Title: Dekameron (2. rész) - Száz novella
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Dekameron (2. rész) - Száz novella" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XII. KÖTET

DEKAMERON. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

DEKAMERON

SZÁZ NOVELLA

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894



1.  DEBRECZENI KRÓNIKÁK.

HOGYAN LETT DÚL MIHÁLY URAMBÓL RÁCZ JÁNOS?

Történt ez a különös eset az 1668-ik esztendőben, Balyik András uram
főbirósága alatt; a mikoron is vala Dúl Mihály uram derék becsületes
keresztyén polgárember a Csapó-utczában, kinek nemcsak szép gazdasága,
tornáczos háza és jármos ökrei voltak, de a mi ezeken felül való, igen
szép szőke hajú, piros arczú felesége, a kit csak tavaly hozott el
Kassáról, s a kivel nagyon szerették egymást; Rácz János pedig, a kit
nem tisztelek meg azzal, hogy meguramozzam, volt egy istentelen lator
nagy tolvaj és alattomos gyujtogató, a ki lakott a kis
Péterfia-utczában, egy rongyos tetejű, sároldalú házban, a minek bárha
kapuja sem vala, még sem lehetett az udvaráról semmit ellopni, nem levén
azon belül semmi, a mi ember szemének megtessék; a házában belül sem
lehetett egyebet találni a feleségénél, attól pedig az Isten őrizzen meg
minden becsületes tolvajt, hogy azt magának ellopja, mert annak ugyan
megkeserülte volna az áldomását.

Hanem hogy voltaképen megérthesd ezt a dolgot, kegyes olvasóm,
szükségképen el kell mondanom egy némely dolgot Debreczen városának
akkori állapotjairól, a mik nem úgy vannak most, mint voltak régen.

Több mint száz esztendeje mult már akkor, hogy kegyelmes urunk Török
Bálint azt a nagy tiszta magyar várost reformálta minden benne lakókkal
egyetemben, s a rákövetkezett zavargós időkben úgy állt azután Debreczen
az alföldi kenyértermő puszták közepén, mint egy kis önálló status, mely
maga magának parancsol, s melynek azonfelül mindenki parancsol, a ki
csak közelből éri; Nagy-Váradról a török pasa izengetett rá,
Szathmárból, Székelyhidáról a labancz vezérek ijesztgették; hol a kurucz
látogatta meg, hol a tatár, hol a palatinalis hadak; onnan Erdélyből is
parancsoltak vele, s a fejedelmek alattvalóiknak tartották őket, küldtek
is a városnak hol egy énekes könyvet, hol egy aranyos gombot a torony
tetejére.

Az volt tehát a kis alföldi álladalom statusférfiainak legbölcsebb
feladatuk, hogy a sok egymással ellenkező parancs közül mentül
kevesebbet fogadjanak meg; a hadakozó feleket mentül okasabban lerázzák
a hátukról, akármelyiknek is mentül kevesebbet segítsenek s minden
ellenségnek a torkában levén, egyik által is el ne nyelessenek.

Ezt a feladatukat mindenkor hagyományos bölcseséggel és ösztönszerű
tapintattal századokon át folyvást keresztül is vitték, s valóban Isten
csodája, hogy városukat százszor tőből ki nem forgatták amaz eseményes
idők; úgy, hogy bizvást elmondhatni, miszerint Debreczent nem kőfalak és
sánczok védték, hanem előljáróinak bölcsesége.

Mert egy csekély árkon, s annak a gátjába ültetett sövényen kívül semmi
kerítése sem volt a városnak; s azt is kegyetlen decretumokkal kellett
biztosítani, hogy a lakosság keresztül ne mászkáljon rajta.[1]

Egy pár apró filagoria a város végében volt az egyedüli őrhely, mely a
veszedelmek elhárítására felállíttatott, ugyanazokban a senatorok és
esküdtek személyesen tartoztak felügyelni, pénzen fogadott katonákat nem
küldhetvén maguk helyett.

Azok sem voltak pedig a járó-kelő hadak ellen felállítva, hanem csupán
kalandozó rablók, tolvajok távoltartására; kik ellen a kis respublika
szigorú itéletekkel védte magát, ha egyszer megkaphatta őket. A nagyobb
rablók, kik feles számú czinkosokkal bírván, egyik vagy másik hadviselő
fél pártfogása alatt álltak, szinte gonosz tolvajoknak neveztetnek ugyan
a jegyzőkönyvekben, de üldözésök nem tartatik tanácsosnak; a
legnagyobbak pedig, mint voltak a váradi basák, a székelyhidi és
nagykállói úri emberek, helyükbe vitették maguknak az ajándékot; kik
ellen nem volt semmi védelem többé; csak néha szalasztott ki az érdemes
tanácsjegyző ilyen mondásokat a tollából, mikor a lefizetett sarczot
feljegyezte: «confundálja őket az úr Isten.»

Háromfelé húzták-vonták a szorgalmas, becsületes népet; a török adót,
ajándékot fizettetett velük; valahányszor váradi basa-változás volt, azt
nekik kellett beneventálni, még pedig sommás pénzzel, ha a basa
megszorult, beléjük kötött, fizetteté magát. Egyszer épen az jutott
eszébe, hogy minden Debreczenben meghalt hagyományából részt kapjon.
Másfelől Bánfi Dénes uram vitette magának a somlyai várba a város borait
és gulyáit; ismét a labancz tábornokok szekereztettek Székelyhidára nagy
mennyiségű lisztet, s veszekedtek, ha öregre volt darálva; a könyörgő
követeket mindenütt lefogták, bezárták, megverték, esztendőkig
tömlöczben tartották; birákat, tanácsbelieket elhurczoltak Stambulba;
városuk mellett emelt szavakért fejüket is vették, megzsinórozták; – és
azért mégis mindig volt férfi a jó Debreczenben elég, a ki elvállalja a
követséget, biróságot, előljáróságot, a mi mind nagy veszedelemmel járó
tisztesség volt akkor; a nép megfizette az adót háromfelé is, dolgozott,
takargatott, hogy legyen miből, s nem engedett romlást jönni városára.

Hanem aztán a város határain belül olyan úr volt a főbiró, mint egy
római consul a maga idejében, s az érdemes belső tanács, miként hajdan a
patres conscripti. Nem is átallották birodalmukat köztársaságnak
nevezni[2] és a «haza» azt jelentette náluk, hogy «Debreczen».

A derék előljárók a város önállóságát, szabadalmait védve kívülről, benn
a legháborgósabb időkben is józan rendet és istenes erkölcsöt tudtak
fentartani. Iskoláikat, papjaikat gazdagon fizették; nagy gondjuk volt a
tudomámányokra; jeles tanulókat a város költségén küldtek ki
németországi akadémiákra;[3] asszonyaik virtusaira ügyeltek, még abba is
beszólott az érdemes tanács, hogy mikor idegen hadak járnak a városon,
az asszonyszemélyek mennyire kapcsolják össze ruháikat, s az öltözetben
ne bujálkodjanak; a ki pedig a jó erkölcs ellen vétett, az olyan némbert
nemcsak a tisztelendő urak excommunikálták, hanem a tanács első izben
megseprőzteté «scythiai módon», másodizben tollkoszorúval fedezve
kikorbácsoltatá a városból, harmadízben máglyán égetteté meg; s a tanács
jegyzőkönyvei bizonyítják, hogy e drákói rendszabályok mindannyiszor
végre is hajtattak.

Csak így maradhatott meg Debreczen Debreczennek.

Csak így őrizheté meg falait és birtokát, csak így tarthatá meg annyi
viszontagság közepette az arany jólétet, mely ha csorbult is néha, de
újra helyre nőtt, olyan gyorsan, a hogy elfogyott; csak így lehetett
minden veszedelem egyesült tűzpontjában folytonos menhelye a nemzeti
tudományos művelődésnek; azért ne is csodálja senki, ha a debreczeni
népszellem maig is gyökerestül különbözik más városokétól; mert erre
őket századok tanították.

Abban az időben tehát nagy tatárjárás volt; a váradi vezérbasa Kucsuk
Mehmet uram olyan nagy becsülettudással volt Debreczen városa iránt,
hogy jó eleve megizente a főbirónak, hogy jön a tatár, Kolozsváron a
derék hada; s ismerve embereit, utasítá a tanácsot, hogy vitessenek
maguknak Váradról csauszokat, a város ótalmáról gondoskodjanak, mert a
tatár erre is jön; a földnépe a tanyákról takarodjék be a városba, s
kinek mi féltője van, dugja el, vagy vigye magával Debreczenbe, ott jó
helyen lesz, a csauszok oda nem eresztik be a tatárt, de az árkon kívül
bizony nem felel azokról senki.

Nemzetes Balyik András biró mindjárt illendően szekereket küldött
Nagyváradra, elhozatott tizenkét csauszt, azokat a legmódosabban
beszállásolta, s gondja volt rá, hogy a drága atyafiaknak semmiben
fogyatkozásuk ne legyen, mint a kiknek palástja védelmezi meg a
leggonoszabb pusztító hadtól a várost.

Egyike a csauszoknak Dúl Mihály uramra lőn kiosztva, ő rajta lévén a
szállásadás sorja; az érdemes csauszt, biz én nem tudom, hogy hívták?
Azt sem tudom, szép volt-e, rút volt-e? arra nekem épen olyan kevés
gondom van most, mint volt akkoriban Dúl Mihályné asszonyomnak, a ki
irtózatos dolognak tartotta volna egy idegen férfinak képét megbámulni,
kiváltképen törökét és csauszét, a mit nem is csodálhatni egy olyan
derék, deli termetű férj mellett, mint a milyen volt Dúl Mihály uram,
kivált mikor ezüst gombos mentéjét felvette, csatos szíját
összeszorította s pörge bajuszát kipödörte, megállhatott volna
akármelyik fejedelem előtt. Azután meg Klára ifjasszony tisztességes,
szemérmesen nevelt asszonyszemély is volt, a kinek nem volt egyébre
gondja, mint hogy férjének kedvében járjon, s annak szerelmét
megérdemelje.

Nem is volt e felől Dúl Mihály uramnak legkisebb aggodalma sem, bátran
járt-kelt a maga dolga után, s még nagyon is meg volt nyugodva házának
biztossága felől abban, hogy hozzá adták a csauszt.

Történt azonban, hogy valami okos ember azt találá kimondani, miképen jó
volna, ha sietnének a város népei leszüretelni, minekelőtte megérkezik a
tatárhad; a szőlő ugyan még nem érett meg nagyon, de ez nem tesz semmit:
legfölebb egy kissé savanyú lesz a bora; de jobb, ha a bor savanyú, mint
az embernek a képe.

Azért egy szép meleg napon felkerekedék Debreczen apraja-nagyja, ki
puttonynyal, ki kosárral, s kimenének a szőlőskertekbe, összetakarítani,
a mit az Isten adott.

Otthon csak a gazdasszonyok maradtak, hogy a szüretelők számára
megfőzzék a vacsorát, a kik estére majd éhesen jönnek haza.

Dúl Mihály uram is otthon hagyta a feleségét, jól meghagyva neki, hogy
mindent jól zárva tartson; a csausznak főzze meg a fél toklyót
köleskásával, adjon neki a méhserből, ha a bort nem iszsza, különben
semmitől se féljen, hiszen ott van a csausz.

Nem is félt Klára ifjasszony, mitől félt volna? semmi rosszat sem
gondolt magában, végezte a ház körüli dolgát, ebédre megfőzte a töröknek
kedvencz piláf ételét, feltette neki a sört vászonkorsóban, s
megterítette az asztalt a számára.

A csausz leült enni, s a közben azt kivánta az asszonytól, hogy ő is
üljön le az asztalhoz, s a mit enni, inni adott neki, abból ő is egyék,
igyék, mert különben azt hiszi, hogy meg akarja őt mérgezni.

Klára ifjasszony szótfogadott, hogy ne gondoljon semmi rosszat az
atyafi, evett ő is egy pár mártást a tálából, s húzott egyet a korsóból;
meg is rázkódott egy kicsit tőle: «juj milyen rossz, hogy ihatják azok a
férfiak?»

Mikor az megtörtént, akkor azt mondá neki a csausz:

– No már most asszony, minthogy a tálamból ettél, a korsómból ittál,
ezentul az én feleségem vagy.

– Ne bolondozz török bácsi, szólt a menyecske nevetve; nem esküdtem én
meg veled.

– Hjah, hallod-e, nálunk ez áll az esküvés helyett, annyi mintha török
mód szerint megesküdtél volna.

– De van ám már nekem uram, török bácsi.

– Majd elvégzem én azzal, ne búsulj, az az én dolgom.

– De nem hagyom ám el érted.

– Micsoda? hát nem vagyok én különb ember, mint az? Nézz csak rám.

– Bizony nem ám. Nagy szakállad, tar a fejed.

– Hiszen épen az a szép; nem ama csunya bozontos fej és kopasz áll, a
mit a te urad visel.

– No már elég szép az nekem; aztán ha még oly csúnya volna is, mint a
hogy nem az, akkor is kedves volna nekem, mert derék, jó, nyájas ember,
a kinél jobbat kigondolni sem lehet.

– De én még százszorta jobb vagyok, bizonyozott a csausz; kérdezd majd
meg a másik két feleségemet, tudnak-e ellenem valamit panaszkodni?

– Hát neked már két feleséged van? szörnyűködék kezeit összecsapva Klára
asszony; s én kellenék talán harmadiknak? oh pokolra való törökje, meg
ne fogd a kezemet.

De a török bizony csak megfogta Klára kezét, még a derekát is átölelte s
azt a rosszat mondta neki, hogy már most őt csókolja meg.

– Tréfál kend csausz bácsi, ugy-e?

– Nem, nem, itt csókolj meg engem, itt a képem közepén, itt a hol
legpirosabb az orczám, azután majd én is megcsókollak téged ott, a hol
legpirosabb az orczád.

Klára asszony úgy pofon csapta erre a szóra a törököt, ott, a hol
legpirosabb az orczája, hogy két mennyországot szikrázott bele a szeme.

A török nagyot csattantott rá a nyelvével, mint a kinek igazán jól esett
valami.

– Derék menyecske, hatalmas egy asszonydarab. Ezt szeretem én ni. Hát
haragszol? hát durczás vagy? no az nekem nagyon tetszik; már most hát
még inkább kell, hogy megcsókolj.

Azzal kihúzta széles handzsárját a török, oda tette maga mellé az
asztalra.

– Hát látod szép Gülnárém ezt a nagy kést; ha nem akarod, hogy szép
szerével megcsókoljam az orczádat, hát majd levágom a fejedet, ideteszem
magam elé az asztalra s úgy csókolom meg szépen.

Klára asszony csak most kezdett el hüledezni. Az egész háznál nem volt
senki, de még a szomszédban sem volt, a ki segítségére jött volna, hiába
lett volna minden kiabálás; az urának, a ki a szőlőben szüretelt, hogyan
adjon jelt a nagy veszedelemről? már azon gondolkozott, hogy magára
gyújtja a házat, arra majd csak haza szalad a nép; de meg az jutott
eszébe, hogy ilyenkor, minden ember a városon kívül levén, ha tűz támad,
fél Debreczen porrá éghet… végre egy jó gondolat ötlött az eszébe.
Megszüntette képén a haragot s hamiskás enyelgésre kezdte fordítani a
dolgot.

– Tudod mit, török bácsi, legalább mosd meg az orczádat, ha azt akarod,
hogy tisztességes személy megcsókolja; én az ilyenre kényes vagyok, a
kenyeret meghámozom, mert azt hiszem, bogár mászott rajta végig;
orczádat más is találta csókolni ma, azt mosd le onnan.

A csausznak már ez a szó tetszett.

– Hozz vizet; de megállj, eltalálsz szaladni, én veled megyek.

– Bizony jőjj ám, el sem is birnám a sajtárt egy magam.

A csausz segített az asszonynak a sajtárt kivinni, behozni; a fortélyos
menyecskének sikerült a közben észrevétlenül a nagy tiz akós szapulókád
dugaszát kiereszteni, a miből a viz lassankint egyenesen ráfolyhatott
vagy hat zsák oltatlan mészre, miket építésre vett az ura, s addig is
míg megoltanák, beállított a tornáczba.

A csausz megmosdott szépen a sajtárból odabenn a szobában; Klára asszony
azt kivánta tőle, hogy hétszer mosdjék; a török nevetett és szót
fogadott; lélekadta finnyás menyecskéje, de nagyon szereti a szépet.

Ez alatt szép csendesen folydogált a lugzó víz a meszes zsákok alá,
keresztül áztatva valamennyit, a miből az lett, hogy a mész elkezdett
füstölögni; hát egyszer odakinn a szőlőben meglátják ám, hogy valami
nagy fehér füst kanyarodik fel a város közepéből. Egyszerre mindenki ott
hagy szüretet, mustot és hordót, veszedelmes lárma kerekedik: «tűz van!
hol van? a Csapó-utczán van!»

Dúl Mihály uramnak sem kellett több, hirtelen felkapott lovára nyereg
nélkül s vágtatott, a merre legrövidebb volt az út haza felé.

A jó Klára asszony ezalatt mindenféle asszonyi practicával védelmezte
magát a gonosz török incselkedései ellen, a ki azonban mindig
erőszakosabb kezdett lenni, s a jámbor asszonyt már-már kétségbe ejté, a
midőn egyszerre meghallja valami közeledő paripa robogását kinn az
utczán.

Ez a férje! E gondolat egyszerre oroszláni bátorságot öntött az asszony
szívébe; a mint a török épen ölelgetni akará, hirtelen belemarkolt
balkezével a szakállába, a másik kezével pedig felkapta a handzsárt az
asztalról, s dühödten kiálta a csauszra.

– No most te istentelen pogány lator ember, elhordd magadat innen ettől
a háztól, mert mindjárt én vágom le a fejedet ezzel a nagy késsel.

A csausz nem tudta, hogy nevessen-e, vagy haragudjék? mennykő menyecske
ez; hogy tépi az ember szakállát, s hogy forgatja azt a nagy kést: még
kárt tesz magában vele. A közben azon iparkodott, hogy elvehesse tőle a
kést; a szakállát ördög vigye, majd kinő megint.

Erre a veszedelmes huzakodásra nyit be Dúl Mihály uram a szobába. Azt
meglátni, hogy a csausz a feleségét hogy üldözi, s azután úgy ütni főbe
ököllel a csauszt, hogy hanyatt essék, ez persze egy dolog volt reá
nézve. A szegény Klára asszony akkor kezdett el csak aztán sírni, mikor
már férje karjai között volt, s sok ideig alig birták egymást helyre
vigasztalni.

Csak azután jutott eszükbe a csausz. Hát abból mi lett?

Az biz ott feküdt most is a pallón hanyatt.

Dúl uram látva, hogy semmi baj sem történt, csöndesebben kezdett hozzá
szólni.

– Nini, atyafi, kelj fel már, nem bántlak többet; de aztán te se bántsd
a feleségemet.

De biz az atyafi nem hallgatott rá, hanem fekve maradt.

– Tán csak nem haltál meg, jámbor csausz; mi a patvar? hiszen csak a
kezemmel ütöttelek meg egyszer.

De ha a csausznak az is elég volt.

Nosza hirtelen eczetet dörzsöltek, tormát reszeltek az orra alá, mosták
a fejét hideg vízzel; állítgatták talpra; de biz az csak lehajtotta
mindig a fejét, s akármit csináltak vele, meg volt halva tökéletesen.

– Hjüj, lélekadta nyomorult csausza, szégyen, gyalázat ilyen rongyos
koponyát tartani török embernek, hogy egy pofon-csapástól meghaljon. Mit
csináljunk, uram Jézus? Megtörtént a nagy veszedelem. Asszony, asszony,
most végünk van. – Hanem azért jól tetted, hogy nem csókoltad meg a
pofáját.

Azzal otthagyta Dúl Mihály uram a házát mindenestül s ment egyenesen a
város házára, Balyik András főbiró uramhoz.

– Biró uram, megöltem a csauszomat.

Balyik uram majd kiugrott az ablakon ijedtében.

– Mihály öcsém, ne mondj ilyen bolondot!

– Megöltem biz én biró uram; oka nem vagyok, minek volt porczellánból a
koponyája. Azt akarta, hogy a feleségem csókolja meg; én azért ráütöttem
az öklömmel; az biz ott van, meghalt, soha se lesz többet eleven.

– Oda is vagyunk akkor városostul! Itt a tatárság a gallérunk megett,
porrá égetnek, pozdorjává törnek mindnyájunkat! Ördög bújjék a te vas
öklödbe! Hiszen jól tetted, hogy megütötted, ha feleségedet meg akarta
csókolni, de legalább ütötted volna meg olyan helyen, hogy ne halt volna
bele.

– Már hiszen, biró uram, itt vagyok, adjanak ki, vágjanak négy-felé,
álljanak rajtam boszút, azért jöttem; csak hogy a városnak ne történjék
az én hibám miatt semminemű kára.

Balyik András uram egyet gondolt.

– No te Mihály, már az igaz, hogy bolondul cselekedtél; – hanem én is
úgy tettem volna. Már most hogy a menykőbe segítselek ki a bajból
tégedet is, meg a várost is?

– Vágassa le a fejemet.

– Nem kérdeztem tőled. Most csak maradj itten és ne beszélj senkivel,
haza pedig ne merj menni; a többit majd elvégzem én.

Balyik uram mindjárt el is csukatta Dúl Mihályt egyik hátulsó szobába, s
meghagyá viszont a porkolábnak, hogy hozza fel az alsó tömlöczből a Rácz
Jánost; azután meg egy hajdu menjen el a Péterfiára, hívja ide annak a
feleségét, a vén boszorkányt.

Rácz János keze-lába huszonnégy fontos vassal volt ellátva, midőn a biró
elé hozták, a miből kilátszott, hogy ez nem valami csekély ember lehet,
a ki ilyen nagy kitüntetésben részesül.

Balyik uram kiküldött mindenkit a szobából, csak ő maradt ott a rabbal.

– Hát, Rácz Jankó, csak kisült rád, hogy te gyujtottad fel a pap méhesét
s míg más oltott, te loptad el az úrvacsorához való ezüst tányért.

– Kegyelmes biró uram, nem igaz.

– No csak ne sírj és ne essél térdre; azon már túlvagyunk. Tudod-e már a
sententiádat?

– Irgalom! kegyelmes biró uram.

– Bolond-fejű, mintha én tőlem függne az irgalom. Karóba fognak húzni.

– Jaj nekem, kegyelmes biró uram!

– Bizony nem is nekem. – Elébb azonban három fával megkoronáznak. Tudod
mi az?

– Hogyne tudnám, kegyelmes biró uram. Jaj csak ezt az egyet engedje el.

– Hát még a tüzes vassal való sütögetést?

– No meg azt. Soha sem állom én azt ki.

– No csak ne szabadkozzál annyit; ez már ki van rád mondva,
megszolgáltad. Holnap majd megkapod irásban; ha valamit nem értesz
belőle, Lengyel gazda majd megmagyarázza.

(Lengyel gazda volt a hóhér).

Az elitélt kétségbeesve veté magát a biró lábaihoz, s lánczos kezeivel
átölelve azokat, sírt, könyörgött, hogy engedjék el neki azokat az
irtózatos kínzásokat, s azt a rettenetes hosszan tartó kivégzést;
tegyenek vele kegyelmet, öljék meg hirtelen, vágják el a fejét.

– No megállj te Rácz Jankó, ámbár nem vagy arra érdemes, hogy a fejedet
vegyék, én mégis kicsinálom, hogy ezt megkapod: ide hallgass rám.

A rab meg volt vigasztalva.

– Még a porait is áldani fogom biró uramnak…

– Te bizony nem sokat fogod áldani az én poraimat, ha a fejedtől
megváltál; hanem hát ide hallgass: ha azt akarod, hogy a kegyetlen
torturázástól megszabadulj, s a kínos karó helyett pallos által halj
meg, cserélj nevet Dúl Mihálylyal, a ki egy törököt ölt meg, mert a
feleségét meg akarta csókolni; akárki kérd, azt mondd, hogy te vagy Dúl
Mihály, te ölted meg a törököt, akkor szépen bekötvén a szemedet,
Lengyel gazda hátulról olyan gyöngyen leüti a gombodat, hogy észre sem
veszed. De ha bolondul elárulod magadat, s kivakkantod, hogy Rácz János
vagy, akkor a Rácz János itélete alá esel; Lengyel gazda fejedre teszi a
hármas fát s hatot csavarít mind a három végén, hogy a koponyád három
felül lapul össze, azután meg szekérre kötnek, s minden utcza szegletén
megsütögetik a fájos részeidet tüzes harapófogókkal.

A rabnak a fogai is vaczogtak rémültében.

– Tehát ahoz tartsd magadat, ha szépen akarsz meghalni, légy Dúl Mihály;
ha csunyául, maradj Rácz Jankó.

Azzal visszavitette főbiró uram a rabot tömlöczébe s felhozatta maga elé
annak feleségét.

Nem illik, nem is udvariasság asszonyszemélyek ábrázatját leirni, ha
azok nem szépek, a miért is Rácz Jánosné felől jobb ha elhallgatunk.
Elég azt tudni, hogy nagyon vén volt és félszemű.

– No te tüskére való, köszönté őt biró uram; tudod-e, hogy holnap
megtorturázzák az uradat? még pedig a triplex torturával.

Bizony bánom is én; kínzott ő engem harmincz esztendeig, felelt
durczásan a némber.

– Igen ám, de azt is fogják tőle a puncta deutri közt kérdezni, hogy
igaz-e, miként te méregkeverő volnál?

– Rám is vall az akasztanivaló, ha azt kérdik tőle, az már bizonyos.

– Akkor pedig cziherre tesznek s megégetnek, elhiszed-e?

– Elég keserves lesz az nekem.

– Ne félj semmit, vén boszorkány, adok neked jó tanácsot: tagadd el,
hogy az a te urad.

– El is tagadtam már százszor.

– Ismered Dúl Mihály uramat ugy-e?

– Hogyne ismerném?

– Tyukot is loptál tőle; azt akartad mondani. No jól van. Hát ha
szorongatni találnak, mondd azt, hogy ő a te urad. Ha a házadhoz megy,
bánj vele úgy, mint az uraddal, de ki ne kapard a szemét! egy szóval ő
legyen ezentúl előtted Rácz János, akárki kérdezi, érted?

A vasorrú bába nem értette biz azt, de nagyon megörült neki, egyfelől
azért, hogy nem égetik meg, másfelől, hogy olyan derék kapitális férje
lesz ezentúl: kezet is csókolt érte biró uramnak.

Balyik uram azt is elcsukatta egy szobába, hogy a míg nem kell, el ne
hiresztelje a dolgot, s akkor azután leült és irt egy levelet a
nagyváradi basának.

«Kegyelmes és méltóságos uram, nagyságos vezérpasa. Szálljon te rád
mindenféle áldás. Mivelhogy az a rettentő eset történt e mai napon a mi
városunkban, hogy egy idevaló istentelen ember, a kit Dúl Mihálynak
neveznek, a feleségét féltvén, egyikét a te vitéz csauszaidnak ököllel
vaktába megütvén, a csausz menten meghalálozott; nehogy az ilyen
rettenetes gyilkosság boszulatlan maradjon, s az is a te tudtoddal
történjék, kérünk igen szépen, küldd el hozzánk a holnapi napon a te
kegyelmes tihádat, hogy legyen jelen, a midőn törvényt tartandunk a
gonosz gyilkos felett és lássa meg, hogy a bűn büntetlen nem marad; mely
után maradunk kegyelmességednek kézcsókoló szolgái, Debreczen városa
birája és belső tanácsa.»

Ezt a levelet sárga viaszszal lepecsételvén, elküldé egy lovas legény
által menten a váradi basának.

Az éjszaka nagy félelem között tölt el. Mert nem volt tudható, vajjon a
basa beelégli-e azzal, hogy a gyilkos megölessék, vagy sarczot vetend az
egész városra? vagy épen rájuk szabadítja a tatárokat, s porrá égeti a
várost?

Reggelre izenet helyett ott volt maga a basa, egy csapat lovas
kiséretében.

Maga jött, nem a tiháját küldte; gondolta, hogy azt rászedhetik könnyen.

A tanácsbeliek nagy tisztelettel fogadták a derék urat, ki különben nem
volt a magyarságnak ellensége s felvezetvén őt törvénytartó teremükbe,
leültették a legelső székre az asztalfőhöz.

A basa belepillantván a jegyzőkönyvbe, megtekinté a feljegyzett causákat
s sürgeté, hogy legelőször is vegyék elő a gyilkos Dúl Mihályét.

Két darabont előhozta Rácz Jánost; fogni kellett, hogy el ne essék.

– Te volnál Dúl Mihály, micsoda? kérdé gyanúsan a basa a reszkető
embertől.

– Igenis, én vagyok.

– Hát ilyen nyomorult ember tudott egy ütéssel megölni egy csauszt?

Biró uram közbeszólott.

– Összehúzta a jámbort a félelem és magábaszállás.

– S ezért a madárijesztő pofáért nem akarta a menyecske az én derék
csauszomat megcsókolni?

– Nagyon virtusos a jámbor; magyarázá biró uram.

– No hát jól van, mondjatok rá itéletet; hagyá helybe a basa.

A tanácsbeliek mind felálltak az asztal mellől s jegyző uram felolvasá
az itéletet, mely szerint amaz istentelen gyilkos Dúl Mihály, ki egy
derék csauszt szerelemféltésből megölt, fejétől elválasztassék, «háza
annak földig romboltassék, telke sóval bevettessék és minden marhája a
status részére confiscáltassék».

A basa ránézett az elitéltre.

– Nincs ellene semmi kifogásod?

– Semmi sincsen, szólt az megkönnyebbült szívvel sóhajtva.

– No ha neked nincs, nekem sincs; szólt a basa s ráütötte az itéletre
pecsétnyomó gyűrűjét. A gyilkos, gyujtogató Rácz Jánost mindjárt
kivitték az udvarra, s a basa szemeláttára fejét vették; a mi bűnei
sokaságát nézve, elég nagy kegyelem volt neki.

Azzal a basa ismét visszaült helyére s azt mondá, hogy csak folytassák
tovább az igazságszolgáltatást, tartsanak törvényszéket, ő majd sorra
megerősíti a többi itéletet is.

Balyik András uram készen volt erre is. Rácz János itélete következett.

Előhozták Dúl Mihály uramat.

A basa végig nézett rajta: derék, hatalmas egy legény; erről inkább
föltehetné az ember, hogy egy csauszt egy ütéssel agyonüssön a felesége
miatt. Aztán miről vádolják? Hogy templomedényt lopott. Ez épen nem néz
ki a szeméből.

Olyasmi jutott a basának eszébe, hogy Székely várnagy már egyszer
megtette épen a váradi basával, hogy katonáinak megölői helyett elitélt
gyilkosokat végeztetett ki. «Hát azt az embert mire itéltétek?»

A jegyző felolvasá a kegyetlen szigorú itéletet; kínzással, hármas
halállal teljes.

A basa csóválgatta a fejét; ez törökül sem lehetne jobban.

Végül azonban, mikor minden marczangolás be volt fejezve, következett az
a záradék, hogy miután Rácz János azt vallá, hogy tud egy helyen elásott
kincset, s ha megkegyelmeztetik, kész azt a helyet fölfedezni, melynek
pedig egy harmada az ecclesiát, más harmada a várost, harmadik pedig ő
nagyságát a váradi vezérbasát illetendi, tehátlan mindezeket tekintetbe
vévén, a gonosztevő is jövendőbeli jobbulást fogadván, a bűnősnek a
halálos itélet elengedtessék, s a helyett egy esztendei fogság
dictáltassék.

A basa még jobban csóválta a fejét; «nagy selmák vagytok ti
valamennyien», mormogá magában; aztán mennyi az a rejtett kincs? kérdé a
bűnöstől.

– Hatszáz darab arany, felelt az.

– Nekem jut kétszáz. No nem bánom, maradj élve semmirevaló, nekem nem
vétettél. Van-e feleséged?

– Igenis van, nagyságos basa; Dorkának hívják szegényt.

– Dorkának hívják? szeretném azt látni.

Biró uram kiküldött egy esküdtet Rácz Jánosnéért, hogy hozza be.

A basa összenézte a két embert; sehogy sem akart a fejébe menni, hogy az
a kettő egy pár.

– Te Dorka asszony, hát ez itt a te urad?

Dorka asszonynak tetszett igent mondani.

– Hát te Rácz János, ez itt a te feleséged?

A kérdezett keservesen felelé, hogy úgy van.

– No hiszen, Rácz János, meg is vagy te akkor jobban büntetve, mint Dúl
Mihály, a kinek a fejét levágták.

Azzal nem kutatta tovább a dolgot a basa, hanem megpecsételé Rácz János
itéletét, kitörölvén belőle calamussal az egy esztendei fogságot.

– De fiam, csak eredj te haza szépen, s élj a feleségeddel együtt; az a
te árestomod.

Több veszedelem azután nem támadt ebből a bajból a városra és a
közönségre nézve, minden a legjobban rendébe hozatván.

Igen bizony, de már most a szegény Dúl Mihálynak két felesége volt, egy
szebbik, a kire nem volt neki szabad nézni, és egy nem szebbik, a kivel
egy házban kellett neki lakni.

A váradi basa pedig azután is folyvást ügyeltetett rá, hogy az itéletet
ki ne játszhassák, s bár a debreczeni nép közül egyetlen egy ember sem
támadt, a ki elárulta volna előtte a dolgot, s detegálta volna a pia
fraust, azért a basának mégis nagy gyanúpere volt a dologban, hogy az
igazi Dúl Mihály most is él s ő a szép asszonynak a férje s várta nagy
figyelemmel titokban, hogy mi lesz majd ennek a vége?

Dúl Mihály házát le is rontották a földig, özvegye fekete ruhát vett
magára, s haza ment az anyja házához.

Néhány hét múlva erre a nemes tanács eladott egy házat, melyet Igyártó
Alberttől foglalt le hadból elszökés bűne miatt, telkestől együtt ötven
magyar forintért; megvette azt Rácz János uram, bele is költözött.

… Aha! kezdődik már; mondá magában a basa, a mint ezt megtudta. Házat
már szereztek neki. Mit csinálnak vajjon tovább?

Egy hónap múlva Rácz János uram válópert indított a felesége ellen; volt
neki tizenkét tanúja, a ki bizonyította, hogy az asszony hűtelen volt;
Dorka asszony sem tagadta.

… No nézze meg az ember, mit találtak ki a semmirevalók? mondá erre a
basa; az a vén asszony még hűtelen az urához, s maga is megvallja
szépen.

A consistorium helyeseknek találta az okokat, miként Rácz János uram
válni akar a feleségétől s annálfogva azok annak rendje szerint
törvényesen divortiálódtak.

… Ez ugyan szépen megy előre; vajjon mit fundálnak még?

Félesztendő múlva aztán Rácz János uram fellépett mint kérő, özvegy Dúl
Mihályné asszonyom szülőinél; a kik is azt felelték neki, hogy mihelyt a
gyászesztendő letelik, örömest hozzá adják leányukat, addig járjanak
jegybe.

Mikor ezt is megtudta a basa, már akkor nem állhatta tovább a dolgot,
hanem fogott egy pergamentet, s irt Balyik András uramnak egy levelet:

«Becsületes birák, érdemes tanácsosok!

Ti kutyahitű emberek, már látom, hogy milyen szépen megcsaltok ti
engemet most mindjárt. No ti ugyan nagy mesterek vagytok. Ki tudnátok
csalni az angyaloknak a szemeit is. Hát csak vett házat Rácz János ötven
forintért, kőházat, pinczével, ugy-e? – Hát csak elvált a feleségétől:
attól a vén boszorkánytól rendén, ugy-e bár? Mostan pedig elveszi Dúl
Mihály uram özvegyét, azt a szép menyecskét, nemde? No nem bánom: ördög
álljon a hátatok megett; a ti lelketek rajta. Már megcsaltatok, azt
látom, egészen; hanem legalább küldjetek nekem is a lakadalmi kalácsból.
S azt izenem Rácz Jánosnak, hogy Rácz János maradjon halála napjáig,
mert bizony különben megrövidíttetem egy fejjel. Egyébiránt áldás
békesség rajtatok.»

A gyász letelvén, Dúl Mihályné asszonyom csakugyan összekerült ismét
szeretett férjével, kivel minden szokásos szertartás mellett újra
megesküdteték, s csupán az a különbség támadt rá nézve, hogy újra
megtalált szerelmesét ezentul Mihály helyett, Jánosnak kellett neveznie.

A basa is megkapta a lakadalmi kalácsot, melybe ötven tallér volt bele
sütve, a miért viszont ő egy aranynyal hímzett bársony nászkendőt
küldött vissza a menyasszonynak, a mi megért száz aranyat.

S ilyenformán elcsendesült a nagy veszedelem mind a városról, mind a
szerető felek családjáról Balyik András főbiró uram bölcs és előrelátó
intézkedése által, s így lett Dúl Mihály uramból holta napjáig Rácz
János.



2.  A HALÁL UTÁN.

(Egy férj visiói, ki neje halálán megőrült.)


I.

Különös eszme az, nem bírom felfogni…

Ki jöhetett valaha arra a gondolatra, hogy az ember meghal? Itt ül
mellettem, beszélek vele, kezét kezemben tartom, szemeibe nézek, s
egyszer lehunyja szemeit, elhallgat; keze még itt van kezemben, és azt
mondják, hogy ő már nincsen, mert meghalt.

Azt mondják, hogy el is fogják temetni; könyeznek fölötte és igyekeznek
vigasztalni.

Nem tudják azt az emberek, hogy mi összebeszéltünk egymással, hogy ez a
sok halotti készület mind hiába történik; koporsó, szemfödél,
gyászkoszorú, fejfa, mind csak tréfa, és játék. Mi tudjuk, hogy mit
végeztünk együtt.

Úgy-e kedves Emelkám, emlékezel reá, hogy mit igértél? Nem maradsz ott,
vissza jösz. Nekem kedvesem maradsz! soha el nem távozol tőlem, mindig
ott fogsz lenni mellettem. Nem, nem küldelek el többet mellőlem, mikor
dolgozom; nem fog engemet ottléted zavarni, belenézhetsz írásomba és
olvashatod, az engemet nem háborgat. Egy perczre se távozzál el tőlem
többet. Ha sétálni akarsz menni, félbehagyom munkámat és veled megyek.

Eddig is szerettük egymást, ezután még jobban fogjuk szeretni.
Megvénülünk szépen együtt; milyen szép fogsz lenni fehér hajjal; hogy
fogjuk majd egymást nevezni «édes öregemnek».

Csak már vége volna ennek a szomorú harangszónak.

Ha ezt a harangot és ezt az énekszót hallom, még magam is elszomorodom.
Alig állhatom meg, hogy ne sírjak. Pedig hogy megbántanálak azzal! Hogy
neheztelnél rám érte, hogy hát nem hittem igéretednek? tudtam kételkedni
benned.

Nem, kedves Emelkám. Vigyétek már azt a koporsót; minek ez a hosszas
tartóztatás? úgy sem igaz ebből semmi: valami csalárd kigondolta s az
együgyűek elhitték. A kiknek nincs hitük, a kik még tán örülnek annak,
hogy egy halottat eltehetnek a föld alá.

Indul már a menet: hogy döczög a szekér fekete terhével! Az emberek
megállnak és olvassák az aranyos betüket: «meghalt húsz éves korában» s
úgy sajnálkoznak rajta. Én pedig úgy nevethetném az arczom elé tartott
kendő mögül: a bolondok, azt hiszik, hogy ő meg van halva; pedig ő jól
tudja, hogy mi történik itt? Ha ezen át kell esni, legyen meg, azután
elvetettük a gondját.

Megint énekelnek és harangoznak; már ez örökké így fog-e menni? Mennyi
nézőnk van! Érdekes tragœdiát játszunk! húsz éves nő koporsója után
gyászoló férj tántorog. Láttam ilyent a színpadon is, akkor is csak így
sírtak rajta, pedig tudta minden ember, hogy a mint legördül a függöny,
halottak és gyászos felek mennek haza karöltve, vacsorálni.

Végtére valahára eljutottunk a czélhoz; hányják már a földet a
koporsóra. Ez mégis kellemetlen hang, mikor így kong a hantoktól ütött
deszka, mindig tompább a zuhogás, utoljára rátaposnak a földre s egy
egész halom támad fölötte; ha az ember azt gondolná, hogy ott csakugyan
maradt valaki odalenn, a kivel még tegnapelőtt beszélt, a kinek szemei
reá mosolyogtak, a kinek keze melegen szorítá az övét, képes volna
megőrülni bele. Én bámulom, hogy az emberek, a kik ezt elhiszik, képesek
hazamenni a temetőből és ott hagyni egyes-egyedül azt, a kit ide hoztak.

No de siessünk innen; Isten hozzád fehér virágos akáczfa; engem várnak
oda haza. Köszönöm, hogy olyan szépen virágzol itt a sír mellett.


II.

Kissé reszketett a szívem, midőn ajtómat fölnyitottam; egy perczig
nyugtalanított a kétség: ha valjon igaz-e az? De hogy tudtam kételkedni?
Van-e nekem józan eszem, hogy azt ne higyjem, a mit látok?

Ott feküdt az én kedvesem most is, fehér ágyában és aludt; csendesen
léptem oda, hogy fel ne ébreszszem; arcza befelé volt fordulva és könnyű
pirosság ömlött el rajta; fehér karja kívül volt a takaróján, szépen
lehúztam hálóköntösének csipkeújját kezefejéig, hogy meg ne hűljön. Erre
feltekintett és rám mosolygott. Kérdezém tőle, hogy jobban van-e? Sokkal
jobban. A mióta betegsége megfordult, sebesen tér vissza életereje;
hanem orvossága elfogyott, azt újra meg kell rendeltetnem. A cselédnek
mondtam, hogy siessen a gyógyszertárba, s mondja, hogy a tegnapelőtti
reczipét újra készítsék el. A cseléd nemsokára visszajött és azt mondá,
hogy a gyógyszerész bámulva kérdezé tőle: mi szükség már arra az
orvosságra? – A bolond! Mit kérdezi ő, hogy mi szükség az orvosságra, ha
én úgy kivánom; az ő dolga elkészíteni azt és nem okoskodni. Az van még
hátra, hogy a patikárusok is okoskodjanak. Hozd az orvosságot!

Óh az én kedvesem igen jó beteg; pontosan, a mint az óra üt, maga kéri
az orvosságot; én szoktam azt neki kanalába tölteni. Igen jó orvosság;
az Isten áldja meg azt az orvost érte, a ki azt rendelte.

Mintha jelszóra jönne, épen itt lép be az orvos; a derék ember, meg kell
őt ölelnem.

Úgy-e hogy nőm most már minden veszélyen kívül van? Tapintsa üterét; nem
ver már lázasan, szemei is egészen tiszták. Köszönöm önnek figyelmét.
Ime húsz aranyat készítettem itt ön számára, szegény ember vagyok, ez
minden pénzem most; de örökre lekötelezett adósa maradok.

Az orvos nem tudom miért nézett rám olyan zavarodottan; a pénzt nem
fogadta el, s hogy rá erőszakoltam, a cselédemtől küldte vissza, nekem
pedig azt mondta, hogy siessek mentől elébb e városból; utazzam egy
ideig, vagy menjek rokonaimhoz, keressek szórakozást.

Én? jelenleg? Midőn feleségem betegen fekszik. No ez szép volna tőlem.
Nekem úgy látszik, hogy ennek az orvosnak valami kerék hiányzik a
fejéből. Az igaz, hogy tudományos ember, hanem raptusai vannak; már
sokszor vettem rajta észre. Sajnálom szegényt.

Majd meg ismerőseim kezdenek terhemre lenni; odajönnek csoportostul a
nyakamra s elkezdenek vigasztalni, mintha nem tudom micsoda nagy baj ért
volna. Emlegetik sajnálkozva szegény nőmet. Csitt! az Istenért! Itt a
beteg előtt; hiszen mindent meghall; gyerünk inkább a mellékszobába.
Olyan zavartan beszél minden ember, mintha az öt érzéke közül
valamelyiket elvesztette volna.

Úgy hivogatnak magukhoz s ajánlkoznak, hogy éjjelre ott maradnak nálam.
Én meg nem foghatom, hogy lehetnek az emberek olyan tolakodók?

– Engedelmet, uraim; betegem szavát hallom, sietnem kell hozzá.

– Itt vagyok, kedves Emelkám! leráztam minden embert a nyakamról, most
már egyedül maradhatunk: mi ketten.


III.

Ma kelt fel először az ágyból az én kedves Emelkám; mennyire elfogyott
betegsége alatt! Egy ruhája sem illik rá, kénytelen voltam a szabót
elhivatni, hogy derekait igazítsa ki mind.

Ez a szabó bolondos egy fiú! Hogy kaczagott minden szavamon, a mit
mondtam neki. «Szűkebbre csináljam úgy-e? Szalagokat is rakjak rá? új
csipkéket a gyűrödöttek helyett?» Ezen ő mind olyan jó izűen tudott
kaczagni.

Kértem, hogy egyet a ruhák közül délutánig igazítson meg; azt a
világoskéket, a mi olyan jól illik az ő halavány arczához, szőke
fürteihez; mindig úgy szerette a világoskéket. Ma szép idő van, ki
akarom őt vinni sétálni, kimegyünk a városligetbe, egyet fordulunk a
szép napfényen, az neki jót fog tenni. Kérem igen szépen, hozza haza
délutánig azt a ruhát.

A szabó egy darabig nevetett, akkor elkezdett sírni, hogy a könyei
csorogtak a két szeméből.

Már az igaz, hogy soha sem láttam ilyen csodálatos bohókás ficzkót vén
emberben.

Mégis jókor haza küldte a ruhát, azt izente, hogy újévkor ráér majd
elküldeni az árjegyzéket, ne siessek vele. Milyen jó ember.

Gyönyörű délután volt; bérkocsit hozattam, kimentünk a városligetbe; a
tónál Emelka le akart szállni, hogy karomon egyet sétáljon a fák között,
szép zöld volt már a mező mindenütt, a fákon kis madárkák énekeltek, mi
ott andalogtunk karonfogva s beszélgettünk mindenféle kedves dolgot.
Emelka azt óhajtotta, hogy bárcsak egy ibolyát találna a harasztban. Én
azt mondtam, hogy még nincsen ideje; de ő mégis talált egyet, azt
leszakította és gomblyukamba tűzte. A ki nem hiszi, megmutatom; most is
itt van.

Egészen felüdülve tért haza, a friss levegő nagyon használt neki; olyan
jó kedve támadt. Leültünk a zongora mellé s játszottunk négy kézre egy
mazurt Chopintól. Megpróbáltam, hogy ha én elhagyom, tudja-e tovább?
akkor ő is abba hagyta; azt mondta, hogy nálam nélkül nem tud semmit és
nevetett… oh, olyan szép, mikor nevet!

Így mulattunk egész vacsora idejéig. Ma vacsoráltunk egész betegsége óta
először együtt; magam készítettem el terítékét oda mellém, nem bíztam a
szobaleányra, nehogy valami hiba legyen és ő haragudjék. Kedvencz étele
volt; szokás szerint én tettem tányérjára; de olyan keveset evett, alig
látszott meg az ételen; én nem tudom mivel él?

Azután lefektettem, eligazítám vánkosait; odakészítém fejéhez kis
poharát, csengetyűjét. Igen szépen kért, hogy olvassak neki valamit
Petőfiből; azt mindig nagyon szerette.

Elővettem a könyvet és olvastam neki sokáig fenhangon.

Addig olvastam benne, míg egyszer a czipruslombokra fordítottam; valami
úgy elszomorított egyszerre; – hirtelen becsaptam a könyvet és letettem
kezemből.

Aludjál már én kedvesem.


IV.

Nagyon elszoktam már az emberi társaságtól. Nála nélkül nem tudok sehova
menni. Ha egy óráig kinn vagyok valahol, olyan nyugtalan leszek, futnom
kell haza, hogy meglássam: nem történt-e neki valami baja? ő pedig úgy
nem szeret emberek közzé menni; ha hozzám jönnek is mások, félre ül az
ablakhoz és nem elegyedik a társalgásba; alig veszik észre, kogy jelen
van. Legtöbbször szobájába távozik, ha valami profánus ember jön hozzám
s nem kérdezősködik tőlem, hogy ki volt itt?

Nem engedem őt a háztartás gondjaival vesződni; minden után magam látok;
én pörlekedem a cselédekkel is, épen ma kergettem el a szobaleányt; a
szemtelen! mikor Emelka ledült hálószobájában aludni, ez rányitogatott
ajtót, ablakot, elkezdett porolni, s még danoláshoz fogott. Milyen ez a
cselédség!

A fehérneműt is magamnak kell számbavennem. Olyan tisztán marad minden
ruha, a mit levet, a hogy fölvette és soha sem szakad semmi rajta.

Én nem is tudom, hogy ő miért nem tesz úgy, mint más nő, a kinek oly sok
pipere kell; soha eszébe sem jutna, ha én meg nem lepném néha egy-egy új
divatú mantilleal, új kalappal; azok is mind olyanok maradnak hónapok
múlva is, mint új korukban voltak.

Különben én nagyon szeretem, hogy így van; egészen elszoktatott a
kávéháztól, most este is odahaza ülök, s ha abbahagytam a munkát,
előveszszük a sakkot s eljátszunk késő éjfélig; különös, hogy ő csak a
feketével tud játszani, én meg csak a fehérrel; ő többször megver engem,
mint én őt, mert sokszor igen szórakozott vagyok.

A múltkor eszembe jutott, hogy arczképét még nem bírom; ő soha sem akart
senkinek ülni; kértem, hogy tegye meg nekem, valami keveset tudok
festeni, fiatalabb koromban sok arczképet rajzoltam mulatságból. Ez
különösen jól sikerült. Barátaim, a kiknek megmutattam, a bámulattól
alig bírtak magukhoz térni. Azt mondták, hogy ez csodálatos. No bizony,
nagy csoda kell ahhoz, valakit, a ki elénk ül, vonásról-vonásra
lerajzolni! – egy kis technikai ügyesség az egész.


V.

Kezd már hozzá szokni, hogy eljárjon velem a világba.

Meglátogatjuk néha együtt a műtárlatot, a hangversenyeket, s rendesen
eljárunk a színházba, akármit adnak. Bérlettem két zártszéket, egyet az
ő számára, másikat magamnak; ott ülünk együtt az utolsó jelenésig.
Egyszer valami csavargó jegyszedő, nem a rendes, szinte zavarba hozott.
A mint átadtam neki mind a két jegyet, csak az egyiket akarta elvenni,
azt állítva, hogy hiszen csak magam lépek be. Pedig Emelka is ott volt a
karomon. Más ember, ha ittas, egyet lát kettőnek, ez meg kettő helyett
egyet. – Ritka tünemény a világon.

A farsang kezdetén egy meghivó jegyet kaptam valami tánczmulatságba, a
mit fiatal urak rendeztek. A meghivó jegyre csak az én nevem volt
egyedül írva. Nagyon felingerültem rajta, siettem rögtön a rendezőhöz:
«barátom, megbántás akar-e ez lenni, vagy mi? azt tudjátok, hogy nekem
feleségem is van, tudtok tán valami okot rá, hogy őt kihagyjátok, midőn
engemet meghívtok?» A rendező kimenté magát; tévedésből történt s utána
írta a jegyre nőm nevét is.

Elmentünk oda.

Újdonat új bálköntöst varrattam Emelka számára a legutóbbi divat
szerint, fehér csipkefodrok voltak rajta, zöld virágfüzérekkel. Olyan
volt benne, mint egy tündér.

Az egész bálban nem volt szebb nő, mint az enyim; büszke is voltam reá.
Nem tánczolt senkivel, csak mindig én velem sétált; valami gróf ** jött
oda egynehányszor hozzám, a ki úgy tett, mintha velem akarna beszélni;
pedig látszott, hogy nőm szépsége csalta oda: az igen kellemetlenül
hatott rám; nem is maradtunk ott soká, a nyugóra alatt elhagytuk a
táncztermet. Jobb minekünk otthon kettecskén.

Mikor az ember úgy szereti egymást, mint mi, s úgy nem tudja azt
eltitkolni, mint mi, akkor csak kellemetlenül érinti minden találkozás
avatatlan emberekkel.

Szeretnék valami puszta szigetben lenni egyedül ő vele, hogy senki se
tudna felőlünk semmit. – Sértenek engem az emberek szemei.


VI.

Meg kell tébolyodnom, meg kell tébolyodnom! Nem találom idehaza nőmet!

Ma reggel még megcsókolt, midőn hivatalos dolgaimba mentem s midőn
visszatértem, nem volt oda haza.

Semmi, semmi nyoma, hogy hova távozott? Nyargalok, mint az őrült, egyik
szobából a másikba, nem találom sehol; kifutok az utczára, azon
reményben, hogy mire visszatérek, már akkor otthon lesz; – hasztalan, ő
nincs idehaza.

Nincs ide haza! Hát mehet ő valahova nálam nélkül? Hát teheti ő azt,
hogy ne legyen ott, a hol én őt keresem? Hogy történhetett az? Ki
magyarázza azt meg?

Valami rosz szellem jár szivemen keresztül; sejteni kezdek, és azt jobb
volna nem sejteni: ő hűtelen hozzám! Igen, igen, láttam, midőn lopva
tekintett vissza arra a grófra, a ki ama tánczvigalomban úgy kerülgeté;
óh én mindent jól észre tudok venni.

Vártam rá késő estig; akkor vettem kalapomat, rohantam gróf **-hoz.

– Uram, engemet nőm mai nap elhagyott, önnek tudnia kell, hogy hol van
ő? Feleljen erre rögtön és azután menjünk el valahova, a honnan
egyikünknek nem szabad visszatérni: mert én beteg vagyok, s engem nem
gyógyít meg más, mint a vér; – akár az öné, akár az enyim.

Óh ez az ember tudta nagyon jól, hogy én őt meg fogom ölni, azért is
beszélt velem olyan szelíden, olyan csillapítólag.

Kért, hogy ne háborogjak. Fogadta becsületszavára, hogy nem adott okot
ingerültségemre; többen is voltak nála, azok mind odajöttek hozzám,
kérleltek, csillapítottak; elmondták, hogy tán nincs is úgy, a hogy én
gondolom. Tán rokonaihoz ment nőm, s majd vissza fog térni, tán valami
véletlen baj érte.

Úgy bántott, hogy ezek az emberek mind úgy beszéltek velem, mint valami
beteg emberrel. Végre egy hideg képű férfi erős hangon rám rivallt.

– Ugyan nem szégyenli ön, okos ember létére, ilyen lármát csapni és
nejét hírbe hozni minden alap nélkül. Okos ember az ilyesminek elébb
végére jár, s azután verekszik, de épen nem üt zajt.

Ez csakugyan meggyőzött. Igaza volt. Nekem csakugyan hallgatnom kellett
volna, és nem kiabálnom ki, a mi velem történt. Meghunyászkodtam.
Hazamentem. Bezárkóztam szobámba, és elkezdtem sírni. Egész éjjel
sírtam. Óh én nem tudtam hozzászokni, hogy ily egyedül legyek ide haza.

Úgy dúlt bennem valami. Reszketett minden tagom. Azt gondoltam ki
magamban, hogy meg fogom őt ölni, ha újra megtalálom. Igen! Meg fogom őt
ölni. Látni akarom még egyszer úgy a koporsóban fekve, a hogy már
egyszer láttam s akarom, hogy annak én legyek az oka. Akarom. Nem lehet
annak a gyűlöleletnek a fenekét megmérni, a mi most az én szívemet
eltölti.

Úgy tetszik, mintha hálószobájában zörgést hallanék. Hazajött; a
mellékajtón jött be. Hallom a selyemsuhogást, a mint a köpenyét leveti.
Hah, hol van a kés, a mit megköszörültem.

Felszakítám az ajtót dühösen, kezemben az éles késsel, ott állt ő
előttem; olyan szelíden, csendesen, mint máskor, s én kiejtém kezemből a
vasat s odarogytam lábaihoz, elborítva azokat csókjaimmal, könyeimmel s
fuldokolva rebegém:

– Óh, Emelkám, hol voltál, hol voltál ilyen sokáig?

Ő elébb nem akart felelni, hanem utóbb megszánt, lehajolt hozzám és
súgott valamit, hogy hol volt? a mitől az én ereimben meghült a vér: a
forró gyűlöletet, az őrjöngő szenvedélyt egy percz alatt halálos
zsibbadás jege váltotta fel.

Azt súgá, csendesen, titkolózva, – hogy ott kinn volt – a temetőben, –
megnézni ottani szállásán – elférünk-e mind a ketten?

Engem ájulva vettek fel onnan.


VII.

Most beteg vagyok, igen nagy beteg. Azt mondják, ideglázam van, félre is
beszélek néha.

Tehát elférünk-e ott mind a ketten?

Emelka itt ül ágyam mellett, s ápolgat és szemeit le nem veszi rólam.

Hogy meghalaványodott nehány nap alatt, keze olyan hideg, mikor kezemre
teszi, mint a jég és szemeinek alig van valami fényük.

Néha úgy tetszik, hogy nem egyéb már, csak egy árnyék.

Magam is ily árnyék fogok lenni.

Lám – harmadszor virágzik azóta az ákácz!

Nem sokára bátran mondhatják az emberek szobámban minden székre, hogy az
üres szék; nem fog azon senki ülni, mikor ők nem látják.

Halványulsz, reszketsz ágyam mellett, szelíd alak; a mint életem lángjai
lohadnak, úgy enyészik a te alakod is; az utolsó lobbanásnál eltüntél
velem együtt. Tedd a kezedet kezembe. Nem sokára majd megtudjuk: mennyi
hát igaz a halálból?



3.  A KÉNYTELEN MULATSÁG.

(Egy öreg báró fecsegéseiből.)

Nemde, kedves barátocskám, ismeritek gróf Repey Stefinét? az ifjabbikat,
nem az öreg asszonyt, azt a kis creol princeszt, azt az én fekete szemű
coboldomat: – nem az enyimet, dehogy az enyimet, csak úgy szavam járása
ez. Mind ismeritek, te is, ő is, én is; sohajtoztatok utána eleget: te
is, ő is, én is; de olyan szerencsés egyitek sem volt, mint én, hogy
vele egy kocsiban utazhatott volna éjjel. No persze a társalkodóné is
ott volt. De mind a mellett is nagy szerencse. Hanem köszönöm én az
ilyen nagy szerencsét.

Egyszer Kerékváron, a kastélyában eszibe jut neki késő este, hogy holnap
casinó-bál lesz Aradon, ő neki okvetlen ottan kell lenni; azonnal
befogat; nem volt más nála, csupán csak én: «kérem kedves báró, legyen
szíves, kísérjen el Aradra.»

No kedves báró! Mit mondhatok neki? Grófné, ma déesse! sötét van,
felfordulunk, kitörjük a lábunkat, hogy tánczolunk aztán kitört lábbal?
Három Körösön kell keresztül mennünk, egynek a hídja okvetlenül el van
romolva, ez napirend; belefulladunk; Szalontánál átkozott nagy erdőn
kell keresztül mennünk, az tele van zsiványnyal, én meg nem
védelmezhetem egyedül. Aztán mi szükség ma elindulni? holnap reggel
szépen thea után kocsira ülhetünk, délutánra a négy holdas pej beröpít
bennünket Aradra, s estig elkészülünk a toilettel.

Beszélhettem én annak. Ismeritek, mentől inkább beszéli le az ember
valamiről, annál inkább akarja. Hogy ő bizony lóhalálába nem akar
sietni. Ki akarja magát pihenni az út után; csak nem mehet azon
törődötten, echauffirozva, brizirozva, maltraitirozva a hintóból
egyenesen a bálba. Meg hogy ő mennyire szeret este utazni, hogy az
milyen szép, milyen ideális: a csillagok, a békák, meg más mindenféle;
pedig semmi sem volt benne, mint egyedül az ő szeretetreméltó capricea,
a mi az ő mignon fejecskéjében született s a minek teljesülni kellett,
ha mindjárt az ég, föld összeszakad is.

Enfin mi választásom maradt? vagy vele menni, vagy ott maradni egyedül a
kastélyban; én természetesen az elsőbbre resolváltam magamat, a miért ő
megengedte, hogy átellenében ülhessek a hintóban.

Hiszen az igaz, hogy az pompás élvezet volt; a grófné lassankint egészen
elhalmozott kegyeivel, először egy skatulyát adott az ölembe, azután egy
muffot, később egy úti necessairet akasztott a karomba, azután még egy
pár darab collit; végtére pedig elkezdett aludni. Én kérdezhettem tőle,
a mennyit akartam; legfeljebb, mikor néha nagyot zökkent a kocsi, és ő
felébredt, akkor kérdezett sorba, megvan-e a necessaire? hol a táska?
hol a ridicule? nem feküdtem-e rá a kalap-skatulyára? azután
megnyugtatva aludt tovább. Később a társalkodóné kezdett el fohászkodni,
hogy Herrgott! milyen migraineje van; akkor aztán én is úgy tettem, mint
a ki alszik.

Egyszer arra ijedünk fel, hogy a kocsi nagyon féloldalra fordul és
megáll, mintha valami árokpartnak ment volna neki.

Az én grófném is fölébred s nagy álmosan kérdezi, hogy mi baj?

Az inas leugrik a bakról s odajön a hintóablakhoz.

– Nagyságos asszonyom, aligha el nem tévedtünk.

– Nos aztán! – kérdi a grófnő; – azért nincs mit megállnunk, ha út van
előttünk, valamerre csak eljutunk rajta.

– Igenis, de…

– Mit igenis de? valahová csak visz az út.

– Visz ám, de attól tartok, hogy nem jó helyre.

– Bolond vagy. Van is nem jó hely a világon. Hát mi tájon vagyunk?

– Instállom, a szalontai erdőben.

– No biz a szalontai erdő nem rengeteg, akár szélében, akár hosszában
megyünk rajta végig, két óra alatt szélit érjük.

– Igenis, kérem, de attól fél a kocsis…

– A kocsis? Hát az van a conventiójában, hogy féljen?

– Igenis, hogy valami baj éri a nagyságos asszonyt.

– Hát mi köze hozzám a kocsisnak?

– Vagy pedig a lovakat.

– No már azokhoz van köze.

– Mert hogy ebben az erdőben szoktak lenni szegény legények.

– De bolond az a kocsis; hát ő nem szegény legény?

– Igenis; olyan szegény legényeket gondol a kocsis, a kik a lovakat
elveszik az embertől.

Erre én is közbe szóltam:

– Grófné, ma déesse, ez nem tréfa. Lássa, minek jöttünk el éjszaka
hazulról, most itt hálhatunk az erdő közepén; elvehetik a lovainkat, az
életünket és még más egyebünket is; bárcsak a revolverem itt volna.

– Hogy még azt is elvegyék, úgy-e? – tréfált a kis dæmon kaczagva;
azzal, mielőtt gátolhattam volna, kinyitotta a hintó ajtaját s
kiszökkent belőle.

– Ah, minő pompás éjszaka! Milyen illatos az erdő, hogy ragyognak a
fénybogárkák a fűben. Nézze csak, báró.

– Nézzem? Mikor három lépésnyire nem lehet látni a sötétségben.

– Dehogy nem lehet. Hát ott a fák közül nem csillámlik elő valami
világosság?

Bennem meghült a vér. Valami haramiabarlang közelébe jutottunk.

A kocsis a bakról olyan hangon felelt, mint a kiknek a torkát
szorongatják.

– Igenis, nagyságos asszony, az a vendégmarasztó csárda.

– Vendégmarasztó! Ah, bravó. Ez hát épen nekünk való. Térjünk arra.

Én kétségbeestem: – Az Istenért, grófné, mit akar? Az ott egy hirhedett
haramiabarlang, a hol mindnyájunkat megölnek, egy rosszhirű
gyilkosverem, a minek a korcsmárosa egyetértésben áll a vidék minden
rablójával, a hol már számtalan embert megöltek.

A gonosz lény még kaczagott rajtam; azt mondta, hogy én mindezeket a
rémdolgokat csak a _Valterländischer Pilger_-ből olvastam, a mik soha
sem történtek meg; és hogy aztán, ha volna másik vendégfogadó, abba
szállnánk, de minthogy csak ez az egy van, tehát nincs válogatás. Azzal
meghagyta kocsisának, hogy szép csendesen hajtson utána, majd ő előtte
megy gyalog, s mutatni fogja az útat.

Minden sopánkodás, ellenkezés haszontalan volt; mennünk kellett
czakumpak az elátkozott csárda felé; mert ő azzal fenyegetett, hegy
egyedül is oda megy, ha mi félünk.

Már az igaz, hogy ez a kis rossz tündér nem is fél semmitől.

A mint közelebb értünk a csárdához, egyszerre víg kutyakopogó zene
ütötte meg füleinket, mely az ablakon keresztül hangzott.

– No mon Dieu; most épen tele van zsiványokkal.

– Lássa! – szólt kötekedve a grófné, – bálba indultunk s bálba jövünk;
sorsát senki sem kerülheti el. – Azzal vakmerően sietett az ajtó felé.

Én egy perczig azon gondolkoztam, hogy megfordulok, ott hagyom és
elszaladok; de ez még sem illett volna, meg nem is tehettem, mert
mamzell Cesarine, a társalkodóné, úgy bele csimpajkozott a karomba, hogy
nem menekülhettem tőle. A jámbor személy már félig meg volt halva, csak
félelevenen követte grófnéját.

Az ajtón kívül is jól lehetett már hallani a szilaj tánczrobajt s a víg
rikoltozást, a mit egy csoport férfi odabenn elkövetett; az én grófném
mind ettől meg nem riadva, merészen fölnyitotta az ajtót, s belépett a
csárdába.

Csúnya nagy hosszú meszelt szoba volt az, melyben első ijedtemben vagy
ötven embert láttam ugrálni, tánczolni; később azután, hogy
megszámláltam őket, tünt ki, hogy csak kilenczen vannak, azok közül is
egy a korcsmáros, a ki nem tánczol, és három czigány, a ki muzsikál.
Hanem hiszen az öt is elég nekünk.

Mind nagy magas szál legények voltak, csak úgy ütötték ököllel a
mestergerendát, rettenetes széles vállu ficzkók; mind az öt puskája oda
volt támasztva egy szögletbe.

No mi jó helyre jöttünk. A ficzkók, a mint megláttak bennünket,
egyszerre abba hagyták a tánczot s bámulni látszottak merészségünkön. Az
én grófném azonban hódító mosolyával mondá nekik:

– Megbocsássanak, jó barátim, hogy mulatságukat zavarjuk. Eltévedtünk
erre utazva, s minthogy odább nem mehetünk a sötétben, betértünk ide, ha
szállást adnának.

E szóra egy karcsú nyalka ficzkó kivált a többi közül, egyet pödörintett
a pörge bajuszán, levette betyáros kalapját, össszeüté bokáit s
meghajtva magát a grófné előtt, azt mondá neki, hogy épen nem találja
megjelenését alkalmatlannak, sőt inkább nagyon szerencsésnek érzi magát.
Ő most itt a gazda, neve Fekete Józsi (az a híres zsivány) hát a
nagysága kicsoda?

Mielőtt megránthattam volna a grófné mantilleját, hogy meg ne mondja,
kinek hiják; már ő felelt is: «én gróf Repeyné vagyok innen
Kerékvárról.»

– Óh van szerencsém. Ismertem az öreg grófot; egyszer utánam lőtt dupla
puskával, de nem talált. Tessék leülni, grófné.

Kellemes ismeretség!

A grófné leült a lóczára; a ficzkó melléje; engem nem is kinált.

– S hová tetszik utazni ilyen éjszaka?

(Meg ne mondja! inték neki szemeimmel.)

– Aradra megyünk a casino bálba.

(Adieu, báli ékszerek!)

– Óh akkor hát nagyon jól jött az eltévedés: nem kell nagyságtoknak
tovább menni, mi is épen bált adunk; ha nem vetnék meg meghívásunkat.
Igen jó czigányaink vannak, szalontai banda. Pompás csárdásokat húznak.
More, azt a szép asszony nótáját! Láb alatt legyen a szemed!

A semmirekellő nem is kérdezősködött tovább, hanem a mint rárántották a
csárdást, félvállra vetette gombos dolmányát, derékon kapta a grófnét s
kipördítette a középre.

Egy másik kamasz meg szinte odaugrott mamzell Cesarinehez, azt
félájultan, egész őrülten felragadta; annak azután soha sem kellett
magáról gondoskodnia, mert egyik kézről a másikra adták, hogy soha sem
érte a lába a földet.

Hanem az én grófném kitett magáért. Mintha csak Aradon a vixolt
padimentomon járná, oly kedvvel és tűzzel lejtett. Soha sem láttam őt
csábítóbbnak, kedvesebbnek, mint ez órában. Máskor is láttam én már
magyar tánczot, s akkor legfeljebb is furcsának tetszett előttem, de így
meg nem értette még velem senki, hogy mi az? mint ez a semmirekellő
betyár.

Eleinte nagy délczegen jártatta körül tánczosnéját, mintha neki volna
legtöbb oka a világon mostan kevélynek lenni, csak úgy félvállról
büszkén tekintve le rá, majd meg bele rikkantott a zenébe, mikor már sok
volt, a mi sok, s kiállt a középre, maga előtt járatva tánczosnéját, a
ki szemérmesen húzódozva lejtett előtte, mint valami lepke, mely minden
virágot megérint, de egyre sem száll le: igazán mondom, nem látszott,
hogy ér-e a lába a földhöz? A legény nagy nyalkán oda-oda hajlott hozzá,
mintha mindjárt át akarná ölelni, azután csak megállt, egyet dobbantva
lábával s a fejét fölvetve büszkén; a bűbájos kis tündér ide-oda
csalogatta maga után, néha egészen oda futott hozzá, mintha keblére
rohanna, azzal egyet pördült, megint messze volt tőle, csak a szemeik
nézése mutatta, hogy összetartozó pár. A legény utóbb, mintha
neheztelne, elfordult tánczosnéjától, oda állt a czigány elé s annak
járta a maga daczos haragját, mikor aztán kitánczolta a boszúját,
egyszerre visszapattant, elragadta tánczosnéját, megforgatta maga körül,
mint a forgó szél; a grófné úgy tánczolt, mint egy villi.

Én a nagy gyönyörködés mellett csak azon aggódtam folyvást, hogy ez a
vad ficzkó nagy hevében nem engedi-e magát valami illetlen
demonstratióra ragadtatni a grófné ellenében? Tudjátok, a kisértés nagy
volt. A grófné egészen az ő hatalmában; a ficzkó úgy is régen halálfia,
egy gonosz tettel több, vagy kevesebb sem árt, sem használ. El voltam rá
határozva, hogy a mint a grófnét csak egy illetlen érintéssel is
megbántja, odaugrom a lerakott puskákhoz, felkapok egyet s agyonlövöm a
gaz ficzkót. Becsületemre mondom, hogy erre egészen el voltam szánva.

Azonban erre nem volt szükség: a tánczosok eljárták a három a tánczot, a
zsiványvezér szépen helyére vezette a tánczosnéját s tisztességgel kezet
csókolt neki; megköszönte szivességét s azzal odalépett hozzám s
kegyesen vállamra veregetve kérdé:

– Hát öreg uracskám, nem tánczol?

(Én per öreg uracskám!)

– Köszönöm, nem tudok tánczolni.

– No, jól van. – Szólt és visszament a grófnéhoz.

– Bocsánat, nagysád, hogy nem vagyunk illendően elkészülve ilyen díszes
vendégek elfogadásához, s vegye jószívvel, a mink van; nem sok az, de
jó.

Érté alatta a báli lakomát.

Pompás banquett volt, mondhatom. Egy nagy bográcsban pörkölt borjúhúst
tettek fel a hosszú asztalra s azt körülülték.

Tányér nem volt a világon, kiki a körme közül falatozott, egy darab
kenyeret fogva kezével s bicsakkal szedve ki a konczot a bográcsból.

Az én grófném úgy evett, mintha három nap óta koplalt volna. A
zsiványvezér maga saját csillagos bicskájával szedegette ki számára a
legpirosabb húsdarabokat (úszott minden a paprikás lében), s úgy rakta
fehér czipójára. Azt mondta, hogy valami fölséges!

Egyszer eszébe jutott a ficzkónak észre venni, hogy én nem eszem.

– Egyék, öreg uracskám; ettől hízik az ember, mert lopott jószág.

Szépen vagyunk.

– Köszönöm, nem ehetem, mert nagyon paprikás.

– No hát jól van. – Azzal ismét békét hagyott.

A bort persze kulacsba adták fel; pohárról nem lehetett szó. Fekete
Józsi paraszt szokás szerint elébb maga ivott a kulacsból, azután
megtörülve annak száját bő inge újjával, a grófnéra köszönté: az
elfogadta és, lelkeim! lelkeim! ivott belőle. Bámulatos egy asszony ez!

Ekkor megint felém fordult a gazember, s megkínált.

– Igyék hát, öreg uracskám (megint öreg úr!) mert biz elalszik itten.

– Köszönöm, nem ihatom; homœopathiával élek.

– Ahá! – kaczagott a ficzkó. – Similia similibus. (Még deákul is tud a
kópé.) Én is homœopathiával élek, s minthogy tegnap megártott a bor, ma
borral gyógyítom magamat.

Szentül meg voltam győződve felőle, hogy majd mikor lerészegesznek,
akkor azután agyon vernek bennünket. Megittak öten egy hordó bort. Mikor
felálltak az asztaltól, még csak nem is tántorgott egy is.

Míg a czigányokat traktálták, a zsiványvezér megint odajött hozzám.

– Ejnye, öreg uracskám (ördög vigyen el öreguraddal), hát se nem eszik,
se nem iszik, se nem tánczol? Mivel mulatja hát magát? Szeret-e
kártyázni?

Azzal egy tuczat kártyát vont elő a zsebéből.

No most ez azt akarja megtudni, mennyi pénz van nálam?

– Nem tudok semmiféle kártyát.

– No majd mindjárt megtanítom én egyre. Könnyű azt megtanulni nagyon.
Nézze, egy kártyát kiteszek ide, a másikat emide. Erre tesz maga, arra
teszek én, a melyikünknek hamarább kijön a figurája, az behúzza a
másikat.

A gazember elkezdé nekem formaliter magyarázni a landsknechtet: mintha
nem azon vesztettem volna el Újfalut és Ófalut. Kénytelen voltam
megtanulni tőle.

Mit volt tennem? le kellett vele ülnöm kártyázni; a zsebemben volt egy
csomó rézpénz, gondoltam azt rárisquirozom, s kitettem az asztalra.

– Micsoda? csak nem akar itten rézpénzre játszani? Nem vagyunk mi a
malom alatt. Itt a bank. – Ezzel kiterített az asztalra egy rakás új
húszast és aranyat.

Erszényemben volt egy nehány húszas is. Nagy félve föltettem belőle
egyet az első lapra. A kártya fordult, s én megnyertem a tételt. A
zsivány fizetett. Világért el nem mertem volna tenni a pénzét; ott
hagytam az egészet. Másodszor megint megnyertem. Megint nem vettem el.
Negyedszer, ötödször hatodszor, folyvást nekem járt a szerencse; én
izzadni kezdtem. Rettenetes helyzet, mikor az ember egy zsiványnyal
kártyázik s annak egyre nyeri a pénzét. A hetedik tétel megint az enyim
lett. Már akkor egy egész határ húszas állt előttem. Nekem hideg veríték
csorgott alá a két halántékomon. Mért nem tudott ez a szerencsém lenni
Pozsonyban az országgyűlésen? Ismét ott hagytam az egészet, magamban
imádkozva: óh uram Isten, engedd már, hogy elveszítsem ezt a pénzt.
Hiába, nyolczadszor megint én nyertem meg. De már halál fia vagyok. A
ficzkó nevetve mondá: «Öreg uracskám, maga aligha nem szerelmes ebbe a
szép grófnéba, mert gyalázatosan nyer.» A semmirevaló még példálózni
mert velem. Én reszkettem minden porczikámban, mikor a kilenczedik
forduló következett. Ott van! az is az én részemre ütött ki. A zsivány
nagyot ütött az öklével az asztalra s kaczagva mondá: «No, öreg uram, ha
maga igy nyer, akkor én elveszteném itt egy óra alatt Biharvármegyét!»
azzal összeszedte a mi pénze maradt és felállt az asztaltól. Én remegve
bátorkodtam őt megkinálni az általam nyert pénzzel. A ficzkó büszkén,
mint egy hidalgó nézett le rám: «kinek néz az úr engem? eltegye a
pénzét, mert kilököm vele együtt az ajtón.» Uram Isten, mit csináljak
már most ezzel a pénzzel? olyan pénzzel, a miért már valakit
agyonütöttek, s a miért engem is agyon fognak ütni. Fogtam az egészet,
odaadtam a czigányoknak. Akkor láttam át csak, hogy milyen bolondot
cselekedtem! Hisz ezzel legjobban elárultam magamat, hogy pénzes ember
vagyok.

A gaz czigányok aztán körül fogtak, hogy elhúzzák az én nótámat, mondjam
meg, melyik az én nótám. Azzal vágtam ki magamat, hogy a grófnéhoz
utasítottam őket, húzzák az ő dalát.

A grófné nem sokat kérette magát; elkezdte az ő gyönyörű szép syréni
hangján dalolni a «Télen, nyáron pusztán az én lakásom»-at, olyan
szépen, olyan bűbájosan, hogy én elfeledtem magamat, azt gondoltam,
Pesten vagyok a casinó-páholyban, s elkezdtem neki tapsolni.

A zsiványelnök szintén tapsolt; hanem már most ő tanítja egyre a
grófnét, ez az ő nótája.

A vad gazember aztán fújt valami mezei rithmust, a mit én bizony nem
tanultam el tőle.

– No már most öreg uracskám, önön a sor, énekelje el ön is a magáét.

Én rettenetes zavarba jöttem. Én énekeljek? Ebben a halálos
szorongattatásban énekeljek, a ki egyéb nótát sem tudok, mint «Isten
hozzád, te csöndes ház».

– Én egyáltaljában nem tudok énekelni. (Ez a gonosz lidércz asszony
mindig rettentőket szokott kaczagni rajtam, mikor egy operarészt
öntudatlanul elkezdtem dudolni, gyalázatos, rút, rekedt hangom van, mint
egy pávának.)

A grófné ekkor francziául szólt hozzám, hogy énekeljek, ha azt nem
akarom, hogy vonakodásom miatt valami insulteot tegyenek mindnyájunkon.

No még ez a biztatás kellett az én talentumomnak, hogy semmit se tudjak.
Mit tehettem? Szivemben a rettegés nyilaival, torkomban a halálos
félelem anginájával rá kezdtem az «Isten hozzád»-ot s eresztettem
magamból nagy keservesen. A közepéig nagy ájtatossággal viselte magát a
grófné; de a mint a «csak benned lehettem boldog»-nál fölfelé erőlködve,
egy kegyetlen gixert találtam ejteni, kitört belőle a kaczagás; utána az
egész zsiványhad elkezdett rajtam nevetni; míg utoljára magam is
nevettem, pedig tulajdonképen egy csepp okom sem volt rá.

Azután megint tánczolni kezdtek, a grófné kifáradhatlan volt. Ott járta
kivilágos kivirradtig. Mikor a nap besütött az ablakon, akkor azt mondá
a zsiványnak, hogy már most köszöni a mulatságot, elég volt, fogassa be
a lovait, hadd menjen odább.

No most lesz mindjárt agyonverés.

A haramia kiment, felköltötte a kocsist, az inast, befogatott rendén, s
visszajött jelenteni, hogy felülhetünk.

Bizonyosan az úton akarnak bennünket leöldösni.

Nagyobb félelemmel, mint leszálltam, ültem fel megint a hintóba. Gyanus
volt előttem nagyon, hogy a tárczámat nem kérik el tőlem.

