzé, mintha az a fekete árny
ott a háta mögött taszítaná előre s suttogná fülébe: «ugorjatok le innen
együtt, akkor mindjárt egymáséi lesztek!» Önlelkét feddé meg e
felkiáltással.

A leány fájdalomtól égő szemekkel néze reá, s újra kezdé az ostromot az
ég ellen.

– De ha az élet egészen lehetetlenné vált már, ha mindent elveszíténk:
legkisebb remény nélkül valaha visszanyerhetni az elveszettet; ha nincs
többé a világon senkink és semmink. Ha lelkünk már előre meghalt. Ha az
élet eltévesztette czélját s útban van, hogy még a másik életet is
elveszíttesse velünk. Ha a földönlakás az égbejuthatás igéretét rabolja
el tőlünk, akkor sem szabad-e azt felkeresnünk, a ki bennünket a
kárhozatból megvált?

– A halált keresni mindenütt és mindenkor bűn.

– Ön talán csalódik. Hát a Megváltó, hát az apostolok, hát annyi vértanú
nem azzal a bizonyos tudattal állta-e meg a helyét, hogy ott kínhalálát
várja be? Hát a kik küldetésükben előre mentek, s tudták, hogy halálba
mennek: a szentek dicső serege? Nem nyertek azok bocsánatot érte?

– Ah, az egy más eszmekör. Azok egy dicső feladatért, egy magasan
ragyogó czélért vitték oda életüket a vérpadra, a mészárszékre. Az
áldozat hecatombéjában meg van szentelve az önkereste halál s erénynyé
válik az, a mi másképen bűn.

A leány ajkaihoz szorítá az ifjú kezét. Tekintetében megdicsőülés
ragyogott.

– Köszönöm, monda ihletten. Ezt óhajtottam tudni. Tehát a kik szemközt
mennek a halálba, úgy hogy egy nagy, magasztos eszmének szolgálnak
általa, azoknak szándéka nem bűn, hanem erény; ha czélt értek, nem
kárhoznak el, hanem idvezülnek.

– Mire gondol ön?

– Titok az. Siessünk, míg fenn van a hold.

A leány biztos léptekkel megindult, Incze követte őt; hajnalra faluhoz
értek, ott Serena szekeret fogadott, mely őt tovaszállítsa; Incze búcsút
vett tőle s nem mondták egymásnak: «a viszontlátásig». De ott állt, a
míg el nem takarta előle a távozót az erdők mélye.

Akkor tért vissza a kolostorba.

Már két éjjel nem aludt. Az apát úr megdicsérte buzgalmáért s azt mondá
neki, hogy most menjen szobájába s pihenje ki magát.

Pihenni!

Pihenni ezzel a nehéz tudattal szivében, a mit magával elhozott.

Pihenni a Golgotán! Lefeküdni a keresztre feszített szívvel és aludni
csendesen!

Az érzékiség ellen könnyű küzdeni az anachoretának: a test földi vágyait
meghüsíti a szellem, oly magas régióiba emelkedve az érzelemnek, a hová
az agyhevítő ködök fel nem hatnak; a hol a hideg és a sugár uralkodik;
de hogyan védje magát akkor ha egyenrangú nemes érzelem támad fogadása
ellenében, s két ellentétes fény vakítja el lelkét ugyanazon magas
csillagvilágban, a hová menekülni akart? Mihez folyamodjék akkor, midőn
nem a kárhozatos gyönyör és az idvezítő vezeklés között kell
választania, hanem két fájdalom között, a miknek egyike «részvét», a
másika «kötelesség» nevet visel.

A részvét az árva gyermeket kiséri, ismeretlen, kitalálhatlan utakon,
miknek vége: halál. A kötelesség lekötve tart egy véghetetlen lánczczal,
melyet a szabad akarat elnyujthat messzire, de el nem szakíthat soha,
mely ahhoz a ponthoz, honnan kiindult, mindig visszavezet.

A leány útjai és a férfi útjai összebonyolulnak, egymást örökké keresve,
de nem egyesülnek soha. Ez a megkettőztetett labyrinth.

A szerzetesnek nem voltak többé csendes éjei.

Ott virradt meg, hol lefeküdt, zokogva, imádkozva a szent kép előtt és
kért tőle világosságot.

Őt nem a puszta eskü és fogadalom tette hivévé az égi védalaknak, de a
tiszta, magasztos meggyőződés; boldogságát kereste az imádatban s
gyönyörrel követte őt a felhők és csillagok fényességei közé, de
hasztalan akart felé repülni: elveszté lelke szárnyait, a mióta azt
tudta, hogy egy másik magasztos, szenvedő, tiszta női alak, ki az égi
eszményképnek annyira képmása, itt a földön jár – és nem idvezült, hanem
boldogtalan.

Olyan volt, mint a holdkóros, kit egyszerre vonz a csillag és a föld, s
jár e kettős bűvhatalom által vezetve szédítő meredélyek párkányain.

Két árnyéka van: az egyik fényes, a másik sötét.

Ha bűn volna az, a mi ellen küzd, könnyű győzelme volna; segítségére
jönne Isten; de az is erény, mit leküzdeni akar: a legnemesebb, a
legtisztább érzelem, minden salakjától a vér forró vágyainak ment, ép
olyan tiszta imádat egy földi szent iránt, mint az a másik. Két oltár
közé van állítva: egyiket le kell rontania, hogy a másiknak hive
maradjon, s akármelyiket rontja le: az őt el fogja temetni.

Nem adott már vigaszt lelkének az isteni természet szemlélete; a
vízcsepp, a porszem csodái elveszték hatalmukat a kebel csodái előtt;
nem találta fel nyugalmát a liget méla zúgásában; a fák, bokrok, virágok
átvették gondolatjait, mint a pókhálót, s mikor újra elhaladt mellettük,
e pókfonalak visszaemlékezteték a hozzájuk tapadt eszmékre.

Nem vigasztalták meg régi barátai, a könyvek, ezek az élettel teljes
katakombák. Most csak kísértetek jártak fel azokból is.

S mikor mély tépelődései közepett a konduló harangszó meglepé, ijedten
rezzent össze; s aztán elcsüggedve kérdezé magától:

«Mi hát a vétkem, hogy úgy megrettenék?»


A FÖLTÁMADÁS.

A ki egy hajdankori magyar pénzt látott, ezüstöt vagy aranyat, azon ama
nő képét találta, kinek fején a koronán kívül még a dicsfény is
sugárzik, s körül a párkányzaton e szókat olvashatá: Patrona Hungariæ,
1848-ban már e magyar fölirattal: «Magyarország védője».

Az ifjú hitbajnok nehéz kísértetei közepett ez alakot hívta segélyül.
Megjelent. S egy világító sugárt vetett dicsfényéből kétségbeesése kínzó
homályába, melytől annak lidércznyomású rémei egyszerre ismerős fénylő
alakokká lőnek s a félelmes ködkép ragyogó tájékká idomult át.

1848 nyár utója volt. Keservekben gazdag hónap.

Az a «népkór» (epidemia), a mit említettünk, általános volt már.
Mindenkire elragadt az; és kínlódott vele férfi és nő, és a gyermekek is
szenvedtek bele, s nem volt kiváltságos osztály, melyet érintetlen
hagyott volna. Belopózott a jól bekerített várakba s ezredenkint tette
betegeivé a katonákat, s nem mult el a tömjén-füstben; a templomba is
behatolt, és meglepte magát a papot az oltár előtt, a szószéken, hogy
mikor Jeremiás siralmaiból szól a textus, elkezd beszélni Pannonia
szorongatott népéről s Senakérib király s Heródes helyett a «bán» és a
«camarilla» nevét szalasztja ki száján.

A nyomtatott betű mindenüvé elhordja ezt a ragályt.

Addig volt csak zárda a kolostor, míg fogva tartotta az «irást», a míg a
szerzetesek tolla volt a tudás egyedüli sokszorozója. A mint a betű
kiszabadult: nincs zárda többé! Hasztalan az index, a syllabus! Az irás
betöri a kaput. A papok hirlapokat olvasnak. Jerichónak trombitaszó sem
kell már: a néma betű is megteszi.

Ez a parányi dæmonok tábora mindennap új meg új borzalmakat fuvallt szét
az országon, mint a szél: a betűk légiójának pusztítása rettenetes volt.

Először kiirtotta a szivekből a testvérszeretetet. Minden idegecskéje
testünknek reszketett a vágytól a boszú keserű gyönyörei után, minden
porusunk ragályos embergyűlöletet lehellt s szivünk falát ütötte a
felforrott vér, követelve a sebeket, a miken át ellensége vérével
összeszökellhessen!

Még tovább mentünk. A hol megszüntünk hinni. Először csak az emberekben,
rokonainkban, vezetőinkben, a nagy embereinkben; lehajigáltuk azoknak a
szobraikat egymás után helyeikről, míg utoljára a legmagasabb ember
bálványa, maga az Isten földi képe, a király is végigzuhant hitünk
omladékai között, s estével összetörte magát az oltárt is, s azt
mondtuk: nem imádkozunk többé, hanem átkozódunk! és letéptük a
harangokat a toronyból és megöntöttük ágyúknak.

Oh, be rettenetes idők voltak azok!

Mindennap új iszonyat képe, új jajkiáltás hangja; a lehetetlenségek
szörnyetegei, egymást szülve és felfalva; a csalódás mindenben, a mi
eddig szentnek tartatott; a legiszonyúbb delirium hagymázos viziói véres
valósággá alakulva, s mindezek közt az elhagyottság zsibbasztó érzete.

De a lázbetegnek ereje is szokott lenni!

Az apró daemonok mindennap új meg új szelet fúttak át az országon. Egyik
nap a borzadályok hideg szelét: a leghidegebb északi Bórát, másik nap a
buzdítások forró Siroccoját.

A sirocco pedig átmegy a kolostorok zárt ablakain is.

Mindenki beteg volt már bele.

Nem védett meg ellene a fehér talár.

(Mondtad uram: «az én országom nem a földről való!» de azért mégis
könnyeid hullottak bele, mikor Jeruzsálem elpusztulását megjósolád. Hát
a mi szivünk erősebb lehet-e?)

Mindennap olvasá Incze társaival a nőttön-növő ragály jelenségeit.
Ifjak, vének, úr és szegény hogy tódul a zászló alá! Apák elhagyják
családaikat, tisztviselők hivatalaikat, tanárok kathedráikat, iskolás
gyerkőczök embersorba állnak… csak a mi kezünkben nincsen fegyver! A
rovat napról-napra számlálja: ennyi ezerrel többen vagyunk!

Egy másik állandó rovat arról beszél, hogy egy nemzeti bankalaphoz mint
hordja össze aranyát, ezüstjét, kicsiny és nagy ember. A főurak
mázsaszámra küldik asztali készleteiket, ősi ékszereiket a nemzeti
pénzverdébe; szegény szolgálóleányok gyűrűiket, függőiket adják oda…
csak a mi kezünkben nincsen pénz! A rovat halad előre napról-napra:
ennyi százezerrel több van!

Incze tépelődve gondolkozott rajta.

«Nekünk se vasunk, se aranyunk. Nevünk szerzetes, helyünk a kolostor,
hivatalunk a béke, kincsünk a mennyország.

Nem elég!

Nem elég nekünk a mennyország!

Nem lehet azzal a tudattal a mennyországot megnyerni, hogy hazánkat
elvesztettük. Nem lehet azzal a gondolattal idvezülni, hogy nemzetünk
elkárhozott!

Egyszer azt kérdezé tőle a két árnyék közül az egyik, a sötét árny:

«Mit tennél most, ha megtakarított aranyaid megvolnának? Egyfelől az a
hölgy, kinek neve Patrona Hungariae, kié a magas menyország minden
angyalaival és paradicsomi boldogságával; másfelől az a másik hölgy,
kinek számodra nincs neve, s kié az otthontalan árvaság, a nyomor, az
inség minden kísérő dæmonaival. Mindkettőnek joga van
könyöradományodhoz. Ha most kezedben volna az, melyiknek adnád?

Ha választhatnál!

Incze várta, hogy a másik árny, az a fényes, adjon rá választ.

Adott.

Másnap délután, midőn a kolostor kertjéből visszatért, a perjel az
olvasó-terembe hívta s átadta neki a legújabban érkezett hirlapot.

Sajátszerű delejes tünemény az, hogy az ember, akár egy nagy abrosznyi
hirlapon legyen a neve nyomtatva, azt az első pillantásra feltalálja.

A nemzeti adakozások rovatában állt a neve Inczének.

«Áldorfai Innoczencz *–i cistercita szerzetes átadott a nemzeti alapra
száz darab aranyat»…

A fényes árny válasza volt ez…

A többi szerzetesek, tanárok mind siettek Inczét üdvözölni, s rögtön
aláirást nyitottak maguk közt az ő példája nyomán. Egy novitius sem
maradt ki a lajstromból.

Incze pedig elmélázott, mint egy álmodó s nem hallá, mit beszélnek
körülötte; hanem azon merengett, hogy mi czélja van a sorsnak azzal,
hogy egy lényt teremtett, a kinek hivatása az, hogy kitalálja az ő
szivében a még meg nem született gondolatot is, s a míg ő töpreng és
tusakodik, az alatt meg is tegye azt, a mit neki kellene tenni? Ki az a
lény, a ki nem habozik, nem tétováz annál a kérdésnél, hogy mi lesz
belőlünk holnap, ha ma mindenünket odaadtuk annak, a kinek tartoztunk
vele?

A válság egyre súlyosabb lett.

A mákony-álomnál elnyomott nagy betegnek rettenetes álmai voltak. Mintha
tizezrei a halálos ellenségeknek omolnának minden oldalról reá, s kezeit
megkötöznék, tagjait eldarabolnák, nyelvét kitépnék, vérét kiszívnák.

Felébredt a nagy kínzásra… És akkor azt látta, hogy a mit álmodott, az
valóság.

Mint a szent inquisitio mesés vasbörtöne, melynek falai egyre összébb
szorulnak a halálra vetett rab körül, úgy közelítettek az ország rab
szive felé saját útnak indult határai, mozgó érczfalak, szuronyerdők,
százezrei a tűzokádó csöveknek, mind befelé, a szive felé fordítva.

Egyszer aztán szétfeszíté karjait, hogy az agyonsajtoló börtönfalakat
feltartsa. Óriási erő volt a karokban.

Nem volt sem pénze, sem hadserege, sem fegyvere.

Egy jajkiáltásra meglett mind a három.

Négy hadsereg jött ellene. Az egyik a Kárpátok felől, a másik Erdélyből,
a harmadik az Aldunáról, a negyedik a Dráva felől. Ez volt a
legfélelmesebb. Negyvenezer fegyverben gyakorlott vitéz, ágyútelepekkel,
lovassággal, tanult tiszti karral. Ez két részre volt osztva.
Harminczezer szemközt ment az alkotmányvédő seregre. Az épen felényi
volt. Tizezer pedig oldalvást huzódott, hogy azt két tűz közé szorítsa.

A magyar kormány felhivást küldött a fenyegetett vidékek lakosaihoz,
fegyverbe szólítva mindenkit, a ki csak férfinak nevezi magát: aggot és
fiatalt, urat és szegényt.

E felhivást a kolostorok főnökei is megkapták.

Este érkezett meg a nemzetőri csapat, melynek őrnagya átadta a felhivó
parancsot az apátúrnak, s azonnal hozzá kezdett a toborzáshoz, kitűzve a
háromszinű zászlót a vendéglő ablakába.

Nehezen ment a munkája. Azt a várost hidegvérű, idegenajkú nép lakja, a
ki nem szeret verekedni, s a ki a terített asztalán és puha ágyán túl
nem ismer semmiféle hazát.

Az őrnagy a kolostorban sem volt örvendetes hirnök. Itt a béke és
kiengesztelés szelleme lakik, nem az öldöklésé.

A nemzeti vállszalagos kardcsörtető alak megjelenése után egészen
megváltozott a nyugalmas belső élet. A növendékek szobáiban egész éjjel
zajos vitatkozás hangzott.

Ez éjszakán az apátúr éjfélben kondíttatá meg a «matutinát», mint az ős
keresztény világban, s az egyházi szertartás után a tanácsterembe hívta
a felavatott tagokat, a tanárokat, hogy határozzanak e súlyos kérdésben.
Nehéz volt azt eldönteni, még a reggel is ott találta őket.

A szerzetek tagjai menttek a fegyverviselés alól. Nincs törvény, mely
őket arra kötelezze. S van-e a törvényen túl is kötelesség? Ez a kérdés.

A tanóra rendes idejére ismét felgyültek a növendékek a nagy tanterembe.
Nyugtalanság, izgalom látszott valamennyi arczon.

Áldorfai Incze tanórája nyitá meg a napot.

Az ifju tanár a consistorium terméből jött. Arczvonásai hideg nyugalmat
erőltettek; de halántékának lüktető erei, lázasan égő szemei, reszkető
ajkai elárulák a belül háborgó indulatot.

Felment a szószékbe, elővette tankönyvét, és elkezdte az előadást.

Magyarország történetéből elmélkedett, s a mit előadott, az sajátszerű
összeállítása volt az eseményeknek.

«Mit tettek a hajdankorban a magyar papok, mikor ellenség támadta meg
hazájukat?»

«1241-ben. A muhi pusztán, a Sajó mellett a mongol dúló hadsereggel
megütközve, ott harczolt a magyar sereg élén valamennyi főpapja; a harcz
alkonyán elesik Ugolin kalocsai érsek, a mongolok sorait törve, és a
templomosok főnöke; elhullanak az ország zászlóját védve, Mátyás
esztergomi érsek, Gergely győri püspök, Rajnald erdélyi, és Jakab
nyitrai püspök. Miklós szebeni nagyprépost egy tatár vezért vág le ott s
akkor nyilaktól átfurva rogy össze. Erád bácsi esperes és Albert
esztergomi kanonok, mind vitézen harczolva, hazájukért menekülnek.»

«Ugyanazon évben Uriás apátur, a benczéseket fölfegyverezve, elveri a
tatárokat Pannonhalma falai alól.»

«1453-ban János püspök a hős Hunyady János oldalán küzdve, dicső halált
szenved a rigómezei ütközetben; fejét elküldik Stambulba.»

«1454-ben Rozgonyi Simon egri püspök maga vezérli dandárait a duló cseh
hadak ellen.»

«1456-ban Kapisztrán János ferenczrendi barát hatvanezernyi hadat toborz
össze a népből s vezeti azt Hunyady segélyére, Belgrád falait
ostromolja, harczol földön és vizen, s a meghódított vár falára kitűzi a
keresztet.»

«Keresztes hadait képezték papok, diákok, barátok, kézművesek,
földészek. A szent Pál rendi perjel, hét szerzetes társával ment a
harczba, s ez a vasvillás gyülevész győzte le Mahomed világhirű
hadseregeit.»

«Hát 1526-ban! Hát Mohácsnál! A hol Tomory érsek áll a huszezernyi
martyr élére fővezérnek; sisakot tesz fel az infula helyébe, kardot
ragad a pásztorbot helyett s az ő és hetvenhat paptársa, azok közül
Szálkán László, Perényi Ferencz, Móré Fülöp, Paksy Balázs, Csaholy
Ferencz, Palinay György püspökök esnek el hős halállal, vérükkel
pecsételve meg a haza földje és az Isten ege közti szent szövetséget!»

… E szavaknál becsapta a könyvet Áldorfai Incze s végigtekinte
tanítványain. Aztán halkan azt mondá:

… «És 1848-ban egy magyar kolostor szerzetesei tíz óra hosszat
tanácskoztak azon kérdés felett, hogy védelmezzék-e a hármas halmot és a
négyes folyót, és a kettős keresztet? és nem találtak reá feleletet!»

Egyetlen névtelen ordítás tölté meg a tantermet e szavakra. Mi volt az?
Üdvriadal? Vagy a fájdalom, a kétségbeesés kiáltása? Az ítéletnapi
angyal leirhatatlan jeladása, mely a kriptákat, a sirokat föltöri?

Egyszerre mindannyian, mind a huszonnégyen rohantak helyeikből a szószék
felé, és minden kéz az égre volt emelve, esküre: szörnyű halálos
fogadásra.

Mind, mind, mind el fognak menni.

A hová Ugolin, Kapisztrán, Tomory mentek. Oda!

Alant a consistorium csendes termében tanácskozó vének, a mint a fejük
fölött megzendülő rivallást meghallák: megérték, mi történt odafenn?

A kegyes apátur felállt helyéből s meghajtá fejét az érczfeszület előtt.

«Alea jacta est, fiat voluntas tua…»

S midőn a felső emeletből robogva jött alá az ifju sereg, tanárát
körülfogva, már akkor a folyosón várták őket az atyák, s csak szemeiknek
könyje mondott ellen a nagy elhatározásnak; de nem ajkaik többé.

Így kellett annak jönni.

– Én is velük fogok menni, mondá Áldorfai Incze.

– Te is? rebegé az apátur, s megcsókolá az ifjut, és aztán félre fordult
sírni.

Sírtak az öregek; de tomboltak az ifjak. Hajh! minő üdvriadal volt ez!
Hogyne? Hisz ez a föltámadás napja!

Legelső dolog volt egy tömegben a toborzó helyre menni; ott beiratták
magokat önkénteseknek. Az őrnagy sorba csókolta valamennyit s nemzeti
szinű kokárdákat osztogatott nekik. Csak kokárdákat: puskája bizony nem
volt.

Segítettek ők magukon. Van a kolostornak derék régiségtára. Abban
tisztes ősi kovás puskák: a hány, annyiféle ürmértékű; de mind jó lesz
az, ha jó kézbe kerül s jut belőle mindenkinek. Áldorfai az őrnagy
kegyéből alhadnagygyá neveztetik ki s lesz a csapat vezére. Nem tud
hozzá? Majd belejön. Az őrnagy se tud: alispán volt eddig. Majd
megtanulják együtt. Délután már dobszó mellett tartanak gyakorlatokat a
kolostor előtti téren. Kész katonák fél nap alatt. Vihetik őket az
ütközetbe.

A nép bámul, s aztán a példától elragadtatva maga is előkeresi kaszáját,
vasvilláját s megindul a toborzóhely felé. A népgomoly nő, mint a
hógörgeteg.

– Mit miveltél? szól egy falhoz huzódó alak Inczéhez a sötét folyosón,
midőn az este szobájába tér, karddal az oldalán. Gideon áll ott.

– Jót, felel neki röviden Áldorfai, kardmarkolatára téve kezét.

A gúnyolódó útját állta és megfogta kezével a zsinórt, melyre Incze
kardja volt akasztva.

– Hová lettek márványba vésett elveid? Mi lett a világból, a mit
magadnak alkottál?

– Ember tervez, Isten végez.

– Ki mondta azt: enyém a tudomány világa! s ki taposott legelső a
könyvre, midőn a trombitát megfujták, hogy kardot kössön?

– Én voltam az. Plutarch tanított rá, és Anonymus, és a Carmen
miserabile Rogerii és a többi krónikairók, hogy így tegyek.

– Ki mondta azt: enyim az ifju nemzedék világa, csillaga leszek, melytől
fényt kölcsönöz; apja, nagyapja, dédapja leszek, ki lelket ád neki s
belé erényeket, tudományt, igaz hitet! S ki állt az ifju nemzedék élére,
hogy őt a halálba vigye, a hol lemészároltatik, s elvész szentség
nélkül, kegyelem nélkül?

– Én mondtam azt, én tettem ezt. Erényt tanítok: honszerelmet. Hazámat
és a népjogot védem. Ez is szentség. Nem esünk el kegyelem nélkül. A
csatatéri halál az égbe visz.

– Ezt prédikálja a pópa a muszka harczosoknak. S azok elhiszik neki. A
ki a csatában hal meg, a paradicsomban ébred föl; még a purgatoriumot is
átugorja. De te ismered az Úr szavait Péterhez, eleget prédikáltál
nekünk róla: «Rejtsd hüvelyébe kardodat; mert a ki fegyverrel öl,
fegyver által fog elveszni».

– Igaz; de azt nem tiltá meg az Úr tanitványainak, hogy oda menjenek, a
hol fegyver által lehet elveszni: sőt kötelességükké tette azt.

– Ah! monda diadalmas gúnynyal Gideon: tehát te nem azért sietsz a
vérmezőre, hogy ott gyilkolni segíts, hanem hogy ott meghalj! Barátom:
te nem vagy hős, nem vagy hazafi, – hanem szerelmes.

Incze megdöbbenve támaszkodott a falnak. Ez olyan csapás volt, mely
minden idegét megrázta. A lelke mélyéig hatott az.

A folyosón elhaladó társ gúnykaczaja visszhangzott sokáig.

És Incze nem tudott addig helyéből megmozdulni, míg az el nem tünt
előle, míg ez el nem hangzott. Meg volt igézve tőle.

Azután szobájába sietett, ajtaját magára zárta s térdre omolva
imádottjának jelvénye, a madonna-kép előtt: kivonta kardját s annak
markolatát jobbjába, hegyét baljába fogva meghajtá azt s a
madonna-képhez emelé:

«Oh, égi tiszta alak! Tekints szivembe alá és mondj rám ítéletet. Ha
igaz az, hogy csak árnyéka van is lelkemben a tisztátalan érzületnek; ha
igaz az, hogy merész lépésemet nem hazám szabadsága, hanem
önszabadulásom vezérlette; ha igaz az, hogy nem a te zászlódért, hanem
földi örömöket hajhászva, kétségbeesés elől futva, keresem a harczmezőt,
törjék kezemben ketté ez a kard, és soha fegyvert ne érintsek többé.»

A meghajtott kard pengéje ívet képezett erős kezei közt, hegye
megcsókolta markolatát és nem törött ketté. Jó fringia-aczél volt. És ő
úgy képzelé, mintha a szent alak mosolyogva nézne le reá.

Azon éjjel nem aludt az ifju. Menyasszonya feküdt mellette: a kivont
kard; azt fényesíté, azt csókolgatá; annak mondott hizelgő szavakat,
annak fogadott örök hűséget: tied leszek! élve el nem hagylak! ha
meghalok: nevemet fogod viselni s dicsekedel vele.

… Hajh, sok veszendő ember meg fogja keserülni azt még, hogy ez a kard
akkor ketté nem törött!


AZ ÜRES FÉSZEK.

A hajnali harangszó utoljára hivta a templomba a kolostor ifjait,
utoljára vették fel a fehér talárt, utoljára zengték el együtt a «Gloria
in excelsis»-t. Künn az udvaron gulába rakva álltak már fegyvereik s
mikor a nap a két torony között előtünt, már az újonczok
vászonzubbonyába öltözve találta őket s szuronyaik hegyét aranyozák meg
sugárai.

A kolostor vénei gondoskodtak az utrakelendőkről.

Egész éjjel sütötte a szakács számukra az úti eleségnek valót; a jó öreg
gvárdián maga tömte meg tarisznyájukat vele s a pinczemester a kolostor
legjobb boraival tölté meg kulacsaikat.

Utoljára falatoztak együtt a refectoriumban. Az apátur biztatta őket,
hogy egyenek, igyanak és legyen jó kedvük; s maga nem evett, nem ivott,
hanem sírt.

Ennyi jó gyermeket egyszerre elveszíteni!

Úgy szerette valamennyit! Mikor sorban odajárultak hozzá, hogy utoljára
kezet csókoljanak neki: mindegyiknek tudott valami kedveset mondani.

– Te olyan szelid voltál, mindig kedvemben jártál. – Te olyan kitünő
tanuló voltál, könyvnélkül tudtad a classicusokat. Minő emlékezet! Egy
élő könyvtár voltál. – Te minden jutalmat elnyertél a theologiai
feladványokért. – Téged szegény özvegy anyád, mint egyetlen gyermekét,
bizott gondviselésemre, minden forintodat ő neki küldted el. – Te
büszkesége voltál szüleidnek; gazdag fiu: nagy jövő várt reád! – Te úgy
énekeltél a chorusban, mint egy angyal, soha ilyen hang nem fog többé a
chorusból hangzani. – Te tréfás fiu voltál: felderítetted vidám
kedélyeddel komor társaságunkat. – Te gyönge voltál, de mindig mellettem
voltál, mint egy kis gyermek, mindig sírtál, ha megdorgáltalak. – Téged
csecsemő korodtól fogva neveltelek, mint szülőtlen árvát. – Te kitünő
szónok voltál, egy Lacordairet vártam belőled. – Te szép költeményeket
szerzettél; te ábrándozó. – És most mind elhagytok engem! Látnak-e még
benneteket ez árva falak valaha?

És sorba csókolta őket, gyöngéden megveregeté arczaikat, s aztán
hirtelen félre fordult tőlük, nehogy megtalálja őket számlálni; a mit az
ó-testámentom hagyományai veszedelmes előjelnek mondanak.

S midőn legutoljára a vezetőre került a sor; midőn Inczét szorítá
keblére, mély, keserű fájdalom tört ki szavaiból.

– És te, rendünknek büszkesége, ragyogó világa! Te is elhagysz minket!
Milyen gyászt hagysz itt magad után nekünk, fiatlan apáknak!

– Nem örökre, viszonzá Áldorfai Incze elérzékenyülten. Isten nevével
szállunk a harczba. Isten megadja küzdelmeinknek a diadalt, s ha élve
maradunk, visszatérünk ide mindannyian!

– Az Úr járjon veletek mindenütt, szólt kezeit áldásra emelve az agg
családapa. Legyen oltalommal, legyen irgalommal hozzátok. Ha jöttök
győzelemmel, dicsőséggel, ha jöttök veszteséggel, szégyennel, az ajtó
nyitva áll előttetek s mi osztozunk a visszatérőkkel jóban és rosszban.

A dob pördült, a kis csapat fegyverét vállára kapta, egy lelkesült
viharos éljent kiáltott s azután rázendíté a harczi dalt: «Áll még Buda,
él az Isten». Dalolva vonultak odább. Öten közülök még csak 17 éves
gyermekek voltak. Tizenketten már föl voltak szentelve papnak.

Az öregek felmentek a kolostor homlokzatán emelt ballustradra s onnan
néztek utánok, míg csak láthatták a kis csapatot, mely granátos
indulóban haladt a hegyi úton fölfelé; s már eltakarták azt az erdők,
mégis a távozók felé voltak fordulva arczaik; még hangzott a dobszó és a
dal a távolból.

Azután leszálltak az üresen maradt házba.

Az agg apát sorba járta a tantermeket, az alvó szobákat, s úgy el tudott
merengeni minden egyes eltávozó hátrahagyott emlékein. A nagy számoló
táblán még rajta volt egy bonyolult algebrai képlet. «Ezt Pius oldta
meg, a legjobb számvető. Senki le ne törülje onnan.» A pipatoriumban ott
találják meg longissimáikat, hegedüiket, a hol elhagyták, hiszen
visszatérnek még.

Mindegyiknek az iróasztalán ott van a végrendelete; itt hagyott
holmiaikat kinek hagyják, ha elvesznek? – Ne legyen ez iratoknak érvénye
soha! Jöjjenek ők vissza!

Füvész-gyűjtemény, felnyitott hangjegy, félig kész rajz maradjon a
helyén; a pedellus minden héten töltse tele a kiszáradt tintatartókat.
Ágyaik fel legyenek vetve. Várni fognak rájuk.

A mint így járja az apát sorrul-sorra a szobákat: csaknem megijed, midőn
egybe benyitva, azt nem találja üresen. Egy «ifju» szerzetes áll előtte,
háttal az ablaknak támaszkodva.

Gideon.

– Mi ez? szól az apát bámulattal felgerjedve. Te itthon maradtál?
Egyedül magad maradtál itthon?

Gideon alázatosságba burkolt gúnynyal felelt:

– Atyám. Nem örülsz-e, hogy egy fiad nálad maradt?

– Nem örülök rajta… Felelt az agg… Ha mind itt maradtak volna, sok
keserű könyhullatástól megmenekültem volna. De a köny már kihullt, s azt
te meg nem történtté többé nem teheted. – És nem örülök annak, hogy te
itt maradtál, azért, mert csalatkoztam benned. Te voltál a személyes
bátorság jelképe akkor, midőn e bátorság hiba volt; s most, midőn erény
volna az, elvesztetted azt? – Egyedül voltál harczvágyó, midőn béke
volt; s midőn harczra trombitálnak, egyedül vagy békeszerető? – Lovag,
athleta, gymnasta voltál, midőn társaid papok voltak, s most, midőn azok
fegyvert ragadtak: te egyszerre jámbor lettél, rokkant és beteges, mint
mi hetvenéves vének?

– Nem, atyám! szólt kipirult arczczal Gideon. Olyan rossz vagyok most
is, mint voltam. Veszekedő és vérengző. De komédiát játszani nem állok
be. Hogy én a lomtárból előczepelt rozsdás dióverőkkel elinduljak
katonást játszani, ahhoz nem vagyok már elég gyermek. Én Alvinczy
puskáját nem czepelem, csak azért, hogy egy héti sétálás után holtomig
dicsekedhessem vele, hogy én is ott voltam a hirhedett insurrectióban.
Ha komoly harczba mehetnék: elől mennék.

– Jól van, gyermekem. Értelek. Ismerlek. A büszkeség dæmona nem engedi,
hogy ott szolgálj, a hol egy társad parancsol. Én kielégítem
büszkeségedet. Nem akarsz a mi ócska fegyvereinkkel dobszóra lépkedni?
Adok neked lovat, válaszsz magadnak kardot, pisztolyokat; derék huszár
lesz belőled; arra még több szükség van most.

Válasz helyett Gideon hirtelen leveté tógáját, skapuláréját; a papi
öltöny alatt pitykés dolmány volt rajta, és lábain sarkantyús csizma.

– Lelkemből szóltál, atyám. Adass paripát. Én megyek és keresek magamnak
kardot.

S olyan büszke volt, hogy még csak kezet sem csókolt a jó öreg atyának.

Egy óra mulva az utolsó ifju is elhagyta a kolostor udvarát. Lóháton
vágtatva távozott s rövid időn elérte, el is hagyta társai csapatját;
nevetve kivánt nekik szerencsés utat, s igyekezett az őrnagy csapatját
elérni, a hol igen szivesen fogadták. Nagy szűke volt a lovas vitéznek a
táborban. A hidegvérű nép annyira már felbuzdult, hogy a fiait
feláldozza, hanem hogy a lovát is feláldozza, annyira még nem. Erre még
idő kell.

… A *i kolostor úgy maradt, mint a megszedett szőlőkert, árván,
elhagyottan.

Hányan fognak ide visszatérni azok közül, a kik dobszó után mentek?


AZ ELSŐ HALOTT.

Már akkor negyven esztendeje mult, hogy Magyarországon nem volt háboru.
Ősz férfi volt már mindaz, a ki a legutolsó győri ütközetben Napoleon
ágyutekéit látta maga felé ricochette lépésekben tánczolni, s sorlövést
csak úrnapján hallott az újabb nemzedék. A mi rendes katonája volt
Magyarországnak, az ez idő szerint a lombard-velenczei csatatéreken
harczolt, vitéz huszárezredei pedig gondosan el voltak rekesztve
Csehország és Galiczia garnizonjaiba.

Egy gyalog katona kitanítására, mint ezt valamennyi európai
hadügyminister exposéjából tudjuk, kell három esztendő; arra, hogy egy
csataképes és nyeregheznőtt lovas katona képeztessék, mulhatlanul
szükséges öt esztendei szolgálat; arra pedig, hogy valaki tüzérszámba
mehessen nyolcz esztendei gyakorlat nélkül, kár is a szót vesztegetni.

És mind ehhez volt az alkotmányos kormánynak – hat hónapja.

Ebből ötöt eltöltött az előleges tanácskozással, – a hatodikban aztán
készen kellett lenni mindennel.

Szemközt állt vele egy megszámlálhatlan tömege a nemzetiségi
fölkelőknek, százezere a fegyverben gyakorlott határőrségnek, s
szervezett hadoszlopai a rendes hadseregeknek, vezetve kitünő
hadvezérektől. Ez volt az absolutismus tábora.

S mit állíthatott ezekkel szembe a constitutió kormánya?

Embert ember ellen. De nem katonát.

Minő gyülevész volt az, mely Incze csapatjával concentrikus utakon a
Balaton tájékai felé özönlött, ellenfelet keresve?

Szűrös földmívesek, hosszu rudakra pántolt kaszákkal; kis városok iparos
népe, jámbor vadász-puskákkal vállaikon, köztük egy-egy kis csapat
nemzetőr, búzavirágszín dolmányban, nehéz szuronyos puskákkal, miknek
problematikus volt az elsülése; iskoláikat otthagyott diákok, karddal
oldalukon, pisztolylyal övükben; egy-egy zilált lovascsapat
insurrectionális rezes kardokkal, miket főispáni beiktatás alkalmával
szokott a nemesi banderiumnak kikölcsönözni a vármegye; közben
szekérsorok, miken asszonyok ülnek, kik férjeik után enni-innivalót
visznek. Háromszínű zászló igen sok. Ágyu semmi.

Katonai jelvény egy háromszínű rózsa, vagy egy veres szalag a kalap
mellé kötve; Görgey csapatjánál egy fehér toll. A veres szalagnak az a
hire, hogy az republicanus jelvény, a fehér tollé, hogy alkotmányos
monarchia czége. Azért egy tábor mind.

A mely falun egy csapat keresztülvonul, ott a férfi lakosság rögtön
csatlakozik is hozzá. Nem kell sok toborzás. Egy dal, egy «éljen a haza»
rivallás s száz meg száz ember jön elő cséphadaróval, vasvillával,
vadász-puskával, s megy a többivel: nem kérdi hová? A vezető talán
tudja.

Az valószinű.

Az említett őrnagy, a mint a vele tovább huzódó tömeggel éjszakára
tábort üt, első gondja kiszemelni a néptömegből a lőfegyverrel ellátott
csapatokat, s azokat, a mint besötétedik, szekerekre ültetni s előre
küldeni. Azokkal megy Incze csapatja is.

A csel kitudódik. A felgerjedt hivek nem engedik magukat az ő kis
papjaiktól elszakíttatni, ők is szekérre kelnek. (Hires fuvaros nép.) S
utólérik néhány százan az előrehaladt kis csapatot, s ők is éneklik az
«Áll még Buda!» nótáját, pedig nem is értik a szövegét s ők is mennek az
ellenségre, pedig fegyverük sincsen.

Úgy tesznek, mint a somogyi ember, a ki nem visz magával botot, ha
verekedni megy a korcsmába; azt mondja: majd lesz az ellenfelemnél.

Hajnalra már a Sió mellett van Incze társaival, tíz mértföldnyi járó
útra elhagyott kolostorától.

Mi az a Sió?

Egy megfordított folyam, mely a Balatonból kifelé folyik, s átszelve a
Sárréti lapályt, alant a Dunába szakad. Néhol három öl széles, a hol
mély, ott elnyeli az embert. A hány járt út, annyi fahid vezet rajta
keresztül. Azonkivül kisebb-nagyobb malmok vannak ráépítve, miken
szintén át lehet járni.

Ez a szegény kis vizecske tartotta fenn a támadók egyik táborát. Tízezer
ember volt az; mind rendesen fegyverezve, tizenkét ágyuval.

(Azonban a históriai igazság kedveért, minthogy nem tündérmeséket irunk
le, jegyezzük fel, hogy ezek is mind jámbor családapák voltak, vagy
vadonat ujonczok, kiket nem hevített még át annyira a lelkesedés, hogy
valami mennyországi dolognak tartsák a fűbe harapni azon kivivandó
feladatért, hogy parlamentarismus helyett absolutismus legyen a
világon.)

De hát ha tízezer myrmidon, vagy tízezer Berserker lett volna is!

Három olyan ellenséggel volt dolguk, a melyikből egy is elég. Az ég, a
föld és a nép.

Az ég, nem symbolisticus értelemben, de egész komolyan harczolt ellenük:
négy nap óta folyvást áztak s a Sió melletti föld kegyetlen ellensége
annak, a kit nem szivesen lát vendégül.

A Sárrét lapályai szép zöldek ilyenkor, keresztül-kasul szeldesve
csatornákkal, az embermagasságu fű között a füzény (lithrum) virág
dárdái, mint megannyi rózsaszinű láng lobognak; s a vad ánizstól
sárgállik a mező. A csatornák partjait nefelejts-bozótok takarják, s a
tavakban a nimféa fehér és sárga lótuszvirágai libegnek.

Mind szép ez egy poétának; de nem ér semmit egy kiéhezett tábornak, mely
nem hozott magával eleséget, abban a meggyőződésben, hogy a világ
legvendégszeretőbb országán utazik keresztül.

Megcsalta az ethnographia.

A vendégszerető nép legelőször elterelt az útjából minden gulyát és
juhnyájat: e vidék legfőbb gazdagságát, s aztán maga meg átment a tulsó
partra s botot tartott a kezében. Itt nem terem buza; hanem hal, meg
szárcsa.

A ki itt élelmezni akarja magát, az a vezér egy flottillát hordjon
magával.

Feneketlen sár fogta el az utat, az ágyúk megrekedtek, s ha egyszer egy
dombra felvergődhettek, onnan többet nem kivánkoztak alá.

S mikor azután a tábor eleje megérkezett a Sióhoz, nem talált rajta
többé sem hidat, sem malomgátat; hanem talált a tulsó partot uralgó
halmokon mindenütt szemközt állított táborokat, hemzsegő néppel, a
melyben nem tudta, hogy mi lakik?

Azokon a halmokon tanyázó fegyveres nép zenészeket hozott magával – és
tánczolt. Félelmes önbizalom!

A határőrök letelepedtek a déli parton. S aztán megtörtént, hogy a két
tábor előőrsei, egyik innen, másik túlról, letették a puskáikat maguk
mellé, elővették a horgaikat és horgásztak egymással szemközt, s a
melyik egy szép potykát foghatott, az dicsekedett vele a másiknak.

Egyszer aztán mégis komolyan szivére kezdte venni a feladatát a tulsó
tábor hadvezére, a generális, s elhatározá, hogy megkisérti a Sión az
átkelést.

Egy kompot fedezett fel valahol, a mit elfelejtettek előle eltakarítani.
Ez a komp leendett rá nézve az, a mi Xerxesre nézve volt a
Hellespontuson vert hid. Hanem hiszen a Sió sem a Bosporus.

Szép októberi alkonyat volt. A nyugoti ég sárga lapján élesen
rajzolódtak oda a fekete emberalakok, mik egy ősszörnyeteg alakját
látszanak vállaikon emelni. Ez a komp. S az a mozgó tövises kigyó, mely
utána vonul, az egy hadcsapat, szuronyai messzire villannak.

Incze állt az előőrsön kis csapatjával. Ő és társai a parti rekettye
bozótjai által eltakarva. Távolabb a halmon hozzácsatlakozott városbeli
népe. Ők csendesen voltak, amazok ott hátul lármáztak és fenyegették a
közeledő határőr csapatot, hogy megeszik, ha átjönnek.

A határőr-csapat vezénylő tisztje pedig jól látta, a távcsövön át, hogy
a felkelő csapatnak alig van lőfegyvere. Számba sem vette a
fenyegetőzéseiket. Közelített nyugodtan.

Áldorfai melle elszorult, szive hevesen kezdett dobogni.

A ki háborúba megy, annak azért van fegyvere, hogy öljön!

A rettentő kötelesség előtte állt.

Nem őt keresi a halál: hanem tőle várja küldetését.

A mint az ellencsapat egyre közelebb jött, valami névtelen hőség támadta
meg agyát. Láz volt az. A vérnek szomja. A vadállat fölébredése a
szivben.

– Vigyázz! czélozz! vezénylé bajtársait.

Az út, mely a Siónak az átjáratához vezetett, kétfelől sűrű nádassal
volt borítva; az ellenfélnek e szoros úton kellett előre nyomulni,
menetelesen haladva alá egy emelkedettebb fensikról, mely elszórt
kökény-bozóttal és hangafa bokrokkal volt borítva.

Mikor mintegy kétszáz lépésnyire volt az ellenfél, Incze felkiáltá a
végzetes szót:

– Tüzelj!

A lőfegyverek rendetlen sortüzeléssel ropogtak (valami két harmada
elsült), s erre zürzavaros kiáltás hangzott a közeledő tömegből: a
kompot vivő alakok közül egy elesett, a többi ledobta válláról a
jármüvet. S akkor aztán az egész csapat, mely a hátuk mögött állt,
eldobált puskát, tölténytartót s rohant a nádasnak, s aztán a nádason
keresztül a bozótba.

Csak az az egy ember maradt ott.

Incze látta őt az alig kétszáz lépésnyi távolban.

Az ember fel akart állni kétszer-háromszor; de lábai elcsuklottak s
ismét visszaesett; megint térdre emelkedett, egyik kezét mellére
szorítá, másikkal a földre támaszkodott. Valami hosszú rémkiáltás
hangzott ajkairól, mely fájdalmas zokogásban végződött. Kezeivel,
térdeivel tova vonszolta magát; hátra-hátra nézett rémült arczczal,
üvegesedő szemekkel. Néhány nevet mormogott: talán apja, anyja,
gyermekei, felesége neveit. Azután hanyatt vetette magát, két kezét
imára kulcsolta és homlokára szorítá; melle hevesen zihált s minden
emelkedésénél kibugygyant halálos sebéből a vér.

Incze eltakarta kezével szemeit. Tegnap még nem volt kezén ez a vérfolt!

Aztán elragadta őt is a támadó zsivaj.

A népfelkelés csoportja, a mint a határőröket megfutamodni látta, nem
hallgatott többé semmi vezényszóra, hanem rohant le a dombról nagy
sivalkodással s átgázolt a túlsó partra. A Sión átmenni nem volt nekik
nagy tudomány: úszva, gázolva kieviczkéltek belőle; elhozták a
cserbenhagyott kompot; felszedték az elhajigált puskát, talán kétszázat
is, s nagy volt az örömük a zsákmány fölött. Incze maga is átkelt a
komppal azért, hogy az elesett áldozathoz juthasson.

Megállt fölötte. Még lihegett az. Szemei még nyitva voltak. Ajkai vértől
tajtékzók. De még hebegett valamit. Talán valami imádság töredékét.
Arczát eltorzítá a rémület s egész alakját halálos rángások ficzamíták
félre. Egyszerre arczra veté magát, mintha halálos sebét a föld
csókjával akarná meggyógyítani. Az meg is gyógyítá: meghalt.

… Ez hát a csatatéri halál!… Mit vétett ez az ember annak, a ki őt
megölte? Nagyot vétett! Hazáját támadta meg.

Incze oda térdelt a hulla fejéhez:

«Requiem æternam dona ei Domine.»

… Még mindig pap volt.


AZ ELSŐ SIKER.

– Kelj fel, felebarátom, a mellől a halott mellől s jerünk csináljunk s
a többit!

Ezzel a megszólítással riasztá fel Inczét egy ismerős hang.
Feltekintett. Alig hitt szemeinek. A dudai lévita állt előtte.

Valósággal annak az arcza, feszes szattyán redőivel, annak a szűk
előrehajlott nyaka: de minő öltözet hozzá! Egy kapuczinus barát
kámzsája. Kezében egy fűzfa pálcza, kigyó formán hántott héjjal.

– Bámulsz rajtam ugy-e, felebarátom? Hogy mikor te levetetted a
skapulárét, én akkor veszem fel a barát kámzsát. Agyon is vernének a
hiveim, ha megkapnának benne. De nem viselem, csak mikor szükség van rá.
Egyébkor a vászonkufferbe bepakolva hordozom. Jó ez – «mikor az ég
zörög» s a többi.

Incze elborult arczczal tekinte megszólítójára.

Kedélyhangulata elutasított most minden tréfát; a helyzet sem volt ahoz
való (egy elesett holtteste fölött).

A lévita azt hitte, hogy ez a komor tekintet az ő barátköntösének szól.
Sietett felvilágosítást adni felőle.

– Ne gondold ám, felebarátom, hogy ez valami igazi kapuczinusnak a
csuhája. Egy kémnek az álköntöse volt ez, a kivel a szent-mihályi
dáridónál tánczoltunk. Azután én megtartottam a ruháját magamnak,
mondván: «ab hoste doceri» az ellenségtől tanulni jó. Egyéb hasznomat
úgy sem veszik a táborban, a mangalétát nem birom, mert göthös vagyok;
csak krámfuter (betegápoló) lehetek, vagy kém. Ha ezt a gúnyát
felveszem, az ellenség táborába belopózhatom; mondván szent Dáviddal a
Góliátnak: «te jösz én ellenem dárdával, puskával, én pedig megyek te
rád a seregek Urának nevével.

– De hát miért nem maradt ön otthon, ha beteges?

– Először is azért, mert a hiveim mind elmentek a háboruba. Magam kiáltó
szó volnék a pusztában; azután meg annyit sem ér már ez az én életem,
mint Jób pátriárka mondása szerint a fáról leesett fia veréb; s a többi.

Az öreg fiu nagyot sóhajtott; s Inczének úgy tetszett, mintha ennek a
sóhajnak viszhangját adná saját keble.

Ennek sem ér már az élet semmit.

– Most pediglen már a szentmihályi dáridó után nincs mit tenni, mint
végig tánczolni a mulatságot, ha elkezdtük. Itt vagyok a hiveimmel a
hátad mögött egy negyed órányira. A mint megtudtam, hogy te itt vagy a
kis papjaiddal, ide osontam hozzád, s ugyan jókor jöttem. Látom, hogy te
a «boldog végén» fogod a botot s nem tréfálsz. Mondok egyet. Van az én
hiveim között ötven olyan legény, a ki megeszi a fias oroszlánt.
Szedközzünk össze a te fiaiddal; látom, hogy azok is kemény gyerekek.
Itt van nem messze, félórányira az uzdi malom. Abban okvetlenül
határőrök vannak. Én ismerem ennek a tájéknak minden zegét-zugát. Itt
voltam három esztendeig kosta s conventiómban volt a szabad
bibicztojás-szedés. Éjjel is bejárom a nádast. Én elvezetlek odáig, s ha
első álomban rajtuk ütünk, csinálunk nekik egy olyan tánczot, a mihez
képest a szent-mihályi dáridó is s a többi!

Áldorfai undorodott ettől a beszédtől.

El akarta utasítani magától a tolakodót. Nem tegezte vissza.

– Ejh, menjen ön. Mi itt előőrsre vagyunk állítva. Vezérszóra kell
hallgatnunk; nem vállalkozhatunk koczkáztatott kalandokra.

A lévita fitymálólag csettentett a nyelvével.

– Tzh ej ha! Van is most vezényszó! Bezzeg ha mi is elébb a
főparancsnoktól kérdeztük volna Szent-Mihálynál, hogy mit kezdjünk az
ellenséggel? Addig üldöztük, a míg utolértük. Az volt a galopptáncz!
Ötven szerezsánból negyvenhat hagyta ott a veres köpönyegét, pedig maga
is benne maradt! Csak négy futott el! Még annak is utána megyünk.

A száraz, sovány alak abban a barát csuhában oly visszataszító jelenség
volt e természetkivüli düh ádáz kifejezésével rángó arczvonásain, heves
taglejtéseiben.

Incze undorodott tőle.

– Az én küldetésem nem mészárlás.

