Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Hétfalusi csángó népmesék (Népköltési gyüjtemény 10. kötet)
Author: Antal Horger, - To be updated
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Hétfalusi csángó népmesék (Népköltési gyüjtemény 10. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



available by the Google Books Library Project



MAGYAR NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY

MAGYAR

NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY

UJ FOLYAM

A KISFALUDY-TÁRSASÁG MEGBIZÁSÁBÓL

SZERKESZTI

VARGHA GYULA

X. KÖTET

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNYTÁRSULAT TULAJDONA

1908

HÉTFALUSI CSÁNGÓ NÉPMESÉK

GYÜJTÖTTE ÉS JEGYZETEKKEL KISÉRTE

HORGER ANTAL

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNYTÁRSULAT TULAJDONA

1908

Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.



TARTALOMJEGYZÉK.

  Előszó  VII
  Bevezetés  1
  1. A csodamadár feje és zuzája  21
  2. A táltos ökör és gazdája  26
  3. Erős János  35
  4. Buhú  45
  5. A herczegfiú, és a medvék, farkasok, rókák királya  48
  6. A korhely katona  58
  7. Szent Péter és a katona  64
  8. A tréfás legények  69
  9. A zöld király fia  74
  10. A vasfejű farkas  85
  11. A háromágú tölgyfa tündére  96
  12. Mátyás király aranyszőrű báránya  103
  13. Mátyás király és a székely ember leánya  107
  14. A két aranyhajú gyermek  112
  15. Az agárbőrös királyfi és felesége  116
  16. A sárig kicsi kígyó  123
  17. Az ezeregyedik  128
  18. Ezeregy János  133
  19. A csaló vándorló legények  137
  20. A három tanács  141
  21. Palkó és a boszorkány  146
  22. A disznópásztor leánya  153
  23. Az ágy alá esett gyűrüs ujj  163
  24. Oktáviánus császár  167
  25. A kicsi kígyó, a macska és a féreg  168
  26. A megvakított óriás  179
  27. Hogyan nyerte el a szegény csobán a császár leányát  182
  28. A szegény leányról, a ki arany virágot lépik  218
  29. Jézus Krisztus keresztleánya  227
  30. A három mirha  245
  31. A paraszt ember találósa  250
  32. Erőn túl való  261
  33. A mesemondó királyfi  275
  34. A ki elszolgálta az ördög monyasának a csikóját  280
  35. Rogozsin király  289
  36. A tizenkettedik fiú  294
  37. Tündér Ilona és az aranyhajú fiú  313
  38. A holló, medve és hal sógora  333
  39. A póruljárt szerelmesek  354
  40. A kendőütött-, papucsütött-, ingütött-városi királykisasszony  360
  41. Édesapám keresztelője  369
  42. A magas fa gyümölcse  373
  43. Az ördög mint szolga  384
  44. A legszebb királyné leánya  390
  45. Ambrus és a sárkány anyja  392
  46. Aczél, kova, fitil  394
  47. A szabó és az óriások  403
  48. A nagy rablóbanda  405
  49. Szépmező szárnya  407
  50. A szent leányok ajándéka  416
  51. A cseresznyefáról  422
  52. A királykisasszony megszabadítása  426
  53. A tolvaj czigány  432
  Jegyzetek  455
  Tájszók  462



ELŐSZÓ.

E mesegyüjtemény a Magyar Népköltési Gyüjtemény uj sorozatának immár
tizedik kötetete, igazolva, hogy népi költésünk bányájának gazdag ere,
melynek feltárásában nemzedékek munkája váltja egymást, még mindig nem
merült ki.

Távolról sem állítom, hogy a mit egy-egy uj kötetünk nyujt, az mind
merőben uj. Sok darab csak változata az ismert réginek. Kivált a
népmeséknél találkozunk lépten-nyomon ismerős inditékokkal, jól ismert
helyzetekkel. Ezen nincs mit csodálkozni. Maga a világ mesekincse
aránylag kevés motivum kombinácziójából áll; de azért a meseszövés, uj
fordulatok teremtése, uj szinek, uj vonások felrakása elég teret ád az
eredetiségnek, s hiba volna a tárgy hasonlósága vagy rokonsága miatt
mellőzni a különben értékes s eredeti vonásokkal is biró változatokat.

Magáról e gyüjteményről fölösleges volna szólnom, a szakavatott gyüjtő a
könyvhöz irt bevezetésében eléggé tájékoztatja az olvasót. Tájékoztatja
nemcsak a mesékről, hanem a csángók történetéről s néprajzi
sajátságairól is.

E kötet, mint gyüjteményünk megelőző kötete, szintén kizárólag népmesék
közlésére szorítkozik. A bevezetésben ennek az eljárásnak az igazolását
is megtalálja az olvasó. Ha a csángók népköltészete kötött formában csak
szegényesen s minden eredetiség nélkül nyilatkozik meg, valóban
helyesebb volt mellőzni a csekély értékü anyagot.

_Vargha Gyula._



BEVEZETÉS.

A hétfalusi csángók mesekészletének költői és tudományos szempontból
legértékesebb darabjait gyűjtöttem össze e kötetben. Az irántuk
érdeklődő olvasó talán szívesen veszi, ha mintegy bevezetésképen némi
tájékozást szerezhet magának arról a magyar néptöredékről, a melynek
körében e mesék, ha nem is születtek, de mégis napjainkig fennmaradtak.
Megkisértem tehát néhány lapon rövid, de eléggé tájékoztató képét adni
múltjának és jelenének.

A hétfalusi csángók Brassó-megyében laknak és azért mondják őket
hétfalusiaknak, mert hét faluban vannak megtelepedve. Mind a hét falu,
név szerint Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszufalu, Tatrang, Zajzon
és Pürkerecz, a Barczaság nevű síkság délkeleti szélén fekszik, a tömösi
és bodzai szorosok közötti vonalon. Az első négy hosszú sorban egymás
végébe épült, a másik három azonban kissé odébb fekszik. Ez utóbbiak
nincsenek ugyan összeépítve, de mégis nagyon csekély távolságra vannak
egymástól.

Hogy mikor keletkeztek e csángó községek, arra nézve nincsenek semmiféle
adataink. Bizonyos csak annyi, hogy 1366-ban már léteztek, mert Nagy
Lajos királynak egy ekkor kelt oklevelében már szó van róluk. Nem lehet
azonban föltenni, hogy valamely messze múltban keletkeztek volna, mert a
csángók sajátságos földbirtokviszonyai arra a következtetésre
kényszerítenek, hogy falvaik csak a barczasági szászoknak 1211. évi
beköltözése után keletkezhettek. Feltünő ugyanis, hogy a hétfalusi
csángóknak nincsen szántóföldjük (vagy csak olyan kevés, hogy szóba sem
jöhet) és évszázadok óta kénytelenek a két szomszédos szász község,
Prázsmár és Szászhermány, fölös termőföldjét bérelni. Ezt a sajátságos
körülményt alig lehet másképen magyarázni, mint úgy, hogy a csángók
olyan időben kerültek ide, a mikor a művelhető föld már le volt
foglalva, s azért kénytelenek voltak a síkság szélén, szorosan a hegyek
lábán meghuzódni. Mert azt csak nem lehet föltenni, hogy birtokba ne
vették volna azt a dúsan termő gazdátlan síkságot, hanem megelégesznek a
köves házhelyekkel és hegyi legelőkkel, ha előbb lettek volna itt, mint
a szászok! Még kevésbé hihető természetesen az, hogy önként átengedték
volna a jövevény idegeneknek azt a termőföldet, a melyet ők az első
foglalás jogán bírnak vala, ha már a szászok bejövetele előtt is itt
lettek volna!

De honnan kerülhettek e csángók (valamikor 1211 és 1366 között) mai
lakóhelyükre?

Ez is olyan kérdés, a melyre a történetírás – hiteles adatok híjján –
eddig ugyan nem tudott válaszolni, de a melyet ma már eldöntött egy más
tudomány, a nyelvészet. A székely nyelvjárások összehasonlító vizsgálata
ugyanis kiderítette, hogy a hétfalusi csángó nyelvjárás minden lényeges
vonásában megegyezik a Háromszék keleti síkságán, Kézdivásárhelytől
délre elterülő székely községek nyelvjárásával. Ebből tehát az
következik, hogy nincsen semmi komoly okunk arra, hogy e csángókban (a
mint némelyek gondolták) valamely különös, talán besenyő vagy kún
népfajtát keressünk. Nyelvjárásuk tanúbizonysága szerint nem lehetnek ők
egyebek, mint elszakadt része annak a székely törzsnek, a melynek
legnagyobb csoportja Kézdivásárhelytől délre telepedett le. (Ugyane
törzsnek más csoportja Csikszereda környékére, sőt egy-egy töredéke a
nagyküküllőmegyei Halmágyra és az udvarhelymegyei Zsomborra is
elkerült.)

Az összes csángók (mert vannak tudvalevőleg Moldvában, Bukovinában és a
gyimesi szorosban is csángóknak nevezett magyar néptöredékek)
nyelvjárási és telepedési viszonyainak vizsgálata a _csángó_ szó
származását és eredeti jelentését is megfejtette. A kutatás egész
menetét talán hosszas volna e helyen vázolni,[1] azért csak azon
eredményének közlésére szorítkozom, hogy a _csángó_ szónak eredeti, de
ma már elfeledett jelentése: _kóborló_, _vándorló_, _nomadizáló_ volt.

A hétfalusi csángók tehát olyan székelyek, a kiknek ősei még akkor is
nomadizáló életmódot folytattak, a mikor a többi székelység legnagyobb
része már meg volt telepedve és az állattenyésztésről áttért a
földmívelésre.

A hét faluban való végleges letelepedésük úgy látszik kapcsolatban van a
törcsvári királyi vár keletkezésével, mert a későbbi időknek számos
oklevele bizonyítja, hogy Törcsvárának várjobbágyai voltak s
községeiknek fekvése fölötte valószinűvé teszi, hogy telepítésük a
tömösi, ósánczi és bodzai szorosok őrzése czéljából történt. Királyi
várhoz való tartozásuk magyarázza meg azt is, hogy a Hétfalu
politikailag sohasem tartozott a Székelyföldhöz, hanem az egykori
(számos kisebb-nagyobb csoportból álló) Fehér-megyének volt egyik része.

Az 1498. esztendővel új, és kedvezőnek éppen nem mondható korszak nyílik
meg a Hétfalu történetében. Brassó városa ugyanis ebben az évben 1000
forintot kölcsönöz II. Ulászlónak és ezért zálogba kapja Törcsvárát. A
következő években több részletben 6300 forintra egészíti ki a kölcsön
összegét, s ekkor Ulászló az egész törcsvári dominiumot adja neki
zálogul, tehát a várhoz tartozó több más községgel együtt a hét csángó
falut is. Minthogy utódai elmulasztják a zálog kiváltását, Brassó a
kölcsön adott 6300 forint fejében háborítatlanul élvezi a várnak és
hozzátartozandóságainak jövedelmét 1848-ig, sőt még azontúl is.

Kétségtelen, hogy a város ezen egész idő alatt joggal követelhette
magának a Hétfalu lakosaitól mind azt a készpénzbeli, terménybeli vagy
akár munkabeli szolgáltatást, a melylyel ezek Törcsvárának már akkor is
tartoztak, mikor a vár még a királyok vagy erdélyi vajdák kezén volt. De
Brassónak a XVI. sz. első évei óta meglevő számadásaiból kétségtelenül
kitűnik, hogy a város jogtalan sarczolásokra is kihasználta a csángó
községeken elég könnyen szerzett hatalmát, úgy hogy mai szegénységük és
elmaradottságuk jó részben Brassó városától való szinte négy százados
függésükben találja okát. Az említett számadásokból pl. kitűnik, hogy a
város nemcsak a census ordinariusnak nevezett pénzbeli adót szedte
tőlük, hanem mindenféle ürügy alatt minduntalan újabb és újabb
rendkívüli adókat is vetett ki rájuk. A csángók ezenkívül természetesen
dézsmát is fizettek a városnak, még pedig az összes gabonaneműek,
továbbá a len, a gyümölcs, a bárányok és a méhek után. Igaz, hogy más
jobbágyok is adtak földjük terméséből tizedet, a hétfalusi csángók
azonban szántóföldjeik tulajdonosainak, a szászhermányi és prázsmári
szászoknak, már úgy is fizették az úgynevezett taksát, a dézsmával tehát
valójában kétszeresen voltak megterhelve. 1848-ban megszabadultak ugyan
úrbéri tartozásaiktól, de a város sem járt rosszúl, mert 346.772 frt 92
krt kapott az államtól úrbéri kárpótlás czímén, s így már ezzel is
busásan megtérült Törcsváráért és tartozandóságáért való minden egykori
kiadása.

Valószínű, hogy a census ordinariust és a termények után való tizedet a
Törcsvárához tartozó községek már akkor is fizették, a mikor még
várnépek voltak, a vár pedig még nem volt Brassó birtokában. A malomjog
és a korcsmajog azonban a XVI. században, sőt azontúl is még sokáig
bebizonyíthatólag a községeké volt, de a város a XVIII. század folyamán
véres erőszakkal mindkettőt a maga számára foglalta le s a Hétfalu (a
legújabb időben) csak 371.000 forinton válthatta vissza e két
erőszakosan elkobzott jogát. Ez az adósság persze még nincsen leróva; a
csángók most is viselik még a törlesztés és kamatfizetés terhét.

Még érdekesebb ennél a hétfalusi erdők ügye. A Hétfalu fölött az oláh
határig terjedő erdőséget a csángók eleinte teljesen szabadon
használták. 1658 óta azonban (a községek állítása szerint, csak
ajándékképen és csak a városi tanács kérésére) úgynevezett karácsonyfát
adtak a városi tanácsház fűtésére, s ime, száz esztendő múlva Brassó
erdei taksa czímén már évi 150 frt fizetésére kényszerítette a
községeket. A legújabb időben pedig a Hétfalu hosszas perlekedés után
kénytelen volt összes erdőségének és havasi legelőinek egy harmadát
átengedni Brassónak, csakhogy a többit békén bírhassa.

Már az eddigiekből is láthatta a szíves olvasó, hogy szegény csángó
népünknek évszázadról évszázadra mind küzdelmesebbé vált az élete, mert
az adók terhe mind súlyosabban nehezedett vállára, jövedelme pedig
mindig igen csekély volt. De hogy más vidékekhez képest való
elmaradottságát kellőképen megérthessük, hozzá kell gondolnunk azt is,
hogy mit szenvedhetett e szegény nép a XVI. és XVII. század háborus
világában itt, a hadak országútja mellett, a török, tatár, oláh és
császári német seregek fegyveres és gyujtogató kezétől. És mindezek
tetejében ennek a népnek, a mely a szenvedésből nagyon is kivette
részét, a vallás vigasztalásában is csak félig-meddig volt része. Mert
azóta, hogy – bizonyára Brassótól való függése következtében – a
reformatio idején a szászokkal együtt áttért az ág. ev. vallásra, mindig
csak szász papjai voltak; vagy ha volt is egyszer-másszor egyik-másik
falunak magyar születésű papja, az csak olyan lehetett, a ki megbízható
szász érzelmű volt és – szász leányt vett feleségül. Hogy e szász, vagy
szász érzelmű papok nem sokat törődtek híveik anyagi és szellemi
javával, az tiszta sor. Semmiesetre se törődtek vele annyit, mint a
szász községek szász lelkészei, a kik évszázadok óta igazi vezérei
voltak népüknek; még pedig anyagi és szellemi téren egyaránt. De a mi
szegény csángó népünk századokon át nem sok reális jót köszönhetett
papjainak. Akadt ugyan ezek között is mindenkor egy-egy derék, népe
testi-lelki javával igazán törődő pásztor, de a mit ő egy élet
munkájával épített, azt ismét lerontotta az utódok közömbössége. Igy
volt ez a legújabb időig, szinte addig, a míg sikerült elszakadniok az
erdélyi ág. ev. szász püspökségtől és csatlakozniok a tiszai ág. ev.
egyházkerülethez (1887). Most már mindegyik községnek nemcsak magyar
születésű, hanem magyar érzésű papja is van. Remélhető tehát, hogy ennek
jótékony hatása nem is fog elmaradni.

Szellemi téren máris szemmel látható a haladás, mert a Hétfalu
iskolaügye ma már olyan rendezett, a milyen hazánknak nem sok vidékéé.
Szívesen említem fel ezt, mert ez az első örvendetes dolog, a melyet a
Hétfalu története felmutat. De a midőn megemlítem, nem hallgathatom el
azt sem, hogy ez majdnem kizárólag a hosszufalusi származású Molnár
Viktor vallás- és közoktatásügyi államtitkár úr érdeme. Nyugodt lélekkel
mondhatom ki – s a nélkül, hogy a hízelgés vádjától kellene tartanom –
hogy évszázadok óta ő volt a csángó nép első jóltevője.

*

Minden nép jelene múltjában gyökerezik. Mai anyagi és szellemi állapota
csak olyan lehet, a milyenné a múlt századok folyamának kedvező vagy
kedvezőtlen viszonyai között kialakult. Minthogy a hétfalusi csángók
sorsa az utóbbi 3–4 évszázad folyamán meglehetősen mostoha volt,
mindenesetre mostohább, mint a magyar nép nagy tömegének átlagos sorsa,
sajnos ugyan, de érthető, hogy mai állapotukról sem lehet sok
örvendeteset mondani.

A mívelésre alkalmas föld csekély terjedelme miatt a múlt századokban
csak úgy tudta e nép magát fenntartani és csak úgy tudott megfelelni a
szántók szász tulajdonosaival és Brassó városával szemben való súlyos
kötelezettségeinek, hogy a gazdálkodást legtöbbször asszonyára hagyta,
férfia pedig más keresetforrás után látott. Iparűzés útján biztosítani a
megélhetés föltételeit, lehetetlen volt, mert ezt Brassó városa
szigorúan tiltotta, nehogy az ő szász iparosai ezáltal megrövidüljenek.
Annyira ügyelt erre, hogy a 20.000 lakost számláló Hétfaluban a hatvanas
évek elején még egy fia varga se volt megtelepedve. Jobb mesterség
híjján tehát fuvarozásban keresték a csángók nélkülözhetetlen
mellékjövedelmüket és az öregek még ma is sokat tudnak beszélni róla,
hogy Budapestig és Galaczig, sőt le a Balkán-félszigetre is szekereztek,
közvetítvén a brassói kereskedőknek egykor nagyon tekintélyes
árúforgalmát. E jövedelmező fuvaros-mesterség azonban a vasutak
kiépülésével rögtön megszünt, s helyébe lépett – a romániai kivándorlás.

A Romániába való kivándorlás, mai napon legfőbb keresetforrásuk,
községeiknek határszéli fekvése és gyenge anyagi helyzete miatt
természetesen régen sem volt ismeretlen a hétfalusi csángók között, de
tömegessé, rendes, megszokott kenyérkeresetté csak azóta vált, mióta a
vasút véget vetett a fuvarozásnak. Azóta alig van férfi vagy nő, a ki
éveinek kisebb-nagyobb számát Romániában ne élte volna. A legutóbbi
népszámlálás alkalmával is Hétfalu lakosságából csak 22.526 lélek volt
jelen, 3512 pedig távol volt, azaz – talán csak egy csekélyke töredék
kivételével – Romániában.

A romániai kivándorlást, elfogulatlan szemmel tekintve, nem lehet
föltétlenül károsnak mondani. Eltagadhatatlan tény ugyanis, hogy a
csángó sokkal jobb keresetet talál Romániában, mint akár Brassóban, akár
a Székelyföldön, szülötte falujáról nem is szólva. A míg pl. a cselédek
Romániának akármely városában legalább kétannyi bért kapnak, mint
Brassóban, mindaddig teljesen hiábavaló sopánkodni azon, hogy miért
mennek a csángó leányok szolgálni oda és nem ide. S a ki néhány
esztendei romániai tartózkodás után hazatér, szinte mind hoz magával egy
kis megtakarított tőkét, a mely persze az egyesek szerencséje, ügyessége
és takarékossága szerint nagyon változó. Akad közöttük azonban olyan is,
különösen mesterember, a ki hosszabb idő múlva, tekintélyes vagyonnal
tér vissza. Érdemes megemlíteni ezek sorából egy derék ember nevét, a
bácsfalusi Simon Istvánét, a ki 1849-ben mint egyszerű csángó legény
kiment Romániába, ott becsületes szorgalommal vagyont szerzett s négy
esztendővel ezelőtt hazatérve, azon való örömében, hogy a jó Isten
megengedte visszatérnie hazájába: szülőfalujának vízvezetéket
építtetett, egyházközségének pedig orgonát és temetőhelyet vett,
összesen 38.720 koronán.

A romániai kivándorlás káros következményei sorából mindenesetre
legkárosabb az, hogy sokan végleg künnrekednek s így a magyarság számára
mindenkorra elvesznek. Mert ha ők maguk talán még nem is, de gyermekeik
már föltétlenül eloláhosodnak. Sok panasz szokott esni ugyan arról is,
hogy milyen erkölcsi veszedelmek fenyegetik különösen a Romániában
szolgáló cselédleányokat, de én nem hiszem, hogy ebben a tekintetben ott
sokkal kedvezőtlenebbek volnának a viszonyok, mint Brassóban vagy
bármely nagyobb magyarországi városban. Legfeljebb a hallatlanul magas
romániai dajkabérek gyakorolhatnak e részben kedvezőtlenebb befolyást;
mert hogy ilyen ok mennyire megkönnyíti a leányokban és szüleikben az
erkölcsi érzés lazulását, az könnyen elgondolható.

Az oláhokkal való sürű érintkezés (Romániában is, meg itthon is, a
csángó falvakban) egyébként is erős nyomot hagyott a csángók ethnikumán.
Észrevehető ez először is azon, hogy minden csángó, szinte kivétel
nélkül, tud oláhul. (Viszont azonban a hétfalusi oláhok távolról sem
tudnak mind magyarul.) E kétnyelvűség következményeként aztán sok oláh
szó honosult meg a hétfalusi csángók nyelvjárásában. Ezt bizonyára e
kötet olvasója is észre fogja venni a közlendő mesék szövegében. A
hétfalusi csángó népnek a megszokott átlagnál is erősebb babonás hajlama
bizonyára szintén oláh hatásnak tulajdonítandó. Súlyos betegség esetén
pl. sokan még ma is jobban bíznak az oláh pópában, mint az orvosban és
szívesebben adnak pénzt az oláh pópának imádkozásáért, a mit oláh szóval
_dëszkintálásnak_ mondanak, mint a legolcsóbb orvosságért.

Nyelvükön és lelki életükön kívül még külsejükön is meglátszik az oláh
hatás. A férfiak pl. szinte arasznyi széles bőrövet viselnek, a melyben
pénzüket, dohányukat, késüket s egyéb apróságaikat tartják, s a melynek
_dészü_ a neve. (A köznyelvi _tüsző_ szó változata.) Ezt és az alóla
arasznyira kilógó ingnek divatát az oláhoktól vették át.

Érdekes azonban, hogy a nők viseletén nem oláh, hanem szász hatás
mutatkozik. A leányok és fiatal menyecskék fejéről pl. a szász női
viselet módjára, ünnepi alkalmakkor széles himzett szalagok lógnak le
szinte a czipő sarkáig. A szászoktól vették át a 3–4 ujj széles,
aranyozott pléhből, esetleg ezüstből készült és színes
drágakő-utánzatokkal diszített övet is és az ugyanilyen technikájú
tenyérnyi boglárt, a mely keblüket diszíti.

A szász hatás természetesen nyelvükben is kimutatható, bár szász eredetű
tájszavaik száma távolról sem olyan nagy, mint az oláh eredetűeké. Szász
egyházi hatóság alá való tartozásuknak ez egyszer valóban üdvös hatását
kell látnunk még abban is, hogy a fiatalság régebben a község
lelkészének vezetése alatt álló és pontos rendtartásokkal biró legény-
és leánytársaságokban volt szervezve. E társaságok a szász községekben
még ma is nemcsak fennállanak, hanem virágzanak is, a Hétfaluban azonban
már régóta csak tengtek-lengtek. Újabban az országosan szervezett
ifjúsági egyesületek vették át erkölcsi feladataik művelését. Működési
terük lesz elég, mert a csángó erkölcsök, sajnos, elég fogyatékosak.
Általános a panasz, hogy bizonyos vadság és durvaság jellemzi őket, s
erről a hétfalusi szolgabiróság és a brassói törvényszék aktái is sok
szomorúat beszélhetnének. Igaz, hogy a rideg valóságban a székely ember
sem egészen olyan ám, mint a milyennek az irodalomban és a
közfelfogásban meglehetősen elterjedt romantikus színezet láttatja, de a
csángók között nagyobb mértékben és sürűbben jelentkeznek az erkölcsi
fogyatkozások. Nem láttam okát ez igazság elhallgatásának vagy bár
kendőzésének, de szívesen elismerem, hogy ebben nagy része lehet a
hosszú nemzedékek óta tartó hányódó-vetődő életmódnak is. No meg
természetesen a 7 falu 67 korcsmájának és pálinkamérésének is, a melyek
valósággal sisiphusivá teszik az egyház és az iskola munkáját.

Azt hiszem eltéveszteném czélomat, ha e bevezetésben teljes néprajzi
leírását akarnám adni a hétfalusi csángóságnak; ha részletesen el
akarnám mondani mindazt, a mi e nép mai testi-lelki életében valamilyen
okból figyelemre és feljegyzésre méltó. E vázlatban az én nézetem
szerint csak annak lehet helye, a mi más vidékek magyar népétől,
különösen pedig a székelységtől megkülönbözteti, a mi tehát mintegy
sajátos, jellemző vonása a hétfalusi csángóságnak. S e megkülönböztető
vonásokat, a mennyire néprajzi és nyelvészeti tanulmányaim folyamán
tudomásomra jutottak, az eddigiekben már jóformán mind előadtam. Csak
egy-kettőnek felhasználása van még hátra, hogy a kép lehetőleg teljes
legyen.

Negativ vonása a csángóság néprajzának, hogy a székely háznak közöttük
már szinte nyomát se találni. A telek és a ház beosztása és belső
berendezése nagyjában még meglehetősen egyezik ugyan a székelyekével, de
már se czifrán faragott deszkával elzárt _eresz_ (a mely különben már a
Székelyföldön is fölötte ritka), se székelykapu nincsen a Hétfaluban.
Faházat se igen látni már; az újabb házak már mind téglából vagy kőből
vannak felépítve. Hogy a népies ősi építkezés helyébe az építő iparos
munkája lépett, abban bizonyára a város közelségének hatását kell
látnunk.

A népszokások sorából, mint hétfalusi különlegesség, említést érdemel e
helyen is a _boricza-táncz_, a melynek részletes leírását az
Ethnographia X. kötetében közöltem. Körtáncz ez, a melyet a legények
deczember 28-án, aprószentek napján járnak. Egy-két héttel e nap előtt a
legügyesebb tánczost megválasztják _vatáf_nak, a kinek az a feladata,
hogy begyakorolja velük a táncz bonyodalmas figuráit s majd előadását is
vezesse. Magának a táncznak négy része van: egyes, kettes, hármas és
török boricza. Előadásakor csizmaszáruk külső oldalára piros posztódarab
van varrva, a melyen párosával 6–8 _őrharang_ zörög, kezükben pedig
egy-egy czifrán kifaragott és kifestett _lapoczkát_ tartanak.
Utczáról-utczára járva minden leányos ház udvarán bemutatják tánczukat.
Útjukban két álarczos _kuka_ kiséri őket, a kik a szünetek alatt
mindenféle tréfájukkal mulattatják az egybesereglő közönséget, és két
_nyárshordozó_, a kik a megtisztelt házaktól ajándékul kapott ennivalót
gyűjtik. Ebből aztán este a korcsmában víg lakomát csapnak, a melyet
rendesen tánczmulatság követ.

Hétfalusi csángó tanulmányaim során igyekeztem természetesen
népköltészetükkel is megismerkedni. Engem ugyan ennek termékei első
sorban a népnyelv hagyományos emlékeiként érdekeltek, de nyilvánvaló,
hogy mint a csángó népléleknek legnemesebb megnyilatkozásai is kiváló
figyelmet érdemelnek. Hosszabb ideig folytatott gyűjtésem anyagából az
tűnik ki, hogy lírai költészetük mennyiségileg ugyan nem mondható éppen
szegénynek, de értékesebb darabokban nem bővelkedik. S a mi becsesebb
akad is az e nemű termékek közt, annak is legnagyobb része ismeretes már
a különböző székely népköltési gyűjteményekből. Még szegényesebb azonban
verses elbeszélő költészetük. Ennek hajdan bizonyára virágzó
gazdagságából már csak alig-alig őriztek meg valamit. Balladafélét pl.
mindössze hármat találtam: Kőmives Kelemennét, Szabó Vilmát és Tollas
Erzsit. Feltünő ezzel szemben, hogy népmesékben még ma is meglepően
gazdag a Hétfalu költészete. A költeményekben való szegénység talán
abból volna magyarázható, hogy a hétfalusi csángók évszázadok óta
politikailag el voltak választva a Székelyföldtől, közigazgatásilag
pedig előbb Fehérmegyéhez, utóbb Brassóhoz tartoztak. Ilyen elszigetelt
állapotukban aránylag keveset érintkeztek székely társaikkal, énekelt
költészetük tehát föl nem frissülhetett, hanem lassan-lassan
szegényedett és csenevészedett. De miként magyarázható ezzel szemben a
mesélő kedvnek el nem lankadt, máig is friss ereje? – Lehetséges
különben, hogy a hétfalusi csángók mesekészletének gazdagsága csak
látszólagos. Talán csak azért tetszik ilyen gazdagnak, mert a nagy
Székelyföldről eddig még aránylag kevés népmese van közölve.

*

Kissé talán már hosszúra is nyúlt e bevezetés, pedig hátra van még a
tulajdonképeni bevezetés kötelessége: az itt közölt népmesék anyagának
és alakjának, valamint e kötet szerkesztése módjának néhány szóval való
ismertetése.

A hétfalusi csángó népmesék java részét a kilenczvenes évek végén
gyűjtöttem, a mikor népnyelvi tanulmányok kedvéért ki-kirándulgattam a
közeli Hétfaluba. Mindjárt kezdettől fogva gyorsírással jegyeztem őket,
de eleinte csak abból a czélból, hogy mondattani tanulmányokhoz minél
több összefüggő szövegre tegyek szert. A mint azonban az anyag gyűlt, s
a mint észrevettem, hogy a forrás még távolról sincsen kiapadóban,
csakhamar felébredt bennem e mesék közlésének vágya, bár akkor a
közölhetés reménye még igen-igen csekély volt. Folytattam azonban a
gyűjtést, a hogyan időm engedte és az alkalom rá kedvező volt, s mire
megbizonyosodtam róla, hogy a Kisfaludy-Társaság szíves
áldozatkészségével lehetővé teszi e kötet megjelenését, már száznál
jóval több mese volt birtokomban. S ezeket is (egynehány hosszufalusi
kivételével) még csak Pürkereczen, Zajzonban és Tatrangon gyűjtöttem.
Csernátfaluban, Türkösön és Bácsfaluban nem igen kutattam utánuk azért,
mert első sorban csángó meséket óhajtottam megismerni, e községekről
pedig nyelvi és némely történelmi adatok alapján bizonyos, hogy
lakosságuk a XVIII. század folyamán Háromszék területéről való _székely_
telepedőkkel gyarapodott. (Akkor ugyanis még abban a hitben voltam, hogy
csángók és székelyek közt valami származásbeli különbség van.)

Az így gyűlt anyagból a szíves olvasó e kötetben azt találja meg, a mi
költői és tudományos szempontból a figyelemre méltóbb. Kiselejteztem
ugyanis először is mindazt, a mi a tartalom vagy a forma tekintetében
értéktelennek vagy közölhetetlennek bizonyult. A megmaradt anyagot
összehasonlítottam az összes eddig megjelent és tudományos czélból
készült (tehát nem pusztán az ifjúság vagy a nép számára való) magyar
mesegyűjteményekkel, s csak azon darabokat soroltam a közlendők közé, a
melyek eddig a maguk egészében vagy legalább lényeges részükben még
ismeretlenek. Kivételes esetben fölvettem ugyan egyik-másik már
máshonnan ismeretesnek a Hétfaluban talált egyszerű változatát is, de a
közlés okát ilyenkor mindig megadom a hozzávaló jegyzetben. Természetes
azonban, hogy az ilymódon kiválasztott mesékről még nem szabad azt
gondolni, hogy egytől-egyig a csángók mesealkotó képzeletének tulajdon
termékei. Hétfalusi csángó népmesék czímén való közlésük csak annyit
akar mondani, hogy a Hétfaluban élnek s máshol eddig (legalább ilyen
alakban) még nem jegyezték fel őket.

Hogy a gyűjtött anyagból mit kell közölnöm, azzal könnyű volt tisztába
jönnöm, de már nem olyan könnyű volt eldönteni a szöveg közlése módjának
kérdését. Mert hiszen igaz, hogy a nyelvtudomány csak fonétikus írású
szövegnek veheti teljes hasznát, de viszont igaz az is, hogy kár a
nem-nyelvész olvasót folyton-folyvást megakasztani a szavaknak neki
szokatlan fonétikus szóképével, mikor a nyelvészek is sokkal
kényelmesebben vehetik tudomásul az őket érdeklő nyelvjárási
sajátságokat az e nemű nyelvi jelenségeknek szakszerű összefoglalásából,
a mire már volt és bizonyára még ezentúl is lesz alkalmam. Miért írjam
pl. egy, a nagyközönségnek is szánt szövegben, hogy _doptam_ vagy
_fokták_, mikor úgyis országszerte minden magyar ember így ejti a
_dobtam_ és _fogták_ szókat? Miért írjam az egész kötetben mindvégig,
nehány százszor vagy ezerszer: _jártom_, _várnok_, _lábo_ stb., mikor a
nyelvészek számára egy mondatba foglalhatom össze, hogy a csángók _á_
hangú szótag után következő _a_ helyett _o_ hangot ejtenek?

A kérdésnek alapos meggondolása után tehát arra határoztam el magamat,
hogy nem jelölöm a kiejtésnek olyan fonétikus sajátságait, a melyek
országszerte ismeretesek, és nem jelölöm a hétfalusi csángó
nyelvjárásnak azon sajátságait sem, a melyek hangtörvényszerűek, azaz
adott esetben vagy helyzetben föltétlenül érvényesülnek, tehát
határozott szabályba foglalhatók. De már esetleges, nem szabályszerű
hangváltozás esetén híven leírom a szónak Hétfaluban ejtett alakját és
híven megtartom a tájszókat is és a legaggodalmasabb pontossággal adom
vissza a népies mondatszerkesztésnek és elbeszélő stílusnak minden szép
vagy nem szép, művészi vagy művészietlen, de mindenképen jellemző
vonását. Ha tehát pl. a Hétfaluban azt mondják, hogy _lapis_, vagy
_küzsdik_, nem írom helyette, hogy _lapos_ vagy _küzd_; ha egy mesében
_féregről_ van szó, természetesen nem írok helyette _egeret_; s a _múrt_
vagy a _hubëszt_ se fordítom _kőfalra_ vagy _lepényre_. Azt hiszem, hogy
ilyen eljárás mellett nem riasztom el a laikus olvasót e kötet
elolvasásától, nem fosztom meg a nyelvészt a szövegek tudományos
tanulságaitól s nem törlöm le a mesékről sem népi eredetük színes
zománczát, a mely sokszor göröncsös és durva ugyan, de a mely viszont
nem ritkán a legmélyebb és legigazibb költészet fényével ragyog.

A népköltési gyűjteményekben már szokottá vált magyarázó jegyzeteket én
sem kerülhettem el egészen. Tartózkodtam azonban bennük minden száraz
adatközléstől és elhagytam belőlük az egyes motivumok eredetére vagy
vándorlására vonatkozó nagy philologiai apparatust, a mely úgyis csak a
szaktudóst érdekli és – úgy se lehetne teljes. Főleg csak arra
szorítkoztam e jegyzetekben, hogy megmagyarázzam azt, a mi tartalmi vagy
formai tekintetben magyarázatra szorul, vagy hogy okát adjam egyik-másik
darab felvételének. A mi a mesék anyagában az összehasonlító
mesevizsgálat szempontjából értékes, azt a philologusok úgyis
észreveszik majd, ebben bizonyára nem szorulnak az én útbaigazító
jegyzeteimre.

A kötet végén lajstromba szedtem a mesék szövegében előforduló hétfalusi
csángó tájszókat. Tettem ezt az olvasóknak azon, bizonyára legnagyobb
része kedvéért, a kiknek nem áll rendelkezésükre Szinnyei Magyar
Tájszótára. Minthogy mindössze csak 60–80 körül van a magyarázatra
szoruló szavak száma, lajstromba szedésük haszna bizonyára nagyobb lesz,
mint volt e csekély munkatöbblet fáradsága.

És ezzel elmondtam mindazt, a mit tudni az olvasónak szükséges vagy
legalább is nem fölösleges, mielőtt a mesék olvasásába fog.

Brassó, 1906 június 15.

_Horger Antal._



1. A csodamadár feje és zuzája.

Volt egyszer egy király s volt neki két fiúgyermeke. Egyik egy nyolcz
éves és egyik egy hat éves. El kellett ő menni, úgy jött a sorsa,
háborúba messze. Otthon maradt a felesége s a két fiú. S volt nekik egy
oan madaruk, hogy mindennap egy arany tojást tojt. Hát a király hosszú
időre ült ott a háborúban, nem jött vissza. Az asszony kíváncsi volt a
férfiúhoz, hát ő tartott magának egy szeretőt. Hát hogy nem jött hosszas
időre, eltartott hat-hét évet, már bizonyosra tartották, hogy odaveszett
a király. Hát ők aval aztán összebarátkoztak annyira, féltek, hogy ha
hazajő a király, hát a fiúk kivilágosítják, hogy ők hogy voltak.

No de az asszonyt az a férfiú, a ki ott tartózkodott vélle, arra vette,
hogy azt a madarat mellyeszsze meg és készítse meg, hogy megegyék.
Levágta az asszony a madarat, megmellyesztette, mindenestől bétette egy
lábosba és ott főzte. A mint főzte, hát a gyermekek künn, a mint
játszadoztak, bément a nagyobb gyermek, azt mondta az anyjának:

– Mit főz édes anyám, a lábasban?

– Azt a rossz madarat, – azt mondja a fiának.

– Jaj, édes anyám, adjon nékem egy darabocskát belölle.

No az asszony kiveszi a fejét a lábasból s odaadja a nagyobb fiának. Az
megette. Akkor bémënyën a küssebbik fiú. Az ës kérdi:

– Mit főz édes anyám a lábasban?

– Mit? Azt a rossz madarat, – azt mondja.

– Jaj édes anyám, adjon egy faláskát belölle.

Annak kivette a zuzáját a madárnak. Megette az ës, a fiú.

No este odamënyën a latra (szeretője) a királynénak. Eléteszi a
lábassal, hogy egyenek, és a fiúk az ágyban aludtak. Mëgnëzi jól a
lábasban, és hogy látja, hogy az a két darab nincs ott, hát azt kérdi,
hogy hol van. Azt mondja a királyné:

– Odaadtam a fiúknak. Egyiknek ezt, a másiknak a mást.

Hát a szereteje nem akart enni, hogy azokat mért adta oda. Ott ők ketten
osztoztak sokáig a felett. Azt mondja a szereteje a királynénak:

– Ha meg nem öljük a gyermekeket és ki nem veszszük belöllik azokat,
többé nincs barátság velünk.

No de az asszony, hogy szerette a szeretejét erőst, rëahajlott. A fiúk,
mintha ott hátul künn volnának az ereszbe (konyhában) lefeküve, és ők,
mintha itt benn. A nagyobb fiú nem aludt. A mint hallotta, mit
beszéltek, megtaszítja a küssebbet, feltaszigálja álmából. Megsuttogja
neki, hogy mit akarnak véllik. Izibe felkelnek onnét és kimentek az
életből (a házból).

Mentek, elmentek, mintha innen elmennének a Takrang vizéhez. Ott lakott
egy özvegy asszony a leányával egy kis kunyhóban. Ők abba bémentek. Hogy
sötét volt, nem volt merre menjenek. Reggelre kelnek, és onnan
megindultak és értek egy várost, mintha Barassót érnék. A nagyobb azt
mondja a küssebbnek, mikor a városhoz érnek, hogy:

– Te maradj itt künn, én bemënëk a városba, hogy valamit ha kapnék, hogy
együnk.

A nagyobb bément a városba, a küssebb ott künn maradt, a város kapuján
küjel. Este lett, setét, a nagyobb nem jött ki. Ott eltétovázta az üdőt,
a kaput bézárták. A küssebb, hogy nem jött ki a bátyja, ő onnét
megindult. Örökké jött, míg visszaért oda az özvegy asszonyhoz, a hol
megháltak. Ott lefeküdt a küssebb fiú, elaludt.

Reggel az asszony s a leány hamarébb felköltek mind a fiú, hát látják,
hogy a fiúnak a szájánál két arany van. Minden éjjel két arany lett a
fiúnak a madárnak a zuzájából. No akkor azt a két aranyat az asszony
eltette, nem mondott semmit a fiúnak, de a fiú aztán ott maradt nállik.
Más éjjel még lefeküdt, hát reggelre, mikor felkölt, az öreg asszony
esmég két aranyat kap a fiúnak a szájánál. Akkor még (ismét, újra)
eltette az asszony, nem mondta meg a fiúnak. Harmadik éjjel esmég két
aranyat kapott reggel. Azt ës eltette. Hát aztán a fiú megszerette a
leányt.

A fiú elment ki, ott keringett ide, tova, találkozott ő három ördöggel.
Azok igen-igen veszekedtek egymás között, mert maradt azoknak az
apjuktól egy ostor s egy palást s egy kalap, és mindeniknek a kalap
kellett, mert a ki feltette, ott ehetett, ihatott a legnagyobb urak
közt, nem látta senki. A palást esmég oan, hogy a ki azt felvette, azt
mondta: hipp, happ, ott legyek! – abban a perczben ott volt. Az ostor
esmég oan, hogy a kire rëasújtott, egyszeribe megholt.

Nohát ő, hogy odament, és azok veszekedtek, czivakodtak, nem tudtak
megosztozni, azt mondták neki:

– Te légy biró közöttünk, osztoztass meg.

Ő mutasztott három hegyet nekik, hogy:

– Te menj ide, te oda, te oda, a melyik hamarébb idejő, azé lesz a
kalap, a melyik másodszor, azé a palást, a melyik harmadszor, azé az
ostor.

No el ës mentek azok az ördögök. Hogy megindultak, no visszafelé
futottak ők mind a hárman. Mikor odaért volna az első, a második
kájtott:

– Vedd az ostort és sújts rëa!

A másodikra és a harmadikra ës rëasújtott. Mikor a harmadik ës odaért,
az ës meghalt. Nohát neki maradt mind a három jószág. Feltette a
kalapot, felvette a köpenyeget:

– Hipp, happ, ott legyek, a hol akarok, a szeretőmnél!

A szeretejénél volt. Hát azok a két aranyból jól ettek-ittak éppen,
mikor ő odaért. Ő a kalapot feltette és béült közikbe, s ő ës jól evett
s ivutt, nem látták azok.

Más este megint úgy elment, a kalapot feltette s közöttük ëtt, ivutt.
No, hogy ő aztán a kalapot levette, a szereteje addig simándiskodott,
aztán ő megmondta, hogy milyen palástja ës van neki és milyen kalapja. A
fehérnép azt mondta, hogy takaródzzanak ők belé ketten, hogy úgy
háljanak. Nos, bétakaródznak ők ketten. A legény elaludt, de a leány
nem. Hát akkor azt mondja a leány:

– Hipp, happ, ott legyek, a hol akarok, a tenger közepén, a kőszálon.

Őket odavitte hamar a tenger közepére a kőszálra. Akkor kihúzta a legény
alól a köppenyeget, és megint azt mondta:

– Hipp, happ, ott legyek, a hol akarok, otthon az édes anyámnál.

No hát ő most mit csináljon a fiú, ő ott kellett hogy üljön (maradjon).
Szerencsére egy hajó oda talált s őt kivitte a szárazra. Hogy
kiszabadult a tenger közepéről, elment abba a városba, hogy meglássa a
bátyját.

Elment ő abba a városba, hát a bátyja akkor éjjel benn maradt a
városban, hogy a kaput bézárták. Hát akkor éjjel egy porka havacska
lett, úgy egy tenerni. Ő a kapun belűl ott virradt, és ott sétált elé,
hátra. Neki akkor éjjel a madar fejétől arany korona lett a fejébe. S
éppen abban a városban a király meghalt volt, s őt hogy ott megkapták,
hogy arany korona van a fejében, hát egyszeribe királynak tették.

Az ëcscse, hogy oda ment a városba, há ment a királyhoz panaszra, hogy
hogy megcsúfolták őt, az az özvegy asszony s a leánya. A király minyát
megüsmerte, hogy az az ő ëcscse. No aztán a király elküldött valami
katonákat, a vén asszonyt s a leányt bévitték a városba. A vén asszonyt
s a leányt ës lófarka után köttette, úgy pusztultak el.

Az alatt az üdő alatt hazajött a király a háborúból. A király az
asszonyt fërhërëszte: hol a fiúk, hol a madar? Az asszony csak azt
állította, hogy elmentek a fiúk, és el a madar, és ő nem tudja, hogy
hova. De oda kerekedtek ők ës a városba, a királyhoz törvénybe. Ott a
király azt a törvényt tette, hogy ő mindjárt megismerte az anyját, hogy:

– Mivel ingem és az ëcsémet meg akartatok ölni, hát tégedet ës meg kell
ölni.

Hát az anyját és a latrát négyfelé vágták és a városnak a négy szëgire
tették. S az apja, s az ëcscse, ott maradt vélle, s máig ës élnek, ha
meg nem holtak.

_(Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)_



2. A táltos ökör és gazdája.

Volt egyszer, hol nem volt, még az óperenczián is túl volt, volt egy
szegény ember s annak volt egy fia. A szegény embernek a felesége
meghalt és ő vett egy más asszonyt feleségül. És annak az asszonynak
volt öt leánya. És a legküssebbiknek három szeme volt, a másodiknak volt
négy, a harmadiknak volt öt, a negyediknek volt hat s az ötödiknek volt
hét; egy leghátul a nyaka csigáján volt.

Volt a szegény embernek két ökröcskéje és a csás ökröt Szilajnak hítták.
Hát a fiú mindennap űzte ki az ökröket a legelőre. A mostoha anyja a
fiúnak mind korpából sütött neki kenyeret merëndébe. A fiú mind azt ëtt,
korpakenyeret, de a csás ökör megsajnálta és megszólította a fiút:

– Édes jó gazdám, te mind korpakenyérrel élsz. Van nékem a jobb
szarvamba elég éleség, csak ügyelj magadra. Húzd ki a jobb szarvamat, s
a mit akarsz, azt egyél belölle.

A fiú kihúzta az ökörnek a jobb szarvát és mindjárt megterült egy asztal
magától. A fiú ëtt s itt és visszadugta az ökörnek a szarvát.

Ez így folyt napról-napra, s a fiú mind kövérebb és jobb színbe lett. A
mostoha anyja mind csudálkozott, hogy a mostoha fia a korpától hogy
lehet mind jobb színbe. És azt számította, hogy elküldi a legküssebb
leányát, hogy őrizze a fiút, hogy lássa, mit eszik. A legény este kiment
s az ökröknek ennik adott. De az ökör tátos volt, már tudta, hogy holnap
mi történik. Megmondta a fiúnak:

– Vigyázz, holnap jő a háromszemű leány velünk. Addig mind játszodj
vele, míg elalszik. De vizsgáld meg jól a szemeit, hogy mindegyik
szemével elaludjék, mert különben meglátja, hogy te honnét eszel, s
neked jaj lesz.

A fiú úgy ës csinált. Addig játszadozott a leánynyal, míg a leány
elaludt s mindegyik szeme bé volt hunyva. S akkor kihúzta az ökörnek a
szarvát s ëtt jól, s megint visszadugta a helyére. Haza mentek este s
kérdette az anya a leányától:

– Evett-e valamit?

– Nem egyebet korpakenyérnél, – mondta a leány.

Elküldte másnap a fiúval a négyszeműt, hogy vizsgálja meg, hogy a fiú
mit eszik. De az ökör megint csak mondta, hogy vigyázzon és játszadozzék
megint, még a leány elalszik mind a négy szemével. A fiú úgy ës csinált.
Addig játszadozott, még egészen elaludt. Megvizsgálta, mikor aludt,
kihúzta az ökörnek a szarvát, ëtt, itt, és megint visszadugta. Este
hazament, s kérdette az anya a leányát, hogy mit látott, s az nem tudott
mondani semmit.

Másnap megint számította az anyja, hogy elküldi az ötszeműt. De az ökör
megint megmondta a fiúnak, hogy mi lesz. Játszodjék vele, míg mind az öt
szeme elalszik. A fiú úgy ës csált. Addig mind játszodott a leánynyal,
míg elaludt. Ett s ivutt jól, visszadugta az ökörnek a szarvát és a
korpakenyeret elészedte, kínálta a leányt ës, hogy egyék. A leánynak
volt más merëndéje ës, és abból ëtt, nem akart a korpából enni.
Hazamentek este s azt mondta anyjának, hogy nem látott egyebet, csak
korpakenyeret. – Még éngem ës kinált belölle.

Másnap elszámította az asszony, hogy küldi a hatszeműt és ugyan
rëáparancsolt, hogy ügyeljen, mit csál a fiú. Az ës csak úgy járt, mind
a többiek. Este az anyja jól elverte, mérthogy ő se látott semmit. És
elszámították este, hogy menjen el a hétszemű leány. De az ökör megint
elmondta a legénynek, hogy ügyeljen magára. Az ökör sírva mondta el,
hogy:

– Avval a hétszeművel addig játszodjál, míg mind a hét szemével
elalszik. Jól vizsgáld a szemeit, mert hanem pórul járunk!

És addig játszodott a fiú, míg a leány elaludt. Megvizsgálta a szemeit,
de egyet a nyakacsigáján nem látott meg, s avval nem aludt a leány.
Meglátta, hogy a fiú kihúzta az ökörnek a szarvát s ëtt s ivutt. Este
megmondta az anyjának, hogy a fiú mért van olyan jó színben s miért
olyan vidor. Mert a fiú oan ételeket eszik, hogy még a bárók sem
különbet, a Szilajnak a szarvából.

Az asszony betegnek tette magát és azt mondta a férjének, hogy ő addig
meg nem gyógyul, míg a Szilajnak a húsából nem ehetik. Valami nagy
nehezen ráadta magát az ember, hogy az ökröt vágják le. Az ökör a fiúnak
sírva panaszkodta el, hogy mi történik vélle, mert a fiú semmit se
tudott.

– Tudd meg édes fiam, engem holnap levágnak. Hanem ügyelj, mert mi
ketten el akarunk szökni. Holnap, mikor visznek a vágóhídra, hát kérjed
édes apádat, te vezess engem a vágóhídra. És mikor én letérgyepelek, te
ugorj a szarvam közi.

Másnap vitték az ökröt levágni. A fiú, mikor az ökör letérgyelt,
felszökött a szarva közi, s az ökör többé nem ment a földön, hanem
felemelkedett a levegőbe. Elrepűltek a fiúval, és a többi a faképnél
maradott.

Mentek az ökörrel, sokáig repűltek, és elértek nagy üdő múlva egy szép
rézerdőhöz. És a fiú megkivánta a szép rézvirágokat, és mondta az
ökörnek, hogy leszakít egyet és a kalapja mellé tűzi. Leszakított egyet
és a kalapja mellé tűzte. Az ökör azt mondta:

– Édes fiam, mért nem hagyod békén? Mert én mindjárt megint kell, hogy
szenvedjek.

Mikor kiértek a rézerdőből, eléállott egy nagy farkas.

– Hó, megálljatok! Mért bántottátok az én rézerdőmet? Most, Szilaj ökör,
velem meg kell, hogy küzsdjél.

– Nem bánom – mondta a Szilaj ökör – küzsdjünk hát egyet.

Megküzsdöttek, s a harmadik öklelésnél úgy felkapta a farkast, hogy
három ölnyég vetette a levegőben. Mire a farkas visszaesett a földre,
nyaka, lába ki voltak törve, nem bírt többet mozdulni. A fiúnak mondta
az ökör:

– Na látod, hogy én egykönnyen martalékul eshettem volna a farkasnak? Ne
próbálj hát az erdőből szakítani.

Mentek, mendegéltek, sokáig mentek, míg végre elértek egy szép
ezüsterdőbe. Az erdő nagyon szép volt, ezüst lombokkal, virágokkal
teljes volt, s a fiú kezdett rimánkodni az ökörnek, hogy ő mégës csak
szakít egy virágot innet ës. Az ökör eleget kérte, hogy ne szakítson,
mert azért ő kell, hogy küzsdjék megint, de a fiú addig rimánkodott, még
az ökör megengedte, hogy szakaszszon egy ezüst virágot az erdőből.

Mentek tovább, kiértek az erdő széjire. Mikor kiértek, eléáll egy
oroszlán.

– Szilaj ökör, mit csengett az erdő? Valamit hallottam, bántottátok az
ezüst erdőm.

Megküzsdnek az oroszlánnal, azt úgy megöklelte, hogy az oldalán a
szarvai keresztül mentek. Mégës az oroszlán valahogy a jobb fülét
leharapta az ökörnek.

– No, – azt mondja az ökör a fiúnak – látod, most má jegyes vagyok. De
harmadszor ne próbáld, mert akkor életemet veszítem.

Mentek, mendegéltek tovább, nemsokára elértek egy tiszta aranyerdőt. Az
erdő szép arany virágokkal volt tele. A fiú rimánkodni kezdett, hogy ő
mégës csak szakít egy arany virágot. Az ökör sírva kérte a fiút:

– Ne szakíts, mert ennek az erdőnek két őre vagyon.

De nem fogadott szót a fiú, mégës csak szakított egy virágot. Az ökör a
fejét megcsafarta:

– Látom mán előre, hogy végem lesz. Hanem ha megküzsdöm a kis nyúllal,
hát a jobb szarvam elesik messze töllem, de te ügyelj és a hogy
felvetted, rögtön dugd el a zsebkendődbe, mert ott lesz néked éleség
elég.

Nohát az erdő széjire érnek, eléállít egy tigris, egy háromfejű sárkány
és egy küs feteke nyúl.

– No Szilaj ökör, most akár add meg magadat, rabszolgánk léssz, míg élsz
a fiúval együtt, akár pedig egymásután mind a hárommal meg kell, hogy
küzsdjél. Mér bántottátok az aranyerdőt!

A fiú búsulni kezdett és sírt, hogy az ökör elpusztúl, de az ökör azt
mondja:

– Ne sírj, mert ez még nem utolsó, evvel megbirkózhatom.

Másnap délkor megverekedtek és az ökör a tigrisnek nyakát
keresztülöklelte egészen. Aval elment legelni s azt mondta a fiúnak:

– Ha valaki keresni fog, mondjad, hogy holnap délkor itt leszek, s ha
késztet, fújjad a furulyát s itt leszek mindjárt.

Eljő egy küs fekete nyúl, azt kérdi a fiútól, hol a Szilaj ökör. A fiú
megfújta a furulyát, de még igazi vígon, táncznótára. Azt mondja a küs
feteke nyúl:

– Hagyj békét a furulyának. Csak azt mondd meg, hogy holnap délben
véllem verekedjék meg, mert a háromfejű sárkány, az erdőnek királya
poroncsolta.

Eléjött az ökör és kérdi a fiútól:

– Mért fújtad oan táncznótára a furulyát?

– Hogyne fújnám, mikor ide jött egy küs nyúl s azt mondta, hogy veled
kell, hogy megküzsdjön.

Mondja az ökör:

– Atteszi el az én fejemet!

Megküzsdnek az ökörrel. A küs nyúl csak mind forog ott az ökör körül,
míg végre bébújt az ökör hasa alá. Úgy feldobta az ökröt, hogy az ökör
minyát kétfelé hasadt s a jobb szarva két-három ölnyire szökött el
tölle. A fiú felvette a szarvat és belédugta a zsebkendőjébe.

Mënyën tovább nagy búsan egyedül. Többiek közt elért egy szép rétre. Ott
egy forrás felett leült, kihúzta a szarvat, ëtt s ivutt, lefeküdt s
elaludt. Mikorrá felébredett, látja, hogy az egész rét teli van
nyájakkal. Búsulni kezdett, hogy hogy tudja majd visszaűzni a szarvába,
mert azok mind onnat jöttek ki, de nem bírta eltalálni.

Hát jött egy öreg asszony, és az egy valóságos boszorkányné volt. Látja
a fiút, hogy búslakodik, s elpanaszlotta a fiú, hogy mi van a dologba,
hogy:

– Én nem tudom ezt a sok csordát béűzni a szarvba.

– Ha csak az a baj, – mondja a boszorkány – az nem nagy baj. Én béűzöm,
nem ës nagy a fizetség. Csak arra esküdjél meg, hogy soha meg nem
házasodol.

A fiú nagynehezen megesküdött és az öreg asszony egy hapra elévette a
mesterségét és béűzte. Aval elbólcsúzott az öreg asszonytól és ment
tovább.

Nemsokára elért egy malomba és ott szállást kért. A molnárnak volt egy
igen szép leánya. A fiú ës megszerette a leányt és még a leány ës meg a
fiút. A leány még inkább, mint a fiú, és kérte, hogy vegye el őt
feleségül. De a legény megmondta, hogy néki milyen esküje van, hogy
sohasem bír megházasodni.

– Ha csak az a baj, – mondta a molnárné – segítek én azon. Légy bátor,
mert semmi bajod sem lesz.

Esszekelnek a leánynyal, megesküsznek, eltelik a vendégség, lefekszik az
egész háznépe, de a molnárné feltett egy kenyeret az asztalra és egy
korsó vizet, és a vaskalánt felállította a nyelére az ajtó mellé, a
seprűt ës a nyelére az ajtó mellé. Éjfélakkor jő a boszorkány. Kiájcsa a
seprűnek:

– Nyisd ki seprű az ajtót!

Mondja a seprű:

– Nem lehet, mert a fejemen állok.

Kiájcsa a vaskalánnak:

– Vaskalán, nyisd ki az ajtót!

– Töllem sem lehet, mert a fejemen állok.

Kiájcsa a boszorkányné a házba:

– Gyere ki esküszegő, mert úgyës véged lesz!

Erre megfelelt a kenyér:

– Hát te kutya boszorkányné, nem megengedhetsz, mind én megengedek?
Engemet elvetnek, megnövök, azután lekaszálnak, azután megcsépelnek,
megőrölnek, vízzel összegyúrnak, megsütnek, azután megesznek. Ennyi ként
én mind kiállok s megbocsáttok!

– Ejnye teremtette! – kiájtotta a boszorkány – itt nagyobb boszorkány
van nálamnál!

A boszorkányné erre úgy megharagudott, hogy rögtön ketté hasadott. A
fiatalok máég ës élnek, ha meg nem haltak.

_(Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)_



3. Erős János.

Volt egyszer egy özvegy asszonynak egy fia. Felnőtt mán tizennyolcz
esztendős koráig, semmit se akart dolgozni. Jánosnak hítták a fiút. Az
anyja búsult nagyon, hogy mi lesz az ő fiával, mikor még egy szikrát se
akart tenni egyik helyről a másikra, csak béült a sutuba és… őrölgette a
hammut. Mikor húsz esztendős lett, építettek egy házat a szomszédban.
Éppen a gerendákat akarták felhúzni a házra. Azt mondja az anyjának:

– Mit kopácsolnak azok ott túl a szomszédban?

– Házat építnek fiam. Mindenki dolgozik fiam, csak te nem akarsz
dolgozni.

– Elmënyëk én ës – azt mondja – segítek.

Elment, hát éppen a gerendákat húzták fel a házra. Kénlódnak ide ës,
tova ës, nem bírják.

– Álljatok félre onnét semmiháziak, felrakom én, ne féljetek!

– Menj el hammuőrlő, nem érsz meg egy hagymát!

– Bizën tük sem érdemlitek meg az ételt!

Aval megfogja a gerendákat és felhányja a házra. Lett néki becsüllet
aztán, mindenüve elhítták napszámba. Megéltek becsülletesen az anyjával,
a mit keresett, abból.

Volt egy biró, egy fösvény biró akkor a faluban. Azt mondja Jánosnak:

– Szegődj hëzzám János. Eltartlak esztendeig édes anyáddal együtt, csak
bért egyebet nem adok, hanem a melyik hamarébb megharagszik, annak a
hátából egy pár bocskorszíjut és bocskort ki kell hogy vágjunk.

– Nem bánom én biró úr, legyen úgy hát!

Volt egy nagy darab cziheres fízese, és volt egy csomó juha a birónak.

– No János, egyéb dolgod nincs, kiűzöd a juhokat és a czihert kivágod
mind őszig.

Kiűzi János első nap a juhokat. Nëzi a tarisnyában, hát nincs semmi
étel. Ő ës bizën nekiállott, megfogott két juhot, a legszebbeket,
megnyúzta és megette. Tüzet csált, megsütötte s megette.

– No János, vágtál-é ki sokat? – este kérdi a a biró.

– Igen én kettőt, a legszebbeket.

A biró azt gondolta, a czihert vágta ki, a legszebb bokrokat, kettőt.
Másnap megint kihajtja a juhokat, merëndébe akkor se tettek semmit.
Akkor nap ës megfogott két juhot, megsütötte s megette. Harmadik napján
ës csak úgy csált. Negyedik nap kiment a biró maga, hogy lássa, János
mit dolgozik. Hát látja, hogy a juhokban hiányzik hat, cziher semmi
sincsen kivágva.

– Hát Jancsi, mit dolgoztál? – kérdi a biró.

– A mit lát a biró úr. De hát haragszik-é ezért?

– Nem haragszom János.

Számbavette a biró, hogy Jancsinak enni kell, mert egyébaránt nem
dolgozik és a juhokat ës mind megeszi. Másnap tett neki kenyeret,
szalonnát, hagymát és egy kicsi pálinkát ës. János nekiállott és mind
kitépte, egy szikrát se vágott.

No elfogyott a cziher. Hát másnap elmentek szántani a biró úr s János.
Volt egy nagy csomó faszujkakaró hazavive a biró úr házához. Délben,
mikor az ökrök ettek, s a biró úr ës, s ő ës, azt mondja:

– Biró úr, én egyet bogározhatnám haza. Nékem oan szokásom van, hogy
mikor szántok, bogároznom ës kell.

Megindult János, mind futott hazáig. Ott volt a kántor, a birónénak volt
szereteje. Hogy látja Jánost, hogy jő messziről, azt mondja:

– Kántor úr, csak valamerre bújjék el, mert baj van, – azt mondja.

Elbújik a kántor, bé a pest megé. János bémënyën, kérdi a biróné:

– Mi baj van János?

– Azt mondta a biró úr, hogy a fuszujkakarót mind hányjam bé a pest
megé.

Kapta magát János, béhányta mind a hegyével, a hogy meg volt hegyezve.
Jól ësszeszurkálták a kántort, Aval visszafutott a mezőre. Kérdi a biró:

– Nohát bogároztál János?

– Igen, biró úr, most dologra mehetünk.

No estig szántottak. Este hazamennek, panaszkodik a biróné, hogy János
hazajárt s né mit csinált. A faszujkakarót mind béhányta a pest megé. De
azt nem mondta meg, hogy a kántor ott volt.

Másnap megint elmennek szántani, délben megint elbogározik. Akkor ës
elmënyën haza, és a kántor ott volt. Meglátja a biróné:

– No valamerre el kell bújni, mert megint jő János.

Mondja a kántor:

– Egye meg a manó Jánost, mert vaj tátos, vaj paraszt (bolond). A
multkor ës jól megszurkált, ma vajjon mi történik véllem?

– Menjen csak, bújjon el hamar, mert itt van. Az ajtó megett van egy kád
gyapjú, abba kuczorodjék bele.

Bémënyën János, kérdi a biróné:

– Miféle baj van?

– Azt mondta a biró, főzzek két üst vizet s forrázzam meg az ajtó megett
a kád gyapjút.

Úgy ës tett János. A biróné ellenkezett, de nem volt mit tegyen, mert
János felfőzte a vizet, rëaöntötte a gyapjúra, s visszabogározott a
mezőre.

– Kibogároztad magadat János?

– Ki, biró úr, immán dolgozhatunk.

Dolgoztak estig, este hazahajtottak. Felesége megint panaszkodott, hogy
János odahaza járt s a gyapjút megfórózta, ő nem akarja Jánost többet
tartani szolgának.

– De hogy pusztítsam el, hogy küldjem el, mikor fogadásunk van? Minnyát
a bocskort meg a szivut a hátamból kivágja.

Kitalálja hát a biró, elküldi Jánost egy nagy erdőre.

– Menj el János – azt mondja a biró – van nekem egy disznyócsordám s egy
disznyópásztorom az erdőben. Vigyél néki egy inget s egy gagyát.
Mondjad, vegyen fehér inget s fehér gagyát, mert már rég nem vett. S
hajtsátok haza a disznyókat.

Elmënyën János, de a birónak nem volt disznyócsordája semmiféle, csak
azt számította a biró, hogy az erdőben a vadak egyék meg.

Mënyën János, viszi az inget és a gagyát, de jár az erdőben ide s tova
mindenfelé, sehol disznyócsorda, se disznyópásztor nincs. Egyszer a nagy
erdőben talál egy csoport vaddisznyót, a medve mellette, kerítette a
medve a vaddisznyókat. Meglátta János, gondolta a disznyópásztor.

– Álljon meg – azt mondja – vegyen inget s gagyát, hoztam fehért, s
hajtsuk akkor haza a disznyókat.

Miklósnak, azt mondta a biró, hivják a disznyópásztort.

– Álljon meg Miklós bá! Hoa mënyën?

A medve elkezdi: mammammamm.

– Ne ma (majd), ne ma, most rögtön vegye az inget, azt poroncsolta a
biró úr!

A medve csak ódarolt ide ës, tova ës. Megfogta János a medvét, s:

– Miklós bá – azt mondja – itt az ing s a gagya. Vegye fel s hajtsuk a
disznyókat!

A medve nem akart. János megfogta s vaj két pofot adott neki. A medve
megint elkezdi: mammammamm.

– Ne ma, most rögtön hajtsuk a disznyókat!

A medve, hogy látta, hogy János kezdi pofozni, felhágott egy fára.

– Szálljon le onnat Miklós bá, hajtsuk a disznyókat, elkéstünk, este
lesz.

A medve nem. Akkor János elévett egy nagy rudat, leszúrkodta onnat.

– No hát most se jő Miklós bá?

A medve elkezdte: mammammamm.

– Mind csak ma, mind csak ma. Most rögtön! – mondta, s megragadta a
fülét. Egy jó pofot rittyentett neki s húzta. A rúddal kerítette a
disznyókat, a más kezével fogta Miklós bát. A disznyók ës, hogy látták,
hagy a rúddal egyet-egyet kapnak, ësszegyűltek csokorékba s mentek. Csak
egy kan, az nem akart menni, mind ment Jánosnak, hogy harapja meg. Úgy
agyon csapta a rúddal, hogy minnyát felfordult. Megmejjesztette s
megsütötte, odaadta Miklós bának, hogy egye meg.

Megették jól, ettek, megint elindultak. Miklós bát eresztette s kajátott
rá, hogy kerítse a disznyókat. Csak ódarolt ide s tova, nem akart semmit
se dolgozni. Megfogta még (ismét) a fülét s vitte.

– Úgy ës hazahajtom a disznyókat, s magát ës hazaviszem. A biró úr
poroncsol egy szolgának.

Hazamennek, a mikor a kapun bé akarnak hajtani a disznyókkal, hát látja
a biró.

– Jaj szerelmes istenem – mondja a feleségének – jő megint János, űz egy
csomó disznyót.

Azt mondja János:

– Ez a Miklós bá nem ér meg két karajczárt. Feladtam a fehér inget,
fehér gagyát, s még sem akar jőni. De nagyon jól eszik, a kenyérnek a
felét megette. Ennek ne adjon egy bért ës, nem érdemli meg.

– Jól van János fiam, nem ës adok egy karajczárt se, nem életrevaló
ember.

– De hoa rekeszszük a disznyókat?

– A csűrbe rekeszd bé s Miklós bát rekeszd bé a disznyóólba.

Úgy ës tett János. Bérekesztette a disznyókat a csűrbe s Miklós bát a
disznyópajtába. De másnap azt mondja a biró:

– Mit adjunk ennek a sok disznyónak enni? Megeszik a fejemet, ha vissza
nem űzzük az erdőbe – azt mondja a biró. – De azt vissza kell űzni!

János azt mondja:

– Én disznyópásztor nem leszek. A biró úrnak ha tetszik, űzze ki. Ha
nem, Miklós bával űzesse ki s verjen rëa, ha nem akar.

De a biró egyikhez se mert menni. Se a disznyók közi, se Miklós bához.
Azt mondja:

– János fiam, vágjuk le őket, de az egészet.

No vágni kezdik. Vágják két nap a disznyókat s pergelik meg szalmával.
Harmadik nap elfogyott a szalma. Mivel pergeljék, nem volt.

– János fiam – azt mondja – erigy, menj el a szomszédba, kérj kölcsön
szalmát.

Elmënyën János a szomszédba s kér szalmát a szomszédtól. Azt mondja a
szomszéd:

– Hátul a csűr mellett van, s onnat vigyél János, a mennyit gondolsz.

János az egész bugja szalmát felveszi s viszi az udvaron át a kertből.
De a csűr szëgébe megakadt, nem tudta tovább vinni. Kérdi a szomszédot,
hogy szabad-é a csűrt egy cseppet mozdítani?

– Szabad János, szabad.

Gondolta a szomszéd, hogy szabad-é vinni? (T. i. hogy János azt
kérdezte.) János megfogta a csűrt, taszította a csűrt, s elvitte a
szalmát. Megpergelték a többi disznyókat, a mi még hátra volt, s
gondolkoztak, hogy hova tegyék a sok húst, szalonnát. Hova, merre?

A biró mind azon törte a fejét, hogy Jánost hogy pusztítsa el valamerre.
Volt egy nagy kút, a kibe nem volt víz, az udvaron. A biró azt
számította, hogy a disznyóhúst rakják bé abba a kútba. No beállította
Jánost a biró, rakta bé a húst. Mikor felét bérakták a kútba, akkor egy
nagy malomkövet a kút szádára tétetett a biró, hogy János ne tudjon
kijőni. János látja, hogy nem adnak több húst, hogy rakja, két lábát két
oldalba veti és kijő a kútnak a szádához. Hát látja, hogy a malomkő ott
van a kút szádánál. Ő bizën neki, s a fejét bédugja a malomkőnek a
likába. Kiáll a kútból a malomkővel a fején, mënyën a biró elejébe s jó
napot köszön.

– Adjon isten jó napot biró úr! Ilyen kalapja biró úrnak sose volt. De
azt kérdem, hát húst mért nem adnak többet?

Azt mondja a biró:

– A mást eladtam János.

Hát akkor jő egy híradó, hogy kell egy húsz-harmincz ember a faluból.
Nagy verekedés van, az országot el akarják foglalni mások. Megörvend a
biró, hogy most Jánost csatába küldi, háborúba. Eléhívja Jánost s azt
mondja:

– János fiam, menni kell háborúba.

– Hát biró úr, ott mit kell csinálni?

– Egyebet nem János, csak verekedni.

– Jó, biró úr, elmënyëk – azt mondja.

Volt a birónak egy fehér lova. Bémerëndélt Jánosnak, tett piliszkát,
lisztet, disznyóhúst, egy nagy serpenyőt. János elindult. Odaér a
háborúba, hát azt mondja:

– Elsőbb főzök egy piliszkát és azután kezdek verekedni. Eszem jól.

A mint főzte a piliszkát, hát jöttek az ágyúgolyók az ellenségtől.

– Ne dobigáljatok éngemet, mert bizën pórul jártok!

De abbizën, csak jöttek a golyók. Ki mellette, ki az üst felett ment el.

– Ma (majd) bizën kidöntitek a piliszkafőző üstömet. De lesz bajotok,
csak helytelenkedjetek!

Hát egy ágyúgolyó többek közül ëpp az üstöt találta. Darabokra tört, s a
piliszka kiömlött. János megharagszik. Volt közel egy sátor, kikapott
egy sátorlábat, rëaront az ellenségre és mind ëssze-visszapallotta őket.

Meghallja a király, hogy milyen ember jött, hogy az ellenséget megverte.
Eléhívatta és megtisztelte jól, a leányát feleségül adta. Csaptak egy
nagy lakodalmat. Tál, kalán elég volt, de istenes ember volt, ki egy
csepp levet kapott volt. Én ës odamentem, kértem, adjanak egy kicsi
húst. Egy ember a csonttal jól megdobta a ballábamat, máig ës sántikálok
vélle. Itt közél a szomszédban volt egy öreg embër, annak a feje tiszta
kopasz volt. Fejér Márton Samunak hítták volt, az ës odajött volt s
kérte, hogy adjanak egy csepp levet. Egy megharagudott s egy tál forró
lével leöntötte. Szegény feje úgy halt meg, kopasz fővel. A fiatal párok
máig ës élnek, ha meg nem hóltak. Itt a vége, fuss el vélle.

_(Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)_



4. Buhú.

Volt egyszer, hol nem volt, egy leány, és annak volt egy tanyittó
mestere. A leány nagyon szép volt, és tanította a mestere hét évig. A
tanyittó mestert úgy hítták: Buhú.

A hét év leteltével a leány felszabadult s a mester megbánta, hogy miért
nem csúfolta meg a leányt valamivel, mert mindég ketten voltak. A leány
királyleány volt. Elkérte a királytól a leányt, hogy kihívja valamerre s
ott erőszakossan megcsúfolja valamivel.

Hát úgy ës lett. Kicsalta a leányt az erdőbe sétálni és ott erőszakkal
akart rajta csúfot űzni. A leány a sok küzsdés között elszabadult és
hazafutott, de nem mondott az atyjának semmit, az anyjának sem. Nem
merte mondani.

Nem nyúgodott Buhú, megint elcsalta a leányt ki a tengerre hajókázni.
Mikor a tengerbe jól bémentek, előfogta a leányt és kezdte megint
kínozni, de a leány itt sem engedte magát megcsúfoltatni. Buhú
haragjában, hogy a leány nem engedte magát egyképen se, megfogta és
belédobta a tengerbe. A leányon tiszta fehér selyemgúnya volt, s az a
gúnya nem engedte alámerűlni a vízbe. Jöttek valami kereskedőhajók s
elvitték a leányt. Buhú azt mondta, hogy a tengeri rablók elrabolták a
királyleányt, a kereskedőhajók pedig elvitték a leányt más országba s
ott eladták szolgálónak a királyhoz.

A leány nagyon jól viselte magát és ott béjutott a királyi udvarba
szobaleánynak. De nem mondta, hogy ő királyleány volna. S annak a
királynak ës volt egy fia. A királyfi alattomosan mindig szerette a
leányt. S eltelve jó üdő, a király késztette fiát, hogy házasodjék meg.
De a királyfi nem akart házasodni egyképen sem, s az apja mindig kínozta
vele, s végre rëaállott, hogy gyűjtsék ëssze a városnak összes leányait
s ő majd választ belőllük.

A kitűzött napra kiállottak szolgáló, leány, mindenféle, a városból egy
helyré. Ez a szolgáló, ő ës odaállott nagy későre, jóformálag meg se
mosakodott és a királyfi csakugyan ezt választotta, mert legszebb volt
az egész között.

Nohát az apjának akaratja ellenére ës muszáj volt, hogy a leányt
megkérjék feleségének. S akkor a leány ës elmondta, hogy e s ennek a
királynak a leánya, s kereskedők hozták a hajóval. De azt nem mondta,
hogy Buhúval mi történt s vélle. S kérte a leendő férjét, hogy vigye őt
haza az apjához, addig ne csináljanak vendégséget.

Nohát levelet írtak a királynak, hogy a leánya itt van s el akarja venni
esse (ez s ez) a királyfi feleségül.

A leánynak az atyja megörvendett s küldött hajót a leány elébe. S kapta
magát Buhú s most ës mind ő ment a leány elejébe. A mind a tengeren
jöttek hárman, Buhú, a leány és a királyfi, Buhú egyszer nagy lármát
csapott és belévetette a királyfit a tengerbe, s azt mondta otthon, a
királyfi magától, véletlenségből esett belé a tengerbe.

És Buhú most kényszerítette a leányt, hogy menjen hëzza most feleségül.
Az apja ës erőltette, de a leány egyképen se akart. Utoljára abban
egyeztek meg, a leány és az apja, hogy építsenek neki a város végén egy
kastélyt, és az atyja adjon neki annyi éleséget abba a várba, hogy ő
tudjon adni minden vándornak egy délebédet, vagy egy frustukot. S ő ott
ül hét esztendeig, ha hét esztendeig elé nem kerül az a királyfi, hát ő
elmënyën Buhúhoz feleségnek.

Telt, múlt az üdő, éppen a hét esztendő vége felé, hát ment egy
vándorlegény nagy szakállal. Az ës betért oda enni. De ő mán hallotta,
hogy a királyleány abban a kastélyban van, még se mondta meg, hogy ő ki
az. Hát mikor ëtt, a pohár borba bétette a jegygyűrűt, a kit a leánytól
kapott. Aval tovább ment. S a szolgáló kiöntötte a pohárból a mi bor
maradt, kevés, és a jegygyűrűt megkapták.

Utána szaladtak és visszahítták a vándorlegényt, és gúnyát mást adtak
neki. És megberëtválkozott, és elszámították, hogy mi tévők legyenek
most. Abba egyeztek meg, hogy a leány igérje meg magát, hogy elmënyën
feleségül Buhúhoz.

Úgy ës lett. A leány azt mondta apjának, hogy elmënyën Buhúhoz. S mikor
esküre mentek, az a királyfi ës ott volt az esküvőn. Mikor ëppen a
papnál kellett mondani az esküt, hát akkor elejébe állott Buhúnak és azt
mondja:

– Te vén ördög, hogy szeresselek én tégedet, mikor te engemet két ízben
meg akartál rontani, és hogy nem tudtál semmire menni velem, hát
bevetettél a tengerbe! És most ës, mikor utánam jöttél, az én kedvesemet
bévetetted a tengerbe. De az Isten nem hagyott el. Itt van, és te
akasztófára való vagy!

És megfogta a királyfiúnak a kezét és azt mondta:

– Ez az én kedvesem! – S az oltár elébe vezette, s megesküdtek.

Buhút elzárták, aztán felakasztották és vendégséget csináltak, nagy
lakodalmat csaptak. Tál, kalán elég volt, de istenes ember volt, ki egy
csepp levest kapott volt. Itt a szomszédunkban van egy sánta ember, s az
ës ott volt, s kérte, hogy adjanak néki enni. És nem akartak néki adni,
haragudtak, s haragukban megdobták a lábát. Sántának maradt, el ës
nevezték Sánta Samunak. A királyfi és a királyleány máig ës él, ha meg
nem hóltak.

_(Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)_



5. A herczegfiú és a medvék, farkasok, rókák királya.

Volt egyszer, hol nem volt, még az óprinaránczán ës túl volt, a hol a
tetűt és a bolhát rézpatkóval verték, hogy a sújba és a fenébe meg ne
botorkázzék, még azon ës túl volt egy nagy jegenyefa, azon volt
kilenczvenkilencz varjú, s a ki az én mesémet meg nem hallgatja, a
szemét vájják ki.

Az igaz, hogy volt egyszer egy herczeg, annak volt egy fia s egy leánya,
s az öregek meghaltak, s ők ketten elmentek vándorolni. A mint mentek,
mendegéltek, találtak egy keresztes nagy követ, a kin ujan írás volt,
hogy csak a herczeg fia tudta elolvasni. A volt írva a kőre, hogy a ki
azt a követ kiemeli, a kő alatt fog lenni egy tángyér, s a ki azt a
kebelére béteszi, ujan erős lesz, a milyen még a világon ember nem.

Kapja magát a herczeg fia a leánynyal, a követ kidőtik, megkapják a
tángyért, s béteszi a fiú a kebelébe. No most mán mennek és találnak egy
várost. De abban a városban egy ember sem lakott. Elmennek ők, találnak
egy nagy kuriát, a melyben volt tizenkét szoba, s meglátják, hogy abban
a házban sül valami pecsenye. No gondolják, e nekik nagyon jó lesz most,
mert nagyon éhesek voltak. S mikor ennének, tizenkét tolvaj odamënën.
Azt kérdik:

– Hogy mertetek tük idejőni, mikor mük ebből a városból az embereket
mind mük pusztítottuk el!

No most mán a herczegfiú azt mondja, engedjenek meg, míg jóllakott, s
adjanak neki egy kardot, a melyik legrosszabb, és megáll véllik
viaskodni. De a tesvére nagyon mëgjedëtt, könyörgött, hogy engednének
meg az ő bátyjának. No most mán egy legrosszabb kardot adtak a
bátyjának, és kimentek a mezőre, megkezdődött a viaskodás. A herczegfiú
három-négygyel húzta a kardját, és mindegyiknek a fejét elvette.

No most mán hazamentek, vígan voltak az ő tesvérével. S a herczegfiúval,
a mint vizsgálnák a szobákat, egy tolvajt találtak egy hordóban
béabroncsozva. És hogy meglátta, bézárta az ajtót, és a tesvérének
megporoncsolta, nehogy oda bé merészeljen bényittani. De a tesvére elig
hitte, hogy a bátyja elment, máris bényitott a szobába, s a tolvaj, hogy
meglátta, egyszerre egy pohár vizet kért tölle. Adott, és rögtön lement
mind a három abroncs.

Mán most kifordult a tolvaj, és a leány nagyon megszerette, mert nagyon
ügyes ember volt. Elbújtatta éczczoka, és nappal mind együtt voltak a
leánynyal. Azon tanácskoztak, miképpen lehetne elpusztítani a bátyját.
Azt találták ki, hogy tegye betegnek magát éczczoka a leány, sikoltsa el
magát, hogy ő micsoda beteg. Mondta, hogyha hozna valaki neki élő-haló
vizet, ő attól megjavulna. A bátyja fel ës fogadta, hogy ő elmënën és
hoz, ha mindjárt az életébe kerülne ës.

Elment egy nagy kertbe, a hol a mennyi róka a világon, mind ott volt. Ő
kezdte vagdalni, hát mind levágta, hogy éppen három maradt meg. Azok
könyörögtek, hogy ne vágja le, mert adnak egy ujan sípot, hogy ha
beléfúj, segítségére fognak lenni. El is vette a sípot töllik, merített
az élő-haló vízből, és hazavitte, odaadta a testvérének. Ivutt belölle,
és minyát megjavult, mivel hogy nem ës volt beteg.

No mámost megint azon tanácskoztak a tolvajjal, hogy más éczczoka ës
legyen beteg, sikoltsa el magát, és mondja, hogyha hozna néki valaki
három arany almát, attól ő megjavulna.

El ës ment az ő testvérbátyja megint egy kertbe, a hol a világon a
mennyi farkas, mind ott volt. No már most még nagyobb baj volt a
farkasokkal viaskodni, de azokat ës mind legyőzte, csupán hármat hagyott
meg, a kik könyörögtek az ők életükért. Megint adtak egy sípot, hogy
mikor szüksége lesz, csak fújja meg, mert segítségére fognak menni.
Elvette a sípot, hazavitte a három arany almát, odaadta a testvérének, s
minyát meggyógyult.

Na már most a tolvaj s az ő testvére nagyon megijedtek, hogy nem lehet
semmiképen elpusztítani. Megint kitalált a tolvaj valamit. Hogy lásson
álmot és sikoltsa el magát. Mondta, hogy halálos beteg, de ha hozna
három arany körtét, ő attól meg fogna gyógyulni.

El ës ment másnap az ő bátyja megint egy kertbe. Ott volt a mennyi medve
a világon, mind ott volt. Most már még nagyobb baj volt, de azt
számította, hogy:

– A testvéremért megpróbálom, de ha életembe kerül ës, körtét hozok
neki.

No már most megkezdődött a viaskodás. A medvéket csak úgy aprította,
mind más ember a fűszálakat. Csak megint három maradt meg, s azok
könyörögtek, hogy az életüket hagyja meg, mert adnak egy sípot neki,
mikor szüksége lesz, fújjon belé és segítségére fognak menni. Elvette a
sípot és a három aranykörtét hazavitte a testvérének, megette és rögtön
megjavult.

Most már még inkább mëgjedëtt a tolvaj és a leány ës, hogy semmiképen se
tudják a bátyját elpusztítani. Megint kitalált a tolvaj valamit és azt
mondta a leánynak, csináljon fërëdőt neki, mondja meg neki, hogy őt a
rókák, a farkasok és a medvék mind lefújták, jól esik egy kis fërëdő.

Este, mikor haza mënyën a bátyja, már kész a fërëdő. Mondja a bátyjának,
vetkezzék le és fërëdjék meg. Mennyit fáradott utána. De azt felelte,
neki nem kell fërëdő. De annyit mondott a testvére, hogy mégës
levetkőzött, béült a fërëdőbe, de a tángyért vitte magával. De a
testvére addig mondotta, nincs mitől félni, a tángyért senki el nem
viszi, míg letette. Akkor a leány elsikojtotta magát. De hogy szovam ne
felejtsem, a tolvaj el volt bújtatva. Akkor rögtön eléugrott és a
tángyért elkapta, bétette ő a kebelébe. Azt mondja a herczegfiúnak:

– No most, kutya, miként pusztítsalak el?

A herczegfiú azt mondja:

– Várj, hogy öltözzem fel. Vagyon három sípocskám, hadd fújjak három
keserves nótát, aztán nem bánom, akármiképen vegyétek el az én életem.

Meg ës engedi a tolvaj, felöltözik a herczegfiú, kimennek az udvarba,
eléveszi a három sípot, beléfúj. S a hogy beléfúj, rögtön, a világon a
mennyi róka, a mennyi farkas, medve, mind eléjöttek.

Azt kérdezik:

– Mit poroncsolsz, édes gazdánk?

– Azt poroncsolom, szolgáim, hogy ezt a gazembert, a tolvajt, rögtön
szaggassátok ëssze.

Rögtön ëssze ës szaggatták, azt se hatták, hogy még egyet szóljon. No
mán mostan a testvérét elészólítja. Azt mondja:

– Ehhez voltam érdemes? Ilyen igaz testvérem voltál-é hëzzám. Mán most
egyébbel nem büntetlek, hanem a hol a tolvaj volt, abba a hordóba
béabroncsozlak.

Egy üres kádat elejébe tett.

– Ezt sírd teli könyűvel, s akkor halj meg!

No mán mostan a rókakirály, s farkaskirály, s medvekirály semmiképen se
akart tölle elmaradni. Hát négyen indultak el a nagy világba. Mentek,
mendegéltek, elértek abba a városba, a melyikben a király lakott. S abba
a városba, mikor bémentek, egy kórcsomába értek. Kérdezték a
kórcsomárost, mi az oka, hogy ez a város egészen fekete gyászba van
húzva. Azt mondja a kórcsomáros:

– Csudálom, hogy nem tudod, hogy itt milyen nagy baj van. Itten a
városban csak egy kút van, a melyből az egész város népe iszik, s abban
a kútban vagyon egy kilenczfejű sárkány. Minden évben egy leányt kell
belévetni a kútba, mert ha nem, annyi vizet ád ki a kútból, hogy az
egész város elmerül. Most mán a király leányán vagyon a sor, hogy
bévessék. Azért vagyon a város ujan fekete gyászba béhúzva. A király
kihirdette, hogy a ki a kilenczfejű sárkányt legyőzi, annak adja a
leányát s fele királyságát, de még eddig nem találkozott semmi vitéz
ember, a ki vélle megküzsdhetett volna.

A herczegfiú ezennel megörvendett, s azt mondta, hogy ő meg fog küzsdeni
a sárkánynyal. El ës mentek a királyhoz, és béjelentette, hogy ő lesz az
a vitéz, a ki a sárkánynyal meg fog küzsdeni. A király rögtön ës neki
igérte fele királyságát és a leányát.

Elment a király s az ország nagyja, hogy nëzzék, mikor meg fog küzsdeni.
Oda ës ment. A sárkány, mikor kijött a kútból, rögtön levágta két fejét.
De mán akkor nagyon meggyengűlt a herczegfiú, s az ő társai, a
medvekirály, a farkaskirály, a rókakirály, szaggatták egy-egy fejét a
sárkánynak, míg ő egy keveset megpihent. No most mán újra erőt vett
magának, egy csapásra lecsapta három fejét. Még csak egy maradott. Ekkor
mán a sárkány úgy nekidühödött, hogy ha nem lettek volna a medve és a
farkas és a róka, rögtön vége lett volna. De azok nekiszöktek, az utolsó
fejét ës leszaggatták.