A ficzkó maga is lóra kapott s hintónk mellett nyargalva elvezetett
bennünk az országútig, ott útba igazított; kalapot emelt, jó mulatást
kivánt és visszafordult.

Én csak akkor mertem hinni, hogy élek, mikor Zerindre értünk. Csak itt
kezdtem el azután szemrehányásokat tenni a grófnénak, hogy micsoda
szomorú kalandba keverhetett volna bennünket, ha ezek a gaz ficzkók
tőlem nem félnek, mi mindenféle sotiset követhettek volna el rajta.
Hiszen így is elég volt. Kivilágos kivirradtig betyárokkal tánczolni a
csárdában.

A kis hamis végig hallgatta szemrehányásaimat, s akkor azt mondta:

– Apropos, kedves báró, nem álmos ön?

– Nem biz én. – Felelék neki bosszúsan.

– Úgy elénekelhetné most azt a dalt, a minek a végével adós maradt.

– Már most hát álmos vagyok.

Egész Aradig azzal a gondolattal kecsegtettem magamat, hogy mennyi
kegyre lesz a grófnénak szüksége, hogy a detestabel kaland titokban
tartását tőlem megvásárolja. Hat órakor értünk Aradra, a míg a fogadó
ajtajától szobájáig fölmentünk, három ismerősének mondta el ő maga, hogy
mi történt vele. Mire a bálba jutottunk, már minden ember tudta. Még
ettől a profitomtól is megfosztott.

Azért mégis ő volt a legszebb asszony a bálban. És ezt ő jól tudta,
különben minek is ment volna oda; hiszen egy lépést sem tánczolt! azt
felelte mindenkinek, hogy halálba el van fáradva. El is hiszem.
Tizennyolcz csárdást tánczolni éjféltől reggelig. Én nem tánczoltam,
mégis alig álltam a lábamon.

Magam a játékszobába siettem. Most ölelkezik veled a szerencse; most
szorítsd, gondolám magamban. Egy asztalnál landsknechtet játszottak.
Félre innen, ma dühödt szerencse van velem. Igen biz az; elvesztettem
netto ezer pengőt. Csak akkor üldözött a jó szerencse, mikor látta, hogy
félek tőle.

Félesztendő múlva egy hírlap akadt a kezembe, melynek hivatalos
rovatában (egyebet nem is olvasok) azt találtam, hogy Fekete Józsi, a
hirhedett haramia, a szegedi rögtönitélő bíróság által halálra
itéltetvén, felakasztatott.

Elvittem Repey Stefinéhez az érdekes hírlapot s mutattam az újdonságot
neki.

– Ejnye, – szólt ő, végig olvasva az itéletet, – pedig milyen jó tánczos
volt.



4.  A BIZEBÁN.

A szultán siketnémáit nevezik így.

Egyszerű a mesterség, a hogy a siketnémákat szerzik. Golgondában egy pár
száz ember foglalkozik vele. Szegény emberektől, kiknek sok gyermekük
van, összevásárolják tiz-húsz rúpiáért, minőség szerint, a gyermekeket
egy éves korukban, a mikor még nem tudnak beszélni.

Azután valami növényekből készített maró nedvet töltenek a füleikbe, a
mitől azok tökéletesen megsiketülnek.

Két harmada a gyönge porontyoknak el szokott veszni ebben a műtételben;
azért a megmaradt rész, mire eladható állapotra növeltetik, nagyon is
drága.

A nyomorult teremtés, miután hallását elveszté, beszélni nem tanulhat
meg, s minthogy siket és néma, annálfogva egészen idegen is a világban,
melyben jár és semmi tárgyat, mit maga körül lát, nem tud magában
megnevezni. Ember, a kinek nincsen lelke.

Ezek a lélek nélküli emberek tehát nagyon keresett czikkek a szerályban.

Ők vannak mindig a szultán körül, ők szolgálják legtitkosabb szobáit, ők
őrzik legrejtettebb iratait s keze alatt vannak, midőn vezérekkel
tanácskozik.

Hiszen ők nem hallják, a mit más beszél; nincs fogalmuk szavak
értelméről, nem értik, mit jelentenek azok a kanyargó betűk, miket
szemeik láttára irnak: nincs lelkükben a leirt szónak megfelelő
gondolat; és nem szólhatnak senkinek a felől, a mit szemeik láttak.

Ezek a nyomorult bizebánok.

Hanem azért biborba, selyembe öltöztetik őket, öveiken gyöngyfüzéreket
viselnek, s a szultán asztaláról visszakerült tálak maradékaiból
lakomáznak s átalán igen nagy kegyben részesülnek… Mint a majmok, mint a
papagályok, miket nagy urak játékul tartanak szobáikban.

Nem is tanítják e lélekfosztott alakokat semmire, mihez emberi lélek
szükséges. Őrt állani, helyéből meg nem mozdulni, kezébe adott tárgyat a
mutatott helyre vinni, a szultán körmeit vékony hegyes vésővel
lemetélni, turbánja tekercsét felkötni: ennyi az egész tudomány, a mire
őket szoktatják. A hogy egy kutyát szokás megtanítani arra, hogy
szolgáljon, s a neki vetett tárgyakat hordja ura után.

III. Mustafa szultánnak volt még trónörökös korában egy kedves
bizebánja, a többieknél szelidebb szánalomra méltóbb. Azokban a nagy
olajszínű szemeiben annyi eszmélet, annyi érzelem látszott meg; milyen
kár érte, hogy nem tud sem érezni, sem gondolkozni. Neve neki sem volt,
mint a többi bizebánnak! Mire volna egy siketnémának a név? úgy sem
hallja, ha megszólítják.

A bizebán rendesen eunuch is; a szerály belsejébe járhat. Mustafa
sokszor küldött testvérének, a szép Salihának, bizebánja által azon
dudaimokból, mik a szerály kertjében teremnek, s miknek az a szomorú
történetük van, hogy a szultán egy érett dudaim-ugorkát nem találva a
helyén, miután izoglánjai nem vallották meg, hogy ki ette azt meg, hét
izoglánnak felhasíttatta a gyomrát; szerencsére a hetedikében
megtalálták a dudaimot, különben hétszázét is felvágatta volna.

A szép Saliha olyan jószívű teremtés volt; látta, hogy testvére
bizebánja milyen szelid, nyájas fiu s nem restelt vele enyelegni, néma
játékkal kérdezgetve tőle mindenfélét, a mit a bizebán olyan hirtelen
felfogott. A szép Saliha úgy sajnálta ezt a szegény fiut: miért nincsen
ennek lelke?

Egyszer a szép Salihának az a gondolatja támadt a cziprusok berkében
sétálva, hogy nem lehetne-e egy ilyen elrablott lelket visszaadni
elevenholt gazdájának?

Ha megmutatná neki valaki a betűk sorozatát, s azután mutatna neki egy
ismeretes tárgyat s annak a nevét a betűkből összeállítaná előtte, nem
ismerné-e meg ez által lassankint az egész világot?

Saliha megkisérté ezt a játékot. Ez csak kellemes szórakozás lehetett rá
nézve, a szerály egyhangú magányában; hallottuk már hírét, hogy hosszú
fogságba zárt rabok pókokat hogy tanítottak meg énekszóra tánczolni; és
mivel volna a szerály fogsága kellemesebb a bástyákénál s miért ne volna
egy siketnéma olyan háladatos, mint egy pók?

Salihát az első kisérlet után meglepé a bizebán lángeszű felfogása.
Egyszeri mutatásra megérte mindent, az alphabet minden betűjét le tudta
rajzolni a földre eső áttekintés után s a mi tárgy nevét egyszer
elolvasá, többet el nem felejté.

Az első siker még többre buzdította Salihát. Hátha beszélni is lehetne a
bizebánnal? Hogyan? beszélni? Igen, és pedig úgy beszélni, hogy azt más
észre ne vehesse: – a kezek által.

Az emberi kéznek öt ujja van; ez öt ujj lefogása és kinyújtása annyi
változatot ad, a mennyi az alphabet minden betűjének megfelel. Így
egyetlen egy kéz mozgásával egész szavakat leirhatni, miket csak az ért,
ki e titkos jegyeket ismeri.

A játék bámulatosan sikerült. A bizebán rövid időn tulajdonává tette e
néma beszédet s Salihának sok mulatsága volt vele, midőn olyan dolgokat
kérdezhetett meg tőle, mikről testvére azt hitte, hogy azokat senki sem
tudhatja, s aztán kötődhetett Mustafával, azt állítva, hogy mind e
titkokat e bűbájos kabbalisticus táblákból tudta meg róla.

A bizebánra ki gyanakodott volna? hiszen ő siket és néma.

Azonban Mustafa herczeg Ozmán császár halálával trónra került s az ifjui
tréfák helyett az a gond nehezült vállaira, hogy a török birodalom
kormányát viselje.

A török birodalom nagyon roskadozott már akkor, míg ellenségei
köröskörül mind megnőttek.

Volt akkor egy nagy embere az országnak, Raghib basa, kinek erős keze
még egy ideig fentartá a roskatag trónt. Ő volt az, ki Egyptom lázadó
fejedelmeit letörte s a tartományt a padisah lábaihoz hajtá.

Raghib basa nem csak hős volt a harczban, hanem hirhedett költő is, s
nemzetének legnagyobb tudósa, kit a későbbkori irók, mint államférfit
«vezérek főnökének» (Szadrul vezir), mint irót «Rumélia költői
fejedelmének» (Szultani Suari Rum) neveznek, kinek roppant munkájában, a
«Zezinet olulum»-ban (tudományok hajója), mind azon kincs össze van
gyűjtve, a mit kelet költői a pusztában, az oázoknál, szétszórva
hagytak; ő emelte azt a pompás könyvtárt, mely nevét viseli és mellette
a gazdag medresszt, magasabb tudományok számára és az imaretet, szegény
tanulók táplahelyéül; ott állott ez örök emlékek közepett a csorgó
szökőkút mellett a turbech, mely a halhatatlan alapító sírját nyomja.

De mit beszélünk sírról és halhatatlanságról, hiszen Raghib basa még él
és halandó ember, hiszen Mustafa szultán idejéről van szó, arról az
időről, mikor még a szép Saliha arcza friss volt, mint a hajnal előtt
kinyílt lotusvirág szirma.

Mustafa szultán nem tudott nagyobb jutalmat adni Raghib basának, mint a
midőn őt testvére kezével megajándékozá.

Raghib basa jellemzésére nem mondhatnék többet, mint azt, hogy
ötvenkilencz esztendős volt, midőn Salihát nőül vette, és mégis úgy
szerette őt az asszony, hogy midőn férje meghalt, megtébolyodott utána.

De ime újra halálról beszélek, pedig Raghib basa még él és uralkodik,
nem csak a mozlimek felett, hanem a mozlimek uralkodója a padisah felett
is, kinek szivét teljesen meghódítá az által, hogy még gondolatjait is
kitalálja.

Ezt a szó teljes értelmében kell venni.

Mustafa szultánnak szokása volt este addig le nem feküdni, a míg egy
nagy smaragddal rakott táblájú könyvbe be nem irta az elmult nap
eseményeit s saját szive érzéseit, gondolatjait. Ennek a könyvnek egy
saját kis szobája volt, a melybe azt a szultán saját kezével szokta
bezárni és még azon fölül a bezárt szobában őrködött a könyv felett a
kedvencz bizebán, ki reggelig be volt oda zárva.

Ki jöhetett volna arra a gondolatra, hogy a siketnéma olvasni tud? és az
olvasott sorokat tovább tudja adni másnak?

Ama kis szobának volt egy kerek szelelő ablaka, mely a Khaszoda mecsetje
felé nyilt, azt pedig úgy eltakarta a kigyós folyosó, hogy épen csak a
szerály mecsetjéből lehete oda látni.

Minden este, midőn a szultán az utolsó imára megjelent a mecsetben a
szultánával, szokás volt, hogy a mint szobájából megindult, a murzim egy
kis csengetyűre, melynek nyelve nem volt, hétszer ráütött egy
kalapácscsal; arra a mecset előtt álló imám kiáltá: «Ahamdu lillahi
Rabbil alemün!» (Istentől jő a kegy, ő az úr minden felett.)

Erre mindenki leborult arczra és úgy maradt mind addig, míg a szultán a
mecset ajtajához nem ér, midőn az imám újra kiálta: «Allahú ekbér!»
(nagy az Isten) s erre fölkeltek a földről.

Ez általános földreborulás rövid időköze alatt ott a khaszoda kerek
ablakocskáján egy kéz szokta magát kidugni, mely mindaddig, míg az imám
másodszor nem kiáltott, a legcsodálatosabb billegtetéseket követett el
ujjaival s azután ismét sebesen visszahúzódott.

Senki sem vehette azt akkor észre. Hanem a mecset ajtajában térdepelve
vigyázott e titkos jegyekre Saliha, s azoknak betűiből megtudott
mindent, a mit azon este a szultán naplójába beirt s még azon éjjel
megmondta férjének.

Raghib basa pedig bölcs férfi volt, a ki a titkoknak hasznát tudta
venni. Ez úton kiismerte ellenségeit s el tudta őket távolítani útjából;
megtudta a szultán vágyait s megelőzte őket; a mi jót tett, azt mind a
szultán nevében tette; a fényt, dicsőséget, mit ő szerzett, mind neki
engedte, s még azt is elhitette Mustafával, hogy ő uralkodik, pedig a
gyönge lelkű fejedelem csak festett báb volt lángeszű fővezére kezében,
ki nevét engedte hangoztatni olyan tettek után, mikért kezét sem emelte
föl.

Raghib mindenért, mit saját maga tett, egekig magasztalá a szultánt;
költeményeiben dicsőíté őt azon nagy tetteiért, hogy a vezére által
teremtett hajóhadat, fegyvertárt kegyeskedett megtekinteni, s bölcsnek
nevezte őt, mivelhogy országának jövedelme hat millió piaszterral
szaporodott, a mi az ő érdeme volt.

És azt nem csak Törökországban tudták, hanem egész Európában, hogy nem
Mustafa uralkodik Stambulban, hanem Raghib vezér, csak Mustafa nem tudta
azt.

Egyszer megmondták azt neki Raghib ellenségei: Hamil basa, Bahir Mustafa
és Mohamed Emin, kik irigylék a nagy vezér hatalmát. Megmondták a
szultánnak, hogy őt csak gúnyra nevezi uralkodójának Raghib, mert nála
nélkül tesz mindent s úgy intézkedik az ország sorsa felett, mintha ő
maga volna a padisah.

Ime most is a gyaurok egyik fejedelmével szövetséget kötött a szultán
tudta nélkül. A szövetség hasznos volna ugyan, mert a többi hitetlen
ellenségek romlására történik, de azt ne merészelje ura tudta nélkül
tenni a szolga, a ki csak por az ő ura előtt.

Nagy Fridrik, a poroszok királya volt az, ki Raghib vezér lángeszéhez
bízva, őt szövetségre felszólítá s a szerződés már alá is volt irva.

Ha az létre jön, talán még egyszer felemelkedik Törökország holdja.
Olyan szerencse volt az, a mi csak egyszer szokott kinálkozni egy nemzet
életében.

De Mustafa szívét fellázítá a gondolat, hogy ily nagy tettért nem hozzá,
hanem vezéréhez fordulnak. A mint az árulkodók elhagyák, nem szólt
senkinek egy szót is, hanem előhozatá a bizebánnal naplókönyvét és
beleirta abba, a mit szívében elgondolt.

Azzal bezárta a könyvet és a siketnémát s ment az esteli imára.

Ebben az órában a khaszoda ablakában megjelenő kéz e szókat jelenté a
figyelmező Salihának.

«Raghib fuss! Szultán tudja leveledet porosz királyhoz; holnap megölnek.
Irásaidat elveszik!»

Mustafa szultán nyugodt szívvel tért vissza hálószobájába a mecsetből
ájtatos imádkozása után. Gondolá, hogy titkát egyedül ő maga tudja még.
Holnap reggel fogja csupán elküldeni a bosztandzsikat Raghibért, a kik a
nagyravágyó vezér fejével térendnek vissza.

És ime a bosztandzsik, a kik másnap a szultán parancsával siettek
Raghibhoz, hogy őt megöljék, holt embert találtak helyében, a kit meg
nem öl többé senki.

Asztalán előtte egy levél feküdt, mely a szultánnak volt czímezve,
bársony boritékba téve.

Azt elvitték a szultánhoz azzal a hírrel, hogy Raghibot halva találták.

A szultán ezt olvasá a levélből.

«Mustafa. Az Isten különös csodatételei által nekem ez éjjel tudtomra
adá, hogy te engemet meg akarsz ölni, mivel a poroszok királyával az
ország javára tudtodon kívül szövetkeztem. Én nem futottam el a halál
elől, hanem megelőztem azt; hatvanöt éves vagyok, eleget éltem, hogy
meghaljak és eleget, hogy el ne felejtsenek. Az iratokat, miket nálam
találni vélsz, mind elégetém. Te lássad, hogy mit cselekedtél
országoddal? A próféta színe előtt majd megvitassuk a többit. – Raghib.»

A szultán elzsibbadt a bámulat és ijedtség miatt. E titkot, mi egyedül
lelkében volt elzárva, hogyan tudhatta meg más?

Vádolta vele a dzsineket, az indu szemfényvesztés varázslatát, a magától
iró tollat, az álomlátásokat; – csak a mi hozzá legközelebb volt, arra
nem gondolt, hogy a néma is tud beszélni.

A gyaurok nagy fejedelme Frigyes, midőn Mustafa szultán maga akarta a
megkezdett szövetkezést újra összekötni vele, azt felelte neki, hogy:
«egy okos embere volt Törökországnak, az meghalt; bolondokkal pedig nem
közli tanácsát», s Mustafának meg kelle érni azt a megaláztatást, hogy
az a nagy fejedelem, ki az ő szolgáinak egyikét szövetségére méltatá,
vele, a minden hivők urával, a királyok királyával szóba sem
ereszkedett.

Mustafa sokszor megsiratta azután Raghibot s lassankint egész búskomorrá
vált attól a gondolattól, hogy legrejtettebb titkait hogyan tudhatják
meg mások?

A bizebán ez eset után megszünt Salihát értesíteni a szultán titkairól.
Nem volt kiért tegye azt többé.

Hanem rövid időn egymás után látta három nagyvezér levágott fejét a
szerály kapujában ezüst tálczára kitéve.

Először jött Hamidé, kinél csak hat hónapig volt az ország
pecsétnyomója, ezt megölték együgyűsége miatt, «ki alatt a krónikairó
szerint, sem jó, sem rossz nem történt az országban».

Utána jött Bahir Mustafa feje. Ezt levágták kegyetlenségei miatt.

Harmadik volt Mohamed Emin nagyvezér, kit megöletett a szultán, mivel
gyáva volt a harczban.

Mustafa sírt mind a három nagyvezér halálán; siratta – de nem őket,
hanem a felejthetlen Raghibot, a ki oly bölcs volt, oly derék és olyan
vitéz. Mindenik nagyvezérének levágott feje Raghibra emlékezteté őt.

A bizebán pedig nevetett magában. A süketnémák nevetni is tudnak, mikor
egyedül látják magukat.

Csak ő tudta, hogy mi történt?



5.  HÁROM A TÁNCZ.

Bécsben, ez előtt néhány évvel, a farsang alatt történt ez a furcsa
eset. Valóban furcsának kell neveznem, ez az illő mellékneve, mert
egyrészt nagyon tréfás, másrészt meg nagyon különös.

Előkelő urak bált adtak és tánczoltak. Ebben még semmi rendkívüli
sincsen. A tánczolók között volt egy szép halavány baronesse, fiatal
tizenhat esztendős leányka. Hogy honnan tudom ilyen bizonyosan hány
esztendős? azt majd néhány sorral alább megmondom. Óh én nekem igen
hiteles bizonyítványom van erre, «Schwarz auf Weisz», a hogy Bécsben
mondják. Ebben az esetben «Weisz auf Schwarz».

A baronesse neve nem tartozik a dologra, valamint a többi szereplőké
sem. Elég azt tudni, hogy mi történt?

Az egész finom világ azt tartotta, hogy a baronesse igen szépen tánczol.
Nagy bájjal a francziát, nagy hévvel a lengyelt, tündéri könnyűséggel a
walzert.

Azután azt is beszélték, hogy olyan karcsú termete nincs senkinek, mint
neki, araszszal át lehet érni a derekát. Mind ez nem volt titok, szabad
volt tudni akárkinek.

Egyebekre nézve pedig a baronesse igen szép és szeretetreméltó volt s
minthogy méltó volt rá, szerették is és épen jegyben járt egy derék,
fiatal huszárkapitánynyal, a ki nem volt ugyan magas származású és a
mellett szegény legény volt is, de azért, mint nemesszívű derék ember,
megnyerte szívét a fiatal gazdag hölgynek, kinek nem élt sem atyja, sem
anyja s kezével szabadon rendelkezett; aztán a baronesse elég gazdag is
volt. Akárkire nézve jó partie; a kis huszártól elegen is irigyelték.

Abban az említett bálban rózsaszín öltönye volt a baronessenek, fehér
gyöngyvirág diszítménynyel, hajában piros rózsák voltak, mellcsattja egy
rubinokból alkotott virág. Azért irom le olyan körülményesen egész
öltözetét, mert arcza is olyan szép piros volt, s aztán lesz még arról
valami kérdés.

Az első walzernél egy fiatal dandy felkérte őt egy tánczra. Kitünő ifju
volt a társaságban; ő volt az Adonis, a bálkirály; szebb barkót képzelni
sem lehet, mint az övé.

A baronesse elindult vele; csak úgy repültek, mint két tűndér, kiket
Strauss hegedűje megbűvölt.

A tánczterem jó hosszú; azt szép munka egyszer körültánczolni. Az Adonis
és tánczosnéja kétszer megtették ezt a körútat pihenés nélkül. Ez már
bravour; ez hősi tett és valóban bámulatra méltó. – Mikor másodszor
visszatértek a baldachinhoz, honnan a baronesse elindult, ő meg akarta
köszönni tánczosának a fáradságot, de az nem bocsátá.

– Oh nem, baronesse, súgá neki, három a táncz.

S azzal tovább rohant a tündérkaréj, egyik keringő pár a másikat
üldözve, lihegő kebellel, izzadt homlokkal, káprázó szemekkel; az Adonis
és a baronesse repültek a viharhajtotta sorban.

Mikor aztán harmadszor is visszatértek a baldachinhoz, a baronesse csak
összerogyott és aztán nem is kelt fel többet. Meg volt halva; de olyan
szépen meg volt halva, mintha egy esztendeig készült volna hozzá.

Rózsaszínű tánczruhában, piros rózsákkal a fejében, a legszebb
viaszsárga halott, a milyent csak valaha egy tánczteremben láttak.

Persze, hogy azért nem lett vége a bálnak. Harmadnap a baronesset
eltemették; a koporsó a bizonyságom, hogy csak tizenhat éves volt;
fekete bársonyra ezüst szegekkel úgy volt az kiverve.

Az Adonist ez az eset arra a farsangra minden versenytársa fölé emelte;
ő lett a lyon-királya a jó társaságoknak; mindenki iparkodott
ismeretsége után, a delnők törték magukat érte, hogy vele
tánczolhassanak, salonjaikba megnyerhessék, – liaisonokat kezdhessenek
vele, stb.

Hogy is ne! Egy férfi, a ki egy delnőt halottá tánczol! Lehet ennél
érdekesebbet képzelni? Meglehet, hogy a legutolsó fordulókat már egy
holt nővel tánczolta. És valóban ő maga is dicsekedett vele, hogy
egyszer csak kezdte észrevenni, hogy tánczosnéja egészen a karjára
nehezül, hogy fejét nagyon hátra hajtja, hogy szemei elvesztik fényüket
és ajkai mereven szétnyílnak. Látta, mikor meghalt és még sem jött
zavarba, elvégezte vele a tourt és visszavitte a helyére. – Lehet ennél
nagyobb lélekjelenlétet képzelni? Ez sokáig közbeszéd és általános
bámulat tárgya maradt.

Hát még az a jó élcze hozzá, hogy ez által a kis huszárkapitány
egyszerre özvegyen maradt. A menyasszonyát, úgy szólván, a szeme láttára
ragadták el az orra elől. Ez igazán különös tréfa. Szegény fiu! Azt
mondják, hogy szerette; no annál nagyobb baj neki, hogy meghalt. Ki
tehet róla? Pedig épen quietált is, mert menyasszonya úgy kivánta.
Némely embernek különös fátumai vannak.

Úgy hiszem, hogy a mennyien bámulták a divatlyont, épen annyian nevettek
a szegény pórul járt vőlegény fölött s legelébb is az ő baját
felejtették el. Nem is sokat kérdezősködtek felőle többet, eltünhetett,
a merre neki tetszett, nem tartozott a társasághoz. Most az egyszer lett
volna alkalma bejuthatni a parfumeös regiókba s most is elwalzerezték a
szerencséjét.

Az Adonis egy egész esztendeig divatkirály maradt még; akkor
leszorította a dicsőségből valami muszka herczeg. A divatvilágban
nincsenek nemzetiségek, ott cosmopoliták vagyunk.

Adonisunk vigasztalta magát a zöld asztalnál, – nem a szónoklatok
asztalánál, – hanem a hol a finom emberek elnyerik egymásnak a faluit,
birkáit és jövendőbeli árendáit.

Ott ő elkezdett különös kegyencze lenni a szerencsének. A milyen
félelmes vetélytárs volt eddig a salonokban a férfiakra nézve, épen
olyan félelmes játszótárs kezdett lenni ama csendesebb szobákban, a hol
nem beszélnek szerelemről.

Igen szépen nyert és volt esze; nem pazarolta el a pénzét, hanem vett
rajta egy csinos dominiumot valahol Morvaországban.

A finom körökben erre egy ügyes élcz kezdett el körútat tenni:

– Tudjátok, Asztolf barátunk hol vett magának jószágot?

– Hol?

– Makaóban…

Ez az élcz elég jól elterjedt az ismerős körökben, casinókban, a
sport-emberek gyűlhelyein: hallhatta, a ki beavatott volt, hanem azért
profanusabb körökbe nem szivároghatott az le, mert hiszen ki érintkeznék
azokkal?

Maga Asztolf is jól ismerte ezt a calembourght, s ha úgy jó kedvében
mondták neki, nem is haragudott érte. Jó barátoktól sokat fölvesz az
ember.

Hát egyszer egy bécsi újság hírtárczájában szóról-szóra nyomtatva lehete
olvasni ezt a tréfát: «derék sportmaneink egyike, * * Asztolf, egy on
dit szerint igen szép jószágot vásárolt magának – Makao félszigetén; úgy
beszélik, hogy ott szándékozik letelepedni».

Ah ez csúnya affront! Hol van az a szerkesztő? Adja elő, ki irta azt az
ujdonságot? A canaille! Hogy mer ő arra a vakmerőségre vetemedni, hogy a
mit a különb emberek egymással tréfálnak, odább adja! Fricskát a
nyomorultnak!

A dandy rögtön sietett a szerkesztő irodájába s igen röviden, szárazon
elmondá neki, hogy miután őt így insultálni merte, válaszszon a kettő
közül: vagy nevezze meg azon czikk iróját, vagy menjen verekedni maga. A
harmadik in petto marad: ha nem teszi, fricskát kap a semmirekellő.

A szerkesztő öreg ember volt és rövidlátó, azt mondta, hogy ő bizony
verekedni csak tollal szeret; nem is tanult más fegyverrel vívni, mint
késsel és villával; hanem azt megteheti, hogy a kérdéses czikk iróját
előadja, az egy igen derék alapos készültségű ifju, ki nem rég jött a
laphoz; itt dolgozik a mellékszobában, majd mindjárt ki fogja hívni.

– No hát csak ide azzal a tudós ifjuval! monda Asztolf, s szembe állt az
ajtóval, melyen annak ki kelle jönni: hogy fog az majd megrettenni tőle!

De hogy megrettent ő attól, midőn az kilépett. A póruljárt vőlegény volt
az.

– Én irtam a czikket, uram, a hol és a mikor önnek tetszik, felelek
érte, hogy miért tettem?

Ez átkozottul jól volt játszva. Rég kereste ő az alkalmat, hogy
Asztolfba valahogy beleköthessen; de az is vigyázott magára.

Annyi belátása volt, hogy ez az ember őt halálosan gyűlöli, hanem hiszen
könnyű volt minden találkozást vele kikerülni, csak nem kellett saját
rangkörét elhagynia, akkor két egészen különvált világban éltek.

És ime a kelepcze olyan jól volt ásva, hogy ő saját maga jön fölkeresni
azt, a kivel találkozni nem akar, ő maga hívja azt ki fegyveres
elégtételre, a kinek nem akart megragadható ürügyet adni arra, hogy az
kihívhassa őt.

Minden visszalépés még gondolatban is képtelenség volt.

Azt mindenki tudta jól, hogy a volt huszár remekül tud vágni és lőni.
Kardra bocsátani őket, annyi volna, mint ellenfelét mészárszékre vinni.
A segédek pisztolyt választottak.

Mindent elkövettek, hogy a párbaj kimenetelét sikeretlenné tegyék, a mit
csak a szabályok és a lovagi becsület megengednek.

Harmincz lépésre szabták a barrièret; két nagy közönséges új pisztolyt
vettek elő, a mikből még senki sem lőtt; azokba félakkora golyókat
tettek, mint a mekkora volt a cső calibere, s hozzá igen erősen leverték
a golyóra a fojtást; azután hideg januári reggelen ingre vetkőzteték le
mind a két vívót, hogy karjaik annál jobban reszkessenek, így azután
alig valószinű, hogy valamelyik közülök egy emberalaknyi nagyságú czélba
beletaláljon.

Mikor pisztolyaikat választani összejöttek, az özvegy vőlegény azt mondá
halkan a dandynek:

– Nem találja ön különösnek, hogy épen ma egy esztendeje annak, hogy
menyasszonyom meghalt?

A dandy még sápadtabb lett, mint eddig volt. Azzal csendesen helyeikre
léptettek.

A lyon sokáig czélozgatva lőtt, a vőlegény hirtelen felétartva. Egyik
sem talált. A pisztolyok félreküldték a golyókat, azt sem tudni, hová?
Gonoszul rugott mind a kettő.

Másodszor is megtöltötték azokat s ismét kezeikbe adták. Azok a golyók
is a levegőbe mentek, kikerülték az embert.

Most már a segédek közbevetették magukat. Elég van téve a lovagi
becsületnek, kétszer lőttek, bebizonyíták bátorságukat, többre nincs
szükség, a vívók lemondhatnak a harmadik lövés jogáról. – De az özvegy
vőlegény nem mozdult helyéről, a fegyvert követelte.

Uraim! Három a táncz!

S a harmadikra úgy lőtte főbe azzal a rossz pisztolylyal a gavallért,
hogy a leggyönyörűbb minié-csőből sem lehetett volna szebben.



6.  XELENHOA ÉS TOIPINGVANG.

Chinai novella.

Ha meg akarjátok hallgatni, meghalljátok, ha nem akarjátok hallgatni,
nem halljátok.

Xelenhoa volt a legszebb leány Nanking városában, a tizenkilenczedik
városnegyedben; a költők így irják le őt:

Arcza fehér volt, mint a fehér selyem, illetlen pirosság soha sem
látszott azon, szemei szép hosszukásak és feketék, szemöldökei vékonyak
és hajlottak; hajfürteinek mesterséges fonadékait reggeltől délig
készítette el három ahoz értő rabszolgáló, különbnél különbféle
tekervényeket alkotva azokból; füleiből gyémántos csengetyücskék lógtak,
a mik szép fehér nyakát verték; szája olyan kicsiny volt, mint egy
kétfelé metszett Bilboa bimbó; fogai oly fehérek, mint a porczelán,
melyről a császár ebédel.

Kezeit soha sem sütötte meg napvilág; el voltak azok mindig rejtve
hímzett kantusa ujjai alá, hogy fehérek maradjanak, mint a patyolat.
Balkezének körmei tizenkét esztendő óta nem voltak már levágva, hanem
szép arany tokba valának zárva, a hogy előkelő urak leányaié szoktak
lenni, azért, hogy ne tehessenek semmiféle munkát, a mi kezeiknek
erejére válnék.

Lábai Xelenhoának oly kicsinyek voltak, hogy ha szél fújt, meg nem
tudott rajtuk állni; három éves kora óta egyforma aczélczipőkbe valának
azok befűzve, hanem a czipő kívül gyöngyökkel és rubinokkal ragyogott;
ha menni kellett valahová, négy rabnő vette ölébe, mert az előkelő
hölgynek nem is illik, nem is szükség, hogy saját lábain járjon.

Termete Xelenhoának derékban két araszszal átfogható volt. Azért, hogy
ily karcsú maradjon, naponkint nem kapott egyebet enni, mint száz szem
megszámlált rizskását vízben főve, s czukros vizet naponkint háromszor;
mert az előkelő leánykák főerénye az, hogy gyöngék legyenek, s ezért
sokat kell szenvedni.

Hanem azért meg volt neki minden gyönyörűsége, a mi után előkelő hölgy
vágyódik; voltak selyem ruhái, aranynyal és gyöngyökkel hímezve, voltak
ezüst tükrei, a mikben egész nap nézhette magát, voltak drága virágai, a
miknek illatával eltelhetett, voltak énekes madarai, a miknek énekében
gyönyörködhetett; volt különösen egy ritka csodálatos madara, a mit csín
nyelven fum hoannak hínak: a barbarok úgy híják azt, hogy «napmadár» és
ez olyan ritka madár, hogy ilyent csak főfőmandarinok tarthatnak
maguknak, és azt árúba bocsátani nem is szabad; azt csak különös
kegyképen lehet ajándékul kapni a hatalmas császártól, ki a fum hoan
madarak örökös ura.

Ha akarjátok meghallgatni, milyen a fum hoan madár? meghalljátok, ha nem
akarjátok, nem halljátok.

A fum hoan hasonlít a sashoz és a pávához. A feje búbján van egy korona
barnapiros és sárga aranyfényű tollakból, nyakát égszinkék örv fogja
körül, mely olyan, mintha gallérja volna, bíbor-piros pettyekkel
tarkázva; a háta karmazsin-piros, a melle sáfránszín, a szárnyai
sötétzöldek, fehér foltokkal, hosszú szétterített farka tollai
tengerviz-szinűek, mindeniknek egy-egy szivárványos pávaszem a végén,
aranyozott rojttal.

Ilyen volt Xelenhoa fum hoan madara, melylyel magát egész nap mulatta; a
madár ott ült mellette és Xelenhoa czirógatta annak karcsú nyakát,
ragyogó tollait, és így mult el egyik nap a másik után, míg egyszer
betelt a tizenötödik év Xelenhoa születése óta, s ez a nap volt kitűzve
arra, a midőn Xelenhoának nőül kell menni Toipingvanghoz, a kivel
eljegyeztetett születése napján, ezelőtt tizenöt esztendővel.

Toipingvang pedig igen derék nagy férfiu.

Ha meg akarjátok hallgatni, milyen nagy férfiu Toipingvang?
meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

Toipingvang igen derék férfiu; kétszáz és negyven fontot nyom ruhástul.
Azt tudjátok a mértéktudományból, a mit a mennyei birodalomban találtak
fel, s a barbarok innen tanulták el, s most azzal dicsekesznek, mintha
az ő találmányuk volna, – hogy a világon az a legtökéletesebb, a mi
gömbölyű. Toipingvang tehát tökéletes férfiu, mert neki gömbölyű az
arcza, a szemei, a körmei; és a mi legnagyobb ékessége a férfiúnak, a
hasa is gömbölyű.

Mikor Toipingvang az utczán végig viteti magát elefántcsont
zsellyeszékében, előtte két ember megy hosszú bámbuszbotokkal, a kik a
csőcseléket terelik félre az útból, mellette két szolga viszi magas
rudakra feltűzve azon ezüst táblákat, mikre veres betűkkel van felirva
Toipingvang rangja, azok után jön négy fogdmeg, a kik bilincseket hoznak
azok számára, a kik útközben netalán nem üdvözölnék elég tisztelettel
Toipingvangot.

Maga Toipingvang mozdulatlanul ül ilyenkor a zsellyeszékben, szemeit sem
jobbra, sem balra nem fordítja, ölében tartván azon arany ládácskát,
melybe a császári pecséttel ellátott mandarindiploma van zárva, a mit
magától elhagynia soha sem is illik; egy rabszolga tarka napernyőt tart
feje fölé, másik festett zászlóval legyezi és mindezek csak hatalmas és
nagy férfiakat illető kitüntetések.

Ilyen hatalmas és nagy férfiú volt Toipingvang.

Ilyen hatalmas és nagy férfiu választá Xelenhoát szerelme tárgyául.

Milyen nagyon szerette Toipingvang Xelenhoát? – ha meg akarjátok
hallani, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

Toipingvang az egész utat, mely menyasszonya házától az övéig vezetett,
behuzatta tarka virágos gyapottal, s a házakat kétfelől narancsfákkal
rakatta ki.

Száz teve, száz ló vitte a sok selymet és ezüstöt, a mit menyasszonyi
ajándékul adott neki, száz rabszolgaleány a drága edényeket,
kösöntyűket, gyémántos pártákat és öveket.

Aranynyal áttört elefántcsont gyaloghintón vitték Xelenhoát vőlegénye
lakába, s tartania kellett őt két rableánynak, hogy a nehéz
gyöngyfüzérek le ne rántsák a földre.

Tizenkét napig tartott a nászünnep, mindennap új meg új ünnepély volt
rendezve: egyik nap bohóczok játéka, másikon kakasviadal, harmadikon
bűvészek szemfényvesztése, negyediken trombitákkal és sípokkal csinált
hangverseny, ötödiken tűzijáték, hatodikon kötélenugrálók és
lovontánczolók; és mindennap reggeltől estig lakoma, drága ételek,
italok boldognak, boldogtalannak, és Xelenhoának mindennap három új
öltözet, egyik ragyogóbb mint a másik, hogy annál szebbet nem láttak
Nankingban soha.

Ilyen nagyon szerette Toipingvang Xelenhoát.

Xelenhoa valóban a legboldogabb nő volt a világon.

Milyen nagy volt Xelenhoa boldogsága? ha meg akarjátok hallgatni,
meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

Volt neki két kastélya, egyik a városban, másik a városon kívül; volt
két kertje, egyik nyáron hozott gyümölcsöt, másik télen; volt száz
rabszolgálója, a kik szépen tudtak énekelni, tánczolni, festeni és hímet
varrni, tudtak zenézni és mesét mondani s szép hajat szépen befonni.
Kell-e ennél nagyobb boldogság egy asszonynak?

Szobáiban pézsma- és ambra-illat volt, butorai violafából, mely ha
megmelegszik, gyönge violaszagot ad; szőnyegei bársonyból és
angoragyapjuból; termeiben szökőkutak mindenféle illatos vizekből;
gyöngye, gyémántja, ékszere annyi, hogy számát sem tudta; lehetne-e
valaki boldogabb, mint ő volt?

– Ime ez mind a tied Xelenhoa, monda neki Toipingvang, a mit szemed,
szíved kiván, a mit füled hallani óhajt, ajkad izlelni szeret, azt
kívánd, azt szeresd, most már válogathatsz benne.

Mert a ki már egyszer nő lett, annak boldogság a dolga, az mehet,
élvezhet, örülhet; az jóllakhatik pávanyelvvel, drága tengeri
fecskefészekkel, ízlelhet póklábakat, ananászon hízlalt tyúkot, s a mi
csak jó és kellemes, mert a férjes nő akkor szép, hogyha kövér.

– Mit kívánsz még Xelenhoa, hogy legboldogabb légy a nap alatt?

Ha meg akarjátok hallgatni, hogy mit kívánt még Xelenhoa? meghalljátok,
ha nem akarjátok, nem halljátok.

Xelenhoa azt kívánta, hogy boldogsága végett hozzák el neki azt a fum
hoan madarat, melylyel apja házánál oly sokáig együtt töltötte
ifjuságát.

Különösek az asszonyok kívánságai.

Toipingvang elhozatta a fum hoan madarat, pedig azért nagy váltságot
kellett fizetni Xelenhoa apjánál, a ki azt a császártól kapta.

Most aztán azt hitte Toipingvang, hogy Xelenhoa egészen boldog.

Ennél nagyobb áldozatot férj nem hozhatott nejének, mert ha a császár
megtudja, hogy Xelenhoa apja eladta vejének a fum hoan madarat, mind a
két férfiunak elcseréli a fejeiket.

Xelenhoa azonban most sem örült sem virágnyílásnak, sem
gyémántragyogásnak, nem gyönyörködött sem énekben, sem bayadér-tánczban,
még a drága válogatott ételekhez sem nyúlt, mikkel mindennap háromszor
megrakták asztalát, hanem most is a megszámlált száz rizsszemet hozatta
fel magának, az volt mindennapi eledele.

Mikor a fum hoan madarat elhozták hozzá: azon a napon Xelenhoa csak
kilenczvenkilencz szemet evett meg a rizsből, a századikat a napmadárnak
adta.

Második napon két szemet adott a napmadárnak, magának tartott
kilenczvennyolczat.

És így mindennap egygyel több rizsszemet kapott a napmadár, egygyel
kevesebbet Xelenhoa; – a századik napon mind a száz szemet a napmadár
ette meg, Xelenhoa egyet sem többé.

Már ekkor olyan fehér volt az arcza, mint a mutangvirágé lehullás előtt.

A százegyedik napon meghalt Xelenhoa, mint a hogy a mutangvirág szokott
meghalni, mely hajnalszínű, mikor kinyílik, s hófehér lesz, mikor elhal.

Csodálatos a virágok és az asszonyok meghalása.

Nagy volt pedig a szomorúság és a gyász Toipingvang házában Xelenhoa
halálára.

Ha akarjátok meghallgatni, hogyan gyászolta Toipingvang Xelenhoát,
meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

Az első napon könyveket nyomatott sárga bámbuszpapirosra zöld betűkkel,
a miket a rokonoknak, ismerősöknek és előkelőknek elküldött, azokban
voltak megirva a további napok gyászünnepélyei tisztességes rendben;
lerajzolva a ruhák, a czipők és süvegek alakjai, a minőkben a
látogatóknak meg kell jelenniök a szertartásnál, kinek-kinek a maga
helye kimutatva rangja szerint, hogy azt el nem lehet téveszteni
senkinek.

Másodnapon készíttetett Toipingvang üvegkoporsót Xelenhoa számára, abba
fektették Xelenhoát legdrágább köntöseivel és gyöngyeivel félékesítve;
úgy feküdt benne, mint egy alvó.

Akkor beforrasztották az üvegkoporsó fedelét, hogy levegő nem férhetett
a halotthoz.

Harmadnap azután felállíták az aranyos árboczokat Toipingvang háza elé,
mikről földig érő selyem-zászlók függtek alá, azokra volt megirva ékes
versekben Xelenhoa szépsége, halála, s a szomorú férj hívogatása, hogy
jőjjenek őt megnézni.

Azután minden kapuját kinyitották a háznak, hogy mehessen a meghívott
sokaság a gyászt megnézni.

Fehér szőnyegekkel volt az egész palota bevonva, ez a gyász szine a
menyei birodalomban, fehérre volt öltözve az egész cselédség és a
látogatók mind fehér köntöst viseltek, tarka ruhában halotthoz
közelíteni tiszteletlenség.

Minden szögletben illatos viaszgyertyák égtek, s a nagy arany edényekben
drága illatszer füstölgött, mely jószagú kék felhőket képezett a ravatal
körül.

A ravatal előtt guggolt ötven bálványpap, egyik énekelt, másik
imádkozott, ki trombitát fújt, ki a dobot verte.

A ravatal mellett jajgattak keservesen Xelenhoa rabnői, fehér fátyollal
földig leterítve.

Az aranyos ravatalon pedig ott feküdt az üvegkoporsó, benne egy fehér
halott, a ki még szebb volt most, mint mikor élt.

Mellette balfelől állt a fum hoan madár, szép tollait felborzolva, tarka
koronáját hátrafelé gunnyasztva, néha piros orrával az átlátszó üveghez
csapkodott, mintha fel akarná ébreszteni urasszonyát, azután hátradugta
fejét szárnyai alá kedvetlenül gubbadva; egyszer-egyszer felkiáltott
fájdalmasan, kiterjesztett szárnyaival rebbenve, a mi keresztül hangzott
a trombiták üvöltésén is.

Jobb felől a koporsó mellett pedig maga ült Toipingvang; nem széken, nem
zsámolyon, még vánkoson sem, hanem a puszta földön, s kétrőfös olvasóról
imádkozott folyvást. Szemeit fel nem vevé kezéről soha.

És ez így tartott nyolcz napig; – nyolcz napig járt a népség megnézni a
fehér halottat az üvegkoporsóban: nyolczad napon kivitték az udvarra
Xelenhoa drága köntöseit mind, s ott a népség előtt máglyát raktak
belőlük, meggyujtották, megégették. Nincs urnő, a ki azokat viselje
többé.

Azzal bezárták a kapukat és Toipingvang egyedül maradt a halottal.

Három évig nem hagyta őt eltemetni, három évig ott ebédelt a halottal;
annak felhozatta a száz rizsszemet naponkint, magának csak tizféle
ételt; éjszaka ott feküdt a koporsó mellett szalmagyékényen,
parafa-vánkoson, három évig nem viselt mást, mint fehér ruhát, sem
gyaloghintóján nem volt más függöny mint fehér, és három évig nem vett
más feleséget, hanem beérte száz és egynehány rableánynyal.

Ennyire tudta gyászolni Toipingvang Xelenhoát!

Ha meghallgattátok, tudjátok, ha nem hallgattátok, nem tudjátok.



7.  LÁM MEGMONDTAM.

Genre.

Alföldön utaztak vándor-komédiások, velük volt a jó öreg Megyeri is: –
még akkor fiatal Megyeri. Mikor ezt hallottam tőle, akkor volt már öreg,
én voltam fiatal. Most ismét én vagyok az öreg, ő az ifju.

Orgonás zivatar behajtotta őket egy rozzant csárdába, a minőt csak úgy
mellette elfuttában szokott máskor meglátni az utas ember, s
valahányszor felé tekint, gondolja magában: de jó, hogy olyan messze
esik az úttól!

Hanem hát most az egyszer nem volt mit válogatni benne: a fergeteg rossz
utitárs, még oda is behajtja az embert, a hol nem akart megszállni.

A hosszú gerendás vendégszobában sötét volt már, este felé járt az idő,
még sötétebbé tették azt a kárpitos felhők, annál rosszabbul esett a
szemnek és szívnek az a világosság, a mit egy-egy pillanatra a szűk
karikás ablakon át belövelt a villám, s utána úgy dörömbözött goromba
ökleivel ajtón, ablakon.

Hanem a hosszú ivó-asztal végén ott pislogott egy kis olaj-mécses; a
mellett ült két pásztorféle ember egymással szemközt a hosszú pad végén,
s beszélgettek halkan, csendesen valamiről; észre sem is igen vették,
hogy vendégek jöttek a csárdába, kaputos urak, a kik féltükben «jó
estét» kivánnak az ittbenn levőknek.

A zápor neki eredt istenigazába, a színészek leteregették ázott
köpönyegeiket, s leültek az asztal másik végére. Valami buglyos szolgáló
hozott eléjük valami keserves italt, letette durczásan s visszabujt a
söntésbe. A két pásztorember folytatta a csendes beszélgetést.

Régen itt beszélgethettek már, már fogyatékán volt mindkettő előtt a
boros palaczk, s a pusztai ember nem szeret sietve inni, hiszen ráér.

Az egyik férfi szép fiatal barna legény volt, kondor fényes haján félre
volt nyomva a pörge kalap, a mellett nagy bokréta hajladozott alá
árvaleányhajból, kék és piros csinált virágok is voltak közte; azt
nyilván gyöngéd kezek kötötték oda.

A legény igen halkan beszélt, nem is lehetett hallani, hogy mit mond?
homlokát tenyerébe fektette, s merően az asztalra nézett.

A másik férfi idősebb volt: kemény, napbarnította arcz, sűrű szemöldeit
érte magas karimátlan süvegének széle, hosszú, zsíros haja hátra volt
csapva vállára, bajusza erősen megsodorintva kétfelé.

Úgy beszélt dörmögő hangon a legénynyel, két könyökét az asztalra
fektetve.

Igen szép nyájasan beszélt hozzá:

– Látod Józsi szolgám, mondtam ugy-e? előre megmondtam. Nem jó lesz
belőle, ha te nálam nélkül jársz be a városba, ha te olyankor jársz a
házamhoz, mikor én nem vagyok otthon; mondtam ugy-e, hogy nem jó lesz
abból?

A legény nem felelt semmit, a záporeső egyhanguan verte az ablakot, s
valahol átszivárogva a rongyos tetőn, mint egy perczszámláló, csepegett
szemenkint a nyirkos szobaföldre.

– Mondtam ugy-e szolgám, hogy nem jó lesz abból, fiatal, hamisszemű
menyecske, te meg katonás legény vagy, megakad rajtad a szeme. Nem
megmondtam-e előre?

Ha felelt volna is a legény, nem lehetett volna azt hallani a
menydörgéstől, mit a lecsapkodó villám olyan közel hozott.

– Mondtam ugy-e Józsi fiam: nem vagy te arra való ember, hogy ha szép
asszonyt látsz a szemedbe nevetni, félrefordítsd a fejedet, jobban
ismertelek én már. Mondtam ugy-e, hogy ne menj oda?

Olyan szép nyájasan beszélt hozzá.

– Mondtam ugy-e, édes szolgám, hogy ez aztán nem marad titokban, mert én
nekem azt megsúgják; a rossz hír jó lovon jár, hamar megtudom én azt.
Mondtam ugy-e jó előre?

A szólongatott semmit sem felelt, egy szóval sem védte magát, pedig
olyan jámbor hangon beszélt hozzá a másik.

Azután sokáig hallgattak; a zápor, zivatar, menydörgés lassankint odább
takarodott, a vihar-okozta sötétség földerült, az alkonyodó nap egy
utolsó búcsúfényt vetett a bibor ég széléről a sötét csárdaszoba ablakán
át.

A vén pásztor kiitta bora utóját, megtörülte a bajuszát, azt hitték,
hogy vége van már beszédének.

Akkor nagy meggondolt szóval ezt mondá ifjabb társának:

– Mondtam ugy-e édes szolgám, hogy ha én aztán megtudom, hogy az én
fejemre ilyen szégyent hoztál: akkor én téged, ott, a hol előtalállak, –
menten agyonütlek. – A legény némán billentett a fejével.

Akkor az öreg fölvette az asztalról czifra ólmosbotját, s olyat sujtott
vele a legény fejére, hogy az rögtön halva rogyott le a padról.

Az öreg halkan utána mondá:

– Lám megmondtam.

Megyeri és a vándorcsapat riadtan futottak tovább a tanyáról, s a jó
öreg arcza mindannyiszor elhalaványult, valahányszor e sajátságos
jelenetet később elbeszélte.



8.  A KOLDUS-GYERMEK.

Karácsoni történet.

Az apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Az anyja mosóné volt;
éjszakai munkában meghűtötte magát, forró lázt kapott, meghalt. A kis
fiu egyedül maradt, és még alig volt négy esztendős.

Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kis fiú elgondolta magában:
«már most ki fogja nékem mondani: kedves kis fiam? ki fog én nekem
kenyeret adni reggel, este? ki vet nekem már ezután ágyat, ki ad rám
tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogy ha
valamim fáj?»

A szomszédok is elköltöztek, ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek
helyébe, a kiknél, ha megjelent a kis fiu, ha bekérezkedett ajtaikon,
azt kérdezték tőle: «mit akarsz? mit keressz itt? takarodjál innen!»

El is takarodott szegény, kiment az utczára, a hol senkit sem ismert,
megállt egy szögletnél szépen, s úgy nézett a jövő-menő emberek szemébe:
nem hasonlít-e valaki az ő apjához, anyjához? hogy azt megszólíthatná.
Hiába nézte azokat, az embereknek más dolguk van, mint az őgyelgő
gyerekekre ügyelni. A ki mai világban akar valamit kapni, annak ki kell
nyitni a száját. Az igazi koldusgyerek jobban érti a mesterségét; az
utána szalad a czifra uraknak, hozzájok keni-feni magát piszkos
czondráival; azok aztán csakhogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki
valamit. Az olyan koldus, a ki csak sírni tud, meghalhat éhen.

Meg is halt volna éhen a kis poronty mindjárt az első két napon, ha egy
jámbor öreg gyümölcsárus-asszony nem árult volna ott azon a szögleten, a
melyikhez ő szegődött. Ez csak elnézte, mit ácsorog az a kis fiu ottan
olyan sokáig. Talán bizony lopni akar? Mikor aztán látta, hogy estig nem
mozdul onnan, megszánta. Kiválasztott számára egy ütődött almát: «nesze,
fogjad, hanem aztán már most eredj haza!»

A kis fiu hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz, s a hogy mondták neki,
hogy menjen haza, szépen elindult haza.

Akkor pedig már este volt és este nagy városban minden ház ajtaja be van
zárva. A kis árva fiu úgy elsirdogált magában, a mikor elgondolta, hogy
neki sehova sem lehet bemenni; ő reá sehol sem vártak, az ő számára
sehol sem vetettek ágyat.

Azután összehúzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sírtában
elaludt, álmában megölelgeté azt a követ, a mi olyan jó volt, hogy
gyenge tagjait a szél ellen védelmezte, s azt mondta neki: «édes anyám».

Éjszaka is sokszor fölébredt, mikor úgy fujt a hideg szél! s nyögve
fordult másik oldalára, mikor olyan kemény volt az ágya!

Másnap megint fölkereste a jó kofaasszonyt, a ki látva, hogy olyan bús
szegényke, ismét neki adta ételmaradékát.

Harmadnap, negyednap megint ott találta a jó öreg asszonyt. Ötödnap
pedig hiába várt reá a szegleten, sokan jöttek, mentek az utczán, még
többen, mint egyébkor, csak az öreg nem jött ezúttal.

A kis árva fiu végre megkérdezé egy féllábú koldustól (nagyobb urat nem
mert megszólítni):

– Hol van most a jó néne?

– Ma nem fog itt árulni, fiam, felelt neki a koldus, mert ma ünnep van.

– De hát miért van ünnep?

– Mert ma született a Jézus, látod, kis fiam, hogy mennek az emberek a
templomba.

A hová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis
árva, s hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, a
minél szebb háza senkinek sincsen, nem utasíiják ki, nem kergetik el,
nem kérdik tőle: mit akar itten? hanem engedik ott gyönyörködni abban a
sok szép énekben, s ellenni a sok ékes öltözetű úr között.

Valami nagy tiszteletreméltó ember azután sokat beszélt a népnek,
elmondá, hogy született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy
élt szegénységben, nyomorúságban, s hogy szerette azután is a
gyermekeket mindig.

Úgy elhallgatta volna napestig, a mit ez a tiszteletreméltó férfi
beszélt.

Egész estig mindig talált templomot nyitva; este azután azokat is
becsukták, s ő ismét az utczán maradt.

Annyi ablak ki volt világítva, az utczákon fényes hintók robogtak alá s
fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő
viaszgyertyákkal, czukorangyalkákkal, piczike bölcsőkkel, azokban aludt
a kis Jézus.

A kis árva úgy el tudta azokat nézni.

Mosolygó asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri
szépségekből, kiki vitte haza, kis fiának, kis leányának, – a mit a kis
Jézus küldött nekik.

Olyan szép a kis Jézus születésnapja!

Csak olyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, a kik meleg kályha
mellett édes anyjuk keblén hallgathatják a szél süvöltését; de a ki nem
tudja, hogy hová menjen haza ilyen zord időben!

Ismét csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt kis kezeit
összetéve:

– Édes Jézuska, – a ki úgy szereted a gyermekeket, – ha volna szükséged
olyan kis szolgára, a milyen én vagyok, vennél engemet magadhoz…

S a nagy Megváltó meghallá kis szolgája kérését és elvette őt magához, a
kit senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kis gyermek és
felébredt – a mennyországban…

Ti, kik vigadtok s örültök szent Karácson napján, emlékezzetek meg
azokról, a kik éheznek és szomorkodnak!…



9.  AZ GROFF SEWTEETH PETER KEETH HITWESSE.

(Igaz tewrteeneth.)

Wala az Vrvnkh Christvs vtaan waloo egi ezer ewt zaazadikh eztendew
utaan mondvaan hetwen hatban, hogi ew kegjelmesseeghe, az Baanfewldi
groff Sewteeth Peter vram elindulna wala az ew felkeezitetth
banderiumaawal Lippavaara few capitanjnjaanac parantsolatiaara az
palaanc weedelmeere az pogaani tewrewc had ellen.

Tewrteeneec azonban, hogi az gonozz istenthelen pogaani agha, az
Kuristia agha lesth vetne ew kegielmeenec, az nemess vrnac az Boross
Yenewi waar alatth, ees megwthwen ew kegielmeeth oor haramia moodiaara,
ees witeezeibewl felessen lewaagwaan, w magaat rabsaaghra ivttatnaa.

Az iaambor Xtien vrnak penigh wala Baanfewldeen iffiv hitwesstaarsa,
akki mindh arrol semmith sem tvdna, hogi Sewteeth Peter vram ew kegielme
ill zomorv rabsaagra ivtott volna.

Vr vramat ew kegielmeet penigh az kutiahitew rozz aatcozotth pogaani
Kuristia agha rabziyra fwzwe elkwldee Istambulba az rabzolgha waasaarba,
aholott eladattatneec rabzolgha ianaant.

Tewrteent azonban Isten ew felseegheenec chodaalatos elrendeleeseebewl,
hogi otth ama Bazaarban, az holott vr vram ew kegielme eladattatneec, az
iconivmi zvltaan leaania meghlaathnaa az deli nemess vrat, akki is
mindiaarth nagion meghtetzetth az ew zziweenec.

Enneelfogwaasth az iconivmi zvltaan leaanzooia, akkinec newe wala
Fatinizza, megwewee az nemess vrat keetzzaaz ees huzzonewth araniacon.

Annakhvtaanna penigh haza wiween ewtet, felewlteztethee draaga
kewntewssekben palaastaokban, ees ada nekie az viaara draaga carbvncvlvs
giwrwket, ees bekenetee az ew haiaat draaga illatoss kenetecwel eess vgi
baaneec ew weele, walamint egi elewkelew vrral zoktac baanni. Nem iss
wala neeki semminemw dolga az haaznaal, nem kwlewmben, minth ha ew wolna
az parancholoo vr az haaznaal.

Ezen zziwes indvlatiaat az Fatinizzaanac nem hagihataa az nemess vr
meggondolaas neelkwl, miwelhogi kwlewmben iss az Fatinizza chodaalatoss
zzeepseeghw azzoni zzemeel wolt wala.

Egi napon, a midewn laatnaa az iconivmi zultaan az nemess vr nagi
zomorvssaaghaat, igi monda neeki:

Eedes fiam, beeg! mieert vagi olian zomorv? Nem adattam e nekedh
feeniess kewntewsseket, wagion e walami fogiatkozaassod az eelethben ez
haaznaal.

Felele nekie az nemess vr:

Oh kegielmess zvltan, bizoniaara nem wagion itt semmiben is
fogiatkozaas: de wagion az een ziwemnec nagi faaidalma.

Az zvltaan penigh monda neeki:

Ne leegien a te ziwednec nagi faaidalma; hanem wedd feleseegedwl az
Fatinizzat, hogi az ziwed meggiogivlion ew aaltala.

Ees az nemess vr, laatwaan, hogi innen soha megh nem zabadulhat,
azonkiwwl iss az Fatinizza igen kedweltetew zemeel leeween, nem monda
semmiben ellent az zvltan jó akaratiaanac és megheskwweec az
Fatinizzawal tewrewc ritus zerint, a hogi az tewrewkekneel zokaas
megheskwdnie.

Igi eele wala az nemess vr ewt eztendewkigh chendess beekesseeghben az
iconivmi zvltaan leaaniaawal, a mikoron az zvltaan meghalaalozeec wala.

Akkor penigh azt mondaa nekie az Fatinizza: Imhol az atiaam meghala ees
nem laathat bennwnketh tewbbet. Nozza meniwnc el innen az te hazaadba, a
holott te zwletteel, a hol a te atiaadfiai eelnec, a hol maasik
feleseeged wagion; ne legien ew zegieen ezvtaan is ewzwegi; hanem
zeresswnc teeged mind a ketten.

A mint az ioo azzon mondaa, akeepen raa aala az nemess vr, eess zewkwe
meghzewkeenec Istambvlbool, ees zerencheessen elivthaanac Temeswaarra, a
holott az tewrewc vtaanvc nem mehete wala.

Lewn penigh nagi ewrewm az aarwaan hagiatott ewzwegi azzon ziweeben az
midewn meghtudnaa, hogi az ew zerelmetes hwtwewss társsa megheerkezeec
wala soc eztendews tewrewc rabsaaghaabvl eess a midewn meghlaatnaa amaz
maasik rendbeeli hwtwewsseet az ew vraanak, akki ewtet hazaaiaaba wizza
wezeerelte, megchookolaa annac aabrazatiaat mindkeet felwl ees monda
nekie: Eel az Vr az een Istenem, hogi soha el nem feleitem walami iot az
een zerelmetess Vrammal chelekedteel, hogi azt te neeked wizzafizessem,
ees ha te ewtet ezvtaan iss akeep fogod zeretni, minth hw hwtwess
taarsodat, een pedig teegedet ugi zeresselek, walamikeep een eedes
testweeremet.

Tewrteeneec tehaatlan azon nagi hallatlan csvda, hogi keet azzonzemeel
megegiezeec egimaas kewzewtt az ew vraanac zerelmeeben ees egimaastól
nem chac nem feeltettec wala, sewt inkaab azon walaanac, hogi egimaasnac
miben iaarhatnaanac inkaabb kedveeben.

Hire fvtamodeec azonban emez esetnec az orzaagban, eess sokan walaanac,
a kik ebben nagion meghbotraankozaanac wala, eess weegteere az grooff
Sewteeth Peeter vramat ew kegielmeet tewrweenibe hivataac wala; az
holott hogi felelne megh: michoda dologh leegien az, hogi ew maar most
keet rendbeeli feleseeghnec lewwe hiwseeges hitwestaarsaawaa.

Az nemess vr waaltigh allegaalaa, hogi errewl ew bizon nem tehet; mert
hogi akkor, a midewn az Fatinizzaat hwtwews taarsvl wewee, tewrewk
rabsaagban wolt, tewrewk hwtewt wallott, ugi eskwtt meg weele, mostand
penigh esmeegh wizza teerween hazaaiaaba, zwlewttefewldieere, wizontagh
Xtiennee lewwe s elsew feleseegeet zinteen ugi zereti, valaminth az
maasodikat.

E miatt penighlen azvtaan lewn az nemess vrnak soc nagi hvrtzoltataasa,
mell is ew nekie nagi zomorvsaagokat okoz wala.

Egi keesew alkoniatkor az grooff vr kasteeliaaban ediwtt wleenec az keet
azzonsaagoc ees az nemess vr iss: a midewn az Fatinizza laatwaan az ew
zerelmetess vrvknak zewmeiben az chillogoo kewniweket ragiogni, igi
zolla hozzaaia:

Een eedes zerelmetess ioo vram! Ne leegien a te zewmeidnec
kewniwhvllataasvc een miattam. Imhol een iool laatom, hogi senki sem
okozooia az te zomorvsaagodnac hanemha een egiedwl; azeert elhataaroztam
magamban, hogi weegiec egi meerget, az mellet az pecheetniomoo giwrwmben
wiselwe hordozoc, eess weegeth wessec az een eeletemnec. Chupaan chac
arra keerlek teegedet een zerelmetess ioo vram, hwtwesstaarsam, hogi ne
a magham keze kewerie zaamomra ezen halaalos italt, hanem a te
draagalaatoss kezed adia azt nekem innom; eess a te maasic zerelmetes
hitwesednec karia fogia az een feiemet, az migh haldokolni foghoc
elewttetec, hogi meghemleekezzetec maid rollam, az zegeen
Fatinizzaarool.

Heliben hagia ezen bezeedet az grooff vr; walamikeep az ew maasic
hwtwesstaarssa is akeepen; s chinaalaanak azon meereggel italt az
Fatinizza zaamaara egi kehellel; – hanem ugianabbol chinaalaanak meeg
maasic keet kehellel iss, ees a migh az Fatinizza kiitta wolna az
magaaeet, hasonlatoskeepen ewc is kiittaac az magoc reezit. Ees ekkeepen
meghhalaalozaanac az Exaudi wasaarnap vtaan walo zombath nap
eeitzakaaiaan egiwtt, egimaas kedveert, akkiknec eelniewc nem lehetett
towaab egiwtt egimaas ewrewmeere.

Mell chodaalatoss eess rendkiwwli esetre egi poeta kewwetkezzew
epitaphiumot keezzittee, vgianchac maarwaan kewbe bee is weeseteec az:

  Hoc iacet in tvmvlo comes, cui nomen et omen;
  Nvptæ simvlque, olim quæ erant in amore sorores.
  In commvni thoro, nvnc vno ivncti sepulcro.

Akkic nem eertic, – ne eertseec.



10.  A MENYEGZŐ UTÁNI NAP.

A MAGYAR SZABADSÁGHARCZ NAPJAIBÓL.


I.

Verik az indulót, harsog a trombita, fegyverre, csatára… Iju vőlegény és
ifju szép menyasszony állnak oltár előtt, kéz kézben és esküsznek
egymásnak szerelmet, hűséget.

A pap kiterjesztett kézzel áldást mond reájok, és mind, a kik látják,
gyönyörrel beszélik, hogy még szebb pár soha nem állt oltár előtt.

A menyasszony szép szemeit lesütötte a földre, ha fölemelné őket, hónál
halaványabb orczája pirosabb lenne a hajnal rózsájánál, mert kedvese
szemeivel találkoznék, ki őt kéjelegve nézi elandalgó szemmel.

Ah mint dobog mindkettőnek szive, midőn e szót «szeretem» kimondja.
Milyen szép, a mit az ember évek óta titokban érzett, először az
Istennek vallani meg.

Az orgona sípjai megszólalnak, andalító hangjuk bejárja a boltozatokat,
az ifju pár távozik. És mind, a kik látják, gyönyörrel beszélik, hogy
még boldogabb pár nem távozott innen.

Elől megy halványan, hófehér ruhában, fehér koszorúval a boldog
menyasszony.

Utána vidám, mosolygó arczczal, szemeit szerelme leányáról le nem véve a
boldog vőlegény…

A boldog menyasszony boldog vőlegénye holnap csatába fog menni, talán
vissza sem jő.

… Verik az indulót, harsog a trombita, fegyverre, csatára…

* * *

A vidám zene szól, a bor poharai csengnek, a sarkantyú peng.

Vígan folyik a menyegzői lakoma.

Tánczol az ifjuság, gyönyörködnek benne az öregek, s ha egy elkiáltja:
«három a táncz!» mind beleegyeznek s ismét újra kezdik.

Kedvese mellett ül az ifju. Gyönyörrel öleli őt magához. Csak félnap óta
az övé, s csak félnapig lesz még az övé. Megöleli, megcsókolja.

Most tánczba viszi szende menyasszonyát, megforgatja, megrepkedteti,
magához öleli, ismét elbocsátja, körül-körül járja, mint planéta a
napját, s újra magához ragadja; lejtésük, mint az egyszerre kimondott
szó, mint a találkozó gondolat.

Minden őket nézi.

És mind, a kik látják, gyönyörrel beszélik, hogy tánczban nem látott
szebb párt soha senki.

Mint a mosolygó nap, oly vidám a vőlegény, mint napsütötte felhő a
menyasszony.

A vidám menyasszony vidám vőlegénye holnap csatába fog menni, talán
vissza sem jő.

… Verik az indulót, harsog a trombita, fegyverre, csatára…

* * *

Elcsendesült minden, végéhez közelg az éj, hajnali álmát aluszsza a
vidék.

A csillagok sáppadnak, csak egy ragyog fényesen, mint a gyémánt,
fényesen, mint mely legközelebb van a naphoz, a hajnalcsillag, a
szerelem csillaga.

Hallgat minden madár, csak egy dalol édesen, fájdalmasan a virágos kert
orgonafái közt a magányos szoba ablakánál, a csattogány, a szerelem
dalnoka.

Csillagsugárnál, csalogánydal mellett alszik nyugodtan az ifju férj.
Fejét kedvese keblére hajtotta s a szép hölgy jobb karja nyaka körül
fűződött szerelmesen.

A szép nő ajkán most is látszik, hogy csókolva aludt el, a férj arcza
álmában is mosolyg.

Oly nyugodtan, oly boldogan alszanak, egymást átölelve, egymás
lehelletét szíva, egymáshoz oly közel.

Egy óra mulva az ifju nő férje csatába fog menni, talán vissza sem jő.

… Verik az indulót, harsog a trombita, fegyverre, csatára…


II.

Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.

A szívalakú hervadt levelek ölébe hullanak.

Messze, messze síkon csatához készülnek, nagy nehéz harcz lesz ott.
Sokan meg fognak halni benne.

A seregek föl vannak állítva, nagy nehéz sánczokat kell majd
megmászniok, mindnyájan közelről látják most a halált, de egynek sem
halványul el arcza.

Kívül a napsugár, belől a harczvágy pirosra festé az arczokat, a vakmerő
bátor vonások égni látszanak.

De legjobban ég arcza a hajduság vitézeinek, s köztük ama fiatal
hadnagynak, ki sorra járja egyenkint vitézeit s gyujtogatja azoknak
bátorságát önlelke tüzénél.

– Ne féljetek! előttetek fogok menni a csatában, messziről meglátják
aranyos csákómat, rám fog mindenki czélozni, titeket egy golyó sem ér,
ne féljetek!

Az egész zászlóalj éljent kiált neki, az ellenséges sáncz viszhangja
kényszerítve adja vissza az éljen-kiáltást. Hangokat most, egy óra múlva
golyókat fog visszaadni.

… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.

… A szívalakú hervadt levelek ölébe hullanak.

Csata előtt hadi tanácsot tartanak.

A harczterv kivitele sok vérbe fog kerülni, merész férfiak kellenek a
rohamok élére. Ki fog vállalkozni?

Egy vizárkon kell keresztülgázolni. Lehet hogy a vizárok mély, a rohanó
ott vész; a túlparton ellenség, annak golyói megrontják a közeledőt. Ki
fog oda menni?

– Elmegyek én! szól a hadnagy, és átmegyek az árkon, vagy nem jövök
vissza.

A vénebb katonák tisztelettel tekintenek reá, mert a mit ő igér, azt meg
szokta tenni.

Egy utczába kell berontani, szétverni a torlaszokat, az ellent kiűzni
belőle, a házak jó lövőkkel vannak megrakva, az ellentálló tömeg
túlnyomó. Ki fog oda menni?

– Elmegyek én! szól a hadnagy, s vagy győzök, vagy ott esem el.

A vén katonák le akarják beszélni; minden napnak elég egy teher. Ő nem
enged, menni fog, s ha egy csapatnál győzött, átmegy a másikhoz és azzal
is osztozik a küzdelemben.

Egy jól elárkolt sánczot kell megmászni, a sáncz kapui előtt erős
őrtorony van, az őrtorony ágyúkkal megrakva, oda kell a férfi, oda kell
a halállal szembenéző férfibátorság. Ki fog oda menni?

– Mindnyájan ott leszünk! zúgnak mindnyájan a sereg jobbjai, a
legvitézebbek, a leglelkesebbek. A kardok csörögnek, mintha ki akarnának
repülni hüvelyeikből.

Ég, hevül az ifju hadnagy arcza: «első leszek köztök», gondolja magában,
s vágyva várja a riadó hangját, keble feszül, szíve remeg, – de az öröm
miatt.

Mint fogja mindenütt keresni a dicsőségosztogató halált!

… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.

… A szívalakú hervatag levelek ölébe hullanak.

* * *

Hull a golyózápor, bömbölnek az ágyúk, foly a vér… Tombol a paripa,
csattognak a kardok, az összeütött szurony döfése peng, foly a vér… A
harczkiáltás eget ver, a haldoklók nyögése nem hallik tőle, a zászlók
lobognak a fehér füstfellegben, foly a vér…

A halálnak nevenapja van ma!

Ki az, ki ott elől vérrel festve rohan egyik vészből a másikba? úgy
siet, úgy vágtat, csapatja alig bírja utolérni. Nem néz hátra, hogy
jön-e valaki utána? csak mindig előre, hogy van-e még, a ki ellent tud
állni?

A hajdu-hadnagy az, merész csapatjával. Előtte rémület, nyomában
pusztulás, zászlóján győzelem.

A mély árokhoz érnek, meg sem állnak nála, fegyverrel kezökben beléje
rohannak, egy-kettő elmerül, a többi átúszik. Azután a vízből a tűzbe!
Azt is elgázolják, az ellen hátra áll.

Ki az, ki ott a védett utczába beront? hol minden ház egy-egy megvédett
vár, melyet külön kell megostromolni. Az ellen ablakokból, kerítések
mögül lövöldöz. A halálnak hosszú keze van; fusson tova, a ki ki akarja
kerülni, menjen közel hozzá, a ki le akarja győzni. Közel mennek. Az
ellenség elfogy, az utcza be van véve.

A harcz dühe tetőpontját éri, ember ember ellen harczol, az ágyúk az élő
tömegbe tüzelnek, nem fáj már a seb, a halálnak nincs félelmes arcza
többé, nincs gyáva sem túl, sem innen.

Ki az, ki a harcz dühében egy kezébe ragadja a háromszínű zászlót, más
kezébe a vérrel festett kardot, s tettre hivó hangon kiáltja: «utánam!»
és rohan oda, hol legtöbb a veszély, a sáncz derekának, az ágyúk
torkának, a rettenetes halál királyi székének?

Utánam, utánam, kiáltja míg oda ér. A zászló kilátszik a kékellő
füstből… most egy ölnyire fölemelkedik… a vitéz a sánczra fölugrott
vele… Legelső volt rajta… A zászló egy ölnyire fölemelkedik az ágyúfüst
közül,… azután eltünik,… egészen eltünik… A honvédek vitéz hadnagyát
lelőtték.

Lerogyott térdére, egy perczig a zászló nyelére támaszkodva fentartotta
magát… Még csak egy szót szólott: «előre!» és meghalt, az elejtett
zászló lobogója harczi szemfedőül borula reája.

Percz mulva riadó éljen-kiáltás hangzott a sánczokban, az ifju hős
bajnok feküdt lobogója alatt. A nap diadalában neki volt legtöbb része.

… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.

… Hervatag levelek hullanak ölébe.

* * *

A csaták mezején sirt ásnak az elesett vitéznek.

A csaták zenéje, a pörgő dobszó és a riadó trombita, az tompán, ez
sírva, szomorúra válva kisérik a hősnek koporsóját.

Egy kard van rá téve, egy kard, mely annyi útitársat szerzett neki a
túlvilágra, és egy piros csákó, a hadi érem legegyszerűbb
polgárkoszorúja.

Sírnak bajtársai, az egész hadsereg szemét törülgeti, a piros csákósok
búsan aláhajtott fővel kisérik legjobbik hősüket. A vezér szótalan.

Leteszik a sirba; az üdvlövés dörög; a gyászzene elhal; maguk a zenészek
a zokogás miatt nem bírják folytatni.

… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.

… A szívalakú hervatag levelek ölébe hullanak.



11.  BOLIVÁR.

(Történeti beszély.)


I. EL LIBERTADOR.

Győztek már a spanyolok; a felkelők hadserege annyi vereség után
bomlásnak indult, egyik város a másik után esett el, a tartományok
meghódoltak s kiadták vezetőiket, az elfogott zászlókat ott égették meg
a bitófa alatt a zászlótartók szeme láttára, a kiknek jámboroknak
szemeik helyett a torkukat találták bekötni; csak Bogota tartotta még
magát végső kétségbeesett erővel, a honszeretők városa, hol egy férfi
sem volt, a ki nem harczos, egy nő sem, a ki nem rajongó, a hol nem
siratta meg az özvegy harczban elesett férjét, hanem vette elejtett
fegyverét és helyébe állt, s ha egy apának hat fia esett el, a hetediket
maga vezette a harczba.

Pedig a hetedik is elesett.

Hét szép fia volt don Esteban di San Solnak, mind elestek a bogotai
bástyák védelmében; pedig ők voltak lelkesítői, vezérei az őrseregnek,
az új haza földe látta szétomlani nemes vérüket, melybe nem vegyült soha
egy csepp sem idegenből, árulóból. Olyan tiszta jó nemes vér volt az, a
milyen csak valaha föltett kalappal buzgott Madrid királyi tróntermében,
s annál nemesebb lett, hogy önkényt kifolyt a szegény félmeztelen,
nyomorult népek oltalmazásában, a kik fegyvert ragadtak rossz uraik, a
hímzett, aranyos spanyol caballerok ellen.

No de kifolyt, s csak úgy beitta azt is a föld, mint a vegyített
creolét, a korcs mesztizét, a kivel egy sorban harczolt.

Don Esteban di San Solnak hét fia után nem maradt csak egy leánya.

Dona Laurenzia di San Sol legszebb hajadon volt a Cordillerákon innen és
túl; pedig ott a hölgyek mind oly szépek. Mikor a bogotai sétányon végig
ment, minden ifju beteg lett miatta, pedig ő meg nem gyógyított senkit.
A ki sötét szemeibe nézett, megesküdött volna rá, hogy szebb világa van
az éjszakának, mint a napnak, pedig dona Laurenzia nem szokott senkire
féloldalról nézni, mint a creol nők, kik a férfiakra kacsingatnak. Ifjak
ellenében büszke, öregek iránt alázatos, otthon gondos, munkás
gazdasszony, templomban áhitatos imádkozó; minden gondolatjában szűz,
tiszta és nemes.

Az öreg Esteban di San Sol egy fiatal lovagnak szánta őt nőül, don
Gideon Saperonak, mely ellen Laurenzia sem szólt semmit. Ah az ő szép
csengő hangja nem volt minduntalan hallható, mint a szőlőkben
felállított kereplő, de csak ritkán, mint a templomi csengetyűszó, mely
áhitozni enged maga után.

De nem is lehetett kifogása vőlegénye ellen: don Gideon derék, szép ifju
volt; a milyen szép, olyan bátor és nemes; mint mondák, őrjöngésig
szerette Laurenziát; de csak mondák: ő nem mutatta azt előtte, tudva,
hogy ez a szép hajadon szemérmes büszkeségét sértené. Csak úgy szokott
Laurenzia előtt jövendő házassága felől beszélni, mint valami komoly,
elmulhatlan ünnepélyről, melyből tréfát űzni nem szabad; s az ideig don
Gideon még azon szép fehér kézhez sem mert hozzá nyulni, melynek
legkisebb ujjára jegygyűrűjét felhuzá.

Mikor a hetedik fiu kardját is haza hozták a csatából, melyben annak
viselője elmaradt, az öreg don Estebanhoz, megcsókolá a meztelen kardot
a fiavesztett vén oroszlán, s maga elé hivatá dona Laurenziát.

– Ime bátyáid egymásután mind elestek; nincs, ki az elejtett kardot
viselje többé, mert az én szemeim nem látnak, bár karom még erős. Pedig
a San Solok kardjának nem szabad pihenni akkor, mikor ellenség zörgeti a
vár kapuit. Te leány vagy, de San Sol leány; karod gyöngébb, mint
testvéreidé volt, de szived olyan erős. Bátyáid már halva vannak, de
lelkük nem halhatott meg. Szálljon mind a hét szelleme a te szivedbe,
hogy légy erősebb, bátrabb buzdítója a népnek, mint ők voltak! Oszszon
ez a kard a te szűzi jobb kezedben fájdalmasabb csapásokat az ellennek,
mint hét fiam osztott vele; s ha halnod kell, ne mondhassa a rágalom,
hogy az utolsó cseppet a San Sol vérből másutt látta elhullani, mint a
csatamezőn.