– Biz az enyim sem az: jámbor pap vagyok; görhes, nyaviga teremtés. Rám
férne a hideg megfontolás. De a jó kutya is megvész, ha rájön a
fogfájás. Hej, felebarátom, ha neked ott fájna, a hol nekem fáj.
Emlékezel-e még arra a szép árva leányra ott a dudai paplakban?

Incze most már épen gyülölettel tekinte ez emberre. Ki ad neki jogot,
hogy arra a leányra emlékezni merjen? Az az «enyim». Kezét elutasítólag
emelé föl, hogy eltiltsa őt magától.

– S tudod-e, hogy mi lett abból a leányból?

Ez a kérdés igézet volt Inczére nézve. Eltiltó keze mellére hanyatlott.

– No hát tudd meg. A hadjárat kezdetén a kormány felhivást intézett
hazánk hölgyeihez, hogy a betegek és a harcztéren megsebesültek
ápolására vállalkozzanak. Veszedelmes egy hivatal. Az ellenség nem
respektál sem asszonyt, sem beteget. A szent-mihályi puszta magtára volt
átalakítva a dunai sereg csapatjai számára ilyen kórházzá. Volt benne
már harmincz beteg és sebesült. Azokat ápolta hat derék honleány, nem
féltve életét ellenségtől és czudar ragálytól. Ezek között volt Serena
kisasszony…

Incze szemei előtt vérszint kezdett játszani az alkonyi ég: úgy tetszett
neki, mintha a fénylő csillagok megannyi villámokká válnának s
elkezdenének czikázni az égen.

– Mindig mondtam, vakmerő, akaratos leány volt teljes életében. Minek
volt neki olyan helyre menni? Hiszen Duda czudar egy fészek, az igaz; de
csak mégis otthon volt az neki; s a többi.

– Beszéljen ön, mi történt vele? sürgeté Incze nyugtalanul.

– S a többi. (Most már ezen is kezdé a szavát Sós Márton.) Hát ki tudja
azt, hogy mi történt vele? Az Isten. De az meg nem mondja. Én már csak
akkorára értem oda, mikor el volt égve minden. Az ellenségnek egy
csapatja egész nap lövöldözött Szent-Mihály körül Vidos uram
nemzetőreivel; estére elfoglalták Szent-Mihályt, akkor aztán a
gránáriumot körülrakták nádkévékkel; benn voltak a sebesültek, meg az
ápolónők; akkor meggyujtották a nádat köröskörül s abból lett aztán egy
nagy máglya s egynéhány martyrral több a mennyországban.

– Szóljon ön: Serena is ott volt?

– Felebarátom! ki ismerné azt meg, mikor a tűz elhamvadt, melyik koponya
kié volt? Fekete az valamennyi. Másnap reggel, midőn nagyobb erővel
visszatértünk, már hamu volt minden. Ötven szerezsán ott sütkörézett a
zsarátnak körül s szalonnát pirított mellette. Azokkal tánczba eredtünk.
Negyvenhatnak nem fáj már többet a foga. Csak négy kalamajkázott el a
veres köpenyeggel.

Incze dühödten taposott a halott mellére, mintha az lett volna a négy
közül az egyik. Annak is veres köpenye volt.

– Ez volt a nagymihályi dáridó, felebarátom, s a többi s a többi.

A lévita szomorúan tekintgetett szét az égen, mely köröskörül veresleni
kezdett a szerteszét tanyázó táborok őrtüzeitől.

Incze azon vette észre magát, hogy megszorította ennek az embernek a
kezét. Ez a görbemellü nyomorék boszúra tudott gerjedni az ő szive
választottáért!

– Barátom, bajtársam, szólt hozzá Incze. A mit az imént mondtál: én
megkisértem. Vezess el a malomig. Meglepjük őket.

Sós Márton ravaszul hunyorított a fél szemével s megsuhogtatta a kigyós
pálczát a levegőben.

– Csak addig várj, a míg az én szénégetőimet ide hivom, azok már tudnak
a nyelvükön beszélni.

– Ne hivd őket, szólt Incze; nekem nem boszúállás kell. Én élve akarom
őket elfogni.

– Pedig jobb emberek azok meghalva. De hát legyen meg a te akaratod.

Incze «fuvarosai» már akkor nagy diadallal tértek vissza a nádasból.
Összeszedtek valami száz puskát és tölténytartót, azon meg is osztoztak
szépen. A novitiusok is kicserélték régiségtári fegyvereiket az ujabb
szerkezetű zsákmánynyal, az ócska hadd maradjon népijesztőnek.

Az első siker vakmerővé tett minden embert. A kézbe kapott fegyver, mint
a felébresztett gyermek, sír és azt kivánja, hogy ringassák.

– Keressünk ellenséget!

Most már ők akarták fölkeresni az ellenséget.

– Ki akar velem jönni? kérdé Incze.

Mind azt kiáltotta, hogy «én is»!

– Valamennyi nem jöhet. Száz férfi elég. A többi itt marad előőrsön.

Incze kiválogatta a száz férfit; mind a fiatalát.

Aztán kiadta az éj parancsát.

– Szótlanul kell haladni. Lőni nem szabad sötétben. A ki ellent nem áll,
azt nem kell bántani.

Arra gondolt, hogy találhat valakit, a ki hirt mond neki Serena felől.
Talán nem ölték meg? Talán magukkal vitték! A fájdalomtól felmagasztalt
szív szereti a legképtelenebbet remélni. Tízezernyi ellenség közül
megtalálni és elfogni azt, a ki a szent-mihályi borzalomról hirt
mondhat. Hát a ki sorsjegyet vesz? Az is azt hiszi, hogy hátha százezer
közül az övét húzzák ki?

A puskákról lecsavarták a szuronyokat, hogy ne villogjanak az
éjszakában, a pipákat zsebredugták s azzal elindult a csapat, vezetve a
lévitától a zsombékos söppedéken keresztül, takarva a nádasoktól;
bujkálva a fűzbozótok között; néhol egy árok mentében lekussadtan
lappangva tovább, többször övig gázolva a posványban. A lévita a
barátcsuhában messze járt elől, tájékozva az útat s jelt adva remekül
utánzott vadlud kiáltással, mikor megtalálta az elvesztett ösvényt.

A gönczöl csillagkép nagyot fordult már az égen: éjfélre járt az idő,
mikor egy száraz dombhoz jutott a lévita, melyen hegyes gula volt rakva
nádkévékből. Ott megállt, és elkezdett vonítani, mint a nőstény farkas.
Ez volt a jel, hogy czélnál vannak.

A nádastól egy hosszú sor törpe fűzfa vonult végig egy nagy épületig,
melynek teteje két akkora mint a fala, s mely félig bele fekszik a
Sióba. Ez az uzdi malom.

Egy ablaka vérveres fénynyel világít a távolba; körüle mély csend van.
Csak a mögötte kiemelkedő sugár jegenyefák zúgnak a koronkint feltámadó
szélben. Ez is jó szövetséges. Elrejti a közeledő léptek zaját.

Az ellenfélnek még csak előőrsei sem voltak kiállítva, annyira bizton
érezte itt magát, (vagy annyira hiányzott nála minden katonai fegyelem).
A sok napi keserves úttól agyonfáradva, mély álomnak adta magát minden
ember.

A támadó csapat akadálytalanul, nyilt kapun keresztül juthatott az
udvarra.

Incze felosztá csapatját. Két szakasz a két udvarkapun, harmadik a
malomgépezeten nyomul be. Ölni nem szükség, ha ellenállás nem lesz.

Csodamódon könnyen ment minden.

Kétszáz határőr volt a malomban. Azok még csak hozzá sem nyultak a
fegyvereikhez, mikor álmukból felriasztá őket az éjjeli támadás. Nagyon
jó lelkiismeretök volt. Nem bántottak ők eddig senkit. Azt is jól
tudták, hogy az ellenfél nem él emberhússal. Megadták magukat
emberségesen. Két tiszt úr is volt velük. Azokat úgy kellett felrázni
álmukból, s a kik aztán felébredvén, igen természetesnek találták, hogy
ők el vannak most fogva.

Egy öreg kapitány, meg egy fiatal hadnagy volt.

Az öreg hadfi, a mint kitörülte szemét s meggyőződött a tényállásról,
odafordult a fiatalhoz, a ki lábtól feküdt mellette az ágyban.

– No ugy-e megmondtam, hogy elfognak bennünket?

Azután Inczéhez fordult.

– Mit fognak velünk tenni?

– Tisztességes hadifogságba visszük önöket.

A százados ismét a hadnagynak szólt.

– No ugy-e megmondtam, hogy nem nyúznak meg bennünket?

Akkori időkben még az osztrák tiszteknél szabályszerüen simára volt
borotválva az arcz. Ez egy kis tévedésre vezette a fogoly tisztet Incze
irányában: annak is borotvált arcza volt.

– Ön a hadseregnél szolgált, ugy-e bár?

– Nem. Én szerzetes vagyok.

A kapitány erre boszusan vakarta meg a füle környékét s nem folytatta az
«ugy-e meg mondtam»-ot.

– De ezt már az ördög hitte volna!

Az egész haditény a legkedélyesebb hangulatban hajtatott végre. Incze
emberei összeszedték a gazdahagyott fegyvereket; azután átkiáltottak a
tulsó parton portyázó őrjáratoknak, azok megértették a dolgot,
csónakokat teremtettek elő s azokon reggelig áthordták a foglyokat, a
fegyvereket és az elfogó csapatot is. A foglyoknak egy hajszála sem
görbült meg. Ők nem voltak a szent-mihályiak. Nem is arra felé jöttek.

Mikor a sikerült támadásról Incze jelentést tett az őrnagynál, ez így
szólt neki:

– Hadnagy úr. Okosabb időkben az ilyen vállalatért önt főbelövetnék.
Hanem a mostani zürzavarban minden dicséretreméltó, a mi sikerül. Én önt
megjutalmazom: kinevezem önt nemzetőri századosnak. Ön háromszáz ember
számára szerzett lőfegyvert; ez a legnagyobb nyereség. Most ezzel a
háromszáz emberrel induljon el ön, a mint megebédeltek, Székesfehérvár
felé. Ott tanyáz az ellenfélnek egy elszakadt dandára: ezerkétszáz
ember. Nem szeretem őket a hátamban. Menjen ön oda! (éjfélre oda érhet)
és fogja el őket.

Áldorfai olyasmit érzett szivében, a minek nem tudta a nevét. Háromszáz
emberrel megtámadni és elfogni ezerkétszázat. Neki, a két napos
katonának, követőivel, a szénégetőkkel és fuvarosokkal legyőzni négyszer
annyi gyakorlott vitézt! És ennél a gondolatnál édes, gyönyörteljes
meleget érezni! Mi ez? A férfierő ébredése az! Az elrejtett, lekötött
erély rögtöni szétsugárzása az idegekben. Érzé, hogy ő azt, a mi
képtelenség, megtenni elég merész. S ez az érzés gyönyör.

Aztán hadvezéri tehetséget is érze támadozni agyában. Elgondolá, hogy
minő esélyei vannak a sikernek? Az éjjeli véletlen meglepés; a
székesfehérvári polgárok közreműködése; összpontosított támadás; az első
kézcsapással a tisztikar kézrekerítése. Nem lehetetlen az. Most a
barátcsuhás lévita is jó szolgálatot tehet, mint kém, üzenetvivő hirnök.

És ha Serenának is nyomára találhat ott? Nem mondott le a reményről,
hogy őt még feltalálja valahol.

Most már nem azért ment a csatába, hogy ott meghaljon, hanem hogy
győzzön.

Most értette már a leány kérdését, a mit a meredély párkányán állva
intézett hozzá: «szabad-e a halált keresni akkor, ha azzal egy szent
ügynek használunk?»

A leány már elment azt keresni, talán meg is találta már.

És Incze most már azt a kérdést tette magának: «Szabad-e a halált adni,
ha azzal egy szent ügynek szolgálunk?»

«Igen.»

Másnap reggel el volt fogva az ezerkétszáz határőr Székesfehérvárott. A
polgárok csatlakoztak Incze csapatjához s az ellenfél lerakta a
fegyvereit, a nélkül, hogy egy lövést tett volna belőlük.

Most már újabb ezerkétszáz fegyver volt a néptábor kezében. Elvették
ellenfeleiktől puszta kézzel; bottal, fokossal mentek a csatába s
puskával tértek vissza.

Tréfa volt ez!

Számba sem jött a diadaluk. Mire Incze győzelemittas csapatja visszatért
a Sárviz posványaihoz, már akkor a sokkal nagyobb diadalfényben meg sem
látszott az övék. Az alatt az egész zöme az ellentábornak mindenestül
együtt megadta magát.

A Sárviz és Sió közé szorított hadtest parancsnoka először a Sió partján
útját álló népfelkelés parancsnokával kezdett alkudozni.

Ez azt kivánta tőle, hogy hagyja itt ágyuit, fegyvereit s aztán vigye a
katonáit békével haza. A tábornok elfogadta az alkut.

Hanem azután megbánta, hogy olyan sokat igért; elment a Balaton felül
közelítő ellenséges hadcsapat parancsnokához alkudozni.

Az azt felelte neki, hogy «verekedjünk elébb egy kicsit».

Azután hátrafelé fordult, ott szemközt találta a másik hadcsapat
vezérét, azzal állt alkuba: az meg föltétlen megadást követelt.

S volt e fennyen beszélő embereknek e büszke követeléshez háromezer
gyalog vitézük és kétszáz újoncz huszárjuk, nyolcz ágyuval.

S az ellenfél hadteste zömével, hétezerötszáz emberrel lerakta előttük a
fegyvert.

Ennyi fegyverrel több az önvédelemre; ennyi ellenféllel kevesebb.

S ez álomszerű, mesemondáshoz hasonló diadal oly halvány esemény volt
azon napok tűzvilágításában, úgy elveszett azon nagy catastrophák
közepett, minők a pákozdi harcz (az első ütközet az «armadia» két külön
alkatrészre vált tábora között), a támadó fősereg futása az országból; a
birodalmi fővárosban kitört forradalom: hogy alig jegyezte fel a
történet azoknak a neveit, kik a Sió mellett e nagy sikert kivívták.

Az egész hadjáratban nem esett el száz ember.

Áldorfai Incze még sem vett hirt Serena felől; nem találta nyomát a
szentmihályi tábori kórházon túl.

Tovább ment.

Most már két csillag vitte előre: egy hon, a kiért meghalni, s egy
leány, a kiért ölni kész.


A VIZIÓ.

A kit ez a forgószél egyszer megkapott, azt viszi magával öntudattalan.

Incze teljesen el volt zárva a külvilágtól, a mint egyszer e véres
chaosba belejutott.

Eleinte nem is volt az olyan nagyon véres; de zürzavarnak elég nagy
volt.

Incze és társai egy napon kikapták a honvédelmi bizottság rendeletét,
hogy az önkéntes csapatok mind rendes zászlóaljakká alakítandók: a
melyik nem áll rá, az feloszlatik s mehet haza.

Hová? «haza». Volt is már akkor valahol «otthon». Minden zugán az
országnak keresztül-kasul járt az ellenség. Csak a tábortűz volt már
férfira nézve az egyedüli otthoni tűzhely. Oda sietett az is, a ki bátor
volt, az is, a ki félt.

Itt nem lehetett hallani rossz hirt, ide nem kerülnek hirlapok; itt csak
diadalhirek járnak szájról-szájra: a sereg roham-lépésekben halad egy
futó ellenség után s egyszer átlépi azt a folyót, mely az ország határát
képezi, s ellenfele földére tapos. Jó katona nem szokta azt kérdeni,
hogy hol jár? Elég, ha a csapatvezér tudja. De azt mégis mindenki tudta,
hogy ez a folyó az ország határa, s túl rajta az idegen föld.

Rajta tomboltak. Az is jól esett.

Incze csapatjával egy új honvéd-zászlóaljba lett beosztva. Őrnagya
valamikor főhadnagy volt a nagy ármádiánál, fuvarosai és szénégetői
között voltak kiszolgált altisztek; ő tőle magától nem is kérdezték, mi
úton jutott a századosi kardbojthoz, mely kék és ezüst volt: meghagyták
nála, s a mint Győrbe értek, a hol ama piros zsinóros kávészín
egyenruhákat kiosztották, felváltatott a kardbojtja arany és piros
szövetüvel.

Ezerével volt az ilyen tiszt a hevenyészett hadseregben. Elég képesítés
volt a tekintélyes alak, bátor föllépés és értelmesség. Ügyvédek,
mérnökök, papok, tanulók, tisztviselők, előkelő polgárok, birtokos nemes
urak vették át a vezényletet.

Az egész szolgálati szabályzat ebből állt: «szuronyt szegezz és előre!»

A jó sikert várta az ember az öklétől, a jó szerencsétől, azután az
ellenfél schlendriánjától.

Incze a tiszti vizsgán minden bizonynyal megbukott volna. Hanem ebben a
hadjáratban mégis kitünő tiszt volt az első órától kezdve.

S ez az erénye abból állt, hogy mindig a csapatjával maradt, jó időben,
rossz időben. Ha zászlóalja gyalogolt, ő nem kérezkedett fel a
podgyászos szekérre, mint az úrfi tisztek, hanem ott gázolta
közlegényével együtt a pocsolyát; s ha faluba értek, nem kvártélyozta be
magát a legszebb házba: puha ágyban hálni, kisasszonyoknak udvarolni,
hanem kint tanyázott közkatonáival a szabad ég alatt, s evett az ő
bográcsukból s ivott velük egy kulacsból. Aztán minden emberét nevéről
ismerte, megbecsülte, de fenyítéket is tudott tartani, s nem pártolta
egyiket a másik rovására. Bátorsága már köztudomású volt. Barátai, a
huszonhárom ifju tanítvány és kortárs, az ifju rajongás hevével
ragaszkodtak hozzá s lelket öntöttek az egész zászlóaljba. Szerették
közkatonái. – Ez ám a legnagyobb tudomány a hadászatban!

A nagy vihar tolta a fölkapott chaost folyvást előre.

Egyszer aztán azt mondták neki: megállj!

Vége a könnyű hadviselésnek: futó ellenséget kergetni, harczkedvetlen
határőröket seregestül elfogni, egy huszárrohammal tisztára seperni a
csatamezőt. Az igazi ellenfél jelent meg a harczban, s kezdődik a nagy
rigorosum.

Az első nagy ütközet az idegen földön vívatott meg.

A távol láttérben látható volt a bécsi szent István tornya. Azon a
forradalmi zászló lobogott. Fekete, arany és veres. Szövetséges zászló.
Annak kellett segítségére menni.

Az «ifju szabad német nemzetnek» kellett kezet nyujtani, a vén, hatalmas
absolutismus táborán keresztül.

A siker egész Európa képét megváltoztatta volna. Bécsben a frankfurti
parlament küldöttei parancsnokoltak.

Óriási eszme volt ez! – Éretlen volt: lehullott.

A magyar hadseregnek egy harmada kaszás nemzetőr volt: rendetlen, soha
hadsorban nem állott népcsoport, néhány gyalog- és huszárezred képezte a
magvát; a többi újoncz honvéd-zászlóalj volt; a tűzérség akkor alakult
az iskolákból kijött tanuló ifjakból.

S ezeknek volt bátorságuk Európa legrendezettebb hadseregeinek egyikét
nyilt csatatéren megtámadni.

A Lajtha melletti síkság be volt hintve őrtüzeikkel s harczi dalaik
hangját az ellentáborba áthordta a szél.

Volt e dalok közt egy, a marseillaise dallamára alkalmazott, melynek
szövege csupa gyűlöletes nevekből állt. Már akkor annyira szaporodott
ellenségeik száma, hogy azoknak a vezéreiből egy egész
marseillaise-stropha kitelt, az pedig hosszú. Ezt énekelték az őrtüzek
mellett a legnagyobb hevülettel.

Egy este aztán kijött a napi parancs, hogy az éjjel nem szabad az
őrtüzeket meggyujtani s a harczi dalokat énekelni, hanem csatakészen
kell állani. Az ellenséget látjuk.

Lelket hidegítő gondolat!

Éjszaka, a szabad ég alatt állva, a fegyverre támaszkodni, szó nélkül,
dal nélkül, tűz nélkül, végig nézni a mezőn és aztán elgondolni, hogy ez
itt nem virágzó rét, hanem temető; hogy azok a falvak ott a lőtávolban,
fehér házaikkal, hajladozó jegenyéikkel, nem vendégszerető tanyák, hanem
gyilkos vermek; hogy minden árok, minden bokor mögött a halál
leskelődik; s azok a sötét felhők ott az égen: a halál szekerei, mik az
elrepülő lelkeket a másvilágra viszik; – s aztán hazagondolni az otthoni
nyugalmas tűzhelyre, melyet feleség, gyermek, cseléd vesz körül:
jókedvüen falatoznak; a gazda részét a kedvencz házi kutya kapja meg ma,
aztán mesélnek, nagyokat nevetnek közbe; majd eloltják a tüzet, aludni
mennek; imádkoznak; a legkisebb azt kérdi, hol az apa? az anya
összetéteti kis kezét s imádkoztat vele az apáért. Aztán elalusznak, a
kutya is lefekszik a sutba. – Milyen jó dolga van annak a kutyának! A
gazdája kinn áll a Schwechat partja mellett, fegyverére támaszkodva.

Valami vakhir terjedt el a táborban, szájról-szájra adva. Azt
hiresztelték el, hogy az ellenfél már körülvette a magyar tábort s a
háta mögé került. Ez a hir lankasztá a harczvágyat. Oktalan szorongás
elrabolta az erősítő álmot az éjszakától, midőn a következő nap legtöbb
erőt követelt.

Incze a jobb szárny legszélső állásán foglalt helyet zászlóaljával.

Az ő századát úgy hitták, hogy diák-század, az egymásközt latinul
beszélgető ifjak miatt. Azok nem gondoltak haza. Őket nem várta semmi
szerető sziv.

Csak Inczét várta. De hol?

Egész éjjel elnézte a futó felhőket, a támadó és lenyugvó csillagokat, s
mindenkitől azt kérdezé: de hol?

Melyik felhőben repül? Melyik csillagban lakik már? Ott ül-e már az
Istenanya lábánál, az üdvözültek ragyogó köntösében, fején
sugár-koszorúval?

Követni foglak. Meglátlak nemsokára!

Mikor a csillagok halaványulni kezdtek, s a keleti égen a
felhőhasadásokon át ragyogott a hajnalcsillag, a távoli dobpergés,
trombitaszó jelzé az ébredőt. Hideg szél fújt végig a rónán.

A zászlóalj vitézei, a mint a hátuk mögé néztek, ott látták már
felállítva azokat a fekete zászlós szekereket és hordágyakat, a mik a
sebesültek elszállítására valók. Jó hadvezér előre gondoskodik azokról;
ámbár közellétük fiatal katonákra nem nagyon buzdító.

E percztől fogva azután az egyes csapatok nem tudnak másról, csak arról,
a mi a saját közelükben történik.

Inczének kedvezett a sors. Az ő zászlóaljának kellett kezdeni a
támadást. Ez nagy kedvezmény. Nincs kínosabb helyzet a csatában, mint
egy helyben állni és várni a vezényszót, és hallgatni az ágyudörgést, és
látni a bajtársakat elhullani s odaállni az elhullt helyébe és nem
állhatni érte boszút.

Ők meg voltak kimélve e hosszú kíntól. Az első parancsszó a támadásra
nekik szólt. A harcz közepén már gyönyörűség terem. De odáig rossz az
út.

A hosszú harczvonalban kétsorosan előhaladó zászlóalj előtt
csatárlánczra felosztott lövészek portyáznak, karra vetett fegyverrel.

Egy hosszú vízárok áll előttük keresztben. A mint közelébe érnek, az
árokból kékes füst villanik fel imitt-amott. Az ellenfél rejtett
lövészei fogadják őket. Az újonczok a kiváncsiság nevető arczával
tekintgetnek fel a fejük fölött elfütyülő golyók után. Egy sem talál.
Haladnak gyorsabban az árok felé. Erre az ellenfél előőrsei elhagyják az
árkot s gyorsan huzódnak a falu irányában vissza. A honvédek
csatárláncza üldözőbe veszi őket s utánuk lövöldöz. Ártatlan játék! – Az
ellen csatárai bemenekülnek a faluba, melynek főutczáján egy nagy
torlasz állja el a bejáratot, kővel terhelt hordókból és homokos
zsákokból összerakva.

Az újonczok gyanutlanul közelítenek a torlaszhoz.

Egyszer azután a torlasz megmondja, hogy ki lakik benne? Két ágyu van
hézagai közé rejtve, s a közeledő csapatot egyszerre két ágyulövés
fogadja.

Hogy rohannak vissza! Először látták a földet felleggé porzani a lecsapó
ágyutekétől; először hallották ezt a haláladó szörnyet, a mint a földről
felugrott s fejeik fölött átcsapott, ijesztően búgni a légben.
Megrettentek tőle. Futottak vissza ziláltan a zászlóaljukhoz.

Incze látta az ismerős arczokat halálsápadtan, ijedtségtől elcsufítva
felé közeledni, s a szive elfacsarodott keservében. Hát két ágyuteke
elég ennyi hősből egyszerre nyomorultakat csinálni?!

A parancsnok megállítá a zászlóaljat a rekettyétől fedett árok mögött.

Fél üteg ágyu gördült elő s felelni kezdett a torlasznak.

Sikertelen feleselés volt az.

A parancsnok rohamra vezényelt s maga lovagolt előre. A zászlóalj
követte.

A faluból, a torlasz tetejéről, a házak ablakaiból, a kerítések mögül
sűrű fegyvertüzelés fogadta a közeledőket. Közbe az ágyuk dörögtek.

Egyszer azután a zászlóalj-parancsnok alul kilőtték a lovat.

A mint az újonczhad parancsnokát a földre leesni látta, ijedten fordult
vissza és meghátrált egész az árokig, s mikor jöttek az ágyutekék,
lehúzta a fejét előlük.

– Hát ezek az én testvéreim? mondá magában keserüen Incze. S midőn azt
látta, hogy maga a zászlótartó is egy fűzfa mellé igyekezik meghúzódni,
oda sietett hozzá s kikapta kezéből a zászlót.

Azután fölugrott az árok mellvédére s dörgő hangon kiáltá e szókat:

– Fiuk, hát örökké akartok-e élni? Utánam, a ki ember! Éljen a haza!

Azzal megcsókolta kardját s a zászlót magasan lengetve, előre rohant az
ellenségvédte torlasz felé.

A példa, a szó, a merész tett gyujtott. Társai szerették. A zászló a
becsület! Utána rohant először egy század, azután az egész zászlóalj. Ő
maga messze valamennyi előtt.

Hiszen rövid volt a megfutandó pálya. Alig ötszáz lépés. Ámde minden
lépésnél egy sir van. S azt lehet átlépni, lehet beleesni. Az ágyuk most
már kartácsot okádnak ellenük.

– Tartsd a karodat a szemed elé! kiált vissza társainak Incze; hogy ne
lássák a halál borzalmait. Azok most már rohanva követik az ifju hőst.
Az eleső nem jajgat, az utána jövő nem rémül meg a vértől.
Szuronyszegezve vágtatnak előre.

Az ellenfél meg van lepve a roham által. Nem várja be a szuronyt. A mint
fegyverét kilőtte, elhagyja a torlaszt s menekül az utczára vissza.

A vezénylő tiszt egyedül marad a torlasz tetején s hasztalan buzdítja
katonáit ellenállásra.

Egy pillanat és Incze ott áll mellette a torlaszon, jobb kezében kard,
baljában lobogó.

«Nem vagy többé pap, Áldorfai Incze!» kiáltja egy mennyei hang,
«boszúálló hős vagy; ontsd a vért!»

Csak egy pillanatig nézett egymás szemébe a két vitéz. Csak egy perczük
volt az ismerkedésre. Mind a kettő azt látta egymás arczából, hogy a
kettő közül egyiknek meg kell semmisülni. Az ellenfél jobbjában kard
volt, baljában pisztoly.

A halálos találkozásnál egyik sem gondolt szabályszerű vívásra,
védelemre; mind a kettő egyszerre csapott kardjával a másikhoz. Az
ellenfél kardja abban a perczben érte homlokát, a melyben az övé ennek a
karjára csapott le. Incze hosszú sebet kapott homlokán, de nem mélyet;
ellenfelének karja bénultan hullott alá. De azért nem vesztette el
öntudatát: leszökött a torlaszról s fölemelte a baljában tartott
pisztolyt. Megtehette, hogy merész ellenfelét agyonlője vele. De
nagyobbat akart annál tenni. A pisztoly száját nekifordítá annak a
fekete hordónak, mely a torlasz alján a homokzsákok alá volt szorítva s
abba lőtt bele. Az lőporos hordó volt. A következő perczben egy
fülsiketítő robbanás után mind a két küzdő el volt temetve a torlasz
romjai alá. – Az ellenfél összetépve, megégve, Áldorfai élő testtel és
teljes öntudattal.

A felrobbantott homokzsákok maguk alá szoríták s hasztalan kisérté meg a
szabadulást e sirból; sem kezeivel, sem lábaival nem volt képes egy
mozdulatot tenni. A teher mellét is összesajtolá; kiáltani sem tudott.

És a mellett jól hallá, mint rohannak társai a torlasz romjain
keresztül: «éljen» rivallásuk lehallik az ő sirjába is. Dob pereg,
trombita recseg odafenn. Utczahosszant ádáz verekedés támad. A harcz
közepe ez már, a hol gyönyörűség terem! Sebet kapni és adni! Vérzeni és
vért ontani! A honvédek házról-házra foglalják el a falut: egészen az
övék az már.

Most ágyúk szólnak bele a harczba. Az ellenfél új erővel jelen meg. A
támadó sereg is ágyukkal felel rá. Az eltemetett hallja jobbról-balról a
tekéket sirjába fúródni: egy sem jár olyan mélyen, hogy őt megölné, vagy
megszabadítaná.

Azután zürzavaros hangok támadnak: «vége mindennek!» hangzik odafenn. «A
táborközép megfutott!»

S azután hallja amaz ismerős trombitahangot, mely a visszavonulást
jelenti.

Feje fölött csoportos léptek dübörögnek. A győztes zászlóalj visszavonul
és ő el van már temetve.

Lélekzetét kezdi veszteni. Minő rút halál lesz ez! Megfojtatni
tehetetlenül. Serenának szebb halála volt. Őt lángok vitték az égbe.

Ő még most is kimondhatlan szerelmére gondol – és ő rá már nem gondol
senki. Hátha mégis?

A dobszó messze elvonult már, csak az ágyutekék hatalmaskodnak még a
vitatott faluban. Mind a két fél oda ágyuz, hogy a másiknak a
megszállást nehezítse.

E bömbölés közepett úgy tetszik, mintha gyönge nesz ütné meg füleit.
Vagy csak a kinhaláltól zúgnak azok? A homokzsákokat hányják széjjel.
Kik vannak ott?

Azok ott a csatatér legnagyobb hősei, mert neveiket nem jegyzi fel
senki; mert dicsőség nem koszoruzza homlokaikat: a brancardiersek; a
sebesültek összeszedői.

Keresnek talán valakit, a ki eltünt?

Ki ád hirt felőle?

A zászló.

A háromszínű lobogónak egy rongya künn szorult a romok közül.

– Itt a zászló, dörmögi egy hang.

– Akkor ő is itt van.

Ez a hang oly ismerős.

– Gyorsan fiuk! Aztán s a többi!

Percz mulva szabad lég éri az eltemetett arczát s a lévita sovány képe
mosolyog le reá.

– Élünk-e még, felebarátom?

Incze fel akar emelkedni fektéből s aztán aléltan rogy vissza: úgy
beleszorítja öklébe a kardját, hogy azt semmi erővel ki nem lehet abból
fejteni.

A lévita jó fekhelyet készített a sebesültnek a hordágyon. Feje alá
gyürte saját köpenyét.

Az ellenfél gránátjai ott pattogtak el a sebesülteket szállítók fejei
fölött; a lévita hideg, gúnyos arczát feléjük fordítva mondá:

– Hasztalan fáradtok, fiaim; «ha az Úr angyalai akarják, a lábunkat sem
ütjük meg a kőben», mondjuk szent Lukácscsal.

S aztán tréfálózott a hordágyat czepelő fiukkal, kik le-lebuktak az
ágyuteke elől.

– Ne kapkodd a fejedet, öcsém, mert még beleütöd valami golyóbisba!
Mondjad inkább a zsoltárral: «Perelj uram perlőimmel! Harczolj én
ellenségeimmel. Te paizsodat ragadd elő.» (Hopsz, ördög bújjék beléd,
majd megijesztettél.) Ez az ágyuzónak szólt. Aztán folytatá az éneket:
«én segedelmemre állj elő!» – Hanem már most aztán loholjunk innen!

Incze nem hallá ezt már. Öntudata elhagyta. Sok vért veszített.

Mikor eszméletét újra visszanyerte, még mindig a csatamezőn volt, még
mindig közelből hangzott az ágyudörgés.

Kábultában azt álmodá, hogy már az égben jár, viszik oda azok az
aranyszegélyű rózsaszín fellegek, s a kék égnyiláson át közeledik felé
amaz arcz, a kit imádott és a kit szeretett.

Mikor aztán felnyitá szemeit, akkor is előtte állt ez az üdvmosolygó
arcz.

Várta, hogy az angyalok énekeljenek.

Azonban egészen más hangokat hallott, mint angyalok énekét.

Robogva közelített az ellenfélnek egy lovas csapatja, nehéz vértesek. A
visszavonulókat üldözték.

Incze még mindig öklébe szorítá a kardot, s azt képzelé, hogy kiáltani
tud, midőn ajkait felnyitja.

«Ne hagyjátok magatokat!»

Lelke gondolatját is értették már azok.

Tömeget képeztek a támadó lovassággal szemben, s nem várták be
türelemmel annak közeledtét; szuronyszegezve eléje rohantak, s az
ujonczok, kik napfelköltekor az első ágyútekétől rémülve futottak el: a
nap lenyugtán szuronyszegezve űzték vissza a legfélelmesebb ellent, a
vértes lovasságot.

– Ah! sóhajta enyhülten a sebesült, s most kezdé elhinni, hogy a földön
van és az a szeliden mosolygó arcz nem egy üdvözült képe, hanem egy
földi eszménykép. Az ő elvesztett fájdalma. Az ő szenvedő nemtője.
Serena az.

– Siessünk! Már föléledt! monda a leány, segítve Inczét a
sebesült-szállító szekérre feltenni. Maga is felült oda, s hogy a
sebesült bekötött fejét ne rázza a szekér, ölébe vette azt. Most azután
egészen a mennyországban érzé az magát.


A FUTÁS.

A hadjárat kezdete egy nagy futás volt. Hadászatilag mesteri futás.

A fiatal hadvezér azt mondta a fiatal hadseregnek: «a karjaiddal még nem
tudsz győzni, azt már látom: győzz hát a lábaiddal. Folytassuk tehát a
futást, de úgy, hogy az ellenség el ne tudjon bennünket fogni. Majd
azután, ha a kergetőzés közben beletanultunk a verekedésbe is, akkor
megforduljunk és szemközt álljunk».

Tehát ez volt a feladat: futni!

Futni, de futás közben orránál fogva hurczolni az ellenséget;
megsétáltatni azt folyókon, hegyeken keresztül, szétzilálni puszta
kergetőzéssel; időt nyerni tőle egy másik hadsereg alakítására;
elkábítani, zavarba hozni, terveit összezilálni, kikerülni a harczot s
futás közben összeszedni az imitt-amott alakuló segédcsapatokat, s
azután egy nagy kerülővel egy másik, az időt felhasználó hadsereggel
épen, egészségesen egyesülni.

És futni a mellett, nem mint egy megriadt csorda: ki merre lát! hanem
terv szerint, öntudatosan sorakozva, mindent megmentve, semmit cserben
nem hagyva.

A futó hadsereg oly készülettel indult útnak, mint egy tourista-csapat.
Fegyverét, lőporát, töltényeit megőrizé; élelmi-szereit, podgyászát
magával szállította; voltak tábori hídjai, berendezett kórodája,
gyógyszertárai; betegeit, sebesülteit nem hagyogatta el úton-útfélen,
üldöző ellenfél kényére-kegyére; vitte magával.

Az ifjú hadvezér ellensége volt mindenkinek, a ki szónokol; de
megbecsült mindenkit, a ki tesz: a közkatonát, a ki harczol, a
markotányost, a ki inni ád az ágyútűzben kimelegedettnek, a tisztet, a
ki csapatja élén megy, a kémet, ki nyakát az ellenség torkába beledugja,
hogy annak a gyomrába belelásson, a betegápolót, ki a sebesülteket
fölszedi a csatatérről, s sebeiket bekötözi; még a zenészt is, ki
muzsikál a katonáknak, s elfeledteti velük a fáradtságot.

Hanem a semmit nem tevőket kergette magától!

Egyszer egy pár száz tisztet rögtön elbocsátott; (nem tetszett nekik a
munka!) helyettük kinevezett ugyanannyi őrmestert és tizedest tisztekké.
Nagyon jól betöltötték helyüket.

Incze sebe a gondos ápolás alatt gyorsan gyógyult. Mikor a visszavonulás
megkezdődött, már akkor ő lovon ült. Első századossá lett kinevezve
zászlóaljában, s nevét dicsérettel említé meg a hadi bulletin.

A nagyszombati csata előtt nyolczszáz emberből állt a zászlóalja, a
csata után már csak hatszázan voltak.

Itt elvesztette a zászlóalj az őrnagyát is, s Inczére az a feladat
maradt, hogy ezentúl ő vezette a csapatját.

Sohasem tanulta ezt a mesterséget. A szükség jó tanító, s a leleményes
ész jó tanítvány.

Csapatjánál volt a legpéldásabb fegyelem, a legpontosabb előőrsi
szolgálat, s a leggondosabb élelmezés.

Neki volt a legtöbb sebesültje, a kiket magával kellett vinnie.

A derék, jó fiúk, kiket a kolostor csendes menhelyéről elhozott magával,
ott feküdtek már felesen azokon az utazó szekereken, mik feketére vannak
festve: a vándor kórodák. Azokkal neki még be kell számolni a gondos ősz
apáknál. Nem hagyta őket elveszni. Jó kézben voltak.

Serena volt a csapat kórodájának a felügyelőnője.

Maga a fővezér is azt mondta erről a leányról, hogy «gyémánt az
asszonyok között!»

Nem az a szinváltoztató gyönge teremtés, a ki elájul, ha kiomló vért
lát, s felsikolt, ha lövést hall, s rosszul lesz, ha a a betegségnek
nevét kimondják is előtte; ez ott jár mindenütt, a hol vész van. A
golyók még hullanak a földre, még fütyülnek a légben, mikor ő
hordáraival megjelen a vértől ázott mezőn, s nem irtózik saját kezével
bekötni a tátongó sebet, lemosni a sápadt arczról a vért, és ott
virraszt a haldoklók mellett és gondozza a sebesülve futókat, kik
magukkal tehetetlenek.

A honvédek imádják őt, mint egy angyalt.

Egy magányos nő annyi férfi között. Ezt vagy imádni kell, vagy megvetni.
Egy pajkos szó sem hangzik felőle a hadfiak között. A ki felőle egy
dévaj észrevételt merne tenni, azt társai maguk megbotoznák.

Áldorfai százados a parancsnok rideg komolyságával gondoskodik kórodája
személyzetéről. El tudja titkolni érzelmeit. Még a sebláz beszédes
álmaiban sem árulta el magát, s a homlokát ápoló gyöngéd kezet sohasem
érinték ajkai.

Nem is olyan idők jártak, a mikor az érzelmeket szavakkal szokás
kifejezni. A tettek beszéltek.

S volt egy ember, a ki a tetteket is kihallgatá. A lévita.

Ő látta Serenát azon a napon, melyen az első harcz megvívatott. A
tábornok oda rendelte őt az ambulancehoz. Ő figyelt a leány arczára,
midőn annak szemei láttára a torlasz előtti harcz kifejlődött. Hogy
nézett merően a harcz szinhelyére! Ajkai lázasan reszkettek, s kezei
imára voltak kulcsolva. Hogy gyuladt ki egyszerre tekintete, hogy
sugárzott róla a megdicsőülés, mikor Inczét a torlaszra szökni látta,
midőn annak csapásától az ellenfél visszatántorodott! Hogy sikoltott fel
a következő perczben, midőn a torlasz felrobbant, s azután, hogy szökött
le a szekérről, a honnan a harczot nézte, s kiálta kétségbeesetten a
beteghordároknak, hogy vegyék fel a hordágyakat, siessenek a harcztérre
a sebesülteket megmenteni; s midőn azok tétováztak, ő maga ragadta meg
az egyik hordágy rúdjait s a lévitának kiáltott, hogy segítsen neki! A
lévita a rudak másik végét emelte, s ők voltak a legelsők, kik a vér
mezején megjelentek, mikor még legdühösebben folyt az ütközet. És akkor
a gyönge leány saját finom kezeivel sietett a torlasz nehéz
homokzsákjait elemelgetni: s erő szállt e kezekbe.

A leány nem szólt, de a tett beszélt.

És mikor megtalálta végre az eltemetettet: ez a rögtöni elsáppadás, e
megtört tekintet, e vonaglás az arczvonásokon! És midőn gyöngéden föléje
hajolt és kezét szivére tette, s fülét ajkához közel tartva, rebegé:
hogy «él!» s azután két könycsepp ragyogott szemében. És feje fölött a
haubiczok mennydörgése hangzott. Azt nem hallotta.

S midőn a láz éjszakáin óránkint eljött a gondjára bízott sebesülteket
meglátogatni: az a reszketés, mely elfogta tagjait, midőn az ő kórágya
elé ért, a hol a lévita virrasztott rendesen. Az a csendes sóhaj. Az a
figyelmes ápolás, az a reszkető kéz, mely az égő seb kötelékeit
megújítja. Mindez beszél. S a lévita érti már ezt a beszédet.

Jó szerencse, hogy a másik még nem felel reá. Alig várja, hogy kórágyát
elhagyhassa. Homloka még be van kötve, mikor már lóra ül, s beleveti
magát a tábori élet viszontagságaiba. Nem édelgésre való idő ez.

Tél közepe van és hadjárat.

Mindennap utazni, más városban, más faluban megtelepedni, éjszaka
meglepő ellenséggel utcza-harczot vívni s csatározás közben
tovamenekülni; majd vad erdők közepén tábort ütni, ló hátán tanyázni,
fenyőlombokon ágyazni, s hallgatni a zivatar üvöltését a
vendégszeretetlen völgyben.

Áldorfai azt hitte, senki sem veszi észre azt, hogy őrködik tekintete a
legdrágább kincs, a leány felett; hogy választja ki számára a
legbiztosabb tanyát, úgy ejtve, hogy ő maga mindig közelében lehessen.

Mennyi aggodalma van miatta.

Igaz, hogy ez aggodalomnak egészen törvényes eredete van. A hol Serena
van, ott van a vándor kóroda is; s midőn őt őrzi, védi sebesülteit is,
kik ifjú barátai, hű vitézei; de egyszer mégis kibeszélt valami titkot
az áruló tett. A futó hadsereg, ellenfelével kergetősdit játszva, egy
nagy kígyó-úttal felkerült már a bányavárosokba.

A fővezér idejövetelének a hadászati indokon kívül még az a czélja is
volt, hogy itt az állam birtokát képező érczkészletet magához vegye: az
ágyúöntéshez szükséges rezet, a golyókhoz való vasat és ólmot, s a vert
érczpénzt, s a nyers aranyat és ezüstöt.

Ezt a becses nemzetvagyont azután felosztották a két hadoszlopra való
hadsereg között, egyik vitte magával a rezet és vasat, a másik az
aranyat és ezüstöt. Ezt ismét szétosztották az egyes csapatok között.
Inczére is volt bízva több szekérre rakott vert ezüst s annak fedezetéül
volt mellé rendelve egy század huszár.

Másnap odább kellett vonulni, folyvást ellenségtől sarkalva.

Incze előreindítá a csapat kórodáját, Serenával együtt, s maga fedezte a
huszárokkal az ellenfél előtti visszavonulást, folytonos csatározás
közben.

Egyszer nyargonczai hírül hozzák, hogy az ellenfél nemcsak háta mögött
jő, hanem a hegyi utakon eléje kerülve, előre küldött kórodáját is
megtámadta, s az előcsapattal verekedik.

Incze minden habozás nélkül parancsot adott, hogy az érczpénzt a
szekerekről vegyék le, a ládákat nyissák fel, a honvédek oszszák fel a
pénzt tölténytartóikba, azután a szekereket fordítsák fel, s csináljanak
belőlük torlaszt, és azok mögött tartsák fel a hátul jövő üldözőket, míg
ő a szemközt jövőket fogja elverni a huszárcsapattal.

Azzal maga személyesen vezette lovasait veszélyben forgó kórodája
kiszabadítására s épen jókor érkezett, hogy a támadókat szétrobbantsa.

Senki sem tehetett kifogást intézkedései ellen.

Hogy veszély idején elébbvalónak tartotta sebesülteit kiszabadítani,
mint a pénztárt védelmezni, ezt minden jó katona helyeselni fogja; hogy
vezető létére maga állt a rohamcsapat élére, ezt kimentik az akkori
kényszerű viszonyok. A rábízott pénz is meg volt mentve: egy fillér sem
hiányzott belőle, mikor a honvédek a tölténytartókat kiüríték; hanem a
lévita azért mégis hallott valamit abból, a mit a tett beszélt. Így nem
a csapatvezér harczol, a hogy Incze közévágott a csapatnak, mely Serena
kocsiját körülfogta: így a szeretők harczolnak.

Incze meg volt rettenve, hogy őt elveszíti! Most az egyszer nem birta
titkát megőrizni. Akárki is kitalálhatta azt.

Azután futottak tovább.

Csikorgó hideg tél volt. A fák végigrepedeztek a fagytól. Minden folyam
jéggel áthidalva, semmi gát az ellenség előtt. Elől, hátul, két oldalt
el volt állva a menekvők útja.

Mégis kimenekültek.

A hadvezér azt a szigorú parancsot adta ki, hogy a podgyászos szekerekre
és általában bármiféle járműre senki fel ne merjen ülni, mint a ki épen
beteg, vagy sebesült, vagy betegápoló. Először azért, hogy a tiszt urak
legyenek a maguk helyén, a zászlóaljaiknál; másodszor, hogy a szekereken
a szükséges podgyász és élelmiszer helyét ne foglalja el az, a mi a maga
lábán járhat, és végül, hogy a táborral együttjáró nem harczoló
csőcselék maradjon el tőle.

Az idők rendkivülisége, a felhevült indulatok, a rajongó képzelem
sajátszerű hatással voltak a fogékonyabb női kedélyekre: a tábort igen
sok hölgyféle kisérte; egyik markotányosnénak nevezte magát, másik tiszt
feleségének, néhány betegápolónak.

A vezér nem volt udvariatlan azon lelkesült hölgyek iránt, kik a
keserves utazás sanyaruságait osztani vele jöttek; csupán csak alkalmat
akart nekik adni, hogy erényeiket tökéletesítsék. A markotányosné
maradjon a lektikájánál, az ápolónő a kórodánál, s a tiszt barátnéja
tüntesse ki önfeláldozó hűségét lovagja iránt az által, hogy kövesse őt
gyalog, hóban és fagyban.

S azután a parancsszónak érvényesítését igen drasticus módon próbálta
ki.

Egyszer odaállt maga egy útszoros nyilásához, s a mint egyenkint jöttek
a podgyászos szekerek, – természetesen a parancs daczára tömve
felkérezkedőkkel, – az asszonynépet szép udvariasan leszállíttatá róluk,
a férfiakat pedig minden udvariasság nélkül megcsapatta. Itt veretett jó
huszonöt botot arra a huszárra is a szekéren ülésért, a ki azután három
nappal későbben a hodricsi ütközetben, hol a vezér alól kilőtték a
lovat, őt vitézül megmentette. («Miért nem egyhüvelykkel alább?» monda a
vezér, midőn csákóját a golyó átlyukasztá. «Üljön ön lovamra, tábornok»,
szólt hozzá a huszár, kit nem rég megveretett. «Nem úgy, szólt a vezér,
te maradj lovadon, nekem nyujtsd kezedet, aztán vágtass». S azzal futott
a lóval versenyt, utolsó a csatatérről.)

Ennek a példaadásnak sikere lett.

A ki nem akart felőle meggyőződni, hogy daczára az országgyűlés
emberbaráti határozatának, a botbüntetés még mindig nincsen eltörülve a
hadseregnél, leszállt magától, s ha nem szállt, letették; mert a
kocsissal is közös volt a meglakolás.

Áldorfai százados az előre küldött utászcsapat trombitaszava mellett
csendesen ügetett csapatja mellett, hol előrehaladva, hol hátramaradva,
s biztatva az elcsigázott hadfiakat, kiknek lábaikról már szakadozott a
csizma, s kiket a honvédköpeny rosszul védett a csikorgó hideg ellen.
Többször pihenőt tartott velük, s borszeszt osztott ki közöttük. Mikor
utolérte a kórodája szekereit, csendes lépésben haladt, hogy Serenával
pár szót váltson. Miről beszéltek? A sebesültek állapotáról. Azoknak a
száma folyvást szaporodott. Minden szekér tele volt már velük. Serena
maga rendesen a kocsis-ülésben foglalt helyet; s mikor hegynek fölfelé
ment az út, leszállt, gyalog ment: azt mondta, azért, hogy
felmelegedjék; pedig inkább a lovakat kímélte, a melyek nehezen húztak.

Ilyenkor aztán Incze mellette lovagolt.

A mint egy helyütt az út a dombtetőre felkanyarodik, a fák alatt egy
ajtótlan szénégető-gunyhó előtt egy férfi és egy nőalak látszik az
érkező csapatra várni. A sürűn eső hó fehér gyapjuréteget borított mind
a kettőre, mely shawlt és gubát kivehetlen szinűvé tesz; a csuklya a
férfinak csak bajuszát és szakállát engedi láttatni, a nőnek még fátyol
is van az arcza elé húzva.

A mint a kóroda szekerei a dombra feljutnak, mellettük Serena gyalog, és
Incze lóháton, a két várakozó alak sietve hagyja el az útféli gunyhót, s
feléjük igyekezik a havas boróka-bozóton keresztül.

Incze nem ügyel rájuk; Serenát figyelmezteti, hogy üljön fel a szekérre,
mert lefelé gyorsan fognak majd haladni, s segít neki a kocsis-ülésbe
felhágni.

Ekkor egy ismerős hang üdvözli.

– A jó szerencse küldött, kedves barátom!

Incze odatekint a megszólításra egész idegenül.

– Rám sem ismersz, ugy-e bár? Persze, szakállt és bajuszt eresztettem
azóta, hogy elváltunk, miként te is; de én azért felismertelek. Én
vagyok Stomfai Gideon, hajdani klerikustársad.

Incze nem érti, hogy kerül ez most ide? Hiszen lovas volt.

– Mit csinálsz itt?

– Káromkodom. Ez a legelső, a mit csinálok. Leparancsoltak a szekeremről
s itt hagytak. Másodszor pedig nem birom a gyalogolást, mert már a
lábaim el vannak fagyva.

– Adhatok lovat; jó lovas vagy: ülj nyeregbe.

– Köszönöm a lovat. Magamnak is volt, de túladtam rajta. Más hivatalom
van. Én szekérre akarok ülni. Lábbeteg vagyok.

