Title: Az arany ember (2. rész) - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az arany ember (2. rész) - Regény" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XLVI. KÖTET

AZ ARANY EMBER. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

AZ ARANY EMBER

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896


A VILÁGON KIVÜL.

A leány még azután is ott maradt a férfi kebléhez tapadva, mikor már az
eltávozott, a kitől őt öntestével védnie kellett.

Miért tette azt, hogy keblére vesse magát? hogy azt mondja: «én szeretem
őt?»

El akarta ezzel űzni végképen azt az embert, kinek jelenlététől
iszonyodott? Lehetetlenné akarta tenni, hogy az őt még nejének óhajtsa?

Nem voltak-e e vadonban nevelt gyermeknek fogalmai arról, hogy mi a
világi illem, mi a jó erkölcs, a titoktartó szemérem? mik a társadalmi
szabályok? a nő és férfi viszonya egymáshoz, miket állam és egyház erős
törvényekkel rendeztek?

Összetévesztette-e a szerelmet a hálaérzettel szivében azon ember iránt,
ki őt és anyját örök aggodalmaiktól megszabadítá; ki ezt a kis
paradicsomot holtigtartó lakhelyül megszerezte, ki e végett bizonyosan
sokat fáradt értük, s a közben sokat gondolkozott róluk?

Megrémült-e, mikor üldözőjüket fegyvere után keblébe nyúlni látta, s
ösztönszerű volt nála a védett jóltevő keblére rohanni, s azt a
megtámadás ellen megvédeni?

Azt gondolta-e: hisz e szegény hajóbiztos, a kinek az anyja épen olyan
szegény asszony volt, mint az én anyám, maga mondta azt, hogy neki nincs
senkije, miért ne lehetnék én rá nézve «valaki?» Miért jött volna vissza
ide erre a puszta szigetre, ha nem vonzotta volna őt ide valami? S ha ő
szeret engem, miért ne szerethetném én őtet?

Nem, nem, nincs itt semmi magyarázat, semmi okoskodás, semmi mentség.
Nincs itt semmi, csak puszta merő szeretet.

Nem tudta ő, miért, mi oka van rá? csak szeretett.

Nem tudta, szabad-e? istenek, emberek engedik-e? öröm vagy bánat lesz-e
belőle? csak szeretett.

Nem készült magát védeni világ és itélő birák előtt; nem gondolt
mentségére alázattal meghajtott fejének; nem kérte a férfi védelmét, az
emberek kegyelmét, az Isten irgalmazását, csak szeretett.

Ez volt Noémi.

Szegény Noémi! Mennyit kell majd ezért szenvednie!

… Mihály először hallotta életében azt a szót, hogy őt szereti valaki.

Szereti szerelemből; szereti mint szegény, másnak szolgáló hajóbiztost,
érdektelenül, megérdemeletlenül: szereti önmagáért!

Valami csodatevő melegség járta át idegeit.

Az a melegség, a mi a halottat fölkelti örök álmából, s feltámadásra
birja.

Félve, tétovázva emelte a kezét a leány vállaihoz, hogy magához szorítsa
őt és halk, suttogó szóval kérdezé tőle:

– De hát igaz-e ez?

A leány keblére nyugtatott fejét ingatva, inté, hogy való az.

Mihály Terézára tekintett.

Teréza odalépett hozzájuk s kezét Noémi fejére tette, mintha mondaná:
«hát szeresd».

Egy hosszú, néma, hallgató jelenet volt az, melyben mindenki egymás
szívdobbanásainak beszédét hallhatá.

Teréza törte meg a hallgatást. Leánya helyett beszélt.

– Oh! ha tudná ön, mennyi könye hullott e leánynak ön miatt! Ha látta
volna őt esténkint a sziklára fölmenni s órákig elnézni a csendes tájat,
mely önt szemei elől eltakarta! Ha hallotta volna álmában nevének
suttogva kiejtését!

Noémi tiltó mozdulattal nyujtá kezét anyja felé, mintha kérné, hogy ne
árulja el jobban.

Mihály pedig azon vette észre magát, hogy egyre erősebben szorítja őt
magához.

Ime egy lény valahára a széles világon, a ki őt szeretni tudja.

A kinek az «arany ember»-ből nem kell az arany, csak az ember!

Ő is úgy érezte magát, mint a ki addig bujdosott, a míg kívül ment a
világ határán, s most egy új földet, új eget lát maga előtt, s abban új
életet.

Lehajolt a leány homlokához, hogy azt megcsókolja. És érzé annak szivét
dobogni keblén.

És köröskörül az egész világon nem volt más körülöttük, mint nyiló
virágok, illatlehelő bokrok, döngő méhek, zengő madarak, a mik mind azt
taníták: «szeretni kell!»

A szótlan, ámuló gyönyör kivitte őket a szabadba: oda is egymást
átölelve mentek, s ha egymás szemébe néztek hosszasan, mindkettő arra
gondolt: «neked is olyan szinű szemed van épen, mint nekem!»

S ha a ragyogó ég, az illatozó föld összeesküdött, hogy őket elbűvölje,
a kelő érzelem kiegészíté a varázst: egy gyermek, ki soha nem szeretett
senkit, s egy férfi, kit soha nem szeretett senki, mi lesz azokból, ha
egymást föltalálják?

A nap letelt, és ők még egymás örömével nem tudtak betelni.

Az est leszállt, a hold feljött; Noémi fölvezette magával Mihályt a
téveteg szikla ormára, a honnan könyes szemekkel nézett egykor az
eltávozó után.

Timár leült a gyopárfödte sziklára, az illatos levendulabokrok közé;
Noémi odadült melléje, s dús aranyfürtű fejét odanyugtatá a férfi
karjára, átszellemült arczát az ég felé emelve.

Teréza ott állt fölöttük és mosolyogva tekinte le rájuk.

Az ezüst hold ragyogva világolt alá az aranyhomályu égről. S a csába égi
kisértet így beszélt:

Nézd: ez a kincs mind a tied. Találtad; önkényt adta magát neked: tiéd
lett. Mindent megnyertél már: csak a szerelem nem volt még számodra
sehol; most azt is megtaláltad. Vedd el. Élvezd. Üritsd fenékig. Neked
termett az. Új ember lész! Félisten az, a kit a nő szeret! Boldog vagy.
Szeretve vagy.

… Csak egy hang suttogta ott belül: «tolvaj vagy!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az első csók egy új világot teremtett Mihály előtt.

Fölébreszté szivében mindazt az ifjukori ábrándot, azt a hajlamot a
regényesség után, a mit hosszas, magános üzleti utazásaiban mindenütt
magával hordott, s a miket később a pénzszerző pálya rideg üzelmei
száraz számítások, mindennapi gondok alá eltakartak; a mik vágyait egy
óhajtott boldogság paradicsoma felé vezették; a melybe midőn eljutott,
akkor látta, hogy e paradicsom fáin számára csak zuzmara van virág
helyett. Megfagyasztva, elfásulva, meg nem értve, az élet minden czélját
elvesztve maga elől, a véletlen egy oázt hoz eléje a pusztában. Az oázon
megtalálja azt, a mit hasztalan keresett az egész világban: egy szivet,
mely őt szereti!

Csodálatos átalakulás történt lelkében.

Legelső érzése, a mi idegein urrá lett, valami titokszerű borzalom volt:
félelem a boldogságtól. Elfogadja-e azt, vagy fusson előle? Jó-e az,
vagy rossz? Élet-e az, vagy halál? Mi jő mögötte? mi lesz utána? hol az
Isten, a ki e kérdésre felel? Felel ő a virágnak mely kelyhét kitárja;
felel a rovarnak, mely szárnyaival zönög; felel a madárnak, mely fészkét
rakja, csak az embernek nem, mikor azt kérdezi: hát én üdvömet
találom-e, vagy kárhozatomat, ha szivem dobogására hallgatok?

Aztán hallgatott szive dobogására.

Az a szívdobogás pedig azt mondta neki: nézz a szemébe! Hiszen abban
semmi vétek nincsen: egy szem sugarától megittasodni.

Csak hogy ez ittasság mámora hosszantartó. A kik úgy egymás szemeibe
néznek, ottmarad a lelkük fogva, ottmarad kicserélve egymás szemeiben.

Mihály elfeledte az egész világot, mikor e szemekbe nézett, s egy másik
világot látott megteremtve azokban, tele gyönyörrel, kéjjel, földi
üdvösséggel.

Elkábítá ez a mámorító előérzet.

Ifju kora óta nem szerette senki. Egyszer mert boldogságot remélni,
azért sokat fáradt, küzdött, s mikor eljutott hozzá, egy semmivé zuzó
csalódás hamuvá tette életüdvét.

S most itt szemébe mondják, hogy szeretve van. Mindenki mondja, a fák
virága, mely fejére hull, az állatok, mik kezét nyalják, az ajk, mely a
szív titkát elárulja, s a pirulás s a szemsugár, mely többet árul el,
mint az ajk.

Még az is, a kinek félteni, rejteni kellene e titkot, a szerető leány
anyja, még az is elárulja őt: «nagyon szeret, úgy szeret, hogy meg fog
halni bele».

… Ne haljon meg…

Timár egy olyan napot töltött a szigeten, mely felért egy
örökkévalósággal. Tele volt az érzelmekkel, a miknek nincsen vége.

Az önfeledés, az ébren álmodás napja volt az. Olyan álom, melyben a mit
megkiván az álmodó, már előtte áll.

Hanem aztán mikor a harmadik éjt tölté e szigeten s egy gyönyörteljes,
ábrándos együttlét után a csábító holdvilágról sötét fekhelyére tért,
akkor elővette az, a ki nem alszik soha, egy hang odabenn, egy el nem
hallgató vád.

«Mit teszesz te most itt? Tudod-e, hogy mit csinálsz te most? Lopsz,
gyujtogatsz, gyilkolsz. Egy szegény asszonyt kiüldöztek a világból;
mindenét elvették, száműzték egy puszta szigetre kicsi gyermekével, ifju
férjét eltemették az öngyilkosok gödrébe, embergyülölővé, istentagadóvá
tették. S te most ide lopod magadat, elrablod tőle utolsó, egyetlen,
legdrágább kincsét; halált, gyászt, kárhozatot hozasz a nyomorultaknak
utolsó menhelyére. Rosszabb vagy mindazoknál, a kik a megtiport féreg
átkával szétfutottak a világba, s a kiket egytől-egyig utolért az átok.
Te a lélek nyugalmát gyilkolod meg itten. Te ellopod az ártatlan szivet,
s cserében nem hagyod érte a magadét. Te őrült vagy, vagy őrültté fogsz
lenni! Menekülj innen!»

Az üldöző szó nem hagyta magát elaltatni. Egész éje nyugtalan volt. A
hajnal már ott találta őt a fák alatt.

El volt határozva. El fog innen távozni, és aztán sokáig nem fog
visszatérni ide. A míg majd elfelejtik. A míg majd ő is elfelejté, hogy
három napig azt hitte, hogy neki is szabad boldognak lenni a világon.

Ő már körül is járta a szigetet, mire a nap fölkelt, s visszatérve
bolyongásaiból, a kis lak előtt ott találta Teréza asszonyt és leányát,
kik a reggelihez készíték az asztalt.

– Nekem el kell ma innen mennem! mondá Mihály Terézának.

– Ilyen hamar! súgá Noémi.

– Neki sok dolga van! szólt Teréza asszony leányához.

– Vissza kell mennem a hajókhoz! mondá Mihály.

Hisz az olyan természetes volt. A hajóbiztos csak egy cseléd. A kinek
olyan szorgos dolga van, nem lophatja az időt, melyet gazdája bérbe vett
tőle.

Nem is unszolták, hogy maradjon; egészen rendén volt, hogy búcsút vegyen
már; hiszen majd visszajön ismét; ráérnek rá várni egy évig, két évig,
halál órájáig, örökké…

De Noémi nem tudta megizlelni a csészét a friss tejjel, a mióta azt
meghallá.

Nem volt szabad Mihályt marasztani. Ha dolga van, hadd menjen utána.

Teréza maga előhozta neki fegyverét, táskáját, a mit eltett
idejövetelkor.

– Meg van-e a puska töltve? kérdezé a gondos anya.

– Nincs biz az! mondá Mihály.

– Jó lesz, ha megtölti ön, unszolá Teréza, még pedig öreg göbecsre; a
berek a tulsó parton nem biztos, ott farkasok járnak, és talán még
rosszabb állatok is.

És addig nem hagyott Mihálynak békét, míg fegyverét meg nem töltötte
szatymára; ő maga porozta fel a serpenyőket; még akkor a gyutacsot nem
ismerték.

S azután azt mondta Teréza Noéminak:

– Vidd magaddal a fegyverét, hogy Almira meg ne támadja érte. Eredj,
kisérd el a csonakáig.

Ő biztatta még, hogy kisérje el Mihályt a csónakáig.

Nem ment velük, hagyta őket egyedül menni a rózsák útján.

Timár szótlanul ment Noémi mellett, a leány keze ott nyugodott kezében.

Egyszer csak megállt a leány menésközben. Mihály is megállt vele, és
szemébe nézett.

– Akarsz nekem valamit mondani? kérdé tőle.

A leány hosszan elgondolkozott s ezután azt mondá:

– Nem; semmit.

És Timár tudott már a leány szemeiből olvasni. Kitalálta gondolatját is.
Noémi azt akarta tőle kérdezni:

«Ugyan mondd meg nekem én kedvesem, szerelmem, üdvöm, boldogságom, mi
lett abból a fehér arczú leányból, a ki egyszer itt járt veled, a kinek
neve Timéa?»

Csak nem szólt semmit, csak ment hallgatva, és Mihály kezét kezében
tartá.

Mikor el kellett tőle válni, olyan nehéz volt Mihálynak a szive!

Mikor átadta neki a leány a fegyvert, azt súgá:

– Vigyázzon magára, valami baj ne érje.

És mikor megszorítá kezét, még egyszer szemébe nézett azokkal a lelket
kicserélő égvilágú szemeivel s azt mondá neki édesen könyörgő hangon:

– Vissza fog ön térni ismét?

Mihály meg volt bűvölve ez esdő hang által.

Még egyszer keblére szorítá a gyermeket, s azt súgá neki:

– Miért nem mondod: «vissza fogsz-e térni?» mért nem mondod nekem, hogy
«te?»

A leány lesüté szempilláit és fejét szeliden tagadólag ingatta.

– Mondd nekem, hogy «te!» súgá Mihály.

A leány elrejté arczát Mihály keblére, és nem mondta azt.

– Hát nem tudod, nem akarod nekem azt mondani, hogy «te?» Egyetlen
szótag az. Nem tudod kimondani? Félsz azt mondani?

A leány eltakarta kezével arczát, és nem mondta azt.

– Noémi, kérlek, mondd nekem e kis szót, s én boldog leszek tőle. Ne
félj nekem azt mondani. Mondd suttogva, titokban. Ne bocsáss el a
nélkül.

A leány némán ingatta fejét, és nem tudta neki azt mondani, hogy «te».

– No hát Isten önnel, kedves Noémi! rebegé Mihály s csónakába ugrott. A
mocsár nádasa nemsokára eltakarta előle a kis szigetet. – De a míg annak
bokrait látta, ott látta egy ákáczfához támaszkodni a gyermeket, a ki
tenyerébe hajtott fejjel nézett utána bánatosan, de még sem kiáltotta
utána a szót: «te!»


TROPICUS CAPRICORNI.

A túlpartra átevezve, egy halásznak átadta csónakját Mihály, hogy
viselje gondját addig, míg ő visszatér.

De fog-e még egyszer visszatérni?

Gyalog szándékozott a révtanyáig eljutni, hol Fabula uram fáradozik
hajói teherrakodásával. Víz ellenében csónakázni fáradságos mulatság, s
neki most nem az a kedélyállapota volt, hogy a tornázást óhajtsa.

Erősebb hullámáradat volt az, a mi ellen most egész erejével küzdenie
kellett.

A vidék, melyen át kellett haladnia, nagy messzeségben egyike a legújabb
Dunaáradás alkotásainak, minők az al-Duna vidékén láthatók. A szeszélyes
folyam valahol egy gátat elszakít, s akkor meg-megváltoztatja
kanyarulását, egyik partját évről-évre odább tépi, a másik parton megint
évről-évre új területet rak le, a miken a vele hordott jegenyékből új
csalit nő. Minden újabb év alkotását meg lehet ismerni a jegenyékről, a
mik lépcsőzetesen következnek egymás után.

Ez irtatlan, gazdátlan bozóton keresztül téveteg gyalogösvények
bujdosnak át, rőzsét vágó szegény emberek, halászok útjai. Néhol egy-egy
elhagyott kunyhó is terpeszkedik a bozótban, a minek kontyát félrecsapta
a zivatar, oldalai befutva szederindával és földi tökkel. Lehet az ilyen
kunyhó szalonkaleső vadász, bujdosó zsivány, vagy fiadzó farkas tanyája.

Timár gondolataiban elmélyedve ballagott végig e hosszú bozóton,
fegyverét szíjánál fogva vállára akasztva.

… Nem szabad, nem lehet teneked ide többé visszajönnöd. «Egy» hazugságot
is nehéz következetesen keresztül vinni az életen, hát még kettőt? Két
egymásnak ellenmondó hazugságot. Térj eszedre! Nem vagy már gyermek,
hogy szenvedélyeid játszanak veled. S talán nem is szenvedély az, a mit
érzesz? Muló vágy, vagy a mi még annál is rosszabb: hiuság. Hizeleg
férfiúi hiuságodnak az, hogy van egy ifju leány, kit a midőn egy fiatal,
szép, deli férfi nőül kér, az ezt eltaszítja magától s kebledre veti
magát és azt mondja: én ezt szeretem! Csillapítsd hiuságodat: a leány
nem szereti azt a szép ifjut, mert az egy silány ember; téged imád, mert
félistennek képzel. De hátha tudná, a mit te magad tudsz, hogy te is
csak egy csaló vagy. Csakhogy szerencsésebb csaló, mint a másik. Vajjon
szeretne-e akkor?

… És hátha csakugyan halálosan szeretne? Mi lesz a te életed, s mi lesz
az ő élete, ha te e szerelmet elfogadod? Nem válhatsz meg tőle soha
többé. Kétfelé kell osztanod életedet. Hazugsággal töltened meg mind a
kettőt. Két helyre akarod-e lekötni a sorsodat? Akárhonnan eltávozol, a
féltékenységet hordani magaddal? Egyik helyen félteni a szerelmedet, a
másik helyen félteni a becsületedet.

… Nőd nem szeret, de hű hozzád, mint egy angyal; s ha szenvedsz te,
szenved ő is; ha egymás miatt szenvedtek mindketten, nem az ő hibája,
egyedül a tied. Elloptad tőle a kincseit, elloptad tőle a szabadságát,
most el akarod tőle lopni zálogba tett hűségedet?

… Ő nem tudja meg azt soha, neki nem fog az fájni. Hiszen az év felét
házadtól távol töltötted eddig is; a kereskedő sorsa: üzlete érdekében
más országrész, más világrész tájain bujdokolni. Tavasztól őszig itt
lehetsz, senkinek sem tünik az fel. Hol jártál? Kereskedni voltál?… De
mi lesz ezzel a leánynyal?

… Ez nem az a könnyelmű teremtés, a kit ma vágyaidnak feláldozol, s ha
holnapután meguntad, nagylelküen megjutalmazod, s ő keres magának másutt
vigasztalást. Ennek az apja már mint öngyilkos halt meg. Ennek a
szivével nem jó játszani.

… És hátha az az áldás, a mit a szerető párok várnak az égtől, rád nézve
ott száll le, a hova nem hívtad! Mi lesz a nőből, mi lesz a családból,
melyhez nincsen jogod, melynek nincsen joga tehozzád – emberi törvények
szerint?

… Ez a leány nem közönséges lélek; nem játszhatol vele kényed szerint.
Ez magának foglalja a lelkedet, s neked adja az egész lelkét; hogy
felelsz meg róla? – Hogy hozod ki őt azon balsorsból, melybe beleviszed?

… Egy gyermekgyilkosnak, vagy egy öngyilkosnak kísértő rémét akarod-e
megszerezni álmaid számára?

… És még egy akadályt hogy fogsz elhárítani az utadból: a megvetett
vőlegényt? Az egy agyafúrt kalandor, a kinél egy bajjal több vagy
kevesebb nem jön számba. Az téged képes lesz a világ végére is
elüldözni. Az utadba fog állni, mikor életpályádon fölfelé törekszel. Az
titkaidnak utána fog járni; az üldözni, az gyötörni, az fenyegetni fog
egész életeden keresztül. Attól meg nem szabadulsz semmi áron, semmi
áldozattal. Az hűségesebb lesz hozzád az üldözésben, mint a kit a
templomban megeskettek veled, a szeretetben. Hogy menekülsz meg tőle?
Vagy te ölöd meg, vagy ő öl meg téged. Szép atyafiság, a mi a
vesztőhelynél végződik! És te, az arany ember, a kit mindenki tisztel,
kitüntet, az erény és jótékonyság apostolának nevez, szerzesz magadnak
egy olyan helyzetet, melyben a törvényszék előtt mint egy bűnvádi per
részesének kell majd helyet foglalnod.

Timár izzadt homlokát törülgeté. A kalap lekivánkozott fejéről; jobban
esett halántékainak, ha a tavaszi langy szellő lehizelgeté róluk a kínos
verítéket.

Menteni próbálta magát a súlyos vádszózat alul.

… Hát nekem nem szabad az életnek örülnöm soha? Közel negyven éve, hogy
egyebet nem teszek, mint korán kelek, későn fekszem, egész nap fáradok…
miért? hogy másoknak nyugalmuk legyen, mikor lefekszenek, egyedül nekem
ne legyen?

… Miért vagyok én saját házamban boldogtalan?

… Érdemetlen vagyok-e arra, hogy egy nő szeretni tudjon? Nem forró
szerelmet hoztam-e én az elé, kit nőül vettem? Nem imádtam-e nőmet? Nem
lettem-e kétségbeejtve hidegsége által? Nem szeret!

… Vagyonát vettem el? Nem igaz. Megmentettem azt számára. Ha gyámjának
átadom akkor, mikor megtaláltam, most az is mind veszve van, s ő mehet
koldulni. Most pedig minden az övé, a mi az övé volt. Hisz magamnak nem
tartottam meg egyebet, mint a ruhát, mely testemet fedi. Hát mért volnék
én tolvaj?!

… Noémi szeret engem. Ezt már megváltoztatni nem lehet. Szeret azóta,
hogy legelőször meglátott.

… Boldog lesz-e, ha többé nem jövök el hozzá?

… Nem akkor ölöm-e meg, ha tőle örökre eltávozom? Nem azzal teszem-e őt
öngyilkossá, ha soha nem jövök hozzá többet?

… Itt, e világtól különvált szigeten, a hol nem uralkodnak a társadalmi
törvények, a vallásos fogalmak, egyedül a természet igaz, meleg
érzelmei, nem lakik-e az igaz boldogság, melyet a balga világ száműzött?

… És ez az ostoba ficzkó, a ki közöttünk áll, mit háborít ez engem? Nem
kell ennek egyéb, csak pénz; az pedig nekem van. Megfizetem, és eltünik
előlem. Mit félek én ettől?

A tavaszi szellő végig suhogott az ifju jegenyefák sudarai között.

A kanyargó ösvény mellett egy rőzsekötegekből összeállított kunyhó állt,
melynek nyilását a keresztül omló szederindák takarták.

Timár megtörülte homlokát s föltette fejére a kalapját.

Békítő nemtője megszólalt újra:

… Igaz, hogy most semmi örömed nincsen a földön. Rideg, sivár az életed.
– Hanem nyugodt. – Mikor estenkint lehajtod a fejedet fekhelyedre, azt
gondolod: «ime, egy örömtelen nap elmult», de utána gondolod: «csendes
nap volt». – «Nem vétettem senkinek.» Odaadod-e e nyugalmat cserébe
álmatlan örömekért?

Az ellenmondás nemtője visszafelelt:

… De hát ki mondja azt, hogy szeretni vétek, s hogy szenvedni erény? Ki
látta azt a két angyalt, a kiknek egyike az Isten jobbján ül s jegyzi
azoknak a neveit, a kik szenvedtek és elhervadtak, a másik pedig
balfelől irja a fekete könyvbe azokat, kik szerettek és el merték
fogadni a boldogságot?

Két lövés dördült el a közelből s két golyó süvöltött el Mihály feje
fölött, azzal a balhangzatú döngéssel, mely olyan, mint a közeledő
darázs zöngése, mint a halálhárfa hangja, s Mihály fejéről a kalap, két
golyótól átfúrva, repült le a bokrok közé.

Mind a két lövés a rozzant kunyhóból jött.

Az első pillanatban az ijedtség zsibbasztá meg Mihály tagjait; úgy jött
rá ez a két lövés, mint két felelet titkos gondolataira. Egész teste
végig borzadt; hanem a következő perczben felváltotta a rémületet a
kitörő düh: lekapta fegyverét válláról, felrántotta sárkányait s
bőszülten rohant a kunyhónak, melyből még szűrődött ki a lövés füstje.

Egy reszkető ember állt fegyverének csöve előtt: Krisztyán Tódor. A
kilőtt dupla pisztoly még kezében volt, azt most védelmül tartá feje elé
s úgy remegett, hogy minden tagja rázkódott bele.

– Te vagy az? rivalt rá Mihály: te!

– Kegyelem! rebegé az ember, elejtve kezéből a fegyvert s mind két kezét
könyörgésre kulcsolva tartá Mihály felé; térdei összeverődtek, lábai
alig akarták tartani, arcza halálsápadt volt és szemeinek nem volt már
fénye; félholt volt.

Timár magához tért. Elmult idegeiről a rémület is, a düh is. Leereszté
fegyverét.

– Jöjj közelebb! mondá nyugodtan az orgyilkosnak.

– Nem merek, rebegé az, a kunyhó rőzsekötegeihez lapulva. Ön megöl
engem.

– Ne félj, nem öllek meg! Azzal kilőtte fegyverét a levegőbe. Most már
én is fegyvertelen vagyok. Nem félhetsz.

Tódor elővánszorgott a kunyhóból.

– Te engem meg akartál ölni! mondá neki Mihály. Szerencsétlen ember! Én
szánlak.

A fiatal gonosztevő nem mert rá fölnézni.

– Krisztyán Tódor! Te még fiatal vagy s már gyilkos akartál lenni. Nem
sikerült. Fordulj vissza. – Te nem születtél rossz embernek: azzá
mérgesítettek el. Én ismerem életed történetét, én mentelek. Neked szép
tehetségeid vannak, a miket rosszul használsz. Csavargó, országcsaló
vagy. Tetszik neked ez az élet? Az lehetetlen. Kezdj másikat. Akarod-e,
hogy én számodra szerezzek valami olyan állomást, a hol tehetségeid
által becsületesen megélhess? Nekem sok összeköttetésem van, tehetem
azt. Kezet reá!

A gyilkos térdre esett az előtt, kit meg akart gyilkolni s a felé
nyujtott kezet két kézzel ragadá meg és csókjaival halmozá el, hevesen
zokogva.

– Oh! uram, ön az első ember, ki hozzám így beszél. Engedje, hadd
térdeljek itten. Engem gyermekkoromtól fogva, mint gazdátlan kutyát,
kergetnek egyik ajtótól a másikhoz; minden falatomat csalva, lopva,
hizelkedve kellett megszereznem; nem adta kezét nekem soha senki más,
csak a ki nálamnál is rosszabb volt, s rossz útra vezetett. Gyalázatos,
undok életmódot folytattam; tele csalással, árulással, s rettegnem kell
minden ismerős arcztól. És ön kezét nyujtja nekem; ön, a kire napok óta
leskelődöm, mint orgyilkos! Ön meg akar engem szabadítani önmagamtól.
Engedjen lábainál térdelnem és úgy hallgatnom parancsait.

– Álljon ön fel! Nem szeretek semmi érzelgést. A férfiköny gyanus
előttem.

– Igaza van! szólt Krisztyán Tódor. Különösen az én könyem. Hisz én
hires komédiás vagyok, a kinek ha azt mondták, nesze egy garas, sírj
érte egyet: megtettem. Nem hiszik már, ha igazán teszem is. El fogom
fojtani.

– Annyival inkább, mert én sem szándékozom önnek semmiféle erkölcsi
prédikácziót tartani itten, hanem egy igen száraz üzleti ügyről fogok
beszélni. Ön Scaramelli bankárházzal való összeköttetéseiről s braziliai
útról beszélt.

– Uram, abból egy szó sem igaz.

– Tudom. Önnek nincsenek azzal összeköttetései.

– Voltak, de megszakadtak.

– Elszökött ön, vagy elkergették?

– Az előbbi.

– Rábizott pénzzel?

– Három-négyszáz forinttal.

– Mondjuk, hogy ötszáz forint volt. Volna önnek kedve ezt visszavinni
Scaramelliékhez? Nekem igazán vannak velük összeköttetéseim.

– Náluk maradni nem akarok.

– És a braziliai út?

– Egy szó sem igaz belőle; onnan nem hoznak ide hajóépítéshez fákat.

– Kivált olyanokat, a miket ön előszámlált; azok között orvosi és
festőfák is vannak.

Tódor elmosolyodott.

– Igaz. Én csak egy mészégetőnek akartam eladni a senki szigetéről a
fákat, hogy pénzt kapjak. Terézia kitalálta gondolatomat.

– Tehát nem Noémi kedvéért jött ön a szigetre?

– Oh! Hiszen minden országban van már egy feleségem.

– Hm! Én tudok egy igen jó állomást az ön számára Braziliában. Ügynökség
egy keletkező vállalatnál, melyhez szükséges a magyar, német, olasz,
angol, franczia és spanyol nyelvek ismerete.

– Azokon én mind irok és beszélek.

– Tudom. És görögül és törökül és lengyel oroszul. Ön lángeszű ember.
Hát én önnek megszerzem azt az állomást, a hol tehetségeit meg fogják
jutalmazni. Az ügynökség, melyet önnek említék, jár három ezer dollár
rendes fizetéssel és esetleges százalékkal a nyereményből. Öntől függ,
hogy az mentül több legyen.

Krisztyán Tódor elámult e szókra. De már annyira hozzá volt szokva a
komédiajátszáshoz, hogy mikor igazán meglepte a hálaérzet, azt nem birta
kifejezni; félt, hogy azt is komédiának veszik!

– Uram! Nem tréfa ez, a mit ön mond?

– Semmi okom sincs rá, hogy itt és most önnel tréfáljak. Ön meg akart
engem ölni, nekem biztosítanom kell az életemet. Meg nem ölhetem önt,
mert azt nem veszi a lelkem magára. Jó embert kell önből csinálnom. Ez
az önvédelmem. Ha ön boldog ember lesz, én is nyugodtan járhatok az
erdőben. Már most ért ön engem. Hogy komolyan tettem önnek ez ajánlatot,
azt bebizonyítom. Itt a tárczám. Vegye ön el. Benne találja az
útiköltségét Triesztig és valószinűleg még annyi összeget, a mennyivel
Scaramellit kárpótolhatja. Mire ön Triesztbe ér, már akkorra ott lesz az
én levelem Scaramellinél s az majd tudatni fogja önnel további teendőit.
S már most egyikünk jobbra, másikunk balra mehet.

Tódor kezében reszketett az átvett pénzes tárcza.

Mihály felvette átlőtt kalapját a földről.

– És most vegye ön ezt a két lövést úgy, a hogy önnek tetszik. Ha ezek
egy orgyilkos lövései voltak, akkor önnek nagy okai vannak velem nem
találkozni többé olyan helyen, a hol törvények uralkodnak; ha pedig egy
sértett lovag lövései voltak, akkor tudnia kell önnek, hogy a legelső
találkozásnál a lövés sora rajtam van…

Krisztyán Tódor felszakítá mellén ruháit két kezével s heves kitöréssel
kiálta:

– Ide lőjjön ön, ha még egyszer szeme elé kerülök önnek! Lőjjön agyon
mint egy veszett ebet! Azzal felkapta kilőtt pisztolyát a földről, s
odaerőteté azt Mihály kezébe. Tulajdon pisztolyommal lőjjön főbe, ha még
egyszer valahol útjában talál bárhol a világon. Ne is kérdezzen, ne is
szóljon semmit, csak lőjjön agyon!

És nem hagyott békét addig, míg az el nem fogadta a pisztolyt s
vadásztáskája zsebébe nem tette.

– Isten önnel! mondá neki Timár, s azzal otthagyta őt és odább ment.

Tódor ott állt egy ideig és utána nézett; aztán utána szaladt és
megállítá.

– Uram! Még egy szóra. Ön engem új emberré teremtett. Engedje nekem,
hogy ha önnek valaha levelet irok, e szóval kezdhessem! «Atyám!» –
Borzalom és undorodás volt eddig előttem e szó; hadd legyen ezután
gyönyörűség és bizalom. Atyám! Atyám!

Tódor megcsókolá Mihály kezét hevesen s azzal elrohant tőle, s a legelső
bokornál, mely őt eltakarta előle, hogy nem láthatá többé, leveté magát
arczczal a fűbe és sírt. Igazán sírt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szegény kis Noémi csak ott állt órahosszat az akáczfa alatt, a hol
Mihálytól búcsút vett. Teréz a utána ment már, hogy fölkeresse, aztán ő
is leült leánya mellé a fűbe s elővette kötését, hogy dolgozzék valamit.

Egyszer Noémi felriadt.

– Hallottad, anyám?… Két lövés a tulsó parton.

Hallgatóztak. Nagy csend volt a rekkenő melegben.

– Most ujra két lövés! Anyám, mi volt ez?

Teréza megnyugtatólag biztatá:

– Vadászok lövöldöznek odaát, gyermekem.

De Noémi sápadt lett, mint az akáczvirágok ott feje fölött, s kezeit
nyugtalan szivére szorítva, rebegé:

– Oh nem! oh nem! Ő nem fog visszatérni soha.