Dona Laurenzia átvette testvére kardját, szivéhez szorítá azt és utolsó
könye volt az, a mit annak markolatjára hullatott.

Akkor don Gideonhoz fordult don Esteban, a ki ott állt zsellyeszéke
mellett.

– Ime itt van menyasszonyod, vezesd őt abba a menyegzőbe, a hol bor
helyett vért töltenek a pohárba. Légy mellette, a hogy vőlegényhez
illik; ha az van irva a jövendők könyvébe, hogy győzelmesen térjetek
vissza: előre elkészítve palotám, bevonva fehér függönyökkel a termek,
arany fogantyukban a fáklyák, koszorúkkal diszítve a nászkerevet; e
palota látandja boldogságtokat; ha pedig elesik leányom, vőlegénye ne
jőjjön vissza nála nélkül, és ha elesik vőm, menyasszonyát ne lássam
többé, egy koporsóban, egy sírboltban nyugodni fogtok együtt. – Kezet
reá.

Ekkor történt legelőször, hogy don Gideon megszoríthatá menyasszonya
gyöngéd kezét.

Oh ez a kéz nem volt gyöngéd többé! Mintha mindig fegyverforgatáshoz
lett volna tanulva, oly erő mutatkozott gyöngéd ujjaiban; az alázatos
szűzi termet délczeg amazoni állást vett föl, s midőn a bástyákon
megjelent don Gideon kíséretében és fölemelte csengő hangját a harczos
nép előtt, és lelkesítő szavaival bejárt minden szivet, kikeresve minden
alvó indulatot, melyet lángokra ébreszszen, akkor azt mondák a férfiak:
«ime a hét elesett San Sol lelke egy leányban egyesült!» és mindenki új
erőt talált annak sugárzó szemeiben; betegek meggyógyultak, gyávák
megerősültek tőle, a romlott kőfalak kijavultak az ő szavaira, mint a
mesebeli csodák napján, s a hol az ostromló ellen csüggeteg gyávákat
keresett, lelkesült hősöket talált, a kik győzelmesen verték vissza
falairól s visszakergeték sánczai közé; a kik ott is fölkeresték éjjel
nappal, s megöldösék legjobb vezéreit. A pánczélos szűz vezette őket
mindenütt, az járt legelől, s a hol csak megjelent, csodákat követett
el: bűbájos szavai nemcsak saját feleit tették vitézekké, hanem
megrontották ellenfeleit is. Egyszer az ütközet hevében, midőn a
spanyolok túlnyomó ereje már elnyomta a körülfogott bogotai harczosokat,
zivatar támadt az égen, mire dona Laurenzia felkiáltott: «Vitézeim!
nézzétek, maga az ég jön segítségünkre, hüvelybe a kardot, engedjétek
harczolni az Istent!» mely váratlan szóra úgy megrettentek a spanyolok,
hogy ott hagyták a bekerített csapatot, s engedték azt a várba
visszavonulni. Másszor, a mint összerontott két csapat, a hős leány
vakmerően neki lovagolt a spanyolok legjobb vitézének, Tristánnak, s
rákiáltott: «Tristán! ne védd magad, hanem imádkozz’ lelkedért!» és
valóban Tristán úgy megrettent, hogy pallosát két kézre kapva, elkezdett
imádkozni; dona Laurenzia ott bámuló seregei előtt szúrta le lováról.

Dona Laurenzia egy hónapig oltalmazta a bátrak városát a spanyol
hadsereg ellen, mindennap megújítva a lehetetlenség harczát, a melyben
már nem hőstettekre, hanem csodákra volt szükség.

Azonban az ostromlók mindig közelebb hozták már a víárkaikat, a várfalak
egyre düledeztek, az őrsereg száma fogyott; az éhség is az ellenséggel
szövetkezett; hetek óta minden megvetett tápszert felfogyasztottak már,
s az ellenség közeledéséből, a várfalak romlásából ki lehetett számítani
a napot, mint a hosszas beteg halálát, melyben a városnak mulhatatlanul
el kell esni az utolsó roham alatt.

A rés is meg volt már törve; a nehéz ostromlövegek egész nap működtek
rajta. Éjszaka pihentek a spanyolok; csalhatlan előjeléül annak, hogy
reggel általános támadás lesz.

Laurenzia kövekkel, zsákokkal eltorlaszoltatá a rést s ott maradt egész
éjjel don Gideon társaságában.

Éjfél után volt az idő; a várban sötét volt minden: az ellenség őrtüzeit
kioltogatta, mint a ki nem hiszi, hogy több szüksége legyen rájuk;
koronkint egy-egy bomba repült az ostromló-ütegekből a várba, mely
csattanva szakadt ottan szélyel; dona Laurenzia hallgatva ült egy földes
zsákon, könyökére támasztva fejét s merőn az ellen táborát bámulva.
Egyszer egy gránát épen oda esett eléje, tüzes fejét süvöltő fütyüléssel
furva bele a földhányásba.

Don Gideon ijedten kiálta Laurenziának, hogy fusson onnan! A hölgy
egykedvűen tekinte rá s még csak könyökét sem vette le a mellvédről,
midőn a granát a földben szétpattant, azután szólt csak, hideg nyugalom
hangján don Gideonnak:

– Nem mindegy-e, egy órával elébb, vagy utóbb?

Ez a hideg, elszánt hang kétségbe ejté az ifjut: odatérdelt dona
Laurenzia elé, fehér kezét könyeivel áztatva össze: «oh Laurenzia, te
neked nem szabad meghalnod!»

Maga sem tudta, mit beszél?

– Akarnád-e inkább Gideon, hogy Laurenzia di San Sol a diadalmas
ellenség kezére jusson? inkább sajnálnád-e elgázolt testemet az égő
omladványok alatt, mint az utált spanyol harczos kezei közt?

– Oh nem, nem.

– Széttépve, de meg nem gyalázva! így fog a végóra találni. Akarsz-e
együtt halni velem, Gideon?

– Az lesz legboldogabb órám.

– Úgy meghalni, hogy senki se mondhassa azok közül, a kik halni láttak,
hogy ők is jelen voltak ott, hogy senki se találjon ránk halálunk után,
hogy még hulláinkból se űzhessenek csufságot?

– Ott legyek mindenütt veled.

– Akkor figyelj arra, a mit mondok. A mint oda alant ostromot fuvatnak,
gyujtsd meg szivarodat és legyen gondod rá, hogy a harczban ki ne
aludjék. Ha látni fogod, hogy az ellenség elfoglalja sánczainkat s többé
a túlnyomó erőt nem verhetjük vissza, akkor emeld fel azt a vörös
csillaggal jelölt zsákot a sáncz mellett, az alatt lelsz egy kinyuló
kanóczot, melynek vége a többi zsákok alatt vész el. Azt gyujtsd meg égő
szivaroddal. Azután jőjj vissza, a hol engem harczolni látsz, ott még
egy ideig fog tartani a kétségbeesett harcz. Épen annyi ideig, a mennyi
elég arra, hogy a kanócz tulsó végéig terjedjen a tűz, ott lőporos kádak
vannak rejtve; a többit érted; az ellenség elmondja, hogy látta
Laurenzia di San Solt vesztett csata után felszállni a felhők közé, s
onnan is halált szórni alá hona elpusztítói fejére.

Don Gideon lelkesülten tekinte fel az égre. E pillanatban nem képzelt
nagyobb gyönyörűséget annál, mint együtt repülni dona Laurenziával ott a
magasban, égő üszkök, tépett ellenség közepett, mindig közelebb,
közelebb a felhők felé, ott elhagyni a nyomorult testet, s azután még
sebesebben repülni még magasabb tájak felé.

A láthatáron azonban már valami vörös vonal kezdett derengeni: a kelő
nap viszfénye az, mely a messze tengerről visszaverődik. A spanyol
táborban egy vérvörös tűzgolyót bocsátottak fel a magasba, mely az
ostrom készülő perczét jelenté, s azzal mindenünnen megszólaltak a
dobok; elébb halk, szakgatott ütésekkel, most a víárkokban gyülekeztek a
csapatok, azután egyszerre sebesebb pörgéssel, midőn minden oldalról
előtódultak az ostromlott bástyák ellen.

Don Gideon meggyújtá szivarát s a Laurenzia által kimutatott helyre
vonult, el nem fordítva szemeit a bűbájos hajadon alakjáról. Alig várta
már a perczet, melyben meghalhatnak együtt.

A rés mögé állított ágyúk bömbölve szólaltak meg egyszerre, végig
söpörve a támadó hadakon; azután az apró fegyverek ropogása indult meg,
szakadatlanul pattogva az egész bástyasorozaton. Emberhang még alig
repült a csatazajba; csak a vezénylők egyes kimért kiáltása, meg egy
haldokló üvöltése, a kit a csatasorból kilőttek.

A túlnyomó erő azonban, melyet a spanyolok a vár ellen hoztak,
lassankint elfoglalta a tért a sánczok és víárkok között, az
ostromhágcsókat már neki veték a falaknak; kezdődött a buzdító lárma,
midőn ember küzd ember ellen, kézben a kard, szájban az átok; a vezér
nem vezényel már, hanem lelkesít; a lövöldözés kimarad a zajból,
helyette szuronyzörgés, kardcsattogás növeli azt. A rés körül, mely
előtt Laurenzia védőcsapatja állt, legdühösebb lett a lárma, oda fordítá
legfőbb erejét az ellen. Az ostromlók egyre közelebb jöttek, egyes
kézbeli granátok hullottak sűrűen a sáncz belsejébe, itt-amott
elpattogva. Don Gideon kivette szájából a szivart s a csillaggal jelölt
zsákot fölemelte, dona Laurenziára nézve.

A hajadon inte neki, hogy várjon még.

A harczi lárma még közelebb jött, a spanyolok a mellvéden keresztül
verekedtek már a felkelőkkel; most egyszerre örömláng gyuladt ki
Laurenzia arczán, hevesen intett kezével Gideonnak; hangja a csatazajon
is keresztül hangzott hozzá:

– Ide, ide, don Gideon!

Az ifju sietett fel hozzá. A hősnő megragadta kezét s a hegyek felé
mutatva szólt:

– Látod ott ama porfelleget?

– Látom. Forgószél lesz az.

– Az nem forgószél. Az lovagok csapatja; nem látod, hogy villognak benne
néha a vértek? Valóban ki lehete jól venni a néha-néha felcsillámló
kardokat és vérteket.

– Ellenségeink számát szaporítani jőnek, szólt kedvetlenül Gideon.

– Oh nem ellenség az, szólt Laurenzia; miért sietnének olyan nagyon?
Lovasság nem ostromolhat várat; nézd, hogy nyargalnak. Fogadjunk, hogy
ez jó barát.

Don Gideon elmosolyodott e halálos pillanatban.

– Szép dona, mibe fogadjunk halálunk előtt egy perczczel?

– Egy életbe! kiálta fel az lelkesülten.

– Jó. Fogadjunk egy életbe.

És fogadtak egy életbe kölcsönösen; a granát úgy fütyölt fejeik körül,
mint éjjeli fény körül a cserebogár.

A következő pillanat megmondá, hogy ki nyerte meg a fogadást. A
porfelleg egyszerre eloszlott, a mint a lovasok a zöld mezőre értek, s
az ostromlók háta mögött ott állt egy csatakész dandár – a fölkelők
lobogóival.

A várfalakról felhangzó örömriadal visszadöbbenté egy perczre az
ostromlókat, a másik pillanatban megharsantak amott tulnan a trombiták,
s a lovagdandár elszántan rohant a spanyolok hadsoraira.

Ah! ez gyönyörű roham volt! Az első pillanatban keresztül voltak törve a
vonalok; a gyalogság, mielőtt ideje lett volna négyszögekbe alakulni,
szét volt szórva, eltaposva ugyanazon víárkok, miket a vár ellen húzott
voltak az ostromló fél veszedelmére; nem tudott összefüggő csatarendbe
állni a gyors lovas roham előtt s csapatonkint gázoltatott el.

A lovas dandár egyre közelebb jutott a várfalakhoz; elirtva, a mi élő
ember útjába akadt. Egy délczeg, daliás alak volt vezetőjük. Vezető a
szó minden értelmében, mert mindig elől járt. Ezer közül ki lehet
ismerni alakját. Csaknem aranyszínű vörös haja hosszan, mint az oroszlán
sörénye lobog vállai körül; hasonló szakálla nem hegyesen, spanyol divat
szerint, de köralakban fogja be arczát, mely oly fehér, mint egy európai
delnőé; csupán szemöldei barnák és szemei, mint a tűz, oly égetők,
messziről is látni, mint villognak oly iszonyatosan.

Dona Laurenzia el volt merülve ámulatában. E tünemény elfeledteté vele
önmagát, el Gideont és az egész bogotai sánczot.

– Nézd, szólt Gideonhoz, vagy tán csak a léghez beszélve. Egy túlvilági
szent, egy Szent György angyal alakja! a sárkány-ölő dárdával kezében!
Mint vágtat előre bátran! Senki sem képes őt feltartani. Csak játszik a
fegyverrel; ellenére sem néz. Mosolyogva integet felénk tollas
kalapjával. Nem látjátok-e, minő fény van feje körül? ő az égből szállt
le hozzánk. Ő a Libertador! Kiáltsátok, hogy éljen a Libertador.

A sánczokról harsogó üdvkiáltás hangzott a bátor hős felé. Csak Gideon
nem kiáltott semmit; ő szerette volna inkább meggyújtani a kanóczot s
repülni menyasszonyával együtt az ég felé.

A szabadító nem sokára egész a résig tört magának útat, ott nyájasan
üdvözlé a várvédőket. Mintha az ő arcza lett volna a nap, olyan fényt
vetett reájuk. Megismeré az ottan álló delnőt is, s nevén szólítva,
felkiálta hozzá:

– Üdv neked dona Laurenzia di San Sol!

A hajadont magán kivül ragadta az üdvözlet; arcza, alakja átváltozott e
hangra, öröm, végtelen kéj lepte el szívét; annyira telelett szíve
egyszerre örömmel, hogy még don Gideonra is kiterjedt jóemlékezete.

– Hát don Gideon, melyikünk nyerte el a másik életét?

Don Gideon szomorúan felelt:

– Én látom, hogy elvesztém a magamét. Ő értette, hogy mit mondott.

– Jó. Én megtartom azt, szólt vissza Laurenzia, és gondját fogom
viselni.

Most azonban az aranyhajú hős új veszélybe jutott. A spanyol had
tartalékcsapatjai sietve érkeztek a kuszált csatatérre s ágyútelepeiket
a lovas dandárnak szegezve, dühösen támadták azt meg.

– Veszve vannak! kiálta don Gideon, kinek szeme ragyogott a gondolatnál,
hogy a csodalovag csak úgy el fog veszni, mint ők.

– Ide, ide! kiálta Laurenzia a lovagnak, meneküljetek a várba; hányjátok
el útjokból a torlaszokat; nyissátok fel a kapukat; meneküljetek a
réseken!

De a fényes lovag visszamosolygott; sarkantyúba kapta paripáját, s a
mily sebesen idáig tört, oly gyorsan vágtatott vissza, homlokegyenest
neki a tartalék ágyúinak; nem tartva fel a gyilkoló kartácstűztől, sem
az árokvonaloktól; átvágtatott sánczkarókon, földhányásokon, leaprította
a tüzéreket, elfoglalta az ágyúkat, s a másik perczben ugyanazon
csatakígyókból kezdé el lövetni a spanyol tábort.

Egy óra múlva futott a szétvert spanyol sereg a világ minden szeglete
felé, minden úton és minden út nélkül, elhagyva szekereit, sátorait,
zászlóit és lövegeit. A hadi sors egy óra alatt ellenkezőre fordult;
akkor a szabadföldieknek nem volt hadseregük, most a spanyolok
mondhatták azt el magukról; a milyen messze csak látni lehete,
rendetlenül futó tömegek rajzottak hegyen és völgyön, üldöztetve
győzelmes lovagok által.

Bogota fel volt szabadítva.

Nem lelkesülés, nem örömláz, – merő őrjöngés volt, a mi a felszabadult
Venezuela lakóinak lelkét eltöltötte. Nem hangzott más kiáltás az
ajkakról, mint «éljen a szabadító!» ezzel köszönté a férj honn maradt
hitvesét, ezzel csókolá össze az anya repeső gyermekeit, ezzel ifjultak
meg a vének, ezzel gyógyíták a betegeket, ezzel ébreszték fel a
félholtakat.

Még nevét nem tudták a hősnek; de adtak neki olyan nevet, a mit viselhet
büszkébben, mintha ötven ős hagyta volna rá örökül; e név volt: el
Libertador.

A megmentett nép tódult a kapu elé, melyet siettek megnyitni a győzelmes
szabadítók előtt, egy percz alatt félrehordták a torlaszokat, letörték a
mellvédeket, hogy szabadon jöhessen be rajta a derék lovas had.

Ah ez gyönyörű találkozás volt! Az utczán végig lelkesült néptömeg, még
a harczi portól, lőporfüsttől fedve, a kiéhezett, nyomor csigázta
arczokon még elevenebb volt az öröm indulata; a romba dült házakon
zászlók és szőnyegek lobogtak; a lazarétum hosszú épületében a betegek
kiültek az ablakokba, hogy láthassák a szabadítót; akkor épen egy
iszonyú járvány pusztított a városban, mely a szemek látását vette el; a
kórház tele volt vakokkal. Azok is oda vitették magukat az ablakokba.
Hát ők mit akarnak látni? Remélik tán, hogy ily nagy örömre megnyilik
szemeik világa, hogy a kétségbeesés éjszakájában megjelenő szabadítót
még a vaknak is meg kell látni?

A kapu előtt ékes hölgysereg várta a szabadítót. Venezuela legszebb,
legderekabb szűzei, kiket Laurenzia vezetett.

Egy babérkoszorú volt a szép hölgy kezében; azt hozta a Libertador
számára.

Midőn a lovagok beléptek a város kapuján, harsogó üdvkiáltás zendült
eléjök mindenünnen, mire valamennyien levették fövegeiket. A szabadítók
tisztelettel léptek a megszabadítottak elé, mert ezek nem kisebb
tiszteletet érdemelnek, miként ők.

Elől lovagolt az aranyrőthajú lovag, egy délczeg nyájas arczú férfi, a
ki oly mosolyogva jön, mintha díszmenetet tartana tréfás lovagjáték
előtt. Mellette egy roppant termetű alak léptet, sötét vasszürke
paripán, fiatal, de marczona tekintetű arczczal, melyet nem volt elég a
természetnek vastag szemöldök, duzzadt ajkakkal elvadítani, a sebhelyek
keresztül-kasul még jobban feldulták azt.

A hölgyek elé érkezve, megállíták paripáikat a lovagok s a vezér
tiszteletteljesen szállt le nyergéből, midőn a hölgyekkel szemközt
állott.

Dona Laurenzia lelkesüléstől halvány arczczal járult a hős elé és
megszólítá őt:

– Állj meg e helyen hősök vezére. – E hely az, hol a kétségbeesés
éjszakája végződik s a boldogság új napja feljön. Fogadd a legédesebb
hangot e helyen: a megnyitott börtön lakóinak legelső örömkiáltását.
Venezuela lakói egy névvel és egy koszorúval tisztelnek meg téged; a
koszorú babérból van fonva, a név megfelel annak: el Libertador. Viseld
mindkettőt enyészhetlenül. – Ezerek könye, mi koszorúdra hullott,
megőrzi azt az elhervadástól. Nekem pedig engedd, hogy lábaid porát
csókoljam, óh Libertador.

A hölgy odaborult a lovag lábaihoz s hevesen átölelve, megcsókolá
azokat, az egész nép szeme láttára.

A hős nyájasan emelé őt fel onnan. – Annyira meg volt hatva, hogy nem
tudott neki felelni.

Dona Laurenzia arcza lángba volt borulva, midőn fölkelt, szemei ragyogva
tekintének szét a sokaságon. Érzé, hogy ő jogosítva van magát többnek
érezni, mint gyönge nőnek.

– Ne siess e helyről, Libertador; nézd, ama hosszú épület tetőjén százan
meg százan ülnek, kik nem láthatják arczodat. A haza szolgálatában
veszték el szemeik világát, a forró verőfényen s a nedves éjszakán híven
megállva helyüket. Azok nem oly boldogok, mint mi, hogy tekintetedtől
újra éledhessenek; tedd őket boldogokká szavaiddal. – Szólj hozzájuk egy
buzdító szót, hogy hangodról megismerjenek abban az örök éjszakában,
mely szemeikre borult.

A vezér inte kezével, hogy szólani fog: mire a népzaj elcsöndesült; a
venezuelai férfiak fölemelték őt vállaikra s egy puszta kőtalapzathoz
vivék, melyről a spanyol golyók lezúzták a szent szobrot. Ide állíták
fel a Libertadort.

A hős vidám tekintettel nézett szét a hullámzó sokaságon s szólt
hozzájuk azon a változatos hangon, mely a délamerikainak annyira
sajátja, lágy és csengő a fájdalom, az öröm kifejezésében, tompa az
elkesedésnél, recsegő, harsogó az indulat kitörésében.

– Venezuelánok! Az én nevem Bolivár Simeon…

A nép nem hagyta tovább mondani; közbe ordítá: «éljen Bolivár, a
szabadító! éljen a Libertador!»

– Köszönöm e nevet, melyet adtatok; s bár eddig nem szolgáltam azt meg,
de egész életem arra áldozandom, hogy azt megérdemeljem. A szabadítás
nagy műve még csak kezdve van, de hiszem az istent, hogy be is lesz
végezve. Még eddig az én érdemeim e munkában nagyon csekélyek.
Legnagyobb érdemük eddigelé felszabadulásunkban a spanyoloknak van.

A nép között a csodálkozás zugása hallatszott.

– Igen, a spanyoloknak, folytatá Bolivár, az ő hűtlenségük,
kegyetlenségük nélkül nem volna éle a mi fegyverünknek, az ő tetteik
emléke ád kettős erőt karjainkba, az nem enged bennünket másra gondolni,
mint a felszabadulásra. Ha ők megtartják a Myrandával kötött
capitulatiót, ha ők kegyelmesen bánnak azokkal, kik a fegyvert ijedten
lerakták, soha sem szabadul meg a járom alól Dél-Amerika. De szerencsére
ők nem bántak velünk irgalmasan; ti, kik be voltatok zárva kerített
várostokba s sok ideig hírt sem hallottatok honfitársaitokról, tán
irigylettétek azok sorsát véres küzdelmeitek napjaiban; pedig odakinn
lenni nagyobb borzalom volt, mint ide benn. Egy nagy börtön volt az
egész ország, melyben a nagy porkoláb Morillo és tömlöcztartói Pug,
Boves, Aymerich…

«Átok neveikre!» ordított közbe a nép.

– … Fogva tarták az egész nemzetet, kik a kihirdetetett amnestiára
visszatért hősöket százával gyilkolák le, kik előtt elég volt egész
családokat tömlöczre vettetni, ha azokról az volt a hír, hogy becsületes
emberek. Midőn Varinas erődét megtámadák csapataink, a hol tizenegyszáz
ártatlan lakos volt összefogva puszta gyanú miatt, a várkormányzó Pug
azt parancsolá katonáinak, hogy öljék le a foglyokat mind. Ötszázat
leöltek már közülök, midőn előcsapatunk nem tűrhetve a bástyákon szemei
előtt véghezment mészárlást, merészen ostromra rohant. A gyilkosok
jelenték a vezérnek, hogy nincs idő a munkát befejezni. Jó, felelt Pug,
majd visszatérünk rá! És azzal előcsapatunkkal megküzdve, ismét
visszatért munkájához és bevégzé azt. Mi csak ezerszáz hullát találtunk
már a bástyákon.

A borzalom és átok zugása szakítá félbe Bolivár beszédét, mely csak
nehezen tudott elcsendesülni, mint a felzaklatott tenger.

– Egy napon két gyönge gyermek jelent meg Morillo előtt; a hős Arismendi
unokatestvérének fia, egyik nyolcz, másik tizenkét éves. – Apjukat
elfogatta a fenevad, csupán azért, mivel Arismendi rokona. – A gyermek
ártatlan szava kegyelemért esdett a kegyetlen előtt. Megadom a
kegyelmet, szólt nekik Morillo, ha ráálltok, hogy füleiteket
levághassam. A gyermekek gondolkozás nélkül beleegyeztek. Az átkozott
inte a hóhérnak s mindkét gyermek elveszté egyik fülét, a nélkül, hogy
egy jajkiáltást tenne. Ti nem is sírtok? kiálta Morillo; bakó! folytasd.
A bakó keze reszketett. Halálfia vagy, ha reszketsz! ordíta rá a véreb.
– A gyermekek másik füle is lehullott és ők még csak egy vonással sem
mutatták arczaikon, hogy ez nekik fáj. A szörnyeteget e hősi erő
gyermekek szívében haragba és félelembe hozta; mi lehetne ily fajzatból,
ha megnőne? Előhozatta apjukat s ott mind a hármat agyonlövette.

Ah! még a vakok is a kórház ablakaiban ökleiket emelgeték az ég felé.

– Nem hinné el az utókor, hogy valaha keresztyének így viseltek harczot
testvéreik ellen, ha a spanyol tábornok irott parancsa nem volna
kezünkben, mely ime azt hirdeti, hogy a ki hadseregéből a független
sereghez pártol, annak ötödízigleni rokonaiból minden ötödik embert főbe
löveti s a hol elszökött, azon megye hatóságát megtizedelteti s fizettet
vele minden szökevényért tizezer spanyol piasztert.

A düh sajátságos nyilatkozmánya volt, hogy az emberek erre elkezdtek
kaczagni. – Elég ok is a nevetségre, hogy a spanyol hadvezér kényszeríté
minden egyes szökevény egész atyafiságát vele együtt az ellenfélhez
szökni.

– Midőn az egész ország a kétségbeesésbe volt űzve, akkor egy ördögi
gondolat támadt a spanyol vezérek lelkében a patrioták kiirtására. – Ez
a Boves, ez a hajdani dugárus és most tábornok, Pug, a varinasi
mészárló, egy Palomo nevű néger, kit a caracasi börtönből hoztak elő,
hol gyilkolás miatt ült s egy spanyol zsiványvezér, Rosita, fellázaszták
a négereket, szabadságot igérve neki, ha a patriotákat kiirtják. –
Kilenczszáz mérföldnyire dúlták fel az országot e felbőszült fenevadak,
míg az ifju Ricante elfoglalt várában magával együtt levegőbe röpíté
legdühösebb csordájukat, ádáz vezéreikkel együtt…

Itt Bolivár megállt; a nehéz emlékek felidézése kifárasztá, nyögni
látszott azoknak elmondása alatt. Az egész tömeg néma csendben várta,
hogy mit fog mondani tovább.

– S még itt nem volt vége az éjszakának; még mindig tudott feketébb
lenni a balsors; nem volt már rendezett hadseregünk, nem állt már több
várunk, mint Carthagena; Morilla hadserege szárazon és tengeren
egyszerre támadá meg a hősök városát s megtölté halottaival annak
sánczárkait. Négy hónapig védte magát a hős Juan de Dios Amador a
túlnyomó ellenség ellen, mi alatt a harcz, az éhség, a dögvész
elpusztítá a hős lakosság felét. Végre, midőn már nem volt mit enni a
városban többé, összegyűjté a népet mind a la Popa erőd előtt,
beszegezteté ágyúit, felgyújtatá a házakat s hajókra, dereglyékre
szállva, keresztül törte magát a spanyol hajóhadon, nem hagyva hátra a
győztesnek mást, mint egy laktalan romtömeget, holttestekkel tele.
Minden el volt már veszítve, csak Venezuela állt még. Hála neki, hogy el
nem hagyta magát döntetni a kétségbeeséstől, hogy bízni tudott, midőn
nem volt többé kiben; hogy védte magát, midőn hadseregeink minden romja
a Llanos pusztáiba menekült. A Llanos megszabadíta minket, ott a
végtelen síkságon, hol az óriási fűben lovastól rejtve van a harczos,
nem volt jó megjelenni a spanyol üldözőnek; ott ezer meg ezer férfi kel
fel egy jelszóra a hallgató berekből, kik ott alszanak paripáik mellett,
kik nem kérnek zsoldot, kik nem fáradnak el a harczban s soha sem adják
meg magukat. Csak vezér kellett a derék Llanéroknak, hogy egy napon
megjelenjenek a csatatéren, oly rettenetes ellent állítva a spanyolokkal
szembe, miről még nem is álmodtak. – E vezért megadta a sors…

Itt marczona társára mutatott Bolivár, ki most is a lovon ült, kemény,
durva arczán semmi változást sem mutatva.

– E hős neve Jose Antonio Paez. Miranda idejében egy csoport Llanero
hadnagya, most legnagyobb hősünk. Midőn Miranda capitulatiójával Morillo
kihirdette a közbocsánatot, az én barátom Paez is oly együgyű volt, hogy
hitt neki. Látjátok, ő oly ártatlan jó ember, hogy még Morillonak is
tudott hinni s megjelent Varinasban. Morillo pedig azonnal megfogatta s
egy szük börtönbe háromszáz más fogolylyal együtt összecsukatá, harmincz
fontos vaspereczet csukatva kezeire. Hahaha! Nézzétek ezt az alakot! Mi
ennek harminczfontos bilincs? Játékszer, képzelt láncz, minőt gyermekek
csinálnak füvek száraiból. Az első éjszaka megfogta Jose két marokkal a
harmincz fontos békót, egyet csavart rajta s az úgy szétpattant, mintha
forgácsból lett volna; akkor Paez azt a mulatságot szerzé magának, hogy
a többi foglyok lánczait is összetörte s mikor a porkoláb jött, hirtelen
megragadta, elvette tőle a kulcsokat, megrohanta a várőrséget s
elfoglalta puszta kézzel Varinas várát.[4] Ime ez a hős Jose Antonio
Paez. Az ő hivására előjöttek félelmes berkeikből a bátor Llanerok; ez
volt az első csapat, mely újra kezdte a szabadság harczát; a második,
mely soha sem adta azt fel, volt Venezuela népe. E kettő nélkül Bolivár
nem tehetett volna semmit; e kettőnek köszönheti Dél-Amerika, hogy még
élünk. Azért engedjétek nekem Venezuela derék lakói, hogy e
borostyánkoszorút, melyet kezembe adtatok, kétfelé szakítsam s felét
átadjam a derék Paeznek, másik felét pedig a hős szűznek, ki Venezuela
védelmében oly nevet szerze magának, mely a Cordillerákon innen és túl
viszhangzik minden szabadon érző szívben, a derék dona Laurenzia di San
Sol-nak.

Azzal kétfelé szakítá a babérfüzért Bolivár; felét Paeznek, felét
Laurenziának nyujtva. A nép mennydörgő üdvkiáltása nyelte el a rebegő
szavakat, miket Paez és Laurenzia tudtak feleletül hozni. A herculesi
ifju, kinek tréfás munka volt lánczokat tördelni össze, mint szégyenlős
gyermek bukott le lováról, vezére kezét csókolva össze, míg a
márványszilárdságú szűz reszketve állt a férfi előtt, kinek bűvészete
népeket hódított meg.

Bolivár keblére ölelé a hős Llanerót balkezével; jobbját kitárva tartá:
– nem volt-e következetes dolog, nem sugta-e valami varázsló ösztön a
hajadonnak, hogy oda, ez üresen hagyott helyre boruljon, hogy méltóbb
helyen oly szív, mint az övé, nem doboghat; – hogy semmi jutalom oly
nagy nem lehet a hősnek, mint az ő szíve? Pillanat mulva az egész nép
harsogó tapsvihara mellett ott pihent a szűzi lányka a honszabadító hős
keblén, önfeledt elragadtatással adva vissza annak forró ölelését.

Bolivár egy öleléssel egy törhetlen jó barátot s egy halálig híven
szerető nőt nyert magának egy pillanatban.

A nép zászlókkal beaggatott diadalszekeret huzott elé, arra ülteté fel
mind a hármat, úgy vonta őket a San Sol-palota kapujáig, esküdve, hogy
életét, halálát adja a Libertadorért, a kiről minden ajk beszélt minden
fülnek; és minden szív tudta azt már jól, a mit a másik beszélt neki,
hogy milyen nyájas, mily hódító és mily szerény; csak egy ember volt,
kinek hangját nem lehetett hallani a közriadalban: – don Gideon. A
kőszobor előtti jelenet után szomorúan lesütött fővel sietett az ifju
bajnok az öreg Esteban di San Sol-hoz, ki vak létére palotája küszöbén
leste a közelgő zaj neszét; ott elfojtott keservvel mondá neki:

– A haza ügye meg van mentve; – hanem az enyim elveszett…


II. A DICTATOR.

Venezuela felszabadultával új élet kezdődött a hazafiakra nézve. A
spanyolok leggonoszabb hírű vezére Boves is elesett a csatában, egy
gazdag kereskedő M’ Brion egész vagyonát feláldozá a közügyeknek,
kereskedelmi gályáiból hadihajókat alkotott, azokkal Bolivár szétverte a
spanyol flotillát, elfoglalta Margaritát s elűzte róla a spanyolokat,
Paez La Torre spanyol tábornokot verte tönkre, s Mac Gregor a derék skót
partisan elfoglalta egy ökölcsapással Barcelonát.

Ekkor a had további folytatása fölötti tanácskozmányra összegyűltek a
hazafiak vezetői Venezuelába.

Jelen volt Bolivár, a szabadító, hű barátja Paez, a mindenkitől csodált
óriás, ki úgy szerette Bolivárt, mint egy gyermek, Piar Manuel, a
nagyravágyó, hővérű mulatt, Valdez Manuel, a guayacquili hadak küldötte;
maga az ősz Arismendi, a margarita-szigeti lakók vezére; – ide hozatta
magát zsellyeszékében a vak San Sol Esteban is, kisérve leányától és don
Gideontól s több venezuelai tekintélytől.

Az öreg don Esteban nem volt jó kedvében. Az első diadal utáni mámort
kipárologtaták fejéből későbbi józan gondolatok, midőn don Bernard
Bermudez kihivó hangon kérdezé tőle a tanácsülés előtt:

– Nos öreg bajtárs, mit szólsz a mi Bolivárunkhoz?

Az öreg összeránczolá homlokát fénytelen szemei fölött s kelletlenül
dörmögé:

– Nem tudom, hogy értetted? Bolivár-e a mienk, vagy mink vagyunk
Boliváré? Láttam őt…

– Te láttad? kérdezé Bermudez, kiben egy pillanatra az a gondolat
támadt, hogy az öreg Esteban csak tetteti magát, hogy vak.

– Igen. Láttam szavaiból.

– No, és milyennek láttad őt szavaiból?

– Nagyravágyó, büszke férfi; selyemruhában jött a harczból, nem visel
pánczélt, hogy bámulják bátorságát s sérthetlennek higyjék, kinek
küldetése van az égtől, mely őt oltalmazza. – Uralkodni vágyó, ki azzal
vesztegeti meg a legjobb emberek szíveit, hogy saját érdemeit rájuk
erőteti. Mindig másokat magasztal, hogy mások magasztalják őt. Soha sem
mondja azt, a mit gondol, valamit mindig magában tartogat belőle; ezért
nem fordítja arczát a felé, a kivel beszél, hogy szemeiből ki ne
olvashassa az, a mit érez. – Valaha több bajotok lesz vele, mint volt a
spanyollal.

– Ej, szólt az öreg Bermudez, Esteban barátom, ha már vakon is ennyit
látsz, milyen bölcs ember lenne belőled, ha meg is siketülnél.

A jámbor Bermudez ott is hagyta öreg bajtársát s átment a másik oldalon
álló csoportozatokhoz, a hol Bolivárt magasztalták. – A jó öreg a rendes
katonaságnál őszült meg; nem volt fogalma felőle, hogy a vezér iránt
mást is lehet érezni, mint hódolatot.

Ezek a polgárkatonák, ezek a sennorokból lett harczosok mindig
birálgatják vezérük magaviseletét s az nem jól van.

Pedig ezúttal is nagyobb számmal vannak jelen, mint a rendes guerillák,
ezeknek egyszerű sárga kék egyenruhája, a lovasoknál fekete bivalybőr
pánczéllal fedve, alig tünik fel a tarka caballerok phantastikus
öltözetei mellett, kik lengő tollakkal kalapjaik mellett, tarka széles
övekkel, átvetett palásttal s mindenféle excentricus leleményeivel az
öltözetkülönczségnek iparkodnak magukat feltünővé tenni. Még don Esteban
is skarlát köpenyét kivánta feladatni; pedig rá nézve mindegy az, akár
zöld, akár piros, de az öreg ujjai tapintatával megérzi a
színkülönbséget az öltözeten s haragszik, ha megcsalják; don Gideon
pedig épen föltette magában, hogy ma igen szép fog lenni, kék selyem
dolmányt öltött magára, fehér pötyögökkel, négy sor apró aranygomb ment
le a válla közepétől egész a csipejéig s rózsaszín kerek köpenye
tenyérnyire ki volt hímezve skofiummal. El kelle ismerni mindenkinek,
hogy ő valamennyi ittlevő caballero között a legszebb, legdélczegebb.

Igen, mert még nincs itt Bolivár. Majd azt nézzétek meg, ha jön. Az el
fogja halaványítani valamennyit megjelenése pompájával. Oh Bolivár nagy
színjátszó, mint don Esteban mondta róla.

Bolivár jön! hangzik kívülről. A bejárást elálló néptömeg élteti a
Libertadort. A caracasi hős belép a gyülekezetbe, minden szem feléje
fordul s minden ajkról a bámulat felkiáltása röppen el. Bolivár egyszerű
közkatona ruhában lépett be, minőt a venezuelai harczosok viselnek,
minden vezéri jel, minden feldiszítés nélkül. Még csak az a kerek
medaillon sem volt mellén, melyet a caracasi diadal emlékére verettek,
Libertadores felirattal s melyet minden guerilla, caballero és Llanero
visel szíve fölött.

A csodálat miatt senki sem tudott szóhoz jutni; bámulva engedték őt a
gyülekezet közepére jutni, hol Bolivár katonás üdvözlet után megállt.

Mindenki várta, hogy beszéljen.

– Hazafiak, szólt a hős, nem alakoskodásból vettem magamra ezt az
öltönyt, mely benneteket megdöbbenteni látszik, erős összefüggésben van
ez azzal, a mit ez órában nektek mondani fogok; s a vezéri jel és pompa
rosszul illenék szavaimhoz. – Négy nagy csatát nyertünk meg azóta, hogy
Venezuela felszabadult, mindenütt, hol ellenségre találtunk, megvertük
azt; erőnk megnövekedett; a hol egy spanyol áll, két libertador áll vele
szemközt. És én mégis azt mondom, hogy egész hadjáratunk haszontalan!
győzelmeink nem érik meg azt a lőport, melybe kerültek; hagyján a vért,
mely értük kiontatott; csak verekedtünk, de nem foglaltunk s
ellenségeink most is olyan erősek, miként ezelőtt voltak; azért én
letettem a vezéri aranyalmás botot, mert valóban nem vagyok egyéb a haza
egyszerű harczosánál és letettem a libertador szóval kérkedő rendérmet,
mert én nem szabadítottam meg semmit.

A gyülekezet aggodalmas figyelemmel hallgatott Bolivár szavaira.

– Le fogunk győzetni legnagyobb diadalmaink után, el fogunk esni, midőn
legjobban fölemelkedtünk s akkor veszünk el, midőn azt hiszszük, hogy
megéltünk; és ellenségeink túl fognak bennünket élni, mert náluk van
egység, minálunk pedig nincs; ők ismerik végczéljukat, mi nem.
Hadviselésünk egy véres chaosz, a hol nem hallgat senki vezényszóra,
hanem megy a merre eszébe jut. Minden csapatvezérünk egy külön
hadjáratot visel, egy közös czél utáni küzdés nélkül s a mit ma nyert,
megfizeti rettenetes veszteséggel holnap. Hová lett Rivas tábornok az
uricai diadal után, melyben Bovest megölte? túlnyomó erő közé rohant s
az elfogta őt és kivégezteté. Miért nincsen itt Sanjago Narino, a
popayai győztes? mert diadala után két nap múlva Aymerich kelepczéibe
rohant s mindenestől elfogatta magát. Aury tengernagy, mikor
Venezuelában kellett volna kikötnie, mely tele volt spanyolokkal,
átvitorlázott Mexicóba, melyben akkor egy spanyol zászló sem lobogott.
Elveszésnek, halálnak rohanunk, mert nem tudunk parancsolni, nem tudunk
engedelmeskedni.

Az öreg Bermudez élénken csörtetett kardja végével e szavakra, mint a ki
már előre tudja, hogy mi lesz ennek a vége s türelmetlen azt elvárni.

– Hazafiak, szólt végül Bolivár. Háborúban csak egy embernek szabad
felül lenni, a többi hivatása engedelmeskedés. De annak vaskézzel kell
megfogni a kormánybotot és nem kimélni sem kicsinyt, sem nagyot. Egy évi
rabszolgaságot kérek tőletek. Válaszszatok magatoknak saját kebeletekből
egy zsarnokot, a ki elég bátor és elég kegyetlen tudjon lenni és a ki
forrón tudja szeretni hazáját. – Legyen e zsarnoknak szabad kényére
bízva életünk, vagyonunk, önakaratunk; ha ez azt mondja: előre
rohanjatok! ne kérdje senki, mi vár ott ránk? hanem rohamra menjen; ha
ez azt mondja: álljatok meg! ne nézzen senki se hátra, se előre, hanem
álljon meg, ha mindjárt a halál arczával néz is szembe, s ha ez azt
mondja: fussatok innen! ne hallja senki az ellen gyalázó kiáltását,
hanem fusson, a hogy ő parancsolja. Ha ezt teszitek, megszabadítjátok a
hazát, s egy évi önkénytes rabszolgaságért vásároltok örök szabadságot
magatoknak.

Még alig végzé szavait Bolivár, már ott állt a gyűlésterem közepén don
Gideon s mutatta, hogy felelni fog neki.

– Ellenmondok neked Libertador, vagy ha e nevet elveted magadtól,
Bolivár Simeon. Ellene mondok mindegyik szavadnak, a melyet kimondtál.
Tagadom, hogy a hideg katonai fenyíték jobb vitézekké tenné elleneinket,
mint mi vagyunk. A spanyol parancsszóra harczol, mi küzdünk
lelkesülésből s rendetlen csapatjaink mindenütt megbonták a gépies
hadsorokat, a hol összecsaptak velük. – Mi szíveinkben viszszük a
vezényszót, s az a gondolat, mely minket a csatatérre vezet, nem engedi
elnémítni magát a csata hevében. – A mi harczosaink nem zsoldért, hanem
szabadságért küzdenek; azért azt akarják, hogy úgy bánjanak velük, mint
szabad emberekkel. Mikor Venezuela köröskörül volt véve ellenséggel,
csak egy jelszó volt az ostromlott sánczokon: «hazafiak, ez az utolsó
pont!» és ez a jelszó jobban ébren tartá az őröket, mintha hátuk mögött
a vérbiróság pallosa villogott volna; mikor az ayacuchoi ütközetet
vívtuk, csak egy szót mondék harczosaimnak: «emlékezzetek a varinasi
gyilkosokra!» és ez a vezényszó elég volt az egész ütközetre, az
ellenség leverésére; nem észszel, nem hideg megfontolással, hanem
csodatevő elszántsággal vívta ki hadseregünk ez egyenlőtlen harczban
győzelmeit; olyan győzelmeket, mik kigúnyolnak minden hadtudományt,
miket semmi strategia kiszámítani nem tudott volna. Mi úgy is odaadjuk
vérünket az utolsó cseppig; mi úgy is odaadjuk vagyonunkat az utolsó
falat kenyérig a közszabadságért: de szeretjük tudni, hogy azt önkényt
adtuk és nem kényszerítve; mi összebeszélés nélkül is egyetértünk, épen
azért, mert nem kényszerítjük egymásra gondolatainkat. – Én, mint férfi,
gyűlölök minden erőszakot; mint nemes, küzdök ellene; mint hadvezér,
visszautasítom. És nem ismerem eddigelé azt a férfit, kit korlátlan urrá
engednék lenni fölöttem, bárha atyám volna is az, s kezébe le merném
tenni azt a féltett kincset, a mit korlátlan hatalma mellett elejthet,
ha karja gyönge, elveszíthet, ha esze rövid és eladhat, ha szíve rosz. E
szó «dictator» előttem annyit jelent, mint zsarnok, s ki felel róla,
hogy az még hozzá nem lehet gyáva, esztelen, vagy áruló?

Don Esteban fölkelt székéről, s azon vakon sietett oda botorkázva
Gideonhoz és megszorítá annak kezét és törülgette homályos szeme
könyeit:

– Jól van fiam, nagyon jól van! mondá.

A Gideonhoz tartozó párt élénkebben kezdett mozogni, míg Bolivár hívei
elsötétült arczokkal néztek rájuk vissza; csak Bolivár arcza nem
változott.

– Ifju bajnoktárs, szólt don Gideonhoz, úgy feleltél nekem, mintha
csupán hozzád lettek volna intézve szavaim. Én is sokba számítom a
katonai lelkesülést, egyes ütközet eldöntésére sokat tesz az; de
országos hadviselésre nem elég, sőt néha káros. Igaz, hogy csodákat
lehet vele elkövetni; de a legnagyobb csodánál többet ér a legkisebb
siker. Igaz, hogy Ayacuchonál kisded csapatoddal keresztül törtél az
ellenségen, s bámulatos körútat tettél a Cundinamarcán keresztül és ezt
csodának bizton nevezheted; de ha maradtál volna szépen álló helyedben,
a hogy utasítva voltál Paez által, s bevárod, mig ez Narinoval együtt az
ellenség háta mögötti szorosokat elállja, akkor a spanyol hadsereg
mindenestől együtt fogságra jut s lerakja a fegyvert. – Ez nem lett
volna csoda, nem lett volna hőstett, de hasznos eredmény. Az ayacuchoi
hőstettért, ha költő vagyok, megénekellek, ha dictator vagyok, főbe
lövetlek. Hanem ezt most ne számítsuk a bűnök közé, midőn sokkal
gonoszabb bajról is beszélhetek, mint elhamarkodott hőstettekről. Ime
ott mindjárt melletted áll Piar Manuel, kinek épen kezét szorítod; ennek
az volt mondva, hogy csapatjával álljon meg Cumanában, és ne hajtson
semmire, akármi oldalról jön is az ellenség, mert az ő állása
haditervünk csomója; e helyett ő, egész hadával együtt sietve elvonult a
veszély helyéről s most azzal menti magát, hogy népét meg akarta
menteni. Ez jó mentség lehet ott, a hol a szabadakarat érvényét
vitatják, de ha én dictator vagyok, Piart főbelövetem azonnal.

Don Gideon kivonta kezét Piaréból.

– Midőn Margaritát kitisztítánk a spanyoloktól, elleneink, nem győzhetve
nyilt harczmezőn, azon átkozott cselhez folyamodtak, hogy a fekete
rabszolgákat lázíták fel egész Dél-Amerikában. Én Ocumanában felhivást
intéztem a hazafiakhoz, hogy lelkesüljenek fel egy nagy áldozatra, mely
hazájukat nagy veszélytől fogja megmenteni: szabadítsák fel
rabszolgáikat. Ha dictator vagyok, ezt parancsszóval teszem; így mert
könyörögtem, a gazdag hacendadok letépték kiáltványomat, kiadták az útat
küldötteimnek, magamra hagytak élelem nélkül Guayra alatt, kénytelen
voltam odahagyni egész Margaritát, s veszve lett az egész tartomány
miatta. Száz ilyen esetet lehetne elmondanom, ha gyönyörködném mások
arczpirulásában; nem don Gideon, nem a te vitézi heved a főbűn, a miért
dictator kell e népnek, hanem az önzők, a gyávák serege, az apró
zsarnokocskák önkénye az, mely kemény parancsolót kiván maga fölé.

E szóra haragos zugás kezdett támadni don Esteban pártja közül, Piar
hátrament a csoportok közé, s ott izgatott hevesen Bolivár ellen, míg
ennek híve, Paez, ijesztő arczával előlépett, kihivóan tekintve a
felindulókra. Ekkor hirtelen előlépett a San Sol leány, a szép
Laurenzia, engesztelő, csillapító tekintetével szeliden békítve az
összezördült feleket, s édes szava mindjárt összeforrasztá azt, a mit a
férfiak kemény, erőszakos hangja már ketté törött.

A venezuelai leány szólt:

– Barátim, rokonaim. Mi, kik egyetértünk a gondolatban, a szavak
kifejezéseiben fogunk-e egymással meghasonlani? Kik szíveink által mind
rokonok vagyunk, nyelveink miatt legyünk-e ellenségek? Te, Bolivár, azt
mondod, hogy a hadviselés hatalmának egy kézben kell központosítva
lenni, hogy elleneinket legyőzzük, és neked igazad van. Te, Gideon, azt
mondod, hogy szabadságod becsesebb, mint hogy azt egy ember kezére
bízzad, s félsz, hogy a kit hívtál, gonoszabb ellenség lesz, mint a kit
elűztél. – Te neked is igazad van. – De hát egymással összeférhetlen két
gondolat-e az, a mit egymás ellenében vitattok? Nincs-e nekünk azon
boldog helyzetünk adva Istentől, hogy erősek lehetünk és szabadok? nem
mutatott-e ujjával a sors azon férfiura, ki választva van, hogy
bennünket a szabadság aranyküszöbéig elvezessen, s ott hátralépjen a
közpolgárok közé, nem keresve magának fényesebb koronát, mint
honfitársai becsülését; ki tudjon úr lenni egy pillanatban, egész
hazájának parancsoló, a másikban engedelmes jobbágy, ki hazájának
parancsa előtt meghajol. E nagy szellemet adá nekünk ajándékba a sors,
hogy megfejtve legyen a talány, mit a válságos pillanat számunkra
készített: «kit tegyünk korlátlan urunkká, hogy ne legyen korlátlan
urunk?»… E férfi Bolivár.

Paez és társai a meglepetés örömhangján zúdulának fel; míg Gideon nem
birt szólani a keserűség miatt; csak az öreg Esteban állt fel székéről s
vakon beleszólt leánya beszédébe.

– S ki mondá neked azt, gyermek, hogy e férfi Bolivár? Nő vagy,
megveszteget a szív, a mit szemeid szépnek mutatnak, szíved is annak
hiszi. Ki áll nekünk jót a felől, hogy Bolivár valóban azon csodalény
fog lenni, a ki ma még az egész országnak határtalanul parancsol, kinek
szavára minden hadsereg megindul, vagy megáll, s ki e hatalmat holnap a
tanácsszolga egyszerű jelentésére le fogja tenni és engedelmesen szót
fogad? Ki biztosít bennünket e felől?

– Én! kiálta felcsattanó hangon a leány.

– Te? hebegé don Esteban, s megvakult szemei előre meredtek, mintha
erővel látni akarná, bámulni azt, a ki beszél.

– Igenis, én, szólt a leány, kinek vére arczába gyűlt e szóra. Nem
illenék ugyan hasonló dolgokról e helyen szólanom; leánynak, férfiak
előtt; de a percz hatalma kényszerít többször láttátok véremet harczban
tépett öltönyeimen, most lássátok véremet elpirult arczomon, s vegyétek
azt is áldozatnak. Az első óra óta, melyben Bolivárt megláttam,
szerettem őt; az első találkozás óta, melyben hozzá szóltam, szeretett ő
engem. Nem mondtuk egymásnak, de a gondolatok feltalálják egymást. Ez
órában én eljegyzem előttetek férjemül Bolivárt, azon föltétel mellett,
hogy egy évig, a míg ő dictator leend, neje nem fogok lenni; azon
pillanatban, melyben a nemzet által dictatori hivatala alól föl lesz
mentve, oltárhoz lépek vele. Ha Bolivárnak is úgy tetszik, én ime kezes
maradok a haza előtt, az ő igaz szíve felől.

A patrioták lelkesült rivallása hangzá túl a hajadon szavait, kinek
lábainál hódolva térdelt e perczben a hadsereg legbüszkébb hőse,
Bolivár, gyönyörteljes arczczal fogadva el a jegygyűrűt a leányka
kezéből. A jelenlevők mind elragadtatva kiáltának éljent Laurenziának és
Bolivárnak, a dictatornak.

– És most esküszöm az egy élő Isten színe előtt, szólt a venezuelai
leány, hogy San Sol Laurenzia férje zsarnok nem leend soha és Laurenzia
egy zsarnok ölelését soha el nem fogadja!

Bolivár remegve zárta a büszke delnőt dobogó szívére, s elfogult hangon
monda neki:

– Óhajtanám, hogy két szívem legyen e pillanatban, egyik hazámtól nyert
tisztességemen, másik a te szerelmeden örülni. Az nyugtat meg, hogy
mindkettővel te neked tartozom.

E jelenet elvevé a honfiak haragját; e délamerikai faj oly könnyen megy
át haragból örömre; még az öreg Estebant is meglágyítá leányának szava;
ő is odament Bolivárhoz, kezet szorítani vele, s el volt fogódva, midőn
nehány szót rebegett hozzá:

– Tehát légy dictator; – tehát légy fiam. Ha ő azt mondta: – legyen úgy.
De emlékezzél rá, hogy akármilyen hatalmas úr leendsz, egy ősz apád
lesz, a ki náladnál nagyobb úr, a ki te neked parancsol… Nem én,… hanem
hazád…

Don Gideon is kezet fogott Bolivárral, Laurenzia volt vőlegénye az
újjal.

– Most már parancsolj velem: teheted. Ha egyszer lesz olyan helyed, a
hol valakinek szívesen föl kell áldozni életét, – arra a helyre én épen
jó leszek.

Bolivárt ott megválasztá a nemzetgyűlés dictatornak egy évre.

Miután letette az esküt, hogy honához hű marad, kezébe adták az
aranyalmás botot, a minden hazafi fölött uralkodás jelvényét. A többi
vezérek térdeiket meghajtva előtte, nyilváníták hódolatukat a korlátlan
úr iránt. Első volt Paez, ki azt tevé; a roppant óriás összecsókolá
Bolivár kezét és sírt, mint egy gyermek, örömében.

Legvégül jött Laurenzia. Bolivár szerelmesen tekintett a leányka szemébe
és azt sugá neki gyöngéd érzelemmel:

– Oh bár lefolyna tőlem gyorsan a hatalom éve!


III. A VÁLSÁG PERCZE.

Az év lefolyt. Hosszabb volt, mint a többi; hosszabb, mert küzdelemmel
teljes. Bolivár felszabadítá egész Columbiát, bekebelezte Quitót,
legyőzte a spanyolokat, egyezkedésre kényszeríté Morillót: megérdemelte
a Libertador nevet.

Csak az utolsó nap volt még hátra az évből, az a nap, melyen ismét le
kelle tenni a nemzetgyűlés kezébe dictatori hatalmát.

Ezen nap reggelén találkozék dona Laurenziával.

– Milyen különös meghasonlásban érzem magamat, szólt jegyeséhez, egy
perczben örülök, másikban rettegek e naptól. Ez a nap egyesít veled, ez
a nap távolít el a kormányról. Oh én nem a hatalmat sajnálom, csak
nyugalmat rabol az, boldogságot nem ad; de sajnálom hazámat. Előre látok
mindent; a mint én markomat szétnyitottam, szélylyel hull minden, a mit
összetarték. Az apró emberek összevesznek apró érdekeik fölött, minden
kerület külön országgá fogja magát szakítani, mely a többi ellen küzd;
az urrá lett népkegy hetenkint fogja változtatni uralkodóit, mint rosz
gazda a rosz cselédet, s a dicső harczok után következni fognak az aljas
marczangolások.

Laurenzia belátott Bolivár lelkébe, s aggodalmasan simult jegyese
keblére.

– Te megtetted hazafiúi kötelességedet; a te szíved nyugodt.
Megszabadítád hazádat ellenétől, most visszaadod őt önmagának. A nemzet
fiatal még, csak nehány éve, hogy született, még gyermek; majd megtanul
saját lábain járni. Te, mint egy új Cincinnatus, mint egy második
Washington, visszavonulsz bevégzett nagy munkád után, s e nagy
polgárerény példája buzdítás lesz a többieknek hasonlót cselekedni. A te
élteden nem szabad szennyfoltnak maradni. – Ugy-e, Bolivár, te leteszed
a kormánybotot?

– Megesküvém rá: úgy teszek.

– Mondd, hogy én is jutok eszedbe akkor.

– Inkább a te igéreted, mint saját esküm.

– Oh ne mondd ezt. Esküdet el tudná némítani más gondolat? Ne felelj rá;
te nem volnál Bolivár, ha erre igent tudnál mondani.

– Nem az én gondolatom hangja ez; de a koporsóra hulló hantok
dörömbölése, miket a nyomorúak eltemetett hazájuk holttestére hányni
sietnek. Azon az éjszakán, midőn te első álmodat karjaim közt alszod,
elszakad tőlünk Quito, külön tér Cundinamarca; tapsolni fog a spanyol és
sírni fognak a katonák.

– Hadd történjék mindaz; de a te neved szeplőtlenül fog maradni, s a
honfierény, mely arról szétsugárzik, ismét egyesíteni fogja a
testvéreket. Nem Bolivár hatalma az, mely minket nagygyá teend, de
Bolivár erénye. Hatalmad csak addig tartja össze e népet, míg magad
élsz; lemondásod halhatatlanná teszi ezt s megnemesíti a korcs
érzelmeket.

– Le fogok mondani.

– Oh én tudtam ezt. Hiszen egy év előtt megesküdtem helyetted, hogy azt
tenni fogod. Én ismertelek, senki más; és én jól ismertelek. Isten
veled, már harangoznak, a gyűlés kezdődik. Bolivár nem lát engem mint
dictator többé, hanem mint férj.

Bolivár sietett a tanácsházba; barátai, hadvezérei ott várták a lépcsők
előtt, köztük Paez és Bermudez s fölkisérték a terembe.

Midőn Bolivár belépett a tanácsterembe, ünnepélyes csend fogadta. A
hosszú padokon félkörben ültek a nép képviselői: Bolivár a félkör
közepén állt meg.

Ezúttal dictatori pompás mezébe volt öltözve, mellén a gyémántos
csillaggal, kezében az aranyalmás bottal. Távolabb tőle, a háta mögött
hadvezérei foglaltak helyet, kívül a lépcsőkön fényes, fegyveres
kisérete állott.

A követek nem fogadták őt semmi zajjal; mindenki várta, hogy mit fog
mondani.

– Hazafiak! szólt Bolivár, az év letelt, mely alatt a rám ruházott
hatalmat viseltem. Miként viseltem kormánybotomat, azt majd itélje meg
az utókor; egyedül annyit mondhatok el büszkén, hogy Columbia földjén
ellenség többé nem áll. – A mi még spanyol van, az mind határainkon
kívül van verve, s várait őrzi. – Ime én esküvésemhez híven megjelentem
előttetek, s a kormánybotot, mely egy nemzet hatalmát képviselé
kezemben, önkényt leteszem elétek. Adja az ég, hogy a mit egy év
fölépített, a másik le ne rontsa.

Azzal Bolivár meghajtá térdét a gyűlés előtt s letette a szószékre
aranyalmás botját.

Egy pár gyönge éljenkiáltás hangzott e tette után a karzatokról; jó
barátainak nem tetszett az, hogy ezt tevé, s ellenségei hallgattak
azért, mert nekik tetszett.

Midőn a gyémánt csillagot is leakasztá kebléről, s mint egyszerű polgár
állt a gyűlés előtt, felállt ülőhelyéről don Gideon s azt mondá neki:

– Bolivár Simon, polgár, állj szót a nemzetgyűlés előtt, mely előtt
vádolva vagy.

– Vádolva? Én? kiálta Bolivár meglepetve.

– Vádolva vagy, hogy megbizatásodon túl mentél, mint dictator, ki arra
voltál elválasztva, hogy elleneinkkel harczolj; megszegéd megbizásunkat,
midőn Morillóval alkudozál.

– Az alku javunkra ütött ki, szólt Bolivár mérsékelten.

– Ez alku árulás volt!

Bolivár elsápadt és elnémult e rettenetes szóra, de fölordított helyette
Paez, odaugorva a terem közepére, s kardot rántva dühödten Gideon ellen.

– Áruló vagy magad, távolról ugató kutya! ki anyád köténye mögül szitkot
szórsz a becsületes katonára.

– Csendesen, Paez; csitítá őt Bolivár, útját állva a dühödt óriásnak,
térj vissza, dugd hüvelyébe kardodat. Ezek az urak itt az én biráim; és
én felelni tartozom nekik kérdéseikre. – Nem, don Gideon! Én nem voltam
áruló, mert nem adtam el semmit. Az ellenséggel kicseréltem foglyainkat
s azt jól tevém; Morillo elment békével határunkon túl, és azt ő tevé
jól, és ennek neve nem árulás. Mivel vádolsz még ezen kívül? Tudom, hogy
ennyiért nem álltál fel helyedről.

– Jól gondolod. Bár az első vád még mellőzve nincs, kimondom a másikat,
mert az súlyosabb. Te azon alvezéreidet, kiket elleneidnek tartottál,
önkényt olyan helyzetekre állítád, a hol el kellett veszniök, kitetted
ok nélkül a végveszélynek.

– Talán veled történt ez, Don Gideon? kérdé Bolivár gúnynyal, miután
különös gondja volt mindig arra, hogy Gideont veszélyes helyre ne
küldje.

Don Gideon arcza elvörösödött e szónál.

– Nem velem történt, hanem ezzel itt.

Azzal háta mögé mutatott Gideon, s kit eddig észre nem vett Bolivár,
előlépett a követek közül Piar Manuel, a mulatt.

Bolivár megdöbbent a meglepetéstől.

– Mit keres ez az ember itt?

– Téged keres itt, hogy bevádoljon. Felelt rá Gideon.

– Azt kérdem, hogy mit keres ez ember itt e helyen? kiálta Bolivár
fölemelt hanggal, midőn parancsom szerint Caracas alatt kellene állania,
hogy a spanyolok végvárát ostromzárolja?

– Igen. Te odaküldted őt, hogy elveszszen; hanem ő észrevette
szándékodat, s midőn a spanyolok körülszoríták, hogy seregét megmentse,
szabad elvonulásra fegyvertelenül, feladta magát.

Bolivár mint a meglőtt leopárd ordított fel e szóra.

– Megadta magát hadseregestől; a várostromló sereg megadta magát a
várőrségnek! Emberemlékezetre hallatlan gyalázat! Állj elő te
hadseregmentő gazember!

– Bolivár! kiálta közbe Gideon, parancsolj szavaidnak, Piar Manuel a
nemzetgyűlés tagja.

– Akárki legyen ő, e pillanatban semmi más, mint a helyéről megszökött
katona, ki bűne miatt a hadi törvényszék bírája előtt áll. Piar Manuel,
én téged elfogatlak! A legelső őrnek a teremen kívül add át kardodat és
kövesd a börtönbe.

A nemzettanács minden tagja felzúdult e szóra Bolivár ellen: «egy
követet elfogatni!» – «a gyűlésteremben elfogni egy képviselőjét a
nemzetnek!» – «Bolivártávozzék!»

Bolivár sápadt volt, mint a halál. Ez válságos pillanat volt rá nézve.

– Vagy azt akarja a nemzetgyűlés, hogy fegyveres őrök lépjenek a
tanácsterembe, s itt fogják el e szent helyen a szökevényt, kinek
asylumot ad a képviselői pad?

E szavainál átkozódó lárma támadt a padokon. A követek kardot rántva
álltak fel helyükről, s dühödten ordíták Bolivárra: «Ki vele! ki innen a
katonai dictatorral! Le az árulóval!»

De mindannyinak zaját túldörgé Bolivár menydörgő szava:

– Magatok vagytok árulók, szolgának született apró zsarnok nép, kik,
mert fölül usztok, mint szemét az árban, a nemzet színének nevezitek
magatokat! gyalázat rátok, és gyalázat a fertőzetes teremre, hol aljas
szatócsérdekek vesztik el a hazát, hol nyomorult orgazdák védik a harczi
szökevényt. Egy lehelletem szétsöpör benneteket innen! Egy szavamra
lehulltok, mint a férges gyümölcs! Ti akartok egy ország trónjára ülni,
midőn Bolivár arról lelép? ti akartok bírái lenni Bolivárnak, midőn az
polgári köntösét fölveszi? Egy pillanat és üres lesz tőletek e ház és
senki sem fog rólatok kérdezősködni többé! nem ti vagytok én fölöttem,
én vagyok bíró fölöttetek! A gyáva szökevényt, ki hadseregét
lefegyverzé, én, Bolivár Simon, halálra itéltem, és ha mindenik pad e
teremben, melyen gonosz tanácsokat forralva ültök, egy-egy oltár volna,
még sem védné őt meg itéletem elől. Paez! Katonák! Előre! Bolivár
parancsolt, ti tegyétek kötelességteket.

Egy pillanat mulva berohantak Bolivár hívei a terembe; a rettenetes Paez
dühödt oroszlánként veté magát a képviselők soraira, mint a gyönge
nádszálat verve ki kezeikből a kardot. Don Gideon makacsul harczolt a
zavarban, míg palástjába keveredve kardjával, le nem fegyverezték. A
követek egy része ajtón, ablakon át sietett menekülni, más része
elfogatott. Csak a vak Esteban di San Sol maradt ülve helyén.

– Ne érints, szolga! kiálta a hozzá közeledő katonákra. Azok kikerülték.

Nehány percz alatt végezve volt a munka. Paez odalépett Bolivárhoz.

– Mit csináljunk az elfogottakkal?

– Piar Manuel tábornokot, mint szökevényt és gyáva árulót
haditörvényszék elé állítjátok, a törvény itéletét végrehajtjátok
rögtön. A többi hadd fusson, merre lát.

– Én azt hiszem, Bolivár, jobban tennéd, ha a többit is a
haditörvényszékre bíznád.

– Nem katonák, hadd fussanak.

– Pedig jobb szeretnék tőlük puskáink vége előtt búcsút venni.

– Azt nem teszed.

– Akkor vigyázz magadra, mert ők teszik meg veled.

– A hogy Istennek tetszik.

– Hát ez öreggel itt mit csináljunk? kérdé Paez, don Estebanra mutatva,
ki még mindig követi székén ült.

– Hadd maradjon ott ülve, szólt Bolivár és eltávozott a többiekkel.

Nehány percz mulva puskaroppanás hallatszott a téren; Piar itéletét
hajtották végre. Az öreg Esteban fölemelkedett helyéről, úgy
hallgatózott.

Hallott pedig még annál is borzasztóbb hangokat. Ezer meg ezer
kiáltásból támadt egyetlen megrendítő mondást:

«Éljen Bolivár király! Bolivár, a király, éljen!»

A vak hazafi csendesen suttogva magában, mondá:

– Neki meg kell halni. Úgy van; neki meg kell halni.

És azzal elindult, lassan tapogatózva, botorkázva, keresni a kijárást a
teremből.

Bolivár pedig sietett Laurenziához.

San Sol leánya még nem tudott semmit a történtekről; aggódva sietett
Bolivár elé, nem tudva, hogy életét vagy halálát hozza-e az vissza?

– Férjem-e nekem Bolivár? kérdezé remegve az érkezőtől.

– Igen, férjed. Felelt Bolivár büszkén. Megszüntem dictator lenni – s a
nép megválasztott – királyának.

Dona Laurenzia, mint a sarlótól leütött virágszál, aléltan rogyott össze
e szóra Bolivár lábai előtt.


IV. A SZERETŐ ÉS HONLEÁNY.

Még aznap este Paez sietve jött Bolivárhoz.

– Bolivár, vigyázz; ellened összeesküvést forralnak; most gyülekeztek
össze a San Sol kastélyban valamennyien. Engedd meg, hogy egy csoport
karabélyossal oda siessek és elfogjam őket.

– Azt ne tedd. A San Sol kastélyban nem árthatnak nekem, ott van még
Laurenzia.

– De ellenségeid sokan vannak.

– Jó barátaim még többen.

– Én mégis azt mondom, Bolivár, hogy többet ér egy megholt ellenség,
három élő jó barátnál.

– Én nem félek. Nekem küldetésem van a sorstól. Nagyobb veszélyben is
megtartott engem az, ki jónak látott annyiak fölé emelni. Emlékezel az
új-granadai táborozásra, midőn éjjel nyolcz gyilkost küldtek ellenem a
spanyolok: a szabad ég alatt aludtunk függő hamakjainkban, én és négy
alvezérem. A gyilkosok öt lépésnyiről lőttek ránk; mind a négy társam
meghalt, engemet egy golyó sem ért. Hatalmasabb kéz a földieknél őriz
engem, s ha megszünt őrzeni, akkor hadd veszszek el.

… A San Sol palotában bezárt ajtók mögött ültek együtt a sértett
hazafiak, kiket a gyűlésteremből Bolivár elűzött.

Senki sem szólalt föl az ő védelmére, legföljebb azon tanácskoztak a
gyöngébb szivüek az erősebbekkel: vajjon megölni lesz-e jobb a bitorlót,
vagy elfogatni és börtönre vetni.

A tanácskozás közepett felnyílt egy rejtek ajtó, s mindenki
megdöbbenésére, belépett a terembe – dona Laurenzia.

Az összeesküvők fölriadtak; nehány tőréhez kapott, árulást emlegetve:
hisz ez Bolivár menyasszonya, a szerető hölgy, ki férjét védni s
elleneit lefegyverezni jött.

Dona Laurenzia fájdalmas arczczal állt meg közöttük.

– Ne ijedjetek meg tőlem, hazafiak. A hölgy, ki előttetek áll, még dona
Laurenzia di San Sol nevet visel. A hölgy, ki most ide jött közétek,
ugyanaz, ki egy év előtt, mint Bolivár kezese, esküvést tett a haza
színe előtt, hogy Bolivár nemzete zsarnoka nem leend soha. Ez esküt
beváltani, vagy mint jótálló kezes bűnhödni Bolivár helyett, jöttem
közétek ide; hallgassatok meg.

Don Gideon fájdalmas arczczal fordult el tőle.

– Oh ne szólj, Laurenzia. Elég sebet ejtettél már rajtam, ne iparkodjál
azt újakkal tetézni. Te védelmezni fogod Bolivárt, mert szereted őt; te
ha szólsz is ellene, hangod meghazudtolja szavad nem érzett értelmét; te
csak új fájdalmat jöttél nekünk szerezni s elárulsz bennünket, mert a
zsarnokot szereted.

– Nem helyesen szóltál, don Gideon, viszonza neki a hölgy büszkén. Én
Bolivárt, a férfit, a hőst szeretem; de Bolivárt, a zsarnokot, a
kényurat gyűlölöm. A szerető hölgy szíve megszakad férjeért; a honleány
elitéli a bitorlót. Nem ellenmondás ez, a mit beszélek. A hű nő
összeszedi minden erejét, mit ész és szívmelegség kölcsönöz neki, hogy
szerelemmel, rábeszélő szóval, édes könyörgéssel elvonja kedvesét az
útról, melyen járnia gyalázat; de ha nem tehette azt, a honleány áll
oldalánál, ki nem könyörög, hanem cselekszik, s a tett olyan lesz, a
mely bizonynyal megállítandja őt.

Mély figyelemmel hallgatott mindenki.

– Az én leányom ő… suttogá az öreg Esteban.

– Halljátok szavaimat. Őszintén szólok előttetek, mint testvéreim előtt.
Én adom kezetekbe titkomat, nem kérem a tieteket. Bolivárhoz közel férni
ellenségnek lehetetlen: Paez és hű baráti, mert szeretik őt mind nagyon,
úgy őrködnek fölötte, hogy még ételét is megkóstolják tudtán kívül, s
nem léphet sehova, hogy észrevétlenül hívei mindenütt ne követnék, majd
pórnak, majd szolgának öltözve s szemeikkel fürkésznek minden gyanús
közelítőt; előbb, mint a Bolivárnak ártó kéz megmozdulhatna, tíz
védelmező állna föl mellette. Sikertelen merényletek csak valódi
zsarnokká tennék őt; olyan zsarnokká, a ki gyanúra ölet. Paez bizonynyal
jól tudja azt is, hogy most itt ültök tanácsot s fejeitek meg vannak
számlálva nála.

Többen nyugtalanul kezdték magukat érezni e szavakra.

– Holnapra van menyegzőnk napja tűzve Bolivárral, folytatá Laurenzia.

– Ezt a napot nem éri ő meg, szólt keserűen közbe don Gideon.

– Csendesen, Gideon. Meg fogja érni, s ha Isten úgy akarja, boldog is
lesz. – Minden készen az esküvőre, az Annunziata szentegyházban fog az
véghez menni egész ünnepélylyel. Este kivilágítás és fáklyás zene leend
a városban. Én, mint Bolivár neje térek Bolivár házába, s ha igaz az,
mit szemeimről mondtak, hogy azok beszélni tudnak; ha igaz, hogy
ajkaimnak térítő hangja van; ha ér azon szív szerelme valamit, mit egy
férfinak hévvel adtam által; ha szeret engemet Bolivár, úgy ráveendem
őt, hogy vesse el a koronát magától és hajtsa meg fejét nemzete előtt;
ti pedig bocsássátok meg neki, ha mit szavaival, büszkeségével vétett
ellenetek, azon vitézi tettekért, miket hazájáért cselekvék.

– Jól van, jól van. Megbocsátunk neki, szóltak többen elérzékenyülten.

Dona Laurenzia folytatá elsötétült arczczal:

– De ha nem sikerülne az, a mit szivemben reménylek, akkor Bolivár engem
nem szeretett soha; én szeretem őt, – elitélem – és megsiratom… Akkor
meghal ő! Ha kérésem megtagadja a menyegzői estén, midőn a lakoma után
barátai eltávoznak és mi egyedül maradunk, akkor én felnyitom a keskeny
ajtót, mely a házi kápolna erkélyére vezet. Ha van közöttetek férfi,
kinek keze legkevésbbé reszket, jőjjön oda, hozza magával fegyverét.
Bolivár egy éjjel sem fekszik nyugalomra, mielőtt házi kápolnájában a
Szűzanya képe előtt ne imádkozott volna. Ez este is oda fog jönni.
Engedjétek ott imáját elvégezni, engedjétek felállani a térdeplőről és
keresztet vetni magára. Akkor, midőn felállt, egy lövés bevégzi a
munkát.

Minden arcz sápadt volt, mindenki azt érzé, hogy e szavaknál keze
reszket.

– Nos? ki lesz közöttetek az a férfi, a kinek keze e munkában nem fog
remegni?

– Én leszek az, szólt tompán don Gideon, és valóban nem reszketett keze,
midőn azt Laurenziának nyujtá.

A hölgy oly szomorúan mosolygott reá.

– Te lész az Gideon? Így nagyon jól leend.

– Ha el akarsz árulni, én legyek, a kit elárulsz.

– Nem árullak el senkinek.

– Nem gondolok rá. Szívemet föláldoztad Bolivárnak, ez fájt nagyon; még
fejemet is föláldozhatod neki, az már nem fog fájni.

– Még én jobbat remélek, szólt Laurenzia, elfordítva tőle halovány
orczáját.

– A mit én remélek, az is nagyon jó, dörmögé keserűen a megvetett
szerető.

– Tehát holnap este, suttogá Laurenzia.

– Ott leszek.

– Addig semmi zaj, semmi merénylet, mert addig én védem Bolivárt!

A leány ismét elsietett a rejtekajtón, az összeesküvők borzongva
távoztak el a San Sol palotából, eltakarva arczaikat köpenyeikkel s
magukban mormogva, midőn szembetalálkoztak Bolivárnak egy-egy
harczosával: «ah, desdicado!»


V. KI HAL MEG?

Este nyolcz órakor fényesen kivilágított templomban esküdött össze
Bolivár Laurenzia di San Sollal.

Ez alkalommal már viselte a koronát Bolivár, melyet hívei készíttettek
számára.

Mind diadaltól ragyogó arczok álltak körüle, ott, hol a viaszgyertyák
fénye sugárzott; csak távolabb, hova a fény el nem hatott, lappangott az
oszlopok mögött éj sötétje és sötét arczok.

De igen, egy halavány arcz a legnagyobb fény közepett is volt: dona
Laurenziáé.

Azt mondák: «menyasszony, azért oly halavány».

A templomból örömriadal kisérte Bolivárt és nejét palotájáig; az ablakok
ki voltak világítva színes lámpásokkal, jelképes tűziratokkal. A víg
násznép benépesíté a téres palotát, ott künn ujjongott az ácsorgó
néptömeg.

Éjfél után elhagyta a vigadókat Bolivár ifju hitvesével, magányos
szobáiba vonulva félre.

Midőn egyedül voltak, keblére akarta ölelni a hölgyet, de az elfordítá
tőle szűz orczáját s visszatiltá a férj forró csókját.

– Bolivár, én félek tőled, azt hiszem, egy szultán rabnője vagyok, midőn
e koronát látom fejeden, oh vesd el azt, hadd ismerjek rád.

– Idegenné tesz e korona engem előtted?

– Mintha álarcz volna minden vonásodon. Rettegek tőled így.

– Pár óra előtt arra esküdtél, hogy szeretsz, pedig akkor is fejemen
volt a korona.

– Oh én nem tudom már, mi értéke van az esküvésnek? hiszen egy év előtt
arra esküvém, hogy Bolivár nem óhajtja a hatalmat, nem emeli népe fölé
magát soha. És ime, rosszul esküdtem akkor.

– Laurenzia, szólt Bolivár komolyan, ha ismersz e hazában férfit, a ki
nálamnál jobb és igazabb, én átadom neki e koronát és meghajlok előtte.

Laurenzia erre nem tudott felelni.

– De azért pusztán darabra nem töröm, hogy kislelkű nyomorultak
czivódjanak arany forgácsain: hamis szabadsághősök, kik csak azért
veszik tele szájukat fellengző mondatokkal, mert maguk nem lehetnek
uralkodók; de abban a kis körben, mely őket bámulja, gonoszabb
zsarnokok, mint a ki ellen szabadságot ordítanak. Jól tudom én, mi bajuk
nekik? Nem a brutusi erények ösztöne bántja őket, hanem a code
Bolivienne, mely zagyva kiváltságaikat eltörülte s a népet mindenütt
egyenlővé tevé. Ez az ő fájdalmuk, de ez az, mely újjá teremti e
szétzilált országot. – Minek beszélünk most mi erről? Mérget keverünk a
legédesebb pohárba, mit egyszer nyujt az ég halandó ajkaknak. Ne szólj
nekem ma közügyekről Laurenziám. Hideg kigyó az, két meleg szív között;
szívem szerelmedtől olvadt viasz most, de kemény kő, ha elveimet kérded.
Ha szerelmünkről szólunk, boldog virágos ligetbe tévedek veled, de ha
gondjaimat juttatod eszembe, ott mind éles szuronyok közt járok. Jer,
menjünk a virágos ligetbe.

– Bolivár, csak egy szót még, könyörge a hölgy.

– Majd holnap.

– Bolivár, menyasszonyod első kérését megtagadhatnád-e?

– Kérhetne olyat, a mit megtagadnék. Például azt, hogy ajkait lássam és
meg ne csókoljam.

– Oh nem azt, nem azt. Én forrón szeretlek. Férj nem volt boldogabb
asszony szerelme által, mint te leendsz. Nem lesz álmod, nem gondolatod,
melyet ne teljesítsek. Engedelmes szolganőd leszek, ki csak azért él,
hogy te örülj; imádni foglak, mint őrszentemet s megbántom Istenemet
miattad, hogy jobban ragaszkodom hozzád, mint az égi üdvösséghez… vesd
el magadtól azt a koronát.

