Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Délvirágok; Oceánia
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Délvirágok; Oceánia" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XX. KÖTET

DÉLVIRÁGOK * OCEÁNIA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

DÉLVIRÁGOK

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894



AZ UTOLSÓ TENGERISTEN.

Mikor még II. Constans uralkodott Sicilián, Krisztus után
hatszázhatvanhárom évvel, az egész háromszög népe valami keveréke volt
keresztyénnek és pogánynak. A régi pogány hitregék megmaradtak
emlékében, s ha a vad Læstrygonok utóda imádságait mondta védszentjéhez,
hátát egy omladozó pogány templomnak vetve, eszébe jutottak a homályos
mesék azon csodás istenekről, kiket az új Messiás elűzött az égből és
földről.

A délnyugoti parton áll az óriási Taormina előhegy, messze benyulva a
tengerbe, mely viharos éjszakákon harsogva csapkod fel reá. Alakja
mintegy vulkáné, körülötte szakadékos sziklás hegycsoportozat, melynek
sivár tekintetét sehol sem enyhíti egy közbe épített emberi lak. Az
évenkinti iszonyatos földrengések egész hegyeket szakítanak olykor
egymásra, vagy a földalatti ár indítja meg a sziklákat, s egész havakig
látszik lassú haladásuk, a mint odább csúsznak a rajtuk levő erdőkkel,
mezőkkel együtt, majd a legtermékenyebb mezőkön fakad fel véletlenül
egy-egy iszapos forrás, s mocsárral borítja el az egész vidéket, majd
ismét egész erdők égnek el ismeretlen tűz által gyujtogatva, majd
roppant repedések támadnak a sziklák közepén, mikből jéghideg szél
fuvall elő, bömbölő üvöltéssel. Az emberek nem örömest telepednek meg
ily vidéken, hol a föld még mindig élet jelenségeit adja.

Maga a Taormina a legbujább növényzettel van ellepve. Az olasz éghajlat
bokrai, fái, a szentjános-kenyér, a gyapotfa, a törpe pálma, az olajfa
lepik el sziklás oldalait, összegubanczolva óriási folyondár, myrtusz és
babérbozótokkal.

A hegy nyugoti oldalán, egy meredek sziklaemelvényen, melynek lábát
közvetlenül a tenger locsolja, áll egy omladozó templom. Egy kerek
márvány épület, köröskörül jóniai oszlopokkal. A kúptető már beomlott, a
falak töredékén sárgulnak a kövi-rózsák; a küszöbön nagyszerű aloe nőtt
fel vastag, kékzománczú fogas leveleivel; benn a templomban a heverő
kövek között egy talapjáról ledőlt szobor látszik, mely egy
kigyófarkakon végződő férfit ábrázol, meglánczolt kezekkel. Ez volt
Proteus.

Körül a repedezett falakon még látszanak a domborművek, melyek az
alakváltoztató pogány isten csodáit mutogaták, majd kigyó, majd tigris,
majd fa, majd folyam, majd repülő madár alakjai látszanak kiemelve,
melyeket mind ugyanazon láncz bilincselt a földhöz, mely az emberalak
kezeire volt kötve.

A mythos szerint Proteus csak akkor mondott jövendőt, ha kezeit a
földhöz lánczolák.

A fanumtól nyolcz széles kőlépcső vezet a meredek széleig, melynek
szédítő magasából messze ellátni a tengerre, a sík láthatárra, melyen
alig-alig tünik föl valaha egyes fehér vitorla, mint valami fehér
sirály, a hosszú zátonyok itt-ott kifehérlenek a zöld hullámok közül, s
a kopár szakadékos parti sziklák között apály idején megjelennek a
csodás tengernövények, mik a mély tenger fenekén vertek gyökeret, a
növényállatok, mozgó élő ágaikkal, az óriási polypok, mik hosszú
karjaikkal a víz szinén tétováznak élő préda után lesve, s a
látogatatlan partokon a sötétzöld kálmosberkek alatt, hol a ragyogó
homokban szivárványszinű csigák közt hevernek a parthoz vágott hajók
deszkadarabjai, ott ülnek viharos éjszakák előestéin a vészmadarak, a
fekete hojszák, hosszú sorban, berzengetett tollaikat rázva, s kiabálva
a közelgő szelek elé, s oda jönnek ki napfényes délutánokon, a zöldhéjú
tekenősbékák, hinárlepte hátaikkal, tojásaikat a meleg homokba kaparni.

Hojszák és tekenősbékák most, egykor tengeristenek látogatták e magános
partokat; mikor még a Nereidák kora le nem járt, ide szálltak ki
csigahéj csónakaikból Peleus aranyhajú leányai, hófehér testöket
bámultatva a napvilággal, s a vesztükre ide tévedt halandók szemeivel,
itt kötött ki halfarkú paripáival a vizek királyistene, Neptun, itt
dalolta csábénekeit a syrén, hosszú aranyhaját piros korálokkal fésülve,
itt fútt csigakürtjébe Triton, a tengerszellemek hirnöke, s itt sírták
könyeiket a patakok nymphái, epedő nefelejts-szemekkel leskelődve a
sás-liliomok levelei közül a szép ifju halandók után. És végre itt e
templomban adá rejtélyes feleleteit a jóslatra felszólított Sybilla,
háromlábú réz széken ülve.

Mind e regényes alakjait a mesevilágnak száműzte a lét sorából a komoly
utókor. Az emberi ész meg akarta tudni a csodák okait, s mindent
fölfedezett, a mit oly sokáig a rejtély nimbusa vett körül. A doradok
danáját nem tartja többé senki syren-zenének; a delphinek nem hordják
hátaikon az embereket többé, mióta a gőzhajók föl vannak találva, ott
hevernek a csigák, a korallok, ott virulnak a liliomok, a nefelejtsek; a
syrenek, a nymphák, a hamadryadok nem jönnek el értük, nem szállnak ki a
partokra többé; a fregáttok és gőzhajók mindenünnen elhajtották a
tengeri isteneket.

De a Taormina környéke azért még mindig a régi, embernek nem való vadon.
A zátonyok és szirtek miatt messze kikerüli minden vizen utazó, s a
szárazföld felől visszariasztják azt a volkános szakadékok.

Második Constans idejében hetedik százada volt már a mythoszi világ
elenyésztének, s a sziget lakosai, kiket az új vallás ereje nem ért oly
közvetlenül, még mindig félve kerülték Taormina bérczeit, mintha
óvakodnának zavarni az oda gyülekező fényes csoportokat, s csak néha
akadt merészebb kalandor, ki az elhagyott berkeket meg merte gázolni,
többnyire egyedül, titokban keresvén föl Proteus templomát, hol egykor a
Pythonissák jövendőt szoktak mondani.

A fánum régóta elhagyatva állt már, a borzadálylyal belépő nem láta
benne senkit. Itt-amott lehete csak észrevenni tán egy zöld kigyó
húzódozó farkát, mely a közelgő léptek elől búva, a kőhasadékok között
eltünt.

De lent a part közelében állt egy nyomorult kis viskó, a leomlott
templom köveiből összerakva, melyben egy magános nő lakott, a kiről azt
tartá a világ, hogy a jövendőket látja, mert a Proteus pythonissáinak
utóda, kik vallásuk elromlása után is ott maradtak az elhagyott
berekben, ivadékról-ivadékra adva a bűvészet titkait, mik a köznép előtt
magasra emelték őket, s nem egyszer fölkeresve a babonás hivők által.

A legutolsó volt közöttük, kiről a rege emlékezik, Tritanhéla. A mese
azt tartá felőlük, miszerint férfit soha nem ismerve szülték
gyermekeiket, valami virág erejétől téve termékenynyé, mely Juno
mythoszából maradt hagyományul, s egyetlen gyermekük rendesen leány
volt, annak a gyermeke ismét leány s így származott alá egyesével a
természetkívüli ivadék, míg végre Tritanhélának fia született, s eként
vége szakadt a további nemzedéknek.

A nép rendkívüli ismereteket tulajdonított e lénynek, miből a mesés
részt elhagyva, csupán azokat mondom el, miket mai világban is meg lehet
hallani. Bizonyos szerek által, miket hetekig tartó bőjtölés után
bevett, úgy el tudta magát altatni, hogy halottkint el lehete temetni, s
ha azután a határozott időre ismét fölásták a sírból, újra magához tért,
fölébredett és el kezde jövendölni. Gyakran kiállt a tengerpartra, s
valami zúgó, dongó danát énekelve, oda csalta magához a delphineket, mik
kiuszkáltak elé a partra, ott holmi bogyókat szórt nekik, s e
vadállatok, mint megszelidített házi barmok, látszottak hivását
megismerni. Az erdőkből, barlangokból elődalolta a kigyókat,
sündisznókat, s azok fejüket föltartva kisérgették egész kunyhójáig, a
hol enni adott nekik. Zivataros éjszakákon a legnagyobb viharokban
könnyű csónakára ülve a tengerre ereszkedett; menekvő hajósok sokszor
látták őt nyugodtan uszkálni a sziklák és örvények között,
vészmadaraktól körül repkedve, s olyankor mintha beszélt volna
valakivel.

Midőn gyermeke születék s meglátta, hogy fiu, iszonyú dühbe jött s meg
akarta azt fojtani. Belenyomta fejével egy vízzel tölt medenczébe s ott
tartotta sok ideig, míg azt hivé, hogy az már megfúlt. S ime midőn
kiemelte azt a vízből, a gyermek még folyvást élt.

Újra lenyomta azt a vízbe, sok ideig lemerítve tartá, a csecsemő
folyvást mozgott, kapálózott a vízben, a szemeit sem hunyta le benne,
hanem a mint a száján beszívta a vizet, az orrán ismét visszafútta.

Tritanhéla elcsudálkozva ragadta ki a gyermeket a vízből s maga mellé
helyezve azt, megdöbbent borzadálylyal tekinte rá.

De a gyermek most már sírva, kiáltozva eviczkélt, kapálózott, s addig
csúszott-mászott, míg ismét a medencze szélére jutva, nagy örömmel veté
bele magát, s kaczagva, viczkándozva lubiczkolt a vízben, egészen otthon
érezve benne magát, s csak olykor ütve föl fejét egyet lélekzeni.

Tritanhéla elborzadva tekinte csodaszülöttére s reszketni kezde tulajdon
gyermekétől.

Érzé, hogy ez nem abból a fajból való, melyből ő, nem azon légkör
lakója, melyé a többi emberek.

A gyermek születése perczétől fogva a tengert választá elemének. Anyja
elnevezte őt Colan-nak, később e névről messze ismeretes lőn.

Szüntelen a tengerben lakott, ruhát nem tűrhetett magán, s ha olykor
meglátogatta anyját, nem tudott sokáig maradni a szárazon, a lég fojtani
látszott, epedett, nehezen lehelt, s ismét visszaszökött a habok közé,
ott játszott napos időben a delphinekkel, viharban elbújt a korallok
közé s tarka gyöngyházakat hordott föl a tenger fenekéről anyja számára,
ki őt beszélni tanítá; de Colan csak kevés szót tudott kimondani, bár
mindent megértett, s beszéde valami ügyetlen állatias hangokkal volt
keverve, hanem ha olykor kiült sütkörézni a kopasz fekete sziklákra, s
magában elmerengve, elkezde csöndesen dúdolni, akkor annyi bűbáj, annyi
sajátszerű édesség hangzott töredezett danáiban.

A fiu évről-évre jobban kezde szokni a nem emberek számára teremtett
elemhez, mindig ritkábban tért vissza anyja kunyhójához, végre egészen
elmaradt, s Tritanhéla hosszú, hosszú évekig nem látta többé fiát.

A nő megvénült, elaggott, érzé, hogy nem soká meghal, s nyugtalanítá
azon eszme, hogy mindazon rejtelem, melyet elődei ezredévről-ezredévre
gyűjtögettek a világ előtt ismeretlen bűvészeteül, vele együtt mind
elvesszen, a nélkül, hogy azt fia örökölné.

Ez aggodalommal kiment egy délután a tengerpartra Tritanhéla, s szokott
bűvös dúdolásait elkezdve, várta, hogy megjelenjenek a tengeri állatok,
miket magához szoktatott. S a mint ott dalolna, körüle gyűjtve a
hullámok lakóit, ime a habok közül egy férfi alakja merül föl s lábai
elé úszik.

Colán volt az, ki a többi tengeri lakókként kényszerült a parthoz jőni a
bűvös danára s nem látszott anyjára ismerni többé.

Elvadult arczán sem volt semmi emberi. Haja hosszan lenőtt nyakára, orra
kitágult és szája összehúzódott. Szemei gömbölyűre voltak nyilva, a
szempilla soha sem csukódott le rájok, s egész testét valami kemény
kéreg lepte el, ujjai közt úszóhártya formára nőtt fel a bőr.

Tritanhéla ráismert a tengerszörnyre, s azzal kábító bogyókat hintett a
víz szinére, melyet a halak mohón kapkodtak el; legtöbbet megevett
Colán, két kézzel kapkodva a maszlagos eledelt, melynek megevése után a
megbódult halak hanyatt fordulva jöttek fel a víz szinére, maga Colán is
elnyult az iszapban ittasan.

Ekkor Tritanhéla ölébe vette fiát s kunyhójába vivé, testét elkezdé
borszeszszel dörzsölni, mire Colán lassankint föleszmélt, s a mint
magához tért, epedve kezde széttekinteni, mintha vizet keresne szomja
eloltására. Tritanhéla borszeszt adott neki egy palaczkban, Colán mohón
megitta azt, úgy látszott, mintha jól esett volna neki. Attól azután
lerészegült s ittason elkezde dalolni, a dalból emberi hangok
hallatszottak elő; tántorgott, eldűlt, Tritanhéla ölébe vette fejét, s
elkezdé hosszú haját fésülgetni. A szörny halforma merev szemei mozogni
kezdtek, szempillája megmozdult s lassan lecsukódott szemeire, Colán
anyja ölében elaludt.

Tritanhéla ezentúl szüntelen erőlködött fiát újra emberré változtatni.
Testét bekente balzsamokkal, miáltal arról lassankint lehullt a
szokatlan kéreg. Inni csak bort és borszeszt adott neki, mi szunnyadó
lelkét újra felkölté, a szörny lassankint emberré változott, s hogy a
bezárt kunyhóból, melyet átlépnie nem volt szabad, a tengert nem
láthatá, mindinkább elhagyá szokatlan ösztöne. Ismét megtanult beszélni,
kezeit, lábait emberi módon használni. Kezdének benne a szellem
tehetségei mutatkozni. Tudott emlékezni rövid időre, megismerte anyját,
kaczagott ha örült, s tudott sírni, ha valami boszantá, ha valamit
kapott, megköszönte. Majdan kezde kiváncsi, tudnivágyó lenni,
kérdezősködött egyről-másról, magára engedte adni a ruhát, sőt tetszett
neki a csattos öltöny. A borszesz mindig jobban kezdé visszatéríteni
állatiságából, szüntelen izgatottságban tartva idegeit, Tritanhéla
mestersége legnagyobb csodáját követé el, midőn a lelket
visszavarázsolta fiába, mikor az már csaknem állattá fajult el, s alig
különbözött a fókáktól, mikkel együtt nőtt fel.

A pythonissa fáradatlan kitartása annyira vitte már Colánt, hogy az
elkezde olvasni, s hosszú idők óta kihült elméje ismét annyira
átmelegült, hogy a leirt dolgokat képes lőn maga elé képzelni s
gyönyörét találni azon titkos beszédekben, miket anyjától hallott.

Tritanhéla elkezdé fiát beavatni bűvészete rejtélyeibe, midőn egy napon
alabárdos lovagok üték be kunyhója ajtaját, hová fiával együtt
elzárkózott, s a kunyhó ajtaján kívül megálló parancsnok fenyegető
hangon, de félelmes arczczal kérdé a jósnőtől:

Te vagy a taorminai boszorkány?

Én vagyok, felelt Tritanhéla büszkén.

A lovagok minden további kérdezősködés nélkül megkötözték a jósnőt,
Colánt mellé bilincselék, s mindkettőt lófarkra kötve elhurczolák
Panormusba.

Constans király épen akkor vérinquisitiót tartott a szigeten
elhatalmasodott bűvészek és boszorkányok fölött; az istenitéletek
tömérdek népet gyűjtöttek össze a tengerparton, hol zsolozsmák éneklése
s phreneticus hahota közt hányták bele a boszorkányokat a tengerbe. A
melyik elmerült és befúlt a vizbe, az ártatlannak nyilváníttatott; a
melyiket fölvetette a hullám, azt kihalászták, s rögtön máglyára kötözve
megégették.

Idehozták Tritanhélát is fiával együtt.

Colán egy oszlophoz lánczolva nézte a végtelen tengert, melynek látása
újra föléleszté szivében az állati vágyat, lemerülhetni a hideg habok
közé s elbúhatni sötét vízfenékre, játszani a tengerparton a csigákkal s
hintáltatni magát az égig csapkodó hullámok tetején, mikor zivatar van.

Egyszer anyjára került a sor. Azokat, kiket ő előtte a vízbe hajigáltak,
mind elnyelte a hullám s Colán nem talált rajtok semmi sajnálni valót. A
mint Tritanhélát a víz felé vitték s a jósnő iszonyattal eltelve
vonakodott a hullámoktól, Colán utána kiáltott: «ne félj a víztől,
szállj le a fenekére és fuss alatta».

A következő perczben Tritanhélát belehajíták a magasról a tengerbe.

A hullám összecsapott fölötte, az emberek feszülten nézték, hogy fel
fog-e bukni.

Néhány percz mulva szélylyel vált a hab, s a felmerülő Tritanhéla feje
előtünt felbomlott hajakkal, elkékült ábrázattal, összekötött kezei nem
engedték úszni, egyedül lábai segélyével iparkodott magát a víz szinén
tartani.

A népség örömordítva üvöltött, hogy valahára egy boszorkányt sikerült
föltalálnia s Tritánhélát rögtön kifogták a vízből s vitték egy máglyára
s arra felkötözve, meggyujták alatta a tüzet.

Colán maga is örvendve kiáltozott anyjára, midőn meglátta, hogy az a
vízszinén lebeg, de a mint észrevette, hogy anyját meg akarják égetni,
egyszerre megmerevült lánczai között, szája összecsukódott, szemei
halformára kinyiltak, s úgy nézte holt mereven, mint kötözték föl anyját
a máglyára, mint gyujtják alá a tüzet, hogy vonaglik a kínzott alak izzó
lánczai között, milyen sokáig tudja kiadni lelkét, s midőn porrá égett,
hogy rohan hamvaira a nép, mint rugdossa azokat szét, hogy szórja a
szeleknek és a tengerekbe.

Colán meg volt merevülve. Nem szólt, nem mozdult. Kerekre fölnyilt
szemei elvesztének minden emberi kifejezést, hagyta magát a csónakba
vitetni, melyről a bűvészeket a tengerbe hányták, s engedé magát
bevettetni a tengerbe.

A népség várta sokáig, hogy föl fog-e bukkanni? s miután az nem merült
föl többé a vízszinére, hozták a többieket, a kik még hátra voltak.

* * *

Néhány év folyt le. – Siciliában nagy volt a zavar. A rettenetes
saracenok jöttek roppant hajóhaddal meghódítani a szigetet. A chalifa,
Al-Hamair győzelmi hire megelőzte jöttét, s Constans király nem volt
képes apró halászbárkáival megvédeni országát ellene.

Ekkor Panormus lakosaiban fölbuzdult még egyszer a régi görög vér,
eszökbe jutott, mit tudtak tenni a corinthi elődök hazájuk védelmére, s
hirtelen hadihajókká alakítva kereskedő hajóikat, tengerre szálltak a
saracenok ellen.

Előre látható volt, hogy a harczot el fogják veszteni, de Miziz, a
syracusi hajóhad armén vezetője, nagyszerű gondolattól áthatottan
horgonyt vetve a taorminai zátonyok és sziklák előtt, oda várta a
saracen hadat, s a mint az egy napon a magas tengeren megjelent, éjszaka
kivonult elébe, azon szándékkal, hogy maga után fogja csalni a taorminai
öbölbe, s ott vele együtt elveszend a sziklák között.

Constans király ezalatt seregével ott állt a parton, fölszedni a
menekvőket saját hajóhadából, s leöldösni a saracenokéból megmaradót.

A hosszú ácsorgás megizzasztá a királyt, s míg hadvezére a saracenok elé
vitorlázott, ő maga leszállt a tengerbe számos kisérőivel fördeni. Alig
telt bele néhány percz, midőn a fürdő király egyszerre elkiáltja magát,
hogy valaki megragadta lábát, s azzal rögtön lerántatik kisérői
közepéből.

A mellette lévő búvárok egyszerre utána buktak a víz alá, s látták, hogy
a királyt valami húzza lefelé a több ölnyi magasra felnőtt hinárba.

A búvárok kezeiket nyújták Constansnak, ki egyet közülök elkapva,
kétségbeesetten kapaszkodott bele; de az ismeretlen erőszak, mely őt
lefelé húzta, ellenállhatlanul rántotta őt le a sűrű hinár közé, s vele
együtt a mentésére sietett búvárt is, kit Constans görcsös erővel fogott
s el nem bocsátott magától; a többi búvárok, a mint mindkettőt elmerülni
látták a hinárban, ijedten riadtak szélylyel, azt vélve, hogy valami
polyp karolta őket át oda lenn.

Hosszú idő mulva fuldokló küzdéssel jelent meg a vízszinén a lerántott
búvár, egészen kifogyva erejéből, s a mint a csónakba emelék, Constans
még akkor is mindkét kezével és fogaival bele volt fogózva egyik
karjába, holtan, megfulladva. Az ijedt testőrök kivonták őt a vízből s
egyik lábára egy csodás jegyekkel teleirt szalagot találtak rákötve.
Visszaborzadának; az Tritanhéla öve volt, melyet halála előtt fiának
adott át.

A siciliai hajóhad ezalatt megtámadta a saracent, s az első
összecsapásnál, mintha megfutamodnék, egyszerre visszafordult, s minden
vitorlát kifeszítve, sietett a taorminai öböl felé.

Al-Hamair nyomban üldözé elleneit, s nem sokára lehete látni a nagyszerű
vadászatot a tengeren, a mint Miziz hajóhada egy csomóba tömve, négy
annyi ellenhajótól félhold alakú körben üldöztetik az öböl felé.

Az ég lassankint elborult, a tenger duzzadni kezdett, fekete felhők
fogták el a láthatárt, s nem sokára mennydörgő zivatarral köszöntött be
az éjszaka.

Az irtóztató vihar fölforgatá a tengereket. Mindkét csatázó hadsereg
játékszere lőn a magasabb erőknek, a dühödt szelek verték a habot a
taorminai sziklákhoz, s űzték mindkét hajóhadat a veszélyes öböl felé.

A syracusi hajósoknak nem lehete már többé menekülniök e helytől, de ezt
nem is akarták, ott volt szándékuk elveszni. Az ellenség bizonyosan
odáig üldözendé őket, s akkor velök együtt kénytelen leendett a
sziklákon elmerülni.

Legelől repült a tajtékzó hullámokon Miziz hajója, mindinkább közelítve
a fekete sziklák felé, melyeken néha keresztülcsapott a hullám.

S im a villámlobogásnál egy emberalakot vélnek észrevenni a hajósok, ki
úgy látszék magát hintálni a habok tetején, mintha függő ágyban ülne.
Majd kiemelkedék a tengercsoda a habok közül, s oly hangon, mely a
tengervészt túldörgé, kiálta a siciliaiakra:

– Nyomorúak! Panormus és Messina lakói! kik Tritánhéla hamvait a
tengerbe szórtátok: e hamvakból hajóhad támadt ellenetek. Pusztuljon el
országotok.

Iszonyú roppanás felelt átkaira

Az első hajót a sziklához vágta a hullám.

A parton álló siculok kétségbeesett ordítással vevék észre, hogy míg
saját hajóhadaik a zátonyok és sziklák között elmerülnek, a saracen had
egyszerre félbeszakasztja az üldözést, s horgonyt vetve, megáll a vészes
öböl előtt.

Colán, szemközt úszva a zivatarral, hirül adá a saracenoknak a veszélyt,
mely hajóikra vár, s még azon éjjel, a mint a szél fordult, elvezette
őket más kikötő felé, mely egyedül előtte volt ismeretes.

Reggelre virradva a saracenok urak voltak Siciliában.

Ötszáz esztendeig pusztította e naptól kezdve Siciliát e barbar
ellenség.

Colánt még azután is sokszor találták idegen hajósok majd itt, majd
amott, többnyire zivatarban, gyakran a legmagasabb tengeren. Ha nevéről
szólíták, fölült a hajóra, borszeszt kért a hajósoktól, elmondá nekik,
hogy most mely helyen vannak, merre menjenek, hol őrizkedjenek
zátonyoktól, örvényektől, kőszikláktól? ha hajótöréseket szenvedtek,
parthoz vezeté tutajaikat, vagy hírt adott felőlök, ha elmerültek.[1]

De ha siciliai hajóval találkozék, azt köröskörül csapongá, mint valami
éhes szörny, éjszakánkint fenyegetőleg támadt elő a tengerből,
kiáltozásaival ijesztgetve a hajósokat, mint rémlő tengerkisértet, s ha
viharban találta őket utól, lehete hallani ijesztő átkozódásait, a mint
a habtorlat tetejéről letekinte a düledező hajóra, s imáik közé kaczagva
kisérte őket, míg el nem sülyedtek valahol, hogy ott fölkaczaghasson,
midőn a hullám fölöttük lassankint összecsap, s akkor ráüljön a még
kiálló árboczra, s elénekelje azt a bűbájos dalt, melyre Tritanhéla
megtanítá, a figyelő delfineknek; míg az utolsó árboczhegy is a víz alá
merül.



KELET KIRÁLYNÉJA.

(Historiai novella).

Én nem tehetek róla, ha gondolataim mindig visszavisznek keletre, a
honnan támad a fény és minden, a mi fényes, – a honnan támad a nap is.

Igaz ugyan, hogy illendőbb volna e helyett, hogy azon földről beszélek,
mely bölcsőnk volt, arról beszélnem, mely sírunk lesz! de mit tehetek én
arról, ha álmodni szebb, mint ébren lenni.

Ha olvasni akartok arról, mi ujat talált föl tegnap óta a divatbölcsek,
diplomaták, journalisták és börzeüzérek tudománya? fordítsatok a túlsó
lapra, ott talán megtaláljátok, a mit kerestek: vezérczikk oraculumokat,
becsületes, józan, fekete kabátos rendszereket, telegraphi mondatokat,
örvendetes hireket tánczvigalmakról, s szomorú tudósításokat vasuti
balesetekről, börze fluctuatiókról és ministerkrisisekről, ott megtudtok
mindent a mi lesz, lehet és a minek úgy kell lenni.

De ha akarjátok tudni azt, a mi volt, a mi elmult, a mi nem lesz többet,
ha meguntátok ezeket a czivilizált utczákat, ezt az egyszinű, esernyővel
járó népet, hallgatni a kávéházak politikáját, s olvasni bölcs dolgokat,
miket a ki irt sem értett, – jőjjetek velem; én elvezetlek benneteket
oly helyekre, oly időkbe, mikről maga a historia is azt mondja: ennek
fele is csak álom!


I.

Azon időkben, midőn Róma határa ott volt, a hol Persiáé, s a nagy
világváros az ismert föld legvégső tartományait nevezte szomszédjainak,
– akkor volt Róma legkisebb.

A nagy respublika császárjai birták a félvilágot, melyet őseik
meghódítottak, de nem azoknak szellemét. Rövid életű istenek voltak, ész
és erő nélkül, – törpék, kikre óriások fegyverzete maradt.

De a hősök, a historiai gyászok szelleme nem maradt föld alatt, s ha
Rómában obeliskokat raktak hamvaikra, kitört a szabadság, dicsőség és
honszeretet lelke távol Persia, Armenia és Palmyra ege alatt.

Míg Rómában egy Commodus, egy Caracalla trónra ültette a bűnt, s
nyilvános tiszteletet adott a gyalázatnak, míg ott harcz helyett árulás
adta a győzelmet, diadal helyett pénz vásárolta meg a békét, míg
Heliogabal rokka és orsó, Galienus főzőkanál által örökíté nevét, addig
keleten új életre támadt a száműzött erény és dicsőség, s mintha
szégyelné magát a férfiak által meggyalázott hősi szellem, egy nőbe
költözött át, hogy azt minden élőkön túl emelje.

A keleti tartományok közt, mik Róma védurasága alatt álltak, volt
Armenia is, veszélyes közelében Persiának, hol Sapor király Cyrus
birodalmának helyreállításáról álmodozott. Tizennyolcz satrapáját
Ázsiának hajtotta már trónja zsámolya alá, s engedte őket királyoknak
hivatni, hogy magát királyok királyának nevezhesse.

A tizenkilenczediknek következék Chosrus király, Armenia fejedelme.
Harmincz évig tartott a harcz, melyet Chosrus a királyok királya ellen
országát védve viselt, s a szabadságharczba utoljára is a hódító fáradt
bele; a hőst, kinek paizsán kardja eltompult, orgyilkosok tőrével öletve
meg. Csak így juthatott annak országához.

A hatalmas védúr, Róma, ezalatt folytatta ittas életét, saját fejével
sem birva többé, nemhogy távolabb eső tagjaira ügyelhetett volna. Csak
akkor ébredt föl, midőn egyik kezét levágták.

Armenia elestét megboszulni, összegyűjté legióit az akkori császár,
Valerian, átkelt az Euphráton, s mielőtt a hír érkezhetett volna, maga
előtt látta Sapor király lovas seregeit, – s nem sokára háta mögött is,
– a láthatár végtelenéből köröskörül porfellegek húzódtak elő, melyek
nem sokára összeértek a római legiók körül, mintegy aczélláncz-szem. A
præfectus prætorio, Marcian, elárulá az ellenségnek a császárt, s az
minden oldalról körülvéve látta magát, mielőtt seregeit csatarendbe
állíthatá. Még a kétségbeesés sem segített: az első merész, de
sikertelen menekvési harcz után lerakta a római sereg fegyverét, s
császárját kiadta a barbar fejedelemnek.

A királyok királya lánczot tetetett a császári fogoly nyakára, s általa
vezetteté magát saját provinciái ellen, miket a viharnál sebesebben
elgázoltak a persa lovasok patkói. Egyik város a másik után esett el,
árulás, gyáva megadás, vagy vitéz védelem után. Antiochiában a szinházi
mulatság közepett lepte meg a népet az ellenség, Edessában a főpap védte
maroknyi népével a várost és templomait, s Cæsarea falai közt
Demosthenes állítá meg a diadalmenetet. Mind hasztalan; elvesztek a
városok, palotáikkal, templomaikkal, a hősök és az árulók egy sírba
lőnek hányva. Sapor király egész völgyeket töltetett meg holttestekkel,
s míg a szétdúlt provinciákból kiölt mindent, a mi élet, csúfságból új
római császárt nevezett ki számukra, egy ismeretlen rabot a legalsó
börtönökből, kit bűnei miatt halálra itéltek; azt felöltözteté az
elfogott császár biborpalástjába, s kikiáltatá és megéljenezteté az
elfogott legiók által, míg az igazi császár, a szerencsétlen Valerián, a
despota lova előtt térdelt, ki az ő nyakára hágott előbb, úgy ült fel
nyergébe.

Valeriánt megölte a szégyen. Egy rómainak tudni kellett a gyalázat miatt
meghalni. Az elbizott győztes kitömette a holt fejedelem bőrét, s ott
állt az századokig a nap templomában borzasztó diadaljelül, császári
palásttal vállán, rabszolga lánczczal nyakában, barbar kemény gúny a
legmagasabb büszkeségen ejtve.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Három országot kipusztított már az eleven dögvész, a halál angyala
emberi alakban; a határos birodalmak remegve várták, melyik fog közülök
következni? midőn egy napon Sapor király elé követség érkezett
Palmyrából, egy levelet hozva neki, melynek tiszteletteljes, de bátor
szavai haragra gerjeszték a despotát.

A levél Odenath palmyrai polgár által volt aláirva, ki a hódító
engesztelésére kétszáz tevét külde kincsekkel rakottan, minőket csak a
fejedelem adhatott fejedelemnek.

Kicsoda ez az Odenath? kiálta föl büszke dölyffel az ellenállhatlan
hódító; ki a vakmerő, a ki levelezni mer urával? hányjátok ajándékait az
Eufratba! Fejedelem-e ő, hogy nekem ajándékot mer küldeni? s nem
alacsony rabszolga-e? kinek a porban fekve kell előttem megjelenni, mert
a mije van, az csak irgalomból övé. Mondjátok meg neki, hogy ha
kegyelmet akar találni arczom előtt, s büntetése enyhítését reményli,
hátán összekötött kezekkel csúszszék térdenállva trónom elé. Ha
késlekedni mer, gyors pusztulás fejére, pusztulás a családra, mely hozzá
tartozik, pusztulás a városra, melyben született és a népre, mely azon
várost fölépíté!


II.

– Fel, fel, ti szabad lakói az ősi pusztának, ti pásztorok, kik
csordáitokat legeltetitek a sivatag forrásai körül, te szilaj vadásznép,
ki elfogod a futó antilopét s kihúzod az oroszlánt barlangjából, ti, kik
sátrak alatt laktok, ősidőktől fogva nem tanulva mást, mint
fegyverforgatást, te soha meg nem számlált nomádfaj, ki adót nem
fizettél, s hódító arczát nem ismerted soha, ti délczeg ifjak, kik három
nap, három éjjel kitartjátok a nyargalást a szilaj paripán, átúsztok
ragadó folyókon, keresztültörtök országokat ellepő erdőkön, s
megelőzitek a homokfelleget, mit a puszták szele hajt a láthatárra, –
fel!

Im fényes ellenség közelg nyugalmas berkeid felé; jer, mutasd meg neki,
hogy itt minden porszem szabad, s föltámad az ellen, a ki reá tapod,
minden férfi bajnok, minden rekettye nyilvessző, s minden bércz
fellegvár, mely ellen vívni kell!

Az arab síkságok mintegy varázsszóra egyszerre megnépesülnek. A vad
homokpuszták, miken azelőtt alig találkoztak az átvonuló karavánok egyes
kóborcsapatokkal, egyszerre eláradnak száguldó hadseregekkel, az
ismeretlen helységek vad, bőrrel övedzett harczosokat bocsátanak alá
végetlen rajokban a syriai rónákra, kik mind Palmyra felé sietnek, s a
mint a hegyekről jövők találkoztak a pusztákról érkezőkkel, daczos
örömmel szorítanak kezet, mint kiket egy közös czél egyesíte fegyvert
fogni. A fegyver egyszerű volt, buzogány, nyíl és dárda; de a ki látta
az izmos karokat, a mik azokat forgatták, el kellett ismernie, hogy azon
fegyverek jók fognak lenni.

E zajongó tömegek közt két vezéralak válik elő, kik jelenlétökkel
bátorságot öntenek a harczosokba, rendezik a csapatokat, s minden vészt,
a táborinség nélkülözéseit, éhséget, fárasztó útat, forró napot, hideg
éjet együtt tűrve velök, vezetik Palmyra felé.

E város kapuinál találkozik mindkét vezér.

Az egyik egy szelid, de bátor tekintetű férfi. Mellét nem védi semmi
vas, elégnek tartja a kardot védelemre, ruháján semmi arany; tetteiről
ismerje meg a nép vezérét, ne palástja gombjairól.

A másik vezér – egy nő; magas, istennői alak, villámszemek, barnapiros
arcz, királyi homlok. Karcsú, idomos, mint egy antik szobor; sűrű,
gazdag hajfürtei fel vannak szorítva arany-sisakja alá, mi arra mutat,
hogy a női piperével keveset szokott bajlódni, s a nagy, széles görbe
pallos oldalán azt gyaníttatja, hogy a vállig meztelen, gömbölyű sima
karokban férfierő van elrejtve.

A két vezér bámulva tekinte egymásra, mintha két nap támadna fel
egyszerre az égre. A hölgy hófehér paripája büszkén emelte föl fejét,
míg a fekete mén, melyen a férfi ült, aláhajtott fejjel húzódék hátra.

– Ki vagy te hős? Mi neved? Miért jösz? kérdé a nő, hangja édes volt,
mint a szerelmi dal és erős, mint a harczriadó.

– Nevem Odenath, felelt a férfi, palmyrai polgár vagyok, ki fegyvert
emeltem a hódító ellen, hogy fejemet ne hajtsam meg előtte. S ki vagy
te, istennő, ki paizsoddal védni jöttél minket?

– Én Zenobia vagyok, Syria királynője, egyptusi királynők s macedon
királyok utóda, ki fölemelém kormánybotomat, hogy országom idegen
ellenségtől megvédjem; – vagy az ellen törjék össze, vagy királyi
pálczám!

A férfi lehajlék lováról, hogy Zenobia palástja szegélyét ajkaihoz
emelje.

– Üdv neked királynőm.

– Hagyd a királyi czímet, s nevezz egyszerűen nődnek.

– Mit mondál?

– Azt, hogy ki tőlem távol, tőlem nem ismerve, velem egy gondolattól
lelkesült át, annak lelke egy lélek az enyimmel. Te férjem leendsz.

– Én egyszerű polgár vagyok.

– És én egyszerű nő. A sors, mely előttünk áll, mindkettőnkre nézve
egyenlő, dicsőség vagy halál, – trón vagy kataphalk. Mindannyi király és
despota közül, kik kezeiket ajánlák nekem, egy sem jelent meg, midőn
kardjokat kértem, és én nem akarom koronámat oly főre tenni, mely porba
hajol meg ellenségem előtt; ők királynak születtek, bár inkább férfinak
születtek volna, a sors rabszolgákat alkotott belőlök. Az első férfi, a
kire találok, te vagy, különben egy asszonyban kellene kihalni a
dicsőségnek. Igy ketten leszünk. Ha te hős léssz, én méltó leszek
hozzád, ha én király leszek, te méltó leendsz hozzám. Elfogadod-e
jobbomat, arczom nem taszít-e vissza?

Odenath gyönyörteljes pillanattal voná ajkaihoz a nyujtott szép kezet s
szívből eredt hódolattal viszonzá:

– Arczod Cleopatrától örökléd, ősanyádtól, jobbodat Nagy Sándortól,
ősödtől apai ágon.

– Ősöm isteneire! kiálta föl lángragyulladt arczczal a hölgy; – e kard
is oldalamon ősapámról maradt, s nemde Sapor király nem Dárius utóda-e?
E kard, mely az ős kezében összetörte az őst, az unoka kezében össze
fogja törni az unokát; Nagy Sándornak Dáriust adta a sors, nekem Sapor
királyt!

A tömegek lázas kiáltása szájról-szájra adta e hangokat, s Palmyra körül
érczfal támadt lelkesült férfiak karjaiból.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A királyok királya közelgett győzelmekhez szokott táborával. Kétszázezer
lovas jött legelől, a keleti ragyogás sokféleségével. A külön nemzetek
hadai saját szineikben, fegyverzeteikkel, egész ezredek csupa fehér
lovon, mások mind feketén, utánok jött ötszáz elefánt, balistákkal,
hajítógépekkel terhelve, mik mázsás köveket, dárdákat és görögtüzet
hánytak ezer lépésnyire, magát a királyt tizezer válogatott lovas
környezé, ezüst-sisakos, arany-paizsos vitézek, drága kövekkel kirakott
fegyverzettel, a legutolsó is pompásabb, mint egy skandináv király.

Ezeket követte a hadi zsákmány, tizezer dromedár hátára fölhalmozva.
Kipusztított országok kincsei, föl nem számítható érték, arany és
drágakő. Leghátul maradt a gyalogság, léha, rendezetlen csoport,
dárdával és parittyával, csak ütközet után rabolni jó, vagy ostromlott
városok árkait betölteni holttestével.

Sapor király soha sem hagyott háta mögött ellenséget, azért serge
roszszát és kincseit mindig leghátul tartotta s javát maga előtt hajtá.

Mi volt e rendezett hadak ellenében a palmyrai sereg?

Hirtelen összecsoportosult nomádnép, pásztorok, vadászok és békés
kereskedők, kiknek kezébe a kétségbeesés adott fegyvert, kopját, nyilat
vagy buzogányt, s kiknél a hadirend helyét csak a szabadságszeretet
pótolta.

De kettőjük között feküdt a sivatag!

És e sivatag ezeknek hazájok volt, amazoknak ellenségök, harczra
ellenök, s nem egyszer volt rá eset, hogy a persa hadsereg, midőn
ellenét legyőzte, az éhség által veretett szélylyel.

Az első nap megnyerte a csatát a persa had a sivatag ellen. Még
ellenségre sem talált sehol a puszta homokon kívül, de ez is elég volt
annak.

A forró szél, mely szemközt fujt arczaikba, keresztülszitálta a légen a
finom homokot, mely mint megannyi tűszúrás hatott át a ruhákon
keresztül, be a pórusokba, le a mellre, át a szemek idegein, az
olthatlan szomj kiszárasztá a hőségtől égő ajkakat, a szúró napsugár
elkábítá a főket.

A hadsereg kiállta e védtelen harczot az elemek ellen, s reggeltől estig
épen egy napi járó földet foglalt el a sivatagból. Estefelé elmult a
szél, csak az éhség és szomj maradt meg, a paripák fáradtan feküdtek le
a földre, a tevék elszabadultak vezetőik kezeiből, s bőszülten
nyargaltak valamely távoli forrás felé, melynek irányát hatalmas
ösztönük megsejté. Az eltikkadt katonák csoportosan futottak a tevék
nyomait követve, némelyik elmaradt s ott eldűlt a sivatagban, a ki
győzte velök a futást, meglátta az alkonyégen az ingadozó pálmákat,
melyek az oázt jelölék, honnan a forrás fakadt, s a kik odáig
vánszorogtak, nem is tértek vissza többet, mielőtt szomjukat elolthatták
volna, láthatlan nyilak elolták az éltöket.

Éjféltájon egy, az éj homályában is meglátszó hosszú árny látszék
húzódni a persa sereg sátorai felé, s a mint csöndesen odaért, mintegy
ijesztő kisértettábor rohant rémes ordítással a nomád lovagok ismeretlen
száma az alvó, elcsigázott táborra.

A persák minden oldalról támadva voltak az ismeretlen ellenségtől,
melynek erejét az éj sötétje még félelmesebbé tette. Ha visszaverték egy
helyen, pillanat mulva a túlsó oldalon támadt, sokszorozva önmagát, s
ijesztő üvöltésével fárasztva, csalva, bőszítve elleneit. A süvöltő
nyílvesszők mindenütt élőczélt találtak az összetömött hadsorokban, az
őrtüzek által világított tömegekben, s ki lövöldözhetett ő utánok? a
láthatlan éjbe, a külön álló, szökellő, nyargaló alakokra? Ki üldözhette
őket a fekete pusztaságban, hol csak az ő szemeik ismerték az útat?

Ez így tartott szürkületig; reggelre csatarendbe állítá a király egész
éjjel nyugtalanított seregeit, s ime ellenség nem volt sehol; mintha
valóban a puszta rémei lettek volna, kik körül rajongák egész éjjel a
tábort, s reggelre visszatértek volna sírjaikba, a persa had előtt nem
volt köröskörül semmi, csak a homokpuszta.

Sapor király elbizott dölyffel parancsola előrenyomulást a hadseregnek,
s még egy nap folytatta hódító útját a pusztában, de már e nap sikere
alig volt néhány órai út, az eltikkadt hadsereg minden forrásnál
megállt, mindeniket holttestekkel találta betemetve, s azon véresen itta
ki belőlük a vizet az utolsó cseppig.

Újra eljött az éj. Csatarendben állt mindenki, sok, ki lefeküdt pihenni,
ott elaludt és meghalt. Várták az éji támadást, s most már azt sem
tudhaták, melyik oldalról jön az? Sokáig nem hallatszott semmi hang,
csak az elefántok szomjdühös ordítása verte föl szokatlan hangokkal az
éj csöndjét, s benn a tábor közepében a harsogó zene és pohárcsörgés.

Míg a sereg epedve itta ki a források vérrel kevert vizét s az elhullt
tevék husából lakozott, az alatt Sapor király sátorában a világ
legtávolabb tengereiből hozott halak, a legdrágább madarak s gyümölcsök
illatoztak arany tálakban. Sátora hátulját nubiai zenészek foglalák el
görög eunuchok énekét kisérve hárfáik és tollas sípjaikkal, s a sátor
elején lybiai almék tánczoltak áthevült arczczal átlátszó öltönyeikben.

Sapor király maga hófehér, gyémántokkal himzett pongyolában hevert bibor
nyugágyán; két kedvencz nője, kiket országok szépségei közül választott
ki, mellette ült, egyiket ölébe vette, másiknak keblére hajtá ittas
fejét, míg egy rabszolga ajkáig emelte az arany serlegbe töltött
gránátszín cziprusit, melyre damaszki rózsák levelei voltak hintve,
másik fűszeres gyümölcsökkel becsinált pávanyelvekből készült étellel
iparkodék a királyok királyának eltompult étvágyát ingerelni, midőn
egyszerre véletlenül, mint álomra az ébredés, rémes sikoltás hallik a
sátoron kívül, s a nyilásnál őrt álló szerecsen halálra sebesülten bukik
be a sátorba.

Sapor ijedten kapott fegyver után, s nem vevé észre, hogy a mit kezébe
ragadott, az kedvencz nőjének arany ollója volt.

A következő perczben egy magas, harczias alak állt előtte, kivont
karddal, csatától hevült arczczal, villogó szemekkel.

– Ki vagy? mit akarsz? ordíta rá Sapor mintegy helyére bűvölten.

– Nevem Odenath! felelt a férfi. Hivattál, itt vagyok.

Sapor dühös ordítással ugrott fel helyéről s sátora hátuljába futva, míg
magukat közbevető rabszolgái élte megmentésében elestek, alvó testőrei
közt lármát ütött és megmenekült.

Hogy neki kellett örülnie a megmenekvésen, hogy szemeivel kelle látnia,
mint verik szét a mindenünnen támadó alakok egész gyalogságát, az éj
sötétében háta mögé kerülve s egész sátoráig lopózva, mint oldják fel
lánczra fűzött rabszolgáit, mint hajtják el tevéit, mint rabolják el
minden kincseit s két kedvencz hölgyét, kiket mind e kincsekért nem
adott volna.

Ő rabolta el a babért, koronákat s rózsakoszorúkat, s mindazt más tette
fejére, s ki tette azt? Egy megvetett asszony és egy tudatlan paraszt.


III.

Semmi sem oly jó tükre a napnak, mint a kivont kardnak lapja. A sugár,
mely róla visszaverődik: a dicsőség.

Néhány év mulva, hogy Valerián császárral elbukott nyugot dicsősége, a
ki nagy tettekről akart még hallani, kelet felé fordítá figyelmét.

Ott ragyogott két új név, mint két új csillag, sugáraival egymásba
fonódva, Odenath és Zenobia. Az elgázolt tartományok mint boszúálló
nemtőt látták e királyi párt megjelenni, ki lánczaikat feloldá s a
fölöttük czivódó ellenségeket saját országaikba kergette.

Kétszer látta őket Sapor király Ktesiphon kapui előtt, hová futó
seregeit beüldözék, s a római hadseregeken annyiszor diadalmas góthok
dárdái ellen a fejedelmi pár paizsa védte meg Ázsiát.

S a mily messze a férj és nő győzelmeinek híre elhatott, elhatott
szerelmöknek híre is: mindenütt egymásmellett lehetett őket látni,
egymástól elválhatatlanul, a trónon úgy, mint a csaták zajában.

Szerelmök nem volt a galambok szerelme, kik szüntelen turbékolnak,
csókolóznak, hanem a sasoké, kik egy évben csak egyszer szeretnek; hanem
azontúl hűk egymáshoz.

S míg nyugoton Cátó és Scaevola népének elkorcsult utódi asszonyruhákba
öltözve piaczi látványt csináltak a förtelemből, s felforgatva a
természet rendét, kényszeríték a gyönyört undorrá fajulni,
összetévesztve Vénust Cupidóval, addig a tündérregék honában, keleten,
hol lágyabb a szív, forróbb a vér és a napsugár, tudott élni egy nő, ki
még férjében is csak a lelket szerette s a vér indulatait lelánczolva
tudta tartani erős akaratával.

Amott a vénség undorító szenvedélye, itt az ifju szűzesség.

A római nép sóhajtva tevé az összehasonlítást s sajnálta, hogy nem
született barbárnak. És a senatus, melynek soraiba egyik császár
kéjenczeit nevezte ki, másik ugyanannyi számú kancsal, púpos és sánta
vénasszonyt, a harmadik épen jó nyerges paripáit, a patres conscripti,
kiket majd pallossal, majd ostornyéllel, legutoljára épen főzőkanállal
kormányoztak, hódoló követeket küldöttek kelet királyi párjához,
megerősítve őket azon trónban, melyet diadalaik által szereztek vissza
az ellenségtől, ki Róma császárját kitömve tartotta templomában, míg
annak édes fia Gallienus csodálatos rántásokat főzött szakácsaival egy
sorban s kinek midőn hírül hozták Phoeniczia elvesztét, csak azt
sajnálta benne, hogy nem fog több menyhal-ikrát kaphatni onnan, s
vállvonva kérdezé, hogy mit veszt Róma azzal, ha ezentúl az egyiptomi
vásznat s galliai szőnyegeket nélkülöznie kell.


IV.

Az Orontes partján állunk. Jobbról a távolban látszik Emeza városa, tán
inkább hihetnők a délibáb rajzolta ködképnek, magas palotáival, mik a
távolban egymásba mosódva csak kék körrajzaikban tünnek elő. Közepettük
a nap temploma, mintegy roppant, emberkézrakta hegy, még a messzeségből
is ragyogó arany kúpfödéllel.

Balra sík lapályos erdőség terül, mely felé egy pompás vadászmenetet
látunk vonulni. Ezer lovas selyem és bibor öltözékben, fegyverekkel,
miknek markolatja drága kövektől ragyog, s miknek vasán csaták
dicsősége, vonul félkörben az Orontes partján alá. Mögöttük ötven
elefánt lépdegél, ébenfa tornyaik arab szőnyeggel beterítve, mikben
bájos keleti hölgyek ülnek, meztelen karjaikon felgyűrve a patyolat
öltöny, kezeikben aranyozott aczél ívek s ezüst tollú nyilak. Csupán
egyikében az elefántos tornyoknak ül egy férfi. Arczra, termetre az, de
lélekre nem. A szegény, gyámoltalan ifju Herode, Odenath fia első
feleségétől, kinek apja lelkéből egy lehellet sem jutott; reszkető,
érzékeny gyermek, ki elsápad, ha csak beszélni hall is azon
veszélyekről, miken atyja és mostohája karddal szokta magát
keresztülvágni, s ki most is csak úgy engedé magát a vadászatra
kicsalatni, ha Zenobia megigéré, hogy mellette fog maradni.

Zenobia gyöngéd anyai szeretettel vevé pártfogása alá e szellemi
nyomorékot; azon időben, mikor gyöngének lenni bűn volt, ő oltalmazta,
kegyelte, ápolta e gyermeket, jobban, mint saját fiait.

Kettő azok közül, Timoll és Herend, már csatában esett el, a harmadik,
Vaballath, most is legelől lovagol apja mellett; a szegény Herodéval
csak mostohája törődik, csak neki jut eszébe a lélekbeteg ifjunak
örömeiről gondoskodni, ő hoz neki tigris-vadászatról zengő madarakat,
tengerviharokból ragyogó kagylókat, s vérengző csatákból bogláros
csengőket, mikkel Herode el tud játszadozni, nem is gondolva arra, hogy
az halállal játszott, a ki ezeket hozta.

Zenobia ott lovagol hófehér paripáján az elefánt mellett, melynek
tornyából Herode aggodalmasan tekint le hozzá, félénken kérdezősködve:
anyám, mi is bemegyünk e sötét erdőbe? vadállatokkal nem fogunk-e
találkozni ottan? ugy-e nem hagysz magamra? légy mellettem, maradjunk
itt a pálmák alatt, hallgassuk, a madarak hogy énekelnek? Nézzük a
vízben a szökellő halacskákat. Nem, ne nézzünk a vízbe, mert én
szédülök.

Az elefánt tulsó oldalán egy férfi lovagolt, izmos, vad tekintetű alak,
ki Herode beszédjére hangosan felkaczagott.

– Anyám, szólt félénken Herode, Maeon itt lovagol mellettem és kikaczag,
nem merek oda tekinteni, mert rám néz. Érzem, hogy sötét fekete szemei
rajtam függnek, kérd meg, hogy maradjon el tölünk, én szeretem őt, de
mégis félek tőle.

– Maeon, kiálta a nő, miért nem sietsz előbbre? – Maeon Zenobia elé
lovagolva, égető szemeit a hölgyre függeszté, s daczosan kérdé tőle:

– Mivel van nekem kevesebb jogom melletted lehetni, ki férjednek öcscse
vagyok, mint Herodenak?

– Te férfi vagy, ő gyermek, neked erős karokat adott a sors, neki gyönge
szivet. Eredj oda, a hol veszély van.

– Nincs rám nézve nagyobb veszély, mint szemeidbe néznem. Örömestebb
mennék a tigris barlangjába, s puszta kézzel fojtanám meg, örömestebb
ülnék fel a szarvorrú hátára, mint hogy téged lássalak, és én mégis
tégedet akarlak látni, tégedet kereslek.

– Maeon! monda a nő erényes borzalommal, arczom elpirul előtted. Még
most csak a szégyen pirulása az, vigyázz, hogy a haragé ne legyen.

– Haragudjál reám. Tégy semmivé, tapodj el lábaiddal, lássam szemeidben
a gyűlöletet, csak a hidegséget ne. Én csak szivedtől félek, nem
kezeidtől.

– Minő daemon szól belőled?

– Hát daemon-e a szerelem? Csak egy neme van-e a szeretetnek? te
szereted Odenathot és szereted Herodét: nem találkozik-e kettőjük között
számomra egy kis parányi hely?

– Férjemet szeretem mint nő, fiát szeretem mint anya.

– No hát szeress engemet mint testvér.

– Odenath bátor, Herode érzékeny, hát neked mi érdemed van arra, hogy
szerettessél?

– Tudod te azt; tudod, mert mindig el akartál magadtól távolítni.
Csatákban a legveszélyesb helyekre küldtél mindig, a halálhoz én álltam
legközelebb mindenütt: de visszajöttem ugy-e mindennünen? nem sikerült
elvesztened, és nem fog sikerülni soha. Hiába küldesz a viharos tengerbe
egy rozzant naszádon, én visszajövök hozzád, hiába vettetsz oroszlánok
vermébe, én kiszabadulok onnan, hiába küldesz rám bérgyilkosokat, férfi
karja el nem olthat engem, ezt egyptomi maguszok jósolták énnekem.
Értettél engemet, vesztemre törhetsz. Ha te elhallgatnád is, a mit
mondtam, az a pulya ott fenn czifra tornyában füleit hegyezve szítta
begyébe minden szavamat, s még ez órában el fog atyjának mindent
mondani, de te látni fogod, hogy engem összetörni senki keze sem elég
erős, s nincs oly magasság, melyről én leesve összezúzzam magamat.

– Bámullak. Nem hallottam férfit ennyi ideig beszélni egy huzamban. Ha
csak azért nem hordtál fel ennyi vadat, hogy mire társaid a többit
elejtik, neked is maradjon valami. Attól ne tarts, hogy üres szavaidért
megbüntessen valaki, ha csak úgy nem jársz, hogy kézíjj-húrral hátadra
nem vernek, mint olyan vadásznak, a ki semmit sem lőtt.

– Értelek Zenobia; szeretnél oly dühössé tenni szégyenemben, hogy azt a
hírt vedd, miként engem valami fenevad összetépett. Oda megyek, de nem
veszek el ottan. Elhozom neked a hyena megfojtott kölykeit, a viziló
agyarát, a mérges kigyó fejét, hogy azokat lábaidhoz rakva elmondhassam:
ugy-e nem vesztem el?

E szavakkal daczosan megsarkantyúzá paripáját Maeon s kopjája nyelével
ráütve az elefánt ormányára, kaczagva kiálta vissza futtában az egész
beszéd alatt sápadtan hallgató ifjura:

– Öcsém Herode! próbáld meg, belém tudnál-e lőni azzal a nyillal ott
kezedben? S azzal az erdőben eltünt.

Herode borzadva rejté el arczát palástjába.

– Anyám, ez a Maeon ugy-e nem jól beszél?

– Ne hallgass szavaira gyermekem, felelt nyugodtan a nő, apád előtt is
hallgasd el, a mit hallottál. Bolond beszédekre nem indul meg az ég.

– Hallgatni fogok, anyám rebegé a gyámoltalan, s reszketve nyujtá tegzét
a mögötte ülő rabszolgának, kérve, hogy eressze le felijzott idegét,
nehogy kárt találjon tenni vele.


V.

A nap délpontjára hágott, az erdők elcsöndesültek, hallgat minden.

A pálmák fényes kövér levelei harmatot izzadnak a hőségtől, s a fehér
kérgű gumifák repedezett oldalaiból átlátszó aranyszín mézga szivárog. A
nap fényében átlátszó minden lomb. Nem az éjszaki fenyves és bükkerdők
egyhangú sötétje ez, a természet remekelni jött ide, csodás vegyületben
állítva össze szépet és nagyszerűt; az ifju természet országa ez, ki még
nem tanult jó gazda lenni, a pazarló, fényűző, költői természeté.

Egész ligetek illatos fahéjfákból, miknek friss hajtásain rózsaszinű a
lomb; a myrtus, favastagságra nőve; fák, miken virág és ért gyümölcs van
egyszerre; komoly sötét berkek fügefabokrokból, miken keresztül
összevissza nőtt a folyondárok száz meg száz neme, mosolygó
virágcsillagaival; magas karcsú szálfák pikkelyes derékkal, tetejökben
füzéres lombkorona, a levélcsutakok alól óriási gyümölcsfürtök csüggnek
alá, vagy gyermekfő nagyságú diók, miknek terhe alatt meggörnyed a
sudár. Néhol egyetlen fa foglalt el magának több száz lépésnyi tért,
melynek odvában egész majom család tanyáz, terebély ágai hosszú inakat
hajtanak a földig, mik legyökerezve egy élő labirinthot állítanak elő,
lombos sátortetővel, melynek rengetegét egész népe lakja a majmoknak,
papagályoknak, méheknek és pillangóknak. Másutt beláthatlan bozóttá
fajul a növényzet, a vizenyős föld kiölte az árnyékos fákat, s a
hirtelen felsarjult bambusznádak, czikkes kóróikkal, a tüskebokrok,
ujjnyi hosszaságú vörös tüskéikkel, küzdeni látszanak egymással az
elfoglalt helyért, néhol belepetve egy mindkettőnél hatalmasabb
jövevény, a kuszó iszalag és liána fonadék szövevényeivel.

A csendes magányban hűselve alszik minden állat, csak nagy néha csap el
az ágak alatt egy-egy fehér páva, hosszú csillagszemes farka mint egy
csodás uszály vonul utána; vagy egy-egy kis majom veti magát egy fáról a
másikra, hosszú, kunkorgós farkával az ágakba fogózva.

Majd könnyű szellő lebben el a táj fölött, alig vehető egyébről észre,
mint a levelek suttogásairól, s az ágakon csüngő fehér fügefészek könnyű
ringásáról.

Egyszerre a távolból valami szokatlan zaj veri föl a csendet, valami
kereplő hang, de csak a legnagyobb messzeségben, alig hallhatólag.

E hangra mozgás támad a bokrok közt, mintha valami nagy test futásnak
eredt volna, messziről látni közeledtét, a mint a karvastagságú csemeték
elhajlanak léptei alatt, s hol bokrostul nőttek ki az összesűrűdött fák,
a veszett alak ki sem kerülve őket, egyenes irányban ront rajtuk
keresztül, jobbra-balra döntve azokat, mint hajlékony nádvesszőket. A
nyugtalan mozgás, mely jöttét megelőzi, előre is sokat igér, s a
legsűrűbb tövisbozót eloszlik tekintete előtt, mint megvetendő gizgaz.

Még egy roham a venyigeszövevényen keresztül, mely azt, mint pókhálót a
dongó, tépi összevissza, s egy borzasztó ordítással a síkon áll a
legcsinosabb szörnyeteg, mely valaha erdőket evett, s mocsárokat ivott
rá.

Egy délutáni álmából fölserkentett szarvorrú az, azon módon, a hogy a
nyugvó helyéről fölébredett, megnézni, hogy mi baj? Deli termete alig
hosszabb két ölesnél, s rövid lábacskái versenyeznek egy emberi derék
vastagságával, három vastag körmön végződve, mintha három csizmát huzott
volna föl egyszerre mindenik lábára. Vastag, pánczélkemény bőre, mintha
nem ily karcsú termetre volna szabva, pötyögős ránczokat vet nyaka és
czombjai körül, s ha megrázza magán, csak úgy inog rajta, mintha alatta
még egy másik volna, egyik oldala tele van ragadva apró csigácskákkal,
mikbe egyszer lefeküdt, s miknek ott létéről tudomást sem látszik venni
s egyik hátulsó lábával egy hosszú bámbusz gyökeret vonszol maga után,
mely körmei közé talált szorulni, s most zörgő leveleivel kiséri
lépteit.

Megáll, orrát föltartja szaglászva, másfél láb hosszú szarva
jobbra-balra mozog rajta; hosszú, lelógó fülei egyszerre egyenesülnek, s
nagy, széles száját eltátva, meglátszanak fényes fekete fogai. Két kis
homályos szem tévedt valahogy koponyájába, melyek nem arra levén
alkotva, hogy lásson velök, nem veszi észre az előtte álló kókuszfát, s
neki megy az orrával, melyért megharagudva rá, azt menten ketté harapja,
s azzal megnyugodva, térdre ül, s az egész fát, koronáján kezdve a
száráig, szép csendesen megeszegeti, miközben orrának hajlékony
szarvával különféle mozdulatok által iparkodik kedélyállapotának
különféle változatait kifejezni.

Egyszerre ismét hallatszik a kereplő hang, most már épen ellenkező
irányban; a fenevad felszökik fektéből s a legcsodálatosabb
ügyetlenséggel kétszer megfordul helyében, s azzal kiszámítva magában a
két hang közti közép utat, elnyargal, egyszerre két első, azután két
hátulsó lábával lépve, s szaggatott röfögés közt tördelve az útjába
akadó fákat.

Kevés idő vártatva több helyen szólal meg egymásután a kereplő, jobbról,
balról, köröskörül hallatszanak üldöző hangjai, a csörtetés zaja ismét
visszatért, s ugyanazon helyre, a honnan kiindult, ismét visszaüget a
szörnyeteg.

Most már dühös. Szájában egy fiatal pálma van keresztben, melyet
felszakított s nem ért rá lenyelni. Szemei be vannak dagadva véres
pillái közé, s orrszarva nem mozog többé, hanem megkeményülve
hátragörbült. Szemeivel nem lát, de orrával annál jobban érzi ellenségei
szagát s hallja a közeledő lármát, melyet még emberi fül nem volna képes
felfogni, s e lárma dühössé teszi. Fölemeli idomtalan fejét, s szörnyű
száját eltátva, iszonyú ordítással tölti be a léget, mintegy kihivó
csatahangot küldve üldözői elé, s azzal nekidűl féloldalával egy mohos
kősziklának s fenyegető morgás között kezdi el szarvát köszörülni rajta,
meg-megállva, hogy egy rikoltó, recsegő üvöltésnek levegőt adjon.

E közben mindinkább hallhatóvá lesz a vadászok lármája, a magas bokrok
közül kitünnek az elefántok tornyai, nyilas amazonaikkal, s a
nyergeikben fölemelkedett vadászok strucztollas kopjái, kiket mind e táj
felé csalt a szörnyeteg ordítása.

Néhány percz mulva összeszorul a kör, az elefántok megállnak,
ormányaikat fölemelve, s a paripák toporzékolva hánykódnak, a mint
meglátják az elszörnyesztő fenevadat, mely lábait megvetve, orrszarvát a
kősziklához feni.

Ekkor két ellenkező oldalról két lovag nyargal a rhinoceros felé,
fölemelt kopjáikat magasra tartva. Az egyik Odenath, a másik Maeon.

Az ingerelt szörny Odenathnak fordul, s orrát a földnek szegezve,
szarvával hosszú barázdát hasít a pázsiton nyargaltában s azon
pillanatban, midőn Odenath ágaskodó paripája sörényét félkézzel
megragadva, kopjáját biztos kézzel irányzá a vad felé, Maeon hirtelen
elébb ráhajítá a magáét, mely hegyével a szarvorrú oldalába furódva,
annak vastag bőrében függve maradt, alig érve hegyével az eleventjét.

– Ostoba, mit cselekszel? Kiálta rá a király. A fenevad azon pillanatban
villámsebesen megfordult, s kikerülve Odenathot, vérengző dühvel rohant
másik ellenére, ki lováról leugorva, kardjával iparkodott annak hasa alá
jutni.

A szarvorrú azonban nagyobb tárgyat szemelt ki boszúja tárgyának s
bőszült ordítással rohant az elefántok közé. A nyilak, miket a
tornyokból lőttek rá, visszapattogtak bőréről, s a hölgyek, kik a
megriadt elefántok tornyaiban hányódtak, mint bárkában hullámos
tengeren, sikoltozva fogóztak hevedereikbe; a legelső elefánt, melyet a
vad megtámadott, egy irtóztató csapást adott ormányával a szarvorrú
hátára, melytől az térdeire bukott, de a másik pillanatban
villámsebességgel rohant az elefánt alá s egy iszonyú döféssel hanyatt
dönté azt a bokrok közé, s azzal elkezde alakjától nem remélhető
fürgeséggel ugrálni, jobbra-balra osztva csapásait, hallatlan zavart
idézve az elvadult elefántok között, melyeknek ordítása megbőszíté a
vadászok paripáit, hogy lovagjaik alig maradhattak nyergeikben.

Már szinte keresztül törte magát üldözőin a vadállat, midőn Odenath
másodszor elékerült s menydörgő hangjával rákiáltott:

– Nekem tarts szörnyeteg.

E hangról megismeré az állat méltó ellenfelét s egy lépést hátrálva,
nagy gondterhesen megforgatá fejét, első lábaival bömbölve szórta a
földet s azzal elhallgatott, fejét elbúsultan a földnek szegezé, két
szeme, mint két veres pont volt ellenére feszítve, s azzal sebesen, mint
a kilőtt nyil, rohant Odenathnak.

A paripának minden szőre borzadt, fülei felálltak, szemei forogtak,
orrlyukain forró gőz lövellt ki; a király nyugodtan tartá kezében
dárdáját, s a mint a fenevad közel ért, egyszerre szemébe döfte azt
annak, a hol épen legsérthetőbb ez állat.

A roham sulyától hátulsó lábaira rogyott az erős csatamén, de Odenath
meg nem tántorult nyergében, sem karja meg nem hajlott; a dárda hegyével
leszögezve ott maradt lábai előtt a szörny, idomtalan fejének utolsó
mozdulatával mélyen feltúrva a földet, s lábait szétmeresztve.

A vadászkürt örömhangja rivallt, s a környezők a király ügyességét s
karjai erejét jöttek dicsőítni; Maeon mellé furakodva daczosan dörmögé:

– Könnyű volt a vadat elejtened, miután én sebet ejték rajta.

Odenath méltó haraggal viszonzá:

– Épen e tetted volt oka, hogy az első találkozásnál el nem ejthetém; s
ha e tiszteletlenségedért meg nem tudnék bocsátani mint király, kellene,
hogy megbüntesselek szelességedért mint vadász.

– Tehát büntess meg, hadd lássuk.

– Eredj előlem, hálátlan fiu; könnyen beszélsz velem, mikor tudod, hogy
büntetésed nekem fájna jobban, mint neked.


VI.

Zenobia ezalatt az Orontes partján horgászott Herodéval. Ősanyja
példájakint parancsot adott búvárainak, hogy a víz alatt a kivetett
horogra arany halakat akasszanak, s tudta osztani a mosolyt, mely e
gyöngéd csel következtében az ifju halvány arczán elvonult.

Mennyi lélekerő, s mily női gyöngédség kellett arra, hogy e férfias
munkához edzett asszony lemondjon legkedvenczebb mulatságáról, midőn
annak riadó hangjai füléig hatnak el, s leüljön egy lélekbeteg gyermeket
mulattatni, kit rajta kívül mindenki megvet, kicsúfol; s míg férjét és
tulajdon fiát fenevadakkal küzdeni tudja, szeretete gyöngédségével
mostoha gyermekét halmozza el, ez erőtlen hervatag ifjut, kinek minden
öröme e csodás, e megfoghatlan szülői érzelem.

A vadászat zaja mindig hangosabbá válik, Herode remegve simul anyjához
közelebb.

– Oh anyám! Hallod e lármát? Hallod ezt a szokatlan ordítást? Én félek.

– Az elefántok bőgése az. Jer tova, ha félsz hallani.

– Oh nem tova, ott szeretnék lenni, a hol ez a lárma van, akkor nem
félnék tőle.

– Ne hallgass oda; vidám kiáltások azok, kedvtelő vadászok ujjongatásai.

– Nem hallasz valami sikoltást közbe-közbe? valami segítség-kiáltó
jajgatást?

– Ki tudná ezt ily távolról kivenni?

– Én hallom jól. Nem apám kiált-e?

– Hova gondolsz? Mi baj érhetné őt? Nincs sem ember, sem vadállat,
melyet puszta kézzel meg ne öljön, puszta öklével képes betörni a bölény
koponyáját, s az oroszlánt fél kézzel megfojtani.

– Igaz, szólt Herode, nevetve, mint gyermekek szoktak, kik apjok
erejéről, bátorságáról hallanak beszélni. Apám erős ember. Aztán
Vaballáth is vele van. Anyám, mért nem vagyok én oly bátor, mint
Vaballáth?

– Minek volna e bátorság neked?

– Mert ott volnék apám mellett. Hátha mégis valami baja eshetik; lehet,
hogy kardja eltörik a viadalban, akkor én a magamét nyujtanám neki,
orozva jöhetne rá valami veszély, melyet ő nem lát meg, én észrevenném s
rákiáltanék, hogy vigyázzon. Eltévedhet kiséretétől, s valamely
mocsárban elveszhet, én nem maradnék el oldala mellől soha. Ez mind
megeshetik rajta. Jerünk oda, a hol az a lárma hallik.

– Messzünnen is remegsz tőle.

– Ha látni fogom, nem félek. Aztán te mellettem maradsz, ugy-e, nem
távozol tőlem? Mitől félhetnék, ha te itt vagy? Ki bánthatna, ha te
oltalmazol?

Édes gyermeki érzelem, mely mindenhatóvá képzeli a szülői szivet és
kart!

Az ifju nem birt nyugodni, míg Zenobia parancsot nem adott a hátramaradt
kiséretnek, hogy induljanak a vadászok után.

Minél közelebb értek a zajhoz, annál többször iparkodék mondani s
arczával és mozdulataival kifejezni, hogy nem fél, s midőn az első
tanyához értek, hová épen akkor vontatták az elejtett rhinoceros roppant
tetemét, annyi bátorságot vett magának, hogy leszállt hozzá és meg merte
tapintani annak hosszú szarvát; hanem a mikor aztán hallá, hogy az egy
elefántot összegázolt, s kemény kérges bőrével összenézte azt a vékony
aranyhegyű nyilat, melyet remegő kezében tartott, elsápadva emelteté
magát elefántja hátára vissza s félve kérdezé a vadászoktól, hogy e
tartós lárma hasonló szörnyeteggeli küzdés zaja-e?

– Ez csak hajtás, viszonza egy vadász. Egy tigris pár vette magát a
berekbe, s most azt nem birják onnan kihajtani.

– De apám jó helyen van, úgy-e?

– Az mindig jó hely, a hol apád kardja ki van vonva felelt a vadász, a
királynő intésére megindulva az elefánt előtt, s azon táj felé vezette,
hol a király állott.


VII.

Egy széles csalitos bozót volt, a melybe a tigris vette magát; iszapos
feneke, összebonyolódott szövevényei miatt lónak és elefántnak egyiránt
hozzáférhetetlen.

A vadászok széles kört alakítottak a berek körül, mialatt annak egyik
oldalán felgyürkőzött arabok jártak lármát ütve, s botokkal kongatva a
vastag bambus-bokrokat.

Odenath figyelmét annyira elfoglalta e munka, hogy csak akkor vette
észre nejét és fiát midőn mellette álltak.

Az apa magán kívül lett örömében, midőn Herodet megpillantá, ki nem
látva semmi tárgyát a veszélynek, hanem csupa örömteli arczokat, inkább
örülni látszott, mint félni.

– Te is ide jöttél? szólt Odenath atyai örömében. Tehát benned is
megszületett a bátorság valahára. Helyesen van. Csak egyszer nézz
szemébe a halálnak, többé nem fogsz tőle félni. Itt jó helyen állsz
mellettem. A tigrist épen erre fogják hajtani. Fogd e dárdát s a mint
látod, hogy kiugrik a bozótból, hajítsd reá. Akár találod, akár nem,
mindegy. Tied lesz a dicsőség, hogy az első kopját te hajítád reá, s a
dicsvágy bátorrá fog tenni.

Herode elvette a kopját, de arcza másfelé volt fordulva, félelem,
borzalom tekintetével.

– Nos, merre nézesz? szólt Odenath, ne onnan várd a tigrist, ott bátyád
Maeon áll a bokor mögött, nehogy őt hajítsd meg.

Herode remegve hajolt alá apjához, susogva:

– Ama bokorból egy nyílhegyet láttam feléd irányozva.

– Rosszul láttad, a tigrisre les ő is.

E pillanatban rivalgó kürthang szólalt meg a bozót belsejében, vadállati
kétségbeesett ordítástól követve: valami vakmerő arab kürtöt vett kezébe
s a csalitba lopózva, csendesen az elbujt tigris háta mögé került, s míg
ez makacson fekve maradt a hajtók lármájára s fektéből megsem mozdult,
ez egyszerre alig néhány lépésnyi távolban megfujta a kürtöt, mely
véletlen hangtól fölriadva, bőszülten szökött fel a fenevad, s ijedt
ordítással törte magát ellenkező irányban a bozóton keresztül.

– Erre jön! erre jön! kiáltozák a vadászok, kik Odenath mellett álltak,
s már ki lehete a tigris alakját venni a nádbokrok között, midőn
hirtelen egy elhamarkodva hajított kopja, mely nagy zörejjel esett a
bozótba, észrevéteté a vadállattal a lesben állókat, mire az hirtelen
megtorpanva, borzasztó nyávogás közt visszafordult, s szép csöndesen
hason csúszva, ismét eltünt a sűrűségben.

– Ki hajítá e kopját? ordítá Odenath dühösen, megfosztva apai, vadászi
és királyi örömeitől.

Maeon daczos arcza elárulá, hogy e vakmerő ismét ő volt.

– Vegyétek el lovát, kiálta haragosan a király. Szállítsátok le lováról
tüstént.

Ez a legnagyobb büntetés volt, a mi lovagot érhetett.

Maeon szemeiben a düh és szégyen könyűi égtek; kirántotta övéből hosszú
tőrét, gyöngyös hüvelyét elveté magától, s a nélkül, hogy egy szót
szólna, a bozót felé indult.

– Hová mégy arra? kiált rá a király.

Maeon megállt s visszafordítá fejét duzzogva.

– Vagy én ölöm meg azt, vagy az öl meg engem.

– Ragadjátok meg! kiálta Odenath, facsarjátok ki kezéből a fegyvert,
dugjátok be az őrjöngőt egy barlangba, s hengerítsetek követ a nyilásra,
hadd legyen ott, míg a vadászatnak vége van.

A király parancsai egy pillanat alatt teljesítve lőnek, Maeont
lefegyverzék s barlang hiányában beerőszakolták egy roppant baobabfa
odvas üregébe, sűrű tövissel elzárva annak nyilását. A tigrist azonban
nem lehete többé berkéből kiverni. Már esteledni kezdett, s még nem
birtak vele boldogulni, ha egyik helyről elhajták, a másik oldalra ment,
de a berket el nem hagyta.

Végre nem maradt más eszköz kiűzésére, mint a berket fölgyujtani.