És aztán olyan nagyon fájt a szivének, hogy mért nem mondta neki azt a
rövid kis szócskát: «te!» mikor olyan nagyon kérte?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Fabula uram! mondá Timár hűséges sáfárjának, az idén nem viszik fel a
buzát se Győrbe, se Komáromba.

– Hát mit csinálunk vele?

– Megőröltetjük itt helyben lisztnek. Van két patakmalom az uradalomban;
ehhez kibérlünk még harmincz dunai malmot, azok meggyőzik a dolgot.

– De iszonyú nagy lisztes bolt kell ahhoz, a hol annyi lisztet eladjunk.

– Az is meglesz. Kis hajókra fogjuk rakni a terhet zsákokban, azokat
felvontatjuk Károlyvárig. Ott ökrös szekerekre rakjuk s elszállítjuk
Triesztbe. Triesztben készen áll a hajóm, mely a lisztet tonnákra rakva
elviszi Braziliába.

– Braziliába? kiálta felijedten Fabula. De már oda nem megyek.

– Nem is szándékozom odaküldeni Fabula uramat: oda más ember fog menni.
Ön csak azt hajtja végre, a mi Triesztig tart; az őrletést és a
szállítást. A kasznároknak, molnároknak még ma kiadom a rendeletet s ön
távollétemben úgy fog intézkedni, mint ha én magam volnék jelen.

– Köszönöm alássan! mondta Fabula uram s nagyon lógott a feje, mikor
Levetinczy úr irodájából eltávozott.

«Ez most megint valami óriási nagy bolondság lesz! mondogatá magában, de
úgy, hogy más is meghallhatta. Braziliába lisztet küldeni
Magyarországból. Hiszen tudom én, hogy mi az a Brazilia? Tiszteletes
Ónodi uram alatt tanultam én geografiát. Brazilia fővárosa Rio-Janeiro.
Onnan hozzák a gyapotot meg a dohányt, a czukrot meg a kávét; ott vannak
a leghiresebb gyémántbányák. Lakosai indusok, portugallok, hollandusok,
anglusok és németek. Most tessék ennyi furfangos nép közé még egy
magyarnak is elegyedni. És még hozzá lisztet vinni oda! Egy olyan
országba, a hol erdőszámra teremnek az olyan fák, a miket csak ki kell
vágni s belseje tele van kész liszttel meg darával. A másik erdőben meg
már a kész kenyerek függnek a fákon, csak le kell szedni az érett
czipókat az ágról és megsütni. S ilyen országba lisztet küldeni a
tengeren keresztül! Először is: mind megdohosodik, mire odaér.
Másodszor: nem veszi azt ott meg senki. Harmadszor: soha se látja az a
pénzét, a kinek Braziliából kell azt megkapni! Nem megy oda se fiskális,
se viczispán. Egy szóval ez most megint valami hallatlan bolondság
Levetinczy uramtól, hanem azért meglássa mindenki, ez is valami
csodálatos jóra fog fordulni, mint minden bolondság, a mihez Levetinczy
uram eddig hozzá fogott s az a lisztes hajó aranyporral megterhelve fog
visszatérni Braziliából. Hanem azért mégis csak nagy bolondság biz az!…

Tökéletes igaza volt Fabula uramnak. Timár maga is körülbelül egy
véleményen volt vele.

Ő ezzel a szállítmánynyal mintegy százezer forint áru vagyont
koczkáztat.

Nem új ötlet ez nála. Rég küzdött ő azzal a vágygyal, hogy miért ne
lehetne egy magyar kereskedőnek valami nagyobb feladatot is választani,
mint örökösen hajót vontatni, buzára alkudni, kedvezőbb alkalom esetén a
magas miniszteriumok megbizásait elnyerni, országos kiadások csatornáját
a maga telkére vezetni, potom árért kamarai jószágokat bérelni, s úgy
mellékesen, nobel passióból, megszorult mágnás uraknak ötven perczentre
pénzt kölcsönözgetni s ilyenformán egyik nyomorult milliócskát a másik
után, koldusmódra, összekapargatni? Hát ha egy merészebb, nagyobb,
szabadabb pálya is volna egy magyar kereskedőre nézve e kisszerű
kalmárkodásnál? Hát ha lehetne valami hazai nevezetes áruczikknek, a
miben iparunk kiállja a versenyt, piaczot nyitni a világkereskedelem
nagy bazárjában?

Ez a külkereskedés már régi terve volt. Előre tökéletesítteté műmalmait,
s építtetett Triesztben egy kereskedelmi hajót. De a gyors
elhatározásnak mégis csak Noémi volt az oka. Arra, hogy rögtön
hozzákezdjen a tervéhez, Krisztyán Tódorrali találkozása dönté el
határozatát.

A lisztkivitel mellékes volt már; fődolog volt az, hogy Timár az egész
földtekét tegye maga és ez ember közé.

A kik látták, hogy heteken át micsoda sietséges munkát végeztet Timár,
hogy utazott egyik malomtól a másikig, onnan megint a hajóihoz, hogy
sietteté azokat, a mint meg voltak terhelve, rögtön a továbbmenetelre,
hogy ügyelt fel saját maga minden szállítmányra, azt mondák: ez aztán a
mintaképe egy kereskedőnek! Milyen gazdag úr! Vannak igazgatói,
ügynökei, biztosai, sáfárai, felügyelői, ispánjai, és mégis ő mindenütt
maga lát a dologhoz, mint a legközönségesebb vállalkozó. Ez érti aztán a
kereskedést!

(Tudták volna csak, hogy miben kereskedik!)

Három hét telt bele, hogy az első hajó, tonnára vert magyar liszttel
megrakodva, készen állt a trieszti kikötőben, horgonyait felszedni. A
hajó neve volt «Pannonia».

Szép három árboczos galliote volt. Még Fabula uram is magasztalta, mert
ő ott volt a hajórakodásnál.

De Timár nem látta azt a hajót. Még csak el sem ment Triesztbe, hogy
megnézze a hajóját, mikor az útnak indul. E nehány hét alatt folyvást
Pancsován vagy Levetinczen tartózkodott. Az egész vállalat a
Scaramelli-czég neve alatt indúlt meg. Timárnak oka volt saját nevét nem
kötni hozzá.

Csak levélben értekezett a megbízott Scaramelli-czéggel.

Egy napon aztán levelet kapott Krisztyán Tódortól, melynek fölbontásakor
legelőször is az lepte meg, hogy a levélben pénz van. Egy százas
bankjegy. Az irott tartalom pedig ez volt:

«Atyám!

«Midőn ön e levelemet olvassa, én már a magas tengeren vagyok, a
gyönyörű «Pannonia» födözetén, mint a Scaramelli-ház braziliai ügynöke.
Hálás köszönetemet küldöm önnek szíves ajánlatáért. A bankárház két havi
fizetésemet előre kiadta. Ebből én száz forintot küldök önnek azon
szíves kéréssel: legyen szíves ez összeget a pancsovai vendéglősnek a
«fehér hajó»-hoz átadni. E szegény becsületes embernek ottjártomban
adósa maradtam ezzel, most köszönettel megfizetem. Az ég áldja meg önt,
a miért hozzám ilyen jó volt!»

Timár könnyebbülten lélekzett fel. Ez az ember megjavult.
Visszaemlékezik régi adósságaira, s azokat megtakarított pénzéből
fizeti.

Milyen jó érzés egy elveszett embert megszabadíthatni!

Megmenteni az ellenséget, ki életedre tört. Visszaadni őt az életnek, a
világnak, a becsületnek. Egy világcsalóból becsületes embert alakítani
át, a sárba esett gyöngyszemet megtisztítani. – Az őskeresztyének
korszakába illő erény ez. Nemes lélek vagy!

Csak az a vádló szó odabenn mást ne mondana:

«Gyilkos vagy!»

«Nem annak örülsz te most, hogy egy embert megszabadítottál, hanem hogy
egy embertől megszabadultál! És ha annak fogod hírét venni, hogy hajódat
az oceánon előfogta egy tavaszutói tornado és pozdorjává törve,
lisztestől, emberestől a tenger fenekére sülyesztette, annak fognál még
csak szörnyen örülni. Nem gondolsz te most a lisztiparra, nem a
nyereségre és veszteségre, hanem arra gondolsz, hogy ott a La-Plata és
az Amazon folyók mocsáraiból minden nyáron elővánszorog a rettenetes
pusztító rém, a sárgaláz, mely mint a tigris leskelődik az ujon érkező
idegenre; száz közül hatvan áldozatul esik neki. Hát ha ez is közöttük
lesz?»

«Gyilkos vagy!»

«Vagy még inkább megtörténhetik az vele, hogy a könnyelmű, heves vérű
ember, abban az országban, a hol a szenvedélyek oly uralkodók, a
játékbarlangoknak s a kreol-nők szép szemeinek áldozatául esik,
meglopja, elvesztegeti a rábízott sok pénzt, bűnös lesz, szökni fog s
akkor is meg van halva rád nézve, meg az egész ismeretes világra nézve.
Ez az, a minek te előre örülsz!»

«Gyilkos vagy!»

Timár olyan örömet érzett, mint a kinek sikerült valakit megölni.
Önvádaktól, távol aggodalmaktól izgatóan nyugtalanított örömet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Attól a naptól fogva mintha kicserélték volna Timárt; alig lehetett
ráismerni.

A máskor oly higgadt kedélyü ember minden tettében elárult valami nem
szokott nyugtalanságot; egymással ellenkező rendeleteket adott ki s
elfeledte egy óra mulva, a mit rendelt; ha valahová elindult, fele útról
visszatért; majd kerülni kezdte az üzletét s úgy tett, mint a ki nem
törődik semmi nagy dologgal; máskor megint oly ingerült volt, hogy
mindenkibe beleveszett a legcsekélyebb mulasztásért.

Sokszor látták őt a Dunaparton félnapon át fejét lecsüggesztve sétálni,
mint mikor valaki az őrüléshez közelít s azon kezdi, hogy házától elfut.
Máskor meg egész nap bezárkózott szobájába, s nem eresztett magához
senkit.

Levelei pedig, a miket az ország minden részéből küldöztek utána, ott
hevertek halommal az asztalán – felbontatlanul.

Az okos ember nem tudott egyébről gondolkozni, mint arról az aranyhaju
leányról, a kit ott látott a szigetparton utóljára, karját egy fatörzsre
támasztva s fejét karjára csüggesztve.

Egyik nap azt határozta el, hogy visszamegy hozzá; a másik nap megint
azt, hogy el fogja őt felejteni örökre.

Babonás kezdett lenni. Jeleket várt az égtől, az álomlátástól, a mik
elhatározzák, mit tegyen? – Oh az álomlátások mindig azt az alakot
hozzák eléje: boldogan és szenvedve, átadva és elveszítve; azoktól csak
még őrültebb lett. Az égből pedig nem jött semmi jel számára.

Egy napon aztán rávette magát, hogy megtér okos embernek, dolgai,
üzletei után lát, majd azok lecsillapítják lelke háborgását.

Odaült levelei halmazához s elkezdte azokat egyenként felbontogatni.

Az lett belőle, hogy mire végigolvasott egyet, elfelejtette, hogy mi
volt az elején?

Mindig csak azokból a kék szemekből akarta olvasni, hogy mi van azokba
irva?

Egyszer aztán nagyot dobbant a szive, mikor egy levél akadt a kezébe,
mely sulyosabb volt a többinél. Annak a czímiratán megismerte a kéz
irását.

Az Timéa irása volt…

Valami józan hidegség futott át erein.

Ez az égből jött jeladás!

Ez a levél eldönti lelke harczát.

Timéa ir, az angyali jóságú teremtés, a tiszta hű nő. Egyetlen gyöngéd
szava úgy fog hatni a férfi kedélyére, mint az ébresztő szózat a
mámorálomban alvóra. Ez ismerős vonások eléje fogják idézni a tündöklő
martyrarczot, s megtérítik őt újra.

Valami sulyos van a levélben. Az valami gyöngéd meglepetés lesz, valami
emlék? Igen, igen! Holnap lesz a férj születésnapja. Oh! ez kedves
levél, kedves emlék fog lenni.

Mihály gyöngéden nyitá fel a borítékot, felvágta a pecsétet rajta.

Legelőször is az lepte meg, hogy iróasztala kulcsa hullott ki belőle. Ez
volt az a sulyos tárgy benne.

A levélben pedig ez volt:

«Kedves uram!»

«Ön iróasztala fiókjában feledte a kulcsot. Nehogy nyugtalankodjék
miatta, utána küldöm. Isten áldja önt!

Timéa».

Semmi egyéb.

Timár ezt a kulcsot akkor feledte iróasztala fiókjában, mikor éjjel
titokban hazatért s Athalie szavai úgy megzavarták agyát.

Tehát semmi egyéb, csak ez a kulcs! Semmi más hozzá, csak e nehány hideg
szó!

Timár lehangoltan tette maga elé a levelet.

Most egyszerre valami rémületes eszme villant az agyán keresztül.

Ha Timéa ott találta iróasztala fiókjában azt a kulcsot, akkor meglehet,
hogy kutatott is a fiókban. A nők kiváncsiak s szokták ezt tenni!… És ha
kutatott, akkor talált ott valamit, a mit ismernie kell… Mikor Timár Ali
Csorbadzsi kincseit értékesíté, oly előrevigyázó volt, hogy egyes
műremekeket nem bocsátott áruba, a mik ha a piaczra kerülnek, nyomra
vezethetnek. Leginkább a gyémántokat adta el foglalat nélkül. Volt a
kincsek közt egy gyémántokkal kirakott medaillon, a mi egy miniaturképet
rejtett magában. E kép egy fiatal hölgy arcza volt, kinek vonásai
feltünően hasonlítottak Timéa vonásaihoz. Ez bizonyosan az ő anyja, ki
görög nő volt. Ha Timéa e medaillont megtalálta férje fiókjában, akkor
megtudott mindent. Megismerte anyja arczképét; abból megtudta, hogy ez
ékszer az apjáé volt; arról rájött, hogy apja kincsei Timár kezébe
kerültek, s arról aztán az egész történetet legombolyíthatá: hogy lett
Timár gazdag emberré, s hogy vette meg Timéát saját kincsei árán.

Ha kiváncsi volt Timéa, akkor mindent tud, s akkor megveti férjét.

S nem azt bizonyítják-e a levél szavai? Nem azt mutatja-e maga a kulcs
elküldése? Nem azt akarta-e a nő ez által tudatni férjével: «ismerlek».

Ez a gondolat határozott Mihálynál: fölfelé induljon-e, vagy lefelé a
lejtőn? – Lefelé!

Mindegy már. Azt hitte, a nő előtt már le van álczázva. Ott többé az
«arany embert» játszani nem lehet. A nagylelküt, a bőkezüt, a jóltevőt!
Ott már el van árulva, hogy kicsoda?

Most már lehet rohanni lefelé.

Most már el volt határozva, hogy vissza fog menni a szigetre.

De még sem úgy akart elvonulni, mint vert fél.

Levelet írt Timéának, melyben fölkérte őt, hogy minden levelét, mely
hosszas távollétében komáromi házához lesz utasítva ezentúl, vegye át,
bontsa fel, közölje ügyvédjével vagy biztosával, ha szükségét látja s a
hol intézkednie kell, rendelkezzék tejhatalommal férje nevében:
utalványozzon, vegyen át, és adjon ki pénzeket saját belátása szerint;
egyúttal visszaküldte neki iróasztala kulcsát, hogy ha okmányokat,
szerződéseket kell keresni, kéznél legyen az.

Ez volt a tromf.

Mikor azt érezte, hogy titkához közeljárnak, sietett egészen rávezetni a
titokra; így talán nem fog az kiderülni. A gyanú szemének homály kell és
sötétség, mint a bagoly szemének; az a világosságban nem jól lát.

Azzal kiadta utasításait telepbiztosainak, mindegyiknek megmondva, hogy
hosszú időre el fog utazni, de azt nem, hogy hová? Minden őt érdeklő
levelet intézzenek Komáromba a nejéhez.

Levetinczről késő délután indult el egy fogadott parasztszekéren. Azt
akarta, hogy nyomát veszítsék, azért nem utazott saját lovain.

Még nehány nap előtt babonás volt; az égtől, az elemektől várt titkos
jeleket, a mik megtérítsék. Most már azokra sem ügyelt; el volt
határozva, hogy a szigetre átmegy.

Pedig az égi jelek, az elementumok nagyon is siettek őt baljóslataikkal
visszariasztani, sőt erőhatalommal megakadályozni.

Estefelé, a mint a Dunapart hosszú jegenyecsalitja már látható volt,
egyszerre valami fakóvörös felhőfolt támad az égen s jön sebesen
gomolyogva errefelé. – A fuvaros bunyevácz eleintén csak imádkozik
nagyokat sóhajtva; de a mint közeledik a füstfellegforma, káromkodásra
fordítja az áhitatos szót.

«A galambóczi szunyogok jőnek!»

Azok az ördög teremtményei, a miknek száma trillio, a mik ott laknak a
galambóczi sziklák oduiban; egyszer-egyszer fölkerekednek, felhőszámra
lecsapnak a sikságra, s jaj akkor minden baromnak, melyet a szabadban
találnak.

A szunyogfelhő elborítá a síkságot, melyen Timárnak át kellett utazni!
az apró fulánkos szörnyek meglepték mind a két lovat, füleikbe,
szemeikbe, orrlyukaikba tódulva. A megriadt állatok nem voltak
fékezhetők többé, bőszülten fordultak vissza a szekérrel s vágtattak
feltartóztathatlanul északnyugot felé. Timár koczkáztatta a szekérből
kiugrást, ügyes is volt és szerencsés, nem törött sem keze, sem lába; a
lovak a szekérrel elfutottak a világba.

Ha adott volna valamit az előjelekre, ez már elég ok lett volna arra,
hogy visszaforduljon maga is.

De most már makacs volt. Hiszen olyan úton járt, a melyre az ember nem
kéri többé az Isten segítségét. Most már akart menni. Noémi arra vonta,
Timéa arra taszította előre. Az indulat éjsarka s az akarat délsarka
vitte most már előre.

Hogy lemaradt szekeréről, megindult gyalog a dunaparti jegenyés felé.
Pedig fegyvere is ottmaradt a szekéren, ő puszta kézzel menekült meg
róla. Egy vastag füzhusángot metszett magának a csalitban, ez volt a
fegyvere. Azzal el kezdett utat keresni a bozótban. Ott aztán eltévedt.
Az éjszaka ott lepte; mentül tovább bolyongott, annál kevésbbé talált ki
a bozótból, utoljára rábukkant egy rőzsekunyhóra s elhatározta, hogy ott
megmarad éjszakára. Tüzet rakott a szerteszét heverő rőzsekévéből,
szerencséjére vadásztáskája a nyakában volt, mikor a szekérről
leszökött, abban volt kenyér, szalonna; azt elővette s a parázsnál
kenyeret, szalonnát pirított.

Még valami mást is talált vadásztáskájában: azt a duplapisztolyt, a
melylyel Tódor reá lőtt a kunyhóból. Talán épen ez a kunyhó volt az. Az
bizony meglehet.

Hasznát nem vehette a pisztolynak, mert lőporszaruját is a kocsin
hagyta. Hanem arra mégis szolgált neki a pisztoly, hogy fatalismusában
megerősítse. A kire hasztalan lövöldöznek, annak kell még valami
dolgának lenni a világban.

Erre a bíztatásra nagy szüksége is volt, mert a mint az éj leszállt,
elkezdett a bozót félelmes tanyává lenni. A farkasok vonítottak a
közelben. Timár láthatá zöldfényű szemeiket villogni a sürű berek körül.
Egy-egy vén ordas a kunyhó hátáig lopózkodott, s ott ordítá el magát
rémségesen.

Timárnak egész éjjel nem volt szabad a tüzet el hagyni aludni. Ez tartá
csak a fenevadakat vissza.

Ha a kunyhóba bement, ott meg olyan borzadályos sziszegés hangjai
riaszták, a minőkkel a kigyók fogadják az embert, s lomha tömegek
mozdultak meg a lába alatt; tán valami teknős békára lépett.

Timár egész éjjel éleszté a tüzet, s a hosszú rőzsekaró tüzes végével
képzelmes ábrákat rajzolt a levegőbe. Talán saját gondolatainak
tüzhieroglyphjai voltak azok.

Milyen szomorú éj! A kinek nyugalmas házai vannak, kényelmes fekhelye
otthon; fiatal szép nő a háznál, a kit feleségének nevezhet; aztán most
egy dohos, gombabenőtte kunyhóban tölti az éjszakát, egyedül! A farkasok
vonítnak körülötte s feje fölött a rőzsében lomhán csuszik végig a vízi
kigyó. Pedig ez a nap születése napja.

Kedélyes családi ünnepély ez – itten.

És akarja, hogy így legyen; most már akarja.

Mihálynak kegyes, ájtatos kedélye volt. Gyermekkorától ahhoz volt
szokva, hogy minden este magában imádkozzék. Ezt a szokást el nem hagyta
soha, s minden veszélyben, nyomorúságban, a min küzdelmes életében
annyiszor keresztül ment, az volt a menedék, hogy imádkozott. Hitt az
Istenben, és a mihez kezdett, az sikerült.

És ezen félelmes estén nem tudott imádkozni. Nem akart beszélni
Istennel. «Ne láss meg, hol járok!»

Ezen a születésnapján túl nem tudott imádkozni többé. Daczolt a sorssal.

Mikor a hajnal szürkülni kezdett, az éjszaka fenevadai behuzódtak
berkeik mélyébe; Timár fölkerekedett éjjeli tanyájáról s nem sokára
rátalált az ösvényre, mely egyenesen a Dunapartra vezetett.

Itt várt azután reá az új rémület.

A Duna szertelenül meg volt áradva.

A tavaszutói hóolvadások ideje volt ez; a folyamős sárga iszapos
hullámai nádgyökérrel, elsodort füzfákkal voltak tele; a halászkunyhó,
melyet Timár keresett, máskor magas dombtetőn állt, most a küszöbéig ért
a víz, s a csónak, mit hátrahagyott, a kunyhó melletti vén füzfa
törzséhez volt kötve.

A kunyhóban nem talált senkit. Ilyen áradás mellett halászni nem lehet.
A halászeszközöket is mind elvitték az elmenekült halászok.

Ha kellett égi jel, ha kellett isteni nyilatkozat: ez már az volt. A
megáradt folyam állt az útjában egész fenséges erőhatalmával.

Senki sem jár ilyenkor a folyón.

Itt a csodaszerű intés, – vissza kell innen fordulni.

«Nem többé!» mondá Timár. «Elindultam, oda megyek.»

A kunyhó ajtaja be volt zárva, azt betörte, hogy hozzájusson evezőihez
és csáklyájához. Látta a hasadékon át, hogy azok oda vannak betéve.

Azután beleült a csónakjába; zsebkendőivel hozzákötözte a lábszárát a
kormánypadhoz, eloldotta a csónak kötelét s betaszította azt egy
lökéssel a hullám közé.

Akkor aztán elkapta az ár és vitte magával.

A Duna rettenetes úr volt akkor, ki haragjában erdőket szakgatott ki
gyökereikből; a hátára szállott ember csak egy féreg, mely egy
szalmaszálon úszik. Hanem ez a féreg daczolt vele.

Egymaga evezett két evezővel, az volt egyúttal a kormány. A sebesen
rohanó ár tánczoltatta ladikját, mint egy dióhéjat, az ellenkező szél is
azt akarta, hogy visszakergesse a partra, a honnan elindult. De már nem
engedett sem szélnek, sem hullámnak.

Fövegét ledobta lábaihoz, izzadtságtól csapzott haját lobogtatta a szél,
a csónakja orrán átcsapó hullám hideg zuhanynyal csapkodta arczát, de az
sem hűtötte le. Melege volt attól a gondolattól, hogy talán Noémi most
veszélyben van a kis szigeten. Ez a gondolat nem engedte karjait
kifáradni.

A Duna, a szél erőszakos két hatalom, hanem az emberi szenvedély és
akarat még erősebb. Timár itt ismert magára. Mennyi akaraterő lakik
szivében, milyen szívósság karjaiban. Emberfölötti munka volt, a mit
végzett: ár ellenében eljutni az osztrovai sziget végcsucsáig.

Itt aztán pihenhetett.

Az Osztrovai szigetet egészen elborította az ár, a fák között foly a
víz. Most már csáklyával könnyebb volt a csónakot előre hajtani a fák
között. Magasra fel kellett hatolnia, hogy onnan azután vízmentében
ereszkedve juthasson a «senki szigetére».

Mikor aztán kellő messzeségre felvontatta csónakját s azután kihatolt a
sziget pagonyából, egy új, meglepő látvány állt előtte.

Máskor a senki szigete el volt takarva egy széles nádas által, s csak a
fák koronái látszottak ki; most pedig a nádas nem volt sehol, s a sziget
egész alakjában szabadon állt a Dunaág közepében. Az áradat a nádas
felett hömpölygött, s a sziget fái usztak benne; csak a téveteg szikla
és környéke zöldült ki egy folton.

Timár lázas türelmetlenséggel bocsátá az árnak csónakját. Minden
evezőnyomás közelebb hozta hozzá a téveteg sziklát, melynek koronája
égszinkék volt a virító levendulától, oldala aranyos a sarkantyúvirág
felfutó lugosától.

S mentül közelebb látszott a szikla, annál türelmetlenebb volt a
közelítő.

Már láthatta a gyümölcsöst, melynek fái derékig vízben álltak; de a
rózsás kert szárazon maradt, a kecskék, juhok oda szorultak fel.

Most hallhatja Almira örvendő ugatását. A fekete állat kirohan a partra,
ismét visszafut, megint előjön, beleveti magát a vízbe s eléje úszik a
közeledőnek, onnan megint vissza.

Hát azt a rózsaszínű alakot látja-e Mihály ott egy virító jázminbokor
aljában, ki egész a lábai alatt hömpölygő víz széléig jő?

Még egy evezőnyomás: a csónak partot ér. Mihály kiszökik belőle, a
csónakot elviszi a hullám: nincs rá szükség többé, nem ügyel rá senki,
hogy kivonja a partra. Ők csak egymást látják.

Köröskörül az ős paradicsom; gyümölcstermő fák, virágzó zöld, szelid
állatok, körülzárva hullámkerítéssel, és abban – Ádám és Éva.

A leány remegve, sápadva áll a közelítő előtt, s midőn az odarohan
eléje, midőn maga előtt látja, akkor egyszerre kitörő indulattal veti
magát keblére, s önfeledő örömmel kiált:

– Visszajöttél! Te! Te! Te! És ajkai, midőn megnémulnak is, még akkor is
mondják, hogy «te, te, te!»

Körül az ősparadicsom. Fejeikre a jázminbokor hullatja ezüst koronáját s
a sárgarigók és fülemülék chorusa énekli a «goszpodi pomiluj»-t…


AZ ÉDES OTTHON.

A csónakot elragadta a hullám; – a szigetlakók ladikja, melyen ide
jöttek, rég elkorhadt már, ujat nem szereztek: – a jövevénynek nem
lehetett e szigetről eltávozni, míg a legelső gyümölcsvásárlók meg nem
érkeznek; abba pedig hetek és hónapok fognak telni.

Boldog hetek, és boldog hónapok!

Számlálatlan napjai a panaszatlan örömnek.

A senki szigete Timárnak otthona lett. Ott talált magának munkát és
nyugalmat.

Az árvíz leapadta után nagy munkája lett a sziget lapályain megrepedt
vizek lecsapolásával. Egész nap levezető árkokat ásott; a két tenyere
úgy felkérgesedett, mint egy napszámosé; hanem aztán mikor este későn a
vállára vetett ásóval, kapával visszatért a kis tanyához, messziről
várták, szeretve fogadták.

Eleintén az asszonyok is segíteni akartak neki e fáradságos munkában, de
Mihály gyöngéden elutasította őket: lássanak inkább a gazdaság után; a
földturás férfinak való munka.

És mikor készen volt a csatornával, melyen át a szigeten rekedt mocsár
vizét lebocsátotta, olyan büszkén nézett végig munkáján, mintha ez volna
egyedüli és egyetlen műve egész életének, melyet jónak nevezhet, a
melyre belső birája előtt hivatkozhatik. A csatorna megnyitásának napja
ünnep volt a kis szigeten. Nekik nem voltak sátoros ünnepeik, ők nem
számították a vasárnapokat; ünnep volt náluk az, mikor az Isten elhozta
rájuk az ő örömeiket.

S a szigetlakók nagyon kevés beszédű emberek voltak. A mit szent Dávid
százötven zsoltárban mondott el, azt náluk egy fohász fejezte ki, s a mi
szerelemvallomást a költők versbe szedtek, azt ő náluk elmondta egy
szembenézés. Megtanulták egymás arczáról leolvasni a gondolatokat,
megtanulták egymás gondolatait követni, együtt eszmélni.

Mihály napról-napra jobban bámulta Noémit. Hűséges, háladatos kedély
volt az, szeszély, követelés nélkül. Nem ismert bánatot, aggodalmat a
jövendő miatt. Boldog volt és boldogított. S nem kérdezte tőle soha: «mi
lesz belőlem, ha te elmégy? itthagysz-e vagy elviszesz magaddal? Áldás
lesz-e rajtam azért, hogy téged szeretlek? Micsoda vallás papja az, a ki
téged megáld? Enyém lehetsz-e? Nincs-e másnak joga hozzád? Mi vagy te
odakinn a világban? Micsoda világ az, a miben te élsz?» Még arczáról,
még szemeiből sem olvashatta ki e kétségeket soha; csupán csak azt az
egyetlen örök kérdést: «szeretsz-e?»

Teréza asszony néha napján fölemlíté Timár előtt, hogy sok dolga
mulhatik most; de Mihály megnyugtatá őt a felől: elvégzi azt mind Fabula
János uram; s ha azután Teréza Noémira tekintett, ki szelidkék
szemeivel, mint a napraforgó a napot, úgy kereste Timár arczát, akkor
nagyot sóhajtott: «mennyire szereti őt!»

Timárnak nagy szüksége volt arra, hogy egész nap árkot ásson, czölöpöket
verjen le, rőzseburkolatokat fonjon; a nehéz testi munka küzdött lelke
még nehezebb munkájával.

Mi történik ez alatt odakinn a világban?

Harmincz hajója uszik a Dunán, egy gályája a tengeren, egész gazdasága,
milliókra menő vagyona egy asszony kezében.

S ha most ez asszony könnyelmű szeszélyében ezt az egész vagyont szélnek
szórja, szétzilálja, csapodár kedvtelésben férjét, házát tönkre
juttatja, fog-e valakinek a férj szemrehányást tehetni értte? Nem így
következett-e?

Boldog volt itthon, és szerette volna tudni, mi történik otthon? Két
helyen élt a lelke, kétfelé volt szakítva: ott vagyona, becsülete,
világi állása, itt szerelme tartóztatta le.

Hiszen mehetett volna innen. A Duna nem tenger, ő jó uszó volt,
akármikor átuszhatott volna a tulsó partra s senki sem mondta volna neki
itten, hogy ne menjen el; hiszen tudták, hogy dolga van odakinn a
világban; de mikor aztán Noémival találkozott, akkor megint elfelejtett
mindent, a mi köröskörül van a világon, akkor csak szeretett, csak
boldog volt, elveszett mámorában. «Oh! ne szeress olyan nagyon!» sugá a
leány.

S így telt el nap nap után.

A gyümölcstermő időszak is eljött, a sziget fáinak galyait földig huzta
az édes teher. Gyönyörűség azt mindennap nézni. A gyümölcsöt, mely
fejlődik. Mindennap előbbre halad. Körték, almák családi jelszineiket
kezdik fölvenni; a zöld szín bőrfakóra barnul, vagy sárga és piros
sávokat vesz föl; a barna alapszín napos oldalán bibor szinezetet kap,
az aranyszínbe karminpettyek, a karmazsinpirosba zöld pontocskák
vegyülnek; és minden gyümölcs úgy mosolyog az emberre, mint egy nevető
gyermekarcz.

Timár segített a nőknek gyümölcsöt szedni. Nagy kosarak teltek meg az
istenadta drágasággal. Ő számlálta darabonkint, a miket a kosarakba
rakott: hány száz, hány ezer darab? Mennyi kincs! Igazi arany!

Egy délután aztán, mikor a telt kosarat segítette Noéminek a tanyára
vinni, idegen embereket látott a kunyhó előtt. A gyümölcskufárok
érkeztek meg.

Hónapok óta az első emberarczok, mik a külvilágból hirt mondani jöttek.

Épen a gyümölcs felett alkudtak Teréza asszonynyal.

A szokott cserekereskedés volt az.

Teréza asszony szokás szerint buzát akart kapni a gyümölcsért; hanem a
kufárok az idén sokkal kevesebbet akartak adni cserébe, mint más évben.
Azt mondták, megdrágult a buza nagyon. Komáromi kereskedők nagyon
vásárolják, felverték az árát; mind lisztet őrletnek belőle, úgy viszik
a tengerre.

Ezt persze Teréza nem akarta elhinni; ez csak olyan kufárbeszéd.

Hanem Timár annál jobban figyelt rá. Ez az ő ötlete volt. Vajjon mi
következett belőle annyi ismeretlen idő óta?

Most már nem volt nyugta; az üzlet, a birtok gondolatai háborgatni
kezdték. Olyan volt neki ez a tudósítás, mint a nyugalomra tért
katonának a trombitaszó: visszavágyik a harczmezőre még szeretője karjai
közül is.

A szigetlakók természetesnek találták, hogy Mihály elkészüljön már a
szigetről. Hiszen hivatala hívja. Hiszen vissza fog jőni jövő tavaszszal
ismét. Noémi csak arra kérte, hogy azokat a ruhákat, a miket ő maga
szőtt, maga varrt Mihály számára, s a miket Mihály e szigeten viselt, ha
innen elmegy, el ne dobja.