Bolivár gyöngéden emelé fel a lábaihoz roskadó hölgyet s keblére
szorítva mondá neki:

– Ha eddig el nem fogadtam volna a koronát, most elfogadnám azért, hogy
veled megoszszam.

A hölgy sápadtan vonta ki magát ölelő karjai közül.

– Ez végső szavad első kérésemre?

– Visszavonhatlanul.

Laurenzia reszketve fogózott egy magas karszékbe.

– Jó, úgy menj alvótermedbe. – Fél óra mulva fölkereshetsz. Addig
imádkozom Istenemhez, hogy bocsássa meg nekem, a miért oly nagyon
szeretlek.

Bolivár megcsókolá a hölgy kezét s nyugodtan hagyta őt magára.

Tudta jól, hogy a kit egyszer a hölgy szeret, azt többé nem szeretnie
lehetetlen…

… Dona Laurenzia tántorogva ment át a kápolnába; az erkélyajtó a széles
parkra nyílt, ott sötét volt minden és nesztelen.

A hölgy felnyitá az ajtót s halkan jelt adott.

A jeladásra másik jel felelt.

Laurenzia lebocsátá a kötélhágcsót.

A férfi ott várakozott alant.

– Itt vagy, Gideon? kérdezé a felkapaszkodótól.

– Négy óra óta.

– Elhoztad fegyvered?

– Itt van, szólt Gideon, puskáját köpenye alól kimutatva.

– Jól van-e töltve? nem sül-e föl?

– Ne féltsd, a kinek ez szól, az több válaszra nem vár. Tehát Bolivár
nem engedett?

– Nem.

– Hála az égnek. Így óhajtottam azt.

– Én szeretem őt most is.

– Jól tevéd, hogy ezt mondád nekem. Annál biztosabb halála.

– És mégis átadom őt neked.

– Köszönöm, Laurenzia. Nagy lélek vagy. Bocsáss meg, ha bántottalak
valaha.

– Én megbocsátok neked, szólt a hölgy s odanyujtá kezét Gideonnak, ki
arra egy csókot és egy könyet ejtett.

– És most figyelj reám, monda neki. Bolivár itt ez ajtón fog bejönni,
hosszú, fekete csuklya fedi el arczát, termetét. Imádkozásra mindig így
öltözik, mert ő igen kegyes ember. Meg ne zavard imádkozása közt.
Istenre kérlek, hadd elvégezni imáját s csak azután lőjj rá, midőn az
ament kisóhajtá s a térdeplőről fölkelve, a kereszt jelét megcsinálta.

– Úgy teszek, Laurenzia.

– És azután biztosan czélozz. Kínt ne okozz neki. Ha a kereszt alatt
veszed czélba talárján, épen a szívét találod. Kérlek, el ne felejtsd, a
mikre utasítalak.

Gideon igérte, hogy mindenre figyelni fog s visszavonult az erkélyre,
Laurenzia elhagyta a kápolnát.

Nehány percz mulva nyílt az átelleni ajtó, a csuklyával fedett alak
belépett, egyetlen falról függő mécs vetett derengő világot a sötét,
fekete falzatú teremben; alig lehete tőle látni.

Az alak odatérdelt a kis oltár elé, háttal az erkélyajtónak és arczára
borulva, el kezde buzgón imádkozni.

Az pedig nem volt Bolivár, hanem Laurenzia.

Don Gideon fegyverét arczához emelve várta, míg imádkozik.

A hölgy nem soká hagyta őt várakozni. Elvégzé imáját, fölkelt; keblén
keresztet vete: «az Atyának, Fiúnak, Szent Lélek Istennek nevében.
Amen!»

Abban a pillanatban dördült a lövés; jól talált, épen a kereszt alatt. A
hölgy összeroskadt.

Don Gideon leugrott az erkélyről és megmenekült.

A lövésre berohant a kápolnába Bolivár; ott találta szép menyasszonyát
haldokolva.

– Bolivár, szólt a hölgy, félkezére fölemelkedve, hogy közelebb érje
szerelmese arczát. Ez a lövés te neked volt szánva, én fogtam fel azt.
Vedd tanulságul jövő napjaidra. Nekem jó meghalnom, mert azoknak, kik
téged gyilkolni törnek, igazuk van; és nekem, ki téged szeretlek, nincs
igazam. Temess el és végtelen szerelmemet, a mit reád hagyok, fordítsd
hazádra vissza.

És ott meghalt a nő.

Künn az utczán az ablakok alatt zengett fáklyavilág mellett a kürt és
síp; énekeltek, daloltak boldog nászéneket, a néptömeg ordítá: «Éljen
Bolivár, a király!»

Bolivár pedig levette a koronát, ketté törte azt és elhajítá s
megsemmisülve rogyott szerelmese holtteste mellé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Bolivár letette az uralkodói hatalmat, visszavonta a code Boliviennet s
elhagyta hazáját, mely hálátlanul üldözé, mint szokták mindenütt az apró
emberek a nagy lelkeket.

A széthullt dél-amerikai státusok azóta is czivódnak egymás között a
kormánybot dirib-darabjain, mit Bolivár elvetett, örökös belháborúban
fogyasztva vérüket, a nélkül, hogy valaki tudná: miért?



12.  HÚSZ ÉV MULVA.

Öt vagy hat éves lehettem, – kis városunkban valami társas mulatságot
adtak, a hol több család szerzi össze a készleteket, valami barbar néven
úgy híják, hogy piknik.

Engem is elvittek ebbe a mulatságba; mondták, hogy lesznek ott hozzám
való apró gyerekek többen is, majd elmulathatok velük, tánczolhatunk is.

Én pedig ki nem állhattam azokat a hozzámvaló apró gyerekeket s utáltam
mindenféle tánczot. Még nézni sem szerettem; mindjárt elálmosodtam ennek
a sok össze-vissza lótó-futó alaknak a látásától, a mik olyan sebesen
keringelnek, vágtatnak szemeim előtt, mintha nem akarnák, hogy jól
megnézhessem az arczaikat, pedig a nélkül sem ismertem közülök egyet is.

Az a gondolat pedig épen kétségbe ejtett, hogy egy olyan magam korabeli
kis leánynyal én is elinduljak tánczolni valamennyi ember szeme láttára,
mint valami igazi bolond, hogy pedig ott leüljek velük «ási-mási»
játszani, az minden önérzetem ellen volt. A helyett átmentem abba a
szobába, a hol kártyáztak; ott meghúztam magam valamelyik kártyázó háta
mögé s elnéztem egész érdekkel, hogy osztják a kártyákat, hogy szedik
fel az aduttokat, hogy ütik el a hivásokat; magam is úgy szerettem volna
aduttokkal tele fogni a kezemet s elütni az egész tuczat kártyát, hogy
senkinek se maradjon belőle egy szem is. Hanem mikor azután a pénzt
kellett odaadni vagy elvenni, az már nem volt kedvemre; én bizonyosan
sírva fakadtam volna, akár vesztek, akár nyerek, egyszer a magam,
másszor a más vesztesége miatt s csodáltam az emberek hideg vérét, a kik
ezt megállják rívás nélkül.

Vacsorakor nénikéim gondoskodtak rólam, helyembe hozva nagy kereséssel
holmi csemegét, mert bizony ha arra vártak volna, míg én magamtól az
étterembe megyek, szépen étlen, szomjan maradtam volna a nagy
vendégségben.

Azután ismét leültek a kártyaasztalokhoz, a férfiak sokkal beszédesebbek
voltak már, sokkal nagyobb tűzzel hányták a kártyákat, mint vacsora
előtt.

Egy asztalnál négy katonatiszt ült, vidám, jó kedvű emberek; általában
városunkban a katonatisztek voltak a társalgási hangadók; a
tánczteremben is ők voltak túlnyomó számmal. Úgy tudom, hogy a hölgyek
az egyenruhákat nagy kitüntetésben részesíték s hogy e miatt némi kis
versengés is volt a polgári és katonai udvarlók elsőbbsége fölött.

A négy játszó tiszt között volt egy termetes, kövér, jó kedvű őrnagy, a
kinek olyan jó, kedves arcza volt. Én nem tudom miért? de magamban
mindig azt kivántam, hogy bár csak ez nyerne a többitől, pedig hozzá sem
volt semmi közöm, mint a többihez. Ezért mindig oda álltam a háta mögé,
azt képzelve, hogy ha én is bele nézek a kártyájába, akkor jobb lesz.
Pedig valami olyan bonyolódott játékot játszottak, hogy maig sem hiszem,
hogy meg tudnám tanulni. Mind a négynek tele volt a keze kártyával,
minden hivásra mondott valamit; minden ütésnél jegyzett valamit egy
előtte levő táblára s minden játék után disputáltak valamin, a miből én
egy eszmét sem értettem. Mikor a kövér őrnagynak jól ment a játéka, azt
arról tudtam meg, hogy akkor elkezdett valami nótát dalolni, a minek az
volt a vége: «Fidelim, Lillám! Fidelim!»

Ezen azután én úgy elálmosodtam, hogy alig birtam a lábamon állni. A
szemeim megfájdultak a pipafüst miatt, a fejem elkábult az ostoba
tánczzenétől és a felfoghatatlan játékok nézésétől; félre húztam magamat
egy szegletbe; egy pamlagra férfi ruhák voltak halomra hányva, ennek én
neki támaszkodtam, azzal a szándékkal, hogy majd ott állva maradok és a
világért el nem aluszom; ott még egy ideig zsongott a fejemben valami
hang a brúgóból, meg a klárinétból; «adutt, pagat ultimo!» s más eféle,
míg egyszer azután leestem a lábamról, magammal rántva egy csomó téli
kaputot és köpenyeget s elaludtam békével a földön.

A gyermekek álma boldog, még csak nem is álmodnak.

Egy perczre felébresztettek, valaki a felöltőjét kereste alattam, s
háladatosságból, hogy ott találta, rám szórt vagy tíz köpenyeget onnan
fölülről, a mitől én még jobban kezdtem aludni.

Egyszer arra ébredtem fel, hogy valami nagy kiáltozást hallok. A mint
fejemet kidugtam a rajtam levő ruhák alól, nagy ijedelemmel láttam, hogy
annál az asztalnál, a hol a négy tiszt ül, most már nem játszanak; egy
közülök, valami kis, alacsony, barna fiatal ember szörnyen lármázott,
hogy ő meg van sértve és ő elégtételt kíván.

Én még addig az ideig nem láttam haragvó embert; nálunk odahaza nem volt
szokás haragudni. Ha én rám kiabálna így valaki, az sem kellene, hogy
megüssön; meghalnék rémületemben.

A kire úgy lármázott, az pedig épen az említett jó kedvű, termetes
őrnagy volt; a ki most is épen olyan jó kedvű volt, mint eddig, s a
fiatal tiszt dühöngésére csak nevetett.

Az pedig egyre lármázott, hogy ez vért kíván, ez elégtételre vár. – A
teremben nem volt már senki más a négy tiszten kívül, egy pár öreg úr
mindjárt az elején kiosont onnan, csak ők maradtak ott négyen.

Én nem mertem kibújni a köpenyegek alól s jól láttam mindent. A mint
egyedül maradtak, bezárták mind a két felől az ajtókat; félre tolták az
asztalokat, a gyertyákat felrakták a szekrények tetejére; az őrnagy és a
fiatal tiszt levetették a felső kabátjaikat, felgyürköztek vállig, s
azzal mindegyik egy kardot vett kezébe. Az őrnagy most is olyan jó
kedvűen dudolta: «Fidelim, Lillám.»

Én borzadva láttam, hogy mit akarnak; – ezek meg akarják egymást ölni.

Szerettem volna elfutni onnan, de attól féltem, hogy ha észre vesznek,
engemet is fognak bántani. Eleinte eldugtam a fejemet az öltönyök közé,
hanem akkor még rosszabbul esett, hogy nem láttam és nem hallottam
semmit, s lassan ismét felnyitám szemeimet.

Nehány perczig csendesség volt, a két ellenfél kinyújtott karral állt
egymással szemközt, néha egyet villantottak a kardokkal, mintha csak
ijeszteni akarnák egymást.

Az alacsony tiszt azután egyszerre elkezdett hevesen csapkodni az őrnagy
felé, a ki mosolyogva fogta fel a vágásokat: «Fidelim, Lillám»; néha,
mikor ellenfele nagyon nekijött, egy dobbantással ismét két lépésnyire
visszariasztotta; tizszer is levághatta volna neki kezét, lábát, de
látszott, hogy nem akarja bántani, csak játszott vele: Fidelim, Lillám,
Fidelim; egyszer aztán úgy kiütötte kezéből a kardot, hogy az pengve
ugrott fel egy szekrény tetejére.

A másik két tiszt erre közbelépett; azt mondták, hogy vége van a
viadalnak; megkérdezték a vívóktól, hogy meg vannak-e elégedve; azok azt
mondták, hogy nincs egymással többé semmi bajuk; kezet szorítottak
szépen, s ismét kibékültek.

Akkor a két segéd tiszt felnyitotta az ajtókat; azt mondták a vívó
feleknek, hogy ők menjenek haza, ne mutassák magukat a vendégek előtt,
ők maguk pedig bementek a tánczterembe, a hol most épen a nagy cotillon
folyt javában; az elfoglalt mindenkit, hogy a végbement párbajról
tudomások sem volt, mindaddig, míg a két segéd azt egy pár ismerősének
el nem mondta. Bizton tehették, mert semmi baj sem történt miatta,
melyért el kellett volna azt titkolni.

Az én szemeimnek sem volt kedvük többet aludni e látvány után. Még
mindig nem mertem helyemből megmozdulni, vártam, hogy a hátramaradt két
vívó felöltözzék és elmenjen.

A kis főhadnagy hamarább készen volt, elbúcsúzott az őrnagytól, szépen
jó éjszakát kivánt neki s láttam, hogy kiment az udvarra vezető ajtón.
Az őrnagy még hátramaradt, egyenruháját gombolva be s akkor is dúdolta
«Fidelim, Lillám».

Ebben a perczben felnyilt a tánczterem felőli ajtó. A mi ezután történt,
oly elevenen áll előttem most is, mintha szemeim előtt volna, hogy az
arczokat s a helyzeteket képes volnék a legkisebb részletekig
lerajzolni.

Egy szőke, szeplős arczú férfi tekintett be; szemüveget viselt; az is
katona volt, de másszínű hajtókát viselt, mint az őrnagy. A mint
betekintett sebesen, úgy villámlott a két szemüveg a gyertyafényben,
mintha valami tűzszemű rém pillantana be; szája össze volt szorítva,
mintha lélekzetét fojtaná vissza. Az őrnagy háttal volt felé fordulva és
arczczal én felém. A következő pillanatban a másik hirtelen kirántotta
kardját s ezzel a szóval: «nesze a portepéeért», úgy szúrta keresztül
hátulról az őrnagyot, hogy a kard hegye véresen ott jött ki a melle
baloldalán elől. Ha ráemlékszem erre a keresztültörő kardhegyre, még
most is végig-végig borzogat.

És azután láttam, hogy az a másik mint rántotta vissza kardját, mint
törülte végig szarvasbőr keztyűjén, a mit sietve eldobott, s azzal
kiugrott az udvar felőli ajtón.

Láttam, mint tántorgott a meggyilkolt férfi a tánczterem ajtaja felé,
kezét elől odaszorítva sebére, míg hátul, mint a szökőkútból,
fecskendett belőle messzire a vér; az ajtóban elbukott, egy szó, egy
kiáltás nélkül, keresztül esve a küszöbön.

Többet azután nem láttam. Elszédültem, elfordult velem a világ, kitört a
láz; két hétig feküdtem forró lázban, s nem tudtam magamról semmit.

A mint annyira magamhoz tértem, hogy összefüggő beszédet tudtam tenni,
elmondtam mindent, a mit láttam amaz este.

Ápolóim fejüket csóválták és azt suttogták körülem, hogy még most is
félrebeszélek.

Én észrevettem a suttogást és bizonyoztam, hogy a mit láttam, az való;
úgy történt.

Ekkor azt mondták rá csodálkozva, hogy ez nevezetes dolog volna.

Majd idegen urak jöttek oda hozzám és azok is elmondatták maguknak az
eseményt, és mindnyájan nagyon látszottak rajta bámulni, a hogy nem
szokás különben egy gyermek beszélésére figyelni.

Mindent elmondtam nekik úgy, a hogy történt, csak az nem jutott eszembe,
hogy mit mondott a gyilkos, mikor az őrnagyot leszúrta? Azt az idegen
szót soha sem hallottam azelőtt s nem birtam emlékembe hozni.

Egyszer azt mondták, hogy öltözzem fel szépen és ne féljek semmitől,
viseljem magamat bátran és okosan; valami nagy urak elé kell mennem, a
kik tőlem kérdezősködni fognak.

Az a hadi törvényszék volt.

A derék urak nyájasan, szivesen beszéltek hozzám, elmondatták maguk
előtt újból az egész látományt, s akkor felszólítottak, ha megismerném-e
sok férfi közül azt az egyet, a ki az őrnagyot megölte?

Én megrettentem ettől a kérdéstől. Egy gyilkosra ráismerni, rámutatni,
hogy ő volt: ez veszélyes szó lehet; habozni kezdtem, remegtem; azonban
végre az utálat, a gyermeki boszúvágy, a rossz iránti ellenszenv annyira
megerősített félelmem ellenében, hogy azt feleltem rá: igen.

Ekkor elébb egy embert bocsátottak elém: ez volt a főhadnagy, ki az
őrnagygyal vívott. Láttam, hogy nem volt kardja. Azt kérdezék, hogy ez
volt-e az?

Én feleltem: nem ez volt, ez vívott vele, de nem bántotta; azután
kibékült vele és elment.

A férfi szemeiből kicsordult a köny e szavaimra, odajött hozzám és
megcsókolt, s azt mondta, hogy áldjon meg az Isten. Azzal kiküldék a
teremből.

Azután behívtak vagy huszonnégy katonatisztet, s kérdezték tőlem, hogy
ezek között van-e a gyilkos?

Velem elkezdett fordulni a világ, torkom összeszorult, nyelvem szájam
padlásához ragadt, a gyilkost a legelső három belépő között megismertem.
Pedig most a szemüvegét is levette, a mit különben hordani szokott. Ott
volt és rám nézett és én nem birtam kiállani tekintetét. Elkezdtem
sírni, azt mondtam, hogy bocsássanak haza, mert én félek attól az
embertől.

– Melyik az, a kitől félek? kérdezék tőlem.

Én iszonyodva mutattam rá: «az ott!» minden tagom reszketett a
félelemtől.

Mondák, hogy nézzem meg jól és úgy feleljek.

Ránéztem. Arcza nyugodt volt, legkisebb változást sem mutatott. Mostani
eszemmel igen természetesnek találom, hogy azt felelte: miszerint
szavaimra nem lehet semmi súlyt fektetni, mert még gyermek vagyok, azon
az időn alól, a mikor beszámítás alá jöhető tanúskodást lehet tenni;
annál kevésbbé, minthogy magam is bevallom, hogy álomból ébredtem fel;
így félálomban bizonyosan összezavartam az arczokat, láthattam őt is és
a valódi gyilkost; de gyönge agyamat megzavarta a rémületes látvány s
most fölcserélem egyiket a másikkal.

Ez a tagadás, ellenkezés, annak a mit világosan láttam, ilyen vakmerő
meghazudtolása, csupán azért, mert gyermek vagyok, azt az ideges
erőködést fokozta fel bennem, a mit gyermekek szoktak érezni, mikor a
felnőttek boszantják őket, csak azért, mert ők erősebbek, okosabbak
náluk, s tudják, hogy nem félhetnek tőlük.

Most már nem félelem, hanem keserű gyűlölet volt, a mit éreztem ellene,
mely fokról-fokra nőtt, a mint az ember beszélt; s midőn szavai végén
egész bizton azt kérdezé: «de ugyan mi okom is lett volna az őrnagyot
orozva leölni?» akkor a nagy idegfeszületben egyszerre eszembe jutott az
a szó, mit az őrnagynak mondott.

– Azt mondta neki: «nesze a portepéért». (Nem is tudtam, hogy mit jelent
ez a szó.)

Az ezredes, ki elnökölt, bámulva tekinte rám, míg a vádlott egyszerre
elsápadt, elfehérült ajkai olyasmit rebegtek, mintha azt mondaná:
«elvesztem!»

A férfiak ott az asztal körül felálltak, lassú suttogás támadt közöttük;
az ezredes megsimogatta a fejemet, azt mondta, hogy hazavezethetnek;
megköszönte, hogy ide jöttem s azzal elbocsátott haza.

Otthon megtudtam az egész történetet.

A megölt őrnagyot gróf Montellinek hítták, az a kis főhadnagy, ki vele
vívott, volt Garani Vilmos; a ki megölte, annak a neve volt Terszky
Rudolf.

Montelli tréfás ember volt, a ki főleg a fiatal tisztekkel örömest
kötődött s azok fel szokták tőle venni a tréfát. Egyszer többen együtt
voltak egy vidám delnőnél mulatságon; ott Montelli azzal tréfálta meg
Terszkyt, hogy leakasztott kardjáról lebontotta a kardbojtot, s helyette
a delnő hosszú himzetminta-szalagját kötötte a markolatra. Ő azzal a
vidám gondolattal tette azt, hogy majd ha Terszky észreveszi a csinyt,
milyen jót fognak rajta nevetni. Ez azonban a nagy sietségben, vagy tán
az udvarlástól is elfoglalva, nem vette azt észre, hanem azon módon
felkötötte kardját, végig ment vele az utczán s csak a piacz közepén
vette észre, hogy micsoda tarka szalaggal van kardrojtja fölcserélve.

A katona felbőszült e látványra, rohant az ezredeshez, ott magánkívül
elmondta neki, a mi vele történt, és végül azt mondá, hogy ha az, a ki e
csúfot tette vele, ki nem nyilatkoztatja magát, ő kihívja mindazokat, a
kik ama társaságban voltak fejenkint, vagy leteszi a kardot és nem
szolgál tovább.

Még javában beszélt az ezredes előtt, midőn nyomban érkezett Montelli.

Montelli még a társaságban vette észre, hogy Terszky elsietett a tréfás
kötődés megtudása nélkül, s megbánva a dolgot, elsietett utána; azonban
már csak az ezredes lakásán érte őt utól.

Nem is tétovázott ott rögtön fölfedni magát a tréfa koholójául, s
őszinte sajnálattal nyilatkoztatá ki a fölötti bánatát, hogy e tréfa
túlment a határán, s ajánlá, hogy szívéből kész megkövetni ezért
Terszkyt és tőle az ezredes előtt bocsánatot kér.

Az őrnagy derék, bátor férfi volt, ki száz alkalommal bebizonyítá már,
hogy szíve helyén van; egy ilyen férfitól a bocsánatkérés szava minden
bizonynyal a legnagyobb elégtétel.

Terszkynek annyival nagyobb oka volt azzal megelégedni, mert a tréfát
még eddig rajtuk kívül senki sem tudta, míg ha fegyveres elégtételre
kerül a dolog, akkor bizonyosan az egész város megtudta volna azt. Ott
kezet nyújtottak egymásnak, s valóban az egész tréfáról senki sem
beszélt a városban; mert az ügy három ember között volt elintézve, a kik
közül mindegyik híven megőrzötte a titkot.

Azonban Terszky soha sem bocsátotta meg szivében ezt a tréfát
Montellinek s alattomban mindig boszút forralt ellene. Mint mondják,
kérlelhetlen haragú volt s évekig el tudta tartogatni boszúját a
legcsekélyebb megbántásért s leste az alkalmat.

A mint ama társasvígalom estéjén a röviden végződött párbaj után a
segédek bementek a tánczterembe s elmondák egynek-másnak, hogy a vita
milyen szépen és minden baj nélkül végződött, Terszky hirtelen
odasietett a játszószobába s a mint látta, hogy Garani hadnagy eltávozik
s Montelli ott marad és kívüle senki sincs a szobában, feltámadt
rettentő szenvedélye s leszúrta azt, a kit gyűlölni meg nem szünt soha.

Az előrohanó vendégek már végvonaglásaiban találták Montellit. Egy
szóval sem tudta megmondani: ki ölte meg? Mindenki igen természetesen
Garanit állítá a gyilkosnak. Hiszen ő vívott egy percz előtt az
őrnagygyal; az lefegyverezte őt, látta, hogy nem bir vele; tán mámoros
is volt; senki sem gyanakodhatott másra.

Garanit elfogták rögtön, s daczára kétségbeesett tagadásának, miután
minden körülmény ellene szólt, szinte elitélték ez orgyilkolás miatt.

Az az ismeretlen portepée szó, a mi akkor véletlenül eszembe jutott,
megmenté őt és elejté Terszkyt. Mert a kardbojt történetét nem tudhatta
senki e három férfin kívül, kik közt az egyik maga az elnök; legkevésbbé
egy hét éves gyermek, ki azt sem tudja, mit jelent e szó?

A további nyomozás, mit rögtön megindítának Terszky ellen, több
bűntanújelt is hozott világ elé, kénytelen volt tettét bevallani, s azok
folytán elitélték őt húsz évi sánczfogságra.

Ha meggondoltam, hogy ez én miattam történt, hogy valakinek húsz évet
elvettek az életéből, hogy húsz évig öröm nélkül, élvezet, jó barátok,
szabadság, előrehaladás nélkül kell neki élni elzárva, meglánczolva: a
zsibbadás állta el testemet; – de azután megvigasztaltam magamat azzal,
hogy ha nem szólok, akkor azt a másik ártatlant itélik a bünhödésre.

Egyszer iskolából hazafelé térve, szemközt találkoztam egy sánczrabbal,
ki a fegyenczek szokott darócz köntösében, fehér sipkájában, két lábán a
nagy karikájú lánczot csörgetve jött felém: egy katonaőr kisérte,
szuronyos fegyverrel.

A sánczrab rám kiáltott:

– Te kölyök; te miattad járok húsz esztendeig vasban. De megállj, ha
kiszabadulok, majd rád találok!

Az őr nem engedte tovább beszélni. Én reszketve futottam haza, s azon
percztől fogva valahányszor messziről hallottam közelítni azt a szomorú
lánczcsörömpölést, tagjaimba állt a reszketés, s nem mertem az utczára
kimenni.

Ez a szó boszorkánynyomás volt rajtam:

«Húsz év mulva.»

Ha ez az ember húsz év mulva kiszabadul, engemet meg fog ölni. Meg fog
ölni olyan kegyetlenül, mint leszúrta azt a derék őrnagyot, hogy két
oldalt fecskendett szét a vére. Húsz esztendeig meg nem tudtam
szabadulni ettől a gondolattól!

Azzal kínlódtam mindig, hogy én védni fogom magamat. Nem engedem magamat
gyáván leöletni. Összeszereztem mindenféle ártó eszközt, a mit
fegyvernek gondoltam használhatni; nagy szegeket fúrtam üres botokon
keresztül, hegyes czirkalomszárakat dugtam el ágyamba; a kik megtalálták
fegyvereimet, el nem tudták gondolni, mit akarok velök? voltak ősi
fegyvereink, nehéz kardok, csatákat vívott fringiák, azokat mikor senki
sem látta, kihúztam, próbáltam forgatni. Természetesen gyönge volt kezem
a kardhoz. Akkor föltettem magamban, hogy erős akarok lenni. Hogyan
lehessek az? olvastam valamit egy könyvbeli hősről, a ki gyakorlat által
erősíté meg izmait. Én is elkezdtem köveket emelgetni. Felnőtt kamasz
voltam már és még mindig háborított az a gondolat, hogy nekem erős
embernek kell lennem, és legnagyobb ambitióm volt, hogy karomat senki
sem birta behajtani. Mihelyt valami rozzant kardra tehettem szert,
elkezdtem vívni tanulni, összevissza apríttattam a bőrömet tréfából,
csakhogy akkorra jól tudjak vívni, mikorra elmúlik a húsz év, s bátran
várhassak rá, a ki meg akar ölni.

Mikorra azonban ez a húsz év elmúlt, akkorra kisebb gondom is nagyobb
volt annál, hogy melyik világ sarka felől jön rám olyan ember, a ki meg
akar ölni? olyan időket éltem keresztül, a mik az embert elszoktaták a
halál félelmétől; s többé egy cseppet sem voltam arra büszke, hogy
vívni, verekedni tudok; bolondság az egész.

Nem rég azonban, egy délutáni órán benyit hozzám egy összezsugorodott
vén ember, fejének nagy része kopasz, a többi haja is ősz, háta is
egészen előre görnyedve; bocsánatot kér tőlem, hogy ide jött; hallotta,
hogy ismeretségben vagyok olyan emberekkel, kiknek leiróra, kihordóra,
vagy egyébre van szükségük, kért, hogy ajánljam valahova. Ő igen
kevéssel beéri s nagyon engedelmes ember fog lenni, mert egy ifjukori
bűneért húsz évig volt nehéz fogságban, s a fogság kemény iskola.

Nevét kérdezém.

– Az én nevem Terszky Rudolf.

Olyan szelid volt, oly csendes.



13.  A CALDARIA.

Szép Fülöp spanyol király felesége, Johanna, szenvedélyes festész volt.

Szegény királynéról azt mondták, hogy elmebeteg, azért rendelték neki
szórakozásul a művészetet, a mit ő azután később nagy tökélyre is vitt.
Képes volt akármely arczot emlékezet után oly híven lerajzolni, hogy
mindenki ráismerhetett róla.

Fülöp királynak tetszett egy izben megtekinteni Johanna művész-albumát,
melyben mind felséges nejének saját kezével rajzolt művek voltak.

(Még ekkor Johannát nevezték felségesnek, férje, mint idegen uralkodó
család ivadéka, csak a fenséges czímmel volt felruházva, s a hivatalos
okiratokon elől volt irva Johanna királyné, utána Fülöp király.)

Fülöp király tehát Johanna albumában több lapon talált egy férfi arczra,
mely különféle változatban ismételve előfordult, majd mint diadalmas
hős, majd mint imádkozó zarándok, majd mint kedvese előtt térdelő
szerelmes. Ez arcznak nagyon el kellett foglalni a fiatal hölgy
képzeletét, hogy annyiszor, annyi alakban visszaidézte azt maga elé, s a
gyöngéd ecsetelés, a művészi gond, az ihlet, melylyel az visszaadva
volt, még ott is, hol az egész mellékzet félbe volt hagyva, tanusítá,
hogy itt a szív is segítette a kezet.

Ez a kép nem Fülöp király arczmása volt.

Tán valami titkos ifjukori ábránd: valami szerelmes troubadour,
tornajátéki hős, kit a fiatal királyleány valaha dobogó szívvel látott
úrnője színeivel sisakján harczolni és győzni, s kinek azután reszkető
kézzel akasztá nyakába a hímzett szalagot, s kit azóta soha sem birt
elfelejteni? – vagy talán ennyi sem; talán csak egy képzelt ideál, a
minőt ifju hölgyek szoktak ábrándjaikban a felhők közé festeni; egy
férfi, a kit soha sem látott senki, a ki nem létezett soha. Ez is
meglehet.

Szép Fülöp nem volt született spanyol, hanem voltak nemes hajlamai, a
mik érdemessé tették rá, hogy az legyen.

Egy kérdés az inquisitio nagymesteréhez, Dezához, hogy kicsoda
Spanyolországban az a lovag, a ki e sokszor lerajzolt képhez hasonlít?
egy utasítás a szent Hermandad százezerszemű kémeihez, s két hét után
megjött a kérdésre a felelet; – ama lovag, e hosszúkás barna arczczal, e
sajátszerű mosolygó ajkkal, e nagy fekete szemekkel két sötét szemöld
alatt, nem más, mint don Jayme d’Avila: – egy marrano!

Marranosnak hítták a dicső inquisitio idejében azon mór lovagokat, kik a
keresztyén hitre áttértek, s kiket azzal vádoltak, hogy titokban az
izlam szertartásait űzik; ki is pusztíták őket csendesen, pedig ez volt
az andalusi nemesség színe virága.

Különben marrano annyit tesz spanyol nyelven, mint «disznó».

Az is meglehet pedig, hogy épen nem don Jayme d’Avila volt az, a ki a
királynő albuma képeihez legjobban hasonlított, hanem annyi bizonyos,
hogy ő volt a leggazdagabb az akkori nemesek között, s azt már tudjuk,
hogy az elitéltek vagyonában a jámbor inquisitio birái testvérileg
osztozni szoktak.

Élt akkor egy híres festő Castiliában; nem épen arról híres, mintha új
festészeti iskolát alapított volna, vagy nagyszerű remekművekben hagyta
volna hátra nevét, hanem inkább arról, hogy rendkívül gyorsan tudott
rajzolni, a legfurcsább torzalakot egy pillanat alatt felfogta, s nehány
percz alatt már pergamenre tevé; különben Luis de Lucero volt a neve,
hanem Rómában elnevezték «Fa presto»-nak (siess vele!) s ez a név maradt
rajta.

Fülöp király, a mint tudomásul vette, hogy a rejtélyes arcz élő mintája
megkerült, felhivatta magához Lucerót.

– Maestro, szólt hozzá, neked egy élő arczról kell több rendbeli
másolatokat levenned, két óra hosszat fog e studiumfő előtted állani;
mit gondolsz, hányszor birod azt ez idő alatt lerajzolni?

– A hányszor felséged parancsolja.

– Ne hizelegj nekem. Először is én nem vagyok felséges, másodszor a
művésznek nem parancsol senki; de mit gondolsz, le tudnál egy arczot
rajzolni két óra alatt tizszer egymás után? Minden másolatért kapsz ezer
reált.

– Ha felséged minden másolatért parancsol számomra kétezer reált,
lerajzolok akárkit két óra alatt tizenötször.

– Jó; a díjt megkapod. De nem fog-e megzavarni, ha a másolandó arcz
vonalmai néha elváltoznak, más kifejezést öltenek? ha a szokott
mindennapi arczulat helyett valami új, szokatlan tekintettel kell
megküzdened?

– Oh felség! a szokatlan arcz a művész tanulmánya, gyönyörűsége. Ha ily
élvezet vár reám, rajzolom darabját ezerötszáz reálért.

– Hagyd el: az eskurialban nem alkusznak visszafelé a szolgákkal; most
elmehetsz az algvazilok teremébe, azok majd egy óra mulva elvezetnek a
kivánt helyre, addig elhozzák rajzoló eszközeidet.

Egy óra mulva kezébe adták Lucerónak rajzónját és pergameneit, azzal egy
fedett gyaloghintóba ültették, sokáig vitték viszhangos tornáczokon
végig, lépcsőkön majd fel, majd le, utoljára egy siketes teremben álltak
meg vele, a hol a léptek hangja alig hallatszott, tán alacsony vala a
padmaly, vagy nagyon sokan lehettek a teremben.

Itt kinyitották a gyaloghintó ajtaját, s mondták, hogy szálljon ki.

Az első tekintet megmagyarázta a művésznek, hogy hova jutott?

A tágas, alacsony boltívekben összehajló terem körül fekete posztóval
volt bevonva, az oszlopokba rótt karikákon csüggtek a lánczok és
kötelek, miken mind olyan sajátságos rozsdaszínt lehetett látni, a
milyen a megszáradt vérfolt színe, a szögletekben vasfogók, különös
alakú kanalak, és háromoldalú csavarok voltak egymásra hányva; a
háttérben négysoros emelvényen fekete palástba burkolt alakok ültek, a
hegyes csuklyát fejeikre huzva, arczaik sűrű fátyollal fedve; az egész
termet egyetlen lámpa világította be, mely a boltozat közepéről függött
alá; a mécseibe töltött mákolaj olyan sápadt sárga világot vetett minden
tárgyra.

Ez az inquisitio terme.

A nagyinquisitor egyedül volt leplezetlen arczczal; ő egy magas
emelvényen ült a birák közepett, hosszú, fekete bársony talárban.

A terem oldalfala előtt volt egy asztal, mely mellett már akkor két
ember ült; az egyik lefátyolozva, míg a másiknak bársony álarcz fedte
képét; amaz volt az inquisitio jegyzője, ki nádját épen próbálgatta
körme lapján, ha elég jól van-e hasadva? a másik inte Luceronak, hogy
üljön le az asztalhoz.

Egy hangot sem ejte senki.

Ekkor az álarczos férfi jelt adott az inquisitornak, mire két
familiarisa a Hermandadnak a terem közepére lépett, s onnan egy fekete
leplet fölemelve, – az alatt volt a művész által lerajzolandó fő.

Nem egy levágott fő; – nem: egy élő fej, eleven, haragos tekintettel,
bátor homlokkal, megvetését kifejező ajkkal és villogó nagy fekete
szemekkel; a legszebb fő, minőről valaha asszony álmodott és férfi
rettegett.

A derék Torquemada, kiről dicsérettel legyen mondva, hogy tizennégy év
alatt százezer embert hozott a kínpadra, a több jeles eszközök közt,
mikkel emberi titkokat lehet fölfedezni, feltalálta a Caldariát is.

Ez olyan mesterség, hogy egy nagy, tizakós rézhengert megtöltenek
olajjal, abba egy embert, a ki nagyon titoktartó, beleállítanak, hogy
épen csak a feje van kinn belőle, akkor e főt magát egy épen neki való
nyíláson feltolják a vizsgálók teremébe, maga a henger alant marad az
officinában, a hol lassankint tüzet gyujtanak alája, s azt a szerint, a
hogy a vallatott készebb, vagy makacsabb, szítják alatta, míg az olaj
lassankint átmelegszik, mindig jobban, mindig jobban, s az áldozat vagy
vall, vagy meghal.

Ez a Caldaria justiciaria.

A studiumfő tehát ott állt a terem közepén: jó világításban volt, a
lámpával épen szemben; Lucero nem kivánhatta volna jobban.

A fő büszkén hordozta végig szemeit a fátyolos birákon, s összevont
szemöldei elszánt daczot fejeztek ki ellenük.

Ez a kép jó volt elsőnek Lucero számára.

Ekkor megszólalt a nagyinquisitor a vallatotthoz:

– Don Jayme d’Avila, valld meg biráid előtt, mikor beszéltél Johanna, –
Fernandó leányával legelőször, és mikor legutolszor?

A fő megszólalt.

– Távolról láttam őt mindig; nem szóltam vele soha.

– Don Jayme d’Avila, neked tilos viszonyod volt Johannával; valld meg,
micsoda tanujelei vannak nálad bűnös szerelmének?

A hős arcza haragtól gyulladt ki e szóra, szemei odavillámlottak a
kérdező felé, olyan szép volt.

– Kérdésed sérti azt, a kit tisztelned jobbágyi kötelesség. Felségsértő
volnék önlelkem előtt, ha e kérdést arra méltatnám, hogy czáfolatot
adjak rá. A királyné ártatlan és tiszta.

Lucero rajzolni akarta ez arczot is, a mellette ülő álarczos megfogta
kezét és visszatartá.

– Hagyd ezt; lesz mindjárt szebb ennél.

Az inquisitor jelt adott két poroszlónak, azok eltávoztak; nem sokára a
studiumfő át kezde változni, a tüzelést megkezdték alatta.

– Most nézz oda Fa presto!

Eleinte a szemek tüzesedni, a homlokerek dagadni kezdtek, az
arczvonalmak erőszakosan rángatóztak, az első rémület csüggedése
eltorzítá a szép férfi arczot.

Ez jó volt második képnek.

– Fogsz-e kérdéseinkre felelni don Jayme d’Avila? hangzék újra az
inquisitor tompa, száraz hangja.

E szóra a fő odafordult hozzá, s mintha újra visszatérne hősi
elszántsága, erős daczczal monda:

– Átkozott a nyelv, mely kérdésedre egy igét is felelni fog.

Azzal összeszorítá ajkait, s kimeredő szemekkel nézett maga elé,
visszafojtva a fájdalom minden szisszenését.

Ez jó kép volt harmadik tanulmánynak.

A tüzet egyre szították alatta.

Arczán a veríték nehéz gyöngyei csorgottak alá, a testi fájdalom nehéz
küzdelme a férfiúi akarattal látszott azon; egyszerre fájdalmasan
elordítá magát, szemeit kínosan lehunyva, s torzarczát fölemelve,
melynek minden vonásán egyszerre úr lett a pokolbeli fájdalom: nem volt
képes gyötrelmeit eltitkolni többé. Ordított, mint egy elkárhozott.

– Most, most nézz oda Fa presto!

Minden vonás elhagyja eredeti alakját, a lélek nem ura többé magának, a
szemek vadul forognak üregeikben: az ajk tajtékzik és átkozza az Istent
és az embereket! Ah, ha ez jól sikerül, Fa presto! milyen szép lesz
negyedik tanulmánynak!

A tüzet még egyre szítják odalenn.

– Akarsz-e választ adni kérdéseinkre, don Jayme d’Avila?

A fő már nem felel, nem üvölt, nem hánykolódik, hanem most elkezd
mosolyogni. A halálos gyötrelem nevetésre torzítja arczát, hangosan
kaczag; és e kaczagás a legrettentőbb látvány rajta.

Lucero sietve rajzol, ez már az ötödik tanulmány.

Az álarczos férfi int az inquisitornak, hogy lankaszszák a tüzet. Fél
tőle, hogy a vallatott hamarább meg talál halni, mint kellene.

Annak arczáról lassankint elmúlik a kínos hőség, helyette sápatag,
bágyadt szín ömlik el rajta; a kaczajgörcsből lankadt ernyedésbe térnek
át vonásai; egészen összetörtnek, megalázottnak látszanak. Luceronak
kész a hatodik tanulmányfő.

Ekkor újra kérdi tőle az inquisitor:

– Akarsz-e válaszolni, don Jayme?

A lovag e szóra lassan fölemeli arczát; szemeit felnyitja tágan, hogy
fehérei látszanak meg körül; sápadt, szintelen arcza megnyúlik; nem
emberi arcz az többé, hanem egy kisérteté, ki fejét felüti a sírból, s
onnan szólamlik meg, zilált tekintetét az álarczos férfira meresztve.
Oly szörnyű ránézni!

– Nos, Fa presto, miért áll meg a rajzón kezedben? ez a legérdekesb
tanulmány itt! Nézz rá!

A kisértetfő megszólamlik nehéz, hörgő hangon:

– Fülöp! – Hét nap mulva – válaszolni fogok – neked – az Isten előtt. –
–

Azzal hirtelen elfordulnak szemei, ajka nyitva marad, a fő félrehajlik,
s lankadtan fekszik le a padozatra; minden vonása elmerül.

– Oltsátok el a tüzet! kiálta az inquisitor a szolgáknak.

– Nem érdekes tanulmányfő-e ez? kérdé az álarczos a festőtől; nyugodtan
rajzolhatod, mert elájult. Mindjárt fel fogják őt éleszteni, s aztán
folytatjuk a tanulmányozást.

Csalatkozott azonban az álarczos, mert a lovag nem ájult el, – hanem
meghalt, s több tanulmányfőre nem adott tárgyat Luceronak.

– Az átkozott! kiálta fel Lucero, a nyolczadik képnél meghal! s kilop a
zsebemből legkevesebb tizezer reált.

– Ne félj, megkapod az egész díjt a nyolcz képért, mert jól sikerültek
azok, vigasztalá őt meg az álarczos; most menj haza, s dolgozd ki
egyenkint jól, figyelemmel.

Négy nap alatt készen volt a nyolcz tanulmányfő, borzalmas élethűséggel
kidolgozva; Fülöp feleségének ajándékozta mind a nyolczat…

Ötödnap az a hír terjedt el az országban, hogy Johanna királyné
megtébolyodott…

Hatodnap összehivatta szép Fülöp Castilia országnagyjait; eléjük
terjesztve a balesetet, miszerint Johanna elmebetegsége egész erővel
kitört…

Hetednap kinevezték Castilia rendei szép Fülöpöt felségesnek, s az ő
nevét irták elől, azután Johannáét…

És nyolczadnap szép Fülöp – ott feküdt a ravatalon. – Azt mondják, hogy
megmérgezték…

Isten legyen kegyelmes birájuk azoknak, a kik meghaltak…



14.  A KÉT MARKOV.

A Markov-család a mult század vége felé származott le Oroszországból
Magyarhonba. Markov Demeter, e néven harmadik, már a magyar földesurak
számát szaporítá, s oroszul beszélni sem tudott.

Harmadik Markov Demeter nevezetes ember volt a maga idejében; először
azért, hogy akármiféle lovat agyon tudott egy nap alatt nyargalni,
másodszor azért, hogy akármiféle poharat lélekzetvétel nélkül egy
hajtókára ki tudott üríteni, azután azt megrágni és lenyelni, harmadszor
azért, hogy akármennyi jövedelme volt, ő mindig kétannyit el tudott
költeni és végtére azért, hogy akármiféle asszonyi állat megtetszett
neki, azt ő meg bírta hódítani, ha másképen nem, feleségül vevés által,
s azt egy esztendő alatt pontosan ki tudta üldözni a világból.

Mikor a negyvenyolczadik esztendejét tölté, épen akkor temette el a
harmadik feleségét. Jó, áldott asszony volt, azt mondják: soha sem
panaszkodott; csak úgy meghalt szép engedelmesen.

Első nejétől maradt egy fia, Markov Demeter IV. Ez lehetetett ezen
időtájon huszonnégy esztendős. IV. Demeter nem sokban hasonlított az
apjához, egészen félreesett annak virtusaitól. Csendes, takarékos ifju
volt, szeretett olvasgatni, festett és muzsikált; rosszul lett a bortól
és az erős dohánytól, s elpirult, ha valami asszonyféle nagyon a szeme
közé talált nézni. III. Demeter haragudott is fiára e korcs
tulajdonokért s nem is nevezte őt más néven, mint «ez a cretin». Azonban
mégis egyetlen fia volt, hát csak nem tagadhatta ki.

A fiún nem fogott semmi jó példa; hiába vitte III. Demeter
medvevadászatra, az ifju ott is tájképeket rajzolt; hiába adott kezébe
pénzt, hogy költse el, a fiu képeket, meg könyvtárt vásárolt rajta;
hiába vitte zajos orgiáiba, mert ott meg épen elaludt.

Egyszer azonban III. Markov Demetert azzal a váratlan hírrel lepi meg a
fia, hogy ő házasodni akar.

Van a szomszéd megyében egy szép fiatal leányka, valami kisebb földesúr
hat leánya közül a legszebbik; IV. Demeter azzal ismerkedett meg egy
ménesi szüret alkalmával s azóta sokat ábrándoztak együtt a
holdvilágnál, s beszéltek csillagokról és virágokról, a hogy
tisztességes emberek szokták, mikor szerelmesek.

Biz azt a kis leányt Angelicának hítták.

Az ifjabb Markov Demeter tehát arra az egyre kérte az idősb Demetert,
hogy ha nem restellené a fáradságot, rándulna át a szomszédba, s kérné
meg azt a kis leányt fia számára feleségül.

– Szívesen, Demeter, szívesen. Aztán szép-e?

– Mint egy angyal,

– No mert ez az első. És nagyon szerelmes beléd?

– Már évek óta.

– No ez a második. És fiatal?

– Nem több tizennyolcz évesnél.

– Ez a legszebb idő. No ne félj semmit; elhozom őt bizonyosan, annyiba
vedd, mintha már itt volna.

III. Markov Demeter azzal befogatott a hintajába öt arab szürkét, s
vágtatott át a szomszédba. Odáig mind az öt szürke megsántult.

III. Demeter meglátva Angelica kisasszonyt, meggyőződött felőle, hogy
csakugyan a legszebb hölgyet látja maga előtt, a kivel valaha
találkozott; beszédbe ereszkedvén vele, a felől is bizonyossá lett, hogy
Angelica kisasszony Demeter fiát valóban régóta és igen gyöngéden
szereti. No ez fiatal szíveknél nagyon természetes.

És miután mindezekről meggyőződött, akkor megkérte Angelica kisasszonyt
feleségül – nem IV. Demeternek, a fiának, hanem III. Demeternek,
magának.

Angelica kisasszony fiatal 18 éves leányka volt, ilyenkor még a szív
uralkodik az ész fölött, titkos sympathiák, magyarázhatlan magneticus
erők működnek a lélekben. Ezek a magneticus erők és költői rokonszenvek
azt mondák Angelica kisasszonynak: hogy öt lovon járni szebb dolog, mint
kettőn, ezüst tányérról enni nagyobb boldogság, mint fayenceról; már
pedig IV. Demeter még csak anyai birtokáról rendelkezhetvén, e
tekintetben nem versenyezhetett III. Demeterrel, az apjával, ki reáliter
bírta azokat a szép tájékokat, a miket fia csak olajfestésben tartott
szobája falain; s biz a szép menyasszony az apának adta kezét a fiu
helyett.

III. Demeter tehát csakugyan megtartá szavát, elhozá a szép hölgyet, a
kit fia megkéretett, csakhogy nagyon meglephette, a midőn tudtára adá,
hogy nem feleségének, hanem mostoha anyjának.

IV. Demeter e tréfa után nem maradhatott Magyarországban többé, a hol az
egész világ ő róla beszélt; hanem kiment Oroszországba, apjának valami
podoliai régi várába s onnan azután nem is jött vissza többet.

Beszéltek felőle idehaza vadnál vadabb meséket, miken III. Demeter úr
víg tivornyáin jól elnevetgéltek a czimborák; hogy IV. Demeter ott ül
naphosszant egy szögletszobában és azt nézi, mint szőnek be a pókok egy
falra akasztott arczképet? Már évek óta mindig szőnek rajta, de biz az
arczkép még most is keresztül látszik a pókszőnyegen, pedig Demeter azt
fogadta, hogy addig ki nem jön a szobából, a mig annak egy szeme
kilátszik. Mások meg azt beszélték, hogy méregkeveréssel tölti az időt;
bolondnál bolondabb mérgeket összefőz s gyilkolja rakásra a próbatétül
áldozatnak esett kutyákat, macskákat, de sem maga be nem meri venni, sem
másnak be nem meri adni. Olyan is volt, a ki azt híresztelte, hogy
kalugyernek állt be s lattal méri ki magának azt a száraz gyökeret is, a
mit naponkint eszik; hanem hát ez persze mind csak mendemonda lehetett,
mert hiszen a hírmondók közül egy sem járt Oroszországban, hogy tudhatta
volna, mit csinál ott az ifjabb Demeter?

A minthogy nem sokára meg is czáfolá e meséket IV. Demeternek egy
levele, a mit apjához irt onnan Podoliából, s a miből kisült, hogy biz ő
egészen más életet folytat, mint a milyet ráfognak.

Mellékesen meg kell említenem, hogy a szép Angelica csakugyan egy
esztendő alatt meghalt, ha jól tudom, egy olyanforma kis tréfa
következtében, hogy egy tánczvigalom alkalmával III. Demeter részeg
fővel puskát fogott rá, a miért egy fiatal katonatiszttel nagyon élénken
beszélgetett, s a szép delnő rémültében elfutott, s a hogy a táncznak
volt öltözve, fedetlen vállal, atlacz czipőkben akart télvíz idején a
szomszéd faluba menekülni; szemközt jövő parasztok vették fel egy szánra
félig megdermedve: ebbe aztán belehalt. No de czélt ért; mert ha az ifju
Demeterhez ment volna nőül, meglehet, hogy sokáig élt volna, de nem
feküdt volna olyan bársonynyal bevont aranyszeges koporsóban, nem vitte
volna ki olyan nyolcz fekete ló a sírboltba, s nem lett volna olyan szép
fehér márványkő emléke.

Az ifju Markov leveléből meg lehetett tudni, hogy biz ő nem lett sem
kalugyer, sem méregkeverő, sőt inkább sokat javult a természete, mert
nemcsak elfelejté régi Angelicáját, hanem ismét házasodni készül.

Tiz esztendővel később volt az idő; az idősb Markov számított
ötvennyolczat, az ifjabb harmincznégyet. Ez a tiz év jogot adott az
ifjabb Markovnak apjához ilyenforma stylusban beszélhetni:

«Édes apám, én megint házasodni készülök, megint a legszebb leányt
szemeltem ki magamnak feleségül, a kit Podoliában találni lehet s megint
tégedet hívlak meg násznagyomnak. Ezúttal nem félek, hogy arámat
kezemről elüsd, mert tíz év alatt a mennyire előre mentem én, annyira
hátrafelé mentél te a férfiui szeretetreméltóságban. Akkor én gyerek
voltam, te pedig férfi, most én vagyok a férfi, te a gyerek. Azonkívül
is menyasszonyom rendületlen szerelme biztosít. Ha tehát boldogságomat
látni óhajtod, jőjj fel; a menyegzővel megvárunk.»

Ezek a szavak egészen lángba hozták az öreg Markovot; sértett hiúság,
bizarr vágy, gavalléros negéd egyszerre támadt fel benne. «Milyen az
lány, a kit urad elvesz?» kérdé a levelet hozó szolgától (mert IV.
Demeter saját cselédjét fárasztotta azzal idáig).

– Gyönyörű személy, nagyságos goszpodu.

– Fiatal-e?

– Gyermek még, nagyságos goszpodu.

– Szeretik-e egymást?

– Mint két galamb, nagyságos goszpodu.

– No hát eredj vissza, s mondd meg uradnak, hogy ott leszek lakodalmán.

III. Markov Demeter nem is késett, fogatokat küldött előre egész
Lembergig; s neki indult az útnak. Lembergben, a mint megérkezett, a
véletlen ismét eléje hozta fiának postalegényét.

– Hát te mit keressz itt, Dimitru?

A cseléd tétovázott, a képe mutatta, hogy szeretne hazudni, hanem egy
marék aranyért csak kimondta a kivánt igazságot, hogy biz az ő ura
nagyon megszeppent arra a hírre, hogy III. Demeter úr nem restel
Podoliába felfáradni s két nappal előbbre tette a menyegző napját; nem
akarja bevárni veszedelmes vetélytársát; azért ő most bevásárlani van
itten holmi magyar borféléket.

III. Demeter rögtön nyerges lovat parancsolt, a szekér nem volt neki
elég gyors: sietni kellett, hogy el ne késsék: két paripa kidült alóla,
míg podoliai őskastélyába megérkezett.

Épen csak hogy jókor jött meg: a násznép akkor indult a templomba, a
mikor ő a várhídon végig robogott; a mint lováról leszállt, akkor
kezdődött volna a szertartás. Megérkezése természetesen félbeszakítá
azt; az apának és fiunak elébb üdvözölni kellett egymást. Kezet
szorítottak; a menyasszony azalatt várt az oltár előtt, pedig már a
szertartásos fátyollal is le volt takarva.

III. Demeter büszkén nézte végig fiát; egy nyomorék, összeroskadt férfi
volt az; sorvasztó betegség színével beesett arczán, fénytelen szemeiből
ki lehetett olvasni, hogy hány hónapig él még? Mellette ő még most is
oly délczeg férfi volt.

IV. Demeter esdő tekintettel nézett apjára; mire ez elmosolyodott s
azután odalépett a lefátyolozott arához s ezt súgta fülébe:

– Szép úrnőm, én vagyok Markov Demeter III-ik, az pedig ott a fiam; az ő
keze reszketeg, az enyim hatalmas; az ő keze üres, az enyim kincsekkel
teli; hasonlítsd össze s válassz e két kéz közül, melyik vezessen az
oltár elé?

A menyasszonyt Diodorának hítták.

Diodora kisasszonynak nagyon rövid ideje volt a határozgatásra, biz ő
III-ik Demeter kezét választá, azzal járult az oltár elé; annak lett
nejévé, annak esküdött örök hűséget.

III. Demeter arcza ragyogott a diadaltól, midőn a szertartásnak vége
volt; szemei keresve keresték IV. Demetert. Meg is találták azt egy
oszlopnak támaszkodva; onnan nézte végig az egész ünnepélyt. Nem sírt,
nem mosolygott. Mikor vége volt az esketőnek, azt súgá apja fülébe:

– Jó mulatságot Markov Demeter III-ik!

Midőn pedig Markov Demeter III-ik menyasszonyának arczáról leemelé a
szertartásos fátyolt, látott maga előtt egy rút, görbeszájú, félszemű
banyát; a legrútabbat, a minőt Podoliában lehetett keresve keresni.

És pedig ettől nem tudott olyan könnyen megmenekülni, mint a többiektől:
ezt nem hagyhatta el, nem űzhette el magától, kénytelen volt vele élni
halála napjáig. Ez nem ijedt meg haragos hangjától, jobban tudott
káromkodni, mint ő; ha ő ivott, Diodora is azt tevé, s ha meg akarta
verni, megverte az őtet; Demeter arcza mindig tele volt tanulságos
karmolásokkal, s szakállát kénytelen volt vénségére borotválni, ha azt
nem akarta, hogy kitépjék.

Eddig parádéra hordta szép feleségeit; most ez erőszakosan ment vele
mindenüvé, s szégyent s nevetséget hozott rá a világ előtt; a
legdíszesebb úri társaságokban összeveszett vele, ha bort ivott; úgy,
hogy az öreg Markov utoljára nem mert sehol megjelenni, otthon ült,
bezárkózott, és ebbe bele is halt. – Ő volt a Markov-család utolsó
ivadéka, mert fia még ő előtte halt meg.

Ilyen csodálatos dolgok is történnek a nap alatt.



15.  A FEJEDELEM BUZOGÁNYA.

(Történeti adoma.)

Történt volt azon időben, a midőn Apafi Mihály uram ő nagysága
atyáskodék Erdélyországban, hogy török szultán ő felsége megszorulván
pénznek dolgában, sürgetni kezdé az ő minisztereit, hogy látnának valami
olajos korsó után, a melyből még lehetne valamit – ha ugyan nem
kitölteni – de épen kicseppenteni.

Nagyvezér Küprili Mehemed uram ő kegyelmessége no ugyan jó helyen
kereste a kifogyhatatlan olajos korsót, a mikor Erdélyre vetette
szemeit, a holott már akkor nagy szeme vala a dénárnak, s ökröt, lovat
lehetett venni egy aranyért.

Csak százötvenezer tallért kért ő nagyságától, ki tudná mikor
hátramaradt adó fejében.

Magyar ember fizetni soha sem igen nagyon szeretett, s ezen tulajdonsága
által úgy hiszem, legtöbb rokonságot tanusít sok más egyéb nemzetekkel,
melyek a fizetést szinte nem számítják a hét fő virtusok közé.

Ezt a jó tulajdonságunkat tanulták el tőlünk legelébb a mi érdemes
atyánkfiai, a körültekintő szász uraságok is, melyet mindjárt példával
is bebizonyítának.

Ki tudná mikor hátramaradt török harácsot semmi sem födözhetett olyan
jól, mint ki tudná mikor hátramaradt adóbeli tartozása a becsületes
nagyszebeni közönségnek; annakokáért parancsot adott a jámbor fejedelem
Naláczi István uramnak, hogy szólítaná meg ez érdemes hazafiakat, hogy
emlékezzenek csak vissza: ekkor meg ekkor, hogy elfelejtették az adót
megfizetni, nem késő ám még most is, sőt inkább elfogadtatik minden
időben.

Cibinius, másként Szebeni uram, ki akkori szokás szerint szinte három
nevet tartott, egyet a magyarok, másikat a szászok, a latint pedig
hivatalos okiratok számára, lévén akkor épen Nagy-Szeben polgármestere,
közlé az érdemes tanácscsal az izenetet, az érdemes tanács megkeresé
miatta a becsületes czéheket, a becsületes czéhek pedig azt felelték,
hogy nem addig van az, hanem:

mivelhogy fejedelem ő nagysága azt a kettős kegyelmet osztá ki, – nem
tudván senki kérését megvetni, – hogy a míg a szebeni becsületes
fehércserző czéhnek kizárólagos szabadalmat adott fehér és színes bőrök
árulhatására, viszont pedig a becsületes timár czéhnek is adott
szabadalmat mindenféle bőrök eladására, e miatt most az érdemes czéhek
egymással hajba vannak, mind a kettőnek igazsága levén és
felszámíthatlan kárai ebből az igazságból:

tehátlan: méltóztassék a nagyságos fejedelem legelőbb is ezt a
difficultást megemelni, mert addig az ideig a belső villongások miatt,
melyek napról-napra nagyobb kiterjedést nyernek, a vargák a timárokat, a
szűcsök a fehér cserzőket pártolván, sőt már a lutheránus és pápista
diákok is ezen tárgy fölött véresen összekoczódván, a tanácsteremben a
senátorok egymást kalamárissal fenyegetvén, az egész város fölfordulván,
– a kívánt adót beszedni nem lehet.

Ezt a választ szépen megiratta Cibinius uram, s felküldte a
fejedelemnek; Apafi gondolt még hozzá valamit, s megizente a
nagyvezérnek, hogy ezúttal mindent egyebet küldhet neki, csak pénzt nem.

Az izenetvivővel nem tudom mi történt, hanem annyi bizonyos, hogy a mi
levelet Apafi a nagyvezértől ezen tárgyban kapott, abban a legelső sor
ezen kezdődött:

«Te kutyahitű!»

A fejedelem nem hagyhatta magán száradni ezt a nevet, hanem tovább adta
a «kutyahitűt» Cibinius uramnak, Cibinius uram pedig kiosztotta azt a
timárok és fehér cserzők s azoknak pártfogói között, a min azok csak még
jobban hajba kaptak; s megint csak az lett a véghatározat, hogy fizetni
épen nem lehet. Ezt felelték a czéhek Cibiniusnak, Cibinius a
fejedelemnek, a fejedelem a nagyvezérnek, a nagyvezér a szultánnak, a
helyett, hogy kiki fizetett volna a hozzá intézett kérdés szerint.

Még egyszer megtette ugyanezen kérdés és felelet az útat Stambultól
Kolozsvárig és Szebenig, és vissza; ekkor azután megdühödött a
nagyvezér, s azt irta Apafinak mérgében, hogy: «ha énnekem még egy
mivelhogyot és tehátlant küldesz levélben pénz helyett, magam megyek
hozzád, s azokat hajtom el, a kiket legjobban szeretsz.»

Apafi is hasonló haragba jött Cibinius ellen, mint ő ellene a nagyvezér,
s azt izente neki, hogyha eljön a nagyvezér, azt fogja mondani neki,
hogy a szebenieket szereti legjobban.

Cibinius haragja nem volt kisebb a timárok és fehér cserzők ellen,
kiknek tudtul is adá menten, hogy ha a fejedelem kezesül akarja adni a
város legtekintélyesebb férfiait, ő a timárokat és fehér cserzőket
liquidálja, mert azok csinálnak most legnagyobb lármát.

Erre a szóra kissé meghökkentek az illető czéhek, s megkérték szépen
Cibiniust, hogy ne haragudjék, hiszen majd kiegyenlítik a dolgot.

Cibinius uram is megnyugtatá a fejedelmet azon izenettel, hogy
legközelebb egy egész küldöttség élén fog nála megjelenni, s szépen
rendbe hoz minden követelést.

Apafi följegyzé a kalendáriumban a napot, melyen meg kellett nála
jelenni a küldöttségnek, s megiratta a nagyvezérnek, hogy ez s ez napon
meg fogja küldeni a kívánt harácsot.

A nagyvezér már azt jelenté a szultánnak, hogy a pénz már útban is van.

A kérdésben forgó naptól olyan sok szépet és jót várt mindenki, a czéhek
új kizáró, bezáró szabadalmakat, Cibinius uram nemesi oklevelet, Apafi
kegyelmi kaftánt, Küprili palotát, lovat, a padisah talán egy pár szép
hollandi tulipánt, melyek láttára a halavány szultána elmosolyodjék, s
egy ilyen mosoly nem érne-e százötvenezer tallért, melybe néhány
hollandi tulipán kerül?

A kívánt napon már várta a fejedelem Cibinius uramat, s nagy
megelégedésére szolgált, midőn Naláczi István bejelenté előtte a
nagyszebeni küldöttséget.

Tehát hozzák a pénzt.

Az érdemes polgárok beléptek egyenkint a fejedelmi hallgatás teremébe,
helyet foglaltak az ajtó mellett szépen, ki hogy következett, ünnepélyes
komolysággal.

A fejedelem egy kicsinyt izgatottnak látszott, hihetőleg azért, mert nem
tudta kivenni, hogy melyik a sok közül hozta a pénzt? Talán azt kívül
hagyták.

Cibinius uram azonban előlépett, s magát mélyen meghajtva, üdvözlé a
fejedelmet, s torkát köszörülve, mondá:

«Nagyságos fejedelem!»

A képéből, a neki fohászkodásából, még a mentezsinórba akasztott ujjából
is kilátszott, hogy ez most egy olyan hosszú beszédhez készül, hogy ha
én azt mind el hagynám mondani, nem maradna a Dekameronban hely a
következő novellák számára.

Maga a jámbor fejedelem is sejteni látszott e jelenségeket, mert kétszer
is megmondta Szebeni uramnak, hogy: «csak siess fiam azzal a szóval,
aztán térjünk a tárgyra!» a mire a derék polgármester megigérte, hogy
rövid fog lenni, a mi tőle elég szép ajánlat volt, ha elgondoljuk, hogy
fejével majd a gerendát verte, s még hozzá olyan hosszú fekete mentét
viselt, a melynek sehol sem volt dereka, de még a térden alul is volt
gombolója.

Tehát: nagyságos fejedelem!

Itt azután elmondá Cibinius uram ékes mondásokkal, hogy miféle virtusok
ékesítik legjobban a fejedelmeket átalánosságban, melyek kiválólag
Erdélyországban; – Apafi közbe-közbe vágott: «tudom, tudom fiam!» végre
bezárta a chriát azzal, hogy mindezen virtusok pedig egyesülten
föltalálhatók Apaffi Mihály uram ő nagyságában: «de már azt nem tudom»,
mondá rá a jó úr.

Ez azonban még csak a kezdet volt.

Innen eredt a beszéd második fele, hogy im e virtusokból micsoda jók
áradnak a fejedelmek népeire általánosságban és kiválólag a szászokra
nézve Erdélyországban.

De már ezt sok volt végig hallgatni, Apafi hol felállt, hol leült,
kinézett az ablakon, meg visszajött, Cibinius uram mégis beszélt.

– Elég lesz már fiam, térjünk már a tárgyra; kiálta közbe többször is, a
mire a szónok mindig azt mondta, hogy: «igenis nagyságos fejedelem» és
folytatta szépen, a mit elkezdett.

Apafi erre nyugtalanabb kezdett lenni; boszúságában egy kalamárist is
feldöntött, a tinta szétfolyt a padlón; Cibinius beszédjének az sem
szakította végét.

– Akartok-e már egyszer az adóról beszélni? kiálta végre a fejedelem a
szónokra.

– Igenis, nagyságos fejedelem, monda Cibinius, és azután hosszasan
bemutogatá, hogy micsoda nagy károk és hátramaradások származnak a
fejedelmek gyöngeségeiből az ő népeikre általánosságban és kiválólag a
szász községekre nézve Erdélyországban, s apródonkint kisült, hogy Apafi
Mihály uram ő nagysága ezekben is mind bővelkedik.

– Elhoztátok-e az adót? kérdé végre minden körülirás nélkül Apafi.

Cibinius térdet, fejet hajtott és elkezdett beszélni a nagyszebeni fehér
cserzőkről és timárokról, azoknak kettős sérelmeiről, hármas
hátramaradásairól, sokszoros czivakodásaikról és örökös keserűségeiről,
kordován és talpbőrnek az áráról, gubacsról és csáváról, szattyánról és
kecskebőrről.

– Ne beszélj énnekem a te cserzőidről, vargáidról, hanem beszélj az
adóról! ordított végre Apafi, kirúgván maga alól a széket, s öklözve az
asztalt.

De Cibinius most még a szűcsökről, csizmadiákról is elkezdett beszélni,
azoknak a szabadalmairól, országos és heti vásárokról és
búcsúszentelésekről.

Apafi megerősíté szívét, nem dühösködött, visszaült a székébe, s
lekönyökölt az asztalra, s várta türelmesen, hogy mikor lesz már a
mézeskalácsosok, eczetfőzők, vászonfestők s egyéb becsületes czéhbeli
polgárok keserveinek vége.

Ezek közben Cibinius uram mindig mélyebben merült az okiratok,
országgyűlési törvényczikkelyek, szabadalmak és kegyelmek keresztül
lábolhatatlan hinárjába, húzva maga után az egész hallgatóságot. Apafi
még egyszer beleszólt, egy kíntszenvedett vértanu türelmes
könyörgésével:

– Édes kedves fiam, kérlek téged igen szépen, beszélj már egyszer a
tárgyról, elhoztátok-e az adót?

A mint pedig Cibinius uram még erre a szép könyörgésre is azzal
válaszolt, hogy elkezdé a Kálmán király alatt történtek krónikáját,
egyszerre csak fölugrik Apafi az asztal mellől, kapja az oldalán lévő
buzogányát, s olyat sujt vele Cibinius mentéjére vagy hármat, hogy csak
úgy porzik.

– Nesze neked lélek adta fia, a ki csúfot űzesz a fejedelmedből.

Naláczi ezt látva, ijedten veté magát a fejedelem elé, hogy haragjának e
nem fejedelmi kitörését megakadályozza; de csak azt nyerte vele, hogy őt
is úgy ütötte hátba a buzogánynyal Apafi, hogy minden kedve elment a
további közbenjárulástól.

A derék szász küldöttek meglátva szónokuk veszedelmét, siettek őt
körülfogva, saját termetükkel fölfogni a neki szánt ütlegeket, a miből
az lett, hogy mindenki részesült valamiben, a miről e napra emlékezzék;
Apafi saját fejedelmi kezeivel kiverte őket a teremből.

Egy óra mulva természetesen, hogy megbánta és restelte a dolgot, de már
biz az megtörtént, s az ütlegeket csakugyan nem lehetett visszavenni
senkitől.

A szász küldöttek azonban még azon órában kocsira ültek s elmentek haza
Szebenbe, otthon megmutatták a kemény ütések foltjait, melyeket a
közügyért nyerének, hozzá téve szomorúan, hogy ezeket olyan kéz
osztogatta, melynek még a csapásait is türelemmel kell hordozni.

És határoztatott általános gyász az egész városra nézve; két hétig
betiltatott minden zene és nyilvános mulatság, mint nagy bőjt idején, a
templomokban engesztelő áldozatok tartattak, hogy az Úr szelidítse meg a
fejedelem és jobbágyai szívét egymás iránt, s őrizze meg őket minden
háboruságtól.

A pénzt pedig még az nap felküldték Kolozsvárra, ezúttal minden
szónoklati mellékletek nélkül.



16.  ARANY HAJAM.

Csak tizenkét éves volt Zaire, midőn atyjával, a szerencsétlen Mossul
deyjel Francziaországba futott.

Maroccoból lázadástól űzetve, megcsalatva, elárulva, szökött a fejedelem
XIV. Lajos udvarához s a ragyogó nagy királyban buzgó pártolójára
talált.

Lajos nemcsak fejedelmi fénynyel fogadta a bukott herczeget, sőt
biztosítá, hogy hajóhadat küld Marocco ellen s visszaállítja őt előbbi
hatalmába.

Mossul deynek esze is volt, szíve is volt. Esze is volt annyi, hogy
átlátta, miszerint ez annyit jelent, hogy majd a francziák az ő vele
történt méltatlanság megtorlása fejében elfoglalják Berberországot, s ő
azután lesz, idegen védelem alatt, trónba festett uralkodó. Szíve is
volt annyi, hogy felismerje, mennyivel kisebb balsors az, hogy a
berberek őt elűzték, mint az volna, ha őt a francziák visszavinnék.

Mikor már csaknem tény volt, hogy őt Maroccoba haderővel visszavigyék,
akkor Mossul dey egy kis fehér porocskát, mit gyűrűje kövében viselt,
szájába vett; a halálos méreggel szájában elmondá a minden halottak
imádságát; mikor lenyelte a mérget, ő maga is halott volt. – Utolsó
levelében muzulmani őszinteséggel elmondá fejedelmi gazdájának, hogy ő
neki miért kell meghalnia? Arra kéri végül, hogy kegyelmét, mit vele nem
éreztethet többé, terjeszsze ki árvájára; legyen Zairének atyja.

Lajos király meg is tartá, mire őt a dey fölkérte. Zairét
megkeresztelteté s azután elküldé egy kolostorba, hogy ott rangjához
illően neveljék. Mikor Zaire tizenhét éves lett, akkor kihozatá a
kolostorból, felviteté udvarába, beavatva őt udvarhölgyei közé.

A versaillesi palotában volt egy terem, az udvarhölgyek hálószobája,
ennek egy szögletében két tükör közé elrejtve, volt egy nyílás; onnan
szokott a galant fejedelem estenkint beleskelődni udvarhölgyei
szobájába, kiket a kettős tükörből mindenütt megláthatott.

Az első éjjel, melyet Zaire ez európai háremben töltött, alig tudott
leshelyétől megválni a király. A szép török szűznek tündéri szépsége,
ifju idomai mellé oly csodálatos hosszú haja volt, hogy mikor azt
szalagjai közül kibontották, s végig hagyták omolni termetén, kezével
kellett azt fölemelnie, hogy a földet ne seperje, s a mellett olyan volt
ez a csodaszép haj, mint a ragyogó színarany, a mi selyemvékonyságra van
megfonva.

A többi udvarhölgyek játékot csináltak a szép gyermekből és arany
hajából, majd szétrázták azt vállain, hogy lengeteg alakját köröskörül
befedte, mint egy tündérpalást, majd megint kétfelé választák, egyik
részéből vállszalagot csinálva keblén keresztül, másikat dereka körül
fonva öv gyanánt, azután lefekteték s engedték e gazdag hajfonadékokat
aláfolyni fehér párnáiról, mintha arany patak csordulna túl márvány
medenczéje szélén.

A király ott volt a két tükör között.

Másnap az udvari dalidóban egész este nem foglalkozott mással a király,
mint Zairével. Egészen meg volt hódítva a leány szépsége és szelleme
által. A csoportokban új kegyencznőről beszéltek, s az udvaronczok
mélyebben kezdtek bókolni Zaire előtt. A gynecæum hölgyei kettőztetett
figyelemmel voltak ezentúl Zaire iránt. Mindenki tudta már, hogy az lesz
az új kegyencznő. – Csak a gyermek nem tudott még róla semmit. Oh ő még
nem is sejtette a szerencsét, a mit már irigyeltek tőle.

Egy napon a derék Louvois üdvözlé őt, hogy a király szívét meg tudta
nyerni.

Zaire megrettent. Máskor is halovány volt; most még haloványabban kérdé:

– Mi oka lehet a királynak engemet szeretni? Én nem vagyok szép.

– Oh herczegnő, kegyednek van egy oly kincse, a mit a király nem adna
minden udvarhölgye szeméért.

– Mi lehet az? kérdezé remegve a leány.

Louvois szemtelenül simítá végig a gyermek fejét.

– Ez a szép aranyhaj. Aranyháló az, mely királyt fogott.

Másnap Lajos király egy levelkét talált hálószobája asztalán, mely egy
kis ébenfaszekrény fölé volt téve. A levelet felbontá; ez volt benne:

«Hatalmas király; te engemet, alázatos szolgálódat érdemeim fölött
kitüntetél. Védtél, mint árvát, fölemeltél, mint száműzöttet. Voltak, a
kik azt mondták nekem, hogy arany hajfürteim éke nagyon megtetszék
szemeidnek, – ime, királyom, én neked adom azt hálából: legyen tied…
engem pedig bocsáss kolostoromba vissza. Zaire.»

Az ébenfa-szekrényben ott találta a király a csodaszép tündéri hajzat
egész országot érő kincsét. A szemérmes szűz tőből levágta szép arany
haját; ha úgy megtetszett az a királynak, ime legyen hát az övé. Azt
mondják, hogy Lajos király megsiratta a szép hajat, a minél szebb,
drágább ékszert soha sem ajándékoztak királynak; olyan ékszert, a mi
annak is fáj, a ki adja, annak is, ki elveszi. Száztíz év mulva a
levágott fejeket sem siratták úgy meg, mint most e levágott hajat. – A
király egy bársony párnácskába varratta azt, a mit gyakran tett feje
alá; azt mondá, szívdobogás ellen jó az. Bizonyosan jobb helyen volt ott
a haj, mintha úrnője fején gyémántos czégér körül lett volna fonva.



17.  AZ ISTENHEGYI SZÉKELY LEÁNY.

(Elbeszélés.)

A mint az utas Tordáról Enyed felé kerül, jobbról a hegyek között egy
bámulatos hegyhasadék tünik szemébe, melynek két meredek fala most is
úgy egymásba illik minden rovátkáival, hogy ha összeraknák, senki sem
mondaná, hogy ott ketté volt nyílva a hegy.

Pedig e két meredek sziklafal olyan messze el van most egymástól, hogy
akár tornyos falvakat lehetne építeni közé, s merész gondolat volna
egyik párkányát a másikkal áthidalni.

Közepette egy kis hegyi folyam csatangol, gátakat torlasztva maga
magának roppant kőhalmazokból, mikor néha a fellegszakadástól megárad,
miket azután szépen kikerülget, mikor újra rendén leapad. Ebből áll az
egész változékonyság, mi a tordai hasadékban véghez megy, századról
századra, nem véve számba az apró som-bokrokat, mik itt-amott a falak
repedéseiben felnőnek.

Hogyan támadt ez a csodás hegyrepedés? arról nagyon sok regét tudnak
beszélni. A magyarországi urak szent Lászlónak, az oláh tudósok az
ördögnek tulajdonítják eredetét, a bölcs szászok valamelyik nagy
mesterük kézi munkájának állítják azt, ehhez azután mindegyik rak
annyiféle mendemondát, a mennyit megbír s mindegyik azt követeli, hogy
az övé az igazi.

Nem kell nekik hinni, az az igazi, a mit én mondok.

Ott hallottam a székely földön; azon módon adom tovább, a hogy nekem
beszélték egy szép tavaszi éjszakán, a szép fehérre meszelt pest körül
ülve, egy fahéj-döböz édes turó és illatos fenyővíz mellett.

Hát azon a hegyes vidéken, a hol mostan Harasztos áll (tudnivaló, hogy
az Aranyosszék közepén van), volt egy hegytetőn egy kővár. A hegyet úgy
hítták, hogy Istenhegye, hítták pedig először azért úgy, mert a régi
székely táltosok ott tartották sok ideig áldozataikat, azután meg azért,
mert minden villámlással, mennydörgéssel járó zivatar onnan szokott
előkerülni, utoljára pedig azért, mert a vár ura, Atyás Mózes uram, a
kit bizonyos tulajdonságáért saját nyelven elneveztek Ziharfuónak, nagy
ápolója levén a keresztyén vallásnak, oda templomot építtetett
haranggal, oda jártak a környékből imádkozni.

Atyás Mózes uramnak már a hetedik öreg apja is léleklátó volt, s az is
ott lakott az Istenhegyen, mikor még a hetumogerek ki sem gondolták,
hogy atyafilátogatni eljönnek Atilla földére; s azon időben örökös
vitája volt valami goromba, dölyfös dákba oltott római szabadossal, a ki
a mostani Thoroczkó helyén székelvén, birtokai határát mindig kiebb
tologatta; majd egy erdőt, majd egy szántóföldet foglalgatott el
szomszédaitól, utoljára épen egy egész félmérfölddel odább állította a
terminus-bálványt Atyás uram mezejébe. A léleklátó fenyegetőzött Rómával
és az istenekkel, mire a szabados azt felelte, hogy a hova ő méri a
határt, ott van az; egy éjszakán azután úgy ketté nyílt az egész
hegyláncz, hogy egyik fele jobbra, másik balra távozott, közepett maradt
egy irtóztató mélység mérföldnyi hosszúságban. Még pedig olyan igazságos
volt az osztoztató mennyei biróság, hogy a szabados saját földéből is
szakasztott egy nagy darabot, odatolta azt az Atyás uramnak maradt
részhez, a kitől azt azután nem is lehetett visszaperelni.