No mán most igazi nagy öröme volt a királynak, hogy az ő egyetlen egy
leányát megszabadította. Örvendett az egész nép. Kikájtották
királyuknak. Azon volt az öreg király, hogy rögtön házasodjanak meg, de
ő nem fogadta el, azt mondta, hogy még egy esztendeig el fog menni, hogy
szerencsét próbáljon. A királyleány se maradott el tölle, hanem azt
mondta:

– Én ës fogok menni magával, a hova mënën.

Mentek mán most öten a nagyvilágba. A mint mentek, mendegéltek, értek
egy nagy szép zöld hegyre. Ki voltak fáradva, és lefeküdtek a
herczegfiú, meg a királyleány. Elaludtak. A medve meg a farkas elmentek
vadászni, hogy valami nyulat fogjanak, hogy délre készítsék pecsenyének.
A rókát ott hatták, hogy őrözze. De ezalatt egy nyúl elfutott, és a róka
utána.

No mán most egy nagy czigány odamënën egy karóval. Éppen akkor ëbredëtt
fel a királyleány, s azt mondja a czigány, hogy:

– Egyet se szólj, mert minyát meg fogsz halni.

A herczegfiúnak kihúzta a kardját és a nyakát ketté vágta. Hétszer
megeskütte a királyleányt, hogy együtt hazamennek és felesége fog lenni
neki, azt állítja, hogy a sárkányt ő győzte le.

De hogy szovam ne felejtsem, a herczegfiú a nyelve hegyét levágta a
sárkánynak, de a czigány ës levágta, a mi még megmaradott volt, annak
bizonyságául, hogy ő győzte le a sárkányt. No most mán hazamennek, és a
királynak jelenti, hogy ő most mán átólveszi a leányát, mivel a sárkányt
ő győzte le. A király belé ës egyezett, csakhogy a leánynak nem volt
semmi kedve.

No most mán térjünk vissza, a herczegfiúval mi történt?

Hát a farkas meg a medve visszatért és látták, hogy az ő gazdájuk meg
van halva s a királyküsasszony nincsen ott. S a hogy a róka eléjött, jól
felpofozta a medve, hogy nem tudta ügyelleni az ő jó herczegüket. Rögtön
megporoncsolta, hogy a róka hozzon élő-haló vizet és a farkas hozzon
élő-haló burujánt. El ës mentek, hozták, megöntözte a helyet, a hol
elvágták a nyakát, élő-haló burujánnal békötözte, beléfújt a szájába.
Csakhogy mi történik? Felül, és mondja a medvének:

– Édes szolgám, jól elaludtam.

– Abizën të, hogyha mük ne lettünk volna, sose ëbredtél volna fel!

No most mán tüzet raktak, jól ettek, és visszamentek a városba, abba a
vendéglőbe, a hol meghallották, hogy mér van a város gyászban. Most mán
mindenki vígan volt, mert ëppen a király a leányának tartotta a
lakodalmát.

Azt mondja a róka, hogy ő el fog menni abba a menyegzőbe, hogy lássa
meg, hogy miféle veje fog lenni a királynak. El ës mënën a róka, rögtön
megüsmeri a királyleány, rögtön egy kosarat megtöltött mindenféle
süteménynyel és étellel s a nyakába akasztotta, s a rókát ës jól
megvendéglette.

Mikor indult hazafelé nagy jó kedvvel a róka, a kutyák, hogy
meghallották, hogy milyen vígan orgonál, mindent elloptak a kosárból.
Mikor mán hazament, a medve jól felpofozta.

– Ha te gyáva vagy, mért mentél oda?

Most mán a farkas kéredzett el. El ës mënën, rögtön felüsmeri a
királyleány, azt ës jól megvendégli, egy kosarat tëszën a nyakába
mindenfélivel. Felkötötte a nyakára és ment hazafelé. De ő mán most
vitte haza, hogy a gazdája ës ehetett, meg a medve ës belölle.

No mán most a medve kéredzett el a gazdájától. Ez ës elment, s hogy
meglátta a királyleányt, annak ës adott egy kosárba éleséget. A mint
ment hazafelé, jól elvágta magát. A kutyák megint eléjöttek, de ő csak a
fogát csattogtatta, s mind elfutottak tölle, s mindent hazavitt
szerencsésen.

No mán most elmënën a herczegfiú ës, hogy lássa meg estére, hogy az ő
menyasszonyával ki kerülhetett ëssze. De még ő ott üdőzött, az ajtót
bézárták az urak. Azt mondták, minden ember mondjon itten egy mesét. A
herczegfiúra ës elkerült a sor, hogy mondjon. A czigány, a ki a király
leányát vette meg, mindegyre csak mondta, hogy aval ne mondassanak, mert
az úgy se tud semmit.

De hogy szovam ne felejtsem, a czigány kilencz párnán ült. S az urak nem
hagytak békét a herczegfiúnak, muszáj volt, hogy mondjon.

A herczegfiú, a mind elkezdte a mesét mondani, hogy mi történt vélle, a
czigánynak a feneke alól mindegyre egy párna kiszökött. Mikor a mesét
bévégezte, hogy a sárkányt ő győzte meg, mutasztotta, hogy ha nem
hiszik, nëzzék meg a sárkány nyelvének a hegyét. Hát ëppen úgy találták,
hogy mind talált. S a czigányt rögtön a király a ló farka után köttette
s a város utczáin széjjelszaggattatta, s a herczegfiúnak adta az ő
leányát. Olyan lakodalmat csáltak, hétszerte nagyobbat, mind azelőtt.
Tál, tángyér elég volt, istenes ember volt, a ki egy csepp levest kapott
volt. Holnap legyen a kietëk vendégsége.

_(Veres István, Pürkerecz.)_



6. A korhely katona.

Volt, hol nem volt, hetedhét országon ës túl, a hol a tetűt és a bolhát
rézpatkóval verték, volt egy gazdag ember, a kinek volt három fia. Mind
a hármat elvették katonának. Kettő jól viselte magát, de a legküssebb
nagyon korhely volt. A nagyobból kapitány lett, s a közepsőből
főhannagy, de a küssebb örökké bé volt zárva, mert nagyon korhely volt.

Ezt a két bátyja nagyon szégyenlette. Kitaláltak ők egy ördöngős helyet,
oda küldték vártára, hogy ott pusztuljon el. De ő azzal nem törődött
semmit. Kiállott posztra, húzott egy várat magának, közephelyré egy
keresztet, s rëá állott. Éjjel tizenegy órakor mán az ördögök mentek
tüzes lovakkal, tüzes szekerekkel, de ő a kereszten állott, s
meghaltolta.

– Halt, ki vagy, mert minyát meglőlek!

Az ördögök mëgjedtek és adtak neki egy zacskót, a kiből az arany sohse
fogyott ki.

No ott elvette a zacskót és elment haza és még nagyobb korhely lett
belőle. Mindegyre egy szeretejével csak kártyázott, s hogy látta (a
szeretője), hogy a pénzt semmiképen se tudja elnyerni, megrészegítette
és elvette a zacskót tölle.

No mán most nagy szomorán hazament, megint csak bézárták. A két bátyja
még jobban haragutt rëa. Kitaláltak még egy nagyobb ördöngős helyet, oda
küldték, de ő megint semmit nem törődött, hanem pipára gyújtva kiállott,
várat csinált magának, egy keresztet beléje s rëa állott. Megint, hogy
látja, hogy megint mennek az ördögök, meghaltolja. Az ördögök mëgjedtek,
megint adtak neki egy kalapot. Hogyha felteszi, ehetik s ihatik, nem
látja meg senki, hogy ki van benne.

Elveszi a kalapot, elmënyën a szeretejéhez, s mind ott ëtt vélle.
Egyszer, a mind a húst kivette a tálból, leesett, s mikor lehajolt
utána, kiesett a kalap a fejéből. A szereteje meglátja, megöleli,
kérdezi, hogy miféle kalap.

– Jaj, e ujan kalap, hogy a ki a fejébe teszi, ehetik s ihatik, mert nem
látja meg senki.

Megint jól megitatta, hogy megrészegedett a legény s a kalapot elvette.

No most mikor haza ment, megint bézárták a bátyjai s kitudtak még egy
hétszerte ördöngősebb helyet s oda küldték ki posztra.

Megint elmënën, de most ës egy várat csinált magának, beléje egy
keresztet s rëa állott. Mikor mentek az ördögök, meghallotta őköt. Az
ördögök mëgjedtek s adtak neki egy dobot. A hányat üt, annyi regement
katona jő ki belölle. S a másik felét ha üti, a katonák megint
visszamennek.

No most mán a dobot elvette, s vígan haza ment. Elment a szeretejéhez s
a dobot megütötte, annyi katona jött ki belölle, hogy a szemével nem
lepte bé. Poroncsolta, hogy a házat ágyúkkal szaggassák ëssze. Mëgjedëtt
a szereteje, megigérte, hogy a zacskót és a kalapot visszaadja. Aval
elvette a zacskót meg a kalapot, s a dobnak más végére ütött
hármat-négyet, s a katonák ismét eltűntek.

No most mán újra mulatni kezdtek, s a szereteje addig itatta, hogy úgy
megittasodott, hogy elaludt. Akkor elvette a szereteje a dobot, el a
zacskót s el a kalapot. Most mán, mikor felëbredëtt, nem volt se zacskó,
se kalap, se dob.

Megbúsúlta magát a legény, s a nagyobb bátyjának, a kapitánynak, ellopta
a lovát. Elment a nagyvilágba. Addig ment, hogy zöldet, vereset látott a
szemével, úgy megehűlt. Akkor az ördög elejébe állott ember képében, és
azt mondta neki:

– Poroncsolj nekem háromfélét, hogy megteljesítsem. Ha meg tudom
teljesíteni, akkor az életed az enyim. Ha nem tudom teljesíteni, akkor
adok neked egy ujan sapkát, hogy a világon a mit gondolsz, minden
előtted termik.

Kapja magát a katona, megcsinálják a szerződést. Legelsőbe is azt mondja
a katona:

– Én nagyon éhes vagyok. Legyen inni, enni való elég itten nékem ës, meg
a lovamnak ës.

No ezt az ördög egy szempillantatra eléteremtette. No akkor az ördög azt
mondta:

– Mi lesz a második kivánságod?

Azt mondja a katona:

– Itt alábbacska vagyon egy mély sáncz. Én a lovammal
keresztülszöktetek, s míg keresztülszöktetek, addig a lovamról a patkót
húzd le és üss új patkót rëa.

Ezt ës az ördög egy szempillantatban megteremtette.

– No most mi lesz a harmadik, mert kettőt már megteljesítettem?

De a katona semmit se törődött, csak kisirítette a bauszát és azt
mondta:

– Itt van megint egy sáncz, azon ës keresztülszöktetek. A lovam f......
egy nagyot, fogd meg, csinálj belölle egy arany patkót és azt verjed a
lábára.

No mán ezt nem tudta csinálni, és a katona megnyerte a sapkát. – De hogy
szovam ne felejtsem, megmondta az ördög, hogy a sapkát a fejéből soha le
ne tegye. – S az ördög azonnal eltűnt onnan.

Felül a katona a lovára, ment, mendegélt, elért a mezőben egy kutat, a
kibe egy sánta koldus nézegetett belé. De az az ördög volt koldus
képében. S kérdi a katona:

– Mit nëzsz, ó te koldus, ebbe a kútba?

Azt mondja a koldus:

– Egy nagy zacskó aranyat beléejtettem a kútba. Ha valaki kivenné, felét
annak adnám.

Kapja magát a katona, levetkezik tiszta csóréra, hogy ő bémënyën a
kútba. Bé ës ment, addig a koldus felöltözött a katonagunyába, feltette
a sapkát, felült a lóra és elnyargalt vélle. A katona, mikor kijött, nem
volt se ló, se gúnya. Mit csináljon ő most?

Egy kicsi tó volt, beléheverészett, mind a disznyó. Estefelé meglátja,
hogy valami kereskedők disznyókat hajtnak arrafelé s azok ës mellé
feküsznek. Mikor a kereskedők a disznyókat kiköltették a tóból, a
katonát négykézláb béhajtották a városba s egy kórcsomában szállást
kértek. A disznyókat egy kertbe rekesztették, s a katona addig abba a
szobába, a hol a kórcsomárosné lakott, bébújt az ágy alá.

De hogy szovam ne felejtsem, a kórcsomárosnénak egy szereteje volt. S a
kórcsomárosné annak jól készített, bort mézelt, malaczot ës sütött.
Mikor legjobban ennének, hazajő a kórcsomáros. Mán most a szereteje
mëgjedëtt, mert hogy szovam ne felejtsem, mëszáros volt a szereteje. Azt
mondja a kórcsomárosné bújjon bé az ágy alá, ëppen a hol a katona volt.
Azt mondja a kórcsomárosné:

– Ha uram elaluszik, csak a szoknyámat rántsd meg, s én adok enni
eleget.

Most mán, hogy elbújt, a kórcsomárosné kinyitja az ajtót. Azt kérdi (az
ura):

– Van-é, hogy mit egyem, mert nagyon éhes vagyok.

Azt mondja a felesége:

– Nincs biz itt semmi, mert nagyon beteg voltam.

– Sebaj – mond a kórcsomáros – a mit kapok, eszem, mert nagyon fáradt
vagyok.

S azzal lefeküdt s minyátt elaludt. De a katona kinyúl az ágy alól,
megrántja az asszonynak a szoknyáját, s a kórcsomárosné rögtön ad jó
süteményeket s jó borokat.

Jól ëtt s ivutt a katona, akkor elkezd fütyűlni s énekelni a katona. Azt
mondja a mészáros:

– Ne fütyűlj, s ne énekelj, mert odaadom az ingemet.

– No csak add ide.

Addig fütyűlt, hogy minden gunyáját odaadta a mészáros, csakhogy
hallgasson. Mikor mán felöltözött jól a mészáros gunyájába, kibújt az
ágy alól, nagy kopogtatva kiment, s a kórcsomárosné az ajtót bézárta,
mert azt tudta, hogy a szereteje ment ki.

No most mán a katona kereste a zsebében, hogy mit talál, s kapott
(talált) száz forintot. Reggel még elig virradott meg, s odament a
kórcsomárosnak az ablakja alá, kopogtatott:

– Aluszik-é kórcsomáros úr?

A kórcsomáros azt felelte:

– Aluszom ës, nem ës.

– No csak keljen fel, nyissa ki az ajtót, mert valamit akarnék mondani.

Kinyitja a kórcsomáros az ajtót, s bémënyën a katona, kér egy iccze
bort. Azt mondja a kórcsomárosnak:

– Itt a maga házában késértet van.

Mëgjed a kórcsomáros, azt mondja:

– Ha úgy ki tudja űzni, hogy én ës meglássam, hát a mit kér, azt adok.

No a katona ígéri, hogy ki fogja hajtani, ha ad hatszáz forintot. Csak
azt mondja, hogy van-é köleskásájuk? Egy nagy üsttel főzni kell, s mikor
leginkább főne, hát akkor egy szakácskalánt adjanak neki, s a
kórcsomáros álljon az ajtóba, hogy nëzhesse meg, ha ő a késértetet
kihajtja.

A mészáros mindent hallott. Úgy reszketett, mind a kit a hideg ráz, hogy
mi fog vélle történni.

No mán most a kása, mikor legjobban főtt volna, odaállítja a
kórcsomárost az ajtóba, az ajtót kinyitják, és a főtt kását az ágy alá a
szakácskalánnal amúgy hányja bé. Addig hányja, hogy tovább a mëszáros
nem tűrheti, csórén kifut az ágy alól. S úgy mëgjed a kórcsomáros, hogy
az ajtóban elesik, s a mëszáros máig ës fut, ha meg nem állott. Holnap
legyen a kietëk vendége.

_(Veres István, Pürkerecz.)_



7. Szent Péter és a katona.

Mikor Krisztus és Szent Péter még jártak a földön, Szent Péter gyalázta
a katonát, hogy milyen rossz a katona. No de azt mondja Krisztus urunk:

– Elváltoztatlak, hogy léssz egy koldus. És tudom, hogy a katonának csak
három krajczárja van, és menj, és kérj tölle alamizsnát.

Úgy ës lett. Szent Péter egyszerre ott termett. Koldus lett, csak egy
falába volt, és odaáll a katona elé és kér egy alamizsnát. A katona
megnëzi és azt mondja:

– Aj, csak három krajczárom van a lelkem alatt, de én egészséges ember
vagyok, ha dolgozom, szerzek. De te, félszeg, nyomorék vagy. Ne egy
krajczár!

Elveszi Péter a keréczárt, megköszöni és elmënyën Krisztus urunkhoz.

– No – azt mondja Krisztus urunk – nem kaptál-é valamit Péter?

– Igen, azt mondta, hogy nyomorék, félszeg vagyok, adott egy keréczárt.

– No menj el, és kérjed a mást ës. Most úgy tëszëm, hogy a fél szemedre
vak léssz.

Úgy ës lett. Szent Péter ott termett egyszeribe mint vak koldus. Odaáll
a katona elébe és kér egy kicsi alamizsnát.

– Isten előtt panasz ne legyen, de még egy koldusnak adtam egy
keréczárt. Te vak vagy, neked ës vetek egyet. Marad még egy, de nem baj.

Odamënyën Szent Péter megint Krisztus urunkhoz, és Krisztus urunk kérdi,
hogy adott-é még valamit a katona. Azt mondja Szent Péter, hogy adott
még egy keréczárt.

– Most ujan koldusnak hagylak, hogy egy karod sem lesz.

Ott termett megint Péter a katona előtt, kéri az alamizsnát. A katona
megcsaffargatja a fejét:

– Isten panaszként ne vegye, de volt három keréczárom. Kettőt mán
odaadtam két félszeg koldusnak, a harmadikat neked adom.

Odaadta ezt ës, de mind Péternek. S Péter visszamënyën Krisztus
urunkhoz, s mondja, hogy megadta a harmadik keréczárt ës a katona. Azt
mondja Krisztus urunk:

– Látod, milyen jószívű a katona? No most menjünk elejébe és a három
keréczárért, a mit kér, azt adunk neki.

No oda ës ment Krisztus urunk Szent Péterrel és azt mondja neki:

– A három keréczárért, hogy ujan jószívű voltál, a mit kérsz, azt adok.

A katona nagyon pipás volt, hát azt kérte, hogy az első keréczárért
adjon neki olyan pipás zacskót, hogy abból sose fogyjon el. Szent Péter
eleget súgta, hogy: Kérjél lélekidvësséget! – de a katona mégës csak a
pipás zacskót kérte.

– Hát a második keréczárért mit adjak?

Szent Péter most ës súgta: Kérjél lélekidvësséget! – de a katona
részeges volt, és azt kérte a második keréczárért, hogy ujan palaczkót
adjon, hogy abból a pálinka soha ki ne fogyjon. Megadta Krisztus urunk
azt ës a katonának.

– Hát a harmadikért mit adjak? – mondja Krisztus urunk.

Most kért egy zsákot és egy botot. Ha akarja, az ellenségei bújjanak bé,
s ha azt mondja: Üssed bot! – a bot csak üsse, verje. Szent Péter most
ës súgta, de csak azt kérte.

Mind a hármat megadta Krisztus urunk, és elmënyën egy faluba (t. i. a
katona). Szállást keres, és bémënyen a kórcsomába és kéri a
kórcsomárost, hogy engedje meg, hogy háljon ott az éjjel. Azt mondja a
kórcsomáros:

– Én szüvessen megengedem, de ide az ördögök járnak éjjel, és itt nem
tud senki meghálni, még én se tudok.

De azt mondja a katona:

– Én nem bánom, nem félek.

Béült a szobába, elévette a palaczkót és ivutt. De azalatt, míg inna,
valaki az ablak alatt azt kájcsa:

– Juj, be fázom!

Azt mondja:

– Gyere bé, ha fázol!

De egyszeribe megtőlt a szoba, és mind ördögök voltak, még a kürtőn ës
szotyogtak bé, és őt úgy odaszorították a falhoz, majd megnyuvasztották.
Kapja magát, eléveszi a zsákot:

– Bújjatok a zsákba, és a ki bé nem fér, ragadjon a zsákhoz, és üssed
bot!

No egyszeribe benn voltak az ördögök a zsákban, és a ki bé nem fért, az
a zsákhoz ragadott, és a bot ugyan ütötte őket, az ördögöket. De kérték,
hogy ereszsze el őket, mert annyi aranyat hordnak neki, a mennyi kell.
No el ës eresztette őket, és annyi aranyat hordtak bé a kórcsomába, hogy
reggel a kórcsomáros az ajtót nem tudta kinyittani. Bészól a
kórcsomáros:

– Aluszik-é vitéz úr, vaj meg ës van halva?

– Nem vagyok meghalva, de az ablakon, ha tud, adjon bé egy lapátot, hogy
hányjak ösvent.

A kórcsomáros keres egy lapátot, béadja az ablakon, ösvent hány a
katona, kinyitja az ajtót. Azt mondja a kórcsomáros:

– Hát ki hozta ezt a sok aranyat?

– Azt bizony az ördögök – felelte a katona.

Azt mondja a kórcsomáros, immán oszszák el az aranyat, de a katona azt
mondja, neki nem kell egy ës, neki van minden a mi kell, maradjon minden
a kórcsomárosnak.

Na hát mënyën a katona, találkozik egy emberrel, az a halál volt. Azt
mondja:

– Most mán meg kell halnod!

– Én nem!

– De igen!

– Én nem!

Addig osztoznak, hogy bé a zsákba, üssed bot! Egyszeribe benn volt a
halál a zsákban és ütötte a bot, de ugyan ütötte. Kéri a halál, hogy
eressze ki, mert feleje se néz többet. No, hogy megigérte, kieresztette.
Addig élt, hogy mán egy czőkbe bé lehetett volna tenni, úgy el volt
fogyva.

Hát azt számította, hogy elmënyën a pokolba, mert mán a halál se viszi
el. El is ment oda, de az ördögök mán üsmerték, féltek tölle és várat
akartak építeni. Kilenczvenkilencz kőmiest fogadtak, hogy építsék, hogy
a katona ne tudjon közél menni hëzzik. No de aval úgy bézárkódtak az
ördögök, hogy a katona nem tudott bémenni.

Ott a kilenczvenkilencz kőmiest elvitte magával a mennyországba. A
mennyország kapuját megkopogtatta. Szent Péter azt mondja:

– Ki a?

– Én vagyok, a katona. Hoztam kilenczvenkilencz lelket ide a
mennyországba.

A kilenczvenkilencz lelket béolvasták, béeresztették, de őt nem, mert
hát nem mondta akkor Krisztus urunknak, hogy adjon neki lélekidvësséget.
Megharagszik a katona, csak azt mondja Péternek: Bújj belé, üssed bot!

Panaszra ment Krisztushoz:

– Ó Péter, hát nem emlékszel, hogy milyen jószívű volt? Három krajczárja
volt, és mind a hármat neked adta. Mán meg kell néki bocsáttani.

Úgy került a katona a mennyországba, s ha meg nem halt, máig ës él.

_(Veres István, Pürkerecz.)_



8. A tréfás legények.

Lakott két ögyvez asszony két faluban. Annak volt egyiknek ës egy fia, s
a másiknak ës. Elindulnak ők, hogy keressenek helyet, hogy szolgáljanak
együtt. Elmennek egy városba és ott egy öreg asszony egy kapuban állott.
Kérdette:

– Hoa mentek fiaim?

– Mink bizën elmenünk szolgálni. Kenyeret keresünk öreg ögyvez
anyánknak.

– Gyertek hëzzám, mert én megfogadlak. Oan nagy dolgot se adok nektek.
Vagyon nekem egy tehen, azt őrözze az egyik, a másik addig az istállóból
a ganyét takarítsa ki.

Másnap a küssebb legény kihajtja a tehenet a legelőre. A hogy a városból
kihajtja, futni kezd a tehen, utána a legény, addig futnak, hogy
mindakettő hobba keveredik. De a tehent mégës úgy megőrzötte, hogy haza
nem tudott futni.

Estére hazahajtja a tehent, kérdezi a másik:

– Hát ëcsém, hogy viseli az a tehen magát?

– Abbizë bátya, nagyon jól viseli az a tehen magát. Mert a hogy a
városból kihajtod, minyát lefekszik, egész nap ott hever. Tés tudnál
eleget aludni mellette, de nagyon vizes a hely, ezért nem tudsz
lefeküdni. Hanem te jó erős vagy, kössünk fel egy jó nagy mosópadot a
hátadra, hogy tudhass heverni.

Fel ës kötik másnap a hátára, és kihajtja a tehent. A hogy a városból
kiér a mezőre, futni kezd a tehen, utána a legény a paddal, hogy a hob
szotyogott le mindkettőről. De mégës megőrzötte úgy a tehent, hogy haza
nem eresztette.

– No most mán hazamennek. A kapun elig ér bé, és azt mondja az
ëcscsének:

– No én ëcsém, én többet nem őrzöm ezt a tehent. Hogy te ingem úgy
megtromfoltál, azt se felejtem el. Ingem fizessen ki az asszony, mert én
többet itt nem ülök.

– De én se, – mond a küssebb.

Hogy hallja ezt az öreg asszony, azt mondja:

– Gyertek bé, hogy fizesselek ki, mert még ilyen szolgáim nem voltak, a
kik a tehent úgy megőrözzék, mint tü. Van itt az ereszbe egy nagy
szuszák félig aranynyal. Vegyetek magatoknak, a mennyit tetszik.

De most mán egyik se akar bémenni (a szuszákba). No most mán bémënën a
küssebb. Elkapja a zsákot, tölt egy vékányi aranyat, és ő ës bébúvik a
zsákba, és felnyujtja a zsák szádát. A nagyobb megkapja, nem ës ügyeli,
hogy mi van benne, kihúzza, és felveszi a vállára. Elfut vélle ki a
mezőre és ott ledöndíti a zsákot. A küssebb legény azt mondja:

– Lassan koma, az oldalom majd bétörted!

Aval, hogy kikőlt a zsákból, a nagyobb elaludt. A küssebb az aranyat
felvette a hátára és elvitte egy erdőbe.

A nagyobb mit szokotál, mit nem, elmënën a városba és vëszën magának egy
szivuostort és a végére egy selyemcsapot. És szép holdvilágos éczczoka
volt, elindult ő ës, elér abba az erdőbe. Kezd igen-igen rittyegtetni,
mintha hat ökröt hajtana. Híj, de Rendes, Csendes! – mintha igazi nagy
terit vinne.

Meghallja a kissebb legény és elémënën oda, kérdezi:

– Bátya, nem vinne el? Egy kevés terim van.

– Én biz elvitetem, csak hozd ide.

Odaviszi, s akkor látja, hogy az az ő pajtássa, a kivel az aranyat
együtt szolgálták.

– No, hogy a fene ëtt volna meg, hogy így megtromfoltál!

No most mán együtt viszik haza a pénzt. A küssebb úgy a tëplom mellett
közél lakott, mind itt né, Fejér tiszteletes. A másik meg mind ide
Zajzon felé. Este meggyújtották a gyórtyát, hogy oszszák el a pénzt. De
hogy szovam ne felejtsem, a nagyobbik más faluban lakott. Azt mondta,
hogy estére el fog jőni, hogy vigyék a pénzt a tëplomba és oszszák el.
De hogy a nagyobb hazament, a küssebb az aranynyal a szomszédba ment, és
ott egy rakás bakócz volt, és bébújt az alá.

A nagyobb mikor lejött, hogy eloszszák a pénzt, a küssebb már el volt
bújva. Kérdi a nénjétől, ugyan hova mehetett. De az azt mondja:

– Én nem tudom, mert hogy te elmentél, ő ës elment minyátt.

Kapja magát a nagyobb és odament a szomszédba. Hányni kezdi a bakóczot,
és bömbölni kezd, mind a bika. Egyszer a küssebb mëgjett és a bakócz
alól kezdi mondani:

– Hó bika, hó bika, hó bika!

– Ne hó bika, hanem gyere és hozd ki a pénzt!

No most mán kihozta a pénzt. Elmentek a tëplomba, meggyújtották a
gyertyákat. Mikor a pénzt majd mind elosztották volna, hát né, tizenkét
tolvaj ës odament volt, hogy a mit raboltak, oszszák el. Ezek (a két
legény) megjëttek, és egyik magát felfeszítette a fára, a küssebb bébújt
a székek alá.

A tolvajok nagyon megörültek a sok aranynak, és mikor majd mind
elosztották a pénzt, a tolvajok kapitányuk azt mondja:

– Tegnap vettem egy kardot. Megpróbálom ebben a holttestben, hogy lám
hogy vág?

Akkor a mëgjedëtt, a melyik magát felfeszítette, leszökött s azt mondja:

– Amennyi halott a világon, mind keljen fel!

Akkor a küssebb a székek alatt dörgetni kezdett, s úgy mëgjettek a
tolvajok, hogy mind elszaladtak.

No most mán pénz nekik elég maradt. Mikor mind elosztották volna, a
küssebbnek egy keréczárral kevesebb jutott. De a tolvajok kapitányuk azt
mondja a tolvajoknak, hogy egy darabig futottak, hogy egy menjen vissza
közülük s nëzze meg, ha nincsenek sokan a halottak, menjenek vissza, és
vegyék el a sok aranyat. Az ablakon békukucsált egy tolvaj s meglátja a
nagyobb legény, kikapja a sapkát a fejéből. Azt mondja a küssebbnek:

– Me, mert e megér egy keréczárt!

Avval a tolvaj mëgjedëtt és futott a többihez. Azt mondja:

– Csak fussunk, mert annyian vannak a halottak, hogy nem jut mindenikre
egy keréczár!

No má mostan a sok pénzzel hazamentek, és oan nagy gazdák lettek
belöllik, aminyent többet nem lehet találni. Megnősültek, boldogul
élnek, máig ës élnek, ha meg nem haltak.

_(Veres István, Pürkerecz.)_



9. A zöld király fia.

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon ës túl, volt egyszer
egy zöld király, a melynek egyik szeme sírt, a másik meg nevetett. Volt
néki három fia. Annyira felnövekedtek a legények, hogy mán nagykorúak
lettek, s nem tudták, hogy az atyjuknak mért sír az egyik szeme, a más
meg nevet.

Hát a fiúk megkérdezték az atyjuktól, hogy hogy van az a dolog, hogy ők
nem bírják meglátni egész vígságát, az egyik szeme mindég csak sír.
Mondta nékik az öreg király:

– Hát fiaim, ki kell, hogy mondjam ezt ës nektek, hogy vagyon nékem egy
barátom, most százötven esztendeje, hogy a csatatéren együtt jártunk, s
az el van veszve én töllem mán százötven esztendő óta. Nékem azért sír
egyik szemem, s a másik nevet, mert én most mán vén koromban az üdőmet
azzal a barátommal tölteném el ezen a világon.

– No de szeretett atyám, hol lehet az a barátja? Mondja meg nekünk, hogy
hol lehet és mi felkeressük, hogy együtt lehessenek, amíg élnek.

– Ó fiaim, – azt mondja, – az én barátom van a selyemréten, innét odáig
nem ës lehetne elmenni.

De mondja a nagyobb fiú:

– Szeretett királyi atyám, bocsánatot kérnék, ha szüveskednék s
elbocsátana éngem, hogyha megtalálnám azt a szeretett barátját.

El ës ment a szegény legény. Lovat nyergelt, elindult s elutazott. Addig
utazott, még elérte a réz hidat. Onnat egy darab deszkát felszakított,
de a lova mán tovább nem bírta, vissza kellett, hogy térjen. Mondja az
öreg király:

– Fiam, látod, hogy hiábavaló volt a te vándorlásod?

Mondja a második fia is:

– Édes apám, bocsáss el éngem, mert én a küzdelemben még erősebb vagyok,
mind a bátyám.

Ő ës elment. Utazott, vándorlott lóháton, míg elérte az ezüst hidat, de
tovább nem bírt menni, nem győzte a ló. Egy darab deszkát visszahozott ő
is.

No mondja a harmadik:

– Szeretett édes apám, én még küskorú vagyok, de engedd meg, hogy menjek
én el. Az én bátyáim nem bírtak eleget tenni, majd elérek én, üdőtelve.

– Jó, – azt mondja az apa – de te még küskorú vagy, nem jó néked ez a
világkereset, hogy te ország-világon át járj.

– Ó atyám, bocsáss meg, engedd meg nékem az utazást.

Mondja az atyja:

– Nem bánom, ha oly kedved van, próbáld meg magadat, hátha még ügyesebb
ember lesz belölled, mind a két bátyád volt. Már, – az atyja mondja, –
elbocsátlak akaratod szerint, légy boldog, de szerencsésebb, mind a két
bátyád volt.

Kiment a legény, hogy nyergeljen meg egy lovat, a királyi istállóba.
Találkozott egy öreg asszonynyal az udvaron. Azt mondja:

– Fiam, neked én megtanácslom, hogy mit művelj. Azt mondom neked, hogy
apádnak nagyon sok ménese vagyon, a melyik legutoljára jő bé abból, azt
nyergeld meg. A melyik sánta, a legrosszabbikat.

Ő ki ës fogta azt a lovat, a ki leghátul jött haza a ménessel.
Megkantározta azonnal, s hát a ló kezdett vélle beszélleni. Mondja neki:

– Kedves kicsi gazdám, látom, hogy nagy útra akarsz engem vinni magaddal
együtt. Adjál nékem öt köböl zabot, három köböl búzát és két köböl
rozsot, hogy én azt egyem meg előre, mert többet nem eszünk, míg vissza
nem jövünk.

Meg is adta neki aztat.

– No tisztelt gazdám, mán most apádnak van az istállóban a színy alatt
egy régi kantárja, régi nyerge, nyergelj fel azzal.

Megtette azt is.

– No – mondja neki – most mán vezess ki a kapun küjel engemet, az
udvaron ne ülj reám. Mondja a ló neki:

– Felültél kicsi gazdám?

– Fel.

– Hunyd bé a szemedet. Hogy menjünk? Mind a sólyom, vaj mind a gondolat?
Addig fel ne nyisd a szemedet, míg én nem szólok egyet.

Mentek hegyen-völgyön keresztül, míg elérték a rézhidat. Látja, hogy egy
hídlás hiányzik a hídból. Azt mondja a ló:

– No látod, eddig ért a bátyád. Ezt vitte haza apádnak jegyűl, hogy itt
járt. No most kicsi gazdám, hunyd bé a szemed újra, mert úgy mënünk mind
a levegő.

Egyszer mondja a ló neki:

– Kicsi gazdám, nyisd ki a szemed. Hol vagyunk?

Hát látja, hogy az ezüst hidat elérték már. Ott ës egy doczka hiányzott,
mikor oda értek.

– No látod, kicsi gazdám, a második bátyád csak eddig bírt eljőni. Onnat
egy darab doczkát hazavitt jegyűl. Jó – azt mondja, – most mán hunyd bé
a szemed kicsi gazdám.

Mentek hegyen-völgyön keresztül mind a sólyom s elértek az üveghegy
aljáig. Találtak ott egy öreg asszonyt, ott ágált ott egy nagy
kasornyával.

– Szeretett atyámfiai, hova utaznak?

Megmondja a gyermek neki, hogy mi utazásban vannak, hova akarnak ők
eljutni. Mondja az öreg asszony:

– No fiam, ennek baja vagyon, hogy tü odáig jussatok, hanem én segítek
majd irányotokban. Adok én majd neked négy arany patkót, szeggel
ellátva, de azt a lovat, melylyel te útra keltél, arra kérlek, szedd le
a patkóját minden lábáról és üsd fel az arany patkót, ha azt akarod,
hogy az üveghegyre érj vele.

Felütötték az aranypatkót a ló lábára. Akkor mondja:

– No kicsi gazdám, eddig nem féltél. Még hírét sem hallottam az
üveghegynek, de már most ülj fel a hátamra, mënyünk az üveghegynek.

Megindultak az üveghegynek. Csak úgy, mintha nagy térség lett volna az
üveghegy. Azt mondja:

– No kicsi gazdám, hunyd be a szemedet, mert má most ugyan mënyünk.

Mentek az üveghegy elé, de sokáig, nagy messzeséget. Azt mondja neki a
ló:

– No kicsi gazdám, nyisd ki a szemedet, nézd meg, mit látsz innen.

– No látok – azt mondja – egy nagy térséget, olyan szép, mintha selyem
volna, s egy kicsi, mind egy höncsöktúrás, benne áll.

– No látod, az a selyem rét, a hová kell, hogy menjünk. Ott van a te
apádnak az ő barátja, a kiért egyik szeme sír s a más nevet. No – azt
mondja – kicsi gazdám, hunyd bé a szemedet, mert mënyünk, hogy érjük el
azt a selyem rétet.

Egyszer megint szól a ló:

– No kicsi gazdám, nyisd ki a szemedet, mit látsz most?

– Ó látom – azt mondja – egész selyembe változtunk, egész selyem az
egész világ.

– Hát még valamit nem látsz?

Azt mondja:

– Ó igen, valami buborékot, vagy mit.

– No, – azt mondja a ló, – az egy kicsi házikó, abban lakik a te apádnak
a barátja.

Mire odaértek a házhoz, leszállott a lóról, megkötötte a lovat s bément
a házba. Meglátta, hogy egy öreg ember alszik benne az ágyban. De ő nem
költötte fel azt az öreg embert, hanem künn lefeküdt az ajtó elé egy kis
szalmára, hogy nyugodja meg magát. De ő elaludt úgy, hogy nem bírt
magával s az öreg ember hamarébb felëbredëtt, mind ő. Kiment hozzá, és
nëzi, hogy miféle idegen ember ment hozzá. Hát felköltötte őt:

– Honnan jöttél ide, a hol én ilyenféle embert még nem is láttam ezen a
helységen?

Hát ő kibeszélte magát, hogy melyik királynak a fia, s az édes apja hogy
várja a barátját, mert szeretné az ősi életet együtt eltölteni vélle.
Azt mondja neki:

Ó fiam, mi nagy fáradságot tehettél te ennyi nagy úton ide. Jól tetted,
hogy ide jöttél, majd elmegyek én ës veled vissza, töltsük el együtt
életünk hosszait. De hogy ne hogy üdőzzünk sokat, menjünk bé és valamit
együnk és igyunk egy pohárral.

Hát a míg ők ebédeltek, odajő egy fehér holló. Azt mondja, ő jött
Izraelből, a hol van a kutyafejű király. Azt mondja a legény:

– Miféle az a kutyafejű király?

Mondja az öreg neki:

– Ne ës kivánd látni, milyen utálatos állat. Ember és kutyafeje. Ő
roppant erővel bír, kilencz kilométerre a buzogányát haza hajítja.

Mondja ő, szeretné azt megtekinteni, miféle állat kell az legyen.

– Ó fiam, ha olyan kedved van néked, nem bánom, de az üveghegyen túl van
az a király. Hát ha meg akarod nëzni, ülj fel a lovadra. De van-é rajta
aranypatkó? No – azt mondja – indulj neki annak a nagy hegynek, de én
adok néked egy nagy kardot, mert máskép nem bírsz vele, hanem akkor
győztes vagy te.

Kiment az üveghegy tetejére. Leindul a lüjtőre, lát egy szép kaszárnyát
benne a téren. Azt mondja a ló neki:

– Kicsi gazdám, már most menjünk, hogy elérjük azt a helyet, hanem
vigyázz magadra!

Oda értek ők az udvarra, leszállott a lóról, a lovát megkötötte s
felmënyën a házba. Ott van egy szép gyönyörű kisasszony. Mondja neki:

– Hol jársz te itt, a hol én ilyen embert még nem láttam, mert ha hazajő
az én uram, a kutyafejű király, a te életednek vége van.

Mondja a legény:

– Nem bánnék én azért semmit sem. Ne sajnáljon engemet kisasszony,
kérem, majd meg fogok én felelni ott, a hol kell.

Hát egyszer leszáll a küsasszonynyal az udvarba. Azt mondja a küsasszony
neki:

– Szeretett fiú, én szeretném magát, csak éppen az életét veszti a
kutyafejű királylyal. Engemet ës úgy rabolt el a világból. Hát én
magának mondom, hogy hol van néki az ereje s mibe. Vagyon itt a
pinczében egy hordó bor. Én adok egy palaczkot magának, maga menjen le
és töltse meg abból a borból, a melyikből én mondom. Mikor abba az ujját
belemártja, száz embernek az erejével többet bír, mind a mennyit addig
bírt.

Egyszer csak azt veszik észre, hogy a nagy buzogány jő a felhőből s
leesett az udvar közepére. Mondja a legény a küsasszonynak:

– Miféle lehet ez?

A küsasszony azt mondja:

– Valami haragjából dobta azt a buzogányt haza. Má most jő, mi lesz
vélled?

– Ó kérem, ne búsuljon – azt mondja – majd megfelelek én!

Egyszerre csak jő az udvaron ló hátán a kutyafejű király. Megragadja őt,
azt mondja:

– Mit keressz az életemben? (Házamban, telkemen.)

De ő nem ijedett meg; mikor földhöz csapta, lábra esett, mind a kecske.

– Hát bocsánatot kérek felséges királyom, vándorlási utamban ide
bétaláltam.

Addig ő csak egyszeribe a palaczkot a zsebéből ki, s az ujját
belémártja. Ők viaskodni kezdtek ketten. Megfogta a kutyafejű király őt,
úgy bévágta a földbe, hogy bément övig. Ő kérte a bocsánatot, hogy
engedjen.

– Nem engedek – azt mondja – elpusztítlak. Te neked ihol semmi jogod,
hogy engem keressél.

Akkor ő megragadta a kutyafejű királyt, hogy meglátta az ő életének vég
sorsát.

– Már most én akarok laptázni veled! – így beszélte.

Úgy vágta a földhöz, hogy ketté hasadt a feje a kutyafejű királynak s
még akkor levágta a nyakát. No de a gyönyörű királyleány hátra maradott,
a kutyafejű elpusztult.

Mondja neki a leány:

– Kedves vitézem, látom a szűszereteted irányomban. Megmentettél ettől a
kutyafejű királytól, ki a világon a legrútabb állat vala, azért már most
felkarollak én ës tégedet, mind egy hütös társamat. Legyen a mű szüvünk
összeolvadva, mind a tenger vize a part széjivel.

Azonnal ők ketten összeesküdtek, hogy sose hagyják halálig egyik a mást.

– Nohát már most hogy mënyünk tovább? Ló hátán menni nem bírunk, hát két
lovat béfogunk, útra kelünk. Elviszlek kedvesem az én atyám házához. De
még van nékem egy bátyám, a kiért elutaztam eddigelé. Ott lakik ő az
üveghegyen túl. Nohát elmënyünk ketten felkeresni azt az embert.

Odaértek és felvették az öreg embert, útra indultak hetedhét országon
keresztül, mindig vándoroltak, míg el nem érték az atyai lakást. Haza
értek egy estére, napmenetkor. Mondja az atyja neki, a zöld király:

– No fiam, lássam a sok utazás után te mire mentél?

– Ó szeretett atyám, többre vándorlottam mind a bátyáim. Elhoztam a te
szeretett barátodat, a kiért egyik szemed sírt, a másik nevetett.

– No fiam, szeretném látni azt az embert, hogy lássam, az-é az én
barátom?

No azt mondja:

– Édes atyám, tessék megnézni, ez-é az az ember?

Megnézi és azt mondja neki:

– No szeretett barátom, hogy sírtam én utánad, mert üdőtöltött ember
vagyok, hogy mulathatnánk együtt!

Akkor azt mondja a ló neki:

– Kicsi gazdám, majd ki vagyok éhezve! Adjál nekem most három köböl
kölest, hogy egyem meg. Mert ha én ne lettem volna, bizony azt a selyem
rétet meg nem láttad volna!

Akkor azt mondja az apja neki:

– No fiam, bocsánatot kérek, s mind a két bátyád ës tőled, hogy a kettő
között te vagy a legügyesebb legény. No de fiam, arra kérlek má most,
mondd meg, mit láttál utadon keresztül.

– Ó atyám – azt mondja – még az üveghegyen túl ës mentem, még a
kutyafejű királylyal ës birkóztam és le ës győztem.

Azt mondja neki az atyjának:

– Itt van apám az elszerzett neje és minden rëzëdëncziája.

– S hol lehet az? – mondja az apa, – mikor nem látok semmit, csak
magadat látom.

Akkor a fiú kivett a zsebéből egy tojást, letette az asztalra s:

– Itt van apám! – azt mondja.

– Ó fiam, álmodol – azt mondja. – Hogy beszélsz ilyen hiábavaló
beszédet?

– No királyi atyám, hídd elé az egész előljáróidat, nëzzék meg, hogy én
mit hoztam neked, mert az én bátyáim egyik elért csak a réz hídig, a
másik az ezüst hídig, én meg béjártam az óperencziás tengeren ës túl.
Tessék, most kimegyek az udvar közepére a legszebb helyre.

– Akkor kiment, belefújt a tojásba, s az egész rëzëdënczia ott volt. A
gyönyörű küsasszony, a kutyafejű királynak a felesége az ablakon
kikönyökölt. Akkor azt mondja az apja:

– No fiam, látom, hogy nem hiába vándorlottál, látom, hogy vitézül
béjártad a világot. Megérdemled a világ előtt a tiszteletet és a
becsületet, azért a királyságomat reád hagyom. Fiam, látom a te gyönyörű
vállalt hütös társad, hogy az óperencziás tengeren túl hűséget
fogadtatok egyik a másnak, azért elbocsátlak benneteket, mind egy
hűséges házaspárt. Isten legyen ti veletek, szeretett barátommal s velem
is.

_(Fejér György, Pürkerecz.)_



10. A vasfejű farkas.

Egyszer hol volt, hol nem volt, volt egy igen-igen szegény ember, annak
volt egy egyetlen fiacskája, annak az édes anyja meghalt. Felnevelte azt
a legényecskét annyira, hogy egy tizenkét éves koráig. Akkor
feltarisznyált neki, azt mondta neki:

– Na kicsiny fiacskám, ennyire felneveltelek, de már nem bírlak ruházni.
Hát vedd el a legnagyobb utat és indúlj el, mert már kenyeret kereshetsz
fiam.

A gyermek elment, hetedhét országon keresztül mind ment. Egy nyári
alkonyatestén, szürkület tájban, elért egy roppant nagy erdőbe. Nézett
erre, nézett arra, de nem volt hova menjen tovább.

Mit látott az erdőben, a mint utazott, járt?

Látott ő egy kis gyertyavilágot egy helyen. Hát ő odavánszorgott, hogy
lásson, mert abban az erdőben valami keresztény ember kellett lakjék,
mert gyertya égett.

Odament a házhoz az ablak alá. Bétekint a házba, hát mit látott, mind
egy öreg, vén, szakállos embert! Gondolkozott, hogy bémenjen-é a házba,
mert irtózott ës attól az embertől. Bément a házba.

– Adjon Isten jó estét, apám uram, – így szólította meg az öreg embert.

Azt mondja az öreg ember:

– Te kicsiny ember, hát hol jársz? Kilenczszáz esztendő óta lakom ebben
az erdőben s még sohasem láttam ilyen embert, mint te vagy. Mi járásban
vagy te, hogy erre hányódtál, erre a ligetre?

Meghalt neki az édesanyja, – mondja a fiú, – s az édes apja nem bírja
többet nevelni.

– No fiam, jó hogy az Isten ide vezérlett, innét nem bocsátlak tovább.
Van nekem két malaczkám és felfogadlak téged két esztendőre szolgának,
hogy azokat őrözzed.

Akkor este megvacsoráltak együtt ketten, és mikor reggelre virradtak,
feltarisznyált az öreg ember neki napi éleséget. Azt mondja neki:

– Na fiam, most kibocsáttom a malaczokat. De te azért ne búsulj, ha
futnak, engedd addig menjenek, míg kedvük tartja, csak menj utánuk.

S a malaczok szaladni kezdettek, mind a kettő, s a gyermek utánuk; a
tarisznyát vitte, míg elértek egy sebes folyóvizet. Azon általmentek a
vizen s ő is utánuk. Mire által értek a vizen, olyan soványak lettek a
malaczok, hogy alig tengettek s mégis mentek. Tovább elértek egy csendes
folyóvizet, azon ës általmentek. Mihelyt általmentek, a malaczok olyan
kövérek lettek, és ő ës olyan. Már tovább mentek a malaczok, s mit
látott ő? Egy kopasz hegyet, melyen csak imitt-amott volt egy szál fű.
Egy nagy csorda ökör volt rajta s olyan kövérek voltak, hogy csak alig
voltak el azon a kopasz dombon. Tovább mentek, akkora nagy füvet értek,
hogy alig látszott ki még a fejük ës, s olyan hitványok voltak az ökrök
abban a nagy fűben. Tovább mentek, s mit látott? Látott egy nagy kertet,
abban két szelindek kutya úgy verekedett, hogy vérbe keverték egymást.
Hát ő már hátra maradt, annyira csudálta azokat a hitvány ökröket, s
most mit látott? Egy kicsi házikót. Már elébb mentek a malaczok s
megnyílt az ajtó s a malaczok bémentek. Mire ő odaért, bénézett az ajtón
s látja, hogy két angyal lett a malaczból, s terített asztal, s étel,
ital az asztalon. Ő nem ment be a házba, csak küjel maradt. Elévette a
tarisznyáját s ette, amit adott a gazdája. Estére felé a két angyalból
malacz lett újból. Kijöttek s az ajtó becsapódott utánuk. Onnan a
malaczok mentek egyenesen haza, s ő vándorolt utánuk. S másnap
ugyanvalóst azt az utat járták.

No kitőlt a két esztendő neki, mert két napból állott a két esztendeje.
Mondja a gazda neki:

– No szeretett fiam, minekokáért hogy hűségesen viselted magadat, hát én
megajándékozlak tégedet egy pikszissel. Hanem azon pikszist soha fel ne
nyisd, valameddig vissza nem térsz a te édes apád házába. Én neked
feltarisznyálok fiam, útravalót, hogy visszatérj a te hazádba. De
minekelőtte elbocsátanálak, még tégedet felkérdelek, mit láttál te a te
jártodban?

A gyermek mondta, hogy a malaczok mentek játszadozva egy sebes
folyóviznek, s által a vizen, s ő is ment utánuk. Olyan soványok lettek
a malaczok, s ő is, hogy alig bírtak már menni tovább. Erre azt mondja
az öreg ember neki:

– No fiam, ez azt jelenti, hogy levetkezted a te bűneidet, az ó Ádámot,
s Isten néked megbocsát a te új utadon. No hát fiam, tovább mit láttál?

– Elértünk egy csendes folyóvizet s azon is által úsztattunk.

– Ez azt teszi fiam, hogy az Isten előtt bevallottad a te bűneidet s
Isten az új Ádámot felöltöztette reád, újjá születtél. Hát tovább még
mit láttál?

– Láttam egy nagy kopasz hegyet, itt-ott volt rajta egy csokort fűszál,
s rajta egy nagy csorda ökröt, alig bírták magukat a nagy kövérségtől.

– Ez azt teszi fiam: a mely gazda az ő keresményével megelégszik és
marháját az ő igaz tulajdonából táplálja, azt az Isten is megáldja. Hát
tovább még mit láttál fiam?

– Láttam egy szép mezőn de roppant magas füvet, egy nagy csorda marha
benne volt, oly soványak voltak, hogy egy jó szél megfújta volna,
elestek volna a lábukról.

– Ez azt teszi fiam, hogy a mely gazda a máséból akarja hizlalni a
marháját, hogy abból majd meghíznak, hát annál soványabbak, mert az
olyan átkozott jószág nem használ senki marhájának. Hát tovább mit
láttál fiam?

– Láttam, egy nagy kert volt, kétfelül két szelindek kutya úgy
verekedtek, vérbe keverték egymást.

– Az azt teszi, hogy a mely emberek ezen a világon összeszólalkozva,
haragudnak és a végórán is meg nem bocsátnak egymásnak, a másvilágon is
ilyen zavarban vannak egyik a mással. Hát tovább még mit láttál fiam?

– Láttam egy kis kápolnát, mire odaértek a malaczok, bémentek oda. Mire
én bétekintettem a házba, roppant fényesség volt a házban, két angyal
ült a terített asztalnál. Onnan aztán estefelé kijöttek, két malacz lett
a két angyalból és újra visszatértek a gazdájukhoz. – S a gazda azt
mondja, hogy mennyország volt az a ház, a hol a malaczok ëttek.

Akkor még azt mondja a gazda:

– No látom fiam, hogy egyszerű meggondolású gyermek vagy, azért már
visszabocsátlak a te apád házához.

Már most elbúcsúztak egymástól. Azt mondta a remete:

– Isten veled fiam, és Isten velem is. Azt az egyet meghagyom néked,
hogy azt az ajándékot, a melyet én néked bétettem, fel ne bontsd, még az
apád házába nem érsz.

Szegény gyerek útrakelt hazafelé. A mint jött hetedhétországon
keresztül, egy erdőn jött által, egy nagy erdőn. Nyári nap volt, meleg
idő, ő elért egy forrásig, ott leült, hogy igyék egy kis vizet s egyék
ës. De ő gondolkozott magában mitévős legyen, hogy az a remete úgy
meghagyta, hogy fel ne bontsa a pikszist. De addig, addig, hogy
megtekinti, hogy mi van abban. Elévette, meg felnyitotta. Egyebet nem
látott belölle, mint két pillangót, s a kirepült belölle. Üresen maradt
a pikszis.

Ő mán sírt, búsult magában, hogy mitévős legyen. Odatalál egy vasfejű
farkas, azt mondja neki:

– Mért sírsz te kicsiny gyermek itten?

– Hogyne sírnék, mert két esztendei szolgálatom elvesztettem. Azt mondja
a vasfejű farkas:

– Hát a szolgálat bére mi volt neked? – azt mondja.

– No fiam, ha te szót fogadsz, a mire én felkérlek tégedet és megtartod
hűségesen, hát én vissza fogom hozni azon kincseket. – Azt mondja neki:

– No fiam, fogadd fel itt előttem, állj térdre, fogd fel a te két
kezedet a fejedhez, a mire én most felkérlek tégedet, hogy te azt
megtartod hűségesen. Neked nem szabad neked feleséget venni sohasem, sem
fehérnéppel egy házban lakást nem szabad venni! Erre megeskette őt. – No
fiam, – azt mondja, – nyisd ki a te pikszisedet. Én kimegyek egy nagy
hegyre, egyet, kettőt, hármat kiáltok és annak vissza kell menni, ha a
föld el nem hasad.

Mikor kiáltott egyet, olyant ordított, hogy a fák a hegyükkel a földre
hajoltak. Mikor a másodikat kiáltotta, ëppen mind a fegyverből a golyók,
a pikszisbe visszamentek az elvesztett kincsek és ő bézárta a pikszist.
És még egy harmadikat is rikójtott a farkas. Onnat aztán visszament a
vasfejű farkas a gyermekhez.

– No hát fiam, visszakaptad a nagy kincseket?

– Meg.

– No fiam, a melyet felfogadtál, azon hűséget tisztán tartsd meg a te
fejedben. Elbúcsúztak egymástól: Isten veled, Isten velem!

Im onnat elvándorlott hazáig. A házba bément s apja mondja:

– Ó fiam, ilyen kurta idő alatt, mennyit vándorlottál! Nem tudom mi
kincset hoztál az én örömömre?

Akkor letette a tarisznyát az asztalra s még volt benne éleség, a kit a
gazdája rakott bele. Mondta az apjának, hogy vacsoráljanak immán, mert
még hozott onnat, a hol lakott. Az apja nem egyezett belé, mondja neki:

– No fiam, elébb mutasd meg a kincseket, melyeket hazahoztál a te
járásodból s a szolgálatodból.

Akkor kivette a tarisznyából azon pikszist, letette az asztalra és
felnyitotta.

– Itt vannak apám, azon kincsek, melyekkel az én jó gazdám
megajándékozott engem az én fáradságom után.

Annyi arany kiduvadt belölle, hogy az asztalnak a széjin és a szegletén
folyt le.

Na, azt mondja az apja neki:

– Látom, hogy hűségesen szolgáltál, mert annyi kincset hoztál olyan
rövid idő alatt. Hol szerezted ezt a nagy kincset? Most mán hálistennek
van miből éljünk, fiam, szerencsés vagy ezen a világon.

Volt nekik egy kis gyenge házuk. Azt mondta neki:

– Fiam, csináljunk már most egy ügyes házat, mert van miből költsünk. És
csináltattak egy szép házat, mely sarkon forduló volt.

Időtelve a legény felnőtt húsz éves koráig, de ő mindig csak szomorú
volt, örökké, életében. Ezen fogadás örökké a szíve mellett feküdt, a
mit ő felfogadott a vasfejű farkasnak. Volt neki egy testvérnénje is,
férjnél volt. Meg a szomszédasszonyai kérdezték, mért olyan bús
mindenha, mikor mindenük van most. Addig tudakozódtak tölle, a míg
elmondta, hogy mi történt rajta. Mondták:

– Ó ne búsulj te azért. Az a vasfejű farkas Isten tudja hol jár eddig,
azért te megházasodhatol, ne búsulj egyet ës! Elmentek a szomszéd
faluba, hogy kérjenek meg egy leányt feleségül. Meg is igérték neki a
leányt, elment a nászszal a leány után, hogy elhozza.

Mire hozták, áthatoltak egy kis erdőn, abban volt egy kis forráskút.
Megállították a szekeret és leszállottak, hogy igyanak friss vizet. Mire
odaértek volna a kúthoz, ott volt három szelindek kutya s...en ülve.
Féltek odamenni a kúthoz. A vőlegénynek volt a zsebében egy darabocska
kalács, melyet a menyasszony adott volt. Három részre törte és a három
kutyának odavetette. A kutyák nem bántották, ittak rendesen vizet. Mire
megfordultak volna, odaért a vasfejű farkas. Most a menyasszonyt nem
volt hová vigyék, hát visszavitték, a honnan hozták.

A szegény legényt elvitte a vasfejű farkas az ő tanyájára. Volt neki
kilenczszáz darab juha és tette ő juhásznak, hogy nem tartotta bé
fogadását. De az a három szelindek kutya nem maradt el tölle, mind
kisérték őt.

A vasfejű farkasnak még élt az ő anyja az ő barlangjukban. Mondta a
fiának, hogy mért vitte azt az embert az ő tanyájukra? Meg a fia
elmondta, hogy ni milyen fogadást szerzett vele s nem teljesítette.

– Nohát, – azt mondja, – bocsásd ki a juhokkal, s ott elszaggathatod.

Azt mondja a vasfejű farkas:

– Hogy bátorkodnám? Három kutyája van, nagyobbak mind én, azok megesznek
engemet.

– No ha másképen nem mersz hozzáfogni, nyúzzál meg kilencz berbécset,
vidd bé ebbe a barlangba, melyen vagynak három vaskapuk s hídd bé a
kutyákat, hogy egyenek ott. Akkor zárd le őket, meg künn a pusztán
csinálhatsz vele, a mit akarsz.

Úgy ës cselekedett a vasfejű farkas. Akkor kiment a pusztára a
legényhez, felkérdte, hogy miféle halált kiván most, hogy nem bírta
fogadását teljesíteni. Akkor a legény azt mondta:

– Nem bánom, csinálj velem, a mit akarsz, csak hágjak fel erre a
fügefára. Van nékem három nótám s kilencz kiáltásom. Akkor csinálj
velem, a mit akarsz.

No akkor ő elénekelt egy nótát s rikójtotta a kutyákat. Egyet hívott
Audznak, egyet Rigónak s s egyet Kopacznak. A kutyák hallották a
barlangban s azt mondta Audz:

– Vigyázz, mert a mi gazdánknak vége van!

Megint énekelt másodszor ës, mëgest rikójtotta: Audz, Rigó, Kopacz!
Harmadik nótát ës elfújta s rikójtotta a kutyákat, akkor leszakították a
vaskapukat és odarohantak hëzza. Mondták:

– Mit poroncsolsz, kedves gazdánk?

– Lássátok, szeretett kutyáim, ez a vasfejű farkas az én életemből ki
akar pusztítani. Csináljatok vele, a mit akartok. Akkor az Audz
megragadta a vasfejű farkast, odadobta Rigónak, a Rigó meg a Kopaczhoz
lökte. A Kopacz úgy elnyelte, mintha sose lett volna, ő meg leszállott a
fáról.

Nem volt más, csak a három kutya s ő s a juhok. Visszafordította s
elűzte a vasfejű farkasnak a barlangjáig, meggyújtotta a barlangot, még
elégette a vasfejű farkasnak az anyját. Akkor eljött egy forgószél, még
a hammát ës elvitte. Ő meg elhajtotta a juhokat hazájába.

Este hazaért az ő apjának a házához, az udvarba. Az apja nem
gondolhatta, hogy ki hajtja azokat a juhokat az ő házához s örvendett,
hogy az ő fia megint egy nagy sereg juhokkal hazaérkezett, az Isten
megsegítette.

Mire ő bément volna a házba, a három kutya odaállott az ablakhoz és azt
mondták neki:

– Szeretett gazdánk, minekutánna mi el voltunk átkozva a mi anyánk
méhétől fogva, hogy addig ne szabaduljunk a kutyabőrtől, valameddig egy
keresztyén embert meg nem mentünk a haláltól, meg az a keresztyén ember
nékünk hármunknak egy vágásra a nyakunkat el nem vágja, hát azért,
szeretett gazdánk, holnap hat órakor hárman egy széjben az ajtó előtt
állunk, hogy egy vágásra levágjad a fejünk.

De a szegény legény búsult, hogy az ő szeretett kutyáit hogy bírja
elpusztítani, a kik őt megmentették. De a kutyák azt mondták, ha nem
teszi meg, hát vége életének. Szegény fejének nem volt kardja, kése, a
mivel egy vágásra levágja a nyakukat. Elutazott a biróhoz, kérte,
szüveskedjék vaj kést, vaj kardot rendelni, mert né, hogy van néki a
sorsa. A bíró bévezette egy házba, ott voltak felakasztva kardok, kések,
válogatták ott, s egy rozsdás leszökött a szegről a földre. Ő azt
hazavitte, megfente, de ő akkor éczczoka még álmodni sem bírt bújában.
Reggel mikor kivirradott, ment ki a karddal. A három kutya az ajtóban
állott. Csak ránëztek, mintha megsiratták volna őt. Megfordítja
hatszorig a kardot a kezén, meg akkor lecsapja a nyakukra úgy, hogy a
háromnak három felül esett a feje. A három kutyabőrből kibújt három
királyfiú, letérdeltek elibe, köszönték az ő jó cselekedetét, hogy
megmentette őket a kutyabőrtől. Köszönték minden jóságát meg
elvándorlottak onnat.

No most volt a szegény legénynek juh elég, pénz elég, az Isten
megáldotta őt mindennel. Még elmentek a menyasszony után, elhozták azt
ës nagy vígan, oly nagyszerű bált építettek, mely keresztül hallatszott
hetedhét országon, még az óperencziás tengeren ës túl. Tál, tányér elég
volt, czipó, leves kevés volt, istenes ember volt, ki egy falást kapott
volt. Czinege, czubók, nyirfa horog, havat ettek, vizet ittak, jeget
haraptak, csak úgy laktak. Maradt bellöle két darab, mind a kujakom.

_(Fejér György, Pürkerecz.)_



11. A háromágú tölgyfa tündére.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon ës túl volt, még az
óperencziás tengeren ës túl lakott a zöld királynak egy fia. Ő, mint
egyedül volt a rëzëdëncziában, unta magát. Vette a fegyverét, kiment
vadászatra. Mihelyt kiért az erdőbe, talált egy kis nyulat. Azt ő czélba
vette, hogy lelője. A nyúl rimánkodni kezdett:

– Bocsáss meg királyfi, jó tettedért jót várj; hadd meg az életemet.

Meghatta az életét, nem bántotta. Tovább ment, a nyúl ës elszaladt.
Talált egy rókára. A rókát ës czélba vette, és a róka ës azt mondta:

– Ne lőj le királyfi, hadd meg az életemet, jó tettedért jót várhatsz.

Aztot ës elbocsátotta és elment tovább az erdőbe. Talált az erdőben egy
kis őzet. Aztot ës czélba vette, hogy lelője, az ës visszaszólt neki,
azt mondja:

– Királyfi, bocsánatot kérek tölled, hadd meg az életemet, mert jót
mondok neked, mit megköszönsz.

No elbocsátotta azt ës. Azt mondja neki az őz:

– Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Hotolj bé az erdő
közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy szálat,
majd abból kijő egy tündér küsleány, mely néked lesz feleséged. De vigy
magaddal egy kicsi vizet, netalán még szükség lëszën rëa.

El ës ment, meg ës találta, le ës vágta, abból kijött egy szép tündér
leány, abból a tölgyfaágból. Rikótott neki:

– Jaj vizet, mert megfúlok!

Ő forgott ott körül kereken, hogy a vizet elévegye, de a flaskó feldűlt
és a víz ellett. A szép tündérleány meghalt. Nem volt mit tenni,
felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette.

Tőlt, múlt az idő, megint elment vadászni. Megtalálta a rókát.

– No kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el
ide s ide az erdőbe, a hol még egy tölgyfát levágtál volt. Vágj le még
egy szálat, mert abból egy szép tündérleány jő ki. De vizet vigy neki,
nehogy szükség legyen rëa.

Eleget járt ő erre, arra, hogy vizet kapjon, ott az erdőben, de nem
talált. Volt neki egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát ez ës jó. Megint
úgy járt, mind a másikkal. Levágta, kijött a szép tündérleány belőle, ő
bort adott neki, de úgyës meghalt, igen erős ital volt. No most mán nagy
búja volt, hogy abból ës kifogyott. Felvette aztot ës, hazavitte nagy
búson, hogy milyen szerencsétlen ember lett belőle. Az isten megadta
neki a szerencsét, s ő nem bírja felhasználni. Eltemetteti azt ës szép
rendesen.

No mán búsult egy darabig, és megint elment az erdőbe vadászni. Még
akkor találkozott a nyúllal.

– No kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hogy
mutassam meg, hol van az élő víz.

Elmentek ketten, megtalálták a forrást.

– No vigyél vizet innen magaddal. Menjünk el most ketten.

Megtalálták a tölgyfát, a honnat kettőt levágott, a harmadik megvolt
még.

– No most vágd el ezt a szép tölgyágat.

Akkor még egy szép tündérleány jött ki belölle. Kiált, azt mondja:

– Vizet, vizet, mert megfúlok!

A küs nyúl kapja a kancsót, odaemeli a küs leánynak, ivutt belölle, és
megmaradott, nem halt meg. Akkor a küs leány letérdelt előtte, a
királyfi előtt, bocsánatot kért tölle, hogy megszabadította a
tölgyfától. Azt mondja neki:

– No tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon,
ezzel köszönöm jó tettedet. Mert mű meg voltunk mindhárom testvér,
anyánknak méhétől fogva átkozva, hogy ne tudjunk megszabadulni a tölgyfa
gyükerétől, valameddig egy keresztény ember le nem vágja, jótett
irányában. Ezen túl mán ketten leszünk ezen a világon ës, meg a
paradicsomban ës.

Megölelték egymást, megcsókolták. A küs nyúl ugrált előttük, örvendve,
hogy megszabadították az ő kedves asszonyát.

No útra keltek mind a hárman. Mentek, az út közbe, minek előtte haza
érkeztek volna, a váron kűjel volt egy szép kút. Oda leültek, ott
elbeszélték a maguk sorsukat. Azt mondja a tündérleány a királyfinak:

– Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, én a tündér ruhában nem
vagyok bátor bémenni a te laktanyádra. Hagyjál itt engemet a kis
nyúllal. Menjél el haza, hozzál nekem új ruhát.

Ott maradt, és elment a királyfi, hozott neki ruhát, de örömében sokáig
múlatott, míg ruhát csináltatott a tündérleánynak. No mán hagyjuk a
királyfit, még nem érkezett vissza.

Jártak oda a kútra vízért. Hát hogy őt ne lássák ott a kútnál tündér
ruhában, volt egy nagy fiszfa, árnyékot tartott a kútnak, arra
felmászott. A küs nyúl elment éleséget keresni magának. Kiment a kútra
egy boszorkányné vizet meríteni. Bétekint a kútba, lát egy fényes
fehérségű szép tündért. Mert a tündér mán fenn volt a fiszfán. Ő azt
gondolta, hogy ő az. Tekintett erre, arra, nem látott senkit, gondolta,
mégës csak az ő képe. Meglátta végre a tündérleányt fenn a fán. Levette
a fáról, megkérdezte, hogy mi okból hágott oda. A megmondta, hogy në,
hogy történt vélle, egy királyfi őt megszabadította. És mindent
elmondott annak a boszorkánynénak. Hogy várja ő a királyfit, hogy hozzon
neki gunyát.

Akkor a boszorkányné megfogta és bédobta a kútba a tündérleányt. Volt
neki egy leány, a boszorkánynénak. Elment haza, kivezette a maga leányát
oda, meg felhágtatta a fiszfára.

Odaérkezett a királyfi a gunyájával. Mondja neki, keresi körül kereken,
hogy hol lehet az ő menyasszonya. Mán a tündérruhát felvette volt a
boszorkányné leánya, csak mégës feteke, csúnya volt. Meglátja a küs
nyulat a királyfi és mondja neki, hogy hol van a leány?

– Itt hattam – azt mondja a küs nyúl – a kút mellett. Elmentem valami
éleséget keresni, mire visszatértem, hát fel a fiszfára felmászott.

No mán nézik körül kereken, hát ott van a leány a fán. Mondja a királyfi
neki:

– Szállj le onnan, öltözzél fel.

Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatját, hogy csúnya, feteke, pedig
milyen szép volt. Mi történt vélle?

– Ó lelkem, kedvesem – azt mondja a czigányné leánya – a nap sugara reám
rohant, megfogta egész ábrázatomat.

No felöltöztette a királyfi, ő gondolta, hogy a tündérleány. Elvitte
haza. De abból a tündérleányból, melyet a czigányné bévetett a kútba,
lett egy szép aranyhal. – No mán hagyjuk az aranyhalat a kútban.

A czigányleány éltek a királyfival, felesége volt neki. Elment a vén
boszorkányné oda a leányához. Mondta neki:

– Vajjon valami nem történik-é még abból? Mert én kijártam a kúthoz, egy
szép aranyhalat láttam a vízben. Netalán abból a leányból lett volna az
a hal. Hát én azt tanácsolom neked fiam, – mondja a leányának – tedd
magadat beteggé. Mondjad a királyfinak, addig meg nem fogsz gyógyulni,
míg nem, abban a kútban van egy arany hal, hogy azt ki nem fogatja.

A királyfi azt ës megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat,
megfőzték, evett belölle és meggyógyult. Azt mikor a szakácsné
takarította az ablak alatt, egy pénzecske az oldaláról leesett a földre.
Hogy az kifakadott, lett egy szép aranyalmafa, mely minden écczoka
megvirágzott, délig megért az alma rajta, más écczoka elvitték a
gyümölcsét.

Gondolta a király, vajjon mi lehet abban, hogy ők annak a gyümölcsét nem
tudják használni. Annak a gyümölcsét a tündérek hordták el. No de a
boszorkányné megint elment a leányához. Mondta a leányának:

– Mi dolog ez? Nehogy később rëautasodjanak, hogy nem ő a tündérleány.
Ki kéne vágatni azt a fát.

Mondta ës a királyné a királynak:

– Semmi hasznát nem veszszük annak a fának. Vágasd le onnat, hogy többet
ne ës lássuk, mert úgyse lehet semmi hasznát venni.

Volt a szomszédban egy szegény ember. Meghivatta a király, hogy vágja le
azt a fát. Le ës vágta a fát rendesen. A szegény ember, mikor elródalta,
hasigálta, egy küs darab kiesett belölle. A szegény ember, hogy látta,
hogy olyan aranyfa, azt a küs darabot bétette a zsebébe, hogy hazavigye
kincsnek. No mán a király nem tudta, hogy a szegény ember valamit viszën
el onnat. Megfizette a fáradság díját és a szegény ember hazament.
Letette azt a küs darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tűz mellé egy
küs szëgëlletbe. Az ott maradt, de a többi fát a királyné elégettette.

A szegény ember, esve lett, nem tudta mi dolog nálla, olyan világosság
van a házban, gyórtya nélkül láttak eleget. Mondja a feleségének:

– E kell legyen, ez a küs fadarabocska, bizonyára e világít úgy nállunk.

Másnap elmentek munkába a szegény ember, a felesége, meg volt egy nagy
leánya, a királyhoz. Jó reggel, még a házat ki se seprették s ágyat se
csináltak jól. Esvére, mikor hazaértek, hát az ő házuk ki van seperve,
az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukba, ki járhat az ő
házukban, a ki úgy dolgozik, mikor ők mindent szerteszét hagytak.

Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz munkába. De honn
hatták a leányt elrejtve, hogy tudják meg, ki jár az ő házukba. Megint
úgy hatták szerteszét minden portékájukat. A leány az ablak alatt
állott, titkon, hogy lássa, ki lehet az. Hát a küs fadarabból kijő a
tündérleány, kezd sepergetni a házban szép rendesen. Ágyat megveti,
mindent, a szegény ember leánya csak nézte, hogy mint dolgozik az a
leány s abból a fácskából jár ki. Nagy hirtelen megnyitja az ajtót,
bészalad a házba, a fácskát megragadta, mire a tündérleánynak híre lett
volna, nem bírt többet visszamenni a fába.

No megkapták a tündérleányt. Hát nem volt mit csinálni, ott maradt
véllik a tündérleány ës. És azután a két leány együtt ment el a király
udvarába munkába. Ott szërre mondtak egyik egy mesét, a másik más mesét,
rëajő a sor a tündérleányra egyszer Mondja a király:

– No mondjál mán tésës egyet, te vagy a legszebb, lássuk, mit láttál,
próbáltál életedben.

Ott hát elkezdte akkor, s ëppen az ő kedveséről kezdte el a beszédet.

– Egyszer volt, hol nem volt, egy királyfi egyedül. Kiment vadászatra,
találkozott egy küs nyúllal… stb… No én vagyok az a tündérleány, a kit a
királyfi a tölgyfából kivett!

Megölelte a királyfi, a czigányleányt pedig lófarka után köttette a
királyfi s máég ës élnek, ha meg nem haltak.

_(Fejér György, Pürkerecz.)_



12. Mátyás király aranyszőrű báránya.

Elment a burkus király Mátyás királyhoz. Mint pajtások köszöntötték
egymást. Mondja a burkus király, hogy:

– Úgy hallottam, hogy egy aranyszőrű báránya van?

– Igaz – azt mondja – nekem van a juhaim közt egy aranyszőrű bárányom,
és oan csobánom van, hogy sosem hazudott.

A burkus király azt mondta:

– Én megmutatom, hogy hazud.

– De – azt mondja Mátyás király – a nem hazud, oan nincs!

– De én megmutatom, hogy hazud, mert én megcsalom, hogy muszáj, hogy
hazudjon.

Azt mondja Mátyás király, hogy:

– Én ës fogadok akármibe, hogy nem hazud. Fele országomat odaadom.

Azt mondja a burkus király:

– Én ës odaadom fele országomat, ha nem hazud.

Jó, mán kezet fognak, aval jócczokát mond a burkus király és elmënën
onnat más szállására. Ott felöltözött a burkus király ilyen
parasztgúnyába né, és elment ki a tanyára. Köszönti a csobánt. Fogadja a
csobán.

– Isten hozta, király uram!

– Honnét üsmersz te engemet, hogy én király vagyok?

Azt mondja a csobán:

– Üsmerem én a szován, hogy maga király.

Azt mondja a burkus király:

– Adok én neked sok pénzt, és hat lovat és hintót, add nekem az
aranyszőrű bárányt.

– Jaj, – azt mondja – a világért se adnám, mert felakasztatna Mátyás
király.

Sok pénzt igért neki, nem, egyként se egyezett belé.

Haza mënyën nagy búsan a szállására, és ott búsul, és ott volt a leánya
ës. Azt mondja:

– Ne búsuljon, mert elmënyëk én egy csomó szín aranynyal és megcsalom
én.

Vitt egy ládácska szín aranyat és egy üveg bort jó mézesen, hogy a
csobánt megcsalja. De azt mondja a csobán, hogy neki nem szükös a pénz,
Mátyás király felakasztatja, ha kérdi, hogy hova lett az aranyszőrű
bárány. Addig mondott a leány, addig incselkedett, hogy megitták a bort,
de a leánynak kellett elébb innia belölle, hogy lássa, nem tett-é valami
étőt beléje. Oan kedve kerekedett aztán a csobánnak, hogy azt mondja:
odaadja, ha hagyja, hogy vélle háljon, de pénz néki nem kell, mert pénz
neki elég van.

Sokat nem szokotálódott a leány, hagyta hogy vélle háljon. No azután azt
mondja a leány a csobánnak, hogy:

– Nyúzd meg a bárányt és a húst edd meg, mert nékem a húsa nem kell,
csak a bőre.

Hazavitte nagy örömmel az apjának az aranyszőrű báránynak a bőrét. No
örvendett az apja ës, hogy a leánya meg tudta csalni a csobánt.

De reggel lett, és búsult a csobán, hogy mit mondjon ő most Mátyás
királynak, hogy az aranyszőrű bárány elveszett. Jött haza a csobán, hogy
a királynak mondja meg, ha mit tud hazudni. Útközben bészúrta botját egy
féreglikba (egérlyukba), és a kalapját rëa tette. Elhátrált tölle, még
neki ment, köszöntötte király uramnak. Mondta a király:

– Mi ujság a tanyán? – Mán a kalapja.

Mondta újra a csobán:

– Ott bizën nincs más, az aranyszőrű bárány elveszett, a farkas megette.

Mikor azt kimondta, megëjedëtt.

– Hazudsz, mert akkor a többit ës megette volna!

Aval kivette a botját és hazament esmég a király felé. Esmég talált egy
féreglikat, és esmég beletette a pálczáját, rëa a kalapját és
köszöntötte király uramnak:

– Mi hír van a tanyán?

– Nincs egyéb, csak az aranyszőrű bárány bédöglött a kútba.

– Hazudsz – azt mondja a király – mert a többi ës bédöglött volna.

Esmënt kivette a pálczát és ment hazafelé. Harmadszor ës talált egy
féreglikat, belétette a pálczáját, rëa a kalapját, és köszöntötte király
uramnak.

– Mi ujság a tanyán?

– Ellopták az aranyszőrű bárányt.

– Te, hazudsz – mondta a király – mert a többit ës ellopták volna.

Kivette a kalapját, és tovább indult Mátyás király palotájába és ott a
burkus király ës a leányával az asztalnál ülnek. No osztág bémënën és
köszönti a két királyt és a leányt ës. De mán a bőrt oda vitte volt
Mátyás királynak a burkus király és most várták, hogy hazud-é, mert ha
hazudott volna, Mátyás király elvesztette volna a fele királyságát.
Kérdi Mátyás király:

– Mi újság a tanyán?

– Nincs semmi egyéb, mint az aranyszőrű bárányt egy szép fekete
báránynyal felcseréltem.

De volt-é Mátyás királynak öröme! De azt mondja:

– Hát hozd bé a bárányt.

De azt mondja a csobán:

– Ott közephelyt ül a két király közt.

– Brává – mondta Mátyás király a csobánnak – hogy nem hazudtál, má most
néked adom a burkus királynak a fél országát, amit tölle elnyertem.

– No – mondja a burkus király, – én ës odaadom a leányom, úgy ës
megkóstolták egymást.

És úgy lett a csobánból burkus király.

_(Veres András, Pürkerecz.)_



13. Mátyás király és a székely ember leánya.

Mátyás királynak volt egy hű szolgája. És kiküldte, az országút mellett
volt egy kő, és azt mondta:

– Minden embert, a ki az országút mellett jár, keríts oda, hogy a követ
nyúzzák meg, mert a király poroncsolatja és a király akaratja.

Sok embert odakerített, de mindamennyi a vállát huzogatta, hogy:

– Mit csáljunk, hogy nyúzzuk meg?

Egyszer egy székely ember is ment arrafelé a leányával. Azt ës
odakerítette a szolga, hogy segítsen a többinek. Egyszer azt mondja a
leányocska, hogy ott szokotálnak:

– Apám, menj fel Budára Mátyás királyhoz, és mondd meg, hogy vétesse
elébb a kőnek vérit, akkor majd megnyúzzuk.

Egyszer azt mondja Mátyás király a székely embernek:

– Hát te honnan tanultad ezt, te székely ember, hogy én elébb vétessem
vérét a kőnek? Te furfangos ember!

No mondja, hogy egy leányocskája van, s ammondja. No hogy ammondta,
adott neki két divót és egy csumó pénzt. Mondta:

– Vidd el ezt a leányodnak, ültesse el. Mikor azok a divók megnőnek, hát
akkor jőjj fel hëzzám.

De hogy odavitte, a leányocska egyszeribe feltörte és megette a divót.
No mondja a székely ember:

– No most neked adott Mátyás király bajt eleget.

Aval mind elterültek az emberek onnat a kőtől, mert nem kellett
megnyúzni.

No egy idő múlva azt mondja a leány az apjának:

– No menj fel apám Mátyás királyhoz, és mondd meg neki, hogy mán
kifejlődtek a divók. – E volt a két csecse a leánynak.

Akkor adott a székely embernek két szál kendert Mátyás király. Mondta,
hogy abból a két szál kenderből csináljon főkötőt a királyi
rëzëdëncziának. Esmënt adott a székely embernek egy csomó pénzt, és a
székely ember azt a két szál kendert vitte haza a leányának, hogy
csáljon főkötőt. És mondta a leányának:

– Most adott a király még bajt neked!

De a leány látott az udvaron két forgácsot. Felvette, mondta apjának:

– Vidd fel Mátyás királynak, és mondd meg neki, hogy csináljon abból a
két forgácsból ësztovátát, csőllőt, vetéllő fát, akkor csinálok főkötőt
abból a két szál kenderből, a mennyi kell.

Mondta a székely embernek osztág, mikor a forgácsot hëzzavitte.

– Mondd meg a leányodnak, hogy ha az ujan okos, akkor jőjjön hëzzám: se
az úton, se az útfélen, se öltözve, se öltözetlen, s ha ujan szép
arczulatja van, akkor meg ës veszem. – Mert Mátyás király akkor még
nőtlen volt. – Hozzon ajándékot, s ne ës, köszönjön ës, s ne ës.

Egyszeribe a leány fogott egy verebet – az az ajándék – s mikor a
királyhoz ért, akkor eleresztette. Meghajtotta magát egy kicsit, de nem
szólt egyet ës. Az apjának volt egy nagy háló, abban ment a király elé.
Az apjának volt egy szamár, annak megfogta a farkát és mind a szamár
nyomán ment. Hát nem az az ország útján jött, hanem a szamár nyomán.

No mikor odaért a királyhoz és meghajtotta magát, az ajándékot
megmutasztotta és el ës repítette a madarat. De nagyon szép fehérnép
volt. Egyszeribe megcsókolta, kezet fogott, megmátkásodtak, meglett a
nagy bál, ujan bál volt, hogy a Duna vize akkor vállott volt borrá,
mikor Mátyás királynak a lakodalma volt.

Nagyon jól éltek egy darabig, míg új házasok voltak. De egyszer lett egy
sokadalom abban a városban, Budán. Amind a szekerek ësszegyuróztak, egy
szegény embernek a kanczája nagyon csitkózó volt. Lefeküdt és
megcsitkózott és egy más embernek a szekere alá nyomta ki a csitkót.
Mikor a szegény ember meglátta, hogy a kanczája megcsitkózott, ki akarta
húzni a csitkót a szekér alól, de a kié a szekér volt, a nem engedte,
azt mondta, hogy az ő szekere csitkózta. Felpanaszolták, hogy hogy
történt a dolog, de azt mondta Mátyás király ës, hogy a szekér alatt
volt a csitkó, tehát a szekér csitkózta és nem a kancza.

Úgy megbúsulta a szegény ember magát, no de kijőnek onnat a
törvényházból, és ő bizony hallotta, hogy a királyné még okosabb, mind
az ura, és szokotálja, hogy bémënën és kér tanácsot. Bémënën a Mátyás
király feleségéhez és elpanaszolja a baját.

– Óh te szegény ember, látszik, hogy szegény ember vagy! – Azt mondja a
királyné: – Menj el és keress egy hálót és egy gübülőt, a mint a vízben
szokás halászni. Menj ki a mezőre, és ott a homokban szúrjad a
gübülővel, – és hogy halászszon a hálóval.

Úgy ës tett a szegény ember. És a király meglátta és behívatta, hogy
micsoda szamár ember, hogy a homokban halat keres. Azt mondja a szegény
ember:

– Bizony nincs, de a szekér aljának sincsen csitkó!

– Óh te szerencsétlen ember, tudom, hogy a feleségem tanácsolta ezt. No
de nem baj, legyen abba, visszarendelem neked a csitkót.

De aval a király úgy megharagudott, hogy a felesége mért adott ujan
tanácsot a szegény embernek. Bément a feleségéhez, mondta, eltakarodjék,
a királyi életben a nap meg ne süsse többet.

Azt mondta:

– Nem bánom, el ës megyek, csak engedd meg, hogy a mit szeretek,
kedvelek, el ës vihessem magammal.

Mondta a király:

– Azt jó szüvel megengedem.

Aval elköltözött a felesége. Tudta, hogy az urának olyan szokás van,
hogy este lefekszik a paplanos ágyba és ott elalszik. Akkor négy
emberrel odament, és a paplannak négy szegét megfogatta, és elvitette a
királyt ës oda, a hova ő költözött, egy bándoros ablakos házba. Mikor
másnap mëgëbredëtt, és látja, hogy alig lát ki a bándoros ablakon, azt
mondja:

– Mi az?

Azt mondja a királyné:

– Te megengedted, hogy elvigyem, a mit legjobban szeretek, hát
elhoztalak magammal!

Esmënt megcsókolták egymást, és máig és ëlnek, ha meg nem haltak.

_(Veres András, Pürkerecz.)_



14. A két aranyhajú gyermek.

Volt egy embernek két gyermeke, anyjuk mostoha volt. Azt mondja a
felesége az urának, pusztítsa el ezt a két gyermeket, mert ő nem tartja.
No az apja azt mondja:

– Vegyetek egy tarisnyát és menjetek akármerre, mert az anyátok nem akar
az életben szenvedni.

No a gyermekek megkeseredve elindultak. Találkoztak egy őzecskével.
Kérték, hogy nincs-é valami, hogy egyenek, mert ők megehültek, hogy
vándoroltak. Az őzecske azt mondja:

– Igyál az én nyomomból s oan léssz, mind én, s azt eszel, a mit én.

A leányka nem akart inni, hogy ő őzecske legyen, de a fiucska ivutt,
őzecske lett belölle, azt ett, a mit a többi őzecskék, ott maradott az
erdőben.

No de a leány ment, vándorolt tovább, elért egy városba, ott elhítták
napszámba, kendernyőni. Ott aztán, a mind a kocsik jártak, hát ő neki
kivánsága volt arra, ha őt megvenné (elvenné feleségül) az a kocsibeli
úr, hát ő szülne egy pár aranyhajú gyermeket neki. No jő egy királyfiú,
s így szól neki:

– Végy fel király, végy fel kedves királyfiú, mert én megékesítem a te
életedet egy pár aranyhajú fiúval.

Aztán felvette, elvitte az ő nagy királyi palotájára. Az asszony
megterhesedett, s a királynak eljött az a rendelete, hogy menjen
verekedésbe. Mikor aztán jött az üdő, hogy a terütől megmentődjék, hogy
az asszony megszaparodjék, az ő anyja a hiuba igazította, hogy ott
szülik bé (t. i. a kürtőn át) az első gyermeket, mert pogány volt. Az az
ő anyósa két kupókölyköt vitt bé az anya alá, és az ő két aranyhajú
gyermekét a ganyéba temette bé.

No immán a királynak nehezen esett, hogy ő oan társat vett, hogy
kupókölyköt szült, és bétemette a földbe, és a két kupókölyök úgy
szopott belölle.

A két gyermekből két szép fa lett, aranyas levelesen. Az a két fa a
királynak mindig meghajtotta magát, és azért az úrnak az anyja levágatta
azt a két fát, hogy ott ne legyen. Azt mondta, vágják le azt a két fát
onnat, csáljanak ágyat belölle. De azt mondja a király:

– Ha az országnak a negyed részét adnád, úgy se vállanám meg a két
fától.

De a királyné azt mondja, hogy meghal, ha le nem vágja. Nohát azt mondja
(a király), hogy csináljanak hát ágyat belölle. Egyikbe ő feküdt, a
másikba az asszony.

Igen, de az a két ágy éjjel örökké szóllott. Az egyik azt mondja:

– Hát neked nehéz-é?

Azt mondja:

– Nem, mert én az édes apámat tartom. Hát neked nehéz-é?

– Igen, mert én a gonosz nagyanyámat tartom.

Immán az ágyat elégették, és a deszkából kiszökött két szikra s lett
belöllük két aranyszőrű bárányka.

Aztán az öreg asszony azt ës levágatta, mert azt látta, hogy a
királyúrfi, az ő fia, azt ës nagyon szereti. Aztán az az öreg asszony,
amind a báránykákat megnyuzatta, a belét kiküldte két szolgálóval a
folyó vizére. De a leányoknak meghatta az asszony, hogy nehogy valamit
elszalaszszanak belölle, bár annyit, mind az ujjam. De az egyik
elszalasztott egy darab belecskét, csak annyit, mind az ujjam. Aztán a
másiknak könyörgött, hogy szalaszszon el ő ës, mert nagy tilalom alatt
voltak. Aztán a nagy folyóvíz odavitte, a hol a sok kövécs szárazon
maradott, egy porondra.