– Ereklyének fogom őket tartogatni.

– Aztán a szegény Noémira néha visszaemlékezzék.

Erre nem tudott neki szavakkal felelni.

Megvesztegette a gyümölcskufárokat, hogy maradjanak ott még egy napig.

Ezen a napon egyebet sem tett, mint Noémival karöltve bejárta a sziget
minden boldog csalitját, mely tündérörömeinek tanuja volt; itt egy
falevelet, ott egy virágszirmot tett el emlékül; falevélre,
virágsziromra egész tündérregék voltak írva, miket csak két ember tudott
elolvasni.

– Fogsz-e szeretni, ha soká nem látsz?

Az az utolsó nap olyan gyorsan elmult! A dereglyések este akartak
elindulni, hogy hüssel utazhassanak odább. Mihálynak bucsuzni kellett.

Noémi okos volt; nem sírt. Hiszen tudta, hogy Mihály visszajő. Inkább
arra volt gondja, hogy eleséget készítsen számára az utra s azzal
utitáskáját megrakja.

– Éjszaka lesz, mire a tulsó partra átérsz, mondá Mihálynak gyöngéd
aggodalommal. Nincs fegyvered?

– Nincs. Nem bánt engem senki.

– De igen: itt egy pisztoly van táskádban, mondá Noémi, s kiváncsian
elővonta a fegyvert.

És akkor elsápadt.

Ráismert Tódor pisztolyára, a mit az ittjártában gyakran fitogtatott
előtte, azzal fenyegetve Almirát, hogy meglövi.

– Ez az ő fegyvere!

Timár megdöbbent ez arczkifejezéstől.

– Mikor innen elmentél, szólt a leány heveskedve, ő rád lesett a
tulparton s rád lőtt e fegyverrel.

– Hogy hiszed azt?

– Hallottam a két lövést s utána a te lövéseidet. Úgy van, ezt tőle
vetted el!

Timár elbámult. Hogy a kik szeretnek, a láthatatlant is meglátják! Nem
tudta tagadni.

– Megölted őt? kérdé a leány.

– Nem.

– Hát hová tetted?

– Ne félj tőle többé. Ő Braziliába ment. Az egész földteke van
közöttünk.

– Jobb szeretném, ha három lábnyi föld volna közöttünk! kiálta
indulatosan Noémi, megragadva Mihály kezét.

Mihály csodálkozva tekinte Noémi arczába.

– Te? Te? Ily gyilkos gondolattal; ki egy házi állatot nem tudsz
megölni, ki egy pókot nem tudsz eltaposni, sem egy lepkét tűre szurni.

– De a ki téged el akar tőlem venni, azt meg tudnám ölni: ha ember, ha
ördög, ha tündér!…

És aztán szenvedélyesen ölelé mind a két karjával magához a férfit. Az
reszketett és hevült.


A CSALÁDI ÉKSZER.

A tulparton ismét fölkereste Mihály a halászkunyhót.

Két dologgal tele volt a feje; az egyik az a kép, a mi az est ködében
szemei elől eltünt, a lombövezte szikla a Duna közepén s a karcsú alak a
sziklatetőn, ki kendőjével búcsuköszöntést lobogtat utána, míg láthatja;
a másik a képzeletalkotta kép, mi van odahaza a komáromi háznál? No
hiszen ezt ráér kirajzolni hosszú utjában az Aldunától hazáig.

A mint az öreg halász meglátta Timárt, elkezdett sopánkodni (a halászok
nem káromkodnak soha).

– Nézze uram, az árvíz alatt valami gaz tolvaj ellopta önnek a csónakját
innen; még a kunyhót is feltörte s az evezőket is elrabolta. Oh! milyen
nagy tolvajok vannak a világon.

Timárnak olyan jól esett, hogy valahára szemtől-szembe tolvajnak
nevezik. Igaz az. S ha még csak csónakot lopott volna!

– De mindamellett is ne átkozzuk azt az embert! mondá a halásznak. Ki
tudja, milyen nagy szüksége lehetett a csónakomra abban a veszedelemben?
Majd szerezünk más csónakot. Most pedig jó öreg, üljünk bele a kend
ladikjába s igyekezzünk az éjjel a révig eljutni.

A halász jó fizetésért rászánta magát az utazásra. Hajnalra a révig
jutottak, hol a hajók szoktak rakodni. Az idő nagyon korán volt még s
Timár nem akarta senkivel tudatni, hogy honnan és milyen uton érkezett
meg. A révcsárdában fuvarosok voltak, azok közül egyet felfogadott, hogy
szállítsa el Levetinczre. Az volt eszmejárása, hogy Levetinczen
tiszttartójától felvilágosításokat fog nyerni az öt hónap óta
történtekről (annyi időt töltött a szigeten!); semmi sem lesz rá nézve
új és meglepő, ha Komáromba hazajut.

Levetinczen volt egy emeletes uri lak, melynek egyik szárnyát az öreg
tiszttartó és felesége lakta, a másik szárnya Timár számára volt
berendezve, annak egyik lépcsőzete a hajdani vadaskertbe vezetett le, e
lépcsőn lehetett feljutni abba a szobába, melyet Timár irodájául
választott ki.

Mihály figyelmének minden aprólékos körülményre ki kellett terjedni,
hogy egy hosszú hazugságot következetesen keresztül tudjon vinni.

Öt hónap óta távol van: tehát hosszú utat tett. Azonban semmi úti
podgyásza nincsen. Vadásztáskájában semmi egyéb, mint az a csíkos
vászon-öltöny, a mit Noémi varrt a számára; mert a mi öltözetben
odaérkezett, az még a hűsebb időszaknak volt szánva, s az is tépett,
kopott volt már; csizmái foltosak. Külsejét nehéz volna igazolnia.

Ha a vadaskerten s a külön lépcsőn keresztül irodájába juthat, melynek
kulcsát magával hordá, ott majd hirtelen átöltözik, előveszi uti
bőröndjét, s miután a látszatot előkészíté, mintha nagy utról érkezett
volna, akkor fogja behivni a tiszttartót.

Egész terve sikerült; senki sem vette észre; a lépcsőn feljutott
irószobája ajtajáig.

Hanem a mint azt fel akarta nyitni a kulcscsal, megdöbbenve észlelé,
hogy belülről a zárban már van egy másik kulcs.

Itt valaki van a szobában.

Pedig ebben állnak irományai, üzleti könyvei; ide senkinek sem szabad
belépni. Ki az a vakmerő?

Hevesen nyitá fel az ajtót és betoppant a szobába.

És akkor rajta volt a sor, hogy megrémüljön.

Iróasztala előtt ült valaki, a kit nem gondolt itt találni.

Az Timéa volt.

A tulvilágról megjelent lélek nem lett volna rettentőbb rá nézve, mint
ez a szelíd alak, fehér arczával, nyugodt tekintetével, midőn jöttére
felállt az iróasztal mellől s a tollat letette kezéből.

A nagy kereskedelmi mérlegkönyv állt előtte, abban dolgozott.

Mihályt egyszerre rohanta meg az érzések minden ellentéte. Az ijedelem,
hogy titkos utja végén épen nejét találja legelőször; az öröm, hogy őt
itt találja egyedül, s a bámulat, hogy ez a nő itt dolgozik!

Timéa elébb nagy szemeit bámulatra nyitá fel, midőn Mihályt belépni
látta, azután eléje sietett s kezét nyujtá neki – szótlanul.

Ez a fehér arcz még mindig talány volt férje előtt; nem olvashatá ki
belőle, tud-e mindent ez a nő? sejt-e valamit? vagy semmit sem? mi
rejlik e hideg közöny mögött? az elhallgatott megvetés-e, vagy a
feláldozott, eltemetett szerelem? vagy csak lymphatikus véralkat élő
dermedtsége az? Ő sem tudott Timéának mit mondani.

A nő úgy tett, mintha észre sem venné Mihály öltözetének szakadozott
voltát; a nők tudnak látni, a nélkül, hogy oda néznének.

– Örülök, hogy megjött ön már! szólt halkan Timéa. Mindennap vártam. A
másik szobában találja öltözékeit. Azután majd kérem, jöjjön vissza.
Addig én is készen leszek.

És azzal keresztbe fogta szájában a tollat.

Mihály megcsókolta Timéa kezét. Az a keresztbe fogott toll nem invitálta
őt, hogy még az ajkát is csókolja meg.

Átment a másik szobába. Az öltözőszobája volt.

Ott találta elkészítve mosdótálát friss vízzel, tiszta ingét,
öltönydarabjait, fénymázos csizmáit, a hogy otthon. – Mivelhogy föl nem
teheté, hogy megérkezése napját tudhatta volna Timéa, azt kellett
sejtenie, hogy a nő mindennap így várta őt – és ki tudja, mióta?

De hogy jön ez a nő ide? De mit csinál ez itt?

Sietett átöltözni. Levetett ruháit elrejté ruhatára fenekébe. Valaki még
megkérdezhetné: de miben szakadhatott ki ennek a kabátnak a könyöke? Hát
még azok a vászonöltönydarabok, azokkal a tarka himzetekkel! Nem
kitalálna-e azokból valamit egy asszony? A nők a himzésöltések
hieroglyphjait tudják olvasni. El kell dugni azokat.

Volt dolga a szappannak, hogy kezeit lemossa. Vajjon nem fogja-e valaki
megkérdezni: mit dolgozott ön ezekkel a kezekkel, hogy így megbarnultak,
megkérgesedtek?

Mikor készen volt s ismét átment irószobájába, már az ajtóban várta
Timéa. Kezét karjába ölté s azt mondá neki:

– Menjünk reggelizni.

Az irószobából az öltözőn keresztül kellett az étkezőbe átmenni.
Mihályra ott is meglepetés várt. A kerek asztal fel volt terítve, és
azon három teriték. Kire vár ez mind?

Timéa csengetett, s arra a terem egyik ajtaján bejött a komorna, a másik
ajtón pedig belépett Athalie.

Ezé volt a harmadik teriték.

Athalie arczán eltitkolhatatlan harag gyuladt ki, a mint Timárt
meglátta.

– Ah! Levetinczy úr, mégis csak hazakerült ön valahára. Ez igazán
szeretetreméltó ötlet öntől! Azt mondani a feleségének: «Itt a kulcsaim,
a könyveim, asszony, vezesd helyettem az üzletet», s aztán öt hónapig
még csak azt sem tudatni, hogy hol jár?

– Kérlek, Athalie! csitítá őt Timéa.

– Hiszen én nem azért veszekedem Levetinczy urral, hogy olyan soká távol
volt. Az igen szeretetreméltó dolog egy férjtől. Azt más is megteszi,
hogy az egyik elmegy Karlsbadba, a másik Emsbe s nem zavarja egymás
mulatságát. De köszönjük mi az ilyen mulatságot! Tavasztól őszig itt
ülni Levetinczen, a hol paraszton meg szunyogon kívül más élő állat
nincsen; reggeltől estig molnárokkal, hajósokkal perlekedni; bezárkózni
az irodába s nagy könyveket számokkal irni tele, a világ minden részébe
leveleket küldözni, éjszaka késő éjfélig angol, spanyol nyelvtant
magolni, hogy az angol, spanyol ügynökökkel tudjon az ember értekezni,
ez uram, nem fiatal nőknek való mulatság!

– Athalie! szólt szigorúan Timéa.

Mihály némán ült le a terítékhez, melynél ismerős étszerei és szokott
pohara voltak föltéve. – Itt őt mindennap várták. Itt az asztal
mindennap meg volt számára terítve.

Alig várta, hogy a villásreggelinek vége legyen. Athalie nem szólt
többet; de valahányszor rátekintett, mindannyiszor a legőszintébb
neheztelést olvashatá ki szemeiből Timár.

Ez biztató előjel volt ránézve.

Mikor készen voltak az étkezéssel, akkor Timéa ismét felkérte Timárt,
hogy menjen át vele az irodába. Mihály azon gondolkozott, hogy minő
mesét gondoljon ki, ha azt fogja tőle kérdeni, hol utazott?

Egy olyan mesét, a milyet Krisztyán Tódor szokott közrebocsátani, nemde?

De Timéa egy szóval sem kérdezte azt.

Két széket huzott az iróasztalhoz s leülve férje mellé, a felnyitott
üzletkönyvre tette kezét.

– Itt van uram, az ön üzletének állása azon idő óta, hogy ön annak
vezetését rám bizta.

– S ön azt maga vezette?

– Én úgy értettem, hogy ön ezt kivánta tőlem. Megértettem önnek a
leveléből, hogy ön egy nagyszerű új vállalatot indított meg: a magyar
liszttel való kereskedést külföldre. Úgy láttam, hogy itt önnek nem csak
a vagyona, de kereskedői hitele és becsülete is koczkára van téve; sőt e
vállalat jó sikerétől egy nevezetes iparág felemelése is függ. Én nem
értettem az üzlethez; hanem azt gondoltam, hogy itt minden tudománynál
többet ér a hű felügyelés. Ezt tehát nem bizhattam másra. Rögtön
lejöttem Levetinczre az ön levelének vétele után. A hogy ön meghagyta,
magam vettem kezembe az üzlet vezetését. Tanulmányoztam a kereskedelmi
könyveket, beletanultam a számadásokba. Ezeket, úgy hiszem, rendben
fogja ön találni. A könyvek és a pénztár állapota pontosan
összeegyeznek.

Mihály bámulva nézte ezt a nőt, ki a kezén megfordult milliókat oly
hideg nyugalommal tudta rendeltetésük helyére juttatni, bevenni, ujra
kiadni; a veszélyben forgó pénzt gyors kézzel megmenteni, és még többet
is tudott annál!

– A szerencse kedvezett az idén, folytatá Timéa, s a mi nálam kellő
tudományban hiányzott, azt helyrepótolta. A tiszta jövedelem ez öt hónap
alatt ötszázezer forintra megy. Ez összeg nem hever; én azt az ön
meghatalmazása szerint beruházásokra fordítottam.

Vajjon mi beruházások tudnak egy asszonynak eszébe jutni?

– Önnek az első kisérlete a Braziliába küldött liszttel tökéletesen
sikerült. A magyarországi liszt egyszerre kedvencze lett a délamerikai
piacznak. Ezt irják önnek a bizományosai Rio-Janeiróból, s mindannyian
egyhangulag elismerik az ön főügynökének, Krisztyán Tódornak ügyességét
és becsületességét.

Timár gondolá magában: hát már én akármi rosszat teszek, abból mind jó
lesz, s akármi esztelenséget gondolok ki, abból mind bölcseség válik?
Hol végződik ez egyszer?

– E tudósítások után én azt gondoltam, hogy ön ezt tenné. Meg kell
ragadni a feltalált alkalmat, s el kell foglalni teljes erővel a
megnyilt piaczot. Én rögtön több malmot béreltem ki, új hajókat
szereztem, azokat megrakattam, s jelenleg fél millió forint ára
lisztszállítmánya megy önnek Dél-Amerikába, a mivel minden versenyt le
fog egyszerre szorítani.

Mihály elbámult. Ebben az asszonyban több merészség lakik, mint egy
férfiban. Más asszony bezárta volna azt a megnyert pénzt, hogy el ne
szökjék tőle, s ez meri folytatni a férje által megkezdett vállalatot,
megtízszerezve.

– Én azt hittem, hogy ön is így cselekedett volna! szólt Timéa.

– Igen, igen, susogá Mihály.

– Különben az is igazolja intézkedésem helyességét, hogy a mint mi e
vállalathoz nagyobb erővel hozzáfogtunk, azonnal egész serege a
versenytársaknak tódult utánunk, s most nyakrafőre őrletik a lisztet, és
tömik vele a tonnákat s jönnek utánunk mind Braziliába. Hanem azért ne
legyen önnek aggodalma. Mi azokat mind meg fogjuk verni. Azok közül
egyik sem érti a magyar liszt előnyének a titkát.

– Hogyan?

– Talán ha valamelyik megkérdezte volna a feleségétől, az megtudta volna
neki mondani. Én ezt így találtam ki. Az amerikai gabnapiacz
árjegyzékében sehol sem találok olyan nehézségű buzát mint a
magyarországi, tehát nekünk itt a nehéz buzából kell készítenünk a
lisztet, hogy az amerikait legyőzzük. Én a legnehezebb árut
használtattam hozzá. Itteni versenytársaink pedig mind a legkönnyebbet
használják; ezért ők csalódni fognak, és mi maradunk felül.

Mihály egyik bámulatból a másikba esett. Míg ő hónapokon át a paradicsom
tiltott gyümölcseinek érését leste, azalatt ez a gyönge nő éjt-napot
áldozott, hogy roppant üzletének terhével megküzdjön; foglalkozott a
száraz, lélekfárasztó munkával, férje nevének új hírt, fényt, becsületet
szerzett, vagyonát gyarapítá, magától minden élvet megtagadott; fiatal
szép alakját elrejté a mocsárvidék gabonatermő pusztáiba; tűrt, fáradt,
tanult; új nyelveket sajátított el, levelezett, alkudott, felügyelt; még
annál is többet tett: az üzlet titkaiba mélyeszté női lelkét, melynek
csak az élet örömeit kellene keresni és – most nem kérdezi a hazatérő
férjtől: «hát te mit tettél azalatt?»

Mihály azzal a félelemmel csókolta meg Timéa kezét, a mivel egy kedves
halottat csókolnak meg, a ki már másé, a földé, a ki már nem érzi a
csókot.

Azalatt, míg ő a szigeten mámoros önfeledésben tölté a napokat, ha
Timéára gondolt, azt képzelé: ő most keres magának mulatságot,
utazhatik, tán fürdőre ment; pénz van kezében elég, azt teheti vele, a
mit akar; most azután látta, hogy miből állt Timéának a mulatsága?
Számlákat vezetni, irodában ülni, levelezni és két idegen nyelvet
megtanulni nyelvmester nélkül; és mindezt a férjétől kapott utasítás
lélekszerinti fölfogása következtében.

A nő egymásután értesíté őt a nagy kiterjedésű üzlet minden ágazatáról.
Kiterjedt az a börzeüzletre, a földiparra, a szállítmányüzletre, a
gyáriparra, a leszámítolásra, és ezeknek minden fejlődményeiről rendes
és pontos számadást tárt a nő férje elé. Consol, rente, metallique
papirok árapálya, bérlet, albérlet, felesföld, regale, dézsma és robot,
nehéz áru, könnyű áru, usance buza, spediteur-költség, calo, manco,
tara, hajóteher, tonnasúly, külföldi mértékek és pénznemek rettenetes
tömkelegében olyan biztosan járt-kelt, mint a ki mindig azt tanulta.
Gyakran pereket is kellett folytatnia, terhes szerződéseket kötnie, mik
nagy tanulmányozást követeltek. Az mind a legrendesebben történt. Mikor
végiggondolt ezen a munkán Timár, akkor meggyőződött róla, hogy ha ő
neki magának kellett volna azt végeznie öt hónap alatt, reggeltől estig
minden órája igénybe lett volna véve; mibe kerülhetett hát még ez a
munka egy fiatal nőnek, a kinek még elébb mindent tanulnia kellett? Hisz
annak nem lehetett arra ideje, hogy kinyugodhassa magát.

– De hisz az borzasztó munka, a mit ön helyettem végzett, Timéa.

– Igaz, hogy a kezdet nehezen ment, hanem azután belejöttem s nem volt
terhemre. A munka jól esik.

Milyen szomorú szemrehányás. Egy fiatal nő, kinek a munka a vigasz.

Mihály magához vonta Timéa kezét. Arczát mély szomorúság árnyékozá.
Szive olyan nehéz volt. Csak azt lehetne tudni, mit gondol most Timéa?

Az a fiókkulcs nem ment ki Timár fejéből.

Ha Timéa titkát fölfedezte, akkor mostani magaviselete férje iránt nem
egyéb, mint egy rettenetes itélőszék, mely megmutatja a különbséget a
vádló s a vádlott között.

– Hát Komáromban nem volt ön azóta? kérdé Timéától.

– Csupán egyszer, a midőn önnek a szerződését Scaramellivel kellett
előkeresnem iróasztalából.

Timár a vért érzé zsibbadni ereiben.

Timéa arcza nem árult el semmit.

– Most vissza fogunk menni Komáromba, mondá Timár; a lisztüzlet rendben
van; a lengő áru sorsáról be kell várnunk a tudósítást, s az nem jön meg
a télnél hamarább.

– Jó lesz.

– Vagy talán jobb szeretne ön egy utazást tenni Schweizba,
Olaszországba? Ahhoz ez az idő legkedvezőbb.

– Nem, Mihály; elég sokáig voltunk egymástól távol; most már maradjunk
együtt.

Hanem egy kézszorítás sem magyarázta, hogy «minek maradjunk együtt?»

Mihálynak nem volt bátorsága egy hizelgő szót mondani Timéának. Még
hazudni is!

Pedig mennyit kellett előtte hazudnia! Reggeltől estig. Még maga a
hallgatás is hazugság volt tőle, mikor Timéával szemközt állt.

Az üzleti iratok áttekintése a késő ebéd idejéig tartott.

Az ebédhez két vendég is volt hivatalos: a tiszttartó és a
nagytiszteletű esperes úr.

Az esperes úr régen kikérte magának azt a szerencsét, hogy a mint
Levetinczy úr megérkezik, őt rögtön értesítsék róla, hogy tiszteletét
tehesse nála. Sietett a kastélyba az értesítés vétele után. Az
érdemrendje is fel volt tűzve a mellére.

A mint belépett, azonnal rágyujtott egy ünnepélyes szónoklatra, melynek
folyamában felmagasztalá Timárt, mint az egész környék jóltevőjét.
Megtette őt Noénak, ki a bárkát építteté, Józsefnek, ki a népet az
éhhaláltól megmenté, és Mózesnek, ki mannát imádkozott le az égből;
elmondá, hogy ez a lisztüzlet, a mit ő ily nagyban megindított,
nagyobbszerű vállalat mindennél, a mi valaha Európából kiindult. Éljen a
lánglisztből keletkezett lángész!

Timárnak meg kellett köszönnie az üdvözletet. Nagyon akadozva beszélt és
sületlenségeket. Valami úgy csiklandá belül, hogy nevessen fel hangosan
s mondja ezt a felköszöntő úrnak: «Hahaha! hiszen nem azért jöttem én
erre az ötletre, hogy titeket boldoggá tegyelek, hanem hogy egy ostoba
ficzkót eltávolítsak egy szép kis leány mellől, s ha e bolondságból
valami okos dolog lett, ez ennek az asszonynak az érdeme itt mellettem.
Nevessünk egy nagyot!»

Az ebéd fölött aztán megjött a jó kedv. Az esperes úr és a tiszttartó
egyformán szerette a jó bort. Az esperes úr kalugyer volt, özvegy pópa,
hanem azért szerette a szépet s nem volt fukar a bókokban Timéa és
Athalie iránt, e miatt az élczes tiszttartó gúnynyilainak téve ki magát
czéltáblául.

A két jókedvű öreg úr élczelése, adomázása megnevetteté Timárt is; de
mindannyiszor, midőn Timéa jéghideg arczára tévedt tekintete,
félbeszakadt ajkán a kaczaj.

Ő zálogban hagyta a jó kedvét valahol másutt.

Bealkonyodott, mire az ebédnek vége volt; a két öreg úr csintalan
czélzással sürgeté egymást, hogy ideje lesz már elmenni: a férj most
érkezett meg hosszú útról, a feleség fiatal, vajmi sok beszélni valójuk
lehet egymással.

– Bizony jól teszik már, ha elmennek! sugá Athalie Timárnak; Timéának
esténkint olyan erős főfájása szokott lenni, hogy féléjszakán át nem
alhatik bele. Nézze ön, milyen halavány.

– Timéa, ön beteg? szólt Timár gyöngéden.

– Nincs semmi bajom! felelt Timéa.

– Ne higyjen ön neki. A mióta Levetinczen vagyunk, borzasztó főfájásai
vannak. Idegbaj. A feszült agymunkától van, meg az itteni rossz
levegőtől. A minap már ősz hajszálakat találtam a fején. Hanem ő tagadja
a baját, míg össze nem roskad, s akkor sem panaszkodik senkinek.

Timár a kínpadra vont bűnös torturáját érzé lelkében.

És nem volt bátorsága azt mondani nejének: «ha szenvedsz, engedd, hogy
ott háljak szobádban, hogy melletted legyek, hogy ápolhassalak!»

Nem, nem! Attól félt, hogy álmában ezt a nevet találja kimondani:
«Noémi!» s azt meghallja az a nő, ki fél éjszakán át nem alszik
eltagadott gyötrelmek miatt.

Neki kerülnie kellett nászágyát…

Másnap útra keltek haza Komárom felé.

Postakocsival utaztak. Első nap Mihály benn ült a két hölgygyel szemközt
a hintóban. Unalmas utazás volt: az egész Bánátban minden le volt már
aratva, csak a tengeri zöldült még, meg az éktelen hosszú nádasok. Az
egész úton senki sem szólt a másikhoz egy szót is. Mind a hárman úgy
vigyáztak magukra, hogy le ne találják álomra hunyni a szemeiket.

Délután már nem tudta kiállni Timár neje néma tekintetét, ezt a
titokrejtő, semmit el nem áruló arczot; azt mondta: dohányozni akar, s
kiült a kalauz mellé a nyitott szakaszba. Azontúl mindig ott maradt.

Ha valahol megszálltak, volt mit hallgatnia Athalietól a rossz utak, a
rekkenő hőség, a számtalan sok légy, a nagy por s egyéb úti
kellemetlenségek leczkéjéből. A csárda ronda, az ételek csömörletesek,
az ágyak kényelmetlenek, a bor eczetes, a víz szemetes, az emberarczok
ijesztők, ő az egész úton halálos beteg, émelyeg, láza van, a feje majd
szétszakad; hát még Timéának mit kell szenvednie, a ki olyan ideges?

Ezt az egész uton kellett Timárnak hallani. De Timéától nem hallott egy
panaszhangot.

Mikor hazaértek Komáromba, Zófi asszony azzal fogadta őket, hogy ő már
megőszült az egyedüllétben. Pedig dehogy őszült meg; inkább nagyon jó
dolga volt: egész nap járhatott házalni, pletykázni.

Timár olyan szorongást érzett, mikor házába lépett. Az az otthon vagy
pokol, vagy mennyország. Most mindjárt meg fogja tudni, mit rejt ez a
hallgató arcz márványhidegsége alatt.

Mikor nejét szobájába kisérte, Timéa átadá neki iróasztala fiókjának
kulcsát.

Azt már tudta Mihály, hogy Timéa a fiókot felnyitotta, hogy egy
szerződést kikeressen iratai közül.

Az iróasztal egy régi művű butordarab volt, melynek felső részét egy
gömbölyű redőnyszerű födél zárta le, a mit fel lehetett tolni, s ez
alatt voltak a kisebb és nagyobb fiókok. A nagyobbakban álltak a
szerződések, a kisebbekben az értékpapirok és ékszerek. Az egész
szekrény mahagoni színre festett vasból készült, s zárának volt egy
titka, mely abból állt, hogy a kulcsot jobbra is, balra is lehetett
benne forgatni, nem nyitott, ha csak azt nem tudta a kezelő, hogy mely
ponton kell a nyitást félbehagyni? Timéának meg volt magyarázva ez a
fogás: ő tehát szabadon járhatott minden fiókba, s azokat nem volt
mesterség kinyitni.

Timár nyugtalanul dobogó szívvel húzta ki ékszeres fiókját, melyben azok
a drágaságok álltak, miket nem volt tanácsos piaczra vinni. Ilyen
ékszereknek ismerőik vannak; egész tudomány az, melynek tanárai,
tanítványai vannak, a kik ráismernek a rendkivüliségekre: ez a kő, ez a
camæa erről a helyről való! S aztán következik a kérdés: hogy jutottál
hozzá? Azt a «megszerzőnek» csak a harmadik ivadéka veheti elő, a kinek
mindegy már, a nagyapja akárhogy jutott hozzá.

Ha Timéa kiváncsi volt e fiókot is kihúzni, akkor ő is meglátta az
ékszereket. Ha meglátta, akkor egyre bizonyosan ráismert közülök: arra a
gyémántos ékszerre, melybe az ő arczához annyira hasonló kép van
foglalva. Az anyja képe lehet. És akkor tudni fog mindent.

Tudni fogja azt, hogy Timár az ő apjának kincseit megkapta. Akárhogy
jutott hozzá, az nem volt igaz út. S e homályos, talán bűnös út vezette
őt a mesés gazdagsághoz, mely által Timéa kezét megnyerte, játszva a
nagylelkűt, azzal szemközt, a kit megfosztott.

Talán még rosszabbat is fog gondolni a valónál. Atyjának titokszerű
halála, rejtélyes eltemetése még azt a gyanut is költhetik lelkében,
hogy itt is Timár keze működött.

És ha ily tudattal, ily gyanúval töltötte el lelkét, akkor mit jelent az
az önfeláldozó hűség, az a szorgalom, az a féltékenység a férj hitelére,
becsületére, a mit Timéa tanusít? Egy fenkölt léleknek mély megvetését
egy porban csuszó ember irányában, kinek nevét viseli, a kinek kezére
esküdött, s esküjét megtartani, nevét megbecsülni büszke!

Ez elviselhetetlen volna a férjre nézve.

Bizonyosságot kellett magának szereznie e felől.

Még egy hazugságot kellett segítségül hívni.

Kivette fiókjából a gyémántkeretes arczképet s átment vele Timéához.

– Kedves Timéa! szólt Mihály neje mellé leülve. Én e hosszú idő alatt
Törökországban jártam. Hogy mit tettem ott, azt majd megtudja ön később.
Mikor Scutariban voltam, egy örmény ékszerész egy gyémántos foglalványú
arczképpel kinált meg engem, mely nagyon hasonlít önhöz; én ezt az
ékszert megszereztem és elhoztam önnek.

Minden koczkára volt téve.

Ha Timéa arcza ez ékszer láttára is a régi hideg egykedvűségben marad,
ha feddő sötét szemei szárazan villannak az ékszerről a férj arczára
vissza, akkor ez azt fogja olvashatni azokból: «te nem vetted az ékszert
Scutariban, itt hever az fiókodban régen; ki tudja, hol vetted? ki
tudja, hol jártál; ki tudja, mely sötétség vesz téged körül?»

És akkor Timár el van veszve…

De nem az történt.

A mint Timéa meglátta azt az arczképet, egyszerre átváltozott az arcza.
Oly indulat, minőt nem lehet tettetni, de nem lehet eltitkolni sem,
jelent meg márványvonásain; két kézzel kapott az arczképhez s azt hévvel
szorítá ajkaihoz, és mind a két szeme megtelt könynyel. Ez érzelem volt,
mely elárulá magát. Timéa arcza elkezdett élni! Mihály meg volt mentve.

Timéa kebléből kitört a rég fojtva tartott érzelem, elkezdett hevesen
zokogni.

Athalie belépett a mellékszobából a zokogásra; bámult, soha sem hallotta
ő azt Timéától.

Ez pedig, a mint meglátta azt a másik nőt, önfeledten, mint egy gyermek
futott oda hozzá, és sírással, kaczagással vegyült hangon mondá neki:

– Nézd, nézd! Az én anyám! Ez az én anyám… Ő megszerezte ezt nekem!

És azzal visszasietett Mihályhoz, s két karját annak nyaka körül fonva,
forró hangon suttogá:

– Köszönöm… Oh! nagyon köszönöm.

És Timárnak úgy jött, mintha itt volna az idő, hogy ezt a hálarebegő
ajkat megcsókolja, és aztán örökké csókolja.

Hanem a szívdobogás azt mondja neki: «ne lopj!»

Most már rablás volna ez ajkról a csók. A «senki szigetén» történtek
után.

Mást gondolt.

Visszament szobájába s mindazon rejtett ékszereket, a mik még fiókjában
voltak, előszedte.

(Csodálatos egy asszony ez, hogy mikor kezében volt a kulcs, mely minden
rejteket feltárt előtte, nem kutatott azokban; nem keresett fel mást,
mint az iratot, melyre szüksége volt!)

Aztán mindazon ékszereket belerakta abba a vadásztáskába, melyet
Levetinczre érkeztében viselt. Azzal visszament nejéhez.

– Még nem mondtam el mindent! szólt Timéához. Ugyanott, a hol ez
arczképet találtam, fedeztem fel még ez ékszereket is. Mind megszereztem
azokat az ön számára. Fogadja el tőlem.

És ezzel egyenkint ölébe rakta Timéának a szemvakító drágaságokat,
miknek villogó halmaza egészen elborítá a himzett köténykét.
Ezeregyéjszakai tündérajándék volt az.

Athalie az irigységtől sápadtan állt ott, boszuállásra szorított
öklökkel. (Mindez az övé lehetett volna tán!) Timéa pedig elkomorult;
arcza ismét márványhideg lett, egykedvűen tekintett az ölébe halmozott
drágakövekre: gyémántok, rubintok tüze nem melegítette azt fel!



NOÉMI.


EGY ÚJ VENDÉG.

A hosszú télszakot ismét az üzleti ügyek töltötték be. Legalább a gazdag
üzérek úgy nevezik azt egymás között, hogy üzleti ügy.