Hosszú nyilakat kentek be czédrusgyantával s azokat meggyujtva, oda
lövöldözék, a hol morogni hallák a vadat.

Az égő nyilak, mint megannyi lidércz, repültek az elsötétült égen,
sűrűen hullva a cserje közé, mely itt ott meggyulladva, egyszerre több
helyen lángolni kezdett; a tűz tovább harapózott, az égő pontok
összeértek, s a nedves rekettye ropogása közben megelevenedni látszék az
egész csalit, mintha minden ágnak külön lakója lett volna, egész
zivatara a madaraknak kerekedett föl az égő berekből, ijedt orditozással
töltve be a léget; s minden irányban lehete látni a futó kigyókat, mik
süvöltő fejeiket feltartva menekülni iparkodtak az égő zsarátnok alól,
rémségesen hangzott a benszorult tekenősbéka jajgatása s borzasztó volt
látni egy roppant boát, mely a tűz közé szorulva, miután mindenünnen
visszariadt, végre felcsavarodott egy magánosan álló pálmafára, farkával
verve az égő lombokat, széles szájával dühösen tátongva az alatta
összeérő lángokra, s midőn a pálma is meggyulladt, egy pillanatig kínos
tekergéssel csavargott az égő sudar körül, s azzal hirtelen lebomlott
arról, s a tűzre veté magát, fetrengő karikákat hányva benne, míg végkép
megégett.

Az egész táj sötét volt már, mi annál borzasztóbbá tette a berek égését,
a fellobogó tűzfény vérszínt adva minden tárgynak. A tigrisnek semmi
mozdulatát sem lehete még kivenni, egyszer azonban épen oda eshetett az
égő nyíl, hol a vad elrejtőzve feküdt, s a mint a lángok melegsége
kiállhatlanná kezde válni, hirtelen elordítá magát a vad, s bőszülten
rohant ki a még egyedül ép oldalán a bozótnak.

Ott vártak rá mind. A tigris látta őket rászegzett szemekkel, felé emelt
dárdáikkal, s lehajtva a földre gyönyörű karcsu termetét, mérgesen
összehuzva orrát és szemöldeit, körültekinte éles topázzöld szemeivel, s
mintha kiszemelte volna magának azt, a ki legjobban félt tőle, néhány
apró kuszó lépéssel előbbre simulva, hirtelen egy óriási szökéssel azon
elefánt fejére ugrott, melyen Herode ült.

Herode a bámulat és félelem által meg volt meredve, s a dárdát kezében
tartá, a nélkül, hogy legkisebbet tenne védelmére.

Az elefánt azonban készen várta ellenfelét, s ormányát hasa alá rejtve,
a mint a tigris fejének ugrott, egyszerre derékon kapta azt, s egyet
lódítva rajta, fölhajtá azt a levegőbe.

Az izmos állat kapálózva vetett bukfenczet a magasban, s a mint
visszafelé esett, egy kézív pendülése hallék s a földre hullott vad nem
ugrott fel többet, ott maradt végig elnyulva, egy aranytollú nyíl szivét
járta keresztül. E nyilat Zenobia küldte neki.


VIII.

A tárogató-szó hivása mindenünnen összetéríté az elszéledezett
vadászokat. Egy óriási banaánfa alatt ütöttek sátort, melynek roppant
területe alatt az egész vadászsereg elfért. Fáklyák helyett két szálas
czédrust gyujtottak meg, s ezek világánál ülték meg a vadászatot.

A langyos esti légben fegyvereiket s öltözetük nehezebb részeit lerakva,
körülülték a pázsitból hányt kerek asztalokat a férfiak. Egyszerű ételek
voltak azokra terítve, sült hús és bőlényszarvakba töltött bor.

Minden ki volt fáradva a nap munkájától, csak a kedv nem még. A férfiak
egyedül maradtak asztalaiknál, mialatt a nők rögtönzött sátoraikba s fák
galyaira feszített függő ágyaikba távoztak pihenni, hogy jelenlétök se
ne gátolja a férfiak kedvét, se kicsapongásra ne ingerelje.

Az erőteljes férfi hangok által énekelt kardalok lelkesítő riadalban
hangzottak szét, a távolból hangzott egyes kürtszó, tán egy eltévedt
vadászé, mire ismét a harczi hármónia felelt vissza.

S midőn a bor lelke a sziveket átjárta, tánczra ugráltak a férfiak,
harczias kört alakítva, melyben nem a láb járta a tánczot, hanem a kar,
a fő, a szemek villogása. – Minden mozdulat harczot, viadalt kifejező,
az egész egy csata fegyver nélkül.

Közepett ült a király. Trónja egy lefürészelt czédrusfa törzsöke volt,
baldachinja a harmattól ragyogó lomb. Lábainál játszott Herode,
papagálytollakból kötözve bokrétát.

– Valaki hiányzik közülünk, monda Odenath, oda intve fegyverhordozóját.
Bocsássátok ki Maeont s hozzátok közénk.

Herode fölneszelt e névre, s elveté a tollakat kezéből s karjaival
átfonva apja térdét, annak arczába néze félelmesen.

Maeont elővezették; sötét képpel, szótlanul állt meg a király előtt,
palástja vállai körül volt tekerve s mindkét keze eldugva alatta.

– Megbocsátom hirtelenkedésed, monda Odenath, bizalmas szivességgel
nyujtva elé kezét, jer, ülj oldalamra; a mi a vadászok közt történt, ne
tartsák eszükben a rokonok.

S azzal két billikomot hozatva elő, egyiket fölvette maga, másikat
Maeonnak nyujtá, nyájasan kinálva:

– E pohár az engesztelődésnek.

Maeon balkezével vette el a serleget, s azon pillanatban, midőn Odenath
fölhajtá a magáét, kirántá palástja alól jobbját, melyben kardja
villogott, s felordítva: «és ez a kard a bosszuállásnak», Odenathra
rohant.

Sebesebben mint a kardcsapás, veté magát Herode apja testére, gyönge
kezével föl akarva tartani Maeon kardját. Nyomorú elfonnyadt teste kevés
volt paizsnak, a villámgyors döfés az ő keblén keresztül érte az apáét,
mindkettő szivét egy vassal szegezve egymáshoz.

Maeon lekapta a hátrahanyatló király fejéről a diadémot, s azt saját
homlokára téve, felszökött annak helyére, s véres kardját öklébe fogva,
kiálta a rémülettől megkövült férfiaknak:

– Én vagyok királytok! E korona azzá tesz engem, és ha e korona nem,
azzá teend e kard.

– Halál fejedre! ordítá két férfi, kardot ragadva kezébe. Azon
pillanatban mindkettő orgyiloktól átszúrva rogyott össze.

– Meg ne mozduljatok! kiálta Maeon hyænai szemforgással; minden
ellenségem háta mögött egy hívem áll! Minden lázadó mellett ott ül a
bakó!

Az emberek tétovázva tekintének egymás szemeibe, mindenik a másikat
gyanítva Maeon hívének, s néhányan Maeon czinkosai közül seregleni
kezdének körüle, míg a király barátai eldugott fegyvereiket keresték s a
boszú, a lovagiasság és önféltés elszántságával rohantak a gyilkosra a
legelső fegyverrel, a mi kezökbe akadt s egyenkint estek el vad viadal
közben, anélkül, hogy hozzá férhettek volna.

A zaj, a tombolás átalánossá lőn, mindenki ellenségnek nézte társát, s a
szilaj tusa közepett az egyik égő szálfa, gyökereig leégve, a küzdő
tömegek közé zuhant, mintegy égi tűzkard, mely a harczolókat
szétválasztani csapott le. Az ordítás közül egyedül Maeon menydörgő
hangja hallatszott ki.

– Én vagyok királytok! Én vagyok a megtapodott féreg, ki megöli az
óriást. Rajtam nem fog sem fegyver, sem átok. Én vagyok a hetedik
gyermek, ki burokban született, engem férfi keze el nem ejthet.

– Asszonyé fog hát elejteni, kiálta közbe egy haragtól csengő szózat,
melynek hallatára Maeon egyszerre elsápadt, elnémult; s a küzdő
tömegeken keresztül egy nőalak tört felé, szétszórt hajfürtei a sötét
éjben is feketék voltak, égő szemei világítottak benne.

– El innen, asszony! kiáltának Maeon párthívei, elállva útját. Ez harcz,
nem choraea!

– Én Zenobia vagyok! viszonzá büszkén a nő, s a kardcsapás, melylyel az
ellenállók közé vágott, bizonyítá, hogy ő az.

Maeon hívei elhulltak egyenkint, gyalázatos halállal egy asszony
kezétől; az utolsó, kinek a bosszúálló nő kardvillanása örökre kioltá
szemevilágát, sikoltva terjeszté kezét Maeon felé:

– Maeon, védd magad! Ez asszony az égből esett ide, s minket a pokolra
küld.

Maeon hallgatva, mozdulatlanul nézett a gyilkolva közeledő asszonyra,
kinek tekintete megigézte a legbátrabb férfiakat, hogy nem tudták
magukat védeni halálcsapásai ellen s erőtlenül hullottak el körüle. A
véres kard le volt eresztve kezében.

– Emeld fel ezt az orgyilkot! kiálta Zenobia, Maeon kardjára ütve.

Maeon elborult arczczal tekinte a hölgyre s kardját elhajítá magától.

– Ha téged megölnélek, akkor hiába öltem volna meg ezt.

S hogy szavai nem kegyelemkérés voltak, azzal bizonyítá, hogy ráhágott
lábával Odenath holttestére.

Azon pillanatban markolatig merült szivébe Zenobia kardja.

Szótlanul rogyott össze; Zenobia hosszú, hollófekete hajfürtei arczára
omlottak, oda voná azokat ajkaihoz összecsókolá és meghalt.


IX.

Ezelőtt másfélezer évvel…

Ha Egyptomból az arab sivatagokon keresztül hat napig vándorolt az
utazó, s nem talált egyebet egyes kutaknál, hetediken a hasadó hajnal
sugárai között messziről sötétlő pálmaerdőt látott megjelenni.

A tevék ezentúl nyargalva futottak, a lovakat nem lehete visszatartani
többé, az emberek arcza is egyszerre felvidámult. Az a pálmák országa
volt. Palmyra földe, a gazdag, a boldog, a hatalmas Palmyráé, hova kelet
és nyugot sietett kincseit hordani, s örömeit keresni; hol egyedül
lakott még igazság a földön; hol egyedül állt fölemelt fővel a nép
királya trónja előtt; hol egyedül volt még megjutalmazva az erény,
üldözve a bűn, védve az ártatlanság; hol gazdag volt a becsületes, s
boldog volt a tisztalelkű; hol igaz mértékkel mértek a piaczon; hol
üresek voltak a börtönök; hol egy asszony kezében volt a királyi pálcza,
kinek tekintete előtt elszáradt az ellen, s fölvirult az ország.

Ez volt Zenobia, Palmyra királynője, a hasonlíthatlan városé, mely népek
felett uralkodott, és a kiken uralkodék, azok mind áldák és dicsőíték.

Három napi járás volt e roppant város falainak kerülete, melyek égetett
téglából voltak rakva, védő tornyokkal, s száz kapuval, miknek portálein
diadalfaragványok díszlettek, királyok, hősök képei, kik négylovas
szekéren, vagy fehér elefántokon álltak, kezeikben pálmaággal.

De jobban, mint e fal, védte Palmyrát a körülfekvő véghetetlen puszta,
védte népeinek karja.

Minden reggel korán lehete látni a kapukon gyakorlatokra kivonuló
seregeket, kik a királynő láttára gyakorlák magukat nyíllövésben,
kopjahajításban s bámulatos fordulatok kivitelében.

S ha szükség volt rá, fegyvert fogott minden férfi, a ki Palmyrában
lakott, s ha ez nem volt elég, fegyvert fogott minden asszony.

E város egy aranymarkolatú kard volt, kívül ragyogó, belül éles.

Ez óriási templomok, roppant oszlopsoraikkal, mind úgy voltak alkotva,
mintha váraknak lennének szánva, miket egykor védeni kell. Szilárd,
tömör épületek mind, a miknek külalakját ragyogóvá varázsolta a keleti
költészet.

A tágas, egyenes utczák palotáinak homlokzatán művészi véső remekelt, a
roppant kerek tornyok, miken köröskörül egy tekergő csigalépcső
vezetett, porphir oszlopokkal voltak tetejökig rakva; nagy, magas házak
tetején virultak a függő kertek, kettős, hármas fokozatban, virágok, fák
és tavak, mikben hattyuk fürödtek a magasban. A város közepén emelkedett
Odenath mausoleuma, arany oszlopokkal, márványszobrokkal, miken a
márvány becsesebb lőn az aranynál, az egész padlat a legragyogóbb
színekből összeállított mozaikkal kirakva.

Vele átellenben állt Zenobia palotája, egészen fehér márványból,
alabastrom oszlopokkal, csak nagyszerűségben királyi, minden
külragyogvány nélkül. A királyné szerette látni a pompát, de nem magán.

És minden, a mit a szem látott, olyan volt, a mit a lélek megszeretett,
nagy és szép együtt, az egymásfölé emelkedő csarnokok különböző szinű
kövekből építve; kék, zöld és rózsaszinű márvány, vereslő porphir,
ragyogó fekete épületek, ezüst oszlopokkal; roppant kúptetők, miket réz
elefántok háta emelt; csodás porticusok, miknek szövevényes bolthajtásai
egymást látszottak támogatni, ellepve aranyzott rácsozattal, mely
messziről úgy tünt elő, mint egy arany csipkefodor; a szobrokkal rakott
merész ívezetű hidak s a tágas téreken fölnyúlongó hattyukarcsú
obeliskok, a sötét myrtusberkek közepéről fellövellő szökőkutak, mikben
bájos istenszobrok füröszték márvány tagjaikat; s mind e pompa és
magasság fölött egy nagy uralkodó templom dombteteje, egészen
megaranyozva, hogy még a nap is megismerhesse benne azon helyet, melyben
őt imádják.


X.

Odenath halála után öt év mult el már; kelet népei hozzá szoktak már a
boldogsághoz és szabadsághoz. A nemzeti élet érzete átmelegíté a
szíveket. A római senatus ugyan még szolgatartományai közé számítá
Syriát, de a szomszéd fejedelmek nem küldék többé követeiket, sem a
népek az évi adót Rómába, hanem Palmyrába, s Zenobia bibor palástban s
fején diadémmal fogadá a hódolókat, kik őt kelet királynéjának kezdték
nevezni.

Béke volt a szomszédban is, a népeket józan nyugalomban tartá a hatalmas
nő közelléte, s egy napon egyszerre négy követ érkezett a világ négy
része felől Zenobia trónja elé.

Nyájasan, de méltóságteljesen fogadá a követeket a kétszeresen hódító
asszony: hódító szépsége és hatalma által.

Fegyver és drágakő ragyogott trónja körül, őt magát fehér ruha födé,
melyre biborpalást hullott, amaz a tiszta erényű nő, ez a hatalmas
királyné jelmeze.

Jött az első követ; Armenia királya küldé; csodabalzsamokat s
varázsfűszereket hozott, miket bűvész-tudós, magusok készítének az élet
hosszabbítására, s azokat Zenobia lábaihoz rakva, elfogódott hangon
rebegé: «üdv neked, kelet királynéja!» s háromszor veté magát előtte a
földre.

A másik követ Persiából jött. Sapor király koronája gyémántjait küldé az
egykor megvetett ellenségnek, kinek most szövetségeért folyamodott. A
követ megcsókolá előtte a földet s elragadtatással kiálta: «üdv neked,
kelet királynéja!»

A harmadik követ Indiákról vándorolt ide, tenger mélyéről halászott
gyöngyöket s beszélő madarakat hozva a királynénak, s a mint homlokával
érintve a padlat mozaikját, monda: «üdv neked, kelet királynéja!» a
madarak utána kiálták – üdv neked, kelet királynéja!

Zenobia komoly arczczal fogadá a hódolatokat, tekintetében nem látszott
azon mosolygás, melyet gyönge szivekből szokott előcsalni a hízelgés és
szerencse.

Ekkor előállt a negyedik követ. Kemény tekintetü férfi: merész arcz,
éles szemek, görbe sasorr, vállig meztelen karok; rövid tunica, vékony
biborszegélylyel; ujján egyszerű aranygyűrű, az is vasszinűre festve;
oldalán rövid széles kard; semmi pánczél, semmi arany, selyem vagy
himzés öltözetén.

Merészen a királyné elé lépett, fölemelé fejét, s ujjával rámutatva,
kemény hangon kiálta rá:

– Le onnan a trónról, asszony! Engem Róma küldött…

Az arczokon az ijedtség viaszszíne, s a harag lobogványa váltogatá
egymást, csak Zenobia arcza maradt nyugodt. Kit a hódolat föl nem emelt,
a bántalom le nem sülyeszte.

– Beszélj, monda a követnek; hanem arra gondolj, hogy neked, ki mint
követ sérthetlen vagy, mást sértened nem merészség, asszonyt sértened
nem dicsőség.

A követ összefonta mellén karjait s rendületlen hangon szónokolt:

– Ez ország Róma tartománya s te Róma alattvalója vagy; e területen
senki sem lehet úr, csak a kit Róma tesz azzá. Férjedet a tanács engedé
királynak lenni, téged nem ismerünk. A tanács határozata ez. Syria
trónja Odenath halálával ravatallá változott, s a koronát, mely utána
sem téged, egy asszonyt, sem fiadat, egy gyermeket, nem illet, tartozol
férjeddel együtt eltemetni. Ha királyhoz mégy nőül, az ellen senki sem
szól, de hogy egy országot válaszsz férjül, azt tiltjuk neked, s ha te
Palmyra neje lettél, Palmyra özvegye fogsz lenni.

Zenobia arcza lángolni kezde e szavakra. Midőn a római elvégzé beszédét,
fölemelkedék trónjában, s belső indulattól reszkető hangon válaszolt:

– Mondd meg Rómának ezt: sem Róma, sem én nem vagyunk urai e földnek;
urai egyedül az Istenek, kik országokat osztanak, s királyokat kennek
föl. E trónt, melyen ülök, nem Róma ajándékozá nekem és férjemnek:
kardom vívta azt ki, az övével együtt, egy ellenség kezéből, ki előtt
legióitok lerakták a fegyvert, s ki legvitézebb császártok alakját
polyvával kitömve tartja bálvány istenei templomában; – és ez ellenségen
én álltam boszút, míg Valerian tulajdon fia, – Róma caesárja – otthon
tűzhely és serpenyők között tölté el idejét!

A római arcza égett e szavaktól; – igazak voltak.

– És a senatus, mely reszketett, midőn a barbarok Róma falai előtt
állottak, s midőn kardunk megvédte tőlük a keleti határt, megengedé,
hogy mi is megpihenjünk saját hazánk földén, – most nem ismer engem;
most szégyenel nevemre emlékezni? S ki ez a senatus? – Róma patriciusai
talán? az ősi laticlavusok? A Cátók, Horatiusok, Flavusok dicső utódai,
a háromszáz patres conscripti unokái talán, kik az égő város piaczán,
currulis székeiken ülve nyugodtan várták be a halált? Ők nincsenek
többé. Tiberius, Caligula, Nero, Commodus, Caracalla, Heliogabalus – ez
őrült szörnyetegei a világnak – tövestül kitépték soraitokból e
büszkeségeit Rómának s ültettek helyökbe borbélyokat, gladiátorokat,
libertinokat, kéjhölgyek fiait! nem elég… paripáikat ültették oda
közibétek!…

– Asszony, ne tovább! kiálta közbe a római.

– Czáfolj meg, vagy mondd, hogy Rómában az igazmondás vétek. És e
senatus szégyenl egy asszonyt ismerni királynak, mely kéjhölgyek előtt
hajtotta meg nyakát! és egy római mer büszke arczot mutatni egy asszony
előtt? midőn Rómában templom van emelve egy Faustinának, hol őt, mint
Istenasszonyt imádják holta után, ki éltében az utolsó gladiátornak volt
rimája!…

A római szemeiből hullottak a könyek düh és méltán érzett szégyen miatt.

Zenobia méltóságteljesen lépett alá trónja lépcsőjéről s kezét a római
vállára tevé.

– A ki az oroszlánt a pusztára küldé lakni, fegyvert is adott neki,
melylyel magát védelmezze. Hogy ha Gallienus jól megtanult bánni a
főzőkanállal, én megtanultam bánni a karddal, s ha neki illik a szoknya
és főkötő, melybe férfi lételét megtagadva búvik, nekem meg illik a
pánczél és sisak, s ha kedve van engem attól megfosztani, jőjjön érte,
és vegye el tőlem…

Ezzel ismét felült trónjába.

– Te mondád! viszonzá a római s sebesen eltávozott.


XI.

Nem sokára megindult Marcus Labio propraetor a kisázsiai és egyptomi
legiókkal Zenobia ellen; az ország határán készen várta őket a királyné;
apró előcsaták után előre hagyta őket nyomulni, akkor egész erejével
rájuk veté magát. Hasztalan volt a római légiók összetartása,
harczrendszere, gyakorlottsága a keleti fajok fanatismusával szemben;
mindenütt túlszárnyalva, hátravetve, csatát csatára vesztettek; nem
futottak sehol, de fogytak mindenütt; egy kis csapat maradt csak
utoljára, mely még folyvást küzdve hátrált egész a Bosporusig s ott az
utolsó emberig ellhult, hogy vezérét és az utolsó sast megszabadítsa. A
propraetor egyedül érkezett meg Rómába, elmondva, hogy látta Zenobia
kardját villogni.

A győztes királyné útját virágokkal hinték a népek, kiknek szolgaságát a
legiók vérével letörlé; egész Kis-Ázsia, Egyptom meghódolt előtte, az
országok, miket egykor ősei birtak, örömriadóval üdvözlék az
unokaleányt, ki a régi dicsőséget visszahozta rájuk. S van-e öröm
hasonlítható a dicsőség öröméhez!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gallienus császárt nem sokára utolérte a római caesarok sorsa. – Orozva
meggyilkoltatott. – Utóda Claudius lett, bátor hadvezér, józan uralkodó,
kinek nem sokára kemény harczai támadtak észak barbar népeivel: a
góthokkal és alemanokkal.

Egy napon ismét római követek jelentek meg Zenobia előtt, Claudius
császár által küldve, kinek szónoka e szavakon kezdé beszédét:

– Üdv neked, kelet királynéja!

Claudius császár azon hizelgő izenettel tisztelé meg a palmyrai
királynét, hogy míg ő nyugaton védi a birodalmat, addig annak fényét
Zenobia tartsa fenn keleten…


XII.

Claudius császár nem tartá fenn a birodalom hatalmát nyugoton. Elesett a
góthok elleni harczban. Ezuttal a császári trón a harczparipa nyerge
lőn, s ki azt a több követelők közül legbiztosabban ülte meg, az
Aurelián volt.

A nép ahhoz pártol, a kit legerősebbnek lát; Aurelián rövid idő alatt
markába birta szorítani a szétbomladozó római birodalom részeit. Egyik
lázadó a másik után elesett, vagy meghódolt, legyőzetett, vagy áruló
lett.

Csak Zenobia állt még, csak Palmyra mert még Róma vetélytársa lenni.
Kelet minden népei szövetséget kötöttek vele a fenyegetve közelgő Róma
ellen, maga a Sapor király is odaveté a harcz mérlegébe kardját, míg
Egyptom népeit Firmus lázítá fel a közellenség ellen, fanatizálva a vad
saracen fajokat.

Európa minden határán köröskörül hallatszott a fellázadt népek
csatakiáltása.

Mindez nem volt képes Aureliánt megdöbbenteni.

Egy reggelen a byzanti hajók az ázsiai partokra szállíták Aurelián
legióit, s a másik reggelen már meg volt hódítva Bythinia.

A nomád seregek bámulva hátráltak az előrenyomuló hadtömegek előtt,
melyeknek szabályosan rendezett hadsorait semmi oldalról sem lehete
megtámadni. Hasztalan állták el útjaikat a hegyszorosokon, a velitesek
fölkeresték a gyalog ösvényeket s útat törtek a seregnek, hasztalan
támadtak reájuk véletlen, midőn útban voltak, egyszerre minden oldalról.
Azok rögtön, mint egyetlen gép, tömegekké alakíták hadsoraikat, miket
sehol sem lehetett megbontani; hiában rontottak rájuk éjjel. A római
sereg a hol megjelent, egy óra alatt körülsánczolta magát, s egy percz
alatt ébren és helyén volt mindenki. Hiába temették be előlük a kutakat,
hiába égették el az élelmi szereket; a legionárius, nehéz fegyverzetén
kívül, tiz napi eledelt is hordott magával. A dunai legiók voltak ezek,
az örök csatákban felnőtt veteránok, kiknek játék volt a háború, s a
legnehezebb fáradság mindennapi szokott munka.

Ancyra megrettenve ellenállhatlan közeledtük miatt, melyet előre
elhiresztelt a futó keleti csoportok ijedelme, megnyitá a császár előtt
kapuit.

Tyana bezárta azokat. Azon nép, mely közt Apollonius élt, nem adhatta
meg magát ingyen. Aurelián faltörői nem üthettek rést a város kemény
falain, sem ajánlatai a nép kemény szivén.

Hosszas ostrom után egy éjszaka egy tyanai polgár kiszökött a városból,
ki a császárnak illő jutalomért elárulá, hogy egy vízvezető üregén
keresztül észrevétlen a város közepébe juthatni.

– Magadhoz méltó jutalmat fogsz kapni, mondá a császár az árulónak, s
válogatott triariusai élén belopódzott a fölfedezett úton az alvó
városba.

A csatazajra ébredő tyanai nép városa közepén találta az ellenség
legbátrabb legióit élükön Aureliánnal.

A kard még kezében volt az elárult népnek, s ha nem védheté magát vele,
önszívének fordíthatá azt, hogy hősi öngyilkolással meneküljön az
ostromló boszújától.

Ekkor Aurelián nyájas, biztató arczczal lépett közéjök.

– Bátrak voltatok, úgy monda, nem gyávaságtok, hanem árulás adá a
győzelmet kezembe; és én nem azért jöttem, hogy büntessem az erényt, s
jutalmazzam a bűnt. Ti legyetek szabadok és sértetlenek, az áruló pedig
legyen a tiétek.

Ezt mondva, megragadá az áruló kezét s kilódítá azt a dühödt néptömeg
közé.

Azok egy percz alatt izekre tépték az árulót, s a másik perczben
hódolattal borultak a császár lábaihoz, ugyanazon kardot, melyet egy óra
előtt ellene emeltek, most mellette ajánlván föl.

Igy hódítá meg a népeket a római, előbb elfoglalá városaikat, azután
sziveiket.


XIII.

Aurelián közép termetű, izmos, széles vállú férfi volt, naptól barna
arcza vonásai a harcz és szív küzdelmeihez voltak edzve, csak magas
homloka mutatta a fejedelmi lelket.

Viselete ép oly egyszerű volt, mint a többi katonáké: harczon kívül
fedetlen fő, vállig meztelen karok, kifejlett domború izmokkal, fehér
rövid tunica, barna sandalok, mutató ujján a közönséges arany gyűrű.

Igy járt-kelt a legiók között, midőn azok fegyvereiket lerakva
mulatoztak. E mulatság is hadi gyakorlat volt. Tárogató melletti
pyrrhusi táncz, merész szökések, életlen fegyverekkeli viadal, mik
kétszer sulyosabbak voltak a szokottaknál, s bajnoki tusák.

Aurelián leszakított egy ágat a legközelebbi borostyánfáról, mely az
imaei síkon bokrokban tenyészett, s azt fölmutatva, fölszólítá a
bajnokokat.

– Ki akar küzdeni e jutalomért?

Egy zöld borostyán-galyacska nem igen gazdag jutalom ott, hol egész
erdők vannak belőle.

Egyszerre száz pár vált ki a sereg legjobbjai közül e jutalomért
küzdeni.

A győztesek ismét egymást vették elő, míg végre a küzdtéren csak egy
magas, fiatal siciliai maradt, ki küzdtársait mind legyőzte, a kitűzött
jutalomért a császár elé lépett.

– Oh még nem nyerted azt el, monda Aurélián. Még egy társad hátra van, a
ki a győzelmet kétségessé teszi.

– Nem látok senkit, mond a legionárius.

– Engemet sem? Most énvelem jőjj küzdeni.

A legionárius arcza büszkeségtől ragyogott e pillanatban. Egyszerre
küzdő állásba tevé magát, szembe állva a császárral, s minden erejét
megfeszítve, elkezde vele birkózni.

A körülálló sereg tetszésdörgése hangzott e tusához.

A katona izmosabb volt, a császár ügyesebb, míg amaz óriási erejű
karjaival a levegőbe iparkodott őt felkapni, Aurelián gyors
fordulataival majd jobbra, majd balra rántá őt ki erős állásából, néha
felhajíták egymást, s a leeső újra ismét talpon állt, s mikor legjobban
hanyatlott, akkor fordult ismét egyet, ellenének új gáncsot vetve. Végre
Aureliánnak sikerült arczát ellene mellére nyomhatni, s aczélölelésével
hátraszorítni karjait; a siciliai már lassankint hanyatlott hátra felé,
lábai belefurakodtak a fövénybe, midőn egyszerre eleresztve a császár
kezeit, fejét sebesen kiölté annak ölelése alól s hirtelen félreugrott
előle: Aurelián saját erőfeszítése által kihozva a sulyegyenből, előre
bukott, s térde és egyik keze a földet érte.

– Győztél katona! Monda átnyujtva a zöld ágat a bajnoknak a seregek
örömordítása között s saját kezével tűzve azt föl annak sisakjára.

Adta volna egy országért a legionárius azt a kis zöld ágat?

Hadrenden kívül bajtársa volt a császár katonáinak, a hadsor előtt
imádott bálványa. Midőn aranyoroszlánnal ékített sisakját föltevé, szeme
intésével igazgathatá az ércz hadsorokat. Példabeszéd volt a rómainál,
hogy jó katonának jobban kell félni vezérétől, mint az ellenségtől.

A gyávát, az engedetlent, ép oly bizonyosan érte a büntetés, mint a
bátrat, a hőst, jutalom és dicsőség.


XIV.

Tyana elfoglalása után Antiochiának fordult Aurelián. Itt üresen találta
a várost. A lakosok, jöttének hirére, fölszedték vagyonaikat s
elköltöztek a hegyek közé, nem hagyva hátra egyebet a puszta falaknál.

Aurelián fölhivást intézett az elfutott lakókhoz, oltalmat és bocsánatot
igérve nekik, ha visszatérnek s felszólítására nem soká megjelent
Antiochia falai előtt Zenobia.

Kelet királynéja összegyűjté válogatott hadait s fiát, Vaballatot, s
nevelőjét, a bölcs Longinust, Palmyrában hagyva, személyesen jött
Aurelián elé.

Az immaei rónán találkozott a két tábor. Antiochia felől jött Aurelián,
Emeza felől Zenobia.

Ezer lépésnyi távolban fölállíták egymás előtt hadsoraikat. A császár
legelől állítá négy részre szakgatott csoportozatban a gall és teuton
segédcsapatokat; a félmeztelen, vadbőrökbe burkolt hadfiak, szeges
buzogányaikkal s hosszú pallosaikkal, az ellenség első dühének voltak
szánva, a köztük maradt hézagok a könnyű parittyás had számára levén
föltartva.

Ezek mögött foglaltak helyet tacticai összeműködésben a legiók,
fegyverzetük által mind egyformák, tojásdad paizsokkal, jobb kezükben az
irtózatos pilum, az ellenállhatlan hajító dárda, melynek sulyos rohama
elől semmi pánczél, semmi paizs meg nem védhet, oldalukon a rövid, nehéz
kétélű kard, pánczélul egyedül a mellet védő lorica.

A légiók, tribunok és centuriok alatti cohorsokra osztva, szabályos
négyszögeket képeztek, hol minden férfinak egyenlő hely volt engedve a
küzdésre, s a cohorsok között három embernyi tér. A legelső cohors
elején, hol a római sas állott, épen a vexillifer mellett lehete látni a
siciliai bajnokot, a babérággal sisakján. Ki fogja azt onnan elvehetni?

Leghátul egyetlen tömött négyszögben álltak nyugodt arczczal a
triariusok. A sereg legjobbjai, legvénebbjei. Harczedzett hősök,
sebekkel díszes arczczal, miken nem látszék többé sem a győzelem
előérzeténi öröm, sem a haláltóli félelem. Vasemberek, kiknek nem
öltözetük van érczből, hanem arczaik.

A sereg két szárnyán állt egy illyr és numid lovasság. Könnyen
fegyverzett had, taréjos sisak, gömbölyű paizs és hosszú kard minden
fegyverzetük.

Az egész néma hadsereg fölött semmi sem mozdul, csak a sasokra és
parancskezekre kötött szalagok s nem hallik benne semmi hang, csak a
tribunok szájról-szájra kelő jelkiáltása, s ha egy tag indul, vagy
fegyvereit megzörrenti, mintha egyetlen gép mozdítaná egyszerre száz
kezét, egyszerre hangzik el minden lépés, egyszerre áll meg, a
hajítórdárdák közül egy sem áll elébb, vagy hátrább, maga a parittyások
bonyolódott tekergése az utolsó lépésig betanult, szabályszerű.

A seregek mögött még egy csoport lovasság van hagyva a táborszerek és
néhány csodás gép védelmére, mikkel köveket s óriási nyilakat lehet az
ellenségre hajigálni.

Szemben a római sereggel félkör alakban voltak fölállítva a palmyrai
hadak. Csupa lovasság, ezredekre osztva; minden ezrednek más szinű
zászlója, más alakú fegyverzete. Legszélről a beduin lovasok, hosszú
dárdáikkal, fehér lepleik alól sötétlő szakállal s villogó szemekkel; a
közepe felé a gyakorlottabb hadak: a kurdok, saracenok nehéz
harczkardjaikkal s fürészfogú hústépő pallosaikkal; legközépen tiz
ezrede a legválogatottabb vitézeknek, tetőtől talpig pikkelypánczélba
öltözve, még a lovak homlokán is vaslemezek, mik kiálló dárdahegyekben
végződtek; e válogatott harczosok mögött volt a kétszáz harcz-elefánt
elhelyezve, miknek hátán minden felekezetek papjai ültek, bálványaikat
kezeikben tartva, a legizmosabb elefántra volt föltéve a nap arany
bálványa, az emezai templomból előhozva, melyet kétszáz hófehér palástba
öltözött boncz őrzött hosszú csillagalakú buzogányokkal, maga a főpap a
bálvány mellett ült: hosszú fehér szakálla eltakarta a mellére himzett
arany napot.

A gyalogság itt is csak a had söpredéke volt, hátul hagyva fedezetül,
mely a sátorokat őrzé, félmeztelen parittyás és kézijas csőcselék,
melyet csak a zsákmány csalt a harczba. A keleti hősök nem jártak gyalog
soha.

Az ezredek közötti hézagokat a kürtösök foglalák el, csodás alakú,
sárkányfejű hangszereikkel, fejökre egy-egy oroszlánbőr sörényes feje
huzva.

A palmyrai sereg úgy állt a rómaival szemben, mint egy óriási félhold,
mely két érczszarvával amazt átölelni s ölelésével megfojtani fenyegeté.

Az első kürtriadó megszólalt. Aurelián egy emeltebb dombtetőre állt föl,
honnan egész seregét beláthatá, míg Zenobia végtől végig nyargalt
seregei előtt, lelke erejét öntve át azokba. Ezüst lánczszemekből fűzött
pánczél födé a deli hölgy termetét, vállain gyémántos oroszlánfejekben
végződve, s karcsú derekán széles aranyövvel átszorítva, fekete
hajfürtei gömbölyű arany sisakja alá voltak felszorítva, melynek tetejét
egy lángoló phönix ékesíté; oh annak könnyű volt meggyulladni szemei
lángjától, orczája hevétől. A fehér paripa ágaskodva tánczolt királyi
terhe alatt, mintha az által is magasabbra akarná őt emelni. A merre
járt, a lelkesült hadak lázas örömkiáltása terjedt mindenfelé, oly
csodás ellentétül a római sereg hideg néma nyugalmával.

A második kürtszóra előnyargaltak az ezredek hadnagyai, s keleti
szokáskint egyedül állva ki a had közötti síkra, hangos szóval fölhívák
az ellenfél legjobb bajnokait lovagias párviadalra, bárminő fegyverrel.

A néma ellenfél velitesei parittyákkal feleltek e fölhivásra, mire a
hadnagyok visszanyargaltak dandáraik elé s az erre támadt zaj és
nyilsüvöltés közül csak Zenobia szavai hangzottak elő, a mint kardját
kirántva, melynek csorbái sok harcz küzdelmeiről látszottak beszélni,
seregeihez szónokolt.

– Vitézek! szabad rónák, hódíthatlan bérczek szülöttei! A harcz napja
megvirradt, az ellenség előttünk áll. Ő lánczczal kinál bennünket, mi
kináljuk vissza karddal. Nem első ellenség ez, a ki ellenünk jő,
rohanjunk rá, hogy legyen utolsó. – Előttünk a dicsőség, hátunk mögött a
gyalázat. – Előre!

A trombiták, kürtök, tárogatók harsogása folytatta szavait, s a hadsereg
dörgő ordítása reszketni tanítá az egeket, egy kerek porfelleg támadt a
nyargaló paripák robajában, a római sereg felé omolva, mintha a vihar
hajtaná; belőle a kivont szablyák hánytak villámokat.

Legelsőbb a két szárny csapott a római seregre; az illyr lovasság azon
pillanatban össze volt törve a palmyrai alvezér, Zabdas arab lovassága
által. A nehéz harcz-szekercze szétrepeszté a paizsokat, s a hosszú
karcsú dárda kihányta a lovagokat nyergeikből, ezek vad futamodással
rohantak a pusztának, Zabdas által űzetve. A tulsó szárny numid
lovassága nem várta be a rohamot, mielőtt a syriai csapatok
összecsaphattak volna vele, hirtelen megfordult s szélesen kiterjedt
sorban el kezde futni a nehéz pánczélos lovasság elől, maga után
csalogatva azt a mocsáros lapályba s egyszer-egyszer összecsoportosulva
visszatámadt reá, s mire az rendbeszedé magát, ismét odább vonult,
keresztül-kasul hordta azt a síkon s kifárasztva, a nélkül, hogy harczba
ereszkednék vele.

Zenobia válogatott hada addig egész sulyával csapott le a római sereg
legióira.

A germán legiók, mik legelől álltak, fogadták a roham első dühét. Mint a
had istenasszonya nyargalt legelől a királyné maga, arcza elé tartott
paizszsal, a legió tribunját választva ki magának. Az egy nő által látva
magát megtámadtatni, dühösen vágott hosszú pallosával Zenobia felé. Az
öblös paizs nagyot kondult a csapás alatt, de a királyné karja meg nem
hajolt tőle, s az ő csapása mint a villám csapott le a tribun mezetlen
nyakára; halva rogyott az le, látni sem maradt ideje a csapást, nemhogy
kikerülni.

A germánok minden hősi védelme hasztalan volt e föltarthatlan roham
ellen; a kard éle eltompult az átjárhatlan pánczélokon. Soraik
összebomlottak; itt-ott látszott még egy-egy izmos herculesi alak, maga
körül csapkodva szeges buzogányával s egyedül küzdve tömegek ellen,
hosszú szőke haja repkedett a szélben, míg az is dárdáktól átfurva
eldőlt s összetapostatott. Nem futott és nem adta meg magát egy is; a
hol állt, ott halt meg.

Holttesteken keresztül diadalordítással rohantak a palmyraiak a római
legiókra. Azok nyugodtan várták be őket egész tíz lépésnyi távolra,
kezökben tartva a nehéz pilumot s azon pillanatban egyszerre hajíták
elleneikre az irtózatos fegyvert, mely keresztül rontva paizson,
pánczélon másfél lábnyi vasával, öldöklött a hova ért, s azzal kezökbe
ragadva a rövid kardot, mintegy érczfal megállíták a rohamot.

– Ne vágj, hanem szúrj, katona! kiálta Aurelián a harczosoknak; a tanács
jó volt: a kard éle nem fogta a pikkelypánczélt, de a döfés keresztül
járt rajta, s a palmyrai lovasság egy eleven bástyát talált maga előtt,
melybe sehol sem lehete betörni; ha elesett egy, rögtön másik állt
helyébe, s ha kifáradt az első sor, egy pillanat alatt fölváltá a
második, pihent erővel.

Az első kohorsnál folyt a legdühösebb harcz; mindkét fél hősei itt
voltak összegyűjtve, a hány palmyrai esett el, annyi római halt meg
érte. Végre a legió tribunja is elhullt, s a kohors közepén ketté
töretett.

Aurelián a dombról nézte a csatát. Látta Zenobiát a tömegek élén
harczolni, mint tördeli össze legjobb legiója sorait, az elsőt, a
másodikat, végre csak az utolsó rend állt még. Az is keresztül töretett,
a hősök egyenkint hulltak el, csak a vexillifer körül küzdött még
egynehány végelszántsággal, köztük volt a siciliai, a babérággal
sisakján. Végre csak ő maradt egyedül. Az ellenség körül özönlé; maga
küzdött valamennyi ellen; balkezébe fogta a sast, jobbjával
villámsebesen oszta csapást és döfést mindenfelé; egyik sebét a másik
után kapta; arcza, homloka vérzett, meg nem mozdult helyéből; végre egy
nyilvessző állt meg szíve fölött, a bajnok féltérdre rogyott, a sisak
leesett fejéről, kezével a babérágat ajkaihoz szorítá, s egy jajkiáltás,
egy sóhaj nélkül meghalt.

Ekkor jött elő Aurelián a triariusokkal.

A mogorva hidegség, mely a veteránok arczán honolt, most némi megtorló
boszú vonásaival elegyült; fenyegető tekintettel közeledtek a győztesen
előre nyomuló palmyraiak felé, s az első dárdasuhintás kényszeríté
azokat az elfoglalt tért nekik átengedni.

Zenobia szemközt állt Aureliánnal. Mintegy új erőt gyűjtve megpihenni
látszék leghatalmasabb ellenéveli végküzdelemre. Keble hevesen dobogott
a harcz küzdelmeitől, kardjáról a vér csepegett alá. Kigyulladt arczát,
villogó szemeit közelről láthatta az imperator, hogy megitélhesse róla,
miként méltó ellenére talált; hajfürtei kibomolva a sisak alól, szabadon
lebegtek délczeg vállai körül. A harcztárogató rivallása, a haldoklók
nyögése s a küzdők tombolása közül kihallatszott dörögve csengő hangja,
a mint harczosait új viadalra buzdítá; a veteránok minden oldalról
látták ellenök gyűlni e vérlepte alakokat, miknek arczán a fanatismus
lángja vonaglott.

E pillanatban idegrendítő ordítás hangzott a palmyraiak háta mögött,
mely kényszeríté őket megdöbbenve hátratekinteni.

A jobbszárnyon levő numid lovasság, a nehéz arab seregeket a mocsáros
lapályokba csalva, itt egyszerre keresztül tört azoknak szétosztott
sorain, s míg azok messze hátra maradtak mögötte, a tartalékul maradt
syriai gyalogságra veté magát.

Ez az első nyillövés után a futásban kereste menedékét, s a kétszáz
elefánt a bálványképekkel magára maradt a támadók előtt.

Az elefántok harczordítása volt az, mely a csatazaj közepéből
kihallatszott, midőn a győzelem már félig a Zenobia kezei közt volt.

A palmyrai harczosok szivét egyszerre vad ijedtség állta el, midőn
isteneik bálványait az ellenség által megtámadva látták. Egyszerre
felbomlott a csatarend, visszafordult mindenki, s eszeveszett
tömkelegben rohantak a bálványok védelmére, átengedve a vérrel kivívott
csatatért a már félig leküzdött ellennek.

A papok ezalatt kétségbeesett küzdelmet kezdtek a numid lovasokkal,
melybe az elefántok is belekeveredtek, a nap elefántja fölemelt
ormánynyal rohant a lovasok közé, s felkapva egy decuriót nyakánál
fogva, azzal mintegy buzogánynyal vágott a tömegek közé, útat törve
iszonyú lábai gázolásával a legsűrűbb tömegek közt s hajigálva fel maga
körül jobbra-balra az embereket, s a visszaesőket iszonyú agyaraival
fogva fel.

Semmi sem volt képes a palmyraiakat rendbeszedni többé. Mindenki csak a
veszélyben forgó bálványt látta, s annak megmentésére sietett a
csatatérre. Maga Zabdas is elragadtatott visszatérő lovasai által, s
iparkodott a zavargó csatazajban a királynét föltalálni.

Az még most is szemközt állt az ellenséggel s bátorítá, a kik körüle
álltak és küzdött a római veteránokkal.

Zabdasnak erővel kellett megragadni a királyné paripájának fékét, hogy
elvihesse őt a csatatérről.

A numid lovasok azalatt körülfogattak a visszarohanó tömegektől s
leapríttattak az utolsó emberig, de a palmyrai sereg is szét volt verve.
A bálvány megmenekült; hanem a csata elveszett.

– Minden veszve van! kiálta Zabdas, magával vonva a királyné paripáját,
mely ágaskodott, nyerített, kapálózott, nem akarva távozni a
csatatérről.

– Nincs minden elveszve, viszonza a királyné, még áll Palmyra!

Azonban sietnie kell üldözői elől; a római lovasság ismét összeszedte
magát, egyedül azon csoportot látszott üldözni, mely Zenobiát követé.
Kisérői egyenként hullottak el védelmében.

– Állj meg királyné és add meg magad! kiálta utána egy erőteljes hang az
üldözők közül, s a mint Zenobia hátra tekinte, meglátta, hogy ez
Aurelián.

Egyszerre meglassítá lova futását, leakasztá tegzét nyakából, egy nyilat
fektetett az idegre s visszafelé fordulva lován, megvoná csendesen a
kézíjat s perczig czélozott. Az ideg pendült. A királyné lova nyargalt,
az üldözők messze elmaradtak. A nyil Aurelián vállát furta keresztül.


XV.

– Még nincs veszve minden, még áll Palmyra! Hangzék Zenobia szava a
vesztett csata után.

Föl a falakra, zárjátok be a kapukat, fegyverre a ki férfi! Nyissátok
meg a templomokat, a vének, a világtalanok, a nyomorékok menjenek
imádkozni, a többi harczoljon! Rakjatok tüzeket a téreken, a nők
forraljanak ólmot és olajat, a gyermekek faragjanak nyilat, hozzátok föl
a kriptából a halottakat, tegyétek ki az utczára, ők se pihenjenek!
Mérget a nyilakra és mérget a szívbe! Férfivá legyen a gyermek és a
férfi félistenné, villám legyen a kard!

Minden úgy lőn.

Zenobia legkisebbik fia, Vaballath, már ekkor harczos ifju volt, ő járt
utczáról-utczára, falakról-falakra a népet buzdítani. Ő volt vezére,
költője, lelke a népnek.

Az első napon, hogy Aurelián Palmyra alatt megjelent, követet küldött
Zenobiához, felszólítva őt a meghódolásra s azon esetben biztosítva
életét, trónját és birtokait.

Zenobia körülhordozá a követet a város falain, megmutogatta neki a
felállított hajító és kopjalövő gépeket, levezette a piaczokra, hol a
népség fegyvergyakorlatot tartott, megmutogatta neki a roppant
földalatti raktárakat, telve kifogyhatlan élelmi szerekkel, a gazdag
forrásokat, a városba foglalt gyümölcstermő pálmaerdőket, a szapora
nyájakat, mik a hozzájárulhatlan mezőkön legeltek.

– Mondd meg uradnak, a mit láttál. E falakon belől gazdag a föld, kívül
rajtok koldus és sivatag. Velünk harczol az Isten, a föld és az idő.

A követ visszatért Aureliánhoz a daczoló válaszszal A város falain
hallatszott az ezer meg ezer ajk által énekelt harczi kardal:

  «Föl csatára Palmyra!
  Föl csatára a halálig!
  Róma nem lesz úr a földön,
  Rabfaj nem fog lakni benned,
  Vagy velünk élj, vagy velünk vessz,
  Vagy hazánk légy, vagy sirunk!»

Aurelián ostromra készült. Levele, melyet a római tanácshoz irt, eléggé
bizonyítja aggodalmait az ostrom kimenetele iránt.

«A római nép, így szól a levél, megvetéssel beszél a harczról, melyet
egy nő ellen viselek. Azonban nem ismeri Zenobia jellemét és hatalmát.
Lehetetlen fölszámlálni harczkészleteit kövek, nyilak s mindennemű
hajító fegyverekben. Minden bástyaoldal két-három balistával van ellátva
s harczi gépei mesterséges tüzet szórnak. A bünhödés előli félelem a
kétségbeesés bátorságával fegyverzé őt föl. Hanem én bizom Róma
védisteneiben, kik ez ideig minden vállalatomban megsegítének.»

Rövid időn alkalma lőn Aureliánnak megtudni, ha Róma védisteneinek
hatalma elterjed-e odáig!

Egy reggelen az általános trombitaharsogás a falakra idézte a palmyrai
népet. A legiók ostromra keltek, védelemre a palmyrai nép.

Mintha kalászos vetés támadt volna a bástyákon, köröskörül fénylettek a
dárdák s a tornyok párkányain megjelentek a csodálatos gépek, fogas
kerekeikkel, aczélrugóikkal. Minden emeltebb hely tetején lobogott a
harczi zászló.

A legiók megosztott csapatokban közeledtek lassankint a bástyák felé,
mint egy-egy változatlan alakú folt; midőn néhány száz lépésnyi közelbe
értek, a falakon álló erőművek kerekei mozgásba kezdtek jőni, mindig
lassabban birták azokat hajtani a melléjük állított izmos balistariusok,
a gépek hátra facsart karjai lassudan hajlottak alább, alább; egyszerre
félreugrottak mellőlük a gépészek, az elszabadult kerék búgva gördült
vissza, s a fölpattanó érczgerenda három mázsás köveket hajított a
messziről közelgő csoportok fejére.

Azok hulló nyilzápor s lecsapó kövek között jöttek előre, sem lassabban,
sem sebesebben, mint azelőtt. Egyszerre támadtak minden oldalról a
városra, a vízzel tölt árok nádkévékkel lőn betemetve, melyen keresztül
paizsokból egyetlen vastetőt képezve rohantak előre az ostromlók s míg
egyfelől hosszú hágcsókat támasztottak a falaknak, másutt a tekenős
testudokat gördíték a kapukhoz közel, miknek oltalma alatt földalatti
aknákat kezdtek ásni a bástyák alá, s mindezek között lehete látni a
lassan mozduló ostromtornyokat, miket alárakott faderekakon száz férfi
hengerített előre. Fenn a toronyban, mely oly magas volt, mint a bástya,
a legmerészebb harczosok álltak, eltakarva egy felvont hid által, s alól
kilátszottak a faltörő kosok fejei.

A hajítógépek kövei e mozgó tornyokra voltak leginkább irányozva.
Némelyiket megtalálta a sujtó gránitdarab s az széthasadozva dűlt fel a
bennlevőkkel együtt, másikat meggyujtá a repülő szurok-koszorú, az
olthatatlan görögtűz, s az ott égett el a seregek láttára. Végtére egy
közel jutott a falakhoz, vaslemezzel fedett oldalairól visszahullott a
hajító dárda s a kénköves kanócz szorosan oda férkőzék a sánczok mellé,
s akkor egyszerre csörömpölve zuhant le a felvonó hid a bástya ormaiba
kapaszkodva vasfogóival. A legelső tíz-húsz férfi, ki e hidra felugrott,
egy percz alatt halva esett le az árokba, keresztül-kasul lőve a
mindenünnen oda irányzott nyilaktól, s az utánuk jövők egy pillanatra
megdöbbenve álltak meg a keresztülláthatatlan nyilzápor előtt.

– Előre rómaiak! kiálta ekkor a tribun, elkapva a vexillifer kezéből a
római sast, s áthajítva azt az ellenség közepébe. Elvakult dühvel
rohantak erre a rómaiak a hidon keresztül, zászlójukat visszavivandók.
Paizsát szeme elé tartá a katona, hogy ne lássa a halált; s míg tíz alá
hullt a hidról, egy végre a sánczig jutott, s míg az oroszláni
vitézséggel küzdött, másik tíz jött utána és ismét tíz, és végre száz, a
torony egy fedett lépcsőt képzett, melyen keresztül folyvást újabb
vitézek nyomultak előre, kényszerítve haladni az előttük levőket. A
rómaiak már tért foglaltak a bástyán, mindig többet többet, már a
vexillum vissza volt víva, s a csapatok előtt magasra emelve, már a
palmyrai hadsorokban megbomlott a csatarend, midőn egyszerre sebes
futással látszék a rómaiak felé rohanni egy palmyrai ifju, paizsát
szemei elé tartá, kezében fegyver helyett egy szikrázó csóva.

Ez Vaballath.

– Félre előlem rómaiak! ordíta vakmerően az ifju az ostromlókhoz érve, s
megcsóválván maga körül a szikrát okádó kanóczot, az pokoli körfényt
alakíta körüle, melynek olthatlan sziporkái megolvaszták az érczet, s
keresztülégtek a csontig.

A rómaiak néhány perczig megriadva e vakmerő támadó elől, ki nem emberi
fegyverrel látszott ellenök harczolni, útat nyitottak neki, eltakarva
arczaikat a gyilkoló szikrák elől, s e nehány percz elég volt
Vaballathnak arra, hogy a bástyafalra ugorva, valamennyi harczoló fején
keresztül biztos kézzel a torony közepébe hajítsa a romboló
görögtűzkanóczot, s akkor kirántva kardját, fölkiálthasson: «ide mellém
palmyraiak!»

A toronyba esett kanócz minden szikrája gyujtott, hasztalan oltották
vízzel, tapodták el sarkaikkal, takarták be vérteikkel; vizen és vason
keresztülégett az, néhány pillanat alatt tűzlángban állt a torony, a
bástyán rekedt kis csapatnak senki sem mehetett segélyére, távolból
nézhették az ostromlók, mint olvad lassankint összébb-összébb, míg végre
csak a sashordozó marad fenn, s midőn egyedül látja magát, a sassal
együtt aláveti magát a mély árok hegyes pallisádjaira, kisérve a
palmyraiak düh- és diadal-ordításaitól.

A város tulsó oldalán ezalatt sikerült az ostromlóknak az árkot
betemetniök, a kévékből rakott gát mindig magasabbra nőtt, s az
összekötött paizsok mindig közelebb látszottak emelkedni, daczolva
tűzzel és kövekkel, miket a falakról leszórtak, s mik ártalom nélkül
gurultak alá az óriási tekenőn, melynek minden pikkelyét egy férfi kar
által szorosan a másikhoz kapcsolt paizs képezte, s melyet sehol sem
lehetett megbontani. Egy izmos férfi már harmadszor hajít egész
gránithasábokat a megtörhetlen érczlapra, a harmadik kisérlet után
bőszült dühvel ugrik le maga a vastetőzetre, s lábaival az ostromlók
feje fölött tapodva, rettentő csapásokat oszt az alatta levők fejeire;
egy-két paizs betörik vaspőrölye zuhanásaitól, s az ember maga elbukik a
betört paizsok alatt, mint a ki beszakadó jégtábla alá tünt el, de
önfeláldozása megbontá az ércz pikkelyzetét, s a falakról égő nyilak
özöne repült az ott támadt résre. A fölhalmozott nádkötegek egy pillanat
alatt meggyulladtak az ostromlók lábai alatt, s egy óriási rézcsoda
kinyuló torkán keresztül a legmagasabb toronyból égő naphtát s olvadt
szurkot okádott a tűz közé. A paizsok zavarodtan bomlanak szét, a föld
maga ég a szétzavart sorok alatt, mindenki fut! s azon pillanatban,
midőn fedetlenül maradnak az ostromlók, összebomolva, mint leforrázott
hangyaboly, s visszahemzsegve a lángbaborult lejtőről, rettentő ropogás
tölti el a léget, ezer meg ezer röppentyű lövell szét a toronyból,
millió kék, zöld és veres csillagot rugva szét magából, miknek sziporkái
pokoli tűzesővel hullanak a megrémült tömegek fejére.

A legiók hátrálnak mindenütt, ember fölötti erő küzd ellenök; de nem
fordítnak hátat, arczot mutatva távoznak lépésről-lépésre; merész
tekintettel fordulva a süvöltő tűzzápor elé, mely ijesztő ropogással
tölti el az éjet.

Erre megnyilnak a kapuk, s vad ordítással rohan a hátráló tömegekre
mindenünnen a palmyrai lovasság, a csörömpölő kaszás-szekerek; a legiók
szembe állnak az üldözőkkel, a vad csatalárma, fegyverzörej és
tűzropogás között hallatszik a tibicenek meg nem szakadó harczi zenéje,
s a palmyrai falakról áttörnek néha a felharsogó ének szavai: «Róma nem
lesz úr e földön!» Az éjszakai égés fehérjében úgy állanak e
visszavonulásukban is szabályos dandárok körülrajongva ama dühöngő
csapatoktól, mintha egy kitörő vulkán tüze alatt küzdenének mesés őskori
herosok, alvilági dæmonok rajával.

Amott egy nyugodt, félelmet nem ismerő férfi, mindenütt bátorítva; itt
egy fehér asszony, vadul víva a hátráló csapatokkal. Amaz Aurelián, ez
Zenobia.

A palmyraiak egész sánczaikig üldözték vissza ostromlóikat.

Aurelián átlátta, hogy ostrommal be nem veheti a várost, és mégis
felfogadta, hogy el kell azt foglalni. S a mit egy római komolyan akart,
az soha sem volt lehetetlen.


XVI.

Nap nap után mult, a nélkül, hogy Palmyra falai gyengültek volna; a nép
kijárt a falakra, a rómaiakat gúnyoló fölhivásokkal boszantani, mindenki
el volt bizva.

Zenobia legtitkosabb szobájába vonult félre Vaballathtal, s
széttekintve, ha nem hallja-e meg szavait valaki? így szóla hozzá
reszkető hangon.

– Vesztünk közelget. Ellenünk a sors. Szövetségeseink egyenkint
meghódoltak Róma előtt, legbuzgóbb párthívünk, Tirmusz, Egyptommal
együtt elveszett, s Sapor király, midőn épen segítségünkre készült,
meghalt, s halálával birodalma is szétomlott. Semmi reményünk a
megszabadulhatáshoz. Isteneink is elhagytak, a szél nem oly dühös, a nap
nem oly forró, a föld nem oly kopár, mint egyébkor. Ellenségeink kutakat
ástak a puszta közepében s minden világrészből szállítják számukra az
eleséget. Az egyptomi legiók vezére Probus már útban van Aureliánhoz
csatlakozandó; ha őt is bevárjuk, össze kell roskadnunk a támadás alatt.
Még egy kétségbeesett merény van számunkra hátra. Ugyanaz, mely husz év
előtt megmenté Palmyrát: a hegyek közt lakó nomád népeket föllázítani, s
egyetlen rohammal elsöpörni az ellenséget falaink alól. E végre
egyikünknek a környező ellenségen keresztül ki kell jutni a városból, s
a másiknak védni azt azalatt, míg a segély megérkezik.

– Eredj te, anyám.

– Jó, határoznunk kell gyorsan és tenni rögtön. Az éjjel rohamot kell
intézni minden kapuról s e zajban könnyű lesz kimenekülnöm. De
visszatérek!

– Anyám, szól Vaballath, vidd magaddal kis leányaidat is.

– Miért vigyem el őket innen?

– Ha vissza nem találsz térni, ha minket meg nem szabadíthatsz,
gondolod-e, hogy Palmyra megadja magát máskép, mint romba dűlve? vidd
magaddal a gyermekeket.

– Te el vagy szánva.

– Mindenre. Ha meghaltak, a kik a falakat védték, haljanak meg a falak
is, veszszen el Tadmor neve is, ha népe elveszett! bennünket ne lásson
senki rabszolgának. A dicső Palmyra történetét ne folytassa egy
nyomorult, megalázott Palmyra!

– Véremből nőttél, szólt Zenobia, megszorítva kezét, s még az alkonyat
leszálltával harczra rendezé a csapatokat, a királyné két leggyorsabb
futó dromedárját hozatá elő, a puszták hajóit, mik pihenés nélkül futnak
meg tiz mértföldnyi útat.

Alig csöndesült el az éj, midőn egyszerre megnyiltak Palmyra kapui mind,
s a syriai seregek kirohantak minden oldalról a várost környező római
hadakra. Azok egy pillanat alatt talpon állottak s úgy várták be a
rohamot. Hozzá szoktak már a keletiek harczolás módjához, éji
rohamaikhoz, támadásuk zajához, elefántjaikhoz és görögtüzeikhez; de
Zenobia még egy új nemét találta fel számukra a harcznak. Összefogatott
kétszáz vad bikát a palmyrai legelőkről, a legszilajabbakat, minők
emberarczot tűrni nem szoktak, azoknak szarvaik közé szurokba mártott
venyige nyalábokat kötöztetett s ezeket meggyujtatva, egyszerre
kibocsátá valamennyit a rómaiakra.

Ezek hallák a rémséges üvöltést, láták az égő tüzeket sebes rohammal
közeledni magok felé, miket a bőszült állatok szilajon ráztak alá s föl
kínokban, s el nem tudták képzelni, minő ellenséggel leend dolguk.
Bátran megálltak előtte, s midőn a szarvaikon hordott tűznél megismerték
a bikákat, már akkor késő volt a csatarendet megváltoztatniok. Szétszórt
sorokban kellett volna azokat elfogadni, mert az oktalan ellenség nem
törődött az összetömött harczrenddel, hanem a dárdák közepébe rohant s a
fájdalomtól elvakulva keresztül törte az érczhadsorokat, égő homlokával
föltaszítva az előtte állót. A megtámadt dandár erre zavarba jött, nem
csata volt az többé, hanem bősz viadal dühös vadállatok ellen
alkalmatlan fegyverekkel; a legiók szétbomolva hátráltak sánczaik mögé s
onnan lődözték le nyilaikkal e bőszült vadakat, mik vad bömböléssel
nyargaltak alá s föl a mezőn, a földet túrva égő szarvaikkal.

E látmány alatt senki sem vevé észre, hogy két dromedár sebesen vágtat
el a rómaiak sánczai között.

Az utolsó római őrszem észrevette a futókat, s a könnyű lovasság egy
cohorsza rögtön utánok indult, hogy őket elfogja. A királyné meghallá az
üldözők robaját s pihenés nélkül vágtatott a pusztán keresztül. Az egyik
tevét, melyen két kis leánya ült, maga előtt hajtá. A két gyermek
egymást átkarolva ült a nyeregben, Zenobia meghagyá nekik, hogy hátra ne
nézzenek.

A reggel első sugárai a puszta közepén találták a királynét. Üldözői még
mindig nyomában voltak; a láthatár tulsó szélén már látszott valami
hosszú ezüst vonal csillamlása, az volt az Euphrat folyam, melynek
partjain már a szabad nomád népek ménesei legeltek; ha azokat elérheté,
többé nem kellett futnia az ellenség elől.

A dromedárok előre nyujtott nyakkal röpülni látszottak a homokpuszta
fölött, egyszerre azonban az első, melyen a két gyermek ült, megbotlott
a kavicstömegekben, még azután kétszeres erővel nyargalt egy darabig,
úgy hogy társa alig birta utolérni, akkor futása el kezdett lassudni,
szügye reszketett, s egyszerre megállt és hátramaradt. Zenobia ijedten
ragadta meg a teve kantárát s erővel vonta azt maga után, az mindig
lassabban haladt s gátolta társának futását, végre két térdére rogyott,
s onnan egész testével a földre. A másik teve lehajlott hozzá, s
megfogta nyakán levő kantárát fogaival, hogy föl segítse emelkedni. Az
ismét visszarogyott, lábai nem birták többé.

– Kapaszkodjatok fel hozzám! kiálta Zenobia leányainak s maga mellé
ültetve őket, egy ijedt pillanatot vetett közelgő üldözőire, s vágtatott
tovább.

Az elhagyott teve fájdalmasan bőgve vergődött ott a homokban,
föl-fölemelt fejével az eltávozottak után fordulva, mintha nem az fájna
neki, hogy meghal, hanem az, hogy elhagyatik.

Az üldözők és a királyné közötti tér azonban mindinkább fogyni kezde. A
dromedár futása lassúbb kezde lenni a hármas teher alatt, már a római
lovasok nyilai fütyültek a futók körül. Nem volt menekülés többé.

– Vess el minket, anyám; szólt az egyik gyermek, s menekülj meg magad.

Zenobia könyezve csókolá meg a gyermeket s szorosabban ölelé magához.

Ha a dicsvágy nagyobb lett volna szivében, mint az anyai szeretet,
megszabadulhatott volna.

Hogy hajítná el az anya gyermekeit, még ha koronáját mentené is meg
általuk.

Még egy félórai futás s kelet királynéja a reménylett partokhoz oly
közel, ellenségei kezébe jutott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az elfogott királyné nemsokára Aurelián előtt állott, legyőzve,
megalázva.

– Miért támadtál fel Róma ellen? kérdé a büszke győztes.

– Nem hajthatám meg fejem egy Gallienus, egy Aureolus előtt, felelt
Zenobia, még fogságában is királyné. Téged egyedül ismerlek el
legyőzőmnek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A hirnök trombita-hangja a várfalakra idézte a palmyraiakat.

– Mit kivánsz? kérdé Vallabath a kapu tornyában állva.

– Meghódolást Rómának.

– Sokszor kérted azt, a választ sokszor elvivéd.

– Most nem kérem ingyen, hanem cserébe királynétok életeért; ezt mondva,
egy arany bilincsekkel lelánczolt nőt s két gyermeket mutatott föl a
hirnök.

E látvány a palmyrai nép szivéből a lelket lopta ki, Vaballath halálra
sápadva fordult társaihoz vissza, s csüggedten ment le a piaczra.

– Minden el van veszve, még a dicső halál reménye is, szólt leverten az
egybegyűltekhez. Kapunk kulcsa van az ellenség kezében, anyám élete. De
ne essetek kétségbe soha. Nyissátok meg a kapukat az ellenség előtt, de
zárjátok be sziveiteket. Ássátok el a kardot, de ne ássátok el a
gyűlöletet. Nem utolsó napja ez még a világnak. Bocsássátok be az
ellenséget, én esküszöm, hogy nem fog az megvénülni itten; legalább ha
összeomlanak e falak, nem egyedül minket temetnek el.

A palmyrai nép városa kulcsaival vásárolt kegyelmet királynéjának.

Aurelián megbocsátott neki.

De alig távozott el Palmyra alól, midőn a nép föllázadt az ott maradt
dandárok ellen, s azokat az utolsó emberig kiirtá és újra be lőnek zárva
a kapuk, kitűzve az ormokra a harczi lobogók.

A császár rögtön visszafordult, s napok mulva, a kik keletre néztek,
midőn alkonyodott a nap, úgy tetszett nekik, mintha egyszerre két helyen
volna az esthajnal: nyugoton is vörös volt az ég, keleten is.


XVII.

Mig Palmyra falai közé haldokolni járt a szellő, Róma utczáin végig
vonult a triumphus.

Elől a cserággal koszorúzott legiók, a tibicinek zenéje, a fehérruhás
augurok, a virágfüzéres áldozat-bikákkal. Utánuk jöttek a gladiatorok, a
circusok áldozatai, az elfoglalt tartományok szelidített vadai; husz
elefánt, négy királytigris, gyönyörű tevepárduczok, hosszú vékony
nyakaikkal minden lépésnél köszöntve a háztetőkről ujjongató népet;
óriási struczczok, miken æthiop fiuk nyargaltak, egész szekerek megrakva
halomra döntött fegyverekkel, kincsekkel, drágakövekkel, mások elfoglalt
országok koronáival, vagy elgázolt népek zászlóival tetézve. A kerek
világ minden birodalmának követei, pompától ragyogó nemzeti
öltözeteikben, Aurelián fegyverhordozói, kik otthon a maguk országában
mindegyik egy-egy hatalmas király. A fogoly vezérek és hősök hosszú
sorozata, köztük tizenkét amazon, hófehér paripán, kik a csatában
fogattak el, s végre, kiken az egész nép szeme függött, a gallusok
császárja, Tetricus, ki saját népét elárulá, és Zenobia, kelet
királynéja.

Legpompásabb ruhájában öltözve, fején gyémánt koronával ment a
diadalszekér előtt kelet királynéja. Léptei ingadoztak a drágakövek
terhe, vagy tán a gyalázat súlya alatt; hófehér nyakát arany békó övezte
körül, melynek hosszú lánczát egy rabszolga tartá kezében.

Nyomában a diadalmas imperator jött, kezében pálmaággal, gyöngyökkel
rakott kocsiját négy szelid szarvas vonta. Mellette kétfelől két költő
verte lantját, az egyik dicsérő panegyricont, a másik gyalázó
epigrammokat zengedezve a győztes nevére.

Csak egy mosolygása a sorsnak! és az a nő, ki most gyalog megy a
diadalszekér előtt, könyeivel jelölve az útat, ugyanazon diadalszekéren
ülve jött volna be Rómába.

És e pillanatban csak egy gondolatja volt e megbukott nagy szellemnek.
Nem az elmult nagyság, nem a meggyalázás keserve, nem a boszú, nem a
félelem.

Egyetlen gondolatja az volt: miért, hogy fiát Vaballathot nem lánczolták
mellé? Hol maradhatott ő?

Hajh! az már ekkor megölt rómaiak holttestéből vetett magának ágyat s
templomok romjaiból készített temetőt!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Aurelián a diadalmenet végeztével egy gazdag uradalmat ajándékozott
Zenobiának. Leányait később római senatorok vették el. Kelet
királynéjának utódai sokáig éltek még Olaszországban s emlékeztek az
elmult dicső napokra.


XVIII.

Ha most a vándor hat napig utazott az arab sivatagban, a hetediken
pompás palotákat lát maga előtt megjelenni, miknek homlokai az égbe
emelkednek; a ragyogó dómok, az óriás kúptetők egymás háta mögül
tekintenek elő, minden szinű paloták: kék, lilaszin, opál-fehér anyagból
tornyosulnak az ég felé, roppant magasságú falak, viruló kertekkel
mosolyognak a távolból; széles pálmaerdők terjedeznek nagy sötéten s
körülárnyékozzák a ragyogó várost.

A tevék csöndesen ügetnek tovább, az emberek szomorúan fordítják félre
arczaikat. A fatamorgana az, a fantasticus délibáb, a puszta álmai
elmult dicsőségéről. Jön egy szellő s elleheli a roppant várost a föld
szinéről, a sokszinű paloták eltünnek, el a sötét pálmaerdő és a magas
falak. A sivatag közepén egymásra hányt oszlopok látszanak, miket félig
behordott a homok, s egy tágas templom circusában lakik nagy nyomorúan
negyven család, kik nádból épített viskókat ragasztottak a templom
oldalához; márványfalak közt kizöldült töviseken néhány kecske legel.
Három napi járó földön tört szobrok, csonka oszlopok merednek föl a
sivatagból, várva az időt és a vihart, mely őket lassankint eltemesse.

Ez Palmyra.



TSONG-NU.

(Historiai novella.)

Hol, merre nem jártál te egykor bujdosó magyar nép? Merre nem hordoztad
hajdan fegyveredet? Melyik föld, melyik nép nem látott még téged?

Hol a jeges tenger hófedett partjain alig teng az élet, odáig hatoltál,
Oroszország legutolsó széléig; – végig hajtottad legelő méneseid a Don
és Volga végtelen rónáin; paripáid keresztül-kasul száguldották a három
égöv alatt fekvő birodalmat.

Byzancz érczkapuját bárddal beütötted; három lépéssel keresztüllépted a
keleti Róma birodalmát.

Párist, az egykori Lutetiát, csak védistene, a köd rejté el szemeid
elől, s a chalonsi mezőn, hol a félvilággal küzdöttél, százezer halottja
fekszik ellenidnek, kiknek neve sincs már.

Hol a világváros Róma, nemzeteknek anyja, hetes halmán fekszik, ott is
voltál, láttad őt remegni, láttad könyörögni.

És túl e világrészen, a bölcsektől ismert határok mögött, ott is jártál,
ott is megismertetéd magadat.

Hol a mennyei birodalom, China, örökké egyforma századjait éli; hol a
sárga folyam mellett Pecking áll porczellán tornyaival s roppant
népségével, mely egy országnak is elég volna: te ott is megjelentél,
évről évre adódat megkérni.

A chinai császárok roppant bástyát emeltek ellened, egy kétszáz
mértföldnyi hosszúságú kőfalat, minden nyillövésnyire magas tornyokkal.

De a bástya nem védi a népet, ha a nép nem védi a bástyát.

Alig volt készen ez óriási mű, a világnak e hetedik csodája, ismét
megjelentek myriad és myriad lovas csapatjaid, ott, a hol senki sem
várta, hol élettelen sivatag, úttalan rengeteg, parttalan folyamok
állták el útjokat.

A hunn raj átkelt rajtok. A sivatagon megette a vadat, megitta vérét, a
rengetegen utat égetett magának, s a folyamokat keresztül úszta.

A nép, mely a bástyát építé, ijedve hagyta azt el, a véletlenül
megjelent had elől.

A hunn paripák ismét a menyei birodalom földén dobogtak.

Ekkor a császár Kao-Ti összegyűjté seregeit; hegy nem volt elég magas,
melyről beláthatta volna hadainak terjedelmét; – e roppant sereggel
indult a hunnok ellen.

Egy nagy rónát nézett ki magának csatatérül, ott négyszögbe állítá
seregeit, maga középre állt, a hova semmi nyil nem juthatott s odavárta
elleneit.

A hunnok négy felé váltak, s roppant seregeiket szétosztva, elfoglalák a
szomszéd hegyeket, körülfogva a császár táborát.

A megszámlálhatlan hadsereg nem tudott hová mozdulni, az éhség miatt
hetednapra császárostul együtt megadta magát elleneinek.

Ez idő óta adót fizetett a menyei birodalom a hatalmas nomád népnek;
aranyat, selymet, porczellánt és a legszebb hölgyeket.

Ez így tartott éveken át. A hunn nép nem szántott, nem kereskedett, nem
szőtt, mégis gazdag volt és pompás.

* * *

Történt azonban, hogy Kao-Ti császár meghalálozván, legidősebb fia,
Tsong-Nu szállana fel a megürült trónra.

Ennek első dolga az volt, hogy apja háromszázhatvan feleségét mind a
tengerbe hányatta, s valamennyi testvérét, nagybátyját és rokonát
lenyakaztatá, miglen egyedül állott a trónon.

Ekkor kezde széttekinteni országa fölött. Kétszáz-millió főnyi népen
uralkodék, s mégis adófizetője volt kétszázezer embernek; a hunn követek
épen akkor érkeztek oda a sarczolt harácsot átvenni, mit a meghalt
császár mandarinjai eleve nagy gondoskodva elkészítettek, megrakva ötven
nagy teherhajót aranynyal és ezüsttel.

Tsong-Nu kivezetteté a követeket a sárga folyam partjára, a hol a hajók
állottak.

– Ime, itt a kincs, melyért jöttetek, monda nekik, s azzal inte a
mandarinoknak, hogy sülyeszszék el a hajókat.

A mandarinok az ijedtségtől elsáppadva hullottak térdre a császár előtt,
könyörögve, hogy ne hozzon veszélyt országára s ne semmisítsen meg annyi
kincset.

Tsong-Nu rögtön leütteté a mandarinok fejeit s azzal maga ment a hajók
fenekét megfúrni, a szittya-követek szeme láttára sülyesztve azokat a
víz fenekére.

– Most menjetek, temessétek be az arany- és ezüstbányákat, a bányászokat
vigyétek onnan a vas-bányákba; nem aranynyal, vassal fogjuk ezentúl az
adót fizetni.

Úgy lőn, a mint megparancsolá; a szittya követek elmentek, s a mennyei
birodalom minden kovácsműhelyei fegyvereket kezdtek készíteni.

Fegyver lett elég, de ember nem volt, a ki azt viselje.

A népnek egy ezredrésze sem volt képes a hadra. A legnagyobb rész művész
volt, vagy mesterember; pap, kereskedő és hivatalnok több volt az
elégnél; hemzsegett az ország koldusoktól, szemfényvesztőktől, csak a
katona volt ritkaság. A ki volt is, nem hivatása vitte oda, hanem a
kaszt, melyben született.