Ott ők aztán, mert két szép aranyhajú gyermek voltak megint, kopaszon,
csórén voltak a víz között. Aztán a hold meglátta éjjel, hogy ott két
arany gyermek játszodik csórén. A hold, a mint hazament, az édes
anyjának elbeszélte, hogy mit látott az éjjel. Aztán az édes anyja a
holdnak kész volt, hogy megruházza bár két sapkácskával. Csinált ës
mindakettőnek. A holdnak az anyja mondta a fiának:

– Én fiam csálok, de a nagyobbat add a küssebbnek s a küssebbet a
nagyobbnak, mert ha édeseggyek, megcserélik.

S ők aztán megcserélték, mert okosak voltak mindakettő.

Most immán a nap látta meg nappal, hogy két aranyhajú gyermek futkos ott
mezittelen, csak egy sapkácskában, és most ő mondta az anyjának, hogy
csáljon nekik valami ruhát. Az anyja csált nékik két inget, egyet
nagyobbat, s egyet küssebbet, s megporoncsolta a fiának, hogy a
küssebbnek adja a nagyobbat oda, s a nagyobbnak a küssebbet, mert ha
egytestvérek, megcserélik.

Immán a szél akadott rëik, hogy ott játszadoznak kopasz lábbal. Mondta a
szél ës az anyjának, s a szélanya csált nékik küs papucsot, és a szél
aztán béfútta őket egy faluba, egy városba. És a szél éppen oda fútta,
abba a városba, ahol az apjuknak éppen vendéglése volt. Aztán
jelentették a királynak, hogy milyen szép küs gyermek van, hogy
ereszszék bé. És a király bé is hítta.

A gyermekeknek ennik adtak a vendégségben, és odaültette a király őket
maga mellé. Aztán mondotta az apjuk:

– No fiuk, tü tudnotok kell valamit, valami beszédet, vaj mit. Mondjátok
meg.

– Vaj igen, mondhatunk mü egy beszédet. Volt egy embernek két gyermeke,
és mostoha anyjuk volt. Azt mondta akkor a mostoha az urának, hogy
pusztítsa el a gyermekeket, mert ő nem tartja többet, stb., stb.

Csak azt a beszédet mondták el a királynak. És az édes anyjuk mindaddig
örökké bé volt ásva derekáig az udvar közepébe, s a két kupókölyök mind
szopta. A mikor mondták, a királynak az anyja kilencz párnán ült és mind
egy-egy párna kifordult a feneke alól. Mind mondta:

– Ne mondd fiam, ne mondd.

De az apjuk mondta:

– Mondjad fiam, mondjad.

S megmondták. S a királynak a boszorkány anyját akkor kötötték ló farka
után, a feleségét kivették a földből és máég ës élnek, ha meg nem
haltak.

_(Rab Kata, Pürkerecz.)_



15. Az agárbőrös királyfi és felesége.

Egyszer egy asszonynak sose lett gyermeke. Hát ő sepergetett, hát ő azt
szokotálta, hogy’ nem ád az isten néki akarmilyen gyermeket, ha minyátt
agárbőrös volna ës. Hát ő bizën elterhesedett és éppen agárkölyke lett.
De ő királyi rangban volt. Az aztán annyira nőtt, hogy mán házasságra
kivánkozott az agárfiú. Fellépett házaskorra. Azt mondja néki az anyja:

– Ó édes fiam, hogy ës gondolod, hisz néked nem ád senki leányt.

De az elment. Azt mondotta az anyjának:

– Tudom egy országban egy királynak három leányát, és egyet megkéretek.

Hát aztán, a mint hozták a kocsival, mert csakugyan megkérette, a falu
végére leült egy vén boszorkányasszony. Azt mondja a menyecskének:

– Te ifjú leány, hogy nem búsulsz? Te nem ës tudod, kinek visznek
feleségnek. Annak az agárkölyöknek, a ki a lovak mellett jár.

Hát azt mondotta a leány le a szekérből:

– Engem királyfinak kértek, s ha királyfiú lesz, úgy becsüllöm, mint
király fiát, s ha agárkölyök lesz, úgy becsüllöm, mint agár kölykét.

Aztán abbizën az anyjuk lefektette a fiatalokat, a mikor vége volt a
vendéglésnek, és az agárkölyök megölte a szép menyecskét, hogy mért
mondta neki, hogy csak úgy becsülli, mind agár kölykét. Aztán reggel a
királyné kérdi a vőlegényt:

– Hát a feleséged hol?

– Hát ott né, nëzd meg, megöltem, mert a kutyához tartott ingemët.

– Hát hogy gondolád azt meg fiam?

Azt mondta az anyjának:

– A pinczébe bétemetem, de megkérem kiedet, ne szóljon senkinek. – Ott
van éppen még két leány, ahonnét azt hozta.

Hát aztán a boszorkány azt ës megkérdezte, mikor hozta:

– Te ifjú leány, ha te tudnád, kinek hoztak, hát nem ringatnád magadat
abban a kocsiban.

A menyasszony kérdi aval az öreg asszonyt, hogy:

– Há mér ne ringassam magamat?

– Hát azért, mert annak az agárbőrű kölyöknek visznek.

– Hát ha annak visznek, akkor úgy becsüllöm, mint agár kölykét.

A vőlegény azt a menyecskét ës megölte. Aztán kérdi az anyja megint,
reggel, hogy hol a felesége. S azt mondja:

– Én megöltem, mert azt mondta, hogy én agárkölyök vagyok, amint hoztuk.

Aztán az az agárbőrös királyúrfi mind ment a harmadikhoz ës. Mondotta az
öreg asszony:

– Te királyküsasszony, ha te tudnád, kinek visznek, nem ringatnád
magadat úgy a kocsiban.

Mondja a küsasszony:

– Hogy ne legyek örömben? Mert engem egy kegyes királyfinak kértek, s én
úgy becsüllöm, mint kegyes királyfit.

Aztán azok éltek együtt. De az anyja kérdette, hogy:

– Fiam, jól aludtatok?

Mondotta a menyének az asszony, hogy:

– Fiam, az én fiam milyen?

Azt mondja:

– Szép, hogy a napra lehet nézni, de ő rëa nem.

Aztán a menyét kérdette:

– Ha oan szép, mit csinálnánk, hogy látnám meg én ës.

Mert az anyja, hogy megátkozta, mikor született, még nem látta (az
igazi) bőrét. Akkor arra tanította az anyját a menye, hogy este leveti
az agárbőrét. Aztán mondotta az anyósa a menyének:

– Tegyünk egy fazék szenet, édes fiam, és te taszítsd bele az agárbőrt,
hogy elégjen.

S úgy tettek, hogy mind elégett. De az agárbőrös megëbredëtt écczoka.
Mondta nőjének:

– No, nekem bajom van, mert az agárbőr ég.

– Vaj nem – mondta a felesége – csak olyan Ádám-bűz van.

Aztán búsult igen-igen az a király, a kinek agárbőre volt, hogy mért
égett el. Aztán az asszony terüben maradott volt, s a férje tett a
felsége tíz ujjába tíz arany gyürűt, aztán a derekára szép ezüst övet,
mert terhes volt, s a lábába selyem papucsot hagyott az ura neki. Akkor
a feleségét megölelgette s bólcsúzott el:

– Feleség, míg én a derekadat meg nem szorítom, soha meg ne szülj
semmit, mert két aranyhajú gyermek van nállad. S a tíz ujjadból a tíz
gyűrű, s a lábadból a selyem papucs fel ne bomoljék, amíg én meg nem
ölellek.

Aztán az asszony nem tudta mit csináljon egyebet, vett három háromsinges
vaspálczát, mert az ura azt ës meghatta, és háromsinges vasbocskort.

– Hogy ingemet olyan csúffá tettél és a bőrömet elégetted, soha le ne
szabaduljanak a testedről. Háromsinges vasbocskort végy, háromsinges
vaspálczát végy, mégsem találsz rëám.

No most utazott az asszony, a férjét, hogy keresse meg, hol van. Hát ő
bizën elvetődött éjjel a holdnak az anyjához. Mikor odaért, a holdnak az
anyja azt mondta annak az utazó asszonynak:

– Jaj fiam, hogy jöttél ide? A fiam összeszaggat.

A hold mikor hazament, haragudott ës az anyjára, hogy mért eresztette bé
az idegen fehernépet. A holdnak az anyja kérelte a fiát, hogy:

– Az egy utazó asszony és az ura után verdődik. Inkább, ha láttad
valahol, igazítsd meg.

A hold azt mondta az anyjának:

– Adjanak annak egy arany guzsalyt, és igazítsa a naphoz, mert én éjjel
nem látok mindenhova bé. Árnyék ës van.

A nap se látta. Adatott az anyjával egy arany orsót. Azután azt mondja a
nap, hogy menjen el a szélhez, a legjobban tudja hol van. A nagy
vasbocskor majd elváslott, míg megtalálta az urát.

A szélnek az anyja ës azt mondta, hogy a fia haragosan mënën haza, de a
szél aztán megigazította, hogy hoa menjen, hogy melyik városba menjen.
Adott neki egy arany matollát, és azt mondta, hogy az ura abban a
városban mán megházasodott, vagyon három gyermeke. A szél arra tanította
azt az asszonyt, hogy menjen el abba s abba a kapuba. Ott leültette, azt
mondta, hogy üljön a kapuba, és vegye elé az arany guzsalyt, orsót és
matollát, és hogy a leánya kijő, hogy megvegye a guzsalyt. És mondja
meg, hogy ő oda adja, de ő együtt akar hálni az apjával.

A kapuba mind ott perregtette az orsót, s kijött a leány, hogy megvegye.
Aztán meg ës mondta a leány az anyjának (t. i., hogy mit üzent a künn
ülő asszony), és az anyja azt mondta, hogy adjanak álomport az urának,
akkor nem tudja, ki fekszik mellette, nem látja azt a czigánynét. Mert
most czigányné formára volt a felesége.

Hát a szolgaleány oda adta az úrnak az álomport, és aztán megleste, hogy
mit fognak beszélni. És azt hallotta, hogy a czigányné azt mondta neki:

– Édes uram ölelj meg, mert a tíz ujjamat a tíz gyürű szorítja, s a
derekamat ës öleld meg, és a papucsomat ës húzd le a lábamról, mert fiat
szülhetnék.

De sírva mondta és az ura még se hallotta meg, álomport adtak volt neki.

Másodnap ës kiül a kapu elejébe az arany guzsalylyal. Odajő az ura
leánya, hogy megvegye.

– Igen, ha engeditek, hogy az éjjel is az apátokkal háljak.

No az anyja esmég álomport adatott az urának, s mikor az asszony
lefeküdt melléje, sírva mondta:

– Édes uram lelkem, ölelj meg, még csak egy éjem van ezen küjel, nem
tudom megszülni a gyermekemet.

A gazda s a szolga elmentek vadászni, de a szolga nagyon szomorú volt.
És azt mondja neki a gazda:

– Miért vagy te olyan szomorú?

– Hát hogyne volnék szomorú, mert ha maga hallotta volna, amit én, még
inkább búsulna.

Aztán mondotta a gazda:

– Ha meg nem mondod, meglőlek.

Akkor kérte a szolga, hogy megmondaná, de ha megmondja is, úgylehet
meglövi. Mondotta a szolga az urának:

– Itt egy czigányné árult itt háromfélét, és a királynénak kedve volt,
hogy megvegye, de a czigányné nem árulta máskép, csak hogy a királylyal
feküdjék egy ágyba.

Aztán a gazdának lebeszélte, hogy hogy történt. Hogy kérelte, hogy
ölelje meg, de álomport adtak bé neki, azért nem ëbredëtt fel. A gazda
mondta a szolgának:

– Mikor még az estét érem, és megveszik a matollát, akkor az álombort
öntsed bé a fërëdőbe.

Aztán meghallotta a király, a mint könyörgött, és megölelte a feleségét,
és az ő (öv) lepattant a derekáról, a gyürűk ës az ujjából és a papucs a
lábáról és megszülte a pár aranyhajú gyermeket.

_(Rab Kata, Pürkerecz.)_



16. A sárig kicsi kígyó.

Volt egyszer egy szegény ember és a felesége. Azok merén búsultak, hogy
egy gyermekük sincsen. Egyszer felkel egy reggel az asszony és azt
mondja az urának:

– Csak hallgassa meg, milyen paraszt (bolond) álmot láttam én az
écczoka. Azt láttam álmomban, hogy egy öreg ember nálunk jött és azt
mondta: Tudom én mért búsultok. Tü azért búsultok, mert nincsen
gyermeketek. Reggel menj ki a kapu elejébe, ha valami lelkes, vaj
lelketlen állat mënyën a kapu előtt, fogadd el, és al lesz a tü fiatok.

No reggel mondja az asszony az urának, hogy ő milyen paraszt álmot
látott az écczoka. Azt mondja az ura:

– Ez elég paraszt álom, de próbáljuk meg.

Kimënyën az ember a kapuhoz, ott áll egy darabig, és látja, hogy mënyën
arra felé egy sárig kicsi kígyó. No, ördögadta varasgyékja, no megfogta
és a keblébe tette. Bévitte a feleségének és ott jól tartották tébe
mártott kenyérrel. Egyszer azt mondja a sárig kicsi kígyó:

– Édes apám, menjen el a királyhoz, kérje meg a leánya kezét nékem.

Azt mondja az apja:

– Mit akarsz te szerencsétlen teremtés, sz a király minyát fejemet
véteti.

– Nem lesz baj, csak menjen el – azt mondja a sárig kicsi kígyó.

El ës ment a szegény ember a királyhoz. Há éppen a katonákkal
vizsitálódott a király. Mondja neki a fia szándékát. A király nagyot
kaczagott, még a könnye ës kijött beléje. Azt mondja a király, jól van
te szegény ember, fiadnak adom a leányomat, ha három fő feltételre
megfelel. Első feltétel a lesz, hogy hozzon három aranyalmát a Tündér
Ilona kertjéből. Ha ezt meg nem teszi, fejét vétetem néki ës, néked ës.

No búsult a szegény ember, hogy most kifogy abból az egy fiából ës. Haza
mënën és sírva mondja a fiának, hogy milyen nagy dologra adta a fejét.
Ha holnap reggel három arany alma nem lesz a Tündér Ilona kertjéből,
fejét véteti néki ës s a fiúnak ës. Azt mondta a sárig kicsi kígyó:

– Ne búsuljon édes apám, még ma elhozom a három aranyalmát.

Azzal kisirült az ajtón, meg se állott a Tündér Ilona kertjéig. Itt a
kerthasadékon bébujt a kertbe, felmászott a legelső fára, egy aranyalmát
leszakasztott. Erre oant csendült a kert, hogy hét országba elhalczott.
Csak bújik elé a hétfejű sárkány, mert az őrzötte a kertet. De a sárig
kicsi kígyó bébujt a fa odvába, hogy a sárkány nem látta meg, és a
sárkány nagy mérgesen elment. Ekkor kibujt a sárig kicsi kígyó, még
leszakasztott kettőt, és azzal haza sietett. Azt mondja az édes apjának:

– Itt vannak édes apám az aranyalmák, vigye el a királynak.

Azzal a szegény ember tarisznyába tette, és elvitte a királynak. A
király jól megvizsgálta az almákat, s látta, hogy csakugyan tiszta
aranyalmák. És azt mondta a szegény embernek:

– No, szegény ember, egy feltételt megtett a fiad, még kettő hátra van.
Második a lesz, hogy ha holnap reggel oan palota nem lesz a te házad
helyén, milyen az enyém, halálnak haláláal haltok meg.

Csak most búsult igazán a szegény ember, hogy hogy tudja megtenni a
kicsi teremtés. Lopni csak lophat, de hogy építsen, azt nem tud. Haza
menyën és sírva mondja a fiának:

– Látod fiam, mire adtad a fejedet? Mindenképen el akar pusztítani a
király münköt. Ha holnap reggel oan palota nem lesz a házunk helyén,
mind a királyé, halálnak haláláal halunk meg.

– No édes apám, ha még ezen ës tud búsulni – mond a sárig kicsi kígyó –
feküdjenek csak le, majd reggel másként ëbrednek fel.

Erre a sárig kicsi kígyó kiment az udvarra, elévett egy kicsi sípot,
belé fuvintott, hát annyi ördög kerekedett az udvarra, hogy a csillagok
fényét ës elvették. Csak elébilleg egy sánta ördög, azt kérdezi:

– Mit poroncsolsz, kicsi gazdám?

Azt mondja a sárig kicsi kígyó:

– Tépjétek le ezt a kunyhót innen és reggelig oan palotát építsetek,
mind a királyé.

Hëzza fogott az a sok ördög, csak surrogtak-burrogtak, mikor virradott
már, kész volt a palota. Felëbredëtt a szegény ember, csak dörgöli a
szemét, fel a felesége ës, csak törli a szemét, kérdezik egyik a
másiktól, hát vajon ők-é? Odaszökik a sárig kicsi kígyó és azt mondja
nekik:

– Bizën, csak kietëk!

Arra a szegény ember elindul a királyhoz, hogy bémutassa a palotát. A
király mán a tornáczból nézte a maga palotájának a társát. Azt mondja a
szegény embernek:

– Bé se jöjj, te ördöngős fiúnak ördöngős apja, hanem vidd a harmadik fő
feltételt. Ha holnap reggel a két palotát arany lánczczal össze nem
köti, s arany híddal, s a hídnak két szélén arany madarkák nem
énekelnek, halálnak haláláal haltok meg.

Azzal hazament a szegény ember, de mámost nem ës búsult, tudta, hogy a
fia azt megteszi, csak arra ës megsegít az Isten.

Hát reggel a fiával az arany hídon, arany hintóba ment a királyhoz, és a
király néki adta a leányát. De a királyleány sírt, búsult, hogy ő nem
lesz a felesége, annak a csúnya sárig kicsi kígyónak. Ha hëzza talál
nyúlni az écczoka, megfogja, s kitekeri a nyakát. De mit volt tenni,
felesége kellett hogy legyen.

Erre este lett, az új házaspár külön szobába ment, de a királyleány
sírt, hogy ő nem fekszik melléje, inkább elszakasztja, s a tűzbe dobja.
De mégës csak le kellett feküdni vélle. Erre a sárig kicsi kígyó
keresztül bucskázik a fején, lesz belölle egy dali szép királyúrfi. Azt
mondja a királyúrfi:

– Ne sírj, szép királyküsasszony, nem vagyok én sárig kicsi kígyó, én
vagyok egy elátkozott királyfiú. Apám arra átkozott, hogy hét
esztendeig, hét hónapig, hét napig kígyóbőrben járjak és még nem tölt ki
az átok ideje. De erről te apádnak semmit ne mondj, mert akkor erősen
megbánjuk mindaketten.

De reggel a király kérdi leányát, hogy volt az álma a sárig kicsi
kígyóval? A királyleánynak nagy öröme volt, mert a királylegény nagyon
szép volt és belé ës szeretett erősen. Elmondta az apjának, hogy bizony
nem sárig kicsi kígyó, csak átok alatt hordja a kígyóbőrt. Azt mondja a
királyné:

– Segítünk réjta, hogy elhányja azt a csúnya bőrét.

Azzal volt a palotában egy vén asszony. A királyné azt mondja, menjen bé
a szobába és bújjon el az ágy alá. Mikor a sárig kicsi kígyó leveti a
bőrét, azt égesse el.

Úgy ës tett. Mikor a sárig kicsi kígyó levetette a bőrét és elaludtak az
ifjúak, a vén asszony kibújt az ágy alól és elvitte a kígyóbőrt. Reggel
felkel a királyúrfi, fel akarja venni a bőrét, de nem volt sohult. Akkor
azt mondja a feleségének:

– Szovamat nem fogadtad meg, a bőrömet valaki elvitte, nekünk válni kell
egymástól. Én mënëk haza az apám házához, te jőnöd kell utánam egy
ingben és mezítláb. Mert még csak hét napom volna, hogy az átok ideje
kiteljék, de addig mennem kell apám házához. Hát addig ës egy arany
abroncsot teszek a derekadra, hogy senkinek kedvese ne légy. És eljősz
az apám házához és hét nap és hét éjjel mind kiábálod: Gyere ki te
elátkozott királyúrfi, itt a feleséged, vedd le az arany abroncsot a
derekáról!

Úgy ës tett a királyleány. Utána ment és hét nap és hét éjjel mindig ezt
kiábálta a kapunál:

– Jere ki te királyúrfi, itt a feleséged, vedd le az arany abroncsot a
derekáról!

Mikor eltőlt a hét nap és hét éjjel, kitőlt az átok ideje a
királyúrfinak, és kijött a palotából, megölelte a feleségét, és leesett
az arany abroncs a derekáról. Azzal felkerekedtek ketten, egy divóhéjba
bételepedtek, a Nagyküküllőn leereszkedtek, holnap legyenek a maga
vendégei.

_(Fejér M. György, Pürkerecz.)_



17. Az ezeregyedik.

Volt egyszer egy öreg király, annak nem volt egy gyermeke se. Mimmerén
búslódott a királynéval, mért nincs nékik vaj egy gyermekük. Hát ők
bőjtöt fogadtak, hogy bőjtölnek, hogy adjon az isten nékik vaj egy
gyermeket. Hát elmënyën a király egy pénteken a hivura, hogy hozzon
fuszujkát. Mártott a rostával fuszujkát, és gondolja magában, ha néki az
isten annyi gyermeket adna, ahány szem fuszujka van a rostában. Hát ott
hëzzafogott és a fuszujkát megolvasta. Hát talált ezeregy szemet. Mikor
bément a házba, hát volt ezeregy gyermek, és ő jettibe eldobta a rostát
és elfutott az erdőbe. Mëgjedëtt, hogy annyi gyermeke lett oan hirtelen.

No felnőttek a gyermekek, mindig kérdezték az anyjuktól, hogy há nékik
nem volt édes apjuk? Az anyjuk, mivel nem tudta, hogy merre van, azt
mondta, hogy nekik nincsen apjuk. De a legküssebb, az ezeregyedik, at
tátos volt. Mikor húsz évesek lettek a legények, azt mondta az édes
anyjának:

– Má most tudja meg, hogy mënyëk az apám után.

És elment az erdőbe, s az apját megkapta és hazavitte a palotába.

Azt mondta az apjuk:

– Most házasodjatok meg, mert elég nagyok vattok.

De azt mondta a legküssebb, a tátos:

– Mü addig nem tudunk megházasodni, míg édes apánk oan embert nem keres,
akinek ezeregy leánya van. Mü azokkal tudunk csak megházasodni.

Az apjának csáltatott vasbocskort, és adott néki vaspálczát a kezébe.
Azt mondta, addig haza ne jőön, míg nem talál oan embert, a kinek
ezeregy leánya vagyon.

Az öreg király vándorolt három évig, és oan embert nem kapott, kinek
ezeregy leánya legyen. Haza ment és azt mondta a fiának:

– Házasodjatok meg, mert egész világon oan embert nem lehet kapni, a
kinek ezeregy leánya legyen.

De még egy útra elküldte a legküssebb fia, és akkor megkapta az öreg
király, hogy vagyon egy papnak ezeregy leánya. Hazament, és mondta a
fiának:

– Most házasodjatok meg, mert megkaptam a feleségeteket.

Azzal csáltatott ezeregy kucsit és a bátyjai mind elmentek a leányok
után. Ő maga az édes apját küldte maga helyett a legküssebb leány után,
hogy ő odahaza marad, hogy csáltasson ezeregy kastélyt, míg a bátyjai
megérkeznek a fejérnépekkel, és a legküssebb leányt az édes apja hozza a
maga kucsijában.

Igy hát az ezer legény elindult ezer kucsival a feleségük után. Mikor ën
nagy kerten mentek volna keresztül, el volt zárva az út előttük, hogy
seholt el nem tudtak kerülni. A kőkerítésnek volt egy kapuja és emellett
állott egy tërpe emberke. Azt mondta a királynak:

– Addig nem tudtok menni, míg a reménységedet nékem nem adod. – Mivel a
királynak a legküssebb fia volt a reménysége. De a király ezt nem tudta,
és véletlenül odaajándékozta. És elmentek, s a paptól a leányokat
elvitték. Az öreg király a legküssebbet a maga kucsijában vitte,
mivelhogy a legküssebb fia odahaza maradt. De mikor fele úton mentek,
hát mán a legküssebb fia ment szembe, mert ő tudta, hogy az édes apja őt
az ördögnek ajánlotta. Azt mondja az édes apja:

– Hoa mégy, fiam, mert hozom a feleségedet.

Azt mondja az édes apjának:

– Vigye haza az én feleségemet. Mindegyiknek a palota készen van, kiki
szálljon bé a maga feleségével együtt. A legküssebb leányt, az én
feleségemet tartsa magánál, mert ingemet az ördögnek adott, mikor a
kapun keresztül mentek, és én mennem kell a pokolba. De onnat ës
kiszabadulok, és jól kapjam a feleségemet.

Azzal hazamentek a bátyjai, kiki a maga szobájába vitte a feleségét. De
mivelhogy soká maradt el a kicsi királyfi, az ő feleségét libapásztornak
tették ki a mezőbe.

Elmënën a kicsi királyfi az ördöghöz, mivelhogy akkor csak egy ördög
volt a világon, és béköszön hëzza:

– Jó napot, nagyapám.

Az ördög kést hajított utánna és azt mondja, néki:

– Mondjad: jó napot, édes apám.

Azt mondja a kicsi királyfi:

– Nem mondom addig, míg meg nem fërëdsz egy kád tébe (tejben).

Az ördögnek tetszett a fërëdés s azt mondta, nem bánja, ő mëgfërëdik. A
királyfi megtöltött ën nagy kádat tével, és akkor bément az ördöghöz és
azt mondta az ördögnek:

– Volt magának egy lova vaj egyszer. Meg van-é a kantárja?

Azt mondja az ördög:

– Valahol a füstön megkapja.

Elment a királyfi és csakugyan megkapta a kantárt. Aval a földhöz ütött,
és a tátos ló kijött a földből. Akkor azt mondja a lónak a királyfi:

– Fújd meg a tejet, hogy főjön a kádban.

A ló csakugyan belefújt a tébe, hogy az igazán főtt a kádban. Azt mondta
most a lónak:

– Fújd meg a tetején, hogy csak kissé legyen meleg, de alatta főjön a
kádban a té.

Akkor bément az ördöghöz és azt mondta neki, hogy mán készen van, jőjön
fërëdőre. Az ördög kiment és látta, hogy csak gyenge meleg a té, és
beleugrott a tébe, a kádba. Akkor azt mondta a királyfi a lónak:

– Fújd meg a tejet, hogy főjön igazán.

És az ördögöt megfőzte és kiszedte a csontjait és ësszetörte mozsárban
és a szélnek eresztette. Abból minden morzsából egy ördög lett, s azután
lett a nagy pokol.

Ekkor felült a tátos lóra és hazament az édesapja házához. A kis leány,
az ő felesége, őrzötte a libákat a mezőn, és ő az ostorával egy ütésre
tizet lecsapott. A kis leány sírt, hogy azért a bátyjai meg fogják ölni.
Azt mondta a királyfi:

– Ne búsulj, mert nem lesz bántásod.

Aval hazament a leánynyal. Azt mondta a bátyjainak:

– Én palotát csináltam néktek, az én feleségemet rátok bíztam, tü pedig
libapásztornak tettétek, engemet ördögnek adtatok, de onnét ës
kiszabadultam, de nektek most pusztulni kell!

Azzal a lovával elfuvatta a palotákat, hogy csak a poruk maradt a
helyén. Az öreg király pedig királyságát neki adta, és máig ës élnek, ha
meg nem haltak.

_(Fejér M. György, Pürkerecz.)_



18. Ezeregy János.

Volt egyszer egy ember, Ezeregy Jánosnak hítták. Volt neki ezeregy fia,
s ő úgy akarta, hogy azokat egyszerre házasítsa meg. Elindult az úton,
hogy kapna valahol ezeregy leányt. A mint ment, mendegélt az úton, egy
vasárnap reggel, hát látta, hogy egy ember a jegenyefa tetején cséplett
kölest. S kérdette tölle:

– Mit csinálsz, mit dolgozol?

Azt felelte vissza:

– Hogyne dolgoznám, mikor ezeregy leányom vagyon. Muszáj, hogy
dolgozzam, csépeljek, mert nem győzöm őket étellel, ruhával.

Azt felelte az ember, hogy:

– Nékem ezeregy fiam van, úgy akartam, hogy kapjak valahol ezeregy
leányt, hát jó hogy összetalálkozunk. Gyerünk, nézzük meg a leányokat.

Azonnal meg is kérte őket, mikor megnëzte. Egyik mezítlen volt, a másik
még mezítlenebb, hát gyenge állapotban voltak. Oda ës igérték.

Aval hazament Ezeregy János. A legküssebb fia már tudta, mert a tátos
volt, s azt mondta, hogy:

– Jó, hát menjenek el és hozzák el a leányokat, addig mindnyájoknak
házat csálok. De van egy gyémánterdő s egy aranyerdő és egy ezüsterdő.
De arra menet vagy erre jövet egy ágat se bántsanak, mert jaj lesz
nekem.

El ës mentek, azt fogadták, hogy nem bántnak semmit. Ott a többi
mëgeskëttek a leányokkal, csak ő nem, mert nem volt ott. És hogy ettek s
ittak jól, megittasodtak. Mikor visszajövet a gyémánterdőn és aranyerdőn
keresztül mentek, nem bántottak semmit, de mikor az ezüsterdőn jöttek,
kezdték az ágakat tördelni le, mert azt hitték, hogy ott már nem bántja
senki. És mikor kijöttek az erdőből, a hétfejű sárkány elejükbe állott,
hogy mért rontották ëssze az ezüsterdőt, és azt mondta, hogy egyiknek
sem szabad elmenni, még meg nem fizetik az erdőt, vagy egy fiát ott nem
hagyja.

Az atyjuk azt gondolta fel magában, hogy azt a fiút, a melyik otthon
van, azt odaigéri, mert abból úgy se lesz semmi.

Mikor hazaértek, az ezeregy ház készen volt az ezeregy fiúnak. De az
otthon való fiú búsult erősen, mert tátos volt, mert tudta, hogy mit
csináltak az édes apjáék. Kérdezte a fiút:

– Mért búsulsz fiam, mert elhoztuk neked ës a feleséget, mind a
többieknek.

Azt felelte:

– Nékem jábo (hiába) hozták, mert megmondtam, ne bántsanak semmit egy
erdőn ës keresztül. Engemet mán odaigért a hétfejű sárkánynak, mán
holnap oda kell menjek és itt kell hagyjam a feleségemet.

Arra azt felelte az édes apja:

– Azzal ne törődj semmit, mert nem kell menned, csak kóbítottunk neki,
azért ne menj el.

– De nekem mennem kell, – azt felelte, és el ës indúlt, és mikor odaért
a sárkánykirályhoz, köszöntötte:

– Adjon isten jó napot. Ammint ígérte apám, megjelentem szolgálatjára.

– Hát akkor itt maradsz nállam addig, míg hogy három kérdésemre meg nem
felelsz. Itt az égő kemencze, ha ki nem találod, a mit kérdek, ezer itt
elégett már, te léssz az ezeregyedik.

A fiú azt felelte, hogy jó lesz, és azt kérdezte tölle (t. i. a
sárkány), hogy:

– Van nékem három leányom. És egyforma a három. Holnap reggel, ha meg
nem mondod, melyik a küssebb, fejedet veszem.

És elrekesztette a legényt egy külön szobába. És a leány is, a
legküssebb, tátos volt. Mikor az apjáék lefeküdtek, a sárkánykirály,
akkor a leány a legényhez bébútt a kócsjukon s azt kérdezte tölle:

– Nézd meg, nekünk az ujjunkon mindegyiken egyforma gyürű van, és az én
középső ujjamon küjebb lesz húzva a gyürű, mind a többiekén s arról
megtudod, hogy én vagyok a legküssebb. És édes apám reggel körbe állít
hármunkat és az ujjamon a gyürűt nëzd jól.

Reggel korán a sárkánykirály eléállította a leányokat és a tátos legényt
elévezette és kérdette:

– No most mondd meg, hogy melyik a legküsssebb leányom, mert hanem a
fejedet veszem.

A legény nëzëgette őket és egyszer azt felelte:

– Ez a legküssebb leányod, sárkánykirályom!

Akkor azt mondta a király:

– Igazad van, ha önfejedtől van, ha nem tanított senki.

Úgy még visszatette a szobába, hogy holnap reggel mutassza meg, hogy
melyik lesz a második leányom.

És úgy a második leány ës bébútt a kócsjukon és azt mondta a legénynek,
hogy az ő fejrevalója (kendője) nem lesz úgy megkötve, mind a
többieknél, meg lesz tágítva a fején.

Reggel korán megint sorba állította őket és még eléhívta Jánost, hogy
mondja meg, melyik a második leányom, mert hanem fejét veszi. És János
egy keveset gondolkozott, és mindjárt megmondta, hogy melyik a második
leánya. És azt mondta a sárkánykirály:

– Igazad van, János, ha önfejedből tudod s nem tanított meg senki.

És így történt a harmadikkal ës mind. Mikor kijött a harmadik próbára,
akkor ës rëaüsmert, hogy melyik a nagyobbik leánya, mert meg volt
tágítva a fülbevalója. S ismét mondta a király:

– Igazad, van János, ha meg nem tanított rá senki. Hát téged
megszabadítlak, hogy nem égetlek el. De itt tartlak élted hosszáig, itt
szolgálj engemet.

Hát míg ott szolgált, szerelembe esett a küssebb leánynyal. És mindig
kéregette a sárkánykirályt, hogy adja neki a legküssebb leányát. De a
király sohasem akarta a leányt oda adni a szolga legénynek. Hát egyszer
ësszebeszéltek a leánynyal, hogy ugorjanak meg, vessenek kecskebucsát. S
lett belöllük két galamb, s úgy elrepültek, hogy máig ës repülnek, ha
meg nem állottak valahol.

_(Papp A. István, Pürkerecz.)_



19. A csaló vándorló legények.

Voltak egyszer valami vándorló legények hárman. Ők vándoroltak, elmentek
egy városba és nékik nem volt egy keréczár. Hát azt számították, hogy
menjenek és egyik egyet szerezzen bé, a másik mást.

Az első azt mondja, hogy ő megy, és kenyeret szerez. Hát ő elment. A
mind a szolgáló mënyën a kenyérszërën, kérdi tölle:

– Nincs egy kis hubeszkád, hugom?

Hát azt mondja a szolgáló:

– Álljon meg egy kicsit, leteszem a kast, visszafutok haza, és hozok én
egyet magának.

No letette a szolgáló a kast, és visszament. Addig a vándorló legény a
kast csak fëlvëllintëtte, és elment oda, a hol voltak szállva. No immán
a kenyér megvolt.

Most a második elment, a hol árulták a halakat. Volt egy cseberben egy
tíz darab pisztrang, egy öreg ember árulta egy gyermekkel. Azt mondja az
öreg embernek, hogy mit kér azért a tíz darab halért. No hát a mit kért,
megigérte, s hogy ő azt viszi a főtisztelendő úrnak, és hogy a gyermek
menjen vélle, és ott kifizetik.

Elvitték egy oan helyré, a hol egy ajtón bément, és ott letette a
halakat, aztán bément a tiszteletes úrhoz és azt mondta:

– Itt van egy gyermek, a ki meg van hibázva az eszében, és hogy
imádkozna réta, hogyha tudna segíteni réta. Itt hagynám a gyermeket a
főtisztelendő úrnál.

Hát ő ott ës hagyta a gyermeket, de a halakat a nagy pap nem látta. Ő a
halakkal elment, és a gyermek ott maradt. A gyermek hallgatott, és a pap
imádkozni kezdett. És egyszer azt mondja a gyermek, hogy:

– No mán a halakért fizessen.

Hát a nagy pap aztán látta, hogy bolond, és elkergette a gyermeket.

No immán, kenyér volt, hal volt, no immán a harmadik szokotáljon bort.
Elment a kórcsomába, és mind ott leskelődött a pincze torkában. Éppen a
szolgáló hozta ki a bort egy nagy korsóval. Azt mondja a szolgálónak,
adjon neki egy deczi pálinkát. A szolgáló leteszi a korsót a borral, és
elmënyën a pinczébe hátra, hogy hozzon neki egy deczi pálinkát. No ő
aval felvette a korsót a borral, és elment a szállásukra.

No most ettek, ittak, minden volt elég. Immán azt számították, hogy hogy
mesterkedjenek ők, hogy pénzt tudjanak faszolni. Hát a három vándorló
legény közül egynek jó ismerős volt egy nagy gazdag uraság. Azt mondja a
vándorló legény:

– Menjünk el, kérjük el a kocsiját s a lovait, s a legszebb öltöző
ruháját.

Elmentek ők oda és elbeszéli ez a legény, hogy ők el akarnak menni egy
másik városba, hát legyen szíves adja oda a hintót a lovakkal, s a
legszebb öltöző ruháját csak huszonnégy órára. Adnak száz forintot, de
csak akkor fizetik meg a pénzt, mikor visszajőnek.

No odaadta, felültek ők hárman. Az öltöző ruha bé volt pakolva egy
kocsiládába. Elindultak, a mint mentek a mezőben, találkoztak egy
sátoros czigánynyal. Azt mondja egy a három közül a sátoros czigánynak:

– Dobd el azt az üstöt a hátadról, jere ide, légy király, mert né ebbe
és ebbe a városba kell király, és most megyünk, hogy keressünk.

No a czigány eldobja az üstöt, egyszeribe levetkeztetik, de mossák
igen-igen mindennel, de úgy ës feteke volt. Felöltöztetik abba a szép
rend öltöző ruhába, felültetik a hintóba, elmennek abba a városba, a
melyikbe volt szándékuk. Elmennek egy nagy vendéglőbe, békéredznek,
kérdik a vendégfogadóst, hogy lenne-é egy tisztességes szoba a király
számára, külön.

– No igen – azt mondja a vendégfogadós.

Bévezetik a czigánykirályt egy szép terembe, ëppeg esve volt vacsorakor,
egy hat órakor. No hát viszik a királynak az ételeket, italokat, de ő
nem tudott németül, és meg volt tanítva, hogyha kérdik, hogy az étel
hogy tetszik, mondja, hogy: ja ja. Csak annyit mondjon.

No hát aztán a czigányt esve, mikor le kellett feküdni, a királyt
levetkeztetik abból a gunyából. Ott volt egy szép vetett ágy, a czigányt
mezíttelen oda lefektetik.

No hát reggel ezek felköltek hamarébb a vándorlegények, s azt mondják a
vendégfogadósnak, adjon nekik egy ezer forintot, hogy ők menjenek ki a
piaczra egyet-mást vásárolni, míg a király ő felsége felkel, aztán ő
megfogja fizetni. Egyszeribe kiolvassa a vendégfogadós nekik az ezer
forintot, felülnek a hintóba, mennek a vásárba, de többet vissza se
mentek.

Várja a vendégfogadós, hogy vissza menjenek, vagy a király ő felsége
felkeljen, de nem mentek vissza, a király se kőlt fel, mert csórén volt
az ágyban, hogy keljen fel? Egy tíz órakor nem győzték várni, elmënyën
egy inas, megnyitja az ajtót és visszahúzza magát. Elmënyën a másik, az
ës megnyitja az ajtót, hát akkor a király felemelkedik mezittelen.
Mondja a legény a vendégfogadósnak:

– Ni a király itt van, de csupa mezíttelen.

Oda mënyën a vendégfogadós, látja minyát, hogy meg van csúfolva.
Elvëszën egy kólbácsot, úgy elverte a czigányt, hogy azt a szép házat
mind összegazolta, a mint sokat ëtt volt az este a jó ételekből. No hát
ennyi volt a dolguk, az ezer forintot elvitték.

_(Id. Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)_



20. A három tanács.

Volt egyszer egy gazdag ember, és annak volt egy fia, de leánya nem
volt. És az anyának segítsége nem volt, egy szolgáló leányt kellett
tartani. És a leány, szegény, szép, de nagyon szép volt, és a gazdag
ember fia nagyon megszerette. A szolgáló leány elterhesedett, és a
gazdag ember nagyon megharagudott a fiára. Úgy se engedi, a szegény
szolgáló leányt hogy feleségül vegye. De a legény azt mondta, néki az
mindegy, mert ő a leányt szereti és feleségül elveszi. Az édes apja azt
mondta, van az udvar széjin egy kicsi kunyhócska, aztot odaadja, hogy
benne lakjanak, de egyebet semmit nem fog adni.

No a legény búsult, mert nem volt miből élődjenek. Hiába az apjának sok
vagyona van, mert nékik nem ës volt mit egyenek. Kiment egy écczoka az
udvarra, felsóhajtott az úristenhez, hogy vegye ki az ő feleségét az ő
szüvéből, hogy ő menjen el vándorolni, keressen, hogy legyen miből
elődjenek.

El ës ment húsz esztendeig. A királyhoz talált menni, és ott töltötte le
a húsz évet szolgálatban. Mikor a húsz év letőlt, eszébe jutott az ő
kedves felesége. Mindennap szomoruan ült az udvaron, nem volt semmi
kedve. Mondták a többi szolgalegények a királynak, hogy:

– A mű szolgatársunk harmadnapja, hogy mindig oan szomorú és sír.

A király felhívta magához és felkérdezte, hogy mi oka lehet az ő
szomoruságának. És ő megmondotta, hogy húsz éve, hogy eljött az ő
feleségétől, és most eszébe jutott, és nem marad többet, hanem hazamegy,
hogy lássa, hogy az ő felesége él-é, vaj nem. A király felhozatott egy
kenyeret, azt kettőbe vágta, a belét kivájta és a kenyérnek a héját
megköttette (valószínűleg nyelvbotlás: _megtőttette_ helyett), egyet
aranynyal, a másikat ezüsttel. S azt mondta a szolgának, hogy:

– Menj az istállóba és hozz ki egy lovat. Nem ës a legjobbat, nem ës a
leghitványabbat.

És ő bément, kihozta a leghitványabbat. De a királynak nem tetszett ez,
és a király maga hozta a legjobbat ki az istállóból. A kenyeret bétette
az átólvetőbe, az egyiket az egyikbe, a másikat a másikba. (T. i. az
átólvetőnek, a kettős tarisznyának egy-egy felébe.) Adott neki egy
puskát és azt poroncsolta:

– No te hűséges szolgám voltál, fogadd el, ezzel én mëgjándékozlak. És
fogadd meg az én tanácsomat. Mikor mész, menj az igaz úton, ne térj az
ösvenútra. És a hol meghálsz, a hol háboruság van az életben (a házban)
az asszony az urával, ott meg ne hálj, hanem keress a szomszédban
alkalmatos szállást. Az estvéli haragodat hadd el reggelre, és a
reggelit estvére. És azzal elbócsúzott.

A mint ment, találkozott két más utazóval. Mentek továrosságban együtt.
A két utazó ember eltért az ösvenútra, de néki eszébe jutott a király
tanácsa. Mikor mentek egy darabég, az ösvenúton, a két utazó embert a
tolvajok megfogták és meg akarták fosztani. Azok kiábáltak, ennek híre
lett, az erdőn keresztül vágott és rëok lőtt. Úgy futottak el a
tolvajok. Akkor ez a két utazó ígért kétszáz forintot az ő
megmentésükért. Ő megköszönte, de nem fogadta el.

Mentek aztán hárman együtt. Béesvéllëdëtt, mán meg kellett szállaniok.
Egy vendéglőbe mentek, ott a kórcsomáros veszekedett a feleségével. A
király szolgája nem hált meg ott és hítta ezeket ës. Ezek azt mondták:

– Itt mán mű meghálunk.

A király szolgája a felső szomszédba ment szállásra. A kórcsomárosnéhoz
a pap járt. Nagyon örvendett a kórcsomárosné, écczoka kimentek a pappal,
elbeszélték együtt, hogy öljék meg a kórcsomárost s tegyék a kést a két
utazó átólvetőjébe s úgy azt mondják, hogy ezek a két utazók ölték meg.
De a király szolgája mindent hallott, mert écczoka kiment az udvarra
sétálni. A sziny (kocsiszin) alatt volt ez a beszéd, s ő egy hasadékon
keresztülnyúlt, a papnak a rókját keresztülhúzta, s egy darabot
kivágott. Azt gondolta magában:

– Erre nékem szükségem lesz még.

Úgy ës lett. Reggel zaj kerekedett: a kórcsomárost megölték. Az utazókat
elfogták, hogy ők ölték meg a kórcsomárost. Elvitték a bíró elejébe és
felmondták az itéletet, hogy őket fel fogják akasztani. A király
szolgája ës felkérte, hogy őt ës megengedjék, hogy látására odamenjen.
Oda ës ment s felmondta a bírónak, a mit hallott. A bíró odahivatta a
kórcsomárosnét és a papot. A pap ëszre se vette, hogy a rókjából ki van
vágva. Mikor felhítták, ők tagadták, hogy nem igaz, mert a két utazó
ölte meg, annak találtatott az átólvetőjében a két kés véresen. Akkor a
király szolgája kivette a róknak a darabját, és a bírósággal
megnëzették, hogy éppen talál a papnak a rókjához. Aval megszabadult
onnét ës a két vándorló legény. A papot és a kórcsomárosnét
felakasztották, és ők hárman elutaztak együtt. Ott ës igértek neki
kétszáz forintot, de ő nem vette el töllik. A két utazó megköszönte a
szüvességét, és ő eltért más útra, hazafelé.

A mint hazaért, hát bé ës esvéllëdëtt. Elment haza a feleségéhez, de nem
ment bé, csak bénëzëtt az ablakon. A feleségének, terhes volt, mikor
elment, és két ikergyermeke született és mindakettő fiú. A felesége
kitaníttatta, egyiket deáknak (kántornak), a másikat papnak. Mán másnap
reggel esketni kérték fel a két ifjút. Az anyjuk futott egyiknek,
csókolta, futott a másiknak, azt ës csókolta. Ezt az ura meglátta. Bé
akart lőni az ablakon, de eszébe jutott a király tanácsa, hogy az esvéli
haragját hagyja el reggelre. S azzal leeresztette a puskáját és elment a
szomszédba. Ott kért szállást, hogy kitudja, hogy az ő felesége micsoda
fiatalokkal csókolódzik.

A szomszédban beszélték, hogy húsz éve, hogy az ő ura elment, s a
fejérnépnek ikergyermeke született. Isten tudja, hogy nevelte fel őket
apa nélkül. És most a szegény asszony azért csókolja, bólcsuzik töllik,
mert holnap esketik fel az egyiket papnak, a másikat deáknak. Sajnálta,
hogy meg kell válni töllik.

És kiváncsi volt ő ës elmenni az esketésükre. Reggel el ës mënën. Mikor
megeskették őket, hazamentek. Akkor ő ës odament hëzzik és kérdette az
asszonyt, hogy:

– Há magának hol a férje?

A nő elbeszéllëtte, hogy mióta elment a férje, semmit nem tud felölle. A
férje kérdezte:

– Megesmerné a férjét, ha meglátná?

Az asszony azt mondta:

– Meg, mert egy légy van a hátán.

Akkor az ember kirántotta az ingét a nyakába, és az asszony mindjárt
megüsmerte, hogy az az ura. Egymásra borultak, úgy sírtak örömükben. De
az egyik fél kenyeret adta a gyermekeinek, az aranynyal, a másikkal ők
élődtek. Nagy öröm lett az apjának, és nékik ës egymással. És máig ës
élnek, ha meg nem haltak.

_(Fejér Györgyné, Lőrincz Kata, Pürkerecz.)_



21. Palkó és a boszorkány.

Volt egy szegény embernek két fia. Azokat nevelte szegénységgel, s mikor
húsz évesek voltak, elmentek országot-világot látni, s azt mondták az
anyjuknak, hogy süssön nékik pogácsát. Az anyjuk sütött pogácsát nékik,
de mindkettőnek egy-egy hármat. Bétarisznyálta s kikisérte a falu
végéig, és sírva haza kellett menni, elbólcsuzott töllik.

Mennek, mendegélnek, elérnek egy nagy erdőbe. Egyik fiút Jankónak
hívták, s a mást Palkónak. Mikor mennek egy kicsidég, azt mondja Jankó
Palkónak, hogy:

– Égeti valami az oldalomat, tovább nem tudom tűrni.

S azt mondja Palkó:

– Nézz hátra te.

Hátra nézett, egy nagy lompos farkas okádta a tüzet az oldalára. S azt
mondja Palkó Jankónak:

– Dobj bé egy fél pogácsát a szájába

És ő bédobott egy fél pogácsát, s a farkas úgy megpajtásult, hogy ment
utánuk örökké, nem hagyta el. Mikor mennek még egy kicsidég, azt mondja:

– Jaj, hogy égeti most valami a bal oldalamat.

Azt mondja Palkó:

– Nézz hátra.

Hátra nézett, akkor egy nagy medve okádta a tüzet a bal oldalára. Azt
mondja:

– Dobj belé a szájába egy fél pogácsát.

Abba ës belédobott, s úgy megszelidült a medve, hogy mind ment utánuk.
Mikor még mennek egy kicsidég, azt mondja Jankó Palkónak:

– Juj, most hogy égeti valami mind a két oldalamat.

S azt mondja Jankó Palkónak:

– Nézz hátra.

S akkor még egy nagy oroszlán hét singnyire okádta a tüzet mind a két
oldalára néki, Jankónak. S azt mondja:

– Dobj belé a szájába egy fél pogácsát.

Akkor ës dobott belé, és megszelidült, és mentek utána mind a hárman.
Mikor mentek még egy kicsidég, azt mondja Palkó:

– Juj, hogy égeti nékem ës valami az oldalamot.

És hátra nézett, és egy farkas okádta a tüzet az oldalára. S akkor ës
belédobott a szájába egy fél pogácsát és ment utána. S későbben egy
medve, s az után egy oroszlán. Mind a kettőnek bédobott a szájukba egy
fél pogácsát és mentek utánuk.

Most mindenik fiúnak volt három állatja. Az egyiknek is, s a másiknak
is. Mennek, mendegélnek ketten, az erdőben egy nagy tisztát találtak s
egy friss forrást. Tüzet csináltak, s ettek ott. Azt mondja Palkó
Jankónak:

– Itt van két keresztút, te menj jobbra, én mënëk balra. Akármelyik
visszatérjen, vaj egyik meg lesz halva, hát a forrásból vér jőjön víz
helyett. Arról tudjuk meg, hogy él-e vaj hal, mikor visszajövünk.

Elindul Palkó a jobb úton, mënën, mendegél, elér egy országot. Elér egy
országot és látja, hogy gyászba van borítva, mindenütt gyászlepedők
vannak. Bémënën egy öreg asszonyhoz, hogy kérjen vizet. Megkérdezte,
hogy hát ez az ország mért van gyászba borítva. S elmondta az öreg
asszony, hogy az ország szélén egy nagy tó van, a melyikben egy
tizenkétfejű sárkány lakik. S minden harmadik nap egy huszonegy éves
leányt kell adni neki, addig nem ad vizet, s most a király leányára
került a sor, s azért van gyászban az ország. S kihirdette a király,
hogy a ki megváltja, a leányát a sárkánytól, hát neki adja, s fele
királyságát.

Palkó, hogy hallotta az öreg asszonytól, hát elment az országba, és
szerzett magának egy rozsdás kardot. S eljött a nap, a melyikben a
király leányát kivezessék a sárkányhoz. Akkor ő is elment a tóhoz, három
állatjával. S egyszer csak a víz kezdett a tóban hánykolódni, hányta
magát, a sárkány jött fel a tó fenekéről. S azt mondta:

– Te emberi lélek, te ingem akarsz legyőzni? Azt a királyleányt te
akarod elvenni?

Azt mondta Palkó:

– Én, ha az isten megsegít.

S kezdtek verekedni a sárkánynyal. A sárkány ës megfogta, s ők ës
négyen, de egyik se győzött. Addig verekedtek, míg elfáradtak, s a
sárkány lement s azt mondta:

– Várj egy kicsit s még újra küzsdjünk.

S mikor feljött, mégannyi ereje volt. S azt mondta a legény:

– Megállj! Ha tudtam volna, nem állottam volna meg, küzsdöttem volna
tovább.

Azt mondja akkor az állatjainak:

– Fogjátok meg állatjaim.

S azok megfogták, s felhúzta a kardját s egy vágásra mind a tizenkét
fejét levágta s a fejekből a nyelveket kivette s a táskába bétette.
Akkor a királyleány a vállára borult s örömében sírt. Azt mondta:

– Te az enyém, én a tiéd, kasza-kapa válaszszon el egymástól.

Hazamennek, látja a király, hogy megváltotta a leányát, s örvendett.
Megmátkásodtak, lett a lakadalmuk másnap aztán. Az asztalnál mindenki
mondani kellett egy verset. Mikor erre a legényre került a sor, hát a
táskája ott volt vele, s azt mondja:

– Felséges uram, királyom, megszabadítottam a leányát a tizenkétfejű
sárkánytól, itt vannak a nyelvek.

S megmutasztotta a nyelveket. Mindenki örvendett, s a lakodalom után
éltek boldogul, s máig ës élnek, ha meg nem haltak.

Élnek egy darabig boldogul egymással. Azt mondja a legény:

– Vissza kellene menjek az öreg anyámhoz, a honnan eljöttem.

A király leányát ott hatta az apjánál s ő elindult hazafelé. S mikor
elért oda a tisztához, a hol tüzet csináltak volt, hát lájta, hogy a
forrás igen tiszta, hogy a bátyja még él. S ott futott el egy nyulacska,
s meglőtte s nyársra húzta s a tűz mellett sütötte. S a mind ott
sütötte, egy nagy fa volt ott a tűz mellett, s arra szállott valami s
kájtotta ott, hogy:

– Fázom!

Azt mondja Palkó:

– Gyere le, mert jó tűz van, ha tisztalelkű ember vagy.

S akkor azt mondja, egy boszorkány volt az öreg asszony:

– Me (nesze) ez a három hajszál. Tedd az állatjaidra, mert félek töllik.

És Palkó elvette és a három állatjára tette. Akkor kőbálványnyá váltak a
három állat, s akkor nem félt a boszorkányné. Akkor leszállott, kígyót,
békát fogott egy nyársra s ott sütötte. S azt mondta Palkónak:

– Te kígyót, békát eszel, de én a nyúlhúst.

Azt mondja Palkó:

– Adok én néked. Nem érsz meg aval, hogy ideeresztettelek a tűz mellé,
hogy melegedjél?

S ott kezdtek verekedni a nyárssal. De mivel az állatok nem voltak meg,
legyőzte a boszorkány Palkót, összevagdalta egy tekenyőbe s feltette egy
fának a tetejébe.

Hát egyszer visszatért a testvére is, Jankó. Látja, hogy a forráska
megállott a tűz mellett, látja, hogy a forráskából vér jő, nem víz. Azt
mondja:

– Az én bátyámat megölték valahol.

S ott futott el egy nyulacska, s meglőtte ő ës és nyársra húzta. S akkor
ës arra a nagy fára szállott a boszorkányné. Azt mondja:

– Huhú, hogy fázom!

Azt mondja ő ës:

– Gyere le, ha tisztalelkű ember vagy, mert jó tűz van, melegülj meg.

S azt mondja a boszorkányné:

– Me ez a három hajszál, s tedd a három állatodra, mert félek töllik.

Ő igaz, hogy elvette, de nem tette az állatokra, hanem a tűzbe
bévetette, s a boszorkányné nem vette számba, hogy ő a tűzbe vetette.
Leszállott, húzott egy nyárs kígyót, békát, s azt mondja néki:

– Te kígyót, békát eszel, de én nyúlhúst!

Azt mondja Jankó néki:

– Adok én neked! Nem elég, hogy idehíttalak, még nyúlhúst enni akarsz?
Csak hetvenkedj, ne hogy megverjelek.

S aval verekedni kezdtek a nyársakkal, s Jankó egyet füttyentett, s a
három állat eléjött s megfogta a boszorkánynét, s könyörgött a
boszorkányné, hogy hagyják meg az életét. Azt mondta:

– A testvéredet ës én pusztítottam el, s ha meghagyod az életemet, akkor
felélesztem.

Adott Jankónak egy pálczát. Azt mondta:

– Hágj fel a fa tetejébe s veregessed, ott van egy tekenyőbe, mert
feléled.

Azt mondja Jankó az állatoknak:

– Fogjátok meg jól.

S azok megfogták, mind a vasat, nem tudott mozdulni. S felment a fára
aval a pálczával s kezdte veregetni. Látja, hogy egyik darabocska ës,
meg a másik ës, mind úgy szërre (rendre) forrnak össze, míg egy test
lett belölle. Akkor felült s kezdett dermeszkedni az a test. Mondja ő:

– Mióta aludtam!

Azt mondja Jankó:

– Aludnál bizony te bátya, ha én ne lettem volna, még máig (mostanig)
ës.

Kérdezte, hogy hát mért? És elbeszélte, hogy ő hogy járt. S akkor az ő
három állatja még átváltoztak, a hogy voltak, farkasé, medvéé s
oroszláné. Akkor megfogták nyolczan, hat állat s két fiú, s ësszetépték,
tűzön elégették s a hammuját a széllel elfújatták. Azért nincsenek most
boszorkányok.

S ők mennek, mendegélnek, elmennek haza az öreg anyjukhoz, elbeszélik,
hogy hogy jártak. S csudálkozott az öreg anyjuk. S azt ës kocsiba tették
s elvitték magukkal a királyhoz. Élnek öten boldogul, ha meg nem hóltak.

_(Korodi Sándor, Pürkerecz.)_



22. A disznyópásztor leánya.

Volt egyszer egy szegény disznyópásztor, annak volt egy igen szép
leánya. S kihajtják a disznyókat ők a tollóra. Abban a városban volt egy
gazdag kereskedő ember, annak ës volt egy fia s aztán eljött mán az üdő,
hogy megházasodjék. Hát ő egy écczoka azt látta álmotta, hogy menjen ki
jó reggel s talál egy szegény leányt, a ki vizet viszen a korsóval.
Kérjen vizet tölle s azt vegye nőül.

Nohát ëppen annak a szegény disznyópásztornak a leánya ment s vitte a
vizet. Megszólítja a leányt, hogy adjon neki vizet, hogy igyék. A leány
szüvesen odaadta s mondja az úrfinak, ilyen jó reggel hogy esik jól neki
a víz? Mondja:

– Azon ne csodálkozzék, kedvesem, mert az éjjel sokat mulattunk s jól
esik.

És azonnal meg ës kérte őt feleségül.

No de ő azt mondta, hogy hogy ës kéri őt, mikor ő olyan szegény leány,
tám csúfolódik vélle. De a legény csak azt mondja neki:

– Menj el haza s űzzétek el a disznyókat apáddal s kéredzz el tölle.
Mondjad apádnak, hogy valami dolgot keressz a városban s gyere az én
ruhaboltomba.

A leány úgy is tett. Elkéredzett az apjától, s rögtön elment az úrfinak
a boltjához. A legény ës rögtön bészólítja s azt mondja:

– Gyere, válaszsz magadnak egy rend gunyát, a mi a testedhez áll.

A leány választott ës magának tetőtől talpig egy rend szép gunyát s
felöltözött beléje. Oan gyönyörű szép küsasszony lett belölle, a milyent
soha életében se látott. Most azt mondja az ő kedvese:

– Vesd le azt a gunyát, hogy pakoljam bé. És adok még száz darab
aranyat, vidd haza, és tedd el szépen a ládába úgy, hogy senki semmit
róla ne tudjon. És apádnak készíts jó gazdag vacsorát.

És mikor az öreg hazaért, megérzette az öreg a finom jó vacsorát. Még
künn mosolygott a jó büzütől hogy:

– Most mán kapok jó vacsorát!

Béér az öreg a házba és mondja leányának, hogy:

– Még soha oan jóillatú vacsorát nem éreztem a házamban!

De csak akkor örvendett az öreg igazán, mikor a disznyósültet elejébe
rakja az ő leánya, és egy kulacs bort. Azt mondja:

– Leányom, én téged még máskor ës eleresztlek a városba, hogy keress
dolgot magadnak.

– De azt jól teszi apám – mondja a leány – mert ëssze volt beszélve az
ifjúval, hogy ő még két reggel elmënyën a más boltjához, mert három
boltja volt annak.

Másnap, mikor kihajtják megint a disznyókat, mondja az öreg:

– Édes leányom, menj el, hogy este még készíthess olyan jó vacsorát.

El is mënyën a leánya, nem várja, hogy kecczër (kétszer) mondják. És
ismét elment az úrfinak a más boltjához és az úrfi mán az ajtóban várta.

– Ó be jó, hogy jösz, kedvesem. Jer be és válassz magadnak még szebb
öltöző gunyát, mind a más volt. Tiszta selyemből hogy legyen.

Oant választott a leány, hogy még hétszerte inkább megszerette az ő
kedvese.

– No most mán vesd le, hogy pakoljam be és vidd haza. És adok hozzá még
kétszáz aranyat, tedd a ládádba. Ne mondj semmit az öreg apádnak, hanem
megint készíts neki jó vacsorát.

No most oan jó vacsorát készített az ő atyjának, hogy még messze volt és
örvendett már örvendett az ő leányának, hogy olyan jó vacsorát
készített. Bémënyën az öreg és kérdi az ő leányától:

– Kaptál-é fiam jó munkát? S erre a leány igennel felelt.

– No leányom – mondá – holnap reggel, ha kiüzzük a disznyókat, csak még
menj el.

El ës ment az ő leánya harmadszor ës az ifiúr harmadik ruhaboltjához.
Itt már nagyon várta az ő kedvese s mondá:

– Most válaszsz magadnak aranyszínű gúnyát, milyent még szem nem látott.

Kapja magát a leány és oant választ magának, hogy mikor felvette, úgy
megszerette az ő kedvese, hogy ki se akarta ereszteni. De mégës azt
mondja:

– Vetkezz le, hogy pakoljam bé s mesze, mostan adok háromszáz darab
aranyat, vidd haza és tedd bé a mások mellé a ládába, mert én utánad
fogok jőni, hogy menjünk el a bálba.

Hazajött a szegény disznyópásztor, megérzi a sok jó büzüt, azt mondja a
leányának:

– Máma este még tán jobb vacsoránk lesz?

Történt abban a városban egy nagy bál. Meg volt híva a kereskedőnek ës a
fia és ő kocsit rendel, elküldi a szegény disznyópásztornak a házához.
Azt mondja:

– Öltözz fel abb a gunyába, a kit néked elsőben adtam.

Azzal felülnek a kocsiba és elmennek a bálba. Olyan szép küsasszony
volt, hogy mindenkinek szeme-szája tátva maradt. Húzzák a mozsikások, és
tánczba kerekednek. Kézről kézre veszik, mind a mennyi úgy szereti, hogy
mán a kereskedőnek a fia kiveszi onnan és a kocsiba ülteti és haza
mennek. Azt mondja neki, hogy ha még majd bál fog történni, még
kétszerig vele menjen el.

Úgy ës történt, még lőn egy nagy bál. Akkor ës kocsira ül és elhajtatott
a szegény disznyópásztorhoz. Azt mondja a leánynak:

– Most mán vedd fel, a kit másodszor adtam gunyát.

Felveszi a leány és oan szép küsasszony lett belölle, hogy oant még
életébe sohase látott. S most mán elhajtnak. Bémennek a bálba s minden
vendégnek a szeme csak a szép küsasszonyon volt. Most mán esznek és
vígan lakomáznak, míg a mozsikások húzni kezdik, és mindenki a szép
küsasszonynyal akarnak tánczolni.

– Megállj! – gondolja magában a kereskedőnek a fia – így nem jó ám a
dolog. Menjünk haza.

Megint kocsiba ülnek és haza mennek.

Most má megint következik a harmadik bál. Most mán azt mondja:

– Vedd fel, a kit harmadszor adtam neked, azt az aranyszínű gunyát.

Magára veszi, felöltözködik. Oan szép küsasszony lett belölle, hétszerte
szebb, mint máskor. Most mán esznek, isznak, vígan vannak, de mindennek
a szeme csak a szép küsasszonyon volt. Ott volt a király fia ës, úgy
megkedvelte, hogy azt mondja:

– Én ës elvenném magamnak nőül.

Megsejti a kereskedőfiú, azonnal kocsiba ülteti és hazamennek. Azt
mondja:

– Csak légy türelemmel, mert holnap meg foglak kérni apádtól.

Haza mënyën a kereskedőfiú ës, és az apjáék azt mondják neki:

– Jó volna fiam, ha megházasodnál. Néztünk ës ki leányt a te számodra
egy nagy herczegi családból.

A mire a legény bús és szomorú volt, s azt mondta:

– Én má néztem ki leányt az én számomra.

A mire kérdik az ő szülői:

– Kit néztél ki édes fiam?

– Éppen a disznyópásztornak a leányát.

– No azt mán nem hagyjuk, hogy megvedd (elvedd).

De a legény azt mondta, hogy neki nem kell más. Hanem úgy ës
beléegyeztek, mert nagyon szerették a fiút. Azt mondták, hogy a leányt
vigyék el egy más rokonukhoz, városba.

Másnap este két jóbarátja a legénynek és a legény beállnak a
disznyópásztorhoz, köszöntik és hogylétéről tudakoznak, a mire az öreg
nagyon megijedt, hogy még ilyen nagy úr nem jött bé a házba. Mostan
széket vesz elé és leülteti őket és kérdi a jó öreg, hogy miben
fáradnak. A mire a kereskedőfiú kijelenti áperté, hogy az ő leányát
kérné nőül magának. Mire az öreg azt felelé, hogy tán csúfolódnak az ő
leányával. Melyre a legény kijelenti komolyan, hogy ő már érte jött
volna. Az alatt a leány felöltözött abba a a szép gunyába, a kit elsőben
adott. Olyan szép küsasszony lett belölle, hogy az öreg is egészen
elbámult, hogy hát ezt a leány honnan kapta.

– De sebaj, ha úgy áll a dolog, édes leányom, legyetek az egymásé.

El ës vitték. Most mán kocsiba ültették a szép leányt és elvitték egy
atyjafiához, onnét vitték a kereskedői nagy kastélyba.

Tőlt-múlt az üdő s a gazdag kereskedő meghalt, csak a fiú maradt. A
fiára maradt minden gazdagság és kereskedés. Boldogul ës éltek az ő
szeretett kedvesével, hogy mindenki irigyelte az ő jó életüket.

Egyszer útra kelt a gazdag kereskedő, hogy portékát vásároljon az ő
boltjába. Ez alatt az ő nőjére bízza a boltokat s elindul, hogy
vásároljon. Elbúcsuzott az ő nejétől, de mikor elindult, az ő nőjét
terhesen hagyta.

Ez alatt egy hunczut zsidó a kereskedőhöz ment és mondá:

– Mibe kötelezed magadat, ha én feleségeddel élek.

Azt mondá a kereskedő, hogy:

– A három boltom és a kastélyom mind a tied legyen és én neked
legaljasabb szolgád fogok lenni.

Má most meg volt kötve azzal, a mit a kereskedő mondott, és elindult a
sok szekérrel, hogy portékát vásároljon.

Ezalatt az ő nője fiat szült, és a zsidó szövetkezett a bábával, hogy ő
egy üres ládába béfekszik, a kin likak vadnak, és a bába kérje meg az
asszonyt, hogy azt a ládát vihesse bé, a hol ő hál. Ezennel a bába kéri
a kereskedőnét, hogy engedje meg, hogy a ládát vihesse bé, mivel ott sok
portékája van és az ura részeges, könnyen kivehetne belőle valamit, hogy
ide tenné be, a mit a kereskedőné szívesen meg ës engedett, No most mán
béviszik a ládát és oan helyré viszik, a hol ő mindent láthat.

Estére levetkezik a kereskedőné meztelenre, s meglátja, hogy a bal
csöcsü alatt vagyon egy sümölcsü (szemölcs).

No, gondolá a zsidó: Jó, hogy ezt megláttam.

No most mán lefeküdt a kereskedőné és első álmába elaludott. S a zsidó
kijött a ládából, elvette a fehér zsebkendőt és a jegygyűrűt, és szépen
eltakarodott.

De azonban érkezik meg a hír, hogy jő a gazdag kereskedő a sok
portékával. És a zsidó elejébe mënyën, azt mondja neki, ismeri-é ezt a
zsebruhát és ezt a jegygyűrűt, a melyen a kereskedőnek a neve volt.

Egészen megváltozott má most a képében és mondá:

– E még nem elég jegy.

Mire a zsidó azt mondta, hogy még a bal csöcse alatt van egy sümölcsü.

– No má mostan meg vagyok verve – mondá a kereskedő.

Hazament és a feleségét egy ládába bézárta és a tengeren leeresztette.
No most a tenger vitte egy dararabig, míg kifogták a halászok. Hagyjuk a
kereskedőt, hogy szolgálja a zsidót.

No má most az asszonyt a tengerből kifogták a halászok, orvost híttak és
azonnal életre hozták. S kérdi a halásztól, hogy ő hol van, mert mán
egész más országban volt. No má most megköszönte az ő jótevőinek az ő
szabadítását és elindult, hogy menjen hazafelé.

De egy mezőn kellett keresztül menjen, a hol száz tolvaj volt. No má
most ő mit tegyen, mert elfogták a tolvajok. És a tolvajok kapitányuk
megszerette. Azt mondá:

– Asszony, te itt fogsz maradni véllem!

De megengedte, hogy künn az ajtó előtt sétáljon.

Mi jutott eszébe az asszonynak? Egy faoszlopot felöltöztet, mintha ő
volna, és megindul hazafelé. A tolvajok vígan esznek, isznak, hogy az ő
kapitányuknak olyan szép asszonyt tudtak szokotálni. De az asszony már
messze elhaladt egy erdőbe.

Csodák-csodája, hát mit lát álmában? Egy öreg ősz ember odament és azt
mondja neki:

– Kelj fel, nem messze innét e fa mellett van egy forrás, kinek oly
csodás ereje van, hogy mindenféle szembetegséget meggyógyít. Itt van egy
korsó és töltsd meg, vigyed magaddal, nemsokára nagy szerencséd vár
reád.

Úgy ës tett az asszony. Felkelt s úgy találta, a mint az öreg ember
mondta. Megtalálta a forrást és merített egy korsóval, és ment, míg
elért egy nagy városba, a melyben a király lakott. És ottan a királynak
a leánya nagy szemfájós betegségben volt. A király kihirdette, hogy a ki
leányának a szemét meggyógyítja, a leányát és fele királyságát adja
neki.

Meghallja ezt az asszony és vëszën magának orvosi gunyát, jelenti a
királynak, hogy ő volna egy orvos, a ki a leányának a szemét megjavítaná
(meggyógyítaná). Erre a király nagyon megörült és jutalmul a fele
királyságát és a leánya kezét igérte.

Az asszony most a leányt egy külön szobába vezette, háromszor abból a
vízből megmosdatta és mindjárt megjavult (meggyógyult) a királyleány
szeme. A király annyira megörvendett, hogy vivátot ës lövetett, hogy
éljen a jó király. De ő ezt el nem fogadhatta, hanem azt mondá, hogy
neki van felesége, adjon a király, a mit a szüve kíván.

Most mán a király a legvitézebb huszáraiból négyszáz huszárlegényt
rendelt, s egy kocsit aranynyal. Úgy hajtottak most a városba, a hol az
ő urának a kastélya volt, a melyben egy zsidó lakott most.

A zsidó elejükbe ment és nagy alázatossággal béereszti a katonákat és az
orvost vagy tisztet, mert olyan, mind egy kapitány, olyan volt, bé az
első szobába. És a hogy kitekint az ablakból, meglátja az urát nagy
bocskorosan és rongyosan, hogy hányja a ganyét az istállóból, a lovak
alól. Kérdi a zsidótól, hogy ki volna az az ember?

A zsidó azt mondja:

– Az egy hányódó rossz szolga.

– De hogy is jutott hát a kastélyhoz? – kérdi.

A mire a zsidó mondja:

– Fogadásból nyertem.

No má most azt mondá az asszony:

– Hívja be azt a szolgát nekem.

A mire a zsidó nagyon meg volt ijedve, de mégës csak bé kellett hogy
hívja azt a szolgát.

Bémënyën a szolga és kérdi most a felesége, de ő nem ismerte:

– Jó ember, ez egykor, ez a kastély, úgy hallottam, a magáé volt. Hát
hogy került ennek a zsidónak a birtokába?

A melyre ő mondá:

– Fogadást tettem ezen kereskedő zsidóval, és azt mondta, hogy ő a
feleségemmel hál és én odaigértem a boltjaimat, a kastélyomat, minden
gazdagságomat, és én neki legaljasabb szolgája leszek. Úgy volt a
fogadásunk kikötve, s én egykor megérkeztem a portékáimmal a város
végére s elémbe jött és a zsebruhát és a jegygyűrűt, a kin a nevem volt,
megmutatta, és én mondám, hogy ez még nem elég, és ő akkor mondá, hogy a
bal csecse alatt még egy sümölcsü ës van. Akkor mán egészen hittem neki.

Akkor a felesége kibongolja az ő lájbiját s mutatja mind a kettőnek s
mondja a zsidónak:

– Hált-é velem?

Jó két pofot adott a zsidónak, s az urának ës, mire a zsidó egészen
megvallotta, hogy vele nem hált, s hogy mesterségből tette. S úgy
megharagudott az asszony, hogy felakasztatta a zsidót. Ott minden
vagyonukat kezéhez vette s boldogan élnek ma ës, ha meg nem haltak.

_(Lukács István, Pürkerecz.)_



23. Az ágy alá esett gyűrűs ujj.

Volt egyszer egy király a feleségével s egy leányával. Ez a királyleány
nagyon szelid volt. Csak az az egy volt, az anyja nagyon őrzötte, hogy
ne menjen akárhova. Egykor odament két királyleány s hivták, hogy menjen
el véllik sétálni. A királyné gondolkozott, hogy vajjon elereszsze, vagy
ne ereszsze. Az a más két királyleány erősen biztatták az anyját, hogy
jó helyré mennek s visszajőnek, de elvezették messze egy erdőbe. A mint
mennek, mendegélnek, elfáradott a királyleány. Leültek, az álom
megütötte s elaludt. Az a más kettő irigyek voltak rëa; ott hagyták
aluva s eljöttek.

Mikor megébredett, hát már este felé volt. Búsult, hogy má most ő
hazamenne. Megindult s ott az erdőben látott ő egy szép házat, s
bátorkodott, s elment ahhoz a házhoz. Ott volt egy öreg szakácsné.
Mondta az az öreg szakácsné:

– Jaj fiam, hogy bátorkodtál ide jőni, mert itt tizenkét tolvaj lakik.

Akkor tanította az az öreg szakácsné, hogy menjen bé a közepső szobába,
bújjék bé az ágy alá. S ő elment, mert bátor volt. Bénézett az első
szobába ës, hogy ott mi van. Ott látott mindenféle szép küsasszonyi
gunyát, királyi gunyát, mindent. Ott volt egy oldalszobácska ës,
bénézett oda ës, hát ott látott mind küsasszonyfejet és emberfejet.
Akkor megirtózott, kijött abból a szobából s az ágy alá bébújt. Ő
gondolta magában: Isten velem!

Akkor jöttek három királyfiforma, de csak azok a tolvajok voltak. Vittek
egy küsasszonyt, aval úgy bántak el, hogy ő egészen megijedett. Levágták
a fejét, de elsőbe levették róla a szép öltözetet. Volt egy szép arany
gyűrű, az az ujjában volt s a neve rëa volt vágva. Nem tudták kihuzni
azt a gyűrűt az ujjából s úgy levágták, hogy az ágy alá bészökött oda a
királyleány mellé. Akkor nagyon megijedett, hogy ott kapják. Akkor
mondta az egyik:

– Azt az ujjat fel kéne venni.

S mondta a másik:

– Van rëa üdő, holnap ës megkapjuk.

Akkor ettek, ittak azok a tolvajok, azután lefeküdtek s aludtak. Még
abban az ágyban ës volt egy, amiik (a melyik) alatt volt az a
királyleány. A mikor elaludt, a leány felkőlt, azt az ujjacskát elvitte,
s úgy elutazott vélle. Akkor ő hazament reggelig.

A királyné s a király nagyon megörvendett, hogy hazament az ő leányuk.
Akkor elbeszélte az ő sorsát, hogy ő hogyan járt. Akkor az édes apja, a
király, hogy hallotta, hogy a leány mit beszél, mondta, no ő csinál egy
bált s ad ételt, italt, a kik oda mennek. De azok a tolvajok béjártak a
városba, a leányokhoz, még kérték ës feleségnek. No most azt számította,
hogy csináljon ő egy olyan vendégséget. Azok a tolvajok olyan királyi
gunyában jártak, s meghítták azokat ës abb a vendégségbe. Amind az
asztalhoz ültette őket, hát ültetett egyik felől ës egy csendőrt s a más
felől ës, körbe vétette azt a tolvajt. S akkor több népet is oda
gyüjtött.

No már most ettek, ittak, mert volt mit. No most, mikor jól laktak,
akkor mondta a király az egésznek, mindegyik mondjon egy mesét el, hogy
teljék az üdő. Mondta az egyik, a mit tudott, s a más ës, a mit tudott.
No egykor rëa jött a sor a királyleányra ës, hogy mondjon. Akkor a leány
azt mondta, hogy ő nem mond mást, mert ő csak álmot mond. Kezdette
mondani itt a történetet álomnak. Mondta, hagy ő álmában azt látta,
elment a két kisasszony barátjaival az erdőbe sétálni s az ő jó barátjai
irigységből ott hagyták az erdőben. Ő elaludt, ott maradt az erdőben, s
látott egy szép pompás házat, márványköves udvara volt. De ő álmában
olyan bátor volt, hogy ő bément abba a szép szobába, ott az öreg
szakácsnét megtalálta s az az öreg szakácsné jobban megijedett, mind ő.
Most a szakácsné kérdezte:

– Hol jársz fiam?

Panaszolta, hogy eljött két barátnéjával s most este lett. A
szakácsnénak megesett a szüve.

– Menj, fiam, a közepső szobába, oda búj belé az ágy alá.

Ekkor az a két tolvaj irult-pirult, mert odabeszélt az a kisasszony. – Ő
bément a szobába s ott látott csupa emberfejet s kisasszonyfejet. Akkor
bénézett más szobába ës, s látott szép királyi gunyát s kisasszonyi
gunyát. Ekkor hallott egy jövést, de ő azt álmotta (álmában) látta, s
bébújt hamar az ágy alá. Ez alatt bévittek egy királyleányt, levették
róla a szép gunyáját, levágták a fejét, levágták az ujját a gyűrűvel. –
Most a két tolvaj nagyon elsárgodott ott az asztalnál. – Az ujj
bészökött hëzza az ágy alá a gyűrűvel. Akkor felkiájtott s kivette a
gyűrűt a zsebéből:

– Itt az ujj a gyűrűvel!

Most a király felszólott a csendőröknek, hogy kardot kell rántani s
fejét kell venni annak a két tolvajnak. Akkor, azt a kettőt hogy
eloltották, megüsmerték azt az ujjat a gyűrűvel, hogy kié. Mostan híre
futamodott, hogy hol vannak azok az elveszett küsasszonyok. No akkor
kocsira ültek s elmentek abba a szobába, az erdőbe. Ottan még a
szakácsnét ës levágtak és lófarkra kötötték, hogy mért nem tett előbb
hírt, hogy milyen rablás vagyon ott.

Im máig ës örvend a király, hogy milyen bátor küsasszonya volt. Sokan
örvendettek, hogy azokat a rablókat elpusztították a királyleány után.
No ezek máig mind élnek, ha meg nem haltak.

_(Rab Ilona, Pürkerecz.)_



24. Oktáviánus császár.

Volt egyszer egy császár, ezelőtt ki tudja mikor, Oktáviánus császár. Az
azt hitte, hogy mán nincs isten. Mindig azt mondotta, nállánál nagyobb
isten nincsen a világon. Egyszer elment, hogy fërëdjék a fërëdőben.
Mikor levetkezett s bément a fërëdőbe, a vízparton hagyta a gunyáját s a
lovát. Míg ő ott fërëdëtt, addig az angyal odament, felöltözött a
gunyájába s felült a lovára, elment haza a császárnéhoz.

Mikor kijött a vízből, látja, hogy nincsen gunyája. No hát már most mit
tegyen csórén a császár? Nem volt mit csináljon a császár, azt gondolta
magában, elmënyën csórén ës haza. No hát nem eresztettek bé a kapun,
mert hiába mondta, hogy ő a császár, nem hitték el, mert meztelen volt.

De az angyal benn volt. A gunyájába felöltözve ëppeg olyan volt, mind a
császár. Azt mondta a császárné, hogy vegyék el a kolbácsot s verjék
meg. Verték és űzték, de nem akart elmenni, mert azt mondta, hogy ő a
császár, megmutatta a gyűrűt az ujjába. Hát az angyal béhívatta s
odaadta neki a ruháját. Azt mondta, hogy azért tette vélle, hogy mért
fuvalkodott fel. Hát azt kérdezte tölle, hogy ezentúl még fogja mondani,
hogy nincsen isten más, csak ő?

Úgy alázta meg magát, nem volt többé oan gonosz. Az angyal eltünt s ő
megint megmaradott a házba. Még máig ës él, ha meg nem halt.

_(Plockuj Mihályné, Pürkerecz.)_



25. A kicsi kígyó, a macska és a féreg.

  Volt egy árva gyermek, neki csak anyja élt.
  Küldi két krajczárra eczetért a fiút.
  Hozának egy macskát megverték a fiúk.
  – Adjátok a szegényt nekem
          – Mit adsz érte
  – Édes anyám küldött két krajczárra eczetért,
  Egyiket nektek adom.

          Viszi haza a macskát,
  Anyja jól megverte: ennek is kell enni!
  – Felit adom macskámnak! iszë fiatal még!
  – No te akkor étlen maradsz.
          – Béosztom magamat.

  Elküldi az anyja négy krajczárra sóért.
  A fiúkat találja. Hoznak egy kis kígyót,
  Essze van rongálva.
  – Ne bántsátok szegényt, adjátok nekem!
  – Igen, van ës mivel megvedd ezt a kígyót!
  – Anyám adott négy krajczárt, hogy vegyek sót. Kettőt
  Nektek adok érte.

  Haza viszi a kis kígyót.
          – Hát ezt miért hoztad?
  – Látod anyám, fiatal még. Még valami lesz belőle.

  Elküldi az anyja öt krajczárra pálinkáért.
  Hozának egy férget (egeret), ëssze van rongálva.
  – Adjátok nékem a férget, ne bántsátok!
  – Igen, van ës mivel megvedd ezt a férget!
  – Hiszëm a csak kicsi állat!

  Haza viszi a férget.
          – No most van mit táplálj!
  – Hadd el anyám, majd béosztom én magamnak.

  Mindennap ëtt a fiú. Azoknak ës adott
  S még maradt neki ës. Felnőttek mind hárman.
  Azt mondja a kígyó:
          – Menjünk el apámhoz.
  – De hogy merre menjünk? – azt mondja a fiú, –
  Utat ki mutat meg, te csúszó és mászó?
  – Hadd el kicsi gazdám, az én fejem útmutató.
  Én feltekeredem a te nyakacskádra.
  A merre a fejem, hogy előre mutat,
  Arra szegődjél csak, mert mi így elmegyünk.

  Úgy ës tesznek ketten, elmennek szépecskén.
  A kígyó előre nyujtogatja fejét,
  Lába viszi őtet, merre kanyarodik.
  Mennek, mendegélnek, egyszer csak elérnek
  Egy nagy sürüségbe. Azt mondja a kígyó:
          – Engedj nekem fiam,
  Mert én most, én téged megtanítlak hogy járj.
  Mënünk az apámhoz, nagy bazsilikushoz,
  De vigyázz magadra, mert ő örömében
  Mindjárt elnyel téged, de megint visszavet
  Kérdi tőled, mit kérsz? igér néked mindent,
  Ezüstöt, aranyat, mindenféle kincset,
  De néked, gazdácskám, legyen annyi eszed:
  Ne kérj gazdag kincset, kérd a varázsgyűrűt.
  – Te kígyó, mi van abban?
  – Abbizën gazdácskám, amit te felgondolsz,
  Rögtön megtörténik. A nyelve alatt van.
  A bazsilikusnak, az édes apámnak.
  Igaz, rosszul (rossz szívvel, nehezen) adja, de te ne hogy tágíts,
  Oda adja minyát, ahogy engem meglát.

  Úgy ës tëszën a fiú, semmit se tágított.
  A nagy bazsilikus a fejét kidugja
  S azt mondja:
          – Nem adom, nekem legfőbb kincsem.
  – Add át édes apám, mert fiad még jobb lesz.
  E nevelt fel engem, az édes gazdácskám.
  – Mesze, itt van nohát! De ezzel csalódol.
  Tudom, hogy megcsalnak vélle egyszer-kétszer.
  De vigyázz magadra, viseld gondját ennek,
  Mert biz e jó szerszám!

  Haza megy a fiú az édes anyjához.
  Rozzant kis hajlék volt, a mibe belépett.
  Gondolta meg magát:
  – Most már én magamon immá segíthetek.
  Szép ház áll ott szembe, abban egy szép leány,
  Annak volt (talán: van) egy kedvese, a vörös kapitány.
  Nohát állj meg leány, én viszlek el téged,
  Nem a veres kapitány!
  Gondolja meg magában:
          – Ez a mű küs házunk
  Legyen külömb, mind a veres kapitányé,
  Még ötszöriziglen. Gyűrűm nyelvem alatt,
  Azt ez megteheti.

  Reggelre virradnak, hát van egy palota,
  A kin az embernek szeme-szája elállott.
  S a fiú különb volt, mind egy ezëredës.
  Anyja álmélkodik, hogy szemét kinyitja,
  Nem tudja, hogy hol van.
  – Fiam, hol lehetünk? Hisz ez bárói ház.
  – Nem anyám, csak nyugodjál! Nekem van egy gyürűm;

  Poroncsolj csak kávét, értsd meg, rögtön hozzák!
  Úgy tesz öreg anyó, rögtön, mindjárt hozzák.
  Van cseléd tizenhat, madarak a gángba
  Énekelnek, fütyörésznek.

  Meglátják ott szemközt:
          – Hej az a kis kunyhó
  Milyenné vált! Ötször nagyobb mind a miénk!

  De kiáll a fiú. Nem ës az a fiú,
  Gondolják a többiek. Jó reggelt kivánnak.
  – Édes fiam hogy vagy?
          – Én bizony jól, szomszéd.
  – Látom, hogy jól vagytok, de ennyi kincs honnét?
  – Nekem van, nekem van, mert a mit gondolok,
  Mindjárt megtörténik.
  – Jaj, édes fiam, igen szépen kérlek,
  Ez a mű szép házunk legyen mind a tiétek!
  – Igen, szomszéd, igen, csak egy a kérésem:
  Leányát adja nékem.
  Velem boldogul él, megviseli magát.
  – Nohát, nohát, nohát, csapjunk mű egy csudát!
  De a mit én mondtam, történjék meg mindjárt.
  Azonnal átadom a leányt én néked.

  Elalusznak szépen, hát különb palota van
  Ellenben szomszédnak.
  Megy által a fiú a jó szomszéd úrhoz.
  – Én megtettem apám, a mit maga kérdett (kért),
  Most én kérdem magát, adja át a leányt.
  – Nohát édes fiam, rögtön megkeresem.

  A leány csak nyúzva mënën a legényhez,
  De kedvet jót mutat, s összepárosodnak.
  No vërës kapitány, most te mit gondolhatsz?
  Úgy vagy mind a korró a mező közepén.
  A leány ës vissza húzná a fejét
  És kibújna a nagy gazdag palotából,
  De mégës gondolja:
  – Talám jobb, meghúzd a fejedet egy kicsit,
  Mig az üdő érkezik, amely megszabadít.

  Egyszer a többek közt férje jól békáfol.
  Kérdezgetni kezdi:
          – Miféle dolog ez,
  Hogy a mit te gondolsz, rögtön megtörténik?
  – Édes fiam ne bánts, mert ha én kimondom,
  Tü az én fejemet mindjárt megbántjátok.
  – Nem úgy fiam, nem úgy, mond csak el rendibe,
  Hiszëm a te jó nőd talám nem árul el?
  – Nem hiszek én néked, mert biz te csalfa vagy,
  Kétszintséggel kivájsz töllem mindeneket.
  – Óh én édes férjem, nem bántalak téged,
  Mondd ki csak hamarébb, nem lesz bántásodra.
  – Asszony, asszony, asszony, a fejemet bírod.
  Kimondom hát mégës, legyen a te károd.
  Van egy varázsgyűrűm az én nyelvem alatt,
  A megcsinál mindent, a mit én gondolok.
  Hanem azért fiam, édes feleségem,
  Miattam te, míg élsz, boldog lehetsz örökké,
  Csak nőnek nem hiszek, mert te káromra jársz,
  Te vërës kapitányt még most ës szereted.
  Ha kikapod töllem, én rögtön mehetek,
  Földönfutóvá én azonnal válhatok.
  – De én, édes férjem, téged nem árullak.
  Éltessen az isten sok számos éveken,
  Hogy boldogan éljünk családunk körében.
  Hozd bé hát a kávét, Furuzs, aztat kérdem,
  Csináld meg az ágyat, édes szobalányom.
  Lejárt már az üdő, kilencz felé vagyunk,
  Nyughassunk békével, míg majd felvirradunk.