– Az orvos meg fogja vizsgálni bajodat, s segélyt fog nyujtani.

– Köszönöm. Ostoba intézkedés volt biz ez a vezértől. Leszállítani az
embert czakumpak a szekérről. Egy kissé megválogathatta volna az
emberét. Nekem különben nem is ő parancsol; mert én mint a kormány által
kinevezett historiograph járok veletek, s csak a parlamentnek tartozom
felelősséggel.

– Szép. Hanem azért a szekérről mégis leszállítottak katonai önkénynyel,
s most egygyel több históriai adatot jegyezhetsz föl. Parancsolsz-e még
valamit?

– Ha úgy tetszik, kérek tőled valamit. Adass e hölgynek itt szintén
helyet a szekéren; elfér ott a másik mellett.

A nőalak is odalépett Incze közelébe, s kaczér bókkal üdvözlé őt.

– A kóroda szekerein csak az ápolónőknek szabad helyet foglalniok,
viszonzá erre Incze ridegen.

– Hát legyen az ő czíme is ápolónő, a míg okosabb világba érünk.

Áldorfait egy pillanatra megszállta az emberbaráti részvét, a nők iránti
gyöngédség menthető behatása, közel volt hozzá Serenát felszólítani,
hogy szorítson a szekérben helyet szorult helyzetbe jutott
hölgytársának; a midőn az ismeretlen hölgy, saját veszedelmére, jónak
látta a fátyolt felvonni arczáról, s Inczét nevén szólítva, kérelmét
Gideonéhoz csatolni:

– Áldorfai százados úr, legyen irántam még egyszer szánalommal.

Az arcz is, a hang is ismerős volt Incze előtt. Visszaborzadt mind a
kettőtől.

Ez ama nő, kinek gyermekét a dudai paplakban megkeresztelte. A
kalandornő.

Eszébe jutottak neki a frivol őszinteségek, miket az neki meggyónt, sőt
még tévedésből a kálvinista lévitának is.

És ezt a nőt vegye ő most fel Serena mellé? Ezt tegye annak
utitársnéjává? A kivel éjjel-nappal együtt legyen? Hozzá hasonló? Vele
egy beszámítás alá kerülő? Tán épen barátnéja, tanácsadója?

A szive fellázadt e gondolat ellen.

– Ki ez a hölgy? kérdé Gedőhöz fordulva.

– Dallami Cesarine, felelt Gideon.

– Mi ez a nő? szólt ekkor, a kérdést élesítve Incze.

Gideon cynicus mosolylyal felelt.

– Furcsa! Hát az én asszonyom.

Incze összeránczolta szemöldeit. Sarkantyúi öntudatlanul érinték lova
oldalát, úgy, hogy még az is ágaskodni kezdett, mintha ő is értené a
dolgot.

– Hiszen te még szerzetes vagy! dörmögé Gideonhoz.

– Hát te nem az vagy? felelt vissza Gideon, két csipőjére téve kezeit.

Incze türelmetlenül vont vállat, mint a ki nem érti e visszavágást.

– Menjen maga! szólt a hölgy Gideonhoz, gyöngéd erőszakkal tolva őt el
helyéről. Maga csak sértegetni tud. Engedjen engem beszélni Áldorfai
úrral, mi régi jó ismerősök vagyunk.

Azzal odalépett Inczéhez, s bizalmas meghittséggel tevé kezét annak
térdére, míg másik kezével hizelgően czirógatá lova sörényét. S aztán
forró, meghitt hangon suttogott hozzá:

– Hiszen mi régi ismerősök vagyunk, százados úr. Emlékezik ön még a
dudai lévita-lakra. Akkor még oly szent ember volt ön. Még kezét is
megcsókoltam. Az idők változtak azóta. Kisütött ránk a szabadság napja.
Az előitéletek lehullottak. Letörtük bilincseinket. A férfiak vérüket
áldozzák a szabadság eszméjének, s a nők feláldozzák önmagukat. Megyünk,
a merre szivünk vezet. Odaadjuk önöknek az örömöt, a gyönyörűséget, mely
osztályrészünk, s elfogadjuk érte a szenvedést, a küzdelmet, mely az
önök hozománya, s nem kérünk rá elébb áldást az oltárnál. Elitélhet-e ön
bennünket ezért? Akkor itélje el ön száz meg száz tiszttársát, ki
hasonlóul tesz! Tehet arról a szív, hogy érez? Megittasodva a lelkesedés
mámorától, a kétségbeesés keserűségeitől, látjuk magunk előtt megjelenni
azt, a ki álmaink eszményképe, a délczeg szabadítót, a hőst, a hazafit;
s azontúl nem törődünk családdal, nem a világgal, nem a jövendővel; az
édes szédület magával ragad; megyünk utána, vele egyesülünk, osztjuk
balsorsát; bűnünk-e ez?

Incze úgy undorodott ettől a nőtől. Félrefordult tőle. Hiszen ő nagyon
jól ismerte őt. Szivtelen, megromlott kedély volt az, kinek nem szolgált
mentségére a nők paradicsomi gyöngesége: nála a vétek kiszámítás volt, s
a gyönyör épen annak tudatában volt, hogy a mit tesz, az vétek. Nem
titkolhatta e nő előtt megvetését. S az észrevette azt.

– Ne fordítsa ön félre arczát, uram! szólt Dallami Cesarine. Áldorfai, a
gyóntató atya talán csak nem árulta el a gyónás titkát Áldorfainak, a
századosnak? És ha igen is: akkor is egy színvonalon állunk.

– Hogyan? asszonyom. Incze még mindig nem értette a czélzást.

– Tekintsen ön a háta mögé, szólt metsző gúnynyal a hölgy.

Incze önkénytelenül hátra tekintett.

Serena arcza megmagyarázta neki a talányt, melyet eddig nem tudott
megoldani. Az az ösztönszerű iszonyat, mely a leányt meglepte e nő
kihívó tekintetével szemben, mindent megmondott neki. Serena öntudatlan
védő mozdulattal vonta szűkebbre arcza körül prémes palástját, mint a ki
fél.

– Hát az nem egy nő ott, a kit ön e szekérre ültetve, magával visz?

Áldorfai nyugalommal felelt:

– Az a kóroda ápolónője.

– Úgy? szólt Dallami Cesarine gúnyosan, kinek most már nem volt
kivánsága sem védelem, sem kényelmes utazás után; hanem boszút és
megtorlást szomjazott, ha miatta a hófuvatban kell is tovább
vándorolnia. – Ez tehát a kóroda gondviselőnője? Jó, tisztes agg
matróna. Öreganyja az egész zászlóaljnak!

S ezzel merészen odasietett a szekérhez és megragadta Serena palástját,
lerántá azt annak arczáról, dæmoni kárörömmel rikácsolva.

– Ah! Valóban, ő az? A jó öreg nagymama! A kit senkisem gyanusíthat már
azzal, hogy ő azért jár egy zászlóalj katonával, mert talán szerelmes
ott valakibe. Oh, nem! Hiszen ki merné azt mondani, hogy Áldorfai
százados valami más egyebet érez e tisztes ősz fürtök, e ránczos homlok
iránt, mint fiúi tiszteletet? ki tehetné fel róla, hogy a bivouac
zürzavarában, a menekülés hevélyében, a táborélet dáridóiban valami
szentetlen gondolattal közelíthet felé? Hiszen ő maga egy szent; s ez a
hölgy egy oltárkép.

Áldorfai minden csepp vére forrott a haragtól. Ha férfi volna az, a ki e
gyilokdöféseket intézi Serena felé, az első szónál néma ember lenne
belőle! De mi védelem legyen egy nő ellen, a ki szavakkal gyilkol?

Még a paripája is horkolva fordítá fejét a nő felé, tágult orrlyukaiból
forró páráját fujva feléje.

– Távozzék ön e szekértől! kiálta rá Incze.

Az a nő pedig egy megbántott asszony vakmerőségével ragadá meg a lovag
paripájának zabláját félkezével, s másikkal a leányra mutatva, így
szólt:

– Neje önnek ez a hölgy ott?

– Nem.

– Akkor nincs egymásnak mit szemére vetnünk!

E szókkal megfordult, s kezét kisérője karjába akasztva, még egyszer
némán megfenyegeté Áldorfai Inczét. Szemeinek villogása többet mondott,
mint a mit a szó beszélhet.

Serena eltakarta arczát két tenyerébe és sirt.

Gideon és Dallami Cesarine eltávoztak az erdő mélyébe. A kalandornő
sértő kaczagása visszhangzott onnan.

Áldorfai Incze csüggedten ereszté le kezében tartott kardját. Az
ellenségtől köröskörül meg tudta védeni imádata bálványképét: ez asszony
kaczagása ellen nem volt védelme számára.

A lévita, Serena kocsijának hű kisérője, lehajolt a földre, s két
marokra szedett hóból galacsint kezdett formálni.

– Mit mívelsz, bajtárs? szólítá meg őt Incze.

– Meghajigálom hólapdával azt a Jezabelt! hörgé rekedten a jámbor
lévita.

Incze inte neki, hogy hagyjon fel a lovagiatlan elégtételvevéssel.

A szekerek gördültek odább.


A VÁLSÁG ÓRÁI.

… És mindig odább.

Az érczlánczolat gyürüi egyre szűkebbre húzódtak a futó hadsereg körül.
Minden csapatnak az előhada és az utóhada ellenséggel érintkezett már.

S a jelszó még mindig ugyanaz volt: «futni.»

S a mi a futást kényszerüvé tette, az maga a hely volt, a melyen jártak.
A bányavárosok hegyei adnak aranyat, ezüstöt, vasat és rezet; de
kenyeret nem adnak. Innen futni kell. Kerget az éhség.

Áldorfai Inczét nemcsak az ellenség űzte, hanem saját lelkének rémei is.

Ama találkozás óta Gideonnal és a hozzászegődött kalandornővel, a
legnagyobb ellenségét saját szivében hordta magával. Azt a keserű
önvádat, hogy egy imádott lényt semmivé tett, épen az által, hogy úgy
imádta.

Hiszen nem maradhatott az titok. Mindenkinek kell azt már tudni: a ki
csak látta e leányt az ő kórágyánál virrasztani, a ki látta őt a leány
védelmére kardot húzni, a ki figyelemmel kisérte találkozó
pillantásaikat, az mind kitalálta titkaikat; hiszen a nap alatt történt
minden.

És most beszél róla mindenki.

Majd végigjárják az országot, a merre csak út vezet. Mindenki beszélni
fog a hősről, ki babérait megérdemelte, s a leányról, ki őt és társait
ápolta, s mentül nagyobb híre lesz a hősnek és a leánynak, annál inkább
fogja mondani minden ember, hogy ők szeretik egymást.

Tisztán, ártatlanul, nemes lemondással, magasztos hűséggel szeretik
egymást? mindegy az. A szerelem vétek azoknál, a kiknek szeretni nem
szabad, még ha szűzi szerelem is.

S ha eltalál a hős maga esni, (olcsón adják most a halált!) mi lesz a
leányból, kiről dobraütött hír lett, hogy őt szerette?

Más leány megsirathatja elesett vőlegényét, viselheti érte a gyászruhát,
fátyolt, büszkén mutogathatja szivén hordozott arczképét. Ennek még az
is szégyene lesz. Az ő hősét meggyászolnia gyalázat. Az szerzetes volt.

Mikor őt eltemetik, egy ártatlan leánynak a becsületét is oda temetik el
vele, s az ő sírkeresztjére egy martyr szivét feszítik fel, a ki annál
nagyobb martyr, mert kínhalál helyett kínéletet talált.

És ebből a tömkelegből nincs már szabadulás.

A közre szorított magyar hadseregnek könnyebb lesz ágyuival, zászlóival
együtt ellenfelei vaslánczai közül kiszabadulni, mint neki e
megtüzesített békók közül.

A futás egyre nehezebbé válik. Előre nem látott balesetek összekuszálják
a kiszámított tervet. Kiküldött hadcsapatok megfutnak vak ijedtségből, s
nyitva hagyják a rést az ellenfél előtt, melyre mint biztos kijárásra
számítottak. Folyamok áradnak ki szokatlan téli időben, s elállják az
útját a menekülőnek. Már egyes dandárokra van bízva, hogy keressenek
maguknak utat, a merre találhatnak.

Incze csapata egy éjjel olyan faluba jut szállásra, melyet már
előttevaló nap egy másik csapat, mely onnan elfutott, az ellenség
visszatartóztatása végett fölégetett. Most már csak a kormos falak
állnak. Ez lesz az éjszakai tanya.

Előtte ellenség, háta mögött ellenség; két oldalt óriási hegylánczok
úttalan, kopár bérczfalai. S feje fölött is ellenség: a hózivataros
fergeteg!

Inczének itt kellett töltenie az éjszakát. Talán az utolsót, melynek még
reggelét látja.

A leégett faluban várta a hadosztályt vezénylő tábornok futárja két
sürgönynyel.

Egyik Áldorfai Incze őrnagygyá kinevezését tartalmazta a fővezér által;
a másik a hadosztályvezér parancsát, melyben tudatják vele, hogy észak
felé már kétszeresen el van zárva az út; először egy ellenséges dandár
által, másodszor a Garam áradásától; vissza nem lehet menni, mert onnan
az egész ellentábor zöme közeledik; tehát a hegyeken keresztül kell
valahol utat keresni, hogy a hadosztály a kelet felé vonuló hadsereggel
egyesülhessen. Ez Áldorfai Incze őrnagy feladata lesz, ki a
hozzácsatlakozott minden fegyvernemű apró csapatokat igyekezzék
egyesíteni.

Itt állt előtte az erejét meghaladó nehéz feladat.

Nem tanulta soha a hadászatot, és most egy lehetetlen haditervet kell
végrehajtania.

S ez még nem az egész feladat.

De nem tanulta soha, mit tesz egy nőt az elveszéstől megmenteni, annak
elveszett világát visszaadni? és ez a talány is tőle várta megoldását.

Kapott rövid idő alatt két olyan kincset a sorstól, mely félistenné
teszi a férfit, ha birni tudja azt, s ha elveszíti: porrá; egy nőt és
egy hadcsapatot: szerelmet és dicsőséget. Csak egy lépést tett feléjük s
azok helyébe jöttek; kezét nyujtotta csupán ki, s elérte vele a végtelen
távolt. Itt volt előtte, a miről álmodnia is tilos volt, s a felidézett
két szellem ragadta őt magával: fölfelé-e, vagy lefelé?

Legelőször is kiküldé kémeit, a hegyi útakat megvizsgálni. Azok most
talán járhatóbbak a hó-eséstől, vagy egészen járhatatlanok a
hófuvatoktól. Azután torlaszokat emeltetett a déli út felől, levágott
fenyőfákból, az onnan várható támadás feltartására. Ágyui számára
szánokat faragtatott, miken azokat az ágyutalpakról levéve, a havas úton
felvontassa.

Azután kiállította az előőrsöket, s pihenést rendelt a csapatoknak.
Holnap nehéz útjok lesz.

Az éjjeli tanya vendégszeretetlen volt. Egy háznak sem volt teteje: a
padlás is mind beégett; a hó beleesett a házba. Arra kellett lefeküdni.

A kóroda betegei a szekereken maradtak: az volt a legjobb szállás.

Egy elpusztult háznak egyik szobája fölé ponyvát húzatott Incze: az volt
a főhadiszállás. Egy felfordított hordó volt az iróasztal, két kocsiláda
az ülőhely, egy köteg szalma, bundával leterítve, az ágy.

Incze kérte Serenát, hogy foglalja el ezt a fekhelyet. A leány
megköszönte az ajánlatot: halálra fáradt volt; lefeküdt.

Annak a bántalomnak, a mit a kalandornő elkövetett rajta, az a hatása
volt rá, hogy a mig eddig óvatos és tartózkodó volt Incze irányában,
most egész átadással rábízta magát. Nem ijeszté meg az a rágalom, hogy
őt Incze kedvesének tartják; ellenkezőleg: hozzácsatolta. Nem tétovázott
vele egy éjtanyán tölteni az éjszakát. Minő tanyán! és minő éjszakát!

S hol is töltötte volna az éjt másutt? Mindenütt rom. A lakosok mind
elmenekültek; minden rom harczfiakkal telve; egyetlen menedék az, melyet
Incze nyujt neki.

A tűzhelyen pattog a láng, a tetőtlen tanyának az ád meleget a januári
hideg éjszakán. A leány tagjait leköti a fáradság és a hideg. S épen a
fáradság izgalma az, mely elszunnyadni nem engedi.

Incze soha sincs tanyáján egyedül. Segédtisztek, kémek, hirnökök járnak
ki s be hozzá, izeneteket hozva, parancsokat átvéve; szolgálattevő
közharczosok hordanak fát a lobogó tűzre. A parancsnok el van foglalva
intézkedéseivel.

Valjon mit fog tenni, ha mind elmennek? Lefekszik-e ő is aludni?

Holnap talán már örökre aludni fognak. Talán ott majd egymás mellé
fogják őket dobni a közös sírba. Elmondhatják-e ott egymásnak majd, hogy
mennyit szenvedtek? A mit ma még elmondhatnának, ha elkezdené valaki a
kérdezést. Mit mondanának? Ah, ez a gondolat elűzte szeméről, az álmot.
A szeméremérzet reszkető borzadálya tagadta a sziv hevülő vágyait.

Már egyedül marad Incze a leánynál; mindenki eltávozott; az éj
elcsendesült, csak a paripák dobogása hangzik.

Incze elhagyja a szobát, melynek sarktalan ajtaja csak betámasztható, s
egy új társsal jő vissza újra. A lévitát hozta be magával.

Két kulacsot tett a hordó fenekére, melléhuzta a kocsiládákat.

– Ülj ide, felebarátom. Virraszszuk át együtt a hosszú éjszakát.

Incze védelmezte magát saját szive ellen. Behívta éji tanyájára azt az
embert, ki még jobban szerette azt a leányt, mint ő; mert ki merte azt
mondani, – viszonzás reménye nélkül, s híve maradt – a lemondás után is.

Ennek az embernek a társasága a legjobb védelem a nyugtalan sziv ellen.

A jámbor lévita bohókás adomákra gyujtott a kulacs mellett, a régi
tréfás időkből; Incze úgy tett, mint a ki ráhallgat. Erre aztán Serena
valami olyan kéjes zsibbadást érzett tagjaiban, mint a sötétben félő
gyermek, a mint egyszerre világosság támad körüle, s anyja ölelését
érzi. Elszunnyadott.

A mint a leány hosszú, nyugodt lélekzetvétele elárulá, hogy alszik, a
lévita egyszerre abbahagyá az adomázást.

– Felebarátom. Én elhagylak. Kémeid mind gyámoltalan ficzkók. Nekem egy
ötletem van. Lehetetlen, hogy csalódjam. Én is elmegyek egérutat keresni
számunkra.

Gondolta pedig magában:

– Minek legyek itt harmadiknak közöttetek. Itt hagylak benneteket
kettecskén…

Azzal fejére húzta a csuklyáját és kiment.

Künn egyre hordta a havat a szél. A tábor őrtüzei hosszú veres
sugárküllőket küldöttek szét a hófuvat ködfátyolán keresztül. Az előörs
alakja mint fehér kisértet bontakozott ki a szürke homályból. «Ki vagy?
megállj!» hangzott a közeledőre. A lévita a tábori jelszót mondá, s az
őrtűzhez közelített. Ott felvett két hasáb szurokfenyőt; az egyiket
meggyujtá fáklyának, a másikat hóna alá fogta, s aztán egyes-egyedül
nekiindult a zivataros éjszakának, keresni valamit. Egy kincset.

Épen csak annyira látott, a mennyire a szurokfáklya beveresíté körüle a
hóförgeteget.

Beszélgetett magában.

– Szegények. Milyen nagyon szeretik egymást. S hogy titkolják azt egymás
előtt. Milyen jót tett velük az a bolond asszony, hogy azt szemükbe
mondta! Már most tudják. Ma bizonyosan meg fogják azt egymásnak mondani.
Aztán holnap reggelig boldogok lesznek, holnap reggel pedig meghalnak.
Meg is halnak bizonyosan, ha én meg nem találom azt, a mit keresek.
Milyen könnyen beleeshetem a hófuvatban valami mély gödörbe, a honnan
senki se húz ki többet. Itt farkasok is járnak. Talán megesznek, talán
nem bántanak. Ha elálmosodom, (nem volna csoda, gyalogolva alszom), s
aztán leülök egy fatörzsre pihenni, bizonyos, hogy megfagyok. A kit a
hideg elgyaláz, az elalszik, s aztán szépen megfagy. Akkor aztán ők is
el vannak veszve. De hát mit is védelmezek én ezen az én életemen? mit
védek az ő életükön? mit védek a haza életén? mi nekem a haza? mi nekem
ők? mi vagyok én magam magamnak? Semmi, semmi, semmi. Háromszor semmi –
s a többi.

S a szikár alak tovább bandukolt a keserves úton, a mély hótorlaton át –
azért a háromszoros semmiért; el-elbukott a mély hóban, megint fölkelt;
a szél szemébe verte az éles, szúró kristályport. Szemközt ment neki.

Az erdő, a hegyszakadék már az utolsó őrtüzet is eltakarta előle;
egyedül volt egy mély völgy vágányában, meredek szikláktól körülfogva.
Itt letüzte fáklyáját a hóba, s karjait kiterjesztve az ég felé,
felkiálta: «oh, seregeknek ura! segitsd meg e magányban a te szolgádat!
hogy megszabadíthassam azokat, a kik jobbak és boldogabbak, mit én!»

Incze egyedül maradt a leánynyal. Ő ébren, az alva.

A tűz elhamvadt már, a parázs rózsaszin derengést vegyített az árnyak
közé. Ez árnyak közül egy halvány női arcz sugárzó képe tündökölt elé, a
földön fekve.

Az ébrenlevő bámulta az alvót.

Élte viharos szakának izgalmas képei vonultak végig lelke előtt, miknek
zürzavaros képleteiben mind e sugárzó arcz uralkodott: majd mind
szent-kép, majd mint tüneményes bálványalak, gyönyörre, kéjre csábító;
majd mint egy elkárhozott torzképe, szederjes foltokkal arczain,
homlokán. E foltok az ő csókjainak nyomai! A képzelem rémképei mind!
hisz nem érinté őt ajkával soha.

Eliszonyodott e képtől. Nem volt maradása e helyen. Felállt, kardot
kötött; fát tett a tűzre; azután odalépett halkan az alvó fekhelyéhez, a
bundatakaró lecsuszott annak válláról; azt újra betakarta vele. A leány
ajkai álmában mosolyogtak, megnyíltak, s ő nem leste el, hogy mit fognak
mondani. Elhagyta a szobát. Künn meghagyta az őrnek, hogy senkit be ne
bocsásson.

Azután elment előőrsöket vizsgálni, ki a zimankós éjbe. A hófelhők
gomolygó árnya, mint egy varázskép tüneménye, elevenült meg szemei
előtt. A szürke felhő-alakok a kétségek apostolainak árnyai; a hæresis
phantasmái, mik elhomályosítják az örökké egy eget; néha szétbomlanak, s
olyankor kivillanik közülök egy sötétkék, tiszta égfolt, közepén a fogyó
holdsarlóval. Hová lett a holdkarajból a fényes szűz alakja? Csitt!
alszik. A süvöltő szélben a boldogultak «de profundis» éneke zendül meg
végigrepülve a fehér forgatagban: «Te nem jösz velünk: a földön
maradsz!» Egyetlen szemrehányás rá nézve az ég. Felcserélte az ég
szerelmét a föld szerelmével: a hazáéval, s aztán következik a nő
szerelme.

A véghetetlennek látszó éj eltölt a körjárattal.

Mikor az utolsó előőrsöt érte, ott találkozott egy visszatérő kémével,
ki azt a rossz hírt hozta, hogy az ellenség már a hegyeken átvezető mély
utat is elfoglalta; sőt szánra kötött ágyukat vontatva fel a hegy
gerinczére, azokat úgy állítá fel, hogy a csapatot, mely itt a romok
közt tanyáz, mind összelövetheti onnan.

Most tehát minden út el van zárva a menekülésre.

A hadcsapat képtelen arra, hogy valamerre fegyverrel törjön magának
utat. Testében elcsigázva, lelkében elcsüggedve, kiéhezve,
szertezilálva; sem lőszere, sem erélye. Inczének nincs más végzetre
kilátása, mint a mit hasonló helyzetben a kosztolnai ütközetben Pongrácz
Guido csapatvezér választott magának: egyes-egyedül, kivont karddal
közérohanni az ellenségnek, s a mig mindenki fut, a merre lát, egyedül
harczolni az utolsó vonaglásig. – Ő is ezt fogja tenni.

Hanem még előbb egy nagy tartozás lerovása vár rá: a minek terhével nem
lehet átmenni a túlvilágra.

Visszasietett a tanyához. Segédének meghagyá, hogy a lévitát rögtön
küldjék hozzá, a mint megérkezik; mást senkit ne bocsássanak be.

Megállt egy percze az ajtóban hallgatózni. Alszik-e még?

A leány álma csak addig volt csendes, a mig ő közel volt hozzá. A mint
eltávozott (titokteljes csoda ez), rögtön felriaszták altából nyugtalan
álomlátások. Vészben, vérben látta eszményképét. Fölébredt.

S a mint körültekintett, egyedül látta magát. Egyedül és otthontalan.
Körüle kormos falak, fölötte egy rongyos ponyva, alatta szalmafekhely. A
hókonyodó láng a tűzhelyen tánczoló vörhenyes árnyékokat vetett a
füstfogta falakra.

Felült fektéből és gondolkozott.

Mi mult el? mi következik?

Egy élet mult el: tele szenvedéssel, a sorscsapásaival. Egy fiatalság,
melynek legnagyobb gyönyöre, a szerelem, rá nézve legnagyobb
kétségbeesés. De ha fájdalom volt is az, legalább szentelt fájdalom
volt: a míg titok volt. Most már nem az. Ki van dobva a napfényre, s
lesz belőle szégyen. Hol van ő most? Egy táborhelyen. Mi hozta ide? A
lelkesedés. Az önfeláldozás vágya. A halál gyönyöreiben kéjelgő
fantázia. Másformának rajzolta az a harczok képét. Nagy bölcs férfiakon
is megesett e csalódás a képzelemben, miért ne egy rajongó leányon? a ki
azt hitte, hogy majd lesz egy nagy ütközet, a melyben mellet mellnek
feszítve harczoland mindenki, s a nagy vérontásban a halomra döntött
holttestek tömege fölött kiáltja el a fönnmaradó vagy azt, hogy «éljen
Magyarország! éljen a szabadság!» vagy azt, hogy «finis Hungariæ!» Ezt
hallani és ezután meghalni: ez volt az ő lelkének ábrándja. De nem úgy
lett. Hanem futni, futni és dicstelenül futni. Hozzászokni – a
szégyenhez! A halált pedig nem találni sehol. Hisz az ütközetben minden
száz emberre jut egy halál. Még a férfiak sem keresik azt: hogy jutna
belőle egy nőnek? S mi következik most? Körül vannak fogva. Mi vár egy
nőre, a ki szép és fiatal: ha felbőszített ellenség kezébe kerül?
Azoknak fővezére két ilyen fiatal leányt, előkelő családok tagjait, a
piaczon korbácsoltatott meg. S ha elvesz a férfi, ki neki mindene volt,
s ki az övé még sem lehet soha? Ki boldogsága és boldogtalansága egy
személyben, élhet-e ő ezután is tovább? Kitépett szivvel? S ha kedve
volna élni, ha nem volna ereje meghalni, ha félne a túlvilágtól, melynek
üdve csak a hivatottak számára áll nyitva, de nem az erőszakos
tolakodóknak, mi vár reá itten? Női tiszta híre be van homályosítva. Ki
hiszi el, hogy a hír nem igaz? Oda lesz sülyesztve, a hova az a másik
némber; a ki kalandozik vidékről-vidékre; szegődve szivtől szivhez, sziv
nélkül; hazudva szinlelt életpályát: ma művésznő, holnap énekesnő,
holnapután egy hős özvegye, majd irónő, aztán megint titokban szenvedő,
elszegényült úri család számára nagylelkű kéregető; nők előtt
szerencsétlen üldözött, férfiaknál csábító syrén; könnyelmű tékozló
ifjak megrontója; hazug bűnbánó, ki azért gyónja meg bűneit, hogy magát
a papot is elcsábítsa. És ezzel legyen az ő sorsa egyenlő? Pedig ki tesz
különbséget közöttük?

A vörhenyes árnyékok tánczoltak a falon. A pattogó tűz pörölt velük a
tűzhelyen; a nedves fa sípolt a tűzben, mint a megszorult bogár.

Azt beszélte neki, hogy a világ nincsen bedeszkázva: ki lehet belőle
menni, a hol akarunk. Ha nem akar a szív elszokni a dobogástól, hát
szűnjön meg verni. Ha nem akar az arcz hozzászokni a szégyenpiruláshoz,
hát halaványuljon el örökre.

Két obony mákony elvégzi azt.

Serena magával hordta a gyógyszereket, mikre útközben legtöbb szükség
volt, hogy orvosi rendelet szerint a szenvedőknek oszthasson belőlük.
Kikereste azok közül azt az üvegcsét, melynek papirlemezére az ismeretes
halálfős jelvény volt nyomtatva, s azt keblébe rejté. Ettől
megnyugodott.

Talán érzé már lelkének delejes sejtelme, hogy közeledik az ismét, a ki
álmait elvitte. Mire Incze visszatért, ismét mélyen elaludt.

Incze belépett a szobába. A tűz egészen elhamvadt már hanem az a
halavány arcz még a sötétben is világolt.

A leány aludt csendesen.

Incze előbb felszította a kandallón a tüzet, s azután oda térdepelt az
alvó mellé.

Kebléből kivont egy kis ezüst feszületet, melyet fekete zsinórra kötve
hordott nyakában mindig.

Megcsókolá még egyszer ezt az ereklyét: fájdalommal, kinos lemondással.

S azután gyöngéden fölemelve a leány fejét, az ő nyakába akasztá a kis
feszületet.

Bármily gyöngéd volt is az érintés, az alvó fölébredt rá

Nem riadt fel, azt kérdezé: «mit cselekszel?»

Talán épen olyat álmodott, hogy tegezték egymást.

Incze még akkor is feje alá téve tartá kezét.

Ő is viszonzá a tegezést.

– Nézd ez ereklyét. Anyámtól kaptam ezt halálos ágyán. Ez volt kisérőm
az életen keresztül, vezetőm az ég felé. Hitem jelvénye. Ezt szorítám
ajkaimhoz, mikor az «Amen»-t kimondtam, mindig. E jelvényhez volt kötve
egész életem minden törekvése, földi pályám, mennyei boldogságom. Most
nincs többé előttem földi pálya, nincs üdv. Ereklyémtől meg akarok
válni. Szólj, fogod-e azt viselni én helyettem?

A leány válasz helyett átölelte mindkét karjával az ifju fejét és
megcsókolta annak ajkát.

Az ifju szivéből egész vulcán hevével tört ki az elfojtott indulat.

– Te szeretsz engem! Te enyim vagy! Ha meghalok, meghalsz velem! Ha
elkárhozom, elkárhozol velem!

A válasz ugyanaz volt.

Künn három ágyulövés hangzott rövid időközökben. Ők nem hallották azt. A
boldogság felmagasztalt érzetében megszünt rájok nézve létezni a
külvilág.

Hiszen a halál órájában nem tilthatták meg sziveiknek, hogy egymáshoz
forrjanak! S ez a halál órája volt bizonynyal.


A LÉVITA.

A hegygerinczre felkapott ellenfél vetágyúkkal lövöldözött találomra a
völgybe, a hol a magyar csapatot sejtheté. A granátok pattogtak a felhők
között.

A hóförgeteg takarta ugyan a faluromot még; de a két hegyoldal
lejtőjéből ki lehetett számítani, hol van a völgy a faluval együtt, s az
őrtüzek is elárulták a menekvő dandárt a hóesésen keresztül is. Az
ellenfél ki akarta őket riasztani eltorlaszolt állásukból.

– Csókold meg ezt is, szólt Incze, kivont kardját Serenának nyujtva. Ez
a mi utolsó szentségünk.

A leány megcsókolta a kard lapját, ujjai hegyével hizelgően végigsimítva
annak élét s aztán a hegyét oda irányzá a szivéhez.

– Ugy-e? elébb engemet? szólt szerelmeséhez.

Az ajtón dörömböztek.

A segéd jelenté, hogy a lévita megérkezett. Hogy az ellenség lövöldöz,
azt nem kellett jelentenie; a golyók maguk elmondák.

A lévita sovány arcza szokatlanul ki volt pirulva. Sietve jött.
Köpenyére, csizmáira ráfagyott a hó.

– Nagy dolgokat mondok, felebarátom. Lihegé fulladozó sietséggel.

– Elébb halld, a mit én mondok neked, szólt Incze.

– Az én dolgom legfontosabb.

– De az enyim sürgetősebb. Vártalak. Szükségem van rád.

– Azt jól tudom.

– Nem is sejted.

A lévita széttekintett a szobában. A szögletben, a szalma fekhelyen
látta térdelni Serenát, még mindig két kezében tartva a fényes kardot,
és öntudatlan szavakat rebegve hozzá.

– Sejtem, viszonzá halkan.

– Ülj le; itt irószereim, szólt Incze. Irj nekem bizonyítványt, mint
protestáns lelkész arról, hogy én mai napon előtted megjelenve,
kinyilatkoztattam, hogy a helvét hitvallásra akarok áttérni.

– Hogyan? szólt bámulatában megzsibbadva a lévita. Te: a felszentelt
pap, az egyedül idvezítő hitből kitérsz?

– És pedig halálom óráján. És azzal a szent meggyőződéssel, hogy jól
cselekszem. És mindazt hiszem most is, a mit eddig hittem. A szentek
dicsőségét, szent Péter örökségét, a kenyér testté változását, a pokol
örök kinjait, s a hét sakramentumot. S hiszem azt, hogy e tettemmel
üdvösségem útját elvesztettem. És mégis jól cselekszem. Van egy kincs, a
mi az én üdvömnél drágább és magasztosabb. Az egy ártatlan, tiszta nőnek
becsülete.

A lévita megszorítá szerencsés vetélytársa kezét.

– Legyen meg a te akaratod.

A leány pedig oda csúszott hozzá térdein és megcsókolta annak a férfinak
a lábát, a ki ezt tudta mondani…

A lévita irt.

Egy ágyuteke csapott keresztül a tanya sárfalán, eltemetve az irást,
melyet a lévita készített.

A lévita leseperte róla a földet, s hidegvérrel monda:

– Legalább nem kell rá porzó. (Eszébe jutott valami régi adomából.) S
odanyujtá Inczének az okiratot.

Incze magához emelé a leányt.

Nem volt már szerzetes: nem állt már közöttük törvény szerint semmi
tilalom. Férfi volt. Semmi más. Minden az!

A lévita keblébe nyult s onnan kivett egy csomagot. Az a selyem palást
volt az, melyet a kálvinista papok szoktak nyakukba kötni szertartások
alkalmával. Azt felköté gallérja alá s szertartásosan balkarjára ölté
annak felemelt uszályát.

S aztán így szólt hozzájuk:

– És most váltsatok gyűrűt és nyujtsátok egymásnak kezeiteket.

Az ellenség bombái ropogtak fejük felett.

Ez volt a szentesítése annak az esküvésnek, mely így szól: «holtomiglan,
holtáiglan».

A lévita áhitattal mondá el reájuk az áldást: «legyetek megáldva az
időben, legyetek megáldva az örökkévalóságban» és hangja nem reszketett.

Incze gyönyörteljes áhitattal szorítá karjai közé azt a véghetetlen
kincset, s homlokát megcsókolva, rebegé:

– Nőm… Hitvesem… Feleségem…!

Mily édes megszólítás.

A «nő» csak zokogni tudott.

Még egy csók: az már az örök elválásé; aztán kardja után nyul a «férj».
Hivják!

– Még egy szóra, felebarátom; szól a lévita. Nem végeztünk el mindent.
Maradjatok még egymás mellett állva: még lelkésztek vagyok.

Azzal szétgombolta dolmányát, mellényét s kihúzott alóla egy nagy
foliokötésű könyvet.

– Hátra van még a matrikula. Elhoztam azt magammal a paplakból s itt
viseltem az öltönyöm alatt, egyrészt azért, hogy magammal hordozván,
jobban megőrizhetem; másrészt pedig, hogy jó vastag lévén, gondolám:
pánczélul szolgál nekem, a mit nem jár át a golyó. Most az előttem
kötött szent házasságot feljegyzem bele; ki tudja, érek-e rá máskor?
Mondjátok tollam alá neveiteket, születéstek évét, napját, s a két őr
nevét, ki az ajtóban áll. Ezek a házassági tanuk: a násznagyok s a
többi.

A lévita patriarchai nyugalommal tölté be a rovatokat.

– Készen vagyok, szólt felkelve helyéből s aztán az egész anyakönyvet
átnyujtá Inczének. Már most vedd te ezt magadhoz, felebarátom; neked
adom által. Egyrészt azért, mert te jobban meg tudod azt őrizni, mint
én: saját kincsed lévén benne; másrészt pedig, mert már nem kivánom azt
tovább pánczélként hordani: nem félek már úgy a golyótól s a többi.

A szegény öreg fiu tréfás mosolylyal akarta meghazudtolni a szemébe
tóduló áruló könyeket.

– És már most megint nem vagyok lelki pásztor; hanem tábori kém s
következik a tudósításom. Már most ülj te a helyemre uram, tedd hüvelybe
a kardodat, s jegyezd tárczádba, a miket előadok. Ne törődjél az
ellenfél ágyupuffogtatásával. Hallottál te már olyat eleget. Vak lárma
az. Még a dobot se üttesd meg érte. Nevetség az nekünk.

Nem félt már a szegény lévita semmitől.

– Ültesd nődet is magad mellé: elfértek ott mind a ketten; s törüld le
könyeit, mert bizony mondom néktek, hogy ma meg nem halunk; sem senki
nem diadalmaskodik fölöttünk. «Nec portæ inferi!» Nec – s a többi.

A sovány, roskatag alak oly biztos nyugalommal szólt, hogy meghatotta
vele az elkeseredett katonát.

– Meg vagyunk szabadítva, kezdé újra, összecsavargatva papi stóláját.
Diák koromban jártam e tájon, mint supplikáns; emlékezem a vidékre,
melyet füvészkedve összebolyongtam. Itt, a hegyek aljában, a falutól
keletnek, a puszta kalló-malmon túl, van egy rég elhagyott tárna. Egy
kifogyott ezüstbányának az alagutja, mely a völgyből egyenesen a hegy
tulsó oldalára visz át. Ha Mózes kedvéért megtehette az Úr, hogy a
Veres-tengert kétfelé válaszsza, mint a kőfalat, s aztán megint
összecsukja, mikor Farao üldöző népe utána ered: miért ne tehetné meg
azt a csodát a bérczfallal is mi értünk? E tárna most is megvan.
Rátaláltam. Oda és visszatérő lábnyomaim a hóban meg fogják mutatni az
utat. Nyilása el van rejtve kőomladékok közé, miket telenőtt a boróka és
a páfrán. De csak a nyilás van beomolva: az alagut járható. Benne
voltam. Láttam azt. Meggyőződtem róla. Ha a beomlott nyilás romladékait
félre háríttatod, átkelhetsz rajta egész csapatoddal, s utánad az egész
különszakadt dandár s az ellenség összeszoruló vasmarka megfogja – a
semmit. Az Úr, ki járt Izrael előtt tűzoszlopban és ködoszlopban, a mi
nyomainkat is el fogja takarni. Eredj. Siess. Intézkedjél. És szabadítsd
meg azokat a kincseket, a mik rád vannak bizva! Nem arra hivott az Úr e
napon, hogy meghalj, hanem, hogy élj, cselekedj és boldogíts!

A lévita oly ihlettel mondá e szavakat, mint egy próféta. Rút arcza az
ihlettől átszellemült és magasztos kifejezést vett föl. Utolsó szavai
voltak ezek.

A hegytetőről vaktában ágyuzó ellenségnek egy süvöltő gránátja abban a
perczben csapott be a tetőtlen szobába, rongyokká tépve a kifeszített
ponyvát s búgva fúrt magának mély lyukat az agyagpadozatban, míg
tűzcsapja szikrákat okádott szét a vájt üregből.

Incze a rémület és féltés ösztönével karolta át Serenát, elfordítva őt a
halálveszély elől. Öntestével takarta el kedvesét a szétpukkanó bomba
pokoltüzétől. A lévita pedig odaveté magát a bombára.

Az egyik szerető az imádott nő alakját takarta el saját testével: – a
másik – a gyilkos pokolgépet magát.

A következő pillanatban egy földrendítő dördülés rázta meg a sárfalakat;
s a mint a füst eloszlott, a lévita nem volt sehol. Fölment az égbe,
mint Illés próféta, tüzes szekéren. Csak forró vérének hulló cseppjei
permeteztek a szeretőkre vissza. Ez volt az áldás, a mit leküldött
rájuk.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A hózivatar még egész nap, egész másnap éjjel tartott. Nem volt az
ellenség, hanem jó barát. Mikor másnap délután az ellenfél üldöző
csapatjai északról, délről a romfalunál összejöttek, egy lelket sem
találtak ott a magyar táborból. Föld nyelte-e el az egész dandárt? egy
egész hadosztályt? lovastul, szekerestül, ágyutelepestül?

Valóban a föld.

Történelmi tény, hogy ők ellenfeleik lábai alatt csúsztak keresztül, s
míg az kereste őket, rég egyesültek táboruk zömével, s utólérhetlenül
hátrahagyták üldözőiket.

A háromnapos hófergeteg eltakarta nyomaikat; a hófuvat betemette a tárna
nyilását két ölnyi magasan; s a leégett falunak nem volt lakója, a ki a
kérdőnek feleletet tudott volna adni.


MÉZES HETEK.

Ellopott idő a paradicsomból! Ég, melyen soha se megy le a nap! Rövid
hó, melynek tündér örömei egy egész hosszú élet terhét, nyomorát,
fáradalmait kárpótolni adattak; eltünve, mint a pillanat s megmaradva,
mint az öröklét.

Mennyi édes titka e tudománynak, melyet nem tanít senki: tanító és
tanítvány együtt fedezik azt fel; minden lapján az élet új alakban! Az
egész világ nem létezik rájuk nézve: számukra egy külön új világ van
teremtve, melyben minden szép, minden élvadó. Egy boldog álom, mely
eleven. Édes őrjöngések, miket a képzelem kigondol, a teremtő
szerelemben megvalósulva. Végtelen boldogság, melyben együtt van a vágy,
az élv és a remény. Egyedüli kultusz, melyben minden vallás dogmái
egyesülnek. Napok, mikben az ember Istennek érzi magát: boldog, mint az
Isten; jó, mint az Isten; csupa szeretet, mint az Isten; és teremtő,
mint az Isten…

… S most gondoljuk hozzá, hogy a mi ezt a paradicsomot körülveszi, az a
havas zivatar. Ifju férj és ifju feleség, lóháton és döczögős szekéren
folytatják a menyegzői utat, kiáradt jeges folyamokon gázolva át,
úttalan meredélyekre kapaszkodva fel, zuzmarás fenyőerdők, levéltelen
rengetegek zúgása között; naphosszant nem látják egymást, s mikor
éjszakára összekerülnek, egy elhagyott ház fűtetlen szobájában, a sovány
estebédhez megszelik a fekete kenyeret, mely kővé fagyott, csikorog
benne a kés, – akkor is ott van a paradicsom.

A befagyott ablak jégvirágait meg-megvilágítja egy veres lobbanás: utána
dördül! Az ellenség csatáz az utócsapattal. Ágyudörej szól az éj
suttogásai közé. A paradicsom akkor is ott marad.

Reggelre odafagy az asztalhoz a letett pohár. Az ébredőt a dob pörgése
jelenti. A búcsúcsók lehet utolsó csók. Az ifju férj paripája tombol az
ajtó előtt. Lehet, hogy estére gazdája nélkül fog visszatérni. Az ifju
nő, valahányszor karjai közül kibocsátja őt, mindannyiszor mintha a
koporsóba fektetné le. Az a trombitaszó, mintha halotti riadója volna.
Hanem azért a paradicsom mégis megmarad.

S ez így megyen heteken, hónapokon át: a harczi útnak nincsen vége s az
egyuttal menyegzői út is. A harczban győzelem, veszteség váltogatják
egymást: a szerelemnek csak diadalai vannak.

S e reményteljes küzdelem csak fokozza a paradicsom gyönyöreit.

Incze hitbuzgó lelkésznek volt nevelve gyermekkora óta. Serena már
anyjától tanulta, a mióta eszmél, hogy hiteért martyrnak lenni
kötelesség.

S most ők mind a ketten kidobták a hajóból e kötelességet; meg lett
tagadva a hit, hogy meg legyen óva a női becsület. Abban az órában azt
hitték, csak a becsületért áldozzák fel a kegyeletet. Incze vagy elesik,
vagy elfogják, mindenképen elvész. Mikor aztán csodamódra
megszabadultak, akkor vették észre, hogy hiszen örülni is lehet annak,
ha két szerető lélek egymásé lesz – s most már ez a kötelesség.

Hanem a gyönyör nem némítja el a kegyeletet.

Ki mondhatná magában: tegnap hittem ezt, holnap hiszem azt.

Mikor a két szív egymáshoz dobban: az első hangos feldobbanás mindig azt
kérdi: «szabad ez?»

A második már nem kérdi.

Hanem az elválás perczében, mikor indulni kell a csatába, ismét azt
mondja a kettős szívdobbanás: «ez most Isten itélete lesz!»

A férfi, ki merte tenni azt, a mit szive sugallt: vagy bűnt tett, vagy
erényt.

Ki a birája? Isten! Senki más.

Előtte áll: pere birája elé van bocsátva. Itélhet ő. Haláladó angyalai
ott repkednek a légben a süvöltő tekéken ülve, sarkantyujok gyorsítja,
korbácsuk irányozza a golyók repülését: elhozhatják halálitéletét a
férfinak, ha «vétkes».

De nem hozzák.

Jöttek a branyiszkói, széni, tornallyai véres napok. Az üldözöttekből
támadók lettek. A rohamok élén mindenütt ott látni azt a fiatal
őrnagyot, a ki tegnapelőtt még pap volt, tegnap fiatal házas és ma egy
hős.

De most is egyesülve van benne mind a három.

Mellette vitéz társak, jó pajtások hullnak el az ádáz viadalban; őt nem
bántja se golyó, se vas. Az első seb óta sérthetetlenné lett.

Majd a döntő ütközetek előjátékaira kerül a sor. Inczét a kompolthi éji
támadásban vértesekkel harczolni látjuk, a pétervásári elhamarkodott
rohamban körülfogja az ellenség előretolt hadoszlopát, s ő ott, hogy
ágyuit megmentse, maga áll huszárjai élére s folytonos támadással nyit
utat csapatjának. Mikor visszatér e harczból, csákója keresztül-kasul
van lyukgatva golyóktól, s köpenyege foszlánynyá tépve az uhlánus
dzsidáktól; de egy vércseppje el nem hullt.

S ilyenkor fényes aztán a paradicsom napja! Két diadal ragyog a
visszatérő férj arczán. Isten itélete volt ez: azt mondta:
«szeressetek!»

Azután elkövetkeznek a nagy, döntő ütközetek.

Ide már nem követheti Serena férjét. Ebbe a mulatságba már csak férfi
kap meghivót. Az ápoldák mind a Tisza túlpartján maradnak s rendszeres
kezelés alá kerülnek. A magyar hadseregek egyesült zöme tömeges
mozdulatokban halad ismét előre.

Serena elmaradt férjétől.

Egész kedélye nagyot változott azóta, hogy férjhez ment. Megtanult
félni.

Míg leány volt, bátorsága versenyezett a férfiakéval, vakmerő volt a
nőietlenségig; daczolt veszélylyel és viharral, mint egy férfi;
egyenrangunak tartotta magát azzal. Még a férfi tekintetétől sem félt.
Nem tudta, mi van abban? A mit azok egymás közt gyakran mosdatlan
szájjal beszéltek, az rá nézve tolvajnyelv volt; nem értett belőle
semmit: nem pirult miatta. A halált pedig épen óhajtotta.

Hanem ama végzetes nap óta egyszerre más ember lett belőle. Leányból
lett asszony. S ezzel vége volt a hőskölteménynek. Más világ az, a
melyre fölébredt. Megtanult félni és félteni. Kedélye, mely aczél volt
eddig, átváltozott aranynyá. Szeretett és boldog volt. A rideg
kétségbeesés vakmerő, a boldogság félénk. Egyszerre megtanulta félteni
azt, a mit szeret: az élet örömeit, a jövendő reményét, s most már nem
tudott járni olyan merészen nyitott szemmel egész férfitömegek közt,
most már félt a férfitekintettől s lesüté szemeit az idegen előtt. Most
már minden távoli ágyudördülésre összerezzent s bámulta magát, hogyan
tudott ő egykor ott járni, a hol még az ágyúk tekéi is keresztül-kasul
süvöltenek? de még jobban félt azoktól a vad kiáltásoktól, a miket a
férfiak ajka, ha szivük indulatba jön, oly válogatatlanul ad, s
csodálkozva kérdé magától, álom volt-e az, hogy én ezt megszokhatám?

A mint leányból nővé lett, a lemondás, a kétségbeesés átváltozott
szivében reménynyé, hitté. Hitt a csodákban. Meg volt nyugodva felőle,
hogy az a hatalmas kéz, mely őt férjével egyesíteni tudta, őket
egymásnak meg is tudja tartani. Nem gondolt arra többé, hogy kedvesét
öntestével védje a halál ellen, a mi úgy is lehetetlen; hitte, hogy
imája is megvédi őt.

Ő elmaradt Tisza-Füreden, a honnan megint odább kellett hurczolkodnia,
míg Incze a Tarna partján és a Tápió süppedékeiben segített készíteni
egy darab világtörténetet.

És ekkor aztán következtek hosszú hetek, a mikben egymásról még hirt sem
hallottak; még leveleik sem találhattak rájuk.

És azok is mézes hetek voltak.

A gyönyör nemcsak az élvezetben van meg, az elválásban is él az. A csók
a távolból küldve, kigondolva is édes, ha bizonyosan viszonozva van. S a
milyen pokol a féltékenység, olyan mennyország az a nyugalmas bizalom,
hogy van valakink, a kinek minden gondolatja a miénk, a kinek sóhaja a
miénkkel fele útján találkozik, a ki egyet gondol velünk, a ki egyet
álmodik velünk, a ki épen úgy keres minket lelkével, mint mi őtet, s a
kinek egész világát szerelmünk úgy körülkeríti, mint a hitregében a
Tigris és Eufrates a paradicsomot, hogy abban az egyetlen szerető párnál
egyéb halandó nem lakhatik.


A GUERILLA.