Tsong-Nu rögtön parancsot adott ki, hogy egész országában minden
szövő-széket össze kell törni, a porczellán kemenczéket bedönteni, a
kereskedők hajóit elsülyeszteni, a bálványokat leszórni, a
hivatalnokokat s szemfényvesztőket füleiktől fosztani meg.

Úgy lőn, a mint parancsolá. Egy hét alatt össze voltak törve a bámulatos
selyem-szövőszékek, a himző rámák, az üvegfestő műhelyek, a porczellán
huták; megégették a selyempilléket, elgázolták a cochenillákat, kitépték
tövestül a theafákat, a kaucsukerdőket; széthasgatták a kereskedőhajók
bambuszból kötözött gördülő vitorláit; városrul városra kergették a
kigyótánczoltatókat, sáskaviaskodtatókat, kötélen ugrálókat, betanított
majmaikkal, egereikkel és papagályaikkal; felforgatták a pagodákat;
összezúzták az agyaras, terpeszkedő állatfejű bálványokat; lekonczolták
a hajcsárok tevéit; hasba szurkálták, a kinek a hasára arany, vagy kék,
vagy piros kakas, mint hivatali rendjel volt himezve; – volt űzés,
hajtás az országban; a nekiszabadított katonák a kit elől-utól találtak,
sapkáján keresztülhuzott czaffjából, vagy füleiből vagdaltak el, – pedig
chinai ember mindkettőre igen hiú; végre nem maradt egyéb műszer az
országban, mint a földmüves ekéje, az a csodálatosan ügyetlen X-alakú
ásó, melylyel a chinai földjét fel szokta turkálni; ekkor ezt is
megégetteté a császár s az asztagokat felgyujtatta, a gabonát
beleszóratta a folyókba, tengerekbe.

Az embereknek nem maradt egyéb hátra, mint éhenhalni, vagy Tsong-Nu
hadseregébe állani.

Vagy még egy harmadik: föltámadni ellene.

Ezt választák a Quenn-Hinn tartomány lakosai, azon időben mintegy husz
millió lélekből álló nép.

E tartománya volt Chinának mindannyi közt a legszebb, leggazdagabb.

Halmain a legbujábban tenyésztek a kávé- és theaültetvények, rónáin
leggazdagabb volt a rizs-aratás, kikötőiben legtöbb hajó fordult meg,
tenger-homokjában legszebb gyöngyöket termett a csigaház, egész erdei
voltak kenyérfából és banaánból, folyamaiban bottal lehetett ütni a
halakat, s kavicsdombjaiban gyémántok teremtek.

Fővárosa, Lieu-King, terjedelmére megközelíté Peckinget;
porczellántornyai, függőkertjei, festett palotái, szines üvegházai,
csigákkal kirakott utczái, bronzból öntött kigyói, szökőkútjai,
kalapfödelü pagodái ép oly csodálatosak voltak, mint azé; itt tudták
legjobban készíteni a pálmabort, itt himzettek legszebben selyemre, itt
szőtték a legcsodálatosabb virágos kelméket, itt ismerék a titkokat,
mint lehet az üveget hajlékonynyá tenni, az aranyat rózsaszinűre, az
ezüstöt azurkékre festeni; itt égeték a legátlátszóbb porczellánt, mely
szikrát adott, mint a tűzkő, s melyet hajlítani lehete, a nélkül, hogy
összetörjék. Itt tanyáztak a vén tudósok, kik rég ismerék ama csodás
port, mely lángot ád és mennydörög, kik föltalálták a könyvnyomást, az
északtűt, a léghajót, mikor még mindezeknek Európában hire sem volt; s
midőn az év tiszteletére a búcsújárás napján a tartomány népei
idesereglettek, mennyi tarka népet lehetett itt látni! A mandarinokat
tányéralakú üveggombos sipkáikkal, mellükön az arany kakassal; a
theakereskedőket hasukig lelógó vékony bajuszokkal, a mint a bazárok
előtt keresztbe vetett lábbal leültek, s egy öblös tálból két vékony
fapálczával rakták szájukba a halból, zöldségből s gyümölcsből összefőtt
ételt; amott egy kötélen tánczoló körül csoportozik a nép, ki rézalmákat
hajigál a légbe, míg odább tánczoló bajadér vonja magára a bámészok
figyelmét, leterített szőnyegén kerengve, szökellve s csörgős dobját
verve feje fölött; itt egy kalitkában felgyürkőzött hentes árul jól
meghizott kutyákat s pórázra feltűzött kövér patkányokat, a chinai nép
legkedvesebb csemegéit; amott a borbély háromlábú székét letéve az utcza
közepére, ügyesen tépdesi ki az emberek állaiból a szőrt; a házak tetőin
egy szép hölgy hűsel nagylevelű illatos virágok árnyában, tízhúros
hangszerét pengetve rózsaszinre festett ujjaival, lábacskái, mik a
selyem redők közül kilátszanak, a szánkóorrú papucscsal együtt alig
nagyobbak, mint egy gyermeké. Másutt templomba siet a nép, hol bőujjú
kaftánban hajtogatja szárnyalakú sipkás fejét egy két lábra állított
rézvadkan előtt valami vén főpap; a templomajtó előtt kigyótánczoltató
énekli ördöngős danáit, mik kényszerítik a csörgőkigyót farkára állani s
sziszegve tánczolni köröskörül a nép előtt; néhol a nép között málhákkal
rakott tollas dromedárok ügetnek keresztül, másutt poroszlók nyitnak
utat egy potrohos tisztviselőnek, kinek feje fölött hosszú nyelű
napernyőt visz egy félmeztelen szerecsen rabfiú, vagy czafrangos
palankinban czepelteti magát egy kényes, elhizott mandarin, felálló
hajcsapja sipkájából kilóg, utána ügyetlen katonák tolongnak, fejükön
nyílvégű sisak, melynek görbe fogantyúja van, mint a theás ibriknek,
vezetőjük fejéről pávatollak lógnak, majd elbukik hosszú köntösében, a
zászlótartónak czikkczakkos lobogóján sárkányok vannak festve, sisakján
forgandó szélvitorlát visel, és valamennyi, míg egy kezében valami
ügyetlen fegyvert hordoz, görbe kardot, melynek belül van az éle,
nyilat, melyet kézzel kell hajítni, vagy dárdát, melynek hegye kigyófark
alakú, a másik kezében lapátszerű legyezőt tart, melylyel a forróságot,
legyeket űzi magától.

De semmi sem volt oly becses, oly hirhedt Quenn-Hinn tartományban, mint
az ottani nők; ezek a karcsú, érzéki alakok, piczi lábaikkal, epedő,
hosszúkás, sötét szemeikkel, halvány arczaikkal, gömbölyű vállaikkal;
sehol sem tudták a mandolint úgy pengetni, mint ők, a hajfürtöket
fölfelé fésülve sehol sem tudták oly szeszélyes alakú kontyba csavarni,
s a bogláros emailtűkkel oly izletesen körültüzkődni, az övet úgy kötni
a karcsú derékra. A lefüggő fátyol, a hosszú bő patyolatujj senkinek sem
illett oly jól, mint ő nekik.

Ez a nép szegült Tsong-Nu parancsai ellen. A vének, a mandarinok, a
kereskedők, a selyemszövők testületileg tagadták meg rendeleteinek
végrehajtását.

Tsong-Nu ekkor kiküldé katonáit, hogy a lázadókat menjenek megbüntetni,
s egy hét alatt nem volt a Quenn-Hinn tartománynak sem kávé-, sem
thea-ültetvénye, sem bányái, sem szövőszékei, sem porczellán-hutái;
Tsong-Nu fegyveresei kivágtak, letörtek, összezúztak, betemettek
mindent.

Ekkor összeszedete Tsong-Nu minden férfit, a ki a Quenn-Hinn
tartományban lakott; a ki a gyermekkoron felül volt, azt elvitte
katonának, a ki a férfikoron felül volt, azt megölette; nem maradt ott
egyéb, mint a gyermek és a nő.

A katonának vitt férfiak nem részesültek többé a kényelemben,
heverésben, melyben azelőtt; korán reggeltől késő estig fáradságos hadi
gyakorlatokat tartatott velük Tsong-Nu; az ügyetlen fegyverek helyett
kézíjhoz kellett szokniok, s a legyező helyett nehéz paizst kellett
emelniök. A legkisebb vétség-, mulasztásért bambuszszal vertek a hibázó
talpára s egy engedetlen tekintetért fejét ütötték el.

Ha valamelyik elszökött, azon városra izentek, a melyből való volt s jaj
volt neki, ha elő nem teremté a szökevényt, – a földdel tétetett
egyenlővé.

Egyszer a Quenn-Hinn népfaj közül egyszerre tizen szöktek meg, mind
Lieu-Kingből való ifjak.

Tsong-Nu ráparancsolt a városra, hogy a szökevényeket keresse föl, s
midőn az engedett időre azok meg nem kerültek, kimondá a másfél millió
lakosú városra, hogy semmivé legyen!

És tulajdon magukat az onnan elhozott férfiakat küldé irtózatos itélete
végrehajtására.

Ez nála szokás volt. A fegyelem legiszonyúbb próbája volt ez s még nem
akadt rá eset, hogy a szülötte városát elpusztítani kiküldött sereg a
parancsot ne teljesítette volna.

Első eset lőn a Lieu-Kingé. A kiküldött sereg, a helyett hogy lerombolta
volna apái lakhelyét, megerősíté annak bástyáit, s a piacz közepére egy
nagy, rézből öntött fenevadat állíta föl és aláirta: «e vadállat
Tsong-Nu», s azzal kimondá, hogy városát halálig fogja védni.

Tsong-Nu három napi bőjtöt hirdete e hir hallatára az egész országra,
mely idő alatt naponként háromszor kiálták ki a templomokban, a
piaczokon s a városok kapuiban a császár rettenetes esküjét, melyben
felfogadta az isteneknek, hogy nyoma sem maradand meg Lieu-King
városnak, sem a népnek, mely azt építette.

A bőjt után összegyűjté seregeit s minden oldalról betört Quenn-Hinn
tartományba. Ki nem menekülhetett senki, az egész nép a főváros körül
torlódott össze, ott kellett neki magát védni, vagy elveszni.

A halálra itélt ország a kétségbeesés erejével oltalmazta bástyáit.
Három évig ostromolta Tsong-Nu Lieu-King várost, a nélkül, hogy egy
házat elfoglalhatott volna belőle. Szerencséjére a scythák messze fenn
az obi jeges partján táboroztak ekkor s nem értek rá őt zaklatni, egész
erejét a lázadók ellen fordíthatá.

De az ellentállás megtörhetlennek látszott; az ostromlottak nagy árkokat
fúrtak a föld alatt oda, honnan legerősebben hányták Tsong-Nu kőhajító
gépei a mázsás sziklákat bástyáikra s megtöltve azokat ama csodálatos
porral, melyet később Európában Schvarcz Berthold fedezett föl,
fölvetteték őket a levegőbe.

Három év alatt Tsong-Nu több embert veszte hadaiból, mint a mennyi a
várost védte. Ekkor ő is az elemeket hívta segítségül; vizet a tűz
ellen. Míg a városiak tűzaknákat ástak a föld alatt, azalatt ő a
városukon keresztülhullámzó zöld folyamot óriási gáttal elrekeszté.

A megállított folyam iszonyú erővel fordult meg medrében s néhány nap
alatt tengerré gyűlt a város körül, víz alá meríté annak utczáit,
ledönté a földsánczokat, kiűzte a lakókat házaikból, s eloltá a föld alá
furt tűzaknákat.

Tsong-Nu ekkor hajókra, tutajokra szállítá ostromló seregeit, s így
támadta meg a védelemtől megfosztott lakókat, kik a nőttön emelkedő
vízár elől házaik tetejére menekülve, minden rendszeres védelemmel
kénytelenek voltak felhagyni. Az ostromlók egyenként támadták meg a
házakat s utczáról utczára foglalák el a veszni kényszerített várost,
melynek sorsából nem volt egyéb hátra, mint a halál.

A kétségbeesés e pillanatában fölgyujtá palotáit a nép, s a hullámok és
lángok csatája közt vítta ki utolsó harczát, melynek végeztével az egész
Quenn-Hinn népből nem maradt meg egyéb, mint a gyermekek és hölgyek.

Midőn sem tűz, sem víz nem talált mit rombolni többé Lieu-Kingben, akkor
széttöré a gátakat Tsong-Nu, a kék folyam zuhogva rohant le a pusztult
város romjairól, vért és holttesteket sodorva örvényei között. Tsong-Nu
ekkor katonáit ereszté a városra, hogy azt eltemessék. A szó teljes
értelmében el lőn az temetve. A tornyok, a csonka falak, melyek még
állottak, lehordattak a föld szinére, a kőhalmokat behordták földdel,
bokrot ültettek tetejökbe, a szétvert paloták helyét behantolták
pázsittal. Semmit sem volt szabad elhozni a városból, a drágaságokat
belehányták a kutakba, hogy még emléke se maradjon utána; nem sokára a
hely, hol a büszke város állott, egy zöld legelővé lőn varázsolva,
melyen gyéren ingott a vadbokor, befutva szurós tövisindáktól, csupán
azon szobor csonka talapja maradt fenn, melyen a réz fenevad állott,
Tsong-Nu gúnyemléke; most e csonka kőre e szavak lőnek irva:

«Itt volt Lieu-King város!»

Egyéb semmi. Száz mértföldnyi kerületben üres volt és laktalan a vidék.

Az elhullottak koponyáiból egy roppant pyramidot emeltek a zöld folyam
mellett, melynek szegletköveire ez volt irva:

«Itt van azon népnek bölcsesége, mely Tsong-Nu ellen fellázadt!»

Az egész vidék erdői felgyujtattak, s hogy még a vizeknek se legyen
lakója, a nagy zöld folyamba egész hajókkal hordták az ólmot,
arzenikumot és timsót. Azóta sem lakhatik benne hal s vizével semmi
állat sem oltja szomját.

A Quenn-Hinn tartomány megszünt lenni.

A megmaradt gyermekeket szétosztá Tsong-Nu egész birodalmában
rabszolgákul s a hölgyeket díjul adta katonáinak.

Csupán egyet tartott meg magának, egy szép tizenhat esztendős hajadont,
ki az általános romlás alatt a császár lábai elé rogyott s szépsége
bűbájával egy perczre még a boszút is elaltatá annak szivében.

E hajadon volt Bil-man-ha, egy árva, kinek apja és testvérei kard által
estek el, s kinek arczán még piroslott családjának ráfecscsent vére,
midőn Tsong-Nu csókjai azt onnan letörölték.

A leány legszebb volt a Quenn-Hinn hölgyek között, és a Quenn-Hinn
hölgyek legszebbek voltak egész Chinában.

Szemeiben azon éjfélsugáros epedés, arczán a bársonyos virághamv, ajkain
ama részegítő hőpirosság, mely el tudja fordítani Tsong-Nu lelkét a
halálkiáltástól, hogy egy perczig ne abban gyönyörködjék, hanem ő benne.

És Tsong-Nu keblére ölelte a leányt s kettős gyönyört érze, midőn ajkai
annak égő arczát érinték s fülei a kiirtott nép halálordítását hallák.

A láng az égre lobogott, a hullám döntögeté a tornyokat, a kardcsapások
alatt százezrek sikoltása hallék, Bil-mán-ha karjai Tsong-Nu vállai
körül fonódtak; ő pedig látott, hallott, ölelt és az mind gyönyör volt.

A láng az eget, a vér a vizet, a csók a leány arczát festette pirosra;
egyik szebb volt mint a másik, rózsaszinű folyam, rózsaszinű ég,
rózsaszinű leány, – ott egy letört ország, itt egy letört menyország.

Tsong-Nu beleszeretett a leányba, ki Lieu-King romlása közt osztotta
szivének dobbanásait.

* * *

Lieu-King pusztulása után néma lőn az egész ország. A megrémült
tartományok reszkettek a szörnyű példa előtt s hallgatva teljesíték a
kényúr parancsát.

Ha életüket, vagyonukat, boldogságukat parancsolta volna levetkőzni, –
megteendék. Ha azt kivánta volna, hogy a két tengert kössék össze
csatornával, vagy hogy a Poyang-hu tavat kiszárítsák s medrébe
narancserdőt ültessenek, kivitték volna.

Tsong-Nu mind ennél nagyobbat és váratlanabbat kivánt: összegyűjté
seregeit s tudtokra adá, hogy át fognak menni Scythiába, a hunnokat
saját országukban küzdeni le, s birodalmuk fővárosait elfoglalni.

A nép reszketve hallá a parancsot és hallgatott, a bölcsek fejet
hajtottak a császár előtt és nem mertek szólni.

Tsong-Nu egy intésére útnak indult a hadsereg. – Mielőtt
összesereglettek volna, eszébe jutott Lieu-King elpusztítójának, hogy
azon gyermekek, kiket a Quenn-Hinn nép közül elhozott, férfiakká fognak
nőni az alatt, a míg ő oda lesz, s emlékezni fognak rokonaik halálára s
föltámadhatnak ellene, azért meghagyá a városoknak, hogy a mely napon a
hadsereg megindult, minden gyermeket megöljenek.

S akkor útnak indult.

Az ország határán szemlét tartott hadserege fölött. Több mint egy millió
harczosból állott az, a számtalan paripák felhőket vertek porból a
légbe; az élelemvivő tevék, elefántok, s a bivalyoktól vont szekereknek
nem lehete végét látni.

A mint a császár bölcsei e roppant sokaságot meglátták, szivök megesett
rajta s egy közülök a császár elé lépett, magát milliókért föláldozandó.

Ott arczra borult Tsong-Nu arany trónja előtt s fölemelve kezeit,
ellentmonda néki.

– Hatalmas császár, minden népeknek parancsolója, napnak öcscse, holdnak
bátyja, minden csillagoknak igazgatója, egyedüli uralkodó a földön,
minden fehér elefántoknak ura! ne vesd ki füledből a te szolgádnak
beszédét. Mert bizony nem lészen jó te néked Scythiába általkelned, hogy
a hunnok városait elpusztítsad, mert a legközelebb lévő is azok közül
messzebb vagyon országod határitól kétszáz mértföldnél, melynek neve
Urdombha. Út pedig nem vezet odáig, hanem szakadékos hegyek, rengeteg
erdők, élelem nélküli földek; mert a szyttya nép nem vet gabonát a
földbe, tejet és húst eszik csupán, s ha ellensége közelít, odább tereli
élelmét, s üldözőit éhen hagyja veszni. De ha eljutnál is oda, gondold
meg, hogy most a hunnok ámbár messze vannak, ama mesés tengernek
partjain táborozva, melyet ha «tó»-nak nevez a hajós, zivatart támaszt
ellene; de hamar szemközt jöhetnek rád, s fegyvereik hatalmasak. Azért
gondold meg szándékodat oh hatalmas uralkodó, és ha már harczolni akarsz
a hunnokkal, várd őket határaidra, eljönnek ők és nem kivánják, hogy te
elébök menj.

Tsong-Nu végig hallgatá a bölcs beszédét s akkor leüttette fejét.

Azzal paripájára ült s kinyargalt hadserege elé, melyhez ily beszédet
tartott:

– Napsugárból eredt vitézek! Egeket reszkettető győzhetlen bajnokok!
Sokáig nyomott bennünket az idegenek rabigája, itt az idő, hogy azt
visszavigyük nekik. Előttünk áll Scythia, zsákmányoktól gazdagultan, a
hol tej és méz folyik, s zengő almákat terem az erdő; hátunk mögött
marad Tat-Sin-Koung[2] elpusztulva, ugarrá téve. Én pusztítám el ezt,
hogy annál több kedvvel rohanjatok Scythiára, s ne kivánjatok itthon
maradni; – palotáitokat lerontám, erdeiteket kivágatám, de ti szebb
palotákra, illatosabb füszer-erdőkre fogtok ott találni; – ötven hajót
sülyesztettem a sárga folyamba aranynyal és ezüsttel megrakva, de ti
száz annyi kincset fogtok zsákmányolni Urdombha városban, melyet
elfoglaltok; – kiosztám közöttetek a Quenn-Hinn nép leányait, a kik a
csillagok sugáraiból születtek, de ti szebb hölgyeket fogtok találni
Scythia leányai között, kiknek szemeik ragyogóbbak, derekuk karcsúbb,
ajkuk édesebb, szerelmük forróbb, s kik a ti öleléseitekre fognak jutni.
Azért hagyjátok el itt az ország határán mindazon nőket, kiknek uraikká
tettelek, ők e harczos útban csak terhünkre lennének, s nehogy
visszakivánkozzatok hozzájuk, ha elhagytátok őket, hagyjátok őket itten
halva!

Halotti csenddel fogadta a hadsereg Tsong-Nu szavait.

– Im én magam megyek a példával elő! kiálta fel Tsong-Nu, s maga elé
hozatva kedvesét, a gyönyörteljes Bil-mán-hát, keblére ölelé őt s
csókjaival becsukva annak szemeit, hirtelen kirántá kardját s a szép
leány szivébe döfte.

Aztán ismét megcsókolá, s kit pirosan, mosolygóan vett ölébe, halványan,
halottan letette a földre.

A nép fölkiáltott, minden kard kirepült hüvelyéből s minden hölgy holtan
feküdt le férje lábaihoz.

Így indult ki Tsong-Nu China határából.

Kietlen, puszta vidék volt Scythia határa. Vad erdők látszottak
mindenütt a szem előtt, hová a fenevad is csak meghalni jár, s
megmászhatlan sziklák hegylánczai, miknek koronás tetején örök a hó.

Tsong-Nu roppant fáradsággal útat vágatott a rengetegen keresztül,
áttörette a hegylánczokat, a mocsárokra hidat építtetett s mire megtevé
a kétszáz mértföldnyi útat, seregének fele elveszett éhség és fáradságos
munka miatt.

De még akkor is elég hatalma volt a hunn várost elfoglalni. Kémei útba
vezették, senki sem állt neki ellent, s midőn már azt hivé, hogy a
várost kezében tartja, oda érkezve, annak csak hült helyére talált. A
hunnok városai nem voltak kőből, faczölöpökre kifeszített bőr és vászon
képezé házaikat; Tsong-Nu jöttének hirére fölszedték a sátorkarókat,
összehajtották vászon falaikat, feleségeiket, gyermekeiket fölrakták
ernyős szekereikre s gulyáikkal, méneseikkel együtt odább mentek.

A hatalmas császár nem kapott ott egyebet, mint a szétdúlt tűzhelyeket,
s a zsákmányéhes hadsereg az igért paloták, kincsek, s tűzszemű hölgyek
helyett nem talált mást, mint az ott hagyott sírokat, azokat mohón
feldulták, de a mit bennök találtak, nem volt egyéb fegyvereknél, s
azoknak sem vehették hasznát, mert nehezek voltak nekik. Az
összeragasztott ökörszarvakból készült kézív idegét nem birta a chinai
kar megfeszíteni, s a buzogányt magára ejté, ha fölemelte.

Tsong-Nu, mint a prédáját elszalasztott oroszlán, futott az előle eltünt
hunnok után. Látta őket a láthatáron, a mint sötét felhőként odább
húzódtak előle, s nem engedte megpihenni népeit, míg őket el nem érik.

Az üldözött hunnok belemélyedtek Hylæa idegen sivatagába, hol még a
vadállat is éhen hal meg, ha eltéved; Tsong-Nu mindenütt utánok. Sehol
sem érhette be őket. Seregének ismét fele elhullt a kényszerített
üldözésben s még egyet sem birt elfogni a szyttyák közül; tevéi,
bivalyai elfogytak, lovai kidűltek, s már hétszáz mértföldnyire volt a
sivatag közepében, még sem tudta elleneit ütközetre birni.

Itt megelégelte e dicstelen fáradságot, s miután népének és kincseinek
millióit elpazarlá, kifáradva megállt Hylæa közepén s a mint ott egy
kopasz gránit kőszálat látott a pusztaság közepett fölmeredni, e
sziklára roppant betűkkel fölvésette e szavakat:

«Itt járt Tsong-Nu, a menyei birodalom ura, minden fejedelmek fejedelme,
a napnak öcscse, a holdnak bátyja, az egész földnek örököse, az egyedül
győzhetlen úr»; – s ez emléket hagyá itt Scythia közepében hétszáz
mértföldnyire, ellenségeit idáig üldözve és általuk félve.

Másnap, a mint táborát kerülné, seregeit véve számba, messziről három
lovagot láta felé közeledni; a lovagok viselete, kócsagos süvegeik,
vállaikra vetett kaczagányuk s kézíveik mutaták, hogy hunn nemzetből
valók.

A mint a lovagok a chinai tábort meglátták, megfordultak, s egy közülök
hosszan kürtjébe fútt, melynek mélabús hangjait sokszorosan látszott
visszaadni a távol erdős bérczek viszhangja.

Tsong-Nu utánuk kiálta: «megálljatok!» s parancsolá lovagjainak, hogy
fogják el őket; a hunn paripák azonban a széllel tanultak versenyezni, s
míg a chinai ügyetlen lovasok messze maradtak mögöttük, egyedül a
császár s válogatott kisérete érhetett nyomukba.

Már mintegy négyszáz lépésnyire lehettek egymáshoz, ekkor a középső a
hunn lovagok közül hátratekint s azzal lekapva válláról tegzét, a mint
nyargalva rohant, nagy nyugodtan hátrafordulva, egy nyilvesszőt illeszte
íjára s lassan, figyelve megfeszíté az ideget.

Alig lehete oly távolból kivenni, hogy mit akar? a chinai lovagok lőttek
hozzá, de nyilaik a köztük levő térnek felét sem repülték keresztül.

Ekkor pendült a szyttya ijász tegezhúrja, egy balhangzatú süvöltés
hallatszott – és Tsong-Nu, torkán keresztülütve az ijász nyilától,
holtan hullott le lováról.

Erre köröskörül megzendült a vidék. A hunn hadseregek visszatérve az Obi
mellől, minden oldalról rátámadtak a vezére elestén megrémült táborra; –
tiz napig tartott a harcz s tíz országot festett végig vérével.

A harcz végeztével visszajöttek a hunn vezérek azon kősziklához, melyre
Tsong-Nu nevét és tetteit fölvésette s ezt irták utána:

«Idáig jött és itt veszett el minden seregével!»



PEROZES.

(Historiai novella.)


I.

Bahram király egyike volt Persia leghiresebb uralkodóinak.

Birodalma nagy volt és hatalmas, városai ragyogók, hadseregei vitézek és
felesége szép, mint az örök tavasz.

Egyetlen fia volt, azt hítták Perozesnek, mely név a persák szelid
költői nyelvén annyit jelent, mint «Feriz».

Szép, karcsú, izmos ifju volt Perozes, hajfürtei oly sűrűek és sötétek,
mint egy czédruserdő, arcza rózsa és liliom, szemei tűzvilága granát,
homloka márvány, ajka bibor, és termetének izmai aczél.

De mi haszna? Ha e szép alakban nem volt lélek! Az ifju tizennyolcz évet
ért már, és még egy szikrája sem égett benne semmi szenvedélynek, a szép
homloknak nem volt egy gondolatja, a rózsaarczon semmi kifejezés, a
biborajakról egy okos ige nem jött ki soha, s a daliás termet, melyről
szobrászok vehettek volna mintát Achill alakjához, reszketett, ha
csatákról beszéltek előtte; az erdőkben megkergette a vad, megkergette a
méhe, s játszó gyermekek elijeszték, ha rátámadtak.

Perozes elmétlen, dőre volt.

A király kétségbe volt esve, valahányszor fiára gondolt, előhivatta
máguszait, bölcseit, azok kifáraszták tudományukat a rossz szellem
elűzésében, mely az ifju lelkét bilincsben tartá; – elhozatta a hindu
varázslókat, kik fültompító zenével s idomtalan tánczczal iparkodtak
megtörni a varázst; összecsődíté Aegyptus kuruzslóit, azok kenték,
fenték, föröszték a herczeget, itatták bűbájos levekkel, az országban
áldoztak, imádkoztak érte, templomokat építettek még a külföldi
isteneknek is. – Semmi sem használt. Perozes dőre maradt.

Végre azt tanácsolták Bahramnak, hogy küldjön Görögországba, ott a
philosophok hazája, azok tudnak faragni ex trunco Apollinem, hozasson
közülök egyet, s bizza rá fia nevelését; ha az nem önt belé lelket,
akkor aztán senki sem.

Bahram szivesen elhozatott volna akár egy egész akadémiát, s föltevé,
hogy ha egy nem lesz elég, elhozatja valamennyit.

A felszólított atheneiak tehát kiválaszták maguk közül a
legtekintélyesebb bölcs embert, a kit híttak Epiphanesnek s elküldék azt
Bahram fiába lelket mívelni.

A derék férfiun három lépésnyire érzett a bölcseség szaga; midőn
Ktesiphonba érkezék, az első napon legyűrte a birodalom valamennyi
máguszait, olyan kérdéseket intézve hozzájuk, mikre egyik sem tudott
felelni.

A király bámulva győződék meg róla, hogy ez fel fogja építni fiának
szellemét, s levezette őt a kertbe, hol Perozes szokott ácsorogni, s ott
rábizta, hogy keresse fel és beszéljen vele, ha tud.

Épen este volt. Perozes egy kis csergő patak partján hanyatt fekve
heverészett, boldog semmit nem tevésben, s bámulta a csillagokat.

A mint a philosoph eléje járult, fehér palástban, hosszú fehér
szakállával, az ifju felriadt ijedten, és el akart szaladni.

– Miért akarsz előlem elfutni Perozes?

– Fehér medvének néztelek. Megijedtem.

– Tégy különbséget a természet rendei közt, oh Perozes, figyelmezteté őt
bölcsen a bölcs. A fehér medve – ursus maritimus – tartozik a
plantigrada – talponjárók – seregébe; az ember pedig – animal implume
bipes – tollatlan kétlábú barom. És én ezek közé tartozom. Mivel
foglalatoskodol e pillanatban oh Perozes?

– A csillagokba nézek.

– S minek tartod te a csillagokat? kérdé a bölcs, rést kapva most
mindjárt véghetetlen tudományokat teríteni ki a gyöpre.

– Apró kis lámpásocskáknak, miket a tündérek meggyujtanak, hogy mikor
utaznak az égen, el ne tévedjenek hazulról.

A bölcs szánalmas megvetéssel tekinte az esztelen ifjura.

– Nem úgy van, Perozes. E csillagok nagy hősök képei, kik az égbe vannak
felemelve; ez a hét csillag itt a kos, alatta délfelől van a czethal,
felette balra áll a bika. Az a 22 csillag ott az oroszlán; ama csoport
ott a nagy medve, mellette van a kis medve, a kis mellett kezdődik a
sárkány, mely áll 25 csillagból, s farkával lenyulik a nagy medvéig, ez
a hosszú lánczolat itt Aesculap kigyója, ama fényes csillag ott a
keselyű, mellette a hattyú 24 csillaggal, továbbá a róka és lúd: itt a
tejút alatt áll a tengeri disznó, a hattyú és ő közötte pedig van a
csikó. Ha kivánod látni a tevepárduczot, ez amott áll: a nyulat,
galambot és a nagy kutyát csak később fogjuk megláthatni. – Mondjad
tehát már most énnekem, hogy mi az ég, és mik a csillagzatok?

– Az ég egy nagy ól, felelt Perozes, mely tele van mindenféle marhával,
a kiknek kezükön, lábukon vannak a szemeik.

Epiphanes megcsóválta fejét. Ezt még nehéz vele megértetni, gondolá
magában, s jónak látá empyricus lánczolat utján elébb az ifju vallási
fogalmait kipuhatolni.

– S mit szeretsz te még az égben a csillagokon kívül, oh Perozes?

Azt várta, hogy Perozes az isteneket fogja említeni.

– A szivárványt, felelt ez ártatlanul.

– Úgy? szólt a philosoph. De azért nem ereszté ki kezéből martalékát.
Tehát micsoda szerinted a szivárvány?

– Egy nagy aranyhid, melyen a tündérek lejárnak az égről a földre.

– Tanuld meg oh Perozes: a szivárvány, melyet a te érzéki tekinteted
balga aranyhidnak képzel, Thaumas és Electra leánya Iris, Junónak, az
istenasszonyok királynéjának szolgálója, s azon fényes öv egy szalag,
melyet ő röptében az égen végig húz. Mi tehát a szivárvány?

– A szivárvány, felelt Perozes mogorván, egy hosszú cingulum, melyet egy
rettenetes széles istenasszony dereka körül akar kötni, de a mely őt
soha sem éri be, csak félig.

A bölcs keserűen sóhajta fel.

– Oh királyi utód, minő hozzád méltatlan járása van elmédnek!

– Kihez beszélsz? kérdé az ifju csodálkozva.

– Nemde nem a király fia vagy-e te, Perozes?

– Én a pillangók pásztora vagyok a mezőkön.

– Boldogtalan ifju, te még önmagadat sem ismered. Pedig első szabálya az
életbölcseségnek: «γνοτι σηαυτον»; ismerd meg magadat. Tehát figyelj
reám oh királyfiu, én meg fogom veled ismertetni magadat, s miután
lelkedben világot gyujték, e világnál lassankint meg fogod ismerni az
egész empyricus mindenséget, és ha arról helyes fogalmad leend, akkor
belépünk a lelki mindenségbe. Vedd tehát elő lelkednek azon
tulajdonságát, melyet a bölcsészek figyelmező tehetségnek hívnak, s mely
középhelyet foglal az emlékező és összevető tehetségek között,
alárendelt szolgája az itélő tehetségnek, ellentétese azonban a képzelő
tehetségnek. – Így. – A te atyád, a nagy Varanes, vagy mint barbar
nyelven hívják: Bahram, egykor Perigord erdejében vadászva, egy kis
kunyhó előtt megállt, szomját itallal enyhítendő, s ime azon kunyhóból
egy csodaszép leányzó lépett elé; termete Vénusé, hajfürtei Bereniceé,
homloka Pallasé, vállai Diánáé, csipői Junóé és lábszárai Laodicéáé.

– Kölcsön kérte tőlük?

– Ez rhetori figura, hozzájuk volt hasonlatos azon tagjaiban.

– Nem ismerem e kisasszonyokat.

– A bájos ismeretlennő atyád ajkaihoz emelé a friss forrásvízből tele
merített amphorát, s míg atyád torkának szomját enyhíté, szemeivel a
leány szemeibe nézve, új szomjat érze keblében támadni, a szerelmet. Az
ismeretlen leányt megszeretvén, nőül vevé, és ez a te anyád.

Perozes jovialiter felkaczagott.

– De hát vak volt az apám, hogy nem ismert rá az anyámra?

Epiphanes szája tátva maradt e kérdésre.

– Hisz azt mondád, szólt Perozes, hogy az egy ismeretlen nő volt, ha
anyám volt, nem lehetett ismeretlen.

Ez a fiu azt gondolta, hogy az ember anyának születik.

Epiphanes meg volt akadva, nem találva sem az ethica, sem a dialectica,
sem a metaphysica terén módszereket hasonló kétségek megoldozására.

Jónak látta tehát mellőzni bölcs «horret vacuum»-mal az oculta qualitast
s odább tért.

– Halljad azonban és végy tanuságot róla, mily veszedelmes a nagyok
kedve ellen bár csak szókkal is véteni. Atyád, Bahram király, korának
legügyesebb íjásza levén, egykor anyáddal, kit minden hölgyei felett
leginkább kedvelt, kilovagolván vadas kertjébe, meg akará neki mutatni
nyilazásbani felülmulhatatlan ügyességét. Száz lépésnyire tőlük
legelészett egy antilope, melyet meglátva Bahram, vőn puzdrájából két
nyílat s azt mondá, hogy most azzal oly könnyedén fogja találni az
antilope füle hegyét, miszerint az nem gondoland egyebet, mint hogy
valami légy csipte meg. Úgy történt. A nyil megcsapta a vad fülhegyét,
mire ez azt vélve, hogy bögölylyel van dolga, felemelé hátulsó lábát s
megvakará vele a fülét. Bahram király ekkor a másik nyillal egyszerre
oda szegezé a vad hátulsó lábát a szarvához.

– Szegény antilope.

– Te a vadat sajnálod, a helyett, hogy atyád remeklövését bámulnád.
Anyád még rosszabbul cselekvék. Midőn Bahram király azt várta, hogy
elragadtatva a csodálkozás által, magasztalja e non plus ultráját az
emberi tökélynek, anyád kimagyarázhatlan közönbösséggel e rövid
megjegyzéssel válaszolt: «gyakorlat teszi a mestert». Atyád magánkivül
lett dühében, a hódolat elmulasztása nagy bűn a hatalmasok előtt, s
anyád valóban méltán bünhödött miatta. Bahram király rögtön eltiltá őt
szine elől, egy magas kopár hegytetőre építtetett neki egy várat, oda
száműzte és azon hegy tövén túl nem volt neki szabad menni, hanem ott
kellett élnie távol minden emberi társaságtól, fény és mulatság nélkül,
borzasztó elhagyottságban.

– Hát a szegény antilopéval mi történt?

A philosoph elförmedt e kérdésre. Hát azért erőtette ő meg ékesenszólása
csatornáit, hogy tanítványa az antilopéról kérdezősködjék?

De rendbeszedé ismét nyugalmát, s folytatá elbeszélését.

– Történt azonban egyszer, hogy Bahram király, száműzött nejét régen
elfelejtve, a vadászaton néhány kisérőjével eltévedett; midőn e közben
mindig mélyebben bonyolulna az erdők labyrinthjába, végre egy meredek
hegy alá érkezék, melynek tetejében mint egy sasfészek, egy magányos
épület volt látható. Sem ő, sem kisérői nem tudták, mely erősség lehet
az itt e rideg magányban, s kinek van kedve oly helyen tanyázni, hová
élő lélek csak eltévedve jut. Ez alatt, míg a meredek hegyoldalt
kerülgetnék, valami utat keresve, mely e magányos lakba vezet, meglátnak
egyszerre egy délczeg női alakot, ki izmos vállán egy egész eleven ökröt
emelve, biztos léptekkel halad a meredek hegyi ösvényen felfelé. Bahram
király és kisérői bámulattal tekintének a nő után, ki előttük
emberfölötti erővel látszott birni, s gyorsan utána siettek, hogy őt
utolérjék. És most képzeld atyád meglepetését, midőn szemtől szemben
állva a csodaerejű nővel, benne saját száműzött feleségére ismert.
«Lássad, monda a nő, szintén megismerve a királyt, hogy gyakorlat teszi
a mestert», én gyönge asszony, midőn általad száműzetém ide e kopár
sziklai tetőre, akkor egy borjut kezdtem el vállamra emelni, s felhozni
a hegytetőre. E munkát mindennap megtevém, s a mint az állat nőtt, aként
nőtt vállaim ereje, úgy, hogy midőn ez felnőtt, kész ökör lett, akkor is
elbirtam azt hordani. Így teszi gyakorlat a mestert! Hogy e szavak után
atyád mit cselekvék, azt kigondolni képzeletedre bizom.

– Hát lesegítette az anyám válláról az ökröt.

– Kebelére fogadta elűzött nejét, egyedül részesévé tette trónusának, s
e boldog kiengesztelődés áldásából származál te oh Perozes, ki uralkodni
fogsz atyád holta után annak minden birodalmain, addig pedig általam,
Epiphanes philosophus által fogsz vezéreltetni a bölcseség
előcsarnokába, méltó társaul azon száznál többre menő tanítványoknak,
kik lelki vezérletem alatt levének bölcsek és boldogok, hadvezérek és
senatorok. – Ime már most ismered magadat, ismersz engemet, mondjad
tehát el nekem, mit beszéltem én neked most?

Perozes lusta kedvetlenséggel szórta az előtte futó patakba a markába
szedett czitromfű-leveleket, miket a bölcs beszédje alatt tépegetett le
s nagy boszúsan felelt:

– Hát azt beszélted nekem, hogy az én anyám egy ismeretlen asszony, a ki
felnevelt egy borjut, te pedig egy ismeretes philosoph vagy, ki
felneveltél százat.

Epiphanes dühösen ugrott fel a gyepről, mérgesen rángatva előre hátra
tógája szárnyait; egy szót se szólt többet Perozesnek, ott hagyta őt a
faképnél, s felmenvén Bahram királyhoz, megálla előtte és monda:

– Uram király, – fiad bolond!


II.

A bölcs Epiphanes a királyfi dőreségének okát mind a persa máguszok
rossz nevelésének és a Zendavesta barbar isteneinek tulajdonítá, s
kereken kimondá, hogy a míg az udvarnál jobb erkölcsök nem fognak
taníttatni, az oltárokon értelmesebb istenségek nem állanak, a kikkel
legalább görögül lehessen beszélni, addig ő hozzá sem foghat Perozes
ujjászüléséhez.

Bahram király ráhagyta, hogy tegye hát a napot és csillagokat a hova
akarja, s oltson el minden tüzet az országban, csak az ő fiában tudjon
aztán lángokat gyujtani.

Epiphanes úgy cselekvék, a persa bálványok elpusztultak a görög istenek
előtt. A nap arany képe helyet adott Apollo szobrának, az emberfejű
szárnyas bikák helyett elkövetkeztek Bacchus és Mercurius képei, úgy
hogy Perozes akármerre fordult, mindenütt e mívelt istenségekkel
találkozék, kiknek mindegyikéről bőségesen tudott kalandokat mondani a
bölcs Epiphanes: melyik hány halandó leányt csábított el? ki hol
istentelenkedett? hogy hajtotta el a más gulyáit? hogy korhelykedett
mindenféle halandókkal; s a mi a nőnemen levő istenségeket illette,
azoknak történeteit a költők előadásai szerint ismerteté meg
tanítványával, kinek mind ezen gyönyörű eseményekre az az észrevétele
volt, miszerint ugyan jó, hogy ezek az urak és asszonyságok istenek
voltak, mert ha emberek lettek volna, nagyon megkergették volna őket a
világban.

A mit pedig legjobban bámult az egészen Perozes, ez az volt, hogy
mindezen görög istenek úgy álltak ott, a hogy őket az Isten
megteremtette; e körülmény legtöbb foglalatoskodást adott figyelmének, s
miután egynehányszor megkérdezé Epiphanestől, hogy nem szokás ezeket
soha felöltöztetni? s mindannyiszor azon feleletet nyeré, hogy az épen a
legidealisabb viselet, fogá egy napon, midőn igen meleg volt, leveté
minden ruháját, s ilyen szép állapotban felsétált a királyi udvarba, még
pedig a királyné termeibe.

Ott, a mint a királyné hölgyei megpillanták, összevissza sikoltozva
futottak szét, a királyné pedig elszörnyedve csapta össze kezeit, s
kapván egy palástot, oda futott Perozeshez, s arczát félrefordítva
nyujtá a palástot fiának.

– Fedezd el magadat.

– Köszönöm, szólt Perozes, nem fázom.

– De gyalázat így mutatnod magadat a világ előtt, öltözetlenül.

– Ha ezeknek az isteneknek nem gyalázat, miért volna az nekem? Ha ezek
előtt nem szégyenlítek magatokat, miért szégyenlitek én előttem? Engem
ismertek, hogy milyen jó fiu vagyok, emezekről ellenben jól tudjátok, mi
nagy gonosztévők voltak, s mégis én előlem szaladtok el.

– De Perozes, az ég csillagaira! te ne hasonlítsd magadat istenekhez;
látod-e, hogy élő ember, én vagy más ilyen formán járna, a hogy te
jársz?

– Hát járjatok ti is így, szólt Perozes vállvonítva s tovább ballagott,
keresztül-kasul sétálva az egész palotán, s kétségbeejtve valamennyi
asszonyszemélyt, a ki csak összetalálkozott vele

A királyné pedig sírva futott Bahramhoz, ezen szavakon kezdve beszédét:

– Fiad bolond.

Bahram király azonban megértvén a dolgot, valamennyi Bacchusra, Venusra
és Apollóra olyan szűrdolmányokat szabatott legottan, hogy a körmük
hegye sem látszott ki belőle. Csak így lehete Perozessel újra felvétetni
öltönyeit.


III.

Ilyenforma kudarczokat vallván a philosophia és mythologia, valami
együgyű embernek az a gondolat ötlött eszébe, hogy Perozest talán bizony
jó volna megházasítani, az ilyesmi sok embernek elveszi az eszét, hátha
annak meg, a kinek nincs, helyrehozza. A tanács a király fülébe ment, s
az ráhagyta, hogy biz ez jó lesz, nagy sebtében el is küldött a szomszéd
armeniai király udvarába, kinek annyi leánya volt, hogy válogathatott
belőle Oriens és Occidens.

Követei el is hoztak belőle egyet, a kit legmódosabbnak találtak, s azt
nagy fényes kisérettel elszállíták Persepolisba, a hol akkor a királyi
udvar székelt. Három nap tartott, míg a kiséret hátulja odaért, a hova
az eleje, oly hosszú sort képeztek a mindenféle teherhordó tevék,
elefántok és öszvérek, mik a menyasszony piperetárát szállíták, és a
rabszolgák és szolgálók, az énekesek és czimbalmosok, a kötélen
tánczolók és szemfényvesztők, s más afféle haszontalan népek.

Három egész hónapig tartott pedig maga a menyegző ünnepély, egyik nap
vadászat tartaték, másik nap lovagjáték, a vendégségeknek vége-hossza
nem akart szakadni, napvilágnál kezdték meg a mulatságot, s folytatták
fáklyavilágnál, s az énekeseknek be nem állt a szájuk a zengedezéstől.

Perozes hallotta, hogy ez mind az ő kedveért történik, s nézte
türelmesen három hónapig, hogy mi lesz mind ebből? csak néha kérdezve
meg Epiphanestől, hogy e sok szertartás közül melyik legyen voltaképen a
házasság? Az csak legutoljára fog következni; lőn a felelet.

Perozesnek azonban mind nem tetszett ez a mulatság; már három hónap óta
nem hagyták őt bolyongani a réteken, a hol ő a pillangókat szokta
őrizni, s a hol neki a madárkák énekeltek; a helyett hallott mindennap
trombitasivalkodást s izetlen verseket, és látott pánczélos vitézeket,
kik egymást játékból úgy eldöngették, hogy megfeküdtek bele, a mi
Perozesnek egyátalában nem tetszett. Különösen volt egy testvére
menyasszonyának, Tiridat, ki azt elkisérte idáig, a ki mindenkit levert
és leöklelt, a ki csak vele sorompóba lépett. Ezt a goromba embert ki
nem állhatta Perozes. Fogait csikorgatá, midőn látta, hogy ismét nem
tudták kivetni nyergéből, s miután nevelőjét megszokta valami
emberfölötti lénynek tekinteni, azt biztatá váltig, hogy menjen oda és
verje meg ezt a neveletlen embert; hanem Epiphanes bölcs volt szót nem
fogadni.

Ez alatt naponként látá menyasszonyát, kit mindennap eléje hoztak, egyik
nap úgy, mint a másik nap újszinű, alakú és kelméjű ruhákba öltöztetve,
új kacskaringós hajbodrozatokkal felékesítve, s néha-néha jobban
kifestve, mint másszor. Perozes azt gondolta, hogy mindig másikat
mutatnak, s ha mondták, hogy ez az ő menyasszonya, csodálkozva kérdezé:
ez is az? Legalább is azt hitte, hogy kilenczven különbnél különbféle
leánynyal ismerkedett meg, s midőn végre megmagyarázák neki, hogy ez
szüntelen ugyanaz, kiváncsi nyugtalansággal mondá, hogy mennyire
szeretné ő ezt a leányt igazán megismerni.

Megörülének ezen szónak környezői, mert azt hivék, hogy beleszeretett a
leányba s mindjárt elkészíték számára a pompás, illatos menyegzői
kamarát, a hová elvezették hozzá menyasszonyát, s azzal ott hagyták vele
egyedül.

A leány meg volt tanítva, hogy körülbelől hogy viselje magát, s
meghuzódék a kamra egyik szegletében, játszva a szemérmetest.

– Gyere ide közelebb, inte neki Perozes, s megfogta a vonakodni látszó
leány kezét, s oda fordítá az ablak felé. Hát te vagy az én
menyasszonyom?

A leány sóhajtással felelt, s meg levén tanítva, hogy mit mondjon, így
szólott:

– Leghívebb rabszolgálód a földön.

– Még én soha sem láttalak ám téged.

A leány azt hitte: Perozes közellát, s odalépett az orra elé.

– De még most sem látlak, pedig szeretnélek már egyszer megismerni.

– Hát vak vagy Perozes? kérdé felboszantva a leány.

– Nem látlak attul a sok csecsebecsétül, a mi rajtad van.

A leány elmosolyodék, gondolva, hogy Perozes hamiskodik, s lekapcsolá
válláról palástját, lerakta karpereczeit s azzal szemlesütve kérdezé:

– Látsz-e már most?

– Még most sem látlak, szólt Perozes hidegvérrel.

A menyasszony még csupán csak arany övét tartá magán, melyet kikapcsolni
egyedül a völegény dolga, s mely az utolsó csalánszövetű leplet szorítja
derekához. Látva azonban, hogy Perozes még egyre bámészkodik, maga
leoldá az övet, s azzal félénken rebegve monda:

– Látsz-e már most Perozes?

– Még most sem látlak, szólt Perozes érzéketlenül, hanem ha letörlöd
arczodról ezt a sok fehér és piros festéket, akkor majd meglátlak, addig
nem tudom, hogy ki vagy?

A leány dühbe jött e szóra, arczul vágta Perozest, hogy zöld karikát
hánytak a szemei, s azzal felkapkodá öltönyeit, s mérgében sírva
elrohant Bahram királyhoz, s lábaihoz vágva jegygyűrűjét, mondá:

– Fiad bolond.


IV.

A dolog azonban nem maradt ennyiben. Tiridat, a menyasszony testvérje,
megtudta huga meggyaláztatását, e szennyet vérrel esküvék lemosni, s
szörnyen fenekedett, hogy Perozest kettőbe hasítja.

Jöve tehát Bahram király személyesen a fiához, s hoza neki egy kardot
kardkötőstül.

– Fiam, monda neki szépen, elég soká voltál gyermek, ideje, hogy férfiu
légy. Proféta már nem lesz belőled, annyit látok, hanem lehet belőled jó
katona, azt remélem. Nosza tehát fogjad ezt a szépséges aranyos kardot,
– fogantyuja tiszta jaspis, kötőjét anyád maga himezte saját kezével, –
kössed azt az oldaladra.

– Minek nekem ez a nagy kés? szólt Perozes.

– Nagy falathoz nagy kés is kell, rád pedig most ugyancsak nagy
várakozik, az armeniai Tiridat, kinek testvérét meggyaláztad, s ki
emiatt most téged személyes párbajra hí fel.

– De én nem megyek.

– Perozes te bolond vagy! kiálta felindult haraggal Bahram.

– Tiridat a bolond, nem én. Hát azért ha mi egymás fejét leverjük,
kevésbbé lesz a testvére kifestve?

– De ő téged az egész udvar előtt hívott fel párbajra, s gyávának és
nyomorultnak nevezett, ha helyt nem állnál előtte.

– Az nekem nem fáj.

– És el fogja hiresztelni a külső országokban, hogy Bahram király
egyetlen egy fia, Perozes, egy haszontalan pulya! Nevedet a
historia-irók a gyávák között is a legutolsók közé fogják irni, s a
külföld, népei ha csúfolkodni akarnak, a te nevedet fogják említeni, s a
persa nemzet szégyenpirulva fog gondolni országának azon éveire,
melyekben te uralkodál fölötte.

– Rövidebb életem lesz-e nekem az által?

– De tudd meg Perozes, hogy Tiridat téged élethalálra keres, s ha a
sorompókban önkényt elé nem állsz, megesküvék, hogy a hol előtalál,
ottan ver keresztül.

– De már attól nem félek, kiálta fel Perozes bizakodva.

– Hogyan? tehát mit fogsz akkor cselekedni? kérdé Bahram, megörülve,
hogy tán fölébredt fiában a bátorság szelleme.

– Hát elfutok előle, vagy fölmászok egy fára, s majd meglátom, hogy ér
utol?

Bahram király csüggedten sóhajta fel:

– Fiam bolond.

Azután szomoruan fordult ismét felé.

– Lásd Perozes, ha te nem akarod használni e kardot, melyet számodra
hoztam, akkor magamnak kell azt megtartanom, mert Tiridat azon esetben,
ha te meg nem jelensz, velem kiván megküzdeni, s akkor én leszek
kénytelen helyetted helyt állani.

E szavakra elkomorodék Perozes, szemei megteltek lassanként könynyel,
félrefordítá arczát, s leborult karjára sírni.

– Ha tehát atyád vérét nem akarod kiontva látni, fogjad e fegyvert, majd
küldök hozzád egy bajnokot, ki a velebánásra megtanítson, háromnapi időd
marad a fegyverforgatás fortélyait megtanulni, negyed napon azután a
trombiták harsogásainál meggondolhatod, hogy engemet állíts-e ki a
harczi síkra, vagy magadat?

A király elment s nem sokára jött utána a vívómester.

Ez a derék férfi egy összevissza szabdalt arczú veterán volt, fél
szemét, fél orrát, fél fülét elhagyogatta itt-amott a harczban.

Ez fogá Perozest, s miután annak vaskemény izmait, iszonyú karjait és
ideges ökleit összetapogatta és erősen feldicsérte, kezébe nyomá a
kardot, s vívó állásba iparkodék őt helyezni, míg Perozes arczán
félreismerhetlen jelekből látható volt, mennyire fél saját kardjától!

A vívómester derék verekedő volt, hanem annál rosszabb szónok; midőn
tehát Perozest küzdő állásba helyezé, elkezdé neki a vágásokat mutatni
és magyarázni.

– Ide vigyázz, jó Perozes. Kardodat emeld fejed fölé, a könyököd ne
mozduljon, az a vágás, a mit mostan egyszerre lefelé téssz, ellened
koponyáját fogja ketté hasítani, úgy hogy az agyveleje szertefecscsen.

Perozes undorodva húzta félre a szája szegleteit az æstheticátlan
magyarázatra.

– Ha pedig ugyanezen vágásnak nagyobb súlyt adandsz, egész karoddal
lesujtva, akkor ellenfeledet merőben ketté hasítod, úgy hogy fele
jobbra, fele balra esik.

Perozes azt az észrevételt tevé rá, hogy az mégis nagyon illetlen
cselekedet volna.

– Most azonban tartsd rézsút kardodat, s czélozz ellened nyakára, e
vágástól, ha jól ki van mérve, annak feje fog lábaidhoz gördülni.

Perozes ijedten kapta fel a lábát, mintha már valamit gördülni látna
utána.

– Ha ellenben visszakézzel balról jobb felé csapsz hozzá, s kardod
hegyét vágás közben egy kissé megsuhintod, akkor fel fog ugrani a feje
magasra, s onnan esik le a földre.

Perozes félreugrott, nehogy épen ő rá essék.

– De vigyázz most királyfiu, mert egy mestervágásra tanítlak, melylyel
csalhatlanul legyőzended ellenedet. Midőn így szemközt álltok egymással,
te egy csapást mérsz annak fejére, ő erre feltartja paizsát, te ekkor
hirtelen térdre bukol, s balkezeddel megkapva ellened paizsának alsó
párkányát, jobb kezeddel kardodat azon a helyen, a hol a pánczél véget
ér, egyszerre alulról fölfelé ellenfeled hasába taszítod, úgy hogy a
hegye a háta közepén jön ki.

Perozes minden ujabb magyarázatnál jobban reszketett, a kard úgy inogott
kezében, mintha csak a szél fúná, ez utolsó tanításkor végre undorodva
veté azt el magától, s köpenyébe takarva arczát, könyörgött a
vívómesternek, hogy ne mutasson és ne beszéljen neki több ily utálatos
dolgot.

Az megnémult bámultában, s visszatérve Bahramhoz, a legelső szó,
melylyel azt megvigasztalá, ez vala:

– Uram király, fiad bolond.


V.

Perozes ott hagyta feküdni az elvetett kardot, s szomorúan lefeküdt
ágyára. Képzeletéből nem birta elűzni azon iszonyú eszméket, mikkel
vívómestere megijesztgeté, s bár rettegett azon gondolattól, hogy
helyette atyja leend kénytelen megvívni, mégis nagyobb volt irtózata a
vérengzésnek e gyűlölt eszközétől, mint hogy képes lett volna azt újra
kezébe venni. Behunyta szemeit, hogy ne is lássa azt többet, s a mint
hunyva tartá szemeit, elaludt csendesen, s álmában megint csak kezében
volt a kard, oda volt ragasztva, oda volt nőve hozzá, s ő egy sorompóba
volt kiállítva, a hol akármerre fordult, mindennünen emberek tolakodtak
eléje, kiket agyon kellett vernie, ketté hasogatnia, hogy egyik fele az
egyik lábával jobbra, a másik balra szaladt el, fejeiket kaszabolta,
hogy csak úgy ugráltak körüle, s gurultak lábaihoz, vagy soronkint
szurkálta őket keresztül, hogy a mint az egyiknek a hasába beleszúrta a
kardot, a hatodiknak a hátán jött ki a hegye. Perozes homlokán a hideg
veríték gyöngyözött az iszonyat miatt; nem tudta megállítani kezét,
inkább szerette volna már, ha őtet vágta volna le valaki, de nem
parancsolhatott kardjának, sebesen pörgött az kezében, mint a szélmalom
kereke, s csak úgy repkedett körüle a sok fél kéz, fél láb, miket a
körüle őgyelgő emberekről leszabdalt. Végre kétségbeesése kínjában
leveté magát a földre, és ekkor csakugyan leesett a földre – az ágyrul
és fölébredt.

A kard ott feküdt mellette.

– Engem többet meg nem ijesztesz, monda magában, s fogá két ujjal a
kardot, mint a hogy valami útált tárgyat szokás felcsipni, egy kigyót,
vagy egy békát, a mihez az ember restell egész kézzel nyulni.

– Elviszlek, belehajítalak a vízbe, a hol legmélyebb lesz, oda;
mondogatá a kardnak, s kimászva a palota ablakán, a nagy vadaskerten
keresztül éjnek idején neki indult csalitnak, bokornak, eltévelygett az
erdőben, szomorúan, elcsüggedten, míg csak a palota tornyait beláthatá;
sehol le nem ült pihenni, kerülte a járt utakat, s a legsűrűbb bozóton
törtetett keresztül. Mikor aztán annyira elbujdosott, hogy nem
félhetett, miszerint a vad Tiridat utána jöhessen, el kezde azon
töprenkedni, hogy mit csináljon azzal a karddal? Ha sűrű bokrot talált,
gondolá, hogy oda rejti; de eszébe jutott, hogy a karcsú őzikék ott
szoktak nappal hüsselni, s megsérthetik magokat benne, s csak tovább
ment. Fára akarta akasztani, de meggondolá, hogy kis madár rá talál
szállni és gyönge lábát elvágja, s vitte tovább. Ha vizet talált, abba
akarta hajítani, de meglátta az apró ezüst halacskákat uszkálni benne, s
félt, hogy valamelyiket megsérti vele. Földbe akarta leszúrni, de
meggondolá, hogy ott apró virágok gyökereit metéli szét, s elhervadnak,
elszáradnak.

Szomoruan egy tóparthoz ért végre, ott ledűlt búsan a fűbe, s a kardot
letette maga mellé. A pillangók, a kis zöld ugró bogarkák, mintha
ráismertek volna, körülrepkedték, keresztülszökdeltek rajta, a
falevelek, mintha integetnének felé, suttogva, zizegve bókoltak feje
fölött, s a lombok közt fehér fészkében megszólalt az arany tollú madár,
üdvözölve a kelő hajnalt.

Perozes valami olyan nehezet érze feküdni szivén. Nem esett jól neki sem
virágillat, sem madárdal, sem pillangórepülés, sem hajnalsugár. A tó
fenekén feküdt egy nagy fekete kő. Úgy szeretett volna az a fekete kő
lenni ott a tó fenekén.

Egyszerre valami sikoltás hangja riadt fel az erdőben, mintha valaki
segélyért kiáltana, valaki, a kit bántanak, valami nő.

Perozes borzadva figyelt, az irtózat megreszketteté tagjait. A sikoltás
újra hangzott, mindig jobban közelítve felé. Az ifju ónterhes zsibbadást
érze tagjaira leszállni, futni, kiáltani akart, s nem bírt fölkelni
helyéből, a hang nem jött ki összekulcsolódott ajkain, szemei előtt
összefutott a világ, s agya szédületesen kezde zúgni.

A segélykiáltozás egészen közel ért már hozzá, s a mint a bokrok
ritkulni kezdtek, három marczona alakot látott Perozes előtünni, valami
arab kalandorok lehettek, kik egy fiatal leányt hurczoltak magukkal. A
leány oly gyönyörű volt, hosszú felbomlott hajzata utána söpré a földet,
szép arcza rettegéstől és a küzdelemtől égett, a mint szerte
széttekinte, mintha Istent keresne, a hol ember nincsen segíteni, karcsú
termete úgy vonaglott a durva rablók karjai közt, kik derekát átölelve,
s gömbölyű karjait hátra kötve, ragadták őt magukkal.

Perozes reszketett a lelkét fogva tartó igézet hatalma alatt, idegei
megmeredtek, a vér megfagyott ereiben, s a szív dobbanása elállt… E
pillanatban felé fordítá kétségbeesett arczát a hajadon, s térdre rogyva
rablói lábai előtt, oly ékesen szóló sírással könyörge hozzájuk.

Perozes valami ismeretlen tüzet érze ereiben egyszerre végig futni,
szive lüktetni kezdett sebesen, ajka kigyulladt a haragtól, lélekzetében
düh forrott, melle kitágult és öklei összeszorultak… Az egyik rabló
megragadta a könyörgő leány szép hosszú haját, s felrántá őt annál
fogva, a leány fájdalmasan sikolta fel… E hang keresztül járta Perozes
szivét, a varázs szét volt törve lelkén, megrázta izmos tagjait,
fölordított mint egy veszett oroszlán, s fölkapva a maga mellé tett
kardot, ádáz dühvel rohant a rablókra, s az elsőt közülök úgy vágta meg,
hogy fele jobbra, fele balra hullott, a másiknak visszakézzel leütötte
fejét, hogy felszökött a levegőbe, s a harmadikat úgy verte keresztül,
hogy kardja hegyével a háta mögött álló cserfához szegeződött.

A királyfi, mint ki egy új világba lépett, önmagát és mindent, a mit
körüle látott, megcsodálva tekinte szét. Más vér folyott ereiben, más
tűz ragyogott szemében, más szív dobogott keblében. Lábát levágott
ellenei tetemére téve, kihivó tekintettel emelé fel homlokát, mintha
várná, hogy jön-e még több? Az egész világ kevés lett volna neki, hogy
megrettenjen tőle, midőn a szép hajadon ott feküdt aléltan lábainál, és
ő érezte azt jól, hogy azt egyedül neki kell megvédnie.

Azután, hogy sokáig nézte az alélva fekvő leánykát, a harag heve
lecsillapult szivében, egészen más melegségnek adva helyet; így megy át
a szivárványban a sötétkék a rózsaszínbe észrevétlenül. Csak most érzé
még, hogy él, és hogy élni jó; – felvevé ölébe a szép leánykát, oda
futott vele a hűs tó vizéhez, s meglocsolá annak arczát, hogy
föléleszsze…

Ki tanítá őt meg erre: hogy az álom nem halál? A lányka fölveté szemeit
és sírni kezdett. Az ifju oda hajolt hozzá, s édes, bátor férfihangon
elkezdé őt vigasztalni… Ki tanítá őt meg erre: hogy a nyájas férfiszó
felszárítja az asszonykönyet? A lányka megismeré benne szabadítóját, s
lehajolt, hogy kezét megcsókolja. Perozes megirigylé saját kezétől a
csókot, s fölemelve a leánykát, ajkaival fogadá el az édes adózást, s
oly mélyen, oly mélyen tekintett annak szemeibe, s oly forrón szorítá őt
szivéhez… Ki tanítá őt meg erre: hogy szív sziven jobban dobog, szem
szemben jobban ragyog, s csók ajkra édesebb?

A varázsszóra fölébredt az alvó lélek. Perozes újjá születék. A mi
gyöngeség volt eddig, az mind erő lett szivében. És a varázsszó volt a
szerelem.

A lányka elmondá neki, hogy e tóparton áll kis kunyhója, melyben ősz
apjával együtt lakik, ki halászattal keresi kenyerét. E napon elment
Persepolisba az öreg, eladni fogott halait, s azalatt jövének e rablók,
kik el akarták őt rabolni török háremek számára.

Perozes viszont elmondá, hogy ő egy üldözött fejedelemfi, kit atyja
elátkozott, s most bujdosni kénytelen. Hogy ennyiben igazat mondjon,
arra nemes szive kényteté, de bölcs volt elhallgatni, miként ez atya
Bahram király.

Ily futó fejedelemfiak nem ritkák voltak azon időkben néha testvér, néha
idegen ellenség verte ki őket palotáikból, s jó volt rájuk nézve
olyankor a puszták védelme, s akadt mindannyi számára virág is a
pusztában, a bujdosást megédesítendő.

A leány szánalmat érze az üldözött iránt, s a szánalom is egyik testvére
a szerelemnek, s jól esett, hogy az ifjunak, ki őt megoltalmazta, ez
oltalmat visszafizetheti.

– Jer velem kis hajlékunkba, mondá meleg kézszorítással vezetve magával
az ifjut, itt csendesen fogsz élhetni, míg sorsod jobbra nem fordul,
senki sem látogatja e helyet, és ha jőne is valaki, én azt mondanám,
testvérem vagy, s eltitkolnálak.

Perozes oly boldognak érzé magát. Látta a kis kunyhót, repkénynyel
befutott falával, hallá a gerliczéket turbékolni a mohos tetőn, s mindez
úgy tetszett neki. Megkérdé a szép lánykától nevét, az felelé, hogy őt
Artemisnak híják; Perozes örült nagyon, hogy neve is ilyen szép; pedig
még ekkor csak testvére volt a leányka.

Két nap mult el, két év Perozes lelkének, két percz szivének. Artemis
hosszan elbeszélt neki Persia történeteiről, miket apjától hallott téli
éjszakákon, ki még Nushirván alatt szolgált; a hősökről, kik magukat
hazájukért föláldozták, a csatákról, mik ellenség vérével festették a
haza földét, a népről, mely fölégeté városait a hódító idegen előtt, s
bölcs és nagy uralkodókról, kik újra fölépíték azokat, s virágzóvá tevék
a hont, s azok között a legnagyobbról, Bahram királyról, kinek neve: «az
istenek barátja, emberek legyőzője, zsarnokok ellensége, királyok
királya, a persa haderő vezére!»[3]

Perozes figyelve hallgatott, mint ki idegen országból jött ide. A
trónhoz és saját atyjához oly közel nem látta azoknak magasságát, le
kellett szállnia a halászkunyhóba, hogy a mire a bölcsek és irástudók
meg nem taníták, egy pórleány szép ajkairól tanulja meg. És kedves volt
a tanítás; az olyan leczkét könnyű elhallgatni, a hol az egyes és kettős
pontokat egyes és kettős csókok képezik, rövidek ott, hol comma jár,
hosszabbak, a hol gondolatjegy következik… Ámde hisz ezek testvércsókok
voltak.

Harmadnapon megjött a vén halász Persepolisból, leánya messziről
eléfutott, s elmondva neki a veszélyt, melyben forgott, bemutatá neki
bátor megmentőjét, tudtára adva őszintén, hogy ez egy bujdosó
fejedelemfi, kit atyja megátkozott, s ki most menekülni kénytelen.

Az öreg megszorítá az ifju kezét, s a közben kiesett a köny szeméből.

– Miért sírsz? kérdezé tőle Perozes.

– Hajh! sóhajta az öreg, Bahram királynak is volt egy fia, a ki
bujdosásba ment, de őt nem üldözé senki, csupán saját gyávasága.
Tiridat, az armeniai király fia kihívta őt lovagi párbajra, s Bahram
király egyetlen fia megszökött előle gyáván. Ezért búsul most az ország,
s gyászba öltözött az udvar, a királyné sír éjjel-nappal.

– A királyné sír éjjel-nappal; mondá utána elbúsultan a királyfi.

– Bahram király fia megfutása után maga akart kiállani a dühös Tiridat
elé, a midőn a satrapák mind lábai elé veték magukat könyörögve, hogy ne
tegye ki életét, inkább ők maguk egyenkint megvívnak Tiridattal, ki
Armenia legnagyobb hőse.

– És Bahram király nem vívott, ugy-e bár? kérdé Perozes aggódva; minden
vér eltünt arczáról.

– Nem, felelt csüggedten az agg, és Tiridat visszament hazájába,
mindenütt a merre járt, kürtszó mellett kihirdettetve, hogy a kerek föld
népei között nincs gyávább, mint a persa nép, és az egész persa nép közt
nincsen gyávább Perozesnél.

– Halál fejére e szóért! ordítá Perozes dühtől szikrázó szemekkel. E
gyalázat nem marad a persa népen.

– Bár volna Perozes oly férfi, mint te vagy, szólt az öreg, de ő elbujt,
most a midőn Tiridat hadsereget gyűjtve, harczczal kezdi megtorolni az ő
miatta támadt boszút, és Perozes, a helyett, hogy a személyes haragért
személyesen állana helyt, megengedi, hogy az egész ország szenvedjen
miatta. Oh derék hős, bizonyára, ha te volnál Perozes, és azt hallanád,
hogy ősz apád harczba készül, s ez lesz tán utolsó harcza, bárha átkát
hordozod is, visszatérnél, és testeddel fedeznéd őt.

Perozes egy szót sem szólt rá, csak kiment az erdőre, hol a levágott
rablók három paripát hagytak el hosszú pányvákra kikötve. Kiválasztá
azok közül a legjobbat, kardját megtörlé a vértől, mely sötét foltokat
hagyott rajta, s visszament a kunyhóba, lovát fékjénél vezetve.

– Köszönöm a rossz hireket, monda ottan az öregnek. Majd ha visszajövök
ismét, én jókat hozok cserébe.

Azzal a lánykához fordult.

– Midőn bujdosó valék, te nekem testvérem voltál; majd ha egykor király
leszek, te nekem királyném leendsz.

Artemis sóhajtva kérdé a kedves ifjutól:

– Mikor jösz hozzánk vissza ismét?

– Majd ha az a hir fog járni, hogy a kerek ég alatt legvitézebb nép a
persa, és az egész persa nép közt nincs nagyobb hős Perozesnél!

Azzal búcsút inte nékik, fölveté magát lovára és elnyargalt szemeik
elől.


VI.

Egész Ktesiphon faláig jött az armén sereg, itt találta szembe a persát,
melyet az ősz Bahram maga vezérlett.

Tiridat zászlóira kutyák, macskák voltak festve, miknek Perozes feje
volt adva, s a főzászlón, melyet Tiridat maga hordozott kezében, a persa
királyfi asszonyruhába öltöztetve volt látható, kezében guzsalylyal és
orsóval.

A csata megkezdődött, Bahram nemes haraggal vezérlé seregeit az
arménokra, de az évek megfogyaszták karjainak erejét, s az örökké
győztes hős, kit soha sem látott ellenség futva, tapasztalá e csatában,
hogy kardja nem vág oly mély sebet többé, miként harmincz év előtt,
midőn Giubinnak nevezték el, mivel karja oly erős volt, mint a kemény
faág, s midőn a hyrcani sziklák közt tizenkétezer bajnok élén megállítá
a nagy khán négyszáz ezernyi seregét, s megölte őt és fiát és szétverte
seregeit, hogy a Pule-Rudbar oldalain omlott a vér, mint a patak. Hajh,
azóta sok év lefolyt, a kemény fát megőrlék a férgek, s Bahramnak meg
kellett érnie a szégyent, hogy fülébe hallja dörögni ellensége
gúnyszavát.

– Ha te Giubin vagy a kemény fa, én meg Tiridat vagyok, a tüzes villám,
mely téged ketté hasít.

Bahram látta őt mindig közelebb jönni, legjobb lovagjai egyenkint
hullottak el az armén óriás kardcsapásaitól, ki a szégyenhirdető zászlót
magasan tartá egy kezével, másikával pedig elolta mindenkit, a ki azt
ostromolni elé állt.

Végre az ősz király maga huzá ki kardját, s szembekészült ellenével,
vagy lemosni fia gyalázatát ellene vérével, vagy megtetézni azt
magáéval.

Tiridat messziről kaczagott.

– Számláltasd meg ősz hajszálaidat Bahram király, midőn ellenem jösz,
kiálta rá gúnyolódva, s megpörgeté súlyos kardját, melyről a persa
vitézek legjobbjainak vére folyt, és legyen ég és föld tanúm, hogy nincs
gyávább nép a persánál, s az egész persa nemzet közt nincsen gyávább
Perozesnél.

E pillanatban, midőn a persa csatárok szégyentől leveretve, hátrálni
kezdének, vad üvöltés támadt a hadsorok között, s az ellenség sorain
keresztül egy ifju lovag láttatott keresztül törni, pánczél nem fedé
tagjait, sem homlokát érczsisak, meztelen karjai fel voltak gyűrve, s
hajfürtei repkedtek szabadon.

Az armén had a harczok istenét hitte alászállani, mint a pozdorja tört
össze csapásai alatt lándzsa és paizs, s a kire egyszer ránézett, az nem
látta meg szemeivel többet a napot.

– Velem állj szembe Tiridat! kiálta a bajnok rettentő hangon, mely mint
a mennykőcsattanás a harangszót, úgy harsogá túl a csatazajt.

Senki sem ismert reá. Ez arcz Perozesé volt, de ez ádáz indulat csak egy
Nimrodé lehetett, saját édes atyja Bahram sem vélhette őt fiának; tán
valami Amshaspand[4] ez, ki emberi alakot ölte? vagy egy sírból fölkelt
hős, kit a szégyen fölébreszte onnan?

– Nincs ellened több, csak én! kiálta a lovag Tiridathoz érve. Jól
befedd magadat paizsoddal, ha az ércz eget magadra vennéd, e kard azon
keresztül is rád találna.

Mindketten megsarkantyúzák lovaikat, a föld döngött rohanásuk alatt, a
mint összerontottak. Tiridat előre feszíté hosszú kopjáját, melyről a
csúfos lobogó csüngött Perozes meggyalázott alakjával, de az ifju elkapá
balkezével a dárdát, s annálfogva közel rántva magához ellenét,
kardjával egy irtóztató csapást mért annak öblös paizsára.

Tizenhat bivalybőrből készült a kemény vért, s négy sor ezüst lappal
volt borítva, kiverve aczélszegekkel, de ez egyetlen csapástól szerte
szakadt a bivalybőr és ezüst lap, s Tiridat jó öblös paizsát két
darabban látta lefittyenni karján.

Ijedten bocsátá el egyszerre dárdája nyelét, melyet ellene vasmarkából
nem birt kifacsarni, s kardot rántva kezde víni.

Az ifju csapkodott reá jobbról-balról, sűrűen hullottak csapásai Tiridat
vállaira, oldalára, míg a villámsebes kard szikrákat vert ellene
kardjából, félrecsapva annak ütéseit.

De Tiridat tagjait erős lánczszem pánczél óvta; a hires Misdas készíté
azt egykor Psammis király számára, aczélsodronyból, lánczszemekből,
egymásba font csillagokból, és sem dárda, sem kard éle keresztül nem
járt azon. A persa ifju hasztalan paskolá ellenfelét, legkeményebb
csapásával sem tudott sebet nyitni rajta.

Tiridat nevetve szólt:

– Mit pazarlod szép erődet? engem nem fog a kard éle, engem bűvös tóban
fürösztének születésem órájában, s kard és nyil meg nem jár engem.

– Ha kard és nyil nem jár téged, szólt a persa, meglássuk, a buzogány
nem jár-e? s a mint balkezében volt az elragadott zászló, végén nagy
nehéz rézgombbal, megcsóválta azt feje fölött, s lecsapott vele
Tiridatra.

Mint a nehéz istennyila jött süvöltve az ütőgomb, s bár Tiridat ellene
tartott kardjával elhárítá azt fejéről, az ütés mégis megérte,
alácsúszva a kardon, s őt úgy találva oldalba, hogy sziszegve hajlott
félre.

