Title: Dekameron (3. rész) - Száz novella
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Dekameron (3. rész) - Száz novella" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XIII. KÖTET

DEKAMERON. III.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

DEKAMERON

SZÁZ NOVELLA

IRTA

JÓKAI MÓR

III. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894



1.  MI VAN A FÖLD ALATT?

(Novella.)


I.

Az elegáns világ szerette volna kitalálni, miért zárja el marquis
Malmont a nejét?

Egyik vélemény azt mondta, hogy a marquis nagyon szerelemféltő, a
marquisnő pedig hajlandó mentől több okot adni férjének ez indulat
élesztésére.

A másik úgy igazítá el a kérdést, hogy a marquis bizonyosan valami
rettenetes rút nőt vett feleségül, s nem akarja, hogy azt az emberek
lássák; elég baj neki, hogy ő maga látja.

Ügyesebb találgatók e véleményt oda módosíták, hogy az asszony bizony
nem rút, hanem – iszonyú együgyű liba; valami hajlam utáni házasság
szerencsétlen tárgya, kibe a marquis a nőszülésig belebolondult, s most
már nagyon bánja, hogy azt tevé.

Leleményesebb kedélyek egész meséket gondoltak ki a talány megfejtésére;
a marquis régi gonosztevő, neje tud felőle főbenjáró titkokat, azokat
félti a férj, hogy a világ fülibe ne jussanak.

Olyan középszerű városban, mint Issodune, a hol egy vidékről feljött
birtokos úr megtelepedése epochát képez, ráérnek az emberek ilyen
kérdésekkel vesződni.

Marquis Malmont egyszer csak végét vetette az egész találgatásnak azzal,
hogy egy szép reggelen a város notabilitásaihoz rendre küldözé azokat az
ismeretes meghivó jegyeket, a mikben obligat epithetonokkal ellátott
férj felkéri egész tisztelettel ismerőit és nem ismerőit, hogy ebben,
vagy abban a délutáni órában kegyeskedjenek őt azzal megtisztelni, hogy
szeretett egyetlen egy nejét tekintsék meg – a ravatalon.

Már most tehát nincs többé elzárva a titokteljes nő, mindenki
meggyőződhetik felőle, szép volt-e, vagy olyan rút, mint Gargantua?
elmés volt-e vagy míveletlen? A halottak mind igen okosan viselik
magukat, csakhogy kissé nagyon csendes társalkodók.

Miután meglátták, akkor csak egy vélemény volt felőle: az, hogy ez a nő
csodaszép volt!

Olyan szép, hogy még a halál sem bírt rajta rontani, úgy fekszik a
koporsóban, mint egy alvó, ki az ébresztő szóra vár, ajkai még most is
oly pirosak, vonásai most is oly lágyak, oly gyöngédek, mintha ez a
hideg bűvész, a halál, végig sem húzta volna jeges ujjait rajtuk.

Két napig úgy jártak a halott nézésére, mint valami híres énekes
előadásaira, s két napig nem beszéltek egyébről, mint arról a fürtökbe
szedett arany hajról, mely a gyönyörű arczot körülveszi, s arról a
pompáról, mely a ravatalt ékesíti; a nehéz selyem szemfödélről, a fehér
rózsa guirlandokról, miken ezüst lepkék rezegnek, a színes
viaszgyertyákról, mik körüle égnek, s hogy mind e gyászpompa közé milyen
szépen illik az a fehér arczú halott…

Harmadnap pedig elkezdtek arról beszélni, hogy ez a nő meg van mérgezve.

Honnan vette magát ez a vak hír? miből támadt? azt ki nem lehetett
találni, mert arra senki okot nem mondhatott. A méregtől megholtak arcza
nem ily tiszta, azokon gyorsan végzi szomorú munkáját az enyészet; azok
nem mosolyognak így a koporsóban.

És mégis az egész város azt beszélte, hogy a marquis megmérgezte nejét.
A közönség nem akart elállni attól a véleménytől, hogy a ki ily makacsul
rejtegeté e szépséget, annak okának kellett rá lenni, hogy azt megölje,
és az nem lehet, hogy valaki ily hirtelen meghaljon, a nélkül, hogy
valaki tudott volna betegségéről valamit. Itt valami nincsen rendén.

Ez a mendemonda a marquisnak is fülébe jutott. Ő vette észre, hogy a hír
kezd általános lenni, annálfogva maga sietett a mairehez, őt felkérni,
hogy ha a hatóságnak valami gyanúja van neje halálesete felől, az iránt
rendeljen rögtön szigorú vizsgálatot.

A város physikusai azonban annyira távol voltak e tekintetben minden
gyanútól, hogy a marquist biztosíthaták a felől, hogy ellene értelmes
ember semmiféle kétséget nem támaszthat nejének halála miatt; a városi
mendemonda pedig nem elég ok a törvényes közbenjárulásra.

Így azután harmadnap a szép halottat eltemették abba az új sírboltba, a
mit a marquis három nap alatt nagy költséggel építtetett az issoduni
temetőben; csupa fehér márványból volt az egész fala, arany
kacskaringókkal, ezüstös rácsajtóval, s azután megint volt mit beszélni
a város népének egy ideig a szép márvány urnákról, az arany
kacskaringókról és az ezüstös rácsajtóról. De mégis minden
márványemléken és vasajtón keresztül törte magát az a hideg hírszellő,
hogy ez a nő megvolt mérgezve férje által…

És a hírnek ezúttal igaza volt. Marquis Malmont megmérgezte nejét. Hogy
miért tette ezt? azt majd megtudjuk később. Most csak az első titokra
kell rájönnünk.

A marquis fiatalabb korában Syriában utazva, egy görög chymistával
ismerkedett meg, kinek az a különös foglalkozása volt, hogy szokatlan
hatású mérgeket készített. Egy ilyen méreg titkát roppant összegen
vásárolta meg tőle a marquis. A chymista «acheronion»-nak nevezte azt.

És ez valóban megérdemlette pokoli nevét.

Ha valaki az acheronionból ivott, nem halt meg tőle, hanem egészen
hasonlóvá lett a halottakhoz; tetszhalott lett, a ki öt-hat napig semmi
szertől fel nem éled.

A gondolat dæmoni!

Ha vád támad a temetés előtt, s a hatóság vizsgálatot rendel, akkor az
orvosi kéz öli meg az elaltatottat; ha pedig gyanútlan eltemetik, –
akkor néhány percze van felébredni és meghalni; néhány percz élni a
sötét föld alatt; ha később támad a gyanu, s a halottat felássák,
megfordulva találják koporsójában, és soha semmi esetben nem fedezhetik
fel semmi nyomát a méregnek. – Ez az acheronion.

Marquis Malmont még a temetés napján elhagyta Issodunt, elment – senki
sem kérdezte hová? butorait, hintaját, lovait nyakrafőre elárverezték, s
cselédjeit széteregették, ki merre látott.

A márvány síremléket pedig szépen körül nőtte a fű, párkányain
megtelepedett az a sárga virágú szaka, a mi úgy szeret a sírkövek
repedéseiben tenyészni, kiváncsi virágocskák ott az ajtó előtt annyira
is vetemedtek, hogy fejeiket bedugták a rostélyon, s benézegettek a
félsötét előcsarnokba; az emberek pedig egy hét alatt elfelejtették a
sírkövet is, a czifra rácsot is, meg a szép asszonyt is, a ki azon belül
fekszik, s nem beszéltek róla többet.

Mi történik tovább a föld alatt? senki sem igen kérdezi.


II.

Párisban ez idő alatt egy sajátságos nő volt a divat királynéja. Tudjuk
biz azt jól, hogy ezt a czímet senki sem kapja ingyen, s hogy azok a
különösségek, a mikért az ember ezt a megtiszteltetést nyeri, keveset
használnak a nő jó hírének. Legjobb hír az egy hölgynél, ha semmi híre
sincsen.

Delmaure Olivának már a neve kimondása által tett valami kárt az ember,
mert a Delmaure név nem apjáé volt, hanem anyjáé. Abban pedig már elég
kétértelműség van, ha valaki az anyja nevét viseli az apjáé helyett.

Igen gazdag és különösen előkelő családból származott; de azért még sem
tartozik az előkelő világhoz, a haut crémehez, mert nem tudja egész
világosan documentált bizonyítékokkal indokolni, hogy mi joggal jött a
világra; a középvilágnál, az ugynevezett demi-mondnál megint feljebb
áll, mert függetlenül és tulajdon családja után gazdag; salonjai tárva
vannak ugyan az elegáns világ őrültei és unatkozottai előtt, de azok
közül egyik sem dicsekedhetik, hogy szeretője volna. A hölgy igen szép,
igen kaczér és igen kegyetlen. Szereti imádóit halálig kínozni.
Bizonyosan valami távollevő kedveséhez hű, s a többieket csak
szórakozásból bolondabbítja; vagy az bizonyos, hogy úgy el tudja
titkolni valami meglévő viszonyát, hogy senki sem tud róla semmit. A kik
még bizonyosabbat tudnak, azok azt állítják, hogy ő meg egy fiatal
herczegbe szerelmes, a kinek nem annyira nagy adósságaira, mint inkább –
nem is két szép szemére, – hanem szépen hangzó nevére van szüksége. A
kik pedig legbizonyosabbat mondanak róla, az már olyan hitványság és
képtelenség, hogy nem érdemes ide leirni.

A való körülbelől ez:

Messziről kell kezdenünk, Oliva születése előtti dolgoknál, hogy önök, a
beteg tisztelt consultáló orvosai, átláthassák, mennyire voltak ez
események is befolyással Oliva lelkületére.

Oliva édes anyja, Delmaure Camilla, alig volt több tizenhat évesnél,
midőn a zárdából kikerült, hol a nagy urak leányait szokták nevelni.
Mert a jó erkölcsű Francziaország gazdag leányai zárdai nevelést kapnak.

Igen szép leány volt, előkelő család, gazdag szülők még nagyobb hírt
szereztek neki, mint szépsége; az atyai ház megnépesült versenyző
fiatalokkal, kiknek mind legforróbb ohajtásuk volt egymást a hölgy
kegyében fél lófejjel megelőzni (hogy elegáns kifejezést használjunk).

Tizenhat éves korában a szív tele van ábránddal, érzelemmel, a lélek még
öntudatlan, a legelső benyomásokat könnyen felfogó; a sok rajongó ifju
közül egynek sikerült Camilla előtt nemcsak ébren, de álmaiban is
megjelenni.

Az nagy hódítás, ha egy férfi egy nő álomlátásait is el tudja foglalni.

A gyermek hitt az álomnak és a szép szavaknak, s egy napon megvallá
atyjának, hogy szeret és választottjához nőül akar menni.

Az apa nagyon büszke ember volt, kinek sok haszontalanságon kívül, a
mikben kevélységét veté, volt egy leghaszontalanabb tárgya, egy fiu
gyermeke, elegáns dandy, semmi egyéb (különben ezzel elég rossz van már
róla mondva); az öreg Delmaure erre akarta minden vagyonát ruházni.

Azért nem is igen ütődött meg a leánya által tett fölfedezésen; azt
mondta neki, hogy tehet, a mit akar; hiszen csak leánya volt, s a leány
nem számít a családban semmit.

Ezekben a régiókban a leányt ki szokták tagadni, ha nem a család
választotta számára a férjet. Nem úgy tagadják ki, a hogy a színpadon
szokás, mennydörgő atyai átokkal s obligát ájuldozással, hanem – nem
adnak neki hozományt.

De hiszen szeretett, tehát boldog volt; szeretőjével elszökött, a
legközelebbi faluban összeesketé őket valami meghivott lelkész, s ő
boldog szerelmében feledte az atyai házat, vagyont, rangot és jövőt.

Egy napon, midőn a sors megsokalta örömeit, ifju férje azt mondá neki,
hogy el kell utaznia távollakó szülőihez, hogy azokat házassága felől
kiengesztelje. Mert, hogy az ő atyafiságának is van oka neheztelni, a
miért egy kitagadott leányt vett nőül, az már csak természetes.

Az elhagyott nő sokáig várta vissza eltávozott férjét, de az sem
személyesen, sem levélben nem jött; egyszer hónapok mulva hírét veszi,
hogy azon ifju, ki neki férje, megházasodott: elvett egy gazdag özvegy
asszonyt. Ez a hír való volt. A sértett nőben fölébredt a méltatlankodás
érzete, s utána ment a csalónak, ki egy új nőnek adta kezét, mielőtt a
régi meghalt volna.

Ott pedig kinevették.

Az egész házasság csak alakoskodás volt; a lelkész, ki őket összeadta,
nem volt egyéb, mint a csábító egyik átöltözött czimborája; a tanuk
szintén; és az egész alávalóság olyan jól el volt már sepergetve az
útból, hogy senkit sem lehetett azok közül többé megkapni, semmit
bebizonyítani; ki tudja, hová lett még az a könyv is és miféle könyv
volt, a mibe házasságuk napján sajátkezűleg beirták neveiket? meglehet,
hogy valami avult szatócsszámviteli könyv volt az is, a mit a
zsibvásáron vesznek font számra.

A szerencsétlen megcsalt nő szégyentől égő arczczal, fájdalomtól tört
szívvel ment magát a világ elől elrejteni; a mi annál nehezebb lett már,
mert a dolog egészen a nyilvánosság előtt forgott: az újságirók is
megtudták; képzelhetni, mennyiféle változással, idomítással és
hozzáadással ment az át a közönségbe. Először megteltek vele a napi
rovatok, azután irt róla egy kisnevű poéta egy rossz regényt, azután
elővette egy nagynevű költő, az csinált belőle még rosszabb regényt,
utoljára a vaudeville-szinházakba került a tárgy, ott verték agyon nagy
nehezen.

Az öreg Delmaure kénytelen volt folyamodni a kormányhoz a nagy botrány
miatt, hogy engedje családi nevét megváltoztatni.

Ilyen világban született Oliva.

Olyan anyától, a kiről regényt és népszínművet irtak, a nélkül, hogy
bűneivel megérdemelte volna.

Nem kell orvosnak lenni, hogy az ember elhigyje, hogy mindazon
keserűségnek, a mit az anya szíve kiállt, a gyermekén is keresztül
kellett menni még születése előtt, s abból a jellemből, a mivé később
fejlődött, sokat hozott már a világra Oliva.

Később, midőn eszmélni, gondolkozni kezdett, láthatá, hogy anyja mindig
oly bánatos, hogy ha rá néz is, az anyaszeretet örömén keresztülsötétlik
a boldogtalan nő fájdalma.

A bánatot, a gyalázatot tetézte még a nyomor.

Rokonainak egy része elhagyá, elfeledte; a másik része nem feledte el,
hanem üldözé; ah, mert azt be kelle bizonyítani a világ előtt, hogy a
feddhetlen nevű család szigorúan tudja büntetni nevének beszennyezőjét.

Oliva már tíz éves korában ősz hajszálakat keresgetett anyja fejében.
Pár év mulva aztán nem kellett már azokat keresni, mert a szép fő
egészen megőszült.

Mennyi próbát állatott ki velük az ég! hányszor el voltak rá határozva,
hogy véget vetnek életüknek! Oliva, a tizenkét éves gyermek hideg
keserűséggel tudott arról gondolkozni, hogy egy éjjel szenet vigyenek be
szobáikba, azt meggyujtsák, azután lefeküdjenek egymás mellé és soha se
keljenek fel többet. Anyjának minden baját ismeré; hisz szegény asszony
nem volt kinek panaszkodjék kívüle.

A jövő iránt semmi kilátásuk nem volt; az öreg Delmaure végrendeletet
tett, melyben mindenét fiára ruházta. Minden rokonának, minden
cselédjének gazdagon hagyományozott abban, leányát meg sem említette
benne.

Egy napon az öreg Delmaure nagyszerű vigalmat tartott fia huszonnegyedik
születésnapjára; a rokonok, a környék notabilitásai mind hivatalosak
voltak rá. Estére roppant tűzijáték volt a repertoiron. A báró saját
hálószobájában rejté el a napokat és tűzokádó hegyeket, mikkel vendégeit
és kedves egyetlenegy tékozló fiát vala meglependő; a mint a lakoma vége
felé közöttük motozna, – melyik jőjjön elébb vagy utóbb? – a vendégek
épen poharaikat csördíték össze valami ostoba toaszton, midőn egyszerre
egy földrendítő pukkanás taszítá fel őket székestől, asztalostól, s a
palota széttört ablakain volkáni láng lövellt elő. A fölhalmozott
lőpornemű valahogy szikrát kapva, egyszerre nyolcz terem közfalát
döntötte ki. A meglepetés igazán nagy volt, a napok és tűzkerekek
szikrát okádva nyargaltak a vendégek közé, zöld és rózsaszín csillagok
omlottak az ablakból alá, s tűzkigyók süvöltöttek a kiütött háztetőn
keresztül. A tüzijáték kissé rosszul volt arrangeolva, hanem azért
tökéletesen sikerült; percz mulva az egész palota lángbaborult, a ki még
eszméleténél maradt, menekült a lépcsők felé, azokat pedig az első
rázkódás ledöntötte, nem maradt más mód a szabadulásra, mint a
folyosóról az udvarra leugrálni. Ezt kisérté meg a fiatal tékozló fiu
is, hanem biz az nyakát törte benne; ezer kár érte, hogy ez nem valami
fényes lóversenyen történhetett meg rajta.

Az öreg Delmaure maga bennégett a kastélyban, s vele együtt a
végrendelet is.

Most azután nem maradt a bárónak egyéb örököse, mint az eltaszított
leány. A törvény őt ismerte el a megholt összes vagyonai birtokosának.
Ki tegnap koldus volt, s a halál nemeiben válogatott, hogy a
legcsúfabbat, az éhhalált kikerülje, ma mint kétszázezer livre évi
jövedelem birtokosnéja lőn üdvözölve. De kárpótlás volt-e ez a megőszült
hajért?

Hát aztán mit tettek a rokonok? a világ?

Természetesen kiengesztelődtek. A gúnyolókból tömjénezők váltak.
Camillának már nem igen lehetett hizelegni, de magasztalhatták leányát,
a szép, tündéri Olivát. Oliva pedig még jobban gyűlölte őket most, midőn
hizelegtek előttük, mint akkor, midőn üldözőik voltak.

De hátra volt még utolsó bünhödése a könnyenhivő nőnek, a miért egyszer
tudott szeretni. Ez a mindnyájunk bűnhödése: a halál. Oliva ott volt
ágya mellett, midőn haldoklott.

Meglátszott a nő arczán, hogy tizennégy évig imádkozott haláláért.

Megszorítá leánya kezét, azt mondá neki: – «ne szeress senkit» és
megszünt élni.

Oliva eltemetteté anyját – nem a büszke nemzetségi sírboltba, oh a
kevély Delmaure bárókat hogy sértette volna meg azzal? hanem egy szép
kis virágos ligetbe, mely rózsával és jázminnal volt teleültetve; ott
egy sima, egyszerű fehér sírkövet állíttatott fel eléje, s arra nem
iratott mást, csak annyit: «Anyám».

Hisz azt csak nem vésethette oda egész világ gúnykaczajára aranyos
betűkkel, hogy «itt nyugszik Delmaure Camilla kisasszony, kit leánya
sirat».

Az előitélet még a sírkövet is megbélyegezte. Még a halottnak sincs
kegyelem.

A gyermekévek szenvedései, a gyönge kor súlyos tapasztalása
eltörölhetlen nyomot hagytak Oliva szívében; korábban tanult meg
gyűlölni, mint szeretni, s az élet később sem tanította őt az utóbbira.

Különben is ritka gyémánt az igaz szerelem, az ő számára még ritkábbá
lett az. Mindenkin, a ki hozzá közeledett, vette észre azt a bántó
bizalmasságot, a mire jogot vélnek találni abban, hogy ennek a leánynak
nincsen neve. Az apja gazember volt, az anyja szerencsétlen; a leányra
ez gyanús árnyékot vet. Akárhogy éljen, akárhogy érezzen, minden ember
tudja, hogy az apja gazember volt, az anyja szerencsétlen.

Ez a tudat végkép elkeseríté. Látta, hogy szeretik, egy szóval sem
akarják vele elhitetni, hogy becsülik is; jogot éreznek őt könnyelműnek
tartani, s nem szenvelgik előtte azokat a költői ábrándokat, miket más
ifju leány előtt legalább hazudni szoktak. Néha pedig épen olyan emberre
is akadt, a ki nagylelkűnek akart előtte feltünni, midőn saját vagyonát
elpazarolva, hajlandónak mutatta magát a névtelen gazdag nőt egy
törvényes és világképes névvel és czímmel megajándékozni.

Lehet-e szomorúbb tünemény a világon, mint egy fiatal nő, a kinek a sors
emberismeretet adott?

Oliva ezt a szomorú szerepet igen vígan tudta eljátszani. Ha keserű
élettapasztalásaival zárdába megy, kinevetik, s aztán elfeledik; de ő a
világ zajos közepén nyitott remetelakot, odagyűjté maga körül a világ
bolondjait és mulatta magát rajtuk.

Meghallgatta imádói őrjöngését, elolvasta szerelmes leveleiket, viselte
bokrétáikat, engedte őket estélyein tánczolni, borától megrészegülni,
mosolyától megőrülni, szerelmet vallani, magukat oktalan pazarlással
tönkre tenni; hanem biz ez mind kárba veszett dolog volt: epedezés,
levélfirkálás, bókok, megőrülés és pénzpazarlás nem használtak senkinek
semmit. A nő csak játékszernek nézte őket.

És ezt tudta minden ember. Az ész logikája szerint ebből az következnék,
hogy a csalogatott, kinevetett rajongók elmaradozzanak tőle; hanem az
élet másképen játszik, épen ez hozta őt divatba. Az emberek annál jobban
siettek e gyönyörteljes kínpadra, mentől több áldozatot láttak már onnan
kificzamodott észszel, elperzselt lélekkel lebukni.

Ezen bolondok közé tartozott különösen egy férfiu, a kit Oliva már
régebben ismert.

Onnan ismerte, hogy épen ez volt azon tanúk egyike, a kik anyjának
színlett házasságán jelen voltak s körülbelül ő rendezte az egész
tréfát, úgy a hogy az végbe ment.

Ez az ember volt Malmont marquis.

A marquis Párisban lakott akkor, midőn legelőször meglátta Olivát a
szinházban és abban az első pillanatban úgy belészeretett, hogy mikor
aztán a másik pillanatban megtudta, hogy ki e nő? már akkor az késő volt
rá nézve.

Talán ha elébb hallotta volna, hogy ki ül ott ama lilaszín damaszk
függönyös páholyban? őrizkedett volna oda nézni, de így elébb megtörtént
rajta az igézet, azután érkezett a józan tudás, a mi épen olyan keveset
használt neki, mint ittas embernek a hasonszenvi labdacs.

A marquis megkisérté a szerencsét. Ő minden szerepre készen volt. Ha e
nő valóban az a dæmon, a kinek a rossz világ mondja, ha épen csak azt a
férfit keresi, a ki miatta koldussá tegye s aztán főbe lője magát, neki
az is tetszeni fog; ha pedig azt a sértett lelket találná benne, a kinek
őt a jó világ hiszi, akkor ő is tudni fogja, mit tegyen? nemes bánattal,
töredelmes szívvel közeledik hozzá, elismerni bűnét, mely őt nevétől
megfosztá, de jóvá teszi az által, hogy egy új fényes névvel kinálja
meg: – saját magáéval.

A terv kezdete nem volt nehéz; az ember csak egy látogatójegyet tesz
koczkára, ha azt elfogadják, akkor nyitva az ajtó s azontúl segít az
ész, vagy az esztelenség.

Az első lépés sikerült, a marquis látogatását elfogadták. Az úrnő igen
kegyes volt, nem mutatott régi haragot a hajdani üldöző előtt, sőt igen
nyájasan bánt vele; meghívta estélyeire, elfogadta páholyában,
szeretetreméltó kezdett lenni, új imádóját kitünteté; engedte
szenvedélyét nőni, míg egyszer a láng kicsapott az ablakon s a marquis
egy őrült pillanatban minden vagyonát oda ajánlá igézőjének… Akkor
azután kitiltá őt a házából s többet meg sem látta, akárhol találkozott
vele.

A marquis értette a dolgot. Ő «csak» vagyonát ajánlá fel a hölgynek s
azért kiadták neki az útat. Ennek több kell, ennek a kéz is kell, azaz,
hogy a név.

Ebben pedig egy kis akadály volt a marquis előtt; neki neje volt. Még
pedig fiatal neje, a kit pár év előtt vett el.

Azt is szenvedélyből vette el, szegény polgárleány volt, kit nem tudott
más áron megvenni szigorú szüleitől, mint a házasság árán.

Amáliának hítták a szerencsétlent.

A marquis a milyen nagyon beleszeretett Amáliába, olyan hamar meg is
unta. A nő nem szerette férjét s mindig szomorú volt előtte. Ez a
legjobb ok arra, hogy a férj elidegenüljön.

A nőnek más ideálja volt; egy leánykori fiatal ismerős, valami orvos,
Floiron Ardentnak hítták. Ezt a férj nem tudta. Ámbár azt sejthette,
hogy az a szív, a mit ő nem tud felnyitni, bizonyosan belőlről van
bezárva, valaki lakik már ottan.

A nő és a fiatalkori kedves azután is leveleztek egymással. Volt egy
közbenjárójuk: Amália szülőinek egy régi hűséges inasa, az hordta a
leveleket pontosan Amáliától Ardenthoz és onnan vissza. Ezt rendesen
nagy hűséggel hajtá végre.

Hanem annyi esze volt az inasnak, hogy minden harmadik, negyedik levelet
megtartotta magánál a küldöttekből, hol a férfitól, hol a nőtől. Azért
nem támadt a levelezésben semmi zavar; az ellenőrködés pedig lehetetlen
volt, mert a szeretők soha sem beszélhettek egymással. Malmont jól tudta
őriztetni nejét.

A jámbor cseléd azután, mikor volt vagy tizenkét levele egy rakáson,
elvitte azokat a marquis úrhoz s eladta neki egy jó csomó pénzért.

Malmontnak épen aznap adták ki az útat Olivánál, mikor e leveleket
kapta. Volt neki legalább min mulatni magát.

Először felbontott egy levelet Ardenttól. Abban ez volt:

«Elveszett mennyországom! utolszor akarok előtted megjelenni a síron
innen. A mennyi örömet veszték el, annyi fájdalmat nyertem emlékedben. E
fájdalmak közt legsúlyosabb az, hogy te el tudtál engem feledni. (Már
ekkor bizonyosan eldugott a hű cseléd egy párt a neki szóló levelekből.)
Bár hihetném azt, hogy boldogságod feledteté emlékemet. Adj választ csak
egy szóval, csak egy intéssel, ha feledni akarsz, megkönnyítem azt rád
nézve: elmegyek olyan messze, honnan hírem se jő vissza. De ha gondolsz
reám, várni fogok az időkkel; messziről látlak, boldog leszek, lelkem
körüled fog járni s tán ha egyszer megőszülök, könyörül rajtam az ég,
enyim leendsz; akkor is úgy foglak szeretni, miként most.»

Malmont elnevette magát.

– Ez a fiu várni akar addig, míg én meghalok; vajjon hány esztendővel
fiatalabb nálam?

A másik levél a nőtől volt. Ebben még szebb dolgokat talált a marquis:

«Lelkemnek jobb fele. Kétségbeesésem véghangja szól feléd. – Elhagyott
Isten és ember, elhagytál te is (alkalmasint ez sem kapott már egy
nehány hozzá küldött levelet). Nincs erőm tovább élni. Üldöző ördögöm
(ah ez én vagyok! gondolá a marquis) óhajtottá teszi előttem a perczet,
melyben a hant koporsóm fedelére fog hullani. Ez az egyedüli nyugalmas
gondolata lelkemnek. – Oh légy könyörülő irántam, csak egy sort, melyből
megtudhassam, hogy meg leszek siratva s örömmel távozom innen. – Isten
veled! Csókold meg e levélkét, én is megcsókoltam azt; gondold, hogy
engemet csókolsz benne.»

Malmont széttépé a levelet s azután hidegvérrel mondá magában:

– A mit kivántál, az megtörténhetik.

Másnap kocsira ültette nejét s elvitte magával Issoduneba. Félévig éltek
ott, akkor meghalt a nő és eltemették.

Szüleinek azt mondták, hogy agyonbúsulta magát, meghalt szívszakadásban
s azok megnyugodtak benne. Egyébiránt nem lehetett panaszuk a marquis
ellen, mert az pontosan kifizette nekik a kötelezett móringot, neje
halála után.

A marquis visszatért Párisba s ezúttal mint kérő mutatta be magát
Olivánál.

A delnő elfogadta őt. Tudniillik elfogadta házánál. A további még kérdés
alá jött.

Az első találkozásnál azt a különbséget fedezte fel Olivánál a marquis,
hogy míg előbbi hódolatait haraggal utasítá vissza, a mostaniakon nevet.

Oh pedig mint illett neki mind a harag, mind a nevetés, lehetetlen volt
őt még annál jobban nem szeretni.

Malmont vagyonát, nevét, szerelmét tevé a hölgy lábai elé s az nevetett
rajta; pedig a marquis gazdag volt, fényes nevű és szép férfi.

– Kedves marquis, én mondok önnek egy jó tanácsot. Mikor szolgát akar ön
venni, vigyázzon, hogy ne vegyen magának urat.

– És ha épen urat akarnék venni?

– Akkor jó helyen kereskednék nálam. Csakhogy mi mind a ketten nagyon
jól ismerjük már egymást és igen régóta. Úgy hiszem, hogy az édes anyám
már az ön nevén tanított sírni. – És nagyon sokat sírtam az ön nevén,
higyje el. És most azt hiszem, hogy ez a kárpótlásom, hogy annyit
nevethetek rajta.

A marquist nem hozta e czélzás zavarba. Régen készen volt rá.

– Elismerem, hogy végtelen sokat vétettem ön anyja ellen s ha nem bántam
volna azt meg ezerszer, nem jöttem volna ide, hogy bűnömet jóvá tegyem.
Én kegyednek elrablott nevéért ennevemet adom, a nyomorért, mit
szenvedett, átadom mindenemet; éljek én kegyelemkenyéren önnél s a
szenvedésekért, miknek könnyelmű szerzője voltam, úrrá teszem kegyedet
sorsom fölött, hatalmában áll azokért boszút állni rajtam, vagy
megbocsátani.

– Úgy hiszem, ilyen szépen beszélnek minden nőhöz, midőn feleségül
kérik. És én még egyet sem ismertem, a kinek helyét irigyeltem volna.
Bizonyosan még édesebb szavakat is mondtak ennél a saint-denisi esketőn,
a hol anyámat megcsalták; oh ott még esküdtek is! igaz, hogy nem valódi
lelkész előtt, de az Isten előtt és azt sem tartották meg. Lássa,
marquis, én bennem nagyon régi ez a fájdalom; sokkal régibb, mint az
élet. Annak, hogy önt itt elfogadom s önnel beszélek, sőt még
vallomásait is végig hallgatom, ne keresse ön más okát, mint hogy oly
igen el vagyok már fásulva minden iránt, hogy még gyűlölni sem tudok;
mert ha gyűlölni tudnék, ez volna az első indulat, a mit ön iránt
érzenék. De nem érzek semmit. Olyan távol tartom magamat mindenkitől,
hogy nem érezhetek. Szánom azokat a szegény gyarló nőket, a kik hisznek,
szeretnek, azután gyűlölnek és panaszkodnak, a kik megkötöztetik magukat
egy vékony pókhálóban s ott vergődnek, mint a szárnyaszegett pillangó.
Nem tartozom közéjök. Nem hiszek és nem csalatkozom. Önző vagyok. Önző a
legidomultabb mértékig. Önnek nagyon jól kell értenie, mit tesz ez? mert
ön maga is az.

Malmont hallgatott, valamin gondolkodott magában; a delnő pedig
figyelmesen nézte a gondolkodó arczát, mert meg akarta tudni, hogy az
mire gondol most? – És – talán meg is tudta.

– Egyetlen asszonyt irigyeltem életemben, szólt Oliva könnyű elbeszélés
hangján, mintha csak puszta mesét mondana most, mely épen eszébe jutott,
egy gyilkos feleségét. A férj dühből megölte ellenfelét s kénytelen volt
futni a törvény keze elől. A nő védte, rejtegette, ápolta őt, egyedül ő
ismerte menhelyét. A férj élete egészen a nő kezében volt. Mennyi
aggodalmat, mennyi gyötrelmet kiállt ez asszony, mennyit fáradt, tűrt,
nélkülözött – és mégis milyen boldog volt. Valahányszor férjével
találkozott, annak fájdalmas szerelme ölelte át, annak hálakönyűi
üdvözlék. Az üldözött vigasztaló angyalát látta benne, ki őt az egész
világ igazsága ellen védte minden erejével, mit a nőnek a szerelem
kölcsönöz; még önlelkiismerete ellen is, s a ki őt egy szavával semmivé
teheté, ha ellene talált volna véteni… Ezt a nőt tudtam irigyelni.

Malmont arczán egyre olvashatóbbak lettek a gondolatok Olivának e szavai
alatt, ki mentől többet olvasott azokból, annál nagyobb borzadályt
érzett lelkében.

– Kegyed tehát azért irigylé e nőt, mert az, ha neki tetszett, férjét a
vérpadra küldheté? kérdé a marquis olyan csodálatos mosolylyal, a mit
ajkainak vonaglása minduntalan eltorzított.

– Igen. Ez ember lehetett egy őrjöngő, egy dæmon; a miatt, a kit
szeretett, megölt egy embert, kit gyűlölt s azután kezébe adta magát
annak életre-halálra, a kit szeretett. Hogyne lett volna viszont
szeretve!

A marquis arczát egyre jobban elhagyta a tettetett nyugalom; lelkében
küzdő eszmék tükrözték magukat azon vissza, s midőn a delnő mintegy
elragadtatással mondá: hogyne lett volna a férfi viszont szeretve! a
marquis elveszté józan eszét s reszketve mondá a csodálatos hölgynek:

– Oliva, ön engem megtébolyít. Őrült vagyok, midőn beszélni hallom. Ön
az életet kivánja a szerelemért. – Én átadom önnek étetemnek titkát,
melyet ha elárul ön, nem visz ugyan vérpadra, mert magamnak is van
bátorságom egy pisztoly ajkát megcsókolni, de visszahozhatlanul
elveszít. El fogja-e hinni akkor, hogy szeretem, hogy szeretni fogom
örökké, hogy semmivé tehet, ha valaha megszüntem önt szeretni.

– Beszéljen. Rebegé a hölgy jól rejtett borzalommal.

Malmont közelebb hajlott hozzá, halkabban beszélve. Az, a mit mondott,
szinte égeté a hölgy fedetlen vállát.

– Ön azt mondá, hogy e férfinak, ki azért, a kit szeretett, megölt egy
embert, a kit gyűlölt, viszontszerelmet kelle találnia. Ime én is
megöltem egy embert, a kit gyűlölék, azért a kit szeretek.

– Kit?

– Nőmet.

– Ez mese.

– Méreggel öltem meg őt, senki sem tud róla semmit.

Oliva szédülést érzett, kénytelen volt karszéke támlájába fogózni;
arczát azonban most is kényszeríté mosolyt mutatni s könnyű vérrel
susogá:

– Minő együgyű mese!

– S ha én önnek kezébe adnám az okiratokat, mik ellenem bizonyíthatnak,
az ismeretlen méreg készítése módját, a leveleket, miket annak
készítőjével váltottam s miket visszaszerezni gondom volt; ha
megnevezném magát az embert, ki egyetlen tanú ellenem, de messzelakó és
öntudatlan tanú; ha így kezébe adnám önnek magamat, azt mondva: «Szeress
vagy ölj meg!» mit tenne ön?

A csodálatos hölgy tudott uralkodni magán: nem halaványult el, nem
sikoltott fel a borzalomtól, nem kiáltott segítségért, nem; hódítóan
hajolt a marquis felé s kezét nyujtá neki.

– Az elsőt!

Azzal hirtelen megfordult s mint egy szemérmes gyermek, kinek az első
vallomás kisikamlott ajkairól, elfutott mellékszobájába, ott hagyva
Malmontot a szerelmi őrjöngés tetőpontján.

Még abban az órában visszajött hozzá Malmont s egy kis szekrénykét adott
neki által, melyben valami volt, a minél drágább nászajándékot vőlegény
nem adott menyasszonyának: egy életnek s egy halálnak titka.

Oliva elolvasta ez iszonyú leveleket – mosolyogva; felnyitogatá az átkos
szelenczéket, üvegcséket, mikhez maga Malmont is reszketve nyult, ő
mosolyogva; meggyőződött az átkozott valóról és nem reszketett belé – s
másnap – megesküdött a marquisval a Saint-Eustache templomban – és akkor
is mosolygott.


III.

A vendégek ittak és éljenezték a boldog házaspárt, míg jelen volt s
megszólták, mikor egymás után eltüntek a teremből.

Elébb Oliva hagyta el a termet, szobaleányát hivatá, hogy öltöztesse át.

Sokáig tartott az átöltözés; a delnő bizonyosan igen szép akar lenni
nászéji pongyolájában, a hogy az előkészületekből kivehetni, még haját
is újra fodroztatja. Boldog ember ez a marquis!

Kétszer is zörgetett már menyasszonya ajtaján, mindannyiszor azt mondták
neki, hogy még nem szabad. Mikor aztán készen volt a delnő, azt mondá
komornájának:

– Most távozzék ön Jeanette s bocsássa be a marquist, ha jönni fog. Ha
engem az éjjel valami baj találna érni, akármi baj: fogja ön e kulcsot,
irószekrényemet nyissa fel, ott a készítő nevének első betűjét
megnyomva, egy rejtekfiókra talál, melyben egy lepecsételt skatulya van
elrejtve, ezt rögtön vigye el a rendőrfőnökhöz. – Most hagyjon magamra.

A delnő egyedül maradt. Szíve hangosan dobogott, mint a bűvészé, ki
lelkeket idézett elő s midőn azok hatalmába adták magukat, reszket
közellétüktől.

Az ajtó nyílt, szenvedélytől, őrült szerelemtől ittas férj lépett a
szobába, de elsápadt és hátratántorodott, a mint abba lépett s
mozdulatlanul állt meg az ajtó előtt.

Mit látott? Mi tette azt, hogy a vőlegényi hálószoba láttára megaludjon
szívében a vér?

A vőlegényi hálóterem sírbolttá volt alakítva.

Fehér és fekete függönyök a falakon, a boltozatról lefüggő lámpa
kékeszöld fényt vetett a tárgyakra, a mennyezetes ágy helyén egy fekete
bársonynyal bevont koporsó, melynek fedele félre volt hajtva s a fehér
selyem szemfödél feltakarva, mintha most kelt volna ki belőle valaki.

Az alcoven homályában egy fehér asztalka állt, rajta egy halálfő. E
halálfő előtt ült és imádkozott egy nő fehér öltözetben, melyen fekete
szalagcsokrok voltak, derekáról hosszú fekete gyöngyfüzéren érczfeszület
csüggött alá, halavány arczát hosszú hajfürtök árnyazták körül, zöld
mirtusz és fehér virágfüzérrel koszorúzva.

Így volt öltözve marquis Malmont neje, midőn a koporsóban feküdt; s ez
volt a menyasszonyi pongyola, a miben őt új neje várta.

Valami távolból, valami mélységből hangzott enyészetes zúgással a «de
profundis» gyászéneke.

Marquis Malmont reszketett.

Most felállt a halavány alak a halálfős asztaltól s eléje lépett.

– Marquis Malmont! Ön megijed menyasszonyától?

– Ah ez öltöny…

– Nagyon tetszhetik önnek, mert megholt nejét ebben temették el.

– Hogy jutottál hozzá? Lihege irtózattól fuldokolva a férfi.

– Akarod tudni? Gondoltam, hogy sokszor álmodni fogsz róla, akartam,
hogy ébren is lásd. Sokat fáradtam érte. Késő éjjel, csillagfénynél,
halottrablók társaságában.

– Ah te nem vagy nő, hanem pokolbeli boszúálló.

– A szél süvöltött, bolygó tűz tánczolt a sírok lapályain, a sötét
akászok csikorogtak; a halottrablók kezében reszketett a tolvajkulcs,
egy sem tudta vele kinyitni a kripta ajtaját.

– Oh hallgass! hallgass.

A nő egy perczig hallgatott; azon perczet kitöltötte a mélységből
felhangzó ének sora: «dolores inferni circumdederunt me!»

A nő megfogta a férfi kezét és fülébe súgá:

– Kinyitottam én.

A férfinak nem volt ereje kezét kiszakítani a nő kezéből, reszketett,
erőtelen volt.

– Lassan felnyílt a nehéz vasajtó, a rozsdás sarkak csikorogtak, mintha
valaki jajgatna, sóhajtana odabenn s láthatlan ajkakról nehéz fohászok
hangzottak a sötét mélységből elő, az ember-arczhoz ütődve fagyasztó
hidegen.

– Irgalom, irgalom.

– A tolvajlámpa világánál előtünt a koporsó: aranynyal kivert fekete
bársony koporsó, fehér szemfödéllel.

– Asszony! ordíta Malmont, térdre esve Oliva előtt, ölj meg ha akarsz,
de ne szólj tovább, ne szólj tovább.

Az pedig folytatá kegyetlenül:

– A koporsón nem volt a födele.

– Isten! sikoltá Malmont, önkénytelenül ragadva meg a feszületet, mely a
fekete gyöngyfüzéren függött.

– Valóban ez is az övé volt.

Malmont ijedten ejté azt ki kezéből.

– A szemfödél alatt nem volt senki. Távol onnan, egy szögletben feküdt
egy fehér alak, arczczal a földnek fordulva, ajkát e feszületre nyomva
halottan. – Ez az öltözet volt rajta. – Marquis Malmont, jer, ölelj meg.

A férfi kétségbeesetten sikolta fel, meg akart fordulni, hogy elfusson,
felnyitá az ajtót s ott a küszöbön ájulva esett keresztül.

Oliva előcsengeté cselédjeit s parancsolá nekik, hogy vigyék a marquist
szobájába, mert rosszul lett; ő egyedül akar maradni.

A vendégek a tivornyateremben nevettek és csúfolódva mondák: ugyancsak
czímere a vőlegényeknek, a kit nászestején kitör a nehéznyavalya. Úgy
szánták a szegény menyasszonyt.

Az pedig kielégített boszútól égő orczával járt szobájában fel s alá,
úgy ragyogtak a szemei.

Azután lefeküdt abba a szomorú ágyba, a mi bársonynyal van bevonva s
arany szegekkel van kiverve, ezen nyoszolya biztosítá őt arról, hogy
Malmont nem fogja őt álmában meglátogatni.


IV.

Pedig az, a mit Oliva Malmontnak elbeszélt, nem volt mesénél egyéb.

Nem járt a csodaasszony Issoduneban, nem rabolta meg a halottat, nem
törte fel a sírboltot, hanem egyszerűen megrendelé az issodunei
gyászpipereárusnál ugyanazt a halotti mezt, a mit az Amália számára
készített.

Ha azt tette volna, a mit elmesélt, tapasztalandá, hogy a koporsófödél
félre van ugyan hajtva, a szemfödél is fölemelve, de a kriptában nincsen
halott. Marquis Malmont eltemetett neje eltünt onnan: a sírbolt üres.

Azon az éjszakán, melyen az asszonyt eltemették, eljött érte a hű
szerető, felnyitotta a vasajtót, elrablá kedvese testét s haza vitte azt
magához.

Nem akarta őt otthagyni e rideg házban, el akarta vinni magával
szülőföldére, ott eltemetni, hogy egykor majd őt is mellé fektessék.

Ott lefektette ágyára a szép halottat és vallott neki szerelmet. Tehette
bátran, most nem féltette tőle senki, most már mondhatta neki: én üdvöm,
én szerelmem, a nélkül, hogy fájdalmat okozzon kedvesének.

És a mint elnézte a szép halavány arczot, olyan nehéz volt elhinni neki,
hogy ez már most meg van halva.

Jutottak eszébe esetek, mikor négy, öt napig elrejtőzött halottak ismét
életre tértek s folytatták napjaikat. E kéz még oly puha, oly ruganyos,
ez arcz még oly üde, ez ajkak oly elevenek.

Ardent orvos volt. A tudományok hatalma kimeríthetlen. Az ifju elővette
a mit a tudás hatalmába adott s megkisérté a szép halottat életre hozni.
Mind hasztalan volt. Nem mozdult az meg, nem nyitá fel szemeit többé.
Két nap és három éjjel nem mozdult el az ágy mellől, melyen Amália
feküdt; akkor az álom és a megfeszített lelki küzdelem elnyomta: ott az
ágy előtt ülve elaludt.

Egyszer arra ébredt fel, mintha egy kéz simulna végig arczán;
föltekintett. A halott keze volt az, mely az ágyról lenyult és arczához
ért. Ardent örömtől rémülten szökött fel fektéből s a mint Amáliára
tekinte, látá, hogy annak keble csendesen emelkedik, mint a ki mély
álomban szunnyad.

A halálból az álomba!

A pokoli méreg most kezdé veszteni hatását; a halálfagy felolvadt a
szívről, s az életműszerek kezdték hivatásaikat teljesíteni; hanem az
álom még egyre tartott. A szép arczra visszatért az élet rózsaszíne, a
gyengéd termet meleg hajlékonysága; de a lélek még távol volt, az még
tán nem hallotta meg a dobogó szív hivogatását.

Ha nem hallotta azt meg, meghallotta Ardent csókjait, mik a szép alvó
arczát és ajkait eláraszták; a selyem szempillák lassankint
felemelkedtek, két bágyadt szempár áttekintett a halál rémországából az
élővilágba, a megnyíló ajk halkan susogta: «Ardent», a lecsüggedt kar
lassan fölemelkedék, s kedvese nyaka körül fonódott, kinek arczát a
magáéhoz szorítá, s azután megint lecsukódtak a selyem pillák, elnémult
az ajk, a lélek folytatta álmait ott a túlvilág küszöbén.

Hajh, a halál országa messze fekvő vidék; idő kell hozzá, míg onnan
valaki visszatérhet.


V.

Ez álomkórság csak hetek mulva tünedezett el a megmérgezett nő
idegeiből. Az alatt csak perczekre ébredt fel néha; akkor megismeré
Ardent-t, rámosolygott; engedett magának ételt, italt adni, gyógyszert
vett be, néha fel is kelt, felöltözött, Ardent karján végig járt a
szobában, hanem beszélni nem tudott. Nem emlékezett semmire, a mi
elmúlt, a jelent is csak úgy észlelte, mint a ki még félig álmodik, s
azoknak felelget, a kik álmában beszélnek hozzá.

Ardent egy éjjel fedett kocsiban elszállítá őt falun lakó szülőihez. Ott
félévi anyai ápolás lassankint visszaadta a nőt az életnek; kigyógyult a
halál utáni mámorból, megrázott idegrendszere helyre jött, kedélye
feltisztult, lelke visszanyerte látását, s azután megtanult boldog
lenni. Ardent neje lett.

Miért ne lett volna az? Nem mondhatta-e őt az Isten előtt magáénak az a
férfi, ki őt a sírból hozta fel, ki eltávozott lelkét szerető gonddal
édesgette vissza a földi világba? Nem szünt-e meg neje lenni Malmontnak,
a midőn a koporsó födelét rászegezték? nem szakadt-e ott ketté minden
viszony közöttük, a hol a sírboltajtó elválasztá őket egymástól? Nem egy
új élet-e ez, a melyben most jár, egy új világ, a halál országa utáni
lét, s ki üldözhetne valakit – a túlvilágon?

Amália valóban a túlvilágon találta magát félév múlva. Most kezdett el
még gyermek lenni, örülni a mezei virágnak, az apró házi állatkáknak, a
boldog családi csendéletnek. – Mintha az a szomorú, kétségbeesett
halvány teremtés, a ki az előtt marquis Malmont őrzött kastélyában
sóhajtani sem mert, valóban halva feküdnék a földben, s egy másik lény
támadt volna fel helyette, a ki vidám, enyelgő, elmés, kinek gyermeteg
jó kedve mindenkit földerít, a ki közelében él, a ki néha oly
túlcsapongó örömében, hogy Ardentnak kell őt figyelmeztetni: – «a nagy
öröm megárt! Malmont még él!»

Igaz ugyan, hogy megházasodott, elvette Páris leghíresebb delnőjét, de
azt már tudja a világ, hogy nem boldog vele. A nő tudja kínozni férjét.

Ardent sokszor felment Párisba, hírt hallani Malmont felől, a ki őt
sohasem látta; olyankor megfoghatlan meséket regéltek neki e csodálatos
viszony felől, mi e férj és neje között van.

Ez a férfi, ki oly hiú, oly merész volt a világ előtt, ki hideg szivével
szeretett dicsekedni máskor, a gyávaságig szelid volt úrnője közelében,
s ha az véletlenül megszólítá, összerezzent bele. A marquist éjente
valami csodálatos kór szokta gyötreni; félre beszélt; ilyenkor
kiküldötte cselédeit s orvost sem eresztett magához közel. Nem is állta
volna ki ember, hogy azt a nyögést, azt a kisértetes sóhajtozást órákig
hallgassa; közbe a marquis eleven visióinak töredékes felkiáltásait.
Csak Oliva volt az, a ki ezt ki tudta állni. Ő reggelig eljárkált abban
a teremben, a hol Malmont feküdt; mit tett, mit beszélt? azt nem tudta
senki, de a mellékszobában fekvő cselédek nem birták szemeiket lehunyni
attól a suttogástól, a mit a nő beszélt férjéhez, s a mire ez
kétségbeesve ordítozott fel, hogy ne szóljon tovább! és még sem merte
neki azt mondani, hogy hagyja el, hanem vonaglott előtte, mint egy
meggázolt féreg.

Ilyenek voltak marquis Malmont mézes hetei.

Félév alatt a délczeg, daliás férfi egy roskatag váz lett. Templomba
kezde járni, merev, sötét tekintettel járta az utczákat, gyakran
reggelenként aléltan lelték őt cselédei szobájában a térdeplő előtt, a
feszületet görcsösen szorítva két kezébe.

Mind e rejtély fölött magasan látszott uralkodni ama csodálatos nő, ki
nem sajnálta ifju életét azon emberével összekötni, a kit gyűlölt, csak
azért, hogy kínzója lehessen neki, a míg él.

A marquisról eszeveszett dolgokat kezdtek elbeszélni, hogy éjjel
kiküldözi cselédeit, megnézni, hogy nincsen-e valami idegen nő az
utczán, a ki be akar jönni a házba? A cselédek unják már a sok
szaladgálást, s inkább hazudnak neki, hogy de igenis van. Akkor azután
kérdezi tőlük, hogy milyen? Azok leirnak előtte valakit, a hogy épen
eszükbe jut. Azon azután megnyugszik. Látszik, hogy nem találták el azt
a képet, a mi az ő lelke előtt jár, csak nehány lépésnyi távolban
szüntelen előtte, soha sem tud neki hátat fordítani, mindig előtte jár.
Egyszer Oliva szobaleánya valamit mondott a marquis inasának; midőn a
marquis a következő éjjel ismét felkölté a cselédet, azt kérdezve, hogy
nincs az előszobában valami delnő, a ki őt keresi: az leírt előtte egy
olyan alakot, a melytől a marquis arczából eltünt a vér, a mitől
reszketett minden tagja, s ekkor arra kérte az inast, hogy vegye le a
falról azt a pisztolyt, s lője őt vele főbe; a mit ez természetesen nem
fogadott meg.

Máskor meg mindenféle rongyos embereket keresett fel a külvárosokban;
azoknak igért nagy összegeket, hogy menjenek el Issoduneba, törjék fel
ott a Malmont-család sírboltját; valakit találni fognak ott egy
szögletben, a ki már nem él, azt fektessék vissza üres helyére és
szegezzék rá jól a koporsó födelét. Azok azt hitték, hogy őrült, s nem
indultak el szavára.

Végre egy este, a mint szobájába lépett a marquis, irtózatosan sikoltva
szökött vissza az ajtóból, s azzal a lépcsőkön lerohant és elfutott a
háztól.

Mi úgy megrezzenté, az egy arczkép volt, megholt nejének arczképe,
melyet Oliva készíttetett számára, s távolléte alatt ágya fölé
függeszteté.

A marquis hová futott el házától? először a Szajna partjára; de ahhoz
nem volt bátorsága; végig sietett a parton, egyik hidon keresztül, a
másikon megint vissza, a hidakról lenézegetett a vízbe. Nem volt
bátorsága a korláton keresztül ugrani.

Végre elhatározta magát, egy üres bérkocsit talált elő, annak azt mondá,
hogy vigye őt a rendőrfőnökhöz.

Még a bérkocsisnak is feltünt a férfi feldúlt arcza; azt kérdezé tőle:
«odáig viteti-e magát csak, vagy vissza is?»

Malmont komolyan vette a humoristikus kérdést, s azt felelé, hogy csak
odáig.

A rendőrfőnök személyes ismerőse volt Malmontnak, ki már régóta tudója
volt sok apró részletnek a marquis életéből, különösen a mik azzal
második házassága óta történtek.

Malmont ebben az órában fölfedezte a hivatalnok előtt, hogy ő első
feleségét megölte. Elmondá neki, hogy annyira nyomja a bűntudat, hogy
inkább szabadulni kíván az élettöl, s enyhülést talál abban a
gondolatban, hogy bűneiért vérével lakoljon.

Vallomását azonban annyira keverte titkos visiókkal, képtelen
lélekjelenésekkel, hogy a rendőrfőnök nem hitte el neki a mit beszélt,
egészen más valamit hitt felőle.

Malmont észrevette a kétkedést a hivatalnok arczán; a maniákusok nagyon
éles tekintettel bírnak, ha azt kell észrevenni, hogy valaki nem hiszi
magában azt, a mit tőlük hallott. Ekkor tehát azt is megmondta neki,
hogy a bizonyítékok, a készített mérgek, azoknak készítője nevével s a
részletes gyilkosság leirásával együtt neje kezében vannak, kinek ő
azokat egykor őrült szerelme bizonyítékául adta át, csak kérje tőle a
főnök; ez az asszony bizonyosan ki fogja azokat szolgáltatni, mert őt
halálosan gyűlöli. Legyen az ő öröme teljes.

A rendőrfőnök egyet gondolt; levelet irt rögtön Olivának, hogy azonnal
siessen az általa meghatározott helyre; azzal karon fogta a marquist, s
azt mondta neki, hogy ez önfeladás nyomán őt azonnal foglyává teszi, s
személyesen fogja őt oda elszállítani, a hol azután őrizet alá tehetik.

A marquis megköszönte a figyelmet, melyet a főhivatalnok rangja iránt
tanusított, s engedte magát karonfogva levezettetni általa a lépcsőkön,
ott beült a rendőrfőnök fedett hintajába, ez mellette foglalt helyet;
fegyveres rendőr nem ment velük, csupán az egyenruhás cselédek a bakon.
Malmont gondolá: akárki azt hiheti, hogy mi most valami estélyre megyünk
együtt, pedig a börtönbe visznek.

És pedig nem a börtönbe vitték.

Abban az ismeretlen épületben, melynek udvarán a rendőrfőnök kocsija
megállt vele, egy szelid, komoly arczú férfiu fogadta el őket, kinek
vonásaiban Malmont hiába akarta keresni a biró szigorúságát, vagy a
tömlöczőr keménységét, inkább hasonlított az valami jókedélyű tudományos
emberhez, például orvoshoz.

A rendőrfőnök azt mondá Malmontnak, hogy legyen ez úr előtt egészen
nyilt, mondja el neki, a mit vele tudatni óhajt, mert ez az úr lesz az
ön védője. Legyen hozzá teljes bizalommal. Ha vége lesz értekezésüknek,
ön ismét vissza fog jönni.

Marquis Malmont egyedül maradva az ismeretlennel, elmondá neki, hogy ő
védetni nem akarja magát, de ha a fiatal ügyész úr ki akarja magát
valami szép beszéd által tüntetni, ő kész előtte az egész bűneset
adatait, lélektani folyamatával, visióival és chemiai műtéteivel együtt
elmondani, a miből azután az ügyvéd úr csinálhat olyan cause célebret, a
milyen neki hírt s nevet szerezhet.

Azzal elmondott az ügyvéd úrnak mindent, a mit már a rendőrfőnök előtt
is fölfedezett. A fiatal, tudósképű ember folyvást szemei közé nézett a
beszélőnek, néha a kezét megfogta, s ez érzé, hogy annak ujjai, mintha
véletlenül tennék, néhány perczig üterein nyugosznak meg. Különös ügyvéd
lehet ez.

Azonban csak mondta előtte tovább történetét, a maga rémes valóságában,
hogy arczán a hideg verejték gyöngyözött bele, s többször félbe
kelletett azt szakítania, a titkos borzadály miatt.

Ezalatt a rendőrfőnök várta a mellékteremben Olivát.

Néhány percz mulva az is megérkezett.

A rendőrfőnök eléje sietett.

– Bocsánat, asszonyom, hogy e helyre fárasztottam önt. Kegyed férjének
nagy baja van.

– Sejtem, mondá Oliva. Ő följelentette magát, mint gyilkost.

– Valóban azt tevé.

– Azt állította, hogy első nejét megölte.

– Igen. Azt mondta előttem.

– S valószinűleg hivatkozott reám, hogy én ismerem bűnének részleteit;
kezemben vannak bizonyítványai, s azokat szivesen ki fogom adni, mert én
gyűlölöm, mert üldözője vagyok…

– Asszonyom, hogy tudhatja ön ezeket? Épen ezért hivattam önt, s ön már
előre tudja, a mit mondani akarok.

– Szegény ember, szólt Oliva szánalommal, ez rögeszméje; előttem is
sokszor rajongott vele, mindig más, meg más versióját találva ki a
történetnek. Féltem őt, hogy meg fog bele tébolyodni.

– Tehát az esemény, a mit mondott, nem való?

– Nem, uram, az csak egy szomorú hallucinatio, egy képzeletben festett
rém; a mesének semmi alapja, a mit megitélhet ön abból, hogy a
szerencsétlen ember engemet titkos üldözőjének képzel, ki nem rég idő
előtt önkényt választám őt férjemül, s midőn borzasztó betegsége rajta
kitört, híven és gyöngéden ápolám mindig.

– S mi ok lehetett e képzelgés alapja?

– Igen természetes ok uram. Midőn nőül vett, a nászestén epilepticus
roham szállta meg. Ő drasticus szerekhez folyamodott, hogy betegségétől
megszabaduljon, s azok megzavarták idegrendszerét. Úgy hiszem, hogy ez
mindent legjobban kimagyaráz.

– Ez sokszor megtörténik, mondá a rendőrfőnök, ki semmi csodálnivalót
sem talált abban, hogy egy párisi delnő ilyen orvostudományi titkokkal
ismerős legyen. Kegyed férjét e szerint gyógyíttatni fogjuk.

– Valóban én is azt hiszem, hogy legfőbb ideje erre gondolnunk. A míg
monomaniája csak a közöttünki jelenetekre szorítkozott, titkoltam,
rejtegettem azt; azonban már cselédek és ismeretlen emberek előtt is
kezd háborogni; s félek, hogy egyszer saját életében tesz kárt. Épen
néhány nap előtt történt, hogy pitvarnokát rá akarta beszélni, hogy őt
lője főbe.

– Asszonyom, kegyed tudja, hogy férje most itt van?

– Gyanítottam.

– Nem fogja kegyedet sérteni, ha azt mondom, hogy itt is fog maradni?

– Uram, én kénytelen vagyok ezt a hidegvért erőltetni magamra, mert ha
gondolkozni akarnék azon, hogy egy szép, deli férfi, kit hajlamból
választottam férjemül, a nélkül, hogy otthon nyugalmas házában velem,
nejével, egyetlen egy boldog pillanatot töltött volna: most e borzasztó
helyen van és nekem őt itt kell hagynom, – akkor akár magam is itt
maradjak.

– Teljesen értem kegyed fájdalmát. Vigasztalódjék; én úgy hiszem, hogy
ki fogják őt gyógyítani. A mi bajnak természeti okai vannak, azt
természeti erők megorvosolják. – Hanem a gyógyítás valószinűleg hosszú
leend.

– Ön meg fogja tudni, uram, hogy bármily hosszú legyen is az: Malmont
marquis neje női kötelességeiről meg nem felejtkezik.

– Meg vagyok felőle győződve.

– Nem gondolja ön, hogy jó lenne, ha vele találkoznám?

– Ellenkezőleg. Nem szabad önt látnia. Távozzék asszonyom haza.

Oliva elment, a rendőrfőnök pedig visszatért Malmonthoz.

A marquis a rémtörténet elbeszélésétől kifáradtan ült karszékében; az a
különös ügyvéd forró homlokát simogatta.

– Uram, szólt hozzá a főnök, legyen ön bizalommal e derék férfiuhoz, ő
szivén hordozandja az ön ügyét; tekintse benne valódi jóakaró barátját;
addig is, míg önt hivatni fogják, maradjon itt és viselje magát
nyugodtan.

Malmont azt mondta, hogy egészen megvigasztalva érzi magát, miután bűnét
kivallotta, s büntetésére vár; hogy régóta elfeledte, hogy kell
csendesen aludni? reméli, hogy megtanulja azt itt – a börtönben.

Az pedig nem volt a börtön, hanem a Bicétre, az őrültek háza.

Első egypár nap nem vette azt észre Malmont, hogy hová jutott? Komolyan
úgy beszélt orvosával, mintha az ügyvéde volna, csak akkor, a midőn az
gyógyrendszerét nagy óvatosan megkezdé, akkor jött rá, hogy ő vele nem
úgy bánnak mint bűnössel, hanem mint őrülttel…

És akkor elkezdett dühösködni, tombolni; arra aztán bezárták az ádáz
őrültek közé; mentől jobban átkozta magát és esküdött, hogy ő gyilkos,
annál jobban hittek gonosz betegségében, s fárasztották magukat
gyógyításában; csepegették fejére a vizet, s töltötték összecsikart
fogai közé az orvosságot, míg utoljára térdre hullott, megadta magát és
úgy könyörgött, hogy végezzék ki, hiszen ő azt megérdemelte.

Oliva azon naptól kezdve elhagyta Boulevard des Italiensi palotáját, egy
bérelt lakba vonult a Bicétrehez közel.

Azt mondta róla minden ember, hogy példánya a női hűségnek. Minden nap
kétszer ment személyesen tudakozódni a marquis hogyléte felől; gazdagon
fizette az orvost, s órákig eltanácskozott vele a marquis betegsége
okairól, folyamáról, fokozatairól; azután a használandó gyógyszerekről,
reagensekről, heroicumokról, az egész gyógyrendszerről. Úgy látszik,
hogy azóta mindig ezt tanulmányozza.

… A marquisra ki volt mondva, hogy ott haljon meg a Bicétreben.


VI.

Malmont csak egy útját látta a szabadulásnak: csendesen viselni magát és
úgy tenni, mint a ki gyógyulóban van.

Nappal sikerült az neki; nyugodtan, szeliden tudott orvosaival beszélni,
felelt értelmesen, nevetett a mulatságos adomákon, miket olvasni adtak
neki; örömest hallgatta a zenét, s maga is kért egy fuvolát, hogy azon
játszék; leült más jámbor ábrándozókkal sakkozni, kártyázni, s nem vette
észre, hogy a zene, a nevetés, a kártyázás háta mögött szüntelen ott van
egy megmozdíthatlan örök gondolatja, mely lelkében tovább-tovább fonódik
és untalan újra kezdi magát, s mely annyival iszonyúbb az őrültek
rögeszméjénél, mert ez való, gyógyíthatlan tudás… Hanem éjjel a csendes,
árnyékos, lélekjárta órában nem volt hatalma többé lelke rémei felett;
akkor azok lettek az ő urai, akkor lehetett hallani, mint sír, mint
sóhajtoz, mint veri magát a földhöz; imádkozik az Istenhez, s egy percz
mulva tagadja annak lételét, és beszél láthatlan alakokhoz, küzd velük,
fut előlük, küldözi őket maga elől, míg végre kifáradtan rogyik össze
elviselhetlen terheik alatt.

Az orvosok szépen törhették rajta a fejüket, hogy micsoda neme ez az
őrültségnek, mely éjszaka megjő s nappal elmarad.

Egy délután erős zivatar támadt; az őrültek egy része a Bicétre
kertjében sétált, midőn egyszerre minden fenyegető előzmény nélkül
rajtuk csapott a vihar. Akkora jegek kezdtek el hullani, mint egy dió, a
heves szél gyökereikből tépte ki a fákat, egy villám épen a kert
vízmedenczéjébe csapott le. Annyi őrült ordítás, jégverés, menydörgés
közepett Malmontnak egy gondolat jutott eszébe: menekülni erről a
helyről.

Az őrök annyira meg voltak lepve, elájult asszonyok, rémült
tébolyodottak annyi dolgot adtak nekik, hogy oly nyugalmasabb betegekre
mint ő, nem is figyelhettek akkor; maga a zivatar, ez a természet őrült
fia, pártul fogta a menekülőt; porfelleg, jégeső elrejté őt szem elől,
senki sem vette észre az első zavarban, hogy egy tébolyodott ember
felmászik a három ölnél magasabb kőfalra, s onnan, e nyaktörő magasból,
pillanatnyi habozás nélkül leveti magát arra a koczkára, hogy összezúzva
marad a földön.

Az orkán nem engedte őt leesni a kövezetre, hanem elrepíté hat ölnyi
távolra, mint egy lapdát, s ott az utczai jeges árba vetette le. Semmije
sem törött. Hirtelen fölszedte magát, s kezdett futni ki a szabadba.
Tudta jól, hogy merre kell mennie? a merre a zivatar húzódott: ez volt
az ő természetes védője, útmutatója. Tudta, hogy a zivatar mentében
senki sem jő őt üldözni. Ádáz óra volt az, s annak magának is őrültnek
kellett volna lenni, ki ebben az órában egy őrültet el akart volna
fogni. A sűrű jég paskolta a futó födetlen fejét, a szél széttépte
ruháit, a villám czikázva vágott keresztül szemei előtt, recsegő
dörgését hagyva maga után; a futó nem gondolt velük, a merre a szél
vitte, a merre a hulló jég kergeté, arra száguldott, a hol elesett, ott
megpihent, s azután megint futott a szél előtt, a villámok után.

Két óráig tartott, a míg a zivatar elfutott fölötte; a vihar mégis jobb
futó, mint az őrült; az tova ment, őt pedig elhagyta egy összedült erdő
közepén. Valami szép kis mulató erdő volt az, Páristól két órányira; a
kitépett fák, mik az utakon keresztül voltak döntögetve, mind hársak és
jegenyék voltak, lehasgatott galyak temették el az alacsony rózsa-,
ákász- és jazminbokrokat, miket sűrűn fedett a halomra hullott jég.

Ez épen arra való hely volt, hogy Malmont éjszakai tanyául válaszsza
magának. Körül minden mező, liget le volt tarolva; volt az embereknek
egyéb gondjuk, mint egy elfutott őrültet kergetni.

Egy tövéből kiforgatott fenyő alatt, mely ágaival egy egész szép csoport
taxusfát nyomott össze, elég sűrű, elég sötét menedéket talált – a jeget
kihányta maga alól, oda bevonult és összehúzta magát.

Lassankint egész éjszaka lett, az ég beborult, sötét lett, hanem a
távozó zivatar még egyre világított benne. Egyik villám a másik után
perczről-perczre, majd itt, majd amott deríté fel a tájat, szomorgó
kékes színt adva mindennek egy perczre. – Jó világítás ez annak, a ki
úgy keresi az útat, mint marquis Malmont.

Két óráig gunnyasztott a fenyők és taxusfák sötétében, nem aludt, nem is
arra való volt neki ez az éjszaka, hanem kigondolta magában az egész úti
tervet, mindent, a mit annyit forgatott fejében, ha egyszer
kiszabadulhatna, mit tenne? hová menne? és hogyan érne oda?

Azután útra kelt és ment – ment, míg nem virradt. A vihar egész éjjel
világított előtte s hivogatta őt maga után. Nem tartott az úton, nem
találkozhatott senkivel; kikerülte a falvakat, s reggelre elbujt egy híd
alá. Ott várta be, míg ismét bealkonyodik, s egész nap ki nem jött
rejtekéből.

Mikor ismét jó sötét lett, akkor folytatta az útját. Letért az eddigi
irányból, s délszak felé kezdett tartani. Néhány óra alatt kiért abból a
szomorú pásztából, a mit a jégeső hosszú vonalban egész a tengerpartig
elvert, s zöld erdők közé jutott. Jobbára dió- és gesztenyefák voltak.
Ott lakomát tartott e fák alatt. A gyümölcs félérett volt már, s ő elég
éhes, hogy azt egész érettnek találja. Még azonfelül ruháját is tele
szedte a hulladékkal, mert még holnap is nap lesz, és nem tudja, hol
fognak a számára teríteni? Holnaputánon túl aztán vagy virrad meg
többet, vagy sem.

Néhol mégis a mérföldmutatók kedveért ki kellett mennie az útra, hogy
megtudja, vajjon jól megy-e erre? olyankor az út melletti árokban
lappangott végig, hogy véletlen észre ne vegyék.

A következő virradatra egy nagy síkságot ért, melyen sem erdő, sem
hegyszakadék nem volt, a hol elrejthesse magát, itt egy boglyába ásta be
magát, s ott várta végig a hosszú napot. Parasztok ott jártak körülötte
szekerekkel, egyik-másik boglyát felrakták, elvitték: az ő rejtekhelye
érintetlen maradt. – Egy-egy kuvaszkutya meg is ugatta, a béresek azt
mondák: hörcsögöt kerget, s nem törődtek vele.

Azután megint éjszaka lett és ő megint futott odább, s azután még egy
fáradságos éjszaka és még egy unalmas nap következett, az utolsó
éjszakán azután czélt ért.

Reggelre ott volt az issodunei temetőben.

Ott volt azon sírbolt előtt, melybe első feleségét eltemetteté, azon
rácsajtó előtt, mely azóta úgy belerozsdásodott sarkaiba; a halottak
olyan keveset használják a kilincseket!

– Itt vagyok, halovány kísértő lélek! suttogott e rácson keresztül.
Eddig te látogattál meg engem, most én látogatlak meg téged. Csak egy
éjszakát várj még, csak a jövő éjfélt, akkor majd többet beszéljünk
egymással. Majd éjfélkor, addig nyugodjál…

Malmont tudta, hogy e sírbolt előtt áll egy régi római sarcophag, mit ő
diszítménynek állíttatott oda, e tág kőkoporsó egyik végén van egy nagy
törés, melyen befér egy ember, s odabenn bizton elrejtőzhetik; senkinek
sem fog eszébe jutni, hogy ott élő embert keressen.

A marquis oda rejté magát.

És azután arról gondolkozott, hogy majd mikor megint éjszaka lesz, a
sírbolt tetején keresztül lemászik valamelyik léglyukon át, melyen
vissza nem lehet jönni. Nem is szükséges. Ott a koporsóból kikelt hullát
visszafekteti elhagyott fekhelyére, s azután – egy vasszegre ott a fülke
mellett felakasztja magát. Tudja bizonyosan, hogy most is ott az a
kötél, melyen a koporsót leeresztették. Majd azután egyszer a jövő
században, ha ez a sírbolt is rommá lesz, s szétbontják, a temető
helyére várost építenek, hogy fogják az emberek fejüket törni rajta,
hogyan került az a kötélen csüggő csontváz ama koporsó mellé? ki
lehetett az és mi hozta oda? Hogy kapnak majd rajta a regényirók és a
tárczaköltők!

Tetszett neki ez a gondolat; hiú volt rá.

A nap szépen feljött, szűk oduja nyílásán keresztül látta, hogy
ragyognak a fűszálakon rezgő harmatcseppek, hogy nyitják ki a vad
virágok éjjel alvó kelyheiket; hallotta, hogy dong a vadméh
virágról-virágra szállva, és azt kivánta magában, hogy csak már elmúlna
ez az utálatos napfény.

Annak a szép napfénynek pedig igen sok ember örült akkor. Vasárnap volt;
szegény városi nép ilyenkor siet ki a zöldbe, meglátogatja a
mulató-kerteket, még a temetőket is szereti, ha a nap melegen süt akkor.

Ott jártak keltek az emberek Malmont rejteke körül, szilaj diákcsapat
laptázott közelében. Százan is megfordultak ott a sírbolt előtt s
betűzték fenhangon az aranyos irást a sírlapról. Némelyik rosszul
olvasta, Malmont úgy szerette volna megigazítani. Egyszer egy dajka is
jött oda egy gyermekkel, leült vele a sarcophagra; mulattatá a gyermeket
zörgetyűvel, danolt neki, a gyermek nem akart aludni.

Azután délre harangoztak s egy kis csendesség támadt. Megint hallható
lett az örökös bogárdongás, s ez alatt Malmont szemeit elnyomta az álom.

Talán sokáig aludt, talán sokat is álmodott, a midőn hirtelen
felébreszté valami, és az még csodálatosabb volt minden álomnál.

A mi felébreszté, az egy ismerős hang volt; hang, a mitől egész idegzete
megrázkódott: eltemetett nejének hangja.

De nem az a sírokból jövő hang, melylyel a rémek ijesztgetnek
éjjelenként kísértetlátó halandót, hanem vidám enyelgő beszéd, vegyülve
nevetéssel és gyermeteg felkiáltásokkal.

Malmont kitekintett a sarcophag nyílásán, és látta őt maga előtt;
ugyanazon arczot és alakot, a kit ő a sírba letett és a ki most itt jár
a virágos fűben.

De mégsem ugyanazon arcz; mert a kit ő eltemetett, az szomorú, hervatag
virág volt, ez pedig egy vidám, piros, nyájas teremtés, a kinek arczáról
a boldogság sugárzik.

A boldogság meg is van fejtve. Ott van mellette egy szép, szelid arczú
ifju, ki a hölgy kezét kezei közt tartja, s olyan gyöngéden, olyan
szerelmesen tekint reá, mint egy szerető férj.

Egészen olyan, mint ő, de még sem ő!

A hölgy odafutott a sírkőhöz, s elolvasta, a mi rá volt irva:

«Itt nyugszik Lizardin Amélie, marquis Malmont feledhetlen neje; a
vigasztalhatlan férj ide temette el minden boldogságát, óhajtva a boldog
feltámadást, mely őket ismét egyesítse.»

A nő olyan jókedvűen tudott kaczagni erre.

– Ne nevess, Charlotte! feddé őt szeliden az ifju, s elvonta onnan a
sírkőtől.

Malmont gondolá, hogy minőt tévedt, ez más: ez Charlotte.

A pajkos nő azonban tréfásan ölelte most körül az ifju nyakát, s azt
mondá neki:

– Miért nevezesz te engem ilyenkor is Charlottenak, midőn egyedül
vagyunk?

– Hogy hozzá szokjam. Látod, te oly gondatlan vagy.

Ah! Malmont figyelni kezdett.

A hölgy odavonta férjét a sírt körülvevő orgonabokrok mögé, s
kényszeríté vele együtt leülni a szép puha pázsitra.

– Haragszol rám? kérdezé tőle gyermeteg hizelgéssel.

– Féltelek; merész szeszély volt tőled ide jönni.

– Ah, ah! ne félj; az egész föld tele van angyalokkal, csak egy ördög
volt benne és az nem árthat már. Azután a halottak jó emberek, nem
árulnak el senkit. Még a halál is jó ember; nélküle nem volnék a tiéd.
Látod én azért jöttem ide, hogy megmondjam neki: «köszönöm neked jó
halál, hogy engem Ardentomnak adtál.»

A férj magához ölelte nejét és megcsókolá.

– Látod, most itt ülünk együtt sírhalmamon; olvassuk sírversemet és
kaczagunk hazugságain. Kinek jutott már az a szerencse, hogy saját
sírján űlhetett és sírversét olvashatta?

– Bohó gyermek te. A boldogság elbizakodottá teszen.

– Megérdemeltem ezt a boldogságot, mert nagyon sokat szenvedtem érte.
Aztán épen itt nincs mitől tartanunk. Egész Issoduneban nem látott senki
élve, egy vén cseléden kívül, a ki azóta meghalt, senki sem ismert; csak
akkor láttak, midőn a koporsóban feküdtem; hasonlítok ahhoz?

– Oh nem, oh nem! mondá Ardent, s bizonyságul kétszer is megcsókolá,
mind a két szemét egyszer. Mind a két szem úgy nevetett utána.

– S végtére kinek volna érdeke engemet az egy halálon túl is üldözni;
Malmont örült, midőn megszabadult tőlem, hogy új nőt vehessen, most
pedig az őrültek házában ül, s mint magad mondád, orvosolhatlan
tébolyult…

… – De hát ha meggyógyult?… szólt ekkor a hátuk mögött egy hang s, a
szétváló orgonabokrok között ott állt marquis Malmont.


VII.

Oliva Párisban nem sokára egy levelet kapott a marquistól, mely így
szólt:

«Kedves kisasszony! Ne fáraszsza kegyed magát további keresésemmel; itt
vagyok Issoduneban. Minthogy alig merem remélni, hogy a fentebbi
czímzeten kegyed meg ne ütődjék, bátor vagyok kegyeddel tudatni azt a
különös körülményt, mely ezt a megszólítást indokolja. Kegyed hallhatott
valamit róla, hogy a bolondoknak néha jó ötleteik vannak; ilyen bolond
jó ötlet volt tőlem annak a fölfedezése, hogy a köztem és kegyed közt
létrejött házasságnak olyan lényeges akadálya volt, mely azt semmissé
teszi. Kegyed soha sem szünt meg Delmaure Oliva kisasszony lenni, és én
soha sem adhattam kegyednek a Malmont nevet. A minthogy azt kénytelen is
vagyok mostan kegyedtől elvenni, még pedig azon oknál fogva, mert ezt a
nevet egy más nőnek fogom adni. Igen sajnálom ugyan, hogy kegyed ez
által ugyanazon szomorú játékot ismétli, melynek anyja is áldozatul
esett, hogy tudniillik hajadonná lett, miután már nőnek hivatta magát,
azonban adhatok egy jó tanácsot kegyednek: ott vannak a hírlapok,
hirdettesse ki kegyed egynehányban, hogy N. N. fiatal jómódú hajadon,
kinek épen csak egy névre volna szüksége, bátorkodik felszólítani
azokat, a kiknek épen csak egy eladni való nevük van, hogy jelentsék
magukat; tetszése szerint fog választani közülök. Biztosíthatom önt,
hogy lesz sikere; a reclame útján sok derék hajadon tett már szert
férjre. Adieu! Marquis Malmont.»