Levetinczy úr kezdte magát beletalálni helyzetébe. A nagy vagyon igen jó
álmokat ád. Sokat járt Bécsbe, s részt vett a nagy pénzemberek
mulatságaiban. Sok jó példát látott maga előtt. A ki egyszer milliók
ura, az megengedheti magának, hogy mikor az ékszerárus-boltba megy újévi
ajándékot vásárolni, egyszerre két darabot vegyen mindenből, mert két
szivet kell az embernek megörvendeztetni: egyiket azét a nőét, a ki
otthon ül, a vendégeket elfogadja, mikor az uraság estélyt ád; a másikat
pedig a másik nőét, a ki tánczol vagy énekel, de mindenesetre pompás
hotelt, uri fogatot, ékszereket és csipkéket vesz igénybe. Timárnak volt
szerencséje azokon az estélyeken is jelen lehetni, miket üzletbarátai, a
pénzbárók odahaza adtak, hol komoly asszonyságok töltögetik a theát s
kérdezősködnek az embernek az otthon maradt családjáról; aztán meg
azokon a másforma estélyeken is, hol igen szabadelvű hölgytársaság
kitünő kedvvel fogyasztja a pezsgőt s hol a jó Timárt mindenki azzal
fakgatja, hogy hát neki van-e már valami ismerősnője az operaháztól?

A jó Timár elpiruló arczczal fogadja e czélzásokat, a min aztán mindenki
kaczag. Oh dehogy! Levetinczy úr példánya az erényes férjeknek! mond az
egyik milliomos komoly arczczal. És méltán, mond a másik, oly szép és
szellemdús neje van, a milyen nincs egész Bécsben, könnyű neki hű
férjnek lenni. Fösvény biz az, mondja a harmadik a háta mögött; borsózik
a háta attól, ha felszámítja, micsoda pénzbe kerül egy ilyen selyem- és
csipkefogyasztó szép állat a földön? Némelyek aztán összesugnak s tovább
adják a titkot, hogy Timár azon szerencsétlen férfiak közé tartozik, a
kiknek a szive hidegen marad: tegye őt bárki próbára. Tesznek is vele
kisérletet szép és szellemdús hölgyek, kiknek tudomány és művészet a
hódítás; de Timáron nem fog a csáb; meg nem hódol semmi bájnak.
Érzéketlen marad.

– Példánya a hű férjeknek! kiáltják róla magasztalói. Élhetetlen ember!
dörmögik ócsárlói.

Ő pedig hallgat és – Noémira gondol.

Milyen hosszú idő: hat hónapig nem látni őtet! És mindennap róla
gondolkozni. És mindabból, a mit róla gondol, senkinek egy szót el nem
mondhatni.

Gyakran azon kapja rajta magát, hogy szinte elárulta, miről gondolkozik?
Mikor ebédnél ül odahaza, az a szó akar kiszaladni a száján: nézd, épen
ilyen almák teremnek a szigeten, hol Noémi lakik. Mikor Timéa szemei
elárulják, hogy főfájásban szenved, azt akarja neki mondani: lásd, Noémi
főfájása elmult, ha kezemet homlokára tettem, s mikor Timéa kedvenczét,
a kis fehér cziczát meglátja, szinte megszólítja: ah Narcziszsza, hol
hagytad asszonyodat?

Pedig nagyon vigyáznia kell magára: van egy lény a házánál, a ki nem
csak Timéát kisérte figyelemmel; hanem őt is.

Athalie előtt nem maradhat észrevétlen az, hogy Timár, a mióta
visszaérkezett, nem olyan búskomor, mint azelőtt volt. Mindenkinek
feltünik, hogy milyen jó szinben van. Ennek valami titkának kell lenni.
És Athalie nem türheti azt, hogy valaki boldog legyen ennél a háznál.
Hol lopta azt a boldogságot? Mért nem szenved úgy, a hogy ő akarná?

Az üzlet igen jól megy. Új év első havában megérkezik a tudósítás a
tengeren túlról. Az elküldött lisztszállítmány szerencsésen megérkezett,
és most már a siker tökéletes. A magyar liszt annyira kivívta magának a
jó hirnevet Délamerikában, hogy most még a benntermelt lisztet is magyar
liszt czége alatt árulják. A braziliai osztrák consul is sietett e
fontos vívmányról értesíteni kormányát, mely által a külkereskedelem egy
igen fontos kiviteli czikkel gyarapodott. Ennek a következtetése megint
az lett, hogy Timár megkapta a királyi tanácsosi czimet, és egyuttal a
szent István-rend kis keresztjét, a kereskedelmi és nemzetgazdászati
téren hazájának tett szolgálatokért.

Hogy nevetett az a gunyolódó dæmon ott belül, mikor az érdemkeresztet
mellére akaszták s «nagyságos úr»-nak szólíták: «te ezt két asszonynak
köszönheted: Noéminek és Timéának!»

No de mindegy! a bibort is úgy találták fel, hogy egy szerelmes pásztor
kedvesének kis kutyája megette a biborcsigát s azzal veresre festette az
állát, azért mégis világhirű árúczikk lett a bibor.

Most aztán már Komáromban is igen nagyra becsülték Levetinczy urat.
Gazdagnak lenni még nem elég. Hanem ha valaki királyi tanácsos, már
akkor nem tagadhatjuk meg tőle hódolatunkat.

Mindenki sietett hozzá gratulálni: tisztviselők, czéhek, magistratus,
presbyterium, papi méltóságok. Ő fogadta mindazokat kegyes
alázatossággal.

Eljött hozzá üdvözölni Fabula János uram is, mint a hajós-czéh szónoka.
Rangjához illő díszben jelent meg, sötétkék selyemposztó kurta dolmány
volt rajta, azon három sor diónagyságú csiga-alakú ezüstgomb, s egyik
vállától a másikig érő tenyérnyi széles ezüst láncz verte mellét,
melynek közepén az összefoglaló nagy medaillonra Julius Cæsar mellképét
verte ki a komáromi ezüstműves. A küldöttség többi tagjai is mind
hasonlóul voltak öltözve. A komáromi hajósok ezüstben jártak akkor. A
felköszöntőket szokás szerint ottmarasztották ebédre is. Fabula uramat
is e nagy megtiszteltetés érte.

Fabula uram igen őszinte, egyeneslelkű ember volt. A mint a bor
feloldotta a nyelvét, nem állhatá meg, hogy el ne mondja a nagyságos
asszonynak, hogy biz ő, mikor legelőször látta, mint kisasszonyt, sohase
hitte volna, hogy ilyen derék asszonyság váljék belőle, s még valaha
Levetinczy úr neje legyen. Sőt inkább rettegett tőle. S ime, milyen
csodálatos az isteni gondviselés s milyen véges az emberi elme! Hogy
jóra fordult minden! Milyen boldogság van a háznál! Csak már még a
mennyei gondviselés azoknak a fohászkodásait is meghallgatná, a kik a
véghetetlen jóságú Levetinczy úrra azt a legnagyobb boldogságot
imádkozzák alá az égből, hogy számára valami új vendéget küldjön alá az
égből, egy kis angyalka képében!

Timár ijedten takarta le tenyerével a poharát. Ha ez a bor olyan bor, a
mitől az ember mindent kibeszél, a mit elgondolt: akkor ő egy cseppet se
igyék abból! Valami villámlott a lelkén keresztül.

«Egy ilyen imádság nem várt meghallgattatást is nyerhetne!»

Fabula uram pedig nem találta elégnek a jó kivánságot, még gyakorlati
tanácsokat is óhajtott hozzá adni.

– Hja bizony, a nagyságos úr nagyon sokat strapaczirozza magát. Az nem
ér semmit. Az ember csak egyszer él, és aztán minek él? Én bizony nem
hagynék el olyan hosszú időre egy ilyen gyönyörű szép finom feleséget.
Hanem hát ki tehet róla, hogy a nagyságos úrnak tűz van a sarkában?
Mindig valami új dolgon töri a fejét, s mindenütt maga szeret ott lenni.
Azért is van igaz láttatja mindennek, a mit megindít. Már ki jött volna
arra a gondolatra, hogy Braziliába lisztet küldjön Magyarországból? Én
bizony megvallom az igazat, mikor azt meghallottam, már engedelmet kérek
a gorombaságért, de csak kimondom, azt mondtam magamban: de már
megbolondult ez a mi urunk, hogy lisztet küld a föld tulsó oldalára;
hiszen mind csiriz lesz abból odáig; a holott pedig erdőszámra terem a
kenyér a nagy fákon, a kis fákon persze zsemlye. S ihol van ni! Micsoda
dicsőség lett belőle! Hanem hát persze, a minek az ember maga lát utána!

De ez már olyan önkénytelen ironia volt Mihály számára, hogy nem
hagyhatta szó nélkül.

– Akkor az asszonyt illeti meg minden magasztalás, édes Jánosom, mert
bizonynyal ő látott az egész üzlet után.

– Megtisztelem és elismerem ő nagysága méltó virtusait, mondá János, de
már megkövetem a nagyságos urat, én is tudom, a mit tudok. Én tudom jól,
hogy a nagyságos úr hol volt az egész nyáron az alatt, a míg nem láttuk.

Mihálynak egyszerre a körmei hegyéig nyilalt az ijedtség. Tudná ez az
ember, hogy ő hol volt? Az rettenetes volna!

János félszemével hamisan hunyorgatva nézett feléje fölemelt pohara
szélén át.

– Nos, hát megmondjam a nagyságos asszonynak, hogy hol volt a nyáron a
nagyságos úr? Eláruljam?

Timár ájító zsibbadást érzett minden tagjában. Athalie szemei oda voltak
szegődve arczához, annak egy vonásával nem volt szabad elárulnia, hogy
őt az ittas fecsegő szavai zavarba hozták.

– Hát mondja meg, hol voltam, János? szólt teljes nyugalmat erőszakolva.

– Hát megmondom, s bevádolom a nagyságos asszony előtt! kiálta Fabula
János, letéve a poharat az asztalra. Megszökött a nagyságos úr tőlünk,
nem szólt senkinek semmit. Titokban hajóra ült s átkelt – Braziliába! –
Igen is; maga járta meg Amerikát, maga hagyott ott mindent rendben.
Azért megy a dolog olyan jól.

Timár nagyot lélekzett.

– Nagy bolond maga, János barátom! Kérem Athalie, adjon Fabula úrnak
fekete kávét.

– De úgy van az, a hogy én mondom! erősködék János; tudom én, a mit
tudok. Kitaláltam én ezt, akármilyen titokban volt főzve. A nagyságos úr
megjárta Braziliát, háromezer mértföldet tett a tengeren. Hány tengeri
vihart állt ki! Mennyi emberevő vademberrel harczolt? azt csak az Isten
tudná elmondani! De mi mindnyájan tudjuk ezt jól. Én nem bánom.
Elárultam a nagyságos asszonynak a nagyságos, urat, már most büntesse
meg a dezentort, és máskor ne engedje neki, hogy akkora vargabetüt
tegyen az átlanti oceánuson.

Timár a két nő arczára nézett. Timéa vonásai az őszinte ijedtséget és
bámulatot tanusíták, Athalie arcza a boszus elizetlenedést árulá el.
Ezek ép úgy elhitték Fabula uram meséjét, mint a hogy ő maga szentül
hitte azt, és fejét merte volna rátenni, hogy igaz.

Ekkor aztán Timár is mosolygott a meséhez, titokrejtegető arczczal.

Most aztán már ő hazudott, nem Fabula János.

Az arany embernek hazudni kellett, mindig hazudni.

Timárnak jó segítségére jött Fabula uramnak ez a meséje. Szokása a
magyar köznépnek a maga nagy embereiről, a kiket oka volt bámulni,
mintha nem elégelné meg a bámulat rendes okait, még meséket is költeni,
a miket a kigondoló maga is elhisz, s végül a közhit a valószinűség
vonalára emel.

Már ezentulra volt Timárnak ürügye a titokteljes eltünésre; s ha ez
elrejtőzés alatti idejéről netaláni kérdezősködésekre olynemű
ámításokkal áll majd elő, miknek valótlansága kiderülhet, mindenki oda
fogja magyarázni titkolózását, hogy a kegyes hazugságok egy gyöngédséget
takarnak el: nem akarja Timéát busítani azzal, hogy ő oly veszélyes útra
vállalkozik, minő a gőzhajózás első korszakában volt még az Amerikába
átrándulás.

A mesét lehetett olyan valószinűvé tenni, hogy még Athalie is higyjen
benne.

Senkit jobban meg nem csalt Timár, mint Athaliet.

Ez a nő ismerte a női szivet. Tudta jól, hogy Timéa mit érez, mivel küzd
ott belül? És folyton figyelte e lélekharcz fejlődéseit. A nő ezzel a
fájó szívvel elbujdosik annak a közeléből, a ki miatt a szive fáj, olyan
helyre, a hol egy rokonszenves alak sincs körülötte, a hol nincs minek
örülni, a hol nem ébreszti fel semmi a szenvedélyt, az alföldi pusztára.
Ott rideg számvető könyvek közé temeti kedélyét, száraz üzlettel öli el
érzelmeit; olyan munkába fog, mely minden szenvedélyt leront, a
pénzszerzésbe. Így tesz a nő, hogy szerencsétlen szenvedélyét elkábítsa.

Ha a nő képes erre, hogy ne tenne hasonlót a férfi? Nem sokkal inkább
illik-e ahhoz, hogy fájó szivével ő is egy másik pusztára menjen, a
tengerre, s ő is a pénzszerzés jégvermébe temesse el mindezt, a mi
lelkének meleget ád?

Hogy jöhetett volna Athalie arra a vakmerő gondolatra, hogy épen a férfi
volt az, ki szive halálos betegségének már gyógyszerére talált, s mikor
itthon nincs, akkor boldog.

Mit adott volna érte Athalie, ha ezt a titkot tudhatta volna!

Hanem hát a senki szigete körüli nádas nem beszél, mint Midás király
borbélyának nádja.

Athaliet a sárga irigység epeszté, mikor e megoldhatlan talányon
évődött.

Timár és Timéa otthon és a világ előtt példányai voltak a boldog
házastársaknak.

Timár kincseket érő drága ékszerekkel halmozta el Timéát és Timéa
felrakta azokat, mikor a világ előtt megjelentek; akart ragyogni velük.

Mi hirdetheti fényesebben a férj szerelmét, mint a nő gyémántjai?

Athalie elmerengett rajta.

Vajjon valóban azon emberek közé tartoznának Timár és Timéa, a kiknél
abból áll a szerelem, hogy gyémántokat adnak s azokat elfogadják! Vagy
vannak emberek a világon, a kik tudnak nem szeretni, s mégis boldogok
lenni?

Athalie még folyvást Timéára gyanakodott és nem Timárra.

Timár pedig alig várta már, hogy a tél elmuljék s nyiljék a tavasz.

No természetesen, hogy a malmok ismét megkezdhessék működésüket; hisz az
üzlet emberének mindig ezen jár az esze.

A lisztüzletet az első évi siker után még nagyobb erővel kell folytatni.

Hanem ez évben már rábeszélte Mihály Timéát, hogy ne rontsa az
egészségét az üzlet vezetésével; azt majd ügynökeire fogja bízni, Timéa
pedig menjen el a nyári idény alatt valami tengeri fürdőbe, a hol
idegbántalmai enyhülni fognak.

Hát ő hova megy? azt nem kérdezte tőle senki. Hihető volt, hogy ismét
átmegy Dél-Amerikába s ismét valami olyan kegyes hazugságot fog mondani,
hogy Egyptomban vagy Oroszországban volt. Ő pedig sietett le az
Aldunára.

A mint a nyárfák himvirágai fakadni kezdtek, már nem volt otthon
maradása; a csábító kép minden álmát betöltötte, minden gondolatját
fogva tartá.

Meg sem pihent Levetinczen, ügynökének, tiszttartójának adott olyan
általános utasításokat, a mik felől azok tehettek, a mit akartak.
Éjszakára lement Golováczra, hol érdemrenddiszítette esperesje lakott;
ahhoz szállásolta be magát.

Késő este érkezett meg az esperes lakához; a konyhán keresztül ment be
hozzá; a konyhában a pattogó tűz mellett csinos fiatal hölgyalak
sütött-főzött, a szobában pedig, hol a kalugyert egyedül találta, két
teriték volt föltéve az asztalra.

A tisztelendő úr nagyon barátságosan fogadta uri vendégét s sietett neki
legelőször is az érdemrendéhez gratulálni; azután engedelmet kért tőle,
hogy kinézhessen a konyhába s érdemes vendége kedveért intézkedéseket
tehessen.

– Mert «mi» különben igen takarékosan élünk.

– «Mi?» kérdezé Timár tréfásan.

– Ej, ej, ej, ej, ej! mondá a kalugyer, megfenyegetve ujjával vendégét.
Ne légy hát olyan gonosz ember.

A házigazda megtette intézkedéseit, visszajött; hozott jóféle szerémi
bort vendégének s addig is, míg a vacsora elkészül, biztatta a
kvaterkázásra.

De csak minden kvaterkánál újból megfenyegette őt az ujjával, mintha
valami arczáról leolvasott gondolatáért feddené meg.

– Hej, hej, hej; ilyen rossz a világ! Mindjárt mindenért szót tesznek.
Pedig hát az ember nem tuskó, nem kődarab, nem kapubálvány.

Timár menté magát, hogy ő egy szóval sem állította az ellenkezőt.

De a házi gazda csak egyre csóválta a fejét; s mentül többet ivott,
pedig a jó vacsora közben nagyon sokat ivott, annál beszédesebb lett.

A jó izletes vacsorát a csinos fiatal hölgy hordogatá fel s valahányszor
Timár rápillantott, a házi gazda mindannyiszor megfenyegeté és azt
mondá, hogy rossz a világ.

– Pedig hát mutassa meg énnekem valaki a bibliából, hogy a rossz
világnak igaza van.

Timár egy püspökségért sem vállalkozott volna rá, hogy azt kimutassa.

– Nem volt-e Ábrahám a legkegyesebb és tiszteletreméltóbb patriarcha a
világon? Nem volt-e az ő Sárájának hűséges férje? No mondd! És mégis
ismerjük Hágár történetét, ugy-e bár? No már pedig csak Ábrahám szent
ember volt.

Mihály is bizonyítá, hogy az volt.

– Vagy vegyük Jákob patriarchát. Először elveszi Leát, akkor beleszeret
Rachelbe, azt is feleségül veszi s kinek jutott valaha eszébe őt
bigamiáért beperelni? – Menjünk tovább! Lássuk szent Dávid királyt. Hány
felesége volt neki? Hat. Mind egyszerre. Az sem volt neki elég;
elválasztotta Mikhált Paltieltől, még azt is elvette; beleszeretett
Bethsabéba, a kinek már férje volt, Uriás, ezt megölette, az asszonyt
elvette! s mind succedált neki! Pedig hát százötven zsoltáron keresztül
énekli, hogy ő milyen szent ember! Hát még bölcs Salamon! Az meg épen
négyszáz feleséget tartott. Hát aztán ki kivánhatja azt, hogy valaki
bölcsebb legyen bölcs Salamonnál, és szentebb legyen szent Dávidnál?

A jószivű kalugyer épen nem sejtette azt, hogy ő most útleveleket oszt
vendégének, a mikkel az – átuszhatja a Dunát.

Timár csak fél napi járásra volt már Noémihoz.

Féléve mult, hogy nem látta őt.

Minden gondolatja el volt telve a viszonttalálkozás képzelmeivel. Égő
vágyak üldözték ébren és álmában.

Alig várta, hogy megvirradjon, felkelt már szürkületkor, fegyverét,
vadásztáskáját vállára vetette, nem várta meg, míg vendégszerető gazdája
felébred; elhagyta a paplakot bucsuzatlanul s sietett a dunaparti pagony
felé.

Az nagyon jó munka a Dunától, hogy ezt a pagonyt úgy szélesíti
évről-évre, messze hagyva régi partját; mert ez által az elhagyott
parttal együtt a huszonöt év előtt odaépített határőrkunyhók is hátul
maradtak. Az olyan ember, a ki útlevél nélkül akar a Dunán átkelni, az
új ligetben barátságos neutralis államra talál.

Timár előre küldé új sandolinját az ismerős halászkunyhóig, a hová
gyalog szokott leballagni; ott megtalálta azt s aztán mint szoká,
egyedül megindult a nádas felé.

A sandolin, mint a viza, úgy sikamlott a víz fölött, s ha oly gyorsan
röpült, az nem a sandolin hibája volt.

Aprilban járt az idő, tavasz volt már, a fák zöldültek, virágoztak az
osztrovai szigeten. Annál jobban megdöbbenté Mihályt az a látvány, mely
az osztrovai szigeten túl közeledett felé. A senki szigete úgy tetszett,
mintha nem volna zöld; mintha le volna égve.

Mentül jobban közeledett felé, annál világosabban láthatta. A sziget
északi oldalán rőt barna volt minden fa.

A sandolin sietve nyomult a nádason keresztül; mikor a parthoz ért,
akkor világosan látta Mihály, hogy ott egy egész hosszú facsoport ki van
száradva. A diófák azok; épen Teréza asszony kedvenczei. Egytől egyig
kiszáradva mind.

Mihályt lehangolta e látvány. Tavaly ilyenkor virágzó erdő, rózsaberek
fogadta itten, most egy kiszáradt erdő. Ez baljósjel!

Megindult a sziget belseje felé s várta az üdvözlő kutyaugatást. Semmi
nesz nem volt.

Aggó kedélylyel bandukolt előre. Az utak el voltak hanyagolva, tele őszi
hullott lombbal, s úgy tetszett, mintha madár sem szólna már a szigeten.

Mikor a kunyhó közelébe érkezett, szorongó érzés fogta el szivét. Mi
történt az itt lakókkal? ő felőle történhetett velük akármi. Meg is
halhattak, temetetlen is maradhattak; neki félévig másutt volt dolga:
országos ügyeket végezni, szép feleséggel ragyogni, pénzt halmozni. A
szigetlakókat őrizte addig az ég, ha tetszett őriznie.

A mint a tornácz alá lépett, kinyilt az ajtó, s kijött rajta Teréza
asszony.

Első tekintete komor volt, ijedtség látszott rajta, azután valami keserű
mosoly jelent meg arczán.

– Ah! megérkezett ön már? mondá Mihálynak és eléje sietett kezét
megszorítani. S még azután ő kérdezé, hogy miért hozza magával ezt a
komor arczot?

– Nincs semmi baj? sietett viszont Timár kérdezni.

– Semmi sincs! szólt jámbor mosolygással Teréza.

– Olyan rosszul esett, mikor azokat a kiszáradt diófákat megláttam!
szólt Mihály, hogy komorságát igazolja.

– A tavalyi nyári árvíz ölte ki őket, felelt Teréza: a diófa attól
elvész.

– Hát önök jól vannak mind a ketten? kérdezé Mihály nyugtalanul.

Teréza szeliden felelt:

– Mi jól vagyunk – mind a hárman.

– Micsoda?

Teréza mosolygott, sóhajtott és ismét mosolygott. Aztán Mihály vállára
tette kezét s azt mondá neki:

– Egy szegény csempésznek a felesége itt betegedett le nálunk. A nő
meghalt, a gyermek itt maradt. Ez a harmadik.

Timár rohant be a házba.

A szoba hátuljában volt egy vesszőből font bölcső, a mellett ült az
egyik oldalon Almira, a másikon Noémi. Noémi ringatta a bölcsőt és
megvárta, hogy Timár odasiessen.

A bölcsőben feküdt a kis gyermek; két arcza oly piros, hogy
cseresnyeajkait középen összecsücsöríti; alszik, de csak félig behunyt
szemmel, két kis kezét arczához emelve.

Mihály mint megbűvölt, állt meg a bölcső előtt. Noémira tekintett;
talányoldás volt nézésében, s a talány Noémi arcza volt. Valami édes
boldogság, valami mennyei öröm látszott ez arczon felmagasztalva
egymással kibékült szeméremtől és szerelemtől. Mosolygott és lesüté
szemeit.

Mihály azt hitte, hogy most mindjárt megőrül.

Teréza karjára tette kezét.

– Nos, nem haragszik ön érte, hogy a szegény csempésznő árváját
felfogadtuk? Az Isten küldte őt nekünk.

Hogy haragszik-e érte? De leveté magát a földre; oda térdelt a bölcső
mellé; átkarolta azt mind a két karjával s bölcsőstül együtt szorítá
magához a benne lakót s elkezdett hevesen sirni, zokogni, a hogy csak
egy férfi könye omolhat, a ki egy tengerét tartogatta szivében a
fájdalomnak, s az most egyszerre gátját törte! És a hol érte,
összecsókolá az égküldte jövevényt; kis kezeit, kis lábait; ruhácskája
szegleteit, két piros orczáját. A gyermek angyaltorzképeket csinált a
csókok miatt, de nem akart fölébredni; egyszer aztán mégis felnyitá
szemeit, nagy kék szemeit, s akkor egy perczig odabámult a férfi szemei
közé, mintha azt mondaná: «hogy kérdez tőlem ez ember valamit!» aztán
egyet kaczagott, nagyot kiáltva; tán azt mondá: «ugyan mit kérded azt?»
s aztán megint lehunyta szemeit s aludt tovább és mosolygott tovább, és
nem bánta a zápor csókokat arczán.

Teréza nevetve mondá:

– Szegény csempésznő árvája! Még ez sem hitte volna ezt!

És aztán félrefordult szemeit törülni.

– Nos, hát én nekem már nem is jut? szólt Noémi boldog nehezteléssel.

Mihály a térdein csúszott oda hozzá. Nem szólt neki semmit, csak a kezét
szorítá ajkához és arczát odanyugtatá ölébe és hallgatott.

Olyan hosszan hallgatott, a mint a gyermek aludt.

Mikor aztán fölébredt a kis lélek, elkezdett a maga nyelvén beszélni.
Bíz azt sírásnak nevezik. Szerencse, hogy vannak, a kik megértik azt a
beszédet is.

Megéhezett.

Akkor aztán azt mondta Noémi Mihálynak, hogy most már menjen ki a
szobából, mert neki nem szabad megtudnia, hogy a szegény csempésznő
árvája mivel él?

Mihály kiment a ház elé. Egész lelke el volt kábulva a mámortól. Egy új
csillagzatban képzelte magát, a honnan az ember, mint egy idegen
világgömböt, látja maga alatt az elhagyott földet.

Mindaz, a mije ezen a földgömbön volt, ott van már elhagyva, s nem is
érzi már a szédületet, mely őt oda visszavonja.

Az az egész kör, melyben eddig életpályája forgott, ki van ütve a
sarkából; más központ ragadta azt magához.

Új czél, új élet áll előtte; – csak azt az egyet nem tudja, hogy lehetne
a régi világból kihalni? Egy más világba átjutni, mielőtt ezt az élő
földet elhagyta volna; egyszerre két külön planetán lakni, feljárni a
földről az égbe, s az égből visszajárni a földre, ott angyalokkal
édelegni, emitt pénzt számlálni. Ah! ez nem emberi idegek számára való
feladat.

Ebben meg kell tébolyodni!

A kis gyermeket nem hiába nevezik angyalkának. «Angelosz» eredetiben azt
teszi, hogy «küldött». Egy más világ küldötte az. Egy más világé,
melynek ismeretlen delejes hatása sugárzik a gyermekarczból,
gyermekszemből azokra, a kikhez küldve lett. A gyermekek szemében van
néha bizonyos kék sugárzat, a mely bűvölő erővel bír; mely beszélni tud
s azt a színt elveszti a szem, mikor beszélni megtanult az ajk; ez a
sajátszerű kék szivárvány csak a gyermekszemekben észlelhető.

Oh! mennyi hosszú órán át elbámulta e kék szivárványokat Mihály, mikor a
gyermeket a fűbe leterített kecskebőrre lefektetve, maga is
odaheveredett mellé s nézte annak első játékait, leszakított neki
egy-egy virágot, a mi után esengett: «nesze: virág!» s aztán volt dolga,
míg visszakönyöröghette tőle; mert a gyermek mindent a szájába akar
tenni, a mit megszeret. És találgatta az első szótagokat, a miket az új
ember ajka kimond, mit jelentenek azok? És hagyta neki a bajuszát tépni.
És dalolta neki a dajkaéneket, mikor elaltatá.

Egészen mást érzett Noémi iránt most, mint mikor idejött.

Ennek az érzelemnek nem voltak vágyai, csak boldogsága. A szenvedély
hevét valami édes hűs nyugalom váltotta fel. Olyan az, mint a láz után a
meggyógyulás gyönyörérzete.

Maga Noémi is egészen megváltozott, mióta legutóbb látta. Más kifejezése
volt arczán a gyöngédségnek, a vonzalomnak; valami türelmes szelidség
volt kedélyében, a mit nem lehet sem eltanulni, sem eltagadni; valami
méltóság, mely a szemérmes tartózkodással párosul s a nőt mint egy
tiszteletet parancsoló bűvkör sugározza körül.

Timár nem tudott betelni örömével. Napok kellettek neki hozzá, míg
elhitte, hogy ez nem álom. Hogy ez a kis kunyhó, félig fából, félig
sárból, és benne az a mosolygó nő azzal a gagyogó angyalkával ölében,
mind valóság és nem álom!

És azután gondolkozott róla, hogy mi lesz ebből?

Körüljárta az egész szigetet és töprengett magában a jövendő felől.

«Mit adhatsz te ennek a gyermeknek? – Sok pénzt? – A pénzt itt nem
ismerik. – Nagy földeket, uradalmakat? – Ehhez a szigethez semmi földet
nem toldhatsz hozzá. – Elviszed magaddal, nagy urat, nevezetes embert
fogsz belőle neveltetni? – De nem adják oda ezek a nők. – Őket is
elviszed magaddal? – Ha mennének, sem tehetnéd. – Hisz akkor megtudnák,
hogy ki vagy? s megvetnének érte. – Ezek csak itt lehetnek boldogok; ez
a gyermek csak itt járhat fölemelt fővel, a hol senki sem kérdi a nevét.

A nők egy nevet adtak neki: Adeodat (Istenadta), több neve nincs. Hát te
mit adsz neki?

Egy nap, mikor így töprengve járt czéltalan bolyongással a szigeten,
bozóton, vadvirágon keresztül gázolva, egyszer egy olyan helyre jutott,
a hol a targally recsegett léptei alatt. Körülnézett. A kiszáradt diófák
szomorú erdejében találta magát. A szép nemes szálfák meg voltak halva,
s a tavasz egyetlen lombot nem hozott ágaikra; azok száraz hulladékkal
lepték el a földet.

Mihálynak egy eszméje támadt a halott fák sírkertjében.

Rögtön sietett vissza a kunyhóhoz.

– Teréza, meg vannak-e még az ácsszerszámok, a miket a házépítésnél
használtatok?

– Itt vannak a kamrában.

– Add elő. Egyet gondoltam. Kivágom a kiszáradt diófákat és azokból
építek egy szép házat Dódi számára.

Teréza bámulva csapta össze kezeit; Noémi pedig azzal felelt, hogy
összecsókolta a kis Dódi arczát, mintha mondaná neki: «hallod ezt?»

Mihály Teréza arczán a bámulat kifejezését csendes kétkedésnek
magyarázta.

– Igen, igen! erősíté szavait; magam egyes-egyedül fogom ezt a házat
felépíteni, senki segítsége nélkül; a hogy a székelyek, az oláhok
építenek szép tölgyfákból olyan házakat, mint egy skatulya; a miénk
diófából lesz; fejedelmi kastély; az utolsó szeget is magam fogom
készíteni, s az lesz majd a Dódi háza, ha megnő.

Teréza csak mosolygott.

– Jól van, Mihály, jól van; hiszen én is próbáltam kunyhót rakni
egyedül, mint a fecske. Magam vertem össze a falat sárból; magam
tetőztem be náddal; hanem már az ácsmunka nem egy embernek való: tudja,
hogy az öreg fűrésznek két nyele van; azzal ön egymaga nem tud bánni.

– Hát nem vagyunk-e hozzá ketten? kiálta fel hévvel Noémi. Hát nem
segíthetek-e én neki? Azt hiszitek, hogy nekem nincs erős karom?

S azzal feltürte inge ujját egész vállig, hogy karjával
eldicsekedhessék. Szép, gömbölyű Diána-kar volt az, domboru, idegteljes
izmokkal.

Mihály végigcsókolta azt vállától körme hegyéig, s aztán azt mondta,
hogy «jó lesz».

– Oh! mi együtt fogunk dolgozni, mondá Noémi, kinek eleven képzelme
egyszerre megragadta a Mihálytól adott eszmét. Noémi lelkében Mihály
gondolatja egyszerre megfogamzott. Kimegyünk majd együtt az erdőre; a
kis Dódinak csinálunk függő ágyat egy faágra; egész nap fogunk dolgozni,
te anyám kihozod utánunk szilkében az ebédet s ott eszünk a faragott
fára leülve egy szilkéből. Milyen jól fog az esni!

És úgy lett.

Mihály rögtön vette a fejszét s ment ki a diósba s hozzákezdett a
munkához. Mire egy diófát ledöntött s azt az ágaitól letisztogatta,
csupa hólyag lett tőle a tenyere. Noémi azzal vigasztalta, hogy az
asszonyoknak soha sem törik fel a tenyerük.

A mint aztán három fa le volt vágva, hogy egyiket a más kettőre lehetett
tenni, akkor már szüksége volt Noémi segítségére. Noémi nem vette
tréfára, a mit igért. Hozzá látott a nehéz dologhoz; karcsú termetében
el nem pazarolt erő volt és kitartó szívósság. A nagy fűrészt olyan
ügyesen tartotta, mintha tanították volna rá.

Mihály megérte hát, hogy megtanulja, mi sorsa van a favágónak és a
favágónénak, a kik korán reggeltől egymásnak segítenek a fát fürészelni,
s mikor a nap delel, akkor kihozzák számukra a szilkében az ételt; a
fatörzsre egymás mellé telepednek, a drága jó bablevest az utolsó
cseppig elköltik; egy közös korsóból jó friss vizet isznak utána, aztán
egy órai pihenést engednek maguknak; a favágóné letelepedik a puha
forgácshalomra, a favágó végigheveredik a földön, a favágóné letakarja a
férj arczát kötényével, hogy a legyek ne háborgassák, a míg alszik, s
addig ölébe veszi a kis gyermeket s mindenféle csodadolgot elkövet vele,
a mivel kieszközli nála, hogy ne sirjon addig, míg a favágó szunnyad…

S este együtt mennek haza; a favágó viszi a vállán a szerszámjait, a
favágóné viszi a gyermeket az ölében haza. Otthon már lobog a tűz a
konyhában, a rántásszag messziről üdvözli őket. A gyermeket lefektetik,
a napszámosné előkeresi a favágó pipáját, tüzet is hoz rá a konyhából;
mikor a gőzölgő tálat behozzák, mellé ülnek, fenekéig iparkodnak, hogy
jó idő legyen holnap, s aztán elbeszélik egymásnak, hogy mit csinált ma
egész nap a gyerek.

