Title: Tanár úr kérem - Képek a középiskolából
Author: Karinthy, Frigyes
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Tanár úr kérem - Képek a középiskolából" ***


available by Hungarian Electronic Library



KARINTHY FRIGYES

TANÁR ÚR KÉREM

KÉPEK A KÖZÉPISKOLÁBÓL

VÉRTES MARCEL RAJZAIVAL

DICK MANÓ KIADÁSA BUDAPEST VII, ERZSÉBET-KÖRUT 12.

Nap nyomda részvénytársas

KOSZTOLÁNYI DEZSŐNEK, a „Szegény kis gyermek panaszai“ szerzőjének



BEVEZETÉS

Az udvaron keresztül belopóztam – féltíz után járhat az idő, most a
folyosók kihalltak és konganak, csak néha, mikor egy becsukott ajtó
előtt elmegyek, csap ki felém a zümmögés és egyszerre mélyen és igen
komolyan elszorul a szívem. A második emeleten, jobbra, a tanári szoba
mellett, a VII-ik b) osztály ajtaját kinyitották, levegőzés miatt.
Leveszem a kalapomat, zsebreteszem. Aztán óvatosan bemegyek az ajtón,
félreforditott fejjel meghajtom magam a katedra felé és nesztelen
léptekkel hátravonulok; az utolsó padban, a kályha mellett, üres egy
hely. A tanár nem nézett rám, rendben van, legyintett egyet, azt hitte,
idetartozom, és vagyok az, aki öt perccel előbb kiment. Nesztelenül
megkerülöm a köpőládát és a szemétkosarat. Rálépek egy fél kiflire,
óvatosan megfordulok és beülök az utolsó padba. Vörösesszőke, szeplős
fiu ül mellettem – oh igen, oh igen – és majdnem felkiáltok örömömben,
meglepetésemben, boldogságomban: hiszen ez a Büchner! nini, a Büchner! –
milyen, milyen régen nem láttam, hol jártam én, istenem, milyen
borzasztó álmaim voltak. De most itthon vagyok megint, a jó, igazi
valóságban, az én valóságos életemben, amiből nem volt jó kimenni, – oh
itthon vagyok, én vagyok az, Karinthy Frigyes a hatodik béből, hát
persze, micsoda ostoba álom volt az. Egyszerre minden szag ismerős:
remegve nyúlok be a padba és kihúzok egy füzetet. Egy pillanatig
káprázik a szemem, de aztán világosan elolvasom: az én nevem, hatodik
bé, magyar dolgozatok.

Büchner, édes Büchnerkém, hogy vagy, te drága, vörös ember. Büchner
kissé csodálkozva néz rám, nem érti, minek örülök úgy, hogy értené!
Pszt, mondja, meglök és mérgesen néz rám oldalt. Persze, én itt
lármázok, mikor odakint felelnek – ki felel? ahá, a Steinmann, a Bódog!
– és aztán neki lesz baja belőle. De édes Büchnerkém, nem érted, alig
tudok uralkodni az örömömön. Büchner nem érti, hogy lehet valaki ilyen
marha, aszongya, minek röhögsz úgy, tudod, hogy pikkje van rám, azt
hiszi, én bolondázok és azon röhögsz. Különben pedig, mért nem férsz a
bőrödbe? Pszt, lassan beszélj.

Hát idehallgass, édes Büchnerkém, milyen marhaságot álmodtam – és most
boldog vagyok, hogy csak álmodtam. Azt álmodtam, hogy én nem vagyok már
tizenhat éves, hanem sok év telik-múlik és tudod, és sok zavaros és
zagyva dolog jön, egészen másképpen, mintahogy én most elképzelem.
Tudod, álmomban leérettségiztem, képzeld (na és örülsz, hogy csak álom
volt, te hülyőke, bár már túl volnánk rajta!) – szóval leérettségiztem
és kiléptem az élet iskolájába, amiről Lenkei tanár úr szokott beszélni.
Bizony, nem is tudom, hanyadik osztályába jártam már az életiskolának,
de nagyon sok osztály volt és úgy volt (pszt! ne ordits úgy! idenéz és
kihívhat, milyen pikkje van rám!) szóval úgy volt, hogy már huszonhét
éves vagyok és ülök egy kávéházban és nem jól éreztem magam, képzeld,
pedig mostanában hogy szerettem volna huszonhét éves lenni. Szóval a
kávéházban ültem és úgy volt, hogy tényleg egy iró lettem, ami lenni
akartam és már sok könyvem megjelent és ismertem személyesen Bródy
Sándort és elfogulatlanul beszélgettem Molnár Ferenccel és autogrammot
kértek tőlem, és képzeld, mégse éreztem jól magam, nem furcsa? Szóval
kiderült, hogy érettségi után nem olyan jól lesz, mint hittem. És amint
ott ültem a kávéházban, esett az eső és minden szomorú volt, – ekkor én
egyszerre eltünődtem álmomban és azt gondoltam, hogy ez mégis csak
lehetetlen, hogy én már huszonhét éves vagyok és minden így megy – és
egyszerre eszembejutott az osztály és hogy hiszen én tulajdonképpen a
hatodikba járok és nekem még sok dolgom van, meg kell csinálni a mértani
rajzot, át kell néznem a történelmet és közben gondolni kell a jövőre,
ami nagyszerű és csodálatos lesz, mert hiszen még csak tizenhat éves
vagyok. Szóval jól átgondoltam mindent és világosan rájöttem, hogy én
most nyilván csak álmodom és még hozzá nem valami szép és dicsőséges
álmot, hanem egy elég kellemetlen és tökéletlen álmot és hogy a
legokosabb, amit tehetek, ha erőlködöm és fölébredek és átnézem a
mértant és bejövök az osztályba. Az esős ablaküveghez szoritottam a
fejem és erősen elhatároztam, hogy most felébredek, és egészen más
szemmel nézem majd azt az igazi életemet, a középiskolában. Nem látom
olyan keservesnek és fárasztónak és nyomasztónak; hanem figyelni fogom
benne mindazt, ami benne kedély és humor és emlék és szép fiatalság:
amit innen, ebből a távolságból olyan tisztán látok már – megnézek
mindent jobban, mint eddig – és nektek, édes barátaim, kedves
középiskolai tanulók, újra megmutatom és figyelmeztetlek benneteket,
hogy mennyi szín és furcsaság és élet mindez és mennyi emlék és mennyi
remény.

(1913.)



Reggel hétkor

Krrr… Brrrr…

Mi ez, mi ez, mi ez, ez a rettentő csengetés? Tűz van? Ezek nyilván
tűzoltók… szólni kellene az Erzsinek, hogy oltsa el a lámpát, biztosan
meggyulladt a kredenc.

Krrr… Brrrr…

Dehogy… hiszen ez a vekker… A vekker csönget… De hiszen akkor félhét van
már… fel kellene kelni.

De hisz az lehetetlen, hiszen csak most feküdtem le. Mi van ma?

Szerda? Magyar, német, mennyiségtan, földrajz, torna. Ez öt. Rendben
van! Akkor még alhatom öt percet.

Magyar, német, mennyiségtan, földtan… Tyű! Hiszen én még nem csináltam
meg a térképet… Ceruzával megvan már, most ki kellene húzni tussal
Magyarország határát… Tyű! Hiszen át kellene olvasni még a földrajzot és
a magyart, föl kellene kelni, felelés van… felelelele… fefe…

Na – mi ez? Csak nem alszom el megint – ezt mégse lehet, felelés,
Mákossy tanár úr és Magyarország határa…

Hát kérem, Bauer, csak nyugalom. Csak nyugalom, kedves Bauer, azért nem
muszáj elsietni a dolgot… Nem kell kapkodni, meg lehet csinálni azt a
felkelést szép nyugodtan – – biztos kézzel – – előkészítve… Zrinyi se
rohant ki csak úgy az ágyból, hanem előbb előkészült… Kérem, tanár úr,
én készültem…

Arra semmi szükség nincsen, hogy az ember azért mindjárt kidugja a lábát
a takaró alól, ilyen hidegbe… Persze, a harisnya, az fontos, ha fel akar
kelni az ember… de csak óvatosan, kedves Bauer, csak óvatosan… Így,
szépen, lenyúl az ember a szék alá, óvatosan felkaparja a harisnyáját…
így… behúzza szépen a takaró alá… hogy én minek dugjam ki azért a
lábam?… nevetséges, itt is fel lehet húzni a takaró alatt… Na, ugy-e!…
tyű, ott oldalt bejön a hideg… Kapitány úr, kapitány úr, léket kapott az
ágy, Némó kapitány, mingyárt elsülyed… ezt be kell tömni… hú! de jó.

Na. Hát ez megvan. Fent van. Hát ez kemény munka volt, ez igen. Ezután
nehány percnyi pihenés következik. Hiszen a nehezén túl vagyok, most már
csak a cipő jön és a ruha, erre lehet pihenni néhány percet. Pihenni
szükséges, úgyis beteg vagyok. Mélyen tisztelt tanár úr, fiam ma
gyöngélkedés következtében nem vehet részt az előadáson, tisztelettel
Bauer Károly.

Bár ez nem valószinű. Bár azért a földrajzot mégis át kellene nézni és
kihúzni tussal… Bár miért kellene azért fölkelni… tegnap egyszer
átnéztem részint, úgyis mindjárt fölkelek és megnézem, hát most már
mindegy. Nevetséges. Egy oldal különben is az egész, másrészt, de
azonban gyöngélkedem is. Nemcsak átnézem én aztat, hanem még itt az
ágyban elmondom, emlékezetből aztat, ahogy tegnap átolvastam… mert én
nem henyélésből fekszem itt az ágyban, hanem azért fekszem, kérem tanár
úr, hogy elmondjam magamban a földrajzot… nekem itt sürgős és
halaszthatatlan feküdnivalóm van itt az ágyban… ezt rögtön el kell
intézni… ezt a fekvést… mert már hét óra is lehet…

Tehát Magyarországot délen határolja a Duna és a Szerbia és a romániai
dalmát… és a Szerbia… és Szerbia fővárosa… és a fővárosi Szerbia…

Na, kezdje előlről, Bauer, maga szerencsétlen. Kérem, tanár úr, én
készültem. Tudtam, de elfelejtettem. Ne feleseljen, Bauer, mert magának
felelnie kell, mert maga Szerbiából négyesre áll és az intő-konferencia
már össze is ült. Fogd be a szád, Bauer.

Igenis, az intő-konferencia ott ül már Szerbia határán és tanácskoznak.
Még csak a hadvezért várják és a csatát azonnal megkezdik. Tehát mi
Bosznia fővárosa? Bauer, fogd be a szájadat és ülj ide az ágyú mellé,
most te vagy az Ágyútűzér és teneked kell megvédeni Magyarország
határát. Hát jó, ha nekem kell megvédeni, adjanak mellém ezer kipróbált,
derék cowboyt, mindegyik egy-egy mozigéppel, majd én megmutatom nekik.
Hajrá, hajrá, derék fiúk! Fel a csatába! Adjatok egy lovat Bauer alá!

Na most!… Hadaink már bent járnak Szerbiában… Én azt hiszem, igazgató
úr, mégis csak ez a Bauer fogja megvédeni Magyarország határát.
Mennyiségtanból rosszul áll, az igaz, de húsz saslengést csinál a
nyújtón és mint fővezérnek, ez kell. Na Bauer, hát akkor csak neki, édes
fiam… foglald el Szerbiát… így még kijavíthatod a négyesedet.

Jó, nem bánom, tanár úr. Tábornoki egyenruhám megfelel? Így. Hát most,
utánam, fiúk. Maga, Mákossy tanár úr, maga lesz a hadsegédem… de
vigyázzon, hogy mit parancsolok és fogja be a száját… Így. Üljön fel ide
hátra a lovamra és kapja el, ha golyó jön… Majd adok én magának. Ne
feleseljen, tanár úr. Tanár úr, nem készültél. Hát mondd meg, tanár úr,
mi a fővárosa Szerbiának? Na ugy-e, nem tudod. Szerbia fővárosa
Budapest, miután én most elfoglalom és hozzácsatolom Magyarországhoz.
Ülj le, tanár úr, négyest kapsz.

Hát hol is van csak az a Szerbia? Hol is van? Az bizonyos, hogy valahol
van. De nem találom. Jaj, jaj, tanár úr, nem találom Szerbiát, hogy
foglaljam el?

Persze, hogy nem találod, gazember, miután nem húztad ki tussal
Magyarország határát a térképen, hát most nem látni, hol kezdődik
Szerbia. A katonák ott állanak a határon és nem mernek átlépni, mert
félnek, hogy belépnek a tusba, mielőtt megszáradt.

Na megállj, te gazember Bauer, ezt te csináltad! Le a fejeddel! Le a
fejeddel! Hóhér, vágja le gyorsan a fejét, azzal a cigarettavágóval.

Jaj, jaj, hóhér úr, én készültem! Jaj, Erzsi, Erzsi!…

Na, mi az, ifiúr?… Mi?! Maga még az ágyban van? Hiszen nyolc óra van
már, a nagyságos úr már el is ment a hivatalba.

Tyű! Ezt elaludtuk megint!

Tyű! Mi lesz itt!! Még jó, hogy a harisnyám már fent van.



Elkéstem

Nyolc órakor még homályos a reggel és homályosan bukdácsolnak álmos
fejemben a másnap esélyei és minden lehetősége. A középiskolai tanuló
élete: nyolc éven át napról-napra megújuló harcbaszállás, halálos
veszedelem: minden reggel pontban nyolckor, a véletlenek és ravasz
kelepcék és elhatározó események hullámzó harcterére kiront: sebeket
kap, sebeket oszt, néha elvérzik. Másnap újra feltámad, kezdi előlről.

Minden reggel új fegyverzet és új haditerv. Furfangos és végtelenül
komplikált megfontolás, amiben százféle ok és okozat kombinálódik.

A fegyverzet ma hiányos: éppen azért gondosan kell összeválogatni. Első
óra mennyiségtan. Az irrationális egyenleteknél tartunk, de mult órán
még nem fejeztük be. Felelés eshetősége 25–27 százalék. Ebben a kis
százalékban szerepet játszik az a körülmény, hogy sokan még nem is
javitottak s hogy Frőhlich megbizhatatlan jellemű, ingatag és gyenge
akaratú ember, aki mult órán talán még maga is azt hitte, hogy jövőre
tovább magyaráz és most egyszerre, szinte öntudatlanul, feleltetni kezd.
Az emberi lélek mélyén vannak ilyen kóros tünetek, amikkel számolni
kell.

Szerdai nap lévén, én istenem, a mennyiségtan után két óra mértani rajz.
Hiányzik a szépiám, a görbe léniám is hiányzik, amit pedig ma
összeirnak. Guttmann igért egy gummiguttit, azt elkérem. Vörösmarty
Nyelvszépségei. Na, igen Vörösmarty nyelvszépségei, tudom, tudom: ma ez
a tét, kettő vagy semmi. Csak a másik felét néztem még át, de van két
tíz-perc a magyar óra előtt, az húsz perc, most, míg az iskolába érek,
átgondolom magamban az első felét: nyertem tizenöt percet, azalatt
berepülöm Vörösmarty Nyelvszépségeit, elkérem Guttmanntól a gummiguttit
és még a történelmet átszaladom. A füzetem nincs meg. Tanár úr kérem,
fiam ma gyengélkedett, a mennyiségtani dolgozatot nem készithette el.
Igen tisztelt tanár úr, fiam gyengéd szervezetének ápolása hosszabb időt
vesz igénybe, mely idő alatt háziorvosunk a mennyiségtan-dolgozatoktól
való tartózkodást ajánlotta.

Hát ez semmi. Ezek csak olyan ábrándok, megvalósithatatlan ködképek. A
rideg valóság nem az, a rideg valósághoz szívós elszántság és
lélekjelenet kell és kell hozzá Guttmann megint, akinek a füzetéből öt
röpke perc alatt gyorsan átirom az egészet. Bár mit ér nekem, ha megvan
a dolgozat, ha egyszer a kamatos kamatot úgyse tudom, pedig ha felelés
van, az csak abból van, az tiszta sor. Ne ábrándozz, hanem cselekedj!

Most pedig, ejnye, jó lesz sietni, ezzel az úrral, aki most szembejön,
nyolc óra öt perccel szoktam találkozni. Hát lássuk csak, szedjük össze
a gondolatainkat, mert a perc közel van. Szóval: csak szépia kell és
lénia. Ezzel szemben Vörösmarty, mint tudjuk, klasszikus tisztaságban
tartotta a nyelvet, szavai kristályos tökéletességgel – micsinálnak a
szavai? Szentisten, hiszen ezt sem tudom, meg kell gyorsan nézni,
micsinálnak Vörösmarty szavai kristályos tökéletességgel. És Nagy Lajos!
Szentatyám, gyerünk, ne zavarjunk össze mindent. Vörösmarty
kristálytiszta szavakkal elkérte Guttmanntól a gummiguttit. De ha
Guttmann nem adja? Akkor, akkor tisztelt tanár úr, fiam ma gyöngélkedett
és nem birta elhozni a gummiguttit. Még van egy eset hátra, hogy
kigyullad valami, vagy valamelyik tanár meghalt és hazaküldik tíz után
az egész osztályt.

Na, mi ez? Szívem nyugtalanul kalapálni kezd. A bejárat előtt nem áll
senki. Az egész épület gyanusan, fenyegetően csendes. Csak nem?…

Nem, nem… Az nem lehet. Az csak nem történik velem. Mindenesetre jó lesz
sietni.

Az első emeleten csend… Hallgatnak a falak és a lépteim konganak.

Nincs kétség benne. A szörnyű, az elképzelhetetlen megtörtént. Itt már
lecsengettek.

Most még csak egy eshetőségem van: talán még nem jött be Frőhlich.

Az üres folyosókon lábujjhegyen lopózom az Osztály ajtaja elé. Fülemet
óvatosan tapasztom a kulcslyukra. A lemondás keserű vonása görbiti le
ajkam. Odabentről egyhangu csönd beszél mindennél érthetőbben.

Hát ezen már nem lehet segiteni: talán még nem irtak be, lassan
benyitok. Frőhlich egyetlen szót sem szól, csak valami kegyetlen
elégtétel villan át rajta, míg szerényen és udvariasan bevánszorgok a
padomba. Az osztályon az elszörnyedés halk moraja fut keresztül.
Frőhlich lassan előveszi az óráját és megnézi. Könyveimet belököm a
fiókba. Büchner, aki mellettem ül, előrehajlik a tábla felé, az arcán a
mennyiségtani tudományok iránt érzett mély és kielégithetetlen szomjúság
lángol: csak én látom, hogy a szája kicsit balra húzódik, felém, és a
fogai közül csak én hallom a sziszegést:

– Beirtak a hiányzók közé.

Jobbra húzom a szájam. Előre meredek, a matematikai tudományok
összességével szemben táplált elfojthatatlan érdeklődés ül ki az
arcomra. A fogaim közt sziszegem:

– Tovább megyünk?

Büchner balra sziszeg:

– Nem. Felelés.



Eladom a könyvem

– Ennyi könyvet viszel máma magaddal? – kérdezi az apám s amikor én
lemondóan bólogatok, a nagynénémnek, aki szintén jelen van, németül
szidni kezdi az iskolát. Csupa svindler, drága és új könyveket
szerkesztenek, amibe semmi uj nincs és rákényszeritik a szülőket, hogy
megvegyék.