A mennyi idő alatt egy levél Issoduneból Párisba repül, s egy dühös
ember onnan ismét visszarohanhat, ott volt Issoduneban Oliva.

Legelső kérdésére megtudta, hogy a marquis itt ismét nagy zajjal él;
hitele megújult, elegáns házat tart és nőcselédséget fogadott régi
palotájába, mert asszonyt hoz a házhoz.

Oliva át sem öltözött útiköntöséből, úgy sietett őt felkeresni.

A marquis nevetve fogadta.

– Ah szép menyecske! ön reclamálni jön? Bizony mondom, hogy későn,
nagyon későn. Én kénytelen vagyok a liaisont felmondani.

– Marquis, ön komolyan meg van tébolyodva, s ezúttal inkább a szánalom,
mint a harag siettetett önhöz. Ön tudja, hogy én önnek törvényes
gondnoka vagyok, mint betegnek, s önt visszavitetem oda, a honnan
elszökött.

– Nem tudok sem betegségről, sem gondnokságról semmit, szép kisasszony,
mert ön nekem nem törvényes nőm.

– Hát mi vagyok?

– Azt nem akarom önnek szemébe mondani. Olyasvalami, a mi ön anyja volt
önnek atyjára nézve.

– Nyomorult! Azt hiszed, hogy ez undok megbántással kényszeríteni fogsz
arra, hogy megölesselek.

– Oh épen nem. Légy a felől megnyugodva, hogy nem teheted. Én
kijátszottalak: tréfáltam veled. Te visszatréfáltál, s most egyenlők
vagyunk. De utoljára mégis csak én nevetek. A mi iratokat tőlem bírsz,
azokat akár rámába tetesd. Bohóság házassági szerződésed, bohóság az
egész vallomás, a mit kezedbe adtam. Eredj haza, szép delnő, és keress
mást magadnak, én nem tartóztatlak tovább.

– Csakugyan megőrült; mondá halkan Oliva.

– Nem őrült meg! kiálta fel diadalmas arczczal Malmont, hanem
megszabadult, tudd meg, hogy első feleségem él!

– Amália!

– Igen, Amália él. És így én nem lehetek az ő gyilkosa. Élt, a midőn
téged nőül vettelek, és így nem lehettél nőm soha; hanem voltál egy
rászedett némber, a ki nem tanult anyja példáján, és most keresheted
igazságodat, mentől jobban keresed, annál többet fogsz belőle veszíteni.
Malmont visszahozza első nejét a házhoz, téged pedig elkerget
küszöbéről, s mikor eszébe jutsz, még csak azt az erőszakot sem teszi
magán, hogy nevetését visszatartsa.

Oliva nem hallotta már a nevetést. Szégyentől égő arczczal futott el
onnan. Magánkívül volt. Mesének kellett hinnie az egész dolgot. Hogy
történhetett volna az? De e merő átváltozás a marquis lényében mégis azt
bizonyítá, hogy valami érthetlen valónak kell abban lenni.

Oliva a preféthez sietett. Elmondá neki, hogy ő marquis Malmont második
neje, ki most azt állítja, hogy első neje még él; mi igaz ebből?

A prefét arczából láthatta, hogy ő nagyon restel erre a kérdésre
felelni; valami kelletlen sajnálkozást mutatott, a minek sértenie
kellett Olivát.

– Bizony, édes asszonyság, ez egy igen különös történet; az ember
csaknem azt mondaná rá, hogy hihetetlen, ha önvallomások nem
hitelesítenék. A marquis eltemette feleségét, valóban eltemette; ott
voltunk a gyászszertartáson, láttuk őt meghalva. A nőnek azonban volt
egy régi híve, a ki éjszaka felnyitotta a sírboltot, s ellopta a
halottat. Haza vitte, és az csak tetszhalott volt, ki a természet
különös rende folytán ismét életre tért. A régi szerető titokban tartá a
dolgot, s kedvesével, kinek ily csodás úton jutott birtokába, mindaddig
elrejtőzve élt, míg a marquis valami téveszme miatt a Bicétrebe került.
Kegyed maga legjobban tudja, hogy e téveszme az volt, hogy ő megölte
nejét. Erre az ifju szerelmes pár biztosnak kezdte magát érezni a
világban és előjött; azonban a marquis megszökött a Bicétreből, s a
véletlen szeszélyéből épen akkor találkozott velük össze, midőn azok a
legbizalmasabban beszéltek egymással. A marquis meggyőződött felőle,
hogy régi nejét és annak imádóját látja maga előtt. Zajt ütött: az ifju
akkor elfutott a nővel együtt; később azonban, miután a nőt elrejté, nem
tudni hova, önmaga önkényt a hatóságok kezébe adta magát és mindent
bevallott.

– Mindent bevallott?

– Igen, asszonyom. Az ifju igen becsületes ember, a ki nem tud hazudni.
Az nem is használt volna sokat, mert mi nagyon hamar elfogjuk az embert,
a ki valótlanságokat mond. A törvényszék rossz regényolvasó közönség,
mert mindennek végére jár, s azt is megkérdezi, hogy ki hol született?
Az ifju azzal hiszi védelmezhetni ügyét, hogy ő csak egy hullát lopott
el, s az életre ő imádkozta, ő segítette vissza; nélküle a nő a
legnyomorultabbul, a legkétségbeejtőbb halállal veszett volna el a
sírboltban, az elevenen eltemetettek halálával, tehát az neki méltán
sajátja…

– És a törvényszék nem veszi azt tekintetbe?

– Ah asszonyom, a biró nem poéta. Marquis Malmont házassága Lizardin
Amáliával nincs felbontva, mihelyt a nő életben van. Akárhogy történt
ez, a tény megváltozhatlan, s ennek csak egy kimenetele van.

– S mi az?

– A fiatal nőrabló, tekintve az enyhítő körülményeket, egy pár évi
fogsággal megmenekül; Lizardin Amália marquis Malmontnak visszaadatik;
kegyed pedig madame, feloldatik tisztelettel azon házasság alól, mely
érvénytelenül köttetett és ez kegyedre nem fog azért homályt vetni, mert
a bona fides kétségbevonhatlan; s ha kegyed kárpótlási pert akar a
marquis ellen kezdeni, azt teheti. Ajánlom kegyednek ebben az esetben
derék notairünket Leclairt, az nekem sógorom és igen ügyes ember.

– Köszönöm. Én magam fogok perelni.

– Kegyed maga? Ah, az is nagyon szép. Csak kérem, hogy el ne felejtsen
papier timbréere irni, mert különben birságot fizet.

– Minthogy ez ügy hova dőlése engemet is nagyon közelről érdekel, kérem,
hogy a tárgyaláson személyesen jelen lehessek; már nem tudom, hogy mint
felperes-e vagy alperes? mint vádló vagy vádlott, vagy tanú, vagy
kárvallott? az majd ki fog derülni később.

– Mint együtt érdekelt fél. Nagyon jól van, asszonyom. Ez igen érdekes
per fog lenni. Önnek a kedvéért siettetni fogom az ügyvédeket, hogy
mentől elébb esküdtszék elé bocsáthassuk az ügyet.

Azzal szép barátságosan elváltak egymástól.

A prefét elbeszélte az ügyvédeknek, az esküdtszék tagjainak, azoktól
megtudta az egész város, hogy a hirhedett szépségű delnő Oliva maga is
jelen fog lenni a nyilvános tárgyaláson, s személyesen fog plaidirozni.
Ez nagy sensatiót gerjesztett; a mairet, a prefétet már napokkal előre
ostromolták jegyekért a törvényszéki terembe mindenféle urak s
asszonyságok a kitűzött határnapra, melyről a prefét jóeleve tudósította
Olivát.

A határnap előtti estén Oliva egy levelet kapott ismeretlen kéztől,
melyet a mint elolvasott, hirtelen eltitkolhatlan felindulással sietett
a preféthez, arra kérve őt reszkető szóval, hogy halaszsza el egy héttel
a tárgyalási határidőt, mert neki rögtön kell sietni valahová és addig
nem vehet részt a tárgyalásban, míg azt meg nem járta.

A prefét udvarias ember volt, a szép előkelő cliensnő kedveért
elhalasztá egy héttel az ülést.

Ez még százszorosan felfokozta a kiváncsiságot, most már még az utczát
is elállta a közönség, hogy a tárgyalási teremhez közelebb lehessen. A
kitűzött órára csakugyan megjelent Oliva a teremben.

Minden szem, minden látcső az ő arczához volt fordulva, de annyi
tekintettől sem lett az pirosabb: olyan halovány volt, mint a márvány.
Tekintete szilárd, elhatározott, semmi indulatot, semmi szenvedélyt nem
lehetett észre venni rajta. Nem nézett senkire, még a marquisra sem, a
ki pedig nem messze tőle ült, s ügyvédével vigan fecsegve, sokszor
tekintett a szoborszerű szép alakra, s vállat vonva mutogatott reá.
Oliva nem látszott őt észrevenni.

Mozdulatlan nyugalommal hallgatá végig a marquis ügyvédének hosszú
beszédét, nem mutatta unalmát annak hosszadalmas dialecticai
fáradozásain; sokszor hallá saját nevét említeni az ügyvéd beszédében
igen prózai invectivákkal, néha gúnyos czélzatokkal is, nem pirult rá,
nem haragudott érte.

Azután felállt Florion Ardent, hogy védje magát. Olyan melegen beszélt,
a hogy csak az igaz fájdalom tud szólni; a hallgatóság részvéte
észrevehetőleg felé hajlott. Elmondá, mennyit szenvedett a nő, míg
Malmont nevét viselte, elmondá, milyen boldog volt, midőn az övé lett.
És most e boldogságtól meg akarják őt ismét fosztani. A halál, az Isten
adta e nőt ő neki, ő hivatkozik az Istenre és az emberiségre: nem méltán
nevezheti-e őt magáének?

A jó közönség olyan szivesen mondta volna neki: igen, igen! vidd haza és
éljetek boldogul.

Azután elmondá az ifju, mi történt volna e nővel, ha ő el nem rabolja őt
a sírból, a felébredő kétségbeesését, ki a hideg falak közt látja
eltemetve magát, az éj és a magány rémeit, az éhhalál rideg kínjait oly
borzasztó fantasiával rajzolá a hallgatók előtt, hogy néhány gyönge
idegzetű nő elhagyta a termet miatta. Csak Oliva nem látszott borzadni.

Azután szólt az ifju a gyöngéd ápolásról, a meleg szerelemről, arról a
gyógyító figyelemről, a mivel e már egyszer letört virágot újra életre
kelni kényszeríté; hiszen saját lelkét lehelte abba át, és az az élet, a
mi annak arczán virul – az ő saját életének fele.

Mikor ezt beszélte, hogy sírtak ott köröskörül, hogy törülték a nők
könyeiket, hogy bámultak mind Oliván; őt még ez sem hatotta meg, nem sír
rajta; de egyszer mégis nagyot sohajtott, midőn az ifju azt mondta, hogy
ha őket elválasztanák egymástól, az mindkettőjök halála volna. A kik jól
figyeltek Olivára, futó borzadást vehettek rajta észre.

Az elnök összevette a tárgyat, s azután föltette a kérdéseket az
esküdteknek, azok félre vonultak más terembe tanácskozni. Mindenki
feszülten várta, mi végzéssel jönnek vissza? Oliva egykedvű maradt; az
elnök azalatt oda ment hozzá, s valamit kérdezett tőle, ő vállat vont rá
s azt felelte, hogy «az mindegy», mint a ki eddig semmi érdekest sem
talál még a tragœdiában.

Pedig marquis Malmont azt várta tőle, hogy majd elő fog állani
bizonyítékaival, az ő mérgezési elismervényével, a veszedelmes
adatokkal, miknek ereje mind elmúlt már, mint elmúlik bizonyos méregé,
ha átlátszó üvegben áll, a puszta világosságtól; és ő készen is volt
igen furfangos, igen mulatságos replicára, melylyel e nőt összetörni,
megalázni kivánta, de ime nem volt rá alkalom; Oliva hallgatott, és nem
beszélt a gyilkosságról.

Félóra múlva az esküdtek visszajöttek s kimondák, hogy Floiron Ardent
marquis Malmont nejének elrablásában bűnös.

Az elnök ekkor felszólítá az ifjut, hogy vallja meg, hol van Amália
rejtekhelye? miután ahhoz fog méretni büntetése, a miszerint a törvény
parancsának engedelmeskedik.

Az ifju indulatosan felelt:

– Soha! Azt tőlem meg nem fogja tudni senki. Itéljetek holtig tartó
gályarabságra, de Amáliát egykori hóhérának kezébe vissza nem adom soha.

Ez nagy izgatottságot gerjeszte az egész teremben; a hallgatók
éljeneztek, a hölgyek zajongtak. Az elnök nem tudott szóhoz jutni, az
ifju szava túldörgött a zajon.

– Öljenek meg mind a kettőnket.

Ekkor láták, hogy Oliva felkel helyéből. Szólni akar. Nem volt szükség
az elnöknek csöngetni többé, mindenki elcsöndesült magától; a sóhajtást
meg lehetett hallani: a delnő maga beszélt, vajjon mit mondhat?

A marquis ördögi gúnymosolylyal arczán fordult felé és azt hivé, hogy
mindent előre tud, a mit hallani fog, s előre nevethet azok
haszontalanságán.

A hölgy pedig megszólalt igen csendes és meghatottság nélküli hangon.
Nagyobb nyugalmat egy gyakorlott ügyvéd sem kivánhatna magának.

– Tisztelt uraim! Engedelmet kérek, hogy beleszólhassak azon ügybe, mely
saját érdekeimet is oly közvetlen támadja meg; engemet téve ki a világ
gúnyjának és megfosztva nevemtől, ha ezen elmondott tények igazak.
Szabad legyen azokat kétségbe hoznom. Én azt hiszem, hogy az egész vita
nem egyéb, mint két szánalomra méltó lelki tévelygő monomaniájának
csodálatos találkozása. A tárgyalásokban egy igen nagy hibát vettem
észre. Önök itéletet hoznak két ember beszéde után; egy sírból elrabolt,
életre jött, megint eltünt asszonyt odaitélnek előbbi férjének, a
nélkül, hogy előbb meggyőződtek volna felőle, vajjon ez a nő csakugyan
elraboltatott és életre jött-e, vagy pedig most is ott fekszik a sírban
és alszik szép csendesen?

Ah! ah! az egész teremben a csodálkozás zsibaját lehete hallani. Ez
váratlan ellenvetés volt. Ez csakugyan olyan kő volt, a mit fel kellett
emelni.

– Megbocsássanak uraim, folytatá Oliva, hogy észrevételeimmel önök
terhére vagyok, de én magam is közelről érdekelve, kénytelen vagyok
kétségemet kimondani, nehogy vagy őrültségnek, vagy alakoskodásnak
legyek áldozatja.

Az elnök elismeré, hogy Olivának joga van ez ellenvetést tenni, s e
kérdésre választ követelhet.

Rögtön kiküldött hat törvényszéki szolgát, hogy a Malmont-sírboltból
hozzák fel Malmont Amália ravatalát, a hogy ott találják. Velük ment
három esküdtszéki tag s a marquis és Ardent ügyvédei, meg azután egy
roppant néptömeg.

Minden a legnagyobb nyilvánosságban ment végbe. Száz meg száz tanú előtt
nyitották fel a sírbolt-ajtót, lementek a lépcsőkön, megtalálták a
leszegezett koporsót, azt kiemelték s vitték czímereivel, szemfödőivel a
törvényterembe.

Valami bántalmas borzadály futotta át mindenki szivét, midőn e szomorú
tárgyat letevék a törvényszék zöld asztalára, mintegy előkövetelt
bizonyítékot, melyben nem tudni, mi van irva?

Remegve, lélekzetvisszafojtva lesték, mint bontják fel a födél szegeit,
mint feszítik föl vasakkal; csak Malmont mosolygott gúnyosan és Ardent
nem nézett oda: ők ketten tudták, hogy nem fekszik abban halott.

Most félre emelték a födelet, a selyem szemfödelet feltakarták, s ime
ott feküdt Lizardin Amália meghalva; – meghalva, igazán és
felébreszthetlenül meghalva.

Az emberi borzadalmas zúgás közepett egy őrjöngő sikoltás volt hallható,
mely a lelkeken járt keresztül; Ardent volt az; oda szökött kedvese
koporsójához, megragadá annak hideg kezét, ott lerogyott és meghalt ő
is.

Csak a szive szakadt meg, semmi más.

Jól mondá, hogy az ő életük annyira egy, hogy ha elszakítják őket
egymástól, mind a ketten egyszerre meghalnak.

Malmont lázreszketéssel hanyatlott ülőhelyére, s rémülten rebegé
mindenki hallatára:

– Másodszor is én öltem meg.

Oliva pedig felindulását erőszakosan elnyomó hidegséggel mondá:

– Tisztelt uraim, láthatják, hogy nem bűnösökkel, hanem szerencsétlen
tébolyodottakkal volt dolguk, – máskor legyenek óvatosabbak. Én férjemet
visszaviszem gyógyulása helyére.

– Nem! nem a Bicétrebe! ordíta fel Malmont tajtékzó ajakkal, hanem a
guilottinra. Én gyilkos vagyok. Én öltem meg nőmet! Én nem vagyok őrült.

Oliva oda súgá az elnöknek:

– Látja uram, ez rögeszméje szegénynek, hogy nejét megölte.

– Ennek a másiknak pedig az volt, hogy feltámasztotta őt; tevé hozzá az
elnök.

Malmont kezeit le kelle kötni, mert dühös lett, s fejét a falon akarta
szétzúzni.

Csakugyan a Bicétreben halt meg és igen sokára. A leggonoszabb, a
legdühödtebb őrültnek tarták; pedig az nem volt őrültség rajta, hanem
iszonyúbb annál: az öntudat.

Az egész rejtelmes történet kulcsa örökre rejtve maradt a világ előtt.

Egy levél volt az, melyet Oliva amaz esküdtszéki tárgyalás első
határnapja előtt kapott, s mely akkor történt rögtöni elutazását okozá.

Azon levelet Amália irta hozzá, ez volt benne:

«Asszonyom! Ön ismeri életem fájdalmas történetét és részt vesz abban.
Én el vagyok veszve. Másodszor is vissza kényszerítenek mennem
Malmonthoz – a mi iszonyúbb rám nézve a halálnál. Azt mondják, ez az
igazság; mert Ardent meglopta Malmont sírboltját, elrabolt belőle egy
halottat, az a hulla pedig Malmont tulajdona volt és azt neki vissza
kell adni. Jó. Legyen tehát igazság a földön! És a föld alatt! Én
visszaadom Malmontnak azt, a mit Ardent elvett tőle – a hullát. Keressen
ön fel, a mint e levelet elolvasá, a Nevers melletti száraz kallóban, a
hol egyedül lakom. Mire ön ide ér, én akkor már halva vagyok. – Az égre
kérem, teljesítse végrendeletemet. Vigye el holttestemet a
Malmont-sírboltba, a sírbolt álkulcsát megtalálja iróasztalomon. – Vén
cselédem segíteni fog önnek. Ezt küldje ön Ardent anyjához vissza. –
Mondja meg Ardentnek, hogy én előre mentem és várok reá. – Éljen
boldogul! Amália.»

Oliva rögtön sietett Neversbe, vitt magával egy orvost is; azt az erdő
mellett hátrahagyta kocsijával. – Mire a száraz kalló épületét
feltalálta, már akkor Amália nem élt. – Méreg eloltá vidám lelkét. Nem
lehetett többé segíteni rajta. A többiben csak az ő akaratát hajtá végre
Oliva. De Ardentet nem volt szükség tudósítania, hogy Amália vár reá,
mert az holt kedvese első látására oda ment, a hol a törvényszék sem
parancsol azoknak, a kik egymást igazán szeretik.

Oliva iszonyúan boszút állt az emberen a két szerető szívért és édes
anyjáért, kit az úgy megrontott; soha sem volt hozzá annyi irgalommal,
hogy elárulta volna azt a titkot, a mi a föld alatt van, s mely Malmont
szenvedéseinek az egy halállal véget vetett volna.



2.  A STRUCCZMADÁR.

Háromszáz apró iskolás diák verte a port a nagytemplomutczán, irtóztató
hujjahó kiabálással, egymást tépve és taszigálva, hogy közelebb érje a
komédiát, mely a porfelleg között láthatlanul, de annálinkább
hallhatólag vonult a városház felé; egy recsegő dob és egy sikoltozó
tilinkó hirdetvén, hogy itt valami szokatlan látvány lesz mindjárt,
mihelyt az ember szeme megszokta a látást.

A városház előtt megállt a tömeg, négy török csausz hosszú dárdával
kezében helyet csinált a látványnak, szétpofozva az apró sihedereket s
megtaszigálva az öregebb bámészkodókat; mire nagy nehezen egy tömött kör
támadt a piacz közepén, egyfelől feketegubás szájtátókból alakulva,
másfelől az érdemes sulyom és sülttök áruló kofaczéh állványaira
támaszkodva, melyek egy percz alatt megteltek azon tenyeres-talpas
delnőkkel, kiknek testi terjedelme élő tanúbizonysága annak, hogy
Debreczenben leghamarább eltörölték a bőjtöt. Három-négy talyigás polgár
is oda furakodott a nép közé, a mivel azt nyerte, hogy kétkerekű
szekerét rögtön tele állta a publicum, ha egyet lekergetett róla, kettő
mászott fel helyette, nem használván semmi pörlekedés és patvarkodás a
tudnivágy ellenében.

«De csitt! csendesen már emberek! hallják!» kiálta egy termetes
asszonyság a kofarend közepéből, áruasztalára felállva, mely alatt
pattogatott kukoricza, sulyom, tökmag és sülttök készletek voltak
felhalmozva, s egy oldaltfordított pad által betörések ellen biztosítva.
«Nem látják kentek, hogy a nemzetes bíró úr és a nagyságos aga úr is ott
állnak már a tanácsablakban, lehetnének annyi emberséggel, hogy ne
ordítanának, mint a pusztabeli Behemoth.»

A derék asszonyság, a ki ezt allegálta, senki sem vala más, mint
Koppánné ifjasszony (ötven-hatvan év közt ugyan, de a kit ifjasszonynak
hínak, az soha sem vénül meg, mindig megmarad czíménél), rangjára nézve
a piacz kellő közepén uralkodó kukoriczás kofa, a kinek hangját minden
debreczeni ember ismeri, egyért azért, mert nagyon messze elhallik,
másért pedig, mivel szüntelen hallik, különös hivatását lelvén benne a
jeles amazon, mindenkinek igazságot szolgáltatni, akár kell neki, akár
nem.

Koppánné ifjasszony termetében az a jó volt, hogy mikor ő fölállt az
asztalára, oda mellé senki sem állhatott többet, mert ő azt a fél
négyszögölnyi tért tökéletesen betöltötte, sőt ha kezeit csipejére tevé,
még túl is terjedt rajta. Ezúttal is úgy álla ott, mint egy Demosthenes,
és nem találkozék olyan puskából kilőni való siheder, a ki bátor lett
volna az asztala alá bebújni, vagy a tetejére felkapaszkodni, mikor ő
ottan áll.

Biró uram és a Szolnokról jött Kajuk aga tehát ott állanak a
tanácsablakban, midőn Koppánné ifjasszony letorkolta a közönséget s
onnan nézék a komédiát.

Soha sem láttak még addig Debreczenben ilyet.

A négy csausztól üresen tartott téren egy roppant hosszúlábú állat
lépdelt; madár, vagy micsoda? az irástudó diákok képekből ismerik, s úgy
nevezik, hogy «struccz». A nagy idegen állat talpától fejetetejéig
lehetett nyolcz láb magas, nagyobb mint egy csausz dárdástól, úgy hogy
mikor hosszú meztelen nyakát felnyújtá, nagy kopasz, lapos fejével
túljárt az egész sokaságon s kiülő lidércz szemeivel mereven
tekintgetett körül, meg sem mozdítva sertebozontos szempilláit; a
roppant madár csodatollazata bársonytakaróval volt befedve, hogy a por
el ne rontsa, s erős lábszáraira csörgők voltak akasztva.

A struccz vastag kemény orra lyukain pedig egy ezüst perecz volt
keresztül vonva, s abba ezüst láncz akasztva; ennél a láncznál fogva
vezette azt egy szerecsen.

A vezető az igazi æthiopi faj példányképe volt; arcza fekete, mint a
legszebb kordován, csendes, búskomor kifejezéssel, mely legjobban illik
a négereknek. Milyen is lehetne másforma az, a ki az arczán hordja az
éjszakát, mint szomorú?

A néger igazi bársonyba és selyembe volt öltözve, mezetlen karjain arany
kígyós karpereczek; hasonló perecz volt nyakán is, mely tele volt írva
girbe-gurba török irással; ha nagytiszteletű Kandó Ezékiel uram itt
volna, az majd el tudná olvasni. És azután a strucczmadárnak a láncza az
ő nyakán levő arany örvhöz volt csatolva.

Végtére a szerecsen férfi fején volt egy drága turbán,
igazgyöngysorokkal keresztülfűzve, s annak a turbánnak a bubján egy
korona hat hegyes ággal, igazi aranyból s minden ága hegyén egy akkora
rubintkővel, mint egy baraczkmag; csakúgy hányta a szikrát mindenfelé.

Hanem a szerecsen azért, hogy olyan czifra volt, épen nem látszott
kevélynek, sőt inkább, a mint ott állt a strucczmadár mellett, két kezét
leeresztette ölébe és szemeit lesütötte, az ember azt is képzelhette
volna, hogy szégyenli magát.

A strucczmadár néha lehajtá otromba szegletes fejét hozzá, s úgy tett,
mintha fülébe sugdosna neki, pedig csak a szája járt, vagy a feje búbját
dörzsölte gyöngéden a férfi kezéhez, mindaddig, míg ez észrevette a
hízelkedést s megölelte a madár nyakát, a minek azután ez megint úgy
tudott örülni, úgy repesett kurta szárnyaival, még jobban felnyitva
szemeit, s hallatott olyan forma hangot, mint ha üres hólyagban
kukoriczát zörgetnek.

A harmadik személy volt egy otromba balukdzsi; egy szélesvállú
tevehajtsárféle szörnyeteg, a kinek lompos, szurtos ruházata nevezetesen
különbözött a pompás szerecsenétől; de a ki azért mégis parancsolni
látszott emezzel; ő állította azt ide meg amoda, s magyarázta a két
idegen állat kilétét kerékbetört magyarsággal, minden gy és ty betű
helyett dzsit és csét alkalmazva, s mikor kifogyott a szóból, egy
ügyetlen rézdobot ütve félkézzel, másikkal meg egy még ügyetlenebb
háromlyukú sípot vijjogtatva.

– Bujurszim! Bujurszim. Madzsarim. Emberim. Lácsátok, tucsátok: itt van
a struccsmadár; nadzs madár, szép madár. Nadzs úr a szultán! Pusztáma
lakáma; megecset kövecset, dzsomra!

A balukdzsi próbául adott az állatnak egy kavicsot, a mit az elkapott és
lenyelt; a magyarázó végig ment a kezével az állat hosszú nyakán, kiálló
begyét megmarkolászva, mintegy bizonyságul, hogy a kövecs lement a
gyomrába.

– Ejnye lidércz rúgta! kiálta le rá Koppánné ifjasszony onnan az asztal
tetejéről, hát aztán, hogy költi ki ez a tojását, ha a hosszú lábával le
nem ülhet rá?

– Homokba elásüm! felelt a mutogató, bölcs ábrázattal. Struccsmadár nem
alusz; struccsmadár mindig néz. Nadzs ur a szultán!

– No most szép ojunt csinálmek, csinálszün szép madár! kiabált a
balukdzsi, olyan rekedt hangon, mint maga trombitája, kacsiniz az útból
te csirkin csirlek, mert elgázolor, tepszin oglán, tepszin!

Debreczenben azon időjárást szokva voltak az ilyen beszédhez, a török
uraságról rájuk ragadt, hogy ojunt játéknak értsék; értelméből azt is
megtanulták, hogy kacsiniz annyit tesz, mint szaladj, hogy oglán
gyereket jelent, tepszin bizonyosan valami ugorj innent, s a csirkin
csirlek valami furcsa csúfszó, a mivel a török a gyereket ijesztgeti; s
hogy a magyar szavak után raggatott szün, lor, mek toldalékok a törököt
megilletik. Akkor is nevettek rajta a derék debreczeniek, hogy milyen
furcsa az, a ki más nyelven beszél, mint magyarul, s sok tréfát
csináltak maguknak ez idegen idiomával.

– No most csinálszin szép khorosz, szép madár! kiáltott a tolmács, s
beleütve a dobba, szájába dugá a sípot, s csinált valami fertelmes zenét
a két lármaeszközzel, mire a strucczmadár szárnyait neki eresztve,
elkezde körbe futni, a meddig a láncza ereszté, sebesen, mint egy
paripa, a közben nem tudni mivel? olyan hangokat hallatott, mintha vasas
szekér zörögne hantos, göröngyös úton, s olyanokat sikoltva közbe, hogy
az emberek a füleiket dugták utána.

A láncz vége pedig a néger örvéhez levén kötve, természetesen a struccz
környargalása közben apródonkint mind ennek a nyaka körül tekergőzött. A
néger állt mozdulatlanul, még a kezét sem mozdítá, a szemét sem emelte
fel.

Hanem a struccz oly ügyesen futott körül, hogy a láncz meg nem
szorulhatott társa nyakán soha. Ha a madár nem vigyáz, a férfit egy
percz alatt megfojthatja. Úgy nézett rá mindig félszemmel, ha tágan
van-e a láncz? s ahoz irányzá körfutását.

Mikor aztán végre egészen elfogyott a láncz s a madár egészen odajutott
a szerecsen mellé, akkor megszünt dobolni a tolmács s ismét felemelte
saját recsegő hangját:

– Lássátok, itt van az a hires Zenghim szultán, Ghaznior szultán, a ki a
hatalmas szultán ellen, a kalifák kalifája ellen feltámadi; dün gazdag
volt, járin koldus, ma Zenghin, holnap dilendzsi. Nadzs ur a szultán.
Reszkessetek minden népek!

Azután megint dobolt, sípolt, a strucczmadár visszafelé nyargalt a
lánczczal s mikor letekergette ismét, akkor újra elmondá a balukdzsi,
hogy bizonynyal ez itt a hatalmas kara szultán, a ki százezer emberrel
támadt az igazhivők szultánja ellen: az a korona a fején igazi arany, az
a sok piros és fehér kő a hegyén igazi jakut és elmász, rubin és
gyémánt. Nagy úr a szultán. Allah dögre dűn!

A szerecsen ott középen mozdulatlan állt ez alatt, a kofák, parasztok
kaczagása, utczagyerekek üvöltése közepett, csak az utolsó szóknál
emelte fel nagy méla szemeit s tekintete az első pillanatban a szolnoki
agáéval találkozott, a ki ott állt az ablakban a biró mellett.

A mint a szerecsen megpillantá az agát, egy perczre sötét arczán valami
villámlott keresztül; talán öröm, vagy csak emlékezet. Az aga egyszerre
visszavonult az ablakból. Nem vette ezt észre senki, tán csak egyedül
maga a biró. Más embernek elég nézni valója volt a strucczmadáron.

A balukdzsi most egy gömbölyű mély fatálat vett elő, melynek szélére
csörgők voltak akasztva, s elkezdte azt a feje fölött zörgetni.

– Baksist, baksist! Adjatok baksist, adjatok szadákot, ajándékot,
alamizsnát a szegény Zenghin szultánnak! a gazdag Ghaznior szultánnak, a
ki mostan koldus.

Ez a szó rendesen igen hatályos szokott lenni nagy tolongásokban
helycsinálásra. A csauszok dárdája nem tartá olyan tisztán a tért, mint
az a csörgős fatál.

A tolmács odanyújtá azt a struccznak, s az okos állat eljárta a körül
álló népet sorba, kiszemelve a körülállók közül a kék ruhásokat, a
kikből inkább nézett ki pénz, s ügyesen elkapva az orrában tartott
fatállal minden feléhajított polturát; biró uram is vetett le neki a
magasból egy marokkal négy lengyel garast, a struccz elkapta mind a
négyet, egyet sem engedett a földre esni.

A tolmács ez alatt folyvást kiabálta keserű humoros buzdításait.

– Adjatok a szegény Kara szultánnak, látodszün nem járhat rongyos
ruhában; selyem feredzse, ibrisim salavári kell a szultánnak; baksist,
baksist.

A népség gyönyörű mulatságnak találta ezt, hullott a rézpénz a fatál
felé, pajkos suhanczok egymás fejéről lekapkodták a süveget, azt
hajigálták a struccz felé; a strucczmadár milyen csodamadár, a fekete
szultán milyen furcsa ember!

Mikor a tál megtelt rézpénzzel, akkor a struccz a jobb lábával szépen
előrekapart, azután megint hátrakapart, a mi bizonyosan valami
köszönésformát akart kifejezni. A tolmács odalépett hozzá, hogy kivegye
a tele tálat a szájából, mire az egyszerre úgy felnyújtotta a nyakát,
hogy a balukdzsi az ujja hegyével sem érte fel s nem adta át neki a
pénzt, hanem odafutott vele Ghazniorhoz s annak a kezébe tette.

A tolmács azután Ghazniortól akarta azt elvenni, de a struccz azt sem
engedte meg: eléje állt, kemény csőrével dühösen vagdalt felé, erős
szárnyaival elállta az útját, s mikor egyszer a tolmács a háta mögé
került, egyik izmos lábával olyan iszonyút rúgott rajta, hogy az ember
felbukott s odahengeredett a nép közé.

A nép kaczagott, a balukdzsi dühbe jött, kirántotta handzsárját s
fogcsikorgatva rohant vissza a struccz ellen, mely most előre nyújtá
nyakát, csőrével kelepelve, mint a gólya, s felemelt lábának két ujjával
markolászva a légben, mint a ki csatára készül.

A szerecsen most is merevül állt ott, mintha érczből volna öntve, hanem
e pillanatban a tanácsház ablakából lekiáltott az aga a dühbe jött
törökre.

«Joldás!»

Erre a balukdzsi egyszerre megjuhászodott, vissza dugta handzsárját
övébe, leverte a port dolimánjáról s folytatta a komédiát.

– Cselebim, emberbim! Sükür Allah! Adjatok alamizsnát a gajretlü
madárnak. Strucczmadár gajretlü madár, nem fél senkinden. Megeszik
kenyeret, ekmeket, kenyeret.

– Ekmek, eddmeg! kiabáltak egyszerre a bámész sihederek, a kiknek nagyon
tetszett az, hogy a török a kenyérre azt mondja «eddmeg», s egyszerre
tíz-húsz kéz nyújtotta czipódarabjait a strucczmadár felé; a ki azokat
sorban elszedte tőlük, s a hogy elkapta, rágatlan lenyelte, s egy pár
ficzkónak, a ki nem elég nagyot szánt neki, az ujja hegyét is hozzá
csipve a kenyérhez, a közönség rettentő mulatságára.

Koppánné ifjasszony tudott néhány szót törökül, a mennyi ráragadt
vásáros török katonáktól, ez a tudomány nagyon furdalta az oldalát;
óhajtott vele ragyogni, hogy ő törökül is tud, hogy törökül is fog
beszélni a strucczmadárral.

– Gel, Gel, strucczmadár, jer ide! Kúsmadár Güzelkús. Adok én neked egy
darab pejnirt; nesze pejnir!

Hanem annyi előrelátása volt az ifjasszonynak, hogy a güzelkús csőre
által nem akarta a pejnirrel együtt bekapatni az öt ujját, hanem a mint
a török bicsakkal (ez is török szó) leszelt egy darabot a jó friss
alföldi sajtból, azt a kés hegyére tűzte, úgy nyújtotta felé.

Gyönyörű török bicsak volt: Nagy-Váradon vette huszonöt polturáért, meg
egy hízott lúdért, szép félhold forma görbe nyéllel, fekete szaruból, az
is kiverve ezüst félholdakkal, rézcsillagokkal szépen, a kés vasán alul
karika volt keresztül húzva, mely egy részről arra szolgált, hogy mikor
kinyitják, ne engedje a vasat általnyaklani, másfelől lánczot lehetett
bele akasztani s az asszonyok hordhatták a kötényük mellé akasztva.

– Nesze madár pejnir!

A struccz szárnyrepesve futott az ifjasszonyig s a mint előtte megállt
és fejét felnyújtotta, épen olyan magas volt, mint Koppánné
állványostul.

Az ifjasszonynak tetszett az, hogy ő mennyire tud beszélni a török
madárral.

– No szépen jalvarmak, könyörögni szépen: azután sükürt csinálni,
megköszönni, szelám lamak.

E közben feltartá magasra a bicsak hegyére tűzött sajtot, a mennyire
gondolá, hogy a struccz feje fel nem ér.

A struccz egyideig csak hallgatá a hozzá intézett szavakat, mintha ő
értené azokat legjobban, s félszemével a sajtra sandított; egyszerre
aztán nyilsebesen kinyújtotta a nyakát s minden sükür és szelám nélkül
elkapta Koppánné ifjasszony kezéből a pejnirt. De nemcsak a pejnirt,
hanem egyúttal a bicsakot is, melyre az fel volt szúrva. A szép
tarkanyelű török kés a sajttal együtt eltünt a strucczmadár torkában;
lenyelte.

Azonban a bicsak karikájába hosszú láncz levén akasztva, azt megkapá a
kukoriczás kofa s elkezdte kését annálfogva visszafelé húzni a struccz
torkából.

– A késemet! a bicsakomat! De biz azt csak nem eszed meg lélekadta nagy
lidércze! Add vissza a bicsakomat! huszonöt poltráért vettem, meg egy
lúdért. Add ide, add ide. Megveszekedel tőle, ha lenyeled…

A struccz is azonban megfogá kemény csőrével a szájából kilógó lánczot s
ő is azon mértékben, a hogy Koppánné ifjasszony rángatta őt, czibálta
viszont Koppánnét a láncznál fogva, a körülálló közönség nagy
mulattatására; a vége az lett, hogy ketté szakadt a láncz, Koppánné
ifjasszony hanyatt esett az asztalról egy nagy kosár tojás közepébe, a
struccz pedig nagyot nyelt, egyet nyújtott a nyakán, s azzal pejnir,
bicsak és zsindzsi (láncz) lenn volt a gyomrában.

A közönségnek pompásan tetszett ez a mulatság; a rántottában eviczkélő
ifjasszony válogatott szitkozódásai, a strucczmadár hatalmas
gyomorproductiója mindenki tökéletes megelégedését nyerte meg, maga biró
uram is a hasát tartotta, úgy nevetett odafenn az ablakban, s még egy
dénárt hajított le külön a balukdzsi számára; csak a szerecsen király, a
Ghaznior szultán ott a középen maradt szomorú, az nem tudott nevetni.

A Joldás odavezette a biró elé a madarat és a szultánt:

– Csinálszün szép szelámot a Kiöjin bey előtt, a nagyságos debreczeni
kadi előtt.

A Ghaznior szultán keresztbe téve kezeit mellén, meghajtá magát a biró
uram előtt háromszor, miközben a Joldás rikácsolva kiálta.

– Iote (ime) a hatalmas Zenghin szultán, a Ghaznior szultán, bereket
verszin derrek, szépen köszöniler az alamizsnát a nagyságos debreczeni
kadinak, a nagyságos debreczeni cselebimnek, a nagyságos kofa
asszonyoknak és gyerekeknek.

Utána köszönt a strucczmadár; nyakával előrehajolva, s csőrével zörögve.

Azután újra megüté a dobot, megfújta a sipot a balukdzsi, egy közel
settenkedő kis kölyket megkapott gallérjánál fogva, azt felhajítá a
struccz hátára.

– Kudzsaklaszin! csirkin csirlek!

A kis kölyök nem értett törökül, de azt megértette, hogy nyalábolja át a
madár nyakát s úgy lovagolt a strucczon tovább társai hahotája és
irigységétől kísérve.

A balukdzsi verte a dobot, fújta a sípot, a strucczmadár és a fekete
király odább mentek; elfedte őket a por és a sokaság, míg a dob és
tilinkóhang a szomszéd utczába bekerülve, elhangzott.

Midőn nemzetes Dobozy István biró uram betevé a tanácsterem ablakát,
odafordult Kajuk agához:

– Ez a szerecsen valóságos király volt?

– Meglehet, felelt a török úr röviden.

– Kegyelmed, úgy látszik, hogy ismeri ő kegyelmét?

– Honnan gondolod azt? kérdé Kajuk aga megütközve.

– Láttam, mikor ide feltekintett, hogy szinte kigömbölyödött az orczája
szegénynek; kegyelmed pedig hátrahúzta magát.

– Ej be hamis szemeid vannak, hogy mindent meglátsz.

– A szerecsen király bizonyosan valami rossz fát tett a tűzre?

A török úr csak csóválgatta a fejét egyre.

– Látom már, látom már, hogy ki akarsz vallatni. No hát tudd meg a
történetet elejétől végig; de minden bolond helyen tovább ne beszéld.

– Soha egy lélek sem fogja megtudni általam.

– Mert bizony leütik a gombodat.

– Akkor is ott leszek én.

– Tehát tudd meg, hogy ez csakugyan ama Ghaznior szultán, habeszi
uralkodó, a ki saját nevével nem levén megelégedve, elnevezte magát
Zenghin szultánnak, a mi annyit tesz, mint gazdag. Ez bolond fővel
seregeket gyűjtött s a nagy úr ellen támadást szerze, a melyben
természetesen legyőzetett. Elég vitézül harczolt, de azért mégis
elfogatott s a nagy úr kimondá fejére a halált. Azt mondá pedig a nagy
úr, igen fel levén ellene bőszülve, hogy a ki kegyelmet merészel
Ghaznior számára kérni, annak is menten leütteti a fejét. Volt
Ghazniornak egy vén szerecsen szolgája, legelőször az kísérlé meg a
kegyelemkérést; a nagy úr menten levágatta fejét. Az eset nem rémíté el
Ghaznior testvérét, egy derék ifju embert; másodszor ő ment a szultán
elé kegyelemért esdekelni. Őt is levágatta a nagy úr. Volt Ghazniornak
egy szép felnőtt fia, ezt nem rémíté el a két első eset; harmadszor ő
ment fel a nagy úr zsámolyához. A jámbor! ő is ott hagyta ifju életét.
Többé azután emberi test nem mert elevenen megjelenni Ghaznior szultán
végett a padisah előtt. Ekkor azt gondolták ki Ghaznior rokonai, hogy
volt a Zenghin szultánnak egy kedves strucczmadara, mely vele együtt
nevelkedett fel kicsiny fiók madárból és értett mindent, mint az ember.
Ezt megtanították, hogy mikor a szultán kilovagol a szerájból az Aja
Sofiába este, akkor fusson oda elé s adja át neki a kegyelemkérő
folyamodást. Az okos állat szépen véghezvitte a rábizottat. A mint a
szultán kíséretével együtt a khorkhori szökőkút előtt ellovagolt,
egyszerre odafutott a madár, keresztültörte magát a kíséreten s az
orrában tartott kérelemlevelet odanyújtá a padisahnak. A nagy úr meg
volt rendítve e vadállat rendkívüli ragaszkodása által, elfogadta a
kegyelemkérő iratot s a strucczmadár kedveért megkegyelmezett
Ghazniornak. Azonban azt az erős itéletet szabta reá, hogy jól van,
tehát maradjon élve a strucczmadár kedvéért: de legyen az emberek
legnyomorultabbika, a ki faluról falura jár, idegen országokban, idegen
népek nevetségéből élve: mutogassa magát és strucczmadarát a szultán
minden tartományában és meg ne szabaduljon ettől a büntetéstől
mindaddig, míg ez a madár élni fog: már pedig a struccz két annyi ideig
él, mint az ember.

– Igen, ha meg nem ölik; szólt közbe Dobozy uram, a ki becsületes
emberek szokása szerint, a szenvedőnek fogta pártját; de hátha struccz
uramat egyszer a Zenghin szultán könnyű szerével nyugalomra helyezi
valahol?

Az aga ujjával fenyegetőzött.

– Ej, ej, biró! Dobozy biró! Nem hiába választott téged Debreczen városa
birónak, van neked egy kis eszed, hogy mindent kitalálsz; de a szultán
se bolond. Azért jár ez a joldás mindenütt a Ghazniorral, hogy a
struczczot meg ne ölhesse. Hanem még egyet mondok neked. Látod, alig
hinné el az ember: maga Ghaznior nem engedné, hogy madarát valaki
megölje, melynek élete pedig neki annyi keserűséget okoz. A jámbor ember
úgy szereti azt az állatot, mint valami testvérét. Éjjel egymás mellett
alusznak; furcsa őket látni, a mint a madár hosszú nyakát végig nyújtja
Ghaznior ölében s a szerecsen vánkos helyett a madár szárnyára hajtja le
fejét; a struccz a legkisebb neszre fölébred s dühös, ha gazdájához
közelítnek; a balukdzsi csunya harapásokat visel a testén a madár
csőrétől s egyszer egy szárnycsapásával a karját ketté törte; de jól van
fizetve s tetszik neki a hivatal.

– Az a korona igazi arany, a mit Ghaznior visel? kérdezé Dobozy uram.

– Ugyanazon korona, melyet a csatában viselt a szultán.

– Ez ugyan czifrán van büntetve.

– Hanem erről a dologról aztán lakatot tarts a szádon, mert olyan kutyát
fogadtál benne magadhoz, a kit ha kieresztesz, nagyon megmar.

– Majd vigyázok én magamra.

Dobozy Mihály uram az nap egész éjjel a strucczmadárral álmodozott, s
példáját Debreczenben bizonyosan igen sokan követték.

Annál nagyobb volt a megütközés, mikor másnap reggel hírül hozzák a
tanácsházhoz, hogy az éjjel a strucczmadár megdöglött.

Biró uram rögtön sietett a helyszinére; egy nagy üres pajta levén a
jövevényeknek általadva, melyben a Zenghin szultán resideálhatott.

A szegény megbukott fejedelem ott ült a porban, fejét, melyről nem volt
szabad letennie a koronát, kedves madarára hajtva s annak hideg fejét
kebléhez ölelve, s szájával lelket iparkodva belefújni. A madár nem
mozdult meg többet.

Ghaznior sírt és nem jutott eszébe, hogy ő most már szabad és mehet
ismét hazájába vissza.

Hanem a joldás szörnyen szitkozódott; káromolta a debreczenieket, szidta
a kutyahitű birót és különösen Koppánné ifjasszonyt, mint a kinek
lenyelt bicsakja okozta bizonyosan a madár halálát s fenyegetőzött
szörnyen, hogy ő felmegy Stambulba, megmondja a szultánnak a dolgot s
visszajön hadsereggel, felforgatja Debreczen városát és Koppánné
ifjasszony fejét hátrafelé fordíttatja.

– De iszen mond meg a szultánodnak, kiabált neki vissza Koppánné, hogy
majd felmegyek én hozzá és visszakövetelem tőle a bicsakomat, a mit a
madarad elnyelt; huszonöt polturán vettem én azt, meg egy hízott lúdon;
azt el sem is engedem ám a lelked üdvösségének sem.

Persze, hogy egyik fenyegetőzéséből sem lett semmi.

Biró uram csak azon csodálkozott, hogy miért tud Ghaznior úgy sírni
madara halálán. De annyi esze volt, hogy ezt nem kérdezte meg tőle.

Sőt annyi önmegtagadással is bírt, hogy a jegyzőkönyvbe nem irt fel
többet ez eseményről, csupán ennyit:

«A törökök strucczmadarat hozának városunkba, mutogatás végett, mely
ugyanitt meg is hala.»

A kik nem tudnák a dolog történetét, csodálkozhatnának rajta, mit keres
ez a jegyzet a tanács jegyzőkönyvében?



3.  SZABAD A RABLÁS.

Hogy dicső Nagy Lajos királyunk megjelent Olaszországban, mint
idejekorán alászállott itéletnapi angyal, boszút állani bűnös embereken,
vala az ő kíséretében egy Dancs Sylvester nevű magyar vitéz, ki magát
többszörösen kitüntette a csatában s e vitézségeért egy egész dandár
vezetése volt reá bízva.

Míg Nagy Lajos Nápolyban járt, Apor vajda, az alvezér Canosába küldé
Dancs Sylvestert, hogy ott tartana rendet az olaszokon és különösen
vigyázna nemcsak azokra, hanem saját magára is, hogy alattomban meg ne
öljék.

Dancs vezér jót állt róla, hogy semmi baj sem fog történni; az ő keze
kemény volt a kardfogásban, puha a kézszorításban, mindennek tudta a
módját; seregében rendet tartott, senkit a lakosság közül megbántani nem
engedett s a meghódított városban rövid időn úgy megszeretteté magát,
hogy ott bizony akár egész éjjel egyedül járhatott volna az utczán, még
sem nyúlt volna hozzá senki.

Volt pedig Dancsnak egy suhancz fia, alig tizennyolcz esztendős; nem is
volt több annál az egynél, ezt is Sylvesternek hítták; ez volt Dancs
apjának és nagyapjának is a neve, talán még a legelső Dancs őst
keresztelték annak Szent István király alatt.

Nem is hitte volna Dancs vezér, hogy még ezután jövendő unokák unokái is
sorban ne viseljék ezt a szépen hangzó keresztnevet, azért is hozta el
őt magával, hogy otthon el ne csenevészszen az alatt, hanem inkább apja
szemei előtt szokjék hozzá a nemesi élethez, melynek főfő iskolája a
háború.

Tehát, a míg idősb Dancs Sylvester Canosában parancsolna, egy reggelen
az ifjabb Dancs Sylvestert az utczán találták meg, tőrrel a szívén
keresztül döfve és már egészen halottá hűlve.

Ki tehette azt? hol és hogyan történhetett? azt nem lehetett kitudni;
mit is használt volna a tudás? az ifju ember azért csak nem lett volna
tőle eleven.

Hírét vette e gonosz orgyilkolási esetnek a király, ki maga akkor
Nápolyban időzött, s haragra gerjedve az egész város ellen, melyben e
hűtlen merény történt, azt parancsolá Dancs vezérnek, hogy boszúállásul
atyai fájdalmáért s büntetésül ez álnokságért, az összes dandárnak, mely
vezetése alatt áll, három órai rablást engedjen Canosa fölött; érezze
meg az egész nép, ha ki nem adja a gyilkost.

Dancs Sylvester megérté a parancsot és közlé azt a város előljáróival.
Azok meg voltak nagyon rettenve. Képzeletükben ruháiktól megfosztva
látták magukat, templomaikat feltörve, leányaikat meggyalázva; mert
hiszen három óráig átadni egy várost ez Ázsiából jött hadnak, kik oly
ellenállhatlanok a harczban, mit jelenthetne egyebet?

A jó urak kértek, könyörögtek Dancs vezér előtt, igértek neki nagy
pénzváltságot, mind hiába, a vezér kérlelhetetlen volt; a király így
hagyta meg, s a sereg előtt ki kell hirdetni a király akaratát.

Nem sokára egy gyászfátyolos asszony jött a vezér lakására s beszélni
kívánt vele. Az asszony szép volt, mikor hallgatva állt is, hát még
mikor sírva borult a vezér lábaihoz s könyörögve mondá neki, hogy
kegyelmezzen meg a városnak és büntesse egyedül őt, mert ő az oka
egyetlen fia halálának.

– Én Taormese grófnő vagyok, szólt az úrhölgy; szerencsétlen siciliai
család boldogtalan leánya. Tegnap este a corsón találkozott velem fiad,
s gyalog hintóm után jött egész palotánkig; én inték neki, hogy
távozzék, rettegve attól, hogy férjem meg találja látni, ki féltékeny,
mint minden olasz. Az ifju nem távozott; egész éjfélig hallottam
sarkantyúi pengését ablakom alatt, a mint ott fel s alá járt és esküszöm
a szűzre, hogy egyszer sem néztem ki ablakomon. Éjfél előtt nehány
perczczel egy hosszú jajkiáltás hangzott fel az utczáról; akkor ölték
meg őt. Én vagyok oka halálának. Büntess engemet miatta. Talán kaczér
tekintetem csábítá el őt; talán nem rejtém el arczomat eléggé fátyolom
alá, hiúságból, hogy szépnek találjon; én vagyok egyedül gyilkosa,
büntess engemet és ne az egész várost én helyettem.

A grófné szép asszony volt, szépen tudott könyörögni, szájjal is szépen,
hát még szemmel; Dancs vezér sem volt márványból, nem volt idősebb
harmincznyolcz évesnél, ő is megláthatta azt, a mi szép; azért mégis
Dancs vezér azt felelé az esdeklőnek, hogy itt nincs semmi kegyelem, ez
nem az ő dolga többé; ő megsiratta a fiát, kit oly ifjan megöltek, ez az
ő fájdalma; de a király boszút akar állani egy katonájáért, a kit
meghódított városban orozva meggyilkoltak, s ez a király dolga, azért
menjen az ifjasszony haza, s várja el békén, hogy holnap mi történik
vele?

A grófné elment, egy óra mulva utána jött a vezér elé egy torzomborz
férfi.

– Uram, én vagyok fiad gyilkosa; én vagyok Taormese gróf. Az imént nőm
volt nálad, hogy magát a városért feláldozza, s én nem akarok alábbvaló
lenni egy nőnél. Kezedbe adom magamat, öless meg és engedd el a városnak
iszonyú büntetését.

Dancs Sylvester megtörlé két szemét, mert mégis csak eszébe kellett
egyetlen fiának jutni, a midőn ilyen közel állt annak gyilkosához; s azt
felelé az olasznak:

– Hallod-e olasz, a miért fiamat megölted, azért holnap majd számolunk
egymással, de azt, a mit a király rátok mért, én senki haláláért el nem
engedhetem. Eredj haza és várj rám.

Egész Canosa sírt ezen éjszakán; a kapuk be voltak zárva, senkinek sem
volt szabad kimenni a városból, asszonyok, leányok kétségbe voltak esve;
pénzes emberek osztották kétfelé kincseiket, felét elásva, más felét
kirakva az asztalra, hogy a prédáló harczos nép készen találjon mindent
és ne pusztítson a kereséssel.

Reggel hat órakor összegyűjté Dancs Sylvester csapatjait a főpiaczra,
ott fölállította őket hadi rendbe. Még egy küldöttség akart vele
beszélni, a város papjával élén, azokat elé sem bocsátá.

Mikor szép négyszögű rendben fel voltak állítva a magyar hadak, Dancs
Sylvester oda lovagolt közéjük és így szólt:

– Magyar vitézek! A király azon büntetést mérte Canosa városára, a miért
egy vitéz katonáját e helyen orozva megölték, hogy az ittlevő magyar
seregnek szabadság adassék Canosában három óra hosszat rabolni minden
házban; minél fogva én megengedem tinéktek, hogy a mai kilencz óra
ütéseig Canosa városában mindent, a mi szemeiteknek és szíveiteknek
tetszik, szabadon elvehettek, a pap aranykeresztjétől kezdve a hajadon
csókjáig és erre ti néktek «a király nevében» igazság adatik… Hanem,
monda ezután Dancs vezér, én «a magam nevében» csak azt mondom, hogy
«becsületes ember nem cselekszi ezt, még ha szabad is…»

A kinek tetszik az engedelmet használni, elmehet.

Egy lélek sem mozdult a karélyból.

Elüté az óra egymás után a hetet, a nyolczat, a kilenczet; és Canosa
városából egy gombostű sem veszett el semmi háznál, sem egy ártatlan nő
hajaszála meg nem bomlott.

A magyar vitézek ott maradtak lovon ülve, sorban állva a piaczon az
utolsó óra ütésig, mert Dancs vezér azt mondá, hogy szabad ugyan a
rablás, de becsületes emberhez nem illik.

Mikor a félelmes három óra elmult, mikor minden utcza megtelt
örömrivallgó néppel, kik a hazatérő magyar katonákat virágokkal és
rózsavízesővel borították, s erővel vitték házaikba, miket egy óra előtt
úgy féltettek tőlük, akkor Dancs vezér felkereste egyedül a Taormese
palotát.

– Most olasz, szólt a grófhoz, a király ügyét elvégeztem a várossal,
végezzük most az én ügyemet veled.

Ott a Taormese palota fegyverteremében elvégezték a bajt egymással; a
gróf olyan rosszul védte magát, mint egy bűnös, Dancs Sylvester egy jó
alkalommal úgy vágott hozzá, hogy Taormese feje lehullott helyéről s
egész Dancs lábáig gördült, mintha meg akarná azt csókolni, bocsánatot
kérve fia haláláért.

Dancs Sylvester megtörölte kardját, hüvelyébe dugta, azzal felkereste a
gyászoló grófnét, a kit épen özvegygyé tett, s egyenes őszinteséggel
mondá neki:

– Már édes szép asszony, a baj megtörtént; nekem nincs többé fiam, neked
nincs többé férjed. Én nem vagyok az oka, hanem te. Azonban tegyük jóvá
a dolgot, a hogy lehet. Én adok te neked férjet, te aztán – majd adsz én
nekem fiat, s mind a ketten vigasztalva leszünk.

A krónika még annyit mond, hogy a szép olasz nő nem találta oly rossznak
Dancs vezér ötletét, mint a milyennek az első hallásra tetszik. Dancs
Sylvester, mint mondánk, még akkor élte virágjában levő férfi volt, s
nemes híre is nyom valamit.

Hogy pedig a vigasztalódásból lett-e valami? arra úgy hiszem, igennel
felelhetek, mert mai nap is él és virul egy egész népes Dancs család…
már nem tudom, hogy hínak-e benne Sylvesternek valakit most is?



4.  INDUS ORSZÁGGYŰLÉS.

(Genre.)

Félre innen apró-cseprő európai események! Szünjetek meg egy pillanatig
a franczia kormány repressaliáin töprenkedni, hallgatózni divánok és
cabinetek kulcslyukain, lamentálni a pénzcrisis miatt s tudakozni, hogy
hány hüvelyknyire haladt már előre a Leviathan? s vessetek egy
pillanatot talpaitok alá, tudniillik azon világrészbe, melynek lakosai
lábbal állnak felénk: ott is történik valami.

Előttünk az Arcansas rengetege terül; idealis vad birodalom, a hova még
újság sem jár; utolsó boldog ország, melyet a civilisatio meghagyott
azon paradicsomi népek számára, melyek a szabókat és takácsokat nem
tisztelik; hol még nincs börzeszédelgés, nincs adósok börtöne; hol még a
grippét sem ismerik, s a párisi congressusra nem appellálnak.

A Carabian folyam jobb partján, 350 angol mérföldre Fort-Smith
helységtől, a civilisatió határvonalának utolsó őrpontjától, van az
indián fajok fő gyűlhelye, egy gyönyörű ősi batátfa alatt, melyet minden
ember jól ismer, mert az apák is, az ősapák is mind az alatt
tanácskoztak s úgy hagyták azt fiaikra, mint valamely országházat, a
mely igen czélszerűen minden esőszak után magamagát reparálja. El is fér
alatta bőven egy pár ezer ember és öszvér.

Híre futamodott Arcansasban, hogy az indiánok gyűlést fognak tartani a
Carabián partján; akadt egy vállalkozó szellemű yankee-festő, a ki
hátára vevén daguerreotyp katulyáját, elindula jó szerencsére,
felkeresni a mappátlan birodalom határozatlan székhelyét s oda is ért,
vissza is jött; különben hogy tudnók mi mindez érdekes dolgokat?

A congressus tárgya fontos és nevezetes volt.

Két nagy és hatalmas nemzet volt egymással hajbakapásban: a Shawnée és a
Khamankesz. Már régen folyt a villongás. Még a mexicói háborúban
kezdődött az, a midőn a két rokonfaj együtt viselt hódító hadjáratban
elfoglalt egy tehéncsordát és midőn megosztozának, lőn, hogy páratlan
volt a szám: egy tehén utoljára fenmaradt. Azt a Khamankesz faj, mint
hatalmasabb, erővel megtartá magának, melyért boszúból a Shawnée faj,
megkerítvén azt, a ki a tehenet kapta, lehúzá fejéről a bőrt.

Itt kezdődik az ellenségeskedés.

A Shawnéek kiszámíták, hogy ha az a tehén nekik jutott volna, azóta
kétszáz, meg több borjút és tulkot szaporított volna; viszont a
Khamankeszek felveték, hogy a megölt férfinak azóta huszonkét fia
lehetne, – ha megélt volna, s ennélfogva a Shawnéek minden esztendőben
elhajtanak szomszédaiktól egy pár száz tehenet, ezek pedig minden évben
megnyúznak amazokból egy határozatlan számú mennyiséget.

E feszült viszonynak végét vetendők, elhatározák a többi fajok, hogy egy
nagy congressusba összegyűjtvén küldötteiket, a két háborúskodó
hatalmasságot békekötésre bírják.

Mire a yankee-festő a congressus helyére ért, már el volt készítve a
sátor a nagy batátfa körül, szép zöld fagallyakból, melynek tetejébe
békejelül egy veres, fehér, kék és zöld színű szövet volt kitűzve, mint
lobogó, mely minden nemzet színeit magán viseli.

A meghivott fajok követei, – mindegyik ment egy pár száz főre, – négy
mérföldnyire a gyűlhelytől sátort ütének, csak a Khamankesz telepedett
le kilencz mérföldnyi távolságban: onnan jöttek a nagy fához, dob és
sípszó mellett.

Miként őseik, kik még igazi urak voltak Amerikában, elől a vezérek ló-
vagy tehénháton, hátuk mögött feleségeik, az indus delnők, előttük a
lovat és egyebet vezető rabszolgák, a rabszolgák nyakán ültek a fiatal
indusprinczek.

A kinek sem lova, sem gyermeke nem volt, az maga ült a rabszolga
nyakába, nehogy az a szégyen érje a szegény rabszolgát, hogy gazdája
gyalog jár. Minden családdal eljöttek hazulról a komondorok is, s
legelőször is ők kezdék meg az ismerkedést.

Ott megérkezve a nagy batátfa alá a Kreek, Vicsita, Cserokée, Kikkapo és
Csikkán úri nemzetségei, szép rendben elfoglalák őseik helyeit,
ismeretes levén előttük minden fűgefa, melyre őseik hajdanonta
felakaszták a függő gyékényeket, a mikben őket, mint kis fiukat
ringatták édes anyai kezek, míg apáik a gyűlésteremben ékes beszéddel és
tomahawkkal intézék a nemzet sorsát.

Lassankint jött a többi nemzetség is; csoportonkint jöttek a bozótból a
Szeminole, Khoktáv, Quasatée és Delavare törzsök követségei, mind deli,
jótermetű alakok, a mit annyival is inkább bizonyosan lehet állítani,
mivelhogy mindnyájan igen kevés iparkodást tanúsítottak termetük
minőségét ruhaneművel elrejteni.

E tekintetben csak a Kreek faj érdemel némi kivételt, mint a melynek
harczosai a mexicói háborúban sok elesett vitéz öltönydarabjaihoz
jutván, felvevék magukra a szép paszomántos frakkokat, melyek mellett
azonban, – levén különben tetőtől-talpig mezitláb, – kénytelenek voltak
egyúttal a tollból készült kötényeket is megtartani; csupán a fővezérnek
volt annyi esze, hogy az ezüst vállrózsás frakkot megfordítva vegye fel,
a szárnyaival előre, s hátul begombolva: így legalább ha hátul nem is,
de elől jól el volt takarva.

A többi fajok csupán színeik által különböztek egymástól. Volt közöttük
sötétbarna, olajsárga, rézpénzszínű és valamennyi jól kifestve,
kiszurkálva. A festék dolgában nagy volt a luxus, némelyiknek az arczán
a posztó nem látszott a paszománttól, másik tetőtől-talpig úgy nézett
ki, mintha Európát, Ázsiát a hasára festette volna, minden országot más
más színnel kipingálva. (Az ilyen öltözet aztán még tartósabb és
egyszerűbb, mint őseinknek megénekelt abaposztó mentéje.) A melyiknek
legtöbb tulipán volt a gyomrára festve, az volt a legnagyobb
aristocrata. Ha eszünkbe jut az a híres per, a mit Francziaországban két
Clermont család folytatott egymással a felett, hogy melyiknek szabad a
Tonnerre melléknevet viselni? s erre elköltött kétszáz ezer forintot, ez
az indián rangbüszkeség nem is fog előttünk olyan furcsának tetszeni.

A hölgyek hosszú, vállaikra vetett szövetet viseltek, úgy hiszem, náluk
ez volt a legújabb párisi divat, csupán a Kreek fővezérné asszonyság
tünt ki az által, hogy egy pár selyem harisnyát húzott fel a kezére.
Igaza van, keztyűnek tovább tart.

Crinolin is volt látható egy példányban, azt a Szeminole fővezér
viselte, még pedig a nyakába kötve; abban a hitben, hogy az pánczél és
háboruban védelemre való; arra a merész gondolatra józan észszel nem
jöhetett, hogy ezt az átlátszó vas kaliczkát a civilisált világban
asszonyi öltözet gyanánt viselik.

Legszebb volt az egész társaságban a Khamankesz törzsök, férfiai
legdélczegebbek, hölgyei legkarcsúbbak s természeti alakjukból
legkevésbé kiforgatva; hosszú fekete hajzatuk lósörénynyel volt lefonva,
mik közé arany és ezüst pénzeket fűztek s nyolcz fonadékban hagyták
vállaikra lecsüggeni, némelyik leért sarkig; homlokán sima, diadémszerű
abroncsot viselt mindegyik, a mi igen jól illett nekik.

Én már csak azért is nekik itélném az igazságot, a miért ilyen szép
asszonyaik vannak.

Minthogy az összejövetel békecongressusnak volt jelölve, a követeknek
nem volt szabad egyéb fegyvert hozni magukkal, mint a tomahawkot és a
nyilakat; de ezek mérgezetlen állapotban tartoztak maradni.

A yankee-festő, ki szerencsés volt e nemzetgyűlésben a karzatot
képezhetni, megpillanta egy deli bajnokot a Paiyoka harcztörzsből,
kinek, mint nemes embernek, vörös szemöldöke és sárga szája volt festve,
magasra fésült a la Pompadour frisourájába pedig egy pár hosszú
fáczánfark volt fonva s megtetszvén neki ez alak, felszólítá, hogy
engedje magát lefestetni. A nemes meztelen úr rangján alólinak tartá e
kérelmét egy idegen proletárnak figyelembe venni, mire aztán a yankee
akarata ellen is eléje állítá a fényképező asztalt, s míg az indián
odabámult, az alatt le volt photographiázva. E bámulatos siker után
valamennyi hadfőnök és politikai celebritás törte magát hozzá, hogy őt
is örökítse meg s megtudván, hogy ez arczképek ki fognak adatni
valamelyik Rewiewban, olyan büszke képeket csináltak hozzá, hogy
akármelyik szittya poéta sem tudna különbet, a kit azzal biztatnak, hogy
majd versét lefordítják németre.

Ez alatt összegyűlvén a főbb fajok, csendet fütyültek a sorompókon belül
s a gyűlés megkezdetett.

Először is két sorban felálltak a néptörzsök s egymást kölcsönös
hajlongások közt felköszönték; annakutána megindult az ötszáz föből álló
Khamankesz törzs és kezet fogott egyenkint és kölcsönösen a többi tíz
törzs férfiaival, kik is viszont egyenkint ismét kezet fogának a
többiekkel, úgy hogy csak egynek sem volt szabad úgy maradnia, hogy
valamennyivel kezet ne fogott volna. Délfelé, midőn e bevezetéssel
elkészültek, érkezett meg egy elkésett statusférfiu, nosza ennek is újra
kellett kezdeni a kézszorítást s végig fogdosni az egész nemzet
tenyereit, csak azután lehetett a vallásos szertartásokhoz fogni.

Harmincz szarvasmarha hozatván elő a Khamankesz faj gyűlhelyére, a főpap
megtevé az áldozatot, főbeütvén egy kőbaltával rendre az állatokat,
melyre a törvényhozó testület tagjai késeikkel neki esének a vérző
áldozatoknak s minden szakácskönyv nélkül elkölték azoknak haraphatóbb
részeit, a gyöngédebb férjek juttatának egy-egy máját hűséges
hitveseiknek is, a mi a konczokon maradt, az a gyermekeknek jutott, kik
is megpofozkodának azokért derekasan és igen kevés dolgot hagytak az
epedő komondoroknak. Úgy látszik, hogy az indus bálványisteneknek vagy
igen mérsékletes életet kell élniök, vagy igen jó fogaiknak kell lenni,
mert nekik nem jutott egyéb az áldozatokból a csontoknál és körmöknél.

Eddig tartván a vallásos szertartások, következének a politikai
formalitások, a mint ez minden rendes álladalom gyűlésén szokott
történni.

Előhozák a nagy pipát, a béke tisztes jelvényét s azt a Kreek törzsök
főnöke megtömvén dohánynyal, duga bele négy láb hosszúságú pipaszárat s
rágyújtván, kettőt szippantott belőle, azzal adá tovább; minden
jelenvolt bajnok szippantván belőle egyet és csak a vezérek kettőt; – ha
kiégett belőle a dohány, a másik faj főnöke töltötte meg újra a pipát s
midőn a férfiak körülszívták, akkor került az asszonyokra a sor, azután
a gyerekekre, utoljára a rabszolgákra; kik is a végére jutván, szemtanú
állításaként nagyon köpködének a meggyülekezett keserűségektől.

Ekként megtörténvén az ünnepélyes szertartások, kezdődött volna az
érdemleges gyűlés; úgyde már akkor szépen lement a nap, s az indus nem
angol és nem macska, hogy éjszaka kezdje a tanácskozást. E napon tehát
csak annyit végezének, hogy másnap korábban kell felkelni, ha azt
akarják, hogy vitatkozásokra is maradjon idejök.

Úgyde másnap ismét új fajok érkeztek, velük megint hosszabbra nyúltak a
szertartások, úgy, hogy a Kreek vezérnek, a ki valóban nagy szónoknak
tartatik, alig volt annyi ideje, hogy elmondhassa ez angolra és
spanyolra is lefordított szavakat:

– Szabad indiánok. Mi egyforma testvérek vagyunk az Isten szemei előtt,
egyformán élvezzük a földnek gyümölcseit, melyek táplálásunkra
szolgálnak és a szabadságot, melyet a természet adott nekünk. Azért
békességben kell élnünk egymással, ha azt akarjuk, hogy áldás legyen
rajtunk; íme a harcz meg akar indulni az államok és a mexikóiak között,
és mi…

Ennél a szónál felordítottak a törvényhozó rendek, mert már lement a
nap, és ők nem szeretik a beszédet hallgatni, ha a beszélőt nem
láthatják.

Harmadnap még odáig sem mondhatta el beszédét a főnök, pedig jól be volt
rá tanulva. Látszott, hogy hallott már fehéreket is perorálni és keverte
spanyollal az anyanyelvet.

Negyednap korábban jutottak szóhoz a tanácskozók s szőnyegre (azaz hogy
gyepre) hozatván a mexicói harcz, a felett oly jelesül összekaptak, hogy
ha az asszonyok közbe nem vetik magukat, hamarább kiüt közöttük a
háború, mint Mexico és az államok között.

Ötödnap érkezett meg a Shawnée törzsök, a melynek tulajdonképen legelébb
itt kellett volna lenni, hogy kibéküljön a Khamankesz fajjal; – útközben
hihetőleg valami kis kirándulást tettek valamely ellenséges tehéncsorda
ellen s azért késtek el.

Megjelenésükkel a hozzájuk közel tanyázó törzsök hirtelen
szedték-vették, a mi ingó-bingó jószáguk volt, s húzódtak tőlük
méltóságos távolságba, meghagyva feleségeiknek és szolgáiknak, hogy
rajta üljenek a lovon és öszvéren s szarvánál fogjanak minden tehenet,
mert itt a Shawnée, a kinek a mit szemei meglátnak, kezei ott nem
hagyják.

A Shawnéek pedig nagy ovatosan álltak be a gyülekezetbe, mint a kik
előre gyanakodnak, hogy ők itt még valakitől valamit el fognak lopni, s
míg egyik kézzel barátságosan megszoríták társaikét, félszemmel azoknak
másik kezére néztek, ha nem szándékozik-e az számukra vagy egy pofont
leszámítás fejében – anticipálni?

A kézszorítás azonban szerencsésen megtörtént, a nélkül, hogy egy pár
bicskánál egyéb elveszett volna a szertartás alatt; akkor a Kreek főnök,
mint legtekintélyesebb diplomata, maga elé idézte a két czivódó törzs
főnökeit s egy felől állítván a Shawnéet, másfelől a Khamankeszt, tarta
nekik egy hosszú beszédet, a mely olyan szép volt, mintha a Moniteurből
olvasta volna; egyik fél sem felelt rá semmit. A Khamankesz daczosan
mereszté reá szemeit, míg a Shawnée sunyi félszemmel sandított feléje.

A Kreek vezér meg levén győződve beszéde hatásáról, előhozatá azonnal a
nagy békepipát s megtöltvén azt, megkinálá azzal legelébb a Khamankesz
főnököt patriarchai kegyes arczczal; az nem felelt rá semmit és hozzá
sem nyúlt a pipához.

Míg a Kreek vezér a Khamankeszt tartá ékesenszólással, előlrül felöltött
frakkjának csillogó gombjai hátrafelé levén fordulva, a túlnan álló
Shawnéenek igen kedvező alkalmul látszott kinálkozni a helyzet; hirtelen
kirántá öve mellől bicskáját s odanyomakodva a fővezér mellé, con amore
kezdé annak gombjait leszedegetni.

De a harmadiknál rajta vesztett, mert a Kreek vezér észrevette, hogy míg
ő a Khamankeszt békíti, a frakkját rángatják hátulról s visszafordulván,
úgy vágta a békepipát a Shawnée fejéhez, hogy az menten hanyatt esett.

Hát még midőn meglátta a frakkján elkövetett pusztítást, dühe nem ismert
többé határt, neki rohant a többi nemzetségekkel együtt a Shawnéeknek, s
botokkal elvereté őket a gyülekezetből, megesküdvén az ég alatt, hogy az
egész fajt kirekeszti minden rokoni összeköttetésből s félbeszakaszt
velük minden diplomatiai viszonyt.

Ezeket így számkivetvén, a többi fajok, békesség jeléül, egymást
kölcsönösen megajándékozák klárisfüzérek és prémes bőrök
cserepéldányaival; a Khamankesz főnök egy lótakarót ajándékozott a Kreek
vezérnek, ez viszont egyik ezüst vállrózsáját akarta neki adni, de akkor
vette észre, hogy a Shawnéekkeli tusakodásban mind a kettőt ellopták a
válláról.

Ez tetőpontra fokozá az elkeseredést.

A Kreek főnök másnapra új beszédet készült tartani a Shawnéek ellen;
azonban akkor valaki azt a felfedezést tette, hogy az eleség már
elfogyott, mely meggyőző oknál fogva a parlamentet el kellett napolni s
a congressus tagjainak megengedtetett, hogy kiki menjen arra, a hol
gondolja, hogy enni kap.

És most az estransas diplomatai köreiben feszült figyelemmel várják,
vajjon a Kreek és Khamankesz nemzetek egyesült flottái be fognak-e
evezni a Carsaian kikötőibe, a Shawnéek városait bloquirozandók a
levágott gombokért és az efoglalt vállrózsákért?

Ilyen nagyszerű események történnek most itt a talpunk alatt.



5.  ZÖLD MULATSÁG.

(Humoreszk.)

A nap felébredt, a szél pedig le sem feküdt, a pacsirták, fülemilék
szintén felébredtek, a mesterek és mesterlegények, és a diákok és
diáknék, és a becsületes polgárok s azoknak feleségeik, nemkülönben a
czigányok és kintornások és egyéb művészek, újságirók, kardalnokok és
más efféle gentlemanek hasonlatosképen felébredtek, a por is felébredt,
s valaki csak felébredt, mind tart ki a Svábhegy felé.

Korán reggel, a mint az első klarinét megzendül, már kezdődik a
népvándorlás, jön a ki jöhet, mintha elől húznák, hátul űznék. Felvette
mindenki az új ruháját, feltette az új kalapját, kimosdott,
megfésülködött, úgy néz ki, mintha skatulyából vették volna ki.

– Jól fogunk ma mulatni, mond a becsületes krisztinavárosi bádogos,
ferenczvárosi rézöntő komájához fordulva. Tudja kegyelmed, ezelőtt húsz
esztendővel milyen vigan voltunk itt. – Azóta is mindig készültek ki a
jó emberek, de csak húsz év mulva jutottak ki másodszor e helyre.

– Jól fogunk ma mulatni, mond egymásnak két jó húsban levő timárlegény,
egyik egy jó fertályakós hordót visz az oldalára kötve, a másik egy
kendőbe kötött valamit, felül fektetett bográcscsal. Csak úgy izzad mind
a kettő.

– Jól fogunk ma mulatni, mond egy derék asztaloslegény, hátrafordulva
imádottjához, kinek barnapiros arcza ragyog az izzadás és öröm miatt.
Lesz táncz késő estig!