A Tápió partjain a Királyerdőben már megvivatott a napokig tartó nagy
ütközet, mely a hadjárat sorsát eldönté. A nemzeti hadsereg urává lett a
Duna-Tisza közötti térnek: az absolutismus hadserege visszavonulót
veretett minden ponton s hogy az ország fővárosát mikor hagyja oda, az
már csak idő kérdése volt. A nemzeti hadsereg zöme sietett a Duna bal
partján Komáromot felszabadítani, míg egyetlen hadtestnek az a feladat
jutott, hogy naponkint megújított támadásokkal az ellenfelet abban a
hitben áltassa, hogy az egész hadsereg jő Pestet ostromolni. Ezt a
feladatot végre is hajtá az teljes sikerrel.

Pest és Gödöllő közt naponta megújultak a szinharczok, miket egy hadtest
csapatai különféle állásokból előtörve megkezdettek, s a mint túlnyomó
erő jött ellenük, megint abbahagytak.

Azokat, kik e naponkint vitatott csatatéren laktak, nem nyugtalanítá e
játék jobban, mintha egy őszi hadgyakorlat vértelen harczjátéka lett
volna az. Egy-egy ágyuteke, vagy el nem sült rakéta néha eltévedt ugyan
a magányos tanyákig; hanem annál jobban dicsekedett azzal, a ki
megtalálta, s befalaztatta azt a háza oldalába.

De annál inkább siettek Pestről menekülni azok, a kik a helyzet
komolyságát fel tudták fogni, s a mi megmozdítható értéke volt, azt kiki
sietett biztosabb éghajlat alá elszállítani.

A Pestre vezető egri országútról északra fekszik egy ódon urasági
kastély, elől nyilt erkélylyel és rózsás kerttel, hátul terjedelmes
gyümölcsössel és angol parkkal, mely egész a közeli rengeteg erdőkig
nyúlik s csak egy magas fal választja el a királyi vadaskerttől.

E kastélyban most már nem az ős magyar uraság lakik: bérbe van adva az
egész uradalom. Brandler, porosz-sziléziai szeszgyáros bérelte azt ki, s
halála után az özvegye maradt benne: egy életrevaló asszony, ki maga
képes volt vezetni az egész itteni gazdaságot.

Brandlerné egész honossá lett már az egész országban, s míg fajának
kiváló tulajdonát, a takarékosságot is megtartotta, a mellett tudta
ezzel egyesíteni a fogadott haza népének főfő erényét, a
vendégszeretetet.

Ebben a háborús világban bizony két oldalra is gyakorolnia kellett az
erényt. Házának helyzeténél fogva majd a császári tiszteket kellett
megvendégelnie, majd a nemzeti kormány futárjait rejtegetnie, s
megesett, hogy ugyanakkor, midőn a törzstisztek a díszteremben ültek az
idei karczos mellett, a magyar kormány küldöncze a pinczében ebédelt és
pezsgőt ivott.

Brandlernénál megvolt az a ritka, csak nőknek adatott tulajdon, hogy a
legnagyobb izgalmakat könnyű szívvel tudja venni, mulatságnak tekinteni
a veszélyt. Ő bizony nem titkolta a császári tisztek előtt sem, hogy
herczeg Windischgrätz nézetei az övéihez homlokegyenest állanak s
eldisputált néha egész tüzesen kardos vendégeivel a magas politikáról.
Azok nevettek rajta s azt mondták, hogy szeretetreméltó asszony!

Egyszer aztán ezek a vendégek nagyon elmaradtak a háztól.

Brandlerné várta, hogy jönni fognak a másfajta vendégek. Elő is hozta
számukra a szőlőhegyen rejtett pinczéjéből a legjobb harmincznegyedikit.
Ez azoknak volt tartogatva.

Azonban ezek onnan Gödöllőről csak nem jöttek. Mindennap megjelentek hol
itt, hol amott a távolban ágyúzni, hanem annyira soha sem melegedtek ki,
hogy frissítő kellett volna nekik.

Az erdei kastély vendégtelenül maradt.

De mégsem egészen. Egy reggel könnyű kis neutitscheini kocsi gördül be a
kastély udvarára s abból leszökik egy fiatal férfi, kinek vidám
rózsapiros arcza még ifjabbnak tetszik az által, hogy simára van
borotválva. Utitáskát nem hozott magával, hanem a kezében egy roppant
nagy bőrtárczát tart, mely kulcscsal van bezárva s azt nem adja ki a
kezéből semmi segítségére siető cselédnek.

A ház asszonya már az erkélyről üdvözli őt.

– Jó napot, Leo!

– Jó napot, hugom!

– Nénéd, te bohó!

A fiatal férfi felsiet a lépcsőkön; megtörténik a rokoni ölelkezés; de
az ifju akkor is fél kézzel azt a nagy tárczát szorítja dobogó szivéhez.
Abban valami kedvese lehet.

– Hát téged mi hoz Pestről? kérdé bizalmasan a hölgy.

– Nem hoz, de kerget, súgja az ifju; a budai várparancsnok kijelentette,
hogy Pestet bombáztatni fogja, s ez nem tartozik az én
legszenvedélyesebb mulatságaim közé.

– Eredj, te gyáva!

– Hiszen megyek is! de nem tudom, hogy merre? Buda felé nem eresztenek,
ott el van zárva a part. Vácz felé nem mehetek, mert ott verekednek.
Lefelé nem mehetek, mert ott a lovagias bán népfelkelőivel kell szembe
utaznom: megkisértem Galiczia felé kerülni s úgy haza Prágába.

– Hát végkép itt hagyod Pestet?

– Legalább hosszú időre. Bezártam a banküzletet; összeszedtem az
értékpapirjaimat s átköltözöm mindenestül a prágai házba. Itt nincs
üzlet többé hosszú időre, akár így, akár úgy fordul a dolog.

– Eredj, te csúnya ember vagy! Ne csókolj meg!

– Miért?

– Először azért, hogy minket itt hagysz; másodszor meg azért, hogy – nem
tudtál már magadnak egy év alatt, a mióta magyar világ van, egy kis
bajuszt ereszteni?

– Haha! A borotvált arczczal tovább marad az ember fiatalnak.

– Még németnek néz valaki.

– Hát hisz az igaz.

– De kémnek fognak tartani.

– Hát az meg nem igaz.

– Olyan könnyű szívvel el tudsz innen menni.

– Az megint igaz. Minden vagyonom itt van a tárczámban; a hol azt
leteszem, ott van otthon. Te nem tehetsz hasonlót, mert beleépítetted,
ültetted vagyonodat ennek az országnak a földébe. Hozzá vagy nőve minden
fagyökérrel, épület-alappal. Kénytelen vagy azt szeretni. Ezt nevezem
kényszer-hazaszeretetnek.

– Eredj, te prózai ember.

– Már harmadszor mondod, hogy «eredj», tehát tedd, hogy mehessek.
Szerezz nekem valahol egy útlevelet a magyar táborból, te mindenkivel
ismerős vagy.

– Majd meglátom. Már itt vannak közelben. Ha valaki idevetődik, majd
utasít, hogy mit tegyünk; addig pedig jó helyen vagy nálam.

Alig kivánta meg, már itt is volt.

A közeli erdőben, épen a gyümölcsös háta mögött egyszerre sürű puskázás
támad: ötven-hatvan lövés egymásután; aztán egy riadalmas
gyözelemkiáltás, vagy vadászhallali.

Ők jönnek. – De kivel harczoltak vajjon? Az egész gödöllői erdőt fel a
Mátráig mind a nemzeti sereg tartja megszállva; csak nem egymásra
lövöldöznek?

A talányt megoldják a következő perczek. A gyümölcsösön keresztül
közeledik a lövöldözés után egy lármázó csoport. Felszerelésük mutatja,
hogy guerillák. Egyenruhájuk nincs, kiki a maga polgári öltönyét viseli,
csupán egy széles veres szalag a kalapon s egy mellétűzött veres toll a
háborúi jelvény. Egyedül a vezérnek van egyenruhája, füzöld bekecs,
karmazsin plüsh hajtókákkal, ámde széles karimájú kalabriai kalapja
egészen veres; mellette lengő veres toll, derekán széles veres öv és
lábain veres bagaria-csizmák. Többet csak nem lehet tőle kivánni?!

Brandlerné duzmadtan rántott egyet a vállán a közeledők láttára. Ő nem
ilyen vendégek számára tartogatta a harmincznegyedikit.

A szabad csapatok a magyar szabadságharczban nem mindig szívesen látott
vendégek voltak.

A hadjárat története keveset beszél róluk, az csak a nagy csatákkal
foglalkozik. Mi kénytelenek vagyunk emlékünk után kiegészíteni a
történelmet, hogy regényünk helyzeteit érthetővé tegyük, s az olvasónak
alkalmat nyujtsunk magát a szereplők kedélyállapotába beletalálhatni.

A guerillacsapat, a hány, annyiféle külön fogalommal ismertette meg a
közönséget.

A legelső szabadcsapat Pesten keletkezett. Neve volt: a «barrikadőrök».
A radikális fiatalságból alakult. Tagja volt Petőfi is és e sorok irója
egy ideig. A franczia forradalmat tanulmányoztuk. Petőfi Desmoulins
Camillenek látta magát, alólirottat pedig Saint Justenek. Egy pesti
rézműves lánczon forgó ananászfejű buzogányokkal látta el e csapatot, a
miknek nagy hasznát vehetni barrikád-harczoknál. Különben volt
mindenkinek vadászpuskája és kardja. Petőfi kardját guillotinnak hítták;
szélessége exorbitans volt. E sorok irója nem emlékezik rá, hogy
valamikor torlaszt emeltek volna. Egyszer lett volna rá alkalom, valami
utczai kravall volt. Éjjeli álmunkból vert föl bennünket a «fegyverre!»
kiáltás. Egy szálláson laktam Petőfivel. Én hamarább készen voltam s
indultam siettetni Petőfit. A közös előszobában elém jött a költő neje.
A veszedelem perczében a forradalmi nő felett túlsúlyra kapott a féltő
feleség. Arra kért suttogva, hogy ne várjam be, míg férje felöltözik,
hanem távozzam egyedül s vigyem magammal a közös lépcső-rácsozat
egyetlen kulcsát. Ezért az egyetlen elárult «gyöngeségeért» tiszteltem
Szendrői Juliát legjobban. Megfogadtam a szót, én elsiettem s Petőfi nem
jöhetett le a bezárt lépcsőn. S míg ő a rácsot döngette haraggal,
azalatt vége lett a kravallnak minden barrikád nélkül, (Bár a segesvári
csata előtt is rázárta volna valaki az ajtót!)

Ezt a barrikád-csapatot vezette aztán Oroszhegyi az aldunai csatatérre.
Mind végig derék fiúk maradtak.

Egy másik guerilla-csapat Querlonde vezetése alatt vitézkedett
Komáromnál.

Egressy Gábor, a nagy művész is vezetett egy szabad csapatot; hadi
bulletineket is adott ki.

Noszlopi guerilla-csapatjának hegyi ágyui is voltak s egy egész repülő
hadoszlopát foglalkoztatta az ellenfélnek a Bakony erdejében.

Mednyánszky guerilla-csapatjának magvát a győri megyebörtönből
kibocsátott negyven fegyencz képezte. Az egész hadjárat alatt becsületes
emberek voltak és vakmerően verekedtek.

Rózsa Sándornak, kit ez ideig nem birt elfogni semmi hatóság,
bűnbocsánatot adott a kormány azon ajánlatára, hogy az alföld futó
betyárjaiból lovas guerilla-csapatot alakít, s harczolni viszi őket. A
bocsánatlevéllel épen e sorok irója kereste őt fel egy zivataros
éjszakán a félegyházi homokbuczkák között. Az is regényes jelenet volt,
de nem tartozik tárgyunkhoz. Ezek is jól harczoltak s jó barátnak nem
tettek kárt.

Emlékezetes szép guerilla-csapat volt a Vasváryé; díszesen egyenruházva,
jól fegyverezve s komoly tettekre készen. Ezeket, vezérükkel, ifjukori
barátommal együtt az utolsó emberig leölték egy szorosba csalva a Bihar
havasai között.

Ugyanabban a harczban pusztult el Hatvani szabadcsapatja is, melyről azt
hiresztelték, hogy a republicánus hadsereg magvát fogja képezni, s ha az
oláhokkal elkészült, Debreczenbe jön, szétveri az országgyűlést,
összehívja a national conventet s felállíttatja a guillotint (ott
mindjárt a nagypéterfia-utcza szegletén). Szegényeket csaknem mind
agyonverték az oláhok.

Ezek mind, ha szomorú is, de tiszteletreméltó emléket hagytak maguk
után.

Hanem volt aztán egy guerilla-csapat, a melyről nagyon keveset zeng a
történet múzsája. Ennek a vezére rendkivüli hadvezéri talentumot fejtett
ki a hadjárat alatt abban a taktikai manőverben, hogyan lehet az
ellenséggel való találkozást kikerülni?

Minden guerilla-csapat kölcsönzött magának valamely történelmi hőstől
nevet. Voltak Rákóczy, Tököly, Zrinyi csapatok.

Ezt a bizonyost úgy hítták, hogy Robespierre csapat.

Nekik már nem volt elég a magyar historiai nagyságok neve.

Azaz, hogy csak ők hítták magukat e néven, a katonák más nevet adtak
nekik: úgy hítták, hogy a «Kakadály-csapat.»

Ez mondvacsinált szó: a kakadúból és papagályból. A kakadúból birták a
bóbitát, a papagálytól a fecsegést.

Hogy miért nem birták a magyar katonák rokonszenvét, annak az oka az
volt, hogy mindenütt ott lábatlankodtak a sereg körül, hol elől, hol
hátul; elfoglalták a helységekben a legjobb szállásokat, s megunatták a
gazdákkal a vendégszeretetet; borzasztóan hetvenkedtek, s ha komoly
összeütközést éreztek (jó orruk volt), akkor egyszerre láthatatlanokká
lettek. Mikor meg vége volt a verekedéseknek, akkor megint ott termettek
dicsekedni.

S mikor kifogytak az öndicsőítésből, akkor hozzáfogtak a más
ocsárlásához. Nekik mindenki hazaáruló volt, vagy gyáva. A vezérek
természetesen mind árulók, a képviselők mind gyávák, a kormánytagok
árulók és gyávák. És épen ez a felfogás magyarázá meg azt a törekvést,
hogy ők magukat a jövendő számára épségben megtartogassák, hogy majd
mikor vége lesz a harcznak, seregeink győznek, akkor legyen valaki, a ki
a gyávák és árulók felett törvényszéket tartson.

A tulajdonjog viszonyairól is a kort messze meghaladó fogalmaik voltak.
Nem! azt nem tették, hogy raboltak volna. Ők mindent, a mit testük
megkivánt, fizettek splendide: igaz, hogy nem készpénzzel, hanem
nyugtatványnyal. Azt, a ki igaz hazafi, tartozik készpénzül fogadni; ha
nem fogadja, flagrans hazaáruló!

S a «martiális» törvények kihirdetése óta nem volt tréfa dolog valaki
után azt kiáltani, hogy «áruló!» Ennek a kiáltásnak magja is volt
ólomból.

Az érkező csapat már messziről közeledtében megismerteté magát. A
marseillaiset dalolta.

Magyar szövege is van e lelkesítő forradalmi indulónak. Nem csupán az,
melyet fentebb emliténk, csupa nevekből összeállítva, hanem egy
valóságos vers.

Előre kijelenti e sorok irója, hogy az a vers, ámbár elég gyönge, de nem
saját szerzeménye. A harminczas években készült az s a radikális
országgyülési fiatalság által énekeltetett a pozsonyi gyüldében.
Szerzőjének Lovassyt tarták, kinek börtönét e költemény gyanuja is
segített sötétebbé tenni.

A verset csupán mint historicumot jegyeztük ide, a hogy azt a
guerilla-csapat éneklé.

  «Ébredj, Árpád büszke népe!
  Ragadd ki híres kardodat!
  Nevednek esküdt ellensége
  Dühödve hozza lánczodat. (ismét)

  A szolgaságra nem hódíthat,
    Fegyverre magyarok!
    Levente bajnokok!
  Rontsunk, rontsunk –
    A vérszopókra!
  Aprítsuk halmokra. (ismét)

A csodára a cselédség mind kiszaladt az udvarra; a béresnék összecsapták
kezeiket s azt mondták: uram Jézus! a nagy hadjárat alatt sok mindenféle
«pasasir» megfordult az udvarukban, de ilyet még nem láttak.

A vörös főnök jobbjában kosaras markolatú kardját tartva magasra, maga
is énekelve jött a verandáig s a kivont karddal látszott ütni a taktust.

Baljában is tartott valami nevezetest; az egy csinos fiatal hölgy volt,
ki kezeit a vezér karjába fűzve, egyenlő léptekkel haladt mellette.

Megnézni való alak! Öltözete rövid, bokáig érő, fekete selyem; derekán
veres török öv, arany hímzetekkel, abba egy görbe ezüstnyelű török kés
dugva, a selyem öltöny felett veres szerviánka, arany zsinórzattal, s
apró sárga gombokkal; nyakán korall őv, melynek minden egyes szeme
művészi faragványú camæa, fején veres bársony barette, vagy phrygiai
sipka, vagy micsoda? s az alul huszonnégy varkocskába fonott hajzat,
megannyi piros szalagcsokorral. Ilyen lehetett Medúza, mikor még szép
volt és fiatal.

– Aprítsuk halmokra! rivallá a refrainet da capo a veres vezér, a
folyosó elé érve, hová a házi asszonyság és az unokaöcscse lesiettek
elfogadására s azután hüvelyébe dugta kardját, s mellét előre feszítve,
bemutatta magát.

«Én vagyok Robespierre a második: a Robespierre-csapat colonelje, s ez
itt alvezérem Danton.» A háta mögött állt egy szertelenül nagyfejű alak,
húsos, duzmadt ajkakkal, tömpe, széles orral, és ravasz apró fekete
szemekkel. A balján viselt hölgyet elfeledte a vezér bemutatni. Azt
úgyis tartoznak kitalálni, hogy kicsoda?

A nyomában a kertajtón át kibontakozó sereg mehetett valami nyolczvan
főre.

– Éljen a hegy! ez volt a vezér részéről az üdvözlet.

A háziasszony, bár kissé különösnek találta, hogy a megszokott «éljen a
haza!» üdvözlet helyett csak a «hegyet» hallja éltetni, gondolta
magában, hátha ezek olyan emberek, a kiknek nem tetszik a rónaföld, s ő
is viszonzá a jelszót: «éljen a hegy!» s kezét nyújtá a beköszöntőnek
szivélyesen, s meghítta, hogy tessék besétálni.

E szíves fogadásra egyszerre megváltozott a hangulat, a veres kalap
lekerült a főről, a veres vezér lehajolt a nyujtott kezet megcsókolni.
Mire az oldalán függő hölgy még többre ment a szivélyességben, s egész
barátsággal nyakába borult a háziasszonyságnak s megcsókolá arczát és
ajkait; de még akkor sem mondta volna meg, hogy ő kicsoda, ha Leo
meglepetten fel nem sziszszen: «Cæsarine!»

A szép hölgy azonban délczegen felemelé fejét s egy villi királyné
büszkeségével mondá az ifjunak:

«Semmi Cæsarine; hanem Stomfai Guido colonelné asszony!» S azzal egy
olyan utánrajzolhatlan grimacet vágott a szeme közé, orrát-száját
elfintorgatva, a minőt csak figuránsnők a szinfalak között tudnak egymás
ellen közrebocsátani.

A vezér úgy tett, mintha ezt nem vette volna észre, vagy nem tartoznék
rá. Ő a házi asszonynyal volt foglalkozva.

– Hallotta ön asszonyom azt a nagy lövöldözést itt a parkja végében?
kérdé dicsekedő selmasággal.

– Nagyon hallottam.

– Megijedt ön erősen?

– Oh nem, mi hozzá vagyunk már ehez szokva.

– De csak mégis dobogott egy kicsit a szíve?

– Önök ellenségre találtak itt!

– De még milyenre! Koronás ellenségre.

Brandlerné e czím alatt nem gondolhatott egyebet, mint valami
mediatizált herczeget, a ki az armadiánál szolgál.

– És mi történt?

– Ő elesett.

– Ah!

– Itt hozzák őt társaim vállaikon az ön kastélyába.

– Ide, én hozzám? A háziasszonyt megdöbbenté e nagy kitüntetés.

– Igenis, az ön konyhájára, és önnek is kell belőle enni!

– Micsoda! kiáltá megrettenve az úrnő; hanem a következő pillanat
meghozta számára a kedélyes megoldást. Négy ember vállravetett rudakon
czepelt a kerten át az udvarra egy gyönyörű nagy hímszarvast.
Tizenhatágú koronája volt.

A nemes vad gyalázatosan össze-vissza volt lövöldözve. Kapott valami
harmincz golyót; egyet sem a vadász-szabályok szerint.

– Tehát ez volt annak a nagy lövöldözésnek a tárgya? kérdé Brandlerné
ajkpittyesztve.

– Ezt mi önnek hozzuk ajándékba!

– Köszönöm uram. De úgy tudom, hogy ez a szarvas a királyi vadaskert
tulajdona.

– Nincs többé király!

– De még mindig van ország. Tehát az ország tulajdona. Azért én most az
elejtett vadat a mázsálóra tetetem s holnap a becsárát megküldöm a
gödöllői vadászmesternek, ki ezzel az országnak számolni tartozik.

A vörös vezért már boszantá e kalmáros lelkiismereteskedés. Most már
felcsapta a kalapját, begyűrte a tetejét s kemény hangon rivallt a
hölgyre:

– Mink vagyunk most az ország! Itt én parancsolok!

– Jól van, uram. Ha ön az ország, akkor kifizetem a lőtt szarvasnak az
árát s számoljon be a pénzzel ön.

Ez az asszonyi makacsság fenekestül felforgatta a colonel jókedvét: itt
egy radikális metszéssel ketté kell vágni a vitát s kideríteni, hogy a
tökéletes egyenlőség korszakában az asszonynak a neve «hallgass!»

– Ejh, asszonyom! Nincs többé pénz! Nincs több fizetés! Nincsenek avult
birtokviszonyok, ócska tulajdonképzelgések. Mi adjuk vérünket a népért.
A nép adja nekünk szükségleteinket s ha mi azt mondjuk rá: quitt! még
akkor is a nép adósunk, egy óriási nagy hála érzetével.

Brandlernének az jutott eszébe, hogy unokaöcscse érdekében jó lesz
csinyján bánni e hatalmas úrral: egyet fordított a kedélyhangulatán s
beletért a vezér eszmefolyamába.

– Tehát legyen megengedve az óriási hálaérzetnek egy igen kis részét
leróhatnom az által, hogy önt uram és derék csapatját házamnál
megvendégelem. Hány vendégre lehet számítanom?

A vezér szétnézett csapatja fölött, s hozzávetőleg mondá:

– Itt most lehetnek valami nyolczvanan; de még szanaszét van valami
száz: azok is mind összejönnek.

– Megengedi ön, hogy háziasszonyi teendőim után lássak, vendégeim illő
ellátása végett. Öcsém, Walter Leo bankár Pestről, felvezetendi addig
önöket a szállásukra.

E nyájas beszédre ismét lekerült a kalap a fejről, s ismét következett a
kézcsók. A vezért és hölgyét és az alvezért felvezette az emeleti
szobákba Walter Leo, tetszésükre bízva, ha netalán a fáradalmas út után
toilettjükkel kivánnának foglalkozni, a mit a két előbbi természetesnek
talált, míg az utóbbi azt felelte rá, hogy én nem szoktam!

A csapat plebejus része az alatt letelepedett az udvaron a terebély
gesztenyefák alatt, s otthon tette magát a folyosón és a béres házakban.
Előőrsi szolgálatról szó sem volt; hanem az előlegesen felhozott
törkölypálinka nagy keletnek örvendett.

A szobaleány, ki a két egymásba nyiló szobába szállásolt vezérnek és
hölgyének friss vizet vitt be, azzal a pletykával jött vissza, hogy a
vezér úr markának ujjait az asszonyság huszonnégy hajfonadéka között
találta, de nem abban a modorban, a melyben gyöngéd szerelmesek szoktak
kedvesük hajzatában édelegve dulni, hanem marokra fogva és czibálva. Az
asszonytól csak annyit hallott, hogy «hiszen csak látásból ismerem».

Ez bizonyosan vallatási jelenet volt Walter Leót felismerő kiejtett
szava miatt.

Mikor aztán előjöttek szobájukból a terembe, czivódásnak, czibálásnak
semmi nyoma sem látszott már. A hölgy ismét két kézzel akasztotta magát
a vezér karjába, s huszonnégy varkocskája mind ki volt bontva, s a fonás
által hullámossá vált haj egy görög kontyba tűzve fel a fej tetején, s e
konty körülszorítva az imént nyakörvül szolgált koráll camæafüzérrel. Az
egész terem pézsmaillatú lett belépte után.

Danton mindössze annyi parádét csapott, hogy a pantallonja szárát, mely
eddig fel volt hajtva, lehajtotta, s a dolmánya gallérát, mely eddig le
volt hajtva, felhajtotta. Lehettek rá alapos okai.

Mikor hárman összejöttek az étteremben, hol már az asztalra téve várta
őket a szilva-pálinka, rosztopsin, sonkaszelet és friss kalács, Danton
így szólt az első pohár után.

– Barátim. Én ezt a bankárt ismerem Pestről. Akármi legyek, ha minden
pénze itt nincs vele. Délután leülünk ferblizni; – bizzátok őt rám: én
megfejem.

A szép hölgy a rosztopsinhoz nyult.

– Ezt a bankárt én is ismerem. Bizzátok őt rám: én megkoppasztom.

Csalfán nevetett aztán a vezérre, ki vasvillákat szórt szemeivel feléje,
de hajába nem kaphatott, mert közöttük volt az asztal. A helyett
lecsapta az asztalra a kiivott kupiczát, hogy annak rögtön lemaradt a
talpa s így szólt:

– Én ezt a bankárt nem ismerem, de bizzátok őt rám: én felakasztatom!

Félbe kellett szakasztani a kedélyes társalgást, mert a háziasszony
érkezett meg.

Ő is azzal a szándékkal jött, hogy unokaöcscséről beszéljen.

Elmondá a vezérnek, hogy Leo öcscse Galicziába akar menni üzleti
ügyekben s nagyon jó barátságot tenne vele, a ki számára a magyar
táboron keresztül szabad menetelt eszközölne.

Stomfai Gideon (csitt, meg ne hallja, hogy így nevezzük, mert minket is
felakasztat: ő Robespierre második) kész örömmel is fogadkozott, hogy ő
lesz, a ki ezt a szivességet megteszi, senki más.

Brandlerné ejtett el némi gyönge czélzást egyenértékű megjutalmazásról.

Stomfai Gideon (már én nem bánom, ha felakasztat is: de azt a nagy
historiai nevet nem pazarlom rá) minden ilyes szándékot nemes
méltatlankodással utasított vissza. Ő a mit tesz, barátságból,
nagylelkűségből teszi.

Ezt azután csak barátsággal, nagylelkűséggel lehetett viszonozni.

A pompás úri lakoma elég alkalom volt ily nagylelkűség bebizonyítására.
A háziasszonyság tizenkét személyre teríttetett, s felhívta a colonelt,
hogy vitézei közül a notabiliseket válogassa ki a többi terítékekhez.
Felhordatta számukra a mi csak jó és drága. A finom ó borok aztán egész
fesztelenné tették a társalgást.

Az asztalfőn a háziasszony és a vendéghölgy elnököltek. A háziasszony
mellett ült Gideon, Cæsarine mellett a bankár. A vezér handabandázott
sajátszerű hadviselése eseményeiről, míg a delnő elmult tréfás kalandok
kezdő szavait szórogatá el, miknek úgy látszik, hogy Leo tudja a
folytatását, ha nem is mindig a végét.

S azért ők ketten, a vezér és hölgye, egymás szavára is mindig ügyeltek;
úgy tetszett, mintha egy közös tervre közreműködnének.

Mintha a delnő csak azért bizalmaskodnék szomszédjával, pajzánul,
kihivóan, tüntetőleg, hogy férjét még nagyobb dühre ingerelje ellene; s
mintha a vezér csak azért mesélné el kaczagó cynismussal örökös
egérútban remeklő hadviselési modorát, hogy Leot valami gúnyos
észrevétel kiszalasztására birja; a miért aztán bele lehessen kötni.

Hanem a pénzemberek óvatosak. Walter Leo a legtöbb arczot ösmerte azok
közül, a kik most ez asztalt körülülik. Nem voltak tizenhárom próbás
ezüstből. Az úgynevezett Danton maga egy ismeretes kártyahős; az a másik
egy pénzhajhász; a harmadik egy ingyenélő bonvivant; a negyedik egy
zsaroló, ki sugókönyvekkel és képekkel házal; az ötödik egy hajdani
rendőrkém; a hatodik egy tönkrejutott korcsmáros; a hetedik egy
silentiárius ügyvéd; a nyolczadik egy infám-cassirozott tiszt. S ha ez a
színe a társaságnak, milyen lehet még, a mi ott kinn van?

Vigyázott magára, s úgy óvakodott, hogy a férfiakat meg ne bántsa s a
nőnek nagyon ne udvaroljon.

A háziasszony e közben nem tudott enni saját asztalánál. Gyanuba keverte
magát, hogy minden étele meg van mérgezve. De annyira jól lakott a
hallott beszédektől.

Ő, az áldozatkész honleány, ki még eddig a magyar hadseregből csak a
hősöket ismerte, ki még eddig nem látott mást, mint mesés önfeláldozást,
mythosi vitézséget, a porból egyszerre az égig kiemelkedő
jellemóriásokat, lelkesülést egész tömegekben, dicsőséget, mely oly
általános, mint a nap, vagy gyászt, mely oly általános, mint az éjszaka;
most egyszerre közepébe jutva egy uszó lápnak, melyen csak a gyávaság
burjánzik s a henczegés kuruttyol, egészen rosszul érezte magát. S a
torturát kiegészíté a mellette ülő vendégnő magaviselete, beszéde,
modora, mely ez ország minden házánál szokatlan, idegen, visszataszító.

Alig várhatta Brandlerné, hogy hozzák már a fekete kávét, mely az ebédet
berekeszti.

Gideon is türelmetlenül várta azt. Hölgyének lába az asztal alatt a
bankár lábát keresi. Ő azt észrevette.

A kávét is felhozták. Gideon szinig rakta poharát czukorral: ő úgy
szereti azt.

– És íme a hadjárat végén elmondhatom, hogy vitézeim közül egyetlen egy
sem sebesült meg. S ez a legnagyobb hadvezéri talentum. Úgy manöverezni,
hogy az ember az ellenséget mindig kijátszhassa!

– De ebben nagy segélyére volt önnek táborkari vezére, szólt nevetve
Cæsarine, saját homlokára mutatva ujja hegyével. A szökésben én nagy
mesternő vagyok.

S ledér egyetértést szenvelegve pillantott hátra Walter Leo felé.

– Asszonyom! kiálta fel, rögtön haragra pirulva Gideon. (A kávét már
beönté. – Most már kezdődik.)

A delnő nevetett. (Még nem.)

– Uram. A chartreuse még hátra van, szólt csalfán mosolyogva.

S azzal a szalma-fonatú palaczkot felvéve, tele tölté a kis karcsú
pohárkákat a fűzöld nedvvel, magának, Gideonnak és a bankárnak.

– Igaz. Gideon helyére ült s a pohárkát koczintásra nyujtá Leonak.

– Éljen a hegy!

– Hát éljen a hegy!

Még egy pohárral.

– Éljen a mi kedves háziasszonyunk.

– Sokáig éljen.

– És most, uram, álljon fel ön. Imádkozzék és készüljön a halálra. Ez
utolsó pohara volt.

– Mi az ördög?

– Én önt felakasztatom.

– Hahaha!


EGY KIS TÉVEDÉS.

Walter Leo meg sem mozdult a helyéről.

Brandlerné tétovázva nézett Gideonra, hogy tréfa-e ez, vagy a bor
hatása?

– Asszonyom! szólt Gideon az úrnőhöz. Vitesse el az asztalról az
edényeket. Itt most törvényszéket fogunk tartani.

(Hohó! Még én nem kaptam chartreuset! kiáltá a cidevant súgókönyvházaló
az asztal végéről, megijedve, hogy már elhordják a palaczkokat.)

– Miféle törvényszéket? Kérdé Brandlerné.

– Vésztörvényszéket, asszonyom! felelt Gideon. A parlament elfogadá a
martiális törvényeket s azoknak kihirdetése óta minden csapatvezérnek
joga és kötelessége, a hol a haza ellenségeit feltalálhatja, azokat
elfogni, elítélni, megsemmisíteni, vagyonukat elkobozni.

– De hát hol a hazának itt olyan ellensége?

– Azon ember ott! szólt Gideon Leora mutatva, ki az alatt székét a két
hátulsó lábára döntve, kedélyesen hintázta magát s a fogait piszkálta.

Brandlerné összecsapta a kezeit.

– Az én öcsém, Leo?

– Igenis. Walter Leo bankár. Nem ön maga vallotta-e meg nekem, két tanu
jelenlétében, hogy Walter Leó bankár Pestről menekül Galicziába? Titkos
küldetéssel az osztrák hadvezértől. Nagy pénzösszeget szállít hazaáruló
czélokra magával.

– Én mondtam azt, uram? szólt elbámulva Brandlerné. Asszonyom, hallotta
ön ezt tőlem? Az úrnő azt hitte, hogy ha nőtársára hivatkozik, annál
mégis valami szeméremérzetre talál.

Az pedig kaczagva ugrott fel helyéről, s szökése közben még hozzáért
kezével Walter Leo hajfürteihez, mint Delila, mikor Sámson ellen behítta
a filiszteusokat. Egészen hasonlított ahhoz a bibliai árulónőhöz.
Ragyogtak a szemei, mikor áldozatára nézett s szemöldei biztató
integetéssel rándultak felfelé.

Walter Leo most már tudta, hányadán van?

Addig óvatos volt, a míg a veszélyt elkerülhetni hitte; most aztán,
mikor látta, hogy egészen benne van s nem szabadulhat belőle,
felülkerült nála a dacz és elszántság. Nevetett.

Érezte, hogy itt ez a legjobb védelem.

– Ne ijedj meg, néném. Nem látod, hogy ezek az urak itt csak egy tréfás
jelenetet akarnak eljátszani a te mulattatásodra, ebéd végeztével.
Valami improvisált szindarabot. Hoztak magukkal súgót, yongleurt,
escamoteurt, még kötéltánczosnőt is.

Az illetők, a kik találva érezték magukat a rájuk illő czímmel,
lesunyták a fejeiket; hanem a hölgy az övébe dugott késhez kapott s
kigyóvá tekerülő szemöldei, fehérével felfelé forduló két szeme,
szétnyilt ajkai között összecsikorgatott fogsorai kifejezték a névtelen
dühöt, mely e bántalomra támadt szivében.

Gideon nem akarta elengedni a rémjelenetből az ünnepélyes szinezetet.

– Álljatok fel, birák! szólt társaihoz az asztal mellett és esküdjetek!

– Jurate! Kaczagott közbe Walter Leo. Tehát papot is hoztak magukkal! Ön
kiesett szerepéből citoyen! Robespierre idejében nem imádkoztak és nem
esküdtek!

Gideon le volt főzve. A társai is kezdtek gyöngén vihogni.

– Ön, uram, folyvást azt hiszi, hogy ez tréfa? Ez komoly dolog. Ön
bűnös. S én birája vagyok. Ön szökni akart, s én utolértem.

– Én pedig nevetni fogok az ön szavain az utolsó pillanatig.

– Egy óra mulva függni fog ön.

– Sajnálom, hogy akkor már nem változtathatom meg a véleményemet.

– Adja ön elő iratait! Hol van tárczája?

– Azt meg épen nem fogom megmondani.

– Nekünk jogunk van motozni és kobozni.

– Ennek a jognak rablás a neve.

– Ön rablóknak nevezi az állam közegeit! Ez maga hazaárulás! Ok a
halálra!

Brandlerné kétségbeesetten ragadá meg Gideon kezeit.

– Uram: Az Isten szerelméért! Ne kövessen el gyilkosságot! Ha gyanuja
van önnek öcsém ellen, vitesse a főhadiszállásra, állíttassa rendes
törvényszék elé, ítéljék el ottan, hogy vétkes-e?

– Ah, persze, hogy ott megvesztegesse a bírákat! Ismerjük a
főhadiszállást. Az az árulók fészke. A zsarnokok czimborái mind. Majd
csak előbb meghozzuk és végrehajtjuk az ítéletet s aztán kérünk reá
utólagos jóváhagyást. Bírák, üljetek le! Danton, te vagy a jegyző. Tedd
fel a pontokat. Hivjátok fel a nyakkötő-mestert!

E rémítő szavaknál Brandlerné ki akart futni a szobából, hanem az a
vendégnő útját állta és karjaival átszorítá.

– Nem innen, asszonyom! Jelen kell önnek lenni az egész komédián. Ide
fogjuk függeszteni önnek az unokaöcscsét az erkély keresztvasára. Az
lesz a szép. Ijesztésül minden hazaárulónak. Ah, ah! ne féljen ön! nem
törik az a vas le alatta; megbir az egy embert.

S hogy próbáját adja állításának, kifutott a terem nyitott ajtaján át az
erkélyre, melynek két oszlopát egy hosszú keresztvas tartá egybe,
befuttatva virágzó folyondárral, s ott felszökve egy székre, két kezével
belekapaszkodott a keresztvasba s aztán kirugva a széket maga alól,
elkezdte magát a légben himbálni s lábával pajkosan kirúgott, hogy
kilátszott a piros harisnyakötője.

Brandlerné ájuldozva támolygott egy karszékig, míg a hintáló hölgy
dæmoni csintalansággal tekinte rá vissza és kaczagott.

Hanem a mint aztán egyszer a hintáló hölgy az út felé is fordítá
tekintetét, hirtelen ijedten ereszté el a keresztvasat s leszökkenve
térdre esett, s rémülettől kikelt arczczal sikolta a teremben levőkre.

– Jézus Mária szent József! Gideon, menekülj! itt vannak a vasasok!

Gideon eleinte valami rossz tréfát sejtett e fordulatban. (Ettől a
némbertől minden kitelik.) De a nyolcz társ annál komolyabban vette a
rémhírt s tolakodott az ajtó felé, egymás sarkára taposva. Egy percz
mulva egy sem vala ott. S másik perczben visszaordított az ajtóból
Danton (alias Ferbli Peti):

– Végünk van, Robespierre! A kertet is elfoglalta a kürazir! Kétszázan
vannak! Én futok!

Könnyű neki. Csak a veres tollat kell letépnie a kalapjáról s azzal azt
mondhatja: «én senki sem vagyok!» és szaladhat a bozótnak; de hová
legyen a vezér maga «a-hol-nem-zöld-ott-veres» egyenruhájával? Hisz őt
rögtön felismerik.

– Védjétek magatokat az utolsó emberig! ordítá Gideon, kirohanva a
folyosóra.

Hiszen védték is azok magukat az utolsó emberig, csakhogy nem kézzel,
hanem lábbal. Két percz alatt úgy eltünt valamennyi, mintha kazal,
kémény, pinczelyuk nyelte volna el. Gideon és társnéja egyedül maradtak
a kastélyban.

A vértesek sisaktarajai pedig ott csillogtak világosan a kert bokrai
között. A szabad csapat nem vette neszüket elébb, csak mikor már ott
voltak.

– El vagyok veszve! hebegé Gideon s sápadt lett, mint a viasz.

– Még nem: én megszabadítalak, suttogá fülébe Cæsarine s betuszkolta őt
abba a szobába, melybe szállásolva volt, és rázárta az ajtót. Maga aztán
visszasompolygott az étterembe, hol a háziasszonyt unokaöcscsével
egyedül hagyta.

Alázatos sunnyogással jött a nő. Megcsókolta a kezét Brandlernénak, s a
kéregető koldusok hangján kezdett el hozzá beszélni.

– Nagyságos asszonyom. Bocsásson meg nekünk az elkövetett tréfáért.
Hiszen, hogy csak tréfa volt, azt észrevehette mindjárt. Lám a nagyságos
úr kitalálta s csak nevetett rajta.

– Kegyetlen tréfa volt, nyögé a házi úrnő, még most is odavagyok bele.

– Én vagyok a hibás egyedül, szólt Cæsarine, letérdepelve Brandlerné
elé. Verjen meg, taposson reám. Bort ittam szokásom ellen. Ez az ördög
sugallta ezt az ötletet. Aztán (folytatá szemérmesen, szemtelen
suttogással) Leonak véltem tartozni e rossz tréfával; korábbi
fájdalmakért, a mik legyenek eltemetve! Én vagyok egyedül a bűnös!

S azzal elkezdte mind a két kezével verni a homlokát, s aztán fejét a
padlóhoz, mígnem Brandlerné kérte szépen, hogy ne tegye azt, inkább
megbocsát neki.

– Ön is megbocsát? esenge Cæsarine Leo lábaihoz csuszva térdein.

– Mindent megteszek, csak álljon fel és beszéljen okosan.

Cæsarine kezet csókolt neki.

– Szabadítsa ön meg férjemet!

– Asszonyom. Ön csalatkozik bennem. Nekem semmi legkisebb befolyásom
sincs a császári hadseregnél. Ezt az imént nem szorultságból mondtam, de
igaz. Legkisebb közöm sincs hozzájok.

– Oh tudom, oh nem vonom kétségbe. Csak tréfa volt az egész. Ön derék jó
hazafi. De nyujthat ön segédkezet férjem megszabadítására.

– Hogyan?

– Adja ön ide kölcsön a borotváját!

Leo önkénytelen elnevette magát e nem várt kérelmen.

– Ön pedig, asszonyom, legyen olyan kegyes, kölcsönözzön férjem számára
női ruhákat. Valami cselédöltönyt. Én átalakítom őt ismerhetlenné.
Fejére nagy díj van téve, s személyleirása közkézen forog. És önök mind
a ketten igérjék meg nekem, hogy nem fogják őt elárulni; ha üldözői ide
jönnek, eltagadják, hogy itt van! Önök olyan jó, kedves emberek! Önök
megbocsátják nekünk e rossz tréfát s jósággal fizetnek érte. Igen, igen,
azt fogják tenni. Ez a nemes lelkeknek a tulajdona, hogy a rosszért
mindig jóval fizetnek. Mi önök kezeibe teszszük le fejeinket s tudjuk,
hogy jó helyen lesznek azok ott.

Cæsarine jól ismerte az embereit. Leo szótlanul előkereste utitáskájából
borotválkozó eszközeit s átnyujtá azokat Cæsarinenak, mialatt Brandlerné
egy teljes öltöző ruhát szedett össze női gúnyákból.

Cæsarine kezet-lábat csókolt az ajándékokért s ment Gideont fölkeresni.

Brandlerné az alatt az izgalmas jelenetektől kimerülten dült le a
pamlagra, míg Leo szótlanul járt alá s fel a szobában.

Igen rövid idő mulva már készen volt a maszkerád. Cæsarine előjött a
mellékszobából, követve egy szemérmetes pesztonka által, kinek tarka
kendővel volt bekötve a feje, s ki olyan vékony hangon tudott beszélni,
hogy mikor Walter Leo legelőször meghallotta a hangját,
visszatarthatlanul kitört belőle a nevetés. Egy valóságos falusi
«debella» állt előtte.

– Tegyünk úgy, suttogá Cæsarine, mintha most ebédelnénk; ha jönnek, ne
kérdjék: ki lakomázott itt? – «Ő» fel fog szolgálni nekünk. Az ő neve
Böske, én pedig unokahúga vagyok «kedves asszonynénémnek», a nevem
«Eszter», úgy-e nem felejtik el kedves nénikém, kedves bácsikám?

A jó háziasszony, s az emberséges bankár még azt is megtették a
kedvéért, hogy újra leüljenek az asztalhoz, s egymásután felhordassák
maguknak a már egyszer kihordott ételmaradékokat; mialatt «Böske»
váltotta a tányérokat.

De a vértesek csak még sem jöttek fel a kastélyba.

Ez talány volt, melynek nem lehetett a nyitjára akadni.

Egyszer aztán egy ágyudörgés zavarta föl a csendet.

E hangra rögtön felugrott az asztal mellől Cæsarine s kifutott az
erkélyre, megnézni, hogy mi az?

Leo is utána ment.

A kastély erkélyéről egyfelől a gödöllői erdőre, másfelől a rákosi
rónára nyilt kilátás. E róna felől egy porfelleg látszott közelíteni a
kastély felé s a porfelleggel párhuzamos irányban látszott felállítva
két ágyu és egy röppentyűtelep egy emelkedettebb halmon. A röppentyűk
irányából kivehető volt, hogy azok ott valami ellenséget képviselnek.

Böske még mindig igen vékony hangon kérdezé Brandlernétől, hogy szabad-e
előle elvinni a tányért a késvillával együtt?

Egyszer a porfelleg megállt s a mint azt tovavitte a szél, kitünt alóla
egy csapat huszárság.

– Hahó! Guido! (most már nem «Böske».) Kiáltá át a terembe Cæsarine.
Huszárok vannak itt!

– Sokan? Kérdé most már szokott természetes férfihangján Böske-Guido.

– Háromszáz, két ágyuval és egy röppentyű-teleppel!

Böske erre a szóra földhöz csapta a kezébe vett tányérokat (azokból
cserép lett) s futott ki az erkélyre. Az erkély mellvédje keskeny volt
három ember számára, s a rajta kihajló Walter Leo úgy tapasztalá, hogy
az ál-Böske most már olyanformán fekszik az ő hátára, mintha meg akarná
akadályozni az ő eshetőleges menekülési kisérletét. Mindez még csak a
kiváncsiság örve alatt történt.

– Háromszáz huszár, kétszáz vasas ellen! Ez már fordít a dolgon!
Henczegett az álczázott guerilla-vezér. Mindjárt tiszta lesz itt a
csatatér!

Walter Leo úgy érzé, mintha valakinek a marka nagyon tapogatná az ő
nyakát.

A röppentyűk a kastély kertjébe kezdtek hullani, a hol a vértesek tömege
volt elrejtve.

Azok nem sokáig tűrték a kellemetlen interpellátiót; hangzott a
trombitaszó, elővonultak a kert mögül s ugyanakkor két ágyujok, mely a
szőlőben volt elrejtve, elkezdett dolgozni az ellenfél röppentyűtelepe
ellen s a negyedik lövésnél elhallgattatá azt.

Ekkor az ellencsapat, a huszárság, rohamra trombitált. A vértesek
szemközt vonultak rá. Meg lehetett őket számlálni, nem voltak többen,
mint száznyolczvanan. Ellenfelük csaknem kétszer olyan erős. Aztán
huszárok!

– Lesz itt most mindjárt nyulvadászat! dörmögé Gideon, szives házi
gazdáját odaszorítva az erkély oszlopához, – csak úgy barátságból.

A mint aztán a szemközt robogó két lovas csapat mintegy kétszáz
lépésnyire jutott egymáshoz: egyszerre megállt mind a kettő. A huszárok
előtt lovagló főtisztek távcsöveket látszottak elővenni; míg a vértes
csapat sorfalat képezve, leakasztá karabélyait a nyeregkápáról,
vezényszóra czélzott s egyszerre sortüzet adott.

Erre az egész huszárcsapat a mennyi volt, tömegestől megfordult: hátat
adott az ellenfélnek, s elvágtatott a térről; az ágyúkat is
felkapcsolták, elvontatták; a távozó porfelleg mutatta, hogy merre
tüntek el? A vértesek jó darabon üldözték őket.

Ez kegyetlen nagy csalódás volt. Háromszáz huszár száznyolczvan
vértestől elkergetve!

Böske hunyászkodottan visszatért a terembe s elkezdé a tört tányérok
cserepeit összeszedegetni, megint olyan vékony hangon könyörögve az
úrnőnek, hogy ne haragudjék az ügyetlenségeért: meg fogja téríteni a
kárt, a mit okozott; míg Cæsarine ismét csupa kézcsókoló atyafi lett
egyszerre nénikémnek, bácsikámnak.

Pedig ezuttal a vértes csapat már egészen hatalmába készült venni a
kastélyt; hangzott közeledő trombita szavuk; a vezér parancsa, mely a
sorba felállást vezényelte s azután sarkantyús lépések, kardcsörömpölés
a lépcsőkön, a folyosón végig.

– Fogadd te el őket! súgá Brandlerné öcscsének, nekem nagyon fáj a
fejem. Nem is volt csoda; de meg nem is volt ő nagy barátja annak az
érkező csapatnak.

Cæsarine a benyilóba tuszkolta át Böskét s összetett kézzel rimánkodék
Leonak, hogy ne árulja el titkát.

– A mit egyszer igértem: azt megtartom.

Cæsarine és Guido ott maradtak a félignyitott ajtón át hallgatózni.

A folyosóról hangzó lépések a teremajtóig jöttek. Egy tiszt lépett be az
ajtón. Szürke köpeny rajta, az is sáros, két könyöke foltos. Csákója
kezében. Nem lehet hirtelen megitélni, hogy miféle rangbeli tiszt?

Walter Leo eléje siet s üdvözli őt németül, mit a belépő hasonlóul
viszonoz.

Első kérdése az érkezőnek:

– Nincs itt az ellenfél csapatjából senki?

(A mellékszobából áthangzott valakinek a fogvaczogása.)

– Senki sincs, uram, felelt Walter Leo.

– Nem is volt itt?

– De igen. Egy szabad csapat a magyar részről: de a mely az önök
közeledtére elfutott – mind.

– Szép tőlük! Hát azok is úgy jártak velünk, mint az imént a banderiális
huszárság.

– Hogyan? uram, hát az a banderiális huszárság volt: a császáriak
egyetlen és leggyöngébb huszárcsapatja: a kiket Jelasics huszároknak és
Jézus Mária huszároknak is neveznek? De hát akkor az önök vértes
csapatja micsoda?

– Ez pedig az alkotmányos hadsereg egyetlen vértes szakasza, mely a
szolnoki csata után alakult, az ott elfogott vértesek fegyverzetével. Ez
nagyon alkalmas ilyen kémszemlészetekre, mint a mai volt. Én a
kémszemlész csapat vezetője vagyok: Áldorfai Incze őrnagy.

Hej most áldotta aztán magában Walter Leo bankár azt a princzipálist, a
ki neki fiatal gyakornok korában azt tanította, hogy az adott szó
megtartása mindig kifizeti magát. Ime, ha ő most inkább hallgat
boszuállása rossz sugallatára, mint nemeslelküségére s felülve az
opticai csalódásnak, azzal fogadja a kérdezősködő tisztet, hogy de biz
itt van egy elrejtett magyar csapatvezér: itt a nyaka, fogd meg, akaszd
fel! hát akkor épen belefut a veszedelem torkába, s nemcsak megfogja, de
egyuttal el is itéli magát.

Ámde ennek a felfedezésnek a mellékszobára is kiterjedt a hatása.

Egyszerre hangzott onnan a csapatvezér rikácsoló hangja.

– Polgár-őrnagy! Én neked parancsolom, hogy ama hazaárulót rögtön fogd
el!

Walter Leo a fékezhetlen indulat dühével kiálta:

– Uram! Én nem árultam el önt! S ön elárul engem!

– A hazaárulóknak nincs irgalom! hangzott ki a mellékszobából.

Incze meglepetve nézett hol az ajtóra, hol a bankárra.