Megfordítá erre lova kantárát Tiridat, s seregei rémületére futni
kezdett a persa bajnok elől; de ez sem volt nála restebb, a dárda
buzogányával mindenütt üté ellenét, bőrét nem sérté a fegyver, de
csontjait törte össze, végre leesett lováról, s a mint lehullott
sisakja, a persa ifju odaszökött, s egy kardcsapással levágta fejét.

Az armén sereg elrémülve kezde futni; a diadalmas bajnok pedig végig
nézé a kezében maradt zászlót, s mosolygva tekinte végig a reá festett
gúnyképen, azután föltűzte a dárda hegyére ellensége véres fejét, s úgy
emelve fel a zászlót, felkiálta:

– Én vagyok ez a Perozes!


VII.

Diadalünnep volt Persepolisban, az ősz Bahram király élte legszebb
napját ülte: egyetlen egy fiának diadalünnepét.

A mit sem bölcsek, sem a máguszok ki nem tudtak vinni, az ifju lelkének
megnemesültét, e csodát Bahram egyedül az istenek hatalmának birta
tulajdonítani.

Örült, vigadt az egész nép, mert az ifju királyfi jó volt és nemesszivű,
s a milyen szép volt alakja, olyan szép lett lelke is.

A király maga mellé ülteté jobb felől, valamennyi satrapái, bölcsei és
máguszai előtt és monda neki:

– Kérj tőlem a mit kivánsz, s bárha országom kérjed is, esküszöm, tiéd
legyen.

– Nem kérem én országodat, szólt Perozes. De van Persepolis mellett egy
kerek erdő, még ez erdőt sem kérem tőled, abban van egy kisded tó, annak
partján kis hajlék áll, még e hajlékot sem kérem, hanem abban lakik egy
vén halász, kinek egy szép leánya van, a kit Artemisnak hívnak, ezt a
leányt add nekem nőül.

A satrapák, a bölcsek, a máguszok elszörnyedve kiáltának fel:

– Uram! fiad még most is bolond!

De Bahram élesenlátó lelkével rögtön megérté a csodát, mely fiának
lelket adott, az örök titkú szerelem az, kivel isten megosztá a teremtés
hatalmát, hogy alkosson új világokat.

Bahram nem felelt fiának, elbocsátá őt maga elől, hanem a mint Perozes
eltávozott, a bölcsekhez fordult a király:

– Ti magatok vagytok a bolondok.


VIII.

Szerte járt már az örömhir az országban, hogy nincs nemzet, mely a
persánál vitézebb, és az egész persa nép közt nincs nagyobb hős
Perozesnél.

A hir elhangzott a kis halászkunyhóig is, s a szép leány megemlékezék e
szóra, melyet a búcsúzó ifju monda neki, hogy ekkor fog visszatérni.

Egy napon fényes kiséret érkezett a kunyhó elé a királytól, kik Artemist
atyjával együtt pompás öszvérekre ültetve, felvitték Bahram elé.

A leány szeme elvakult a pompafénytől, mely a palotából mindenünnen
eléragyogott, koronás fejedelmek voltak a királynak még fegyverhordozói
is, csillogva aranytól és drágakövektől, de mind ennyi fény között is
meg tudott a lányka látni egy egyszerűen öltözött ifjut, ki ott állt a
többi satrapák között, azok közül csak fénytelen öltözete által tünve
ki. Ez volt az ő ismeretlen ifja, a névtelen királyfiú.

A király megnézte a leányt, megfogá annak kezét, s trónjához vezetve
szólt:

– Szép hajadon. Egyetlen fiam sokáig lélek nélkül élt a világon és senki
nem volt képes őt meggyógyítani. Ekkor megláta téged, s látásod lelket
öntött bele, ő vissza lőn adva nekem, honának és önmagának, im most
viszont, én és a hon, és ő maga te néked adjuk őt, hogy ha boldoggá
tevél bennünket, e boldogságban részesülj te is, s az életet, mit te
neked köszön, hadd oszsza meg veled.

Artemis lesüté szemeit, s rebegve viszonza:

– Oh nagy király, istennek barátja! nagy tisztelet, a miben részesítesz,
ámde én fiadat nem ismerem, még nem is láttam soha; hanem itt satrapáid
között áll félrevonulva egy szegény száműzött királyfi, kit szivemből
szeretek, s a milyen boldogság lenne másnak fiaddal a trónt megosztani,
oly boldogság énnekem ő vele megosztani a puszták tanyáját.

A király megzavarodva kérdezé: ki legyen az? s Artemis remegve mutatott
Perozesre.

Mindenki szeméből kicsordult a köny. Perozes elragadtatva rohant
kedveséhez, s keblére ölelte őt és nyájassággal halmozá el.

– Én magam vagyok Perozes! Miattam megvetéd a trónt, általam legyen az
tiéd.

Az ősz király megáldá mind a kettőt.

* * *

És a historia bizonyítja, hogy jobb, bölcsebb és vitézebb királya nem
volt a persa népnek Perozesnél.



HYPPONA ROMJAI.

Ki tanítja az elhagyott virágot kinyilni, melynek magvát vándor madár
vagy eltévedt szellő veté el avar pusztaságba, mely virágot nem látott
soha? Egyedül nő az ott fel vad szél fuvalmainál, meddő füvek között.
Bámulva áll meg előtte a pusztai vad és nem meri bántani, testvérét sem
a pusztai szél, sem a vérivó vad nem látta még soha. És az mégis
kivirágzik, kinyitja kelyhét reggelenként s összecsukja alkonyatkor, s
mikor minden virága lehervadt, megsárgul és elhal, röpülő magvait
széthordják a szelek.

Ki tanítja a szivet szeretni? ki mondja meg neki, hogy a szerelem a
lélek virága, mely nyilni kezd, ha tavaszát érzi? Ki tanítja meg őt
félni a haláltól, mely megjön, ha a virágok lehervadnak? ki tudatja
vele, hogy ama távol kékség, melynek homályába, ha meghal, a virág
röpülő magvait a szellő átviszi: a boldog túlvilág?…


I.

Messze, messze, hová a vándormadár megy, ha az ősz ködeit érzi; honnan a
tavasz jő hozzánk, mely nálunk csak vendég, ott örökös lakó; sziklás
tengereken, sivatag homokpusztákon túl, hová csak elvétve téved emberi
láb nyoma, elvadult ligetek közepén ott feküsznek Hyppona romjai.

Nem beszél történet az összedűlt falakról, húsz mértföldnyire a szomszéd
sivatagban sárból vert kunyhók szorultak egy vár közepére rabló
beduinfaluvá, ezeknek ősei nem építék az omladékokat; hetekig mehetni
bármely irányban a pusztán keresztül, egyes tevenyájon vagy nyomorú föld
alatt lakó troglodit csoporton kívül semmi sem környékezi Hyppona
romjait.

Tán még akkor más emberek éltek, midőn ez óriás gránittömegek falakká
épülének? vagy tán tenger feneke volt a sivatag, melynek legmélyében
tengeristenek építének csodás palotákat, s azoknak romja ez, mely
pusztán maradt, midőn a világfordító változás a tengert más helyre
parancsolá, s fehér csigahéjakkal ellepve sivatagnak hagyta hátra a
tenger fenekét, melyet ha öntöznének, nem fű és virág, hanem corallok és
csodás polypok teremnének rajta?

Csodás faragványok látszanak még most is e romok kövein, oly alakúak,
minők többé nem léteznek; emberi nyelv nem mondhatja ki, nem irhatja le
azokat, még a füvek is másformák, melyek e romokat benőtték, melyek
alácsüggnek piros indáikkal, fehér harangvirágaikkal a magas kövekről,
mint a növényország csodái; virágzó tarka tövisek, oroszlánfejű
haragos-sárga virágokkal, melyekből kettős piros nyelv nyúlik messze
elő; levéltelen tüskés növényi kigyók oldalt kinőtt piros
virágbimbókkal, nagy sárga virágok, melyek a nap felé fordítják sugáros
tányéraikat, ezüstlevelű fák, sárga virágocskák, sötétpiros bogyók
elszórva fehérlő lombjaik között; ismét más növény: egyik levél a
másikból rendetlenül kinőve s oly csodás sárga pontokkal tarkázva, mint
egy leopard, hosszú sárga fürtei a vadselyemnek, s a keleti liliom
kardos levelei s számtalan neme a fölfutó folyondárnak, mely az olaj- és
vad mandolafák bokrait egymáshoz kötözi; néhol a falakról cseppenként
fehér nedv szivárog alá, húsos levelű virágok izzadják ki azt a forró
verőfényben, melynek melegére néha egy-egy kis aranyzöld gyik búvik elő
a virágbozótból, egyetlen élő lény, mely e romokat lakhelyül választá.

Gyönyörű kilátás esik e romok ablakain át. Egyfelől a sík homokpuszta,
sárga elenyésző látkörével, melyen a fata morgana néha fölfordított
légalakokat mutat. A sivatag szélén magas pálmák, miket a pusztai szél
ingat. Keletről ismeretlen hegyláncz; a szines távolban hegyek és
völgyek váltják fel egymást, mik körül a leáldozó nap festői nimbuszt
lehel; a legközelebbi hegy sötétkék, amaz túl rajta lilaszín, világos
zöld liget zománczczal, s a melyik legközelebb van a naphoz, az bibor és
narancsszín, teteje égő arany. Majd ha leáldozik a nap, túloldalon feljő
az ezüst hold, átnéz a romok ablakain, s az idegen ég ismeretlen
csillagai kigyulladnak. A gönczöl-csillagok alig tünnek föl a
láthatáron, oly távol van innen az észak.

Ritkán látogatják meg e tájat kiváncsi utazók. Többnyire, kik a világ
minden ismert szegletét bejárták, unalmokból vetődnek ide, hacsak nem
túlságos ismeretszomj hajtja e járatlan, ismeretlen földre. Többnyire
valamely ismert folyam eredetét fölfedezni törekvők tévelyednek e
nagyszerű romokhoz, kiknek azután évek mulva csak holt hirét hallani;
elvesztek, nem tudni, hol és hogyan? tán az örökké tartó pestis ragadt
rájok az ég alatt, vagy a sirocco szele temette őket el a homokban, vagy
eltévelyedtek a pusztában s elvesztek szomjan a feleúton, vagy a
tigrisek tépték széllyel, vagy a vad rabló népek gyilkolák le fényes
gombjaikért? Hosszú és veszélyes út egy ismeretlen czélhoz.

Évek előtt élt e romok között egy fehér hajú, fehér szakálú agg.
Egyedül, társtalanul lakott ott, ritkán járt ki onnét, de ő hozzá
gyakran eljártak a szomszéd barbarok, ha bajukat érzék; ő csodatevő
gileadi balzsamot osztott nekik, mely az amyrisfa sebeiből csepeg; azok
pedig ruháit csókolák, azt hitték, hogy az használ valami ellen.

A köznép szentnek tartotta őt, a mi egyébiránt oly országban, hol a
fehér kutyát és a tarka menyétet s a fekete békasót is szentnek tartják,
nem valami különös megtiszteltetés az emberre nézve.

Nagyon egyszerű életmódot viselt. Ha a fügefa virágzott, az olajfa
gyümölcsei értek, s ha az olajbogyók elfogytak, a fügefa váltotta fel
azokat. Ebből állt egyszerű tápláléka. A sesamvirág tölcsérei minden
reggel tele estek friss harmattal, s ő neki évek óta a harmat volt
rendes itala. Évenként két hónapban nem virágzott a sesam, akkor
mértföldeket járt a keleti hegyek felé, hol az egyetlen pusztai forrás
volt, melynél a vándor nomádok itatták tevéiket; innen kellett hordania
ivóvizet.

Egy terebélyes vén olajfa alatt lehete őt rendesen ülve látni, melynek
dereka körül egy ezüst öv volt kötve, mely kissé tágabb volt a fa
vastagságánál; rendesen két gömbölyű domb között ült, az egyik magasabb
volt, a másik kisebb. Az a két domb tele volt virággal, s ő reggeltől
estig nem szünt meg e virágokhoz beszélni, vigan, szomorúan, egyenkint
sorrul-sorra elértekezett velük, s azután ha beszédét végezé,
figyelmesen viselte magát irántuk, mintha azok visszafelelnének neki;
hallgatott, örömét mutatta, mintha igen szép dolgokat mondtak volna neki
a virágok, vagy elbúsult, el kezde sírni, ha megszomorították. Este,
mikor a virágok lassankint becsukódtak, búcsút vőn tőlük, elvonult
omladékai közé, mint e mesés város följáró szelleme, s onnét számlálta a
lehulló csillagokat.

Régtől élhetett már; senki sem emlékezett születése órájára, senki sem
látta őt fiatalnak, a vele egy idős czedrus is száradni indult már s az
üstökös csillag, mely vele fiatal korában együtt virrasztott néma
éjszakákon, ismét visszatért százados útjából, s őt mégis itt találta;
csak szakálla lett hosszú és fehér ez idő alatt, mint az üstökös
csillagé.

Egy-egy szál hulla ki néha az ezüst szakállból. Azt a pusztai vén egy
kis domb alá temette. Napok mulva azon a dombon a vad selyem-virág, a
keleti árvalányhaj kezde felsarjazni; hosszú fehér selyem szálai úgy
lengtek a szélben, mint egy szent asceta hófehér szakálla.

Egyedüli ünnepnapjai voltak életének a napfogyatkozások. Edzett,
gyémánterejű szemeit nem vakíták annak sugárai, bele mert nézni és
meglátta benne puszta szemmel a foltokat, s éjjel meglátta a
legparányibb ködcsillagot a tejút közepében.

Szigorú életmódja hosszúvá, szinte elpusztulhatlanná tette életét,
melynek folyását s tán változatait, örömeit s búját nem mondá senkinek,
csak virágainak; azoknak nyelvén pedig kivüle senki sem értett.

Ki tudja mi van ott a láthatáron alól, melynek hajlása nem hagyja
gyanítani: tenger van-e arra, vagy magasló bérczek? ki tudja sejteni, e
ránczos hideg arcz minő lehetett, mikor még piros volt s mosolyogni
tudott?…


II.

Egy ütés a költő varázs-vesszejével! – A keleti táj, sárga pusztáival,
szines hegyeivel, ingó pálmáival s égető egével eltünik, szelidebb
virágok, szelidebb emberarczok hazájába jöttünk; az ismeretlen romok
laktalan országa helyébe pompás paloták sorai merülnek föl, ködökbe
burkolt óriás városok, keresztes templomaikkal, élénk népzajos
utczáikkal. Az estimára hivó harangok zúgnak a városok fölött, a
háztetőket fehér hó fedi, melyek az est sötétéből mint fekete lapra irt
betük tünnek fel, a házak ablakai szerte világítanak, néha egy-egy
csapat fekete holló kóvályog, zajt ütve a légben a közelgő hóförmeteg
elé.

Farsang utója van: az utczákon bódult néphulladék űzi lupercaliáit,
fényes teremekben az előkelő világ.

… Majd ha e zajgó örömhangos városok is oly hallgatag romok lesznek,
minők azok ott messze délfelé, merre a vándor madár megy, honnan a
tavasz jő, melyek épen oly ragyogók, oly népesek voltak! s úgy járnak
őket is majdan látogatni egy most ismeretlen föld mívelt lakói, mint mi
e rejtélyes omladékokat, s kérdeni fogják: mi volt e városnak neve? Ki
hordta ide az omló tornyokat az elvadult erdő közepébe, ki lelke él e
düledék alatt, hogy oly buján nő rajt a vadvirág?…

Tombolva szól a táncz-zene, a terem ezernyi légszeszcsillártól ragyog, a
fehér márványfalak szines fátyolokkal vannak koszorúzva, mikkel tarka
virágfonadékok ölelkeznek; a földig érő metszett tükrök arany rámáiról
eleven rózsakoszorúk futnak alá, a terem plafondján alabastrom angyalkák
fonnak ezüst és carmin arabeskeket az ultramarin-alapon.

Mint az éjféli vihar, mely a maledivai puszta templomban olykor felhők
nélkül világos holdfénynél megjelen, a kövek nyilásai vad dalt sipolnak,
a fák sudarai zúgnak, a vihar közbe ordít, majd messze enyészve,
haldokló nyögéssel vész el a fák között, a távol csalogány ábrándos
énekét engedve hallani, s majd újra visszatér, mindig növekedve, mindig
ordítóbban; letépi az erdei fák fürtös virágait, s a romok közt fehér és
piros leveleket tánczoltat köröskörül; úgy zúg, úgy csapong a tánczok
dæmoni zenéje, úgy repülnek a fehér és rózsaszin virágok a zene
örvényében, pár pár után, könnyűk, mint futó tündéralak, mely a virágok
fölött elfut, a nélkül, hogy a harmatot leverné rólok: mind megannyi
menyasszony és vőlegény. Itt egy barna férfi szőke halavány leánynyal,
mint zöld lomb fehér virág mellé kötve, amott barna lángszemű leány
szőke ifju karján, mint égő rubinkő arany foglalatban, ismét két
halavány együtt, mint égnek szemeik, keblök mint liheg, mint simulnak
egymáshoz, délczegen, vagy szeliden, hévvel, vagy bájos negédesen; a
táncz-öltöny mint repül, bűvköröket vágva maga körül röptében,
legsebesebben a rózsaszinűek! A rózsaszinű öltöny könnyebben igéz és
könnyebben fog rajta az igézet. Ki rózsaszinű öltönyt hord, valahányszor
ruhájára tekint, eszébe jut róla a szerelem, e rózsaszinű ördög.

A zene mindig bódítóbban hangzik, a hangok mint pajkos dæmonok ragadják
ellenállhatlan erővel, szárnyakat adnak a vigadónak; egyik álarcz a
másikat kergeti, aranynyal, ezüsttel csillogó álarczok, mint az
ezeregyéjszaka tündérei. Mit a legbizarrabb képzelet kigondolhat, szépet
és meglepőt, tarkát, nevettetőt, képtelent: mindaz itt egy
szemfényvesztő csoportban, mely mint a kaleisdoscop ábrái jön, változik,
tarkul s mindig csodásabb, mindig meglepőbb képleteket mutat. Az ó és új
világ minden izlésű nemzetöltözéki: tarka mandarinok csengős süvegekkel,
lógó bajuszokkal; karcsú mamelukok selyem kaftánokban, karjaikon egy-egy
igéző termetű bajadert vagy hourit vezetve; idomtalan hordónyi termetek
carricatur fejekkel; eszményített mythologiai alakok, köztök tarka
arlequinek, a legsűrűbb tömeg közé fúrva magukat, s ismét egy-egy
őshajdani pánczélos lovag-kép, s a több exoticus indus és eskimo álarcz
között zsinóros prémmenték, s alföldi csikós ideálok, körülcsevegve
sipegő nődominóktól, mint szines colibriktól a tarkán komoly virágok.

E tarka szivárványló néptömeg közt egy magányos alak tünik fel olykor,
egy magas férfi, fekete dominóban; arczát fekete bársony álarcz fedi;
egyedül jár, mindenütt van és senkit meg nem szólít; úgy lézeng
elsuhanva ott, mint egy láthatlan léleknek eleven árnyéka; mindenki a ki
rá néz, találkozik bántó szemei tekintetével; úgy látszik, hogy ez ember
megérzi, ha ránéznek.

Fehér virágú jázminbokor mellett egy szerelmes pár ül. Szerelmes mind a
kettő, mert igen halvány. Gyermekek még, kettőjük életideje együtt alig
tesz egy férfiéletkort. Azt hiszik, hogy a jázminbokor, mely mellé
ültek, mindent eltakart; szemeik – kék és fekete szemek, egyik a
nappali, másik az éjjeli ég – egymás sugárait szíják; úgy fogják egymás
kezét, mintha attól félnének, hogy valami fatum-erejű hatalom széttépi
őket s azután hullani fognak végtelen távolba, mint a hold gőzköréből
kiszabadult meteor, melyet a föld vonzereje ragadott magához. Az ifju
ajkaihoz emeli a kedves szép kezecskét s megcsókolja azt, – nem: lelkét
lehelli rá; a leányka egy fürtöt tép le a jázmin virágról s a tolakodó
ajkak elé azt nyujtja védelmül; kedvese megcsókolja azt is, suttogva:
oly halavány, mint a te arczod, s a megcsókolt virágot a leányka fürtei
közé tűzi, annak fehér harangkái a leány arczához érnek; az ifju a
visszaadott virágot érinti égő ajkaival, mely a leány arczához ér, s
virág és leányarcz nem hasonlítanak többé halaványságban egymáshoz:
epedő hold után a rejthetlen szerelem hajnalfénye pirul át ezen… És a
szerelmesek azt hiszik, hogy őket senki sem látja.

– Vigyázz, nézz oda! rebeg a leány összerezzenve, mint az érintett
fájvirág levele, a mint a fekete álarcz messziről közelíte feléjök.
Miránk néz!

– Tedd fel álarczodat, suttogja az ifju. Még csak néhány percz s azután
e fekete szellem varázshatalma alól örökre mentve vagy. Nézd, ismét
másfelé fordult, nem látott meg.

– Oh mint szédülök. – Ha ismét elvesztenénk egymást, egymásért
üldöznének mindkettőnket és soha sem látnálak többet soha!

– Mutass nyugodt arczot; minden a percztől függ. A légszeszfelügyelőt
megvesztegettem. A legelső jelre, mely a táncz kezdetén megszólaló zene
lesz, az ilyenkor rendesen legnagyobb zavarban egy csapfordítással
eloltand minden lámpát, – te ekkor vigyázz, nem messze hozzád balról égő
szivar fényét fogod látni a sötétben, fuss rögtön oda, a többi isten
dolga és szerelmünké…

És a szerelmesek azt hitték, hogy őket senki sem hallja.

Az ifju néhány perczre eltávozék; künn egészen új álarczot és dominót
váltott, s alig lépett a terembe, egy mély suttogó hang nevén szólítá és
valaki könnyedén a vállára ütött.

Hátra tekinte. Az árnyszerű álarcz volt. Az ifju hideg borzadályt érze
végig futni testén, lelke legmélyeig hatott, midőn ez ember közellétét
megérezé.

– Béldi Dávid, egy szóra, súgá amaz.

A megszólított leigézve állott meg előtte s kötve volt szemeinek nézése
által.

– Én ismerem önt, s tán ön is engem. Én azon leánynak atyja vagyok, kit
ön el akar szöktetni… Csitt! semmi zajt… Én nem szoktam találgatni.
Vonuljunk itt egy mellékterembe, hol nem figyelnek ránk.

Az ifju visszaborzadva követte az embert, de nem birt ellenállani.

– Ne féljen ön tőlem, ifju ember, üljön mellém, ne remegjen, kivált ne
én tőlem. Én szintúgy reszkethetek a sors előtt, mint ön; – ha lelkem
látni kezd, szintúgy elhalaványul arczom, mint az öné. – Két év előtt
még kétszáz mértföld választa el bennünket, s leányom és ön boldogok
voltak, mert egymást nem látták soha. Oh én nagyon értem szavaim
mindegyikét, s ha ön úgy értené, vére fagyna meg. E leány most önt
szereti, már egy év óta szereti; és minő szerelemmel? azt csak én tudom,
ki egy év óta látom, mint hervad el lassan beteg virág gyanánt; ki
hallom minden fohászát, mikbe álmatlan éjjeken telesírt fekhelyén lelkét
eltépi; ki könyeinek helyét arczán észreveszem s betegágyánál lázálmai
szavát kihallgatom. Hiába akartam magammal elhitetni, hogy nem az; oh e
szerelem a legőrültebb szerelem. – Nem jött ön soha ezen gondolatra,
hogy miért kelle a sorsnak önt épen ide vezetni, hová semmi eszme, semmi
vágy nem köté, nem vonzá ön lelkét, csupán azért, hogy itt találjon
élethosszú szenvedéseinek kútfejére? miért kelle önnek én reám akadni?
olyan szűk-e a világ, hogy mi ketten nem kerülhetjük ki benne egymást?
vagy tán ha két különböző csillagban laknánk is, még onnan is össze
kellene jőnünk egymást megrontani?… Én kerültem önt; midőn nevét hallám,
elutaztam, hirtelen és messze, s leányomat boldogtalanná tettem ön
miatt; e leány, kit úgy szeretek, s kinek annyival tartozom, mindennap
háromszor imádkozott a halálhoz, jól tudtam, – és inkább hagytam volna
őt mégis meghalni, mint hogy önt újra meglássa. Miért kelle önnek utánam
jönni, s e leánynyal újra találkozni?…

– Uram! szólt Béldi, önnek beszédei elég rejtelmesek és ijesztők,
fenyegetéseit azonban nem rettegem. Egy volna, a mitől félni tudnék:
Irén szerelmének elvesztése, de ez ön bűvkörén kívül esik. Én nyugodt
vagyok.

– És e nyugalom engem kétségbe ejt! Ha ön kitépné magát ez igézetből,
menne messze, merre még világ van, hol ember, ki hozzánk hasonlítson,
nem él többé, tán elhajthatná fejünkről a rettentő fatumot, mely egy
csapással mindnyájunkat kárhozottakká tud tenni.

– Tegyen, bevárom a csapást.

– Ifju ember, ön most 21 éves. – Emlékezzék ön vissza, ez előtt 15
évvel, midőn egy este zivataros hófuvatos éjszakán önnek atyja, ki
hivatalt viselt egyik erdélyi kisvárosban, önnek anyjával és önnel ment
haza késői mulatságból. Egyik kezével önnek kezét fogta, másik karján
neje támaszkodott. A szél fútt, az éji őr távol épen a két órát kiáltá
éjfél után…

Béldi szorongó kebellel, lélekzetét visszafojtva nézett a beszélőre.

– Önnek édes anyja még akkor igen szép volt és fiatal; olyan szemek nem
voltak a Székelyföldön, mint az övéi. Önt igen szerette az édes anyja,
de férjét is szerette. Késő éjjel, midőn az utczán vezette nejét az ifju
Béldi, hirtelen két álarczos férfi ugrott elébe, s mielőtt védhette
volna magát, agyon szúrták, nejét elrabolták, és ön azóta nem hallotta
anyjának hirét.

– Kicsoda ön, uram? kérdé irtózattal ugorva fel helyéből Dávid, s az
álarczos karját megragadta.

– Nem jó önnek hozzám kézzel érni, monda nyugodt hangon az álarczos. Én
ezt tudhatom, mert ön mióta erővel bir, szüntelen e gyilkos nyomait
keresi, s titkát sokaknak felfedezte.

– De hát mért eleveníti ön fel e véremléket? miért mondja ezt nekem?

– Azért, hogy valahányszor ön a szerelem gyönyörei után akarja
kinyújtani kezét, jusson eszébe azon végsikoltás, melyet elrabolt anyja
ajkairól hallott, s valahányszor a szerelem álmairól akar álmodni, lássa
meg lelkében haldokló apja képét s annak a friss havon szétomlott piros
vérét.

– Ön boszúmra akar figyelmeztetni? Míg fiatalabb voltam, hagytam magamat
üldözni e sötét eszme által, s legboldogabb reményem az vala, melyben a
rabló vérébe márthatám kezem. De nem akarta az ég. Már szinte nyomán
voltam a gonosztevőnek, midőn a sors ez angyalt küldé éltem
megváltójául; s azóta van szerelmem boszúm helyett, s azt tőlem nincsen
ki elvehesse többé.

– És ha ön azon sikoltást még egyszer hallaná, ugyanazon hangot,
ugyanazon szavakat: «Isten, mentsd meg férjemet!?»… Oh Béldi, menjen ön,
míg nem késő, és kerülje a balsorsot.

– Maradni fogok, uram.

– Úgy én leszek kénytelen leányomat megőrzeni… Itt rá a legfőbb idő. –
Azt hiszi ön, hogy én nem látom meg a szemekben, az arczok vonásain a
még ki nem mondott gondolatot? Tegnap este leányom e vigalomba
kivánkozott, nem tudtam miért? Ő különben oly magánykereső, nem tudtam,
hogy ön itt van. Ma este leányom megcsókolta kezemet, s én egy égető
könyűt érzék szeméből kezemre gördülni. Ez a köny megmondta nekem, hogy
leányom el akar engem hagyni, hogy e csók búcsúcsók volt. De nem fogok
aludni.

E közben a teremben a zenéhez készülő hangszerek pengetése kezde
hallatszani; Dávid hideg vérrel vőn ki egy szivart tárczájából s azt a
lámpa lángjánál meggyujtá.

A fekete dominó eltávozott s a terembe sietve, egyenesen leányához
indult, félszemmel Dávidra nézve vissza.

Alig ért a terem közepére, midőn a zene hirtelen megriadt, s e jelre
minden lámpa, minden csillár kialudt, a termek végig pokolsötéten
maradtak.

E vaksötétségben csak egy égő szivar vörös csillaga látszék vezérfényül
csillámlani.

– Ragadjátok meg őt! ordítá egy kétségbeesett hang a terem közepéről.
Ott – azon égő szikra! – ne hagyjátok az Istent így megcsúfolni!… Béldi,
halld szavamat, megállj! őrült leendesz, az élőistenre esküszöm, ha e
leányt érinted! – Oh – átkozott vagy! hörgé, midőn a szivar a sötétben
elhajítva eltünt. Nem volt rá szükség többé.

A zavar általános lett, – sikoltás, harag-ordítás, kaczaj, össze-vissza
kiabált nevek chaoszi disharmoniája, botlás, tapogatás közt jobbra-balra
futkosó emberek, törött orrok, tépett öltönyök, felforgatott állványok,
zörgés, sikoltás mindenfelé; valódi pokoli tréfa.

Végre a rendőrség érkeztével néhány fáklya kezde újfényt deríteni a
felfordult teremben, hol minden a lehetőségig legnagyobb zavarban volt.
A terem közepén feküdt összegázolva egy fekete álarczos férfi. Ájult
volt, s orrán és száján folyott a vér. Elrabolták egyetlen leányát…


III.

Semmi sem oly édes, mint a lopott boldogság! kilopni a világ közepéből a
boldogságot s egyedül, magányosan elzárkózni vele; hogy senki ne tudjon
róla, ne örüljön neki és ne irigyelje. Elzárkózni egy kedves szeretett
nővel a legvadabb erdő közepébe, vagy elhagyott szigetbe, csendes,
látogatatlan házba, s ott élvezni annak viszonszerelmét, – együtt nézni
vele a nap és hold futását, s a nap- és holdfényben nyiló s hervadó
virágot; együtt hallgatni a mezei madarak énekét s a téli zivatar
süvöltését, együtt őszülni meg vele, s nem tudni arról, mi a széles
világon történik, nem osztozni annak sem örömeiben, sem bánatában…

Ilyen hely a beszkidi Kárpátok egyik szakadéka, mely e hegyláncz
legelhagyottabb részét képezi, körülövezve sűrű zöld erdőtől, mely
fölfelé fenyvessé kezd válni.

Idomtalan síromladékok állják el az útat mindenfelől, itt-ott látszik
egy-egy keskeny ösvény, mely mély partmosásokban, meredek sziklák
gerinczein kanyarog tova, néhol egy-egy mohos fenyőfa dereka által
folytatva, mely öles sziklahasadékok fölött keresztül dűlve természetes
hidat képez a szédítő magasban.

A völgyekben néhol hallani távol tanyai ebugatást, s látni a fák közül
felkanyargó kékes kémény-füstöt, de útra alig akadni, mely a tanyához
vezet; néhol a szélesebb havasér felett gondosan fentartott hidat
láthatni és útat nem, mely rajta keresztülvinne; körül sűrű beláthatlan
bozót, másutt egyes sziklai fal közepén vágott ajtó tünik fel, olyforma,
mint az elhagyott aknák nyilása, mely előtt zöld a fű, s ha az ember
esetleg egy-egy magányos ház elé vetődik, azt mind magas kőfal keríti,
ablakai az udvar felé vannak fordulva, ajtaja zörgetésére senki sem
felel.

Hány rejtélyes ember, hány különcz lélek lakja e vad tájat, kikről a
világ nem tudja, hogy hová lettek? Hirtelen eltüntek, élet vagy halál
nyoma nélkül, s többé hiröket sem hallá senki. Sötét misantropok, kik az
emberi arcz látását kerülik; nehéz bűnökkel terhelt vétkezők, kik
börtön, vagy vérpad elől szöktek ide e nagy börtönbe; üldözött
szerelmesek, kik a világ örömeit s előitéleteit elhagyák, hogy sziveik
paradicsomát megszabadíthassák; őrjöngő tudomány-fukarok, kik ide jöttek
holt tudást gyűjteni, mintha féltenék az idő azon perczeit, melyben
emberi ajk kérdéseire eleven szóval kell felelniök; bukott becsület
rabjai, kik homlokaikon az örök gyalázat bélyegét viselik, kik a világra
nézve mind meg vannak halva, s kik egymást nem látják s nem keresik
soha. Egy-egy különcz regény mindegyik élete, tele bámulatos eseménynyel
s csodás sorsfordulatokkal, miket nem tud meg senki, nevük és emlékük
holt a világ előtt.

E környék pórlakosainak főnyerészetük ily világfutóknak szűk lakhelyeket
és szűk élelmiszereket szolgáltatni s további kilétükről nem tudni
semmit. – Ha itt-amott egyes kecskéket őrző pórfiura lehet akadni, az
gyakran tíz kérdésre sem ad egy feleletet, azt is csak nyámogva,
kitérőleg; úgy látszik, hogy mindjárt megismerik az idegent és félnek
tőle.

Egyikében e környék legszebb helyzetű tanyáinak, melynek zárt oldala
gondosan irtott erdővel, ablakai meredek, megjárhatlan mélységgel voltak
szomszédosak, lakott néhány hónap óta az ifju szerelmes elszöktetett
kedvesével. Az ilyen üldözést kerülő szerelmesek rendesen nem szoktak
örökké itt maradni; az üldöző apa, vagy férj kiengesztelődik, vagy
meghal, akkor ők is visszatérnek a világba, s ezért ideiglenes
lakásaikat mentől kellemesebbé szokták idomítani; nem úgy, mint kiket
sötétebb eszmék hajtottak ide, s kiknek kunyhóit az által lehet
amazokétól megválasztani, hogy míg ezek sötét, elhagyott kinézésüek,
amazok gondosan ki vanak cziczomázva; a falakra virágok vannak
felfuttatva, a tetőn a fülfü rózsái virágzanak, a dúczon galambok
tollászkodnak s a kéményen gólyafészek terjeng, az ablakban házi madár
énekel, s az ereszen komolyképű macska mosdik vendégekre várva.

Milyen kevés kell boldog embernek arra, hogy szerelmes legyen, milyen
kevés kell szerelmes embernek arra, hogy boldog legyen! A boldogság
mindenütt kikelti a szerelmet, mint a nap a virágot, s a szerelem
mindenütt rá talál a boldogságra. A hajnal az ő számára veszi fel
rózsafátyolát, az ég az ő számára hozza fel napját, csillagait; a föld ő
neki termi virágait, az álmok legszebb képei őt látogatják meg, minden
szép és ragyogóvá lesz, mihez ő hozzá ér. – Gyakran látni, mily jó
kedvvel tud együtt kaczagni két fiatal gyermek; ha kérdenéd: min
nevetnek? nem találnál benne semmi különöst; tán egy elbomlott hajfürt,
egy eloldott csokor, egy elszalasztott madár, vagy elejtett gyöngyszem,
vagy tán épen semmi az, és ők mégis nevetnek, jó kedvük van, boldogok,
mert olyan a szerelmes.

De ne hagyjátok magatokat elcsábítani. A szerelem mámor és a mámor
rövid. A szerelem istenimádás, s ki merné bevallani lelkében, hogy már
nem fogja többé imádni az istent! Ki merné észrevenni, hogy szerelme
hül? s pedig úgy szokott lenni. Kik a szerelemért áldozatot tesznek, ki
nem kerülik azon időt, melyben eszökbe fog jutni, hogy ezen áldozat igen
nagy volt, s ez a szerelem halála, – ezentúl elfogy az, mint a hold,
alászáll lassanként, mint a délpontját túlhaladt csillag…

Tavaszi este volt, az ég piros alkonyában csoportló vándormadarak
röpdöstek fehéren feketén, melyek a tavasz előérzetével jöttek messze
vidékekről régi fészkeiket újra fölkeresni.

Béldi Dávid komolyan ült s szótlanul kis kertje gyepágyán, mely a háza
előtti meredek mélység szélére volt rakva, néhány hónap ideje itt-ott
szomorú vénség jeleit rajzolta arczára.

– Nem örülsz-e, nem vagy-e elégült, kérdé a kedves nő, halvány-piros
ajkát ajka elé tartva, s nappali kék szemeivel szemébe tekintve; nem
vagy-e boldog, mint én? s átölelte őt tapadó karjaival.

A férfi nem ölelte őt vissza, szemeibe nem tekinte, az ajk ajánlatát nem
akará érinteni, a távolhegyeket s túl rajtok a lehajló eget nézte és
sóhajtott. Ez vágy volt a világba vissza. Fogoly sóhajtása a börtön
ablakából.

– Egészen itthon leendünk itt, mondá, a sóhajt észre nem véve, a hölgy a
leghizelgőbb hangon; nézd, már ezek a kis fák, miket mi ültettünk, mint
megnőttek; jövő évre tán gyümölcs is terem rajtuk? – a kis galamboknak
is van már fiuk, – őszre talán?… s itt szivére tevé kis kezét, s oly
szemérmesen mosolygott s úgy elpirult halavány kedves arcza.

Sirva ölelte őt magához ekkor a férfi, összecsókolta az ölébe borult
főt, s midőn arczát az égnek emelte, nem örömköny, fájdalomköny
ragyogott szemében.

– Miért ne lehetnénk boldogok? szólt édes rábeszélő hangon a hölgy,
minden örömünk van, mit isten ingyen kegyéből ad, s ha nem osztozunk is
más örömeiben, de más bajában sem. A természet szép, szebb, mint az
emberek. Az isten közel van itt is. S ha a világ gyönyöreit kellene
élveznem, azok csak lopnák tőlem az érzést, mely most egyedül a tiéd,
helyet foglalnának szivemben, mely most egyedül a te szerelmeddel van
tele. – Oh jó minekünk e magányban élnünk.

– Most, de a jövő? Most még örömeinknek van túlsulya, de ha megjőnek a
bánat évei!…

– Nem értelek. Nekem csak az lehetne bánatom, ha nem szeretnél, vagy
meghalnál.

S mit tennél akkor?

Mit? Nézd, milyen szép magas ez a bércz: mikor ilyen szép alkonyat
volna, megvárnám, mig feljön az első csillag, akkor felállnék e szirt
szélére, fölnéznék az égre, egy fohászt az istenhez és a te nevedet, s
azzal lehullanék, s mindennek vége volna.

Dávid ijedten kapta karjai közé a szirt szélén lebegő hölgyet. – És az,
kit isten angyalul külde le hozzánk, hogy az égből bűneink bocsánatát
hozza hirül?…

– Velem jőne a sirba.

– Oh! és mindez egy emberért, a kit verjen meg a boszuálló isten!

– Miért átkozod őt? ő jó ember, de szerencsétlen; szerencsétlensége:
hogy azokat kénytelen élethalálra üldözni, kiket életénél jobban szeret.
– Te nem ismered őt.

– Bár ismerném. Bár letéptem volna álarczát, midőn először és utószor
találkoztam vele, hogy ráismerhetnék a más világon, ha az isten szine
előtt fog sáppadozni, s ott is visszaátkozhatnám azon kárhozatért,
melyet fejemre esküdött.

– És az enyimre is. S még sem volt előttem az apaátok oly iszonyú, mint
a mily szép volt a te szerelmed. Pedig én leánya voltam, és engem is
megátkozott.

– Átkát kinevetem, de üldöztét is. Vesztegeti a birákat, hogy nyomunkba
jöhessen. Nevemet úgy beszennyezé, hogy azt soha ember nem viselheti
többé, s orczátlan volna az a nő, ki bevallaná, hogy valaha engemet
ismert. Titkoltam eddig előtted, de kell, hogy te is megtudd és
megátkozd érte. E napokban, midőn vidéki kémkedéseimnél a legközelebbi
mezőváros egyetlen fogadójába fáradtan betértem, s titokban kutatám,
hogy nem szólanak-e rólunk valamit a lapok, melyek ott a tekeasztalon
elszórva hevertek: a legelsőn, mely kezembe akadt, nagy torz betükkel
nyomva láttam meg nevemet. Mintha hivott ördög állt volna elém
keresztbehányt idomtalan lábaival, ez undok betükben saját nevemtől
megundorodtam. Gondolkoztam róla, hogy elolvassam-e, mi rólam irva van?
Melynek tudása hónapok óta gyötört, most kezemben van; elolvassam-e? Nem
kell, nem akarom, gondolám s elvetém olvasatlanul… Oly könyünek éreztem
utána szivemet, mintha egy ördög csábító bűvkörét törtem volna szét
magam körül s könnyebbült lélekkel vevém kezembe a másik lapot s
beletekinték; oh pokolkárhozat! ott ismét az én nevem, ismét ez undok
szétficzamolt betük; a harmadik, a negyedik mind, mind az én nevemet
mutatva; mindenütt e pokoli szörny fekete fogai vigyorogtak reám!…
Daczolok veled, utált, rettegett rém, gondolám megtörve rettegésemet.
Daczolok veled, hadd lássam, mennyire tudják az emberek az ördögöt
játszani? s hadd nevessem ki őket érte, a nyomorúakat! s elolvasám
egyenként mind, mind, a mi rólam irva volt; arczom lángolt, midőn hozzá
fogtam, s szivem kezde fagyni, midőn elvégzém; soha, soha nem féltem
ennyitől. Hittem, hogy szívem mélyébe fognak markolni saskörmeikkel;
hittem, hogy nevetségessé fognak tenni, hogy pellengérre állítják érző
szívemet; hogy rajta minden vigyorgó suhancz egy seprücsapást tehessen,
s minden szenteskedő falusi ártatlanság átszurdálhassa mindennapi lelke
gondolatait kisérő kötőtűjével; hittem és féltem tőle, hogy téged is
gyalázni fognak, hogy nyilván, örök bélyeggé nyomatott betűkben fogják
ártatlan fejed fürteit lenyirni, s a nyilvánosság piaczközepén, a
szégyenközön, ecclesiát követtetni veled szerelmedért, melynek még vétke
is szentebb és tisztább, mint az ő esteli imádságuk; de ők mindezt nem
tevék. Hallgatának szerelmem felől, nevedet elhallgaták, hanem mint
éjjeli rablót pellengéreztek ki, kinek nevét s alakleirását minden
faluvégen, minden utczaszögleten olvassa a szájangó csőcselék: ki egy
hölgyet erővel elrabolt; nem, mert szerette, hanem hogy drága ékszereit
ellopja! Boldogtalan te! ki egy fuvarosnak, hogy sietségét megvásárold,
gyémánt melltűdet ajándékozád, tanúbizonyságot tettél ez által ellenem!
s most nem mint nőcsábító, hanem mint nyomorú zsivány vagyok
kihiresztelve, kit, mihelyt megismer valaki, elfoghat, vasra verethet,
megölhet! – a mi mindegy – élő vagy holt fejem díja 100 arany.

– Iszonyú, a mit mondasz, de engem ez sem bánt! hadd higyje a világ, a
mit kedve tart; mi kívül vagyunk rajta, s ha valaha idáig látna
szemeivel, s kezei utólérnének rejthelyünkben, egy szavam levenne rólad
minden vádat, egy szavam, melyben megvallanám, hogy önkényt, szivem
akaratából követtelek.

– De e szót nem mondhatnád el soha. Ki tudja, mi oka van azon embernek
arra, hogy bennünket még most is, mikor már semmit meg nem történté nem
tehet, őrült erőszakkal akar elválasztani? Te soha sem látnál többé
engemet, soha sem hallanál rólam semmit. Elitélnének a külszín után, és
nem volna, kinek megmondanod, hogy ártatlant itéltek el.

– Oh iszonyú apa! Kényszeríteni fogsz, hogy kétségbeesésem perczében
halálodért imádkozzam.

– S ezen ember nevezi magát apának! soha, soha nem volt neki gyermeke;
lopta idegen bölcsőből leányát: hogy legyen kit vénsége napjaiban
kinoznia… Ismerted-e valaha anyádat?

– Soha. Gyakran kérdeztem őt apámtól, hogy hol van? Ilyenkor arcza
kétszerte sötétebb lett, félénken körültekinte, mintha lelket érezne
közelében, s szomorúan monda: meghalt, igen, meghalt; s ha kértem, hogy
vezessen el sirjához, azt felelé: messze van, igen messze! s ilyenkor
oly merően, oly sokáig nézett rám, mintha gyanakodó szemeivel lelkem
fenekére akart volna látni. Nem tudom miért? de ha sokáig nézett rám ily
merőn világos szemeivel, rosszul lettem bele. Egyszer egy szép fiatal
hölgy arczképével ajándékozott meg; azt mondta, hogy ez volt anyám. Ha
ez volt, úgy igen jónak kellett lennie, szemei oly szépek, oly nyájasak
voltak, annyi bűbájt, annyi andalgást csak a te szemeidben birok
föltalálni.

Dávid hirtelen önkénytelenül összeborzadt. Valami ismeretlen fagy állta
el egy perczre szivét. Az ember, ki sokat tépelődik a sors titkaival,
sokszor érez ily futóborzadályt; mintha lelke szemei egy perczre
megnyiltak volna s látta volna az egész világos jövendőt, melyet
rémültében, mielőtt öntudattá tehetett volna, újra elfelejte. Tán azon
szót hallotta ilyenkor kimondatni, mely jövendőjének átka leend, s
melyet újra elfelejte? tán azon csillagot találta meg az ég miliárd
fénye között, mely sorsát vezeti s melyet, mielőtt megjegyezhetett
volna, újra elveszíte az aranyporral hintett ég csillámai között; tán
azon helyet lépte át, hol egykor sírja domborulni fog!…


IV.

Tavaszszal, a vándor madarak jöttével, egy reggelen vén gólya szállt le
a kis magányos ház kéményeire, megigazgatá piros orrával régi fészkét,
helyet vert magának fekete szárnyaival benne, azután ismét körülröpködte
a háztáját, mintha arról akarna meggyőződni, minden úgy van-e még, mint
a hogy őszszel itt hagyá? Ebben megnyugodva, lebocsátkozék ismét a
kéményre, s ott féllábon állva, egyszerű kelepléssel mondá el ünnepélyes
üdvözletét ifjukori szállása helyének, s végre leröppent a kisded
udvarra, s patheticus komolysággal lépdelte végig annak ismert
hosszaságát, orrának és magatartásának ünnepélyességét semmi könnyelmű
kedélykitöréssel nem kisebbítve, mint ezt a kevesbbé hidegvérű fecskék
szokták tenni.

Dávid ablakából nézte az otthoniasságot affectáló szelíd állatot, s vevé
észre, hogy midőn az olykor szárnyát meglibbenti, alatta valami piros
iszák tünik elő. Kiváncsi volt megtudni, mi lehet az? s kiment hozzá; a
gólya, a mint az ajtót hallá csikorogni, magas leereszkedéssel tőn egy
lépést felé, s orrát függőleges állásba hozta, egyet kettőt pattantva
vele, mi gólyanyelven különös megtiszteltetés jele lehet; de midőn ez
idegen ifjut meglátta, visszahökkent, kettőt hátra lépett s félszemmel
rásandítva, bölcsen végig nézte, azután orrát magasra fölemelve, nyakát
kinyújtva, nemes lenézéssel félre fordult tőle és fölrepült ismét a
kéményre. Ott azután napestig kelepelt, estefelé egy eleven kigyót
kegyesen lenyelvén, elnémult s késő éjig elmélkedék féllábon állva a
világ mulandóságáról.

Dávid végtelenül kiváncsi volt megtudni, hogy mit viselhet e tudományos
állat szárnyai alatt? de az oly híven látszott megőrzeni a fidei
commissumot, hogy semmi hizelgéssel nem lehete lekötelezni annak
átadására.

Egyszer azonban meglátta a komoly madár a fiatal hölgyet az udvaron, s
rögtön különös galant arczkifejezéssel szálla le hozzá, nyakát mélyen
lehajtotta előtte, szárnyaival legyezé oldalait, orrával kelepelt; egy
szóval rendkívül kezdte neki a szépet tenni; a hölgy elértve a bókot,
szinte nem maradt adós: kisded tenyerében egy marok tengerit nyújtva a
húsevő madár elé, mit az alázatosan megköszönt, s a dologból épen nem
látszott viczczet formálni. A hölgynek eszébe jutott ekkor férje
kiváncsisága, s közelebbről kezde hizelegni a szelíd állatnak,
megsimogatta annak hegyes fejét, mire a madár lehető legnagyobb
grácziával hosszú orrát végig fekteté a hölgy tenyerében, s önkényt
hagyá szárnyát felemelni, s az alá kötött rejtélyes csomagot leoldani,
azután ismét fölröpült s egész nap nem szünt meg kelepelni.

A hölgy gyermeki örömmel futott férjéhez a madárajándékkal, mit az tán
messze Indiákról hozhatott magával, s Dávid felbontva a piros hólyagba
burkolt csomagot, abban egy hosszú fehér pálmahárs-szíjat lelt, teleirva
csodásnál csodásabb ismeretlen kék és zöld betűkkel. Ebből természetesen
egy betűt sem értett; hanem eszébe jutott, hogy mielőtt ők e házba
költözének, egy maniacus régiség- és természet-buvár lakott abban, ki
ugyanott meg is halt, s ki hihetőleg e vándor-madár által levelezett
távol tartományok lakóival.

A gerendák között elfelejtve, összepenészedve hevertek a holt tudós
iratai, hosszú élet tudományos törekvésének eredménytelen töredéke.
Dávid vágyott tudni e szavak értelmét, vagy tán fátuma hajtotta őt eddig
nem tudott titkok leleplezésére…

Nagy csomó szárasztott virágok, rejtélyes arab és chaldei kéziratok,
keleti nyelvek vastag szótárai s egyéb halomra hányt sárguló hieroglyph
képek között, végre ráakadt ama pálmafoszlányokra, melyeket hasonló
iszákban, hasonlóúl tele irva 30 év óta küldözött, a kihaló s újra
támadó vándor gólya-nemzedék által, az ismeretlen más világrészt lakó.

E foszlányok egy pergamentbe kötött kézirattal voltak összekötve,
melynek egyik táblájára nagy betűkkel irva volt: «Al-Hyas-Otber
jegyzetei».

Dávid fölbontá a könyvet.

– «Harmincz éve (így kezdődik a kézirat), mióta Al-Hyas-Otbernek a
vándor madaraktól leveleket küldök, s tavaszszal ugyanazok által
leveleket kapok tőle.

Eleinte csak azt akartam ezen levelezés által kifürkészni: hogy
vándormadaraink hol szoktak telelni? később azonban maga azon ember, ki
e jó szerencsére bizott s három rendbeli napkeleti nyelven irt
leveleimre válaszolt, kezde rendkívül érdekelni.

Legelső levelében rögtön barátjául fogadott s ennek megerősítésére egy
ambramézgából készült pecsét alá szakállának három szálát oda ragasztá.
Szakálla már ekkor is nagyon ősz volt.

Lakása valahol Abessinián túl, Afrika belsejében, a Niger és Senegal
folyók eredete körül lehet, hol a hajdani boldog Hyppona feküdt, melyről
egy carthagói évkönyv tesz említést, s hová oly sokan szöktek el
Carthagóból, hogy halálbüntetés alatt kellett megtiltani e város nevének
említését.

(Megjegyzendő, hogy ez nem azon Hyppona, mely simplex i-vel iratik, s
melyet az egyptomiak építettek Psammatich pharao alatt, a hol jelenleg a
legtöbb csoda készíttetik, – s létezése inkább csak a körülményekből
vont hypotheticus gyanú, mint topographiai bizonyság.)

Ezen mélyen rejtett országot, melyet térképeinken – környékével együtt –
fehér, beiratlan fóltul találunk s csak úgy sejtjük, hogy itt vagy amott
létez? szomszédaik szentországnak hivják, mire azon uralgó körülmény
adhatott nekik alkalmat, hogy ez országot szentek igazgatják, ezek annak
királyai, birái, főpapjai és főorvosai.

Különös fogalmaik lehetnek azon embereknek a szentekről és erényekről. –
Általános vallási és polgári elvük ez: egyetlen erény a szeretet s
szerintük minden erény csak a szeretet variatiója; «szeretni az istent»,
csak az az erényes, ki az ő csillagaikat, az ő virágaikat, az ő
folyamaikat imádja. «Szeretni a szülötte földet», e szabály azt mondja:
hogy csak az igaz ember, ki az ő kunyhóik alatt született, ki az ő
nyelvüket beszélte legelőször. «Szeretni apát, anyát, szeretni a
testvért, a nőt, gyermeket, szeretni az életet és a halált», ez náluk az
emberi hivatás maximája, ki ezeket elmulasztja, az mindennapi ember, az
paria, a kit érzéketlen szivével arra rendelt a sors: hogy a többinek
szolgája legyen; hogy éljen megvetve, és haljon meg fáradalmak alatt.
Minél több nemét ismeri valaki a szeretetnek, rangjára annál magasabb, s
ki azt mind együtt gyakorolja: az a szent, az a király, az itélő biró, a
főpap, a gyógyító.

S itt jön elő a legkülönösebb világnézet, mely a rendes emberi ész
ellen-polusát mutatja fel.

Annak, kinek homlokát ők szentté, királylyá, biróvá kenik fel, testvérét
kell nőül venni; mert különben a szerelem hiányos marad. A király neje
szinte királynő, s így annak szintoly jónak, szintoly tökéletesnek kell
lenni, minő férje. Szeretnie ugyanazon istent, ugyanazon hazát,
ugyanazon szülőket, ugyanazon gyermeket, kiket férje szeret, mert
mindezen szeretet szavának más húr felel meg a szívben; s nincsen
nagyobb halálbűn, mint ha valaki más istent imád, ki nem az ő istene;
más hazában él, mely nem az ő hazája; mást nevez apjának, ki neki nem
apja; mást nevez gyermekének, ki neki nem gyermeke: más testvérét, más
nejét szereti, ki nem az övé. Ezek a közhit megátkozottai, az átok
bélyegét viselők.

Eleinte visszatetszőnek tünt fel előttem e szokás, mint bárki előtt is,
ki művelt népek megszokott fogalmait szítta vérébe, míg azon gondolatra
nem jöttem, hogy ezen népnek tán tisztultabb fogalmai vannak a
szeretetről, ez érzetnél nem játszik oly szerepet az érzékiség, mint a
milyenben mi azt ismerni tanultuk.

Minden őszszel irtam Al-Hyas-Otbernek régi vándor madaram által, később
annak fiaitól, melyek szinte anyjuk fészkére szoktak s azok minden
tavaszszal visszahozták a feleletet a távolban nem látott ismerőstől, –
ki szinte egyike volt hona fölkentjeinek s tán épen a főbbek közül való.

Beszéltünk sok tudományos érdekű dologról, ő külde nekem érdekes rajzot
népe viseletéről, különös himzéseket a legfinomabb pálmahárspapiron, s
utóbb egy maanimot, mely világos, átlátszó hólyagba rakott legkülönczebb
apró czifraságból áll: száraztott és színtartó tarka virágszirmok,
ragyogó lepkeszárnyak, apró aranyzöld és karmazsin bogárkák, világoskék
és tejszínű virágmagvak, tarka kolibri tollak, s sárga borostyánkő
cseppek, mikre apró finom chaldei betűk voltak elhelyezve a hólyagba,
hogy annak sehol sem lehete nyilására akadni. A sok apróság közepébe egy
nagybecsű piros fénybe játszó zöld drágakő is volt téve, melynek tüze a
hólyag vékony hártyáján keresztültündököl; – de bárha legnagyobb
szükségem lett volna is arra, nem szakítottam volna el miatta e csodás
hólyagot. Ezt nevezik az afrikai népek maanimnak, melyet fejedelmek
szoktak kegyeltjeiknek ajándékba küldeni; ki ilyennek van birtokában, az
bátran utazhatik a barbar tartományokban; a nép tiszteli a maanimot,
mint tulajdon fetisheit.

Egyszer megtaláltam irni Al-Hyas-Otbernek, hogy az nálunk nagy véteknek
tartatik, ha valaki rokonát nőül veszi. Testvért szeretni pedig vérbűn.

Álljanak itt tulajdon szavai, mit erre felelt.

««Azt mondjátok ti, hogy két ember volt először a világon. E két ember
anyja volt a föld, atyja volt az isten, és a két ember volt férj és nő,
és e két embernek egy atyja, egy anyja volt. Ezeknek lettek ismét fiaik
és leányaik; hol kerestek ezek maguknak férjeket és nőket, ha kívülök
senki sem élt a világon? Ha ezredek előtt, mikor az emberek még jók
voltak, nem volt ez vétek, miért az most, midőn állításaitok szerint
rosszabbak az emberek, mint régen?

Azt mondjátok, hogy taszítódik az ember azon vértől, mely saját vérének
mása, undorodik az arcztól, melyben saját vonásaira ismer, s
összehúzódnak érzékei a természettelen gondolattól, mint a csiga
szarvai, ha élő kézhez érnek. Ti nem találjátok természettelennek, ha a
testvér testvérét gyűlöli, üldözi, megrontja; ti örökséget hagytok hátra
fiaitoknak, s megengeditek, hogy azon a testvérek összeveszszenek s
egymást megátkozzák s haraggal szivökben haljanak meg; – mi nem találjuk
természettelennek, hogy egymást elvegyék, s holtuk napjáig szeressék és
tudjanak egymásnak örülni. – Lehet, hogy nektek van igazatok, lehet hogy
nekünk; – nálatok a testvérek egymásnak férje és neje. Lehet, hogy úgy
van jól; lehet, hogy emígy. Nálatok igen helyes dolog az életet örök
lánczczal fűzni össze egy olyannal, kihez csak percznyi érzék-fellobanás
köt, kinek csak külsejét, arczát, szemeit szeretitek, vagy kit épen nem
is magát szerettek, hanem valamit, a mi rajta kívül van s a mire a nő
maga csak ráadás; – nálunk helyes dolog holtig összekötve lenni azzal,
kinek lelkét gyermekéveinktől fogva ismerjük, ki szeretett bennünket nem
azért, mert úgy tanították, nem azért, mert megesküdött rá, nem azért,
hogy égő vérét hűtse; hanem azért, mert szíve akarta úgy s szeretni fog
halála órájáig és megsiratni, mert abban, kit eltemet, lelkének párját
veszti el. – Lehet, hogy ti cselekesztek helyesen, lehet, hogy mi.
Lehet, hogy ti vagytok boldogok; de hogy mi azok vagyunk, annyi
bizonyos.»»

… E barbar tudós nagyon szívéből szedte az életbölcsészetet, melynek
ezelőtt negyven évvel én is jobban megtudtam volna felelni, de már
bennem a szívnek sem szája, sem füle nincsen. Most csak mint
természettani ritkaságot tudom bámulni azon tartományt, hol a száz éves
öregek annyira tele vannak szívvel, s a hol szentnek tartják azt, ki
testvérét nőül veszi, – különös szokások uralkodnak egynémely barbar
népeknél!…

Eredeti fogalom náluk még az élet és halál szeretete. Ki legvénebb a
honban, az a többi királyok és birák főnöke, erre hallgat a többi; mert
ez legjobban tudja szeretni az életet. S ha ennek rokonai, neje,
gyermekei meghalnak, oda megy lakni kedves halottai sírjához, ott tölti
napjait, éjeit, barátkozva a halál eszméjével, mely azokat tőle elvevé,
s mely azokkal őt ismét egyesítni fogja.

Igy lakott ő már évek óta egy templom romjai közt a puszta közepén, hova
korán elhalt testvér nejét és utána ment fiát temeté egy nagyobb és
kisebb sírdomb alá, melyeken örökké nyilik a virág. Azon ezüst övet,
melyet neje viselt életében, egy olajfa körűl füzé, melyet magról kelte
neje sírja előtt s hite szerint addig nem fogja láthatni túlvilági
kedveseit, addig nem halhat meg, míg az olajfa az ezüst övet be nem
teli, – s az soká tarthat, mert az olajfa nehezen nő.

Ott lakik most magányosan a pusztai romban; nem látogatja más, csak népe
alsóbb rangú birái, kiknek tanácsot oszt, s a szomszéd barbarok, kiket
balzsammal tart.

Oly hosszú idő óta ismerjük egymást. Egyetlen ember, kivel valami közöm
van s az is ezer mértföldnyire tőlem. Gyakran hí, hogy menjek el;
röpülni nem tanultam.

Mint fog a jó ember aggódni majd, ha egyszer évről-évre üresen fog hozzá
visszatérni a vándor madár, mely nyáron az én kéményemen, télen az ő
temploma kövein fészkel!…


V.

Tavaszszal mondá a fiatal hölgy, szivére téve kezét: «ha jő az ősz,
talán?» az utógondolat ott maradott szivében. Mint az őszi virág, mely
tavaszszal kizöldül és őszig folyvást zöldül és vár türelmesen kora
tavasztól késő őszig az időre, mely az ő virágait is meghozza, úgy
várja, várja virágait a nő szíve kora tavasztól késő őszig; érzi, sejti,
hogy van egy magasztos czél, mely minden élettörekvés vezércsillaga, van
egy túlvilági kéj, melyet nem minden embernek szabad megismerni, s
melynek gyönyöre egyedül önzéstelen s mégis igaz, mégis holtig öröklő. S
várja, várja, míg az ősz virágai is kinyitják bimbaikat, míg a
chrysanthemum is virágozni kezd, melynek levelei legkésőbb hullanak le
az őszi dér ezüst-harmatától…

… Gyakran látni az erdők harasztjain meddő zöld növényeket sűrű nagy
levelekkel, – a tavasz már ott találja őket, és nem hoz számukra
virágot, – sem a nyár, sem az ősz, – keresztülzöldelik az évszakot, oly
tarka az egész mező, csak ők maradnak szomorúan, virágtalanul; a lepke
és a méh fölkeres minden virágot, csak őket nem; csak midőn a csipős
őszi dér csókja pirosra fest mindent, a mi zöld, szállanak le rájok a
késői fehér lepkék, – a legelső hóesés hideg pillangói.

Milyen szomorú virág az a nő, ki soha sem hallá magát így szólítani:
«anyám».

Ha a világ minden gyönyöreiben válogathat is, nem érzi azon gyönyört,
mit érez a virág, ha első bimbaja kinyilik. Virágtalan virág, örömtelen
lélek marad. Meghal, a nélkül, hogy tudná: hogy miért született?…

Megjött az ősz, a fiatal hölgy örömeit meghozta magával. A remény
igérete, a boldogság megérkezett. E boldogságot csak az érezheti, ki
szivének, ki lelkének egy részét elszakítja, hogy azt tanulja szeretni,
s általa viszont szerettessék. Az anyának gyermeke e lelkéből szakított
lélek; a költőnek geniusa, mely megtanítja őt ismerni mindazon örömöt és
keservet, mi egy ember keblében ébren, vagy alva él.

Kis leány volt a kedves, anyja nevére nevezték őt Leonórának. Atyjának
szemeit és anyjának mosolygását hozta magával a világra. S valóban úgy
tetszék, mintha e kis teremtés atyja szemeiből a ragyogást, anyja
arczáról a mosolyt vette volna el; a nő sokat sírt, a férj hallgatag
volt és magába zárt.

Egész napokon át elbolyongott a szomszéd szirtek között, gyakran az éj
is ott találta, s kinn virradt meg a holdvilág alatt; ott ült őszülő fa
tövében és merengett – és vágyódott – és nem tudta hová.

Felmászott életveszélylyel a legmagasabb sziklatetőre, s ha látta, hogy
annál még magasabb is van, újra oda küzdte fel magát, csupán azért, hogy
annak ormáról egy sárguló fűszálat letéphessen, s elmondhassa nejének, e
fű másfél ezer lábnyira a tenger szine fölött termett, e fűért életemet
koczkáztattam: játszál vele szép kis leányom.

Tévbolyongásai közt egyszer föltevé magában, hogy egy meredek, kopár és
igen magas sziklafal tetejébe fog felkapaszkodni. Egy egész holdvilágos
éjjel végezé be a fáradalmas munkát; sziklák repedései, kúszó kőfali
növények indái voltak segítő eszközei; mire felért a hegyfalazat
legtetejére, a telehold épen akkor merült el ezüst-lavinaként a belátszó
láthatáron s a nap legelső sugarai akkor törtek ki a tulsó hegyek mögül.

Mily tekintet volt ez! fenn a tiszta égben, hol a csillagok már
sáppadozni kezdtek, két szép fiatal sas röpült nagy egyedül, kivülök sem
madár, sem felhő nem járt ott, – lenn pedig ismeretlen völgy mélysége
látszék, melyen még a szürkület ködei feküdtek, az egész képet még
regényesebbé téve. Meredek, szakadékos, hozzájárulhatlan sziklatorlatok
köríték mindenfelől e völgyet, sehol legkisebb nyoma bele vezető útnak,
vagy ösvénynek; fal, kopár kőszikla mindenünnen, a kősziklák teteje
magas fekete fenyőfákkal koszorúzva.

Távol a Tátra jégfehér csúcsa ragyogott a kelő napvilágban, s messze és
közel csöndes volt minden.

A reggeli köd oszoltával szabadabb tekintetet lehete vetni a völgybe,
mely akkor tünt ki teljes vadregényes pompájában.

Több száz ölnyi mélységben e sziklatorkolat közt, mint egy szirt-oáz
feküvék a titkos völgy rejtve, eltakarva. Alól vad sötét fák lepték el a
termő földet, mikre a környező bérczbálványok minden perczben leszakadni
készülőben látszának, a völgy legközepét gömbölyű tengerszem foglalá el,
sötétzöld, soha hullámot nem verő tó, melybe sehonnét nem foly a víz,
sehová nem foly belőle ki, mégis mindig friss és hideg, s apály-dagálya
van a hold járása szerint, mint a tengernek.

E tengerszem partján egy kisded fehér ház, mely körül vidám zöld pázsit
terül, a ház alacsony kéményén át halványan kanyarog fel a sötétzöld
völgy öléből kékes távoli füst.

«Kik laknak e rejtett tanyán, s hogy járnak ide? van-e valahol útja e
völgynek, melyen mostani lakói ki s be járnak? Boldogságát jött-e ide
rejteni az ember, vagy magát rejté el a fátum kereső szemei elől e
völgybe, melyet tán egy évtizedben egyszer lát meg idegen emberi szem?»

Dávid rendkívül megszerette e helyet; mihelyt hazulról ellophatta magát,
jött ide, felmászott a hegytetőre, ott egy ismerős fenyő alá
leheveredett, naphosszant elbámult a néma nesztelen völgybe, melynek
erdős ligetében néha éles szemével nyüzsgő fekete vadakat vélt
észrevehetni, s a tengerszemben úszkáló fehér hattyúkat, de emberi
alakot soha, bár a kis fehér ház kéményéből naponta szállt felfelé kékes
világos füst.

Gyakran vágyott volna Dávid e házhoz közelebb jutni, de a völgy
mindenfelől zárva volt, bármely oldalról került is felé.

Ily tájékozó bujkálásai alkalmával többször találkozott egy magas,
sovány arczú férfival, kinek egy párszor köszönt is, de ki azt soha el
nem fogadta s szóba soha nem állott a kérdezősködővel.

E tájat sok misantrop lakja, azért a sötét ember magaviselete Béldit nem
zavarta meg, ő még tovább kutatta a völgy bejárását, midőn egy reggel,
szokott fenyőfája alá leülvén, annak tövében fekhelyén egy nevére
czímezett levelet láta letéve; megdöbbent…

… Ki lehet az, ki arra gondot tart, hogy ő e helyre szokott járni?

Felbontá a levelet.

«Béldi Dávid! így hangzék az. Ne kisértsd az istent azzal, hogy e
völgybe akarj jutni. Gyakran csak egy lépésnyire vagy azon küszöbtől,
melyet ha átlépsz, nyomorúbbá lehetsz, mint minő ember volt valaha;
őrizd magad a megtébolyodástól. Lélekölő iszonyat lakik itten, melynek
tudása az érző lelket halálra kergeti, mint vérbűnök kisértete a
vétkezőt. Siess innen, ez rossz hely te neked, és imádd a halált, hogy
előbb rád találjon, mint te e helynek titkaira. Még most boldog vagy,
van nőd és gyermeked, s mindent remélhetsz a jövendőtől, de ha e völgybe
jutsz, semmid sem marad, mint a megőrülés, és ez örök és
gyógyíthatatlan». Aláirva: egy ember, a kit nem szeretsz…


VI.

Messze ellátszik a kis csöndes hajlék mécsvilága az erdők sötétében,
mint egy kis piros csillag fénylik az a sziklatetőről a holdvilágos
éjbe.

Pisla mécs világánál fiatal nő dúdol kis gyermekének bölcső-éneket.

– Aludjál, aludjál szépen én angyalom; virágok között járj, angyalokkal
beszélj, csókra ébredj. Aludjál, álmodjál szépeket, én angyalom.

Mit álmodhatik az ember, mikor még lelkét nem érezi, mikor még beszélni
nem tud?

Bár egyetlen eszmére lehetne visszasejteni, mit az ember két éves kora
előtt érez. Tán még akkor azon más világra is emlékezik, a honnét ide
jött?

A gyermek a bölcsőben aludt, kis kezeit kirakva, és álmában mosolyogni
kezde…

Azt mondják, hogy ha a gyermek álmában mosolyog, az őrangyal beszél
vele, az mond neki oly csodás szép dolgot, miktől kis lelke repes
örömében.

A gyermek a bölcsőben alszik s álmában hirtelen felzokog, elkezd sírni,
azután ismét néma lesz, elcsöndesül és tovább alszik.

Azt tartják, hogy ilyenkor az angyal azt mondta neki, hogy édes anyja el
fog halni.

Aludjál szépen én angyalom, aludjál.

A nő imádkozik: megköszöni istennek az életet, annak örömeit s könyörög,
hogy szerettei boldogok legyenek. Az ima után nyugodtan hajtja álomra
fejét, tudja, hogy míg ő alszik, az a csillag ott fenn az égben nem
hunyja be szemét: és aggodalom nélkül alszik el. Feje alatt férjének
egyik keze van; a másik kezét ajkaihoz, onnét kebléhez szorítja, szelid
sóhaj repül el kebléből s az utána maradt átszellemülés mosolya a hunyt
szemű arczon mutatja, hogy a lélek már az álmok csodás országaiban jár.

Csak Dávid nem alszik szép neje, szép gyermeke mellett. Minő szép mind a
kettő ily álomhalottan. Az élet rózsapírja a halál néma arczán. Az
álomban minden arcz visszaveszi lelke typusát; szép, mosolygó lesz, ha
lelke is az, – vad, mogorva, ha belől is olyan. Az álom nem hagyja meg a
tettetés vonalmait az arczon. A mely arcz álmában mosolyog, az csak szép
lelket takarhat el, a szív ott még az ártatlanság nyugalmát éli.

De Béldi Dávid mind ebben nem gyönyörködik, az ő lelkének kisértetei
vannak: künn a holdvilágos éj, – a rejtett ismeretlen völgy képe, a
sovány, száraz arczú bujdosó s a rejtélyes levél vészjóslatai…

Ah ez átkozott levél! Mit a fátum tán teljesületlen hagyott volna, ez
végéhez sietteté. Lehetlen volt többé ellenállania. Tudnia kellett az
okot, mely tán eddigi szenvedéseinek kulcsát kezébe adhatá; látnia a
fátumot színről színre, mely addig csak fátyolosan kisérte. Ha van
balsors, mely egy ember életéhez hozzá esküdött: jőjjön minél elébb; ha
van itélet, mely korábban megiratott, mint az ember született volna,
legyen kimondva minél elébb. Ha tudni lehet, hogy sírunk hol fog állani,
mért ne lehetne azt megnéznünk életünkben?

Dávid lassan kihúzta neje kezéből, majd feje alól kezeit; a nő álmában
vánkosát ölelte meg férje helyett, az ő nevét rebegte és a levegőbe
csókolt. Dávid pedig lassan felkelt, felölté durva kámzsáját,
vadászkését öve mellé szúrta, fegyverét vállára vetette s csöndesen,
nesztelen elhagyta alvó kedveseit.

… A holdvilág ragyogott a csöndes éjben, a kis hajlék mécsvilága mint
égő rubinkő ragyogott az erdők kietlenében…

Dávid sietve haladt rövid tájékozás után a rejtett völgy felé. Nem
nyughatott, míg oda útat nem talált. A mint az elválasztó
sziklagerinczeket végig kémlelné, szemközt halvány csillámot láta
közelgeni, mely közelebb érve, a vad sötétképű férfira ismert, ki
kezében égő bányászlámpát hordva jött errefelé. Béldi nem akarva ezúttal
vele találkozni, egy kőhíd alá rejté magát, melyet hajdan bányászok
építének, s mely most össze-vissza roskadozott.

A lámpavivő átment e hid előtt s itt balra térve, egyenesen a sziklák
közé tartott, melyeknek tövében egy bozontos fagyalfa-bokrot félre
hajtva, gyanúsan, félénken körülnézett, azután lámpavilágával együtt
eltünt.

Béldi elhagyva rejtekét, utána lopózék az eltüntnek s a bűzös
fagyalbokrot félre hárítva, az alatt egy elpusztult akna-nyilásra akadt,
mely félig el volt lepve omladékkövekkel. Benézett: egy hosszú, szűk
folyosót láta maga előtt, melynek egyik oldala egyenesre, másik góth
ívre volt alkotva, melynek sötét távolában egy távozó lámpacsillám
látszott vezérfényül mindig tovább haladni.

Ez egy régi bánya kereszt-folyosója volt, melyet egyenesen szokás fúrni
egyik hegyoldaltól a másikig, melyen az aknákból a vizeket vezetik le. E
folyosót még a római coloniák vésték, látszottak mindenütt a hajdani
bányászat nyomai, a kalapács és véső dolgozása.

Ez volt tehát az átjárás a rejtélyes völgybe.

Dávid elszántan hágott le a barlangnyilásba s óvatosan, fegyverét
kezében tartva sietett a távozó világ után, melyet olykor a vivő alakja
eltakart, ki a háta mögött maradt sötétségben nem veheté észre, hogy
valaki utána jött.

Egyszer azonban egészen eltünt e vezérvilág. Hihetőleg a folyosónak
valamely kanyarodásánál veszett az el, s Dávid egészen sötétben maradt.
Fekete, átláthatlan sötétben, melyben alakot nem lehete kivenni.
Kezeivel tapogatózva haladt most előre, gyakran térdig ért a földalatti
víz, melynek zuhogó folyamában kellett gázolnia s néha valami sikló
lusta hideg testre talált lépni, mi tán valamely undok földalatti csúszó
lehetett, melyet a sötétben nem vehete észre. A lég oly meleg volt itt a
föld gyomrában, hogy szinte fulladozott tőle. Igy haladt
lépésről-lépésre, minden perczben várhatva, hogy észre nem vett akna
torkolatába talál lelépni s örökre ott vész el.

Hosszas vergődés után a kétségbeejtő sötétben végre egy mellék folyosóra
akadt, melynek legvégén homályos fényfoltként világíta be a külvilág
sáppadt éji derengése. A föld felett mégis világosabb az éjszaka, mint a
föld alatt.

E sáppadt fény felé indulva, nem sokára végét érte a hosszú
bányatunnelnek s hasonló keskeny omladékos bokorbenőtte nyíláson, mint
milyenen bejött, kibújva, a rejtett völgyben lelé magát.

A hold épen délponton állt az égen. Minden tárgy kétes fényű
kisértetvilágban tünék fel: mik nappal holt sötét tömegek, most élő
halálfehér alakoknak látszanak; a völgyet körülvevő vad, haragos arczú
sziklaóriások, mik a csillagokon túl látszanak emelkedni; egyes
kiszáradt levéltelen fák szétnyúlt karjaikkal, a hófehér levelű
nyárfabokrok az erdőben s fölöttük a haragos zöldbe burkolt fenyők, mint
fehér tündérleányok sötét varázslók lábainál.

A tengerszem tükrében a hold fénye és hattyúk úsztak. A levegőben a
denevér és az éji fecske bolygott síró repüléssel.