– Jól fogunk ma mulatni, mond az emberséges családapa, unakaöcscséhez,
ki fiatal feleségét vezeti karján. Az asszony megszorítja az unokaöcs
karját, s ez azt feleli «igen». A férj egyik kezén kis fiát vezeti,
másikon kis kutyáját zsinegnél fogva. Az egyik előre szalad, a másik
hátramaradoz; a nő minden perczben kérdi: megvan-e a kis kutya?

– Jól fogunk ma mulatni, biztatja egymást négy vagy öt gentleman, kiknek
kifejezésdús arcza és gestusai egytől-egyig elárulják az employét
valamelyik vándor német Thaliánál. Herr von Stiglicz famóz konyhát
szokott tartani, s Ferihegyről hordatja a sert.

– Jól fogunk ma mulatni, mond hat diákgyermek közül kettő, kik hat
huszast kaptak ünnepi ajándékul, s megvennék most rajta az egész
Svábhegyet.

– Jól fogunk ma mulatni, mond egy boldog család, melynek semmi ivadéka
sem marada otthon. Az apa egy ingre vetkőzve viszi a kulacsot, a
gazdasszony egyik marka tele van eleven csibével, másik foghagymával, a
nagyobbik leány egy gyermek-kocsit húz, melyben egy főtt sonka s egy
nagy csupor tejeskávé között ül és zakatol a bepólált csecsemő; a
nagyobbik fiu egy viczkándozó kuvaszt czepel az ölében, mely nálánál is
nagyobb, a többi kis Bourbillonok az apa nádbotját, s az anyjok kalapját
viszik nagy jó kedvvel.

– Jól fogunk ma mulatni, szól két czirmos vargainas, ki gazdájától
megszökött; fogunk ma madarat?

– Jól fogunk ma mulatni, szól a szerelmes poéta, megszorítva karján
vezetett ideálja hófehér keztyűjét. Ah egy egész nap egyebet sem tenni,
mint angyali szemedbe nézni, óh!

– Jól fogunk ma mulatni, szól két dandy, bérkocsin vágtatva végig a
ballagó tömeg között. Ma az elite mind a Fáczánnál lesz, az X fiuk
Ferenczhalmára igérkeztek, az Y kisasszonyok a Leopoldmezőre, báró ez
meg amaz a vadászudvarhoz, mindenüvé hivatalos vagyok.

– Pesten jártam iskolába, kukk. E dal hangzik egyszerre füleinkbe, s
látunk egy ideális boltoslegényt, valamelyik rozsólis-gyárból, nyakába
akasztott zöld szalagos guitarral, három czigarófábrikáns kisasszonyt
mulattatva nyomulni a hegyen fölfelé, fején idealis szalmakalap, idealis
zöld orleans kvekkere két hátulsó zsebéből egy-egy karcsú liqueurös üveg
nyaka néz nagy idealisan elő.

S megy, tolong, egymás hegyin-hátán a tömeg, mindenkinek van a másikon
mit elménczkedni, a szépek a nem szépeket, a kocsinülők a gyalogjárókat,
a kisasszonyok a szolgálókat, emezek viszont amazokat, az útfélre
kuporodott czigányok pedig minden embert megilletnek tréfás
észrevételeikkel, s hogy viszont minden embernek legyen kit kigunyolni,
egyetlen egy ember baktat a hegyről lefelé, bizonyosan valami magyar
szinész, kinek ma épen próbája van, s azért kénytelen bemenni. Ennek
aztán kijut minden nyelvtől:

– Nincs már hely a Svábhegyen, vissza kell menni.

– Ez már kimulatta magát.

– Csak a zsebkendőjét felejtette otthon, azért megy vissza.

– Haragszik érte, hogy mi kijöttünk.

– De bizony vendégeket vár ki a hegyre.

– Csak azt akarja, hogy sokan megnézzék. S több efféle mindenféle
hangzik a szerencsétlen után, ki folyam ellen merészel úszni.

Feljut azonban egyenként minden csoport a vezérhalomra. A becsületes
krisztinavárosi bádogos meglátja ott a legelső házat.

– Nini komám, ezelőtt húsz esztendővel ez sem volt itt. – Nem ám. –
Térjünk be egy pohár sörre. Betérnek, ott beülnek egy szegletbe, s késő
estig ki sem mozdulnak onnan.

A két timárlegénynek még nincs elég távol a hely. Tovább viszik a hordót
még egy fél mérfölddel, a budakeszi erdőben végre megállapodnak vele, s
hozzákészülnek a sütéshez, főzéshez. A tűz megvan, a hús a bográcson, de
sót elfeledtek hozni.

Azért az egyiknek megint félmérföldet kell visszafelé gyalogolni, s mire
visszajön, az eledel korommá van égve. De annál jobban lehet majd rá
inni.

Az emberséges családapa is fölért már a hegyre, alig bírva felesége után
czepelni a kis fiut és kis kutyát, míg az unokaöcs karján úgy sietett a
menyecske, mintha szárnya volna.

Végre utolérte őket, a lelkét is majd kiadta már.

– Hát a kis kutya hol van? kérdi tőle a menyecske hátrafordulva.

Hát a kis kutya sehol sincs; a bizony kihuzta a fejét a madzagból, s
tudja a kő hová szökött el.

– Pamina! kiált ijedten a családapa, pisz, piisz Pamina! ta ta ta
Pamina! s azzal nyargal vissza a néptömeg között, füttyöngetve,
kérdezősködve, kiabálva, végre megpillantja a kutyát, mely oktalan
állatképen, gazdáját elvesztve, minden emberhez szegődik, s ha egy
helyről elrugták, a másik lába alá kerül, pajkos fiuk kővel dobálják, a
kutya beleugrik az árokba, a családfő utána, ott elfogja a térdig érő
sárban, s viszi vissza nagy diadallal az ölében.

– Itt a kutya, szól megérkezve feleségéhez, ki azalatt letelepedett egy
bokor árnyékában az unokaöcscsel.

– Hát a kis fiu hol maradt? kérdi akkor a nő.

– Hát nincs itt? kérdi az apa elijedve.

– Hisz veled volt.

Nosza még egyszer vissza a publicum közé.

– Ferkó! fiam Ferkócskám, nem látták a fiamat? kiabál a családapa,
lót-fut minden fiu után, sír, kiabál, káromkodik, innen oda, onnan amoda
utasítják. Van a ki azzal vigasztalja: hogy talán az árokba esett s
agyonütötte magát, vagy a czigányok lopták el, mintha nem volna nekik
maguknak is elég; végre a kétségbeesés minden phasisain keresztül
vergődve, megleli a gyermeket egy mézeskalácsos sátora előtt, s örömében
kardot, puskát vásárol neki, s felnyalábolva ölébe, nagy megelégedéssel
viszi vissza a porontyot feleségéhez; azaz hogy vinné, de nem tudja,
hogy merről jött, majdan útba igazítják, ekkor meg nem találja a bokrot,
a hol a feleségét hagyta, végre megtalálja a bokrot, de a felesége már
nincs ott; erre megint új lótás-futás, kérdezősködés következik, a
melynek azután késő estig nem is szakad vége.

A teuton Thalia vándor papjai is eljutottak már Stiglicz úr nyári
lakáig, s messziről hangosan elkezdenek énekelni valami paródiából, hogy
jöttüket előre észrevétessék. Azonban senki sem jön elfogadásukra.

A mosolygó arczok elkomorulnak.

Odamennek, az ajtókat zárva találják.

A jelenet tragikai kezd lenni.

Zörgetnek, a zörgetésre három mérges szelindek, s egy még mérgesebb
majorosné jelenik meg, ki is tudtukra adja, hogy Stiglicz úr épen most
ment csak el hazulról.

– Hová?

– A Disznófőhöz.

– A Disznófőhöz! új remény, megyünk oda.

És mennek a disznófőhöz. Az oda jó fél óra járás. A hőség megaszalja az
embert odáig. Végre odaérnek, kérdik Stiglicz urat az ismerősöktől.

– Ebben a pillanatban ment el innen.

– Ejnye, ejnye, nem mondta hová?

– De igen, Savanyu uram majorjába.

– No hát csak vissza hegynek föl, Savanyu uramhoz.

S ismét új remény éleszti a küzdőket. Egy órai kitartás után tengeri
istenekké izzadva jelennek meg Savanyu uramnál, az savanyuképen viszonoz
kérdésükre: Herr von Stiglicz már nincs itt, öt percze hogy elindult
Budára, ha sietnek, még utolérhetik.

A hat diák zsebét ezalatt fúrta a hat huszas; a mit csak az úton
elől-utól találtak, mindent meg akartak venni. Hogy adja ezt a ludat?
hogy adja ezt a kulacsot? hogy adja ezt a kutyát? Ezt vegyünk, ne – azt
vegyünk, végre megvettek egy kosár éretlen cseresznyét, azután bementek
valahová aludttejezni, az útban valami olasz czirmos czukorsüteményeket
árult, kaptak rajta. Tovább menve tanácsosnak találtatott a borral való
megismerkedés, s hogy a mulatság vége tökéletes legyen, utoljára neki
ültek sörözni.

A boldog család azonban kikeresett magának egy szép árnyékos helyet, a
kalapokat, kendőket felaggatták a bokrokra, a csirkéket leölték,
tisztogatták, az apró nép targallyat keresett a tűzre, mindenki
commoditásba tette magát, s midőn már elhelyezték volna magukat, jön egy
hórihorgas ember nagy furkósbotjával, s rájuk rivall:

– Itt nem szabad letelepedni!

– Hát már miért nem?

– Mert oda van irva a tilalomfára, hogy a bemenet tiltatik.

– Már az más, akkor megyünk odább.

A kalapokat, kendőket azzal ismét leaggatják a bokrokról, a félig főtt
ételt edényestűl odább viszik, keresnek más helyet, raknak új tüzet, s
ismét sütnek, főznek, jól mulatnak. Ismét jön egy furkósbotos ember.

– Tán biz itt sem szabad lennünk? kérdik tőle elförmedve.

– Dehogy nem, felel az jámborul, hisz ez a tehénlegelő, s azzal jön vagy
hatvan mindenféle szarvasmarha a boldog család tanyája felé, szép
csendesen legelészve.

A két vargainas pedig megsejtett egy vad cseresnyefát, melynek akkora a
gyümölcse, mint más cseresnyének a magja, s fel is kapaszkodott rá
szépen; de még része sem lőn benne, midőn megjelenik a fa alatt valami
széleskalapú sváb, s nagy mérgesen rájuk kiált: gyertek csak le, ti
újmódi seregélyek, s azzal lehúzza lábaiknál fogva a ficzkókat, s végig
keni mogyoró-májjal.

Ezek akkor nagy dühösen elfutnak a Norma-fáig, ott azt a mulatságot
gondolják ki, hogy nagy félmázsás köveket hengerítenek alá a gyepes
meredeken.

A meglódult kő, mint az ágyúgolyó vágtat alá, tíz-húsz ölet ugorva, a
hol valamiben megakad, s derékban törve ketté a fákat, a miknek neki
megy, némelyik félreiramlik, s nagyot kanyarodva gurul alá felé,
felfutva a tulsó hegyoldalra.

A ficzkók nem törődnek vele, hogy ott alant a völgyben emberek járnak, a
kik káromkodva fenyegetölőznek rájuk, míg egyszer hátulról nyakon csípi
őket valami erdőkerülőforma ember, s elkezdi pofozni két oldalról, a
kölykek erre megriadnak s neki futnak a meredeknek, a ki pedig ott
megindult, nincs mód, hogy megálljon, míg le nem ért, hanyatt-homlok
lejutva, ott vár rájuk még csak a ne mulass, a boszantott sétálók
kézről-kézre adva döngetik, a míg érhetik, akár merre futnak, még az is
püföli őket, a ki azt sem tudja, mit vétettek.

A szerelmes poéta is megindult kedvesével virágokat szedni, a kedves
hófehér kezét összecsípte a csalán, hanem szedtek aztán egy olyan kazal
pimpimpárét és bagolyborsót, hogy ha mind bokrétának kötnék, elég volna
egy világhírű tánczosné utolsó fölléptére.

– Ah hogy szeretem én a fülemüléket, mond a kedves.

– Én is, szól a poéta.

– Bár csak foghatnánk ma egyet.

A poéta azt hiszi, hogy az igen könnyű dolog.

– Nini, ott mozog valami a levélen.

– Odamegyek és leborítom kalappal.

– Bárcsak fülemüle volna.

– Bizonyosan az, mert zöld.

– Csendesen lépjen, hogy el ne repüljön.

– Itt van, megvan, nem repült el.

A kedves a kalap alá nyúl, s azzal sikoltva kapja vissza kezét, eldobva
a megfogott tárgyat.

Biz az egy kis leveli béka volt.

– Hol mulatunk ma? kérdi a két dandy egymástól.

– Én a Fáczánba megyek, ott jól főznek.

– Fi donc, ott sok csőcselék van. Magam báró Seholsemlakyékhoz fogok
menni.

Ott elválnak, az egyik félremegy a berekbe, lefekszik a fűbe, előhúzza a
zsebéből Léliát, egy kiflit, egy jó darab szalámit s elkezd belőlök
jóízűen falatozni, nem ugyan Léliából, azt csak a feje alá teszi, s
nagyot alszik rajta.

A másik dandy ezalatt lemegy Goromba János csárdájába, a hol az
asztaloslegény vörös rákká tánczolta magát Dulcineájával együtt, s
jóízűen engedi magának esni a hat krajczárost.

E közben az asztaloslegény hintázni viszi imádottját, egy lakatoslegény
is odavetődik, az is hintálni akarja, egyik sem enged a másiknak, a
hintát előre-hátra ránczigálják, egyszer a lány hanyatt kifordul belőle,
s ijedtében és szégyenében legottan elájul.

A dandy menten odaszökik, hogy míg a két vetélytárs imádó egymást
döngeti, az elájult szépséget magához térítse; ez azonban, a mint a
lovag odaér, sikoltva felugrik, s végig karmolja a galant férfi arczát,
míg a sikoltásra figyelmessé lett ellenséges felek, egyszerre kibékülve
egymással, az intervéniált félnek rohannak, s megfogdosván, ellökdösik
az ingyen publicum nagy mulatságára.

– Pesten jártam iskolába, kukk! az idealis rozsolisfabrikans-legény most
már ötvenszer énekli végig ezt az igen szép nótát a szivargyártó
kisasszonyoknak, kiket mindez nem gátol, hogy egy vak verklis mellé
letelepedjenek, s azt liqueurrel és szivarral megkínálván, egy polkát
csavartassanak általa, melynek hangjára az idealis galan, most már
comicumra térve által, sóló tánczol végig a göröngyön, nyakába vetett
guitarján accompagnirozva a kintornának.

Este felé a szél megáll, s mint ilyenkor szokott lenni, közelgetnek az
udvariatlan, kiméletlen lomha felhők, egy-egy pár nagy csepp, mely az
emberek orrára esik, jó eleve figyelmezteti a népséget, hogy meneküljön,
ki hova tud, mindenünnen van lótás-futás a házak felé, a férfiak kendőbe
takart kalappal, a hölgyek fejükre hajtott viganóval menekülnek.

Egyszerre megered a zápor, az ember sem eget, sem földet nem lát, a
közhelyek tele vannak sopánkodó, esőverte néppel, egyszer-egyszer jő még
nagy futva valami bőrig átázott mulatozó, a kinek azután senki sem akar
helyet adni.

– Jaj a czipőm, jaj a kalapom, jaj a nagykendőm, jaj a cziczruhám!
hangzik mindenünnen a jajveszékelés, a jobbvérű faj kaczag és nyihorog,
az epésebb káromkodik, egy-egy bennszorult kótyagos ember veszekedik
mindenkivel, s végre, hogy teljes legyen a zavar, valaki bejő azzal a
hírrel, hogy a városban tűz van.

– Hol? merre? kiáltozzák, de azt senki sem tudja; hanem a félrevert
harangok szavát jól ki lehet venni. Most aztán igazán elől tűz, hátul
víz.

Az aggodalmasabb rész az esőszakadás közepett elkezd hazafelé futni, a
többi csak a zápor szünését várja.

A tűz Budán van és Budán egy lélek sincs otthon, a ki oltaná, Pestről
kell még fecskendőket is átvinni, mire a segély megérkezik, már az
ötödik ház is leégett.

A népség ezalatt hullong haza.

A boldog családapa épen akkor ér oda, mikor már a házat eloltották.
«Hanem azért jól mulattunk», mondja magában.

A két timárlegény túltevén a félakós hordócska tartalmán, haza felé
indult, felmászott egy hegyre, legurult egy völgybe, ott szépen elaludt,
csak másnap délben ébredett fel. Hanem azért jól mulattunk.

Az emberséges családapa is föltalálta végre fiát, kutyáját, feleségét és
unokaöcscsét, valamennyit igen derangirt állapotban. Hanem azért jól
mulattunk.

Thalia vándorpapjai ismét egy perczczel későbben érkeztek Stiglicz úr
budai lakára, mint az onnan eltávozott, ezúttal Bécsbe utazván a
gőzösön. Hanem azért jól mulattunk.

A két dandy ismét találkozék a hegy alatt, térdig sáros fehér
nadrágokban. Mindkettő kifogyhatlan volt élvezetei magasztalásában,
egyik báró ez amaz lakomáját dicsőíté, másik a szép társaságot, melyben
forgott.

– Hát ez a fél kifli a zsebedben?

– Ah a kis baronesse dugta oda tréfábul.

– És ez a karczolás arczodon?

– Egy rózsabokortól kaptam, melyről a szép comtessenek egy cameliát
akartam leszakítani.

Fölségesen mulattunk.

A két vargainas is hazavergődött a szó teljes értelmében, még hazáig sem
maradhattak szárazon. Felkapaszkodva egy bérkocsi bakjára, onnan
ostorral verettek le, s hazajutva, mester uram produkálta magát rajtuk a
hegedülésben. Hanem azért jól mulattunk.

A hat diák iszonyú tengeri-betegségeket állott ki hazáig, otthon
valamennyibe herbatét töltöttek, s talpaikra mustárt kötöttek. Hanem
azért jól mulattunk.

Az asztaloslegény elköltötte félévig gyűjtögetett pénzét, az óráját
összetörték, szeretője viganója tönkre ázott, selyem kendője elveszett
az úton, czipője a sárban elmaradt. Hanem azért jól mulattunk.

Végül marad a krisztinavárosi bádogosmester, ferenczvárosi rézöntő
komájával, ők reggeltől estig ott ültek egy szegletben, megvárták míg
elmult az eső, akkor hazafordultak szépen. Bizony húsz esztendő alatt
sokat változott ez a Svábhegy, kár hogy odább is nem tekintettünk, szólt
az egyik a másikhoz. Hanem azért jól mulattunk.

Az eső elállt, – az ég kitisztult, – van csillaga a földnek is, távol
Budapest lámpái ragyognak, – a közelben a tündéries fénybogarkák, – a
távolból enyészetesen hangzik az ének:

– Pesten jártam iskolába, kukk!



6.  EGET VÍVÓ SZERELEM.

Nagy fátuma volt a magyarnak, hogy legnagyobb királyai után soha sem
hajtott ki a nagyok sarjadéka.

Nagy Lajost követte Zsigmond; Mátyást Dobzse László; Szent Istvánt
Péter; pálmák, tölgyek után fűzfa, rekettye és tövis! A nagy világdrámák
után deszkabódék paródiái!

Szép, mert fönséges az első magyar király fiának története.

Első István egyetlen fiának, Imrének, olyan nevelést kivánt adni, mely
őt méltóvá tegye apja trónjára. A legkegyesebb főpapra bízta az ifju
lelkét.

És a kegyes püspök buzgalmában túlment a király akaratán; Imréből nem
királyfit nevelt, hanem szentet; nem a magyar, hanem a mennyei koronára
tette őt érdemessé.

Az ifju azon időkorban volt már, a melyben a férfiszív egy nőalak ideál
képével megtelik. Az ő szíve is telve volt egy női képpel, arról
álmodott, azt kereste ébren, ahoz imádkozék. E nőalak volt pedig – a
szent szűz maga.

Imre herczeg lelke előtt annyi fényben ragyogott az, hogy minden földi
asszony arcza sötét volt mellette és holt.

A bölcs atyai gond szép királyleányt választa ki élettársul egyetlen fia
számára. Az ifju nem nyújtá érte kezét.

– Másutt van az én szerelmem. Tisztább az, nem homályozza semmi földi
szenvedély. A kit én imádok, az égben van az; s ha meghallgatja imámat,
engem is fölvisz magához.

A király és bölcs országnagyjai elszomorodtak nagyon e szókra. A
királyfi, a korona örököse, az ég lakójába szerelmes! Mely asszony
lehetne vetélytársa az ilyen szerelemnek?

A királyfi nem tölti éjszakáit víg pohár és hő lélekzetű asszony
mellett, hanem térdepel egész éjeken át az oltár zsámolyán s társalog a
láthatlanokkal.

Semmi sem érdekli őt, a mi földi; nem országa, nem népei, nem koronája;
sem eljegyzett mátkájának lesütött szemei.

Egy napon halva találták őt az oltár előtt, kezei közt a szent szűz
képét tartva. Az égiek meghallgatták imáját.

A király szomorúan monda a püspöknek.

– Egy szentet adtál az égnek, de egy királytól fosztottad meg az
országot!

És első István után következett utolsó Péter, és e felől nagyon szomorú
lapok vannak teleirva a magyar történetben.



7.  TÖRTÉNETEK EGY ÓCSKA KASTÉLYBAN.

Apámtól, ki kereskedő volt, mintegy százezer forintot örököltem; a
kereskedéshez nem volt kedvem, ellenben ideálom volt a gazdálkodás.

Oh azt valami nagy gyönyörűségnek képzeltem mindenha: az Istenáldotta
földdel bibelődni, szép ökröket, lovakat nevelni, meghozatni külföldről
a legbecsesebb haszonravaló állatok példányait, azokkal javítani az
állattenyésztést, zöld vetéssel, esővel, harmattal spekulálni, nem
ostoba papirosokkal; csontliszttel, guanoval, chilisalétrommal dolgozni
a haussera, s a contreminet alagcsövezésekkel kezdeni meg; ez az én
igazi ártatlan börzejátékom, itt láthat az ember olyan nyereséget, a mi
nem veszteség másnak; ez az a munka, a mire az ember estenként
elmondhatja: «Uram Isten, adj rá áldást.»

Hanem annyi kereskedő-vér mégis csorgott ereimben, hogy vaktában nem
vágtam bele a jószág-vételbe, hanem úgy speculáltam, hogy ha az ember
napjára várja a vásárt, ötven-hatvan ezer forintért, igen jutányosan
kaphat csinos terjedelmű jószágocskát, a megmaradt pénz pedig nagyon jó
lesz szabad befektetésre, a mi nélkül gazdálkodni annál nagyobb kín,
mennél nagyobb jószága van az embernek. Én tehát minden nap szorgalmasan
elolvastam a hírlapok hirdetményeit, s válogattam az eladásra hirdetett
jószágokban.

Egyszer olvasom, hogy egyik felső vármegyében egy allodiális birtok
szabadkézből eladandó; terjedelme 900 hold szántóföld és kaszáló, 1500
hold erdő, gazdasági épületekkel, urasági lakkal, gazdasági
felszereléssel, ára 70,000 forint. Tudjuk meg, mi ez?

Felkerestem az ügyvédet, kihez a hirdetmény utasított, s kérdezősködtem
az eladandó jószág felől.

Az ügyvéd hivatalos udvariassággal elmondott minden tudnivalót: a jószág
bizonyos Klárándy grófi családé; a gróf nemrég halt meg, ki maga is ott
lakott, s a család mindent azon módon ad által, a hogy ő hátrahagyta;
birkákat, lovakat, még a bútorokat és a falon függő képeket is.

– De hátha azok nekem nem kellenek.

– Az mindegy. A jószág ára a holmikkal, vagy azok nélkül ugyanaz marad:
70,000 forint kerek summában; az ingó-bingó csak ráadás, ha nem tetszik
önnek, eladhatja.

– Persze, hogy nem tetszenek. Akármekkora gróf valaki, azért, ha
megveszem a jószágát, csak nem kötelezem magamat, hogy a viselt
dolmányában járjak.

Az ügyvéd nevetett az ötleten, s azt mondta, hogy igazam van, azt nem
kivánhatja tőlem senki.

– És hát tulajdonképen miért adják el az örökösök ezt a jószágot?

– Mert az egyik katona, a hadseregnél szolgál; a másik pedig egy
külföldi Freyherrhez ment nőül, s egyik sem láthat utána.

– Milyenek azok a földek?

– Meglehetősek; van egy kevés első osztályú, a többi második; a rétek
kitünően jók, van az uradalomnak egy szabályozott patakja, melyet
rétöntözésre szoktak használni, azonkívül egy őrlő-malma, egy
fűrész-malma, mely saját erdejéből készít deszkákat, s így az erdő is
észrevehető hasznot hajt; a jószág azt az árt, a mit kivánnak érte,
bőven megéri, s kamatját beadja.

– Nem jár valami maleficium vele?

– Őszintén mondhatom, hogy nem. Árvíz oda nem megy; útja jó van; nincs
sem fagynak, sem szárazságnak kitéve, a mit bizonyít az, hogy az
uradalomnak igen szépen díszlő gyümölcsös kertje van, melynek
eredményeül most is láthat kegyed egy pár szép Napoleon vajas körtét ott
a szekrényem tetején.

(Szép gyümölcsös, Napoleon körte, ez nagyon megvesztegető említés volt
rám nézve.)

– Hát a gazdasági felszerelés milyen állapotban van?

– Tessék átnézni a leltárt; úgy hiszem, hogy a felszerelés testvérek
között is megér 15 ezer forintot.

Valóban, a hogy futólag áttekintettem, rá lehetett annyira becsülni a
holmit. Annál nagyobb szeget ütött a fejembe, hogy miért adnak el egy
ilyen jól szerelt jószágot olyan olcsó árért? Az ügyvéd kiolvasta a
szememből ezt a kétkedést, megelőzött kérdésemben.

– Igazán megmondva, ezt a jószágot azért adják el ilyen jutányosan,
mivel ahoz egy terhelő feltétel is van kötve a leendő vevőre nézve: a
meghalt gróf végintézetében az ottani tiszttartója, komornyikja,
lovásza, kocsisa, kapuőre és fogadott árvaleánya számára, részint az
ottani kastélyban, részint a tiszti és gazdasági épületekben holtig
tartó lakás van kötelezve, mely ugyan a vevőre nézve egyéb teherrel nem
jár, mert a gróf azokat különben holtig való fizetéssel ellátta, hanem
az örökösök kénytelenek azt a jószágot ezzel az alkalmatlansággal együtt
adni át az új birtokosnak.

– Ha csak ez a baj, az nem nagy baj; tiszttartót és cselédséget úgy is
kellene tartani; ha életre való emberek, még jó, hogy helyben vannak; az
ember a kastélyban egyedül úgy sem lakhatik.

Az ügyvéd egy kissé visszahökkent.

– Kegyed ott akar lakni maga?

– Hát természetesen; gazdálkodni akarok, azért veszek falusi jószágot.
Nekem ahoz van kedvem, s a mihez az embernek kedve van, ahoz van
szerencséje is.

– S ott akar lakni a kastélyban?

– Hát mi a gutát? Csak nem fogadok tán hónapos szobát magamnak,
valamelyik zselléremnél?

– No mert én azt nem tudtam, hogy kegyed ott akar lakni.

– Tán bizony kisértetek járnak abban a kastélyban? Ahhah! valamely
elátkozott várféle az, a hol a dédősök feljárnak fehér halotti köntösben
az unokákat ijesztgetni; holmi lemoshatatlan vérfoltok a pallókon;
láthatatlan sóhajtozók éjféli óra-ütéskor, éjszakai vampyrok, a
milyenekről Alexander Dumas senior irt egy időben? Olvastam; nagyon szép
regék, hanem én nem félek tőlük. Nem uram, bennem nem folyik aristokrata
vér, én jámbor kalmár fia vagyok; hozzám nem fognak a méltóságos halott
asszonyságok másvilági pongyolában leereszkedni; aztán én szándékozom
nagyszerű sajtkészítést berendezni, a sajt szagától pedig minden
kisértet elszalad; tudja ön uram, semmit sem utálnak úgy a túlvilági
szellemek, mint az ostyepka szagát; én pedig ezt a nemzeti fromage de
Zólyom-ot akarom nagyban tökéletesíteni.

Én is nevettem, az ügyvéd is nevetett, s miután újolag biztosítám, hogy
nekem olyan vastag idegeim vannak, mint egy rhinocerosnak, azt mondá,
hogy e szerint bátran megköthetjük az alkut; meg is irtuk a szerződést
rögtön, s én pár nap alatt kifizettem az egész vétel-árt, meghatalmazva
egy X. megyei ügyvédet, hogy a nevemben hajtassa végre a szokásos
beigtatást. Azért nem tettem a szertartást személyesen, mert az rendesen
költséggel jár, én pedig mint aféle kereskedő-ivadék, az oknélküli
vendégeskedésnek nem vagyok barátja.

Igazán megvallva, valahányszor arra gondoltam, hogy nekem olyan
kastélyom lesz, a mi egy kis rémeskedés hírében áll, a minek saját
kisértete van, mindig egy kis gyermekes öröm futott el; milyen
mulatságos lehet az: az embernek kisértetekkel lakni egy házban, a
kikről minden ember tud mesét mondani; nevetni rajta, mikor mások a
gyertyalobogástól reszketnek, mikor a látogatók felijednek a
bútorroppanástól, mikor a cselédek nem mernek kimenni a folyosóra, mert
ott valaki csoszog, s kinevetni minden embert, mert hiszen én
felvilágosodott ember vagyok, a kit meg lehet azzal ijeszteni, ha azt
mondják, hogy az adósom megszökött, de azzal, hogy valaki, a kinek nem
tartozom semmivel, a másvilágról visszajön, bizony nem igen.

Én tehát néhány nap mulva a statutio után megindultam jószágom felé,
elbúcsúztam itthoni ismerőseimtől, azok engem egy pár esztendeig kivánva
sem fognak látni, postakocsira ültem, gondoltam, hogy minek vigyek oda
lovakat, a hol úgy is vannak lovaim. A tiszttartónak előre irtam, hogy a
legutolsó állomásra, *Bányára, küldjön elém egy fogatot könnyű kocsival,
s azt pontosan ott is találtam a fogadóban, már készen várt reám.

A kocsisom akkor is gyászt viselt, bizonyosan a meghalt uráért; olyan
hosszú gyászfátyol lógott le a kalapjáról, mint egy halottbemondó
halálmadáré. Én ugyan tisztelem a pietásokat, hanem az mégis egy kicsit
kellemetlen, hogy a kocsisom úgy legyen öltözve, mintha a szent Mihály
lovát hajtaná; jó, hogy a lovakon nincs fekete pokrócz, azt hihetnék a
városban, hogy halottas szekéren utazik valaki.

Hanem hát ebbe csak belenyugodtam; felültem a kocsiba, s mondtam, hogy
csak iparkodjunk helybejutni, mert majd beesteledik, s rossz az út.

Az igaz, hogy jól hajtott az ember; értett egészen a
kocsis-mesterséghez, hanem az nem tetszett nekem, hogy minek sóhajtozik
egyre; akkorákat fohászkodott néha, mint egy alvó tehén, s a mint
megkérdeztem tőle, hogy mi baja? azt felelte rá, hogy nem lehet azt
embernek kimondani, a milyen nagy teher nyomja az ő lelkét.

Szép, csak a nyakamat ki ne törd.

Majd meg elővette a zsebkendőjét, megtörülte a szemeit, úgy látszott,
hogy sír: – «mi lelte kendet?»

– Nagy az én fájdalmam, nagyságos uram.

Hanem azért jól hajtotta a lovakat.

Egy mély útba érve, a hol az két meredek sziklafal közé szorul, az én
kocsisom épen elkezdett fenhangon zokogni. De már komolyan megijedtem
rajta: – «a mi baja? miért sír?»

– Hogy ne sírnék nagyságos uram? mikor ezen a helyen ütöttem agyon a
testvér-öcsémet.

– Készakarva?

– Igenis, készakarva.

– S kiállotta értte a büntetését?

– Nem tudja azt senki a nagyságos úron kívül.

Tisztelem ezt a hozzám való nagy bizodalmat!

Már most mit csináljak én ezzel az emberrel? feladjam-e holnap mindjárt
a gyilkolásért, vagy elhallgassam a dolgot? De ugyan minek vallotta azt
ki nekem? már most én hogy tartsak ilyen kocsist? – Pedig nagyon jól
hajtott különben; úgy vitt ezen a döczögős úton, mint a tojást. – Én
igazán nem tudtam, hogy e vallomás után mit csináljak vele.

Jóformán este lett, mire a faluhoz értünk, melyben jószágomat kellett
találnom; a falu közepén volt a kastély. Egyszerű négyszög épület volt
az, közepén kis tornyocskával, nagy fehér kőkerítéssel; az emeleten öt
ablak ki volt világítva, jeléül annak, hogy várnak.

– Tudják-e a cselédek, hogy jövök? kérdém a kocsisomtól.

– Ott áll már az őr, mondá ő, egy alakra mutatva, ki egészen katonai
positurában állt az út mellett egy magas kő tetején, egy hosszú botot
tartva puskaformán a vállához szorítva. A mint közelértünk, elordította
magát az ember: «Queraus!» azzal elkezdett dobolni, trombitálni a
szájával, botjával megtette a nyolczféle tempót, azzal leugrott a kő
tetejéről, lába közé kapta a hosszú botot, mint valami paripát s
futtatott a kocsim előtt, mint valami fullajtár, folyvást kiabálva:
«Queraus! ki a házból! az úr pokolban is úr!»

– Ez az ember bizonyosan részeg! mondám a kocsisnak. Ez nem felelt
semmit.

A házakból kinéztek az emberek a kiabálásra, köszöntek is, midőn
megláttak, de senki sem iparkodott az előttem futót csitítani, sem a
kiabálásban semmi meglepőt nem talált, a mit én nem tudtam magamnak
megmagyarázni.

Mikor a kastély kapujához értünk, ott megállt az én őröm, mint egy
czövek, leszállt a pálczalórul, ismét tisztelgett, midőn leszálltam,
meredten, katonás rátartással.

Én a szeme közé néztem. Soha becsületesebb, őszintébb arczot nem lehet
képzelni: csupa mosolygó hűség az egész kép. Ez az ember nem részeg,
hanem úgy látszik: egy kissé «ultra».

Az udvaron egy kis alacsony, ötödfél lábnyi ember ácsorgott, kiben zöld
gallérjáról a vadászt kellett sejtenem.

– Jó estét, atyafi; ön a vadász?

Az ember semmit sem felelt a kérdésemre; végig nézett sötét fekete
szemeivel, azzal felemelte a fejét büszkén, hátratette a kezét s odább
ment.

Ühm; be furcsa emberek ezek itt én körültem; be különös sajátsága van
mindegyiknek: nem tudom majd, hogy szokom hozzájuk?

Erre azonban egyszerre vídám nevetéssel közeledik valaki felém; a
komornyik volt; fürge, ficzkándozó legény, valami negyven éven túl,
furcsa képe csupa ráncz volt az erős nevetéstől, a mi azt egészen
igénybe vette.

– Hahaha! csókolom kezeit, nagyságos úr, hozta Isten; ugyan vártuk már;
hahaha! meleg szoba, tiszta ágyak, vacsora is kész, hahaha; tessék
besétálni. Csakhogy szerencsésen megérkezett; hehehe, hahaha. Én vagyok
nagyságod alázatos komornyikja, hahaha.

– No, hála Istennek, csakhogy egy nevető emberre találok már a háznál.
(Ez ugyan nem tudja eltitkolni, hogy örül jöttömnek, jó fiu!) Már azt
hittem, hogy nem jó helyen járok; a kocsisom az egész úton sírt,
fohászkodott.

– Jaj, kérem alássan, bolond az; az egészen bolond. Arra ne tessék
hallgatni, mert az valóságos őrült; hahaha!

Úgy? Ezt nem tudtam.

– Hát az a kapuőr, vagy micsoda, a ki előttem végig kiabált az utczán?

– Az? hahaha! Az meg még nagyobb bolond. Az egy sült bolond; hanem azért
igen hűséges ember: a szemeit be nem hunyja éjjel, úgy vigyáz az
uraságéra; hahaha.

Szép társaság.

– Hát ez a kis büszke gnóm, a ki úgy lenézett az imént, miféle teremtés
itten?

– Jaj kérem alássan, az meg a legnagyobh bolond; most bizonyosan hava
van neki s azt képzeli, hogy ő a lapponiai király! hahaha.

Ejnye, ez már aztán jól össze van válogatva: három bolond egy rakáson.

– Itthon van-e a tiszttartó?

– Igenis, itthon van kérem alássan, hahaha! áthíjam? hehehe.

– Nem, majd magam megyek át hozzá.

– Hahaha.

Szerettem volna már, ha egy kicsit abba hagyta volna a nevetést.

– Hogy híják magát, atyafi?

– Louis, nagyságos uram, hahaha!

– Hát maga Louis mindig szokott nevetni?

– Nem kérem alássan, én soha sem nevetek, hahaha.

Szépen vagyunk: ez meg a negyedik bolond.

– No édes Louis, hát csak mosolyogja ki magát kedve szerint, aztán
vezessen át a tiszttartóhoz.

A fiu a legügyesebb szolgálat-készséggel segített úti öltözékemet rendbe
hozni, csupa előzékenység volt, hanem amellett akár én mondtam neki
valamit, akár ő mondott nekem valamit, mindenre akkora hahotával
kaczagott fel, mintha a legtréfásabb adomákat mondogatnók egymásnak.

Terringettét! Itt már csak vígan fogunk élni.

Elvezettetém vele magamat a tiszttartóhoz, onnan azután visszaküldtem.

A tiszttartó egy harmincz éven túl járó férfi lehetett, finom úrias
kinézéssel; arcza a fekete bajuszon és oldalszakállon kívül simára
borotválva; homloka magas és jóformán kopasz, erős, húsos
szemöldökökkel; termete szikár, hajlékony, egész magaviselete inkább egy
miniszteriális ügyszoba főnökéhez, mint tiszttartóéhoz hasonló.

Megtudva, hogy én vagyok a jószág jelenlegi birtokosa, gratulált;
elmondá, hogy igen jó karban levő jószágot vettem által, a megholt gróf
szenvedélyes gazda volt s minden javítást létesített jószágán, a mit az
újabbkor rendszere üdvösnek talált; beszélt nekem a Howard-ekékről, a
Clayton-cséplőgépekről négy ökörerőre, drainirozott vadvizes helyekről,
esparzettről és kövi-lóheréről; angol malaczokról, rambouilleti
kosokról, szarvatlan tehenekről, a mik húsz itcze tejet adnak,
rétöntözésről, gipszezésről s mindenféle kellemetes tárgyról, a mikbe én
magam is halálosan beléjük vagyok bolondulva. Mindezek foganatba vannak
már véve jószágomon, díszlenek, tenyésznek, jó karban vannak; cselédség,
tisztek belé okultak. Nekem valóban igen nagy okom van megelégedve lenni
azzal, hogy ezt a kis jószágot megszereztem. Épen ilyen volt az én
ideálom.

Örömömben egy szivarra akartam gyújtani.

Malczer úr, ez volt a tiszttartó neve, látva előkészületeimet, igen
udvariasan instált, hogy ha csak lehetséges, tegyem meg azt az áldozatot
a kedvéért: ne szivarozzam az ő jelenlétében.

Én rögtön visszatettem a zsebembe szivartárczámat. Bizonyosan mellbeteg
szegény s tiltva van neki a dohányfüst. Ellehetek nála nélkül; várhatok,
míg hazamegyek.

– Hanem egy dolgot találok furcsának, mondám a tiszttartónak; mi a csuda
lelte ezt az itteni cselédséget? a víz okozza ezt, vagy a levegő? hogy
ennek mind valami sajátságos hóbortja van: a kocsisom az egész úton sírt
s utoljára gyilkosságot vallott magára, a kapuőr pálczalovon nyargalt
előttem, a vadász úgy bánt velem, mintha ő volna az én gazdám, a
komornyikomat pedig semmi igérettel nem tudom rávenni, hogy hagyja egy
perczre abba a nevetés dolgát.

A tiszttartó bámulva nézett rám:

– Kegyed nem kapott volna erről felvilágosítást az ügyvédtől?

– Miféle felvilágosítást? Miről?

– Hogy ezek a cselédek mifélék és más egyebekről; azt nagyon csodálnám.
Hisz ez az eladási feltételekkel együtt jár. No ez nem volt rendén, ha
ezt kegyed előtt elhallgatták. Már most persze késő. Azok az emberek,
uram, mindnyájan őrültek. A megboldogult grófnak az a sajátságos
szenvedélye volt, hogy mindenféle tébolyodottakat gyűjtött maga körül,
azokat maga gyógyította, tanulmányozta és valóban nagy sikerrel:
mindannyit okos, kitartó, leleményes bánásmóddal annyira tudta vinni,
hogy ismét ember lett belőlük. A kocsisa egy olyan maniácus volt, a ki
búskomolyságból háromszor elakarta magát ölni, azt annyira vitte, hogy
most már csendesen megvan, legfeljebb egy kicsit sirdogál még, ha
bűntetteire gondol, a miket soha sem követett el.

– Tehát nem igaz, hogy testvérét megölte?

– Kegyednek is elmondta már? Annyi testvért sem ölt biz az, mint mi
ketten. A kapus dőre volt, a ki még a megenni és nemenni valók között
sem tudott különbséget tenni; a gróf ápolása alatt ebből is hasznavehető
ember lett. A vadász dühös bolond volt; mikor ide hozták, lánczra volt
kötve, tépett, harapott; lassankint ezzel is annyira ment, hogy a
szemejárásával igazgathatta; s most nem látszik rajta egyéb különös,
mint az őrültek rátartó büszkesége, hanem azért szófogadó és engedelmes;
a komornyikját pedig épen mint gyógyíthatatlan bolondot hozta ide, a ki
egyre lármázott, kaczagott, bukfenczet hányt és most, ha az ember nem
ügyel a nevetésére, igen jó fiu. Ez bizony egy kissé mágnásnak való
szenvedély volt a gróftól, mint a mi igen nagy mértékű emberbaráti
foglalkozás, a mihez nem mindenkinek van szenvedélye s épen azért hiba
volt az ügyvédtől, azt kegyednek előre el nem mondani, mert az eladás
feltétele levén az, hogy e pártoltjai a grófnak halálukig itt
maradhassanak, a vevőre nézve érdeklő lehetett megtudni, hogy azok
miféle emberek?

– Nem mondott az énnekem erről egy szót sem. Igaz, hogy nem tanácsolta,
hogy magam is ide jőjjek lakni, hanem mindössze annyit mondott el, hogy
egy inas, egy kocsis, egy vadász, egy kapus, egy tiszttartó és egy
fogadott leány a jószágon fognak maradni. – Apropos: hát az a fogadott
leány hol van? – Remélem, hogy az csak nem őrült?

– Fájdalom, hogy ez is az. Egyébiránt igen szelid, szánalomraméltó
tébolygó, a kivel különben kegyednek találkozni sem igen lesz alkalma,
mert a kastélynak azon szegletében lakik, a honnan külön van kijárás s
hacsak a dal nem háborítja kegyedet, egyébbel nem alkalmatlankodik.

– Boldog Isten! Tehát én öt őrülttel lakom egy házban?

– Uram, nincs különben.

– Kérek tintát és papirost; hadd irjak annak az ügyvédnek egy levelet;
legalább egy kicsit megmosom neki a fejét, a miért ezt elhallgatta
előlem.

– Tessék. Itt az irószer. Mindjárt behozatom a lámpát, mert sötét van
már a szobában.

Leültem irni; egy kicsit ugyan furcsának találtam a lámpást, a mit az
asztalra tettek, az egész be volt vonva sűrű vékony érczsodronynyal,
mint a Davy-féle bányalámpák. Mi az ördögnek ez a sodronyszövet a lámpa
körül, mintha kőszénbányában volnánk? a tejüveget akarja ez pótolni?

Hanem hát ezen én most nem sokat okoskodtam, hevenyében megirtam nagy
nyersen az ügyvédnek, hogy azt meg kellett volna mondania, micsoda
Bedlámot veszek én itt a nyakamra? és hogy most nagyon goromba tudnék
lenni, ha kárpótlásul egy olyan derék, okos embert nem nyertem volna,
mint ez a tiszttartó. Ennek köszönheti, hogy most kibékülök a dologgal s
iparkodom a helyzetbe beletalálni magamat.

– Punktum. Hajtsuk össze a levelet. Kérek egy gyertyát, meg
spanyolviaszt.

A tiszttartó a fogát szítta.

– Nem méltóztatnék inkább ostyával pecsételni?

– Nem! spanyolviasz kell.

– Az ostya erősebben zár.

– Nem szeretem, no. (Magam sem tudom, miért nem szeretem? denique
haragos voltam!)

– Akkor hát majd odakint méltóztassék a másik szobában lepecsételni, ott
lesz gyertya.

– De hát nem könnyebb azt a gyertyát ide hozni, mint nekem oda menni?

– Bocsánatot kérek, szólt a tiszttartó, egészen elsápadva, meg kell
uraságodnak mondanom, hogy én egy rendkívüli betegségben szenvedek: az
én tüdőmben a levegő rögtön hydrogenné válik, úgy, hogy az a szoba, a
hol én egy óráig vagyok, lassankint megtelik hydrogénnel
kilehellésemtől, és ha abba a szobába akkor égő gyertyával lépnek, vagy
egy gyufát elgyujtanak, a robbanó lég egyszerre explodál s az egész
házat felvetheti.

Én csak hátra estem a székemben: – hisz ez a főfő bolond! – Hisz én így
hat bolond közé jutottam, magam vagyok a hetedik, a ki ezt a szép
társaságot megvettem pénzen.

Már most mit csináljak? Adjon valaki tanácsot. Ha itt maradok, akkor
elébb-utóbb magamnak is bolonddá kell lennem; ha pedig elfutok innen,
cserbehagyok kastélyt, kertet, gazdaságot, akkor még nagyobb bolonddá
lettem.

Mégis elmegyek. Alásszolgája uram. Ne kisérjen ki kérem, hátha valaki
meg odakinn oxygént lehell ki s a hydrogén meg oxygén összetalálkoznak,
víz lesz belőle; hogy úszom ki belőle?

Összetéptem az ügyvédnek irt levelemet, mentem az én elátkozott
kastélyomba vissza, talán fenhangon is beszéltem, olyan dühös voltam; no
iszen szép mulatságot szereztem én magamnak!

Azt sem tudom, hány embert taszítottam fel az úton? annyit tudok, hogy a
legutolsó, a kinek betörtem a homlokommal az orrát, Louis volt, a
komornyik.

Nevetett rajta szörnyen.

– No öcsém Louis, hiszen most gyere ide nevetni, mert van minek.
Nevessünk ketten, majd én contrázok, hahaha, hehehe. Nevess hát jobban,
ha tudsz! Hihihi! Hanem már most elég volt, menykő csapjon a két nevető
füled közé, hord előlem magadat s mondd meg a többi bolondnak is, hogy
felém ne jőjjenek, mert én meg olyan bolond vagyok, a ki emberhússal él
s rajtad kezdem.

A fiu takarodott előlem, hanem az nem zavarta meg jó kedvét.

Én pedig bezártam utána az ajtót s elkezdtem a palotában alá s fel
járkálni, mint a ki a bécsi vörös tornyot kapta volna örökségbe. Négy
szoba egymás végtiben ki volt világítva; nekem az is kevés volt; a
kandallómban tűz ropogott, kellett is most nekem a meleg; vacsorám az
asztalon állt; köszönöm! ki tudja miféle bolond főzte ezt is; hátha
valami veszett kakast ölt le annak a pecsenyének, a ki megszólal bennem,
ha megeszem; az ágyam is fel volt vetve; gondoltam is én arra, hogy
aludjam. Arról gondolkodtam, hogy mit csináljak, hogy itt ne legyek?

Kimenjek ebből a házból, másikat építtessek magamnak? azért mégis csak
itt maradnak a bolondok s csak én maradok a gazdájuk; aztán ha
építkezésbe ölöm a pénzemet, akkor nem gazdálkodhatom.

Majd azt gondoltam, hogy pert indítok a szerződés megváltoztatásáért.
Eszembe jutott, hogy pörlekedni már magában elég nagy bolondság. Ni,
hogy ragad az emberre!

Azután azt gondoltam, hogy itt maradok; nem törődöm senki fiának a
furcsaságaival, a ki bolondozik előttem, annak a számára tartok egy
kegyetlen nagy husángot s úgy eldöngetem vele, hogy megjön az esze
rögtön; az már nincs a kontraktusban, hogy a nemes gróf pártfogoltjait
püfölni nem szabad.

Hanem aztán ez az eszme sem tetszett sokáig; ugyan ki fogna verekedni
ilyen szegény nyomorult emberekkel? ki ütne meg egy őrültet, a ki nem
tehet arról, hogy ő szerencsétlen?

Az is megfordult a fejemben, hogy eladom én ezt a jószágot per sundám
bundám, a hogy vettem, rászedek vele én is valakit, a hogy engem
rászedtek. Hanem akkor eszembe jutott, hogy az apám, ha rossz
czitromokat kapott, aztán jött valaki kérdezni: jó-e ez a czitrom?
megmondta neki őszintén: «bizony rossz ez, édes úr, nem érdemes pénzt
adni érte», hát én sem lehetek kevésbbé jámbor, mint ő.

Vagy eladjam a jószágot veszteséggel? – Azon kezdjem a gazdálkodásomat,
hogy elveszítsem a vagyonomnak egy ötödrészét?

Pedig igazán mondom, ha akkor valaki oda jön s azt mondja, hogy megveszi
a birtokomat húsz ezer forint veszteséggel, megölelem, megcsókolom,
kezébe nyomom a kulcsokat: itt van a vacsora, itt a vetett ágy; tessék
jóllakni és lefeküdni; én meg majd megyek Amerikába, ott még nem szedtek
rá.

Dehát hiába, ilyen valaki nem jött; s nekem csakugyan magamnak kellett
lefeküdnöm a vetett ágyba.

Bárcsak legalább valami nagyméltóságú kisértet jönne ide, hogy
megijeszszen, attól talán kimenne a fejemből ez a nagy boszúság. Ha ezek
a rococo nagyságos urak és asszonyságok ezekből a diófa rámákból csak
most egyszerre alászállnának, körülülnék az asztalomat, hozzá látnának a
vacsorámhoz s beszélnének egymással olyan nyelven, a miből én egy szót
sem értek. Átkozott fatális gondolat valakinek az ősi arczképeket is
honnhagyni a kastélyában, mikor eladja; az új ember valahányszor egy
ajtót kinyit, mindig azt hiszi, hogy valamelyikkel szemközt találkozik.

Aztán csak volnának hát bár ezek is olyan régimódi becsületes
kisértetek, a kik igazán bejönnek a kéményen, meg a rejtett
padlatnyiláson, illendő lánczcsörgéssel, huhogatással,
szemfintorgatással; de nem teszik, hanem csak úgy meredeznek alá onnan a
festett vászonról az emberre s fenyegetőznek a festett buzogányokkal
kezeikben; az asszonyságok meg úgy rátartják magukat azokkal a
legyezőkkel, pásztorbotokkal.

Oh be hideg ez az ágy is. Bizonyosan innen is valami kisértő lelket
ugrattam ki: ugyan jól járt, hogy rá nem találtam heveredni. Épen olyan
kedvemben vagyok most, a mikor nem nagyon respektálom a csavargó
szellemeket.

A gyertyákat eloltottam rendre, a nagy góth ablakokon aztán bebámult
hozzám a hold: – ez a bolondok patronusa. Ennek sem volt most egyéb
dolga, mint hogy grimászokat csináljon az én szemem közé: soha sem
láttam még, hogy így félre húzta volna a száját, így hunyorgatott volna
a szemeivel: soha sem látszott ennyire hasonlónak egy sajtpofájú
gúnyolodó emberarczhoz; úgy boszantott az egész vigyorgó kép. Utoljára
találtam valami függönyt, a mivel eltakartam magamat előle: engem bizony
ne csúfoljon.

Akkor meg egészen setét lett a szobában, csak a mint a kandalló haldokló
tüze egyet-egyet lobbant, akkor tünt elő félhomályosan a megholt gróf
arczképe a falon. Épen az ágyammal szembe volt felakasztva; valahányszor
egyet világított rá a kandalló fénye, mindannyiszor úgy tetszett, mintha
oda jönne hozzám, megmozdítaná erős fekete szemöldökét, megtapintaná az
üteremet s azt mondaná: egy bolondommal megint több van.

Egy szóval minden élő és nem élő tárgy hozzá fogott, hogy engem itt
üldözzön. A mint meghúztam az óra zsinórját, hogy megtudjam, mennyi az
idő? az elkezdett százat meg százat ütni egymás után; a kétszáz
huszonötödiknél abba hagytam a számlálást, nem tudom hánynyal végezte
be? kínomban a párnám szegletén találtam egy furcsa rézcsapot, azt addig
csavargattam jobbra meg balra, míg egyszer azt vettem észre, hogy az
ágyam egy rettenetes nagyot sóhajt, s erre a sóhajtásra úgy összelapul
alattam minden derekalj, mintha egy ív chinai papiroson feküdném. Persze
szélpárnákból állt az egész, a miknek kitaláltam nyitni a lélekző
csapjukat s egyszerre kirepült alólam a töltelék.

Felugrottam dühösen. Bolond az egész garnitura! Nemcsak a cselédek
bolondok, hanem az órák, ágyak, bútorok, maguk a képek, még a holdvilág
is! hanem majd én megmutatom, hogy én nem vagyok az! sem el nem szököm a
háztól, sem el nem adom a jószágot, hanem itt maradok s kihányok mindent
az ablakon, a mi nem akar eszére térni: inast, tiszttartót, képeket,
órát, ágyat, holdvilágot! Kezdjenek ők ellenem aztán pert; majd
megmutatom én azután a Klárándy grófoknak, hogy én is találok prókátort,
a ki kilenczven esztendeig fenn tudja tartani a lélekzetet egy
életrevaló processusban. Holnap reggel, – szerződés ide, szerződés oda,
– talyigára pakolom az egész armentum ferreumot s beküldöm *Bányára, nem
bánom én, tegyék őket ott az archivumba. Majd megmutatom én, hogy ki itt
az úr a háznál?

Egyszer csak, a mint itt legjobban dühösködöm, elkezdek valamit hallani,
a mitől megállt bennem a gondolkozás. Mi volt ez? dal-e vagy zene? a
sphaerák harmoniájából éjnek idején idáig tévedt hang? Nem tudom honnan
jön, de annyi bizonyos, hogy azzal a nevetséges disharmoniával, a miben
saját érzékeim vannak, valami csodálatos ellentétben áll az.

Néhány percz mulva elhallgatott, mielőtt kivehettem volna, mi volt az?

Hanem én meg voltam már babonázva.

Nem törődtem többé helyzetem furcsa bajaival, elfelejtettem, mi bajom?
kinyitottam az ablakot s kikönyököltem a holdvilágra, úgy hallgatóztam.
Ez az ablak az udvarra nyilt, itt épen nem lehetett semmit hallani:
legfeljebb egy kis kutyaugatást.

Kimentem a folyosóra; a mint saját viszhangzó lépteimre megálltam
hallgatózni, ismét megjelent az elébbi kedves kisértet: a láthatlan dal;
most már úgy hangzott, mintha alattam volna. Valami búskomoly dal volt
az, nem is dal, hanem csak olyan ábránd, a mit valaki öntudatlanul
énekel, se ríme, se melodiája, mint az erdei madár dalának, de olyan
izgató, olyan túlvilági valami volt az, hogy én elbűvölve álltam ott és
szinte elfelejtettem, hogy otthon vagyok.

Szerencsémre a dal megint elhallgatott s én megint ura lettem ép
eszemnek; s eszembe jutott, hogy itt még egy őrült lakik: egy leány, a
ki nem tesz egyebet mint dalol. Annak tehát itt kell valamelyik alattam
levő szobában lakni.

Fogtam egy gyertyát s megindultam keresni az én dalkisértetemet. Nem
igen szép kiváncsiság volt ugyan tőlem, de hiszen nem akartam én rajta
rontani, nem akartam őt megzavarni, csupán csak közelebb akartam jutni
hozzá, olyan közel, hogy egy válaszfalon, vagy tán egy ajtón át
hallgathassam őt.

A nagy ódon kastély egészen arra a czélra látszott építve lenni, hogy ha
valami ismeretlen vendég egyszer kilép a szobájából éjjel, s végig megy
egy pár folyosón, az aztán többet soha vissza ne találjon a szobájába.
Bejártam én az egész első emeletet, egy hosszú folyosón végig, a másikon
vissza, háromszor is elmentem egy ketyegő lábas óra mellett, magam sem
tudom én hogyan; a hol lépcsőt találtam lefelé, azon lementem; a másikon
megint felmentem, utoljára egy szobába nyitottam be, a mely egészen
ismerősnek tetszett előttem; az tulajdon hálószobám volt, nem tudom én,
hogy kerültem oda? Csak annyit tudok, hogy nagy meglepetésemre
nyoszolyám szélpárnái ismét fel voltak duzzasztva, kandallómban a tűz
ismét égett, s az ágy előtti nagy arczkép elé egy sűrű zöld függöny volt
lebocsátva; – itt valaki járt.

Azután ismét megálltam hallgatózni, ismét hallottam a dalt: most már úgy
hangzott, mintha fölöttem volna.

Azzal lefeküdtem, valami úgy húzott lefelé; úgy éreztem magamat, mint a
gyermek, a kit a bölcsőben ringatnak, s a dajka meg énekel hozzá; addig
énekel, addig énekel, míg a gyermek elalszik.

A gyermek, – már mint én, – csak reggel nyolcz óra felé ébredt fel
álmából.

Azt mondják, hogy az álom jó tanácsot ad, hogy egy éjszaka sokat
változtat az ember határozatain; másnap reggel egészen másformának
találtam az engem környező világot, mint az előtt való nap.

Hisz én nem vagyok rászedve, sőt ellenkezőleg, ez a sok különös ember, a
kit én itt ráadásul kaptam a jószágomra, valódi kincs, megannyi
ritkaság; hogy is lehet valaki olyan prózai lélek, hogy ezt mindjárt
első tekintetre fel nem fogja?

Először is ez a bohó fiu, ez a nevető gép: hát lehet ennél becsesebb
specialitást felfedezni? hogy hozza be a reggelimet tánczolva, nevetve;
hogy kaczag annak a pár csizmának, a mit fénymázzal barátságosan
keneget; azután az a komondorhűségű kapus, a kitől sem tolvaj, sem tűz
meg nem lephet, s a ki minden mondását azzal fejezi be: «az úr pokolban
is úr», a mi rám nézve, a ki szintén úrféle vagyok, átkozott jó
vigasztalás; hát aztán ez a kis hátahoporjás gnóm; hogy villognak a
szemei a sörtés szemöldök alól; mit nem adna azért egy franczia
regényiró, ha ilyen villogó szemű erdei manót tarthatna az
előszobájában? továbbá a kocsis, a ki elkövetett bűneit siratja s egy
szem zabot el nem lopna az urától; végre a tudományos tiszttartó, kinek
a chemia egy kissé megzavarta ugyan a fejét saját belső organismusát
illető fogalmaira nézve, de a ki azért a gazdálkodást egészen alaposan
érti. Oh bizonyára az én elődöm, a nemes gróf, nemcsak emberbaráti
szenvedélyét elégíté ki abban, hogy embereket adott vissza a világnak,
de egyúttal hűséges embereket szerze magának is, s nagy botorság volna
tőlem az általa elkezdett nemes munkát nem folytatni.

Meg kell vallanom őszintén, hogy e nemes munka folytatásához gondolám
amaz éjjeli dal rejtélyének megfejtését is.

Azt bizony nem tudom, mi rendszert szokott a nemes gróf követni
elmekóros környezete gyógyításában; én csak mint naturalista, mint
kuruzsló bántam velük, hanem magamra nézve elég nagy sikerrel.

Az őrültek elmetévelygéseinek semmi sem olyan jó ellenszere, mint
egy-egy jó ötlet.

Fél esztendő alatt annyira hozzá szoktam helyzetemhez, mintha benne
növekedtem volna.

Ha meg nem gyógyítottam is bolondjaimat, de uralkodtam rajtuk.

Louis nagyon szerette a bort, s ha hozzá juthatott, akkor aztán olyan
jucundus volt egész nap, hogy nem lehetett vele birni a folytonos
nevetés miatt.

Mikor leggyönyörűbben kaczagott, azt mondtam neki, hogy hozzon egy
palaczk vizet.

Elhozta, letette elém. Akkor én rárivalltam:

– Mit tettél ebbe a palaczkba?

– Én? semmit. Azaz, hogy vizet, felelt ő kaczagva.

– Nem tettél mérget bele? egérkövet? légyvesztőt, he?

– Én? ohohó! hahaha.

– Hadd látom, ki mered-e inni magad?

Louis száját elhagyta a nevetés. Megijedt nagyon. Nem a méregtől, hanem
a víztől.

– Ha azt állítod, hogy ebbe a palaczkba nem tettél mérget, idd ki
előttem!

A jámbor fiu retteneteset fohászkodott, felvette a palaczkot, ivott
belőle egy pár kortyot, azután levette a szájáról, s rám nézett
kétkedve: vajjon tréfa ez, vagy komoly dolog?

– Idd ki mind! kiálték rá toporzékolva.

A nyomorult, mit tehetett? hogy lelkiismerete tisztaságát bebizonyítsa,
palástul veté neki a gyomrát, s megitta mind a vizet.

Rettenetes komoly lett utána: nem nevetett többé; meg volt sértve és
keserítve szörnyen.

– És ezentúl valahányszor vizet hozatok veled, mindig két poharat tészsz
a tálczára, egyikből iszom én, a másikból te.

Ez a cura használt. Louis nagyon sokat elvesztett nevetési kedvéből, s
odalenn erősen panaszkodott a cselédeknek, hogy az ő gazdája aligha meg
nem bolondult egy kicsit.

Azóta igen jól jövünk ki egymással; Louis mindennap megiszsza velem a
bruderschaftot – vízben, s kezd általánosan kijózanodni. Csak egyszer
tette meg velem azt az élczet, hogy mikor bort hozattam vele, akkor is
két poharat tett a tálczára, s egyikbe magának töltött, hogy
bebizonyítsa, hogy abba sem tett mérget.

A jámbor kapus sokkal kevesebb gondot adott; a szegény dőrének az volt a
legmagasabb vágya, hogy ha ő olyan piros frakkot viselhetne, a milyet
egyszer a boldogult gróf idejében látott valami rókavadászon! Vettem
neki egyet. Azóta tűzbe, vízbe menne értem, s alig hiszem, hogy lehetne
ember, a ki elhitesse vele, hogy nem ő most a megnézésre legméltóbb
lény, minden földön mozgó teremtés közt.

A kocsisommal is jót tettem szegénynyel. Mikor egyszer nagyon
megsajnáltam, hogy annyit sír és sóhajtozik, kérdőre vettem szépen:

– Te Pista! voltál te valaha büntetve a te elkövetett vétkeidért?

– Nem én, még soha sem, felelt az nagyot fohászkodva.

– Látod: az nagy hiba. Hogyha kiállottad volna a büntetésedet, mindjárt
könnyebb volna utána a lelked. Nem jó volna, mit gondolsz? ha én vagy
harmincz botot rád veretnék lerovás fejében?

Az ember nagyon kapott rajta.

– De bizony nagyon jó lenne, könyörgöm alássan! régen gondolkoztam én
azon, de nem mertem könyörögni érette; pedig olyan jól esett volna
aztán.

S azzal ott mindjárt előttem lefeküdt a padlóra, hogy csapjam én meg.

– Nem, Pista öcsém, én hajdu nem vagyok, hanem majd mindjárt bejön a
Louis, az elvégzi.

Azzal előkerestem Louist, egy egész kancsó vizet megitattam vele, hogy
az executio alatt el ne nevesse magát, s lelkére kötöttem, hogy nagyon
ne üsse a jámbort, s valami vékony vesszőt használjon hozzá.

A műtétel pompás sikerrel ment végbe. Az én kocsisom édes megnyugvással
fogadta a bünhödést; engem kért, hogy csak számláljam, nehogy egy
elmaradjon a harminczból; Louist pedig biztatta, hogy csak jobban üssön!
no még jobban! hisz ez nem is fáj, mit ér azzal a kis pálczával? hozzon
nádpálczát, dorongot, petrenczerudat, azzal üsse; Louis aztán utolsó egy
párnak húzott is rá olyan becsületeseket, hogy meg lehetett velük
elégedve.

Az én emberem azóta egészen meg van könnyebbülve, nem győz áldani és a
kezeimet csókolni, ha meglát. Még fütyül is, mikor a lovakat hajtja, s
ha valaki elbámul rajta, hogy de jó kedve lett valahára, annak aztán
eldicsekszik vele, hogy igen bizony, kikapta már a magáét; a gazdája
olyan harmincz botot veretett rá bűnbocsánat fejében, hogy ugyancsak jó
volt, s ha szükségét érzi, kérni fog tőle megint másik harminczat.

A kis gnómot is meghódítottam egyszer. Ez egy büszke individualitás
volt; egészen a Ritterrománok törpéinek a fajából; büszke, mérges,
daczos kis fenevad, a ki maga jószántából képtelen munkákat elbírt
végezni, eleven farkasokat hordott haza megkötözve s maga bebújt a borz
után a lyukba; hanem ha parancsolgattak neki, azt nem tűrhette: hogyne?
ha elgondolta azt, hogy ő a lapponiai király!

Kivált holdtölte felé, különösen ha tiszta idő volt, mikor a hold, ez a
betegek tükre egész erejéből világolt alá s befehérítette az ócska
kastély viseltes ormait, olyankor nem lehetett az én törpémmel bírni;
mindjárt fojtogatni kezdte az embert, a kire megneheztelt.

Egy este meghallottam, hogy vadkanok jöttek alá az erdőből, s az én
kukoriczámat kedvükre gázolják; azonnal kaptam a fegyveremet s kiálték
Nimródnak (nem tudom én, úgy hítták-e? én annak neveztem el), hogy
emeljen ő is egy puskát a vállára, s jőjjön velem a lesbe.

Az én dzsipszimnek már akkor forogtak a szemei a fejében, úgy tett,
mintha nem hallotta volna a felszólítást, s hátat fordított.

Én egy kicsit bosszúsan a vállára üték: «nem hallottad, mit mondtam?»

A kis szörny erre, mint valami sebzett vadkan fordult felém egyszerre,
szemei szikráztak, orrlyukai széttágultak, a két füle is egyenesre állt;
az egyik kezével, jól láttam, hogy a dókája alatt a vadászkését keresi.

Louis egyszerre ijedten bujt be az ágy alá, nem volt erős oldala a
bátorság. – Én azonban nyugodtan szeme közé néztem a kis tömzsi
koboldnak, hidegen összefonva karjaimat:

– Hát te hogy mersz én rám ilyen szemeket vetni?

Soha embert büszkébb kifakadással nem láttam fel nem ismert rangjára
hivatkozni, mint a milyen keserű kevélységgel mondá az én lidérczem,
nagyot ütve a mellére:

– Én vagyok a lapponiai király!

– Én pedig az orosz czár vagyok! viszonzám én rá hirtelen, megfelelő
rátartással.

Az én emberem erre csendesen visszadugta a vadászkést hüvelyébe,
meghajtá magát, a mennyire bírta, vette a puskát s jött utánam
engedelmesen.

– Az már más! mondá szilárd meggyőződés hangján. S azontúl soha sem
ellenkezett velem, sem alattomban nem fenyegetett, hanem feudalis
hűséggel fogadta minden szavamat, a hogy illik Lapponia királyának
tisztelni az ő urát, az orosz czárt.

Hanem annál büszkébb maradt mások irányában, mert most már tudta, hogy
neki csak a félvilág ura, a nagy potentát parancsol és senki más a
földön.

Az én tiszttartóm, a ki figyelemmel kísérte az én mindenféle variatión
átmenő orvosi praxisomat, csak úgy mosolygott felettem. Gondolhatta
magában: «könnyű volt kifognod annak a sok mindenféle parasztnak a
bolondságán, de fogj ki az enyimen.»

Az igaz, hogy nehéz volt hozzáférni rögeszméjéhez. Hiszen, ha
vitatkozásba elegyedtem vele, az sült ki, hogy ő százszorta jobban
ismeri a chemiát, mint én, s úgy a szegletbe szorított rettenetes
műszavaival, hogy kénytelen voltam megszaladni előle, mint mikor az
ostromló hadsereget megszalajtja a várőrség.

Különben talpig becsületes ember volt, a becsületesség fanaticusa, a ki
meg nem csalt volna valakit sem egy fillérig, sem a világ minden kincse
végett.

Egy napon hozattam Pestről egy nagy kaucsuk-zsákot, oda vitettem hozzá.
Épen este volt, az ő szobájában a szokásos Davy-féle lámpa égett már. Jó
estét kivántunk egymásnak; én a kaucsuk-zsákot lehelyeztetém a
szögletbe.

– Mi az? kérdé a tiszttartó.

– Holmi gumielasticum zsák, feleltem én neki komoly képpel, most
hozattam ebben a perczben.

– Hát aztán mire való lesz az?

– Elmondom rendén, hiszen azért jöttem ide: én a kastélyban
gázvilágítást akarok létre hozni, s ebben a zsákban szállíttatom odáig a
légszeszt.

– Jól van; de hát elébb műhelyt és katlant kellene felállítani, aztán
meg nem is hiszem, hogy ez itt kifizesse magát.

– Oh én meg azt hiszem, hogy ki fogja fizetni magát ha ugyan kegyeddel
okszerű alkut köthetek.

– Velem? kérdezé az én emberem, a ki nem látszott érteni, hogy mit
akarok?

– Igenis kegyeddel; mert minthogy kegyed kilélekzés utján estétől
reggelig tökéletesen megtölt egy szobát lámpagázzal, én majd csak egy
fujtatót hozok ide, s tele fujtatom a zsákomat levegővel ebből a
szobából, két ember a vállára veszi, s nekem aztán csak a csőbe kell
eresztenem a gázt, s meggyujtanom a végit.

Az én emberem elkezdett nyugtalanul feszengeni a székén.

– Úgy hiszem, hogy ez ellen kegyednek sem lehet ellenvetése; kegyed úgy
is kárba veszti ezt a használható produktumot, én pedig megfizetek érte
becsülettel; minden zsák légszeszért adok két pengő forintot, s egy
hónapra ki is fizetem előre a diját. Nos – áll az alku?

Komolyan beszéltem hozzá, az ember sápadt lett, mint a fal.

Az ember habozott, azt mondta, hogy ő ezért pénzt nem fogadhat el; mire
én a büszkét kezdtem el játszani, hogy én meg ajándékokat nem szoktam
elfogadni; ez csak olyan volna, mintha valakinek az eszét akarnám ingyen
használni, vagy az ügyvédnek a szóbeli tárgyalásra vesztegetett
hangjáért nem akarnék fizetni, minthogy az is láthatatlan dolog, vagy
ingyen akarnék az operába járni, mert hiszen ott sem csinálnak egyebet,
mint hogy lélekzetet vesznek s azt megint, ki vékonyan, ki vastagon,
kieresztik. Itt van az úrnak a pénze; nekem gázt az ördög se csinál
ingyen, az úr se csináljon ingyen. Ha gyantát vagy kulimászt talál az úr
izzadni, azt én megveszem; majd biz én a mostani praktikus világban egy
ilyen eleven kőszénbányát hagyok értékesítetlenül, mint az úr.

Az én emberem homloka izzadni kezdett; a pénzt oda tettem az asztalára;
valami két szellem oly gonosz harczot űzött lelkében belül, hogy az
arczán meg lehetett azt látni; két óriási dæmon, mindkettő egyenlőn
hatalmas és erőszakos, az egyik a rendületlen becsületesség, a másik a
tébolyító rögeszme. Az egyik azt mondta: ha elveszed e pénzt, talán nem
létező dolgot adsz el, megcsalsz egy embert; a másik azt mondta: ha el
nem veszed, megtagadsz engem; pedig én vagyok a te lényednek egyedüli
ura; a lelkedhez vagyok nőve, engem ki nem taszíthatsz innen.

– Nos, uram, kevesli a díjt, vagy mi?

Az őrült melle olyan terhesen lélekzett, szemei zavarodtan tekintének
felém, egy párszor a pénz felé akart nyúlni, meg visszahúzta a kezét,
utoljára elszántan felugrott székéről, s egy nemes bajnok
elhatározottságával, ki kanóczot akar vetni a lőporos hordóba, hogy
magát az ostromló ellenséggel együtt a levegőbe vettesse, odalépett
iróasztalához, lekapta róla a Davy-féle sodronytakarót, s elhajítá
magától.

Ezzel kimerülten rogyott le egy székre, mint a ki egy kínos,
lidércznyomta álomból ébredt fel, s alig hiszi még, hogy ébren van.

Tehát nem lobbant fel az egész szoba; nem repültünk a levegőbe, nem
gyuladtunk meg a gáztól.

Hanem az én tiszttartóm egy percz mulva elájult, annyira meg volt minden
idegében rázva: hogyne? a kit a kapernaumi ördög elhagy…

Utána tizennégy napig lázban volt, azután felgyógyult szépen, s többet
nem vesződött semmiféle gázzal; sőt később azt is elmondta, mikor és
hogyan jutott ő e kínzó rögeszméhez. Egyszer egy kőszénbányát látogatott
meg, a midőn a hirtelen előtóduló földalatti gáz, a mit a bányászok
gonosz szélnek neveznek, kioltá a kezükben levő Davy-lámpát; azok
hirtelen menekültek a kijárás felé, a lámpában izzó platinsodrony
folytonos világítása mellett; őt is magukkal ragadva. Ez a néhány percz
támasztá rögeszméjét; akárhol járt-kelt, mindenütt annak a fojtó gáznak
sajátságos savanyú káposztaszerű szagát vélte érezni, s ki nem tudta
fejéből verni, hogy ő mindig azt lehelli vissza. A heroicus cura
használt. Az én emberem egészen okos ember lett, a ki nem nyugtalanított
többé azzal az eszmével, hogy ez most itt szép nyugodtan beszél velem, s
egyszer csak fel talál ugrani, s azzal a papirosnyiró ollóval elvágja a
gégémet.

Most már csak két őrültem volt még a háznál, a kiken gyógyrendszerem nem
fogott: az egyik az én láthatatlan dalos syrénem, a másik meg saját
magam, a ki szerelmes vagyok bele.

Szerelmes, holdkóros, monomán, hallucinans! és mit tudom én még mi
mindenféle variátiója van ennek a szónak: «őrült», én az mind magam
vagyok.

Egész nap csend van nálam, semmi nesze szobáimban annak, hogy kívülem
itt még más élő lény is lakik; de a mint beesteledik, a mint sötét lesz,
megszólal valahonnan az a bevégzetlen ének, az a pacsirtazengemény
emberi ajkon; majd közelebb, majd távolabb hangzik; majd elalszom rajta,
majd felébredek rá és nem tudom kitalálni, honnan jő?

Ez még nem elég. Mikor alszom, ott jár-kel a szobámban ez az énekes
kísértet, néha órákat ott tölt nálam, leül ágyam mellé a székre és lesi,
hogyan alszom?

Hogyan tudom én azt, ha alszom?

Nagyon jó okaim vannak rá, hogy tudjam.

Az ágyam előtti asztalon minden este egy éjjeli lámpa szokott meggyujtva
lenni, a mi, valahányszor felébredek, mindig ki van oltva; a csavar
által letolt gyapotbél bizonyítja, hogy azt emberi kéz oltotta el.
Eloltotta, hogy ha véletlenül felébrednék, meg ne lássam, hogy valaki
van nálam.

Azután – egy fali óra van az ágyam fölött; azt rendesen magam szoktam
felhúzni, mikor este lefekszem. Tegyük fel, hogy tíz óra van, mikor
lefekszem, tizenegy, mire elalszom; ha aztán négy, öt, vagy hat órakor
felébredek, az én órám nem négyet, ötöt, hatot mutat, hanem egyet,
kettőt, hármat és a mellett egész nap jár rendesen s inkább siet, mint
késik.

Az én láthatatlan látogatóm, mikor szobámban terem, megállítja az órát,
hogy ütésével fel ne ébreszszen, s mikor eltávozik, ismét elindítja;
erről tudom meg, hogy hány óráig, hány perczig volt ott?

És nem tudok rá jönni, hogy honnan jön be hozzám?

Az ajtókat magam zárom be, a kulcsokat belülről a zárban hagyva;
ablakaimon keresztvasak vannak; a padlaton nem lehet sülyesztő, mert az
szőnyeggel van bevonva, s a szőnyeg szélei a falnál csavarokkal
leszegezve; a falakat is körül kopogtattam, sehol valami rejtett ajtó
nyoma, a minek különben is meg kellene látszani a mindennapos
nyitogatástól. – Nem resteltem minden képrámát leemelgetni a falakról,
hogy talán azok valamelyike képez valami vakajtót? Nem találtam mögöttük
egyebet, mint pókhálót. Felmentem a kastély padlására, hogy tán felülről
találok valami leereszkedőt szobámba? Nincs az ott: – épen felettem van
letöltögetve száz mérő morzsolt kukoricza, ha nyitogatnák plafondomat,
az omlana legelőször is a nyakamba.

De hát egyátaljában honnan jár ki a szobáiból ez a rejtélyes valaki,
mikor ablakait látom, de ajtaját sehol? ablakain szintén keresztvasak
vannak, még azonfelül vaskosarak is, azokon ki nem mehet; mit eszik, mit
iszik, mivel él; honnan érintkezik mindenféle prózai életszükségre való
tárgygyal, ha csakugyan nem szellem, a ki el van ruha és eledel nélkül?
Erre nem tudtam magyarázatot találni.