– Mi ez? Ki kiabál ott? Mért mondta ön nekem, hogy itt senki sincs
elrejtve? Ki az a férfi odabenn?

Azzal odament s betaszította az ajtót.

S aztán még jobban bámult, mikor nem látott maga előtt mást, mint – két
asszonyt; egy czifra lovarkomédiásnét, meg egy paraszt szolgálót.

A parasztleány azonban hirtelen letépte fejéről a tarka kendőt s akkor
Incze maga előtt látta egykori bajtársát, a kolostori szobatársat, épen
úgy simára borotvált arczczal, mint hajdan – csakhogy leányruhában.

És ez alak feledve álöltözete komikumát, a terrorismus hősének komoly
prosopopœiájával állt eléje, követelve, parancsolva.

– A haza nevében követelem, parancsolom önnek polgár-őrnagy, hogy fogja
el ama hazaárulót ott!

E parancs hatása legelőször is az volt Inczére, hogy féktelenül
elkezdett kaczagni. Valami olyan keveréke állt előtte a véres drámának s
az alacsony bohózatnak, hogy félig kinjában, félig kedvében kaczajra
tört ki.

A komédiának azonban ensembléje is volt.

A mint a magyar vezényszó és a körmönfont mondatok elárulák, hogy ez a
vértes csapat a magyar sereg alkatrésze, egyszerre előkerült innen is
onnan is az eltünt guerilla csapat. Mintha kazal és krumplis-verem mind
egyszerre vérszomju daliákat szülne. Azok aztán rögtön elkezdtek a vitéz
bajtársakkal fraternizálni – és dicsekedni!

Nekik persze volt mivel! Emezek (a gyávák) nem tudtak egyebet tenni,
mint csupán három század Jellasich-huszárt elkergetni; de ők
eredménynyel küzdöttek; elejtettek egy szarvast, megettek egy ebédet s
elfogtak egy nevezetes hazaárulót; a ki most akart Galicziába szökni,
hogy onnan új hadsereget hozzon a magyarok hátára.

Incze meghallotta odalenn a lármát, s aztán nem nevetett.

Hidegvérrel fordult el Gideontól s azt mondá:

– Jól van. Ha ön ez urat itt azzal vádolja, hogy hazaellenes járatban
van, akkor én el fogom őt szállítani a főhadiszállásra: ott van a
vésztörvényszék, az meg fogja vizsgálni az ügyet s igazságot fog
szolgáltatni.

– Megnyugszom benne! kapott rajta Walter Leo.

De Gideont dühbe hozta ez a biztatás.

– Tiltakozom e beavatkozás ellen! Ismerem a vésztörvényszéket. A
prókátorok minden hazaárulót, kémet, ellenséget felmentenek. Ezen ember
itt az én foglyom. Én fogtam őt el. Az én fenhatóságom alá tartozik. Az
én fegyvertényem. Követelem őt magamnak kiadatni!

Incze vállat vont s nem hallgatott rá. Karon fogta Leot, s azt mondta
neki: «jöjjön velem!»

Ez alatt a benyiló ablakán át Cæsarine sietett értesíteni az udvaron
ácsorgó bajtársakat az idebenn történtekről. Ebből aztán nagy lárma
támadt. A guerillahad hangosan követelte jogos tulajdona kiadatását.
Danton felállt a kapukőre s onnan kezdte el haranguirozni a katonákat.
«Árulás van! Meg akarják szöktetni az árulót, a ki az ellenséget behozza
ránk! Polgárvasasok! Ne engedjétek magatokat eladatni! Halál az
árulóra!»

Walter Leo most kezdett reszketni először. Odalenn a bőszült tömeg
látszott úrrá lenni.

Csak látszott.

Incze kilépett az erkélyre s dörgő szóval kiálta le:

– Porkoláb! Padot ki! Harminczat rá, a ki lármáz!

Érthető szónoklat!

Danton felnézett rá mérgesen a szeglet körül.

– Engem is oda értett ön? kiálta mellére ütve.

– Nem. Önnek ötvenet.

Erre aztán Danton leszállt a kőről s több lárma nem volt odalenn.

– Jöjjön velem uram, szólt Incze Walter Leohoz.

Gideon útját állta.

– Ez gyalázat, a mit ön csapatomon elkövetett. Ezért ön nekem elégtételt
fog adni!

Incze keserű humorral felelt neki.

– Dámákkal nem szoktam verekedni.

Gideon kikelt arczából e szóra; vadul rikácsolá:

– Külömb férfi vagyok, mint te!

S volt bátorsága Incze karját megragadni.

Abban a perczben Inczét elhagyta a hidegvére: mellberagadta őt s
félkézzel belökte a benyilóba.

Guido toporzékolt dühében.

– Hol a kardom? ordíta Cæsarinera.

– Én azt a kutba dobtam.

– Hol az egyenruhám?

– Azt a sütő kemenczébe dobtam.

Ez már csakugyan végső őrjöngésig fokozta a férfi dühét. A hű asszony
azért, hogy az üldözők elől kedvese ittlétének minden nyomát
eltávolítsa, megsemmisíté a fegyvert és egyenruhát, s most ez mehet
sereget vezetni pesztonka ruhában egy piszkafával!

– Megöllek! ordítá vérszomju haragjában a vezér s kirántá a hölgy öve
mellől a görbe török kést.

Incze, mint lovag és férfi, nem nézhette közönynyel e jelenetet,
odalépett közéjök s a nőt védelme alá vette.

De ugyan megjárta vele. Most a megmentett hölgy fordult ő ellene.

– Uram! önnek nincs joga közénk lépni, ha férjem engem meg akar
fenyíteni. Lépjen vissza közülünk. Ha meg akar verni, hadd verjen meg;
ha meg akar ölni, hadd öljön meg: itt vagyok!

S eléje térdelt.

E szóra Gideon kiejté kezéből a török bicsakot, lefegyverzett haraggal,
szemeiből könyeket erőszakolt s érzékeny páthoszszal terjeszté ki kezeit
a térdeplő nő feje fölé.

– Én neked megbocsátok!

Inczének a gyomrát émelyíté ez a komédia.

– Gyerünk uram! szólt Leót maga előtt bocsátva s aztán nem bánta, hogy
mit csinál a hátramaradt úr és asszonyság? ölelkeznek-e, vagy megölik
egymást az ő eltávozta után? Tökéletesen közönyös lett ez rá nézve.

Leo befogatott úti kocsijába, s magához vette irataival terhelt
tárczáját. Incze ebédelni küldé a legénységét visszatértéig. Két óra az
út Gödöllőre és vissza, a hadi törvényszéket is beleszámítva.

A duzzogó guerilla a kazal mögül dünnyögött utána.

– Nézzétek, még mellé ül a hazaárulónak!

– Guillotint neki is, dörmögé Danton; de előbb körülnézett, nem hallja-e
valaki?


A JUTALOM.

Gödöllőn a vésztörvényszék elnöke egyike volt a pesti leghiresebb
ügyvédeknek. Egyike azoknak a classicus jellemeknek, a minők oly ritkán
teremnek; a kiről köztudomásu volt, hogy ügyvéd korában soha
igazságtalan ügyet el nem vállalt semmi jutalomért.

Az elnök jól ismerte Walter Leot s a mint azt Áldorfai Incze eléje
vezette, a legnyájasabban fogadá s a vádlottból panaszos fél lett: a
vádló meg sem jelent. Hanem azt a napot ott kellett tölteni egészen. A
vége a tárgyalásnak az volt, hogy a vésztörvényszék Walter Leot egészen
ártatlannak nyilvánítá; ellenben Áldorfainak kötelességévé tette, hogy
azokat, a kik őt letartóztatták, fogja el, s most azok álljanak a
vésztörvényszék elé az erőszakoskodás miatt.

Hol vannak azok már azóta! Bizony nem is vártak ám Áldorfai
visszatérésére; hanem elővették azt a hadászati remeklésüket: hogyan
lehet két ellenség közül úgy eltünni, hogy egyik se találjon rájuk?

Mikor Walter Leo Gödöllőn megkapta a szabad átutazásra szóló menlevelet
s azután brahma-záras nagy tárczáját felnyitá, hogy e becses okmányt a
többiek közé tegye, így szólt Inczéhez:

– Nézze, uram: itt van összes vagyonom. Papirban. De mind olyan
papirokban, a miknek értéke soha kétség alá nem jövend, sőt biztosan
növekedni fog. Rothschild-sorsjegyek, északi vaspálya-részvények, azután
londoni váltók, a mik rögtön érczpénzzé tehetők. Az életemmel nem sokat
törődtem; mert azt, ha elvész is, más nem találja meg. De az keserített
nagyon, hogy ezt az egész vagyont, melyet észszel és jó szerencse
kedvezésével szereztem: egy dühös gyülevész csak úgy malapropos elvegye
tőlem s megosztozzék rajta. Ön nekem nemcsak életemet mentette meg;
hanem vagyonomat is. Engedje kibeszélnem magamat. Ön azt akarja mondani,
hogy csak kötelességét teljesítette. Igaz. Hanem én is kötelességemet
teljesítem. Abban a nagy halálos szorongattatásban én azt a fogadást
tettem, hogy ha valaki most engemet valahogy megszabadít: azzal én
megmentett vagyonomat megosztom; fele az enyim, fele az övé. Ime kétfelé
van nyitva a tárczám, válaszszon ön: melyik fele tetszik. Ez rám nézve
becsületbeli adósság, mert fogadás. Válaszszon ön.

Áldorfai tréfával hitte elüthetni a kényes ajánlatot.

– Lássa ön, uram, itt két ellentétes fogadás áll egymással szemben. Én
szerzetes voltam s akkor én is fogadást tettem, hogy szegény maradok; s
ezt az egy fogadalmat megtartom.

– Uram. Az én ajánlatom nem tréfa. E tárczában itt félmillió forint van.

Most már elszörnyedt Áldorfai Incze.

– Hogyan? félmillió! S ön azt akarja, hogy én egy negyedrész milliót
fogadjak el jutalmul azért, hogy egy ártatlan embert nem hagytam
megöletni, kiraboltatni? Hisz akkor magam volnék a rabló, Isten és
önmagam előtt!

– Nem, uram. Én visszaszerzem a megfelezett részt a mai mozgalmas
világban s azt is önnek a segélyével szerzem vissza. Engem ne szánjon.
Az pedig legnagyobb örömem lesz, ha azt tudhatom, hogy ön általam gazdag
emberré lett. Önnek azt el kell fogadni. Én gyönyörűségemet találom
benne, hogy odaadjam. Nekem ez becsületbeli tartozásom, a mit
teljesítenem kell. Ez egy csomó talált pénz, mely már el volt veszve, s
melyet együtt találtunk meg. Ön hasznot tehet vele az ügynek, a hazának,
melyet szolgál. Négyféle jogczime van önnek arra, hogy az ajánlatot
elfogadja.

– S arra, hogy el ne fogadjam, csak egy; de az lenyomja valamennyit.

– S mi az?

– Az önérzet az uram! Most büszke lélekkel harczolok azért, a mi
zászlómra fel van irva; mert nem jutalmaz meg érte senki, én áldozok
érte mindent: véremet, családomat, jövendő sorsomat. E büszke öntudat az
én védelmem az előtt a soha nem alvó biró előtt, a kit szivemben hordok,
s a ki nem szünik meg fölöttem itélni. Én elhagytam a lelkészi pályát
azért, hogy a katonait válaszszam. Ha végzem azt szegényül, talán bénán
is: fel vagyok mentve; ha végzem gazdagon: el vagyok itélve. Az én
lelkem önérzete az én millióm. Azt én az önével fel nem cserélem. Én
ismerem az ördögöt: eleget harczoltam vele. Ismerem magamat is. Ember
vagyok. Ha én ma elfogadok egy negyed milliót azért, mert egy ilyen
közönséges kötelességet teljesítettem, holnap már éhezni fogok
félmillióra, bármi áron! és holnapután egy egész millióért el fogom
árulni a hazámat.

– Ön rettentően védelmezi magát. Ördögnek nevez engem s azt mondja:
«apage Satanas!» Nem hiszem, hogy valaha egy másik ilyen embert találjak
a földön. Jól van. Tehát ön nem fogadja el s én adósa maradok önnek a
visszautasított összeggel. Talán még egyszer liquidálunk együtt. Most
még csak medio van; majd eljön az ultimo is. Addig bele lesz jegyezve a
tétel a «Haben» rovatba. Tehát egy kézszorítást. Azonban azt mégis
megteszi ön a kedvemért, hogy ez első emlékezetes találkozásunk
megörökítésére egy szerény emléket elfogad tőlem, mint baráti zálogot.

Walter Leo egy pompás solitairet vont le ujjáról, s azt Incze ujjára
akarta vonni.

Incze kivonta kezéből a magáét. Arcza lángolt.

– Nem fogadom el, uram. Hagyjon nekem békét.

– Még ezt is visszautasítja ön? Még ezért is megneheztel? Ezt nem értem.

– Sokat nem lehet én rajtam megérteni. Azonban én nem akarom, hogy ön
engem idiotának tartson. Lássa ön: nekem nőm van. Szegény leányként
vettem el; útközben, futás közt, ágyudörgésben esküdtünk meg; nyomorban
éltük át mézes heteinket, de birtuk egymást s félistenek voltunk. Ha én
majdan egyszer nőmmel összetalálkozom, hogyan állom ki csodálkozó
tekintetét, midőn egy ilyen pompás ékszert meglát kezemen? Mint nézzek
szemébe, melyből azt a kérdést olvasom: «hogyan szerezted ezt? mit adtál
érte?» Tűzze ön vissza gyémántját, uram. A gyémánt gazdag ember kezén
ékszer, a szegényén: czégér.

Walter Leo a fejét rázta bámultában.

– Van ilyen ember, mint ön, még több is itt, uram?

– Van. Debreczenben két miniszter lakik egy szobában, a kormányzó gyalog
jár, a hadügyminiszter krajczáros szivart szí; s a főhadvezér
egyenruhájának mind a két könyöke foltos.

– Akkor én kezdek önöktől félni!

– Csak kezd? Pedig még vissza kell önnek velem jönnie nagynénjéhez, hogy
megnyugtassa a derék asszonyt.

– Menjünk. Aztán nagyon kérem önt, hogy rémítgessen engem egész úton
ilyen beszédekkel. Én szeretnék egészen félni.

Egy óra alatt visszaértek a kastélyhoz. Mint előre képzelhető volt:
Gideon szabad csapatja már akkorra elszelelt onnan. Brandlerné az
erkélyről várta az érkezőket.

A mint a terembe léptek, a két rokon érzékenyen összeölelkezett. Azután
Brandlerné Inczének nyujtotta kezét, megköszönve hálakönyes szemekkel,
hogy öcscsét életben hozta vissza.

– Bizony kedves néném, azt, hogy most engem élve látsz, egyedül csak az
őrnagy úrnak köszönhetjük. De sohasem láttál te ilyen embert. Tudod mit
mondtam neki? Azt, hogy megosztom vele vagyonomat.

– Méltán, mert ő mentette meg számodra.

– S ő büszkén visszautasította. Aztán legalább ezt a gyűrűt akartam
baráti emlékül rátukmálni. Gondolod, hogy elfogadta? De majd ki dobott
vele együtt. Ez egy megjutalmazhatatlan ember.

Brandlerné jószivű ragaszkodással mosolygott.

– És én mégis meg fogom tudni őt jutalmazni. No, ne mondjon ön ellent.
Ne mondja, hogy mindent visszautasít. Tőlem? Egy nőtűl? Hogy valami
becses tárgyat nem? De épen azt. Nekem egy drágaságom van az ön számára.
Adja karját.

Brandlerné a tétovázva vonakodó őrnagy karjába öltve kezét, átvezette őt
saját szobáin keresztül legbelső termébe s mikor annak az ajtaját
kinyitá, azt sugá fülébe:

– Itt van az ön számára tartogatott klenodium!

A másik perczben Incze karjai közt tartá Serenát.

Óh minő igaz volt ez!

Ez a minden kincsnél nagyobb drágaság: ez a királyoknak megvehetetlen
gyémánt! Két karral átölelhető egész világ!

Nevettek és sirtak; – s aztán újra kezdték a nevetést.

Egyszerre intéztek egymáshoz annyi kérdést, hogy senki sem győzött volna
rá felelni.

– Milyen szép vagy! Úgy találták mind a ketten. (A távollét szépít!)

A nő vette észre hamarább, hogy itt még mások is vannak s hogy oly
hosszan örülni a viszontlátásnak nem illik.

Serena sietett Inczét felvilágosítani ittlétéről. Háziasszonya megtudta
Incze segédjétől, hogy annak neje Szolnokon van s hogy mennyire szeretik
s milyen régen nem látták egymást. Brandlerné nem kétkedett azon, hogy
öcscsét épen fogja visszahozni az őrnagy (hiszen nem vétett senkinek) s
ő az alatt befogatott, áthajtatott Szolnokra; felkereste Serenát s éjjel
utazva, meg is hozta őt, mire Incze Gödöllőről visszakerült.

– Hiába no! monda Leo; az asszonyok csak jobban kitalálják az ember
szivének nyitját. Én azt hittem, ez a mi barátunk csupa jég és vas, és
imhol ni, hogy elolvadt!

Incze olyan volt mint egy gyermek. Hogy senki meg ne botránkozzék a
csókon, sorba csókolta Brandlernét is.

– Ez mind agape? kérdé tréfásan Leo. (Az első keresztyének üdvözlő
csókja.)

– Igen! Az. Felelt jó kedvvel Incze, elértve, hogy hajdani szerzetes
voltára czéloznak.

– No ha az, akkor nekem is kell belőle jutni.

– Tessék.

Azzal megcsókolta Leot is.

– Ez nem minden, kötődék Leo. A hajdankorban, mikor egy akasztófára
ítélt embernek megkegyelmeztek, az apáczafejedelem-asszony meg szokta
azt csókolni, a megváltás jeléül. Engem is az akasztófa alul hoztak most
el.

– Isten neki! szólt nevetve Incze, s megengedte Serenának, hogy csókolja
meg a gonosztevő homlokát: hadd javítsa meg az életét.

– No, ez jó volt kezdetnek, monda Leo. De én még tovább akarok menni.
Önt nem sikerült elcsábítanom: már most el fogom csábítani a nejét.

Serena tudta, hogy ez valami tréfa; de azért mégis szorosabban húzódott
férjéhez s felnézett rá. Megnyugtatta, hogy az nevet e szóra.

– Csak simuljon kegyed mentül erősebben hozzá, annál több esélyem van az
elszöktetésre, mert én férjével együtt akarom elszöktetni.

Ezen aztán hangosan kaczagott mind a kettő.

Leo vállát rángatta.

– No nézd, szól Brandlernéhez. Még kinevetik az embert. Nem akarják
elhinni, hogy én komolyan beszélek. Engedje uram, hogy ő nagysága rám
figyeljen.

– Serena, kérlek, figyelj a mi barátunkra. Ő igen nevezetes dolgokat fog
neked mondani.

Serena Incze vállára támaszkodott egy kezével, másikkal annak jobbját
szorítá.

Leo Brandlernéhez fordult, mielőtt hozzá kezdett volna, s azt mondá:

– Milyen szép pár! Milyen kár érte!

– Igenis. Azután ismétlé szavait Serenához. Kár ilyen két embernek ilyen
világban elveszni, mint a mostani. Én most csupa prózai száraz dolgokat
fogok önöknek mondani. Mikor én az ön férjének ezelőtt pár órával azt az
ajánlatot tettem, hogy oszsza meg velem vagyonomat, nagy ügyetlenséget
követtem el. Majd elmondom, hogy miből állt ez a balfogás. Pedig már
akkor ismertem az ő jellemét; mert a vésztörvényszék elnöke sokat
beszélt nekem felőle. Elmondta ön férjének multját, személyes
vitézségét, önfeláldozó készségét, önzetlen, nyilt, igazságszerető
jellemét. Ezek mind olyan tulajdonok, a mikkel az ember ellenségeivé
teszi a pályatársait. Áldorfai Inczét a katonáin kivül, kiket vezényel,
senki sem szereti. Ő nem segít szidni a fővezér hiveinek a kormányzót, s
a kormányzó hiveinek a fővezért. Inkább mind a kettőt védi mind a kettő
ellen. Ez hálátlan feladat. Mikor két nagy ember összetűz, vagy az
egyiknek, vagy a másiknak a pártján kell állani; mert a ki középen akar
maradni, azt skartba teszik. Áldorfai Inczének rég ezredessé kellett
volna már lenni; de mindannyiszor átugrották. Ő nem fraternizál a
nagyhangú emberekkel, nem hizeleg a kormánybiztosoknak, nem pajtáskodik
az újságirókkal. Egy ilyen tette, mint a mostani volt, elég lesz arra,
hogy valamennyi hirlapban kikürtöljék, mint hazaárulót, az ellenséggel
czimborálót. S el fogja hinni mindenki. Be fogják őt tenni valami
városba térparancsnoknak s ott megáporodhatik, vagy elküldik egy futó
hadoszlop élén az ország valamely zugába s leszorítják tisztességes szín
alatt a dicsőség mezejéről.

– Ezt mind tudom, szólt közbe Incze.

– Hanem ez hát csak a legközelebbi jelen. De mi lesz ennek a hadjáratnak
a vége? Most önöknek kedvez a hadi szerencse. Lehet, hogy az önök
kormányférfiai megragadják az alkalmat, hogy egy előnyös békét kössenek.
Ha így lesz, ennek első következménye, hogy a hadseregnek kilencz
tizedrészét haza bocsátják. A tisztikarból csak azokat tartják meg, a
kik a keretek felállítására és begyakorlására szükségesek. Itt Áldorfai
Incze épen nem jövend számba a szakértő, sokáig szolgált tisztek
mellett. S akkor hova megy? – Vagy pedig folytatni fogják a háborut a
végletekig. Az iránt nem lehet önnek semmi kétsége, hogy ebbe már most
más európai nagyhatalmak is bele fognak szólani s önök egy óriási túlerő
ellen veszik fel a harczot. Nem beszélek arról, hogy ilyen végnélküli
harczban elvégre is az ön kedvese a csatatéren vérezhet el. Ez dicsőség,
ez gyönyör. De hátha nem? Az önök ügye vagy győz, vagy veszt. Győzni
csak úgy lehet a szövetkező európai absolutismus hatalma ellen, ha
viszont szövetkezik Európa minden romboló elemével. S ha győzni fog
azoknak a segélyével, felkavarva minden lángot, mérget és szenvedélyt,
ki fog akkor hatalomra kerülni? Ezek a tegnapi látogatók! Ezek
megmaradnak, nem vesznek el. Ezeké lesz a convent, a napi sajtó, az
assignaták özöne, a guillotin, önöké pedig, kik vitézek voltak és
hazafiak: – a szegény bűnösök szekere, mely a grèvepiaczra visz. – És
hátha elbuknak? hátha ellenfeleik lábai alá kerülnek?! Minő sors, minő
végzet vár egy ilyen messze kifénylő alakra, minő az ön kedvese?
Legkedvezőbb esetben egy nehéz börtönben eltöltött fiatalság. Gondoljon
ön rá, hogy a bucsúcsók még egy szöghajú ifju arczát éri s a
viszontlátás csókja egy megőszült vázalakét. És közbe a nyomor és
üldöztetés gyászéveinek sora. És azoknak a végén egy elrontott jövendő,
egy semmivé lett pálya. Gondoljon ön a féltés kínjaira, a kétségbeesés
örökkétartó álmaira, miket egy élve eltemetett férjnek végig kell
szenvednie, ki szép ifju nejét ide fenn hagyta, a rossz önző világban,
inségnek, csábnak martalékul. Gondoljon ön erre, szép asszony!

Már nem volt mosoly az arczokon.

– És most hallgassa meg ön azt, a mit én csábításnak neveztem. Nincs
elszökésről szó. Hanem a mely perczben önnek kedvesét félre akarják
tenni az útból, pedig akarják, dicső pályafutását átterelni valami
zátonyra, – katonák értenek ehhez – nagyon, ön azt mondja férjének: nem
engedsz magaddal játszani, megköszönöd nekik a szolgálatot, s ha
útjokban vagy, félreállsz előlük s visszavonulsz, a hogy ezt önérzettel
biró katonák mindenütt és minden időben szokták tenni. És akkor itt
hagyok önnek egy betöltetlen útlevelet, láttamozva a franczia követség
által. Ezt töltse ki ön, s vigye ki férjét magával Párisba. A többi
aztán az én gondom lesz. Most már nem háladatosságból beszélek.
Önérdekemből szólok. Nekem Párisban üzleti házam van, mely most igen jó
üzleteket csinálhatna, ha volna olyan emberem, a kiben teljesen
megnyughatom. Ezt nehéz találni. Vagyonos üzlettárs nem szövetkezik
velem, mert az most a saját kezére is könnyen dolgozhatik, s nincs oka
velem megosztani a nyereményt, mit esze és szerencséje ad neki. Szegény
embert pedig a sok pénz konfundálja. A ki a becsületesség mintaképe
volt, a míg kevés pénz volt rábizva, a mint egyszerre nagy összegek
kerülnek a kezére, elszédül, elbukik; gonosztevő lesz. A sok pénz méreg
annak, a ki azt meg nem szokta. Ritkaság, mint a gyémánt, az ilyen
ember, mint az ön kedvese. Ez először is visszautasít egy olyan nagy
tömeg pénzt, a mi egyszerre úrrá tehetné s a mit kinálva tuszkolnak rá.
Nem tartja azt megérdemeltnek. Másodszor visszadob egy gyémántot, s azt
mondja: «Mit szólna feleségem, ha azt meglátná rajtam?» És harmadszor,
mikor ezt a feleséget a véletlen karjai közé hozá: a világ urának
képzeli magát. Ilyen embert keresek én régóta, meg egy ilyen asszonyt
hozzá. Ez nem fog az én pénzemnek csatornát nyitni a Mabilleba. Erre
rábizhatom a párisi házam igazgatását. Egyszerű feladat az. Nem kell
hozzá egyéb, mint becsületesség és pontosság. A vállalkozás az én
feladatom, az ügyvezetés az alárendelt hivatalnokoké. Üzlettársam semmi
más, mint egy ember, a kire üzleti titkaimat és pénztáram kulcsait
rábizhatom. S ezért van negyvenezer frank évi fizetése és tíz százalék a
tiszta nyereségből. Elvégeztem. – Mit szól ön ezekre uram?

– Feleségemhez beszélt ön. Feleljen reá ő.

Serena hosszasan szemébe nézett Inczének, mintha engedelmet akarna tőle
kérni, hogy az ő gondolatait elmondhassa. Mert hisz ők együtt szoktak
gondolkozni, s ha tartományok feküsznek is kettőjök között, lelkeik
mindig együtt járnak.

Azután hozzáfogott a nehéz felelethez.

– A csáb erős, a kisértés nehéz, elismerem. Semmit azokból, a miket ön
elmondott, megczáfolni nem tudok. Minden úgy van és úgy lehet meg, a
hogy ön mondá. És mi mégis maradunk azok, a kik vagyunk. Hivei egy
úrnak, ki nem jutalmaz, hivei a sirig, a börtönig, a kétségbeesésig. Ez
az úr: a mi zászlónk. Ez a zászló adott bennünket egymásnak. Ez üldöző
harcz, e vérrel hintett föld, e jajkiáltással teljes éj kötött bennünket
össze. E nélkül soha egymásé nem lehettünk volna. És nincs az a
bűnbocsátó hatalom a földön, mely fölmentsen bennünket, a miért szeretni
mertük egymást; egyedül e zászló árnyékában lett az erénynyé,
kötelességgé, a mi minden más helyzetben bűn volna és szentségtörés. Ez
a kard férjem oldalán, mikor a hazát védelmezi ellenség ellen – védi a
mi mennyországunkat is a poklok és az irigy emberek ellen. E kard nélkül
férjem nem más, mint egy hitehagyott lelkész, ki eltávozott szent
hivatalától, oltárától: egy földi teremtés szerelme miatt. Az ő
babérkoszoruja az én menyasszonyi myrtuskoszorummal van egybefonva; ha
elhull az egyik, elhull a másik. Minden, a mi nekem drága: férjem
szerelme, női becsületem, anyám végszavainak titka, Isten bűnbocsánata,
itt van e tépett zászló árnyékában s azért mi ketten e véres mezőt, e
folytonos vihart, e halálkereső életet el nem hagyhatjuk, míg csak egy
dob pörög, míg csak egy fegyver dördül. És mivel mindazon rémségek
igazak és bekövetkezendők, a miket ön, uram, jó barátom, elmondott; ez
nem arra fog engem indítani, hogy férjemet elvigyem e rossz helyéről,
hanem arra, hogy én is odamenjek ezentul, és soha egy órára se távozzam
el tőle, míg a veszély tart. A nők leleményesek. Hátha a legnagyobb
bajban én tudom őt megszabadítani? S ha nem tudom, együtt veszhetek el
vele – s ez is öröm lesz. – Hová vezet e harcz? Istenség titka az! De mi
lenne a hazából, ha minden ember azt kérdené: mi lesz én belőlem, ha
odamegyek? A közvitéz, mikor a mocsár partján száraz kenyerét eszi
estebédre, s azt a vizet iszsza hozzá, melyben sebét kimosta elébb, nem
kérdezi: «mi lesz belőlem, ha bénán kerülök haza koldusnak, leégett
falumba?» hanem a mint meghallja a riadót, elfeledi kapott sebét,
fegyverét ragadja s megy zászlója után; – hát a vezérek, kiknek nevét a
dicsőség koszoruzta meg, azok kérdezzék: «mi lesz mi belőlünk, ha
eltalálunk bukni?» Mi lesz mi belőlünk? Vértanuk lesznek belőlünk! Nem
tudtátok-e ezt, mikor a legelső trombitaszóra felkötöttétek a kardot?
Ezzel a kulcscsal csak az előrenyíló ajtót lehet kinyitni, a hátatok
mögött becsukottakat soha többé. Ha féltek elveszni, merjetek győzni! Én
nő vagyok és hitvestárs. Én inkább akarom férjemet megsiratni, mint
miatta pirulni. Inkább akarom, hogy üldözzenek, mint hogy kikerüljenek.
– És én hiszek zászlónk győzelmében. Ez a hitem egyenrangú a feltámadás,
az üdvözülés, az örök élet hitével. – De készen vagyok az elveszésre is,
annak minden rémalakjában. Jöhet ránk a szájhősök rémuralma, azokat
megvetem s ha bohóczkodásuk hatalma a vérben fog is gázolni, nem félek
tőlük. Vihetnek a nyaktilóhoz. Én is tudom odáig a «Szózatot» énekelni,
mint a gironde asszonyai a marseillaiset. S ha hosszú élve-eltemetés vár
arra, a kit szeretek: viselni fogom érte a gyászruhát addig, míg
sirjából visszatér. – Azon családhoz tartozom, melynek asszonyai egy
egész életen át tudtak szenvedni azokért, a kiket szerettek – és
boldogok voltak.

Áldorfai Incze nem tudott szólni a könyektől, magához karolta kedvesét.

Szive beszélt annak ajkairól. Mind, mind azt mondta el, a mit ő
kigondolt.

– Leteszek róla, hogy önöket megtérítsem. Hisz itt a nő az elsőrendű
vétkes! – Javíthatlanok. – Egy nő, a kinek semmi kivánsága nincs.

– Oh van, oh van! rebegé Serena, s ismét csak férjére nézett. Szemei
elárulák, hogy igen nagy az, a mit óhajt. Tőled kell azt kérnem; de te
egyedül azt meg nem adhatod.

– Szóljon, mi lehet az? sürgeté a bankár. Azt hitte, hogy mégis olyas
valami lesz az, a mit ő is segíthet elérni.

– Mi lehet az? kérdé bámulva Incze. A mit úgy óhajtasz, s a mit én
megigérhetek, de meg nem adhatok.

– Azt a kis falut szeretném újra látni, a hol anyám sirja van. Oda
szeretnék hozzá menni te veled. Elmondani neki: itt vagyunk, egymásé
lettünk. Isten megengedte, Isten parancsolta nekünk, hogy egymást
szeressük. Nyugodjál már most békével és légy üdvözülve.

– Oh, én szerelmem, elviszlek oda! sietett kedvesét biztosítani Incze, s
kezeit csókolá örömében. – S ne hidd, hogy igérek valamit, a mit meg nem
adhatok. Az imént hallád, hogy egy futó hadoszlopot akarnak rám bízni,
azért is, hogy a hír mezejéről eltávolítsanak. Én tudtam ezt, s eddig
elutasítám magamtól e megbizást. E hadoszlop feladata lesz a Bakonyt az
ellenféltől kitisztítani. Most már elfogadom e feladatot, mely engem a
dicsőség útjától megfoszt, de téged anyád hamvaihoz elvezet.

Most aztán üdvözült volt a nő.

– … Hagyjuk őket magukra, szólt Brandlerné.

– … Milyen koldus vagyok én ez emberekhez képest! monda Walter Leo.


VISZONTTALÁLKOZÁS.

Áldorfai Incze elfogadta a főparancsnokságtól neki ajánlott küldetést: a
mint a Duna jobb partját elhagyja az ellenfél, egy különvált
hadcsapattal a Bakonyba nyomulni előre s onnan az ellenfél megszálló
csapatait kizavarni.

A míg fegyvertársai a felszabadított Pest örömmámorától ittasulni
siettek, vagy a nagysarlói babérokat tépték, addig neki feladata lett
egy névtelen ellenféllel dicsőségtelen harczokat vívni. Historiographot
sem adtak mellé.

Hanem azért, hogy e megbízást oly engedelmesen elvállalta, jutalmul
kinevezték alezredesnek s kitüntetésül megkapta a nemzeti érdemrendet,
az ezüst koszorut piros szalagon.

Hiszen a rábízott feladat harczias része nem volt a terhesebb. Előre
látható volt, hogy hadoszlopának puszta megjelenésére rögtön
felkerekednek a Bakonyban portyázó ellencsapatok, s nem várják be, hogy
Noszlopy és Mednyánszky szabad csapatai közé hármas kereszttűzbe
szoruljanak: Horvátországig meg sem állnak. De a mi nehéz volt Áldorfai
Inczének: az, hogy a Bakonyon keresztül az út a *-i zárda mellett vezet
el. A mellett végig kell haladnia, akárhonnan támadjon is. A dudai út
pedig épen e kolostor előtt visz el.

Hogyan menjen el e kapu előtt, melyen belül egykor otthona volt:
fogadott világa, a mibe szent eskü zárta körül?

Éjszaka, nesztelenül vonuljon-e át előtte, mint orv, mint szökevény, a
ki fél, hogy meglátják onnan belülről?

Vagy teljes katonai pompával, dobpörgés, trombitaharsogás között
vonuljon végig ablakai előtt, tomboló paripáján ülve s büszkén tekintve
alá a kapuban levett kalappal álló ősz atyákra?

Vagy egyenesen betérjen hozzájuk, joviális víg kedvvel, daliás
merészséggel, mintha mindennek úgy kellett volna történnie; felverje a
folyosók csöndjét sarkantyús léptekkel s asszonyruhasuhogással és
bemutassa nekik, a kit magáévá tett: «Ime ez a feleségem!» A nagy idők
tréfája ez!

Úgy szerette volna kitalálni, valjon gondol-e erre Serena is? s valjon
mi az ő óhajtása? Hisz ők mindig együtt szoktak gondolkozni.

Nem szóltak egymásnak e tárgyról egész addig, a míg *-ig nem jutottak.
Harcz csakugyan nem volt sehol. Közeledésük hire kisöpörte a tért.

Mikor *-re bevonult a hadcsapat, Incze a vendéglőben szállásolta el
magát.

Az egész úton azt a kopott foltos attilát és köpenyt viselte, mely a
téli hadjáratban kiszolgált. Itt azt mondá Serenának:

– Add elő új egyenruhámat.

Mikor alezredesnek kinevezték, akkor készíttette e díszöltönyt, széles
arany paszománynyal gallérján, kézhajtókáin.

Most vette azt fel először. Olyan délczeg volt benne! Szép sötét szakáll
köríté arczát. Felkondorult bajusza emelé daliás tekintetét.

– Tűzd ide fel az érdemrendet.

Serena maga mindig csinos volt. Viselete egyszerű, de tiszta. Nőknél a
tisztaság olyan, mint az éltető lég: nem tudnak a nélkül lélekzetet
venni. A szenny a nőiség rovására megy.

– Nyújtsd karodat, monda Incze: látogatóba megyünk.

– Oda? kérdé Serena.

– Igen. A kolostorba. Helyesled-e ezt?

Serena megölelte e szóért férjét.

– Lelkem legforróbb óhajtását találtad ki ismét. Ez a teher nyomta
lelkemet örökké. Köszönöm, hogy megszabadítsz tőle.

S megindultak karöltve a kolostor felé.

Vártak rájuk.

Nehéz szivdobogással közelítettek a kapu felé.

Ott a nyitott csarnok alatt álltak a kolostor atyái: középett az agg
apátúr.

Incze fölemelte kardját, hogy ne csörömpöljön a kövezeten.

Az ősz apát hajadonfővel volt, még kis bársonysipkája sem takarta fejét.
Eléjük lépett.

És azután két kezét Incze felé nyújtva, rebegé meghatottan:

– Üdvöz légy, fiam!

S aztán Serenának nyujtá kezét, de szótlanul. Ennek nem tudott nevet
adni.

Serena lehajolt a hozzá nyujtott kézhez s tiszteletteljesen megcsókolta
azt.

Ekkor aztán kitalálta a nevét.

– Üdvöz légy, leányom.

Nőnek, feleségnek, asszonynak nem nevezhette őt; leányomnak igen. Amazt
tagadja VII. Gergely bullája, emezt diktálja a szeretet vallása.

A szemrehányásnak egy sugara sem volt szelíd tekintetében.

– Legyetek e ház vendégei, kedveseim, monda nekik s felvezette őket a
márvány lépcsőkön a számukra elkészített szobákba.

Külön ajtaja volt mindkét szobának a folyosóra s egymásba nem nyiltak
azok.

A guardian elhozatta a fogadóból uti podgyászukat, külön a férjét, külön
a nőét. S aztán magukra hagyták őket.

Nem volt sok beszéd köztük. Mindenki magában iparkodott kitalálni a vele
találkozók gondolatait s magában felelni meg azokra.

Mind a két szobának az ablakai arra az udvarra néznek, melyből ama négy
óriási fenyő nőtt túl a kolostor tetőzetén. Mennyi háborgó eszméje volt
Inczének e czembrák sötét lombjai közé eltemetve! A nő előtt mind ez
elrejtett eszmék felelevenültek, olvasott belőlük.

Nem volt e helyen sok beszéd; a talányfejtő ész magyarázta a
hieroglyphokat.

Az atyák észrevették az ismeretes ezüst feszületet Serena nyakán, melyet
az előtt Incze viselt. E helyet cserélt ereklye hieroglyphjében egy
egész élettörténet volt megirva.

A hosszú mély vágás a férj homlokán; az érdemrend mellén; a főtiszti
aranyhajtókák mind megannyi hosszú regéket mondtak el a tegnap és a ma
között történt eseményekből.

A mit nem értett még valaki, azt megmagyarázta a nő tekintete. E bánat
saját boldogsága fölött; e szemérem a hű ragaszkodásban; e bizalma a
félelemtől üldözöttnek összefüggővé tette a nagy rejtélyt.

Fél óra múlva látogatást tettek együtt az apáturnál, ki akkor a
perjellel és a guardiánnal együtt felhívta Serenát, hogy tekintse meg a
kolostor helyiségeit.

Legelőször elvezették őt a kertbe. Megmutatták neki a hosszú sétányt,
hol Incze annyiszor tanulva sétált, kis külön kertjét és benne a
szegfűveket, a miket Incze ápolt egykor. Most is nyílnak. Serena
remegett azokból egyet is leszakasztani. Nem az övéi többé!

Azután elvitték a tanterembe. Itt áll a kathedra, melyről «hajdan»
Innocentius szónokolt. A kézikönyv most is ott van rajta, ugyan arra a
lapra nyitva, a hol ő utolsó lelkesítő előadását félbeszakítá: a mohácsi
vésznél. Erről a lépcsőről szállt le, hogy oda törjön fel, a hol most
áll.

Azután felnyitották előtte azt a szobát, melyben Innocentius lakott
egykor.

Incze saját szivének hevűléséből érzé, miket kell most átgondolnia a
nőnek, ki karján csüggve lép be e szobába?

– Itt az iróasztal, melyen nagy művét befejezetlen töredékül hagyta. A
pók beszőtte a tintatartót. Itt függ a fogason fehér öltönye, a fekete
scapuláréval. A sár, mely fehér szegélyeit lepi, nem tisztátalanság
nyoma; hanem emlék egy zivataros éjben egy haldoklóhoz tett utazásra.
Itt vannak az apró faragványok, a mikkel üres óráiban bibelődött. Itt
fűvészkönyve, rajzalbuma amott. És ott ama fülkében áll imazsámolya.
Rajta az imakönyv. A felnyitott lapon egy száraz balzamita levél. S itt
a függönytől takartan ime a Boldogasszony képe, kihez naponkint
imádkozott. A függönyt félrehúzták róla.

Itt Serena nem birt tovább érzelmeinek súlya alatt állva maradni. Le
kellett roskadnia térdre azon imazsámolyra, és összekulcsolt kezeit ama
könyvre terjesztve, homlokát lehajtani rá és zokogni hosszan,
keservesen. És aztán mikor kisírta magát, könyört esengő könyes arczát
felemelé ama mosolygó képhez.

Nem lehetett-e megérteni, miről imádkozik?

– Bocsáss meg nekem, hogy felszentelt lovagodat, én, nyomorult halandó
lélek, elraboltam tőled!

Az apát szelíd mosolylyal tekinte hol a képre, hol a térdeplőre.

E mosolynak ez volt az értelme:

– Mennyire hasonlít hozzá! Maradjon az örökké!

Incze küzdött magával. Büszkesége öntudata fennállva tartá; de utóbb
lelke egészen elveszett e nő könyes tekintetében. Elfeledé, hogy katona;
elfeledé, hogy mi történt a bányavárosi leégett házban? Térde meghajolt
s ő is odarogyott neje mellé s megcsókolá azt az otthagyott imakönyvet.

Mennyi szó volt ebben a csókban!

S mikor ott térdepeltek egymás mellett, az ősz apát fejeikre tevé kezeit
szótlanul.

De e szótlanságban e mély értelem volt:

– Én titeket feloldalak… Téged, fiam, esküd nem köt hozzám többé; de
áldásom kötni fog hozzád örökké.

– Amen, rebegék az atyák, a midőn a térdeplők fölkeltek az
imazsámolyról.

Serena elpirult arczát összekulcsolt kezei mögé rejtve fordult férje
felé.

E néma tekintet ezt mondá:

– És mindezt én értem hagytad el! Egy mennyországot cseréltél el egy
asszonyért!

És a férj megérté e néma gondolatot, mert keblére ölelte a nőt, ott a
kegyes atyák és a boldogságos szent szűz szine előtt, s arczát nemes
hévtől ragyogóan emelte ég felé. S e tekintetben ez a felelet volt:

– Isten hallja meg gondolatomat: én nyertem vele!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csak egy napot tölthetett Serena a kolostorban.

Ez az egy nap is elég volt neki, hogy át birja érzeni az áldozat
nagyságát, melyet Incze szerelmének hozott; hogy megértse a küzdelmet,
melyen át odáig vergődött, a hol szerelmét meg kellett vallania.

A kolostor atyái még most is úgy szerették Inczét, mint mikor még az ő
fiuk volt. A hitből kitérés, a fogadalom megtörése nem birta elfojtani
szivükben a hajdani kegyeletet. A hős név, mit magának kivívott,
sérthetlenné avatta őt.

Szerették. Elnézték tettét. Megbocsátottak neki.

Minden szó, minden tekintet ezt árulá el.

De Serena többet kivánt még. Neki nem volt elég a szeretet, bocsánat,
elnézés. Ő igazolni akarta férjét! Fölmentést kivánt számára.

Másnap reggel, mikor a vének ismét összejöttek vendégeikkel, Serena így
szólt az apáthoz és a vénekhez:

– Atyáim! kik menedéket adtatok férjemnek egykor: adjatok azt nekem
most. Hadd hagyjam itt lelkem terheit nálatok. Meg akarom gyónni
bűnömet, mely szentségtörővé tett és rablójává a szent helyeknek.
Halljátok meg azt mindannyian és oldjatok fel, vagy itéljetek el engem.
Csupán engem, mert a bűn az enyém. Ő csupán áldozat.

És akkor elmondta a vének előtt a történteket, szerényen, igazán, nem
szépítve, nem nagyítva semmit. Incze legelső megjelenését a protestáns
paplakban; a másodszorit haldokló anyja ágyánál; a találkozást a
manswörthi harczban, a hosszú táborút küzdelmeit, keserveit, czéljait,
egész addig a réméjszakáig, melyet a bizonyos halállal fejük fölött
végig éltek a kárpáti romlakban, midőn a pap, ki őket összeesketé, egy
percz múlva a tűzoszlopban ment föl az Úr elé, számot adni azért, a mit
tett az ő nevében. És aztán a csodaszerű megmenekülést. A föld keblén
keresztül; a síron keresztül egy új életre. Ők azt hitték, hogy útjok az
égbe vezet, s csak a föld másik oldalára vezetett az.

A vének meghatottan álltak a nő előtt, kit az ihlet és a szavak igazsága
papnői magaslatra emelt.

– Isten akarta ezt így… rebegék egymás után.

A nő fel volt oldva.

A férfinak: ah annak számára nincs feloldás. A ki merész kézzel
választotta magának az életet, majd megkapja az életnek a viharait is.
Neki át kell menni a vészek tisztító tűzén. S ha volt ereje az örömök
legfenségesebbjeit a sors kezéből kicsikarni: kell erejének lenni majd a
nagy csapások elviselésére is. Férfi számára nincs indulgentia, nincs
absolutio. Az ő bírája a balsors.

Az út tovább vezetett a Bakony mélyébe; az előhaladott csapat mindenütt
csak hűlt helyét találta már az ellenfélnek. Úgy látszott, hogy az
egyszerre elhagyta a ránézve veszedelmes tért, az erdőt, hol a támadó
minden rejteket, hegyszakadékot, mély utat ismer, míg a védő egy nagy
tömkelegben találja magát ugyanott.

Incze századosaira bízta a csapatok vezényletét, kijelölve a helyet, a
hol ismét csatlakozni fognak. Egy lövész csapat feladata volt a dudai
hegyszorost felhajtani. Ezt maga vezette.

A hegyháton keresztül még mindig csak gyalog lehetett járni.

Még nem tölt le egy év, hogy Incze és Serena együtt jöttek végig ezen az
úton. Akkor a kétségbeesés sötétségével lelkükben. Most mint boldog pár
térnek vissza rajta. Milyen hosszú volt akkor ez az út! milyen rövid
most!

Minden útba eső emlék megszólítja őket.

– Emlékszel-e még e mohos kőre? itt leültünk pihenni. Mit mondtál akkor?

– Emlékszel-e erre a forrásra itt az odvas kő alatt? Ittunk belőle s azt
találtuk, hogy keserű; pedig hiszen édes.

– Emlékszel-e erre a pagonyra, a hol annyi fűzéres piros bogyó volt
akkor? Azt mondtad, hogy meg ne kóstoljam, mert mérges. Nézd: pedig a
gyöngyvirág magja volt az; most tele van gyöngyvirággal a haraszt.

És aztán odafutott a nő s teleszedte az ölét azokkal az ártatlan
méz-illatú fehér virágokkal, a mik oly méreggyümölcscsé válnak őszre.
Úgy illett azokból egy bokréta a honvéd kalpag rózsája mellé!

Majd eljutottak ahhoz a meredek sziklafalhoz, a hol a kisértő árny
beszélt Inczével.

Ott megálltak a meredek szélén s nem is kérdezték egymástól:
«emlékszel-e még?» A nő átkarolta férjét és félve látszott őt
visszatartani, hogy le ne szédüljön a mélybe.

Ah, akkor az a gondolatjuk volt, hogy együtt abba az örvénybe
leugorjanak, s mint megijedtek egymás szemeitől, midőn mindketten ugyan
azt a gondolatot olvasták ki azokból. Mint borulnak egymás keblére most!
Mint keresik egymást szemeikkel, ajkaikkal!

– Siessünk. Anyám vár!

A mint a lövész csapat trombitaharsogása aláhangzott a sziklaútról,
egész Duda lakossága kiszaladt messze eléjük. Ifja, véne, asszonya,
férfia ujjongott, tombolt örömében.

Inczének üdvözlő beszédet is kellett meghallgatni, a mit biró uram
tartott hozzá, a minek az volt az érdemleges tartama, hogy lesz minden,
csak tessék beszállásolni magukat a vitéz uraknak.

Pedig hát szegény «Dudaiak nem élhetnek, hacsak szenet nem égetnek.»

Inczét generálisnak titulázták. Mondta, hogy ő csak alezredes.
Megalkudtak vele egy «ezredesbe.»

A feleségét mindjárt megismerték. Kezet is csókoltak neki. Ah az áldott
jó Serena kisasszony! Most már méltóságos asszony. De fölvitte az Isten
a dolgát!

Hanem Inczét nem ismerték fel, e katonaöltönyben, szakállasan,
bajuszosan. Az asszonyok mondogatták fennhangon: «de szép ember a lelkem
adta!»

Nagy volt a bámulásuk a jó embereknek, mikor Incze egyiket-másikat nevén
szólította s emlékezteté a Sió melletti hajczéczúra, a fehérvári nagy
petekre. Még akkor sem hajaztak hozzá.

– Hát kurátor uram hová lett?

(Hogy még azt is ismeri!)

– Az nem jöve el. Magyarázá a biró. Az nagyon csendes ember most. A
mióta megijesztették. Guerillákat vezetett az erdőn keresztül; aztán a
császáriak elcsipték, Krikszkritt elejbe állították, kötélre itélték;
már a nyakán volt a hurok, akkor kegyelmezték meg. Azóta nem megy
sehová. Mindig a parochia udvarán ül.

Incze pihenőt rendelt a csapatnak, biró uramra rábizta, hogy a mit a
szállásmesterek rendelni fognak, kész fizetésért teremtse elő. Azzal
előre bocsátá a csapatját. A nép asszonyai, leányai törték magukat,
éljent visítozva a honvédek nyomában, a gyermekek czigánykereket hányva
vonúltak előttük.

Incze és Serena a temető felé vették útjokat. Ez volt az ő jövetelük
czélja.

Könnyü volt rátalálni a sírra. Annak volt egyedül keresztje a többi
fejfák között. Még rajta volt a tavaly ráakasztott koszorú: az
immortellek, szalmavirágok még szineiket sem hagyták el. A sír szépen be
volt vonva fris pázsittal s sűrűn ki volt hímezve a temetők pompájával,
a sötétkék kigyójáczintokkal, és a sárga csillákkal (scylla). Az a kis
kereszt pedig be volt lepve sűrűn a kis apró helix fajú csigákkal, a mik
a völgyben millió számra teremnek. Olyan volt, mintha gyöngyökkel lenne
kirakva. A természet fényüzése gyönyörű!