A tóparton állt egy régi épület fakó düledéke; tán azon kéjpalota lehete
ez, mit Marcus Coluber római propraetor építtetett, hova rablott
kincseit s hölgyeit elrejté, midőn még Pannonia római szolgatartomány
volt, s melynek kedvéért roppant fáradsággal és költséggel bányafolyosót
fúratott át a hegyen, melyben kénkövön és arsenicumon kívül semmi ásvány
nem találtatik. A hely neve volt: «Ad labores montis capræ.»

E romot benőtték a vad bokrok, hulló köveiből egy kis hajlék épült
mellette, mely fehér egyszerű falával oly festői ellentétben áll a
roppant elfakult romok pusztuló düledékeivel.

E kis ház körül ember-magasságú kerítés van rakva ragasztalanul egymásra
halmozott kövekből, melynek tetején erdei tövisből van kötözve koszorú a
bejuthatás nehezítéseül. A kapu szegekkel van beverve, alatta nagy lyuk,
mely egy nagy fekete medvének szokott ki- s bejáró nyilása lenni, mely a
házat őrzi, s jelenleg a kapu előtt ül és széles talpát nyalja s
szörnyen unatkozik.

A bányafolyosótól keskeny kanyargó ösvény vezet az erdőn át a kisded
házhoz, melyen nagy kerülőt kell tenni hozzájuthatásáig, a közbeeső
mélység miatt; noha a ház a folyosó nyilásától alig van hatvan
lépésnyire. Látszanak nyomai, hogy e folyosó torkolatát amaz
omladékokkal hajdan híd köté össze, de elpusztult s most az erdőn át
kell hozzá kerülni hosszú, csavargós gyalogúton.

E gyalogúton egy fekete szikár férfi halad. Azon férfi, ki után Dávid
jött.

Dávid jól megjegyzé magának az útat, melyen az ember eltávozott, s
figyelmét a házra fordítva, egy bokor rejtekébe leült.

A mint így merengve nézte a titkos házat, melyben ismeretlen fatuma volt
zárva, megnyilt a hold fényében annak egy ablaka s egy hölgy tekinte ki
rajta, kinek arczán a távolság s az éjfél derüje miatt csak annyit
lehete kivenni, hogy igen halovány.

A halovány hölgy tenyerébe hajtá arczát, s nézett föl sokáig a holdba.
Azután hirtelen összeborzadott, kezével mintha el akart volna magától
valamit taszítani,… s ismét visszavonta magát, s az ablakot nyitva
feledé.

Rövid idő múlva reszketeg, mesés fájdalmú hangon kezde ott benn
énekelni, oly különös háborgó éneket: «fehér a hold, fehér a hó; – benéz
a hold az ablakon, – ne nézz reá szép gyermekem, – beléd szeret s elvisz
magával, – fehér leendsz, mint az a hold! – A nap minden este meghal. –
A hold, a megholt napnak lelke, mely éjjel feljön a sírból, együtt jár a
halottakkal, s kisérti az ébren levőt. – Ne nézz bele szép gyermekem, a
hold a holtakat szereti, a kit megszeret, haloványnyá teszi s elviszi
magával.»…

Mi neve azon érzésnek, midőn rég, rég elmúlt, elfeledt idők emlékét egy
újra hallott hang ismét megmozzantja szivünkben? mintha egy perczre
visszaszállana a lélek az évtizedek óta temetett halottba s az fölnyitná
szemét, egyet sóhajtva megfordulna koporsójában, s ismét behunyná
szemét, hogy tovább aludjék.

Dávid félálomban érzé magát e hang, ez ének után. Tán valaha álmában,
tán születése előtt, vagy tán bölcsője fölött hallá e dalt? de hallania
kelle, mert oly ismerős volt előtte még az ének áriája is.

Tovább hangzék… «üvölt a házi eb – kicsukva a fergeteges éjbe: – valaki
halni fog; – sikolt a halálmadár a ház orma felett, – elrepül, – újra
visszaszáll, szeme fénylik a sötétben; – valaki halni fog; – fut a
csillag, leesik az égről, lehull a tengerbe, elalszik; – valaki halni
fog. – Sírnak a csöndes házban, nősírás, gyermeksírás hallik, az
ablaktáblák csukva vannak, a lélekcsengetyű szól: – valaki halni fog. –»

Mindig világosabban kezde kiderülni Dávid lelkében e hangok után a
sejtelem visiója. Kezde emlékezni csöndes, meleg kandallós szobára, egy
halvány férfiarczra, tarka játékszerekre, miket a férfitól kapott, kinek
térdén ülve regényes meséket hallgata ámult gyermekfigyelemmel,
emlékezni kezde a mesék regióira, hova a férfi szavai lelkét elvezeték s
az érzetekre, miket lelke akkor felfogott s mik oly hirtelen elmúltak; –
a holdvilágos estékre, midőn selyemfürtű fejét egy szép nő kebelére
hajtva, hallgatá annak ábrándos énekét, mely oly különös, oly mondhatlan
hatású volt, – a halálmadár kiáltására odakünn s az ebek üvöltéseire s a
megnyugtató kebelre, melynek ölelése alá e hangok elől gyermekfélelemmel
rejté el magát s a babonás szavakra, miket e nőtől ilyenkor hallott. –
Igen, igen, – e nő – az ő anyja volt! ő tudott csak ilyeneket, és kivüle
senki, a dajkák nem tudták eltanulni tőle… Hah, egy percz alatt mindent,
mindent tudott! e nő – ott a rejtett házban – az ő anyja. Világos,
világos minden!…

Az ének újra szólt, bűvösebben, rejtelmesebben, mint az előbbi, s a hang
még jobban reszketett. «Fehér a hold, fehér a hó! Piros a vér, – hah! ki
irt piros betűket a hóra? Gyilkos! gyilkos! gyilkos!

E perczben a vén medve az ajtó előtt közbe ordíta s az ének megszakadt;
a sötét férfi az ajtó elé ért, a medve hizelegve, morogva ugrált elé, s
orrát kezéhez dörzsölé. A férfi kinyitá az ajtót, midőn, mintha a tulsó
sziklafalban megütődött viszhang kiáltaná rá vissza az ének végszavát:
«gyilkos!» Hátranézett, mitsem látva, belépett az ajtón s azt magára
zárta, azontúl ismét néma lett az erdei hajlék.

Pedig e szót Béldi kiáltotta reá.

Ez volt tehát, ki őt az idejutástól oly rejtelmes fenyegetésekkel akarta
elijeszteni! ez, ki apját megölte, anyját elrabolta s ide temetkezett
vele és eleven bűnével a tág sziklai sírba. Ez volt, kit ő annyi év óta
hasztalan keresett s kire, hogy rátalált, a mennyországnál édesebbet
érze. Boszút, halálszomjas boszút.

Ott fogja őt nyugalmai ágyában meggyilkolni.

Kezét bemártani kiömlő vérébe, s véres ujjaival irni fel homlokára a
gyilkos nevet, s ha halála órájában imádkozni akarna, imádságai közé
kaczagni, hogy az ég helyett a pokol hallja meg azokat.

Azonban be kelle várnia, míg a hold lemegy és sötétebb kezd lenni. Újra
visszament a bányatorkolatba, ott egy sziklára leült; küzdött fejében
egyik gondolat a másikkal, s mentül tovább vívott eszméivel, annál
világosabb lőn előtte, hogy ez nem álom, hanem szemmel látott való.

Itt elnyomta az álom. Álmában újra azokat látta, miket ébren lelke
mutatott meg neki, úgy, hogy midőn fölébredt, alig hivé, hogy aludt.
Annyira azonban emlékezék, hogy álmában egyike azon verseknek, miket
anyján kívül más nem szokott énekelni, eszébe jutott. «Lobog a mécs».
Igen; így kezdődék azon vers.

Künn az alatt a hold alászállt, az éj utolsó része vad, zivataros lett,
fergeteg támadt, szakadt a zápor és a villámok verték az egeket hosszú
tűzkigyó korbácscsal. A völgy sziklái közt megszorult csattanások hangja
úgy bőgött, úgy ordított százszor visszakiáltva, visszamennydörögve.

Egy erdős sziklaormon a villámlobogásnál három fenevad viaskodott, két
farkas és egy medve. A farkasok kőszáli zergét ejtettek el, s ide hozták
azt a zivatarban elkölteni, a medve rajtok ütött a prédáért s víttak
mérges marakodó csatát. Ordításaik olykor túlkiálták a viszhangos
mennydörgést. A két farkas a medve nyakába harapott, az pedig magához
ölelte az egyiket s iszonyú torkába befalva a farkas fejét, azt agyon
marczangolta, a másiknak pedig egy tenyércsapással letörte a derekát s
ledobta a sziklaoromról fejtetőre, azután dühösen széttépte a rámaradt
prédát, fogai csattogtak, sebei égtek, nem evett belőle, hanem ordítva
visszarontott az erdőbe, melyből előjött.

A vihar lassanként elvonult a völgy torkolatából, csak néha villant már
meg fehér villámfénye, minden villanásnál a fekete éjben oly fehéren
tünt elő a kis néma ház s elmaradt dübörgés hallatszék utána a messze
hegyek közül.

Dávid megindult boszuló útjára. Fáradalmas bolygás után a ház közelébe
jutott, melynek kapuja előtt a vén medve nyújtózkodék, égő sebeit
nyalogatva. Nyakára nagy szeges örv volt fűzve, minő házi ebekén szokott
lenni.

A mint a házőrző vad idegen szagot érzett, körülszaglált a levegőben,
füleit hegyezé, négy lábra állt, orrát a földnek feszíté s haragos
morgást kezde hallatni.

A hogy Dávidot hirtelen meglátta, dühösen talpra állt, nagy, élesfogú
véres száját messze felnyitotta s éles körmeit előre nyújtva, ordítva
rohant az idegennek.

Dávid hirtelen félreugrott előle, egy élőfa mellé húzta magát, s midőn
az ügyetlen vad ellenfele helyett a fát ölelte meg, éles vadászkését
markolatig döfte szügyébe.

A leszúrt vad összehömpörödött, halálos kínsikoltás tört ki felhúzott
inyei alól, még egyszer fel akart emelkedni, mondhatlan dűh
kifejezésével forgó szemeiben, azután erőtlenül hátrahanyatlott,
körmével a földet felkaparta s a fűbe harapott.

Dávid hóna alá törlé véres vadászkését. – Ez is jól esik, mert ez is
vér.

A kis ház ablakai mind feketék voltak, aludt benn minden élő.

Dávid oda lopódzék azon ablak alá, melyen a hölgy kinézett, átbújt a
kapu alatt, s az ablakot megzörgetve, kezdé a kisértő hangján énekelni
azon éneket, mely álmában jutott eszébe, a távol zivatar dörgő
accordokban kisérte félelmes énekét. – «Lobog a mécs világa, – a lélek
fújja azt, – aludjál, ne nézz fel, aludjál; – zörgetik az ablakot, – a
lélek zörgeti azt; – aludjál, húnyd be szemedet, aludjál. – Sir valaki
az ajtó előtt, hideg van, didereg. – Aludjál, ki ne menj, aludjál. –
Szólnak hozzád, nevedet mondják, hivnak, aludjál, ne félj, aludjál. –
Van neked jó anyád, rejtsd keblére arczodat, szépet fogsz álmodni, nem
bánt a kisértet, aludjál, aludjál!»

E dalt hallá ő oly sokszor anyjától, e dalban akará magát megismertetni.

– Ki van itt? hangzék az ablakon belől lassú női szózat.

– Én vagyok itt, Béldi Dávid, fia azon Béldi Dávidnak, kit éjjel
megöltek, s nejét elrabolták…

Elfojtott sikoltás hangzék benn a házban.

Percz mulva az ajtó felnyilt, egy nő nyitotta azt fel, fehér öltözetben,
gyertyával kezében, reszketett minden tagja, szemei ragyogtak.

– Anyám, édes anyám, rebegé Dávid, a 15 év óta keresett nőt karjába
szorítva, s összecsókolá őt, arczát és kezeit. Megtaláltalak végre.

– Te vagy az! rebegé a nő, az ifju arczát vadörömmel nézve, igen, igen,
te vagy, ugyanezen arcz, mely apádé volt, ugyanezen termet, e hang, e
homlok, e kezek, mind, mind az övé, ki iszonyúan meggyilkoltatott, s kit
soha nem feledtem el, ki miatt az Isten elvette eszemet, de te
visszahoztad azt nekem. Hogy jöttél ide? Csitt, csitt, a gyilkos itt
van, téged is meg találna ölni, mint apádat megölte, lassan beszélj.

Érte jöttem! s akarom, hogy meghallja, a mit mondok, mert az
halálitélete leend. Az ég és a pokol véráldozatait kéri.

– Igaz, igaz; az ő órájának is ütni kelle, 15 évig nem húztam volna
végig az életet, ha azon remény nem biztatott volna, hogy őt meghalni
lássam.

– Nem szeretted őt soha?

– Gyűlöltem örökké.

– Nem fogsz irtózni, ha vérét ömleni látod?

– Akarom látni. Apádat megölte s véres kezeinek undok ölelését kelle
tűrnöm, csókját éreznem annak, ki férjemet szemem láttára megölte; anyja
voltam egy gyilkos gyermekének, ki fiamtól elrabolt; de megtudtam volna
neki bocsájtani. Egy szép kis leányom volt, szőke mint egy angyal, mikor
a gyermek 12 éves volt, elvette azt tőlem, s egyedül hagyott az
emberlaktalan magányban. – Három év mulva jött csak vissza – egyedül.
Kérdém tőle: hol van a leány? ő azt felelé: nincs! Nincs? úgy legyen
számodra irgalom az isten előtt!

… Mindenemet elvevé ez ember…

S ezzel megfogta fia kezét az asszony s bevitte őt a házba. Minden
csendes volt ott. A legelső szobában mélyen alvó álomhörgése hallék. A
nő oda vezette fiát, félre hajtá az ágy függönyeit, s a gyertyával az
alvóra világíta.

– Jól megnézd, ne félj tőle. Nincs ez arczon az emberszeretetnek
egyetlen vonása sem, mely könyörületre birjon. Minden redőben egy hideg
ördög ül, mely Istent és embereket gúnyol. Nézd: mint ránczolja homlokát
álmában, keble mint piheg, – így alszik a rossz lelkiismeret: nyitott
ajakkal, elszorult szemekkel, kezei most is fojtogatnak valamit. Ne
hagyd, hogy felébredjen, vagy ha félsz vérétől, add nekem a kést: eddig
sem tudom, mi tartóztatott, hogy álmában szivébe nem vertem azt?

– Álmában? Nem! Álmában meggyilkolni gyávaság volna, – előbb
fölébresztem, bele akarok látni szemeibe.

– Csitt, csitt! ne azt; szemei igéznek s elveszik erődet, oltsd el a
gyertyát; úgy öld meg, vagy szemeivel fog megátkozni. Takard le fejét
lepellel.

Dühösen ugrék Dávid az alvó gyilkosra s balkezével torkát ragadta meg,
jobbjával a kést emelte reá.

Rémülten ébredt fel az, két kezével megkapta a fojtogató markot, s a
boszuló arczát meglátva, kétségbeeső kiáltást hallatott, azután vánkosa
alá nyult s mielőtt Dávid észrevehette volna, egy vékony tőrt rántott
onnan elő és megszúrta vele, mire az elereszté torkát s fegyveres kezét
akarta elkapni.

A nő, midőn fiát vérzeni látta, oda szökött a küzdők közé s fia
ellenfelének kezét megragadta erős szorítással, s a tőrt kifacsarta
markából; a leküzdött ajkán kétségbeesett sikoltás tört ki, s a nő
kezére meleg vér fecscsent, férjének gyilkosa halálosan meg volt
sebesítve. De fia is vérzett.

– Siess anyám, nyögé Dávid, nézd az én vérem is folyik, menj a
bányaüregen át a nyárfaerdőig, ott van a sziklaormon kisded fehér
hajlék, benne lakik nőm és kis gyermekem. Mondd meg nekik, hogy én is
meghalok.

– Nem, fiam, te nem halsz meg, hisz sebed oly kicsiny. Az Isten nem
mérheti rám ennyi szenvedés után még a te halálodat is; de nődet
felkeresem, el kell téged innen vitetnünk, itt nem maradhatsz, ez
átkozott helyen. A nyárfaerdőn túl, mondád!

– Igen, igen, siess, oh én fázni kezdek. – Csókold meg őket helyettem
is, talán sohasem látjuk egymást többé!…

– Nem, nem! te élni fogsz, élni fogsz értem. Ide hozom nődet és fiadat,
az ő csókja meg fog gyógyítani. Sietek, sietek!

A nő elfutott. Dávid befogta vérhullató sebét, – tántorgott, szédülni
kezde, mereven nézett a haldokló ember hályogosodó szemei közé, azután
melléje rogyott s úgy tetszék, mintha eszméletét kezdené veszteni.

Úgy rémlék előtte, mintha a haldokló ember oda mászna hozzá s szánó
mosolylyal nézne szeme közé és ezt mondaná oly hangon, melyet már
hallott életében: boldogtalan! Az a nő, ki neked anyád, feleségednek is
anyja, mert nőd az a kis szőke leány, a kit emlegetett, s kinek apja én
vagyok, testvére és férje te magad. – Boldogtalan! Te anyádat nődhöz
küldéd; hogy fognak ezek majd egymásra ismerni! Boldogtalan! Jobb lett
volna nem jőnöd utánam.

Dávid úgy hivé, hogy mindezt hallja; kiáltani akart, de nyelve le volt
kötve, mozdulni akart és nem tudott, úgy érzé, mintha a holt ember lábai
előtt feküdnék.

Végre fölszakítá álomnyomta szemeit. De a halott most is az ágyon
feküdt, szája és szemei pedig csukva voltak. Semmi nesz messze és közel.

Ekkor erős forró láz állta el tagjait s magán kívül feküdt ott hosszú,
senkitől nem számlált időig. Tán több napokig, tán egész hétig.

Midőn felébredett, rendkívül el volt gyengülve, alig tudott mozdulni.
Mellette a halottnak nagy szaga volt már, nyilván nagy időnek kelle
elmulni azon borzalmas éj óta.

És senki sem jött őt ápolni, senki a holtat eltemetni az egész idő
alatt. Fejében még zúgott az érthetlen gondolat-ár. Kiáltani akart, de
nem volt hangja. Fel akart állani és tagjai összeroskadtak alatta.

Ekkor megrémlék előtte a visióbani halott nyilvánítása. Jéghideg
borzadály futotta el minden idegeit. Ez új lázas erőt adott kimerült
tagjainak. – Nem, nem lehet! kiáltá teljes hitében annak, mit maga előtt
tagad s tántorogva kirohant a házból.

Elvánszorgott kínos sietséggel laktanyájához, a rémület sarkantyúzta
fellázított lelkét. Haza ért, a ház nyitva volt – és üres. A kalitban a
madarak éhen elveszve hevertek, a kandallóban a hideg hamu maradt, a
bölcső üres volt, a gyermekruha elszórva, rendetlenül fel volt dúlva
minden. Senki, senki a háznál, minden üres volt és elhagyott.

– Igaz, igaz, rebegé s megsemmisülve rogyott össze küszöbén.

E küszöbön most az erdő virágai teremnek.

S gyakran lát a babonás képzelet holdvilágos éjszakákon fehér női
alakokat, kik vijjongva kergetik egymást az erdő fái között, az egyik
ölében kis gyermeket visz, a másik késsel fut utána. Ha sokáig hallgatná
az ember sikoltásaikat, megőrülne bele. A pór keresztet vet magára, ha
látja, s lassú hangon súgja nejének: nézd, azon asszony leke, ki
férjének testvére volt. – Minden lélek dicséri az Istent!…

S túl a sziklákon, túl a tengereken, a boldog Hyppona vadregényes
omladékainál, honnan a tavasz jő, hová a vándor madár megy, tán most is
él a sírőrző remete, ezüst szakálla hull, a virág nyilik e sirhalmokon,
az olajfa mindinkább beteli az ezüst övet, s az ősz népkirály mindig
közelebb látja az időt, mely neki testvérét, gyermekének anyját újra
megmutatja…

Mi hát a bűn és mi az erény?

Miért erény az, mi két zonával idább halálos vérfertőzet?

Miért szent az amott, ki itt őrült és elátkozott?…

Hogy lehet egy eszmében együtt pokol és menyország, üdv és elkárhozás?…

Itt, itt adj világot emberi ész, vagy törpülj le önműveid előtt.



SOLIMÁN ÁLMA.


I.

A szultánnak örömünnepe volt.

Egyik diadalhír a másikat érte. Szárazról és tengerekről, a világ mind a
négy része felől győztesen tértek vissza az ozman hadseregek.

A föld leghatalmasabb királyai hajoltak meg a félhold hatalmától s
követeik meghódoló ajándékkal várakoztak a magas kapu előtt.

Egész Stambul visszhangzott a diadalkiáltástól, a muezzim szava helyett
új meg új örömhír kiáltotta meg az órákat. A nép betöltötte az utczákat,
a nők tarka csoportokban ültek ki a házak tetőire, a gyermekek
felmásztak a házak mellé ültetett platánokra s riadozva zúgták
szakadatlanul Solimán nevét.

Az Aja-Sofia templomától egész a Solimanje-mecsetig hosszú kettős sort
képezének a felállított janicsárok ezüsttől csillogó rendei; a közbeeső
út hosszan be volt vonva a legdrágább persa szőnyegekkel.

A két mecset között állt Mahmud síremléke, zöld és fehér corynthi
márványoszlopokból emelve, melynek aranyozott rácsozatán keresztül a
thúja és cyprus sötétzöld bokrai s a rózsa és jázmin eleven virági
kandikáltak elő.

Átellenben e ragyogó, keleties síremlékkel állt egy szomorúbb épület:
elevenek sírja, – a statusbörtön, melynek szűk ablakhasadékain halavány
holteleven arczok sápadoztak ki a napvilágra.

Minden ember ujjongott, örült, remélt, a pórnép pénzszórásra gondolt, a
katona sokszorozott zsoldra, a papok új templomokra, a hivatalnokok
előléptetésre és a foglyok szabadulásra.

Az idő gyönyörű volt. Kelő nap, keleti égen; egy elmult éjszakai eső
után a cyprusok illata ülte el a levegőt, az arany félholdak sűrűen
ragyogtak a hattyúnyakú minaretek tetején.

Egyszerre megdördültek a serail ágyúi, hirdetve, hogy a szultán
megindult a diadalmenetre, a bömbölő hangokat sokszorosan adták vissza a
távol hegyormok és a közel nép ajkai. A harsogó tábori zene mindig
közelebb, közelebb jött, kisérve egy szakadatlan üdvözlő ordítástól,
mely nyomról-nyomra támadt, a hol a szultán végig haladt.

Az egész roppant város élni látszék, a régi omladozott palotákon, mik a
görög császárok idejéből maradtak meg s a körülök halmozott apró
faépületek tetőin tarka néptömeg lebegtette hosszú kendőit, a sötétkék
Bosporus árboczerdeje, a csonka szobrok, mik a házak körül
fölmeredeztek, a három összefont kigyó szobra a Hebdomon palota mellett,
a sírkertek s a legtávolabb hegyek is ujjongó, tolongó néppel voltak
megrakva, csak az Aja-Sofia mutatott sötét, élettelen képet óriási
kúptetejével, és a még sötétebb börtön.

A zaj, az üdvkiáltás, a tábori zene mindig közelebbről hangzott, – egy
pillanatra elcsendesült, midőn a szultán a Sofia-templomhoz érve, ott
lováról leszállt s ájtatoskodni betért a mecsetbe. Azután ismét újra
kezdődék a zaj és tolongás. Jött a végeláthatlan menet; elől a csatákból
megtért katonaság, mindennemű phantasticus fegyverzeteikkel; itt
fényesre csiszolt paizsok, középen kiálló tőrhegygyel, gömbölyű sisakok,
szeges buzogányok, amott turbános nép, lengő kócsagtollal, gyöngyökkel
rakott forgók, bogláros övek, görbe kardok; majd czirkasz-lovasság
pikkely-pánczélokban, tegezzel, puzdrával, hosszú, villogó hegyű
dárdákkal s tekenős paizszsal, arany szegekkel kiverve; ismét puskás
hadak, nehéz ezüsttel vert hosszú lőfegyverekkel, fejükön vörös fez,
hosszú kék czafranggal; majd a testőr spahik, selyemmel himzett keleties
öltönyükben, arab méneiken, fegyvereik markolatja smaragd- és rubinttól
ragyog; utánok a tábori zenészek, csodás alakzatú rézkürtjeikkel,
dobjaikkal, csengetyűikkel s mind e tarka csoport között a felül lengő
koszorúzott lófarkak, félholdak és színes lobogók.

A katonaság után jöttek a hadi zsákmánynyal megrakott tevék csoportjai,
szerecsen fiuktól vezetve. A felhalmozott drága edények, ragyogó
boglárok és fegyverek egymásra hányt tömegében három kirabolt ország
kincseit lehete szemlélni.

A nép még kisérte szemeivel a feltollazott és csöngetyűzött dromedárok
sorait, midőn ismét új jelenet vonta magára a figyelmet.

Két roppant elefánt közelgett, ormányaikban pálmaágat tartva, s a
hátukon vitt biborral és keleti shavlokkal beaggatott tornyocskákból két
csausz hányt arany- és ezüstpénzt tele marokkal a tolongó nép közé.

A pénzdarabokon czivódókat majdan a diadalszekerek dörgése választá
szét, mik négy fehér lótól vonatva, a harczban elfoglalt zászlókat
hozták; utánuk jöttek a bajadérek, karcsú tánczosnők, piros rózsával
koszorúzva, eszményi öltözetekben, miknek habkönnyű kelméje oly
átlátszó, mintha ködből volna szőve; szökdelő lábaik alig látszanak a
földet érinteni, míg a csengetyűs dobok, miket fejük fölött összeütnek,
úgy összhangzanak szemeik vad villanásival.

Utánok jött az imámok és dervisek hosszú bús csoportozata, vezetve a fő
ulemától, csodás tagjártatásokkal s még csodásabb énekléssel.

Végre jött maga a szultán, vezéreitől környezve.

Fejedelmi öltönye himezetén Persia kimerítette művészetét, ragyogott
turbánján és fegyverzetén rubin és gyémánt, de semmi sem volt rajta oly
fejedelmi, mint hosszú hófehér szakálla és semmi sem ragyogott úgy
rajta, mint villogó tűzszemei. Előtte vitte egy főcsausz hófehér paripán
a próféta zászlóját.

A körüle lovagló basák kelet minden pompájában ragyogtak, csupán egy
volt mindannyi közt egyszerű vas fegyveröltözetben, semmi gyémánt, semmi
kashmir rajta; egy délczeg daliás férfi, ki a szultán jobbján lovagolt,
– Ibrahim, a nagyvezér.

A szultánt riadó örömkiáltással fogadta a mozlim nép, mindenütt a merre
járt, s a «Solimán!» kiáltás közt sűrűn lehete hallani e nevet is:
«Ibrahim!»

A szultánt követték háreme kedvencz hölgyei, a Kislar-Agától vezetve, a
ki utálatos fekete vén ember volt s valamivel kevesebb, mint férfi.

A hölgyek mind aranyozott palankinban vitettek, legelől egymás mellett a
Sultana-Valideh, a szultán anyja, s a Sultana-Aseki, Solimán kedvencz
neje, utánuk a többi hölgyek, a szultán nejei és leányai, mind valami
fényes ragyogó fátyollal leterítve, mely úgy tünt fel arczaikon, mintha
félig átlátszó aranynyal volnának fedezve.

A menet után újra az elébbi sorozat ismétlé magát, dervisek, almék,
diadalszekerek, pénztszórók és tarka fegyveres nép.

A mint Solimán Mahmud síremlékéhez ért, ott megállt, feltárítá annak
aranyozott rácskapuit. Intésére nyolcz fekete rabszolga félrehárítá a
cypruslombokat, mik a szőnyegekkel terített mausoleumot elfedék, másik
nyolcz egy nagy márványlapot emelt fel egy rejtett mélység nyilásáról s
ekkor egy arany-csapot megfordítva, a mély üregből roppant vízoszlop
lövellt föl, szivárvány színeket vetve körül a rásütő naptól. Egy
szökőkút volt az, melylyel Solimán népeit meglepé; a legnagyobb
jótékonyság kelet forró éghajlata alatt.

A meglepett nép kitörő üdvkiáltással fogadá a szultán kegyét, ki ekkor
balra fordulva, hol a sötét épület állott, inte a tömlöcztartóknak, azok
föltárták a csikorgó kapukat s a börtön szomorú lakóit megszabadítva
lánczaiktól, kibocsáták mind a tomboló tömeg közé, az élő napvilágra.

Az üdvkiáltás még egyszer oly magas lőn. Solimán tovább lovagolt, szemei
még jobban ragyogtak, mint egyébkor. Egy köny ragyogását lehete bennök
látni.

A Solimanje-mecsethez érkezve a szultán, leszállt lováról, leterítteté
szőnyegét, leborult imádkozni, melyet buzgóan végezve, megtörlé kezével
arczát, meghajtá magát jobbra és balra a két láthatlan angyalt
üdvözölve, kik török hit szerint az imádkozó mellett kétfelül állanak, s
azzal átadta az ulemának és imámoknak az új templomot, melyet akkor
építtetett, márványnyal és mozaikkal kirakva s arabeskekkel kifestve.

Minél tovább ment, az örömkiáltás annál jobban nőtt. A nép, mely az
elszórt pénzt fölszedé, s az új szökőkút kristályvizét ízlelte, a
foglyok, kik börtönükből kiszabadultak, s a papok, kik új templomot
kaptak, mely pompában s a Korán mondatai nagyszerűségében, mik fekete
márványra aranybetűkkel voltak vésve, még az Aja-Sofiát is fölülmulta,
és a katonák, önmaguk látásától ittasak, nem szüntek meg Solimán nevét
visszhangoztatni. Az erkélyekről hulló koszorúk zápora borítá útját s a
hölgyek illatos víz harmatát hinték le rá.

Itt jutott vissza a serailba, melynek ajtai bezáródtak a tömeg előtt,
csupán a szultán kiséretét, papjait és háremhölgyeit bocsátva keresztül,
míg a nép a kapun kívül maradt, új örömhírt várva az erkélyen
megjelenendő kiáltótól.

A diván gyöngyházzal kirakott termében trónja párnájára ülve, maga elé
szólítá Solimán országa legfőbb embereit, s egyenkint mindeniket külön
megajándékozá s magasabb hivatalra emelte. A hirnök minden új kinevezést
trombitaharsogás mellett adott tudtul a népnek, s a nép harsogó
kiáltásban adá tudtul öröme nagyságát.

Mindenki beteljesülve látta vágyait. E nap örömnap volt mindenkinek,
mely a legmerészebb reményeket gyümölcsözőkké tette.

Csupán egy volt még hátra, ki jutalmát el nem vevé: Ibrahim.

Őt hagyta legutoljára Solimán.

Mindenki feszülten leste, mi tisztelet várhat arra, a ki már a
legnagyobbat elérte, a mit a szultáni koronán alúl birni lehet s midőn a
szultán maga elé szólítá Ibrahimot, mindenünnen irigy szemek tekintének
felé, óhajtva, hogy hulljon le az, a mi már magasabbra nem mehet.

A szultán szeretetteljes arczczal tekinte Ibrahimra.

– Országom nagyjai közt legnagyobb vagy, Ibrahim, szólt a nagyvezérhez,
im én téged még nagyobbá teszlek. – Ime összegyűlt agák, bégek, basák,
padisahk és imámok, hajoljatok meg Ibrahim előtt; én őt fiammá fogadom,
ki divánom vánkosán jobb felől fog mellettem ülni. Hirnök, kiáltsd ki a
népnek, hogy Solimán Ibrahimot fiává nevezte ki.

A nép őrjöngő örömkiáltása megreszketteté a palotát, s a divánba gyűlt
országnagyok mellükön keresztbevetett karokkal hajoltak meg Ibrahim
előtt, ki szomorúan sóhajta fel s szemeit a földre szegzé.

– És, hogy ne csupán név szerint légy fiammá fogadva Ibrahim, ime lépj e
rostélyzathoz és nyisd fel azt.

Az agák szöktek Ibrahimot megelőzni a szolgálattételben. Solimán
intésével visszatéríté őket: «egyedül Ibrahimot illeti annak
felnyitása», monda.

Ibrahim oda lépett a rostélyhoz, felnyitá azt, a rostélyon túli nehéz
selyemfüggöny kétfelé vált s a rejtekből egy csodaszép hölgy lépett elő,
egy karcsú eszményi alak, rózsaszinű kaftánkában, oly lenge, oly ætheri,
hogy az ember szinte fél, hogy eltörik az öleléstől.

Ibrahim a fátyolon keresztül is megismeré a kedves szép gyermeket;
gyakran látta őt meleg nyári estéken asszonyaival a Hellesponton
hajókázni s nem egy szerelmes szót váltott már vele titokban.

– Ahidalla! rebegé, reszketve szerelem- s meglepetéstől.

– Ő leányom, ki által fiam leendsz, monda a szultán gyöngéden, s a
divánjához járuló gyermek arczáról föllebbenté a könnyű fátyolt.

Ah, minő szépséget takart föl akkor! Ez arcz az ezeregyéjszakai tündérek
egyikére emlékeztetett, kik hivatva voltak az embereket őrültekké tenni
a gyönyör által. Ibrahim térdére rogyott, úgy fogadta keblére az imádott
hajadont, s a körülállók arczain egy gondolat volt olvasható; e
gondolat: hogy Ibrahimnak meg kell halni.

Ennyi gyönyör, ennyi dicsőítés több volt, mint elég arra, hogy életével
bűnhödjék érte, a ki azt elfogadta.

Solimán nem látott örömkönyeitől, Ibrahimot szerelme tette vakká, de a
nő szemei mindig ébren vannak, midőn szerelme tárgyát veszély fenyegeti.

A szultán összecsókolá kedvencz gyermekét s ölébe ültetve, hizelgő
hangon monda neki: «kérj tőlem a mit tudsz, e perczben, ha országom
felét kérended is, megadom».

Ahidalla apja térdeihez borult s reszkető hangon szólt:

– Atyám, hatalmas szultán, mindent adtál nekem, a mi e földön boldoggá
tehet, nincs mit kivánnom egyéb, mint hogy e boldogságom tartós legyen.
Azért igérd meg nekem azt és esküdjél meg reá, hogy férjemet, Ibrahimot,
akárki és akármit mondjon is egykor felőle, soha megöletni nem fogod.

– Mi jut eszedbe ez órában, leány?! kiálta fel Solimán elszörnyedő
arczczal.

– Ne légy irántam haragos, oh atyám. Én tudom, hogy a nap, miután delet
ért, aláfelé megy. Sokszor láttam palotádban ismerős boldog arczokat,
mik jó kedved napvilágában ragyogtak; hallottam másik éjjel bevarrott
zsákokat nehéz terheikkel a tengerbe hullani s a boldog kegyenczeket nem
láttam azontul körüled. Néném egyikét nem rég Ajasz basának adtad nőül,
a ki első volt kegyenczeid között, nem rég Ajasz basa a magyarok által
megveretett, s azóta néném szürke gyászruhát visel, s ha férjét kérdik
tőle, könyez. Oh atyám, veszélyes ott lakni, hol a villámok teremnek. Te
nekem kérni hagytál országaiból, én nem kérek tőled egyebet, mint hogy
ne öld meg azt az embert, kit most fiadnak fogadtál s kit legjobban
szeretsz.

Solimán elkomorult; tekintete az alatt, míg leánya beszélt, néma
szemrehányással járt végig udvarnokain, kiknek örök cselszövényük egymás
közül a legnagyobbakat megbuktatni, annyi áldozatot juttatott eszébe.
Ahidalla leborult atyja ruhájának szegélyét csókolni, Solimán pedig inte
az ulemának, hogy hozza elő az Alkoránt.

Az ulema lassú léptekkel közeledék a szultánhoz, a nehéz, zöldborítékú
szent könyvet hozva két kezében, hosszú sovány arczán semmi vonás sem
változott, úgy nyujtá a Koránt Solimán elé.

A szultán fölkelt, jobb kezét a Koránra tevé, baljával leánya kezét
fogta meg. Az udvarnagyok leborultak a földre, homlokaikkal a padozatot
érintve, s azon helyzetben maradva, míg a szultán esküvék, hogy
Ibrahimot, a míg ő élni fog, bármi következzék az idők folytán, soha meg
nem fogja öletni és megöletni nem engedi; azután Ibrahimhoz lépett,
megölelte, megcsókolá, s maga mellé ülteté jobb felől, míg Ahidalla
lábainál foglalt helyet.

Az udvaronczok még egyszer lehajták magukat a földre, után mormogva:

«La illah, il Allah!»

Künn a tomboló néptömeg «Solimán és Ibrahim» neveit üvölté kicsapongó
örömében.


II.

A szultánnak rossz napja volt.

Egyik gyászhír a másikat érte. Kisded várak, apró hadseregek álltak
ellent roppant hadainak, összetörték vezéreit, megsemmisíték terveit. A
Zrinyiek maroknyi hada egy egész országot védett óriási hadereje ellen,
a tengeren Dória János verte szét hajóhadait, majd itt, majd amott
lettek vezérei árulókká, szövetségesei, vazalljai pártot ütöttek ellene.

A szultán haragra volt gerjedve, s haragját népein tölté, egy nap alatt
kiüríte minden börtönt s másnap újra megtölteté azokat, a halál minden
nemei segítének pusztító haragjának.

Az emberek elbújtak házaikba, a Besestán bezáratott, az ápoló házakból
kiűzettek a koldusok, helyt adandók a sebesülteknek; jaj volt annak, ki
a szultán szeme elé került, sohasem volt bizonyos, hogy egy visszatetsző
moczczanásért nem fog-e megöletni?

Nagy, kemény bőjt volt kihirdetve az egész országra, a templomok előtt a
dervishek szakállukkal söprék a földet, ordítva: Allah, allah, Illeha
Mahomed, rasul allah usár!! Stambul utczáin járt a búcsújáró gyászmenet,
zsákba öltözött papok, megtépett szakállal, mentek legelől, egy óriási
ravatalt emelve vállaikon, mely eltört kardokkal és kézívekkel volt
tetézve, nyomukban jött a hadsereg, vérrel fecskendett ruhákban, sirva
és Allaht ordítva, s korbácscsal verve hátukat, utánuk a harczban
elesettek üres lovait vezették halálra itélt keresztyén rabok, kik közül
minden száz lépésnyire egyet megöltek. Jöttek azután a janicsárok, övig
mezetlenül, derekaik tövissel körülövezve, vállaikon a harczban elesett
vezérek koporsóit hozták, kiáltozva: «Allah, Jeri, Muffa, Ai!» Tovább
hangzott a szomorú ijesztő gyászzene, a posztóval bevont dobok, s a
sikoltó tilinkók, miknek hangja a gyermeksiráshoz hasonlít; itt
egyszerre arczra borult az egész nép: oly látvány következék, melyet nem
volt szabad látni a pórnép szemének, kétfelől kivont karddal mentek a
csauszok, a ki föltekint, annak fejét rögtön elütendők; középen ment
harmincz basa, mezitláb; összekötött kezeikben egy-egy tevefarkat
hordva, fejeik vérbemártott kendővel körültekergetve és a basák között
jött a nagyvezér egy sánta öszvéren, feje vérbemártott kék kendővel
becsavarva, szakálla hamuval hintve, egyik kezében hozta a «veszély
zászlóját», a másik kezében egy nádszál volt, melylyel saját fejét verve
kiáltoza: «Affát millei Zaffái!» Körül ordított, sírt a nép s a port
csókolta fel a földről. Végre jött két elefánt, szürke lepellel bevonva,
melynek hátáról apró réz aspereket szórtak a nép közé; – befejezte az
iszonyú jelenetet az őrjöngő dervishek csoportja, kik szédítő
keringéssel ordíták: «Allah Buffaj! Allah Mitrei Chrestinnai! Oh!» s
mezetlen testüket éles késekkel szurdalák, hogy a vér köröskörül
fecskendett róluk. Így járt a gyászmenet templomról templomra.[5]

Végre rettenetes átkot esküdött a szultán, hogy azt, ki még egy gonosz
hirt tudtára merészlend adni, a város legmagasabb hegyén húzatja karóba.

Az udvaronczok reszkettek és hallgatának.

Ekkor jött a híre: hogy Gritti, a szultán legkedvesebb megbizottja, ki
alkudozás végett küldetett a portától, Erdélyben a magyarok által
fiastul együtt lenyakaztott.

Az eseményt lehetetlen volt elhallgatni, s ki legyen oly merész, hogy
megmondja azt a haragjában beteg szultánnak?

A sápadt, sovány ulema volt az, ki elébe lépett. Solimán megölő
tekintettel pillanta rá fekhelyéről.

– Mi baj megint? Rossz hírt ne mondj, ha élni szeretsz. A hallgatás
arany.

– Meghajtom fejemet előtted, kegyelmes úr, tiéd az. Semmi sem jó, semmi
sem rossz a nap alatt. Allah előre végze el mindent s tőle rossz nem
jöhet. Most hozatott hírül, hogy küldötted és megbizottad Gritti – a
magyarok által megöletett.

A szultán felordítva szökött fel fekhelyéről, szemei vérben és tűzben
forogtak.

– Ulema! te tréfálsz a halállal, hogy e hírt szemembe mered mondani!

– Nem uram, te a rossz hír mondójára itéltél halált, az enyim nem az.
Grittinek jó volt meghalni, mert áruló volt ellened.

– Nem hiszem.

– Magának akarta ő Erdélyt és Magyarországot s szövetkezett, hogy téged
trónodról letaszítson.

– Holtat rágalmazol, ulema! – Kivel szövetkezhetett volna? – Kinek van a
világ fejedelmei közt elég hatalma engemet trónomon csak meg is ingatni?

– Annak, kit magad tettél ily hatalmassá.

– Nem értelek, – nevezd meg. Allahra! Holtakat akarok ma csinálni.

– Nevét ki nem mondom, kegyelmes úr, mert lehet, hogy azt rossz hírnek
vennéd, hanem ime olvasd e leveleket, mik Gritti irományai közt
találtattak, s magad add tudtul a gonosz hírt magadnak.

A szultán kezébe vette a leveleket, s végig futott rajtok tekintetével.
Arcza elhalaványult, az iratok kihullottak reszkető kezéből.

– Ibrahim! rebegé, kezét forró homlokára csapva; «Ibrahim!» hörgé újra s
arczát divánja vánkosai közé rejté.

– Ő volt az, – ő az, viszonza az ulema, ezért tért vissza a persa hadból
parancsod ellenére.

Solimán hörögve takarta el könyes arczát, mintha egy halálra sebzett
oroszlán sírna.

Azután fölemelé fejét s egyszerre hideggé vált arczczal fordula az
ulemához.

– Megesküvém, ugymonda, hogy éltemben nem fogom és nem engedem őt
megöletni.

– Úgy volt, kegyelmes úr, az Alkoránra esküvél.

– S az Alkorán szent könyv.

– Valóban az. E szent könyvre esküvél, hogy a míg élsz, nem öleted meg
őt; de e szent könyvben irva van e mondat: «a ki aluszik, az nem él».
Tehát ölesd meg őt mikor alszol. Így nem életedben öleted meg őt, mert a
Korán azt mondja: «a ki aluszik, nem él».

– Te mondád, szólt a szultán s elbocsátá az ulemát.

Este eljött hozzá leánya Ahidalla, gyöngéd mandolin zenével űzve az ősz
apa gondját. Solimán sokáig mulatott vele, kérdezősködött gyermekeiről,
megcsókolta homlokát s jó éjt kivánva neki, elbocsátá őt férjéhez.

Azután kioltottak minden mécset a serailban, bezárták a kapukat, jeléül:
hogy a szultán lefeküdt.

Az ulema ott őrködött hálóterme ajtajában; s mikor a muezzim az éjfélt
énekelte, belépett a szobába, megtudandó, ha alszik-e a szultán?

– Ébren vagyok, szólt Solimán, meglátva a belépőt. Az ulema ismét
csendesen visszahúzódott.

Mikor a muezzim a második órát énekelte éjfél után, ismét belépett az
ulema. A szultán mégis ébren volt.

Az éj vége felé fordult már, a kakasok el kezdtek szólani, az ulema
beüté fejét a szőnyegen. «Nem alszom!» hangzék elébe.

Már a hajnal látszott derülni. Az ulema fáradtan ült le a küszöbön és
elaludt; nemsokára valaki felrázta álmából, felrezzent. A szultán állt
előtte egészen felöltözködve.

– Te aludtál el, nem én.

Solimán egész éjjel le nem hunyta szemeit.

Másnap a sors úgy hozta magával, hogy az egész napot családja körében
töltse. Ahidalla, ki még most is kedvencze volt, oda ült apja ölébe s
ősz szakállát czirógatva, játszadozott vele. Ibrahim még most is
legdélczegebb, legderekabb volt mindazok között, a kik ott körüle
jártak. Solimán úgy szeretett volna nekik valamit megmondani, csak egy
intő suttogást, hogy távozzanak e helyről, menjenek, hol rájuk nem lehet
találni, de az ulema ott állt mindig háta mögött s őrzé minden szavát,
minden arczvonását.

És ismét eljött az est. Az ulema ott virrasztott a szultán hálószobája
küszöbén. És ismét hiába. Solimán egész éjjel nem tudott elaludni.

A harmadik éj első felét ismét ébren látta lefolyni a szultán, még
hallotta a muezzim dudolásának első szavait, de már az utolsókat nem,
akkorra elnyomta az álom.

És álmodott.

Leánya Ahidalla rohant oda fekhelyéhez, kétségbeesett tekintettel,
tépett ruhával, szétszórt hajfürtökkel.

– Mit akarsz? kérdé az álomlátási képtől.

– Ibrahimot meggyilkolják a te parancsodra! És te nekem megesküvél, hogy
nem fogod őt megöletni.

– Bolond vagy. Ibrahim itt ül jobbomon. Ülj ölébe, csókold meg. Látod,
hogy él.

A szultán álmodott s künn hálószobája előtt a testőrök egy halavány nőt
tartóztattak fel, ki oda akart hozzá rohanni. – «A nagy úr aluszik»,
mondának neki.

S a szultán újra álmodott.

Ismét ott volt előtte Ahidalla, összekulcsolt kezekkel veté magát
lábaihoz sikoltva: «Ibrahim ártatlan, hazugul rágalmaztatott, ne
gyilkoltasd meg őt».

– Nem hal meg, monda a szultán, nem hittem, a mit mondtak ellene; – ha
igaz volt, megbocsátom neki, eredj haza és légy nyugodt.

S másodszor is elűzték a testőrök az alvó szultán ajtajától rimánkodó
leányát, legkedvesebb kegyenczét, a szerencsétlen Ahidallát.

És újra álmodott a szultán.

Holthalaványan jött elébe Ahidalla, hozta az Alkoránt, fehér ujjával
rámutatott: «megesküvél» rebegé alig hallhatóan.

A szultán borúsan felelt.

– Jól tudom, távozzál előlem. Férjed bűnös, de megesküvém, hogy nem
öletem meg. Hagyjátok el sietve országomat. Menjetek Palesztinába.
Rejtsétek el magatokat; te pedig légy boldog, gondolj reám és szeress.

És látta azután, mint ültek lovaikra Ibrahim és Ahidalla. Siessetek!
siessetek! kiálta utánuk, a porfelleg elnyelte alakjaikat, lovaik
dobogása elhangzott, hajóra ültek, a hajó elvált a parttól, a szél
kifeszíté vitorláit, a távol elnyelte alakját.

– Allah nagy! sóhajta a szultán megkönnyebbült lélekkel, ők meg vannak
szabadítva.

E perczben harmadszor űzték el az őrök Ahidallát, ki szétszórt hajjal,
tépett öltönyben, kétségbeesve erőszakolta a bemenetelt atyja
hálóteremébe. «A nagy úr alszik», mondának neki.

– Allah nagy! Én megmentettem őket, monda az álmodó szultán.

E perczben lépett hálóteremébe az ulema, egy szőnyeggel letakart ezüst
tálat hozva kezében.

A szultán felébredt. «Mi az?» kérdé felriadva fekhelyéről.

Az ulema feltakarta a szőnyeget; az ezüst tálról egy véres, halavány fő
bámult holt szemekkel a szultánra.

– Ibrahim! hörgé eliszonyodva Solimán s visszarogyott fekhelyére.[6]



A LÁTHATLAN CSILLAG.

A mult években egy öreg angol kereskedővel jöttem ismeretségbe, ki
ifjabb éveiben, mint tiszt, az angoloknak Akbár Schah elleneivel
folytatott pártfogoló harczaiban részt vőn s a katonai pályát ott kapott
sebei következtében hagyta el, később úgy lett kereskedő.

A következő történetet tőle hallottam elbeszéltetni.

A természetes és természetfölötti események csodás összefüggése valami
regeszerű, mythologiai szint ád e történetnek, a benne uralkodó csillag-
és szellemalakok bűbájos fény és árnyékul lengik körül a történet
folyamát, csodás, fölfoghatlan uralkodó befolyást gyakorolva a különben
természetes eseményekre; a rég megholtak és az örökké élők vándor
árnyképei sejtelmesen bolyongnak az élő alakok között, néhol emberi
lényekkel kötnek rokonságot, azokat pokoli magasságra emelve magukkal, s
az emberi lélek üldöző tagadása elől tömegestül a szentirás sorai közé
hátrálva, melyek lételt adtak nekik, a midőn anathemát mondtak rájok.

Az események azonban megtörténtek nálok nélkül is. A kik a sors
vakságában hisznek, kitörölhetik az alakok jelenlétét az események
közül, s akkor egy rendes, kalandos eseményt fognak látni benne, minő
emberek között szokott előfordulni.

Mister Drayson, az említett kereskedő ugyan komolyan állítá, hogy az
általa elmondottak egy akkori hadi bulletinben is meg vannak említve s a
főbb körülmények egy, az akkori hadjárat eseményeit tárgyazó hadi
folyóiratban, mint lett dolog, híven följegyezve.


I. A SAUL-TEMPLOM.

Még a mostani hindostani fejedelem őse, első Akbár hívta az angolokat
segédül külellenségei ellen. Minden oldalról szorongatva volt; egyfelől
a mysorei rajah, Hider Ali verte szét seregeit, másfelől a szomszéd
nomád népek jöttek elő hegyeik közűl; pusztítva, dúlva nyomultak
birodalma belsejébe, Delhit elfoglalák, s kétszáz millió guinéere menő
kárt tettek az országnak. Ily helyzetben nem volt mit tennie, mint magát
Anglia karjai közé vetni. Az angolok védelme alatt ismét erősbülni kezde
a birodalom, s bárha önállóságából sokat elvesztett, de külellenségeitől
megszabadult. A nomád népek visszavonultak ismét bejárhatlan hegyeik
közé, Hindukush és Himmelaya vad bérczei tán újabb századokra elrejték
őket, a Sind és Ganges partjain a vándorfajok kecskebőr-sátrai helyét
elfoglalák a britt kereskedelmi társulatok bureaui.

Csupán egy faj tartotta ki legmakacsabbul a harczot. Mikor már a
többinek híre is mulni kezdett, ezek még akkor is elő-előtörtek a
laktalan pusztákból, a Salamon-hegy havas bérczei közül, gyalog,
lóháton, olykor ördöngös bőrcsónakaikon, mikkel a hegyek közül eredő
Indus-folyam kataraktáin is tudtak hajókázni; rohantak előre sebesen,
nyomában a jöttüket megelőző rémhírnek; ölték, a ki halandó volt,
rabolták, a mi szemöknek megtetszett, s ha észre vették, hogy valahol
komolyabb készületek vannak ellenök, ismét oly hirtelen eltüntek, mint
jövének.

Betöréseik mindig sűrűbbek, mindig alkalmatlanabbak kezdtek lenni, a nép
puszta nevök előtt reszketett, volt is oka rá; a hol ők egyszer végig
vonultak, azon a folton még a föld sem termett esztendőkig.

Ezek voltak az afghanok.

Mikor én a keletindiai hadsereghez jöttem, még akkor is réme, insége
voltak a hozzájok közel lakóknak.

Egyszer azonban egy indigó-telepítvényt találtak megrohanni, mely a
Blackfort-ház tulajdona volt; a telepítvény helyén nem maradt egy élő
fa, egy zöld növény, egy levert karó, egy felismerhető emberi holttest,
nemcsak megölve, lerombolva, hanem a szó teljes értelmében semmivé volt
téve minden. Csak az elébb elfutott szomszédok hozták hírül, hogy ott az
agfhanok jártak.

Ezt többé elnézni nem lehetett. Míg a vad szomszédok csak a falvak
fölégetéseire szorítkoztak, addig senki sem gondolkozott mulatságaik
megzavarásáról; hanem a Blackfort-ház már egyszer a legtekintélyesebb
gyárházak egyike volt Angliában s az ezen elkövetett injuriát
megtorlatlan hagyni nem lehete.

Rögtön egy tekintélyes hadcsapat indíttatott el Calcuttából a Hindukush
felé, négy zászlóalj vadász, négy osztály lovas karabinier; egy lovas
ágyúüteg és egy röppentyűtelep kiséretében, melyhez egy század utász
volt mellékelve. Ez utászszázadnál voltam én főhadnagy.

Egész a Malhavi határhegyekig legkisebb ellentállásra sem akadtunk,
itt-ott találtunk csupán feldúlt, leégett falvakat, levágott erdőket,
mik az afghanok itt jártáról tevének tanuságot.

Az erdő bevágása nekik sajátságos védelmi rendszerök szokott lenni; ha
üldöztetnek, félig befürészelik a fák derekait, a hol az út végetlen
kiterjedésü erdőkön visz keresztül s mikor üldözőik a veszélyes helyre
érnek, a szélső fákat neki döntik a többieknek s azok egymásra zuhanva,
gyakran embert és lovat ott temetnek.

Ily jelenetnek mindjárt a legelső napokban voltam tanuja; mielőtt egy
afghant láttunk volna, az előttünk vonuló karabinier osztály előlovasait
egy pillanat alatt összetörte a halomra zuhanó erdő. E jelenethez képest
egy mína felvettetése csak szinpadi tréfa. A fák irtózatos roppanással
hullottak egymásra, a nőttön növekedő harsogást csak egy iszonyú kiáltás
multa felül, a közbeszorult vadállatok és madarak halálordítása, s a
másik pillanatban, mintha a forgószél ragadná fel magával, egész fellege
a menekvő madaraknak támadt elő az erdő romjaiból, saját egybegyűlt
ijedt kiáltásával töltve be a levegőt.

Szerencsénkre a lovas osztály nem volt még benn az erdőben, csupán az
előre küldött két őr lovag veszett oda; hanem az útat felfogó
fatörzsökkel még másnap is volt bajunk s utóbb is csak ágyúütegünk
hátrahagyásával hatolhattunk rajta keresztül.

A brigade-vezér, sir Browding, semmi akadály által sem hagyva magát
visszariasztani, parancsot adott másnap a tovább nyomulásra.

Dél tájon elértünk a Hindukush hegyek aljáig, melyeknek czédrus erdeiből
vágtatva rohan elő az aranyhomokos Sepra folyam. A távolban
meglátszottak a Salamon-hegy csúcsai, melyek örök hóval lepve, e
hegyláncz legmagasabb részét képezik.

Ez már az afghanok tartománya. Útközben több üres falura bukkantunk,
melyekből jöttünk hirére minden élő lélek kiköltözött. Nem találtunk
egyebet az agyagból vert üres kalyibáknál.

Hanem láttunk néha előttünk egyes, vad kinézésű lovagokat, nagy, magas,
hegyes süvegekkel, viczkándozó lovakon, egy-egy perczre előtünni az
erdőből s ismét sebesen visszanyargalni, rendesen oly távolban, hogy
lőni nem lehetett rájok.

A lovagok mindig sürűbben, mindig közelebb tünedeztek elő s a velünk
hozott malayok, kiket kémekül ereszténk előre, hírül hozák, hogy a Sepra
tulsó partján nagy csoportban várnak ránk az afghanok, átkelésünket
meggátolandók.

A kérdéses hely közelébe érve, a gyalogezredek a folyam innenső partját
ellepő chinabokrok közé lőnek elhelyezve, a röppentyűtelep egy dombra
fölállíttatott, s míg egy ezred vadász csatárlánczban nyomult a folyam
felé, a lovasság nagy része a folyam mentében fölfelé vonult, a folyam
sekélyesebb részén keresztül az ellenség háta mögé kerülendő.

A legelső röppentyűre, mely a tulsó part bokrai közé röpült, egy percz
alatt megelevenültek azok. Száz meg száz alak, mely eddig rejtve volt:
gyalog és lovas, ugrált elő a part mögül, a bokrok, a sziklák
rejtekéből, s rohant összezavarodva a távolabb erdőnek, egy lövést, egy
kardcsapást sem kisértve meg.

Mi azt hivők, hogy könnyű szerrel legyőztük az átkelés akadályait s
rögtön hidat vertünk a sebes folyamon összekötözött bambustörzsökökből,
melyen gyalogságunk legkisebb zavar nélkül kezdett keresztülvonulni.

Alig valánk azonban felényire a tulsó parton, midőn egy mindenünnen
hangzó pokoli ordításra, köröskörül az erdőből töméntelen vad,
sátánalakú nép rohant elő, az átkelt csapatokat minden oldalról túlnyomó
tömegekben támadva meg.

Nem első csata volt ez, melyben részt vevék, de félelmesebb ellenség
szemébe nem néztem soha. Ezek a szilaj fekete alakok viczkándozó
lovaikon, sötét arczaik homályából, melyek csaknem egészen be voltak
nálok nőve szénfekete szakállal, nyugtalan, éles, vadállati szemek
villogtak elő, feketén, mint az éjszaka. Öltözetük is oly vad, oly
rendkívüli volt, mintha az emberek nemzeti szokást csináltak volna
abból, hogy kinézésök irtózatos legyen, s ha szólani hallotta az ember,
mintha dæmonok beszédét hallaná; minden, a mit az ember álmaiban látott,
regékben hallott elmondatni, rémségest, csodálatost, földfölöttit és
földalattit, eszébe jutott e szavakra, miknek kiejtése alig hasonlított
emberi nyelvhez.

Csapataink rögtön tömegeket formáltak s kemény sortüzeléssel fogadák
megtámadóikat.

A déchargeok azonban, mintha csak élettelen árnyékok közé lettek volna
lőve, legkisebb hatást sem idéztek elő a támadókban; lovaikra lehasalva
nyargaltak felénk, úgy, hogy csak fölemelt fejeik látszának elő, villogó
szemeikkel; körülszökellték négyszögeinket, pokoli vérszomjú
gúnykaczagás közt, nevetve és beszélve hozzánk azokat a vad, ijesztő
szavakat, a mik nem emberi nyelv és emberi fül számára látszának alkotva
lenni.

Katonáink szuronyszegezve várták be a rohamot, mielőtt azonban
összecsaphattak volna, egy vadállati bőgéshez hasonló kürtrivalgás
szólalt meg az erdőből, támadóink megdöbbenve látszának rá figyelni s
azzal irtózatos hahota, kecskemekegés és hiénanyivás hangjai közt
megfordultak s hánykolódva, viczkándozva apró kusza lovaikon
visszacsörtettek az erdőbe.

Percz mulva hallható volt oldalvást lovascsapataink trombitahangja,
melyeknek átkelése okozá elleneink gyors visszavonulását, hátralévő
gyalogságunk gyorsan átkelt a túlpartra, néhány röppentyű süvöltött még
a rohanók után a banaánfák labyrinthos sűrűjébe, azután csatarendben
vonultunk előre az afghanok nyomában. Lovagaink egyszer-egyszer
utólérték őket, a köztök támadt verekedés azonban alig tartott néhány
pillanatig: úgy látszék, mintha nem tartották volna még magukat elég
erősöknek velünk nyilt csatát elfogadni.

Naplementig üldöztük őket be a hegyek közé; a legvégső pont, melyet
elértünk, egy a hegyoldalba épített puszta épület volt, a velünk volt
malayok állítása szerint a Saul temploma.

Csodás, sajátszerű rom, nem olyan, mint más romok szoktak lenni,
össze-vissza düledezve. Ez épen, egészen állt, mintha csak félbe volna
hagyva, s ezredévek után arra várna, hogy valaki folytassa. Az épülethez
a legkeményebb anyagok vannak használva, színes porphyr és fekete
bazalt, miken az idők foga egy csorbát sem ejte, a síma lapok lazurja
még folyvást tükörfényes, csupán oda, hol egyik kő a másikat éri,
ültetett a vadon természet százados aloe- s óriási cactus-töviseket.

Az építészeti modor is, mely ez épület styljét elvadítja, oly szokatlan,
oly kiválólag merész, minőt sehol másutt emberi kezek művein nem
találni: a vakmerő boltozatok, az óriás architrab, melynek több mint
ezer mázsás bazaltoszlopát a legbámulatosabb erőművek által lehete csak
a levegőbe fölemelve úgy keresztbe fektetni, a hogy az mind e mai napig
látható, mindez arra mutat, hogy itt valaha magasabb, erősebb,
hatalmasabb lények éltek, mint minők most, lett légyen azok neve dæmon,
vagy ember.

A nagyszerű rom oldalához egy kis sárból rakott galyiba van ragasztva,
mint valami fecskefészek, gúnytanújeléül annak, mennyivel kisebb helyen
megfér testben és szellemben a mostani ivadék, mint titáni ősei, kik
helyt adtak neki.

E helyen túl a beközelgő alkony miatt nem lehete mennünk; éji szállásra
tehát odább levonultunk egy tisztás térre, mely a sűrű erdő között
csupán batatákkal és törpe keleti szilvabokrokkal levén benőve, tábori
állomásra alkalmas helynek látszék. A Saul-templom több ezer lépésnyire
maradt el előttünk, a keleti csillagok alkonyfényénél óriási formákban
előtünve, a mellé nőtt pálmák úgy lengtek falai közt távolból, mint aszú
fűszálak.


II. AZ ÖRDÖG IVADÉKA.

A takarodóra lovasságunk is visszatért az üldözésből; én és tiszttársaim
egy terebély kenyérfa alatt ütöttünk sátort, csak egy hiányzott még
közülünk, legjobb barátaink egyike, Davidson.

Már épen keresésére akartunk indulni, midőn az őrök egyike hírül adá,
hogy a Saul-templom felől látja őt nem épen sietve erre felé jönni.

Mindenki fiatal, heves vérű fiunak ismerte őt, azt hivők, hogy az
ellenséget kergeté mind ez ideig.

Társaink egyike figyelmezteté őt, hogy az ily magányos üldözéseknél
könnyen ott hagyhatja az ember a fejét.

– A fejemet épen nem, viszonzá Davidson mosolyogva, hanem a szivemet,
úgy látszik, hogy aligha el nem veszítém.

Mindnyájan kérdőleg tekinténk rá.

– Hát vettétek észre azt a kis fecskefészket, annak az idomtalan
épületnek az oldalához tapasztva? Ugy-e nem? Én is csak visszafelé
jöttünkben kezdtem rá figyelmes lenni. Itt valaki el lehet rejtve,
gondolám, s lovamról leszállva, befeszítém az ajtót. Képzeljétek
meglepetésemet. A kunyhó lakójában afghan ellenség helyett egy királyi
vadat találtam.

– Tigrist?

– Nem, egy szép leányt.

– Áh, áh!

– Egyedül volt, soha csodásabb alak szemébe nem néztem. Magas, karcsú,
mint az antilope, arcz- és bőrszíne az itteni nők szennyes színétől
elütőleg hasonló volt az aranyhoz, vállaitól kezdve egész csipőig
födetlen volt: minden tagja fényes és gömbölyű, mintha érczből lett
volna öntve; azon alul hosszú hófehér gyapotöltöny folyt le sarkáig,
festői redőkben tapadva termetéhez. Mind ez elég lehete arra, hogy egy
fiatal ember agyát fölgyújtsa; de ha arczába tekinték, azon különös,
földöntúli kifejezésű arczba, melynek aranyszínén egyszer-egyszer
keresztüllövellt az indulathajtotta vér rózsapirja, a vékony metszésű
hallgatag ajkakra s a hosszúkás, félig zárt szemekbe, melyek szempilláin
keresztül valami idegen tűz, valami pokolbeli fluidum látszott ereimbe
átszivárogni, akkor a szerelmi hevülést valami bódult, önérzéstelen
őrjöngés váltá fel bennem. Leigézve állottam előtte. Érzém, hogy
megbűvöl és nem tudtam ellene állani.

– Én azzal segítendék magamon helyzetedben, hogy átöleltem volna, szólt
közbe Smitth, egy meglehetős cynikus tüzértiszt, kinek haja már őszbe
kezdett csavarodni.

– Tettem. De azt bántam meg leginkább. E csodás, elasticus bársonysíma
test érintésére egyszerre oly erővel szökelt föl minden vér agyam felé,
hogy én, mint a gutaütött, lélekzetfogyottan rogytam térdeimre a leány
lábaihoz, kezeimmel öltönyébe kapaszkodva. Ekkor néhány szót szólt
hozzám azon a vad, idegen nyelven, a mit az afghanok beszélnek, mintha
valami sírból fölkelt lélek szavait hallottam volna. Lázas borzongás
futott végig; még egyszer félve, iszonyodva tekinték a csodás arczra,
melynek arany színével oly szokatlan igézettel ellentétezett a
rózsapiros ajk, a tűzlövellő szemek s a tekercsekbe font hosszú
aczélfényű hajzat. Beteges-lázasan, égő főfájással, hideglelős
vérforgással léptem ki kunyhójából s azon perczben minden bajom elmult,
nem hagyva egyéb utóérzést hátra, mint azt az emésztő vágyódást, melynél
kezdődik. Kedvem lett volna újra visszamenni, midőn harmadszor hallám a
takarodót s fölébredt bennem a katona, kit a kötelesség hív. Szeretném,
ha nem mentem volna oda soha.

– Nagyon heves a fiatal ember, veté közbe a vén tüzértiszt.

– De az igaz, szólalt meg egy vén katona közülünk, egy eszmét kapva meg
Davidson beszédéből, hogy az a nyelv, a mit ezek az emberek beszélnek,
alig hasonlít valamihez, a mi emberi, és ha az a leány is azon nyelvet
beszélte, úgy nem csodálom fiatal barátunk megrendülését; én vén ember
vagyok s mégis oly saját hatással volt rám minden szavok.

– Pedig én szeretném nyelvöket ismerni s nagy kár, hogy nem ismerem,
szólt közbe szivara hegyét elharapva s kiköpve Smith. Hogy majd ha
egyet-egyet elfogunk közülök, megtudhassuk, hova rejtette el kincseit.
Te talán érted a nyelvöket, Meliah? Micsoda? Hát emberi nyelv-e az, vagy
állaté, vagy ördögé?

E kérdés egy vén malayehoz volt intézve, ki seregünknek vezetőül
szolgált. Az afghanok feleségét, gyermekét megölték, tehát biznunk
lehetett benne.

A malaye fölkelt a megszólításra ültéből s oda jött közénk.

– Önök helyesen találgatták, monda végig simítva nagy hosszú szakállát,
az afghanok nyelve a gonoszlelkek nyelve.

Többen gúnyosan kezdtek kaczagni.

– Ha egy biblia volna önöknél, utána nézhetnének, hogy igaz-e az, a mit
mondani fogok?

– Nálam van, mondám. Nálunk skótoknál divatozó puritán szokásból soha
sem indultam hadba, a nélkül, hogy egy kis, nonpareille betükkel
nyomatott bibliát magammal ne hozzak, most is zsebemben volt. Kérdém a
malayet, hogy mit akar benne kikerestetni?

– Saul királyt, ki ezt a templomot építteté.

– Ezt itt előttünk?

– A gonosz lelkekkel. Oh, ne tessék nevetni. Önök szentirása világosan
mondja, hogy Saul király régi ismeretségben volt a földalattival.
Gyakran eljárt hozzá az úrnak gonoszlelke, a pokolbeli fejedelem,
Asasiel, a mikor Saul reszketve, láztól gyötörve ült királyi székében, a
dárdát kezében tartva, míg az ördög beszélt hozzá. Ilyenkor hivatá
magához Dávidot, ki trónja zsámolyára ülve, verte a lantot, szent
énekhanggal űzve a gonosz lelket a király elől, ki irtóztató szavakat
hallott a lelkét háborító szellem szájából, szavakat, mik lelkéhez
tapadtak, mik elől lehetetlen volt füleit elrejtenie, miket lehetetlen
volt elfelednie. Ilyenkor arra biztatá az ördög, hogy azon dárdával, mit
a király őrjöngő féltében kezébe ragadott, legkedvesebb emberét,
fogadott fiát, a szent énekest verje keresztül. A király irtózott e
gondolattól. Minden érzéke föllázadt ellene, és az ördög mégis
kényszeríté őt; az izzadtság csurgott homlokáról, szemei elhomályosultak
a küzdelemben, fogait csikorgatá, és ajka tajtékot vert s kétszer hajítá
az ördögtől kínzatva dárdáját az énekes felé. A fegyver mindig kikerülte
Dávidot s mellette fúródott a falba… Nemde, így van az irásban, uraim?…

– Igen, Meliah, csak folytasd.

– Egyszer elhagyta az Isten a királyt, a próféta megátkozá s azontúl
Asasielnek lőn fölötte korlátlan uralkodása. Ez kényszeríté őt, hogy
Dávidot hegyeken, országokon túl üldözve kergesse. Az ördög tudta jól,
hogy ez ember lesz egykor az Isten legnagyobb magasztalója, s
kényszeríté Sault, elfeledve hajdani ellenségeit, egész hatalmát ez
egyetlen ember ellen fordítani, ki neki nem vétett, sőt szerette s
kétszer adta tanújelét annak, hogy megölhette volna a királyt és nem
tevé.

E lélek megtanítá a királyt saját nyelvére, azon nyelvre, melyet ott
alant beszélnek, a király megismerteté ezt kettővel fiai közül; ezek
voltak Izbózeth és Mefibózeth, a király legkisebb gyermekei.

Asasiel, látva a jövendőben ama pompás templomot emelkedni, mit Dávid
utóda építendett az egek istenének, biztatá, gyötré Sault, hogy építsen
egy roppant templomot Astarothnak, mely név alatt tisztelék a vad népek
a földalatti Istent.

Saul nem mert hozzá fogni, félt, hogy az építők kitalálják titkát az
épület alakjából; ekkor Asasiel maga hozott neki építőket – az
alvilágból.

Fekete, szökdellő alakok, vad, sötét arczokkal, s villogó nyugtalan
tűzszemekkel jelentek meg a földön, kik mind valami csodálatos,
emberektől érthetlen nyelven beszéltek, s csak Saulnak tartoztak
engedelmeskedni. Ő és fiai érték e nyelvet.

Egy napon hírül vevé Saul, hogy ellenségei táborba gyülekeztek ellene, ő
is összegyűjté seregeit. Két, egymással szomszéd város falai alatt
szállott táborba a két ellenséges sereg, a városok nevei nem jutnak már
eszembe.

– Súnem és Gilbona, mondám én, rá akadva a bibliában az érintett helyre.

– Úgy van, folytatá a malaye. Saul meglátta ellenei táborát, először
életében rettent meg az ütközet előtt, az Isten lelke, ki a bátorságot
adja, eltávozott tőle. Nem nyughatott, tudni akarta a leendő harcz
kimenetelét. Ingadozni kezde Isten és ördög között, szeretett volna
menekülni innen, s nem fogadtatott be amott, kérdezé a prófétákat a
jövendő sorsa felől, azok hallgatva távoztak el tőle; az Urim, Tummim
néma maradt kérdésére, az Isten nem jelent meg álomlátásai között. El
volt hagyatva az égiektől, vissza kellett fordulni a földalattiakhoz…

Csodálkozva tekinték a malayera.

– Olvastad te a bibliát valaha? kérdém tőle.

– Sohasem; a mit mondok, hagyományul tudom, hanem hallottam, hogy a ti
szent könyveitek is bizonyságot tesznek róla… A király nem nyughatott,
ismerni akará sorsát, s miután prófétái nem adtak feleletet, a
varázslókhoz folyamodott. Uralkodása elején vallásos buzgalommal üldözé
őket, s most kénytelen volt azokat fölkeresni, kik előle elrejtőztek.
Egy asszony élt Endorban, egy vén boszorkány, azt látogatta meg Saul,
késő éjjel s álruhában: fölszólítá, hogy kérdezze meg a sirok lelkeit, a
holnap jövendője felől. Az asszony vonakodott, félt az ördöngősökre
szabott büntetéstől; Saul azonban esküvel és igéretekkel rávevé, hogy
idézze magára a jövendők tudásának lelkét. Az asszony engedelmeskedett;
a mint a hívott lélek reá szállt s eltölté ereit nem emberi lények
számára teremtett érzésekkel, elkezde vonaglani, szemei forogtak, haja
felborzadt, ajka elkékült, látni kezde s felsikoltva rogyott Saul
lábaihoz, rámutatva: «Te vagy a király! te vagy Saul». – «Ne félj, monda
a király, nem lesz bántásod, idézd előmbe a megholt próféta lelkét.» Az
asszony port hinte a földre, halálűző szavakat mondott, kezeivel
szétválasztá a levegőt, s ekkor sírbolti halavány fény mellett egy alak
emelkedett elő, halavány, testtelen légi kép, reszketve, mintha a szél
fúná lengeteg átlátszó alakját. A király nem birt rá nézni, eltakará
arczát palástjába, az asszony reszketve, sikoltozva tekinte az idézett
tüneményre, mely fölött hatalma volt, de melytől irtózott. «Mit látsz?»
kérdé tőle a király: – «Isteneket látok feljönni a földből.» – «Nézd meg
arczaikat, minőek?» – «Egy vén fehér ember, szólt reszketve az asszony,
hosszú bő palástban.» – A király oda nézett, s borzadva ismerte meg a
próféta arczát s leborult előtte a földre.

«Miért háborítál? kérdé tőle a lélek tompa enyészetes hangon. Miért
hivattál elő a sírból?»

«Holnap harczom lesz elleneimmel, beszélt a király, szólj, mit tegyek?
megmaradok-e?»

«Holnap te és fiaid – velem fogtok lenni», válaszolt a lélek, s
visszahanyatlott a földbe.

A király csüggedten rogyott le a földre. Még azon éjjel, a mint táborába
menne, kisérői rémülve vevék észre, hogy a király termetének kettős
árnyéka van, egyik háta mögött, melyet a holdvilág vet, a másik előtte,
szemben a holdsütéssel. E másik árnyék volt Asasiel. Midőn sátorába ért
és magára maradt, hirtelen egy fényes alak szállt alá elébe, mintegy a
sátor menyezetén keresztül, egy angyal négy szárnynyal és fényes
arczczal, mely hasonlatos az olvadó aranyhoz, s kezében éles, fényes
kétélű karddal.

«Én vagyok a Malach-Hamowesh, szólt a tünemény, az úrnak halálangyala,
ki átadott tégedet nekem, téged és a te fiadat és a te népedet mind.
Holnap meghalsz és ketté vágatol.»

Saul kiáltva hítta Asasielt. Az nem kelhetett, a földön feküdt, mint egy
árnyék, az úrnak angyala egyik lábával fejére hágott.

Percz mulva eltünt a tünemény, Saul reszketve kérte Asasielt, hogy
szabadítsa meg a haláltól.

«Életet elvennem szabad, de adnom nem», válaszolt a lélek.

«Tehát meg fogok halni?»

A lélek kivezette őt a sátor elé s fölmutatott az égre.

«Látod ott ama csillagot?» kérdé tőle.

«Egyet sem látok. Az ég sötét.»

«Úgy meg fogsz halni», monda a lélek szomorúan.

«Szabadítsd meg legalább fiaimat».

«Ha templomomat fel fogják építeni, élni fognak. Hivasd őket elő,
kérdezd meg tőlök, melyik lát csillagot az égen; ha lát valamelyik, az
élni fog, az menjen el a Paropamisus hegyek közé, hol szolgáim építik a
templomot parancsodra, ott készítsen egy hozzád hasonló alakot viaszból,
azt ültesse a királyi székbe, hogy meg ne tudják, miszerint meghaltál és
parancsoljon a te nevedben.

Saul úgy tőn, mint a lélek mondá. Előhivatá fiait, kérdezé tőlük, hogy
látják-e azt a csillagot az égen?