Kérdezősködtem bolondjaimtól, a kiktől azután még kevésbbé lettem
okosabb.

A kapust elő sem vettem, mert az úgy is tudom, hogy azt felelte volna
rá: «az úr pokolban is úr.» Holott én saját házamban sem vagyok úr.

A tiszttartó azt válaszolta, hogy ő semmiről sem tud semmit, mert ez a
tárgy olyan kényes titka volt a megholt grófnak, hogy ha megtudta volna,
hogy valaki annak nyomába akar jutni, rögtön elküldte volna
szolgálatából. Ő maga is igen csodálkozott mindenen, a mit elbeszéltem
neki, s velem együtt egész nap segített szobáim zegezugait kutatni, s
nagyokat bámulni egymás szeme közé, mikor elvégre sem találtunk semmit.

A kocsis keresztet vetett magára, mikor kérdezősködtem tőle, s azt
mondta, hogy ő jól tudja a titkot, de kér szépen, hogy el ne áruljam, ha
tőle tudom meg; az a rejtélyes lény nem élő ember, hanem kisértet;
valaha a gróf a feleségét hűtlenségen kapta, s befalaztatá a magányos
szobákba, úgy ölte el éhséggel; de az most is feljár kísérteni éjjel, s
dalol, hogy senki sem látja; szolgáltassak az üdvéért néhány misét, majd
talán megnyugszik.

Ez a magyarázat nem ért semmit, ilyet magam is tudtam volna kigondolni.

Elővettem Louist. A jámbor fiu nem nevetett, attól félt, hogy megitatom;
a helyett az őrültek comicus prosopopaeájával adá elő, hogy az valami
csodálatos szépségű tündérkisasszony, a ki aranyban, ezüstben jár, nem
iszik mást csak harmatot, s nem él egyébbel, mint virágillattal, mint a
lepke; mikor akarja, köddé változik, s bepárolog az ajtón, ablakon
keresztül, s mikor nem akarja, hogy lássák, megint köddé válik, s kimegy
akármerre. – Majd ha tél lesz, vigyázzak az ablakaimra, mikor be lesznek
fagyva, ha találok rajtuk reggel a jégvirágok közt egy-egy kereken
felolvadt foltot: ott ment ő ki.

No ez legalább költői felfogással bír felőle.

Nem úgy, mint a kis gnóm vadász, a ki azt a titkot közölte velem, hogy
nem jó szellem az, hanem ördöngös boszorkány, a ki éjszaka szakállas
farkassá változik, az ablakon kicsúszik, a faluból elragadozza a kis
gyerekeket, azokkal él, azért nem kell neki étel, mint más embernek. Ő
már sokszor találkozott vele az erdőn; rá is lőtt, de a golyó nem járja,
mert meg van babonázva.

Ez még legjobb. Tehát szakállas farkas, a ki kis gyerekek húsával él; jó
hát rám nézve, hogy már nagy gyerek vagyok.

Egy szóval senki sem tud felőle semmit.

Néha megkísértettem, hogy alvónak tettetem magam. Hasztalan: a míg
valósággal el nem aludtam, meg nem jelent; sőt mintha kitanulta volna
fortélyomat, hangosan kaczagott rajtam. Hogy hol kaczagott? azt meg nem
tudtam magamnak magyarázni. Valahol nagyon közel hozzám.

Itélje meg akárki, hogy nem volt-e elég okom arra, hogy megőrüljek?

De még több okom is lett.

Minthogy mindig felőle gondolkozom, kénytelen vagyok képzeletemben
valami képet alkotni felőle. Annyira vittem, hogy már egészen magam
előtt tudom őt látni; a mit ki nem egészítettem, azt hozzá álmodom, s
azután képzelődöm és álmodozom egy képről, a mit soha sem láttam:
valóságos őrült vagyok.

Magas, karcsú alaknak képzelem őt, hajló, simuló termettel; szőke
hajának kell lenni, hosszú, földig érő szőke hajának, a mi ragyog, mint
az arany, mikor szétziláltan rásüt a nap; fehér, halavány arcza lehet,
melynek átlátszó zománczát a vér semmi pírja sem teszi elevenné; vékony,
sötét szemöldök, hosszú fekete szempillák alól rejtelmes tűzzel
világítnak elő zafirfényű mélázó szemei; ajkai vékonyak, finomak,
halvány rózsa színével rajzolva.

Aztán rendesen álmomban ott szoktam őt magam előtt látni. Azt mondják,
hogy bolond ember, a ki az álmát elbeszéli másnak. Hiszen én nem is
állítom, hogy nem vagyok az. Minthogy bizonyosan tudom, hogy a mint
elalszom, rögtön megjelen előttem ez a kettős kép: a való alakja odalép
hozzám és néz rám szótlanul, mozdulatlanul; míg az álomban látott beszél
velem, meséket mond, jár-kél velem, szavaimra hallgat, ha rá nézek,
elpirul: ezért én alig várom, hogy az éjszaka következzék, hogy
elaludjam, mert az az én életemnek szebbik fele. Nappal ugar alá
szántok, répát ültetek, béresekkel veszekszem, barmok lábát kuruzsolom,
azt hiszik, a legtüzesebb gazda vagyok; pedig alig várom, hogy
bezárkózhassam, lefekhessem és járjak a tündérek után.

Sokszor feltettem magamban ébren, hogy ha még egyszer álmomban
összejövök vele, megvallom neki, hogy szeretem, s megkérem, hogy jőjjön
el ébren is hozzám. Erre a gondolatra sem jönne valami nagyon okos
ember. – Hanem természetesen álmomban el szoktam azt felejteni, a mit
ébren feltettem magamban, s a szerelmi vallomással rendesen elmaradok.

De egyszer mégis annyira tudtam fokozni ezt az erőtvevő álomjárást, hogy
egy álmomban eszembe jutott határozatom. Ott ültünk egymás mellett egy
szép granátfa árnyékában; előttünk a végtelen tenger terült, a nap, mely
a fényes levelek miatt nem süthetett reánk, tükréből, a tengerből vetett
világot szép tündérem arczára, a mi azt még túlvilágiabbá tette.

Én nagyon örültem neki, hogy tehát Magyarországon már tenger is van és
granátfa-erdő.

A granátalma különben igen szép gyümölcs, de nem valami nagyon sok
megenni való van rajta; ha az ember felmetszi, apró áfonyaforma
szemecskéket talál benne, pirosakat, mint a granát; ezek megenni valók.
Apám ilyet is árult sokat, azért ismerem jól.

Én egy granátalmát felmetszettem, s ilyen cselszövényt gondoltam ki
vele.

Elébb egy szem magot tündéremnek nyújtottam. Ő megizlelte azt, s azt
mondta rá, hogy savanyú.

Ekkor egy másik szemet ajkaim közé szorítottam, úgy hogy a piros szem
kilátszott közülök, s azt mondám neki:

– Lásd, emez édesebb, vedd el.

Gondolhat ki ilyen ravasz furfangot az ember máskép, mint álmában? oh
ébren a világért rá nem jöttem volna erre.

Az én tündérem mosolyogva hajolt oda hozzám, rám nézett szeliden azokkal
a kéklángú szemekkel, s mindig közelebb hajolt, hogy ajkaival elvegye
számból a számára nyújtott granátszemet; mindig közelebb, egyszerre
forrón tapadtak ajkai ajkaimhoz, a hogy nem szellemek, nem álomképek,
hanem igazi emberek csókolnak; én magamon kívül a mondhatlan gyönyörtől
ölelém őt át hirtelen két karommal, és abban a pillanatban egy éles
sikoltás ébreszte fel álmomból.

Nem, ez nem lehetett mind álom; ez valódi csók, valódi ölelés, valódi
sikoltás volt.

És még sincs itt senki.

Egy gondolat villant át agyamon; felugrottam fekhelyemről: a kandallóhoz
futottam. – Akkor szégyeneltem azután csak el magamat, azt képzelni,
hogy tündérem a kürtőn jár be! pedig az nem is lehet: a kandalló most is
tele hamvadó parázszsal, s azonfelül a rosta-lappal is el van zárva.

Álmodtam hát mindent, vagy meg vagyok igazán őrülve, vagy csakugyan
vannak tündéri lények, a kiket egy hang láthatlanná tesz, egy pillanat
más csillagzatba visz át?

Nem tudok rá felelni. Csak annyit tudok, hogy szívem most is dobog az
öleléstől, ajkam most is ég a csóktól.

A mint kioltott lámpámat újra meggyújtottam, s elkezdtem szobámban
lázasan alá s fel járkálni, egyszerre egy idegen tárgy tünik szemembe.

Egy kis hímzett czipő ágyam előtt.

Oly keskeny, oly finom, oly parányi, hogy az talán nem is földönjáró
láb, a mi ezt viseli.

Tehát végre mégis bizonyítványom van rá, hogy ő itt volt: itt ült
mellettem, itt járt, innen futott el, siettében egyik czipőjét is
elveszté, s nem ért rá azt felvenni.

És mind ez tagadhatatlan, mert hiszen olyan igaz, hogy ez itt a kezemben
nem más mint papucs, mint a milyen igaz, hogy élek és nagyobb igazság
kedveért egy korsó hideg vizet öntök végig a fejemen.

De azután mégis csak oda kellett visszatérnem, hogy én bizony most sem
vagyok ébren, ez is csak álom, az ember sokszor álmodja, hogy
felébredett, s másféle álomhoz kezd. Én most ezt a kis bámulatraméltó
parányi portékát, ezt a bábuzni való czipőcskét elzárom ide a fiókomba,
de bizonyos vagyok felőle, hogy reggelre még sem lesz itt; mert hiszen
sokszor álmodik az ember olyat, hogy sok pénzt talált, elzárta vasas
ládába, hogy mire felébred, ott találja; az ember álmodik ilyen
furcsákat elégszer. Ez is ilyen furcsa álom lesz bizonyosan.

Erre aztán megint lefeküdtem s szokásom ellenére addig aludtam, míg
Louis el nem kezdett dörömbözni az ajtómon, hogy nyissam már ki: tíz óra
lesz. A szegény fiu megijedt, azt hitte felakasztottam magamat, s már
rám akarta törni az ajtót.

Alig nyitottam fel a szemeimet, első dolgom volt iróasztalom fiókját
kinyitni, hogy megtudjam, ébren láttam-e valamit, vagy álmomban?

A kis hímzett czipőcske – most is ott volt, azon módon fehér
csipkeszegélyével, piros szalagjaival; egy éjviola, meg egy lepke volt
rá hímezve finoman.

Attól a percztől fogva nem volt maradásom többé ebben a házban. Egész
nap mindig egy megfejthetlen talányt üldözni gondolataimmal, éjjel és
nappal mindig egy kép után szaladni, mely soha sem engedi magát elfogni,
ez a legegyenesebb út volt arra, hogy magam is kompániába álljak ezekkel
a furcsa emberekkel, a kiket a néhai úr ide gyűjtött maga körül.

Nem! Ennek végit kell szakítanom. Szép dolog az az ábrándozás nagyon, de
nem nekem való. El fogom hagyni a kastélyt, visszamegyek Pestre, kiadom
a jószágot haszonbérbe, vagy rá bizom a tiszttartóra az egészet, azt
adjon belőle, a mit akar.

Felhivattam cselédeimet, megmondtam nekik, hogy itt hagyom őket; a
fizetéseiket, azonfelül, a mit a gróf hagyománya biztosít számukra,
tőlem is meg fogják kapni egész évre; hanem már most menjenek és ne
bámuljanak rám.

(Kezdtem abba az igen szeretetreméltó kedélyállapotba esni, a mikor az
ember mindenféle ábrázatot gyűlöl látni.)

A jámbor fiuk kotródtak, épen csak a bohókás kapus maradt hátra a
szobámban: bizonyosan azt akarja tudtomra adni, hogy «az úr pokolban is
úr». Én majd bizonyítom neki, hogy ez nem igaz. Már én tapasztalom az
ellenkezőt.

Az én bohókás öregem azonban nagy meglepetésemre, felhagyva katonás
magatartásával, odajött hozzám, megfogta a kezemet, megcsókolta, s
előttem egészen szokatlan, átváltozott hangon kérdezé:

– Miért akarja ezt a helyet elhagyni? – Bántja önt, hogy az a szegény
leány itt van? Terhére van önnek? Neheztel érte?

Én alig birtam magamhoz térni a bámulattól. Hisz ez az ember nem bárgyu.

– Nekem úgy tetszik, mintha te most egészen más hangon beszélnél, mint
egyébkor.

– Igen uram. Hallgasson meg; elmondok önnek mindent, s akkor úgy hiszem,
sokat meg fog érteni, a mi eddig különösnek tetszett, s ha megértette,
nem fogja elhagyni a kastélyt.

Az ember olyan válogatott szavakban beszélt, hogy én önkénytelen
megkínáltam, hogy üljön le, a mit ő el is fogadott. Szívdobogva vártam,
mit fog mondani? Néhány szavából azt kelle hinnem, hogy ez az egész
kastély titkát tudja, s engem csak ez gyógyíthatott meg.

Az eddig oly dőrének látszó arcz vonásai egészen át voltak alakulva;
tulajdonképen tán az én hibám volt, hogy azokat eddig is másformáknak
láttam s elhagytam magamat ámíttatni bolondos beszéde által.

– A megholt grófnak volt egy titkos szerelme, a mi igen szerencsétlenül
végződött. – Hibásak voltak mind a ketten, a nő is, a férfi is; a világ
nem itélt felettük, mert el tudták azt titkolni, most pedig már itél
felettük az, a ki mindnyájunknak itélő birája az égben. A gróf legalább
a gyermekben akarta helyrepótolni hibáját, ki, a mely órában született,
a másik órában már árva volt. A gróf ide vette őt magához, s az volt a
szándéka, hogy itt fogja neveltetni, s törvényes gyermekévé fogadja. De
nem engedte neki a bölcs Mindenható, hogy itt e földön leróhassa adóját;
csodálatos, soha ember nem hallotta módon gátolá meg őt e szándékában: –
a leány felnőtt szépen, de soha sem tanult meg beszélni, hanem a helyett
csak énekelt, mint a madár. – Nem volt siketnéma, mert a legcsöndesebb
neszt is meghallja, s lám dalolni tud; de szót nem mond ki soha, csak
énekel; mint a kis madárnak az erdőn megvan a maga hangja, a mivel
örömét vagy szomorúságát adja tudtára azoknak, a kik nyelvén értenek, a
mint meg tudja az értetni magát, ha párját szerelmesen híja, vagy ha
veszedelem fenyegeti, épen úgy tudja ő is énekhanggal értetni meg magát.
– Oh a szegény gróffal mi sokat tanultuk ezt a beszédet, s én már tudom,
hogy mit beszél? A gróf egyedül én velem közölte minden titkát. Mi oka
volt rá? mi részem volt nekem e szerencsétlen történetben, azt nem
szükség másnak tudni; azt mondá egyszer, mikor a leány már tíz éves
volt: «ha én meg találok halni, ha kimondom, hogy ez a gyermek enyim, mi
fog történni vele? bizonyosan azt fogják mondani, hogy őrült; pedig nem
az: hiszen természetes esze, jó szive, ragaszkodása van, ki tudja
találni az ember gondolatját! akkor berekesztik valami tébolyodottak
házába, elzárják, kínozzák, valódi őrültet csinálnak belőle, mit tegyek
vele?» Ekkor jött a gróf arra a különös gondolatra, hogy leánya végett
saját kastélyából csinált őrültek házát. Összekereste a vidéken
távolról, közelről a falu bolondjait, a tiszttartót magát valóságos
őrültek házából váltotta ki. Egyedül én voltam annyi között az egyetlen
ember, a kinek mind az öt érzéke rendben volt, hanem épen én űztem azért
a legtöbb bódultságot, hogy híre menjen. És azután éjjel-nappal
vesződött, türelmesen, álmatlan gondok közt a szerencsétlenekkel,
lassankint csendes szófogadó embereket csinált belőlük, úgy, hogy
utoljára nem volt egy cselédje sem, a kit valami elmebajból ne
gyógyított volna ki. Oh én azt hiszem, hogy ha van valami módja annak,
hogy halandó ember a másvilági bűnhödésből még e földön leszolgáljon, a
gróf megtalálta azt, mert az embererőn túl járó munka volt, a mit ő
elkövetett. S miért tette ő mind ezt? Azt mondá: ha e nyomorultaknak
holtom után itt lakhatást biztosítok, örököseim közől senki sem jön ide
lakni; a kastélyt sem bérbe, sem örök áron meg nem veszi senki;
kénytelenek lesznek végrendeletem szerint cselédjeimet ott tűrni, s
kinek lenne rajtam kívül elég lelke, csupa merő őrültekkel lakni egy
házban?

– Bizony mondom, hogy nekem sem lett volna, ha előre tudom.

– Megvallom uram, hogy mikor ön e jószágba bejött, nagyon számítottam
rá, hogy két hónap alatt el fogja hagyni a kastélyt. Ez a kastély úgy
van építve, hogy valami titkos tornáczokon keresztül minden szobát össze
lehet járni, a nélkül, hogy valaki az ajtóra kerülne. Többet én sem
tudok. Arról, hogy ez miként van rendezve, nincs tudomásom; azt egyedül
Viola tudja.

– Mit? viola? (annyira el voltam merülve, hogy valami virágot képzeltem
a ki tudja, azután vettem észre magamat, hogy az a leány neve: – úgy
képzeltem, hogy az nagyon illik hozzá).

– Ezen az úton rendesen ki szokott jönni Viola éjjelenkint az udvarra;
én készen tartom szükséges élelmi szereit, azokat átveszi tőlem; ha én
meghalnék, a tiszttartó gondoskodnék róla. Ilyenkor mindig tudakozódtam
ön felől, s megdöbbenve vettem észre, hogy a szegény leány, a helyett,
hogy félne az idegentől, ki apja kastélyát megvásárolta, s őt abban
mintegy fogva tartja, úgy ragaszkodik hozzá, úgy sóhajtoz, úgy
nyögdécsel, mikor felőle kérdezősködöm; hát még, midőn azt adá tudtomra,
kezeivel, arczával mutatva, hogy ott szokott ülni, mikor ön alszik, hogy
álmainál virraszt; ön ezt talán nem is tudta eddig.

– Oh, igenis jól tudtam.

– Eddig nem volt őrült a gyermek, de ha ön elmegy, az fog lenni. Ma
éjjel ijedten jött hozzám, és sírt és a haját dúlta két kezével, úgy
kétségbe volt esve; én el nem tudtam találni, mi lelte? Hogy azután
kissé nyugodtabb lett, mutatta arczával, szemeivel, hogy a míg ön aludt,
ismét oda lopózott és az Isten bocsássa meg neki, önt álmában
megcsókolá. – Azt a gyöngéd, reszketeg mosolygást én le nem tudom irni,
a mivel azt kifejezé; azután ijedten eltakarta arczát és térdre esett,
kezeit összetéve esdekelve nézett reám, olyan hangokat nyögve, a
milyenekkel a szárnyaszegett madárka könyörög a vadásznak, hogy ne fogja
el, ne ölje meg. Viola azért könyörgött, hogy ne haragudjék ön reá;
bocsásson meg neki, soha sem fogja önt többé háborítani, még énekével
sem. Meglesz csöndesen a háznál, észre sem fogja ön venni többé
ittlételét: csakhogy ne haragudjék reá. Én pedig azért könyörgöm önnek,
jó uramnak, ne hagyja el ezt a kastélyt, tudja most már egész titkát; mi
itt úgy szeretjük önt mind; senki oly jól nem tudna bánni e szegény
boldogtalanokkal; – ha ismét idegen kézre kerül, ki felel annyi
elveszett lélekért?

– Igaza van, öreg. Meggondoltam, itt maradok.

– Én ugyan nem hiszem, hogy Violát ön többé megláthassa, de ha
véletlenül mégis találkoznék vele, legyen iránta azon kímélettel, a
mivel a szerencsétlenségnek tartozik minden derék ember.

Én csak azon vettem észre magamat, hogy a kapusommal barátságosan kezet
szorítok. – Hozzá vagyok már szokva minden rendkívüliséghez.

Miután megnyugtattam a felől, hogy nem fogok elszökni a háztól, s
Violára sem haragszom, egyúttal felmentettem őt az alól, hogy mikor
velem találkozik, bohókás szerepét gyakorolja előttem, minthogy úgy sem
hiszek már abból semmit, hogy az úr pokolban is úr: ez csak olyan
mendemonda.

Két hónapig hangját sem hallottam az én tündéremnek. Mindennap úgy
éreztem magamat, mint a kinek valakije meg van halva, s minden éjjel azt
álmodja, hogy él, és azon töprenkedik, milyen különös az, hogy valaki
élhet, a ki már meghalt; nappal pedig látja, hogy valóban meghalt s azon
gondolkozik, milyen különös az, hogy valaki meghalt, a ki még él.

Ezekben az időkben valami jól szervezett rablóbanda hősködött itt ezen a
tájon; sok úri lakot felvertek, pénzt elraboltak, ellenállókat főbe
lőttek; egy szóval, nevezetes dolgokat vittek véghez.

Szomszédaim engem is figyelmeztettek, hogy vigyázzak magamra, mert egy
úri embert, a ki véletlenül ezen a falun ment keresztül, helyettem már
megzálogoltak az úton, s aligha rám nem kerül a sor.

Törődtem is én ezzel, a ki sem éjjel, sem nappal nem jártam ezen a
világon.

Egy novemberi este csunya havas, esős idő volt; oda künn nem volt mit
csinálnom; egyedül üldögéltem kandallóm előtt, s raktam a hasábokat a
tűzre s néztem, hogy támadnak azok a fényes süvöltő szellemkék a száraz
fából, a mik olyan nagy barátai a táncznak, a midőn egyszerre egy
ijedelmes kiáltás riaszt fel merengéseimből, melyet rögtön egy lövés
követ, s arra ismét fájdalmas halálordítás hangzik: – mind a két
kiáltásban kapusom hangját ismertem fel.

Hirtelen felugrottam, ágyamnál függő revolveremet kapva s ajtómat
felszakítva, kiléptem az előterembe. A terem szemközti ajtaján épen
akkor lépett be két álarczos alak. Egy pillanat alatt két lövésem
fogadta őket, egyik vissza lőtt, de nem talált, a másik valószinűleg
találva volt, mire mind a ketten visszavonultak ismét, s a félig nyitott
ajtón keresztül lövöldöztek felém, ki részemről saját ajtóm kilincsét
fogva, egy felől védve voltam, másfelől készen arra, hogy a belépőt
üdvözölhessem.

Ebben a helyzetben egyszer csak azt hallom, hogy szobám tulsó ajtaját is
elkezdik feszegetni. Két oldalról vagyok megtámadva, két felé kell
magamat egyszerre védnem.

Hirtelen bezártam az első ajtót, s a második felé fordulva, a mint azon
egy fejszecsapásra valami rés támadt, kilőttem rajta; de erre már az
első ajtót is kezdék döngetni mögöttem.

E veszélyes perczben az jutott eszembe, hogy milyen jó volna, ha most
szobámban nem világítna a kandalló; így az ostromlók minden lövése
eltalálhat, de alig villant meg e gondolatom, midőn szobám egyszerre
elsötétült, s midőn én meglepetve tekinték a kandalló felé, ime az
tüzestől, mindenestől együtt eltünt a szobából, s a hol azelőtt volt,
ott egy halavány, fehér alak állt előttem, reszketeg éji mécscsel
kezében, mit másik kezével eltakart: – az én álmaim megtestesült képe.

Egy villámpercz a bámulatra, a másodikban tündérem odaszökött hozzám,
megragadta kezemet, odarántott magához a kandalló helyére, s abban a
perczben, mint a színpadi sülyedő, alácsúszott velünk a csodás talapzat.

Tehát ez volt a titok megfejtése. Az egész kandalló feneke emelkedett
fel tűzhelyestől együtt a kürtőjébe, s ugyanakkor alatta egy nyilás
támadt, mely fél emelettel alább szállítá az embert. A földszint és az
emelet között még egy egész osztály volt, nem magasabb, mint hogy egy
ember elmehessen felemelt fővel közötte; a mit sem kívülről, sem
belülről nem lehetett észrevenni.

Egyszerre egy szegletfalhoz érve, rejtélyes szabadítóm ismét közelebb
vont magához, s egy rugót hátra nyomva a falban, a padlatkoczka, a
melyen álltunk, hirtelen felemelkedett velünk. Miként nálam, úgy itt is
a kandalló alatt volt a titkos feljárás a szobába, melybe ily tüneményes
úton lettem átvarázsolva.

Valóban úgy tetszett, mintha egy tündérálmot virrasztanék át: egy percz
előtt a minden oldalról fenyegető halálveszély, most pedig a szabadulás
egy olyan csendes, hozzájárulhatlan helyre, a hol tündérem lakik.

Egészen az a sokszor megálmodott tünemény, a ki a granátfa alatt
megcsókolt. Azon arcz, azok a szemek, az a beszédtelen ajk – és azután
az a rögtöni eltünés, mire körülnéztem, nem láttam őt sehol. Ámde
ezúttal nem volt álom, a mit láttam; egy pillanat mulva hallottam a
kastély tornyában megcsendülni a vészharangot; ezen toronyhoz sem leltem
soha a feljárást, tehát ez is Viola szobájából volt hozzájárulható.

Szegény gyermek! a mint a kastélyban váltott lövésekből megtudta a
veszélyt, mely éltemet fenyegeti, elárulta megőrzendő titkát, hogy annak
az árán megszabadítson, s csak azután kezdett jelt adni a lakosoknak a
veszélyről.

Kis idő mulva hallottam a felriadt lakosok zajos közeledtét lakásom
felé; azután valami heves dulakodást a tornácz alatt, melyből vadászom
rikácsoló hangja volt kivehető; azután a rablók káromkodásait, gyér
lövéseket, távozó szekerek zörgését, végre a diadalmas jó emberek
örvendő hálálkodását; a rablók el voltak űzve. Egy nehéz sebesültet
magukkal vittek, kit az én golyóm talált; egy másik holtan maradt ott,
kit a törpe vadász szúrt le saját késével. A vakmerő meg merte támadni a
lapponiai királyt, ki az ő potentátjának segélyére sietett. A többi
rablót egy év alatt itt-amott mind elfogdosák.

Ámde nekünk is volt egy halottunk; a jámbor kapus. Mikor a cselédek
lámpát hoztak elő, s annak a világánál az önfeláldozó hű ember véres
tetemét felvevék a földről, Viola, mint az anyavesztett madár kezdett
sírni, leborult arczczal a földre, azt hittem, most igazán megőrül.

Én gyöngéden felemelém őt a földről és mondám neki, hogy ezentúl én
leszek ránézve az a hű oltalmazó, a kit a megöltben elvesztett, mire
reszketve lesüté szemeit, s csak úgy e lezárt hosszú pillák alól
gördültek elő a könyek. Tehát megérté szavaimat.

A ki megérti a szót, az el is tudja azt tanulni. Egy hó mult el ez
esemény óta, mialatt én abban a munkában fáradok, hogy egy, nem e
földről való tündért a mi emberi beszédünkön szólni tanítsak. Munkám
sikeréhez közelg.

Most egy rövid kis mondatot tanítok be neki, melyet olyan jól ismer
minden ember; utolsó verse így hangzik: «Isten engem úgy segéljen». Ha
azt megtanulta, akkor, – akkor el fogjuk azt egymással mondani.



8.  NÉGY ÓRA EGY VOLCÁN FENEKÉN.

A Hawaii sziget közepén van egy volcán, Kirau Éa. A Kirau Éa volcán
fenekén lakik a hatalmas szellem, Pele Mouna. Ez a Pele Mouna a hawaii
lakosok rettegett istensége.

Nem is hiába az: ennek köszöni az egész sziget, hogy a tenger fenekéről
kiemelkedett s hogy ha talán elfelejtené valaki, hogy Pele Mouna, a
tüzek istenasszonya most is él és uralkodik, minden öt-hat évben egyszer
meg szokta rázogatni az egész szigetet, olyankor aztán hegyek, völgyek,
tavak, folyóvizek változtatnak helyet, alakot és medret, az emberek és
állatok tanyáit, a nagy falvakat és a pompás erdőket nem is emlegetve,
miket csak le szokott törülni a földszínéről s azután hamuval behint.

1837-ben épen ilyen haragos napjai voltak Pele Mounának. A Kirau Éa már
mind a négy oldalán elöntötte a környéket lávafolyamaival s megszünt
háborogni; hanem akkor meg iszonyú földrengések dúlták fel a szigetet; a
völgyek tele omlottak hengergő sziklákkal, a kókuszerdők magukban
gyuladozva égtek le egész a tengerpartig s maga a tenger is szenvedni
látszott a földalatti láz miatt, úgy háborgott, úgy verte a partokat
köröskörül.

Hasztalan volt a bölcsek minden ellenszere: hiába áldoztak malaczot,
hiába hasogatták meg orczáikat a fejedelmek, hiába verték össze fejeiket
az asszonyok, semmi sem engesztelé meg a haragos istennő szeszélyét.

Ekkor azt mondá a tabuk főnöke, az ősz Tana Ruku, hogy Pele Mouna nem
fogja elébb megszüntetni haragját, mint ha vállalkozik egy ifju férfi, a
ki az ő szemei láttára megcsókol egy hawaii hajadont.

A csókot bizony Hawaiiban sem tanítják az akadémiákon s hogy azt valaki
elkövesse, ott sem kell törvény által kényszeríteni rá az embert, hanem
az a kis hiba van a dologban, hogy Pele Mouna istenasszony a tűzokádó
hegy fenekén lakik, s kérdés, hogy kinek van kedve oda menni csókolózni?

Ha támadna is olyan bátor férfi, a ki szép hölgy egy csókjáért lemenjen
egy tűzokádó hegy kráterébe, de hol lesz az a leány, a ki egy olyan
légyottra elszánja magát?

És lám, visszásan fordult a természet rende, mert nő volt az első, ki ez
áldozatra elszánta magát – és férfi nem találkozott hozzá párnak.

Nagyon megbánta Tana Ruku, hogy ezt a jóslatot kimondá, mert a bátor
hajadon az ő saját leánya volt, hanem megvigasztalta az, hogy senki sem
vágyódott a csókjára.

Oh pedig milyen szép volt a tabu leánya, Olani Róa! Csak tizenöt éves
volt még, a mikor az indu leány szép fehér, mint az európai nő, arcza
alig barnább, de szemei még ragyogóbbak.

A gyöngyhalászok, mikor szép gyöngyöt, piros klárist fogtak a hawaii
zátonyokon, soha sem felejték el egymásnak mondani: ez a kláris olyan
piros, mint Olani Róa ajkai, ez a gyöngy hasonlít az ő fogsorához, mikor
mosolyog.

És még sem volt kedve senkinek ezért a piros édes ajkért elmenni a Kirau
Éa tölcsérébe. Oh mi fehérek mégis forróbb vérrel birunk, mint ők, mert
mi egy csókért még mélyebb tűzbe is tudunk rohanni, a mit a keresztyén
fogalom pokolnak nevez.

Pedig Olani Róa úgy hívta, úgy biztatta őket. Ha csábító szemeinek
lángja nem adott erőt az ifjak seregének, kiknek szíve titokban úgy vert
érte, rábeszélő szavaival kisértgeté őket, leirta előttük az egész útat,
melyen a Kirau Éa tölcsérébe kell leszállni. Oh ő sokszor megjárta azt,
apja vezetése mellett. Nem veszélyes az, nem lehetetlen, csak bátor
szív, szédületlen fő kell hozzá, biztos szem és gyors lábak, egyik
szikláról a másikra szökelni, meg nem rémülni a lángfolyamok
zuhatagaitól, sebesen átfutni a megkeményült forró láván s
körülkerülgetni a tűzhányó csúcsok füstölgő katlanait. Hatvan ilyen kúp
emelkedik ki a volcán fenekéből, azok közt tekervényes karzatok
megfagyott lávából vezetnek a volcán mélyébe alá, míg az egyik katlan
olvadt érczet lövell a magasba, a többi hallgat és csendesen füstölög;
és mikor az ember már a legmélyén van az üstnek, a honnan már a föld
gyomrába lelátni, fölötte, csak mint egy kis kék csillag, látszik a szűk
kerek nyíláson alá tekintő ég, körüle a pokolsötétség és alatta az
őrjöngő örök tűz! és akkor egy ölelés és egy forró csók a leányok
legszebbikétől! Hát nem akad férfi, a kit ez fellelkesítsen?

Bizonyára nem akadt senki.

Ekkor hozott valami kedvező szél egy idegen hajót a hawaii kikötőbe. Egy
fiatal franczia tudós volt a hajó tulajdonosa. Nem olyan tudós, a
milyennek mi szoktuk képzelni a tudósokat, nem holmi szobában sárgult,
könyvek között rekedt szánandó teremtés, hanem egy merész, délczeg
férfi, a ki bejárta a föld tengereit és pusztaságait, ott kérdezte ki a
természet titkait, abból a nagy könyvből tanult.

Ime, e nagy könyvnek egy érdekes lapja volt előtte feltárva: egy
tűzhányó rettentő katlana. A betűk világosak, megértheti mindenki, csak
szíve legyen hozzá, hogy végig olvassa.

A mint az ifju természettudós a Wai Akéa kikötőben horgonyt vetve,
partra szállt, a mint a sziget fejedelménél üdvözlő látogatását tevé, az
akkori fejedelem, Taméha Méha, elmondá előtte a tabu végzetes jóslatát,
mely most nagyobb lázban és reszketésben tartja a hawaii ifjak szíveit,
mint a Kirau Éa a sziget hegyeit, völgyeit; égnek a szerelemtől, égnek a
szégyentől, de még sincs kedvük égni a Kirau Éa kénköves tüzétől s most
már rajtuk van nemcsak a veszedelem, hanem még a gyalázat is.

A tudós keblét gyönyör lepte e szavakra: ő maga fog kisérője lenni az
indus leánynak a Kirau Éa fenekéig.

Oh bizony nem Olani Róa szép szemei tevék azt, nem az ő korallajkai
csábították a tudóst. Van annál erősebb hatalom, kényszerítőbb bűverő;
nem értitek ti, hogy mi az? A mi Cookot kényszeríté háromszor körüljárni
a földtekét, a mi Franklint az északi jeges Oceán úszó hegyei közé
csalogatta, a mi Kőrösi Csoma Sándort járatlan országokba hívta, a mi
fölkelti a beteg tudóst ágyából, hogy a Jóremény fokáig utaztassa egy
napfogyatkozás észlelése végett; erősebb az minden szomjnál, a mi szájt
és szívet epeszt, mert az a tudás szomja.

Taméha Méha megrettent, mikor a tudós ajánlatát hallá. Ha oda találna
veszni, egész Francziaország rajta ütne Hawaiira boszúállás végett, az
volna aztán még csak az ő országára az igazi földrengés! hanem ezt nem
lehetett többé lebeszélni a merész szándékról; ha vezet út a tűzhányó
belsejébe, úgy ezen az úton neki végig kell menni.

A Kirau Éa volcán nem olyan, mint a többi tűzhányók: valaha tán ez is
oly kúpalakú lehetett, de mindjárt keletkezése után beomlott s egy
szakadékos hegytömkeleg közepén, mint egy mély amphitheatrum foglal
helyet, melynek óriási karzatai a tapsoló néző seregre várnak, míg
fenekén az antonini circusok minden látványait felülmuló olympi játék
foly szakadatlanul.

Ötven-hatvan kisebb süvegalakú hegy küzd, tülekedik egymással, mintha
azon küzdenének, ki tud magasabb lenni a másiknál; néha beomlik egy,
másutt támad helyette új; ha megharagszik a játékrendező, megrázza őket
s ide-oda elsülyednek; mikor pedig nagy pompát akar velük kezdeni, akkor
meggyujtja valamennyit, míg az olvadt tűztenger a legfelső galleria
széléig dagad fel s túlömölve rajta elönti tűzpatakokkal a körülfekvő
völgyeket, egész a tengerig kanyarognak alá a szép fényes folyócskák.

Mikor a tudós és remegő kisérői a volcán széléhez értek, már akkor a
láva visszatért a katlanok fenekébe; a süveghegyek még füstölögtek s
lassú bömböléssel visszhangoztatá azt a sziklatölcsér, melynek fenekén,
mint egy megfagyott tenger, terült a fekete láva hullámos felszíne; a
mély repedésekből veres fénynyel világított elő a földalatti tűz; itt
világos fehér, amott sötét fekete füstöt gomolygatva felfelé, melynek
hamva a körülfekvő tájat szomorú szürke színnel hintette be, a miből
csak az olvadt kén sárga folyadéki tüntek világosan elő, miket egy pár
nyugtalan égő hegy még most is egyre ömlesztett hasadékain keresztül. A
sötét gőz, melyet semmi szél nem zavarhatott, sűrűn feküdt a kráter
fenekén, alig engedve belátni annak mélységébe.

E mélységbe kellett leszállni a tudósnak.

A tabu megáldá a tudóst és Olani Róát, felhívá az istenasszonyt, a ki
ott alant lakik, hogy legyen irántuk kegyelmes s azzal az egész rettegő
népség láttára leszállt a merész pár a tűzhányó üregébe.

Eleinte lágy hamuban kellett gázolniok, mely ropogott lábaik alatt, mint
a frissen hullott hó; mikor a hamu alatt egy-egy ingatag sziklára lépett
valamelyik, az hirtelen gördülve futott ki lába alól s csattogva hullott
alá a mélységbe. Olani Róa elől ment.

Az indus amazon vissza-visszatekintett útitársára nagy fekete szemeivel,
mintha biztatni akarná őt, hogy ne féljen. Nem volt rá szükség: a
tudósnak hideg vére van, a tudós nem kiált fel rémületében, midőn
egy-egy lávahasadék hirtelen forró gőzt lövell felé, hanem előveszi a
thermometrumot s jegyezi róla, mennyi fokú volt a forró pára Celsius
szerint? A tudós nem szédül, midőn a tátongó mélységbe letekint, hanem
vizsgálja barometrumát, hány fokkal esik alább a kéneső? mennyivel
nehezül a lég?

Majd egy lejtős lávasíkhoz értek, hol a megfagyott olvadék oly síma,
mint a jég; két-három hüvelyknyi széles lehet a megszilárdult kéreg,
melyen csúszva kell végig haladniok. E vékony síma felszín alatt még
hallani az alant forró ércz üreges zúgását, a midőn a leány hosszú
pálczája végét néhol leüti a hajlós rétegzetbe, a mint visszarántja, a
támadott nyiláson süvöltő gáz lövell elő s izzó zsarátnok néz fel onnan
tüzes szemeivel. Az ingatag láva-bürü ropog lépteik alatt, mint az új
fagyásu jéglap… Alattuk, alig pár hüvelyknyire, egy elátkozott mélység,
melynek fenekét örök tüzek tartják forrongásban, körülöttük
lélekzetfojtó sötét füst. Olani Róa aggódva nézett vissza a tudósra,
annak pedig akkor sem volt halaványabb az arcza, mint elébb.

Most egy széles kénkő-zátonyra jutottak, melynek világos-sárga színe
felett olyan csodálatos tünemény volt két végig haladó emberalak, mely
lábnyomait e baljóslatú homokban hagyja.

E kénzátonyról azután egy szikla-párkányzatra kellett leszállniok, mely
mintegy keskeny karzat járt körül lépcsőzetes hanyatlásban a meredekké
váló sziklatorkolat oldalain; a szédítő sziklafal repedéseiből fehérlő
gőz tódult elő s egy-egy nyitott üregéből szép csörgeteg patakok
omlottak alá a mélységbe, de nem vízpatakok, hanem olvadt ércz veresen
világító patakjai, pokolian szép tűzzuhatagokat képezve a sziklákon, a
mikben fölakadtak.

Végre a meredekfal halomra omlott lávasziklákon végződik s itt elvész a
vezérlő karzat összefüggése. Ez omlatag romokon keresztül kellett a
merész kisértőknek tovább a volcán fenekéig leszállni.

Olani Róa merészebb és ügyesebb csúszó volt, mint a tudós;
szikláról-sziklára elébb leért s gyakran nyujtá neki kezét, míg az
mathematice számítgatá magában, ha nem billen-e fel az a szikla az ő
túlsúlyától, melyre átlépni készül?

Olani Róa itt megfogta a tudós kezét s inte neki, hogy csak kövesse őt
bátran, Pele nem haragszik, Pele ismeri a jó embereket. Egy nemrég
megszilárdult láva-tengeren kellett most végig futniok, azért futni,
mert a kemény láva még oly forró volt, hogy emberi test egy futó
pillanatnál tovább nem állhatta ki a vele érintkezést.

Itt egy széles örvény állta el útjokat, halálos gőzt okádva
torkolatából; ennek a szélein körülsietve, visszafojtott lélekzettel,
végre elérték a volcán fenekén egyikét azon égő kúpoknak, a mik még
rettentő működésük teljes pompájában voltak.

A harmincz ölnyi czukorsüveg-alakú kúp egészen lávatömegekből emelkedett
ily magasra, mely alant szivacsos kőtömegekké volt már fagyva, míg
tetején tűzokádó repedések hányták oldalaira az égő hamut és hullámzó
érczolvadékot; a középső torok mélyéből izzó kövek és süvöltő
lángoszlopok lövelltek fel a magasba.

A tudós a gyönyörtől elragadtatva állt meg ott és körültekinte. Feje
fölött, mint egy kis kerek kéményen át látszott a távol hagyott ég,
barnaveres füsttől elhomályosítva; körüle a meredek bazalt-falak
ragyogtak a tündérien borzalmas világítástól; lábai alatt érezte
reszketni az izzó talapot a föld gyomrában forrongó hatalmas elem
küzdelme miatt és itt is Isten lakik és a tudós itt is a természet
nagyságát bámulja s ha szíve reszket valamitől, az az elviselhetetlen
gyönyör miatt van.

E pillanatban egy síma kar fonódék vállai körül; Olani Róa volt az.

És a mint a tudós a szép leány szemébe nézett, még nagyobb tüzet, még
fölségesebb lángokat látott abban, mint a minőket eddig tanult bámulni.
Hogy a tudósok olyan későn tanulják ezt meg!

– Ez itt előttünk Pele királyi széke, szólt hozzá Olani Róa, az ő
kivánsága volt az, hogy előtte egy férfi csókoljon meg egy nőt, akkor ő
meg fog nyugodni.

A tudós fiatal volt s nagy tisztelője az Istenek kivánatainak, kebléhez
szorítá a leányt s ott a földalatti lángok színe előtt megcsókolá annak
ajkait és úgy találta, hogy van valami, a minek forróságát Celsius
hévmérője már nem birja mutatni.

– Most siessünk vissza, mert éjszaka lesz s odafenn nyugtalanul várnak.

Azon az úton, melyen alájöttek, kellett ismét visszatérniök. Olani Róa
többször tekintgetett most vissza a tudósra, mint lejövetkor, s léptei
nem voltak oly bátrak többé.

Már elérték azt a karzatot, mely a kénzátonyig vezet, már látható volt
lábaik nyoma, mely a puha hamuban hátramaradt, midőn Olani Róa, a mint
ismét visszafordult a férfi felé, hogy lángoló szemei az övével
találkozzanak, vigyázatlanul félre lépett a keskeny bazaltpárkányról s
mire kisérője hozzá kaphatott volna, menthetlenül alábukott a százöles
mélységbe. Alant robogó lávatenger forrott; még csak meg sem látszott
rajta egy percz mulva, hogy egy ember hullott bele.

A párkányon álló hinduk látták Olani Róát lebukni s fájdalomordításuk
áthangzott a tüzek robogásán. A tudós nehány perczig elkábultan állt
azon a helyen, honnan Olani Róa eltünt, azután nehéz kebellel sietett a
lábnyomokon vissza.

Mire a párkányzatra egyedül visszaért, éjszaka volt már; az ősz tabu két
sebet hasítva arczán a gyász jeléül, szomorúan ült a földön, körülötte a
többi tabuk és fejedelmi vezérek.

– Voltál-e Pele királyi széke előtt? kérdé könyeit letörülve a tudóstól.

– Onnan jövök.

– Megcsókoltad-e őt?

– Igen.

– Akkor Pele megnyugodott, szólt az ősz tabu felkelve s társaihoz
fordulva, de Olani Róát áldozatul kérte, mert egy idegent csókolt meg.

Azzal aztán arczra borultak valamennyien s elkezdtek valami egyhangú
gyászdalt üvölteni Pele engesztelésére s Olani Róa siratására.

A tudós ott állt a kráter felső párkányzatán; éj volt már; köröskörül
holt, léttelen természet, alant száz meg száz égő láng eleven tüneménye,
a nyughatatlan csúcshegyek nagyszerű tűzjátéka, koronás tűzoszlopok,
millió szikrák fellegei, a szikláról-sziklára omló tűzpatakok
szétfecscsenő tűzcseppeikkel, mik a völgyekben égő tavakká gyűlnek
össze, a hol a hullám úgy szökell, mint a széltől paskolt tenger; az
enyészetes bömbölés a világító kráter fenekén, a hullámzó tenger alatt s
fenn a tiszta, néma, csillagos ég… És a tudós arról a csókról
gondolkozott, a mit Olani Róa korallajkai nyujtottak.



9.  AZ UTOLSÓ CSATÁR.

(Csatakép.)

Sok dicsőt fed a föld, kinek nevéről hallgat a hír.

A ki túlélte a csatát, koszorúzott fővel ült a diadalszekérre, míg az,
ki a győzelmet kivívta, temetetlen maradt a csatamezőn.

Azokról, kiknek neveit dicsfény sugározza körül, eleget beszél a
történet, mi beszéljünk azokról, kiknek sírhalmait sem lehet megtalálni
többé.

* * *

Elveszett a mohácsi ütközetben a nemzet virága és feje; a tengernyi
török tábor szétömlött az egész hazán, egyenkint tördelve össze a
nemesek csapatjait, mik a hon elbukása után, kétségbeesett védelemre
összegyülekeztek.

Hasztalan festette nemes vérével Dobozy a Visegrád feletti halmot; maig
is «Basaharcznak» nevezi a köznép a hősök sírját; az is a győztes nevét
örökíté, nem az elbukottét, pedig amaz ellenség volt.

Ilyen hely van Varasd mellett is, melynek neve «az utolsó csatár».

Ki találná azt ki: a rekettyés mocsár, nádas zsombikjaival miért kapta
ezt a nevet?

Háromezer magyar, horvát és dalmata bajnok jött a merész Frangepán
vezetése alatt Szlavonia felől, a királyi hadakkal egyesülendő. A
királyi hadak pedig már akkor szépen lekaszálva feküdtek a mohácsi síkon
s az ifju király koronátlan feje fölött csendes patakvíz folydogált.
Varasd felett szembejött Frangepánnal Karamán Ogli, feles török-tatár
haddal, egyike azon alvezéreknek, kiket a mohácsi vérnap után a győztes
Szolimán szétküldött az országot meghódoltatni.

Frangepán bátor hadvezér, merész katona és lelkes hazafi volt s tán ha
bizonyosan tudta volna is, hogy Mohácsnál elveszett a nemzet harcza,
egyedül is képes lett volna elfogadni a csatát, maroknyi hadával, hogy
ha egyébben nem, osztozhasson ama dicsők halálában.

Húszezernyi pihent haddal húzódott alá a hegyekről Karamán Ogli s a mint
a síkra letekinte, meglátott ott alant háromezer magyar és horvát
bajnokot csatarendben állani. Végig láthatott rajtuk, megszámlálhatta
őket csapatonkint, nem voltak többen.

– Sajnálom e szegény ártatlan népet, sóhajta fel a török vezér s
eléhozatta az alkoránt, három óra hosszat imádkozék az elesendők
lelkeiért, kiket fegyvereinek éle e napon meg fog emészteni, azután
megfuvatá a kürtöket s kiterjeszté előttük táborát.

Azok meg nem mozdultak helyükből a túlnyomó erőt látva; két hegy közé
ékelték magukat s hátukat egy mocsárnak vetették, melyen csak
helylyel-közzel voltak keskeny csereklyés utak gázolva, olyanok, miken
egyszerre egy ember haladhat végig.

Karamán Ogli látta, hogy ezek nem gondoskodtak arról, hogy
megmenekülhessenek. Győzelme bizonyos volt, de ára igen magas lehetett.
Ellene a kétségbeesés fogta a kardot.

Háromszor elénekelték az imámok a La illah il Allaht, háromszor
menydörögte utánuk az egész sereg, akkor a vezér parancsot adott
háromezer janicsárnak, hogy a hegyeken keresztül Frangepánt oldalt
megkerülve, a mint a fősereg harczi zaját meghallják, törjenek elő, a
többieknek pedig meghagyá, hogy a csata hevében nyissanak a jobb szárny
felől útat a magyar seregnek a menekülhetésre s ne törődjenek a
futókkal, hanem forduljanak mind azon csapat ellen, a hol Frangepán
személyesen küzd. A szegény fegyverhordó népség hadd fusson, csak a
vezér essék foglyul vagy halottul, a mit előre látni nem volt nehéz,
minthogy Frangepánnak az volt a szokása, hogy mindig ott járjon, hol
legnagyobb a veszély.

A török-tatár vezéreknek ez volt mindig ravasz taktikájuk; menekülni
hagyták ellenfeleik egy részét, hogy a másikat annál biztosabban
tehessék semmivé.

Frangepán hada kopjás magyar huszárokból s harczias horvát határőrökből
állt, kiket a czéllövésben a mindennapi munka gyakorolt; ezekből egy
szakaszt csatárlánczba osztva, a nádas, rekettyés bokrok védelme alatt
előre küldött a vezér; kik oly merészen közelítének a török hadhoz, hogy
golyóik a csatasoron kívül lovagló tiszteket és nyargonczokat egyenkint
szedték le lovaikról.

Karamán Ogli hirtelen egy nagy csapat tatár lovast küldött e boszantó
csatározók ellen. A tatárok szokott harczi fortélyukkal tág félkört
alakítottak s azzal előre feszítve hosszú dárdáikat, mint egy lassankint
összecsukódó legyező, rohantak a lövöldözők ellen, veszett ordítással,
mintha idegen lármájukkal akarnák az ellenfél szívét megrémíteni.

A portyázó had a csatárlánczból egyszerre tömeggé alakult s közel várva
elleneit, oly sortüzet adott a támadó tatárokra, hogy azok megrémülten
fordultak vissza, most már egymást ijesztve a kiáltozással.

Erre a varasdmegyei banderiális lovasság, mintegy háromszáz nemes, nem
várva parancsszóra, utána rugaszkodék a megriasztott csapatnak s közéje
vágva, elkezdék pusztítani a megrémült futó hadat, mely nem tudta
hasznát venni a tusában hosszú dárdáinak s apró bivalybőr paizsát
rosszul használta védelmül a hegyes csákány csapásai ellen.

Karaman Oglit düh és rémület lepte meg, midőn ez összebonyolult tömeget
hadrendben álló sorai felé hömpölyögni látta; a futók zavarba hozandják
a rendben állókat, a kergetett tatárok maguk fogják keresztül törni a
sereg derekát… Nem sokáig tétovázott, hirtelen elővonatott tizenkét
sugárágyút, azokat megtölteté lánczokkal és szeges zsákokkal,
odairányoztatá az összekeveredett tömegre és egyenesen közéje lövetett;
a lövés elseperte a vívó hadakat, tatárt és magyart egyaránt s néhány
percz múlva nyiltan állt a tér, mint egy levágott erdő helye.

A muskétás zászlóalj még állt négyszögbe verve a tér közepén; ekkor
Szadi Mehemed, az összes lovasság parancsnoka, egy tömegbe gyűjtve
hatezer spahit és arnót lovast, azokat egy ék alakú csapattá rendezé,
mely hegyével a magyar tábor szívének volt irányozva s ez ék hegyére
állt Szadi Mehemed maga, egy óriási termetű renegát, ki vitézségéről a
harczban s kegyetlenségéről a harcz után egyformán ismeretes volt.

A középen álló lövészcsapat észrevevé a közelgő vészt s elkezde lassan a
fősereghez visszavonulni.

Ekkor megharsantak a török lovasság két oldalán a kürtök, hatvannégy
zászlót lehete megszámlálni, mely a szélben egyszerre kibontakozott s a
tömeg közepén a kettős lófarkat; – azzal egy hosszú Allah ordítás tört
fel az égbe, melynek végét elnyelte a föld dübörgése, mely rengett a
roppant hadtömeg rohanása alatt. Úgy látszott, mintha ez egyetlen
rohamnak el kellene törülni a földről azt a kisded tömeget, mit
Frangepán népe alkotott.

A kis határőrcsapat szabályosan, rendben vonult vissza s midőn a török
hadtömeg mintegy száz lépésnyire ért hozzá, egyszerre kilőtte fegyvereit
ellene.

Tizennégy zászlót láttak a lövés után lebukni: a határőr nem lövi ki
fegyverét hiába; de a többi azért feltartóztatlanul rohant előre.

A lövészcsapat erre hirtelen felbomlott s rendetlen futással rohant a
deréksereghez vissza, mielőtt az ádáz roham utolérné.

Frangepán négy ágyúval fogadta a közeledőket. Az ágyúkkal csak ő tudott
igazán bánni a harczban; a többi magyar vezérek még akkor nem sokat
gondoltak azokkal, saját nagy kárukra. A golyók egész utczákat vágtak a
török lovasságban, de fel nem tarthatták azt, mint a megindult jeget a
jégtörő csak széthasítja, de meg nem akasztja.

A futó lövészek mögött egy megsebesült közkatona látszott elmaradni,
egy-egy társa megfogta kezét, meg elhagyta, ha nem bírt vele futni;
tántorogva, ingadozva botorkázott odább, néha elbukott, ismét
összeszedte magát, átölelte fegyverét és futott vele odább. Pedig ha e
fegyvert elhajítja, még megmenekülhetett volna.

Végre erejefogyottan megállt, fegyverére támaszkodék, lábai nem bírták
többé, lerogyott térdre, fegyvere leesett mellé; összeroskadva ott
maradt a rohanó lovasok útjában. Ki ügyelt volna rá?

Abban a pillanatban, hogy a roham eleje közel jutott hozzá, hirtelen
felkapta fegyverét, czélzott, a fegyver eldördült – s a lovasság vezére
Szadi Mehemed megszünt vitéz lenni a harczban, kegyetlen a harcz után: e
lövés az ő számára volt tartogatva és jó helyre talált; a roham épen úgy
eltapodta a lováról lebukott vezér holttestét, mint azon bajnokét, a ki
őt megölte.

Frangepán táborából örömriadal zendült fel, a midőn az óriási vezért
esni látták, s ha Frangepán engedi, szemközt rohantak volna elleneikkel;
de Frangepán helybenmaradást parancsolt, a tér neki volt kedvező, a
vízjárta mező messziről nem látható apró gödrökkel volt tele, mint
mocsárok szomszédjában szokott lenni; mit ágyú- és fegyvertűz el nem
ért, megtevék e fűvel benőtt vermek, zavarba hozták a török lovasságot,
megtörék a roham egységét, a lovak elbuktak az egyenetlen földön, a
gyalogságnak kedvezett a tér; azok lándzsáikkal rohantak a lovasokra;
Frangepán ott nyargalt fehér paripáján, mindenütt buzdítva, bátorítva
harczosait s merészen vetve magát a legádázabb vívók közé; a damaszk
kardok hasztalan csorbíták ki éleiket aczél sodronyingén, míg az ő
tenyérnyi széles kardja ketté tudta vágni a paizst, a paizstartó karral
együtt.

Már kis lovas hada a török ezredek közepében dúlt s Frangepán viadallal
kicsikart lófarkas póznát mutogatott a küzdőknek, midőn az oldalt fekvő
hegyekről hirtelen előtörnek a janicsárok ezredei, mik az alatt az egész
csatatért megkerülték.

Karamán Ogli csataterve sikerült; e ravaszság által a magyar had két
részre lőn szakítva, még pedig úgy, hogy Frangepán a kisebb részszel
maradt.

A harcz egyszerre más fordulatot vőn; a törökök útat nyitottak a nagyobb
tömegnek s minden erejükkel a kisebb töredéket fogták körül, mely így
egészen a mocsárnak lőn szorítva.

Frangepánt hirtelen egy csoport huszár középre véve, a mocsár széle
mentében nyargalt vele végig, valami útat keresve, melyen
megszabadíthassák.

A spahik mindenütt nyomukban; – észrevették, hogy a vezér közöttük van s
most ezt minden áron el kelle fogni.

A huszárok, folyvást harczolva üldözőikkel, futottak a mocsár szélében;
egy-kettő minden összecsapásnál elhullt belőlük; némely lovastól az
iszapba dőlt s az utána rohanóktól a nád közé gázoltatott; végre a
kifáradt, mindenünnen elnyomott maradvány kénytelen volt magát
életre-halálra megadni.

A diadalittas győzők csak akkor vették észre, hogy győzelmük bére, a
fővezér, nincs az elfogottak között.

Az üldözés rohamában lováról letaszíttatva, a mocsárba esett, ott
lehúzta magát a víz alá; sásliliomok, vízi virágok olyan jók voltak,
hogy eltakarták őt üldözői csapatja elől, kik mellette rohantak el. A
következő pillanatot felhasználva, hirtelen felkapaszkodott egy
gazdátlan paripára, mely elvadultan úszott neki a mocsár vizének a csata
riasztó zajából; egy gyalog menekvő horvát katona kalauzul akadt hozzá,
ki aztán elkezdte őt vezetni a mocsár belsőjén keresztül, egyikén azon
ingó lápos utaknak, miknek tekervényein csak jártas ember gázolhat
keresztül, – az is csak életveszélylyel.

– Utána! ordíták a törökök, a mint meglátták a menekvőt: «dicsőség és
jutalom annak, a ki őt elfogja.»

Ekkor történt az, a mi ragyogó fénypontja marad e csatának.

Tizenkét nemes bajnok, Frangepán szétvert kíséretéből, összeszövetkezék,
hogy a vezér futását fedezze.

A mocsáron keresztül vezető gyalogúthoz csak egy keskeny gáton keresztül
lehete jutni; a gát maga is a vízszínnel egyenlő, mellette két felől
feneketlen iszap, melynek tetejét benőtte a vízmoha és tórongy; ki a
csalóka szőnyegre lép, elnyeli az ismeretlen mélység.

E keskeny gátra állt fel a tizenkét nemes az egész török tábor ellen,
nem a győzelemért, nem a dicsőségért nézve szembe a bizonyos halállal,
hanem csak néhány pillanatnyi megnyert időért a futó vezér számára.

A gáton csak két lovag állhatott egymás mellett. – A védők párosával
álltak egymás mögé: a spahik csak kettővel vívhattak egyszerre; a többi
azalatt várt hideg nyugalommal, míg rákerül a sor.

A két első csatája rövid volt. Lándzsákkal leszúrták messziről lovaikat,
s ők a mocsárba hullva, ott nyomorultul megölettek.

Most a második párra került a sor.

Ezek a kétségbeesés sikoltásával rohantak az ellenük szegzett lándzsák
hegyei közé, alig tudták magukat védeni; karjaikat arczuk elé tartva
veték magukat a halálba s átszúrva estek le lovaikról, még akkor is
eltakarva arczaikat. Tán, hogy ne lássák a halált? vagy hogy arczukat ne
sebezze a gyilkoló vas?

Ámde e halálküzdelem útat nyitott az utánuk következő párnak; ezek
gyorsan alá vágtattak a társaik testébe akadt dárdáknak, megragadva
azoknak hosszú nyeleit, levagdalták a közel állókat, s még sokáig lehete
villogó kardjaikat látni, a mint jobbra-balra csapásokat osztogattak
velük, s midőn már lovaikról aláhanyatlottak, még ott is halálra
küzdöttek elleneikkel, kik sokáig nem bírtak keresztül gázolni ízenkint
széttagolt testeiken, mert a míg egy karja mozgott, addig ártott vele
mindegyik.

Ekkor jött a negyedik pár: ügyes két bátor férfi, kik ritka
lélekjelenléttel szüntelen védelmi állásban tarták magukat, ravasz
cselvetéssel inkább időt nyerni, mint sebeket osztani törekedtek, s e
fárasztó harczot addig folytaták, míg Frangepán a távoli nádberekben
végkép eltünt.

E makacs, hidegvérű viadal, mely a győzőket diadaluk koszorújától fosztá
meg, lángoló haragra tüzelte a törököket; a két hősre, kik halálsápadt
arczczal, hideg vérrel, biztos karral harczoltak a nem rettegett
halállal szemben, csoportostól kezdett rohanni a veszettül tóduló
ellenség, egymást az iszapba tiporva, úgy törekedve hozzájuk juthatni.

Végre sebektől elgyöngulve lehanyatlott a két bajnok s holttesteiken
keresztül rohanva, a bőszült ellen leaprítá az ötödik párt is.

Csak ketten maradtak még.

Most e két utolsó hős állt elő a halálharczra.

Egy ősz férfi, lengő hófehér szakállal s egy athletai termetű bajnok.

Az üldözők egy pillanatra visszadöbbentek fehér hajszálaitól az öregnek,
kemény csapásaitól az ifjunak.

Sebesen és súlyosan, mint a villám, hullottak a férfi csapásai, az eléje
szegzett dárdanyelek nádként törtek össze széles kardja ütéseitől; míg
az öreg, mint sírból fölkelt kísértet, alig bírta kardját emelni; mégis
visszarettentek a támadók, hófehér hajától, sápadt orczájától s sötét
szemeitől.

Karamán Ogli maga is a közelből nézte a viadalt s bámulat ragadta meg a
vívók iránt.

– Eredj, szólt Armán béghez, vigy kegyelmet ama két férfinak, senki meg
ne ölje őket.

Armán bég nyargalt a viadal helyére, fehér turbánkendőjét lobogtatva s
kiálta a harczolóknak: «megálljatok!»

Szavát elnyelte a harczi lárma. Az ősz ember épen akkor esett hanyatt
lováról, egy lándzsa jól szíven találta.

Csak egy maradt még hátra.

De az egybe látszott valamennyi lelke szállani: a széles, fényes aczél,
markolatig vérrel festve, villámokat szórt körüle, halálkiáltástól
kísérve, a midőn lecsapott.

– Megállj magyar! kiálta Armán bég, a harczolók közé furakodva s a bátor
vitézig törve magát. Neked nem szabad meghalnod; menekülnöd nem lehet;
derék katona kéri a derék katonát: add meg magad.

A férfi nem felelt, hanem vagdalkozott tovább.

Armán bég megtiltá, hogy őt fegyverrel érintsék.

Végre a ló elkezdett alatta reszketni. A nemes állat három lándzsadöfést
kapott már, s szomorúan emelé fel fejét urához, mintha búcsút akarna
venni tőle.

A bajnok érzé, hogy lova roskadoz alatta, s akkor lebocsátva kardját,
fölemelkedék kengyelében, s körültekinte.

Látta, hogy háta mögött a mocsárból kivergődött Frangepán, megmenekülve
futtat tova.

Szétnézett a csatatéren: sötét szemei szomorúan tekintének végig az
alkonyodó vidéken, arczára borongó homály ónszíne szállt; a harczdüh
eltünt arról s homlokának redői lesimultak; – a kardot elejté kezéből,
csendesen, nyugodtan ruhája alá nyúlt, a hol övébe rejtve volt éles
kése, egy fohász tört ki kebléből: «Uram Jézus!» azon pillanatban valami
fényeset láttak villanni gyors kezében, s azután – a hős lebukott
lováról – saját késével sziven szúrva.

A meleg vér az eléje tartott kegyelem jelére, a fehér kendőre ömlött.

Ez a férfi volt Kezy Domokos.

Sok ilyen történet volt a mi múlt életünkben; jó, ha egyet feljegyzett
abból valaki.



10.  FECSKE BANDI.

Hej be nagy bolondot tettél akkor Fecske Bandi, mikor leütötted a
postalegényt a szekeréről!

Postalegény a császár szolgája, postalegény pénzén az ország lakatja; –
biz elütik azt a te fejedet…

Ráismertek a betyárra, üldözőbe fogták, nem érhették utól; Szellő
paripája úgy elvitte azt előlük, hogy a porát sem láthatták.

Kecskemét városában felesége lakott a betyárnak, két szép fia is volt,
egyik beszélni is tudott már, a másik még ölbevaló volt; fiatal volt és
szép a menyecske; szép mind a két gyermek; azt mondják, hogy Fecske
Bandi igen szerette mind a hármat.

Éjfél tájon zörgettek Fecske Bandi házának ablakán: «jer az ablakra, jó
asszony!»

A fiatal asszony felébredt álmából, megismerte férje szavát s odafutott
az ablakhoz, kinyitotta. Fecske Bandi le sem szállt a lováról, csak
onnan beszélt hozzá.

– Rosszat tettem, feleség, leütöttem a postalegényt az országúton;
üldözőbe vettek, életemre törnek; most te segíts rajtam. Nem sokára ide
fognak jönni a pandurok s kérdezik tőled, hol vagyok? Feleld nekik:
Pesten vagyok, vásárolni járok, még tegnap elmentem, ott találnak
szállva az Aranyalmában. Áldjon meg az Isten!

Azzal sarkantyúba kapta paripáját s a sötét utczán elrobogott.

A megrémült asszony alig csukta be ablakát, midőn újra csörömpölő
lovasok szálltak le a ház előtt, s zörgettek a kapun. Rekedt, dörgő
hangon kiálta a pandurhadnagy:

– Erzsi hugám, kelj fel és nyiss ajtót. – Hol van az urad, a
haramia-betyár?

A szegény asszony úgy reszketett, meg az a kis gyerek is ott a keblén.

– Jó hadnagy úr, nem haramia az én uram, nincs is tegnap óta a
kecskeméti határban, mert az ökröket vásálni ment Pestre, ott van
szállva az Aranyalmánál.

– Erzsi hugám, ne rontsd a lelkedet a zsivány uradért, fiatal vagy,
bizony hamar megtalálsz halni miatta; a más bűne miatt kárhozol el.

– Én csak nem mondhatok egyebet, hadnagy uram; keressék Bandit Pesten,
megtalálják az Aranyalmában, ott volt ő egész nap; tizenkét mérföldnyire
van az Kecskemét városától.

A pandurok felkutatták az egész házat, pinczét, padlást; nem találták
Bandit, azután hirtelen stafétás legényt ültettek lóra: nyargaljon
lóhalálában egyenesen Pestre; minden állomásnál friss paripát váltson,
ha maga kifárad, másnak adja a levelet; abban meg van irva, hogy a pesti
törvénytevő urak küldjenek nyomban az Aranyalmához s tudják meg, ott
van-e, ott hált-e az éjjel Fecske Bandi?

Pihent lovon felváltott legények vitték az üldöző levelet a menekvő
betyár után; ha egy órával hamarább ér a levél Pestre, mint ő, akkor
egyenesen belefut a tőrbe.

Fecske Bandi egy perczre sem állt meg, még csak itatni sem; tizenkét
mérföldet vágtatva nyargalt be, s még fenn volt az égen a hajnali
csillag, mikor lováról leugrott az Aranyalma előtt; a paripa betalált
magától az ólba; Fecske Bandit pedig beereszté a korcsmaajtón keresztül
a csaplárné, senki sem vette észre.

Czifra Terka volt a korcsmárosné; úgy hítták, maga szerezte a nevét.
Olyan világi menyecske, a ki pirosra festi az arczát, úgy ül az ablakba;
mikor kimegy az utczára, csak úgy ropog rajta a selyemruha; mosolyog
egynek is, mosolyog másnak is s kinyitja az ajtót akármi órában, a ki
azt mondja neki: «szívem Czifra Terka!»

– Messziről futottál, Bandi lelkem, ugy-e? Nagyon is jöttek utánad. Vesd
le a gúnyádat, feküdjél az ágyra, ha valaki keres, elrejtelek én a
szívem fenekére.

– Ne rejts el, ne tagadj; inkább ha keresnek, mondd azt, hogy itt vagyok
egész tegnap este óta; itt voltam a szobádban, engem ölelgettél, engem
csókolgattál; s hogy ne legyen olyan nagy a hazugságod, jer, csókolj
meg, ölelj meg mindjárt.

Czifra Terka oda is ült a Bandi ölébe; mikor jöttek a pandurok, ott
találták őket ölelkezve.

– Hát mi tetszik, jó urak? Kell bor? kell pálinka? kell szép asszony
főzte?

– Nem kell se főzte, se csókja; nem tréfálunk itt ma. Urak akarnak
beszélni veletek vármegye házánál.

Czifra Terka felkötötte derekára a sali kendőt, felvette a
selyemszoknyát, feltette az arany függőt, úgy ment a vármegye házára;
négy pandur kisérte: kettő elől, kettő hátul. Meg is nézte, tudom,
minden ember.

Vármegye házánál kemény vallatóra fogták Czifra Terkát azok a nagy urak.

– Valld meg: igazat mondj, mikor szállt be hozzád Fecske Bandi?

– Tegnap este volt az, meg is esküszöm rá. Elátkozom magam, ha nem
hiszik, pokol minden veszedelmére; itt volt egész éjjel, mulatgattunk,
enyelegtünk, régi szeretőm az nékem.

Törvénytudó urak nem itélhették el Bandit, mert azt csak nem lehetett
hinni, hogy ugyanaz a betyár, a kit este tíz órakor az országúton
üldözőbe fogtak s a kecskeméti tanyákig kergettek, hajnal hasadtára
Pesten heverhessen az Aranyalmában.

Pedig üldözői most is azt állították, hogy rá ismertek, ő volt az, senki
más.

Pandurhadnagy elment ismét Erzsi asszonyhoz.

– Látod Erzsi hugám, milyen gonosz ember a te betyár urad; ne fogd olyan
igen pártját. Itt van az irás, vármegye pecsétje rajta, ebben meg van
irva, hogyan mulatott, enyelgett Fecske Bandi az Aranyalmánál? világos
virradtig a czifra csaplárnét ölelte, csókolta; téged kinevettek; egész
világ azon csúfolkodik mostan. Állj boszút magadért. Valld ki ellene, a
mit tudsz.

Szegény Erzsi asszony két szeme megtelt könynyel erre a szóra, de nem
szólt Bandi ellen semmit; – «én nem tudok semmit.»

– Erzsi hugám szánlak a te hűségedért. Meglátod, hogyan jársz? Czifra
kocsmárosné, ha ma nem, hát holnap, majd kivall mindent a te jómadár
uradra, csak egyszer ne tudjon neki pénzt adni, tarka kendőt venni; s
akkor te is tömlöczbe jutsz, a ki titkolgattad; a két gyerekedből világ
koldusa lesz. Mentsd meg, a míg lehet, legalább magadat és a két
gyermeked.

– Jól lesz, majd megmentem őket velem együtt, szólt az asszony, és
azután, mikor beesteledett, kiment velük a Csalános felé, odakötözte
mind a két gyermeket a keblére s velük együtt bele ugrott a tóba. Ott
találták meg mind a hármat holtan, a mint a csendes holdvilágban
libegtek a tó színén, a két gyermek anyja keblén fekve.

Fecske Bandi tovább is tömlöczben maradt, de nem lehetett ellene semmit
bebizonyítani, mert a Czifra Terka megesküdött rá, hogy mikor a rablás
történt, akkor Bandi Pesten volt, az ő szobájában.

A törvényes urak tehát ötszáz forint jutalmat hirdettek annak, a ki a
posta kirablóját kézre keríti.

Farsang volt épen az idő; farsang utolsó három napján sok vigalom
szokott lenni Pesten. A hirdetett «gardistánál» nagy dáridó készült.
Czifra Terkának onnan nem lehetett elmaradni.

Piros henteslegény iszik az Aranyalmában. Csalfa korcsmárosné bora a
fejében, fehér karja a nyakára fűzve.

– Eljösz-e a bálba velem, kedves?

– Hogy mennék a bálba? szól durczásan a henteslegény, mikor az
ezüstgombos mentém, százforintos mentém benn a zálogházban s nincs pénz
kiváltani.

– Ha csak ez a bajod, ne is szomorkodjál. Lesz pénz kiváltani ezüstös
mentédet; tudok én egy helyen pénzt, csak érte kell menni, még
vendégségre is telik majd belőle; bérkocsiban megyünk, franczia bort
iszunk, magunk nótáját huzatjuk jó pénzért. Kitelik az abból; eszem a
piros orczádat.

Azzal felment Czifra Terka vármegyeházára, kivallotta rendén Fecske
Bandi egész bűnét: mikor jött ő hozzá, miket mondott neki, hogy dült el
lova a nyargalás után, hogy mosta le a vért arczáról, kezéről?

Azzal az ötszáz forintot kendőjébe köté s szépen haza ment vele. Még
csak szemfedőre valót sem hagyott belőle Bandi számára.

A tekintetes statarium elitélte Bandit rögtön. Csak egy éjszakát
ajándékoztak még neki, reggel azután kivégezik.

Czifra Terka, meg a henteslegény kivilágos kivirradtig tánczoltak a
csinos bálban; ettek, ittak, a mi jó volt, a mi drága; szórták a pénzt,
szívták a kéjt, megfürödtek a mámorban és örültek az életnek, a míg el
nem fáradtak bele.

Reggel felé nem ízlett már sem táncz, sem bor, – még a csók sem.

– Mi volna még olyan gyönyör, kérdé a mámoros legény, a mitől a mi
szívünk még sebesebben tudna verni? Mit tudnánk még kitalálni?

– Én tudok egyet, szólt rá készen a kéjleány. Most akasztanak egy
embert; ilyen bál után annál szebbet nem láthatni. Mámor után, kéj után
ez a látvány valami gyönyörűség lesz. Menjünk oda.

Az egész részeg társaság pompásnak találta az ötletet. Az elfásult
érzékekre mi lehetett volna nagyobb inger, mint egy kivégzés látása?

A bérkocsik ott vártak rájuk egész éjjel; a tomboló ittas csapat
felgyűrte magát beléjük s azzal vágtattak ki – a tánczteremből a
vesztőhelyre.

Ott állt már a rabló a hollók háza alatt; annál a kőnél, melyben a
gonoszok utoljára megbotlanak; most is víg volt és fütyörészett. Valami
kedves új nótát tanult most egy rabtól a börtönben, azt fütyölte,
tetszett neki.

Mondják neki, hogy imádkozzék, gondoljon lelke üdvére. Csak nevetett és
fütyölt tovább.

Elolvasták az itéletet, ketté törték előtte a kegyelem pálczáját,
mondták, hogy meg kell neki halni rögtön. Fecske Bandi csak mosolygott
és fütyörészett tovább.

Azután mondták neki, hogy felesége, két gyermekével, bánatában,
kétségbeesésében a vízbe ugrott, bele is halt. Fecske Bandi nem
mosolygott már, de tovább fütyölte a nótát.

Ekkor nyargaló hintókon vidám tarka társaság érkezett a vesztő-térre;
vigalomból szabadult bacchans csoport, festett arczokkal, virágos
főkkel, tarka bolondos öltözetekben.

Az orgiák csoportja felállt a kocsik tetejére, hogy jobban lássa a
gyönyörűséges látványt.

– Nézz oda Fecske Bandi; ott áll a szeretőd, ki téged eladott; tarka a
ruhája, koszorús a feje, most jött a dáridóból. Nézd, hogy nevet rajtad.

Fekete Bandi szeméből kicsordult a könyű, – lerogyott térdére s
elkezdett imádkozni:

– Miatyánk Isten, ki vagy a mennyekben.

A báli vigadók úgy nevettek rajta. – Milyen furcsa az ilyen bűnös, a ki
megtér halála óráján.



11.  A JÓ EMBER.

Adándy úr igen visszavonult életet élt valami felföldi kis városban.
Valaha földesúr volt, hanem egyszer csak eladta minden jószágát s
tőkepénzei kamatjából élegetett. Kevés ember nevezte ismerősének, s a
kik tudtak is felőle valamit, mindössze annyit adhattak tovább, hogy
valaha, tizenöt, húsz év előtt, valami nagy fátuma volt a feleségével, s
azóta egészen visszavonult a világtól. Hogy mi baja volt? azt egész
bizonyossággal nem tudta senki.

Egy nedves, ködös őszi este nagy társzekér áll meg Adándy lakása előtt,
melynek ernyőjéből egy kaucsuk köpenyeges utazó száll le s meggyőződve a
ház száma felől, bezörget, kérdezi Adándy urat, itthon van-e? Mondják
neki, hogy odabenn van.

– Jól van. Azzal leemeltet egy hosszú deszkaládát a társzekérről; a
szekeres szörnyen panaszkodott az inasnak, hogy rettenetes nehéz az,
lehetetlen, hogy ágyú ne legyen benne. Azt az utazó beállíttatá a
folyosó alá, s azzal bekoczogtatott Adándy úr szobájába.

– Jó estét, uram.

– Jó estét.

– Ön Adándy György?

– Szolgálatjára.

– Én Pedig lord Davidson vagyok; csodálkozik ön, hogy én magyarul
beszélek? annak igen rendes oka van: valakinek a kedveért megtanultam.
Akarja ön, hogy leüljünk?

– Biz az jó lesz.

– Nekem volt egy feleségem, a ki magyar nő volt. Annak én csodálatos
módon jutottam a birtokába. Akarja ön meghallani, hogyan?

– Rá érek.