Ezt beszéli az én mondám a Torda-hasadékról, s bizonyomra mondhatom,
hogy ez is igaz, mint a többi.

Az Atyás-család azután is megmaradt Harasztos és az istenhegyi vár
birtokában, mikor később a magyarok bejöttek s a környéket elfoglalták;
hanem azután is sok baja volt ama birtokához ragasztódott nagy darab
föld miatt, mely egykor a szabadosé volt. A thoroczkói vicevajdák mind
azt allegálták, hogy az még az övékhez tartozik, de azonban sehonnan sem
mehettek bele, mert körüle mind Atyás uram birtoka feküdt, elől volt
pedig a nagy sziklahasadék. Atyás uramék mindig azzal fizették ki őket,
hogy vagy ragaszszák össze megint a Torda-hasadékot, vagy csináljanak
rajta hidat keresztül, vagy tanuljanak meg repülni, vagy vigyék a
földeiket onnan, a hova akarják.

Ez a perpatvar így folyt ivadékról ivadékra, s legkeményebben folyt
akkor, mikor Atyás Mózes uram idejében Ribarcz vicevajda uralkodék vala
Thoroczkóban, a kit kellemetes tulajdonságaiért elnevezett a székely nép
Vasfeő Ribarcznak.

A Ziharfuó azonban nagy táltos volt a maga részéről s tudós praktikáival
egy hajszálat sem engedett Vasfeő uram erőszakoskodásainak, ellenben
mindenütt kijátszotta azt, a hol csak összeakadtak egymással.

Sok volna elbeszélni, miben állottak a Ziharfuónak emlegetett praktikái,
ezúttal csak azt az egyet mondom el, a mi épen a történetünkhöz
tartozik; magával Mózes úrral nem sok időre levén dolgunk.

Tehát legcsinosabb praktikája volt a sok között Mózes úrnak az az egy,
miszerint ő elhitette az egész világgal, hogy ő neki két leánya van.

Az egyiket hítták Lónának, a másikat pedig Szendilének.

Hogy Lóna keresztyén névből került (Ilona), az könnyen sejthető, de hogy
Szendile micsoda pogány név legyen? azt soha senki nem találta ki.

Ismerte pedig mind a két leányt az egész környék, és mindenki, a ki őket
ismeré, megesküdött rá, hogy soha egy apának és anyának két olyan
különböző természetű gyermekét még nem látta, mint ez a kettő.

Szendile fiatalabbnak látszott Lónánál jó öt esztendővel, talán
tizennyolczra lehetett becsülni, Lónát mindenki fölbecsülte
huszonháromra; Mózes úr is így vallá.

Szendile szerény volt, szemérmes és pironkodó, alig lehetett
bizonyosságba jönni a felől: milyen szinűek a szemei, mert azokat mindig
lesütve hordta; nagy vonzódása volt a jobbágyok iránt, azokat sokszor
látogatta; ha betegeik voltak, ápolta, írral, lével tartá; ha panaszuk
volt, bevitte anyjának; velük eldalolgatott a mezőn; szerette is őt az
egész környék ifja, véne úgy, hogy majd meghalt érte, s tűzbe, vízbe
rohant volna Szendilének egy gyönge szavára.

Milyen más volt ám a nénje! Hatalmas délczeg termetű, villámló fekete
szemekkel, a mikkel ha valakire ránézett haragosan, jobban megijedt tőle
a kivont kardnál. Ez ugyan nem sokat komázott paraszttal, cselédnéppel;
megszolgáltatta őket emberül; olyan rendet tartott a háznál, mint egy
generális; maga is tudott lőni, vágni, gerelyt hajigálni; a legszilajabb
lovakat válogatta paripának s naphosszant kergette a szarvast és lesett
a medvére a rengeteg erdőben.

Meg azt is beszélték róla, hogy a nálánál szebb és kedvesebb Szendile
iránt milyen kegyetlenül viseli magát. Az nem is mer mutatkozni ott, a
hol nénje jelen van; ar ártatlan nem panaszkodik ugyan senkinek Lónára,
mert nyilván nagyon retteg tőle, de ő is kerüli nénjét, úgy hogy soha
együtt nem lehet látni a kettőt.

Gyakran jönnek a távolból-közelből deli fiatal legények, kiket Szendile
szépsége ide csalt; azonban nekik is Lónával gyűl meg a bajuk, mert
Szendilével csak lopva beszélhetnek, s a büszke, parancsoló testvér
olyan próbákra állítja őket, hogy férfi legyen, a ki azt kiállja. Majd
borozó társaságba viszi őket, a hol a megpróbáltnak egész este nem
szabad a pohárhoz nyúlni, majd versenyt nyilazni hívja, s ha a jámbor
háztűznéző rosszabbul lőtt, mint ő maga, hátára ver a tegez idegével s
elkergeti: ezt a gonosz mulatságot egy esztendeig kell kiállni a
kérőnek, azalatt mindenféle munkában megpróbálja, annak kell mindenhez
érteni: fúrni, faragni, házi eszközöket csinálni, azt használja ácsnak,
kovácsnak, kőmívesnek, mindenből remekelni kell neki; az kitanult molnár
legyen, de a lovakhoz is értsen, verekedni is tudjon mindenféle
fegyvernemmel, készen legyen éjjel-nappal talpon állni, és semmire azt
ne mondja, hogy nem lehet, a mit neki Lóna parancsol. Ha ezt kiállja
esztendeig, akkor azután elviheti Szendilét.

Rettenetes dolog volt ez a sok szegény házasulandó fiatal emberre nézve,
a kik közül egy sem birta azt a nagy kegyetlen próbát kiállani, s
ilyenformán olyan híre ment az istenhegyi két leánynak az egész
országban, hogy azt minden ember tudta, s a milyen nagyon szerették a
bájos, szelid Szendilét, úgy rettegtek annak haragos nénjétől, a büszke,
délczeg Lónától, s csodálkoztak magukban: hogy lehet a Ziharfuónak két
olyan különböző gyermeke?

… Pedig hát hamisság volt az egész. Nem volt Atyás Mózes uramnak két
leánya, hanem csak egy. Az az egy, a kit istenesen Ilonának
kereszteltek, a ki voltaképen húsz esztendős volt, s saját akarata
szerint hol egy-két esztendővel fiatalabbnak, hol ugyanannyival
vénebbnek tudott mutatkozni; majd hugává, majd nénjévé változva saját
magának, egyszer mint haragos Lóna, másszor mint szemérmes Szendile
jelenvén meg a világ előtt.

Hogy nem vette ezt észre az ezerszemű világ? s mi dolog volt Mózes úrtól
leányával ezt az alakoskodást játszani? annak azután igen furfangos
története van, a minek folytában majd mindent rendén meg fogunk érteni.

Atyás Mózes uram bizony nem volt boszorkánymester, sem bűvész, hanem
csakhogy több esze volt, mint másnak. Biz ő a zihart sem fútta, de régi
tapasztalásokból, természeti jelenségekből meg tudta jósolni, mikor
várhatni zivatart s meddig tart, ha eljön? a szemével sem tudta hizlalni
a marhát, hogy kövérebb legyen, mint a másé, de tudta jól gondját
viselni, s nagy hatalmát sem annak köszönheté, mintha a szellemeket
ismerte volna, de annál jobban ismerte az embereket.

Nem lévén neki fiu-ivadéka, hanem csak egy leánykája maradván, midőn
felesége meghalt, így okoskodék magában: «ha én ezt a leányt szelid,
jámbor szűzecskének nevelem, majd ha egyszer kirántják alólam a
gyékényt, neki jönnek a torzsalkodó szomszédok, kivetik a birtokából,
elfoglalgatják a jószágát, úgy is szüntelen koczódnak a magyar urak;
mondogatják: mit keres itt ez a csizmatalpnyi Aranyosszék a vármegyék
közepében? a ki székely akar lenni, menjen Csíkba, Háromszékbe,
Gyergyóba, Bágyonba s a hol még egyebütt szék van, ne hozza ide a
székét; az a hamis vasfejű Ribarcz első lesz, a ki a gyönge leányzót
kifosztogatja birtokából, s mi lesz azután az aranyosszéki
Attila-utódból? az újfajta dentumoger ivadékok majd úgy megigázzák,
jobbágyat csinálnak belőle… Ha pedig keményszívű daliás amazont nevelek
leányomból, akkor meg majd úgy megijednek tőle, hogy senki sem meri
elvenni az istenadtát; akárkinek sem levén kedve olyan menyecskét látni
feleségül, a ki egy egész vármegyének tud parancsolni, s úgy forgatja a
kardot, mint akármi férfi. Köszöni az ilyen szép tulajdonságokat akárki
is a házastársában.»

Mit gondolt tehát ki a Ziharfuó? Azt gondolta ki, hogy egy leányból
nevel kettőt, egy szelidet, kedveset, szemérmest és egy villongót,
harczolót, uralkodót; amazt hadd szeressék, emettől hadd féljenek, amaz
legyen a mágnes, mely a jóakarókat idevonzza, emez pedig a mennydörgő
mennykő, mely az ellenségeket elriaszsza.

De hiába gondolta volna ezt ki ilyen furfangosan a Ziharfuó, ha maga a
leány is olyan fából nem lett volna vágva, a mi erre a czélra
alkalmatos. Az alakosdi már a gyermekleánynak is megtetszett; esze volt
hozzá, mint a tűz, föl tudta fogni teendőjét, mikor mutasson szelid
arczot, mikor parancsolót, hogyan kell öltözni amahoz? milyen szín,
szabás illik jobban a szendeséghez; miféle hajviselet jellemzi a
jámborságot, viszont hogyan kell suhogni a selyemnek és bársonynak a
délczeg amazon termetén, hogyan kell hordani fejét, szikráztatni
szemeit, feltűzködni az aranyos kalpag alá tömött hajfonatait, félvállra
vetni prémes kaczagányát? még hangját is úgy el tudta változtatni, hogy
abban senki hasonlatosságot nem ismert fel; egyszer dallamos reszketeg,
édesbús beszédű, másszor csattogó, mennydörgő szózatú; mint Szendile
gyönge, ügyetlen, erőtlen teremtés, a ki még a késsel is megmetszi a
kezét, mikor kenyeret szel; mint Lóna, kelevézhajigáló szilaj nő, ki
keresztülvágja karddal a rézsisakot. Még ugyanaz a kéz is egészen más
vala. Ha valakinek bekötött szemmel adták volna, azt mondhatá elébb: «ez
a szelid Szendile kacsója, ez a harmat, ez a bársony, csak csókra,
czirógatásra való», de ha aztán megszorítá vala azon kéz egyszer: «oh ez
a Lóna vaskeze, ez az öldöklő, emberigázó marok!»

Olyan jól tudta pedig játszani kettős szerepét a Ziharfuó leánya, hogy
még az udvari cselédség közül sem jött arra a gyanúra is senki, hogy ez
a két testvér talán egy lehetne, annyira megszokták Lóna büszke arczától
remegni, uralkodó arczának engedelmeskedni, szeszélyeit tűrni s
Szendilének elpanaszolni, a mit nénjétől szenvednek, és szánakozni
rajta, a ki maga legtöbbet szenved miatta s csak alattomban ápolja,
vigasztalja azokat, kikkel nénje olyan szigorúan bánik, enyhíti
bajaikat, megosztja velök falatját, köntösét, de úgy, hogy nénje meg ne
tudja, a büszke Lóna.

Legjobban elvette pedig e játék azon jámbor emberek szemevilágát, a kik
mint kérők jöttek a házhoz; azok őrjöngtek a bájos Szendiléért s fáztak
Lóna kegyetlen arczától, s törték rajta a fejüket, hogy lehetne őket
elválasztani egymástól?

Hja, bizony azt nem volt könnyű. Pedig nagyon egyenes volt az útja. Csak
egy olyan derék legénynek kellett válnia, a kibe Szendile igazán
belészeressen, a kit a mellett becsülni tudjon, a kinek karjára és lelki
erejére rábízhassa magát, akkor Lóna átengedi a tért Szendilének és nem
kísért többé a világon.

De épen az volt a hiba, hogy ilyen legény nem akadt. Nem akadt pedig
Mózes úr egész világi életében; a próbára tett kérők vagy nem voltak
elég szeretetreméltók, vagy volt bennök szeretet, de nem volt
állhatatosság, s Lóna nem adta hozzájok Szendilét.

A Ziharfuó azután egyszer elhagyta a földi életet, elköltözvén oda, a
hol sokkal jobban módjában lesz a fergeteget fujni, s még mind a két
leány hajadonfővel volt.

Annyi igaz, hogy Lónát nem is kérte még ezideig senki. Tisztelték,
becsülték minden vidék emberei, de szerettek távol állni a keze ügyéből.

A mint a Ziharfuó lehunyta a szemeit s nem lehetett félni megrontásától
többé, a vasfeő Ribarcz rögtön eljöttnek hitte azt az időt, melyben
odább lehet szorítani az istenhegyi leányasszonyt, s behajtatta három
gulyáját az aranyosszéki erdőkbe s a pörös földön elkezdett szántani
erőhatalommal.

De mindjárt eleve megkapta a maga részére a leczkét, mert azonnal ott
termett Lóna leányasszony a maga kopjás székelyeivel s szembeszálla
pörlekedő szomszédjával. Az is fegyveres hadakkal volt ott, s a mint
meglátta a hajadont maga felé lovagolni, összekürtölé lovasait, abba
hagyatta a szántást csatlósaival, s ő is szemközt lovagolt rá.

Lóna férfias nyugalommal kérdezé a vasfeő Ribarcztól:

– Mit akar kend azokkal az ekékkel itten, vicevajda uram? mit jön
szántani a mi földünkre, fel tudjuk mi azt hasogatni magunk is.

– Nem ugyan azt többet, hugám, felelt vissza Ribarcz szomszéd, kétfelé
törülve a bajszát, azért jó lesz odább húzni innen azt a selyem
rokolyát, mert besározódik.

Lóna pedig csak azért is közelebb léptetett hozzá.

– Talán nem tudja kigyelmed, hogy hol van közöttünk a határ?

Ribarcz oldalán volt ugyan kard, de a kezében szokás szerint egy nagy
gerezdes buzogányt szokott hordani, most azt a buzogányt fölemelte és
oda tartá Lóna elé a gombját.

– Ez a határ közöttünk hugám la! ha egyszer tudni akarod, ez a
határdomb, a buzogányom gombja; addig érsz, a meddig az ér, addig
nyujtod a pokróczot, a meddig ennek a furkóját látod; biz úgy.

Vasfeő Ribarcz addig hadonázott a buzogánynyal Lóna szeme előtt, míg a
leány egyszer úgy kikapta a kezéből a buzogányt, mintha ott se lett
volna.

Szerencséje Ribarcznak, hogy a rézpaizsa vele volt, s hogy ámultában
eszébe jutott azt a feje fölé emelni, mert az ádáz hajadon ugyancsak
ökölre fogta ám az elvett sulykot. Döngött is aztán egyre Ribarcz paizsa
a sűrű csapástól, miket Lóna egyre-másra rázuhintott, minden ütésnél
kiáltva: «nesze hát határ! a magad hátára, fogjad, vigyed, te
mondottad!»

Ribarcz szomszéd csak tűrte egy ideig az ádáz kalapálást, de utoljára
kezdett neki nem tetszeni a muzsika, a mint egy párt a keze szárára
kapogatott, biz ő kapta magát, félre ugratott, hátára vetette a
rézteknőt s elkezdett futtatni a leány elől, ki egész a határig üldözte
ellenfelét lóháton.

Ribarcz népe látva ezt a futást, maga is megszaladt, nem várta be, hogy
a székely legények kisasszonyuk példájára bebizonyítsák, hogy két vége
van minden botnak. Ott hagyták ekéiket, marháikat, miket Lóna aztán nagy
diadallal vitetett be Harasztosra.

Az elfutott Ribarcz maga elbeszélte otthon a vele történt veszedelmet, s
mikor azt mondták neki, hogy miért nem rántotta ki a kardját, ha
bántották, s űzte volna el magától azt a némbert, nagy mogorván mondá:
«jut is eszébe az embernek, mikor az a leány a szeme közé villantja két
szemét; de biz azt sem tudtam élő vagyok-e avagy halott?»

A vicevajda el sem is hallgathatta a kudarczot, mert hiszen nagyon sokan
látták, de nem is csinált belőle titkot, sőt inkább minden embernek
elbeszélte, hogy no akadt most olyan asszonyemberre, a milyet még nem
látott soha életében; de esküszik, hogy boszút fog rajta állani
keservesen: akár élve, akár halva, feleségül veszi. Annak a leánynak nem
is lehet más a férje, mint ő; megfordulna a világ tisztes rendje, ha azt
más venné el nőül mint ő, az asszony lenne az úr, a férj a szolga.

Meg is izente Lónának jó idején, hogy őt napjára várja, mert meg fog
jelenni iziben az istenhegyi várban ünnepélyes háztűznézés, leánykérés
végett.

Lóna visszaizent neki, hogy jöhet, várják.

Vasfeő Ribarcz rögtön fölszerelé násznépét, bivalyszekerekre czifra
ruhás asszonynépet ültetett fel, azokat követé kaczagányos, kócsagos
férfi-had lóháton; elől-hátul egész csoport kürtös és furulyás léhütő
had tolakodott, szörnyen muzsikálva, a hol falun mentek keresztül. Az
egész háztűznéző kiséret, asszonyát, férfiát és muzsikusait
összeszámítva, mehetett vagy kétszáz főre.

Az volt pedig a dolognak a fortélya, hogy mind ez a békességes kinézésű
csapat a vicevajda legválogatottabb vitézeiből állott, a kik fel voltak
öltöztetve kürtösöknek, asszonyoknak, a rokolyák és palástok alá pedig
jó kardok és buzogányok valának elrejtve, hogy ha majd szép háztűznézési
szín alatt bevonulandnak mind a várba, egyszerre előkapják fegyvereiket,
s akkor Ribarcz szomszéd azt mondja a szép mátkának: no most kincsem,
akár tetszik, akár nem, én vagyok a te urad!

Jaj, de jámbor vajda, korábban kellett volna ám neked fölkelned, hogy
Lóna eszén túljárhass! – Hanem hiszen majd meglátod, csak te eredj oda
szépen.

A mint a veszedelmes nászhad megérkezett Lóna vára alá, illendően
lebocsáták előtte a felvonó hidat; azok bevonultak nagy kürt- és sípbeli
zengedezéssel a belső várudvarra, mely szépen ki volt meszelve erdei
mézgával rózsaszinűre, a kapuk és ablakok pedig szép fűzöld szinűre; az
udvar maga behintve gömbölyű kavicscsal. A lányasszony várt a
háztűznézőkre.

Midőn aztán az udvaron mind együtt valának, akkor egyszerre elhajigálták
a zenészek a kürtöket, az asszonyok leveték a tarka viganót s pánczélos
vitézek váltak belőlük kardokkal kezeikben. Itt az ellenség a várban!

Ribarcz most leszállt lováról s odalépett a belső kapuhoz, hogy
vaskeztyűs öklével, kardgombjával bezörgessen rajta; hát a mint
odalépett, akkor látta, hogy az csak festve van a falra, és nincs ottan
semmi ajtó; a többi is mind csak szemfényvesztésül van ottan; nincs itt
semmiféle bejárás.

A furfangos leány megtudva eleve Ribarcz gonosz szándékát a
háztűznézéssel, hirtelen befalaztatott a várudvaron minden ajtót, azután
az egész falat bemeszelteté rózsaszínűre, s ide-oda helylyel-közzel egy
zöld kaput festetett rá.

Ribarcz ekkor látta nagy boszankodva, hogy rá van szedve, s akár
visszamenjen szégyenszemmel.

De még szép lett volna, ha visszamehetett volna; ámde akkor lett még
csak nagy a vitéz násznép ijedtsége, mikor észrevették, hogy a hátuk
mögött még a fölvonó híd is szépen fel van húzva, s ők be vannak zárva
egy kijárástalan várudvar kerületében.

Minthogy ostromhoz épen nem voltak készülve, sem faltörő eszközeik, sem
lábtóik nem valának kéznél, hogy akár rést verhettek volna a falon, akár
a párkányokra felhághattak volna, köröskörül pedig látták felbukkanni az
ormozaton a székelyek dárdahegyeit s a lőrésekből a nyilvesszők pislogó
végecskéit, a mik mind azt bizonyíták, hogy van itt minden vendég
számára evőeszköz is elég.

Ribarcz meg vala szeppenve: ha ez a némber tréfát nem ért, onnan
felülről mindnyájokat kővel, nyíllal elölheti, hírmondó sem kerül haza
belőlök.

Ekkor egy lőrésen át kihangzott Lóna csengő szava:

– Jámbor háztűznézők! hát hogy tetszik a házam?

– Ördög vagy, nem asszony! Kiálta boszusan Ribarcz. Ki látta így fogadni
a vendéget?

– Ki látott vendéget fegyveres kézzel jönni? szólt vissza Lóna. Farkas
alá farkasverem!

Ribarcz megadta magát; visszataszítá kardját hüvelyébe.

– Megfogtál, elismerem. Már most mondd, hogy mit akarsz hát velem?
Elakarsz-e velem jönni tisztességes feleségül, én hozzám Thoroczkóra,
vagy megakarsz itt öletni?

– Rendén, szomszéd, rendén. Nem megy az olyan röviden. Meg nem öletlek,
mert akkor azután kihez mennék férjhez. Férjhez pedig nem megyek hozzád,
mert még nem hódítottál meg. Várj sorára; most az egyszer én fogtalak
meg, s te fizeted a válságot; majd ha egyszer te fogsz meg engem, akkor
te szabod a váltságdíjat.

– Mondhatom, hogy az pártád lesz! Kiáltott vissza Ribarcz, kinek most
már százszor tetszett a leány, ha eddig csak egyszer.

– No ha neked a pártám, nekem a süveged. Te mondád! kiálta vissza
hirtelen a leány. Nem eresztelek el más különben, ha csak mind
valamennyien itt nem hagyjátok a süvegeiteket.

A vajda rettenetes dühbe jött erre a szóra; hogy ő hogyan menjen végig
az egész falun valamennyi népével süveg nélkül? hogy ő inkább a fejét
hagyja elvétetni, mint a süvegét, hogy ez gyalázat és istentelenség, így
megszégyeníteni tisztességes embereket; a leány egyre nevetett rajta;
mentől jobban dühösködött a vajda, annál jobban kaczagott ő oda fenn a
párkányon.

Ribarcz átlátá, hogy a lárma nem használ, lejebb hangra fordította a
szót:

– Hát aztán mit csinálsz a süvegemmel? kérdé mogorva gyanúval.

– Viselni fogom! kiálta vissza kaczagva a leány.

Ez a felelet meg is lepte, meg is vigasztalta a vajdát; gonosz felelet
volt. El is mosolyodott rajta.

– Nesze hát! kiálta, lekapva fejéről kalpagját, s felhajítá azt Lónáig,
ki azt elkapva kezével, rögtön föltette fejére, szépen félre nyomva
barna hajfürtein. Illett a gonosznak!

Ribarcz fejet csóvált. Átkozott gonosz leány. A buzogányomat már
elvette, most meg a süvegemet is elvette; tartok tőle, hogy az eszemet
is el fogja venni, ha sokat járok utána.

Azzal parancsolta kísérőinek:

– Rakjátok le ti is azokat a süvegeket!

A csákós kalpagból egész halom támadt az udvar közepén. – Akkor azután
Lóna lebocsáttatá a felvonó hidat.

Már most elmehettek.

A megriadt násznép tolakodott ki a résen, nehogy még egyszer itt fogják,
vasfeő Ribarcz leghátul maradt magában: nehezen volt mehetnékje: akár
ott is maradt volna. A mint ő is kiléptetett szégyenszemmel a várkapun,
a hid közepéről még egyszer visszatekintett, ott látta az őrtorony
ablakában állani hamis tündérét. Még saját süvegével köszönt neki a
gonosztévő.

Ribarcz megfenyegeté öklével; nem szólt semmit, csak úgy fenyegeté… most
már ezerszer volt belé szerelmes, ha eddig csak százszor.

Míg Lóna hőstetteiről beszélni kezdett a hír hangos kürtje, addig
Szendile szép szemeiért is szólt a pásztor furulyája.

Az atyási vártól két nyíllövésnyire volt egy kis forrás, mely a várat
ellátta vízzel. Ide járt le minden reggel, este Szendile két kis
zöldmázos korsóval friss vizért; kegyetlen nénje küldötte, Lóna, ki nem
itta meg a más hoztát, csupán csak az övét.

Valahányszor a szelid leányka a várbeli ösvényen alájött dalolva,
mindjárt megszólalt az átelleni hegyoldalon a tilinkó, ugyanazt a
dallamot zengve vissza, s mire kiért a forráshoz, alább a
patakfolyásnál, ott itatta már juhait a pásztorifju s istenesen köszönté
a leánykát.

Hónapok kerültek bele, a míg meg is merte szólítani, a míg felajánlá
magát, hogy korsócskáit megmerítse a vízben; a míg meg merte mondani,
hogy őt Adorjánnak hívják.

Pásztorlegény volt a fiu, semmi egyéb; nem eredett nemes fajból; nem is
volt átöltözött kastélyi úr pórruhában, a hogy ez a hős balladákban
rendes.

Hanem azért Szendile mégis nagyon örömest elbeszélgetett vele. Tetszett
neki, hogy az olyan híven várja őt mindig a forrásnál, oly híven felel
dalaira az erdőből, és mikor együtt van vele, akkor meg rá sem mer
nézni. De Szendile tudta őt beszédre hozni, elmondatta vele magának az
erdők titkait, a rejtett barlangok belsejét, mik szűk nyiláson kezdődve,
benn tágas ürt nyitnak, a viszhangzó boltozatokkal, a tündéri cseppkő
alakokkal, az elbuvó patakkal, a függő denevérrajjal s a halomra torlott
ősvad koponyákkal; elmeséltette magának vele a sötét völgyi berket, hová
a szarvasok járnak ágbogaikat elhányni, ezernyi ezer szarvval elborítva;
a bozótos mocsárt, melyben a világkerülő bölény visszavonulva él, csak
éjszaka lappangva ki a távoli vetésekre; a szívdobogtató kalandokat a
nőstény medvével, melynek bőrét palástul viselte vállán az ifju, s a
dühös vadkanról, melynek ívbe csavarodó agyarát botja hegyén hordta;
azokkal ő félelmes tusákat vívott, együgyű fegyvereivel: bottal és
késsel. Majd elmesélé a rabló oláhok támadásait, kik a hegyek közül
szüntelen betörnek a székely határra s elhordják a pásztorok nyájait;
elmondá, hogy védik magukat a mindenfelé elszórt pásztorok ellenük? hogy
vágják be ledöntött fákkal maguk körül az erdőket, csak ott hagyva útat,
a hol ők ismerik; hogy készítenek a rablók csalogatására hamis
ösvényeket, a mik azokat kijárástalan szakadékokba vezetik? hogyan
engednek nekik könnyű diadalt, s mikor zsákmányterhelten vonulnak vissza
gondatlanul, hogyan ütnek rájok minden oldalról, visszafizetve nekik a
kölcsönt? Mint értesítik füstoszlopokkal, lármafákkal egymást a
veszélyről; mily okosan tudnak félrevonulni a túlnyomó erő elől; de a
mikor azután helyt kell állni, akkor harczolnak, ha tíz jut is egy
ellen.

Szendile késő estig elhallgatá Adorján szavait s szomjazhatott az alatt
miatta Lóna kisasszony otthon, ha ugyan otthon lehetett, midőn Szendile
a forrásnál ült.

Egy este szomorú hírt hozott Szendile Adorjánnak.

– Jó Adorján, te sem itatod többet ebből a patakból juhaidat; néném
holnap befalaztatja a forrást, elfojtatja a vizét.

– Miért? kérdezé bámulva Adorján.

– Ki tudná azt, hogy Lóna mit miért tesz? Már kiadta a parancsolatot,
meg is készítteté a homokot földi gyantával keverve, a mivel a köveket
majd egymáshoz tapasztják, a kőmivesek ki is vannak már rendelve. Nem
lesz itt több forrás, a hol juhaidat itasd.

Adorján elszomorodott nagyon e mondásra. Azután egyet gondolt.

– El is adom én akkor a nyájamat s beszegődöm nénédhez cselédnek.

– Bérért-e vagy jó szóért? kérdezé Szendile.

Az pedig annyit tett, hogy mint fizetett szolga akar-e a várba
fölvétetni, vagy pedig mint kérő, ki Szendile kezéért szolgálja ki a
terhes esztendőt?

Az ifju elérté a kérdést, mert egészen elpirult bele s lesütötte
szemeit.

– Hogyan merném én azt tenni, a ki szegény pásztorlegény vagyok, hogy a
te nénédet megbántanám azzal.

Nem merte mondani, hogy mivel?

– Az én néném nem büszke rám; látod én is csak ilyen öltözetben járok,
mint a ti paraszt leányaitok. Te szegény vagy, annál jobban hozzá
szoktál a munkához, te tudsz dolgozni s fegyvert forgatni, tűrni
hideget, meleget és kegyetlen beszédet, nem teheted-e meg azt jó szóért?

Adorján ugyan gyáva ficzkó lett volna, ha ilyen buzdításra föl nem
emelte volna szemeit a szép leányhoz. Az mosolyogva nézett reá. Ezért a
mosolygásért pedig nem egy jó szót, de százat is kiállott volna.

Mert tudni kell, hogy Lóna parancsait jó szónak szokták nevezni szerte;
a hogy a leány maga is mondta azoknak, a kiket meg akart izzasztani: «no
szolgám, adjak egy jó szót?» Az ő szavai pedig keservesebbek voltak más
ember ütlegeinél.

Adorján még az nap fölment a várba; magához szedte eszközeit, a mikre
gondolta, hogy szüksége lesz: görbe kését, hosszúnyelű baltáját, hegyes
hajító kopjáit, s bátran bezörgetett a kapun.

Azt várta, hogy majd csak meglátja valahol Szendilét, de azzal nem
találkozott sehol.

Ott kellett várnia a folyosón, míg a vár rettegett kisasszonya, Lóna
eljön; de nem várt süvegelve, mert ő nem bérért jött szegődni.

Lóna nem volt a várban, vadászni járt, úgy mondák neki, egész éjjel arra
a medvére lesett, mely juhait pusztítja; nemsokára a harsogó kürt
hirdeté, hogy érkezik; s a dobogó lánczos hidon bevágtatott kíséretével
együtt lóháton az amazon; az elejtett medvét utána hozták
bivalyszekéren.

A tornácz előtt leugrott lováról, oda vetve a kantárszárat csatlósának,
s első dolga az volt, hogy elkezdett sorra perlekedni a cselédnéppel.

– Mit mondtam nektek, léha dologkerülők? éjfél után le kell aratni a
rozst, szekérre hányni kötözetlen s felhordani a várba, s azután
meggyújtani az üres tarlót. Semmit sem végeztetek el. A mit arattatok,
ott hagytátok.

– Álmos volt a nép, Lóna, szólt közbe Gyerő, a vén szolga.

– Mit, álmos volt! pattant fel a leány. Én nem aludtam egész éjjel és
nem vagyok álmos. Alhattok eleget, majd ha a vakandokok országába
mentek. Álmosak voltak! Majd kiverem én szemeitekből az álmot. Ha én
kihuzom a lábamat a várból, mindenki a fülére fekszik. Hallatlan! Még
éjfél után is álmosnak lenni! Dologra most valamennyien!

Lónának nagyon jól kellett játszani szerepét, hogy még Adorján sem
ismerte meg benne Szendilét; pedig a szerelmesek szeme jól lát, és szíve
előre érez.

Az amazon vállát farkasbőr kaczagány takarta s karja fölött végig volt
kihasítva az öltöny, a mint a küzdő fenevad oda csapott tenyerével;
kissé véres is volt a megszakasztott öltöny, de azt nem volt szabad
észrevenni; kipirult arczára is fecscsent egy-egy csepp a megölt állat
véréből, a por belepte azt, s egy elszabadult hajtekercs még zordonabbá
tette tekintetét.

A mint meglátta a tornáczon álló Adorjánt, mintha soha sem ismerte
volna, rákiáltott erős hangon:

– Hát te ki vagy? Mit akarsz?

Adorján megemelte süvegét s megint föltette fejére s válaszolt egész
bátran:

– Szolgálni jöttem hozzád.

– Szolgálni? Bérért?

– Nem. Jó szóért. Szendile kezéért.

Lóna felkaczagott.

– Jó szóért? No azt majd megkapod. Mid van? Mit tudsz adni
nászajándékul?

– Hát van két jó erős karom, a mi tud dolgozni és hadakozni; van két jó
szemem, a mi akkor alszik, a mikor én akarom; van jó szivem, a mi nekem
fogad szót, nem én neki; mert ha én akarom, meg se dobban, azután van
egy juhnyájam, és ezt mind Szendilének adom.

Lóna vállára ütött a legénynek s megrázta volna őt kezével, de az nem
engedte magát rázni, hanem állt szilárdul a lábán, mintha a földbe volna
nőve.

– Nem olyan könnyen állok én a lábamon, leányasszony.

Lóna nevetett magában és ott hagyta a fiut, azon nevetett olyan jól,
hogy ez a jámbor juhász, a ki a gyönge Szendilét alig merte
megszólítani, a haragos Lónának még szeme közé pattogott. Az előbbeni
úrfiak épen ellenkezően tettek; ők Szendilénél voltak bátrak s Lóna
előtt szemérmesek.

Kevés idő mulva visszajött Lóna s azt parancsolá Adorjánnak, hogy vegye
maga mellé a kőmíveseket, s falaztassa be velük a vár alatti
patakforrást.

Adorján szótlanul engedelmeskedett, lement a forráshoz, mely annyiszor
volt tanúja boldog pásztorörömeinek s elkezdte a rábizott munkát.

Hajh! de csak akkor vette észre, hogy milyen nehéz terhet vállalt
magára; nem ment a munkával semmire. Akárhogy betömték, befalazták,
földdel behányták a forrást, az megint csak előtört újra, innen-onnan
kiszivárgott, már pedig Lóna azt parancsolá, hogy azt úgy be kell
temetni, hogy még csak meg se tudhassa soha senki, hol volt a forrás
valaha.

Estefelé fáradtan és csüggedten tért vissza a várba Adorján s bánkódva
vallá meg Lóna előtt, hogy nem sikerült a forrást elfojtani: pedig
százan is dolgoztak rajta.

– Látod agyafúrt góbé! riadt rá Lóna, miért nem kérdezted meg tőlem,
hogy mit csinálj? én nem mondtam meg előre, hogy hadd lássad, mennyire
nem tudsz nálam nélkül semmit. Most eredj vissza egyedül, csinálj a
forrás nyilása előtt fűzfavesszőkből egy kis kast; nem nagyobbat, mint
egy lépés; azután csinálj keveréket két kila törött kavicsból és egy
mércze degetből, adj hozzá apróra tört bükkfaszenet, s a mennyi az
egész, még annyi mészport keverj közé, olyant, a mit vízalatti építésre
használnak, mindent megtalálsz az első bástya pinczéjében, azt a
keveréket öntsd a kasba, a mint azt a forrás vize tele tölté; reggelre
kemény lesz az, mint a kő s a legkisebb hasadékot is úgy befojtja, hogy
ki nem szivárog többet rajta semmi.

Adorján nagyon elbúsulta magát, hogy ez a leány mégis többet tud, mint
ő, s szép csendesen elvégzé egyedül a munkát éjjel, a mit nappal század
magával sem ért el, s valóban reggelre egy csepp víz sem jött elő többet
a forrás helyéről.

Másnap azután Lóna valamennyi emberét neki állítá a munka folytatásának,
a forrás helyét és a patak medrét egészen betöltette a földdel egy
színig, s a frissen hordott földet a mellette levő réttel együtt
keresztbe felszántatva, még azon az éjszakán bevettette kölessel.

Azután is mindig éjjel learattatta az érett gabonát, éjjel behordatta a
várba; ott nyomtatták, csépelték, a szalmát berakták a sánczok közé, s
bivalybőröket teregettek a lapos kazalokra, a learatott tarlót pedig
felgyujtatá az aratás után.

Majd meg azt cselekedte, hogy szekereket küldött el Csíkba, azokkal
kénkövet hozatott a torjai üregekből. A fenyőkből kád számra főzette a
szurkot. Azzal csúfolták már, hogy a világ minden vargáját el akarja
látni dratvával, arra az a töméntelen szurok.

Majd megint valahány szekér volt, mind kirendelte, hogy menjenek a
szomszéd szász atyafiakhoz s vegyenek meg minden buzát, a mit csak náluk
kaphatnak; a székelyek csóválták a fejüket: hiszen maguknak is annyi
gabonájok termett, hogy ők vihetnének a szász piaczra buzát, de nem
mertek ellene szólni. Pedig Lóna utoljára már a kontyáról való
boglárokat is eladta, hogy buzát vegyen az árukon.

Egyszer azután azt parancsolá az egész aranyosszéki népségnek, hogy
minden országútat, mely kifelé viszen a székből, rögtön szántsanak fel
keresztben, és hagyják azután parlagon, az erdőkön át vezető utakat
hengerítsék be nagy kövekkel, a szekerek nyomait, lovak patkóinak helyét
kapálják fel, s döntögessék a fákat az utakon keresztül, s azután ki ne
járjanak többet a székből, a míg ő nem mondja nekik.

A kik e dolgokat látták és hallák, nyilván azt hihették, hogy Lóna
leányasszony fejében aligha meg nem háborodott valami; pedig bizony
mondom, hogy ő tudta, mit cselekszik, és minden tettének messze előre
látott oka volt, a mit majd mindjárt meg fogunk látni.

Lóna egy napon követeket küldött szét az egész Aranyosszékbe, kihirdetve
a székely atyafiak között, hogy készítsen minden fegyverfogható férfi
annyi nyilat magának, a mennyit hátán elbir, szekereit tartsa mindenki
jó rendben, gyűjtse egy rakásra a mi féltője van, mert nem sok idő mulva
baj lesz az országban, olyan nagy baj, a milyent apáink sem értek soha.

A köznép elhitte a csodás leány szavait, mert azok máskor is
beteljesültek már, s hozzáfogott a készülethez… A szomszéd szászok
nevették őket; mi háborgatja a székelyeket, hogy úgy készülnek a hadra?

Lóna néhány nap mulva ismét szétküldé izeneteit, hogy a ki csak mozdulni
tud, keljen fel és hagyja oda házát, s minden családjával és barmaival
együtt siessen az Istenhegy völgyébe, mert három nap alatt Erdélyben
lesz a tatár, s három hét mulva meglátják patkói nyomát Aranyosszéken
is.

A székelyek hittek asszonyuknak s felgyülekeztek az istenhegyi völgybe,
a szászok még jobban nevették őket.

Harmadnap betörtek a tatárok és legelőször érték a szászokat, azok nem
is nevettek azután többet.

Honnan tudta ezt előre Lóna? azt az akkori emberek sehogy sem voltak
képesek kitalálni, nem volt még akkor sem hirlap, sem posta, a ki
izenetet hordott volna távol országokban történt nagy eseményekről, de
még az ember is ritka volt, a ki el tudta olvasni a más irását, csak
akkor látta meg az ember rendesen az ellenséget, mikor már a hátán volt.

Néhány év előtt azonban, hogy a tatárok betörtek, történt, hogy négy
zarándok férfi keresztülutazott Erdélyben, útját innen tovább vive, azon
czélból, hogy ők fölkeressék azt a nagy Magyarországot, a melyből őseink
Álmos vezér alatt kivándorlottak. Útközben megpihenének Atyás Mózes uram
várában, s elmondák előtte utazásuk czélját. Lóna figyelmesen hallgatta
a férfiak beszédét, s ha lehetett volna, ő is kész lett volna velük
együtt menni. Mikor ismét odább mentek, akkor arra kérte őket, hogy
vigyenek el magukkal három hím galambot az ő galamházából s majd ha
olyan helyre érnek, a hol elhagyott atyafiaik honára találtak, irják fel
izenetüket vékony hártyára, kössék azt a galambok szárnya alá s
ereszszék őket útnak. A hímgalamb bizonyosan haza fog találni
nőstényéhez s meghozza az izenetet száz mérföldnyi távolból is.

A zarándokok elvitték a galambokat s két esztendeig nem hallott felőlük
semmi hírt Lóna.

Egy este berepült ablakán az első galamb. Lóna meglelé nála a beirt
hártyalapot s örömmel olvasá róla, hogy kettő a bujdosók közül
szerencsésen eljutott a magyarok őshonába, hol még egy hatalmas nép él,
mely a mienknél sokkal nagyobb, velünk egy nyelvet beszél, s emlékezik
reá, hogy ivadéka egykor elindult Attila örökségét fölkeresni. Üdvözlik
a távol rokonok a Kárpátok alatt lakókat. Ezt irta az egyik zarándok a
Volga partjáról.

Mintegy félév után megérkezett az istenhegyi várba a második galamb. Az
izenet, a mit ez hozott, nem szerzett örömöt Lónának. Az volt a hártyára
irva, hogy nagy vész közelg a magyarok őshazája felé; Ázsiából
Dsingiszkán tatárcsordái megindultak a világot végtül-végig pusztítani,
már ott vannak a határon, s harczkiáltásuk hangzik körül. Az ős
Magyarország úgy van közöttük, mint tenger közepén a sziget.

Még a hold sem újult meg ismét, midőn a harmadik galamb is haza
érkezett. Ez már levelet sem hozott, de szárnya hegyei és farka tollai
el voltak perzselve. Ez már a lángok közül jött, melyek ős
Magyarországot hamuvá emészték.

Innen tudta meg Lóna, hogy készülni kell, mert nagy veszély jön, s jaj
annak, a kit álmában lep meg.

Tudjuk jól, hogy a szegény szászok, miután e kellemetlen vendégektől
meglepettek, maguk vezették őket Ariskáld vezérükkel Magyarországra, és
hogy ott mi történt tovább?

Ekkor látták át az aranyosszékiek, milyen bölcs dolgot cselekvék Lóna, a
midőn az országutakat keresztben felszántatta, s bevetteté fűvel és
ismét a hol a füvet, gabonát lekaszáltatá, a tarlót felgyujtatta szerte,
hogy a mély utakat tele hordatta kövekkel, az erdei ösvényeket
bedöntette fákkal; mert most ime kikerülte őket a tatárjárás: a
vérszomjú csordák nem találtak semmi útat, sem emberlakta helyet, sem
mezőt, hol lovaikat legeltessék, sem kutat, melyből itassanak, s nem
volt kedvük azon a tájon barangolni, mely először is olyan rosszul
fogadta őket.

Azonban egy csoport mongol had hátramaradván a szász földön, az atyafiak
kezdék megunni a vendégeiket, s olyan bölcsek voltak, hogy fölfedezték
előttük, miszerint innen észak felé van egy még sokkal boldogabb
tartomány, a hol minden ember három ruhát visel egymás tetején; sültet,
főttet eszik, s a hol az asszonynép karcsú, mint a virágszál; sarkig ér
a haja; oda menjetek el.

Ezt nyilván csak azért tették, hogy kelletlen vendégeiket lerázzák
nyakukról; – tartsák őket már a székelyek is.

Vala pedig a mongol csordának egy kegyetlen és tehetetlen vezére; a ki
egyformán szomjazta a vért, a bort és a szép asszony csókját; a mi
kegyetlen embereknél rendesen együtt jár.

Hogy hívták? nem tudom: abban az időben nem igen ért rá az ember
megkérdeni az ellenségétől a becses nevét; hanem a szépségeért
elnevezték őt a székelyek három orrú khánnak.

Nem mintha három orra lett volna, de mivel az az egy, a mi volt, a nagy
kegyetlenségtől, vagy talán egyébtől, úgy meg talált nőni, mintha három
tisztességes ember orra volna egymás mellé téve, a mi a pisze orrú
mongolok előtt már magában is elég szép kitüntetés volt rá nézve.

A három orrú khán tehát megmagyaráztatván magának, merre fekszik
Aranyosszék? (már a neve is mutatta, hogy ott aranyosban jár minden
ember) elkülde előre vagy ötezer embert szekerczékkel, hogy egyenesen
toronyirányában vágjanak egy olyan széles utat valamennyi erdőn
keresztül, a melyen egy egész haddal át lehet vonulni; azután minden
csapatostól maga is utánuk indult.

Az atyafiak nyugodt lélekkel látták őket tovább menni; gondolták
magukban: az istenhegyi leány úgy is tündérhírben áll, most vegye elő
boszorkányságát; mutassa meg, hogy mihez tud? elég szép alkalma lesz rá.

Három nap mulva az istenhegyi várhoz tóduló székelyek azt a rémhírt
hozták oda, hogy a rettentő tatár csorda a három orrú khán vezetése
alatt útat vág magának az erdőkön keresztül, s egyenesen az atyási vár
felé tart.

Most Lóna, most mutasd meg, mit tanultál Ziharfuó apádtól? itt a nagy
veszedelem; minden székelyre jut tíz tatár, nehéz lesz azt
elfogyasztani.

A hóbortos tatár khán, a mint megjelent a vár alatt, ezt az izenetet
küldé fel a székelyeknek:

– Ha élni akartok és tüzet, vasat nem izlelni, adjátok ki nekem ősz
embereitek fejeit, a kik tanácsot adnak, adjátok ki szép asszonyaitokat,
arany, ezüst kincseiteket s minden fegyvernek való szerszámot, magatok
legyetek rabszolgák.

Képzelhetni, milyen szalonnát takartak a székelyek ebbe az izenetbe, s
hogy fogtak mindjárt egy kuvasz kutyát, hogy kötöttek annak a nyakára
egy másik izenetet, mely hangzott ekkép: «itt küldjük a te neked való
kincset, három orrú fene!» s azzal csörgőt akasztva a kutya farkára,
elszabadíták azt; meg sem állt a tatár táborig.

Azt el lehetett gondolni, hogy ezért majd megharagszik a tatár khán; s
gyűlést kelle tartani oda fenn a várban, hogy mi tevők legyenek már
most?

Az ifjabb székelyek azt mondák, ki kell vetni mindenkire, hány ember jut
rá az ellenségből? aztán kiki lásson hozzá, s ha kivágta belőle a maga
szakmáját, mehessen Isten hírével.

Az öregek azonban azt tanácslák, hogy miután ily egyenlőtlen erővel
vannak, jó lesz éjszaka csel által félrevonni a tatárok figyelmét, s az
alatt más oldalról kitörni és menekülni bátorságosabb helyre. – Egyiket
sem helyeslé Lóna.

– Ha kiállunk a síkra és megütközünk a tatárokkal, el kell vesznünk,
mert egyikünknek sincs tíz keze, hogy tízzel hadakozzék, s kárabb nálunk
minden csepp vér, mint amazoknál egy egész ember; ha pedig innen el
akarunk menni, hová forduljunk? mindenütt veszedelem van; itt a mi
falaink megvédnek bennünket, a mi nyilaink megjárják az ellenséget, s
álló esztendeig takarékosan megélhetünk, van kenyerünk; az alatt fordul
a világ.

– Van ám kenyerünk, de nincs italunk, szóltak az öreg székelyek; ha a
tatár elzárja az útat az Aranyos felől, szomjan veszünk el mind, annál
pedig csakugyan jobb levágatni magunkat.

– Várjatok holnap reggelig, mondá nekik Lóna, én akkorra teremtek nektek
vizet, a mennyi kell.

Az öregek fejet csóváltak, s hitték is, nem is, a mit Lóna mondott.

Ezen nap estéjén Adorján vitéz egy óra hosszant beszélgetett az ő szép
Szendiléjével. A szelid leányka elmondá bátor ifjának, hogy kegyetlen
nénje ma őt kemény vitéz próbára akarja állítani, s könyörgött neki,
hogy legyen bátor az ő kedvéért és meg ne rettenjen semmitől.

Hogy ne lett volna Adorján bátor, kivált miután egy csókot is kapott
szíverősítőül, midőn szelid kedvesétől elvált?

Éjfél tájon, mikor a Gönczöl rúdja féloldalt állt, lejöve hozzá ismét a
szigorú, uralkodó Lóna; semmi jó sem nézett ki szeméből, semmi jót sem
lehete várni szájából.

– Nos vitéz! jövök a jó szóval, mondá Adorjánnak, fogd kardodat, végy
egy hosszú kötelet, meg egy fenyőfáklyát és jőjj velem.

Azután elvezette Adorjánt a vár alatti meredekre, hová alulról nem
lehetett jutni, s egy sötét sziklaüreg előtt megállt vele.

– Tudod-e, mi lakik ebben az üregben? kérdé Adorjántól.

– Tudom: a sárkány.

– A sárkány? hogyan tudod?

– Hallottam nagyapámtól.

– De nem láttad?

– Csak hallottam, hogy innen jő ki mindig, s ide megy vissza; tűz jő a
szájából, s kigyófej van a farkán.

– No majd most mindjárt meglátod, hogy milyen? Gyujtsd meg a fáklyádat,
kösd a kötelet a derekadra, fogd a kardodat kezedbe, s szállj le ebbe az
üregbe; majd én fogom a kötelet. Ha otthon a sárkány, hozd el a fejét,
ha nincs otthon, hozd el a tojását.

Adorján egy cseppet sem ijedt meg e parancsolattól, csak arra kérte
Lónát, hogy vigyázva bocsássa a kötelet, és erősen megfogja.

Hogy ne vigyázott volna Lóna, hiszen annak az életét tartá kezében, a
kit egyedül szeretett. Szendile szemei néztek a mélységbe a leszálló
után, de Lóna erős kezei tarták a kötelet.

Mikor Lóna a kötél lankadásáról érzé, hogy Adorján feneket ért, lekiálta
hozzá:

– Meglelted-e a sárkányt?

– Sárkányt nem, de leltem vizet! hangzott fel az örvendetes válasz.

– Merítsd tele sisakodat és hozd fel!

Azután ismét szép biztosan felhuzá Lóna a kötélen kedvesét az üreg
torkolatáig; nem tudom, hány kisasszony tudná ezt megtenni a mai
világban?

Adorján örvendve nyujtá neki a sisakjában hozott vizet kóstolóra.
Tiszta, hideg forrásvíz volt. Lóna ekkor azt parancsolá neki, hogy
menjen aludni és ne szóljon e felől senkinek.

Másnap összehivatá a vezéreket Lóna, s vedreket köttetve hosszú
kötelekre, azt mondá nekik, hogy menjenek vele vizet meríteni a
sárkánylyukhoz.

Azok fejcsóválva mondák: «nincsen ott víz angyalom soha; ha még annyi
volna is, mind meginná azt a sárkány; valaha volt benne elég, öreg
apáink abból ittak, de az a gonosz féreg mind elitta.

– Sárkánytól nem kell félni többé, megölte azt a mult éjjel Adorján
vitéz, azóta megint tele van friss vízzel az üreg.

A székelyek lebocsáták vedreiket az üregbe s nagy volt a bámulásuk,
midőn azt kristálytiszta vízzel telve huzogatták fel egymásután. Valóban
nagy csoda történt: száz esztendő után megint víz támadt a száraz
üregben!

Valaki egy vederrel valami ősállat agyarát találta felhuzni a víz
között: «ez a sárkány agyara volt, a kit Adorján megölt!» mondának, s
Lónának nem hagytak addig békét, míg meg nem engedte nekik, hogy az
agyarat Adorján paizsára szegezzék, viselje azt ott, mint nemesi
czímert. Meg is érdemlette, mert ámbátor sárkányt nem talált, de azzal a
hittel szállt le, hogy ott találja s megverekszik vele: nem az ő hibája,
ha a sárkány olyan állat, a mi akkor nincs a világon, mikor valaki látni
akarja.

Ezt az esetet pedig mindenki csodának tartá s senki sem jött távolról is
arra a gondolatra, hogy Lóna hallá egykor Ziharfuó apjától, miként
század előtt ivóvíz volt a sárkányüregben és akkor a hegy alatti patak
nem létezett. Egyszer kifakadt alant a forrás, s a mint annak vize
bővült, úgy fogyott el a sárkány ürege. Ebből ő azt számította ki, hogy
a forrásnak ez üreggel a sziklák alatt összeköttetéssel kell birni, s ha
azt befojtják, itt ismét víz támad. Midőn a tatár veszedelem hírét vevé,
azért tömette be a vártól távol eső csermely forrását, melyhez ostrom
idején nem lehetett volna jutni.

Kinek járt volna itt az esze haragos szép Lónáén kívül?

Szép emlékezetben van bizony nálunk még mai napiglan is a tatár ő
kegyelme; ha valakit meg akarunk átkozni, s resteljük magát az ördögöt
fárasztani vele, azt mondjuk: «vigye el a tatár!» annyit jelent ez, mint
mikor sógoraink azt mondják: «vigye el a kakuk». Náluk bizonyosan a
kakuk tehetett olyan nagy pusztításokat, mint nálunk a tatár.

Egy egész esztendő mult már el, hogy a három orrú khán megjelent
Aranyosszékben, s még mindig nem ment ki belőle. Ott telelt, ott
nyaralt; a hová telepedett, onnan meg nem mozdult s úgy körül fogta a
várat, hogy onnan még a madár sem repülhetett ki.

Az atyási várban pedig már az év multán fogyni kezdtek az élelmiszerek;
akármi bölcsen összeszerzé is azokat Lóna jó eleve, annyi száj
fölemészté most. A jó székelyek váltig mondák neki, hogy ereszsze ki
őket a tatárokra, majd fele elesik ott a csatában a kenyérfogyasztó
népnek, a másik felének aztán könnyebb lesz megélni a maradékból; de
Lóna mást gondolt és nem hallgatott rájok.

Az egész év leteltében alig látta valaki néhány pillanatra Szendilét,
mert hiszen Lónának volt mindig dolga. Harczban, őrködésben telt egyik
nap a másik után, Lóna nem maradhatott el abból, s a szelid arczú
Szendilének nagyon ritkán jött oly napja, a mikor Adorjánnal buslakodni
összeülhetett, megkérdezve tőle: ezt meg ezt a sebet mikor kapta? pedig
hiszen ő is ott volt, a hol azt szerezték. Egyszer azonban Lóna maga is
nyíllövést kapott bal vállába, s míg az a seb be nem gyógyult, addig nem
volt szabad Adorjánnak Szendilét látni, mert hiszen az által el lett
volna árulva a titok.

A szolgálat éve tehát lejárt; Adorján híven teljesíte minden jó szót,
pedig hej sokszor nehéz volt annak a vége, s halálos volt eleje és vége.
A mint tehát az év elmult, Adorján mondá Lónának, hogy ő híven szolgált,
tehát várja maga részéről a jutalmát.

– Jól van, mondá neki Lóna, Szendile a tied lehet, hanem akkor én is
kénytelen vagyok férjhez menni, mert szent fogadást tettem, hogy a mint
Szendilét elveszi valaki, én sem maradok hajadon. Minthogy pedig
életemben kérőm csak egy akadt: az az egy is vasfő Ribarcz, tehát láss
hozzá, hogy add tudtára, miként hozzá megyek már, ha értem jő; de nagy
násznépet hozzon magával, mert sok a vendég itt a váron kívül. Ez az
utolsó jó szóm hozzád.

Adorján azt felelte rá, hogy «meglesz», s nem szaporított több szót e
miatt.

Estefelé meglátogatta őt Szendile; soha sem volt még oly kedves, olyan
szíves Adorjánhoz, mint ez órában, elmondta neki, hogy ők milyen
boldogok fognak lenni, kivált ha Lóna nénje is férjhez megy Ribarczhoz,
s a tatároktól is megszabadulnak.

Adorján sokat tudott volna erre felelni, úgy is látszott, hogy a leány
szeretné kivenni kedveséből: vajjon mit fundál az most magában? nem
dönti-e magát a Lónától kapott utasítás véghezvitelével valami oktalan
nagy veszélybe? de az ifju arról mind nem beszélt neki semmit, csak
szerelmes dolgokat mondott, csak örömet és boldogságot rajzolt elé, de
hogy mint jutnak e boldogsághoz, arról egy szót sem szólt neki.

Mikor késő lett az éjszaka, akkor aludni küldé kedvesét Adorján. Egy óra
mulva azután Lóna jelent meg hadi köntösében, a szokott őrvizsgálatot
megtenni a várfalakon. Nem maradt egy sánczszegelet, egy kijárás, melyet
mindenkor maga meg nem vizsgált volna, s az őröket minden három óra
közben saját maga váltotta fel újakkal.

Mikor ő is szobájába tért rövid álmának adóját leteendő, akkor Adorján
kettőt a legbátrabb székely ifjak közül magához szólítva, előadá nekik
kifőzött tervét, mely szerint Ribarcz az atyási vár veszedelméről
tudósítva legyen, s ha még ereje van, és kardját emelni bírja, vagy maga
is hollók étele nem lett ebben a zűrzavaros időben, siessen annak
fölmentésére.

Mint mondám, a várból madár sem repülhetett ki, nemhogy élő ember
szökhetett volna keresztül az éber tatárok csordáin, kik lovaik hátán
alusznak, s megérzik szagáról az idegen embert; nem hiában van kutya
fejök.

A várbelieknél azonban az ostrom ideje alatt az a szokás volt, hogy ha
történetesen halottjuk esett, nehogy az udvarbani temetkezés még
dögvészt hozzon a bennlakókra, a holttestet szépen vászonba takargatva,
lebocsáták kötélen a falakról, a hol azután a tatárok ráakadtak, s
természetesen ott nem hagyták, hanem fogák és belökték az Aranyosba.

Ezt a székelyek sokszor elnézték, s abban, mintegy közösen bevett
szokásban, egészen meg látszottak egyezve lenni.

Adorján tehát azt mondá a két székely ifjunak, hogy takarják őt, mint
halottat a terítő lepedőbe s bocsássák a vár alá; majd ha a tatárok őt
is igyen a vízbe hajítják, egy ideig a víz alatt elúszik, azután majd
meglátja, merre szabaduljon?

Ez bizony jó lesz, helyeslék azok is, s akként tevének, a hogy Adorján
mondta nekik, betakarták őt a szemfödélbe, s leereszték a várfal alá.

Lóna csak akkor tudta meg e vakmerőséget, mikor már a tatárok el is
hurczolták az ott talált Adorjánt, s a jó leány úgy elfelejtkezett
egyszerre magáról ezt látva, hogy a földhöz vágta magát, és sírt és
átkozta az eget és földet és saját bolond eszét, ha Adorján meg talál
halni.

A székelyek bámultak rajta: hát hiszen mi dolga ő neki Adorjánt siratni?
ha mégis Szendile siratná; azután meg nem is történik annak semmi baja,
elviszik, a vízbe dobják, onnan meg majd kiúszik rendén.

De Lónának nem ment a tettetés többé. Ki akart rohanni egymaga Adorján
után, hogy ő is meghal vele együtt, míg azután le nem beszélték, hogy
épen az volna legnagyobb baj Adorjánra, ha a tatárok észrevennék, hogy a
várbeliek nagyon törődnek vele. Ebben Lónának is meg kellett nyugodni,
átlátva, hogy a székelyeknek igazuk van. Ej ej no, hogy a legokosabb
asszony sem tud eszének parancsolni, mikor szerelmes.

Baj volt pedig Adorjánra nézve, de nagy!

Mert igaz, hogy a tatárok vízbe szokták a székelyek halottait hajigálni,
hanem elébb tudni szerették, hogy igazán halott-e az, vagy csak tettető
szökevény?

E végre a holttestekkel furcsa próbákat állattak ki, a miket eleven
ember nem igen szokott kiállani; töviseket szurdaltak a körmei alá, égő
parázst tettek a tenyerére, ha erre sem ébredt fel, akkor aztán hagyták
úszni.

Ennél ugyan egyszerűbb bizonysága lett volna a halálnak, ha a holttest
fejét elvágják, de a tatár vallása eltiltja a holttestek megcsonkítását;
azt mondják a tatárok, hogy az olyan ember kardjának az éle, ki
holttestet sebesít meg, minden vágásban kitörik.

Méltán mondhatná valaki: be otromba emberek lehettek azok a tatárok,
hogy egyszerűbb s okosabb módon nem tudták megismerni az élőt a
halottól, hanem hiszen azt én magam sem tagadom, hogy otrombák voltak, s
bizonyosan nem tanították nekik az iskolában sem az anatotomiát, sem az
anthropologiát, sőt tán még szégyenlették volna is, ha valami tudomány
támad vala köztük. Ez a tudományok elől való szégyenkedés bizonyosan így
ragadt egy némely magyar városra, a mit sokáig meglaktak a tatárok.

Adorjánt négy tatár, kezénél, lábánál fogva oda hurczolta a khán elé, ki
tevebőr sátor alatt ült, és itta veszettül a lótejből készült
részegítőt. A székely fiu megmerevíté tagjait, mint egy halott, s
akármerre fordították, úgy feküdt, mint egy élettelen test, a mit csak a
saját súlya mozdít.

A khán kegyetlen vörös orrától nem lehetett irgalmat remélni: parancsára
előálltak a hóhérok s megkezdték munkájokat az álhalotton.

Előbb hosszú töviseket fúrtak lassan körmei alá – Adorján arra gondolt,
hogy most Szendile gyöngéd kezét szorongatja kezeivel, s nem fájt neki a
tövis szurása; egy vonás sem ferdült el orczáján.

Azután keblére égő parázst tettek, azt fujtatóval fehérre izzaszták, –
Adorján arra gondolt, hogy most Szendile forró csókja éri keblét s nem
fájt neki a tűz égése; semmi fájdalom sem látszott arczán.

Volt a három orrú khánnak egy kedves kún menyecskéje, a kiről azt
tartották, hogy alirumna, bűbájos nő; ennek neve volt Hisszala.

Mikor sem a tövis, sem a tűz nem indítá életjelre az ifjut, akkor
Hisszalának parancsolá a khán, hogy hajoljon az ifju arcza fölé, és
csókolja meg háromszor annak ajkait. Ha erre sem mutat éltet, akkor
azután meg van halva.

Hisszala oda hajolt a szép ifjura, s midőn először megcsókolá annak
ajkát, mindjárt észrevette, hogy az élő. És az első csóknál elkezdett az
ifju arcza piros lenni, a vér önkénytelen sietett oda. Hisszala
észrevette azt, s fátyolával eltakarta az ifju arczát, hogy észre ne
vegye más. A második csóknál arra gondolt Adorján, hogy most Szendilét
látja maga előtt halva, a ravatalon fekve, annak hideg ajkait érintik az
övéi; s a harmadik csóknál ismét olyan hideg volt az arcza és oly
sápadt, mint halotté.

Hisszala könyezve tekinte rá: «bizonyára holt férfi ez».

A három orrú khán azonnal követ köttetett Adorján lábára, s elviteté őt
az Aranyos vizéig, ott behajíták a hullámba, az ifju lement a víz
fenekére egyenesen.

Ott hirtelen leoldá lábairól a nagy követ, s csendesen fölmerült a víz
színére. Nem vette észre senki. Engedé magát a haboktól vízmentében
vitetni alább; azok ringatták csendesen, mint édes anya bölcsőben fekvő
fiát.

Csak a midőn a tatárokat nem hallá többé zajongni a parton, merte
felütni fejét a vízből, s észrevéve, hogy többé senki sem látja,
átúszott a tulsó partra, ott eltakarták erdők, bokrok; ismerős fák,
sziklák között feltalálta az útat Thoroczkó felé, addig pihenni sem állt
meg, a míg Ribarcz várához nem érkezett, s ott el nem mondá a vasfeő
úrnak Lóna izenetét, hogy ha feleségül akarja őt venni, hát most jőjjön,
de nagy násznéppel.

Ribarcz úr bizony jól tudta eddig is Lóna nagy veszedelmét, de hagyta őt
benne, mert még mindig orrolt a kosárért. Egyszerre ki lett azonban
engesztelve iránta, a mint az izenetet hallá. Nevetve mondá Adorjánnak:

– Hát a hugomasszony két ellenség közül a rosszabbiknak adja meg magát.

Adorján gondolta magában: «hiszen csak vedd el, szegény; majd te
könyörögsz, ha megfogtad, hogy ereszszen el»; – de ezt nem mondta neki,
nehogy elrontsa a kedvét.

A vasfeő Ribarcz és Adorján azt a csatatervet gondolták ki a tatárok
ellen, hogy összeszövetkezvén a hátszegvidéki oláhokkal, azok közül
ötszázat elküldtek éjszaka a tatárok hátamögötti erdőbe, hogy ott a
fenyveseket gyujtsák fel köröskörül. Akkor még nagy részben fenyvesek
fedték Erdély hegységeit. A munka szépen sikerült; jó távol az oláhok
meggyujtogatták a gyantás czihert, s egy éjszaka a tatárok arra a
csodára ébredtek fel, hogy most az egyszer nyugat felől kezd virradni.
Az erdőégés fénye volt az. Hirtelen keletkező déli szél ellenállhatlanul
hajtotta feléjök a tüzet, mely mintegy égő tengeröböl fogta őket nem
sokára körül, egész éjjel bevilágítva az eget, s reggel fekete felhőket
hagyva azon, miknek gyantás füstjét hozzájok hordta az erős szél.

A három orrú khán minden kövérsége daczára átlátta, hogy itt nagy a baj.
Eddigelé csak könnyedén vette a megszállást, elégnek tartá megtelepülni
az atyási vár alatt s rá várni, míg annak őrsége kiéhezi magát onnan; de
most tapasztalni kezdé, hogy itt többé nincs maradás; pár nap alatt az
erdőégés idáig terjed, azzal pedig ki mérkőzik meg? nem volt mit tenni
más, mint neki menni a várfalnak, a mi pedig a tatárnak soha sem volt
ízlése szerint, miként ezt Magyarországon is minden alkalommal
bebizonyítá.

Lóna készen várta őket. A közelgő erdőégés őt is értesíté arról, hogy
Adorján segítséget hoz, s a tatárok ostromolni kénytelenek. A bástyákon
készen állt már üstökben az égő szurok, a lejtőkön a malomkerekes
gerendák, felállítva a sánczkarók és néma lovasok; a férfiak
megtüzesíték dárdáik hegyét, az asszonyok köveket hordtak a falakra, a
gyermekek parittyákkal, nyilakkal álltak készen. Még akkor nem volt ágyú
a világon, sokkal több mestersége volt a harczolásnak miként mostan, s
mind a két keze tele volt minden embernek, ha a melegére került a dolog.

Egy álló nap mindig ostromolt a tatár, ha az egyik tömeg kifáradt,
felváltotta a másik, de a székelyek oda fenn a sánczon nem csüggedtek;
ott járt Lóna mindig, a legnagyobb veszélyt keresve, a hol legjobban
dühöngött a harcz, ott mutatva példát bátor jelenlétével, biztatva saját
feleit, riogatva az ellenséget.

Végre megszégyenlette magát a khán, hogy egy asszonyember ilyen vitézül
tud neki ellenállani, s maga ragadta kezébe a lobogót, s csapatai élére
állt, s a végső elszánt ostromra nagy lármával hívta őket.

Meglátta azt Lóna oda fenn az őrtoronyban, s egy nyilat véve
puzdrájából, annak vesszejére hún irással fölmetszette e szavakat: «A
khán orra hegyén keresztül». Azzal tegzére fekteté a nyilat s jól
megczélozá a tatár vezért, s mikor az oldalt fordulva legjobban tüzelé
seregeit, ellőtte reá a vesszőt.

Abban a pillanatban újjongás hallatszott a bástyákon; a khán hármas
orrát úgy furta keresztül a nyíl, mint mikor a pákosz gunár orrába
vesszőt dugnak, hogy ne ehesse a vetést.

Mikor a tatár babonarontók kivonták a khán czimpájából a nyilat, bámulva
olvasák, a mi annak vesszejére van irva; a ki azt a nyilat küldte,
küldhette volna azt egyenesen a khán szivébe is; így még a tatár
ijjászok sem tudnak lőni, pedig azok híres lövők, teljes éltükben sem
tanulnak egyebet. A khán átkozta dühében az Istent, hogy őt így csúffá
engedte tenni.

Az Isten nem is felejtkezett meg róla, mert abban a veszedelmes órában,
midőn az ostromlók már a bástyák fokáig jutottak, holttestekből emelve
gátot, melyen ember ember ellen harczolt, megharsantak vasfeő Ribarcz
trombitái Thoroczkó felől, s egy kis, de bátor csapat Ribarczczal és
Adorjánnal élén bevágott merészen a tatár sereg oldalába, segítséget
hozva Lónának és a kifáradt székelyeknek.

Ribarcz ugyan a mint meglátta a tenger sokaságot maga előtt, egy kissé
meghökkent.

– Megálljunk öcsém! nem vágunk ezen ma keresztül.

– Dehogy nem, kiálta Adorján, nem látja kegyelmed Lónát ott a falon.

Erre aztán Ribarcznak sem kellett több, fogta egy kezébe buzogányát, a
másikba kelevézét, s neki ereszté a kantárszárat, sarkantyúba kapva
lovát.

De meg is adták volna a jámborok az árát jóakaratuknak, ha a kegyelmes
úr Isten segítségökre nem jő, támasztván haragos zimankós fergeteget
nyomban a fejük felett, mely villámlással, csattogással jött az égő erdő
felől, fekete felhőket tolva maga előtt. Annyival feketébbek voltak a
felhők, minthogy a tömérdek felszálló kormot mind fölszedték magukba, a
miért azután mikor elkezdett belőlük esni a zápor a harczosok fejére,
nem különben tetszett, mintha most egy kalamárist döntöttek volna fel
oda fenn, s annak a leve csorogna tintaeső képében az emberek nyakába.

Hej de használt ez a fekete lucsok a magyar fegyvereknek, mert a
tatárhad összeázott tegezein megereszkedtek a húrok, nem vitték odább a
nyilat, a sötét koromesőben czélozni sem lehetett, a míg kard és
buzogány dolgában senki sem tett ki a magyarokon. A sötét fergeteg
elfedé csekély számukat, a fekete zápor egyszínűre festett minden
alakot, úgy, hogy a magyart nem lehetett felismerni a tatártól, ezek azt
hitték, minden oldalról meg vannak támadva pokolból támadt ördögöktől s
egymást kezdték ölni, míg Ribarcz vitézei szüntelen Jézust kiáltozva,
arról egymásra ismertek.

E rémséges harczban a három orrú khán maga is annyira megrettent, hogy
futásról kezdett gondolkozni. Hisszala azt mondá neki, hogy a Majmun
tündér szellemei vannak rajtuk, a kik ellen az ő bűvészete nem használ
semmit; hátuk mögött volt pedig a Torda hasadéka.

Hisszala arra bíztatá a khánt, hogy meneküljenek azon keresztül, ha ő
megbabonázza a lovakat, azok átugratnak a hasadékon, mint egy kis árkon.

Hisszala boszút akart állni azért a szép ifjuért, kinek ajkát a khán
megcsókoltatá vele.

A khán és kisérői hittek neki s bizton követték a némbert, ki maga
nyargalt legelől a sűrű záporban az örvény felé; az ember nem látott
mást, mint az előtte nyargaló lovagot.

A meredek partjára érve, Hisszala sarkantyúba kapta lovát s elkiáltva a
bű-szót, előre ugratott maga, utána a khán, és utána csoportostul a
hátrább jövők; ezek nem látták az előmentek veszedelmét, azok nem
kiálthattak vissza. Egyenesen átugrattak a másvilágba.

Más rész az égő erdő felé széledt; mi lett ott belőle? azt senki sem
tudja.

A többit levágta a magyar és székely vitézség, meg az ő saját
eszeveszettségük.

História-irónak sem maradt meg az egész csordából senki.

Mint mikor nagy sáska csoport jön, az emberek elijednek tőle; felfalja
ez az egész világot, aztán neki jön egy zivatar s egy óra alatt a földre
paskolja őket; vagy mikor nagy egérjárás van, egész falu népe
éjjel-nappal irtja, még sem látszik rajta; egy hideg, ködös éjszaka
pedig úgy elenyészti őket, hogy azt kérdik, merre voltak?

A fekete zápor késő éjfélig zúgott alá a vidékre, akkor egyszerre
tisztulni kezdett az ég; a mint a fekete felhők itt-amott
szétszakadoztak s kitekintett a teli hold ezüst arcza, úgy látszott,
mintha szemérmetes hölgy kandítna ki fekete kárpitok közül, s mintha
el-elirtóznék attól, a mit látott, ismét arczulata elé huzná a gyász
fátyolt; míg végre azután egészen félrehárítá maga mellől a sötét
lepleket, s előlépett egész ragyogó pompájában; a mit mostan látott,
arra már lehetett mosolyognia: kellett hozzá a világítás.

A két magyar sereg, a megmentő és a megszabadított, találkozott
egymással a vár falai alatt. Csak ők voltak egyedül a téren, az ellenség
eltünt; hová lett? Feleljen róla az Aranyos vize, mely most vörösen foly
tovább, feleljen a távol égő erdő, melynek ropogása menekvő hadak
rémkiáltásával vegyül.

A tatár nyomorultul elveszett! Isten csodája volt. Nem is mondott senki
egyebet. Emberi kéz munkájának nem lehetett azt nevezni, az ég segítsége
nélkül ki tudott volna itt győzni. A csodamódon diadalmaskodott magyarok
nem tettek egyebet, mint leborultak zászlóik körül, s egyszerű
zsolozsmájokkal hálát adtak az égnek a magas segítségért; a szent dal
bizonyára fel is jutott oda, a hová szánva volt.

Az ének után megcsókolák egymást a harczos felek; a székely vitézek a
magyar vitézeket; vezérek a vezéreket.

Igy jutott vasfeő Ribarcz is egy csókhoz Lóna ajkairól. Megérdemelte a
derék ember, úgy dolgozott a harcz melegében, hogy még a buzogánya
nyelét is elgörbítette; képzelhetni mekkorákat üthetett vele? s egészen
belerekedt Lóna nevének kiabálásába, mert azt hitte, hogy ez hallani
fogja oda át, s nagyobb bátorsága lesz tőle. Egy szóval, ő nagyon
megszolgálta azt az egy csókot a vitéz Lónától; hite szerint talán
többet is, de Lóna azt mondá neki, hogy ez elég lesz mára. Ma nincsen
még a nászra való nap. Majd holnap.

Azután Adorjánra került a sor. A jó fiu nagy munkát vitt véghez Lóna
parancsára, sebet is hozott belőle; első is volt, a ki a felszabadított
vár kapuján bezörgetett. A szép Lóna neki is odatartá piros orczáját,
csókra illesztett ajkait, de az ifju szemérmesen félre fordult,
állhatatos szívvel mondván: «van én nekem menyasszonyom; engem csak az ő
csókja illet.»

A visszautasított amazon villámló szemekkel tekintett rá, s oly jól
tudta mutatni büszke arczán, mennyire haragszik érte, hogy Adorján még
Lónát is meg tudja vetni, hogy Szendiléhez hű lehessen; oly haragosan
néztek rá szemei, pedig úgy mosolygott belől a szive.

No de majd holnap!

Azon az éjszakán mindenkin Isten áldása volt az álom. Kiki azzal
álmodott, a mi legkedvesebbje volt. Ribarcz harczosai buzogánynyal
hajigálták hátba a futó tatárokat; a vasfeő vezér maga ismét saját fején
látta visszanyert süvegét, s olyan bolondot álmodott hozzá, hogy Lónát
meg a konyhában látta sütni, főzni, az ő ura és parancsolója számára. No
majd fölébred szegény reggel! Adorján azt álmodta, hogy Szendilének
segít vizet merni a kútnál, s mikor fölébredt, megfordítá feje alatt a
vánkost, hogy az is ő róla álmodjék. Gondolom, hogy használt is a
babona, mert Lóna is elfelejté álmában, hogy kardostól, pánczélostól
feküdt az ágyba, a hogy az egész ostrom alatt szokta, s erős kezében
szorítva tartja jeladó kürtjét, s Szendilének álmodá magát, a ki
kedvesével, a pásztorfiuval sétál végtelen mezőkön keresztül, a hol a
milyen messze lát a szem, nem lát egyebet, mint virágot s ő ezekből a
virágokból bokrétát szed, és azt kedvesének nyujtja.

Gyönyörű szép hajnalhasadás ébreszté fel az alvókat; az éji zivatar
lemosta a vért a földről s eloltá az erdőégést; fa zöldült, énekes madár
zengett a ligetben, s ha egy-egy felfordult hulla nem feküdt volna a
fűben szerteszét, azt lehetett volna hinni, hogy kaszálás előtt van az
idő, pedig aratás, cséplés volt tegnap egy füst alatt.

Korán reggel Lóna maga elé hivatá Adorjánt. Legpompásabb öltözetét vette
magára; bibor palástot, hermelin süveget, aranyos hímzett viganót, nagy
selyem virágokkal végig; akárkinek a szeme is elakadt volna rajta,
kivált ha úgy nézett volna rá, mint Adorjánra.

Úgy nézett Adorjánra, mint egy szerelmében bátor asszony.

– Ifju! szólt hozzá, kiálltad a próbákat, a mikre elhívtalak, minden jó
szónak megfeleltél, a mit mondtam. Ime megnyerted, a miért jöttél:
Szendilét. De én mégsem akarom neked adni Szendile kezét; én mégis
megtagadom őt tőled, mert én is szeretlek téged, százszorta jobban, mint
ő, saját kezemet és szivemet adom az övé helyett neked.

Adorján megrettent e szavakra; tatár khán haragja meg nem ijesztette; a
harcz közepett a tinta-esőben, hol egyet ő ütött, másikat a mennykő, meg
nem rebbent keblében a szív, de erre a szóra megijedt.

Lóna észrevette az ifju tétovázást, buzdítólag szólt hozzá:

– Min gondolkozol; nem vagyok-e szebb, mint Szendile, én? nem vagyok-e
derekabb, becsülendőbb, mint e gyáva, reszkető teremtés, örökké lesütött
szemével? nem vagyok-e hatalmasabb? enyim e vár, az egész ősi birtok, az
övé semmi; egy pár gyönge kar, a mit hozzád visz, mely neked sem
dicsőségre, sem munkára, sem védelemre nem való; míg én megosztom veled
birtokom, nagy hírem; s szerelmem által boldogabbá teszlek, mint valaha
álmodád.

Az ifju lesüté szemeit és bizton felelt:

– Köszönöm jó szived szándékát, délczeg úrasszony; szép is vagy, jó is
vagy, hatalmas is vagy; de ha még olyan szép volnál, mint az égből
leszállt angyal, s onnan hoznál számomra boldogságot, s tied volna az
egész föld; s ha Szendilének arcza, mióta nem láttam, betegségtől
elrutult volna is, ha ölemben kellene őt vinnem, szájamból itatnom, oly
nyomorult volna: mégis csak őt szeretném én, s hozzá állnék, vele
mennék.

Míg az ifju bajnok beszélt, lesütött szemekkel, Lóna felől elfordulva, a
délczeg leány lebocsátá palástját magáról, leveté fegyveres övét,
pikkelyes kebelpánczélát; az alatt volt egy egyszerű búzavirágszín
öltözet, melyben őt Adorján megszerette; azután leveté aranyos fövegét
fejéről s az elszabadult hajfonatok hosszan omlottak le fehér vállaira
és akkor szemérmesen oda simult Adorjánhoz, s gyöngéden átölelve annak
nyakát, rebegé hozzá Szendile édes hangján:

– Hát így akarsz-e nőül venni?

Adorján meglepetve tekinte fel rá. Egyik bámulatból a másikba esett. Az
elszórva látott öltönydarabok valamit látszottak megmagyarázni neki; de
azért mégis alig tudott okos szóhoz jönni.

– Te? Szendile? és Lóna?

A leányka mosolyogva mutatott elszórt fegyverére.

– Lóna megszünt lenni, hogy Szendilének helyet adjon, Lóna harczi
karjára nincs szükség többé, mert férfi jött a házhoz, a kit a kard
méltóbban megillet; a nőnek nincs más hivatása többé, mint szeretni és
boldogítani; neked csak Szendiléd maradt, Lónát nem látod soha többé.