S aztán, nem kérdezik egymástól, hogy «szeretsz-e?»

Mihály bejött lassankint a diófagerendák kifaragásába. Jól szolgált
kezében az ácsszekercze.

Noémi bámulta ezt nagyon.

– Ugyan Mihály, kérdé egyszer, mondd meg nekem, nem voltál te valamikor
ácslegény?

– De az voltam, még pedig hajóács.

– S ugyan mondd meg, hogyan lett belőled ilyen nagy úr, hogy nyaratszaka
elmaradhatsz a munkádtól s úgy töltöd az időt másutt? Mert most magad
ura vagy, ugy-e? Nem parancsol veled senki?

– Majd elmesélem azt neked egyszer! mondá rá Mihály. De nem mesélte el
neki aztán, hogy mi módon lett ő belőle olyan nagy úr, hogy itt most fát
fűrészelhet hétszámra?

Mesélt Noéminak tapasztalatteljes utazásairól szerteszét a világban;
odáig nem ment a mesemondásban soha, hogy saját magáról beszélt volna
neki valamit. Elütötte a sürgetőbb kiváncsiságot azzal, hogy a dologhoz
látott, s ha egyszer lefeküdt, akkor nem lehetett őt kikérdezni, a hogy
asszonyszokás, a menekülni nem tudót ilyenkor kérdőre vonni. Szerencsére
a férfinak is adott a gondviselés ez ellen védelmet, azt, hogy ha
lefeküdt, elalszik, s nem hagyja magát kivallatni.

Timár a hosszú idő alatt, a mit a névtelen szigeten töltött, lassankint
rájött, hogy az még sincsen annyira elrejtve az emberek elől, hogy senki
se tudna róla.

Egy egész osztálya a társadalomnak ismeri annak létezését; de az nem
fedezi azt fel a világnak.

Ez osztály a civilisatió vadembereinek osztálya.

Status extra statum!

Melynek határainál elszakadnak a társadalom törvényeinek, az egyház
rendszabályainak fonalai.

Lakhelyük a két országnak egymástól elzárt határa, Magyarország és
Szerbia végvidékei. Kedvező tér. Egy szabályozatlan ősfolyam, bozótos
szigeteivel, annak a két partja nagy messzeségben ős rengeteggel
szegélyezve, melynek törzsei a folyam medrébe düledeznek. Szabad
átjárás, csinált országút csak nagy távolban egymástól; a falvak messze
elszórva, semmi nagy város a közelben. A felszinen katonai fegyelem, a
fenekén ős szabadság. A lakosság feladata érthetetlen; egy intézmény,
melynek indoka századok óta elmult: a határ őrzése, ki ellen? az
ellenség, a török rég messze tünt már onnan. Most aztán csak a
határvámnak szolgál még a fegyver. Azért aztán a csempészet valódi
polgári életmódot képez. Van saját rendszere, iskolája, titkos kormánya:
állam az államon kívül.

Timárt gyakran meglepé, hogy egy-egy csónakot, dereglyét talált a sziget
fűzfabokrai menedékében kikötve, a mit senki sem őrzött. Ha fél nap
mulva visszakerült arra a helyre, a jármű már nem volt ott. Máskor egész
málha csomagokra bukkant a rekettye között; azok is eltüntek, mire más
izben oda visszatévedt. De mindazok a rejtélyes emberek, a kik e
szigetet pihenőül választották, szándékosan kerülni látszottak a kunyhó
környékét. Jöttek és mentek, a nélkül, hogy ösvényt tapostak volna a
fűben.

De voltak mégis bizonyos esetek, a mikor ellátogattak a kunyhóhoz.
Olyankor egyenesen Terézát keresték.

Mikor Almira jelt adott, hogy idegen közelít, olyankor Timár félbehagyta
a munkát, sietett a kunyhóhoz, bevonult a belső szobába: idegennek nem
volt szabad őt meglátni. Szakállt növelt ugyan, mi arczát elváltoztatá,
de mégis jöhetett volna valaki, ki őt már látta a világban.

A társadalom vademberei olyankor látogatták meg Terézát, mikor valami
bajuk volt.

Ezek az emberek gyakran járnak olyan helyeken, a hol sebeket lehet
kapni: gonosz, mély, fegyverejtette sebeket. Azokkal nem mehetnek az
ezredorvosokhoz, mert vallatás lenne a vége. A sziget asszonya pedig ért
azokhoz a szerekhez, a mik sebeket gyógyítanak, össze tudja illeszteni a
törött csontokat, a tátongó sebeket, s ad rájuk hegesztő írt. Azon a
vidéken, kivált a török oldalon nagyon uralkodnak a rosszindulatú
fekélyek, pokolvarok; azokat Teréza egyszerű füvekkel tudja orvosolni,
miknek titkát a szükség fedezte fel előtte. Ezért felkeresik gyakran a
szenvedők s megőrzik titkait, mert tudják, hogy a tábororvos,
gyógyszerész a kuruzslókat üldözni szereti.

A társadalom vadembereinek gyakran peres ügyeik is vannak egymással.
Azzal ők nem mehetnek a biróhoz. Tudják jól, hogy ott vádlót vádlottal
kalodába tennék. Eljönnek peres ügyeikkel a sziget bölcs asszonyához,
előadják neki az ügyöket: s a mit az mond benne, az rájuk nézve itélet,
abban megnyugosznak. Legtöbbször vérboszu a perpatvar tárgya. Teréza ki
tudja békíteni a dühöngő pártfeleket, s azok megtartják a kezébe letett
békeszövetséget.

Néha egy-egy marczona alak vetődik kunyhójába, emberarczkerülő vad
tekintettel. Bűnös, kit lelki mardosás üldöz, de a ki retteg papjához
menni lelki malasztért, mert fél a pokoltól s fél a börtöntől. A sziget
asszonya azt is meg tudja gyógyítani. Ád szivére olyan hűsítő balzsamot,
az istenirgalom gyógyító tudatát, hogy kibékíti őt önmagával.

Néha jön küszöbére üldözött, kifáradt ember, szomjtól, éhségtől
tikkadtan: ő nem kérdi tőle, honnan jön, hová megy? Jól tartja,
pihenten, üdülten odább bocsátja, eleséggel megrakva iszákját.

Sok ember ismeri őt, a kinek hitvallása a hallgatás, s nincs az a titkos
szövetség, mely erősebben fűzné mesteréhez a tanítványokat, mint ezeket
ő hozzá.

Azt is tudja mindenki, hogy pénzt nem talál nála, még a kapzsiságnak
sincs oka rá, hogy ellensége legyen.

Timár meggyőződött róla, hogy olyan helyre jutott, mely körül
századoknak kell lejárni, új eszméket ültető munkáikkal, a míg annak és
a rajta lakóknak története bele lesz vonva abba a nagy chaosba, a minek
világ a neve.

Ő folytathatta faragó munkáját, nem tartva attól, hogy egyszer megtudja
valaki odakünn, hogy Levetinczy Timár Mihály, a királyi tanácsos, a
földesur, a milliómos űzér ácsmunkával kontárkodik valami ismeretlen
szigeten, s mikor nagy munkájában pihenést tart, akkor meg tollkését
veszi elő, hogy fűzvesszőből ernyőt faragjon egy kis féreg számára, egy
árva gyermek számára, a kinek se apja, se anyja, még csak igazi neve
sincsen.

S micsoda örömei vannak itten! hogy lesi el a legelső szót, a mit a
gyermek megtanul kimondani. Mint illesztgeti hozzá a parányi ember kicsi
kis ügyetlen ajkait, hogy ezt a szót eltalálja:

«Apa!»

Persze, hogy ezt a szót tanulja meg leghamarább.

Azt gondolja, hogy ennek úgy kell lenni. Hogy ez az ember, a ki ő rá úgy
mosolyog, nem is lehet más.

Mit tud ő arról, hogy ő egy szegény csempésznek fia, szegény árva, kinek
apja, anyja meghalt?

Azután kezdi a gyermek az életet megismerni a szomorúbb oldaláról is.
Kezdődnek a gyermekszenvedések. Mikor a foga jön, mennyi aggodalom,
mennyi álmatlan éjszaka van miatta! Noémi otthon marad vele a szobában,
s Mihály minden órában oda vágja a tuskóba a fejszét, s fut haza,
megnézni, nem lett-e nagyobb baja a kis Dódinak? Aztán kiveszi Noémi
kezéből s eljárkál vele órahosszant és danol neki altató dajkadalt:

  «Az én babám kis kunyhója
  Többet ér, mint Buda vára…»

S ha elaltatta, ha meggyógyította, micsoda nagy diadal ez aztán!

Egyszer aztán annyira volt Mihály a vállalatával, hogy a diófagerendákat
öregéből mind kifaragta már. Eddig csak értette a dolgot; de tovább már
nem. Hja biz az ácsmesterség is tudomány, s ő nem mondott igazat, mikor
Noéminak azt válaszolta, hogy ért hozzá. Nem tudta, hogy mit csináljon
tovább?

Az ősz közelgett. Teréza és Noémi már egészen természetes dolognak
találták, hogy ilyenkor Timárnak őket el kell hagynia. Hiszen neki is
kenyérkeresete után kell látni. Olyan üzlete van, a mi nyáron át megy
magától, vagy pihen; télen pedig ugyan utána kell látni teljes erővel.
Hiszen más kereskedőnél is megszokták már azt. Aztán meg más háznál is
megszokták már Timárt így képzelni. Timéa is azt hitte, hogy Mihálynak
olyan üzlete van, mely nyáron át távol lenni kényszeríti, akkor lát
teljes tudományával az ipar, gazdászat, üzérkedés, kereskedelem után.

Ősztől tavaszig ámította Timéát, tavasztól őszig Noémit. Azzal nem
vádolhatta magát, hogy ne lett volna következetes.

Az idén még korábban elhagyta a szigetet, mint tavaly. Sietett haza
Komáromba.

Távolléte alatt ismét reményen felül sikerült minden üzlete. Még egy
nagy államsorsjátékban is neki kellett megkapnia az első nyereményt.
Valahol ott hevert a fiókja fenekén a rég elfeledett sorsjegy, s ő csak
három hónappal a huzás után jött elő vele, hogy a véletlen százezret
felvegye, mint a ki ilyen csekélységeket számba sem vesz; a mi ismét
növelte a világ bámulatát. Ennek nem is kell már a pénz, olyan sok van
neki.

Mit is kezdjen vele?

Azt kezdte, hogy hozatott a székelyföldről meg Zarándvidékéről hires
faragó mestereket, a kik azokat a gyönyörű faházakat tudják készíteni
keményfából, a mik századokig tartanak; paloták! Olyanokban laknak a
székely és oláh nemes birtokos urak; a belsejük gyönyörűen kifaragva.
Ház, butor, székek, szekrények mind ugyanazon faragó mester munkája,
tölgyfából, diófából, gyertyánfából; csupa fa minden; egyetlen darab vas
nincsen az egészben.


A FARAGÓ EMBER.

Mihály Timéát kissé szenvedőnek találta, mikor haza érkezett.

Ez alkalmat adott neki arra, hogy egy pár hires bécsi orvost lehivasson
s neje egészsége fölött orvosi tanácskozást tartasson velük.

Azok a diagnosis nyomán abban állapodtak meg, hogy itt
éghajlatváltoztatásra lesz szükség s tanácsolák, hogy Timéa a telet
Meránban töltse.

Mihály maga kisérte el nejét Athalieval együtt odáig. Az enyhe,
szélmentes völgykebelben egy olyan lakházat keresett ki Timéa számára, a
melynek kertjében egy csinos schweiczi modorú mulatólak volt. Tudta,
hogy az ilyenekben Timéának öröme telik.

A tél folytán is többször meglátogatta Timéát, többnyire egy koros ember
kiséretében, s csakugyan úgy találta, hogy Timéának legkedvenczebb helye
volt a kerti mulató lak.

Mikor aztán Mihály Komáromba visszatért, akkor hozzáfogott, hogy a télen
át egy épen olyan mulató lakot készíttessen, mint a minő a meráni. A
magával hordott székely műfaragó nagy mester volt az ilyenekben.
Lerajzolta a legapróbb részletekig azt a meráni faházat, külső-belső
szerkezetével; azután Timárnak rácz-utczai földszinti házában egy nagy
műhelyt alakított, s ott hozzáfogott a munkához. De nem volt szabad azt
senkinek elárulni, hogy meglepetés legyen belőle. Ámde a faragó embernek
legény is kell, a ki segítsen a munkában. Titoktartó legényt pedig nem
lehet kapni. Hogyan segítettek hát a bajon?

Odaállt mellé maga Timár faragó legénynek s reggeltől estig fúrt,
faragott, vésett, gyalult, esztergályozott versenyt a mesterrel.

A faragó mestert azután, ha mindjárt Salamon király pecsétjével lett
volna is lezárva a szája, nem állta volna a titok, hogy ő azt vasárnap
esténkint bizalmas embereinek el ne beszélgesse, micsoda meglepetést
készít Levetinczy úr a maga hitvese számára? Elébb minden darabot
megfaragnak, összeillesztenek; az egészet, a mint elkészül, a monostori
szép nagy kertben fogják felállítani. És aztán ő maga, a dúsgazdag nem
restel naphosszant dolgozni, mint egy faragó legény, úgy illik a kezébe
minden szerszám, hogy beválnék öreg legénynek. Nem törődik az most
üzletével; azt intézik az ügynökei, ő egész nap a műhelyben van, gyalul,
fürészel, farag. És mindezt azért, hogy a feleségét meglepje vele. El ne
mondja senki, hadd legyen meglepetés a szép asszonynak, ha hazajön.

Annálfogva meg is tudta azt az egész város, s e szerint megtudta Zófia
asszony is, az pedig megirta Athalienak, Athalie meg elbeszélte
Timéának, úgy, hogy Timéa előre tudta már, hogy mikor haza fog érkezni
Komáromba, Mihály a legelső szép napon kikocsikáztatja őt a monostori
dombra, hol szép gyümölcsös kertjük van, s ő ott fogja találni a Dunára
néző domboldalban a meráni kis kedves lakot, hű utánzatban, kis asztalát
a himző kosárral az ablaknál, kedvencz olvasmányait a
gyertyánfa-állványon, nyirágakból összetákolt karos székét a veranda
alatt, és mindennek rá nézve majd meglepetésnek kell lenni, és azután
majd mosolyognia kell, mint a ki ennek nagyon örül, és majd mikor a
faragó mestert meg fogja dicsérni, hogy ez milyen derék, mennyire
meglepő, akkor attól azt fogja hallani: «de ne engem dicsérjen a
nagyságos asszony, hanem a legényemet, a ki a házon a legszebb
faragásokat mívelte. Ezt a párkányzatot, ezt a czifra korlátot, ezeket
az oszlopfőket, ki csinálta? A legényem. S ki volt a legénye? Maga a
nagyságos Levetinczy úr! Az ő munkája itt a legtöbb, nagyságos
asszonyom.»

És ezért ismét mosolyogni kell majd Timéának és keresni a szavakat, a
mikkel háláját kifejezze.

Csak szavakat! Mert hiszen minden hiába. Ha kincsekkel halmozza is el a
nőt, vagy fekete kenyeret ád neki, a mit napszámmal keresett számára,
szerelmet nem vehet azon.

Úgy is történt minden. Tavaszszal Timéa haza került; a monostori
meglepetés egész tervszerűen volt rendezve, pompás lakomával vendégsereg
mellett, meg volt Timéa arczán a szomorú mosolygás, Timárén az alázatos
nagylelküség, s a vendégekén az üdvrivalgó irigység.

A nővendégek azt mondták, hogy ilyen férjet, mint Timár, nem lehet nőnek
megérdemelni; ez ideálja a férjeknek; a férfiak pedig azt mondák, hogy
nem jó jel az, mikor egy férj ajándékokkal, hizelkedésekkel keresi
kedvét az asszonyának. Nem jó jel az, mikor a férj esztergályozni kezd.

Csak Athalie hallgatott. Ő kereste a titok Ariadne-fonalát és nem
találta.

Timéával tisztában volt. Az állhatatosan szenved és haldoklik. Az a
méreg öli lassan, mely nem a testen, hanem a lelken kezdi el a
gyilkolást. Soká öl meg, de bizonyosan. De mi történt Mihálylyal? Ennek
az arcza valami boldogságot árul el. Hol lopta azt? Hízelkedik,
mindenütt keresi Timéa kedvét. Mit titkol ez által? A világ előtt a
leggyöngédebb, a legboldogabb férjnek mutatja magát. Mi érdeke van
ebben? A társaságokban tréfás, jókedvű; és Athalie irányában egész a
jószivűségig közönyös; mintha már el is feledte volna mindazt, a mit
hallott tőle, a mi akkor szivéig sérté, mintha nem fájna neki többé
Athalie gúnymosolygása. Még azt is megteszi, hogy a cotillionban elviszi
Athaliet tánczolni.

Boldog-e ez most? Vagy hazudja a boldogságot? Vagy elfásult már? Vagy
erőszakolni akarja a lehetetlent? Meg akarja nyerni Timéa szivét? De
hisz ez képtelenség! Athalie magáról tudja azt. Hiszen ő neki is akadt
kérője, több is, jámbor kisvárosi emberek, kik el tudnának tartani egy
asszonyt; de ő nem fogadja el senki kezét. Közönyös rá nézve minden
férfi; szeretni csak azt az egyet tudná, a kit gyűlöl. Timéát csak
Athalie érti.

És ha ezt érti, akkor Mihályt nem érti. Ezen ember előtte talány marad
mosolygó arczával, hizelgő szavával, jóltevő kedélyével. Arany ember, a
kin rozsdafoltot nem lehet találni.

Mihály sokszor vette észre a titokkereső szemek tekintetét s olyankor
valami úgy kaczagott belül lelke sötétében.

«Keresheted azt! Soha sem tudod meg azt, se te, se más, hogy a mit a
télen csináltam, faragó munkát, azt azért tettem, hogy megtanuljam,
hogyan kell egy ismeretlen rejtekén a földnek, egy névtelen teremtés
számára hasonló kunyhót faragnom. Ott van egy leány, a kinek a kedvéért
két tenyerem ilyen kérges lett. Találd ki, hogy híják azt? te védördöge
ennek a háznak!»

Timár ismét összehivatta az orvosi nevezetességeket, hogy Timéa
egészsége fölött tanácskozzanak. Azok ezuttal a biariczi fürdőket hozták
javaslatba. Mihály oda is maga kisérte el Timéát, lakását a legnagyobb
kényelemmel berendezé; gondoskodott róla, hogy Timéa toilettje és úri
fogata az angol ladyk és orosz herczegasszonyokéval versenyezzen s telt
pénztárt hagyott kezében, arra kérve, hogy azt üresen hozza haza.
Athalie iránt is bőkezű volt. A vendégkönyvbe mint unokatestvér volt
Athalie bejegyezve, s neki is naponkint háromszor kellett öltözni, mint
Timéának.

Lehet-e ennél hivebben teljesíteni a családfői kötelességeket?

Akkor aztán sietett, nem is haza, hanem Bécsbe. Ott egy egész ács-,
asztalosműhelyt összevásárolt, ládákba pakoltatta és leküldte
Pancsovára.

Most még egy furfangot kellett kigondolni: hogy ezeket a ládákat a senki
szigetére hogyan juttassa át.

Különben is óvatosnak kellett lennie. Azok a halászok a Duna balpartján,
kik többször látták őt az osztrovai sziget felé csónakkal elindulni, és
aztán csak hónapok mulva visszakerülni, rég tanakodhatnak magukban: ki
ez az ember? s miért jár ez itt annyiszor?

Mikor ládái leérkeztek Pancsovára, szekérre rakatta azokat s
elszállíttatá a dunaparti jegenyésbe, ott lerakatta. Akkor azután oda
hívta a halászokat s azt mondá nekik, hogy szállítsák ezeket át a puszta
szigetre. Fegyver van azokban.

Ezzel a szóval el volt a tenger fenekére temetve a titka.

Járhatott, kelhetett azontul nappal és holdvilágnál: senki nem is
suttogott felőle. Mindenki tudta már, hogy ez a szerb és a czernagorcza
szabadsághősök ügynöke s azontul semmi kínzással nem lehetett volna egy
szót kivenni felőle azokból, a kikkel találkozott. Szent ember lett
rájuk nézve.

Megcsalt ő minden embert, a kivel csak egy szót váltott, hogy maga körül
homályt borítson.

Éjszaka szállították át deszkamálháit a halászok, ő is velük volt. A
szigethez érve, azok, mintha legjobban értenék a dolgot, kikerestek egy
partszakadékot, a hol legsűrűbb volt a bozót, oda kihordták a ládákat.
Mihály ki akarta őket fizetni: nem fogadtak el tőle egy garast sem; csak
a kezét szorongatták meg: «zbogom!»

Ő ott maradt a szigeten, a halászok visszatértek.

Szép holdvilágos éjszaka volt, a fülemile énekelt fészke fölött.

Mihály a parton végighaladt, hogy a házhoz vezető ösvényre rátaláljon.
Rábukkant az ácstanyára, hol az őszszel félbehagyta a munkáját. A
faragott fák be voltak takargatva gondosan nádkévékkel, hogy a téli
nedvesség meg ne rongálja azokat.

Innen a rózsaligethez vezetett az út. A rózsák rég elnyiltak már, azt az
időt Mihály a monostori lakban tölté s később a tengeri fürdőn Timéával.
Ez idén elkésett a rózsaszüretről. Pedig bizonyosan szívszakadva vártak
reá. De hát először meg kellett csinálni azt, hogy «köd előttem, köd
utánam!»

Lábhegyen közeledett a kis lak felé. Hogy semmi neszt nem hallott, azt
jó jelnek vette. Hogy Almira nem ugat, ennek az oka az, hogy bennhál a
konyhában, s ez ismét azt jelenti, hogy gond van rá, nehogy az alvó
gyermeket éjszaka felköltse. És e szerint mindenki él és egészséges a
háznál.

Oh! mennyiszer álmodta ő meg ezt a házat! mennyiszer képzelte maga elé
ébren! Mennyiszer látta magát a tanyához közelíteni.

Majd úgy látta, hogy a ház leégett, a kormos gerendák hevernek a
küszöbben s a falakon kizöldült a dudva; lakói hová lettek, nem mondja
meg senki. Majd meg azt látta, hogy a mint annak ajtaján belép,
fegyveres marczona alakok ugranak eléje, torkon ragadják: «épen te rád
vártunk!» megkötözik, száját betömik s ledobják a pinczeoduba. Majd meg
az a rémlátása volt, hogy mikor a kunyhóba lép, kedveseinek véres
hulláit látja maga előtt, Noémi hosszú aranyhaja elterülve a földön,
keblén szétzuzott fejű gyermek. Oh! milyen kínt gyűjtött magának, mikor
ezeket az alakokat szivének megszerezte, a kiket olyan hosszú időre
magukra kellett hagynia. Néha meg az a kép állt előtte talán álmodva,
talán kigondolva, hogy mikor Noémi elé fog lépni, a szelid mosolygó arcz
helyett itt is egy hideg alabástrom-arczot fog maga előtt találni, a ki
azt fogja tőle kérdezni: «hol volt ön oly sokáig – Levetinczy úr?»

Most aztán, hogy a kis lak előtt állt, minden rémképe elmult. Itt most
is minden úgy van, a hogy máskor volt; itt most is azok laknak, a kik őt
szeretik. Hogy tudassa velük megérkeztét? Hogy lepje meg őket?

Megállt a kis alacsony ablak előtt, melyet a felfutó rózsa indái fedtek
félig, s elkezdé dalolni az ismeretes nótát:

  «Az én rózsám kis kunyhója
  Többet ér, mint Buda vára!…»

Jól sejtett; egy pillanat mulva fel volt nyitva a kis ablak, s azon
Noémi örömtől, boldogságtól sugárzó arcza tekintett ki.

– Mihályom! rebegé szegény.

– A tied! sugá Timár, s két kezébe fogta az ablakon kitekintő kedves
főt. Hát Dódi? Ez volt a másik szava.

– Ő alszik.

– Csendesen! Föl ne keltsük.

És aztán, a mit ajkaik egymásnak mondtak, az nagyon csendesen volt
mondva.

– De jöjj be hát!

– Fel találjuk őt költeni s majd sírni fog.

– Oh! már nem olyan síró gyermek. Hiszen elmult egy éves.

– Egy egész éves? Hiszen már nagy ember!

– Már a nevedet ki tudja mondani.

– Hogyan? Hát már beszél!

– Már lépni is tanul.

– Tehát már fut!

– Mindent eszik már.

– Az lehetetlen! Az még korán van.

– Mit értesz te ahhoz? Ha látnád!

– Húzd félre a függönyt; hadd süssön rá a holdvilág, hadd lássak rá.

– Nem, a holdvilág rossz, ha az alvó gyermekre süt: attól beteg lesz.

– Bohó vagy!

– A gyermekkel sok babona jár. Azt mind el kell hinni. Azért vannak ők
asszonyokra bízva, a kik hisznek mindent. Jöjj be és nézd meg idebenn.

– Nem megyek be, mig alszik; felkölteném. Jöjj inkább te ki én hozzám.

– Az nem lehet. Ő mindjárt fölébredne, ha én kimennék, s anyám mélyen
alszik.

– No hát eredj vissza hozzá; én idekinn maradok addig.

– Nem akarsz lefeküdni?

– Hiszen mindjárt reggel lesz. Eredj hozzá vissza; de hagyd nyitva az
ablakot.

És aztán ottmaradt a nyitott ablaknál, beleskelődve a kis szobába,
melynek padlatára ezüst koczkákat rajzolt a holdvilág s iparkodott
elfogni a neszt, a mi a csendes tanyából kihangzik; egy egy rövid
nyüzsgő nyöszörgés, minő az ébredező gyermeké, azután halkan dudoló
hang, mely a kedvencz dajkadanát hangoztatja, csendesen, mint egy álom;
«az én babám kis kunyhója», azután egy csókczuppanás, a minőt jutalmul
kap az a jó gyermek, ki a danára elalszik.

És azután úgy virradt meg Timár, a nyitott ablakban könyökölve s az
alvók suttogásait hallgatva, míg a hajnal világossá nem kezdte tenni a
kis alvószobát.

A hajnalsugárra aztán a gyermek volt a legelső, a ki felébredt, világra
visszakerült és hangos kaczagással adta tudtul, melytől azután senkinek
sem lehetett tovább alva maradni. A gyermek lármázott, fecsegett: hogy
mit? azt csak ők értették ketten: ő maga és Noémi.

Mikor aztán ölébe kaphatta a gyermeket, azt mondá neki:

– Most már aztán itt maradok, a míg fölépítem neked azt a házat. Mi az,
Dódi?

A gyermek mondott rá valamit, a mi Noémi tolmácslata szerint annyit
jelentett, hogy «nagyon jól van».


NOÉMI.

Timár legboldogabb napjait tölté kettős életének.

Semmi sem zavarta boldogsága teljességét, csak az az egy, hogy még egy
másik élete is van, a mibe mindig vissza kell térnie.

Ha tudna rá valami útat-módot, hogy ettől a másik élettől el tudja
szakitani magát, milyen békében élhetne itten.

Pedig azt igen egyszerűen elérhetné. Csak nem kellene innen többet
eltávoznia. Keresnék egy évig, gyászolnák két évig, emlegetnék három
évig, azután elfeledné a világ, ő is a világot, s megmaradna neki Noémi.

És Noémi kincs!

A nőiségből mindaz egyesülve van benne, a mi kedves, és hiányzik nála
mindaz, a mi bántó. Szépsége nem az az egyhangu szépség, a mit a
tetszelgés oly hamar megunottá tesz; az minden kedélyváltozatnál új
varázsban tünik fel. Gyöngédség, szelidség és hév egyesült kedélyében.
Együtt és összhangzatban él benne a szűz, a tündér és a nő. Szerelmének
semmi önzése nincs; egész lénye el van veszve, át van olvadva abban, a
kit szeret. Nincs külön búja, külön öröme, csupán az övé. Otthon
aprólékos figyelmével minden kényelméről gondoskodik; munkájában segít
neki fáradhatlan kézzel. Mindig derült, mindig friss, s ha valami
betegség kerülgeti, egy csók a fájó homlokra meggyógyítja őt. Alázatos
az iránt, a kiről tudja, hogy őt imádja. És midőn azt a gyermeket ölébe
veszi s vele játszik, akkor meg kell őrülnie annak, a ki őt magáévá
tette és még sem tette azzá.

De Timár még nem volt egészen megőrülve.

Még alkudozott a sorssal.

Az ár igen nagy! Még ehhez a kincshez mérve is nagy.

«Egy ifju nő egy mosolygó gyermekkel az ölében.»

De az ár egy egész világ! Otthagyni abban milliókra menő vagyont,
társadalmi állást, magas rangot, főúri barátokat; megkezdett nagy
vállalatokat, mik világra szólanak, miknek eredményétől nagy hazai
iparágak jövendője függ. És ráadásul még Timéát!

Tán azzal a gondolattal még meg tudott volna barátkozni, hogy kincseit
odavesse a világnak; a víz fenekéről jöttek, menjenek a víz fenekére
megint! de azzal a gondolattal nem tudott kibékülni hiúsága, hogy ez a
fehér arczu nő, ki az ő hitvesi lángjától nem tudott felmelegedni, még
ez életben boldog legyen – egy más ember által.

Maga sem tudta tán, milyen ördögöt rejteget szivében.

A nő, ki szeretni nem tud, elhervad szeme láttára.

Ő pedig éli a boldog napokat ott, a hol szeretni tudnak.

S a boldog napok alatt egyre emelkedett a ház, a mit a kitanult pallér
most már gyakorlott kézzel illesztett eresztékeibe. Már fel voltak
emelve a falak, szép simára gyalult diófaderekakból, olyan szépen
összeillesztve, hogy azokat a szél sem járhatta. Fel lett rakva a
tetőzet is, befödelezve székely módra halpikkely alakura faragott széles
zsindelyekkel. Az ácsmunka egészen elkészült. Következett az
asztalosmunka. Ezt már egészen egyedül végezte Mihály, s napestig
lehetett hallani danáját a műhelyül használt új házban a gyalulás,
fürészelés közben.

Mint a legszorgalmasabb kézművest csak a sötét est szólította el
műhelyéből. Akkor aztán megtért a kunyhóhoz, hol izletes estebéd várta,
s vacsora után kiült a kunyhó előtti kis padra, rágyujtott a
cseréppipára, Noémi mellé ült, felállította térdeire a kis Dódit és
iparkodott vele előadatni, hogy mit tanult ma megint? Egy szót.

A világ minden bölcseségénél nem nagyobb tudomány-e az az egy szó!

– Mennyiért adnád oda Dódit? kérdezé egyszer tréfás enyelgéssel Noémi.
Ezért az egész földért, tele gyémántokkal?

– Nem ezért az égért, tele angyalokkal.

A kis Dódi pedig nagyon jó kedvében volt akkor, pajkos kézzel megfogta
Mihály szájában a pipát és addig rángatta a száránál fogva, míg kivette
a fogai közül s akkor aztán nagyhamar eldobta a kezéből. A pipa
cserépből volt és eltörött.

Timár hirtelenkedett az igazságszolgáltatásban, ráütött könnyedén a
kárttevő gyermek kezére, a mitől az szörnyen rábámult s aztán elbujt
Noémi keblére és elkezdett pityeregni.

– Látod, szólt Noémi szomorúan, egy pipáért is odaadnád; pedig az csak
cserépből volt…

Mihály nagyon megbánta, hogy ráütött a Dódi kezére. Kérlelte is aztán
hizelkedő szóval, meg is csókolta azt a megütött kis kezet; de a gyermek
csak egyre szepegett s eltakarta az arczát Noémi mellkendőjébe.

A gyerek aztán egész éjjel rossz volt. Nem akart aludni; sirt. Timár
megharagudott rá; azt mondta: akaratos rossz természet lesz benne, a mit
idejekorán ki kell belőle irtani. Noémi oly szelid feddő tekintetet
tudott azért a szóért rá vetni.

Másnap szokottnál korábban elhagyta a tanyát Timár s ment a műhelyébe,
de dalolni nem hallották egész nap. A munkát is félbehagyta kora
délután, s mikor a tanyára érkezett, láthatá Noémi tekintetén, hogy az
egészen meg van rémülve láttára, Timár arcza egészen ki volt kelve
szinéből, alakjából.

– Valami bajom van! mondá Noéminak. A fejem olyan nehéz, a lábaim alig
birnak; minden tagomban valami fájást érzek. Le kell feküdnöm.

Noémi sietett a belső szobában ágyat vetni Mihálynak, s segített neki a
levetkőzésnél. Aggódva vette észre, hogy Mihály kezei oly hidegek, és
lélekzete oly forró.

Teréza asszony odasietett, megtapintá homlokát, kezeit s azt tanácsolá
neki, hogy csak takarózzék be erősen, mert hideglelést fog kapni.

Mihály pedig úgy érzé, hogy annál valami rosszabb közelít rá. Azon a
vidéken akkor nagyon dühöngött a hagymáz: a Duna nyári kiöntései
terjeszték azt szokatlan mérvben.

Még mikor a fejét letette a vánkosra, annyira eszméleténél volt, hogy
elgondolja, mi lesz abból, ha ő most itt a forró lázt megkapja; orvos
nincs közel, ki rendszeres segélyt tudjon nyujtani, itt meghalhat.
Sohasem tudják meg, hová lett. Mi lesz Timéából? De mi lesz Noémiból?