Bánom is én, csak az utcán legyek. Letérek a Múzeum-körútra és a
Károly-körútra. Ez a mi uccánk: az antikváriumok egész rajvonala. Megyek
előre, hónom alá csapom a füzeteket – és a könyvet, a kritikus könyvet
kényelmesen átlapozom menetközben, mintha otthon ülnék. Ebben nagy
prakszisom van; – megyek az iskolába és az uccán tanulok, még irok is
néha.

Tehát lássuk csak. Ez a tavalyi természetrajz, ötödik kiadás, lényegesen
javitva, átdolgozva. Lényegesen átdolgoztam magam is – a hátulsó fele
levált, annyi baj legyen. Az első fedelen egy mértani rajz. A 178-ik
lap, sajnos, hiányzik. Az Ember Csontvázára, (87-ik ábra) sajnos, igen
kemény ceruzával rajzoltam a cilindert és a szájába csutorát, nem
lehetett kiradirozni, – a rozmárra, tavaly, mikor még ifjú voltam és nem
gondoltam a jövőre, oda meg direkte tussal festettem rá a bajuszkötőt.
Dörzsöltem, dörzsöltem, az igaz, de mit ér az, a rozmár kilukadt, a
bajuszkötő mégis látszik. És vajjon melyik beszámithatatlan, ostoba
percemben jutott eszembe, hogy az egész 172-ik lapot kőporral
bedörzsöljem, míg vékony lett, mint a selyempapir? Mert hogy az
Állatvilági Statisztikai Térkép közepéből egy ötszögalakú, hosszúkás
darab hiányzik, az igen, az rendben van, arra emlékszem, akkor
repülőgépet szerkesztettem és kellett a kemény papir. De a
tartalomjegyzéket igazán nem kellett volna köröskörül kicsipkézni,
nehéz, verejtékes munkával, hogy aztán egy vékony pálcikává
összesodorjam az egészet, amit képtelenség kisimitani, mindig
visszakunkorodik.

Egészben véve azonban igen csinos könyv. Igy egy kicsit messziről nézve,
félig behunyt szemmel, nagyon takaros, rendes könyv. Na, látszik,
látszik, hogy hordták, de azért olyan kedves, szerény, jó könyv. Ujonnan
2 korona 70 fillér. Megmagyarázom annak az embernek, hogyha a fedelet
leradirozza, eladhatja új könyvnek. Egy kicsit csal, mit tesz az? Ha ő
kérdez, egy koronát kérek – ha nem kérdez, csak mond egy összeget,
hússzal többet kérek, mint amennyit mondott.

Állok egy-két percig a kirakat előtt és az üvegen át tanulmányozom a
terepet. Kicsi, öregember: szemüvegen át néz valami képet. Kilencven
fillérért is odaadom. Komoly, öregember.

Hirtelen nyitok be. Az öreg most beszél valakivel: oldalt néz rám, nem
köszön, mikor belépek. Ismeri már az emberét. Nem zavarom, állok
türelmesen, köhögök. Egyszerre végtelen, bús kishitüség tölti el a
szivem, magamban szeliden, könnyes megadással simogatom az öregember
lelkét. Te hideg, kemény öregember, értsd meg a szegény, szegény,
szegény diákot, aki hetek óta csüggedten és reménytelenül, szeretne már,
oh úgy szeretne egy kis törmelékcsokoládét, egy kis gummit, amiből
csúzlit lehetne csinálni, egy olyan újrendszerű matricát, egy épithető
papirházat – és pénzt, sok pénzt, egy koronát, kettőt, magáért a
pénzért, l’art pour l’art. Látod, én értelek téged, te öregember, tudom,
én tudom, hogy magadnak is annyiban van, hogy nehéz a dolog nagyon és
hogy ez a könyv piszkos. És látod, én odaadom neked 70 fillérért.

Az öregember közben tovább tárgyal. Hozzám nem szól semmit, értjük mi
már egymást: hirtelen kinyújtja oldalt a kezét és én beleteszem a
könyvet. Beszél a vevővel, megforgatja két ujja közt a könyvet,
rettenetes undorral kinyitotta… istenem… Igen, éppen a rozmárnál
nyitotta ki és ott van a kőporos oldal. Hatvanért odaadom neki, egye
meg.

Lelöki az asztalra.

– Régi kiadás – és szakadt, hiányzik.

A világ elsötétül előttem.

– Ezt használják a Markóba’… mondom vad daccal, elszorult torokkal.

– Tudom. – És tárgyal tovább. Levegő vagyok.

Tétován, percekig állok. Embertelen keserűség ül a mellemen.

– Harmincért odaadom, – szólok végre halkan.

Az antikvárius tovább beszélget a vevővel. Két perc mulva felel, mikor
már nem is számitottam rá. – Negyven fillér, – mondja, de nem fordul
felém.

– Rövid számadás. Ez még a mozira se elég. De a perc elhatározó. Bátran,
gyorsan, fejest a helyzetbe – utánam az özönviz. Hirtelen előkapom a
vadonatúj Stilisztikámat, ami ma is kell.

– Ezért mennyit ad?

Összesen egy korona és hatvan fillért fizetnek ki a kasszánál, – oh, a
Stilisztika kellett neki, a nyomorultnak, a sátánnak, az én idei
Stilisztikám, azt elhiszem, kapott utána, elvitte, kikapta a kezemből,
nem is volt időm meggondolni.

És most mi lesz?

Mi lesz? Mi lehet? A pénzt itt szorongatom a kezemben.

Holnap visszaveszem a Stilisztikát. Kérek ehhez a pénzhez még egy
koronát léniára és visszaveszem.

Holnap elmegyek címet irni, falat hordani. Holnap beállok hajósinasnak.

Holnap visszaveszem a Stilisztikámat.



A jó tanuló felel

A jó tanuló az első padban ül, ahol hárman ülnek: ő a középen, a jó
tanuló, Steinmann. Az ő neve nem tisztán egy ember jelzésére szolgál; –
szimbólum ez a név, ahány fiú az Osztályban, annyi apa ismeri otthon ezt
a nevet. „A Steinmann miért tudja megtanulni?“ kérdezi otthon harminckét
apa harminckét fiutól. „Kérd meg a Steinmannt, hogy magyarázza meg“,
mondja az apa és a fiu valóban megkéri a Steinmannt. A Steinmann mindent
tud előre, még mielőtt megmagyarázták volna. Matematikai lapokba
dolgozik és titokzatos szavakat tud, amit csak az egyetemen tanitanak.
Vannak dolgok, amiket mi is tudunk, de ahogy Steinmann tudja, az a
biztos, az az egyedül helyes, az az Abszolut.

Steinmann felel.

Ez különleges, ünnepélyes pillanat. A tanár sokáig nézte a noteszt;
halálos feszültség remeg az Osztály felett. Mikor később a francia
Rémuralom történetét olvastam, mikor a Bicêtre foglyai közül
előszólitják a halálraitélteket: mindig igy tudtam csak elképzelni. Az
agyak utolsó, véres erőfeszitésben kapkodnak lélegzet után, – még van
két másodperc, azalatt mindenki villámgyorsan elmondja magában a mértani
haladvány tételeit. Tanár ur, én készültem, mondja az ember magában.
Tanár úr, fiam tegnap gyöngélkedett. Az egyik lehajol a füzete fölé,
mint a strucc, hogy ne lássák. A másik merően szembenéz a tanárral,
szuggerálja. A harmadik, idegember, egészen elernyed és behunyja a
szemeit: hulljon le fejére a bárd. Eglmayer, az utolsó padban egészen
elbujik Deckmann háta mögé, ő nincs is itt, köszönöm szépen, nem tud
semmiről, őt irják be a hiányzók közé, törüljék ki az élők sorából, őt
felejtsék el, béke poraira, ő nem akar résztvenni a közélet
küzdelmeiben.

A tanár kettőt lapoz, a _K_ betűnél lehet, – Altmann, aki az év elején
_K_atonára magyarositotta a nevét, e percben mélyen megbánta ezt az
elhamarkodott lépést. De aztán nagyot lélegzik: egyszerre megállnak és a
tanár becsukja a noteszt.

– Steinmann! – mondja egészen halkan és kivételesen.

Nehéz, felszabadult sóhaj. Kivételes, ünnepélyes hangulat. Steinmann
gyorsan feláll, – a melletteülő kiugrik a padból, szerényen és
udvariasan áll, míg a jó tanuló kimászik a padból: mint egy testőr, néma
és mellékes, dekorativ szereplője egy nagy eseménynek.

Maga a tanár is ünnepélyes. Oldalt ül le a székre és összetett ujjakkal
gondolkodik. A jó tanuló a táblához megy és kezébe veszi a krétát. A
tanár gondolkodik. A jó tanuló erre felkapja a spongyát és sebesen
törülni kezdi a táblát: ebben végtelen előkelőség és önérzet van, ezzel
azt akarja jelezni, hogy ő ráér, hogy neki nem kell most törni a fejét,
ő nem fél, ő mindig készen van, ő addig is, mig a felelés kezdődik,
valami hasznosat akar csinálni a társadalomnak, ő ráér gondolni a
köztisztaságra és az emberiség békés fejlődésére és letörüli a táblát.

– Hát, – mondja a tanár és gondolkodva húzza a szót – majd valami
érdekes példát veszünk…

A jó tanuló udvariasan és végtelen megértéssel köhög. Természetesen,
valami érdekes példát, az érdekes helyzetnek megfelelőt. Most úgy néz a
tanárra, komolyan és melegen, mint egy szép grófnő, akinek egy gróf
megkérte a kezét és mielőtt válaszolna, megértéssel és rokonszenvvel
mélyen a gróf szemébe néz, jól tudva, hogy e tekintet elbüvöli a grófot
s a gróf remegő boldogsággal sejti, hogy a válasz kedvező lesz.

– Vegyünk egy kúpot… – mondja a gróf.

– Egy kúpot, – mondja Steinmann, a grófnő. De már ezt is úgy tudja
mondani, ez a Steinmann, annyi megértéssel, olyan okosan: csak ő tudja
_mennyire_ kúp az, amit veszünk. Én, Steinmann, a legjobb tanuló az
egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem, mint az erre
legalkalmasabbat, megbizott a társadalom. Még nem tudom, miért vettem a
kúpot, de nyugodtan lehettek mindannyian, bármi történjék ezzel a
kúppal, én is ott leszek a helyemen és megbirkózom vele.

– Különben, – mondja a tanár hirtelen, – vegyünk inkább egy csonka
gúlát.

– Csonka gúla, – ismétli a jó tanuló, ha lehet még értelmesebben. Ő a
csonka gúlával éppen olyan határozott, barátságos bár fölényes
viszonyban van, mint a kúppal. Mi neki egy csonka gúla? Ő nagyon jól
tudja, őt nem lehet félrevezetni, a csonka gúla is csak olyan gúla, mint
más, normális gúla, egyszerű gúla, amilyent egy Eglmayer is el tud
képzelni – csak le van vágva belőle egy másik gúla.

A felelés rövid ideig tart. Félszavakban beszélnek egymással, értik
egymást, lassankint intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló
közt: mi már nem is értjük, ez az ő kettejük dolga, két rokonlélek, mely
itt előttünk egyesül, a differenciál-egyenletek éteri légkörében. Egy
mondat közepén eszmél rá a tanár, hogy miért is beszélgetnek ők, hogy ez
felelés, az előmenetel megitélése. A jó tanulónak be se kell fejezni ezt
a mondatot. Minek befejezni? Maradt-e szemernyi kétség afelől, hogy be
tudja fejezni?

A jó tanuló szerényen és illedelmesen ül le. A következő percben már
roppant érdeklődéssel figyeli a következő felelő szánalmas dadogását:
egy szónál gúnyosan és diszkréten elmosolyodik és a tanár tekintetét
keresi lopva, hogy mégegyszer összenézzen vele és a tanár lássa, hogy ő,
bár nem szól, arcizma se rándul: e gúnyos mosolyban jelezni óhajtja,
mennyire tisztában van vele, milyen marhaságot mondott a felelő és hogy
mit kellett volna felelnie.



A rossz tanuló felel

Nem, mára nem lehetett számitani, igazán. Hiszen számított rá, persze
hogy számított, sőt múlt éjjel álmodott is ilyenfélét: de álmában
magyarból hívták ki, igaz, hogy úgy volt, mintha a magyart is Frőhlich
tanitaná. Álmában elintézte az egész kérdést, a párhuzamos vonalakról
felelt, egyfelesre.

Mikor kimondják a nevét, nem hisz a füleinek, körülnéz: hátha csoda
történik, hátha csak agyrém, nyomasztó lidércnyomás volt, hogy ez az _ő_
neve és most felébred ebből az álomból. Aztán egy csomó füzetet felkap a
padról. Mig végigmegy a kis uccán, a padsorok közt, ezt gondolja:
„Ápluszbészeráminuszbéegyenlő ánégyzetminuszbénégyzet.“ Ezt fogja
kérdezni. Biztosan ezt fogja kérdezni. „Ha nem ezt kérdezi, átmegyek
különbözeti vizsgával a polgáriba és katonai pályára lépek.“

Közben megbotlik és elejti a füzeteket. Mig a földön szedeget, háta
mögött felzug az obligát nevetés, amit ezuttal senkise tilt be: a rossz
tanuló törvényen kivül áll, rajta lehet nevetni.

A tanár leül és maga elé teszi a noteszt. Ránéz. A rossz tanuló
görcsösen mondogatja magában: „ápluszbészer…“ veszi a krétát. A tanár
ránéz.

– Készült? – mondja a tanár.

– Készültem.

Ó igen, hogyne készült volna. A halálraitélt is elkészül: felveszi az
utolsó kenetet és lenyiratja a haját.

– Hát akkor irja.

A rossz tanuló a tábla felé fordul.

– bénégyzetminuszpluszminusznégyzetgyökbéminusznégyácészerkétá.

És a rossz tanuló engedelmesen irni kezdi és mondja utána a számokat.
Irja, irja, mint Ágnes asszony, tudja, miről van szó, látja a tételt,
„éppen úgy, mint akkor éjjel“, mikor elaludt mellette és fogalma se volt
róla, mit jelent az egész. Igen, ez az, homályosan sejti, valami
másodfoku egyenlet – de hogy mi lesz ebből?

Szép lassan és kaligrafikusan ir. A négyesnek a szárát vastagitja, – a
vonalból, ami törtet jelent, gondosan letöröl egy darabot, ehhez külön
elmegy az ablakig a spongyáér. Időt nyer ezzel. Hátha csöngetnek addig.
Vagy valami lesz. Ugyse sokáig szerepel ő itten, a dobogón. Ezt még
felírja, az egyenlőségjelet is szép lassan felrakja – igen, ezt még ugy
csinálja, mint más, felsőbb lények, mint egy jó tanuló. Felirja még
„_á_“. A katonaiskolában nagyon korán kell felkelni, villan át az agyán,
hirtelen. De aztán hadnagy lesz az ember. Esetleg kimegy Fiumébe.

Közben szép lassan ir – még mindig nem irta le. Hozzánemértő ember, ha
ki ezt a jelenetet figyeli, azt hiszi, valami jó tanuló felel. De a
szakértő tudja már, mit jelent az, mikor valaki ilyen határtalan gonddal
rajzolja a kettes farkincáját. Halálos csend köröskörül. A tanár nem
mozdul. Most beszélni kell.

– A másodfoku egyenlet… kezdi értelmesen és összehúzott szemmel,
mélységes figyelemmel nézi a táblát.

– A másodfoku egyenlet… ismétli olyan ember modorában, aki nem azért
ismétli a szót, mintha nem tudná, mit akar mondani, hanem inkább azért,
mert rengeteg mondanivalója közül a leghelyesebbet, a legfrappánsabbat,
a legtökéletesebbet válogatja és mérlegeli.

De a tanár, ó, a tanár már tudja, mit jelent ez.

– Készült? – mondja keményen és szárazon.

– Tanár úr kérem, én készültem.

Ezt bezzeg villámgyorsan mondja: véres dac, lázadó kétségbeesés remeg a
hangjában.

Tanár (széles gesztussal): Hál akkor halljuk.

A rossz tanuló nagy lélegzetet vesz.

– A másodfoku egyenlet az elsőfokú egyenletből származik oly módon, hogy
az egész egyenletet megszorozzuk…

És most beszél. Valamit beszél. A második mondatnál arra számitott, hogy
félbeszakitják, – lopva néz a tanár felé. De az mozdulatlan arccal néz,
se azt nem mondja, hogy jó, se azt, hogy rossz. Nem szól. Pedig a rossz
tanuló nagyon jól tudja, hogy nem lehet az jó, amit ő beszél. Hát miért
nem szól akkor a tanár? Ez rettenetes. A hangja reszketni kezd.
Egyszerre látja, hogy a tanár felemeli a noteszt. Erre elsápad és
szédítő gyorsasággal kezdi:

– A másodfoku egyenlet úgy származik az elsőből, hogy végig… Tanár úr
kérem, én készültem.

– Polgár Ernő, – mondja hangosan a tanár.

Mi ez?

Már egy másikat hivtak ki? Ő vele végeztek? Mi ez? Álmodik?

– A másodfoku egyenlet… kezdi ujra, fenyegetően.

Polgár Ernő fürgén kijön és a tábla másik végén már veszi a másik
krétát.

– A másodfoku… Tanár úr kérem én készültem.

Senki nem felel. És most ott áll, egyedül a tömegben, mint egy szigeten.
De még nem megy helyre. Neki nem mondták, hogy menjen helyre – odvas és
züllött, kitaszitott szivvel áll ott – neki nem mondták, nem mondták. Ő
még felel. Most végigmenjen, ujra, a padsorok közt? Nem, inkább áll,
hülyén: keze dadogva babrál a táblán, a félbenmaradt egyenlet roncsai
közt, mint a lezuhant pilóta, a motor megpattant hengerei fölött. A
másik fiu közben már felel is. Valami párhuzamos vonalakról beszél – ez
is olyan idegen és furcsa… mint minden… amivel itt évek óta foglalkoznak
körülötte… foglalkoznak vidáman és ruganyosan és hangosan… és amiből ő
soha fel nem fogott semmit… nehány mondatot jegyzett meg eddig s azokon
úszott…

És igy áll most, még áll, reménykedik, udvariasan figyeli, amit a másik
beszél… néha helyeslően bólint, legalább ezzel jelzi, hogy ő készült, ő
tud… néha bátortalanul meg is szólal, abban az illuzióban ringatja
magát, hogy _őt_ kérdezték, de csak halkan, hogy ne küldjék helyre…
aztán szerényen elhallgat és figyel… előrehajol, résztvesz a felelésben,
odaadja a krétát, buzgólkodik a felelő körül, még súg is neki, hangosan,
nem azért, hogy segitsen, de hogy a tanár lássa, hogy ő súg, tehát ő
tud… Egyszóval: nem adja meg magát.

Egyszer aztán minden ereje elhagyja, elhallgat és mégegyszer a
katonaiskolára gondol. Elboruló elméjében mint távoli szavak verődnek
vissza a zajok… a kréta ropogása… elfolynak az arcok és pillanatra
világosan látja a végtelent, amelyről e percben jelentette ki a felelő,
hogy ott a párhuzamos vonalak találkoznak. Látja a végtelent… nagy, kék
valami… oldalt egy kis házikó is van, amire felül fel van irva: „Bejárat
a negyedik végtelenbe.“ A házban fogasok vannak, ahol a párhuzamos
vonalak leteszik a kalapjukat, aztán átmennek a szobába, leülnek a padba
és örömmel üdvözlik egymást… a párhuzamos vonalak, igen… a végtelen, a
megértés, a jóság és emberszeretet osztályában, ahová ő soha eljutni nem
fog… ama „felsőbb osztály“, melybe „elégtelen eredmény miatt fel nem
léphet“ soha.