Akkor nem sírt a leány, mikor egyetlenét a világon e sírba letették.
Most már kivehette részét az eltett fájdalomból. Most már volt, a ki
osztozzon benne. Most már lehívhatta az égből zokogásával az üdvözültet:
hiszen öröme volt, a mit azzal megoszszon, hogy a mennyország gyönyöreit
szaporítsa vele.

– Mondjátok meg neki, ti őrtálló virágocskák! mondjátok meg neki, ti
örök fűszálak! Mondjátok meg neki ti soha el nem muló kagylók; hogy itt
volt leánya, szivétől szakadt gyermeke; boldogan: szeretve,
megdicsőülve. Nyugtassátok meg szeliden alvó porszemek, az ő drága
hamvait: lehetővé lett a lehetetlen. Üdvösség lett a kárhozatból; a
kétségbeesés titkából a boldogság dicsekedése támadt. Halld meg, te
drága por a földben, te tiszta szellem az égben: leányodnál nincs
boldogabb nő a földön, nincs szeretettebb, nincs büszkébb nő a földön.
Halld meg, te csillagsugárrá váló lélek, te virággá váló por, hogy
leányod boldogsága, üdvössége oly nagy, hogy azt egy hosszú élet minden
szenvedése nem törülhetné el többé. Halld meg: és imádkozz érettem
odafenn. A tiszta szent szűz előtt légy szószólója gyermekednek. Ő adta
nekem ezt a kincset. Úgy fogom azt megőrzeni, mint az ő oltáráról
elhozott szentséget. Megőrzöm ezt a nekem adott kincset lelkemnek minden
erejével mindentől, a mi reá homályt vethetne; hogy mikor egyszer
tündöklő arcza elé jutunk odafenn, azt mondhassam neki: «mi asszonyunk:
ilyen fényes volt, mikor nekem adtad, ilyen fényes most, mikor neked
visszaadom!»

Incze felölelte a földről a szent extasisban őrjöngőt, ki ott a
fűszálakat csókolgatá, mikre férje rátaposott, s engesztelte őket, hogy
ne haragudjanak az ő kedvesére azért.

Ha el nem viszi őt erőszakkal onnan, az a nő megtébolyodik ott.

Mikor aztán gyöngéd kényszerrel eltávolítá őt a sírkertből, a mint annak
a kapuján kiléptek, már akkor a túlboldog gyöngédség ragyogott könyein
keresztül. Olyan volt kedélyének ez indulatkitörés, mint a tavaszi égnek
a zivatar: feléled utána.

A temetőből a hajdani lakóház felé indultak.

Hajh, ez nem olyan mosolygó kép, mint az «Isten szántóföldje». Egy
elhagyatott kert szomorúbb látvány, mint egy temető.

A hol egykor a pompás nagy káposztafejek nőttek és gondolkoztak, most
embermagas laboda burjánzik; bűzölő növényproletárok, miknek szaga
méreg, érintése szenny, ragadós magja utálat, foglalták el a sok éven át
mivelt földet, dobzódva a kiirtott aristokraták örökében. Szamárlapu,
disznóparéj, kutyatövis, koldusdió, fává nőtt ott: senki sem irtotta
most ki. A kúszált folyondár-szövevény között nem lehetett rátalálni az
elfojtott levendulabokrokra. Zöld pázsittal csak az út maga volt benőve.
Máskor ez volt tisztára gereblyélve mindig.

A kis faházba alig lehetett belépni a bozóttá nőtt maszlagtól. Mintha
boszút akart volna állni azért, hogy mindig irtották a fajtáját a
kertből, a méhek miatt, a miket virága elbódít.

Szegény Sós Márton rezidentiája még egy fejedelmi pompával szaporodott
meg. Teleszőtték a pókok selyem szőnyegekkel. Jó volt ott nekik. Az
eresz alatt emberfőnyi darázsfészkek csüggtek.

A takarótalan hárságyon ott hevert még a hajdan vánkosul szolgáló ócska
vén könyv: téli hólétől szivárványossá penészedve. Az ágy fölött függött
egy tenyérnyi kis rámában egy silhouett. A lévita képmása. Valaha pápai
diák korában nyirta azt számára ollóval valami vándor művész. Rá
lehetett ismerni róla.

Serena levette azt onnan. (Nyilván senkinek sem kellett.)

– Ezt nekünk kell megőriznünk; ez a mi ereklyénk.

Azután felállt egy feldöntött Dzirdzon kasra s kezével benyult a kis
faháznak két gerendája által képzett mélyedésbe. Arcza felderült, mikor
megtalálta azt, a mit keresett.

Egy papirba göngyölt csomag volt az, sokszorosan átkötözve galanddal.

– Ez az én örökségem, szólt szeliden mosolyogva Inczének.

– Mi az?

– Fogjad.

– Hogy nem arany, azt a könnyűségéről érzem.

– De többet ér az aranynál. Majd megtudod azt egyszer.

Serena eltette a szerény csomagot oldaláról szíjjon függő kis táskájába.
S hagyta Inczének találgatni, hogy mi lehet az, a mit ő érdemesnek tart
e helyen felkeresni, örvendeni megkerülésének, s a mit örökségének
nevez?

Ha megmondta volna neki Serena, hogy mi «van» benne? hogy kaczagott
volna rajta!

S ha megmondta volna neki egy csillagjós, ki jövendőt lát, hogy mi
«lesz» belőle? hogy sírt volna rajta!

Semmi… és minden…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Incze is hordott magával egy rejtélyes bőrtokot; mely a hadjárat alatt
mindenütt vele járt, soha le nem került a nyakából. Némelyek azt hitték,
hogy egy nagy távcső van benne, a mivel az ellenséget három
mértföldnyiről meg lehet látni; mások azt mondták, hogy azok a mesés
térképek vannak benne, miket a katonai kormány egyetlen példányban
őriztet a budai várban. Nem volt pedig abban sem az egyik, sem a másik;
mert abban a dudai község matrikulája volt összegöngyölítve. S ez
nemcsak a dudai községre nézve kipótolhatlan kincs, hanem Inczére nézve
is. Most hazahozta azt.

A kertből az ismeretes úton a méhesen át szándékozott Incze az udvarra
jutni. De tapasztalá, hogy az az ajtó most be van zárva. Az ajtó
hasadékán bátran át lehetett az udvarra látni. Az is olyan szomorú hely
volt, mint a kert. Telenőtte azt a seprű-libatopp; a gazdasszonyt
gyászoló udvarok gaza. A háztetőn a galambok helyét csiripelő verébsereg
foglalta el, s a ház oldalán egy pár nagy varangy tesz megújított
kisérletet a vakolatvedlett falra felmászni. A sürű laboda között jár
alá s fel egy férfi, hosszú bot a kezében. Ez a kurátor. Mindennap eljön
délelőtt-délután megnézni a parochiát, hogy csakugyan valósággal üres-e
még? kivül mekkorát hullott a vakolat? belül mekkorát nőtt a penész a
falon? az egérlyukak hánynyal szaporodtak? a darazsak hány réteg sejtet
raktak már az ablak szemöldökfájára? Semmihez hozzá nem nyul. Meghagyta
neki a lévita, hogy a míg ő haza nem jön, semmihez a háznál hozzá ne
nyuljanak. Nem is tették. A butorok zöldek már a penésztől; a belépőt a
régi ruha szaga fogadja, s hosszú pókhálók csüggnek alá a gerendákról,
megvastagodva a mindenüvé beható portól.

A kurátor megállt és arrafelé fordult, mikor a kertajtón a dörömbözést
meghallá; de nem sietett oda azt kinyitni. Azután azt is elhallgatá,
hogy valaki hogy vesződik a zár nyitogatásával. Próbálgathatja azt!
Furfangos egy stratagéma az: még a korábbi lévita készítette. Számoló
zárnak nevezik. Három vaslemez van kívül is belül is, s azon egy fogas
rúd megy keresztül. A ki tudja, hányat kell fordítani jobbra-balra
mindegyik lemezen, annak kinyílik a zár; a ki nem tudja, elforgathatja
itéletnapig.

A kurátor hátradült a botjára, tenyerébe fogta az állát s hallgatta
hidegvérrel, hogy forgatják azt a kinyithatlan lakatot.

Egyszer aztán felnyílt az ajtó. Serena ismerte a zár titkát.

Először azon bámult el a kurátor, hogy tudta azt valaki felnyitni?
Azután meg az elszörnyedés hangja tört ki belőle, mikor Inczét és
Serenát karöltve az udvarra lépni látta.

– Hüh!…

Ez ráismert Inczére rögtön, daczára megváltozott arczának és
egyenruhájának.

– A barát, meg a papkisasszony! dörmögé ijedten Incze jó nap kivánására.

– Elmult az, jó öreg; szólt Incze nyájasan. Most alezredes vagyok, s
férje az ön egykori kisasszonyának.

– De hogy lehet az? szólt az, fejét hitetlenül lóggázva.

– Biz öreg, az egész Isten hirével történt; itt hozom a község
matrikuláját; abból majd megláthatja. Tudom, keresték azóta.

– Magával vitte a lévita, hogy beleirja, ha valaki ott a táborban elesik
közülünk. Hát ő mikor jön haza?

– Otthon van már: az ő atyjánál, a paradicsomban.

– Uram s én Istenem!

Incze átadta a kurátornak az anyakönyvet.

Az kigöngyölíté azt, s a mint az utolsó lapjára nézett, bámulattal
csóválta a fejét, s újra meg újra elolvasá s aztán szótagolta az
odairottat: «Áldorfai Incze, helvetiai hitvallású evangelicus, őrnagy.»

– Nagy dolgok történnek a világon! Harmadéve itt jött be ugyanezen az
ajtón, fehér fekete palástjában s én meg nem akartam beereszteni a
paplakba. Csodálatos világ. És most katona! Pedig milyen szépen tudott
prédikálni! És Serena kisasszony az ő felesége! És a lévita eskette őket
össze. És ez meg meghalt. Csodálatosak az Isten útjai!

Ekkor aztán felnyitotta a kurátor az ajtót, hogy lépjenek be a házba.

Értelmes ember volt: vette észre a fájdalmas hatást, a mit az
elhagyottság látása költött Serenánál.

– Biz itt pusztulásra vált minden. Nincs asszony a háznál. Valljuk meg
az igazat, férfi sincs a háznál. Közel egy éve már, hogy nincsen
lévitánk. Mind vártuk, hogy visszatér a régi. S ime meghalt.

Incze sietett Serenát kivinni ezekből a szomorú szobákból; benn a
kisértetes emlékek járták a halott tánczot, a nekik való lidércznyomású
bűzben. Az ismerős butorok, miket a zöld penész befogott, magok is
halottaknak tüntek már fel. Jobb lesz odakinn a nagy szederfa alatt a
régi kőpadon leülni, a malomkő-asztal mellé.

A kurátor megköszönte szépen, hogy az ezredes úr nem restelte a szegény
falu anyakönyvét magával hordani s nekik ide elhozni. Bizony nagy
híjával voltak. Úr vacsoráját felvenni csak eljárhattak a harmadik
faluba sátorosünnepen; ha születés vagy halál volt a faluban, el is
hozathatták onnan a papot: de nem volt matrikula, a hova az a megjöttet
és elmentet beírja.

S mind ennek az volt a vége, hogy rossz világ van most.

Hogy annak a lévitának is meg kellett halni!

Pedig légátus sem jön már; nincs már diák, mind elment a háborúba, a
mennyi volt.

Míg a szegény jámbor ember a maga alantjáró panaszaival tartotta
vendégeit, az utcza felől feltámadt a nagy zsivaj, mely a honvédek
érkeztét kisérte. Azoknak az ismert nagy kerülő uton kellett jönniök;
Incze megelőzte őket a kerten át.

A trombitahangra aztán bucsút vettek a kurátortól. A jó ember, hogy
megmutassa tiszteletét, kezet akart csókolni Serenának, mit az meg nem
engedett neki.

– Hisz a megboldogult tiszteletesnének is kezet csókoltam én!

– Az önnek lelkésznője volt.

– Hm, hm! dünnyögött magában a kurátor; valamit főzött a fejében, a míg
vendégeit az utczaajtóig kisérte.

Az utczára nyíló ajtó is keményen be volt zárva. Nem eresztett ő a
parochiára könyörgés nélkül senkit.

De mielőtt a kulcsot újra a zárba dugta volna, odafordult Inczéhez, s
nagy meggondoltan így szólt:

– Uram. Ezredes úr. Hadd szóljak még egy szót!

– Beszéljen, kurátor úr.

– Nem veszi rossz néven? Ezredes úr most már a mi hitünkre tért. Ez
nagyon jól van. Ennek örül a lelkem. Hogy a mi kisasszonyunkat elvette,
azért is áldja meg az Isten. De hogy katonává lett, abban semmi örömem
sincsen.

– Miért jó öreg?

– Nem lehet ennek jó vége. Annyi az ellenségnél a katona, meg az ágyu,
hogy azt meg nem lehet számlálni. Csak utoljára is mink maradunk alul.
Én már nem megyek többet honvédek elejbe éljent kiáltani. De ha lehetne,
azt mondanám valamennyinek: elég volt már, menjetek már haza, béküljünk
már ki valahogy! Én tudom, hogy mi az az ellenség, mert én kóstoltam
belőle.

– Én pedig ettem is belőle, szólt hetyke tréfával Incze.

– No no! Ezredes uram. A hányat a kerék föl, annyit alá. Nem akarok
rosszat mondani. Bárcsak rossz próféta lennék inkább. Szivesen elbujnék
a töklevél alá, mint Jónás s onnan nézném a világot. Én csak rossz végét
látom mindennek. Egyet mondok: de ne szégyelje el magát miatta. Majd ha
egyszer olyan bolond idő jön: bár ne jönne; de hátha eljön? a mikor a
nagy dicső hazafiaknak azt mondják, a mit már sokszor mondtak, hogy
«ill’ a berek! nádak, erek!» ne meneküljön ám sehova máshova; hanem
jusson eszébe, hogy itt van Duda. Itt nem keres senkit, semmit az
ellenség. Pénzünk sincsen, szénégetésből, szerszámfaragásból élünk. Ide
nem jönnek utána. Az erdőkön át a kanászok elvezetik. El is helyeztetjük
itten szépen. Addig be nem hagyjuk töltetni a lévita helyét. Megvárjuk.
Ha egyszer vége lesz az ezredességnek, jöjjön el hozzánk lévitának,
megjavítjuk a dácziáját, kitisztítjuk a parochiát. Hozza ide a
feleségét: szép tiszteletes asszony lesz belőle; jobban megbecsüljük,
mint a szegény boldogultját. Nálunk el lesz rejtve holtig.

Incze nem nevetett e csodálatos ajánlaton. Serena szemeibe önkénytelen
köny tolult. Némán kezet szorítottak a jámbor együgyű emberrel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Van tehát már Inczének két kilátása új életet kezdhetni, ha ez a mostani
bukik s ha egyátaljában az «élet» megmarad. Az egyik a párizsi bankárház
főnöksége negyvenezer frank fizetéssel, a másik a dudai lévitalak,
tizenöt bankóforinttal és a többivel.

Tréfás a sors. Ki tudja, mit ád még?


HOGYAN LESZ A FIÚBÓL ATYÁINAK ATYJA?

Incze azt a feladatot, a mi rá volt bízva, az unalomig könnyűnek
találta. Futárai által naponkint értesült a harcztér nagy mozgalmairól:
a nagysarlói ütközetről, a losonczi mesterrohamról s aztán Budavár
vívásáról. Neki mindezekben nem volt része. Egy önkényt visszahúzódó
ellenséget kellett kisérnie.

Ez a helyzet őt kínozta.

Munkához volt szokva. Mikor nagy, terhes feladatok súlyosultak rá, akkor
felemelte az erőérzet; gyönyöre volt oly munkát elvállalni, melytől más
visszaretten. Mint tanár, mint tudós szüntelen oly feladatokkal küzdött
meg, a mik nem igértek sikert. S mikor egyszer a kardot vette a kezébe,
akkor meg abban telt kedve, hogy elfoglalhatlannak hitt álláspontokat
ostromoljon és vívjon meg. S most, midőn társai az ős Buda falait
döngetik: ő nem lehet ott!

Bántotta az a gondolat, hogy ő is egyikévé lesz azoknak a félretolt
hősöknek, kiket a fővezérek az ország távoleső részeibe egy-egy
elszakított hadcsapattal czéltalan sétahadjáratra elküldöztek.

Egy napon aztán azt a parancsot kapta, hogy hagyjon félbe rögtön minden
hadmüveletet a Bakonyban s siessen a Balaton partjához.

A Balaton partjához! A hadjárat minden terétől oly távol, hogy a
köröskörül dörgő ágyuk szavát meg ne hallja!

Futárjai beszéltek neki sokat a vezérek egymásközötti visszavonásáról, a
harczi körök és a kormány közti ellentétekről. Elhozták neki a
napiparancsot, melyben a csapatvezérekkel tudatja a hadügyminiszterium,
hogy ezentúl valamennyien neki lesznek alávetve. Követte ezt egy hosszú
sora a hirhedett neveknek, melyek viselői elkeseredetten dobták oda a
kardot a kormány lába elé s azt mondták, hogy nem harczolnak többé.

Előtte volt a példa, a jogczim, az ok: hasonlót tenni.

Nem tehette azt.

Mit mondott ez az asszony? «Mi e zászlónak hívei tartozunk maradni, ha
nem jutalmaz is. Ennek az árnyékában van a mi mennyországunk.»

Nem lehet e szavakat elfelejteni.

Incze azt mondta, hogy engedelmeskedik s megy oda, a hova parancsolták,
nem fürkészve a kitalálhatlan okot.

Nem tudom már kinek, az a tréfás ötlete volt ez időben, hogy a tihanyi
félszigetet kell megerősíteni s azt egy második Gibraltárrá átalakítani.
E feladat nézett Inczére. Tehát még az is, hogy nevét egy hősköltemény
parodiájában örökítse meg: legyen egy második nagyidai veszedelem
tragicomicus hőse.

Még az sem riasztá vissza. Csapatjának kiadta az útszabályt a Balaton
felé.

Útközben Styrián keresztül jött utazóktól megkapta a bécsi és külföldi
hírlapokat, mikben közölve volt az Oroszországgal kötött szerződés. Az
orosz czár oly haderőt küld Magyarország leverésére, mely elég egy nagy
hatalmat is porba vetni.

Ime, itt van előtte a bizonyos bukás. A sír, a börtön, a hontalanság, a
kétségbeesés. Hasztalan minden erőfeszítés: reménytelen minden küzdelem
ezentúl.

Krajna felé pedig egészen szabad az út. Menekülhet, a mely órában akar,
mint mások sokan. Külföldre szóló franczia útlevele is van Leótól.

Nem teheti azt.

Hogy mondta ez az asszony? «Mi lenne a hazából, ha minden ember azt
kérdené: mi lesz én belőlem? Inkább vérzeni, mint pirulni!»

Nem tántorodott el. Folytatta útját, a merre küldve volt.

Ismét keresztül kellett e közben vonulni azon a városon, hol egykori
otthona, a kolostor állt.

A mint a hegyhátról a völgybe alákanyarodik az út, a szép
cseresnyefákkal szegélyezett országúton egy nagy tömeget lát a város
felől szemközt közeledni. Egy egész tábort, sok ezer emberből állót. Az
útfélen taraczkok dörögnek, mintha ütközet kezdődnék.

De az eléje hömpölygő sereg nem ellenség, nem villognak szuronyai,
ellenben zászlója tömérdek és az mind nemzeti háromszín.

Kitalálta, mi az? Ma *-en alkotmányos ünnepély van. A tavaly választott
országgyülési képviselő leköszönt s helyébe mást választ a nép. Jámbor,
szófogadó nép ez, a ki nem ismeri még a pártküzdelem gyönyörüségeit. A
kit az ő papja ajánl neki, annak tűzi fel a jelvényét a kalapjára s a
kit követének választott egyszer, azt, a míg csak él, újra megválasztja
mindig, ha az megannyiszor más oldalára ül is az országház teremének.

Inczének előre elmondták a futárai, hogy a választási elnök az apátur
lesz, s a választóközönség egy szívvel-lélekkel el van határozva magát
az elnököt kiáltani ki képviselőjének.

Incze azt mondta rá: jól teszik; egy becsületes jó hazafival több lesz
odafenn.

Szemközt jövő hadcsapatát félreállítá az útból. Első az alkotmány,
azután a hadsereg.

A választók tömege nagy üdvrivalgással jött előre. A gyalog hadat hintók
és szekerek beláthatlan sora követte. Legelől jött egy nyitott hintó hat
fehér lóval, a díszruhás kocsis mellett ült egy markos öreg férfi, két
kezében nagy selyem lobogót tartva: a hintó két oldalán felszalagozott
lovas bandérium ügetett.

A hintóban ült az ősz apátur. Egyedül.

Mikor a hintó a hadsor elé ért, Incze tisztelgést parancsolt, s maga is
katonásan üdvözlé az apáturt.

Erre a hintó megállt, az apátur leszállt s Inczéhez közelített.

Akkor Incze is leszállt a lováról s a közeledő elé sietett.

Az agg egyházfő levette fövegét s úgy lépett eléje.

És így szólt hozzá:

– Atyánk!

Incze elámult: lelke elzsibbadt e szónál.

Az ősz folytatá:

– Légy általam üdvözülve a nép nevében. Választókerületünk e mai napon
egyhangú felkiáltással téged választa meg országgyülési képviselőjének.
Fogadd ezt jutalmul a haza és a nép javára tett küzdelmeidért. Fogadd e
megbízást a haza és a nép javának előmozdítására. Szeress minket, a hogy
mi szeretünk téged.

A többit elfojtotta a köny.

S ez valóban nagy szeretet volt.

Hogy maga azon férfi, kinek közönséges időkben, közönséges lelkek
szokása szerint, az elpártolt, a hitehagyott iránt, ha nem gyűlöletet
tán, de legalább bizalmatlanságot, elhidegülést kellett volna éreznie: e
nagy napok, e nagy szenvedélyek sugallata alatt nem látta benne az
elveszett fiút, nem az apostatát, hanem csak a hőst, a hazafit, s
levette a saját ősz fejének szánt cserkoszorút onnan, s az elpártolt fiú
homlokát koszorúzta fel vele.

Incze ingani érzé a földet a lábai alatt.

A harcz zajában, mintha száz szeme volna, oly éber tud lenni, s ez
éljenrivallásban elveszti szemefényét, nem lát.

Mi történik vele?

A sors keze jár-e feje körül, midőn babérkoszorúját a cserkoszorúval
cseréli fel? Emberi dolog történik-e itt; hogy a hazafiúi megtisztelés,
melyért annyian oly nagyon törik magukat, őt az útfélen, mint véletlen
lepje meg?

Nem kötelesség-e azt elfogadni? Nem magasztos feladat-e az, a mit a nép
most vállára ruház? Nem Isten szava-e a nép szava?

S ha ő most e megtisztelést elfogadja, minthogy két helyen két
kötelességnek eleget tenni nem lehet, akkor csakugyan le kell mondania a
katonai pályáról: az országházba nem lehet bevinni a kardot.

Ez a csábkép varázslóbb volt, mint a többiek.

Nem kinálkozott gyönyör alakjában, nem unszolt menekülésre: egy másik
nehéz és veszedelmes kötelesség képében csábított a kitérésre. A
törvényhozó teremben egy ember szavai több hasznot tehetnek, mint tettei
a harczmezőn: víhat ki ott olyan diadalt, mely többet ér egy megnyert
ütközetnél.

Egy harsány hang felkiáltott a nagy tömegből.

– Éljen a honfi, ki értünk harczolt!

Az erdők visszhangozák a felzendülő rivallást.

Ekkor egy másik hang kiáltott fel.

– És éljen a honleány, ki sebesülteinket ápolta!

Erre hangzott még fel a nagy riadal. Vége sem akart lenni.

A nép észrevette, hogy Áldorfai Inczének neje is ott van, s minthogy a
nő nem volt rábirható, hogy szekeréből leszálljon, a néptömeg felemelte
őt szekerestül együtt s úgy hozta őt vállain egész odáig, a hol férje
állt.

Ez határozott.

Inczének e nőt kellett látnia, hogy ne kételkedjék többé azon, mit kell
felelnie?

– Polgárok! Honfitársaim! szólt az elhallgató néphez, azon a szép csengő
hangon, mely oly ismeretes volt a nép előtt. A honfiui megtisztelés, mit
elém hoztok, magas jutalom. De kezem nem éri el azt, s homlokom nem
viselheti. Oldalamon kard van, fejem fölött zászló. Hűséget esküdtem
ezeknek.

Egyszerre elveszté eszméletét; nem tudta, mit mondjon tovább. A
legnagyobb szónokokon megesik ez. Egy gondolat, egy szó nem jut eszükbe
többé; mintha vándorolni ment volna valamerre a lélek s messziről nézné
az itthagyott húsbálványt: nos, mit tudsz nálam nélkül?

E perczben Serena arczára tévedt tekintete. S egyszerre megtalálta a
lelkét.

– Igen. Esküdtem Istennek és hazámnak, hogy e kardot le nem teszem, a
míg egy dob pörög, a míg egy fegyver dördül. E kard oldalomon védelmezi
hazámat az ellenség ellen; védi az én lelkemet a poklok ellen. E kard
nélkül nem vagyok más, mint egy hitehagyott lelkész, ki eltávozott szent
hivatásától, oltárától, a világ örömeiért, dicsőségeért. Hagyjátok meg
az én mentsváramnak azt a tért, melyet e kard hegye körülem kerít.
Hagyjátok meg kezemben ezt a zászlót, melyet a legszentebb bucsújárat
processiójában hordoztam eddig; megtépte azt kezemben vihar és golyó, de
szivemről le nem tépi, csak a halál. Együtt a két kötelességet nem
viselhetem. Míg katona vagyok, vezérem parancsol; a dobszó, a trombita
indít meg, és megállít. A katonát törvényünk kitiltja a törvényhozás
tereméből. Nem is való vagyok oda. A mi tán erényem a harczmezőn, hibám
volna az országházban. Oda higgadt, meggondolt férfiak kellenek,
ismeretekkel, tanulmánynyal és tapasztalatokkal, kik magasról messzire
látnak, kik szükségben tanácsot tudnak adni. Az én egész tudományom a
percz szülte lelkesedés. Jó ott, a hová vezérem küld, rossz ott, a hová
ti küldötök. Ne cseréljetek el. Elvesztenétek vele egy buzgó katonát s
nyernétek érte egy rossz képviselőt. A megtiszteltetést visszaadom:
válaszszatok nálamnál jobbat közületek!…

Incze egész beszéde alatt folyvást Serena arczát nézte. Ragyogott az!
Hiszen ők mindig együtt szoktak gondolkozni. Szivéből beszélt a férj.

Szavai után mély csend lett. A körülálló néptömeg nyomott hangulatban,
feszült figyelemmel várta, mi fog történni most?

Az elnök, az ősz apátur szólt a néphez.

– Polgártársaim! Hallátok: választott képviselőnk a ráruházott megbízást
nem fogadta el… Okait elmondá: miért utasítja el azt?… Megértettük… Most
új választásra kerül a sor… Én tehát kikiáltom képviselőjelöltül –
másodszor is Áldorfai Incze alezredest…!

Ezernyi ezer hang ordítá újra az éljent. A türelmetlen üdvkiáltás
magával ragadta még a katonákat is: Áldorfai Incze azon vette észre
magát, hogy most már nemcsak a választók szemközt, hanem a honvédek és
huszárok is a háta mögött nekihevülten kiáltják nevét az «éljen»-nel; a
lábhoz eresztett fegyver csattog, a huszár kardja villog a levegőben; a
választók süvegeiket lobogtatják s zászlóikat lengetik; mindenkit
magával ragad a hevély.

Serena elsápadt.

Mikor nagysokára el tudták csendesíteni a vezetők a riadalt, s az apátur
ismét szóhoz juthatott, ezt mondá Inczének:

– Hallottad e nyilatkozatot? E nép ismét megválasztott téged. És ha
százszor lemondasz, százszor megválaszt újra. És a míg élsz, s a mikor
Magyarországon képviselő testület lesz, mindig téged fog megválasztani
és senkit mást. Ha elébbvaló dolgod van a harczmezőn, széked üresen fog
állani az országházban: a nép várni fog, míg kardod elvégzi munkáját, s
leszállhatsz lovadról, hogy székedet elfoglald a bölcsek sorában. E
népet megnyerted; soha el nem vesztheted többé. S most engedd még
egyszer mondanom: «atyánk, honatya, légy üdvöz minálunk!»

A vihar elkapta a falevelet.

A nép vállára emelte Áldorfai Inczét s a hatlovas hintóig le sem tette
onnan. Nem lehetett az ellen küzdeni többé. El kellett foglalnia a
díszhelyet. Itt már valóban nem ment, de meneszteték.

Hasztalan lett volna megkisértenie minden beszédet. Akár mit mondott
volna, azt kiáltották volna rá: «éljen!» s vitték volna magukkal.

S a dicsőséghez nem volt egyedül. A nép osztályosát is látni akarta: a
nőt oldala mellett. Serenának is rá kellett magát vétetni, hogy férje
mellé üljön a díszhintóba, ha azt nem akarta, hogy a szekerét egész a
városig a vállaikon vigyék a derék polgártársak.

S minthogy a választási elnök is, a dolgok rendi szerint, ugyanazon
hintóban köteles helyet foglalni, melyben a megválasztott képviselőt
bevezeti a választás szinhelyére, s minthogy a hátulsó díszülés csak két
ember számára van készítve, voltak pedig hárman, annálfogva a másodrangú
szemközt ülés felett olyan harcz támadt, mint egykor az isaszeghi híd
fölött. Egyik fél sem akarta azt a másiknak engedni.

Az apátur nem engedte azt Inczének, mert ő a nap hőse; Serenának sem
engedhette azért, mert nőé az elsőség. Ezek ketten viszont nem
engedhették az apáturnak; mert az egyház az első, s még inkább a tisztes
aggkor.

Végre az apátur hivatalos tekintélyét hívta segélyül.

– Képviselő úr! Itt most én kommandirozok! Én vagyok az elnök, a
tábornok. Önök engedelmeskednek!

Ezzel el lett intézve a vitás kérdés s akkor aztán megindult a diadalmas
menet: elől a lovas banderium, utána a hatlovas hintó, azután a végtelen
szekérsor fellobogózva, a város felé. A katonaság kivül maradt a mezőn.

Rémséges diadalmenet volt az! Tiz mérföldnyi területből összetódult a
nép * városába. Egész szekértábor állt kétfelül. Diadalívek voltak
rögtönözve, s fehérbe öltözött hajadonok fényes sora állt a fenyőlombos
kapuk előtt. A kettős torony minden harangja zúgott, a kapukból
üdvlövések dörögtek; a Rákóczy induló harsogott, s a fellobogózott házak
ablakai, kapui, kerítései mind rakva ujjongó, üdvözlő néppel, a háztetők
sivalkodó fiatalságtól ellepve. A diadalíveknél koszorúk özönlöttek a
hintóba, eltemetve virágeső alá a hőst és nejét, még az egyházfőt is.

Így vonult be hajdani kolostora székvárosába az egykori diakonus – a
gyimóti szentképfestő fia, – és felesége, a dudai lévita leánya, a
díszhelyet foglalva el s velük szemközt azon ősz férfi, ki rangjára:
egyházi fejedelem; hatalmára: falvak és városok ura; erényeire:
köztisztelet tárgya; és atyja mindenkinek; s a ki most a másodhelyet
foglalja el e két ember előtt.

Incze komor volt: szíve reszketett.

Az olyan egyenes jellem, mint az övé, nem tud örülni az olyan nagy
dicsőségnek, melyet nem érdemelt meg. Megretten tőle! Nyomja az
kedélyét, mint egy nagy adósság, melyről tudja, hogy vissza kell
fizetni; de nem tudja, honnan?

S ha Serenára tekintett: azt halálsápadtnak látta. A nő arcza nem
ragyogott; szemei a végtelenbe látszottak bámulni.

A nők finomabb idegeinek több érzéke van, mint a mieinknek. Míg mi
okoskodunk, ők sejtenek s a jövendőket megérzik.

E kábító zajban, e szünetnemtartó üdvriadalban elmámorosult lelke egy
álomképet zavart össze az eleven látványnyal.

… Mintha ez a derült égbolt az átlátszó oczeán felszíne volna.

… Mintha ezek a diadalkapuk, e virágos lobogós fák: a tengerfenék
virágai, a csodás isis és antipathes korall grották volnának.

… Mintha ezek a koszorúk, mik felé repülnek mindenünnen, a rejtélyesen
élő meduzák, kválok koszorús szörnyei volnának.

… S mintha a tulipánalakú balánok között vinné őt csendesen csigateknő
hintajában a zöldarczú tengeristen, delphinfarkú paripái prüszkölnének
oda elől.

… S mintha odafenn a magasban egy roncshajó küzdene a viharral s az
ordító, imádkozó, szítkozódó alakok között állna az ő férje, hideg,
márvány-arczczal tekintve alá a víz mélyébe. A hajó ég: – mindjárt
felrobban… Egyet dördül…

Ez a dördülés magához téríté.

Az elsütött taraczk üdvlövése volt az. Serena felijedt: mintha soha se
hallott volna olyat.

És aztán maga mellett látta férjét, és körülötte az egész szép világot:
a koszorúk nem voltak meduzák, a fenyőfák nem korállok, a hintó nem
csigateknő, s az ősz mosolygó arcz nem tengeristen. Álom volt-e ez?

De azért nem tudott mosolyogni. Egy elcsillapíthatlan érzés azt sugá
neki, hogy ez az üdvkiáltás lesz az ő halála…


AZ UTOLSÓ ÁGYU.

Vége van. – Nem mondom tovább a mesét. – Még valaki azt találná hinni:
kérkedünk s sebhelyeinket mutogatjuk.

A háboru lejárt. Leverettünk. Megadtuk magunkat. Ránk tiportak.

Be van végezve a történet. Minket csak ismerőseink sorsa érdekel még.

Alkonyat van. A végvidéki róna láthatárán most megy le a nap. Az utolsó
nap.

A láthatár fölött hosszú biborfelhők huzódnak végig. Alattuk még
aranysárga az ég, fölöttük már betegzöld. S a mint lemegy a nap, az
aranyszgélyű felhők világítanak még le a földre, lassanként tűzvörössé
válva. Az égre feltekintő azt várja, mikor zúdul alá már belőlük a
tűzzápor, vagy a véreső?

A rónát széles táblákban fedik a máléültetvények: jó menedék most
azoknak, a kik látatlanul akarnak eltünni. A mult napi erős záporok is
jót tettek velük; az utakon sár van; porfelleg nem árulja el messziről,
merre futnak?

A felbomlott nemzeti hadsereg egy része a török határ felé tartott. Arra
még nyitva volt az út.

Éjjel egy útféli csárdában tartottak utolsó haditanácsot a hadvezérek.
Csak menekülésről volt még szó.

Sorsot húztak, hogy ki maradjon leghátul a többiek menekülését testével
fedezni?

A sors a Vogtner-dandárra esett. Ez maradt paizsul hátra.

Az alkonyég vérvilágítása mellett huzódik csendesen a rónán keresztül a
végvidéki hegyek felé az utolsó dandár véghada: egy szakasz huszár, egy
század honvéd, aztán egy tizenkétfontos ágyú, hatos fogattal, meg egy
töltényszekér.

Ez az utolsó ágyú.

Közbül döczög egy szekér, azon négy sebesült: az utolsó sebesültek. Egy
asszony ül a kocsis-ülésben s az hajtja a lovakat.

Nagy sár van: az alföldi rónán a sár olyan, mint a szurok. Csak lépésben
lehet haladni. Szerencséjükre az üldözőjüket is épen úgy hátráltatja az.

Az útfélen egy szekeret találnak, mely el van akadva a degetben. A
fuvaros keményen nógatja lovait; de azok már inkább engedik a hátukat
üttetni az ostornyéllel, mint hogy a szekeret a sárból kivontassák. Mind
a kettőnek ki van marjulva a szügye.

A fuvaros szidja a szenteket és az apostolokat s azoknak a gazdáit.

A mellette elhaladó vitézek mondják magukban: ez ugyan csak megtanult
káromkodni. De azért nem segítene neki senki. Magát is alig birja már
odábbhurczolni az ember; van ilyen megrekedt szekér az útfélen elég;
győzné azt valaki mind kisegíteni!

Csak a szekeret hajtó asszony szól le a fuvarosra.

– Ugyan minek kínozza azokat a szegény állatokat? Inkább dobjon le a
szekér terhéből valamit!

Pedig a szekér nem látszik igen megterhelve lenni: mindössze négy kis
hordó van rajta, ponyvával leterítve.

A megdorgált fuvaros már épen készült valami magvas gorombaságot
válaszolni női kollégájának, midőn annak arczára tekintve, egyszere
valami mást gondolt. Fittyet vetett az ujjaival; az ostorát feldobta a
szekérre s aztán a lőcsnek támaszkodva, csámpás ferdeséggel várta, míg a
leghátul lovagló csapatvezér odaér hozzá.

Azt megszólítá.

– Innocenti!

A lovag felrezzent s a megszólítóra tekintett.

– Gideon!

Valóban ő volt az: de csak hangjáról lehetett ráismerni. Arcza egészen
parasztnak volt idomítva s a szűrdolmányt nem hazudtolta meg.

Nem szerették egymást.

Hanem ezek olyan idők voltak, a mikben a közösen elbukott ellenfeleknél
a rettentő csapás egyszerre eltörült minden ellenségeskedést. A győztes
ellenség diadalorditása mellett hova hangzott volna még a politikai
antagonisták, a vetélytársak, a személyes ellenszenvek pörpatvara?
Szidók és szidalmazottak futottak együtt, s örültek, ha egymást
megmenthették. (Egymás nyakába borultunk akkor s együtt sirattuk, a mit
közösen elvesztettünk.)

Incze kezét nyujtá Gideonnak. Rá nézve most már az csak egy elbukott
bajtárs, egy szerencsétlen együtt-menekülő volt.

– Mit mívelsz itt? kérdé tőle.

– Maradj kissé hátra, majd elmondom, szólt Gideon, a zsíros kalapot még
mélyebben húzva izzadt homlokára, míg a csapat tovahuzódott.

Akkor azt mondta Inczének:

– Léptess oda a szekérhez!

Incze odalovagolt.

Gideon felhajtá a szekértakaró ponyvát az alatta levő hordókról.

– Ismered, mik ezek?

Négy fehérre festett és egy zőldre festett hordó volt ott.

Incze hüledezve monda:

– Hogyne ismerném. Én hoztam el ezeket a bányavárosokból. A fehér
hordókban ezüst van, a zöldben arany.

– Az a kis zöld hordó öt mázsát nyom s háromszázezer forintot ér.

– Hogy jutottál te ezekhez?

– Elmondom. Mikor már el volt határozva, hogy lerakjuk a fegyvert, a
pénzügyminiszter parancsot adott a pénzügyi biztosoknak, hogy azokat a
szekereket, mik eddig az ország tulajdonát képező érczkészletet
szállították, a lugosi útról fordítsák vissza Arad felé. Harmadfél
millió az aranyban, ezüstben. Az osztrák vezérnek volt átadandó. Én
voltam az egyik megbízott.

– A többit könnyű kitalálni. Te a rád bízott szekeret mellékútra
terelted.

– De minő furfanggal! Halld csak. Négy vadász volt a szekér őrizetével
megbízva. Elébb azokat kellett rábeszélnem, hogy segítsenek a
kivitelben. Elmondtam nekik, mennyi pénz van ezekben a hordókban, ne
hagyjuk azt az osztráknak: ha Törökországba kivihetjük, mind az öten
herczegek leszünk belőle. Ráálltak a derék fiuk s este, a legnagyobb
zápor alatt félrecsaptunk a dülő útra; reggelig meg sem pihentünk. Két
nap két éjjel nem álltunk meg máskor, csak mikor valahol új lovakra
tehettünk szert. Azokat elvettük erővel. Harmadnap egy leégett faluba
értünk. Onnan már nem birtunk tovább menni a fáradság miatt; a lovaknak
is pihenés kellett. Hogy kedvet csináljak a fiuknak, az egyik fehér
hordó fenekét felüttettem s engedtem nekik, hogy az ujon vert
huszasokból töltsék meg a borjuikat és tölténytartóikat. Kaptak rajta.
Kiki elpakolt belőle, a mennyit csak birt. Egy közülök volt olyan okos,
hogy a zöld hordót is fel kivánta nyittatni. Bele kellett nyugodnom.
Pedig ez volt az én «oroszlánrészem.» De milyen nagy volt aztán a
káromkodásunk, mikor a hordó fenekét kivettük! A hordóban levő arany nem
kivert pénz, hanem egyetlen egy tömegbe van az öntve; öt mázsa egy
darabban; s az a gazember, a ki ezt így csinálta, még össze is
kovácsoltatta az aranyat, hogy könnyű szerrel le se lehessen belőle
törni egy nagy darabot.

– Az a gazember én voltam, monda Incze.

– No jól van. Most hát légy becsületes ember s segíts odábbvinni.

– Mit?

– Ezt a kincset.

– Hát a tied ez?

– Úgy? Nem hagytad végigmondonom. Hát ezen az éjszakán a pajtások
álmosak voltak valamennyien s abban egyeztek meg, hogy egy közülünk
ébren maradjon s őrködjék, míg a többi alszik; s aztán mikor az órája
letelt, keltse fel a következőt. Én nem keltettem fel a pajtást: láttam,
hogy nagyon jól alszik; befogtam a lovakat s szépen elhajtottam a
szekeret mindenestül. Tudtam jól, hogy a pajtások nem fognak utánam
jönni, mert mindeniknek van már ötven font ezüst a táskájában; azt ott
nem hagyják; annyi teherrel a hátán pedig gyalog ember szekeret utól nem
ér. De az ördög volt velem. Ide ragadtam a szekeremmel a sárba, s kárba
vesz az egész nagy kincs, ha téged össze nem hoz velem a szerencse.

– De hát mi szerencse az rád nézve?

– Az igaz, hogy csak fél szerencse: ördög vigye ezt a két rossz gebét,
hogy nem tudnak odább vinni, mert már most kénytelen vagyok a
zsákmányomat veled megfelezni.

– Ne átkozd a sorsot; én nem kérek belőle osztályrészt.

– Kitelik tőled az a bolond, hogy itt hagysz a szekeremmel együtt.

– Ha rajta akarsz maradni, igen.

– S nem vontatod ki a szekeremet a sárból?

– Ha az ország kincse rajta van, nem.

– Az ország kincse? Meg vagy te bolondulva? A mi saját jogos
tulajdonunk, a mit ha itt hagyunk, az ellenségnek jut prédául! S te
ehhez szégyelsz hozzányúlni. Ez nem az országé többé: ez az ellenségé!

– Annyit tudok, hogy nem az enyim.

– No hát az enyim! Ha az országé, akkor az enyim; mert én is az ország
vagyok; ha az ellenségé, akkor is az enyim, hogy az övé ne legyen.

– Különböznek fogalmaink az «enyim, tied» kérdésében. Ez az arany, ezüst
a magyar kincstár egy része, mely rád volt bizva, hogy szállítsd ide
vagy oda. Felelős vagy érte a miniszternek; a ki viszont fejével felel a
rábizottért. Hogy azt másfelé szállítottad, annak a neve lopás, s ez a
közönséges bűnvádi törvények elé tartozik.

– A leguléjuskodásoddal sem ijesztesz meg. Ez nem tartozik a közönséges
törvények, hanem a hadi szabályok alá. A genfi conventio szerint, a ki
egy zsákmányt huszonnégy órán át a birtokában tartott, az annak jogos
tulajdonosa.

– De ez nem hadi zsákmány. Nem ellenségtől vetted azt el. Főnöködtől,
parancsnokodtól hoztad el orozva, rábeszélt társak segélyével s
másodszor megint elloptad azt a társaidtól.

Gideon most már dühbe jött.

– Ehj, mit feleselek én itt teveled; idiotismusodból kigyógyíthatlan
kapuczinus barát! Majd segítek én magamon!

Azzal elkezdett sietni az elhaladt csapat után.

Incze keresztüllátott a szándékán; utána rugtatott s keresztülállt a
lovával előtte.

– Héj, atyafiak! kiálta Gideon tele torokkal.

– Mit akarsz?

– Bomolj meg! Ha neked nem kell a pénz, ha te félsz hozzányulni, ha te
skrupulózuskodol, majd megértik a dolgot a legényeid jobban. Azt az
ágyút négy ló is elczepelheti; kettő elég lesz az én szekerem elé
vontatónak.

– Hogyan? Te azt akarnád, hogy az utolsó ágyut veszélyeztessem a te
aranyadért? Az utolsó ágyut, melylyel menekülő hadtársaim átkelését
védelmezhetem? Valamennyi kormányférfi, a legjobban üldözött képviselők,
kormánybiztosok ott vannak most az orsovai parton, nyomorult
halászbárkákra bízva; ott hadvezéreink, sebesülteink, a kik mind remegve
nézik, mikor jelennek meg üldözőik a mehádiai szoros úton, hogy
valamennyit elfogják! s én most te neked adjam oda a fogatot az egyetlen
utolsó ágyu elől, melylyel ezt a szorost meg kell védelmeznem?

– Hogy a pestis ragadja el valamennyit! Mit gondolok én velük? Ugorjanak
a Dunába, ha félnek az ellenségtől. Nekem lovakat adj, mert különben
kiáltani fogok embereid után. Ide jöjjetek: egy fél millió van a
szekeremen; ne hagyjátok itt veszni! S majd meglátod, kinek fogadnak
szót: neked-e vagy nekem?

– Ne kisértsd meg a kiáltást; szólt Incze hideg nyugalommal vonva elő
pisztolyát nyeregkápájából, s Gideon homlokának szegezve. Az első
szavadra, melyet csapatom elcsábítására intézesz, lelőlek irgalom
nélkül…

– No, ne tartsd ide felém azt a bolond fegyvert! Legyen eszed. Hiszen
hallgatok. Nem kivánom az ágyud elől a lovakat. De hát az a szekér mit
vétett?

– Azon sebesülteim vannak és a feleségem.

– Szállítsd le őket róla. Rakasd át a sebesülteket az én szekeremre.
Velük talán elmennek a griffjeim. S ha elmaradnak is, csak nem eszi meg
őket az ellenség. Mit hordasz magaddal sebesülteket? S még aztán
feleséget is. Nekem is volt. Azt mondtam neki: szaladjon utánam, míg rám
nem talál. Ne félj semmit, asszony nem vész el! Ezóta már fogott magának
egy kürazirt s most azzal utazik.

– Hallgass! rivallt rá Incze haraggal. – Eredj a kincseidhez vissza.
Lakjál jól velük. Minket hagyj útunkra menni. Ha egy szót kiáltasz
harczosaim után, az aranyodhoz, ezüstödhöz még egy darab ólmot is fogsz
kapni; s az neked, – bizony mondom, – elég lesz.

Több szót nem vesztegetett rá Incze, sarkantyúba kapta paripáját s
előrehaladt huszárjai után vágtatott. Nem sokára utólérte a szekeret,
melyen felesége ült. Annak elmondá a történteket. Az asszony néma
intéssel helyeslé Incze szavait. A férj, ki Serenát birta, nem tehetett
máskép. A férfi, kinek arany és ezüst, s az ágyu és a sebesült bajtárs
között kellett választani, nem határozhatott máskép.

Pedig oly szegény volt!

Incze visszatekintett az elhagyott szekérre.

A roppant kincs tehetetlen tulajdonosa dühödten verte a nyujtófával a
szekér elé fogott lovakat, s miután ez nem használt semmit, nekiállt a
ruddal a sárnak, és a földet paskolta vele, mely nem ereszti tovább.
Majd nekifogott az aranynyal telt hordónak s baltájával igyekezett a
tömör érczből egy darabot kivágni s minthogy nehezen ment a munka,
odafeküdt rá és beleharapott az aranytömegbe, hogy ott maradt rajta a
fogainak nyoma.

Az éj eltakarta a vidéket.

De az éjszakának nem volt álma.

Erdők, mezők útjain menekülő csoportok hemzsegtek. Azok mind a mehádiai
útra igyekeztek eljutni. Orsova volt a végvár. A kapu, mely a hazából
kivezet.

Ennek a kapunak a kulcsa egy szűk hegyszoros: Mehadia-kulcs a neve.

Természetalkotta sziklafolyosó, mely lejtősen vezet fölfelé, se kitérni
róla, se megkerülni azt semerre nem lehet.

Ha valaki a lejtő magaslatán felállít egyetlen egy ágyut, azzal az egész
folyosót végigseperheti.

Az az egyetlen ágyu ott van. Az utolsó ágyu, mely a döntő ütközetből
fennmaradt.

Védelmére alig van több száz embernél. De azok el vannak szánva itt
meghalni. Mindeniknek van tíz fegyvere. Azok oda vannak támogatva sorba
a sziklafalhoz, megtöltve.

Pokrócz-kötegekből felhalmozott torlasz zárja keresztül az utat: a
mögött állnak a lövészek. Az ágyu középen. A torlasz tetejébe dugva a
zászló.

A torlasz párkányán ül Áldorfai Incze. E magaslatról a Dunáig látni.

Az üldöző ellenség dobverése hangzik a hegyek közül. Oda sem tekint.
Hátat fordít felé. Távcsövével azt szemléli, hogy kelnek át a menekülő
csapatok a Dunán. Valamennyinek a sorsát ő tartja a kezében.

Az üldöző győztes már itt van a sarkukban. Ő tartja előtte zárva az
ajtót.

Rém-emlékű hely ez itten.

E ponton védte magát egykor százötven emberrel negyvenezer ozman ellen
Maróth bán hét napig. Itt tartá fel az ozman sereget Veteráninak
egyetlen ezrede három hétig. Vérrel vannak ezek a falak festve.

– Ezredes úr! szólítja meg hadsegéde. (Az utolsó napon ezredessé
tették.)

– Mi baj?

– Az ellen közelít.

Áldorfai int a tűzmesternek. Az ágyu eldördül, a visszhang sokszorozza a
dörgést a hegyfolyosóban. Incze vissza sem tekint.

– Visszafordulnak.

– Gondolom.

És továbbszemléli a távol Dunapartnál történteket. A naszádok
járnak-kelnek egyik partról a másikra.

Az üldöző ellenfél most ágyukat állít fel a sziklaút tulsó végén s
elkezd a torlasz felé lövöldözni. Incze hátra sem néz. Alulról nem lehet
magasra fellőni. A haubiczok mind alant pattognak el.

Az üldöző egy tömör hadoszlopot tol előre a torlasz felé.

Áldorfai nem akar vért ontani többé. Ha közelebb eresztené őket:
csontvázak serege lenne belőle. Röppentyűt bocsáttat a magasba. A mint a
röppentyű szétrugja csillagait, a sziklafal magaslatairól roppant
kőtömegek hengerűlnek alá, s menydörögve gördülnek végig a szűk
folyosón. A támadó hadoszlopnak vissza kell vonulni. Itt nem segít se
erő, se szám, se vitézség. Itt összemorzsolják a támadót.

Az utolsó ágyu nem beszél sokat. Nem sok vesztegetni való tölténye van.
A zászló lankadtan csügg felette. A szoros felett vijjongva kóvályognak
a hulla-keselyűk. Lakomára várnak.