Ki fogja majd pártját az elhagyott Noéminak, ki özvegy lesz, mielőtt
asszony lett volna? Ki növeli fel majd a kis Dódit? Mi sors vár rá, ha
megnő? ha Mihály a földben lesz már?

Hát Timéának ki mondja meg, mikor tegye fel, mikor vesse le az özvegyi
fátyolt? Halála napjáig várjon-e az ő visszatértére?

Hogy fog két asszony holtig boldogtalan lenni ő miatta!

És azután még arra is tudott eszmélni, hogy majd ha ő hagymázos
önkivületbe jut: miket fog ő akkor kibeszélni ezen nők előtt, kik
éjjel-nappal virrasztanak majd fölötte? Hogy fog előttük rémledezni
kincseinek számáról, hivatalnokairól, palotáiról; halavány arczú
feleségéről, hogy fogja Timéát látni maga előtt, őt néven szólítani,
feleségének nevezni! És Noémi ezt a nevet ismeri már.

Irtózat volt Timárra nézve még tiszta észszel arra gondolni, hogy majd
nemsokára fog rá jönni olyan állapot, a miben akarata ellen minden titok
elhagyja szive rejtekhelyét s mást uraló ajka el fogja mondani
lázrohamában, hogy ő kicsoda?

A testi fájdalmakon kívül még egy bántotta: az, hogy Dódit miért ütötte
meg tegnap? Ez a csekélység most, mint egy bűnsúly nehezedett lelkére.

Mikor lefeküdt, oda akarta magához vitetni a gyermeket, hogy
megcsókolja.

– Noémi! rebegé forró lélekzettel.

– Mit kivánsz? suttogá Noémi.

De már akkor nem tudta, hogy mit akar?

A mint az ágyba feküdt Mihály, rögtön teljes erejével kitört rajta a
láz. Erős testalkata volt, az ilyent leghamarább ledönti s legjobban
megkínozza ez a hóhérlegénye a csontembernek.

Ettől a percztől kezdve szűntelen félrebeszélt.

És minden szót, a mit beszélt, hallani kellett Noéminak.

A kór maga nem tudott magáról semmit.

Az, a ki ajkával beszélt, az az idegen ember volt, az az igazi ember
volt, a kinek nincsenek titkai; a ki azt beszéli ki, a mit tud.

A hagymáz beteg álomlátásainak van valami hasonlatosságuk az őrültség
képzelgéseihez. Makacsul forognak egy rögeszme körül; akárhogy változnak
az álomképek, az az egy központot képező alak mindig újra előjön
képleteikből.

Timár lázálmainak is volt egy ilyen uralgó alakja: egy nő. De az a nő
nem Timéa volt, hanem Noémi. Ő róla beszélt mindig. Timéa nevét ki nem
mondá soha. Az nem foglalta el lelkét.

És lázszavait borzalom és gyönyör volt Noéminak hallani.

Borzalom, mert oly idegen dolgokat beszélt, oly ismeretlen világokban
hordta magával, hogy rettegnie kellett a láztól, mely itt csodákat látni
késztet; de gyönyör volt azokat hallani mégis, mert örökké és örökké
csak ő róla beszélt.

Egyszer excellentiás urak palotájában járt s beszélt egy nagy úrhoz.

«Kinek adja excellentiád ezt az érdemrendet? Én ismerek a senki szigetén
egy leányt, senki sem érdemli meg úgy, mint ő. Adja annak. Noéminak
hívják. Hát a másik neve micsoda? Másik neve? Hát szokott a királynéknak
másik nevük is lenni?»

«Első Noémi: Isten kegyelméből a senki szigetének s a rózsák berkének
királynéja.»

Aztán tovább alakította az eszmeképét:

«Ha én király leszek a senki szigetén, miniszteriumot alakítok; a húsra
felügyelőnek megteszem Almirát; a tejre felügyelőnek megteszem
Narcziszszát. Soha nem kérek tőlük számot, s úgy fogom őket nevezni,
hogy «hiveim».

Azután meg palotáiról kezdett beszélni:

«Hogy tetszenek teneked, Noémi, ezek a tervek? Az az aranyozás a
padmalyon? az aranylapra festett tánczoló gyermekek? olyanok, mint a kis
Dódi. Ugy-e, olyanok? Kár, hogy olyan magasan vannak. Te fázol ebben a
nagy teremben? Én is. Ugy-e, mennyivel jobb abban a mi kis kunyhónkban a
tűzhely mellett? Gyere, menjünk oda! Én nem szeretem ezeket a magas
palotákat. Ezt a várost a földindulás szokta látogatni. Félek, hogy ránk
szakad a boltozat. Onnan a kis ajtóból valaki leskelődik ránk. Egy irigy
nőarcz van ott. Ne nézz rá, Noémi. Megver a szemével. Valaha övé volt e
ház, s most ide jár kisérteni. Nézd, gyilok van a kezében, téged akar
megölni vele. Siessünk innen!»

De a sietésnek ott volt az akadálya; a roppant sok pénz.

«Nem tudok felkelni! Agyonnyom ez a sok arany. Mind itt fekszik a
mellemen. Vegyétek el rólam. Ah! besülyedek az aranyba. A tető
beszakadt, s a padlásról mind rám ömlik az arany. Megfuladok. Noémi
nyujtsd kezedet; húzz ki ez iszonyu aranyhalom közül!»

Keze akkor is Noémi kezében volt, s Noémi rettegve gondolta el, minő
szörnyű hatalom lehet az, mely a szegény hajóst ily kinzó aranyálmokba
erőszakolja!

Azután megint csak Noémi jött elő.

«Te nem szereted, Noémi, a gyémántokat? Bohó vagy, azt hiszed, hogy az,
a mi a gyémántokban tűz, az éget? Ne félj tőle! Hah! Igazad van. Valóban
éget. Ezt én eddig nem tudtam. Hisz ez a pokol tüze. A neveik is
rokonok: diamant, diabolus! Beledobjuk őket a vízbe, ugy-e? Rakd le
magadról. Beledobjuk a vízbe, ugy-e? Én tudom, honnan kerültek elő?
Visszaviszem oda. Ne félj, nem maradok a víz alatt. Fojtsd vissza a
lélekzetedet és imádkozzál. A míg kibirod, hogy újra lélekzetet végy, én
is kibirom oda alant. Csak az elsülyedt hajóba megyek, annak a
kabinjába. Hah, ki fekszik itt ezen az ágyon?»

Akkor olyan rettegés fogta elő, hogy felugrott fekhelyéről és futni
akart. Noémi alig birta őt visszaerőszakolni fekhelyére.

«Valaki fekszik ott azon az ágyon!»

«De nem szabad a nevét kimondani.»

«Nézd, hogy süt be az ablakon a vörös hold! Csukd ki innen a
holdvilágot. Nem akarom, hogy szemembe nézzen. Hogy közelít egyre
felénk! Húzz függönyt az ablak elé!»

Pedig úgy is le volt függönyözve az ablak s ott künn sötét az éjszaka.

Azután, mikor enyhült az agy forrósága, akkor azt mondá Noéminak:

«Oh! milyen szép vagy gyémántok nélkül, Noémi!»

Majd megint másfelé tért rémlátása.

«Az az ember talppal áll felénk a föld másik oldalán. Ha a föld üvegből
volna, épen ide látna reánk. De a hogy én látom őtet, úgy lát ő is
engem. Mit csinál odaát? Csörgő kigyókat szed. Minek szedi a csörgő
kigyókat? Hogy majd mikor visszajön, itt ezen a szigeten eleregesse. Ne
ereszszétek ide! Ne hagyjátok visszajönni. Almira, Almira! Ébredj! Tépd
össze! Aha! Most egy óriás kigyóra bukkant, az megkapja őt, elnyeli.
Huh! milyen borzasztó az arcza! Csak ne nézne rám így! Már csak a feje
van kinn, és mégis egyre rám néz. Oh! Noémi, takard el az arczomat, hogy
ne lássam!»

Újra változott a rémlátvány.

«Egy egész flotta úszik a tengeren. Mivel van tele? Liszttel. Most jön a
forgószél, a tornado, megkapja a hajókat, felragadja a felhőkbe,
összetöri pozdorjává. A liszt mind szétömlik. Az egész világ fehér lesz
tőle. Fehér a tenger, fehér az ég, fehér a szél; a hold kibukkan a
felhők közül, s nézd, hogy festi be vörös pofáját a szél egyszerre
liszttel. Nézd, olyan mint egy rezesképű vén banya, a ki hajporozza az
arczát. Noémi, nevess.»

Noémi pedig kezeit tördelte és reszketett.

Oh! a szegény teremtés éjjel-nappal ott volt Mihály ágya mellett. Nappal
ott ült mellette egy széken; éjszakára a hárságyat odahúzta az ő
fekhelye mellé s ott hált a közelében, nem gondolva arra, hogy a hagymáz
ragályos. Gyakran odatette a fejét Mihály vánkosára, annak izzó homlokát
arczához szorítva és száraz ajkairól lecsókolva a forró lázsóhajtást.

Teréza asszony ártatlan háziszerekkel igyekezett a lázat enyhíteni, s az
ablakokat leszedé, hogy a szabad lég járhassa a kis szobát: a hagymáznak
legjobb gyógyítója.

Megmondá Noéminak, hogy a láz emberi számítás szerint tizenharmadik
napon eléri válságát, akkor fordul meg vagy életre vagy halálra.

Oh! mennyit térdelt e napokon, e hosszú éjszakákon át Noémi a beteg ágya
előtt, imádkozva a látogató Istenhez, hogy legyen irgalommal szegény
szive iránt! Adja vissza az életnek Mihályt; inkább ha áldozat kell a
sírnak, itt van ő, vegye őtet el cserébe. Hadd haljon ő meg Mihály
helyett.

S a sorsnak tetszik sokszor az ironia!

Noémi az egész világot kinálta cserébe a rettenetes halálnak, saját
magát is beletudva, hogy Mihály megmaradjon. Azt hitte, jó emberrel van
dolga, a ki alkudni enged magával.

Hát a rettenetes angyal elfogadta az alkut.

A tizenharmadik napon Mihálynak elmultak a lázálomlátásai, fejének
forrósága; az eddigi ideges felmagasztaltság helyet adott a bágyadt
kimerülésnek: a betegség jobbra fordultának kórjele; a mi jelentheti az
életretérést, gondos ápolás mellett, ha a betegre jól és
szeretetteljesen ügyelnek, ha kedélyét fel tudják vidítani, ha bánattól,
indulatrohamoktól megőrzik; s a beteg ilyenkor oly ingerlékeny. Pedig
felgyógyulása attól függ, hogy kedélye nyugton maradjon; egy felgerjedés
halála lehet.

A tizennegyedik nap egész éjjelén ébren virrasztott Noémi Timár kórágya
mellett; még a kis Dódihoz sem ment ki, hogy egyszer megtekintse. Az ott
aludt ez idő alatt Teréza asszony mellett.

A tizennegyedik nap reggelén azt sugá Teréza Noémi fülébe, mikor Mihály
mély álomba szenderült, hogy «a kis Dódi nagyon beteg».

Most meg a gyermek is!

Szegény Noémi!

A kis Dódinak torokgyikja kezdődőtt. A legveszélyesebb betegségük a
gyermekeknek, a melyből az orvosi tudomány is keveset tud megmenteni.

Mihály épen aludt, mikor Teréza ezt megmondta Noéminak.

Noémi rémülten sietett ki a gyermekhez. A kis ártatlan teremtés arcza
egészen el volt változva. Nem sirt az; ennek a betegségnek nincsen
panaszhangja, de annál rettenetesebbek a kínjai!

Oh! az borzasztó, egy gyermek, a ki panaszkodni nem tud, s a kin az
emberek segíteni nem tudnak!

Noémi elmerevült tekintettel bámult anyjára; mintha kérdezné: «hát itt
nincsenek szereid?»

Teréza nem állhatta ki ezt a tekintetet.

«Annyi nyomorulton, szenvedőn, haldoklón tudtál segíteni; egyedül ennek
a számára nincsen semmi tudományod?»

Nincsen.

Noémi leborult a gyermek ágyacskája mellé, odaérteté ajkát ajkához s
suttogva rebegé:

– Mi bajod, kedvesem? parányim? angyalkám? Nézz rám a te szép
szemeiddel!

A gyermek pedig nem akart a szép szemeivel nézni. És mikor aztán a sok
csókra, könyörgésre feltekintett, valami oly ijesztő volt e
szemsugárban. Egy gyermek nézése, a ki már megtanult a haláltól félni.

– Oh! ne nézz rám így, ne nézz rám.

A gyermek nem sirt, csak rekedten köhögött.

Jaj, csak az a másik beteg odabenn meg ne hallja ezt!

Noémi reszketve tartá karjai közt a gyermeket s a közben arra
hallgatott, hogy a másik szobában alvó nem ébredt-e még fel?

Mikor maghallá a szavát, akkor otthagyta a gyermeket és átment
Mihályhoz.

Mihály az idegláz forró rohamának elmultával a visszahatás lankadtsága
alatt szenvedt. Ingerlékeny volt és haragos.

– Hol jártál? förmedt Noémira. Egészen magamra hagysz. Sohasem vagy itt,
mikor valamire szükségem van.

– Oh! ne neheztelj! kérlelé őt Noémi. Friss vízért voltam neked.

– Mért nem megy Teréza? Egyéb dolga sincsen. Itt nyitva az ablak; valami
patkány bejöhet, mikor alszom. Nem látsz valahol egy patkányt?

Az ideglázasnak olyan megrögzött réme a patkánylátás.

– Nem jöhet be, kedvesem, szunyogháló van az ablakon.

– Úgy? Hát hol van az a friss víz?

Noémi adott neki vizet. Azért megint megharagudott: hisz ez nem friss
víz, ez már meleg. Hát meg akarsz szomjan ölni?

Noémi türte szeliden a szidást.

És aztán, mikor Mihály elaludt, ismét kiszökött Dódihoz.

Úgy váltották fel egymást, hogy a míg aludt Mihály, addig Teréza ült az
ágya mellett s mikor ébredezni kezdett, akkor neszt adott Noéminak, hogy
mire felébredt, már ismét otthagyhatta Noémi a beteg gyermeket s ott
lehetett Mihály mellett.

Ez így ment aztán a hosszu éjszakán keresztül. Noémi untalan költözött
egyik beteg ágyától a másikéhoz.

És Mihályt folyton hazugságokkal kellett tartania, hogy hol járt most?

Mert a betegek olyan gyanakodók! Meg vannak felőle győződve, hogy az
egész környezetük össze van esküdve, hogy valami hallatlan, égrekiáltó
csalást kövessen el ellenük.

Mentül gyöngébbek az idegeik, annál indulatosabbak. S egy kitörése a
szenvedélynek, egy ijedtség, egy felgerjedés elég a meghalásra.

A ki velük bánik, el kell szánva lenni, hogy martyr legyen.

Noémi az volt.

A gyermek egyre rosszabbul lett. Teréza nem tudott segíteni rajta. És
Noéminak nem volt szabad sirnia.

Nem volt szabad sirnia, hogy Mihály a szemein meg ne lássa, hogy sirt, s
azt ne kérdezze tőle: miért sirtál?

Másnap reggel Timár könnyebbülten érezte magát; azt mondta, hogy valami
húslevest szeretne enni.

Noémi sietett neki előhozni; készen volt tartva. A beteg felszürcsölte
azt, s azt mondá, hogy jól esett.

Noémi mutatta, hogy örül.

Akkor aztán Mihály azt kérdezé tőle: «hát a kis Dódi mit csinál?»

Noémi megijedt: azt hitte, Timár észre fogja venni, hogy a szíve milyen
nagyot dobbant erre a szóra.

– Alszik; felelé Mihálynak.

– Alszik? De hát miért alszik ilyenkor? Talán beteg.

– Oh nem. Ő jól van.

– Hát mért nem hozod ide hozzám, mikor ébren van?

– Mert olyankor meg te alszol.

– Igaz. Hát majd egyszer, mikor én is ébren leszek, meg ő is, akkor hozd
ide, hadd lássam.

– Jó lesz, Mihály!

És a gyermek egyre rosszabbul lett.

És Noéminak folyvást el kellett titkolnia Mihály előtt, hogy Dódi beteg,
s hazudozni neki a gyermekről mindenféle meséket; mert Mihály folyvást
csak róla tudakozódott.

– Játszik-e a Dódi azzal a kis faemberrel?

– Oh nagyon játszik (… azzal a szörnyű csontemberrel!)

– Beszél-e rólam?

– Igen sokat beszél (… nemsokára odafenn az Istennel!)

– Vidd oda neki tőlem ezt a csókot.

S Noémi elvitte neki a búcsúcsókot.

Megint egy nap telt.

Reggel az ébredő beteg ismét egyedül találta magát szobájában.

Noémi az éjszakát a gyermek mellett virrasztá át. És nézte annak
halálküzdelmét és visszafojtotta a könyeit szívébe. Hogy nem nem szakadt
meg bele a szíve?

Mikor Mihályhoz belépett, ismét mosolygott.

– A kis Dódinál voltál? kérdezé a beteg.

– Ő nála voltam.

– Most is alszik?

– Igen, alszik.

– Oh! nem igaz.

– Igazán mondom, alszik.

… Oh, hiszen épen akkor fogta be Noémi a szemeit az örök álomra!

És nem volt neki szabad a fájdalmát elárulnia. Mosolyognia kellett a
beteg előtt.

Délután ismét érzékeny kedélyben volt Mihály; a mint a nap lefelé
haladt, idegbántalmai sulyosodtak. Noémit szólítá, ki a másik szobában
volt.

Noémi sietett be hozzá s szeretetteljes arczczal tekintett reá.

Hanem a beteg rosszkedvű volt és gyanakodó.

Észrevette, hogy Noémi ruhájába elől egy varrótű van tűzve, belefűzött
selyemszállal.

– Ah! te már varrsz is? Ráérsz most? Miféle piperét varrsz magadnak?

Noémi rátekintett és gondolá magában:

(«A kis Dódi halotti ingecskéjét varrom.»)

És aztán azt mondá neki:

– Magamnak varrok ingfodrot.

Mihály ízetlen fanyalgással mondá rá:

– Hiúság, asszony a neved!

És Noémi mosolyra vonta arczát s azt felelé rá: «Igaz!»

Ismét új reggel virradt.

Mihályt most már álmatlanság kezdte el gyötörni. Nem birta szemeit
álomra erőszakolni. És azalatt folyvást azzal vesződött, hogy mit csinál
a kis Dódi? És egyre küldözte ki hozzá Noémit, hogy nincsen-e valami
baja?

És Noémi valahányszor kiment, megcsókolá ravatalon fekvő kis halottját,
és beszélt hozzá nyájas, hizelgő szavakat, hogy Mihályt elámítsa velük:
«Kis Dódim, kedves Dódim! Alszol-e még? Szeretsz-e még?»

S aztán visszajött Mihálynak mondani, hogy nincs a Dódinak semmi baja.

Olyan sokat alszik az a gyermek! mondá Mihály. Mért nem költöd fel?

– Majd felköltöm! szólt Noémi szeliden.

Azután egy perczre elszunnyadt Mihály, csak egy percznyi álom volt az,
melyből hirtelen felriadt. Azt sem tudta, hogy aludt volt.

– Te Noémi, mondá, a Dódi énekelt! Én hallottam, hogy ő énekelt. De
milyen szépen tud énekelni.

Noémi szivére szorítá két kezét s emberfölötti erővel fojtá el fájdalma
kitörését.

Az égben énekel ő már, az angyalok kardalában, a milliónyi szeráfimok
között, ott hallottad őt énekelni!

Estefelé kiküldte Mihály Noémit.

– Eredj, fektesd le a Dódit. Csókold meg helyettem is.

Noémi úgy is azt tette.

– Mit mondott Dódi? kérdezé a visszatérőtől.

Noémi nem tudott neki felelni, csak odaborult rá és ajkaira nyomta
csókját.

– Ezt mondta? szólt Mihály. A kedves! S ettől a csóktól aztán elaludt. A
maga álmából küldött neki a gyermek.

Másnap reggel megint csak a gyermekről beszélt Mihály.

– Vigyétek ki a kis Dódit a szabadba; nem jó neki a szobában lenni
mindig. Vigyétek ki a kertbe.

Hiszen épen ahhoz készültek.

Teréza még az éjjel megásta a sirt egy szomorú fűzfa tövében.

– Eredj ki te is vele; maradj odakinn vele! biztatá Mihály Noémit. Én
majd addig szendergek itt benn. Olyan jól érzem már magamat.

Noémi kiment a beteg szobájából, ráfordítva a kulcsot az ajtóra, s
azután kivitték a kis hazatért angyalt és átadták az ő örök anyjának, a
földnek.

Noémi nem akarta, hogy dombot emeljenek föléje. Ha azt Mihály meglátja,
mindig ott fog fölötte buslakodni, s azzal egészségének árt majd. A
sirhalom helyett sima virágágyat körített a fa tövében, s annak a
közepébe odaültetett egy rózsafát, egyet azok közül, miket Mihály maga
oltott, tiszta fehér virágu rózsát, a mibe semmi más szín nem vegyült.

Azután visszament a beteghez.

Mihálynak az volt az első szava hozzá: «hol hagytad Dódit?»

– Kinn a kertben.

– Mi van rajta?

– Kis fehér zubbonykája kék szalagokkal.

– Az nagyon jól illik neki. Jól be van takarva?

– Igen jól.

(Három lábnyi földdel.)

– Hozd ide azután, ha ismét kimégy.

Ennél a szónál nem tudott Noémi tavább a szobában maradni, kiment az
udvarra, Teréza nyakába borult, hevesen magához szorítá anyját, de még
sem sirt. Nem volt szabad.

Azután tovább ődöngött. Elment ahhoz a szomorú fűzfához, leszakított egy
félig nyilt bimbót arról a fehér rózsáról, s visszatért Mihályhoz.
Teréza követte.

– Nos, hát hol van Dódi? kérdé Mihály türelmetlenül.

Noémi pedig oda térdelt az ágyához s negédesen, mosolyogva nyújtá oda
neki – azt a fehér rózsát.

Mihály elvette a rózsát s szagolni kezdé.

– Milyen különös! mondá. Ennek a rózsának semmi szaga nincsen: olyan,
mintha valami halottnak a sirján termett volna.

Noémi fölkelt az ágy mellől s kiment.

– Nos? szólt Timár Terézához fordulva.

– Ne nehezteljen rá! szólt Teréza nyugodt, engesztelő hangon. Ön
veszélyes beteg volt; hála az égnek, már túl van rajta; de betegsége
ragályos, s leginkább az, mikor már mulófélben van. Én mondottam azt
Noéminak, hogy a míg fel nem gyógyul ön, a gyermeket ne hozza az ön
közelébe. Hibáztam, de jót akartam.

Mihály megszorítá Teréza kezét.

– Nagyon jól tette ön. – És lám, én olyan ostoba voltam, hogy ez
magamtól nem jutott eszembe! – Ez igazán okos gondolat volt. Talán
nincsen is itt a mellékszobában.

– Nincsen. A kertben csináltunk neki egy kis lakást.

Nem is hazudott – szegény.

– Ön nagyon jó, Teréza. Hát menjen ki a gyermekhez s most küldje vissza
Noémit. Nem fogom tőle kivánni többé, hogy hozza ide Dódit. Szegény
Noémi! De mihelyt felkelhetek, mihelyt járhatok, odavezetnek hozzá,
úgy-e?

– Oda, Mihály!

Ezzel a kegyes ámítással aztán elhagyta magát csendesíteni Mihály
mindaddig, míg végre fölkelhetett a kórágyból, mikor már a betegségen
egészen átesett.

De még nagyon gyönge volt akkor is; alig volt jártányi ereje.

Noémi segitett neki a felöltözésnél. Az ő vállára támaszkodva hagyta el
a szobát, s azután Noémi odavezette a ház előtti kis padhoz, oda
leülteté és maga is mellé ült, karjával átszorítva Mihály karját, és
fejét odanyugtatva vállára.

Szép, meleg nyári délután volt. Mihály úgy érzé mindig, mintha minden
falevél susogna, zúgna, beszélne a fülébe, mintha a döngő méhek
tudósításokat hoznának felé, mintha a fűszálak zengenének lába előtt;
minden úgy zúgott az agyában.

Egy gondolat zúgott legjobban.

A mint Noémi arczára tekintett, egy fájó sejtelem kezdett lelkében
támadni. Mi van Noémi arczában, a mi oly érthetetlen?

Meg akarta azt tudni.

– Noémi!

– Mit kivánsz, Mihályom?

– Kedves Noémi, nézz reám!

Noémi felemelte hozzá szemeit.

– Hol van a kis Dódi?

A szegény teremtés ennél a szónál nem birta tovább szenvedéseit,
fölemelé martyrarczát az égre s két kezét a magas menny felé terjesztve,
rebegé:

– Ott van… ott van!…

– Meghalt! suttogá Mihály.

Erre a szóra odaborult keblére Noémi s nem birta többé könyeit
visszatartani, zokogott hevesen, végeszakadatlan.

Mihály odaölelte őt magához és hagyta sirni.

Szentségtörés lett volna e könyekből csak egyet is ki nem hagyni
hullani.

Ő maga nem sirt; – nem: – meg volt rettenve.

Meg volt rettenve attól a léleknagyságtól, a mi e nyomorult elvetett
teremtést oly végtelen magasba emelé föléje.

Hogy ez el tudott titkolni akkora fájdalmat azért, a kit szeret!

Milyen nagynak kell lenni akkor ennek a szeretetnek?!

Mikor aztán kisirta magát szegény teremtés, akkor mosolyogva tekinte fel
Timárra, mint a napsugár a szivárványból.

– S te el tudtad ezt előttem titkolni?

– Féltettelek.

– Te nem mertél könyezni, hogy meg ne lássam, ha sirtál!

– Vártam, míg szabad lesz.

– Mikor nálam nem voltál, akkor őt ápoltad, s én szidtalak érte!

– Nem szóltál semmi rosszat, Mihály.

– Mikor átadtad neki csókomat, tudtad, hogy az bucsucsók volt. Mikor azt
mondtad, hogy piperét varrsz magadnak, az ő halottruháját varrtad! S
mikor szemembe mosolyogtál, akkor az istenanya hét tőre volt a szivedbe
verve! – Oh! Noémi, mennyire imádlak én téged!

Pedig szegény teremtés csak azt kivánta tőle, hogy szeresse.

Mihály odavonta őt az ölébe.

A falevelek, a fűszálak, a dongó méhek már nem susogtak olyan
értelmetlenül agyában: kezdett érteni feje zúgásából.

Hosszu, méla hallgatás után megszólalt ujra:

– Hová tettétek őt? Vezess el hozzá.

– Ma még nem, mondá Noémi, az még messze út volna neked; majd holnap.

És másnap és harmadnap és soha sem vezette el Noémi oda Mihályt, a hol a
kis Dódi fekszik.

– Mindig ott laknál a sírja mellett; újra beteg lennél bele. Azért nem
is emeltem neki halmot, sem fejfát nem tettem a fejéhez, hogy te ne járj
oda hozzá szomorkodni.

Pedig Timár azért csak szomorú maradt.

Mikor már annyira erejéhez tért, hogy magában elsétálhatott a szigeten,
folyvást azt kutatta, a mit nem akartak neki megmondani.

Egyszer aztán derült arczczal tért vissza a kunyhóhoz. Egy félig nyilt
rózsabimbó volt a kezében abból a tiszta fehér rózsából, a minek semmi
illata nincs.

– Ez az? mondá kérdve Noéminak.

Noémi bámulva inte fejével. Hogy nem lehetett azt előle eltitkolni! A
fehér rózsa rávezette. Rájött, hogy ezt most ültették oda.

És akkor aztán meg volt nyugodva, mint a ki mindent elvégzett, a mi az
életben kitűzött feladata volt.

Egész naphosszant elüldögélt a kis padon a ház előtt, és pálczájával a
sima kavicsok közt turkált és suttogta magában:

«Nem adnád oda egy egész földért tele gyémántokkal; nem egy egész égért
tele angyalokkal: – hanem egy rossz cseréppipáért ráütöttél a kezére.»

Ott állhatott már félig készen a szép diófakastély, a nagy nárdus
virágok körülnőtték mind a négy oldalát; Mihály feléje se ment többé.

A ki lábbadozó életerejét, megtört kedélyét fel tudta még tartani az
összeroskadástól, az csak egyedül Noémi volt.


MELANCHOLIA.

Egyik bimbó a másik után nyilt a fehér rózsatőn. Timár egész nap azt
tette, hogy e rózsabimbók kifejlését és kinyilását leste. Mikor egy
kinyilt, azt leszakította, és eltette tárczájába, ott szárította meg a
keblén.

Szomorú időtöltés volt ez.

Noéminak minden gyöngédsége, a mivel Mihályt elhalmozta, nem birta őt
búskomor kedélyével kigyógyítani. Terhére volt a női édes hizelgés.

Pedig Noémi tudta volna őt megvigasztalni; csak egy szavába került volna
az. Hanem ezt a szót a szemérem tiltotta kimondani. S Mihálynak nem
jutott eszébe, hogy kérdezzen.

A kedélybetegségnek az a jelleme, hogy csak a multat látja; és azt
mindig látja.

Egyszer azt mondá Noémi Timárnak:

– Mihály, neked jó lenne innen elmenni.

– Hová?

– Ki a világba. Téged bánt itt minden. Eredj innen meggyógyulni. Én ma
összekeresem úti szereidet; a gyümölcsárusok holnap átvisznek.

Mihály nem felelt semmit, csak a fejével inté a jóváhagyást.

A kiállt nagy betegség idegeit tulizgatottakká tette, s a helyzet, a mit
szerzett magának, a csapás, a mi érte, ez izgatott idegekre oly kinzólag
hatott, hogy maga is átlátta, ha ittmarad, vagy megőrül, vagy
öngyilkossá lesz.

Öngyilkosság? Nincs is annál könnyebb mód egy balhelyzetből
kiszabadulni. A balsors, a szorongattatás, a kétségbeesés, a
lélekküzdelem, az emberek üldözése, az igaztalanság, a csalódások, a
tört remények, a szívfájdalmak, a testi szenvedések, a lélek rémei, a
veszteség emléke, a kedves halottak visszatérő arcza, – ez mind csak egy
rossz álom; – egy nyomás a pisztoly ravaszán, s meg van a fölébredés. A
ki itt marad, folytassa az álmot!

Az utolsó estén Mihály, Noémi és Teréza kiültek a kunyhó elé estebéd
után; mind a hárman arra a kis padra, és Mihály arra gondolt, hogy ültek
már azon egyszer négyen is!

A hold teljes gömb-alakja ott bujkált az ezüstfelhők között.

Noémi Timár kezét ölébe vonva tartá két keze közt.

– Vajjon mi lehet ez a hold? kérdezé Noémi.

Mihály keze görcsösen szorult ökölre Noémi két kezében. Mondá magában:
«Az én rossz csillagzatom! Bár soha ne láttam volna azt a vörös
félholdat!»

Teréza felelt leánya kérdésére.

– Az egy kiégett, kihült földgömb, a min nincs se fa, se virág, se
állat, se lég, se hang, se szín.

– Semmi sincs? ismétlé Noémi. Hát ez a nagy csillag maga van egészen?
Senki sem lakja?

– Azt senki sem tudja! felelt Teréza. Leánykoromban a növeldében sokszor
néztük ezt távcsővel, csupa üregekből áll; azt mondják, azok tűzhányók
voltak, most már azok is hidegek. Olyan nagy távcsövek nincsenek, hogy
élő alakot lehessen rajta észrevenni; de a tudományos emberek annyit
bizonyosan tudnak felőle, hogy sem víz, sem levegő nincsen rajta: a
nélkül pedig testtel biró állat nem élhet, és így pedig ember sem
lakhatik ott.

– Hátha mégis lakik valami? mondá Noémi.

– Ugyan mit gondolsz?

– Elmondom, hogy mit gondolok? Sokszor, régebben, mikor egyedül voltam,
úgy elfogott valami nehéz gondolat; kivált mikor a parton ültem s a
vízbe néztem. Úgy hivogatott: milyen jó lehet odalenn! Milyen csendesen
lehetne nyugodni ottan. – No ne félj, Mihály! régen volt; még «azelőtt».
Hanem aztán azt a kérdést tettem magamhoz: «Jól van; a tested odalenn
fog feküdni a Duna fenekén; de hát a lelked hová lesz? annak valahová
menni kell.» S akkor aztán arra a gondolatra jöttem, hogy az a lélek, a
mi így erőszakosan hagyja el önkényt földi testét, nem mehet máshová,
mint a holdba. Most aztán még jobban hiszem azt. Ha ott nincs se fa, se
virág, se lég, se víz, se hang, se szín: akkor az a hely azoknak számára
van rendelve, a kiknek nem tetszett az, hogy testük van; ott azután
találnak egy világot, a hol nincs semmi, a hol nem bántja őket semmi, de
nincs is örömük semmi!

Teréza és Mihály egyszerre keltek fel háborodottan Noémi mellől, ki nem
értette, miért indultak fel ezek az ő szavára így? ő nem tudta, hogy
saját atyja is öngyilkos volt, s az, a kinek kezét fogja, közel van
ahhoz, hogy azzá legyen.

Mihály azt mondta, hogy hűvös az éj, menjenek be a házba.

Most még egygyel több rémgondolatja volt a hold felől.

Egyet Timéától örökölt, a másikat Noémitől.

Rettenetes bünhődés, hogy az ember mindig ott lásson az égen egy fénylő
jelt, mely örökkön-örökké első bűnét, elhibázott életének első
végzetteljes botlását juttassa eszébe!

Másnap elment Mihály a szigetről.