A bukott férfi

A bukott férfi hosszan álldogált a tanári szoba ajtaja előtt. Már
mindenki hazament, egyenkint szállingóztak a tanárok is. „Alászolgája“,
mondja udvariasan húszszor egymásután és meghajtja a fejét. Ő azonban
Schwickert várja, ó igen, már tizenegy óta várja Schwickert, akivel
röviden és nyugodtan és érctelen hangon fog beszélni. „Tanár úr“, ezt
mondja majd Schwickernek, „egy ember életéről van szó. Nem akarom, hogy
szerencsétlenség történjen, tanár úr, ezt ön sem akarhatja. Ön nagyon
jól tudja, hogyan történt a dolog – beszéljünk férfiasan, nyiltan, ember
az emberhez. Én akkor, igen, ön tudja mikor, mikor azt mondtam, hogy
Nyolcadik Henrik, magam is tudtam, hogy nem Nyolcadik Henrik, hanem
Harmadik Richárd s már a következő pillanatban ki is igazitottam volna,
mert Nyolcadik Henrik csak úgy kicsúszott a szájamon. De ön – nem
birálni akarom önt, csak hidegen megállapitom a tényt – ön azonnal
leültetett engem. Ne vizsgáljuk, hogy törvény és szokás szerint tette-e
ezt – én azt akarom, hogy egymásközt intézzük el ezt az ügyet. Bemegyünk
ide a tanáriba, ön áthúzza az elégtelent és alul ezt a mondatot
„Osztályismétlésre utasittatik“. Aztán elválunk egymástól, mint férfi
férfitől. Ön talán csodálkozik, hogy ilyen szokatlan hangon hall
beszélni – nos, hagyjuk ezt. Hogy önök engem félreértettek, azt, jól
tudom, zárkózott természetemnek köszönhetem – nem volt okom nyilatkozni
eddig és mit beszélhettem egy olyan környezetben, mely meg nem érthet
engem?“ Így fog beszélni a bukott férfi és Schwicker, aki meghökkenve
hallgatta végig, egyszerre megáll, mélyen a szemébe néz, majd kipirul és
hirtelen a kezét nyujtja. „Neugebauer, – mondja Schwicker, – elég. Én
értem önt. Adja ide azt a bizonyitványt. Ön rideg embernek hitt engem –
de én nem tudtam eddig, kivel van dolgom, Neugebauer.“

Igen, a bukott férfi így fog beszélni Schwickerrel. Miért hát, hogy a
bukott férfi mégis riadtan húzódik vissza, valahányszor nyitják az
ajtót? Már kettő felé jár az idő és ő tizenegyre hazaigérkezett a
bizonyitványnyal – jó volna, ha Schwicker jönne már – vagy miért volna
jó? Hiszen ő nem is akar hazamenni – van neki hazája, a bukott férfinek?

De ime, itt jön Schwicker… igen, beszél hátrafelé valamit, most nem
lehet megszólitani. Most se, most megy a lépcső felé, – jerünk utána,
majd a lépcsőn. Nem, a lépcsőn mégse lehet, annak semmi formája – majd a
portás ajtaja előtt. De a portás kint áll az ajtóba, nem lehet… itt nem
lehet… De mi ez, hiszen mindjárt kimegy a kapun és aztán…

– Kérem szépen, tanár úr… tanár úr kérem…

– Na, mi az? Mit akarsz?

– Kérem szépen, tanár úr, itt az van… itt az van…

– Mi van? Hogy hínak?

– Neugebauer.

– Ja, te nálam megbuktál! Na csak erigy haza, aztán majd készülj a
pótvizsgára.

– Igenis, tanár úr.

– Nem fog megártani egy kis tanulás a szünidőbe.

És Neugebauer udvariasan vigyorog.

– Igenis, tanár úr. Alászolgája.

– Szervusz.

A bukott férfi hajlong és megindul a körúton. Nem sok értelme van annak,
hogy megindult, mert ugyan hova menjen? A Schwickerrel való beszélgetés
csak valami fásult, tompa érzést hagyott maga után, nem csalódottságot.
Hiszen nyilvánvaló volt, hogy igy lesz, hiszen ő nem is akart
Schwickerrel beszélni, mi dolga neki ezekkel? Mi van még hátra? No igen.
Nehány ucca, amin végigmegy – nehány bolt – nehány fanyar, férfias
gondolat az élet ostobaságáról, az emberek hitványságáról – aztán az a
kis dolog. Hagyjon hátra valami irást? Minek? Talán egy pár sort, így:
„Inkább vagyok első Uticaban, mint Rómában a második…“ hm, biztosan
Uticaban mondta ezt Caesar? Nem, nem biztos, hogy ott mondta… ott valami
más történt, tudta, de elfelejtette… majd így irja: „Inkább vagyok a
halálban a második, mint az életben az első…“ igen, ez biztosan nagyon
szép, bár ő nem nagyon érti, de azok majd, azok érteni fogják… a
nyomorultak… hát csak értsék. Inkább vagyok a sírban az első…

A bukott férfi szemei előtt színes, szivárványos felhőcske ugrál, a
torka elszorul és csak most veszi észre, hogy az egész idő alatt, míg
ezeket elgondolta, majdnem hangosan énekelgette magában a tornaünnepély
indulójának a tenorját, amit betanult

  „Fel hazánk hű nehem-zehe-déke,
  Itt a pálya, itt a tér, –
  Ittatér!“

Ezt énekelte, közben ugrált és viaszkosvászon táskájával a falakat
csapkodta. Azonkivül pedig valami nyugtalan érzése is volt, mintha
elfelejtett volna valamit, amit pedig előbb el kell intézni. Mi is volt
az, istenem, mi volt, pedig ma reggel nagyon elhatározta. Üveglénia…
nem, gőzturbina… nem, hisz arról nem is álmodhat egyelőre, míg az öt
forint együtt nincs, pedig az mikor lesz! Legföljebb jövő elsején… aha,
tudja már, ceruzahegyező… és, és még valami, igen, mustkolbász.

Mustkolbász! a nyál összefolyik a szájában. Milyen furcsa neve van, mi
lehet az? olyan barna, bütykös valami, ott lóg a csemegekereskedésben –
de túlvilágian jó lehet, must is, kolbász is. Egyelőre ezt, mindent nem
lehet egyszerre – a kocsonyás pisztráng, az még a jövő zenéje. Mennyi
pénze van, lássuk csak. Az nyolc, meg három, hatosban, meg hat krajcár
is, egy fillér, azt esetleg el lehet sütni krajcárnak. Összesen közel
három korona.

Két perc mulva megvan a ceruzahegyező s további két perc múlva a bukott
férfi ott áll a csemegekereskedésben. „Ebből harmincér“, mondja és
piszkos kis ujja reszket, amint kinyujtja, a torka meg lüktet. Hirtelen
elszánás, halálos könnyelműség önti el, megmámorosodik. „Meg húsz deka
törmelék-csokoládét is kérek… Azt hiszem, elég… meg kérek húszér
ementálit is… meg huszonötér abból a vörösből… lazac?… kérek abból is…“

Mindent külön, csinosan becsomagolnak és ő hagyja, bár tudja jól, hogy
nem érdemes, hiszen a legközelebbi kapu alatt ugyis felbont mindent. Két
korona tíz… tessék… nehány hatost visszakap.

A kapu alatt felbont mindent és a zsebébe gyűri. Kezdi az ementálin,
vastag darabokat tör le, bent a zsebben és hirtelen dugja a szájába,
majd megful, kivörösödik. Aztán a mustkolbászt eszi meg… aztán a
lazacot… Mintha köveket raktak volna a gyomrába. Mindegy, vesszen
minden, következik a törmelék-csokoládé, az jó, az meleg és édes és
omlós. Ez is megvan, de most milyen nehéz a gyomra… most valami könnyű
kellene… ami felüditi, felfrissiti. „Hogy ez a narancs?“ persze drága,
az utolsók közül, mindegy. Mi van még? Kilenc krajcár maradt, mihez
kezdjen vele? „Kérek kilencért törökmészt.“

És most itt megy ő, a bukott férfi, a Nefelejcs-uccában – hogy került
ide? Mindegy. Megy, megy, a hosszú Nefelejcs-uccán, benéz a kapuk alá,
nehéz, nehéz érzéssel belül… és nem tudja, a gyomra nehéz-e, vagy a
szíve. Benéz a kapuk alá, rágja a törökmészt, csak rágja… köröskörül
halálos üresség, céltalan élet, hideg igaztalanság. Valami jajongó,
egyforma hang kíséri, végtelenül, makacsul, lerázhatatlanul… jajongó,
pokoli gyötrelemmel.

  „Fel hazánk hű nehem-zehe-déke…“

Kínlódva rágja a ragacsos, foghoztapadó csirizt és a nyála és a könnye
fuldoklón csurog le a torkán.



Magyar dolgozat


I. Háromnegyedes dolgozat

_Petőfi lirai költészete_

Petőfi Sándor, a világhirü nagy magyar költő mint lirikus is kiváló
helyet foglal el ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban, melyet oly
gyönyörüen jellemzett leiró költeményeiben.

Petőfi lirai költészetében legfontosabb a szubjektivitás, azonban Arany
Jánosnál inkább az objektivitást látjuk túlsúlyra vergődni.

Míg Petőfinél olyan szépen domborodik ki a naiv, népies hang, addig
Arany Jánosnál a népies hang háttérbe szorul és helyét a nyelvszépség
foglalja el, amely különben Petőfi gyönyörü költeményeiben is
föllelhető.

Petőfi lirai költeményeiben a következő szépségeket találjuk, úgymint:
1. népies egyszerüség, 2. nemzeti hazafiasság, 3. trópusok és figurák,
4. fiúi szeretet anyja iránt, 5. szerelmi költészet stb.

Petőfi mindig a szubjektivitásra törekedett és célját a legnagyobb
mértékben el is érte, mert költeményei utat találnak a legegyszerübb nép
szívébe éppenúgy, valamint a paloták ragyogó és fénybenúszó csarnokaiba
is!…

Költeményeiben az aranykalászos, gyönyörü nagy magyar Alföldet látjuk
megénekelve, melyet nála kivül senki oly szépen jellemezni nem volt
képes, mint ahogy maga is irja gyönyörü költeményében, mely így
kezdődik:

  „Szép vagy Alföld, legalább nekem szép…“

Mindazonáltal Petőfi nemcsak az Alföldet birta jellemezni, de azonban a
Tiszát is és a „jó öreg kocsmáros“-t, aki alatt saját atyja értendő.

Egy másik költeményében méginkább kidomborította az egyszerűséget, midőn
a juhász oly szamáron megy, melynek alacsonysága következtében a juhász
lába a földig ér. Egyszer csak hallja, hogy haldoklik a juhász babája s
haza siet azonnal, hogy még életben találja, de azonban csak halottat
talál. Elkeseredésében mi telhetett a juhásztól, tehát botjával nagyot
üt a szamár fejére. Mily csudaszépen látjuk itt úgyebár az
egyszerűséget, melylyel a juhász a szamár fejére üt elkeseredésében!!…

Vannak Petőfinek viszont költeményei, melyekben ő ellentétet állít be,
például „Befordultam a konyhába…“ című költeményében, midőn azt irja,
hogy az ő égő pipája kialudott, míg ellenben alvó szíve meggyuladott.
Míg előbb pipája égett, most szíve ég, mely viszont azelőtt aludott. Már
ezen is láthatjuk az ellentétet.

Ez Petőfi lirai költészete, mely az egész világ költői között nagy
szerepet játszik ennek a gyönyörű, aranykalászos nemzet dicsőségére!!…

_Skurek Ferenc_ VI. b. o. t.


II. Egyfeles dolgozat

_Petőfi és a lira_

1823 Szilveszter éjszakáján vagyunk! Odakünt apró pihékben szállingózik
a hó.

De bezzeg nagy öröm dagasztja keblét a helybeli mészárosnak, kinek
Kiskőrösön gyermeke született Szilveszter szent éjszakáján.

Egészen kicsi csecsemő. Fekete szemeivel, melyek még gondtalanul
bámulják a szegényes szoba nyirkos gerendáit, most anyjára pillant s nem
tudja levenni róla tekintetét… Az anya szeretetteljes bensőséggel hajol
a gyermek fölé s az igazi anyákat jellemző gondossággal igazítja meg a
bölcső kemény (?), de fehér vánkosait…

Mit sejt ezen anya?

Ezen anya nem sejti még, hogy a parányi bölcsőben egykor a nagy Petőfi
Sándor piheni ártatlan gyerekálmait…

Petőfi!

Midőn e szót leirom, ezer emlék rajzik fel lelkesült agyamban!!…
Gyönyörü költemények zengenek-bonganak, melyeket oly lelkesen, kipirult
arccal olvasgattunk otthon szerető szüleink körében s az iskolában, ahol
nagyrabecsült tanárunk oly szépen magyarázta el a költemények rejtett
szépségeit. S lelki szemeink előtt, míg a magyarázatot hallgattuk,
mintegy álomkép vonult el a napsugaras Alföld, a kis tanya, a betyár, a
juhász és a szamár. De ki győzné felsorolni?!…

Petőfi lirai költészetében a szubjektiv, az alanyi elem lelkesíti
legjobban szívünket, míg Aranynál a komoly, objektiv hang késztet
férfias bölcselkedésre.

Petőfi, mi nagy költőnk, mi büszkeségünk, egyik kezedben lanttal, másik
kezedben csatabárddal, nyugodj békében a segesvári harctér elfeledett
hantjai alatt korhadó sirhelyeden…!

_Goldfinger Rezső_[1] VI. b. o. t.



Röhög az egész osztály

Az ördög bujt az osztályba. Reggel, mikor bejöttünk, új szemétládát
találtunk. Szép, nagy szemétláda, polituros. Azonnal kiderült, hogy
egész kényelmesen el lehet férni benne.

A szemetet természetesen kiszedjük belőle, és szépen eltrancsirozzuk a
tetején. Ehhez művészi ösztön kell. Köröskörül egyenlő távolságban
kenyérbelek jönnek: közepére, mint valami dísztárgy, egy nagy darab
szalonnahéj. Mindenki rendez valamit: régi vasakat, tollszárakat viszünk
a szemétkiállitásra, amit belépődíj mellett mutogat a Deckner.

A második tízpercben váratlanul kitör a cédularagasztás. Először Kelemen
hátán jelenik meg egy rövid jelentés, mely tudtul adja, hogy az illető
önmagát „_szamár_“-nak minősíti, s ezt minden külön értesités helyett
állandóan reklamirozni óhajtja. Kelemennek aztán bizalmasan megsúgja
valaki, hogy elhatároztuk, hogy cédulát ragasztunk Roboz hátára, Kelemen
röhög magában és csakhamar feltűz egy hasonló cédulát Roboz hátára.
Roboz már öt perce röhög velünk együtt Kelemen céduláján. Kelemen már
fuldoklik, hunyorog a szemével – a röhögés nő, dagad, egyre vidámabb
lesz, orkánná fajul – de minél jobban röhögnek ők egymáson, mi annál
jobban röhögünk őrajtuk.

Aztán a következő dolgot találja ki valaki. Az ember odamegy például
Auerhez, aki szorgalmasan ir valamit; lihegve nekiszalad, lázasan,
örömtől feldúlt arccal – kapkodó hangon karonragadja. „Gyere, gyere,
gyorsan…!“ fuldokolja és viszi magával. Auer kapkod, nem érti. „Na mi
az, mi az, mi történt, hová?“ kérdi izgatottan és ijedten és szedi a
lábát. A másik nem felel, lihegve cipeli, keresztülvonszolja a folyosón,
felrohan vele a harmadik emeletre. Auer agyán villámgyors iramban
többféle lehetőség mozgóképe száguld. A nagybácsija jött meg Amerikából.
Az igazgató hivatja, mert konferencia volt és ott végre megállapodtak a
tanárok, hogy ez az Auer egészen kivételes, érthetetlen zseni, amilyent
egy században egyet szül csak a korszellem és azért rögtön ki kell adni
neki az érettségi bizonyitványt és ezer korona ösztöndíjat egy nagy
beszéd kiséretében, amit a tanári szobában tart az igazgató. A
kultuszminiszter hivatja, aki itt van a tanáriban, direkt miatta jött,
mert valaki beküldte neki Auer legutóbbi magyar dolgozatát, amit könnyek
között felolvastak az országházban és Auerrel most kezet akar fogni a
kormány képviselője. A szabadkézi-tanár hivatja, mert egy gazdag mecenás
meglátta az ő „Stilizált levélalak“ címü szépiarajzát és harmincezer
koronáért meg akarja venni a városligeti Feszty-körkép helyére, amit
most elárvereztek. Húszezerért is odaadom, gondolja még hirtelen Auer,
amint lihegve felérnek a negyedik emeletre. Ott egyszerre a hírvivő, aki
eddig egy szót se szólt, elereszti Auer karját és szép lassan megindul
lefelé. Auer csudálkozva utánafordul, a lépcső alján már ott áll az
egész osztály és röhög. Auer egy percig áll, marhák, mondja aztán
dühösen és jön, szégyenszemre, lefelé, két perc mulva már ő röhög
legjobban, mikor Robozzal csinálják végig ugyanazt.

Közben Wlach a táblára lerajzolta Kökörcsin tanár urat, alsónadrágban,
de különben cilinderrel a fején, amint II. Józsefnek jelentést tesz az
Osztály magaviseletéről. II. József az orrát piszkálja és egy üveg
Zacherlint nyujt át Kökörcsinnek, aki köszöni alássan és jót húz az
üvegből.

Zajcsek ordit, hogy őt nem hagyják tanulni, végre fogja magát, beül az
új szemétládába, magára húzza a fedelet és orrhangon énekel. Wlach jelt
ad, egyszerre mindenki elhallgat és feláll. Zajcsek rémülten dugja ki
fejét, azt hiszi, a tanár jött be. Vad röhögés. Zajcsek megvetően kiköp
a ládából és undorral magára húzza a fedelet.

Hanem most tényleg belép Kökörcsin. Halálos csend: egyszerre
mindnyájunknak eszébejut Zajcsek, aki a szemétládában ül. De Zajcsek
másodszor már nem hagyja becsapni magát, nem mozdul.

És most rettenetes óra következik. Az egész osztály egyetlen, hullámzó
rekeszizom, amit képtelen erőfeszitéssel szorit le a halálos röhögés. A
fojtott röhögés forróláza lüktet a vérvörös arcokon és a halántékok
kidagadnak. Mindenki a pad fölé hajol. A csönd, melynek fenekén egy
esetleges kipukkadás borzasztó réme vonaglik, ingerlően zúg a fülünkben.
És vannak elszánt, vakmerő gazemberek az utolsó padokban, akik még
feszitik a kritikus hangulatot. A kis Löbl lebujt a padok alá,
négykézláb mászkál kényelmesen, körös-körül mászta az osztályt és
egyenként megfogta a lábunkat. A szemétláda gyanusan mozog. Kökörcsin
emelt hangon fejtegeti II. József érdemeit; hátulról meglöknek, egy hang
súg rekedten a fülembe: „vigyázz, jön a pad alatt Löbl, már a negyedik
pad alatt van!“ Mindenki felhúzza a lábát a padra: a szájunk reszket a
röhögéstől, kétségbeesetten próbálok figyelni, hogy másra tereljem
fantáziámat. Kökörcsin lelkesen magyarázza, milyen szép dolog volt II.
Józseftől, hogy egy tollvonással visszavonta összes rendeleteit. Az
anyja második Jóska!! – mondja Eglmayer az utolsó percben hihetetlenül
mély gyomorhangon. Auer élesen felsziszszen: – Löbl most ért odáig és
belecsípett. Nézd, mondja valaki mellettem, Kökörcsin egyik lába
rövidebb lett, mint a másik.