  Lefeküsznek szépen s kezdenek játszani
  Az a fiatal pár, egymást csiklandani.
  Addig csiklandozza a nő az ő férjét,
  Míg a varázsgyűrű kiszökik helyéről
  S egyet nagyot koppan.

          – Hadd el édes férjem,
  Csak a kemenczéről, csak a gyórtyatartó.
  A macska elfutott, az ütte le onnat.
  – Nem úgy asszony, nem úgy! Itt valami történt.
  Mondám ugyebár, hogy fejemet elteszed?
  Vedd fel szépen, vedd fel, addsza ide nékem
  Azt a varázsgyűrűt, mert az az én kincsem.
  – Néked én drágább mindeneknél vagyok,
  Hadd a gyűrűt nékem, próbáljam meg én ës.
  – Legyen hát a tiéd, de csak károdra lesz.
  Tudom én jól, hogy ti mostan elteszitek,
  De van még egy macskám és egy kicsi férgem,
  Visszahozzák azok, ne féltsen engemet.

  Azzal elalusznak. Mikor megvirradnak
  Az asszony s a fiú – a régies kunyhó!
  Úgy maradtak szépen, mint volt régi időn.
  A fiú megtudta, hogy ő meg van csalva;
  Nem volt mit csináljon, – az idő sorra jár.

  A nő vërës kapitánynyal szegődött el szépen.
  Gyűrű hatalmával oczeán tengeren,
  Nagy oczeán felett, egy vár lánczon függött:
  Vërës kapitány és a nő benne éllëtt.
  A fiú megtudja, hogy hova ment nője.
  Kérdi a macskáját:
          – Nohát édes macskám,
  Tám megöregedtél? Legyél segítségül
  Az én bajaimban.
  – Csak ne búsulj gazdám! Meg-megindulhassunk,
  De háromiziglen meg kell hogy mi térjünk,
  Mert a nagy óczeán hobokkal van teli.
  De mit ës nézünk, mit! Még vagyon egy férgünk,
  Vigyük el gazdácskám, hátha hasznát veszszük!

  Elindulnak hárman, mennek, mendegélnek,
  Oczeán martjára sötétben érkeznek.

  Azt mondja a fiú:
  – Óh édes jó macskám, már most mit csináljunk?
  Arany függő várhoz, hogy mi eljuthassunk?
  Adj tanácsot macskám, el vagyok búsulva
  S nincsen honnan várjak segítséget, nincsen.
  Előttem csak a víz, szinte közepéig,
  Arany függő várnak lombja odaérik.
  – Nem úgy gazdám, nem úgy! Én téged tanítlak,
  Próbáljunk csak úszni.

  De meg kell térjenek, nem tudnak evezni.

  Fonnak ők egy jászjot (jászolt), azon megpróbálják,
  De csigojavessző vizet átereszti.
  Vissza kell térjenek, nem akarnak halni.

  Megint tanácskoznak mi tévők legyenek.
  – Hadd el édes gazdám, – a macska azt mondja –
  Mert én kisegítlek.

  Közel volt a nádas, fonnak ők egy gyékényt,
  Azon próbálnak hát arany várhoz jutni.
  Nem lehet, nem lehet, a nád gyenge, hajlik,
  Vissza kell jőjenek egészen a martig.

  – No macskám, no macskám, édes kicsi macskám,
  Adj tanácsot mostan, mert a szüvem reped.
  Elére most végem, segíts rajtam, kérlek.
  – Megmondtam, ugyebár, édes kicsi gazdám:
  Háromszor kell térni, negyedszer próbálni!

  Elmënyën a macska a nádasba vissza,
  Mondja a gazdának:
          – Édes jó gazdácskám!
  Köss egy kéve nádat, ülj rá mint lóhátra,
  Lovat szoktad ülni. Végy ölödbe engem,
  Férget kebeledbe, itt (így?) tám elmehetünk
  Függő várhoz érve.

  El ës érték szépen a nagy függő várat,
  Arany lánczon függött óczeán közepén,
  Vërës kapitány ott benne büszkén élhet,
  De most ostromolják, csellel mit tehetnek.

  Tanácskoznak szépen. Azt mondja a macska:
  – Várjuk el setétig, akkor mán tehetünk,
  Amit nékünk tetszik.

          Azt mondja a féreg:
  – Biz jól gondoltátok, mert én akkor teszek,
  Mit tű nem ës tudtok! Kirágom az ajtót.
  Egy kis likat rágok, a hol én béférek.
  Ajtót nyitok nektek, tű ës béjöhettek,
  Csakhogy csúszva s mászva, léptetek ne hallszék.
  Ajtó csikorgása töllem nem hallatszik.
  De mi ott, ne! mi a? Talám bors, paprika?
  Farkom ës van hátul? Van víz ës? – Bémártom,
  Ugrok egyet elől, bé a paprikába,
  Azután én sóba, borsba, egybe-másba!
  A farkamat így én jól megvastagítom,

  Veres kapitánynak száján végig húzom!
  Ptüsszent egyet-kettőt, még hurut is tölle,
  Édes jó gazdácskám: Varázsgyűrű mesze!

  – Jól van férgem, jól van, e kellett én nékem.
  Már most nem búsulok, itt van az én kincsem!
  Gondolja magában:
          – E függő palota
  Aranyos lánczostól, minden szerszámostól
  Távozzék most vissza az én kis kunyhómra.
  A veres kapitány, az én csalfa nőm ës
  Vélle együtt vissza. Aludjanak szépen,
  A hol most alusznak, míg áthívom őket,
  Az ő apját s anyját. Csalfaságnak vége,
  Eltörött a lába!

  Azt mondja a macska:
          – Hadd el, hadd el, hadd el,
  Majd meglátják őtet! Eljő édes apja,
  Ez a csalfa nőnek egyet rittyent kettőt,
  Az álom kiszökik a nőnek szeméből.

  Azt mondja az apa:
          – Hát te mit csináltál?
  Nem megmondtam néked, hogy ne kelljen kettő?

  A veres kapitány a veszélyre felkel.
  Megfogja a fiú, nyomban megnyuvasztja,
  A macska ës szökik, torkát megszakítja.
  A nőt vitték, vitték, óczeán martjára,
  Onnan elvitték őt egy nagy szigettájra,
  Egy kis burdét ástak a csalfa nő számra,
  Ott hagyták őt szépen – ezt megérdemlette.
  Csalfaságnak bizën ez mindig a bére.

  Nem hazudtam én se, mástól hallottam ës,
  Én mástól hallottam, bocsássatok tű ës.
  Arra kérlek tüktököt, higgyétek el nékem,
  Mesémnek itt vége.

_(Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)_



26. A megvakított óriás.

Vuot ëcczër, hól nem vuót, hetethiét órszágonn ës túl vuót, miég az
uópërëncziás tengërënn ës túl vuót, hól a kúrta fârku malacz túrt, vuot
ëcz szegény embër. Annak nem vuót sënkije, csak ëgy nëhán juha és három
gyêrmëke. S a juhok szaparottak, s ëcczër aszt határoszta az öreg embër,
hogy êlmënnek az êrdüőbe s ott ety kicsi ësztënát csálnok.

Ecczër, mikor a merëndéjik elfogyott, aszonta az öreg embër:

– Fiaim, ién êlmënyëk haza, hogy hozzak merëndiét, s mikor estve lëssz,
tű fejjétëk mëg a juhokot s csájjotok turuót, mim máskór szoktunk. De
jakárki këjájt, ne szójjatok sëmmit, ne këjájcsatok ki ja házbuól.

De ja fijúk nem târtották mëg. Ecczër, mikor este lëtt, hajják, hogy
valaki jasz këjájcso: hëhëhé! S a lekküssebb fijú monta eleget:

– Ne këjájcson ki bácsi, met apó aszonta, ne këjájcson sënkinek.

Akkór (az idősebbik) mëkszitta a küssep fijút, s akkór miék hâlnak ëty
këjájtást mëssze az êrdüőbüől, s akkór kikëjájtott a közepsüő fijú jës.
S hát ëcczër lássák, hogy ëgy nagy uórijás embër jő, nyiccsa ki jaz
âjtuót. Akkora nagy vuót, hogy elik tudott biébúni az âjtuón.

Nohát akkor aszonygya az uórijás:

– Fijajim, jêrtëk velem, űjzétëk a juhokot!

A fijúk busúltak, de úgy ës mënni këllëtt utánno. Hát biéjérnek ëgy naty
kővárbo s ott miég annyi ju vuót, hogy az udvar teli vuót, s abba
biéjüsztiék a juhokot.

Nagy vaslakatval lezárto a kaput az uórijás, hogy ne tuggyanak kijőni, s
akkór biémëntek a házbo s az uórijás lefekütt s fëltëtt egy nagy-nagy üs
vizet s aszonta:

– Mikor ez igazán fëlfő, küőccsetëk fël ingemët.

A legnagyop fijú fëlküőtötte s akkor az uórijás a fijút ëcczëribe
mëkfórászto, a legnagyobbat, és mëgëtte. És esmiég fëltett egy üs vizet,
és miég asz monta, mikor az ës fëlfüő, akkor miég küőcsék fël üőt.

S mos fëlküőtötte a közepsüő fijú az uórijást, s eszt ës mëkfórászto s
mëgëtte.

Mikór miék fëltëtt egy üs vizet, a lekküssebbnek monta, hogy üőt küőccse
fël. De jez nem küőtötte fël, hanëm mikor a viz igazán füőtt, akkor az
uórijásnok a szëmit kifórászto.

Mos fëlküőt az uórijás, s kereste a fijút a szobábo. De ja fijú mind a
padok alatt bújkált el, hogy a kezit ne tëgye rëja, hogy mëkfogja. S
kinyitta az uórijás az ájtuót s kimënt az udvarra, s:

– Mëgájj, te haszontalan gyêrmëk, mâj mëkfoglak ién tiéged!

S kinyitta ja naty kaput s kijólvasta a juhokot ëggyenkint, s asz
mondotta:

– Te utójjáro benn foksz maradni, s akkór mëkfoglak tiégëdët s
mëgëszlek.

Míg az uórijás a juhokot ólvasta, ëgy bêrbiécs mëgmaradott, s a fijú
mëgőlte ja bêrbiécsët. S annak harangja jës vuót, s akkor a fijucska
fëlvëtte ja bêrbiécs büőrit a hátáro s úgy mënt ki ja kapun. Az uórijás
aszt hitte, hogy a bêrbiécs e, s miég juól mëgverëgette ja hátát. Nem
gondólta, hogy a fijucska.

Most a fijú elüszte a nagy serëg juhokot az apjánok. Mikor ëgy darabig
üszte, akkor a bêrbiécsbüőrt levette (levetette) a hátáruól. S az
uórijás kérte, hogy ájjom mëg, hogy a fiúnak aggyon ëggy aranygyürüt. A
fijú nem mêrte êlvënni, met fiélt, hogy mëkfogja jaz uórijás. Aszt
monta, hogy tëgye le ëty tőrsökre, s onnan üő mâjd êl fogja venni.

A fijú êlvëtte, biédukta az ujjábo, s akarmêre mënt a fijú, mind aszonta
a gyürü:

– Ere, vak embër, êre!

S a vak embër mindég a nyomábo vuót a fijúnak, hogy a gyürü hítta. Mos
mi csinájjon a fijú? Nem tutta kivënni ja gyürüt az ujjából. Pruóbálto,
eleget pruóbálta, de nem akârt lejőni. No levákto az ujját, biévette
(bevetette) ëty feneketlen tuóba. S a gyürü ott ës mondotta:

– Ere, vak embër, ëre!

S az uórijás ës biémënt a feneketlen tuóba a gyürü után s odaveszëtt.

A fijú elüszte ja sok juhot az apjánok s elbesziéllëtte, hogy üők hogy
jártok az uórijásval. Az apja örűlt, hogy bár mëgmaradott a lekküsebb
fija, met aszt legjobban szerette. S miég májég ës mind őrvennek a küs
fiávól, ha mëg nem hóltak.

_(Kajcsa Anna, Pürkerecz.)_



27. Hogyan nyerte el a szegény csobán a császár leányát.

Hát volt egyszer, hol nem volt, volt egy öreg csobán, és annak volt egy
kis gyermeke. De ezt a törökbúzaföldön találták, nem volt sem apja, sem
anyja. Annyira felnevekedett, és elindult az országba. Gondolta magában,
hagy hát valahol tanyát kap. Elindult s vándorolt. A mint vándorolt, hát
eltalált egy királyhoz. A király azt mondta nékie, van néki egy ezüst
birkája, s ha ő aztot megőrzi, akkor a három leánya közül a
legküssebbiket, vaj a melyiket szereti, néki adja. De úgy szegődtek,
hogy egy éven átol megőrözze a birkát. Azt mondta a csobán, hogy minden
bizonynyal ő megőrzi a birkát, csak hogy néki adja azt a leányt, a
melyiket ő szereti. Azt fogadta az öreg király, hogy neki adja. Azt
mondta a csobán, ő megőrzi a birkát.

Volt a királynak három ezüst erdeje és három arany erdeje és akkor
minden esztendő csak egy napot szolgáltatott, és a három esztendő csak
három napból állott. Volt neki egy szamara, s egy furulyája, de annak a
furulyának oan értelme volt, hogy még az ág ës tánczolt, a mikor fújta.
De azt az öreg király nem tudta, s elküldte az ezüst erdőbe.

Volt az ezüst erdőben egy híd, melyik alatt egy víz folyt le. Mihelyt a
hídon átolért, minyát a boszorkány, a tizenkétfejű sárkány tüzet fútt
feléje. Kezdette mán a subája szőrét pergelni. Azt mondja a csobán
magában:

– Na, héj gyilkos teremtette, minyát kijátszasz véllem. Beléfuvok én a
furulyámba!

Elévette a kis furulyáját, belefútt. Mihelyt bele fújt, a tizenkétfejű
sárkány azt mondja neki:

– Majd elbánok én vélled, te hunczut gazember. Majd fújod, míg a suj
mëgëszën.

De mán annyira, hogy egy fél felűl lepergelte a bajuszát. Azt mondta a
juhász magában:

– Minyát elbánok én veled, a hogy kedvem tartja.

És elkezdett furulyázni. Elsőben is elkezdette a lassu csárdást.
Lassacskán fujogatta, de sokáig. De a csobán nem valóban, csak tréfából
fújta a furulyát. Látja a csobán, hogy a tizenkétfejű sárkány csak
komédiából tánczolja ezt. Eléveszi a tizenkétrészű csárdást s fújja
hármoslag, hogy a sárkány lelke szakadtából tánczolja tovább. Azt mondja
a sárkány a csobánnak:

– Majd fújod te, míg az ördög elviszen, vaj megállasz (elfáradsz).
Többet nem fújod a furulyádat.

Gondolta a csobán magában:

– Majd elállasz te! Ha minyát háromszáz fejed van is, a földön heversz.

Elkezdi húzni a szirbát. Azt mondja a sárkány neki:

– Fújjad, ha jó kedved van csobán, majd elbánok én veled!

A csobán pedig szorosan fogta, s fújta, de ugyan sebesen fújta.
Egyszerre a sárkány a földre heveredzett. Azt mondja a csobánnak:

– Ne fújj többet, mert neked adom a birtokomat, csakhogy taníts meg
furulyázni.

Azt mondja a csobán neki:

– Te sárkány, én megtanítlak téged furulyázni, néked ës adom a
furulyámot, csak csináld meg, a mit én mondok. Igérsz nekem valamit?

A sárkány azt mondja a csobánnak:

– Van nekem egy ezüst erdőm, van abban egy ezüst ló, egy ezüst kantár és
egy ezüst síp.

– Ha azt nékem adod, hát akkor aztán megengedek neked.

– Hát átal ës adom, az ezüst sípot, az ezüst császári ruhát, és az ezüst
kastélyt, a hol én lakom, csak taníts meg ingem furulyázni evel a
furulyával.

– Aczide a kezembe, te sárkány ezeket az érdemeket.

Aval odaadja jókedvibe a sárkány az ezüst kóccsát az ezüst palotának, s
hogy odaadja, azt mondja neki a csobán:

– No jere velem.

Volt a csobánnak fészije (fejszéje), s bévágja egy bikfába, a bikfa
meghasadt, s hogy nagyon meghasadt, azt mondja a sárkánynak:

– Na dugd bele a kezedet, mind a kettőt.

Azt mondta a csobán:

– Belétetted?

Azt mondja a sárkány, hogy:

– Én nem teszem belé, míg meg nem próbálom, hogy hogy állanak az ujjaim
a furulyán. – S aval rëatette a furulyára a kezét.

Azt mondja a csobán neki:

– Igen gömbölyűek az ujjaid, meg kell lapisítani az ujjaid hegyét.

Azonnal bétette a sárkány abba a hasadékba, a hova a fészit bévágta a
juhász. Aval azt mondta a sárkány:

– Rántsd ki a fészidet te csobán, hogy laposuljanak meg az ujjaim.

Azonnal kirántotta a csobán a fészit a bikfából, és ott maradt a sárkány
a kezivel bészorítva. Azt mondja a csobán neki:

– Ki tudsz szabadulni onnat?

Azt mondja a sárkány vissza, hogy ő semmiképpen nem, hogyha ő meg nem
enged. Vette a fészit, s mind a tizenkét fejét levágta. Már ekkor este
lett, és a csobán hazafelé indult a birkával.

A császár látta, hogy mán jó kedvvel mënën hazafelé. Gondolta magába, mi
az oka lehet, hogy el nem pusztította a sárkány. A birka, a mint ment
hazafelé, mind tánczolva ment, a csobán addig a szamár hátán
furulyázgatott. Jó kedve volt a birkának, mert a csobán furulyált. Látta
azt a császár legküssebbik leánya, s nagyon megszerette a csobánt. Azt
mondta a császár legküssebbik leánya, hogy:

– No csobán, minyát te az enyém, s én a tied leszek, csak ügyelj
magadra, mert holnap az én apám téged elküld az arany erdőbe.

Haza vezeti a csobán a birkát, megfeji, s a meddig feji, a császárnak a
legküssebbik leánya ott állott a csobán mellett. A csobán pedig, mikor
egy palaczkóval fejt, akkor megkinálta a császárnak a leányát. Aval azt
mondja a leány:

– Majd bétarisznyálok én neked holnapra.

Felviszi a tejet a csobán. Azt mondja a császárnak:

– Császár ő felsége, itt a té, a birkáé.

A császárné elveszi a csobántól és elszűri a birkának a tejét. Azt
mondja a császár a csobánnak:

– Holnap küldlek másfelé. Ha annak gondját viseled, hát csak egy marad
hátra.

De a szakácsné merëndébe csak tojást tett neki. Gondolta magában, hogy
mér tett csak tojást neki? Gondolta, mijejt hazamënën, megkérdi a
szakácsnét, mér tett neki csak tojást merëndébe.

Aval elindult másnap reggel az arany erdőbe, és a mint ment, ott ës volt
egy arany híd. Egy arany víz folyt el a híd alatt. És gondolta magában a
csobán: ez a híd mire való? Mert az ezüst hidat nem nézte meg, hogy az
miért van oda felállítva. A mikor a híd végéhez ért, meglátott egy
táblát, s elolvasta rajta: abban az erdőben vagyon a huszonnégyfejű
sárkány. S a volt írva ria, hogy ügyeljen magára az a jó ember, hogy a
huszonnégyfejű sárkány el ne égesse. Abbizën mikor átólment a hídon, már
jött a sárkány, az a huszonnégyfejű. Gondolja magában a csobán:

– Majd elbánok én veled kedvem szerint.

Elévette a furulyáját, és kezdett furulyázni, de mán a bajuszának a
széjit ës égette, de nagyon. Gondolta magában a csobán:

– Majd elégetem én a tiédet ës, csak gyere közelebb. Mindjárt véget
vetek én neked, – gondolta a csobán haragjában.

Aval tovább ment, s még inkább égette a subája szőrét ës.

– Inkább engedd meg, hogy a szárikám szőre ne pergelődjék meg, akkor én
ës megengedek néked.

De a sárkány annál nagyobb tüzet fújt ria. Kénytelen volt elévegye a küs
furulyáját, s belefújt. Azt kijájtja a sárkány a csobánnak, hogy:

– Jóllakol te furulyával!

Azt mondja a csobán vissza:

– Csakhogy kied nehogy jóllakjék tánczczal!

Azt kijájtja vissza a huszonnégyfejű sárkány:

– Nem kapod te el a császári legküssebb leányt, azt én veszem el nőül!

Gondolta magában a csobán, hogy:

– Nem lesz az tiéd, attól mán elfütyöröltek!

Elkezdi legelsőbe a mazurpolkát fújni a furulyával. Azt mondja a sárkány
a csobánnak:

– Fújjad, mert most vagyon jó kedvem nékem a tánczhoz!

A mikor meghallotta a csobán, hogy azt mondta, hogy hát most van jó
kedve a tánczhoz, akkor rëafordította a sebes polkára. Fújta, de ugyan
fújta, de keservesen fújta, a míg látta, hogy mán a sárkány a nyelvét
kivetette. Akkor azt mondja a sárkány a csobánnak, hogy:

– Te csobán barátom, te látom, hogy ügyes ember vagy, hát taníts meg
éngem furulyázni.

– Én megtanítalak te sárkány barátom, de megpergelted a bajuszomat és a
szárikámat.

És aval azt mondta a sárkány:

– Van nékem egy arany palotám, és abban van egy arany ló, és annak az
arany lónak van egy arany kantárja, egy arany szegre felakasztva. És
annak a lónak van egy arany trombitája, és ha abba te beléfújsz, abban
az erdőben te minden vadat összegyűjtesz.

Aval elment a csobán és azt mondta a sárkánynak:

– Köszönöm a jóságodat. Jere, tanítsalak meg furulyázni. Odaadom a
furulyámat és tedd rëa az ujjaid hegyét.

Elveszi a sárkány a furulyát, és annak ës gömbölyűek voltak az ujjái, a
sárkánynak. Azt mondja a csobán:

– Héj látom az ujjaid nagyon kerekek, jere, meglapisítom én.

– Hogyan lapisítod meg csobán?

– Megmutasztom én.

Aval elévette a fészit, belévágta egy bikfába, meghasadt a bikfa. Azt
mondja annak a huszonnégyfejű sárkánynak:

– Héj, tegye belé az ujjait!

Beléteszi a sárkány, hát akkor összeszorult a fa, odaragadt a fába mind
az egész ujja. Akkor arra kérte a csobánt:

– Te csobán, engedj meg. A mi jószágom vagyon, mind néked adom, csak
hogy bocsáss meg.

Aval a csobán elévette a fészit, a melyiket a fába vágott, mert
kirántotta volt a fészit, kapta, s levágta mind az egész fejét a
sárkánynak, azt a huszonnégyet. Itt mán az övé lett az arany erdő ës,
mert nálla volt az arany kócs a palotába.

Akkor mán el volt állva a csobán nagyon. Azt mondja, hogy tovább nem
bírhatja, mënyën haza. Felült a szamárra s a birka mán játszodva ment
hazafelé. A császár legküssebbik leánya mán a pityvarra volt és má
messziről látta a legküssebbik leánya a császárnak, hogy jő a csobán. De
még inkább várta a szakácsné.

Mikor hazament, nekikezd a birkának, hogy fejje. Akkor a császár
legküssebbik leánya lement hëzza. Aval leszalad és azt kérdi:

– Hogy járt kijed, csobán?

Azt mondja a csobán neki, hogy:

– Jól jártam.

– Csak várj egy kicsit, majd enyém léssz!

Aval kezdi fejni a birkát. A hogy kezdi fejni a birkát, a legelső
kupával neki adja, a császár leányának (t. i. a tejet). Azt mondja neki:

– Majd holnap, holnapután a tijed leszek.

Aval azt mondja a császár leánya:

– Csak ügyelj magadra csobán, mert különben elveszted a bücsülletedet és
felakasztnak.

– Ne félj szeretőm, mert ingem nem.

Aval megitta a tejet a császár leánya és megköszönte a csobánnak. Hogy
megitta a tejet, aval felment, s nyomába lejött a szakácsné. De a
szakácsné nem mondotta, hogy mért ment oda, hanem a csobán azt kérdette,
hogy:

– Mi baj van?

Tudta mán a csobán, hogy mi baja vagyon neki. Azt kérdette a
szakácsnétól, hogy mért tett neki csak tojást merëndébe. Azt mondta a
szakácsné:

– Azért, mert nekem húst nem adtál sohase.

Tudta mán a csobán, hogy mi baja van a szakácsnénak. Écczoka elment fel
a szakácsnéhoz és elboldogult vele. Hogy azon éjjel megelégítette a
szakácsnét, hát abbizon a szakácsné reggel húst tett neki merëndébe.

Jókor reggel lement a császári küsasszony, azt mondja a csobánnak:

– Hej csobán, még csak egy nap, vagy egy év, akkor én a magáé s maga az
enyim.

Aval meghallgatta a császári leány a csobánnak a szovát ës. Azt mondta a
csobán a császári leánynak, a legküssebbnek.

– No majd elválik a mái nap a szív a májtól. – És aval elindult a
szamárral és a birkával.

Még bé sem ért a gyémánt erdőbe, hát mán a sárkány, a harminczkétfejű,
má nagy tüzet fújt ria, hogy a szárikájának egyik része má
megpergelődött. Azt mondja a csobán:

– Ne pergelj barátom, mert én tudom, hogy ki vagy. Elbánok én veled.

Minél közelebb jött hëzza a sárkány, mán száz mérföldre volt tölle, a
bajuszát kezdette mindjobban pergelni. Azt mondja a csobán:

– Te sárkány! Hogy mered az én bajuszomat lepergelni! Nem tudod, hogy én
kedved szerint elbánok veled, a hogy neked tetszik?

Aval hirtelen elékapja a furulyáját és kezdi fújni. No hogy kezdi fújni,
azt mondja a sárkány a csobánnak:

– Te csobán! Fújjad, de csak fújjad, majd elállasz te, majd végire járok
én neked!

A szegény csobán fújta. Elsőbe elkezdette a sebes polkát. Már látta,
hogy a harminczkétfejű sárkánynak vége van. Akkor azt mondja a sárkány a
csobánnak:

– Fújjad, a hogy kedved tartja.

Akkor elkezdette a csobán fújni a briut. Fújta, ugyan keservesen fújta,
hogy mán a sárkány, ha minyát harminczkét feje volt is, de ugyan
kivetette a nyelvét. Abbizën egyszer történt, azt mond a a juhásznak:

– Te csobán barátom, ne fújjad, inkább neked adom ezt a gyémánt erdőt,
csakhogy add meg az életemet.

Azt mondja a csobán neki:

– Én meghagyom az életedet, csak add nekem a birtokodat.

Azt mondja a sárkány neki:

– Én neked adom a birtokomat, csak taníts meg ingem furulyázni.

Aval azt mondta a csobán:

– Én megtanítlak, csak tedd az ujjaidat a furulyámra.

Aval odaadta a furulyáját a csobán és azt mondta neki:

– No te harminczkétfejű sárkány, látom, hogy neked tizenkét ujjad van,
de egy sem talál az én furulyámnak a likjára, mert a te ujjaid igen
nagyok és kerekek. Majd meglapisítom én, csak gyere velem.

Elment vélle a sárkány, az a harminczkétfejű. Azt mondja a sárkánynak:

– Tudod mit, sárkány? Nekem vagyon egy rövidnyakú fészim, és én bévágom
a fába. A fa meghasad, és te tedd oda mindakét kezedet, ha minyát
tizenkét ujjad van ës.

Mindenütt utánozta a sárkány a csobánt. Elment a csobán, belévágta a
csobán a fészit egy cserefába. Azt mondja neki:

– Na héj, barátom! Eddig nagy úr voltál, de most még nagyobb lészsz,
hogyha béteszed a két kezedet oda, a hol meg van hasadva.

A harminczkétfejű sárkány örvendett a csobán mondásának. Azt mondja a
csobánnak a sárkány:

– Na én béteszem, csakhogy a mikor én mondom, húzd ki a fészit.

A sárkány bétette mind a tizenkét ujját a fa hasadékjába, akkor a csobán
hirtelen kirántotta a fészit, és ott maradt a harminczkétfejű sárkánynak
bészorítva az ujja bëgye. Kapta a fészit és levágta mind a harminczkét
fejét.

De ekkor a csobán megkésett. Bészürkült volt, a mikor haza indult. De a
küsasszony mán a pityvarba várta. Azt gondolta a legküssebbik leány,
hogy vége már a csobánnak, mert tudta, hogy a harminczkétfejű sárkánynak
mán nagy az ereje. És akkor mégis megörvendett a császár legküssebbik
leánya a pityvarba, a mikor látta már messziről, hogy jő a csobán.
Gondolta magában, már most a csobán az övé.

Haza ës ér a csobán a császár udvarába. A pityvarban állott a császár
legküssebbik leánya, és már setét volt. Jó estét köszön a csobán a
leánynak, a leány szüvesen fogadja. Azt mondja.

– No csobán, te az enyém és én a tiéd!

Aval békötötte a szamárt a pajtába, ott hált reggelig. De este elmënën a
szakácsné, jó eledelt készített a csobánnak, gondolta, hogy mán ma este
ës hëzza mënën a csobán. De a csobánnak semmi esze erre nem járt, csak a
király legküssebbik leányára. Mert avvót a legszebb, és a legjobb, és a
legügyesebb.

Aval reggel korán felkelt és bément a császárhoz, hogy kapja meg az ő
bérét. De a császár azt mondta a csobánnak:

– Te csobán, nékem még egy kérésem van. Hogyha te azt megteszed, úgy
minden bizonynyal néked adom a legküssebbik leányomat.

Azt mondja a csobán a császárnak:

– Császár ő felsége, életem halálom kezedbe ajánlom! Én megteszem, mit
poroncsolsz nékem?

Aval azt mondja a császár:

– Csináltatok egy tarisnyát. Aval vedd le az égről a holdat, a napot és
egy csillagot. Akkor neked adom a leányomat.

Csináltatott a császár egy tarisznyát, odaadta a csobánnak, és elindult
a csobán a tarisznyával. A mint ment a csobán, mendegélt, négy nap már
elment, akkor találkozott egy emberrel, a ki egy tó mellett állott. És
abb a tóba furt folyt a víz és mégës szomjan majd meghalt.

Köszön a csobán neki jó napot. Azt mondja a csobánnak vissza:

– Adjon isten.

– De eljősz vélem? Majd adok én neked innod.

És aval szövetséget kötött a szomjas ember a csobánnal, és mentek
tovább.

Egy hét mulva találkozott egy emberrel. Az út széjin volt harminczkét
kemencze, abban a harminczkét kemenczében sült mindenik kemenczében
harminczkét kenyér, mégës az ember kenyérhéjakat rácskált, mégës majd
meghalt étlen a sok kenyér mellett. Azt mondja a csobán annak az
embernek:

– Te barátom mit csálsz itt a sok kenyér mellett?

Azt mondja az a nagy étvágyú ember:

– Nëzd meg barátom, hát né, ennyi kemencze mellett mégës meghalok étlen.

Azt mondja a csobán neki:

– Jere velem, majd adok én.

Szövetséget kötöttek, és elindult a nagyétű ember ës vélle. A hogy
elindult a nagyétű ember vélle, ammán égig ért az a nagyétű ember, s azt
kérdi a csobántól, hogy:

– Hova mégysz barátom?

Azt mondja a csobán:

– Mënyëk, hogy vegyem le az égről a napot, a holdat s a csillagot.

Aval mennek, mendegélnek. Már csak négy napja volt, hogy a két hetet bé
nem töltötték menéssel. Elérnek egy nagy hegynek a tetejébe, a hol volt
egy ember: tizenkét tűz körülötte és harmincznégy szárikával felöltözve,
ës mégës majd meghalt a hideg miatt. Azt kérdi a csobán tölle:

– Mi bajod van barátom?

– Hát lássad, barátom. Nëzd meg, tizenkét tűz ég körülöttem, és ennyi
szárika rajtam, és mégës majd meghalok a hideg miatt.

Aval azt mondja a csobán:

– Te úgy látom barátom, hogy nagyon hidegrázós vagy. Jere velem, majd
megállítom én!

Aval minyá szövetséget kötött, és elbeszélte, hogy mire van néki
szüksége, és azt mondta:

– Majd meglátom én ës, hogy leveszitek-é a napot, a csillagot és a
holdat.

Kötötték mind a három ember magukat, hogy ők má minden bizonnyal
leveszik azt a három mirhát. Aval felmentek a hegynek a hegyére. Egy
kicsit esett azonn az éjjel. Azt mondja a hidegrázós ember:

– Héj barátom, de lágy a sár a hegyben, ne menjünk tovább.

Azt mondja a csobán:

– Hogyne mennénk? Muszáj nekünk ezt a három érdemet levegyük.

Nem ës tétováztak tovább, hát elmentek és felmentek a hegynek a tetejes
tetejére, és elvárták a holdat, a míg feljött. És akkor az az égig érő
ember, az a harminczkét kenyeres, felnyúlt utána és levette a holdat.
Mihelyt levette a holdat, aval minyát feljöttek a csillagok. Levettek
egy csillagot, azt ës bétették a tarisnyába. Most mán minyátt elvárták,
a míg a nap jő, mert mán a csillag és a hold a tarisnyában volt. Elig
serkent fel a nap, az az égig érő ember a napot ës lekapta. És bétették
abb a tarisnyába, és elindultak haza. De a csobán azt a három mirhát
vitte magával, és három hét mulva értek haza.

Mikor hazaértek a császárhoz, azt mondja a csobán a császárnak:

– Császár ő felsége, életem halálom kezedbe ajánlom. Elhoztam a napot, a
holdat és a csillagot.

Aval azt mondja a császár a csobánnak:

– Menj és ereszd ki, mert már három hete, hogy az én embereim a földemen
nem dolgoznak és nem látnak.

Aval kiment a csobán a tarisnyával, és kioldta a tarisnya szádát és
eleresztette a napot, a holdat és a csillagot. És bément, vissza a
császárhoz. Azt mondja a csobán a császárnak:

– Követelem a béremet!

De megint rëafelel a császár:

– Még van egy követelésem tölled, csobán. Még egyet mondok, s tedd meg
azt, akkor néked adom a leányomat, a legküssebbiket, a melyiket
szereted. Vagyon nekem 330 darab ökröm, 330 darab lovam, 330 darab johom
és 330 darab birkám. Ha azt az écczoka levágod, gulyásnak készíted és
reggelig megeszed, akkor neked adom a leányomat.

Aval elment a csobán, és künn a kapunál állott az a három bajtársa, a
melyiket hozott magával. Azt mondja annak a nagyétű embernek:

– Te barátom, van ennyi darab marha megenni való. Reggelig vágd össze,
főzd meg magadnak tokánynak és edd ës meg a sok tömérdek marhát.

Ejfélakkor a király kiállott a pityvarra, hogy átadja a csobánnak a sok
marhát. De a csobán pedig este mán átadta a nagyétű embernek. A mikor
éjfélakkor kijájtotta a császár, akkor má meg volt éve a sok temetetlen
marha. Azt kijájtotta vissza a csobán, mikor kérdette a császár:

– Hogyha még annyi volna ës, megenném reggelig!

Mert a mikor átadta a csobán annak a nagyétű embernek, hát azt mondta
neki, hogy vágja le és főzze meg. De az a nagyétű ember azt mondta a
csobánnak:

– Te barátom, minek? Iszë én szőröstől-bőröstől megeszem. Úgy se lesz
elég reggelig.

Azt mondta másnap reggel a császár a csobánnak:

– Látom, ügyes ember vagy, ezt ës megtetted, de még van egy alacsony
kérésem. Van a pinczémben, a kit te jól tudsz, kilencz millió veder
borom romolva. Akkor, ha ezt megiszod reggelig, akkor néked adom a
leányomat.

– Jól van, császár ő felsége, életem-halálom kezedbe ajánlom, azt ës
megteszem.

Estére kerekedve átadja a csobánnak a pincze kócsát. A csobán pedig
eléhivatja azt a szomjas barátját, a melyik a két tóból ivutt. Hát azt
mondja neki:

– No barátom, itt van ennyi s ennyi bor. Nézd meg, sokacska. Ha reggelig
megiszod, itt vannak a kannák, és mérj ki belölle.

Azt mondja a szomjas ember:

– Minek nékem a kannák? Csapolom meg, iszom egymásután!

Még éféla se volt, a szomjas ember mán megitta a sok temetetlen bort.
Ejfélakor már rëakijájtott a császár a csobánra, hogy:

– Még vagyon-é?

Azt mondja a csobán vissza a császárnak:

– Császár ő felsége, életem halálom kezedbe ajánlom, ha három ennyi
volna ës, reggelig nem volna elég.

Mëgjedëtt a király, hogy mi oka lehetett ennek. Gondolta magában, mégës
elveszi a leányát.

De elment a csobán azon az écczoka az arany palotába, és elkészítette
azt az arany lovat. Arany nyerget tett rëa, és a mikor feltette az arany
nyerget, akkor eléállott egy ember. Azt mondja a csobánnak:

– No barátom, te csobán vagy, a császárnak a legküssebbik leánya téged
szeret. De minden bizonynyal a császár csáltat három aranyalmát, és azt
a három aranyalmát adja a három leányának. És elszámította (a császár),
hogy a kinek vetik, a mikor ësszegyűjtötte a császárokat, a herczegeket,
bárókat és grófokat, hát a kinek vetik a császár leányai az almát, azok
lesznek az uraik.

És a császárok összegyűltek mind, s hogy ësszegyűltek, nagy vendégséget
indítottak, kibe felgyűltek mind a herczegek, grófok a palotába. S hogy
felgyűltek, hát elveszik a három almát a három leány, s odavetik a két
nagyobbik leány két császári fiúnak. De a legküssebbik leány semmi
úton-módon nem tudta odavetni, mert a csobánt nem hítták fel. Azt
mondják a leánynak a legküssebbnek, hogy:

– Te mért nem veted ennyi sok szép fiúk között az almát?

Azt feleli a leány, hogy:

– Az enyim nincs itt.

Azt mondja a császár, hogy:

– Menjetek, híjjátok fel a csobánt.

A csobán még fel sem ért a terépeken, már a leány neki vetette az almát.
Azt mondja a császár, az apja, hogy:

– No leányom, ha a csobánnak vetetted az almát, egyebet nem adok, hát a
tyúkketrecz lesz a tiétek.

Aval a csobán kartőn fogja a császár legküssebb leányát, és leviszi őt a
tyúkketreczbe. A tyúkketreczet kitakarítják és benne ülnek ők ketten. A
két nagyobb leánynak az apja nagy vendégséget csapott, de a csobánt s az
ő feleségét nem hítták meg. A mikor éppen a sok vendég le voltak ülve az
asztalhoz, a sok étel, a sok ital má mind az asztalon volt, akkor a
csobán azt mondja az ő feleségének.

– Te feleség, münköt nem híttak meg, hogy mű ës együnk. De hadd el, mert
a lakodalmasok se esznek, se nem isznak azokból a borokból.

A csobán elvette a furulyát s felment a vendéges házba. Az ajtó mellett
megállott, hirtelen megfújja a furulyát. Akkor az egész nép elkezd
tánczolni. Aval ësszecsődültek, hogy ki az, a ki furulyál. A mikor látta
a csobán, hogy minden étel, minden ital kárba ment, akkor kapta magát s
leszaladt a terépeken. Azt mondja a feleségének:

– Hadd el, mert mű se ettünk az ételből, de ő kemik se.

Aval összegyüttötték a lakodalmasok a kárbament jogot, és aval estére
eltávoztak a lakodalmas háztól a lakodalmasok.

Másnap reggel a két sógor, a császárnak a két nagyobb veje, elkészültek
az ezüst erdőbe vadászni. Azt számították, hogy a csobánt ës híjják el,
hogy menjen ő ës vadászni. De a csobánnak nem volt paripája, csak egy
szamárja. Bészól a két sógor a csobánhoz jókor reggel:

– Sógor, héj! Nem jősz vadászni?

– No te két sógor, nekem nincs paripám, én a szamárral menek.

Aval felteszi a szamár hátára a kápát, de azt ës megfordítva tette;
felveszi a fegyverét a vállára, de azt ës megfordítva tette; felült a
szamárra, de oda se ült úgy, a hogy kellett volna, egészen megfordulva
ült a kápába. Elkaczagta a két sógor, hogy milyen bolond a csobán.
Elkezdik mondani neki:

– Sógor, héj! Hogy tetted ezt a kápát a szamárra, hogy ültél reája?

Azt mondja a csobán aval:

– Jaj bizony, én egészen megfordítva dolgoztam. – S kapja magát a
csobán, leszökik a szamár hátáról, feloldja a kápát s jól helyhezteti a
szamár hátára. Ekkor ő ës felül, s elindulnak ki a kapun.

A mint bémennek az ezüst erdőbe, hát egy híd volt ott, s a víz kiterült
az ezüst hídnál s nagy tó lett körülötte. A két sógor ment mán a hídon
ës átol, de a csobánnak a szamárja erősen félt a hídtól, a mint fényes
volt. Kapja magát a csobán s egyet húz a szamárra, a szamár pedig
béfutott a sárba, s nem tudott kikelni. Aval elment a csobán s azt
mondja:

– Héj, sógor, jertek vissza, segítsetek nekem, a szamárt vegyük ki a
sárból.

A két sógor megtér, megkötik a paripákat a fához, odamennek a csobánhoz
s kisegítik a sárból. Aval köti jól a kápát.

Egy szarka azalatt a víz túlsó partjára szállott, azt lőtte a csobán.
Kapta a puskáját és meglőtte a szarkát. Csudálkozott a két sógor a
csobán bolondságán, s akkor elment a csobán, felvette a szarkát s
rákötötte a szamár hátára. A két sógor kezdette a csobánt híni, hogy ne
kötözze azt a csúnya állatot, azt a szarkát, hanem, hogy lőjenek őzeket,
nyulakat. De a csobán nem ment, csak kötötte a szarkát a szamár hátára.
Otthatta a két sógor a csobánt, és elmentek, bé az erdőbe.

A mikor látta a sógor, hogy mán bémentek erősen az ezüst erdőbe, kapta
magát és elment az ezüst palotába. Kinyitja az ezüst palotát, kihozza az
ezüst paripát, és a fényes ruvába felöltözik. Akkor felül a paripára,
bémegy az erdőbe, belefúj a trombitába. Annak a trombitának oan ereje
volt, hogy amikor beléfújt, az erdőben az egész vadállatok odagyűltek
melléje.

S aval bizën a két sógor egész nap jártak az erdőben, de hírül se
láttak, még csúfságból ës egyet. Mán estére kerekedett az üdő s a két
sógor egyet se lőtt, a csobán pedig a sokból vaj egy tizenötöt meglőtt.
Felkötötte azokat az ezüst paripára s ment az erdőbe a két sógor felé,
hogy lássa, megüsmerik-é?

– Abbizën a két sógor találkozik a csobánnal. Fejet hajtnak neki,
köszönnek, azt gondolták, ki tudja miféle király vagy császár oan arany
gunyába felöltözve. Azt mondja a két sógor a csobánnak:

– Felséges úr, nem ad el azokból a vadakból?

Azt mondja, ő eladja mind, ha kell. Azt mondják a két sógor, hogy mit
kér érte. A csobán egyebet nem kért, hát azt a két arany almát kérte, a
melyiket a feleségüktől kaptak. S azt mondja a két sógor egyik a
másiknak:

– No sógor? Hát odaadjuk ezeket az almákat?

Azt mondja az egyik:

– Adjuk oda s mondjuk, hogy elvesztettük, ha kérik.

Aval odaadják a két arany almát, a csobán ës odaadja az egész
vadállatokat, a melyiket lőtt. Aval elbócsuzott a csobán, de a két sógor
mégse üsmerték meg, hogy a csobán lett volna. A csobán pedig egy más
úton átvágott az ezüst palotába, leveti magáról a császári gunyát, az
arany paripát mán béköti, a sípot szegre akasztja. Aval bezárta a
palotának az ajtóit és elment megint a szamárhoz.

A két sógor még nem érkezett oda, de mégës, mikorrá már megkötötte volna
a csobán a szarkát, már akkorrá a két sógor ës odaérkezett. Azt mondja a
két sógor a csobánnak:

– Héj sógor! Nem jöttél velünk, mennyi sok szép vadat lőttünk!

Azt mondja a csobán ës vissza nekik, hogy:

– Én ës lőttem egy szarkát. Né minyen szép ez a madár!

Azt mondja aval a két sógor neki:

– Hát jősz haza?

Azt mondja a csobán vissza a két sógornak, hogy:

– Tű menjetek elől, én után mënyëk.

Aval a két sógor büszkén, sok vadat lőve, mentek hazafelé, de a szegény
csobán pedig vitte a szarkát. Mikor a kapun a két sógor béérnek a
paripákkal, azt kérdi a két sógortól a császár:

– Hát az a gyáva lőtt-é valamit?

Azt mondja a legnagyobb veje, hogy:

– Igen, lőtt egy szarkát!

Azt poroncsolja a császár:

– Zárjátok bé a kapukat, bé ne ereszszétek, hogy bé ne hozza azt a
csúnya állatot, azt a büdöst, ide!

Aval bézárták a kapukat s nem eresztették bé a csobánt. Azt mondja a
csobán:

– Tudtam, édes apám, hogy nem ereszt bé, pedig minyen szép tarka-barka!
Nem ës tetszik ő felségének egy szálat se ez a szép tarka-barka madár?

Ezekkel a beszédekkel telve (az idő), leoldja a szamár hátáról a szarkát
és elveti. Akkor azt poroncsolja a császár:

– No most nyicscsátok ki a kaput, ereszszétek bé azt a szerencsétlen
flótást!

Aval kinyitották a kaput, béeresztették a csobánt, a csobán pedig
megköti a szamárt egy fához. Bémënyën a házba a csobán, elbeszéli a
feleségének, hogy nem tetszett, a mit lőtt. Aval a felesége az ételt
megkészítette s meddig az étel elkészült, addig a csobán elévette a
furulyát, kiment a szëmëtre, a hol a tyúkok kapartak és kezd furulyálni,
a tyúkok pedig elkezdnek tánczolni. Tánczolnak a tyúkok, tánczolnak, de
kivált a kakas. Meglátja a két sógor ës fenn a pityvarról, hogy minyen
bolond a sógor; tánczoltatja a tyúkokat. A sógor megtánczoltatá a
tyúkokat s bément, az asztal mellé ült és ëtt. Jóllakott és mindjárt
lefeküdt.

Másnap reggel jőnek a két sógor megint, híjják a csobánt, hogy menjenek
az aranyerdőbe vadászni. Aval fel ës kel a csobán, felakasztja a puskát
a vállára, elindulnak az aranyerdőbe. A mint bémennek, ott ës híd volt.
A két sógor ment elől, a csobán ment utánuk. A lovak nem féltek, de a
szamár úgy félt, mert fényes volt erősen a híd. Csúful kezd bánni a
szamárral a csobán, hogy nem akar a hídon átólmenni. Aval a szamár
félretér és bészalad a tóba. Úgy bérekedt a szegény, hogy se tova menni
nem tudott, se kijőni nem lehetett. Aztot látta a két sógor, minyen
bajban van a csobán, visszatérnek és kisegítik a sárból. Aval egy
pacsirta odaszállott a hídra. Kapta magát a csobán, levette a puskát a
válláról, puff, meglőtte a pacsirtát. Azt mondja a két sógornak:

– Na, ha es sem tetszik, akkor osztán mit lőjek én a császárnak?

Odamënyën s felveszi a pacsirtát a csobán, kezdi kötni fel a
nyeregkápára. Hogy felkötötte, merébe hítták a két sógor, hogy menjen az
erdőbe, de ő azt mondja, hogy egy lépést se tovább, mert néki ez elég.

Aval ott hagyja a két sógor s elmennek bé az erdőbe, a csobán pedig
kapja magát, megköti a szamárt egy fához, s bémënyën az arany palotába.
Az arany palotában pedig volt egy arany paripa, egy rend császári gunya
aranyból, és egy kantár és egy síp. Felveszi magára a csobán a ruhát,
zsebre vágja az arany sípot, felül az aranyszőrű paripára és mélyen
bémënyën az erdőbe. Akkor beléfúj a trombitába és összegyűlnek
mindenféle vad, a mi abban az arany erdőben volt, mind. Aval meglő
közülök vaj tizenöt darabot, felkötözi az ezüst szőrű paripára, s
elindul azon az úton, a hol a két sógor bément vadászni.

A két sógor addig majdnem estig járt az erdőben, de még csúfságból egy
vadat se láttak. Megtértek hazafelé. A mint jőnek hazafelé, találkoznak
a csobánnal. Messziről tanakodnak egyik a mással a két sógor, hogy
miféle császár lehet az unyan szép ruvában.

– Annyi vadat lőtt s mű írul, egyet se kaptunk. Ha ad el belölle,
megpróbáljuk, kérünk s veszünk tölle vaj négy-öt darabot, pénz úgyës
elég van.

Ezt beszélte a két sógor. A mikor majd hogy közél érnek hëzza, fejet
hajtnak neki s nagyon tisztelik, mert azt gondolták, hogy kitudja miféle
császár. Azt mondják neki:

– Császár ő felsége, életünk, halálunk, nem ad el belölle vaj egy
darabot?

Azt mondja a csobán:

– Én el. Ha kell, mind ës odaadom.

Kérdi a két sógor, hogy mit kér értük. Azt mondja a csobán vissza nekik:

– Nekem pénzem elég van, pénzért nem adok, hanem van nállam egy
szamárpatkó, és csájjatok tüzet, veresítsétek meg, és engedjétek meg, a
mikor legveresebb, legjobban meg van melegedve, hogy nyomjam a feneketek
tomporjára.

A két sógor egyik a mással szemközt néz, azt mondják:

– Megengedjük, mert ha a csobán hazament eddig, ő vitt legalább egy
pacsirtát, de mű semmit se.

A csobán aval eléveszi a szamárpatkót a zsebéből, a két sógor tüzet
csinál, béteszik a két patkót a tűzbe. Amikor legjobban megveresült,
akkor azt mondja a csobán, taszítsák le a nadrágjukat. A nagyobb sógor
letaszította a nadrágját, a csobán pedig riasütötte a szamárpatkót. Aval
azt mondja a nagyobb sógor a küssebb sógornak:

– Hadd el sógor, ne nyomasd rëa, mert nagyon fáj.

Azt mondja a küssebb sógor:

– Ha te fel engedted, akkor én ës fel engedem.

Aval letaszítja a nadrágot, és a sógor rianyomja a patkót a s..e
czimpájára. Aval átadja a vadakat a két sógornak, elbócsuzik töllik és
elmënyën. Egy más úton visszafordul, leteszi az arany ruhát, az arany
paripát, az arany kantárt és az arany sípot az arany palotába.
Visszamegy a szamárhoz, hát a mikor visszamegy, jő a két sógor ës,
megterhelve a lovakat vad állatokkal. Azt mondja a két sógor a
csobánnak:

– No nem jöttél vadászni. Mennyi sok szép őzet, nyulat lőttünk, egészen
el ës vagyunk állva, úgy megfáradtunk.

Gondolta a csobán magában:

– Héj, ha tudnátok, mi van veletek, akkor másképen beszélnétek velem!

Aval híjják a csobánt hazafelé. A két sógor hazamënyen, ő ës felül a
szamárra, és elindul haza. Mikor bément a két sógor a kapun, azt kérdi a
császár a két nagyobb vejétől:

– Nohát mit lőtt az a szerencsétlen flótás?

Azt mondja a császár nagyobb veje, hogy lőtt egy pacsirtát. Azt mondja
aval a császár, hogy:

– Ereszszétek bé, ne zárjátok bé a kaput, mert nem valami csúnya
portéka. – De azt ës a császár csak kételenedve mondta.

Felkiájtja a csobán, látta, hogy nagyon haragos a császár, hogy talán
nem ës tetszik, a mit ő lőtt? Azt mondja a császár:

– Nem biz a én nékem. Ujan portékával ne állj elé.

Aval leoldja a pacsirtát a szamár hátáról, de meg volt kötve erős
kötelekkel, béviszi a feleségének és azt mondja:

– No, a meddig én a tyúkokat megtánczoltatom, feleség, ezt a pacsirtát
készítsd meg nekem vacsorára.

Ő addig elévette a furulyát és elment megint a szëmëtre a tyúkokat
megint megtánczoltatni. A mikor mán a tyúkok egy jó csomót tánczoltak,
akkor bément, azt mondta a feleségének:

– No feleség, megtánczoltattam a tyúkokat. Kész a vacsora?

Készen volt, fel ës volt tálalva. És a hogy fel volt tálalva, melléje ül
és eszik. Hogy evett, azonnal lefeküdt és alszik reggelig.

Reggel jőnek megint a két sógor, elindulnak megint a gyémánt erdőbe
vadászni. Megint megpróbálják, hogy a csobán nem mënyën-é véllik
vadászni. De a csobán bátor volt. Csak egyszeribe felkél, felveszi a
fegyverét, feloldja a szamárt a fáról, ül rëa, s elindulnak a gyémánt
erdőbe vadászni. A gyémánt erdőben ës volt egy ujan híd, mind az arany
és ezüst erdőben. Ott ës szertefolyt a víz a híd körül, nagyon fényes
volt a híd a víz tükrétől, és a szamár nem mert átólmenni a hídon, mert
unyan fényes volt a híd, hogy még az embernek a szeme ës káprázott.
Eleget ütötte a szegény csobán a szamarát, de a szamár semmiletteképpen
nem akart átólmenni a hídon. Kapja magát a szamár és béfut megint a
tóba, a csobán pedig teli torokkal kájcsa:

– Jöenek az istenért, sógorok, mert a szamár megint benne van a tóban!

Aval megtér a két sógor és ki segítették a szamárt venni a tóból. Még ki
se vették becsületesen, hát a hídra szállott egy nagy istennyila
saskeselyű. De akkora volt majdnem mind a szamár. Kapja a fegyverét a
csobán, puff neki, meglőtte a saskeselyűt. Azt mondja a két sógor neki,
hogy:

– Nem jősz velünk az erdőbe vadászni, úgy-e?

– Én nem, mert jókor megkaptam a szerencsémet – felelte vissza a csobán.
Aval a két sógor utat vett maga elé, elindultak bé az erdőbe. A csobán
pedig kapta magát, kötötte a saskeselyű fiút a szamár hátára. Aval, még
fel se kötötte becsületesen, kapta magát, elment a gyémánt palotába,
felöltözött gyémánt császári ruhába. Gyémánt paripát vett, és
zsebrevágta a gyémánt sípot, és bément az erdő közepébe. Beléfújt a
gyémánt sípba, a gyémánt sípnak pedig oan ereje volt, hogy a gyémánt
erdőből még a legküssebb vadat ës ësszegyűjtötte. Aval egy húsz darabot
meglőtt belöllik, feltette őket a gyémánt paripára, elindult arrafelé, a
merre a két sógor ment.

Már estefelére volt az idő, a két sógor visszatért. A hogy visszatért,
meglátják messzünnet. Azt mondja az egyik a másiknak:

– Miféle császár vagy király lehet az tiszta gyémánt ruhában? Annyi
vadat lőtt, s mű egyet se, még csúfságból se.

Elszámítják, hogy valahogy mégës kérnek tölle bár egy párt, mert a
csobán lőtt egy saskeselyűt, de ők semmit se. Mégës vesznek ők attól a
fényes császártól. Ott már messziről fejet hajt a két sógor a csobánnak,
és kérdik, honnat lőtt annyi vadat. Ő azt mondja, hogy itt az erdőben
lőtte őket. Aval azt kérdi a két sógor, hogy nem ad-e el belölle. Azt
mondja a csobán, ő el, ha kell, mind. Kérdik, hogy mit kérne érte. Azt
mondja:

– Ha megengeditek, hogy kitépjek öt szál szőrt…, akkor néktek adom mind.

Gondolta a két sógor, az nem olyan nagy dolog, azt meg lehet tenni. Aval
a nagyobbik sógor letaszítja a nadrágját, a csobán addig a zsebéből
elévesz egy sillát és egy helyré beleszúr. Azt mondja a csobán:

– No, egy szál szőr! – Aztán még egy helyré, akkor azt mondja:

– Két szál szőr! – A harmadik helyré ës megszúrja, de akkor mán
tűrhetetlen volt. Azt mondja a sógor, hogy:

– Többet ne tépj, engedj meg, császár ő felsége!

De azt feleli a csobán:

– Még csak két szál szőr van húzni való.

Akkor megint belészúr és azt mondja:

– Négy szál szőr!

Azt mondja a nagyobb sógor, hogy immán húzza ki az ötödik szál szőrt is,
hogy legyen vége egyszer. De ammán nagyon keményen fájt. Azt mondja a
nagyobb sógor a küssebb sógornak:

– Ne engedj sógor, mert ma nem megyünk lóháton haza!

Aval elment a küssebb sógor, azt mondta:

– Ha te kibírtad, akkor én ës kibírom.

A csobán pedig nekifogott megint a küssebbnek ës. Annak ës kihúzott öt
szál szőrt. Akkor megköszönték a császárnak, mert azt tudták (hitték),
hogy császár, pedig a csobán volt.

Aval a csobán elment, rögtön szaladott egy más úton, és letette a
gyémánt paripát, a gyémánt ruhát és a gyémánt sípot. A hogy letette a
gyémánt sípot, azonnal ment a szamárhoz a csobán, megkötötte ügyesen a
saskeselyűfiút a szamárra. Mikorrá megkötötte a saskeselyűfiút a szamár
hátára, akkor jő a két sógor ës. De gyalog, nem tudtak a ló hátára ülni.
Azt mondják a csobánnak:

– No, nem jöttél velünk vadászni. Úgy elállottunk, nem tudunk még lóra
sem ülni.

Gondolta a csobán:

– Hej, ha tudnátok, mi van veletek, másképen beszélnétek!

Aval kapta a csobán magát, felsirült a szamár hátára, s hazavágtat a
szamárral. Mihelyt a kapuhoz ért, leoldta a saskeselyűfiút a szamár
hátáról. Senki számba nem vette, és felszegezte a kapu eleibe. Azért
szegezte, hogy a két sógornak a lovai ijedjenek meg. Bément a szamárral
a csobán, megkötötte a szamárt a fához, és bémënyën a házba.

Jő a két sógor, megterhelve a lovakat vad állatokkal. Mikor majd a
kapuhoz értek volna, a lovak semmiletteképpen nem akartak bémenni. Nem
gondolták, hogy mi lehet ennek az oka. Hát meglátja a nagyobbik sógor a
saskeselyűfiút felszegezve. Leveszik a kapuról és elvetik a saskeselyűt.
Aval bémënyën a két sógor, leszedik a sok vad állatokat, és elmennek
fel, elbeszélik a császárnak, hogy hogy elállottak ők. A császár pedig
nem ës aggódott rajtuk, csak mondotta nekik, bizony nagy fáradság van,
míg annyi vad állatot ësszeszednek. Azt kérdi a császár a két nagyobbik
vejétől:

– Hát a küssebbik vejem lőtt-e valamit?

Azt mondják:

– Igen, egy saskeselyűfiút lőtt, azt ës felszegezte a kapura, a lovaink
nem mertek béjönni:

Azt kérdi a császár:

– Hát elvetettétek-é azt a büdös állatot?

Azt mondja a nagyobbik, hogy:

– Levettük és elvetettük.

A csobán akkor este elfelejtette, hogy megtánczoltassa a tyúkokat.
Reggel jókor felkelt, akkor vette elé a furulyát és kiment, még a tyúkok
a pajtában voltak, elkezd furulyázni és a tyúkokat tánczoltatta. Egy óra
múlva véget vetett a furulyázásnak, bément s frustukozott.

S történt éppen azon a nap, hogy a császárnak egy jó barátja eljött
meglátogatni. S a császár pedig elbeszélte a jó barátjának, hogy milyen
jól férjhez adta a leányokat, mind a hármat. Aval azt mondja az a jó
barátja, hogy hozzák elé azokat az almákat, hogy ő ës lássa. Azt mondja
a nagyobbik vejének, hogy hozza ki az almákat, a melyiket a leánya
adott, A két sógor ës egyik a mással szemközt néznek, azt mondja neki a
nagyobbik veje:

– Édes apám, a mikor az erdőben jártunk vadászni, elvesztettük az
almákat.

Kérdi a császár:

– Hát mindaketten elvesztettétek?

– Igen, mindaketten elvesztettük.

Azt mondja a császár a küssebbik vejének, küldjön le egy szolgát, hátha
a csobánnak megvan.

Leküldnek a csobánhoz egy szolgát, azt mondja a szolga a csobánnak, hogy
jöön fel, mert a császár hivatja. Azt feleli vissza a csobán:

– Ha valamit kedve van beszélni, akkor jöön le a császár ő felsége.

Felmënyën a szolga és megmondja a császárnak, hogy azt mondta a csobán,
ha valami beszélni van, menjen le hëzza. Aval megharagutt a császár,
rögtön küld két szolgát, hogy hozzák fel, ha nem akar feljőni ës.

Lemënyën a két szolga a tyúkpajtába, hogy vigyék fel a csobánt. De azt
feleli a csobán, hogy az egész katonaságot küldje és úgy se bírják
felvinni. Aval meg akarják fogni a csobánt, a csobán pedig kapja a
furulyát és kezdi fújni, az a két szolga pedig kezd tánczolni muszájból.
Egyszer kapja magát a császár és lemënyën, hogy mi az oka, hogy nem jő a
két szolga. Már mikorrá leért a császár, annyit fújt volt, hogy a két
szolga leesett. A hogy bément a császár, megállott a furulyával, nem
fújta többet. Azt kérdi a császár:

– Hát meg van-é vejem az arany alma?

Azt feleli a csobán, ha jött volna maga, ő ës elhitte volna, hogy
ilyenre (t. i. az arany almára) van szüksége. Aval zsebébe teszi mind a
három almát. A császár mënyën elől a trépeken és ő utánna. A mikor
felértek a palotába, azt mondja a jó barátja:

– Lássam fiam, milyen az az alma?

Azt mondja, az az alma oan, hogy kettőt szaporodott. Aval azt kérdi,
hogy hogy szaporodtak azok az almák. Azt mondja a csobán, hogy:

– Mikor az ezüst erdőbe jártunk vadászni, a legelső nap, akkor az az én
két sógorom lőve vad állatokat vásároltak töllem a két arany almán.

Akkor mëgjedëtt mindakét sógor, hogy mit beszél. De ő nem akart
hallgatni, hanem folytatta tovább. Azt mondja, hogy:

– Második nap, mikor az arany erdőbe mentünk vadászni, akkor még
vásároltak töllem vad állatokat evel a szamárpatkóval. – És kivette a
szamárpatkót a zsebéből.

A hogy kivette a szamárpatkót a zsebéből, azt mondja, hogy:

– A két sógor ezt a szamárpatkót a tűzbe tartották és megveresítették. A
mikor legégetősebb volt, akkor letaszították a nadrágjukat s a s...k
czimpájára lenyomtattam ezt a szamárpatkót. Ha nem hiszik, hát
taszíttassák le, és rëatehetik ezt a szamárpatkót. Hogyha nem talál,
akkor én megengedem, hogy nékem ötöt süssenek fel.

Aval a két sógor egymás szeme közé nézett, csak leszaladnak a császár
palotájából, a felesegük pedig azonnal pénzt szedtek ëssze és az isten
tudja, elszöktek valamerre. De hogy merre szöktek, azt nem tudták
semmiképen mái napig ës felkeresni. A csobán pedig folytatta tovább a
beszédet.

– Harmadik nap, mikor a gyémánt erdőbe mentünk vadászni, akkor ës töllem
vásároltak vadat, de kihúztam egyiknek ës, másiknak ës öt szál szőrt. De
miképen, azt én majd megmutatom.

Aval kapta elé a zsebéből a sillát s azt mondja a császárnak:

– Ni apó, evvel a sillával szúrtam öt helyré. Ezért a silláért nem
tudtak a lóra ülni.

Aval az apja azt mondja a csobánnak:

– Látom, űgyes ember vagy csobán, mindenféleképen kipróbáltalak. Legyen
a tiéd az én birtokom, nekem pedig add ide azt, a hol te most lakol, a
tyúkpajtát.

Aval elbócsúzik a csobán a császártól. Azt mondja a császárnak:

– Nem kell nekem a te vagyonod, van nekem – azt mondja a csobán – több
mind neked, apám.

Aval kimënyën, feloldja a szamárt a fától, elmënyën a gyémánt erdőbe,
bémënyën a gyémánt palotába, kiveszi a gyémánt paripát, felöltözik
gyémánt ruhába, a szamárt pedig ott hagyja, s ő felül a gyémánt paripára
és elmënyën az arany erdőbe. Az arany erdőben ës elment az arany
palotába, onnat ës kiveszi az arany paripát, a feleségének pedig egy
rend arany ruhát. Ott megint felül a gyémánt paripára, maga mellé veszi
pedig az arany paripát és ëlmënyën a császárhoz. És a hogy elmënyën, hát
minyátt azt mondja:

– Isten veled, jó császár, édes apó, isten veled. A leányodat én
elviszem most, légy boldog!

Aval felöltözteti a feleségét az arany ruhába, ő pedig felül a gyémánt
paripára, a felesége az arany paripára, elbócsúztak a császártól,
elmentek a gyémánt palotába, ott élnek boldogul még mái napon ës, ha meg
nem haltak.

_(Csabai György, Tatrang.)_



28. A szegény leányról, a ki arany virágot lépik.

Volt egyszer egy szegény ember, annak a szegény embernek volt két
gyermeke. A nagyobbik volt leányka, a küssebbik pedig volt fiucska. A
leányka tátos volt.

Egyszer a fiacskák megnőttek s elmentek, szegények voltak, kéregetni az
utczára. Bévetemedtek egy ögyvez asszonyhoz. Az ögyvez asszony adott
nekik egy szelet kenyeret. Azt mondja a leánykának:

– Leányka, mondd meg édes apádnak, hogy ha elvëszën, akkor tüktököt
tébe, vajba fërësztlek.

S még ad egy-egy szelet kenyeret. A leányocska s a fiucska elvették a
szelet kenyeret, elmentek haza. Hogy elmentek haza, mondják az édes
apjuknak:

– Édes apó, azt mondta egy ögyvez asszony, hogy ha őt anyónak elveszi,
akkor münköt tébe, vajba fërëszt.

Aval azt mondta az édes apja a leánykának:

– No leányom, én elveszem, ha úgy bánik veletek.

El ës ment másnap, feleségül elvette. Két hétig tébe, vajba fërësztëtte
a leánykát s a legénykét, két hét múlva azt mondta az urának:

– Hogyha a gyermekeidet el nem posztítod, akkor úgyës elmënyëk innen.

A szegény ember, mit volt hogy csáljon, béfogta a két tehenkéjét a
szekérbe, felültette a két gyermeket a szekérre, elvitte őket az erdőbe.
Ott egy kalibát csált, a kalibába béhejhësztëtte őköt s azt mondta a
leányának:

– No leányom, mikor visszatérek, akkor haza viszlek. Mënyëk, hogy rakjak
egy szekér fát.

A leányka tátos volt, tudta, hogy mit akar az apja vélle. Az apja pedig
levette a szekérről a fészit, megtérítette a szekerét és elindult
hazafelé. S a mint ment hazafelé, a fészi fokával mindenik fára ütött
egyet-egyet, hogy gondolják azt a leánykáék, hogy készíti a fát a
szekérre. Hanem elment haza, otthatta a gyermekeket az erdőben a
kalibában.

A leánykáéknak pedig ott telt sok idejük a kalibában. Egy nyári nap
kiment az erdőbe a leányka, hát az erdő közepében volt egy szép
kaszálócska. Ott volt egy purkoj széna, de az a kaszálócska oan szép
volt, hogy a napra inkább lehetett nézni, de arra a kaszálócskára nem.

Egykor kimënyën egy királyfiú az erdőbe vadászni. A mint vadász az a
királyfiú az erdőben, hát ráakad arra a kaszálócskára. Hát a fiúcska s a
leányka ëppen kiköltözött volt ebbe a szénapurkojba. S a királyfiú
meglátta azt a szép helyet, látta, hogy van ott egy keves (így) széna,
azt számította, hogy abból a szénából ad egy keveset a lovának, hogy
egyék. Hát bizë, mikor odamënyën, ejjed (elijed), hogy minyen szép fiút
s leányt látott. Nagyon megtetszett a királyfiúnak. Azt mondja a
királyfiú a leánynak:

– Eljösz nekem feleségül?

Azt mondja a leány a királyfiúnak:

– Hogy menjek én magának feleségül? Nem hagyhatom itt az ëcsémet.

Azonnal elévesz ő egy füsűt, megfüsülködik a leány, unyan két szép
virágot füsült a fejéből, hogy a napra inkább lehetett nëzni, de erre a
virágra nem. Azt mondta a királyfiúnak:

– Ezt a két szép virágot magának adom. Vigye haza az édes anyjának,
tegye az ablakba egy pohár vízbe, és ha holnap jőnek értem, akkor
elmënyëk én ës.

Hazamënyën a királyfiú a két szép szál virággal, elbeszéli az anyjának,
hogy járt ő egy leánnyal az erdőben, és a leány küldötte neki ezt a
virágot, hogy tegye a pohárba, vízbe, és tegye fel az ablakba.
Elbeszélte az édes anyjának, hogy holnap ő elveszi a leányt feleségül. S
azonnal ës nem bánta az anyja. Gondolta, az jó lesz neki menyének.

De hogy szovam ne felejtsem, a királyfiúnak egy boszorkánynénak a leánya
volt a kedvese. És elmentek másnap utána. S hogy elmentek a szegény
leány után, a legutolsó kocsira felült a boszorkányné a leányával.
Elmennek a szegény liányhoz, felteszik a kocsiba a liánt ës, az ëcscsét
ës, és visszatérnek hazafelé. A mikor az erdőszéjbe érnek, akkor a
boszorkányné a kocsit megállította, de úgy, hogy senki semmit se tudott.
Elment, s a királyfiú mellől a szegény leányt levette a kocsiból.
Levetkeztette, az ő leányának a ruháját feladta a szegény liányra és a
szegény liánynak a két szemét kivette, és – a közelben volt egy nádas –
a nádhoz megkötötte. A boszorkányné a liányát melléje ültette, a
királyfiú mellé, a szegény liány pedig ott maradt a nádasban.

Visszament a boszorkányné a kocsihoz és a kocsit elindította. Elmentek
haza, otthon pedig ësszehítták nagy vendégségre a herczegeket, grófokat,
bárókat, meglett a nagy lakodalom.

De nagyon búsult a királyfiú másnap reggelre kelve. Hogy a
királyküsasszony megfüsülködött, nem virágot füsült, hanem tetüt.
Gondolta magában, mi a baja lehet ennek? Búsult nagyon.

Történt egyszer, egy öreg halász, ëppen a nádas mellett volt egy tó, s
az az öreg halász odajárt halacskákat halászgatni. S a mint ott
halászgatik, szegény leány a hajától megkötve eljajdulta magát, s az
öreg halász meghallotta a jajdulását. Azt kiájtja vissza:

– Ha emberi állat vagy, még egyszer jajdulj meg, s akkor felkereslek!

Meghallotta a szegény leány s mégegyszer feljajdult. Odamënën a szegény
halász, feloldja a hajától fogvást, s elviszi magához haza, az ő szegény
házába.

Egyszer azt mondja a szegény leány, adjanak neki egy fösüt. S
megfüsülködik a szegény leány, unyan két szép szál virágot füsült a
fejéből, hogy a napra inkább lehetett nëzni, de erre a két szál virágra
nem. S azt mondja az öreg embernek:

– Öreg táti, vigye el ezt a két szál virágot a városba, s adnak ezért a
két szál virágért három-négy szekér aranyat. De kied ne adja ezért a
három-négy szekér aranyért, hanem mondja azt: A báránykám erdőben járt s
a bal szemét kiütötte; a ki neki bal szemet ád, annak adom a virágát!

Aval elindult az öreg ember a városba. A mint mënyën a városba, igérnek
a két szál virágért négy-öt szekér aranyat. De az öreg ember nem akarja
adni a virágot, csak azt mondja: A báránykám erdőben járt s a bal szemét
kiütötte; a ki neki bal szemet ád, annak adom a virágát.

Erre elért ëppen a király kapujába. Meghallja az öreg boszorkányné, hogy
milyen két szép virágot árulnak, s bészalad, azt mondja a leányának:

– Te leányom! Urad úgy sincs itthon, menj vedd meg a két szál virágot.
Mikor hazajő, nagyon örvend azért a két szál virágért, azt gondolja, a
fejedből füsülted.

Kümënyën a királyküsasszony s igér öt-hat szekér aranyat a két szál
virágért, de az öreg ember nem akarja adni. Azt mondja, hogy a
báránykája az erdőben járt s kiütötte a bal szemét. A ki neki bal szemet
ád, annak adja a virágát.

Aval azt mondja a boszorkányné a liányának:

– Menj te leányom, hozd ki a pesmëg megől a bal szemét annak a leánynak,
a melyiknek az erdőben kivettük a szemét.

Bémënyën a boszorkányné liánya és kihozza a bal szemét, odaadja az öreg
embernek, az öreg ember pedig odaadja a virágot és elmënyën haza. Hogy
hazaért, odaadja a szemet a liánynak. A liány korán reggel felkelt, s
odaadta az öreg ember a szemét neki, a leány pedig kiment s
harmatcseppel megmosta s feltette a szemét, hát hétszerte szebben
látott, mind azelőtt.

– No – azt mondja a liány – most egyik szemem helyre jött, most jó
kedvem van.

Jó kedvében lépett két szál virágot, de ez a két szál virág még
hétszerte szebb volt, mind az a másik, a kit a fejéből fésült. És azt
mondta az öreg embernek, hogy vigye el ezt ës a városba. Igérnek érte
tíz szekér aranyat, tizenegyet, de oda ne adja, hanem mondja azt, hogy a
báránykája az erdőben járt s a jobb szemét kiütötte, s a ki neki jobb
szemet ád, annak adja a virágot.

Nohát igértek érte tizenegy-tizenkét szekér aranyat, ezért a két szál
virágért, a városban, de az öreg ember nem akarta adni, csak azt mondta,
hogy a báránykája az erdőben járt s a jobb szemét kiütötte, s a ki néki
jobb szemet ad, annak adja a két szál virágot. Elért megint a király
kapujába s meghallotta a királyküsasszony, hogy minyen két szál virágot
árulnak. Megállítja az öreg embert a királyküsasszony, azt mondja neki:

– No öreg ember, add nekem a virágot.

Azt mondja az öreg ember:

– Neked adom a virágot, hogyha jobb szemet adsz a báránykámnak.

Aval bészalad a királyküsasszony s kihozza a jobb szemet a pesmëg megől
s odaadja az öreg embernek, az öreg ember pedig odaadja a virágot. A
szemmel pedig elmënyën haza s odaadja a liánynak a szemét. Hogy odaadja
a liánynak, a liány jókor reggel felkel, kimënyën, helyre teszi a
szemét, harmatcseppel megmozsdik, a szemét megmossa, hát hétszerte
szebben lát, mind a másikkal. S azt mondja az öreg embernek:

– Eddig, nagyapó, nagyanyó, szüvesen gondomat viselték, már most
gyűjtsék ëssze minden edényüket, hozzák bé a ház közepére s rakják egy
rakásra.

Mikor béhordották minden edényüket, akkor azt mondja a leány:

– No öreg apó, ne szégyelje magát, forduljon egyet előttem!

Az öreg ember nem szégyelte magát, egyet fordult előtte, hát egy
tizenhat éves fiú lett belölle.

Azt mondja az öreg asszonynak is:

– No anyó, ne szégyelje, forduljon kied ës egyet!

Az öreg asszony ës fordul egyet, hát tizennégy esztendős leány lett
belölle. Akkor elévett egy fösüt s azokat az edényeket, a melyeket
béhordtak a ház közepébe, mind tele fösülte aranynyal. Akkor azt mondja
az öreg embernek s az öreg asszonynak:

– No nagyanyám, nagyapám, van miből éljenek, most én elmënyëk.

Aval elindult a városba, elbócsúzott töllik. A mint mënyën a városba,
elér a király kapujához a leány. Azt mondja a szakácsné neki:

– Hé leány, hoa mész?

Azt mondja a leány, hogy:

– Én elszegődnék, ha valahol helyet kapnék.

Bémënyën a szakácsné, s megjelenti a királyfiúnak, hogy egy leány künn a
kapunál, és neki jó volna mosó leánynak. S kimënyën a királyfiú, s
megfogadja a szakácsnénak segítségére.

Ott ült (maradt, időzött) egy három hétig. Három hét mulva egy vasárnap
reggel azt mondja a szakácsnénak:

– Szakácsné, legyen oan szüves, engedje meg, hogy én ës csáljak egy
palacsintát.

A szakácsné megengedte. Ő es csált egy palacsintát, abba a palacsintába
pedig azt a gyűrűt, a melyiket a királyfiú az erdőben adott neki, a
mikor a két szál virágot adta, bétette abba a palacsintába. Az a
palacsinta pedig délebédkor ëppen a királyfiú elejébe került. A
királyúrfi, a mint ette, hát beléharapott a gyűrűbe. Kiveszi a gyűrűt,
hát látja, hogy a gyűrű a királykisasszonyé. Felkel egyszeribe az
asztaltól s kimegy a konyhára. Azt mondja a szakácsnénak:

– Héj! Ki csinálta a palacsintát?

A szakácsné azt mondja, hogy más senki, csak ő. De mégës kezdi faggatni
a királyfiú a szakácsnét. A szakácsné megmondta, hogy a szolgálónak
engedte meg, hogy csináljon egy palacsintát.

Odamënyën a szolgálóhoz, kezdi kérdezni, hogy ő csinálta a palacsintát?
Azt mondja a szolgáló, ő nem. Abbizë a királyúrfi egy pofot ütött a
szolgálónak, a szolgáló pedig elkaczagta magát s jó kedvében elébb
lépett előtte. Hát a nyoma után unyan két szép szál virág lett, a
milyent a királyúrfi sohase látott.

Minyátt megösmerte a királyúrfi, hogy az az ő kedvese. Azonnal kartőn
fogta, felvitte az asztalhoz és az asztal mellé ültette. Azután pedig
leköttette a boszorkánynét és a leányát, és kivallatta, hogy hova tették
a liánynak az ëccsét. A boszorkányné s a liánya bérakták a szegény
liánynak az ëccsét a kőfalba. És a királyúrfi onnan kivette, de őköt
bétette egy nagy-nagy hordóba, a nagy hordót kerekedes-kereken hosszú
szeggel megverték s kivitték egy nagy hegyre, onnan béeresztették, mind
izzé-porrá törték. A királyfi pedig őt elvette feleségül. Nagy
lakadalmat csaptak, s mái napig ës lakadalmaznak, ha meg nem haltak.

_(Csabai György, Tatrang.)_



29. Jézus Krisztus keresztlánya.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy szegény ember, annak a szegény
embernek nem volt egyebe, csak egy szamara. Azt számította, hogy ő azt a
szamarát elviszi eladni. El is vitte a vásárra a szamárt. A hogy elvitte
a szamárt a vásárra, igérnek érte húsz aranyat. Nem akarja adni a
szegény ember semmiképen, csak a ki az ő leányát eltartja. Volt neki egy
szép leánykája, s azt mondta egy király neki, hogy ő eltartja a
leánykát, csak adja neki a szamárt, de most a felesége nem akarta adni a
leánykát a királynak. Ha nem, visszatértek és elvitték a szamárt haza s
a leányocskát ës, mert nem volt, hogy megegyezzenek.

Abb az időben Jézus Krisztus és Szent Péter a földön járt, a szegény
ember pedig béfogta a szamárját és elment a mezőre füvet tépni a
földről. Jézus Krisztus és Szent Péter azon az úton utaztak, meglátták,
hogy a szegény ember tépi a füvet a szamárnak. Azt mondja Jézus Krisztus
Szent Péternek:

– Menj Péter és kérdd meg, mit csinál az a szegény ember.

Odamënën Péter a szegény emberhez és kérdi tölle, hogy:

– Mit csinálsz te szegény ember?

Azt mondja a szegény ember neki, hogy:

– Füvet tépek a szamaramnak, mert nincs mit egyék szegény. A háztájam is
egészen szegény.

Aval Szent Péter visszamënën Jézus Krisztushoz és megmondja neki, hogy
mit mond a szegény ember.

Mikorrá hazamentek, úgy történt, hogy a leányka meghalt. Azt mondja a
szegény embernek Jézus Krisztus:

– Ne búsulj te szegény ember, mert nem ment rossz helyré a leányod.
Úgyës a feleséged erősen terhes.

Aval eltemette a szegény ember a lëányocskát. Hogy eltemette, Szent
Péter és Jézus elutaztak onnat, aval a szándékkal, hogy a szegény
emberrel még találkoznak.

Elmúlt három hét, a szegény ember megint a mezőre ment egy nap, hogy
füet (így) szedjen a szamárnak. Aval, a mint szedegeti a füet, megint
Jézus és Szent Péter arrafelé utaznak. Azt mondja Jézus Szent Péternek:

– Menj te Péter, és kérdd meg, münköt elviszën-é hëjza?

Elmënën Péter és megkérdi a szegény embert. A szegény ember azt mondta
Szent Péternek, hogy ő elviteti az ő házához. Aval arrafelé hajtja a
szamárt a szekérbe fogva. Jézus és Szent Péter és a szegény ember
felülnek a szekérre, és elmennek arrafelé a község felé, a hol a szegény
ember lakott.

A hogy béértek a faluba, hát egy helyt kenyeret sütöttek. Jézus és Szent
Péter nagyon éhesek voltak. Azt mondja Jézus Szent Péternek, hogy:

– Menj bé Péter, kérdd meg, van-é vaj egy kicsi kenyerük, hogy adjanak
nekünk.

Aval bément Péter, ëppen a kemenczét meghevítették, két fehérnép
dolgozott a kemencze körül. És kér Szent Péter egy kis kenyeret. Azt
mondja az egyik fehér nép, hogy:

– Nincsen nékünk most, hanem majd csinálunk a maguk számukra ës egy küs
czipót.

Aval eltávozott Péter. Azt mondta Jézusnak, hogy azt mondta a fehérnép,
mikorrá visszajőnek, akkorrá nékik ës sütnek egy czipót.

Aval elutaznak, elmennek a szegény emberhez, a szegény ember pedig
lakott a másik végén a falunak egy rossz házban. Bémennek, jónapot
köszönnek, szüvesen fogadják a házi gazdák. Azt mondja aval Péternek
Jézus, hogy:

– Látom, ezek az emberek igen nagy szegénységben vagynak. Menjünk el
ahhoz az asszonyhoz, a melyik sütötte a czipót, hozzuk el, ajándékozzuk
meg ezt a szegény embert vélle.

Aval jó egészséget kivánnak, a szegény embertől elbúcsuznak, és azt
mondja a szegény embernek Jézus, hogy majd nem sok idő mulva
visszatérnek, mert látják, hogy a szegény ember felesége erősen terhes.
Azt mondja még Jézus a szegény embernek, hogy nemsokára reggelre kelve a
felesége megszüli a gyermeket. Aval eltávoztak a háztól, elmentek oda, a
hol a czipót sütötték.

Hát bizën abból a kis czipóból nagyobb kenyér lett, mind a másokból. Az
a fehérnép pedig megsajnálta, hogy odaadja azt a kenyeret. A mihelyt
meglátta ezt a két embert, kapta magát és bébujt a tekenyő alá. Bémennek
a házba, azt mondja Jézus Péternek:

– Na Péter, këájcs vaj egyet, hogy lássuk, megszólal-é valaki.

Péter kájtott vaj egy hármat, négyet, de semmi szót, semmi zörgést nem
hallottak. Aval azt mondja Péternek Jézus, hogy:

– Tudom én, hogy hol van az a fehérnép!

Aval Péter ës tudta, hogy hol van a fehérnép. A fehérnép a tekenyő alatt
volt. Azt mondja Jézus Péternek:

– No Péter, mi legyen abból a fehérnépből?

Azt mondja Péter, hogy:

– Én nem bánom, ha minyát egy teknősbéka lesz ës.

Aval minyát teknősbékává vált. Ezért van mái nap ës teknősbéka.

Aval onnat elutaztak, és megint elmentek vissza ahhoz az emberhez, a
honnat eljöttek. Akkorra mán este lett. A szegény ember szállást ad
nékik, beszélgettek, majdnem éjféláig. Éjfélakkor azt mondja Jézus
Péternek:

– Menj ki Péter és nëzd meg, milyen üdő jár künn.

Kimënyën Péter, visszajő, azt mondja Jézusnak, hogy borult, de úgy ess,
mintha fokánból öntenék.

Leülnek és beszélgetnek tovább mind egy órát. Megint azt mondja Jézus
Péternek:

– Menj ki Péter és nëzd megint, milyen idő van künnt.

Kimenyen Péter, nëzi, hát látja, hogy egész világ tűzbe van. Bémënyën s
jelenti Jézusnak, hogy milyen üdő van künn. Aval azt mondja Jézus
Péternek:

– Ülj le Péter, hogy beszélgessünk tovább, hogy az écczoka ne aludjunk
egy cseppet ës.

Aval leül Péter és beszélgetnek tovább. Éjféla után egy két órakor
megint azt mondja Péternek Jézus, hogy:

– Menj ki Péter, nézd meg megint, milyen üdő van.

Kimënyën, hát látja, hogy oan szép üdő van, mintha aranyba húzták volna
az egész világot.

Aval éppen szülte meg a szegény ember felesége a gyermeket. Megszülte,
szült egy leánygyermeket. Azt mondja Jézus a szegény embernek, hogy
engedje meg, hogy ők kereszteljék meg. A szegény ember megengedte, hogy
ők kereszteljék meg a gyermeket. Aval elviszik a gyermeket és
megkeresztelik.

Megkeresztelik, hazajőnek a keresztelésből, és minyát asztalt terít a
szegény ember. Volt nekik kis kenyerük, de Jézus úgy megáldotta a
kenyeret, hogy még megszaporodott. A miután ettek, hát azt mondja Jézus
Péternek, hogy:

– Mivel áldjuk meg mi ezt a leánygyermeket?

Azt mondja Péternek, hogy:

– Mikor egy hónapos lesz, hát mintha egy esztendős volna. Beléegyezel-é
Péter?

Aval azt mondja Péter Jézusnak:

– Ha magad megáldottad aval, hát akkor engedd meg, hogy én ës áldjam
meg, hogy mikor már annyira felnő a leányocska, hogy mikor sír, mind
gyémánt gyöngyszem hulljon könnycsepp helyett a szeméből, és ha kaczag,
szép két rózsa nyíljék az arczáin mindannyiszor, a hányszor kaczagni
fog.

Aval beléegyezett Jézus ës a Szent Péter igéretébe. Jó egészséget
kivánnak a szegény embernek és eltávoztak onnat.

A leányocska gyorsan nevekedett. Egyszer úgy történt egy nap, hogy a
szegény ember a feleségével hátramentek kapálni a kertbe, és ott hatták
a kicsi gyermeket a bőcsüben. S a hogy otthatták a bőcsüben, nem jutott
eszükbe egy darabig. Egyszer azt mondja a szegény ember a feleségének:

– Te feleség, menj elé és nëzd meg, hogy a gyermek mit csinál a
bőcsüben.

Hát a szegény leányocska annyit sírt, hogy a fél bőcsü mán megtőlt volt
gyémánt gyöngygyel. Elijedtek, hogy mi van a leánynyal. Rögtön az
asszony hátra mënën a kertbe, megmondja az urának, né, mi történt a
gyermekkel. Elémënën az ember ës, s ahogy elémënën, ő ës elijed a sok
drága értéken. Aval kiveszik a gyermeket a bőcsüből, kiszedik a sok
gyöngyöt, és másnap elviszik a gyöngyöt a vásárra, és ott sok pénzen
eladták, de kimondhatatlan sok pénzen.

Hazamennek és nekifognak, hogy építsenek egy szép kőházat. Építettek ës
egy nagy-nagy kőházat. A leányocska nevekedett, mán tizenegy hónapos
volt, de akkora volt, mind a melyik leány tizenegy esztendős.

Egyszer úgy történt, hogy építették azt a nagy kőházat, a király fia
arrafelé ment volt vadászni. Azon a községen ment átol, és a leányocska
ki volt az ablakon könyökölve. A királyfiú pedig nagyon szép ruhába volt
felöltözve. Azt mondja az anyjának a leányocska kaczagva, hogy:

– Jöön anyám, nëzze meg, hogy minyen szép legény mënën itt lóháton!