Úgy haladt el a félbenhagyott diófaház mellett, hogy egy tekintetet sem
vetett rá.

– Aztán tavaszszal eljöjj ismét, sugá fülébe gyöngéden Noémi.

Szegény teremtés, olyan természetesnek találta már, hogy az esztendő
egyik felében Mihály ne legyen az övé!

(«De hát kié olyankor?» erre a kérdésre nem jött soha.) Mire Komáromba
visszakerült Mihály, a hosszú út még jobban megviselte.

Timéa megrettent tőle, mikor meglátta. Alig ismerhetett rá.

Még Athalie is megijedt. Volt oka rá.

– Ön beteg volt? kérdé Timéa férje keblére simulva.

– Nagy beteg voltam.

– Valahol az utazásában?

– Igen! felelt Timár, a kinek a kikérdezés úgy tetszett, mintha vallatás
volna. Vigyáznia kellett minden feleletére.

– Hosszasan feküdt?

– Hetekig.

– Istenem! És volt, a ki önt ápolja az idegenek közt? Timárnak majd
kiszaladt az ajkán: «Oh! az egy angyal volt!»

Hamar észrevette magát s a helyett ezt felelte:

– Pénzért mindent kap az ember.

Timéa nem tudta mutatni, ha valamin szomorkodik; s Mihálynak nem volt
semmi oka változást találni ez örökké szenvtelen arczon. Hiszen máskor
is csak ilyen volt ő.

A viszontlátás hideg csókja nem hozta őket közelebb.

Athalie odasúgott Mihály fülébe:

– Az Istenért, uram, vigyázzon ön az életére!

Timár elértette a gúnyos jó kivánságot. Neki élni kell azért, hogy Timéa
szenvedjen; mert ha Timéa özvegygyé találna lenni, akkor nem állna
boldogsága előtt semmi. S az volna Athaliera nézve a pokol.

Timár eddigi nézeteit ehhez a gyülölt élethez szaporította most még az a
gondolat, hogy ez a dæmon, a ki mindkettőjüket úgy gyülöli, most az ő
életeért imádkozik, hogy az sokáig tartson, hogy mind a kettőjük
szenvedése sokáig tartson!

Mindenki észrevehette Timáron a nagy változást, melyen tavasztól őszig
keresztülment. Akkor életerős, vidám tekintetű jelenség volt, most egy
összeesett hallgatag árnyék.

Otthon megérkezése első napját irószobájába vonulva töltötte. És délután
a titkárja ugyanazon a lapon találta felütve a főkönyvet iróasztalán, a
melyen délelőtt elkezdé. Bele se nézett abba.

Biztosai, megtudva honnlétét, siettek hozzá egész nyaláb értesítésekkel;
mindenre azt mondta, hogy «jól van»; aláirta, a mit eléje tettek,
némelyiket rossz helyen, másikat meg kétszer is.

Utoljára kicsukott minden embert a szobájából, azt mondta, hogy aludni
akar, s aztán mindenki hallotta, hogy órahosszant szakadatlanul járt fel
s alá szobájában.

Mikor az étkezésnél összekerült az asszonyokkal, oly komor tekintete
volt, hogy senki nem merte megszólítani. Hallgatva költék el az étkeket.
Ő alig nyult azokhoz, s bort nem is ízlelt.

Egy óra mulva az ebéd után pedig inasát sürgette, hogy miért nem
ebédelnek már? Elfeledte, hogy már délután van, s hogy már el is
mosogatták a tányérokat.

Este nem tudott fenmaradni, olyan bágyadt volt; ha leült, rögtön
elaludt; mikor levetkőzött és ágyba feküdt, akkor meg egyszerre kiment
minden álom a szeméből.

«Oh! milyen hideg ez az ágy!»

Minden olyan hideg itthon! Minden butordarab, minden kép a falon, maguk
a régi frescofestmények a padmalyon mind azt mondják neki: «mit jösz te
ide? nem vagy te itthon. Idegen ember!»

Oh! milyen hideg ez az ágy!

A cseléd, ki vacsorára hívni jött az urat, már fekve találta őt. Annak a
hírére Timéa is bejött hozzá s megkérdezé tőle, hogy valami baja van
tán?

– Nincsen semmi, felelt Mihály, csak fáradt vagyok az úttól.

– Hivassam az orvost?

– Ne tegye, kérem. Nem vagyok beteg.

Timéa aztán jó éjt kivánt neki s eltávozott, a nélkül, hogy kezét
homlokára tette volna.

Timár aztán akkor, mikor lefeküdt, nem tudott aludni. Minden neszt
hallott a háznál.

Hallotta, hogy mindenki suttogva beszél, csoszogva jár, ha ajtaja előtt
elmegy; nem akarják felébreszteni.

Ő pedig azon gondolkodott, hogy hová lehetne az embernek saját maga elől
elfutni? Az álmok országába. Az jó volna; csak olyan könnyen lehetne
abba is átlépni az embernek, mint a halál országába. De az álomvilágba
nem lehet erőszakkal bejutni.

Mákony? Ez jó szer. Az álom öngyilkossága.

És azután leste, hogyan sötétül el szobája lassankint; az est árnyai
behomályosítanak minden tárgyat; az éj egyre feketébb lesz; utoljára
olyan sötétség van körül, a minő a sűrű lomha köd, a földalatti mélység
s a megvakulás sötétsége; ilyen sötétet már csak álmában «lát» az ember.
És Mihály tudta azt, hogy ő most aluszik, s ez a vakság, a mi szemeit
meglepte, ez az álom vaksága.

És teljes tudatával bírt annak, hogy ő hol álmodik most? Itt fekszik az
ágyában komáromi lakásán, – ágya mellett az éjszekrény, azon a chinai
antik bronz mécstartó, porczellán festett fényernyővel, ágya fölött a
falon egy nagy óra zenélő művel; a selyem függönyök földig eresztve. A
nehéz, ódon készítésű ágynak van egy kihuzható fiókja, egy másik ágy.
Remekműnek készült ez, minőt még most is látni régi házaknál, hogy egy
ágyban egész család ellakhatott éjszakára.

Timár azt is jól tudta, hogy a szobája ajtaját nem zárta be, bejöhet
hozzá akárki. – Ha most valaki bejönne azért, hogy megölje? És aztán mi
különbség volna a között, hogy alszik vagy meghalt?

Ezt meg akarta tudni álmában.

Egyszer aztán úgy álmodá, hogy az ajtaját csendesen felnyitják, valaki
bejő; – női léptek. – Ágyfüggönye halkan suhog; valaki odahajol föléje.
Egy női arcz.

– Te vagy az Noémi? gondolja álmában Mihály s aztán megretten. – Hogy
jösz te ide? – Ha valaki meglátna!

Sötét van, nem láthat semmit, de azt hallja, hogy valaki leült az ágya
szélére és hallgatja lélekzetvételét.

Így hallgatta azt Noémi hosszú éjszakákon keresztül a kis kunyhóban.

– Hát ide is eljöttél utánam, hogy ápolj? Az nagyon szép tőled, Noémi.
De reggelre megint visszamenj, a napvilág itt ne találjon.

A nagy óra üt; mély harangzengésű ütése késő éjszakát jelez. Az ágy
szélén ülő alak feláll, hogy az óra ingáját megállítsa, nehogy
felébreszsze az óraütés és zenemű az alvót, s e közben keresztül kell
hajolnia az ágyon, úgy, hogy Mihály a hozzáérő alaknak a szívverését
hallhatja.

«Milyen halkan ver most a szíved!» mondja álmában.

Azután úgy tetszik, mintha egy kéz hálószekrényén a vegytani gyujtószert
keresné.

«Csak nem akarsz tán világot gyujtani? Az nagy gondatlanság volna!
Valaki a folyosóról benézhetne az ablakon s meglátna itt.»

A gyujtó platintapló izzásba jött, egy szál forgácscsal az éji lámpa meg
lett gyujtva. Egy nőalak volt ott.

Az arczát nem látta Mihály, de tudta jól, hogy az Noémi. Ki lehetne ő
mellette más?

A nőalak óvatosan fordítja a fényernyőt Mihály arcza felé, hogy az éji
lámpa szemébe ne süssön.

«Oh! Noémi, hát te megint át akarod virrasztani az éjszakát? Hát magad
mikor alszol?»

A nőalak, mintha válaszolna a kérdésre, letérdel az ágy mellé s az alsó
ágyfiókot kihuzza.

Mihály gyönyört és rettegést érez egyszerre szívében.

«Te itt akarsz lefeküdni ágyam mellé? Oh! mint szeretlek! oh! mint
rettegek!»

És aztán a nőalak megveti magának az ágyat a kihuzó fiókban s oda
lefekszik.

A gyönyör és rettegés folyvást küzd az álmodó lelkében.

Szeretne odahajolni hozzá, hogy megölelje, megcsókolja, szeretne
rákiáltani: «eredj innen, meglátnak!» De minden tagja, nyelve ólom.

És aztán a nőalak is elalszik.

S azzal Mihály álma még mélyebb lesz. Álomlátásai végigjárnak s multban,
a jövőben, a képtelenségek országában, s mindannyiszor visszatérnek oda,
ahhoz az alvó nőalakhoz. Többször álmodja azt, hogy fölébredett s a
fantom még mindig ott van.

Egyszer aztán hajnalodik már, a nap besüt az ablakon. Olyan csodálatos
fénynyel süt, mint még soha.

«Ébredj már, ébredj már!» suttogja álmában Mihály. «Eredj már haza. A
napvilág itt ne találjon. Hagyj el már!»

Küzd az álommal.

«Hiszen nem vagy te itt! mert ez csak álom!»

S azzal erőszakot téve idegein, széttépi az álom bilincseit s valóban
fölébred.

Csakugyan reggel van, a napsugár az ablakfüggönyökön átszürődik; – a
meggyujtott mécs még pislog a színes ernyő mögött: – a kihuzó ágyfiókban
ott fekszik egy alvó nő, karjára nyugtatott arczczal.

«Noémi!» sikolt fel Mihály.

A kiáltásra felébred az alvó nő, s feltekint.

Timéa az…

– Kiván ön valamit? kérdezé a nő, fektéből gyorsan fölemelkedve.

Csak a hangra ébredt fel, nem a névre.

Mihály még mindig az álom benyomása alatt volt. Bámulva nézte e
csodálatos átváltozást: Noémiról Timéára.

– Timéa! hebegé álomittasan.

– Én vagyok itt! monda a nő, kezét ágya szélére téve.

– Hogy lehet az? mondá Mihály, takaróját ijedten rántva álláig, mintha
rettegne az arcztól, mely előtte felemelkedik.

Timéa pedig a legnagyobb nyugalommal felelt neki:

– Aggódtam ön miatt; féltem, hogy valami baja lesz az éjjel: itt akartam
lenni az ön közelében.

Timéa hangjában, tekintetében valami oly gyanutalan őszinte gyöngédség
tanuskodott, a minőt nem lehet tettetni. A nőnek ösztöne a hűség. Mihály
magához tért. Első érzelme volt a rémület, a második az önvád.

Ez a szegény asszony itt fekszik az ő ágya mellett; özvegye egy élő
férjnek! Soha semmi öröme nem volt, mely férjével közös lett volna;
most, hogy a férj szenved, ezt a szenvedést eljön vele megosztani.

És aztán következett az örök hazugság. Ezt a gyöngédséget nem szabad
elfogadni; vissza kell azt utasítani.

Mihály nyugodt tekintetet erőltetett.

– Timéa, kérem, ne tegye ön ezt többet. Ne jöjjön ide fekhelyem mellé.
Én ragályos betegségben szenvedtem: a keleti pestis lepett meg
utazásomban. Én féltem önt magamtól. Maradjon tőlem távol, kérem. Én
egyedül akarok maradni, – éjjel, nappal. Nincs már semmi bajom. De azt
hiszem, hogy kerülnöm kell azokat, a kik hozzám ragaszkodnak. Azért
nagyon kérem önt, ne tegye ezt többet, ne tegye ezt!

Timéa nagyot sóhajtott, lesüté szemeit, s aztán fölkelt az ágyból és
elhagyta a szobát. – Le sem volt vetkőzve: öltözetestül feküdt férje
lábainál.

A mint kiment a szobából, Mihály is felkelt, felöltözött. Egész lelke
fel volt háborodva. Minél tovább haladt a kettős életben, annál jobban
érezte a kettős kötelesség ellenmondásokkal terhes zűrzavarát. Egyszerre
két nemes önfeláldozó lélek sorsáért tette magát felelőssé.
Szerencsétlenné tette mind a kettőt, s önmagát a legszerencsétlenebbé a
kettő között. Hová meneküljön?

Ha egyik a kettő közül valami mindennapi lélek volna, hogy azt gyülölni,
megvetni, pénzzel kifizetni lehetne! De egyik magasabb, nemesebb lélek,
mint a másik, s a kettőnek sorsa együtt egy olyan sulyos vád annak
okozója ellen, a melyre nincsen védelem.

Hogy mondja meg Timéának, hogy ki az a Noémi? s hogy mondja meg
Noéminak, hogy ki az a Timéa?

Ha minden kincseit feloszthatná a kettő között? Vagy ha az egyiknek
odaadhatná minden kincseit, a másiknak a szivét?

De mikor mind a kettő lehetetlen!

Mért nem hűtelen, mért nem megvetésre méltó az egyik, hogy eltaszíthatná
magától? Mért olyan nemes, olyan szép lélek mind a kettő?

Mihályt még betegebbé tette az itthonlét.

Egész nap nem hagyta el szobáját, nem szólt senkihez, s aztán elült
napestig egy helyben, a nélkül, hogy valamivel foglalkozott volna.

Nem lehetett kitudni, mi baja van?

Ha kérdezte valaki, miért oly szomorú, azt felelte: keleti pestis
utóhatása ez.

Végre Timéa orvoshoz folyamodott.

Az orvosi tanácskozmány eredménye az volt, hogy Mihálynak el kell menni
valahová tengeri fürdőkre, hogy a hullám adja neki vissza, a mit a
szárazföld elvett tőle.

Ez orvosi tanácsra azt mondta Mihály: «nem szeret embereket látni».

Ekkor aztán azt tanácsolták neki, hogy válaszszon valami olyan hideg
fürdőt, a hol már vége az idénynek, a vendégek eloszlottak:
Tátrafüredet, Előpatakot vagy Balatonfüredet, ott elég magányt fog
találni. Fődolog a hideg hab.

Arra eszébe jutott, hogy hiszen van neki egy kis nyári kastélya a
Balaton melletti völgyek egyikében; ezt akkor szerezte, mikor évek előtt
kibérlette a balatoni halászatot, de alig volt benne kétszer-háromszor
azóta. Most hát azt mondá, hogy majd ott fogja tölteni a késő őszt.

Orvosai helyeselték a választást. A Balaton veszprém-zalai partja
valóságos Tempe vidéke, egy tizennégy mértföldnyi szakadatlan
kertlánczolat, egymást érő boldog falvakkal, elszórt úri lakházakkal, a
méltóságteljes tó maga egy barátságos tenger, kisszerű zivatarával, de
nagyszerű andalgásával; levegője olaszországi, népe szivélyes, forrásai
gyógyerejűek; ott legjobb lesz a búskomor szenvedőnek az őszi hónapokat
eltölteni. Ilyenkor már nehány köhögős professoron és gyomorhurutos
plébánoson kívül úgy sincs Füreden más vendég, a ki a sötétkedélyű ember
magányvágyát megháborítsa. Helyettük ott van a dicső természet; a
Balaton mellett ősz táján második tavasz van.

Tehát elküldték Mihályt a Balatonhoz.

Hanem egyet nem tudtak az orvosok, ennek elfeledtek utána járni: – azt,
hogy a nyár végén az egész Balaton környékét elverte a jég.

És aztán az ilyen jégverte vidéknél nincs melancholicusabb látvány.

A szőlők, miket máskor szüret táján a szőlőszedők vidám zaja ver föl,
magukra vannak hagyva, az új hajtású indák összegubanczolódva tüskés,
rőt folyondárokkal, mik bűzterjesztő bozótot képeznek a bezárt kolnák
körül. A gyümölcsfák másod lombja rézzöld vagy rozsdavörös; búcsúzik a
jövő kikelettől. A szántóföldeken lepaskolt kalászok helyét felverte az
irthatlan burján; minden tövis, lapu, bojtorján, iszalag odatelepedett
az arany kalász helyébe, és senki nem jön azt onnan lekaszálni. Csendes
és szomorú minden, a szekérutakat belepte a porcsfű: nem jár azokon
senki.

Ilyen időben jött kastélyába a Balaton mellé Mihály.

Az a kastély egy régi épület volt. Valami előkelő uraság építette saját
gyönyörűségére, a kinek megtetszett a szép kilátás, s pénze is volt
elég, hogy tetszését kielégítse. Kis emeletre volt véve az épület tömör
falakkal, a Balatonra néző verandával, nagy fügefákkal és
törökszederfákkal lépcsőzete alatt, és erősen körülrakva szent
szobrokkal.

Az első építtető örökösei később potom áron adtak túl a magányos
kastélyon, melynek csak arra nézve van értéke, a ki történetesen annyira
megbolondul, hogy oda megy lakni.

Negyedórányi távolban nincs hozzá közel emberi lak.

És a mik közel vannak is hozzá, azok is lakatlanok. A kolnák, a
pinczeházak az idén fel sem fognak nyílni, mert szüret nem lesz, s a
balaton-füredi nagy épületekben már csukva vannak mind a redőnyök: az
utolsó vendég is elköltözött; ez idő szerint még gőzhajó sincs ott; a
savanyúvíz-forrás oszlopcsarnoka látogatlanul áll, s a sétányon a
platánlevelek zörögnek a végig haladó lába alatt, senki sem söpri már
azokat el onnan.

Se ember, se gólya nincs már a vidéken; csak a méltóságos Balaton mormog
titokteljes szavakat, mikor felháborodik; – és azt sem tudja senki, hogy
miért?

S a Balaton közepén ott áll egy kopár hegy, és azon egy kéttornyú
kolostor, a melyben hét szerzetes lakik. Felül és alant fejedelmi
csontok kriptája.

Erre a helyre jött meggyógyulni Timár.

Mihály a Balaton melletti lakba csak egy férficselédet vitt magával,
nehány nap mulva azt is hazaküldte, azon ürügy alatt, hogy elég neki
szolgálattételre a házra felügyelő vinczellér. Az pedig vén ember volt
és hozzá még süket is.

Valami kevés emberi nesz még maradt a közeli fürdő vidékén. Az ottani
egyetlen nagy bérház tulajdonosa ott lakott családostul, azonkívül
nehány uradalmi hivatalnoknak volt ott állandó lakhelye, s a kápolnában
minden reggel beharangoztak a misére. Egy este aztán a bérház
tulajdonosa leánya nevenapján nagy dáridót csapott, sütöttek, főztek, a
zsírláng kicsapott a kéményen, a bérház kigyuladt, fürdőház, uradalmi
tiszti lak, kápolna, minden leégett; úgy is maradt aztán egész tavaszig;
a füstös romok közül minden ember elköltözött.

Most azután nem hallatszott a völgyi lak körül emberhang sem, harangszó
sem, csak a roppant tó titokteljes mormogása.

Timár naphosszant elült e tó partján, hallgatva annak rejtelmes
beszédét; néha a legcsöndesebb időben elkezd az zajlani, szine
smaragdzöldre változik egész a végtelen messzeségig olyankor, s a méla
zöld hullámszín fölött egyetlen vitorla nem jár; semmi hajó, komp,
dereglye: mintha ő volna a holt tenger.

Csodálatos kettős ereje van e tónak: a testet megedzi, s a lelket
elkomorítja. A mell felszabadul, az étvágy kegyetlenül követelő lesz;
hanem a mellett valami méla, bánatos érzés lepi meg a kedélyt, mely a
regevilágba andalít vissza.

A festői hegycsoport a tó partjain még koronázva van a közel mult hőskor
várromjaival; Szigliget, Csobánczvár kertjeiben még zöldül a zsálya és
levendula, miket az elmult családok asszonyai ültettek oda; de a falak
évről évre roskadoznak, egy-egy torony meredek fala daczol még
csodamódon a zivatarral. És a mit élők laknak, az is a mulandósághoz
közelít. Maga a tihanyi hegyoldal folyton omladozik keleti oldalán, vén
emberek még arra emlékeznek, hogy a kolostort társzekerekkel lehetett
körül kerülni; később már csak gyalogút járt el fala mellett; ma már
épen a meredély szélén áll s a görgeteg kő egyre hull alá Endre király
tömör épülete alul. A hegytetőn fenn két tengerszem volt: már az is
elenyészett; az út mellett puszta templom düledez; a falu helyén legelő
van. S a nagy tó a belehulló kövekért özönvíz előtti csigakövületekkel
fizet; kecskeköröm alakú kagylókat hány ki a partjaira; és minden, a mi
benne lakik, oly idegen, oly különböző más vizek lakóitól, mintha ez a
tó csakugyan egy elmaradt leánya volna az egykor itt uralkodott
tengernek, s még most is tartogatná emlékeit messze távozott anyja, a
tenger után. Halai, csigái, kigyói, még rákjai közt is uralkodó szín a
fehér: azok más vízben nem laknak, iszapja kristálytűkkel van tele,
miknek érintése éget és gyógyít; spongiája hólyagot húz a bőrön s egész
vize édes és iható. Sok embert ismerek, a ki valósággal szerelmes a
Balatonba.

Timár is az volt.

Órahosszant eluszkált a csendesen ringató hullámban, s fél napon át
járta alá s fel a partjait s este későn alig tudott megválni tőle.

Nem kereste mulatságát se vadászatban, se halászatban. Egyszer magával
vitte a fegyverét, s ott felejtette valami fára felakasztva; másszor meg
a horogjára akadt fogas elvitte a horgot pálczástól együtt. Nem volt
figyelme a közellevő tárgyak iránt. Lelke és szemei a messzeséget
járták.

A hosszú ősz is vége felé járt már; a víz nagyon áthült a hosszú
éjszakákon, a fürdést rövidebbre kellett szabni; hanem a hosszú
éjszakáknak is meg voltak a saját méla gyönyöreik: a csillagos ég, a
hulló csillagok, a hold.

Timár egy hatalmas refraktort hozatott magának, s éjféleken túl
elnézegette az ég csodáit, a bolygókat, mik holdakat, gyűrűket hordanak
maguk körül, miken látható fehér foltokat támaszt a tél, miket vörös
fénybe borít a nyár; és azután azt a nagy égi talányt, a változatlan
holdat, mely a távcsövön át mint egy fénylő lávadarab tünik elő,
szétsugárzó hegygerinczeivel, mély körszikláival, fényes mezőivel és
sötét árnyaival. Egy egész világ, a melyen semmi sincs!

Csak azoknak a lelkei, a kik erőszakkal eldobták maguktól a testet, hogy
ne legyen rajtuk semmi.

Azok vannak odaküldve a semmibe.

Ott nem bántja őket semmi, nem éreznek semmit, nem tehetnek semmit, nem
fáj nekik, nem gyönyör nekik semmi, nincs nyereség, nincs veszteség
semmi; ott nincs hang, nincs lég, nincs víz, nincs szél, nincs vihar,
nincs virág, nincs élő állat, nincs harcz, nincs csók, nincs szívverés,
nincs születés, nincs halál: – csak a semmi az, a ki van, és tán az
emlékezet?!

Az rettenetesebb volna a pokolnál: ott élni a holdban, mint testtelen
lélek a semmi világában, s emlékezni a földre, a hol van zöld fű és
piros vér, villámcsattogás és csókcsattanás, van élet, van halál.

Mit mondott Noémi?

És Mihálynak valami untalan azt sugta, hogy neki mégis oda kell menni a
semmi világának lakói közé.

Ebből az ő szerencsétlen életéből nincs más kijárás.

Maga szerezte magának azt.

Két egymásnak ellenmondó életet. Két nőt, a kik közül egyiket sem tudja
elhagyni, egyiktől sem tudja magát elszakítani.

Ilyenkor, mikor mind a kettőtől egyformán távol van, mikor egészen
egyedül van, érzi csak egész rettenetes nagyságában balhelyzete sulyát.

Hisz ő Timéát imádja!

És Noémi egész lelke.

Azzal együtt szenved, ezzel együtt örül.

Az egy valódi szent, ez egy valódi nő.

Vissza-visszagondolt elmult életére: hol hibázta azt el?

Mikor Timéa kincseit megtartotta magának?

Vagy mikor nőül vette Timéát?

Vagy mikor kétségbeesetten elhagyta őt s ily szétzuzott kedélylyel
talált Noémira, és ott lelt boldogságot?

Az első vád nem terhelé.

Timéa úrnője már az egész vagyonnak, mit Timár a Duna fenekéről mentett
meg, vissza van az neki adva.

A második vádnak is van mentsége.

Ő szerelemből vette el Timéát és Timéa önkényt ment hozzá, forró
kézszorítással fogadta el ajánlatát. Mint férfi, ki egy nőt megérdemel,
úgy lépett eléje Mihály. Azt nem tudhatta, hogy Timéa mást szeret. Azt
nem tudhatta, hogy annyira szeret, hogy a szerelmet megismerni sem
akarja!

Hanem a harmadik vád alul nem talált menekülést.

Mikor megtudtad, hogy nem szeret a nő, mert egy harmadik alak áll
kettőtök szive között, nem kellett volna gyáván elfutni, hanem oda
kellett volna menned ahhoz a harmadik emberhez és azt mondanod neki:
«barátom, ifjukori bajtársam, kettőnk közül egyikünknek ezen a világon
nincs helye; szeretlek, ölellek, hanem már most jerünk ki egy szép
csendes szigetre, s ott lövöldözzünk egymásra addig, a míg egyikünk
halva nem marad.»

Ez lett volna a dolgod.

Majd akkor a nő megismerte volna benned a férfit.

Azt a másikat az tette eszményképpé a nő előtt, hogy bátor, férfias
alaknak tünik fel; miért nem mutattad meg, hogy te is az vagy? Egy éles
kard kezedben jobban megnyerte volna őt számodra, mint minden aranyod és
gyémántod. A nő szerelmét nem szokás koldulni, hanem meghódítani.

És aztán lettél volna rajta, hogy kiérdemeld, kivívd, s ha kell,
kierőszakold ezt a szerelmet. Tudtál volna zsarnok lenni, lettél volna
szultánja a nőnek, kit rabul megvettél, verted volna vérig korbácscsal,
míg meg nem szelidül, most mégis ura volnál, birnád, tied volna; – így
pedig áldozatoddá tetted és mindennapi kisérteted lett belőle, ki a
sírból jár fel élő arczczal, hogy tégedet vádoljon.

És te nem tudsz tőle megválni!

Csak volna hát annyi bátorságod, hogy most eléje lépj és azt mondd neki:
«Timéa én önnek rossz angyala vagyok, oldjuk fel frigyünket».

De te félsz valamitől.

Attól, hogy Timéa így fog felelni:

«Én nem válok el öntől. – Én nem szenvedek. – Én megesküdtem, hogy önhöz
hű maradok. – Én vissza nem esküszöm.»

Az őszi éjszakák egyre hosszabbak, a napok rövidebbek kezdtek lenni, s a
rövidülő napokkal a tó is lassanként áthült. Hanem Timárnak még annál
inkább tetszett a fürdés. A ki uszik, az nem fázik. Teste egészen
visszanyerte elébbi edzett ruganyosságát, betegségének minden nyoma
elmult már, idegei, izmai aczéllá lettek. – És akkor volt legbetegebb.

Mert a lépkóros, a spleenes embernek a hypochondriája még kigyógyítható:
ha a testi baj szünik, a lélek sem szenved többé. De mikor az ép, edzett
férfi lelkét lepi meg a búskomorság, – az már halálos baj.

A hypochondria betege meleg kabátot huz; – fejétől sarkáig betakarja
magát; ablakait beragasztja a szél ellen; ételét lat számra veszi,
orvosi tanács szerint válogatja; nyügösködik az orvosok nyakán s
titokban kuruzsló szereket használ és orvosi könyveket olvas, hévmérő
után fűti szobáját, s érverését órája szerint számítgatja fél a
haláltól. – A melancholia betege pedig széttárja keblét a viharnak s
födetlen fővel megy vele szemközt, kitárt ablaknál alszik, s nem keresi
az élet hosszabbítását.

Az őszi éjszakák folyvást derültek voltak, ilyenkor olyan gazdag az ég
csillagokban; Timár egész éjeken át ott ült szobája nyitott ablakánál s
távcsővel sorra járta a végtelen űr fénylő pontjait. Mihelyt a hold
lement, azonnal távcsöve elé ült. A holdat gyülölte már, mint a hogy tud
az ember gyülölni egy az unalomig megismert vidéket, a minek lassankint
minden lakosával haragba jött már; mint a hogy tud gyülölni egy
képviselőjelölt egy választókerületet, a melyben ezerféle ok miatt
megbukott s a miről tudja, hogy mégis ott kell neki lakni.

Ez égvizsgálás alatt azon rendkívüli szerencsében részesült, hogy tanuja
lehetett egy égi jelenetnek, a mi a csillagászok évkönyveiben, mint
egyedül álló van följegyezve.

Egyike a rendes időközökben visszatérő üstökösöknek jelent meg az égen.

Timár azt mondta magában: «ez az én csillagom. Épen olyan elszórt
csillag, mint az én lelkem; épen oly czéltalan járása-kelése, mint az
enyim, épen olyan látszat az egész létele, mint az enyim, semmi
valóság!»

És azután egész éjszakákon át kisérte a csodafény járását.

Az üstökössel egyenlő irányban haladt a Jupiter, a maga négy holdjával;
utjaiknak át kellett szelni egymást.

A mint az üstökös a nagy bolygó közelébe jutott, egyszerre csak a fény
sörénye elkezdett kétfelé válni. A Jupiter vonzereje gyakorol rá hatást.
A nagy csillag merészkedett az ő urától, a naptól elvitatni a
lángcsillagot.

A földlakók szemeláttára ment ez végbe.

A következő éjjel már kétfelé volt válva az üstökös fénykévéje, s két
irány felé meredt szét.

Ekkor a Jupiternek a legnagyobb s legtávolabb eső holdja közeledett
gyorsan felé.

«Mi lesz az én csillagomból?» kérdezé Timár.

A harmadik éjjel az üstökös fejét képező fénymag homályosodni és
szétterülni kezdett. A Jupiter holdja ekkor legközelebb állt hozzá.

A negyedik éjjel kétfelé volt szakítva az üstökös; két külön fényfarkkal
és világító fővel, s a két csillagrém éles szöget képző két külön
parabolában kezdette el czéltalan futását a végtelenben. Hát még az
égben is megtörténhetik «ez»?!

Timár kisérte a csodalátványt távcsövével, míg el nem veszett az az
áttörhetlen ürben.

Ez a látvány gyakorolt lelkére legmélyebb benyomást.

Most már egészen készen volt a világgal.

Százféle indoka van az öngyilkosságnak, azok között a legmakacsabb, a
leggyőzhetlenebb az, mely a hosszas világnézletből ered. Vigyázzatok
arra, a ki nem tudományos szakértelemből vizsgálja az eget, buvárkodja a
természet titkait; az elől tegyétek el éjszakánkint az éles kést meg a
pisztolyt, s kutassátok ki öltönye zugait, nem rejteget-e bennük mérget?

Igen, Timár el volt rá szánva, hogy megöli magát. Nem jön az a gondolat
erős jellemeknél egyszerre, hanem megérik. Évekkel előre tudják ők azt
már, s nagy furfanggal mesterkedik ki a módjait a kivitelnek.

Timárnál meg volt érve a gondolat.

Egész rendszerrel fogott hozzá.

A mint a zord napok beálltak a Balaton vidékén, hazament Komáromba.
Minden ember, a ki először találkozott vele, azzal fogadta, hogy
mennyire magához jött, milyen jó szinben van.

És Timár jókedvet is mutatott hozzá.

Csak Timéa szemei vették észre arczán azt a rejtegetett mély
elhatározást, csak Timéa kérdezé tőle aggódva: «mi bajod, férjem?»

Nagy betegsége óta csupa gyöngédség volt iránta a nő. Mihályt csak
sietteté ez a gyöngédség az éles kés hegye felé.

Minden öngyilkosság őrültség, s minden őrültségben van valami, a mi
elárulja magát. Sok ember tudja már, hogy ő őrült, az öngyilkos is tudja
azt mind. Takargatni akarja a titkát, hogy meg ne tudják. Épen azzal
árulja el. Fölteszi magában, hogy okos dolgokat fog beszélni, hogy meg
ne tudja senki, hogy ő bolond; de azok az okos beszédek mind nincsenek
rendes helyen és időben alkalmazva, s felköltik a gyanut; túlságos
jókedvet mutat, vigad, tréfál; de vígsága oly aggasztó, oly rendkívüli,
hogy a ki látja, borzadva mondja magában: «ez vesztét érzi!»

Úgy csinálta ki Timár, hogy nem fog «az» itthon végbemenni.

Megirta végrendeletét.

Minden vagyonát Timéának és a szegényeknek hagyta; és még olyan
gyöngédséggel és előrelátó furfanggal birt, hogy egy külön alapítványt
tett, mely arra való volt, hogy ha Timéa az ő holta után férjhez fog
menni s ha Timéa utódai egykor szegénységre jutnának, az alapítványból
ezer forint évdíj legyen számukra biztosítva.

És azután ez volt a terve:

A mint az évszak engedi, el fog utazni, – hiresztelés szerint Egyptomba,
– voltaképen pedig a senki szigetére.

Ott akar meghalni.

Ha Noémit is rábirhatja, hogy haljon meg vele, akkor ketten együtt.

Oh! Noémi bizonyosan rá fog arra állni.

Hiszen mit csinálna ezen a világon Mihály nélkül?

Mit ér ez az egész világ már így, a hogy van?

Mind a ketten oda Dódi mellé.