A szemem majd kiugrik. Most… most vége… még egy pillanat… és robban…
Ebben a percben a tanár a következő viccet csinálja:

– Auer – mit mozgolódik maga, mint egy sajtkukac?

Soha még bohózatirónak olyan hatása nem volt közönségére. Mint gátját
áttépő áradat: harsan fel a röhögés. Percekig röhögünk, felszabadulva,
hörögve. A tanár csodálkozva néz és elnézően mosolyog – magában
megállapítja, hogy milyen frappáns és ellenállhatatlan humora van neki.



Kisérletezem

A mágnesesség és villamosság mágikus jegyében folyt le november. A
fizikaterem asztala állandóan tele van gépekkel, korongokkal, elemekkel,
induktorokkal és dinamókkal. Borzasztó dolgok történtek: Pollákovics
ráállt egy üveglábú zsámolyra, mire beleeresztették a villamosságot,
mire Pollákovicsból szikrák pattantak és a haja égnek meredt. Müller
elmagyarázta, hogy Pollákovics, mint emberi test, jó vezető. Pollákovics
szerényen és áhitattal állt a zsámolyon, mint ahogy egy jó vezetőhöz
illik és lelke mélyén homályos örömmel villant át az elektromos áram
szárnyain, hogy Müller ezekután feltétlenül kijavitja kettesre a
háromnegyedét – hiszen nem lehet ő rossz tanuló, lám, milyen szépen
átvezette a villamos áramot is – zavarosan olyan érzése van, hogy aki
nem érti a fizikát, azon nem megy át a villamos áram, mely a tanár úr
szolgálatában áll és mint ilyen, tisztában van a helyzettel és az
osztálykönyvvel.

Hazamenet hatér veszek egy mágnesvasat. Ámulatos dolgokat tud a
mágnesvas, de nem vagyok megelégedve az eredménynyel. Már útközben
elhatározom, hogy otthon a patkóalakú vasat kiegyenesitem, a közepébe
lukat fúrok a… a… mondjuk az apám hegyes papirvágójával (esetleg
ollóval) és iránytűt csinálok belőle, de boussole-formában, hogy az
irányt abban az esetben is mutassa, ha egészen ferdén lefelé áll, mert
hiszen esetleg nagy földrengés is lehet, a ház oldalt billen, mint egy
hajó – és én mégis tudom majd az irányt, milyen jó lesz. Lelkesen
elvégzem magamban, hogy sohasem járok iránytű nélkül ezentúl.

Csupa izgalmas terv vagyok, mire hazaérek. Mert Heronlabdát is csinálok,
úgy van és magdeburgi féltekéket, ha tudni akarjátok és egy
Leclanché-elemet. Csak a hugomat találom otthon, akinek lelkesen
magyarázni kezdem a Toricelli-féle űrt. Na, mit gondolsz, mi tartja fenn
a hetven centiméter magas higanyoszlopot, kérdem gúnyosan. Igen, nem
hiszed? Hát idenézz. Teletöltök vízzel egy poharat, papirt leszek alája
– most idenézz, megforditom az egészet és nem folyik ki. Na jó, most
csak azért folyt ki mert… persze, nem a pohár alá kell tenni a papirt,
elfelejtettem.

Balsikerem nem veszi el önbizalmam. Fésűt dörgölök és papirszeletkéket
csipegetek fel a fésűvel. A hugom azonban felbosszant és azt állitja,
hogy a papirszeletkék csak azért ragadnak a fésűhöz, mert a fésű
piszkos.

Áttérek a Leclanché-elemre. Ez kicsit bonyolult dolog. A befőttes üveg
rendben volna, de honnan veszek staniolt? Réz is jó volna, – hja, ha a
fürdőszoba csapját le lehetne olvasztani! Csakhogy ez több nehézségbe
ütközik, aztán meg nem tudom, meggyőzhetem-e családomat fölfedezéseim
fontosságáról és hogy ezek a fölfedezések a család részéről bizony
áldozatokat és nélkülözéseket követelnek.

Ellenben ki fogom szivattyúzni a vizet a vizes kannából, ki én és
bebizonyitom, be én, a légnyomást. A légszivattyút azonnal megtervezem
papiron, fantasztikus utópiák ragadnak magukkal. Az egész szobából
kiszivattyúzom a levegőt, ki én, úgy hogy a tárgyak elvesztik szabad
esésüket.

Marinak, a mindenesnek, az a nézete, hogy én egy pofont fogok a papától
kiszivattyúzni, ha azonnal nem veszem ki a mozsárból az ecetet és a
széndarabokat, amiket beleraktam. A természettudományokat kezdik görbe
szemmel nézni, – de hát nem lehet forradalmat csinálni anélkül, hogy föl
ne forgassuk a fennálló világrendet. Hát nem hisztek Newtonnak és
Copernicusnak? Hát idenézzetek – mondjuk, ez a lámpa legyen a Nap – a
szabad térben mozgó égitest. Nézzétek, ideteszem a mágnesvasat –
képviselje ez a gravitációs erőt. Vagy, mondjuk, ne a lámpa legyen a
Nap, hanem ez a mágnesvas és legyen csak a lámpa egyszerűen a Föld. Na
most már, na már most. Most képzeljétek, hogy ez a mágnesvas, ami,
ugy-e, a Nap, itt, ahol tartom, egyhelyben áll. Ugy-e, most a lámpának a
baloldalát világitja meg? De kérlek Mici, ne légy olyan nehézfejű.
Igenis, most ugy van, hogy ez világitja meg a lámpát és nem a lámpa
eztet, mert a lámpa, az egy sötét test legyen. Na már most. Meddig tart
ez? Ugy-e, addig tart csak, míg a Föld, vagyis a lámpa el nem fordul,
nem megyünk semmire, mert akkor csak éj és nap váltakoznék és nem
lennének évszakok. Hanem a Földnek el is kell mozdulni – keringeni kell
– mozdulni kell neki, az istenit – nna!! látjátok?! így mozog… így mozog
a Föld… így kell neki mozogni – és mégis mozog…

Arról nem tehetek, hogy a lámpa leszakadt. Rosszul volt feltéve – a
csavar nem működött. Azt pedig természetesnek találom, hogy a hálátlan
és megnemértő birák vacsora helyett kilöktek a cselédszobába és
rámzárták az ajtót. Galileivel is pont ezt csinálták. De az igazságot
nem lehet véka alá rejteni. Eppur si muove!



Megmagyarázom a bizonyitványom

Hát kérem szépen,

először is: ez még nem a végleges bizonyitvány – ez csak afféle
lenyomat, amit ideiglenesen kiosztottak nekem. Hogy ma van a féléves
bizonyitvány-nap, az nem jelent semmit. A többiek tényleg kikapták a
bizonyitványt, de az enyémet föl kellett küldeni a minisztériumba, mivel
tévedések derültek ki, amiket sürgősen orvosolni kell. Igen. Különben a
bizonyitvány-ellenőrző és kiegészitő konferencia foglalkozni fog az
esettel, tanfelügyelői közép-ülésen. Az osztályfőnök úr, mikor ideadta
nekem a bizonyitványt, beszédet tartott: kicsit zavarban volt és
tiszteltette a papát. Kérlek, kedves Bauer, mondta, légy szives, közöld
szüleiddel miszerint sajnálatos tévedés történt bizonyitványoddal, hibás
tételek csúsztak bele. A bélyeghatósági szabályrendelet szerint, sajnos,
igy is ki kell adni a bizonyitványt, de kérnelek kell, kedves Bauer,
közöld a szülővel, miszerint ez csak olyan ideiglenes okirat, aminek az
adatai nem jelentenek semmit. Kérd meg kedves szüleidet, ne haragudjanak
ezért a tévedésért, az igazi bizonyitványt csakhamar kiállitjuk –
egyelőre kéretem őket, hogy írják alá ezt, mert az összes iratokat
átküldtük a rendőrségre, ahol a nyomozás miatt szükség van erre az
aláírásra; de hangsúlyozd, kérlek, hogy ez csak formaság. A főkapitány
személyesen átírt a fiumei tengerészeti gimnáziumba, derítenék ki, hogy
került bele a bizonyitványomba történelemből ez a… ez a… ez a… szám
itten, ami ugyan csak egy közönséges szám, azt jelenti, hogy négyszer
feleltem történelemből – de esetleges félreértésekre ad alkalmat.

Tudniillik Mangold, a történelem-tanár, az csak helyettes-tanár nálunk,
még nem is osztályozhat, mert előbb vizsgáznia kell osztályozástanból a
főegyetemen. Ő csak helyettes-osztályzatot adhat, amit másképpen kell
érteni – egyes helyett kettest, kettes helyett négyest – majd ha letette
a vizsgát, akkor az összes bizonyitványokban kiigazitják az
osztályzatokat igazi osztályzatokra. Most egyelőre kéreti a papát, ne
tessék haragudni egyelőre és üzeni, hogy én négyszer feleltem
történelemből, egyszer aláhúzott kétharmadra, egyszer egyesre, egyszer
háromnegyedkettesre, tessék ezt összeadni, mértani középarányost venni,
kijön a háromnegyed egyes, aláhúzva. Először a második Józsefből
feleltem, de akkor csengettek; másodszor kérdezte az örökösödési jogot,
mondtam schnalkaldeni szövetség, láttam, mikor beírta az egyfelest, de
akkor elvesztette a noteszt.

Fizikából. Hát fizikából már novemberben feleltem, kérdezte, hogy a nap
körül, mondtam, hogy ellipszis-alakú pályán, melynek egyik
gyújtópontjában a nap van és ez a Newton érdeme. De akkor a mellettem
ülő fiúval összetévesztett, akinek háromnegyede van fizikából és nekem
írta be véletlenül. Akkor szóltam, a tanári kar megnézte a noteszt,
mondta, hogy tényleg a Csekonics helyett írta be véletlenül, de ezt most
már nem lehet kiigazítani, mert ebből neki a kormánynál kellemetlenségei
támadnak, nagyon kért, hogy ne firtassam a dolgot most egyelőre és
tegyem meg neki, hogy most egyezzem bele a hármasba, év végére kijavitja
jelesre és nem is kell felelni a következő félévben. A jelest mindjárt
be is vezette a születési bizonyitványomba, főigazgatói aláirással.

Frőchlichnek pikkje van rám algebrából, arról nem tehetek. A
határozatlan együtthatóval kellett megoldani az egyenletet és akkormikor
kihívott és akkormikor megmondtam, hogy akkor beszorzok lambdával, erre
kiesik a második egyenlet, de akkor nem esett ki a második egyenlet,
persze, azért nem, mert ikszszel is be kellett volna szorozni, csakhogy
ezt Frőhlich nem vette észre, mire megmondtam, hogy hogy kellett volna,
akkormikor észrevette, hogy ő nem tudta, szégyelte magát és azt mondta,
hogy menjek helyre és azóta pikkje van rám, mert jobban tudtam az
algebrát és nem akart kihívni javitani, pedig a törvényszékben benne
van, hogy januárig ki kell hívni a fiút javitani, mert másképpen nem
érvényes az osztályzat és a Steinemann, a legjobb tanuló, is mondta,
hogy föl lehet jelenteni Frőhlicht, de nem akartam, mert úgyis pikkje
van rám, pedig a dolgozatba nekem ugyanaz jött ki, mint Steinmannak.

Magaviseletből azért van kettes, mert ha van három hármas, akkor nem
lehet magaviseletből se egyes, hanem akkor külön bizonyitványt adnak
magaviseletből, amit postán küldenek el a szülőnek.

Ezt!?… Ez nem hármas, ez kettes, csakhogy az osztályfőnök úr olyan
furcsán írja a kettest, véletlenül felül írja a végét a kettesnek. Csak
a vezetéknevet tessék aláírni… de mostanában ne tessék bemenni az
iskolába… a kaput kiemelték… most átalakitják… nincs kapu… nem lehet
bemenni… majd egy-két hét mulva…



A lányok

A lányok a Vadász-utcába járnak: egy órakor gyakran találkozunk velük,
tarkán sereglenek ki a körútra, vihognak és súgdolóznak. Copfjukon piros
és kék pántlika fityeg, hárman – négyen összefogódznak, egymásba
karolnak, az egyik halkan, súgva mond valamit, hangosan kuncogni
kezdenek.

Ellenségesen és értetlenül és irigyen nézem őket, vajjon miféle
butaságon nevetnek folyton? És mit súgdolódznak? Ha két lány összejön,
mindjárt súgdolódzni kezdenek – ismeretlen dolgon nevetnek, elkomolyodom
és gyanakodva, rossz érzéssel húzom föl szemöldököm – valami profán,
cinikus, tisztátalan dolog van a világon; amiről csak ők tudnak és
mindig arról beszélnek; gúnyosan, alattomosan néznek rám és elszaladnak.
Vajjon mi lehet az?

Mert valamit tudnak, amit én nem tudok. Különben buták és
tehetségtelenek, növényt és bogarat nem gyüjtenek, bélyeget se. Lejdeni
palackot nem csinálnak, se magdeburgi féltekét. Egyszer napfogyatkozás
volt, a hold árnyéka elhaladt a Napkorong előtt. Napokig készültem rá,
üveget kormoztam és dobogó szívvel vártam a csillagászok által kijelölt
időpontot. Mikor a fényes tányérba beleharapott a fekete csorba,
ujjongva és áhitattal kiabáltam – és kezemben a kormos üveggel kerestem
valakit, akinek elmondjam, hogy milliárd kilométernyire mi történik
Odakünt. Csak két lányismerősöm volt a másik szobában, befutottam és
lelkendezve hívtam őket, hogy jöjjenek gyorsan, mert a pompás színjáték
csak percekig tart. Nem lehetett rávenni egyiket se, hogy az uccai
szobába átjöjjenek – valami butaságon vihogtak, csúfoltak engem, ugyan
hagyj bennünket, mondták. Dühösen és gesztikulálva magyaráztam, hogy
milyen nagy és ritka tüneményről van szó, és hogy mindjárt vége lesz, de
hiszen csak arról van szó, hogy átjöjjetek az uccai szobába, kiabáltam
elkeseredve. Valami kétértelmü ostobaságot feleltek, egy szón megint
zokogni kezdtek, nem jöttek át, nem nézték meg.

De vajjon mi lehet az – mert van valami velük. Valami van, amit mindenki
tud, csak én nem, ami miatt úgy bánnak a lányokkal, mint valami
kiváltságosokkal és ezt ők tudják. Még egészen kicsike voltam, mikor a
rokonaim ilyeneket mondtak nekem, „hát állva hagyod a kis kisasszonyt és
te leülsz? nem szégyenled magad? milyen gavallér lesz belőled?“ és nekem
fel kellett állni a kényelmes székről, hogy a csipkébe öltözött kis
majom leülhessen. Az arcom égett a szégyentől és haragtól, – miért?
kérdeztem magamban, – miért? Micsoda ostoba, jogtalan, igaztalan előny?
Ha pofonvágnám, leesne a székről. De hát ő pofonvághat és megalázhat
engem, csak azért, mert ő gyengébb és igy lovagiasságból nem üthettem
vissza? Hát nem látják, hogy ő tudja ezt és kinevet bennünket és
kényelmesen elterpeszkedik?

Miért? Miért. Mi lehet ez?

A lányokat nem bántja senki. Taknyos másodista korukban már magázza őket
a tanár, nem kapnak barackot a fejükre, udvariasan beszélnek velük. A
felsőbbistákat pláne kisasszonynak szólitják, az iskolában is. Fiatalabb
tanárok előre köszönnek nekik az utcán – hallatlan! Szelidség,
gyöngédség veszi körül őket – én meg tegnap egy olyan brusztflekket
kaptam verekedés közben, hogy egész nap nehezen lélegzem. Ha elmondanám,
azt felelnék, úgy kell, mért nem vágtad pofon, nem szégyeled magad?
Dehát ő kezdte, tanár úr – hát engem nem véd senki? Nem szégyeled magad?
egy felnőtt fiút védeni kell – micsoda katona lesz belőled?

Az ám – katonaság! A tornaórán szabadgyakorlatokban, felvonulásokban
készülünk rá. Az kemény dolog lesz, tudom, eleget hallottam róla. Hideg
priccs, borju a hátamon, alélt menetelések, puska és szurony. Hiszen
szép, lelkes dolog tudom, vágyom is rá – de hát miért csak mi? A hazát
meg kell védeni. Aki nem kockáztatja életét a hazáér, gyáva és
becstelen. Hát ők? Ők? miért nem gyávák és becstelenek? Eszükbe se jut
kockáztatni az életüket – ezek vihognak és pipiskednek: mégis, senki se
mondja, hogy ők gyávák és becstelenek, sőt! inkább eszményül állitják
elénk. Meg kell védeni a nőket, a gyenge nőket! Királyért és hazáért –
és a nőkért! Hát a lányok királyok?

Miért? Miért? Miért?

Miért mindenütt, mindég, ez a kivételezés, ez az extravurst ez az
elnézés – miért, miért? A villamosban fel kell állani nekik – a legjobb
falattal őket kell megkinálni, ha leejtenek valamit, úgy állnak ott,
hanyagul és kényelmesen, mintha a természet törvénye volna, hogy azért
nekem kell lehajolni. Tizennyolcéves koruktól kezdve már kezetcsókolnak
nekik, mint az öreg püspököknek, akik munkában és áldásban töltötték
életüket. Jobboldalra kell engedni őket az uccán. Dehát miért? Mit
nyújtanak ők, mit tesznek, miért kell tisztelni őket? Hiszen
műveletlenek, ostobák, lusták és dologtalanok. Mulatságban nőnek fel,
férjhez mennek – attól kezdve a férjük dolgozik helyettük, eltartja
őket. Szabadjegyet váltottak az életre azzal, hogy megszülettek – míg
nekünk véres verejtékkel kell kiverekedni minden percünket, újra és újra
bebizonyitani, hogy jogunk van az élethez.

De hát miért, miért, miért?

A fiúk valami szégyenletes és ostoba dologról fecsegnek, az iskolában.
Nem, az képtelenség, ostobaság, nem lehet. Itt valami titok lappang, az
bizonyos – de az őrültség, az lehetetlen, hogy az legyen az a titok.
Hiszen az egy buta vicc, egy gyerekes játék – hiszen ennél csak
érdekesebb a Toricelli-féle űr, vagy egy Leclanché-elem?

Miért? Miért?

Érzem, hogy egy napon meg fogom érteni. Félek ettől a naptól – ezen a
napon keveredem majd el a szürke tömegbe: ezen a napon jövök rá, hogy én
is az vagyok, amik ezek itt, akik szembejönnek velem az uccán. Ezen a
napon el fogom felejteni az Osztályt, a Leclanche-elemet,
növénygyűjteményemet és el fogom felejteni önmagamat.



Naplóm

szept. 5.

Új év, új napló, új élet… Ma volt az első nap a suliba. Osztályfőnök
Lenkei, de még nem biztos, azaz rendőr. Tanarak általában a régiek, majd
meglátjuk mi lesz. Egyelőre a harmadik padban ülök. Az a hülye Benkő
jött oda, hogy lépjek be a körbe, majd bolond vagyok. Elhatároztam, hogy
ezentúl mindent pontosan megirok. Este voltunk az Angi néninél, be snasz
volt, nem hoztak petróleumot, de mert már be Este voltunk az Angi
néninél, de snasz volt, kél 6 óra 15 perckor, nyugszik 5 óra 45. Ebédre:
húsleves, leveshús, tökfőzelék. Most itt ülök az uccai szobába, a lámpa
alatt és irok.

szept. 31.