A mint kaczagva nézte a királyfiút, a királyfiú ës nézte a leányocskát.
Hát az alatt két szép rózsa nyílt az arczáján. Oan a minyent nem ës
lehetett látni azon az országon.

A királyfiú ezt nagyon megjegyezte magában, s azt számította, hogy ő
elmegy oda vizitába, guzsajasba. Eltőlt még vaj három hónap, azt
számította a királyfiú magában, hogy ő ma este mámost elmënyën oda
guzsajasba. Ekkor mán a leányocska tizenöt hónapos volt, de akkora volt,
mintha tizenöt esztendős lett volna.

Elmënyën este guzsajasba a királyfiú, és nagyon megtetszett néki a
leányocska. Azt számította, hogy megmondja az apjának, hogy ő azt a
leányocskát elveszi feleségül. Azon az este, a mikor ott volt
guzsajasban, hát oan két szép virágot nyílt volt az arczája, a mint a
leány elkaczagta magát, a minyent ő még nem látott soha. Gyönyörködött
erősen a királyfiú abban a két szép virágban. Ezt látta a leány, hogy
hogy gyönyörködik a királyfiú abban a két virágban, azt mondja neki,
hogy:

– Látom, maga nagyon kedveli a virágot, hát én ezt a két virágot odaadom
magának, vigye haza, adja oda az anyjának és az anyja tegye az ablakba
két pohárba, s tartsa ott.

Aval eljött az idő, hogy hazafelé induljon. Elbúcsuzik a szegény ember
leányától, a két virágot pedig elvitte a királynénak és odaadta.

Hát aval béjött az édes apja ës, a király. Azt mondja:

– Apám, van egy szegény leány, én azt elveszem feleségül, mert né, ez a
két szál virág az arczáján nyílt ki, a mint elkaczagta magát.

Aval a király azt mondja a fiának:

– Én nem bánom fiam, de én ës elmënyëk elsőbb, hogy megnëzzem egy este.

Másnap este elmënyën a király ës a fiával, hogy lássa meg, milyen az a
leány. De a mikor odament a király, a leányocska megijedett, egész éjjel
nem fogta el a kaczagás.

Reggelfelé elment onnat a király a fiával, de a király fiának mind csak
a szüve vágyott a leány után. A király pedig nem akarta, hogy elvegye a
leányt feleségül, mert nem igaz, hogy rózsa nyílik arczáján. Azt mondja
a királyfiú az apjának, ha meg nem engedi, hogy azt a leányt elvegye
feleségül, akkor elpusztítja magát. Nem volt mit csináljon a király, meg
kellett engedni, hogy elvegye a fia a szegény ember leányát.

A szegény ember szomszédjában lakott egy boszorkányné. Annak a
boszorkánynénak is volt egy leánya, éppen oan színben volt, mind a
szegény ember leánya, ha egymás mellé állították, hát nem tudták
kiválasztani, hogy melyik a szegény ember leánya, és vaj melyik a
boszorkányné leánya.

Aval egy este eljő megint a királyfiú, és megjelenti a szegény embernek,
hogy ő elveszi a leányát feleségül. Azt mondja a szegény embernek,
minden bizonnyal elveszi. De a szegény ember pedig meg volt kételenedve,
azt mondja a királyfiúnak:

– Hogy adnám én egy királynak az én leányomat, mert nem érdemli meg!
Nincsen nekem annyi birtokom, a mennyi kell.

Aval elbúcsúzik, és mikor kimënyën az ajtón, azt mondja vissza a szegény
embernek, hogy:

– Holnapután eljövök a leányod után a kocsival.

Aval eltávozott a szegény embertől.

Ezt meghallotta a boszorkányné, és másnap este azt mondja a leányának:

– Te leány, menj el a szegény emberhez és hídd el a szegény ember
leányát ide. S te maradj ott, és a mikor ide-odamegy a király fia,
beszelj jól vélle, mert én a szegény embernek a leányának a szemét
kiveszem és elviszem az erdőbe.

Aval elment a boszorkányné leánya a szegény emberhez, és elhíjja oda
hëzzájuk. A mikor bémentek oda a boszorkányné házába, akkor a
boszorkányné leánya visszatér, és elmënyën a szegény emberhez. A szegény
ember pedig nem ismerte meg, hogy nem az a leány. A boszorkányné pedig a
szegény ember leányának kivette a két szemét, elvitte ki az erdőbe.

Történt egyszer, hogy arrafelé ment egy szegény ember, a ki az erdő
széjibe lakott, egy romlott házban, és meglátta, hogy a szegény leány
ott hever a sok lapiban. Annyit sírt a szegény leányocska, hogy övig mán
gyémántgyöngyben volt. Elmënyën ő, és felhúzza onnat, és megrakja a
tarisznyáját gyémántgyöngygyel, és elviszi magához. Enni és inni ad,
tartogatja a szegény vak leánykát a szegény ember.

A királyfiú pedig másnap a kocsit elkészítette, és nagy-nagy vendégséget
csináltatott, és elindult a menyasszony után. Hogy elindultak a
menyasszony után, hát fel is tették a kocsira, és elvitték. Megcsinálták
a nagy vendégséget. Kés, villa, kalán, tál elég volt, csak istenes ember
volt, a ki egy csepp levet kapott. Éltek boldogul a boszorkányné
leányával a királyfiú.

A szegény ember pedig tartotta a szegény vak leányocskát. Egy reggel a
szegény ember kihajol az ablakon, hát arrafelé repül két galamb. A
szegény ember nézi, hogy vajjon merre szállnak. Hát látja, hogy ëppen az
ablak felé tartanak. Fejükön keresztülbucskáznak, emberekké lesznek. Az
volt Szent Péter és Jézus Krisztus.

Azt mondja Szent Péter a szegény embernek:

– Szegény ember, van itt egy leányocska?

Azt mondja a szegény ember, hogy van. Aval azt mondja, hogy nincsen
szeme, mert egy boszorkányné kivette mind a kettőt. Azt mondja a szegény
embernek, hogy:

– Te szegény ember, me (nesze) ez a két babszem. És reggel, jó reggel,
tedd a szeme helyére, és mosdódjék meg harmatcseppel.

Aval úgy ës tett a szegény ember, a hogy poroncsolták neki. Elbúcsúznak
a szegény embertől Szent Péter és Jézus Krisztus, megint a fejükön
keresztülbucskáznak, galambokká váltak és elrepültek.

A szegény ember másnap reggel jókor, mikor felkelt a leány, béteszi azt
a két babszemet a szeme helyére, s kivezeti a parragra, és a fűről
harmatcseppel megmosdódik a leány. A szeme világa úgy helyrejött, hogy
még hétszerte jobban látott, mind azelőtt.

Jézus és Szent Péter azt mondta a szegény embernek, hogy mondja meg a
leánynak, hogy másnap reggel jókor az ablakon legyen kikönyökölve. Az
öreg meg ës mondta a leánynak, a leány pedig elig tudta várni, hogy jöön
a másnap reggel, hogy kikönyökölhessen az ablakon.

Jókor reggel felkel a leány és kikönyököl, hát látja, hogy jő két
galamb. Azt számítja magában, hogy megnézi, hova repül ez a két galamb.
Az a két galamb pedig Jézus és Szent Péter volt. A mint az ablakhoz
érnek, a fejükön keresztülbucskáznak és emberekké válnak. Hoztak három
rend rovát magukkal. Azt mondja Jézus a leányocskának:

– Mit dolgozol te leány itt az ablaknál?

– Kikönyököltem – felelte a leány – nézem a szép világosságot, mert mán
rég, hogy nem láttam.

Aval megint azt feleli Jézus, hogy:

– Mű ës azért jöttünk, hogy nëzzünk meg téged, hogy látsz-é? Me, itt
vagyon három rend ruha. Egy ezüst, egy arany és egy gyémánt. Tedd a
ládádba, és mikor vasárnap jő, menj a templomba.

Aval elveszi a leány a három rend ruhát, és jó egészséget kiván Jézus és
Szent Péter, a leányocska pedig megköszönte a jóságát.

Azt számította a leányocska, hogy ő elmënyën a városba valahol
szolgálónak. Béteszi a ruháját a ládába, bézárja, és a kulcsot odaadja
az öreg embernek. Azt mondja az öreg embernek a leányocska, hogy
ügyeljen, mert vasárnap idejő. Megköszöni a jóságát és búcsúzik. Aval
elindul és elmënyën a városba.

A mint ment a városban, hát kérdezték egyik ës, másik ës, hogy hova
mënyën. Nagyon búsult ő, mondotta mindegyiknek, hogy ő elszegődnék
valahova szolgálónak, de nem fogadjták sehol. Elér a király kapujába és
béfogadja a szakácsné mosóleánynak.

No hogy befogadta a szakácsné mosóleánynak, eltelt egy hét, eljött a
vasárnap. Azt mondja a szakácsnénak a mosóleány:

– Szakácsné, legyen oan szües és ereszszen el, hogy menjek el a
templomba.

A szakácsné azt mondja, hogy:

– Végezd el a dolgodat és elmehetsz.

Aval kapja magát a leány, és elvégzi minden olyas dolgát, és elmënyën a
szegény emberhez, öltözzék az ezüst ruhába és menjen el a templomba.

A mint bémënyën a templomba, hát az egész népnek a szeme a szegény
leányocskán volt, mert azt tudták (hitték), hogy miféle császári leány
lehet az, oan fényes ruhában. Ezt meglátta a királyfiú ës, amiik
(amelyik) a boszorkányné leányát vette el feleségül. Azt számítja
magában, hogy ő valahogy beszél vélle. De a leányocska, mikor mán
végefelé volt a misének, azonnal kapta magát és kiment az ajtón. Elment
a szegény emberhez, lerakta az ezüst ruháját. Hogy lerakta, elment
megint a szakácsnéhoz, és azt mondja a szakácsnénak:

– Szakácsné, nem volt a templomban. Milyen szép küsasszony volt, az
egész népnek rajta volt a szeme, kiváltképen a királyfiúnak, a ki itt az
életünkben (házunkban) van!

Azt mondja a szakácsné:

– Hadd el, majd elmënyëk én ës vasárnap, megnézem, hogy milyen az a
küsasszony.

Eljött a más vasárnap ës, megint jelenti a mosóleány, hogy megint
elmenne a templomba. A szakácsné megint azt mondja a mosóleánynak, hogy:

– Végezd el minden dolgodat, s elmehetsz, mert én nem tudok elmenni
semmimódon, mert a királyfiúnak vendégei jőnek és asztalt kell terítsek.

Aval elvégzette a leányocska a dolgát, és megjelenti a szakácsnénak, és
elmegy az öreg emberhez, felveszi az arany ruhát magára, és elmënyën a
templomba. De mámost százszorta szebben nézett ki, mind az ezüst
ruhában, hogy a templomban a mise helyett bizë a leányocskát nëzték. A
királyfiúnak ëppen igen nagyon megesett a szüvébe, hogy miféle leány
lehetett az. Muszáj neki megkérdje, hogy ki az. De a pap még a misének
végét nem szakasztotta, ő mán kiment az ajtón, s a királyfiú nem tudott
vélle semmimódon beszélni. Azt számította a királyfiú, hogy ha más
vasárnap ës el talál jőni, akkor semmi szégyen nélkül meg fogja kérdeni,
ki az.

Elment a leányocska és elrakta az arany ruháját és elment a
szakácsnéhoz, és mondja a szakácsnénak, hogy máma még annál szebb
küsasszonyt látott, mint elmúlt vasárnap, mert az egész népnek, a mi a
templomban volt, szája fülig tátva maradt a küsasszony szépségén. Aval
azt mondja a szakácsné a mosóleánynak:

– No, ha vasárnapot megérem, minden bizonynyal elmënyëk.

Következett más vasárnap. A mosóleány megint azt mondja, hogy ő elmënyën
még ma a templomba. A szakácsné ës elvégzette minden dolgát, azt mondja
a mosóleánynak, máma ő ës elmënyën a templomba. De a mosóleány hamarébb
elvégzette a dolgát, elmënyën az öreg emberhez és felvette a gyémánt
ruhát. A hogy felvette a gyémánt ruhát, hát még százszorta szebb volt,
mind az arany ruhában.

Elmënyën a templomba a leány, de mámost kiváltképen az egész népnek
rajta akadott meg a szeme. Még a papnak ës. Mind mondta a pap a misét,
de belé-belé botlott a misébe. A királyfiú azt számította, hogy ő
mënyën, hogy megkérdje, hogy miféle nemből van. A leányocska üsmerte a
királyfiút, hogy az ő gazdája az, a melyik őt kérte feleségül. A
leányocskának ës a szeme mind a királyfiún volt, és a mikor látta, hogy
a királyfiú akar feléje menni, akkor kapta magát és kiorsant az ajtón.
Ezen mán elbámult az egész népség. Gondolták magukba a sok nép, hogy
hogy lehet, egy oan szép fehérnép, hogy otthagyja a templomot. A
szakácsné ës ott volt, de nem üsmerte meg a leányt, a ki neki
mosogatott.

A leányocska elment haza, lerakta a gyémánt ruhát és hogy lerakta,
elmënyën haza a szakácsnéhoz. Azt mondja a szakácsnénak:

– No szakácsné asszony, látott még ujan küsasszonyt?

– Ujant még nem láttam, világ életembe – azt felelte a szakácsné. Aval
dolgoztak tovább a szakácsnéval.

A mikor, hogy a királyfiú nállik volt, az édes apjáéknál, a mikor az
arczájából nyílt a két szép virág és átoladta a királyfiúnak, hát akkor
adott neki egy arany pénzt, a melyikre a királyfiú képe fel volt téve.
És történt egy vasárnap, hogy sok vendégeik voltak a királyfiúnak,
sütöttek sok placsintát, s azt mondja a szakácsnénak:

– Szakácsné asszony, van nekem egy aranypénzem a zsebemben, én ezt az
aranypénzt kaptam és ezt az aranypénzt tegyük bé, mert az épen a mü
gazdánké. Tegyük bé egy placsintába.

Aval a szakácsné elveszi az aranypénzt és nëzi, hát látja, hogy valóban
a királyfiúnak a képe. Bétette egy placsintába. Azt számították, ha
egyik nem, a másik úgy ës rátalál a placsintába.

Hát ëppen úgy történt. Délben, mikor ettek, az a placsinta, a melyikbe
volt az aranypénz, hát ëppen elejébe került. Ette a placsintát a
királyfiú, beléharapott az aranypénzbe, gondolta magában, mit tettek
ebbe a placsintába, hogy ezt nem lehet keresztül harapni. Elszakasztja a
placsintát, hát látja, hogy egy aranypénz van benne. Nëzi-nëzi, hát
látja az ő képét, benne. Otthagyja a vendégeket az asztalnál, ës mënën
rögtön a szakácsnéhoz, hogy kérdje meg, hogy ki csinálta a placsintát.

Azt mondja a szakácsné, hogy ő csinálta mind az egészet. Kérdi a
királyfiú:

– Hát mit tett belé?

Azt mondja a szakácsné:

– A szolgálóm kapott egy aranypénzt és azt tettem belé.

Aval rögtön hivatja a mosóleányt, kérdi, hogy hol kapta azt az
aranypénzt. De abbizën, a mosóleány elkaczagá magát. A mint elkaczagá
magát, a két arczájából unyan két szép virág nyílt, aminyent még a
királyfiú sose látott. Gondolta minyát, hogy az a leány az, amelyikhez ő
járt guzsalyasba. És kezdi kérdeni, hogy hát hogy vetemedett (vetődött)
ő ide. És elbeszéli a leány, hogy az apja szomszédjában a boszorkányné
kivette a két szemét és elvitte az erdőbe s oda letette. S a hogy
letette, hát ő annyi gyémánt gyöngyöt sírt, hogy övig volt benne. Őt
pedig feltalálta ott egy öreg ember, elvitte a házához és szemet csinált
neki, a melyikkel hétszerte szebben látok, mind azelőtt.

Erre megint kérdi a királyfiú, hogy miképen jutott az ő palotájába.

Megint folytatá a leány, hogy ő, mikor az öreg ember neki szemet
csinált, hát egy reggel kinëzëtt az ablakon, hát jött feléje két galamb.
És a hogy a fejükön keresztülbucskáztak, adtak neki három rend ruhát, a
melyik most ës megvan innet nem messzi az öreg embernél az erdőben.

Aval kérdi a leányt, honnat kapta azt az aranypénzt.

Mondja neki a leány:

– Azt a királyfiú adta, mikor nálam volt guzsajasban.

Aval azt mondja megint a leány:

– Első nap voltam én a templomban az ezüst ruhában, és láttam, hogy a
király úr mindig csak engem nézett. Aval még a misének vége előtt
elvittem és eltettem a ládába. Megint ide hazajöttem a szakácsnéhoz.
Másnap megint elkéredzkedtem, felvettem az arany ruhát, elmentem a
templomba. De ekkor mán tízszerte szebb voltam. Az egész népnek a szája
tátva maradt reám, és még a király úrnak ës. Aval még a mise vége előtt
hazamenék és letevém a ruhát az öreg emberhez. Harmadik vasárnap is
elmentem a templomba, de most a gyémánt ruhában. Hát láttam, hogy a
király úr már felém akar jőni, akkor kiorsantam az ajtón. Elmentem,
leraktam a gyémánt ruhát, és hazajöttem. És a mái vasárnap elévettem azt
az aranypénzt, a kit kied nekem adott. Bétettük a placsintába és ëppen a
kied szeme elé került.

Aval megölelte a királyfiú a mosóleányt, és elvitte a szobájába,
felöltöztette királyi ruhába, és elvezette a szüleihez, a hol a vendégei
voltak, és bémutatta, hogy az az ő igazi felesége.

De ekkor mán a boszorkányné leánya nagyon meg volt ijedve, hogy mi lehet
velük. A királyfiú pedig egyebet nem csináltatott velük, hanem a
boszorkánynét és a leányát kivitette a városból, és minden legküssebb
gyermekkel letöpette (leköpette), és azután a kettőt két ló farka után
köttette, és mind ízre-porra szaggattatta. A királyfiú pedig azt a
szegény öreg embert, a ki az erdőben lakott, azt a palotájába vitette,
és boldogul töltötte vele a napokat. És a szegény ember leányát pedig
nagy díszben tartotta. Nagy vendégséget csapott, sok királyt, császárt,
herczeget ësszehivatott. Levágtak vaj egy nyolczvan mosópadot, vaj egy
százharmincz fűrészlő kecskét, nagy lakadalmat csináltak. Mikor vége
volt, minden ember eltávozott haza, és ők pedig boldogul élnek mái szent
napig ës, ha meg nem haltak.

_(Csabai György, Tatrang.)_



30. A három mirha.

Volt egyszer egy király, annak volt három fia. A három fiú között meg
akarta osztani a birtokát az öreg király. Azt számította az öreg király,
hogy a birtokát adja a két fiának, és volt neki még három érdeke, annak
a három érdeknek olyan ereje volt, hogy a mit gondolt, mindjárt meglett.
És azt adta a legküssebb fiának. A más kettő elvette a künn való
birtokát és aval az öreg király elhagyományozta a birtokát. Az öreg
királyné elküldte a legküssebb fiát iskolába, s két hét alatt az öreg
király meghalt.

Hogy meghalt az öreg király, átvette a két nagyobb a birtokot, a
királyné elvette a legküssebb fiúnak a három érdemét. A legelső érdem
volt az aranyóra, s ezt átadta a legküssebb fiúnak. Ez a fiú elvette az
aranyórát és járt az iskolába. Többi társai ës jártak iskolába és
gondolták, hogy hogyan van néki annyi pénze, mikor hazunnat nem küldnek
sehogysem. De a királyfiú nem mondta meg, hogy hát mi az oka.

Történt egy vasárnap, hogy elment ki sétálni, s a mint sétált egy
leánynyal, a leány azt kérdi tölle:

– Honnat van kiednek annyi pénze?

A királyfiú azt mondta a leánynak, hogy:

– Nëzd meg ezt az órát. Ezt a zsebedbe teheted, mindenféle meglesz, a
mit gondolsz, unyan nagy ereje van.

Sétáltak egy erdő alatt. A mint az erdő alatt sétálnak, azt mondja a
leány neki.

– Hallja kend, feküdjünk le erre a zöld pázintos helyre.

Aval letelepedtek a zöld pázintos helyre, a királyfiú a fejét a leány
ölébe tette, s elaludt. Hogy elaludt, elvette tölle az órát, a
királyfiútól, s ott hatta aluva.

A királyfiú felébredt, elment haza, elbeszélte az édesanyjának, hogy
hogy járt ő egy leánynyal. Az édes anyja megporoncsolta a királyfiúnak,
hogy az asszonyi állattal ne társalodjék többet. Azt mondta neki:

– Hát fiam, egyet elvesztettél, még csak kettő vagyon.

– Hát csak kettő vagyon, édesanyám? Még egyiket adja ide, úgyës még
marad egy.

Az édesanyja odaadta a nyaklánczát, és elment a fiú az iskolába. Megint
az a leány meglátta, hogy méges csak unyan díszbe jár. Elszámította a
leány, hogy majd megkérdi, hogy mi annak az oka. És meg ës történt. Más
vasárnap elment a leány sétálni és találkozik ës vele, s megkérdi, hogy
mi annak az oka. De a királyfiú nagyon szerette azt a leányt, s megint
megmondta, hogy minek van unyan nagy ereje. Elmentek újra arr a helyre
sétálni, leültek arr a helyre, a hol voltak azelőtt. Abbizën a legény
elaludt, a leány elvette tölle a nyaklánczát, otthatta a királyfiút.
Megkérdette, a mikor felkelt a királyfiú, hogy vajjon merre ment. Egy
öreg ember állott mellette, azt mondta az öreg ember, a leány rég
elment.

A királyfiú sirásra kerekedettt, elment megint haza az édes anyjához, és
az öreg anyja eljedëtt, hogy mi van a fiával. Azt mondja:

– No fiam, még csak ez az egy nyakkendőd van, ha ezt ës elveszted,
mindenedet elvesztetted édes fiam. Unyan erősen ügyelj, mind a két
szemedre.

És odaadta a nyakkendőt.

A fiú megint elment az iskolába, felfogadta magába, hogy asszonyi
állattal nem beszél. A más vasárnap délután találkozik ugyanezzel a
nővel. Kezdette kérni a két elvesztett érdekét. A leány azt mondta, hogy
este visszaadja. No jó, ha visszaadja, gondolta a fiú, elvárja ő estig.
Azt mondja a leány a fiúnak:

– Gyere, menjünk arrafelé sétálni.

Mennek arrafelé, a hol azelőtt sétáltak. Letelepednek arr a helyre, ahol
azelőtt letelepedtek. Azt mondja a leány a királyfiúnak, hogy tegye az
ölébe a fejét. Azt mondja a királyfiú, hogy elsőbb (előbb) letelepíti
azt a nyakkendőt a földre. A leány azt mondja, nem bánja, terítse le. A
leány tudta, hogy már milyen ereje vagyon annak a kendőnek. Mihelyt a
királyfi az ölébe tette a fejét s lefeküdt, azonnal elaludt. Szépen
kihúzta alólla a nyakkendőt, és feltette a királyfiúnak a hátára. És
azonnal azt gondolta, hogy legyenek ëppeg a világ végén. A hogy
kigondolta, azonnal a világ végén lettek mind a ketten. A leány levette
a királyfiú hátáról a nyakkendőt, most leterítette a földre, s reája
ült. Azt gondolta, hogy ott legyen, a honnan elindultak. A hogy
kigondolta, ott ës lett, a honnan elindultak.

A királyfiú magára maradt a világ végin. Felëbredëtt egyszer a
királyfiú, mëgjedëtt, hogy ő milyen csodálatos helyt van. Megindul ő egy
úton, s a mint megyen az úton, elér egy folyóhoz. Annak a folyónak olyan
ereje volt, hogy a ki abból a vízből ivutt, minden hussa a csontról
leszakadozott. Abból ő vett egy kulacs vizet, nyakára akasztotta, s ment
tovább. No és a mint ment, mendegélt, talált egy almafát, azon voltak
unyan nagy piros almák. Azt gondolja magában, hogy szakaszt rólla vaj
kettőt-hármat. A mint zsebretette a három almát, hát lát egy táblát, ria
felírván, hogy a ki abból eszik, akármilyen beteg, egészséges lesz. És
még szakasztott hármat, azt ës bétette a zsebébe, s elindult.

Egyszer elérkezett abba a városba, a hol az a leány volt, s felöltözött
ő mind orvosi ruhába. Éppen akkor az a leány majdnem halálos beteg volt.
Meghallotta akkor a leánynak az édesanyja, hogy minyen nagy orvos
érkezett a városba, s egyszeribe küldnek utána.

– Menjetek emberek, hozzátok azt az orvost, amelyik mán megérkezett.

Elmennek az orvos után és elhozzák. Az, mihelyt bémënyën a házba az
orvos, hát megüsmerte a leányt, de a leány a királyfiút nem üsmerte meg.

Azt kérdi, mi a baj. Azt mondja, hogy nagyon fáj minden. Azt mondja az
orvos a leánynak, hogy ő nem tudja meggyógyítani addig, azt mondja, amíg
a három mirhát az asztalra nem teszi, a melyiket a királyfiútól elvett.
Azt mondja a leány, hogy:

– Itt a kócsa a ládának a zsebemben, és nyissa ki. A szögelletben van a
három mirha. Egy arany óra, egy arany nyakláncz és egy nyakkendő.

És aval kiveszi az orvos azt a három mirhát. Azt mondja a leánynak:

– No leány, itt van ez a kulacs, igyál abból.

Odaadja, iszik a leány abból a kulacsból, minden hussa a csontról
leszotyogott. Hogy látta az orvos, hogy már a leánynak vége, azt mondja
a leánynak:

– No leány, üsmersz ingem? Én vagyok az a királyfi, a kitől elvetted ezt
a három mirhát.

De megsajnálta az orvos, adott neki egy almát, s azt mondja:

– Most egészségesebb vagy?

Azt mondja a leány, most jobban van.

– No – azt mondja – én elveszem ezt a három mirhát, ezek az enyimek, és
még adok egy almát neked, holnap reggel edd meg.

Aval elbólcsuzott a királyfiú, elvitte a három mirhát. Elment vélle az
édes anyjához, és megmondta, hogy visszahozta a három mirhát. Azt mondja
a királyné a királyfiúnak:

– No fiam, szerencsés ember vagy most, viseld magad boldogul, én
elmegyek innet hazunnat, te itt maradsz.

Aval elbólcsuzott az anya, a fiától, elment hazunnat. A királyfi egyedül
maradt három hétig odahaza, s hogy az édesanyja nem jő vissza, elmegyen,
hogy felkeresse. Meg ës találta, a legnagyobb bátyjánál, de már ekkor a
padra volt téve (meghalt). Ő hát azt számította, a három mirhát zsebre
teszi, és elmegyen a világba. Elment s mái napon ës mënyën, ha meg nem
halt.

_(Csabai György, Tatrang.)_



31. A paraszt ember találósa.

Volt egyszer, hol nem volt, még az óperencziás tengeren ës túl volt, hol
a tetüt és a bolhát rézpatkóval verték volt, hogy a sujba és a fenébe
meg ne botorkázzék, – volt egyszer egy asszonynak három leánya. Ez a
három leány unyan szép volt, aminyent kimondani nem lehetett volna. Mind
a háromnak ugyan erősen rendelte a gunyát az isten! Arany meg ezüst
ruhákat! És minden reggel az erdőben külön-különféléket kaptak
(találtak). S ez a három leány az édesanyjával együtt laktak volt az
erdőben egy kis házacskában. Csak négy ablak volt, a házacskából
kinézve.

Ez a három leányocska, a mint kimentek egy délben az erdőbe, hát akkor
az erdőnek a fejedelme éppen hazajárt vadászni. S a mint egy őzet űzőbe
vett, hát az őz igyenest azok felé a leányok felé szaladott, és a
fejedelem ës éppen utána a leányok felé.

A mint eléré a fejedelem azt a három leányt, csodálkozik, hogy micsoda
leányok lennének azok, mert ő még soha világéletébe inyent nem látott.
Gondolkozik magába, hogy megkérdje, hova valók és miféle nemből.

Jelentik a liányok, hogy ők mind egy anyától vagynak. De a legküssebb
legeslegszebb volt. És úgy mondja magában a fejedelem: a legküssebb jó
volna nekem feleségül! Tehát azt feleli a fejedelem mind a három
liánynak:

– Én veletek elmënyëk a tü házatokhoz, hogy megnëzzem, hogy hol laktok
tük.

Aval fogadta ës a három liány, hogy ők elvezetik az ők házukhoz. El ës
vezették ahoz a négy ablaku házhoz és leültették asztal mellé, hogy
egyék. De csak ëjed a fejedelem, hogy alábbnál alább való tálakat és
poharakat hoznak elejébe. Pedig látja, hogy milyen nem szegény állapotba
néz ki a háztája. Úgy jő magába a fejedelemnek, hogy ő megmondja az
asszonynak, hogy a három közül egyik leányt adja feleségül neki.
Gondolkozik a fejedelem, vajon megmondja-é vaj elhagyná, mert lehet
nehezségére esik az öreg asszonynak. És megint gondolkozik, hogy hátha
beléegyezik az öreg mámi és a három liányok közül egyet odaad.

Úgy ës tett, a hogy magába gondolta. Megjelenti az öreg asszonynak, hogy
a három liánya közül egyet adjon neki, akármelyiket.

Azt feleli az öreg asszony, hogy válaszszon magának, melyik tetszik. A
fejedelem ki ës választotta a legküssebbik liányát az öreg asszonynak.
Elvitte feleségül.

Hogy elvitte feleségül, abbizony elterhesedett a fiatal asszony a
fejedelemtől és született egy fiú. De annak a fiúnak nem volt elégséges
esze és úgy gondolkozik magába az édesapja, vajjon mit csináljon vélle,
hogyha megnő. És annyira mán felnövekedett, hogy iskolába adja a fiát a
fejedelem. Az iskolát pedig rendesen végezte, de a fiú a bolondságát még
se hatta el.

Mikor egy huszonhat éves lesz a fiú, azt mondja a fejedelemnek, hogy:

– No, édes apám, én megházasodom, vaj akarja, vaj nem!

Az édesapjának nem volt, hogy mit csináljon, hanem engednie kellett a
fiú után. Vett a városban egy rozsdába esett házat és oda vitte a kedves
feleségét a fiú, és a miután odavitte, boldogul kezdettek élni.

De nekik nem volt semmi, mert a fejedelem nekik nem adott semmit.

Hanem volt nekik egy háj, és azt elviszi magával és azt mondja, eladja.
A hogy mënyën, felköti egy hosszú pálczára. Amint kiindult a kapun, az
után egy kutya meglátja ezt a hájat és kezd utána szaladni. Azt mondja a
paraszt (bolond) fiú:

– Ha megfizeted, én neked adom.

A kutya merébe hizelkedett hëzzája. Azt mondja neki a paraszt fiú, és
odaveti neki a hájat a kutyának:

– No me, s fizesd meg!

Aval a hájat elvitte a kutya s szaladott el. Elért egy újon épült házba,
a hol még nem volt feltincselve, csak fel volt rakva (t. i. a ház). A
kutya oda felszalad a házba, hogy a hájat megegye, a paraszt fiú ës
utána nyomba, hogy fizesse meg a hájat a kutya. Hát abbizony a kutya
megette volt és kiszökött az ablakon.

Abban az újon épült házban volt egy fehér kő. Ő azt tudta (hitte), hogy
az a háj, a melyiket a kutyának adott. Felveszi a követ, hogy megkösse a
kötélre, és mikor felveszi, egy fazék aranyat kap (talál) alatta. Azt
mondja magában a paraszt:

– No mégës becsületes kutyának adtam én a hájat, mert meg sem ette és
mégës megfizette.

Felköti a követ a pálczára, az aranyat a fazékkal pedig zsebre vágja és
mënyën hazafelé.

Mikor hazaér, elëjed a felesége, hogy a háj helyett követ viszën. Azt
mondja neki:

– No hát megfizették a hájat – azt feleli a feleséginek. – Egy
becsületes kutyára akadtam, mert meg ës fizette és vissza ës adta, nem
ette meg.

Azt feleli a felesége neki:

– Tám bolond vagy, hogy ilyeneket beszélsz? Hisz ez nem háj, hanem kő!

Aval kivette a sok aranyat a zsebéből:

– No itt van édes feleségem, ha nem hiszed, a sok pénz.

A felesége minyát eszére vette, hogy nehogy valaki keresse. Azt mondja
neki:

– Add ide a pénzt.

Odaadja a bolond ember a pénzt a feleségének és ő leül a sutuba. A hogy
leül a sutuba, aval a felesége egy kolbászt apróra vág és felmënyën a
híba. S a hogy felmënyën a híba, kezdi a kolbászt hányni lefelé. Az
bizony a paraszt embernek jól esett, kezdette felszedni. A felesége
annyira hányta mán a kolbászt, hogy a paraszt ember jóllakott. Akkor
lejött a felesége a híból. Azt mondja az ura:

– Nem voltál itt. Mind kolbász esett le a kürtőn.

Egynéhány nap mulva ëszrevették, hogy a paraszt ember elvette a pénzt az
újon épült házból, és elmennek hëzza. Azt mondják néki:

– Hallja maga, paraszt ember! Maga kapott pénzt, ekkor s ekkor, itt s
itt abban a házban.

Azt mondja a paraszt ember:

– Én nem tagadom, hogy nem kaptam. Én akkor kaptam, mikor kolbászt esett
a kürtőn.

Azt felelik az úri rendek:

– Mikor esett kolbászt? – sohase!

Gondolják az urak: e tám bolond, nem tudja mit beszél. Hiszen kolbászt
sohasem esett a mi hirünkkel.

Annyira kerekednek, hogy a biróhoz mennek. A bolond ember a birónál
lepanaszolta, hogy ő nem tagadja, akkor kapott pénzt, mikor kolbászt
esett.

Azt mondja a biró a többi embernek, hogy az nem igaz, mert kolbászt
sohasem esett. Aval elcsapta onnat a biró, és nálla maradt a pénz, a
paraszt embernél.

Miután hazamënyën, hát a szomszédjának volt egy tehene. Tavasz üdő járt
s azt mondja a szomszédjának:

– Hát szomszéd, magának van egy tehene, én ës veszek egyet, összefogunk
és úgy szántunk.

Elment az a paraszt ember és vett egy tehenet. De a szomszédja nem volt
bolond. Összefogják a két tehenet és elmennek szántani. Mikor
nekifognak, hogy szántsanak, azt mondja az okos ember a parasztnak:

– Te fogjad az eke szarvát, én hajtom a teheneket.

Kezdettek szántani, de az okos ember mind a bolond embernek az ökrét
(tehenét) hajtotta, hogy majdnem kidüllött a borozdából.

Eztet látta a bolond ember és azt mondja:

– Fogd, szomszéd, az eke szarvát, hadd hajtsam én ës a teheneket.

Aval odaadja az okos ember az ostort és kezdi hajtani a bolond, de mind
csak az okos embernek a tehenét űzte. A mikor látta már az okos ember,
hogy az ő tehene nem bír, megint azt mondja neki, a bolondnak:

– No immán add ide az ostort, hajtsam én ës.

Odaadja a bolond, tartja az eke szarvát, és az okos ember kezdi hajtani
a teheneket, és addig hajtja a bolond embernek a tehenét, hogy abbizony
a borozdába feldőlt és megdöglött.

Azt mondja az okos ember a parasztnak:

– Nem jó tehenet vásároltál, mert nem győz az enyémmel.

Azt feleli a bolond:

– Hadd el, mert majd megfizetik nekem.

Kapja magát a bolond ember és egyszeribe lehúzza a bőrét a tehénnek és ő
belébújik a bőrébe. Nem sok üdő múlva rászállnak a csókák, meg a varjak,
meg a saskeselyűfiúk. És kikiáltja a bolond ember a bőrből:

– Hadd el, mert megfizetik. Tü csak egyétek meg.

A mikor mán látta, hogy javába eszik a sok saskeselyűfiú, kiugrik a
bőrből és egyet megfog a sok közül. Megköti aval a kötéllel, a melyikkel
meg volt kötve a tehene, s azt mondja neki:

– No ha ettél a tehenemből, akkor fizesd meg!

Felveszi hátára s mënyën vélle. Estére kerekedve nagyon esett. S elért
egy molnárhoz. Hát a molnár éppen nem volt otthon, el volt menve az
erdőre fáért, a molnárné pedig az asztalnál a latrával vendéglette
magát. Voltak nagy sütemények csinálva, akkorák, mint egy talyigakerek,
vaj egy három üveg megédesítve, pálinka. Volt két récze megsütve.

Hát egyszer csak jő a molnár haza egy szekér fával, és ëszrevette a
molnárné, hogy jő az ura haza. Ez a bolond ember a saskeselyűfiúval a
hátán mind az ablak alatt jól látta, hogy mit csinál a molnárné a
latrával. Hogy észrevette, hogy az ura jő, a latrát bébújtatta a tekenyő
alá.

A bolond ember ës, a saskeselyűfiúval a hátán kiáll a kapuba. A hogy
kiáll a kapuba, a lovak félnek bémenni. A molnár azt kiáltja:

– Ki az? Menj félre, mert félnek erősen a lovak!

A bolond ember félrehúzódik, a molnárember pedig béjő az udvarba.
Megáll, hogy a lovakat fogja ki. Aval egyszeribe jő (t. i. a bolond),
leveti a saskeselyűfiút a hátáról, megköti a kerekhez és segít, hogy a
lovakat kifogják. Aval kifogták a lovakat, békötik a pajtába és kijőnek.
Azt mondja a paraszt ember a molnárnak:

– Van nekem egy találósom. Megyek, hogy oldjam fel a kerektől.

Elmënyën a bolond ember, feloldja a saskeselyűfiút a kerektől. Hogy
látta a molnár, hogy olyan bátor ember, azt kiáltja neki, hogy hozza bé.

Hogy béérnek, a feleség egyszeribe asztalt terít a molnárnak, és a
molnár leül, hogy egyék. Azt mondja annak a paraszt embernek:

– No jöön maga ës és egyék.

Leül ő ës az asztal mellé és kezd enni. A molnár pálinkát ës egy
pohárral tölt és odaadja neki. Miután már ettek, azt mondja a bolond
ember a molnárnak:

– Álljon csak meg; lássuk, hogy mit mond az én találósom ës. Mert ez, a
mit mond, az mind igaz és mind kitalálja.

Beléegyezik a molnár, hogy lássa, mit mond a saskeselyűfiú. A bolond
ember a nyakára veti a kötelet a saskeselyűfiúnak, és egyet ránt, a
saskeselyűfiú pedig elkezd gágolni. Azt kérdi a molnár:

– Hát mit mondott?

Azt mondja a paraszt, hogy:

– Azt mondja, hogy a ládában van egy akkora nagy sütemény, a mekkora
nagy egy talyigakerek.

Azt mondja a feleségének a molnár:

– Nézdsze meg feleség, igazat mondott-e az a találós?

Kinyitja a molnár felesége a ládát, hát igaza van, mert benne volt a
nagy sütemény. Kiveszi és az asztalra teszi.

Azt mondja a paraszt ember:

– No, e mellé még hús ës kell. No lássuk, azt nem talál-e?

Megint rëaránt a bolond ember a nyakára és elkezd gágolni. Kérdi a
molnár:

– Hát most mit mondott?

Azt feleli a paraszt ember, hogy az asztalfiában van három récze
kisütve. Hát kinyitja a molnár felesége az asztalfiát, hát benne volt a
három récze. Azt ës az asztalra teszi.

Azt mondja megint a paraszt:

– E mellé még ital ës kellene. Lássuk, azt nem talál-é az én találósom?

Aval megint megrántja a nyakát, megint elkezd gágolni. Azt kérdi (a
molnár):

– No hát most mit mondott?

Azt mondja a bolond ember:

– Most azt mondta, hogy három üveg meleg pálinka van a kasztënba téve.

No má most kivette a felesége az üvegeket és odatette. Leülnek és
esznek-isznak. Miután ettek s ittak, azt mondja a bolond ember:

– Még csak egy van találni való, a kit kitalál az én találósom.

Azt mondja a (molnár), hogy:

– Mi az? Rántsd meg nyakát, tudjuk meg, mit mond?

Aval megrántja a bolond a nyakát a saskeselyűfiúnak, és elkezd gágolni.
Kérdi tőle:

– Nohát mit mondott?

– Az én találósom azt mondotta, hogy a te feleséged latra ott van a
tekenyőbe bébújva.

A mikor ezt kiszóllotta a bolond ember, ujj! kiszökik a tekenyő alól a
lator és kiszalad az ajtón. A molnár felesége is utána. Otthagyták a
szegény molnárt.

Ezen csak csudálkozott a molnár s ott tartotta a bolond embert a molnár
vaj három nap, hogy lássa, nem jőnek-é vissza. Hogy látta, hogy a
felesége nem jő vissza, azt kérdi a bolond embertől, hogy:

– Nem adnád-e el azt a találóst?

Azt feleli a paraszt ember, hogy ő eladná. Kérdi a molnár, hogy mit kér
érte. Azt mondja a bolond ember: háromszáz forintot, a két lovat és a
szekeret. Belé ës egyezik a molnár és odaadja a háromszáz forintot, a
két lovat és a szekeret. Miután odaadta, azt kérdi:

– Hát most taníts meg arra is, hogy hogy kell, hogy én elbánjak vele?

Azt feleli a bolond, a mikor ő már elhaladott száz mérföldre, hát csak
akkor rántsa meg a nyakát és akkor megtudja, hogy a felesége hol van.

Felül a bolond ember a szekérre és vígan elindult haza. A molnár pedig,
mikor gondolta már, hogy az száz mérföldet meghaladott, elkezdi a
saskeselyűfiút rángatni, a saskeselyűfiú pedig merébe gágogott, de a
molnár nem értett semmit se belőle. Megfogta a saskeselyűfiút s úgy a
padláshoz vágta, hogy mind szertement. Hogy hogy meg tudta az a bolond
ember őt csalni, azon ölte a méreg. Úgy maradt a molnár ló, szekér és
pénz nélkül.

A bolond ember pedig hazament a feleségéhez és elbeszélte, hogy hogy
történt vélle. Vigan kezdett élni a feleségével együtt és most ës
vigalomban vannak, hogyha meg nem haltak.

_(Csabai György, Tatrang.)_



32. Erőn túl való.

Volt egyszer egy szegény asszony, a ki nem tudta, merre hajtsa a fejét
(t. i. olyan szegény volt). Az erdőben lakott szegény feje. Nem volt
idős asszony, alig volt egy 26–27 éves. Ott megúnta magát, kijárogatott
az erdőbe, hogy ne töltse unyan búsan az idejét. Az erdő közepében volt
egy lófej, s addig nézegette azt a lófejet, míg elterhesedett a fehérnép
és született neki három ikergyermeke. Az a három ikergyermeke oan erősen
nevekedett, hogy a mikor egy hónaposok voltak, mán egy esztendősöknek
lehetett számítani őköt.

Az a három fiú mán nagyra felnevekedett, de unyan kemények voltak, hogy
párjukat nem lehetett volna találni ezen a világon. Egyiket elnevezte
Kőmorzsálónak, a másikat Fahorgasittónak, a harmadikat Erőn túl valónak.
A Kőmorzsálónak unyan ereje volt, hogy akármilyen nagy kősziklát
ësszemorzsált, unyané (olyanná) csinálta, mind a lisztet. A második fia
pedig unyan erős volt, hogy akármilyen nagy vastag fát, ha igyenes volt,
meghorgította. A harmadik is, unyan ember nem volt, a ki vélle bírjon,
vaj megkötözze. A küssebb fiú félbolond volt, nem volt elég esze, a
második pedig igen okos, a harmadik legokosabb. Számították, hogy
elpusztítják a bolond ëccsikët. Czélt ës tettek rëa, hogy elpusztítanák,
de semmimódon nem tudták.

Az anyjuknak volt egy bikája, de unyan szép bika volt, hogy azt
kimondani nem lehetett. És ëppen halálán volt az öreg asszony. Azt
mondja a három fiának:

– Hát egyéb jussom nincs, hogy megajándékozzalak tüktököt, hanem azt a
bikát oszszátok el.

Amikor mán ezeket elhagyományozta az öreg asszony a három fiának, hát
meghalt, lejártak az öreg asszonynak a végső órái.

Elkezdnek egyezni a három testvér, hogy oszszák el a bikát, de hogy
milyen formán, azt csak ők tudhassák. Azt számítják, hogy a bikát
hajtsák ki az erdőre, és mindegyik csináljon egy-egy pajtát (istállót)
egymás mellé a három testvér.

Úgy ës tettek. Csináltak három pajtát. A két testvér kőből nagy czifra
pajtát, a bolond pedig csak kertből (kerítésből) csinált és sok leveles
ággal befödte. Elmennek a bika után, hogy hajtsák haza, és meg ës
egyeztek ők, hogy a kinek a pajtájába a bika bémënën, hát azé lesz.
Hajtják a bikát hazafelé, és a mikor a kapun béért a bika, igyenest fut
a bolond pajtájába, és kezdi enni azt a sok zöld levelet, a melyikkel
béfedte a pajtát. Igy hát a bolondé lett a bika.

A két testvérnek nagy nehézségükre esett, hogy a sok pénzt ők elverték a
pajtákra és a bika nem lett az övék. Megint czélt tesznek és azt
számítják, hogy megütik (agyonütik) a bolondot. Egy estére kerekedve a
bolond kiment az erdőre sétálni, és a két testvér botot vesznek a
kezükbe és lesbe állanak, hogy ha jő hazafelé, hát akkor agyonütik. De a
bolond mikor megtért, a két testvér meg volt bújva két fa háta megé.
Visszajövetelében megpillantja a két bátyját két bottal. Felkap egy
kőszikla darabot és úgy megvágja a nagyobbik bátyját, hogy minyát
szörnyet halt. Ezt mán látja a küssebbik bátyja. Elejébe fut és kéri,
hagyjon békét, bár őt ne üsse meg, ha a bátyját megütötte. De erre a
bolond nem akart heveritteni, hanem kivette a bátyjának a kezéből a
botot, és a küssebb bátyját úgy ütötte fejbe, hogy minyát meghalt. Aval
indult hazafelé.

Mikor hazaért, hát a bika mán megette volt a pajtát, a melyiket ő
épített. Kijött a kapuba, kezdett ordítani. Azt mondja neki:

– Hát mért ordítasz bika? Vaj nagyon ehetnél?

A bika pedig ordított tovább. Gondolta magában, hogy a bikának nagy
kedve van, hogy az erdőbe kimenjen, ő elereszti. És kieresztette a
kapun, s elment az erdőbe a bika, ő pedig nem ment utána, hogy nëzze,
merre mënën. Azt számította, hogy az erdőben fű elég van, ott az ő
marhája jól él.

Eltelt vaj négy-öt nap, ő pedig nem ment a bika után, hanem elhatta,
csak számította, tán csak visszajő. De többet soha vissza nem került.
Úgy gondolkozik, ha a bikája elveszett, ő most a sertéseket ës mind
elpusztítja. Elment bé és egyenként kezdi kiereszteni a sok disznyót a
pajtából. Elveszen egy fészit, és a hogy a disznyók jőnek egyenként ki,
mind agyonveri őket. A mikor mán az utolsót agyonütötte, azt mondja
magában: No mámost szerencsére megmentődtem a disznyóktól ës, most van
hogy mit egyem.

Kicsit gondolkodott és egy oan gondolata jött, hogy ő mënyën valahova
szolgálni. Kimënyën az erdőbe, és ott azt számítja, hogy ő elmënyën
csépelni a királyhoz. Vág ő cséphadarót, hogy készítsen csépet, oan
vastagot, mind egy itató cseber, és egy csépnyelet, oan vastagot, mind
egy kártya (fakanna). A cséphadarónak a hosszúsága volt egy meteröl
(így), és a a csépnyelnek (így) pedig két meteröl. Elviszi haza és a
disznyóknak a bőrükből csinál nyaklót, ësszeköti a nyaklóval a
cséphadarót a nyelhez.

Ez a bolond nem volt magos ember, de ereje erőn túl volt. Elveszi a
csépet a vállára és elindul a királyhoz, hogyha adna a király csépletni.
El ës mënyën, és látja a királyt éppen a pityvarban. Azt mondja neki:

– Király ő felsége, életem-halálom kezébe ajánlom, vagyon neked
csépletni való gabonád?

Azt mondja a király:

– Van nekem. Vaj talám te akarsz csépelni? Hát mit fizessek, ha
cséplesz?

Azt mondja a bolond neki, ő nem kiván egyebet, csak a mennyit elbír.

Azzal a király megörvendett, hogy hiszen a nem sok, ha csak annyit
viszën, a mennyit elbír, és átoladja neki a csűr gabonát. És kezdi
csépelni, de napjában kicsépel 50–60 hektó búzát. Ezt látta a király,
hogy milyen ügyes ember, hogy mennyit tud csépelni napjában, kérdi
tölle, hogy hát hol lakik. S azt mondja, hogy ott az erdő közepében van
neki a háza. Megint kérdi a király:

– Hát van még édes apja, vaj édes anyja?

Elbeszéli a bolond legény, hogy neki volt anyja és két bátyja, és
okosságuk miatt mindakettőt agyonütötte.

Csépelt három hétig a királynál, mán elfogyott a három asztag gabona, a
negyedik asztag búzának a más héten kezdett nekifogni. Egy vasárnap
elmënyën a királyhoz, és mondja a királynak, hogy ő elmënyën, hogy
csináltasson zsákot, hogy a mibe hazavigye a részét, mert csak zsákot
hoz, aztán visszajő, kicsépli a más asztag gabonát ës.

Elment ő a községbe, és a hol csak zsáknak hírét hallotta, mind
ësszeszedte és kiszabta egybe, hogy annak a négy asztagnak a gabonája
mind beléfért abb a zsákba. Elvitte hátra a csűrbe és letette, és
elmënyën, és jelenti a királynak, hogy ő hozott zsákot, és nekifog a
negyedik asztag búzának, hogy kicsépelje. Leülteti a király és
enni-innya ad. Miután ëtt s ivutt, hát azután elment ki, elvette a
csépet, kiterítette a sok temetetlen búzát és azon a héten kicsépelte.
Kész volt mán vele, és nekifogott, hogy bérakja a zsákba. Hát abbizën a
sok búzát a zsákba mind bérakta, és felvette a hátára, és elindult vélle
ki a kapun. Azt kiájcsa a királynak:

– Jó egészséget király ő felsége, mert én kivettem a részemet és megyek!

Kiszalad a király a csűrbe, és látja, hogy nincs egy szem se, és mind
viszi a sok temetetlen búzát. A királynak volt egy igen hamis bikája. A
király haragjában kiereszti a bikát, hogy ölje meg azt a paraszt
legényt. Igyenest a bika annak a bolond legénynek futott, de lekapja a
csépet a válláról és úgy üti a bikához, hogy minyát megdöglött a bika.
És azt ës felkapja a vállára. Felteszi a bikát a zsák tetejére, és
elindult haza. Azt számította, hogy má most van mit egyék. A király
pedig úgy maradt, mind az ujjam, gabona nélkül. Azt számítja a király,
majd elpusztíttatja ő.

Másnap kerekedve, elhivatja azt a paraszt (bolond) fiút, és béfogta neki
négy ökrét, hogy menjen el a vadkertbe és hozzon el neki egy szekér fát,
hátha a vadak megeszik.

El ës mënyën ő, béfog négy ökröt és mënyën a vadaskertbe. És a hogy
bémënyën, egyszeribe nekitér egy fának, és kifogja mind a négy ökrét,
megköti a négy ökrét a négy kerekhez (így), és nekifog egy nagy fának,
kidőti a gyükeriből, ágostól, bogostól, levelestől együtt felteszi a
szekérre. Ő hazunnat merëndét tett magának, és leült, hogy egyék. Amint
eszik, hát egyszer jő egy medve, és nekifog egy ökörnek és megeszi, és
ahogy megeszi, hát elakar menni. Ő pedig felkel és azt mondja a
medvének:

– Hohó, nem úgy barátom! Ha megetted az ökröt, nem én húzom haza a
szekér fát, hanem te!

Megfogta a medvét és megkötötte a lánczczal a kerekhez, ahol volt az
ökör megkötve. Miután megkötötte a medvét, újra leül, hogy egyék, hát
látja, hogy jő egy oroszlán ës oda. Az ës igyenest nekimegy egy ökörnek
és megeszi. Má most csak két ökör maradt. Azt ës megfogja a paraszt
legény és megköti a más kerekhez a láncczal. Odament egy elefánt ës. Az
ës mëgëtt egy ökröt, az ës el akart menni. És azt mondja:

– Hohó, barátom, nem én ettem meg az ökröt, hanem te!

Megfogja és megköti azt ës a más kerekhez. Most csak egy ökre volt és
három vadállatja. Hát látja, hogy jő a tigris. Ammán messziről
csitórgatta a fogát az ökörre. Az ës odamënyën és megeszi a negyedik
ökrét ës. Hanem ő nem volt rest, megfogja a tigrist, és azt ës
megkötötte. Aztán megint leült és eszik. Miután ëtt, hát elment és
vágott egy ostornyelet, s az ostornyelre egy hatöles hosszú kötelet
kötött. Béfogja a szekérbe a rúdra a medvét és az elefántot, elől pedig
a tigrist és az oroszlánt, és akkor eléveszi a hosszú ostort,
irgalmatlanul kezd pattogtatni ki a vadaskertbe, hogy még a vadak ës
rezzentek a csattogás mián (miatt).

Ezt látta a király mán messziről, hogy hajtja a bolond legény a négy
vadállatot, lezáratta a vaskaput, hogy bé ne hajtsa oda. Elért a bolond
legény a király kapujához, hát látja, hogy a kapuk bé vannak zárva.
Visszatér és elindul az ő házához és odaviszi a fát. A mint a kapu nem
volt az övé olyan széles, hogy a fa bétérjen, hát abbizën a háznak egyik
oldalát lehúzatta. Bémënyën, kifogja a négy vadállatot, bévezeti őket
azokba a pajtákba, a melyiket az ő két okos bátyja építtetett a bika
számára. De mámost azt számítja magában, hogy a vadállatoknak enni ës
kellene. De honnan adjon, mikor nincsen, csak gabonája?

A király városában volt egy gazdaember, a kinek sok báránya volt.
Elgondolkozik és elmënyën ahoz a gazdaemberhez, hogy vegyen tölle
bárányt. Azt kérdi, hogy mit kér annyi bárányért, a mennyit ő elbír a
hátán. Azt feleli az a gazdaember, hogy harminczkét forintot. Belé ës
egyezett a bolond legény és kifizeti. Elé hajtat a gazdaember vaj négy
sereg bárányt, hogy válogasson, a melyiket akarja, azt vegye. Aval kapja
magát a bolond elmënyën haza, elveszi azt a nagy zsákot, a melyikbe a
búzát a királytól hazavitte és elment oda a zsákkal a juhász gazdához.
Azt mondja neki:

– No barátom, hajtsad elé a bárányokat, hogy válogassak.

Elé ës hajtják a bárányokat és nekifog és a négy sereg bárányt mind
beléhányta a zsákba. Békötötte a szádát és szaladt hamar haza, hogy
adjon enni az ő kedves marháinak. Csak tátva maradt a gazdaembernek a
szája, mert az a paraszt legény mind elvitte a sok bárányt.

Ennik ad a vad állatoknak, egyszer eszébe jut, hogy a kopacz hídláson,
hogy nem tudnak heverni, az igen erős. Gondolkozik, hogy honnat
vásároljon szalmát a vadállatok alá.

A mezőben volt valami négy asztag szalma, kirakva kaszajba. Odamënyën
ahoz az úrhoz, a kié volt a szalma, és megkérdi, hogy nem adna-é el
abból a csumó szalmából. Azt feleli az úr, ő el. Azt kérdi, hogy mennyi
kell. Azt feleli a paraszt, csak négy háttal kell, és kérdi, hogy mit
kér azért a négy hát szalmáért. Azt mondja az úr, hogy ő négy hatost
kér. Odaadja a négy hatost, és elmënyën ki a mezőre, egy kaszaj alá
béfurja magát, egyszerre viszi haza az egészet. Három kaszajt, háromszor
elvitt. Az úr pedig nem ment ki, hogy lássa, hogy mennyi szalmát viszën,
mert gondolta, hogy három hát szalma a nem ës üsmerszik egy kaszajból.

A bolond utánment a negyedik kaszaj szalma után ës, de abból a negyedik
kaszaj szalmából hibádzott vaj négy szekérrel. A bolond pedig elment az
úrhoz, és megjelentette, hogy három öl szalmát elvitt. És egyszer azt
mondja, hogy hájszë (hát hiszen) ott elég szalma van, vegyen a mennyi
kell. Azt feleli vissza a bolond az úrnak:

– Hát maga nem ért? A hát szalmából hibádzik vaj négy szekérrel.

Ejjed (elijed) az úr, hogy hát mit mond a bolond, és kimënyën, hogy
megnëzze a szalmát. Hát látja, hogy csak egy kaszaj szalma van,
amelyikből eladott négy szekérrel. Egyszer megint felel a bolond, hogy
adjon neki még négy szekér szalmát. Nem volt mit csáljon az úr, perbe
kerekedtek. Mikor a perbe mentek, azt mondja a parasztnak a biró:

– Hát maga megfizette a szalmának az árát? És mennyit adott?

Azt feleli a paraszt:

– Vettem négy hát szalmát, és a négy hát szalmáért adtam négy hatost.

Aval bizën a törvénynek eleget tett a bolond, és az úr meg kellett hogy
vegye azt a négy szekér szalmát, a melyik hibádzott a kaszajból.
Felvette a hátára a negyedik kaszaj szalmát ës, és elvitte haza.

Nagyon örült a bolond annak a négy marhának, a melyik neki volt. De a
király a gondolatját nem vette le még a legényről, csak azon volt, hogy
valahogy mégës elpusztíttassa a bolondot. És elhivatja.

Volt neki egy ház, oda az ördögök szoktak járni. Azt számítja a király,
hogy odaküldi, és az ördögök széjjeltépik egy éjjel. Hát abbizën el ës
hivatja a bolondot és azt mondja neki:

– Te menj el abba és abb a házba, és őrözzed, nehogy valaki odamenjen.

Azt mondja a paraszt:

– Én elmënyëk, miért ne, ha jól fizet.

És azt ës mondta, hogy néki merëndébe tegyenek vaj öt oldalast, vaj négy
kenyeret, mert ő sokat eszik. Hát úgy ës tett a király. Bétett vaj öt
oldalast, vaj négy kenyeret, felveszi a paraszt a hátára, és elmënyën
abb a házba, hova a király küldötte őt. Este lefekszik, de nem tudott
aludni. Megint felkel, tüzet csál, húst sütött, és az asztal mellé ült,
hogy egyék. Hát egyszer csak egy ördög kopogtat az ajtón és azt mondja:

– Jaj de fázom.

Azt feleli a bolond legény:

– Jere bé, mert itt benn nem fázol.

Aval az ajtó kinyílik, és az ördög bélépik az ajtón, és igyenesen tart
az asztalhoz. El akarja venni elölle a húst. S azt mondja a bolond az
ördögnek:

– Héj barátom, nem a húst, hanem az asztal alatt a csontokat!

Hëzza akar nyúlni az ördög a kezével az asztalon való húshoz,
megkoppantja a kezét a bolond legény és azt mondja neki:

– Vedd el innét ezeket a hargas karmaidat! Nem megmondtam, csak az
asztal alatt a csontocskák a tiéd?

Mikor mán a beszédet végbe szakasztotta, megint egy kopogtat az ajtón.
Annak ës azt mondja:

– Jere bé, mert nem fázol.

Bémënyën a második ördög ës, és az ës egyenest az asztalhoz tart, el
akarja venni előlle a húst. A bolond legény annak ës megüti a kezét és
azt mondja:

– Vedd el a hargas karmaidat, csak az asztal alatt való csontocskák a
tiéd!

A mikor mán ezeket ës kibeszélte a második ördögnek, a harmadik ës
kopogtat bé az ajtón. De annak mán mérgesen kezdi kiabálni, hogy jöön
bé, mert itt benn nem fázik. Béjött a harmadik ördög ës, az ës igyenest
az asztalhoz tart. Annak ës csak azt mondja, a mit a más kettőnek
mondott azelőtt. Ett csendesen, a három ördög pedig nëzték, a míg ëtt.

Egyszer felkel a bolond legény az asztaltól és azt mondja a három
ördögnek:

– Hát tü mért jöttetek ide?

S azt feleli a három ördög a bolond legénynek, hogy azért jöttek, hogy
kössenek barátságot egymás közt. Azt feleli a bolond legény:

– Velem csak úgy köttök barátságot, ha innet, ebből a házból ki nem
mentek, és a mit én poroncsolok néktek itt bent, ha tü azt megteszitek.

Egymás mellé állítja a három ördögöt, és azt mondja nekik, hogy:

– Mutaszszátok meg mind a hárman a kezeteket.

A három ördög szívesen megmutasztják mind a hat kezüket, és azt mondja
nekik:

– Igen hargas ujjatok van, meg kellene igyenesíteni.

Azt kérdik az ördögök tölle:

– Hogy kell azt megigyenesíteni és hol?

Azt feleli a bolond legény:

– Majd minyát megmutasztom.

Aval kinyitja az ajtót és azt mondja nekik:

– Tegyétek bé a kezeteket ide az ajtó sórkához a nyillásba.

A három ördög béteszi a kezüket az ajtó sórkához a nyillásba, és akkor
riacsapja az ajtót és bécsipedte az ördögöknek a kezét.

Az ördögök pedig el kezdtek ordítani istenül, kérték, hogy ereszsze el
őköt, mert annyi pénzt hoznak, a mennyit csak kéván, a mennyi abb a
házba belé fér.

Elsőben is ő a kérésére csak egy ördögöt eresztett el. Az az ördög egy
óra alatt annyi pénzt hozott, hogy felét a háznak majd megtöltötte
pénzzel. Akkor azt mondta neki:

– No barátom, te most menj dolgotokra.

Miután elment az ördög dolgába, hát azután a másikat ereszti el, az ës
annyit hozott, hogy mán csak annyi hely maradott, a hol az ajtó ki
tudott nyílni. Annak ës azt mondta:

– Ez elég barátom tölled. Hanem menj dolgodba és mondd meg, ha vaj egyet
látsz oan barátodat, hogy erre ne jöön, mert valami nem jól jár.

Aval az ördög megköszönte a jóságát, hogy eleresztette és elment. Azt
mondja a legutolsó ördögnek a bolond legény:

– Hát én tégedet elereszszelek-é, vaj itt tartsalak?

Az ördög pedig nagyon kérte a bolond legényt, hogy ereszsze el. Azt
mondja az ördögnek a bolond legény:

– Én eleresztlek tégedet, de a hivu a házfödele alatt üres, és ha azt
megtöltöd te azt reggelig pénzzel, hát akkor aztán elmehetsz a
barátaidhoz.

Az ördög mennyre, földre esküdt, hogy ő reggelig megtölti a hivut
pénzzel, a bolond legény eleresztette. Még nem ës virradt meg, mán az
ördög meghordta azt a sok pénzt, hogy nem fért volna bé még egy egy
darabocska se. Elbúcsúzott az ördög a bolond fiútól és azt mondja:

– Köszönöm barátom a szüvességedet, hogy nékem elégséges pénzt hoztál,
hanem erre a földre többet ne jere, mert ha én valahol meglátlak, akkor
másképen beszélek én veled!

Az ördög el ës ment, elig várta mán, hogy kiszabaduljon a bolond ember
kezei közül.

Reggel felé a király a szolgálóját odaküldi ahhoz a házhoz, a hol az
ördögök szoktak járni. Elmënën a szolgáló az ajtóhoz és kezd kopogtatni.
Azt kérdi a bolond legény, hogy ki a. Mondja a leány, hogy a király
küldi, hogy nëzze meg, mit csinál. Azt mondja a leánynak:

– Menj haza és mondjad a királynak, hogy küldjön szekeret vaj egy hatot,
mert az éjjel az ördögök annyi pénzt hoztak, hogy mind a hat szekér
megrakodik belölle.

A szolgáló ezekre a szavakra azonnal ment a királyhoz és megjelentette,
hogy né annyi pénzt hordtak az ördögök abb a házba, a hova a bolond
legényt tette, hogy őrözze. Azt izente a bolond legény, hogy küldjön vaj
egy hat szekeret, hogy hozzák el. A király ezt nem hitte, hanem még jól
felpofozta a szolgálót, hogy mit beszél. Vaj talán csak álmadozik?

A király elküldte most a legokosabb szolgáját. El ës ment a szolga, hát
látja, hogy annyi pénz van, hogy még az ajtót se bírják kinyittani a
pénz miatt. Visszatér és megjelenti a királynak, hogy nem hazugság, a
mit a szolgáló beszél, való szent igaz. De a király annak se adott
egészen hitelt, hanem ment saját ő maga a király, hogy nëzze meg, hogy
él-e még az a bolond legény, vaj meghalt, vaj talám a szolgáló és a
szolga hazudott néki. Hát a mikor odaér, hát elijed a sok temetetlen
pénzen és kérdi a bolond legénytől, hogy ki hordta azt a sok pénzt abb a
házba. És azt kérdi a bolond, hogy mért nem hozott szekeret. Azt feleli,
hogy nem akart hitelt adni a szolgának és a szolgálónak. Azt mondja a
bolond:

– Ha nem akart hitelt adni, abból maga egy krajczárt se kap.

Jó három pofot vág még a királynak s azt mondja neki:

– Láss utad után, ha te egy becsületes embernek és egy fehérnépnek nem
akarsz hitelt adni.

Aval a király eljött onnat, ő pedig hazament a házhoz és elvette azt a
zsákot, a melyikbe a gabona volt és hazavitte az egész aranyakat.

_(Csabai György, Tatrang.)_



33. A mesemondó királyfi.

Egy királynak volt egy fia s annak megint volt egy szolgája, de a
félig-meddig oan tátos volt.

Kihirdette egy királyküsasszony, hogy ő mesét fog mondani, s a ki az ő
meséjét eltalálja, ahoz mënyën férjhez. Nahát a kik odamentek
mesemondóra, s el nem találták az ő meséjét, azoknak fejét vette.

Meghallja a királynak a szolgája, hogy itt né milyen dolog vagyon,
milyen mesemondás, felbiztatja a királyt, hogy a királyúrfit engedje el
vélle mesemondani. A király nem igen akart, de mégës annyira beszéllëtt,
hogy mégës beléegyezett.

Másnap felkészülnek, megnyergelnek két paripát, hogy menjenek
mesemondani. S a mint mennék, hát arra tanítja az úrfit, hogy vigyázzon,
mikor ebbe s ebbe a faluba mennek, ott kihoz egy küsasszony egy pohár
bort, de akkor, mikor elveszi a bort, mert a bor meg van mérgezve, a
lovát sórkantyúzza meg, hogy ejtse el a pohárt.

Úgy ës tett. Elvette a pohár bort, de ő akkor megérintette a
sórkantyúval a lovát, s a ló megszökte magát, s a pohár bort kiejtette a
kezéből. Egy csepp a ló lábára cseppent a pohárból, s elig mentek egy
kilometernyire, s a ló megdöglött. Elbúsulja az úrfi magát, hogy most
mit csináljanak. Azt mondja a szolga az úrfinak, hogy:

– Nem kell búsulni, csak maradjon veszteg. Én elmënyëk s más lovat hozok
s addig csak üljön (maradjon) itt.

Míg ő ott veszteg ült, addig két fekete holló odament, a lóból enni
kezdtek, s megdöglött mind a kettő.

Megnyergelik most az új lovat s felülnek s esmég mennek. Hát mán
elszürkültek, nem tudtak elérni éppen a királyküsasszonyhoz, hát
találnak egy tüzecskére. Hát ott tizenkét tolvaj hever. S ők felhúzzák a
két hollót, meg voltak mejjesztve, a nyársra és sütni kezdik. Elig sül
meg félig, s a tizenkét tolvaj leszaggatja a nyársról, s megeszik, s
mind a tizenketten meghalnak.

– No most ne búsuljon az úrfi, mert most elmehetünk mesemondani, mert az
a könyübe (könyvben) nincsen megírva a küsasszonynak.

Odamennek a küsasszonyhoz, azt mondják:

– Mű mesemondani jöttünk.

– No hát magyarázzák elő.

– Egy csepp semmi megölt egyet, egy megölt kettőt, kettő megölt
tizenkettőt.

Hányja-veti a könyvét, de sohult se kap semmit, nem tudja megmagyarázni
a mesét nekik. Kér harmadnapig gondolkozást. No megadták a három napi
gondolkozást neki. Azt mondja a szolgalegény a királyúrfinak:

– Maga feküdjék benn a királyküsasszonynál, én künn fekszem az
istállóban.

No hát kiküldi a szolgaleányt éjjel tizenkét óra tájba, hogy valamiképen
kitudakozza azt a mesét a szolgától. Kimënyën a szolgaleány, hogy
valamiképen mondja meg neki azt a példabeszédet, hogy hogy mentek
keresztül. Azt mondja a szolga:

– Én megmondom, ha leveti a köntösét.

De a szolga már megmondta volt a királyúrfinak, hogy akkor jöjjön ki, s:

– Jancsi, szénát, zabot, abrakot a lovaknak!

Mikor az úrfi kiment, s azt mondta volna, hogy abrakolni kell a lovat,
akkor a leány megijedëtt, s jettibe kifutott a más ajtón.

Másik éjjel kiküldi a más szolgaleányt Aval ës éppen úgy járt, hogy
mikor punt tizenkét órakor kiment, hogy abrakoljon, az ës kifutott a más
ajtón. No úgy azt mondja a nagyságos küsasszony:

– Én látom, hogy tü mind szerelmeskedni jártok oda, én nem bízom immán
reátok, elmënyëk én a harmadik éjjel.

No a szolga most azt mondotta az úrfinak:

– Ezen a harmadik écczoka maga háljon itt ezen a helyen, de mikor a
küsasszony bément, addig ne mondjon semmit, csak ha a köntösét
levetette, akkor mondjon meg mindeneket, hogy hogy mentek keresztül.

Úgy ës tett. Harmadik éjjel bément az úrfi az istállóba, s a küsasszony
kényszerítette, hogy mondja el azt a példabeszédet, hogy hogy ment el.
Hát az úrfi megmondotta.

– Mikor itt s itt jöttünk, egy pohár bort kihozott egy küsasszony. Én
azt elvettem, s a lovamat megsórkantyúztam s a pohar (így!) kiesett a
kezemből. Egy csepp a lovam lábára cseppent belölle. Elig mentünk egy
kilometernyig, a ló megdöglött. Két fekete holló a két szemét kivájta,
megették, megdöglött mind a kettő. Idébb jöttünk, meg kellett, hogy
háljunk, nem érkeztünk az nap idáig. Tizenkét tolvaj ott volt. Felhúztuk
a két hollót a nyársra, mikor félig megsütöttük, a tizenkét tolvaj
leszaggatta, megették, mind a tizenkettő meghaltak. Nohát egy csepp
semmi megölt egyet, egy megölt kettőt, kettő megölt tizenkettőt, ez a mű
mesénk.

Nohát reggelig a küsasszony béírta a könyvébe ezt a mesét. Akkor
eléhíjja a tanácsosait, hogy jőjenek s tegyenek itéletet, mert a mesét
megmagyarázza. Mikor a tanácsosai odajöttek, kezdi:

– Egy csepp méreg megölt egy lovat, a ló megölt két hollót, két holló
megölt tizenkét tolvajt. Hát nem igaz-é?

Azt mondják, hogy:

– Vaj igaz, de a küsasszonynak mű ës adtunk három napi gondolkozást,
nekünk adjon csak három fertály órát – azt mondják – mű nem kivánunk
többet, csak három fertály órát.

Nohát akkor elémagyarázzák ők ës.

A múlt éjjel elküldött az úrfi engem vadászni, és én elmentem és lőttem
egy őzet. Néhol itt a bőre. Második éjjel megint elküldött, és megint
lőttem egy őzet. Néhol itt a bőre. – Akkor elévette a szolgálónak, a
másodiknak a köntösét. – Harmadik éjjel az úrfi ment el vadászni, és ő
ës lőtt egy őzet. – És ő ës elévette a küsasszonynak a köntösét. – Nohát
ha a mű mesénket ilyenformán ki ne találták volna, a mű mesénket soha ki
nem találták volna.

S akkor a küsasszony az úrfinak a nyakába borúlt, mert soha ki nem
találta volna.

_(Bálint Mihály István, Tatrang.)_



34. Aki elszolgálta az ördög monyasának a csikóját.

Volt egy királynak egy igen-igen gyönyörű szép felesége, de oan büszke
volt, hogy nem bírt magával. Mindegyre kérte a férjét, hogy ereszsze ki,
hogy a hintóban paczérozza ki magát. No hogy nem volt maradása, az ura
beléegyezett, ő nem bánja, ha elmennek. Béfogatott kocsisával négy
paripát a hintóba, elindultak, s viszi, viszi, viszi, s egyszer csak
hátranëz, hát a királyné sohult sincs. Akkor mit csináljon, mi tevős
legyen, keresi napnyugatig, akkor hazamënën, mondja a királynak, hogy mi
történt vélle, hogy a királyné nincs sohult.

Rejtezik a király, hogy ő mit tudjon csálni, hogy az ő felesége merre
van s hol. Holddal, nappal, széllel komás volt, ő bizën elmënyën a
holdhoz elsőbe. Kérdezi, hogy hát:

– Valamerre, te mindenfelé bésütsz, a feleségemet nem láttad-é
valamerre?

Elmënën a naphoz, kérdezi azt ës, az se látta sehult se, azt mondja.
Elmënën a szélhez, az azt mondja:

– Vaj láttam, a feteke városban, az ördög elrabolta, mert büszke volt, s
most feleségül ott van.

No de ő most mit csináljon? Ő azt számította, hogy bocskort köt, s
elmënën, s addig jár, a míg megkeríti a feleségét. Elmënën a hold
komájához. A hold komájának volt egy nyolcz lábú lova, aval elmënën,
hogy hát a feleségét hazahozza.

Mikor odaér, hát ëppen a vízen kapja a feleségét s felülteti hátul a
nyolcz lábú lóra. Aval az ördögnek a monyasa dörgetni kezd, kimënën az
ördög, kérdi:

– Mit dörgetsz, mikor te ezt nem tetted?

– Hogyne dörgetnék – azt mondja – mikor viszik asszonyomat.

– Ki viszi?

– Ura.

– Van-é annyi időm, hogy megegyem egy sitet kenyeret s megigyam egy
vidër bort?

Azt mondja a monyasa: – Van.

Aval kihozza a monyasát s felül reá.

– Hogy menjünk? Mind a szél, vaj mind a gondolat?

– Csak mind a szél – azt mondja a monyas.

Aval egy perczre elérik. Lekapja a feleségét, má mind a királynét, és
hazaviszik.

No má most a király mitevős legyen? Azt számította, elmënyën a naphoz,
tölle kérjen tanácsot. A nap azt mondja:

– Van nekem egy tizenhat lábú lovam. Ha aval nem tudtad elhozni, evel
elhozod.

No elmënën s a tizenhat lábú lovat, azt ës elkéri, s elindúl utána
megint. Akkor ës a vízen kapja a fehérnépet s felülteti hátul a lóra
megint. Hordni kezdi, s aval megint dörgetni kezd az ördögnek a monyasa.

– I, fikom teringette, mit dörgetsz, mikor te ezt nem tetted?

– Hogy ne dörgetnék, mikor viszik asszonyomat?

– Ki viszi?

– Az ura.

– Van annyi időm, hogy megegyem két sitet kenyeret, megigyam két vidër
bort s kipipáljak két pipa dohányt?

De egy vékás volt a pipája. No aval kihozza a monyasát, felül ria.

– Hogy menjünk, mind a szél, vaj mind a gondolat?

Azt mondja a monyas:

– Csak mind a szél.

Aval még (ismét) elérték, s egyszeribe lekapta az asszonyt, a királynét,
aval jól el ës náspágolta. Azt mondja:

– Tám azt gondolja az urad, téged elrabol, míg az én monyasomnak a
csitkóját el nem szolgálja?

Az asszony feküdt a földön s úgy elájélva hallgatta. No aztán az asszony
meg ës mondta a férjének, ne ës fáradjon utána, mert míg azt meg nem
teszi, nincs módja benne, ok nélkül fárad. No hogy a férje ezt
meghallotta, hát többet nem ës próbálta. Felkészült, hogy menjen
szolgálni.

Ő mán felkészült szolgálni, egy karabélyt maga mellé vett, s a mint ment
az úton, ő bizën megszonnyult s lehajolt a vízhez egy helyré. Egy
halacska odament, és ő kikapta a halacskát. Azt mondja a halacska:

– Ne ölj meg barátom, hanem jótét helyébe jót várhatsz.

Ő a vízbe bé ës bocsátotta a halacskát s aval útnak indúlt tovább. A
mint ment, hát meglát esmég egy madarat egy helyt, hát ő bizën hëzza
akar lőni. De a madar (így) megszólal:

– Ne lőjj meg barátom, hanem a jótétemény helyébe jót várhatsz.

Megint mënën, s a mint mënën, találkozik négy paripával s egy hintóval
az úton. Kérdik, hogy hát:

– Hova mész?

– Én mënëk szolgálni.

Azt mondja az az uraság:

– Hogyha én megfogadlak, nem adok én egyéb dolgot elődbe, hát van egy
kanczám két csikóval, őrözd meg.

No megszegődnek ők egy csitkóba, hogy egy csitkót adjon neki. S olyan
idő volt akkor, hogy három esztendő volt három nap.

– No jól vagyon – azt mondja – menj csak haza, én ës mënëk mindjárt, s
hogy hazamënëk, kiadom neked a parancsolatot.

Megigazította, hogy hoa menjen.

Másnap kivirradnak, hát a kanczát a két csitkóval elébe adja. Azt
mondja:

– Ezeket űzd el s őrözd meg, hogy semmi veszélybe valamely baj ne érje,
akkor űgyes ember vagy.

De abban az üdőben úgy volt, hogy tátos volt az a kancza ës, és a gazda
azt mondta neki, hogy bújjék el úgy, hogy az ember utól ne érje. Ő
búfejjel el ës hajtja a kanczát a csitkóval. Nohát aznap lesz egy kicsi
eső, eső után egy kicsi napfény lesz, s őt bizën az álom megüti s ott
elszunnyodott. A kancza addig a csitkóval ellett (eltünt) úgy, hogy ő
sohutt, de eleget járt, sohutt se kapta. Búsul ő, jaigat, mitévős
legyen, nem kapja a kanczát a csitkókkal sohutt. Hogy menjen ő most
haza, mi lesz vélle? Hát a mind alá s fel jár bújában, egy patak mellett
mënën s egyszeribe eszébe jut, hogy a halacska néki mit mondott, hogy:

– Jótétemény helyébe jót várhatsz.

Meg ës szólal a halacska egyszerre:

– Mi bajod van barátom?

Azt mondja:

– Né reám bízták a kanczát csitkaival s úgy ellettek, de sehutt, de
sehutt! Hát most hogy menjek én haza?

– Ne búsulj azon egyet se, hanem menj el erre s erre az utczaszegletre s
ott várd meg, mert ők odafordulnak. De nem abban a szőrben vannak, hanem
el vannak változva. S akkor csapd bé a kantárt a fejükbe s mondd: Fë kum
máj foszt! – s oanok lesznek, mind voltak.

Ő úgy ës tett. Elment oda, leült oda a kőre s mindjárt
hamarjába-egyszeribe ott voltak. Akkor a kantárt bécsapta a fejükbe s
azt mondja: Fë kum máj foszt! – s a lovak oanok voltak, mind annak
előtte. Akkor hazavitte őket, s a gazdája elbámészkodott, hogy:

– Ügyes szolga vagy te, hogy úgy meg tudtad őrözni a lovakat!

S megverte jól a kanczát, hogy mért nem tudott elbújni elölle, pedig ő
elbújt, csak ennek ës volt társa, a hal.

Másnap még elküldte, hogy vigye őket, mert úgy volt elszegődve. Akkor
megint úgy lett, hogy eső lett, eső után szép napfény, s ő elaludt. No
esmég nem kapta suhutt, ellettek. Akkor megint jár ő alá s fel, futkos
erre-arra, nincsenek, nem kapja sohutt. Mënën egy berkesen keresztül,
lát egy madarat, eszébe jut, hogy az ő madara mit mondott, s né, az ő
madara ott van. Kérdi:

– Mi bajod barátom?

Mondja néki, hogy hát:

– Né nem kapom a lovakat. Kiküldtek, hogy őrözzem s elbújtak.

– Menj el a városnak ennek s ennek az utczaszegeletjére. Ők kerülnek, s
ott várd meg. Mikor jőnek, csapd bé a kantárt a fejükbe s mondd: Fë kum
máj foszt! – s megint oanok lesznek, mind voltak.

Úgy tett, s a kantárt bécsapta a fejükbe, s oanok lettek, mind voltak.
Aval hazavitte őket, s a gazdájuk még jobban megverte a kanczát, hogy
mért nem tudtak jobban elbúni elölle.

Harmadik napján megint kiküldi. Akkor megszólal a csitkó, azt mondja:

– Én úgy látom, hogy én a tiéd s te az enyém. Hát mű elmënyünk, de ma
oant kerülünk, hogy te elúnsz még várni ës münköt. Hanem menj el megint
ide s ide, ennek az utczának a szegletire, s ott várj meg, míg jövünk.
De én oan rossz leszek, hogy a világon, amelyik legrosszabb állat, az se
rosszabb, mind én leszek. Hanem te azon semmit se törődjél, csak fogadj
el ingemet mégës, ha rossz vagyok ës, mert gazdám ígér néked véka pénzt,
igen kettőt, igen egy hektót ës. Azt a rosszat szégyelletemben sem adnám
néked, mondja, amilyen hűséges szolga voltál, ennyi pénzt adok inkább.
De te ne fogadd el, csak ingemet. Ingemet a fülemen fogva czipelj ki a
kapun küjel.

No elűzi harmadnap ës a lovakat, a kanczát a csitkóival, akkor esmég
lesz eső, igen napfény ës eső után, de ő azon semmit se törődött,
nyugudtan volt. Elment oda az utcza szegeletire, a hol a csitkó mondta,
bévárta őket s hazavitte. Akkor a gazdája kérdezte:

– Nohát mit adjak néked, hogy ilyen hűséges szolgám voltál?

– Nékem nem kell semmi ëgyeb (így), ez a rongyos csitkó.

– Én azt szégyelletemben sem adnám néked, hogy ilyen hűséges szolgám
voltál. Adok egy véka pénzt.

– Nékem nem kell.

– Adok kettőt, adok egy hektót.

– Nékem nem kell.

De hogy nem tudott kiállani elölle, azt mondta:

– No nem bánom, adom a csitkót.

No a csitkót odaadta ő néki. Megfogta a fülét s a hogy lehetett,
dërëkból, s mindenképen kiczipelte a kapun küjel. Akkor oan lett
belölle, hogy egy csepp ës megállott volna rajta, mind a tündér, oan
paripa lett. Elbólcsúzott a gazdájától s felült a csitkójára. Arra azt
kérdi a csitkótól:

– Hogy megyünk, mind a szél-é, vaj mind a gondolat?

A csitkó azt mondja:

– Csak mind a szél.

Aval átólvetette a fején a gazdát a csitkó. Azt mondja:

– Hát ezt mért tetted?

– Azért, mert anyámat egyszer megverték érted.

Megint felül, s:

– Hogy mënyünk, mind a szél, vaj mind a gondolat?

– Csak mind a szél.

Aval megint átólvetette a fején. Kérdi:

– Ezt mért tetted, ezt?

– Azért, mert anyámat kecczër megverték érted. Ülj fel, mert többet nem
doblak le.

Aval felült s eljött haza, a hazájába. Felkészültek, hogy no most
menjenek már a királyné után. Utánmentek, megint a csorgón találták a
királynét, a vizen, megint künn volt. Felülteti megint hátul a lóra,
aval kérdi a kis monyasát:

– Hogy megyünk? Mind a szél, vaj mind a gondolat?

Azt mondja:

– Mind a gondolat!

Aval dörgetni kezd megint az ördögnek a monyasa. Kimënën, kárinkodik az
ördög:

– I, fikom teringette, mit dörgetsz, mikor te ezt nem tetted?

– Hogyne dörgetnék, mikor viszik asszonyomat?

– Ki viszi?

– Az ura.

– Van annyi időm, hogy megegyem három sitet kenyeret s elpipáljak három
pipa dohányt?

Azt mondja a monyasa:

– Egy percz sincs!

Aval kihozza a monyasát.

– Hát hogy mënyünk? Mind a szél, vaj mind a gondolat?

Azt mondja a monyas:

– Mind a gondolat.

No aval felül ria, s mennek. Sórkalja, sórkalja, a sórkantyúval addig
sórkalja, hogy a két sórkantyú ësszeér, mégse tudják béérni. Akkor azt
nyeríti a monyas az ëccsinek, hogy csendesedjék, ne sebesedjék. A
meglassudott annyira, hogy mikor megközelítették, hogy után akart volna
nyúlni, hogy lekapja, akkor az ördögnek a monyasa kiugrott alóla. Igy a
király a feleségét s mind a két monyasát elnyerte. Az ördögöt otthatták
az úton.

_(Bálint Mihály István, Tatrang.)_



35. Rogozsin király.

Volt egy igen-igen szegény czigány. De olyan szegény volt, hogy nem volt
mibe öltöződjék, még a szeméremtestét ës rogozsinával takarta. Annak
volt egy macskája. Nem volt mit egyenek, piliszkát csináltak, hogy ëppen
élődhessenek. Na jól van, azt mondja a macska neki:

– Úgy kéne, hogy én téged gazdaggá tegyelek, fehérnépet szerezzek neked.

De a gazda fogta a seprűt s elseprűzte, hogy:

– Mit akarsz te! Hova akarod hozni a fehérnépet, mikor látod, hogy
magunknak sincs mivel éljünk, keverttel élünk.

No de a macska mégse nyugudt, azt mondta:

– Még ës én fehérnépet szokotálok néked.

Úgy Zajzonban, a hol a Gízel életje vagyon, mintha lakott volna egy
király. No ő felkészül és el ës indul a macska, mint neki szokása
vagyon, egy este. Mikor a zajzoni hídig ér, hát kűjjel felől vannak oan
kőbányák. Ő meglátja, hogy egy nyúl ott vagyon. Azt mondja neki:

– Gyere velem – azt mondja a macska – ha többen volnátok, el ës vinnélek
vacsorára tüktököt.

– Itt küjel százan vagyunk – azt mondja.

– No eredj, híjad őket.

Elmënyën, híja őket, s elindulnak mind a százan, vélle százegyen vannak.
Mikor addig érnek, kaput nyit, bébocsátja, az egészet bérekeszti a
macska.

No aval felmënyën a király az ablakba, nëzi, hogy néki mennyi vadat
küldnek. Felmënyën a palotába (t. i. a macska) s kérdi a király, hogy
ezt ki küldte. Ő hát, hogy a gazdája oan szegény volt, hogy a
szeméremtestét rogozsinával takarta, Rogozsin királynak mondta az urát.
Ők ott ketten beszélgetnek, de nem hoznak elő semmit egymásról. Aval
hazamënën, s másnap megint elkezdi a gazdájának, hogy:

– Meg ne haragudjál, de asszonyt szerzek neked.

Aval megint elmegy, s mikor megint a zajzoni hídig ment, hát megint egy
róka állt elejébe.

– Hoa mész, macska, te komám?

Azt mondja a macska:

– Ne késleld utamat, mert várnak vacsorára. Ha többen volnátok,
elhínálak.

– Itt kűjel százan vannak.

– No eridj, hídd el őket.

Elhítta s együtt elmentek megint. Mikor odaértek, bébocsátotta őket, s
azokat ës elrekesztette. Akkor felmënën megint a palotára, s jelenti a
királynak. S kérdezte a király, hogy hát ki küldte ezeket. Akkor ës azt
felelte, Rogozsin király. Elcsudálkozott a király, hogy miféle lehet az,
hogy annak annyi majorsága vagyon, hogy százanként küldi neki. No akkor
ott beszélnek, nagy szóba erednek ők együtt, és leánykéréshez fog a
macska. Oda ës igéri a leányt, hogy oan módos (t. i. Rogozsin király).

Elmënyën haza s mondja a gazdájának:

– Ne haragudjál, hanem fogadj szót, a hogy én poroncsolom. Gyere most
velem, én téged gazdaggá teszlek, feleséget szerzek neked jót.

Mikor megint elérnek a zajzoni hídig, most ki van töltve, de akkor ott
egy nagy tófenek (így) volt. Hát azt mondja neki:

– Itt heveredjél belé, s én elmënyëk előre.

Elmënyën a királyhoz, s a királynak panaszkodni kezdi nagy szüve
szakadva:

– Né, a mint jöttünk itt s itt, négy paripával, hintóval, az erdőben
haramiákkal találkoztunk, a négy paripát s hintót elrabolták, Rogozsin
királyt pedig a gunyájától megfosztották, levetkeztették anyaszűlt
meztelenen, békeverték a tóba.