Három közülök semmit sem látott. Ezek voltak Jonathan, Abinadab és
Malkisuah. Nem tudom, úgy híják-e őket a ti szentirástokban?

– Igen.

– A másik kettő látta a csillagot. Ezek voltak Izbózeth és Mefibózeth.

Másnap megütközött a király az ellenséggel. Látta elesni mind a három
fiát, s vesztett csata után saját fegyverével ölte meg magát, az
ellenség rátalált és elvágta fejét. Izbózeth és Mefibózeth
megszabadultak.

Ezek úgy tőnek, mint apjok meghagyá, viaszból egy alakot készítének,
mely hozzá hasonlított, azt felöltöztették királynak, koronát tettek
fejébe s nevében parancsolának a sötét szolgalegények fölött, kik
iszonyú erőlködéssel hordának köveket kövekre az Astaroth templomához.

Egy napon azonban a fehér hangyák és méhek meglepék a szobrot s mielőtt
a fiak észrevették volna, összeőrlék a viaszalakot, fejét elhordák
magukkal. A visszatérő dæmonok ijedten vevék észre, hogy a király fő
nélkül ül trónusában s összébb-összébb roskadozva, végre egészen
összedűl és porrá omlik.

Rögtön szétfutottak mind. Abban hagyták az építést, a templom így maradt
félbe. Az idő nem birt azóta egy követ is megmozgatni rajta. A mint egy
száz mázsás követ hoztak keresztül a levegőn, azt ott ijedtökben
elejték. A tudósok ráakadtak s azt mondták rá, hogy «meteor».

Izbózethet ez eset után saját szolgái megölték s fejét elvivék Dávidnak.

Mefibózeth pedig elbujdosott a hegyek közé nehány hívével Beerótból, s
minthogy mindkét lábára sánta volt, s bajnok nem lehetett belőle, ott a
tudományokra adta magát, embereit megtanítá a dæmonok nyelvére, a
bűvészetre, a csillagjóslatra; ezekből lett az afghan nemzet.

Ezek is, mint őseik, folyvást a dæmonok nyelvét beszélik, varázsolnak s
az ég csillagaiból jósolják, mikor lesz jó idő harczolni. Oh, az csodás
csillagászat, az övék. Itt nem egyes embereknek van külön csillagzatuk,
hanem a sorsnak magának: csillaga van a szerelemnek, a hadnak, a
lopásnak, a hajózásnak, csillaga minden sorsváltozatnak, s a mint az
ember egyik vagy másik befolyása alá botlik, úgy változik sorsa jobbra,
balra.

– Ez a hindu nekem nagyon tudálékosnak látszik, mormogá félig hozzám
intézve szavait Smith.

– Azt nem kell önnek csodálni; egy országban sem foglalkozik annyi ember
a theosophiával, mint Indiában, s Meliah azok közé tartozik, kik ifjabb
korukban magasabb tudományos művelődésben részesültek.

– Hát te nem vagy-e ismerős a csillagzatokkal, Meliah? kérdé a malayetól
a vén katona; tán ismered azt a csillagot, melyet az ördög mutatott
Saulnak, s melyet az nem látott?

– Oh igen, felelt komolyan a hindu. Most is ott van az, és most is a
harczosok szerencsecsillaga, és most is megvan az a tulajdonsága, hogy a
kik a harczot túl nem élik, nem látják meg.

– Ah, ezt mutasd meg nekünk, kiáltának fel tisztjeink, tréfás
kiváncsisággal. Egy ilyen csillagot szép volna nem látni.

– Szivesen, felelt komolyan a malaye, álljanak ide mellém.

Körüle álltunk. Az ég tiszta volt, a csillagok szokatlan fényben
ragyogtak.

– Látják önök itt fejünk fölött azt a három második nagyságú csillagot
egy vonalban, délnyugatról északkeletnek fordulva.

– Azok az Andromeda csillagai, szólt valaki közbe.

– Igen, a középső neve Mirák, a szélső Alamák… Alább kelet felé a
tejúthoz látszik az Algol, mely minden két éjjel fényes s másik éjjel
homályos. E négy csillag között van egy kisded ködfolt.

– Azt látjuk, mormogák tisztjeink mind.

– És azon ködfolt közepében van az a csillag, melyet Asasiel mutatott
Saulnak.

– Ah! kiáltának fel társaim, ott semmi sincs. S nevetve fogák körül az
indust. Meliah meg akart bennünket tréfálni.

A malaye eltitkolhatlan zavarral fordult hozzájok: «És senki sem látja
azt önök közül?»

– Én látom, szólt ekkor közbe egy fiatal dragonyos kapitány, kit
Drumfieldnek hívtak.

Mindnyájan megdöbbenve néztünk reá.

– Az ördögbe, ne tréfáljatok, lehetetlen azt nem látni, kiálta közbe
Smith hevesen. Ott van világosan és a ki nem myops, láthatja.

– Ugy-e, ön is látja? kérdé Drumfield.

– Mi az? mi az? kérdezősködék a fiatal Davidson, ki eddig gondolataiba
elmélyedve nem figyelt a beszéd folyamára, s most az élénkebb zajra
előjött.

Megmagyarázták neki a helyet, hol a csillagnak látszani kelle s feszült
várakozással lesték, mit fog észrevenni?

– Hát természetesen, hogy ott van, felelé, egy harmadrendű csillag; de
igen könnyen kivehető, épen a ködfolt közepében.

Most már igazán megzavarodottan tekinténk egymás szemébe, az arczok
elhalaványultak; az mégis különös volt, hogy egy és ugyanazon csillagot
három ember lásson és a többi nem.

Még egyszer oda tekinték, élesen benézve a ködfolt közepébe.

– Valóban, ott látszik egy csillag, mondám elbámulva; de rendkívül
homályosan, alig lehet negyedrangú csillag.

– Ah ön nem jól lát! kiáltának rám minden oldalról.

– Ott nincsen semmi, kiáltának egyfelől, míg másrészről azért támadtak
rám, hogy mint tudom azt a csillagot homályosnak nézni, mikor az a
legszembeötlőbb fényes.

És valóban én a leirt helyen egy kis pislogó homályos csillagot láttam.

– Ez összebeszélés! mondának többen, próbára akarják tenni hitünket.
Majd megkérdezzük sir Browdingot, ő nagy astronom, könyv nélkül ismer
minden apró mécset az égen, majd ő meg fogja mondani, hogy kell-e azon
helyen csillagnak lenni?

S ezzel többen társaink közül elmentek a colonelhez s kevés idő mulva
diadalmas arczczal jöttek vissza. A colonel azt mondta: hogy az
Andromeda ködfoltjában nincs csillag, nem is volt soha.

Társaink nevettek, bolondoztak velünk, csúfolták az öreg malayet, hogy
felsült az astrologiával; mi pedig halaványan, elijedve néztünk egymás
szeme közé. Míg társaink azt hitték, hogy tréfálunk, mi világosan láttuk
a csillagot, Smith, Davidson és Drumfield fényesnek, én magam
homályosnak.

Az öreg malaye eltünt körünkből; az őrök azt mondák felőle, hogy
félrement egy bokorba, ott lefeküdt és sír.


III. A CSILLAG VÉDENCZEI.

Másnap korán reggel sir Browding összehivatta a tiszteket és a vezetőket
s a napi parancsokat kezdé kiosztani. Nekem előre kell mennem, az
elrontott útakat helyrehozhatni, Davidson parancsot kapott a
Saul-templomhoz előőrségre menni, a malayok minden irányban
elindíttattak kémkedésre, Meliah pedig egy levelet kapott a coloneltől
az afghanok vezéréhez átviendőt.

– Köszönöm, sir, szólt a hindu, visszautasítva a megbizást, erre nem
vállalkozom, semmi kedvem, tevé utána halkan, de a körülállóktól
hallhatólag – olyan néphez követül menni, a ki a küldött idegeneket
elevenen szokta megsütni.

– Úgy uraim, szólt a colonel kegyetlen phlegmával önök közűl kell
valakinek parlamentairül átmenni. Többiek között: ön Smith, – különben
sincs semmi foglalatossága, minthogy ütege elmaradt, érti is a hindu
nyelvet, üljön csak lóra, s adja kézhez ezt a levelet.

Smithnek különben nagy vörös ábrázatja volt, most az egyszer nagy fehér
ábrázatot kapott helyette. Szó nélkül átvette a levelet, keblébe dugta,
s lóra ült. Ő jól hallotta a malaye észrevételét, s érdemesnek sem
tartotta tőlünk elbúcsúzni, oly bizonyosnak tartotta, hogy ott vesz.

– Ah uram, önnek nincs mit félnie, biztatá a malaye; ha az én hajam oly
ősz volna, mint az öné, magam is neki mernék indulni; az ősz hajak ott
tiszteletben vannak tartva, s ön a csillagot is látta.

Smith tréfának vette a biztatást, s bosszúsan vágta sarkantyúját lova
oldalába. A heves paripa erre elkezde bőszülten ágaskodni, hánykolódni,
Smith még élesebben nyomta oldalaiba a sarkantyút, mire a toporzékoló
paripa egészen fölegyenesedett s egy pillanat mulva lovagjával együtt
hanyatt vágta magát, s még kétszer megfordult az alá esett lovag testén,
míg lábra tudott állni.

Smith szájából ömlött a vér, az oda futott orvosok azt mondák, hogy
meghalt s félre vitették.

– No ennek sokat használt a csillag látása. E cynikus észrevételt hallám
itt-ott e eset után tétetni. A colonel egy másik tisztnek inte, hogy
vegye át az afghanokhoz viendő levelet. E tiszt Drumfield volt, a fiatal
barna dragonyos. Ennek már nem volt mit biznia az ősz hajakban, de annál
inkább bátorságában, mely a veszély félelmét nem hagyta ismerni; kardját
felakasztva, lovára ugrott, s bennünket büszkén üdvözölve elnyargalt.

Én magam is nemsokára elindulék az útakat javíttatni, mik készakarva
lehengergetett sziklákkal egészen járhatatlanokká voltak téve. Az idő
egész délig kellemesen hűs volt, déltájon a forróság miatt néhány órai
nyugalmat engedék embereimnek. Alig ülhettek le azonban pihenni, midőn
mintha a föld okádná ki, oly hirtelen száguldtak elő minden oldalról
pokoli lármával ama fekete, ijesztő alakok, hegyes fejű, kurta,
viczkándozó lovaikon s iszonyú ordítás, hahota és mekegés között
támadtak reánk.

Én azonban előre gondoskodva a védelemről, egy részét csapatomnak mindig
fegyverben tartottam s most a csapat élére állva, jó közelre bevártam
őket, s csak akkor adattam rájok tüzet, midőn minden lövésnek találni
kelle. A décharge nem volt hatás nélkül, mert a csapat a helyett, hogy
ránk rohant volna, hirtelen félre kanyarodott s nemsokára újabb zajukat
hallók a tőlünk távolabb eső Saul-templom felől. Nyomukban mindenütt
folyt a vér, de egy halott sem maradt ott; ez a faj még holtan sem esik
le lováról.

Mikor félrekanyarodtak, néhány pisztolylövést tettek felénk, s
ugyanakkor úgy érzém, mintha mellemet valami egy perczre megütötte
volna. A hogy embereimhez fordulék, valami szokatlan megdöbbenést vettem
észre arczaikon, egyike a hozzám közel állóknak oda ugrott mellém s
megragadta karomat, ezen szavakkal: «Mindjárt el fog esni». S hevesen
gombolta fel az öltönyt mellemen. Csak akkor vettem észre, hogy a vér
egészen ellepte ruhámat s valami lélekzetfojtó szúrást kezdtem érezni
mellemen. Meg voltam lőve. Egy pillanat mulva összefolyt szemeim előtt a
világ, lábaim ingadoztak, eszméletemet vesztve lerogytam, s mire
föleszméltem, már a táborban valék, s jól hallottam, midőn valaki azt
mondá fölöttem: «Ez is látta tegnap a csillagot».

A mint mindinkább eszmélni kezdék, szokatlan robaj, szörnyűködés zajlott
a táborban, száguldozó lovagok érkeztek az erdőből, s világosan hallám,
a mit a colonel beszélt hozzájok és azok ő hozzá.

A bennünket megtámadott afghanok tőlünk elriadva a Saul templomi
előőrsökre rohantak, s azoknak nagy részét leölték.

– Hol maradt Davidson? kérdé a colonel a megmenekültektől.

– Ott veszett, felelé egyik. Én magam láttam, mint szúrták fel levágott
fejét egy dárda hegyére.

– Miért nem szabadítottátok meg?

– Már késő volt, közülünk is mindenki ott veszett, a ki közelebb állt.

– Ez is látta a csillagot – hallám újra gúnyosan mondatni.

A rám jövő sebláz újabb eszméletlen állapotba helyze, zavart alakok és
eszmék rajzottak agyamban, egyik a másikat üldözve, de jól emlékezem rá,
hogy mind e zavart kép között legelevenebben láttam a vén malaye
alakját, a mint kezeit hóna alá dugva, szomorúan beszélé társainak a
kémek által meghozott hírt: hogy az afghanok a hozzájok küldött
parlamentairet holnap fogják kivégezni. «Különös! suttogá az öreg hindu,
pedig mind a négyen látták a csillagot, s mégis mind a négy elveszett».

Borzadva hallám, hogy én is az elveszettek közé vagyok sorozva, de
testemnek nem volt megmozdulásra való ereje többé, s a mi kevés
lelkemnek megmaradt, azt is letörték az újabb lázrohamok. Csupán azt
véltem még hallhatni, hogy másnapra általános támadás volt rendezve az
afghanok ellen.

A mint a reggel első sugára sátoromba besütött, felébredék. Lázam
elmult, csupán valami lankasztó bágyadtság érezteté még velem, hogy meg
vagyok sebesülve; a belépő tábori orvos nagyon meg volt elégedve
állapotommal. «Ah hisz önnek semmi baja sincsen, monda, köszönje ön
bibliájának, mit zsebében viselt, a golyó azon ment keresztül, a seb
jelentéktelen, a biblia nélkül ön most igen csöndes ember volna».

– Anyám nem hiába unszolt, hogy el ne hagyjam magamtól.

– De nemcsak ön az, a ki így helyre jött, folytatá az orvos, beszédre
kapva. Az éjjel Smith, kiről azt hittük, hogy a ló agyonzúzta, szinte
magához jött, ma már beszél és minden tagját birja. Én valóban legkisebb
csudálkozás jelét sem mutatnám, ha önnek másik két csillaglátó társa is
föltámadna halottaiból. Szegények, jó volna biz az rájok nézve.

E pillanatban valami zaj hallatszott a sátoron kívül, valami örvendetes,
csodálkozó kiáltozás. – Az orvos kinézett, s percz mulva hüledezve tért
vissza: «Nem mondtam? szólt, önnek társa épen most érkezik a tanyára,
épen, egészségben, mije sem hiányzik.»

– Kicsoda? kérdezém, kiváncsian emelkedve föl ágyamban.

Davidson, kinek levágott fejét valamennyien látták, kik a
Saul-templomtól megmenekültek.

Kiváncsi voltam őt látni, kivitetém magamat a szabadba s kettős lőn
csodálkozásom, egyfelől Davidsont pillantva meg, másfelől azt látva,
hogy a sátorok mind eltüntek a térről, a tábor helyén csak gyönge
escorte maradt, mely a hátrahagyott betegeket őrzé. A fősereg hajnal
előtt elvonult előre.

– Merre ment a parancsnok? kérdé Davidson, s egész lényegén valami
izgatott, bágyasztó kimerültség volt észrevehető.

– Azt nem tudom, felelé az orvos, ma még titoktartóbb volt, mint
egyébkor, nekünk azt parancsolta, hogy innen meg ne mozduljunk és
seregeivel jobbra-balra eltávozott, hogy még ne is gyaníthassuk az
irányt, melyet kitűzött.

– Már most merre keressem őket?

– Legokosabban teszi ön, ha itt marad, úgy is oly rosszul néz ki, mintha
négy éjjel egymásután virrasztott volna.

És valóban Davidson arcza tegnap óta úgy elváltozott, hogy alig lehete
ráismerni. Szemei beestek, arcza elsápadt, ajkai megvékonyultak, és
szemei körül valami idegenszerű tüzes veresség volt észrevehető.

Leült mellém, nem birva lábain állani, alig látszott észrevenni, hogy én
is beteg vagyok.

– Mi lelt? hol jártál? kérdezém tőle, kinézésén megütközve.

– Ah, az pokoli kaland volt, felelé sóhajtva, pokoli kaland. Alig
hiszem, hogy valaha kigyógyuljak belőle, vagy a fejem, vagy a szivem
örökre meg van rontva.

– Az Istenért, mi történt veled?

– Az a leány… az a leány! soha sem fogok nőre gondolhatni többet, a
nélkül, hogy borzadás ne fussa át lelkemet.

– Tőle jösz?

– Isten tudja, honnét jövök? Ah barátom, nem feketék az ördögök, hanem
asszonyok, szép asszonyok, az ő szemeik lángjában van a pokol, a mi
engem most is éget, most is emészt, gyötör.

– Ön beteg, szólt közbe az orvos.

– Meglehet, megvagyok igézve.

– Vagy tán megmérgezve? Evett, vagy ivott ön valahol valamit?

– Semmit, semmit. Meg vagyok igézve.

– Az nem lehet; ezek a hinduk nagy tökélyre vitték a méregismeretet, nem
csak ételben italban tudják azt beadni; egy érintés a homlokon, egy
leülés a megmérgezett helyre, a beszivott illat képes az ő ætheri
mérgeiket odább adni. Szóljon ön, hol volt, mit csinált, kivel
érintkezett? Mondjon el mindent, nekem tudnom kell, mert orvosa vagyok.

Davidson két tenyerébe hajtá szenvedő fejét s reszketeg, izgékony hangon
elkezde beszélni.

– A mint a Saul templomához kiértünk, csapatomat őrhelyeire elrendezve,
magam egy szolgám kiséretében körüllovaglám a tájat. Valami mondhatlanul
kényszerítő érzés arra késztetett mennem a kunyhó felé, míg valami
komolyabb benső szózat megdöbbentve állított meg útamban, eltaszítva
onnan. E megdöbbentő szót akkor félelemnek neveztem magamban, s büszke
daczczal indultam leküzdésére a kunyhó felé, azon katonás határozattal,
hogy a kit benne fogok találni, legyen az férfi vagy nő, vagy ördög,
mint ellenséges kémet elfogom és magammal viszem. E szándékomat azonban
rendkívül megzavarta azon körülmény, miszerint a kunyhó lakóját már
mintegy reám várva találtam ajtajában, aranyszín arczán szokatlan
mosolygás fénye piroslott, ajkai rubin hasadékán a legtisztább fogak
gyöngysora látszott elő, s az a tűz, mely fölemelt szempillái alól felém
lövelt, nem volt az a leverő, visszataszító villámfény többé, mely első
találkozásunkkor, hanem valami édes, éltető, melegítő, eleven napvilág.
Oh minő vágyam volt e napvilágnál melegedni. Elfeledém határozatomat,
melylyel oda jövék s lovamról leugorva, nem törődve semmivel a világon,
odarogytam a csodás lény lábaihoz, térdeit átölelve s csókjaimmal
halmozva el, a hol értem. Ő lehajolt hozzám és fölemelt, s tiszta hindu
nyelven megszólítva, hivott be magához. Szavai, kelet legköltőibb
hangzatú nyelvén intézve hozzám, végkép elbűvöltek; rohantam,
tántorogtam utána, kezét reszkető kezeim közt tartva és szemeimmel nem
birva megválni ragyogó arczától. A kunyhó hátulja, melybe vezetett, a
Saul-templom falához van ragasztva. Csak akkor vettem észre, hogy a
kunyhóból egy bejárás visz a rejtélyes épületbe s a kunyhó maga csak a
bejárás elrejtéseül van ide tapasztva. Két hosszú földalatti folyosón és
számtalan csigalépcsőn keresztülhaladva, végre egy tágas gömbölyű
terembe ért velem, melynek csodás faragványú oszlopai, középett mind
összejőve, egy merész boltozatot képezének, minőről épitésznek soha
eszméje nem volt. Egyik oszlop a másikat tartja, egyszerre kellett mind
valamennyit fölállítani, mert ha csak egy hiányzik belőle, az egész
összedűl; a terem közepén valami láng égett egy üres csészében, sem
kanócz, sem olaj, semmi éghető anyag nem volt körüle, ott lebegett a
csésze fölött az üres légben.

– Naphtha lehetett az, vágott közbe az orvos.

– A terem oldalai nehéz virágos selyem és thibet függönyökkel voltak
beaggatva, miknek egyike egy alacsony kerevetet látszott félig
eltakarni, mely hosszú, fényes selyemszőrű angora szőnyeggel volt
beteritve; a leány oda futott, félrerántotta a függönyt, egy ott közel
álló kis elefántcsont asztalt odarántott, s mellém ülve, átkarolt,
megölelt, s édes kedves hangon elkezde kinálni előbb étkeivel, azután
csókjaival. Az asztalka rakva volt izletes, zamatos keleti gyümölcscsel
s metszett hegyi kristály üvegekkel, mikben narancs és rubinszín italok
töltve, de én egyikből sem izleltem semmit.

– Azt ugyan jól tevé, meg voltak mérgezve bizonyosan, szólt közbe az
orvos.

– De nem azért, mintha ez akkor eszembe jutott volna, hanem, mert sokkal
édesebb gyönyör volt hozzám közel. A csodálatos lény kábító lehellete
arczomat égeté és szemei égeték bennem a lelket; átkaroltam, magamhoz
szorítám oly erővel, hogy azt hivém meg kell halnia ölelésem miatt, s
mentül erősebben szorítám szivemhez, arcza annál igézőbben, bájolóbban
mosolygott reám, s midőn ajkaival hévvel kereső ajkaimra hirtelen
lehajolt, azt hivém, az ég szakad rám, minden túlvilági gyönyöreivel. E
pillanatban homlokomra tevé kezét, s ekkor úgy érzém, mintha azon ujjai,
mik halántékomhoz értek, nedves helyet hagynának magok után s azon három
ujj helyén még azután is valami hűsítő érzés maradt hátra.

– Az volt a méreg, mormogá az orvos magában.

– E pillanattól kezdve csak azon üdvezítő érzésre emlékezem, mely
ereimben végig hullámzott, egy perczre a fölmagasult gyönyör minden
érzékeimet elvevé, megszüntem látni, hallani, lelkem és testem két
különvált lénynyé szakadtak, nem eszmélék magamról.

– Ez mind a méreg hatása volt.

– Midőn ismét magamhoz tértem, az emésztő élvezetláng még forralta
véremet, idegzetemet kínteljes csiklandozó gyönyör reszketteté, szivem
szökellt. A leány ott ült mellettem, elbűvölő, észvesztő alakja alig
volt tőlem egy lépésnyire; közelebb akartam hozzá menni, kezemet akartam
utána kinyujtani, és nem tudtam megmozdulni többé… Minden tagom, minden
izem meg volt merevedve. Szólni akarék, s nem birtam ajkamat kinyitni,
le akartam hunyni szememet s az sem volt hatalmamban többé… Tetszhalottá
voltam téve.

– Mondám, hogy méreg! kiálta az orvos triumpháló hangon. Ez éghajlat
csodás növényei képesekké teszik az embereket oly hihetlen hatású mérgek
készítésére, miknek mi neveit sem ismerjük.

– És vérem, szivem, lelkem élt. Láttam, eszméltem és nem tudtam
mozdulni. A leány pedig oly gyöngéden, oly szeliden nézett reám, hogy
nem tudtam őt magamban átkozni. Ekkor úgy tetszék, mintha alattunk, a
padlat alatt valami tompa zörgés, zúgás moraja jönne közelebb. A leány
hirtelen felugrott a kerevetről, a szőnyeg alól egy hosszú éles
yataghánt vont elő. Szemei vadul villogtak, ujjaival végig pöngeté a
fegyver élét, s azzal hirtelen kirohant a teremből. Percz mulva
elfojtott kiáltás hangzék kívülről neszelő füleimbe s nemsokára
visszatért a leány, egy levágott főt hozva kezében… ott künn hagyott
szolgám fejét. Iszonyú erőködéssel feszítém meg idegeimet, szét akarva
törni a lebilincselő igézetet; most már nem a leány után, hanem kardom
után akartam kinyujtani kezeimet… és nem tudtam megmozdulni. A leány
leveté a padlatra a véres yataghánt, az angora-szőnyeggel egészen
betakarta termetemet, szolgám fejét oda téve maga mellé, kardommal és
tollas fövegemmel együtt. A föld alatti zörej most ismét hallatszott, de
már sokkal közelebb. Percz mulva hallám a függönyöket suhogni, a terem
megtelt emberekkel, hallám azokat a kárhozatos dæmoni szavakat, mik oly
borzalommal tölték el a szivet. Ezek az afghanok voltak, kik egy
földalatti rejtek úton jöttek ide, előcsapatom háta mögé. A leány egyik
kezét és fél térdét rám tevé, oda szoríta a kerevethez s néhány ördögi
szót mondott az afghanoknak, azok maniacus örömordításban törtek ki erre
és oda rohantak. Azt hivém, el vagyok veszve. Ekkor a leány odanyujtá
nekik a levágott fejet és tollas kalapomat, azok feltették a véres főre
a kalapot s azt egy dárda hegyére szúrva, ordító ujjongatással rohantak
ki a teremből.

– Ah, ön ezúttal köszönettel tartozik annak a dámának, hogy
megszabadítá.

– Átkom reá! Birtam volna csak magammal, nem lett volna az ő
szabadítására szükségem.

– Kétlem, Davidson barátom, mert a kik a Saul-templomon túl voltak,
azokból egy sem jött vissza, csak az utóőrök tudtak megszabadulni.

Az afghanok eltávoztával ismét feltakarta arczomat a leány, oda borult
rám, megölelt, megcsókolt, s azután valami balzsammal megkenve
szemhéjaimat, lassanként érzém, hogy tagjaim merevültsége feloldódik,
szempilláim könnyedén lecsukódnak, érzém, hogy testem visszakapja
mozgását s azon gondolkoztam, hogy mint fogok rögtön felugrani, s
kardomat a varázsló kisértet szivébe döfni, ezt gondolám s e gondolattal
elaludtam.

– Ez volt a másik méreg mithridatja – ellenmérge.

– Midőn fölébredék, ismét e gondolat jutott eszembe. Fölugrottam. A
kunyhóban találtam magamat egyedül és sehol sem lelém a nyilást, mely
onnan a templomba vezet. Ha a szerte elhullott holttesteket nem láttam
volna, azt kelle hinnem, hogy egy évig aludtam, s álmodtam mindazt, a mi
velem történt. És most úgy fáj minden tagom, idegeim érzékenyek, fejem
kábult és vérem nem akar lecsöndesülni, semmivé vagyok téve.

– Nincs önnek mitől tartani, a mithridat elölte az erősebb méreg hatását
s a vincetoxikont az erős ifju természet kiheveri. Hanem az, a mi a
dologban legcsodálatosabb: hogy ön is látta tegnap az Andromedában a
csillagot s ime ön is a legvilágosabb halálveszélyből kimenekült, míg
küldött társai többnyire ott vesztek. Még csak Drumfield van hátra; ha
még ezt is ép testben látnám haza térni, csakugyan azt kellene hinnem,
hogy a többiek mind el fognak veszni. Hanem ezt szegényt az afghanok mai
nap alkalmasint martyrrá tevék.

A doktor alig végezte beszédét, midőn az őrök egy emberre kezdének
kiabálni, ki az erdőből jött feléjök. Alakja egészen fehér palástba volt
burkolva, s födetlen feje ősz volt, mint a galamb.

Indusul kiabáltak rá s ő tiszta angol nyelven felelt vissza, meg egy
kicsinyt káromkodott is hozzá.

– Az ördögbe, a hány van, hát senki sem fog rám ismerni!

Embereink rábámultak, mindenkinek úgy tetszék, mintha látta volna valaha
ezt az embert; de senki sem merte rá fogni, hogy kicsoda? Oda vezették
hozzánk. A mint meglátott bennünket, örvendezve kiáltá neveinket. A
doctor még habozott, de én ráismertem; «Drumfield!» kiálték rá hangosan,
a mennyire sebem engedé.

Percz mulva sorra ölelte mindenki a jövevényt.

– A menykőbe, szólt az orvos, ön jól tudta magát maszkirozni.

– Micsoda maszkirozás? kérdé Drumfield.

– No ezt a fehér parókát értem a fején.

– Semmi paróka, barátom. Ez tulajdon hajam.

– Lehetetlen! még tegnap hollófekete volt.

– Tán a nagy rémület őszítette meg.

– Azt kikérem magamnak. Ilyen indulatokat nem tartok. Ez a fehér haj
engem igen érdekessé fog tenni, kivált a hozzákapcsolt események miatt.
Azok nem mindennapi dolgok.

Mindnyájan kértük, hogy ismertessen meg ez eseményekkel.

– Elébb adjatok rám valami ruhát. Láthatjátok, hogy úgy vagyok
felöltöztetve, mint valami ó-testamentomi próféta… Meliahnak igaza volt,
mikor a levelet nem akarta az afghanokhoz vinni. Még azok nem tanulták a
jus gentiumot; egyébiránt Orpheus óta, ki a pokolba ment
parlamentairenek, még eddig az ördögök közűl senki sem is tért vissza.
Ezek a tisztelt ördögök, a mint közibök értem s a küldött levelet
átadtam, egy pányvát vetettek a nyakamba, lerántottak a lovamról s
mielőtt az amiensi tractatumnak a követek sérthetlenségét illető
paragraphusát felolvashattam volna előttök, megkötöztek s nyalábra fogva
bevittek egy csodálatos alakú pagodába, mely oda volt építve valamelyik
isten számára a legsűrűbb erdő közepébe. A pagoda közepén állt egy
rézbálvány, ökör feje volt és kövér emberi termete, rendkívül
hasonlított mister Snarkinshoz, az élelmezési biztosunkhoz. Homlokára
zsidó betűkkel volt irva a név: Moloch. A bálvány lábainál egy
asszonyság ült, a bálvány papnéja. Úgy veszem észre, hogy itt e hivatalt
mind a nőnem viseli, férfinak nem szabad magát e heverő mesterségre
adni.

– God-dam, ott örömest járhatnak az emberek a templomba, monda az orvos.

– Ne fészkelődjél barátom, az asszony vén volt és rút mint az éjszaka,
ha ugyan láttál már zöld éjszakát, mert képe tökéletesen hasonlított
színére nézve az éretlen olajbogyóhoz, megaszalva. Az asszony láttomra
fölkelt helyéből s oda jött hozzám, két rét görnyedve, s beszélt
fölöttem mindenféle ördöngös szavakat, hadonászott száraz kezeivel fejem
fölött s vissza-visszafordult bálványa felé magát meghajtani. A bálvány
erre elkezdett fényleni, izzani, belülről irtózatos tüzet gerjesztettek
alá, az ércz vöröslött a belső tűz miatt, iszonyu fényt vetve a különben
sötét terem alakjára. Száján és szemein keresztül sugárosan lövelt elő
lángtalan tűzlég, nehéz, tompa bőgést hallatva. Azzal még egy sereg
asszony jött elő, tíz vagy tizenkettő, egyik vénebb és zöldebb mint a
másik, azok elkezdtek körülem tánczolni és énekelni, oly tánczot és
éneket, a minőért megvesznének a balletcsinálók, ha eltanulhatnák.
Le-leterítettek egy fekete lepedővel, azután azt megint lekapták rólam,
elébem guggoltak, a számba néztek és énekeltek; a legmulatságosabb az
volt az egészben, a mint a ceremoniákból észre kezdém venni, miszerint
nekem azon megtiszteltetésben kelle részesülnöm, hogy az izzó bálvány
karjai közé vettessem, melynek képe már akkor oly vörös volt, mint
mister Snarkinsé, mikor kisült rá, hogy lopott… E perczben zaj
hallatszott az ajtó előtt s egy magas némber lépett be a pagodába,
fölhevült arczczal járulva az áldozók elé s hevesen beszélve a jelenlévő
afghanokhoz azon az irtózatos dæmoni nyelven. A vénasszonyok erre
dühösen veték magokat közbe. Az újon jött némber azonban előmbe állt,
elfödve amazok rohama elől. A mint a gesticulátiókból kivehetém, azon
támadott a vita, hogy elfogóim az utóbb jött némber szolgálatában
álltak, az pedig egy másik bálvány papnéja volt, s most a két hamis
isten összekapott az áldozaton. Attól tartottam, hogy megfeleznek. De
nem történt úgy; az afghanok úrnőjöknek fogták pártját, a vén
asszonyokat elhajigálták az útból, azok aztán neki estek bálványuknak,
azt hitták, hogy tegyen igazságot, s hogy az meg sem mozdult a
kedvökért, leköpködték, eloltották alatta a tüzet.

Engem pedig felkaptak az afghanok a levegőbe s vittek úrnőjük után. Csak
ekkor vettem szemügyre a némbert; magas, szép, karcsú alak volt,
arczszíne hasonlatos az aranyhoz, vékony ajkain, félig zárt hosszúkás
szemein valami különös megragadó komolyság honolt, hosszú aczélfényű
hajtekercsei hosszan lógtak le nyomában…

Davidson figyelni kezde az elbeszélésre.

– Fején kerek ezüst korona volt négy hegyes ággal, különös ellentétben
aranyszín arczához, folytatá Drumfield, komolyan, hallgatagon ment elől,
vivőimet vezetve föl a helyre. Mindig magasabbra, mindig közelebb a
Salamon-hegy hófedett csúcsához. A növényzet lassanként gyérülni
kezdett. Majd hófedett halmokhoz értünk, hol már alig tengett egy-egy
törpe czedrus; végre semmi sem látszott más, mint az örök hó és
jéghalmok, fehéren, ridegen. Itt egy barlanghoz vezetett bennünket a
némber, mely egy jéghegy oldalába mélyed, belül épen úgy bevonva ragyogó
jégkristálylyal, mint Irlandban a Surturhule. Falak és boltozat milliárd
gyémánttól látszottak ragyogni a fáklyák világa mellett.

E barlang torkából egy vízforrás buzog fel, több ölnyi magas oszlopban
vetve föl magát gránit medenczéjéből. E fontaine vize oly forró, hogy a
mit belé vetnek, rögtön megfől benne, s körös-körül mellette, a hó és
jég közepett, a legbujább növényzet díszlik fel, a legritkább, csodaszép
kövér levelű növények, mik csak a meleg források partjain tenyésznek,
bűbájos ellentétül a fehér hómezővel.

A vezető nő itt megállt, az afghanok letettek a forrás partjára s
tisztelettel hajták meg magukat előtte. Kitaláltam, hogy a forrás ama
másik bálvány, mely engem áldozatul kér, hihetőleg ennek forró vizébe
kell vettetnem. Legalább nem látom azokat a csúf zöldképű vén
asszonyokat, gondolám magamban s megnyugodtam benne.

A leány odalépett hozzám, egy fürtöt levágott hajamból, egy
érczmedenczéből valami kenőcsöt véve tenyerére, azzal fejemet, alig
hallható szavak mormogása közben, bedörzsölé, s azzal egy fehér lepellel
tetőtül talpig letakart. Megvallom, hogy midőn sima bársony kezével
hozzám ért, egészen más vágyakat érzék magamban, mint a halált.

Egy óra mulva a barlang megtelt vén és fiatal afghanokkal, a vének ép
oly utálatos feketék voltak, mint a fiatalok, csak hajuk és szakálluk
volt fehér. A hold besütött a barlangba. Épen holdtölte volt. A leány
kiállt a középre, kezeit keblén összehajtva, meghajtá magát a hold előtt
s annak foltos képére mutogatva, rövid, szakgatott tételekban valami vad
hangzatú verseket mondott, miknek végén az öregek mindannyiszor nagy
mekegve keltek föl ültökből, az ifjak pedig kardjaikat verték
pajzsaikhoz. Tán a közelgő csatáról mondott nekik jövendőt a papnő.

Ekkor megállt a forrás craterénél, fölvette a hajfürtöt, mit fejemről
levágott s a forrás cratere fölé tartotta. Néhány alig hallható igét
mormolt, a forrás bugyogó vize szinte emberi hangokat látszott adni, a
nő hangosabban szólt, hangosabban böfögött fel a forrásvíz hangja is, s
mentül jobban kiáltozott a nő, a forrás hangja annál erősebben tombolt,
bőgött, harsogott, mintha két természetfölötti lény pörölne egymással
egy ember lelke fölött, míg végre a nő hajfürtömet vad sikoltással veté
a vízbe s balkezével felém mutatott. Az öregek felugráltak erre, rám
rohantak szörnyű ordítással, fölemeltek a földről, levették fejemről a
lepelt s azon pillanatban ijedten tántorodtak vissza tőlem, s arczczal a
földre borultak le előttem… Én nem értettem a dolgot… A papnő ott állt a
forrás fölött, a besütő hold ezüstfényt orzott csodás aranyszinű
alakjára, úgy állt előttem, mint valami túlvilági lény, ki előtt
önkénytelenül törtek meg térdeim. Egyet intett az öregeknek, azok
föloldották kötelékeimet s a legnagyobb tisztelet kifejezéseivel
vezettek ki a barlangból, felültettek egy lóra, azt ketten két felől
gyalog vezették, így vittek végig a falukon, a népség mindenütt lefeküdt
előttem a földre s midőn egy berek közepén egy pagodához értünk, ott
letettek, megcsókolták ruhám szegélyét s bebocsátottak az ajtón. A
pagoda közepén az aranyszinű hölgy várt reám, kecsesen, méltóságteljesen
fogadott, mint egy királyné, kezét nyújtá elém, tiszta hindu nyelven
mondva: «Szabad vagy; mehetsz, merre akarsz». Én nem tartóztathatám meg
magamat, hogy az előmbe nyújtott kezet forrón meg ne csókoljam. Ah
barátom, ha ezen kezet érintettétek volna.

– Érintettünk ott egyebet is, sóhajta magában Davidson.

– «Minek köszönhetem életemet?» kérdém hálateljesen a szép papnőtől. –
«Hajfürteidnek», felelé s egy gömbölyű ezüst tükröt tarta elém. Csak
akkor vettem észre, hogy ősz vagyok, mint a galamb. A kenőcs, melylyel
fejemet bedörzsölé, megfehéríté hajamat, hogy megmentse fejemet. Se baj,
hajamat megfesthetem még, a milyenre akarom; de bőrt nem tudom, hogy
festenék magamra, ha abba a forró vízbe belédugtak volna. Azért éljen az
én aranyszinű királyném, ki engem ezüstszinűre festett!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A víg fiu megnevette beszéde végét, és mi is utána nevettünk; csak
Davidson bámult hallgatagon maga elé, mintha valami képet nézne, mely
csak lelke előtt látszik.

A mi nevetésünk nem tartott soká. Néhány hírmondó érkezett eltikkadtan a
csatából: «Siessetek innen! kiálták, seregünk körül van véve, Colonel
elestével fölbomlott a csatarend, a tisztek mind – mind elestek».

Csak mi négyen maradtunk élve: Smith, Davidson, Drumfield és én. Magam
is meg voltam sebesítve. Azért láttam tán homályosnak a csillagot?…

* * *

Igy mondá el mister Drayson előttem e történetet. Lehet, hogy nem
ragaszkodott egészen az igazsághoz… Az is lehet, hogy mind ez eseményt a
nélkül hozta össze a vakeset, hogy valami magasabb fátumnak befolyása
lett volna rá… Minden esetre emberi dolgot fogunk cselekedni, ha azt,
minek lételét fölfogni nincs erőnk, merészen megtagadjuk.

Ezt a novellát én 1850-ben irtam. A kiket a mese kútforrásaiul
megemlítek, az angol nagykereskedő, mr. Drayson, és az angol hadászati
folyóirat csupán képzeletem alakjai, a kiket soha nem láttam. Ez nemcsak
költői szabadalom, sőt kötelesség ilyenféle bevezetést adni egy mesének,
hogy az olvasó által azt könnyebben bevehetővé tegyük. Negyven év mulva
a csillagászok felfedezték az Andromeda ködfoltjában rejlő új csillagot.
Egy külföldi observatorium igazgatója, a ki angol fordításban olvasta
ezt a novellámat, kérdést intézett hozzám, hogy hol vettem a tudomást
erről az eddigelé észre nem vett csillagról ezelőtt 40 esztendővel? Nem
tudtam rá választ adni.

J. M.



AZ UTOLSÓ CZIGÁNYORSZÁG.

Szegény, szegény hegedűsök ti!

Kik vándoroltok az egész világban és vándoroltok nemcsak hazátlanul,
hanem még mezitláb is, vagy pedig olyan csizmában, melynek már más félre
gázolta a sarkát.

Kik mulattattok boldogot boldogtalant s cserében viselitek érte
boldognak boldogtalannak avult köntösét.

Kik laktok a faluvégeken, mint semmi néphez nem tartozó nép, – kiket
tegez minden ember, de senki sem tart rokonának, – kik idegenei és
jövevényei vagytok ivadékról ivadékra minden földnek.

Kik megszoktátok a pironkodó szót, a fázást, éhezést s éltek
megpanaszolt kegyelemkenyéren – és a mi keserűbb a pirongató szónál,
hidegnél, éhségnél, kegyelemkenyérnél: kik sehol sem mondhatjátok:
«itthon vagyunk».

Vajh! volt-e valaha olyan ország, melyben ti voltatok az urak?

A hol vajdáitok előtt meghajolt az utczán minden ember, s sarkantyúitok
pöngésére kinéztek kapuikon az emberek?

A hol nem laktatok a falu végén, hanem benn a városokban, fényes
palotákban, állatfejekkel felczifrázott oszlopú, kacskaringós tetejű,
talitarkára festett aranyos, ezüstös palotákban?

A hol nem parancsolt veletek a kisbiró, öregbiró, szolgabiró és az ő
hajdúi, hanem ti magatok tartottatok törvényt kerek piacz közepén, s a
tisztes kondor szakállú vajdák bölcs itéleteit irástudó bölcsek
jegyezték fekete táblára egymást öklelő igazi czigány-betükkel?

A hol nem viseltetek olyan ruhát, a mit más ember már elnyűtt, hanem
lehúztátok a párducznak és jaguárnak az ő bőrét s azzal övedzétek körül
derekaitokat, asszonyaitok pedig az ő szép rózsaszinűre festett ujjaik
hegyével olyan fehér kantusokat szőttek-fontak az angorajuhok ezüstös
gyapjából, mint a hegyekre esett hó, s viselték azokat szépen kivarrva
himes virágokkal, egész földig körülszegve szironyos szalaggal s
csinosan körültekerve a karcsú derekakon, hogy a szép gömbölyű vállak s
az ideges sima karok szabadon maradjanak?

A hol ha hegedültetek idegen nemzetnek, hegedültetek neki karddal és
dárdával, s hogyha vándoroltatok szomszédok földére, nem az kergetett el
benneteket, hanem ti kergettétek el őt?

A hol tejjel, mézzel folyt a patak, kövér vaddal bővelkedett az erdő,
magától termett a föld, aranyat ezüstöt kináltak a hegyek, s a mi többet
ér tejnél, vajnál, aranynál, ezüstnél, a hol azt mondhattátok: «itthon
vagyunk».

Vajh! volt-e ilyen ország valaha?

Messze, Ázsia közepén, a hol a Hindu-kush hegyei a Ganges szent vizei
előtt megnyílnak, a szakadékos vízomlásokon át keresztül tekintve, egy
boldog tartomány képe áll előttünk, melynek neve Zingara.

Boldog ország, áldott ország; ege nyájas, földje zsiros, tavasza
virágosabb mint másutt, nyara enyhébb és ősze gazdagabb.

Hol a mi kerteink ritka gyümölcsfái erdőszámra nőnek s a mi drága
csemetéket mi csak a boltokban látunk, aszalva, préselve, – azokkal ott
a házi állatok hiznak.

Még a vadak is szelidebbek, mint mi nálunk. A szép hosszúszőrű
kecskejuhok tavaszszal le hagyják nyirni gyapjaikat s őszig semmi gondja
rájuk a gazdának; a fecske enni való mézgából készíti fészkét, mit
Európában mint csemegét drága pénzen adnak; a nyúl nagyobb, a farkas
kisebb, mint nálunk; a fák derekaiból édes ital csorog, ágaik közt
teljes gyümölcs terem, virágaikból méz csepeg, tobozaikból ruhának való
gyapot fakad, kérgeikből becses festék ömlik, leveleikből drága ital
készül.

A hegyek gyomrai aranytól terhesek, s hogy az embernek még a kereséssel
se legyen nagy dolga, kimossák azt onnan a patakok s elszórják a parton.

Újabbkori utazók, kik e földet sűrűbben kezdik látogatni, mióta a
hatalmas Anglia Kelet-India urává tette magát, gyakran emlegetnek egy
nagy kiterjedt várost, melynek még most is bámulatos omladéki ott
látszanak a szent folyó partján két felől. Egy roppant kőhid két oszlopa
még most is kiáll a vízből, mely a város két partját egymáshoz kötötte.

Körül sűrű erdő terül, a beomlott paloták közepéből nagy pálmafák nőttek
elő, mintha iszonyú nagy cserepekbe volnának ültetve, óriási virágok, a
chinafa és a fahéjfa-bokrok elleptek minden utczát, minden piaczot s a
legmagasabb bolthajtásokról hosszú, kapaszkodó növények szárai csüggnek
alá tarka virágokkal. Messze, messze az omladékhoz nem lakik semmi
emberi lélek, a legközelebbi rongyos falu tíz mértföldnyire van hozzá.

Az utasok csodálatra méltó rajzokat közölnek az épületekről. Szépségök
nagy részt lekopott már, de a maradványokból is kivehetni, hogy itt
hajdan nagyratörekvő boldog emberek laktak, kiknek módjukban állt
lakásaikat faragványokkal, virágok és állatok kivésett alakjaival
felczifrázni, s a kik e tömör, vastag oszlopokat, e nagy
márványdarabokat egymásra halmozták, azok sokáig akartak e földön lakni;
s ime házaik túlélték uraikat, s az épületek még állnak, a midőn már
senki sem tudja, hogy ki lakott azokban.

A tizennegyedik század vége felé még e város palotáiban vidám zene
hangzott; ezen rombadűlt épületek mind meg voltak népesülve s
éjjel-nappal olyan zaj volt e városban, mintha egyre-másra lakodalom
volna.

Évek és századok óta, miket senkinek sem jutott eszébe számlálni, lakott
itt egy szép, olajbarna arczszinű népfaj, mely hires volt a Ganges
vizétől a chinai falig három dologról. Egyik volt papjainak jóslata,
másik költőinek éneke, harmadik bajnokainak vitézsége.

Mert három osztály volt közöttük, egyik a bűbájosoké, ez volt a legfőbb,
másik a költőké, harmadik a harczosoké és mindenik osztálybelinek a fia
azzá lett, a mi volt az apja, s egyik osztályból a másikba átlépni nem
lehetett, sem pedig a bűbájos leányát katona el nem veheté, a ki
alacsonyabb osztályból valónak tartatott. Az utolsó osztály, mely a
néphez sem számíttaték, volt a földmívelőké, és azokat lenézte a többi
három, s azoknak be sem volt szabad lépni az elébbiek küszöbén.

Egy uralkodója soha sem volt e népnek, hanem a mely földön valaki
leghatalmasabb és legbölcsebb volt, ott uralták. Itt a bűvészt, amott a
költőt, másutt ismét a hadvezetőt.

Azon időben, melyről e történeteket irjuk, egész Zingarában ismeretes
volt e három név: Ruhiva, Csalaróda és Mange.

Ruhiva volt a legvénebb bűvész, ennek volt egy szép leánya: Palamira, és
ezt szerették ketten, Csalaróda a költő és Mange a bajnok.

A leány pedig szerette mind a kettőt és nem tudta elhatározni magában,
hogy melyiket szereti jobban, mert ha a költő szépen tudott is énekelni
karcsú termetéről, melyet a szellőtől ingatott virágszálhoz hasonlított,
földig érő fekete hajzata tekercseiről, melyet az égből aláeresztett
tündéri hálóknak nevezett; ámde a bajnok tudott hozni tarka
selyemruhákat e magasztalt termetre, s ragyogó gyöngyöket fekete hajába;
s a milyen szépen tudta verni a költő a kifeszített húrt vékony
pálczikákkal, olyan szépen tudta verni a bajnok az ellenséget éles görbe
karddal, s egyiknek a hire sem volt kisebb, mint a másiké, s egyik is
oly forrón szerette, mint a másik.

Lőn azonban, hogy egy napon csodálatos tünemények mutatkoztak
Zingarában. A mint a nap lenyugodott, az ég még sem sötétült el, hanem a
távoli Himalaya bércztetőin, miknek örök havas homloka az eget látszik
érni, valami veres fény visszaverődése látszott egész éjjel, egész
reggelig.

Napok mulva megtudták, hogy mi volt ez a tünemény.

A rettenetes Tamerlán jő azon táj felől végeláthatatlan tatárcsordával,
s körül feléget erdőt és falut az ellenség földein, hogy sem ember, sem
állat azon ne lakjék többé.

Jaj tenéked szegény Zingara.

Nagy ijedtségben volt a népség. Megállt a jövendőmondás a jósok
szájában, nem tudták megmondani, mit hoz a holnapi nap? Megállt a
hegedűvonó a lantosok kezében, elfeledték a harczra buzdítás nótáját, és
kiesett a kard a harczosok markából, mintha valaki kiütötte volna azt
onnan.

Mit használ jóslat, ének és fegyver, ha nincs szív, mely azokat emelje?

De volt! Palamira szive volt az.

Felöltözött a szép leány legszebb kantusába, karjára kapcsolt két arany
pereczet, hosszú fekete hajába font három szivárványos szalagot, karcsú
derekára felkötötte a drága tibeti övet, melynek végébe pálmák voltak
varrva himmel. Gömbölyű nyakán három sor igazgyöngy volt fűzve s pártája
ragyogott tűzvillogású gránátgyöngyöktől; keblére volt tűzve egy eleven
rózsa.

Hejh de mennyivel szebbek voltak szemei a gránátnál, piros ajka és
gyöngysor fogai eleven rózsánál s igazgyöngy füzérnél, s egész
tekintete, járása, kelése mennyivel többet ért aranynál, ezüstnél; a ki
őtet látta, nem látott az rajta sem ékszert, sem selymet aranynyal
áttörve, hanem csak bűbájt és eleven szépséget.

Oda hivatá magához Palamira a két ifjat, kik belé szerelmesek voltak.
Egyiknek vállára tette jobb kezét, másiknak bal kezét. Csalaróda szép
halvány ifju volt, ábrándozó lesütött szemekkel, hosszú fekete hajfürtei
kondor karikákban omlottak vállaira. Mange erős, ideges termettel birt,
arcza sötétbarna volt a naptól és piros a szerelemtől, hajzata magasra
volt felkanyarítva s körülfogva egy érczabroncscsal, hogy mikor harczol,
a szemébe ne csüngjön.

A mint így vállaikra tevé kezét Palmira, szemébe tekinte az egyiknek,
szemébe a másiknak is s így szólott hozzájuk:

A ki emgemet szeret, bebizonyítja nekem azt, hogy szeret. Nem elég
beszélni, nem elég ajándékot hozni annak, a ki engemet szeret; hallgatni
kell annak és meg tudni halni, valamint én meg tudok halni azért, a kit
én szeretek. Ragadd te kobzodat, ragadd te kardodat – s menjetek az
ellenség elé. Veletek megyek én is. És a mikor én elől fogok menni,
hátul maradtok-e ti akkor, nem inkább egyik jobb felől, másik balfelől
fogtok-e mellettem állani? És ha meg kell halni, nem inkább ott estek-e
el mellettem egyik jobb, másik balfelől, s megöleltek és úgy haltok meg
velem együtt?

A költő rácsapott kobzára, a harczos rácsapott kardjára, harczias hangot
adott mindkettő.

Azzal előhivták az ősz Ruhivát, kinek kondor ősz fején minden szál haj
fehér volt már, de egy szál sem esett le róla, s tudtára adták
szándékukat.

Az ősz vajda megtörülte mindkét szemét; felölté hosszú, csíkos palástját
s kiméne velük együtt a piaczra, a hol a nagy népsokaság erős lármát
támaszta már s mint nagy veszedelem idején szokott lenni, egymással
czivódott minden ember.

Háromfélét akart a nép. Egyik azt kivánta, hogy hódolattal kell a
hódítót megengesztelni s kiválogatni az országból ezer és ezer szép
hajadon leányt, azokat ajándékba küldeni eléje, hogy kegyelmezzen
Zingarának s ne rontsa el a szép tornyokat.

Másik rész inkább el akarta hagyni az országot s bujdosni világtalan
világig és sohasem térni vissza a tejjel, mézzel folyó országba, melynek
édes vizében idegen tatár itatta lovait s nem ölelni meg többé azon
nőket, kiknek barna-piros arczát kutyafejű hősök csókolgatták.

A legkisebb, a legbátrabb töredék végtére azt kivánta, hogy ők kimennek
az ellenség elé, megmérkőznek vele emberül, s ha a Buddhának, a százkezű
istennek úgy tetszik, hogy őket megsegítse: elverik az idegen hódítót
boldog határaikról, ha azonban a számtalan bálványisten ezer szemeivel
elnézheti, hogy védőik elhulljanak, ám el fognak hullani s ők lássák, ki
védi meg őket tovább.

A nagy zaj közepett megérkezék a piaczra a vén Ruhiva és leánya a szép
Palamira és annak két kedvese, a költő és a bajnok s mind a négyen
felállának egy nagy kőemelvényre, lekergetve onnan a többit, a kik addig
beszéltek a néphez s nem hagyták egymást szóhoz jutni.

Elhallgattak, a mint a vajdát meglátták mindnyájan; a bátrabbak, mivel
szerették, a félénkebbek, mivel féltek tőle. Ő pedig monda nekik ily
beszédet:

– Én fajom, én szerelmesem. Legyetek mindnyájan egy füllé, hogy
halljátok a mit beszélek, s legyetek azután mindnyájan egy karrá,
cselekedjétek a mit mondtam. Nagy, országjáró ellenség közelget határunk
felé, lólábú, kutyafejű ellen, a ki tizenkét feleséget tart és kis
gyermekek husával él. Kellenének ugy-e a mi szép barna menyecskéink s a
mi gyönge húsú ifju magzataink, a mi folyóvizeink tele sáraranynyal. És
a mi juhaink és a mi ökreink, miket mi már meghizlaltunk. De nem esznek
abból. Azért, hogy ők sokan vannak, meg nem ijedünk mi. Láttunk mi már
máskor is sáskákat táborozni, annyit, hogy reptükben elfogták a napot.
Mit csináltunk? Árkot ástunk, seprűt fogtunk, elsepertük őket. Avagy a
kinek egy arany-dénárja van, nem gazdagabb-e az, mintha száz maravédija
volna, a mely legcsekélyebb rézpénz? Úgy vegyétek, hogy mi vagyunk az
arany-dénár, az ellenség a rézpénz, tíz közülünk többet ér, mint amannak
ezere. Elmegyünk mind, levágjuk mind, haza hozzuk mind. Itthon csupán az
asszonyok maradnak. Az asszonyok pedig az alatt, a míg mi az ellenségre
járunk, menjenek ki a szent folyó mellé, ott a víz mentében ássanak egy
hosszú árkot, ebbe temetjük majd az ellenséget és a kőfaragók
készítsenek nagy szobrokat, felirván azokra, hogy azon sirban nyugszanak
mindazok, a kik Zingarának ellenségei voltak.

Tetszett az öreg beszéde a népnek s felkiáltának rá nagy örömmel s
egyszerre annyi kard emelkedett az égre, hogy ha onnan kellett volna az
ellenségnek lehullani, bizonyára mind felnyársalta volna magát azokban.

Sok zaj, sok kölcsönös fenyegetés közben fegyverbe öltözött az egész
ország, minden ember annyit akart levágni az ellenségből, hogy a többiek
félhettek, hogy nekik semmi sem marad. A költők csatába induló nótákat
pengettek és trombitáltak; a jósok előre kihirdették, hogy úgy fog
lehullani az ellenség, mint mikor megrázzák a fát és lehullanak a
cserebogarak, s a vitéz bajnokok nem különben fognak cselekedni, mint a
pézsma-kacsák, melyek a fa alatt állanak és menten föleszik a
cserebogarakat; a ki pedig csak fegyverhez juthatott, azt kitisztította,
kifényesítette s azután kiálták: haljunk meg az utolsó emberig! Ilyen
utolsó ember pedig nagyon sok szeretett volna lenni.

Csak a Ruhiva család beszélt keveset, tett sokat. Sorra járták az
országot, s a kiket az ősz jós beszéde és leánya szép szemei, és a költő
föllelkesített, azokat a bajnok egy csoportba gyűjté, s e kis csoporttal
elindulának a hegyek közé az ellenséggel megmérkőzni, mikor még a
többiek csak messziről fenyegették azt ököllel.

Tamerlan szélső hadai, melyek Indiát pusztíták, lerontva a bálványok
oltárait s leöldösve tisztelőit, sokszor összeakadtak Mange kisded
csapatjával, s keservesen tapasztalák, hogy ezek a barna fiúk
kegyetlenül tudnak tréfálni, ha egyszer megharagusznak. Mange egyszer
egy egész kosárral szedette össze a gyémántos forgókat, mik a levert
tatárok vezéreinek turbánjaiban voltak.

A harczok alatt, midőn Mange véres kézzel dúlt az ellenség között, nem
messze a harczoló seregtől magas sziklán állt Ruhiva és leánya és a
költő s ha jött felőlök a szél, elhozá a költő lelkesítő énekét, s ha
visszatekintének a harczosok, látták ottan az ősz kiterjesztett karjait
s a szép szűz repkedő hajfürteit, mint csatára intő zászlót s új erő
szállt szivökbe tőle, s még jobban verték az ellent.

Az egész országban pedig nagy volt e miatt az öröm; mindennap készült
minden ember az ellenségre, végre csoportokba verekedtek s százezrével
tódultak a csatatérre, látván Mange példájából, hogy a harcz mestersége
könnyű; csak le kell ütni az ellenség fejét, azután semmi baj. Otthon
eldicsekedtek asszonyaiknak, hogy csak álljanak ki majd a folyam
partjára, s várják ott, hogy fognak alá felé úszni az ellenség fejei,
miket ők leaprítanak.

De a mint oda érkeztek, s megállva egy hegyoldalban, végig nézték
Tamerlán tengernyi népét, egy fejcsóválás lett az egész sereg. Tenger
ez, nem patak, erdő ez, nem berek! mondának egymásnak. Sülve volna is,
nehéz volna megenni a milyen sokan vannak; lovon ülnek, azt is elérik, a
ki szalad, nyíllal lőnek, azt is megölik, a ki senkit sem bántott.
Gyerünk innen, mert itt ember-halál lesz még!

Meg is szégyenlék magukat Mange csapatja előtt, s azt izenték neki, hogy
ő csak tartsa magát az ellenséggel, majd ők annak a hátába kerülnek, s
minthogy a tatárnak hátul nincsenek szemei, szép észrevétlenül mind
leütögetik fejeiket.

Mange tehát kiállt a töméntelen sokaságú tatárhad ellen s reggeltől
estig verekedett vele, két sziklaszorosnak támasztva seregét, s
reggeltől estig várta, mint fognak számtalan társai az ellenség háta
mögött megjelenni? Azok pedig szépen szedék a sátorfákat s a honnan
jöttek, arra visszamentek, s azóta ki tudja, hol járnak már.

E helyett azonban éjszakára a tatárok kerültek Mange háta mögé, s
körülfogták a bátrak csapatját, reggelig harczoltak velök, ott esett el
egyik a másik után. Reggelig lehetett hallani Mange kardcsattogásait,
Ruhiva buzdító szavát, a szép Palamira sírását és Csalaroda harczi
énekét. Egyik a másik után hallgatott el.

Mint a növekedő árvíz emelkedett a tatár-özön azon domb körül, hol az
utolsó bátrak álltak, ott a szép Palamira lábainál esett el sebektől
elhalmozva a nép utolsó hőse, Mange, még akkor sem bocsátá el a kardot
kezéből, s haldokló szájával is hazája földét csókolá.

Ott ölték meg az ős Ruhivát leánya előtt, piros vére befecskendé fehér
haját, utolsó sóhajtása is átok volt a győzelmesre.

Még énekelt Csalaróda, még zengé a harczi éneket, midőn már senki sem
volt a ki harczoljon; egy nyil keresztüljárta szivét s oda szegezé a
földhöz; még akkor is verte a húrokat, s kezének utolsó mozdulatja is
harczi dal volt.

Utolsó áldozatja a halálnak volt a szép leány, saját kezével verte
szivébe tőrét, midőn el volt már veszve, s ott lerogyott két vőlegénye
közé, mellette feküdtek szépen: az egyik jobb, a másik balfelől.
Kezeiket megszorítá utolszor és úgy haltak meg a hogy óhajták: egymást
ölelve, dicsően, szabadon.

A zingarai asszonyok pedig várták a folyamparton, hogy mikor jönnek a
levágott fejek úszva a víz szinén? Nem sokára jöttek azok, hosszú
sorban, szomorú csendességgel úsztak alá felé, de jaj, jaj! nem az
ellenség kopasz fejei voltak azok, hanem a szép zingarai ifjaké, hosszú
göndör hajfürteik libegtek csendesen a vízben.

Azok pedig, a kik elszöktek a harcz elől, napok mulva ismét
hazaérkezének, de jól érzék, hogy itt nincs számukra többé haza;
összeszedték a mit szedhettek, felülteték porontyaikat, feleségeiket
ökreikre, szamaraikra, s el- kivándoroltak a tejjel-mézzel folyó
országból, elbujdostak, elszéledtek világtalan világig, eltagadva saját
nemzetüket, koldulva, csenve, csalva s vándorolva és sehol meg nem
pihenve; mintha az ősz Ruhiva átka fogta volna meg őket, hogy a kik
boldog hazájukat megbecsülni nem tudták, ne tudjanak megpihenni sehol,
hanem bujdossanak egyik határból a másikig.

Igy jutottak el Zsigmond király uralkodása alatt Erdélybe. Már ekkor
származásukat is eltagadták, azt állítva, hogy ők Egyiptomból jönnek s
Pharao ivadékai, a mi pedig lehetetlen, mert akkor tengeren kellett
volna jönniök, a hajózást pedig nyilván nem ők találták fel;
legerősebben bizonyít indus származásuk felől saját nyelvük, mely most
is tele van indus szavakkal.

Nemcsak Magyarországon lehet azonban őket látni, a kerek világon
mindenütt szét vannak szórva; Német-, Franczia-, Angol-, Spanyol-,
Török- és Oroszországban, mindenütt ismerik őket, mindenütt az a
barangoló, szomorú nép, mely végzi a legaljasabb munkákat s mulattatja a
vigadni akarókat, s üldöztetik a rendszeretők által; néposztály, melyet
minden ország úgy tekint, mintha valami eleven állatot nyelt volna el. A
magyarországi czigányok állapotja még legtűrhetőbb. Ezek sajátítottak el
legtöbb míveltséget, miután a főurak mulatási hajlama s a nép kedélye
legjobban megszoktatá őket; váltak közülök nagy művészek, jó katonák
(utóbbiak kivált a 17-dik században); itt látni őket díszes, divatos
öltönyökben járva, látni öregeiket ökölnyi ezüst-gombbal terhelt
mentékben, lovakon ülve, még pedig jó lovakon. Itt írnak rólok a költők
nem megalázó dolgokat, s úri asszonyságok zongorázzák szerzeményeiket; –
hanem azért itt is megérzik rajtuk a Ruhiva átka.



KINCSES ABDUL ÉS GYÁVA IZMÁL.

A szép muzulmán városban, melyet az igazhivők Karsznak neveznek, volt
egymás mellett két ház építve: az egyik nagy emeletes, oszlopzatos
bejárással, vasajtókkal, homlokzatán réztornyokkal; a másik kicsiny,
alacsony, melybe az utczáról is lefelé kellett lépni s akkor is
meghajolva, nehogy az ajtóragasztóba üsse az ember a fejét. A keleties
városokban ilyen szép egyetértésben szoknak egymás mellett állani
kicsinyek és nagyok, kunyhók és paloták. A nagy, erős kastély néhány
lépésnyire még előbbre is áll a sorban, míg a rozzant házikó hátrafelé
húzódozni látszik, a mint illik, ha egy fényes és rongyos személy áll
egymás mellett az utczán.

Ama nagy palota urát nevezték «Kincses Abdulnak», a kis rongyos vityilló
gazdáját pedig mindenki úgy hívta, hogy «Gyáva Izmál».

Kincses Abdul egyike volt a leggazdagabb kereskedőknek, a kik málhákkal
terhelt karavánokat indítanak Teherántól Erzerumig. Voltak lerakó helyei
még az izmidi kánokban is, s karszi palotájában tömlőkkel állt a
vertarany, a mely hogy rozsdát nem kapott, az csak az arany különös
sajátságának tulajdonítható, mert valamikép a nagy folyóvizek a tengerbe
omolnak, és senki sem látja, hogy azok valamerre visszafolynának onnan,
hasonlóul nem látta Abdult senki olyan állapotban, hogy pénzt adott
volna ki; ellenkezőleg, mindig csak olyanban, a mikor bevett. Hajtsárait
kifizette pálinkával, gyümölcscsel, gabonával és kelmével, a mi már a
nyakán maradt; a mivel mások megcsalták, a min nem tudott túladni, azzal
szolgálattevőit fizette s még azokon is nyert illő százalékot. A kiknél
vásárolt, azoknak irást adott, a mit ismét itt meg ott fizessenek ki
nekik; és mire a fizetési határidő eljött, már akkorra megint annyi
csereberét tett velök, hogy azok fizettek vissza neki. Azzal ugyan senki
sem dicsekedheték, hogy valaha olyan pénznek szinét látta, a mi Abdul
kezéből jött ki. Arany, ezüst meg volt halva, ha az ő vaskapuján
belépett.

Hanem hiszen annál szegényebb volt szomszédja, a ki ott a sülyedt házban
lakott. A jámbor tevehajtsár Hasszán tisztes özvegye volt az, a kinek
nem maradt az ura után egyebe annál a négy tevénél, a miből egy megint,
Izmál gyávasága miatt, elveszett. Már most csak három tevével kereshette
kenyerét és az is szűken jutott, mert azt a semmire való ficzkót semmi
jövedelmezőbb vállalatra nem lehete elküldeni. El nem ment volna ez
Abdul egész palotájáért olyan hosszú útra, a hol éjszaka a szabadég
alatt kell hálni, s ha egy katángkórót felé hajtott volna a szél a
pusztán, ijedtében ott hagyta volna a kalmárt mind a három tevéjével.

E miatt csak a városban lehetett neki hasznát venni, ha egyik raktárból
kellett a másikba valamit szállítani, a mi igen sovány kereset volt.

Jámbor anyja hiába szidta, gyalázta, pajtásai mind hasztalan gúnyolták,
guzsalyt dugtak az övébe, elvágták a bajuszát s a fürdőben befestették
az orczáját vadsáfránynyal. Mind nem indult meg rajta. A gyermektől is
megijedt, ha az szembe mert vele állni. A negyedik tevéjét egy sánta
koldus vette el tőle, pedig csak mankó volt kezében, míg Izmálnál
töltött pisztoly volt és éles saska. A sánta koldus csúfra elvette tőle
a tevét s anyja megtiltotta a panaszolkodni haza futónak, hogy a kadinál
panaszt tegyen érte. Inkább a teve vesszen ott, mint azt a csúfot
megtudják.

Pedig milyen izmos, erős fiu volt! ha akarta, egymaga felemelt annyi
terhet, mennyivel más két ember hiába vesződött s ha egy kezével
megfogta a vastag új lópatkót, úgy összenyomta azt, mintha vajas szarvas
volna.

Szerette volna is a vitézséget nagyon, ha az magának az embereknek semmi
veszedelmével sem járna, a mit onnan tudnak, hogy egyszer, mikor azt
hitte, hogy senki sem látja, kiment a kertbe, a hol a bógácskóró és
laboda nagy bozótnak nőtt fel, s apja rozsdás kardját kilopva magával,
neki esett volt az ártatlan ellenségnek, elkezdve azt kaszabolni dühös
kiáltások közt.

«Nesztek hitetlen kutyák! ne neked czudar ellenség! utczu te is! hát te
neked mi kell? Halál reátok!»

Ott azonban a nagy bozót között egy fekete kalckuti kotlós ült tizenkét
csirkéjén, a ki midőn észrevette, hogy valami veszett ember ugyancsak
kaszálja a paréjt, mikor már közel ért hozzá, kivetkőzött türelméből, s
nagy sikoltással felrepült, s neki egyenesen Izmál két szemének.

Ez a nyavalyás semmi veszélyt nem gyanítván, a megtámadó fenevad orozva
történt rohamára megfutott a csatatérről, elhajította a kardot, s bőgve
futott ki az utczára, a hol még csak el sem tagadhatta rettentő ijedelme
okát, mert az a nagy kegyetlen kotlóstyúk szétberzentett szárnyaival
egész ki az utczára kergette s még elöli a szegény fiut, a milyen dühös
állat az ilyen tyúk, ha anyja ki nem jön a lármára s el nem veri fiáról
seprővel a veszedelmes kergetőt.

Ez aztán rajta is maradt Izmálon végig, hogy a kotlóstyúk meg akarta
enni.

Hát még éjszaka, sötétben, akkor volt csak ránézve a gonosz világ. Ha ő
egyszer a tevebőrre lefeküdt s nagy pokróczát a fejére húzhatta, onnan
ugyan reggelig ki nem idézte semmi nesz. Mondhatta volna ő neki éjszaka
az ablak előtt valami szózat: «fiam Izmál, itt van számodra egy erszény
arany, jere ki érte», de ő ugyan kis ujját sem dugta volna ki a
szobából.

Történt azután, hogy egyszer megbomlék a világ rende; orosz vitézek
szűknek találták nagyon is tág országukat s megérett gyümölcsnek nézték
a törökök városait, a miket csak be kell szedni.

Ámde a jó törökök nem olyan bohók, mint a méhek, a kik midőn tele
szedték kasukat, illatos mézzel, lágy viaszszal, akkor megengedik, hogy
egy otromba ember befojtsa lyukaikat, kénkövet gyujtson alájuk s
kifüstölje őket a világból; hanem az ozman vitézek előjöttek
fulánkjaikkal: kardjaikkal a lyukaikat fojtogatóra, s megkérdezték tőle,
mint a vadméh a medvétől: «hoztál-e bundát?»

Nagy volt a lelkesülés egész Kis-Ázsia terén; az ozmannak, ha akarja,
annyi fegyveres katonája van, a hány müsülmán férfi lakik országában,
mert a haza veszélyének idején mind vitéz az, gyermek avagy hetven éves,
szatócs, avagy teherhordár, gazdag és szegény, boldog ember,
boldogtalan, az mind derék jó katona.

Karsz szép városa lakóiból is kitelt egynehány ezred, a kik élni halni
igérkeztek városukért, midőn a haragos ellenség közeledtének hire
megütötte kapuikat, s sánczokat, ágyúkat vetettek föl ellene, kést,
kardot köszörültek ellenek, szivet és lelket keserítettek ellene.

Tehette az egész világ, de Izmál ugyan nem.

Ha előtte beszéltek a moszkók felől, csak a fejét csóválta rá és fogait
csikorgatá, de már ökleit csak a háta mögé dugva merte összeszorítani,
nehogy megtudják a moszkók s eljőjjenek érte és levágják a nyakát.

Mikor pedig a zászlókat végig hordozták az utczán, a tárogatókat
hangoztatva s minden utczaszögleten hirdeték a jó torkú kikiáltók s
maguk a muezzinek is azt kiálták a mecsetek tornyaiból óra helyett, hogy
minden jó igaz müzülmán, a ki nyugodalmas helyet akar nyerni a
paradicsomban, ezen a világon pedig becsületes nevet, siessen ki a
mezőre, oda, hol ágyúk dörögnek, vigyen magával kardot, puskát, vagy a
mivel bánni tud, s üsse, lőjje az ellenséget, a hol megtalálja; ez
időben a jámbor Izmált kivánatból sem lehetett látni, még az anyja sem
tudta, hogy hová lett. Egy nagy lisztes tömlő volt a kamarában, abba
bújt el nagy ügyesen, s két napig ott rejtőzködött, három szem szilván
tengődve, míg az éhség harmadnap elő nem űzte, fehéren a félelemtől, még
fehérebben a liszttől, mely egészen belepte.

Szegény Izmál, hogy vált az egész világ csúfjává.

Már az utczára sem mert kimenni többé, hanem félrevonult a kertbe, egy
nagy bodzafa árnyékába, dinnyemaggal telerakta a zsebeit s azt eszegette
ott reggeltől estig.

E méla mulatság közben történt egyszer, hogy a szomszéd palotának egy
kis kerek ablakából, melynek erkélyét tarka virágok lepték el, egy hölgy
fejét látta kibukkanni, a ki ott virágait öntözgetni kihajolt.

De még azt sem látta volna meg, ha csak a jó kedvű szomszédnő, meglátva
a fiut épen ablaka előtt állni, a falnak támaszkodva, mintha ő rá volna
bízva, hogy ne engedje eldűlni Abdul házát, a virágoknak szánt öntözővel
kissé meg nem öntözte volna.

Fölpillanta erre Izmál s félig rágva maradt szájában a dinnyemag, úgy
elbámult e tekintetre.

Ember azt ki nem mondhatja, hogy minő szép volt az a leány, a ki onnan a
kerek ablakból reá tekintett; így néznek le talán a paradicsomból a
bájos hurik, a kiknek még csak annyi dolguk sincs, hogy virágokat
öntözzenek. Hajh, csak az a menyország olyan magas ne volna!

E percztől fogva más helyet választott magának Izmál, a hová hátát
megtámassza, átellenben azon kerek ablakkal s naphosszant ott álla
lesben és sóhajtozott magában, hogy bárcsak sütne erősen a nap,
lankadnának el a virágok, hogy jönne elő megint az a szép leányzó,
öntözné meg a virágokat.

Hajh pedig, jámbor Izmál! jobb volna neked a hurik arcza után
leskelődni, kik fejeiket a gömbölyű csillagocskák ablakán kidugják, mert
nincsenek azok a csillagok rád nézve oly magasan, mint ez a gömbölyű
ablak s nincs a menyország olyan erős vaskapuval bezárva előtted, mint a
milyennel be van zárva Kincses Abdul háza, a kinek legnagyobb,
legféltettebb kincse a szép Fatime, egyetlen őrzött leánya, a ki még a
világ legelső hősei, leggazdagabb urai közt is válogathat; te pedig vagy
egy haszontalan gyáva koldus, a ki még azt a levegőt sem érdemled,
melyet beszívsz, nemhogy még azt érdemelnéd, melyet Fatime ajkai
kileheltek.

A jó Izmál azért mégis naphosszant ott támasztotta a kerítést s szemeit
le nem vette a szomszéd ablakról s elfelejtett enni és inni, még
beszélni is.

A szép Fatime tréfát csinált magának a titkos szeretőből, gyakran
megjelent az ablakban s még azt a gonoszságot is elköveté vele néha,
hogy hervatag virágaiból egy-egy szárat leszakasztott s véletlenből
lehullatá. Izmál azt felkapta gyorsan, s hogy el ne vehesse tőle valaki,
– megette. Fatime úgy kaczagott rajta! Pedig lehet-e gyöngédebb
kifejezése a kegyeletnek, mint az emlékül kapott virágot szárastul
levelestül megenni? Igy igazán vér lesz belőle, a vér megjárja a szivet,
az emlék egészen a szívbe jut. A bohó Fatime mégis úgy kaczagott rajta.

Azonban elmultak a napok, a mikben kaczagni kellett.

Támadt olyan komor idő, a mikor az emberek azt látszottak mondani
egymásnak: «ne nevessünk, haragudjunk, fessük be a képünket vérrel, hogy
annál szörnyebbek legyünk; véres kéz, kormos arcz, tépett ruha: ez most
a férfiak szépsége! Kapuink előtt az ellen!»

A várost vítta az ellen.

Korán reggel menydörögtek már az ágyúk a tobiák előtti halmokon,
hallatszott az összezördült ellenhadak vadlármája; be a piacz közepére
hullottak a nehéz golyók.