– Hát egyszer Pesten utaztam keresztül, az már nagyon régen volt. Még
akkor fahídon jártak át Budára. Egy este a hídon jöttem át, előttem ment
sebesen egy fiatal női alak. A mint jól elhagyott, egyszer csak hirtelen
keresztül bujt a híd karfája alatt s beleugrott a vízbe. Én rögtön
utána. Még a víz fenekére sem ért, már megkaptam s öt percz alatt
kiúsztam vele a partra. Megnéztem az órámat: öt percz volt. Ott
bérkocsira emeltem; mondtam, hogy hajtson valami orvoshoz, mert a hölgy
eszméletén kívül vala. Az orvos életre hozta; hanem az lett a baj, hogy
a nő meg volt tébolyodva. Ez igen sajátságos történet, uram. Egy nőt
kifogni a vízből, a ki aztán tébolyodott marad. Ilyenformán még csak azt
sem lehetett kitudnom, hogy kinek híják? Akkor azt felelte szegény, hogy
ő Medea, az a hajdani görög asszonyság; de a mit én nem hittem el neki.
Különben csendesen viselte magát, s én elhatározám magamban, hogy
elviszem Angliába s ott nagyhirű orvosaink ápolására bizom. Szép. Hanem
mikor megérkeztem vele Londonba, akkor vettem észre, hogy a hölgynek még
egy más baja is van. Az, hogy nem tud más nyelven, mint magyarul. Mit
lehetett tennem? mestert fogadtam, hogy tanítson meg magyarul, hogy
tolmács lehessek közte s az orvos között. Ez így ment egy esztendeig.
Egy esztendő mulva a hölgy egészen fölgyógyult; egy kis melancholián
kívül semmi sem látszott rajta és az jól illett az arczához. Unja ön a
történetet, uram? gyujtson pipára.

Adándy úr csakugyan nem birta elképzelni, hogy miért kelljen neki ezt a
történetet meghallani?

A mylord folytatá nyugodt szavakkal:

– Mikor a hölgy egészen visszanyerte lelki tehetségét, én azt mondám
neki: «Mylady, van önnek valakije, a kihez visszakivánkozik?» ő azt
felelte: nincs. – «Van önnek valami oka valahová elmenni?» – Semmi
sincs. – «Tud ön rendelkezni jövendő sorsa iránt?» – Hogy ő nem tud. –
«Tehát akarja, hogy elvegyem önt feleségül, mylady?» – Lesüté szemeit, s
azt mondá: igen. Nagyon szép szemei voltak, uram.

Adándy úr nagyot vont a vállán. – Bánja is ő.

– Én tehát nőül vettem az ismeretlen myladyt és igen boldogul éltem
vele; annak már tizennyolcz esztendeje. Kérem, kérem, csak várja végét.
Én egy kicsit furcsa ember vagyok, de nem vagyok őrült. Most két hónapja
és három napja, hogy a mylady meghalt. Nagyon sajnáltam. Jó asszony
volt. Mikor haldoklott, odahivatott engem, s azt mondta nekem: «Mylord,
uram, én nagy hibát követtem el, midőn önhöz nőül menék, mert én nem
voltam hajadon leány, hanem férjes asszony; férjem most is életben van;
kérem, ha meghalok, küldjön hozzá vissza, czímét megtalálja tárczám
belső pergamentjére irva». És aztán meghalt.

Adándy úr felugrott székéről e szóra, mintha vipera csipte volna meg.

Az angol hideg vérrel vonta elő a mylady tárczáját.

– Ez volt-e az? Tessék átvenni. Nem tudom, mi van azon kívül benne? A
myladyt elhoztam magammal, bebalzsamozva és ólomkoporsóba téve; itt van
a folyosón. Köszönöm; igen jó asszony volt.

Azzal megszorítá Adándy kezét, mint ki valami szívességért hálálkodik s
mielőtt az bámultából magához térhetett volna, már ismét kocsiján ült és
tovahajtatott.

Adándyt csak a kocsizörgés verte fel kábultából; kisietett, a folyosón
útját állta a hosszú deszkaláda.

Csakugyan neje volt benne, kit húsz év előtt oktalan szerelemféltésből
elüldözött, ki azóta más országban, más világkörben élt nála nélkül, s
kit végre mint halottat kapott vissza.



12.  A KI NEM TALÁL HAZA.

«Megint egy víg nap múlt el! Hatalmasan mulattunk. A ki már nem birta
bevenni a bort, azt megkereszteltük. Hát még az a szép kis tánczosleány?
az a feketeszemű, még most is a fülemben van a hangja, a hogy az
nevetett; mint egy kis angyalbőrbe bujt ördög. De mi az ördögnek
emlegetem én az ördögöt; mintha nem volna nekem odahaza ördögöm!
Kicsoda? Hát a feleségem! A vén pergő rokka. No iszen lesz majd mit
hallgatni megint! Hol voltál? Most kell hazajönni? Éjfél után két
órakor? Részeg disznó s több efféle. Mennyi pénzt pazaroltál el megint?
Micsoda párfüm érzik rajtad? Ez valami tánczosnéról ragadt rád! És így
tovább. Tudjátok? Mindig azzal fenyeget, hogy ha meg nem javítom
magamat, majd meglátom, hogy megjáratja velem. Bolond beszéd! Hát azért
vesz az ember vén asszonyt, hogy mellette üljön egész nap, egész éjjel?
Örüljön, hogy ilyen csinos férjet kapott, mint én, ugy-e bár? Hát nem
elég, ha vasárnap a hintóban mellette ülök a templomig, he? Nem ad
pénzt? Csinálok neki adósságot; majd kifizeti. Nem fizeti? Dehogy nem
fizeti. Ha én három szót szólok vele, oda van; fizet mindent, ugy-e
barátom?»

Ezt a monologot egy gallérig elázott fiatal gavallér tartá két
czimborájának, kik őt valami vidám házból a lakásáig vezették,
kedélyesen támogatva egymást kölcsönös igyekezettel.

Az ifju gavallér lakását elérve, szépen jó éjszakát kivántak neki, kézbe
adták a csengetyűhuzót, nehogy a kútszivattyúnak álljon, azt vélve
csengetyűkötélnek, s rábizták, hogy szerezzen magának bejutást
elátkozott várába; ők meg odább mentek.

A hazaérkezett megrántotta a csengetyűt, aztán ásított és danolt, s
megint csak ásított, ez könnyebben ment neki, mint a danolás.

Nem nyitották az ajtót.

Hármat, négyet rántott a csengetyűfogón, de úgy vette észre, mintha az
épen nem akarna szólani.

«Ahán! kivették a csengetyűnek a nyelvét, hogy ne szóljon. Nem akarják
magukat csendes álmukból felháboríttatni. No ugyan rosszul számították
ki.»

Azzal neki állt a sarkaival a kapunak s elkezdett azon hatalmasan
dörömbözni. Ezt már csak meghallják. Meg is hallották. Egy ablakredőny
kinyilt épen a kapu felett, s egy hálófőkötős fej kidugódott rajta.

– Ki az? mit akar itt?

«Ahán: az én sárkányom, hálófőkötőben. Én vagyok itt hej! én jöttem
haza».

– Én? ki az az én? Micsoda «haza». Itt mindenki itthon van, itt senki
sem hiányzik a háztól.

– Senki-e? A volna szép. Én csak tudom, hogy nem vagyok otthon: én,
önnek a férje.

– Megkövetem: nekem feleségem lehet valaki, de férjem nem. Én vagyok a
kapus.

– A kapus? A menykőbe, nagyon hasonlít az ábrázatja a feleségeméhez. No
hát ereszszen be, én vagyok a madamenak a férje.

– Óh persze. A madamenak nincs férje; a madame özvegyasszony.

– Özvegyasszony? Hát nem madame Corbiáné ez a ház?

– Nem bizony; hanem madame Mouilletnéé.

– No igen, igen. Madame Mouillet férjhez ment mossziö Corbiánhoz, s az a
mossziö Corbián én vagyok.

– Azt én nem tudom. A házasság a pap dolga, nem a kapusé.

– Nem ám, akasztófára való, hanem az a dolgod, hogy nyisd ki a kaput.

– Az a dolgom, hogy ha nem hagy ön békét, megyek patrolért, s bevitetem
önt áristomba.

– Te ficzkó! így mersz beszélni gazdáddal?

– Nekem gazdám nincs, csak gazdasszonyom; most takarodjék ön.

Azzal becsukta a redőnyt s mr. Corbiánra hagyta a választást, hogy
dörömbözzön-e tovább is a kapun, vagy pedig visszamenjen oda, a hol az
éjszakát eddig töltötte s fényes nappalra halaszsza a tettleges
elégtételt?

Az utóbbira határozta magát. Bizonyosan részeg a kapus: nem lehet vele
okos szót beszélni.

Másnap korán tizenegy óra felé délben fölkelt, ment haza. Már akkor a
mámor kigőzölgött a fejéből; alig hivé, hogy a múlt éjjeli jelenetet nem
álmodta. Csak ment nagy bátran a szobája felé. A komornyik útját állta.

– Mi tetszik, kérem?

– Mi tetszik? Hát te hogy mered azt kérdezni, hogy nekem mit tetszik?
majd mindjárt tetszik egyet a nyakad közé ütnöm.

Az inas erre lármát csapott.

– Hej, gyilkos, rabló, segítség!

Minden ajtón rohant be a cselédség, szakács, kukta, szobatisztító,
szobaleány, az inas segélykiáltására maga a madame is megjelent szobája
ajtajában.

– Mi történik itt?

– Ez az idegen úr erővel be akart törni madame szobájába.

– Uram! mit akar ön?

– Mit akarok én? hogy én mit akarok? Hát ki vagyok én?

– Azt én nem tudom.

– Hát nem vagyok én önnek a férje?

– Az én férjem? Az régen meghalt.

– Patvarba! De a második.

– Én másodszor nem mentem férjhez. Özvegy vagyok.

– No, no, Eliz, minek ez a comédia a cselédek előtt?

– Kikérem magamnak ezt a bizalmas megszólítást. Én nem ismerem önt, nem
tudom kicsoda? mit akar? minek jött? Menjen Isten hírével.

Azzal ott hagyta a delnő Corbián urat, ki ha nem akart az összeröffent
cselédséggel birokra menni, csakugyan nem tehetett okosabbat, mint hogy
elmenjen a háztól s siessen egyik czimborájához, ki törvénytudó volt,
elpanaszolni, hogy a felesége nem akarja megismerni.

– Ostobaság tőle! – szólt az ügyvéd biztatólag. Te csakugyan
bebizonyíthatod, hogy férje vagy s pört kezdhetsz ellene. Hol esküdtetek
meg?

– A St.-Eustache egyházban.

– Menjünk a kapellánushoz és vegyük ki legelébb is a házassági
bizonyítványokat tőle.

Az öreg lelkész, ki Corbián úr esküvőjén jelen volt, már meghalt,
helyette újabb jött. Corbián úr egyébiránt emlékezett a lakodalom
napjára, arról könnyű volt rátalálni a jegyzőkönyv őt illető lapjára.

Rá is találtak, de abba nem volt irva semmi. Semmi: egy betű sem.

– Mi történt ezzel a lappal?

Azt a lelkész sem tudta megmagyarázni. Alkalmasint chlor-oldattal
mázolta be valaki a sorokat s attól eltünt minden betű a papirról.

– Barátom, a te házasságod meg van semmisítve.

Hogy férhetett valaki a jegyzőkönyvhöz? azt senki sem birta
megmagyarázni; kétségtelen, hogy maga Corbiánné vesztegetett meg erre
valakit.

A kitagadott férjnek nem tudott más tanácsot adni jogtudós barátja, mint
hogy adja törvényszék elé a panaszát; a madame nem fogja eltagadhatni,
hogy együtt éltek majd egy évig, s ha becsülete meg lesz támadva, majd
önként előáll a jegyzőkönyv kivonatával, mit szekrényében tartogat.

Azonban csalatkozott. A madame engedte magára bizonyulni azt, hogy
Corbián közös gazdaságot vitt egy évig, s még jó hírneve védelmezésére
sem adta elő házassági bizonyítványát.

Monsieur elvesztette a perét, s nem maradt neki egyéb, mint a koldusbot
és az a nevetséges hír, hogy egy évig volt egy öreg asszonyság
szeretője, ki őt megunva, elkergette magától.

És a mellett tudta minden ember jól, hogy valóságos igaza van, csakhogy
nem tudja azt bebizonyítani.



13.  MIT TUDNAK A NŐK?!

Mindent meghódított Róma;… övé volt az egész világ.

Voltak birodalmai az æquatoron innen és túl, mik a struccztól a
jegesmedvéig minden állatot megtermettek; voltak rabszolgái mindenféle
színben; fehérek, feketék, olajszinűek; gyapjuhajúak és sáfrányfürtűek;
erdőlakók és városépítők; aranynyal, ezüsttel, igazgyöngygyel és vérrel
fizetők; éneklő, tánczoló és hadakozó rabszolgák; jókedvű, barátságos,
mogorva és daczos rabszolgák; minden ország, minden nemzet meg volt már
hódítva.

Meg volt hódítva az idegen férfierő; a római hadtudomány és fegyverzet
lába alá tiporta a barbár óriásokat; vetélytárs lobogóit semmi szél sem
lengeté már a határon.

Meg volt hódítva a nemes nagyravágyás; az elbukott nemzetek nagyjai a
Cæsarok trónja előtt térdepeltek, czímeket és római lovagnemesi rangot
esdve; s római nevek alatt siettek országaikba vissza, császári
hivatalokban büszkélkedni. A hősök java Róma idegen legióiban harczolt;
egyik rabnép a másik ellen, s viselte a római divat szabta öltönyt
elfeledett ősi jelmeze helyében, és hordozá azt a felemelt «aranykezet»,
mint harczijelt, mely hazáját lesujtá.

Meghódolt a szellem: római műveltség, tudomány, művészet bűbájos
ragálylyal lepte meg az idegen nemzeti életet; az elbukott nép egyszerre
szokta meg a jármot és a civilizátiót.

Még maga az édes anyaföld is meghódolt az új gazda szavának, ki azt új
ismeretlen növényekkel beülteté, folyóit medreikbe szorítá, utakat
vágott erdőin keresztül, városokat építe sivatagjai közepébe, s óriási
emlékeket emelt diadalai hírére. Minden, minden elismerte, hogy egy az
úr a földön – és az Róma.

Csak a nők szívei nem voltak meghódítva.

Mintha mind az a nemes dacz, az a szent fájdalom egy elbukott hazáért,
az a kínzó remény a múltak fényét a jövő ragyogásává változtathatni át,
mi a közérzületből kiveszett, mind a gyöngébb nem keblébe menekült volna
át, hogy ott elrejtve magát, lappangva, mint a hamu alatti tűz, éljen
egyik ivadékból a másikba oltva, s lángra lobbanjon egy napon, a mikor
férfinak lenni ismét dicsőség leend.

A rómaiaknak egymásután csupa «istenek»-nek hívott császárjaik voltak, a
kik igen jól tudták bálványisteneik szerepét betölteni. Hiszen ők is úgy
bocsátának vészt és pusztulást az őket vakon imádó népekre, s épen úgy
nem adtak számot tetteikről senkinek, miként azok; épen úgy nem ismerték
ezt a szót «lehetetlen» s épen oly hiábavalóság volt bennük bízni, mint
amazokban.

A sok «isten» után valahára következett egy «ember»: Vespasian.

Az volt benne a legemberibb vonás, hogy fösvény volt. Zsugori császár!
Nem a pazarló Augustus, hanem a takarékos öszvérhajcsár fia, ki
kedvesének megengedé, hogy pénzért osztogasson hivatalokat s aztán a
nyereségben osztozott vele; ki új adónemeket talált fel, s helytartóiról
azzal a tréfás véleménynyel volt, hogy azok az ő szivacsai, kik a nép
zsírjából tele szíják magukat, s a kiket azután ő egyszerre kifacsar.

Ezek mind igen szép «emberi» tulajdonok.

Vespasian egy ellencsászár holttestén keresztül lépett a trónra; a
császári biborért folytatott harcz kiterjedt a világvárosra, Rómára is s
a profán küzdelemben meggyuladt és porig égett a szent Capitolium.

A ős fellegvár lángja volt a jeltűz a meghódított népeknek a
föltámadásra, és a mi tűz ebből támadt, az sokkal nagyobb volt, mint a
milyennel jókedvében Nero császár megörvendezteté az ős Rómát.

Két hölgy volt a harczok indítója.

Az egyik egy druida szűz: Velleda, kinek jóslatai zendülésbe hozták
Germania ős rengetegeit; a másik Julius Sabinus neje: Eponine; ki Gallia
férfiainak kiáltá a jelszót: «tűzben a Capitolium! utána a többit!»

Mind a két nő szava gyujtott: mindkettő elbukott, Rómát nem győzhette le
senki.

Velleda hőse, Civilis, legalább véres harczok után veszett el; De
Sabinust árulás volt, a mi elejté; saját honfitársai, a sequanok faja,
támadt föl ellene, Rómához híven, s szétverte római fegyverekkel a
szabadsághős seregét, melyet csak a lelkesülés s nem a fegyelem tartott
össze.

Sabinusnak menekülnie kellett.

Egy kisded vára volt Langres mellett, a síkon, abba menekült néhány
harczosával a sequánok elől, kik nyomába érkeztek, s ostromolni kezdék,
a mint a hidat maga után felvonatta.

Három nap ostromolták, harmadnap este már csak két embere maradt; a
többi meghalt, vagy haldokolva hevert a sánczon.

Mikor beesteledett, azt mondá Sabinus két harczosának:

– Testvérim, most már csak hárman vagyunk.

Egy harczos szomorún monda rá:

– Holnap megint ezeren leszünk együtt.

– A földben, ugy-e?

– Ott, uram.

– Én másra gondolok. Még állanak gál testvéreink, a trevirek, Classicus
és Tutor vezetése alatt, még harczol german szövetségesünk, Civil, a
rómaiak ellen; jó volna még tovább élni s folytatni, a hol elhagytuk. Én
még élni akarok, s ha ti segítségemre lesztek, megszabadulok.

– Szólj, mi cselekszünk.

– Egynek közületek meg kell halni, s egynek árulónak lenni ellenem.

– Nyilat vetünk rá; a kire a második esik, az a vesztes.

– E várnak van egy pinczéje; abban állnak élelmi szereink: ezt mindenki
ismeri. E pinczéből egy szűk nyílás vezet egy másik kisebbe alá, ott
állnak kincseim; már arról kevesen tudnak, de még ezen alul van egy
harmadik üreg, a mit senki sem ismer; ennek nyílását egy nagy kő
takarja. Én ez üregbe fogok alászállni: s ti ketten a követ annak
nyílására hengerítitek. Akkor közületek egy belülről meggyujtja a
raktárban összehalmozott faggyút és bivalybőröket. S az, a ki ezt
cselekszi, maga is benn ég a várban. A másik ezalatt kiszökik az
ellenséghez, s azon föltét alatt, hogy kegyelmet és szabadságot nyerjen,
elárulja kincseim hollétét. Azután sietni fog Langresbe, nőmhöz, és
Trierbe Classicushoz s titokban tudatja velük, hol vagyok? a többi
azután az istenek dolga.

A két hős helyeslé Sabinus tervét.

A vezér a kettős pinczén keresztül leereszkedék a harmadikba; az egy
sziklába vágott verem volt, semmi más: épen jó sírnak. A két bajnok egy
«élj boldogul»-t kiálta a sírjába leszálló után s azután a nyílásba
illeszté ismét a nehéz követ. Sabinus el volt temetve.

Azután fölmentek a várba, halomra hordták a nyergeket és kopjákat, a
csepűkötegeket beitatták olajjal, a felhalmozott bivalybőröket szurokkal
és faggyúval keverték be, az elhullott bajtársakat pánczélostól,
fegyverestől felrakták a máglyák tetejére, s akkor nyilat húztak.

Tetrix volt az ifjabb neve, Varaker az öregebbé.

Tetrix húzta a rövidebb nyilat, Varaker a hosszabbat. A rövid nyil volt
a szökevényé, a hosszú a gyujtogatóé. Amannak gyalázattal élni, emennek
dicsően halni kellett.

És mégis – mind a kettő örült a választott sorsnak!

Varaker büszkén gondolt az óriási máglyára, mely az utolsó «lingo»
szabadsághős lelkét füstfellegek tüzes szekerében küldi fel ősapáihoz;
Tetrix pedig szívdobogva gondolt a bűbájos Eponine sötétkék szemeire,
miknek könyeit letörülni, vagy folyni hagyni csupán tőle egy szó, – egy
hallgatás.

Az éj alig hozá fel csillagait, midőn az ostromlók egy lángoszlopot
láttak a vár közepéből fölemelkedni s egy futó érkezett a vár sánczai
közül a vezér sátorához, ki éltének kegyelmet s magának szabadságot
kért, ha megvallja, hogy mi történik ott a várban?

– Megigérték, a mit kért s akkor azt mondá, hogy a várőrség, mely még
most is igen számos, elszánta magát Sabinussal együtt inkább megégni a
vár üszkeiben, mint magát megadni. A vezér kincsei el vannak rejtve a
föld alá, s azokra ő rávezetheti a győzteseket.

Már akkor jutalmat és decuriói rangot is igértek neki.

Az ostromlókból tűzoltók lettek, a sánczárkok vize segített az oltásban;
a kincsszomjas nép reggelre legyőzte a dühöngő elemet s ura lett a
romnak.

Csupán romokat talált s korommá égett holttesteket.

A fegyverteremben feküdt tizenkét viador csontváza, az izzó sisak még a
főn; némelyikről levált a rostély, s abból ijesztőn mered ki a feketére
égett halálfő; az érczpaizsok, mellvértek sötétkékre edzvék a lángban;
néhol csak egy vasing, s közötte hamv, a hősök maradványa.

És a terem közepén ott feküdt maga Sabinus, ráismertek ezüst sisakjáról,
szögletes paizsáról, melyen czímer helyett négyágú villám volt kiverve
aranyból. Szépen hanyattfekve halt meg, kezét kardmarkolatán tartva, s
meg nem mozdulva a kínhalál alatt. Arról a kardról is ráismertek sokan,
a kik csapásait látták és kikerülték.

A sequán vezér sírva állt a hősök csontházában; hogyne sírt volna, hisz
ő is, bárha Róma híve, de a gál nemzet fia volt, s azonnal követet külde
Langresbe Eponinehez e rövid izenettel:

– «Végy fátyolt, férjed hős halállal veszett el.»

Azután fölkeresték a győztesek Sabinus kincseit, eltakaríták a romokat a
pinczék fölül s megosztoztak a zsákmányon.

Utoljára sírt ástak a várudvaron elhullott ellenfeleiknek, abba
lefekteték őket egymás mellé, legfölül Sabinus csontvázát, s a várromok
köveiből gyászgúlát emeltek föléjük. Hiszen testvéreik voltak.

Ekkor a sequán vezér az mondá Tetrixnek: «eredj asszonyodhoz és mondd
meg neki, hogy Sabinus hőshöz méltó díszszel van eltemetve.»

Tetrix pedig egyedül tudta azt, és kívüle senki a föld felett, hogy az
eltemetett hős Varaker volt, Sabinus fegyverzetében, s hogy a vezér el
van ugyan temetve, de él, s maga a győztes ellenség segített sírját
hozzájárulhatóvá tenni, midőn kincseiért elhányta a romokat rejthelye
fölül.

* * *

Egyik rossz hír hozója a másik nyomába lépett. Egyik jajkiáltást még
viszhangzá a langresi fejedelmi palota, midőn az új fájdalomhangot új
kín szólaltatá meg.

– Elveszett az ütközet, a lingok szétverettek!

Ez volt az első jajszó.

– Sabin várát ostromolják. Ez volt a második.

– Annius, a római proprætor közelg Iberia felől győztes legiókkal!

– Sabin magára gyujtá várát s benne égett!

– A római legiók a város alatt vannak!

Ezt mind egyenkint kelle hallani Eponinének. A bürökkelyhet egyenkint
kiüríteni.

Egyszerre férjet és hazát veszíte: ifju férjet és öreg hazát. Ha siratta
az egyiket, meglopta könyekben a másikat, s mindkettőnek egy élete volt,
egy gyásztora lett.

Ekkor érkezett Tetrix. Egy órával jött hamarább, mintsem Annius legiói a
város tulsó kapuján beérkeznek vala.

Eponine és asszonyai gyászban, szétbomlott hajfürtökkel, tépett ruhákban
vártak a győztes ellenségre a fejedelmi palotában. Ősz tanácsosok álltak
szomorúan a küszöbnél, lecsüggesztett fővel; semmi fegyveres nem őrzé az
udvart.

Eponine zila tekintettel futott eléje az érkező követnek. Megismeré
benne férje leghívebb hadnagyát.

– Meghalt Sabin?

Olyan kérdés ez, a mire egy feleletet nem hisznek el.

– El van temetve már.

A nő sikoltva veté magát a földre s a márványnak könyörgött, hogy legyen
érzékeny hozzá, nyíljon meg alatta és nyelje el fájdalmaival.

– Elhoztam magammal aranymarkolatú tőrét, folytatá Tetrix, mit rám
bizott, hogy neked adjam által. Ismerni fogod a regéket, miket e tőrről
beszél a hír. Markolata hegyén van Sabin czímere, melylyel a szent
szövetséget megpecsételé; vasát egy római proprætor vére szentelé föl,
kit Sabin anyja egy szerelmes lehelletért keresztüldöfött. Im vedd
magadhoz.

Eponine e szavaknál fölemelkedék a földről s könytől ázott arczát égfelé
emelve, átvevé a gyilkot, s némán ajkaihoz, kebléhez szorongatá azt, s
két összekulcsolt kezébe fogva markolatát, némán rebegő ajkakkal beszélt
hozzá, mintha imádkoznék, mintha fogadást tenne néki.

Tetrix irigyen nézte azt a tőrt. Mennyi forró csókot vesztegetnek el rá!

Eponine szép, hosszú aranyszín haja a mint Tetrix lábainál térdelt,
körüle egészen beteríté a földet: mintha bűvkör volna, melyre férfinak
lépni lehetetlen. Oh a drága szép selyemmel olyan kár söpreni a földet.

Tetrix nem nézheté e némán csókoló ajkakat, nem tekinthete e könyező
égszínkék szemekbe, a nélkül, hogy megőrüljön. El kelle takarnia arczát,
hogy eszébe jusson, miért jött.

Egy eltemetett férj küldi őt izenettel ifju nejéhez; egy nőhöz, a kit ő
szeret és a ki bizonynyal özvegy fog lenni, ha ő elhallgatja, mely
sírban él eltemetett férje? Neki csak hallgatnia kell, s a nő, kit
szeret, övé lehet.

A mint félrefordított arczczal állt ott: egy forró kéz szorítását s egy
nedves ajk csókját érezé kezén. Eponine szólt hozzá:

– Ez a kéz szorítá meg az övét, midőn halálba ment. Ez a kéz temette őt
el, midőn elhamvadott. Ez a kéz mutassa meg nekem, hol van az ő sírja,
hogy odamenjek és mellé temetkezzem.

Tetrix harmadszor is érezé a nő forró csókját reszkető kezén.

Nem állhatá tovább. Odahajolt hozzá. Szép fejéhez hajtá fejét s halkan
sugva mondá neki:

– Elvezetlek a sírhoz, melyben Sabin temetve van; ott megtalálod és
ölelheted; – mert Sabin él, és nincsen halva.

A nő alakját villanyos rándulás hatotta keresztül.

Tetrix mondá halkan:

– Mindenki rád néz. Arczod el ne árulja, a mit mondék. Hallod: Annius
trombitái már az utczán szólnak. Most temesd el a jó hírt arczod
vonásain, a hogy én eltemettem Sabinust vára romjaiba. Szived örüljön,
szemeid sírjanak.

Azzal hátravonult s ott hagyta a nőt a földön.

Ott találta őt a római vezér.

Csörtető kiséretével jött fel Annius a palota lépcsőin, fényes
vexillum-hordozók követék a vasléptű római urat, ki azt látszott
követelni még a falaktól is, hogy a hova ő lép, ott rengjen a ház.

Vespasian vezéreinek az volt parancsul adva, hogy a gál néppel kimélve
bánjanak; ezeknek lázadó törzseit inkább kiengesztelni, mint összetörni
igyekezzenek, hogy azután osztatlan erővel ronthassanak a sokkal
hatalmasabb Civilisre, ki mocsárai között a világ urával daczolt.

Anniusnak tehát engesztelni, kegyelmet osztani jutott. Háladatos szerep.

Még kedvesebbé tette azt azon körülmény, hogy a lázadó férj elesett, s a
fejedelmi trónon egy asszony maradt, kiről a hír előre is annyit
mondott, hogy szép és fiatal.

Annius még szebbnek találta őt, mint a hogy a hír lefesté. A fájdalom
eszményítő dicssugára túlvilági bájjal vette körül a fejedelemnő arczát,
termetét. Egy mythoszi alak volt az, annál mesésebb, mert az özvegyi
fájdalom tüneménye az akkori Rómában már valóban a regekör csodái közé
tartozott.

Tetrix egy oszlop mögé vonultan nézte, mint uralkodik Eponine szíve
érzelmein?

Belül örömtől kellett lobogni minden csepp vérének, azon gyors hírre,
hogy Sabinus él; míg kivül fájdalmat, kétségbeesést kellett színlelnie,
hogy más ne gyanítsa a titkot.

Biztos léptekkel, mint egy áldozatra elszánt, lépett Annius elé, ki
tiszteletteljesen állt meg előtte, midőn Eponine inte kezével, hogy
tovább ne jőjjön.

– Megállj, vezér. Szememben könyet, kezemben tőrt látsz: amaz szívemből
jő, ez szívemnek indul. Hazát és férjet veszték, s nyertem helyettük
özvegyi fátyolt és római lánczot; de e kés kezemben visszavisz engem
hazámba férjemhez, s széttép fátyolt és rabigát.

Annius távozást inte kisérőinek, s egyedül maradt Eponine előtt a
rómaiak közül.

Nem félt tőlük. A pánczélnál jobban védte őt az a név: «római.»

– Nemes hölgy, szólt a fejedelemnőhöz, fordítsd el bátor szíved felől a
vas hegyét s enged könyeidet visszatérni oda. Nem jövök hazádat
eltiporni, nem hozok új lánczokat Galliának. Róma legyőzte a gál nemzet
forradalmát, s nem áll boszút a lázadókon; hanem így szól hozzátok: «Mit
kívántok? miért vontatok kardot? Im a kardot kivertem kezetekből, de
kívánságtokat meghallgatom. Elnémíthatnám bennetek a sóhajt, a reményt,
a honvágyat; ellenkezőleg cselekszem. Szavat adok a panasznak, s
jutalmazok, a hol más büntetni fogna.» Ime a császár engem bizott meg a
fővezérséggel, ki magam is a gál nemzet szülötte vagyok, nevem Annius
Gallus. Kora gyermekéveimben elszakadtam Galliából, sokat elfeledtem, a
mit ti még tudtok. Őseim nyelvén csak a gál legiók közvitézeivel szoktam
beszélni; azért az ajkamról durván és darabosan hangzik; védisteneink
oltárain harmincz év óta nem áldozám, nem ismerem már szertartásainkat;
de azért most is szeretem Galliát, s hazámnak vallom. Ha vannak
panaszaitok, adjátok elém, én a császár elé juttatom azokat. Ha az
idegen tisztviselők szigorúan bántak veletek, mondjátok meg, én
enyhíteni fogom a szigort; ha a sarcz volt rajtatok nehéz, szóljatok: én
megkönnyebbítem; ha ősi szokásaitokat kigúnyolák, tudassátok velem, én
el fogom tiltani a gúnyt; ha elnyomták a szabad szót, kiáltsatok fel, én
meghallgatom.

Langres fejedelemnője felegyenesedék e szavakra s keserű büszkeséggel
válaszolt:

– Igaz, hogy oltárainkat széthányták s ősi törvényeink tábláit
összetörték, de nem ez fáj nekünk. Igaz, hogy mezitelenre vetkőzteték a
népet s kivették szájából a falatot, de nem ez keserít. Igaz, hogy
fiainkat, testvéreinket elvitték idegen országokba, vérükkel Róma
dicsvágyának adózni, de nem ez ejt kétségbe minket. Egy fáj, egy bánt,
egy az, a mi megöl: s ez az egy, hogy le vagyunk győzve, s hogy ti mint
győztesek álltok előttünk. Mindegy: kegyelem vagy büntetés, ha a ti
kezetek adja, ha tőletek kell azt elfogadnunk. A seb nem fáj, mert azon
kifoly a vér; de fáj a szégyen, mert az belül marad. Fáj a gál népnek a
meghódolás!

A gál vének reszkettek e bátor szavakra, miket csak érezni volt
bátorságuk a férfiaknak, de kimondani nem.

Anniust e szavak sem ingerelték.

– Tehát ne fájjon ez sem, szólt nyugodtan a fejedelemnőhöz. Ha nehezen
esik egy jó szót adnotok nekünk, ne adjátok azt. Ha bánt jelenlétünk,
elviszem legióimat innen. S hogy ne tartsa magát rabnak senki ez
országban, im tartsd meg a fejedelmi pálczát, mit Sabinus elejtett s
légy uralkodónéja te magad nemzetednek; boldogíts, itélj, áldj, büntess;
hozd vissza az ősi szokásokat, építsd fel isteneid oltárait, és légy
egyedül a trónon.

A győzelmes vezér nagylelkűsége egy fejjel mindig fölemelkedék a daczoló
nő nemes ellenszegülésén. Ha az nagynak tudta magát mutatni az elbukás
után, ő még nagyobbá lesz a kegyelmezésben.

Eponine könyei még sűrűbben kezdtek hullani, zokogása elfojtá szavait.

– Miért sírsz? kérdezé tőle Annius. Én mondám, hogy egyedül állsz magad
a trónon.

– Épen azért, rebegé a fejedelemnő, hogy «egyedül» állok ottan, honnan
férjem alábukott. Mit ér nekem fény, nagyság, hatalom? mit ér, hogy
hazát és szabadságot adsz, – ha nem adhatod vissza férjemet!

Tetrix bámulva szemlélte a nőt: mily igazi megtört szívvel gyászolja a
férjt, kiről most tudta meg, hogy él; mennyi lélekerőbe kerülnek neki a
könyek; miknek azért kell hullaniok, hogy egy rejtett férjnek holt híre
maradjon.

Annius gyöngéden lépett oda a fájdalomtól roskadozó alakhoz s gyönge
ellenállású kezéből kivéve a tőrt, biztató szelidséggel monda neki:

– Talán még vesztett férjedet is visszaadhatom.

Eponine nem jól érté ez igéretet, de Tetrix elérté. S ez mindkettőjükre
nézve nagy veszélyt támasztott.

* * *

Hogyan élnek a sírban? Miről gondolkoznak a halottak? Meg vannak-e
elégedve azzal a sötét kis üreggel, s azzal a szomorú vigasztalással,
hogy ott már senki sem bánthatja őket? vagy odalenn is kínozza őket a
dicsvágy, a szerelem és a gyötrelmes szomj a szabadság után? Tán odalenn
is meghallják a győzelmes ellen büszke dobaját, az özvegy hitves zokogó
keservét s a honfiak láncza csörrenését?

Az éj nagyon hosszú volt már, melynek virradását Sabinus lenn a sírban
várta. Egy hármas pincze legalsó fenekéig a külvilágnak zaja sem hat már
le; eleinte hallott valami neszt, midőn a várat elborító lángok recsegve
hasogaták a gerendákat; azután valami méhköpü zúgását, az oltani siető
ellenség lármája volt az; a lárma közelebb jött; a fölötte levő
boltozatot betörték; hallotta, mint czivódnak a zsákmányon, hogy
dulakodnak a tömlőből kiomlott pénzen feje fölött, azután ismét
lecsendesült minden, csak nagy sokára hallatszott egy földrengető robaj,
mely üregét összeomlással fenyegeté; valami fal a dúlt romok közül
megadta magát a viharrali harczban s ledőlt, még jobban eltakarva a
sírt, melyben Sabinus virrasztott. Koronkint föl-fölveré a csendet
egy-egy zuhanás mindig siketebben hangzó nesze; a sírt mindegyre
mélyebben temették a rom hulladékai.

Mi történhetik ezalatt odafenn? Eljutott-e Tetrix Eponinehez; vagy
megölték az úton? Elmondta-e a nőnek férje sorsát, vagy elárulta őt az
ellenségnek? Jöhet-e segélyére a hitves, hogy sírjából kiszabadítsa?
vagy tán elhurczolták rabságra s most kénytelen férjét elevenen
eltemetve hagyni? És hátha a férj szerencséjével a nő szerelme is
kialudt? ha az üldözött férj neje özvegynek tekinti magát, s új
nászágyat keres s felbontatlan hagyja a régi szerető sírját?

A sötétben megkeresik az embert a sötét gondolatok. Sabinus
sziklaüregében a mint fogyott az éltető lég, aként fogyott szívéből a
remény; érezte az elevenen eltemetett álmatlan aggodalmát; bánni kezdé,
hogy nem rohant inkább ellenei dárdái közé, hogy nem feküdt fel a
máglyára szolgája helyett, hogysem a föld alá rejté magát, magáról és a
világról emlékező s szabadulni nem tudó halottul.

Megkísérté százszor a követ fölemelni, mely rejthelye nyílását fedte;
hasztalan volt minden erőfeszítés; egész halom kő volt már arra omolva,
alulról semmi óriás válla meg nem emelheté azt.

Hallgatózott az irtóztató csendben; órákig elhallgatózott valami nesz
után, míg azt hivé, hogy megsiketült, míg feje zúgni kezdett, míg a
halotti némaságban képzelt hangok, közeledő moraj, földfeletti csaták
zaja, tengervihar és menydörgés tölték be hevült, izgatott képzelmét; s
ha e kísértő semmik elmúltak, ismét csak a megszólíthatlan éjszaka volt
körülte.

Már utolsó élelemszerei is fogytán voltak, a kiélt lég mindig nehezebben
nyomta mellét; aczél izmain, idegzetén végső csüggedés vett már erőt,
midőn egyszerre neszt vélt hallani feje fölött, mintha a köveket
hengerítenék el egymás fölül. Hallgatózni kezde; nem a képzelem játéka-e
ez ismét? Nem, nem; a hangok közelítenek; sírját kezdik bontogatni.
Ekkor egy viszás gondolat jégkeze futott végig lelkén. De hátha a kik
érte jönnek, azok épen ellenségei; s a ki rejthelyét fölfedezte, az nem
jó barát, hanem áruló, s a gál szabadsághősnek csak azért kell sírja
fenekét elhagyni, hogy a győztes római hadvezér diadalkocsija előtt
hátrakötött kézzel tántorogjon az ujjongó csőcselék előtt a circusok
kivégző pinczéjéig?

Az elhengerített kövek hangja pedig egyre közelebb jött. Már a legutolsó
zárkövet emelgették. A legelső nyíláson át nevét hallotta kimondani
Sabinus, s a hangban, mely azt kimondta, Eponine szavára ismert.

A másik perczben el volt emelve a kő feje fölül s a gömbölyű nyiláson át
Sabinus az ég csillagait látta maga fölött, s a föld csillagait Eponine
szemeiben.

Egy őrült örömkiáltás, mely Eponine nevét hangoztatá, tört ki az
eltemetett férj ajakán, kinek a szabad lég és Eponine arcza minden
erejét visszaadta; odarohant eléje, nem várta, hogy leszálljon, ölébe
ragadta, úgy vette le magához a sírba.

– Csitt, csendesen, súgá Eponine, veszély jár mögöttünk; kémek vannak
körülünk, ne szólj.

S hogy elfojtsa a férj szavát, mit tehetett volna jobbat, mint hogy
csókjaival zárta le annak száját, s attól féltében, nehogy az beszélni
találjon, meg nem szüntette a csókot. Oh a nők úgy tudják egyesíteni a
védelmet és a boldogítást!

A felemelt kő ismét bezárta az üreget.

– Ki van odafenn? kérdé Sabinus.

– Tetrix, felelt Eponine. Most már szólhatunk együtt, nem hallja meg
senki.

Azzal gyujtószereket, mécset vett elő övén függő táskájából, világot
gyujtott s ketten ültek a mécs fénye mellett a sírban, mint a mesés
őskor bebalzsamozott halottai az örökké égő lámpa előtt; csakhogy még ők
a balzsamot egymás dobogó szívében találták.

Boldog halottak a sírban!

A sírőr, ki azalatt a sírkövön ülve nézte a csendes csillagjárást, nem
volt ilyen boldog.

Őt is epesztő szerelem csatolá e nőhöz; magasztos hűség a férjhez.

Amabban halni, ebben élni tanult.

Uráért sokszor vérzettek sebei, de nem fájt egy is úgy, mint a mi belül
vérzett, a szép Eponine miatt és a mi felől még panaszkodnia sem szabad.

Nem inkább hallott-e ő, ki ül a sír felett, mint a kik alatta vannak s
boldogságukat emlegetik ottan?

Pedig milyen jól el volt temetve már e helyt Sabinus! Soha senki rá nem
akadt volna.

Mikor ide jöttek, egy kőszáli sas fészkét találták már a kövek közé
megtelepítve, mik Sabinus sírját födték.

A sas fészkét pedig a gál nép szentnek és érinthetlennék tartá, mert a
saskeselyűben Tyr lelke lakik, a hadistené; de itt meg kelle törni a
szentséget, a sas fészkét szét kelle szórni.

Maga nem volt otthon. Haragudni fog érte a hadisten; de Sabinus
előbbvaló az ő haragjánál.

Tetrix a csillagok közé bámulva egyszerre megpillantá azt a sötét
pontot, mely úgy szokott az égen körül-körülkeringeni, mint valami
bűvkörbe csalt gonosz szellem.

Az volt a sas.

Tetrix kezébe fogta dárdáját, s látta jól, hogy a keselyű által vágott
kör az ő feje körül van kerítve, mindig szűkebben, mindig alantabb, s
magában csendesen kezde beszélgetni a közeledővel.

– Ismerlek, uram, Tyr; uram hadisten; tudom, hogy te jösz felém.
Elhánytam lakhelyedet, megbántottalak, az igaz. De rá emlékezhetnél,
mennyi szép áldozatot hordtam oltárodra, pedig tiltotta a római augur,
én mégis odahordtam. Az is eszedbe juthatna, mennyi ellenséget levágtam
számodra, a kiknek csontjain te és a te madaraid lakoztatok. Nem
tehettem máskép. El kellett a fészket emelnem; de nem szórtam széllyel,
ha odább megyünk, más helyre összerakom. De ide ne tedd többet, mert
Odin apád szakállára mondom, megint el fogom innen tenni.

A keselyű nem látszott hajtani a szép szóra; egyszerre mint a villám,
mint az égből eső meteorkő, oly sebesen, oly függőlegesen rohant le a
férfira, kit fészke helyén talált; Tetrix két kézre fogott dárdájával
hozzá vágott; a sas kikerülte a süvöltő dárda hegyét, s rekedt
kiáltással odább rebbent, egy percz múlva ismét visszafordult s a
viadort szűk karikában körülrepkedve, szárnyai csapásával iparkodott
leütni.

Roppant óriása volt a szárnyasok hadának; egy-egy ölnél hosszabb volt
mindegyik kiterjesztett szárnya, csonttörő karmai a fiatal bölényt
képesek voltak a levegőbe emelni.

Tetrix, a mennyire dárdája elért, nem engedte őt magához közel jönni.

– Tyr ne bánts, én sem bántalak; Tyr ne zúgj körülem; dárdám hegyes,
szárnyadat eltöröd benne.

Egyszer a dárda hegye megvágta a keselyű szárnyát, tollai szerteszét
repkedtek a levegőben.

A pompás vad rikács ordítással rebbent tova s egy közeli ormon
megszállt. Így nézett a két ellenfél egymásra sokáig.

Tetrix folyvást alkudozott szent ellenfelével.

– Ismerlek, uram Tyr; de te is ismersz engem. Tudom, hogy ki vagy, de te
is tudod, hogy gyáva nem vagyok. Elhiszem, hogy haragszol rám nagyon, de
nem engedhetem, hogy megölj. Ha én most meghalnék, uram Sabinus és neje
Eponine, innen e sírból ki nem tudnának többé jönni. Csak addig várj, a
meddig e követ fölemelem, azután nem bánom, tégy velem, a mit akarsz; de
addig ne jőjj rám, hadisten, mert bizony megharczolok veled.

Alig hajolt le azonban Tetrix a kőhöz, hogy azt fölemelje, midőn a
keselyű egyszerre dühös rikácsolással veté rá magát a rom faláról, s
mielőtt a viador dárdájához kaphatott volna, megrohanta, vállába és
balkarjába vágta éles karmait s vadölő csórrával úgy vágott sisakjára,
mint ha csatabárddal vernének reá.

Tetrix féltérdre bukott a roham súlyától, s a keselyű karmai közt levő
karját nem bírta emelni; azonban hirtelen kirántá oldaláról széles,
rövid kardját, s egy erőfeszítő mozdulattal félrecsapva ellenét magától,
felegyenesedék.

Most a keselyű egy dühös csapással kiüté fejéből a sisakot.

– Nem, uram, ma nem ölsz meg! nyüzsgött küzdve a viador, s úgy talált
ellenfele nyakához ütni, hogy annak lecsapott feje négy ölnyire repült
el onnan; míg a karjába kapaszkodó élettelen test magával rántá őt a
földre.

– Lásd, nyöszörgé Tetrix, mi közben összemarczangolt karját a holt
keselyű összegörcsösült karmaiból kiszabadítá. Megmondám, hogy így
fogunk járni. Miért nem hallgattál rám?

S nagy sajnálkozva nézte a keselyűt, mely kiterjesztett szárnyaival még
most is nagyokat csapott maga körül, s vérével összefecskendé a
sziklákat.

Gál harczos egész életére vert embernek tartá magát, ha egy sast megölt.
Tetrix készen tartá magát ez órától fogva, hogy Tyr boszút fog állni
rajta. És ennek is Sabinus és Eponine lesz az oka.

A föld alól hangzott Eponine jeladása: a hármas koczintás a zárkövön.
Tetrix sietett azt fölemelni.

A lebocsátott kötélhágcsón feljött elébb Eponine, azután egy ismeretlen
férfi, kit Tetrix még soha sem látott. Rá bámult: hogy jöhetett ez ide?

Rövid rabszolgaköntösben volt, rövidre nyirt fekete hajjal, szakáll és
bajusz nélkül, arczszíne olajosbarna, mint a phrygiai rabszolgáké; fogai
fényes feketék, mint a betel-rágóké, füleiben nagy ezüst karikák.

– Most sietve jerünk Angresbe, monda a fejedelemnő, hajnal előtt ismét a
palotában kell lennünk.

– Hát Sabinus? kérdezé Tetrix.

– Nem ismersz rám? kérdezé tőle a phrygiai rabszolga, Sabinus hangján.
Én vagyok az.

Tetrix megrendült, azt hivé a nomák játéka ez. A szép hosszú, szőkefürtű
arcz, piros életszínével, göndör kerek szakállával, hogy változhatott el
így; még szája is egészen más lett, olyan ellentét az a fekete
jaspis-fogsor, az eddig megszokott elefántcsont fehérhez.

Eponine nagy művésznő, hogy így el tudta változtatni férje arczát nehány
óra alatt.

– De hangjáról még ráismernek, súgá aggodalmasan Tetrix a
fejedelemnőnek.

– Épen azért némának kell őt mondanunk. Annius, a római vezér, azt ejté
ki, hogy férjemet visszanyerhetnem reményem van.

Tetrix nagyot sóhajtott. Ő tudta, mit értett azalatt Annius? Saját magát
szánta kárpótlásnak.

– A császár jónak látja, vagy tán épen kénytelen rá, hogy kegyelmet
gyakoroljon a gál fölkelők iránt. Én meg akarok kísérteni valamit.
Annius szavát birom, hogy fölmehetek Rómába Vespasián elé. Azt mondám
neki, hogy a császár kegyelmét személyesen akarom fölkérni: ő helyeselte
szándékomat; kíséretet fog adni mellém, a mely oltalmamra legyen egész
Rómáig. Azt is megengedé, hogy kettőt asszonyaim és szolgáim közül
magammal vihetek. E két szolga szerepét ti fogjátok teljesíteni. Egyszer
a császár elé jutva, az én gondom leend, hogy őt könyörgésemmel
rávegyem, miszerint Sabinus nevét törölje ki a proscriptusok
lajstromából. Miért ne tehetné azt egy halott nevével? Miért ne lenne
engedékeny egy megholt nevéről levenni az üldözött bélyegét? S ha
egyszer a felmentő viasztábla kezemben van, ha én Angresben fejedelemnő
vagyok, akkor Sabinust senki sem fogja halálra kereshetni többé. Én
viselem az ország gondjait: helyette férfi, mellette nő leszek. Jó
lesz-e így?

A két férfi elragadtatva csókolá a fejedelemnő kezeit. Azokban szépség
és erő volt.

Nemsokára sietve hagyták el a romokat; alant kipányvázott lovaikra
kaptak s nyargaltak vissza mind a hárman Angres felé.

Az elhagyott sírnál csak a megölt keselyű maradt, mely még nagyokat
csapott szárnyaival maga körül, mely még körmeivel tépte az omló
köveket, mely még fő nélkül is felállt lábaira s kiterjesztett
szárnynyal még repülni akart, s aztán erőszegetten bukott bele az
elhagyott sírba, melyet számára hagytak üresen…

Szomorú jelképe egy hatalmas népnek, melynek fejét vették!

* * *

Eponine eljutott Vespasian elé. A császár kegyesen fogadá a gyászoló
özvegyet, s midőn azt kijelenté, hogy kegyelmi engedékenységet vár tőle,
előre biztosítá, hogy mindent meg fog neki adni, a mi egy embernek
hatalmában áll. Vespasian nem tartá magát istennek: a historia már ezt
is érdemül számítja be neki.

– Törüld ki férjemet a proscriptio tábláiról, s adj nekem pecsétes
tabellát arról, hogy Sabinus neve kegyelmed által megtisztult s minden
további üldöztetéstől ment legyen.

– Férjed meghalt? monda a császár.

– Meghalt, de neve él, s azt én viselem. A gál fejedelmeknek holtuk után
síremléket szoktak emelni hitveseik, én azt sem tehetem, mert Sabinus
neve el van átkozva. Szabadítsd fel ez átok alól, s leghívebb
alattvalódra biztad országod egy részét, midőn rám biztad.

– Legyen meg.

A császár parancsot adott Lucilius senatornak, hogy készítse el a
kegyelemiratot, melyet Langres fejedelemnője kívánt; azzal saját
kezeivel emelé fel a lépcsők alján térdelő nőt, s biztatva bocsátá el:
Lucilius át fogja neki adni, a mit kivánt, még ma este.

Eponine sokkal inkább nő volt, hogy sem vakon higyjen a biztató szónak.

Jól tudta, hogy a palotában, mely számára a császártól lakásul volt
rendelve, a falaknak fülei vannak; tudta, hogy azok a gál honfitársak, a
kik látogatására jönnek, nem egyebek Vespasian kémeinél. Úgy sírtak, úgy
sajnálkoztak előtte Sabinus halála fölött. Ki lesz már ezután a gál
nemzet lelkesítője; kire nézzenek a honfiak reménylő tekintettel, ha ez
is elhalt? Bár újra fel lehetne őt támasztani.

Eponine okosabb volt, mint hogy ez aranyos döglegyek előtt elárulta
volna, hogy az a megsíratott még él és közel van.

Más kémek a szolgákat vették elő; azokat fakgatták. Sabinus némának
tetteté magát, Tetrix pedig bolondnak. Úgy felelt a kérdezőknek, mint
egy Sybilla-könyv; érthettek is belőle, nem is.

Úgy játszották mind a hárman szerepeiket, mint a kik tudják, hogy az a
színpad egyúttal vérpadnak is jó.

Eponine úgy bánt mindig Sabinussal, mint úrnő cselédjével szokott: ha
laktikájában vitette magát, ő gyalogolt zsellyeszéke mellett s segíté
abból kiszállni, a hol megálltak. Még azt is meghagyá történni magán,
hogy Tetrix tréfáit eltűrte a császári palota tányérnyalói előtt; pedig
a mennyire nem volt Tetrix természetében az enyelgés, annyira nem
Sabinuséban a türelem.

A császári kegyhallgatás estején megjelent Lucilius a fejedelemnőnél.

Palástja szélébe takargatva hozá a kettős viasztáblát, melynek
szétnyitható belsejébe volt bevésve a stylus hegyével a császár kegyelmi
parancsa, s megerősítve saját pecsétjével, mely a viasztábla egy
mélyedésébe volt forrasztva.

Mielőtt azt átadta volna Eponinének, így szólt hozzá a senator:

(Ezen név alatt senator nem szükség a Gracchusok korából való tisztes
ősz férfit képzelni: valami sima udvaroncz volt az; talán szakács
lehetett valaha, kit egy jó pástétomért senatori ranggal ajándékozott
meg, – s miért ne tehette volna, ha Heliogabal 12 kancsal vénasszonyt,
Caracalla pedig épen a hátas lovát nevezhette ki senatornak?)

– Fejedelemnő, az imperator fölöttébb elégedetlen veled. Te meg akartad
őt csalni és könnyen magadat csalhattad volna meg. Kegyelmet kértél
megholt férjed számára. Tudod bizonyosan, hogy Sabinus meghalt?

– Bizonynyal tudom, szólt Eponine, leküzdve szíve rebegését, mely
féltett titka fölfedezése miatt támadt.

– Láttad őt, midőn halva feküdt?

– Ellenségei találták meg hulláját és érdemeihez méltón eltemették.

– Hátha csatlakoztak azok? hátha megcsaltak téged? Nem lehetetlen, hogy
egy hű szolga Sabinus fegyverzetét magára véve, halt meg helyette, s
Sabinus a szolga álruhájában megmenekült.

Eponine roskadozni érzé termetét; elzsibbasztá idegeit az a gondolat,
hogy titka tán el van árulva.

– Ne sápadjon el arczod, szép fejedelemnő, szólt mosolyogva Lucilius.
Nem kérd tőled e kérdésekre választ Vespasian. Ha titkod van, az legyen
titok. Ime a kegyelemlap, melyet számodra hoztam, nem azt adja meg, a
mit az imperátortól kértél, hanem többet: ő nemcsak a holt férj nevéről
veszi le az üldözés bélyegét, hanem előre láthatlan esetekre gondolva,
még azt is e lapokra iratta, hogy ha Sabinus valaha világ elé találna
jönni, s kiderülne, hogy nem halt meg, hanem valahol elrejtve él, semmi
bántása ne legyen; örülhessen az életnek s előbbi rangjában a
proprætorok által megerősíttessék. Ime olvasd magad.

Eponine reszkető kézzel bontá fel a ceraticát összefoglaló szironyt s
valóban azt olvasá a viasztáblákról, hogy Sabinus, még abban az esetben
is, ha nem halt volna meg, hanem élne, ment legyen minden üldözéstől.

Eponine kénytelen volt hinni saját szemeinek, de az imperator betűinek
nem.

Bizonytalan öröm és aggó kétkedés harczolt egymással szívében; az egyik
árulója lehet, a másik egész jövőjétől foszthatja meg. Melyiknek adjon
előnyt?

A két szolga: Sabinus és Tetrix ott vártak úrnőjük parancsára a palota
atriumában, jól láthattak rá és hallhaták, a mit Lucilius beszél.

Tán sejté is már a senator, hogy kettő közül az egyik a férj?

Eponine reszkető kezében tartá a viasztáblát, elszorult kebellel monda a
senatornak:

– Való, uram, hogy Sabinus él. Császárunk több kegyelmet halmoz reám,
mint a mennyinek elhordozására erőm elég. Férjem velem jött
rabszolgaköntösben. Engedd meg neki, hogy az imperator trónja elé
borulva, végtelen kegyelmeért háláját rebeghesse hozzá.

– Mutasd meg, melyik az? Én magam fogom őt hozzá elvezetni.

Aponine sietve ment az atriumba, hol a két szolga állt.

Tetrixhez lépett.

Súgva szólt hozzá:

– Egy csókot kell tőlem elfogadnod. Meglehet, hogy e csók halálod leend.
Kész vagy-e rá?

Tetrix gyönyörtelten sóhajta fel:

– Egy csókodért száz halált, nem egyet!

Azzal Eponine Tetrix keblére borult, vállait átfűzé gömbölyű karjaival s
szemeibe nézve bűvölő szemeivel, így szólt hozzá, édesen mosolyogva:

– Kedvesem, Sabinus. Az imperator kegyelmet adott neked: menj hozzá és
adj hálát neki.

És megcsókolá Tetrix arczát.

A bajnok megroskadt a gyönyör terhe alatt s jól tudá, hogy ezzel az
érzéssel be lehet fejezni az életet.

Ő is szívéhez szorítá a nőt; hiszen csak tréfa volt ez, hiszen csak a
halállal játszott.

– Az égiek veled… suttogá Eponine, s Lucilius kezét nyujtá az ifju
hősnek s elvezeté őt magával.

Egy óra mulva egy pompásan faragott ezüst hamvvedert hozott két szolga
Eponinenek, melynek födelére e szavak voltak vésve:

– Férjed miatt ne legyen több aggodalmad. Derék vezérünk, Annius pótolni
fogja helyét.

Eponine fölemelé az urna födelét s megtalálta benne – Tetrix levágott
fejét.

A megölt sas balszerencsét hozott a gál lovagnak! Tyr isten boszút állt
magáért, de a hű szolga mégis boldog véget ért; egy csókért halt meg,
mely Sabinust illeté, s egy bárd által, mely Sabinus fejének volt
élesítve.

* * *

Kilencz év múlt el ez idő óta.

Annius még mindig katonai parancsnok volt a Rhone és a Loire közötti
megyékben, s Eponine még mindig Angres fejedelemnője; de férj és nő nem
vált azért belőlük.

Megkisérte Annius minden eszközt, mit a természet és a római hatalomszó
egy férfinak nő ellenében kezére adott, hogy azt meghódítsa, és mind
hasztalan. Elhalmozá Angres fejedelemnőjét kitüntetésekkel, kincsekkel,
hizelkedéssel, majd megfordítá indulatait s lett hozzá kegyetlen,
megalázta, megfosztá rangja jeleitől, inséget, nélkülözést idéze rá: – a
nőt meg nem ingatá sem a jó, sem a rossz.

Vespasian óhajtotta volna hadvezérének ezt a diadalt, s koronkint
értesíttetni kivánta magát Angres fejedelemnője felől.

Annius mindenről számot tudott adni, kémeivel volt a fejedelemnő
körülvéve; a parancsnok mindent megtudott felőle, hol járt, kivel
beszél? mivel mulatja magát? s mind erről tudosíthatá az imperátort.

Az angresi asszony (így hítták őt maguk közt a rómaiak) lemondott az
uralkodás gondjairól; nem mulattatja a látszat, mely fejedelemnőnek
hazudja az elbukottat. Férfiak iránt nem mutat semmi hajlamot; sem
római, sem gál nem talál szivéhez útat. Minden közeledést visszautasít.

Csupán egy szenvedélye van, a vadászat; ez tölti be napjait. Néha egész
hónapokat eltölt az Aranyhegyek rengetegei közt, bölényt és medvéket
hajtva. Ott is mindenütt kisérik Annius megbizottjai, de nem bírnak
semmi gyanu nyomára akadni. Néha a vadászat hevében megtörténik ugyan,
hogy a nő, a bölény üldözése közben, társai közül eltünik, de
gondoskodva van róla, hogy magát semmi bajba ne keverje: az erdő, a hol
vadászni szokott, hét mérföldnyi kerületben, katonai őrlánczczal van
körülvéve, melyen sem ki, sem be nem lehet jutni Annius tudta nélkül.

És mégis megtörténik, hogy e körülfogott erdőségben néha úgy el tud
tünni a fejedelemnő, hogy kisérői hetekig sem találják újra föl. Pedig
minden rejtekhelye a bércznek és völgynek fel van már kutatva, az
erdőlakók megvesztegetve, hogy lessenek utána; sőt azt a fáradságos
munkát is megtették már, hogy az elvágtató paripa nyomán utána mentek; a
vezérlő patkónyomok azonban majd egy sziklaúton, majd egy vízmederben
elvesztek s azontul nem lehetett többé folytatásukra akadni, mintha ég
vagy föld rejtette volna el a lovagnőt paripástól együtt.

Mikor aztán társaihoz visszatért, vagy azok ráakadtak, annyi bölény
szakállát és szarvait látták nyergére fölaggatva, a mennyit ők
valamennyien sem bírtak elejteni. Ez volt tanubizonysága annak, hogy
egész rejtélyes távolléte alatt nem tett mást, mint a vadakat üldözte s
egyedül küzdött velük a berkekben.

Kilencz év alatt Annius megvetett szerelme a boszúálló gyűlöletté
változott át; a nőnek, ki hajolni nem akart, törnie kellett.

Egy napon egy sarmata decurio beszélé előtte a tábortüz mellett
mesélgetve, hogyan szokták az ő nemzetbeliek a bölényt megkeríteni;
felöltöztetik a jó futó paripát hím bölény bőrébe, maga a lovag szinte a
bőr alatt van, úgy hogy a feje, a mint a ló hátán hasmánt fekszik, a
bölény púpját képezi, s ez által tökéletesen azt az alakot adja a lónak,
a mi az idomtalan, vastagderekú bölényé. A púpon elől nyilás van, melyen
a lovag kinéz, s kezeivel a bölény sörénye alatt igazgatja a ló fékét.
Igy a gyanutlanul legelésző bölénycsorda közepébe juthat s akkor
egyszerre hátravetve a rejtő sörényes bivalyfőt, nyilakkal lelövöldözi
áldozatait.

– Hallod-e Balbus, így szólt hozzá a vezér, én te rád egy nagy feladatot
bízok. Eredj abba az erdőbe, az általad leirt álcza alatt, a hol az
angresi asszony vadászni szokott, menj hozzá közel s légy rajta, hogy
figyelmét magadra vond. Én parancsot fogok adni, hogy mikor ő
üldözésedre indul, társai elmaradjanak s engedjék őt egyedül utánad
menni. Te csalogasd őt magad után, s ha elmarad tőled, fordulj te ismét
rá vissza s kövesd nyomról-nyomra, míg megtudod a titkot, hová szokott ő
eltünni e vadászatok alkalmával.

Balbus ügyesen hajtá végre a rábizott alakjátékot. Egy vadászat
alkalmával esti holdvilágnál megjelent a bölény álarcza Eponine
vadásztanyája közelében s a fejedelemnő rögtön paripájára ült s üldözőbe
vette azt.

Az álfenevad hurczolta őt maga után órahosszat erdőkön, völgyeken
keresztül; egyszerre Balbus vevé észre, hogy háta mögött a csörtetés
elmarad s a mint visszafordult, látta, hogy a fejedelemnő elcsapott
nyomáról s lovát kantáron vezetve, gyalog halad egy hegyi folyam sziklás
partján fölfelé, egészen eltérve az iránytól, melyet a bölény vett.

Most ő is visszafordult s utána kezde menni. Nem szokatlan tünemény ez,
hogy az üldözött bölény vadásza ellen visszacsap s szerepet cserél vele.

A fejedelemnő nem sokára észrevette a fenevad közeledését, azonban a
helyett, hogy sietett volna lovára kapni, közelre várta azt s akkor
hirtelen előkapva tegzét, egy nyilat küldött eléje.

Balbus érzé, hogy épen arcza mellett vágott be a nyíl. Ha Eponina a
bölény púpjára czéloz, épen Balbus fejébe talál.

A megsebesült mén egyszerre ijedten fordult vissza s vágtatni kezde
tüskön, bokron keresztül, a mit észrevéve Balbus, hirtelen kicsúszott a
bölénybőr alól a ló farán keresztül s azt futni hagyva, maga a földön
kúszva követte a fejedelemnő jártát, mint valami lappangó hiúz.

A völgy fenekére érve, a hegyi folyam forrása tünt szem elé; fenn a
meredek hegyoldalban eredt az, s négy öles magasról zuhatagot képezve,
omlott egyenesen alá, még csak egy kő sem volt útjában, melyen
megakadjon.

A zuhatagon keresztül valami figyelmesen vizsgáló szem fölfedezhetett
egy embernagyságnyi hasadást a sziklában, s gyanítható volt, hogy azon
belül tán egy mélyebb üreg létezik, azonban a lecsapó vízoszlop
lehetetlenné tette az ahozférhetést, minthogy épen fedezte a nyílást s a
bejutni kivánót kétségtelenül lezúzta volna.

A mint Eponine e forráshoz ért, levette kürtjét oldaláról s a barlang
nyílásához közel háromszor belefujt; a hangnak igen erősnek kellett
lenni, hogy a zuhatag robaján keresztül meg lehessen hallani.

Erre a kürtszóra úgy tetszék Balbusnak, mintha a vízomlás zuhogása
kevesebb viszhangot költene a völgyben, mintha a lerohanó vízoszlop
vékonyodnék; és valóban lassankint mindig csendesebb lett a zaj,
pihentebb a vízomlás; utóbb csak egy vékony csergedező sugár maradt fenn
belőle, hanem a helyett a sziklahasadék aljából kezdett el egy új forrás
előzuhogni, kétségtelenül ugyanaz, mely amott a magasban megszünt
omolni.

A sarmata kém megborzadt e látványon. A fejedelemnő bizonyosan egy
bűbájos amphisbaenra, ki a földalatti szellemekkel parancsol, hogy
kénye-kedve szerint változtassák a vizek folyását; s a földön fekve
maradt, nem mert tovább közelíteni hozzá, a bűvésznő szava bizonyosan
veszett farkassá változtatná a vakmerőt.

Annyit látott csupán, hogy a mint a zuhatag megállt, Eponine lovastul
együtt leszállt a vízmederbe s lovát maga után vonva, a szűk
barlangnyíláson át a szikla mélyében eltünt.

És azután nem sokára ismét elkezdett csorogni a vízsugár onnan a
magasból; mindig erősebb, mindig hangosabb lett; néhány pillanat múlva
épen oly erőszakos rohammal fedte a barlang nyílását, mint elébb.

Balbus, ha elég merész lett volna is hozzá, nem követhette a
fejedelemnőt tovább.

A helyett sebten visszafordult s gyalog kivergődve az erdőből,
visszakerült Anniushoz, tudósítva a római vezért azon csodáról, mely
szemei előtt végbement, s esküdött rá, hogy a mely nő szavára a víz
megáll s a szikla meghasad, a víz újra megered s a szikla újra bezárul,
annak nem üdvös halandó fejjel üldözésére elindulni.

Annius pedig többet tudott már az elégnél, s mosolygott kéme ijedelmén.
Az azon korbeli római sok istennek áldozott ugyan, de egytől sem félt.

* * *

Annius azonnal kiválasztott húsz férfit a legmerészebb triariusok közül
s a sarmata kém által elvezetteté magát az aranyhegyi rengetegbe, a
zuhatagig.

Négy izmos férfi, egy öblös paizst domború felével fölfelé tartva,
felfogá az omló víz rohamát: a nyílás járható lett.

Annius paizsát előre tartva, jobbjában kivont kardját szorítva, merészen
lépett be az ismeretlen sötétségbe, melyet az aggódók képzelete
varázshatalmú lények csodáival népesíte meg. A csataedzett triariusok
szívdobogva követték vezérüket.

Alig haladtak húsz lépésnyire a szűk torkolaton keresztül, midőn
világosság kezdett szemeik előtt derengni. Ott megállítá harczosait
Annius és csendet inte.

Egy szál szurokfenyőhasáb lobogott fáklyaképen a barlang mélyén, fényes
világot vetve egy boltozatos oldalüregre, mely mint egy fejedelmi trón
padmalya, zászlókkal és fegyverekkel volt feldiszítve. A boltozat alatt
medvebőrökből vetett nyugágy volt elkészítve; azon a nyugágyon hevert
egy férfi, hosszú szőkefürtű fejét egy tündérszépségű hölgy ölében
nyugtatva, lábaiknál két fiucska játszott, egyik hét éves lehetett, a
másik még kisebb; apjuk kézíját próbálgatták; az elpattant húr
meg-megüté a kisebbik gyönge ujját, de azért nem sírt, csak nevetett
rajta; a nagyobbik már jól megtudta azt vonni.

Annius megismeré Eponinét.

A nő gyöngéden simogatá meg a férfi omló hajfürteit, s oly szerelmes
tekintettel, mint egy nőoroszlán, függött annak deli vonásain.

– Látod, Sabinus, hogy a föld alatt is van boldogság, suttogá, a játszó
gyermekekre pillantva.

– Még mindig a zsarnoké a föld felszíne?

– Övé az égtől a pokolig minden: csak a sírban lakók mentek hatalmától.

– S én a sírban lakom.

– Már kilencz év óta.

– Már kilencz év óta nem láttam, hogy mi az a nap? Csak éjjel járhatok
ki a vadakra lesni, a mik a patakhoz jönnek. Úgy óhajtottam sokszor
meglesni a hajnalt, de te megtiltottad azt nekem, s én szót fogadok.
Csak az omló zuhatagon keresztül látom néha a megtört napfényt
szivárványalakban; s mikor te jösz, akkor a te szemeidben.

– Még ez a két gyermek sem látta a napvilágot soha.

– Születésük óta csak csillagfényt és fáklyavilágot ismernek.

– Talán el sem fogják tűrni szemeik a szabad napsugárt.

– Oh a szabad napsugár! sóhajta fel az eltemetett hős, ki ne éledne fel
attól? Melyik halottnak ártana az meg, ha föltámadhatna újra?

– Csitt, mintha csörrenést hallanék.

– A zsilip fel van húzva; a földalatti víz zuhog a csatornában, a
vízesésen át nem jöhet ide senki.

– Tanítod-e gyűlölni gyermekeidet?

– Oh ez mindennapi imájuk.

– Tudják-e, hogy ők egy király fiai? Mondtad-e nekik, hogy fejük felett
egy haza van és egy korona, mely az övék?

– Hallgasd csak, mit tudnak énekelni?

A két gyermek rögtön felugrott fektéből s kis kardjaikat kapva, elkezdék
a fegyvertánczot, melyre apjuk tanította őket, s éneklék mellé a harczi
dalt gyenge, csengő gyermekhangon:

  «Fel, fel a sírból!
  Törd le a lánczot!
  Kardot a kézbe!
  Elleneidnek
  Döfd kebelébe!
  Vágd a bitorlót!
  Hulljon a vére!
  Gallia földe
  Zöld lesz utána!»

Eponine úgy tapsolt örömében, úgy hullott szeméből a köny.

E pillanatban Annius paizsa csattant; kardja lapjával ráütött, jelt
adva, s a római harczosok előrohantak:

– Sabinus, add meg magad!

A meglepett fejedelmi pár, mint két oroszlán, szökött fel helyéből;
Sabinus hosszú kardját ragadta, Eponine tegzét kapta kezébe, két
gyermekét palástja alá takarva.

Annius a fáklyát emelte föl, mit Sabinus a földre lökött s azt magasra
tartva világított vele harczosainak.

– Fogjátok őket el élve. Római, vigyázz; meg ne ölj egyet is. Ez a vér
Vespasian itala!

Sabinus kardja felel a támadóknak; a padmalymélyedésbe állva, csupán
szemközt lehetett őt megrohanni; s a halottak kardja jól fog.

Paizsát nem használta, nem akarta testét védni, két kézre fogá a a
hosszú pallost, úgy sujta ellenei közé vele. Hatan hevertek már előtte
halva.

Mögötte Eponine állt, s nyilait a közeledőre röpítve, ártó sebekkel
rontá a harczosokat.

– Római, ne légy gyáva! hangzék Annius parancsszava.

Azon pillanatban egy nyíl vágta ki jobb szemét, Eponine kezétől küldve.

Annius a fájó sebtől nem izgatott aczélhangon kiálta:

– Római, meg ne sebesítsd őket, minden csepp vérük a császáré!

Egy újabb bőszült roham leveré lábáról Sabinust: hosszú kardja hegyével
beleakadt nyugágya takaróiba, ott elnyomták és megkötözték. Eponine és a
két gyermek bilincstelenül követték őt. Tudja azt a vadász jól, hogy a
barlanglakó vad ivadéka fogoly anyjától el nem szalad.

* * *

Vespasian udvarában megrendíté a kebleket ez eset híre, mely a mesékkel
és a hajdani Róma erkölcseivel határos.

Hogy egy nő kilencz évig rejtve tudja tartani férjét, s földalatti
rejtekében őt boldogítsa; hogy a világ előtt még azt is el bírja
titkolni, midőn hitvesi szerelme zálogait szíve alatt viselé, kiket nem
a világra, hanem a földalatti sötétségre szült, ott tejével táplált és
fölnevelt, és mindezt nem is gyanítá senki.

Mennyi erőnek kellett azon szívben lenni, hogy a földfeletti fényt, mely
őt gúnyképen környezé, el bírja viselni s minden gondolatában ahoz
térjen vissza, ki a föld alatt van, s e hosszú küzdelemben meg ne
tébolyuljon!

Vespasian halálra itélte őket.

Először csak Sabinusra mondá ki az itéletet; a midőn Eponine azt kérte,
hogy hadd szólhasson ő az imperátorral. Azt hitte, hogy ha gyermekei
könyörgésével egyesítendi a magáét, meglágyíthatja a császár szívét.

Eléje vezették. Ismerte már azt a termet, azt a trónt, azt az arczot;
kilencz év előtt térdepelt már előtte.

– Vespasian! szólt a nagylelkű hölgy, megalázva büszkeségét, hogy férjét
megszabadítsa. Kilencz év előtt itt könyörögtem előtted Sabinusért; itt
igérted meg, hogy kegyelmet adsz neki. Akkor nem tartád meg fejedelmi
szavadat. Akkor én egyedül voltam, nem tudtam jól szívedhez szólani.
Most nézd, hárman vagyunk; nézd e két gyermeket, kik azért születtek az
örök éjszaka sötétségeiben, hogy négy ártatlan kézzel több nyuljon
trónod elé, esdve Sabinus életeért! Tekints e gyermekek hozzád emelt
arczaiba s azokból többet fogsz olvashatni, mint a mit az én gyönge
szavam mondhat. Ha vétett ellened Sabinus, kilencz évig halott volt,
megbünhödött érte. Légy te most Isten, ki őt feltámasztod a sírból.
Mutasd meg, hogy Róma császárai nemcsak azért istenek, mert ölni tudnak,
hanem mert éltet is tudnak adni!

Vespasian biborpalástján keresztül nem jutottak e szavak szívéhez.

– Sabinus özvegye! szólt hozzá szárazon. Én arról, hogy férjed él,
semmit sem tudok, mert te magad mondád, hogy meghalt; és így szükségkép
halva kell neki lenni. Téged és gyermekeidet nem bántalak, mint
hozzátartozóit; egy halottnak nem lehet neje, annál-kevésbbé gyermekei.
Sabinus özvegye, vidd magaddal árváidat. A ki meghalt, annak halott a
neve.

Eponine fölegyenesedék e szóra, s fölrántá gyermekeit, ne térdeljenek
ott. Büszke, daczos arczczal fordult Vespasiánhoz:

– Úgy szóltál, mint egy öszvérhajcsár fiához illett. A szégyen nem
enyim, ki hiába térdeltem előtted, hanem a tied, ki egy könyörgőt
kigunyolál. Vedd vissza a sovány kegyelemszót, mit nekem adtál, Sabinus
élete az én életem is. Boldogabb voltam én a sötét föld alatt, a
hangtalan éj rideg rémei közt tégedet gyűlölve, mint te voltál itt
dicsőséged hazug ragyogásai közt, silány hizelgők napraforgó arczainál;
ki rettegtél legyőzött ellenségedtől, kit már eltemettél. Gyáva zsarnok,
öless meg engem is, hogy nyugton alhass!

Eponine jól számított, ha akarta, hogy férjével együtt haljon. Ily
szavakat az egész udvar hallatára nem lehete megbocsátani. Vespasian
együtt ölette őt meg férjével.

Tán félt tőlük? azért ölette meg?

Oh nem.

Megölette őket azért, mert nem engedheté meg, hogy a magas római
erények, miután Róma falai közül végkép kipusztultak, egy barbár
nemzetnél leljenek menedéket; mert a vas ellen megvéd a vas, de az eszme
és az erény halhatatlan ellensége minden zsarnokságnak…



14.  FULKÓ LOVAG.

Rege a régi rossz időkből.

Azokban a szomorú időkben, hogy az átkozott kegyetlen tatár pusztítá e
mi jó hazánkat, két jó magyar vitéz testvér, Koppánd Simon és Koppánd
Mikhál, a tamásfalvai pusztulás után, mely nagy városnak a nyoma sem
látszik meg mai nap, valahogy megszabadultak az égésből, gyilkolásból, s
a nádasok közé menekülve, azokban bújdokoltak sok napon és éjszakán
keresztül, néha fejtetőig elbújva a víz alá, mert a gonosz, vérszomjas
ellenség, még a mocsárokat is meghajtotta, hogy a menekülteket
kézrekapja, nem levén egyéb a szándéka, mint hogy végképen kiirtson
minden magyart a földszinéről.

Ilyenformán, nappal rejtőzködve, éjjel bujdokolva, a szerint mentek
mindig nyugot felé, a mint azt a csillagok járása mutatta nekik,
remélve, hogy még ott menedékre találnak. Eledelük nem volt ez alatt
más, mint a récze- és szárcsatojás, a mit a mocsári fészkekben kaptak,
azzal táplálkoztak.

Egyszer, mikor már nagyon messzire elmentek s azt gondolták, hogy jóval
megelőzték a tatárokat, elő mertek jőni a nádasból a síkságba s a szép
holdvilágnál egy tornyot pillantottak meg jó távol maguk előtt.

Az ott valami város, gondolák magukban, tartsunk arra; talán ott
biztosságban leszünk, odáig nem jön a tatár. Mert csak azt hitte minden
ember, hogy a mint máskor szokta, egy-egy rablócsorda betör az országba,
s ha jól megszedte magát zsákmánynyal, megint visszamegy az országába.