A király elborzadott, hogy mi történt vélle. Ijedtében azt se tudja mit
mondjon. Egyszeribe mondja a szolgáknak:

– Fogjatok bé négy paripát a hintóba, s igazi vőlegény gúnyával elejébe
kell menni.

Úgy ës tettek. Aval elmënyën a macska s azt mondja neki:

– Most a zajzoni hídnál mosdjál ki a mocsokból tisztára.

No odajő a kocsis, felöltöztetik űgyesen. No mikor odamennek a házhoz,
letelepednek. Ámde a czigánynak sose volt ilyen ruhája, ilyen űgyibe
való, hát nézegetni kezdi. Odamënën a macskája, de nem volt macska, mert
most mán el volt változva, s azt mondja neki:

– Te ne nézegesd magadat annyit!

Azt mondja a király:

– Tám nem szereti ezt a gunyát?

– Abbizën szereti – feleli a macska – de neki otthon mind aranyos gunyái
voltak.

Odamënën a gazdájához és esmég azt mondja:

– Te ne nézegesd magadat annyit, nehogy levetkőztessenek, s a se legyen
rajtad, a mi van.

Nohát a leánykérés, lakoma, minden megtörtént az écczoka. Másnap már
azon töri a fejét a macska, hogy az asszonyt hova vigyék. Elindul ő
előre, s mikor az Eger alá odaér, ëppen a csordát kiűzték volt, s aval
ijeszti a pásztorokat, hogy háború lesz, s mondják, hogy a marha a
Rogozsin királyé s akkor nem bántja senki.

Aval ő fut elébb, a macska, s a magos marton ezelőtt az óriások ott
tartózkodtak, s ott volt akkor egy szép vár. Azt mondja:

– Tű itt lakomáztok? Oan háború jő, hogy vesz a világ, oan csata lesz
minyátt!

Aval rejteztek egyik ës, másik ës, hogy hoa bújjanak el. S azt mondja:

– Nem jól bújtok. Van itt egy rakás szalma, az alá bújjatok el.

Ő aztán elment s meggyújtotta, s ott égtek el az óriások.

Mán jő a nász, a hintók, hozzák a királyi asszonyt. Ő elejükbe kiáll s
mondja nekik:

– Hajtsatok csak erre!

Odahajtottak, ott már fel volt tálalva minden, hogy éppen enni akartak
az óriások, hát volt étel elégséges. No ott béhajtnak, letelepednek, jól
lakomáznak ott együtt, mulatnak. No mán mikor a vígság eltelt, mindenki
eltakarodott haza a szállására hazájába. Akkor a macskája azt mondja a
gazdájájának:

– No látod, hogy én téged gazdaggá tettelek? De most én ës megérdemlem,
hogy ennyi jót vélled megtettem, hogy temettess el pappal.

De mind a macskának szokása, hogy ő oan nërávás, ő felül az üszök
farkára (t. i. a tűzben égő fahasáb végére) s ott eleresztette magát,
hogy meg van dögölve.

Hát látja Rogozsin király, hagy a macska meg van dögölve. Azt kiáltja a
király:

– Jöszte bé, te Jóska, hozd bé a vasvillát, ezt a macskát vesd ki a
trágyára!

De a macska elhallgatott, meddig a kocsis eltakarodott onnat, úgy tette
magát, mintha csakugyan meg volna dögölve. Aval bëmënen s azt mondja:

– Úgy-é, hogy én téged gazdaggá tettelek, s te azt fogadtad, hogy pappal
temettetsz el éngem? No hát én ës teszem veled még, hogy a
szeméremtestedet rogozsinával takarod!

Aval a gazdája átokkal felfogadta, hogy hűtlen nem lesz hëzza, s azt
éri, hogy csakugyan megdöglik, vaj meghal, hát pappal temetteti el.

Hogy abban a községben nem kapott papot, a ki hogy oan állatot
eltemessen, ment más községbe s hozott oláh papot, fizetett néki egy
véka pénzt, s eltemette.

_(Bálint Mihály István, Tatrang.)_



36. A tizenkettedik fiú.

Volt egyszer egy király, annak volt tizenkét fia. Azt mondja a
legnagyobbik:

– Édes atyám, én mán megházasodom, mert megjött az idő.

Azt mondja az atyja, a király:

– Várj fiam addig, míg a legküssebb öcséd ës házasodik, hogy egyszerre
házasodjatok mind a tizenketten.

Mán megszomorodik a nagyobb fiú, hogy mikor lesz az, hogy mán a
tizenkettedik ës megéri azt azt kort. Addig ő megöregedik. No mán nem
volt mit csáljon, muszáj volt engedelmeskedni.

Vár ő addig, míg a legküssebb ëccse lesz 16–17 éves, egy afféle, akkor
azt kérdi tölle:

– Ecsém, kis ëcsém, nem volna mán kedved házasságra?

– Vaj igen, bátyám – azt mondja. – Csudálkozom, hogy te mért nem
házasodtál meg, iszën mán a legényeknek apjuk s csunyájuk vagy!

– Ó kis ëcsém, rég, hogy téged várlak!

Akkor bémënën az atyjához a nagyobbik.

– No felséges atyám, most megházasodom, mert van kedve mind a tizenegy
ëcsémnek.

Béhívatja az atyjuk egyenként mind a tizenegyet vélle együtt.
Felkérdezi, van-é kedvük házasságra, hát volt ës mindannyinak. Nohát azt
feleli a király nékik:

– No édes fiaim, van nekünk tizenkét ménesünk, tű tizenketten vattok,
mindamennyi válaszszon egy lovat egy-egy ménesből magának, a milyent
szerettek, mert van miből válaszszatok.

– Készek vagyunk édes apám.

Akkor megnyergeli a király maga mind a tizenkettőt a tizenkét fiának, ád
ő mindeniknek aranyat, a mit a szüve húzott neki, kinek mit akart. Akkor
azt mondja:

– Fiaim, az isten adjon szerencsét házasságtokra, de addig feleséget ne
találjatok, míg olyan tizenkét testverleányt nem kaptok, mint tű
vagytok.

Aval elbocsátotta az ő palotájából őket, a tizenkettőt.

Mennek ők má most tizenketten lóháton feleségkeresni. Béérnek ők egy
vadonba. Hát este lesz, écczoka, hogy elég volt min tanácskozzanak,
merrefelé fogjanak. Azt mondja a legküssebbik:

– Egyfelé se fogunk hajnalig, itt maradunk, ha akartok, bátyáim!

Akart mindamennyi. Nohát ott maradnak reggelig, hajnalig, mán a
vadonban. Reggel azt mondja a legküssebb ëccsik:

– No édes bátyáim, jábo (hiába) mënünk mű mind a tizenketten egy úton,
mert usse kapunk oan tizenkét testvérleányt, mind mű vagyunk. Hát inkább
menjen mindegyik egyedül, ki merre lehet.

Beléegyeztek a bátyjai, mind a tizenegy. Akkor bényúlt a zsebébe s
kivesz egy tizenkét élű bicsakot.

– No bátyáim – azt mondja – a tizenkét élű bicsok ëppen olyan, mind mű
vagyunk, tizenkét testvérek. A legnagyobb élű legnagyobb bátyám számára,
második a másodikra, ilyenformálag mind rendre, a hogy mű vagyunk
testvérek. A legküssebb éle az én számomra, én vagyok a tizenkettedik.
Nohát látjátok? – Akkor kimutasztotta.

– Igen – azt mondja valamennyi.

– Én béütöm err a helyre ezt a bicsakot most. A melyik bátyánk vagy
ëcsénk, mikor visszakerekedik, ezt a bicsakot húzza ki innét. Melyiknek
az éle, melyiknek a számára van téve az az éle, a mint kihúzza, fényes
lesz, mint most, akkor tudjuk meg, hogy az az ëcsénk vagy bátyánk él. De
a melyik rozsdás lesz, a mán meg van halva, azt ne várjuk. S ha
valamelyik hamarébb visszakerül, egyenként itt várjuk meg egyik a mást.

– Jól van ëcsém, helyes – mind a tizenegy azt felelte, a bátyjai.

Má most ők kezet adnak egymásnak, aval elbócsuznak s el ës indulnak,
kiki merre lehetett. – Hagyjuk el a tizenegy bátyjait, mentek, hova
isten vezérelte, forduljunk a legküssebbre.

Mënën ő hegyen, völgyön, erdőn, mezőn, szárazon, vízen, hol csak
lehetett, éj, nap. Egyszer kiér egy kis sík mezőre. Azt mondja a lova,
megszólamlik:

– Héj gazdám – azt mondja – ne vándorolj többet, hát hallgass az én
szavamra. Majd megtanítlak én, mi legyen veled. A te tizenegy bátyáid
innét a hetedik országban egy királynál vannak, kocsisok. Annak a
királynak tizenkét leánya van, mint tű testvérek voltatok tizenketten.
Tizenegy bátyád a tizenegy leánynak kocsisa, de a legküssebb leány
olyan, kilenczvenkilencz kocsisnak a fejét vaskaróba húzta idáig. Te jól
vigyázz, te léssz a századik kocsisa, de hallgass reám, majd megtanítlak
én, nem bánt senki. Má most hogy vigyelek? Fent, vagy alatt, vagy a
levegőben? Mind a szél vigyelek, vaj mind a gondolat?

– Ne vigy úgy mind a gondolat, csak úgy vigy lovam, mind a szél.

– Nem bánom, csak hunyd bé a szemedet, de fel ne nyisd egy cseppet se.

Aval felkapja a lova a levegőbe, s úgy viszi, mind a szél szokott menni.
De egyszer mégës felpillantja a szemét, a mint fenn vitte. A mint
lepillant, meglát egy arany hajszálat a földön.

– Állj meg lovam, mert látok egy arany hajszálat.

– Megmondtam, ne nyisd fel a szemedet, mert e néked nem lesz javadra. De
ha megláttad, szállj le s vedd fel, nem hagyhatjuk itt.

Leszállott, felvette.

– No ülj fel, de többet fel ne nyisd a szemedet, valameddig én nem
mondom.

Hunyja, hunyja a szemét, mégës nem tudta tartani magát, még (ismét)
felnyitja a szemét, meglát egy arany lópatkót a földön.

– Állj meg lovam, mert né egy arany lópatkó.

– Megmondtam, ne nyisd fel a szemed. No de szállj le, s vedd fel azt ës.

Leszáll, felveszi, jó helyré teszi.

– No mán ülj fel, de hunyd bé a szemedet, többet fel ne nyisd. Egyszer
még felnyitja, nem tudta tovább tűrni magát.

– Állj meg lovam, mert né arany kendő van a földön.

– Megmondtam, ne nyisd ki a szemed, de szállj le, s vedd fel, nem
hagyhatjuk itt. De hunyd be a szemed, s többet fel ne nyisd, valameddig
a király kapujához nem érünk.

Nem ës nyitotta ki, csak mikor azt mondja a lova:

– No most szállj le, mert itt vagyunk. No hát most szállj le. Belöllem
lesz egy kis borzasszőrű csitkó. Te bémënsz a királyhoz, mert a
királynak nincs felesége, meg van halva, csak a tizenkét leánya van.

– Nincs szüksége felséges király vaj egy kocsisra?

– Vagy igen – azt mondja a király – mert éppen tennap temettük el
legküssebb leányomnak kocsisát, hát megfogadlak.

– De te feleld azt:

– Felséges király, van egy kis csitkóm, az ës férjen az istállóba a más
lovak között.

– Nem igen akar a király, de belé egyezik hamar úgy ës. Arra mondjad:

– Felséges király, megfogadom úgy, hogy egy hétig az én istállómba ne
legyen szabad senkinek béjőni, még bé se nézni. Ha tetszik, úgy fogadjon
meg, de ha nem, nem.

– Jól van, nem igen akar a király, de beléegyezik úgy ës.

– No hát fiú, azt mondja a király, menj, hozd bé azt a kis csitkódat.

No most ő bé ës kötötte az istállóba, akkor a bátyjainak hír ment, hogy
mán a kis ëccsik ës oda ért. Örvendnek, hogy jó egészségben vadnak egy
helyt. Mámost mennek mind a tizenketten reggelre a királyhoz. Mind a
mennyinek volt négy ló a keze alatt. Annak a négy lónak volt reggelre
négy porczió szénája és egy véka zab, délben ës annyi, este ës annyi. No
mámost kiveszik reggel a négy porczió szénát és a véka zabot. De mind
külön istállóban voltak, nem egy helyt.

Nomán ő bémënën az ő maga istállójába, akkor azt mondja neki a csitkója,
tegye bé az istállóajtót. Bé ës teszi. Kérdi, lát-e ki valahol az
istállóból. Nem lát ki sehol, csak az ajtó kócslikán. Akkor ad egy
szeget a csitkó, hogy verje bé azt oda, hogy ne lásson küjelről be
senki. No most azt monda a csitkó:

– Vedd elé azt az arany hajszálat, akit lőltünk az úton, s tedd fel a
gyórtyatartóra.

Fel ës tette gyórtya helyett, úgy villogott, mind mikor a villám ég.
Akkor neki terített a csitkó egy asztalkát. Italt, ételt rája, étel után
pipát s dohányt, s csak úgy dohányozik ott. Azt kérdi akkor a
csitkójától:

– Hát ennek a négy lónak adjak-é ennik most?

– Semmit – azt mondja a csitkó. – Hát ne ez a somfabot. Talpától fogva
fel tetőig üsse, míg a csitkó mondja.

No mámost ő addig üti azt a négy lovat, hogy a bőr ës majd lemënën a
hátukról. Akkor azt mondja:

– Most elég, ne üssed többet.

Akkor még leül az asztalhoz, s dohányozik. Hát mán jő dél. Kiájcsák a
bátyjai, hogy menjen enni. Ő egy szót se szólott vissza, semmit.
Kiájcsák, hogy jőjön szénáért, de ő nem ment, csak kérdette a csitkót,
hogy adjon-é a lovaknak ennik. A csitkó még azt mondta, hogy üsse a
somfabottal, amég ő mondja, akkor ës. Úgy elverte akkor ës, mind éppen
reggel. Ennik nem adott, (habár) meg volt a széna ës, meg a zab ës. Enni
se ment, mert néki volt ott minden. Eljött este, esmét kiabálják a
bátyjai, hogy menjen enni, akkor se ment. Kiábálták szénáért, azért se
ment, zabért, azért se ment, csak akkor ës jól elverte étel helyett a
lovakat, mind reggel és délben. Kiábálták gyertyáért, a mi legyen
écczokára, de nem ment, mert neki az arany hajszál világított gyertya
helyett. Mán eljő holnap reggel, akkor ës csak úgy, mert mától mához egy
hétig, vaj nyolcz reggel, mindennap háromszor ilyenformán verte meg a
lovakat, mind első nap. Neki még megvolt a négy porczió széna, meg a
véka zab mindétig. Elig várta a király, hogy mán jőjön a nyólczad nap,
hogy mit tudott ő tenni, s mit adott a lovaknak. Azt mondja hetedik este
legnagyobb bátyjának a király:

– A ki meg tudja lesni, hogy ő minél ül ott, mi világít neki, nagy
jándékot kapna érette.

Fogja magát a nagyobb bátyja, kócslikból kiveri azt a szeget, a ki bé
volt verve, bénéz az ajtón, hát látja, hogy egy arany hajszál világít
gyórtya helyett, hát látja, hogy neki egy asztal terítve, étele, itala,
dohánya. Hát látja, hogy a négy porczió széna még megvan, a kit első
reggel kiadtak volt és a véka zab is. Hát látja, hogy a négy ló ott
fekszik az istállóban, mind összetörve, még bőr sincs rajtok. Bémënën, s
mondja a királynak:

– Felséges király, a te négy lovad olyan, mind négy kutya, összetörve
mind. A négy porczió széna még meg van, s a négy porczió zab. Egy arany
hajszál villog gyórtya helyett. Néki egy asztalán étel, ital, amúgy
dohányozik.

No mán elig várja a király a nyolczadik reggelt, teljék ki a hét, hogy
mi legyen abból. Még nem virradt ki jól, s mán küldte a küssebb leányt,
hogy kiájcsa, hogy fogjon bé. De azt felelte vissza, míg ki nem virrad,
nem.

Akkor azt mondja a csitkója, adjon oda egy porczió szénát a négynek,
mikor azt megették, a véka zabnak negyedét. Mán odaadta a négy porczió
szénát négyszer s a zabot ës négyszer. Akkor azt mondja, hogy vegye elé
az arany kendőt, a kit lőltek volt az úton, pallja le aval a kendővel
azokat a lovakat. Lepallja szépen, s lett négy aranyszőrű ló a négyből.
Egyszerre a hámokat rájok tette, aval kiment az istállóból, kinyitotta
az ajtót, s a sóp alól a kocsit kihúzta. Mikor másodszor kiájtotta a
királyleány, a tizenkettedik, hogy fogjon bé, csak egyet szólott a
lovaknak, s mind a négy kiállott a kocsi mellé. Bé ës fogta, fel ës ült
a királyleány nagy mérgesen a kocsira, el ës vitette magát oda, a hol
kilenczvenkilencz kocsisnak vaskaróba volt húzva a feje. Ennek ës
béhúzta volna, de mán a lovak elvoltak változva. Aval visszatért és
hazahajtott a királyi udvarba.

Akkor azt kérdezte a király:

– Mi van édes leányom?

Aval azt mondja, nem lehet, mert a lovak nem azok. Mert addig a négy ló,
négy ördög volt, de most a csitkó elváltoztatta. Mënën a király mármost
mérgében, eléhivatja, azt mondja a kocsisnak:

– Má most, hozd el nékem, azt az aranyhajú leányt feleségnek, a ki néked
villogott gyórtya helyett egy hétig az istállómban.

– Honnét hozzam el felséges király? Mikor én jöttem a csitkómmal, az
úton lőltem.

– Ha el nem hozatod, holnap reggel a hengérrel fejedet vétetem.

No mán ő megbúsulta magát, szomorán megy bé az istállóba. Azt kérdi a
csitkója:

– Mért búsulsz gazdám?

Hogy ne búsulnék, né mit poroncsolt a király.

– Ne búsulj semmit – azt mondja, – csak mondjad a királynak:

– Adjon nékem tiszta új öt vaskantárt, mert tudok én – azt mondja –
abban s abban a vadonban egy vas bábát, annak van egy szép aranyhajú
leánya. Elhozzuk mű feleségnek, csak ő legyen embere.

Ezt mondta mán a csitkó a gazdájának.

Bémënën a fiú, s mondja a királynak, hogy néki szüksége van öt
vaskantárra. Meg ës adta a király rögtön. Kivezeti a csitkót és lesz
belőle a paripája, mind azelőtt. A csitkó el ës kapta abba a vadonba, a
hol a vasbába volt. Csak messzünnen mutatja meg a vasbába lakását a
fiúnak. Azt mondja:

– Most belöllem lesz egy kis szamarka, bórzos, nagyszőrű, csúnya.
Belölled lesz egy igen-igen csúf czigány, öreg ember, köldökig érő
szakállal. Ezt az öt vaskantárt most felakasztod a karodra, és ezt a
rongyos, hitvány szőrű szamarkát vezeted éppen a vasbába ajtajánál. Oda
megállítod az ajtajánál, és bényitsz az ajtón. Megmondod néki: Jó
reggelt, öreg anyám! De úgy szólj, mert egyszeribe vágja le a nyakadat.
Mondjad, hogy: Tíz éve, hogy itt keringek, evel a szamárral, ebben a
vadonban, s kifogytam minden élesegemből, s van né öt vaskantárom,
valakinek eladnám, ha adna egy darabka kenyeret érette. – Mert néki
kenyere nincs, de az öt vaskantárra szüksége van, muszáj mindhalálra
megvegye. Azt mondja: No fiam, várj egy kissé, mert nekem nincs, de én
minyátt hozok, ha vársz. Akkor eléveszi a csöllő kereket, elé egy
vasgerebent, kiindul az ajtón, a csöllő kereknek (így) béül a torkába,
és elindul a városba, hogy hozzon kenyeret. Akkor, mikor ő elment,
belényílik egy szobaajtó, bémënsz azon a szobaajtón s az ajtó sórkánál
fekszik az aranyhajú leány egy ágyban. De hogy téged meglát, hogy idegen
nép vagy, egyszerre kecskebukát vet, s lesz egy nagy varasbéka belölle.
De te ne félj semmit, fogd meg a békának a lábát, tegyed bé a kebeledbe,
aval ki az ajtón s gyere csak, míg reám ülhetsz.

Úgy ës tett az öreg czigány. Mikor felült a rossz szőrű szamárra, hát
már az asszony né a csöllő kerekkel ott volt. Hozza a kenyeret,
ëszreveszi, hogy mán az ajtó nyitva van. Nëzi, hát nincs aranyhajú
leány. Eszrevette, hogy mán ez a tolvaj. Kikapja a csöllő kerekből a
vasgerebent, utánuk hajtja, de mán nem érte a gerebennel, mert mán elébb
voltak.

– Lesz-é még erre járásod vaj egyszer életedben?

Azt kiájcsa vissza a fiú a lóról:

– Igen, még egyszer, vén bocskor!

No mán hagyjuk el a vénasszonyt odahaza.

Mikor a király kapujáig értek, még lett a paripából csak egy csitkó,
mind azelőtt volt. Hát vezeti bé a fiú a csitkót a király ajtaján.
Fennáll a király a galarián, azt kiájcsa:

– Hol az aranyhajú leány, kocsis?

Akkor bényúl a kebelébe, azt a nagy varasbékát húzza ki a kebeléből. A
király nëzi a galariáról, de a béka leugrik a kocsisnak a kezéből a
földre, a király szeme láttára, és lesz belölle egy szép fehér galamb.
Akkor felrepül a galamb a galaria tetejére, a hol a király állott. Akkor
azt mondja a király:

– Szállj le szüvemnek szép szerelme!

Akkor le ës szökött a galamb, hát lett belölle egy szép aranyhajú leány,
megmutatta, hogy ő az az aranyhajú leány. Mikor meglátta a király, majd
kihasadt a szüve, de akkor még galamb lett az aranyhajú leányból, meg
felszökött a galaria tetejére. Akkor még azt mondja a király:

– Szállj le szüvemnek szép szerelme.

– Én nem addig – azt mondja a galamb.

Azt mondja a király:

– Meddig?

– A meddig, a hol én feküdtem, a fejem felett egy galiczba vannak
zsoltármadarak, énekelnek mind az orgona, míg ide nem hozatod azt ës.

Hát azt mondja a király:

– Ki hozza azt ide?

– A ki ingem elhozott, ha lovára hallgat, azt ës idehozza.

No mán akkor poroncsolja esmënt a kocsisnak, menjen el s hozza el azokat
a madarakat, a hol a leány feküdt, a feje felett. Sír a kocsis, hogy
menjen ő oda? Mert né az anyja a gerebennel majd agyonütötte most ës. De
hát muszáj, mert azt mondja a király, ha nem, fejét véteti. Mënën a
kocsis, mondja a csitkónak nagy búsan:

– Ne búsulj gazdám – azt mondja. – Mondjad a királynak, adjon most csak
öt új párnahéjat, csak adjon azt.

No mán adott ës a király öt új párnahéjat. Még kivezeti a csitkót s
ráül, még odaviszi a paripa, mert paripa lett belölle küjebb. Mikor mán
odaértek esmënt a vadonba, azt mondja a csitkó:

– Vigyázz most jól a beszédemre. Belöllem lesz most egy hitvány kicsi
lovacska, nagy szőrű, oan bogok oldalomon, lábamon, mind egy-egy kenyér.
Belölled lesz egy igen-igen megöregült, fehér szakállú molnár. Elig-elig
tudsz szóllani, oan öreg léssz. Vezetsz ingem ott elé, s akaszd a
karodra az öt új párnahéjat. Most tudod az ajtót, nyisd meg esmét,
mondjad: Adjon isten jó reggelt, öreg anyám! – Megmondja az öreg: Adjon
isten, fiam! De szerencsés, hogy öreg anyádnak szólítottál. Mi járásban
vagy itt, mikor tölletek madarnak (így) se szabad idejőni? – Mondjad:
Tíz éve evel a hitvány, bogos lovammal itt az erdőszéjen őrlök.
Kifogytam mindenből, semmim sincs, csak ez az öt új párnahéj. Ezt
eladnám, ha valaki adna bár egy puiszkalisztet, mert úgy meg vagyok
ehülve, elig vagyok el. – Na jól van – azt mondja – nekem liszt nincs,
de én minyátt hozok a városból. – De mán te tudod a járást, most, mikor
ő elment, menj bé azon az ajtón újra, ott van a galicz a madarakkal, a
hol a leány feküdt. Akaszd le s gyere ki, ne törődj semmit.

Mikor ő levette a galiczot s mán kijött, ült fel a lóra, hát a vasbába
mán hazajött a liszttel, hát ëszrevëtte, hogy mán a madarakat ës
ellopták. Esmënt utánvágta a vasgerebent. Egy keveset érte a lovának az
oldalát, de nem erőst. Azt kiájtotta ott:

– Még lesz erre járásod életedben, bár macskaképben?

Azt kiájtotta az az öreg molnár vissza:

– Sose többet, vén bocskor!

Aval mán elértek a király kapujáig. Mikor bévitték, úgy szóllottak azok
a madarak, mind az orgona, a király udvarában. No mán most azt mondja a
király a galambnak a galaria tetejére:

– Szállj le szüvemnek szép szerelme, mert ez ës meglett.

Azt mondja a galamb:

– Én nem addig!

– Meddig? – azt feleli a király.

– A veres tengeren van egy ménesem, a míg ide nem hozatod.

– Ki hozza azt el? – azt felelte a király.

– A ki ingem elhozott, ha lovára hallgat, azt ës elhozza.

Nohát most eléhíja a kocsist esmënt a király s poroncsolja neki, hogy a
veres tengeren van egy ménes, hozza ide, mert ha nem, fejét véteti. Azt
mondja, hírét se hallotta a veres tengernek. Mënyën búsan az istállóba
esmënt. Kérdi a csitkója:

– Mért búsulsz gazdám?

– Né mit poroncsolt a király.

– Ne búsulj semmit – azt mondja a csitkó. – Mondjad, kilenczvenkilencz
bihajbikáját ölesse meg, s annak a bőrét mind adja ide nekünk.

Hát mán meg ës tette a király és átol ës adta a kilenczvenkilencz
bihajbikának a bőrét. Aztán kimentek, elvitte a csitkó, ő tudta, hol az
a ménes. De mikor odaértek a veres tengerhez, azt a bőrt mind felrakta a
kocsis a csitkójára, mintha fel lett volna verve mind, szép rendesen. No
akkor azt mondja a csitkó a gazdájának, hogy maradjon ő a parton egy
darabig.

Elémënën a csitkó, a marton egyet nyerít, meghallja a ménesből a ménló,
az a vad ménló, egy idegen ordítását. Aval csak megkerüli a ménest nagy
dühüttségében. Odaszalad a martra, meglátja ezt az idegen lovat ott
állva, hármat rúg rëa ez a vad ménló. Leszakadt mán harmincz
bihajbikabőr három rúgásra. Aval visszamënën s mind megkerüli a ménest.
Még úgy ës még hëzzarúg háromszor, még leszakad harmincz bőr. Még
visszamënën s még mekkerüli a ménest. Aval elindult az egész ménes.
Mikor még hëzzaért, még rúgott hármat, és harmincz esmënt le vagyon
szakadva.

Aval elindul a csitkó és azt mondja a gazdájának, üljön rá. Rá ës ült,
de mán mënën az egész ménes utánuk. Egyszer visszanëz a gyermek a
hátáról s azt mondja:

– Jaj lovam, mindjárt elérnek. Mi tevősök legyünk?

– Vesd le az arany hajszálat, a kit lőltünk volt – azt mondja a csitkó –
abból lesz egy nagy cseplesz cziher erdő utánunk. A meddig abból
kiëszkápálnak, addig mü jól elhaladunk.

Úgy ës lett. Meddig onnét kiszabadultak, addig jó darabot mentek.
Egyszer még visszanéz:

– Jaj lovam, mindjárt elérnek.

– Ne búsulj semmit. Vesd le azt az arany lópatkót, a kit lőltünk volt,
lesz egy nagy kőszál utánunk. A meddig azt lerontják, tova haladunk.

No mán le ës rontották, de egyszer majd elérik esmënt. Visszanéz és azt
mondja:

– Jaj lovam, majd elérnek esmënt.

– Ne búsulj semmit. Vesd le az aranykendőt, abból lesz egy nagy cserés
erdő. Míg azt lerontják, épp a király kapujához érünk.

No mámost azt mondja:

– Én bémënëk az istállóba, te ott maradsz a kapu sórkánál. Mikor az
egész ménes béjő utánam, a küs ajtót tedd bé és a galarián gyere elé.

Úgy ës lett. Mikor az egész ménes benn volt, azt mondja akkor a király a
galambnak a galaria tetejére:

– Szállj le szüvemnek szép szerelme, mert ez ës meglett.

– Én nem addig – azt mondja a galamb.

– Meddig? – azt feleli a király.

– Meddig ezt a ménest egy kádba meg nem fejeted.

– Ki feji ezt meg? – azt feleli a király.

Azt mondja a galamb:

– A ki ingem elhozott, ha lovára hallgat, azt ës megszerzi.

Poroncsolja a kocsisnak most a király, hogy fejje meg azt a ménest egy
kádba a király életében (udvarán). A kocsis mëgjedëtt, hogy azok vad
állatok voltak mind. Nagy búsan mënën az istállóba, esmënt kérdi a
csitkója:

– Mit búsulsz?

– Hogyne búsulnék! Né mit poroncsolt a király, hogy fejjem meg ezt a
ménest egy kádba.

– Nincs baj semmi – azt mondja a csitkó – csak azt mondjad, tétesse ki a
kerítés közepébe a kádat.

Ki ës tétette a király a kádat. Akkor mán a csitkó az istálló ajtaján a
fejét kidugta, egyet nyerített, egyenként mind a kádhoz jöttek az a
ménes. Meg ës fejte egyenként mind a kocsis. Úgy főtt az a téj a kádban,
mind az üstben a víz. Mikor ez meglett, azt mondja a király a galambnak
fel a galaria tetejére:

– Szállj le szüvemnek szép szerelme, mert ez ës meglett.

Azt mondja:

– Én nem addig!

– Meddig? – feleli a király.

– Míg, a ki megfejte, abban a tejben meg nem fërëdik.

Jól van, má most poroncsolja a kocsisnak a király, hogy né, ezt meg
kell, hogy tegye. De sír a kocsis, hogy ő hogy fërëdjék meg abban. De
muszáj, azt mondja a király, élet-halál, mert ha nem, fejét véteti.

Mënën búsan az istállóba esmënt. Kérdi a csitkó:

– Mért búsulsz?

– Hogyne búsulnék! Né, mit poroncsolt a király.

– Ne búsuljon a király. Csak mondjad a királynak, hogy engedje meg, hogy
a csitkóm ës legyen künn, nëzze a halálomat.

No míg vetkezett a kocsis, addig a csitkó belénëzett a téjbe, a kádba,
és ezerannyi jeget beléokádott a kádba, hogy meghűtötte gyengére a
tejet. Mikor mán mëgfërëdëtt, még hétszerte különb gyermek, mind addig
volt.

Akkor azt mondja esmënt a király a galariára a galambnak:

– Szállj le szüvemnek szép szerelme, mert ez ës meglett.

Azt mondja:

– Én nem addig!

– Meddig?

– A míg tés meg nem fërëdsz abban a téjben.

Azt mondja a kocsisnak a király, ereszsze ki a csitkóját, hogy nëzze őt
ës. Azt gondolta ő ës oan (t. i. szép) gyermek lesz, mind a ki elhozta.
De a míg a király vetkezett, a gunyát levetette, addig a csitkó
belétekintett a kádba, annyi tüzet okádott belé, ezer annyit, mind a
mennyi téj volt. A hogy a király tette belé a lábát, csontostul,
bőröstül elégett, téjjé vállott.

Akkor leszökött a galamb a galaria tetejéről, mikor mán ez ës meglett.
Változott még aranyhajú leánynyá, mind azelőtt volt. Akkor megölelte a
gyermeket, a ki őt elhozta, a kocsist:

– Én a tiéd, te az enyém – azt mondja – a halál s a harang válaszszon
el.

Akkor lett a tizenegy bátyja neki kocsisa, s ő ott maradt az aranyhajú
leánynyal a király palotájában, s a tizenkét leány, a királyé, lettek
neki szolgálói, mind a tizenkettő. S ha meg nem hóltak, most ës ott
élnek. Sose házasodtak meg a bátyjai.

_(Pál Péter, Tatrang.)_



37. Tündér Ilona és az arany hajú ifjú.

Volt egyszer egy szegény asszony, annak volt három szép nagy leánya,
azok nyári napban kimentek a mezőre kendert tépni, mint szokás szerint
van máig ës. Tépi a három nagy leány a kendert egy országút mellett,
mënën az úton lóháton egy császári fiu. Azt mondja, mikor továbbacska
halad, a nagyobb leánytestvérük:

– Jaj tü, ha ingem az a császári fiu feleségül venne, én egy
kenderszálból annyi inget csálnék, minden katonának lenne, s nekünk ës
maradna.

Meghallja ezt a császári fiu, de nem szól semmit. Gondolja, vajjon mond
a másik ës valamit? De azt mondja a közepső (így) leány:

– Jaj tü, ha ingem megvenne az a császári fiu, én egy szem búzából annyi
prófuntot sitnék, minden katonának jutna s nekünk ës maradna.

Ezt ës meghallja a császári fiu. Meglassítja a lovát, azt mondja akkor a
küssebb:

– Jaj tü, de ha ingem megvenne, én oan két arany gyermeket szülnék a
világra, hogy a milyen sose volt.

Mán ők ezt tréfából, a három testvérek, leányok, egymás között beszélik.
A császári fiu meghallja mán a harmadiknak a beszédét, szépen hazamënën,
és nem mond senkinek semmit. Másnap reggel korán béfogat négy lovat egy
kocsiba, kimënyën, hogy lássa, azokat a leányokat ott találja-é? No
bizonyosan azok még odamentek arra a helyre – gondolta – tépni. Nem szól
semmit, csak elviszi a legküssebb leányt, hogy vigye mán magának
feleségnek. A leány igen-igen húzódik, hogy hát ő, hogy lehessen, hogy
ilyen férjhez menjen. Nem számított semmit, csak vitte magával a
kocsival, el ës mátkásodott a leánynyal szépen, meglett a vendégség és
jól ës éltek roppantott.

De volt az atyja életében (házában) egy szakácsnéjuk, s annak volt egy
igen-igen szép leánya. A mind gondolta, hogy mán jó lesz a császári
fiunak feleségnek. De mán látta, hogy ezt elhozta, nagyon kezdett
boszuskodni, este, reggel, de mindenkor. Csak hiába, mert a császári fiu
nem ës gondolt aval semmit ës.

Telik az idő, múlik az idő, el ës terhesedik az ifju császárné. No mán
mikor majd a szülés napja lett volna, néki el kellett menni háborúba.
Mán most meg ës született az ifju császárné egy fiat s egy leányt. Olyan
szép aranyhajuk volt mind a kettőnek, a milyen nem volt a világon. Ezt
megboszulta a szakácsné most, hogy tudjon ő rosszat tenni? Elvette a két
arany gyermeket, bépólált két kutyakölyköt dugva. Odatette, hogy szopják
azok az ifjú császárnét, és a két gyermeket átóladta a férjének, hogy
vigye el az erdőbe, vadonba, ölje meg, a szemüket és a májukat hozza
vissza mindakettőnek jegybe. – Hagyjuk el mán a gyermeket, hogy mán
vigye a szakácsnénak a férje.

Levelet küldnek a fiatal császárnak, hogy mán született két kutyakölyköt
a felesége. Mán azt írja vissza, hogy:

– Úgy ës mán nem soká haza fogok menni, legyenek békességben addig.

De hogy hazajött a levél, harmadnapja mán őkeme is haza érkezett.
Meglátta, hogy az ő feleségét szopja két kutyakölyök. Megbúsulta magát,
egyet se szólott. De a szakácsné ingerelni kezdte, ne búsuljon, de
pusztítsa el a feleségét. Gondolja magában, hogy pusztítsa ő el? Egyebet
nem tett, a kapuja sorkánál mesteremberekkel kibontatta a múrt, hogy
rakják bé oda elevenen az asszonyt, a feleségét.

No mán volt egy kis szolgálócska, ki a pulykáknak ennik adott. Erősen
szerette az asszonyt, bément a szobába és kihozott a mesterembereknek
egy tángyér arangyat, csak az ő asszonyát ne pusztítsák el. Mán a
mesteremberek tettek ës a kőfalba egy bő rakást, hogy ne szorítsa, s egy
lappancsot, hogy ő oda bé tudjon adni enni az asszonynak. No mán ezt nem
tudta senki, csak azok s a leányocska, a pulykapásztor. Akkor
jelentették a mesteremberek az ifju császárnak, hogy mán készek a
munkával. Meg ës vizsitálta s jónak találta. No mámost azt vette nőül, a
szakácsnénak a leányát. – Most hagyjuk, éljenek ők mán boldogul,
forduljunk a szakácsnénak a férjére, mi lett a két arany gyermekkel.

Megsajnálta, hogy az erdőbe vitte, hogy megölje, csinált egy szép
bárkácskát és belétette, s a vizen leeresztette. Megfogott az erdőben
két bagolyfiat, azoknak kivette a szemeit, megölte, s a májukat
hazavitte a feleségének, hogy mán megölte a két gyermeket. No mámost
megörült a szakácsné, hogy megvannak ölve, nem félt semmit.

Mámost viszi a víz azt a bárkácskát lefelé, lebegteti a víz tetején.
Lakott egy igen-igen öreg halász, 125 éves volt. Meglátja, hogy valami
jő a víz tetején lefelé. Bémënën a vízbe, és egy hosszú horoggal a
bárkát feléje húzza, kiviszi a szározra. Hát felbontja ott künn a
szárazon, megtalál két aranyhajú gyermeket benne, egyik fiu, egyik
leány. Imádkozik, hogy mán milyen két aranyhajú gyermeket adott az
Isten, mert nékik 125 éves korukig sose született. Nagy örömmel fogja,
hazaviszi a feleségének.

Mikor a felesége meglátja, úgy megörülnek mind a ketten, mintha saját az
övéik lettek volna. Mán ők hírré teszik egyszerre, hogy mit kapott ő a
vízen, de arra nem találkozik senki, a ki rëa ismerne. Nevelni kezdik a
két aranyhajú gyermeket. Azok mán mikor egy évesek voltak, a más
gyermekek még két éves korukban se voltak oanok, mind azok. Neveli őket
öt évig, hatig, akkor iskolába adja mind a kettőt. No mán egy télen mán
jártak iskolába, de a második évben meghólt a halász, meghólt a felesége
ës. Maradott az a két gyermek mámost a halász házánál, élnek ők szépen
ketten.

Ott egyszer azt mondja a fiu:

– Hallod-é – azt mondja a testvérének – mennyi szép madar (így)
mindenféle jő ide, ha én vadász lehetnék, hogy én lőném meg azokat.

Hát ő gondolkodott és csinált ő magának egy nyilat. Hát a nyíllal látja,
hogy meglő egy madarat, vaj kettőt, holnap tovább még nagyobbakat,
rigót.

– No mámost ne búsulj testvér, most húsunk ës lesz!

Annyit jár ő ide s tova, tovább, hát nem lakott az ő édes atyja messze
onnan, de ő mán nem tudta azt. Ott az ő atyjának volt egy szép kertje, s
abban volt mindenféle állat megkötve a kertben szépen. Meglát ő ott egy
szép nyulat, megkötve szép sárig lánczon. Elgondolja, hogy megkötve meg
tudja lőni, nem fut el onnan. Mikor czélba veszi, hogy mán meglője,
addig a császári atyja a küs ajtóból nézte, hogy e mit akar a nyúllal.
Kiájt egyet egyszeribe, hogy álljon meg, de a gyermek megijedett,
azonnal elfutott onnat egy hoppra. Pedig a császár nem bántotta volna,
csak megkérdezte volna, hogy honnan való.

No mán a gyermek elfutott, de bémënën a császáratyja az ő szobájába s
búsulni kezd, hogy oan szép aranyhajú gyermeket látott a kertjében.
Eszébe jutott az első felesége szova a kenderben. Kérdi az anyós, mán a
ki most anyós, a szakácsné:

– Mért búsul, felséges császár?

– Hogyne búsulnék? Egy oan aranyhajú gyermeket láttam, jaj nekem, ha nem
beszélhetek vele.

Eszébe jut a szakácsnénak, hogy vajjon az ő férje, azokat a gyermekeket
megölte-é vajjon, vaj nem. Szed ő bé a kötényébe kenyeret, egyet-mást,
szalad le a halászházhoz, a hol az a két gyermek lakott. Nem kapja honn
csak a leánygyermeket. Kérdi tölle:

– Hol bátyád?

– Vadászni – azt feleli a leányocska.

– Jaj, te – azt mondja – né mit hoztam én néked – azt mondja. – Ne mondd
meg a bátyádnak, hogy én tanítlak, csak mondjad azt néki, ha hazajő,
hogy menjen el, te azt álmodtad, hogy menjen el s Tündér Ilonának van
egy tátos lova, lopja el. Járjon lóháton, ha vadászgyermek.

Mert gondolta, hogy ha odamënën, elpusztul.

– De ne mondd, hogy én tanítlak, mert még többfélét ës adok.

No mán hazajő a bátyja s mondja a testvére:

– Mit álmodtam, bácsi!

– Mit, te? – azt mondja.

– Mán én azt álmodtam, Tündér Ilonát keresd fel, s néki van egy tátos
lova, lopd el s azon járj vadászni.

– Jól van – azt mondja a fiu. – Hadd el jó reggel, mert este későn van
mán. Reggel fel fogom keresni, ha megsegít az isten.

Reggel felkel, megmosdik, immátkozik, aval el ës indul. Mënën, mënën,
mikor kimënën a tanyára, találkozik egy juhászszal. Azt mondja a
juhásznak:

– Jó reggelt, juhász barátom!

– Adjon isten, Károly barátom! Hát hoa indultál ilyen korán, jókor?

– Azt álmodta a testvérem, hogy Tündér Ilonának van egy tátos lova,
keressem fel s lopjam el s aval járjak vadászni, mert vadászfiu vagyok.

– Jól van, vadász barátom, csak megállj egy szóra. Most mënsz ezen az
úton. Mikor szépen meghajnalodik, holnap reggel, érsz egy nagy
kőkerítést. A kőkerítés előtt lesznek strázsák, de azok el lesznek
aluva, mikor te odaérsz, és a kapu megnyílik. Menj bé hátra végig azon
az udvaron. Az istállóban van két rend ló. De egy lefekszik a ganyéba a
mások s...üknél. Fogd meg azt s vezesd ki, ne számítsad, hogy ganyés.
Mikor kijöttél, ülj fel rëa és mehetsz bátran, nem lesz semmi bántásod.

No mán ő meg és találta, úgy a hogy a juhász tanította. Szépen haza ës
jött vele, az ő testvéréhez. Ő nem gondolt a lóval, megkötötte oda az
udvarba, vette a nyilat s ment a császár kertjébe, hogy lője meg azt a
nyulat. Mikor czélba vette, hát esmént kiájtja a császári atyja, hogy
álljon meg. Ő még megijedett s elfutott, ott hatta a nyulat, nem lőtte
meg.

Még inkább búsul a császár esmënt, hogy nem tudott beszélni a fiuval.
Még kérdi a szakácsnéanyósa:

– Mért búsul oan erőst, fenséges császár?

– Hogyne búsulnék, mikor oan szép arany fiút láttam s nem tudok vele
beszélni.

– Ó ne búsuljon – mondta. – Mikor még idejő, beszél vele.

De aval nem volt rest a szakácsné, sok mindent ësszeszedett megint a
kötényébe, még pénzt ës, csak elvitte a halászházhoz, az aranyhajú
leányocskához s átadta neki. Mondja most, ha hazajő a bátyja, né, azt
álmodta most, hogy Tündér Ilonának van egy oan bándája, hogy hét
országban hét királynak sincs oan. Lopja el azt, hogy legyen bándája ës,
azt álmodta.

– Meg ne mondd, hogy én tanítlak, mert még többet fogok adni, ha
megteszed.

Mert azt gondolta mán, ha odaküldi, elpusztul s nem mënën a császár
kertjébe többet, hogy meglássa a császár.

Hazajő a fiu, mondja a testvére:

– Mit álmodtam, bácsi!

– Mit, te?

Azt mondja:

– Lovad van, kivel vadászni járj, most menj s lopd el Tündér Ilonának a
bándáját, mert az oan, hogy hét országban hét királynak sincs oan.

– Ó te testvér – azt mondja – nem tanít téged valaki erre?

– Nem – azt mondja – álmomban láttam.

– No, hadd el reggelig. Reggel elmënyëk, ha élek, most késő az idő.

No reggel felkel esmënt, felöltözik, megmosdik, immátkozik, aval
elindul. Még (ismét) találkozik a juhászszal mind azon a helyen.

– Jó reggelt, juhász barátom!

– Isten áldjon meg, vadász barátom! Hova indultál esmënt?

– Megyek – azt mondja – mert azt álmodta a testvérem, hogy lopjam el
Tündér Ilonának a bándáját, annak hét országban hét királynak sincs oan.

– Jól van, vadász barátom, csak várj egy pár szóra. Most tudod az utat.
A mikor bémentél azon a kerítésen, a hol az istálló van, odahátra az
istálló előtt van egy nagy aranyfa. Abból törjél egy oan ágat, bár mind
egy tő (tű). Hozd s ne búsulj semmit, mert azután jő a bánda egyedül.

No mán ő megköszönte a juhásznak a jó tanácsot, szerencsésen meg ës
találta az aranyfát, mért hogy tudta az utat. De egy oan ágat tört, mind
a karja. Mikor ő hazaért aval az ággal, a kit letört onnén, hát úgy
szólott a bánda az udvaron, hogy mindenki megrémült. Oda volt jőve a
bánda.

De ő hatta a bándát, vette a nyilat és ment a császár kertjébe. Mikor
czélba vette a nyulat esmént, császáratyja még leste a küs kapun. Esmént
kiájcsa, hogy álljon meg, mert beszélni akart aval a fiúval. Mëgjedëtt s
esmént elfutott.

Most búsulni kezd még inkább a császár roppantott, hogy nem tud beszélni
aval a fiuval. Kérdi a szakácsné esmënt, mért adta magát oan nagy búnak
esmént. Egy oan arany fiut látott, azt mondja, ha még nem beszél vele,
elpusztítja magát, mert a gyermek mindennap szebb volt.

No mán nem volt rest a szakácsné, esmég ësszeszed egyetmást a kötényébe,
elmegy a leányocskához esmënt, az aranyhajú leányhoz.

– Jaj, te – azt mondja – ezt hoztam néked s még azt adok. Mondjad, hogy
van Tündér Ilonának oan tükre, ki magától szól s mindent megmond a
világon. Azt álmodtad, hogy lopja el azt ës. – Gondolta, az a házban
van, azt nem tudja ellopni. – Meg ne mondd, hogy én tanítlak, mert ha
megteszed, ezt meg ezt adok.

No mán hazajő a bátyja. Mondja a testvére:

– Mit álmodtam most bácsi!

– Mit, te? – azt mondja.

– Azt álmodtam, van egy tükre Tündér Ilonának, a ki mindent megmond a
világon. Lopd el azt ës.

– Nem tanít téged valaki, te?

– Nem ingem senki. Álmomban láttam.

– No, hadd el reggelre, most késő este az üdő.

Reggel még felkel, felöltözik, immátkozik, még elindul isten
segedelmével. Megtalálkozik a juhászszal mind azon a helyen.

– Jó reggelt, juhász barátom!

– Isten áldjon meg, vadász barátom! Hoa indult esmënt?

– Mënyëk, mert a testvérem né mit álmodott most. Lopjam el a Tündér
Ilona tükrét, a ki mindent elmond a világon.

– Jól van, vadász barátom. Most tudod az utat. De mikor bémentél abba a
kerítésbe, balra megnyílik egy szobaajtó. Ott ne állj meg, hát menj bé a
hetedik szobába, ott egyedül van felakasztva, semmi sincs a szobában,
csak az a tükör. Azt mán híják Mindentudó Tükörnek.

No mán megköszönte a juhásznak, aval el ës indult. Mérthogy tudta a
járást, meg ës találta, el ës hozta azt ës szëpen. Mikor hazahozta,
szólott a bánda az udvaron. Letette a tükröt, nem gondolt semmire, vette
a nyilat és ment, hogy lője meg a nyulat a császár kertjében.

Mikor czélba vette, esmént várja császáratyja a küs ajtóba, örökké
leste. Kiájcsa, hogy álljon meg, de megijed s elfut akkor ës. Mán mit
gondol a császár? Nagyon búsul esmënt, hogy ettől az aranyfiutól meg van
csalva annyiszor. Gondolja holnap reggel felül a lovára s ott lesi
lóháton. Esmënt kérdi a szakácsné:

– Mért búsul, felséges császár?

– Ó menjen, ne kérdezze – azt mondja a császár. – Még egyszer elvárom s
ha nem beszélhetek vele, elpusztítom magam.

De nem rest a szakácsné. Egy jó marék pénzt a markába és fut a leányhoz.

– Te – azt mondja – mondjad bátyádnak, hogy lova is van, bándája is van,
tükre is van, azt álmodtad, hogy lopja el Tündér Ilonát magát feleségül.

Azt számította ő magában, hogy azt mán semmiképen se tudja megtenni,
elpusztul.

Jól van, hazajő a fiu. Mondja a testvére:

– Mit álmodtam most bácsi!

– Mit, te? – azt mondja.

– Lovad ës van, bándád ës van, tükröd ës van, menj el most, lopd el
Tündér Ilonát feleségül, hogy legyen feleséged ës.

– Jól van, de nem tanít téged valaki?

– Nem – azt mondja – álmomban láttam.

– No, hadd el reggelig, elindulok reggel, mert mán igen későn van.

Reggel felkel esmént, immátkozik, felöltözik, feloldja a lovát most, hát
hiszen nem mënën gyalog most feleség után. Felül a lóra, mikor kimegy a
juhászig:

– Jó reggelt, juhász barátom!

– Adjon isten, vadász barátom! Hoa indultál el esmënt ilyen korán?

– Mënyëk – azt mondja – mert a testvérem né most né, mit álmodott.
Lopjam el Tündér Ilonát feleségnek.

– Nem tudom, vadász barátom, nem biztatlak, azt mán nem tudod megtenni.
A meddig lehetett, tanítottalak, mit tudtam segítettelek, most nem tudok
semmit, pedig én vagyok a Krisztus. Jobb lesz, ha visszatérsz a magad
szerény hajlékodba, mert jaj neked úgy ës.

– Mi vagy te? – azt mondja. – Te vagy a Krisztus? Nem vagy te a
Krisztus, nem hiszem el.

– Ha nem hiszed, ne fogadj szót, nem bánom, menj békével.

Elmennek egymástól és ő el ës indul a lovával, mert tudta az utat. Jól
van, de mán most, a mint mënën egy darabig, de addig nem volt víz, de
most oan vizet ér, hogy a meddig a szemével lát, nem lát egyebet egy
tiszta víznél. Neki szorítja a lovát és belévágtat a vízbe. De akkor
megszólamlik a lova alatta:

– Hát vadász gazdám, aval csúfolódtál, pedig az a juhász Krisztus volt.
Annak nem fogadtál szót, de fogadd meg bár az én szovamat. Én
átólviszlek ezen a vizen, mert én sokat jártam keresztül-kosul. Holnap
reggel, mikor hajnalodunk, mű ott leszünk a kerítésnél, hol te bémentél.
A Tündér Ilona kerítéskapuja elejében belöllem lesz egy űgyes, szép bolt
s egy vasajtó, belölled meg lesz egy szép boltoslegény s te árulsz egy
szép köntöst szép hajnalban. De az a köntös oan lesz, a milyen a világon
szépség nincs. Még van három köntös bétéve elé-elé egy skotujában, de te
csak azt az egyet árulod, a másikat nem veszed elé. Mikor reggel felkel
a Tündér Ilona szolgálója, a legelső, meglátja, hogy a kerítés előtt,
küjel a kapunál van egy szép bolt, s szép boltoslegény árul egy oan szép
köntöst, a milyent a még nem látott soha. Költi az asszonyt, keljen fel,
mert né, milyen bolt van a kapu előtt s milyen boltoslegény milyen
köntöst árul. Aval megszidja Tündér Ilona a szolgálóleányt:

– Te álmodba láttad! Ki tegyen boltot a kapu elé, mikor tegnap még semmi
híre se volt?

Ugyancsak merén költi:

– Tessék felkelni, s nëzzen ki az ablakon.

Azonnal felkel Tündér Ilona, kitekint az ablakon, látja a kapu előtt egy
szép boltban egy szép legény szép köntöst árul. Egyszeribe azt mondja a
szolgálóleánynak:

– Menj el, kérd el a boltoslegénytől a köntöst, s ha talál reám, a mit
akar, azt adok érte.

De te azt mondjad a Tündér Ilona szolgálójának, tessék, ő maga jőön,
mert e drága portéka s ha nem talál rëa, elmocskolódik.

No mán úgy ës lett. Nem akarta odaadni egyként se a leánynak. Akkor
Tündér Ilona felkel az ágyból, hogy visszamënën a leány, bélép az ő
gyétéjébe, egy nagy rovát fejére vëszën, kiáll a trépre s kiáltja a
kocsisnak, fogjon bé egyszeribe négy lovat, hogy ő hajtson oda. Béfog
négy lovat, oda hajt, s akkor belélép a kocsiba, kihajt a bolt elejébe,
ott megállítja, leszáll, bémënën a boltba. Egyszeribe köszön a
boltoslegénynek, s kéri a köntöst. No mán ő rëaadja a köntöst, de talál
ës rëa. De mikor azt felvette, s kérdeni akarja, mi az ára, akkor, te
húzd ki azt a más skotulyát, s vedd ki azt a más köntöst, s mikor azt
látja Tündér Ilona, az elsőt ledobja, mert a még szebbecske, a másik.
Mikor azt rëavette, a másodikat, akkor vedd elé a harmadikat, akkor
leveti azt ës, s azt veszi fel, mert még szebbecske.

No mán erre tanította a tátos a gazdáját, mikor benn voltak a vízben. No
mán most, mikor hajnalodott, akkor vette ëszre magát, mikor a boltban
volt s egy szép boltoslegény volt. Úgy ës lett, a hogy a lova tanította.
Meglátja Tündér Ilona leánya a szép boltot, a legényt, s a köntöst,
mondja asszonyának, asszonya szólítja a kocsist, mënyën a boltba,
próbálja a köntösöket. De a kocsi mind ott állott a bolt előtt. A meddig
a három köntöst rëavette, addig a bolt kocsistól, Tündér Ilonástól,
mindenestől mind ment. No mán mikor a harmadik köntöst kérdeni akarja,
mi az ára, akkor mán annak a víznek a túlsó szélén voltak. No mán most
nem ës kérdette, mert ëszrevette magát, hogy mán a vizen túl vannak.
Akkor azt kérdi:

– Nohát a lovamat ellopták, bándámat ellopták, tükrömet ellopták, ingem
ës elloptak?

Akkor megölelte a boltoslegényt:

– Te kell az a tolvaj lenni! – azt mondja. – Én a tiéd, te az enyém, a
kapa válaszszon el és a nagy harang.

Akkor egyet rittyen a boltajtó, a boltajtóból lett a tátos ló, a ki
volt, s a boltból lett semmi, s ők ketten beleülve abba a kocsiba, a
kiben Tündér Ilona jött. Akkor azt mondja Tündér Ilona:

– Szivemnek szép szerelme, hogy tudtál éngem te úgy ellopni?

– Néhol ott van, a ki tanított.

A tátos ló oda volt kötve a kocsi után. No jól van, hát ők most mentek a
halászház felé. De mán hét kilometerre hallczott a bánda szova elejükbe.
Azt mondja:

– Hallja, az én bándám hol szól? – azt mondja Tündér Ilona.

– Hadd el, azonnal a kapunál fogunk lenni.

El ës érték, hát oda ës mentek épp abba az udvarba. Mikor bémentek,
megtalálták a bándát, meg a tükröt, meg a testvérét, az aranyhajú
leányocskát. Nagy öröme lett.

De az aranyhajú fiu leszállott a kocsiról, hagyott mindent, vette a
nyilat, ment a kertbe a nyúl után. No mán most mondja Tündér Ilona:

– Állj meg szüvemnek szép szerelme, tanítsalak én ës szóra! Úgy menj a
császáratyád kertjébe vadászni, ülj fel a lóra, a kit töllem elloptál.
Mikor czélba veszed a nyulat, úgy vigyázz, császáratyád int, hogy állj
meg. De te állj meg szüvessen, nem csinál semmit, csak hivu holnap
ebédre. De te mondjad erre:

– Elmënyëk, felséges atyám, egyet se félj, ebédedre, ha harmad magammal
béfogadsz ebédedre. És a kit ezelőtt hét évvel első nődet bérakattad a
kőfalba, vétesd ki azt ës, hogy legyen ott az ës az ebéden.

Erre tanította Tündér Ilona a kedvesét.

No mán most fel ës ült a gyermek a lóra, a kit lopott Tündér Ilonától.
Bé ës megy a kertbe lóháton. Az atyja ës lóval várta, még hétszerte jobb
lova volt az atyjának, mind néki. Gondolta, ha elfut, úgy ës elfogja,
mert az ő lova eléri. Egyszerre kiájcsa, hogy álljon meg. Aval meg ës
állott az aranyhajú fiu, a hogy czélba vette a nyulat. Odamegy a császár
s kezet ad és hívja holnap ebédjére. Akkor azt feleli a fiu:

– Elmegyek, felséges atyám, ha béfogadsz harmad magammal ebédedre, és a
kit ezelőtt hét évvel első nődet bérakattad a múrba, vétesd ki, hogy az
ës legyen ott az ebéden.

Mikor azt meghallotta a császár, egész fejtetőtől talpig elsápadtodott.
Aval elbucsuznak. A császár bémënyën, a fiu meg hazamënyën.

Mámost poroncsolja a császár, fogjanak hëzza a holnapi ebéd
készítéséhez. Meghívott mindenféle királyokat, herczegeket, jó embert,
mindenfélét. Mikor eljő holnap az ebédnek az ideje, összegyűl az egész
vendég, a kit hivatott. Kivéteti szépen az első feleségét a kőfalból,
hát él, mert az a pulykapásztor táplálta a maga élelméből dugva hét
évig. Mikor meglátta életben, nagyon megszomorodott a császár. No most
mán minden nap ott várja a császár, ki legyen az, azt mondta, harmad
magával fogadja bé.

No mán most készülnek ők ës, Tündér Ilona, az aranyhajú fiu, s az
aranyhajú leány. De azt mondja Tündér Ilona, hogy mikor oda bémennek,
senkinek semmit se szóljon, mind egy született néma, mert megfelel ő
helyette.

No jól van, érkeznek ők hárman a négy lóval s a kocsival. Szépek ës
voltak, az aranyhajú fiu, s az aranyhajú leány, s Tündér Ilona még szebb
volt. No mán egész világ őket nézte, mikor leszállottak a kocsiból.
Helyet rendelnek nékik szépen. Mikor legjavában mulatnak mindenfelé,
szól Tündér Ilona és az aranyhajú leány ës, de az aranyhajú fiu senkinek
semmit. Mindenki azt mondta, hogy e néma. Azt mondja a császár:

– Hogy lehessen az? A tegnap, mikor ebédre hívtam, kezet adott nékem,
vele beszéltem, mint most magukkal.

Eleget kérdezte mindenki, semmit se szólott. Egyszer csak feláll Tündér
Ilona, a felesége.

– Felséges császárok, királyok, itt az egész vendégek, nem néma, csak
fiatal. Ilyen helyt sose volt s szégyell. Hát tessék meghallgatni,
szólok helyette.

Akkor kezdte:

– Nagyságos királyok, herczegek, volt egyszer egy szegény asszony, annak
volt három nagy leánya. Azok kimentek nyárba a mezőbe kendert tépni. A
mint tépték a kendert, tréfálódtak a leányok. Azt mondja az első: Jaj
tű, ha éngem megvenne az a császárfiu, a ki arra lovagolt, én egy
kenderszálból annyi inget csálnék, minden katonának jutna.

Mikor ezt kiszóllotta, azt mondja a császár:

– Holt, mert e rajtam történt.

De azok a királyok, herczegek nem engedték, csak folytassa.

– A második azt mondja: Ha éngem feleségül venne, egy szem búzából annyi
kenyeret sitnék, minden katonának jutna, még nekünk ës maradna.

Akkor még azt mondja a császár:

– Holt, ne mondjad tovább, mert rajtam történt!

– A harmadik azt mondta: Ha ingem megvenne, én két aranyhajú gyermeket
szülnék néki a világra.

Akkor szépen fogta az aranyhajú fiut és aranyhajú leányt, odaállította
maga elé és azt mondta:

– Tessék megnézni, megnézni ezt az aranyhajú fiut s ezt a leányt, s az
meg az anyjuk, a ki mondta.

Akkor a császár nem engedte, egy szót se, hogy szóljon többet. Egyszer
megfogta az első feleségét, megcsókolta, megölelte s vitte a két gyermek
mellé. Megölelte az aranyhajú fiut s meg a leányt, s azt ës megcsókolta.
Akkor mán bé kellett vallja a szakácsné, hogy hogy történt. Eléhítták az
urát, hogy ő hogy tette a bárkába, és leeresztette a vizen.

Akkor fogta az anyósát (a király) és békötöztette rogozsinába és
öntöztette gázzal (petroleummal) és az egész vendég szemeláttára
kivitette az udvarra és elégettette a rossz tettéért. S a leányát, mán a
ki felesége lett, azt béverette deszkába, mind darabokra vagdaltatta,
elhányatta a sasoknak és a hollóknak számukra.

Ott tartotta a mulatságot, vendégséget, hét nap és hét éjjel. Mind
tartott a mulatság egész Bécsig. Tál, tányér, kalán elég volt, istenes
ember volt, a ki egy csepp levet kapott volt. Ki horgos lábú ember volt,
mind ott kapta azt a hibát, a mint kidobigálták a csontokat. A ki kopasz
most, rëacseppentették a levet, attól lett kopasz. Én ës megkopaszodtam,
tán kigyend volt, a ki rëám öntötte a meleg levet.

_(Pál Péter, Tatrang.)_



38. A holló, medve és hal sógora.

Volt egyszer egy öreg király, annak volt három szép, nagy leánya s egy
kis fiacskája. Nohát a király kicsit itkányos volt. Hát ő megiszsza
minden pénzét a fogadóban, mámost neki nincsen egy fillére ës király
létére. Hazamënën s megbúsulja magát, mert király létére nincs pénze.
Mit csináljon ő most? Kimënën vadászni. Gondolja: Kimënëk az erdőre s
lövök valamit.

Mikor kimënën lőni, akarja, hogy mán kapjon valamit, hát ehon jő egy
feteke holló egy fára, a falu szélére. No ő gondolja magában: Lám az én
fegyverem jó, én meglövöm azt a feteke hollót. Mikor czélba vette a
hollót, azt mondja a holló:

– Hohó, ne lőjön meg engem, adja nekem a legnagyobb leányát feleségül!

– Hogy lehessen, mikor te vagy a holló, és én vagyok a király?

– Adok egy véka aranyat a leányodért.

– Hát jó – azt mondja a király.

– Hát holnap légy itt a leányoddal, s én itt leszek az aranynyal.

A király hazamënyën, azt mondja a nagyobb leányának:

– No leányom készülj, mert holnap reggel én téged férjhez adlak.

– Kinek, édes apám?

– Egy hollónak.

Akkor a leány megszomorodott, de mérthogy király volt, engedelmeskedni
kellett a leánynak.

– Holnap reggel öltözd fel a szép gunyádat, és elviszlek.

Holnap reggel felkészítette a leányt. Akkor a leány megbúsulja magát.

– Istenem, királyleány létemre hogy ad édes apám egy hollóhoz?

Hát ő el ës vitte arr a helyré, a hol tegnap a hollóval beszéllett. No
mámost ott van a holló a véka aranynyal, átadja a holló a véka aranyat a
királynak, átadja a király a leányát a hollónak. Egyik a mástól mámost
elbúcsuztak. Hagyjuk el most a hollót, elvitte a leányt, és forduljunk
most a királyhoz, a véka aranynyal. Mi lesz belőlle?

No mámost ő megfogja a zsákocskát a véka aranynyal, de nem bírja.
Czepeli ide, czepeli oda, de nem bírja. De mégës addig, hogy a fogadóhoz
valahogy elhúzza. Mámost ő béadja a kocsmároshoz a véka aranyat zálogul,
hogy ő adjon neki, a mi kell. Az ës, a kocsmáros, mán látta, hogy van
pénze. Ad ma, ad holnap, a jövő héten ës ad, mindig ad, mert volt pénze
a véka aranyból. Hát belételik az idő, kit eltëszën a kocsmáros, kit
megiszik a király, egyszer csak azt mondja, hogy:

– Nincs több ital, mert nincs több pénz. Becsület sincs!

Mámost megbúsulja a király magát, hogy egy véka aranyat béadott s egy
hónapig elfogyott. Pénz sincs, becsület sincs. Mi tévős legyen? Király
létére mán ő szégyelte magát.

Hazamënyën este nagy búsan, kit alszik, kit nem reggelig. Reggel felkel,
veszi a fegyverét, gondolja magában, hátha talál valamit még lőni, hogy
legyen néki ës becsület valamiért.

Mikor kimënyën a városból a vadon széléig, megtalálkozik egy nagy
roppant, iszonyatlan medvével. Gondolja magában, meglövi a medvét, az a
bőr megér valamit. Akkor megszólamlik a medve:

– Holt, király! – azt mondja. – Ne lőj meg, inkább add nekem a második
leányodat feleségül.

– Hogy lehessen az, mikor vagy te egy medve?

– Jól – azt mondja a medve. – A minap adtad a nagyobb leányodat egy
hollóhoz, és az adott egy véka aranyat érette. Most, ha nékem adod a
második leányodat, én ës adok egy véka aranyat érette.

– No mán hát hogy lehessen az?

– Holnap reggel te légy itt a leánynyal, és én itt leszek a véka
aranynyal, abb a helyben, a hol most találkoztunk.

Aval elbúcsuztak. A medve elment, s ő ës mán hazaindult, a király. Nem
szólott semmit a leányának egész reggelig. Reggel azt mondja:

– Édes leányom készülj, mert ma téged ës férjhez adlak.

– Kihez apám, felséges király?

– Egy medvéhez, édes leányom.

Megijed a leány, nagyon megijed, de azt kérdi:

– Hogy lehessen, édes apám? Nagyobb nénémet adtad egy hollóhoz, ingem
most egy medvéhez.

– Jól, édes leányom. Készülj.

Engedelmes kellett legyen a leány, készült, s indultak. Megtalálták a
medvét éppen azon a helyen, a hol a tegnap beszéltek. Várta a medve a
véka aranynyal ott a királyt.

– Adjon isten jó napot!

– Hozta isten, felséges király!

– Nohát itt a leány.

– Itt – azt mondja a medve – tessék, itt van a véka arany, egy
zacskóban.

Átadta nagy szomorúan a leányt, de a leánynak nem volt szabad semmit se
szóljon. Mámost hagyjuk el, a medve elfogta a leányt és el ës ment vele,
forduljunk a királyhoz.

Megfogta a zsákot, húzza erre-arra, nem bírja, mert egy véka arany
nehéz. Czipálja ide-oda, még (míg) a fogadóhoz czipálja valahogy. Béadja
zálogul esmég a kocsmárosnak, s azt kérdi a király:

– Kocsmáros úr, most van becsület?

– Van becsület, mert van pénz!

Iszik ő felsége, mulat, haza se ment, még abban a pénzben tartott, még
egy hónapig. Hát egy hónap mulva azt mondja a kocsmáros:

– Nincs több becsület, mert nincs több pénz.

Mámost mi tevős legyen? Még (ismét) hazamënyën szomorán a maga házához.
Reggel, mikor felkel, azt mondja a küssebb leányának:

– No édes leányom, készülj, mert ma téged ës férjhez adlak.

– Kihez édes apám?

– Egy halhoz.

– Hogy lehessen az? Nagyobb nénémet adtad egy hollóhoz, a másikat adtad
egy medvének, édes apám. Azt tudom, hogy a holló a földön él, a medve ës
a földön, de a hal a vízben. Hogy tud engem oda vinni a vízbe, hogy én
ott éljek?

– Jól van édes leányom, annak muszáj, meg kell lenni.

– Sír a leány, de engedelmeskedni kellett, nem volt szabad szólni
ellene.

Felkészül szépen, mint szokás, el ës indul édes apjával a királylyal.
Hát mikor a városon túl érnek, a patak előtt várja a hal, az igért
ajándékkal, csak a véka aranynyal, mind a más sógorai. Átadja a leányt a
halnak, nagy mély sírással a küssebb leányt, de nem volt mit tegyen,
mert az apja nem sokat törődött a leány sírásán, örvendett a véka
aranynak. Hagyjuk el, a hal elvitte a leányt, a király maradt a zsákkal.

Húzza, czipálja, nem bírja esmënt, de most csak közelebb volt a
városhoz. Czipálja, czipálja, míg a fogadóba czipálja esmënt. Béadja
esmënt a kocsmárosnak zálogul újra.

– No kocsmáros úr, most van pénz, van becsület?

– Van becsület, mert van pénz.

Mulat ő esmënt legjovába.

No mámost a királynak van odahaza egy kis fiú legénykéje. Hát az most
magában eljovasolja, mint egy fiúgyermek: Istenem, az én atyám a
harmadik leánynak az árát iszsza meg király létére, majd elfogy az ës.
Vaj kinek fog engem eladni később üdőbe? Jobb lesz, ha felszedem a
sátorfámat, s elindulok vándorolni. Ki tudja, kinek adhat el az én apám
engem ës. Ejszëm (elhiszem) én megfogom keresni az én nénémet. Mikor
nagyobb néném ment egy hollóhoz férjhez, adott nékem egy zsebrovát
(zsebkendőt) emlékül. Mikor én ezt a rovát eléveszem, emlékezzem, hogy a
nagyobb néném egy hollóhoz van férjhez menve. A második néném ës adott
egy zsebrovát mind csak úgy, mikor ment egy medvéhez férjhez. Mikor
eléveszem, jusson eszembe, hogy ő egy medvéhez van férjnél. Küssebb
néném ës adott emlékül egy zsebrovát sírva, reszketve, hogy ő menën egy
halhoz férjhez a vízbe és ő ott meg kell halni. Jó mán neki, többet nem
szólhatok.

No mán ő utat fogott, mënën ő hegyen, völgyön, erdőn, mezőn, vizen,
szárazon, a hol csak talált. Béér egy rengeteg erdőbe, mámost nem tudja
merre menjen az erdőben, mint a ki sose járt. Hogy mënën az erdőben,
meghall messziről valami nagy sikoltást, rikoltást. Közeledik, mi lehet
ott az a sikoltás, rikoltás? Mikor megközelítette, ér egy ballangot.
Abban a ballangban volt három ördögfiú. Fiak mind a három, azoknak
elhalt apjuk, anyjuk, azoknak maradt a ballang, egy ostor, egy bocskor
és egy palást. Az az ostor, bocskor és a palást oan hatalmas volt, hogy
egyik a másik nélkül nem tudott dolgozni. Ők azt nem tudták elosztani,
vívtak hárman, melyiké legyen.

Mikor odaért ez a királyfiú, hát őt valami nagy vitéznek állították
(vélték). Ő jóreggelt köszönt az ördögfiaknak, de meg se látták őt,
valameddig jóreggelt nem köszönt. Mind a hárman megijedtek a jó reggel
szótól, és meg ës állottak a verekedéstől egy hoppra.

– No vitéz – azt mondják az ördögfiak – ha az isten téged ide hozott
közénkbe, tégy itéletet a mü három beszédünknek, mert különben itt
szakad a nyakad.

Ő jettibe majd nem tudott mit felelni vissza. Azt kérdi töllik:

– Mi a bajotok, mit vívtok oan erősen, s mért?

Akkor elejébe áll mind a három, azt felelik néki:

– Elholt apánk, anyánk, maradott ez a ballang, egy ostor, egy bocskor,
egy palást. De annak oan ereje van, hogy a ki azt a bocskort felköti, s
azt a palástot rëaveszi, s a kezébe veszi az ostort, egyet suhánt
(suhint), csak azt mondja: Hipp, hopp, ott legyek, a hol én akarok, –
azonnal felkapja, bárhol legyen, odaviszi, a hova ő gondol. No most te
vitéz, ebből tégy itéletet, melyiké legyen a ballang és ez a három
darab.

Mán ő most gondolkozik ide is, oda is. Azt mondja nekik, melyik a
legnagyobb közülük. Eléáll egy, s azt mondja:

– Én vagyok.

No akkor megmutaszt roppantott messze egy hovast.

– No – azt mondja – te most menj erre a hovasra, de elébb adjam ki a
másoknak ës a tanácsot.

Mutat mindegyiknek egy hovast erre, arra.

– De úgy, hogy adjátok azt a bocskort, palástot és ostort nekem, s a
melyik elébb lesz itt, azé lesz a három.

No mán oda ës adják neki azt a három darabot. El ës indultak nagy
roppant messze. De ő nem volt rest. Hogy a fiak elmentek, felköti a
bocskort magára, s a palástot felveszi, akkor egyet rittyentett az
ostorral: Hipp, hopp, legyek a legnagyobb nénémnél. Akkor felkapta az
ostor s a palást őt, mind egy sebesen zugó szél. Úgy elvitte onnat,
mintha sose lett volna ott.

Mikor visszajöttek az ördögfiak, a legnagyobb volt legelébb. Hát mámost
mi tevősök legyenek, mert nem volt vitéz, a ki őket utasította, se
bocskor, palást, ostor. Mámost ők meggyőződtek, hogy hiába vívnak, ott
maradtak lakósok mind a hárman abban a ballangban. Mán hagyjuk a három
ördögfit abban a ballangban, forduljunk a királyfiúhoz.

Ledobta az ostor s a palást egy nagy hovas alá őt. Mámost ő erre, arra
néz, nem tudja merre menjen. Neki fog a nagy hovasnak, s indul kifelé.
Látja a hovasban, a kősziklában mintha valami út forma volna. Odamënyën
s bénéz, látja, hogy belül még szélesebb a hely. Bémënyën oda, hát
beljebb mind szélesebb. Beljebb mënën, valami megvillámlik, mintha
lámpás vagy gyertya volna. Mënën beljebb, hát lát egy szép házat. Hát
látja az ablakon onnat a világosságot. Mënën ő oda, míg az ablakhoz ér,
akkor bénéz az ablakon, látja, hogy a nagyobb nénje, ki a hollóhoz jött,
az asztalon varrja a hímet, a kit otthon ës varrott sokszor. Mindjárt
megüsmeri, bé ës szól:

– Adjon isten jó napot, édes néném!

– Nem vagyok én nénéd – visszaszól a testvérje. – Menj el innét, akárki
vagy, ide keresztyén embernek nem szabad jőni. Az én uram egy holló, s
ha hazajő, itt kap, jaj lesz néked ës, nékem ës.

– Én vagyok a küs ëcséd. Mikor a hollóhoz jöttél férjhez, adtál nékem
egy zsebrovát emlékül. Tessék, nézd meg, ha nem vagyok a küs ëcséd.

Akkor a nénje szemmel az ablakra kapott belülről, meglátta a zsebrovát,
s rëa ës üsmert egyszeribe.

– Jaj te kis ëcsém, hogy jöttél ide? Az én uram egy holló, s ha hazajő,
minyát elszaggat.

– Ne búsulj néném. Én vagyok a sógorkája, majd beszélek én vele.

Átkarolja s béviszi a szobába a kis testvérjét, mán az öcscsét.

– De hova bújtassalak? Úgyës megkap az én uram, a holló – azt mondja.

El ës bújtatta ugyancsak, hova ő tudta. Hát egykor jő a holló haza, egy
nagy roppantott holló, éppen ebédkor, délkor. Azt kérdi legelsőre:

– Édes feleség, hol a kicsi sógorkám? Ide jött, add elé.

Azt feleli a felesége a hollónak:

– Én nem láttam, nem volt itt.

– Add elé, mert jaj neked ës, néki ës hanem, mert itt van.

Nem volt mit tegyen, elé kellett, hogy adja. Mikor eléadta, a holló
lábát kéz helyett nyujtja neki.

– Szerusz sógorkám! Hogy vagy? Jól? Hát – azt mondja a holló – látod
sógorkám ki vagyok?

– Látom, hogy vagy egy űgyes holló.

– Nohát ebédeljünk – azt mondja a holló – majd ebéd után megmutasztom,
ki vagyok.

Leülnek szépen hárman és ebédelnek, akkor azt mondja a holló:

– No sógorkám, ki vagyok?

– Látom űgyes holló vagy – esmënt azt mondja.

Aval csak a holló kiteríti szárnyát, jól megcsattogtatja, akkor lesz
belőle egy űgyes szép királyfi.

– No látod sógor, ki vagyok? – mondja a kis sógorának.

– Látom, most vagy egy űgyes királyfi.

Akkor azt mondja a hollósógora:

– Majd adok neked most egy szép új skotuját. Húzz ki mámost a
szárnyamból egy tolut, tedd bé az új skotujába, s mikor valami bajod
lesz a világon, ha sokáig élsz, fujintsd meg ezt a tolut és ha mán nem
lesz üdőd megfujintani, csak gondolj rám, mert ott fogok lenni
segítségedre.

Abban a perczben újra holló lett a sógorából.

No mámost a fiú megörült, hogy mán tudja a nagyobb nénjének milyen ura
van a hollóval. Szépen elbócsuzik töllik és kijő abból a kősziklából.

Mámost esmënt útnak indul, erdőn, völgyön, hegyen, vizen, szárazon
mënëgetëtt. Eszébe jut mámost, hogy szeretné megnëzni a közepső nénjét,
Felköti a bocskort esmént s a palástot, egyet rittyent az ostorral:
Hipp, hopp, legyek a középső nénémnél. Felkapja az ostor, a bocskor s a
palást őt, mind egy sebesen zúgó szél. Úgy elvitte onnén, mintha soha
ott se lett volna azon a helyen. Hetedik országba onnén, egy nagy
kőszikla elé ledobta esmént oda.

Mámost mënën ő ezen a kősziklán, nem tudja, mi tévős legyen ilyen idegen
földön. Meglát a kősziklában egy nagy roppant ballang formát, mënyën ő
béfelé majd féltibe ës, beljebb, beljebb, mind beljebb, ott ës meglát
egy szép küs világosságot. Minyát megörül, hogy csak itt kell legyen az
én középső nénénmnek.

Ott ës volt egy ház építve, onnét ës tetszett a világosság az ablakon,
hát látja, a nénjét, énekel és varr, mind odahaza szokott.

– Adjon Isten jóreggelt, édes néném!

De a nénje ki se tekintett, csak visszaszól:

– Nem vagyok én nénéd. Akarki légy, távozz innét, mert az én uram egy
nagy medve. Majd haza jő ebédre, ëssze fog szaggatni, távozz innét.

– De én vagyok a kis öcséd. Mikor jöttél férjhez, adtál egy zsebrovát
emlékül. Itt van édes néném, tessék nézz az ablakra, hát meg fogod
üsmerni.

Akkor az ablakra terítette, a nénje rá ës nëzëtt, meg ës üsmerte.
Béhítta, ölelgette, csókolgatta, de egybe el ës kezdett sírni.

– Hogy tudtál te idejőni, mikor az én uram egy medve? Ha meglát, minyát
ësszeszaggat.

– Ne búsulj néném, mert én vagyok a sógorkája, nem bánt ő éngem.

De a nénje mind csak sírt, elbújtatta az eccsét, a hogy csak tudta.

Jő dél, hazajő a medve. Még bé se lépett az ajtón, má mind
mammammammogott, hogy:

– Hol az ëcséd, a kis sógorkám?

Azt hazudta az asszony, hogy szinét se látta, hírét se hallotta, a mióta
eljött hazól. De mit volt mit csáljon, elé kellett, hogy adja, mert az
ura poroncsolta. Mikor meglátta a fiút, felállott a hátulsó lábára, és
nyújtotta neki az elülső jobb lábát keze helyett. De oan körmös volt az
ujja, hogy ugyan rizëgëtt a királyfi az egész testében.

– Szerusz sógorkám! Jó hogy idejöttél hëzzánk. De tudod-é, hogy ki
vagyok én?

– Látom, hogy te vagy egy medve, egy nagy erős medve.

– No majd meglátod minyát, hogy ki vagyok én!

Aval kecskebukát vetett háromszor ës, és lett belőle egy űgyes, szép
király, de oan űgyes, hogy ragyogott a ház a fényes gunyájától. No
leültek az asztalhoz, ettek, ittak, mulatoztak, vígan voltak majd estig.
Akkor azt mondja az a fiú, hogy ő most elmënyën, hogy keresse meg a
harmadik nénjét ës.

Felkelnek, de a medve, vaj az a fényes király, esmënt kecskebukát
vetett, és még lett belölle az a medve, a ki volt. De azt mondja a
sógorának:

– No sógor, kicsi sógorkám, nyúlj belé a bundámba, húzz ki három szál
szőrt, de tedd el jól, s ha bajod van, csak huzogasd, ott leszek én!

No megköszönte, elbócsúztak, hátára vette a palástot, lábára a bocskort,
egyet rittyentett: Hipp, hopp, legyek ott, a hol az én néném van! S
egyszeribe ott volt annál a pataknál.

De hogy menjen ő bé abb a vízbe? A hovasban, az erdőben, tudott járni, a
ballangban ës tudott, de hogy tudjon ő most bémenni abb a vízbe?
Gondolkodik, gondolkodik, eszébe jut a holló sógora, hátha tudna
segíteni az ő baján. Eléveszi a kotuját (skatulyát), megfuvintja a
tolut, hát látja, hogy jő a hovas oldalából egy nagy felhő, a felhőben
egy nagy fekete holló. Egyszeribe leszáll előtte a földre. Azt mondja:

– Mi baj sógorkám?

– Nem egyéb, hanem, hogy mehessek én el a harmadik nénémhez, mikor itt
van a vízben?

– Ha csak az a baj, majd eltakarítom én minyát.

És bémënyën a vízbe, csattogtatja a szárnyát, hogy fërëdjék meg.
Mëgfërëdik benne, s úgy kiszárad a víz, hogy három nap ës mehetnél fel
ës, alá ës, nem találsz egy cseppet se.

Megköszöni és látja, hogy minyát előtte a mart alatt vagyon egy ballang
száda. Elindul, hogy ott kell legyen az ő nénje, a ki a halhoz ment
férjhez. Mënyën, mënyën, mind csak mënyën a nagy setétségben, hát
egyszer csak lát egy kevés világot. Tovább mënyën, tovább mënyën, mind
világosabb lesz. Még mënyën, hát ér egy szép tér mezőt, annak a
közepében volt egy nagy palota, de mind évegből volt az egész ház, s ott
ës az asztalnál ül a küssebb nénje, varrja a hímet.

De hogy odaért, minyát meglátta a nénje, a mint üvegből volt a házfal.
Kiszalad elejébe:

– Hogy tudtál idejőni küs ëcsém, mikor az én uram egy hal. Ha meglát
téged, minyát békap, ha kitátja a száját.

– Hadd el néném, ő se bánt, ha a más két sógor nem bántott.

Bémennek a házba, ott ficzánkodik egy padon a hal. A hogy meglátta a
sógorát, egyszeribe lebucskázott a padról, lett belölle ës egy királyfi,
de százszorta szebb, mind a más két sógora. Ölelték, csókolták, jól
tartották, de a királyfiú nem akar maradni, mert esmënt megindul a víz s
ő ott reked.

Elbócsuznak s a sógora ad neki az oldalából három pénzt.

– Ha úgy talál bajod lenni, hogy a víz mellett vagy, vesd a vízbe, majd
ott leszek én!

No elbócsuznak, a királyfiú mënyën, mënyën, kiér a martra, de még híre
se volt a víznek, úgy kiszárasztotta a holló.

No elmënyën a fiú esmënt haza az apjához. Egyszer azt mondja a fiú az
apjának s az anyjának, hogy ő elmënyën mesterséget tanulni,
csizmadiának. Eleget mondja az apja s az anyja:

– Ne menj fiam, iszëm (hiszen) a királyság reád marad, minek neked a
mesterség?

Hanem ő nem hallgatott az apjára s az anyjára, hanem béállott
csizmadiainasnak. Úgy kitanult egy évre, hogy oan csizmadia lett
belölle, a milyent nem lehetett hallani ës. Elment haza és az apjának és
az anyjának oan czëpőköt csinált, a milyen a lábukban még sose járt. Azt
mondja most az apja s az anyja:

– No fiam, oan mesterséget tanultál, hogy ha a királyság nem maradna
reád, úgyës meg tudnál élni.

De azt mondja a fiú:

– Em még nekem nem elég. Én bállok a kőmiesekhez és megtanulom a
kőmiességet.

Mert azt gondolta, hogy az apja megissza az egész országát, mert mind
ivutt az öreg. El ës ment, és egy évre úgy kitanulta, hogy a leghíresebb
pallér lett belőle. Hazament, elhányta a királyi palotát (és olyant
épített helyébe), a milyent nem lehetett látni.

– No – azt mondja – fiam, most igazán megélhetsz, igazi mesterséget
tanultál kettőt.

De azt mondja:

– Em még nem elég apám, én béállok még más mesterségre. Hallottam, hogy
ebben s ebben az erdőben tanyázik száz tolvaj, és én béállok közükbe.

De hogy ezt a szót ejtette, sírt az apja, sírt az anyja, hogy mán meg
akartak halni bújukban. Eleget lebeszéllették a fijukat, hogy ne menjen,
de mégës csak beállott oda.

Álló délkor jelentette magát a tolvajkapitánynál, hogy neki miféle
szándéka van, hogy ő béáll közükbe. De a tolvajok kapitányuk azt mondja:

– Fiam, eleget látom, hogy űgyes fiú vagy, de mán százan vagyunk és
százegy nem szerencsés. Hanem ha mégës egy próbát megtéssz, a mit
mondok, béfogadlak, utánam való léssz. – Itt azt mondja – egy gazdag
kereskedő jár lóháton, ha annak a lovát elhozod, vagyon egy aranynyal
tőlt átólvető a lován, s ha azt idehozod aranyostól, lovastól, akkor mán
béfogadunk.

El ës ment a királyfiú, a hová igazította, hogy jár a kereskedő, s ott
egy fára felakasztotta magát. S mikor jő a kereskedő, feltekint a fára,
úgy tëszën (t. i. ég felé emeli két kezét):

– Istenem, immán a tolvajok az embereket a fára kezdik akasztani!

Aval ott hatta és elment. S ez megint leszállott a fáról, s más úton
elejébe került. A gunyáját megváltoztatta és megint egy fára
felakasztotta magát, A lábával fel s a fejével fütyögött alá.

Ott a fához közél volt egy kút és a kereskedő a lovát megkötötte, hogy
pihenjen. Azt számította magában, hogy visszamënyën, hogy megnëzze, hogy
az az ember ott vagyon-é, a kit elsőbb látott felakasztva. Akkor
leszállott a királyfiú a fáról, felszállott a lóra, odavitte a
kapitányhoz a sok aranynyal együtt.

No most mán megdicsérte a tolvajok kapitányuk és befogadta. No mán
mostan annyit loptak, raboltak aranyat, hogy mán a pénz erőst meggyült.
Azt számították, hogy menjenek bé a városba, vegyenek meszet, téglát,
csináljanak múrt az aranynak. Bé ës mentek a városba, vásároltak meszet,
téglát, kivitték az erdőbe. Ez a királyfiú jól értette a kőmiességet.
Megcsinálták a múrt, aval a sok aranyat elrejtették. De ezt más senki se
tudta, csak a tolvajok kapitányuk és megint ez a királyfiú.

No mán azt tanácsolta a királyfiú, hogy menjenek abba a városba, a hol a
király (de nem az ő apja) lakik, és ott azokat a nagy kereskedőboltokat
verjék fel. Eleget mondja a tolvajok kapitányuk, hogy ne menjenek, mert
ott a sok katonaság és őket elfogják, de úgy ës lett.

Bémentek abb a városba, mikor az első boltot felverték, a katonaság mind
elfogta őket. De ez a királyfiú elszaladott. Elment a város végére és
ott egy öreg csizmadiánál béállott inasnak.

Az öreg embernek volt egy öreg szolgálója, úgy tartotta, mintha felesége
lett volna, hogy neki főzzön. De ezt a királyfiat még inkább szerette,
mind az öreg embert, mert ügyes ember volt. De hagyjuk el, hogy ők
dolgozzanak, forduljunk a tolvajok kapitányukhoz és a királyhoz.