Ma volt az önképzőköri megalakuló ülés. Elnök: Mautner, alelnök Gelléri,
Székely titkár a nyolcadikból, gazda Várnai. Én bekerültem a
választmányba 6 szavazattal, mint bizottsági tag. Kitüztek pályázatot
elbeszélő költeményre, értekezésre, szavalatra és matematikai
értekezésre. Mint választmányi tag egyedül vagyok ötödista a
bizottságba, cimzetes jelleggel csak de biráló bizottsági tag. Ebéd:
gombaleves, fasirt, rizskoch. Voltunk mult héten a Kereskedelmi
Múzeumba. Szombaton Uránia, utána vasárnap, hétfőn csak tizenkettőig van
előadás.

okt. 6.

Aradi vértanuk, nincs suli, ünnepélyt elblicceltem. Hazajövet
találkoztam Gárdossal, mondta, hogy semmi se volt, diri beszélt, aztán
Földessy a vértanukról, Sebők szavalt, de súgtak és erre
összezavarodott. Mondta, hogy tanrendben újitás van, fizika helyett
kedden kilenctől tizig történelem. Gerő elmegy az iskolától. Délután
megvettem a szépiát, a nullkörzőt és gummit, maradt ötvenhét, és
megcsináltam az ábrázoló rajzot, nagyon szép volt de a végén a kihuzóból
kifolyt a tuss, valahogy kivakartam. Elhatároztam, hogy ezentúl mindig
hordok iránytűt. Most az uccaiban ülök, de a sublód előtt, mert az
asztal tele van a friss fehérnemüvel amit hoztak. Mindjárt vacsorázunk,
ebédre mákosrétes volt.

nov. 2.

Elhatároztam, hogy ezentul fontosabb dolgaimat titkos irással irom.
Minden betü helyett az ábécében az utána következő második betüt írom.
Oc dgfcekbvco hkbkmcdrn. Vagy esetleg fordítva irom a szavakat. Matpak
lótápap totnirof aráinél ed mettötlökle. Ma olvastam Jókaitól Szerelem
komédiásai, gyönyörü szép. Grant kapitány gyermekeibe az emberevőknél
tartok, elég érdekes. Holnap önképzőköri ülés lesz, beneveztem
szavalásra, esetleg pályázom az értekezésre is. Ma nagyon röhögtünk,
Prém azt mondta, hogy micsoda marhaságot olvasok én, mialatt ő magyaráz,
mire kivittem, mire kiderült, hogy az ő könyve volt, amit ő irt.
Mértanból jól állok, de még javitani fogok karácsonyig, magyarból egy
felesre állok, dolgozat ⅔, de még lesz egy iskolai dolgozat. Nagyon
kiváncsi vagyok a bizonyitványomra.

dec. 6.

Uránia. „A jégvilág“ c. darabot adták, jó volt a fürészes hal.
Csináltunk dobtapsot, mire az igazgató lekiabált a páholyból, hogy az
egész iskolát hazakergeti, nagyon röhögtünk Gárdossal, minden kép után
állathangot utánoztunk és mondtuk „Náttyon széb! Náttyon széb!“ – és
minden képnél olyan hangosan álmélkodtunk, hogy milyen gyönyörü, hogy a
felolvasó egész büszke volt és minden kép után úgy nézett szét, mintha ő
festette volna. Kivettem a könyvtárból „Servadac Hektort“, este olvasok
majd. Délután bent voltam a plébánia-kertben és eperfalevelet szedtem a
hernyóknak, ja igaz, megölték a kinai császárt, nagy forradalom lesz.
Nem férnek a bőrökbe ezek a kinaiak! Mostan az udvariba ülök, holnap nem
lesz suli. Átnéztem a történelmet és megcsináltam a ábrázolót, kúp
leforditása az első kúpsikba, jó nehéz volt.

febr. 14.

Ma beirtak az osztálykönyvbe, mert a Jákó rámfogta, hogy a manzsettámra
irtam a puskát, pedig nem is természetrajzból irtam, hanem németből.
Annyi baj legyen, majd megkérem az osztályfőnököt, hogy húzzon ki. Ma
Shakespearetól olvastam Hamletet, igen jó tragédia a nagy brit költő
tollából. Ma egész nap olyan szomoru voltam, nem is tudtam etetni a
hernyókat. Tulajdonképpen miért is él az ember? „Lenni vagy nem lenni ez
itt a kérdés“, mintahogy Shakespeare mondja Hamletben. Arra gondoltam,
hogy milyen kár az ifjuságért, mely elmulik és hogy én már sohase leszek
olyan vidám és elégedett, mint a harmadikban. Hiába! az élet nem olyan
víg dolog!… de hagyjuk!…



Lógok a szeren

Lógok a szeren.

Azt, hogy az izmaim még fejletlenek s mellem is szükecske, azt én jól
tudom. De nem tudhatjátok, hogy mi lakik bennem. Én is csak homályosan
sejtem, borzongva gondolok rá, olyankor, mikor könnyedén simul rám a
tornatricot és lábam gummicipősen szökdel a tornaterem csertörmelékében.
Igaz: Wlach ötven kilós súlyokat emelget és Bányai Miklós megcsinálja
nyujtón a nagyhalált. De ő bennük, ugye, nyers erők dolgoznak csak,
formátlan ösztönök – énbennem pedig az Akarat lakozik. Bányai képtelen
megérteni a „savoir“ ige ragozását és Wlachnak én csináltam meg az
algebrai dolgozatot. Én másféle ember vagyok. Én értem a tudományokat és
egyelőre nem tudom megcsinálni a vállállást a korláton – de mi lesz, ha
egyszer mégis megtanulom? Csodálatos lény jelenik meg ez esetben a világ
szinpadán; tüneményes ember, akihez képest Jókai hősei közönséges
tucat-emberek. Képzeljétek el, hogy egy napon ilyenféle ujságcikk
jelenik meg a lapokban: „Érthetetlen és nagyszerü előadás kápráztatta el
tegnap a Vigadó disztermében összegyült álmélkodó közönséget. Egy
fiatalember, akiről eddig senkise tudott (itt az én nevem következik)
jelent meg a dobogón s „Az élet értelme másodfokú egyenletekben“ címü
előadásban tökéletes francia nyelven, megoldotta a világnak rejtélyét,
amin eddig hiába fáradoztak a legnagyobb elmék – s mindezt oly nagyszerű
előadóművészettel, hogy a jelenvolt világhirű szinészek sírva tolongtak
a dobogó felé, hogy kezetszoríthassanak az alig tizenhatéves zsenivel.
De az ifjú szerényen és nyugodtan mosolygott csupán s egy váratlan
mozdulattal az asztalra ugorva, kézállásba helyezkedett, majd három
salto mortálét csinálva a megdöbbent közönség fölött, elkapta a feje
fölött huzódó vasrudat s azon szédítő halálforgásokat végezve, átugrott
a kilencméternyire elhelyezett kályhára, de úgy, hogy kézállásba maradt
azért, s előbbi előadását ebben a helyzetben folytatta, nyugodt és
behizelgő modorban, végleg megoldva a nagyszerü problémát…“

Lógok a szeren.

Ti ezen csodálkoztok, mert nem tudjátok elképzelni, hogy lehet ember,
aki mindenben egyformán tökéletes. Ti öregek és konzervativok vagytok és
azt hiszitek, hogy a világ ezentúl is csak olyan lesz, mint eddig és
elfelejtitek, hogy egyszer eljön majd az érettségi. Ti nem tudjátok
például elképzelni, hogy lehet majd esetleg egy miniszterelnök (a nevét
szerénységem tiltja megsejtetni veletek) aki egy napon, miután
szenvtelen és nyugodt hangon bejelentette az országgyülésnek, hogy
nehány jólmegfontolt diplomáciai müvelettel, amikről eddig nem akart
beszélni, mert nem a szavak embere, sikerült Angliát, mint egyszerü
gyarmatot, Magyarországhoz csatolni s ezt ezennel tudatja a tisztelt
Házzal – mondom, miután ezt szenvtelen és hideg hangon előadta, nem
törődve az orditó és ujjongó képviselőkkel, akik vállukra akarják
emelni, hirtelen vivóállásba helyezkedik s egy szédítő, eddig ismeretlen
dzsiu-dzsicu fogással, ott, a miniszterelnöki emelvényen, két vállára
fekteti azt az ausztráliai világbirkozóbajnokot, akit az angol ellenzék
orvul elhelyezett az emelvény belsejében, hogy a legnagyobb európai
férfit megölje. Ti nem tudjátok elképzelni, hogy valaki délelőtt, mint
Főakadémikus előadást tart az egyetemi tanároknak, délután pedig
megnyeri a hátúszás és függeszkedés világbajnokságát, mellesleg a
rudugrásét is esetleg, hogy aztán este az ámuló közönség előtt
hajlongjon, mely a Nemzeti Szinházban ugyanezen ifjú drámájának
ötszázadik előadását tapsolja orkán gyanánt. Ez a rendkivüli ifjú nem
azért találta fel a holdbarepülőgépet, mintha nem tudná megkeresni a
kenyerét laufmétával is, melyben virtuóz – ez a rendkivüli férfi
időnként hanyag mozdulattal rúg be harminckét gólt az Eftécé, vagy a Mac
kapujába, mely csapatok együttes erővel sem birnak vele, aki egyedül áll
ki ellenök.

Lógok a szeren.

Na jó, jó, egyelőre persze még egy kicsit gyakorolni kell magamat. A
lélek jóllehet kész, de a test erőtlen és a szereket nagyon ravasz
emberek találták ki. Síkos a pózna és pontos megfigyelések alapján
állíthatom, hogy fölül, a vége felé lényegesen nehezebben mászható, mint
eleinte; holott a felületes szemlélő azt hihetné, hogy mindenütt
egyformán vastag és egyformán síkos. Azonkivül az a disznó Bauer mindig
a vékonyabb póznához ugrik és rámhagyja a vastagot. A negyedik-ötödik
fogás után egészen más az ember világnézlete, mint odalent volt s
egyszerre világosan látom, milyen gyermekes hiúság volna nagy
szerencsétlenségnek tekinteni, hogy Bauer előbb lesz fönt, mint én. Nem
kell a dolgokat elhamarkodni. Lám, vannak hebehurgya és szeles emberek,
akik magasugrásnál nekirugaszkodnak, nagy svungot vesznek, rádobbantanak
az ugródeszkára, földobják magukat és gyakran leverik a mércét. Én nem
áltatom magam hiú reményekkel. Eleinte persze – istenem, az ember fiatal
és tüzes – én is bizom a jövőben, sasszemekkel mérem a távolságot, meg a
mérce magasságát: apró léptekkel kezdem, nekilódulok s már látom magam,
repülve lebegni a mérce fölött. De az utolsó pillanatban bölcs
rezignáció fog el, közvetlen a mérce előtt – micsoda ostobaság, gondolom
és szerényen, mint egy ibolya, lehajtott fejjel bujok át alatta, olyan
ember szelíd és megadó modorában, akinek eszeágában se volt ugorni, csak
egy kicsit sétálni akart.

Lógok a szeren.

Utóvégre, ha meggondoljuk, tulajdonképpen micsoda marhaság az egész – ez
az egész intézmény, melyben minden arra megy ki, hogy az emberi
testrészek közül lehetőleg egy se maradjon azon a helyen, ahová az isten
teremtette, hanem lehetőleg olyan helyzetet foglaljon el, amelyre az
illető testrész soha életében nem számított. Két lábam a levegőben
kalimpál, térdem kifordul, csuklóm becsuklik, hajam a szemembe lóg, a
vér a fejembe tolul – a padló felszalad a plafonra és tótágast állanak a
falak. S ehhez az undorító és lehetetlen állapothoz, mig kilógó nyelvvel
keresem az egyensúlyt s próbálom áthúzni hasamat a vékony vasrúd mögött,
teljes bizonytalanságban afölött, vajjon a föld, vagy a csillagos ég
felé közeledem-e – ehhez az állapothoz valaki, egy vad külsejü férfi
állandóan bömböl valamit felém – „homoríts!“ „homoríts!“ ezt bömböli s
az én vérbeborult értelmem távolról sejti csak, mit ért ez alatt a szó
alatt – valamit ki kell feszíteni, igen, valamit behajtani és valamit
kiegyenesíteni, – de hogy mi legyen az, láb, derék, csipő s ha ezt már
tudom: vajjon melyik irányban keresendő az illető testrész: – minderre,
ugy-e, nem kívánhatjátok, hogy válaszoljak, ilyen állapotban. Rugok
egyet, előre vagy hátra, mindegy – kinyitom a szájamat, a szemem
becsukom – undorral és kétségbeesve eleresztem kezemmel a szert és hátam
nagyot nyekken a vastag szőnyegen. Hála istennek – nevethettek már. Az
ördög vigye az egész tornaünnepélyt, a benevezést, az első díjat – majom
lesz, aki megnyeri.



A vésztanács

Távol áll tőlem, hogy arrogáljam magamnak, mintha a most bekövetkezett
nagy eseményeket anticipáltam volna; jelen tanulmányomnak egyszerüen
csak az a célja, hogy rávilágítson bizonyos eseményekre, melyeknek már
1898-ban nagyjában szemlélő tanuja és némiképp szerényen cselekvő
szereplője voltam. Nem tudom, mekkora jelentősége lehet feljegyzéseimnek
a világháború oknyomozó történetében, a magam részéről nem békülhetnék
ki lelkiismeretemmel, ha akár óvatosságból, akár szerénységből
elhallgatnék olyan adalékokat, melyeknek véletlenül jutottam birtokába;
de amelyeknek történelmi jelentősége talán nagyobb, semhogy közlésüket
mellőzhetném azzal az önmegnyugtatással, hogy én ezzel a jelentőséggel
nem vagyok teljesen tisztában.

Nyilvánosságra bocsátom hát azt, a mit a dologról tudok, minden
reflexió, vagy kritika nélkül, talán lazán és rendszertelenül, de
őszintén, nevekkel és évszámokkal. A többit, hogy adataim mennyiben
magyarázzák a ma eseményeit, s mennyiben vetnek rájuk világosságot,
ennek megitélését azokra bizom, akik többet értenek ehhez: a
politikusokra és történelemírókra. Igyekszem röviden és szárazon
ragaszkodni a tényekhez.

Én Rogyákkal már 1898 szeptemberében ismerkedtem meg; szorosabbá ez a
nexus azonban csak novemberben lett, mikor én, bizonyos adminisztrativ
körülmények folytán, melyek itt nem birnak fontossággal, a hatodik padba
kerültem, jobbról negyediknek. Hátam mögött, de inkább balra, Zsemlye
Tivadar ült és Rogyák előtt Singer. Ennek, mint látni fogjuk, fontos
jelentősége van az egész dologban.

A lényeges mégis az, hogy én már novemberben olyan belső viszonyban
voltam Rogyákkal, hogy már akkor egész bizalmasan beszélt nekem
politikai állásfoglalásáról, anélkül hogy ebben az időben sejthettem
volna valamit ennek az érdekes embernek a programmjából. Elhatározó
eseményeknek kellett közbejönniök, hogy világossá váljon előttem,
miszerint itt nem egyszerüen meggyőződésről, vagy felfogásról van szó,
hanem nyilt programmról és radikális tervről.

Erről az elhatározó eseményről én november végén értesültem. Rogyákot
egy reggel izgatott és heves beszélgetésben találtam Singerrel. Áthajolt
a pad fölött, élénk taglejtésekkel suttogtak. Singer igen komolynak
látszott, keveset beszélt, de éreztem, hogy döntő fontosságú
kijelentéseket tesz. Érkezésemre hirtelen elhallgattak. Ez a
bizalmatlanság nem sértett, mert ekkor még nem voltam annyira beavatva a
dolgokba (később is óvatosak voltak velem szemben), hogy érdemlegesen
részt vehettem volna a társalgásban. Tizpercben a folyosón találkoztam
Rogyákkal. Ez alkalommal tapintatosan néhány kérdést intéztem hozzá.
Láthatóan zavarba jött és kitérő választ adott. Singer már valamivel
közlékenyebb volt. Megtudtam, hogy a Rogyák–Zsemlye-ügy, mely már régóta
válsággal fenyegetett, ma reggel olyan fordulatot vett, amit már nem
lehet tisztán diplomáciai úton elintézni.

Arról régebben tudtam, hogy Rogyák és Zsemlye Tivadar között
áthidalhatatlan elvi ellentétek állanak fenn. Rogyák, mint a radikális
programm pártfőnöke, Zsemlyét pánjassz aspirációkkal vádolta; –
tudnivaló, hogy abban az időben a jasszok valóságos rémuralmat csináltak
a Józsefvárosban és messzeható befolyásuk már a Rigó-utcában is
éreztette hatását. Arról suttogtak néhányan, hogy kémeik közénk
furakodtak, beiratkoztak az ötödik, hatodik osztályba, mintha igazi
Tanulók volnának. Zsemlye Tivadar nyiltan tagadta, mintha a jasszokkal
bármiféle politikai vonatkozásban állana; esetleges jassz-ismeretségei
pusztán magántermészetüek és nem sértik a Rigó-utca vitális érdekeit.
Ezzel szemben Rogyák néhányszor, a tizpercben, nagyon is érthető
alluziókkal figyelmeztette Zsemlyét az efféle titkos fondorlatok
veszélyeire: a viszony egyre kényesebbé vált közöttük. Ma reggel aztán,
váratlanul, látszólag indifferens kérdésben, éles összeszólalkozás volt
kettejük közt az Osztályban. Ez alkalommal Zsemlye Tivadar, indulatában
megfeledkezve az elővigyázatról, azzal fenyegette meg Rogyákot és
párthiveit, hogy hat órakor, hazamenet dorongokkal felfegyverkezett
jasszok támadják meg az Osztályt.

Később, belátván elhamarkodott kijelentésének rendkivüli fontosságát,
igyekezett visszaszivni a dolgot és azt állitotta, hogy neki ebben a
dologban semmi szerepe nincsen, hitelesen nem tud semmit az egészről, és
neki is csak ugy mondták. Rogyák ezt már nem vette tudomásul, azonnal
megszüntette Zsemlye Tivadarral a tárgyalást és Singerrel visszavonult
tanácskozni.

Igy álltak a dolgok délelőtt tizenegy órakor. A helyzet képét töredékes
megjegyzésekből rekonstruáltam, – Singer és Rogyák, a nehéz órák
felelősségét érezve, csak a legnagyobb tartózkodással beszéltek a
helyzetről. Még tizenegy előtt, óra alatt, a padon át küldött
Marconi-lökdösést kaptam Zsemlyétől, melyben becsületisten terhe alatt
felszólitott, hogy óra után várjam meg a kapunál, rendkivüli fontosságu
közlései vannak a számomra. Bár akkor még nem értettem annyira a
helyzetet, hogy beláthattam volna európai következményeit egy esetleges
összeütközésnek, mely a jasszok és a Rigó-utca közötti diplomáciai
viszonyt beállitaná: ösztönszerüen éreztem, hogy ebben a kérdésben
Rogyákék mellé kell állanom, és Zsemlye Tivadar felszólitására, hogy
tárgyaljak vele, kitérő választ adtam.