Mentek hát a látott torony felé egész éjfélig; hát a mint közel értek
hozzá, akkor vették észre, hogy a toronynak nincsen teteje; a mint még
közelebb mentek, akkor látták, hogy a házak mind földig vannak rontva, s
a mint beértek az utczába, hát akkor látták, hogy ott senki sem lakik,
hanem farkasok és elvadult kutyák üvöltenek eléjük a fekete
kapubálványok mögől, a hol mindenfelé emberek feküsznek; alakok fej
nélkül, asszonyok, nyillal általlőve, az anya, ki halott gyermekeit
takarja holttestével, hosszú, elszórt fekete hajával.

Az ifjak elborzadva takarták el szemeikei e látvány elől, jaj! itt is a
tatár járt már, itt sincs többé élet.

Hanem azért mégis ott akartak maradni másnap éjszakáig, valahol
elrejtőzve, mert már közel volt a reggel, s fényes napvilágnál nem jó
volt kijőni a mezőre.

Bementek hát a templomba, hogy majd ott valahol elrejtőznek, vagy
kriptában, vagy valami sekrestyében.

Hajh! sírbolt volt most az egész templom, ott vágták le a nép szinét
javát, asszony, férfi és gyermek úgy hevert egymáson keresztül, a
leégett gerendák között, a sápadt hold csak úgy világított le rájuk a
tetőtlen orom beszakadt padmalyán át.

Itten valósággal kardot kellett rántaniok, hogy elhajtsák a farkasokat,
a mik a sírásó hivatalát pótolni jöttek ide, s a mint kiriogatták őket
onnan, ismét vissza-visszajöttek s beordítottak az ajtón.

Azt mondá akkor az öregebbik testvér, Simon: Mikhál öcsém, ezek a gonosz
férgek nekünk itten békét nem adnak, s miattuk meg nem nyugodhatunk,
pedig az álmatlanságtól alig van jártányi erőnk már; azért te fekügyél
le most, az oltár mellett jó helyed lesz, Isten most is közel van ott
még, én majd addig őrt állok az ajtóban s elhajtom rólad a
feneállatokat; majd ha elfáradtam, akkor fölkeltelek s te fogsz vigyázni
rám.

Mikhál tehát keresett valahol egy helyet az oltár mellett, s egyik holt
vitéz mellé lefeküdt, olyan volt mind a kettő, mintha aludnék, vagy
mintha mind a kettő halva volna. Simon vitéz pedig azalatt összekeresett
néhány elhullt nyilat a harczos téren, talált hozzá íjat is s úgy
támaszkodék a puszta ajtófélnek! a mint közeledtek a toportyán-férgek,
közéjük lőtt egy-egy nyilat, a megsebzett aztán verekedést kezdett a
többiekkel, azt gondolva, hogy társai harapták meg. Ez a rút viadal,
undok marakodás tartott már közel egy óráig, a midőn egy vén farkas
csúnyául elkezdett üvölteni, rá, mintegy jelszóra, visszaüvöltöttek a
város minden részéből társai s azzal egyszerre iramodott valahány, annyi
felé.

Simon vitéz csakhamar kitalálta e futás okát, s visszament testvéréhez
és felkölté:

– Ébredj fel öcsém; lódobogást hallok, a tatárok jőnek vissza.

Nem volt más menekülés, mint mind a kettőnek lefeküdni a halottak közé,
arczczal földfelé fordulva s úgy várni csendesen a közeledőket.

Épen ide jöttek az omladék templomba.

Sokszor tettek ők így. Gondolták, a menekült nép azt hiszi, hogy nincs
már mit keresnünk feldult városában s visszatért romjai közé, üssünk
rajta. Sokat elvesztettek így.

Azon városból való ember vezette őket vissza: egy tatárrá lett lakos, ki
maga is átpártolt az ellenséghez s előljárt, a hol pusztítni kellett.

Ez az átkozott gonosz ember maga is tatár ruhát viselt már, hosszu
hegyes prémsüveget, bő nadrágot s törte a tatár szót a kedvükért; – hogy
az Isten fullaszsza a torkán, valahány kijön rajta!

A testvérek kivehették a beszédből, hogy az átpártolt rossz ember azért
vezette ide az ellenséget, hogy felfedezze előttük a kripta nyilását,
melybe az elfutott lakosság drágaságait, s templomi ékszereit
elrejtette, az ajtót befalaztatván utána. Azt ott felbontották rögtön, s
nagy lármával és dulakodással megosztoztak a talált kincseken,
összetörve, a mi nagyobb darab volt. A tatárrá lett vezetőnek is jutott
belőle egy szentségtartónak a fedele, mit a gonosz ember süvege mellé
tűzött czifraságnak.

– Hej, csak kerülnél egyszer a kezemre, gondolá magában Simon vitéz, ki
mindezt nézte félszemmel, a halottak között fekve.

Azután tüzet raktak a gyilkos tatárok a szent oltáron, a templomban
levágtak egy lovat, azt tiltul megsütötték nagy konczokban s neki
telepedtek lakmározni, hogy utálat volt őket látni; az új tatár velük
evett.

Egyszer egy parázs a tűzből kipattanva, épen Mikhál vitéz kinyújtott
markába esett; Simon vitéz látta azt jól, s megrettent, hogyha öcscse az
égető kínra meg talál mozdulni, mind a ketten elvesznek. Mikhál vitéz
azonban szép csendesen összeszorította a markát, úgy hogy senki sem
vette észre s olfojtotta benne az égő parázst, még csak szisszenését sem
lehetett hallani.

Hajnalra kelve aztán ismét felkerekedtek a tatárok, felkaptak lovaik
hátára s száguldottak odább; nem vették észre, hogy két élőt hagytak el
a holtak között.

A két vitéz késő estig átalla a templomból előjőni, hanem ott viaskodott
egyre a mezei vadakkal, a mikhez nappal még a keselyűk is csatlakoztak,
ott vijjongtak egész nap a fejük felett, csak hogy ki nem verték a
szemeiket karmaikkal. Hálát adtak az Istennek, a mint a borzasztó
helyről odább mehettek napnyugatkor.

A sík rónán mentek, a hogy mehettek sietve; hátra sem is igen mertek
nézni; de mit is néztek volna ottan egyebet, hanem ha a sötét
füstfelhőket, miket égő városokról hajtott feléjük a szél? Hátuk mögött
jött a tatár!

Estefelé egy magános tanyához értek, a melyben egy izmaelita lakott.
Duplán ellenség, mert idegen és pogány, hogy adott volna az jó tanácsot
a menekülőknek?

Sok mindenféle nép volt már akkor ott az udvarában, a kik elfutottak a
tatár elől s futottak, a merre világot láttak maguk előtt, ki lovon, ki
gyalog, ki szekéren, férfiak, asszonyok, gyermekek.

– Jaj édes feleim, ijesztgeté őket az izmaelita, rossz helyre jöttetek
ide: sokkal jobb volna visszafordulnotok, a merről a tatár hadak jőnek,
mert azok legalább, ha megadjátok magatokat, le nem vágnak, csak
rabszolgának visznek el; jaj de előlrül sokkal nagyobb veszedelem vár
reátok, mert itt ebben az erdőben laknak óriások, rettentő magas
szörnyek kétszarvú fejekkel, szájuk akkora, hogy egy ember befér rajta;
ezek elfogdossák az erdőkre futókat s ott megsütik nyárson; engem is
csak azért nem bántanak, mert bort adok nekik, mikor jőnek.

Már ekkor a menekvők hallották Várad alól futó vitézektől a tatár
óriások hírét, kik egy egész sereget megszalasztottak puszta feltünésük
által, sőt egy csordapásztor, a ki becsületes jász eredetű ember volt,
maga is esküdött rá, hogy ő is látta őket, a mint négy öles lépésekkel
jártak végig a mezőn s egy közülök szépen leült a kutágas tetejére, a
nélkül, hogy a lábai lelógtak volna.

A szegény megrémült népség erre a hírre inkább visszafelé akart futni a
tatár torkába, hogysem e szörnyetegek fogaira jusson; de a két Koppánd
vitéz azt mondá okosan egymásnak:

Ime azok kevesebben vannak, a tatárok száma pedig sok százezer. Az óriás
húsa is csak hús: majd bejárja a kard, Goliáth is óriás volt, s egy
pásztor fiu ölte meg; inkább menjünk mi azok ellen.

S elindultak az erdő felé.

– No majd megbánjátok! kiálta utánuk az izmaelita.

Hát a mint a vitézek az erdőhöz közelértek, ime kijöve a fák közől
tizenkét rettentő alak; háromszorta magasabbak, mint a közönséges ember;
nagy fejük, mint holmi hordó; bajuszok, mint egész lófark; három ölet
léptek egyszerre, s két öles kardokat czepeltek a vállaikon.

– No öcsém, szólt Simon vitéz, kardmarkolatához kapva, már most vagy mi
eszünk, vagy ők esznek; válaszd ki a magadét, én is az enyimet.

S azzal kivont karddal rárohantak az óriásokra.

A szörnyű alakok eleinte nagyon lármáztak reájuk s kardjaikat
emelgették; a mint azonban látnák, hogy a két vitézt semmikép sem lehet
megijeszteni, hátat adának és hosszú lépésekkel iramodtak vissza az erdő
felé.

Nem voltak azok valami természettől alkotott szörnyek, hanem csak a
tatár khám szemfényvesztői, kik hosszú lábtókon tudtak járni s
felöltöztek Isten csodáinak, hogy a futó népeket visszariaszszák
gyilkosaik körmei közé; az izmaelita jól tudta azt, mert velük értett.

A mint Simon vitéz meglátta, hogy az óriások futnak, még jobban biztatta
testvérét ellenük, a holott azután nem érék be azzal, hogy az erdőig
megkergették őket, hanem a mint azok a fák és cserjék között lábtóikkal
nem tudtak boldogulni, sem a nehéz álarcz és rémpóla miatt ügyesen
mozogni, nehéz kardjaiknak sem vehették hasznát, ott a vitéz ifjak mind
valamennyit levágták irgalom nélkül s a nagy festett szörny-fejeket
feltűzték az erdő szélében karók hegyére, hogy a futó népek bátorságot
kapjanak, ha azokat messziről meglátják. Az áruló izmaelita nevét
azonban Simon vitéz felirá kardmarkolatára.

Megint mentek odább napnyugat irányában, míg végre a Tisza vizéhez
értek, a hol egy révet találtak, mely előtt már akkor sok ember
várakozott, a kik mind a tatárok elől futottak. A vámot ottan valami
patarénus nép szedte, mert még András király és Dienes nádor idejében
mind ilyen huzavona nép kezébe kerültek a vámok. Azt lehetne gondolni,
hogy ilyen nagy veszedelem idején, mikor mindenki tűz elől, vér közől
fut tova, ingyen is átszállították a révészek a menekülőket? Igen,
keresztyén és magyar ember bizonyára azt tette volna, de az istentelen
patarénus nép most sarczolta az átkelőket legjobban, ki mit megmentett a
tatárok elől, testén maradottat, azt oda kellett nekik adnia, asszonyok
fülönfüggőiket, férfiak bogláraikat vetették váltságul a kegyetleneknek,
csakhogy átszállítsák őket. A kiknek pedig épen semmijök sem volt, a kik
koldusképen futottak el, azokkal azt az istentelenséget követték, hogy
elébb elmondattak velük egy manichæus imádságot, mely nem volt egyéb,
mint a legirtóztatóbb káromlása az igaz Istennek és az ő szenteinek
tatár nyelven. Igen sokan elmondták azt, csakhogy menekülhessenek, nem
gondolván a halál félelmében lelkük örök életére; a kik irtóztak
elmondani a csúfságot, másutt kerestek a Tiszán gázlót, vagy ha úszni
tudtak, ahoz fogtak, sokan ott is vesztek.

A két testvérnek sem volt semmije, a mivel megváltsa a révet, csak az
istenkáromló tatár imádság. Simon vitéz azt mondá, hogy inkább darabokra
engedi magát vágatni a tatár által, hogy sem az Istent káromolja és a
szent Szűzet, de Mikhál könnyebb vérű lévén, azzal biztatá, majd
elmondja ő azt mind a kettőjük helyett, azt állítván, hogy testvére
néma; ő tehát elmondá kétszer is egymás után, egyszer magáért, másszor a
bátyjáért a rettentő káromkodást, mialatt Simon összetett kézzel magában
halkan mondá utána a Miatyánkot és az Üdvözletet. Így szállíták őket át
a túlsó partra, a holott a midőn Simon vitéz szemére vetné testvérének,
hogy miért mondta el kényszerűségből az istenkáromló verseket, ez azzal
vigasztalá bátyját, hogy hiszen magában minden vers végén utána mondta:
«nem igaz, nem igaz.» De csak mégis nagy bűn volt az.

Simon vitéz a manichæus nevét is feljegyzé kardmarkolatára.

Hajh de a menekülők ott csak újabb veszedelem torkába futottak; a sajói
nagy ütközet el volt már vesztve, a Duna Tisza között is özönnel járt
már a tatár, a mint egy erdő széléből kiértek, köröskörül nem láttak
egyebet a távol láthatáron, mint égő falvak füstjét; visszatértek hát
megint az erdőbe s felfelé északnak kezdtek tartani, köröskörül hallva a
tatárok kürtjeinek hangját, a mint egymásnak felelgettek, s a nappalokat
odvas fák rejtekeiben tölték, nem találva egyéb táplálékot, mint
vadmézet és lehullott bükkmogyorót, a mivel éhségüket csillapíták.

Negyed napra találtak egy tisztességes házat az erdő közepén, melyet sem
lőrések, sem sánczkarók nem védelmezének s mégsem volt leégetve.

Az ifju vitézek csodálkoztak ezen; pedig hát tudniok kellett volna, hogy
abban a házban szaraczenus lakik, a kik pedig mind egyetértenek a
tatárokkal, azok hordanak nekik tudósítást, vezetik őket a városokra,
kémeik és orgazdáik; a mit a tatár rabolt, azt megveszik tőle olcsó
pénzen s szállítják majdan Morvába és odább is. Egy ilyen kufár háza
volt az. Egy nagy vörös ökörfő volt a kapujára festve, a miről a tatárok
ráismerhettek, hogy ez az ő emberük.

A szaraczenus nagy nyájassággal fogadta őket, mikor bementek hozzá;
biztatá, hogy várjanak, mindjárt készíttet számukra ebédet, a mi a
kiéhezett jámboroknak vajmi kedves vigasztalás volt. Míg ott panaszolnák
kiállott szenvedéseiket a jámbor arczú házi gazdának, jön lihegve egy
úri asszony, megszakgatott ruhájáról, feslett sarujáról ki lehete venni,
hogy messziről menekült futva s reménykedve kérdi a házi gazdától, nem
tért-e ide be az ő szerette férje kis fiacskájával? Az erdőbe menekültek
öten: a férj kis fiával, a hitves, egy dajka és a kis csecsemő gyermek.
Egyszer kutyaugatást hallottak: a férj azt mondá, hogy hárman maradjanak
hátra egy barlangban elbujva, majd ő fiával előre megy, megnézni:
nincs-e ott emberi lak közel? ők sokáig vártak ott, végre a nő aggódva
férje kimaradtán, maga indult el őt keresni, talán itten voltak?

– Meglehet, hogy itt jártak, gyermecském, szólt vállat vonva a
szaraczén, itt sokan megfordulnak napjában; milyenek voltak?

A nő leirta férje alakját, ruházatát, a kis gyermekét, a fiucska ujján
volt egy fekete lószőr gyűrű fehér kereszttel, azt csak nem vette el
tőle senki, ha megölték is, ráismerhetne róla.

A szaraczén azt mondta, hogy semmikép sem látta őket s a szegény nő
kezét tördelve és jajongva ment ismét odább férjét és kis fiát keresni.

Ez alatt felhozták az ifju vitézek számára az ételt, egy nagy bográcsban
aprított húst, a szaraczén hozatott nekik melléje bort s megáldva
lakomájukat, magukra hagyá őket.

Mikhál vitéz, a milyen éhes volt, rögtön hozzá akart fogni a bőséges
étkezéshez, de Simon vitéz megállítá elébb.

– Hát Mikhál, nem jut-e eszedbe, hogy elébb imádkoznánk?

Azzal elvégzék az imát, a hogy istenfélőkhöz illett, s csak akkor
fogának az étekhez.

És ime, Isten megjutalmazá őket kegyességűkért, mert a mint Mikhál vitéz
görbe evőkését beleszúrá a bográcsba, ime mi akadt legelébb is kése
hegyére, egy vékony csont, egy fekete karikagyűrűvel lószőrből
átkerítve, fehér kereszt a gyűrű közepén.

Az ifjak ijedten ugrának fel ültökből s nem érintve többé sem ételt, sem
italt, nem búcsúztak sem gazdától, sem gazdasszonytól, hanem futottak
onnan sebten, a hogy lábaik elbirták, s csak későn akadtak meg egy
szegény remete barlangja előtt, kinek elbeszélték az ijedtséget, a mi
velük történt.

Áldjátok Istent, fiaim, szólt az öreg aszketa, hogy megszabadíta a
gonosz barlangból, mert nem más lakik ottan, mint az istentelen
szaraczén, a tatárok kéme, ki a hozzá betérő menekülőknek kábító szert
ad italban s mikor elalusznak tőle, akkor fejüket veszi! a fejekért kap
egy dénárt a tatároktól, a húsaikat pedig feladja az utánuk jövő
vendégeknek, azt a szörnyűt követve el, hogy testvéreit eteti meg a
magyarral. Örüljetek, hogy nem izlelétek ott semmit, jól fog esni most
forrásom friss vize s az aszalt gyökerek, miket veletek megosztok.
Reggelig maradjatok itten, azután menjetek csak mindig feljebb észak
felé; nem tévedhettek el: a melyik oldalon a fáknak moha van, arra van
észak; ha hét napi járó földet tettetek hegyeken-völgyeken keresztül,
meglátjátok a legmagasabb hegyeket, a mik Magyarország határán vannak;
ottan majd hallani fogtok harangszót; az vezessen benneteket; ott jó
oltalom van, azok ott a «menedék kövei», lapides refugii, miket a
harczos szerzetek láttanak el védelmi eszközökkel, hogy befogadják a
mindenünnen futókat. Ott jó helyetek leszen. Találtok oltárt, kenyeret,
erős bástyákat, miket a jó kard és a jó Isten ezernyi ellenségtől
megoltalmaz. Míg odáig nem értek, meg ne állapodjatok, mert veszedelem
és pusztulás van az egész hazán.

Az ifju vitézek megcsókolták a jó öreg kezét a jótékony tanácsért s
reggel útmutatása szerint mentek nagy egyedül magukban sűrű erdőkön
keresztül; soká mentek, messze mentek, tölgy elhagyta, bükk elhagyta már
a hegyet, következtek a nagy gyászoló fenyőfák, de még tovább kellett
menniök.

Egy reggel azonban, a nagy magános rengetegben, a mint pihenni leülének,
távolról jövő harangszó ütötte meg füleiket, valami nagy harangok szava,
a minők csak Fehérvárott voltak akkor, meg Nagy-Váradon, a nagy székes
egyházakban.

Mikhál vitéz felugrott örömmel és mondá:

– Itt van bizonyára az említett «lapis refugii».

De Simon bátyja megcsóválta fejét.

– Messzebb van az öcsém, még háromnapi járó földet mondott odáig a szent
ember.

– Ejh, talán saját lábaihoz mérte a járó földet, azok pedig már öregek.

– Aztán nem is észak felől jön ez a hang, hanem nagyon is nyugatról.

– Bizonyosan mi tévesztettük el az irányt.

Mikhál vitéz csak rábeszélte Simon bátyját, hogy ne menjenek már
messzebbre, hanem keressék fel, a honnan az a harangszó jön, hiszen
harangszóval csak keresztyén ember ad jelt; bizonyosan azért teszik,
hogy ha valaki eltévedt bujdosásában, odatérjen, a hol nem félnek az
ellenségtől.

Simon ráállt s mentek aztán, a honnan a harangszó jött, s a mint kiértek
az erdőből, egy kies völgy terült el előttük, melyen keskeny patak
kigyózott keresztül, a patakon nagy lábas hid volt verve, a hid pedig
egy magas sziklavárba vezetett fel, melynek négy hegyes tornya volt a
négy szegletén, ötödik meg a középen; azokban mind harangok voltak s
azokat mind úgy húzták, mintha búcsújárás volna.

Ez bizonyosan a menedék köve; mondá újból Mikhál vitéz.

– Nem mondott annak tornyairól, sem bástyáiról a remete; szólt
ellenkezve Simon bátyja.

– Ejh azóta felépíthették, hogy ő ott járt.

S azzal mentek a vár felé. De különös volt előttük, hogy az ilyen nagy
erős vár tövében a hogy másutt szokott lenni, nincsenek paraszt kalibák,
nincsen falu, zsellérházak, a kik a várhoz tartoznak, hogy lehet ez?

– Bizonyosan a parasztokat mind bevették most a várba. Így magyarázá azt
a könnyebbvérű Mikhál lovag.

A toronyőr, a mint észrevette közeledésüket, rögtön jelt adott
kürtjével, mire a felvonó hidat leereszték, mely az állóhidat a
várkapuval összekötötte, czifra csatlósok jöttek a jövevények elé s
midőn azok aggodalmasan elmondák nekik, hogy ők messze földről jőnek,
országos veszedelem közől, nem tudják, jó helyre jöttek-e? azok nevetve
mondának nekik.

– Jó helyre bizony, atyafiak! ez itt Fulkó lovag vára; híres, nevezetes
vitézé; nem jöhet ide a tatár, ha csak a völgyet ki nem tölti; nem is
lesz itt fogyatkozástok semmiben, mert itt van enni inni elég; van-e
valami kincsetek, a mit el kell kell jó helyre tenni?

– Valóban nincs egyebünk jó kardjainkon kívül.

– No annál jobb. Akkor beállhattok a lovag úr zsoldjába s vitézkedhettek
az ő zászlói alatt jó pénzért.

– Nem kivánunk mi pénzt a szolgálatért, elég lesz nekünk, ha
harczolhatunk a pogány ellenség ellen vitéz vezetők alatt.

Az inasok úgy nevettek rajta, hogy az ifjak olyan komolyan beszéltek s
azután bevitték őket a várba s nemsokára hoztak eléjük ezüst
medenczékben illatos vizeket, megmosdatták, megfüröszték őket, hoztak
nekik pompás bársony és virágos kamuka-köntösöket, arany skofiummal
kivarrva, boglárokkal végig rakva, hajfürteiket bekenték illatos
kenőcsökkel; azt mondák, hogy ezt mind Fulkó lovag parancsolta, a ki a
vendégeit ilyen szívesen szokta fogadni.

– Talán nem is érdemeljük mi ezt a nagy tisztességet; monda Simon lovag
pironkodva, ki igen szemérmetes férfiu volt, midőn ajándékokat kelle
elfogadni.

– Ah de még többekben is fogtok részesülni, szóltak a tréfálózó
cselédek; a lovag úr lakomát rendezett számotokra, ottan lesznek az
úr-kisasszonyok is, Fulkó vitéz leányai, Meryza és Sziona, azok mellett
fogtok ülni.

– Oh de furcsa neveik vannak, mondá Simon lovag, vajjon hol keresztelték
őket annak?

– Ne törődjetek ti azzal; majd holnap elmondhatjátok, melyik volt kettő
közől a szebb?

Mikhál vitéznek mindjárt meg is ragadt a szívében: melyik lehet kettő
közől a szebb? mert a szép asszonyi arczokat ő halálba tudta szeretni;
de Simon bátyjának máson járt a gondolatja.

– Hol van itten a kápolna? oda szeretnék elébb menni, hálát adni az
Istennek, hogy annyi veszély közől megszabadított; sok hete, hogy nem
voltam már oltár előtt, csak az égi madarakkal együtt imádhatám Istent
az erdőkben napköltekor.

Az ínasok megint csak nevettek rajta.

– Hagyd azt mostan, jó barátom, megtalálhatod még holnap, a papot mindig
jókor van látni; most jertek a lakomára; régen ülhettetek asztal
mellett.

Simon vitéz nagyon csóválta rá fejét; nem tetszett neki az olyan hely, a
hol az oltárról olyan nevetve beszélnek, de nem akart háboruságot
kezdeni s engedett a meghívásnak, de öcscsét mégis figyelmezteté, hogy a
hosszas bőjtölés után, majd a gazdag lakomából nehogy sokat be találjon
venni, bort ne igen nagyon igyék, mert az megárt most egyszerre; Mikhál
vitéznek pedig máson járt akkor az esze: melyik lesz szebb a kettő
közől?

Egy trombitaszóra aztán felnyiltak a várbeli szárnyas ajtók s bevezeték
azokon az ifjakat az ebédlő-terembe.

A két jámbor vitéz szemefénye elveszett a nagy ragyogáson, a mi itt
minden oldalról feléjük tündökölt. Az asztalok ezüst tálakkal és arany
serlegekkel rakva, székek, lóczák czifrán kifestve és kifaragva, ablakok
színes üvegekkel rakva, az asztalfőn álló székek biborral bevonva és
mennyezettel födözve, mintha fejedelmek számára állnának ottan; minden
szék háta mögött állt egy arany vitézkötéses hajdu, skárlát mentében, a
bortöltögető ezüst vederrel kezében; azután a másik terem ajtajai is
felnyilván, kijöttek belőle a várkastély úri vendégei, mind gazdagon
öltözött urak, kiki egy-egy szép hölgyet vezetve jobbján, a kik nehéz
selyem ruháikkal csak úgy söpörték a padlót, gyémánt és kárbunkulus
tündökölt forgóikban, kösöntyűiken; azok ott páronkint helyet foglaltak
a hosszú rakott asztal körül, egy férfi egy asszony mellett, végre
hármas trombitaszó után jött maga a vár ura: Fulkó; kövér termete majd
leroskadt drágakövek és boglárok terhe alatt; két kezén vezeté két
leányát, Meryzát és Szionát.

Az első, kit jobbján vezetett, tündéri szépségű hölgy volt, ragyogó
fekete szemei illettek halvány arczához s piros ajkaihoz, magas, délczeg
termete is oly méltósággal hordta e büszke főt, mintha tudná, hogy itt
neki mindenki engedelmes szolgája.

A másik leány, kit Fulkó balfelől bocsátott, alacsony volt és
görbe-hátú, szemeit nem is emelte fel soha, s nem tekintgetett sehová,
mint a ki nagyon jól tudja, hogy őt mindenki megveti. Könnyű volt
rámondani: melyik kettő közől a szebbik?

Mikhál vitéz azt hivé e látványra, hogy álmodik, szemeit elvakítá a
drágakövek fénye, még jobban a szép szemek ragyogása, hogy azt sem tudta
már: a földön jár-e vagy az égben?

Simon vitéz pedig ennyi pompát látva maga előtt, arra gondolt szomorú
szívében, vajjon talán ez időben Béla király futó patak partján iszsza
levett sisakjából a vértől langyult vizet?

– Asztalhoz, urak és hölgyek! hangzék Fulkó lovag szava; ide mellém
Koppánd Simon, Koppánd Mikhál; az utóbb jött vendégé mindig az első hely
nálam. Üljetek leányaim mellé. Im ez Meryza leányom, amaz pediglen
Sziona.

Mikhál úgy ejté a dolgot, hogy a tündéri szép Meryza mellé jusson, kiről
le nem birta szemeit venni többé. Simon pedig odaült a szemlesütő
Szionához, hanem elébb elmondá magában halkan az asztal-áldást, a mi
fölött a többi vendégek nagyon kaczagtak a kegyes vitéz
botránkoztatására, egy hang azonban mellette halkan suttogá: «Amen,
Amen.» Oda nézett s látta, hogy az a púpos hátú Sziona, s e pillanatban
szebbnek tetszett előtte a görbe leány, mint a délczeg Meryza.

A vendég urak igen vígan ittak, nem kellett nekik nagy kinálkozás s
miután jól felborozták magukat, megkérték a jövevény ifjakat, hogy
mondják el előttük azon viszontagságokat, a miket idáig jutva
kiállottak.

Mikhál vitéz nem bírt nagy ékesen szólással, a miért is csak bátyjának
inte, hogy szóljon. Simon tehát felálla és gondolva, hogy igaz résztvevő
hazafiui szivekre talál e helyen, elkezdé a hon gyász-eseményeit mondani
előttük; a beszéd folytán mindjobban belejött az indulatba, a lelke
előtt újra megjelenő rémlátások képe ihletet adott ajkainak, annyira,
hogy végtére oly szívrehatólag beszélt, hogy saját magának is könyek
csorogtak alá az orczáján.

Ime azonban, midőn e könyeket letörölné és széttekintene, akkor látá,
hogy a vendégsereg épen nem sír és nem sóhajtoz az ő fájdalmas beszédén,
hanem csupán csak mulatságképen hallgatja azt, mintha valami trufátor
énekes regéjét hallgatná.

Ezen annyira megbotránkozott, hogy kénytelenül megszakasztá a szót.

Különösen bántották őt a délczeg Meryza szép szemei, a miért olyan
mosolyogva tekintének reá.

Midőn elhallgatott, a délczeg hajadon megszólítá, hogy mondana még «több
ilyen szép mesét is».

Egy suttogó hang azonban, a halavány Sziona szava, esengve szólt
mellette, hogy ne folytassa tovább az Isten nevéért, mert hisz e
borzalmas történetet szívszakadás így hallani.

És Simon lovag Sziona szavára hallgatott, nagyot sóhajta és leült.
Sajnálta a házi urat és a vendég-sereget azzal megbántani, hogy
érzéketlenségüket megrója; gondolá, a jó élet teszi azt s azzal menté ki
magát, hogy nagyon el van már fáradva.

Arra fölkelt Saksin lovag, egy roppant termetes férfi Simon mellől s
belékötött, hogy miért nem iszik s mért nem beszél tovább? minek sérti
meg a társaságot azzal, hogy elhallgat; ezért már most «ki a gyepre!»

Simon lovag látta, hogy ebből most mindjárt verekedés lesz, azért
hátratolta maga alul a székét s készen tartotta magát mindenre. Nem volt
ez szokatlan dolog akkoriban, midőn vendégségek alatt nagyon sok bort
ittak s a férfiui erő kitüntetése nem tartatott gyalázatnak, a miért is
lakoma előtt a vendégek minden vágó-fegyvert le szoktak rakni magukról,
nehogy azokkal találjanak egymásnak ártani, a mit azután józan fővel
megbánnának.

Mikhál vitéz is fel akart ugrani helyéről ezt látva, de őt lekötve tartá
már a bor, meg a szép hajadon szemei, aztán meg azt is mondák a
körülötte levők, hogy két ember vitájába nem illik egy harmadiknak
belekeveredni.

Sziona azonban odasúgott Simonnak:

Vigyázz, nehogy ölre engedd magadat kapni, mert Saksinnak hegyes vért
van a dolmánya alatt, ha hozzászorít, keresztültör vele.

S ez a titkos intés hasznára vált Simonnak, mert a mint kitolakodának a
lovaggal a terem közepére, nem engedé magát derékon kapni, hanem
megkapta amannak két karját erősen s megrázva azoknál fogva annak
rengeteg testét, gáncsot vetett neki s úgy veté a földhöz, hogy a fejét
is odacsapta a padlóra.

Erre dühösen ugrott fel Saksin s most már széket ragadva rohant Simon
lovagnak; de az megkapta félkézzel az ellene sujtott széket s a másikkal
úgy üté fültövön Saksin lovagot, hogy az se látó, se halló nem volt
többet, mert egyszerre kijött orrán, száján, fülén a vér: úgy vitték el
pokróczba takarva.

A többi vendég urak nagyon nevettek e mulatságon s dicsérék Simon vitéz
erejét, ügyességét, kezet is szorongattak vele sorba; a miközben vette
észre, hogy mindegyik azt akarja megtudni, vajjon össze lehet-e úgy
szorítani a kezét, hogy fájjon? Engedte nekik cselekedni, hadd lássa,
mire mennek vele?

Végre a házi úr maga veregetett a vállára, azt mondá neki, hogy derék
ember, mert olyan vitézt győzött le, a kivel még meg nem mérkőzhetett
senki, s minthogy ő neki fogadása tartja, hogy a ki Saksin lovagot le
bírja verni, annak választani enged leányai közől, hogy egyet feleségül
vegyen közőlük, tehát válaszszon.

Simon vitéz azt hitte, hogy csak kötekednek vele, olyan jutalmat igérve,
a mit ő meg nem szolgált, csak akkor látta, midőn a káplánt hivatták,
hogy komolyan van értve az igéret s újból felszólíták, hogy válaszszon.

Mikhál vitéz de nagyon elbámult erre; most bánta már igen szörnyen, hogy
nem ő verekedett meg Saksinnal, mert hiszen ő sem gyöngébb, mint Simon
bátyja; jaj! ha Meryzát fogja választani, pedig hát, ha szeme van, ezt
látja szebbnek.

De Simon a sápadt Sziona felé fordult s azt mondá, hogy ő neki ez
tetszik jobban.

Fulkó lovag meg volt lepve; nem tetszett neki a választás, fejét
csóválta, ajkát harapta, de nem tehetett ellene más kifogást, mint azt,
hogy Meryza az idősebbik.

– Hogy ne menjen hugánál későbben férjhez, add őt feleségül öcsémnek.
Valóban ő oly jó vitéz, mint én vagyok, s ha ő küzdött volna Saksinnal,
nem kétszer, de háromszor verte volna a földhöz.

Mikhál esküdözött, hogy azt megtette volna Meryzáért, s ha kell, minden
itt levő lovaggal megbirkózik sorban, vagy egyszerre, a min nagyon
nevettek valamennyien.

Fulkó lovag azután ráhagyta, hogy ha oly igen nagyon szereti Meryzát,
vegye tehát ő is azt feleségül.

Mikhál vitéz magán kívül volt az öröm miatt; alig állt a lábán a
gyönyörűségtől, mégis az egész világot akarta birkózásra híni.

De Simon vitéz lelkét hidegítette valami gondolat: miért, hogy mindez
ilyen könnyű szerrel történik? hogy ilyen gazdag úr-leányokat olyan
könnyen – se kérdik, se hallják – a legelső jövevénynek feleségül adják?

Már pedig az bizony csak megtörtént: akár hitte, hogy ébren van, akár
azt vélte, hogy álmodik, Fulkó lovag egymáséba tette kezeiket, Meryza
levonta ujjáról gyémántos gyűrűjét s Mikhál bég vitéz ujjára húzta azt,
Sziona pedig egy kis vékony karika-gyűrűt adott jegybe Simon lovagnak, a
miért a vitéz urak cserébe ősi czímeres gyűrűiket vonták aráik ujjára s
akkor ment rögtön az egész násznéppé alakult vendégsereg a várbeli
kápolnába, a hol egy szerzetesi alak hit szerint összeadá a feleket az ő
társaikkal; rendén, ének- és orgonaszó mellett.

Mikhál vitéz és a szép Meryza a számukra elkészített menyegzői terembe
távoztak, de Simon vitéz azt mondá menyasszonyának: «én még egy kisség
itt maradok az oltárnál, hogy hálát adjak az Istennek e csodálatos
jóvoltáért, hogy a tegnapi szorongattatás helyett a szabadulásba
vezérlett s kivel tegnap csak a farkasok virrasztottak egy berekben,
annak ma ime ily áldott jó hitvest adott társul, mint te vagy Szionám.
Csak térj addig szobádba, míg utánad mennék».

Majd egy óráig ott imádkozott Simon vitéz az oltár előtt, mely szépen ki
volt szentek szobraival ékesítve; még azután a szent képeket sorba is
kellett csókolnia, de gondolta, hogy Sziona nem fog reá e haladékért
neheztelni.

– Megbocsáss jó Szionám, szólt, midőn a kápolnából megtért
hálószobájába. Sokért hálát kellett adnom az Istennek ezen a napon, hogy
olyan sokáig maradtam a kápolnában.

– Valóban sokért kell hálát adnod az Istennek, szólt Sziona, mert csoda
az, a hogy háromszor megmenekültél e napon a halálból. Istennek köszönd
azt, hogy mellém ültél, nem Meryza mellé, mert Saksin lovag bizonyosan
beléd kötött volna ott is s ha nem vigyázsz magadra, hanem ölre mégy
vele, halott vagy. Istennek köszönd azt, hogy nem saját poharadból
ittál, hanem az enyimből, melyben víz állt, mert serleged széle bódító
méreggel volt megkenve, a mi ha ajkadat éri, megbódulsz és reggelre
halott vagy. De Istennek köszönd százszor, hogy nem Meryza keze után
nyúltál, midőn választást engedtek közöttünk, mint tették előtted
százan, a kik most mind halva vannak, mert te is utánuk mentél volna.

– Tehát micsoda ház ez itt? kérdé elszörnyedve Simon.

– Gyilkosok és rablók háza. Fulkó lovag harámbasa; nem is atyám, de
mostohám, ki anyámat halálra kínzá; Meryza ellenben az ő leánya, a kiről
irtózat szólni. Ezek a vendég urak, kik itt aranyban járnak, mind Fulkó
és leánya czimborái, százszor gyilkos és elkárhozott valamennyi.
Azelőtt, a mult évekig, messze vármegyékbe eljártak csoportostul
rabló-kalandokra, néha maga Meryza is vezette őket, ki az éjszakai
gyilkolásban kegyetlenebb még apjánál is. Hogy pedig az ég haragja e
nagy csapást mérte országunkra, hogy a tatár rajtunk rontott, azóta
Fulkó bandái nem járnak ki a vidékre, félnek, hogy erősebb rablókra
akadnak, hanem nagy harangokat húztak fel a tornyokba s azoknak
messzehangzó szavával csalják ide azokat, kik a tatár elől menekülnek.
Ha jőnek gazdag főurak, kereskedők, szívesen fogadják őket, kincseiket
őrzésükbe veszik s ő magukat az első éjjel elsikkasztják. Ha vannak
köztük délczeg ifjak, azokkal ama tréfát űzik, mit veletek: Fulkó lovag
választást enged nekik leányai közől, a bódító italtól kábult ifju
Meryza kezét kéri s az őt az oltárhoz vezeti; egy rabló, valami megölt
szerzetes ruhájába öltözve, megesketi őt s lesz belőle férj egy éjre.
Mikor Meryza jelt ad, künn félreverik a harangot, tűzi lárma támad, az
új férj felszökik álmából s a mint hálótereméből kilép, eltünik nyom
nélkül; másnap megint új esküvő, új halál, új áldozat.

– Irtóztató! kiálta fel Simon vitéz. És ez órában Mikhál van ott? hol
van ő?

– Halkan beszélj! Ő már nincs ott. A mellékszoba alatt tátong egy húsz
öles mélység, mindennap fölötte járunk, az a padló, melyen járunk,
középett sarkon fordul lefelé s két végén ütközőre jár. E perczben ki
van véve az ütköző mind a két oldalon. Mikor valaki arra rálép, a hidlás
elfordul s ő leesik róla; az a mély kút egy hosszú folyosóra vezet, mely
innen a hegy lábáig nyúlik s egy szűk nyiláson napvilágot ér; ha valami
csoda által még megszabadulna is estében, hogy nem zúzná agyon magát,
ott a mélyben van Fulkónak két nagy vérebe, Orkusz és Erebusz, azok
felfalják elevenen; csak másnap mennek be Fulkó czinkosai a barlang
felől fáklyákkal, a miktől a kutyák félnek s összeszedik a megölt
ékszereit.

– Hát testvérem? mi történik testvéremmel?

Sziona szemeiből törlé a könyeket.

– Halld meg, mi volt ellenetek a szándék! A hálószoba ablakán egy kéz
koczogtat csendesen s arra azt súgják, hogy a másik testvér akar egy
szót szólni. Mikhálnál már koczogtattak az ablakon.

– És ő?

– Ő már bizonyosan meghalt. Nem lehetett megmentenem, mert Meryza az
ajtóig jött vele, ott megcsókolá s azután egy kiáltás hangzott és azután
csendes lett minden.

Simon vitéz szava elállt a fájdalomtól.

– Most azon légy, hogy mentsd meg magad. Itt egy hosszú kötél, ezt kösd
derekadra, itt egy jó kard, ezt szúrd övedbe, ez égő fáklyát fogd
balkezedbe, ne várd míg hívnak; lépj ki a forduló hídra, én e kötélen
csendesen le foglak bocsátani; s azután a kötelet, ha leértél, utánad
eresztem. Ha a vérebekkel találkozol, kiáltsd neveiket: Orkusz és
Erebusz, tartsd feléjök a fáklyát, akkor nem bántanak; meg ne öld őket,
mert arról megtudnák, hogy megszabadultál s utánad mennének, elfognának.
S most siess; ha biztos helyen leszesz s sokáig élsz, gondolj reá, hogy
a szegény árva, kit hitvesedül választál, valóban hitvesed volt.

Simon vitéz érzékenyen megölelé s megcsókolá Szionát.

– Valóban férjed vagyok s nem hagylak itt, jőjj együtt velem.

Az vesztünkre volna. Megtudnák egy óra mulva, hogy elárultam őket s
reggelre ismét kezeikben volnánk. A környék mind egyetért velük. Így
pedig harmadnapra a csontok közől nem fogják megtudni, melyik volt az
egyik, melyik a másik? Siess! ne időzz.

Simon vitéz megfogadá az Istenre, hogy ha innét megszabadul s más
világot ér az ország, vissza fog térni még ide, hogy hitvesét
kiszabadítsa s testvére gyilkosain boszút álljon; tőn mindent, a hogy
Sziona akará. Egyik kezében a kard, másikban a fáklya, derekán a
mentőkötél, így lépett ki óvatosan a sóhaj-hídra, s a mint az elbillent
alatta, csendesen ereszkedék alá a rémületes mélységbe, melynek
fenekéről tompa ugatás üvölte fel hozzá.

– Isten veled! hangzék felülről Sziona szava, midőn ő már a kút fenekén
állt, megvilágítva azt maga körül. Ott feküdt már akkor Mikhál testvér,
szép feje halálosan összezúzva; a két véreb, mely vérét felitta már, a
fáklya elől a sötétbe hátrált, melyből csak vérfényű szemeik világoltak
elő.

Simon vitéz megcsókolá holt testvére arczát s nem hagyta őt a
fenevadaknak, hanem fölvette vállára s kivivé őt a hosszú folyosón át,
míg az éjvilágra ért ki vele az erdőbe, a két kutya egész odáig kísérte,
de nem merte megtámadni a fáklya miatt.

Künn az erdőben sírt ásott a halottnak, nagy köveket hengeríte rá,
keresztet metszett négy felől levő fák kérgébe, hogy valaha ismét
rátaláljon s elimádkozá őt istenesen, úgy hagyta ott.

Az éjszaki csillag vezette tovább a kárpáti havasok felé.

Két éjjel utazott folyvást, nappal rejtve maradt, harmadik nap virradóra
meglátá a távolból az egyszerű keresztet a hegytetőn, a mit a remete
mondott neki.

Az volt valóban a lapis refugii.

A derék vitéz templomosok, vörös barátok a köznép szerint, építének ott
menedéket az ország minden vidékéből futók számára, a hová ha eljutott
is egy-egy kóbor tatár-csorda, vitézül elverték onnan; nem bírt rajtuk
erőt venni.

Harmadik évre ismét lesepré árva Magyarországról Góg és Mágóg hadait az
Úr keze. Kiki visszatért elpusztult szülötte földére.

Visszajött a király is s népét, birodalmát újra alakítva, vaskézzel
nyúlt az árulók, a gonosztevők közé, kik versenyt pusztítottak az
ellenséggel.

Körüljáró törvényszékek alakíttattak, mik a nádor elnöksége alatt minden
vármegye határán sorompóba hítták a vádlott bűnösöket s kire súlyosak
voltak a vádak, annak istenitélet alá kellett vetnie magát, tűz- avagy
vízpróbában, avagy ha bajnok vitéz volt, megküzdenie az ország
bajnokával, kinek sisak fedte arczát s pánczél termetét, míg a
vádlottnak paizson s kardon kívül más fegyvere nem volt.

Sok istentelen bűnös meglakolt eképen, a tatárhoz szegődött árulók, a
hittagadók, az izmaeliták, az emberhúsetetők, a rablólovagok és a
szaraczén kémek. Egyszer rákerült a sor Fulkó lovagra is. Az ország
hirnöke az ő kapujára is felszegezé a vádló vaskeztyűjét, s oly nagy
volt a rablólovag elbizottsága, hogy bár futhatott volna, nem tevé, sőt
megjelent minden lovagjával, Saksin hadnagyával és Meryzával együtt a
törvényszék előtt; a várban csupán Sziona maradt.

Meryza Saksin hadnagyot, ki szörnyű erejű férfi volt s gyakorlott a
bajvívásban, felbiztatá, hogy ne féljen, hanem ölje meg az ország
lovagját; e végre készíte neki boszorkányos mesterséggel olyan inget,
melyet nem jár meg a fegyver s adott neki olyan kardot, mely úgy fogja a
vasat is, mint a bársonyt.

Ilyen készülettel állt ki Saksin lovag a sorompóba, a holott az ország
lovagja állt egyfelől, középett a mennyezet alatt ült a nádor, alatta
állt a pristáldus, ki fennhangon felolvasá a vádlottak előtt bűneik
lajstromát: hogy a hozzájuk menekülőket megöldösék hitetlenül s Isten
sakramentomaiból csúfot űzének.

Ezek azt felelék, hogy a vád mind hazugság, mert azt hitték, hogy azok
mind meghaltak, a kik ellenök tanúskodhatnának.

– Én rágalomnak vallom e vádakat! kiálta Saksin lovag daczosan, s
elfogadom a viadalt ország bajnokával.

– No hát akkor ismerd meg, kivel vívsz! szólt sisakrostélyát feltaszítva
a bajnok. Én vagyok Koppánd Simon, a kit nem evett meg Orkusz és
Erebusz!

E név hallatára, ez arcz látására kihullott a babonás kard a nagy erős
férfi kezéből; nem tudott vívni többé, csak a lánczok után nyujtá ki
kezeit, s igérte, hogy kivall mindent.

Fulkó lovag, a mint az Orkusz és Erebusz neveket hallá, hirtelen lovára
kapott, s nyargalni kezde, futottak utána, de be nem érhették; senki se
tudja, mi lett belőle többé?

Csak Meryza maradt ott daczosan. Miután apja elfutott s Saksin
megvallott mindent, ő még akkor is tagadta bűnrészvétét, semminek sem
akart tudója lenni. A vízpróbánál azután elsülyedt és belehalt a vízbe.

Saksint ott nyomban négyfelé vágták, a többi rablóknak fejét vették.

Koppánd Simont ez eset után a király megajándékozá Fulkó lovag várával,
ki az ott talált tömérdek kincset a templomosok vitéz szerzetének
ajándékozá.

Szionát pedig most már valóban nőül vevé s másodszor és igazán
megesküvék vele, mint hű társával, s boldogul éltek együtt még sokáig; a
Koppánd név századokig fennmaradt.

Az úr Isten oltalmazza meg a magyarokat ezután is!



15.  EGY TEKINTET.

Maureszk.

✝ I. ✝ Fördött a Quadalquivirben Julián leánya, Almeriza; egyedül,
szomorú füzek árnyékában.

Kék hab eltakarta szűz termetét, szomorúfűz ezüst lombja elfogta róla a
napsugárt, csak fehér vállai látszottak ki a reszkető vízből, mikre
fekete hajfürtei omlának.

Óh fehér vállak, fekete fürtök…

✝ II. ✝ Julián vezér távol Afrika sárga homokján táboroz, ott vezeti
király seregeit hitetlen maurok ellen, a tengeren túl.

Julián vezér azt igérte a királynak: győzni fogok, diadalt hozok
számodra; hogy el nem árullak a harczban, ime itt hagyom egyetlen
leányomat kezességben.

Egyetlen egy leányomat, kinél szebb hajadon nincs a Tajotól a
Quadalquivirig sehol; kinek olyan fehér a válla, olyan feketék
hajfürtei.

Óh fehér vállak, fekete fürtök…

✝ III. ✝ Rodrik király palotája erkélyén sétál, honnan ellátni messzire;
a nap most áldozik le a tenger fölött; az Atlas orma kéklik távol,
boldog Ibéria rónáin virágzanak a mandula-erdők.

De a király nem nézi a lemenő napot, mely új országokra kél, sem az
Atlas ormát, mely alatt harczos ellenség tanyáz, sem Ibéria rónatáját,
mely a paradicsomnál szebb.

Néz a király csupán egy fördő leánykát, ki a kék folyamban mosdik, fehér
vállát szemérmesen takargatja sötét hajával.

Óh fehér vállak, fekete fürtök…

✝ IV. ✝ Király kérdi udvarlóitól: ki ott az a leány? a ki fördik szomorú
fűzek árnyában; arcza, mint a tündéreké, kik a habokbul támadnak. Én e
leányt szeretem hévvel.

Mondának neki az udvarlók: óh király, ez Julián vezéred lánya, vezéredé,
a ki harczol érted, tengeren túl, maurok ellen; nem jó neked e leányra
nézned.

És a király mégis egyre nézte; «megöl engem e tekintet.»

Óh fehér vállak, fekete fürtök…

✝ V. ✝ Győzött a vezér ott a tengeren túl, megverte király ellenségeit
szerte; jön vissza zsákmánynyal és diadallal.

Útjában megállítja a rossz hír: ne siess oly örömmel hazádba, vezér!
király elragadta leányodat, egyetlen egy szép leányodat, nincsen a kit
szeress többé.

Emberek láttára elragadta őt és palotájába vitte erővel, midőn fördött a
Quadalquivirban egyedül.

Óh jaj fehér vállak, fekete fürtök…

✝ VI. ✝ És a vezér letépte a koszorút fejéről és beleveté a tengerbe.

Átkozott legyen a kard, mely érted harczol és áldott legyen az, mely
téged megöl, leányrabló.

Égesse el ellenség tüze országodat egyik szélitől a másikig.

Vér folyjon minden vizedben, patakodban, folyamodban, a mért
meggyaláztál engem, kit semmi víz le nem mos többé.

Óh jaj fehér vállak, fekete fürtök…

✝ VII. ✝ Julián visszafordult Afrikába, fölkereste a sárga pusztát, hol
Tarik, a hatalmas, úrkodik a szabad törzsökök felett.

Ott megállt bátran a saracén vezér előtt, ki előtt a leghatalmasabbak is
leborulva szoktak megjelenni.

Én vagyok Julián, spanyol király vezére, tegnap erős ellenséged, ma
foglyod, holnap vezéred, ha úgy kivánod.

Átkozott legyen az, a kiért veled harczoltam eddig, mert meggyalázta
leányomat, a ki olyan szép volt, hogy nem volt hozzá fogható tengeren
túl.

Óh fehér vállak, fekete fürtök…

✝ VIII. ✝ Ime, a hova kardom hegyével mutatok, az a föld szebb a
paradicsomnál; tele édes gyümölcscsel, áldással.

Vizeiben gyöngy és arany, mezőin szélnemzette mének, városaiban
napsütötte szűzek.

Gyöngyét, aranyját foglald el magadnak, paripáit add vitézeid alá,
leányait tedd rabszolgálókká, nekem csak a férfiak vérét add; mert az
mossa csak le, a hogy meggyaláztak engem.

– Óh fehér vállak, fekete fürtök…

✝ IX. ✝ Tarik vezér fölkelt párduczszőnyegéről, megölelé, megcsókolá
régi ellenségét s megesküvék kihúzott kardjára, hogy boszút fog állni
érte.

Lerántja trónjáról a hitszegőt, háladatlant, hogy legyen földönfutóvá, s
a milyen messze elment a hír, hogy a szép lányt, Almerizát, meggyalázta
Rodrik király, olyan messze fog elmenni az irtó fegyver Iberia
országában.

Hogy a ki megtudta, mint gyalázták meg Juliánt, tudja meg azt is, mint
állt ő boszút magáért?

– Óh fehér vállak, fekete fürtök…

✝ X. ✝ Tizenkét ezer saracen lovag szállt ki az Atlassal szemben boldog
Ibéria partján; vezetőik voltak Tarik és Julián.

A csatakürt rivallása felkölté Rodrik királyt mámora ágyából: fel, fel
góth vitézek; hol a kard, hol a bárd, hol a vért?

Eljött Julián fizetni; száz kardcsapás minden csókért, tenger vér minden
könycseppért; egy holt vitéz minden szál hajáért; két ország a két fehér
válláért.

– Óh fehér vállak, fekete fürtök…

✝ XI. ✝ Szembe ment a pogány mór hadakkal Rodrik király bajnok népe.
Derék pánczélos lovagok; színe, virága a király hadának.

Ghibel al Tariknak hívják azt a hegyet, mely alatt megharczolának
egymással, mert ott letörte a saracen vezér Tarik a király legszebb
seregét, a legjobb vitézlő góthok ott hulltak el dísztelenül.

Ghibel al Tariknak nevezték el azt a hegyormot.

– Óh jaj fehér vállak, fekete fürtök…

✝ XII. ✝ Jaj te néked Rodrik király, itt a mórok; s még ha csak azok
volnának, de jön Julián, saját jobb kezed lett ellenséged.

Gyűjtsd össze minden sereged; minden férfi, a kinek keze meg tudja
emelni a fegyvert, siessen a csatamezőre, mert ez utolsó csatája lesz
vagy a mórnak, vagy a góthnak.

Ne maradjon otthon senki, az utolsó csata után nincs Iberiában élet
kardforgató vitéz számára; nem alszik csendesen senki kőfalas városon
belül, nem látja mosolyogni senki szép asszony szelid szemeit. Tűz és
köny lesz minden felé.

– Óh fehér vállak, fekete fürtök…

✝ XIII. ✝ Xeres de la Fronteránál csapott össze Rodrik király a hitetlen
maurokkal, két nap harczolának folyvást; elhullott sok vitéz innen és
onnan.

Második nap a két fejedelem maga fölkereste egymást a csata hevében.

Véres bárddal tört magának utat ellenéig Rodrik király: «vagy te halsz
meg e napon, vagy én».

«Hitszegő vagy Rodrik király, leghűbb szolgádnak elrablád legszebb
kincsét. Meglásd, hogy te fogsz meghalni itten».

– Óh fehér vállak, fekete fürtök…

✝ XIV. ✝ És a két fejedelem összecsapott villogó fegyverekkel; csengett
a vért a súlyos csapásoktul egyre, még nem volt egyik sem adósa a
másiknak.

Megpihentek, újra összecsaptak, bíbor palást, fehér köpeny foszlányokban
repkedett szét az ádáz kardcsapásoktól. Véres rongyok királyok
köntöséből.

Harmadszor is megsarkantyúzák lovaikat a fejedelmek s összecsaptak
végerővel. Rodrik kardja nagyot csendült Tarik fejedelem paizsán, Tariké
mélyen behatolt a pánczél nyilásán keresztül, ketté vágva az élet erét.

Rodrik király ott lefordult holtan gyöngyházas nyergéből.

– Óh fehér vállak, fekete fürtök…

✝ XV. ✝ Kilencz napig harczolt még a szétzilált góth sereg a győzelmes
saracennal, vérrel festett minden vidéket, melyet átengedett neki.

Harczoltak minden folyónál, harczoltak minden városnál, és a folyó piros
lett a vértől és az ég a városok tüzétől.

Egész ország hangzott az asszonysírástól.

– Óh fehér vállak, fekete fürtök…

XVI. Kilencz napi ádáz harcz után elveszték a szép Ibériát a góthok;
elfoglalta a saracen és úr lett egyik tengertől a másikig.

És hétszáz esztendő lefolytáig választott királyokat Spanyolország
városaiban szerte.

És mindez egy tekintet miatt történt.

– Óh jaj fehér vállak, fekete fürtök.



16.  TÜNDÉRPALOTA.

Nincsen ragyogóbb bűvészet, mint a tündér természeté; mikor ez a nagy
halál, a tél, azt mondja a földnek: «halj meg, ne legyen virág, ne lomb,
ne legyen semmi szín a kerek pusztaságban, legyen minden fehér!» akkor
ez a nagy játékos gyermek előjön, tükröt csinál a tavakra, kifényesíti a
hegyek oldalait, fehér zúzmarából lombokat aggat a fákra, azután
átlátszó üveggel vonja be az egész erdőt, hogy a csüngő ágak, miket
fényes terhük a földig lehúzott, oly képet mutatnak, mint egy
kristály-erdő csengő-bongó fűzfákból; s mikor rájuk süt a halavány
napsugár, gyémántot játszik erdő és bokor; s ha a szél közé fú, elkezd
csilingelni az egymáshoz ütött ág végig az egész erdőn, mintha valami
nagy zenész futna át üvegharmonika billentyűin.

1611-ben különös szép mulatsága lehetett e nagy ezüstművésznek: olyan
tél volt, hogy a fák tetejéig ért a hófuvat, a farkas megfagyott az
erdőben, hogy a folyamokon meghasadozott a jég, hogy a mint a Kreml
előtt leütötték az emberek fejeit, a törzsökből fellövellő vérsugár
cseppjei megfagyva hullottak le a földre, s úgy gurultak odább a síma
jégen, mint megannyi szép piros rubingyöngyök a nézők lábai elé.

Ilyen mulatság pedig azon a télen minden reggel tartatott a Kreml
piaczán, néha eltartott délig is, a szerint, a mint kisebb vagy nagyobb
volt a játszó-személyzet száma, mely rövid, de nehéz szerepét eljátszani
hivatott arra a színpadra, a mit tulajdonkép vesztőhelynek is neveznek.

Mert akkor az a különös farsangi mulatság volt Oroszországban, hogy
egymás után négy Demeter herczeg került elő a rettenetes Iván holtával
megürült trónt elfoglalandó.

Az első álarczos volt egy archangeli nemes, Otrepiev Jaskó, ez
elfoglalta Moszkaut, az igazi trónörököst, Feodort, megfojtatta; őt
megint levágatta egy második álarczos Demeter, ezt a másikat orozva
ledöfte Soskoi Wasilij, s magát kiáltá ki czárnak; jött a harmadik
ál-Demeter, ez egy orosz pap volt, János, ez kiéheztette Moszkaut,
kiadatta a czárt; a nép egy része őt kiáltá ki czárnak, a más rész a
második ál-Demeter feleségét, a harmadik a lengyel királyt, s hogy
tökéletes legyen a mulatság, egyszerre eljött egy negyedik ál-Demeter,
ez mészáros-legény volt Nisney-Novogorodban, Zidornak hítták, ez is
elfoglalta Moszkaut, s azt mondta, hogy ő az igazi Demeter.

Képzelhetni már most azt a szép dalidót, a mit ennyi álarczos szerzett a
jámbor orosz népnek, a mely igazán nem tudta, hogy már most melyiknek a
tánczát járja?

Természetesen a sok összejött pártvezér nem tehetett okosabbat, mint
hogy minden keze ügyébe eső fejet, mely nem vele tartott, levagdaljon a
helyéről; ez a legbiztosabb módszer az emberekben a kétségeket
megszüntetni.

Utoljára is Zidor maradt meg Demeternek, a többi elvitte, vagy ott
hagyta a fejét; Moszkau elismerte, hogy őt illeti a czárok trónja, s
Zidor beült a Kremlbe.

Ő volt az, a ki minden reggel ismételte azt a mulatságot a Kreml
piaczán, hogy gurulnak a gyöngygyé fagyott vércseppek a jégtükrön végig,
mikor az emberek nyakát levágják.

Ő maga rendesen ott ült erkély-ablakában és onnan gyönyörködött ebben a
látványban.

Nem lehet rajta csodálkozni, hentes volt, régi szenvedélyének tett
csupán eleget.

Egy napot sem mulasztott el Zidor, hogy e látványt ne élvezte volna;
annál inkább feltünt neki, hogy nemcsak ő maga az egyedüli, kinek az oly
nagyon tetszik, hanem ugyanakkor mindig egy fiatal leány is megjelent a
téren, s oda furakodik a milyen közel csak juthat a vérpadhoz, s végig
nézi az egész vértragœdiát, s a legutolsó az elmenésben.

A leány gyönyörű szép alak volt; piros, friss arcz, élveteg ajkak, tüzes
fekete szemek, sugár fekete szemöldökkel, kerek sipkája alól lebocsátott
hajtekercseit kezével fel kellett emelnie, hogy a mellette járó-kelők
bele ne keverőzzenek.

És mikor az áldozatot felhurczolták a vérpadra, mikor az jajgatva
könyörge kegyelemért, mikor minden férfi-arcz elsápadt, az asszonyok
titokban sírtak, mikor maga a bakó is félre fordítá fejét, hogy ne lássa
áldozata esdeklő arczát, akkor Zidor bámulva látta, hogy van még egy
arcz az övén kívül, mely ilyenkor el nem halaványul; egy ajk, mely nem
reszket: ama gyönyörű leányé; – mikor villan a pallos, felszökik a fő,
lebukik a törzsök, szinte helyeselve int a fejével: «ejh, ez derekasan
volt vágva!»

Zidor mindig ott találta a leányt, egyszer leküldött érte és felhivatta
őt magához.

A leány nem félt előtte, nem reszketett, szeme közé tüzelt tekintetével
s mosolyogva adott választ kérdéseire.

– Mi a neved? kérdezé tőle az ijesztő czár, rőt szemöldei alól
tengerszín szemekkel kancsalítva felé.

– Simeika… felelt a leány.

– Hogy mered te vakmerő egy czárnő nevét viselni?

– A hogy te mered Demeter nevét viselni.

Zidort megdöbbenté a merész felelet.

– Mi vagy te? kérdezé tőle haragosan.

– Én halász-leány vagyok; hát te mi vagy?

A véres czár kénytelen volt magát elnevetni; ez a leány tréfálni
látszott vele s tetszett neki érte.

– Miért jösz te el mindennap rendesen a vesztőhelyre, miért állsz oda a
vérpadhoz?

– Mert az engem gyönyörködtet; mert el tudnám nézni napestig
étlen-szomjan, mint hull egyik fő a másik után, mint nyitja fel és
hunyja le holt szemeit, mint akar szólni azután és fogait csikorgatja,
és összeránczolja homlokát; némelyik meg úgy nevet, úgy mosolyog, hogy
kéj azt elnézni…

A leány oly vadul villogtatá szemeit, oly szilajon járt keble, hogy
Zidor megrettent tőle és belé szeretett.

Az álczáron hosszú, bő vérszín palást volt; azt kitárta a leány előtt,
ketten is elférhettek alatta, és azt mondá neki:

– Ha te azt mondod, Simeika: halász-leány vagy, én meg azt mondom, hogy
hentes vagyok, szépen összeillünk.

– Nem úgy, Demeter, szólt a leány ravasz büszkeséggel, ha te azt mondod,
hogy te Demeter czár vagy, úgy én Simeika czárné vagyok s úgy is
összeillünk.

Zidor magán kívül volt örömében, hogy ilyen ördöngösen kedves teremtésre
talált; s megosztá vele vérszinű palástját, s kikiáltatta őt Oroszország
czárnéjának.

Orosz czárnők az előtt is tudták, mi a fény és pompa? de a pazarlás
phantasiáját túlvitte valamennyin a halászleány.

Más csak füstölőnek használta az ambrát, ő fűttetett vele; egy öltönyt
kétszer fel nem vett magára, s nehogy más megszentségtelenítse azt, a
mit ő testéről levet, azt rögtön elégetteté; egyszer olyan derekaljat
készíttetett magának, melyben a töltelék mind nemes ifjak szakállából
került; naponkint a legdrágább borokból készíttetett magának fürdőt,
miket távol Magyarországból hoztak lengyel kereskedők; lovai arany
patkókon, szekerei arany kereken jártak, s mikor éjszaka nem tudott
aludni, felgyujtatott egy-egy palotát a Kitaigorod városrészben, vagy
egyet a Bielgorod hetvenhét templomai közül, s gyönyörködött abban a
szép éjszakai égésben.

Egyszer sajátszerű ötlete támadt Simeikának; azt kivánta Zidortól, hogy
építtessen számára egy oly palotát, a milyen még csak egy czárnénak sem
volt; olyan pazarlással, a milyent még egy sem talált fel; építtessen
egy palotát jégből.

Őrült gondolat!

Millió számra pazarolni a pénzt, ezer számra az emberi életet, hogy egy
veszendő tündér-palota emelkedjék a téli föld felett, melyet a nyári nap
el fog olvasztani!

A czár rögtön parancsot adott az óriási munkára; roppant jéghasábokat
vágtak ki a Moszkva folyamból, ezer meg ezer munkás fogott azoknak
idomításához; a harmincz fokos hidegben esztergályozni lehetett a jeget,
oly szilárd volt; művészi kezek faragtak belőle corynthi oszlopfőket és
dísz-urnákat a tündér-palota homlokzatára, mely bűvészi gyorsasággal
emelkedett a havas part fölött, mint valami jégördög által épített
rémvár; emberölő erőködéssel emelgettek nehéz jégkoczkákat egymás fölé;
egyszerű volt a ragaszték, vizet töltöttek két koczka közé s egymáshoz
fagyott az.

Egy pár száz ember mindennap megfagyott a kegyetlen munka mellett,
azokat félre lökték, jött helyükbe más; elfagyott kezek és lábak szóba
sem hozattak.

És a roppant várpalota jókor elkészült. Két emelete volt, boltozatokkal,
tizenkét tornya, és középett roppant hegyes kupola emelkedett, melyet
mesterségesen alárakott faalkotmányon akként készítettek, hogy vizet
öntöztek a faboltozatra, s mikor az köröskörül megfagyott, akkor
kiszedték a faboltozatot alóla, s fenmaradt a magasban az óriási,
átlátszó jégharang.

Soha sem volt fejedelemnőnek pompásabb és veszendőbb játékszere ennél.

Simeika nagyszerű ünnepélyt rendezett ez új palotában, melyre a nemes
uraknak és hölgyeknek mind meg kellett jelenniök, pompás nemzeti
ruhákban, a hogy más ünnepélyre szokás menni.

A jégpalotában tánczoltak és vendégeskedtek.

Valahányszor a czár vagy a czárné poharat emelt, ágyúdörgés jelenté az
áldomást; – és a palota előtti ágyúk is jégből voltak, egy sem repedt
szét a lövés miatt.

A jámbor orosz nép bámulva bámulta e csodatüneményt, e meseszerű
palotát, melynek falai tündöklöttek a százszoros fáklyafénytől a sötét
éjszakában; az egész tetejétől fundamentomáig egy nagy átlátszó üvegvár,
melynek falain keresztül látni a tánczoló párok árnyékait, s tornyain és
kupoláin átvilágít a színjátszó bengáli tűz, kékre, zöldre, rózsaszínre
festve tündércsarnokait.

A jégerkélyen, a jégcaryatidák vállain megjelent férje oldalán a czárné,
s áldomást köszöntve a népre, leszakítá nyakáról az igaz gyöngysort,
mely ott ragyogott, s végig szórta azt a sokaság közt.

A jó orosz nép felkapkodta a gyöngyöket, markába fútt, s ujjongatott a
leghatalmasabb czárnak s a legboldogabb czárnénak, a kik
tündér-palotákat emelnek, hogy hatalmuk nagyságát kimutassák; a ragyogó
kupola egész Moszkva fölött elvilágolt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A tél elmúlt, a legelső bőjti szél szétolvasztá a tündérpalotát; a
bámulatos kupola lecsorgott, a tornyok megolvadtak, az oszlopok
elfagytak; az egész palota eltünt a meleg napsugár előtt, a nélkül, hogy
összeomlott volna.

Épen így tünt el Demeter hatalma is.

Egyszer elkezdték beszélni, hogy az nem Demeter, hanem Zidor,
henteslegény, s a nélkül, hogy valaki fellázadt volna ellene, megszünt
czár lenni; testőrei elhagyták, nemesei kinevették, épen úgy olvadt el
hatalma, mint palotája ott a Moszkva partján.

Ál-Demeter jókor megsejté, hogy ez a nyár neki nagyon meleg lesz a czári
palotában, s egy napon megszökött a Kremlből Simeikával együtt; –
elrejték magukat a legrútabb városrészben, a Semlänoigrodban, hol merő
csőcselék lakik, s lett belőlük újra henteslegény, halászleány.

A megürült Kremlbe pedig beült Feodorovics Iván, a rettenetes Iván
jogszerű utódja.

Első dolga volt annak is megszökött ellenfelének párthiveitől
megtisztítani a levegőt; a Nro. I., II., III., IV. Pseudo-Demetrius
jóakarói egymásután sétáltak végig azon a piaczon, a hol emberfejeket
árulnak, még pedig igen olcsón.

Csak a IV. Ál-Demetert nem tudták megkapni sehol.

Simeika most is mindennap megjelent a vérpiaczon, a vérdrámákat végig
nézni; de Zidor nem tartotta azokat most oly érdekeseknek, s otthon
maradt s éjjel-nappal elő nem mert bújni a pinczeodúból, hová Simeika
hordott neki eledelül büzhödt halat, szennyes vizet.

Mindennap megesküdteté Simeikát, hogy őt el nem fogja árulni. Mikor
aztán már nagyon sokszor megesküdteté őt erre a hitványságra, akkor egy
napon rávezette Simeika a czár odbornikjait az ál-Demeter rejthelyére.

Mikor kihúzták az oduból a reszkető Zidort, nyöszörögve kérdezé
Simeikától:

– Miért tevéd ezt velem?

Simeika nevetett rá:

– Még nem láttam hamis czárt lefejeztetni.

Ha csak ez a gyönyörűsége volt hátra, abban nem sokára részesülhetett
is.

Simeika azután férjhez ment valami halászhoz, és élhetett akármeddig.

Mikor néha a Moszkva partján húzta a kötelet, melylyel a halászbárkát
vontatta fölfelé, egy nagy üres téren gyakran megállt és széttekintett;
azután elnevette magát, s húzta a vontató kötelet tovább.

Talán az jutott akkor eszébe, hogy azon helyen egykor egy roppant nagy
tündérpalota állt, kristálytornyokkal, üvegfalakkal, gyémánt
czifrázattal, s abban a palotában őt czárnénak nevezték.

Úgy nevetett rajta, mikor ez eszébe jutott!



17.  A LUNATIKUS.

Pozdordy úr derék, tehetős nemes ember volt a Bácskában, a kinek a házát
annyival is örömestebb látogatták a környékbeli urak, minthogy szép
eladó leány is volt a háznál.

Egyetlenegy leány, szép, mívelt és okos; képzelhetni azt a háborút, a
mit e miatt a fiatalság elkövetett, senki sem akarván azt engedni
másnak.

Pedig utoljára mégis csak át kellett engedni egynek; a kit tudniillik
Etelka tetszése szerint választott magának a sok kérő közül; ez is
olyanforma pályadíj levén, a mit a biráló-választmány nem oszthat
kétfelé.

Nem is lehetett semmi kifogás a kisasszony ízlése ellen, mert a
választott vőlegény épen olyan volt, a milyennek szokás a derék férfit
képzelni: délczeg alak, nem gyerek már, de nem is hanyatló korú, bátor,
katonaviselt ember, a ki őrnagyi ranggal hagyta el a hadsereget, finom
társalgású, mívelt és eszes; talpig becsületes ember, jószívű, jó
hazafi, jó gazda; nem kártyás, nem adósságcsináló, nem csélcsap; egy
szóval olyas valami, a mit ternónak szokás nevezni abban a nagy
lutriban, a minek különben házasság is a neve.

Persze, hogy a többi concurrensnek meg kellett magát adni Etelka itélete
után; már az ellen az ujságok is hiába beszéltek volna.

De mégis volt a sok között egy nyughatatlan fiu, a ki nem akarta azt
megengedni, hogy a gazdag szép leányt a nyertes csakúgy könnyedén
elvigye az orra elől, holott, ha az nem volna az első, meglehet, hogy ő
volna a második.

Láb alól sem igen könnyű volt pedig eltenni a győztes vetélytárst, mert
csunyául tudott karddal, pisztolylyal bánni, nem igen értette a tréfát.

Duránczy Petőnek hítták az őrnagyot, a mellőzött vetélytárst pedig
Mogyoródynak.

Egy este Mogyoródy végig várta, míg mindenki elment Pozdordy úr
szobájából, s ő maga maradt vele egyedül, akkor rávitte a beszélgetés
folyamát Duránczyra.

– Bizony öcsém, az derék fiu! mondá az öreg úr, előlegesen meghatározva,
hogy micsoda accordból kell ezt a párbeszédet fujni.

– Igen, igen, derék fiu, engedett Mogyoródy, de olyan pofát csinált
hozzá, mint a ki ezt mondja, de nem hiszi.

Az öreg urat bántotta a fitymálódás.

– No hát mit tudsz ellene vetni, ha úgy fintorgatod az orrod? mondd el.

– Én? Semmit; semmit a világon.

– Tán bizony, hogy nem olyan fiatal már, mint te?

– Sőt a legjobb idejében van.

– Azért mondom. – Vagy tán korábbi ismeretségei voltak?

– Hát ugyan kinek ne lettek volna?

– Azért mondom. – Vagy tán biz azt hiszed, hogy pénzért házasodik? csak
azért kell neki a leány?

– Azt meg épen nem mondom.

– No hát ne is mondd. – Vagy tán épen ellenkezőt állítasz, hogy nem tud
gazdálkodni? tán kártyázik? váltókat ir alá? Mi?

– Dehogynem jó gazda! Inkább nagyon is az.

– Csak nincs a jelleme ellen kifogásod?

– Sőt igen becsületes embernek tartom minden tekintetben.

– Hát akkor mi a hetvenhét menkűnek rángatod a szemöldöködet, mikor róla
beszélsz.

– Tudja patvar! Azért mégis van neki valami hibája, a miért nem
szeretnék felesége lenni.

– Ugyan úgy-e? No hát csak rukkolj ki vele. Mi hibája van?

– Hát az, hogy lunatikus. Mikor a holdtölte közeleg, éjszaka felugrik az
ágyból, nyitott szemekkel álmodva összejárja az egész házat, beszél
össze-vissza mindenféle hóbortosságot s ha el nem raknak a keze ügyéből
kardot, pisztolyt, hát üt-vág, hadonáz; attól tartok, hogy egyszer
álmában a feleségét is megöli. Erről ő szegény persze nem tehet és nem
tudják belőle kigyógyítani.

– Ah persze! mendemonda az! Mikor az ember vőlegény, minden bolondot
ráfognak. Senki sem hiszi azt.

– Én úgy mondom, a hogy tudom. Jojczakát kivánok.

Az öreg úr fejében mégis csak szeget ütött az, a mit Mogyoródy beszélt
az őrnagyról; a gutát is! ez nagy baj volna! Ha csakugyan ilyen baja
volna, még meg találná egyszer ölni azt a szegény kis leányt holdkóros
álmában. No ennek végére kell járni.

Pozdordy úr nem szólt a hallottakról senkinek, hanem egyszer, mikor
holdtölte felé látogatására volt Duránczy, ott marasztotta magánál, késő
éjfélig együtt pikétezett vele, akkor azt mondta neki, hogy háljon az ő
szobájában, legalább még eldiscurálgatnak, a míg rájuk jön az alvás.

Duránczy elfogadta az ajánlatot s azzal békével lefeküdtek.

Pozdordy úr még ott az ágyban rágyujtott hosszú meggyfa pipaszáros
csibukjára, azután, hogy az kihamvadt, eloltotta a gyertyát s elkezdett
figyelmesen vigyázni hálótársa magaviseletére, ki ott aludt a másik
ágyban.

A holdvilág épen odasütött a vőlegény paplanára teljes éjjeli
pompájában.

Hát egyszer a paplan halkan felemelkedik; az őrnagy először az egyik
lábát teszi ki az ágyból, azután a másikat; – – mereven kinyitott
szemekkel szétnéz maga körül s aztán egészen kiszáll az ágyból;…
csendesen, óvatosan előre megy, majd ismét visszatér; – lehajlik, meg
fölegyenesedik; – – azután nyugtalanul fordul egyenesen Pozdordy úr ágya
felé.

Pozdordy úr lélekzetét visszafojtva, várta e kisértetes jelenet
kifejlődését. Tehát csakugyan való és nem mendemonda, hogy Duránczy
holdkóros. Csak a kardot le ne venné a falról.

Most a kisértetes fehér alak lábujjhegyen közeledik Pozdordy úr felé; –
ez elszántan szorítja markába a keze ügyébe eső védelmi eszközt,
törökmeggyfa-pipaszárát s a mint egy pillanatban a holdkóros lehajlik,
hogy Pozdordy úr ágya alá bebújjon, jót húz neki a hátán végig a
pipaszárral.

– Urrrrrambátyám! a hétszáz teremtettét! mit ütögeti a hátamat!

– Ahán, felébredtél ugy-e? atta lunatikussa!

– Ördög vagyok én, nem lunatikus; hol vette ezt?…

– Hát mért jöttél az ágyamhoz? mért akartál elbujni?

– Hát azt az «izét» akartam innen előhúzni, mert csak egy van a
szobában.

– Úgy?! No akkor hát jól van.

Hanem Mogyoródynak jól volt többet oda nem menni a házhoz, mert a
meggyfa-pipaszár folytatását aligha az ő hátára nem nyomtatták volna.



18.  ELSŐ AZ ETIQUETTE.

Az én kedves barátom, régi jó ismerősöm Kárpáthy Abellino megházasodott,
elvette a régi kedvesét, a szép Ninát.

És azt bizony nagyon okosan tette; ha tíz esztendeig ő gondoskodott a
szép Nináról, már most gondoskodjék az ő róla. Ebből a szempontból véve
azt lehet mondani, hogy igen jó parthiet csinált.

Tíz esztendő alatt apródonkint neki ajándékozgatta kastélyát, jószágát,
hintaját, lovait, míg utoljára magának semmije sem maradt; most azután
egyszerre egy coup d’étatval visszaszerzett mindent s ismét otthon van.