Most a király elé vitték a tolvajok kapitányát, hogy hogy voltak oan
bátrak, hogy azokat a boltokat felverjék. Azt mondja a tolvajok
kapitányuk:

– Nállomnál még egy sokkal erősebb ember volt, de az elfutott, a nincs
itt.

Azt mondja a király:

– Hogy tudnám kézre keríteni?

Azt mondja a tolvajok kapitányuk, hogy van nekik az erdőben sok arany
bémúrozva. Oda a király csináltasson egy vasat, mert el kell hogy oda
menjen, hogy a mikor odamënyën, fogja el a vas.

No a királyfiú, a mind ő dolgozott a sustërnál, megtudta, mert odajártak
az emberek és mindent kibeszéltek. Azt mondja egyszer az öreg sustërnak,
hogy tud ő az erdőben sok aranyat, és menjenek, és hozzanak maguknak, a
mennyi kell. Az öreg sustër nagyon kapott az alkalmon, elmentek ketten.
A liknak a szádához odaküldi az öreget, és az öregnek a fejét megfogta a
vas és leszakasztotta. Ő az öregnek a fejét félretaszította, és bément,
és egy vékáni aranyat elvitt, de megporoncsolta az asszonynak, nehogy
abból az aranyból egy krajczárt ës elköltsön.

S a király a tolvajok kapitányukkal mindennap odament, hogy vizsgálják
meg, hogy volt-é valaki ott. Megkapják (megtalálják) a holttestet,
szépen hazaviszik, béteszik egy koporsóba, és hordozzák házon szerte,
hogy vajjon ki üsmerne rëa. Mert mán tudták bizonyosan, hogy az ő
pajtásuk volt.

Hordozzák házon szerte, de nem siratja senki. De mikor a falu végére
értek, az az asszony éppen vágta a fát és megüsmeri, hogy az az ő ura,
mán a ki tartotta. Kezdi siratni. Meghallja a királyfiú benn a házban, a
mint dolgozik, s elvágja az ujját. Elvëszën egy kolbácsot, ki, és üssed
az asszonyt!

– No – azt mondja – hogy a fene ett volna meg. Hogy az ujjamat elvágtam,
mit sírsz? Azért még el tudlak tartani.

S úgy a király a tolvajok kapitányukkal, s a halottal kénytelenek voltak
elmenni. Odavitte a király a halottat magához és kénytelen volt őt
eltemetni. És azt határozták, hogy minden boltosnál, a ki ilyen, meg
ilyen aranyat talál odavinni, azt az embert rögtön zárják bé.

Hát ëppen a susztërnak a felesége egy aranyat elvett és elment a
mészároshoz, hogy vegyen húst vélle. Hire lesz a sustërnak, elviszi
megint a kolbácsot, és utána, az asszony után, kezdi igazán pallani,
hogy ő több egy hónapjánál, hogy ezért az aranyért dolgozik, hát el
akarja költeni? – hogy a mészárosoknak a szemük, szájuk tátva maradott,
az aranyat vissza kellett adni, s az asszonyt hazáig pallotta az ura.

De mán azt mondja a tolvajok kapitányuk a királynak, hogy a királynak
volt egy igen szép leánya, és hirdessék ki, hogy minden embernek szabad
odamenni vizsitába, mert tudta, hogy elmënën oda ës.

No mán úgy ës lett. Kihirdette a király, hogy mindenkinek szabad a
leányához menni vizsitába. Ez a sustër ës vett magára nagyon szép
gunyát, felöltözött és elment oda. De a király leányának oan tömlő volt,
hogy mihent meglegyezte vélle, minyát elaludt.

No mikor mind az egész bégyült a leányhoz, ez a sustër ës megjelent. De
elkapta a tömlőt, mindamennyit meglegyezte, mindamennyi elaludt, de ő a
leánnyal jól kimulatta magát, s aval eltakarodott.

Mikor a király odament a tolvajok kapitányukkal, mindamennyien alusznak.
No most mán minyát tudták bizonyosan, hogy ott járt az ës.

Más estére ës ki volt téve a hirdetés, hogy oda lehet menni a leányhoz.
Más estére oda ës mënyën a sustër megint, hanem a királyi gunyát
felvette magára, ria megint egy más rend gunyát. S megjelent más estére
ës a királyleánynál, mert nagyon szerette. Mámost engedte, hogy a
királyleány őt ës lefujtassa a tömlővel, és ő ës elaludt.

Reggel, mikor mënën a király a tolvajok kapitányukkal, hát rëaüsmernek.
No elé a katonaságot és poroncsolja a király, hogy vigyék akasztani. De
búsúlt a királyfi, hogy mért szerette oan erőst azt a küsasszonyt, a
küsasszony ës sírt, mérthogy szép legény volt, de mérthogy nagy tolvaj
volt, viszik akasztani.

Viszik akasztani, és akkor mán ott volt a király és a herczegek és a
bárók és a sok katonák, hogy nëzzék a nagy tolvajt, de akkor egyszeribe
bényúl a zsebébe, húzza ki a három szál szőrt a kit a medve sógorától
kapott.

– Mit kivánsz sógorkám?

Akkor mán egyszeribe ott volt az az iszonyatlan nagy medve, csattogtatta
fogát, tátogatta száját.

– Nem egyebet, hanem ez a király fel akar akasztatni tolvajul s nem
tudja, hogy királyfiú vagyok, pedig inkább nékem adná a leányát.

De mëgjedëtt a király, térdre esett a medve s a királyfi előtt, s
igérte, szentül fogadta, hogy odaadja a leányát, csak ne bántsa az a
nagy medve.

– Jobb ës, hogy odadd, mintsem hogy szétszaggassalak minden katonáddal
együtt!

No hazamennek, a király egyszeribe vejének fogadja, és a más királynak
hírt adnak, az apjának, az ës elment a vendégségbe. Két királyságot
kapott a fiú, hát oan nagy vendégséget csaptak, amilyennek még híre,
helye se volt. Tál, tángyér elég volt, istenes ember volt, ki egy csepp
levet kapott volt. Máig ës élnek, ha meg nem haltak.

_(Pál Péter, Tatrang.)_



39. A pórul járt szerelmesek.

Csíkban volt egyszer egy csizmadia, és annak igen-igen szép felesége
volt. De a papnak és a kántornak és a harangozónak a szomszédságában
lakott. S minden reggel ment a vízre, a kútra, és találkozott a
tiszteletessel, s jó reggelt köszönt neki. Fogadta, s egyszeribe aval a
tiszteletes azt mondta:

– Ó de szép lába van, Mári asszonyság!

De erre az asszony azt felelte:

– Szép bizën, de ha meglátná feljebb ës!

No erre kapott a tiszteletes úr és azt mondja:

– Mikor?

Azt mondja:

– Holnap este, mert a férjem készül falura.

Csizmadia mester volt, hát munkára.

Nohát aztán mënyën tovább, találkozik a kántorral ës. A kántor ës azt
mondja:

– Ó be szép lába van, Mári asszonyság!

– Szép bizën, de ha meglátná feljebb ës!

Kérdi a kántor:

– De mikor?

Azt mondja:

– Holnap este, mert a férjem nem lesz honn. Falura, munkára. De egy tíz
órakor. – Mert a papnak azt mondta kilencz órakor.

Hát találkozik a harangozóval is. Az is csak hasonlóképen megszólítja:

– Milyen szép lába van Mári küsasszonynak!

Azt mondja:

– Szép bizën, de ha meglátná feljebb ës!

– De mikor? – azt mondja arra a harangozó.

– Holnap este egy tizenegy órakor.

Mondja a férjének a Mári küsasszony, a férjének:

– No te, a tiszteletes úr, a kántor és a harangozó utánam kapott, kedvük
volna, hogy idejőjenek hëzzám. Meghíttam őket holnap estére.

Arra kapta a csizmadia magát s felkészült reggel. Felszedték a pakját és
úgy intézte, hogy a papnál és a kántornál és a harangozónál elbúcsúzott,
hogy mënën el a faluról. Erre nagyon örvendettek ezek, hogy elmënën a
faluról, hogy alkalmuk lesz. De egyik se tudta, hogy mind a hárman
elmennek oda este.

Ahogyan hát nem tudta egyik ës, hát este kilencz órakor a tiszteletes úr
elment. Egy szombat este volt. S mire odament a tiszteletes úr, egy
kicsit beszélgetett az asszonynyal, no hazadöbbent a férje az asszonynak
és kopogtatott az ablakon. Kérdette, hogy ki az, az asszony. Ő mindjárt
felelt, hogy ő az, a férje.

– Nyisd ki egy kicsit, mert valamit itthon felejtettem!

Arra a tisztelets úr azt mondja:

– Nohát most hova bújjak el?

Az asszony kivezette a konyhára, bébújtatta fejjel a katlan felé. S a
hogy bébújtatta, bémënën a férje, ott jár ide-tova, keresgél, a mi neki
kell. Ott megtalálta, hogy bé van bújva. Kérdi:

– Mi van itt?

Azt mondja az asszony:

– A czigány hazahozta az üstöt. Béfoldotta s oda bétettem.

S kérdi az asszonyt a csizmadia:

– Vajjon jól foldta-é? Megkongattad-é?

Azt mondja az asszony, ő bizën nem kongatta meg. Arra kapja a férje
magát s vëszën egy pálczát s jól hëzzavág a fenekére a tiszteletes
úrnak. A tiszteletes úr kezdett, mintha szólna az üst, kangalangala,
szólni. Arra azt mondja a férje:

– Ezt nem foldta jól a czigány, nem szól jól.

S még rëaütött egyet. Nohát aval kihúzza onnét a csizmadia, megüsmeri,
hogy a pap. Aval kérdezi, hogy itt mit keres. A pap arra nem felel
semmit, csak nézett. Jól megrégulázta a csizmadia a papot, aztán bézárta
egy szekrénybe.

No aval tovább megy megint a csizmadia hazól. A hogy elment, hát
mindjárt érkezett a kántor az asszonyhoz. S a hogy odaérkezett a kántor,
egy keveset beszél, a csizmadia rögtön megint kopogtatott az ablakon.
Kérdi, hogy ki az, és ő mindjárt azt feleli, a férje, hogy:

– Eressz bé, mert valamit itt felejtettem, hogy szedjem össze magammal.

A kántor azt mondja az asszonynak:

– Hova bújjak, mit csináljak most?

Az asszony egyszeribe azt mondja a kántornak:

– Vetkezzék le.

Levetkezett, s bétette az asszony az asztal alá, mintha kicsi borjú lett
volna, bétakarta. S az ember mënën bé, s kérdi:

– Mi van az asztal alatt?

Azt mondja az asszony:

– A tehen (így) megborjazott.

De arra azt mondja a csizmadia az asszonynak:

– Ha megborjazott, az anyjához vitted-é, hogy megszoptassa?

Azt mondja, ő nem, az asszony, nem vitte ki.

– Nohát vigyük ki, hogy szoptassa meg – azt mondja a csizmadia.

Kivezeti, s a kántor úr ment, mint borjú, négykézláb az istállóba.
Odateszik, hogy szopjék a tehentől. Ő kezdett ott matatni, hogy szopjék
mint borjú a tehen alatt. A tehen, hogy nem ës volt borjú, elrúgta
onnét. Kezdett úgy bőgni mind a borjú, a kántor. A csizmadia arra
haragosan megfogja a borjút, a kántort, s úgy üti, hogy szopjék. Jól
rëarak, hogy szopjék, de nem tudott szopni, mert a tehen nem engedte.
Akkor kezdett a kántor sikoltani, bőgni, hogy ne üsse. Megüsmerte, hogy
a kántor.

– No jól, hát te mit keressz itt?

De nem tudott semmit mondani a kántor, mert szégyelte. Hát jól
rëavagdalt a csizmadia. Őt ës bécsukta a szekrénybe a tiszteletes úr
mellé.

Aval megint elment a csizmadia hazunnat, és roppant oda a harangozó az
asszonyhoz, hogy elment a csizmadia, mindjárt. Ott egy keveset
beszéllett a harangozó az asszonynyal, hát arra kopogtatják az ablakot.
Kérdi az asszony, hogy ki. Hát a férje azt mondja:

– Ereszsz bé, mert valami talpakat kell, hogy vágjak.

No hogy mondta, kérdi az asszonyt:

– Hoa bújjak, hoa bújjak?

Az asszony kapta magát és bébújtatta a talpak közi. Bémënën a csizmadia
s keresni kezdi a talpat, hogy ő vágjon talpat. Ott a talpak között hát
rátalál a harangozóra. Jól elrégulázta s bézárta őt ës a tiszteletes úr
mellé s a kántor mellé. Szomszédja volt, hát üsmerte. Kérdi:

– Hát maga miért jött ide? – s arra nem tudott felelni.

Nohát, hogy odazárja a mások mellé, ott mán a pap töprenkedni kezdett,
hogy:

– Holnap vasárnap s mindahárman itt vagyunk. Ki fog harangozni s ki
mënyën a templomba, hogy misét tartson?

De hogy ők beszéltek ott, hol bé voltak zárva, a pap könyörgeni kezdett
a csizmadiának, hogy ereszsze el, mert ő ad neki négyszáz forintot.
Nohát belé ës egyezett a csizmadia s eleresztette. S a kántor ës
könyörgeni kezdett, hogy ő ad kétszáz forintot, csak ereszsze el. De a
harangozónak nem volt pénz, hogy igérjen. Könyörgött, hogy őt ës
ereszsze el. De nem eresztette el.

– Ha nincs pénzed, hát állj nekem ide négykézláb a bankli mellé!

S a csizmadia meggyujtott egy gyórtyát, bédugta – no mán tudja az úr
hova – a harangozónak, hogy tartsa a gyórtyát, míg ő tëszën egy pár
talpat a csizmának, aval büntette. Arra eleresztette őt ës.

Azután reggelre mán jókor ment a harangozó harangozni a templomba. És
aztán, hogy harangozott rendesen, a pap ës a kántor ës a templomba
mentek. A templomban már énekeltek, s jött az üdő, hogy a pap felhágott
a szószékre. Felhágott a szószékre s prédikált. Prédikaszó közben béjött
az asszony, az a csizmadiáné, Mári küsasszony a templomba. S a papnak a
szeme odakapott, hogy béjött az asszony. A mind odakapott, kezdte ő, a
hogy a katolikusok énekelnek:

– Szé-é-ép asszony a Má-á-ári küsasszony!

De arra a kántor azt feleli:

– Szé-é-ép bizony, de sok pé-é-énzünket kóstálja!

A harangozó meg kezdi énekelni:

– Nékem pénzem nem vala, s...m gyórtyát tart vala!

S úgy ment végbe a dolog, eddig van.

_(Gires Miklós, Tatrang.)_



40. A kendőütött-, papucsütött-, ingütött-városi király kisasszony.

Volt egyszer egy király. Hol s hol nem volt, azt nem tudom, hogy hol
volt, annak volt egy igen szép leánya, csak egy. A felesége mikor
halálán volt, a leányának felhúzta a papucsát, hogy talál-é a lábába.
Hát talált a leánynak a papucs a lábába. Akkor, mikor halni akart meg,
odahítta a királyt s azt mondta neki, hogy csak azt szabad hogy elvegye
feleségül, a melyiknek talál az ő papucsa a lábába. A király meg kellett
hogy fogadja a feleségének, hogy azt veszi el.

Meghólt a királyné, eltőlt a gyász éve, akart a király nősülni. Most mán
találtatta a küsasszonyok lábába, de nem talált senkinek a papucs a
lábára. Most felpróbálta az ő leányának, az ő leányának talált. Most azt
mondja:

– Most te már, te kell, hogy feleségem légy, mert édes anyád meghatta,
csak azt kell hogy vegyem feleségül, a kinek talál a papucs. Én
megfogadtam néki, hogy azt veszem el s nem tudom a szovamat átolhágni.

Kezdett a leány sírni, hogy hát ő nem lehet felesége az apjának.

– No neked muszáj – azt mondta – kérj töllem, a mit kévánsz s mindent
megteszek. Hogyha oant tudsz kérni, a mit nem tudok megtenni, akkor
megengedek.

Nohát kért egy arany köntöst és egy gyémánt köntöst. Hát azt megtette az
apja, megadta neki. Most a leány sírt, hogy most már megtette az apja, ő
felesége kell lenni. De jött egy más királytól egy levél, hogy ő utazzék
oda, valami háború felett hogy szövetkezzenek ëssze. Míg a király
odajárt, addig a leány elment a jósnőhöz. Mondta neki, hogy jósolja meg
neki, hogy mit tudjon csinálni, hogy tudjon szabadulni az apjától, mit
tudjon kérni, hogy ne tudja megadni az apja. Azt mondta, kérjen egy
bolhabőr köntöst, mert azt nem tud csináltatni.

Hazajött az apja s mondta neki, még neki kell egy köntös, s ha azt meg
tudja csinálni, hát akkor lesz felesége. Hát most azt mondta:

– Miféle köntös kell neked?

– Csináltasson egy bolhabőr köntöst – azt mondta.

– Jó lesz – azt mondta a király – beszélek a szabóval.

Hát kijelentette a király mindenfelé, hogy a bolhabőrt gyűjtse össze
mindenki, mert jó pénzzel fizeti, s vigye el ehez s ehez a szabóhoz. A
szabóhoz vitték s annyit gyűjtött a szabó, hogy mind felraggatta egy
vászonra, abból kiszabott neki egy köntöst. Mikor az ës készen volt,
akkor igen menni kellett a királynak a háborúba. Azt mondta a király:

– No mikor visszajövök, légy készen, akkor megcsináljuk az eljegyzést.

A leány fogadta, mert nem volt mit csáljon. Még (ismét) elment a
jósnőhöz, hogy most mit csáljon, mert az ës készen van. A jósnő azt
mondta neki:

– Egyebet nincs mit csálj leányom, szedd ëssze a gunyádat és a te
portékádat rakd bé a kufërba, öltözzél fel parasztleánynak, piszkold bé
magadat s menj el más országba. Menj el a fejedelemhez az udvarra,
vegyenek bé téged ës valami cselédnek oda. Örökké járj piszkosan, hogy
ne tudjon apád rólad semmit megtudni, hogy merre vagy.

Elment egy más királynak a kapujához s ott üdőzött többet egy hétnél.
Könyörgött a cselédeknek, hogy jelentsék bé az asszonynak, hogy vegye bé
őt ës az udvarba valami cselédnek. Azt mondta a királyné, hogy
mindenféle cselédje van, nem szükség. Node ő mégës könyörgött, hogy
vegye bé őt ës az udvarba. Nohát nem bánja, hogyha pulykapásztornak
szegődik, hogy őrözze a pulykákat. Hát bészegődött pulykaőrzőnek.

Hát az alatt az üdő alatt, míg ő ott szolgált, akkor a királynak ës volt
egy fia. Az az apjával a háborúban volt. Mikor hazajöttek, kérte az
apját, engedje meg, hogy ő most nősüljön meg. Nem bánja az apja, azt
mondja, csináljanak egy bált, abba a bálba híják meg a jobb
küsasszonyokat, s azok közül a melyik tetszik, egyet válaszszon
feleségnek. Megcsálták a bált, s mikor az úrfi öltözködött, megmosdott,
odament a pulykaőrző s elpiszkolta a kendőt (törülközőt). Mikor az úrfi
meglátja, hogy a kendő piszkos, kezdett lármázni, hogy ki piszkolta el
az ő kendőjét. Azt mondták, a pulykaőrző. Béhítták oda, s hëzzaverte a
kendőt. Öltözött s elment bálba.

Mikor a bál megkezdődött, csak a pulykaőrző maradott a szakácsnéval
odahaza. Kezdett könyörgeni a szakácsnénak a pulykaőrző, hogy ereszsze
el őt ës, hogy nëzze meg a bált. Nem tudott kiállani a szakácsné elölle,
hát eleresztette. Csak azt mondta, rövid üdeig üljön ott, nehogy valami
bajt csáljon, jőjön hamar haza. Megköszönte s kiment. Elment az ő
szobájába és felöltözött. Felvette az arany köntösét, elment a bálba.

Mikor bément, egy sem volt oan szép küsasszony, mind ő. Az úrfi
megkedvelte, mindjárt hítta őt a tánczba. A tánczot elhagyták, leültek a
székre, kezdte az úrfi kérdeni, melyik városi. Ő azt felelte, hogy
kendütött (kendőütött)-városi. Még (míg) az úrfi még egyet fordult, ő
addig a bálból elfutott, sohult nem kapta meg az úrfi őtöt. Hazament,
mondta a szakácsnénak:

– Jaj de nagyon szép bál van! De bément egy küsasszony, s az úrfi
megkedvelte, minyát tánczba kérte őt. A tánczot elhagyták, székre ültek
ketten, kezdett vele beszélgetni, s talám őt akarja feleségül venni.

Azt mondta a szakácsné:

– Erigy, menj el te buhu. Tudsz te sokat!

Reggel kérdezte a király a fiát:

– No hogy tetszett a bál? Tetszett-é vaj egy küsasszony néked?

– Igen egy, apám, de rövid üdeig tudtam vele beszélgetni. Elfutott,
többet nem kaptam meg.

– Megkérdezted melyik városi?

– Igen, azt felelte, kendütött-városi.

– Há megkeressük merre van az a város.

Keresték, de nem találták.

Megcsálták a második bált. Akkor ës, mikor az úrfi készült, elpiszkolta
a pulykaőrző a czipőjét. Megmérgelődött, kérdezte, ki piszkolta el.
Pulykaőrző kellett, mert ő járt itt, azt mondták. Béhítta s hëzzaverte a
papucsát. Nem szóllott semmit akkor ës, kiment.

Az úrfi még elment a bálba, a szakácsnétól a pulykaőrző még elkéredzett.
Eleresztette a szakácsné. Megint kiment a szobájába, felöltözött a
gyémánt köntösébe, ő ës elment a bálba. Mikor bément, az úrfinak még
(ismét) ő tetszett meg. Tánczba kérte őt, egyet tánczoltak, még leültek
a székre. Kezdte kérdezni, melyik városi. Pulykaőrző azt mondta:
papucsütött-városi. Esmét elfutott.

Az úrfi még hazament, s a király reggel kérdezte, hogy há választott-é
küsasszonyt magának. Egyet kedvelt, azt mondta, de a még elfutott.

– Kérdezted melyik városi?

– Igen, azt mondta papucsütött-városi.

Eleget keresték, de nem találták meg azt a várost.

Megvolt a harmadik bál, megcsálták a harmadikat is. Akkor, mikor az úrfi
készült, elpiszkolta az ingét. Akkor mérgesen még béhívatta őt,
hëzzaverte még az ingét. Azt mondta neki:

– Te piszok, miánnad még szerencsém sincsen. Multkor elpiszkoltad a
kendőmet, most elpiszkoltad az ingemet!

S akkor hëzzaverte. Ő nem szóllott semmit, csak kiment s az úrfi még
elment a bálba.

Mikor elment, ő még elkéredzett a szakácsnétól, a pulykaőrző. A
szakácsné eleresztette. Megint kiment a szobájába s felvette az arany
köntösét, ő ës elment a bálba. A hogy bément, az úrfinak még
megtetszett. Őt tánczra kérte, leültek vélle, a hogy a tánczot elhatták,
a székre, kezdte kérdezni, melyik városi. Ő azt mondta: ingütött-városi.
Hát akkor az úrfi gyűrűt cserélt vélle, nehogy elszalassza, nehogy
elfusson még. Ő elvette a gyűrűt, de úgyës elfutott. Hazament, azt
mondja a szakácsnénak:

– Jaj de szép bál van. Az úrfi, egy küsasszony bément, minyátt elvitte,
tánczra kérte őt. Leült vele a székre s talám azt kéri meg feleségnek.

Azt mondja a szakácsné:

– Eleget tudsz te, te tám te tudod!

– Máskép nem tudom, de az a legszebb küsasszony – azt mondta.

Az úrfi még nem ës várta, hogy a bál elteljék, hát hazament, úgy
elbúsúlta magát, hogy még elfutott a küsasszony tölle. Reggel még
kérdezte a király őt:

– Hát már a harmadik bálban se kaptál feleséget?

– Egyet kaptam, de még elszaladt. Avval mán gyűrűt ës váltottam.

– Megkérdezted, melyik városi?

– Igen, azt mondta: ingütött-városi.

– Nohát keressük meg azt a várost.

Keresték ők eleget, de nem találták meg. Kijelentette a király, hogy
melyik küsasszonynál van a gyűrűje az úrfinak, nagy büntetésbe jő,
hogyha nem jelenti meg magát. Hát ussem (úgy sem) jelentette meg magát
egy sem. Nem kapták meg. Azt mondta a kiráy:

– Csáljunk egy bált az udvaron s tegyünk asztalt ës a vendégeknek s
akkor a melyik megtetszik, onnat válaszsz egyet.

Hát úgy tettek. Megtették az udvari bált ës, a negyedik bál az udvaron
volt. Töltöttek pulykákat az asztalra. Könyörgött a pulykaőrző a
szakácsnénak, hogy engedje meg, töltsön ő egy pulykát. A szakácsné
megszidta, hogy:

– Menj el te piszkos, mert ha megtudják, ingem még fel ës akasztnak,
hogy te csinálsz itt valamit.

– Engedje meg, hogy töltsek én meg egyet, mert a melyiket én megtöltöm,
legszebb lesz.

Aztán hatta a szakácsné, egyet megtöltött ő ës. Abba, mikor töltötte, a
gyűrűt belétette. Úgy ës volt, a sült meg legszebben. A volt a legszebb,
azt az úrfi elébe tették kisülve, hogy vágja fel azt a küsasszonyoknak.
Mikor az úrfi vágta, a gyűrűt megtalálta. Hivatta bé a szakácsnét, hogy
jöön az asztalhoz. Akkor a szakácsné mëgjedëtt, kezdette szidni a
pulykaőrzőt, hogy:

– Most mit csáltál nékem, most hogy mondjam meg, hogy te töltötted meg a
pulykát!

Azt mondta a pulykaőrző:

– Menjen csak bátran bé, ne féljen semmit!

A szakácsné bément, az úrfi nekirivalt, hogy:

– Ki töltötte meg ezt a pulykát?

A szakácsné megjedve azt mondta:

– Senki sem, én töltöttem meg.

Azt mondta az úrfi:

– Nem igaz! Mondja az igazat, mert ha nem, fejét veszem!

Akkor megijedve azt mondta a szakácsné:

– Istenem, a pulykaőrző töltött meg egyet.

– Menjen ki s mondja meg a pulykaőrzőnek, öltözzék fel abba a köntösébe,
a melyikben a bálban gyűrűt cserélt s jöön az asztalhoz!

Kiment a szakácsné. No most azt mondta a pulykaőrzőnek:

– Most mit csáltál? Azt mondta az úrfi, öltözz fel abba a köntösbe, a
melyikben a bálban voltál, mikor gyűrűt cseréltél, s te nem voltál! – s
menj az asztalhoz.

– Nem baj – azt mondta – azt ës meg tudom tenni.

Felöltözött s bément az asztalhoz. Mikor bément, csak ő tetszett meg az
úrfinak. Azt mondta az úrfi:

– Mondd meg nekem, mért ültél te ilyen piszkosan eddig az udvarban? Mért
nem tudattad meg magadat, hogy ki vagy, mert ilyen gunyája egy paraszt
leánynak nincsen.

– Elmondom én azt röviden, hogy mi okáért ültem én az udvarban
piszkosan. Azért, hogy az én anyám meghólt s csak én voltam egy leánya
apámnak. Azért ültem piszkosan, hogy az én atyám ne tudja hollétemet,
mert ha nem, hogyha megtudta volna, felesége kellett volna hogy legyek.
Azért futottam el, hogy ne legyek felesége, mert anyám, mikor meghólt,
azt hatta atyámnak, hogy akinek az ő papucsa talál, azt vegye
feleségnek. Csak nékem talált, másnak senkinek, s azért futottam el,
hogy szabaduljak tölle. Hát te, mint királyfiú, mikor mondtam, hogy
kendőütött-városi vagyok s ingütött-városi s papucsütött-városi, mért
nem gondoltad meg, hogy olyan város nincsen. Azt te nem tudtad, hogy
hëzzám verted? Úgy hát többet tudtam én, mint te!

Úgy aztán papot híttak s eljegyezték egymást. Úgy lett a pulykaőrző a
felesége a királyúrfinak.

_(Gires Ilona, Tatrang.)_



41. Édesapám keresztelője.

Mikor apámat keresztelték, tizenöt esztendős fiú voltam. S a bába
elküldött a Tatrang vizére, hogy hozzak egy korsó vizet, hogy
megkereszteljék. Én elmentem a Tatrang vizére, de a Tatrang vize egészen
bé volt fogyva. Ütöm a lábammal, ütöm a kujakommal, s nem törött bé.
Kapom a fejemet s bétöröm a jeget, de a fejem belészorult.

Hozok egy korsó vizet s jövök a Döblönnél hazafelé. Három csíki cséplő
úgy csépel a fiszfákon, hogy a szem mind felakadt, de a szalma lehullott
a földre. Mondom nekik:

– Jó napot adjon isten, kárbacséplők!

Azt mondják nekem:

– Isten hozott, fejetlen láb!

Kapok hátul, s hát nincs ott a fejem. Visszamënyëk, hát a fejem
bogáncskóróból lábat csinált, úgy iszánkodik a jégen. Eleget intem, hogy
jőön ő hëzzám, s nem akar. Kapok egy követ, utánhajítom s letörtem
mindakét lábát. Helyretettem a fejemet s hazajöttem. A bába még jól
megszidott, mért ültem (maradtam) annyit. Mondta, hogy:

– Tégy fel tizenkét köböl búzát s vidd a malomba. Őröltesd meg, sissünk
egy hamupogácsát apádnak keresztelőjére.

Felrakom a búzát, béfogom a tizenkét ökröt, mënyëk a malom felé, hát egy
sëppedésbe megreked a kerek. Eleget hajtom én jobbra, balra: nem bírják.
Leszedem a búzát a szekérről, befogom az ökrök helyett, az ökröket pedig
a szekérre: elérek a malomhoz. A malom nincs odahaza, elment eperért.

No, én az ostornyelet felütöm az ökrök elejébe, kimënyëk a hegyre a
malom után. Hát akkora epreket kapok (találok), mind egy nagy feteke
csiki fazék. Eleprészgetem magamat, hát egyszer eszembe jut, hogy a
malomba küldtek.

Visszajövök, hát az ostornyelemből olyan fa lett, tizenkétszer a sergës
madár beléköltött. Felhágtam a fára, hogy a kiszedjem a madarakat, hát
egy nagy lik van a fán. Dugom egyik kezem: nem fér; dugom mindakettőt:
úgy se fér; dugom a fejemet: belé férek a fába.

Gondolkozom, mit csináljak én ennyi sok szép madárral.
Zsiribiczekötéllel ëssze volt kötve az ingem, a madarakat béraktam a
kebelembe. Most gondoltam, hogy én most hogy bújjak ki a fából. Dugom
egyik kezemet: nem fér; dugom mindakettőt: úgy sem; dugom a fejemet: úgy
sem. Eszembe jut, hogy van egy baltácskám, elfutok haza s kivágom
magamat.

Kimënyëk a fa tetejére, gondolom, le se szállok, most repülni tudok.
Repülök az Olt felett, két szászné mosott az Olt széjin. Felnéznek,
csudálkozva mondják: okhár, okhár! Én azt gondoltam, azt mondják, hogy
oldjam hát meg a gagyám kötelét. Meg oldtam, béestem a Dunába. Annyi
halat kiütöttem belölle, hogy tizenkét esztendeig vastalpú szekerekkel
hordták, mégse tudták elhordani. Csóré czigánygyermek, a kinek inge sose
volt, kebelébe hordta el a fogyatékát.

Én nagy bajjal hazajutottam, idehaza apám jól elvert s elkergetett.
Elmentem Márkosba szolgálatot keresni. Akadtam egy jó gazdaasszonyhoz,
elpanaszoltam, hogy én szegény árva gyermek vagyok, sem apám, sem anyám.
Az asszony szánakozva béfogadott, erős kását adott ennem, béfektetett a
sutuba, s adott egy zsiribiczekötelet, kössem ëssze az ingemet. Volt az
asszonynak egy hamis ura. Mindig a kórcsomában többet ült, mind otthon,
s mozsikás ës volt. Hazajött s kérdi:

– Miféle gyermek ez?

Az asszony azt mondja, hogy:

– Egy szegény árva gyermek. Béfogadjuk szolgának.

Ő jónak hatta s kérdi:

– Adtál-é valamit enni?

Azt mondja:

– Igen, a kásából. A maga részét meghattuk.

Az asszony elétette az urának az ételt. S mondja nekem:

– Most gyere fiú, egyél! – s a kólbácsot a vállára tette. Én eleget
könyörgöttem, hogy nem eszem, mert ettem, a néki nem volt elég, muszáj
volt, hogy én ës egyem. De mivel én jól voltam lakva, s láttam, hogy a
gazda kólbácscsal jár, mindjárt gondoltam, hogy rossz ember lehet. Én a
kásából az én részemet béraktam a kebelembe, hogy majd holnap legyen mit
egyem.

Mikor a gazda jóllakott, elévette a hegedűt, hegedülni kezdett és ingem
erőltetett tánczolni. Én eleget jajgattam, hogy én nem tudok tánczolni,
de a kólbácscsal vaj kettőt suppantott. Akarva, nem akarva szöktem, s a
zsiribiczekötél elszakadt, a kása kiömlött a földre kebelemből.

– No megállj tolvaj! Már előre meglopsz?

De míg a gazda a kólbácsot elészedte volna jóformán, kiugrottam az
ajtón, elfutottam igyenëst Szentgyörgyre. Ott bészegődtem egy jó
gazdához, s kiküldött a lovakkal a gyepre, hogy őrözzem. Én ott a más
gyermekekkel ësszebarátkoztam, ostorokat fontunk, rittyëgtettünk, s a
lovak a tilalmasba mentek, béhajtották. A gazda megfenyített, hogy hát
megbékóz a ló lábához, ha nem őrzöm. Én nem hallgattam reá, hát egyszer
kijő, megbékóz a lóhoz. Egyik békót a lónak, a másikat nekem tette a
lábamra. Volt egy fanyelű bicskám, s a lónak a lábát a csiklában
levágtam, s a békót felhúztam a lábamra, elfutottam Kökösig.

Ott éppen szénatakaráskor volt. Felhágtam egy szénabugjának a tetejére,
hogy a farkasok nehogy megegyenek. De odajött egy leány szeretejével s
szerelmeskedtek. De mondja a leány, hogy:

– Többet ne, mert ha gyermek lesz, ki tartja?

Én ezeket mind hallgattam ott. Azt mondja a legény:

– A ki fenn van. (T. i. isten.)

Én megijedtem, hogy velem tartatják el s azt mondttam:

– Majd apád!

Aval leszöktem (leugrottam) s egész hazáig futottam. S a békót itthon
apám vette le a lábamról. Ha nem hiszik, menjenek hëzza, s ő megmondja.

_(Koszta István, Tatrang.)_



42. A magas fa gyümölcse.

Volt egyszer egy király, annak az udvarában volt egy nagy magos fa. Az a
király meg akarta tudni, hogy mi a gyümölcse a fának. Kihirdette az
egész országban, hogy a ki felmász és megmondja, hogy mi a gyümölcse,
annak odaadja egyik leányát, a melyik tetszik.

Mentek oda herczegek, bárók és királyfiak, de egy se tudott felmászni.
Hát egyszer, volt egy czigánypurdé az ő udvarában, és az a czigánypurdé
mondotta az anyjának, hogy ő bizony, menjen el az anyja a királyhoz és
mondja meg a királynak, hogy ő felmász a fára.

A király nem akarta hinni és eléhívatta a czigánypurdét, és azt mondta:

– Te úgy se tudsz felmászni! Hát ha fel nem tudsz mászni, akkor a
fejedet vétetem.

S azt mondta a czigány, hogy jól van, vágja le a fejét, ha nem tud
felmászni. S mondta a királynak, hogy hagyjon neki három napi üdőt, hogy
gondolkozzék, s addig csináltatott ő pár vasmacskát a kovácscsal, s
akkor kezdett felmászni.

Ment, ment felfelé, három napot ment, és egyszer talál egy házikót a fa
oldalában. Bémënyën oda, s bent lát egy nagyon öreg asszonyt, és
köszönti, mondja:

– Jó estét öreg anyám!

Az asszony azt mondja neki:

– Jó, hogy öreg anyádnak szólítottál, merthanem, rögtön megöltelek
volna.

Akkor kérdette:

– Mi járatban vagy fiam?

Azt mondja, hogy:

– Öreg anyám, nem tudná-é megmondani, hogy mi ennek a fának a gyümölcse?

Az asszony azt mondta:

– Várj, még a fiam hazajő, majd ő megmondja neked, mert ő minden kis
likba béfúj, és azt ës kell tudja.

Ez a szélnek az anyja volt. Este, mikor jött haza a fia, valami szagot
érzett, emberszagot. Kérdi az anyjától:

– Oan emberszagot érzek. Ki van itten s mi járatban van?

Akkor az asszony azt mondja, hogy jó ember, és azt akarja tudni, hogy mi
ennek a fának a gyümölcse. Akkor mondja a szél, mert a volt a fia:

– Hát biz én minden likba béfújok, de sehol sem tudtam meg, hogy mi
ennek a fának a gyümölcse.

Akkor a czigány elszomorodott és ment tovább. Addig, a míg felment
odáig, az egyik pár vasmacskája elváslott, s aztán más párt húzott fel.
Újra ment három napot, akkor újra talált egy házat a fa oldalában. Oda
ës bément, köszönti az asszonyt:

– Jó estét öreg anyám!

Az ës úgy válaszolt, mind a más asszony, s kérdé:

– Mi járatban vagy?

A czigány megmondta, hogy annak a fának a gyümölcsét keresi. És mondja
az asszony:

– Én bizony nem tudom megmondani, de várj, hazajő a fiam, majd ő
megmondja. Ételt adott néki az asszony, mert nagyon éhes volt, és
lefektette. Aztán jött a fia, és az ës úgy tett, mind a szélanya fia,
hogy kérdi, hogy ki van itten. Az anyja megmondta, hogy jó ember, és mi
járatban van. Ez a holdnak az anyja volt. Mondja a hold akkor:

– Bizony én minden helyré békukucskálok, de hogy ennek a fának a
gyümölcse mi, azt nem tudom.

Reggel a fiú fëlëbred és kérdi az öreg asszonytól, hogy:

– Nem mondta meg a fia, hogy mi a fának a gyümölcse?

Akkor újra felvett egy pár vasmacskát, s a mást ledobta. A földön a
királynak a szolgái megkapták s bémutatták a királynak. Gondolta a
király, hogy mán jó fenn van a czigány. Ha meg ës kapja a fának a
gyümölcsét, úgy se fogja néki adni a leányát.

Akkor a fiú, a czigány, ment tovább, három nap múlva újra egy házhoz
ért. Ott ës talált egy öreg asszonyt, de csakúgy járt, mind a többivel,
pedig ez a napnak az anyja volt. Akkor ment tovább. Ment, ment, hat
napot ment, s mégse váslott el a vasmacskája. Hatodik nap este felért az
égbe. Ott az ég kapujánál talált egy nagyon vén embert. Az a vén ember
kérdi tölle:

– Úgyé el vagy fáradva?

Annak a fiú, a czigány, mondta:

– Igen bizony, el vagyok fáradva.

– Hát – felelte az öreg ember – ha el vagy fáradva, ülj le a helyembe, a
meddig visszajövök.

A czigány leült, várt egy órát, kettőt, hármat, de az öreg ember nem
jött vissza. Akkor fel próbált kelni, de nem tudott, mintha odaragadt
volna a székhez. Akkor jött hëzza egy szép leány és kérdezte:

– Nem állanál bé kocsisnak Tündér Ilonához?

Ő azt felelte, hogy:

– De béállanék én bizony, csak nem tudok innét felkelni.

– Mindjárt felkelsz te onnét, mindjárt visszaküldöm azt az öreg embert,
amelyik itt volt.

Ment gyorsan Tündér Ilonához és jelentette, hogy az öreg ember nincs a
helyén és egy mást hagyott a helyén, a pedig béállana kocsisnak ide, de
nem tud felkelni. Akkor Tündér Ilona mondta a flújtárjának:

– Menj gyorsan és hozd vissza az öreg embert.

A flújtárja futott, futott egy napig, nem érte utól. Futott újra egy
napig, s este felé utólérte. Akkor jól nyakon csípte s jól eldöngölte s
felült a hátára az öregnek s elvitte egész oda a czigányhoz. Ez, a mind
odaértek, mindjárt feltudott kelni, a czigány. S a flújtár még jól
eldöngölte az öreget s újra visszaültette a helyére.

Akkor ment a czigány Tündér Ilonához kocsisnak. Tündér Ilonának két
aranyszőrű paripája volt, s mondta a czigánynak, ha bé akarsz állani
hëzzám kocsisnak, akkor fërëdjél meg ebben a kádban. A czigány nem ës
várt soká. Levetkőzött s beléugrott a kádba. Egy fél óráig fërdëtt,
akkor Tündér Ilona poroncsolta, hogy jöön ki. S amint kijött, hát uram,
istenem, oan szép lett, hogy párját a világon nem lehetett kapni. Akkor
felöltözött, s bévezették az istállóba. Ott volt a két aranyszőrű
paripa, és mondta az a leány neki, hogy:

– Itt van ebben a házban (szobában) arany zab, és mindennap egyszer
adjál egy vékát a lovaknak.

Akkor eltünt. A czigány három napig szolgált, s jött újra az a leány
vissza, s mondta a czigánynak, hogy a ki tudja utánozni Tündér Ilonát
mindenben, azt férjéül veszi. Akkor a czigány megörült és mondta a
leánynak:

– Csak vezess bé ingemet Tündér Ilonához, úgy fogom én őt utánozni,
mintha csak ő volnék.

Akkor bément. Estefelé volt az üdő, Tündér Ilona egy más ágyat tétetett
bé a szobájába, az övéhez egy kicsit távol. Akkor kezdett levetkezni. A
mint vetkezett, tizenhat köntöse volt, a czigánynak pedig csak egy
nadrágja volt. Összehasította a nadrágját tizenhat darabra és letette
szépen egy székre, mint Tündér Ilona tette. Akkor újra ësszeállította a
nadrágját és megakarta varrni, de a nadrágja magától ragadt ëssze, és
egyik darabot a másik után tette magára. A leány, Tündér Ilona, nagyon
csudálkozott ezen.

Akkor mentek mosdani. Mán elé volt terítve két mosdótál. Tündér Ilona
tizenhat vízben mosdott, a czigány ës úgy tett, de nem volt neki
tizenhat szappanja, hanem az egy szappanja, a mi volt, azt tizenhatra
törte és úgy mosdott meg.

Akkor Tündér Ilona ment füsülődni és a czigány ës utána ment. Két tükör
volt eléterítve és füsüvel, mindennel ellátva, és kezdtek füsülődni.
Mikor Tündér Ilona egyet húzott a fején a füsüvel, akkor a czigány ës
egyet. Úgy Tündér Ilona tizenhatot húzott, ő ës tizenhatot. A czigánynak
ës hosszú volt a haja, s miután megfüsülődtek, éppen oan lett, mint
Tündér Ilona az arcza.

Tündér Ilona, mikor meglátta, nem tudta, mit csináljon örömében. Akkor
magához hívta s megölelte, megcsókolta. Akkor nagy lakodalmat csaptak, s
elküldte a czigányt, az urát, vadászni, mert mán nem volt czigány akkor.
Mielőtt elküldte volna, adott neki egy tükröt s mondta neki:

– Ha akarod látni, hogy én mit csinálok, csak nëzz bé a tükörbe és
látod.

Akkor elbócsúztak egymástól, és ment vadászni. A mint ment egy darabig,
hát látja a flújtárt előtte, hogy fut. A flújtár azt kiájtotta neki,
hogy Tündér Ilona azt mondta, hogy semmi vadat se bántson, csak két
nyúlat lőjön. Akkor ment tovább, és a mint ment, mendegélt, egy fél
óráig ment, s hát lát egy erdőt, melynek a fája tiszta aranyból volt, és
lát egy csoport állatot előtte futni, azok mind aranyszőrűek voltak, de
nyulat közöttük nem látott. Mënyën beljebb az erdőbe, újra elémegy egy
csapat vadállat, de azok között se látott nyúlat. Újra megy beljebb,
megy előtte újra egy csapat vadállat, azok közt ës csak egy nyúl volt.
Gyorsan megczélozza és lelövi.

Mënyën beljebb, hogy lőne még egy nyulat. A mint mënyën, semmi állatot
nem lát, de ő maga és eltévedett. Most nem tudta, hova menjen. Gondolt
egyet, és elévette a tükröt és belénézett. Hát látja Tündér Ilonát, hogy
mutatja a kezével, hogy jobbra menjen. Mënyën ës ő jobbra, mënyën,
mënyën egy negyed óráig se haladt el, és elémënën előtte egy csapat
nyúl. De mit csináljon ő most? Mert nem volt nagyon jó czélzó, félt,
hogy nehogy kettőt lelőjön. Várt, várt egy darabig, de nyúl mindig volt
előtte sok. Akkor megmérgelődik és közéjük lő, hát látott három nyúlat
elesni.

Sajnálta bizony ő, hogy nem tudta megtartani a feleségének a szovát, de
úgy ës hazafelé indult. És a mint ment hazafelé, útjába áll egy
nagy-nagy magos ember és kérdi tölle, hogy:

– Nem szégyelled magadat, hogy két nyulamat lelőtted?

Mert az a kettő, a kit lelőtt a három közül, a kettő az övé volt, csak
az egy volt a Tündér Ilonáé. S mondja neki:

– Gyere birkózzunk meg.

Nagyon megijedett akkor a czigány és elévette a nyilát s rëaczélzott az
emberre. Az ember ës elévette a nyilát, akart czélozni, s addig mán le
volt lőve.

Hazamënyën, és látja Tündér Ilona, hogy négy nyúlat lőtt le. Akkor
megijedëtt nagyon Tündér Ilona és mondta:

– Jaj, minek lőtted le azt a más kettőt, mert ha megtudja gazdája,
minyát megöl téged.

Akkor mondja a czigány:

– Ne bánd te aztat, mán elvégeztem a dolgot vélle.

S mondja a czigány Tündér Ilonának:

– Akarok tölled valamit kérdezni, ha megmondod.

– Hogy ne mondanám meg én neked, hiszen titok közöttünk nincsen!

Akkor kérdi a czigány:

– Mondd meg nékem azt, hogy mi annak a fának a gyümölcse?

Hát mondja Tündér Ilona:

– Csak ezt akartad töllem kérdezni? Hát hogy ne mondanám én meg! Még
adok ës belölle, hogy egyél, amennyit csak akarsz.

Akkor gyorsan eléhívott egy szolgát és mondta, hogy hozzon annak a
gyümölcséből tizet. A szolga felmászott a fára, de a fának háromféle
gyümölcse volt: arany alma, arany szilva, arany körte. Akkor hozott az
ember. Akart hozni, de nem tudta felosztani, hogy melyikből hozzon
négyet. Gondolt egyet és hozott a szilvából négyet, mert a szilva
küssebb, mind a körte és az alma, és bévitte Tündér Ilonának, Tündér
Ilona pedig odaadta az urának. Azt mondja az ura, hogy:

– Nékem egy kicsi járásom volna a földön.

Hát Tündér Ilona azt mondja:

– Ha le akarsz menni, hát lemehetsz ëppen.

Gyorsan poroncsolta, hogy csináljanak egy hintát, a melyik egész a
földig ér s beléültette az urát a hintába. A míg az ura csak egyet
gondolt, s már alatt volt a földön. A gyümölcs a zsebjében volt, a fa
mellett termett ëppen akkor. (T. i. éppen a fa mellett ért le a földre.)

Bément a királyhoz, elémutatta a gyümölcsöt. A király előre (eleinte)
nem akarta odaadni a leányt, de a mint látta, hogy oan szép, hát
odaadta, de a leány nem akart menni. Gondolta magában, hogy újra oan
csúf lesz, mind a milyen volt a czigány. A czigány megfogta a fülénél
fogva és elvitte az anyjához, az anyját pedig elhívta és mondta, hogy
jöön vélle el, el akar menni valahova. Akkor elment a fa mellé és az
anyja kérdezte, hogy mit akar. Hát egyet gondolt a czigány s mán lenn
volt a hinta. Béültette az anyját, a királyleányt, meg ő ës
belékapaszkodott a hintába. Egyet gondolt újra s mán fenn voltak. Akkor
mondta a leánynak:

– Te nem akartál engemet szeretni, azért én se szeretlek téged.

És megfogta s ledobta a földre. A leány három napig esett, s a harmadik
napon leesett a földre. Minden porczikája ësszetörött, és a királynak az
egyik szolgája megtalálta a fejét. Csak a feje maradt épen. És egyszerre
jutott a királyhoz és bémutatta. A király nagyon szomorú volt és
gondolta magában:

– Ó istenem, mért nem adtam én jó szüvel oda a leányomat a czigánynak!

És azalatt mindjárt ott termett a czigány és kérdezte a királytól:

– Mostan ideadnád a leányodat jó szüvel?

A király mondta:

– Nemcsak jószüvel odaadnám a leányomat, hanem még a fele királyságomat
ës odaadnám, ha feltámadna a leány.

Akkor a czigány hazament és mondta az anyjának, hogy mit mondott a
király. Az anyja mondta:

– Nesze, adok egy skotuját. Ebben a skotujában van oan por, hogy ha
megkened annak a fejnek az arczáját, minyátt odanő az egész teste.

A czigány gyorsan odament a királyhoz és kérte a leánynak a fejét. A
király minyátt odaadta és békente aval a porral a leány fejét. A
leánynak minyátt odanőtt a teste, és beszélgetni kezdett. A király
odaadta volna most jó szüvel a leányát, de a czigánynak nem kellett. Nem
fogadta el és mondta:

– Élj boldogul leányoddal együtt, mert nekem már van feleségem.

Akkor elhívta az anyját, s a fa mellé mentek, s a hinta mán ott volt. S
beléültek, a mint beléültek, minyátt az égben voltak. Ott Tündér Ilona
nagy örvendezéssel fogadta, nagy lakodalmat csaptak és boldogul éltek.
Az anyjának pedig csináltatott egy szép kastélyt és oda béküldte és
mondta:

– Mikor csak kivánod, hogy láss engemet, akkor küld el ezt a szolgát és
majd eljövök én a feleségemmel együtt.

Akkor hazament és nagy lakodalmat csaptak. A királyt ës meg akarták
hívni, de a czigányfiú nem engedte meg, hogy meg akarta csalni, és azért
még az egeret ës meghívták vendégül, az ës jól élt. Még én ës kaptam egy
czombot és megettem. Aztán ott hagytam őket, és máig ës lakodalmaznak,
ha meg nem haltak.

_(Tóth Istvánné, Pál Anna, Tatrang.)_



43. Az ördög mint szolga.

Volt egyszer egy szegény ember, volt egy lovacskája, s mindig
kereskedett aval az egy lovacskájával. Ment mészszel a város felé, egy
vizen kellett keresztül menni. Ott állt három ördögfi. Azt mondja a
legküssebbik:

– Béütöm annak az embernek a lovát a vízbe.

Azt mondják a nagyobbak:

– Nincs kurázsid, mert az imádkozik és nincs erőd hëzza.

Fogadást tettek, hogy egy évet szolgál, ha bé nem üti a szegény embert a
vízbe. Meg ës botlatta a lovát háromszor, de a szegény ember imádkozott,
és az ördögfiúnak nem volt ereje, hogy beléüsse a vízbe a lovát.

Utánszaladott, hogy szegődjék fel szolgának neki. A szegény ember nem
akarta elfogadni, mert még neki sincs mit egyék, nem kell neki szolga,
de az ördög nem távozott tölle.

Ment a város felé, elárulta ő a meszet három annyi áron, mind addig a
szegény ember. Hazamentek, a felesége elhajtani akarta szolgástól a
gazdát:

– Nincs mit enni gyermekeidnek és még szolgát hozsz a nyakamra!

De az ördögfiú nem távozott, csak tovább maradott szolgának. Fél év
alatt annyira gazdagodott a szegény ember, hogy két ökröt vett. Az egy
lovacskáról két ökörre verődött.

Kiment szántani a két ökörrel. János úgy tójta (tolta) a szántó ekét,
hogy sokkal jobban bírta a két ökör, mind a más ember négy ökre.
Meglátja egy gazdag ember, hogy milyen két kemény kis ökör, adott a két
ökörért négyet cserébe. Úgy mán négy ökrös gazda lett.

Azután jött a cséplés. A nemes embernek kellett minden ember menni
csépelni egy napot. Kérdezte János, ő ës menjen csépelni? Elészedi a
szegény ember a csépeket. János azt mondja:

– Nekünk e még pujiszka keverni ës keves (így) volna, ilyen csép. Láttam
egyet a tiszteletes úrnál. Elmënyëk, elkérem.

Ott volt egy akkora fa, két ökörrel hozták az erdőről.

– Tiszteletes úr, láttam egy csépnyelet itt az udvaron, elviszem, ha ide
adja.

– Igen János, elviheted – felelte a tiszteletes úr – elviheted.

Felkapta a vállára. Megijedett a tiszteletes úr, (hogy) a nagy tönköt
viszi. Azt gondolta, egy kis csépnyel (így). Hasonlóképen a tanítótól
egy ilyen gömbölyű tönkfát kért el cséphadarónak. Elment a kovácshoz ës,
és az egy mázsás vasat tett rëa.

De mán délután lett, a mások kifáradtak a cséplésben. Ment ő a nagy
cséppel a nemes emberhez, meglátták a többi cséplők, mind elfutottak,
hogy milyen nagy csépje van neki, de ő estig mind kicsépelte egyedül, a
mi volt a nemes embernek búzája. Azt mondja a nemes ember:

– Hozz János egy zsákot, adjak neked is búzát, mert sokat csépeltél
egyedül.

Hazamënyën János, kér egy zsákot, az asszony eléveszi. Azt mondja János:

– E nálunk még koldustarisznyának se volna elég!

Összeszed ő valami lepedőket a szomszédoktól, csinál ő egy zsákot.
Elmënyën a grófhoz, a mit csépelt mind belémérte abb a zsákba. A gróf
azt hitte, csak el nem viszi, de bizony János felvette és vitte. A gróf
azt mondta:

– Ereszszétek ki a bivalybikát, hogy ölje meg, mert mind elviszi a
búzámat.

János azt ës felkapta a zsák tetejére, a bivalybikát, és vitte azt ës.

– Tedd le János a bivalybikát, adok egy véka aranyat – azt kiájcsa a
gróf.

Letette s visszament. Mértek egy véka aranyat neki. Tetette magát, hogy
nem bírja a véka aranyat. Azt mondja a gróf, hogy tegyenek fogadást.
Maradjon ott minden, ha kettőt nem bír. Töltöttek kettőt, akkor
felkapta, és elvitte a bivalybikát ës.

Hazament, úgy elgazdagította a gazdáját, két véka aranya nem volt az
egész megyének, s még annyi búzája. A szegény ember jól kezdett élni s a
felesége kezdett másokat ës szeretni. Szerette még a komám uramat ës.

Megint béállott tavaszszal a szántás. A komám uram ës szántani volt a
határban s a férje ës. Sütött az asszony valami jó süteményt, délebédre
vigye az urának. De a komámnak vitte, az urának csak egyszerűt. János őt
ës megcsalta, mert ő mindent tudott. A komám uramnak vájczi (svajczi)
ökre volt, s az asszony arról üsmerte meg, hogy merre van. De János
békötötte a fehér ökröt fekete kendővel, az ës vájczi ökör lett, s a
komám asszony oda vitte a jó ételt. Evett a gazda, János, még sok
megmaradott. Mondta az asszony, abból jó volna egy kicsit a komám
uramnak ës vinni, mert jó barátok voltak. Azt mondja János:

– Majd elviszem én.

De még (míg) odaért, mind eldobigálta a mezőben (t. i. az ételt). Ott
azt mondta a komám uramnak:

– Gazdám idejő, a fejszécskével megüti, mért ment a feleségéhez!

Visszajő János, azt mondja:

– Gazduram menjen, a komám uramnak rosszul jár az ekéje, vigye a fészít,
koppantson egyet, kettőt rája.

A gazda meg ës fogadta, de mikor közél jött volna, a komám megijedett,
mert tudta, hogy hibás. Azt mondja a gazda:

– Ne fusson komám uram, mert csak kettecskét koppantok.

– Édes komám, megengedjen, mert kecczër (kétszer) voltam csak a komám
asszonynál.

Nevetett hát és visszatért a gazda. Jöttibe megtalálta azokat az elhányt
darab kalácsokat, a kiket János elhányt. Kezdette felszedni. Kérdezi az
asszony:

– Mit szed gazdád, János?

– Abizony követ, hogy magát agyonverje. Mért szereti a komáját!

Aval szaladni kezdett az asszony hazafelé. Azt mondja János a gazdának:

– Asszonyom azt mondja, ha hazáig utóléri, két liter bort fizet.

Utánribad a gazda, hogy érje utól a gazdaasszonyt. De szalad az asszony
elől, de igen a gazda után. Mikor majd béérte, rákiált az asszony:

– Édes uram ne dobigálj, mert csak kecczërke (mindössze kétszer) volt
komám uram nálam.

Ekkor kitudta a gazda, hogy a komám uram mit csinál az asszonnyal.

Hazamentek, elmentek az erdőbe. Ösve (este) hazajött János. Komám uram
ott volt, elbújt az ágy alá, mert tudta, hogy a hunczut szolga bárhol
megtalálja őt. János azonnal, hogy hazaért, valami fákat meghegyzett s
azt mondja:

– Gazdám azt mondta, hánjam bé az ágy alá, hogy száradjanak. Eleget
rivánkodott (rimánkodott) az asszony, hogy ne, nem jó hely, János mégës
odahányta, szegény komám uramat jól ësszedöfdöste.

Megint elmentek az erdőre másnap, ekkor mán egy hétre mentek, hogy ott
maradnak az erdőre. Komám uram, nagy betegen ës elment (t. i. az
asszonyhoz). János ösve azt mondja a gazdának:

– Menjünk haza, mert telik ki az évem, nekem muszáj hogy menjek.

Hazamennek, a komám uram megint ott volt. János még kifogta az ökröket,
béállott a koma egy zsákba. Az asszony békötötte, gondolta, azt nem
gondolja János, hogy mi van ott. A békötött zsákot az ajtó mëgi
állította az asszony.

Vacsoráznak, hogy kitőlt az év, az ember hozott neki aranyat, ezüstöt,
mindenfélét, hogy kifizesse a szolgát. De János semmit se fogadott el,
csak kérte azt a zsákot, a ki fel volt állítva. Mert az asszony azt
mondta, abb a zsákba nád vagyon békötve, egy bordakötő mester hatta ott.
János azt mondta, hogy ő is afféle mester, bordakötő. Eleget nem akarta
az asszony, de azt mondta az ura:

– Adjuk oda. Annak a bordásnak adunk majd pénzt.

Kiegyezés után jócczokát és búcsút mondott János és a zsákot a vállára
kapta, a kapufájához úgy odacsapta, hogy minyát meghalt a komám uram a
zsákban. János elment, s a szegény ember máig ës él, ha meg nem halt.

_(Tóth Mihály, Zajzon.)_



44. A legszebb királyné leánya.

Volt egy asszony, egy királyasszony, a ki a világon a legszebb asszony
volt. (Küsasszony volt, azt kellett volna írja.) Több királyok kérték,
de alig akadt egy, a ki őt el tudta feleségül venni, olyan szép volt.
Hëzzaadta magát a legszebb királyfiúnak. Ő el ës terhesedett, várta,
hogy legyen néki egy gyermeke. Lett is egy oan szép leánya, a ki még
nálánál ës szebb volt.

De volt néki egy félretérítő (csábító?) öreg boszorkánya, a ki azt
mondta, hogy:

– Te mán szép voltál, de a te leányod hétszerte szebb, mint te.

Ő azért nagyon haragutt, a királyné, hogy mért van nálánál szebb a
világon. Azt mondta a vén boszorkány, vessék el az ő leányát, hogy ne
legyen szebb mind ő a világon. El ës vetette a vén boszorkány. Bépakolta
egy bölcsőbe és elvetette az erdőben. Megtalálták ezt a rablók s
felkarolták s felnevelték, isten angyalának nevezték, olyan szép volt.

De tőlt-múlt az üdő, s a bűvös boszorkány adott néki egy tükröt, s a
mind azt mondta: szebb a leányod ez világon! No hogy így kitudódott,
hogy él, az édes anyja mindig kereste a halálát a leánynak a vén
asszonynyal, a boszorkánynyal. A boszorkány ellopta a rablóktól és még
visszakerült az édes anyjához.

Ennek az édes anyja megint megundorodott, hogy mért van szebb mind ő a
világon. Adott néki egyszer (a boszorkány) egy gyűrűt. Mihelyt rëahúzta
(a leánynak) az ujjára, mindjárt meghalt s vitték ki a temetőbe. A
rablók ott ës elrabolták, a kiknél volt előre (első ízben). Lehúzták a
gyűrűt az ujjából és feltámadott. Mint egy halott szentnek tartották.

De tőlt-múlt az üdő s a tükör esmënt azt mondta: Szebb a leányod ez
világon! Az anyja mind sírt, hogy mért szebb a leánya, mind ő. Akkor a
vén asszony megint ellopta a rablóktól s egy hajtőt dugott a fejébe.
Bétették egy évegkoporsóba s egy iromszarvasnak a szarva közé kötötték.

Hogy az iromszarvasnak jutott a szarva között, ment egy királyfiú
vadászni, a kinek sose tetszett e világon leány. A szarvast le akarta
lőni, de mégis meglátta, hogy valami a szarva között volt, tám valami
koporsó. Nem lelőtte, hát megszelidítette. Meg ës fogta s meg ës
szelidült az iromszarvas, hazavitte az édes apjához. A koporsót
levették, bévitték a szobába, vajjon mi lehet benne. Ugyan sírt, hogy
mit talált benne, egy gyönyörű szép királyküsasszonyt. De kihúzta a
hajtőt a fejéből s akkor kiszökött a királyküsasszony belölle. Aztán ő
volt neki a kedvese, mint halott kincset tartotta. El ës vette feleségül
s még most ës élhetnek, ha meg nem haltak.

_(Tóth Mihály, Zajzon.)_



45. Ambrus és a sárkány anyja.

Volt egy királynak három fia, az egyik szebb volt a másiknál, és mind a
hárman szerettek volna világot próbálni. Elment a két nagyobbik. A
küssebbet az apja nem igen akarta, de az ës elment. A nagyobbik fiú volt
Endre, a másik András, a másik Ambrus. Megpróbálta mind a kettő a
világot, de körülbelül keves (így) szerencsére jutott, csak a
küssebbiknek jutott.

A legküssebb találkozott egy oan esettel, hogy három sárkány volt a
világban, kilenczvenkilencz legényt kért mindennap ebédelésére. A
küssebbik rábízta magát, hogy ő azokat meggyőzi. Rá ës ment a munkára,
ráment a csatára. Eggyel győzött, a hétfejűvel. Győzött a másikkal ës, a
kilenczfejűvel. A tizenegyfejűvel nem győzött. Kérte a sárkány,
változzanak aczélkerekké, menjenek fel egy hegyre, onnan lefutnak s ha
ësszeütköznek, a melyikből szikra esik, al lesz a legyőzött.

S felmentek egy nagy hegyre, s leindultak, s a legény kereke szikrát
ütött az aczélkerekből, megnyerte. De ez nem volt elég, a sárkányoknak
volt háromnak három anyjuk, az egyik nagyobb mérges volt a másiknál. Azt
mondta a nagyobbik sárkánynak az anyja:

– Ha megölte fiamat Ambrus, lesz e világnak a színén vér minden
forrásból. A ki abból iszik, mind meghal.

Ambrus ezt megtudta, a vén asszonyt levágta.

A másik sárkánynak az anyja azt mondta:

– Ha megölte fiamat Ambrus, akkor leszek én egy nagy körtve fa, egy
orszgút széjin, s ha valaki az én gyümölcsömből eszik, mind meghal.

A harmadik azt mondta:

– Ha Ambrus megölte az én tizenegyfejű fiamat, akkor leszek én
szederinda a világon, s a ki átlépik rajtam, mindenik meghal. De ha
Ambrus a kardját átdugja rajtam, akkor hát semmi se lesz.

De a vén bába attól megijedt, mert Ambrus nagy karddal ment elejébe, s
elfutott. De Ambrus csinos ficzkó volt, s nagyon megszerette (t. i. a
sárkány anyja).

Igy Ambrus tovább vándorlott hazafelé. Nem ës gondolt ő rája, még az
öreg asszonynak a szovára se. Ment ő, utazott, meglátott egy kocsit.
Megáll a kocsi, hízeleg egy vén asszony belölle s hívja. Ő rëarúgott a
lábával a kocsitengelyhez, de rögtön rëaragadt a lába a kocsitengelyhez.
Két macska húzta a kocsit, rögtön bé ës vitték a pokolba, mert ëppen a
pokol szádán voltak.

Sírt szegény a szabadulásáért, de hiába. A vén asszony mindig csak
hízelgett tovább, hogy elvegye feleségül. Ambrusnak má nem volt mit
gondolni, csak ott kellett maradni. Kigondolása csak úgy volt:

– Tám csak megszabadulok!

Mind kérdette a vén asszony, mikor lesz nékik az eskükvésük. Meg ës
lett, mert van pokolban ës pap elég. Esszeadták, ësszeeskették, így
tovább éldegélt Ambrus a feleségével, a vén vasorrú bábával.

Volt neki egy szép szobaleány, a kit az a földről lopott volt el. A még
jobban belészeretett Ambrusba, mind a vén banya. Nagyon keresték
elszabadulásukat, rëa ës vitte, mert hát el ës szabanultak. Megkérdezte
Ambrus a vén asszonyt, hol van neki az ereje, hol a tehetsége. A vén
asszony megmondta. Vagyon neki egy hetvenhét éves bogara, s annak
kilenczvenkilencz része, s a kilenczvenkilenczedikben vagyon az ő ereje.
Ambrus rögtön a bogarat megölte, elvette a vén asszony erejét. A leány
mán tudta minden titkát, rögtön felültek a kocsira hipp, happ! a magyar
földön voltak, Igy szabadult Ambrus az alvilágról vissza.

Én ës úgy tanultam, s ha hazugság, én ës úgy adom vissza.

_(Tóth Mihály, Zajzon.)_



46. Aczél, kova, fitil.

Egyszer volt, hol nem olt, volt egy öreg ember s annak az öreg embernek
volt egy tizenhárom éves fiacskája. Ők ketten dolgozgattak úgy lassan,
hogy annyit kerestek, hogy úgy megéltek napról-napra. Úgy éldegéltek ők
tovább s egyszer bizony a fiút bésorozták katonának. S hogy bésorozták
katonának, s a fiú hazunnan nem kapott semmit, hát ő ott ës gyengén
éldegélt a katonaságba.

Jött egyszer egy vasárnap, s elmënën délután három órakor ki az erdőbe
sétálni. Sétál ő elé s hátra, s a mint ott sétál, jő egy öreg asszony.
Hát az öreg asszony azt mondja:

– Adjon isten jó napot, vitéz uram!

A katona ës azt feleli:

– Adjon isten, édes mányi!

Nohát ő így az öreg asszonyt mányijának fogadta, s az öreg asszony
kérdezi, hogy mit keres ő ott az erdőszéjbe. Azt mondta az öreg
asszonynak, hogy:

– Édes mányi, szegény fiú vagyok, eljöttem ide sétálni. Édes anyám
nincsen, az édes apám nagyon öreg, nem küldnek nekem soha semmit.

– Nohát – azt mondja az öreg asszony, – édes fiam, gyere velem.

S elindultak ők ketten, a katona az öreg asszonynyal, s mentek két egész
áldott nap. Harmadik napján béértek egy nagy mezőbe s mentek egészen
harmadik napján délig, a mező közepéig. Hát akkor ott értek egy olyan
kút formájú lyukat, és az öreg asszony a katonát leküldötte oda, hogy
ott van neki három háza, s hozza fel a harmadik házból, van egy tűzvasa,
van egy fitíl és van egy darabocska köve. De a szegény katona azt
mondta, hogy ő nem mënyën le, hogyha nem ád neki valamit.

Azt mondta az öreg asszony, hogy:

– Itt a nyakkendőm és a surczom. Menjen le és az első házban mind
rézpénz van, de azt a pénzt őrzi egy nagy fehér kutya. A mint bényit az
ajtón, ne ijedjen meg a kutyától, hanem a nyakkendőt és a surczot
terítse le az asztalra és a kutyát vegye fel az ölébe s tegye fel az
asztalra. S mikor jő ki, a kutyát szépen tegye vissza és a surczot vegye
el. És így a második és a harmadik házban ës. Pénzt annyit vihet,
amennyit akar, csak az aczélt, a kovát, meg a fitilt adja ide.

Nohát a szegény baka úgy csinált. Bément az első házba és bément a másik
házba ës. Hát ott volt egy roppantott nagy feteke kutya. De abban a
házban tiszta ezüst pénz volt. És ő kapja magát, leteríti a ruvát az
asztalra, rëateszi a kutyát oda. Abbizën ő elhányja a rézpénzt és
megrakja magát ezüstpénzzel. A hova csak lehetett, mindenüve tett, még a
sapka karimájába ës. Nohát abbizën leteszi a kutyát a helyire, elveszi a
ruvát és a surczot, és úgy mënën a pénzzel tovább a harmadik szobába. A
mint bényit abba a harmadik szobába, hát látja, hogy van egy roppantott
nagy veres kutya. Neki a szeme világa elveszett, mert annyi arany pénz
volt abban a szobában, hogy a szeme nem lepte bé. Ő bizën kapja magát,
leteríti a surczot az asztalra és a ruvát, felfogja a nagy veres kutyát
az ölébe és felteszi az asztalra. Hogy sok arany pénz volt, ő bizën az
ezüst pénzt lerakta és megrakta magát tiszta arany pénzzel. És ő akkor
keresni kezdette az aczélt, a fitilt és a kovadarabot. Keresi, keresi, s
ott megtalálta ëppen az asztalon a pénz között. S elveszi az aczélt, a
kovát és a fitilt, és kifelé indul a házakból, hogy menjen ki az öreg
asszonyhoz.

Nohát mënën, mënën kifelé. Mikor kijő, félig, az öreg asszony lekëjájt,
hogy hát:

– Jösz-é Gábor?

Azt mondta Gábor erre, hogy hát:

– Igen, igen, jövök.

Hát így szép lassan kiér a lik szádához, s kéri az öreg asszony tölle a
fitilt s az aczélt s a kovadarabot. Azt mondta a katona, hogy hát:

– Ugyan öreg mányi, mire való ez magának?

Az öreg asszony azt mondta erre, hogy nem szabad tudja itt senkinek. De
a katona mégës vallatta az öreg asszonyt, hogy mondja meg neki mire való
az. De hogy az öreg asszony nem mondta meg, ő baonétot húzott és megölte
az öreg asszonyt. És nálla maradott a három szerszámdarab.

Nohát ő bizën elment azzal a pénzzel, a kit hozott, a kávéházba. És ő
múlatott reggelig s reggel kifizeti, a mit kellett, a vendéglősnek, és
elment, csináltatott a szabónál egy rend kadéti ruhát. A szabó kért
tölle a kadéti ruháért egy marok aranyat, és ő hármat adott.

Elindult ő a városon végig és ott nem ösmerte meg senki. És ő bément egy
más kávéházba és múlatott tizenkét órakorig écczoka. Nohát ekkor
kifizette, a mit követelt a vendéglős, és megfizette a kontóját, és
akkor azt mondta a vendéglősnek, hogy adjon neki egy szobát. A vendéglős
rendelt neki egy szobát, és bémënyën ő abba a szobába és kirakja az
asztalra azt a sok pénzt, a kit ő kihozott onnan. És ott múlatgat
lassan, egyedül. S abbizën szivaradzott, s elfogyott a mësinája.
Szégyenlëtte, hogy a vendéglőstől kérjen, hát abbizën eszébe jut néki,
hogy van néki egy fitilje és egy aczél darabja és egy kovadarabja. Nahát
ő bizën eléveszi azt a három darabot, és mikor egyet koppant, akkor nem
gyullott meg a fitil, de látja, hogy egyszeribe ott van a nagy fehér
kutya. Ő bizën még koppant kettőt egymásután egyszerre. Mikor kettőt
koppantott, a fitil úgy meggyullott, hogy egy pillanatra öt czentiméter
égett el. Akkor ott van egyszeribe a fekete kutya meg a veres kutya is.

Nohát abbizën a kutyák azt kérdik a katonától, hogy:

– Mi van, édes gazdám?

Azt mondja:

– Most nincsen semmi, mert már meggyujtottam a szivarat, de – azt mondja
– kell nékem egy szép fehérnép.

Nohát azt mondja a veres kutya, hogy itt a szomszéd országban, azt
mondja, van a királynak egy szép leánya. Nohát elmënën a veres kutya és
elhozza a leányt, és a kadét megcsókolta szépen háromszor úgy, hogy a
leány nem ëbredëtt fel álmából.

Abbizën a kutya visszaviszi s leteszi a küsasszonyt az ágyba, a hol
aludt. És a kutya elmënën vissza a gazdájához, és visszaküldi a gazdája
mind a három kutyát a szobákba.

És visszamennek a kutyák a helyükre, és mondja reggel a királyküsasszony
az édes apjának, hogy né, őt álmában mintha egy kadét megcsókolta volna
háromszor. Nohát erre bizën a király felállított egy sereg katonaságot a
kapujához posztnak, hogy nëzzék, meg, hogy az ő leányához ki jár bé.

Abbizën felállottak a katonaság, és mikor megint az öste eljött, hát jő
a nagy veres kutya, hogy vigye el a királyi küsasszonyt. Akkor a sok
katonaság mëgjedëtt s jettibe mindegyik a földre esett, és a kutya úgy
megint elviszi a királyi küsasszonyt a kadéthoz. És megcsókolgatta a
kadét háromszor a küsasszonyt, és megint a kutya visszavitte.

És kérdezi reggel a király a leányt, hogy hát az éjjel mit látott
álmában. Abbizën azt mondta a királyküsasszony, hogy megint azt látta
álmában, a mit a múlt éjjel. Abbizën hát a király kimënën s kérdezi a
katonaságot, hogy láttak-e valamit. Azt mondták a katonaság, hogy ők
bizën nem láttak semmit.

Nohát úgy a király másnap östére felállított három batalión katonaságot
posztnak. Nohát eljő öste és várják mimmerén, hogy mi lesz. Ekközben a
király felkötött a leánynak egy kupa kását egy tarisznyácskába és a
katonaságnak mind egy darab krétát adott a kezébe, hogy a melyik
leghamarébb meglátja, hogy hova viszik bé, hogy a kapura csináljanak egy
keresztet.

Nohát abbizën a kutya eljött s úgy kivitte a leányt az életből (házból),
hogy nem látta csupán egy. Nohát erre az egyre az egész utána mentek a
kutya után, és mikor ahhoz bévitte a kutya a leányt, oda csënáltak a
kapura egy keresztet.

Nohát a kutya, a meddig a katonaság visszament, addig a kutya a leányt
hazavitte. És mikor jő vissza a kutya, ëszrevëtte, hogy né egy ösven van
kásából és a kapun egy kereszt vagyon. A kutya megmondta a gazdájának és
a gazdája azt mondta, hogy:

– Më, egy darab kréta. – És feltett a kutyának a hátára egy vékáni
kását, és hogy menjen onnan addig a kapuig. – És akkor harapd ki a
zsákot alól és hordozd el aztot az egész városba és keresztezz meg
mindegyik kaput.

És a kutya úgy csënált. És mikor elvégezte, hogy megkeresztezte
mindegyik kaput, akkor visszament a gazdájához és megmondta, hogy
megcsinálta, a mit poroncsolt.

Nohát abbizën a király reggel megkérdezi a katonaságot, kérdezi a
leányát:

– Nohát mit láttál az éjjel álmodban?

Akkor azt mondta a leány:

– Mindazt, a mit eddig.

A katonaságot megint megkérdezte, még egyszer, és a katonaság azt
felelte, hogy:

– Már rëaakadtunk, a hova elvitték a küsasszonyt.

Nohát felül a kocsiba és elindul ki a városba, hogy nëzze meg, hoa
vitték az ő leányát. És a katonaság ment elől, hogy mutaszsza meg, hogy
hol van a kereszt a kapun. Hát látja a király, hogy mindenütt a kása
elhullatva, és minden kapun meg van keresztezve, és egy se reménykedett,
hogy tisztán melyik lehet.

Nohát így elmënyën a király nagy szégyennel, és másnap estére a
katonaságnak rendelt kék plajbászt. Nohát megint eljő este és a veres
kutya eljő és elviszi a küsasszonyt. És meglátták, hogy viszi és a
katonaság utána ment és egy keresztet csináltak a kék plajbásszal a
kapura.

Nohát abbizën reggel kérdezi a király a leányát, és a leánya azt
felelte, hogy:

– Igenis, édes apám, mind csak azt az álmot láttam, a mit eddig.

De – hogy szavamat ne felejtsem – a küsasszonyt, a meddig hordozták,
sose ébredt fel.

Nohát kérdezi a király a katonaságot, hogy láttak valamit-e? A katonaság
azt felelték:

– Igenis, császárunk, meg van jelezve, a hova elvitték.

Nohát abbizë rëaakadtak a kadétra, és a kadétot elfogták és vasba
verték, s elitélték, hogy akasszák fel. Abbizë a kadét a börtönből, a
mint kitekintett, meglátott egy izét, egy suszterinast. És mondta neki:

– Me fiam, adok neked két marok aranyat, és me a kócs, és menj el ebbe s
ebbe a vendéglőbe. – És megmondta neki az ajtószámot ës. – És van az
asztalon egy fitil, egy aczél és egy kova darab, és hozd el azt nekem,
és hozd vissza a kócsot ës.

Nohát a fiúcska elmënën s elhozza az aczélt és a kovát és a fitilt,
akkor a fiúcska béadja neki és megadja a kadét a fiúcskának a két marok
aranyat.

Nohát eljő az üdő, hogy vigyék a kadétot és akaszszák fel. Nohát
elviszik a kadétot, a mint viszik, útközben találkozik egy napszámos
emberrel. Nohát azt mondja a kadét a napszámos embernek:

– Öreg bácsi, adja nekem a pipáját és adjon nekem egy pipa dohányt, mert
adok két marok aranyat.

Nohát az öreg megörült a pénznek, s odaadja a pipát, s ad neki egy fél
pakét dohányt. S mikor felakasztanák, azt mondja, hogy engedjék meg
neki, hogy még bár egyszer gyujtsa meg a pipáját, hogy még ereszszen bár
két füstöt. És megengedték a kadétnak. Eléveszi a pipáját s rëatölt,
eléveszi a kovát s az aczéldarabot s a fitilt, s abbizë ő hármat koppant
egymásután, hármat gyorsan. Mikor hármat koppantott, ott volt mind a
három kutyája. Akkor a sokrémüség nép megijedtek a kutyáktól és hanyatt
estek, mindamennyi, ëppen a király maradt egyedül. És akkor ő a
királylyal szembement, kihúzta a kardját, hogy vágja le, és a király azt
mondta:

– Édes barátom, ne vágj le, mert neked adom a leányomat és neked adom
fele királyságomat.

Nohát abbizë úgy ketten hazamentek, és a király odaadta a leányát és
rëairatta fele királyságát. Ha meg nem haltak, máég ës élnek.

_(Fórizs Márton, Zajzon.)_



47. A szabó és az óriások.

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon ës túl lehetett, volt egy
szabó. Ez szegényebb volt, mind a más szabók, és ő nem bírt megélni
abban a faluban, és elvándorlott más faluba és ott nem üsmerték őt
senki. Ott ő mondta, hogy ő olyan ember, hogy ő egy csapásra hetet leüt.

És abba a faluba járt két óriás rabolni, s minden écczoka béjártak a
faluba rabolni. A biróság megtudta, hogy van itt egy olyan ember, hogy
egy csapásra hetet leüt, és elment a biróság ahhoz az emberhez és mondta
néki, hogy itt van két óriás, és ezeket üsse meg (üsse agyon) és kap hat
szekér pénzt.

Nohát erre a szabó elvár reggelig és megleste, hogy az óriások merre
mennek. S utánuk ment a szabó, s látta, hogy bémentek egy nagy erdőbe. S
megleste, hogy mit csinálnak, s látta, hogy le van feküve mind a kettő.

Kapja magát a szabó és felhágott egy nagy cserefára. És a cserefán magok
voltak, és egyet leszakított és az egyik óriásnak az órára dobta. És
akkor az óriás törölte az órát és meglökte a másikat s azt mondta:

– Hagyj békét, hogy aludjam!

A másik azt mondta:

– Én nem csinálok neked semmit.

A szabó megint leszakított egy cseremagot és megdobja az előbbszerinek
az orrát megint. És akkor megdöfi a másikat, hogy:

– Nyugudjál, mert ha nem, megütlek!

És a szabó még egyszer leszakított egy magot és megint a másodiknak az
órára dobta. Erre a második megharagutt, és összevesztek. És kikapott az
egyik ës egy lábon álló fát és a másik ës. Az egyik éppen azt találta
kikapni, a melyiken a szabó volt. A szabót a fa tetejéről eldobta
messzire és úgy megvágta a két óriás egyik a másikat, hogy mind a kettő
meghalt.

És erre a szabó kapja magát, odamënyën és megnëzi, hogy meg vannak-é
halva. És látja, hogy az egyiknek a fejéből az agya van kijőve, a
másiknak itt a válla van eltörve.

És a szabó erre nagy örömmel mënyën a városba és jelenti a biróságnak,
hogy megütte (agyonütötte) az óriásokat, s azt mondta, ha nem hiszik,
nëzzék meg. A biróság kimënyën s látják, hogy az óriások meg vannak
halva. Nagy örömmel mennek haza és megadják a szabónak a hat szekér
pénzt. És megén megkérte a biróságot, hogy adjanak neki marhákat, hogy ő
vigye haza a pénzt. A biróság adott, és így hazavitte a pénzt a szabó,
és így lett belölle nagy gazda.

_(Fórizs Márton, Zajzon.)_



48. A nagy rablóbánda.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy apának három fia. Az egyik volt
nagyobb gazda, a másik volt küssebb, s a harmadik szegény ember volt.
Hát abbizën, a falu széjinél kezdődött egy nagy erdő s abban az erdőben
tartózkodott tizenkét rabló. Hát abbizën az a szegényebbik kapja magát,
meglesi a tolvajokat, és a tolvajokat megkapta, hogy egy nagy kőszálba
tartózkodtak. S várja ott a meddig egyszer jőnek a tolvajok. Hát egyszer
látja, hogy jőnek tizenketten lóháton, hoznak mindegyiken, a mit a ló
elbírt, annyi pénzt. Éppen akkor hallatszott, hogy kiraboltak egy nagy
gazdát. Hát ő bizën ott lesi, hogy hol mennek bé a tolvajok a kőszálba.
Hát abbizën látja, hogy a legnagyobbik megkopogtatja a kőszálat és
háromszorig mondja: Zuzám, Zuzám, nyíljál ki! S ekkor a kőszál
kinyillott, a tolvajok bémentek.

Ott várja, hogy mikor jőnek ki. Hát egyszer látja három nap mulva, hogy
jőnek ki. De ő el volt bújva s őt nem látták. Akkor ő ës neki fogott és
bément. Látta, hogy vannak nagy rakás ezüstpénz, aranypénz és bankópénz.
Ő bizën kapja magát és még várja, hogy hány nap mulva jőnek vissza a
rablók. Hát látja, hogy tizenkét nap mulva jöttek vissza. Ő akkor
hazament és három nap mulva oda ment ő ës tíz lóval és minden lóra tett
két átólvetőt. Akkor bémënyën ő ës oda s megpakolja mind a tíz lovát
úgy, a hogy csak lehetett.

Hát abbizën elmënyën haza, és a bátyja, a leggazdagabbik, az elmënyën
száz tevével, hogy hozzon ő ës pénzt.

Ekközben a tolvajok látták, hogy a pénzhez nyúltak. És mikor kijöttek,
akkor felírták a kőszálnak az oldalára, hogy ha valakit megkapnak ott
benne, hát igyenyësën négy felé hasítják. Hát bémënyën ő ës a száz
tevével, de ő már megpakolta a tevéket jól. Ott kopogtatja a kőszálat,
hogy jőön ki, de ő nem mondta háromszor, hogy: Zuzám, Zuzám, nyíljál ki,
és a kőszál nem nyillott meg.

Ekközben a tolvajok hazajöttek és benn kapták a leggazdagabbikat, a
melyik száz tevével elment. És neki fogtak, négyfelé hasították és
felállították kívül a kőszálhoz.

És ekközben annak az embernek a felesége elment a legküssebbik emberhez,
hogy kérdezze meg, vaon az ő ura hol van, hogy menjen utánna. S
megmondta a küssebbik neki, s elment az asszony, s látja, hogy oda fel
van állítva a férje négybe hasítva. És mondta a legküssebbik embernek,
hogy né az urával mi történt. Hát abbizën azt felelte a küssebbik ember,
úgy kell, ha a kevesvel nem elégszik meg.

Ha kevesebbet hozott volna el, lehet, hogy szerencséje lett volna, de
így nem lett. S úgy maradott az asszony ögyvezen, s ha meg nem halt,
májég ës él.

_(Fórizs Márton, Zajzon.)_



49. Szépmező szárnya.

Volt egy országnak egy fővárosa, melyben se a nap, se a hold, se a
csillagok nem sütöttek. A király kihirdette, hogy a melyik fel tudja
hozni a napot, a holdat és a csillagokat, azt fizet, a mit kiván.

Későre talált olyan embert a király, és végre mégis egy özvegy
asszonynak volt három fia, s azok ajánlkoztak. A legküsebbiket hítták
Szépmező szárnyának. Tizenhat éves volt és nagyon kemény legény. Az azt
mondta, hogy majd fel fogja hozni. Elmentek a királyhoz, s a király
adott hármuknak három lovat s pénzt az útra. Szépmező szárnya még kért
egy mázsa aranyat a királytól és szekeret, hogy azon hozzák.

Hogy elindultak, a várkapuhoz értek. A vár kapusát hítták Ország
kovácsának. Idős ember volt, és nagyon erős ember. A még csendesítette
Szépmező szárnyát, hogy ne veszítse el fiatalságát ilyen korán, de ő nem
hajtott arra. Azt mondja:

– Itt van ez az arany. A király parancsára addig főzze, míg én
visszajövök.

Aval elindultak, mentek három éjjel és három nap. A harmadik nap estéjén
elértek egy hidat. A hídon mikor menni akartak keresztül, Szépmező
szárnyának a lova megbotlott.

– Hallod, – azt mondja Szépmező szárnya a bátyjainak – tovább nem
megyünk!

S leszállottak, tüzet csináltak és lefeküdtek. Tíz órakor Szépmező
szárnya felëbredt és kiment a hídra sétálni. A hétfejű sárkány, melyik a
csillagokat hordozta, a híd alatt nyergelte a lovát. Felült a nyeregbe,
alig ment nehányat, megbotlott a lova.

– Hí, kutya igya a véredet! Vaj tám érzed Szépmező szárnyának a szagát?

– Vaj érzed, vaj nem, de itt vagyok! – rikójtotta Szépmező szárnya a
hídról.

Aval feljött a sárkány, kérdette Szépmező szárnyát:

– Hogy küzsdjünk, karddal-é vaj küzsdéssel?

Azt mondja Szépmező szárnya:

– Dërëkból, mert szerencsésebb!

Küzsdeni kezdnek. Béütötte Szépmező szárnyát térdig a földbe. Szépmező
szárnya kiszökött, léütötte a sárkányt egész nyakig. Aval levágta a
hétfejűt s a lovát odavezette a tűzhöz.

A bátyjai erről semmit se tudtak, úgy el voltak aluva. Mikor odavezette
a lovat, s felköltötte, megjettek, hogy miféle lovat hozott az öccsük
oda. A ló olyan szép volt, hogy a bátyjai nem láttak olyant soha. Mind a
csillagok, úgy ragyogott. Kérdezték, hogy honnan fogta. Azt mondta, itt
a hídon egy egész lóserget űztek keresztül, onnan fogta.

Hogy a sárkányt elpusztította Szépmező szárnya, hát a csillagok mindjárt
a városba bésütöttek. A király mindjárt egy zenét küldött ki és várta
Szépmező szárnyát örömbe.

Azzal ott maradtak reggelig. Reggel elindultak estig, akkor még elértek
egy hidat. A hídon mikor mentek keresztül, Szépmező szárnyának a lova
megint megbotlott.

– Halt! – azt mondja a bátyjainak – tovább nem megyünk, mert nem
szerencsés.

Visszatértek onnan ës. Tüzet csináltak, a lovakat kikötötték, zabot
adtak, lefeküdtek. Tizenegy órakor felébredt Szépmező szárnya, kiment a
hídra sétálni. A híd alatt nyergelte a kilenczfejű sárkány a lovát,
melyik a holdat hordozta. Felül a nyeregbe, a ló elig lépett hármat,
megbotlott.