Rogyák, aki tanuja volt lojális viselkedésemnek, nem szólt, de éreztem,
hogy bennem való bizalma nagyban megerősödött. Azzal az udvarias, de
rövid komolysággal, amit azóta se tapasztaltam államférfiuban, tudtomra
adta utóbb, hogy ha nincs kifogásom ellen, tizenkettőkor szivesen lát a
Mária Terézia-téren, ahol Singerrel „vésztanácsi előharcban“ (igy
fejezte ki magát) megbeszélik a teendőket.

Dobogó szivvel jelentem meg a megjelölt időben és helyen. A nagy dolgok,
melyeknek igy gyujtópontjába kerültem, remegő és büszke izgalommal
töltöttek el, – ezt az izgalmat azonban palástolni igyekeztem, látva azt
a komoly, majdnem gunyos nyugalmat, amivel ez a két nagyszabásu férfiu
megbeszélte az óriási horderejü teendőket. Bár nem fogtam fel egészen az
összefüggéseket, igyekeztem utánozni az ő fölényes, határozott
modorukat, titokban szégyelve, de be nem vallva, hogy a
szakkifejezéseket nem mindig értettem meg.

Singer az általános helyzet vázolásával kezdte. Zsemlye Tivadar mai
kijelentése oda enged következtetni, hogy a jasszok árulást követtek el
(az „árulás“ szó igen gyakran fordult elő ezen a haditanácson) és igy, a
Rigó-utca e perben vészbajviszonyba került részint Zsemlye Tivadarral,
részint azokkal a jasszokkal, akik már tanév elején titokban
fenyegetőztek, hogy a _B)_ osztályt földalatti pisztolyokkal
megtámadják. Ezt tovább nem lehet tűrni, hacsak nem akarjuk, hogy egy
napon a késekkel felfegyverzett jasszok, este, a sötétben, fejbőrünket
levágják. A válságos helyzetért Zsemlye felelős, – e pontban
haladéktalanul intézkedni kell.

Singer szavaira Rogyák azzal a hanyag nyugalommal, mely valósággal
megborzongatott, kijelentette, hogy ő hajlandó Zsemlye Tivadarral
vészpárbajt vivni, meghivott törzsfőnökök előtt, persze csak angolul.
Ehhez ragaszkodott és ahhoz is, hogy Zsemlyét előzőleg két vészhadnagy
vizsgálja meg, hogy nem rejteget-e páncélt, ami, ugy-e, árulás volna.
Singer bólintott és könnyedén megjegyezte, hogy az árulásra ő már régen
készült s tekintve, hogy atyjának a Bakonyban óriási földalatti
vas-telepei vannak, máris intézkedett, hogy nyolcezer vizhatlan páncélt
készitsenek, amit a trikó alatt lehet hordani, anélkül, hogy bárki is
észrevenné. A munkások hónapok óta serényen dogoznak, s a napokban
megérkezik az első szállitmány, mintegy háromezer darab. Ha a jasszok
árulás révén meg tudtak volna valamit a dologról, és ők is szereznének
valahonnan páncélt, arra az esetre nehány száz vasruhát is csináltatott,
vascipőket, vasnadrágot és teljes vas trikót. A vészpárbajhoz különben ő
is hozzájárult, azzal a megszoritással, hogy a vészhadnagyok helyett
inkább farmereket kellene hivni, ezekben jobban meg lehet bizni.

Abban az időben kicsit félénk voltam s igy sokáig nem mertem
megszólalni. Éreztem azonban, hogy tekintélyem igy nagyon alászáll s igy
zavartan és pirulva én is megszólaltam s felvetettem a kérdést, vajjon
nem volna-e jobb, ha Zsemlye Tivadart egyszerüen lefejeztetnénk? Hiszen,
ha kimondjuk, hogy tényleg árulás történt, ennek nem volna semmi
akadálya.

Bár nem mutatták, magam is meglepetve éreztem, hogy inditványom meglepte
a vésztanácsot. Singer hosszabb beszédben válaszolt, melyben kifejtette,
hogy az ötlet magában nem volna rossz, csak az a baj, hogy hadüzenet
nélkül az ilyesmit nem lehet megcsinálni, mert hiszen ez (a következő
kifejezést sokáig kereste), mert hiszen ez kelepce volna. Rogyák azonnal
hozzájárult ehhez a felfogáshoz. Hevesen magyarázni kezdte, hogy
jellembecsület szempontjából hadüzenet nélkül képtelenség kelepcét
inditani (igy mondta), ennek megvan a maga módja. Különben a kelepce
nagyon kényes dolog, ehhez külön megállapodás kell és sok feltétel, amit
mind tisztázni kellene és e pillanatban nem tudja egészen biztosan,
vajjon jasszokkal szemben jogosult-e a kelepce; ezt még bővebben meg
kellene beszélnie barátjával, a hadvezérrel, akivel esténkint találkozni
szokott s aki nehéz háborus kérdésekben az ő tanácsadója. Nehogy azonban
közben ismét elrontson mindent az árulás, azt ajánlja, hogy kelepce
helyett inditsunk csatát, még pedig haladéktalanul.

Singer ehhez hozzájárult. Most már csak a formai kérdések voltak hátra:
elsősorban persze a zászló. Singer megigérte, hogy másnapra behozza a
zászlót, a hozzávaló bélyegzővel, amit az ő atyja már régebben
megcsináltatott és eddig az iróasztalon tartogatott várva, mig szükség
lesz rá. Rogyáknak itt ujabb nehézség ötlött eszébe. – Honnan szerezzük
a prédát? – kérdezte. – Hiszen préda nélkül hozzá se kezdhetünk a
csatához, hogy igy fejezze ki magát. Singer egy pillanatra zavarba jött.
Ekkor megint megszólaltam s azt ajánlottam, hogy a prédát talán gyüjtés
utján lehetne beszerezni. Mindjárt megbántam elhamarkodott
közbeszólásomat, mert mind a ketten hirtelen elhallgattak, összenéztek
és gunyosan elmosolyodtak. Megint elpirultam és zavartan dadogtam
valamit, hogy hiszen nem ugy értem, mire Rogyák atyásan magyarázó,
fölényes jóindulattal fölvilágositott, hogy a prédát nem lehet gyüjteni,
mert hiszen az egy vérengző állat és a csatába két rendőr szokta vinni
láncon, a sereg előtt, közvetlenül a zászló mellett.

Ebben állapodtunk meg. A tanácskozás után Rogyák vészesküt vett tőlünk,
hogy nem követünk el árulást.

Másnap kilenc órakor meginterpeláltam Rogyákot, hogyan állunk a
háboruval. Azt felelte, hogy Singer nem kapta meg a páncélokat, mert a
hajó, amely Bakonyból hozza a holmit, zátonyra futott.

Később közölte velem, hogy az egész dolgot el kell halasztani
bizonytalan időre, mert karácsony előtt, mig meg nem tudjuk, hogy
leszünk az okiratokkal, az egész dolog nem tényvalóság. Biztositott
azonban, hogy az előkészületek minden irányban folynak. A mozgalom egyre
terjed, hogy a zászló igenis megvan már és hogy egész Amerika tud már a
dologról. Kaliforniával való szövetségünk már biztos és csak az alkalmas
időt várja, hogy egészen csendben és szerényen, anélkül, hogy valaki
észrevenné, meginditsa a világcsatát.

Ennyi az, amit az 1898-iki vésztanácsról tudok. Hosszu ideig nem
foglalkoztam a dologgal. 1899-ben a reáliskola első osztályába
iratkoztam és évekig egyéb tanulmányok foglaltak le. E nagy események
juttatták eszembe mindazt, amit megirtam. Az összefüggések felismerését,
ismétlem, azokra bizom, akik erre nálam hivatottabbak.



Hazudok

Kezdetben voltak a betük és én igy szóltam: „úr ír“. Az úr, akiről itt
szó volt, magas ember volt, fején fényes cilinderrel – hogy miről és mit
ír, arról kevés sejtelmem volt, de éppen azért izgatott ez a kérdés.
Egyik barátomtól megkérdeztem, de az kitérő választ adott.

Egy másik barátom engem kérdezett, hogy mi hol lakunk. Az uccát nem
tudtam pontosan megmondani, de biztositottam, hogy Pesten az a
legelőkelőbb ucca. További kérdésekre kissé zárkozottan, mint olyan
ember, aki magánügyeiről nem szivesen nyilatkozik, – de rövidségéhez
képest elég plasztikus válaszban elmondtam neki, hogy mi csak néhány éve
lakunk itt, azelőtt a Bakonyban birlaltunk szerény kastélyt, a hozzávaló
ménessel és két wigwammal. Meg voltam róla győződve, hogy a barátom nem
tudja, mi az a wigwam és bosszantott hogy nem kérdezi, tehát úgy tesz,
mintha tudná.

Barátom azonban nem kérdezte, sőt a saját dolgaira tért és elmondta hogy
náluk vettek egy fürdőkádat. Könnyedén bólintottam és megjegyeztem, hogy
nálunk van már ugyan négy kád, egy az ebédlőben, egy az irószobában és
kettő a wigwamban, de tudomásom szerint most vesznek a hozzámtartozók
még ötöt, melyek közül kettőre rácsavarható laterna magicát szereltek
fel és egy kis gépet, amelynek segítségével a fürdőkád magától mozog,
mikor benne ülök, – sétál, forog, sőt egy kicsit – egy egész picikét –
fel is tud emelkedni a levegőbe.

Arra a figyelmeztetésre, hogy hiszen a wigwamok bakonyi kastélyunkban
vannak és nem itt Pesten, megmagyaráztam, hogy itteni lakásunk csak
ideiglenes és hogy a kastélyt most alakítják át amerikai rendszerüvé.
Megjegyeztem, hogy e célból évekig tanulmányoztam Amerikát, mert apám
engem bizott meg ezzel a jelentéktelen dologgal, egy kicsiny, de tartós
gőzhajót bocsátott rendelkezésemre: – akkora az egész, mint ez a pad, de
nekem igazán nem kellett nagyobb, fő, hogy a vitorlát derék gépem mindig
jól hajtotta és így néhány hónap alatt megtettem az utat. Őszintén
bevallottam, mert nem szerettem a hazudozást, hogy a kis gőzhajó már
nincsen meg, – egy gyárba adtuk, ahol mostan tágítják egy kicsit.

Ezután bizonyára abbahagytam volna a témát, mert akkoriban még nem
voltam barátja a fecsegésnek és dicsekedni se szerettem: – de hát mit
tehettem, a barátom kiváncsiskodott és tudni óhajtotta, milyen rangom
volt a hajón. Mosolyognom kellett ezen a naivságon és tartózkodó, de nem
barátságtalan leereszkedéssel megmagyaráztam neki, hogy ezen a hajón
nincsenek rangok és ilyenre én nem is reflektáltam, – különben pedig egy
régebbi tengerészútam alkalmából, amiről most nem akarok beszélni,
megkaptam a másodtábornoki kinevezést és cimert és én teljesen megvoltam
elégedve ezzel.

Barátomat érdekelte, hogy rablókkal nem találkoztam-e abban az időben.
Jólelküen megmagyaráztam, hogy a tengeri rablók csak vitorláshajókat
támadnak meg: – s ha efajta kalandokban volt némi szerény szerepem, az
csak szárazföldi rablókkal és gyilkosokkal kapcsolatban történhetett,
akiket apámmal együtt hajtottunk a bakonyi rengetegben. A felidézett
emlékek hatása alatt elmondtam egyik érdekes hajtásunkat, mikor tizenkét
rablót és négy gyilkost hajtottunk almáspejkón, akik fára másztak
előlünk, mire apám addig rázta a fát, mig négy rabló és – ha jól
emlékszem – egy gyilkos leesett. Ezek közül hármat otthon
megszelidítettünk és a kisebb házimunkák elvégzésére szoktattunk.

Láttam, hogy barátomat meglepik az apámról mondottak: megkértem tehát,
ne szóljon senkinek ezekről a dolgokról, mert nem szeretem, ha
kérdezősködésekkel zaklatnak. Apám valamikor megállított két lokomotivot
félkézzel és emiatt most nagyon nehéz a helyzetünk, – kiderült ugyanis,
hogy a lokomotivok az ellenségé voltak és emiatt apámnak sok baja volt
az ellenséggel. Ha megigérné, már mint a barátom, hogy igazán nem említi
senkinek ezt a dolgot, akkor – titoktartásra – közölném vele, hogy a
király saját maga volt kénytelen beleavatkozni az ügyekbe. Egy reggel
személyesen megjelent bakonyi kastélyunkban, – még egyszer
figyelmeztetem, ne említsen erről semmit, mert súlyos politikai
következményei lehetnek, ha valaki megtudja. Szóval, – ha igazán
érdeklik ilyen jelentéktelen dolgok, amiknek én kevés fontosságot
tulajdonítok, – megjelent a király és igen kérte apámat, ne ingerelné az
ellenséget. Apám becsületére hivatkozott, de aztán megegyeztek
valamiben, azt én nem tudhatom, hogy miben, mert engem nem vontak bele a
tanácskozásba. Különben pedig a fagylaltosgépekre kellett felügyelnem,
mert akkor egész nap fagylaltot ettünk, – nem úgy említem ezt, mint
kivételes dolgot, mert őszintén szólva, mi reggelire fagylaltot és
csokoládét szoktunk enni, – de akkor délben is fagylalt volt.

Barátom figyelmesen hallgatott végig és egy üveget mutatott, amivel a
betüket nagyobbnak lehetett látni. Mosolyogva jegyeztem meg, hogy
ismerem ezt a szerszámot, hiszen nekünk otthon van egy há… három méter
nagy darab belőle, amibe ha belenéz az ember, egy betűt akkorának lát,
mint egy kisebb ház, – ezzel az üveggel mi gyakran nézzük a csillagokat.
Ó igen, nagyon helyes kérdés, a Mars-csillagot is szoktuk nézni vele.
Hogy mekkorának látjuk? Na, nem nagynak, – akkorának talán, mint az
Erzsébettér – de viszont nagyon tisztán és világosan megtudjuk
különböztetni az egyes tárgyakat.

Ó igen, elég érdekes dolgok, amiket látunk. A Marson főleg hangyák
vannak, de akkora mindegyik, mint nálunk egy ember. Páncélos hangyák
vannak és repülő hangyák, és mondhatom, jelenleg éppen nagy a mozgalom;
tudni kell ugyanis, hogy kétféle hangya van a Marson; vörös hangyák és
fekete hangyák, és ezek éppen háborúban vannak egymással.

A részleteket aznap nem mondhattam már el a barátomnak, de hazafelé,
utközben, összeszedtem gondolataimat a vörös és fekete hangyákkal
kapcsolatban, hogy másnap, ha megint szóba kerül ez a dolog, helyes
válaszokat adhassak tudnivágyó barátomnak.

Másnap, mikor barátom megint előhozakodott az üveggel, már örömmel
értesíthettem őt, hogy az előtte való este – direkte az ő kedvéért –
behatóan tanulmányoztam a hangyaháborút, jó teleszkópom segítségével. A
vörös hangyák hadállása most elég jó, mondtam, – egy nagy hegy mögött
helyezkedtek el és készülnek átkelni a folyón zárt sorokban, a
vöröshangyakirály vezetése alatt, aki nyolcszázmillió vöröshangyát
vezényel. Érdeklődésére megigértem, hogy holnapra áttanulmányozom a
fekete hangyák hadállását is, és bővebben referálok a fekete
hangyakirályról, aki már most is rokonszenves nekem, mert haláltmegvető
bátorsággal védte magát egy hegyszorosban, ahol gondolkodva sétált
éppen, midőn egy barlangból vöröshangya ugrott elő és kardját lobogtatva
rátámadott.

Hazamenet főleg a fekete hangya-királylyal foglalkoztam. A vörös
hangyával szemben tanusitott viselkedése mondhatatlanúl meghatott engem
is. Éreztem, hogy ilyen viselkedéshez nemcsak roppant testi erő és
bátorság kell, de őszintén szólva, olyan lelkiismeretesség, mely a
gonosz és áruló támadásokkal szemben éppoly kérlelhetetlen szigort vált
ki egy királyból, mintahogy jóvá és könyörületessé hangolja őt saját
népével, az özvegyekkel és árvákkal és más védtelenekkel szemben.

Biztos voltam benne, hogy a fekete hangyakirály előbb-utóbb győzni fog,
de barátomnak ezt nem mondtam meg. Tudtam, hogy a fekete hangyakirály
fölényes győzelme csak akkor hat rá teljes erővel, ha előbb végigkiséri
a megpróbáltatások egész kálváriáján: – közöltem hát vele, hogy a vörös
és fekete hangyák között kitört háború egy óriási mű anyagát képezi; ez
a mű egy akkora könyvben van leírva, mint ez a ház, ennek a könyvnek a
lapjait gépek hajtják és az ember egy hidon állva olvassa a lapokat: –
egy lap akkora, hogy a felére rá lehet írni az egész Robinzont. A
hangyák háborúja négyezerkétszáz lap hosszú lesz.

És aznap, hazamenet, részleteket dolgoztam ki magamban, hogy másnapra
kész legyen az anyagom. Két hangya összebeszél, hogy elárulja a fekete
hangyakirályt, – egy sötét völgyben találkoznak és éjnek évadján
megtámadják a palotát. Szerencsére a hangyakirályné ébren van és
figyelmezteti férjét. Azonnal fellármázzák a tábort, két főhangya
vezérlete alatt megindul a tenger felé…

Erről a fekete, kanyargó rajról beszéltem másnap. Távol a tenger vize
csillog a lemenő nap fényében. Vadregényes hegyek és végtelen lapályok
váltakoznak. Az erdők mélyében, fák között, bokrok árnyában rejtekeznek
és figyelnek a vörös hangyák. Órák kérdése, mikor törnek elé… A fekete
raj komoran, baljós nyugalommal, összenyüzögve zúdul le a völgyre…

Igy lettem íróvá.



Szerelem

Tizennégy éves koromban, augusztusban, esténként a nyaraló előtt
sétálgattam Horovetznéval, aki mellettünk lakott és megbarátkozott
velem. Halvány, kékszemü gyerek voltam, és akkoriban tengerész akartam
lenni. Horovetzné férje három hétre elutazott, a fiatal asszony egészen
egyedül volt. Fehérpettyes, világoskék ruha volt rajta, szalaggal a
derékon és bő, nyitott ujjak. Az arca most már csak ugy van előttem,
mint egy tojásdad, kicsit sárgásfehér folt, pár halvány és derengő
vonallal alul – egyebet alig látok belőle. De akkor nagyon jól ismertem
és néhány nap mulva nélkülözhetetlen alkatrésze lett annak a ködös,
rejtelmes képnek, amit Világról és Jövőről festettem a szemeim elé.

Különben, azt hiszem, szép volt. Talán az ő szája körül láttam először
azt a fölényes és öntudatos vonást, amit azóta minden asszonyi arcon
keresek. Akkor magamban ezt a vonást okosságnak neveztem, mert még nem
tudtam, mit jelent. Tizennégy éves voltam és ugy volt, hogy kimegyek a
tengerre, nagyon messze, minél messzibb.

Tulajdonképpen most már bevallhatom (néhány év óta ugy kezdem érezni,
már nem igen lesz belőlem tengerész), tulajdonképpen az éjszaki sarkról
volt szó: de erről nem beszéltem Horovetznének. Horovetzné csak annyit
tudott, hogy nagyon messze, minél messzebb. A folyamodványt megmutattam
neki, amit az Akadémiához intéztem. És röviden, néhány férfias és rideg
szóban vázoltam neki a hajósinas életét és hogy miként temetik el, éjben
és viharban, ha a villám lesujtja fönt az árbóckosár tetején.