Hanem persze, hogy a magas körökben rettenetes lárma támadt erre, nem
akarták elhinni, nem akarták lehetőnek találni; ah! oh! hah! c’est
incroyable! Később, midőn csakugyan átlátták, hogy ez fait accompli,
akkor abban conveniáltak, hogy Kárpáthy Abellino nevét többé elegáns
hölgyek társaságában kimondani nem szabad, épen úgy, mint egy időben ezt
a szót «revolver», s ha valaki olyan ügyetlen volt (tán holmi vidékről
jött Landpomerancsen), hogy vaktában kérdezősködni talált Kárpáthy
Abellino felől, annak egyszerűen azt felelték: «meghalt» – «il n’existe
pas». – «Kitörte a nyakát.»

Abellino az első Sturm ideje alatt jónak látta a felesége falusi
kastélyába retirálni, (hajdan az ő kastélya volt, most ismét mind a
kettőjüké) s ott passzirozni a mézes heteket.

Ott el lehet temetve! mondák és epitáphiumot csináltak reá s kitörülték
minden néven nevezendő élők sorából.

Egy hétig megállta mindenki, hogy nem beszélt felőle, de már akkor
elkezdte az embereket piquirozni a dolog. Eleinte csak úgy titokban, ha
két-három bizalmas ember összejött, pendítette meg egyik vagy másik,
amúgy is távoleső kérdésképen: «vajjon mit csinál Ariadne, a ki
elrabolta Theseust?» – vagy pedig így: «milyen szép tavaszi idők járnak
idylli pásztorórákra, boldog ifju szerelmeseknek, a kik valahára elérték
czéljukat». Ezen azután nevetett a többi, értették, miről van szó?
Később egy-egy nyugtalanabb kedély nem állhatá, hogy ki ne mondja: «mi
az ördögöt csinálhatnak azok a boldog fiatal házasok ott falun, hogy
semmit sem lehet felőlük hallani? vajjon hányszor verekedtek már össze?
megnyitotta-e már az új méltóságos asszony salonjait s miféle élitet
gyűjtött azokban össze? adnak-e matinéekat, soiréekat? s hogyan fogják
azokhoz a megkivántató vendégeket? vagy el vannak-e zárkózva egy
eremitázsban s nem élnek egyébbel, mint erdei gyökérrel és boldog
szerelemmel?» mindezekre igen mulatságos dolog lett volna válaszolni
tudni.

Utóbb annyira növekedett az eltitkolt és erőszakosan elfojtott baj, hogy
félni lehetett, nehogy a kiváncsiság rendre ölje az embereket, s hogy e
veszedelemtől megmentse a jó társaságot, végtére vállalkozott három
derék gentleman, kik a közjóllét kedveért készek voltak magukat akként
feláldozni, hogy kocsira üljenek s együtt meglátogassák Abellino
barátunkat falusi paradicsomában s aztán referáljanak róla az illető
klubbok előtt.

E három vállalkozó volt: báró Berzy Tivadar (szintén tetszik ismerni),
híres vadász és úrlovar, báró Erdey Gergely, mulatságos angloman ifju és
gróf Torontáli, ünnepelt szónok, kit valamely liberális vármegyében meg
is választottak táblabirónak.

Tehát báró Berzy befogatta a maga négy szürkéjét, gróf Torontáli is az
arabsait s átrepítették magukat a kérdéses «Szalmáskérre», mely más
embernek innen egy napi járó föld, nekik azonban csak négy óra.

Este hét órakor érkezének meg a kastély udvarára, melyben nagyon jól
ismerték régibb időkből a bejárást s sans gène iparkodtak befelé.

Nagyon meplepetének azonban, a midőn az antichambreben egy livrées inas
megállítá őket s azt igérte, hogy majd be fogja őket jelenteni a
méltóságos úrnak.

– Diable! Ez itt ugyancsak noble megy. Elébb be kell az embernek magát
jelenteni.

Persze, hogy a bejelentett nevek hallatára egyszerre kettős ajtót tártak
előttük; Abellino egész a küszöbig eléjük sietett, nagyon sajnálta, hogy
három keze nincsen, hogy mind a három vendégét egyszerre vezethetné be a
salonba; ott egyenkint bemutatá mind a három gentlemant a méltóságos
asszonynak (mintha sohase látták volna egymást), az egész Anstanddal
hajtá meg magát, a pamlagon ülve maradván s leereszkedőleg inte, hogy
hova üljenek le.

Az elfogadási terem egész elegantiával volt bútorozva; a falakon
aczélmetszetek, de nem azok a hajdani Casanova-félék, hanem a book of
beautys arczképei: mylady ez és vicomtesse amaz, Derby-verseny és
fejedelmi pompajelenetek tableauxi, mint akármi anglesax lord felesége
salonjában.

A társalgás rettentő illedelemmel indul meg. Szigorú homlokú
társalkodóné ül az asszonyság jobbján, valami mistress, a ki csak
angolul ért s a kinek a kedveért angolul kell folytatni a discursust; a
három gentleman beszél ugyan angolul, de utoljára is nem szokott
társalgási nyelvük; minden élcz, minden tréfa elakad rajta; az embernek
holmi bonmot, holmi piquanteria nem esik úgy keze ügyébe, mint magyarul
vagy németül, sőt legtöbbször négy ember, a ki négyféle grammaire
szerint tanult, csak beszél-beszél egymással, de egyik sem érti, hogy
mit mondott a másik, hanem csak bámul és komoly szemeket csinál, a mi
nagyon jól illik az angol beszédhez.

Tehát ez nagyon gènánt portéka volt. Ha pedig valaki Abellino
barátunkhoz kezdte intézni a szavait, hogy mulatságosabb fordulatot
adjon a társalgásnak, azt tapasztalá, hogy Abellino mielőtt felelne, a
felesége arczára néz, mintha attól kérne engedelmet, hogy válaszoljon-e
valamit? s rendesen nem lehet belőle kihozni többet, mint hogy
nagyon-nagyon örül, hogy igen tisztelt barátjai is megtisztelék
látogatásukkal salonjait, melyek különben mindig nyitva állnak az
elegáns világ számára. S azzal ismét néz vissza a feleségére, mintha
várná, hogy ő is ereszkedjék le és mondja, hogy ő is örül e
szerencsének.

Ez azonban nem mondja. Sőt inkább nagyon észrevehetővé iparkodik tenni,
hogy kedvetlen, hogy valamivel nincs megelégedve. Pedig hát, hiszen az
urak igen illedelmesen viselik magukat; lám, semmi czélzást, semmi
legkisebb plaisantériát nem engednek meg maguknak, szépen illedelmesen
ülnek, nem rakják egyik lábukat a másikra, feledékenységből senki sem
mondja: «chère Ninon», mindenki tiszteli a megváltozott állást: utoljára
is ez már bevégzett tény s ha a madame megtud állani a helyén, azt jól
teszi, nem az ő hibája, hogy ott van. Hanem denique a madame folyvást
apprehensiv képeket csinál; utoljára bocsánatot kér az uraktól, hogy
eltávozhassék, migrainje van – a vállában, majd a mistress fogja addig a
honneurseket végezni; ezzel azonban az urak nem akarják a mistresst
terhelni, hanem átflankirozzák magukat a pipázóterembe, a hol Abellino
komornyikja drága havanna-szivarokkal regalirozza őket s egyúttal a
méltóságos úr bocsánat-kérését terjeszti elő, hogy a méltóságos asszony
hirtelen rosszul levén, azt nem hagyhatja, egyébiránt a nagyságos urak
tetszésére bizza, hogy a theát saját szobáikban kivánják-e
serviroztatni, vagy pedig lejönnek a kis salonba, a hol a mistress fogja
a háziasszonyi tisztséget teljesíteni.

Az utasok természetesen, hogy az előbbit választották (mintha nem elég
volna az embernek már magában az, hogy a theát megigya, hanem angolul is
beszéljen mellé és hosszú képeket lásson hozzá?). Csak hozzák ide a
pipázóba azt a theát, vagy akarám mondani kappanpecsenyét!

Itt aztán elkezdtek mind a hárman azon tanakodni, hogy vajjon mivel
sérthették ők meg a házi asszonyságot? mert ha a régi ismeretség, a
látogatók dévaj élményei a multból s más effélék által génirozva érezte
is magát, ez nem volt arra ok, hogy elhagyja a társaságot s migrainet
emlegessen. Melyik hármunk közül bánthatta őt meg?

– Melyik? – Mind a hárman uraim, mind a hárman! Hát nézzenek önök végig
egymáson és magukon; hogyan vannak öltözködve? Báró Berzyn van egy
bársony jankli, lovaginexpressible, magasszárú csizma, hozzá
vitorlaszinű ing, rózsaszín virágokkal és szarvasbőr keztyű; – báró
Erdey palletotja, mellénye, pantalonja, mind egyforma koczkás kelméből
öntve, mintha egy hálót vett volna magára, még az inge és nyakkendője is
kadrolirozva apróbb-nagyobb koczkákkal, lábain pedig gombos szarvasbőr
kamáslik; – végre gróf Torontálin pitykés Viktoria-dolmány, világos kék
mellény, kihajtott inggallér nyakravaló nélkül s plane semmi keztyű a
kezén.

Hát nem elég ok ez arra, hogy egy rangbeli delnő migrainet kapjon s
elhagyja a társaságot?

A három gentleman ezt persze nem tudhatta, mert azokban a körökben, a
hol felnőttek, az a szokás, hogy útas ember abban a costumeben tesz
vizitet, a miben a lóról leszállt s a falusi látogatásnak épen az a
divatja, hogy ne legyen bálszerű. Igazi grófnék ezért nem szoktak
apprehendálni.

No de nem soká maradtak e felől kétségben. Másnap reggel, a mint
felkelének, beállít hozzájuk a sokszor említett ezüst vitézkötéses inas
s hoz mind a három úr számára egy illatos billétet.

– Mi ez?

– A méltóságos úr ebédre hívja a méltóságos urakat.

A három gentleman összenéz.

– Teringettét. Ez új dolog. Eddig az ember azt hitte, hogy ha valahová
falun vendégül beszáll, ott már igen természetesen ebédre is competál s
ime kisül, hogy arra külön meghivás kell. Mit nem tanul az ember
Szalmáskéren?

De még többre is megtanították őket Szalmáskéren. A meghivójegyekre ez
is volt irva: «a vendég urak elfogadtatnak a salonban csupán fekete
frakkban, fehér ing, fehér mellény, fehér nyakkendővel és semmi egyéb
öltözetben».

Ah, ez már sok, ez már bolond! kiálta fel báró Berzy, szintén így báró
Erdey, de már ez impertinentia! hiszen meglehet, hogy magunktól is
megtettük volna ezt, de egyenesen ránk parancsolni. Megyünk mindjárt
haza. Elég elmondani valónk van már.

– Én nem megyek, mondá gróf Torontáli.

– Micsoda? hát itt maradsz?

– Itt biz én.

– S elfogadod a meghivást?

– El biz én.

– Ilyen clausulák mellett?

– Hát természetesen.

– No hát látszik is akkor rajtad, hogy már táblabiró vagy.

– Nem tesz semmit.

A két báró azzal befogatott és a kapufélfától sem véve búcsút,
elhajtatott a kastélyból; gróf Torontáli ott maradt, a mi Abellinonak
igen nagy elégtételére szolgált.

Torontáli, elközelegvén az ebéd ideje, neki ült a toilettejének: «van-e
itt frizeur?» Természetesen! Abellino tart azt a kastélyban, a gróf
szépen felbodroztatá a haját a legújabb divat szerint. Azután kéretett
Abellinotól egy kis parfümeöt; az egész készséggel küldött neki
négyfélét is. Ez már a gavallér ember, tudja, hogy mi illik? Azután vett
magára szép fehér finom tászlis inget, fehér mellényt, fehér nyakkendőt,
fekete frakkot – és azután semmi egyéb öltözetet, a hogy a meghivó
jegyben eléje volt irva, hanem azontúl vala egész sarkig mezitláb.

S mikor aztán ebédre csöngettek, fogta a kalapját s ebben a hottentotta
costumeben prezentálta magát a számára megnyilt salonban a legnagyobb
udvariassággal.

– Persze, hogy a dámák erre a látványra ájultak jobbra-balra; Abellino
dühösen rohant a grófra, számot kérve magaviseletéről; mire ez
hidegvérrel mutatá elő a meghivó jegyet: «így volt meghagyva: csupán
fekete frakk, fehér ing, fehér mellény, fehér nyakkendő és semmi egyéb
öltözet, – én szót fogadtam».

Abellino barátunk mit tehetett? Legjobbnak találta elhallgatni az egész
gonosz tréfával, mert még utóbb valami impertinens ujságiró megtalálta
volna tudni s kiadta volna a hirlapban.



19.  A HALÁLFŐS ÁLARCZ.

Abban az esztendőben, a midőn Medicis Ferdinánd Florencz trónjára
lépett, történt azon eset, hogy a vértörvényszék birái előtt egy némber
állt, a kinek arczára egy halálfőt jelző álarcz volt csatolva.

Egyéb termetét hosszú, sarkig érő bő palást takarta, melynek csuklyája
elől egész homlokáig le volt húzva. A ki ránézett, nem látott egyebet,
mint az ijesztő lárvát arczán és a halotti mezt: egy rémet, a ki a
halottak carnevaljába készül.

Ez a nő volt Montalboni Rosaura, ki negyedszer vádolva áll a törvényszék
előtt; negyedszer vádolva oly bűnnel, mely csodálatos módon önmaga védi
magát s a vádban meghozza mentségét.

Mi volt a vád?

Azzal vádolták Montalboni Rosaurát – hogy igen szép!

Oly szép, hogy mikor reggel kiül ablakába, a népség összecsoportosul az
utczán, a hintók és gyalogszekerek nem járhatnak a sokaság miatt, a
kalmárok elfelejtik áruikat kirakni s a herczegi hivatal kiküldött
tisztei elfeledik, hogy hová küldettek és őt bámulják órahosszat.

Olyan szép, hogy mikor kimegy vásárolni a selyem- és ékszerárusokhoz,
azok nem fogadnak el tőle fizetést áruikért, lábaihoz rakják kelméiket;
a kinek boltjába belép, az tönkrejutott ember.

Olyan szép, hogy a mióta az Arno jobb partján lakik, azóta ott egész
palotasor épült, a balpart pedig hanyatlásnak indult, urak, kereskedők
és hajósok átköltöztek a túlpartra.

Olyan szép, hogy ha belép a Santa Maria del Fiore magasztos egyházába,
az emberek elfordulnak az oltárképtől, odafordulnak ő hozzá s kárhozatot
visznek haza a templomból üdv és malaszt helyett.

Ha reggelenkint a halászok egy-egy halvány ifju hullát fognak ki a gátok
között az Arno vizéből, az bizonyosan szerencsétlen ábrándozó volt, ki
Rosaura miatt ölte meg magát; ha éjszaka a sötét utczákon egy-egy
bársony ruhás lovag merev hullájára akadnak az őrök, ki szívén keresztül
döfve, aludt vérében fekszik, az Rosaura miatt esett el, megöletve dühös
párviadalban a szép delnő egy mosolyáért. Ha gazdag apák hirtelen titkos
méregpohár által végzik életüket, az Rosaura szép szemeiért történt,
mikért megölte volna, a ki beléjük nézett, testvérét, apját, saját
üdvösségét, hogy azokat mosolyogni lássa.

Egyszer éhinség volt a városban, a rongyos nép fellázadt, nem volt
kenyere s dühödt haraggal rontott a Montalboni palotára, melynek úrnője
színtejben fürdik s édes borral öntözteti kerte virágait és lakomát ád
mindennap, míg odakünn eldülnek az emberek az éhségtől. Midőn a
felbőszült tömeg betörte a palota ajtaját s leverte a czifra
cselédséget, Rosaura egyedül szállt le közéjök márvány lépcsőin,
gyönyörű aranyszín hajfürteit vállaira lebocsátva, s gyémántos
legyezővel hűsítve rózsapiros arczát… A csőcselék elhallgatott előtte, a
kolomposok megcsókolák öltönye szegélyét s eloszlottak palotájából. Ők
kenyérért ordítottak, Rosaura egy kegyes mosolygást adott nekik és ők
meg voltak elégedve.

Három ízben vádolák be őt szépsége miatt elkeserült apák, kiknek
gyermekei áldozatul estek Rosaura kecseiért.

Háromszor vádolták azzal Rosaurát, hogy «szép».

A birák meghallgatták a vádat, megidézték a bűnöst és meggyőződtek róla,
hogy bűne igaz.

A legkeserűbb vád szavait is meghaladta a tény. Rosaura szebb volt, mint
a milyennek rágalmazák.

A birák két ízben azt felelték: «a vád igaz, a bűn igaz, a vádlott
legyen szabad!»

Szépsége nagy volt bűnnek; de mentségnek még nagyobb. Ha biráinak
arczába nézett, azok elfeledték a törvényt; ha könyezett, megesküvének
rá, hogy ártatlan, s ha rájuk mosolygott, készek voltak saját magukat
vallani bűnösnek.

A harmadik esetben a nagyherczegi kincstár őrzője meglopta az ország
kincseit, s miután azt mind a csodaszépre pazarlá, akkor megölte magát.

Itt nem lehetett kegyelmezni többé; a delnő újra törvényszék elé
állíttatott, s egy szótöbbséggel lőn rá kimondva az itélet, hogy
Florenczből örök időkre száműzve legyen és szép teste megbélyegeztessék.

A hirhedett palazzo Pizzi előtt állíták fel a pellengért, melyen e
bűnhödésnek végre kelle hajtatni. A nép zsufolt tömegben tölté meg a
tért és a házak tetőit, honnan e színpadra lehete látni.

Odahozták a bűbájos nőt; a hóhér kezébe vette a tüzes bélyegvasat s
leszakítá Rosaura válláról a selyem öltönyt, hogy az izzó bélyeget
rásüsse.

És a mint e síma hófehér váll szemei előtt volt, elfeledkezék róla, hogy
ő a bakó, s az izzó vas helyett forró ajkait nyomá a fehér vállra.

E tréfa a hóhérnak fejébe került, de Rosaurát megmenté, mert senki sem
akadt, a ki az itéletet végrehajtsa e hófehér gömbölyű váll ellen. Azt
csak csókolni volt kedve annak, a ki látta, nem elrútítani tüzes
bélyegvassal. A csoda a nagyherczeg fülébe jutott. Medicis Cosimo már
akkor öreg ember volt s kegyességre hajlott. Talán kegyességből tevé,
hogy a midőn kivánatára e delnőt eléje vitték, kegyelmet adott neki s
elengedé megbélyegző büntetését.

Azontúl Montalboni Rosaura büntetlenül lehetett szép. Senki sem mert
ellene panaszkodni többé, senki sem merte bevádolni villámló szemeit,
mosolygó piros ajkát, a csábító gödröcskéket rózsás arczán és tébolyító
mosolygását.

Történt azonban, hogy Medicis Cosimo meghalt, s következett utána
Medicis Ferdinánd.

Ferdinánd még akkor fiatal volt, midőn a trónra lépett, alig tizenkét
éves.

Játszó gyermek korában megismerkedett a nála idősebb Frascati
Lorenzoval, s annak hű barátságot fogadott. Lorenzóból festő lett,
Ferdinándból uralkodó; a fejedelem akkor sem feledkezett meg régi
barátjáról, s elhozatta őt Páduából, saját palotájába vivé, hogy legyen
osztályosa örömeinek és hatalmának.

Lorenzo vidám, enyelgő ifju volt, minők festők szoktak lenni; tréfás
ötleteivel sokszor megnevetteté a nagyherczeget.

Egyszer elkezdett komoly, gondolkozó lenni; a víg tréfák elmaradtak; még
a fejedelemnek kellett arról gondolkodni, hogy őt felvidítsa.

Ferdinánd egy új kápolnát építtetett az Arno partján, hogy barátjának
szellemi foglalkozást szerezzen; rábizta Lorenzóra: fesse azt teli, a
hogy neki tetszik.

Lorenzo dolgozott szorgalmasan, reggeltől estig ott volt bezárkózva, és
ha kijött is, bezárta maga után a templomot, hogy senki ne láthassa
elébb művét, mint az egészen kész leend.

Egyszer három napig nem jött ki Lorenzo a templomból, s nem eresztett be
senkit magához, segédei aggódva tudatták a nagyherczeggel, hogy
mesterüknek valami baja van, mert étlen, szomjan ül már harmadnapja a
templomban.

Ekkor a nagyherczeg maga is odasietett, s miután semmi zörgetésre sem
kapott választ, betörette az ajtót s belépett a templomba.

Bámulva tekinte szélylyel, a szent boltozatok mind egy és ugyanazon nő
alakjával voltak tele festve; ugyanazon arcz a pálmaággal égbe szálló
szenteknél s a reájuk lemosolygó angyaloknál; a bűnbánó nőnél és az
oltárkép madonnáján; mindenütt ugyane bűbájos asszonyi kép; azzal volt
tele az egész templom. Ez volt Montalboni Rosaura arcza.

A művész maga pedig ott ült a szószékben és merev szemeit egyik képről a
másikra hordozá, s nem ismerte, nem látta meg sem a herczeget, sem
kíséretét, nem látott festett phantomján kívül senki mást. Meg volt
őrülve, az is maradt, míg csak élt.

A nagyherczeg levereté a vakolatot mind a befestett falakról, s újra
beszentelteté a kápolnát és azután bezáratta azt, hogy ne járjon bele
senki imádkozni.

Ifju volt még a fejedelem, tizenkét éves; még ő nem tudta, hogy minő
bűbáj van a nő szemében? hogy az a legnagyobb igézet.

Montalboni Rosaura ekkor negyedszer állt a vérbiróság előtt; most
negyedszer egy halálfő álarczát tették fel arczára, úgy vezették a birák
elé, hogy szép szemei villogása, bűvös arcza mosolygása meg ne ronthassa
a törvényt.

– Te vagy-e ama szép Montalboni Rosaura, a ki arcza bűbájával megront
ifjakat, véneket?

Ezt kérdezé a halálfőtől a biró.

– Én vagyok az, felelt a halálfő. A hang oly tompán hangzott a siketítő
álarcz alól.

– Elismered-e, hogy olyan szép vagy, miszerint a ki rád tekint, megőrül
miattad?

– Elismerem, válaszolt a halálfő, rémes csontképét a kérdezőre
meresztve.

– Tudod-e azoknak számát, a kik miattad szerencsétlen életet,
szerencsésebb halált találtak?

A halálfő zokogott. Az üres szemgödrök nem hullatták a könyet, de a
sírás hangja hallatszott a merev csont állkapczák alól.

– Ime halljad Montalboni Rosaura a törvényszék itéletét, mely rád van
szabva:

«Életed hosszáig fogoly maradsz; elzárva egyedül, társtalan magányban.
Nehogy pedig bűbájos arczoddal valaha tömlöcz-őreidet, vagy azoknak
előljáróit megvesztegesd, eme halálfős álarczot fogod viselni, a míg
élsz, hogy visszaborzadjon tőled mindenki, a ki rád tekint s féljen
tekintetedtől szerelem helyett.»

Elsápadt-e Montalboni Rosaura arcza, midőn ez itéletet kimondák?
vonaglottak-e szép vonásai a rémület alatt? bűbájos ajkai reszkettek-e a
fájdalomtól?… a halálfő egyszínű volt és mozdulatlan – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Harminczkilencz esztendeig ült Medicis Ferdinánd Toscana fejedelmi
székén; a harminczkilenczedik évben meghalt.

Utána jött a trónra harmadik Medicis Cosimo.

Midőn Cosimo trónra lépett, amnestiát hirdetett a tömlöczben sinylődő
rabokra.

A birák dolga volt sorra venni, ki minő vétségért ül börtönében, minő
bűne vár bocsánatra?

Akkor találtak egy elitélt nőt a börtönökben, a kinek az volt vétsége és
súlyos vádja: hogy oly igen szép! e miatt volt élethosszú fogságra
itélve, s a míg élete tart, egy halálfős álarcz viselésére.

Midőn levették fejéről az álarczot, alatta épen olyan halálsápadt,
elhervadt arczot találtak, beesett szemekkel, csontjaihoz tapadt fakó,
redős bőrrel, mint a milyen volt maga az álarcz, melyet viselt.

Ez volt Montalboni Rosaura, a ki valamikor, hosszú évek előtt,
elitéltetett kegyetlen bűnhődésre – «a miért hogy olyan szép volt!»



20.  A HÁROM GYŰRŰ.

Kalkuttában híres kereskedőház volt a század kezdetén a Nehring családé.

Nehring Vilmosnak tömérdek kincséhez volt három fia: Leon, Amadé és
Edvard. Leon volt huszonöt éves, Amadé husz, Edvard tizenöt.

Egyszer valami beteg boncz szállt meg a kereskedő mezei lakában, kivel a
család igen szivesen bánt. Mikor felgyógyultan elhagyta őket, három
gyűrűt adott az apának.

– Íme fogd e három talizmán gyűrűt, oszd ki fiaid közt. Az egyik eltenni
való, a másik eladni való, a harmadik eldobni való.

A gyűrűk vékonyra lapított aranylemezkéből voltak karikára hajtva, nem
volt rajtuk semmi jel, vagy irás.

Nehring kérte a bonczot, hogy magyarázza meg neki világosabban a
talizmán értelmét, mire ez még ennyit mondott neki:

– Ha keresve keresed, az a halálod, – ha drágán megveszed, az a
kárhozatod, – ha véletlen rátalálsz, az életed és üdvöd.

Ebből azután a kereskedő még kevesebbet értett.

Azonban a gyűrűket odaadta fiainak; Leonnak az elsőt, Amadénak a
másikat, Edvardnak a harmadikat.

Nem sokára gondoskodni kelle, hogy Leon megházasodjék; szülői már régóta
kiszemelték számára a menyasszonyt, egy főrangú hivatalnok leányát, ki a
keletindiai társaság egyik igazgatójának unokája volt; nemes családból
való, igen gazdag; valódi csodaszerencse Leonra nézve.

Leon nem is mondott ellent szülői akaratának, jobban nem választhattak
volna számára; mint okos ember és engedelmes fiu átadta a talizmán
gyűrűt a nagy míveltségű ladynek, s nőül is vette azt egész Kalkutta
irigységére.

Azonban az új házasok nem éltek tovább egymással egy hónapnál; az
úrhölgy szeszélyes volt, a férj önfejű; mindennap összeczivódtak s nem
volt közöttük az a szelid nemtő, a ki a czivódó férfit és nőt ki szokta
békíteni, nem volt köztük a szerelem.

A hatodik héten, melyet még mézesnek szoktak nevezni, a nő elhagyta
férje házát, hazament rokonaihoz, azok elvitték magukkal Angliába; a
házasok végképen elszakadtak egymástól, s hogy egészen megszabaduljanak,
válópert kezdtek, e miatt Leonnak háromszor kellett megtenni a tengeri
útat Kalkuttától Londonig; mire vége volt a pernek, Leon
testestül-lelkestül össze volt törve, szíve, kedélye kiégve,
elhamvasztva, elhidegülve. Ez a házasság egész életét semmivé tette.

Szülői sok szemrehányást tettek maguknak e miatt, mert ők szerezték e
házasságot; azért második fiuknál helyre akarták hozni hibájukat, arra
rábizták, hogy ő maga keressen magának szíve szerint való hölgyet; nem
bánják akármilyen szegény házból, akármilyen sötét országból származott
is.

Amadé sok izléssel birt; követelő is volt, igényeit nehéz volt
kielégíteni, szépnek, jónak, okosnak, neveltnek, kellemesnek kelle a
nőnek lenni, a kit ő gyűrűjével megtiszteljen. Haja ne legyen sem szőke,
sem fekete, épen csak világos gesztenyeszínű, szemei ellenben feketék és
epedők; arcza ne telt, ne is hosszukás, de finom és szenvedélyt
kifejező; mozdulatai kecsesek, járása könnyed, kedélye simulékony,
érzelemgazdag; férjéhez hűsége, szerelmében fanatismusa legyen; ártatlan
legyen a tudatlanságig és szerelmében mégis kifogyhatatlan és örökké új.

Amadé bejárta egész Európát, a míg olyan nőre talált, a ki ennyi
követelés ideálja tudott lenni; de végre mégis talált. Párisban akadt
rá. Szépsége, bájai egészen megfeleltek képzetének, épen oly
szenvedélyes és szelid, oly ártatlan és szerelmes volt, mint ő kivánta.
Egy évig járt utána, hogy megtudjon róla mindent a legkisebb részletig.
Nem hallott semmi egyebet felőle, mint megnyugtató magasztalást. A
leányt kolostorban nevelték, szülői nem voltak gazdagok, nem előkelők,
de szilárd, derék emberek, kik maguk is sokat tartottak leányuk
erényeire.

Amadé nem kételkedett rajta, hogy talizmángyűrűjének jó helyet talált; a
leányt eljegyzé vele, s haza vitte Indiába.

Ott két hónapot töltött vele végtelen boldogság mámorában, a harmadikban
megszökött a nő egy hajóskapitánynyal, a ki Amerikába vitorlázott.

Amadé bújában főbe lőtte magát miatta.

Edvard gyűrűje volt még hátra.

Edvard könnyű vérű fiu volt, a ki szemközt tudott menni az örömnek s ki
tudott térni a bánat útjából.

Testvéreinek sorsa intő példa volt előtte, hogy az asszonyszív veszélyes
áruczikk, nem lehet eléggé vigyázni a megválasztásában.

Edvardnak volt egy kis vadászlaka, annak az eresze alatt lakott egy
vándor fecskepár. Minden tavaszszal elhagyták a fészket, s minden
őszszel visszatértek belé; olyan szelidek voltak: reggelenkint,
esténkint órahosszat elcsevegtek Edvard ablaka alatt; nem is féltek tőle
semmit, berepkedtek nyitva hagyott ablakán, s ha aludt, odaültek
kerevetére, s nesztelen röpködésükkel minden alkalmatlan legyet és
szúnyogot elriasztottak onnan; mikor pedig fiaikat kiköltötték, mielőtt
szabad szárnyra bocsátották volna, odavitték bemutatni Edvard elé, sorba
ültetve őket az ablak pálczáin, úgy búcsúztak el tőle, úgy keltek a
távol európai útra.

Edvard akárhányszor megfogta egyiket közülök, az a nőstény volt; a hím
soha sem engedte magát elfogni, hanem az anyamadárka olyan nyugodtan
elült Edvard tenyerén, hogy szinte mondani kellett neki: repülj már
innen. Tudta jól, hogy a kis fecskék anyját nem bánthatja senki.

Mikor ismét tavaszi útra készültek a fecskék, Edvard megfogta az
anyafecskét s talizmán gyűrűjébe belül késhegyével e szókat karczolva:
«Kalkutta, Nehring Edvard», a kis madárka nyakára fűzé azt; nem
akadályozta ez azt a repülésben.

A kis gyászmadárkák eltüntek a kék messzeségben, elvitték Edvard
gyűrűjét, ki tudná, hogy hová?

Őszre visszajöttek ismét. A kis anyafecske alig várta, hogy Edvard
kinyissa ablakát, úgy sietett eléje repülni, leszállni asztalán álló
gyertyatartójára, átadni az izenetet messze idegen világból.

Edvard meglepetve látta, hogy a madár nyakán ki van cserélve a gyűrű,
vékonyabb karikagyűrű van ráfűzve; a kis engedelmes posta leengedte azt
onnan venni, s azzal Edvard karszékére rebbent, mintha ő is akarná
látni, mi van abba irva.

«Szeged, Váry Emma.»

A kis fecske elkezdett fütyülni, fecsegni, alig szakadt vége beszédének;
bizonyosan arról beszélt Edvardnak, hogy az milyen szép ország, a honnan
ő e gyűrűt hozta, milyen leány, milyen szép, szelid és jó az, a ki e
gyűrűt rábizta, hogy védte pajkos gyerekektől a kis fecskék
sárkastélyát; milyen szépen tud rájuk nézni. Óh a madárkák olyan jól
ismerik az emberek szeméből, kinek van jó szíve? ki szelid? ki tud
szeretni?

Edvard hallgatta a fecskét, a míg csak annak kedve volt beszélni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Váry Tamás uram kis birtokos gazda volt azon időben Szeged városában, s
volt biz annak vagy hét fia és egy leánya. Nagy Istenáldás; kivált a
férfi, mert az megél a jég hátán is, de a leány több aggságra nő fel;
szegény leányért nem igen törik ki a sarkából az ajtót a kérők.

Azután Emma (minek is egy ilyen szegény leánynak egy ilyen regényes úri
név?) finom természetű is volt; holmi közönséges ember már csak azért
sem merte megkérni, mert félt, hogy nem tud majd vele bánni.

Egy reggel ötlovas hintó áll meg Váry Tamás uram háza előtt, olajszínű
kocsis elől, szerecsen inas hátul; belőle bársony öltözetű,
selyemcsipkés úr száll ki, háromszögletű kalap a kezében, egyenes kard
az oldalán s benyit egyenesen a pitvarba. Még a kutya sem merte
megugatni.

Ott a bámuló család előtt csókolni való rossz magyarsággal, vegyítve
közé németet, diákot és angolt, elmondá, hogy ő Nehring Edvard; gazdag
kereskedő fia Kalkuttából, ki ez előtt több hóval jegygyűrűjét elküldé
hazájából csodálatos úton-módon. Jegygyűrűje helyére talált, mert
ugyanazon úton másikat kapott helyette. A gyűrűváltás tehát valósággal
végbement már s ő most csak azért jött, hogy «jegyesét» hazavigye.

Haza is vitte, a min senki sem kételkedik.

És Edvard olyan boldog ember lett, a milyen csak lehet halandó itt a
felhők alatt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Már most tehát tudjátok, hogy mi az? «ha keresve keresed, halálod; – ha
drágán vásárlod, kárhozatod; – ha véletlenül rátalálsz, életed és
üdvösséged.»

Szegeden hallottam e regét, a hol sokan emlékeznek még most is e
történetre. Akár igaz, akár nem, de jól van kitalálva.



21.  I LOVE YOU.

(Egy gyilkos nő vallomásaiból.)

… Hét éves voltam, midőn anyám meghalt.

Tizennégy éves koromig nevelőintézetben tartottak; ki fizette ott értem
a nevelési díjat? azt soha sem jutott eszembe tudakozni. Mondták, hogy
van egy nagybátyám, anyámnak valami távoli rokona Sz** úr; ez kezeli
vagyonomat s gondoskodik tartásomról.

A mennyire nevelőintézetben a fényűzés lehetséges, én úgy voltam tartva,
hozzá szoktam, hogy mindig szép ruháim, finom fehérneműim legyenek;
zsebpénzem elég volt, névnapomon és ünnepeken mindig ajándékokat kaptam,
egészen el voltam kényeztetve.

Mikor tizennégy éves lettem, azt mondták, hogy nagybátyám haza kiván, s
ezentúl saját házánál fog tartani.

Én előre örültem e változásnak. A nevelőintézet kimért napirendjét, szűk
diæteticus életmódját, szigorú felügyeletét örömest cseréltem fel egy
kényelmes otthonnal, hol egy kényeztető nagybátyán kívül senkivel sem
kell törődnöm. Annak pedig, előre elgondolám, mennyire kedvét fogom majd
keresni. Ő bizonyosan valami jókedvű nyájas öreg úr, a ki szereti, ha
ősz hajszálait simogatják, esténként papucsait ágyához készítik, theáját
megfőzik, szája ízét eltalálják. Én nem tudom, honnan jöttem ezekre a
gondolatokra? annyi bizonyos, hogy így gondoltam.

Pompás hintó jött értem, vállrojtos inas segített felülnöm; én arra
gondoltam, hogy nekünk okvetlenül gazdagoknak kell lennünk. Egyik
nevelőnő elkísért odáig.

A hintó a város legfényesebb utczáiba vitt, egy elegans ház kapuján
hajtatva be, mely előtt prémes kapuőr állt; a lépcső, melyen felmentünk,
pokróczczal volt behúzva; az első emelet elzárva a többiektől; egyéb
lakosság más lépcsőn járt fel. Minden úgy, a hogy urak szokták.

Az előszobában a komornyik várt ránk, az felnyitá előttünk a terem
ajtaját s udvariasan kért, hogy foglaljunk addig helyet, míg a nagyságos
úr ki fog jönni.

Egy pillanat alatt végig járták szemeim a szobát; minden meglepő volt
reám nézve, a butorok tarka eres fából, székek, pamlagok nyomtatott
bársonynyal bevonva; különös faragványok ismeretlen kövekből; a
boltozatról üvegprizmákkal rakott csillárok függtek, emlékezem reá, hogy
e perczben arra gondoltam, milyen pompás tánczestélyek lehetnek azok,
midőn azon csillárokat felgyujtják.

Most a mellékterem ajtaja nyilt, s én felkeltem helyemről, hogy várt
nagybátyámnak eléje siessek. Szívem dobogott, nem tudva, minő arczot
fogok látni? mennyire lesz az hasonló ama nyájas, kedves öreg úr
képéhez, a kit magamban képzeltem?

A látás megdöbbentett. A valóság épen nem közelíté meg ábrándomat. A
várt nyájas öreg úr helyett, félig ősz, félig kopasz fővel, egy fiatal
férfi lépett elém; magas, karcsú alak, sápadt, hideg arcz,
szenvedélytelen kék szemek, szőke szakálla állán simára leborotválva;
viselete úrias és elegáns.

Én annyira meg voltam lepetve, hogy nem mertem közelebb lépni hozzá, nem
akartam őt elismerni nagybátyámnak.

A nevelőnő azonban odavezetett hozzá, s mondta, hogy üdvözöljem Sz**
urat.

Erre ő is megfogta kezemet s hidegen megszorítva, mondá csendes, szelid
hangon, melynek lágysága szinte szomorúvá tette az embert.

– Kedves Jenny, ezentúl itt fog ön lakni; Szálli kisasszony majd
elvezeti kegyedet szobájába, s rendelkezésére fog állani.

Azután a nevelőnőnek köszönte meg a velem tett szíves fáradozásait s
mint észrevettem, egy csomó bankjegyet takart keszkenőjébe, és ezt oly
gyöngéd kimélettel tevé, hogy alig lehetett volna különben észrevenni,
ha a nevelőnő hálálkodása el nem árulja az ajándékot.

Szálli kisasszony, kire nagybátyám rábízott, negyven és ötven között
lehetett akkor; de nem látszott annyinak, szép fekete haja és piros
orczája volt, ha mosolygott, fehér fogsora látszott, s én még akkor nem
tudtam, hogy ez mind hamis is lehet.

Nagybátyám igen parancsolólag viselte magát irányában; meghagyta neki
erősen, hogy ügyeljen rám, mutassa meg a kertet, a szobákat, tegye
zongorára hangjegyeimet, három órakor vigyen ki kocsikázni a
városligetbe, félötre itthon legyünk ebédelni, – ha addig valami kell,
adasson fagylaltot a szakácscsal, de ne legyen közte vanilia, mert az
fiatal leányoknak nem jó; estére ha opera, vagy népszínmű lesz a
színházban, elmehetünk a páholyba.

Én magamon kívül voltam örömömben. Futottam kezet csókolni
nagybátyámnak; ő engedte azt. Valóban úgy viselte magát irányomban,
mintha ötven évvel vénebb volna nálam; – pedig csak tízzel volt öregebb.

Ő eltávozott; én pedig siettem végig járni a pompás szobákon,
összevissza bámulni mindent; Szálli kisasszony mindent megmutogatott,
még a zárva tartott ezüstneműeket is, bevezetett nagybátyám szobájába,
segített elrakosgatni a sok irást az asztalon és magasztalt, hogy milyen
okos vagyok, ha az irásokon megimertem: ez német, ez franczia, ez
számadás. Azután zongorához ültem, Szálli kisasszony el volt ragadtatva
játékomtól, hogy ő soha sem hallott annál fölségesebbet; mikor
elhagytam, minden körmömet megcsókolta a kezemen s azt mondta, hogy
aranyba kellene azokat foglaltatni.

A szobalánynak azt mondta hátam mögött, de úgy, hogy én is jól
hallottam: «valóságos angyal, olyan szép mint egy angyal.»

Napestig nem szünt meg dicsérni; akármit tettem, mondtam, az mind
rendkívüli, bámulatos csodatett volt előtte; ha valamit kértem tőle,
azért futott; ha valamiért mosolyogtam rá, kezet csókolt s végtelen
boldognak vallá magát, hogy nekem szolgálhat.

Ebéd idején hárman ültünk az asztalnál, nagybátyám, én és egy öreg,
hallgatag úr; mint később mondák, nagybátyám házi ügyvédje. Szálli
kisasszony csak reggelinél szokott az asztalhoz ülni; ebédnél, nem tudom
maig sem miért? soha sem volt ott.

Az ebéd felett sok minden közönyös tárgyról folyt a szó nagybátyám és
ügyvédje között, a mik nem érdekeltek; nagybátyám annyit gondolt velem,
a hogy egy gyermekkel szokás: megtanított, hogyan kell az osztrigát
felnyitni és kihörpenteni? mit szedjek le a sardináról? a granátalmát
hogy facsarjam poharamba? Ebéd végén megkérdezte tőlem, ha nem
maradtam-e éhes? azzal elbocsátott Szálli kiasszonynyal, hogy öltözzünk
szinházhoz, mert épen Ernánit adják, a mit én végtelenül szerettem s
magam is tudtam zongorán játszani belőle.

A szinház egészen bodoggá tett; dalolva, tánczolva futottam fel a
lépcsőkön, midőn haza értünk s kétszer is megcsókoltam nagybátyám kezét,
s kedvem lett volna őt megölelni, ha oly végtelenül hidegen nem
tekintett volna rám.

Három idegen férfi volt még nála, kik vele együtt theáztak, azoknak
bemutatott, mint unokahúgát.

Egyik közülök ismert.

– A kis Jenny? Ej be megnőtt a nevelőintézetben. Lehet már hét éve,
mikor láttam.

– Valóban hét éve. A gyermek felnő; monda nagybátyám.

Azzal kártyázni kezdtek. Valami nagyon hallgató játékot, úgy gondolom
whiszt volt. Én oda támaszkodtam nagybátyám székének s néztem hol a
játékot, hol az ő arczát. Úgy illett egymáshoz mind a kettő. Olyan
nyugodt, szilárd volt arcza, oly tekintélyes minden vonása fiatalsága
daczára; mentül tovább néztem reá, annál jobban tetszett nekem, úgy
szerettem volna – leánya lenni.

Az első játék végével hozzám fordult, megsimogatá fejemet s nyájasan
szólt.

– Jenny, már most elbocsátom aludni.

Én azt hittem, hogy meg akarja csókolni homlokomat s odatartottam
fejemet hozzá; ő azonban elfordult és tovább osztotta a kártyát.

Engemet Szálli kisasszony szobámba vezetett és segített levetkőztetni.
Minden olyan kedves volt e kis szobában; nappal rá sem értem azt úgy
szemügyre venni, mint most lefekvés előtt; ágyamon fehér csipkés
függönyök, asztalom rakva ezüst pipere-szerekkel, éjji asztalkámon
metszett kristályokban ivóvizem, mellette ezüst csengetyűm, mely Szálli
kisasszonynak szól; másik csengetyű a szobalányokat ébreszti; ennek
hímzett szalagja ágyamon belül függött; és a mi legkedvesebb volt, a
fehér márvány kandalló leghátul, melynek széllyukain át most is vidám
parázs fénylett elő; én odafutottam s egészen kitártam a kandalló
ajtaját, hogy a vidám láng bevilágítá egyszerre kis szobámat.

E rózsavilágítás mellett szobám oldalfalán egy kép tünt egyszerre
szemembe, mely most úgy meglepett. Nagybátyám aczélmetszetű képe volt
az. Épen oly hidegen, oly tartózkodva nézett onnan, mint valódi arcza.

Mikor lefeküdtem is, sokáig elnéztem ez arczot. Addig néztem, míg el nem
álmosodtam. Le-lehunytam szemeimet s megint felpillantottam rá; a
kandalló tüze el-ellankadt, homályba ejtve a képet, meg fellobbant, újra
elém tüntetve azt… Még sem álmodtam felőle…

Két évet töltöttem nagybátyám házánál ezután. Öröm, játék és mulatság
közt telt el minden órám: nem volt óhajtásom, a mi teljesületlen maradt
volna, mindenki alkalmazta magát szeszélyeimhez s iparkodott kedvemben
járni. Egy elkényeztetett leány minden játékszere közt
legnélkülözhetlenebb egy hízelgő, engedékeny társalkodóné; egy nyomorult
alárendelt személy, ki egy kis haszonért, egy kis kényelmes életért
mindennap össze hagyja magát töretni tízszer s ugyanannyiszor ismét
kényünk szerint újra idomíttatni; ilyen volt nekem Szálli kisasszony.
Hagyta magát szidatni, ha rossz kedvem volt; dicsért, mikor rossz
színben voltam, s együtt nevetett velem, ha derültnek látott, akár volt
rá oka, akár nem; mindent sietett megtenni, a mit rábiztam s ha azután a
másik perczben megbántam azt és szidtam érte, miért tette, kezet csókolt
s elragadtatással mondá, hogy mennyire illik nekem a harag; milyen szép
vagyok, mikor indulatba jövök.

Nagybátyám volt azonban, a ki legjobban kedvemben járt. Nem mult el tőle
semmi alkalom, melyen valami kellemes meglepésben ne részesített volna.
Szobám mindig tele virággal, pipereszekrényemben új ékszerek, ruháim a
legpazarlóbb divat szerint; a madaraknak, házi állatkáknak bolondja
voltam: ő majd egy pár elválhatatlant, majd egy kis kapuczinus majmot
lopott be szobámba, míg én távol voltam; úgy, hogy be sem zártam
ajtómat, sem szekrényeimet, mert tudtam, hogy valahányszor hazamegyek,
mindig valami újat, meglepőt fogok ott találni; a második év farsangján
fényes estélyeket adott a kedvemért, mikben én úgy tetszettem magamnak a
házi asszony szerepében, azt hittem, egészen értek már hozzá; viszont mi
is meglátogattuk mások estélyeit, egy pár nyilvános dalidót is, a midőn
én mindig nagybátyám karján léptem a világ elé. Szép elegáns férfi volt,
s nekem úgy tetszett az a gondolat, hogy most sokan azt hiszik, hogy ő
férjem. Pedig nagybátyám.

Hanem egy bántott még is.

Minden szívessége mellett olyan hideg volt hozzám, olyan tartózkodó.
Soha sem tegezett. Azzal a nyájas, de bizalmas részvéttel szólt velem
mindig, a mivel egy orvos beszél betegéhez, vagy egy ügyvéd védenczéhez;
pedig én úgy szerettem volna, ha jókedvű lett volna, ha lehetett volna
vele enyelegni, tréfálni; ha lehetett volna szobájába bemennem,
munkájában megzavarnom, bálokról, bohóságokról, Szálli tréfáiról
beszélnem vele; ha lehetett volna tőle megkérdeznem, miért oly szomorú
mindig? miért oly hallgatag? ha beszélt volna nekem élete korábbi
eseményeiről, én azt úgy elhallgattam volna hideg ködös estéken, a
pattogó kandalló előtt, mellette ülve, tán épen azon a széken, melyen ő,
s kezemet vállára téve és fejemet odahajtva az ő fejére. Olyan szokszor
elképzeltem ezt így magamban, de soha sem mertem úgy tenni. Mikor
mellette voltam, egy hideg tekintet, egy hideg hang úgy visszautasított,
hogy kezéhez sem mertem nyúlni. Pedig hiszen, gondolám, ki lehetne
bizalmasabb, meghittebb barátnéja, mint én tudnék lenni, a ki úgy
szeretem, úgy becsülöm, a ki annyival tartozom neki.

Valahányszor évenkint az a nap előfordult, melyben házához kerültem,
mindannyiszor este behítt magához s komoly, hivatalos hangon kért, hogy
üljek le mellé, s vessek egy pillantást azon iratokba, a mik bizonyíták,
hogy a lefolyt évben mennyi kiadást tett rám? Én először sem tettem azt,
hogy végig nézzem, annyit láttam, hogy az összes szám a tízezresen felül
ment; a második esetnél pedig épen sírva fakadtam s kértem, hogy ne
mutasson nekem számadásokat, mikor én tudom, hogy úgy is rendén túl tesz
velem ennyi szívességet, a mit meg nem érdemlek s meghálálni nem tudok.

Sírásom nagyon megindította; felkelt, odajött hozzám, kért, hogy ne
tegyem azt; az neki fáj, ha sírni lát. Én azonban tovább is szomorú
maradtam; ő leült mellém s kérdezé, hogy miért vagyok oly lehangolt? Én
bátorságot vettem magamnak arról beszélni, a mi szívemen fekvék.

– Mert nagybátyámnak nincs bizalma hozzám.

– Miből hiszi azt, Jenny? kérdezé ő reszkető hangon.

– Mert mindig olyan szomorú és nekem nem mondja meg, miért az?

Ő nem felelt rá semmit, csak merően nézett maga elé.

Én hirtelen odaborultam vállára s átfonva nyakát karjaimmal, hévvel
unszolám, hogy vallja meg nekem, miért oly bánatos?

Ekkor rámnézett, valami olyan különös ragyogott szemeiben, a mit akkor
nem tudtam magamnak kimagyarázni, mert ha tudtam volna, nem engedém
magamat oda vonni keblére, derekamat átfűzni karjaival, lehelletének
arczomat érinteni.

– Az a bánatom van, suttogá hő hangon, hogy szeretek és a kit szeretek,
az nem tud róla semmit…

Az a hang, az a forró ölelés egy percz alatt világot vetett lelkembe, s
az erősebb fény volt, mint hogy eszem elbirta volna; sápadtan, reszketve
váltam ki karjaiból s mozdulatlan, gondolatra képtelenül ültem előtte a
pamlagon.

Ekkor ő megfogta kezemet és azt mondá sebesen:

– Akarsz-e nőm lenni?

Én e szóra felugrottam helyemből s lefutottam szobámba, oly ijedten, oly
kétségbeesve, mintha gyilkosok üldöznének éles késekkel; ott leültem az
ablakba; azt hittem, megfulladok.

Ez a percz irtóztatón felforgatá egész lelkemet.

A mennyire szerettem őt egy percz előtt, – nem annyira: – százszorta
jobban gyűlöltem most. Szeret engem! Nem úgy szeret, mint gyermeket
szeretnek, hanem mint férfi szereti a nőt!… Reszketett minden tagom e
gondolattól. Oly irtózatom támadt tőle, hogy ha e perczben utánam jön,
levetem magamat az ablakon át az emeletből.

Tehát minden jóságának, kedvezésének egy oka volt, egy eltitkolt, önző
gondolat. Nem az az angyali magasság, a miben őt megszoktam látni magam
előtt, hanem a mindennapi vágy tette őt oly szeliddé hozzám, nem
szeretett, hanem szerelmes volt.

Óh milyen boldogtalanná lettem egyszerre ettől a gondolattól!

Mennyi nyugalmat adott az az ábránd, hogy egy jó férfi őrködik felettem,
ki engemet szeret, s kit én szeretnék atyámnak nevezni; – s mennyi
borzalom támadt egyszerre azon rémeszmétől, hogy egy férfitól kell
őriznem magamat, a ki szerelmes belém, s ki nejének akar nevezni, s a
kit én gyűlölök.

Eddig minden este belefoglaltam őt imáimba, s ezentúl úgy kell róla
megemlékeznem imáimban, mint arról a rosszról, a kitől őrizzen meg az
Isten.

E naptól fogva soha sem feküdtem le a nélkül, hogy szobám ajtaját be ne
zártam volna. Még Szállit sem engedtem magamnál aludni. Nem biztam már
senkiben. Gyanakodó lettem egész életemre.

Különben senki sem vehette észre, hogy közöttünk mi történt? Azután is
találkoztunk ebédnél, vacsoránál, a páholyban; ő ismét hallgatag volt,
hideg arczot mutatott és távol tartotta magát tőlem, mint az előtt.

Hanem Szálli mégis észrevette, hogy velem valami változásnak kellett
történni, s addig unszolt, míg kivallottam azt neki. Nem titkoltam
előtte, hogy ez idő óta mennyire gyűlölöm nagybátyámat.

Szálli semmit sem felelt ekkor; úgy látszott, hogy sokkal jobban meg
volt rettenve, mint hogy nekem ezúttal igazat mert volna adni. Későbbi
napokban egy párszor megkisértette nagybátyám előnyére elejtett szavakat
intézni hozzám; azonban én oly ijedelemmel találtam ránézni, hogy
abbahagyta és többé nem kísértett.

Nem volt egy nyugodt órám ezentúl, nem volt semmi örömem többé. A mi
máskor gyönyörűségemre szolgált, azt utálatossá tette előttem az a
gondolat, hogy azt az örömet azért szerezte számomra egy ember, hogy
szeressem érte; nem öltöztem, nem piperéztem magamat, borzadva attól a
gondolattól, hogy ő szépnek fog találni, gyötrelem volt e pompás
szobákban járnom azzal a tudattal, hogy ez mind az én tömlöczöm, melyben
fogva tartanak, mint egy madarat.

Azt gondoltam végre, hogy nekem legjobb lesz megölnöm magamat.

Sokat gondolkoztam rajta, hogyan lehetne az? eszembe jutott minden
eszköz, de mindannyi közt legjobban tetszett a méreg.

Elhatározám erősen, hogy mérget fogok bevenni.

A nevelő-intézetben sokszor hallottam a nevelőnőtől, hogy vannak olyan
szépítő szerek, miknek alkatrészei halálos mérgek; a jó asszony azért
ijesztett bennünket azoktól, hogy valamikor használni ne találjuk. Ilyen
méregnek mondá a herczegnővizet. Én egyszer rávettem Szállit, hogy
szerezzen nekem ilyen szépségvizet. Ő nevetett, azt mondta, szép vagyok
én anélkül is; de azért csak megszerezte. Mikor kezemben volt a szer,
este bezárkóztam szobámba, levelet irtam Szállihoz, melyben búcsút
vettem tőle s tudattam, hogy miért akarok meghalni. Kértem, hogy
levelemet tegye el jól s ha kell, mutassa elő, nehogy valakit üldözzenek
halálom miatt; azt a levelet az ajtó alatt átcsúsztattam az ő szobájába
s azzal ágyamra fekve, a palaczk tartalmának felét kiürítettem. A szer
természetesen nem tette rám azt a hatást, a mit kívántam tőle; rosszul
lettem bele, de a halál nem jön olyan könnyen. Szálli megtalálta a
levelemet s elrémülve tört rám; orvost hívott, kigyógyítottak; mi bajom
volt? azt nem mondtam meg másnak, egyedül ő neki. Az orvos talán
sejtette.

E naptól fogva Szálli egészen elkomolyodott s nem tréfált a kedvemért
annyit, mint máskor. Mikor felkeltem az ágyból, a tükör elé vezetett s
mutatva sápadt arczomat, azt mondá, hogy miért tettem ezt magammal?

– Bár még rútabb lennék, feleltem neki, hogy ne tetszeném Sz**nek.

Ő arra összecsapta kezeit.

– Óh kedves Jenny, a felől bizony lehetne kegyed akár szép, akár rút.
Nem olyan ember Sz**, a ki egy leányt a szépségeért tudjon szeretni. Ne
volna csak kegyed gazdag, bizony nem is törődnék vele.

– Hát én gazdag vagyok? kérdém elámulva.

– Bizony ha az nem volna, ne is higyje ám, hogy talpig csipkében járatná
urabátyja; hideg vérű ember ő, jól ismerem; pénz az Istene; ha ő
kegyedre elkölt tízezer forintot, másik tízezeret bizonyosan megtakarít
magának.

– De hát honnan gondolja azt? Maradt nekem szüleimről valamim?

– Ejnye no! Hát még arról sem beszélt a kisasszonynak drága urabátyja
soha?

– De igen, akart többször számot adni, de én nem engedtem.

– Kár volt. Én bíz igy könyvnélkül meg nem mondhatom, hogy mije maradt a
megboldogult nagyságos asszonynak? hanem azt tudom, hogy a
bálvány-utczában az a nagy háromemeletes ház az övé, az ő nevéről is
híják; mikor kis leány volt, tudhatja, hogy abban laktak; azonkívül
jószágai vannak, a miktől most roppant haszonbért fizetnek. Ismerem az
árendást, minden negyedben fel szokott jönni, s mikor elmegy, olyankor
Sz** rendesen ötezer forintot szokott beküldeni a takarékpénztárba.

Ez a beszéd egészen új életet öntött belém. Az a tudat, hogy gazdag
vagyok, s nagybátyám csak birtokomért akar elvenni, egészen más szinben
állítá elém az életet. Most már nem gyűlöltem őt, most csak mosolyogtam
rajta. Egész alakja megváltozott előttem; azelőtt igen szépnek,
egyszerre ismét félelmesen rútnak találtam őt; most egy mindennapi,
jelentéktelen alakká sülyedt le előttem, a kinek jelenlétét egykedvűleg
lehet venni. Azon nevetséges imádók sorába szállt le, a kikről tudjuk,
hogy pénzünkért akarnak elvenni, s minden boszúnk abból áll, hogy nem
gondolunk rájuk.

Most már nem féltem tőle többé, nem gondolkoztam öngyilkolásról. Egészen
más eszmékkel volt agyam elfoglalva. Azon töprenkedtem, azt főztem
magamban éjjel-nappal, hogy lehetne tőle megszabadulnom? hogyan tudnék
gyámsága alul megmenekülni és magam úrnéja lenni?

Semmi ismerősöm sem volt, a kihez pártfogásért folyamodhattam volna,
tánczvigalmi ismeretségeim nem voltak arra valók, hogy valami komolyabb
összeköttetésre gondolhattam volna velük, s úgy czél és ok nélkül nem
hagyhattam el a házat; végre is Szálli mondott egy alkalmas módot a
menekülésre, melyet azután együtt igen jól kifőztünk.

Az ő terve az volt, hogy egy napon felmondja eddigi szolgálatát Sz**nek
s elmegy a háztól azon ürügy alatt, hogy pipere-boltot fog nyitni.
Azután fogad egy csinos szállást a Terézvárosban, s mikor helyben lesz,
én egyszer meglátogatom őt s azzal végképen ott maradok nála, míg
törvényes úton felszabadítanak nagybátyám gyámsága alól, vagy más
gondnokot rendelnek, a ki nem követelheti, hogy nála lakjam.

Szálli kisasszony remeknek találta ezt a tervet; én pedig örök hálára
köteleztem magamat neki, ha szándokunk sikerül. Egyszer tudom, valami
kötelezvényt is adtam neki tíz ezer forintról előre, a mit ő azonban
rögtön összetépett s sírva kért, hogy ne bántsam őt meg ezzel.

Nehány nap mulva a kivitelhez fogtunk. Szálli kisasszony talált alkalmas
szállást, azt bebutoroztuk; előleges költségekre mindig volt elég heverő
pénzem. Egy pár ékszert is eladtam kéz alatt valami zsibárusnak.
Gondoltam: magamét adom el; saját pénzemből vették.

A mely napra előre terveztük eltávozásomat, Sz** épen távol volt a
háztól, semmi akadály sem volt utamban; szobaleányomat valami ürügy
alatt eltávolítottam hazulról, s azzal hevenyében minden ékszeremet,
drágaságaimat összeszedtem egy katulyába. Mielőtt eltávoztam, egy
levelet irtam Sz**nek, melyben igen röviden e sorok voltak: «Uram! A míg
azt hittem önről, hogy szeret, gyűlöltem önt; most, midőn tudom, hogy
pénzemért járt kedvemben, megvetem önt. Találkozni ezentúl csak
törvényes úton fogunk. Adieu.»

A levelet ott hagytam asztalomon pecsételetlenül.

E nap éjjelén Szálli kisasszonynál háltam. Folyvást izgatottságban
tartott az a gondolat, hogy Sz** utánam fog jönni, s valami
erőszakoskodást követ el. Mindenre készen voltam – és semmi sem történt.
Legkisebb háborítás nélkül virradtam meg új szállásomon.

Másnap reggel alig vártam, hogy virradjon, azonnal dolgom után láttam.

Valamelyik estélyen egy fiatal ügyészszel ismerkedtem meg, ki akkor
meglehetősen közönyös volt rám nézve, most ezt fölkerestetém Szállival
és odahivattam magamhoz.

Előadám neki, hogy eddigi gondnokommal nem vagyok megelégedve, s
óhajtanám, ha vagyonomat más kezelné, mert ehez semmi esetre sem fogok
visszamenni többet; ha ő erőszakolna talán rá, akkor majd azt is
kimondanám, hogy miért nem?

Jövedelmem valószinű mennyiségét furfangos ravaszsággal számítám ki
előtte; bebizonyítva, hogy az 25–30 ezer forint között lehet s igértem,
hogy évenkint két ezer forint fizetése lesz nálam, mint rendes
ügyvédemnek, ha közbenjárása sikerül.

Annyira hidegvéremnél voltam ez alatt, hogy a míg beszéltem, ráértem
azon mulatni magamat, milyen hatást tesznek szavaim a fiatal ügyészre.
Eleinte azt láttam arczán, hogy udvarolni akar, lovagias védelmet készül
ajánlani, bajusza hegyeit felfelé sodorgatja, később az évi fizetés
emlegetésére egészen megváltozott, buzgalma erőt vett regényesebb
érzelmein, s bajuszát egyszerre lefelé simította. Úgy nevettem magamban
rajta.

Ügyészem tüzesen fogadta, hogy a legrövidebb idő alatt ki fog
szabadítani Sz** úr körmei közül s rögtön sietett bérkocsit fogadni,
hogy elébb eljárhasson, a hova kell.

Délután Sz** hintaját láttam szállásunk előtt megállani. Ügyvédem és
nagybátyám ügyésze, Livádi, léptek ki belőle. Az utóbbi egy halmaz
iratot hozott magával.

– Egyezkedni jön; gondolám magamban s készen voltam rá, hogy eszemen
legyek.

Midőn beléptek a szobába, az én fiatal ügyvédem igen gyanús képet
csinált, nem is igen köszönt, az öreg Livádi pedig oda jött egészen
hozzám, rám nézett sokáig, fejét csóválgatta jobbra-balra, azután nagyot
sóhajtott:

– Mit csinált Jenny kisasszony? – mit csinált? – mit csinált?

Olyan őszinte jó akarat, olyan szelíd szánalom volt szemeiben,
szavaiban; de én nem akartam azt észrevenni, daczosan feleltem neki:

– Meggondoltam jól, a mit csináltam.

– Óh Istenem; Istenem; hát nem volt kegyednek egy jó akarója, a kitől
tanácsot kérjen? Nem tudott engem megkérdezni elébb, mielőtt ily lépésre
szánta magát? Ez az én becsületesen megőszült fejem nem gerjesztett
annyi bizalmat kegyedben, hogy csak egy szóval kért volna
felvilágosítást? Én soha el nem árultam volna.

Nem értettem szavait. Ügyvédemre néztem, az egy sarokban ült és körmeit
rágta; úgy feleltem vissza, a hogy nyelvemre jött.

– Én tisztelem kegyedet, ügyvéd úr, de az ellen úgy hiszem nem lehet
kifogása, hogy ha nekem gyámom nem tetszik, vagyonom kezelését másra
bízzam.

Az öreg ember akkor hidegen végig nézett, s a mit ezután mondott, azt
igen száraz hangon tevé.

– Kisasszony, én nem tudom, micsoda ügyetlen ember ámította el kegyedet;
annyi bizonyos, hogy az kegyednek igen rossz szolgálatot tett. A mint
fiatal collegám előadásából megértettem, kegyed abban a képzelődésben
él, hogy kegyednek 25–30 ezer forintnyi jövedelme van. Kénytelen vagyok
kegyedet ez álmából fölébreszteni; kegyednek semmi, – épen semmi, – de
épenséggel semmi vagyona sincs.

Én gúnyosan kezdtem mosolyogni.

– Hogyan uram? hát anyám háza a bálvány-utczában? hát békési birtokunk?

Livádi egyre szomorúbban nézett rám. Szánalma jobban bántott, mintha
haragba jött volna.

– Jó kisasszony; igaz, hogy kegyed anyjának nagy birtoka volt, hogy a
házat az ő nevéről híja az utczai közönség most is, hanem gondatlansága
miatt csőd alá került, s akkor hirtelen meghalt. Hagyjuk pihenni.
Csődpere hét évig tartott, akkor a hitelezők kaptak követeléseikért
50-et százból: fele fizetetlen maradt. A házat, a békési birtokot Sz**
úr árverés útján vette meg, s az neki törvényesen szerzett birtoka.
Kegyedet ő saját költségén nevelteté, a mit kegyedre költött, az
tulajdon vagyona volt, és én tudom jól, hogy nagyon sokat költött
kegyedre.

Velem forogni kezdett a világ. Még mindig kétkedve tekinték ügyvédemre s
rebegve kérdezém, hogy igaz-e ez? mire ő haragosan rám támadt:

– Persze hogy igaz! De az Isten szerelméért kisasszony, minek tett
engemet is ilyen bolonddá; én velem fellármáztatja a birákat, a
törvényszéket; engemet most mindenütt kinevetnek; én nem tudhattam, de
kegyednek kellett volna tudni, hogy ne indíttatott volna velem lármát
egy vagyonért, a mit csődperben elkótyavetyéltek. Nekem oda az egész
renomméem miatta.

Azzal kapta a kalapját és elszaladt.

Livádi egyedül maradt velem.

Én elszédülve roskadtam egy székre, minden gondolatom megállt.

– Ha nekem nem hisz kegyed, szólt Livádi, itt hagyom ez iratokat, nézze
át, ezek a csődper okiratai; sajnálom, hogy korábban nem mutathattam meg
kegyednek ezeket. Nem hittem, hogy egy fiatal leány törvényes dolgokkal
foglalkozzék. Még alig tizenhét éves.

Láttam, hogy semmivé vagyok téve.

– Így nincsen hátra más, rebegém, mint egy éjszaka a lánczhídról a vízbe
ugranom.

– Ah Jenny kisasszony, micsoda keresztyéntelen gondolat ez. A másvilágon
is ott van az Isten.

– Csak nem mehetek vissza nagybátyámhoz…

– Óh semmi esetre sem. Azt már nem. Arra én sem gondolok; nem is hinném
lehetőnek azon levél után, a mit kegyed neki irt.

– Megmutatta azt önnek?

– Igen. Nem titkolta el tőlem, hogy kegyedet nőül akarta venni, Hiszen
ha nem szerette őt kegyed, arról nem tehet; de azért mégis nem kellett
volna őt úgy megbántani.

– Akkor nincs mit tennem, mint hogy koldulni menjek.

– Nem úgy van, kisasszony, majd én megmondom kegyednek, hogy mit tehet
még egyebet? Ez persze csak jámbor tanács, a mit ha tetszik, megfogad
kegyed, ha nem tetszik, eldob. A kisasszony megszünt ugyan kilátással
bírni azon fényűző kényelemre, a miben Sz** úr házánál élt, hanem azért
a koldulásra nem szorult. Sz** úr azt rendelé, hogy kegyednek mindent
átadjanak, a mit tőle ajándékba kapott, mert ő gavallér ember, a ki nem
veszi vissza, a mit egyszer ajándékozott; kegyednek azon fényes
bútorokra nem lesz szüksége, egyszerűbbel is beérheti; paripáját sem
tarthatja; ékszerei sem czélszerűek, azokat mind eladhatja. Sz** úr nem
rég 800 pengőért egy Streicher-féle zongorát rendelt meg kegyed
névnapjára, most visszavonta a megrendelést, s a készpénzt küldi el
helyette; így kegyednek úgyhiszem négy-ötezer pengő forintnyi készpénze
fog maradni. Szorgalommal, takarékossággal ebből meg lehet élni.
Kegyednek sok lélekereje van, én úgy gondolom, hogy a midőn kegyed oly
fényes vagyont, mint Sz** úré visszautasítani elég erős volt, gondolta
magában azt is: inkább szegény leszek, inkább munkával keresem
kenyeremet; dolgozom, fáradok, nélkülözök, de nem megyek férjhez
szerelem nélkül.

Én elkezdtem sírni, megragadtam az öreg ember kezét, s könyeimmel
áztatám. Olyan szépen beszélt hozzám. Ő volt az egyetlen egy ember a
világon, a ki igazán javamat akarta.

– Már most tehát gondoljon kegyed arra, hogy a becsületes munka nem
szégyen. Ha restelli tán saját nevét mendemondáknak kitenni, ámbár én
azokra semmit sem adok, tanácslanám, hogy álljon társaságba Szálli
kisasszonynyal; az ő neve alatt nyissanak pipereárus-boltot, kegyednek
jó ízlése van; ezen az úton sok ember tisztességesen megél, s akárhány
meggazdagodott már. Én különben ezt csak ötletképen mondom. Lehet, hogy
kegyednek jobb is jut még eszébe. Két út áll kegyed előtt; egyik az erős
lelkűek, másik a gyöngék számára van nyitva; amaz a munkás életbe vezet,
emez, mint mondá kegyed, a lánczhíd oszlopához. Még egy harmadik is van,
hanem azt az én szám ki nem szokta mondani soha…

Itt elhallgatott az öreg ember s lesütötte a szemeit, mint egy ártatlan
gyermek, a ki az eszébe jutott gondolat miatt szégyenli magát.

Azután hirtelen rendbeszedte magát, megszorította kezemet s őszinte
hangon mondá:

– Legyen meggyőződve a felől, kisasszony, hogy bármennyire elszakította
is magát azoktól, kik eddig sorsára ügyeltek, azok kegyedet nem
gyűlölik; s ha valamire szüksége lesz az életben, ha jó tanács kell, ne
kerülje el őket. Tekintsen bennünket úgy, mint jószívű idegeneket, a kik
most látják egymást először, s sem igényeket, sem neheztelést nem
tartogatnak a multból.

Ez ember őrangyalom volt. Szavai egészen megedzék lelkemet; erőt, vágyat
éreztem magamban újra kezdeni az életet. Nem voltam többé semmi, s
büszkeségemet találtam abban, hogy e semmiből ismét valami legyek; saját
munkám, szorgalmam által. Néhány nap múlva az öreg Liváditól ötezer
pengőt kaptam kezemhez, mint azon holmik árát, mik nagybátyám kegyéből
tulajdonaim voltak, s miknek eladását az ő szívességére bíztam. Egy
okosan fogalmazott levélben, mit nem Sz**hoz, hanem az öreg ügyvédhez
intéztem, kértem őt, hogy nyilvánítsa ezért köszönetemet Sz** úrnak, s
kérje meg nevemben, hogy felejtse el bántásomat, a mit vele tevék s
ezentúl tekintsen egyszerűen olyan adósának, kinek nem leend előbbvaló
kötelessége az életben, mint e kölcsönnek tekintett összeget a
legnagyobb hálával és köszönettel visszafizetni.

Az öreg Livádi azt mondta, hogy ez megint bolond beszéd; hanem én
maradtam a mellett.

Azután valódi tűzzel fogtam a munkához. Óh én nem szégyenlettem azt.
Boltot nyitottam. Magam is ott voltam mindig, s dolgoztam varrónőimmel
reggeltől estig. Szükséges vásárlásokat Szálli tett számomra, ki igen
hasznossá tudta magát tenni rám nézve. Soha sem éreztem magamat
megalázva, ha egy-egy úrhölgy vetődött be hozzám, kalapot, vagy
karmantyút vásárolni, ki azelőtt salonjaiban szokott elfogadni. Ha rám
ismert, udvarias voltam hozzá, ha nem tette, nem keserített meg vele.
Őszintén szívemből mondhatom, hogy meg voltam elégedve sorsommal s nem
volt nagyobb örömem, mint midőn negyed év mulva ötszáz forint tiszta
nyereségem volt együtt. Azon örültem, hogy néhány év alatt vissza
fizethetem Sz**nek az üzletem alapjául szolgáló összeget.

De tudtam is takarékos lenni. Egyszerű percail ruhában jártam s
megtanultam azt kímélni. Nem kellett semmi nyalánkság; mikor az ember
dolgozik, olyan jól esik minden étel, a legcsekélyebb összeget sem adtam
ki olyan dologra, a mi nélkül ellehettem. Három hónapig még színházban
sem voltam, a mi pedig oly múlhatlan élvezet volt máskor, hogy betegnek
éreztem magamat, ha el kellett mulasztanom.

Egy délután Szálli nagy örömmel jött meg valahonnan, egy előkelő
vásárlónémtól, ki nagyon megdícsért, hogy ízlését mindig eltalálom,
megrendeléseit pontosan teljesítem, s köszönet fejében ez estére elküldé
számomra páholyjegyét: a nemzeti szinházban hatodszor adták Troubadourt,
és az igen szép opera. Ő már többször hallotta s ez este máshová
hivatalos.

Én egy perczig sem vonakodtam a nagyrabecsült ajánlatot elfogadni:
igazán örültem ennek a figyelemnek; a derék asszonyság nagyobb örömet
nem szerezhetett volna nekem, mert a szinház volt legnagyobb
gyönyörűségem s én feltettem magamban, hogy egy évig legnagyobb
gyönyörűségeimről is lemondok, hogy pénzt ne adjak ki.

Ez este jókor bezártam a boltot, hogy egy hangot el ne veszítsek az
előadásból s úgy hiszem, még akkor gyujtogatták javában a lámpákat,
mikor már mi beültünk a második emeleti páholyba.

Nekem egész este csak az előadásra volt gondom, nem nézegettem sehová;
mit is nézegettem volna? Érdekelt engem valaki az egész túltömött
színházban? Volt ott nekem ismerősöm? úgy hiszem, minden régebbi
ismerősöm magasztalt magában azért, hogy nem néztem rá; nem
kényszerítettem zavarba jönni, hogy köszönjön-e, vagy félrekapja fejét.

Egy perczre eszembe jutott, hogy három hó előtt még saját páholyomba
jártam, mely az első emeleten volt, s első dolgom volt, ha helyemre
leültem, végig nézni a páholysorokon: kik vannak itt? gróf ez és gróf
amaz észrevette-e itt létemet, báró X. Y. kisasszonyok hogy vannak
öltözve? mindenkinek tudtam a nevét, s egész este hátat fordítottam a
szinpadnak és beszéltem fennhangon látogatóimmal és fitymáltam az
előadott darabokat, bírálgattam az énekeseket, a szavaló szinészekre
pedig épen rá sem hallgattam; most pedig nem keresek senkit a
szinházban, gróf ez és gróf amaz nem léteznek rám nézve; báró X. Y.
kisasszonyok piperéje nem érdekel, mert meglehet, hogy épen tőlem
vették; a helyett nagy kegyelettel nézem az előadást, egy hangot el nem
vesztenék belőle; mindenki remekül énekel, s ha az utolsó dobütés után,
mely az operát bevégzi, még rákezdenének egy vígjátékot Kotzebuetól,
vagy egy drámát Birchpfeiffertől, még azt is végig nézném, s meg nem
mozdulnék a helyemből.

És utóljára mégis jobb lett volna nem mennem a szinházba. Valami szomorú
vágyat vittem onnan haza magammal, valami esztelen ábrándot, a mi
megkezdett életmódomat megzavarta. Bántott az a gondolat, hogy az
emberek elfelejtettek, mert szegény lettem, hogy szégyenlenek ismerni,
mert dolgozom. Sokat elgondolkoztam ezen és néha úgy elfelejtettem
magamat, hogy mikor nagyon szorította szívemet minden gondolat,
felugrottam, hogy zongorámhoz üljek, s akkor vettem észre, hogy hiszen
nem foglal helyet zongora egyetlen szobámban, hanem csak dolgozó-asztal.

Egy hét múlva ez este után, midőn szállásomra tértem, Szálli a lépcsőkig
elém sietett, s már ott kezdte elmondani, hogy a míg oda voltam, egy
levelet hozott a posta, a minek a vevényét ő irta alá; a levél ötezer
forinttal van terhelve.

Csodálkozva vettem azt kezembe, a levél czíme angolul volt irva;
világosan nekem szólt, házszám és foglalkozásom pontosan feltéve. Kitől
jöhet ez?

Feltörtem. Öt darab újdon új ezres volt bele takarva. A levél irójának
neve lord Harding. Soha hírét sem hallottam. Annyit tudtam angolul akkor
is, hogy a levél tartalmát megtudtam érteni; az elején bocsánatot kér,
hogy más nyelven nem tud irni, mert nyelvtanuláshoz nincs semmi
fogékonysága. Azután egyenesen a tárgyra tér; – hallott felőlem
beszéltetni; tudva van, hogy miért hagytam el nagybátyámat, s minden
érzelmes ember méltányol érte és nekem ad igazat. Azt is megtudta, hogy
én nagybátyámnak vissza akarom fizetni, a mit nekem ajándékba adott s
mit én csak kölcsönképen fogadtam. Ez eszme egy angol hölgyhöz méltó;
soha sem hitte volna, hogy a continensen ily character fejlődhessék ki
nőben. Neki ez annyira tetszik, hogy nem késhetik nekem rögtön az egész
összeget kézbesíteni, nem nyughatván attól a gondolattól, hogy egy nemes
hölgy évekig várakozzék arra a boldog pillanatra, a midőn egykori
rabszolgasága urától megválthatja magát s azt mondhatja neki: nem
tartozom önnek semmivel! Kér, hogy használjam ezt a pénzt a mondott
czélra, s ne gyanakodjam benne. Ő engem látott egyszer, most egy hete a
szinházban; ezentúl is gyakran fog látni, úgy viseljem magamat, hogy
minden lépésemre vigyáz, míg ő ezennel becsületszavát adja, hogy én őt
soha sem fogom látni. Ebből tudhatom, hogy részvéte teljesen önzés
nélküli.

Ez a rejtély megfoghatatlan volt előttem; mentül tovább gondolkoztam
rajta, annál kevésbbé tudtam tisztába jönni vele. Egyet éreztem, egyet
megsúgott az a tiszta ösztön, a mely minden női szívben lakik, a míg
szavát el nem némítják: azt, hogy e pénzt nekem vissza kell adnom annak,
a ki azt nekem küldte. Az ismeretlen azt mondá, hogy nekem jellemem van;
tudnia kellett volna, hogy azt, a kinek jelleme van, nem lehet
«akárkinek» ajándékkal megkinálni.