Karsz utczáin bőszült muzulmán csoportok nyargaltak a kapuk felé; zagyva
tömeg szemen szedett fegyverekkel tódult ki a csatára; zászló lett a
turbántekercsekből, kopja, dárda ásóból és kapanyélből. Nem volt férfi,
ki otthon kivánt maradni, még fekvő betegek is mankók után kapkodtak s
reszkető kezeikbe véve a pisztolyt, a puskát, úgy vánszorogtak ki a
vérmezőre, a hol szörnyű munka folyt már reggel óta.

Csak Izmálnak nem jutott eszébe, hogy kimenjen a csatába; pedig a ki
csak férfinak nevezte magát, az mind ott kinn volt régen.

És midőn jött a hir, hogy Karsz minden férfia sem elég még az ellenséget
elverni, oly tömérdek ennek hada: akkor bősz keserűséggel zendültek fel
az asszonyok és az ifju hajadonok mind, és megesküvének, hogy ott halnak
meg férjeik és testvéreik mellett.

Ki adja az aczélerőt a gyönge kéz izmainak, hogy az a kardot megtanulja
forgatni? ki adja az oroszlánhím erejét a szerelmes szívnek, hogy a vért
szomjuhozza az s a haláltól ne rettegjen? Ki teszi hőssé a némbert,
midőn a férfiak ingadoznak?… Te vagy Allah, a ki jársz az élők között s
tüzet támasztasz a vízből.

Meg birod-e mozdítani Izmál szivét?

A gyáva fiu ott támaszkodék most is a nagy téglakerítésnek, mely úgy
reszketett a sűrű ágyúzás miatt s Abdul ablakára bámult.

A leány pedig nem jelent meg az ablakban.

Hanem jött Izmál anyja; két karján felgyűrve a kopott kaftán s kezében a
vaslapát, melylyel a kenyeret szokták megforgatni a kemenczében.

Ez, a mint meglátta fiát renyhén ott állani a sűrű magas gaz között, oda
ment hozzá s rárivallt:

– Hát te gyáva, te nyomorult, mit bámulsz itt oly egyedül? mit nézed azt
az ablakot? Nincs ott senki, a kit megláss. Az egész város férfia ott
künn van a csatamezőn, csak te magad bújsz el, gyáva! Most a nők is oda
mennek. A gyönge keblű Fatime, a ki téged útálna, ha mostan látna,
emberek söpredéke te, maga is fegyvert ragadott s megy anyja mellett
harczolni, minden leánycselédével. Megyek én is, öreg asszony, a ki nem
tanultam harczolni soha; de megtanulok te rajtad, te élhetetlen, a kit
jobban utálok, mint az ellenséget.

S azzal fogá a vaslapátot, s úgy megütögeté véle Izmált, hogy ha ilyen
szándékkal megy az ellenségre, az bizonynyal ki nem állja; végre
pofonvágta és leköpte s ott hagyta őt véres orral.

Izmál hagyott magán történni mindent, fel sem vette az ütéseket, mintha
csak tollseprűvel verték volna; nem gondolt e perczben másra, mint hogy
elment a gyönge Fatime a csatatérre, azzal a szép piros arczczal,
azokkal a fehér kezekkel, azokkal az égető szemekkel.

«Elment a gyönge Fatime a harczba!» hörgé, midőn anyja elhagyta, s
elkezdett valamit keresni a paréj között.

Kard volt az, a mit egykor ijedtében elhajított. Megtalálta. Felragadta.
Egy gondolat volt csak szivében: «elment a gyönge Fatime a harczba» és
azzal rohant ki a kertből eszeveszetten.

«Félre az útból emberek! térjetek ki! Elszabadult a puszták dühös
bikája! a fenevad jön, a barlangi oroszlán, a ki nőstényét keresi.
Nézzétek, hogy száguld előre.»

A négyszegű sánczok előtt foly a kegyetlen viadal. Szemtül szemben
harczolnak a kétségbeesett törökök makacs ellenfeleikkel.

Nyomról-nyomra, egyik vércsepp a másik után, egy döfésért adva kettőt,
úgy vonulnak el a túlerő hatalma elől; hejh, hogy mégis meg kell
hajolni!

Hét orosz ló esik el egy ozmanért, száz esik minden ágyúért, hejh, az
ágyúk mégis fogynak, az ozmánok hanyatlanak.

Kincses Abdul áll a sánczon, melynek csak a tulsó vége még a
muzulmánoké, az ágyúk már mind az ellenség kezében.

– Muzulmánok! kád aranyat adok annak, a ki az első ágyút visszaveszi az
ellenségtől.

– Kád arany helyett, jó uram, pohár víz kedvesebb volna, kiáltának az
eltikkadt bajnokok; egy ital víz megmentené ezt a csatát.

S im e szóra a vérontó tömegek közt deli hölgyek csoportja jelen meg,
karjaikon, fejeiken karcsú korsókat emelve, mikben életadó forrás
kristályvizét hozták a kifáradt bajnokoknak, legelől mindannyi között a
szép Fatime, Abdul leánya, ki társnéit ide vezérlé golyózápor, ágyúdörej
között, véres hullákon keresztül.

A bajnokok, mint megmentő angyalaikat látják őket megjelenni a csatában
s szomjukat enyhítve a vízből, lelküket felbátorítva a szép szemektől,
rohannak vissza elfoglalt ágyúikért.

Ah, oly hiába küzdenek! Sok keze van az ellennek; távolról öl, nehezen
hal, lelke testéhez van varrva! a legjobb ozmán vitézek elvesznek a vad
csatában.

– Minden kincsemet, házamat a sáncz visszavevőinek, ordít Kincses Abdul;
leányomat, szép Fatimét a legjobbik daliának.

Új csata és új veszteség. A sáncz megtelik muszkával; olyan sűrűn
állanak már, mint a vetések a mezőn, ki kaszálhat ilyen érczrendet?

Félre! félre! adjatok útat a veszett oroszlánnak, a ki hölgye előtt akar
vívni! új vezérrel új csoport jön. – Ki ez a felpirult arczú ifju?

Ismernék, a kik el tudnák hinni, hogy Izmál újra született: arcza,
szemei Izmálé, de nem a pir, de nem a tűz, a mi arczán s szemében ég.

Mintha kaszás vág a rendbe, úgy bomlik meg ádáz rohanása előtt az
ostromlók kemény sora; nem látni kezében a kardot, olyan sebesen villog
az; csak azt látni, a hová egyszer leütött, mert ottan meghal valaki.

Ki tud így harczolni, mint ő? Egy perczben itt, másikban ott; jobbjával
osztja, baljával fogadja a csapásokat s mintha érczből volna öntve,
tűznek, vasnak nincsen rajta foganatja. Itt egyet derékban tör ketté,
amott a másikat fejnélkül fekteti le, hogy a lecsapott fő magasra szökik
fel a tömeg közül, harmadikat úgy hasítja főtől övig, hogy futhatna, ha
tudna, egyszerre két felé; nádszálként törik el alatta a védő fegyver,
vékony papiros a sisak; játszó gyermekek előtte az emberek, kiket
soronként hajt maga előtt.

Utána ti többiek!

A muszka fut az ádáz harczoló elől, az ozmánok új dühvel rohannak
elleneikre, a sánczerőd megtisztul elleneiktől, a kik ott maradnak
belől, azoknak halott a nevük.

Csak az elfoglalt ágyúkért még ez utolsó csata, ott küzdenek még a
vasvitézek, ezek a kemény emberek, a kik oly hidegen állanak a harczban,
mint Urál bérczei.

De reszkessen a bércz, ha közelít a villám, s nem villám-e a kard Izmál
kezében?

A délczeg hadfiak egymásután hullanak le a sánczárokba csapásai alatt,
Izmál unni kezdi már az egyes harczot s hármat ölel át egyszerre harczi
soraik alá rohanva, úgy taszítja őket alá s akkor neki fordítja a
bomlott tömegnek a visszafoglalt ágyút s vértől uszó rést lő a sűrű
csoportba. Az ellenség fut eszeveszetten.

«Izmál, Izmál!» hangzék a muzulmánok örömittas ajkán.

S a győztes vitéz oldalánál megjelen a deli hajadon, ezüst-korsaját
karjára fektetve s pirult orczával szól hozzá:

– Enyhítsd ajkad, Izmál.

Az ifju feltekint a kedves szép tüneményre, mely a pokoli
lőpor-füstfellegek körül mint jobb világ tündére látszik hozzá
leszállani s oda hajol hozzá ajkait enyhítni, de nem a hűs forrás friss
vizével, hanem a szép leányka édes csókjaival, a mi minden enyhítőszer
között a legkedvesebb.

Az ellenség ott hagyta a csatamezőt, dicsőségét s halottjait a győzelmes
ozmánoknak.

A jó muzulmán férfiak visszatértek dicsőn megvédett városukba és lőn
öröm és vigasság napja minden házban.

Kincses Abdul vasajtaja is kinyilt a sokaságnak, s alig hinné el valaki,
a gazdag fösvény férfiu oda állt ki az erkélyre, onnan szórta
telemarokkal kincseit, aranyát, ezüstjét a győztes csoportok közé; a
kinek azelőtt pénzét nem lehetett látni, most az úgy szórta azt, mintha
polyva volna, s azt sem nézte, ki veszi fel.

És midőn Izmál eljött, a gyáva Izmál, ruháiban összetépve, ellenség
vérétől átázva, arcza lőportól fekete: akkor kitárta karjait Abdul, a
Kincses Abdul, s keblére ölelve a koldust, neki adá legnagyobb, féltve
őrzött kincsét, egyetlen egy szép leányát, a leggazdagabb és legszebb
szűzet Ismidtől a perzsa határig, kiről valaha költők énekeltek.

És a leány gyönyörtelten hinté legforróbb csókjait a lőportól sötét
arczra s a vértől piros kezekre.



OCEANIA.

EGY ELSÜLYEDT VILÁGRÉSZ TÖRTÉNETE.


I.

A classicus görög kor bölcse, Plátó, emlékezik iratai között egy idegen
világrészről, mely a historicusok és földismerők utasításai szerint
valahol Szent-Ilona szigete és Afrika partjai között terülhetett.

Költők és bölcsek elnevezték azt a régi korban Atlantisnak, Oceaniának,
Boldog szigetnek, Hyperboraeok honának.

Még akkor Istenség volt a föld, s oltárokat építettek jelképének, még
akkor nem jutottak az emberek ahhoz a lesujtó tudathoz, hogy ez az egész
föld nem egyéb egy kis parányi tekénél, melyet a nap a maga mulatságára,
vagy a világrendszer sulyegyenének fentartására forgat köröskörül,
melyet körül lehet hajókázni, határait szabni, megmérni, hány mérföld
széle, hossza? mennyit nyom? meddig tart? miből áll? A föld az Istenség
eszméjével birt még: oly végtelen, oly meghatározhatlan, oly mérhetlen
miként az, és nap és csillagok mind az ő szolgálatára voltak
rendeltetve.

A földön felül volt az ég, a földön alul volt a Styx, és maguk a földön
lakók ismerős érintkezésben mind a kettővel. Senki sem tudta, miszerint
az a kék magasság csak a föld gőzeitől megtört napsugár viszfénye, s
hogy ott a magasban olyan hideg van, miszerint benne sem az Istenek, sem
a megdicsőültek nem lakhatnak, a földnek pedig csak a felső kérge
szilárd, alább még az ördögök is csak olvadt állapotban fordulhatnak elő
a nagy melegségben.

Akkor még a föld szabad tér volt, a költő képzelhetett magának a bejárt
földeken túl új regevilágokat, s a hol megszüntek lakni az emberek, ott
elkezdődhettek a csodák, a tünemények minden nemzet változatos ábrándjai
szerint.

Valami gyönyörű tanulság van a költői lélek sejtelmeiben. A három
évezred előtt élt költői szellem két kapujáról regélt az ismert
világnak: az egyik fenn magas éjszakkeleten, a jégborította Altai hegyek
között volt, melyek határt vontak a népjárások előtt. Ott e
hegylánczokon túl hallatszik a Góg és Magóg népeinek dübörgése, kiket a
hódító Nagy Sándor érczkapuval záratott ki a világból, s kik azóta
folyvást tördelik a hegyeket, fúrják a sziklákat, utat ásnak a föld
alatt, hogy börtönükből kiszabadulhassanak. Jaj a világnak, jaj azoknak,
a kik élnek, ha egyszer megtalálják az utat az erdős Imauson keresztül,
s megjelennek bozontos arczaikkal, szegletes koponyáikkal, ismeretlen
beszéd-, fegyverzet-, öltözettel, s keresztülözönlik a világot egyik
végétől a másikig, mint egy nagy rajzoló szellem törlő keze, mely miután
telerajzolta üres tábláját hatalmas népekkel, pompás városokkal,
hősökkel és világuralkodókkal, egyszerre letörli azokat onnan, s új
képekkel festi újra tele.

A föld másik végén, meleg délnyugaton, hol az ábrándozó tekintete a kék
tengertükör végtelenjébe vész, oda képzelte magának a költő azt a
boldogabb világot, mely a föld és meny boldog ölelkezéséből támad, hol
szabadabb a lég, édesebb a szerelem, bátrabb a férfi, hívebb a nő; – hol
a fénynek nincsen árnya, az örömnek nincsen bánata, a virágnak
lehullása; örökké fiatal minden, – fű, fa és az ember szive.

Csodálatos delejes tünemény az a népek lelki életében, hogy a
népköltészet mindig a borzalom, a félelem sötét, borús színeivel
festette ki maga előtt az éjszakot, míg a délkelet ismeretlen távolából
várta elérhetlen reményeit, oda küldé ábrándjait, oda sóhajtozott el…

* * *

Azon időszakban, hogy az emelkedő Róma kezdte magát úrrá tenni abban a
részében a világnak, melyet a hajdankor földleirói ismeretes földnek
neveztek, egy másik fiatal város támadt elő a tenger tulsó partján;
csaknem átellenében annak a nagy csizmának, melynek Italia a neve, s
mely oly nagy lépésekkel járta be a világot, a míg csak egy lábra volt
felhúzva.

Az új világváros épen oly gyorsan emelkedett ki a földből, miként maga
Róma; még élt a monda a deli alapító nőről, ki egy akkora földet
vásárolt meg bujdosó népe számára idegen királytól, mekkorát egy
ökörbőrrel be lehet keríteni, s már a foszlánynyá hasított tulokbőr
kerítette föld ura volt az egész országnak és a körül levő
tartományoknak mind, és a tengereknek, s talán egykor az egész világnak
is; – ha ebben a világban ott nem lett volna Róma. – Két központja nem
lehet a világnak, két tengely körül nem foroghat a föld.

E fiatal város neve volt Carthagó.

Háromszáz harmincz évet számítottak Carthagó alapítása után, mely évet
mi keresztyének nevezünk ötszázötvennek Urunk születése előtt, a midőn
történt ezen eset Carthagó városában:

Hogy egy kereskedelmi hajó vezére, ki Afrika partjait sokszor bejárta
üzlete végett, miután évekig távol volt hazájától, itthon rég megülték
halotti ünnepélyét, neje férjhez ment, hivatalát betöltötték mások:
egyszer csak megjelent, midőn senki sem várta már, a lánczczal
elkerített kettős kikötő előtt, a milyennek nem volt akkor párja az
egész világon, még Tirusban sem, a kereskedők legrégibb városában.

Hannónak hivták ezt a hajóst, és híre régóta el volt terjedve mind az
egész városban és mindenki bámulva emlegeté, hogy Hannó megérkezett,
miután oly sokáig elveszettnek hitték.

Hozott magával kincseket és ritkaságokat, a minőket azelőtt álmában sem
látott senki.

Szokás volt a carthagói népnél, hogy a kereskedők, kik messze földön
jártak, feljegyzék tapasztalataik magvát márvány táblákra s e táblákat
betették Kronos templomába, mely ott volt a belvár, a kerített Byrza
közelében, az idő Istenének templomában, kiről már a carthagóiak
idejében tudva volt, hogy az idő a legnagyobb kincs, az idő a pénz.

Hannó táblái is megjelentek Kronos oltárán. E táblákat pedig nem volt
szabad látni a köznépnek, hanem csupán a vének tanácsának, az ősz
senatoroknak, – kik a tudomásul vett tárgyakból bölcsen kiszámíták, mi
leend hasznára az országnak?

Midőn Hannó táblái megjelentek az oltáron, másnap oda hivatták őt a
fővezér lakára, mely a két kikötő között egy kis szigeten épült, az
elefántok kapujával szemben.

Carthagó már ekkor hatvankét kaput számlált és hatszázötvenezer lakosa
volt, harmincz öl szélességű fal kerítette a tenger partjától félkörben
körül és palotáinak kúpfödelei ragyogtak az aranytól, s valamennyi
palota fölött legmagasabban kilátszott a templom, melynek fekete
márványból voltak a falai, alabástromból az oszlopzata, ezüst
oszlopfőkkel és kúpfödelén egy roppant arany golyó négy ezüst
szárnynyal.

Midőn Hannót az egyik archon végigvezeté a vörös hidon, mely olvasztott
földgyantával volt borítva, megállítá őt közepén Baaltis érczoszlopa
alatt, s végignézetett vele a roppant város utczáin, térein, miken akkor
tarka népsereg hemzsegett; egész csoport elefántok lejtettek végig az
utakon, málhákat és tarka tornyokat emelve roppant hátaikon.

– Nézz ide, Hannó. Látod-e, mennyit épült e város, mennyit népesült,
mióta távol vagy?

– Valóban még egyszer akkora lett, válaszolt a tengerész.

– Nem sajnálnád-e, ha ezek a paloták egykor leomlanának, e néptömeg
helyén kigyók és denevérek laknának csupán, s az idegen, ha előtte
Carthagó nevét említik, azt kérdené: hol van az? ki tud felőle?

– Bizony kár volna érte.

– És még ha azt mondanák: ez a város egykor a félvilág ura volt, és
elpusztulása kezdődik azon évtől, a midőn egy Hannó nevű tengerész
hosszú útjából visszatért bele; óhajtanád-e azt?

– Őrizzen meg engem attól Astarte, és minden jó Istenek.

– Tehát úgy vigyázz ajkaidra, hogy mit fogsz beszélni a tanács előtt.

Hannó nem sokára a tanácsteremben állt. A város vénei ott ültek a falak
mellett körben, s a legvénebb senator, Hiercos, azzal a hosszú, övig érő
szakállal, a nagy kőtáblákat ölében tartá, miken Hannó tapasztalt dolgai
voltak megirva.

– Hannó! szólt a vének véne a tengerészhez, te évekig el voltál
hazádtól, vártunk és nem tértél vissza. Itthon palotád, kincseid voltak,
itthon gazdag kerted, termékeny földed volt, itthon szép nőd volt,
kedvencz rabnőid és te mégis távol tudtál maradni innen. Igaz-e az, mit
e márványlapokon felirtál?

– Való az mind, és nem költemény.

– Igaz-e az, hogy nyugat felé több napi vihartól elverve egy nagy
világrészt találtál, mely nagyobb, mint az eddig ismert világrészek
együttvéve mind?

– Ahogy megirtam, úgy van az.

– Igaz-e, hogy ott a tél olyan meleg, mint itt a nyár, a fű oly magas,
mint nálunk a fa, az állatok olyan okosak, mint itt az ember?

– Valóban úgy van.

– Való-e, hogy ott a nő szebb, délczegebb, a férfi bátrabb, vitézebb,
miként nálunk, hogy ott a lég maga hathatós orvosság, mely sorvatagokat
gyógyít, gyávákat bátorít, rútakat szépekké teszen?

– Azt mondám.

– Hogy ott úgy terem az arany, mint a homok, hegyek tetején a drágakő és
tenger partján a gyöngy és bíbor?

– Bizony mondom, hogy úgy van.

– Te mondád, hogy láttál olyan növényt, melynek gyökerén édesebb
gyümölcs terem, mint a kenyér; nádat, a melyből mézet sajtolhatni;
bokrot, mely gyapjat ád, fehéret, mint az esett hó; fát, melynek
kérgéből édes bor folyik és olyat, melynek koronája alatt tejjel tele
edények teremnek?

– Mind láttam és bizonyságul hoztam magammal azokból.

– És hoztál magaddal olyan madarat, melynek esze van, miként az
embernek, mely beszél emberi nyelven és csodákat mível?

– Az is hajómon van.

– Beszéltél már ezen dolgokról másoknak is?

– Csupán csak e márványlapokra vannak még titkaim felirva.

– Hajóslegényeid nem voltak még a városban?

– Senki sem hagyta el közülök a kikötőt.

– Úgy térj vissza hajódra, Hannó.

A tengerészt visszakisérték hajójára. Este későn azután kieveztették a
hajót a sík tengerre, odáig négy hadihajó kisérte, ott elszedték
vitorláit, evezőit, dereglyéit, s négy oldalról el kezdtek rá görögtüzet
hányni. Az égő kanóczok pillanatok alatt meggyujtották a hajót, a
görögtűz olthatatlan lángja a pántokba kapott, s ott elégett a tenger
közepén Hannó hajója, gazdájával s hajósnépével együtt, és az új
világból hozott aranyhomokkal és kenyérgyümölcscsel, és növény mézzel,
és fa-tejjel és beszélő madaraival együtt. A víz szinéig égett le
minden.

Carthagóban pedig kihirdették, hogy a ki a Hannó boldog országáról egy
szót mer szólani, ott veszítse el fejét Astarte piaczán, és ha valamely
senátor egy szót kibeszél azokból, a mik Hannó márványlapjain fel vannak
irva, a kikötő elején köveztessék meg és csontjait szórják a tengerbe…

Mert ha meg találná tudni Carthagó népe, hogy oly boldog világ van még
az ég alatt, tömegestől ide hagyná hazáját, és ezek a paloták
leomlanának maguktól és kigyók, denevérek laknának a kapukon belül, s az
idegen azt kérdené Carthagó nevére: hol van az, merre volt valaha?


II.

Mikor még Tyrus a maga virágjában volt s kereskedőhajói egész
Kelet-Indiáig jártak, élt akkor egy gazdag hajós a városban, kinek neve
volt Bar Noémi.

Miként neve is mutatja, palæstinai születésű volt, egyik azon kevés
benjaminita közül, kiket a tizenegy törzs férfiai városostul kiirtottak
egy asszonyon elkövetett gyalázat miatt.

A büntetés valóban megérdemelt volt: – a vad férfiak bántalmaztak egy
nőt, ki vendégképen ment városukba; ezért méltán töröltettek el a föld
szinéről. Bar Noémi még akkor gyermek volt, a midőn megmenekült onnan,
nem volt apái bűnében semmi része, és tudta jól, hogy azoknak megöletése
az Úr parancsára történt, az erős «boszúálló» Jehova Isten parancsára, a
ki villámok dörgése között irta fel saját kezével márványkőtáblákra:
hogy az idegen férfi előtt szent legyen az idegen nő arcza, és a ki az
ellen vét, halállal haljon meg!

Bar Noémi jól tudta, hogy az itélet kegyetlenül végrehajtatott egy egész
város népességén; de azért soha el nem tért atyái hitétől, megőrzé az
örömök városaiban is a szent Sion komoly hagyományait és áldozott az
erős boszúálló Istennek, ki megbünteti az atyák álnokságait negyedizig;
de megjutalmazza erényeiket ezeriziglen!

Pedig Tyrus és Sidon és a görög Istenek sokkal nyájasabbak, ők megtűrik
a szerelem oltárait templomaikban, áldozhat rajtuk galambot, vagy
kecskét, tiszta, vagy nem tiszta szerelme szerint, a kinek tetszik; nem
számítják be a gyönyör bűneit senkinek, sőt mysteriumaikban megtanítják
a halandót, mint lehet a gyönyör ismeretlen fokozatai által egy lépéssel
közelebb lenni az üdvhöz – vagy a kárhozathoz.

Bar Noémi nem látogatta Astarte templomait, nem avattatá magát a bűbájos
mysteriumokba, hanem azok helyett tartotta ősi ünnepeit bőjtben és
imádkozásban, megfecskendé küszöbét a páska vérével, és elkészíté a zöld
sátort udvarán minden esztendőben.

És a tyrusi nép engedte őt tenni, a mit akar; a kereskedő nép türelmes
szokott lenni vallás dolgában; nem is volt előttük Izrael vallása
szokatlan; eleget érintkeztek egymással, néha vassal, többször
aranynyal, ezüsttel. Bar Noémi, midőn a férfikort elérte, a leggazdagabb
tyrusi kereskedők közé számíttatott, kinek ötven hajója hordott
bíborszövetet, igazgyöngyöt és keleti fűszereket egyik világrészből a
másikba.

Ő maga volt a legmerészebb hajós. Sokszor egész esztendeig oda volt
hajójával, melynek legénysége mind rég elszármazott héber férfiakból
volt válogatva.

Bar Noémi volt a legelső, a ki a Vörös-tengerről elindulva, hajóháton
tudott elmenni Carthagóba, a nélkül, hogy málháit teveháton szállíttassa
egyik tengerparttól a másikig, a mi a Ptolomæusok alatt fizetett
rendkívüli vám miatt nagyon nehezítette a kereskedést. Senki sem tudta a
legrégibb kereskedők közül is, hogy mi úton kerülhet odáig? A
jóreményfoka még akkor ismeretlen pont volt a kereskedővilág előtt, a
honnan ellenséges zivatar és tengerjárás visszariasztá őket.

Carthagóban megismerkedék Bar Noémi egy kereskedő leányával, egyikével
azon puni szépségeknek, kiknek bájait a római asszonyságok annyira
szerették utánozni. A legfehérebb arczbőrt a legcsodásabb szinű, csaknem
sáfránysárga hajzat segíté emelni, a kék szemek pillái feketék, a
szemöldökök ívalakúak és sötétek, sűrűk, az ajkak sötét pirosak, mint a
bíbor és a bőr tapintata mint a bársony. A római delnők, midőn az első
puni háború bevégeztetett, hogy férfiaikat visszahódítsák e bűbájos
idegenektől, mindennemű mesterséges erőszakot elkövettek bájaikon, hogy
azokat a carthagói szépekhez hasonlókká tegyék: hajfürteiket sáfránynyal
festék, arczaikat éjszakára nyers hússal kötözték be és ajkaikat piros
kenőcscsel élénkíték. Ám a carthagói szépeknek ingyen adta mindezt a
természet; azokat a hosszú arany hajfürtöket, mikből a haza végső
veszélyében harczi kéz-íjak számára fontak idegeket, s azokat a telt,
hajlékony tagokat, a mik Carthagó utolsó napján a torlaszokat képezték
Róma fegyverei ellen.

E szépek egyike volt Byssenia.

Atyja meg volt elégedve a nászajándokkal, melyet Bar Noémi hozott
leányának; a kereskedők minden korszakban fontos dolognak tarták a
hozomány ügyét a házasság elintézésekor.

Bar Noémi azonban gazdagsága mellett szép férfi is volt és a mellett
bátor, délczeg, a ki nem hordta fejét alázatosan, mintha jól tudná, hogy
arczában van valami oly uralkodói tekintet, melyre nézve szégyen volna,
ha valaki előtt lesütné szemeit.

Mint ő szokta mondani: senkinek sincs keményebb pillantása, mint a
villámlásnak és félelmesebb szava, mint a zugó tengernek, s azokkal
régen megtanult ő már daczolni.

Az ismerősök, a város előkelői összegyűltek a menyegzőre határozott
napon Byssenia atyjánál; a leányt elvitték a carthagói szűzek magukkal
Astarte berkébe, hogy ott utoljára megfürösztve a szent forrásban,
vezessék őt az istennő oltárához, a hol vőlegényével össze fog adatni.

Midőn azonban a vőlegényre került a sor, hogy phœniciai szokás szerint ő
is hozza meg az áldozatot a faragott bálványoknak, miket azok
házasulandóktól követelnek, Bar Noémi mindenki csodálkozására azt
felelé: «Jehova az Isten!» és nem akart áldozni a bálványoknak.

A vének, a főpapok nagyon megütköztek e vakmerő mondáson, s összesúgtak
egymás között, hogy mit tegyenek e merész idegennel?

Elvezették őt Astarte csarnokaiba, a kit tisztelt a nép fehér márványból
faragott szép hölgy alakjában, megmutaták előtte a szerelem-istennő
tiszteletének mysteriumait, a csábító édes titkokat, miktől az emberi
ész megzavarodik, a szívhevítő érzéki képeket, mik különböző név alatt
minden században a legújabb időkig találtak bálványimádókat.

Bar Noémi félrefordítá arczát e kápráztató tüneményektől és rebegé:

– Jehova az Isten!

A vének, a főpapok fejcsóválva mentek odább, s elvezették Bar Noémit a
nagy, fényes bálvány Dagon templomába, mely aranytól és ezüsttől ragyog,
hol a gazdagság aranyból öntött istene gyöngyház-hajóban ül, mely rakva
van gyöngygyel és drágakővel, s tengerhullám helyett kényesővel tölt
medenczében úszik.

Ott felszólíták Bar Noémit, hogy ha a szerelem bűvészete előtt nem
hajlott meg térde, hajoljon meg a gazdagság rémképe előtt; im a hatalmas
Dagon pénzt és uraságot osztogat azoknak, a kik benne hisznek.

Bar Noémi megvetőleg tekinte az előtte heverő kincshalmazokra s bátor
szóval felelé:

– Jehova az Isten!

A vének, a papok haragosan néztek össze s harmadszor elvezették ő a
Renaphan Isten, a hadak Istenének templomába, mely csupa rézoszlopokon
állt, maga a bálvány sötét érczből öntve, lábai előtt halommal hevertek
tört fegyverek, pajzsok, diadalmas csaták maradványai, miket a carthagói
harczosok ellenségeiken nyertek, és hajók rostrumai, miket a tengeri
csatákban foglaltak el, s ide halmoztak Renaphan lábaihoz.

– Ime, ha le nem hajoltál a földre szerelemért, gazdagságért, hajolj meg
azon Isten előtt, ki a dicsőséget osztja, a mi legnagyobb jó minden igaz
férfi előtt!

De Bar Noémi bátran nézett az érczbálvány üres szemeibe, s merész hangon
mondá:

– Egy az Isten! A mindenható Jehova!

Ekkor azután elvitték őt az erős pokol Istenének, Baálnak földalatti
templomába, a ki uralkodik az örökkévaló tüzeken és oszt kínokat és
szenvedéseket itt és a más világon; ott megmutatták az idegennek a nagy
idomtalan bálvány izzó keblét, mely véres emberáldozatot követel
mindennap. – Végig kellett néznie az áldozatot. Egy nagy erős férfit
vetettek a bálvány torkába, s azon pillanatban sűrű füst tódult elő a
bálvány száján, szemein és orrlyukain, míg a haldokló áldozat ordítása
úgy hangzott elő üres belsejéből, mint valami pokolbeli rémnek
kaczagása, lassanként elcsendesülve, mint mikor a hizlalt fenevad
éhségét elverte, s röfögve nyugszik el.

– Bar Noémi! mondának a vének. Ime: előtted a halál kapuja, beszélj!

Az ifju buzgalomteljesen emelé szemeit az égre, mely egyedül tiszta
arra, hogy benne Isten örök lakását képzeljük, s tántoríthatlan szóval
mondá:

– Egy az Isten, a mindenható Isten, a földnek, a csillagos égnek és a
tengereknek ura, az életnek és halálnak ura, az egyedül úr minden urak
felett; a halhatatlan Jehova! és por és árnyék minden, a mi ő rajta
kívül van.

A bálvány a második áldozat halálkínjait ordítá, melyet a szolgálattevő
papok fertelmes dob- és réztányér-veréssel iparkodtak elnémítani. E
pokoli zaj közepett kezeit keresztbe fonva mellén, imádkozott Bar Noémi.

El volt rá szánva, hogy ő is e bálvány torkában fogja végezni életét.

A vének, a főpapok ismét összesúgtak, s aztán azt mondák mosolygó
arczczal Bar Noéminak:

– Ime, te megtartád hitedet mind végig, maradj meg abban ezután is és ne
legyen mellette fogyatkozásod soha. Párosulj menyasszonyoddal hited
szokásai szerint, s vidd el őt magaddal távol lakásodba és élj, a meddig
Istenednek tetszik.

Bar Noémi megnyugodott e szavakban s titkon áldá magában Jehovát, ki
diadalmat készít a benne hivőknek, s erős szivet ád azoknak, kik őt
dicsőítik.

Azután egybekelt hitsorsosi előtt a szép Bysseniával; átadá a cserébe
hozott nászajándokot menyasszonya atyjának, ő pedig annak átvevé
ékszereit, a mik egy asszonynak valók, elvégzé egyéb ügyeit is, mik
üzletéhez tartoznak, s bátor feleivel hajóra szállva, a kikötőbe gyűlt
népség üdvkiáltásai és harsonák, kürtök messzehangzó zenéje között
vitorlázott ki a tengeröbölből. Négy hajó kisérte őt ki tiszteletből
egész a sík tengerig; a pompás carthagói hajók oldalai festett
szőnyegekkel voltak beaggatva, orrmányaikon messze kinyuló arany csudák
voltak faragva, hátul volt a lecsapóhíd, mely a csatában az ellenséges
hajót megragadja, és középett a magas emelvény, melyből köveket és
dárdákat szoktak hajigálni.

Mikor kieveztek a hajók a sík tengerre, mikor már partot nem lehetett
sehonnan látni, akkor egyszerre leereszték hídjaikat a carthagóiak a
tyrusi hajóra s megállíták azt.

A vének még egyszer megszólíták e helyen Bar Noémit.

– Bar Noémi! Idegen hon fia! Alattad a kietlen tenger, fölötted a
kietlen ég, most felelj meg: ki az Isten, a ki e pusztaságban segít?

– Jehova az! felelt Bar Noémi.

– Úgy hát segítsen rajtad Jehova, mondának a vének, s azzal elszedték
Bar Noémi hajójáról a vitorlákat, evezőket, kormányrudat és minden
eszközt, a mivel a tengeren haladni lehet.

Felszólíták a menyasszonyt, hogy térjen vissza atyjához Carthagóba. De
Byssenia vőlegénye keblére simulva rebegé, hogy jobb ottan a tenger
viharai között is; a kinek hűséget esküdött, azt el nem hagyja
veszedelmében.

– Jehova segítsen rajtad! mondának a vének, és azzal eltávoztak Bar
Noémi hajójáról, s felvonatva hídjaikat, ott hagyták azt a háborgó
tenger közepén, vitorla, evező és kormány nélkül, viharok útjában,
tenger irgalmában.


III.

Hozzád kiáltok oh én kegyes uram!

Én erős paizsom az üldözők ellen;

Én éles fegyverem a harczok viadalában;

Én éltető forrásom a sivatagban;

Én menedékhelyem a viharok között;

Ne hagyj el engem!

Ne hagyd el azt, ki a te dicsőségedet vallja és hirdeti és néz fel az
égre és kiált fel hozzád! Jövel és segíts meg engem!…

… A szélcsendes tenger közepén ott állt az elhagyott hajó, vitorlátlan,
kormánytalan, önterhétől féloldalra dűlve, és messze a kerek láthatáron,
hol az ég a vizeket csókolja, nem látszott egy fekete pont, egy fehér
vitorla, mely földet, vagy hajót jelentene. E semmiség közepett állt Bar
Noémi és veszendő hajósnépe; Bar Noémi pedig azt állítá, hogy e
semmiségben lakik az úr, ki parancsol égnek és víznek.

És ime, a mint imádkoznék, kiterjesztett karokkal állva, sebes
szárnycsattogtatva jő egy galamb kelet felől hajója felé, s leszáll
annak legmagasabb árboczára.

Soha hasonló galambot nem láttak azon a vidéken; egész tollazata zöld
volt, hamvas gyöngyszínbe átjátszva, szétterjesztett farka aranyszinű és
csillagos, mint a pávának, s nyaka körül bíborpiros örv.

Bar Noémi egy marék rizst szórt el tenyerére, s azt feltartá a levegőbe,
s ime a csodálatos madár mindenki bámulatára lerepült az árbocz
hegyéről, rászállt a hajós kezére, s elkezdé annak markából a
rizsszemeket egyenkint fölszedegetni, mindegyiknél turbékoló hangot
adva, ahogy szokták a vadgalambok; aztán ismét felrepült az árbocz
hegyére, s ottan megmaradt estelig.

A hajós nép csodát kiáltott ezt látva, és Bar Noémi szóla nékik:

– Ime láttátok, hogy Jehova meghallgatott engem, mert követet küldött
hozzám az égből, tudatva velem, hogy e nyomorból megszabadítand
bennünket. Vessük össze palástjainkat és a mi nélkülözhető szövet van a
hajón, mind: nők kantusait, drága aranyszöveteket, phrygiai
bársonykelméket, s varrjunk azokból egy vitorlát. Nem sokára jőni fog
nyugoti szellő, mely bennünket valamely parthoz közel visz, s ott újra
felszereljük hajónkat, és visszatérünk Tyrusba, a mely úton ide jöttünk.

A hajósnép szót fogadott, munkához látott, elkészítének egy nagy
vitorlát, tarka foltokból összeaggatva, azt kifeszíték ügygyel-bajjal,
ruháikból csavarva köteleket, s íme alig szállt le a nap, összeolvadva
saját képmásával, mely a tenger és az ég szélein szokott vele
találkozni, midőn kelet felől könnyű szellő keletkezék, mely elébb
fodrot vert a habok között, azután emelkedni készteté a tengert; a
foltozott vitorla kiduzzadt, a hajó szilárdul állt a hullám között, s
elkezdett a tenger tükrén tova sikamlani.

A hajósnép térdre borulva rebegé:

– Egy az Isten, Jehova az Isten.

A szél egész éjjel kitartott kedvező irányban; Bar Noémi egész éjjel
vizsgálta a csillagokat; az őrcsillag, a vérrel ragyogó csillag, szépen
feje fölött képezték az éjszakai futás ívét, míg a gyémántpont távol
éjszakon és a sárkány szeme délnek folyvást egyenlő magasan maradtak a
tenger felett: jó jel arra, hogy a hajó állandóul nyugot felé siet.

Három nap, három éjjel repült a hajó kormánytalan, egyetlen vitorlával,
tengerszín felett; a harmadik éjre következő reggel, mint valami barna
tengerszörny homloka látszott kiemelkedni a vizek határain a világot
emelő Atlas bércze, a meghódíthatlan Geber-al-Tarik sziklája, a mit a
mai könnyű nyelvű nép Gibraltárnak nevez.

Ez ismerős pont volt a tengerészek előtt. Boldog lakosai a Hesperidák
aranyalmás kertének sok örömmel szokták fogadni az itt keresztülhajózót,
kire nézve veszedelmesebb volt az Atlasmelléki leányok szemeibe nézni,
mint hallgatni a syrének énekét, vagy átevezni az átkozott Scylla
korall-zátonyai között. Az afrikai végkikötő gyönyörei több hajóst
eloroztak evezője mellől, mint a bélpokol és a fekete halál, e két
öldöklő angyala a hajdankornak.

Bar Noémi hajósai ujjongva másztak fel az árboczokra, hogy onnan is
közelebb láthassák a boldog igéret földét, mely minden pillanattal
közelebb jött feléjük; már színeiben kezdett megjelenni a part; már
látszott a hegy mogorva kékjén az erdők sötét zöldje; a partokon alant a
vetések keskeny szalagjai, a virágzó mandulaerdők pirosló hava, s a buja
sesamvirág égszinkék zománcza a mezőkön; már látták a partokon álló
gunyhók vendéghivó füstjét, a midőn délkeleten egyszerre egy kicsiny
fekete felhő támadt és az egy percz mulva elsötétíté a napot, és akkor
az egész tenger más szint öltött; valami zavaros sötétzöld színnel
háborultak fel a hullámok, az Atlas-hegy elszürkült, a partok sötétkékre
váltak és sokkal messzebb látszottak távozni s egyszerre, mintha az
égből hullanának alá, tele lett a lég, a vízegyetem azokkal a fekete
szárnyú fehér madarakkal, a miknek éltető elemük a vihar, a mik a
zivatarban élnek s csak a hajósok ijedelmére, pusztulás baljóslatára
szoktak előjönni ismeretlen odúikból s olyankor ijesztő sikoltozással
repkedik körül a hajót, mintha annak népeit siratni küldettek volna.

Bar Noémi begöngyölteté az egyetlen vitorlát, megcsókolá szép feleségét,
és azután sorba csókolá honfitársait egyenkint, a kik számára nincs több
menedék, csak egyedül a csodatevő Úr kezében, s térdre borulva, azokkal
együtt hangosan éneklé a háborgó tengerzaj közepett:

«Te benned bíztunk eleitől fogva!»

A habok tombolása, a szél üvöltése egyre erősebb lett; egyre gyöngébb a
buzgók éneke; beleszólt a rémletes menydörgés a halálos hangversenybe,
végigrohanva a tengerek felett; a fekete felhők sötét éjszakával boríták
a nappalt, melynek csak a villámlás volt rémséges fáklyája. A távol
látkörön meg-megjelent minden villanásnál az Atlas-hegy fekete körrajza,
mint valami álomban látott kisértet rémképe, s a lángszinűre festett
hullámhegyek tajtékzó gerinczein ott libegett egy kis töredékeny dióhéj,
egy omlatag faépítmény, melylyel játszani tetszik a viharnak, s melyen
kétszázan vannak egy síró, reszkető tömegben abból a féregfajból, a mely
magát a világ urának nevezi.

A vihar dühe nőttön nőtt, a sötét napból még sötétebb éjszaka lett; Bar
Noémi népe minden perczben közeledni látta magát a villámfénynél az
Atlas-hegy szikláihoz, és káromolta Bar Noémit, és káromolta az Istent,
kit ő nem szünt meg imádni. Még csak egy percz és mindnyájan a
sziklákhoz vannak zúzva.

Ekkor a villámlások megszüntek és hosszú sötétség órái keletkeztek. A
vihar laptázott a hajóval, a pillanatok halálfélelemben multak
egymásután, s a mint nehány óra mulva ismét felvilágítá egy
villámlobbanás a tájat, a bámuló hajósok sehol sem látták többé az
Atlas-hegyet Ki voltak lökve az Atlanti tengerre.

– Egy az Isten, Jehova az Isten!

A rémhaláltól megmenté híveit az Úr, de ott künn a végtelen tenger
hatalmában új vész közé hajítá őket.

Az éj elmult, de az ég folyvást háborgó felhőkkel volt elborítva, mik
egymással harczra szállani látszottak, hogy csakúgy omlott alá a vérük,
s a nap nem látszott keresztül sehol, és a láthatár eltünt az alant úszó
fellegek ködében, az omló zápor sötétjében; – ez így tartott négy napig
szakadatlanul.

A vihar nem tud elfáradni.

A hajó össze volt roncsolva már, árboczai mind letöredeztek, a fényes
sárkányokat, mik oly szépen ragyogtak nehány nap előtt elején és
oldalain, leszaggatta a hullám; minden fölösleges terhet a vízbe hánytak
már, s mégis alig győzték a járművet megőrzeni az elmerüléstől.

Midőn a negyedik nap is vészben, viharban alkonyodott le, a legvénebb
hajós oda lépett Bar Noémihoz s titokban félrehívta őt, mondá:

– Te imádkozol a Jehovához minden nap, Bar Noémi.

– Minden órában, minden gondolatommal.

– A hajó farában áll frigyládád, mely előtt le szoktál borulni. Mi van
abban? Ott lakik a Jehova, nemde?

– Abban az Úr parancsai vannak, kőre vésve, a jeruzsálemi táblák mintája
szerint.

– Te tehát imádkozol a Jehovához; de ugyanakkor hajóslegényeid a hajó
fenekén a Thammuzt siratják, az arany kigyó előtt térdepelve, melyet
rejtve tartanak ott; s e miatt vagy két Isten harczol egymással
felettünk, az egyik el akar veszíteni, a másik megszabadítani, s míg
próbálgatják erejüket, melyik hatalmasabb? mi elveszünk közöttük; vagy
pedig egy az Isten, a mint te mondád, és az a Jehova, ki te érted
irgalomból napjainkhoz napokat told, de boszúból az ellene vétők
bűneiért nem hagyja elmulni rólunk a vihart. Azért lássad, hogy mit
cselekedjél? Midőn éjszaka a sírás keresztülhallik a födözeten, tudd
meg, hogy akkor a bálványt imádják; s vagy a frigyládádat, vagy az arany
kigyót vesd a tengerbe, hogy az egyik kibéküljön velünk.

Bar Noémi nagyon felháborodott e szavakra, s úgy tett, miként a vén
hajós tanácslá. Midőn éjszaka meghallá a rejtelmes sírást a födözet
alatt, hirtelen lement a hajófenékbe s ott találta tengerészeit, a mint
a földre borulva, melleiket verték és meztelen tagjaikat éles késekkel
szurdalák; középen pedig állt az arany kigyó, egy oszlopra
feltekergőzve, nagy karbunkulus-szemei fénylettek a félhomályban.

Bar Noémi oda lépett a bálványhoz s oldalán függő kardjával hozzásujtott
annak fejéhez, és ime, az ütéstől cserepekre törött az, hogy darabjai
százfelé hullottak.

– Nézzétek, szólt Bar Noémi. Hogyne hazudott volna az a mágusz, a ki azt
mondta, hogy ez Isten: midőn még az ötvös is hazudott, midőn azt mondta,
hogy az arany! Üvegből volt az egész. Jól gondolá, a ki ezt öntötte, ha
nézhetik ezt Istennek, miért ne nézhetnék aranynak.

A meglepett hajósok nagyon elszégyenlék magukat e szóra. Az anyagi
csalás legerősebb bizonyíték volt előttük a szellemi tévhitre.
Megcsókolák Bar Noémi köntösét, s azzal összeseprék a bálvány cserepeit
és beleönték azokat a tengerbe.


IV.

A mint a bálvány összeomlott, egyszerre, mint a síró gyermek, kit sírása
közben álom lepett meg, elcsendesült a vész; a szél ordítása megszünt, a
villámok aludni mentek, a fekete felhőtömegek siettek a tenger minden
láthatára felé; a felháborodott tenger hullámai lassú himbáló rengéssel
elültek, elsimultak s nemsokára a legünnepélyesebb csend lett úrrá égen
és földön.

– Csodák napjai! sóhajta fel az elbámuló nép.

A mint azonban az egyszerre kiderült éjszakai égen széttekintének, új
csodálkozás lepte meg elméiket… Ez a csillagos ég nem azon ég volt,
melyet ők ismertek. Más csillagok, más képletek ezek! A hét csillagos
gönczöl nem látható sehol, az örökké álló csillag nincsen többé helyén;
a hajósok vezére, a kettős égi szem, és azok a többi néven nevezett
világok, miket a hajós mind oly költői eszmékkel jegyze fel, miknek jól
ismeri jöttét és lementét, miknek fordulatjáról megtudja: a világ melyik
részén evez, azok mind le voltak törülve az égről, s helyettük más
csillagok voltak felrakva, még fényesebbek az ismerteknél, de a mikre
senki sem tudott emlékezni, egy közülök úgy világított, hogy a kötelek
árnyékot vetettek a hajó oldalára tőle.

A téveteg hajósnép szorongó kebellel nézett szét ez ismeretlen égen,
melyben nem talált a régi világra, s kérdezé félelemmel Bar Noémitól:

– Uram, uram, hol vagyunk?

Bar Noémi maga is titokteljes borzalommal vizsgálta e más világból való
csillagokat és felelé felsóhajtva:

– Az Úr kezében vagyunk.

– A világ határán kívül vagyunk! kiálta ekkor egy kétségbeesett hang. A
semmiségben járunk!

Másik azt állítá, hogy a nagy Rok-Rok országhoz közelednek, mely kigyók
és hüllők hazája, a hol az embereket úgy vadászszák, mint másutt az
emberek a vadakat.

Harmadik tudott meséket az indusok mágneshegyeiről, mik a hajókat
messziről magukhoz vonzzák; és mindnyájan el voltak rémülve azon
ismeretlen helyzettől, melyről még a mesék sem szóltak soha.

Az emberek összesúgtak egymás között, s a bátrabbak közülök oda léptek
Bar Noémi elé daczos arczczal.

– Halljad Bar Noémi, a mit teneked mondunk. Te a Jehovát imádtad
ekkorig, és magadra sok veszélyt hoztál e miatt és azokra is, a kik
veled vannak. Egyedül taszítál ki bennünket a tengerre, viharokat,
veszedelmeket állattál ki velünk; összetörted a Thammuz-bálványt és
imádva dicsérted Jehovádat. Most ime itt állunk egy ismeretlen tenger
közepén, a hol nem tudjuk, honnan jöttünk ide s hova menjünk innen.
Ennek mind te vagy az oka és a frigyláda, melyet magaddal hordasz, és a
Jehova neve, melyhez imádkozol. A míg Thammuz állt, addig vihar volt;
hogy lerontottad, szélcsend lett; és ez még borzasztóbb nekünk, mint a
másik. Addig legalább haladtunk, de most állunk egy helyhez átkozva,
mintha horgony volna vetve hajónk mindkét végén. Azt határozta a
hajósnép, hogy tégedet és frigyládádat kitegyen a tengerre. Menj tőlünk
a hova tudsz. Mi nem haragszunk reád, de rettegünk tőled. Készítünk
számodra egy tutajt árboczgerendákból, faragunk evezőt, kormányt,
megosztjuk veled vitorlánkat; adunk kenyeret, vizet egy hétre valót,
azzal menj Jehovád nevével, a merre tudsz, mi is menjünk, a merre
ördögeink jó vagy rossz kedve kerget.

Bar Noémi nem mondott ellent. E nép vesztének indult; harmadszor tagadta
meg hitét. A tenger el fogja nyelni őket, mint elnyelte Abiram népét a
föld. Midőn Sodoma fölött megsokasult a bűnök terhe, az Úr elszólítá a
kárhozatra itélt városból az egyetlen igaz embert. Angyalai most is
vannak az Úrnak.

Byssenia, ki eddig zúgolódástalan osztá a hajósnép minden szenvedését,
midőn látta, hogy azok mint faragják Bar Noémi számára a tutajt,
evezőket, átölelte buslakodó férjét és szólt hozzá vigasztaló
suttogással:

– Légy bizton, Bar Noémi. Ez nem a világ határa itt. Egy titkot birnak
Carthagóban, melyet ott nem szabad kimondani, de a mely mégis apáról
fiura szállván, szüntelen emlékben él. A bátor Hannó egy időben vihartól
messze űzetve járt ezeken a tájakon. Egész útja le van írva nagy
kőtáblákra és erős zár alatt őriztetik a halál Istenének templomában.
Mert a ki e titkokat kibeszéli, az halva van. Én atyámtól tudtam azt
meg, ki egyike e templom bölcseinek, s a kereskedők nagy tanácsában ül.
A merre ez a legfényesebb csillag lenyugszik, ottan van egy új
világrész, sokkal nagyobb, sokkal szebb, mint a mienk. Azt mi föl fogjuk
találni, ha a csillag járását követjük. Két hatalmas nemtő van velünk,
ki bennünket megsegít, te veled van a Jehova, velem van a szerelem.

Bar Noémi megölelé, megcsókolá, kiben Isten angyalát küldé le hozzá, a
ki a végveszélyből kiszabadítsa, s azzal maga is segített hajósainak
elkészíteni a gyarló járművet, melyen ő az Úr frigyével s kedvesének
szerelmével a végtelen tengerre fog szállani. – A tutaj elkészült,
egyetlen csáklya volt minden árbocza s vitorlája egy himezett palást,
hajdan menyasszonyi köntös.

Egy tömlő víz, egy kosár tengervíztől ázott buzadara, melylyel a
carthagóiak a kenyeret pótolták, ezek voltak az útravalók, miket Bar
Noémi hajósnépétől kapott.

Számtalan kincse közül csak hármat vitt magával: a frigyládát az Úr
szövetségével, kedvesét, a hű Bysseniát, és kardját, a drága jó aczélt.

A mint Bar Noémi a tutajra lépett, utána kiáltották: «Jehova veled», és
ő szomorúan tekinte az elhagyott hajóra, melyről elűzték az utolsó igaz
embert, és a mint mindig jobban eltávozva tőle, a tenger pusztasága
egyre nagyobb lett közöttük, s ő még folyvást szomorúan tekintett
hajójára, ime egyszerre elkezde az féloldalt hajolni, azután lassan
megfordulni maga körül, nehány perczig forgott még és azután végkép
elmerült.

A kelő szél Bar Noémi füléig hozta a haldoklók végkiáltását.

Most már egyedül volt az ismeretlen vizeken.

De nem sokáig maradt egyedül. Szárnycsattogás hangzik a magasban, s ime
az ég derült kékjéből leszáll a csodaszinű galamb, mely Afrika
partjainál látogatta meg hajóját, s bizton leül megpihenni kisded
árbocza hegyére.

A viharból menekült ő is; aranyfényű tollazata meg van zilálva, azt
rendezgeti piros csőrével, s mintha ismerőséhez jönne, oda repül Bar
Noémi kezére, Byssenia hófehér vállára, turbékolva, s midőn azok darált
buzával kinálják, nem eszik belőle, hanem csőrével szétturbékol benne s
azután galambmódra nevetve felrepül és eltávozik ismét nyugot felé.

– Követlek, égi kalauz! monda Bar Noémi bízó áhitattal, s kisded
vitorláját szélnek irányozva, arra indítá tutaját, merre a galambot
látta repülni.

Az égi vezető soha sem tünt el szemei előtt. Ha a tutaj nem birt vele
repülni, visszafordult hozzá és bevárta. Éjszakára leszállt mindig az
árbocz hegyére s kora reggel repült ismét előre változatlan irányban.

Három nap és három éjjel utaztak együtt: a galamb és a hajós. Negyedik
nap reggelén vigan szállt le a galamb Byssenia ölébe, s most már kedvére
evett az eléje tett buzából, s aztán úgy elrepült, hogy szemmel sem
lehete utólérni többet; még a láthatárról is elveszett.

A negyedik éjjel egyedül utazott a hajós és kedvese, a gyönge nő férje
ölébe hajtá le fejét, mintha otthon menyezetes ágyában feküdnék, oly
nyugodtan aludt a tenger sivatagján.

De Bar Noémi nem tudott aludni. A tengerész szivében van valami érzés,
valami rejtett ideghur mozgása azon ezernyi titkos sejtelmek közül,
miket a tudósok megfejteni nem tudnak, csak megtagadni. A tengerész
lázas nyugtalansága ez, midőn a zöld fok közeledtét érzi, melyről annyit
álmodott, melyet még nem lát, de sejt, melyre ujjal tudna mutatni: ott
van az! midőn még ég és tenger köröskörül összefoly.

Ott van az! Ott kell neki lenni!

A hajnal aranynyal önti el az eget és a vizeket, és ime, a hol az
aranyos ég és víz összeér, magas hegy homloka emelkedik a látkörön elő,
a nagy világoskék köd szinén keresztül ragyognak bíborra festett ormai.

– Egy az Úr, egy az Isten, kiálta Bar Noémi, égnek emelt hálaadó
karokkal, és Byssenia leborult a frigyládája előtt és annak ezüstös
szögleteit csókjaival halmozá.

Egy új világ! Nem. Egy régi világ ez, mely már akkor történetének vége
felé járt, midőn ti az ismert világ történetét elkezdtétek irni.

Kiszabtátok az ezredéveket, pedig ki tudja, azok előtt hány ezredév
ismeretlen lakói tüntek el már?

Azok a csontvázak, miket folyók partjaiban, mély bányák fenekén
találnak, soha meg nem nevezett, soha európai emberarcz előtt meg nem
jelent állatok maradványai; azok az ős növényzet romjai, miket elsülyedt
kőszéntelepek rétegeiben, szikkadt mész lenyomataiban bámulunk, egy
régi, talán jobb, de mindenesetre nagyobb világról beszélnek a halló
előtt. Azok a gygászi várromok csodaépítészetükkel, miket az Inkák
földén, elhagyott, nem ismert ősrengeteg közepett fedeznek fel kalandor
utazók, nem hagynak-e sejteni egy elmult, elenyészett népet, melynek
fényre, magasságra volt szüksége, mely örömeivel, harczaival betölté
egykor a fél világot és ura volt ennek a földnek, és ismeretlen
míveltséggel tökéletesíté magán az Isten orczáját, s míg bűnei meg nem
érlelék a halálra, félistene volt a föld tulsó felének, mielőtt azt tőle
a vadon természet növényei s ez a köztük élő mezetlen féreg-emberfaj
elfoglalá.

A bölcs Plató elmélete a hajdankor «boldog szigeteiről» lehet költői
ábránd, talán csak eszményképe egy philosoph lélek felmagasztosult
sejtelmeinek, melyben saját ideálképeit rajzolá; de az évezredek után is
fennmaradt nyomok, miket tenger elmosni, erdő benőni, zivatar
elporlasztani nem birt, tanúbizonyságot tesznek arról, hogy előttünk
messze-messze eső időkben is voltak lények, kik a tökéletesség felé
törekedtek, és elvesztek, midőn azt hitték, hogy oly magasra emelték
fejüket, a hol már nincsen Isten.

Ez elveszett világ csodaképei lebegjenek előttem, mint egy ihlett
álomlátás…


V.

Oh dicső természet! Te kifogyhatlan költő, te utólérhetlen művész, ki
nagy vagy a falevelek alkotásában s gyöngéd a felhők színezetében; te is
úgy téssz, mint a költő, mint a művész, mint a tudós: próbálgatsz,
tapasztalsz, kisérleteket téssz, kijavítod azt, a mit hibásan gondoltál
ki először, a mi czélszerűtlen, helytelen volt; törölgetsz
gondolataidban, elveted a rosszat, újat alkotsz helyébe, s ha az egész
rendszer zavarba jött, összegyúrod, mint a szobrász viaszmintáját,
összetéped, mint a költő irott lapját s egészen újat alkotsz helyette.

Csakhogy te egész világrészeken próbálgatod költői erődet, s évezredeid
vannak teremtő eszméid kivitelére.

Ugy-e, midőn e roppant ősállatokat a még meleg földből elővarázsolád,
gyermek voltál akkor, ifju, ábrándos eszmékkel küzdő lélek, a kinek
gyönyörködése telik a csodálatosban, a nagyszerűben; szeretted látni
azon állatokat, miknek nehéz lábai nyomot hagytak a kemény kőben, s
ordításaik hangja egyik hegyláncztól a másikig verődött vissza?

Gyönyörködél az óriás plesiosaurus elterült testében, mely tevenyakától
gyíkfarkáig gyöngyház-pikkelyekkel volt borítva, s mulattatott látni,
mint töré ketté roppant agyarával az ősbölény a legszebb pálmafát,
megrágva azt kalászos szalmaszál gyanánt.

De a pálmaerdőket mégis megsajnáltad tőle, s alkotád a rettentő
mastodont, melynek éles körmei áthatnak a legvastagabb pikkelybőrön s
hosszú hegyes fogai egymásba csukódnak, hogy e roppant húsevő éhes
gyomra védje a föld virágait.

Csak játék volt ez mind; a századok letelte után beleuntál ez örökké
emésztő, soha nem alkotó világba, mely egy gondolattal sem dicséré
alkotóját, mely nem tudott felnézni az égre.

Egy minden valónál szebb, kedvesebb alak fogamzott költői szellemedben,
egy magasan álló, délczegen tekintő lény, mely annyira megtetszett
képzetednek, hogy Isten lehelletét kérted bele.

És az új alak büszkén emelte fel fejét és nyelve megnyilt, hogy égi
származatú gondolatainak kifejezést adjon, és kezei elkezdtek
beleépíteni a természet nagy műhelyébe, megnépesítve azt olyan
idomokkal, a minőkről ő maga nem gondolkozott.

Oh, mint örültél te akkor, alkotó természet; egy új lény támadt, mely
kívüled alkot, idomít, teremt és földedet ékesíti, melynek szívét
melegíti az a gondolat, hogy ő ezen földnek ura s akként épít, erősít,
rendelkezik, mint a kinek kedvéért áll ez a világ.

Hanem azután örömöd elhomályosult, midőn ez a szépnek alkotott földi báb
legyőzte lelkének égi eredetét és lett szolgák szolgája a világon;
alacsony rabja indulatnak, szenvedélynek, puha, ellágyult ivadék
gyönyörvadász apáktól, fejét meghajtó nép önalkotta bálványok előtt,
őrült pazarlója mindazon kincseknek, miket ráruházál.

Hogy bánkódtál rajta olyan sokat!

Hogy rendítéd meg az álló földet alatta, hogy mámorából fölébreszd! hogy
küldél reá duló csapásokat, haragos phantasiád szülte csodanemeit a
döghalálnak, hogy Istenéhez visszatérítsd, hogy verted el kőesővel
vetett füveit, hogy öntötted el vizek özönével kéjei kőházait, hogy a
nyomor, az inség felrázza tompa lelkét.

Mind hasztalan volt, még sem javultak meg. A természet beteg lett bele,
hogy kedvenczei így fajultak el.

A természet betegsége átköltözött fűbe, fába és az embereknek hasznos
állatokba.

Az életet adó növények megromlottak a szülő földben, a gazdag
növényzetet új, soha nem ismert betegség lepte el, méreg termett, a hol
máskor kenyér, üszög verte meg a buzát, édes gyümölcsök helyén halálos
pöfeteg kinövések undokíták a fát, undorító dögszag fogta el az ehető
gyökeret még a föld méhében, megkeseredett a földből támadó víz és a
földi pára is halált lehelt az emberek arczaira, hogy elhullottak egymás
mellől az öröm pillanatában, a mámor vigalmai közt, a gyönyörök
élvezeténél.

És még sem gondolt senki arra, mi van készülőben itt alattunk? mi lakik
itt fejünk felett?……


VI.

A partot, merre szem lát, egy csoda-erdő fedi, minőt csak a
tündérképzelet alkothat magának. Széles terepély fák, melyek ágaikkal
ismét a földbe nőttek vissza, egyes templomokat látszanak képezni élő
oszlopokkal, miknek mennyezete a sűrű sötét lomb, ékezete az ágakon
felfutó folyondár virágai, melyek a magasból visszanéznek mosolygó piros
és kék kinyilt szemeikkel. Apró ezüstszin bokrocskák, rózsapiros
ághegyekkel képezik a csendes bozótokat, s a magas füvek pelyhes
kalászaikkal nem látszanak arra gondolni, hogy ha emberi alak járna
ottan, fejével sem látszanék ki kalászaik közül.

A sötét banánfa-boltozatok fölött egy-egy csoport pálma hajladozik, ezek
az óriás virágok nehéz gyümölcsfürteikkel, mikben több gyönyörüsége
lehetett az alkotónak, mint egy másik teremtményében, mert ezek a suly
alatt még magasabban emelik fejeiket, s ha koronát kaptak az alkotótól,
tudják azt méltóságosan viselni.

Egyikén e pálmafáknak egy emberi alak kapaszkodott, ki azzal töltötte
idejét, hogy a nagy gyermekfőnyi diókat hajigálta le onnan. Alant pedig,
a fák tövében, a buja fű között feküdt egy óriási megatherion: fekve
alig különb egy idomtalan kősziklánál, hossza négy egész öl, alakja mint
a lajháré, irtóztató háta egész dombot mutat, mely a magas füvek közül
kiemelkedik, míg idomtalan fejét apró szemeivel, kis gömbölyű füleivel
eldugta jól a bozót közé. Egész roppant testét barna kérges bőr fedezte,
vastag ránczokkal, oldalai tarkák voltak az apró tengeri csigahéjaktól,
mik beléragadtak, mikor meleg napokon a tengeriszapban hengergőzött,
csak az orrlyukainál, fülein és kurta farka hegyén volt valami éles,
kemény serte.

A partra jutott tyrusi hajós ölében hozta ki a tenger zátonyai közül
kedvesét és a frigyládát; midőn a szárazföldre lépett, leborult arra
arczával és hálát adott az Urnak, ki csodáit érezteti halandó fiaival.

Bar Noémi áhitatteljes hangon éneklé el a dicsőítés zsoltárát:

  «Te bened biztunk eleitől fogva!
  Te voltál és te vagy igaz Isten,
  És te megmaradsz minden időben!»

Ez énekhangra felemelé idétlen fejét a fűben heverő szörny s irtóztató
torkát eltátva, hosszú sikoltó ordítást hallatott, mely inkább
hasonlított egy tehetetlen megijedt állat segélykiáltásához, mint a
fenyegetés haragszavához.

Bar Noémi elébb ijedten kapott kardjához, s szíve megdobbant, midőn e
roppant csodafőt két öl hosszú gémnyakával hirtelen kiemelkedni látta;
hanem azután nyugodtan dugta vissza kardját s megsimogatta Byssenia
szőke fejét, ki remegve bútt keblére, megvigasztalá őt bátor nyugodt
szóval:

– Semmit se félj; ez állat fogai feketék és tompák. Ez növényevő. Embert
nem bánt. Ilyen szörnyek Mizraimban is teremnek, a nagy tavakban, a
miknek neve Behemot. Csak hogy nem ily tömérdekek.

A fán levő férfi észrevevé a jövevényeket, s nehány kókuszdiót hajítva
az ordító szörny torkába, lemászott a fáról.

A megatherion megengesztelődött, megint letette állkapczáját a földre s
úgy morzsolgatá fogai között a kemény diókat, mintha csak gabonaszemek
volnának azok.

A férfi még nehány diót hajigált torkába, mit az állatszörny mindig oly
esetlen tátongással fogadott, a minővel a kéthetes libucz engedi magát
anyja által etetni, s azután morogva elnyugodott.

A férfi azután közelebb jött Bar Noémihoz.

Szánalomra méltó alak volt. Arczáról a szakáll, fejéről a haj utolsó
szálig kihullott, arcza ránczos volt és valami beteges hamuszínü, tagjai
soványak, térdei előre csuklók, mellcsontja befelé hajló és háta
meggörbült. Meleg nyári nap volt, és ő prémes öltönyében is fázni
látszott.

Bar Noémi bámulata nőtt, midőn ez idegen alak, itt a föld tulsó oldalán,
romlott, de mégis kivehető carthagói nyelven szólítá meg őket.

– Ti Carthagóból jöttetek, nemde?

Bar Noémi meglepetve hallá e távol világrész partján az ismerős nyelv
hangzatát.

– Mi Charthagóból jövünk, viszonza, hajótörést szenvedett utasok
vagyunk; hát te honnét jövél, s ki vagy, hogy bennünket nyelvünkön
szólítasz?

Az ember fázott e napegyenlítő alatti nyár melegében, s nehéz gyapot
palástjába burkolva magát, melybe arany- és ezüstvirágok voltak szőve,
közelebb lépett a jövevényekhez. Messziről nehéz volt velök beszélnie,
mert hangjának nem volt annyi ereje, hogy azt erőtetés nélkül tegye.

– Ha ti Carthagóból jöttök, úgy ismernetek kell Hannó tábláit, a melyek
a mióta meg vannak irva, bárha róluk beszélni halálbüntetés alatt tilos,
mégis minden carthagói ismeri azoknak tartalmát; ezeren és ezeren
költöztek azóta ki Afrika partjairól a boldog szigetekre, mint Hannó
nevezé e tájat.

– Tehát a boldog szigeten vagyunk? kérdé Bar Noémi, ki előtt a rege
szinte ismeretes volt a hajósok mondáiból.

– Nem sziget, egy egész világrész ez, tízszerte nagyobb annál, melyet ti
ismertek túl a tengeren. Egyik parton lakók nem ismerik a másikon
lakókat, a legmerészebb utasok nem jutottak még el e világrész határáig,
bármily irányban indultak el; új földek, új hegyek tárultak eléjök, új
meg új népekkel, miknek száma százezerte több, mint egész Róma, egész
Graecia összevéve, a hogy azokat az onnan jövők leirják. A boldog
szigetnek nincsen tulsó partja: az a végtelenség.

– S valóban megérdemli e föld, hogy boldognak nevezzétek?

– Borulj le a porba és csókold meg azt. E föld a paradicsom földe, mely
készen termi mindazt, miért másutt fáradni kell. Egyik fa gyapjut hord,
fehérebbet mint a juhok, másiknak virágaiban édes méz terem, harmadik
tejet, vajat ád, zsirosabbat a bivalyénál, ízes gyümölcsöt, bort, kész
kenyeret szívhatsz, szakíthatsz az eléd hajló ágról, s minden külön nedv
különnemű édes mámort önt lelkedbe, túlvilágon jársz az altató areka
nedvétől, ezer hölgy szerelmét érzed, ha a bataták édes mézgájától
lerészegülsz, két szivet érzesz magadban, ha a kávéfa égetett magjait
főve iszod, s azt fogod mondani, hogy a világ minden gyönyöre tréfa ahoz
képest, a mit érez az ember, ha a méznád kiforrt mustjától minden ideged
csiklandós rángatózásba jön. Oh a boldogságnak itt ezer neme van,
jövevény, mit másutt nem ismernek; kár, hogy tovább nem lehet élni. Kár,
hogy az élet oly hamar elfogy. Vajha ne kellene a vénség idejét
megérnem; pedig már harminczadik évemet számlálom.

Bar Noémi keble elnehezült. Harmincz év itt már késő vénség! Valóban e
férfi olyan volt, mint a ki már hetven évet élt le; megtört, meghajolt
agg, a vénség tisztessége, az ősz hajak, ősz szakáll nélkül, kopasz volt
egész feje.

Mondott szavai úgy látszék elszomoríták, úgy fázott ez erős hőségben;
oldalára volt egy gömbölyű elefántcsontkobak akasztva, annak lecsavarta
arany csapját s a benne levő nedvből nagyot ivott, s azután oda nyujtá
azt Bar Noéminak.

Az ifju nem fogadta azt el.

– Csak a forrásból merítem italom.

A boldog szigetek lakója kaczagott. A megivott nedv rögtön kerek piros
foltokat hajtott arczára, homlokára, a mik égni látszottak azon. Szemei
azon bántó fénynyel ragyogtak, melyből az esztelenség tündöklik elő.

Vakmerő mosolygással fordult Byssenia felé, férje jelenlétében.

– Szép némber, ne maradj azzal, a ki vizet iszik; én gyönyörrel itatlak
téged, jer én hozzám; én szép szerelmes ifju vagyok, ajkamon méz,
szívemben tűz van; hagyd el ezt a koldust, én gazdag úr vagyok; minden
arany hajszáladért egy arany kösöntyüt adok, két szép ragyogó szemedért
két tündöklő karbunkulust; palotába viszlek, melynek orma benyílik az
égbe s arany kupoláit ki kell kerülni a napnak futásában. Férjedtől
pedig ne félj. Én erős, győzhetlen dalia vagyok, ki őt félkézzel a
földre sujtom.

És a mellett alig birta magát lábain tartani az ember, s kezei
reszkettek.

Bar Noémi borzadva hátrált előtte; kedvesét átkarolva, ki irtózva rejté
el arczát ez utált alak elől.

A megatherion megint felemelte fejét és ordított. Megéhezett.

Ez ordításra magához tért a szigetlakó; hirtelen eltevé kobakját, s
sietett tántorogva a szörnyeteghez vissza, mely messzire tátogatta elé
fekete torkát, fekete őrlő fogait s várta a nagy kókuszdiókat, miket ez
a földről felszedve, szájába hajigált.

Byssenia futni akart ez otthontalan helyről, de Bar Noémi biztató szóval
marasztá, hogy várják végét e látványnak. E férfi ocsmány, ha ittas, de
nem félelmes; talán lehet vele, ha józan lesz, beszélni.

A fenevad etetése nehéz munkájában kipárolgott a férfi fejéből a mámor,
s végre a nagy idomtalan szörny elfeküdt a cserje között és elaludt, a
férfi egészen kijózanodva tért vissza, ugyanazon roskatag, halavány
alak, a ki elébb.

Úgy ki volt fáradva a nagy fenevad etetésében, hogy szinte összeroskadt,
s fuldokló hangon kérte Bar Noémit, hogy nyujtsa neki kezét, hadd
támaszkodjék rá s vezesse a városig, hol lakása van, melyben szívesen
látja őt, nejével együtt, vendégeül.

Bar Noémi idegenkedve fogadá a koraagg kezét s nem állhatá, hogy meg ne
kérdezze tőle:

– Mi förtelmes fenevad ez, a mit te itt táplálsz, s fárasztod vele
magadat?

Az öreg ember megütközve tekinte rá.

– Idegen jövevény, vigyázz ajkaidra, midőn beszélsz. Ez az Isten!

Bar Noémi megbotránkozott.

– Hogyan, ez ordító szörny, hasított patával, kérges bőrével, lomha
termetével, előtted Istenhez hasonló?

– Valóban ő az, felelt az ember félelem és áhitat hangján; minden
városnak van egy ily élő Istene, melyet a nép felváltva szolgál. Ma én,
holnap másik, a hány napja van az esztendőnek, annyi papja van
mindegyiknek. Midőn apáink ide jöttek, száz meg száz év előtt, akkor ez
emberfölötti lények voltak a föld urai, kiknek jó kedvét csak
áldozattal, hódolattal, imádással lehetett megnyerni; övék azóta is a
föld minden zsengéje, kenyérnek, gyümölcsnek java, állatok, emberek első
szülöttje, mert ők urai a földnek és meg nem halnak soha.

Bar Noémi felsóhajta magában.

– Volnék inkább a viharos tengeren, kormánytalan naszádon, mint ez
átkozott földön itt.

És azzal áhitatosan emelte fel fejére a megmentett frigyládát, s míg azt
fején vivé, jobbjával Byssenia kezét fogta meg, baljával kardja
markolatját, s midőn kérdezé tőle az agg, mi van azon szekrénybe rejtve,
a mit fején viszen, felelte neki:

– Olyan kincs van ebben, melylyel a boldog sziget egész tartománya nem
bír. Ez az egyetlen kincs az egész országban.

És gondolá magában:

– A kit pedig jobbom tart, az az egyetlen nő, és a mit balkezem szorít,
az az egyetlen fegyver az egész boldog szigeten, mert bizonyára nincs
több férfi e nap alatt, csupán csak én.

A vén ember vezette őket előre.


VII.

Nézzétek e roppant várost, mely itt előttetek terül!

Nem Róma, nem London, nem a menyei birodalom fővárosa Peking, nem az
őshírű Babylon, semmi házcsoportja az ismert világnak nem hasonlítható
hozzá.

E dombtetőről is alig látni végét, két folyó szabta egykor határát, most
e folyók is tele vannak építve házakkal s eltünnek a város alatt járva.

Idegen, pazar építészetmodor, fényben, gazdagságban, vad phantasia
alakitásaiban merész ellentéte az egyszerű classicus és a magasztos góth
építészetnek.

A város kapuit gúlaalakú építmények képezik, óriási koczkák rakva úgy
egymásra, hogy a legalsó tizenegy koczkasor minden egyes hézagában két
rakott szekér kikerülheti egymást, erre ismét egy számmal kevesebb
koczka van felrakva és így feljebb, míg a tizenegyediknél egyetlen
koczka áll középen, és azon a város védistenének képe, kőből kifaragva,
az idomtalan megatherion.

A fényes köbök mindegyikén egy-egy emberalak van faragva, fején
koronával, kezében királyi pálczával, alattuk csoda-ismeretlen irással
neveik felvésve.

A városba lépő idegent azonnal meglepi az a kábító buja illat, mely itt
a levegőben látszik lenni, s melynek párázata mint valami aranyköd,
fekszik örökké a város fölött, a legtávolabbi paloták tornyait, tetőit
regényes félhomályban tartva. Az ambra és pézsma illata ez és egyéb
ismeretlen fűszereké, miket e paloták tulajdonosai házaik vakolata közé
kevertettek, hogy örök illattengerben fürödjék az egész város; minden
utcza más-más jó szagot áraszt szét.

Messziről úgy tünnek elő e paloták, mint megannyi kártyavárak: egyik
oszlopsor a másik fölé építve, s mindegyik csodás rácsozattal
körülfutva, mintha merő erkélyek volnának egymás fölé rakva; a legelső
oszlopsorozat többnyire ércz, fényesre csiszolt réz, a felső jaspis,
vagy alabástrom, a legfelső átlátszó öntött üveg, melynek prismaticus
oldalai az örök napsugárban tüneményes szivárvány-foltokat vetnek magok
körül.

Kívülre egynek sem fordul ablaka, nem lehet a házakon keresztüllátni,
mint a mieinken, az egész külső falazat csodaképekkel van tele vésve,
miknek természetkívüli csoportozatain elbámulna a szem, ha minden
pillanatban új meg új csodálat nem vonná el figyelmét.