Most az útszoros tulsó feléről egy trombitás jő lovagolva s utána egy
tiszt a parlamentair zászlóval.

Incze eléje küldi két hadsegédét, azok bekötik kendővel a parlamentair
szemeit s úgy vezetik a torlaszig.

– Ki küldte önt?

A közbenjáró megnevezi a dandárnokot.

– Mit kiván tőlem?

– Megadást.

– Visszamehet ön!

– Kedvező feltételek alatt. Kegyelem, bocsánat mindenkinek. Ön rangját
megtartva, léphet át a hadseregbe.

– Köszönöm: én nem vagyok katona, hanem tanár.

– Önnek fél millió forint ajánltatik jutalmul.

– Köszönöm: még van két napravaló kenyerem s az nekem elég.

– Nekünk okvetlen el kell foglalnunk e kulcsot. Ha a dandárnok ki nem
vívhatja e helyet öntől, őt a hadvezér főbe löveti.

– S ha én el hagyom foglalni ezt a kulcsot, akkor magam lövöm magamat
főbe.

– Tízezer ember áll önnel szemközt és negyven ágyu. El kell önnek
veszni.

– Vegyétek le a szeméről a köteléket! parancsolá akkor Áldorfai. S aztán
azt mondá a parlamentairnek:

– És most nézze ön meg azt az erőt, a mely önökkel szemben áll. Egy
ágyunk van és száz emberünk. Ha egy dandár volna mögöttem is, és egy
ágyu-park, számíthatnának önök az esélyre, hogy talán az mind megfut
önök előtt; de mert csak egy ágyunk van és száz emberünk: tudhatják,
hogy ez megáll a helyén.

– Igaz. Monda erre a parlamentair. S nem szólt többet. Visszatért, a
merről jött.

Néhány óra mulva újra hangzott a trombitaszó: a küldöncz ismét jött az
ellentáborból.

Most már nyilt szemmel bocsáták a torlaszig.

– Meddig akarja ön a Mehádia-kulcsot védelmezni? kérdé Inczétől.

– A míg azok ott mind a túlparton lesznek, monda Incze.

– Beletelik két nap.

– Valószinű.

– A dandárnok két napi fegyverszünetet ajánl önnek.

– Azt elfogadom. Mondja meg neki, hogy üdvözlöm. Most van esti kilencz
óra. Holnapután kilenczkor a viszontlátásig.

Két napig lehetett pihenni.

A menekülők az alatt mind áttakarodhattak a török partra.

A második nap alkonyán Áldorfai Incze nagy máglyát halmoztatott össze a
torlasz mögött tört szekerekből, továbbvihetlen málharomokból, annak a
közepébe garmadoltatta össze a hátrahagyott puskatöltényeket, a lőport.
S aztán a máglyát körülrakatta mint egy pyramidot a szuronyos
lőfegyverekkel. Nincs már rájuk szükség többé.

A mint az árnyék leszállt a mély völgybe, útnak indítá csendben az
utolsó kis csapatot. Maga hátramaradt és várta, míg azok messze
elhaladnak.

Akkor kezébe vette óráját s nézte, míg a mutató kilenczre ér.

Abban a perczben felvette az égő kanóczot, az ágyuhoz lépett vele s
elsütötte azt. A fegyverszünetnek vége volt. Nem akarta az ellenfélnek
engedni azt a dicsőséget, hogy az kezdje meg az ellenségeskedést. Ő
idézte fel azt.

Akkor levette a torlaszról a zászlót. Hirhedett zászlóaljának diadalmas
jelvénye volt az. A lobogót leszakítá róla s a dereka körül kötötte öv
gyanánt.

Azután a kanóczot beledugta a máglya közepébe. Az őrtűz üszkeit ráhányta
a gyulékony halmazra. Azzal lovára vetette magát s lassan poroszkált
lefelé előrehaladt csapatja után.

A fellobogó máglya messze bevilágította a hegyi utat.

Negyed óra mulva hangzott a hegyrendítő pukkanás. A torlasz felrobbant.
Az égretörő lángoszlopban mintha tűztányérok forognának s hulló villámok
ezrei czikáznának össze-vissza. Azok a légbevetett ágyu kerekei voltak s
a repülő szuronyok.

Azután sötét lett minden.

Reggelre eljutott az utolsó csapat is a Dunapartra.

Inczét ott várta a parton a felesége, s bográcsban puliszkát főzött
számára. Tudta, hogy ki van éhezve.


A CSÁB.

Még sokan vagyunk, a kik emlékezünk rá, mit tesz e két szó: «nincs
többé!» kik annak minden kínzó változatán keresztülmentünk.

Vagyonunk: «nincs többé!» Tegnap volt, ma már elveszett; házunk rom,
birtokunk elkobozva, a bankjegy tárczánkban értéktelen papirrongy.

Hivatásunk «nincs többé!» Tegnap még urak, tekintetes, nagyságos,
méltóságos urak voltunk; ma semmik sem vagyunk. Tudományunkra,
tehetségünkre, vitézségünkre sehol a világon semmi szükség többé.
Ma-született csecsemők vagyunk, a kiket az anyjuk kitett idegen ház
küszöbére.

Jövendőnk: «nincs többé!» Az az egész világ elmult, melyben mi éltünk.
Csak kövületek vagyunk már, a kik még gondolkoznak.

S mind ennek felteszi a töviskoronáját e nehéz mondat: «hazánk nincs
többé.» A benmaradóra nézve egy nagy börtön az, a kimenekülőre egy
elsülyedő világrész. Azok az egyre távolodó kék hegyek mintha tengerbe
sülyednének alá, a futó szemei elől.

De hát arra emlékezünk-e, hogy mind ezt a sok nehéz «nincs többé»
gondját egyetlen «van még» képes volt megenyhíteni?

«Van még egy nő, a ki az «enyim.»

Enyim; szeret; velem van…

A míg ez az enyim, addig nem ejt el sem veszteség, sem csábítás. Addig
ha nincs vagyonunk, de van kincsünk; ha nincs hivatalunk, de van
ösztönünk minden munkára; ha nincs jövendőnk, de van reményünk mindent
visszaszerezni egyszer; – még a hazát is, s addig otthonunk is van.

A hol ketten együtt lehetünk, az az otthon.

Az az egyetlen kis szív egy megmentett sziget egy elsülyedt világból.

Áldorfai Incze attól a naptól fogva megszünt a külvilággal törődni,
melyen a török földre átlépett, semmit sem hozva át magával az egy év
alatti mesevilágból, mint egy feleséget és egy derekára kötött zászlót.

Őt nem érdekelte többé a magas politika; beszélhettek társai a viddini
táborban szép meséket angol interventióról: nem adott rá semmit.
Káromkodhattak mások a kiutahiai belebbezés ellen: az sem izgatta fel.
Csak egy eszméje volt: a feleség.

Társai, a derék menekült hontalanok, sok kínnal-szült ábrándot temettek
még el aztán. Neki egyik sem volt halottja. Ő leszámolt a multtal.
Vesztesége volt egy elveszett haza és egy elveszett mennyország:
nyeresége volt egy megmaradt feleség.

A nagy veszteség skeptikussá tesz.

– Oh, barátom, Incze! még ha meg nem nősültél volna, sem lehetne belőled
többé pap. A haza és a menny együtt veszett el. Az elbukott mit keressen
még odafenn? Lamentálni menjen-e oda az angyalok és idvezült szentek
nyakára? Pöröljön az Istennel, hogy miért hagyta elbukni nemzetét?
Keresse az örökkévalóságot azzal a tudattal, hogy azokat mind ott fogja
találni, a kik őt legyőzték, legázolták? Mert hiszen a mennyországhoz a
győztes is jogot tart. Azért énekel «Te Deum laudamust.» A háború
dogmája halomra dönti az egész keresztyén dogmát. A keresztyén dogma
szerint a gyilkos pokolra jut. A háború dogmája szerint a gyilkos «is» a
mennybe jut, meg a megölt is. Hogy férnek azok ott meg? Egyedüli
észszerű dogmája a mahomedánnak van. Nála «csak» a gyilkos jut a
paradicsomba. A legyilkolt hitetlen kutya. Az megy a gyehenna vermébe s
nem hordja még a más világon is a boldog győztes után a levágott fejét a
markában. A ki hazát vesztett, nem mehet többé az oltár elé.»

Ezt susogta egy este egy ismerős hang Incze fülébe. A fásultság közepett
alig jegyezte meg magának az alakot. Talán Stomfai Gideon volt? Hogyan
menekült meg? Hozott-e el valamit a félre térített kincsekből? Nem
kérdezte tőle. A hontalanok nem ismerik már egymást. Mindenki csak
magával törődött.

Egy határozott vágya volt Inczének: elmenni innét messze, olyan messze,
hogy az egész földteke legyen közötte és e balcsillagzatokkal megrakott
ég között. Ki olyan országba, a hol nem szégyen napszámmal keresni a
kenyeret.

Walter Leo ajánlatára büszke volt visszagondolni. Fényes az; de
alamizsna. Volt azontul is még a magyar menekülteknek egynél több okuk
nem kivánkozni a Szajna-parti világvárosba – lengyelnek.

Hanem a menekült egyúttal fogoly is; foglya az európai diplomatiának.
Arra kell mennie, a merre viszik, nem a merre menni akar.

A menekültek egy része még a viddini táborból visszatért haza. A nagyobb
rész. A közvitézek serege. A győztes utánuk küldé a bocsánatot. De a kik
egy fejjel kilátszottak a tömeg közül, azoknak jó volt azt a fejet
megőrizni.

Inczét nem ragadta magával sem ábránd, sem keserű czivódás bajtársak
között; a török vendégszeretet piláfját sem szidta; jó volt az, mert
megosztotta feleségével.

A belebbezési sanyarú útban ismét összetalálkozott Gideonnal.

Ez most már rongyos volt és piszkos; ócska gubában járt.

Szidta az egész világot. Gyalázat az ilyen élet. Még a bajtársakban sem
lehet bízni. Kirabolták, elvették minden pénzét.

– Úgy kell neked! csak a lopottat vették el.

– Hát te mivel vagy külömb ember, azért, hogy féltél lopni? Koldus vagy,
mint én. Alamizsnából élsz, mint én. Oda kerültél, a hova én. S nincs
másfelé kijárásod, mint nekem.

Incze feleségére tekintett és mosolygott. Serena arczáról
visszasugárzott e mosoly.

Gideon keserüen monda:

– Én még tudok egy ajtót, a mely kinyílik mindenkinek. Itt nálam a
kulcsa. (Egy pisztolyt vont elő zsebéből.) Velem a sors nem tréfál kedve
szerint. – S hogy megmutassa, mennyire nem engedi magával komázni a
balsorsot, a pisztoly sárkányát felvonta s a cső végét a fogai közé
szorítá. Senkit sem ijesztett meg vele. Talán meg sem volt az töltve.

Incze most már gúnyosan mosolygott:

– Eredj! A ki beszél arról, hogy megöli magát, az nem teszi azt meg.

– S te nem beszélsz róla!

– De nem is teszem, szólt Incze, felesége kezét szorosabban húzva karjai
alá.

– Tán vétek az? Te még tán hiszed azt, hogy van lélek, van másvilág? És
ha van? Hol van megtiltva az öngyilkosság? Nem erénynek tartották-e azt
Hellasz és Róma classicus korszakában? Nem úgy ábrázolják-e a
respublikát, mint egy nőt, ki tőre hegyét öngyilkolásra készen tartja,
szivének szegezve?

– Már az, hogy az öngyilkosság eszményképe nőnek van ábrázolva, mutatja,
hogy az nem férfierény. A társadalom hibája, hogy ez a nőnél még
igazolható lehet; de a férfinál soha. Nyomor, szenvedés elől megszökni
az élettől, gyávaság. Ha vagyonomat vesztém, megtanulok ezután koplalni;
ha bűnt követtem el, kiállom a büntetést; ha becsületem vesztettem el,
kezdek egy új életet, s évek során át küzdve, visszaszerzem az emberek
becsülését; ha szerelmemben csalódtam, viselem a szív fájdalmait; ha
hazám meghalt, megmaradok élő, kiáltó sírkövének; de azt nem mondom
soha: «én nem viselem tovább a fájdalmakat; ti többiek, a kik itt
maradtok, osztozzatok meg rajtuk.» S ha nincs miért éljek, van
feleségem: ő érte élek.

A csábító dæmon kaczagva ment odább; s a távolból rákezdé dalolni
hajdani országgyűlések gúnydalát:

  «Ifju varju keresztről
    Csak azt kiabálja:
  Úr vagyok, lábam nyomát
    A kereszten találja.
  A vén varju hallja,
  A boglyáról azt mondja:
    Telelj ki csak!»

A gúny vonatkozott Incze helyzetére.

– Én nem hiszem, hogy őt kirabolták volna; monda Incze nejének.
Bizonyosan elkártyázta a ferde úton szerzett összeget. Régi szenvedélye
volt a játék.

– Én pedig nem hiszem, hogy elvesztette volna a pénzét, szólt Serena.
Csak híreszteli azt, s rongyban jár, egész kérkedéssel, hogy ne
keressenek rajta semmit.

– Az meglehet; de akkor mi oka lehetett előttünk ezt az öngyilkossági
paródiát eljátszani?

– A kisértés.

Incze hosszan gondolkozott ezen a szón.

Azután hetek multak el. A keserves vándorúton bujdosók el voltak zárva a
világtól. Kisérgették őket egyik városból a másikba, s tanulhattak az
alatt etnographiát.

Egyszer aztán kitálalták nekik az európai diplomatia főztét.

A szabadságharcz kiválóbb alakjai Kiutahiába belebbeztetnek.

A többi választhat magának e három közül:

Vissza akar-e térni szülötte földére (hazának nem nevezik azt már) s
alávetni magát az irgalom-nemismerő haditörvényszéknek? Vagy neki
indulni a széles világnak s keresni, hogy hol van a földön még egy olyan
üres folt, a honnan egy ember hiányzik?

Vagy pedig itt maradni Törökországban s beállni a török hadseregbe
redifnek.

Incze és balsorsának több osztályos társa a kivándorlást választották.
El innen, ebből a nyavalyás Európából! Valami ötvenen elhatározták, hogy
ki fognak menni Amerikába. Ezek többnyire olyan emberek voltak, kiknek
családjuk volt, s azt vagy magukkal hozták már ide, vagy maguk után
szándékoztak hívni oda, a hova őket veti majd a sors.

Sajátságos lélektani talány, hogy leginkább ezek választák a kivándorlás
keserű poharát, míg a török szolgálatba állást, a mi olyan kecsegtetőnek
látszott, azok keresték inkább, a kik egyedül álltak a világban. Előkelő
nagy nevek adták a példát.

Az akkori szeraszkiérnek kedvencz eszméje volt ez. A harczedzett magyar
sereg kiváló tehetségeit beoltani a török hadseregbe. Az áttérők fényes
igérettel voltak kecsegtetve.

E csáb Áldorfai Inczét sem kerülte el.

Azon időkben az európai hírlapok valami Jaszmagi nevű emberről beszéltek
mindenféle kalandos meséket.

A mesék nem voltak igazak, a Jaszmagi név sem létezett. Török czíme ez
az iródiáknak: jaszmagdzsi.

Sztambulban már vörös feszszel a fején kereste fel Inczét Gideon.

Nem volt már rongyos: török egyenruhát viselt; ő is jaszmagdzsi volt a
szeraszkiér szolgálatában.

Ez az ember többet tudott, mint Protæus; valahányszor néhány havi
távollét után találkozunk vele, mind annyiszor nemcsak más alakot mutat
be, de egyszersmind más kedélyt is.

Ezuttal valóságos «ifju török» volt.

Mahomedán, a ki atheista; müzülman, a ki bort iszik; ozmanli, a ki
világpolgár. Szelim aleikummal üdvözöl, s félig török, félig franczia
nyelven beszél. Ismerőseit effendinek czímezi s a sipkát nem veszi le a
fejéről a szobában, hanem a quadrillet kankan figurákkal járja. Török
reformokról fecseg s a szultán előtt arczra veti magát. Barátkozik a
követségi attachéekkel, s megtanítja őket hasist enni.

Sztambulban az első ember volt az «effendi», a ki Inczére ajtót nyitott.

Incze jellemének egy gyönge oldala volt: nem tudott gyülölni.

Erre az emberre ő annyiszor megharagudott; a pillanatnyi gerjedelemben
képes lett volna őt megölni; hanem a mint a harag elpárolgott, el is
lett az feledve. Gideon vakmerő modora meglepte őt. Készen volt ellene a
védelemre, mert felismerte benne örök ellentétét; de nem birta őt
magától távol tartani. Nem birt a vas jellemeknek azzal a
mágnes-hatásával, mely el tudja magától taszítani az ellenszenves alakot
s ajtót zár előtte, mielőtt megszólalt volna.

A helyzetnek is volt erre befolyása. A számüzöttnek, a hontalannak az
idegen földön az ismerős arcz mosolygása jól esik, bárha a hajdani
ismeretség alapja viszálkodás volt is.

S még egy prózai indok is járult hozzá, hogy Guidó újra találkozhassék
Inczével. S ez indokot Serena képezte.

Serena nem volt a regényhősnők amaz eszményképe, a kik csak magasztos
erényekkel tündökölnek; szépségük festői, eszmejárásuk költői, szerelmük
mennyország s a férfit istenné teszik általa.

Serenának igen hétköznapi erényei is voltak, a mik a nőt nem teszik
széppé; de hasznossá, s a mik a férfit nem mint istent, de mint embert
érdeklik.

Serena életrevaló asszony volt, a ki férjére nézve hasznossá is tudta
magát tenni. Bátorsága, önfeláldozása, annyi volt, a mennyire férfi soha
sem viszi. Ez asszonyi tulajdon.

Nagy csoport menekülő között egyedül ő tudott angolul. Azon időkben még
azt az iskolákban nem tanították; ő atyjától tanulta azt.

Annálfogva mindjárt eleinte ő volt a tolmács honfiai és a velük
érintkező hatóságok között. S minő tűzről pattant szószóló! Hogy tudott
veszekedni az élelmezési biztosokkal! Mikor asszony pörlekedik, a
legnagyobb áldozatot hozza. A veszekedés az ő idegeit rongálja, arczát
kiveszi széptani formájából; de ha ő nem czivakodnék minden nap egy
csoport alávaló, önző, komisz zsebrákkal, azok a férjének a szemét is
kilopnák; a férj tud ám neki menni egy ágyúnak, visszafelelgetni egy
királynak; de egy kofa, egy pimasz szolga előtt béna lesz és megnémul, s
egy ravasz csaló által lehagyja magát vetkőztetni. Az asszony pedig
ilyen helyzetekben hősnő!

Serena volt tehát egy nagy csoport emigrans ügyvédje, tolmácsa,
pártfogója. Mire Sztambulba jutottak, már törökül is tudott. Lángesze
volt mindenhez.

De még egyébhez is értett.

A mint a kénytelen vándorútban itt-amott felütötték a sátorfát: Serena
azonnal konyhát rögtönzött, edényt vásárolt, kiment a piaczra, élelmi
szereket vett, neki állt sütni, főzni, s pompásan értett hozzá. Az
emigransok úgy imádták, mint az egyptomiak az Isis Istent, a ki számukra
egy kis jó hazaemlékeztető «szépasszonyfőztét» tudott készíteni. S ez a
művészet jövedelemmel is járt. Megfizettek érte. Incze azon vette észre,
hogy a felesége pénzt szerez. Serenának pedig ez tréfa volt és
gyönyörüség. Nem robot, nem az asszonyi nem megalázása a tűzhely; (annak
a ki érti) trónus az: a melyről a világot kormányozza. Serena a helyett,
hogy sápítozni, szerencsétlenkedni segített volna a férfiaknak, főzött
nekik, s jó kedvet adott hozzá.

Irigylésre méltó ember ez az Incze!

Hanem az ilyen helyzetben aztán az ember nem lehet nagyon válogatós,
hogy kit fogadjon el magánál. Serena Sztambulban is elővette ezt a
művészetét, mert azzal bíztatták, hogy sok hónap letelik még addig, a
míg a török kormánytól ki jön az engedély a tovább utazhatásra.
Felállította addig a magyar konyhát. S a legelső vendége Gideon volt.
Aztán jött több is. Az effendi tudta vegyíteni a tréfát a komolylyal új
helyzetében. Az áldozat: törökké lenni, ez volt a tréfás oldal; hanem a
nyereség: töröknek lenni, ez volt a komoly rész.

Az ebédelő társaság véleménye ide-oda ingadozott; csak Inczéé állt
szilárdul. Elitélte azokat, a kik török szolgálatba álltak.

– Csak «te» ne beszélj! Támadt rá az effendi (most Vely bég volt a
neve). Ha tudtál pápistából kálvinistává lenni, mi nagy ugrás van innen
a mahomedánig? Az ozmánnál nincs Jézus jobban degradálva, mint a
kalvinistánál a Boldogságos szűz. A mahomedán fatalismus pedig épen
azonos a kálvinista prædestinátióval.

– Nincs nekem semmi bajom a dogmákkal; felelt rá Incze. Az embert saját
tettei üdvözítik. De nem akarok olyan országnak fia lenni, a hol a nő
rabszolga, s az utczán beburkolt arczczal jár; mert feleségem van.

– Papucshős!

– Igaz. Én feleségemet becsülöm.

Ezt Serena nem hallotta; ő nem űlt az asztalhoz. Csupa férfi társaságot
feszélyez az, ha egyetlen nő ül az asztalnál. Neki künn volt a konyhában
dolga.

– De midőn itt olyan fényes állást nyerhetnél, a melyben még magasabbra
vihetnéd eddigi hiredet.

– Ez sem czélom. Katona voltam, míg hazám volt. Most nem gondolok
kardomra többé. Nálam ez csak kötelesség volt, nem mesterség.
Nemzetemből számüztem magamat; de azért más nemzetet nem fogadok. Elég
nekem a hazám miatti keserv; nem szerzek magamnak még török keserveket
is. Arra pedig, hogy honszeretet nélkül álljak be egy ország
katonájának, még nagyon kényes vagyok. Tisztelem a metempsychosist; de
galandféreg Törökország gyomrában nem leszek.

– S mi lesz belőled, ha innen elmégy?

– Amerika elég nagy, elférek benne.

– S mihez kezdesz ott? Beállsz tanárnak valamelyik amerikai egyetembe,
római classicusokat ismertetni, s olvasod a yankee tacskóknak a «Tityre
tu patulæ recubans sub tegmine fagi»-t a maguk nyelvén «Tájtiri, tyu
petsölei riköbens szjub tidzsmájni fedzsi?»

Nevettek rajta.

– Nem, szólt Incze. Van két izmos vállam s a zsákhordónak Amerikában két
dollárt adnak naponkint.

– S hogy jutsz odáig? útiköltséged sincs.

– Beállok egy steamerre katlanfütőnek.

– Ez bolond. Ezzel nem lehet beszélni.

Azzal elkezdett más hurokat pengetni a csábító. Leirta a szeraszkiér
nyári palotáját, szerálját, életrendét a Gökk Sü vizei mellett.
Ezeregyéjszakai képek azok. Sok gyönge szív felhevült azokon: csak
Inczéé nem. Pedig ő rá volt az mind számítva.

Fejét rázta, mikor az effendi búcsút vett tőle.

– Aludjál rá holnapig egyet, mondá neki Vely bég s a konyhában Serenát
így üdvözlé:

«Aleikum unallah szép Aszszéki».

Incze nem is szólt erről nejének semmit.

Másnap ismét meglátogatta őt szállásán Vely bég. (Másutt nem volt
található.)

Az effendi fontoskodó titkolózással sugá fülébe:

– A szeraszkiér küldött hozzád. Én az ő jaszmakdzsija vagyok.

– Tudom.

– Ma ötkor lakomára hivat magához.

– No hát mondd meg ő excellentiájának, hogy csókolom a kegyes kezeit; de
magam is vendégeket hívtam mára hozzám s a feleségem ma olyan pompás
gulyáshúst főz zöld paprikával, hogy én azt a szultán lakomájáért sem
cserélem el.

Az effendi dühösen hagyta ott Áldorfait s nem látogatta meg többet.

Hanem ez időtől az Amerikába vándorlandó menekültek tapasztalták, hogy
útleveleik kiadása oly végtelen húzást halasztást szenved, hogy már ide
s tova ki is tavaszodik az idő s ők még mindig itt vannak rekedve.
Valami titkos kéz hátráltatja elmenetelüket.

Serena maga lótott futott az ügyükben egyik követségi palotától a
másikhoz. Az asszonyok a legveszedelmesebb sollicitátorok a világon.

Végre kikapták az útleveleiket s mehettek Isten hirével.

Inczének maga Vely bég hozta el a kész útlevelet, az illető követségtől
láttamozva. Megkimélte őt a fáradságtól.

Ezuttal szivélyes, barátságos hangot szenvelgett. Komolyan, higgadtan
beszélt.

– Nagyon sajnálom, hogy elválunk egymástól. Most látom csak át, hogy
milyen szükségem volt rád az életben. Hol kapok én még egy olyan embert,
mint te voltál, a ki velem bűneim miatt czivakodjék, megdorgáljon? Ezek
itten még túl tesznek rajtam. Sokat használhattál volna még itt hazád
ügyének is. A dolgok fordulhatnak úgy, hogy ma-holnap kiüthet egy
európai háború, a melyben Törökország lehet az archimedesi pont, a
honnan a világot kimozdíthatjuk helyéből. Te nem hiszed ezt. Pessimista
vagy s én nem akarlak rábeszélni. Azonban, hogy lássad, mennyire
komolyan számítok a jövő eseményekre s azokban a te roppant
tehetségedre: vedd át ez iratot; ki se bontsd; tedd a zsebedbe. Ez a te
kineveztetésed az anatoliai hadsereghez «ferikké», kétlófarkas pasává.
Nem fogadtad el. De azért tartsd magadnál az okmányt; talán meggondolod
magadat; talán rá kényszerít a sors, vagy saját meggyőződésed, hogy
hasznát vedd; ha pedig nem: hát tedd el emlékül, foglaltasd rámába, s
mulasd magadat rajta. S már most vegyünk búcsút.

Az effendi olyan őszinte arczczal beszélt, hogy Incze maga nyujtotta
neki a kezét búcsúszóra.

– Hanem – ezt a kegyet (bár hasznát nem veszed is talán mégis nem ártana
a szeraszkiérnek megköszönnöd. Tudod, csak azért, hogy ne higyje ez a
buksi török, hogy hollandusok vagyunk.

– Igazad van. El fogok hozzá menni.

– Ne félj ám tőle. Nem fog biztatni, hogy maradj itt; politikáról pedig
épen nem elő sem hozakodik. Megmutogatja a fegyvereit, meg a
tulipánjait, kiszívsz vele egy nargilét, megiszod egy csésze kávéját s
aztán jójczakát kivánsz neki.

– Akarsz velem jönni?

– Szivesen. De egyet mondok. A szeraszkiér a Bosporuson túl lakik.
Éjszaka lesz, mire tőle visszakerülsz: nem jobb volna előbb kedves nődet
úti podgyászoddal együtt az Aligatorra elszállítani? Társaid már mind
ott vannak: mit csináljon egy asszony itt egyedül ebben a nem igen
dicséretes hirű török városnegyedben?

Ez az indítvány még Serena szemeit is beköté. Jó akaróját látta Vely
bégben. Tulajdon aggodalmának adott az kifejezést.

Serena is félt tovább egyedül maradni e helyen, miután menekült barátaik
mind a tengerre szálltak már. Gideon figyelmes gondoskodása elaltatá
gyanuját.

S aztán egészen megnyugodott, mikor az effendi visszatért a hordárokkal,
kik málháit a Bosporus partjáig szállíták s még maga keresett nekik egy
kaikot, s annak a révészével úgy alkudott meg, hogy elébb az Alligatorra
elszállítják az asszonyságot, azután őket kettőjüket a Gükk Sü partjára
a szeraszkiér palotájáig; ott várnak, míg a bég visszatér s azt elhozzák
ismét a hajóra. Serena meg volt elégedve azzal, hogy Vely bég hat
piasztert le tudott alkudni a kaikdzsitól, s megfenyegette, hogy a
talpára veret, ha leiszsza magát.

Azzal beleültek a csónakba s mind a hárman átvitették magukat az
Alligatorhoz. Serenát csupa ismerős arcz fogadta ott. Jó helye volt.
Incze ment Vely béggel a túlpartra.


AZ ALLIGATOR.

Az «Alligator» az Északamerikai Egyesült-Államok hadi korvettje volt.

Már egy hónap óta ott horgonyozott az Aranyszarv öbölnek abban a
részében, a meddig idegen hadihajóknak szabad elmenni.

Mintegy negyed angol mértföldnyi távolban tőle ült horgonyain az osztrák
brigg «Salamander», békés szomszédságában.

Az Alligator egyedül azért várt ott, hogy azon magyar menekülteket
felvegye, a kik az Egyesült-Államok területén ohajtanak letelepedni.
Kapitányának az volt az utasítása, hogy a mint a menekültek többsége el
fogja határozni, New-Yorkba kivánnak-e menni, vagy San-Franciscoba? a
szerint menjen velük az atlanti oceánnak, vagy a csendes tengernek.

Inczének nem kellett sokáig időzni a szeraszkiernél. A kitünő férfiu
szives vendégszeretettel fogadta látogatóját; keveset beszélt vele; nem
biztatta viszont-találkozással s nagy hamar elbocsátá.

Gideon az előszobában várt reá, s ott még egyszer elbúcsúzva tőle,
karjába ölté karját s lekisérte őt a csónakig.

Mikor már Incze a csónakban ült, még egyszer kezeiket nyujták egymásnak.
Inczének most már semmi gyanúja sem lehetett Gideonra. Egész őszinte
barátilag megszorítá Gideon kezét.

Az nagyot sziszszent a férfias szorítástól.

– Átkozott erős kezed van. De nem az a baj. Hanem ez a gyűrű szorult az
ujjaim közé. Ezt is a szeraszkiertől kaptam. Nesze fogadd el tőlem
emlékül. Igazi talizmán a köve. S alatta titkos zár van. Az ilyen gyűrű
rejtekében szokták magukkal hordani a török főurak azt a gyorsanölő
mérget, a mi őket bizonyos zavarokból ki szokta menteni. No ne félj
felvonni. Ebben nincs semmi méreg. S ha nem kell tőlem emlékül: dobd a
vízbe.

Incze nem tehette, hogy el ne fogadja ez emléket; ámbár ő nem adhatott
semmit viszonzásul Gideonnak.

– Pax tecum! Mondá a hajdani szerzetes egykori társának s aztán
elsietett a partról.

A török kaikdzsik eveztek csendesen ki a Bosporusba.

Késő este lett, mire az Aranyszarv öböl árbocz erdejéhez eljutottak;
Inczében a tündéri látvány, az ezernyi lámpafény az árboczokon, a
sötétkék víztükörtől sokszorozva, egy aggályos gondolatot költött. Ha ő
most e száz meg száz hajó között nem találná meg azt a gályát, melyen
nejét hagyta!

Ő nem is találná meg bizonynyal; de a kaikdzsi itthon van ez erdőben.
Ismer ez minden fát s tudja, hogy kinek a lobogója leng rajta? Odaviszik
ezek, a hova parancsolva van. Úgy járnak azzal a kis halgyorsaságú
ladikkal az árboczos szörnyek között, mint a benszülött az ismerős város
utczáin. A vékony átlátszó köd, mely estenden a víz fölött terjeng, nem
vezeti őket tán tévútra?

Most behuzzák evezőiket. Helyben vannak. A csáklyákat veszik elő, hogy
megfogózzanak a hajó oldalába.

Incze erszényét veszi elő, hogy a kialkudott vitelbért markukba
számlálja.

A kormányos visszautasítja a fizetést. Az a másik úr, a ki kialkudta,
kis is fizette már a dijat.

Inczét meglepte e nagy barátság és becsületesség. A kaidzsi ezt el is
hallgathatta volna.

Azután kiáltásukra lebocsátották a kötélhágcsót az érkezőért. Incze
felkapaszkodott azon. A csónakosok tovább haladtak.

Incze a hajó födélzetén kevés embert talált. Hajós legényeket és
katonákat. Nem tudta tájékozni magát.

A lünetteről egy tiszt szállt le eléje. Egyenruhájáról felismerheté
benne a kapitányt.

Az «Alligator» kapitánya tudott németül is; azt az első találkozásnál
felfedezte.

– Mi tetszik? kérdé tőle ez a kapitány.

Incze megmondá neki.

– Én vagyok mr. Áldorfai, honvéd-ezredes a magyar hadseregből.

A kapitány erre a szóra feltaszította homlokáról a sipkát, s elkezdte az
üstökét vakarni. Elébb valami érthetetlen szókat dörmögött. Azután
vállvonva mondá Inczének.

– Ha ön honvéd-ezredes a magyar hadseregből, akkor ön nekem foglyom.

– Hogyan?

– Ugy, hogy ön most osztrák hajó födelén van; tehát osztrák területen.

– Hát ez nem az Alligator?

– Nem. Ez Ő Felsége hadi gályája: a Salamander.

Áldorfai Incze megtanult valamit, a mit még eddig nem ismert, az
ijedtséget, ennél a szónál. Gyáva lett.

– Én nem ide akartam jönni, hebegé erélytelenül.

– Azt elhiszem. Felelt pogány nyugalommal a Salamander kapitánya.

– Engem tévedésből, vagy ármányból hoztak ide.

– Az meglehet; de miután nekem utasításom van, ha magyar menekült
jelentkezik hajómon, azt foglylyul letartóztatni: annálfogva nyugodjunk
meg a malaproposban. Van önnek fegyvere, a mit átadjon?

– Nincs.

– Akkor sziveskedjék ön ezt az urat követni.

Az az úr volt a porkoláb, a ki Inczének megmutatta azt a kabint, melyben
szállásolni fog. Egyébiránt tisztességesen bánt vele; ki sem motozta. A
tengerészek humánus emberek. Az ajtót sem zárta rá; hanem egy őrt
állított eléje.

Ott azután volt ideje Inczének elmélkedni a renegátok barátságáról s a
török révészek becsületességéről.

Az Alligatoron pedig várhattak rá egész éjjel.

Minél tovább haladt az éj, Serena nyugtalansága annál nagyobb fokra
hágott: hajnal felé megszánta egyik számüzött társ s vállalkozott rá,
hogy kiszáll a partra Inczét keresni. Legegyenesebb út volt volt Vely
béget felkeresnie.

Az úgy tett, mint a ki szerfölött meg van lepetve azon hír által, hogy
Incze nem érkezett meg az Alligatorra; rögtön ugrott, szaladt tüvé tenni
érte egész Sztambult; s nem telt bele egy óra, mikor már vissza is tért
a bizonyos eredménynyel.

– Képzeld: azok a semmirekellő részeg kaikdzsik az este a ködös vizen
ködös fejjel összetévesztették az Alligatort a Salamanderrel: ennek az
ostoba müzülmának inglis, meg frenki, mind egy «gyaur köpek». Odavitték
Inczét az osztrák hajóra: bizonyosan le van tartóztatva. Te eredj a
hírrel az Alligatorra vissza; én futok a szeraszkiérhez, hogy segítsek
az elfogotton. Egy óra alatt ott leszek nálatok.

Szavának is állt: egy óra mulva ott volt az Alligatoron.

A magyar menekültek között már akkor nagy volt az izgalom. Körülfogták a
hajós kapitányt s iparkodtak vele megértetni a dolgot. Hanem akkor a
yankee egyszerre elkezdett nem érteni németül. Egyáltalában nem értett
németül. Azt sem tudta, hogy mi az a «Schiff» meg az a «gefangen»? Csak
a fejét rázta. Az elkeseredett hazafiak aztán összerakták, a mi keveset
tudtak angolul: az egyik egy szót, a másik a másikat; azokból egy
vállalkozó szellem egész mondatokat tákolt össze s aztán igyekezett a
kapitánynyal elhitetni, hogy az angolul van, a mit ő most elmond neki.
Talán megértette: mert annyit mondott hogy «fatal accident!» s még
jobban rázta a fejét, azután felment a lünettere, s elkezdett alá fel
sétálni s a «Hail Columbiát» fütyörészte.

Serena tudott volna vele beszélni angolul; de előtte nem merték a
bajtársak a helyzetet felfedezni, míg Vely bég elő nem jön.

Ez, a mint a hajóra érkezett, szóba sem állt senkivel; hanem azt
kivánta, hogy egyedül közölhesse Áldorfai nejével, a miről tudomást
szerzett.

Serena az aggódó hitves nyugtalanságával fogadta őt. Ez leküzdé benne az
ellenszenvet, melyet az ember ellen soha meg nem szünt érezni.

– Mit tud ön férjem felől?

– Ő a múlt éjjel a ködben az Alligator helyett a Salamanderre tévedt s
ott az osztrák hajóskapitány letartóztatta.

– Hogy tehette azt, hiszen neki amerikai útlevele van?

– Csakhogy Amerika messze van, s az útlevél még nem ád polgárjogot. A
hajófödélzet pedig annak az országnak a területe, a kié a hajó. Az
osztrák kapitány egészen a maga jogával él.

– Mi fog történni most?

– Hogy mi fog történni? azt őszintén megmondom, egész öntől függ. Ön
választhat tetszése szerint. Az egyik lehetőség az, hogy ön most eljön
velem a szeraszkiérhez, s annak kinyilatkoztatja, hogy férje elfogadta a
török hadseregnél a ferikké kineveztetését. Az az ő zsebében van. Arra a
szeraszkier oda fogja küldeni a hadsegédét a Salamander kapitányához s
ön egy óra mulva látni fogja nem Áldorfai Inczét, hanem Oglán beyt: az
anatoliai dandár ferikjét.

Serena arczát a büszkeség és szemérem pirja önté el e szókra.

– Én nem fogok a szeraszkierhez menni, sietett a rövid válaszszal.

– Akkor még két másik eshetőség van; szólt Vely bég kegyetlen humorral.
Az egyik az, hogy Áldorfai Incze honvéd-ezredes ott marad a
Salamanderen, mint elfogott menekülő. Hogy az ilyenekkel hogy bánnak mai
nap? azt ön olvashatta a hírlapokban. A hajón is van haditörvényszék,
haza sem kell őt szállítani s ön talán hallotta már, hogy a hajó
árboczának a haránt póznája micsoda czélokra is szolgál még? Meg is
láthatja legközelebb.

Serena összeborzadt e gondolattól.

– És mi a harmadik eshetőség? kérdé izgatottan.

Vely bég a vállát vonogatta s a fogait szivta huzódozva.

– Az, a mit ön legkevésbbé fog szeretni. Mikor elváltunk, Incze egy
talizmángyűrüt látott meg ujjamon. Megtetszett neki s én odaadtam azt
emlékül. Az ilyen gyűrü fejében viselik a török országnagyok azt a
gyorsan ölő mérget, mely őket a selyemzsinórtól meg szokta szabadítani.
E titkát a gyűrünek Incze is tudja.

Serena a szenvedély váratlan kitörésével fordult egyszerre Vely bégnek.

– Gyalázatos áruló! Ez az ön műve volt. Ön vitette megvesztegetett
zsoldosaival férjemet szándékosan az osztrák hajóra. Távozzék előlem! Ne
közelítsen felém többet. Siessen innen! Két perczet adok önnek az
elfutásra. Ha addig innen nem menekül, kikiáltom a kétségbeesett
bajtársak közé, hogy ön mit tett, s akkor Isten irgalmazzon önnek!

Vely bég elsápadt e szókra. Nem várt több biztatást, futott a
csónakjához, senkivel szóba sem állt s csak midőn jó messze eleveztek
már a hadi hajótól, kiáltott vissza az utána néző hölgynek:

– Asszonyom! Három közül az egyiket választani kell! Mash-allah!

A nő pedig azt mondta: «még van egy negyedik is,» s elszánt léptekkel
felsietett a hajóskapitányhoz a lünettere.

Ez már tud aztán a yankeevel beszélni!

A menekült bajtársak odalenn nem értették, mit beszél angolul a
kapitányhoz; de szemei, arcza, mozdulatai érthetővé tették azt.

Ah az egészen más, mikor egy asszony beszél el valamit! Hogy magyaráz
annak minden arczvonása! Milyen igazság hangzik annak minden szavából!

– Nézzétek, most azt beszéli neki, mint szerették ők egymást! hogy nincs
senkije a férjén kívül! Most azt mondja el, milyen hős, milyen nemes,
milyen bátor volt az ő férje! Hogy küzdött a népek szabadságáért! Most
felvilágosítja az ármányról, melylyel kelepczébe ejték. Most beszél neki
a szabad államok magas kötelességeiről, a csillagos lobogó becsületéről!
Nézétek, hogy melegszik a yankee! Hogy emeli az ökleit. Már mindjárt
meghódítja! Ez az asszony felfordítja a világbékét! Most megszorítja a
kapitány kezét s jobbjával az égre mutat fel!

Az Alligator kapitánya halk parancsszóval szólt alá:

– Zászló-apród! Lobogót… fő-árboczra… fel!

Azután a hangcsövön lekiáltott a hajó mélyébe:

– Füts gépet!

A nő térdre esett s megcsókolta a kezét.

A menekvők nem értették ezt a nyelvet, mégis mindent megértettek.

… Inczének ez alatt elég ideje volt elmélkedni a sors tréfái felett.

Hogy iparkodik valaki, a ki játszik az emberekkel, gáncsot vetni a
futónak, hogy elejtse! Hogy kényszeríti azt, a ki állva akar maradni, az
elbukásra! Mit tegyen most? Ő is tudja jól, hogy van számára háromféle
választás. Az egyik a fogságban elvárni a balsorsot; melynek vége az
előrementek példájából ismeretes. A másik: elővenni zsebéből a török
kormány kinevezési oklevelét s hivatkozni török polgári jogára s
hivatalos állására az ozman hadseregnél. Akkor aztán szavának is állni,
és lenni annak, a mivé felavatta magát. – A harmadik – az a gyűrü.
Felnyitotta a pecsétnyomó követ. Az a kis zöldet játszó szürke por: a
«halálban válogatók» pora benne van.

Egész éjjel nem hunyta le szemeit. Cabinja szűk ablakán keresztűl az ég
csodáira bámult s azokkal tanakodott. A sötétség rossz tanácsadó. Tagjai
reszkettek, mintha lázban volna a kisértet jelenlététől. «Tedd meg! Ne
tétovázz!» mondá az egyik; «ha a sors taszít, te ugorjál!» – «Tedd meg.
Daczolj!» suttogá a másik; «ha ver az a hatalmas úr, te rúgj ki!» –
Aztán feljött a hold. – Ez már jobb barát. Az arany fényözön végig
feküdt a Bosporuson. E fénynél elővette Incze a török kinevezési
okmányt. Az irás érthetetlen volt rá nézve, a betűk idegenek, hanem
azért megtalálta benne a saját nevét: az czifrább talik irással volt
bele rajzolva. – Megnedvesíté az ujja hegyét s az egész nevet tisztára
ledörzsölte a pergamenről. Most már eldobhatja az egészet. – Az egyik
ajtót már bezárta maga előtt. Arra nem hivatkozhatik már, hogy a török
hadsereg tisztje.

Csak két választása volt már. – Hajh! ha az a nő nem volna, milyen
könnyen készen lenne vele! Öt percz alatt be volna végezve az egész pör
az ember és az ő teremtője között.

Mikor a nap feljött, a másik kisértet is el volt űzve. Tudta, hogy mit
tegyen!

Korán reggel meglátogatta a hajós kapitány.

Nem volt az szivtelen ember. A tengerészekben mindig több kedély van,
mint más katonában. A tenger felebaráti szeretetet prédikál!

– Lássa uram, én nem akarom önt bezárva tartani. Ez a hajón nagyon
egészségtelen. Itt rossz levegő van. (Maga nyitotta fel a kabin
ablakát.) Hanem ha ön becsületszavát adja, hogy nem fog a vizbe ugrani,
akár menekülési kisérletből, akár öngyilkossági szándékból: akkor
megengedem önnek, hogy szabadon járhasson a hátulsó födélzeten. S most
jöjjön ön velem reggelizni.

Incze szavát adta.

– Sem a szökést, sem az öngyilkosságot nem fogom megkisérteni.

S hogy szavának őszinteségét bebizonyítsa, levonta ujjáról a
talizmángyűrüt.

– Nézze ön. E gyűrüben olyan mérget birok, mely öt percz alatt
utólérhetetlen embert csinál belőlem. Nem fogom azt használni.

S azzal a nyitott ablakon át a tengerbe hajította Vely bég ajándékát.
Most már a második kisértet is elmult; most már nem volt semmi
választása, mint férfi lélekkel bevárni, hogy mit hoz a sors? s nem
lépni a rémek elől hátra.

– Nichts für Ungut! biztatá a kapitány. Meglehet, hogy a követségtől azt
az utasítást kapom, hogy bocsássam önt szabadon: akkor – kezet
szorítunk, s vitetem önt, a hová mondja. Lehet, hogy azt az utasítást
kapom, hogy akasztassam fel önt, ha például in contumaciam el van már
itélve. Akkor – kezet szorítunk s én felhuzatom önt ide a
haránt-árboczra. Ez a mi sorsunk! Hanem addig is menjünk reggelizni.

Incze látott már a katonaéletben siralomházba tett szegény bünösöket jó
étvágygyal falatozva ülni utolsó reggelijük mellett s meg akarta
mutatni, hogy ő sem rosszabb náluknál. A kapitány saját cabinejába vitte
őt falatozni.

Még azután olyan jó volt, hogy egy kis szórakozásról is gondoskodott
foglya számára. A kapitány nagy kedvelője volt a távcsöveknek. Egész
gyüjteménye volt telescopiumokból és perspectivákból. Incze pedig
észrevetette, hogy ért az optikai készülékekhez. Ezzel nagyon megnyerte
a tetszését a kapitánynak. Incze egészen értett a bonyolult gépek
kezeléséhez s ugy beszélt azokról, mint egy tengerész. A kapitány egyik
hires refractorát a másik után bocsátá rendelkezésére s nagy volt az
öröme, ha Incze a távcsövön át megtalálta azt a kiváló tárgyat a
világváros tömkelegéből, vagy a Bosporus árboczerdejéből, a mit feladott
neki.

Egyszer aztán Incze megtalált egy olyan tárgyat is, a mit nem bizott rá
a kapitány: az Alligatort.

A távcső olyan közel hozta az arczokat, hogy a néző azt hitte, hallania
kell, a mit azok ott a hajón beszélnek.

– Úgy-e pompás üveg? kérdezé a kapitány.

– Az ám. (Épen akkor érkezett meg a hájófödélre Vely bég.)

– Százötvenszerte nagyít. Valódi Dollond-féle készítmény. Jól a szeméhez
igazította ön? Ne segítsek rajta?

– Köszönöm. Igen jól látok.

– Ugyebár? olyan jól lát rajta az ember, hogy az arczokat megismerhetné,
ha volna közöttük ismerőse.

– Valóban. Incze már azt is látta, hogy Vely bég elsiet, mintha űzné
valaki. És azután látta azt a jelenetet, a mi Serena és a kapitány
között végbement.

– Ez átkozott egy cső! tréfálózék nyers tengerész humorral a kapitány.
Ha az ember feleségének téte a téte-je volna valakivel egy mérföldnyi
távolban: jelen lehetne rajta, mint szemmellátó tanu.

Incze segített az élczen nevetni.

Egyszer azután megint látott valamit. Az Alligator kéménye füstölni
kezd. Azután a csillagos lobogót kezdik kibontani s felhúzzák a közép
árboczra. Abban a perczben, melyben a lobogó az árbocz hegyére ér: ezt a
tényt egy ágyudördülés jelenti.

Ezt azután meglátja és meghallja a látcső nélkűl is mindenki.

– Mi az ördög az? mond a Salamander kapitánya, az Alligator füstöl és a
középárboczra húzza föl a lobogót. Mit akar ezzel mondani?

Az Alligator még világosabban igyekezett gondolatait kifejezni.

A mint horgonyait felszedte, megindult a Salamander felé teljes
gőzerővel s mikor puskalövésnyi közelbe ért hozzá, akkor hosszoldalát
fordítva felé, horgonyt vetett mellette.

Akkor egy csónak zökkent el tőle, melyben egy hajóhadnagy ült. A csónak
farán a parlamentaire zászló.

– Legyen ön szives cabinejába térni, szólt a kapitány Inczéhez. S maga
sietett a hajójára érkező hadnagy elé.

Az bemutatta magát s átadta parancsnoka üzenetét.

– Önnek a hajóján egy utazója van az Alligatornak foglyul letartóztatva,
a ki amerikai útlevél oltalma alatt áll.

– Az én hajómon van egy tagja a magyar felkelő seregnek, s nekem
utasításom van az osztrák kormánytól, minden ilyent, a ki hajómra száll,
letartóztatni.

– Nekünk pedig utasításunk van, minden ilyent, a ki hajónkon megjelent,
s ott mint utas beiratta magát, mint amerikai polgárt, megvédelmezni.

– Ezt végezze el a két kormány egymás között.

– Jól van. Hanem ha az el nem végzi: akkor elvégezzük mi egymás között.
Egy óra elég a követséghez menni, egy óra annak elhatározni magát, egy
óra onnan visszatérni. Három óra elég rá, hogy az alatt ön is
befűtethesse a gépet. Ha három óra alatt nem lesz mister Innocent
Áldorfai az Alligator fedélzetén: mi megkezdjük az ágyuzást.

– Nichts für Ungut, mondá rá a Salamander kapitánya s bucsút vett az
Alligator hadnagyától.

Azután szépen rendben megtette az intézkedést. Legelébb is a hadsegédét
elküldé a tudósítással a követséghez; azután elkezdte a katlant
fűttetni; azután kiadta a parancsot: le a függ-ágyakkal! a tüzéreket az
ágyukhoz rendelé, a matrózokat a horgonyt felvontató koronghoz; akkor
aztán felhúzatta a lobogót a közép árboczra. Az ágyúdördülés jelt adott.

Ez alatt másfél óra mult el. Itt volt az ebéd ideje. A kapitány beszólt
Inczéhez.

– Uram: kész az ebéd. Még másfél óránk van azt elkölteni.

Az ebéd azonban fél órát sem vett igénybe. Még egy hosszú óra maradt
hátra.

A kapitány arról is gondoskodott, hogy ezt a hosszú órát vendégével
kellemesen eltöltesse. Válogatott szép tengeri kagyló-gyűjteménye volt.
Incze ahoz is értett.

A kapitány egész kedvvel magyarázta neki a malakologia legujabb
felfedezését.