– Hí, kutya igya véredet! Tám érzed Szépmező szárnyának a szagát?

– Érzi, nem érzi, de itt vagyok! Hogy küzsdjünk, dërëkból-é, vaj
karddal?

– Dërëkból, mert szerencsésebb – szólt a sárkány.

Küzsdeni kezdtek. A sárkány béütötte Szépmező szárnyát térdig a földbe.
Szépmező szárnya kiugrott, és béütötte ő ës a sárkányt, Akkor kiugrott
megint a sárkány, és béütötte Szépmező szárnyát a földbe. Szépmező
szárnya kiugrott, megmérgelődött és béütötte egész nyakig a
kilenczfejűt. Levágta mind a kilencz fejét, s hogy levágta, a hold minyá
felsütött, és sütött a városba.

A király a zenét megint kiküldte, várta Szépmező szárnyát. De Szépmező
szárnya a lovát odavezette a tűzhöz, felköltötte a bátyjait. A bátyjai
elijedtek, olyan szép ló volt, mind a hold éppen. Kérdezték honnan
hozta. A hídon egy serget keresztül űztek, s onnan fogta, azt mondta.

Reggel megint elindultak. Mentek egész estig, este megint elértek egy
hidat. A hídon megint megbotlott Szépmező szárnyának a lova lába.

– Halt! – azt mondja bátyjainak – tovább nem megyünk, nem szerencsés.

Visszatértek, tüzet tettek, a lovakat megkötötték és ennik adtak.
Tizenkét órakor megint felébredt és kiment a hídra Szépmező szárnya. A
híd alatt a tizenkétfejű sárkány nyergelte a lovát. Felül a nyeregbe,
elig lépik a lába hármat, megbotlott.

– Hí, kutya igya a véredet. Talám érzed Szépmező szárnyának a szagát?

– Vaj érzi, vaj nem, de itt vagyok!

– Hogy küzsdjünk, dërëkba vagy karddal?

– Dërëkba, mert szerencsésebb.

Küzsdöttek egy darabig, de nem tudták egymást sérteni, mert egyik oan
erős volt, mind a más. Azt mondja a sárkány:

– Látom, hogy nem tudunk semmire menni. Legyen belölled egy fakerek
(így), és belöllem egy vaskerek. Te menj ki erre és én erre a hegyre, és
ereszkedjünk ëssze, és a miiké (melyiké) ësszetörik, a legyen a vesztes.

Azt mondja Szépmező szárnya:

– Nem bánom, legyen belöllem egy oan fakerek, hogy félig menjen a
földbe, belölled egy oan vaskerek, hogy menjen föld színén.

Úgy ës lett. Kecskebucskát vetettek, és lett két kerek a kettő; egyikből
fakerek, a másból vaskerek.

Béereszkedtek, de a fakerek roppant erős volt, bément a földbe, s a
vaskerek ësszetört. Akkor a sárkány nem egyezett abba belé, és:

– Úgy nem jó. Legyen belölled egy fehér langocska (így), belöllem egy
kék. Melyik összégeti a másikat, a legyen a nyertes.

Aval két langocska lett a kettőből. Kezdték egymást égetni, de addig
küzsdöttek, hogy a nap már fel kellett volna jőjön, fel volt annyira a
hajnal virradva. Mënyën el három feteke holló felettük, és meglátja a
sárkány. Azt mondja nekik:

– Menjetek s hozzatok szájatokban egy kis vizet s öntsétek a fehér
langocskára. Egy nagy dögöt teremtek nektek.

Szépmező szárnya azt mondja:

– Menjetek el bátyáimhoz. Mondjátok nekik keljenek fel, hozzanak a
kalapjukban vizet, mert három királyi loat adok nektek.

Azzal el ës mentek a hollók, fel ës költötték a bátyjait. Vizet vittek
és a kék langra öntötték, a ki elaludt, s akkor Szépmező szárnya
összeégette a sárkányt. Aval a nap ës minyát bésütött a városba s a
király megint a zenét kiküldte Szépmező szárnya elé.

Aval elvette ennek ës a lovát Szépmező szárnya s felültek hárman a három
sárkánynak a lovára, úgy mentek tovább. A három ló, a kikkel elindultak
hazulról, a ment utánuk. Hogy elindultak, minyát a három feteke holló
kezdett gágogni. Szépmező szárnya minyá megállott, bátyjaival megüttette
a három lovat, a melyikkel elindultak, s otthatta a hollóknak.

Aval ment tovább, s elértek egy nagy erdőbe. Az erdőben egy alkalmas
hely volt, megállottak, a lovakat kikötötték. Szépmező szárnya, volt egy
gyalogút, s elment azon. Nem ment soká, csakhamar elért egy nagy kőbe
rakott várat. Odamënyën, gondolkozik, hogy hogy menjen bé a várba.
Kecskebucsát vetétt, s lett belölle egy darázs. A kócslikon bébújt, de
mikor bébújt, elijedëtt, mert ott volt a sárkányoknak a felesége és az
anyósa, mind a három. A sárkányoknak a feleségük már megtudták, hogy a
férjüket elpusztította Szépmező szárnya.

Felköltötték akkor az öreg sárkánykotát. A mosdó vizet kért, azzal azt
mondja a nagyobbiknak, hogy:

– Buszut kell álljunk! Nem lehet, hogy elhagyjuk, mert elpusztította
mind a három fiamat!

A nagyobbikat elküldte azon az úton, a melyiken már tudta, hogy elmenjen
Szépmező szárnya a város felé, és azt mondta, hogy legyen egy körtefa
belölle. Legyen egy nagy éhség, hogy az ember majd étlen haljon meg, s a
ki abból a gyümölcsből eszik, haljon meg. Azt mondja a másiknak, mind
azon az úton menjen tovább, legyen belölle egy szép vízforrás, s a ki
abból a vízből iszik, hogy haljon meg. A harmadiknak mondja, hogy menjen
mind azon az úton tovább, és legyen belölle egy nagy híd, és tűz égesse
össze. Aval elindultak, mentek, merre menjenek.

Elindultak, és ezalatt Szépmező szárnya ës elindult a lovakhoz, a
bátyjaihoz. Ő kecskebucsát vetett és megint ember lett belölle. Felültek
a lovakra és elindultak. Hogy elindultak, oan éhség csapta meg, hogy
majdnem étlen haltak. Meglátnak egyszer egy körtefát, sietnek arra felé,
egyenek a körtéből. Szépmező szárnya megszorította a lovát, megkerülte
bátyjait és kardját belévágta a fába. Az ësszerogyott, vérré változott.
Kérdezte a bátyjait, még éhesek. Azt mondják: nem. Akkor mennek előre.

Megindultak, nem mentek messzire, akkor úgy megszomjaztak, hogy elig
voltak. Meglátnak egy forrást, igyanak belölle, verjék el a szomjuságot.
Szépmező szárnya akkor ës megsarkantyúzta a lovát, megkerülte a
bátyjait, a kardját belévágta a forrásba, és a vérré vált. Kérdi a
bátyjait:

– Ihatnának, vaj nem?

– Nem – azt mondják.

– No, akkor mënünk elé.

Megindultak, egyszer oan hideg csapta meg, hogy elig tudtak a loon ülni.
Meglátnak egy tüzet, sietnek oda, hogy melegítsék meg magokat. Szépmező
szárnya akkor ës megkerülte, a kardját belevágta a tűzbe, és a tűz akkor
ës összeomlott, vérré vált.

Elpusztította mind a három sárkánynak a feleségét. S a sárkánynak az
anyjuk jött utánuk és meglátta, hogy elpusztította a fiainak a feleségét
ës. Még inkább megdühösödött. Úgy ment utánuk, hogy szájából két ölnyire
jött ki a lang.

Egyszer azt mondja Szépmező szárnyának a lova:

– Nëzz vissza gazdám, mert valami nehéz szél fúj onnan hátul.

Visszanëz, látja, hogy jő a sárkány utánuk.

– Minyát levëszën, lovam, a hátadról.

– Nem baj. Van egy vakaród, vesd le.

Levetette a vakarót és olyan kősziklás erdő lett, hogy míg a sárkánykota
át tudott jőni, ők messze mentek. Egyszer megint azt mondja a ló:

– Nëzz vissza gazdám, mert valami nehéz szél fúj hátul.

Azt mondja Szépmező szárnya:

– Jő a sárkány, minyát levëszën megint a hátadról.

– Nem baj, semmi. Van egy keféd, vesd le.

Levetette a kefét, abból olyan sűrű cserefa erdő lett, hogy a sárkánynak
ki kellett tépni. Míg kitépte az erdőt, és utat csált magának, addig ő
messze elhaladott.

Egyszer megint azt mondja a ló:

– Nëzz vissza gazdám, mert valami roszsz szél fúj hátul.

Vissza néz, mondja:

– Jő a sárkány, mindjárt leveszen a hátadról.

– Nem baj, semmi. Van egy zsebruvád (zsebkendőd), vesd le.

Levetëtte, abból egy oan jég lett, befogyott a folyó. Ha a sárkány
rëalépett, minyát esëtt el. Le kellett jőön, hogy megpatkolja magát. Míg
patkót csinált, megpatkolta magát, és keresztül tudott jőni, addig
messze mentek megint.

Mikor majd a városhoz értek, – már a zene künn volt, a város széjin
várta Szépmező szárnyát – visszanéz Szépmező szárnya, látja, hogy jő a
sárkány dühösen. Aval megszorította a lovát és vágtában rikójtotta
Ország kovácsának:

– Nyisd ki Ország kovácsa a kaput, mert jövök!

A kaput kinyitotta Ország kovácsa, és leszökött a lováról Szépmező
szárnya, s a kaput betette. A kaput elig tette bé, már ott volt a
sárkány. A kapu hogy kemény volt, nem tudta béütni, hát a kapu alatt
likat ásott, a fejét bédugta, hogy emelje fel a kaput. Akkor Szépmező
szárnya a bátyjaival elment az aranyhoz. Az, míg elmentek mind főtt. A
forró aranyat rëaöntötték a sárkány fejére, a fejét mind összeégette.
Elpusztult már a sárkánynak az anyja ës, az egész nemzetség.

Az a zene békisérte Szépmező szárnyáékat a királyi palotába. A király
örömében, hogy felhozta a napot s a holdat s a csillagokat, szép
vendégséget, mulatságot csált. Megjándékozta annyi kincscsel, hogy
holtig legyen miből éljenek. Máig ës élnek, ha meg nem haltak.

_(Jakab János, Zajzon.)_



50. A szent leányok ajándéka.

Volt egy özvegy asszonynak három leánya, s azok a legényektől,
emberektől nagyon féltek. Az anyjuk megszidta, hogy mit akarnak, mért
nem akarnak férjhez menni, megházasodni. De mind el akartak menni
hazulról. Az anyjuk látta, hogy nem tud semmire menni véllik,
eleresztette. Merëndét tett tarisznyájukba mind a háromnak, s
elindultak, mentek, míg abba az erdőbe bévetődtek. Az erdőből eleget
siettek, hogy napvilágot érjenek, de nem tudtak, bésetétedtek. De
setétbe ës mentek, mert féltek ott maradni, míg elértek egy házat, hol
az erdőpásztorok voltak.

Ott az ablakon néztek bé, s látták, hogy pásztorok vannak benne,
férfiak. Gondolkoztak, hogy menjenek; s elhatározták azután mégës, hogy
bémennek, mert künn ës féltek. A nagyobbik bément, szállást kért, a
pásztorok azt mondták, hogy:

– Adhatunk, de nagyon kicsi a hely, hármunknak csak három ágy van. Ha
akarnak, hárman hármunknál ës elhálhatnak.

Aztán a liányok beléegyeztek. Lefeküdtek, elaludtak. De écczoka a
küssebbik pásztor a küssebbik leányon keresztülvetette a kezét. A
felszökött onnan, hogy valami csúfságot akar vélle tenni s többet le se
ës feküdt egész reggelig.

Reggel felkeltek a két testvére ës, a két nénje, megmosdódtak. S a
nagyobbik liány adott a nagyobbik pásztornak egy selyem kendőt, a
közbelső adott a közbelsőnek egy selyem kalapot, a küssebbik nem akart
semmit adni a küssebbik erdőpásztornak, mért csálta azt a csufságot
vélle. A két nénje biztatták, hogy ne maradjon szégyenbe, kapjon az ës.
S volt neki, a harmadiknak, egy gyűrü, s aval meggyőződtek, hogy
valóságban tette-é, vaj csak álmotta. Azt mondja a nagyobbik, hogy adja
oda azt a gyűrüt, mindjárt megtudja, hogy valóságban tette-é, vaj csak
álmotta. Oda adta, s fordította (a gyűrűt a legény), s folyva folyt ki
az arany belölle. S látták, hogy nem ímette tette. S aval odaadták néki
ës, s elmentek.

A fiúk most azt határozták, hogy lemondnak hivatalukról. El ës mentek bé
a városba, lemondtak hivatalukról, aztán elmentek, hogy válaszszanak oan
helyet, a melyiket szeretik ők, a hol jó lesz lakni nekik. Mentek, s
egyhelyt három felé ment az út, s hárman háromfelé eltértek. A nagyobb
ment jobbra, a küssebb ment balra, s a közbelső igyenest.

A nagyobb elment egy városba, s a selyem kendőjével gazdag lett,
utóljára király lett belölle. A közepső (így), megint egy városba ment,
sok just szerzett (bűvös kalapjával). A küssebb nem kapott semmiképen
oan helyet, a hol szeresse, s kiment abból a városból.

Kiment a városból, bément a másba. Hallotta, hogy ott egy oan
királyleány van, nem bír senki vélle játszodni, kártyázni. Ki volt
hirdetve, hogy a ki meg tud kártyázni vélle, annak a király odaadja a
leányt, és fele királyságát, s halála után ő lesz a király. S a ki nem
tud megkártyázni, hát ott van a karón kilenczvenkilencz fej, s az övé
lesz a századik. Ő elment igyenest oda a királyhoz, s kártyázni kezdett
a király leányával. Tizenkét órakor nappal elkezdték, egész écczoka
tizenkettőig. Elnyert a leány egy mázsa és száz darab aranyat tölle, de
adott a gyűrü eleget. Akkor hozott egy vén asszony két feteke kávét. Azt
megitták s mind a ketten elaludtak. Az a vén asszony látta, hogy
elaludtak, elment, a gyűrűt elcserélte, mást tett helyébe.

A fiú nem aludt sokat, megëbredt jókor. Hogy látta, hogy nem foly a
gyűrűből az arany, elszökött. Elment a közbelső bátyjához, annak
hazudott, hogy elveszítette a gyűrüt, s az odaadta a kalapot, menjen s
ha neki több (pénze) lesz, mind a bátyjának, hát vigye vissza.

Avval a kalappal ës odament a liányhoz. Kártyázni kezdtek, elnyert két
mázsa és kétszáz aranyat a liány. Écczoka tizenkét óráig. Akkor ës az
öreg asszony két kávét vitt s elaludtak. Az öreg asszony elment s
megcserélte a kalapot ës. A fiú akkor ës felëbredt korán s elugrott
akkor ës. Elment a nagyobb bátyjához, az király volt. Annak ës hazudott,
hogy elvesztette a gyűrüt. Az ës odaadta:

– Met nékem elég van. Ha egyszer gondolod, hogy néked többed van, hozd
vissza.

Aval ës úgy járt. Odament, kártyázni kezdtek, elnyert a liány három
mázsát és háromszáz darabot a fiútól. Akkor a vén asszony megint két
feteke kávét hozott. Megitták, elaludtak mind a ketten. Az öreg asszony
elcserélte a kendőt és mást tett a helyébe. Akkor a fiú késén ëbredt, a
liány hamarébb felébredt. Kezdett könyörögni, engedje el, ne vegye
fejét, ha annyi pénzt elvesztett. A liány megsajnálta és elengedte.

Most nem ment a bátyjaihoz. Elindult, hogy vándoroljon, utazzon. Ment,
egy mezőbe ért, megehült, hogy már nem ës látott a szeméből. Egyszer egy
almagyümölcsszag csapta meg. Mënyën arra felé, elért egy szép kertet.
Kapu, hogy bémenjen, nem volt sehol. Elhatározta magában, bészökik a
kertbe, és úgy ës eszik abból a gyümölcsből. Mert lopni szégyen, de az
éhség rëavitte, hogy muszáj lopni.

Bément, megevett egy almát és szarva lett. Mëgëtt még egyet, s akkora
szarva lett, hogy a fák között elig bírt bújkálni. Oan nehéz volt, hogy
mán elig birta. Látta, egy kasocskában körte volt. Elkezdett bújkálni
arra felé. Valahogy odaért, mëgëtt egy körtét, leesett egy szarva.
Mëgëtt még egyet leesett a másik ës. Most körtét annyit ëtt, a mennyi
neki kellett. Jól lakott. A körtéket a kosárból kiszedte, zsebébe tette.
A kertbe, a melyik legszebb hat alma volt, leszakította s bétette a
kasba. És ezt a kertet a szent leányok csinálták. Ott voltak, csakhogy ő
nem látta. Meg akarták segéjteni, mert nem bánt csúful véllik ott az
erdőben.

Aztán bizë bément a városba, és ott kezdte rikójtozni, hogy: vegyenek
almát! A király kiment, és a királyné, és a liánya. Megvett a liány
kettőt, és a király és a királyné csak egyet. Aztán hogy a királyliány
látta, hogy az apja s az anyja csak egyet vett, vett ő nékik még egyet.
De az alma drága volt; száz darab arany volt egy. Ő aval elment, ott
hagyta őköt.

A király, s a királyné, s a liány, mikor megették az almákat, abb a
helybe nem tudtak többé mozdulni. Olyan szarvuk lett, hogy az egyik
szegletből a másikba. A király hírré tette, hogy ki meg tudja menteni,
az orvosok jőjenek, s a ki meg tudja menteni, fele királyságát adja neki
s holta után az egészet.

A mennyi orvos volt az országban, mind odamentek. S a királynak egyik
szarvát levágták, lett tizenkettő belölle. Ő elment, a fiú, el a
piaczra, s vett egy rend gunyát mind egy orvos. Elkészítette magát
mindennel, mind egy orvos. Ment ő ës a királyhoz, mentse meg a
szarvaitól. Mikor odament, már nem tértek a doktorok az udvaron, annyin
voltak. A mint ott gyúródott bé, azt mondták:

– Hoa mënyën? Nem tud semmit, ha mi nem tudtunk!

– Ereszszenek bé, mert majd tudok én, ha maguk nem tudtak – azt mondja.

Béeresztik, elmënyën a királyhoz, és azt mondja:

– Én lehet segíthetek magukon, de elébb a leányukkal akarok beszélni.

A király el ës kisértette a liányhoz. Ott elévett egy pár kártyát,
kezdte hányni, mind a kártyavető czigánynék. Azt mondja:

– Lehet, én tudnék a maguk baján segíteni, de jártak itt valami emberek,
itt háltak valami kártyások, a kit megloptak erőst. Elébb vissza kell
adni.

A liány minyát eléhítta a vén asszonyt, lássa, hol vannak azok a dolgok,
adja elé. Mert a vén asszony megmondta a liánynak, ők együtt dolgoztak.
A vén asszony elé ës hozta. A fiú mëgnëzte, foly-é az arany belőllük.
Folyva folyt. Hát bétette egymásba, békötözte a ruhába (kendőbe) a
kalapot s a gyűrüt. Aval odaadott egy körtét a liánynak, kivette a
zsebéből. Megette s egyik szarva leesett. Még odaadott egyet, megette
azt ës, leesett a másik szarva ës. Aval a liány kartőn fogta, kezdte
csókolni, nem ës tudta, mit csináljon.

A király meghallotta, hogy énekel a liány, rikójtozta, hogy hozzák oda,
mentse meg őt ës a szarvától. Odament, a királynak ës odaadott két
körtét, és leesett mind a két szarva. Akkor elment a királynéhoz, annak
ës adott kettőt, az megette s leesett mind a kettő.

Aval a király mán gondolta, elveszi a leányát, s a királyságnak felét s
halála után az egészet, de ő nem akart maradni semmiképen. Hogy nem
akart ott maradni, a király pénzt adott neki, kocsit, lovakat, a
lovakról czédolát, a kocsist kifizette egy évre a király még. De a fiú
kijött a városból odaadta a kocsit, lovat, mindent a kocsisnak, és
elment a bátyjaihoz vissza. Visszaadta az egyik bátyjának a kalapot, a
másiknak a kendőt, azután ott maradt a nagyobbik bátyjánál s máig ës él,
ha meg nem halt.

_(Jakab János, Zajzon.)_



51. A cseresznyefáról.

Volt egyszer, hol nem volt, még a túlsó világon ës túl volt, volt egy
gróf és annak a grófnak az udvarába volt egy akkora cseresznyefa, hogy
az ég alatt meghajlott. Hát erre a cseresznyefára sokan fel akartak
menni, hogy a grófnak cseresznyét rázzanak. És sokan igérkeztek, hogy
felmennek, mert a gróf sok pénzt igért annak, a ki arról a fáról
cseresznyét ráz neki.

Hát találkozott egy tizenhárom éves árva fiú. Azt mondja, hogy ő
felmász, hogyha a gróf csináltat neki két rend gunyát, egyet posztóból
és egyet onból (így), és tëszën neki útravalót, a meddig ő ottan
felmënyën.

És a gróf csináltatott és bétette az útravalót és akkor Józsefnek volt
egy kis baltája, és akkor nekifogott a fára felmászni. Igy hát a fiúcska
mászott. Ott sokan nëzték, és annyira mászott, hogy elig látták a fa
oldalán, mind egy kis madarat. Akkor a baltát belévágta a fába és egyet
evett s aval neki fogott tovább menni a fán. S ért egy nagy ágat s azt a
nagy ágat megrázta, hogy hulljon cseresznye. S annyi cseresznye hullott,
hogy az udvar teli volt, térdig jártak a cseresznye közt.

És annak a fának a tetejében volt egy arany város, arany kastély, abban
a kastélyban volt egy templom, s a fiú odament a templomhoz rongyosan
vaj egy krajczárkát kérjen a népektől. Hát ott olyan népek voltak, hogy
a templomban a templomozás nem ment jól, hogyha nem volt ott egy
küsasszony. Az a küsasszony meglátta ezt a szegény fiút; de mán körülbé
egy tizenhét éves volt, addig mászott a fán. Hát bizën a küsasszony
elvitte magához az ő lakására és felöltöztette a fiút rendesen. Hát a
fiút odahaza hatta; volt egy szobaleány, és egy szakácsné és a fiú,
hárman voltak odahaza,

A fiút annyira megszerette, hogy mán mindegyik szobába megengedte járni.
Volt tizenhárom szobája annak a küsasszonynak és a tizenkettőbe szabad
volt járni mindegyiknek, csak a tizenharmadikba nem. Abbizën a fiú – a
küsasszony elment a templomba – a fiú bizën bénézett a tizenharmadik
szobába ës. Hát látja, hogy a tizenharmadik szobában volt egy hétfejű
sárkány. Hát a sárkány meglátta ezt a fiút és nagyon dühös lett, és
mikor a küsasszony bément hëzza, akkor a sárkány megfogta a küsasszonyt,
és kitörte az ajtót és elvitte a küsasszonyt a sárkány az ő lakására.

Abbizën Józsefnek nehezen jött, hogy az ő asszonyát elvitték. Hát ő
bizën egyet próbált. Gondolta magában, hátha vissza tudná hozni.
Elmënyën, elmënyën s addig mënyën, a míg megtalálja. És egyszer éppen
látja, hogy az ő asszonya két kártyával (fakannával) vizért ment. Ő
bizën beszélt vele. Azt mondta, hogy jöön el az asszony vele, mert a
sárkány úgy se tudja meg. És erre elmënyën az asszony a férfiúval.

Hát egyszer egy darabig várja a sárkány s látja, hogy nem jő. Utánna nëz
a merre van az uton, hogy nem látja-é menni. Hát abbizën ëppen meglátta.
S utána szaladott s azt mondja Józsefnek:

– Hogyha még egyszer ide találsz jőni, hogy a küsasszonyt elvidd, akkor
összetörlek!

Abbizën Józsefnek oan kemény szive lett, hogy ő ilyen csufosan kell
hazamenjen. Abbizën, gondolta magában, hazamegy és még egyet próbál
ezután. Abbizën hazament és kapott (talált) egy rozsdás kardot. És ő
megint elment, hogy hátha valamiképen el tudná hozni.

Elment megint arr a helyré és látja ëppen, hogy a küsasszony megint
vizért ment. És akkor még azt mondta a küsasszonynak, hogy menjen vélle
mert ha utánna ës jő a sárkány, úgyës levágja. Abbizën az asszony
elindult Józseffel, hát egyszer látja, hogy a sárkány mënyën utánna. Hát
arra a sárkány utóléri s azt mondja a sárkány neki, hogy:

– No most leváglak!

Azt felelte József:

– Le, ha le tudsz!

Azt mondja arra a hétfejű sárkány, hogy:

– Küzsdjünk-é vaj vagdalkozzunk?

Azt mondja József, hogy vagdalkozzanak.

Amint a sárkány vágta a kardjával, mert a sárkánynak oan kardja volt,
mind a beretvakés, hát nekivágott és akkor József az ő kardját mindig
fokkal fordította. Egyszer nekiigyorodott és levágta egy vágásra a rossz
karddal három fejét.

Akkor azt mondta a sárkány, hogy hát küzsdjenek meg. Abba küzsdeni
kezdettek és úgy vágta a sárkányt a földhöz, hogy két nyaka törött ki.
És úgy elvitte József a küsasszonyt.

Megházasodtak és akkora víg mulatság volt, hogy akkora hosszú asztalt
terítettek, mind ide[2] Zajzon. De istenes ember volt, aki egy csepp
italt vaj ételt kapott.

_(Jakab János, Zajzon.)_



52. A király kisasszony megszabadítása.

Volt egyszer egy király s volt annak sok cselédje (gyermeke), és volt
egy leánya ës s a leányát férjhez akarta adni. Odament egyszer egy
tündér sárkány képében. Akkor lett egy forgószél, aval a leány
felkapódott s a sárkány elvitte a maga országjába.

Nohát a szegény király, mikor hazament, hát a leánya nem volt. És azt
mondotta a cselédjeinek ő, hogy a birtokának felét odaadja, a ki a
leányát hazahozza. S ha ő meghal, az egész királyság maradjon rëa. De
egy cselédje se mert megindulni, hogy megkeresse a leányt.

De volt a kertben az ablakja alatt egy égig érő fa. Ujan fa volt, hogy
egy levélen elfért egy ország. És a királynak volt egy pásztorfiúcskája,
aki a disznyókat őrözte s egyszer, amint őrözte a disznyókat, egy
malaczka hëzzasúrolóskodott s azt mondotta neki:

– No te pásztorfiúcska, mindíg jó voltál hëzzám s jótét helyébe jót
várj. Te mondd meg a királynak, hogy vágassa le a csonkaszarvú bivalyát
s neked csináltasson hét rend bocskort s hét rend gunyát a bőréből. S te
vedd elé a kicsi fészidet s aztán menj fel az égig érő fára, de csak
addig menj, ameddig a hét rend bocskor s a hét rend gunya leszakad
róllad. S akkor ott elérsz egy elényuló ágat s aval szökjél az elényúló
ágra, és azon vagyon a sárkány vára.

És aval a malaczka a mások közi jutott.

Aval a fiú elment a király elejébe és azt mondotta, hogy:

– Felséges király, vágassa le a csonkaszarvú bivalyát s nékem
csináltasson hét rend bocskort s hét rend gunyát s én felmënëk az égig
érő fára.

És a király akkorát kaczagott, hogy majd elpukkadt. S azt mondotta az
udvari bolondnak:

– Eztet a macskabékát fogadd el viczebolondnak!

S a fiú megharagudott erősen s azt gondolta, hogy bolond likból bolond
szél fuj.

– Én csak azt mondom, hogy vágassa le a csonkaszarvú bivalyát s hogyha
én a királyleány nélkül visszatérek, akkor húzza a nyakamat a karóba.

Csakugyan a király le ës vágatta a csonkaszarvú bivalyát s csináltatott
neki hét rend gunyát, hét rend bocskort. A fiú elvette a fészit,
elindult az égig érő fára s egy nehány percz alatt úgy elveszett a
levelek között, hogy nem ës látták.

Ő csak ment, mendegélt, míg a hét rend bocskor és a hét rend gunya
elszakadt. Ott, a mint a kicsi malaczka mondotta, volt egy elényúló ág.
A fiút Jancsinak hítták. Jancsi azt mondotta ott magában, mert az az ág
éppen akkora volt, mind a karom s nem akart rëaszökni arra az ágra, mert
gondolta magában: Ha rëaszököl, leesel s eltörik minden porczikád. De
bizony végre azt mondotta, inkább eltöri a fejét ës, mintsem királyleány
nélkül térjen haza. És rëaszökött az ágra és az akkorát döndölt, mint
mikor egy kecskebéka esik a földre.

S akkor elindult. Volt ott erdő, mező, csak házakat nem látott. És ő
ment, mendegélt, elért egy nagy palotát, a mely kakasfarkon forgott.
Nekirugaszkodott, hogy felszökjék a terépekre, de nem tudott felszökni,
mert sebesen forgott és levetette a földre. De aztán a terépbe belévágta
a fészüt s úgy felment a palotába. És mikor béért a palotába, a
királyküsasszony elejébe ment és a nyakába borult s azt mondta:

– Jaj, lelkem Jánoskám, hát hogy tudtál te idejőni?

Azt mondotta, hogy:

– Ne szóljon semmit a küsasszony, akkor eljő velem az édes apjához.

És akkor azt mondotta a királyküsasszony:

– Jaj, hallgass, Jánoskám, mert ha jőni talál a kilenczfejű sárkány, hát
végünk lesz.

Jött is a kilenczfejű sárkány és azt mondotta, hogy:

– Hát miféle emberizing ez?

És azt mondotta a királyküsasszony, hogy:

– Feljött, hogy engemet szolgáljon, mert az édes apám szolgája volt.

Azt mondotta a sárkány:

– Majd meglátod, hogy nem fele kár, a mit megeszen, hanem egész. Menj,
oda lenn a pajtában vagyon egy girhes-görhes ló és te mindig csak
abrakot adjál neki, szénát meg zabot.

De mindig egyebet adjon, mind amit a ló kér. Mert az a girhes-görhes ló
unyan volt, hogy szólni tudott.

Lement Jancsi és nyögött a szegeny pára, nem tudott felkelni a
hídlásról. S azt mondotta Jancsi:

– Egyél, szegény pára, egyél.

S azt mondotta a ló:

– Jábo (hiába) kénálsz engem a zabbal, mert az én abrakom égő parázsa.
Vasárnap, mikor a sárkány elmënyën a templomba, hát akkor te azt a
kaszaj fát gyujtsd meg s attól én fel tudok kelni a hídlásról.

És Jancsi csakugyan meggyujtotta azt a nagy kaszaj fát s egy néhány
lapáttal bé ës vitte a lónak. A ló, mikor megette, fel ës kelt, s kiment
az udvarra és mind megette azt az égő parázsát. És Jancsi elbámult,
mikor látta, hogy milyen szép lett a ló. Fémlett a szőre, mind a tükör.
És még akkor bámult csak nagyon, mikor látta, hogy nem ës négy, hanem öt
lába vagyon a lónak. A ló azt mondotta, hogy odalenn a pinczében vagyon
egy nyereg s egy kantár és hozza fel. Jancsi csakugyan le ës ment s
mikor kijött a pinczéből, felhozott egy nyerget s egy kantárt. S mikor
az ajtón ki akart lépni, kijött a kilenczfejű sárkány.

– Megállj, te emberizing! Mégës átólhágtad az én szovamot!

A sárkány Jánoskának le ës akarta nyisszantani a nyakát, de azt mondta:

– Várj, igyunk egy kupa bort a bűneidért.

A sárkány fel ës hozott egy kupa bort a legjobból. Ittak s Jancsi mind
kérte, hogy hagyja meg az életét. S a mikor elfogyott az a kupa bor, azt
mondotta ez a sárkány:

– Nahát igyunk még egy kupa bort az én bűneimért ës.

S mikor megitták ezt a kupa bort ës, a sárkány megrészegedett s úgy
aludt, mind a bunda. Akkor Jánoska kivette a kardot a sárkány kezéből s
lenyisszentette mind a kilencz fejét. Akkor a karddal, a nyereggel s a
kantárral kifutott az udvarra az ötlábú lóhoz s elbeszéllette, hogy ő
hogyan járt a sárkánynyal. Fel ës szökött Jancsi az ötlábu lónak a
hátára és csak azután kérdette:

– Hát hova mënünk, édes kicsi lovam?

– Mënünk az erdőre édes kicsi gazdám. Ott vagyon egy vaddisznyó,
vaddisznyónak a fejében egy nyúl, nyúl fejében egy iskátuja és abban az
iskátujában vagyon a kilenczfejű sárkánynak az ereje.

El ës mentek s az erdőben jött a vaddisznyó elejükbe. Az ötlábú ló az
ötödik lábával megrúgta a vaddisznyót és Jancsi a kardjával levágta a
nyakát. S a vaddisznyónak a fejében volt a nyúl s nyúl fejében az
iskátuja s abban az iskátujában úgy dongtak-bongtak a darázsok, mintha
ördög bújt volna beléje. János aztot letette egy lapos kőre és egy másik
lapos kővel úgy összetácskálta, hogy se iskátuja, se semmi nem maradt.

Akkor nyuguttan mentek hazafelé. S mikor hazaértek, elbeszélte a
királykisasszonynak, hogy hogyan járt ő. S a királyküsasszony azt
mondotta:

– No vagy ittmaradunk, vagy hanem hazamënünk.

S akkor jutott Jánoskának eszibe, hogy minyen félelemmel jött ide.
Jánoska azt gondolta, hogy a királyküsasszony leszédül a fáról és
ësszetörik minden csontja. S odalenn járt az udvarban s búslakodott,
hogy hogyan menjenek haza. S azt kérdezte az ötlábú ló:

– Mért búsúlsz, édes kicsi gazdám?

Hogyne búsúlnék, mikor nem tudunk hazamenni.

S elbeszélte, hogy ő minyen félelemmel jött fel. S azt mondotta az
ötlábú ló:

– Ne búsúlj semmit, mert én hazaviszlek.

És a királyküsasszony ësszeszedte minden kincsét s felültek az ötlábú ló
hátára. S mikor felültek, azt mondta az ötlábú ló:

– Húnyjátok bé a szemeteket és egy percz alatt nyissátok ki.

S mán a király udvarában voltak. A király halálán volt, unyan beteg volt
s mikor bémentek, felugrott s majd tánczra kerekedett. S unyan nagy
lakodalmat csaptak, hogy hetedhét országon nem volt párja. S a ki nem
hiszi, járjon utána.

_(Gödri Anna, Zajzon.)_



53. A tolvaj czigány.

Volt egyszer, hol nem volt, még az óprëczei tengeren ës túl volt, hol a
tetűt és a bolhát rézpatkóval verték volt, hogy a fenébe és a sujba meg
ne botorkázzék, volt egyszer egy gazdag czigány és ez a czigány egy
királynak a komája volt. Egykor megterhesül a czigánynak a felesége, és
elhíja a királyt, hogy nëzze meg, hogy mi baja vagyon az ő feleségének.
Mënyën a király és megmondja a czigánynak, hogy:

– Né a te feleséged nagyon terhes, minél hamarébb megszüli a gyermeket!

Ugy ës történt, a hogy mondta. Nem tőlt belé három nap és megszülte a
czigány felesége a gyermeket. Eltelik egy hét és a czigány elmënyën a
királyi komájához és jelenti, hogy né, a felesége megszülte a gyermeket
és jöön el a király keresztelésbe, mert más nincsen, a kit komának
híjon, csak a király. Elmënyën a király a czigány komájának a hívására
és megkeresztelik a gyermeket.

De a gyermek oan okos fiucska volt, hogy majdnem mikor kétéves volt,
beszélni eleget tudott. Elig növekedett mán nagyobbra a czigányfiucska,
elment a királyhoz és egyet-mást a játékok közül ellopott. Mán annyira
felnövekedett, hogy mán űgyes legény lett belölle. Azt mondja a király a
czigány komának:

– Komám héj, mondd meg a fiadnak, hogy többet az életembe (házamba) ne
tegye a lábát, mert felakasztom, mert a mindig lop.

De a czigány legény csak erre nem heverített, hanem csak folytatta a
lopásokat. Mondta a keresztapjának:

– Héj, keresztapám, nem félek én a maga hatalmától!

Számította a király, hogy hogy pusztítsa el az ő keresztfiát. És
odahivatja az ő czigány komáját és azt mondja:

– Te komám, én azt mondom neked, a fiadat küldd el, a csordámban vagyon
egy bikám, azt hozza haza.

De az a bika oan erősen döfött, hogy melléje még a pásztor se tudhatott
volna menni. Megjelenti a czigány a fiának, hogy:

– Né, keresztapád mit mondott. Hogy az erdőről hozd haza a bikáját, mert
ha haza nem hozod, hát felakasztat.

Elmënyën a czigányfiú és köt egy kötél szénát és siritt megint szénából
kötelet és magára felcsafarja, és azt a kötél szénát vetette a hátára és
elment a király erdejére, hogy a bikát hozza haza.

Bément a csorda közi és mihelyt a bika meglátta a czigányfiút,
igyenëssën nekiszaladt. Volt még egy más bika ës azonkűjel, de a nem
volt hamis, mind ez. A hogy látta a fiú, hogy a bikák mennek utána,
szaladt előre s a bikák ës szaladtak utána, mert megérzették a szénát,
és merébe ettek a czigányfiú hátáról. A mikorrá már majdnem hazaért a
fiú, a szénakötés elfogyott a hátáról, csak a mi rëa fel volt tekerve,
ammaradt. A mikor majdnem hazaért a czigányfiú s a kapun bément, elig
volt annyi széna a kötélből, a mennyi kecczër átért a derekán. Leveti a
derekáról és felugrik, egy kaszaj fa volt felállítva és felugrik arra a
fára. Ezt meglátta a király és elcsudálkozott a czigányfiú űgyességén,
hogy kötélen hazahozta a bikát.

De mëgés abban a szándékban volt, hogy elposztíttatja a keresztfiát. Azt
mondja a czigányfiúnak:

– No, én nem bánom, látom, hogy űgyes keresztfiam vagy, de még egyet
mondok neked, majd meglátom, azt megteszed-é?

Azt mondja a keresztfiának:

– Az én szolgáim négy ekével künn az erdő alatt szántnak és ha az
ökröket béhajtod ekéstől, hogy a szolgák ëszre ne vegyék, akkor
megbocsátlak. Hanem elposztítlak.

Gondolkozik a czigányfiú, hogy hát mit csináljon a keresztapja beszédén.
Elmënyën haza és megmondja az ő apjának, hogy né, az ő keresztapja mit
mondott, a király. Mán a czigány erősen búsult a fián, hogy most vége
kell legyen. És elmënyën (a fiú) a vásárra és veszen tizenkét csűrkét
kotlóssal együtt. Hazaviszi az apjához, a czigányhoz és azt mondja:

– No apám, én megvettem ezeket, ezekkel meg kell mentsem az életemet.

Azt mondja megint az apjának:

– Ezeket még fel kell én diszítsem, de mivel?

Azt mondja az apja:

– Kössél czifra pántlikát a nyakukra, úgy ereszd el őket, ha kimész az
erdőre.

Azt feleli a fiú az apjának:

– Apám, nem jól tanítasz, mert azt számba veszik a szolgák, tudják, hogy
emberi kéz csinálta, hanem tudod mit mondok én? Itt van húsz keréczár,
menj, vegyél arany festéket. Béfestjük a csűrkécskéket és a kotlóst,
elviszem az erdőszéjbe s ott eleresztem.

Minyátt elmënyën az apja és hoz húsz keréczárra arany festéket és
béfestik a csűrkéket kotlóssal együtt. Akkor felöleli a csürkéket és
elviszi, a hol a cselédek szántogattak. Hármat az erdő széjibe elereszt
a csűrkék közül és a hogy elereszti, hát bizony a cselédek meglátták a
szép aranyozott tollú csűrkéket. Azt kiájcsa egyik szolga a másiknak:

– Jere héj, barátom, nëzd meg minyen szép csűrkék vadnak az erdőszéjbe.
Gyere, fogjuk meg őket.

Ott hatták az ekéket mind a négy szolga és elmentek, hogy fogják meg
mind a szép csűrkéket. A czigányfiú pedig mind bément az erdőbe és a
másikok közül ës mind egyet-egyet eleresztett és a szolgák annyit futnak
a csűrkék után, látnak az erdőben bennebb-bennebb mind többet. Azt
beszéllik egyik a másiknak, hogy:

– Vaj egyet közülök meg kell mű fogjunk ma.

Akkor gondolta a czigányfiú, hogy elég benn van az az erdőben, hát csak
ott hagyja a kotlóst ës. És meglátják a szolgák. Azt mondják egyik a
másnak:

– Jertek héj, mert itt van a tyúk ës, ammég szebb és ha megfogjuk, akkor
a király elejébe viszszük. Jól megajándékoz ezért a szép tyúkért.

A szolgák kergették eleget a tyúkot, de nem tudták megfogni. A még a
szolgák a tyúk után jártak, a czigánylegény kijött az erdőből és úgy, a
hogy a földben állottak az ekék, mind egész hazáig hajtotta ökröstől
együtt. Kikiájcsa a királyt és azt mondja:

– Én nem bánom, haza hajtottam az ökröket, de nëzd meg, hogy az utat ës
felszántottam!

Csudálkozott a czigányfiú űgyességén, hogy hogy tudta ő a marhákat
hazahajtani a szolgák hirük nélkül.

Örökké kergették a szolgák a tyúkot, de nem tudták megfogni. Hát, a mint
kijőnek az erdőből, látják, hogy nincsen se eke, se ökör. Hát látják,
hogy az ország útja ës fel vagyon szántva.

Ezért az űgyességért a király a czigányfiút mëgajándékozta egy tővel
(tűvel), de a szolgákat megbüntette erősen, hogy mért mentek el a marhák
mellől. Megint azt mondja a fiúnak:

– Most láss utadhoz és távozz el innet, merthanem felakasztatlak.

Elmënyën a czigánylegény, elbócsuzik még (a királynak?) az apjától ës,
az anyjától ës, és a hogy hazafelé indult, hát egy szénásszekér jött az
ő községe felé. Egy jó barátja volt és azt mondja neki:

– Gyere te ës, ülj fel.

Azt feleli a fiú:

– Keresztapámtól most bócsúztam el és keresztanyámtól és mëgjándékoztak
ingem egy tővel.

Azt mondja annak az embernek, hogy:

– Hoa tegyem én a tőt?

Azt feleli a szekeres ember, hogy üsse fel. De nem mondta, hogy hoa. S
abbizon, felveti a tőt a szekér szalmának a tetejébe. Többet sose kapta
(találta) meg a tőt.

Hazaér az apjához és mondja a czigány apjának, hogy:

– Apám, keresztapám megajándékozott egy tővel s én felvetettem a szénás
szekérre és többet nem kaptam meg.

Azt feleli az öreg czigány:

– Te fiam, nem tettél jól, hanem szúrtak volna fel a kalapodba!

Azt feleli a czigányfiú:

– Hagyja el apám, mert máskor úgy teszek.

Ült a czigányfiú vaj három nap odahaza és elbeszélte az apjának, hogy a
király azt mondta, hogy innet vándoroljon akármerre, a merre a szemével
lát, mert hogyha el nem vándorol, akkor elpusztíttatja hóhérral.
Negyedik nap bémerëndél a czigány neki és útnak ereszti, és azt mondja:

– No fiam, menj szolgálni,

El ës mënyën a czigányfiú szolgálni és bészegődik egy paphoz egy
esztendőre. S hogy bészegődik, elmennek ketten a pappal az erdőre, hogy
vágjának vesszőt. Hát abbizon, vágnak vesszőt, de a czigányfiúnak mi
jutott eszébe? Eszébe jutott, hogy a mikor hazunnat elindultak, hogy
csak köményes czibrét adott neki a papné enni. Azt számítja magában:

– Hadd el, csak vágjad a vesszőt, pap, mert én felét a vízbe hordom.

Vágja a szegény pap a vesszőt, ő pedig hordja. De felét mind a vízbe
hányta. Elmúlik dél és azt mondja a pap:

– Hát még nincs egy szekér vessző?

Azt feleli a czigányfiú:

– Ó még sok kell egy szekérhez. Keveset vágott a tiszteletes úr.

Hazunnat a papné délt küldött nekik, tébe kását. És ëppen úgy találta a
szerencse, hogy a czigányfiúnak adták a kezébe. A czigányfiú pedig
elévette és mind megette. A pap pedig csak vágta a vesszőt. Nem hagyott
a papnak egy béfaló falást se. Vágta a vesszőt egész estig a szegény
pap, de elig volt még egy fél szekér vessző. Felrakják a szekérre és
béfogták a lovakat és elindulnak hazafelé. De a szegény pap úgy meg volt
ehülve, hogy a szeme kéket, zöldet, vereset látott az éhség miatt. Azt
mondja a szolgának a pap:

– Hajtsad édes szolgám a lovakat, mert éhel majd megdöglünk az úton.

Hazaérnek és elbeszéli a papné a papnak, hogy hát ő küldött ételt. S
kérdi a pap, hogy kitől. Azt feleli a papné, hogy a szolgától küldte
oda. Eléhivatják a szolgálót és kérdik, hogy kinek adta a tébekását. Azt
mondja a szolgáló, hogy a szolgának adta, a czigányfiúnak, a fazék
kását. Ezeknek hallatára azt feleli a czigánylegény:

– Ó tiszteletes úr, a kerék talpához ért a fazék oldala és eltörött a
fazék és nem mertem megmondani.

Ezt most látta a pap, hogy csak kifogás a szolgától, mert este, a mikor
a vacsorához ültek, sem igen kellett a szolgának az étel, mert jól volt
lakva kásával.

Gondolta magában, hogy tudná ő azt elirtani a háztól? Egyszer elmënyën a
pap – volt neki vaj több mint hat-hét bihaja – béviszi a bihajokat az
istállóba és megköti a válluhoz, ennik ad, kihíja a papnét és megfejeti,
a tejet pedig vitte a templomba, hogy ott aludjék meg, mert ott nem nyúl
hëzza senki. Ezt a szép szolgaja, a czigánylegény, látta, hogy a tejet a
támplomba vitték. Addig leste a papot, hogy hova teszi a kócsot, hogy
écczoka majd elveszi a kócsot.

Miután lefeküsznek a pap, hát csak elveszi a kócsot, elmënyën a
támplomba és a tének a fölét mind leszedi és mind megeszi, és a
támplomban való szent képeknek a száját mind békeni tével. Kiváltképen
legjobban békente a Jézus képének a száját.

Reggel odamënyën a harangozó, kinyitja a támplomajtót, hát meglátja,
hogy a té mind meg van éve és a festett képeknek a szájuk mind bé van
kenve. Szalad a paphoz és megmondja:

– Ni a festett képek mind megitták a tejet.

Elmënyën a pap ezekre a szavakra a támplomba és a festett képeket
egytől-egyig mind megveri. Kiváltképen a Jézust úgy megverte, hogy
majdnem ësszetörgelte darabokra.

Ezt a czigány szolga mind jól látta, hogy mit csinál a pap a festett
képeknek a téj megevésén. Aval elmënyën, gondolkozik a czigánylegény,
majd csinál abból ő egy komédiát.

Estére kerekedve a dolog, elmënyën és megint meglesi, hogy hoa teszi a
pap a kócsot. Kezére veszi és ellopódzik megint a támplomba és a
Krisztus képét ellopja a támplomból. Elviszi egy zöld burusztujos helyré
és eldugja.

Másnap reggel a harangozó megint bémënyën a támplomba, hát látja, hogy a
Jézus képe nincsen ott. Szalad megint a paphoz és mondja neki:

– Né, nincsen a Jézus képe sohól, mert megverte és a tisztán elszökött.

Aval megëjed a pap, elmënyën a támplomba és látja, hogy a Jézus képe
sohól sincs. Mënyën haza és kérdi a czigánylegény szolgáját, hogy nem
látta-é valahol. A czigánylegény azt feleli, hogy ő honnat lássa? Nem
látta még a színét se. Azt mondja a czigánylegény a papnak, engedje,
hogy ő menjen utána, hátha megtalálja az úton. Azt poroncsolja a pap:

– No hamar, fogj hát lovat és tégy kötelet a szekérre. Né, adok ötszáz
forintot. Ha megtalálod, fogd meg és kötözd le, de jó keményen.

Rögtön béfogja a czigánylegény a lovakat a szekérbe, zsebére vágja az
ötszáz forintot, elmënyën egy más faluba, jól ria múlat az ötszáz
forintra, ott ül valami két nap. Akkor elment és a burusztujból elveszi
a képet és megköti a szénába és viszi hazafelé a papnak. Az aztán nagyon
megörvendett, mikor visszahozta a Jézust. Még meg ës köszönte.

És azalatt ki ës telt a szolgának az ideje. És adott neki a pap egy
esztendeig való szolgálatért egy ekevasat. A czigányfiú nem felejtette
el, a mit az édes apja mondott, hogy a tőt a kalapjába kellett volna
szúrni, hát kivágta a kalapját és az ekevasat feltette a kalapjába.

Elbócsuzik a paptól és mënyën haza a czigánylegény. Mikor hazaért, azt
mondja az apjának:

– No apám, hazajöttem, szolgáltam egy ekevasat.

Azt mondja a czigány:

– Te talán bolond vagy fiam. Az ekevasat nem teszik a kalapjukba, hanem
azt béteszik egy tarisznyába.

Azt feleli a czigányfiú vissza az apjának:

– No hagyja el apám, mert ha elmegyek még szolgálni, akkor úgy teszek,
hogy bérakom a tarisznyámba.

Elig ült otthon egy három nap, megint beléunt az otthon való dologba.
Megint elbócsuzik az apjától és elmënyën megint egy esztendeig
szolgálni. Bészegődik egy jómódú gazdához. Megalkusznak egy tehenbe
(így), hogy a gazda ád egy évért egy tehent. Becsületesen viselte a
czigánylegény magát, egy esztendeig ott ült a jómódú gazdaembernél.
Kitelt az esztendeje, a jómódú gazdaember odaadja a tehent. Kapja a fiú
a fészit és a tehent mind ízre-porrá vágja. Bérakja a tarisznyába és
felveszi a hátára és hazaviszi az édesapjához. Mikor hazaér ejjed
(elijed) az apja, hogy mennyi éleséget hoz a fia. S azt mondja a fiú:

– No apám, szolgáltam egy esztendeig, adtak nekem egy tehent.

Azt kérdi a czigány a fiától, hogy elevenen adták a tehent? Azt feleli a
czigányfiú az apjának, elevenen.

– No akkor nagyon rosszul tetted. Nem úgy kellett volna, hogy te bérakd
a tarisznyába, hanem tettél volna kötelet a nyakába és úgy vezetted
volna haza.

Megint azt feleli az apjának:

– No hagyja el apám, ha még elmënyëk szolgálni, akkor úgy teszek.
Kötelet vetek a nyakára.

Elig telt belé egy három-négy nap, újra beléúnt az otthon való ülésbe.
Azt mondja:

– Mënyëk szolgálni akármerre.

Elbócsuzik és elmënyën. Mënyën egy erdőháton. A mint mënyën, hát bizën
kap (talál) ő egy ezüst kést és egy ezüst kalánt és egy ezüst villát.
Úgy számította magába, ő nem mënyën tovább szolgálni, hanem megint
elkezd lopni. Tolvaj akar lenni. Mert ő kapott egy ezüst kalánt és egy
ezüst villát és egy ezüst kést és ő abból majd megél, ha melléje lop.

A mint mënyën át az erdőn egy ösvenyen, hát mënyën utána egy pap és a
vezet egy kecskét kötéltől fogvást. Hát a mint vezeti átol, megéhezik s
úgy mondogat a pap magában:

– Ha én kapnék egy kést és egy villát, hát én minyátt egy jó vendégséget
indítanék a kecskéből.

Ezt meghallotta a czigányfiú. Mënyën egy dobásnyira és le veti az ezüst
kalánt, még mënyën egy darabig, akkor leveti az ezüst villát, mëg mënyën
egy darabig, akkor leveti az ezüst kést. A pap pedig ment utána. De nem
vette fel sem az ezüst kalánt, sem az ezüst villát, azt számította
magában, hogy ha kalán van és villa, akkor kés ës kell melléje. Ha
megkapja mind a hármat, akkor megköti a kecskét és visszatér és felszedi
a kést ës, a villát ës és a kalánt ës. Igy tovább mendegél a pap és
megtalálja az ezüst kést ës. Azonnal megköti a kecskét egy fához és
visszatér, hogy szedje fel a kést, a villát s a kalánt. Addig a tolvaj
czigány elvágta a kötelét a kecskének és egyszeribe megnyuzta. A bőrébe
bétette a kecskének a husát és bébújt egy magyaróbokorba. A kecskének a
fejéről nem vette le a bőrt, hanem közél volt egy tó, a kit Ördögtónak
híttak és abba a tóba a kecskének a fejét bédobta.

Visszatér a pap és meglátja, hogy a kecske nincsen a fánál, csak a
kötele. Gondolta magában, hogy hova lehetett a kecske. Hát meglátja a
tóban. Gondolta, hogy nagyon szomjú volt, hát elszakasztotta a kötelet
és bément, hogy igyék. Kezdi híni a kecskét, de a kecske nem akart
kijőni a tóból. Levetkezik a szegény pap, hogy menjen és húzza ki a
kecskét a tóból. A czigány látta, hogy mán levetkezett a pap s bément a
tóba. Addig szépen odament és a papnak a ruháját ellopta.

A szegény pap, a hogy a tóba bément, hëzzanyúl a kecskének a fejéhez, a
kecskének a feje pedig belébillent a tóba. Azt számította a szegény pap,
hogy az ördögök megették tisztán. S kijő a tóból, hát látja, hogy a
gunyája sincs. Úgy fél hangon mondja magában, nem bánja, volt háromszáz
darab arany a zsebében, ezüst kalán, ezüst villa és ezüst kés, nem
bánná, ha el is vesztette, csak a ruhája volna meg, hogy szégyennel
telve ne menjen haza. Aval kiszól a tolvaj czigány a bokorból:

– Menj egy keveset távolabb, kivetem én a gunyádat.

Kiveszi a zsebéből a háromszáz aranyat, a kést, a villát, a kalánt, s
kiveti a papnak a gunyáját, a pap pedig felvette magára és elment haza
búsan, mert most nem volt se kecske, se kés, se kalán, se villa, se
pénz.

A tolvaj czigány felvette a bőrbe kötött húst a hátára, zsebre vágta a
pénzt és ment az erdőn keresztül. Béért egy más királynak a
tartományába. Annak a sűrű erdőnek a közepében volt egy romlóban való
ház. Bémënyën, hát látja, hogy senki se lakja. Hát gondolja, jó lesz
neki. Lerakja minden bágázsiáját abba a régi felhagyott házba. Aval
gondolkodik, hogy jó volna most az apjáékat ës idehivatni, itt jobban
élnének, mind odahaza. Azonnal a tolvaj czigány levelet írt az
apjáéknak. Minyát felkeresték és látták, hogy minyen nagy boldogságban
van a fiuk. Éltek valami három hónapig, nem háborgatta őket senki, abban
a felhagyott házban.

Egyszer abb a tartományba való király elmënyën abb az erdőbe vadászni és
rátalál arr a felhagyott házra. Bémënyën abb a házba és látja, hogy a
czigány és a felesége és a fia van benne. Kérdi töllik, hogy mióta, hogy
ott laknak abban a házban. Azt feleli a czigány, hogy majd három
hónapja, hogy itt vannak. Kérdi a király, hogy miből élnek, mi a
foglalkozásuk. Azt feleli a czigány:

– Király ő felsége, életem halálom kezedbe ajánlom, az én fiam nagy
tolvaj és hord nekünk mindent, a mi kell.

Azt feleli a király:

– Igen, nagy tolvaj? Hát akkor holnap reggel jöön hëzzám az udvaromba.
Van nekem egy csitkóm és ha azt ellopja, kap háromszáz darab aranyat.
Hogyha el nem tudja lopni, akkor felakasztatom.

Elmënyën másnap reggel a czigányfiú a királyhoz. Megjelenti a királynak,
hogy ő jött, hogy megnëzze azt a csitkót. Azt mondja:

– Né, itt van a csitkó. De ha holnap reggel nem lesz ellopva a csitkó,
akkor tudd meg, hogy felakasztatlak, de ha ellopod, akkor háromszáz
darab aranynyal megajándékozlak.

Úgy ës tett a czigánylegény. Elment haza az apjához, elküldi és vétet az
apjával három liter álombort. Felöltözik egészen koldusgunyába és
elmënyën a király kapujához. A mikor elér a király kapujához, hát látja,
hogy a kapuban két őr áll. Oan nagy hideg idő járt és kérte a két őrtől,
hogy lëenek oan szüvessek, és ereszszék bé az écczokára, bár a kapun
belől. Azt felelik az őrök a tolvaj czigánynak, hogy nem lehet, mert az
écczoka egy tolvaj jő. Van egy csitkó az istállóban, azt el akarja
lopni. Azt feleli a tolvaj czigánylegény, inkább ő ës őrzi. Odanyujtja a
palaczkóban való álombort, hogy igyanak egyet-egyet belölle. Az őrök
bizony elvették a palaczkót, egyszer-egyszer felhajtottak mind a ketten.
S a hogy felhajtottak, mindjárt elaludtak.

Ezt látta a czigánylegény, mënyën az istállóhoz, hát látja, az
istállóajtóban ës két őr áll. S azt mondja neki a tolvaj czigánylegény,
hogy ereszszék bé az istállóba, mert itt künn igen hideg van, erősen
fázik. Elbeszéllik az őrök, hogy nem tudják béereszteni, mert el akarja
lopni egy tolvaj a csitkót. De mégës annyit kért a tolvaj czigánylegény,
hogy megengedték. Béeresztik a pajtába a czigánylegényt.

Odamenyen és látja, hogy a csitkón ül egy, egy fogja a farkát és egy a
kantár szárát. Azt mondja nekik:

– Ügyes csitkó, őrözzük jól az éjjel, hogy nehogy ellopják!

Még azt ës mondja a czigánylegény:

– Majd elbánunk mű azzal a tolvajjal, csakhogy idejöön!

Leakasztja a nyakából a palaczkót és odaadja a ló mellett valóknak, hogy
igyanak. Mindahárman ittak egy-egy keveset a palaczkóból. Miután ittak,
odaviszi a palaczkót a két őrnek, a melyik a pajtaajtónál állanak és
azokat ës megkínálja a palaczkóval. Azok ës isznak egyet-egyet belölle,
de azt mondja a tolvaj czigánylegény:

– No még egyet igyanak, no!

Még egyszer-egyszer felhajtják mind a ketten, hát addig a más három, a
kik a lovat fogták, elaludtak. A ki a ló hátán ült, aztot tette
közephelyré a srajfára, a ki a farkát fogta, annak adta a seprü bütüjét
a kezébe, a ki pedig a kantár szárát fogta, annak siritett szalmából egy
hosszú kötelecskét és aztot tette a kezébe. Akkor megfogta a csitkónak a
kantárszárát és kivitte a pajtából és elvitte.

Másnap reggel viszi vissza a tolvaj czigány a csitkót a királyhoz.
Mielőtt megérkezett volna a czigány a csitkóval a király udvarába, már
azelőtt jóval a király felkelt és kiment a pajtába, hogy megnëzze, a
csitkót ellopta-é a tolvaj, vaj nem. Mihelyt a pajtaajtóhoz ért a
király, látta, hogy a két őr aluszik. Gondolta magában, hadd aludjanak,
mert az écczoka őrözték a csitkót és most elfáradtak nagyon. Bémënyën a
pajtába, hát látja, hogy nincs a csitkó, elvitte a tolvaj. Látta a
czigánylegénynek az ügyes mesterségét. Azt kiájcsa a király annak az
embernek, a ki a csitkó farkát fogta:

– Rántsd hátrább azt a lovat!

Az jettibe, a mint a seprübütü a kezében volt, azt gondolta, hogy a ló
farka van. Úgy esett hanyatán, hogy a feje majd izré-porrá szakadott. A
ki pedig a srajfán ült, azt kiájcsa:

– Sarkald meg azt a csitkót!

A félfelől esik le a srajfáról. A ki a kantárszárat fogta, annak azt
kiájcsa:

– Rántsd elébb azt a csitkót!

Jettibe úgy vágta magát a földbe, hogy minyát szörnyet halt.

Akkorrá megérkezett mán a czigányfiú a csitkóval. Jelenti a királynak,
hogy ellopta a csitkót. Azt feleli a király:

– Látom, barátom, czigány, hogy űgyes tolvaj vagy, nesze itt van a
háramszáz darab arany. Hanem még egyre kérlek. Hogyha ezt megteszed,
akkor négyszáz darab aranyat kapsz, de ha meg nem teszed, akkor
felakasztatlak.

Azt feleli a tolvaj czigánylegény:

– No csak rajta, királyi felség, jelentse meg én nékem.

Azt feleli a király:

– Megjelentem néked. Az écczoka, ha a feleségem ujjából a gyűrűt ki nem
lopod, akkor holnap reggel az akasztófán léssz. S ha pedig kilopod,
akkor négyszáz darab aranyat kapsz.

Akkor nap éppen három embert akasztottak volt fel az akasztófára.
Elbócsuzik a királytól, elmënyën haza, odaadja apjának a pénzt. Estére
kerekedve elmënyën az akasztófa alá és egy embert levág az akasztófáról.
Felveszi a hátára és mënyën a király udvarába. A mint bëmënyën a király
udvarába, hát látja, hogy a királyi palotában még világ van. Odaviszi az
akasztott embert és felnyujtja az ablak alá. A király pedig meglátja és
azt mondja a feleségének:

– Eljött a tolvaj, mert leskelődik az ablakon.

Akkor még feljebbecske nyomta az akasztott embert, a király pedig kapta
a fegyverét és rialő arr az akasztott emberre. Akkor a tolvaj hanyatán
ereszti azt az akasztott embert, és szalad minyátt a király palotájának
az ajtajához és az ajtó sórkához megbújik. A király pedig azt mondja a
feleségének:

– Mënyëk és eltemetem a tolvajt, hogy senki semmit ne tudjon.

Aval kiment. Egy kicsi vártat mulva elmënyën az ablakhoz a tolvaj
czigánylegény. Hát látja, hogy mán a királyné eloltotta a lámpát. Mënyën
bé igyenëssën a királynéhoz. A mikor béér a királyné szobájába, a
királyné mán álmos volt. Azt mondja a királynénak:

– No feleség, eltemettem a tolvajt.

Aval ledől melléje az ágyba. Azt mondja neki:

– Add ide a gyűrűt, mert holnap elmënyëk ebbe s ebbe a városba, hogy
legyen nállam.

A királyné pedig odatartja a kezét és a tolvaj czigánylegény kihúzza a
gyűrűt az ujjából. S aval azt mondja a királynénak:

– Mënyëk ki bajomra.

Meglátja a király sisakját az ablakfára letéve s egyet, jó nagyot
ibrikál belé. S aval kimënyën.

Egy kicsi vártat múlva jő a király ës. Azt mondja a feleségének:

– No feleség, eltemettem a tolvajt.

Azt mondja a királyné vissza:

– Hiszëm az elébb még mondtad, hogy eltemetted a tovajt.

Azt mondja:

– Add ide a gyűrűt, hogy el ne lopják valahogy.

Azt feleli a királyné:

– Hiszëm odaadtam a gyűrűt, az elébb kérted el.

Aval megharagutt a király, tudta mán, a tolvaj ellopta a gyűrűt. Felkel
mérgesen, a sisakját felveszi, mérgéhez képest bévágja a fejébe. De jól
le ës tisztelte az ábrázatját. Nem volt mit csináljon a szegény király,
meg kellett mosdódni. Miután megmosdódott, lefeküdt a felesége mellé és
nyúgodalmasan aludt reggelig.

És reggel korán jő a tolvaj, hozza a gyűrűt. Jelenti a királynak, hogy
ellopta a gyűrűt és kéri a fizetést. De a király négyszáz darab arany
helyett nyolczszázat adott és azt mondta neki, hogy:

– Ezt a nyolczszáz darab aranyat csak azért adom, nehogy te valamelyik
embernek megmondd, hogy beléibrikáltál a sisakomba, mert én ezt nagyon
szégyellem.

Aval megköszönte a királynak a jóságát és a király azt mondta neki:

– Többet nem készerítlek semmire.

A tolvaj elment haza, elvitte a sok pénzt az apjának. A czigánylegény
újra elment egy más városba. Megúnta már a lopást, bészegődött két napra
szolgálni. Két nap szolgált egy libát. De még nem felejtette el a
czigánylegény, hogy mit mondott az apja, mikor a tehent hazavitte a
tarisnyában. Hát most a kötelet riatette a liba nyakára és úgy húzta
hazáig, hogy majdnem a szegény liba megfuladott, a mikorrá hazaért. Azt
mondja az apjának:

– No apám, két nap szolgáltam egy libát.

Azt feleli az apja:

– Látom, csak nem így kellett volna csinálni, hanem csak felöleld a
libát.

Azt feleli a czigány:

– Látom apám, a mit én szolgálok, neked nem tetszik semmi. Hanem én
többet nem megyek el, ha úgy beszélsz, szolgálni. Meg kéne házasodjam,
mert né, most a libám él és feleséget kéne vegyek.

Nohát jó, az öregek el ës mennek, megkérik a leányt. De addig az időig,
addig a liba vaj tízet mán tojt, tíz tojást és kezdi kotolni. Megültetik
a libát, hogy kotolja ki, de a czigánylegénynek minden gyönyörűsége csak
a libájában volt, mert az volt neki a marhája.

Eljő az idő, ësszegyűlnek a násznépek, a lakodalmasok, hogy menjenek a
menyecske után. Hát el ës mennek a menyecskéhez és kikérik és elmennek a
támplomba, hogy eskesse őket ëssze a pap. S a mikor az oltár elejébe
mennek, csak eszébe jut a czigánylegénynek a libája. Azt mondja az egész
násznépnek, hogy csak várjanak, mert visszajő minyát, mert ő valamit
odahaza felejtett.

A czigánylegény bizony elindult és elment haza. A hogy hazaért, bément a
pinczébe, és ott levágja a libának a nyakát. Hát letépi a sok tolluját
és magára rakja s riaül a tojásokra, és ott kezdi kotolni és otthagyja a
sok lakodalmast a támplomban. A lakodalmasok várják erősen, hogy jőön a
vőlegény, de a vőlegény nem akar jőni. Utána mennek, keresik a házban,
de sehol sincs. Kezdik kiabálni: Vaszi hé! Vaszi hé! ő pedig a pinczében
elkezdi: gi gá gá, gi gá gá, mint a hogy a liba szokott. Furt kiabálják,
de csak libaszólást hallnak, egyebet nem. Azt számítják, hogy a liba
csak csúfolódik véllik. Lemennek a pinczébe. Lehet, hogy kikotolta a
liba és azért kiabál. És látják, a mikor a pinczébe bémentek, hogy nem a
liba, hanem a czigánylegény ül a tojáson. Azt kérdik tölle:

– Mi az? Hát mért jöttél el?

Azt feleli, hogy:

– Ez az én marhám, ezt én ki kell hogy kotoljam.

Kihúzzák onnat a pinczéből, felöltöztetik megint, elviszik a támplomba
és összeesketik a menyecskével. Onnat hazajöttek, a támplomból és nagy
lakodalmat csaptak. Vaj haromszáz döglött lónak a csontjából jó húros
húst készítettek, vízzel aztán jól boroztak. Miután a lakodalom elmúlt,
az apjáékkal egy házba összefértek, boldog életet élnek a menyecskével.
A ki nem hiszi, elmehet a czigány burdéjukba, hát megtalálja őköt.
Minden községben találhat egy-egy ilyen tanyát.

_(Szász János, Zajzon.)_



JEGYZETEK.

2. Rövidebb és kevésbé szép változata _Lázár_nál (Alsófehér vm. Magyar
Népe, 177. l., XX. sz. m.). Más változatának irodalmi feldolgozása
_Arany László_nál (A veres tehén. Magyar Népmesegyüjt. [2. kiad.] 36.).
A csángó változat mindkettőnél kerekdedebb és teljesebb.

5. Második fele, a sárkány megölésétől kezdve, többszörösen is közölve
van. (V. ö. Erdélyi, Népd. és Mondák I. 459., Gaal, Magy. Népm. II.
100., Merényi, Ered. Népm. I. 79., Istvánffy, Palócz mesék, 107.)

6. A koldussal, a mészárossal és a korcsmárossal való jelenet előfordul
_Kálmány_nak egy meséjében is, de nagyon zavaros, szinte érthetetlen
előadásban. (A szabadságos katona, Szeged Népe II. 123.).

7. Nem nagyon népies és némely lényeges részében eltérő változatát l.
_Gaal_, Magy. Népm. I. 104. (A szökött katona.) A csángó mese általában
sokkal kedvesebb, de nincs benne megmagyarázva, hogy a katona miért
viszi magával a kilenczvenkilencz kőművest. Gaal meséje szerint csak
azon föltétel alatt ereszti ki az ördögöket a zsákból, ha egy pár
elkárhozott lelket adnak ki neki a pokolból.

8. A tehénőrzés, az arany elvitele és a tolvajokkal való jelenet megvan
_Arany László_nál is (Dongó meg Mohácsi, Magy. Népmesegy. 218.), az
utóbbi azonban ott nem olyan ügyes. Csak az utolsó jelenet külön, önálló
meseként _Lázár_nál (Alsófehér vm. Magyar Népe, 168. l., XVII. sz. m.)
és Magy, Népk. Gyüjt. III. 397. (A fotosi ember polturája.)

9. Több csángó mesét, a melyek puszta változatai a Kriza-féléknek,
kihagytam a közlendők sorából, de ezt, bár cselekvése szinte ízről-ízre
egyezik a Mirkó királyfi czíművel (Vadr. 436.), mégis kiadom, mert
tanulságosan bizonyítja, hogy Kriza meséiben éppen úgy ki van kerekítve
és meg van stilizálva esztétikai szempontok szerint az elbeszélés népi
anyaga, mint pl. Merényi vagy Arany László meséiben. A különbség csak
annyi, hogy míg Merényi zsíros népiességgel, Arany László pedig irodalmi
nyelven, addig Kriza kedves székely nyelvjárásban írta meg a maga
meséit. A székely népnyelv tanulmányozása szempontjából éppen azért
megbecsülhetetlen értékűek Kriza meséi, a magyar meseanyag tudományos
kutatásában bizonyára tartalmuk is nyugodtan felhasználható, de a nép
szerkesztő képességéről és elbeszélő stílusáról hamis képet adnak.
Lehetetlenség, hogy a nép embere ilyen minden ízében kikerekített mesét
tudna mondani. Az a mese, a melynek alapján Kriza vagy valamely gyüjtője
megírta a Mirkó királyfit (természetesen kisebb-nagyobb eltérésekkel)
csak körülbelül olyan lehetett, a milyen ez a csángó változat.

10. Első fele változata _Kriza_ Möndölöcskéinek (Vadr. 449.) és az
Angyalbárányok czíműnek (Magy. Népk. Gyüjt. I. 376.). Folytatásának
számos pontban eltérő változatai A vasfejű ember (U. ott II. 375.) és A
házasodni akaró királyfi (U. ott VII. 524.).

11. A bevezetés kivételével megegyezik _Arany László_nak A
tündérkisasszony és a czigányleány és Erdélyinek A három pomarancs cz.
meséjével (Magy. Népmesegy. 148. és Népd. és Mondák II. 345.). Minthogy
szebb meséink közé tartozik és eddig csak irodalmi feldolgozásban volt
ismeretes, talán megérdemli a nép szájáról följegyzett alakban való
másodszori közlést.

12. Jelentéktelen eltérésekkel megvan _Erdélyi_nél is (Magy. Népd. és
Mondák III. 306.). Szintén az előbb említett okoknál fogva tartom
kívánatosnak újabb közlését.

13. Két motivuma megvan az ismeretes Okos leány czíműben (Magy. Népk.
Gyüjt. I. 478.).

14. Lényegében ugyanaz, mint _Erdélyi_nél A mosolygó alma (Magy.
Népmesék, 42.). Eleje és vége azonban ott nincsen meg, és a csángó
változat egészében is sokkal költőibb. A három leány fogadkozása több
más mesében is előfordul.

15. Változatait l. _Gaal_nál (A kígyó-királyfi, Magy. Népm. III. 86.),
_Merényi_nél (A kígyőbőr, Ered. Népm. I. 3.) és _Mailand_nál
(Disznóficzkó, Magy. Népk. Gyüjt. VII. 394.). Mindegyiktől több
tekintetben különbözik.

16. Az előbbinek szép változata, de a kibonyolódás meg van rövidítve.

20. Megvan _Gaal_nál is (Magy. Népm. I. 222.), de csángó változata
ügyesebb és közelebb áll külföldi rokonaihoz. (V. ö. Katona Lajos
czikkét Ethnogr. XIV. 421.).

21. Az _Erdélyi_nél (A három királyfi, Népd. és Mondák I. 459.) és
_Gaal_nál (A kővévált királyfi, Magy. Népm. I. 159.) olvashatóknak szebb
s jóval népiesebb változatai. Megvan _Merényi_nél is (Vizi Péter és Vizi
Pál, Ered. Népm. I. 79.), de más mesével összevegyülve, vagy a közlőtől
eltorzítva.

22. Egy rövidebb változat _Lázár_nál (Alsófehér vm. Magy. Népe 179.,
XXI. sz. m.), egy hosszabb pedig _Mailand_nál (Magy. Népk. Gyüjt. VII.
413.). Csángó alakja annyira eltér mindkettőtől, hogy megérdemli az
újabb közlést.

25. E mesét, mely verses formájánál fogva unikum a magyar népmesék közt,
1899 tavaszán jegyeztem le Fazekas Fóris Mihálytól, Pürkerecz
legügyesebb mesemondójától. Fóris, egy akkor 45 éves csángó ember, könyv
nélkül tudta az egészet, és világos tudatában volt annak, hogy
rigmusokat mond, mert többször megakadt, ha a rigmust eltévesztette s
ilyenkor gyakran helyesen ki is javította a legutóbb mondott sor
szövegét. Minthogy a verses forma népmeséink közt egészen szokatlan,
közelfekvő a gyanú, hogy talán valamely kántor szedte versekbe, én
azonban ezt nem tartom nagyon valószínűnek, mert Fóris, saját állítása
szerint, még legényke korában tanulta két öreg pürkereczi csángótól,
Móki Gyurkától és Szakál Istvántól, a kik 1899-ben már nem éltek ugyan,
de a maguk idejében több ember egybehangzó tanusága szerint híres
mesélők voltak. Ugyancsak ő tőle tudtam meg azt az érdekes adatot is,
hogy Móki Gyurka és Szakál István a havasi erdőkben favágás vagy
fürészelés közben rendesen a fejszecsapások vagy fűrészjárás taktusára
mondták ezt a mesét, még pedig felváltva, néhány szót vagy sort az egyik
és néhányat a másik. – Tárgya különben nem új. Változatait l. Gaalnál
(Magy. Népm. III. 116.) és Istvánffynál (Palócz Mesék, 43.).

26. Az egész mese (a bevezetés kivételével) epizódként előfordul
_Mailand_nál is (A házasodni akaró királyfiú, Magy. Népk. Gyüjt. VII.
524.) egy egészen más tárgyú mese keretében. Bár e szerint csak puszta
változata egy már eddig is ismeretesnek, mégis közlöm annak
bizonyítékául, hogy önállóan is él, de főleg tárgyának mesetani
fontossága miatt, mert első fele, a gyűrü motivumáig, nyilván nem egyéb,
mint az Odysseiának Polyphemos-mondája. Az óriás megvakításának motivuma
előfordul különben Erdélyinek egy meséjében is. (A három vándorló.
Magyar Népmesék, 148.) – Ezt az egy mesét a kiejtésnek hű jelölésével
közlöm, hogy az olvasó egy kis fogalmat szerezhessen magának a hétfalusi
csángó nyelvjárásról.

27. Bár szinte minden motivuma kisebb-nagyobb eltéréssel előfordul
máshol is – a vadászjelenet pl. megvan számos mesénkben, a fázós, éhes,
és szomjas ember motivuma _Merényi_nél (Az ólombarát, Sajóv. Népm. I.
1.), de nagy mértékben stilizálva; teljesen új talán csak a szakácsnéval
való epizód és a sárkányok ujjainak meglaposítása – mégis egyike a
legérdekesebb magyar meséknek. Ügyes elbeszélő stílusa, és főleg
meglepően egységes szerkezete, a mely a mese hosszúságát tekintve
valóban bámulatos, páratlanná teszi az előzetes simítás nélkül, híven
eredeti alakjukban közölt magyar népmesék közt.

28. Hasonlít hozzá _Arany_ Lászlónál Az aranyhajú herczegkisasszony cz.
(Magy. Népmesegy. 184.).

29. A gyermek születésével kapcsolatos égi jelenésekre nézve l. Gaalnál
(Magy. Népm. III. 23.) és Magy. Népk. Gyüjt. I. 501.

30. A _mirha_ szóban e mese érdekes nyelvtörténeti régiséget őrzött meg.
Nem egyéb, mint a köznyelvi _marha_ szó, a melynek a régi magyar
nyelvben tágasabb jelentése volt, mert bármiféle értékes dolgot
jelentett, tehát (mint pl. e mesében) bűvös erejénél fogva értékes órát,
nyaklánczot, nyakkendőt is. A csángók mindennapi nyelvhasználatában a
_marha_ szónak már nincsen meg e tágasabb jelentése, s az elbeszélő nem
is tudta megmagyarázni értelmét; s minthogy csak itt fordul elő, ebből a
mesének is régi voltára következtethetünk. A _mirha_ alak nem a szónak
mai, hanem régibb _morha_ alakjából lett, valószínűleg a székely
nyelvjárásokban elég gyakori _o–i_ hangváltozás útján. Lehetséges
azonban az is, hogy asszocziácziós úton összevegyült a bibliai
_mirhá_val, s hogy ennek hatása következtében került belé az _i_.

31. Második fele (a tehenek motivumától kezdve) megvan _Kálmány_nál (A
szögény embör jövendő mondója, Szeged Népe, II. 128.).

33. A mese elején bizonyára tévedett a mesemondó. Helyesen úgy volna,
hogy a királyleány kihirdette, hogy felesége lesz annak, a kinek találós
meséjét meg nem fejti, de fejét véteti annak, a kiét megfejti. –
Gyöngébb változata megvan Magy. Népk. Gyüjt. III. 339. (A táltos
királyleány.)

34. Hasonlít hozzá a _Merényi_nél olvasható Szép Miklós cz. (Sajóv.
Népm. II. 1.) és _Mailand_nál a Borsszemvitéz cz. (Magy. Népk. Gyüjt.
VII. 435.) Rövid kivonata megvan Vikárnál is, egy egészen más tárgyú
mese végéhez tapadva. (Magy. Népk. Gyüjt. VI. 334.) E szerint az ördög
lova azért kéri a csikóját, hogy várja meg, mert gazdája véresre
sarkantyúzza, a csikó pedig csak az alatt a feltétel alatt várja meg, ha
gazdáját leveti. A csángó meséből nem tünik ki, hogy a monyas mért veti
le végül az ördögöt.

35. Egy-egy változatát lásd _Kálmány_nál (A kis ürge, Szeged Népe I.
124.) és Krizánál (Csihán királyúrfi, Vadr. 472.). A csángó változat
mindegyiknél ügyesebb.

36. Változatai _Gaal_nál (Egy tátosról, Magy. Népm. III. 15.),
_Merényi_nél (A hamupipőke, Ered. Népm. II. 1.), _Pap_nál (Hamishitű
Jancsi, Palócz Népk. 75.), _Istvánffy_nál (Jankó, meg az aranyhajú
leány, Palócz Mesék 68.) és Vikárnál (Jankó, Magy. Népk. Gyüjt. 320.).
Mindezektől többé-kevésbé lényeges részekben eltér. A változatok
tanúsága szerint a fiú aranyhajszálat, _kacsatollat_ és aranypatkót
talál, s a leány csak akkor lenne a király felesége, ha elhozatná neki
azt a _kacsát_ és azt a ménlovat, a melyek a tollat és a patkót
elhullatták. A csángó meséből nem világos, hogy miért kívánja a leány a
_zsoltármadarakat_ és a ménest.

37. Eleje (a három leány fogadkozása és a gyermekeknek kopókölykökkel
való felcserélése) többször fordul elő mesegyüjteményeinkben, de a
cselekvény folytatása mindenütt eltérő. Folytatásában csak _Kálmány_nak
egy meséje hasonlít hozzá (A kővel berakott királyné, Koszoruk I. 236.).

41. Első fele Krizánál (Az apám lakodalma, Vadr. 429.). Egyes motivumai
itt-ott más hasonló fajú mesékben is, mások azonban egészen újak.

44. Nagyon elnyújtva és kiczifrázva megvan _Erdélyi_nél egy mese első
feleként. (A világ szép asszonya, Népd. és mondák III. 195.).

45. V. ö. _Erdélyi_nél A három királyfi, a három sárkány és a vasorrú
bába czíműt (Népd. és Mondák III. 225.). Nem lehetetlen, hogy ez is és
az előbbi is közvetetlenül Erdélyi gyüjteményéből származik, mert
mindkettő olyan kivonatszerű. De az előbbi a tőlem följegyzett
alakjában, bár sokkal rövidebb, mindenesetre szebb, poétikusabb.

49. Szép változata a _Merényi_nél olvasható Ólombarát czíműnek (Sajóv.
Népm. I. 1.). Rövidebb és kevésbé szép változata _Kálmány_nál is (Nap,
Hold, Csillag kiszabadítása, Szeged Népe III. 160.).

50. Gyöngébb változatát lásd Magy. Npk. Gyüjt. III. 343. (A három
szerencsepróbáló.)

53. Ebben nyilván összevegyült két eredetileg különálló mese. Egy, a
mely az ügyes tolvajról, és egy, a mely a bolond fiúról szól. Az
előbbinek egyes részletei előfordulnak _Erdélyi_nél (Zsivány Gyuri,
Népd. és Mondák III. 325.), _Merényi_nél (Tilinkó, Sajóv. Népm. II.
171.), és Magy. Népk. Gyüjt. III. 389. (Többet tud az apjánál). Az
utóbbit (a melynek ide csak néhány motivuma tévedt) l. teljesen
_Merényi_nél (Bolond Jankó, Ered. Népm. I. 195.) és Magy. Népk. Gyüjt.
I. 422. (Ihók s Mihók.)



TÁJSZÓK.


_Ámbojog:_ ácsorog, ődöng.

_bakócz:_ tűzre való apró ágbog, tűzgyujtani való száraz rőzse.

_bándor:_ paczal. (_Bándoros_ ablak az olyan, a melyet a szegény emberek
régente, mikor az üveg még drága volt, megvékonyított és megszárasztott
paczallal vagy hólyaggal vontak be, hogy zárva is legyen, de a
világosság mégis áttessék rajta.)

_berbécs:_ ürü, kos.

_briu:_ oláh eredetű táncz, melynél a férfiak balkezükkel övüket fogják.
(Vö. oláh _brîu:_ öv.)

_burdé:_ czigánykunyhó.

_burusztuj:_ bojtorján.

_bütü:_ levágott vége v. sarka valaminek.

_büzü:_ szag, illat.

_cziher:_ cserjés, bokros hely.

_czők:_ bizonyos fajta kovász. (Fél ökölnyi nagyságú darabokban
szárasztják.)

_csál:_ csinál.

_csëplesz:_ apró, fejletlen, csenevész.

_csigolya:_ kosárkötő fűz.

_csihán:_ csalán.

_csikla:_ csukló.

_csobán:_ juhász.

_emberizing:_ az emberiség söpredéke, szemetje.

_ësztëna:_ a juhoknak sövénnyel bekerített fejő- és alvóhelye.

_ësztováta:_ szövőszék

_étó:_ méreg.

_faszujka:_ bab.

_fëlvëllint:_ hirtelen felvesz.

_fërhërëz:_ kihallgat.

_fitil:_ lámpabél; taplő.

_fokán:_ fakanna.

_flujtár:_ fullajtár.

_füttő:_ kályha, kemencze.

_gáng:_ folyosó.

_gunya:_ ruha.

_guzsalyaskodik:_ szerelmeskedik.

_gübülő:_ bunkós végű rúd, melylyel a halászok a vizet zavarva, a
halakat rejtekhelyükből kiriasztják, és a háló felé hajtják.

_gyéte:_ czipő.

_hengér:_ hóhér.

_hiu, hivu:_ padlás.

_höncsöktúrás:_ vakondtúrás.

_hubësz:_ lepény.

_hurut:_ köhög.

_ibrikál:_ szükségét végzi.

_itkányos:_ iszákos.

_iszánkodik:_ csuszkál.

_kasornya:_ kézi kosár.

_kaszaj:_ kazal, farakás.

_kecskebucsa, kecskebuka:_ bukfencz.

_kenyérszër:_ a piacznak az a sora, a hol a kenyeret árulják.

_kevert:_ vízzel összekevert korpa v. kukoriczaliszt, a mely közé
hagymaszárat is szoktak keverni. (Baromfi, malacz, sertés eledele.)

_kiëszkápál:_ kivergődik.

_kisirül:_ kifordul, kioson.

_kóbít:_ füllent (?)

_kosár:_ szétszedhető kerítés, mely esztenás juhok éjjeli szállásául
szolgál.

_kotécz:_ ól.

_kujak:_ ököl.

_küjel:_ kívül.

_lapi:_ levél.

_lappancs:_ csapóajtó.

_lator:_ férjes asszony szeretője.

_mányi:_ öreganya

_masina, mësina:_ gyujtó.

_matat:_ motoszkál, tesz-vesz.

_merébe, merén:_ folyton, egyre, mindig.

_merënde:_ élelem, enni való.

_mimmerén, mindmerén:_ folyton, egyre, mindig.

_mirha:_ Vö. a 30. sz. jegyzetet.

_múr:_ kőfal.

_nërávás:_ ravasz, fortélyos.

_nyuvaszt:_ fojt, fojtogat.

_pest:_ kemencze.

_pesmeg:_ a kemencze és fal közötti hely.

_piliszka, puiszka:_ puliszka.

_purkoj:_ kis rakás (széna).

_rejtëz:_ ijedezik, rémüldözik.

_rogozsina:_ gyékény.

_rova, ruva:_ kendő.

_sárig:_ sárga.

_silla:_ ár (varga-eszköz.)

_simándiskodik:_ hízeleg.

_sirít:_ sodor, teker.

_sáp:_ kocsiszín, félszer.

_srajfa:_ istállóbeli választórúd (mely a lovakat egymástól
elválasztja).

_suj:_ fene.

_sutu:_ szobai nyitott kemencze belső szöglete.

_szárika:_ guba, suba, szűr.

_szërre:_ rendre, egymásután.

_szirba:_ bizonyos oláh táncz.

_sziu, szivu:_ szíj.

_szokotál:_ számít, fontolgat, gondolkozik; szerez, kerít.

_szokotálódik:_ gondolkozik, fontolgat, meghányja-veti.

_szotyog:_ esik, hull.

_szuszák:_ nagy gabona- vagy liszttartó faláda.

_temetetlen, temhetetlen:_ töménytelen.

_tëpëllák:_ ügyetlen, élhetetlen.

_terép:_ lépcső.

_teri, terü:_ teher.

_tincsel:_ vakol.

_továrosság:_ társaság.

_zsiribicze-kötél:_ szöszből való szakadós spárga-féle, a melylyel
elválasztják egymástól a pászmákat.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Az iránta esetleg érdeklődő olvasó megtalálhatja az Erdélyi
Muzeum XXII. kötetében megjelent _A csángó nép és csángó név eredete_
cz. dolgozatomban.]

[Footnote 2: Brassóban mondta el.]


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

50 |testvérbáyja megint |testvérbátyja megint

144 |útra, hazafelé, |útra, hazafelé.

150 |S a kkor |S akkor

150 |de én a nyúlhúst |de én a nyúlhúst.

152 |Fogjátok meg jól |Fogjátok meg jól.

172 |ez bárói ház |ez bárói ház.

179 |Onann elvitték |Onnan elvitték

180 |këjájcson sënkinek |këjájcson sënkinek.

181 |juól mëgverë gette |juól mëgverëgette

227 |hogy megegyezze-zenek |hogy megegyezzenek.

235 |mondja a leányának |mondja a leányának:

272 |sórkához a nyillásba, |sórkához a nyillásba.

366 |Kije-jelentette a király |Kijelentette a király

428 |mondotta, hogv: |mondotta, hogy:]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Hétfalusi csángó népmesék (Népköltési gyüjtemény 10. kötet)" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home