– Az embert szépen széthuzzák, spárgával összekötik a lábát, egy darab
követ tesznek rá, aztán – zsuppsz!

Nem időztem sokat e tárgynál, éreztetve, hogy ezen már nem lehet
segiteni, kár beszélni róla. Horovetznét nagysádnak neveztem, bizonyos
fáradt jóindulattal, melyben jelezve volt, hogy percre sem felejtem el a
kettőnk közt fennálló kivételes viszonyt és hogy cinizmusomon nem kell
megdöbbennie: olyan ember beszél, aki valamikor maga is tudott érezni,
de az élet keménnyé és fásulttá edzette.

Többnyire éles és szatirikus voltam: paradoxonokban beszéltem, holmi
gunyos világitásba helyezve minden kérdést és eszmét, amivel az
emberiség valaha foglalkozott. Horovetzné felegetett. Egy-egy
megjegyzésemre arcát csodálkozó és meglepett mosoly futotta be és
érdeklődve közelebb hajolt. Éreztem, hogy intelligenciám megdöbbenti és
elhallgattam. „S ha tudnád, ki vagyok“, gondoltam.

Okos asszony. Okos szája van. Mondottam magamban este, a vánkoson és
egyszerre éreztem, hogy remegek. Közbe zavarosan jöttek a rendes képek:
végtelen vizlap, csillagos ég mélyében – vizlap, mely távol a
csillagokig ér. Repülőgépem, a fehér vitorlás, lassan készült a
homályban. Szárnyait szétvetette és uszni kezdett: most a Plejadok
csillagképéből vált ki kemény körvonala: két kezem ráfeszült a
kormánylapátra és a gép feljebb suhant. A bolygók halvány korongja
nagyobbodott. Különösen a Neptuné: tudtam róla, hogy gomolygó ködökből
áll, viz és szárazföld még nem vált szét, laza, óriási tömegében és sürü
páráiban fantasztikus árnyak nyujtóznak. Messziről a Nap: egy derengő
csillag, átrémlik a ködön. A Föld pici, gombostűnyi hunyorgás, mély
boltozat távolában. S akkor először fogott el valami nehéz, idegen
fájdalom, hogy oly messze van, oly messze és megdöbbenve jutott eszembe
az okos és erős száj, melyet otthagytam. Szivem elszorult és
elhatároztam, hogy másnap a Tengerről és a Csillagokról beszélek majd
Horovetznének és hogy beavatom őt.

És másnap este beszéltem a Tengerről és a Csillagokról.

Valami szenvedő volt akkor az arcában. Künt a kertben már aludtak a
nehéz barackfák. És egyszerre, a holdfényben láttam, amint
elmosolyodott.

Ismeretlen érzés volt.

– Untatom? – kérdeztem gőgösen.

– Dehogy, – mondta melegen és megkapta és hirtelen megsimogatta a kezem.
– Csak valami eszembe jutott. Beszéljen, Fricike. Ez nagyon érdekes, a
Naprendszerrel.

Kinyujtottam a karom és most ugy álltam ott a kerités előtt.

– Az a sötét folt… tetszik látni… azt még nem ismerik… A többiről
mindről tudják már, álló csillag-e, vagy naprendszer… de azon a sötét
folton még eddig nem láttak csillagot soha. Egy luk, amin keresztül
valami egészen ismeretlen sötétségbe nézhetünk. De lesz majd egy gép…

És egy végtelen ivet irtam le a karommal.

Lehanyatló kezem a mellét surolta. Hirtelen elhallgattam. Elbucsuzott és
bement. A veranda lombjai közt tünt el a világoskék ruha.

Kint a kertben, a barackfák alatt sétálgattam akkor, zsebre tett
kezekkel sétálgattam és fütyürésztem. A keritésen tul oly mély és
ónszinü volt a Duna: csak néha szikrázott föl valahol. A malom ablaka
lélegzett a tompaságban. És egyhanguan zizegtek a csillagok: tücsök és
csillag, mindig együtt láttam és hallottam őket és azt hittem, a
csillagok zizegnek.

– Azt hiszem, most látott valamit belőlem – mondtam ünnepélyesen és
megnyugodtam. – Kár, hogy az üstökösökről és az északi fényről már nem
beszélhettem.

A keritésre könyököltem, s arcomat, mely akkor lágy és finom és
fejletlen volt még, arcomat odaszoritottam két léc közé. Aztán behivtak
és lefeküdtem. Mig az ösvényen végig haladtam, olyan érzésem volt,
mintha bársonyon járnék, valami távoli és homályos dolog emelgetett föl
a földről és nem éreztem a testem sulyát.

– Ő szép, – mondtam rémülten, abban a pillanatban, amint a paplant
fejemre huztam. Emlékszem, hogy ájulásszerü és széditő mámor fogott el
erre a szóra: folyékony hűs olajban usztam. A Tejut volt az, amiről
annyit beszéltem. A tiszta és csillagos égen hömpölyögtem keresztül,
folytam lefelé.

Egy óra mulva minden átmenet nélkül és egészen váratlanul a következő
képet láttam:

Horovetznéval állunk a Dunaparton, a malom előtt. Az asszony előrehajlik
és egyszerre halkan, egy hajlékony és lágy mozdulattal, mintha csak
jobban ki akarná nyujtani magát, belefordul a vizbe. Utánavetem magam és
derékon kapom el. Egy ideig egymás körül forgat a viz. Aztán földet
érek. Kiugrom és magam után vonszolom. Szemei be vannak csukva, a szája
félig nyitva, csak felső fogsorát láthatom. A vállamra dobom fel, ugy,
hogy feje és két keze hátul lelóg. Két vizes térde nehezen rátapad a
derekamra. A langyos viz lábszáramon csorog végig. Borzasztó nehéz: nem
birom tovább. Lihegve, szándékosan megbotlom és összeroskadok. Ruhája
most arcomba gyürődik, fuldoklom. Rugdalózom, hogy kikeveredjek; mindig
szorosabban tapad rám a vizes ruha és hörögve hallgatok el.

Ez a kép nagyon megrémitett és majd elájultam a szégyenkezéstől, amint
hirtelen eszembe jutott, hogy mit szólna Horovetzné, ha tudná ezt a
gondolatom. Valami képtelennek és irtózatosnak tünt csak gondolni is
erre. Próbáltam kómikusnak és furcsának találni, nevetni rajta, de nem
ment. Szivem akadozva dobogott és Horovetzné arca egyszerre oly
fájdalmasan, oly távolian, oly titkosan tünt fel a homályból, hogy
pillanatra minden tagomba zsibbadás feküdt. A szemrehányás és
kétségbeesés majd megfojtott: undort éreztem magam iránt és mélységes
megvetést. Elviselhetetlen volt. Egyszerre ellenállhatatlan kényszerben
jelentkezett az érzés: hogy Horovetznénak azonnal és haladéktalanul
elégtételt kell adnom, valami mély és gyötrelmesen édes megalázkodással:
meg kell csókolnom a kezét, vagy a ruháját s igy meg kell értetnem vele,
hogy mily igaznak és szomorunak és végtelenül jónak tartom őt. S hogy
most azonnal meg kell tudnia, hogy rá gondoltam, mikor a csillagokról
beszéltem s hogy nem, nem, nem vagyok cinikus s hogy ő oly végtelen,
mint a Tejut és hogy minden csodálatos és hogy repülni fog ő is, mert
nem hagyom itt a porban és szomoruságban. Igen, igen, mindezt meg kell
tudnia.

Hogy egészen őszinte és preciz legyek: e felindulásom nem egészen elvont
érzelmi folyamat volt: homályos remegéssel egy képet láttam magam előtt.
Oly igazán és mélyen s tökéletesen sikerül majd beszélnem, – igy mondta
ez az érzés – hogy Horovetzné végre egészen átérzi a dolgok mélységét s
egy felszabaduló zokogás rohamában fejét karomra hajtja s én lassan
simogatom a haját.

A következő percben kint voltam az udvaron. Lüszterkabátomat a lépcsőn
gomboltam még be. Átlopózkodtam a tulsó veranda felé. A gesztenyefa
alatt egyszerre megláttam a fényt: az ő ablakuk ki volt világitva. A
mellem ugy feszült, vissza akartam fordulni. Egyszerre kinyilt az ajtó
és a fénysávból a kék ruhát láttam kifordulni. Már akkor tudtam, hogy
egyetlen szót se fogok szólni.

– Ki az? – kérdezte riadtan, amint a sötétben meglátott.

– Fricike, maga az? – mondta ujból és csöndben.

Nem feleltem.

Még a suhogást hallottam. Aztán ott állt mellettem egy meleg és puha
tömeg.

– Kedves, hát maga még fent van? Mit csinál itt?

Nem feleltem. Akkor először hallottam életemben asszonynevetést. Az
arcomat csókolta meg és fejemet pillanatra a melléhez szoritotta.

– Képzelje, Fricike, megjött az uram, nem is vártam. Most átszaladok
borér.

Egy percre egyedül maradtam. A keritésen néztem keresztül és megláttam a
Vénusz csöndes korongját. Egész testemben csönd volt. Már jött is
vissza.

– Na, jójcakát, Fricike, pá – sietett. Az ajtót becsukták.

És akkor a sötétben halványan s derengve először bukkant fel
megzavarodott szivemben egy távoli sejtés, hogy van valami a földön, ami
fontosabb a csillagoknál s a végtelennél s kietlen ködfoltoknál a
naprendszeren tul és hogy a csillagok és a tenger talán valami nagyon
buta dolog, velem együtt.

Még valamit mondani akartam. Éreztem, hogy még valamit mondani kell, a
kivilágitott ablak felé indultam: de abban a percben az ablak kihunyt és
elsötétült. Mi ez, mondtam és megálltam. Mi ez, ismételtem magamban
dacosan és sürgetően, mi ez, mi ez. Mi ez, suttogtam utoljára oly halkan
és oly fájdalmasan, mint az esteli szél, mely arcomba csapott: vacogva
és dideregve. Mi ez? Mi történt?

Mi ez? Mi történt veled, vékonycsontu, didergő gyerek, ki most úgy
tágranyitod a szemed? Mit állsz itt legörbült szájjal, mint a vadember,
ki előtt villám csapott le – ismeretlen, félelmes és fenyegető
gonoszság. No jöjj, ne állj itt, mit állsz itt az ablak előtt? No jöjj,
fussunk, fussunk az országúton, vagy gyerünk ki a mezőre, hallgass ide,
beszélek hozzád, ne figyelj arra az ablakra ott, gyerünk innen. Azok
rosszak, gonoszak és ostobák: hallod-e? te jöjj. Ne gondolj rájuk, no
jöjj már. Hiszen összeverődnek vékony kis térdeid: mit akarsz itt? Nézz
a szemembe, nem ismersz? Én ismerlek és az egész lelked ismerem: én
szeretlek és tudom ki vagy – te kis bolondom. Nem, nem, neked van
igazad, a csillagok és a tenger – ez az igaz és ez a nagy és magasztos –
de látod, ezek nem érdemlik. Másképpen fogjuk azt csinálni – no jöjj
már, ne hallgatózz. Ahhoz a szájhoz másképp kell beszélni és én majd
megtanítlak – és nem megyünk ki a tengerre, hallod-e, azért se megyünk –
ők nem érdemlik meg, hogy kimenjünk értük a tengerre… ők nem érdemlik
meg a csillagos eget, melybe szomjas kis arcod fölemelted. Látod-e, én
ismerem ám őket és mondok majd neked valamit – – – látod-e, erre van
szükség, mert ők csak derékig állanak a csillagos égben és az arcuk
lefelé figyel. És nagyra nyitott szemekkel kint hagyott téged dideregni
és vacogni a sötétben – az az arc, amit a Plejadok csillagképébe
belerajzoltál. De nyugodj meg. Én jobban ismerem azt az arcot és tudom,
mit jelent – tudom mit jelent, a gonosz, rossz és hitvány. No jöjj,
menjünk már innen – látod az izmaimat? már nem véznák és törékenyek,
mint a tiéid – erősnek és keserűnek kell lennem, hogy megboszuljalak.



A néninél

Frédi megy az utcán. Átmegy arra az oldalra, ahol a nap süt; hunyorog,
visszafordul. Végre eszébe jut, hogy igen, igaz, csak mégis meg kell
látogatni Stanci nénit, akinek az ura meghalt, mert a mamája ma reggel
is mondta neki az ágyból:

– Frédi, el kell menned Stanci nénihez kondoleálni, ez mégse szép, hogy
oda se szagolsz, pedig már két hete, hogy az ura meghalt.

Frédi tehát Stanci nénire gondol és néma kétségbeesés fogja el. A ház
előtt sétálgat lassan és nem tudja elszánni magát. Magában gyötrődik:
ejnye, mit is kellene mondani a Stanci néninek. Kedves jó Stanci néni,
ennyi elég is lesz, és érzelmesen mély szomorusággal ránéz, ugy-e, nem
is kell folytatni, csak mély szomorusággal nézni, ami mindent kifejez. A
bácsinak jobb igy, odafent, a mennyországban. Frédi nekifesziti a
képzeletét, hogy ebbe a gondolatba beleélje magát és igyekszik
meggyőződve lenni, hogy a bácsinak jobb odafönt.

Ezzel a gondolattal nekilendül a lépcsőnek, csönget és kopog. Mialatt
nyitják az ajtót, Frédi nagyot sóhajt és a szája legörbül. Izgatott lesz
és sebesen, erőlködve mondogatja magában: „Szegény, szegény Stanci
bácsi!“ Erőlködve képzeli el maga elé Stanci bácsi alakját, hogy
átérezze a részvét egész melegét és Stanci bácsi arca végre tényleg meg
is jelenik; duzzadt, fényes orral, félig nyitott szájába mohón tol
befelé egy zsiros barátfülét és kettéharapja. A barátfüléből egy
zsircsepp legördül és Stanci bácsi utánakap a szájával, de későn; a
zsircsöpp lecsöppen a mellényére. Stanci bácsi kisértet-arca csunyán
elfintorodik – a „kutyaistenit“, – mondja Stanci bácsi, – és Frédinek
eszibe jut, hogy akkor hogy kitört belőle a hahota, mert ő egy perccel
előre látta már, hogy annak le kell csöppenni, annak a zsirnak, de
Stanci bácsi tényleg nem láthatta, mert a saját fejét nem láthatja az
ember. Bruhaha!

Nyitják az ajtót és Frédi utolsó, kétségbeesett erőlködéssel gyötri
magát, hogy Stanci bácsit fehéren, a halálos ágyon elképzelje magának,
feje körül az Enyészet ciprus-suhogásával. Nem megy.

Frédi (elszorult torokkal): hogy van, Stanci néni?

Stanci néni (feketében, hátrafésült hajjal, némi pomádészaggal.
Siránkozva beszél, már három hete, stilszerüen.): Hát eljöttél, Frédi?

Frédi kergeti magától dühösen a képet, a Stanci bácsival és a
barátfülével. Hisz ez lehetetlen, ostoba dolog! Nem megy. És most minden
olyan bután veszi ki magát. Miért mondta neki Stanci néni, hogy
„eljöttél, Frédi?“, mintha nem látná, hát persze, hogy eljött. Naná, nem
jött el. És miért mondja ezt siránkozva? És míg Stanci néni bevezeti őt,
Frédi agyában hangosan és szemtelenül beszél valaki, félrecsapott
kalappal, mélyen meghajolva, a földig meghajolva, leveszi a kalapot a
fejéről, igen, és egy márki mozdulatával eltartja magától, két ujjal
fogva a kalapot, kecsesen és igy mondja: „Asszonyom, kedves Stanci néni,
még nem jöttem el, de mindjárt itt leszek, lent jövök az utcán és
sietek, hogy hamar itt legyek!“ Egyik szemével felfelé kacsint és
kisujját begörbiti, ez az alak, a Frédi fejében. Frédi dühösen lökdösi
magától a tolakodót és Stanci bácsi apoteózisát igyekszik helyébe tolni,
de az makacsul visszatér megint.

A szobában be vannak csukva a spaletták és nehéz, dohos a levegő.
Szemben az ajtóval hangosan és fontoskodva ketyeg az óra: Frédi agyán az
a groteszk gyanu villan keresztül, hogy tulajdonképpen nem is szokott
járni, alszik, mint egy öreg dakszli, a homályos szobában, csak mikor
valaki bejön, kezd el szorgalmasan és tüntetően ketyegni, ráketyeg az
emberre, lüktet, zakatol, liheg és morog utána, aztán mindjárt elhallgat
megint.

Stanci néni (lassan és fájdalmasan ül le, mintha üvegből volna és
mindjárt összetörik. Siránkozva): Ülj le, kérlek… ne… ne… oda… a
hokkedlire…

Frédi most veszi észre, hogy zavarában rá akart ülni egy kalapra. A vér
hirtelen fejébe szalad. Az a márki, aki az imént hajlongott, most
kiegyenesedve hetykén szembenéz Stanci nénivel és hangosan igy szól:
„Valóban asszonyom, nem óhajtottam a kalapjára ülni, mert ez esetben a
kalapja ugy szét pukkant volna, mint egy kövér dakszli. Tetszik érteni?
Mint egy dakszli“. Frédi remegve és rémülten próbálja csititani a
márkit, érzi, hogy ebből nagy baj lesz, a halántéka lüktet. Stanci
bácsi… szegény Stanci bácsi… hát meghalt… de neki jobb odafönt…
mondogatja magában Frédi és a saját halálára akar gondolni.

Stanci néni (siránkozva): Nem voltál itt azóta.

Frédi (most már beszélni kell. A hangja gyengén és hamisan remeg az
elfojtott ijedségtől, hogy mi lesz itt mindjárt, szent isten, mi lesz
itt mindjárt. Egyelőre még jól jön ez a remegés, mert a szánalom és
meghatottság hangjával külsőleg azonos és azt a benyomást kelti, – de
szent Isten, mi lesz itt mindjárt, ha kiderül, hogy mi az oka!): Nem
jöhettem… az egyetemen roppant el voltam foglalva… Stan…

A márki (Frédi szeme előtt ugrál, most akkora, mint a hüvelykujjam és
szemtelenül bókol): Ja, persze Stanci néni, el volt foglalva. Le volt
foglalva. Föl volt foglalva. Szépen volt lefoglalva. Egy pecsét volt
rajta ilyen felirással: „Kopf Alfréd le van foglalva, még csak rövid
ideig látható. Tessék besétálni harmadik emelet, pincén a bemenet“.

Frédi homlokán megdagadnak az erek.

Stanci néni (siránkozva): Ma három hete és naptya, hogy a megboldogultat
átadtuk a földnek.

Naptya? Naptya? Mér naptya?

Szent isten, ezt nem lehet kitartani. Miért naptya? Mi az, hogy naptya?
Frédi lesüti a szemét, a gyomra hullámzani kezd. Egészen behunyja a
szemét, hogy ne lássa a márkit és elgyengülve könyörög neki, hogy csak
most ne figyeljen ide, mert ez rosszabb a halálnál. Hiába!

A márki (hangosan): Naptya? Kinek a kedves naptya? Az anyja meg az
aptya.

Frédi (elgyengülve): Ó… kedves Stanci néni… ha tudná, mit éreztem,
amikor… (elcsuklik, ő tudja, hogy miért.)

Stanci néni (siránkozva): Még csütörtökön itt ült… igy, ahogy veled ülök
itt… igy ült szembe velem és aszongya: „Még irok valamit, Stancikám“ és
még meg is irta ezt a levelet… megirta, még alá is irta… még el is
tettem… ide tettem, az asztalfiába…

Stanci néni suhogva feláll és háttal fordul Frédinek. Frédi mereven nézi
a hátát.