A házak mentében, a milyen hosszú az utcza, ezüst lapokkal van kirakva a
járda, s hő nyári napokon, hogy a nők gyenge lábait a naptól áthevült
ércz meg ne égesse, szolgacsoportok futkosnak előttük, minden lépésnyire
himzett vánkosokat rakva, hogy azokon lépdeljenek végig.

A házak tetőzetéről az utczákon keresztül bolthajtásos hidak hajlanak
keresztül, mik egyik házat a másikkal összekötik, úgy hogy míg alant a
földszinti utczákon hosszában lehet végig járni a várost, fenn
keresztben járhatni azt meg; amaz a nappali, ez az éjszakai út. Midőn az
est lealkonyodtával az utczák elsötétülnek, megnépesülnek a hidak s víg
kaczajjal, énekléssel járnak-kelnek ott felül a tomboló csoportok az
érczhidakon, a háztetőkön át, nyitva akkor egyik ház a másik előtt,
mindegyiknek édes titka; a fáklyafény minden tetőt bevilágít, s az ittas
orgiák fél mezetlen alakjai ujjongva járnak-kelnek ott a magasban.

Ha valaki ide alant állana olyankor, csak azt a félemlítő dörgést
hallaná, mi a járt érczhidak morajából támad.

A paloták közül néhol roppant kupolák magaslanak elő, mintha egy óriási
tojás emelkednék ki a földből. Bámulni lehet az elmét, mely hasonló
alkotmányt teremte: az egész épület egyetlen darabnak látszik, millió
kődarabból összerakva, s egyetlen nagy nyílással oldalán.

A város közepén pedig áll egy kietlen nagyságú templom, melynek nyolcz
oldala vakító fényes ezüstlappal van bevonva, ez óriási tükrökben az
előttük fekvő város csodaképét látni újra, s a nap visszavert fénye
szétsugárzik belőle csoda tündökléssel a legtávolabb utczákra.

A templom tetején óriási mérvü bálványkép ül, faragott ezüstből. Feje
gömbölyüded, mint az emberé, kezein, lábain öt ujj, de hosszú gyílfarka
tagadni látszik emberi eredetét; szemeit csodatündökléssel pótolja
egy-egy tojásnyi gyémánt, szivárványszikrákat lövelve szerteszét.

Ez a Triton gygász! Az őskor főbálványa, kit legmagasabbra emeltek
mindazon szörnyek felett, mikért meghajták az emberek fejeiket; az
ezredéves szörny, melynek eleven képmása ott benn él a templom kapuin
belül és ordít, ha éhezik, és akkor reszket az egész város, reszket az
egész ország haragjától. Minden évben egyszer kér csak enni és akkor kap
egy férfit és egy nőt, kiket gyomrába temessen. Azután elhallgat egy
esztendeig megint, s ül arany trónusában a templom közepén, öt ujjas
kezeit térdére fektetve, mozdulatlan szemmel, épen mint ezüstből öntött
jelképe oda fenn.


VIII.

Ha az ősvilági csodaállatok, ez idomtalan szörnyek kiálltak a népes
városok kapui elé ordítani, hogy menydörgő bömbölésük bejárta az
utczákat, nem reszketett-e minden ember akkor? pedig az csak puszta hang
volt, és a hangtól miért félnek?

Talán van a lélek belsejében egy titkos érzék, mely az öntudatig nem tud
emelkedni, s ez megérti az őselefánt ordításának szavait, a mit e
távoleső idők elmaradt szülötte az újabb kor termette férgeknek
szemrehányásul mond, azon hangon, melyen a villámok is beszélnek.

– Átkozott faj! A míg te nem voltál, boldogság volt a földön. Te rontod
meg a földet, az eget és a vizeket. A te éhséged, fázásod, nyomorúságod
pusztítja el az erdőket; a te őrültséged tördeli le a hegyek csontjait,
vájja fel a föld gyomrát. A te undokságod mérgezi meg a folyamokat. A te
hulláid vesztegetik meg a léget, a te lehelleted homályosítja el a
napot. Te rakod be kövekkel a föld virágos színét, hogy ki ne
zöldülhessen az; te viselsz háborút az egész természet ellen, mindent
evő szörny! kinek kétféle fogad van: húst és növényt rágó! Ki minden
rongyodat, mely testedet fedi, más állattól lopod, s szégyenled magadat
olyannak, a hogy teremtve vagy. Te miattad pusztul el a világ.

A szívek reszketnek egy kicsinyt, midőn a dörgést hallják: az égből
jön-e az, vagy az őscsoda szájából? a rettentő hang megborzogatja a
kérges idegeket. Hanem azután, ha elhallgatott az ég, vagy a
megatherion, ismét megszólal a zene, ismét elfeledve félelem, megbánás
és gonosz sejtelmek.

A téres utczákon néptömeg hullámzik, tarkálló csoportok zajos keveréke.
Valami nagy ünnep lehet ma Triton városában.

A paloták ablakai élő virágokkal vannak tele, azokkal a csodás
növényállatokkal, mik félig a mozgó, emésztő, félig a földbe gyökerező
világhoz tartoznak; roppant zöld kigyók tekergőznek a karcsú oszlopokra
fel, miknek feje csodaszép tulipánban végződik, de a virág közepén ott
van a mérges fulánk, s az összezáródó szirmok elnyelik a kehelybe buvó
kolibrit, míg a virágállat farka gyökeret ver az élő földbe. Az erkélyek
tenger fenekéről felhozott növényzettel vannak rakva, miket az emberi
ész csoda találékonysága víz helyett a szabad léghez szoktatott, a
kláris-korallok tarka bokrai közt nyulongnak a vastag polypok érzékeny
csápjai, egymásba fonódva s örökké változtatva színüket, alakjaikat, míg
az átlátszó molluskok vastag ágbogain keresztül látni a nedv lüktetését.
A természet közönséges virágai nem ingerlik az ember gyönyörét többé; a
csoda, a rendkívüli kell a tompa, fásult érzék felélesztésére.

A főutcza, a kaputól elkezdve egész a Triton templomáig, egy szőnyeggel
van bevonva, és az egész szőnyeg nem egyébből van szőve, mint hajadon
leányok fürteiből. Az ébenfekete képezi az alapot, melybe virágkoszorúk,
paloták, áldozatok, csoportok alakjai vannak a szőke, gesztenyeszín és
aranyveres hajzat minden árnyéklataiból szőve. Bizonyára drágább kelméje
nem volt világon uralkodó fejedelemnek soha! Minden évben levágják a
hajadonok hajfürteit, minden évben hosszabb lesz a szőnyeg, s a hogy a
város nagyobb lesz, mégis átéri azt egyik végitől a másikig.

Ez aranynál drágább kelmén jár végig az ünnepély csoportja; mint egy
nagy hullámzó folyam.

Elől több mint húszezer gyermek, fiu és leány, halad énekelve a fényes
bálványtemplom felé. Énekközben valami rángatózó tánczot járnak, melytől
arczaik lázasan ki vannak pirulva, s szemeik nem gyermeki tűzzel égnek.
Valami részegítő italt adtak e gyermekeknek a Triton-ünnepély reggelén,
mitől azok megittasodtak s idomtalan ferde rángások közt énekelnek és
tánczolnak a bálvány tiszteletére.

Utánuk húszezer némber tódul. Termeteik fénylő kelmékkel, színes
tollakkal elfedve, arczaik kifestve a szivárvány minden színeivel, tarka
vonalokkal, ajkaik és szemöldeik megaranyozva, fejükön a szétbontott
hajfürtök száz meg száz aranysodrony közé szorítva, mik hosszan omlanak
le vállaikra. Semmi folt alakjaikon, melyen Isten teremtő keze
látszanék; az emberi őrültség mindent eltakart, befestett, bearanyozott;
csak a szemek villogása mutatja, hogy ezek emberek, s az égető tűz
bennök, hogy ezek nők.

A nők után jő háromszázhatvanöt agg, a bálványok papjai, arany
süvegekben, hosszú uszályos palástokkal, kezeikben egy-egy pálcza,
melyen ezüstcsengetyük lógnak. E vén, komoly emberek, azokkal a magas
süvegekkel, hosszú talárokkal, őrült módra keringnek egy arany szekér
körül, mely hat keréken gördül, minden kerék a nap képét mutatja, s
felül hat bolthajtás képez aranyszövettel bevont ívet rajta.

E magas díszszekér közepén fekszik egy emberi alak: egy halvány rém,
élőhalott, kinek szemei fénytelenek, mint iszapos tengervíz, arcza
földfakó és csontjaihoz tapadt, egész tekintete fáradság, életunalom,
esztelenség jellegét viseli. Tagjai meg nem mozdulnak, csak ajka reszket
néha.

Ezen alak a Teczkatlepoka.

A Teczkatlepoka ünnepélyeiről még tudtak beszélni az Inkák történetirói,
kiket a bölcs spanyolok a veres bőrűekkel egyben kipusztítani
segítettek. Igy nevezték ők borzalmas mysteriumaik egyik alárendelt
istenségét, kit minden évben újra szoktak választani.

A legdélczegebb, a legdelibb férfit kiszemelték s felvezeték a Triton
városába.

Ott a piacz közepén körülállták a nép szűzei, szép hajadon leányai,
festetlen arczczal, befonatlan hajfürtökkel, üvegszálakból szőtt tündéri
ruhákban.

És akkor így szóltak a választott férfihoz:

– Te vagy ez évben a Teczkatlepoka Isten. A minden szépségek ura, a
gyönyörök félistene, a hölgyek fejedelme. Minden virág számodra nyílik,
minden ajk tégedet csókol. Akarsz-e Teczkatlepoka Isten lenni? elmulni,
elveszni, meghalni a gyönyörben?

És ha a választott férfi szemei kápráznak e tébolyító szépségek
csoportozatin elbámulva, ha vére elkábítja fejét, ha azt feleli: «igen»,
akkor balzsamokkal felkenve, gyöngyruhába öltöztetve beviszik őt a
Teczkatlepoka templomába, s ott él a kéj és mámor édes őrültségében
napokat, éjeket. A nép hajadon leányai, azokkal a hosszú leeresztett
hajfürtökkel látogatják őt egymásután, s midőn kijönnek tőle, – akkor
hajfürteik le vannak vágva.

Azokból készül a várost átérő szőnyeg.

E mámor, ez édes álmok tartanak egy évig így.

És az év utolsó napján, az utolsó hajadonnal, kit akkor választ magának,
megáldozzák őt a Triton gygásznak. Az élő bálvány elnyeli őket. És
azután választanak megint újat.

Tíz közül megtörténik egyszer, hogy a választott férfi szíve kiállja e
bűbájos látványt, e minden varázslatok közt a legellenállhatlanabbat, –
mert mi igézőbb, mint a női bájak? – s azt feleli a felhivásra: «nem!»

Akkor letépik róla aranyköntöseit és azt mondják neki:

– Mezetlenül jöttél a boldog világra, úgy menj át a boldogtalanabba.
Nézd, amott a hóval fedett hegyeket. Ott lakik a két szótalan lény: a
pusztaság és a semmiség. Eredj oda. A hova az irtózat és fáradság miatt
sem ember, sem állat nem közelít soha. Élj ott fagyban, nyomorban,
egyedül. Kövessen, a ki szeret.

És ezzel gúnyolódva, a nők csúfoló hahotája mellett kikísérik a
megtagadó férfit a város kapuján, mely a havas hegyek felé néz, s
megátkozzák, hogy soha vissza ne jőjjön.

Az eltávozót rendesen követi egy lény. Egy szelidebb, szemérmesebb
hajadon a többi közül, ki dús hajfürteivel takargatja habruhája által
rosszul rejtett termete bájait; ki vállára téve kezét a kiüldözött
férfiunak, vele megy az ismeretlen hideg világba a gyönyörök városából.

Mert e tagadó igét nem mondhatja más, mint az igaz tiszta szerelem; a
mely oszthatlan, mint az Istenség maga.

Ily való szerelem példája történik itt minden tíz évfordulóban.

A kigúnyolt, sárral hajigált szerelmesek azután eltünnek a jégbérczek
ködös, felleges tájékai közé, s soha sem látja őket többé semmi emberi
szem, hogy bánatukon, töredelmükön gyönyörködhetnék. Nem történt még
soha, hogy visszakérezkedtek volna városukba. Úgy hiszi mindenki, hogy
ott elfagytak, eléheztek, vadállatok széllyeltépték őket, a nyomor sírba
fektette.

Így megy végbe a Teczkatlepoka ünnepélye évről-évre, a midőn a Triton
ordítása széthangzik mérföldnyi területen, a midőn megérzi az éhség
napját, s a kéjben elhalt, megőrült áldozatot felteszik a
diadalszekérre, mely aranyból van verve, s énekelve, zenehang közt
viszik őt a halálra.

Ez ama férfi története, ki az arany szekéren fekszik.

A menet tovább halad; a bálványpapok után jönnek a nép hajadonai,
koszorúzott fővel, lengeteg ruhával, az áldozat leánya ezüst szekéren
vonatik közöttük.

E féltündéri, félpokoli jelenet után következnek a nép férfiai.

Minő férfiak! Görbe, elferdült termetek, előre csukló térdekkel, hajlott
nyakkal, izomtalan karokkal, kiknek arczán semmi lélek, szemeikben semmi
tűz; járásuk olyan, mint a mámorosoké, nyomorú, hervatag alakok. Ha van
közöttük egy délczegebb, daliás alak, az mint csoda tünik ki az egész
népcsoportból; s valamennyinek arczvonásain, a szépen úgy, mint a
rútakon van valami átkozott bélyeg, mely egy eltitkolhatlan vonásból áll
az ajkak körül, amaz ismeretlen vonásból, mely a vadállatot, a dæmont és
az őrültet jellemzi.

A legkiáltóbb tanubizonyság egy faj végromlásáról, ha női nagyon szépek,
s férfiai nagyon rútak. Ott nem messze van a megoszlatás napja.

Végre a férfiak csoportjai után következik egy pokolí, észvesztő tömeg,
oly szörnyetegekből, miknek emberi nyelv még nevet nem adott. Állatok
emberfejekkel és emberi alakok undok állatfőkkel; rettentő megcsufolásai
a szent természet isteni rendének: borzalomgerjesztő középlények az
ember és a fenevad között; átkozott tanujelei az emberi ész őrült
hanyatlásának, minőre a mult kor történetei az ismert földön csak egy
esetet tudnak említeni a cretai minotaurusban.

A boldog szigeten ez Istent gúnyoló lények egész népet alkotnak, s a kik
látják őket, nem is borzadnak már vissza képeiktől.


IX.

Egyetlen nagy gömbölyű ablak a kúptetőn vet világot a Triton templomába.

A rémalakok faragott szobrai közepett, melyek oszlopokul emelik a tetőt,
a terem közepén ül az ősvilági csoda maga, kinek alkotásában a
teremtőerő az ember-idomot leginkább utolérte: a homo diluvii…

Ülve is négy ölnyi magas, lábai aránytalanul rövidek, míg hosszú
könyökei térdein nyugszanak. Egész testét kékeszöld pikkelybőr fedi,
milyen a tengeri kigyóké, mely a vénségtől vastag ránczokat vetett.
Arcza hasonlít az emberi arczhoz, a bőr világosabb kék rajta mint a test
egyéb részein, s pisze, alig kiálló orránál fényesre megfeszül; homloka
alacsony, lenyomott, szemcsontjai alól két kiülő szemcsillag mered elő,
oly hideg, mint a kő, a rubin fájó piros színével, mely körül fényes
aranykarika látszik, mint a halaknál; szája ajkak nélkül, csak akkor
látszik, ha felnyitja azt, s akkor szélesen elnyulik apró gömbölyű két
füléig, miket vékony hártya takar.

Fejét fényes aranykorona ékesíti négy felálló hegyes szarvval, derekát
gyémántos hímzett lepel övezi, mely alól hosszú fésügerinczes gyílfark
nyulik le a trón alá kunkorodva.

Így ül mozdulatlanul a szörny évről-évre arany karszékében. Egyetlen
jelensége életének, hogy szemeit lomhán alázárja, s évenkint egyszer
megéhezik, ordítva eltátja száját, azután jóllakik és ismét elhallgat,
és egy évig csendesen marad, két kezét két térdére fektetve, s
mozdulatlan szemeivel bámulva a többi kőcsodákat; érzéketlen minden
külbefolyás iránt.

Az emberek beszédei, a csöndes állati hangok, a körüle hangzó zene ép
oly hallatlanok rá nézve, mint nekünk a csigák szerelmes suttogása, s az
apró hangyák bölcs beszédei egymás között. Csak a vele egyrangú ős
csodák hangjait érti ő.

A lomha szörnyeteg csak hangjában s ijesztő alakjában birja minden
erejét, egy gyermeket nem volna képes megölni, ha az szemébe merné
mondani, hogy tőle nem fél; és mégis úgy reszket előtte az egész nép;
szolgáit, a növényevő mammuthokat, megatheriont, iguanodont
szántóföldjei zsengéivel hizlalja, őt magát legjobb férfiai, legszebb
szűzei vérével, és lábaihoz rakja bányái aranyát, tengerei gyöngyét,
ligetei fűszerét és nevezi őt urának, Istenének, a ki nem egyéb egy
elkésett őscsodánál, a ki túlélte a századokat, miket a természet élte
határául szabott s tehetlen növényi tengődését átnyujtá egy másik ivadék
lakta világba, melynek nemzedékei minden félszázadban elhalnak és újra
születnek, a gyorsan élő, gyorsan változó, gyorsan élvező emberek
világába.

A rút, kegyetlen ünnepély véget ért. A Teczkatlepokát és hölgyét
bevitték a Triton templomába.

A nehéz érczkapuk bezáródtak a háromszázhatvanöt pap után.

A mi a templomon belül történt, azt soha sem látta senki a nép közül. A
szörny ordítása hangzott nehány perczig, azután minden elcsendesült; a
kapukat újra kinyitották, s a kilépő főpap tudtára adá az egybegyűlt
sokaságnak, miszerint a Triton hatalmas szavára aranyszegélyű felhő
szállt alá az égből, az felvevé a Teczkatlepoka Istent, hölgyével
együtt, és elrepült vele oda, a hol egy olyan boldog, kéjekkel tele
örökkévalóság vár reája, a milyen boldog volt ez az egy év, a melyet
eltöltött a földön.

A ki kétkedni tudott, megszámlálhatta a templomból kilépőket:
háromszázhatvanöten voltak; kettővel kevesebben, mint a hányan beléptek,
s a templomon belül senki sem volt, csak a nyugodt, kőmerev élő bálvány,
nagy szája, rémszemei becsukva, mint a ki jóllakott és most aluszik.


X.

És most el az új isten-választáshoz.

Egy nagy amphitheatrumszerű tér fogadja be a város népét, négy emelet
egymás fölött, ezüstözött rézoszlopokkal, mindegyik oszlop koronája egy
madárfőn végződik, mely ezüstcsövön át részegítő italt csorgat alá a
körülfutó medenczébe, az ezernyi ragyogó vízsugár, mely a húsz ölnyi
magasból hull alá, bűbájos ragyogványt ád a tér belsejének. A nép, mely
a karzatokat elfoglalá, kicsapongó jókedvével szürcsöli e mámoresőt, míg
a rút félemberi szörnyek alant a medencze körül feküsznek, úgy iszszák a
kábító italt; a melyik nem győzi tovább, fejét tartja a hulló nedv alá,
úgy áztatja magát. Némelyikben meggyullad a kárhozatos szesz, s az
bömbölve futkos keresztül a népcsordán; egy tűzokádó pokolbeli szörny! A
közép emelvényre a gyermekeket ültették, a kiket elhoztak ide, hogy
lássanak jó példát, hogy vegyenek részt ez ünnepélyben, melyet elmondani
borzalom.

Középen tizenkét aranyozott lépcsőemelvényen áll a háromszázhatvanöt
pap; a lépcsők alján ülnek a zenészek, hosszú ezüst kürtjeikkel, üveg
fuvoláikkal, a miknek lágyédes hangja felkeresi a szív minden rejtekeit,
s ittassá teszi a lelket. Az emelvény négy sarkán illatos füstölők
égnek, nagy metszett arany medenczékben, kábító füstpárát hintve szét az
egész sokaságra.

A papok intésére megnyílnak az amphitheatrum rostélyai, s miként hajdan
a római circusok carcereiből a halálra szánt küzdőket, úgy vezetik elő
azokból a két férfit, kik közül a nép egyet Istenének fog választani,
hogy egy évig annak legdrágább kincsét, leányai szerelmét hozza
áldozatul.

Két férfit találtak a papok kitünőnek a többi közül: egyiket az
ichthiosaurus, másikat a megatherion papja fedezte fel; és most a nép
fog választani a kettő közül.

Mindkét férfi sűrű fátyollal van letakarva, míg az emelvény lépcsőin
felviszik őket, akkor a többi papok leszállnak onnan, csak a két főpap
marad ott pártfogoltjaival.

A nép zaja lassú zsibongássá csendesül el, feszült figyelemmel néz
mindenki a két leplezett alakra, kik a négy füstölő kék felhői között
állnak.

Most előlép az ichthiosaurus papja, s leemeli az első férfiuról a
fátyolt:

– Lássátok és bámuljátok őt.

Egy hat láb magas irtóztató alak, arcza inkább fenevadé, mint emberé,
torz szakálla, összenőtt szemöldei, tompa orra, széles felduzzadt ajkai
iszonyú állati erőre mutatnak nála; széles vállain és vastag karjaiban
idomtalan izmok látszanak dagadni. Az egész alak félelemgerjesztő. De
öltözete ragyogóvá teszi sötét tekintetét. Köntöse tarka gyöngyökkel van
hímezve és aranynyal kivarrva, sűrű kemény haját arany sisak szorítja
arczához, melynek taréja gyémántokkal és villogó topázzal van kirakva,
baljában széles paizsot tart, melynek széleiről csatában megölt
ellenségeinek hajfürtei csüngnek; jobbjával öt lábnyi hosszú rézpallosra
támaszkodik, melynek széles lapja bűbájos képekkel van teli vésve. Súlya
félmázsa e fegyvernek.

A mint leleplezék a férfit, a nép örömkiáltása hangzott fel egyszerre,
mely elcsendesültével az emberszörnyek állati nyerítésében mult el.

Ekkor a megatherion papja lépett oda a másik alakhoz s alácsúsztatva
termetén a fátyolt, kiáltá a néphez:

– És most lássátok és hódoljatok.

A második férfi termetét nem rejté sem arany, sem gyémánt. Az idegenek
egyszerű fehér öltözete volt rajta, mely deli alakját olyannak engedi
láttatni, a minő valóban, idegen szépséget nem hazudva hozzá. Fedetlen
fejét nem ékesíté más, mint gazdagon leomló hajfürtei, s oldalának
minden ékessége egy rövid kard volt, mely azt kivánja, hogy a ki
ellenségével akar beszélni, közel lépjen hozzá.

A pap szólott a néphez:

– Ime, idegen férfi ez; távol tengerentúli országból, kit Triton
hatalmas karja hajóstul együtt ide hozott. Szemeiben más tűz ég,
szivében más vér kering, miként a mi népünk szivében, orczájának
tekintete előtt elhomályosul minden férfi arcza, a ki partjainkon
született. Én nem szólok többet. Vannak szemeitek. Tegyetek választást.

A másik pap kiáltott.

– Ki akarja a bajnokot?

A néptömeg közül alig szállingózott egy-két koszorú a felhivásra, mit
romlott izlésű hölgyek vettek le fejeikről, hogy a félvad herculesi
alaknak hajítsák.

És midőn a megatherion papja kérdezé:

– Ki akarja az idegent Istenül?

Akkor egy vihar támadt hulló koszorukból, a delnők letépték fejeikről,
kebleikről virágaikat, s diadalkiáltással szórták azokat mind az idegen
férfi felé, hogy az egész amphitheatrum tere egy virágesőtül öntözött
kertté változott át.

«Őt, egyedül őt és senki mást!»

A gyémántos, aranyos dalia haragos büszkén szállt le papjával együtt az
emelvényről, nagy, villogó rézkardját vállára vetve, s elkeserülten ült
meg a legutolsó lépcsőn.

Az idegen férfi egyedül maradt papjával az emelvényen, ki a férfi szép
hajfürteit illatos rózsakoszorúval fonta körül, diadalmasan üdvözölve
őt:

– Légy üdvöz, Teczkatlepoka Isten; légy üdvöz a szépek, a gyönyöradók
nevében; te választottja a népnek. Im vedd át birodalmadat minden
szépségek királya, gyönyörök félistene, hölgyek fejedelme. A virágokat,
a mik számodra nyílnak, a szemeket, a mik érted epednek, az ajkakat, a
mik rád mosolyognak. Üdv neked, Teczkatlepoka Isten!

A nép tombolva ordítá utána az üdvkiáltást. Az amphitheatrum egy sötét
szegletében pedig ott ült búsan, lefátyolozott arczczal egy szomorú
alak, egy reszkető hölgy, kezében az egy igaz Isten frigyládáját tartva
és sóhajtva nyögött magában.

– Oh Bar Noémi!

Bar Noémi nem hallá e gyönge hangot; az üvegfuvolák zenéje, az
ezüstkürtök lágy összhangjai bűbájos, észháborító dallá olvadtak agyában
a gyermekek kardalával s a szűzek énekével össze; Byssenia szava nem
hangzott azokon keresztül.

A csábító tüneményalakok ott tánczoltak el előtte, ködruhában,
habruhában; szétbomlott hajfürteik úgy repkedtek szét a légben, villogó
tűz-szemeik jobban ragyogtak a napnál, annyi szépség, annyi gyönyör; ki
ne vesztené eszét itt.

És a nyögő, fájó sóhaj másodszor is hangzott újra.

– Oh Bar Noémi!

És az ifjunak úgy tetszett, mintha könnyű borzadály reszketne át
tagjain.

Mi volna az? Van-e szemed? Van-e szived? Volnának-e érzékid, ha itt
kételkedni tudnál? Hogyha száz év várna rád, nem odadnád-e mindannyit
egy ilyen tekintetért, és az égi üdvösséget, a mi túl az életen vár, e
látmánynak birtokáért? Ezer meg ezer csábalak tánczol körüle bűvös-bájos
tündekörben, mindig többen, mindig szebbek, mindig közelb-közelb jőnek,
arczát éri lehelletük, lelkét égetik szemeik, énekük szivét átjárja.
Csak egy szó kell ajakáról, hogy elmerüljön e tengerben csupa merő
édességből, hogy elveszszen a legédesebb halállal, mely nem egyéb, mint
egy hosszú – hosszú csók.

A zene, az ének egyre varázslóbban hangzik, a füstölők bájillata
mámorral tölti el a léget, a hófehér karok az Istenné emelt férfi
vállait érintik már: midőn újra harmadszor is hangzik a szó, még fájóbb,
még keserűbb.

– Oh Bar Noémi! Oh Jehovah Isten!

Egyszerre felrezzen ő. Mint ki álomból ébredt fel, csodálatos mély
álomból, mely tagjait kötve tartá. Fejéhez kap, a rózsakoszorút letépi
onnan s kétfelé szakítva, lábaihoz hajítja azt és dörgő hangon kiált:

– Én Isten nem vagyok! Egy az Úr, az Jehova!

A zene, a dal elhallgat egyszerre, mint mikor a hárfa húrjait
kardcsapással vágják ketté, a bűbáj széllyel van törve, a csábító
tündéralakok arczai vad furiákká változnak, az édes harmonia égrendítő
zűrhanggá válik; átok, gúny és undok kaczaj tölti el a mélységes tért s
a félszörnyek bömbölése, nyerítése.

Ám ha ég, föld reszket is az utálatos ziharban, nem reszket Bar Noémi
szive. Megtalálta azt a nevet, mely neki erőt adott elemek és harczok
között, s kivonva kardját oldaláról, most úgy áll ott a tomboló néptömeg
közt, mint egy Isten! Mint egy férfi, a hol nincsen férfi több.

És szól az ellene támadó vad tömeghez, olyan hangon, mely túldörgi
átkaik rikácsolását.

– Triton városa népei! Ti bálványimádó gyávák! Ti élő festett koporsók,
kiket még életükben elhagyott a lélek; halljátok szavamat. Az én nevem
Bar Noémi. Védelmem az egy igaz Isten, kinek arczát nem láthatja emberi
szem. Bátorságom az én erős kardom, melyet soha senki meg nem csúfolt.
Ime kimondom néktek, kik csufoljátok az Istent s csufoljátok annak nemes
képmását, a férfit, hogy benneteket utállak és megvetlek s nincs
kapuitokon belül sem agg, sem ifju, ki előtt szivem megrendüljön.

A szégyen és a harag elsáppadása terült el mindenki arczán. Másutt pírja
van a haragnak, a szégyennek, itt fehér volt annak színe, mert Bar Noémi
igazat mondott, mert az egész nagy városban, a gyönyörök városában nem
volt egy férfi, a ki föl merte volna emelni karját az idegen férfi
ellen, a ki őket meggyalázta; mert úgy állt ő közöttük amaz emelvényen
vakmerő arczával, kivont fegyverével, mint egy bosszúangyal, a ki
büntetni jött, nem emberekkel harczolni.

A gyémántsisakos dalia, azzal a széles, hosszú rézpallossal, azzal a
herculesi termettel, ott ült a legalsó lépcsőn és fejét sem fordítá
felé.

A papok, az öregek kétségbeesve rohantak hozzá, és nógaták, biztaták,
hogy álljon fel és mossa le a gyalázatot az egész népnek arczáról: a
férfi nem akart mozdulni; a kábító kéjital még zsibbasztva tartá testét,
lelkét. A gyönyörök bölcsei vesztükre találták fel mysteriumaiknak e
mindenható nedvét, mely a férfit megalázza, a szivet ellágyítja s a hősi
bátorság helyett puha kéjvágyat önt a szívbe, hogy Hercules megszokja a
tarka szoknyát és az orsópörgetést.

Végre új italt hoztak számára, melyet a harczba menőknek szoktak adni.
Erős ideglázító ital volt az, fenevadak tajtékjából, mérges fáknak
gyümölcséből, melytől vérszomj száll a szívre, olthatatlan. A harczital
tűzcseppjei átjárták a férfi idegeit s most fölkelt az, s körülhordá
vérben forgó vad szemeit, s kiduzzadt ajkain a düh sárga tajtéka
habzott; arczai tűrhetlen lángoktól látszottak égni.

– Ki az, ki engemet hívott? kiálta vad, rikoltó hangon, mely hasonlatos
a veszett fenevadéhoz, s nagy mellét előre feszítve, széles nehéz
pallosát megforgatá feje fölött mind nádszálat, és szemeiből zöld tűz
lövellt szét, és lábainak toppantása alatt lesülyedt a kő a kemény
földbe.

«Old meg őt! az átkozottat, a rút idegent, a nép csufolóját!» hangzott a
karzatokról, s minden kéz oda mutatott a lépcsők tetején álló Bar
Noémira, a kit nehány percz előtt koszorúkkal halmoztak el.

A viador bőszült ordítással forgatá meg feje fölött pallosát, s éktelen
fejét megrázva, mint a vérszagolt oroszlán rohant fel az emelvényre.

– Triton segíts! ordítá az egész népség.

– Csak egy elhaló csöndes hang a circus egyik oszlopánál sóhajtá:
«segíts Jehova!»

Bar Noémi egy nyommal sem lépe hátra. Mintha érczből volna öntve ott
azon az emelvényen, úgy várta ellenfelét, s oda vetve magát bőszült
csapása elé, visszavágott neki bátran.

A légben találkozott a két fegyver; nagyot csendült mind a kettő. A nagy
széles rézpallos az óriás kezében markolatban hasadt ketté s a légben
süvöltve magas ívben repült alá a nagy térre; az aczélkard Bar Noémi
jobb kezében még csak csorbát sem kapott.

A nép hangja egyszerre ketté volt vágva. Ez országban nem ismerték a
vasat, minden fegyver rézből készült, s im a karcsú kékes fényű
ismeretlen ércz az első csapásnál ketté szelte a nagy vörössel ragyogó
pallost.

«Jaj Triton, jaj!»

A viador megrettenve tartá Bar Noémi elé széles ezüst paizsát, melyről
annyi megölt ellenség hajfürte lógott.

A kard csendült, a paizs döngött, s a második csapás után két darabba
kettéválva látta a nép az ezüst vértet bálványcsodák képeivel.

«Jaj Triton, jaj!»

Az óriás térdre bukott a csapástól, s csak nagy erős karját birta maga
elé tartani még; de Bar Noémi megragadta öklét egyik vaskezével, hogy
csontjai ropogtak bele, s egy végső rettentő csapást mért ellene
sisakjára.

A lesujtó aczél alatt szikrát hánytak a gyémántok és topázok, mintha
villám sujtott volna. S mintha villámsujtott volna, úgy esett le holtan,
hanyatt az aranyos emelvényről a nagy rengeteg óriás, holt szemeit
szétmeresztve a nagy halálos éjszakában.

A megrettent nép arczra borulva omlott a földre; a papok megtépték
ruháikat, úgy vetették magukat Bar Noémi lábaihoz.

Alázatosan meggörnyedt fővel csuszott hozzá a megatherion papja és
reszketeg hangon kérdé:

– Idegen népek Istene, ki villámokat viselsz kezedben, mit kivánsz
tőlünk?

– Nőmet kivánom, kit tőlem elszakítottál, frigyládámat, melyben Jehova
parancsai vannak és azután el akarom hagyni e várost.

E szavaira hálakönyekkel szemeiben lépett elő Byssenia a rejtő oszlop
mellől, s csókokkal halmozá el Bar Noémi kezét, azt az erőst, azt az
állhatatost.

«Oh mi boldog nő!» sóhajtának a Triton városa delnői, kiknek nem adatott
a gyönyör, büszkén mondhatni el magukról: «én férjem neje vagyok!»

Senki sem merte a városból eltávozó Bar Noémit gúnynyal, csúfsággal
háborgatni; a nép, mely odáig kisérte, fel sem mert nézni rá.

«Nem ember ő, mondának a papok, hanem egy idegen nép istene, kivel nem
bir emberi kéz. Egy mogorva, haragos, rideg Istenség, a ki nem illik a
Triton városába. Örüljetek, hogy eltávozott örökre!»


XI.

Száz érczkapuja volt Triton városának, melyből a világrész minden
tájaira kőből épített utak vonultak; csak egy kapuból nem vezetett
sehova az út, mely a havas hegyek felé nyílt, a hol a semmiség és
pusztaság láthatatlan Istene lakik, a hová a földi boldogságot megutált
emberek szoktak elvándorolni a gyönyörök városából. E kapunak kőszöbét
is benőtte a fű, nem igen tapossák azt le.

Bar Noémi vissza sem tekintett az elhagyott városra, a míg a hegyek alá
nem ért. Ott, hol a délszaki növényzet elhagyja a földet s helyet ad a
szomorúbb erdőknek, hol a pálmák helyett fenyők kezdődnek, a legelső
fenyőfa tetején ott turbékolt a szép tali madár, az aranyszárnyú galamb,
s felszállt Bar Noémi előtt, midőn az a hegyek közé jutott, s miként
előbb a tengeren, úgy vezeté most a bujdosókat erdők, bérczek kietlen
honán keresztül.

Az önként termő fák, füvek elmaradtak itten, az a föld kezdődött, mely
ingyen nem nyitja meg keblét, mely a rest fiunak mostoha anyja, melynek
szerelmét meg kell érdemelni. Ez a hely, a hova a paradicsomból kihozta
Isten az embert, és megáldá őt, mondván: «verítékeddel egyed a te
kenyeredet!» Hibáztak a hajdankor bölcsei, midőn ezt átoknak nevezték,
áldás a munka, s a veríték az orczán a legszebb dísze Isten képmásának.

Bércz bércz fölé emelkedék; Bar Noémi és Byssenia mindig magasabbra
hágtak, s kebleik szabad lélekzése érezteté, hogy itt közelebb járnak
már az éghez.

Egy magasló szirtfokon leszállt előttük a galamb a földre, mintha
mondaná nekik: «e helyen megálljatok». Az illatos pázsit körül fehér és
kék csengetyű-virágocskák bókolgattak az érkezők felé, a zöld bokrok
közül sárga énekes madárka zengett eléjük szerelmesen, és az mind oly
ismeretlen szép és új volt.

Csak most tekinte még hátra Bar Noémi. Az elhagyott táj mély sárga
ködben feküdt alatta, mely halálszínt adott az egész vidéknek, s melyet
semmi szellő nem volt képes fölverni onnan; a rónát ellepő városok magas
tetőzetén, az óriás oltárokon égtek az áldozat tüzei, a nehéz sötétkék
füst nem birt fölvergődni az égbe, valami visszanyomta azt a földre, s
mint egy átokkal terhes felleg úgy állt az mozdulatlanul a házak fölött,
körülfolyva a tornyok kupoláit s a bálvány mereven álló szobrait.

A távol látkörön csalóka délibáb űzé játékait, felfordított városok
alakját mutatva az égben, tornyok és paloták tetőikkel lefelé álltak a
szédelgő magasban, a pálmák koronáikkal megfordítva; egy pillanatban
szertefoszlott minden és paloták, városok eltüntek az égről, a láthatár,
a róna egész a Triton városa kapujáig egy tengerben úszott, melybe a
túlemelkedő fák, s a magas falak messzenyuló árnyékot látszottak vetni;
a városok fölött vitorlás gályák úszkáltak.

Pillanatok mulva a tenger is elmult; a délibáb megszüntette játékait, a
láthatár kitünt, erdőivel, mezőivel s tornyos városaival újra.

Bar Noémi és neje bámulva látták e csodatüneményt, melynek csodás
jelentését csak az isteni titokba látó lélek fejthetné meg, s kezeik
összefonódtak önkénytelen, szívszerinti imára, hogy a mindenható Úr
fordítsa el erős boszúálló kezét a tőle eltávozott népről s ne engedje
az ő fenyegetését oly szörnyen betelni rajta!


XII.

Túl a bércz másik oldalán egy másik világ terül el.

Tizenegy havas orom csoportosul egymás körül, s a havasok lábainál népes
falvak, szántott mezők, boldog, nyugalmas hajlékok.

Azon boldogok laknak itt, kik a gyönyör világából eltávoztak időnként s
fölkeresték a senkitől nem óhajtott havasokat, a hol a pusztaság lakik,
ott hazát alapítottak s századokról-századokra felszaporodtak egy néppé,
mely munkában, tisztaságban boldogul élte napjait.

Semmi fény, semmi ragyogás nem volt ott, csak az arczokon; kincse
senkinek más, mint a mit a szívben hordoz, s a legfőbb öröm a földön – a
gyermekek fecsegése.

E bátor férfiak, szelid nők örömtelten fogadák az új jövevényeket, s
közerővel építének számukra kunyhóik sorában kunyhót, kerítének számukra
kertet, elláták a legelső életszükségletekkel s segítségül voltak nekik
legelső munkálataikban.

Midőn házuk, telkük rendben volt már, tűzhelyük melegen, ólaik barmokkal
ellátva, akkor felhívták őket a «legvénebb»-hez, a ki lakik a
legmagasabb hegyek között, s onnan lát és itél többi emberekre.

A tartomány ősz vezére oly kunyhóban lakott, miként a többi nép s semmi
sem különbözteté őt meg alattvalóitól, csupán csak bölcs szelleme, s
színről-színre ismerék őt még az apró gyermekek is, bárha bíbort nem
viselt.

Ott elmondá előtte Bar Noémi mindazon csodaeseményeket, a miket
keresztülélt; csodás menekülését vitorlátlan, kormánytalan hajón egy
távoli világrészből; a szörnyjeleneteket Triton gonosz városában,
istenitéleti harczát az óriás viadorral, és azt a titkos tüneményt az
égen, mely a városokat felfordítva mutogatá előtte.

Az ősz férfi feje mindig jobban aláhanyatlott Bar Noémi beszéde alatt, s
midőn az utolsó jelenetet elmondá előtte, arczczal bukott az a földre és
elkezdett sírni keservesen.

Bar Noémi megdöbbenve kérdezé az öregtől siralma okát.

Az öreg felelt neki könyező szemekkel:

– A miket elmondál ifju, bizonyítják, hogy eljövendő az idők teljessége,
melyben az Úr itéletet tartani eljő a világ fölött, s külön választja az
igazakat a hamisaktól, és elvesznek a milliók a földszínéről és a föld
elmulik alattuk, mely bűneiket nem birja viselni többé.

És az agg keserűen siratta meg a világot, mely végéhez közelget.

Bar Noémi letörlé az öreg könyeit, s fölemelé őt a földről.

– Ne sírj. Az Úr haragja megengesztelhető. Nemzetem történetei közt
olvasám, hogy egyszer kimondá az Úr egy nagy világváros fölött kemény
itéletét, hogy elsülyedjen az, s elküldé prófétáját a néphez, a ki
tudtul adná annak, hogy ha bűnét meg nem bánja, elvész városával együtt.
A nép megtért, vezekléssel, bűnbánással elfordítá az Úr boszuló balkezét
fejéről és megmarada. Másszor történt, hogy nyolcz várost elitéle az Úr,
hogy földből kirohanó tűz s égből hulló tűzeső által megemésztessenek
azok, és helyüket büzhödt tenger foglalja el. E városok egyikében lakott
egyetlen egy igaz ember, a ki Istent szívében hordozá. Az Úr tudatá e
férfival rettentő itéletét és inté őt, hogy hagyja el a veszendő várost.
Az igaz férfi leborula Isten előtt és könyörge: Oh Uram! elveszíted-e a
jót a gonoszszal együtt? És akkor azt felelé neki Isten: «ha találsz
Sodomában öt tiszta embert, megkegyelmezek azon városnak». Halld öreg, a
mit Isten kimonda, meg nem másítja azt soha, mert az ő szava erősebben
áll, mint az égen ragyogó világok. Azért azt mondom én neked: válaszsz
ki éped közül négy férfit; a kik igazak járásukban, tiszták beszédükben,
kik soha meg nem ronták felebarátaikat, nem óhajtják az idegen nejét,
nem tagadták sem szóval, sem tettel az Istent. Én elmegyek velök Triton
városába és leszünk abban öten. Öt igaz emberért nem hagyja az Úr
elveszni a világot.

A vén megcsókolá Bar Noémi arczát és áhitattal monda neki:

– Valóban, te vagy az Úrnak prófétája, kinek eljöveteléről a hagyományok
szólnak, mert e gondolatot az Úr sugallta szívedbe. Tulajdon négy fiam
lesz az, a ki el fog veled menni. Lelkök, mint kristály, oly tiszta és
szívökben nincs félelem. Öt férfi megmenti a népet.

Azzal elővezetteté fiait az agg, és együtt megmosdának Bar Noémival
égből hullott vízben, letérdelének az agg elé és az megáldotta őket.

Midőn megindultak az útra, Byssenia átölelte férje nyakát és kérdezé
tőle:

– Hová indulsz?

Bar Noémi soha sem hazudott, de nejét nem akará búsítani, s azt felelte
neki:

– A paradicsomba.

És igazat mondott, mert Triton városa a gyönyörök paradicsoma volt.

Midőn odább mentek, Byssenia újra megcsókolá férjét és kérdezé:

– Ha a paradicsomba mégy, miért nem viszesz engem is magaddal? Valót
mondj, hova utazol?

Bar Noémi most sem hazudott, felelvén nejének:

– A pokolba.

Triton városa valóban az volt.

A nő azonban sírva borula nyakába s sírva kérdezé harmadszor:

– Oh férjem, oh Bar Noémi, hová akarsz te menni?

És harmadszor felele Bar Noémi, kezét az égre emelve:

– Isten színe elé!

És valóban Isten itélőszéke álla ott, a hova ők most indultak.

A szélső hegytetőre érve, a honnan a rónára lelátni, ismét fölmerültek
előttük a fata morgana csodatünemény képei, a légben lebegő paloták, a
felforgatott városok, függő kertek, csigatornyok, miknek szétomlása után
sík rezgő tenger boríta el hegyet-völgyet, hogy csak a távoli ormok és a
bálványok fejei látszottak ki a hullámzatos özönből.

– Isten jelentései ezek! szólt áhitattal az agg, s megáldá az öt férfit,
hogy legyenek erősek Istennel harczolni egy világrészért és egy
világrész népével az Istenért.

És Bar Noémi kezét odavoná ajkaihoz s rálehellve annak tenyerére, mondá:

– A kit te megáldasz, az meg legyen áldva; a kit te megversz, az meg
legyen verve.

Az öt férfi így szállt le a havasokból.

Az agg pedig visszavezeté Bysseniát kunyhójába és leányai közé vezeté
őt, kik őt testvérekül fogadák, s midőn látá, hogy a nő titkon könyez
eltávozott uráért, vigasztalva mondá neki:

– Ne félj, vissza fog ő térni.


XIII.

A város messziről fénylett az esthomályban, mire az öt férfi a kapuhoz
ért. Minden ház fáklyákkal és színes lámpákkal volt kirakva. A virágok
ünnepe kezdődött ma, mely eltartott három napig. Ez idő alatt tele volt
minden utcza és háztető illatos virággal hintve, az oszlopok tarka
füzérekkel bevonva, s egyik szobortól a másikig koszorúkból fűzött
lánczok a téreken keresztülvonva.

A virágok ünnepe a szerelem ünnepe is, a rózsa, a tavasz, a virágos mező
a legerősebb csábítók. Ismerték őket a Triton városában is, s
boldogoknak tarták magukat az emberek, midőn ez ünnep kezdődött: a
rózsák, a virágok, a tavasz ünnepe.

A virágokkal behintett utczákon öt szomorú férfi halad keresztül,
vállaikra vetve palástjaik, kezeikben hosszú dárdák. A kik találkoznak
velük, csodálkozva néznek utánuk. Triton városában nem járnak a férfiak
egyedül e napon, mindenkinek van vidám társa. Sem fegyvert nem viselnek
e napon e kapukon belől: bizonyára idegenek ők, a kik nem ismerik a
szokást.

A virágok piaczának közepén áll egy vén odvas olajfa, ágai a földig
hajolnak már, s fényes sötét levelei erdőt vonnak a törzs körül.

Az öt daliás idegent hívják minden házkapuban nyájas szóval, édes
hangon. Mosolygó arcz, csábító szem néz rájuk a háztetőkről s az utczák
kereszthidjairól virágot szórnak fejeikre.

Ok hallgatva és nem tekintve félre, jutnak el a vén olajfáig, ott
letűzik dárdáikat, az öt dárdanyélre kifeszítik palástjaikat, hogy sátor
alakul belőle és abba lefeküsznek nyugodni.

A város kiváncsi népe körülfogja sajátságos sátorukat, eleinte csak
suttognak, azután hivogatják őket, majd merészen szétválasztják a
lepleket s kihívó szemérmetlen szókat intéznek hozzájuk.

Bar Noémi fölkelve nyughelyéből, kilépe a sokaság közé.

– Triton városa lakói, sokan vagytok-e itt e helyen?

A nép ráismert dörgő szaváról s ijedten tágíta kört az ifju férfi
számára.

Bar Noémi látta hullámzani a sokaságot a virágok terén: a hány fő, annyi
koszorú.

– Menjetek a többiekért és küldjétek őket ide, hogy hallják, a miket
beszélek.

A tér, a háztetők megnépesedtek lassanként, és akkor fölemelé szavát Bar
Noémi.

– Triton városa lakói, halljátok, a mit hallanotok kell! Az Úr, az
egyedül igaz Isten, a földek és tengerek ura mondja ezt tinéktek. Öt
tiszta férfi jött ma várostokba, hogy feltartsa az Úr itéletét, mely
végveszélyt mond reátok. Nem évek, csak napok vannak számotokra hátra;
mert betölté az időt bűneitek teljessége, s a holdakat nem fogja senki
számlálni. Vetkezzétek le a vétket, hogy napjaitok sora
meghosszabbuljon: hintsetek fürteitekre hamvat és házaitok elé port,
virágok és zöld levelek helyett, mert bizony mondom, az Úr egyet int
kezével és nem terem a földön sem virág, sem zöld levél!

A nép hangosan kaczagott e szavakra. Az idegen nem tudja, hogy mit
beszél. Mi kár érte! Oly szép fiu, s oly esztelen; olyan erős és oly
hideg.

A vigadók tánczoltak és énekeltek s hódoltak a virágoknak, a mik zöld
ágon teremnek, és a hölgyek piros ajkain.

És ime, azon éjszakán, melyen Bar Noémi kiterjeszté átokerős kezét, jött
iszonyú zúgással a sivatag felől sötét felleg, számmal ki nem mondható
sáskafajok voltak összegomolyítva egy felleggé; fekete, napot és
csillagokat eltakaró gonosz tábor, mely a hová leszállt a földre, elmult
onnan fű és virág; és jöttek sebesen mászva, erős hadsereg gyanánt,
hosszú szőrű, barna hernyók, a mik ellepték a fákat, a mik átmásztak a
házak tetőin, a mik csoportosan vándoroltak végig az utczákon, a
hidakon, irthatatlan mennyiségben, elleptek minden fát, minden bokrot, s
tövig, földig rágtak mindent; egy nap alatt olyan volt a egész tájék,
mintha el volna perzselve; pálmák koronátlanul, erdők pusztán, lombok
fosztva, minden fű, fa letarolva.

Csak ama vén olajfa maradt zölden, fényes, kövér leveleivel, mely Bar
Noémit és társait beárnyazta.

Harmadnap a felriadt nép ijedten futott a jövevények sátorához, s
esdekelve kérte az átokmondó ifjut, hogy fordítsa el országukról az
égnek im e csapását, ne éktelenítse el a földet.

Bar Noémi irgalmat érzett az elpusztított tájakkal s tenyerét ég felé
fordítva, rálehellt arra enyhén s még azon órában erős szélvész jött
nyugatról, mely fölsepré a sáskákat s egész táborostól együtt belesodrá
a tengerbe, ott vesztek el; egy éjszakai dér megölte a fák hernyóit,
mind elhulltak; fű, fa kizöldült nemsokára ismét, s az emberek szíveiből
elmult az első ijedtség az első csapás szüntével.

A mily buján hajtott ki fű és virág, olyan buján tenyészett az emberi
vad szenvedély is a szívekben. Ismét rakott asztalhoz ült a gazdag, a
jövő év rovására dobzódott a renyhe szegény s kevély büszkeségében
Triton városának népe megtagadá az öt férfitól a legsoványabb eleséget
is, mely őröletlen magokból állt, s azt követelték tőlük, hogy hagyják
el városukat; ha senki sem meri őket kiűzni onnan, kiűzi majd az éhség!

Bar Noémi haraggal nyujtá ki kezét másodszor, s még el sem hangzott az
átok ajkairól, midőn megzendültek az ég sarkai haragos csattogással, a
nagy kék égboltozat feketén elborult, a harsogó villám lecsapott a
földre, s a haragos égből öldöklő jégeső vágott alá pusztító dühében,
elpaskolva szerte az idők reményét, népek büszke dölyfét!

A második csapás elrémíté boldog Oceania lakóit, siettek áldozatuk
zsengéit odahordani az öt igaz férfi elé, a kik nem érintettek abból
egyebet, mint az őröletlen gabonamagvakat, az Úr tilalma volt azon, hogy
valamit megegyenek, a mi a vétkező nép tálaiban készült, fazekaiban
főtt, kemenczéiben sült vala.

Az öt igaz férfi imájára megszünt az ég haragja, s a mint sujtoló kezét
visszavonta az Úr, újra visszatért a szívekbe az istentagadó dölyf; a
nők újra kifesték arczaikat, bearanyozták szemöldeiket, fölvették
üvegből szőtt köntöseiket s jártak az utczán Istennel daczolva és
gúnyolták az ifjakat, kik sátoruk alól ki nem mozdultak csábító
hizelgéseikre.

A tér közepén, melyen sátoruk fel volt vonva, állt egy roppant nagy
szökőkút, széles márvány medenczével, minden hajnalban és alkonyatkor
ott enyelegtek az ifjak szemei előtt e csába tündéralakok, habfehér
termetöket locsolva a meleg nyártól langyított habokkal.

Bar Noémi eltakará piruló arczát előlük kezével, másik kezét undorodó
mozdulattal tartá feléjük; és ez a mozdulat volt az átok.

Egy éjszakán megfordult az évszak rende: meleg hő nyárszak derekán
hideg, fagyasztó szél támadt, mely végigsüvöltött az országokon s
megfordítá rendes útjából a természetet. Hol jeget nem láttak soha, a
folyamra pánczél fagyott, s a megrettenő lakosok látták az égből
aláhullani az ismeretlen pelyheket, mik elleptek erdőt, mezőt, utczákat
és háztetőket, szemfödelet vonva az egész földre.

Hah! hogy hallgatott el a vigalom egyszerre! A szokatlan csoda napján az
emberek magukba tértek, megbámulták a jeget, havat, a csodálatos
zúzmarát; másnap pedig szánokat készítettek és csengetyűkkel nyargaltak
végig a havas utczákon, víg dalokat rikoltozva, a hideg ellen prémes
öltönyeket vettek, a jégből építettek átlátszó palotákat, a hóból
készítettek czukros eledelt, s kinevették az ég haragját.

Bar Noémi intésére elmult a harmadik csapás, a nap melegen sütött újra,
jég és hó elolvadt, vízzé lett, a föld újra kizöldült megint.

A csapások harmadika sem javítá meg a népet. Kaczagták már az öt ifjut,
s még ők hívták fel Bar Noémit, hogy tegyen még velök több csodát, az
élet úgyis oly unalmas ily egyformán!

Jaj a népnek, a hol már a gyermekek életunalomról szólnak!

Bar Noémi még egyszer szóla hozzájuk.

– Triton városa lakói, és ti, kik Oceania földén laktok, halljátok és
beszéljétek el egymásnak; ime bocsát reátok az Úr kegyetlen csodát
általam, hogy megtérjetek és megjavuljatok abban; az első két napon
megrontom a vizeket, a másodikban a földet, a harmadikban a levegőt,
hogy a mi élet volt eddig, az halál legyen ezután; a mi anyai kebel volt
eddig, legyen ezután sír gyomra. Három hét alatt térjetek meg Istenhez,
a ki jó a jóknak, de irtózatos boszúálló a gonoszokra.

Az őrült nép kikaczagta jósszavait, s gúnynyal kiáltott rá vissza:

– Tedd, a mit tudsz!

A nehéz átok legelébb a folyóvizeket érte. Valami apró zöld bogár lepte
el a folyamok felszínét vastagon, mely undorító szaggal mérgezé meg
azokat, minden állat, a mi azokból ivott, kínlódva hullott rakásra, a
halak felfordulva jöttek fel a víz színére, a hab büzhödten hányta ki
azokat kétfelől a partra; azután a fúrt kutakban veszett meg a víz; íze
elkezdett sós, keserű, émelygős lenni, a szökőkutak sugarai
elhomályosodtak az iszaptól, melyet a föld alól hoztak magukkal, s
minden víz elveszté friss hidegségét, valami émelyítő lágymelegség rontá
azt meg, hogy a szomju állatok iszonyodva fúttak hozzá s halálos
aggodalommal bőgtek fel az ég felé. Több eszük volt, mint az embereknek.
Ezek kaczagták a csodát; ha a víz elromlott, annál édesebb volt a bor;
minden ember bort ivott hát, részegítő méregitalt, még a nők és
gyermekek is. Az ember szíve kemény volt.

Szállt az átok másodízben a tápláló, élő földre; iszonytató félelmében,
az Úr kezét megérezve, elborzadt, elbágyadt a föld; száraz, kemény
repedések szaggatták meg fájó felszínét, s a belső kín miatt kékes
penész s terjedő sárga sömörök lepték el a hantokat, a sziklákat és a
fák síma kérgeit. Kór, nyomorék lett a termő föld, fűbe, fába elterjedt
szörnyű baja, az édes gyümölcsök helyén soha nem látott pöffeteg, mérges
gilva, undok üszögtestek termettek, a gabona kalászában korommá vált az
érett mag; a szőlő elfonnyadt, összerohadt tőkéjén, a méztermő nádat
sűrű moszatok lepték el, a kenyéradó gyökerek gumói megbüzhödtek a föld
alatt s átkot termettek áldás helyett, beteg volt minden zöld növény az
Istennek átka miatt; csak az embernek nem fájt az. Oh, az ember-szív
kemény!

Harmadszor szállt az átok az éltető levegőre; sűrű átlátszatlan gőzök
szálltak alá a vidékre; feketén, barnán, sötéten. A nap nem látszott ki
abból, a nappal az éjszakához lett hasonló; a gonosz, veszett köd szaga
elülte a melleket, s rossz köhögést, fojtó lélegzetet okozott. Az
utczákon nem lehetett járni többé, a falakról csorgott a nedves nyirok,
s a nehéz sűrű fellegek, mik máskor az égen jártak, az emberek feje
fölött, most mind ott jártak a földön, végiguszva az utczákon,
áthömpölyögve a mezőkön, a házakon: borzalom volt azt elnézni.

«Nosza sípok, nosza kürtök! most daloljon a ki tud! Hogyha ott künn nem
süt a nap, annál jobban ég a fáklya, hogyha felhő jár az utczán, annál
nyájasabb a pohár: hogyha oly rövid az élet, annál jobban kell sietni;
hogyha úgy is jön a halál, minden kéj, gyönyör poharát fenékig ürítve
találja.»

Ezt a gondolatot mondák Oceania minden házában, s az öt férfihoz az
olajfa árnya alatt senki sem ment Isten irgalmát keresni.

Bar Noémi elbusultan látta az őrült tombolást, a vesztébe vakon rohanó
népet, s keservében gonosz átkot monda rá.

– Minden, mi embernek kedves, legyen tinéktek rémület, az édes legyen
keserű, étel-ital méreg legyen, az álom legyen rémlátás, a hol örömet
kerestek, találjátok a bánatot, a csókból támadjon fekély, a mosolygó
ábrázatot verje meg undok kelevény, s a gyönyörből támadjon utálat
rátok!

És a midőn hét nap mulva a fellegek szétoszoltak s előjöttek Oceania
lakói, visszarettentek egymástól. Himlők, fekélyek rutíták el az
arczokat, orrok, ajkak eltüntek az ábrázatról, hajzat kihullt, test
összegörnyedt. Isten maga törlé le képmását azokról, a kiket megbánt,
hogy teremte.

Az ég pedig, mely e világrészt befedte, oly sápadt volt ezután, olyan
sárga; a kékszín eltüne róla, el a napnak ragyogása. Délben is bele
lehetett nézni annak sápadt tányérjába s megszámlálni a foltokat benne.

Ám még ez sem volt elég.

Egyik embernek nem volt mit csúfolni a másikon. Mind egyforma rútak
voltak már, azt is el kelle feledni. A gúny még kiáltóbb vala így; a
dacz még irtózatosabb.

Pedig a házi állatok nem ismertek már gazdáikra, a szelidített,
szoktatott párás nép szökve hagyta el a városokat s kínzott aggodalmas
előérzettel menekült a hegyek felé. Az ebek és a kis sárga énekes
madárkák csoportonkint hagyták el a városokat s siettek a havasok felé;
ott is fogadást tettek egymás között, hogy szólni nem fognak soha, az
ebek nem ugatnak, a madárkák nem énekelnek, nehogy megutált gazdáik
értük találjanak menni.

Helyettük holló és farkas lepte el a városok kerületét. Ezek a sírásó
vadak ott tartottak nagy tanácsot, elhatározva egymást közt, hogy
osztozzanak meg az emberek örökségén?

Őket elérte rossz sorsuk.

Bar Noémi nyolczadizben emelte fel átkos kezét és monda, szomorú hangon:

– Legyen halál…

S jött az idézett angyal, a szörnyű Malach-Hamovez angyal, azzal a
kétélű lángpallossal, mely seregeket öl, mely előtt nincs mélyen, nincs
magasan rejtve senki, és elkezdé szörnyű munkáját először a kicsinyeken.

Egy napon eltünt minden élő bogár a föld szinéről. Mintha itt volna az
ősz, mely őket magával viszi.

Másnap a kigyók, teknősök jöttek elő oduikból, elveszni az átkozott
napfényen, ott elfeküdtek a városok kapui előtt.

Harmadnap lehullottak a légből a szárnyasok, a háztetőkről aláfordultak
meredve, az utczákat ellepék hulló testeikkel. A farkasok látták
társaikat a hollókat megdermedni, s nem volt hozzá bátorságuk, hogy
hulláikhoz nyuljanak, hanem odasereglettek mind a városok kapuihoz, s
féltükben ott üvöltöttek, mintha kérdenék az embert: nincsen-e, ki
segítséget adjon?

Negyednap az emlős állatok pusztultak el, ott nyújtózva az emberek
lábainál. Nem maradt élő a földön, csak az ember egymaga és az ősvilági
szörnyek.

És még ez sem döbbenté meg őket! nem rémültek meg e szörnyű
egyedülléttől; – minden állat elveszett már, csak ők és bálványaik
éltek.

Még lett volna idő, még voltak napjaik hátra. Még nem mondá ki rájuk
Isten legrettentőbb itéletét. Bevárták azt.

A halál gyászangyala elkezdte szörnyű munkáját a lelkét megtagadó
fajban. Valami iszonyú betegség járt városokról városokra, az emberek
elhullottak segélytelen, menthetlenül; egy rövid óra véget vetett az
életnek, ma ifju és büszke alak, holnap csendes fekvő halott. A sír több
volt már, mint a ház s az élők nem elegen eltemetni a holtakat.

Egy jajkiáltás volt az egész ország! Tartományról tartományra szállt a
sirás. Az emberek fetrengve hevertek a porban.

Miért porban? Porban lakik-e az Isten? Nem égben kell-e őt keresni? Ah,
ők nem nézhettek oda fel, nekik csak bálványaik számára voltak imáik.
Azt mondák: ezek a mi Isteneink. Mi őket emeltük magunk fölé! És
senkinek sem volt bátorsága, hogy megmondja nekik: szálljatok le az
oltárokról, ti föld csodaszülöttei, a többi pornál rosszabb por, s
adjatok helyet az Istennek, a ki egyedül Úr!

E helyett a félelem és irtózat ádáz kétségbeesésében dühösen rohantak az
olajfa ifjaira s méregbe mártott fegyverekkel fenyegeték Bar Noémit, a
minden rossz okozóját, halált ordítva fejére.

– Nyolcz csapásra meg nem tört nép! im érezd a kilenczediket! kiálta az
Isten haragjának küldötte s lábával az álló földet megdobbantá.

És im a kemény föld reszketni kezde az ádáz tömegek lábai alatt. Elébb
csak mint távoli szélzúgás hallatszott a mélységből; majd mintha óriás
szekér gördülne végig ott alant, megrázva a palotákat, a mik ott fenn
építve vannak.

Irgalmas ég és föld!

Valami haragos szellem, a ki oda alant lakik, ki akar börtönéből törni,
s megrázza a föld alapját, összetöri a hegyeket s szikláikat aláveti a
síkságra.

A föld szine, mint a tenger, úgy hullámzik; a legnagyobb őspálmafák
koronáikkal jobbra-balra csókolják az ingó földet, és a tornyok és a
bástyák kettétörve omlanak le.

Ki tartja meg az aranyos palotákat? Ezer oszlop jobbra-balra dűlve
omlik. A büszke arany kúp utána hull, eltemetve lakosait; a kapuk óriás
koczkái a földre le vannak vetve, a bolthidak az utczák felett
cserepekben feküsznek a romok között. Por és cserép, a mi dics és
ragyogvány volt!

A bálványok templomaiba futó népet a romok zuzták agyon, a mámor-ittas
bacchanaliák házai eltemették titkaikat, a gyönyörök búvhelyein ott
veszett a vétkező.

A nép megrémülve futott a Triton bálvány elé, ki minden bálványok feje
volt.

A templom nyolcz fala szétomolva feküdt a téren, az ezüstből öntött
bálvány felfordulva, arczczal a földre borulva. Az élő bálvány maga
pedig ott ült trónusában, most is oly mozdulatlanul, miként máskor, csak
nagy kerek rémszemei látszottak forogni agyában, mintha bámulnák a
napot, mely oly régen el volt tőlük zárva.

A nép odaveté magát a szörnyeteg lábaihoz. Kezeiket fejükre kulcsolva, s
üvöltve kiáltának hozzá:

– Oh Triton, segíts!

A szörnyeteg maga is érzé lábai alatt reszketni a földet, s ott, a hol
baloldalán a pikkelybőr alatt meglátszott a szív lassú dobbanása, az
idegen félelemtől elkezde sebesebben lüktetni, s a szörny felállott
helyéből, az égre emelve iszonyú fejét magasan; mint egy torony úgy állt
a nép között.

A bálványimádók ujjongva kiáltának:

– Hah! a Triton-isten felállt! A Triton meghallá szavainkat! A Triton
harczolni fog az idegen Isten ellen! Most mutasd meg arczodat idegen
Isten és remegj a Triton előtt, kinek termete hat öl magas és keze
erősebb, mint a villám.

E káromkodás elhatott az öt igaz férfi sátoráig. Akkor Bar Noémi
szétszedeté a sátort; palástjaikat magukra vették az ifjak, a dárdáikat
kezeikbe s megindulának merészen, hogy a Triton hivására megjelenjenek a
mindenható egy Isten nevében.

Ott megállíták őket a papok a csodaszörny színe előtt, s mondának nekik:

– Im a Triton-isten felállt a mi védelmünkre és kinyujtá erős kezét és
megnyitá száját, melynek hangja erősebb a mennydörgésnél. Ti idegen
átoktevők, boruljatok előtte porba, vagy várjátok magatokra haragját,
mely titeket Isteneitekkel együtt elront!

Bar Noémi szivében emberfölötti lelkesülés lángjai kezdtek hevülni.
Körüle álltak ezernyi ezer csoportok, előtte az éktelen óriás-csoda.

És ő szóla mindazokhoz messzire eldörgő hangon:

– Por lakói, por imádói! Kiket sem áldás, sem átok, sem a jó, sem a
rossz napok meg nem javítottak. Legrútabb férgei a földnek! Im én
elbocsátom a tizedik csapást reátok, hogy ne legyen, a kihez
imádkozzatok többé. Tehetetlen szörny, förtelmes csoda, hajolj meg annak
nevére, a ki tégedet alkotott, s ki téged ismét összetör; s térj meg a
te uraidhoz, a porok férgeihez.

Ezt mondva, megcsóválta feje fölött nagy zúgással az éles kópját s
elhajítá azt a szörnyetegre.

A kopja süvöltve repült a papok fejei felett, s ott, hol a szörny bal
oldalán a szív lüktetése látszik a pikkelyes kemény bőrön, átfurta azt s
rendülve megállt szívében.

A bálványszörny rettenetes ordítással bukott arczra, fekete vért okádva
eltátott torkán, s farkával paskolva a földet, s körmeivel feltépve a
rakott köveket maga körül.

A nép első rémületében Bar Noémi és társai kimenekültek a sokaságból, s
midőn eszökbe jutott amazoknak, hogy a bálvány megölőjét üldözzék, az Úr
megrepeszté a földet szélesen a futók és üldözők közt, s kék lángokat
támaszta a mélyből és fojtogató pokolfüstöt.

Az öt férfi épen jutott el a tizenegy havas között fekvő hazájába. Bar
Noémire nagy öröm várt megérkezése napján. Neje fiat szült neki,
apjához, anyjához hasonlót.

És ez nagy vigasztalás volt a többi választott népnek is, mert ez által
adá tudtul az Úr, hogy a hol ártatlan csecsemő született e napon, az a
föld nem veszhet el haragja miatt.

A vének vénje megérté Bar Noémi ajkairól a történteket, a betöltött
csapásokat. A tizenegy havas között semmit sem éreztek azokból: itt
meleg nyár, vidám nap honolt, tiszta lég, zöld mezők, vidám patakok, itt
élt és örült létének a légben tánczoló bogártól az emlős állatig minden,
s áldás volt fűben és fában.

A vének véne, megtudva a legrosszabbat az öt férfitól, elrendelé
hiveinél, hogy kik a völgyekben laknak, mind szedjék fel legféltettebb
javaikat, hajtsanak el magukkal minden élő állatot, s vonuljanak fel a
magas hegyek közé, oda építsenek hajlékot. Az égnek majd gondja lesz rá,
hogy az örökhó elmuljon onnan, s helyet adjon fűnek, fának, a mi embert
véd és táplál.

A Triton még azután három napig kinlódott kapott sebében, a míg megbirt
halni, s ezredéves életét elvérzette ott a porban. Három napig
hallatszott rémordítása egyik hegyláncztól a másikig, mint egy tartós
menydörgés, s e rémszóra előjöttek oduikból a föld többi ősszörnyei: a
barlanglakó alvilági csodák, miket csontmaradványaikban bámul most a
késő világ; a rengő föld kizavarta őket sok százados álmaikból, s
előjöttek idomtalan alkatukkal, szarvas, agyaras fejükkel, pánczélos
sötét testükkel rémíteni a világot.

«Meghalt a Triton-isten, nincs többé Isten a földön! ez őrült kiáltás
hangzott végig az országban. Csak a havasok Istene él még. Menjünk
rajta, öljük meg azt is! Ő se legyen!»

És az ádáz milliók fegyvert fognak kezeikbe, hogy megtámadják az Istent!
az ezernyi rémállatok fogaikat, szarvaikat köszörülték, s csörtetve
rontottak a havasok ellen, a mammuthok utat törtek az őserdőkön
keresztül, hogy eltiporják a havasok nemzedékét.

Egy égostromló kiáltás viszhangzott a messze földön, minden megbomolni
látszott, még a fák és füvek is az éggel harczolni kezdtek; a pálmafák
levelei kimeredtek egyenesen, fel az égre, mint szál kardok, s minden fű
és falevél hegyét mutatta fölfelé. Az ingatott, rázott ormok meghasadtak
hegyeiken, s eddig nyugodalmas bérczek tűzokádó ajakkal szólaltak meg az
ég ellen, lángot és égő köveket hajigálva a magasba istentelen
lázadással; a föld száz helyen megrepedt, s büdös mocsárt, fekete, undok
iszapot okádott ki önmagára; az erdők lángba borultak s vérszínre festék
az eget…

Csak a havasok bérczei maradtak most is fehéren és nyugodtan.

Midőn a lázadt milliók hada, s a szörnyek rémalakjai megrohanták a
megtagadott Isten földét, körülfogta azt egy villámterhes felhő, melynek
csattogása felülmulta a rémek csatazaját, mely lobogó nyilaival szórt
rettentő halált az ég ellen támadt népre, s verte azt tűzostorával három
nap és három éjjel.

A belül lakozó nép imádkozott és magasztalá az Istent nyugvó hajlékai
alatt, csak messziről hallgatá a rettentő csaták zaját.

Harmadnap elnémult minden.

A felhők eloszoltak a légben, s a mint a havasok lakói széttekintének
ormaikról, egy sík tenger terült körülöttük; – csendes, néma víztükör,
melynek messze láthatárával a puszta lég érintkezett… hegyek, völgyek,
tartományok, hova lettek? hova tüntek?…

Maga a tizenegy havas is hullámokkal volt körítve s tizenegy szigetté
vált. Együtt, egy tömegben mind több ezer lábnyival alább sülyedtek
csendesen; a melegebb alsó légkör leolvasztá ormaikról az örökhó
rétegeit, s ottan támadt új élet és új tenyészet. A legelső tiszta
folton, mely a hó alól kibarnult, az Isten dicsőségére, a szabadulás
emlékére egy hársfát ültetett Bar Noémi, annak árnya alatt építette fel
gunyhóját, s mennél nagyobb lett a lombsátor, annál nagyobb lett a
család, s az Isten áldása rajta.

E tizenegy hegy csoportja a Canári szigeteké.

A nagy Oceaniából csak a hegyek maradtak meg.

Alkotásuk, partjaik tanuskodnak róla, hogy e szigetcsoport csak egy
elmerült világnak emlékül megmaradt vége.

Későbbkori fölfedezőik csodálkozva tapasztalák, hogy e félreeső
szigeteken egy saját népfaj lakik; alakjára szebb, erősebb, mint az
ismert nemzetek. Szabad lelkű és erényes; egy láthatlan Istent imádó,
szerelmében szűz, életmódjában egyszerű és sorsával elégedett.
Halottjait bebalzsamozva rakja el sírüregekbe, mert a feltámadásra vár s
művészetet, irást ismer, a mi máshoz nem hasonlít.

E szigetcsoportnak csendes, boldog emberein kívül, van még két csodás
lakója: az ebek és a sárga verebecskék.

Különös, hogy azon helyen mind e két állatfaj néma. Mintha most is
fogadásuk kötné őket, hogy nem fognak megszólalni Oceania földén.

Ha pedig kihozzák őket onnan, hangjaikat visszakapják. A kis canári
madárkák, e szelid, kedves, játszi éneklők innen jőnek, ez eredeti
hazájuk.

Nálunk ismét oly szépen, oly szerelmesen tudnak énekelni, mint hajdan a
Triton buja városában, s nem egy ábrándozó szív andalog el dalaikon, és
nem tudja, hogy mit érez?

A Bar Noémi ültette hárs most is áll még a ferroi szigeten, melyről a
földtudósok az első délkört számítják; százhatvan láb körülete a két
ezredévet élt szent fának, s lombjai alatt egy egész nemzedék pihen.
Mint az utazók beszélik, e fa lombjai szivják magukhoz a levegőég
gőzeit, s cseppekben hullatják alá a földre, a vízszegény szigetet úgy
öntözve napról-napra. A lakosok most is szent fának tartják azt.

Európa és az új világ között most egy nagy üres tengervégtelenség terül,
akárki tekintsen oda, nem tagadhatja meg, hogy ott egy egész világrész
hiányzik.

Plato leirta azt, Solon megénekelte, az arabok regéket mondanak róla, a
carthagóiak megtiltották felőle beszélni, mert igaz volt létezése.

Most vitorlák repülnek fölötte.

De gyakran, midőn szélcsend van a tengereken, midőn a mélázó természet
elábrándoz a multakon, a melegtől átfült légben megjelennek a csodás
tünemények a hajós szemei előtt: a sáppadó láthatáron paloták és városok
képei emelkednek föl, tornyaikkal aláfelé fordítva, pálmaerdők
koronáikkal lefelé. Csodás, nagyszerű alakok, a minők már nem léteznek,
merészen halmozott csarnokok utánozhatlan művei ott libegnek, ott
változnak a bámuló szemei előtt, míg egy támadó szellő szét nem fuvalja
azokat s a lengő hajó körül nem látszik más, csak a végnélküli tenger…



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Lásd Alexander ad Alexandro IX. könyvében 21-dik fejezet.]

[Footnote 2: China neve a bennszülötteknél.]

[Footnote 3: Φιλος τῖος δεοῖς νικητἠς ἐπιφανὴς, τυράννωνἕχϑρος, σατραπὴς
μεγισατων τῆς περσικῆς ἃρχων δυναμεως… Theophilakt.]

[Footnote 4: Persa hitregei angyal.]

[Footnote 5: Cserei Mihály: Erdély története.]

[Footnote 6: Mambrius Rosæus.]



TARTALOM.

DÉLVIRÁGOK.

  Az utolsó tengeristen  1
  Kelet királynéja  13
  Tsong-Nu  70
  Perozes  85
  Hyppona romjai  112
  Solimán álma  153
  A láthatlan csillag  167
  Az utolsó czigányország  199
  Kincses Abdul és gyáva Izmál  209

  OCEANIA  221

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

17 |pu ztákról érkezőkkel |pusztákról érkezőkkel

22 |O rabolta el |Ő rabolta el

25 |Orömestebb mennék |Örömestebb mennék

45 |hangon válaszolt; |hangon válaszolt:

121 |Onnek édes anyja |Önnek édes anyja

121 |Ont igen |Önt igen

121 |On boszúmra |Ön boszúmra

178 |«Mit látsz? kérdé |«Mit látsz?» kérdé

187 |sem hiányzik. |sem hiányzik.»

211 |Halál reátok! |Halál reátok!»

234 |asszonynek valók |asszonynak valók

234 |a cathagóiak |a carthagóiak

234 |Űgy hát |Úgy hát

270 |Orüljetek |Örüljetek

282 |világrészt b fedte |világrészt befedte

282 |Oket elérte |Őket elérte]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Délvirágok; Oceánia" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home