Adorján most értett már mindent; üthetnék volt saját homlokát azon
balgaságért, hogy mindezt eddig észre nem vette; de hisz ez több volt
mint tündérség! Ki gondolhatott volna rá, hogy tündérek játszanak vele?

Hanem azt már tudta Adorján, hogy a tündért semmi sem változtatja
annyira emberré, mint az emberi ölelés, az emberi csók, minélfogva e
kettőt nem is szánta meghódított tündérére pazarolni, oda szorítva őt
dobogó kebléhez s ismét eltakarva magától, mintha néha-néha tartana
tőle: ha vajjon nem talált-e ismét Lónává visszaváltozni. Nem, nem, csak
az édes szemérmes Szendile volt előtte, senki más.

Midőn azonban a legnagyobb örömben volnának, jön nagy csörtetve vasfeő
Ribarcz uram ő kegyelme, s kérdezgeti: hol van Lóna?

No megszeppent most Adorján! Hiszen vinné el Lónát vasfeő Ribarcz: az
lenne az ő keresztje! ezt soha sem szánta tőle, de már most tudta, hogy
Lóna nem más, mint az ő szerette Szendiléje.

Azonban a szelid leányka oda simult nyájasan a vasfeő harczfihoz, s
megsimogatva borostás orczáját, szelid hangon monda neki:

– Édes kedves Ribarcz bátyám, Lóna néném eltünt innen; azt mondta, soha
sem is kerül elő; ha rá találsz, vidd oltárhoz, a hogy igéretét adta;
hanem azt nem kivánod ugy-e, hogy mi addig várakozzunk, míg te Lónát
megtalálod; mi régen szeretjük egymást; ugy-e eljösz násznagyunknak?

Ribarcz bátya nagyokat sodorintott bajuszán, kezdte észrevenni a tréfát,
hogy hányadán vannak; egyszer-egyszer haragudni is készült, de csak
megint mosolyra vált ennek a kis bűbájos tündérnek a czirogatásától;
aztán át is látta, hogy igen szépen van rászedve, meg hogy hiába volna
minden haragja, mert a mit tett, az nem volt érdeme, csak vitézi
kötelessége; hát csak ráhagyta a dolgot.

– No Isten neki; leszek násznagyod, te utálatos kis boszorkány. Hanem
emlékezzél arra, a mit mondtál. (Azzal Adorjánhoz fordult.) Öcsém! ha
valaha a menyecskének kedve találna kerekedni, hogy a süveget föltegye,
s Lóna hangján beszélgessen, csak azt mondd neki, hogy «jön Ribarcz!»

– Nem, nem! kaczagott Szendile, Adorjánt kedves gyermetegséggel
átölelve, ő csak Szendilét fogja látni, Lónát soha többet.

Ribarcz bátya átlátta, hogy itt bizony Lónát hiába keresi már, s maga
vezette őket az oltárhoz.

Lóna arczát, Lóna hangját nem is látta, nem is hallá senki többet ez ég
alatt.

Csak szerep a férfi küzdelem a nőnek, nem élethivatás.

Az Adorjánokból aztán nagy család lett, a székely maradt derék nemzet;
az Isten tartsa meg őket, míg a világ világ marad; míg a székely székely
marad…



18.  VIOLANTA.


I.

Robert, Apulia és Calabria fejedelme, kit kora Guiscard melléknévvel
tisztelt meg, mely barbar norman nyelven annyit jelent, mint «ravasz»,
egy este mélázva könyökölt salernói palotája erkélyére s az
alkonyfényben aranyat játszó tenger tükrére bámult.

Bizonyosan arról gondolkozott, hogy e tengeren túl van egy nagy gyönyörű
ország, hajdan hősök és félistenek hazája, mostan pedig a borostyánág
letépetlenül zöldül abban.

Guiscard Robert nem született trónon, szegény nemes lovag hét fia közül
jó kardja hegyével szerzett magának két országot és érdemesnek tartotta
magát a harmadikra is. Az a harmadik pedig Görögország volt. Csak egy
tenger választja el Apuliától. Inkább összeköti, hogysem elválasztja.

Nem tudnak már harczolni az ó-világban; nem ért már a kardhoz senki a
normanon kívül: egy-egy csapat norman vitéz keresztül járja már, merre
neki tetszik az egész világot s a hol megkívánja, ott üti fel trónját;
norman uralkodik az ultima Thulén, Nagy-Britanniának ködös szigetein,
norman úr parancsol Latium klassikus földén. Hová ne mehetne még?

Pedig szinte kezében volt már az a szép ország második Rómájával a
Bosporus partján, egyik leányát Michael görög császár fia Konstantin
jegyzé el nőül, midőn egyszerre egyet rendült a világ, a Dukas császári
család lebukott trónjáról; egy jövevény, Alexius ült fel arra; a
császári család utódai elhullottak, vagy örökre hallgató börtönökbe
lettek zárva, s Guiscard szemei elől szétfoszlott Byzancz ragyogó képe,
mintha csak a fata morgana mutatta volna azt neki a tenger fölött,
melyet egy felhő árnyéka elrombol.

Guiscard merengve nézte az örök háborgású tengert, mely nem unja meg
egyforma apálylyal, dagálylyal számlálni a napokat s nem jut eszébe neki
egyszer elfoglalni egy-egy nagy országot a földből, mikor annyi ereje
volna hozzá. Ekkor egy embert látott Robert a part hosszában sebesen
szaladni, ki a fal széléhez érve, egy perczig megállt, mintha
imádkoznék, s azzal sebesen a tengerbe veté magát.

Robert hirtelen parancsot adott, hogy menjenek utána s fogják ki őt
élve. A parancs híven teljesítve lőn; az öngyilkos néhány percz múlva a
fejedelem előtt állt, ki tőle kiváncsian kérdezé:

– Miért akartad magadat elölni?

– Mert nem találok semmi jót ezen a világon.

– S mi rosszat találsz a világon?

– Épen azt, hogy semmi jó sincs benne. Ok nélkül szerencsés, ok nélkül
szerencsétlen az ember. Koczkajáték az élet; a halál legalább nem az,
mert azt magunk is adhatjuk magunknak.

– Te bizonyosan manichæus vagy, hogy így beszélsz. Ki mit szenved, arra
mindig okot adott; szenvedéseinek vagy elébb, vagy később maga rakta le
alapját, de arról örömest elfelejtkezik.

– Én nem tettem semmit azok ellen, a kik szenvedéseim okozták; jámbor
kereskedő voltam Byzanczban, sem barátságom, sem viszályom nem volt nagy
urakkal soha; és mégis Alexius császár katonái házamra törtek, éjnek
idején, mindenem felprédálták, én magam álöltözetben futottam ki egyik
kapun, feleségem, fiam és növendék leánykám a másikon; csak annyit
mondhattam nekik, hogy Salernóban találkozunk, és ime most vettem a
rossz hírt, hogy családomat útközben elfogták, fiamat, nőmet megölték,
leánykámat Komnén háremébe vitték, és mind ezt mi bűnömért? Csupán
azért, mert arczom hasonlít a megölt Michael császáréhoz…

Guiscard szemei egy pillanatra örömvillanással szikráztak e szónál,
azután nyugodtan mondá a boldogtalannak: – Valóban elég okod van rá,
hogy magadat elöld; de ne öld el magadat. Tedd és mondd azt, a mit én
parancsolok és én kincseket adok neked elvett jószágodért, boszút állok
megölt családodért, visszaszerzem elrabolt leányodat, bárha a hebdomon
palotában tartsák is őt fogva…


II.

Másnap trombitaharsogás mellett hirdeték a fejedelem heroldjai, hogy az
elűzött Dukas Mihály, görögök császárja, menekülve érkezett Guiscard
udvarába, s az udvari népnek azon érzékeny látvány jutott, hogy
bámulhatá, mint lép a fájdalomtól roskatag férfi, a görögök császárja,
egy vándorbotra támaszkodva, Guiscard trónja elé, ki eléjetárt karokkal
lép le hozzá, s bibor palástját a jövevény nyakába akasztva, fölvezeti
őt trónjába, leülteti maga mellé, s megcsókolva a szomorú férfi
homlokát, könyező szemekkel átöleli s édes testvérének nevezi őt, s
azzal kirántva győzelemmel ismerős kardját, haragos esküvel fogadja,
hogy letöri a bitorlók hatalmát, s visszaülteti a boldogtalan császárt
elvesztett trónjába.

Elmondá hívei előtt, mennyit szenvedett ez ősz monarcha? minő csodák
között menekült meg? hogy látta híveit egyenkint elhullani, s a mi még
jobban fájt, csoportostól elpártolni oldala mellől? mily rémek közt
rejtőzött itt, amott; hogy költötte saját halálhírét, hogy ölte meg az
árulót, ki őt üldözői kezébe akarta szolgáltatni, s annak fejét adta át
saját magáé helyett és felvette saját fejének vérdíját. Másszor
pánczélostól úszott egy sebes folyamon keresztül, hogy megszabaduljon, s
végre mint közhajós menekült Italiába egy olajhordó hajón.

A normanok nagyjai hódolattal fogadták a férfit, kit Robert koronás
fővel, bibor palástban hordoztatott végig Apulia minden községén, s ő
maga fegyveresen lovagolt annak diadalkocsija mellett s buzdítá a népet,
mely virágokkal hinté a nagy császár útját, s üdvözlő énekkel fogadta
kapui előtt.

Robert mindenütt, a hol emberi szem látta, tisztelettel és hódolattal
kísérte – a bábalakot, melyet önmaga öltöztetett fel császárnak; hívei
előtt kezét szorongatá, arczát megcsókolta; ha hozzá ment, előbb
engedelmet kért a megjelenhetésre; a püspököknek intést adott, hogy a
templomokban imádkozzanak a császár életéért, s ő maga is jelen volt az
imán, s a pápa előtt térden állva könyörgött könyekkel szemében hű
barátjáért, a szerencsétlen uralkodóért, hogy segítse azt trónjába
vissza, buzdítsa fel hatalmas szavával az olasz népeket ez égrekiáltó
jogtalanság megboszulására; míg másfelől tele marokkal szórta a pénzt,
és tele szájjal a fényes igéretet, hogy fegyveres hadat gyűjtsön.

Mikor pedig azután egyedül voltak, akkor Dukas Mihály letevé bibor
palástját s állva fogadta az asztalánál ülő Robert parancsait, ki
nyomról-nyomra közlé vele tervét, az első partraszállástól egész Byzancz
ostromáig. Az utolsó szó pedig az volt: és akkor midőn elfoglaltam
számodra a keleti trónt, visszatérsz ismét házadba és lészesz, a mi
voltál: nem, a ki viseli a bibort, hanem, a ki méri azt singgel.


III.

Két évig gyűjté a fegyveres hadat Robert Görögország új császárja ellen,
a régi nevében; két év után harminczezer harczos férfi szállt Otrantónál
hajókra, azok között ezerháromszáz norman vértes lovag, a sereg magva és
színe.

A fejedelem legjobb két alvezére is vele ment, az egyik volt elsőszülött
fia Bohemund, a másik: hős neje Gaita.

E hölgy férjétől tanult harczolni. Ő is, mint Guiscard, egyik kezében a
kelevézzel, másikban a karddal rontott az ellenség közé, s ha nem
látszott is ki egy fejjel az egész hadrend közül, miként férje Robert,
de kihallatszott a csatarobajból csengő aczélhangja, a mint a viadal
közepett lelkesülésre buzdítá a csapatokat; egy Pallas istennő; nem az a
Pallas, a ki a hímzést és szövést feltalálta, hanem az, a ki az Ilias
harczaiba pánczélos kebellel szállt alá.

Ott, hol Apulia és Epirus partjai annyira megközelítik egymást, hogy két
fejedelmi kalandor, Pyrrhus és Pompejus hidat vélt verhetni a tenger
fölött, egyik országtól a másikig, ott szállítá keresztül százötven
gálya Guiscard seregét Görögországba.

Byzanczban jól tudták, hogy Robert támadó haddal jön, egy ál-Michael
császárt hozva magával, és azért még sem állt senki ellene sem a vizen,
sem a parton. A szigetek, a partvárosok mind meghódoltak Robert neve
előtt, s nem állt előtte semmi akadály többé, mint csupán Durazzo,
Görögország déli kapujának kulcsa.

Hanem e kapu jól be volt zárva előtte. Albánok és makædonok védték a
bástyákat, a kik még nem feledték el, a mit Nagy Sándor idejében tudtak,
sőt tanultak is még hozzá valamit: a görögtűzzel való bánást. A görög
jól tudott harczolni a falak mögött.

A normanok kegyetlen leczkéket kaptak tőlük a hadtudományból.
Megismerték a veszedelmes onagert, mely mázsás köveket hajigált sátoraik
közé, a mérges scorpiót, mely ezer ölnyire elröpíté a nyílvégű kópját, s
keresztül fúrta azt minden paizson, pánczélon; a sornyilazót, mely
egyszerre ötven nyilat lőtt ki egy irányban a támadó ellenségre, hogy az
soronkint esett el; kőfaltörő kosaik munkáját meghiusítá az érczholló,
mely a fal tetejéről lenyult s a faltörőt felkapta, néha magát a buzdító
vitézt is felragadta tíz ölnyi magasra s onnan hajítá ismét vissza;
roppant ostromtornyaikat a bástyák mellett égette össze a görög tűz a
bennlevő harczosokkal együtt; majd Epirus régi istenei is segítségükre
jöttek a megtámadtaknak; azok a nyilak, mik Niobe büszke fiait egy nap
alatt leölték, tízezer bajnokot fektettek le dicstelen sírba a kalabriak
közül, ha ugyan volt, a ki eltemesse őket, míg haragos Aeolos derült
nyár derekán olyan hóförmeteges zivatart hozott a barbarok hajóhada
ellen, mely azokat szanaszét zavarta, egy részét az átkozott
acrocerauniai sziklák közé verve, hol Horácz megénekelt monstra
natantiáit hányja fel a háborodott tenger; a megmaradt rész ziláltan
jutott a görögök segélyére siető velenczei hajóhad torkába, hol a
szakálltalan ifju, Bohemund, két napig védte magát a félelmes úszó várak
ellen; a második nap zsákmányul engedte hajóit a győzteseknek, s
vesztett dicsőséggel menekült a partra.

Guiscard később keserves kamattal fizeté vissza a fényes respublica úszó
várainak e rossz szolgálatot, hanem ezúttal el volt zárva az útja még a
visszatérhetéstől is.

A dombról, melyen sátora állott, három ellenséget látott. Előtte az
ostromlott város állt, megközelíthetetlen bástyáival, miket elszánt,
ravasz ellenség véd, mögötte a tengeren Velencze hajói hosszú félkörben,
az ő rabgályáit vontatva maguk után, és jobb felől a hegyek útjain látta
alá szállani Komnén Alexius császárt hetvenezernyi haddal, míg a
negyedik ellenség, ez a láthatatlan, a dögvész, ott dúlt tábora közepén.

És a harcz sem volt igazságos, melyet kezdett; a császár, kinek nevében
fegyvert kötött, csak egy elcsábult kalandor; a zászlóra irt jelszavak
jelentése hazug; a harczkiáltás, mely a csatában hangzik, üres ámítás –
és Guiscard még sem veszté el lelkét.

Midőn meglátta a görög császár kibontakozó hadseregét, középen a
hirhedett varægerek hada (az északi zsoldosok, egyedüli félelmes ellenei
fajrokonaiknak, a norman vitézeknek), oldalt Thraczia manichæus hadai s
a szövetséges, török szultán lovas íjászai, mind harczhoz szokott nép
nem az elpuhult görög faj, akkor Guiscard lerontatott minden hidat, mely
háta mögött volt, senki még csak ne is gondolhasson a menekülhetésre.

És akkor felállítá seregeit a görög császár hadaival szemben. Csak
annyit mondott nekik, hogy itt e helyen harczolt Cæsar és Pompéjus a
világ uralmáért, Cæsar helyén most mi állunk, Pompéjus helyén áll
Komnén!


IV.

Komnén Alexius leánya Anna, a ragyogó tollú historiairónő, azon nap
éjszakáján, melyen császári atyja seregei Durazzo mezején tábort
ütöttek, négy követet küldött Guiscard táborába. Kettő titokban jött,
kettő nyilvánosan.

A két követ, ki ünnepélyes szertartással jött a táborba, a fejedelemnek
hozott alkudozási ajánlatokat, olyanokat, minőket görögök szoktak
szemközt álló ellenfeleiknek tenni; nem felelős személyek szives
igéretei az egyezségre oly főszemély nevében, a ki azokat meg fogja
tagadni; homályos, jobbra-balra magyarázható föltételek, miknek értelme
más a győztesre, más a legyőzöttre nézve, furfangos kérdések, miknek
nincsen egyéb czéljuk, mint fogyasztani az időt s az ellenfél szívét
oktalan reményekkel elpuhítani.

A két követ a császári hölgy kegyeinek nagyobb bizonyságaul egy
nagybecsű ajándékot hozott úrnőjétől: Komnéna Anna kedvencz énekes
leányát, egy fiatal tizennégy éves gyermeket, ki a byzanczi udvarnál
növekedett, mindenkitől bámulva és csodálva.

E leányka neve volt Violanta.

A fiatal rabnő arcza, termete oly elragadó szép, éneke oly bűbájos, hogy
a byzanczi udvar hizelgő nyelve «muzá»-nak nevezte őt el s híre nagyobb
volt, mint a mai kor énekesnőié, a mivel nagyon sok van mondva.

Anna Guiscardnak ajándékozá a drága kincset, melynél becsesebb drága
köve a byzanczi udvarnak bizonyára nem volt.

Ismerte-e Guiscard a klassikus kor költőjének mondását a görögök
veszélyes ajándékairól? vagy csak ösztöne súgta meg neki, hogy
határozott válasz helyett azt izenje a császári hölgynek, hogy majd a
holnapi reggel meghozza válaszát az alkudozásra?

A másik két követ közül pedig az egyik Guiscard nejét, Gaitát, sietett
alattomban figyelmeztetni, hogy férje, Robert, ez éj magányos óráit egy
fiatal rabnő társaságában fogja tölteni, míg a második az ál-Michael
császárral tudatá, hogy elveszett leánya itt van, itt Guiscard
táborában, az ő sátorában, az ő karjai közt.

Violanta az ál-Michael leánya volt.


V.

Guiscard maga elé ülteté a leánykát s hallgatá annak énekét s bámulá
ártatlan arczát.

Mind a hang, mind az arcz olyan volt, mint az angyaloké az égben.

Az a tiszta mennyei hang, mely az ezüst harangnál csengőbb rezgéssel
tört az ég felé, áthatá a kemény harczos szivét; lelke megszelidült,
felmagasztosult e bánatos danáktól, s a mint ott ült a leányka a vezér
pánczélfedte térdén, ezüstös lyráját pengetve gyöngéd ujjaival,
selyemszőke hajfürtei ártatlan arczát beárnyékolták, tiszta kék szemei
gyanutlanul s félelem nélkül tekintének néha a férfira; Robert úgy
szánta ezt a gyermeket magában.

Hiszen olyan ártatlan volt még, hogy félni sem tudott tőle s arcza el
nem pirult, midőn a bajnok ércz karja karcsú derekát átölelte.

Künn a sátor két oldalánál, a deszkák hasadékain át két sötét alak leste
minden mozdulatát Robertnek; egyik Gaita volt, a szerelemféltő asszony,
másik az ál-Michael, a boszúálló apa.

Guiscard szeliden simogatá végig Violanta selyemfürtös fejecskéjét;
elénekelteté újra meg újra maga előtt azokat a bűvös-bájos dallamokat,
miket az angyalok zsolozsmái közül lestek el ihlett álomjárók, s nem
sejté, hogy e pillanatban úgy ül két megásott sír között, hogy csak egy
szédülés kell rá, hogy vagy egyikbe, vagy másikba belebukjék.

De Guiscard nem szédült el. Ott ringatá térdein az éneklő szép leánykát,
simogatá lágy fürteit, megcsókolá szeliden, óvatosan rosszban tudatlan
fejécskéjét, s valami oly mondhatlan édes, magasztos gyönyört érzett
abban, hogy e virágot így nézheti és nem vágyik azt leszakítani; nem
volt ez érzésben semmi földi eszme.

Végre elálmosodott a gyermek; dalai elfogytak, gyönge keze kifáradt a
lanton, Guiscard megcsókolá alabástromhomlokát s azt mondá neki:

– Menj anyádhoz. Gyermek vagy még. Menj játszani.

És elküldé Violantát neje sátorába.

Guiscard Robert e szóval két kard élét fordította el szivétől, két olyan
kardét, mely az utolsó csapásig ő érte fog küzdeni most az
életre-halálra menő harczban.


VI.

Hajnal előtt, még az éj szárnyai alatt, jött támadásra Alexius serege
Guiscard ellen, kinek seregénél a jobb szárnyat a lombardokkal vezette
Bohemund, a bal szárnyat a hős amazon Gaita, a középen álló norman
lovasságot Michael az ál-császár.

Tehát Michael és Gaita!

Ah valóban, Violantának egyetlen egy könye nagyobb teher lett volna ez
órában Guiscard Robert fején, mint Alexius császárnak egész hadserege!
De e köny nem hullott ki és Guiscardnak oly két hőse volt ott, a ki
elszánta magát kihulló vérével bizonyítani be e napon, hogy leghűbb híve
volt a fejedelemnek.

Csak e szóért: «gyermek vagy még, menj játszani!»

Az első roham veszedelmesen rontá meg Guiscard hadrendjét; a gyáva
lombard had elriadt a kemény varæger csapat kettős fejszéitől, mik elől
nem védett sem paizs, sem sisak, s azok futva rohantak a tengerpart
felé, hol a velenczei gályák balistái kilőtt gerendáikkal fogyaszták a
hadat, míg Gaita a török íjászok ellen intézett rohamban egy nyíllövést
kapott, hogy ezüst pánczélján végig csorgott a vér.

A hős delnő nem rettent vissza kiomló vére látásától! Férjének inte
lobogós kopjájával:

– Robert! itt van a percz, melyben megértünk a diadalra vagy a dicső
halálra! – s azzal kopjáját előre szegezve, a török lovasság tömegébe
rohant elszánt kisérőivel; ott lehetett látni sokáig villogó pallosát,
fehér sisaktollának röpkedését, a porfelleg el-eltakarta őt Guiscard
szemei elől.

Guiscard szemeinek nem volt ez órában könye. Nyolczszáz norman lovas
állt mellette, kik a harczi zajban még meg nem mozdultak; azoknak
közepén koronás fővel, lobogós kopjával az ál-Michael, Violanta atyja.

Most, miként szokás a válságos perczekben, elveté Robert paizsát
kezéből, baljába fogta a dárdát, jobbjába a pallost s azzal megfuvatá a
rohanót a görög tábor közepe ellen.

Egy percz alatt el volt döntve az ütközet; az a nyolczszáz norman lovas
legázolta a varægerek veterán hadát, szétszórta a görög császár ezüstös
kiséretét; senki sem birt velük szemben megállani.

Guiscard legelől járt az öldöklők között; tűzsarkantyú volt lelkében az
a gondolat, hogy a görögök császárját személyesen találja meg a
harczban.

A mint e zajban széttekinte, bámulva látta, hogy ama fejedelemnek
öltöztetett alak, az a Michaelnek nevezett álczár, aranynak hazudott
koronájával sisakja fölött, még rajta is túl tesz; valóban úgy harczol,
mintha igazán Michael volna, ki országát visszafoglalni jön.

Ime az álczár szerencsésebb volt Guiscardnál, mert ő rátalált a csata
hevében az igazi császárra. Alexius összecsapott vele. És az ál-Michael
kopjája kiüté a sisakot a császár fejéből, véres nyomot hagyva halavány
homlokán. A császár megfordul és sebesülten fut; kisérő hívei testükkel
védik a menekvőt, míg az álczár végre tépett bibor palástjában tört
koronájával, sebektől ellepve hanyatlik lováról alá.

Robert ádáz erőszakkal tört magának útat hozzá. Mire odaért, a férfi
haldoklott.

Oda emelteté magát Guiscardhoz, s töredezett szóval rebegé néki utolsó
fohásza erején:

– Robert, én voltam Violanta atyja, – légy ezután te az, – «gyermek még,
hadd játszék…»

És azzal megszünt beszélni örökre.

A görög had futott már mindenütt, szétszórva, eltiporva, de a
diadalkiáltás közepett hallani kellett Guiscardnak a kürtök
gyászrivallását, mik hirdeték, hogy hős neje, Gaita, a diadalmas
ütközetben elesett.

Guiscard nem találta őt életben többé, mire odaért, a bátor asszony
kilehelte férjéhez halálig hű lelkét, hanem haldoklása alatt kiomló
vérébe mártott ujjával e nevet irta fel fehér palástjára: «Violanta».

Ekkor tudta meg Guiscard Robert, micsoda ajándékot kapott ő Komnéna
Annától, s mit nyert azzal, hogy ezt mondá neki: «gyermek vagy még, menj
játszani».

Igaz, hogy sokat vesztett is érte.

Néhány nap mulva Durazzo el volt foglalva.



19.  KÉT JÓ BARÁT.

(Egy idős kisasszony meséje.)

Azt mondják, hogy elég szép voltam fiatal koromban. Meglehet, nem igen
emlékezem már rá. Meg van ugyan arczképem, huszonhat év előtti időkből,
biz az nem igen hasonlíthat hozzám. Meglehet, hogy akkor is hizelkedett
a festő.

Úgy van azzal az ember, hogy maga sem veszi észre, mikor öregszik meg?
eleinte olyan jól illik az a rózsás gödröcske az arczon; hizelkedők
szerelemgödröcskének nevezik azt; míg azután lassankint egy mély
ránczczá idomul át, egy nagy kitölthetlen árokká, a mi a fiatalságot a
vénségtől elválasztja. Az ember úgy örül az első szál őszhajnak, még
akkor fiatal, gyermeteg; szerencse szálának nevezi azt, egyszer azután
azt veszi észre, hogy több már a fehér, mint a fekete.

No de ne beszéljünk erről a szomorú tárgyról. Minek rövidítse az ember
az életét, ha már egyszer megvan?

Elég az, hogy én vén leány maradtam.

Pedig azt mondják, hogy szép voltam és elég gazdag. Lett volna módomban
férjhez menni annak idejében.

Nem is az én hibám, hogy azt nem tettem; furcsa szeszélye volt a
sorsnak, a mit nem is tudok megbocsátani a sorsnak soha s boszúmat
iparkodom más ártatlan embereken tölteni, a kik épen úgy kénytelenek az
én szeszélyeimet tűrni, mint kénytelen vagyok én a sorsét.

Ezelőtt huszonhat esztendővel azon fiatal emberek között, kik csak egy
biztató mosolygásomra vártak, hogy sziveiket lábaimhoz tegyék, volt két
fiatal katonatiszt, egyik huszárkapitány, másik tengerész hadnagy.

Fiuméban laktunkkor ismertem meg őket; a huszár tősgyökeres magyar
eredetű fiu volt, Bántelky, a tengerészt Razattinak hítták; ennek is
magyar születésű volt az anyja, s így félvér nemzetbelim.

Akárhogy forgatom a dolgot, most is ott vagyok, a hol azelőtt huszonhat
esztendővel: hogy nem tudom megmondani, melyik volt szebb a kettő közül?
Bántelky szőke volt, karcsú, magas férfi; ha ő rá gondolok, azt kell
mondanom, hogy nem lehet szebbet képzelni annál a szép selyemszőke
hajnál, azoknál a kék szemeknél; arcza piros volt, mint a rózsa és az
olyan víg volt mindig.

Ha pedig Razatti jut eszembe, azzal a halvány barna arczczal, mely
mindig oly komoly volt, ha sötét fekete szemére emlékezem, mikben annyi
szenvedély lángolt s látom magam előtt fekete fürtökkel beárnyazott
fejét, ismét ő tőle vagyok megbűvölve; pedig hiszen most már fölösleges
dolog az rám nézve.

Ez a két férfi a szó legszentebb értelmében jó barátja volt egymásnak;
hiszen, sóhajtva mondom, hogy bár ne lettek volna azok! Azt tudta már
minden ember, hogy Razattiról nem lehet rosszat beszélni, a hol Bántelky
jelen van, mert ő megverekszik érte; – s erszény dolgában épen oly
ellenőrzetlen kölcsönös gazdálkodást követtek el, mint két bizalmas
házastárs.

Az egész világ a legőszintébb barátság őskori mintaképeinek tartá őket.

Ők együtt örültek, együtt szomorkodtak, együtt csináltak terveket a jövő
felől, s nem tartottak titkot egymás előtt.

De egy titkuk mégis volt, a mit egymásnak nem fedeztek föl elég jókor:
mind a kettő szerelmes volt belém az őrülésig.

És azt ők olyan jól el tudták rejteni egymás előtt, hogy a másik soha
sem gyaníthatott semmit; mindegyik azt hitte a másik felől, hogy az csak
az ő kedveért jár hozzám s csak iránta való kedvességből mulattat.

Előttem pedig mindkettő nyilatkozott már. És én nem tudtam magamat mire
határozni. Akárhogy mérlegeltem, latra vetve mindkettő szépségét,
jellemét, irántami szerelmének erejét és mindazt, a mit a férfiban
becsülünk, egyik sem birta a másikat egy hajszálnyival is felülmulni.
Akár szivemet, akár eszemet kértem fel tanácsadásra, egyik sem tudott
vele szolgálni. Ha Razattit nem láttam volna soha, Bántelkyt tartottam
volna a férfi ideál-képének s Razattiba szivem szerint szerelmes tudtam
volna lenni, ha mellette Bántelky nincs.

Pedig valamire mégis el kelle határozni magamat, a mire én nem voltam
képes.

Ekkor az a szerencsétlen gondolatom támadt, hogy őket magukat hívjam fel
a kérdés eldöntésére.

Mindegyikkel közlöttem titkomat. Tudattam velük, hogy egyiránt becsülöm
őket, hogy nemes sziveik vonzalmát irántam hálával fogadom s hogy
képtelen vagyok bármelyiknek kettőjök közül fájdalmat okozni az által,
hogy visszautasítsam azt az ajánlatot, mely engem egyformán megtisztel
és elragad, hanem kérem őket, hogy könnyítsék meg nekem a választás
áldozatát; a melyik közülök könnyebb szívvel tud lemondani, az hagyjon
el rögtön; az ittmaradót én híven és igazán fogom szeretni; de ne bízzák
a választást reám.

E fölfedezés után jól tudom, hogy mind a két jó barát egész éjjel együtt
tanakodott egymással. Mindegyik fölül akarta mulni a másikat
nagylelkűségben, mert ők valódi nemes lelkek voltak. Egymás előtt
mindkettő úgy tetteté, mintha igen könnyen mondana le. Bántelky korábbi
viszonyt akart elhitetni barátjával s Razatti életpályájáról beszélt,
melyhez alkalmatlan nyüg a feleség. Úgy tudom, hogy mikor elváltak
hajnalban, – nem végeztek semmit.

Másnap nekem két levelet hozott a posta.

Az egyiket Bántelky irta:

Ő lemond kezemről; nem akar barátja boldogságának útjában állni, kit
magánál érdemesebbnek tart arra, hogy kezemet elnyerje. Ő még korán
reggel utazni fog Bécsbe s onnan a szentpétervári követséghez menend,
hol sok ideig fog maradni, kér, hogy tartsam meg őt emlékezetemben s
nevét ne vessem ki szívemből, ha nem birhatja is azt többé.

Derék, nemeslelkű ifju. Mennyi könyem hullott e levélre! Tehát ő hozza
barátjának ez áldozatot.

Most Razatti levelét bontám fel, mert a másik ő tőle jött.

Tengerészi nyugalommal volt irva. Azt mondta benne, hogy átlátja, mily
balgaság volt tőle, engem egy nyugalmas életkörből oly viszontagságosba
akarni átvinni, mint az övé s ajánlja, hogy szeressem egész lelkemből
barátját, ki arra sokkal méltóbb, mint ő és nehezebben is esnék néki a
lemondás, mint egy tengerésznek, ki lelkét küzdelmekben edzette, s ki e
perczben indul valami hajóval Indiákra, s engem csak ősz fejjel fog újra
látni, ha addig él.

Én természetesen elájultam és ideglázt kaptam rögtön.

Az ő nemes lemondásuknak én magam lettem az áldozatja; mind a kettő
elsietett, hogy barátjának útjában ne legyen s én húsz esztendeig soha
még hírt sem hallottam felőlük többet!

Húsz esztendeig vártam napról-napra, hogy vagy egyik vagy másik talán
meg fogja tudni tévedését s sietni fog vissza hozzám; hasztalan, nap nap
után mult, tavasz után ősz jött és én azt vettem észre, hogy kezdenek a
világos színek nem illeni arczomhoz többé.

Húsz év mulva különös véletlenből találkozott össze Pozsonyban az én két
régi vőlegényem. Ott tudták meg először, hogy kölcsönös lemondásuknak
egyikük sem vette hasznát. Bántelky már ekkor kopasz volt, Razatti pedig
ősz.

– A patvarba! mondták egymásnak, ezt ugyan elszeleskedtük bajtárs! No,
de se baj, még jókor van, kezdjük újra. Keressük fel elhagyott
Ariadnénkat együtt, most talán jobban tud majd közülünk választani. Ki
tudja, még tán most is vár ránk?

Ezt meg is irták nekem levélben. Most már ketten irtak egy levelet, hogy
el ne téveszszék a dolgot. Én nagyot nevettem rajta. Hja bizony, az
ötödik X-et látom magam előtt s ilyenkor az ember nagyot nevet, ha azt
mondják, hogy menjen férjhez.

A két jó barát el is indult hozzám; nem messze lakom Pozsonytól;
Bántelky maga hajtotta lovait, Razatti mellette ült; a mint a vámhoz
közel értek, a két első ló elvadult, elkapták a szekeret, hegynek lefelé
s a mint egy fordulónál Bántelky félre akarta húzni őket, úgy csapódott
a vágtató szekér egy kőoszlopba, hogy a két férfi, a mint egymás mellett
ült, egyszerre egy pillanatban halva maradt.

És így még sem beszélhettem velük többet.

Ez igen különös és nevetséges eset annak, a ki hallja; de annak, a ki
elbeszéli, egy kicsit mégis szomorú.



20.  REPARÁLT LELKEK.

Van bizony nyomorúság az óvilágban is elég. Ha valaki siralmas
jeleneteket akar rajzolni, ugyan nem szükség neki magát Amerikáig
fárasztani, hogy ott a szerecsen rabszolgák szenvedéseiről irjon, mert
ha csak szomorú történetekre van szüksége, azt sokkal közelebb is
kaphat.

A múlt század vége felé, szegény szomszédjainknál Moldvában annyira
jutott a világ, hogy senki sem tartotta többé sem fejét, sem vagyonát
magáénak; a ki lefeküdt este, nem számított rá, hogy reggel fölébred; a
kinek mije elveszett, nem is fárasztotta magát a kereséssel; ha
kirabolták, megverték, felgyújtották, még csak nem is panaszkodott érte.

Ma a török jött, az rabolt, holnap a kozák tekintett be, megnézni, hogy
mi maradt még? holnapután a tatár égette le az egész falut, s egy hét
múlva jelentették, hogy megint új hospodár jött, a régit elkergették; ez
is drága pénzen vette a herczegséget, s hogy azt fizethesse, új adót
vetett a pusztán maradt földre. A kinek pedig még az sem volt elég, azt
egyszer-másszor fényes nappal meglátogatták az erdei betyárok, s olyan
nyájasan kérdezgették tőle, hol a pénze? hogy még tüzet is raktak a
talpára.

A ki aztán nem állhatta tovább a rossz mulatságot, ott hagyta a házát,
földjét, fogott egy fejszét, s kiment az erdőre maga is; nem fát vágni,
– hanem zsiványnak.

Utoljára annyi volt már a rabló, hogy egyik a másiktól nem élhetett, s
az egyes harámbandák valóságos statusokat képeztek a statusban, a mik
majd ide, majd amoda tették át székhelyeiket, a szerint, a mint
jövedelmezőbb foglalkozás kinálkozott itt, vagy amott.

Nem a pénzvágy, nem a rossz hajlamok hajtották az embereket a rablásra,
hanem a nyomorúság; a pásztor, kinek nyáját elhajtották, a jobbágy,
kinek házát leégették, a köznemes, kinek földei parlagon maradtak, a
pandur, ki zsold helyett ütleget kapott, és mindenféle üldözött ember,
kinek török, tatár és muszka családját leölte, gyermekeit elhurczolta,
menedéket talált az erdőben, s miután mindent elvesztett, gondolta, hogy
most már máson a sor a vesztésre.

Végre a tilsiti béke megszüntette a háborút, s a moldvai fejedelmi
székre következett egy igazságos uralkodó, a ki elég szívet és észt
hozott magával, hogy a mit elődei és a náluknál nagyobb urak, meg a
legnagyobb úr, a sors, elrontottak, ledöntöttek, azt ő lassankint
felépítgesse.

Hajh mi nehéz munka volt az!

A ki az oláh népköltészetet nézegette, feltünhetett neki, hogy alig van
népfaj, melynek danái közt annyi hősköltemény volna, mint az oláhokéban.

S kikről énekelnek ezek a hősköltemények? A fejedelmekről? A lovagokról?
A csaták vitézeiről? Oh nem! A zsivány-vezérekről. Ezek a népdalok
hősei, a csodamívelő óriások, kik a kegyetlen pogányon, a nemzet
ellenségein véres boszút állanak, kik lovagolnak utolérhetlen paripán,
hajigálnak czélt nem tévesztő baltával, lánczaikat eltépik, mint a
pozdorját, s úgy öldökölnek, hogy csak úgy csorog mind a tíz ujjukról a
vér.

A guszlicza hangja hozzá szokott már, hogy a szabadság regényességét
csak ő bennük tudja zengni, s az bizonyára nem a guszlicza hibája.

Az új fejedelem véget vetett e vad regényességnek.

Mindenkit haza parancsolt falujába s a békés munkásokat biztosítá
felőle, hogy szorgalmaik gyümölcsét senki sem fogja tőlük elrabolhatni.
A basák nem kivánnak többé ajándékot, ellenséges hadak nem vetnek
sarczot; adóját senki sem fizeti egy esztendőben kétszer, s a rablóknak
ki kell pusztulniok!

Meglehet, hogy a szóhagyomány nagyít, mely azt állítja, hogy a fejedelem
egy év alatt két ezer rablót akasztatott fel Moldvában.

Pandúrjai erdőről-erdőre üldözték a haramia bandákat, s a hol elfogták
őket, nem is sokat törvénykeztek velük, csak oda aggatták őket az
útfélre. A kinek esze volt, okulhatott rajtok, és abbahagyhatta a
veszélyes mesterséget; a kinek pedig nem volt, az válogathatott a
fákban, a melyikre inkább kivánkozott.

Ilyenformán rövid idő alatt szörnyen megtisztult az ország. Ha egy-egy
hirhedett vezért elfogtak, társai iparkodtak eltünni szem elől, s
már-már lehetett egyik várostól a másikig utazni fegyveres kiséret
nélkül; azonban egy harámbanda mégis megmaradt a plojesti hegyek között,
a legmerészebb, a leggonoszabb csapat, mely nem volt több hatvan
embernél, de azok mind válogatott, furfangos, elszánt kalandorok,
vezérük maga óriási erejű férfi, a csodáig bátor, a környék rémsége, kit
senki elárulni nem mert, elfogni nem próbált, mert ez burokban
született, a fegyver nem fogja, s láthatlanná tudja tenni magát. A
köznép előtt nincs is más neve, mint «az erős Páva».

A guszliczás minden falu végén tudott valamit énekelni erős Páva hősi
tetteiről, mokány tátos lováról, hogyan cserélte azt el egyszer a török
béggel; az fizetett neki rá száz aranyat, mikor aztán jó messze voltak,
egy füttyentésére a ló visszairamodott hozzá, a béget is elhozta a
hátán; – milyen buzogánya van; ha ellensége veszi is kezébe, mikor ő azt
mondja neki: «rajta, bunkó, üssed!» megint csak azt üti.
Tündérköpenyegét mikor nyakába keríti, senki sem látja meg, látatlanul
jár-kel akár merre, s elmegy a föld alatt egyik városból a másikba, ott
is tudja a járást, s valahányszor a pandúrok rárontanak, beveszi magát
barlangjába, s csak úgy eregeti vissza a patak vizében azoknak a fejeit,
a kik utána mertek menni.

Az a szomorú volt a népballadákban, hogy több volt bennük az igaz, mint
a költemény, mert a merész kalandort valóban nem tudták a hatóságok
semmi rendelkezésük alatt álló erővel kezükre keríteni. Ha kevesen
mentek ellene, azokat elverte, ha sokan mentek rá, azok elől eltünt; a
köznép nem árulta el, még tán egyetértett vele, s mikor azt hitték, hogy
már körül van fogva, egyszer csak azt vették észre, hogy egész más tájon
kalandoz és gyújtogat ismét.

Ez időben egy fiatal czigány leány ment fel Jászvásárba, kihallgatást
kérve a hospodártól. A fejedelem maga elé ereszté. Szép fekete szemű
czigány leány volt, a legbarnább fajtából, a kinek karcsú termetét,
piros ajkait s fehér fogsorait valaha csak emberi szem megbámulta.

– Mit adsz nekem, fejedelem, szólt a czigány leány a hospodárhoz, ha én
te neked elhozom ide eléd erős Pávát és egész csapatját, fegyvertelenül?

A fejedelem csodálkozva nézett rá: «megtudnád te azt tenni, czigány
leány?»

– A milyen igaz, hogy az én nevem Czittra.

– Akkor magad szabd árát szolgálatodnak.

– Hát én nem kérek tőled egyebet, mint csak azt, hogy ha én
megszabadítom Pávától az országot, ne ölesd meg sem őt, sem csapatját,
hanem mutass nekik egy puszta falut, elég van most az országban; hadd
telepedjenek ott meg, hadd legyen belőlük becsületes ember; ne vesse
szemükre soha senki, hogy mik voltak az előtt.

A fejedelemnek tetszett az, a mit a czigány leány mondott; mindjárt
pecsétes levelet iratott számára, melyben kegyelmet és örök
feledékenységet igért az erős Pávának, ha magát rablóbandájával együtt
megadja, s utalta őket egy leégett falura, Plojesti mellett, azt
felépíthetik maguknak s kezdhetnek új életet, senki sem fogja őket soha
háborgatni.

A czigány leány megcsókolta érte a fejedelem saruit, s átvette a
kegyelemlevelet, s ő maga elindult Pávát fölkeresni az erdőkben.

A guszliczások azt danolják, hogy a leány bűbájos volt; kenettel,
itallal, vajákos mesterséggel mind úgy elcsábítá a zsiványokat, hogy a
vérengző emberek egy hét múlva megszelidülve, meghunyászkodva jöttek elő
veszedelmes rejtekükből, fegyvereiket elszórva. Maga az erős Páva úgy
hagyta magát vezettetni kézen fogva Czittra által, mint egy koldulni
készülő vak ember.

A leégett falu határán várt rájuk a csodára előjött népség, mert a
fejedelem kihirdetteté, hogy Pávának kegyelmet adott, és hogy e férfiak,
kik most megtérnek az igaz életre, úgy tekintendők, mint a kik ma
születtek, és minthogy legtöbben közülök nem is tudják, ha a zürzavaros
világban meg voltak-e keresztelve, mai napon a főpap által meg is fognak
kereszteltetni, új neveket kapnak, elhagyják a régi pogány életet s
azontúl lesznek ők is jó polgárok.

A búcsújáró menet ünnepélyesen vonult be a puszta helységbe, elől éneklő
gyermekek koszorúzott kereszttel, zöld ágakkal; utánuk jött a hatvan
rabló mezitláb, fehér gyolcsruhában, fedetlen fővel, kezeikben fegyver
helyett egy-egy szál festett viaszgyertya, mindenik mellett egy pópa, ki
őt kegyes eszmékkel foglalá el; azután a ministránsok, a lámpásvivők, a
szent zászlók hordozói és középett a főpap selyem mennyezet alatt;
azután hatvan szép fiatal hajadon, köztük a szép czigány leány, fejeiken
menyasszonyi koszorúkkal, és végre a mindennemű búcsújáró népség.

Ott, hol a leégett templom állt, sorba állíták a rablókat, s egy nagy
kőmedencze előtt a főpap egyenkint megkeresztelé őket; jámbor neveket
adott nekik, hogy azontúl tiszták legyenek és felejtsék el a régi
embert.

Páva neve lett ezentúl Mihály.

Ott azután imádkoztak, énekeltek; a papok fölszentelék a templom helyét,
letevék az alapkövet; – azután pedig előhívták a hatvan fiatal hajadont,
s ünnepélyes szertartással megesketék őket a maszületett férfiakkal;
Czittrának jutott a vezér: most már nem vezér többé, hanem kovácsmester;
az kivánt ezentúl lenni, hogy azután is tűzzel és vassal legyen dolga.

Egy év múlva az volt a legvirágzóbb helység egész Moldvában; ha valaki
józan, szorgalmas embereket akart látni, ott mind olyat talált.

És azontúl, azt beszéli a hagyomány ama bölcs fejedelem koráról, oly
rend és béke volt egész Moldvában sok ideig, hogy ha valaki az útfélre
letette az erszényét, tele megszámlált aranynyal, másnap visszamehetett
érte, – egy darab sem hiányzott belőle.



21.  A LIBAPÁSZTOR.

(Egy öreg anyóka meséli unokáinak.)

Üljetek mellém leánykáim; te, Lisette, ide jobbról, emide kis Ninon.

Megint itt volt Margot asszony, a libapásztor, a részeges tehénpásztor
felesége; láttátok, milyen haragos volt?

Sokszor kérdeztétek tőlem, miért haragszik mindig Margot asszony, akár
jó, akár rossz idő van, akár esik, akár fagy? Miért káromolja mindig az
Istent és az embereket? miért tud olyan rossz lenni, hogy mindenkivel
összevész, s az urával rendesen minden este összeverekedik?

Megigértem ugy-e, hogy ha majd megnőttök, a mikor meg fogjátok érteni a
tanuságot, akkor majd elmondom nektek az egész történetet; hát már most
hallgassatok rám, nagyok vagytok már, megérthetitek.

Margot igen szép leány volt, olyan idős korában, mint te Lisettem; – no
ne nevess rajta kis Ninon, – a legvénebb asszony is volt valaha tizenöt
esztendős, s tizenöt éves korában minden leány szép, – te is az vagy; és
mind szeleburdi, – te is; s mindennek megjön az esze, ha megvénül: –
neked is.

A milyen fehér most Margot haja, olyan fekete volt akkor, s a milyen
fekete most az arcza, olyan fehér piros volt az akkor; szép gyöngysor
foga volt neki, úgy fénylett, mikor nevetett: kettőt kiütött belőle a
tehénpásztor házasságuk első esztendejében. Szemei olyan kékek voltak
akkor, mint a búzavirág; – azóta megártott nekik a sok sírás; picziny
fehér lábacskáit elrontották a faczipők s termete féloldalra görbült,
minthogy untalan a vödörrel van dolga, a mint a csordát itatja.

Akkor legszebb leány volt a faluban.

Fiatal katonák voltak itt sokáig állomáson, azok közt egy nyulánk
sergeant, a kit Jánosnak neveztek. Most is emlékezem még rá: milyen
komoly, szelid fiu volt; soha sem vett részt társai mulatságában, hanem
olvasott, mikor üres ideje volt, vagy kinn a mezőn sétált, a helyett,
hogy a korcsmában ült volna.

Margot libapásztor-leányka sokszor találkozott vele a kis pataknál, meg
a liliomos tónál, a hol lúdjait őrizgette; őt pedig senki sem őrizte
egyéb a vén gunárjánál. Árva volt, sem apja, sem anyja.

János könnyen elbolondíthatta volna a leányt, mert szép fiu volt; de ő
azt nem tette, hanem csak azért járt ki hozzá a mezőre, hogy megtanítsa
őt olvasni és irni, hogy majd mikor ő elmegy a háborúba, hát akkor
tudjon neki levelet irni, s irja meg, hogy szereti-e még? és ha ő is
küld neki vissza levelet, azt el tudja olvasni; mikor aztán majd János
nagy úr lesz, hadnagy, őrnagy, tán ezredes, akkor majd eljövend érte,
ezüstös hintóban, négy fekete lóval, s elveszi őt feleségül s nagyságos
asszony lesz belőle.

Ezt beszélte a fiatal sergeant mindig a leánynak és olyan szépen,
gyöngéden bánt vele, hogy akármely marquis sem bánik úgy eljegyzett úri
mátkájával.

Egyszer kiütött a forradalom, s az egész ezrednek vonulni kellett
máshová, János is búcsút vett a szép Margottól, sírtak mind a ketten; el
is kisérte Margot a sergeantet a szomszéd faluig, s ott megfogadták
egymásnak, hogy ha tíz esztendeig nem fogják is egymásnak hírét hallani,
hűségük megmarad; akármilyen nagy úr lesz is Jánosból valaha, visszajön
Margotért, s Margot sem hallgat semmiféle kérőre tíz egész esztendeig.

Azután nem is hallottak egymás felől semmi hírt sokáig.

Az a hadsereg, melyben János volt, átment Olaszországba, s akkor nem
igen jó idő volt a levelezésre, akármilyen kedve volt is az embernek
hozzá.

Margot ez alatt deli hajadon lett, elmúlt már húsz éves, s kezdett
csüggedt fővel járni. Az a huszadik év olyan kinyilt virág: az embernek
azt juttatja eszébe, hogy már most következik a hervadás.

Ekkor jött a Kancsal Miska és megkérte a leányt feleségül.

Margot elgondolta magában: ez most itt van, ehez most férjhez mehetek;
igaz ugyan, hogy kancsal, és nagyon issza a pálinkát, de tisztességes
keresete van, mert a tehénpásztorság nem olyan hivatal, a mi valaha
kimegy a divatból; – az a másik ugyan szebb legény volt, gyöngédebben is
tudott bánni a leánynyal, de hát ki tudja él-e még? nem lőhették-e azóta
százszor is agyon? nem foghatták-e el? Igaz ugyan, hogy János azt
igérte, majd egyszer négy lovas hintóval fog érte eljönni, de hátha
mankóval talál jönni, mint nyomorék koldus? Aztán ki tudja, nem
feledte-e el az is őt régen? más város, más szerető; – ki bíznék a
katonák szerelmi hűségében? Jobb lesz mostan kezet adni, ha van kinek,
mint a nagy várakozásban hajadon fővel maradni vén leánynak.

Úgy tett Margot, kibeszélte, kiokoskodta szívéből a szép sergeant
emlékét, s kezet adott Kancsal Miskának; az el is vette, meg is verte az
első nap mindjárt, hogy jókor megszokja.

No, hanem hát azért ha az embert minden nap megverik is, csak elmúlik az
esztendő; így múlt el három esztendő; mindössze tehát nyolcz attól
fogva, hogy János sergeant elhagyta a falut.

Akkor egy napon pompás ezüstös hintó hajtatott be a faluba, négy fekete
paripával, aranypaszomántos kocsis a bakon; benn a hintóban egy
egyenruhás katonatiszt, széles háromszínű szalag a vállán keresztül
kötve.

A hintó a maire háza előtt állt meg, ott a tiszt kiszállt belőle és a
biró után kérdezősködött.

A mairenek épen valami panaszos asszonynyal volt dolga, a kit az ura a
múlt éjjel meg akart fojtani, mikor a tiszt belépett hozzá.

– Én Bernadotte János tábornok segédje vagyok, szólt a katona a
mairehez, vezérem azért küldött, hogy tudjam meg, vajjon ama Margot
leányzó, kit ő e faluban laktakor, mint sergeant eljegyzett, él-e még,
hű-e hozzá, és kiván-e neje lenni.

A panaszos asszony erre a szóra összeroskadt egy álló helyében. Ő volt
az a Margot.

A bolond Margot, a ki eldobta magától a gyöngyöt, hogy felvegye a
kormot, a ki megveté a hű, ifju, deli szeretőt, s kezet adott egy
iszákos, fertelmes embernek, ki csak azért vett nőt, hogy legyen, a ki
megitassa helyette a csordát, s a kit megverhessen, mikor rossz kedve
van.

A hű sergeant pedig akkor már tábornok volt!

Ő volt az, a ki a Rénuson átvitte a sereget az ellenség tüze mellett, ő
nyerte meg a rivolii diadalt.

És mikor már olyan nagy úr és olyan híres ember lett, akkor elküldött
régi jegyeséért, a libapásztorért a liliomos tó mellett, hogy nevét,
dicsőségét, gazdagságát megoszsza vele. Az pedig már akkor a csordáshoz
ment férjhez.

És azután mindig fentebb hangoztatta a hír a nyulánk sergeant nevét;
friauli kormányzó lett, majd hadügyminiszter; később tábornagygyá
emelkedett, az austerliczi nagy napon ő vezényelte a hadközepet; azután
Ponte Corvoi herczeg lett belőle, harczolt princzekkel, fejedelmekkel;
elfoglalt városokat, elfogott hadseregeket s parancsolt sok ideig egész
Felső-Németországnak.

Margot asszony pedig őrizte a libákat és itatta estenkint a falu
csordáját.

Még itt sem állt meg a sergeant, utoljára király lett belőle; Svédország
megválasztá őt trónörökösnek, s a király halála után ő ült fel a trónra
XIV. Károly név alatt, lett belőle bölcs és boldog király, szerencsés
országnak áldott fejedelme.

Margot pedig őrzi most is a libákat, s viseli a részeg csordás ütlegeit
kék foltokban a hátán.

Ezért olyan keserű mindig, ezért káromlás minden harmadik szava, ezért
nem jó neki, akár nap süt, akár eső esik…

Ha elgondolja, hogy ő egy koronát dobott el magától, a mit most a fején
viselhetne; – hogy ha hű lett volna, most egy királynak volna felesége!…

Leányok, szeleburdi leányok! tanuljátok meg, hogy a hűség mindig
jutalmaz, a hűtelenség mindig megver.



22.  A HUSZTHI BETEGLÁTOGATÓK.

Tallóssy uram laboncz részen volt s Huszth várának vala kapitánya.

Huszth várát akkor erős fészeknek tarták s a kurucz vezér igen szerette
volna, ha Rédey Ferencz uram azt valahogy szép szerével bevette volna.

Ostrommal azonban ez igen sokáig ment volna, mivelhogy ostromágyúi
Rédeynek nem is igen valának, ellenben Tallóssy olyasfélével nagyon is
jól el vala látva. Azután meg hadserege sem igen mérkőzhetett volna a
laboncz kapitányéval, mivelhogy ő csupa lovassággal rendelkezett, emez
pedig elegendő muskétást tudott kiállítani a falakra.

Pénzzel megint nem remélheté megvesztegetni a labonczvezért, mert az
nagyon is gazdag ember volt, ő neki pedig annál szűkebben csorgott az
olajos korsója.

Már pedig a várat akármi módon, de el kelle tőle venni.

Egyszer híre futamodik a környékben, hogy Tallóssy uram nagy beteg,
valami szörnyű ragadós nyavalya ütött ki rajta; senki sem mer az ágyához
közelíteni.

– No, ha senki sem mer, hát majd merek én, monda Rédey s befogatva
négylovas kocsijába, egyedül egy hajdú kiséretében áthajtatott Huszth
várába.

Természetesen beeresztették. Ki tartott volna tőle, mikor egyedül jő?
Kérdezősködék a beteg felől, fölvezették hozzá, bement, ott találta az
ágyon fekve, odament hozzá, leült az ágya mellé, mondá neki, hogy
hallotta nagy beteg voltát s nem állhatta meg, hogy félretéve minden
pártvillongást, atyafiságos érzelemből el ne jőjjön hozzá
beteglátogatóba.

A beteg ember azt rebegte rá, hogy az Isten áldja meg érte, bizony nagy
jót cselekedett vele.

Rédey uram kikérdezé, hogyan van, mi baja van? A beteg elpanaszlá sorba.

– Ki gyógyítja?

– Bizony senki sincs itt közelben. Izentem a szathmári felcsernek, de az
azt izente vissza, hogy épen most kezdődik a bölényvadászat, várjak egy
kicsit a nyavalyámmal.

– No majd elhozatom én kegyelmednek a magam doktorát Kállóból. Engedje
meg, hogy egy pár sort irjak a fiamnak érte.

– Az úr Isten is megáldja érte kegyelmedet.

Rédey uram tehát ir a fiának, hogy jőjjön szaporán utána Huszthra, hozza
magával a doktort is. De két kocsival jőjjenek.

Másnap ott volt Rédey fia és az orvos.

Az orvos mélytudományú férfi volt, megvizsgálta a beteget, kitanulta
kórállapotját, rendelt neki orvosságot, hanem hogy még akkor nem volt ám
minden városban gyógyszertár, el kellett a szerekért futtatni
Debreczenbe; onnan hozta azokat el Rédey uramnak egy ismerőse, a ki
ismét kocsissal, hajdúval érkezett meg.

Tallóssy uram betegsége azért csak ment a maga útján. Tudjuk azt, hogy a
beteg ember nyughatatlan s ilyenkor akármi szert tanácsolnak neki,
azokat mind meg akarja magán próbálgatni. Rédey uram pedig
kifogyhatatlan volt a jó tanácsadásban. Mintha valami kuruzsló
asszonynál lett volna két esztendeig inaskodásban, úgy tudott ajánlani
mindenféle tetemtoldót, ínnyujtót, angyalrugta, ördögharapta gyökereket,
kenőcsöket, liktáriumokat, hólyaghuzókat, az pedig, valahány, annyifelé
lakó sógornál, komájánál, keresztfiánál volt expresse kapható, azokat az
illetők mind maguk siettek elhozni és személyesen gratulálni hozzájuk a
beteg úrnak.

A beteg úr pedig kezdte már magában számolgatni, hogy Rédey uram egy, a
fia kettő, az orvos három, öcscse, bátyja, sógora, komája, keresztfia
nyolcz; annak mindegyiknek kocsisa, hajduja, az huszonnégy; ide s tova a
beteglátogatók többen lesznek, mint maga a várőrség.

Szeretett volna már nem feküdni az ágyban. Úgy tetszett neki, hogy nincs
is már egyéb baja, minthogy elrontotta a gyomrát. De szíves ápolói meg
nem engedték, hogy fölkeljen. Megrontaná magát, a visszaesés
veszedelmes; csak hozasson még több italt a diák konyhából.

Egyszer már aztán csak kifúrta Tallóssy uramnak az az oldalát.

– Hallják kegyelmetek, én úgy veszem észre, hogy kegyelmetek már nagyon
sokan lesznek itt a várban.

Rédey elmosolyodott.

– Én pedig azt hiszem, hogy már sokan is vagyunk. Nem megyünk mi innen
el többet, uram.

Tallóssy még tréfának akarta venni a dolgot.

– Csak nem remélik mégis kegyelmetek, annyiad magukkal legyőzhetni az én
várőrségemet.

– De igenis, hogy reméljük, mert valahányszor egyféle orvosságért
elküldtünk egyet a kegyelmed csatlósai közől, azt mindig ott fogták az
illető helyen s magunkfélét küldtek vissza helyette. Az igazi labonczok
közől csakugy csilleng-billeng egynehány a mieink között.

Tallóssy uram látta, hogy szépen rá van szedve. Ijedtében úgy
meggyógyult egyszerre, hogy felugrott az ágyból s felrántotta csizmáit
segítség nélkül, pedig azelőtt azt képzelte, hogy csont van a hasában.

Valójában Huszth várát beteglátogatás örve alatt szépen elfoglalták
tőle.

– Most hát legalább annyit tegyenek meg kegyelmetek, hogy küldjenek be
innen Szathmárba.

Azt meg is tették vele, még pedig tulajdon négylovas hintaján.

Ott aztán azzal csúfolta minden ember, hogy kikurálták Huszth várából.



23.  NE LÉGY OTHELLÓ!

Tudod barátom: az ember nem hisz az asszonyfélének; tudod barátom, az
ember annyi mindenféle tapasztalást tesz nőtlen legénykorában, hogy
aztán, mikor megházasodik, a háta borsózik bele, ha arra talál gondolni,
hogy hátha most azt mind nekem fizetik vissza, a mit én adtam kölcsön
másnak! Erre pedig mindig és mindenütt gondol az ember. Ezt ki nem tudja
verni a fejéből: vajjon a míg én a törvényszéken a felperesemet
védelmezem, azalatt odahaza az alperesemet nem convincálja-e valami
átkozott zugügyvéd? Ha eltalálok maradni hazulról, nem marasztalnak-e el
in contumaciam? Oh mert csak azt lehetne még elérni valami áldott
paragraphussal, hogy senkise udvarolhatna a férj nevében, ügyvédi
meghatalmazás nélkül, a hogy nem lehet e nélkül senkit képviselni a
törvényszék előtt. Egy rongyos extravillaneus telket sem lehet átiratni
a más nevére, láttamozott felhatalmazó levél nélkül; hanem az embernek a
legféltettebb fekvő birtokát nem védelmezi a törvényhozás.

Hát egyszer plane el kellett utaznom hazulról, valami távol megyében
történendő végrehajtás miatt. Oda kellett maradnom vagy hat napig. No
képzelheted, kedves barátom, ezt a torturát: hat napig nem látni, hogy
ki jár be a házam ajtaján? Ott megigértettem az asszonynyal,
megesküdtettem rá, hogy senkit sem fogad el az alatt, míg én oda leszek,
hogy zárva tartja az ajtót s ha csengetnek, megkérdi: ki van ott? ha
férfihangot hall, azt mondja, jőjjön egy hét múlva; mert sok a rablás,
gyilkolás mindenfelé; az emberhez, mikor megtudják, hogy nincs a férj
otthon, mindenféle elegansul öltözött rablók bekérezkednek, az ember azt
hinné, hogy gavallérok s mikor egyszer egyedül vannak, kést rántanak,
legyilkolják az embert. Így: – jól megijesztgettem az asszonyt. Fogadta,
hogy vigyázni fog magára.

Én azonban csak nem nyughattam a messzeségben, hevenyében
összebékítettem a peres feleimet s a helyett, hogy hatodnapra készültem
volna el a kiküldetéssel, már negyednapra útban voltam hazafelé.
Meglepem az asszonyt, korábban jövök. Jaj neki, ha eltántorodott. De
hátha nem tántorodott, hátha zárva találok minden ajtót s először
elváltoztatott szavamra azt mondják, hogy menjek a pokolba, míg aztán
igazi hangomra ismerve, örömsikoltással tárulnak ki ajtók és karok, hogy
engem kebleikre öleljenek. E kettős gondolat hánytvetett az egész úton,
jobban, mint a döczögős szekér.

Végre lakásom elé érek, három lépcsőt átugorva, rohanok fel s a legelső,
a mit látok az, hogy az ajtóm nincs bezárva; – benyitok, a szobaleány
toppan velem szemközt. «Jérum! a tensúr!» sikolt fel a fehércseléd
ijedten.

– Miért ijedtél meg, gonosztevő? Hol az asszony?

– I–i–i–izé.

– I–i–i–izé?! Örrrdög mennykő! Mindjárt tudtam, hogy izé!

Széttekintek, hát az előszobában az asztalon egy sipkát pillantok meg,
egy férfisipkát.

Odarohanok, felragadom: «Kié ez a sipka? Itt férfinak kell lenni!»

Arra félretaszigálok magam elől minden lelket, berontok az ebédlőbe, ott
nem találok senkit; onnan rohanok a hálószobába, annak az ajtaját félig
eltorlaszolva találom mindenféle szekrényekkel és pamlagokkal.

– Ahán! Itt van valaki!

De mi szekrény és pamlag egy dühbe hozott férj romboló haragjának, mibe
került nekem azokat felfordítani? Berohanék. Jaj annak, a ki itt van.

És ime mit látok? Egy gyanus külsejű idegen valóban ott rejtőzik térden
guggolva az ágy függönyei mögött.

– Kicsoda ön? Mit akar ön itt? Öné ez a sipka? Ordíték rá, mint egy
oroszlán.

Az átkozott gonosztevő hideg vérrel válaszolt szavaimra:

– Én vagyok Sligorák asztalosmester; a tensasszony parancsából újra
politurozom a bútorokat, míg a tensúr odajár. Ne tessék összegyűrni a
sipkámat, mert még új.

Én aztán nagyon szerettem volna, ha ezt a scenát senki se látta volna,
de olyan nagy lármát csaptam magam, hogy az egész ház összecsődült; s a
kitől legjobban szégyenlettem magamat, az a feleségem volt, ki a
folyosóról akkor került elő, bekötött fejjel és igen porosan; az
ártatlan a pamlagvánkosokat porozta, a poroló pálcza akkor is a kezében
volt. Azt gondoltam, rám akar vele szedni. Azt nem tette, csak annyit
mondott, fejét csóválva, hogy «Othello».

Már nem tudom, hogy egy szónak vette-e vagy háromnak? mert én úgy is
érthettem, hogy «ó te ló!»



24.  HOGY NYERIK MEG A NŐKET.

– Asszonyom; ön két év óta visszautasítja az én hű szívemet: én nem
birom tovább a kínokat; ön kaczag rajtam, én pedig szenvedek. Föltettem
magamban, hogy ennek véget fogok vetni, s még egyszer és utoljára
megkisértem a szép szót. Ön tudja, hogy én mennyire szeretem.

– Nem tudom, elfelejtettem már.

– Pedig mindennap mondom. Ön látott engemet sírni maga előtt.

– Sőt dühösködni is. Egy porczelán vedrem letört füle tanubizonyság rá.

– No, a helyett hányat vettem már másikat?

– De én soha sem fogadtam el.

– Mert kínozni akar. Hanem már most vége. Én azért jöttem ide, hogy ha
ön meg nem lágyul irántam, én itt az ön szemei előtt megölöm magamat.

– De sokszor mondta már; csak már legalább egyszer tenné meg.

– Oh ne tessék rajta nevetni. Nem úgy van az, a hogy ön gondolja;
persze, ha pisztolyt fognék az agyamnak, ön addig a perczig mindig
nevetne, a míg szét nem zúznám a koponyámat, akkor pedig mit használna
nekem az ön sajnálkozása és részvéte. Köszönöm szépen. Nem úgy van az.
Én lassú halállal fogom magamat megölni ön előtt; – éhen akarok meghalni
az ön szobájában. Legyen meg önnek az a kegyetlen öröme, hogy lássa
óráról-órára elmúlni leghívebb imádóját.

Azzal leült az öngyilkos imádó egy pamlagra s mereven megesküdött rá,
hogy e percztől fogva egy falat nem fog lemenni a torkán, sem ő nem fog
kimenni ebből a szobából.

Clarisse, a szép özvegy, nagyot nevetett e bizarr eredetiségen s
kaczagva ott hagyta imádóját szobájában, igen bizonyosan tudva, hogy ha
a vacsora ideje eljő, majd elhagyja az a helyét. Maga elment sétálni,
csak késő este jött haza.

Komornája mondja neki, hogy még mindig itt van ám az az úr.

Clarisse most már haragba jött; odament hozzá.

– De hát uram, elment önnek az esze? Itt akar hálni?

– Itt akarok meghalni. Megmondtam.

– Jól van, hát akkor én megyek el hazulról.

– Sajnálom, de én itt maradok.

Clarisse nem akart gorombáskodni, tehát inkább maga ment át a szomszédba
éjszakára, ott hagyva makacs imádóját a szállásán.

Másnap reggel visszament; most már talán csak vége van már a rossz
tréfának. Az imádó még mindig ott ült.

– Uram, ez már szemtelenség! ön megszöktet engemet a házamtól; ön hírbe
hoz, ön engem egészen idegessé tesz. Távozzék, míg meg nem haragszom.

– Mondtam már, hogy itt akarok meghalni.

– Itt hát, a gutába! Ott a Duna, ha meg akar halni; nekem menjen innen.

– Nem, én itt akarok meghalni.

– Hát itt egy tollkés, vágja el vele a nyakát, ha oly nagyon halhatnék.

– Nem. Én itt akarok meghalni.

Clarisse dühösen rohant ki szobájából s bezárta rá az ajtót. Hiszen majd
csak megszökteti az éhség! az már bizonyos.

Másnap reggelig még csak felé sem nézett.

De már délfelé csak nem nyughatott. Ez mégis tréfának egy kicsit sok.
Bement hozzá. A lovag bágyadtan hajtá le fejét a pamlagvánkosra. Két nap
nem evett már semmit.

– De az úr Isten áldja meg, édes barátom, ez rettenetes tréfa öntől. Ne
csináljon bolondságot. Mit mivel ön?

– Asszonyom. Megmondám, hogy mit akarok, sohajta ez s fejét másik
oldalra hajtá, szemeit lankadtan behunyva.

Clarisse el nem tudta képzelni, hogy mit csináljon? Hogy gátoljon meg
ilyen rettenetes elszántságot? Harmadnap már nem birt nyugtalanságával.
Egy csésze levest vitt neki sajátkezűleg.

– No, kedves barátom, ne tréfáljon már. Itt van egy kis leves; no lássa,
magam hoztam, egyék belőle.

– Hm! Leves? Szólt megvetőleg a szerető. Kell is nekem leves? Én meg
akarok halni.

És valóban alig birt már mozdulni, szemei beestek, arcza elsápadt,
elfogyott, tekintetében valami halálraváló volt. Ez igazán meg akar
halni.

Már a negyedik nap is eljött, a szerető még sem kapitulált. Csodálatos
neme az ostromnak, a hol a megszálló sereg éhezik, hogy a várőrséget
feladásra birja.

Clarissét a kétségbeesés környezé. Az ember már csak alig lihegett. Mit
csináljon vele? Még meghal a nyakán! Micsoda rettenetes skandalum lesz,
ha egy férfi megöli magát szemei láttára az éhség lassú halálával! Hogy
fogja ezt a lelkén elviselhetni? Hogy veheti magára azt a tudatot, hogy
egy embert négy napig látott haldokolni – éhen és nem nyújtott neki
segélyt!

Hiszen lám szívesen kinálná mindenféle jóval, de ha annak semmi sem
kell; ha nem akar enni!

Hanem ez mégis rendkívüli lélekerejű ember lehet, a ki ennyire képes
szerelmi kétségbeeséstől. Ez nagyszerű bizonyítványa a legforróbb
szenvedélynek! Az ember utoljára is kénytelen ezt az embert becsülni.
Ilyen embernek csakugyan kár meghalni.

– No, kedves barátom, még egyszer elhoztam önnek a levest. No nyissa föl
a száját, engedje belétöltenem.

A szerencsétlen imádó már nem tudott beszélni, csak fejével intett, hogy
nem kell neki semmi.

– De hát, Istenem, én nem akarom, hogy ön meghaljon.

A halni akaró vállat vonított. Megmondta már a véleményét régebben.

Clarisse mellé ült a pamlagra s kezébe fogta kezét.

– Legyen esze, kedves barátom, hallgasson egy okos szóra.

Az imádó szomorú mosolyra lágyítá sápatag arczát.

– Hiszen – szeretem önt hát no…

Azzal odaborult rá Clarisse s hogy ajkait megnyílásra birja, inkább hát,
Isten neki, megcsókolá.

Arra az öngyilkos összeszedte végső erejét s visszacsókolá a makacs
kapitulálót, – hanem azután sietett is a leveshez nyulni.

Még egy nap és többé sem leves, sem csók nem használt volna neki.

Egy hét alatt magához tért, s két hét múlva férj és feleség lett
belőlök.

Clarisse nem is bánta meg soha, hogy meg hagyta magát győzni. Ilyen
heroizmust a szerelemben nem minden bokorból lehet fölverni.

Egyébiránt nekem, megvallom, ha ilyen stratagemához kellene nyulnom,
volna annyi eszem, hogy egy pár zsemlyét eldugnék az attilám zsebébe;
nem tudom, az elszánt imádó vajjon nem praktizálta-e ugyanezt a
furfangot?



25.  TÍZ MILLIÓ DOLLÁR.

Tíz millió dollár! Húsz millió pengőforint! Boldog Isten, még csak
kimondani is nagy szó!

Húsz millió forint aranyban, egy rakáson; csak a súlya majd százötven
mázsa, hogy ne volna az nehéz egy ember lelkén?

Ha azt mondanák: itt van húsz millió, nyulj hozzá, tiéd lesz, add érte
cserébe becsületes neved,… és oda nem adnád…

Ha azt mondanák: itt van, vigyed, de felejtsd el érte mennybéli
üdvödet,… és nem felednéd el…

Ha azt mondanák: vidd e kincset, de add el érte azt, a kit legjobban
szeretsz,… és el nem adnád…

És ha azt mondanák: itt van húsz millió, áruld el érte hazádat!… és el
nem árulnád… akkor elmondhatod magadról, hogy derék ember vagy.

Egy történetet fogok elmondani valami emberről, a ki nem tudott ilyen
derék ember lenni; hallgassátok meg, ha tetszik.

* * *

A spanyol-amerikai szabadságháborúk alatt történt ez a kaland; az idő
épen kedvező volt hasonló regények alkotására; a hős és a rabló, a
dicsvágy és a pénzvadászat, a honszeretet és a könnyelmű ábránd olyan
közel állottak egymáshoz, ellenség és jóbarát könnyen összetévesztette
őket; a szabadságért harczolók gyakran kezet szorítottak a kóbor
martalóczczal, ki nem elvekért, hanem zsákmányért harczolt, s a kormány
vezérei úgy bántak a szabadsághősökkel, kik egy nagy eszméért küzdtek,
mint rablókkal, kiket a törvény üldözni kénytelen.

A mint Peruban kitűzték a szabadságzászlót, egy fiatal skót tengerész,
Robertson, ki azelőtt a spanyol kormány hajóin szolgált, áttért a
republicanusokhoz, s azoknál hajóskapitányi rangot kapott.

Robertson fiatal volt, eleven képzelődésű, heves, nagyravágyó; erős
hajlammal birt a regényes, a rendkívüli után, a mi tengerésznél mind
igen jó tulajdon, kivált olyankor, mikor a tengeren nemcsak a viharok,
hanem ellenséges gályák s kalózhajók is járnak.

Első szolgálatul mindjárt azt bízták rá, hogy keresse fel a hirhedett
kalózvezér Benavides bandáját, mely a spanyol kormány patensével
zsebében, a Chili partokat végig rabolja, s gyilkol és gyujtogat egész
Arauco hosszában.

Robertson végrehajtá küldetését; éjszaka meglepé Benavides
rablócsapatát, legbiztosabbnak hitt sziklarejtekében, a kalózokat dühös
tusa után elfogta mind, csupán egy szabadult meg közülök, a második
kapitány, Martelin, az is oldalában vitte magával Robertson
vadászkésének hegyét, a mi a sebben törött.

Az araucoi parton, hol a rablókat elfogták, volt egy szép terebély
kenyérfa, mely máskor is sok kedves gyümölcsöt termett a jó indusok
örömére. Robertson ennek a fának hatvan ágára egy-egy rablót köttetett
fel, hogy a kik messziről nézték, mondhatták magukban: a chilieknek
ugyan nagy karácsonfát ajándékozott valaki, czukorbábokkal megrakva.

Robertson semmit sem várt kevesebbet e hős tette jutalmául, minthogy
legalább is aladmirállá fogja kinevezni a köztársaság.

Ezt azonban nem tették vele, hanem abból a kincsből, mit ő Benavides
rablótanyáján elfoglalt, átadtak neki ötvenezer piasztert – osztalékul.

Ez egészen lehangolta a nagyvavágyó ifju kedélyét, rögtön elhagyta a
szolgálatot, letette vállbojtjait s haragjában, csalódásában búcsút vett
az egész világtól.

A la Conceptione-öböl közelében volt egy puszta, laktalan sziget, azt
választá ki jövendő lakhelyéül; ott építtetett magának egy remete-lakot;
elbolondított egy éhenholt embert, hogy az ott szolgálja őt, azután meg
egy pár kétségbeesett kreol nőt, a kik közül az egyiket feleségének, a
másikat szobaleányának tekinté, s erősen elhatározá magában, hogy soha
többé a nagy világba vissza nem tér, hanem mint egy új Ádám és Éva, egy
új vadember generatiót alapít meg tenger közepetti kis paradicsomában.

Itt élt azután édenkerti ősörömök közt a világgal meghasonlott fiatal
remete s tán itt is vénült volna meg, ha egy baleset onnan ki nem
zavarja végkép.

Mint mondám, egy rabló a Benavides-bandából, Martelin, megmenekült s
szerencsésen eljutott Valparaisóba; ott, mint kormányos, szolgálatot
vállalt egy spanyol hajón.

Mikor a síktengeren volt a hajó, összeszövetkezett a legénységgel,
éjszaka a hajótulajdonost híveivel együtt megkötözték, kitették a
dereglyébe s maguknak tarták a hajót.

Martelin hallotta már hírét annak a karácsonfának, a mit Robertson a
Chili-parton felállított; azt is megtudta később, hogy e félelmes ellene
a Mocha szigetén él egész magányosságban, s nem gondolt most elébbvaló
dolgokra, mint hogy társainak megölőjét ott elfogja s őt magát akaszsza
arra a fára, a honnan társai lógtak.

A tervet nem volt nehéz kivinni; egy éjszaka húsz ember kikötött a Mocha
szigetén dereglyével s Robertsont legédesebb álma közepén lepték meg
remetelakában; ott mindjárt le is ölhették volna, de Martelin nem akart
elállni attól a tréfától, hogy ellenségét épen az araucani kenyérfa
tetejébe akasztassa fel.

Robertsont tehát lánczra verték s ledobták a hajó fenekére.

A Mocha-szigettől az araucani partig azonban hosszú útat kell tenni. E
hosszú út alatt megharagudott a tenger a kalózokra s elkezdett ellenük
lázongni; a vihar meghallgatta az átkozódók kívánságát s utolérte őket,
az ár mindig közelebb ragadta őket a veszélyes sziklákhoz; Martelin nem
tudott hajóján segíteni, az egész legénység között nem volt egy, a ki
értett volna mesterségéhez; a végveszélyben kénytelenek voltak
Robertsont feloldani lánczai közül s szépen könyörögni néki, hogy
szabadítsa meg a hajót az elmerüléstől.

A fogoly ekként abba a helyzetbe jutott, hogy három napig parancsolt
elfogóinak, s azok kénytelenek voltak neki engedelmeskedni, ha azt nem
akarták, hogy a viharos tengeren ostoba módon elveszszenek.

Harmadnap örült mindenki, hogy a keresett araucani part helyett egy
nyugalmas kikötő előtt találhatta magát; de senki sem örült annyira,
mint Robertson, mert a mint egy szemközt jövő angol hajót megpillantott,
rögtön a tengerbe veté magát s szerencsésen átúszott hozzá. Martelin nem
merte őt viharroncsolta hajójával a csatakész angol brigg ellenében
visszakövetelni.

Robertson megmenekülése után ismét szolgálatba állt a szabadságharczosok
közé. Azok a Congreso fregatt kapitányává nevezték ki.

A tengerész azt hitte, hogy már most kiábrándult, egészen más emberré
lett; átlátta, hogy az bohó álom volt csak, a mit a Mocha szigeti
magányban kigondolt; most már felébredt belőle s többé nem gondol vissza
rá.

És valóban oly nevetségesnek látszott előtte egész ottani élete,
magányos barlangja, mindennapi vadászatai, egyforma időölése, sőt maga
az a jelentéktelen némber is, a ki ott unalmas napjait osztá, hogy nem
gondolhatott rájuk másként vissza, mint a hogy az ember egy
képtelenségekkel teljes álomra szokott visszagondolni s azt kérdi
magában: hogy lehetett álmodni ilyen ostobát?