A márki: Az asztalfia nagyon kedves, szerény kis fiu volt. Minden nap
szépen kezet csókolt ősz apjának, az asztalnak, amely szülte őt.

Stanci néni (hozza a levelet és átadja Frédinek. Siránkozva): Ezt a
levelet irta még csütörtökön… igy, ahogy te ülsz most itt… és másnap…
(Zsebkendő előkerül.)

Frédi (átveszi a levelet és kegyeletesen fölébehajol. A feje zug, a
szemei kápráznak. Csillagokat lát. Egy szót se ért az egészből. E
percben ujra megjelenik Stanci bácsi feje a barátfülével.)

Stanci néni: Igy, ahogy te ülsz most… (csendesen siránkozik.)

(Egy hang az udvaron, éles és hangos, Naaa, maga randa!)

Püff!

Frédi összeszoritott, kék szája szétrobban. A levél vizes rongy képében
esik ki a földre. Frédi fölugrik, Stanci néni hanyat esik. Frédi ki a
szobából, le a lépcsőn, keresztül az utcákon… és torkából fájdalmas,
rettentő bömbölésben harsog a fuldokló röhej… mindennek vége… most
jöjjön a halál és a megsemmisülés… és jöjjön a Duna zöld vize… és jöjjön
a koporsó, ahová begyömöszölik és lenyomják és eltemetik… és ahol a
csöndben és sötétben és magányban végre, végre kinevetheti magát…
Hahaha! Bruhahaha! Hehehe… he… he…



Szeretem az állatot

A kis házinyul mindjárt nagyon megtetszett, mikor a konyhában letették:
buta, kedves kis feje, ijedt szemei és lágy, sima szőre. Azt a jellemző,
gyöngéd, pártoló szeretetet érzem, amit nagyon jól ismernek kezdő
szerelmesek, akiknek kicsi és macskaszerü nőkkel akadt dolguk. Nem
akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyul, csak meg akarom simogatni
a fehér bundádat, hátrafelé és óvatosan, hogy jól essék neked, ölembe
vennélek és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj és jól érezd
magad, biztonságban és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod
semmitől, én vigyázok rád és megvédelek.

Ezt érzem, egészen melegen és önzetlenül, felolvadva ebben a védő,
önzetlen, odaadó szeretetben és a kis fehér nyul után nyulok, hogy
megsimogassam. A kis nyul azonban, ijedt kis dög, riadtan lelapul és
kifut a tenyerem alól, be a konyhaszekrény alá.

Te csacsi kis nyul, mondom neki fejcsóválva, lám milyen kedves, ostoba,
ijedt kis nyul vagy te, hát most azt hiszed, hogy bántani akarlak,
megfogni, mohón megragadni, agyonütni, megenni mert erősebb vagyok
nálad. De értsed meg, hogy szó sincsen minderről, hát persze hogy
erősebb vagyok nálad és mindezt megtehetném, de hiszen éppen arról van
szó, hogy nem akarom megtenni, nem érted? Sőt gyöngéd és kedves akarok
lenni, meg akarlak simogatni, meg akarok feledkezni önmagamról, a magam
jogaimról, vágyairól, élvezeteiről, te miattad, akit meg akarok
simogatni, hogy dobogó kis szived megnyugodjon és jól érezd magadat,
egész finom, bájos törékeny, félénk kis lényedet.

Ezt gondolom megindult lélekkel és egy piszkafával piszkálom a kis
nyulat, hogy kijöjjön a konyhaszekrény alól és én megsimogathassam. A
kis nyul előbb huzódozik a piszkafa elől, orrcimpái idegesen, rémülten
táncoltak, aztán usgye, kiugrik, átfut a konyhán, bebujik egy sarokba.
Utána megyek és óvatosan leguggolok melléje. Ejnye, mondom neki, hát
milyen ostoba vagy. Nini, hiszen még sokkal jobban reszketsz és félsz,
mint az imént. Persze ez érthető a te elfogult és szük kis értelmed
szempontjából, mely azt sugja neked, hogy abban a makacsságban, amivel
utánad jövök, csak a vérengző vadállatok mohósága rejlhetik és amely nem
tudja megérteni az erősebbnek fejlettebb erkölcsi érzését és
altruizmusát. No, most már aztán tényleg meg kell hogy fogjalak, meg
kell hogy simogassalak, azzal az érzéssel, amit most érzesz irányomban s
mely vérszopó tigrisnek láttat engem, ezzel az érzéssel igazán nem
hagyhatlak magadra. Be kell bizonyitsam neked, hogy mennyire tévedtél,
hogy mennyire nem azért akarlak megfogni, hogy átharapjam a torkodat,
hanem csak önzetlenül meg akarlak simogatni, kellemessé akarom tenni az
életedet és nem számitok se hálára, se ellenszolgáltatásra.

Óvatosan kinyujtom a kezem s már a nyakán vannak ujjaim, mikor egy
kétségbeesett ugrással kirántotta magát, fuldokolva nyifogott és
szétterpesztett lábakkal, lihegve, halálos félelemben bebujik a kályha
alá.

Nyelek egyet és érzem, hogy a vér fejembe száll. No, igazán példátlan
butasággal van dolgom. Most mit tegyek? Abbahagyjam? De akkor azt fogja
hinni, hogy neki volt igaza, hogy tényleg meg akartam enni, vagy
agyonverni és most kifáradva, egyelőre lemondtam szándékomról.

A kályha elé fekszem és benézek a kályha alá. Ott kucorog apróra
összehuzódva és fekete szemeiben kimondhatatlan félelem csillog, amint
tekintete az enyémmel találkozik. Most már aztán igazán megharagszom. Te
szamár, mondom neki elkeseredve, hát nem hiszel semmiben, ami szép és
kedves? Hát nem hiszel az önzetlenségben, a gyöngédségben, hát nem
hiszel a szeretetben, mely nem számit hálára? Hát hogy bizonyitsam be
neked, szerencsétlen, hogy milyen alantasan, milyen megvetésreméltóan
gondolkozol? Persze a te buta és rossz kis fejedben csak aljas, durva és
erkölcstelen képzetek nyüzsögnek, harapásról, verésről, az erősebb
kajánságáról, a mivel elpusztitja a gyöngéket… te, te undok kis féreg,
hát nem akarod elhinni nekem, hogy van harmónia, van bensőséges, könyes
megindulás, mely a gyöngeség, szegénység, tehetetlenség láttán elfogja a
lelket? A teremtésit annak a nehéz fejednek, csak azért is bebizonyitom
neked, hogy van!

Most már hirtelen és mérgesen kapok utána, erőlködöm, kivörösödöm, a
nyelvem kilóg, megbotlom, leesem, négykézláb futok utána, be az asztal
alá, a dézsa mögé. Beverem a fejem az ajtófélfába, kiszakad a kabátom, a
fogamat csikorgatom és egyszer már meg is kapom a füleit, de ő lihegve,
most már hangosan makogva kitépi magát, megharap és a kamrában elbujik a
hasábfák mögé.

Most ott van és nekem szét kellene szedni az egész halom fát, hogy
megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem
és megfogom és megragadom a füleit és felkapom a levegőbe és megforgatom
és a falhoz vágom és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs,
szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom
simogatni!



A papám

(Hathónapos fiu naplójából)

Elhatároztam, hogy feljegyzek magamnak néhány megfigyelést, amikre
később, mint naturalista irónak, szükségem lehet. Szük környezetem csak
kevés teret enged a szemlélődésre s igy egyelőre néhány állandó
jelenséggel foglalkozom: ezek között az én szolgálatomra kirendelt
személyzetnek egyik sajátos alakjával, aki hetek óta igyekszik már
érdeklődésemet felkelteni önmaga iránt, olyan makacs, jobb sorsra
érdemes buzgalommal, ami bizonyos jóindulatu és leereszkedő szánalmat
vált ki belőlem. Ez a személyzetem középtermetü, kuszált haju és sárgás
arcbőrü ember, egyebet nem tudok róla, nem is érdekel, bár, mondom,
sokszor igazán meghat az a buzgalom, amivel észre akarja vétetni magát.
Állandóan körülöttem kuncsorog, a legkisebb jelre odaugrik hozzám és
naiv, lelkesedő arcán csak ugy világit a forró vágy, hogy valamiben
szolgálatomra lehessen, szegényke. Főleg az utóbbi időben minden
igyekezetével azon van, hogy megjegyezzem az arcát és a nevét. Naponta
százszor bemutatkozik nekem: „Papa, papa, – én a papa vagyok“ mondja
ujra és ujra, kétségbeesetten és reménykedve, hogy talán egyszer mégis
méltatom majd arra, hogy megjegyzem magamnak.

Annyit erőlködik, hogy most már körülbelül tudom is, sőt ki is tudnám
mondani a „papa“ szót, de direkte nem teszem, az ember ne bizalmaskodjék
a szolgáival, az sose jó. Nem kell, hogy elbizza magát, ugyis eleget a
terhemre van.

Bár, ismétlem, ez a kutyahüség bizonyos szánakozó jóindulatot kelt
bennem. Bokros teendőim közt (most kezdenek kibujni a fogaim, nagyon el
vagyok velük foglalva) néha futólag gondolok rá: miféle ember lehet
szegény?

Multkor, reggel, még ágyban fekve, miután néhány parancsoló kiáltással
berendeltem Mama nevü szolgálómmal a reggelit és jóizüen
elfogyasztottam: eluntam magam, szórakozottan nézegettem körül és
megpillantottam őt, az asztal előtt ült, valami fekete rudacskát tartott
a kezében és ezzel a rudacskával kapirgált egy előtte heverő
papirdarabkán. Hirtelen szánalom fogott el: milyen fejletlen, tudatlan
ember lehet! Lám, ott van a kezében egy tárgy, előtte az asztalon papir,
– és ez a gyermekes, csacsi ember, ahelyett hogy mind a kettőt bedugná a
szájába, mint ahogy értelmes emberhez illik, egyikkel kapirgálja a
másikat, mintha viszketne neki a papir. De ez még semmi. Egy másik,
hajlottvégü csőnek a végét meg néha szájához emelte, füstöt szitt
belőle, aztán megint kifujta, ahelyett hogy az egész csövet megpróbálta
volna lenyelni; szegény, buta ember, hiszen ez még azt se tudja, hogy a
dolgokat, amik a kezünkbe kerülnek, kivétel nélkül be kell dugni a
szájunkba, ez az egyetlen mód, hogy kivül ne maradjanak.

Mondom, nagyon megszántam és halkan felnevettem. Persze rögtön
odanézett, felugrott és sugárzó arccal, sopánkodva futott hozzám, mint
egy kis kutya. Kegyesen rámosolyogtam, hogy buzgalmát megjutalmazzam és
megengedtem neki, hogy időközben átnedvesedett toalettemet szárazzal
cserélje ki. Ezután intettem neki, hogy leülhet mellém, sőt azt is
türtem, hogy felemeljen és ölébe tegyen. Mindezt azért, mert kiváncsi
voltam rá, mit mivelt azzal a fekete rudacskával, minek az neki,
szegénykének. „Kö, kö“ mondtam neki értelmesen, franciául (Que faites
vous? ezt akartam kérdezni).

Erőlködve figyelt, hogy megértse, mit parancsolok, de rögtön láttam,
hogy szük kis agya nem fogja fel szavam jelentését. Zavartan
elvigyorodott és ismételte, amit beszéltem. „Kö, kö“ mondta és ugrált,
mint egy papagáj. Boszantott ez az együgyüség és kicsit összehuztam a
szemöldököm, mire aggódva és ijedten figyelni kezdett. „Gagyigó!“
mondtam neki, de ezt se értette, csak mondta utánam. „Vevegyő!“
próbálkoztam most már haragosan, de nem tudott értelmesen felelni.
Homályosan érezhette azonban, hogy akarok valamit, mert dadogni kezdett.
„Bubu“, mondta, „Bubuka“ és más ilyen értelmetlen, artikulálatlan
szavakat ejtett. Lehetetlen ember, igazán nem megyek vele semmire.
Megfogtam a fülét és cibálni kezdtem, erre visszarántotta, ahelyett,
hogy értelmes ember módjára levette volna a fejéről, hogy ideadja nekem
játszani. Látva, hogy reménytelen az eset, meguntam szegénykét és
hangosan kiabálni kezdtem, hogy jöjjön a másik személyzet és vigye innen
ezt az embert. Jött is már, futva, jól összeszidta a „papá“-t és átvett
tőle. Szegény „papa“ elszontyolodva, lehorgasztott fejjel ódalgott
vissza az asztalhoz.



A véres fül titka

Szenzációs detektiv-dráma. A Sherlock-sorozat XXXVIII-ik része. Kétezer
méter.

Sherlock Holmes nyugodtan ül otthon szobájában és orvosi könyvekben
lapozgat éppen, midőn hirtelen észreveszi, hogy a balfüle viszket. A
zseniális detektiv cigarettára gyujt és ugy tesz, mintha nem vett volna
észre semmit, bár rögtön sejti, hogy a gaz Stapleton keze van a
dologban. Iróasztalát hirtelen elsülyeszti egy kéznél levő kádba, hogy
abban az esetben, ha Stapletonnak eszébe jutna, hogy álkulcscsal
kinyissa a pinceajtót s a liften keresztül feljöjjön hozzá fürdeni, az
iróasztalban elhelyezett villamos óra, mely sok nedvesség hatása alatt
jön müködésbe, azonnal felkeltse Watsont, aki egy földalatti üregben
várja, repülőgéppel a hóna alatt, hogy rajtaüssenek az elvetemült
cinkoson.

A gaz Stapleton azonban, ugy látszik, neszét vette a dolognak, álnokul
elhatározza, hogy nem megy fel fürdeni Sherlock Holmes lakására, hanem
ugy viselkedik, mintha semmit se tudna a dologról, ami a nyomorult
cselszövőnek annál inkább sikerül, mert már előre ugy rendezte, hogy
tényleg nem tud semmit s igy nyugodtan tanitja tovább Pomázon a
gyerekeket, akik mellé már harminc éve beosztotta magát állami tanitónak
s azóta el se mozdult onnan, hogy rettenetes célját elérje.

De Sherlock Holmes résen van, felmegy egy orvos barátjához, ahol
természettudományi gépkémiával kiszámitják, egy csillagvizsgáló
segitségével, hogy az emberi balfül belül véres. Sherlock Holmes gunyos
cigarettára fakad: most már nyomon van, hogy a gaz Stapletont
tőrbecsalja.

Természetesen, számitani kell rá, hogy Stapleton nem fogja ennyiben
hagyni a dolgot s minden áron megpróbálja a véres fülviszketést
fentartani, még akkor is, ha rémes tervét felfedezték már.

Sherlock Holmes azonban nem esett a feje lágyára. Messenger boynak
öltözve felkeresi jobbkezét, Watsont és egy üzenetet ad át neki a saját
aláirásával, hogy legyen másnap délben három és félkettő között, de
visszafelé, az Andrássy-ut és Baross-utca sarkán. Ő maga Sherlock
Holmesnak öltözik, hogy megtévessze Stapletont, aki számit rá, hogy
másnak fog öltözni s ha saját ruhájában és saját fejével látja,
feltétlenül azt hiszi majd, hogy nem Sherlock Holmes, hanem egy öreg
kardalosnő, akit Sherlock Holmes csak azért öltöztetett fel Sherlock
Holmesnak, hogy őt megtévessze.

Igy felkészülve, Sherlock Holmes nyugodtan megnyom egy gombot, mire a
ház befordul a földbe és alsó fele kiemelkedik, mely ugy néz ki, mint
egy automobil, de nem lehet rajta menni, mert be van ásva a földbe.
Azonban Sherlock Holmes számitása, hogy a gaz Stapleton beleül az
automobilba s igy kezei közé esik, amennyiben az automobil belülről
szivattyuval van ellátva, mely a beleülőnek csontjaiból kiszivja az
enyvet s igy az illető előbb-utóbb csontelmeszesedést kap; nem vált be,
mert a gaz Stapleton neszét vette a dolognak s már korán reggel éhenhalt
Pomázon.

Sherlock Holmeson azonban nem lehet kifogni. Szemhéjára két élethü
szemet fest, ugy hogy lehunyt szemmel is ugy néz ki, mintha nyitva volna
a szeme. Ezután épeszü embernek maszkirozza magát és elmegy az alagut
bejáratához, ahol már jóeleve két álruhás jegyszedőt helyezett el. Az
alagutban álruhás diplomatákat helyez el, akik kivülről ugy néznek ki,
mintha tényleg a világbékén fáradoznának. Most Sherlock Holmes behunyja
a szemét, ugy tesz, mintha mindent látna és az arrajárók tényleg azt
hiszik, hogy lát, a szemhéjára festett szemek miatt, holott nem lát
semmit. Ezután sürgönyöz Pekingbe, hogy Kamcsatkán keresztül
sürgönyözzenek Watsonnak, aki a mellékutcában várakozik, hogy jöjjön
oda.

Watson éppen akkor érkezik, mikor Sherlock Holmes már az alagut közepén
áll, viszkető balfülét csaléteknek tartva, mintha nem is viszketne.
Watson jobboldalról érkezik, ugy tesz, mintha nem tudna semmit, de
közben átveszi Sherlock rendelkezéseit. Most izgalmas hajsza kezdődik:
Watson felrohan a várba, a rendőrök és cinkosok utána futnak, de Watson
megnyom egy gombot, mire a sikló hirtelen keresztbe kezd szaladni s igy
senki sem tudja, merre van a Király-utca. Egy kéznél levő léggömbből
Watson kiszivattyuzza a gázt, mire a gömb sülyedni kezd és szerencsésen
leszállitja Watsont az alagut másik oldalára, ahová különben csak
lépcsőn lehetne lejutni, ugy is legföljebb háromszor gyorsabban. Igy
azonban sikerül neki már hat órára lejutni az alagut baloldalán s az ott
várakozó detektivnek Watson, Sherlock Holmes jobbkeze, végre megvakarja
a balfülét, mire a viszketés rögtön megszünik.

Stapleton gaz terve tehát nem sikerült!



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ma, más néven, egy nagy délutáni ujság vezércikkirója.]



Tartalom:

  Bevezetés  5
  Reggel hétkor  11
  Elkéstem  19
  Eladom a könyvem  27
  A jó tanuló felel  35
  A rossz tanuló felel  43
  A bukott férfi  53
  Magyar dolgozat  63
  Röhög az egész osztály  69
  Kisérletezem  77
  Megmagyarázom a bizonyitványom  85
  A lányok  91
  Naplóm  99
  Lógok a szeren  105
  A vésztanács  115
  Hazudok  131
  Szerelem  143
  A néninél  159
  Szeretem az állatot  169
  A papám  175
  A véres fül titka  181


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

64 |nekem szép… |nekem szép…“

78 |izgalamas terv |izgalmas terv

82 |Föld, Na most |Föld. Na most

93 |lányiserősöm volt |lányismerősöm volt

97 |Mulaságban nőnek |Mulatságban nőnek

98 |Toricelli-féle őr |Toricelli-féle űr

98 |aki szembejönnek |akik szembejönnek

117 |Elhatározó eseényeknek |Elhatározó eseményeknek

128 |Ebban állapodtunk |Ebben állapodtunk

139 |kardját lobogtatvt |kardját lobogtatva

147 |mindről utdják |mindről tudják

140 |megtámadják a pálotát |megtámadják a palotát

178 |ée ismételte |és ismételte]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Tanár úr kérem - Képek a középiskolából" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.