– Néze ön ezt az Euplecteia Aspergillumot. Ez is egy puhány háza. Olyan,
mintha selyem szálakból volna szőve. De e selyem szálak kőből vannak; a
tűzben égethetlenek, mint az asbest. Az egész egy kürt alakú cső; a
szélesebb nyilást egy szabályos rácsozat zárja be. S ezt a remekművet
egy puhány készíti. Egy kocsonya-testü állat. S ez az állat úszik ezzel
a szövött hajóval a vizek alatt. Megvilágítja maga körül a tengert ölnyi
messzeségre. Megtámadóját visszaveri villany-ütésekkel, a miktől az
elkábul. Valódi tengerész. S milyen öntudatos állat a mellett! Nézzen ön
ide. Egy helyütt a házát kilyukasztotta valami. Bizonyosan egy tengeri
pók, a mely aztán meglakolt érte. De a finom selyem hajó mégis csak
lyukat kapott. Akkor mit csinált a bölcs Euplecteia? Elővette a selymét,
befoldozta szépen a szövetén ejtett lyukat; mint a hogy az asszonyok be
szokták tópolni a lyukas harisnyát. – Apropos: «asszonyok!» van önnek
talán felesége? – Ah! S az ott van az Alligatoron? Nagyon szép. Még fél
óránk van várakozni. Fél óra mulva vagy meglátja ön a feleségét, vagy
irhat hozzá bucsúlevelet. Nem szokott ön ebéd után aludni? Még fél órája
van rá…

Azonban nem volt rá félórája.

A hajóőr jelenté, hogy a csónak jön visszafelé a hadsegéddel.

Itt még sincs idő már egy ebédutáni álmocskát elbólintani.

A csónak megérkezett. Inczét az alatt két fegyveres őr közé állították.

A hadsegéd felkapaszkodott a tetőre. A kapitány feltette háromszögű
kalapját. A hozott levelet átvette, felszakítá és elolvasta.

Azután megnézte az óráját nagy hidegvérrel. Még tiz percz az idő.

Akkor odafordult Áldorfai Inczéhez s azt mondá neki – angolul: (ő tudta
miért?) «Mister Innocent Aldorfai, citisen of the United Staates of
North-Amerika, you may go, in alle Teufels Namen, where you will!» –
Azzal odament hozzá s megszorította a kezét: «Nichts für Ungut.»

Még öt percz volt hátra a kiszabott időből, mikor Incze az Alligator
födélzetére lépett. A kapitány a födélzeten állt s kezében tartá az
óráját. Incze odasietett hozzá, háláját kifejezni.

Az amerikai tengerész némán inte kezével elutasítólag s oda mutatott
Serenára.

Köszönje szabadulását annak.

… Óh az asszonyok, – a kik szeretnek, – országokat képesek megmozdítani,
– mikor kétségbe esnek…

… A kivándorlók egyszerre rázendíték a «Hail Columbiát.»


AZ ÁTÜLTETETT NÖVÉNYEK.

De már most hová?

A török kormány minden menekültnek ötszáz piasztert adott uti költségül.
Ez volt az utolsó örökségük az «ó világtól.»

Az «új világ» kormánya pedig ingyen szállítá el őket.

Hálaérzettel emlékezzünk meg mind a kettőről. Ez is jól esett.

Mielőtt a magas tengerre szállt volna ki a hajó, mr. Sparkins az
Alligator kapitánya felhívta a menekülteket, hogy határozzák el: az Új
világ melyik részében akarják magukat partra tétetni? vagy kétfelé
akarnak-e válni és külömböző helyeken letelepedni?

A kivándorlók az Alligator födelén számszerint negyvenen voltak.

Elébb a második kérdésre nézve határoztak. Egyhangulag mondák ki, hogy
mindnyájan együtt akarnak maradni, s a mit a többség határoz, azt
mindnyájan elfogadják. Azt a kérdést azonban, hogy hol települjenek le?
elébb mr. Sparkinssal kivánták tanácskozás alá venni.

Valamennyi között egyedül Áldorfai felesége volt képes angolul érthetően
társalogni: őt bízták meg a szövetség tagjai az értekezlettel.

Mr. Sparkins valódi amerikai jellem volt. Lehetett nála jó szivet
találni, csakhogy azt nagyon keresni kellett, el volt jól dugva. A
keresőnek elébb sok vexir-lakatot ki kellett nyitogatni, míg hozzá
juthatott. Ajándékozni az amerikai nem szokott; hanem a munkakeresőt
utasítani, hogy hol kap munkát? azt megteszi. Alamizsnát nem ad, de
enged kenyeret keresni; nem pártfogol, de segít. Rokonszenvével nem
biztat, de a rászorulót oltalmazza. Elvisz oda, a hova kivánod; hanem
aztán ott hágy!

Mr. Sparkins igen rövid, lapidaris stylusban szokott beszélni.

– Önnek a honfitársait már ismerem, mondá Serenának. New-Yorkban, vagy
más nagy városban nem lesz jó nekik letelepedni. Sok pénzök nincs. S
pénzt csinálni (mint nálunk mondják) nem tudnak. Üzlethez nem értenek.
Kézműipart nem tanultak. Tudományukkal nálunk nem kereshetnek semmit.
Földmivesnek talán jók lesznek. Vehetnek olcsó földeket Texasban,
Jovában. Tanácslom, hogy hajózható folyam mellett. Ha ehez kezdenek,
együtt maradjanak. Ott az ember mindent maga végez: cselédet nem kap; a
rabszolga drága; önöktől el is szökik könnyen. Nem értenek a
rabszolgatartáshoz. Sanyaru életmód lesz, a ki nem szokott hozzá. A
másik választás: Kaliforniába menni, aranyat ásni. Tömérdeken mennek
most oda. Három éve, hogy az első aranyat felfedezték a Sacramento
partján s azóta nyolczvanezer ember vándorolt be s San Franciscot magát
hetvenezer lakja. Amerikai, ír, német, creol és chinai. Még magyar is
fér el ottan. A földalatti kincs nagysága a mesével határos; de valóság.
Vannak egyes aranyásók, kik egy év alatt nábobokká lettek az ásó és
csákány segélyével. Kemény és piszkos munka, de szerencsével jár. Ez a
társaság, melynek ön is tagja, jól fogja ott magát érezni. Kalifornia
hantjai alatt felkeresni az aranyat, csak folytatása lesz annak az
álomnak, a mi volt Magyarországon felállítani a köztársaságot. S csaknem
sikerült. Hátha Kaliforniában több lesz a szerencse? Az az élet épen a
világgal meghasonlott embereknek való. A kik erőszakolni akarják a
sorsot. Én önöknek a San Joaquim partjait ajánlom.

Serena sóhajtva válaszolt.

– Sajnos, hogy sorsosaim túlnyomó többsége szinte oda vágyik. Az
aranyföldről hallott regék mind elmámorosíták fejeiket. De mi legyen az
én férjem ott, a hol mindenkit az arany éhsége kerget a föld alá? Ő, a
ki az aranyat elszórta magától, mikor azt ajándékba kinálták neki, ő, a
ki az útfélen hagyta az aranyat, mikor az öt mázsás darabban feküdt
előtte; az aranyat, a mi az ellenségé volt, s most ugyanaz az ember
menjen földet vágni, kutatni az iszapban, homokszemnyi arany atomokért
és érezni azt az éhséget, a mi az arany után támad? kapzsivá,
irigylelküvé lenni? Ez nem az ő lelkének való.

– Tudom. Ismerem az urat. Ő lelkész volt elébb. No hát itt is lehet az
megint. A papot jól megfizetik. Ott is születnek, halnak, házasodnak és
gyónnak az emberek.

– Uram! szólt megütközve Serena, s öt ujja hegyét keblére tevé, mintha
azt mutatná: «hát én?»

– Az semmi baj, szólt zavartalanul mr. Sparkins. Azért lehet nős. Ki
nézi azt Kaliforniában? Kezdhet új vallást. Olyan katholikus vallást, a
hol a papok házasodnak. Megy az Kaliforniában.

Serena nevetni kezdett; mr. Sparkins pedig vállat vont: ő komolyan
beszélt.

– No hát ha ez nem tetszik, próbáljunk mást. Önnek férje derék katona
volt s úgy tudom, hogy a Bakonyt kitisztította egyszer az osztrákoktól.
Kaliforniának is van hadserege. Ott vállalhat colonelli állomást. Az is
szép hivatal, sok dolog van a kóbor indiánokkal. Csakhogy a veresbőrüek
hamar megskalpozzák az embert.

– Nem! nem! Skalpoztatni nem engedem a férjemet!

– Tehát se tonsura, se skalp! Mihez kezdjünk hát? – Ön mistress, úgy
tudom, hogy ért a főzéshez és a bujdosás alatt már próbálta boarding
houst tartani. Ezt San Franciscoban is megkisértheti. Jó lesz korcsmát
nyitni. Csakhogy ott megint lesz valami dolga a férjének, a mi önnek nem
fog tetszeni. Az aranyásók népe igen garázda had. A korcsmárosnak minden
este ki kell boxolni egy pár bittangot a csapszékből. A boxolást
megtanulhatja itt a kormányosomtól; hanem ahoz hozzá kell önnek szoknia,
hogy a férjét sokszor fogja feldagadt orral és kék szemmel látni.

De már ez ellen mind a két kézzel hadonázva tiltakozott Serena.

– Ne-ne-nem! A férjemnek az orrát nem hagyom betörni, sem a szemét
kiütni.

– Jól van. Hát már most találjon ki ön valamit. Van önnek valami
eszméje?

– Van. Én elhoztam magammal hazulról az örökségemet, a mi után szegény
anyám tartotta el a családját; most én akarom ezzel az enyimet
eltartani.

S ezzel az oldaltáskájából elővette azt a titokteljes csomagot, a mit a
dudai lévita farezidencziájából elhozott s kibontá azt nagy figyelemmel.
A kapitány oda tartotta az orrát. A kibontott papir dobozokban
mikroskopikus kincsek voltak. Az egyikben barna gömbölyű gyöngyök, a
másikban feketék.

– Mik ezek?

– Az egyik káposztamag, a másik hagymamag: kitünő fajtájuak!

A komoly amerikai erre a szóra olyan hahotára fakadt, hogy meg lehetett
számlálni a fogait a szájában. Aztán megint elhallgatott és komoly lett,
mintha nem is ő lett volna az, a ki szokása ellenére kaczagott.

– Azon nevettem, magyarázá ki magát: hogy a mire férfi soha rá nem
jönne, azt hogy kitalálja egy asszony! Pedig olyan közel fekszik az
emberhez a dolog, hogy csak a tenyerét kell megfordítania érte. Persze,
hogy ez a legjobb üzlet Kaliforniában: a kertészkedés. Semmi sem olyan
drága ott, mint a hagyma, meg a káposzta. Chinából hajóteher számra
szállítják oda, mégis két dollár egy font hagyma, s egy tonna
savanyított káposztáért két három font aranyat adnak. Hanem egy dologra
figyelmeztetem önt mistress. Más ember is jött ám már arra a gondolatra,
hogy mennyivel szebb mesterség volna Kaliforniában: az aranyat a
földszinéről szedni fel, mint a föld alul s próbálták a kertészkedést.
De mindig rosszul sikerült. A hagyma, a mint elvetették, igaz, hogy
akkora szárat eresztett, mint egy arekapálma, gumója is lett nagy, mint
egy strucz-tojás; de belül pudvás volt és megrohadt. A káposzta pedig
soha sem engedte magát két éves növénynyé nevelni: az első évben olyan
szárba hajtott, mint egy agave, s csak torzsát adott. Kalifornia talaja
és ege nem kedvez a konyhakertészetnek.

Serena önbizalommal mosolygott.

– Azt bizza ön rám. Ahhoz én jobban értek.

– Igaz. A tengerész ne adjon tanácsokat a tapasztalt kertésznek. Tehát
maradjanak önök a kertészségnél, mistress.

A kivándorlók azt határozták, hogy mindnyájan Kaliforniában fognak
letelepedni.

Sparkins kapitány még az nap egy csomagot ajándékozott Serenának.
Szőlővesszők voltak benne, miket Törökországban vásárolt össze. Tegyen
velük próbát az aranymezőn.

– Azonban a szőlőnek is van egy tévedése az uj világban. Ott soha sincs
tél, s a nyári három hónapban nem esik eső: a föld pedig nagyon kövér.
Azért a szőlő eddig ott nem találta fel magát. Egyre virágzott, bogyókat
hozott; de azok soha meg nem értek. A mi bogyókat az esztendő elején
hozott, azok lesültek; a miket később hozott, azok lerohadtak;
szüretelésre soha sem került a dolog. Ön talán ennek is kitalálja a
nyitját.

Serena nagyon megköszönte a szives figyelmet.

Pedig még több szivességet is tett vele mr. Sparkins s azt is úgy tette,
hogy még csak meg sem lehetett neki köszönni.

Sorra járta a kivándorlókat s azt mondá nekik, hogy a legelső, a mire
szükségük lesz, az, hogy angolul tudjanak. A nélkül meg nem élnek. Itt
van mistress Áldorfai, a ki a nyelvet jól érti; szólítsák fel őt, hogy
naponkint három négy órát adjon a nyelvtanból. Kinálhatnak neki érte két
dollárt óránkint; negyvenen vannak hozzá; csekélység esik egyre.

Létre is jött a terv.

S így szerzett mr. Sparkins Serenának naponkint nyolcz dollár keresetet
útközben a hajó födelén, hogy legyen neki majd miből kertet vásárolni,
ha San Franciscoban partra teszi.

Kilenczven napig tartott az út Kaliforniába.

Serena nagyon sokat szenvedett az úton. Az évszak kedvezőtlen volt. A
passat-szelek folytonos zajgásban tarták az oceánt. A férfit is
megpróbálta ez út.

A tengeri betegség minden kínjait, rémületeit, halálfélelmét átszenvedte
a nő. Néha hetekig nem volt képes éjente aludni. Hanem azért mikor az az
óra jött, melyen a salonban meg kellett jelennie, hogy az angol
nyelvtant tanuló barátainak magyarázza, le tudta küzdeni idegeinek
minden kínzó szenvedését; felkelt az ágyából: erőt vett magán: férjével
átvezetteté magát. Eltagadta minden baját. Visszafojtá betegsége
rohamait. Eltemette arra az időre kíntól zaklatott lelkét a kitárt
könyvbe, s a mig vége nem volt az előadásnak, addig nem engedte meg a
fejének, hogy szédüljön; addig kényszeriteni tudta a szemeit, hogy
lássanak: csak a halántékain lüktető erek árulták el, hogy mit szenved
most. És hasztalan akarta őt férje visszatartani, hasztalan unszolták
bajtársai, hogy röviditse meg a tanórát és feküdjék le pihenni. Nem
engedte magát lebeszélni. Ez neki felvállalt hivatala. Ezt betöltenie
kötelesség. S talán igazat mondott, a midőn azt állítá, hogy a mikor
hivatásában van, mikor előadást tart, akkor kínjai csillapulnak:
elfeledkezik róluk.

Más nők önkivületben fetrengtek ez iszonyu bajban, ő pedig négy órát
tanított naponkint, mikor lázrohamában egy kis szünetet érzett.

Incze azt mondá: «ha te meghalsz, én utánad halok!»

*

A hosszú út czélja végre el lett érve. Ott voltak az Új világban.

A kaliforniai élet még akkor (ezelőtt huszonnégy esztendővel) nem volt
az, a minőnek azt most Bret Hart geniális leirása után ismeri a világ.

Akkor kivándorlott honfitársaim többnyire visszatértek már a hazába, s
kedélyes társalgás közben sokat elbeszélgetnek arról, milyen volt a
magyar emigráns élete San Franciscoban, mely már akkor háromszor végig
leégett s ugyan annyiszor ujra épült, de még mindig csak olyan törékeny
anyagból, mintha azok épitenék, a kik nem akarnak itt megvénülni.

Mindannyian emlékeznek arra a kis veres téglaházra, mely az aranymosások
vizvezetője mellett egy kis fensikon épült. Ez volt Áldorfaiék tanyája,
körülvéve négy acre nagyságu kerttel.

Serena hasznára fordítá mr. Sparkins tanácsát. Nem választott kertnek
való talajt, mint a többi kertgazdászok a San Joaquim partján elterülő
buja ős erejü mezőkön; hanem megvett egy nagy darab sovány
homok-területet, mely fölött az említett vizvezető huzódott el. E
vizvezető, az akkori aranyásás rendszere mellett televény márga iszapot
hordott magával. Ezt használta fel Serena a homok-talaj termékenyitésére
s a siker már az első évben bámulatos lőn. Zöldségeit piaczra sem
hagyták kerülni; helyébe jöttek értök a sanfranciscói vendéglősök. Ő
maga látott minden után, a mi a konyhakertészet körébe tartozik, két
fogadott szabad néger cselédjével. Incze pedig dolgozott, mint egy
napszámos: azaz mint három! Gyönyörüsége telt ebben a munkában. A
kertészkedés tudomány! Sok titka van annak, a minek kitalálása emberi
vívmány a természet ellen. A természet bujósdit játszik; de megengedi
fogni magát. Rá jött ő a szőlőmeghonosítás titkára is. A talajtól, a
metszéstől, a neveléstől függ minden siker. Ő ápolta neje ültetményeit,
s egész napokat el tudott azzal tölteni, hogy a káposzta rászákat
hintegette be dohány-hamuval, azok ellen az apró nyálkás csigák ellen, a
mik azoknak legnagyobb ellenségeik s nem jutott eszébe, hogy mi volt ő
valaha? minő más világot járt be egykor? – nem a könyv, – nem a kard.

S azok az óriási nagy káposztafejek, a mik tán gondolkoznak, hogy
mondogatták egymásnak, mikor közöttük végig haladt: «látjátok! hogy
eljött velünk a föld tulsó oldaláról? Ő a mi jó barátunk s mi vagyunk az
ő jó barátjai. Ő minket táplál, mi őtet. A mi gyökereink tartják őt ide
kötve ehez a földhöz…»

Hogy kiáltott rájuk aztán a virágba magzott torzsa-óriás.

– Csitt odalenn! Földhöz ragadt laposfejü nép! Asszony volt, a ki
idehozott minket is, őtet is. Asszony tart mindannyiunkat itten.

S az asszony dalolva jár a kert fris hajtásu bokrai között, gyapotot,
kávé-bogyót és vaniliát szedve a fiatal csemetékről, s a délvirágok
között énekli a «cserebogár, sárga cserebogár» nótáját.

A férj ásójára támaszkodva hallgatja a nótát.

Itt cserebogár sincsen.

Incze boldog volt robinzoni magányában. Nem érdekelte más, csak
ültetvényei. Boldogságát kétszerezte az, hogy a feleség is osztozott
benne.

Letelepült honfitársai ellátogattak hozzá vasárnaponkint s elbeszélték
mozgalmas életük napi eseményeit. Az aranyásók dicsekedtek, vagy
panaszkodtak. Egy pár közülök a fémjelzést gyakorolta s vagyont szerzett
belőle; volt, a ki a kártya-asztalnál csinált szerencsét. Megtörtént
némely gróf uron, hogy szatócs-boltot nyitott s igen jól ment neki s nem
tréfa, hanem valóság, hogy egy hajdani alispán paprikás pálinkával
csoda-kurákat vitt véghez a váltólázban: úgy, hogy indikálva lett neki
saját patikát nyitni a paprikás pálinka számára; de még messze földre is
elhordták a panaceáját.

Incze csak mosolyogta társai viszontagságait. Az ő telke egy sziget volt
a népvándorlás vizözönében. Az aranyéhes kalandorok évről-évre mélyebben
ásták magukat a földbe le: az ő fái évről-évre magasabban nőttek fel a
földből.

Politikáról beszélni pedig épen nem volt szabad nála.

Kis szobájának ajtajára ez volt felirva krétával:

Esernyőt, sárczipőt és politikát kinn kell hagyni!

Pedig milyen nehéz ezt megállni az ő honfitársainak. Nehezebb, mint a
dohányzásról leszokni. Meg is kerülték a tilalmat olyanformán, hogy
mikor politizálni akartak, kinn maradtak a veranda alatt. Ott szabad
volt.

Incze honfitársai soha sem mondanak le a reményről. Lesz még Európában
valami, ha a válságos «öt év» lejár; majd ha a franczia köztársaság ujra
elnököt választ! Hanem aztán egyszer megjött a hire a deczember
másodikai államcsinynek, s összeomlott minden kártyavár.

Ettől fogva nem kellett megtiltani a politizálást. Úgy sem tették.

Már a harmadik évet tölték a kivándorlottak az arany földön. Incze
gyümölcsfái ligetté nőttek már. Szőlőkertje ez évben adott legelső
szüretet. A mint kiforrt a bor, Incze meghívta az áldomásra
honfitársait.

Meleg őszi nap volt: nálunk nyárnak is megjárná; künn telepedtek le a
szabadban.

Sok nevezetes ürügye volt a baráti ünnepélynek. Az első bor került
asztalra, melyet magyar kertész az új világ szőlőt nem ismert földén
termesztett. A lelkesítő ismerős ital, melyet az ó és új világ minden
gyártott kotyvaléka soha el nem felejtet; a mitől annyiszor lelkesültünk
– a hazáért! (Hol van az már?) – (Nem szabad politizálni!)

Aztán pedig nem állhatja meg az ember, hogy mikor bor van a pohárban,
áldomást ne igyék. Ugyan iszik-e valaki valahol áldomást sörrel,
theával, pálinkával? Ha iszik, csak olyan áldomás is lesz az! Ah a bor,
az mi egészen más! Az felvidít, lelkesít, elméssé tesz, bátorságra
hevít, szerelmet költ, eltemeti a bút, feltámasztja a reményt;
demokratává teszi a nagy urat, úrrá teszi a szegényt.

Az új bort, az első bort nem lehetett a nélkül meginni, hogy minden
felemelt pohár előtt egy toaszt ne robbanjon el kengyelfutónak.

Incze honfitársai loyalis emberek.

Az első áldomás szólt annak az új hazának, a ki a számüzötteknek
menhelyet és ilyen jó bort adott.

Ittak rá ünnepélyes komolysággal.

A második áldomás szólt arra a kedves házigazdára és gazdasszonyra, a
kik azt a jó bort termesztették. Hozzá volt téve nagyon illendően az a
jó kivánság is, hogy ne soká legyenek ilyen egyedül: az Isten szaporítsa
meg az ő házuk táját!

Inczének a szemei egyszerre villogni kezdtek. Kérdő, esdő tekintettel
nézett Serenára, mintha várná az engedélyt, hogy szabad-e elárulni egy
titkot?

Serena bátorító tekintettel inte vissza. Elmondhatja azt.

Ekkor aztán Incze emelé föl poharát üdvsugárzó arczczal.

Elmondá, hogy a jó kivánságot már megelőzte az ég malasztja. A jövő
tavasz nemcsak a kert csemetéinek, de magának a háznak is meg fogja
hozni virágait. Koczintsunk poharat az első magyar egészségeért, a ki ez
uj haza földén látja meg először az eget.

Incze szemei folyvást mondhatlan gyöngédséggel sugárzottak Serena
arczára, míg két könycsepp el nem oltá sugaraikat; a nő pedig az anyai
büszkeség fenséges nyugalmával állta ki a ránéző szemek tekintetét.

Lett erre aztán hathatós riadal. Szerencsés volt az a pohár, a mely
össze nem törött. «Az első magyar polgárért, a ki az új hazában fog
születni!»

S bizonyára minden csepp magyar vérnek savóvá kellett volna változnia,
minden logikának a földről eltünnie, ha erre a toasztra rögtön nyomba az
a másik nem következett volna, hogy «adja Isten ennek a születendő új
polgárnak egykor azt a régi hazáját is vissza!»

Ez a toaszt pedig már a magas politikába vág. De hát a ki bort ád a
vendégeinek: ne kivánjon tőlük lehetetlent.

S aztán csak vért kell szagolni az oroszlánnak!

Következett a többi. Senki sem akart az asztalnál adós maradni egy
toaszttal.

Egyszer végre egy nagyon hallgató fémjelzőre került a sor. Halljuk.

Rászánta magát, s poharat emelt Napoleon császárért.

Ezt aztán egyszerre tizen hítták ki párbajra.

Ez pedig nagy hidegvérrel vette elő zsebéből a Times legújabbi számát,
melyet még a többiek nem láttak s felolvasá nekik belőle a világrendítő
tényt, hogy Orosz- és Törökország között kiütött a háború, Napoleon
létrehozta az angol-franczia egyességet az orosz elleni intervenczióra.
Az európai háború meg van indítva.

Hajh milyen meleget költött ez a néhány sor! Mennyien megittasultak tőle
bor nélkül is; hát még bor mellett!

Incze kedélyén nagy sebet ütött ez a tény.

Eddig bele sem nézett a hirlapokba; e naptól kezdve minden nap eljárt a
kávéházba hirlapot olvasni s oly szótalan, gondolkozó volt egész nap
odahaza. Nem ízlett a munka.

A szép káposztákat ehette a hernyó, meg a csiga. A nagy lapos fejek, a
mik gondolkoznak, mondogatták egymásnak: «nem lát meg minket a mi
gazdánk.»

Serena tudta azt jól, hogy Incze miről gondolkozik? Rég megszokta, hogy
férje lelkében olvasson, hogy legtitkosabb vágyait kitalálja – és ha
kitalálta, betöltse.

Már akkor San Franciscoban nagyszerű hirlapok voltak, a mik a newyorki
világlapokkal versenyeztek. Volt egy régibb: a «California Star»,
melynek huszezer előfizetője volt és fél millió dollárnyi
hirdetménybevétele. Ennek volt egy vetélytársa: a «Golden Globe,» a
melyiket harminczezer példányban nyomtattak, de csak háromszázezer
dollárra vitte még a hirdetményeivel.

Serena levelezést kezdett mind a két lap igazgatóságával.

Az eredmény nem maradt el.

Egy unalmas téli napon, (hat hétig tart az esőszak: ez a tél) Incze
levelet kap a California Star szerkesztőségétől, melyben azt az
ajánlatot teszik, hogy adnak neki négyszáz dollárt havonkint, meg az úti
költséget, ha vállalkozik elmenni harczi tudósítónak az európai keleti
csatatérre.

Visszamenni Európába!

Ott lenni a csatatéren!

Szemközt azzal az ellenséggel, a ki hazájából kiűzte! Látni annak a
romlását, veszedelmét! Látni megvalósulását azoknak a nehéz álmoknak, a
mik nem maradnak el az új ég csillagai alatt sem!

Oh minő csábító szózat!…

… Nem lesz belőle semmi…

Incze zsebébe dugta a levelet; nejének nem is szólt felőle s az nap nem
ment el a kávéházba hirlapot olvasni. Otthon maradt kosarat fonni.

Másnap egy másik levelet kapott a Golden Globe szerkesztőjétől.

Ez ötszáz dollárt igért neki havonkint, ha elmegy a török-orosz
csatatérre «our special correspondent»-nek.

Incze összegyürte a levelet s eldugta a zsebébe. Az nap minden kosarat
elrontott, a mihez hozzá fogott.

Jó feleség rendesen szokta azt tudni, ha a férj levelet kap. S jó férj
meg szokta azt mondani a feleségnek, hogy mi van a levélben? ha kérdezi
tőle.

Serena pedig szerette volna azt megtudni, hogy mi lehet azokban a
levelekben, a mik Inczének annyi ránczot csinálnak a homlokán?

Hát hiszen Incze nem csinált abból titkot előtte. (Serena pedig úgy is
tudhatta, mi van azokban? hisz ő biztatta a két lapszerkesztőt, hogy
férjét csábítsák el.)

– No. És te nem fogadod el e megbízást? Az szép dij!

– Hogyan? szólt Incze felförmedve; hogy én most tégedet ilyen állapotban
hajóra ültesselek, neki menjek veled ennek a hosszú tengeri utnak?
koczkáztassam a te egészségedet, az én reménységemet? Hátha Peru minden
ezüstjét s California minden aranyát nekem igérnék érte?

Hiszen az igaz, hogy ezüstnek aranynak nincs elég csábító ereje. De hát
a távolról jövő hireknek? mit érez a kivándorlott magyar, mikor a föld
utolsó oldaláról meghallja a silisztriai, a kalafáti ütközetek hirét?
mikor olvassa a sürgönyöket az akhtiári öbölben elsülyesztett orosz
hajóhadról? Mikor azt hallja, hogy már lengyel és magyar légiók
alakulnak Stambulban! hogy török nevű magyar hadvezérek vezetik az
előcsapatokat, s védik a végvárakat. Az egész világ megmozdul! Nem
mozdul-e az ő lába alatt is a föld?

Áldorfai Incze minden éjjel felriadt álmából: ágyútelepeket ostromolt s
kozákokkal hadakozott ágyában. Serena gyöngéd keze szabadította ki
rendesen a gyilkos ütközetekből: homlokát simogatta, míg fölébredt.

Az ó világ harcza egyre érdekfeszítőbb mérveket kezdett ölteni. A
lapszerkesztők ostromolták Inczét a megbízással, mely egyenesen számára
látszott teremve lenni. Csatatéri tudósítónak ember kell a gátra, a ki
egyformán tud karddal, pisztolylyal, tollal és rajzónnal bánni; s a
kinek a hadvezérek megengedik, hogy ott legyen, a hol a forróját főzik,
s bele merjen abba a kanalával merni. Egy ilyen becses személyt jobban
dijaznak, mint egy minisztert.

Ha most a feleség nem volna!

– Fogadd el, monda neki Serena. Tehetünk úgy, hogy én itt maradok s te
elmégy egyedül. Hiszen jó helyen hagysz. Barátaink majd gondot viselnek
rám. Itthon vagyok, becsületes cselédeim vannak. Hátha még nagyobb
küldetés is vár reád Európában? Hátha hazánknak szolgálhatsz amott?
Jöhet úgy, hogy utánad kell mennem. De akkor mindannyian megyünk. Most
már a száraz földön át is utazhatni New-Yorkig; s onnan husz nap alatt
Európába szállítanak a gyors gőzösök. Mehetek utánad a Great Easternen,
az óriás hajón nem érezni a tengeri betegséget. Ha pedig újra csalódunk
s neked ismét vissza kell jönnöd: az Isten megtart számodra addig, s a
viszontlátáskor nem találsz egyedül!

Oh mi édes bíztatás volt ez! Serena tudta jól, hogy férje vágyik el
innen. Hogy nincs öröme többé a borsóvirágban, a mióta a krimi csatatér
vérvirágai nyilnak. Tettek után vágyik. Ő maga bíztatta, hogy menjen. Ő
maga egyengette számára az utat. Lemondott élete egyetlen kincséről,
férjének mindennapi láthatásáról: azért, hogy annak titkos vágyait
betöltve lássa.

Áldorfai Incze rá hagyta magát venni az európai utra. Serena még csak
egy keserü könynyel sem nehezítette elválását. Pedig már akkor többet
hagyott el benne Incze, mint egy feleséget.

Ez volt a legnagyobb áldozat, a mit valaha nő hozott egy férfinak, a kit
szeret: hogy meg tudta magát fosztani attól, a kit szeret. És épen oly
időben, a mikor a nő egy titokteljes jövendő homályának megy eléje, a
hol nem tudja, hogy nem sírja vár-e reá? És mégis meg tudta tartani azt,
hogy elküldje magától férjét két ezer mértföldnyi távolba, mikor annak
arczáról leolvasá, hogy ez vágyik oda!

Ki tudja milyen nagy jövendő vár ott reá? Ne álljon annak utjában egy
halavány asszonyi arcz!

Már azért is sok szemrehányást tett magának, hogy ő volt az oka, a miért
Incze visszautasítá a ferikké kineveztetést. Ha ő nincs, most talán
Incze is diadalmas hadseregeket vezet az oroszok ellen. Az ő két
szeméért áldozott fel az egy életpályát. Hadd keresse az elvesztettet
fel újra. Serena is hitte azt, a mit annyian, hogy a keleti háboru
mulhatatlanul Magyarország felszabadítására vezet. De sok embert
tengerre csalt ez a fata morgana!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

E történet irója, úgy látszik, feltette magában: a tisztelt olvasót
mindannyiszor megcsalni, a mikor tőle nagyszerű csaták leirását várja.
Mennyi alkalom volna rá! Alma, Inkerman! Szimferopol! Az akhtiári titáni
várostrom!

De ugyan minek volna ezzel tölteni az időt?

Az egész nagy háboru egy nehéz álom volt, a mi megálmodatlan is
maradhatott volna. Mindabból senkinek sem volt haszna, csak a
birminghami csontlisztgyárnak, mely három év mulva a háboru után
kibérelte a sebastopoli csatamezőt s az ott összeszedett csontokból
spodiumot és fénymázt gyártott.

Nem irunk itt világtörténetet; csak egy férfi szívének drámáját, melybe
néha az ágyúdördülések is belejátszanak. A háboru a szinfalak között
marad.

A következő év tavaszán érkezett vissza Kaliforniába Áldorfai Incze.
Ezuttal tökéletesen kigyógyulva minden európai nostalgiából.

Mikor Incze a Mississippi gőzössel megérkezett a sanfranciscói kikötőbe,
a parton vártak rá honfitársai, a Golden Globe szerkesztői és családja.

Igen is: már családja volt! Nő és gyermek. Minden posta-hajóval kapott
levelet Serenától, a miben újszülöttéről csodadolgokat olvashatott s
képzelme maga elé álmodá a gyermeket, a kit még nem látott, s az anyját,
kit oly régen nem látott. De az álom messze maradt a valóság mögött.
Ilyen szép gyermek nem volt még a világon soha! S még nevet, mikor az
apja megcsókolja! s picziny ajkai azt mondják neki: «pá.» S milyen szép
lett a nő is! Milyen halvány volt, mikor itt hagyta s milyen életvidám
most. Beszélhetnek hozzá a többiek! kérdezősködhetnek a párisi
congressus békeföltételeiről! Ő csak azt hallja, a mit ezek a picziny
ajkak nem beszélnek.

Egyik meglepetésből a másikba esik. Saját egy lovas fogatja vár reá, a
volt kertészfiu néger pofája kocsis kalap alól vigyorog reá. Serena jól
gazdasszonykodott számára az alatt: már fogatot is tud tartani. Otthon a
kis házikóhoz egy új lakosztály épült, az ő számára dolgozó szobának,
abban lakályos kényelem: asszonyi gyöngéd figyelem mindenütt. A kert
minden csemetéje óriássá nőtt az ő távolléte alatt, s a szőllő-lugasra
rá nem ismer. Az öntözést bivalyhajtotta malomgép végzi. Mindezt futólag
felszedi látkörébe, de annak középpontja mégis csak az a kis bölcső, a
miben kis fiát ringatják. Mennyi mindenféle játékszert hozott számára s
próbálgatja, hogy melyikben telnék öröme? Azt hiszi, hogy az alatt a tiz
hónap alatt, a míg ő úgy vágyott utána, a gyermek legalább is három
esztendős lett. Neki hosszú volt az az idő! Három napig el nem hagyja
otthonát, s ha jön látogatója, annak a kedveért sem teszi le a gyermeket
öléből, pedig oly ügyetlen a vele bánásban. Mindig megríkatja, s
bolondul érte, ha az piczi kezeivel boszuból bajuszát, szakállát
megtépi. Ez által aztán megismerkedik Serenának egy új gyöngédségi
nyilatkozatával. Az anya haragot tettet, mikor az apa kicsinyét
csókjaival megríkatja, s a szófogadatlan apát gyors kézzel
pofonlegyinti, akár van ott valaki, akár nincs. Hajh micsoda öröm,
micsoda kitüntetés, micsoda dicsekedés egy olyan megérdemlett pofon, egy
olyan büntető kéztől, egy olyan gonosz tettért! Csak azért is elkövetik
azt, hogy a büntetést megkapják.

Beletelt két hét, a míg Inczével annyira lehetett menni, hogy arra a
kérdésre, mit csinál Palmerston? azt ne felelje, hogy már jönnek a
szemfogai! S mikor Napoleon herczegről tudakozódnak tőle, fel ne ugorjék
e szóval: «igazság! a kis fiamat rá kell ültetni az edényre!»

Pedig a Golden Globe szerkesztői valami okos dologról is szerettek volna
vele beszélni. A krimi «our special correspondent» kitünő szolgálatokat
tett a lapnak. Azóta a lap előfizetői ötvenezerre szaporodtak, s az
igazgatók elismerék, hogy e sikerhez nagyban járultak a krimi levelek.
Incze gyors és hiteles tudósításokat küldött; leirásai élethívek voltak;
saját szemlélet után irt, s elment a legveszélyesebb helyekre; benne
volt a csatákban és ostromokban, s a mit látott, az ragyogó tollal volt
megirva. A szerkesztők ajánlatot tettek neki, hogy továbbra is legyen
munkatársuk rendes dij mellett. Incze megköszönte az ajánlatot s
egyelőre azt válaszolta, hogy ki akarja magát pihenni s az európai
káposztát nem melegíti fel többet.

Pedig valami betegséget mégis hozott el magával Európából, a miből
ritkán lehet kigyógyulni. Olyan szenv ez, mint a honvágy, csakhogy
ellentéte annak: a távolvágy, az egy helyben maradni nem tudás
nyugtalanító láza. Serena leghamarább felismerte ezt a betegséget
férjén. S ezt csak a kielégítés által lehet gyógyítani.

Az ismerős szerkesztők nem sokára ajánlatokat tettek Inczének, a mik
annak kedélyét felvillanyozták. Merész utazási vállalatok voltak azok.
Nagy expedítiók teljes előkészülettel a föld eddig bejárhatlan
vidékeire; együtt a természetbuvárlat, a vadászkaland, a harcz
élvezetei. Ezekhez kedve volt neki.

– Nem bánom, monda. Megyek a hova akarjátok. Felülök gályára, tutajra,
öszvérre, kutyaszánkára; – csak Napoleon biztatására nem ülök föl
többet.

Néhány év mulva, mint hirhedett utazó vívott ki magának helyet a
világban. Részt vett a legmerészebb úti vállalkozásokban s tudománya s
bátorsága értékesítve volt olyan téren, a hol azt méltányolni tudják.

Valahányszor egy ilyen hosszú expeditióból ismét visszakerült kis lakába
a Sacramento mellé, mintha mindannyiszor egy új élet kezdődött volna meg
számára. Az első visszatéréskor kis fia már eléje futott, kit pólyában
hagyott el. Akkor még csak egy szót tudott: «apa»; most már beszélt,
kérdezett és felelt. A másik visszatéréskor már elménczkedett a fiu;
kritizált, megszólt, humorizált; bámulatra ragadott eszével. Mire apja a
Cordillerák csúcsait megmászta, akkorra már a Lajoska három európai
nyelven beszélt. S a míg egyszer az apja a cotopaxi tűzhányó kraterének
titkait búvárkodta át, az alatt Lajoska nagyobb titkokat fedezett fel a
világon: megtanult olvasni. A gyermek minden visszontlátáskor nagyobb és
okosabb volt, s az asszony egyre szebb. Jó kedélyű nőknek az a
kiváltsága van, hogy az idő haladtával még szépülnek.

Incze lelkét egészen betölté ez a hivatás; kedélye ki volt elégítve.
Birt egy nőt, a kinek szerelméről oly bizonyos volt, mint az égről. És ő
lehetett hozzá hűtelen: a legcsábítóbb, a legváltozatosabb szerelmű
hölgy után csapongva, kinek neve: a «föld.» Ezt meghódítá új meg új
alakban, s hódításait diadalmaskodva beszélte el a feleségnek, ki
mindannyiszor boldog volt, midőn e nagy vetélytársnéját legyőzheté. Más
vetélytársnéja nem volt. A természetbúvár: szűz.

Így tölt el év év után; eljött az 1859-ik év. Új vajudások kora az ó
világban.

Az olasz-franczia-osztrák háború hírére Inczének valamennyi még ott
maradt honfitársa egyszerre fölkerekedett és hazaindult. Most már
kétségtelen volt, hogy ábrándjaik megvalósulnak.

De Incze nem mozdult helyéből. Nem hitt többé. Sem a diplomatiában, sem
hazafiaiban. «Humbug az mind, a mit Európában kezdenek.»

Megfogadta, hogy ebben az évben ott nem hagyja családját, akármi
történik is a kerek földön. Még utazni sem ment sehova. Hiába ösztökélte
a Golden Globe szerkesztősége, hiába hítták a magyar legióhoz, nem ment
el se «our special correspondentnek», se a «mi tábornokunknak.»

S milyen nagy elégtétel volt pessimismusának, mikor a nyár közepén
meghozta a tengeralatti huzal villanyszikrája a villamhírt, hogy a béke
megköttetett Villafrancában s a magyar legió bele sem jött az actióba. A
diplomatia nem engedte őket addig föllépni, míg nadrágjaikra a
kacskaringós sujtást fel nem varrják; a míg az elkészült, addig vége
lett a háborúnak.

– De jó volt a káposztafejek szavára hallgatni! Okosabbak ők, mint a
politikusok.

Incze most már megdicsérte magát, hogy ellent tudott állni annyi
csábnak. Hogy volt ereje leküzdeni honvágyát, dicsvágyát, a boszut,
harczi ösztönét s minden egyéb kórepedéseit az emberi szívnek, a mik
egyik hemisphaeriumról a másikra átfutni kényszerítik.

Pedig bizony, ez az egész ereje abban állt, hogy nős volt.

Ha ez a mosolygó arcz nem állt volna mellette, de elfutott volna ő is! –
a hogy a többi.

Meg volt magával elégedve, hogy azt nem tette. S megvolt a jutalma érte,
hogy jobban szerette a feleségét, mint a dicsőséget, nem lett
felcsúfolva fenhéjázó reményeiben.

Azt mondá: «elég» dicsőség volt nekem, hogy a szőllőt, hagymát és
káposztát meghonosítottam az Új-világban.

(Ez ugyan jobbadán az «asszony» érdeme.)

– Meg hogy fiam van.

(Az is.)


MINDENT EGYSZERRE.

Egy évig ezután teljes elvonultságban élt a Sacramento-parti remete.
Eltávozott honfitársai nem tértek többé oda vissza. Elég volt nekik az
aranyból. Utazni sem volt többé semmi vágya. Valami nyomasztó előérzet
úgy készteté untalan otthon maradni. Megérte, hogy ha az ember sokáig
él, apródonkint minden a másé lesz; csak a feleség marad az «enyim».

Már a gyemek nem az. Annak hivatása, hogy a magáé legyen. Az elrepül,
mihelyt szárnya megnő. Csak a feleség az, a kinek a keze a közös
vándorbotot el nem ereszti.

Lajoska hat éves volt már. Lángeszű gyermek. Szépen fejlődött.

1860-ban készültek hetedik születése napját megülni. Erre a napra Incze
kedves meglepetést készített fiacskájának. Egy kis hétmarkos fekete
ponyt vett a számára. Mint fog majd annak örülni! Serenának csak a ló
színe ellen volt kifogása. Miért nem vett neki fehér lovacskát?

Incze bistosítá, hogy fehér pony nincsen a világon.

Dehogy nincsen.

Van a jó Istennek olyan fehér lovacskája is, a melyik a kis gyermekeket
elhordogatja. A környékben kiütött a vörheny s a szép gyermek hetedik
születése ünnepén ott feküdt a ravatalon.

Ez rettentő csapás volt mind a két szülőre nézve.

S ez ellen a tőr ellen nincs a szíven pánczél.

Nincs nagy ember, nincs philosoph – az ilyen kis koporsó mellett.

Ott a kis kertben készítettek számára kriptát. Annak az elejét ültették
tele virággal: azt a kertet ápolták együtt.

Megkisérték egymást vigasztalni s csak fájdalmaikat cserélték ki
egymással.

Mindennap temetés volt a háznál. Egy-egy darabka papirt ha megleltek,
melyen a kedves irott ákombákjai voltak, azon megint újra kezdődőtt a
temetés. Mikor a virágok nyíltak, a miket ő ültetett, mikor a gyümölcs
érett, a mit ő szeretett, virágnyílás, gyümölcshullás mind csak az ő
temetési ünnepe volt.

Ez a seb nem tudott begyógyulni.

Az új év is eljött. A lelki szenvedés nagyon meglátszott az asszony
arczán.

A házi orvos azt tanácsolta, hogy égaljat kell változtatni. El kell
távolítani az asszonyt gyermeke sírjától.

Szóba sem lehetett azt előtte hozni. Készebb volt utána halni.

Az 1861-ik évben aztán megint csodadolgok kezdtek el történni a
Ó-világban.

Egy tavaszelői napon Incze táviratot kap Magyarországról.

Egykori főnöke, az apátur küldé azt *ről. E sürgöny tudatá vele, hogy a
magyar országgyülés össze van híva Budapestre; s a *i választóközönség
hajdani képviselőjét újra egyhangú felkiáltással megválasztá. Siessen
honfitársai hivásának eleget tenni!

Ez fölrázta Inczét elfásultságából.

Hivják: hivatása van. Nem álom, nem ábrándkép többé; valódi, a világ
rendes folyása szerint keletkezett feladat. Egy ország sorsának bölcs
elintézése. Ott még használhat valamit ez a darabokra tört szív.

Jó nemtője: a kétkedés még egyszer megragadta kezét: «maradj ülve! Ne
halld meg a jó emberek hivását! Izend meg nekik, hogy meghaltál. Nem
érted te már a hazádfiait, a kik, mióta elmentél, azt teszik, hogy mikor
háború van, előveszik a bölcseségüket s mikor béke van, megtalálják a
bátorságukat. Idegen ember vagy te már odahaza.»

De még egyszer eldöntötte Incze végzetét az asszony.

Orvosa komolyan figyelmezteté, hogy ha feleségét valami európai fürdőbe
el nem viszi a tavaszszal, majd az ősz elviszi azt máshová.

Csak azután, hogy Incze elhatározá magában neje végett visszatérni
Európába, mutatta meg Serenának az apátur levelét, mely a sürgönyt
követte. Le volt abban irva a nagy nemzeti lelkesedés és a népies pompa,
mely mellett a választás alkotmányos ténye végbement, igen szépen.

Serena a nélkül is fenhangolt idegein valami sejtelmes borzadály futott
végig, mikor e levelet elolvasá. Önkénytelen visszatért emlékébe amaz
éber álom, az az érzéktévedés, midőn ama nagy diadal napján a
díszkapukat korallgrottáknak látta maga ellőtt s az ölébe hulló
koszorúkat a tenger csoda-puhányainak. E visió végigfutott lelkén ismét.

Visszaadá a meghívó levelet férjének.

– Nekünk el kell mennünk – haza.

Igaz, hisz ott is van egy sírhalom, mely az övé: – az is «otthon.»

Tudta, hogy férje akarja ezt; s nem mondott ellent.

Pedig sok mondanivalója lett volna; de elhallgatta mind.

Ő készteté legjobban férjét, hogy igyekezzék minél elébb kertét, házát
eladni. S hogy nem gondolt az ide visszatérésre többet, azt bizonyítá
azzal, hogy gyermeke koporsóját kihozatá a sírboltból, egy másik
ércz-koporsóba záratta, hogy magával vihesse Európába s ott temethesse
el. Talán majd a dudai sírhalom szomszédjába.

Az utazás nem járt már annyi hosszadalmassággal, mint idejövetelükkor. A
Pacific vonal egy részén már lehetett utazni s a hiányzó részeken gyors
szárazföldi közlekedés volt egész New-Yorkig. Onnét pedig gyors gőzösön
csak tizennégy napi járó út Southamptonig.

Az idő is nagyon kedvezett az útnak. Gyönyörű enyhe tavasz volt a föld
más oldalán az isothermaek alatt, míg itt Európában szakadatlanul
tombolt egész tavaszszal a hideg, száraz éjszakkeleti szél.

Különösen a tengeri úton derült, csendes idő volt. Serenát egyszer sem
lepte meg a tengeri betegség; még inkább erősíté idegeit a tengeri lég,
s szemlátomást üdülni látszott.

Incze igazat adott magában az orvosnak. Jó volt őt arról a helyről
eltávolítani, a hol minden tárgy egy beszélő emlék volt rá nézve. Serena
kedélye kezdett földerülni. Valamelyik utasnak, a ki a világ minden
élczlapjait gyüjté, egy magyarországi humoristikus lapja is volt a
gyüjteményében s azt megmutatta Serenának. S Serena tudott már nevetni
is a derék Bolond Miska politikai élczeim. – Talán még örülni is
megtanul valaha.

Az egész útat a legkedvezőbb szerencsével végezték be. Már ott voltak a
végén. Albion partjai fehérlettek a láthatáron. Reggel már Southampton
kikötőjében lesznek. A Water Nymph kitünő hajó.

Este sokáig fenn voltak a fedélzeten az utazók s gyönyörködtek a
látványban, a mint a félhold alá sülyed az oceánba. Azután jó éjt
kivántak egymásnak s mentek aludni. A hölgyek a női cabinokba tértek, a
férfiak a közös hálóterembe.

Incze megcsókolta Serena ajkát és homlokát az elváláskor. Azután eszébe
jutott valami, utána sietett, visszahivta, hogy még a két szemét is
megcsókolja. «Jó éjszakát kedves! jó éjszakát!»

Éjfél után volt az idő, midőn egyszerre irtóztató rázkódás s rá
következő kábító recsegés, ropogás veré föl az alvókat.

Kiugrottak ágyaikból. Rohant, a ki birt a födélzetre. Borzasztó látvány
volt előttük. Egy roppant nagy három árboczos hajó nekiment éjjel a
gőzösüknek: egyenesen neki az orrával a Water Nymph oldalának s teljes
gőzerővel keresztül hajtott rajta. Öt másodpercz alatt a Water Nymph
keresztül volt törve, s a három árboczos feneke alá gázolva, elmerítve a
hullámokba.

Ez történt a Barton Cliff előtt, két mérföldnyire Whyte sziget nyugoti
hegyétől.

Minden élő és nem élő, a mi a Water Nymphen volt, a víz alá merült.

Mikor Incze magához tért: a három árboczos födélzetén pillantá meg ezt a
nemszeretem-világot.

Első szava az volt ápolójához:

– Hol van nőm?

Az vállat vont s azt felelte:

– A kik a női hálószobában voltak, azok mind elvesztek.

Ő is.



TARTALOM.

I. KÖTET.

  Tavasz  1
  Egy magyar kolostor  9
  Egy beteg testvér  12
  A dudai lévita  22
  A szűz eredetije  33
  Golgota  44
  A föltámadás  59
  Az üres fészek  69
  Az első halott  73
  Az első siker  79
  A vizió  88
  A futás  98
  A válság órái  110
  A lévita  120
  Mézes hetek  125
  A guerilla  130
  Egy kis tévedés  145
  A jutalom  158
  Viszonttalálkozás  170
  Hogyan lesz a fiuból atyáinak atyja?  186
  Az utolsó ágyú  195
  A csáb  206
  Az Alligátor  218
  Az átültetett növények  230
  Mindent egyszerre  249


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

17 |könyörgött ápo lójának: |könyörgött ápolójának:

56 |Őnlelkét feddé |Önlelkét feddé

72 |ntán mentek |után mentek

96 |minig közelből |mindig közelből

132 |kastály udvarára |kastély udvarára

135 |jól fegyerezve |jól fegyverezve

179 |minha gyöngyökkel |mintha gyöngyökkel

182 |kvül is belül |kívül is belül

208 |balcsíllagzatokkal megrakott |balcsillagzatokkal megrakott

221 |Alligatorra víssza |Alligatorra vissza

241 |elő.fizetője |előfizetője

241 |hirdetménybevétele- |hirdetménybevétele.

243 |Szerena tudta |Serena tudta

244 |csontlisztgyárnak- mely |csontlisztgyárnak, mely

249 |nincsen a vilagon |nincsen a világon]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Enyim, ?tied, övé (1. rész) - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.