Robertson azt hivé, hogy ő most igen komoly, józan férfiu lett, a kinek
nincs egyébre gondja, mint hivatalára, kötelességeire, becsületére. Meg
is felelt mindegyiknek, a mennyivel tartozott, s a köztársaság méltán
legjobb katonái közé számíthatá őt.

Szavatartó, a mit kimond, azt megállja; árulást semmi biztatásért sem
lehet felőle föltenni, barátai irányában önfeláldozó; ha egy tallérja
van, annak fele azé, a ki legjobban siet azt tőle elkérni, ha pedig
nincs, egy ráncz sem támad homlokán a miatt, hogy erszénye üres;
egyszóval valódi gavallér a szó minden értelmében.

Sőt még a mellett kegyes ember is, a ki a vallást tiszteli; valahányszor
kikötőbe jut hajójával, legelső dolga a szárazföldre lépve, fölkeresni a
templomot; ez a legelső ház, melynek küszöbén belép; a mi annyival
jellemzőbb volt rá nézve, mert protestánsnak volt nevelve, s az egész
spanyol part hosszában csupa katholikus templomok voltak minden városban
épülve.

Az indián vérrel elegyült spanyol sokat átvett lelkületébe a forró égalj
tarka képzelődéséből, a hivők templomait ott az aranyozott szent képeken
kívül pompás virágcsoportozatok ékesítik; az oltárok ragyognak és
tarkállanak a hívek kegyes adományaitól, földig érő selyem szövetek
tarka virágokkal, gyöngyfüzérek, drágaköves ékszerek lepik el azokat; a
zománczos gyertyatartók mellett ezüst kalitkákban csodatollazatú madarak
ugrálnak, miknek zengése belevegyül az ájtatos karok énekébe, s a
tömjénfüsthöz százféle édes illatszer vegyül, mely áthevíti a lelket és
felmagasztalja a képzelődést.

Egyszer Limába a La Merced templomba lépett be Robertson s közel az
orgonához egy szögletben megállván, hallgatá a sajátszerű éneket,
melynek melodiáiba a régi Tolteque-dalok busongása lopózott, s bámulá a
tarka népcsoportozatot, mely phantasticus szabad ruházatában, az indus
ízlés kiáltó színeit európai csábbal, spanyol kaczérsággal tudta
egyesíteni, s mely jött, ment, áhitatoskodott, villogtatá szemeit a
csábos rebozó redői alól.

Egyszer Robertsont megragadja valami bűvös énekhang; a chorusban a
Stabat Mater dolorosát énekelték az apáczák, s egy fenséges magas hang
úgy hallatszott ki belőle, mint a fülemile-dal az erdők zúgásából.

A tengerész megkapatva tekinte oda, s a fehér gyászköntösben egy női
alakot pillanta meg, a melyhez hasonlót még álmaiban sem látott soha. A
halvány, hosszúkás arczban, a mélán lesütött szemekben, az énekre nyílt
szelid ajkakban őrangyala képét vélte látni.

Pedig az nem őrangyala volt.

A tengerész elámultan várta végét az éneknek, keresztülrezgett az egész
lelkén, s e pillanatban oly üdvözültnek érzé magát, mintha a paradicsom
kapuiban állna s onnan hallgatná a boldogok énekét.

Mi is lehetett volna más ez érzelem, mint a legmagasztosabb föllengés;
hiszen annak tárgya egy olyan hölgy volt, ki már a világtól elzárt falak
között él, egy lépcsővel közelebb a megdicsőültekhez, s egy lépéssel
tovább a halandóktól.

Ezen érzés ismét egyszerre átváltoztatá lelkét; midőn visszament
hajójára, többé senki sem ismert benne a pontos, ébrenalvó hajósra, a ki
azelőtt volt; ez most inkább, még mikor ébren volt is, álmodozott s a
tengerész könnyelmű gondolatlansága helyét elfoglalta nála a költő mély
ábrándozása.

Ilyen kedélylyel tett meg egy útat Carthagenáig, de onnan ismét sietve
jött vissza hajójával Limába; rossz sorsa őrzötte, hogy útközben
mélázása miatt százszor zátonyon nem akadt, sziklához nem csapódott;
rossz sorsának mondom, mert akkor legalább úgy halt volna meg, mint egy
boldog ábrándozó, a ki egy édes vágyat visz magával fel az égbe, mely
nem engedi neki, hogy ott elfelejtse valaha a szép földet.

Azonban midőn másodszor ismét Limába ért, s első dolga volt a templomba
menni, a prádon kivel találkozik szembe? ugyanazon égi szépséggel, kivel
azóta mindig ébren álmodott s álmában beszélt, csakhogy az égi szépség
ezúttal inkább földi szépségnek volt mondható, a szűzi fehér öltöny
helyett a bájos creol nők nehéz tarka selyem basquinjébe öltözve,
melynek elől rövid szegélye alól kilátszottak a lejtve lépegető
lábacskák, pirossarkú szattyán czipőkbe szorítva, a rózsaszín selyem
harisnyák kezdete; – a könnyű mantilla és a magas fésüre akasztott
rebozó fátyol, csak alig rejtették szem elől délczegen hajló termetét;
karcsú nyakán drága gyöngyfüzér omlott alá, s gyémántos függői hosszan
leértek gömbölyű válláig.

Robertson bámulva nézett a hölgy után, s úgy tetszett neki, mintha az is
vetett volna reá smaragdos legyezője mögül egy tolvajpillantást; ezek a
nagy sötét szemek úgy tudtak igézni.

A tengerész sokáig bámulva nézett a hölgy után, ki oly meglepően
hasonlított az ő álomképéhez s attól mégis oly különböző volt, midőn
valaki hátulról vállára veregetett s egy bizalmas hang megszólítá.

– Ej kapitány, ön ugyancsak megnézi azt a szép asszonyt.

Robertson visszatekintett; valami régi ismerősét találta a
megszólítóban, Williams irlandi tengerészt, a kit különben nem igen
nagyon szeretett, sőt kissé nem is volt iránta tisztában, hogy ez a
rendetlen ember, ki majd egy, majd más hajón szolgál, hol hadnagynak,
hol kapitánynak nevezteti magát, egészen istenes úton jut-e ahhoz a sok
pénzhez, a mit el szokott költeni.

Most az egyszer mégis jónak találta vele szóbaállni, tudta, hogy
Williams ismerős Limában.

– Ki lehet ez a hölgy? kérdezé tőle.

– Ez, drága barátom, Lima legszebb asszonya, donna Tereza Mendez,
különben egy spanyol tengerész-kapitány özvegye.

– Tehát özvegynő? Különös, hogy milyen meglepően hasonlít valakihez.

– Ugyan kihez?

– Nevét nem tudom. Ez előtt két hónappal láttam a La Merced templomban
egy gyönyörű teremtést fehér rendöltözetben…

– No ez az, barátom, ugyanaz; férje holta után fogadásból egy évig
kolostorba zárta magát; nemde a soprán hangot énekelte? Gyönyörű csengő
hangja van. Ez az. Hat hete, hogy letelt a fogadott gyászév s ő kilépett
a kolostorból.

– Hát lehet ez? kérdé Robertson elbámulva.

– Limában minden lehet.

Robertson le volt rántva egéből, még most csak a földre rántva, később a
legégetőbb, a legkínzóbb pokolmélységbe.

Williams az első beszélgetésből észrevevé, hogy Robertson nem ura többé
eszének, s mit tehetett vele rosszabbat, hogy tökéletesen őrültté tegye,
minthogy azt ajánlá neki, hogy be fogja őt vezetni donna Terezához.

Robertson szemtől-szembe láthatá a hölgyet, kiről annyit ábrándozott;
láthatá, hogy az a tünemény, a kit ő valami túlvilági lénynek képzelt,
igen-igen földi szépség; és ez a legveszélyesebb csalódás. Jaj annak, ki
beleszeret a könyező szembe, ha azt a szemet egykor kaczérul mosolyogni
látja; az asszony olyan könnyen válik a férfi angyalából annak ördögévé,
s az emberi szív legsötétebb titka az, hogy a kit szeretett, mint
angyalát, ábrándozva és tisztán, ugyanazt szereti, mint ördögét,
őrjöngve és kétségbe esve.

Donna Tereza Mendeznek tetszett az, hogy egy fiatal ember őrjöng és
kétségbeesik miatta. Mentől mélyebbre sülyedt ez vak szenvedélyébe,
annál mélyebbre csalogatták az ő sötét szemei.

Egyszer Robertson megvallá a hölgy előtt szerelmét. Őrült, ádáz beszéd
volt az, nem méltó férfi szájába; csak rabszolga beszél így urához.

Donna Tereza mosolyogva játszott csillogó legyezőjével, s azt felelé
imádójának:

– Kapitány úr! ön mostan kapitány még és szegény ember. Én szeretem a
fényt, a pompát, a hírt; én nagyravágyó vagyok. Én nem tudok szeretni
valakit csak azért, mert csinos, mert hozzám illik, hanem tudnék
szeretni egy férfit, a kit irántami szerelme nagygyá, gazdaggá,
hatalmassá tett. Önnek elébb oda kell küzdenie magát, a hol önt
megláthassam. Most forradalom van egész Amerikában; a mi alul van, az
fordul felül, kiki azt a helyet foglalhatja el, a mit megtartani elég
erős; a bátoré a diadal. Kezdjen ön valamihez. Engem csak merészsége
által nyerhet el. Ha ilyen alázatosan szól hozzám, azt meg sem hallom; –
jőjjön majd akkor, ha merészen teheti ajánlatát.

Robertson teljes lázban volt, midőn donna Tereza lakát elhagyta. Elmondá
Williamsnak, a mit a hölgy válaszolt neki.

– Bizony, barátom, szólt neki nevetve Williams, én is azt hiszem, hogy
annak a hölgynek a szivét meg nem hódítod másként, mint ha vagy admiráli
vállrózsát szerzesz magadnak, vagy pedig körülbelől tíz millió dollárt
tudsz a lábaihoz tenni, mert azon alól ő szóba sem áll veled.

Robertson szivében keserű salakot hagytak e szavak; – admiráli
vállrózsát képtelenség szerezni rá nézve. Bolivár személyes ellensége
volt, pedig e kitüntetés egyedül ő tőle függött, ki akkor az egész
mozgalom helyén döntő befolyással birt; tíz millió dollár pedig bolond
gondolat!

Mondjátok valakinek, a ki épen egy pénznek ura, hogy adjon elő tíz
millió dollárt. Az is őrült volna, a ki ilyesmiről gondolkozik magában.

Pedig Robertson ilyen őrült volt.

Elvitte magával Williamst hajójára s éjszakánként gyakran elbeszélgetett
vele késő éjfélig a felől, mint lehetne iszonyú kincstömegre tenni szert
egyszerre? Végig ment annak legphantasticusabb módjain; csodás
börzejáték, kártyabankok kipusztítása, aranybányák fölfedezése,
elsülyedt hajók felkutatása s más efféle szüntelen üldözte egymást
képzeletében, s ha el tudott aludni, gyakran álmodá, hogy ott jár-kel
már az aranyhalmazok között, s dúl bennök kezeivel és méri azokat
vékával; mikor aztán fölébredt, akkor látta, hogy semmi sincs belőle.

A dicsvágy útját egyszerre bezárta Robertson előtt a helyreállt béke. A
spanyol háborúnak végeszakadt, az admiráli vállrózsák egyszerre eltüntek
a tenger fenekére.

Egy este a Callari kikötőben egy ismerős tiszt hajóján víg mulatság
közben kötekedtek a hajósok Robertsonnal, kik igen mulatságos dolognak
találták a fiatal tengerész ábrándozásait egy fekete szemű creol hölgy
miatt, a kinek nem kell egyéb vőlegényi hozomány, mint vagy egy
admirál-kalap, vagy valami tíz millió dollárocska.

Robertson engedett magával tréfálni, s egykedvűleg szürcsölgeté theáját.

Egy irlandi hajóstiszt nevetve mondá neki:

– Hiszen pajtás, ha csak tíz millió dollár kell, arra legkönnyebben
szert tehetsz; itt horgonyoz a szomszédunkban mr. Ingres hajója, a
Peruvian, az épen tíz milliót visz aranyporban és rudakban az angol bank
számára; vedd el tőle.

Mindenki hahotával nevetett ez ötletre; maga az említett kapitány,
Ingres is jelen volt, az is kaczagott ez enyelgésen.

Robertson is elmosolyodott rá.

Éjféltájon a tengerészek búcsút vettek egymástól s hajóikra távoztak;
Robertson és Williams hátramaradtak.

Azt az irlandit, ki ama tréfás ötletet mondá Robertsonnak, Georgesnak
hívták.

Robertson félrehívta a hajó párkányára Georgest és Williamst.

– Bajtársak, én azt gondoltam, hogy az a tíz millió dollár sokkal jobb
helyen volna nálunk, mint az angol bankban.

Sötét volt, – nem kellett senkinek azon aggódni, hogy hátha elpirul az
arcza?

A három tengerész nem szólt többet egymáshoz, hanem csak megszorítá
egymás kezét, s értette a többit.

Onnan Robertson hajójára tértek. A tengerész összeszedte legmerészebb
matrózait, fegyvert adott kezeikbe; mintegy tizenketten voltak, azokat a
dereglyébe szállítá. Akkor a lőpor-kamra melletti kajütben tüzet
gyújtott, s elhagyta a dereglyével hajóját.

A sötét éjben észrevétlenül jutott a dereglye a Peruvian oldalához. Ott
nesztelenül felkapaszkodtak a hajósok, Georges és Williams a legénység
egy részével szétoszlott a kabinetekbe, Robertson harmadmagával a
kapitány szobájába sietett.

Ingres kapitányt álmából költé fel Robertson, felvont pisztolyt tartva
szeme közé.

– Adja át hajóját, kapitány, mindenestől; nekem kell ez a tíz millió
dollár; szedje össze a mije van, s szálljon ki a dereglyén a partra.

Ingres azt hitte eleinte, hogy csak tréfálnak vele; hanem a mint
szobájából kilépett, akkor fogta fel egyszerre helyzete komolyságát.

Hajóslegénységének egy része a födözeten volt s Robertson kalózaival
barátkozott. Williams és Georges egy percz alatt rábeszélték őket, hogy
a helyett, hogy annyi roppant pénzt az angol bankba nagy fáradsággal
átszállítanak, jobb lesz azt maguk közt felosztaniok; mindegyik úr leend
belőle.

Ingresnek nem volt mit tennie, mint néhány becsületesnek maradt
legényével dereglyére szállni, s engedni magát a sík tengerre kivonatni.

Az a reménye, hogy a Peruvian éjszakai eltünése szemet fog szúrni a
többi hajósoknál, s talán utána erednek, meghiusult, mert azon
pillanatban tűz támadt a Congreson, mit Robertson maga rendezett el, s e
veszély félrevonta a kikötő figyelmét, a nagy hajók mind iparkodtak
közeléből menekülni, a dereglyék siettek oltására; a Peruvian az
átalános zavarban eltávozhatott a tengeröbölből, a nélkül, hogy az
valakinek feltünt volna. Robertson magával vitte a kapitányt és híveit,
mindaddig, míg a Congreso lángjai világítottak a tengeren, egyszer
azután nagy dördüléssel fellobbant a hajó, az üszkök széthullottak a
tengerbe s elsötétült minden; akkor ő is elvágta a dereglye kötelét, s
elbocsátá a kapitányt.

Robertson megmenekült roppant zsákmányával.

Tehát a miről annyi kínzó álmot álmodott, a tíz millió dollár, most mint
egy varázsütésre birtokában volt; láthatá a felnyitott tonnákat, színig
telve azzal a sárga porral, a mitől az emberek úgy megbolondulnak, az
aranyrudakat, végeiken az angol czímerrel, dúlhatott két kezével a vert
aranyban, mely úgy hevert egymáson, mint a falevél az erdőn, s
gondolhatott donna Terezára: már most az enyim vagy! Hát a pokolra nem
gondolt-e: most már a tiéd vagyok.

A pokolig és donna Tereza öléig azonban még hosszú útat kelle tenni. Az
a roppant kincs még csak részben volt az övé. Ötven martalócz, a rablás
bűntársa, akart még osztozni abban, mi jutott volna így egyre? Robertson
kapott volna tán félmilliomot belőle, ugyanannyit Georges és Williams; a
többiben a tengerészek akartak osztozni.

Oh bizonyára azok mind, a kik jogot tartottak ez átkozott kincshez,
elimádkozhatták a haldokló ember imádságát minden reggel, este, mert
Robertsonnál el volt határozva, hogy azt egyedül neki kell birni és
kívüle senkinek.

Egy napon Robertson hajóját a polynéziai tengerre irányozva, azt mondá
két főczinkosának, hogy kénytelenek lesznek a Tua-Tongasziget előtt
horgonyt vetni, mert ivóvizük elfogyott; legyen szives a két bajtárs
huszonöt embert magához venni és kiszállni a szigetre egy kis édes
vizecskéért.

Georges mosolyogva czirógatá meg Robertson állát.

– Szivesen pajtás, elmegyek akár én, akár Williams, de ketten egyszerre
nem. Jól ismerjük egymást és eszünkön járunk. Te meg akarod fogyasztani
azoknak a számát, a kik a dollárokból osztozni akarnak. Azt mi sem
bánjuk; pusztítsd el a többieket, a hogy tudod, de mi ketten csak
testvéreid maradunk, a kik együtt akarjuk veled siratni azt az öreg
tátit, a ki ezt a szép örökséget ránk hagyta.

Robertson büszke egykedvűséggel fogadta ezt a gyanusítást, melyben pedig
szivének legtitkosabb gondolata volt kitalálva.

– Ti attól féltek, hogy valahol elhagylak benneteket magamtól; látjátok,
én nem félek attól, hogy ti hagytok el; ha te csakugyan tartasz tőle:
egyedül kimenni a szigetre, hát én veled megyek és itt hagyom a hajót és
a tíz millió dollárt Williams emberségére. Ha kedve tartja, csaljon meg
és hagyjon itt.

Könnyű volt a nagylelkűt játszani Robertsonnak; oda vitte a hajót a
polynéziai veszélyes vizekre, hol a tömérdek tenger alatti korallzátony,
örvény, ellenár között csupán oly ügyes, tapasztalt hajóvezér bírja azt
keresztül vezetni; nála nélkül az első napon elnyelné azt mindenestől a
hullám. Neki nem kellett azon aggódnia, hogy osztályrészeért társai
túladnak rajta.

E lovagias merészségnek látszó határozata eláltatá Georges gyanúját, s
az késznek nyilatkozott a szigetre kimenni, ha Robertson is vele megy.

Huszonöt legény ült a dereglyében, mely velük kiszállt a szigetpartra. A
dereglyét kikötötték a hegyi patak torkolatánál, a hol az a tengerbe
szakad, s a hordókat kihengergették belőle, miket vízzel akartak tele
merni.

A parti népség, a tarkára festett bőrű szigetlakók csoportosan
sereglettek a hajósok körül, a mint azok a parton megjelentek és
elkezdtek velük csereberélni.

Csendes, jámbor emberek voltak e vad urak és asszonyságok, könnyű volt
velük az alku. Egy bicsakért, egy szem üveg-klárisért malaczot,
kókusdiót adtak, és egy rézgombért a lábait csókolták Robertsonnak, ki
addig elfoglalta őket szép szóval és értéktelen ajándékkal, míg Georges
és a többi tengerész a hordókat töltötte. Csak egy pár hordó volt még
hátra, még azzal vesződtek a martalóczok, midőn Robertson a dereglyénél
maradottakat figyelmezteté, hogy legyenek készen az elindulásra, mert a
hajó nem várhat tovább; ha az apály kezdődik, ki nem mehet az öbölből.

Egy puskalövés volt az előre meghatározott jel, melyre a folyónál levők
rögtön siessenek a dereglyéhez, akár vannak, akár nincsenek készen az
utolsó hordókkal.

Ki tehet róla, hogy a jellövésre elsütött puska, melyet Robertson maga
lőtt el a dereglyepárkányról, épen apró golyókra volt töltve s azok épen
az indus fejedelem oldalát találták keresztül lyukgatni.

A vad nép egyszerre bőszült ordítással támadt a tengerészekre, nyíl- és
kőzáport szórva ellenük, s halcsontos dárdával ölve le a véletlenül
megtámadottakat.

Robertson bátor volt és vitéz. Tíz ember volt vele a dereglyénél,
tizenöt Georgessal a pataknál. Ő maga a hajó kormányán állt s
fegyverével száz ember ellen védte a dereglyét, míg hajósai megfeszített
erővel tolták azt csáklyákkal a lengő vízre. De még akkor is nagyobb
gondja volt arra, hogy Georgessal és legényeivel mi történik? mint saját
veszélyére. Azokat körülfogták az indiánok; menekülniök lehetetlen volt.
A dereglye végre a hullámon lengett, egy utolsó sorlövés tizenegy
fegyverből szétsepré a támadókat egy pillanatra; egy hajítódárda
süvöltött még feléjök a partról, épen Williams vála fölött repült el, s
egy háta mögött álló legény fejébe furódott, az kibukott a vízbe.

Egygyel is kevesebb, mormogá magában Robertson. A többi nyomta az
evezőt. A dereglye sebesen távozott el a parttól. Robertson elégülten
szemlélé, mint mészárolják le az ottmaradtakat a bőszült vademberek.
«Tizenöttel, tizenhattal, tizenhéttel kevesebb.» Egyik főosztályos is
ott veszett.

E pillanatban egy úszó ember feje bukott fel a dereglye mellett a
vízből: Georgesé volt. Georges gyakorlott búvár volt, a vad viadal
kezdetén rögtön a vízbe veté magát, s a víz alatt menekült észrevétlenül
a dereglye után.

Nevetve emelé fel arczát Robertsonhoz, kezével a dereglyébe kapaszkodva,
gúnyosan mondá neki:

– Élek ám, patronus uram, nem vesztem el.

Tizenhatan mégis elvesztek a tua-tongai mészárlásban: csak harmincznégy
maradt élve.

Harmincznégy embert kellett még Robertsonnak megölni, hogy két társával
egyedül maradjon, – és azután még ezt a kettőt.

Gyakran csendes estéken, mikor szél nem fujt, a vitorlák lankadtan
verődtek az árboczfákhoz, a hajó állt egy helyen a végtelen tenger
közepén, néha-néha, mint a terhes beteg, a ki fekvését megunta, egyik
oldalról a másikra fordulva; olyankor kiment a tengerészek közé
Robertson, s elkezdett nekik mesélni.

Mesélt nekik régibb utazásaiból, mikor a Mariannai szigetek közt
barangolt, ott talált egy puszta, elhagyott szigetre, melynek partjai
köröskörül korallzátonyokkal vannak fedve; meredek sziklák
hozzájárulhatlanná teszik azt. Saypannak nevezik ezt a szigetet, s
kerüli még az indián is veszedelmes vizei miatt. Ámde belül e sziget
valódi ősképe a paradicsomnak: buja illatos mezők, mik önkényt termik a
legpompásabb gabonát, a kenyérgyökeret, az ananászt, mint nálunk a
töviskórót; egész erdők pálmafákból, roppant kenyérfák, óriási
gyümölcsökkel, narancsligetek, miknek aranyszín gyümölcse ott rothad a
földön, mert az apró sertések számtalan csordái sem képesek azt mind
fölemészteni, a mit ez a sziget terem, pedig módjukban van végtelenül
elszaporodni, mert senki sem pusztítja őket, még csak húsevő vadállat
sem lakik a szigeten; a fák odvaiból kicsordul a méz, melynek illatos
nedvéhez hasonlót másutt ízlelni nem lehet; millió örökké nyiló virágból
gyűjtik azt fulánktalan méhek; a völgyekben csodálatos állatok laknak,
hasonlatosak a tehenekhez, csakhogy kisebbek; engedik magukat lovaglásra
és igavonásra használtatni és a mellett gyapjut adnak, mely vetekedik a
legfinomabb merinóval. Van egy nagy patakja is e szigetnek, mely pompás
vizet ád s képes egy malmot elhajtani. Ilyen boldog szigetről szoktak
álmodozni a hajósok, mikor köröskörül az egykedvű tenger csapkodja
hajójuk oldalát, s egyik csillag a másik után jő fel és megy le a
vizekbe, a nélkül, hogy partot mutatna valamerre.

Robertson nagyon jól ismeré ezt a tengerészábrándot, s iparkodott azt
felhasználni.

Elbeszélte nekik, mily gyönyörű élet volna egy ily elhagyott, soha nem
keresett szigetet elfoglalni, azon megtelepülni, alkotni egy kis szabad
államot, patriarchális kormányzattal. Otahaitiban, drága pénzükért,
kaphatnának asszonyokat, szebbnél-szebb indián és creol nőket;
rabszolgákat is, a kik a földet míveljék, minden munkát végezzenek,
építsenek, ruhákat varrjanak: nekik csak a végnélküli gyönyörűség
maradna fenn. A hajóról elvinnék az ágyúkat, a lőszereket; a szigetnek
egyetlen szűk bejárása elé építenének egy váradot, onnan, ha egy egész
hajóhad akarná is őket megtámadni, visszaverhetnék diadalmasan. Soha sem
vehetné ki őket onnan senki többé s évek múlva egész új nemzedék virulna
fel a kis telepítvényen.

A tengerészek elámulva hallgaták e tüneményes regéket s kérték
Robertsont, hogy mutassa meg nekik ezt a szigetet.

Robertson nem ámította őket s elvezette oda; a Saypan-sziget valóban
olyan volt, a milyennek ő leirta; kívül zord, elijesztő tekintetű,
meredek sziklafalaktól övezve, csupán egy helyen hozzájárulható, egy
szűk barlangon keresztül, melyen a hegyi patak kifoly; de belül a
mesevilág paradicsoma ez, a hol az embernek nem kell a holnapról
aggódnia, csak a jelen perczet élvezni. Gazdagság, bőség, gyönyör minden
lépten, nyomon, a természet ingyen ad mindent, s pazarolja az ég
madarainak azt, miért másutt a nagy urak aranyat fizetnek… És hozzá még
tíz millió dollár! harminczhét vitéz, bátor férfi, a legszebb asszonyok,
munkás rabszolga, a mennyi kell; tizenhat ágyú, fegyver bőségben!
Lehet-e valakinek boldogabb világot képzelni ennél?

A legények el voltak ragadtatva a Saypan-sziget szépségeitől s maguk
unszolták Robertsont, hogy vezesse őket minél előbb Otahaitiba, hogy ott
asszonyokat és rabszolgákat vásároljanak.

Robertson maga is kiszállt velük a nagy szigetre s ott mulattak együtt,
két nap és két éjjel pihenés nélkül. Annyi pénzt adott Robertson
mindenkinek, a mennyit elbírt költeni. A legények másodnap éjszakáján a
szükséges mértékig részegek voltak, némelyik annyira, hogy nem tudott
magáról semmit, másik valami nagyon keveset; volt a ki meg tudott lábán
állani, ha két felől fogták, és volt közöttük négy, a ki egészen józan
volt.

Robertson jól tudta, hogy ez a négy – az előörs…

Ha ő hadat viselt tengerészei ellen, azok is jól vigyáztak rá; négyet
mindig kiválasztottak maguk közül, a ki ne igyék akkor, midőn a többiek
isznak, s ha Robertson és a másik két kalandor őket ittas állapotjukban
el akarja hagyni, egyszerre öljék le őket.

Robertson jól tudta, hogy ez a négy férfi ő rá vigyáz, azért józan.

A második vigalomnap éjszakáján sietve jött Robertson a tengerészek
tanyájára, s a kikkel még beszélni lehetett, maga körül gyűjté s akkor
tudtokra adá, hogy el vannak árulva.

Valaki a czimborák közül elárulta őket az otahaitii kormányzónak, s az
rögtön elküldött a másik kikötőben horgonyozó spanyol három fedeles hajó
Alhambra parancsnokához, följelenteni a gazdag zsákmánynyal rakodott
martalóczokat; reggelre itt fogják őket lepni. Nincs elveszteni való
idő; gyorsan vissza a hajóra! még napfölkelte előtt ki a kikötőből;
reggelre hírüket se hallják!

A négy előörs gyanakodva nézett Robertsonra, némelyik övébe is dugta
kezét, felhuzva pisztolya sárkányát.

– Hát e részeg haddal itt mi történjék? kérdé tőle az egyik, sötéten
nézve rá.

Ha Robertson azt mondja: «itt hagyjuk, a ki fel nem tud kelni», abban a
pillanatban lelövik… Azonban ő minden perczben ura volt rettentő
gondolatainak. Most azt felelte a kérdezőnek:

– Az világos, hogy barátainkat nem hagyhatjuk el a veszélyben, bárha
azok is közöttük vannak, a kik árulóink voltak. A kik még bírjuk
magunkat, nyalábra fogjuk őket s leczepeljük a dereglyébe, ott majd
kijózanodnak. Dologra legények. Az előörsök megbánták magukban, hogy
Robertson felől rosszat gondoltak, lám ő szépen gondoskodik az
elázottakról; maga hogy emeli vállaikra, segít őket a dereglyébe hányni,
ott is megszámlálja, ha mind együtt vannak-e? nem feledtek-e valakit
ottan? ő mégis csak hű czimbora!

A hűs levegőn még mintegy tíz ember annyira magához tért, hogy fel birt
kapaszkodni a hajóra; a többit ott hagyták feküdni, a dereglyét odakötve
a hajó farához. Majd ráérnek őket felhordani reggel, ha egyéb dolog nem
lesz. Mindenkinek tele volt ez órában a keze dologgal; ki-ki három ember
munkáját végzé. Maga a kormányos is holtrészeg volt, a helyett maga
Robertson állt a kormánykerékhez, mint kapitány, legényvezető és főhajós
végezve egyszerre tisztét, s a mellett kormányozva a legnagyobb
pontossággal. Mindenki bámulta: mennyi erő, mennyi lélekjelenlét lakik
ez emberben és sietett parancsait teljesíteni. Egy óra múlva ki voltak
feszítve a vitorlák, felvonva a horgonyok; a legénység agyon volt
fáradva a sietős hevenyészett dologban, midőn azt kérdé tőlök Robertson,
hogy hát a dereglyében levő czimborákat ne hordják-e most fel?

– Hát az ördög? most is agyon vagyunk fáradva; örül, a ki aludni mehet.
Jó helyen vannak azok ott. Holnap majd feljönnek a maguk lábán. Ne
féltsd te őket, kapitány.

– Nem is őket féltem, hanem magunkat ő tőlük. Ez a húsz ember nem mind
részeg. Néhány van, a ki tetteti magát: ezek azok, kik elárultak
bennünket. Attól tartok, ha éjjel még sötétebb lesz, megszöknek a
dereglyével, s nyomunkba vezetik a spanyol gályát.

Egy párnak volt a nagy fáradtságtól és mámoros fejétől annyi esze, hogy
e veszély lehetőségét átlássa, de az nem sokat törődött vele; azt
mondták, hogy majd ők is vigyázni fognak s a fedezeten maradnak. Azután
ki ide, ki oda leheveredett, köpenyébe burkolta magát, küzdött egy ideig
leragadó szempilláival, végre látva, hogy a kapitány úgy is ébren van a
kormánynál, elég, ha ő vigyáz, szemére húzta a sipkáját s aludt egyik
úgy, mint a másik.

Mindenki horkolt már; az idő éjfél után járt, hideg szél kezdett neki
eredni, a tenger magasan járt, hullámtól hányva-vetve, a dereglye a hajó
mögött el-eltünt, meg felkapott a hab tetejére; egy-egy sirály szállt le
az árboczkosarakra; gyönge zivatar készült.

Robertson ekkor csöndesen kivonta széles kését hüvelyéből, kihajolt a
hajó párkányán, s a mint a dereglye kötele a hánykodás közben
megfeszült, csendesen keresztül metszette azt; a kötél nagyot bődült,
mint egy túlfeszített húr elpattanása s a dereglye szabadon tánczolt a
hab tetején, húsz részeg emberrel, a ki semmit sem tud magáról, kormány
nélkül, evező nélkül, ismeretlen tenger közepén.

Soha sem hallottak róluk többet. Különös csoda kellett volna hozzá, hogy
azok valamikép megmeneküljenek. Bizonyosan még azon az éjszakán elnyelte
őket a viharos tenger.

Robertson azzal maga is köpenyébe burkolta magát, s mint a kit a munka
közben önkénytelenül nyomott el az álom, odarogyott a kormányszekrény
mellé s úgy tett, mint a ki aluszik.

Félóra mulva élesebben kezdett fujni a szél, erősebben csapkodta a hajót
a hullám. Az egyik előörs erre fölébredt. Legelső pillantásra meglátta,
hogy a kormány üresen áll, a kapitány elaludt, másik pillantással a
dereglye után nézett s észrevette, hogy az eltünt.

– Ébredj, kapitány! ordítá, felrángatva Robertsont. A dereglye
elveszett.

Robertson felugrott, szemeit dörzsölé ijedtében; az égen akkor kezdett
szürkülni a sápadt hajnal, melyet váltig eltakart egy hosszú fekete
felhővonal. Szemeit keze elé tartá, szétnézett minden irányban, sehol
sem látott semmit.

– A gazemberek! dörmögé a tengerésznek, csakugyan elszöktek tőlünk.

Magában pedig azt mondá: «húszszal megint kevesebben vagyunk».

Az egész spanyol hajóval történt ijesztés természetesen csak mese volt,
a mi húsz ember életébe került.

Robertson kétségbeesett arczot mutatott. Fellármáztatá a többi hajósokat
is és elrémíté őket azzal a hírrel, hogy társaik által el vannak árulva;
a szökevények bizonyosan visszatértek Otahaitiba s most a spanyolokat
társaik nyomába fogják utasítani.

A hajójukon hordozott kincs ezentúl csak veszedelmükre szolgál. Híre
futamodik gazdagságuknak s minden hadihajó, minden kalóz vadászatot fog
tartani a gazdag zsákmányra. Nincs más menekülés, mint visszamenni a
Saypan-szigetre, elrejteni az egész kincset, s azután a
Sandvich-szigetek felé vitorlázni, ott vásárlani be nőket és
rabszolgákat, a kik nélkül meg nem telepedhetnek a szigeten.

Ez indítványt mindenki helyesnek találta. Ha a kincset jól elrejtik a
szigeten, akkor hiába kutatja ki hajójukat náluknál erősebb ellenség,
nem talál náluk semmit, s kénytelen lesz őket odább bocsátani.

Így kerültek vissza ismét Saypanra. Az volt most a főkérdés, mikép
rejtsenek el annyi pénzt, a nélkül, hogy a lehető véletlen valakit annak
nyomára vezessen; az aranypor és öntött rudak ötven hordóban voltak
befenekelve, azt úgy a földbe elásni nem lehetett, hogy valami nyom ne
maradjon utána. Attól is lehetett félni, hogy ha nagyon eldugják, majd
úgy találnak járni, hogy visszajövet maguk sem akadnak rá; Robertson
segített mind a két aggodalmon: – a sziget belsejéből egy sebes
hegypatak omlott elő, számtalan zuhatagot képezve. E patakot hirtelen
rakott védgátakkal elzáratá, s mikor az fel volt szorítva medréből, a
sok zuhatag sziklái közt talált egy barlangot, melynek nyílását máskor a
vízomlás elfedezve tartá. E barlangba hengerítteté be az aranynyal telt
hordókat egymásután. Mikor el volt helyezve minden szépen (valóságos
ezeregyéjszakai mesék üregje), akkor egy nagy követ hengeríttetett a
barlang nyilására, azután szétszóratta a patak gátjait, a hullám ismét
rohant, omlatagokat képezve szikláról sziklára; – találja ki, a ki
tudja, melyik alatt van a tíz millió dollár?

Most már jó helyen volt az egész kincs, most már nem félhetett az egyik
czinkos a másiktól, hogy az meg fogja őt csalni, hogy elszökik előle a
hajóval: a közös zsákmány biztos helyre volt letéve, mintha záros
vasajtó alatt volna.

Tizenheten voltak a hajón, midőn a Saypantól elvitorláztak; a
martalóczok nagy gondtól szabadultak meg; többé nem kellett sem
hordóikra, sem Robertsonra vigyázniok, e fölötti örömükben beütötték a
rumos hordók fenekeit s ittak, a míg el nem dültek, még a négy előörs is
kidült a sorból; nem volt szükség Robertsont éber szemmel kísérni többé,
őrizze most ő maga az üres hajót.

Mikor a legénység mind egytől-egyig ittasan hevert az első födözet
alatt, Robertson, Williams és Georges hozzáfogtak a végső munkához, a
mit oly régóta terveztek előre. Az alvó tengerészeket bezárták a hajó
fenekébe, minden ajtót és nyílást beszegezve. A mi élelmi szer és ital
volt a hajón, azt átrakták a nagy csónakba; a mi bele nem fért, azt
kiönték a tengerbe, azután szétszedték a kormányt, elvagdalták a
vitorlaköteleket, leereszték az árboczokat s kapcsaikat kiszedve, a
tengerbe veték; megfoszták a hajót minden úti eszközétől, delejtűt,
szögletmérőt nem hagytak rajta; végre fogták a nagy ponyvákat, miket a
vitorlarudakról leszedtek s köröskörül beteríték velük a hajót, sűrűn
leszegezve azokat, és azzal maguk a csónakra szállva, hagyták tova
libegni a nagy tehetetlen, vitorlátlan bárkát, mint egy nagy koporsót,
melyben tizenöt élő ember alszik, s melyről még a szemfedő és a
koporsószegek sem hiányzanak, hogy annál nagyobb legyen a borzasztó
hasonlat.

Két hétig hányódott a nyilt tengeren az elhagyott hajó, a nélkül, hogy
elsűlyedt volna; akkor találkozott vele egy czethalász; az fölfeszité
lepedőit, kinyitá az ajtókat, már ekkor csak egyetlenegy élt a bezárt
tengerészek közől, a többi meghalt étlen, szomjan, levegő nélkül, az az
egy pedig meg volt tébolyodva, az is maradt teljes életében.

A három bűntárs pedig egy éjszakai vitorlázás után Vahon-sziget
kikötőjébe jutott. Ott azt állíták, hogy egy elsülyedt kereskedelmi
hajóról menekültek; – ki kétkedett volna szavaikban? A kormányzó ellátta
őket útlevelekkel, egy brasiliai hajós megszánta és elszállítá
Rio-Janeiroba ingyen. Azt állíták, hogy egy fillérük sincsen, pedig jól
elrejtve öltönyeikben vittek magukkal húszezer piasztert aranyban. Ezen
összegen kellett nekik tervük szerint Amerikában egy kereskedelmi hajót
felfogadni, mely velük visszamenjen a Saypan-szigetre, s onnan
apródonkint elhordogassa a rejtett kincset, mintha campechefát hordana,
úgyhogy a három férfiun kívül még a legénység se tudjon róla semmit,
hogy mi van a hajón?

Rio-Janeiróban eltöltöttek egy hetet, az alatt egy a három közől ismét
elveszett. Georgest egy este az utczán, mikor a kávéházból a szállására
tért, késsel keresztül döfték. Soha sem tudta meg senki, hogy ki volt a
gyilkos?

Robertson most már másodmagával maradt.

Most már csak ketten voltak a testvéri osztozáshoz.

Minő roppant osztályrész jutott egyre? Öt millió dollár mindegyiknek!
Azzal már meg lehettek elégedve.

Megelégedés? Minden ördög a pokolban felkaczag erre a szóra! Lehet-e
megelégedése annak, a ki annyi kincset rabolt, a ki annyi osztályosát el
tudta veszteni, – nyughatik-e akkor, midőn csak a legutolsó, a felestárs
van már hátra?

Annyi bizonyos, hogy Georges halála óta Williams Robertsonnal egy
szobában nem akart hálni soha és nem ivott olyan pohárból, a mibe az
töltötte a bort.

Egy este donna Tereza Mendez kéjlakában két tengerész jelent meg, naptól
barnított, viszontagságoktól edzett arczokkal, viseltes, szakadozott
öltözetben.

A creol nő szerecsen pitvarnoka nem bocsátotta őket tovább az
előszobánál s kérdezte, hogy mi nevük és mit akarnak?

– Úrnőddel akarunk beszélni, jelents be nála; csak azt mondd neki, hogy
itt van az a két férfi, a kinek tíz millió dollár van a kezében.

A pitvarnok nagyon megbámulta azt a rongyos, kátrányszagú embert, a ki
tíz millió dollárról beszél előtte, de még jobban bámult akkor, midőn
bejelentve őket úrnőjének a mondott szavakkal, az maga sietett ki a
férfiakhoz s egyiket jobb, másikat balkarjára fűzve, bevezeté belső
teremébe, nyájasan üdvözölve, mint régen várt ismerőseit.

Donna Tereza szintoly jól tudta a Peruvian esetét, mint igen sokan
Limában s bizonyos volt felőle, hogy az az ő szép szeméért történt.

– Tehát ketten maradtatok? szólt, midőn szobájába értek, végig nyúlva
bársony pamlagán, s gömbölyű karjára támasztva fürtös fejét.

– Soknak találod-e, vagy kevésnek? kérdé tőle Williams.

– Mindenesetre soknak. A mi fél, soha sem egész, s ti ketten képeztek
egy számot.

– Tíz millió dollárt, dörmögé büszkén Williams. Egyikünkre öt millió
jut. Az, úgy hiszem, elég arra, hogy egy limai delnő megnézze az embert,
akármilyen rongyos is.

– Annál nehezebbé teszi a választást közöttetek.

– És a szív? az semmit sem nyom-e nálad?

Donna Tereza kaczagott; ez volt válasza a kérdésre.

Robertson nem szólt bele a társalgásba, ő ült egy zsámolyon és merengve
nézett maga elé.

– Már pedig választanod kell közőlünk, szép donna, folytatá Williams,
mert bizony mondom, mi ketten, a kik édes testvéröcséinket túléltük,
olyan makacs természettel bírunk, hogy egyikünk sem akar a másik
kedvéért meghalni s mind a ketten jól tudunk vigyázni az egészségünkre.
Ugy-e Robertson?

Robertson föltekintett Williamsra s ennek úgy tetszék, mintha e
pillanatban igen nehezére válnék a nevetés. Valami kis borzadály futott
végig testén.

Robertson nem felelt neki semmit. Williams még sokáig fecsegett a
delnővel, elmondá neki, hogy nem sokára lábai elé fogják rakni
osztályrészüket s akkor majd elválik, hogy ki felé nyomja le az aranyos
serpenyőt a szerelem Brennus kardja? Mikor elváltak tőle, Robertson
hátramaradt s azt kérdé suttogva a delnőtől: – Melyikünket fogod
választani?

A creol nő ránézett két pokoltüzű szép szemével s visszasúgá:

– Azt, a ki az egész tíz milliót hozza magával.

Azzal tánczolva, dalolva libegett el, mint valami káprázatos tünemény,
melyet nem asszony szült, nem tej nevelt, nem Isten alkotott.

Robertson az ajtóban utolérve társát, mosolygva mondá neki:

– Te nem említéd előttem soha, hogy te is szerelmes vagy donna Terézába.

Williams nevetve válaszolt rá:

– Az ember nem kötheti minden titkát barátjai orrára.

– Igaz, szólt rá Robertson, és akkor ő is gondolta magában, hogy neki is
van egy titka, a mit nem mond el barátjának; az a titok, a mit donna
Teréza súgott neki: «azt választom, a ki az egész tíz milliót elhozza!»

Robertson és társa a Saypan-szigeten elrejtett kincsekből csupán
húszezer dollárt hoztak el magukkal, minthogy több kivert pénz nem volt
a között. Most tehát első dolguk az volt, hogy egy rio-janeirói
kereskedő hajóját megvették tizenkétezer dollárért, háromezer dollár
elment még a fogadott legénység felpénzére s szükséges fölszerelésekre;
mikor minden készen volt, akkor a kereskedő megszökött tőlük, elvitte a
hajót, odaveszett a pénzük.

Gonosz világ! Hogy egyik tolvaj ellopja a másiknak a pénzét!

A megmaradt néhány ezer dollár nem volt elég, hogy hajót vegyenek rajta
s új legénységet fogadjanak rá; olcsóbb módszerhez kellett folyamodniok.
Épen egy hajó volt a kikötőben, mely fegyenczeket szállított
Újhollandba, annak a kapitányával megismerkedtek s elvitették magukat
Sidneyig. Néhány száz mérfölddel így közelebb jutottak kincseik
rejtekéhez. Itt sok jó, becsületes ember lakik, nem csoda, annyi
esztendő óta hordja Anglia oda a tolvajokat és zsiványokat; ezek között
tekintett szét Robertson s talált is maga számára való legényeket
közöttük, kikkel valami vigyázatlanul őrzött hajót hatalmába kerítve, a
tengerek urává tehette volna magát, ha az angol rendőrség meg nem sejti
a jó szándékot, a minek az lett következése, hogy a két kalandort
kiutasíták Újhollandiából; akár tetszett nekik, akár nem, el kellett
utazniok Hobartownba.

Nyomorult ország nyomorult városába a véginséggel küzködve jutottak el;
pénzük elfogyott és a tíz millió dollár tulajdonosainak nem volt annyi
képességük, hogy egy nyomorult bárkát felfogadhassanak, mely őket tovább
szállítsa.

Egy este nagy csüggedten járt alá s fel a parton Robertson, midőn egy
kis köpczös, alacsony, jókedvű férfi megszólítja.

– Mit búsul master?

Robertson ránézett. A kis vidám férfi kabátja gallérján, mely különben
elég halzsíros volt, látszott valami nyoma az ezüstös himzésnek, a miből
gyanítani lehetett, hogy ez valami kis hajó kapitánya.

– Köszönöm kérdéseit, kapitány, felelt neki Robertson, kinek az agyában
hirtelen villant meg mostan egy gondolat. Nekem igen jó okaim vannak a
búsulásra; ha meg akarja tudni, jőjjön be velem egy pálinkás butikba,
ott majd egy pohár grog mellett elmondom.

Útközben a kis köpczös ember elmondá, hogy ő Thomson kapitány,
tulajdonosa egy derék goelettnek s hogy tengeri kutyákra szokott
vadászni, ez a keresete, a mi elég jól jövedelmez, évenkint öt-hatszáz
dollár haszna is szokott rajta lenni.

A csapszékben viszont Robertson mondá el a kis tengerikutyavadásznak,
hogy ő egy vállalkozó kereskedő Brasiliából, ki gyöngyöket és fűszereket
szokott nagyban szállítani; a legközelebbi útjában a Sandvich-szigetek
között hajótörést szenvedett, három árboczosa zátonyon akadt a
Saypan-sziget mellett s ő kénytelen volt azt a tengernek és viharnak
martalékul hagyni; azonban volt hajóján ötven hordó ezüst, ezt kihordatá
a partra s ott a puszta szigeten elrejté; a dereglyére menekült
hajóslegénységből azonban egy sem szabadult a szárazra; ő egy csónakon
kereskedelmi társával, mr. Williamssal, egyedül jutott el Hobartownig.
Most ez elrejtett kincset kellene visszahozni, melynek értéke tehet
másfél millió dollárt; ha Thomson kapitány vállalkoznék derék hajójával
e munkára, jutalmul ő és társa ötszázezer dollárt adnának neki.

A kis czethalásznak villogtak a szemei erre a szóra. Neki ötszáz dollár
is sok pénz volt már; be sok tengeri kutyáról le kellett azért húzni a
bőrt! és most egyszerre, csak úgy tréfából, ötszázszor ezer dollárt,
félmilliót kinálnak neki, a miért csak érte kell menni.

Az igaz, hogy messze van, de az is igaz, hogy az roppant sok ezüst!

Hátha még azt tudta volna, hogy arany!

Thomson még azon este aláirta a szerződést, melyben kötelezi magát mr.
Robertson és mr. Williamssal együtt elmenni a Saypan-szigetre, ott ötven
hordót, akármi legyen benne, embarcálni, nem törődvén semmi
supercargóval s ezért viszont kap a két tiszteletreméltó férfiutól,
mihelyt Rio-Janeiróba érnek, ötszázezer dollár rabattot egyszerre
lefizetve.

Thomson rögtön kitataroztatá rongyos goelettjét, mert biz az silány kis
hajó volt; fogadott még két bennszülött hajóslegényt, szerzett
mindnyájuk számára útlevelet a mariannai szigetekre, gyöngyhalászás örve
alatt s azzal tengerre szálltak együtt.

A silány jármű nehezen haladt a kitűzött czél felé, egész nap azzal volt
bajuk, hogy a támadt hibákat kijavítsák, a hasadékokat betömjék, miken a
víz szüntelen beszivárgott s a köteleket toldozzák, miket minden erősebb
szélfuvás hol itt, hol amott elszakasztott.

A nyomorúságos útban élelmiszereik is elfogytak. Thomson kapitány az
elinduláskor magára vállalta, hogy az élelmezésről gondoskodni fog.
Ettől is tanult valamit Robertson, a mit eddigelé régi tengerész létére
nem tudott. Thomson élelmezési rendszere abból állt, hogy valahányszor
szemközt jövő hajóval találkozott, annál megállt, levett sipkával,
könyörögve elmondá a kapitánynak, hogy ők szegény czethalvadászok,
kiknek élelmiszereik elfogytak, adasson valamit nekik az Isten nevében;
azok aztán könyörületből megszánták egy kis ivóvízzel, meg egy kevés
kétszersülttel. Az Isten fizesse meg!

Így mentek odább, míg másik hajóval találkoztak.

Csakugyan eredeti gondolat: úgy indulni a széles tengerre valakinek,
hogy majd azon keresztülkoldulja magát…

Robertsonnak nem tetszett ez az új tapasztalás. A mint a Szigettengerre
értek, ott azt mondá, hogy már most ő fogja magára vállalni az
élelmezést.

Egy csoport vendégszeretetlen sziget között vitt keresztül az út;
Robertson itt-amott kikötött és kiszállt a partra, ott alkudott emberevő
indián csordáktól körülfogva néhány kókuszdióért és eleven malaczért,
minden pillanatban saját életét koczkáztatva a betevő falatért. Néhol
küzdve kellett a hajóra visszamenekülnie, másutt ki sem hagyták szállni;
egy helyütt szinte elfogták az egész hajót az indiánok, körülfogva azt
gyors pirugjaikkal.

Azonban folyvást közeledtek az igéret földe felé; Robertson kiszámítá,
hogy két nap alatt, ha a szél kedvez, a Saypan-szigetnél fognak lenni,
átveszik a roppant kincset, a miért annyit fáradott, – a miért annyit
ölt!

És az utolsó osztályos még most is él; az utolsó, a ki a tíz milliót két
felé akarja osztani; és nemcsak azt, hanem még Teréza szívét is. A creol
nő pedig azt mondta: «azé leszek, a ki az egész tíz milliót elhozza». Ez
a suttogás azóta mindig hangzott fülében.

Williams nagyon jól tudta azt, hogy a kivel egy szál deszkán utazik, az
őt minden perczben kész megölni s jól vigyázott magára. Került minden
czivódást Robertsonnal s éjszaka mindig tapasztalá Robertson, hogy a míg
Williams aluszik, addig Thomson van ébren s csak akkor fekszik le, ha
Williams fölkelt. Egymást felváltják. Aligha össze nem beszéltek s mind
a ketten vigyáznak Robertson kezére.

Egy éjszakán épen Williams állt a kormányon; a két hajóslegény
evezőpadján aludt, Williams pedig egy leterített gyékényen szunnyadt a
födözeten. Olyan hőség volt, hogy a födözet alatt nem lehetett maradni.

Robertson a hajó farában állt, Williams a hajó orrában feküdt s kettőjök
között sétált alá s fel a hajóskapitány.

Robertson látta maga előtt aludni azt az embert, ki tőle öt milliót és
egy asszony szívét, a mi annál is több, el akarja venni. Csak egy
éjszaka van még a Saypan-szigetig hátra, ennek az éjszakának utolsónak
kell lenni rá nézve!

A kis czethalász-kapitány nem akar elálmosodni.

A tenger duzzadozni kezd, a hullámok magasra járnak, néha-néha egy
sorhullám végig söpör a tengeren, Robertson épen közelítni lát messziről
egy ilyen hullámtorlaszt; megismeri azt a csillagos éjben is fehér
tajtékgerinczéről.

– Kapitány! szól Thomsonnak, nézze ön meg a térképen micsoda ponton
járunk? a franczia zátonytól félek.

Thomson odalépett az asztalhoz, melyen a lámpa alatt a térkép és delejtű
volt leszegezve, s elkezdte keresgetni figyelmesen a szélesség és
hosszúság összevágó vonalait.

Robertson ezalatt csendesen néhányat fordított a kormánykeréken, miáltal
a hajót egészen oldalvást fordítá a habtorlasznak, a helyett, hogy
élével hasította volna azt ketté.

A kapitány még kereste a déli szélességet, midőn egyszerre meglódítá a
hajót a hullám, árbocza hegyéig lehajtva azt a tenger színéhez s azután
keresztül csapott rajta.

Az egész oly hirtelen jött, hogy a hajósok csak akkor vették észre,
mikor a fürdőből kiszabadultak.

– Mi történt velünk? Kiálta Thomson, ki egy árboczkötélbe kapaszkodott
meg.

– Semmi sem, szólt Robertson csendes vérrel. A tenger duzzad.

Williams helye üres volt. Távol, a hab morajából hallatszott ki valami
fuldokló hang, mint egy haldokló végkiáltása; azután megint csak a hab
zúgott; még egyszer hangzott a halálkiáltás, még távolabbról, még
lankadtabban; harmadszor nem hallatszott már odáig, a hab sebesen járt,
a hajót ragadta a szél.

«Öt millió dollár», gondolá magában Robertson s kereste a csillagok
között donna Tereza szemeit.

Reggelre a Tinián-sziget magasságára értek; ott egy szemközt jövő
spanyol kereskedelmi hajó megállítá őket s megkérdezé, kicsodák? és hová
mennek?

Azt felelték, hogy gyöngyhalászok, a csigatelepekre sietnek. – A spanyol
kapitány tovább ereszté őket. Most már egyenesen a Saypan-sziget
irányának fordultak. Itt volt az utolsó állomás.

A kis köpczös kapitány mosolyogva támaszkodott Robertson mellé.

– Ifju barátom, nemsokára czélnál leszünk. Vajjon mit gondol ön,
megbirja-e gœlettem az ötven hordó terhet?

– Hogy ne birná.

– Tudja ön, ötven hordó ezüsttel terhelve nehéz.

– Az igaz.

– Aranynyal terhelve pedig még nehezebb.

Robertson megdöbbent. Williams elárulta a titkot.

– Fedezett önnek fel valamit Williams?

– Természetesen, uram, az ember halandó, nem tudja mely perczben hal
meg? a jó úr elmondá nekem, hogy jutottak önök e szép birtokhoz, csak
azt nem mondta meg, hogy miként rejtették azt el? Azután meggondolva,
hogy az ember halandó, a derék jó úr egy iratkát hagyott nálam, melyben
azon esetre, ha véletlenül meg találna halni, engemet tesz osztályrésze
örökösévé. Tudja ön: az ember halandó.

Robertson szemei egyszerre vérbe borultak; abban a pillanatban, mikor a
kis czethalász harmadszor is hivatkozott az ember halandóságára,
megragadta őt derékon s óriási erővel fölemelve, kihajítá a tengerbe,
hogy ő se legyen kevésbbé halandó, mint a többi. Azzal pisztolyait
kirántva, parancsolá a két vandiemensföldi tengerésznek, hogy
feszítsenek fel minden vitorlát s hagyják a kapitányt odaveszni.

Robertson egyedül érkezett meg a Saypan-szigetre. Visszajutott tehát
végre azon földre, melyben átkozott kincse volt eltemetve. Egyedül volt
hozzá, senki sem osztozott vele többé. Csak fel kellett azt venni a föld
alól, hajóra rakni és elmenni vele. Még csak nem is bizonyíthatott
ellene senki, mert bűntársai mind halva voltak már.

Alig szállt azonban ki a partra, midőn vitorlát pillantott meg a
tengeren, mely egyenesen a sziget felé jött. Éles szemével fölismeré a
spanyol hajót, melylyel nem rég találkozott. Miért jöhetett ez vissza?

Az valóban őt üldözte.

A kis czetvadász ügyes úszó volt; elérte a Tinián sziget partját, ott
találta még a spanyol hajóst s fölfedezett neki mindent. A spanyol
rögtön visszafordult, Robertsont és tíz millióját kézrekeríteni.

Robertson észrevette, hogy el van árulva s fegyvereit ragadva, hirtelen
a sziget belsejébe menekült; a spanyol tengerészek utána. Ott hajhát
rendeztek ellene, mint valami ártalmas vad ellen. Robertson hallotta az
üldöző kiáltozásokat és úgy tetszett neki, mintha azok megölt társainak
szellemei volnának, a kik vele osztozni jöttek. Kétségbeesve futott
előlük. A végczélnál, a győzelem végénél kellett elbuknia! Egész nap el
nem birták fogni, végre úgy el tudott bujni, hogy nem tudtak ráakadni.

Ekkor azt a cselt gondolták ki, hogy egy csónakot üresen hagytak a part
mellett kikötve s távolabb néhány tengerész elbujt körüle. A csel
sikerült. Robertson rejtekéből észrevevé az elhagyott csónakot s végig
mászva a meredek sziklafalon, melyen eddig meglapult, hirtelen
beleszökött.

Akkor egyszerre rárohantak üldözői. Kettőt agyonlőtt közülök, a másik
kettővel is tusába elegyedett s egyiket összemarczangolta késével, de a
másik végre leteperte a földre s ott elnyomták és megkötözték.

Pacheco, a spanyol hajó kapitánya, maga elé viteté a kalózt s mondá
neki, hogy minden titkát tudja.

– Ha mindent tudsz, úgy nincs mit kérdezz tőlem, felelt neki daczosan a
kalóz.

– Azt akarom még hallani, hogy hová van elrejtve az orzott kincs?

– Tehát azt nem tudod? No hát nem is fogod megtudni soha.

– Élted kezemben van.

– Készen vagyok a halálra.

– Gondold meg, hogy én spanyol vagyok, azok jól értenek az
inquisitióhoz.

– Próbáld meg rajtam.

– Nem úgy, kapitány. Vallja meg ön őszintén, hová tette a kincseket, én
biztosítom önt, hogy tisztességes jutalmat fog érte kapni. Legkevesebb
százezer dollárt. Ellenkező esetben kap ön száz korbácsütést.
Gondolkozzék rajta, két órai határideje van.

Robertson két óráig tusakodott magában. Száz korbácsütés! Egy oly
büszke, nagyravágyó embernek, mint ő, a kit ember meg nem ütött
büntetlenül soha. Ez irtóztató gondolat. Két óra mulva azt mondta, hogy
fel fogja fedezni a kincsek rejtekét, vigyék a partra. A mint azonban a
csónakban ült, elgondolta magában, hogy ő, ki ez átkos vagyonért annyi
társát megölte, most czélja végén ily ostobául engedje át prédáját
másnak? s midőn karjai közt hitte, veszítse el azt az asszonyt, kinek
alakját soha nem birta elfeledni?

Gondolkozott, gondolkozott s azzal a tengerbe vetette magát.

– Oh így nem alkudtunk, kiálta Pacheco, utána ugorva, a tenger fenekén
utolérte rabját s megragadva őt, felhozta a tenger színére, ott
megragadták a többi buvárok s újra megkötözték.

– Előlem a tenger fenekén sem bujhatol el, szólt a spanyol.

Robertson átkozódva küzdött őreivel s fejét akarta szétzúzni; majd,
látva, hogy nem szabadulhat, alkudozni kezdett velük, százezreket igérve
a tengerészeknek, ha őt megszabadítják s kapitányukat megölik.

Pacheco végre betömette a veszélyes ember száját, ki képes volt őt még
bilincseiben is megrontani.

És ekkor leköttette a hídra s előhozatá a korbácsot.

Huszonöt csapást kiállt egy jajhang nélkül Robertson. Pacheco
parancsolá, hogy üssék tovább.

Ekkor felordított, mire elbocsáták.

Lihegve mondá, hogy mindent fel fog fedezni.

Azt mondta, hogy menjenek a hajóval a sziget tulsó oldalára, ott lesz a
hely.

Ott volt egy öböl, melyet korábbi utazásaiban mindig tömve talált
azokkal a csinos állatokkal, miket a tengerészek tengeri angyaloknak
hínak s a mik nem egyebek a legveszélyesebb emberevő czápafajnál.

Mikor ez öbölbe értek, Robertson hallá azt az ismerős hörgést, a mit a
tengeri fenevad támaszt a víz alatt, mikor prédája után leskelődik s
ismerő szemei észrevették a félelmes állat roppant körvonalait a mély
víz alatt, a mint a hajót kisérte.

A csónak készen állt, a legények az evezőknél ültek; Robertson
hátrakötött kezekkel szállt alá a hajóról. Mikor lábaival elérhette a
csónak párkányát, hirtelen megrugta azt s abban a perczben a hajó és
csónak között lecsúszott a víz alá.

Egy gyakorlott buvár hirtelen utána ugrott s utólérte, mielőtt a fenékre
jutott volna, két percz mulva a víz színe fölé emelkedve látszott mind a
két fő. Most egy rémordítás hangzott a hajóról, mindenki látta, hogy a
víz alatt nyílsebesen lövell a küzdők felé egy óriási czápa, nagy
sorfogai fehérlenek, a mint féloldalt fordul. Azután egyszerre magasra
kiemelkedék mind a két küzdő a hullám felett; a fenevad derékban kapta
őket keresztül, a hogy egymás mellett voltak. A búvár felordított.
Robertson néma maradt. A másik pillanatban eltünt mind a kettő a víz
színe alatt; csak egy vörös felhő, mely a víz színén lassankint
elterült, hirdeté, mi történt a tenger fenekén.

A czápa eltemette a tíz millió dollár titkát.

Kereshették azt a Saypan-szigeten! soha sem talált rá senki.

A Mariannai szigetek kormányzója, Medinilla, hatszáz embert küldött a
szigetre, hogy azt minden irányban kutassák föl; évekig ásták az árkokat
a sziget hosszában, széltében, természetesen nem találtak semmit. Egy
földrengés megváltoztatta a patak folyását is, az is más medret
választott s most tán Robertson maga sem találna rá többé tíz millió
dollárjára a Saypan-sziget szakadékai közt.

Pedig a roppant kincs most is ott van, ott hever használatlanul; sok
tengerész álmát elrabolja most is. Keresheti, a kinek tetszik.

Tíz millió dollár annyi embernek vette el életét, földi nyugalmát,
túlvilági üdvét, a nélkül, hogy egyetlen egynek csak egy órai
boldogságot szerzett volna.

Ez a történet nem sokat érne, ha költemény volna. Lafond kapitány
bizonyítja világkörútja leirásában, hogy ennek minden körülménye való.



26.  AZ ÉN GALAMBOM NEM VÁLT PORRÁ.

Somberek felsőmagyarországi falu; még a mappán is úgy el van rejtve
erdők, hegyek közé, hogy alig vehetni észre.

Nem is venné észre senki, ha két nevezetessége nem volna: egyik egy kis
kék patak, mely a hegyoldalból fakad, másik pedig a völgyi hűs levegő.

Az a «kék» melléknév pedig nem valami közönséges epitheton, a minővel a
költők meg szokták tisztelni a kisebb és nagyobb vizeket, hanem
valóságos színe annak a pataknak; olyan szép világos kék, hogy indigo
helyett festeni lehetne vele. Hanem azt persze senki sem teszi, mert az
a fonálneműnek nem válnék egészségére. Azonfölül pedig az a tulajdonsága
van a kis pataknak, hogy a mi vasdarabot belevetnek, pár nap alatt annak
a felszíne egészen rézzé változik.

A patakocska olyan hegyek menedékein szivárog keresztül, a mikben sok
rézgálicz termelődik, ettől kapja szép ultramarin színét, s a belevetett
vas metamorphosisa is e természeti erőktől ered.

A másik nevezetesség, a völgyi saját hűs levegő ismét annyiban méltó a
följegyzésre, hogy soha annyi kedélyháborodottat, őrültet, monománt
egy-egy vidéken nem találni, mint ebben a kis faluban. Lehet, hogy a
levegő az oka.

A szép világos kék patak, mely gálicz-kristályokkal körülrakott medrében
zöld mezők, szürke sziklák között szalad végig, sötétkék tócsákat
képezve, a hol mélyre talált s zöldre festi a sárga virágot, mely a
ráhajló fákról beléhullt, s az a sok ödöngő alak, a ki úton-útfélen
búskomoly arczával, érthetlen szavával megállítja a szemközt járót,
nagyon meglepő lehet az idegenre nézve; az ottlakók már ezt nagyon
megszokott dolognak tartják s meg sem állnak a keskeny fahídon, hogy
lebámuljanak abba a kék víztükörbe, a mi olyan csodálatos kék
emberképeket mutogat a belenézőnek, vagy hogy feltartóztassák magukat
ama furcsa vén anyóka bohóságaitól, a ki ott az út mellett üldögél a
Jézus-kép alatt és fonogat, fonogat magában, nem is szól senkinek, csak
ha valaki megszólítja, annak felel annyit:

«Az én galambom nem vált porrá!»

Az aztán mindegy neki, jó napot köszöntött-e valaki, vagy azt kérdezte,
merre az út? ő mindenre azzal válaszol: «az én galambom nem vált porrá!»

A falubeliek persze nem sokat törődnek vele: az ő galambja akár vált
porrá, akár nem; hanem egy idegen utazó (mi lehetett volna más, mint
vándor diák?) kiváncsi volt egyszer megtudni, hogy mi szüksége van erre
a vigasztalásra a világnak, a mit amaz öreg némber jó időben, rossz
időben elmond boldognak, boldogtalannak?

Ez volt a mese.

Az a vén anyóka tulajdonkép nem is anyóka, hanem csak vén leányzóka, a
ki valahogy elkésett a férjhez menéssel, azután mindig kiebb-kiebb ment
az időből, míg egyszer azon vette észre, hogy megőszült.

De nemcsak megőszült, hanem meg is őrült; fekete haj szálankint úgy lett
fehérré, gondolat szavankint úgy lett háborulttá, hogy maga sem vette
észre; bele jutott, benne volt – vénségben és tébolyságban; a míg
utoljára nem maradt hajában egyéb szín, mint fehér, fejében egyéb
gondolat, mint «az én galambom nem vált porrá».

Régen-régen, fiatalsága idejében, két kérője volt a leánynak; szép leány
volt, azt mondják; – ki tudja? Az egyiket szerette, a másikat nem.

A melyiket szerette, az jó, szelid fiu volt; a másik szilaj, hirtelen
haragú legény. A leány mindig féltette vőlegényét elutasított
vetélytársától, s kérte nagyon, hogy mindenütt kerülje ki.

Már ki volt tűzve a menyegző napja, előtte való este elvitte a
jegyajándékot menyasszonyához a vőlegény, egy tarka kendőt, egy sor
kláris gyöngyöt, egy pár pillangós czipőt, meg négy ezüst tallért egy
tulipános ládába elzárva.

Hanem azt még akkor a menyasszonynak sem volt szabad tudni, mi van abban
a ládában? a vőlegény megmutatta neki a kulcsot, s ismét visszadugta
mellényzsebébe; majd felnyitja holnap, – s azzal elvált a leánytól, s
hazament a szomszéd faluba, a hol anyja lakott, másnap a násznéppel
visszajövendő.

Másnap a násznép helyett a vőlegény anyja jött el kérdezni, hogy hová
lett a fia?

Innen elment, haza nem érkezett, egy-két ember még találkozott vele az
úton, a falu végén, azontúl nem látta senki. Elveszett nyom nélkül.

Keresték erdőn, mezőn, sehol sem találták; semmi vérnyom, vagy elveszett
öltönydarab, vagy újon ásott föld nem árulá el: ha megölték-e? s hol
ölték meg?

Mikor aztán megunták a keresést, akkor felhagytak vele, s látott minden
ember egyéb dolga után.

Csak a menyasszony nem tudta őt elfeledni. Mikor már az ismerősök
letettek a keresésről, ő még akkor is bolyongott erdőn, mezőn, falevelek
között, pázsit alatt keresve kedvese nyomait, a ki oly hirtelen eltünt,
a ki valahol fekszik a föld alatt és lassankint válik porrá s talán nem
is tudja, mikor kedvese elmegy fölötte.

Mikor már ez így tartott vagy esztendeig, egyszer kedvesének vetélytársa
találkozik vele, s nem állhatta meg, hogy azt ne mondja neki:

– Ne keresd olyan nagyon, a te galambod nem válik porrá soha.

Ezen a szón vesztette el a leány ép eszét.

Elébb csak magában mondogatta azt; azután mások előtt is, utoljára egyéb
szót sem mondott, csak ezt.

Kivitte azt a ládát, a mibe jegyajándéka volt zárva, oda a legutolsó
gunyhóhoz, a hol vőlegényét utoljára látták, ott kiült rá az útfélre s
ott fonogatott ingrevalót kedvesének, hogy majd mikor visszafelé jön az
úton, őt munkában találja; mert vissza kell annak jönni, hiszen ő nem
vált porrá.

Ott fonogatott azután egyik évről a másikra; azzal a fonállal, a mit
ujjai közt keresztül bocsátott, ha hetedhét országban lett volna is,
utol lehete már érni vőlegényét.

Sokszor volt éhes, sokszor volt rongyos; abban a tulipános ládikóban
kellett ruhának, pénznek lenni, de azt soha fel nem engedte nyittatni:
az ő galambjánál van annak a kulcsa, majd előjön az és kinyitja, mert ő
nem vált még porrá.

Ezen aztán sok idő elmúlt; más ember egy-ivású korból régen elhalt a vén
menyasszony mellől, hanem az őrültek sokáig élnek.

Egyszer a kék patakon átvezető híd is megadta magát az időnek, gerendái
elporhadtak, s újat kellett helyette csinálni, hogy az új tartósabb
legyen a mostaninál, egy hídlábat akartak közepén leverni, s e végett a
patakot nehány napra felszorították gátakkal a hegyek közé, hogy tócsáit
lecsapolhassák.

A mint a kék gáliczos víz lassankint leszivárgott a mederből, a híd
alatt, a mély sötétkék tócsából egy hosszú tuskó kezdett kimeredni,
egészen köröskörül bevonva szögletes gálicz kristálykákkal.

– Nézzétek, mondának a munkások, ez a tőke egészen olyan, mint egy
ember.

És nagy oka volt neki emberhez hasonlítani, mert az egy hulla volt, ki
tudja, hány év óta a víz fenekén, mely idő alatt a csodahatású víz kék
jegeczczel vonta be külsejét, sajátszerű mumiát csinálva belőle.

Derekára egy nagy kő volt kötve, az tartotta lenn a víz fenekén.
Bizonyos volt, hogy ezt meggyilkolták, s úgy rejtették ide, úgy maradt
meg épen annyi idő óta. Az érczes víznek nincsenek férgei, halai.

Az arcz vonásai is mind kivehetők voltak még, olyan jól megmaradtak
kristály borítékuk alatt, csak a haj és a bajuszszálak voltak csodálatos
kék kristályvirágokkal borítva; hanem a ki ez arczra ismert volna, olyan
ember már nem élt.

Csak egy nyomorult teremtés sikoltá el magát öröm és ijedtség miatt,
midőn a különös mumiát targonczára téve, négy férfi végig vitte az úton:
a vén, balga leány ott az útfélen.

Még ő ráismert e vonásokra, ilyen kéken kristályzott ragyogvány alatt
is. Talán ilyennek is képzelte őrült fejében a túlvilágról hazajövőket;
kék mennyországból, kék orczával, kristály zúzmarával bajuszán, üstökén.

– Ez az én galambom. Az én galambom nem lett porrá!

Nem akartak hinni az őrültnek, hanem ő benyult a mumia mellényzsebébe s
megtalálta benne a ládakulcsot. Most már rézkulcs volt az; egészen
átváltozott más érczczé. Hanem a láda zárába most is tökéletesen
beillett, s felnyitotta azt.

A ládában most is ott volt a tarka keszkenő, piros papucs és a négy
tallér.

Az a kristályos hulla csakugyan az őrült leány vőlegénye volt. Jól
mondá, hogy nem vált porrá.

A vetélytárs, a ki számot adhatott volna erről, ő maga rég megadta magát
a sírok férgeinek, vált igazán porrá, s ki kérne számot a portól?

A másikat is eltemették, hogy végezze vele munkáját a természet.

Az őrült leány azóta nem szól semmi szót mást, csak ezt az egyet:

– Az én galambom nem vált porrá.



27.  MIT BESZÉL RÓLUNK A VILÁG.

Semmit sem irigyelhetnek kisvárosiak annyira a nagyvárosiaktól, mint azt
a szerencsét, hogy az emberek nem ismerik egymást. Ellakhatnak
esztendőkig egy utczában, egy házban, találkozhatnak lépcsőkön és
folyosókon, tarthatnak közös lámpát és kapukulcsot, a nélkül, hogy egyik
szomszéd tudná: a másikát kinek híják? miből él? boldog-e vagy
szerencsétlen, nemes ember-e, vagy paraszt? kálvinista, vagy pápista?
kávét iszik-e reggelire, vagy rántott levest? hányt font húst hordat
ebédre? jól él-e feleségével? tanul-e a fia, vagy sem? tud-e a felesége
vasalni? stb. stb. stb.! a mit kisvároson mind meg kell tudni a
szomszédoknak, ismerősöknek és ismeretleneknek, különös jó egyetértésből
minden ember a más bajával törődvén, és senki sem a magáéval.

Egyszer ismertem egy jámbor kisvárosi családot; nem mondom meg, hogy
hol? mert az nem tartozik a dologra; áldott jó emberek voltak, úgy éltek
együtt mint két galamb, illetőleg mint három galamb, mert egy kis
leányuk is volt.

A férj szelid kis alacsony emberke volt, síma szőke hajat viselt,
középen elválasztva; a nő még kisebb, módos, parányi teremtés,
félreválasztott s fölbodrozott hajfürtökkel; képzelhetni, hogy a kis
leány milyen kicsiny volt azután.

A kis emberpár más városból jött ide, a férj valami kereskedelmi
hivatalt viselt, azért telepedett meg ott, s egészen idegen és
ismeretlen volt a városban.

No de lehet is ott ismeretlennek maradni, ha a férj középre, a nő pedig
oldalvást választva viseli a haját; nem minden ember arról beszélt tán
egy hét múlva, hogy van itt most egy furcsa emberpár, a kiből a férfi
asszonyosan, az asszony férfiasan hordja az üstökét.

A két kis ember, meg a harmadik soha sem járt sehova; a férj nem ment
kávéházba, az asszony nem járt látogatásokat tenni, egy háznál sem
mutatták magukat, a kis leányt sem küldték sem varróba, sem kötőbe, sem
más iskolába. Bizonyosan apja, anyja tanította otthon.

Ez már elég ok volt arra, hogy a világ beléjök kössön.

Micsoda furcsa emberek ezek? Hogy ezeknek senki sem kell? hogy úgy el
vannak telve magukkal; sétálni is együtt mennek, ott is csak egymással
beszélnek, senkinek sem mutatják be magukat. Ezek bizonyosan vad
emberek.

A férj hivatalánál fogva mégis kénytelen volt emberekkel összejönni,
azok megmondták, hogy mit beszél róluk a világ.

A férj nagyon megütődött rajta, s hazamenve feleségéhez, azt mondá neki:

– Feleségecském, tudod-e, hogy mit beszél rólunk a világ?

– Ugyan mit?

– Azt beszéli rólunk, hogy mi vad emberek vagyunk.

A kis asszonyka elkezdett rajta nevetni.

– Mi vad emberek? Te, meg én, azután meg ez a kis baba itt ni?

Azzal fölkapta kis leánykáját ölébe, s úgy nevetett, úgy rázta fürtös
fejecskéjét, olyan mulatságosnak találta azt a gondolatot, hogy az ő
kicsi férje azzal a szelid ábrázattal vad ember, ő pedig vad asszony:
vadember-család, a ki befesti a képét kékre, zöldre s emberhússal él, s
az erdőkön kurjongat.

– De hát miért volnánk mi vademberek, mikor még csak egy szóval sem
bántunk senkit.

– Épen azért, mert senkihez sem szólunk, mert sehova sem járunk, mert
nem keressük senki barátságát; azért neveznek vadembereknek.

– No hát beszéljünk ezután minden emberrel, s járjunk mindenüvé.

Abban egyeztek meg, s azután jártak mindenüvé, szépen párosan, hármasan;
eljártak minden estélyre, mulatságba, ott is mindig egymás mellett
ültek, egymás tányérjából ettek, egymással tánczoltak, egymást húzták ki
a kútból: egyszóval botrányosan viselték magukat.

A férj egy napon megint megütődve ment haza.

– Kis feleségecském, tudod-e, hogy mit beszél rólunk a világ?

– Ugyan mit?

– Azt beszéli, hogy mi igen illetlenül viseljük magunkat a
társaságokban.

– Mi viseljük magunkat illetlenül? Hiszen inkább…

– Épen azt vetik szemünkre, hogy mindig egymással tánczolunk, egymással
csókolózunk.

A kis menyecske összecsapta tenyereit.

– No hát ezután beszéljünk mindig mással, tánczoljunk mással és
csókolkozzunk… nem, azt már mégis ne tegyük – mással.

Jó is volt úgy: a kis férj elvonult a többi férjekkel a
kártyázó-szobákba, a kis nő ott maradt az ifju emberekkel a társalgási
teremben, s igyekezett mindenki megérdemelni a világ jó akaratát.

Egyszer még szomorúbban jött haza a kis férjecske a világból.

– Asszony! (már nem is feleségecske) tudod-e, mit beszél rólunk a világ?

Az «asszony» czímtől megrettent asszonyka ijedten rázta fürtös
fejecskéjét, hogy ő nem tud semmit.

– Azt mondja a világ, hogy te kaczér, hűtlen nő vagy, s én egy ostoba
fölszarvazott férj.

A kis asszonyka elkezdett keservesen zokogni; térdre esett a kis férj
előtt, és azt mondta neki, hogy ölje meg őt: – nem vétett ellene soha,
hanem azért csak ölje meg, ha azt hiszi, hogy vétkes.

A férjecske szigorú volt; kegyetlen, kemény szivű akart lenni.
Megmutatta, hogy ő vele tréfálni nem tanácsos, volt az ágya fejénél egy
kis ezüst feszületecske, arra meg kellett esküdni a piczi, piczi
asszonykának, hogy ő soha, soha nem volt kicsi férjéhez hűtelen.

Milyen bohó gondolat, egy kicsi-kis colibrival esküt tétetni le arra,
hogy a varjúk, kányák enyelgései meg nem indították.

Másnap azután az egész világ megint arról beszélt, hogy a kis halvány
ember megesküdtette kicsiny piros feleségét a feszület előtt arra, hogy
hozzá mindig hű volt.

És azután megint nem mentek sehová, sem egyedül, sem egymással; akkor
megint azt beszélte róluk a világ, hogy a kis Othello angol zár alatt
tartja feleségét s puskával lesi az embereket, a kik a ház előtt
elmenve, az ablakra föltekintenek; az asszony mindennap mérget akar
inni.

Egyszer aztán meghalt a kis leányuk; azt eltemették, elsiratták.

A világ azt beszélte erre, hogy azért halt meg a kis leány, mert az anya
gyermeke életére esküdött, és ime betelt rajta.

Azután meghalt maga az asszonyka; azt is kivitték oda, a hol az emberek
nem törődnek a szomszédjaik állapotával.

A világ azt beszélte, hogy az asszonyka készakarva ölte el magát; keserű
mandulát evett éhomra, s úgy fűzte magát, míg rohanó tüdővészt kapott;
akkor is jeget evett, hogy minél hamarább meghaljon, s gombostűket
nyeldesett el.