Egy igen udvarias és elismerő levelet irtam a lordhoz s beletevém a
küldött összeget, megkérve Szállit, hogy tudakozódjék ez úr után és adja
át neki minél elébb.

Szálli megdicsért, hogy igen helyesen cselekedtem s nem biztatott a pénz
elfogadására.

Este felé hazajött azzal a hírrel, hogy semmi élő lélek sem tud lord
Hardingról Pesten.

Nem nyugodtam meg szavában; másnap magam mentem el a levéllel;
legelőször a postára siettem, azt vélve, hogy ott valami nyomára akadok
a levél küldőjének; ott senki sem emlékezett rá; egyik azt mondta, egy
inas adta fel a levelet, másik azt, hogy egy gavallér, egyik ősz
emberről, másik fiatalról beszélt. Innen a rendőrséghez mentem. Nem
mondtam az igazi okot, hogy miért keresek ily nevű urat; azt állítottam,
hogy megrendelést tett nálam kalapokra, s nem viteti, s azért szeretném
tudni lakását; másnapra rendeltek vissza; akkor azt mondák, hogy a
legjobb akarat mellett sem sikerült ilyen nevű urat felfedezni az
idegenek között.

A helyett, mire hazatértem, egy levelet találtam asztalomon, ugyanazon
pecséttel, ugyanazon irással, melyben a rejtélyes ismeretlen azt irja,
hogy megtudá, miszerint én őt keresem, s küldeményét vissza akarom adni.
Biztosított felőle, hogy soha sem fogom őt feltalálni. Ha őszinte jó
akarat által megbántva érzem magamat, vessem ki a pénzt az ablakon.
Azután egy pár igen kemény kitételt használt ellenemben; sajnálta, hogy
nem bírok elég tisztult itélő tehetséggel, megkülönböztetni a
tiszteletet a pironkodástól s bántó gyanakodással taszítok el egy értem
láthatatlanul működő baráti kezet, mely viszonzásul még csak egy
kézszorítást sem követel.

Sokat tünődtem e levél felett, utoljára arra a hitre jöttem, hogy
csakugyan igaztalan vagyok e rejtélyes jó akaróm ellen, ha ajándékát el
nem fogadom, s oda nem fordítom, a hová ő kívánta.

Azzal összetéptem a hozzá irt levelet s elmentem Livádihoz. Elvittem
hozzá lord Harding levelét, s a küldött pénzt.

Az öreg ember igen hidegen nézett rajtam végig egy párszor, s láttam,
hogy elpirul.

Valami gondolatja támadt felőlem, a mit szégyel; – éreztem, hogy az én
arczom is ég.

Valamit rebegtem neki, hogy én e férfit nem láttam, nem ismerem és nem
is fogom látni soha.

Nem felelt rá semmit. Átvette a pénzt, elzárta fiókjába, nyugtatványt
irt róla, azt kezembe adta s nem ügyelt rám többet.

Én zavarodottan keltem föl székemről, hová beléptemkor nyájasan
leültetett, s üdvözöltem őt. El sem fogadta, ki sem kísért; fel sem
nézett irásából, a hogy eltávoztam.

Én nem vétettem semmit, meggondoltam mindent jól, és mégis úgy tetszett,
mintha valami igen hibás, meggondolatlan lépést követtem volna el.

Éreztem, hogy most kétszeresen kell vigyáznom magamra, hogy még a
látszat rossz homályát is távol tartsam nevemtől, s úgy elzárkóztam
minden emberi társaságtól, hogy férfi szeme nem látott soha.

Az alatt folyvást újabb, meg újabb megfoghatlan események történtek
velem. Az ismeretlen gyakran irt leveleket, s azokban megdöbbenéssel
láttam, hogy mindent tud rólam, a mit teszek, a hova járok, még a mit
kigondolok is. Lelkemben olvas, gondolataimat kitalálja, helyzetemet a
legparányibb pénzviszonyokig ismeri. Ki lehet ez? hol van ez az ember?
láthatlan szellem képében jár-e körülem? hogy mindenütt lát, míg én őt
sehol sem tudom megtalálni. Sorsomat igazgatja, a nélkül, hogy az
legkevésbbé az övéhez volna kötve, áldozik értem, a nélkül, hogy valami
hálára várna; mindenütt felkeres és magát sehol sem engedi feltalálni!

Szokásom volt, esténkint naplómba irogatni, a mi gondolatom támadt; ez
este is följegyeztem naplómba fentebbi tünődésemet. Azonban midőn
elolvastam e naplót, eszembe jutott: ejh, ha valakinek ez egykor kezébe
jutna; ha véletlenül hivatlan szemek elolvasnák e sorokat, könnyen azon
gondolatra jöhetnének, hogy e férfi engem jobban érdekel, mint kellene.
Azzal kiszakítám e lapot naplómból, gyertyára tartottam és elégettem.
Két újjam között tartva égett el az egész lap, nem maradt meg belőle
semmi.

Másnap egy levelet kaptam ez ismeretlentől, mely ezen szavakkal
kezdődött:

«Kegyednek én rejtélyeskedésemmel bizonyosan szándékom ellen sok
nyugtalanságot okozok; rokonszenvnek, vagy együtt érzésnek nevezzem-e?
de sokszor úgy tetszik, mintha kegyed gondolatait kitalálnám; – kegyed
ilyen kérdéseken tünődik: ki lehet ez ember, a ki úgy jár körülem, mint
egy láthatlan szellem? ki lát engem, míg én őt sehol sem találom, ki
sorsomat igazgatja, mely nincs az övéhez kötve? ki áldozik, hálára nem
várva?… Csaknem szórul szóra tulajdon naplóm sorai…

Megdöbbenve ejtém ki kezemből a levelet, s naplómért futottam… Azon
levél ki volt belőle szakítva; hiszen én magam szakítottam azt ki, magam
tartottam a lángra, kezemben égett hamuvá, senki azt el nem olvashatta
többet, leirásától elégetéseig emberi szem, enyimen kívül, nem látta azt
meg… Tehát valóban együtt érez, együtt gondolkozik velem ez a rejtélyes
lény? Meglát a falakon keresztül, s szívemben olvas… Őrangyalom volna-e
ez?

Valami babonás ábránd lepte el szívemet; titokszerű lények közeledtét
véltem érezni, s valami mondhatatlan gyönyör terjedt el érzékeimen arra
a sympathicus gondolatra, hogy egy rokonszellem előtt lelkem
tárva-nyitva, ki előtt magányos szobámban nem vagyok egyedül; ki látja,
tudja, hogy nincs egy szégyenlendő gondolatom, s kitől megkérdhetem,
mielőtt álomra hajtanám fejemet, meg vagy-e velem elégedve?

Csak azután birtam annyira magamhoz térni, hogy a levelet újra felvegyem
és tovább olvassam.

«Megfejtem önnek a talányt: én Anglia legelőkelőbb családjából
születtem; huszonnégy éves koromig katona voltam; akkor családom iránti
tekintetből megházasodtam. Két évig éltem nőmmel meglehetős hideg,
érdektelen házasságban; akkor nőm elkezdett hozzám hűtlen lenni és én
elhagytam őt. Öreg apám kedvencz eszméje volt ez a házasság, ki olyan
végrendeletet hagyott maga után, hogy ha nőmtől valaha minden igaz ok
nélkül elválnék, egész vagyonom legyen a nőé és én tisztán egy schilling
jövedelem nélkül maradjak. Azt az egy záradékot mégis oda igtatta
nagyatyám, hogy egyedül azon esetben lehet okom elválásra, ha nőm hűtlen
lenne hozzám, egyéb körülmények felől igazi gentleman tud segíteni
magán; de ez a jogom is enyészszék el, ha én hasonlóan hűtlen volnék
feleségemhez. Én a legelső bűn felfedezésénél pert indítottam a nevemet
viselő nő ellen; ilyen sérelmet férfi nem bocsát meg először sem. – Ez
órától fogva olyan üldözött vad vagyok, melyet a continensen keresztül
hajszolnak. Hardingné ügyviselői (a család hatalmas s a kérdésben forgó
vagyon megérdemli a fáradságot) egyedül azon védeszközben találnak
menedéket, hogy ha ellenem is hűtlenséget bizonyíthatnának be. Ez a
vadászat négy éve tart már, kémekkel vagyok köröskörül véve, közeli
barátaim s vadonnat idegen emberek vannak megvesztegetve, hogy nyomrúl
nyomra kísérjenek, minden tettemet, gondolatomat kifürkészszék; száz meg
száz új mese és koholmány lőn perem folyamában bevezetve, mely annak
lefolyását meggátolja: olcsó nőket béreltek fel ellenem, kik hálóba
kerítsenek s később ellenem tanúskodjanak, s hogy nem diadalmaskodtak
rajtam, egyedül annak köszönhetem, mert azon meséknek legkisebb alapjuk
sem volt soha. Én nem voltam nőhöz hűtelen, mert nem tudtam nőt
szeretni, örökké az a gondolat állt előttem, hogy hát ha e két szép
szem, mely most csábítva mosolyog rám, ez édes ajk, mely gyönyörrel
kinál, ellenségeim kéme és tanúja, s elfordultam csóktól és mosolytól.
Megmérgezték bennem a legüdvözítőbb érzést: a nők iránti gyöngéd
hajlamot.

Ekkor láttam meg kegyedet. Bámulva győződtem meg jellemerejéről; és
most, – minden tehetségemből sürgetém válóperem eldöntését. Nem kétkedem
kegyed előtt bevallani azt, a mit érzek. Nem hiszem, hogy férfi
eszményképe elfoglalhatta volna azt a szívet, mely oly tisztának mutatta
eddig magát, mint egy aczéltükör; de hiszem, hogy oly erős rokonszenv és
oly tiszta indulat, mint az enyim, nem csalatkozhatik igaz vonzalmában.
Én azt hiszem, hogy kegyednek látnia kell legtitkosabb eszméimet, a hogy
én képzelem kegyed gondolatait láthatni. Mihelyt kezem gyűlölt
lánczaitúl megszabadul, sietni fogok azt kegyednek felajánlani. Addig
semmi kegyet sem kérek öntől; csupán azt, hogy leveleimet ne hajítsa el.
Kegyed érteni fogja azt, miért nem szabad addig közelítenem? miért nem
szabad addig kegyednek engemet látni? Egy vigyázatlan szó, egy meg nem
óvott tekintet oly gyanút költhetne ellenem, mely kínzó perem végét
ismét évekkel vetné vissza; még most remete gyanánt elzárkózva élek,
hogy néhány hó alatt befejezve lássam azt, s akkor – – – ez üres sort
egészítse ki kegyed angyali szíve. L. Harding.»

… Én meg voltam igézve. Egy ember, a kit soha nem láttam, oly hatalmat
nyert szivem fölött, mely több volt bűbájnál: igazi szerelem volt az.
Lehettem-e óvakodó ily önzetlen nemesség ellenében? Nem töltötte-e el
lelkemnek minden gondolatát az az édes nyugalom, hogy van egy lény e
földön, a ki önmagamért szeret, a ki szeret azért, mert becsül, s
szerelmének nagysága az, hogy nem követelő. – Ezentúl éjjelem, nappalom,
álmom és gondolatom ő volt; magam elé képzeltem őt százféle alakban s
alkottam magamban valami eleven ideált felőle, a ki hívásomra megjelent,
s szavaimra felelt.

Egy napon igen kellemetlen esemény történt velem. Valami ismeretlen
delnő, ki boltomban holmit vásárolt, elveszté tárczáját valahol, s azt
állítá, hogy boltomban hagyta azt. A nő igen kíméletlen volt; durva
kifejezéseket használt ellenemben; sőt annyira ment, hogy a rendőrség
elé idéztetett, varrónőimmel, cselédemmel szembesíttetett; azt hittem,
megöl a szégyen, az elszörnyedés. A delnő vádja alaptalan volt, ki
tudja, hol veszté el erszényét? tán el sem veszté; meg is sértett több
izben, a miért a rendőrtiszt őt meg is bünteté száz pengőig, mit a
kórháznak kellett fizetnie, s engem felmentett az undok vád alól.

De meggyógyított-e ez engem? Hát azért, mert munkám után élek, mert
varrónő vagyok, minden úrhölgynek szabadságában áll-e engemet gyalázni,
bevádolni, a ki nehány forinttal bir alaptalan vádjáért büntetést
fizetni? Hiszen nem a világi hatóság ennek az oka, mert hisz az lám
megvédett; de mit ér nekem a védelem, ha a megtámadás megtörténhetett?
egyedül én vagyok ennek az oka, én, én, én, a miért szegény vagyok és
dolgozom.

Kétségbeesésem órájában egy levelet kaptam az ismeretlen ismert kéztől.
Tudtam, hogy vigasztalni fog. Így irt hozzám:

«E perczben hallom, hogy kegyedet polgári helyzete minő kellemetlen
állásba hozta. Miután van okom kegyed sorsával törődni, nem engedhetem
meg, hogy hasonló kellemetlenség újra előfordulhasson, a minek kegyed
mindennap ki van téve. Én kegyedet úgy tekintem ezentúl, mint jegyesemet
s lord Harding jegyese nem árulhat többé szalagokat, bármilyen
tiszteletreméltó foglalkozás legyen is ez különben. Adja el kegyed
rögtön üzletét, s fogadjon magának díszes szállást a belvárosban. Én még
ma fogok kegyednek annyi összeget küldeni, mennyi rangjához illő
háztartásához elég leend. Miután kegyedet addig látni nem fogom, míg
oltárhoz nem vezethetem, nem lehet kegyednek aggodalma tőlem azt
elfogadni. L. Harding.»

Oly izgatottságban voltam, hogy e levél nem vesztheté el rám hatását. Ha
azt kivánta volna, hogy menjek hozzá, legyek szolgálója, az lettem
volna. Ha azt mondta volna, hogy éljek vele nyílt viszonyban, nem
törődtem volna azzal, hogy mit mond rólam a világ? hisz az, ki engem,
mint munkás polgárnőt tolvajnak nevezhetett, biró elé hurczolhatott, egy
bankár kéjhölgye volt, és a szájtátó világ engem gúnyolt ki, nem azt. El
tudtam volna magamat vetni, ha ő kivánta volna; de ő nem úgy tett, ő
felemelt engem, ő megszabadított, mentőkezét nyújtá; ne fogadtam volna-e
el azt?

Rögtön áruba bocsátám üzletemet; egy nő korábban kérte azt már tőlem,
most ajánlottam azt neki azért az árért, a miben nekem volt. Félóra
alatt készen volt az alkunk. Még az nap este lord Hardingtól minden
levélkiséret nélkül kaptam postán ötezer pengőt.

Ezúttal legkisebb aggodalmam sem volt azt elfogadni. Jegyesének tekintém
magamat.

E naptól fogva egészen új életet kezdtem élni. Ismét úri szállásom volt,
s mit oly sokáig nélkülöztem, mely gondolataimat kisérni szokta, volt
zongorám is, a mit úgy tekinték, mint egy hosszasan elvesztett barátot,
kitől a viszontalálkozáskor alig tudunk elválni. Ismét eljártam a
szinházba; a háztartásra költöttem kevesebbet, hogy ott páholyt
tarthassak s egy napot el nem mulasztottam ottan és soha el nem vettem
szemeimet a szinpadról. Arra gondoltam, hogy ismeretlen szerelmem is itt
van és reám néz, és neki fájna az, ha észrevenné, hogy máshova nézek.

Csaknem minden nap kaptam leveleit, szinte hozzájuk voltam már szokva.
Elmondta mindig, hogy hol látott, milyen közel ment el mellettem az
utczán, egyszer egész óra hosszat kisért a városligetben, és én nem
láttam senkit magam körül; egyedül voltam Szállival; ő pedig oly
körülményesen elmondott mindent, hol szakítottam le egy ibolyát? hol
vesztettem el zsebkendőmet és ő megtalálta azt, hol ültem le a fűbe, s
könyvemben koszorút nyomtattam orgonavirágból… És én nem láttam őt meg!

Egy negyedév mult el így. Engem napról-napra jobban elandalított e
tündéri viszony; szeretője lenni egy férfinak, a kit nem ismerek, a kit
nem láttam soha, a ki hozzám soha nem közelít, a kinek neve gyönyörrel
tölti el szivemet, a kinek láthatlan karjai közt alszom el mindennap, a
kinek szellemcsókja százszor fölébreszt álmomból, s a kit mindig magam
előtt látok, a nélkül, hogy valaha látnám.

A negyedév leteltével ismét küldött ötezer pengőt; azt hitte, hogy a
másikat már elköltöttem; dicsért érte, hogy ki tudtam annyival jönni
három hónap alatt.

Néhány nap mulva egy levelet kaptam tőle, melyben ez volt:

«Kedves Jenny! (sohasem nevezett még e bizalmas czímmel.) Ma kaptam
londoni ügynökömtől tudósítást, hogy perem el van döntve; – rám nézve
kedvezően! Csupán az itélet végrehajtása végett szükséges saját magamnak
elmenni Angliába; ez az út két hosszú hónapot elrabol tőlem; hanem akkor
azután – szabad vagyok! Szabad vagyok és örökre a tied. De e két hónap
egy egész örökkévalóság nekem, annyi ideig nem látni téged, távol lenni
tőled, a nélkül, hogy valaha közel lettem volna hozzád. Egy őrjöngő
gondolat bánt. Nem tudok elmenni innen, a nélkül, hogy veled először egy
szót szóltam volna. Érzem, hogy őrültség tőlem ez a vágy; nem
találkozhatam veled, a nélkül, hogy magamat és tégedet a legnagyobb
veszélynek ne tegyelek ki, ha csak egyike kémeimnek meglát, örökre el
vagyunk választva. És én mégis szeretnék egy szót szólni veled. Erre
nincs más mód, mint ha nálad este világítatlan szobában jelenhetnék meg.
E kivánat őrjöngés tőlem; de te védve tarthatod magadat; ha csak egy
tiszteletlen szóval megbántanálak, csengetyűd kezedben van, cselédeid a
mellékszobában állhatnak parancsodra s engem kiutasíthatsz. Én nem
kivánok melletted ülni, nem kezedet érinteni, csupán azt akarom neked
megmondani, hogy szeretlek, s azután elutazom. Érzem, hogy ez óhajtásom
bolondság s nem hiszem, hogy teljesüljön; de ha beleegyezel, pár sort
küldj Lord H. czím alatt poste restante; én nem merem azt reményleni. L.
H.»

Estig töprengtem e levél fölött, este megirtam a választ: «jőjj,
várlak!» és magam felvittem azt a postára.

Másnap nyugtalanul vártam az estét. Szobámból kizártam minden embert;
nem tettem úgy, a hogy ő mondá: nem hívtam cselédeimet oda, még Szállit
is eltávolítám. Magam voltam. De mégis ketten: én és egy tőr. Ha
megcsal, ha nem tiszta szándékkal közelít hozzám, egy halottat fog
ölelni.

Minden szobám sötét volt: szivem tisztaságában biztam és a keblembe
rejtett tőrben; és végre abban, hogy ő nem lehet csalárd, ki oly soká,
oly önzetlenül szeretett.

Mikor egészen sötét lett, hármas koczogás hallatszott előszobám ajtaján;
kérdezém, ki az? «Lord Harding», volt a felelet.

Kinyitám az ajtót; ő belépett; oly sötét még sem volt, hogy a tárgyakat
ne lehetett volna látni; én elfogult kebellel susogtam, hogy üljön le
egy karszékre, magam átellenben a pamlagon foglaltam helyet.

Ő illedelmesen leült, s igen szép tiszta angol nyelven szólított meg, a
min én is beszéltem, bár nem olyan szabatosan, de értettem jól.

Egész ottléte alatt minden idegem reszketett. Egészen más formának
képzeltem magamban az első találkozást, olyan voltam, mint a kit a hideg
lel. Alig tudtam szavára valamit válaszolni.

Ő igen nyugodtan beszélt. Elmondá, mennyire boldoggá tettem őt az által,
hogy ily határtalan bizalmam volt hozzá; hogy e találkozásban nem
kevesebbet koczkáztattam, mint ő: – ő minden vagyonát, én minden jó
híremet. Azt is mondá, hogy ezért örök hálát fog érzeni irántam azon
szerelem fölött, a mit eddig érzett.

Én még mindig nem tudtam neki egy szót is válaszolni; nyelvem le volt
kötve ez ember előtt, ki lelkemben olvas, s ki bizonyosan látja azt is,
a mit e perczben gondolok: hogy mennyire szeretem őt és mennyire félek
tőle, épen azért, mert szeretem.

Néhány percz mulva fölkelt és búcsút vett, mondá, hogy holnap este
indulni fog (beszéde mindig csak halk suttogás volt).

– Nem kérem kegyedtől, hogy búcsúra kezét nyújtsa, suttogá szeliden, de
egy szavával mégis csak megajándékozhatna elválásunkkor.

Igaza volt. Valamit kellene néki mondanom. És én egy szónak nem voltam
ura.

– Csak három szót, suttogá ő, csak ezt a mondást: I love you…

Bennem elszorult a szív; ajkaim vonaglottak…

– I shall…

– No, no, no «I shall»; «I love».

Nem birtam e szót kimondani; érzém, hogy ha e szó elhagyja ajkamat,
akkor elhagyja lelkemet is az öntudat, akkor el vagyok veszve.

– I cánnot…

– I cánnot? rebegé ő szomorúan. Önnek igaza van; – adieu.

És azzal eltávozott; a nélkül, hogy kezemet érintette volna. Midőn az
ajtó becsukódott utána, olyan gondolatom jött, hogy visszahívjam; de
küzdtem vele addig, míg legyőztem s elkéstem a visszahívással. És azután
korán reggelig üldözött az a fájó eszme, hogy miért nem mondtam ezt
neki: mikor oly forrón kérte tőlem, mikor magam is úgy érzek? miért
szomorítám meg más szóval, mikor az magamnak is fájt?

Valami lappangó láz terjedt el minden eremben, idegeim uralkodtak lelkem
fölött; alig vártam a reggelt, hogy levelet küldhessek a postára, e
rövid szóval: «jőjj ma este». De vajjon fogja-e ő ma e levelet keresni?
kezéhez jut-e elutazása előtt? estig mind ez a gondolat gyötrött.

Este ismét úgy vártam rá, miként előtte való nap. Nem csalatkoztam: a
rendes órán eljött hozzám. Köszönte, hogy e levelet irtam hozzá; boldog
volt általa. Azután gyöngéden kérdezé, hogy megtanultam-e már azt a
nehéz szót, a mit tegnap nem tudtam kimondani: ezt a rövid kis szót: I
love you?

Szivem dobogott, keblem szét akart szakadni; eszméletemet indulatok
forró ködei boríták el; lázas, álmodozó hangon mondám:

– I – love – you. –

És abban a pillanatban odaborultam keblére, átöleltem nyakát, elborítám
arczát csókjaimmal s zokogva, fuldokolva mondám el neki százszor: I love
you! I love you! I love you!

Eszméletem most is elhágy, hogy ha ez órára gondolok. Nem tudom mi
történt velem akkor? Álmodtam-e, vagy meg voltam őrülve? vagy csakugyan
boldog valék? Midőn eltávozott, görcsösen szorítám meg kezét s azt
susogtam fülébe: «ne utazzál még holnap». Ő gyöngéden ajkaihoz szorítá
kezemet s azt mondá: «eljövök». Érzém, hogy nem vagyok az a lény, a ki
voltam. Valami új, eddig ismeretlen világba vagyok átbűvölve. A
következő nap oly lázas hosszúságban folyt le előttem, mint egy beteg
ember álma. Alig vártam az estét. Tizenegy órakor volt találkozónk; hét
órakor elmentem a szinházba, hogy tizedfélig elöljem az időt. Nem
emlékezem a színműre, a mit adtak. Valamelyik felvonás után páholyom
ajtaja nyílik s bámulatomra Sz** úr lép be hozzám. Igen nyájas volt,
mosolygott; tréfásan szólt hozzám:

– Kedves Jenny; már hiszen ha elszakadtunk is egymástól, azért nem kell
haragot tartanunk. Én kosarat kaptam, kegyed nem akart nőm lenni, és én
elismerem, hogy igaza volt s ezzel szent a barátság köztünk.

Azzal kezét nyújtá; én mit tehettem egyebet, mint hogy elfogadtam azt; s
kináltam, hogy üljön le átellenemben.

– Ah, oda nem, szólt ő nevetve, nem szeretnék okot adni a
féltékenységre.

Ránéztem. Gondoltam, hogy ezért jött. Sértegetni, gyanusítani akar. Ő is
azt hiszi, a mit a világ, hogy valami gazdag úr szeretője vagyok,
csakhogy ő sem tud semmit, valamint a többiek.

– Csalatkozik, uram, feleltem neki könnyedén, miattam senkit sem tehet
ön féltékenynyé.

– Ah! nevetett ő, különösen nézve szemem közé, mialatt a mögöttem álló
padra ült fel. Jennykém, kegyed most is Turandott játsza.

– Én? játszom?

– No, no, no; de én előttem! Furcsa, hát hiszen én nem vagyok idegen.
Előttem csak nincsenek kegyednek titkai?

– Sőt épen csak ön előtt vannak. (Hogy gyűlöltem ezt az embert!)

– És ha még sem volnának?

Ez a hang, ez a mosoly engemet kínzani kezdett. Tudna ő valamit talán?
Azért jött volna csak ide, mert valamit tud, a mi őt elbizottá teszi?
Félelemmel fordultam el tőle s a közönség felé kezdtem nézni.

Ekkor ő odahajolt hozzám, s halkan azt suttogá a fülembe:

«I – love – you –».

Azzal eltávozott.

Szivemben egyszerre megállt a vér. Eszem, lelkem elzsibbadt e szóra; meg
voltam merevedve, mint egy halott. Bár valóban ott haltam volna meg.
Csak sokára térített magamhoz az a sajgó fájdalom, mely minden érzékemre
kiterjedt. El vagyok árulva! meg vagyok csalva; az, a kit szerettem,
elárult annak, a kit gyűlölök; elárulta szivemnek legszentebb,
legdrágább titkát; elárulta, hogy szeretek! Egy percz előtt a
mennyország volt szivemben, most az egész pokol költözött be abba.
Rohantam haza; a kétségbeesés csak egy gondolatra tett képessé, és az
egy pillanatra sem távozott el tőlem.

Ismét sötét volt szobámban. Nem féltem, hogy el ne jőjjön; hiszen mit
tartana ő tőlem, egy nyomorult gyönge asszonytól?

Tizenegy órakor koczogtattak ajtómon; felnyitottam.

– Lépjen be, mylord.

A férfi odasimult hozzám, átkarolta derekamat, én keblére borultam és
fülébe sugám: «I loye you» s azzal a szóval úgy szúrtam a kést a
szivébe, hogy egy hang nélkül rogyott le lábaimhoz holtan.

Akkor csengettem cselédeimnek; azok bejöttek gyertyákkal; a megölt ember
arczczal feküdt a szőnyegen; fölemelték, felém fordíták haldokló arczát
s mindenki ráismert benne – nagybátyámra…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Uraim, a kik itélni fogtok fölöttem, a tanuvallomásokból ismeritek az
egész esemény titkát.

Tudjátok, minő kiszámított, évekre kigondolt ármány tett engem
áldozatává. Szálli mindig nagybátyám bérencze volt, s ő tudósította azt
minden léptemről és szavamról; ő lopta ki gondolataimat naplómból; ő
volt az, a ki naplómnak elégett lapját megtalálva, a fekete papirhamvon
maradt betűket az érczes tinta csillogása után elolvasta és elárulta,
míg én azt hittem, hogy az, ha elégett, meg van semmisítve. Így könnyű
volt velem elhitetni egy nagylelkű ismeretlen imádó lételét, kit pokoli
kiszámítással lassankint ideálommá, őrangyalommá tettek, s kinek
dicsfényében meglopták szivemnek tisztaságát. Minden terv szerint
történt; – annak elhitetése, hogy gazdag vagyok, hazulróli
elszöktetésem; és azután annak fokozatos kivitele, hogy munkás életemet
elhagyjam; még az elvesztett tárcza miatti vád is kiszámított terv volt,
és igen jól sikerült. Egyetlen jóakaróm volt az öreg Livádi, s épen
azért ő hozzá voltam legbizalmatlanabb.

Nem védelmezem magamat. Itéljenek önök halálra. Hogy meggyilkoltam egy
férfit, a ki elárult, azt menthetném szivem kétségbeesésével; de a midőn
tudom, hogy e férfi Sz** volt, azt mondom: hideg vérrel tettem azt és –
nem bántam meg!

Itéljenek önök halálra.

Úgy is iszonyat volna rám nézve élni azzal a gondolattal, hogy egy
férfinak, kinek irtóztam neje lenni, – szeretője lettem.

Itéljenek önök halálra.



22.  KELL-E INFORMATIO?

(Humoreszk.)

– Öcsém uram! Hím-e az a pók, vagy nőstény, a mi ott a szögletben lesi a
legyet? kérdi az examinált diáktól Gábor úr; az egyetlen és utolérhetlen
magyar bonmotszerző.

– Tudja Buffon! ha tudja.

– Pedig ön is kitalálhatná, hogy nőstény, mert ha hímpók volna, a ló
lábán kellene neki lenni.

A szegény diákon aztán ilyenkor jót nevetnek.

– Hát tisztelendő úr, ha már annyiszor olvasta a bibliát, tud-e valamit
róla, hogy Idvezítőnk Magyarországon is járt?

– De már annak semmi nyoma.

– Bizony pedig ott van, hogy itt Pápa mellett Gecsében volt korán
reggel. Nézzen csak utána: «in Gecsemane fuit».

Majd meg a fiatal nyelvtudósba köt bele.

– Mondja meg öcsém uram, miért nevezik ezt a házat fogadónak?

– Valószinűleg azért, mert vendégeket fogad be.

– No ugyan: hisz akkor minden házat úgy híhatnának, mert mind fogad be
vendéget, ha oda megy.

– Akkor hát nem tudom, miért híják úgy?

– No, és nyelvész akar lenni? Azért híják fogadónak, mert itt az ember a
fogától fizet adót.

Egyszer ebédnél a tisztelendő páter guardián mellett ülvén, a
szolgálattevő egyéniség mindkettőjüket leönté paradicsom-mártással.

– No tisztelendő uram, mi sem hittük volna, hogy ma együtt legyünk a
paradicsomban.

Ügyvédek számára mondok el felőle egy kis történetkét, a mikből
tanulhatnak majd valamit; a ki nem ügyvéd, ne hallgasson ide.

Azt lehet belőle megtanulni, hogyan kell a nyügös clienseket a
nyughatatlan sürgetőzésről elszoktatni?

A tekintetes urat híres ügyvédnek tartották, – a minthogy az is volt, –
több előkelő család és nagy uradalom tartá őt rendes jogügyelőjének, így
többi között ...y gróf is.

...y grófnak egyszer nagy jogbeli pöre támadt a v...i püspökkel, a minek
szerette volna mentől hamarább végét látni.

A gróf pedig igen scrupulosus ember volt; a ki nem tudom honnan? azt
vette a fejébe, hogy minden pernek felényi idő alatt vége lehetne, ha az
ügyvédek akarnák.

Mire nézve semmit sem tartott a per kimenetelére nézve olyan
elmulhatatlannak, mint szüntelen tudakozódni a fiscálisnál: hol járnak
már, mit csinálnak már? mikor lesz már vége?

Egyszer a gróf beküldte a városba közeli falujából a kasznárját, hogy
nézze meg, hogy kel a búza, árpa a hetivásáron? találkozzék az e...i
zsidóval, alkudjék meg vele a gyapjura, vigyen fel egy őzet a
tisztelendő misericordiánus uraknak és tisztelje őket a nevében;
útközben azután, egy füst alatt, szóljon be a fiscális úrhoz is, hogy
mennyiben áll már az a per? és sürgesse, hogy csak siessen már vele.

Azonkívül aztán még egy csomó commissióval ellátták, a nagyságos
asszonynak kiesett egy kő a függőjéből, azt az aranyműves csinálja bele
addig, míg ő ott lesz; a nagyságos úrfinak a szíjgyártónál megrendelt
gyeplők kellettek; a tiszttartóné asszony az újmódi kalapért küldte a
masamódhoz; a tisztelendő úr pedig a Pesti Hirlapra küldte be tőle a
prænumeratiót, s a rector úr a Csehek folytatását kérte az iskolai
könyvtárból. Estére pedig okvétlenül otthon kellett lennie, mert szombat
van; az aratókat kell kielégíteni.

Szép feladat biz ez, de kasznár uram okos ember, a ki fel tudja osztani
a dolgot, hogy minden a maga rendén következzék. Még az úton kicsinálta,
hogy hová, hogyan és mikor jut el? Legelső dolga lesz az ügyvédhez
beszólni, nehogy azt elszalaszsza, onnan felszalad a klastromba, átadja
az őzet, ott meginvitálják szokás szerint ebédre; onnan elmegy a
hetivásárra, megtudja a megtudandókat; azután jön az aranyműves, azután
a szíjgyártó, aztán a masamód, aztán a prænumeratió, aztán a könyv; erre
dél lesz, akkorra visszajut a klastromba, laute megebédel, onnan átfut a
vendéglőbe, ott találkozik a zsidóval, fekete kávé mellett szépen
megalkuszik vele, s ha mind ennek négy órára vége van, még vígan hazajut
alkonyat előtt a kastélyba.

Ezt bizony szépen berendezé.

Tehát legelőször is az ügyvéd házához érve, ott megállítá a kocsiját; a
kocsisnak meghagyta, hogy csak menjen a fogadóba, pontban négy órakor
legyen készen, hogy rögtön indulhassanak. – Azzal belépett a
fiscalishoz.

– Ah, tisztelt kasznár úr, hát mi jót hozott?

– Könyörgöm alássan, a méltóságos gróf úr megbizásából jöttem, ha
méltóztatnék megmondani, hogy micsoda stadiumban áll már az a processus?
mert tetszik tudni, hogy a méltóságos gróf úr nagyon nyughatatlan.

– Ah, nagyon örülök, hogy szerencsém van, igen szivesen szolgálok
informatióval, tessék helyet foglalni kérem.

Azzal igen nyájasan, barátságosan leültette a kasznárt maga mellé a
pamlagra, eléje tolván az asztalt és maga melléje ülvén, úgy, hogy az
semerre el nem szaladhatott többé.

– Ime itt van a per; tessék nézni. Nagyon szép per, annyit mondhatok és
még majd szebb is lesz. Tehát legelsőbb is, itt van az alperesi replica,
tetszik látni?

A kasznár kezdett aggodalomba jönni. Tán csak nem akarja ezt a nyolcz
tömött ívet itt előtte elolvasni?

– Maga a püspök irta; ismerem a conceptusáról. Mondhatom, hogy
gyönyörűen van irva, olyan pompás dialectikával, hogy igazán párját
lehet keresni. Tessék csak meghallgatni, édes kasznár úr…

Az édes kasznár úr elkezdett most egyszerre izzadni és fázni. Ej, ha ő
azt tudta volna, hogy ilyen gonosz farkasverembe kerül, dehogy tette
volna be az ajtón a lábát. A fiscalis úr egész gyönyörűséggel olvasá fel
előtte a rettenetes iratot, de ő nem hallott abból egy betűt sem, mert
mind az járt a fejében: hogy a hetivásár, meg az aranyműves, meg a
szíjgyártó, aztán hát az őz és a tisztelendő urak, meg a masamód, meg a
többi commissió? mikor végzi azokat el? mindenből elkésik! a piaczról
elmennek, a collegiumban nem talál senkit, a postát bezárják; nem várják
ebéddel; hogy a patvar akárhová tegye ezt az egész replicát! Futni pedig
nem volt merre?

Denique épen délre harangoztak, mire a replica felolvasásának vége lett.

– No már most ajánlom magamat, lélekzék nagyot kasznár uram, felugorva a
tüskékről, miken három óra hosszat ült, én ugyan elkéstem mindennünen.
Most már ugyancsak szaladhatok nyakrafőre.

– Szaladni? Hová szaladna innen, drága barátom? Most következik még az,
a mit én feleltem a püspöknek.

– De könyörgöm, még igen sok dolgom van, a mit el kell végeznem.

– Már, megtisztelem, ha a méltóságos úr informatió szerzésért küldte
kegyedet, hát tessék teljes tudomást szerezni mindenekről. Azért csak
üljön le megint.

A szerencsétlen férfiunak még tizennégy ívnyi feleletet kelle végig
hallgatnia; hasztalan köhécselt, fészkelődött a helyében, hasztalan
nézte minden perczben az óráját; a fiscalis könyörületlen volt;
megértette vele az egész pert elejétől végig. – Az az, hogy megértette
volna, ha az oda hallgatott volna; de a mint haladt az idő, annál jobban
nőtt ennek kétségbeesése; már mindenünnen elkésett, már a zsidóval sem
találkozhatik; már ebédre sem várják a tisztelendő uraknál; pedig az
éhség egyre követelőbb gyötrelmekkel kezde föllépni nála, ki hajnalban
reggelizett s tizenkét órai ebédhez van szoktatva; és most itt kell
ülnie egy csomó papiros mellett és hallgatni – nem tudja mit? – és
közbe-közbe rettegve számlálgatni, hogy üt az óra egymás után egyet,
kettőt, hármat, négyet.

Ötödfél volt, a mikorra felszabadult a kínpadról.

– Már most méltóztatott megérteni elejétől végig a dolgot. Máskor is
legyen szerencsém.

A kasznár nyargalt ki a házból, a mint eresztették. Mindenből elkésett;
sem függő, sem gyeplő, sem kalap, sem könyv! a hetivásárnak régen vége
volt; a zsidó is megunta várni, az is elment, s a vendégfogadóban sem
kapott már ebédet; az őzet is visszavitte; mert csak épen annyi ideje
volt, hogy készen álló kocsijára felvethesse magát s vágtasson haza, ha
el nem akar késni.

Otthon aztán elmondta, hogy reggeltől délestig nem csinált egyebet, mint
informatiót hallgatott, hanem már most adjanak neki valamit enni, mert
mindjárt elájul.

Nem is ment ez többet a fiscálishoz a gróf pörét sürgetni!



23.  AZ ELLENSÉG LEVELE.

Schmettow tábornok kétszeresen szerencsétlen volt: tudniillik a játékban
és a szerelemben.

Akármit játszott, abban mindig vesztett: l’hombre, tekeasztal, roulette,
sakk, tanúja volt sokszoros megveretésének s hogy semmi genree a
játéknak ne maradjon ki, rendesen a csatákban is megverték.

Persze mindig a szerencsét okozta; ez az oka mindennek.

Hanem még azonfelül a szerelemben is szerencsétlen volt, hanem már ennek
saját maga volt az oka; minek hitette el magával, hogy épen ő fog
kivétel lenni azon arany szabály alól, hogy öreg katona ne vegyen fiatal
leányt. Ő tudhatná legjobban, hogy egyenlőtlen erőkkel nem tanácsos
csatát elfogadni.

Ez a szerencsétlensége annyival gonoszabb volt, hogy ezt nem az
ellenségei, hanem épen a jó barátjai mozdították elő.

Persze: árulással győzni könnyű.

Egyszer haditanács volt, – a török háború idejében. Orsovából kellett
volna a törököt kiszorítani, melyet azelőtt két héttel foglalt el valami
szerencsétlen ütközet után, a hol ismét a rossz sors és árulás volt a
veszteség oka.

A generalstab körülülte a mappát; nyargonczok jöttek-mentek az
izenetekkel, parasztokat examináltak a tájak mivolta felől, megtérő
kémek tudósításait hallgatták ki s irták protokollumba; a tábornok
gyanusan figyelt mindenkire s azt mondá, hogy ezentúl nem fog hinni
saját köpenyének sem.

Kár is lett volna, mert a tanácskozás alatt azt is ellopták a fogasról,
a hova felakasztotta.

Egyszer nagy ravaszul egy kis fésülködő kefét vesz ki oldalzsebéből s
úgy tesz, mintha bajuszát igazgatná vele, hát pedig a kefe hátulján levő
tükörből azt kémlelte, hogy mit csinálnak a háta mögött?

Épen jókor! Épen tetten kapta az árulót. Ahol van ni! Abban a
pillanatban nyújtott át egy gyanus külsejű inasnak öltözött ember a
sátor hátuljába vonult Simson őrnagynak egy levelet, mit az sietve
zsebébe rejtett.

A széket kirugni maga alól, hátra fordulni, megkapni egy kézzel az inas
üstökét, másikkal az őrnagy gallérját, egy percz műve volt.

– Megfogtalak! Árulók! Kémek! Micsoda levél az?

Simson őrnagy azt felelte hideg vérrel, hogy mi köze a tábornoknak az ő
leveléhez? Az anyjától kapta; az kérdezősködik benne az ő egészsége
felől.

– Ide vele! Látni akarom!

– Azt pedig nem fogom odaadni, tábornok úr.

– Te az ellenséggel czimborázol.

– Tessék azt hinni, de a levelet nem adom.

Schmettow tombolt dühében, bekiáltotta az őröket. «Vasra kell verni mind
a kettőt!»

Simson őrnagy azonban, mielőtt hozzányúlhattak volna, kikapta zsebéből a
levelet s összetépve azt, diribdarabjait szétszórta az egész sátorban.

– Külön kell rekeszteni az árulókat; majd ki fog derülni az ármány!

Azzal a tábornok is, meg a többi urak is egyenkint fölszedegették a
széttépett levél pilleszárnyait, az asztalról mindent elraktak miatta,
hogy összeállíthassák; csipetet csipethez illesztgettek, betűt betűhöz
toldogattak, míg sor lett belőle, azután neki álltak sylabizálni. Az
irás különben sem jó volt: a szétszakgatott papir még nehezebbé tette az
olvasást. A tábornok azt mondá, hogy neki úgy tetszik, mintha legjobban
tudná olvasni mindannyi között s szótagolá nagy trimphussal:

Ke dves Ric hárd.

«Est e kilencz ór a utá n ma jd ha az ör eg a vorp- ostokat me gy lá tog
atn i elv árl ak a nyár i lak ban. Sch met tow ne m jön cs ak éjf él ut
án haza. Cs ók ollak sze re tő Elvir ád.»

Az az Elvira pedig a tábornok felesége volt.

– Pfű! kiálta a tábornok, szétütve a kalapjával a fáradságosan
összeállított «Geduldspielt», hogy megint szanaszétrepült minden
darabja. Azután nyugodt lélekkel adott rendeletet az ordináncznak:

– Este kilencz órakor szabadon kell ereszteni az őrnagyot, hivatalos
missiója van.

Hozzá, – nehány nap múlva megint megverték.



24.  IGÉRET = ADÓSSÁG.

Laurette híres tánczosnő volt Bécsben, Melchior pedig egy jámbor
Localzeitung segédszerkesztője s ennélfogva Laurette kisasszonyba
éktelenül szerelmes.

Tudjuk, hogy ez milyen rettenetes mesalliance. Egy elegáns ballerinának
szüksége van igen is egy pár divatos hintóra, előfogattal, selyem- és
mahoni-bútorokra, csipkékre és brilliantokra; – egy jámbor újságirói
segédnek pedig szüksége van arra, hogy a szabók és csizmadiák ne
kérdezzék az embertől azt a furcsát, hogy van-e fölösleges pénze?

Mert az nincs! soha sincs.

Már pedig ez a két szükség sehogy sem rímez egy. mással.

Hanem azért Melchior csak eljárt epedezni Laurette salonjába, mert azt
legalább fűtötték s Laurette eltűrte őt ott, mert sokszor szüksége volt
rá, hogy a pirouettjeit magasztalják s ennek a jámbornak nagyon kevés
elég volt: egy mosoly, egy kézszorítás, néha egy elhullott virág. Többre
ő nem is vágyódott szegény.

Egy napon a költő (nevezzük szegényt annak, hisz ez nekünk semmibe sem
kerül, neki pedig bizonyosan jól esik) ragyogó orczával lépett be a szép
delnőhöz s kezet csókola neki.

– Kisasszony! ma én rendkívül boldog voltam!

– Nos? örökölt talán?

– Oh, több annál. Tudja, ma ünnep van, nem jelenik meg lap, tovább
lehetett aludnom, mint máskor.

– No az bizony szép szerencse.

– Oh kérem, nem ez a szerencse. Reggel felé, hogy ismét elaludtam, mert
tudja a kisasszony, egész éjjel nem tudok aludni, mindig a kisasszonyhoz
csinálok verseket; hát reggel felé elaludtam s azt álmodtam, hogy a
kisasszony odajött hozzám; úgy volt öltözve, mint Girlandina, abban a
tündéri ruhában, azokkal a rózsafüzérekkel itt és itt, meg ott. Oh be
szép volt. Én magamon kívül voltam s a kisasszony olyan nyájas volt
hozzám. Én azt mondtam, hogy miért nem vagyok én gazdag, hogy vagyonomat
megoszthatnám a kisasszonynyal; erre a kisasszony azt felelte: «ime
tehát én gazdag emberré teszlek tégedet, itt van öt szám, ezt tedd be a
lutriba». Én pedig erre azt feleltem: «és ha kijönnek a számok, én önnek
ajánlom szívem és vagyonom felét.» Erre ön kezét nyújtá, a melyben a
reskontó volt, az illető számokkal: 5, 15, 25, 35, 45.

– No azok ugyan ostoba számok, barátom.

– Az ám, hanem én azért odahajoltam, hogy megcsókoljam önnek a kezét,
aztán valaki nagyot kaczagott s én fölébredtem. Hát a mosóném volt, egy
vén asszony, annak a kezét csókoltam meg, az nyújtotta elém a
mosáskontót, arra volt felirva 5, 15, 25, 35, 45, már tudniillik
krajczár, összesen 1 frt 25 krajczár. Azt ki kellett fizetnem.

– No ez kellemetlen ébredés volt.

– Az ám. Hanem azért mégis betettem a lutriba a fatális számokat,
minthogy álmomban a kisasszony ajánlotta.

Szerencsére valamelyik Mayer bankár lépett be a salonba s végét
szakasztá a feuilletonista álommeséjének; a mit aztán többet nem is
kellett elővenni.

Másnap Laurette kisasszony meglepetve hallja, hogy Melchior quinternót
csinált, mind az öt absurdus száma kijött: nyert rajta 60 ezer forintot.

No már erre respect! Most már a barátomat meg lehet hallgatni, – a míg
abban a 60 ezer forintban tart.

Laurette azt várta, hogy a barátom rögtön a mint fölvette a
lottocollecturából a pénzét, rohan vele oda s elmondja, hogy hát mit
álmodott tovább?

Hanem Melchior barátom nem jött oda többet s Laurette kisasszony nem
sokára megtudá, hogy az bizony felhagyott a poétasággal s a mint a
pénzét megkapta, megkérte a házi ura leányát, egy derék, gazdag
pékkisasszonyt, jegyben is járnak már, nem sokára meg is esküsznek, csak
a stafirungot szerzik össze.

No ez már impertinentia! Ezt már egy tisztességes tánczosné nem
engedheti magán száradni. Laurette kisasszony fogta magát s perbe
idézteté Melchior urat, hogy a szerencséjét neki köszönheti, mert ha ő
nem mondja neki álmában, hogy tegye be ezeket a számokat, hát soha a
lutrin nem nyer; azonkivül is nem azt mondá-e, hogy ha megnyeri a
quinternót, szíve és vagyona felét lábaihoz teszi? No a szíve felét
adja, a kinek tetszik, de a vagyona felét csakugyan, ha van igazság a
földön, neki tartozik hódolatul hozni.

A városi tanács meghallgatá a kisasszony keresetét s következő bölcs
itéletben szolgáltatott neki teljes igazságot:

«Minthogy alperes elismeri, miszerint ő álmában azt igérte fölperes
kisasszonynak, hogy ha az általa kijelelt számok a lutrin kijönnek, az
eként nyert vagyont megfelezi vele, itéltetik: – hogy mihelyt felperes
kisasszony alperes urat álmában megkaparinthatja, a kötelezett összeget,
annak azideig járó kamatjaival együtt rögtön exequálhassa rajta –
álmában.»



25.  JÓL EL KELL TENNI A PÉNZT!

Nagyságos Verő Mátyás úr minden esztendőben egyszer egy esztendőben
mindig kedvére kimulatta magát.

A kedvére való mulatság pedig rendesen azon végződött, hogy reggelfelé
olyan állapotban vitték fel a szobájába, a mikor az ember az egész
világgal ki van békülve, tudniillik: mikor nem tud magáról semmit.

Egy ilyen kellemetes állapotban egyszer az a jó történt vele, hogy az
egész 4000 pfrt tárczástól együtt elveszett a zsebéből, – s a becsületes
megtaláló sem jelentette magát a policzián.

Máskor megint lejött Mátyás úr, megint bekasszált egynéhány ezer
forintot s aztán estefelé beült valami jó társaságba mulatni. Volt
czigány is, bor is, aztán meg víg czimbora is, aztán meg minden.

Éjfél tájon már megletősen szédelgett a feje a nagyságos úrnak a nagy
mulatságtól, hanem annyi eszmélete mégis volt, hogy eszébe jusson,
miképen épen ilyenképen csípték ki egyszer a zsebéből szépen a 4000
pengőt, azt se mondták, hogy köszönöm ássan! ezúttal tehát okosabb akart
lenni; valami ürügy alatt félre ment, lehúzta csizmáját, belegyűrte az
ezreseket, úgy húzta fel a lábára, a tárczában csak az aprópénzt hagyta,
holmi százast és tízforintost.

Mely ravasz tett után ismét visszament a társasághoz s ott azután egész
biztonsággal engedé át magát azon boldogságnak, melyből reggelfelé alig
birta kezénél lábánál fogva felrángatni Jancsi kocsis, jelentvén, hogy
már be van fogva; lehet haza menni.

Mátyás úr fölkelt, öltözni nem kellett neki, mert ruhástól fektették le
az ágyba; az ajtót sem kellett neki keresni, mert Jancsi elvezette
odáig, a hintóba is feltolta szépen; ott azután megint lefeküdt; egy
kicsit rázta a kövezet a hintót, míg a városon végig mentek, azután
annak is vége lett; a vámnál megállították, arra egy kicsit fölébredt;
valaki benézett hozzá a kocsiba s mintha valami passzusról akart volna
valamit tudakozódni: annak azt felelte, hogy «majd reggel!» azzal aztán
odább eresztették, a kocsi sem zörgött úgy az országúton, alhatott
szépen egész Hatvanig.

Ott már le kellett szállni, mert dél volt az idő; a lovakat meg kellett
etetni.

Mátyás úr szokás szerint nagy mámorosan betámolygott a vendégszobába,
kitappogta lábaiból a zsibbadást, kocsisának rendelt ebédet, magának
fekete kávét, a lovaknak szénát, abrakot s mikor el volt fogyasztva
minden, hivatta a vendéglőst, hogy számoljanak, hadd fizessen.

Hát a mint előveszi tárczáját, nincs benne semmi! Persze, hogy a mi
aprópénzt hagyott benne, azt a czigánynak és egyébnek az utolsó mankóig
elosztotta; nem volt abban egy árva peták sem.

De hát az örege hova lett?

Most kezdett egyszerre kijózanodni.

Az erősen jutott eszébe, hogy ő a nagy pénzt félmámoros fővel a
tárczából kivette s valahova jól eldugta; de hogy hova? azt már, ha a
fejét leütik, sem tudja kitalálni.

Tán a mosdóasztal tükörfiába tette? vagy a vánkos alá? vagy a pinczérre
bizta, hogy viselje gondját? Ezek közül nem tudott választani.

– Nosza rajta Jancsi! vissza Pestnek! ott maradt a pénz! Nyargalj
lóhalálába.

Az egész úton izzadt az üstöke bele, hogy hol fogja keresni és
megtalálni a pénzét? hogy fog annyi ártatlan becsületes embert
gyanusítani miatta, hogy fog pironkodni a policzáj előtt; milyen
csunyaság lesz ebből, ha majd a pénz se lesz meg, aztán még ki is
csúfolják.

Még jókor délután érkezett vissza Pestre; a négy paripáról szakadt a
tajték; a vámnál megint megállították: kérték a vámpénzt.

A hatvani vendéglős csak megemberelte még Mátyás urat egy ebéd áráig,
mert ismerte rég, hanem a pesti vámos nem hitelez senkinek.

– Nekem pedig úgy segéljen, egy árva petákom sincs. Nem adhatnál kölcsön
te Jancsi egy vámravalót? van pénzed?

– Hogyne adnék? Van be’on.

– Ugyan jó, hogy a te pénzedet is el nem lopták!

– Nem be’on, mer’ nekem van annyi eszem, hogy mikoo’ innya meek, há’
eleeb a mankópéézt beedugom a csizmaambá.

– Utczu a ki! – Hisz az enyim is ott van!

Ekkor derül fel a világosság Mátyás úr agyában.

– Már most csak fordulj megint vissza, de meg ne tudja valaki ezt a
kázust, mert agyonütlek.

… Nem is tudta meg senki, csak én…



26.  A VÉGZETES HELY.

A tábornoknak és kiséretének pompás lakomát készített az ősz magyar
gazda, kinek lakában főhadiszállását fölüté. Kivánatára a család együtt
ült az asztalhoz velök. A tábornokkal szemben egy szép piros hajadon
foglalt helyet, oly friss, oly életvidám arczczal, ragyogó szemeivel,
rózsás arczaihoz s teljes piros ajkaihoz oly rosszul illett a
titkolhatlan bánat.

Az ősz házigazda unokatestvérének leánya volt, ki a szomszéd T–ból
rokonaihoz igen rossz időben talált jönni.

Csata elől, csata színhelyére.

Emma volt a szép piros leányka neve.

A leányka bár keveset tekintgete szélylyel, de annál többet jártak hozzá
búcsúra a délczeg hadfiak tüzes pillananatai. A bor tette-e, vagy a szép
leány tekintete, ebéd utolján az egész társaság erősen mámorosnak érzé
magát. Ittak sok mindenféle egészségért, közben olyanért is, mire az
öreg gazda is fölemelte poharát.

Ittak a háborúért, ittak a békességért, királyért, vezérekért,
katonákért és szép leányokért. A hadfiak szivéből eloszlott minden harag
s miután látták, hogy az öreg házi úrnak jól esik a magyar szót hallani
idegen ajakról, előszedte minuenki, a mit itt-ott eltanult belőle s
mondta méltánylandó nagy fáradsággal egymásnak közös mulatságára. Végre
fölemelte poharát a tábornok s ily módon köszönté el:

– E pohár fegyvereink dicsőségére! Legyenek azok oly ellenállhatlanok,
mint szép szomszédnőm szemei, legyenek oly hódítók, mint az ő tekintete,
legyen oly ragyogó diadaluk, mint az ő arczának rózsái, és életteljesek
s dicsők, miként ő!

Éljen! harsogott minden oldalról, a poharak csengtek.

Emma rózsás ujjával fenyegetve mondá:

– Heute roth, morgen todt. Ma piros, holnap holt.

– Kegyed csak nem akar talán meghalni?

– Ha tudnám, hogy tábornok urat szaván fogja a sors, inkább ma, mint
holnap.

A tábornokot kellemetlenül érinté a válasz, más tárgyra vitte át rögtön
a beszédet. Ebéd után kiséretével együtt fölkerekedett s a házi gazdától
katonás búcsút véve, még azon este a szomszéd helységbe tette
előrehaladó útjában főhadiszállását.

* * *

A harmadnap következő éjet bivouacon tölté a hadsereg. Künn a szabad ég
alatt tüzek rakattak. Ködös, hideg januári éjszaka volt. A seregnek
fegyverben kellett maradnia. A lovak földbevert czövekekhez köttettek,
egészen fölnyergelve, lovagjaik mellettük feküvének a hótalan fagyon.
Rongyos sátor alatt piros pozsgás markotányosné oszt a katonáknak
pálinkát és bort. Uhlánok, vértesek tolakodnak tarka tömegben kétkerekű
talyigából rögtönzött sátora körül, melynek hátterében fekete
ránczosképű czigány asszony ül, ki a katonáknak fejenkint egy
ezüstkrajczárért olcsó jövendőt mond tenyereikből. Néha az ezüstkrajczár
helyett persze, hogy ütleget is kap, de tizen kinyeri, a mit a
tizenegyediken elveszt. Lassankint mindig több-több nép támad körüle, a
virtuoz próféta dodonai háromlábú széke roppant hasznot hajt a
markotányosnénak.

A tábornok őrszemlét tartott segédtisztei kiséretében, s a mint azon
lovagolt, megütötte fülét a víg lárma, mely mindig zajosabb tért kezdett
magának elfoglalni az éji némaságból.

A tábornok nem volt az az ember, a ki szerette volna valakinek a
mulatságát elrontani, oda fordítá lovát s megállt a sátor előtt.
Kérdezősködésére felelék, hogy egy czigányasszony mond jövendőt a
katonáknak.

Ismerte már ezt a fajt alföldön laktából, s oda inté.

– Kurhere dade! mondj szerencsét itt ezen uraknak, dikhecz előre.

– Jaj, asta bitagtále sarmangade biále! soha sem mondtam én még uraknak
szerencsét, csak szegény embereknek.

– Upre vén sybilla, vagy a sarkadra verek ezzel a korbácscsal.

– Én nem bánom, de ha aztán okhets dikecsáre kokhele tuterone mangyéra,
úgy ne járjak, mint a minap, hogy jól megkorbácsoltak az urak.

– Ne félj, boszorkány. Fogd meg a tenyerét ennek az úrnak.

A segédőrnagy lehúzta keztyűjét s odatartá tenyerét a czigányasszonynak.

Elkezdett az czigányul morogni: «irgundum gule sandikhecz, csororum
sophengyule gágyule», ha jól viseled magadat, még kapitány is lehet
belőled.

Az őrnagy szépen megköszönte a szerencsét s egy ezüstpénzt vetett a
czigány nőnek.

Azután egy hat gyermekes apa tartotta elébe tenyerét

– A csuk hale dade! Meg fogsz házasodni nem sokára s egy szép kis
magzatod lesz.

Az elnevette magát és egy harmadiknak adott helyet, ki történetesen
ezredi törzsorvos volt, roppant trabalis férfi.

A czigányasszony legkevésbbé sem vette a lelkére, ha annak azt
jövendölé, miszerint igen sok embert meg fog ölni.

– Neked igazat mondott, szólt nevetve a tábornok, – most iszkiri nekem
mondj szerencsét. Nézd le a tenyeremből, hogy meg fognak-e győzni
legközelebbi csatámban, vagy sem?

S azzal odanyujtá kezét.

A czigány nő száraz kezeibe fogta a hadvezér jobbját s váltva, hol annak
szemeibe, hol tenyerébe pislogatva, fölemelé aszott csontujját és mondá:

– Míg csak a temető lakosai nem állnak ágyuid elé, addig embertől ne
félj, senki meg nem győzhet!

A tábornok nevetve fogadá a jóslatban foglalt bókot, s néhány darab
pénzt adatva a jósnőnek, víg beszéd közt tova robogott kiséretével. A
köd elnyelte alakjaikat.

Az őrtüzek átvöröslöttek az éj ködén s szerte a távolban mindig
enyészetesebben hallatszott a sorban ment kiáltás:

«Ki vagy? őrjáró, tovább!»

* * *

Másnap délfelé ért a had dereka T. elé.

A tábornok pej paripáján ülve lovagolt táborkara előtt. T.-hoz nem
messze, az országút mellett balra kerek halmocskán kisded kápolna áll.
Régi épület lehet, megfeketült falai és a sajátságos építési modor
bizonyítják, hogy az a pallér, a ki építette, nem e században született.
Tornyában elszaporodott galambok fészkelnek, kriptájába e környék
földesurasága temetkezik bele, templomába nem igen jár ember.

A mint a kápolna mellett elhaladt a tábornok csapataival, s már jól
kezdte látni az oszló ködön át T.-nak tornyait, a városból hosszan nyuló
néptömeget lát lassan szemközt közeledni. Később valami bús,
melancholicus ének töredékeit kezdé kivehetni s látta, hogy a néptömeg
között hat fáklya lobog. Végre egy fehér koporsó tünt szemébe.

… Temetkezés.

– Ah, minő ostobaság! kiálta föl a tábornok, boszantva az ominosus
találkozás által s küldé egy szárnysegédét, hogy állítsa meg a menetet,
és kérdje meg, miért jönnek épen erre felé? A segéd visszajött s azt a
választ hozta, hogy épen ebbe a kápolnába szándékoznak vinni a halottat.
A tábornok bosszúsan lovagolt tovább. Minél közelebb jöttek hozzá a síró
melancholicus énekhangok, annál kedvetlenebbül érzé magára hatni a
jelenetet. A katonai harczmenet kitért a sokkal szomorúbb előjogú
gyászmenetnek. A tábornok megállítá lovát, s várta, míg a gyászkiséret
elhalad előtte. Jöttek az énekesek, nyujtott hangokon szomorú dalt
énekelve a halálról és annak uráról. Jöttek a lelkészek, egyszerű hosszú
palástban, jött a kisérő népség, a fáklyavivők, és senki sem látszott
figyelni a ragyogó hadfiakra. Mindenki csak az enyészet királya előtt
hajtá meg fejét e perczben. Középen egy fehér koporsót vittek, fedelére
myrtuszkoszorú volt tűzve, a rózsás szemfedél kifüggött alóla. A koporsó
egyik oldalára aranyszegekkel voltak e szavak kiverve: «Élt 19
esztendőt». A túlsó oldalon a holt neve lehetett, de azt a tábornok nem
láthatá. A koporsó után siró atyafiak mentek, talpig gyászba öltözve,
köztük arczok, mikről úgy rémlett a tábornoknak, mintha látta volna már
azokat valahol, de azok sem látszottak őt most észrevenni. Midőn a menet
végképen elhaladt előtte, egy hátul elmaradttól nyers hangon kérdé a
tábornok:

– Ki az, a kit itt temetnek?

– Egy szép szűz leány. Még tegnapelőtt élt, semmi baja sem volt, mint a
rózsa, ma már halott és eltemetik.

– Hogy hívják?

– B...i Emma. Isten nyugosztalja meg szegényt.

A tábornokot hideg borzadás futotta végig.

Az a szép piros leány, ki tegnapelőtt vele szemben ült, kire ő poharát
emelte, s ki neki azt mondá:

… Heute roth, morgen todt. Ma piros, holnap holt…

Hm. Ha a sors szaván fogná s győzelme fénye sem lenne ragyogóbb, mint e
leány szemei – most.

– Fatalis gondolat, mondá bosszúsan a vezér, s lovát sarkantyúba kapva,
bevágtatott szállására, szótlanul, kedvetlenül.

Az nap alig lehete szavát venni.

– Heute roth, morgen todt. Ma piros, holnap holt, – mormogá több izben
el-elgondolkodva.

* * *

Eljött az éj. A tábornok egyedül virrasztott szobájában, előtte a térkép
feküdt, keze rajta pihent, de szemei nem néztek oda, de lelke nem volt a
szobában.

Ma piros, holnap holt! Mindig e szavak viszhangzottak gondolatai
messzeségében. Mindig ez arcz jelent meg előtte. Pirosan, életvidáman,
mosolyogva; – percz múlva sápadt, hideg, szótalan halottkép. Azután
eszébe jutott a dicsőség, küzdelmes csaták véres jutalma, a
messzeszárnyaló hírnek ragyogványa, lelkében a jövő diadalok képei
kezdtek fel-feltünedezni, tündöklő alakok pálmakoszorúkkal, elgázolt
hadak, lánczra fűzött ellenség a diadalszekér előtt.

Látta lelkében a győzelmi zászlók lobogását, a vert ellen menekvő
hadait, hallá a hurrah! ordítást üldöző csapatainak ajkán, látta a
kiszámított haditerv csalhatlan sikerét és ekkor mint egy futó árnyék
repült keresztül eszméi világán:

«Ma piros, holnap holt».

Végre bosszúsan fölkelt, nyergelt lovát előhozatá s néhány kisérője
társaságában elindult a szokott éji őrszemlére. A legelső őrszem túl
volt a kápolnán, s hogy a tábornok mellette elrobogott, különös hatással
tünt szemébe az elhagyott mohlepte épület. Eszébe jutott, hogy
tegnapelőtti szomszédnéja most oda van temetve. A tábornok idegható
borzadással fogadta e gondolatot mindannyiszor. Daczos, erős természetét
bántani kezdé e gyöngeség. Elhatározta magában, hogy le fogja azt
küzdeni. Egyik segédét rögtön elküldé a sekrestyés után, hogy hozza elő
a kápolna és a sírbolt kulcsait és gyujtasson fáklyákat. Kevés idő múlva
előjött az egyházfi, egy szerény öreg ember, kinyitá a rozsdás
sarkaikban csikorgó ajtókat, a temetésről elmaradt fáklyákat meggyujták
s azokkal a kisérők néhányai elől menve, beléptek a kápolnába. Szűk,
sötét kis üreg volt annak belseje. A falakat pókháló lepte mindenütt, az
oltár, a székek megfeketültek az időtől, maga az oltárkép festése is
egészen fekete volt már, csak a fő körül kivehető szent körfény aranya
látszott ki még belőle. Az ablakok szűk ólomkarikák közé szorítva,
nagyobbrészt elszivárványosodtak a ragyás verőfénytől, az egész teremben
érezhető volt az a nehéz, nyomasztó templom-szag, mely sokáig csukva
tartott termek tulajdona. A torony lépcsőzetéből három, négy fok
hiányzott, nem is járt oda fel a harangozó, a csengetyűkötél lelógott,
csak a pajkos suhanczok szoktak oda néha felmászni galambfiakért. Az
oltár mellett baloldalt egy nagy vörös márványtábla állt sűrűen beirva
latin betűkkel, s nem kevéssé összekarczolva. A sarkantyúk pengése
szokatlanul hangzott végig a bánatosan üres egyházban s a fáklyák lobogó
fénye tánczoló árnyékokat vetett az elhagyott falakra. A sekrestyés
mutogatni kezdé a kápolna nevezetességeit, a tábornok azonban
félbeszakítá:

– Hagyja abban, nem akarjuk e kápolna archæologiáját ismerni, vezessen
le a sírboltba. A tegnap eltemetett szép hölgynek jöttünk
végtiszteletünket átadni.

– Úgy gondoltam, válaszolá szerényen a sekrestyés, hogy a tábornok urat
tán érdekelni fogná megtudni a kápolna építésének eredetét s annak
nevét, kinek hamvadó tetemei ebbe legelőször letétettek.

A tábornok egyik kisérőjéhez fordult: «ez az ember, úgymond, tudósoknak
tart bennünket!» s azután előretolva a sekrestyést, tréfásan mondá neki:

– Nem akarunk, barátom, a szentekkel és reliquiákkal ismeretségbe jönni,
csak menjünk.

A sírbolt czifra rácsajtaja megnyílt, a kőcsigalépcsőkön eltüntek a
fáklyák, s a földalatti ür vastag setétsége lassankint kezde engedni a
betörő világnak; de bár három, négy fáklya égett, a terem egyik végétől
a másikig nem lehete világosan látni. Két oldalt a szűk fülkékbe,
roskatag koporsók voltak betaszítva, előttük egy-egy síremlék hirdeté az
ott porladozó nevét, mindenféle nemesi czímerekkel felczifrázva. Az
egyik előtt egy új alabastromszobor állott. Az örök álom angyala, lefelé
fordított fáklyával, fején mákkoszorúval. A szobor talapjára egyszerűen
volt felvésve:

… B–i Emma…

– Szegény leány! mondá a tábornok résztvevő arczczal, s úgy érzé, mintha
a nehéz léleknyomás, mely eddig üldözé, itt a halott koporsójánál
elmaradna szivéről, mintha a kisértet, visszavezetve hideg fekhelyére,
most elmaradna tőle és megnyugodnék.

– Menjünk tovább! szólt kiséretéhez, midőn a sírbolt hátterébe tekintve,
úgy rémlék előtte, mintha nagy arany betűkben kiirva ugyanott saját
nevét látná csillámlani.

Megdöbbenve lépett közelebb: «egy fáklyát ide» kiálta.

Előtte egy magas, faragványos ódon síremlék állott, egy csonka pyramid,
négy vasgolyón nyugvó. Tetején egy fekvő oroszlán, nyíllal átlőve, lábai
alatt babérkoszorús kard.

És a főlapon nagy aranybetűkkel a tábornok nevének hét betűje, s a
kettős kifaragott pajzson családja czímere.

– Mi ez? kérdé izgatott kedélylyel a sekrestyéstől.

– A tábornok egyik őse fekszik e kő alatt.

– Nekem egy ősapám? Hogy jött ez ide meghalni? Mi más tartományban
lakunk.

– Itt esett el egy véres csatában ezelőtt másfélszáz esztendővel.

– Itt, ugyan e helyen?

– E helyen.

– S ki ellen küzde itt?

– II. Rákóczy Ferencz ellen.

– Győzött-e?

– Megveretett.

– Az nem lehet.

– Annak emlékére épült e kápolna, hová a tábornokot eltemették.

– Miről gondolják azt?

– Oda fenn ama márványtábla világosan elmondja az eseményt, ha tetszik,
elolvashatja tábornok úr.

A tábornok felment a templomba kiséretével, s a márványon megavult
betűkből képes volt leolvasni a rossz latin hexameterekben megirt
eseményt, mely a kuruczok elleni csatában elesett hadvezér halálát
gyászemlékben tartja.

– Valóban igaz. E helyen egy ősöm esett el. Szeretném, ha ez eseményt
nem tudtam volna meg, mert én is e helyen akarok csatázni. Rossz omen,
igen rossz omen.

– Egy római visszafordulna hadseregével ily előjelenség után, szólt
egyike kisérőinek.

– És én épen azért is e helyen fogok megütközni. Ha győzök, egy másik
márványemlékre feliratom, hogy százötven év múlva az unoka boszút állt
elesett őséért, ha pedig elveszek, csak az évszámot lesz szükség
megváltoztatni az emlékkövön, nekem is jó leend.

* * *

Másnap hajnal előtt fölkelték a tábornokot azzal a tudósítással, hogy az
ellenség előörsei már mutatkoznak.

– Melyik oldalról?

– A k–i út felől.

– Küldjetek arra rögtön erős kémcsapatot egy félüteg ágyúval.

A tábornok sietett megtenni a rendelkezéseket, s nem sokára hallá
megdördülni a kirendelt irányban ágyúit.

– Valahára tehát, kiálta fel megkönnyebbült szívvel. A csata kezdődik,
ott megmenekszünk a kisértetektől. Azok nem mernek velünk az ágyútűzbe
jönni. Fel lóra!

S egészen vidáman ugrott fel lovára, s felkészült kiséretével együtt
nyargalt, merre az ágyúkat dörögni hallá. Érzé, hogy a puskaporos levegő
a katona atmosphærája, a kisértetvilág nyomasztó rémei egyetlen szavára
a megdördülő ágyúnak mind szétröppentek agyából, s elbúvtak félénken
hideg koporsóik, penészes templomfalaik mögé.

A köd képtelenül sűrű volt, alig lehete száz lépésnyire látni. Csak néha
adott irányt egy-egy föllobbanó vörös láng, melyre taszító dördülés
következett.

– Erősen fűtenek a mieink, szólt a tábornok, arra tartva kiséretével, s
nemsokára oda ért az ágyúkhoz.

Félüteg erősen dolgozott.

Mintegy három-négyszáz lépésnyi távolban egy dombon csatárlánczban
szétszórt csapat látszék, erős állomást véve. Az üteg lövöldözé.

– Nos, hogy viselik magukat a fiuk? nem futnak-e még? kérdé a tábornok.

A tűzmester haragos lőporfüstös pofával felele:

– Állják a tüzet, mint a kőszál!

A tábornok vevé távcsővét s a mennyire a sűrű ködben kiveheté, a magas,
egyenes alakok merően, mozdulatlanul álltak az ellenök lőtt golyók előtt
a dombos állásponton.

– Kartácsra kell tölteni, annak hatása lesz.

Néhány kidőlt az alakok közül a sűrű golyózáportól elsepertetve, a többi
állt, mint a szikla.

– Azon domb háta mögött bizonyosan egy rejtett ütegnek kell lennie. Egy
osztály lovasság kerülje meg őket, egy zászlóalj ugyancsak menjen nekik
szuronyszegezve s vegye két tűz közé!

A parancsszó gyorsan teljesíttetett, nehány percz múlva hallá a tábornok
rohanó csapatjai hurrah-kiáltását. Látta őket közeledni sebes rohanással
a domb felé. Egyszerre megálltak, a hurrah megszünt, hangos káromkodás
állt be helyette, a csapatok megfordultak, s csendesen ballagtak
visszafelé.

– Mi lelte ezeket?

A gyalogság zászlóalji parancsnoka s a lovas osztály vezetője hevesen
vitázva közeledtek, s a mint az üteghez értek, mindketten elkezdték a
tüzérparancsnokot szidni.

– Mi baj? mi lelte önöket? Miért jöttek vissza. Kiálta rájok a tábornok,
egészen kihozva phlegmájából.

– A patvarban is! az a baj, hogy mi itt egy félóra óta ostromoljuk a
kálvinista temetőt.

Erre lehetetlen volt a tábornoknak minden boszúsága mellett is el nem
kaczagnia magát.

– Tehát azok az emberek ott fából vannak?

– A kérdezett káromkodott, mint egy pogány és esküdött szörnyűképen,
hogy soha semmi ivadéka sem látott olyan fejfákat, a miknek feje van
faragva és dereka és csipeje, hogy az ember ködös időben katonáknak
nézhesse őket.

E pillanatban valami hideg borzalom futott végig a tábornok testén. A
mosoly megfagyott vonásain. Mi volt ez?

A borzadó lélekérintés újra végig futotta testét, tetőtől talpig.

Eszébe jutott a boszorkány jóslata.

«Míg a temető lakosai nem állnak ágyúid elé, addig embertől ne félj,
senki meg nem győzhet».

És a temető lakosai félóráig álltak ágyúi tüze előtt!…

* * *

E perczben oldalt idegen ágyúk dördültek meg. Harsogó kiáltás jelenté,
hogy az ellenséges sereg megkerülte a tábornok balszárnyát.

Egy óra múlva általános lett az ütközet.

Az egész napi csatát a puszta vakeset intézte.

A köd oly sűrű volt, hogy tájékozásról szó sem lehete.

Egyik ellenség nem látta a másikat elébb, mint míg fél lövés távolságra
állottak szemközt, s nem ritkán úgy történt, hogy ugyanazon sereg
találkozó csapatjai egymásra lövöldöztek, vagy az ellenséget nézték
barátjuknak s csatlakoztak hozzá.

A nyargonczok nem találták a helyeket, a hová küldettek, s azután meg
nem találtak vissza.

A zavar, a tévedés képtelenné tett minden kiszámított működést. A köd
sűrűen, áthatlanul feküdt a csatatéren, mintha valami szellem jött volna
alá, nehezítő nyomással védendő népét az ellenfél túlnyomó ereje ellen.

Egy ízben a tábornok maga is a legnagyobb veszélyben forgott. Egy
osztály ellenséges lovasság alig száz lépésnyire nyargalt el mellette, a
mint táborkarával egyedül állott. Ha észre veszik, el vannak fogva.

A csatában végre nem lehete semmi összefüggést fentartani. Minden csupa
félreértés lett. A kiindult csapatok nem értek rendeltetésük helyére,
mindenik külön küzdött, egyik előrehaladt, a másik hátranyomatott, az
elszakadt csapatok kereszttűzbe jöttek. A főerő maszkok ellen operált,
míg a kisebb csapatok túlnyomó had ellen víttak eredménytelenül.

Három napig tartott az ütközet. Harmadnapra kitisztult az idő. A két
sereg a folyam jegén találkozott egymással. Ott ütköztek meg utoljára
dühös, elszánt viadallal, a folyam jegét pirosra festette a kiomlott
vér, az eget a felgyujtott város lángja.

A tábornok kénytelen volt megfordulni, s átengedni a véresen vitatott
csatatért.

Hol azelőtt másfélszáz évvel egy őse elesett, s ütközetet veszte,
ugyanott veszté el a késői unoka a csatát, ugyanolyan harczban.



TARTALOM.

Harmadik kötet.

  1. Mi van a föld alatt?  1
  2. A strucczmadár  47
  3. Szabad a rablás  60
  4. Indus országgyűlés  65
  5. Zöld mulatság  73
  6. Eget vívó szerelem  83
  7. Történetek egy ócska kastélyban  84
  8. Négy óra egy volcán fenekén  123
  9. Az utolsó csatár  132
  10. Fecske Bandi  141
  11. A jó ember  146
  12. A ki nem talál haza  149
  13. Mit tudnak a nők?  153
  14. Fulkó lovag  184
  15. Egy tekintet  206
  16. Tündérpalota  211
  17. A lunatikus  218
  18. Első az etiquette  221
  19. A halál-fős arcz  228
  20. A három gyűrű  233
  21. I love you  238
  22. Kell-e informatio?  272
  23. Az ellenség levele  276
  24. Igéret = adósság  279
  25. Jól el kell tenni a pénzt  281
  26. A végzetes hely  284

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

2 |migt Gargantua |mint Gargantua

37 |VI. |VII.

39 |diadalmas azczczal |diadalmas arczczal

97 |bolondság, Ni |bolondság. Ni

114 |Almodtam hát |Álmodtam hát

174 |másík egész |másik egész

248 |kígyógyítottak; |kigyógyítottak;

253 |rebegém. mint |rebegém, mint

258 |ajándékkal megkinálni |ajándékkal megkinálni.

260 |kezemhe adta |kezembe adta

262 |és mosolytől |és mosolytól

268 |elkéstem a visszahívassal |elkéstem a visszahívással

288 |jött a kii sérő |jött a kisérő

288 |látszott figyeln- |látszott figyelni]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Dekameron (3. rész) - Száz novella" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.