* * *

Egyedül volt már a kis férj, nem volt kinek elmondani: mit beszél róluk
a világ? Azaz, hogy elmondta ő azt mindennap valakinek, de a ki nem
hallgatott reá. Kijárdogált naponkint a temetőbe, elálldogált ott a kis
sírocska előtt, a mi sírnak is kisebb volt, mint más nagy emberé, s a
min még ideje sem volt megéledni a pázsitnak. Rajtakapták sokszor, hogy
mikor nem sejt közellévő embert, akkor elkezd beszélgetni a föld alatt
alvó porokhoz:

– Látod, látod, kis feleségecském, még azt beszéli rólunk a világ, hogy
én üldöztelek téged a sírba, hogy én előlem siettél ide; pedig ugy-e
mennyire szerettük mi egymást? ugy-e még most is szeretjük egymást? te
odalenn, én idefönn. Pedig ugy-e még most is meglátogatjuk egymást? Én
nappal téged, te éjjel engem.

A kiváncsi emberek azt is kihallgatták, tovább adták szájról-szájra, s
megint tele lett vele a város, hogy a kis boldogtalan ember kijár a
temetőbe, beszélgetni – a senkivel: a halottakkal.

Ezen azután végkép elbúsulta magát a kis férfi; egy esős napon keresztül
hűtötte magát jól a sírnál, ideglázt kapott, lefeküdt, halálos beteg
lett.

– Kis feleségecske, most már én is hozzád megyek, eltemetnek, most már
majd nem beszél rólunk többet a világ semmit.

Szegény haldokló kis ember, milyen nagyon csalatkozott. Alig várták,
hogy a szemeit behunyja, már mindenki arról beszélt, milyen különösen
halt meg a kis ember! még a harangok is negyvennyolcz óráig mind arról
discuráltak.

És azóta be is roskadtak már a sírocskák, nem hantolta föl senki újra,
de a világ még most is beszéli víg mulatságokban, kávé mellett, kártya
mellett, milyen furcsa kis család volt az, milyen csodálatos volt
életük, csodálatos a haláluk…

Annak, hogy mit beszél rólunk a világ? még a halállal sincs vége: azért
biz annak a kedveért se ne élj, se meg ne halj.



28.  A JÁTÉKOS.

(Spanyol adoma.)

A maurok idejében élt Cordova falai közt egy híres kegyes férfiu, ki
adakozásairól mind a spanyolok, mind az arabok előtt szerte ismeretes
volt; névszerint Don Hurtado Garcias Ecequias Eleazaro de Estalimena el
Senoron beneficentisimo, – vagyis, a hogy őt a köznép szokta nevezni:
Alabado sea Dios (hála Istennek!). És ezt a nevét legörömestebb
hallotta, és leggyakrabban is, miután nem múlhatott el nap a nélkül,
hogy valamely szegény inségét ne enyhítette volna.

Nagy bölcseséggel szokott pedig eljárni az ajándékok kiosztogatásában,
nem szórva ki az ablakon az alamizsnát, a mi annyi lett volna, mint a
tenger halait etetni, levén Cordova kétszázezer lakosai között az utczai
koldusok száma nem kevesebb, mint húszezer; – hanem fáradságot vőn
magának fölkeresni az igazán szűkölködőket, s ha egy nap egyet egész
életére fölsegíthetett közülök, okosabban cselekvék, mintha száznak
adott volna egy napra valót.

Minthogy pedig saját jövedelmei e kegyes iparkodásra elegendő kútforrást
nem nyitottak, fölkeresé az országban levő gazdagokat; egész catalogusa
volt neki a szerteszét lakó grandok, hidalgok és caballerok neveiből,
fel levén jegyezve, kinek mi jövedelme van, és azt hova teszi? és a
kiket aztán Don Hurtado időszakonkint sorba járt, kérlelhetetlenül
behajtván tőlük az évi harácsot. Féltek is tőle jobban, mint a
mauroktól.

– Don Esteban! önnek tízezer reál jövedelme volt, emlékezzék meg
azokról, a kiknek semmijök sincsen.

– Igen, de kétezer reált elvesztettem a bikaviadalon.

– Ki nyerte el?

– Don Gedonio és don Cristobal.

– Ha el tudott ön veszteni kétezer reált a bikaviadalon, akkor a
szegények számára is adhat kétszázat.

Don Esteban fizetett savanyú képpel.

Ekkor jött a sor don Gedonio és don Cristobalra.

– Ustedes méltóztattak nyerni a bikaviadalon kétezer reált, don Esteban,
a ki elvesztette, már adott kétszáz reált, illendő, hogy ustedes, a kik
elnyerték, kétannyit adjanak.

Ustedes megvakarták a fejüket, és fizettek.

Don Ambrosio fösvény ember. Épen retket vacsorál fekete kenyérrel, mikor
Alabado sea Dios belép hozzá, s kéri a szegények adóját.

– Nézze vostra Signoria, magam is fekete retket vacsorálok és kenyeret.

– Épen azért, minthogy úgy sem költesz ebédre, tehát sok pénzed
megmarad, egyébiránt pedig magadról tudhatod legjobban, milyen keserves
dolog retket vacsorálni, még akkor is, ha az embernek pénze van,
mennyivel inkább pedig, ha kénytelen vele; különben is sokkal bölcsebben
cselekszel magadra nézve is, ha adsz, mintha nem adsz; mert ha adsz a
szegényeknek, becsületes emberek lesznek, ha pedig nem adsz,
kényteleníttetnek tolvajokká lenni, s ha tolvajokká lesznek, kit
rabolnak ki leghamarább? tégedet! Tehát csak szaporán adj ide ötven
pésót, s aztán egy hónapig ne egyél retket a kenyér mellé.

Máskor Madrid utczáin találkozik don Lorenzo Mendoza di Valenciával.

– Illustrisimo Senor. Hallottam, milyen szép beszédet tartottál
Todos-los-Santos napján az adakozás erényéről.

– Valóban? és Cordovában is beszélnek róla?

– Az egész ország tele van a hírével; magamat is annyira elragadott,
hogy meg nem állhattam, miszerint rögtön meg ne látogassam vostra
illustrisima sennoriát, és meg ne kérjem…

– Hogy a beszédet megmutassam? szívesen. Le van nálam irva.

– Por Dio, nem azért, hanem hogy ötszáz moidorest kérjek a szegényeim
számára.

Don Lorenzo előhúzza az erszényét nagy szomorúan.

– Hanem már most anda con el diantre!

Egyszer épen ily körútra indulván don Hurtado, a mint csengetyűs
öszvérével szép csendesen ügetne a Quadalquivir partjain elterülő erdők
között, ime meglát egy arabot az út közepén egyesegyedül ülni és
sakkozni.

Mint tudva van, semmi sem oly képtelenség, mint valakinek egymagában
sakkozni.

Don Hurtado tehát egész csodálkozással megállítá öszvérét az arab előtt,
s nézte sokáig, hogy mit csinál? Az arab el volt merülve a játékba, nagy
időközönkint húzott egyet-egyet, s úgy látszott, hogy rendkívül
érdekelve van a partie által. Don Hurtado nem állhatá meg, hogy meg ne
szólítsa:

– Ki fia vagy te, jámbor férfi?

Az arab megtette a húzását s csak azután felelt.

– Az apám volt Ben-Mutasszem, én pedig vagyok Abu-Rizlán, ha tudni
kivánod, jámbor keresztyén.

– Hát mit csinálgatsz itt jó Abu-Rizlán, fia Ben-Mutasszemnek?

– A mint szemeiddel láthatod, sakkot játszom.

– Egy magadban?

– Én nem vagyok egyedül.

– Hát ki a másik?

– A ki mindenütt jelen van, az egyetlen úr, a nagy Allah.

– Úgy bizonyára hatalmas ellenfeled van.

– Igazságos ellenfelem.

– És ki fogja most megnyerni a játékot?

– Alkalmasint én veszítem el. Mondtam ugy-e? Egy húzás még és matt
vagyok. Ma nem játszhatom többet.

– Miért nem?

– Mert minden pénzemet elvesztettem.

– Tehát te pénzbe játszol Allahval.

– Igen, ezen a játékon ötven aranyat vesztettem Allah ellenében.

– S hogy küldöd ezt meg neki?

– Ilyenkor, midőn vesztek, rendesen szokott Allah egy-egy kegyes férfiut
küldeni hozzám, ki az elvesztett összeget tőlem átveszi, s kiosztja a
szegények közt. Ez annyit tesz, mintha Allahnak adtam volna. Ez órában,
úgy hiszem, te vagy Allah küldöttje, itt az ötven arany, vedd kezedhez,
s oszszad ki a szegényeknek.

Don Hurtado megörüle, gondolván, hogy ez igen épületes mulatság, s midőn
bejárva fél Spanyolországot, visszafelé utazna Cordovába, nem felejté el
a jámbor arabot fölkeresni, s megtudakolni – ha nem vesztett-e azóta
ismét?

Ott találta őt valóban ismét az úton ülve és sakkozva nagy figyelemmel.

Megállt előtte ismét és várt, míg vége lesz a játéknak.

– Hát veszteni fogsz-e most is, Abu-Rizlán?

– Most nem. Mai nap részemen a nyereség. Még egy húzás és matt!

– Derék! Tehát most te nyertél.

– Ötszáz aranyat nyertem Allahtól.

– Hát ezt ki fogja neked kifizetni?

– Ilyenkor mindig küld Allah hozzám egy kegyes férfiut, a ki a nyert
összeget nekem ki szokta fizetni. Ebben az órában, úgy gondolom, te vagy
az, a kit Allah küldött, hogy az ötszáz aranyat kifizesd.

E szókkal pisztolyt szegzett a megrémült don Hurtado mellének a jámbor
arab, s a kegyes férfiu szomorúan adta át neki erszényét.

– Alabado sea Dios! monda neki az arab, miután kiszámlálva ötszáz
moidorest, a többit visszaadá.

– De iszen nem küld engemet többet Allah te hozzád.



29.  SZENT BÚBÁNAT.

(Krónikás rege.)

Máhola mellett, a vár alatt, a mint az út lekanyarodik a falu alá, két
nagy terebélyes hársfa között áll egy kis kőből épített fülke; nyitott
felét goromba vasrács takarja, a fülke belső falára pedig egy különös
kép látszik festve: egy szelid szomorú alak, hosszú bajuszszal és
szakállal, termetét női köntös fedi; kezeiben olvasót tart, körmei
mindkét kezén szertelen hosszúra megnőve; hajfürtei is egészen a sarkáig
leérnek, a hogy férfi haja meg nem szokott nőni soha.

A köznép nem is tudja már, hogy ki és mi volt a rejtélyes alak? hanem
azért most is tiszteletben tartja s ismeri ezen a néven: «Szent
Búbánat».

A várban most nem lakik más, mint egy nyugdijazott szerzetes, ki ott
régi családi levéltárat őriz, olyan kiveszett családét, a kinek a
nevével sem törődnek már, olyan okiratokat, a miknek senki sem akarja
már hasznát venni; olyan öreg ember ez is, a kinek csak a halálát
várják, hogy kitakarítsák utána a dohos szobákat s kihányják a padlásra
a sok avatag irkafirkát.

Egy ilyen sárgult pergamenre, a minek elhalaványult sorai fölé valami
későbbi gazdálkodni tudó kasznár feketébb tintával új sorokat körmölt,
olvashatni ezt a történetet.

Az alsó rozsdaszín irás mondja ezt; a felső bivalybőrökről szól.

Több száz esztendő előtt regnált ezen vár és uradalom környékében
Máholai Uzád; harczos, kegyetlen vitéz úr, a kinek volt egy csodaszép
leánya, Éva. Valóban csodájára is jártak annak messze földről magas
várakban született ifjak, kik szerették volna a szépséges Éva kezét
elnyerni, de Uzád egynek sem adta azt oda.

Majd azt mondta, gyönge még a leány; majd a kérők ellen támasztott
kifogást, vagy valami úton összeveszett velük; utoljára, hogy végkép
elriaszszon leányától mindenkit, borzasztó híreket terjesztett el
felőle; majd azt hirlelé, hogy a leány arczát fekélyek lepték meg, majd
meg azt, hogy Éva az ördögökkel czimborál; ő maga rajta kapta, midőn egy
seprünyélen ki akart repülni a kürtőn s megtalálta ágyafejében a halott
ember koponyáját, a miből a boszorkányok áldomást szoktak inni Valburgis
éjszakáján; – hogy a leány megátalkodott varázslónő, a ki mindenféle
állattá tudja változtatni, a kikre megharagszik.

Nem volt pedig ebből semmi sem igaz, sőt inkább a kegyes hajadonnak
lelke is olyan szép volt belül, mint arcza kívül, s a ki a szemeibe
nézett, egész a szívébe láthatott rajtuk. Nem boszorkányok közt, hanem
templomba, angyalok közé járt Éva minden nap, s nem háborgatta a
holtakat, hanem az élők szenvedéseit enyhíté, s ha valami varázslathoz
értett, az abból állt, hogy rábeszélő édes szavaival még a gonosztevőből
is megtérő szentet tudott idomítani.

Csak egy gonosztevő ellen nem volt semmi varázshatalma édes szavainak,
sőt mentől édesebben hangzottak azok, annál nagyobbra nevelték eredendő
bűnét.

Ez a gonosztevő volt maga Uzád, ki tulajdon leányába volt szerelmes.

Valami gonosz rontás forgatta el úgy az ember szívét, hogy tulajdon
gyermekét úgy tekintse, mint egy idegen asszonyt.

Támadt pedig az a rontás Uzádon akkor, midőn egyszer makacs hideglelés
közben valami gonosz javasasszonyt hivatott magához, a helyett, hogy
szent Chrysaphius hideglelésűző czéduláját viselte volna nyakában, a mi
őt bizonynyal meggyógyította volna.

Ez a gonosz vajákos asszony azt mondá Uzádnak, hogy ő bizonynyal meg van
igézve, s nem is fog rajta a babona mindaddig engedni, a míg az igézet
ellen saját balkezén eresztett véréből tizenhárom cseppet meg nem iszik.

Uzád megfogadta a gonosz tanácsot s megivott tizenhárom cseppet tulajdon
véréből; el is maradt róla akkor azonnal a hideglelés, hanem egészen
más, sokkal gonoszabb igézet támadt rajta megivott vérétől: az, hogy
tulajdon vérszerinti gyermekébe lett szerelmes.

Éva, ismerve Uzádnak e rettentő szenvedélyét, kétségbeesések közt
töltötte napjait; nem lehetett neki hova menekülnie a várból, mert
szüntelen zár alatt volt tartva, csak egyre imádkozott Istenhez, hogy
mentse meg őt e szörnyű kisértettől.

Végre egy éjszakán azzal az elhatározott szándékkal feküdt le, hogy ha
reggelig nem lesz szabadulása, a vár ablakából fog a mélységbe leugrani.

És ime reggel a midőn fölkelt, hosszú szakáll rútította el a szép leány
arczát, hogy a midőn Uzád meglátta, undorodva borzadt vissza tőle.

És ebben a pillanatban a legkegyetlenebb gyűlöletté vált szívében a
tizenhárom vércsepp szenvedélye. Nem akarta a borzasztó alakot többé
látni, hanem egy kis fülkét építtetett számára a hegy aljában, abban
záratta el, kihirdetve, hogy az ördögczimborák rútították így el a
boszorkányt.

Éva pedig ott tölté napjait hosszú télen, hosszú nyáron, a kis szűk
nyitott czellában; a nép, mely emlékezett jó tetteire, oda hordta neki
megosztott falatját, s minthogy Uzád halállal fenyegetett minden embert,
a ki még valaha Éva nevét kimondja, – azontúl elnevezték őt maguk között
Szent Búbánatnak.

Sok, sok esztendeig élt ott a magányos oduban a boldogtalan szűz; igazi
nevét el is felejtették már; Uzád megtért a koporsók bíróihoz, a
férgekhez, az ismerősök lassankint kihaltak, új nemzedék támadt, még az
is ott látta sokáig, minden szakaszában a napnak, a mint imádkozik
térden állva, fejét lehajtva, Uzád nyomorult lelkéért a más világon – a
Szent Búbánat.

Mikor meghalt, a vár későbbi urasága ezt a képet festeté a fülkébe,
melyen most is rajta a név.



30.  GYÉMÁNT-KIRÁLY.

Királya a köveknek! földalatti csillag! emberek bálványa! – jéggé vált
széndarab…

Mi az, a mi szögleteid közül úgy csillog, úgy villog? szivárványnyal
játszik, emberek szemét vakítja?

Talán az valami bűbájos dæmon a föld alól, a kinek meg van parancsolva,
hogy jőjjön fel a napsugárba, a lámpafény, a csillárok ragyogványa, az
éji lámpák félvilága elé tündökölni, rontsa, igézze, bűvölje az emberek
szívét, lelkét, csodálatos tűzvilágát lövöldözve szerteszéllyel.

Ez a dæmon nem a szegény emberek dæmona. Ez a nagy urak számára van
küldetve, ez aristokrata ördög. Ha nincs elég fénye, hogy csábítani erős
legyen, oh akkor igen kemény büntetések várnak reá; lealáztatik az
ablakcsináló metszőkéseig, s élethosszig metéli csikorogva azokat az
ostoba üvegdarabokat, a mikkel a vakmerő ember magát a gyémántot is
megpróbálta utánozni; csakhogy azokból hiányzik a dæmon, az a ragyogó,
szikrázó tekintetű dæmon; vagy pedig összetöretik apróra, mint a
lisztpor s magasabb rangú gyémántok csiszolására szolgál, a mik azután
úri delnők, fejedelmek, koronák számára ásattak ki a földből.

Ha értené az ember, a mit ezek a ragyogó dæmonok beszélnek, mennyi
érdekes történetet lehetne tőlük tanulni!

Egy-egy borsószemnyi solitair már sokat tudna mondani. Hogy került
legelőször gyűrűbe foglalva egy szép fehér kézre; – a fehér kéz
tulajdonosnéjának még lelke is oly fehér volt akkor. A gyémánt addig
szórta, szikrázta kék, vörös és fehér sugarait a ránéző szemeibe, míg a
leány felhúzta a gyűrűt rózsás ujjára és azután lelke nem volt többé
olyan fehér, mint a keze. A leány elvesztett valamit, a mit a gyűrűért
adott cserébe és miután azt nem tudta sehol újra megtalálni a földön,
lement érte a víz fenekére. Egy szép holdvilágos éjszakán azután kiveték
a habok a hullát a homokos partra; a gyémánt odacsalta az embereket,
azok ott hagyták a hullát, elvitték a gyűrűt, eladták azt az ötvösnek,
az lemosta róla az iszapot s a holt leány gyalázatát, diadémba foglalta,
így került az egy családapa birtokába, a ki gyermekeit rongyosan
járatta, hogy egy bűbájos tánczosnénak gyémántot ajándékozhasson, a ki
azután a homlokára tűzte azt fel, ott viselte azt, a mit az a másik
leány a víz fenekére akart elrejteni. – Hogyan került azután a gyémánt a
zálogházba, uzsorás ládafiókjába, hogy jutott kótyavetyére, hogy
változtatta gazdáit, ki akarná azt mind elmondani? Az ilyen alsóbb rendű
gyémántok története még nagyon polgári és nem érdemes a följegyzésre.

Szóljunk csak a nagyjáról, a fejedelméről, a kikről a historia is
beszél, mint valami nagy szerepet játszott hősökről, a kik még annyival
különbek az emberek hőseinél, hogy ők nem halnak meg, mint ezek a
mulandóság királyai, hanem ragyognak addig, a míg napfényben tart.

Brazilia gyémántbányáiban dolgozott száz meg száz év előtt egy névtelen
nyomorult rabszolga. Napjában tizennyolcz óráig ásta a homokot, mosta a
köveket s kapott azért jutalmul naponként egy font rizst, a mit még
magának kellett megfőzni.

Ruhátlan kellett mindig dolgoznia; – spanyolok voltak urai, csoda, hogy
a bőrét is le nem húzták. Ha ezt a történetet akkor olvasták volna,
bizonyosan azt is levettetik vele.

Mert félő, hogy a dolgozó rabszolgák el találják rejteni a talált
gyémántot: azért nem szabad nekik ruhát viselniök, s mikor hét naponkint
felváltják őket, akkor gyomortisztító szereket kell bevenniök, hogyha
netalán gyémántot találtak elnyelni, valami bajuk ne legyen tőle.

Egy napon a rabszolga csákánya szikrát adott a földben, melybe
belevágott, s midőn nem is vágott többé oda, a kő még akkor is
szikrázott, kék, zöld, vörös tűzsugarát villogtatva felé a sötét hant
közül.

A rabszolga térdreesett. Érzé, hogy a földalatti lények leghatalmasbika
jelent meg előtte. Egy roppant, tojásnyi gyémánt. Egymaga talán nagyobb
kincs, mint az az egész tartomány, a mi itt felette van és a reá épített
városok aranybálványaikkal egyben és mindazok a hajók, a mik Rio-Janeiro
kikötőjében ki- és berakodnak; oly kincs, hogyha Brazilia minden
kereskedője összerakná arany- s ezüstpénzét, még akkor sem tudná azt
kifizetni.

A napfényre került gyémántkirály ezer szikrával világolt a rabszolga
szemébe, a nagy dæmon beszélt abból szivárvány-villámok nyelvén.

«Veszendő sáralak! mersz-e reám nézni? Én vagyok a földalatti nap! Több
te néked, mint a mely a föld felett van. Mit adhatsz te nekem, hogy a
tied legyek?»

A rabszolga valóban azon gondolkozott. Olyan kincset, a mit nem is
minden király tudna megfizetni, mivel vegyen meg egy rabszolga, a kinek
semmije, mint csontja és vére?

Tehát megveszi vérével.

A rabszolga fogta kését, czombján hosszú vágást tett vele, az eleven
húst kétfelé nyitotta s oda a vastag izmok közé elrejté a gyémántok
királyát; azután összeszorítá sebét egy hárskötéllel, a mit kosaráról
oldott le, s a vizsgálatra jövő őröknek azt mondá, hogy véletlenül a
csákánynyal czombjába vágott.

Másnap meggyúladt a seb, harmadnap evedésbe ment át, a rabszolgát
kivetették a többi dolgozók sorából; az két könyökén s fél lábán mászva
levánszorgott a patakig, ott mosogatta sebét estelig, a míg
besötétedett, akkor kivette belőle a gyémántot, s a víz alá kövek közé
elrejtve, ott hagyta azt, míg sebe egészen begyógyult, akkor egy zsák
mogyoró közé téve, átszökött vele az Andes hegyein, a hol Tlehoatl
király uralkodott, s száz ifju hajadont áldozott fel minden évben
Czentuakatl istennek.

A Czentuakatl bálvány kilencz láb magas volt, színaranyból öntve, s
minthogy négy agyara volt a szájában s öt szarva a fején, ezt tartották
a legszebb bálványnak abban az országban.

A rabszolga felment Tlehoatl királyhoz s mondá, hogy hozott neki
ajándékba egy zsák mogyorót, mire a király megboszankodva, parancsolá
fővezérének Eczktlopochtlnak, hogy vágja le az őrült ajándékhozó fejét.

A mint azonban a rabszolga kitölté a mogyorót a trón elé s a tojásnyi
gyémánt kivillant közüle, akkor ennek parancsolá Tlehoatl, hogy ő vágja
le Eczktlopochtl fejét és legyen helyette fővezér.

A rabszolga fővezér lett és épen úgy megtanulta saját kezével nyakazni
az embereket, miként elődei; a gyémántkirály pedig a Czentuakatl bálvány
homlokára került, a kinek öt szarvához még csak egy szeme kellett, hogy
ellenállhatatlan legyen.

Ott ragyogott a gyémántkirály sok esztendeig s gyönyörködött az
áldozatra hozott szűzek kifolyó vérében, a kiket évről-évre ott előtte
elfogyasztának a derék főpapok.

A dæmon végre megunta ezt az egyforma dicsőséget, hogy őt egy agyaras
bálvány fején mezitelen emberek imádják; – a dæmonok nagyravágyók; –
odacsalogatott egy franczia tengerészt magához, ki holmi kereskedők
hódolati küldöttségével jött Inkapaktl királyhoz. (Tlehoatl király már
akkor régen a túlvilági erdőkön vadászta szárnyas lovakon a túlvilági
bivalyokat, s felhőket fújt pipafüst képében.)

Inkapaktl király főpapja volt akkor Viczliploacztl, ennek volt egy szép
leánya Etli (hosszú és nyelvtörő nevek csak a férfiakat illetik). A
fiatal tengerész elbájolva érzé magát a szép Etli ragyogó szemeitől,
azonban még sokkal inkább Czentuakatl bálvány szemétől. A szép leányt
nem volt nehéz elcsábítani, de nehezebb volt hozzáférni a bálványhoz,
mert a főpap Viczliploacztl jobban őrzé azt, mint szép leányát.

A leány hitt az ifjú idegennek, mézszavakkal, epedő szempillantásokkal
elhagyta magát kábíttatni, s midőn a követség tova ment, ő elrejté a
templomban a hátramaradó ifjat; pedig ha azt megtudták volna, a szép
Etlit tüzes verembe hajítják rögtön.

Az ifjú tengerfi addig dicsérgeté a szép Etli tündöklő szemeit, addig
játszott hosszú befont hajtekercseivel, míg az beleegyezett hogy
elszökjenek együtt. Az ifjú egy éjszakán elvágta a jó pap nyakát,
kivette Czentuakatl szemét, rábízva, hogy nézzen ezután, a mivel tud;
azzal megfogta a szép Etli kezét s futott vele erdőkön, mocsárokon
keresztül a kikötőig.

És az nagyon jó volt, hogy a szép Etlit magával vitte, mert az el tudta
őt vezetni ismeretlen vidékeken keresztül; az tudott neki ismeretlen
fából, fűből eleséget teremteni, az védni tudta vadállatok ellen, az
virrasztott fölötte, míg ő aludt, hogy férgek, undok csúszók meg ne
öljék, s hogy egyszer egy mérges kigyó megharapta kedvese lábát, a szép
Etli hirtelen kiszopta abból a mérget s megmentette általa.

De kiváltképen azért volt jó neki magával hozni a szép Etlit, hogy pénze
nem levén az utazásra, a szép leányt eladhatta a kikötőben egy
rabszolgakereskedőnek száz darab moidoresért; – megérte, mert szép volt
és jó; ezzel a pénzzel átmehetett Európába, ott eladta a rendkívüli
gyémántot a burgundi fejedelemnek, kapott érte sok pénzt, jószágot,
talán gróf is lett belőle.

Frank fejedelmek megbecsülték a gyémántkirályt, külön szobát rendeltek
számára, s egész őriző hivatalos személyzetet, a hogy az királyhoz
illett.

Merész Károly sisakforgójára tűzé fel az öröktüzek kövét, hol is
lehetett volna az méltóbb helyen, mint egy király fején? hogy messziről
megláthassa azt minden ember, mikor rásüt a nap: ott van a király!

Merész Károly büszke is volt gyémántjára, büszkébb mint országa javára,
mert még akkor is magával vitte azt, midőn a nancyi csatában országát
koczkára tette.

Ott világlott sisakhegyén a gyémántkirály, midőn a kardok összecsaptak s
a véres látvány örömére szikrákat hánytak szemei.

A villogó gyémántról ráismert az ellen a királyra; a belül lakó
tűz-dæmon ragyogó tekintetével integetett a harczosoknak.

«Ide, ide, itt a király: én vagyok az, gyémántkirály! És ez itt alant a
szolgám, ki engemet fején visel. Ki a bátor, ki az erős? Ki fizeti meg a
gyémántkirály árát?»

Kád aranyért nem adta volna el Merész Károly, de egy font vasért
megvették tőle. Egy idegen harczos kopjája bement a véknyán s kijött a
vállánál; a király holtan esett le lováról és a vér ellepte a gyémántot;
egy király vére!

Szegény király! három oly nagy kincset vesztett egy döféssel: országát,
életét és a gyémántkirályt.

Az elsőt elvette az ellen, a másikon osztozott lég és föld és még ki
tudja mi? a harmadik martalékul jutott egy helvét alabárdosnak, a ki
hulláját megfosztá.

Az alabárdos nem tudott mit csinálni ezzel a nagy darab átlátszó kővel;
volt neki egy szeretője, egy ripacsos markotányosné (de ha az volt mégis
legszebb a táborban), annak adta ajándékba.

A gyémántkirály azután három napig ott függött a pálinkaszagú hadleány
keblén, míg az rá nem unt s el nem adta egy zsidónak két tallérért, két
dénárért, meg egy vég csíkos szalagért; – a mi igen jó vásár volt.

A zsidó ráismert a megbecsülhetlen ékszerre; olyan nagyon ráismert, hogy
miután reményleni sem merte, hogy azt úgy egy darabban valami ember
fiának eladhassa, azon kezdett gondolkodni, hogy eltördelje apró
darabokra, s úgy vigye vásárra.

Ha valódi erős dæmon nem laknék a gyémánt magvában, meg is történt
volna, hogy a roppant gyémántkirály egy pőrölyütéssel megszünjön
uralkodni s felosztassék apró herczegekre, őrgrófokra, s elmúljék a
világ csodái sorából. De ily csúffá nem engedte magát tétetni e nagy
földalatti úr.

A béke helyreálltával frankok, helvétek, lotharingiak elindultak keresni
az elveszett gyémántcsodát.

Nyomról-nyomra, kézről-kézre üldözték azt; a francziák találtak reá
hamarább.

Sancy gróf, az akkori főnemesek leggazdagabbika lelte azt meg a
tőzsérnél; az mesés árt követelt érte, a gróf mesés mennyiségű botokat
veretett a tőzsér hátára, míg azt tisztességes alkura bírhatá, így is
nyert a tőzsér a gyémánton nehány ezer darab aranyat és egy somma
ütleget, melynek száma nem jegyeztetett fel.

Sancy gróf azonban titkolá a dolgot s tovább is úgy tett, mintha keresné
a gyémántot.

Volt pedig a grófnak egy hű szolgája, Bertrand; azt titokban megbízá,
hogy vegye át azt a kincset, a mi most egy ország kincse, alattomban
szökjék ki Helvétiából Frankhonba és vigye azt haza Párisba.

A helvéták azonban mégis megtudták a cselt s mindenfelé portyázókat
küldöttek szét, hogy a gróf szolgáját a hirhedett gyémánttal fogják el.

A hű Bertrand éjjel-nappal utazott Frankhon felé, s nem gondolt rá, hogy
ha azzal a kincscsel, a mit most iszákjában rejt, másfelé venné az útat,
maga lehetne olyan úr, a milyen most a gazdája.

A gyémánt ördögét boszanthatta e hideg vér, hogy a szolga szemei nem
kápráztak az ő lángtekintetétől, hogy hiába villogott, hányta szikráit
előtte, a hű férfinak egyszer sem jutott eszébe olvasatlan milliókkal
elszökni és úrrá lenni.

Az ilyen becsületes bolondokat utálják az ördögök. Ez a ficzkó nem
érdemes jó sorsára. A gyémántördög addig szőtte cselszövényét,
alkudozott, értekezett más titkosabb dæmonokkal, míg az üldöző portyázók
nyomába akadtak Bertrandnak.

Oly közel volt már a frank határhoz, csak egy jó futás kellett még
odáig, a midőn a háta mögött támadó porfellegről észrevevé, hogy
nyargaló lovasok vágtatnak utána.

A szolga sarkantyúba kapta paripáját, hogy megmeneküljön előlök; a jó
mén kifáradt már a hosszú útban, nem győzte a versenyfutást, csak egy
kerek erdőig birta még elvinni urát, ott összeroskadt alatta s ott
utolérték őt az üldöző rablók.

– Hol a gyémánt, a mit hozasz? kiáltának rá.

Bertrand nem szólt, de a kardját húzta s a legelső kérdezőnek olyan
vágást adott fejére, hogy azt a világ minden drágaköve sem gyógyíthatja
meg többet.

Sok kar legyőzi a bátort; Bertrand harczolva esett el és egy szót sem
szólt a harcz alatt, egy sóhajt sem a harcz után.

– Hol a gyémánt? kérdezék tőle, midőn a földre tiporták s a kést
torkának szegezve rátérdeltek mellére.

Bertrand nem nyitá fel ajkait. Azzal elvágták a fejét s félre rugták. A
fej még akkor is összeszorítá fogait és hallgatott.

A martalóczok felkutatták hirtelen a megölt szolga podgyászait, ott nem
lelték a gyémántot; széthasogaták ruháit, összetörték fegyverzetét, a
gyémánt nem került elő; ekkor felhasíták testét, minden ízét darabokra
apríták; hasztalan, a gyémántkirály nem volt sehol. Tán elhajítá az
úton? Hetekig keresték és nem találtak semmit, pedig annak a kőnek
messziről kellett volna világítani az emberek szemébe.

A kő eltünt, senki sem tudott nyomára akadni többé.

Sancy és a helvétek bevallották, hogy senki sem birja közülök a
gyémántot, jutalmat hirdettek annak, a ki előkeríti. Hasztalan volt
minden fáradság.

Sancy azután megtudta szolgája esetét, eltemetteté azt a kerek erdőben,
a hol megölték, tagjait összerakatta, a fejét legfelül, és szentelt
sírhalmot rakatott föléje.

A gyémántkirályról végkép elhallgatott minden.

A fényes dæmon pedig ismét ott volt a sötét föld alatt, honnan
előkerült, csúszómászó férgek, elhamvadó porok szomorú tanyáján,
mulandóság, elfeledés helyén, mélyebben a legmélyebb virág gyökerénél,
hol a föld át nem melegül, hova fény nem hat le soha.

A gyémántördög gyűlöli a sötétet; addig kinzá a föld alatt nyugvó
csontokat, míg kényszeríté azokat a sír fenekét elhagyni időtlen.

Gróf Sancy előtt egy éjjel álmában megjelent a hű szolga, Bertrand, azon
véresen, gázoltan, a hogy összevágták, s mutatóujját becsukott ajkához
emelve, némán mutatott oda.

Azután szétomlott előtte, diribről-darabra, keze, lába, jobbra-balra; a
fej a középen, becsukott ajkakkal.

A gróf borzadva ébredt fel álmából, mécsének kanócza nagy lángokat vetve
lobogott ágyánál, mintha valami fujná, vagy lebegtetné palástja
szélével.

Gondolkozott rajta, mit jelent ez álom? és ismét elaludt. Bertrand véres
képe másodszor is megjelent előtte. Olyan eleven, hogy a mint újra
fölébredt rá, a vérfoltokat hitte padlóján találni.

Többé nem mert ágyára visszafeküdni, hanem ébren maradt; így is
mindenütt maga előtt látta e hallgató arczot a szájára tett újjal.

Mit akart vele tudatni?

Másnap nehány megbízott csatlósát maga mellé véve, csekély kisérettel
elindult a gróf, azt a helyet fölkeresni, a hol hű Bertrandja volt
eltemetve.

Odaérve, zajtalanul felnyitották a sírt. A hű szolga csontjai
megfehérültek már, a fej is egy fehér koponya volt, egy sima csontgolyó,
fogai most is úgy összeszorítva, a hogy halála óráján.

– «Itt vagyok, jó Bertrand», beszélt hozzá a gróf, «miért hívtál
magadhoz?»

És a mint hozzányult a csontváz fejéhez, lecsuklott róla az állkapcza, s
kigördült a koponya szájából a gyémántkirály.

A hű szolga oda rejté azt el, és meg tudott halni a nélkül, hogy
halálfájdalmában elárulta volna drága titkát.

Sancy gróf márványemléket emelt a bajnok sírjára, ki azóta nyugodtan
alszik abban, hogy üldöző gyémántördögétől megszabadították.

A gyémántcsoda, mely rabszolga sebében jött ki napvilágra, mely szem
gyanánt szolgált indu istennek, s éveket töltött egy hulla fogai között,
azóta folyvást rangjához illő társaságban ragyog: mindig királyok
homlokán. Így se tud sokáig egy helyen maradni; a franczia trónról
elvándorolt a spanyolra, onnan Angliába került; 1835-ben átkivánkozott
az orosz korona ékszerei közé.

Még most is ottan lakik.

Ott talán meg van elégedve helyével…



31.  A VÉN SAS.

Zsilipy Péter szegény köznemes volt Mária Theresia idejében; azt sem
lehet egész bizonyossággal állítani, hogy az armalisa nagyon hamar
kéznél lett volna, ha keresésre kerül a dolog. Birtoka, a proverbialis
hét szilvafa, jobban tele volt már pörrel és adóssággal, mint
falevéllel; az ilyen veszni indult gazdaságot aztán minden ártalmas
féreg pusztítja, kaszálóját felturja a vakandok, vetéseit megeszi a
sáska, dohányát elveri a ragya, s lova elkapja az erkölcsöt, melyet
gazdája elveszített.

A negyvenen túl járt már, és még addig mindenbe beleveszített, a mihez
csak hozzá fogott. A míg őszülni nem kezdett, addig abban a reménységben
élt, hogy majd valami jó házassággal helyrehozza állapotjait; mindenütt
kosarat kapott. Később hivatalkereséssel töltötte az időt, még kevesebb
eredménynyel. Az egész diák szótárból egy igének sem volt birtokában,
még csak ennek a szócskának sem: connexio, a mi maga is többet ért volna
az egész dictionariumnál, s így mindenből kimaradt. Majd meg pöröket
kezdett avult irományok nyomán, azokat rendre elvesztette, a birákat
megbántotta, azért actiókat kapott, criminalitásokba keveredett, egy pár
szolgabirát megvasvillázott, a ki exequálni akarta; már arról volt szó,
hogy becsukják, a midőn kiütött a burkus háború.

Az országban nagy mozgalom támadt, fegyverbe szólíták a nemességet; nem
kérték elő a nemeslevelét, a ki insurgálni akart, azt sem igen
nyomozták, hogy van-e ellene criminális actio? csak azt nézték, van-e jó
két ökle és tud-e ülni a lovon? Ökle volt Zsilipy Péternek jó;
bizonyságait viselé a legale testimonium háta; lovon is el tudott ülni
naphosszant, mikor a nyulakat kergette az ugarban s aztán idehaza nem
volt neki mit veszteni, ha elmegy, a mi háború idején nagy virtus.

A tekintetes vármegye köszönettel is fogadta Zsilipy Péternek azt az
ajánlatát, hogy a közeledő háborúra egy szabad csapatot fog alakítani,
melylyel a fenyegető ellenség földére berontván, annak mindenféle
károkat és alkalmatlanságot szerzend, egyszer azért, hogy az ellenségnek
jól fog esni, másszor meg azért, hogy a tekintetes vármegyének is jól
fog esni, ha megmenekül egy csoport híres oldalbordabetörő legénytől, a
milyen akkor minden compossessoratusban akadt elég. Azokat Zsilipy Péter
practikus biztatásokkal össze is gyűjté, a vármegye adott alájuk lovat,
rájuk mundért, tarsolyt, oldalukra kardot és karabélyt, egy párnak meg
is rövidíté várakozási határidejét, ki netán egy pár bevert fejnek
miatta a tekintetes vármegye ingyen szállásait élvezé s e vállalkozó
csapatnak Zsilipy Péter uramat hadnagyává téve, s kifizetvén egy hónapi
lénungjukat, megmutatta nekik, merre van Szilézia? s azzal útrabocsátá
őket. Már aztán vagy jól viselik magukat s becsületet hoznak az
országra, vagy elvesznek rendén, s úgy is jól van.

Az első eset tölt be. Zsilipy Péter csapatja az első intrádánál oly
szemtelen szerencsével és oly strategia-ellenes bátorsággal rontott be a
poroszok földére, hogy mielőtt a rendes hadvezérek megismerkedhettek
volna egymással, már akkor Zsilipy nevét széltiben emlegették innen is,
túl is.

Eleinte csak kicsinyben kezdte: egy-egy podgyászvonatot elfoglalni, s
azt ezer veszedelmen keresztül hazavinni; tíz mérföldnyi távolban a
rendes hadseregtől ellenséges tiszturakat valami tánczvigalomban együtt
lepni, összefogni, az ellenállókat lekaszabolni, a többitől váltságdíjat
venni; ezek voltak első tréfás kísérletei. A siker apródonkint mindig
szaporítá merész szabadcsapatját; midőn pedig egyszer egy burkus
osztálynak egész hadipénztárát elfoglalá, több mint félmillió
készpénzzel, akkor egész zászlóaljat toborzott magának s legénységét ex
propriis rendesen fizette. A háború hét esztendeig tartott; hét esztendő
alatt Zsilipy Péterből nagy ember lett. Az ellenség városait sorra
látogatta, olyankor, midőn legkevésbbé várták; egy kis ezreddel úgy
össze tudta zavarni a tudós hadvezérek csatarendjét, marschrutáját, úgy
kiforgatta őket minden haditudományukból, hogy utoljára már elnevezték
Ördög Péternek, s nem is gondoltak rá, hogy valahol megfoghassák. – A
háború végén Zsilipy Péter mint ezredes tért vissza vármegyéjébe, mint
rendjelekkel rakott vitéz harczos és – mint éktelenül gazdag ember, s
nevezteték Várhelyi gróf Zsilipy Péternek.

Most már bezzeg nem ijesztgették a szolgabirák, hogy becsukatják
hatalmaskodásért, nem fenyegette tabuláris ügyvéd executióval, nem
kérdezték a megyegyűlésen, hol az armálisa? Most már, ha akart, akár
főispán lehetett a vármegyében, a hol esküdtté sem választották hajdan.
Most már válogathatott a Duna-Tisza közt selyemben járó kisasszonyok
közül feleséget, pedig most már ősz volt a bajusza.

De az új gróftól távol voltak a boszúállás emlékei. Eszébe sem jutottak
a szolgabirák, hogy most főispánjuk legyen, sem a tiszttartó leányok,
kik neki kosarat adtak, hogy földesuraik kisasszonyaiból vegyen nőt
amazok daczára; nagyobbra nézett ő. Az udvarnál járni, a birodalmi
fővárosban élni, s rangjához és birtokához illő fényben ragyogni volt az
ő óhajtása. Ott építtetett díszes palotát; eljárt a díszünnepélyekre, s
elvett nőül egy gróf Silberstein kisasszonyt, a ki a legszebb és
legműveltebb delnőnek tartaték az udvarhölgyek között. Az ifju
asszonyság sohasem bánta meg, hogy az öreg grófhoz ment nőül, a kit
különben nincs is miért öreg grófnak neveznünk, mert mindössze három
esztendeje, hogy gróf. Nem tudott ugyan udvarolni, de tudta nejének
minden kivánságát megelőzni, s bár ha ősz volt is a bajusza, de azért
különb legény volt minden tekintetben sok minorennis úrfinál. Csupán egy
nagy baj volt közöttük, az, hogy gróf Zsilipy egy hangot sem tudott
máskép, mint magyarul, Silberstein Leonora pedig minden európai nyelv
közül épen csak erről az egyről nem tudta, hogy a nyelvével beszéli-e
ezt az ember, vagy a fogával?

Már hogyan, hogyan nem értették meg egymást? házasságuk második évében
fiuk született, a kit megkereszteltek János, Hugó, Theobald, Aloys, és
nem tudom én még minek?

Azt a fiut természetesen mind a ketten igen nagyon szerették. Mikor már
nőni kezdett, akkor fogadtak mellé egy professort nevelőül, nagyobb
fizetéssel, mint az egyetemnél, s holtig való ellátással.

Egy napon odahivatja magához a tanárt Zsilipy magánszobájába, leülteti
maga elé s beszédet kezd vele.

– Mondja csak professor uram, hányféle nyelven tud beszélni?

– Tizenhaton.

– Mennyi ideig tudott egyet megtanulni?

– A latint legtovább; a vele rokonokat hamarább; a magyart egy esztendő
alatt.

– Hm, az nagyon szép. Lássa professor uram, én nem tudok beszélni a
feleségemmel. Pedig szeretem ám nagyon. De ezt is hiába mondom, mert nem
érti. Ha jó kedve van, azt ő nem oszthatja meg velem, s ha valami
panaszom van, azt meg én nem mondhatom el ő neki. Néha úgy álmodom, hogy
beszélünk egymással, s aztán mikor felébredek, akkor olyan rosszul esik,
hogy megint süketnémák vagyunk. Azt nem is említem, hogy idegen ember
akár szemtől szemembe összeszidhat s én még azt mondhatom rá, hogy
köszönöm a grácziáját. – Mondja meg nekem, mennyi idő alatt tanítana meg
engem németül?

– Gyakorlat mellett viheti nagyságod félév alatt annyira, hogy bárkivel
elbeszélgethet.

– No ha engem annyira megtanít professor uram, kap tőlem ezer darab
aranyat.

A tanár örömmel állt rá az ajánlatra.

– Hanem több conditio is jár vele. Hallja csak. Ha maga a teremtett ég
alatt valami két lábú állatnak elárulja azt, hogy én tanulok, hát akkor
én magát főbelövöm. – Másodszor: ha maga elneveti magát, mikor én valami
furcsát mondok, akkor én magát rögtön főbelövöm.

A tanár ráállt, hogy árulkodni nem fog és soha nem nevet.

Alig lépett ki a gróf szobájából, midőn meg a grófné hivta be szobájába
s ez meg azt az ajánlatot tette neki, hogy kap tőle ezer aranyat, ha őt
félesztendő alatt megtanítja magyarul. Lám, férje oly derék jó ember és
ő neki úgy fáj az, hogy nem beszélhet vele soha. Annak bizonyosan
semmivel sem fogna nagyobb örömet szerezhetni, s ez által tanusítandja
legjobban, mennyire szereti őt; hanem az egész dolog titok, és arról
senkinek egy szót sem szabad tudni.

Doctor Langer arra is szépen ráállt s aztán naponkint két órával több
leczkét adott a háznál; egyet a grófnak délelőtt, míg a kis fiunak
gymnasticai órája volt s a grófné toillettjét végzé, másikat délután a
grófnénak, míg Zsilipy szunnyadozott. Titkot pedig már csak azért is jól
tudott tartani, mert ezer arany helyett így kétezer várt rá.

A grófnővel nagyon könnyen ment az oktatás: ő igen alkalmas tanítvány
volt; oly szépen tudta hegyezni ajkait a mi szűkszájú beszédünkhöz, oly
könnyen megtanulta lágy magánhangzóink kiejtését, s később még
határozott és határozatlan formáktól sem rettent vissza.

Annál veszedelmesebbek voltak a leczkék a gróffal. Bezárt ajtó mellett,
az asztalon egyfelől a töltött pisztoly, másfelől a kalamáris: a ki
nevet, azt lövik főbe. A professor nem nevetett.

Pedig de sok jó alkalmat szalasztott el rá!

A grófnak először is semminemű sejtelme nem volt arról, hogy mire való
az a der, die, das? Azt ő igen mindegynek találta. Később, mikor már sok
szót tudott, szeretett mindent úgy fordítva adni, a hogy ő azt
kigondolta; szabály volt, hogy egy szót sem szabad a leczke alatt
magyarul mondani.

– Herr Leerer! wo ist majn – – handbeschmier? (kezkenő).

A professor nem tudta, hogy mi az?

– No hát! Zum blasen den Nasen? (orrt fúni).

Ebből aztán megtudta, hogy mi kell neki?

– Bin heute sehr schlimm; hab ser gut gewohnt mit dem geladenen Kraut,
und hat mich das Kalte ausgetroffen.

A jámbor professor ebből aztán vagy értette meg, vagy sem, hogy a gróf
úr rosszul van: jól lakott töltött káposztával, s kilelte a hideg.

– Welcher Sonne ist? (micsoda nap van ma?)

A professor azt felelte rá, hogy igen szép nap van.

– Welcher Sonne dem Sieben?! kiálta rá haragosan a gróf (micsoda napja a
hétnek?).

Erre meg már épen nem volt készen a professor. A gróf dühbe jött miatta.

– Wie sagt man «teremtette?»

– Teremtette, felelt a tanár nyugodtan, «erschuf, hat erschaffen.»

– No hát, kiálta Zsilipy, öklével az asztalra ütve, «himmelstein hat
schaffen!» (mennykő teremtette). (A professor nem bánta, ha úgy van is.)

Zsilipy Péter három hónap mulva azt vette észre, hogy nagyon kevésre
ment; szégyenlette magát, hogy olyan rossz diák, bizony-bizony sokszor
megérdemelné, hogy ne kapjon ebédet; ebbéli szégyenében aztán mit tett?
a délutáni álmot lopta el magától. A mint az ebédet végezte,
megparancsolta odakinn a cselédségnek halálbüntetés alatt, hogy hozzá
senki be ne merjen lépni, a míg alszik, mert ő mindenkit
személyválogatás nélkül agyonlő, a ki álmából fölveri.

Akkor aztán neki feküdt a der, die, dasnak s magolta a grammatikát, hogy
a hátán csorgott bele az izzadság. Történt azonban, hogy e terhes
foglalkozás közben a sok éves előjogait követelő álom elnyomta szemeit,
a pipa szájából, a könyv kezeiből kihullott a földre, a jó vitéz férfi
nagyon nagy dosist talált bevenni mindenféle narcoticumból; ezalatt kis
fia, kinek nem sokat parancsolt a hopmester, a tilalom ellenére
berontott apja szobájába s rajta kapta az öreget a titokteljes munkán.

A gyerek visszafutott anyjához, s elmesélte neki, hogy apja leczkét
tanul: el is aludt rajta.

Leonorát lelkéig hatotta ez a nagy gyöngédség. – Ilyen férfi-korban egy
asszony kedveért nyelveket tanulni annak, a ki megvénült egy mellett,
nem csekély áldozat. Átlopózott hozzá; Péter még aludt, szótár,
nyelvtan, párbeszédes könyvek s egyéb corpus delicti ott hevert lábánál;
a nő felcsókolta őt álmából, s a mint a hadastyán fölveté szemeit, az az
édes csengő hang fogadta, a minél kedvesebbet nekünk a sphærák zenéje
sem mond: magyar szónak híják:

– Mit álmodtál, férjem? kérdezé az asszony tiszta magyarsággal. Nem
álmodtad-e, hogy míg te fáradva küzdesz, hogy hozzám közelebb lehess, én
a másik úton megelőzlek a közös óhajtásban?

Zsilipy Péter szentül azt hitte, hogy most is csak álmodik, folytatását
egy kedves régi álomképnek, melyből szabad volt neki fel nem ébredni
többet. Ez a fölfedezés végtelenül boldoggá tette Zsilipyt, különösen
azért, hogy nem kellett neki többé iskolába járni, kifizette a
professornak a kétezer aranyat, hiszen meg volt érdemelve.

Hanem azért vitte annyira nyelvészeti tökélyeit, hogy az udvarnál is
föllépett kisérleteivel; egy pár adomát historicummá is tett általa;
egyszer tudniillik különös bók gyanánt azt találta mondani egy
udvarhölgynek: «Selber hat schönes Leder» (magának szép bőre van). – Nem
sokára e megtisztelt udvarhölgy meghimlőzött s arczán meglátszottak a
betegség nyomai; mikor aztán ismét találkozott Zsilipyvel, bús tréfával
mondá neki: «lássa, oda van a schönes Leder.»

Erre Zsilipy olyanformát mondott neki, hogy történjék bármi a külsővel,
csak a szív legyen jó, hanem ezt oly válogatott kifejezésekkel adá
tudtára, hogy az udvarhölgy azt mondta neki rá: «Sie Saumagen!»



32.  A GYUJTOGATÓ.

… «Azt kérdik a biró urak, miért lettem gyujtogató? Ki vett rá, ki
biztatott fel, ki ösztönzött? Mivel haragítottak meg? kinek akartam
boszújára lenni? Fiatal leány vagyok, szép vagyok, talán a szeretőm
hagyott el? Az erdélyi mordályégetőkkel vagyok-e társaságban? azok
fizettek-e nekem minden gyujtogatásért, minden kiütött tűzért a
városban? Megfelelek mindenre igazán. Nem is bánom, ha a hármas fával
megkoronáznak is,[5] vagy ha a hidegvíztortura alá vezetnek, én egyebet
nem tudok vallani, mint a mit igazán vallok. Nem bíztatott engem semmi
emberi lélek; senki, a ki emberi hangokon beszél. Nem is voltam haragban
senkivel; nem háborított soha senki, hogy boszút álljak rajta. Fiatal
leány vagyok, szép vagyok; volt hozzám illő kedvesem, eljegyzett mátkám,
a kivel meg kellett volna esküdnöm, pünkösd előtt, zöld csütörtökön, a
nagy templomban. Nem voltam én boldogtalan szerelmes, a kit a szíve nem
hágy aludni.

Az erdélyi mordályégetőkkel sem vagyok egyetértésben, most hallom
először a hírüket; átkozottak legyenek velem együtt, ha igaz, hogy
vannak a világon. Nem kényszerített engem senki gyujtogatni, mint maga a
tűz.

A tűz, a tűz! Oh ez valami rettenetes gyönyörű szellem, a ki ha csábít,
ha integet, nem lehet neki ellenállani. Mikor még csak kicsiny szikra,
úgy enged magával játszani, olyan bágyadt, úgy tud kérni! ha az ember a
lehelletét fújja rá, arról éled; akkor jobban felnyitja azt a vörös
pokolbeli szemét, a mi olyan bűbájosan tud mosolyogni. Azután mikor
mindig jobban éled, lassankint az izzó parázs felett elkezd valami kis
halavány kék szellemke tánczolni; úgy emelgeti hegyes fejét, úgy
libegteti könnyű szárnyát, úgy csókolózik az ember lélekzetével, míg
szüntelen nagyobbra, nagyobbra nő, hizelgő nyelvével nyaldossa a hozzá
közel esőket, a miket meg fog emészteni; eleinte olyan szépen világít,
melegít, olyan tréfálózva pitteg-pattog, pörlekedik, később aztán mindig
hatalmasabb lesz, éget, vakít, elijeszt; harsogva és ordítva kél ki,
szárnyait szétterjeszti, mindig tovább! házakon, utczákon végig, fel a
legmagasabb toronytetőig; onnan lobog fel az égre, a felhők, az egész
mennyboltozat úgy égnek tőle; a világ minden sarka fényben úszik; oh ezt
rettenetes gyönyörűség látni.

Hát még azok a hangok; a futó embercsoportok kiáltozásai az utczán; az
asszonyok, a kik hajaikat tépve sikoltoznak; a síró gyermekek, kik benn
rekedtek az égő ház udvarában, a vizes szekerek csörtetése, az oltogatók
riadozásai: «vizet, vizet, vizet!» a hogy csapkodnak fejszékkel bódultan
a sziporkázó tűz közé; átok, imádkozás, jajgatás, Isten-káromlás tölti
be a levegőt! a harapózó tűz a hogy pörlekedik a viharral; mentől jobban
ordít a szél, annál jobban pattog, harsog a tűz, egyik sem birja a
másikat leverni; a harangok kongnak, zúgnak közbe, mintha valami hosszú
órát, tán az itéletnapi éjfélnek óráját ütnék, egy olyan sok éjszakából
összeragadt éjszaka középső óráját, a minek nem tudni, hogy mikor lesz
hajnala? És azután ezt messziről nézni és hallgatni és elgondolni: ezt a
nagy dolgot én cselekedtem! oh az valami rettenetes gyönyörűség, én
uraim és biráim!

Hanem azután másnap, mikor vége van az égésnek, mikor elmult a mámor,
mikor végig kell menni a szenes utczákon, a mikről még a szalmaszál is
felégett, mikor látni kell a romokat, a mik nem lángolnak már, csak
füstölögnek; közöttük járnak, kelnek, turkálnak rongyos, tépett ruhákban
dúlt arczú emberek, asszonyok, a kik keresgélnek az üszkök alatt
valamit, – talán a tűzben megolvadt pénzük maradványát, vagy megégett
gyermekek csontjait? mikor egész utczasorok bámulnak rám, mint a
halottkoporsók üres ablakaikkal, s a tetőtlen tornyok nagy fekete szája,
mintha hozzám akarna szólni minden pillanatban; oh akkor úgy fáj, úgy
reszket minden tagom, tagjaimnak minden ize, a mi kívül van rajtam és
belül; úgy húz alá, úgy éget, úgy nyomorít; én nem tudom mi lehet az? de
az rosszabb, mint a nyavalya; az kívántatja velem a haláli. Oh uraim,
birák urak! ne hagyjanak engem élni.

Tudom én, hogy gonoszat cselekszem, de nem állhatok neki ellent; mikor
rám jön a gondolatja, meg nem szabadulhatok tőle, a míg végre nem
hajtom, s ha egyszer megtettem, olyan nyomorultnak érzem magamat, mint
egy ketté vágott féreg, melynek két darabban kell egy helyett kínlódni,
melynek minden ízében külön kell meghalni. Oh én uraim, bírák urak,
tegyék azt, hogy én meghaljak»…

Ígyen van följegyezve D... városa évlapjain egy szerencsétlen leányzó
önkénytes vallomása az 1656-ik évben történt gyújtogatások felől, melyek
Cserey egykorú emlékiratai szerint Erdélyben is napirenden voltak s az
akkor átalánosan elterjedt hit szerint bérlett gyujtogatók gonosz
műveinek tartattak. Az utóbb említett kútfő aként nyilatkozik, hogy
Erdélybe mordályégetők jöttek, hogy a népet a háborútól elijeszszék. –
Tudjuk, hogy Erdély fejedelmei minő háborúhoz készültek az idő szerint.
A d...i város évkönyveiből kitünik, hogy ott is átalánosan el volt
terjedve ez a nézet.

Apáthi Anna azonban, a fentebbi vallomást tevő hajadon, mint szavaiból
kitünik, maniacus hajlamot s nem megfizetett rossz szándékot bizonyít
be. Különben is gazdag és istenfélő polgár leánya volt, ki nem szorult
senki átkozott pénzére; ha tette, őrültségből tette.

Mindamellett, önvallomása nyomán, elitéltetve, szekérre kötöztetvén, a
város utczáin szerteszéllyel meghordoztatott, az utczák szegletein tüzes
fogókkal «szörnyen megfogdostatott» (a cronica szavai) s ennekutána tűz
által megégettetett s hamvai a szeleknek átadattak.

Apáthi Anna nem volt több tizenhat évesnél; szép, nyulánk termetű alak
volt, fehér halavány arczával és szelid kék szemekkel; senki sem hitte
volna felőle ezt a nagy istentelenséget. Még azok is, a kik legjobban
átkozták, s sarat markoltak fel az utczán, hogy meghajigálják, midőn a
vesztőhelyre hurczoltatott, bámulva szemlélték állhatatosságát, mely
semmi kinzásra meg nem indult. Sőt midőn a máglyára felállítva, derekán
keresztül a karóhoz lánczolták, s a tüzeket meggyujtották alatta, akkor
épen elkezdé hangosan énekelni a dicséretet:

  «Uram! bűneink sokasága,
    Undoksága
  Érdemli haragodat,
  Méltók vagyunk, hogy ellenünk
    Szent Istenünk
  Felemeld ostorodat.»

És a midőn már a lángok köröskörül elboríták, a midőn a füst körülfogta,
hogy alakját nem lehetett többé látni, még akkor is hallani lehetett a
füst közől, a láng közől:

  «De hiszszük, hogy ki megvallja
    És átallja
  Bűneit s hozzád megtér,
  Azt nem űzöd el előled,
    Sőt tetőled
  Bűnbocsánatot az nyér»…

Így halt meg…

Isten legyen irgalmas árva lelkének.

Ez történt Dobozy István uram főbirósága alatt 1656. április 15-én.

Nem sok időre azután ismét új tűz ütött ki a városban éjnek éjszakáján,
de hála Istennek, rögtön elnyomatott; sőt nemcsak az, hanem maga a
gonosz gyujtogató is kézre került, a kiben mindjárt ott a helyszinén
felismerték álruhája mellett is Bereczk Mártont.

A gonosztevő forró tetten kapatván, magát semmivel nem védelmezheté, a
miért is arra itéltetett, hogy nyársba húzatva, izzó tűzön süttessék
meg.

Nem volt kedvére a kegyetlen sententia az elitéltnek, a miért is a
kivégeztetésre rendelt napot megelőző éjszakán trafikát gondolt ki a
porkolábbal, s azt rávevé, hogy őt bocsássa szabadon, azt igérve neki,
hogy ha megszabadul, ezer aranyat fog neki ajándékozni.

A porkoláb kételkedett Bereczk szavaiban, mert tudva volt előtte, hogy ő
csak egy zsellér ember, honnan venné ő azt az ezer aranyat egy sommában?
Miért is addig nem hajlott a rab szavára, a míg az meg nem vallotta
neki, hogy Vértesen lakó Szücs István bátyjánál van neki eltéve kétezer
darab aranya, az úgy is kárba veszne, ha ő meghal; felét vegye el
magának a porkoláb.

Ez az emberséges ember úgy tett, mintha mindenre ráállt volna; titkon
azonban tudósítá a tanácsot a fogoly szavairól, ki is a midőn legjobban
hinné, hogy pénze által megszabadul, azt tapasztalá, hogy Szücs Istók
bátyját is odahozák vasraverve.

A pénzt csakugyan megtalálták nála, teljes értékű körmöczi aranyakban,
azt kiadta mindjárt Szücs Istók; ez is volt a szerencséje, különben majd
szolgált volna neki a háromszegletű korona.

Bereczk Márton, látva, hogy el van árulva, s most már nem elég, hogy
kínos halállal kell meghalnia, hanem még a kínvallatásnak is alá kell
vetnie magát, – önkényt megvalla mindent.

Legelőször is azon kezdé, hogy «nem igaz, mintha az egy hónap előtt
máglyán megégetett Apáthi Anna gyujtogatott volna; soha sem cselekedte
ez azt, az egész önvallomás kigondolt hazugság, hanem így van a dolog:

Ő szerette Apáthi Annát, és el is akarta venni feleségül; a leány atyja
azonban tehetős polgár ember levén, elutasítá, azt mondván, hogy nem
adja leányát sült parasztnak, ha csak legalább kétezer aranyat le nem
tud számlálni előtte.

A két szerető azonban így is gyakran összejött, este, titokban, a míg
Apáthi uram a pinczeszeren mulatott komái társaságában, az alatt ők
ketten Balóné fonóházában találkozának, a ki azonban jó erkölcsű asszony
vala, s mindig jelen volt, a míg együtt beszélgettek s később lámpásos
szolgálóval kisérte haza Annát, a kit szelid magaviseleteért nagyon
kedvelt s szerencsétlen szerelme miatt igen szánt.

Egy este, a midőn így együtt mentenek haza Apáthi uram házáig; rendesen
a csizmadia-czéh állásának szegletén szoktak elválni, mert Bereczk nem
tartá tanácsosnak egész a házig elmenni, ott Márton azt mondá a lámpást
vivő szolgálónak, hogy engedje neki a mécsnél meggyujtani pipáját.

Anna olyan szépen kéré, hogy ne tegye azt; ime a magistratus kihirdeté,
hogy senki a dohányt török módra színi ne merje, nagy büntetés alatt;
még nagyobb büntetése van annak, ki az utczán a lámpásból kivett
mécscsel jár, a sok tűzveszedelem miatt; de Bereczk nem hajtott rá,
hanem meggyujtá pipáját, s mikor már az égett, azt sugá Anna fülébe:

– Nekem fog már adni apád: le tudom számlálni asztalára a kétezer
aranyat.

Anna először megörült; azt gondolta, hogy kedvese tán kincset talált, a
mi után az akkori háborgós időkben nagyon keresgéltek mindenfelé, hanem
azután elszomorodott, arra gondolva, hogy szegény ember nem szokott
egyszerre gazdaggá lenni.

– Honnan vetted ezt a sok pénzt?

– Azt ne kérdezd. Lidércz hozta; lelkemet adtam el érte, hogy téged
megvehesselek rajta.

A leány nem tudott kivenni belőle semmit, s nagy búsan elvált tőle, egy
cseppet sem örülve annak a jó hírnek.

Alig ért azonban házuk ajtajáig, a midőn egyszerre fény borítja el a
piaczot, s a mint visszatekint, a csizmadiaállást lángokba borulni
látja.

A lámpásos szolgáló erre sikoltva futott el, ő pedig egyedül maradt
házuk ajtaja előtt.

Egy pillanat mulva futást hall, utána káromló kiáltozást s rémkedve
látja maga előtt elfutni kedvesét, ki a mint őt megpillantá,
visszakiálta rá: «fuss be a házba Anna, a hadnagyok jönnek!»

A piacz tulsó végéről lóhátas hadnagyok nyargaltak elő.

A leány ekkor tudott meg mindent. Szeretője bérlett gyujtogatónak adta
el magát, mordályégető lett kétezer aranyért!

Bereczk odább futott, a mellékutczákban útat vesztve, a hadnagyok csak
Annát találták ott.

Anna egyedül maradt az utczán, a lámpahordó cseléd is elfutott s a mint
a lovas hadnagyok oda értek, s azt kérdezék a leánytól: nem látta-e azt,
ki a szint meggyujtotta? azt felelte rá: «én gyujtottam azt meg!»

Ott elfogták, börtönre vetették. Mindent magára vallott. A sok ízben
történt égetéseket mind magára vállalta, azért, hogy azt az embert, a
kiért szerette az életet, megmentse az üldözéstől, s talán azért is,
hogy a ki megútáltatta vele az életet, a helyett meghaljon.

Bereczk Márton jól tudott mindent, a mi a tanácsházban történt Annával,
de nem volt bátorsága önmagát feladni, hogy őt kiszabadítsa. Hallotta
azt is, hogy halálra itélték; látta tollkoszorúval megkoronázva
körülhordatni őt a város utczáin; mindenütt utána ment a szekérnek, s
hallgatta a kikiáltó szavait, a ki minden utczaszegleten elmondá
fenszóval a népnek, mit vétett e leányzó és mint fog lakolni szörnyű
bűneért? Isten legyen lelkének irgalmas! A nép sárral hajigált és
leköpte.

Nem volt bátorsága oda rohanni és megváltani őt e kínos szenvedéstől.

Végig nézte, hogy kötözték ki a máglyára azt a leányt, a kit szeretett s
a ki érte föláldozta magát? a nyelvén lebegett a kiáltás: «ne bántsátok!
ő ártatlan, én vagyok a gyujtogató!» azután látta, hogyan emelkednek
körüle a lángok, hogyan borítja el a füst egész alakját? Egyszer a szél
megbontotta a füstöt, hogy az áldozat arcza kilátszott: úgy tetszék
neki, mintha ő rá nézett volna.

Egy óra mulva hamuvá lett a máglya; ő még mindig ott állt az
utczaszegletnek dülve, dühös forgószél csapott végig a téren, az
felragadta a fekete hamut a máglya maradványaiból s megkavargatva körül
a levegőben, szétszórta azt az egész városon; őt is behinté vele, arcza
és szemei tele lettek kedvese hamvaival.

És ekkor fogadást tett magában, hogy rettenetes bosszút fog állani érte:
porrá leégeti ezt az egész várost. De Isten megrontá a gonosz szándékot,
mert a midőn egy erős fölszél támadtával a város végén álló filagoriára
akará hajítni a szurkos csóvát, a mitől bizonyára egyik szélitől a
másikig égett volna le az egész város, a tűzőrök észrevették és
elfogták.

Ezen vallomása után megrendítő fölfedezéseket tett Bereczk Márton azon
országszerte elterjedett gonosz társulatról, melyet akkoriban
«mordályégetők» neve alatt tanult átkozni az ország.

Vallomásai jegyzőkönyvbe irattak, s minthogy ezek által nagy
szolgálatokat tett a köztársaságnak (így hívta magát akkor Debreczen
községe – és valóban az is volt: egy önkormányzatú kis Róma), azért
elengedteték neki a nyárson való megsüttetés, s egyszerűen feje
vétetvén, úgy égettetett meg. A kétezer arany tűzkárvallottak
segítségére fordítódott.

Itt több lap ki van szakítva a jegyzőkönyvből s az utánuk következő lap
szélére ez van irva:

«Idegen hadak jövének a városba, kik a jegyzőkönyvet megkapván, abból
több paginákat kihasogatának».

Őrizze meg az Isten ezt az országot hasonló veszedelmektől.



33.  HÁROM KÖZÜL A LEGSZEBBIK.

(Humoreszk.)

Ezelőtt mintegy hatvan esztendővel halt meg a felvidéken egy öreg
táblabiró, a ki igen sajátságos módszer által biztosította magát a
felől, hogy halála után sokáig megemlegessék.

Volt neki három unokahuga: Hermina, Pepi és Ágnes, a kik hirhedett
szépségek voltak abban az időben messzejáró földön.

A három szép kisasszony sokszor meglátogatta nagybátyját, az levén
végczélja a látogatásnak, hogy «ugy-e bár nekem hagyja az emeletes házát
bácsi, ha meghal?»

«Neked leányom, neked», szokta az öreg mondani mindegyiknek és igen
szerette, hogy ha e felül kérdezősködtek tőle.

Nem is boszantotta ez a kérdés, dehogy boszantotta, sőt inkább alig
várhatta, hogy meghaljon, s hogy halálával azt a tréfát elkövethesse, a
minek azután majd halála után olyan nagyot fog nevetni.

Mikor tudniilik felbontották az öreg úr végrendeletét, az állt benne:
«az emeletes házamat pedig hagyom a három unokahugom közől a
legszebbnek».

Tessék testamenti executornak lenni.

Páris itéletéből tiz esztendős háború lett, pedig ott csak egy almán
veszett össze három istenasszony; hát még ha emeletes ház lett volna
kérdésben!

Ez veszedelmes jogkérdés volt: melyik hát a három közől a legszebb?

Ha tanúk kellettek, százával állíthatta elő mindegyik imádóit, kérőit,
tánczosait, ablakviziteit, sóhajtozóit s a különféle garnizonokat.

Ha visum repertum kellett, ki tagadhatta volna el Hermina karcsú
termetét, hollószín haját, villogó szemeit; – viszont Pepi rózsás
orczáját, selyemszőke hajfürteit, piczi kezecskéit, valamint Ágnes
természetes göndörségű gesztenyeszín hajzatát, arczának
szerelemgödröcskéit, gyöngysor fogait és bájoló mosolygását? Valóban azt
el kelle ismerni, hogy mind a három igen szép, rendkívül való szép; az
ügyvédek dolga megvitatni, hogy melyik de a legszebb?

Kezdődött tehát a trójai háború másodszor is – tintával és papiroson. Mi
volt a bebizonyítandó? Mit kellett az ügyvédnek védencze ügyében
allegálni? Azt nem, hogy cliense ilyen meg amolyan szép, s így őt illeti
az örökség, mert hisz az szemmel látható volt, hanem megfordítva azt,
hogy a másik két prætendens szépségében micsoda hibák vannak?

Képzelhetni azt a gyönyörű processust, a mi ebből támadt; hogy kerültek
napfényre egyenkint és kölcsönösen a legrejtettebb toilette-titkok: mint
mondta el Hermina ügyvédje Pepiről, hogy az carminnal festi magát, a mit
azután a műértők jelenlétében kellett a vádlottnak személyesen
megczáfolni, kiderülvén, hogy arczának rózsaszíne csakugyan természetes
és nem kölcsönzött; veszedelmesebb volt sokkal azon vád, hogy Hermina
termete félre van nőve, s csak a vállfűző tartja egyenesre, míg Ágnes
azzal gyanusíttatott, hogy a jobb lábára bicczent, s e miatt egyik
czipőjének belül is rejtett sarka van, hogy hajfürteinek bodorsága
mesterséges és nem természet szerinti; ezekhez járultak az ügyvédi
dialectica mesterfogásai, például: akkor követelni itéletet, mikor
Pepinek a képét felfújta a csúz, hogy a szája egészen bedagadt tőle;
mikor Ágnes sárgaságba esett, vagy Hermina a náthától szólni nem tudott;
azután következtek a szellemi szépségek ellen intézett megtámadások;
egyik pikánt, másik szekánt, egyik durczás, másik mérges; pedig mi árt a
szépségnek jobban, mint a duzzogás, a rossz indulat? tanú rá «Sári,
Kati, Nina, Panni, Julcsi» s még több elcsapott szobaleány, szakácsné és
szolgáló, hogy az ellenfél cliensei napjában tizennyolcz óráig igen
rútak, a míg tudnillik odahaza vannak s a cselédeket kunirozzák, hogy
ilyenkor utálat rájuk nézni, míg viszont Betti és Netti kegyben levő
frajok esküsznek rá, hogy a védelmezett fél csupa szeretetreméltó
szépség odahaza is.

Ilyenformában folyott ez a per hat esztendeig, a nélkül, hogy egy
hajszálnyival előbbre ment volna, kivéve, hogy néha-néha egy-egy
kihuzott fog hullott a bírói mérlegbe, rövid időre lejebb nyomva a
serpenyőt; ekkor a bírák azt ajánlották a perlekedő feleknek, hogy
legjobb lesz, ha szép barátságosan kibékülnek egymással.

Jámbor gondolat! Lehet azt Angliának tanácsolni, hogy béküljön ki
barátságosan az indusokkal. Lehet azt tanácsolni a montenegrói
vladikának, hogy ismerje el, miszerint a török szultán nagyobb úr, mint
ő; lehet tanácsolni három divatlapszerkesztőnek, hogy egyet a három lap
közől ismerjenek el legjobbnak, de hogy három fiatal kisasszony közől
kettő elismerje azt, hogy a harmadik nálánál szebb, ennek az indítványba
tételére csakugyan merész hit kivántatik, a mint hogy ez a hit meg is
bukott menthetlenül, s a három hölgy annál keserültebben folytatta a
megkezdett harczot, mentől könnyebb kezdett lenni a «contra» és nehezebb
a «pro» allegálás.

Ezt az arányt pedig igen szépen növelték az évek.

Huszonnyolcz esztendeig folyt a per a felett, hogy melyik három közől a
szebb? Már akkor nagyon nehéz volt a bizonyítás.

Ez alatt az örökbehagyott házat senki sem javíttatta; a rajta fekvő
adósság kamatait senki sem fizette, a jövedelem fölment a
perköltségekre, a kamatok kamataival felgyűlt tőkéért egyszer a hitelező
elkótyavetyéltette a házat s annak az ára épen netto belement az ő
követelésébe. Ime tehát a fatalis processusnak nem maradt egyéb
substratuma, mint azon kérdés eldöntése, hogy három pörös fél közől ki
hát csakugyan a legszebb?

Már akkor pedig mind a három, ki az ötvenhez közel, ki azon is túl járt
s szépségeiknek nagyon megártott az idő s az erős indulatok. Még akkor
is kisasszonyok voltak, akkor is egy házban laktak s kihallott az
utczára, a hogy pörölnek egymással minden órájában a napnak.

Mikor az örökségbe hagyott házat elkótyavetyélték, mind a hárman rajta
rontottak a bíróra, hogy mit csináljanak most már a pörükkel: tán jó
volna novizálni?

– Jó lesz biz az, felelt a jámbor úr; újítsák meg, de most más alapon
kezdjék: azon, hogy melyik három közől a rútabb?

Úgy tudom, hogy nem novizáltak.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: 1606. deczemb. 10. Noha a mi városunk csak árokkal és
tövistöltéssel kerittetett körül, mindazonáltal az Isten ő felsége ennyi
sok veszedelmes állapotban kegyetlen ellenségek ellen is erőssé tette.
Eddig sok rendbeli ember meghágta s hányta, lakatunkat leverte, kiből
fogyatkozásunk esett, – hogy ezután az ne essék, – a ki azt meghágná, az
ellen büntetést végeztünk: – hogy semmi rendbeli ember, se itt való, se
pedig kívül való, nemes ember, vagy hajdú, senki és semmi rend a
városunk kerítését sem egy, sem másfelől, sehonnan meg ne merje hágni és
általhágni, se ki, se be ne menjen; a kapuról egyikről, se nagyról, se
kicsinyről a lakatot le ne merje verni; mert ha valaki – akárki legyen,
az ellen cselekszik, a félkeze elvágattassék. – Item decretum est: hogy
vasárnap, miglen a délesti prédikáczió meg nem lészen, semmiféle
szekerest a sorompókon be nem kell bocsátani. Régi jegyzőkönyvi
kézirat.]

[Footnote 2: Városunknak egy erős oszlopát, hazájának édes atyját,
tiszteletes, nemzetes Dobozy István urunkat, a tanácsi rend között 44, a
főbiróságban 11 esztendőknek dicséretes viselése után, Ecclesiánknak és
respublikánknak nagy szomorúságára a bölcs itéletü Isten tőlünk elvette
életének 77-ik esztendejében stb. U. o.]

[Footnote 3: Még pedig szép munificentiával: Medgyesi Pálnak adott a
tanács 200 aranyat, 100 császári tallért, polturában 100 magyar
forintot; akkori időkben nagy pénz, ha hozzávetjük, hogy egy hadnagy
hópénze volt 6 magyar forint, s hogy egy nagy emeletes kőházat a
piacz-utczán ugyanazon időben Duskás Ferencz és neje eladtak örök áron
1800 forintért, két asszonyi hosszú köntösre való 12 rőf rásaposztóért,
másfél rőf ingvállnak való kamukáért, s ennek beszegésére kivántató 18
rőf aranycsipkéért.]

[Footnote 4: Egy más jellemző eseményt is jegyeztek föl az egykorú
emlékirók e ritka férfiról. – Midőn egyszer Llaneroival egy spanyol
lovas csapatot fogott el, a spanyolok kapitánya azt mondá Paeznek, hogy
csak azért győzhette le őt, mert az ő lova rossz, Paezé pedig jó. A
Llanero vezér nem engedte ezt magának mondatni; hanem büszkén felszólítá
a spanyolt, hogy cseréljenek hát lovat s ha a spanyol meg tud menekülni
Paez lován, legyen szabad; ő csak egyedül fogja üldözni a tiszt rosszabb
lován. A spanyol kapitány ráállt az ajánlatra; de Paez ötszáz lépésnyire
utólérte őt s megkapva az előtte futó ló farkát, annál fogva felfordítá
a lovagot lovastól együtt.]

[Footnote 5: A legkínosabb tortura neme volt; a vallatott fejét három
hasáb közé szoríták, miknek végei kötéllel voltak összefoglalva; e
köteleket aztán lassankint csavargatták össze, hogy a három fa a fejet
három oldalról szorította. Meghalni nem lehetett bele; hanem pokolbeli
kín volt; sokszor őrültségen végződött.]



TARTALOM.

Második kötet.

  1. Debreczeni krónikák  1
  2. A halál után  19
  3. A kénytelen mulatság  29
  4. A bizebán  41
  5. Három a táncz  49
  6. Xelenhoa és Toipingvang  55
  7. Lám megmondtam  62
  8. A koldusgyermek  65
  9. Az groff Sewteeth Peter keeth hitwesse  68
  10. A menyegző utáni nap  72
  11. Bolivár  77
  12. Husz év mulva  119
  13. A caldaria  130
  14. A két Markov  137
  15. A fejedelem buzogánya  144
  16. Arany hajam  150
  17. Az istenhegyi székely leány  153
  18. Violanta  193
  19. Két jó barát  203
  20. Reparált lelkek  208
  21. A libapásztor  213
  22. A huszthi beteglátogatók  217
  23. Ne légy Othello  220
  24. Hogy nyerik meg a nőket  223
  25. Tíz millió dollár  226
  26. Az én galambom nem vált porrá  260
  27. Mit beszél rólunk a világ  265
  28. A játékos  270
  29. Szent Búbánat  274
  30. Gyémánt-király  277
  31. A vén sas  286
  32. A gyujtogató  293
  33. Három közül a legszebbik  301

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

13 |az a te urad, |az a te urad.

16 |kérdé a bűnöstől, |kérdé a bűnöstől.

43 |nom vallották meg |nem vallották meg

119 |112. |12.

149 |saját fejedemi |saját fejedelmi

158 |házastársában. |házastársában.»

297 |Erdemli haragodat, |Érdemli haragodat,

297 |Es átallja |És átallja]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Dekameron (2. rész) - Száz novella" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.