A telet hol Komáromban, hol Győrben, hol Bécsben töltötte Timár;
mindenütt terhére volt a világ.

A búkórban szenvedő embernek legnagyobb szerencsétlensége az, hogy
mindenki arczáról azt véli leolvasni, hogy az most ezt gondolja magában:
«ni! egy búkóros ember!» Észreveszi minden ismerőse arczán és szavain,
hogy valami változást sejtenek ő rajta magán; hallja, hogy suttognak a
háta mögött, hogy integetnek titkos jelekkel, mikor valahol megjelen;
hogy remegnek tőle az asszonyok; hogy iparkodnak nyugalmat erőltetni a
férfiak; és aztán megtörténik vele, hogy szórakozottságában olyan
dolgokat tesz, mond, a mik lelke bomlottságáról tanuskodnak, nevetséges
dolgokat s boszantja végtelenül, hogy miért nem nevetnek hát azon az
emberek? – Már félnek nevetni.

Pedig hiszen ne féljenek tőle. Még nincsen annyira, hogy felugorjék a
helyéből, s a paprikát a szemközt ülők szeme közé szórja; – ámbár
valóban egyszer-egyszer előveszik olyanforma vágyak, hogy mikor például
Fabula János uram meglátogatja s mint egyházi vicekurátor komoly
dolgokról kezd el perorálni előtte, mereven állva, mintha nyársat nyelt
volna, olyankor úgy csiklandja valami Timárt, alig bir a vágynak
ellenállani, hogy a két kezét hirtelen a vicekurátor úr vállára téve,
annak a fején keresztül ugorjék!

Volt a tekintetében valami, a mitől az ember háta végigborzongott.

Ezzel a tekintettel találkozott Athalie is.

Gyakran, midőn szemközt ültek a családi asztalnál, Timár szemei folyvást
Athalie arczára és termetére voltak éhezve. Az ilyen kedélybeteg emberek
tekintete úgy ki tudja fejezni az éhszomjat a női bájak iránt.

S Athalie rendkívüli szépség volt. Igazi Ariadne nyak és kebel. Mihály
szemei e szép hófehér nyaktól meg nem tudtak válni, úgy hogy Athalie
nyugtalanítva érzé magát e kecseinek tett néma hódolat által.

Igen, Mihály arra gondolt, hogy csak egyetlenegyszer lehetnél
birtokomban te szép hófehér nyak, te bársony sima gyönyörű kebel, – hogy
egy szorításával aczélmarkomnak beléd fojthatnám a lelket!

Ez a vágya volt, mikor Athalie bachansnői szép termetére bámult.

Csak Timéa nem félt tőle.

Timéa nem félt soha, mert nem volt semmije a mit féltsen.

Timár megunta végre a késedelmes tavaszt várni. Mi szüksége van a
virágnyilásra annak, a ki a fű gyökere alatt akar aludni?

Elindulása napján nagy dáridót csapott.

Összehítt magához boldogot-boldogtalant, a kinek csak valaha hirét
hallotta; egész háza megtelt vendégekkel.

A dinom-dánom kezdete előtt azt mondá Fabula Jánosnak:

– Atyámfia az Urban. Legyen itt mellettem, s majd ha reggel felé
teljesen eláztam s öntudaton kívül leszek, vitessen le a szekerembe,
fektessenek az ülésbe s aztán fogják be a lovakat s hajtsanak el velem.

Úgy akart öntudatlanul eltávozni házától, szülővárosától. Aztán reggel
valamennyi vendég ki erre, ki arra dült el, Fabula János uram is horkolt
édesdeden hátraszegett fejjel egy karszékben ülve, csak Timár maga
maradt elázatlan.

A lélekkór úgy van a borral, mint Mithridat volt a méreggel: nem tudja
magát megölni vele.

Csak magának kellett megindulnia, hogy szekerét fölkeresse és utra
keljen.

Fejében össze volt zavarva az élet és az álom; a képzelet és a mámor; az
emlékezet és a hallucinatió.

Úgy tetszék, mintha egy alvó fehér arczú szent fekhelye előtt állt volna
meg. Úgy tetszék, mintha e fehér szobor ajkát megcsókolta volna, s a
szobor e csókra sem ébredt volna fel.

Talán csak mámor vagy képzelet volt az is.

Aztán azt a jelenetet is látta, hogy egy sötét folyosón egy ajtó mögött
egy szép mænade-arcz, buján göndörített hajfürtökkel, leskelődött elé;
olyan ragyogó szemei voltak, piros ajkai közül tündökölt a gyöngy
fogsor, a mint az égő viasztekercset feje fölé tartá s azt kérdezé a
tántorgótól: «hová készül ön, uram?»

S erre ő azt sugá a bűbájos tündéralak fülébe:

– Megyek, Timéából boldog nőt csinálni…

Erre a tündérarcz egyszerre Meduza-fővé torzult el, a göndör hajfürtök
hah! hogy alakultak át kigyókká!

Talán ez is csak hallucinatió volt.

Timár csak délfelé ébredt fel szekerén, mikor új lovakat fogott be a
gyors paraszt. Már akkor messze volt Komáromtól.

Elhatározását mi sem változtatá meg.

Késő éjjel érkezett meg az Aldunára, hol a halásztanyán az előre
megrendelt csempészbárka várt reá. Még éjjel átkelt a szigetre.

Egy gondolat kecsegtette.

Hát ha Noémi meghalt azalatt!

Miért ne tehette volna azt? – Most milyen tehertől volna ő
megszabadítva. A szörnyű rábeszéléstől!

A mi az embernek kedves rögeszméje lesz, azt követeli a sorstól, hogy ne
is lehessen máskép: annak már úgy kell történni, a hogy ő gondolta.

A fehér rózsabokor mellett már ezóta van egy másik rózsabokor, mely
tavaszszal pirosat fog virágzani: az Noémi. Most még egy harmadik jön a
kettő mellé: az lesz sárga rózsa, az arany ember virága.

Ezzel az ábránddal szállt ki a sziget partjára.

Még éjjel volt, mikor megérkezett; a holdvilág sütött.

A félbenhagyott ház, mint egy kripta, állt a fűvel benőtt téren,
ajtaja-ablakai be voltak takarva gyékénynyel, hogy hó, eső be ne verjen.

Mihály sietett a kis lak felé. Almira eléje jött, megnyalta a kezét és
nem ugatta meg, hanem megfogta a köpenye szárnyát s odavezette az
ablakhoz.

A kis lak ablakán besütött a holdvilág. Mihály benézett: a szoba egészen
világos volt.

Láthatta jól, hogy csak egy ágy van a szobában, a másik hiányzik onnan.
Azon az ágyon alszik Teréza.

Úgy van, a hogy ő kigondolta. Noémi a rózsafa alatt van már. Így van az
jól.

Bezörgetett az ablakon.

– Én vagyok itt Teréza!

A hivásra előjött a nő a veranda alá.

– Egyedül alszik ön, Teréza? mondá neki Timár.

– Egyedül.

– Noémi felment Dódihoz?

– Nem. Dódi jött le Noémihoz.

Timár bámulva tekinte Teréza arczába.

Erre a nő megfogta a kezét s ravasz komolykodással elvezeté a ház háta
mögé, hol a kis lak másik szobájának ablaka volt.

Ez a szoba is világos volt; éji mécs égett benne.

Timár benézett az ablakon s a fehér ágyon látta Noémit feküdni,
félkarjával egy kebléhez simuló aranyhajú angyalfőt ölelve.

– Ki ez? szólt Timár egyszerre suttogássá lenyomott kiáltó hangon.

Teréza szeliden mosolygott.

– Hát nem látja ön? A kis Dódi. Visszakivánkozott hozzánk. Azt mondta,
hogy jobb itt, mint az égben. Azt mondta az Urnak: «neked úgy is sok
angyalkád van; ereszsz vissza azokhoz, a kiknek csak egy volt». S az Ur
visszabocsátá.

– Hogyan?

– Hm, hm! Hát a régi történet. Egy szegény csempésznő ismét meghalt, a
gyermeke árván maradt, s mi magunkhoz fogadtuk. Hát bánja ön azt?

Timárnak egész teste úgy reszketett, mintha forró lázban volna.

– Ne költse őket fel reggelig! mondá Teréza. A gyermeknek árt az, ha
álmát félbeszakítják; s a gyermekéletnek sok titka van. Legyen ön
türelemmel. Nemde?

Dehogy szólt Timár egy szót is. Elhajította süvegét, leveté köpenyét,
felső kabátját, egy ingre vetkőzött, ingujjait felgyürte karjairól.
Teréza azt hitte róla, hogy megőrült. Oh, dehogy őrült meg! Odarohant a
diófából épített házhoz, letépte annak ajtajáról, ablakáról a gyékényt,
előrántotta asztalos műhelyét, odaszorítá a csavar közé a félbenhagyott
ajtó deszkáját, felvette a gyalut s elkezdett dolgozni.

Épen hajnalodott.

Noémi azt álmodta, hogy valaki az új házban asztalosmunkát dolgozik, a
gyalu harsog a keményfa deszkán, s a jókedvű dolgozó danája hangzik
pihenés közben: «az én babám kis kunyhója többet ér, mint Buda vára!»

És mikor felnyitotta a szemeit, akkor is hangzott a gyaluharsogás és a
dal.


TERÉZA.

Timárnak sikerült már meglopni az egész világot.

Ellopta Timéától apja millióját, azután ellopta tőle szive
férfiideálját, végre ellopta tőle hitvesi hűségét.

Ellopta Noémitól szive szerelmét, női gyöngédségét, ellopta őt magát
egészen.

Ellopta Teréza bizalmát, az embergyűlölő utolsó hitét az egyetlen igaz
emberben, ellopta tőle a senki szigetét, hogy azt megint visszaadja
neki, s azzal ellopja háladatosságát.

Ellopta Krisztyán Tódortól az egész ó-világot, száműzve őt ravaszul a
másik hemisphaeriumra.

Ellopta Athalietől apját, anyját, házát, vőlegényét, égi földi
üdvösségét.

Ellopta Kacsukától a boldoggá létel reményét.

Lopta a tiszteletet, melylyel az egész ismerős világ környezé; a szegény
könyeit, az árva gyermekek kézcsókjait, a királytól az érdemrendet, ez
mind lopott jószág volt. Lopta a csempészektől a titoktartó hűségét, a
tolvajokat meglopta!

Meglopta az Istent magát, lelopott tőle az égből egy kis angyalt.

A lelke sem volt már az övé: azt is elzálogosította már a holdnak, ezt
is megcsalta vele: nem adta át, a mit igért. Meglopta a holdat!

Már el volt készítve a méreg, mely elszállítsa őt a semmi csillagába;
hah, hogy örült, hogy vigyorgott minden ördög! hogy tartotta a lehulló
elé a körmeit. Aztán bolonddá tette azokat is, nem ölte meg magát. –
Meglopta magát az ördögöt.

Kilopott a világ közepéből magának egy paradicsomot, s e paradicsom
tiltott fájáról lelopta a gyümölcsöket, mig az őriző arkangyal hátat
fordított; s a rejtett édenben kijátszott mindent, a mi emberi törvény:
papot, királyt, birót, hadparancsnokot, adószedőt, rendőrt. Ezek mind
meg voltak általa lopva.

És minden sikerült neki.

De vajjon meddig tart ez a siker?

Mindenkit meg tudott csalni, csak egyet nem: saját magát.

A mosolytól ragyogó arcz belül olyan szomorú volt mindig.

Ő tudta jól, hogy mi az ő neve!

És szeretett volna az lenni, a minek látszik.

És ez a lehetetlenség volt.

A végtelen gazdagság… az általános tisztelet… a boldogító szerelem…
bárcsak egy volna ezek közől megérdemlett, igaz keresmény! Lelkületének
alapja, életlevegője volt az őszinteség, becsületesség, emberszeretet,
szigor, önfeláldozás; rendkívüli, szokatlan nagyságu kisértetek azzal
merőben ellenkező áramlatba ragadták; s most is itt áll előtte egy
ember, a kit mindenki szeret, becsül, tisztel, csak ő egyedül gyűlöli,
vádolja magát.

S még hozzá a sors legutóbbi betegsége óta oly vasegészséggel áldotta
meg, hogy semmi meg nem ártott neki. A helyett hogy vénült volna,
fiatalodott. Nyaranta sok kézmunkával volt elfoglalva.

Azt a kis házat, a mit a mult évben összeácsolt, mint asztalos egészen
fölszerelte; azután következett az esztergályos, a képfaragó; még a
muzsákat is meglopta, alakító tehetséget orozott tőlük. Gyönyörűség volt
a kis faházat látni, mely vésője alatt lassankint műremekké alakult át.
Timárban egy művész veszett el.

A kis ház tornáczát emelő oszlopok mindegyike más alakot mutatott: az
egyik két összefonódott kigyó volt, fejeik az oszlopfő; a másik egy
pálmatörzs, melyet folyondár körít, a harmadik összetekergőzött
szőlővenyigéket mutatott leskelődő gyíkokkal, mókusokkal, a negyedik
volt egy levelei közül kiemelkedő nádcsoport.

És belül is a falak táblázata csupa eszményi faragvány, tarka mozaik;
asztalok, székek művészi összeállítással készültek, a hófehér gyertyán,
a habos gyökérfa, a mikből szekrény, óratok lett, a barna diófaalapot
barátságosan igyekezett tarkítani; a mennyezetes nyoszolya kirakott
superlátjával művészi izlést árult el. És azonkívül ajtók és ablaktáblák
nyitja eredeti ötletekről tanuskodott. Azok mind a falba tűntek el, ki
oldalt, ki fölfelé volt tolható, furfangos fakilincsekkel zárható,
nyitható, miután azt előre kimondta Timár, hogy ezen a házon egyetlenegy
szegnek sem szabad lenni, a mit nem maga készített; nem is volt benne
egy vasdarab sem. Egészen a maga erejéből, egészen e sziget terményeiből
akarta azt kiállítani. Csak az ablakokkal volt még megakadva; mivel
pótolja az üveget? Eleintén szunyoghálót feszített ki a rámákba; hanem
így a ház csak nyári laknak volt használható, az eső is beleesett, ha a
táblákat be nem tették; aztán hólyagból készített ablaktáblákat, mint az
eszkimók; az meg nem illett a többi pompához. Végre addig kutatott, mig
a téveteg szikla egyik oldalában fölfedezett egy réteg macskaezüstöt, a
mit csillámnak, «Mária-üveg»-nek is neveznek. Azt nagy gonddal kiemelte
a kőből; a finom, átlátszó ásványt széthasogatta vékony rétegeire s
azután vékony finom léczecskékből valami rostélyt állított össze, a
minek közeit az istenadta üveggel kitöltögeté. Már az rabnak való munka
volt. És a hatalmas gazdag úrnak volt türelme vesződni vele.

Az volt aztán az öröm, mikor készen volt a ház, mikor belevezethette
kedveseit. Nézzétek, ez mind az én kezeim munkája, ilyet nem adhat a
király sem a királynénak!

Dódi (a második) már akkor négy éves volt, mikor ez a háza elkészült.
«Dódi háza!»

Azontúl más dolog várt Mihályra. Dódit olvasni tanítani.

Dódi eleven fiu volt. Egészséges, eszes, jókedvű gyermek. Timár azt
mondta, hogy maga fogja őt mindenre megtanítani. Olvasni, írni, azután
úszni, tornázni; majd kertészkedni, gyalut, vésüt kezelni. A faragó
embernek akárhol a világon mindig van kenyere. Dódi mindent meg fog
tanulni.

Timár azt hitte már, hogy ez mindig így fog menni, hogy az egészen így
van rendén; s hogy ezt az életet csak folytatni kell a napok végeig.

Egyszer aztán a sors azt mondta neki: «megállj!»

Nem is a sors volt az, a ki ezt mondta, hanem Teréza.

Nyolcz éve mult már annak, hogy Timár legelőször a kis szigetre
vetődött. Noémi és Timéa még akkor gyermekek voltak; most Noémi
huszonkét, Timéa huszonegy esztendős; Athalie huszonötben jár; Teréza
negyvenöt évet haladt meg; Timár maga negyvenkettő, a kis Dódi az
ötödikbe lépett.

Ezek közül egynek el kell menni haza: mert kitöltötte az idejét. Igazán
kitöltötte egy egész hosszú életre való szenvedéssel – ez Teréza.

Teréza egy nyári délután, mikor Noémi odakünn járt a gyermekkel, így
szólt Timárhoz:

– Mihály, én mondok neked valamit. Engemet ez az ősz elvisz magával. Én
tudom, hogy meghalok. Husz éve már, hogy szenvedek abban a bajban, a mi
elvisz: a szivem beteg. Nem szólásmód ez tőlem. Halálos baj ez.
Titkoltam mindig, nem panaszkodtam soha. Gyógyítottam türelemmel,
gyógyítottátok ti szeretettel és örömekkel. Ha azt nem tettétek volna,
rég a földben volnék. De már nem vihetem sokáig. Egy egész éve már, hogy
nem alszom; semmit sem. A szememet le nem hunyom éjjel: a hogy
lefekszem, úgy virradok fel. Úgy hiszem, erre hosszú álom következik, –
és nagyon csendes álom. Meg van szolgálva. Egész nap a szivem dobogását
hallgatom. Sebesen üt hármat, négyet, mintha megrettent volna, azután
egy felet; azután elhallgat, mintha meghalt volna, azután várakozva
egyet-egyet dobban, megint sebesen rákezdi, ismét hosszú csend. Ez már a
vége felé közelít. Gyakran szédülök, csak az erős akarat tart, hogy le
nem roskadok. Ezen a nyáron túl nem fog ez tartani. Nem bánom,
megnyugszom benne. Semmi sem nyugtalanít. Noéminek van már, a kit
helyettem szeressen. Nem kérdezek tőled semmit, Mihály. Nem kívánok
tőled semmi fogadást. A mondott szó üres beszéd; az érzett szó az igazi.
Te érzed, hogy mi vagy Noéminek, s hogy Noémi rád nézve kicsoda? Mi
nyugtalaníthatna engem? meghalhatok a nélkül, hogy imádsággal
alkalmatlankodnám a bölcs mindenhatónak. Hisz a mit kérhetnék tőle, azt
már megadta. Ugy-e igaz ez, Mihály?

Mihály lecsüggeszté fejét. Ez volt az a gondolat, a mi az ő álmait
háborította mindig. Ő látta azt, hogy Teréza egészsége hanyatlik.
Észrevette arczáról, mint küzd egy eltitkolt szörnyű bajjal, mely az
embert ott támadja meg, a hol legközelebb van a test a lelkéhez, a
szivében, és rettegve gondolt arra a lehetségre, hogy ha egyszer Teréza
meg találna halni, mi lenne akkor Noémiból?

Hogy hagyná akkor itt, mint szokta, egész hosszú télen át ezt a gyönge
leányt egyesegyedül a vadonban, azzal a kicsiny gyermekkel?

Ki védi, ki biztatja, ki segíti meg akkor őket?

Mindig kerülte ezt a gondolatot. Most azután előtte állt: nem térhetett
félre neki.

Teréza igazat mondott. Még az nap délután egy ismerős gyümölcsvásárló
kofa érkezett a szigetre, s mikor Teréza annak a baraczkkal rakott
kosarakat átszámlálta, egyszerre csak ájultan esett le a földre.

Akkor fölélesztették. Harmadnap a kofa visszajött. Teréza erőltetni
akarta a dolgot, s ismét elájult. A kofa sopánkodott azon nagyon.

Pár nap mulva ismét visszajött a kofa gyümölcsért. Akkor már Mihály és
Noémi nem eresztették ki Terézát, maguk adták át a gyümölcsöt.

A kofa azt az észrevételt tette, hogy bizony talán jó volna annak a
szegény asszonynak, ha már olyan beteg, meggyónni.

Mihály mélyen elgondolkozott azon, a mit Terézától hallott.

Nem csak arra gondolt, hogy az a nő Noémi anyja, s egyedüli gyámola,
mikor ő távol van; hanem arra is, hogy az a nő egy nagy lélek volt, kit
a sors kiválasztott magának, hogy mint Jób profétán, gyötrelmeinek egész
fegyvertárát kipróbálja rajta, s a kinek lelke annyi szenvedés alatt meg
nem törött, a ki nem esett kétségbe, nem alázta meg magát; türt,
hallgatott és tett.

Élete és halála bizonyítja, hogy mit tett és mit szenvedett.

És azután arra a gondolatra jött Timár, hogy talán azért hozta őt össze
e nővel a sors, hogy kárpótolja azt nagy szenvedéseiért épen ő általa,
és hogy mindazon nagy botlásainak, gyötrelmeinek, bűneinek tömege, a mi
a nagy világban oly fényes hazugságok pyramidjai alá van eltemetve, itt
e kis szigeten találja vezeklését: a mi erény, a mi igazság, a mi
maradandó jó tett volt életében, ezen a kis folton van az.

A mint Teréza, fájdalmait némán tűrve, roskadozott előtte, az intő szó
annál erősebben hangzott lelkében, mely azt mondá, hogy egy nagy örökség
száll reá a nőnek halálával: – a terhek, a miket e nő viselt s a
lélekerő, a mivel azokat viselte.

Noémi még nem tudta, hogy anyja halálos beteg. Teréza ájulásaiért a
meleg napokat okolták. Teréza azt mondá neki, hogy szokott baj ez
nőknél, kik a fiatalság korából a hajlott korba lépnek.

Timár annál gyöngédebb volt ez idő óta Terézához. Nem engedte munka után
látni, óvta nyugalmát, csitította a gyermeket, ha fecsegett, pedig
Teréza még mindig nem tudott aludni.

Igy telt el a nyár, a meleg napok enyhülést látszottak hozni, hanem az
csak látszat volt; az ősz kezdetén ismét előjöttek az ájulási rohamok, s
a gyümölcskufárnő nem győzött sóhajtani, hogy már csak ideje volna
igazán meggyónni s az utolsó szentségek felvételéről gondoskodni.

Egyszer ismét ebédnél ültek mind a négyen a külső szobában, midőn Almira
ugatása jelenté, hogy idegen közeledik. Teréza kitekintett az ablakon s
azzal ijedten szólt Mihálynak: «Siess a benyilóba, ez ne lásson téged
itt!»

Timár is kinézett az ablakon s ő is úgy találta a maga részéről, hogy
azzal, a ki most jön, neki épen nem lesz jó találkoznia, mert az
Sándorovics úr, az érdemrendes esperes, a ki ő benne rögtön megismerné
Levetinczy urat és azzal együtt szép dolgokat fedezhetne aztán itt fel.

– Takarítsátok félre az asztalt s hagyjatok mind magamra! mondta Teréza,
Noémit és Dódit is felköltve; s mintha egyszerre visszatért volna minden
ereje, ő segített legjobban az asztalt áttolni a másik szobába; úgy,
hogy mire a főtisztelendő úr kopogtatása hangzott az ajtón, már Teréza
egyedül volt a szobában. Nyoszolyáját odavoná keresztbe a benyiló ajtaja
elé s annak szélére leült. Ezzel a benyiló be volt zárva.

A derék főpapnak azóta még hosszabb lett a szakála és szürkével volt már
erősen vegyülve; de orczái pirosak voltak, s a termete sámsoni.

A ministrans-fiú és a sekrestyés, kik idáig kisérték, odakinn maradtak a
veranda alatt, s a nagy kutyával eredtek barátságos beszélgetésbe; a
nagytiszteletű úr egyedül lépett be a házba, kezét olyan formán emelve
előre, mintha alkalmat akarna valakinek nyujtani, hogy azt megcsókolja.
Teréza bizony felhasználatlanul hagyta ezt az alkalmat elveszni, a mi az
érkezőt nem hozta kedvezőbb hangulatba.

– No hát nem ismersz talán, te bűnös asszony?

– Ismerlek, jó uram, s hogy bűnös vagyok, azt is tudom. Mi hozott e
helyre?

– Mi hozott e helyre, te fecsegő vén banya? Azt kérded, hogy mi hozott e
helyre? Te Istentől elvetemedett pogány némber. Hát nem ismersz?

– Mondtam már, hogy ismerlek. Te vagy az a pap, ki megholt férjemet nem
akartad eltemetni.

– Igen, mert gonosz módon halt meg, gyónatlan és bűnbánatlan. Azért érte
a sors, hogy halála után, mint a kutya, úgy temetteték el; ha tehát azt
nem akarod, hogy téged is, mint a kutyát, úgy temessenek el, bándd meg a
bűneidet és gyónjál meg, míg időd van rá. Maholnap meg kell halnod.
Kegyes asszonyi állatok hozták hirül hozzám, hogy halálodon vagy,
könyörögtek, hogy jöjjek ide, oldjalak fel; – azoknak köszönheted.

– Halkan beszélj, uram, a mellékszobában van leányom; ne szomorítsd meg.

– A leányod, ugy-e? Aztán meg egy férfi, meg egy gyermek?

– Ugy van!

– S ez a férfi hitvese a te leányodnak?

– Az!

– Ki kötötte őket össze?

– Az, a ki Ádámot és Évát, az Isten.

– Bolond vagy, asszony! Az egyszer történt meg a világon. Akkor még nem
volt se pap, se oltár. De most már nem megy az olyan könnyen. Annak
törvénye van.

– Tudom. Hisz az a törvény kergetett ide e puszta szigetre. De itt nem
parancsol az a törvény.

– Hát pogány vagy?

– Békében élek, békében halok meg.

– Erre tanítottad egyetlen leányodat? hogy gyalázatban éljen?

– Mi az a gyalázat?

– Mi a gyalázat? Minden becsületes embereknek megvetése.

– Hideget okoz-e az nekem vagy meleget?

– Érzéketlen sáralkotmány! Hát neked csak a testi fájdalom okoz
szenvedést? Hát lelked üdvöségére mit sem gondolsz? Én meg akarom neked
mutatni az utat a mennyek országába s te önkényt a pokolra akarsz jutni?
Hiszed-e a feltámadást? Hiszed-e a mennyországot?

– Nem hiszem. Nem is kivánom. Nem akarok újra élni. Akarok csendesen
aludni a falevél alatt. Porrá fogok válni, s a fa gyökere fölszija
poromat, lesz belőlem falevél; más életet nem óhajtok. A zöld fa ereiben
akarok élni, melyet magam ültettem. Nem is hiszek olyan kegyetlen
Istent, a ki nyomorult teremtéseit még az életen túl is szenvedni
parancsolja. Az én Istenem kegyelmes ur, a ki a halálban fünek, fának,
embernek pihenést ád.

– De nem az olyan megátalkodott gonosznak, a minő te vagy! Te poklok
tüzére jutsz, az ördög marczangoló fogai közé.

– Mutasd meg nekem a szentirásból, hogy az Isten mikor teremtett poklot
és ördögöt, akkor elhiszem.

– Oh! te istenkáromló asszony! Tüzet a nyelvedre! Hát még az ördögöt is
el akarod tagadni?

– El is tagadom. Soha sem teremtett az Isten ördögöt. Ti teremtettétek
azt magatok, a kik ijesztgettek vele. De az ördögöt is rosszul
alkottátok meg. Két szarvval és hasított patákkal. Hisz az ilyen állat
fűvel él: az embert nem eszik soha.

– Uram, ne vigy a kisértetbe! Most mindjárt megreped alattunk a föld s
elnyeli ezt a szitkozódót, mint Dáthánt és Abirámot. Ilyen hitre tanítod
te azt a kis gyermeket is?

– Azt tanítja az, a ki fiának fogadta.

– Kicsoda?

– Az, a kit a gyermek atyjának nevez.

– S hogy hiják azt az embert?

– Mihálynak.

– De hát a másik neve?

– Azt nem kérdeztem tőle soha.

– Nem kérdezted a nevét? Hát mit tudsz felőle?

– Azt tudom, hogy becsületes ember, és Noémit szereti.

– De micsoda? úr? paraszt? mesterember? hajóslegény? vagy dugárus?

– Hozzánk illő szegény ember.

– Hát aztán? Nekem mindent tudnom kell, mert ez én rám tartozik. Micsoda
ez az ember? Pápista, kálvinista, lutheránus, socinianus, unitus,
disunitus vagy zsidó?

– Arra semmi gondom sem volt.

– Szoktál bőjtöt tartani?

– Egyszer két esztendeig nem ettem húst, mert nem volt.

– Hát a gyermeket ki keresztelte meg?

– Az Isten. Mikor nagy zápor volt, s ő ott ült a szivárvány közepett.

– Oh! ti pogányok!

– Pogányok? szólt keserűn Teréza; miért pogányok? hisz nem vagyunk sem
bálványimádók, sem istentagadók. Ezen a szigeten még csak pénzre
nyomatott képet sem találsz, a mit másutt a világban imádnak. Úgy-e, te
is imádod a kétfejű sast, csak ezüstre vagy aranyra legyen nyomatva? Nem
úgy hivja-e minden ember a pénzt, hogy «Krisztus»; – ha elfogyott a
pénz, «nincs Krisztus!»

– Isten nélkül való boszorkány, még tréfálni mersz ilyen szent
dolgokkal?

– Igen komolyan beszélek. Engem Istennek legnagyobb csapásai értek, a
legnagyobb boldogságból a legnagyobb inségbe estem. Özvegy lettem és
koldus egy napon. Nem tagadtam meg az Istent; nem dobtam el magamtól, a
mit ő adott, az életet. Eljöttem a pusztába, itt kerestem fel az Istent
és megtaláltam. Az én Istenem nem kiván czifra imádságot, énekszót,
áldozatot, templomot harangokkal; csupán rendeleteiben megnyugvó szivet.
Az én penitencziám nem az olvasóforgatás, hanem a munka. Úgy maradtam a
földön, hogy semmit sem hagytak számomra az emberek, s én azért nem
mentem a föld alá erőszakkal, hanem csináltam a semmi földéből virányt.
Minden ember megcsalt, kirabolt, kinevetett; kifosztott a
törvényhatóság, megloptak a jó barátok, kinevettek a lelkipásztorok, s
én azért nem gyűlöltem meg az embereket; itt élek idegenek, bujdosók
útjában, s ápolom, táplálom, gyógyítom, a ki hozzám folyamodik, s alszom
nyitott ajtók mellett télen-nyáron; nem félek rossz emberektől. Oh,
uram! én nem vagyok pogány.

– Jaj de sok hiábavalóságot össze tudsz darálni, te nyelves asszony. Nem
kérdezem én ezt tőled, hanem azt kérdezem, hogy ki az az ember, a ki itt
lakik a kunyhódban, igazhivő-e vagy eretnek, s miért nincs
megkeresztelve az a gyermek? Lehetetlen, hogy ne tudnád annak az
embernek a nevét.

– Igen. Legyen! Nem akarok hazudni. Tudom a nevét, de egyebet semmit.
Azt sem mondom meg senkinek. Az ő életének is lehetnek titkai, mint
voltak az enyimnek. Az enyéimet elmondtam ő előtte, az övéi után nem
fürkésztem soha. Nagy okai lehetnek rá, hogy azokat őrizze. De én őt
jószivű becsületes embernek ismerem, s nem gyanakodom benne. Emberek, jó
barátok voltak, kik mindenemet elvették, nemes emberek és előkelő urak,
csak a kis siró gyermekemet hagyták meg nekem. Én azt a kis gyermeket
fölneveltem, s mikor ő volt az egyedüli kincsem, drágaságom, életem
világa, akkor elhagytam őt venni egy embernek, a kiről nem tudok
egyebet, mint hogy szeret és szerettetik. Hát nincs-e énnekem erős hitem
az Istenben?

– Ne papolj te énnekem minduntalan a te hitedről. Az ilyen hitért a régi
időkben cziherre vetették a boszorkányokat s ugy égették meg az egész
keresztény világban.

– Jó szerencse, hogy ezt a szigetet a török szultán fermánjánál fogva
birom.

– A török szultán fermánjánál fogva? kiálta föl elbámulva az esperes. S
ki hozta neked ide helyedbe azt a fermánt?

– Ez a férfi, a kinek a nevét nem fogod megtudni.

– De meg fogom tudni azonnal, még pedig igen rövid uton. Beszólítom a
sekrestyést meg a templomszolgát, félrelöketem velük innen a
nyoszolyádat veled együtt s bemegyek az ajtón; hiszen zár sincs rajta.

Timár a mellékszobában minden szót hallott. A vér zúgott agyában annál a
gondolatnál, hogy ez a főpap eléje fog lépni s azt fogja mondani: «Ah!
ön az, nagyságos Levetinczy Mihály, királyi tanácsos úr!»

Az esperes kinyitotta a külsö ajtót s beszólította a két szolgálattevő
markos legényt.

Teréza szorongatott helyzetében azt a török szövetü tarka
gyapotszőnyeget vonta keblére, mely ágytakarójául szolgált.

– Uram! szólt kérlelő hangon az espereshez. Hallgass meg még egy szót,
hegy meggyőzzelek, mennyire erős az én hitem az Istenben, hogy nem
vagyok pogány; nézzed: e gyapotszőnyeg, melylyel takarózom, Brussából
való. Most hozta azt egy átutazó palikár s nekem ajándékozta. Lásd, én
nekem olyan nagy a hitem az Istenben, hogy éjente ezzel a szőnyeggel
takarózom; pedig tudva van, hogy Brussában négy hét óta dühöng a keleti
dögvész. Vajjon közületek van-e valakinek ilyen erős hite? Ki mer
hozzányulni ehhez a nyoszolyához?

De már erre a kérdésre nem volt, a ki válaszoljon. Arra a felfedezésre,
hogy az a gyapotszőnyeg Brussából való, a hol a pestis pusztít, egymás
hátán rohant ki a kunyhóból a három istenfélő ember, otthagyva a
pokolnak és az ördögöknek martalékul az egész puszta szigetet és
veszendő lakóit. Az elátkozott helynek egy rossz hírével több akadt, a
mi a sokáig élni akaró embereket távol tartsa tőle.

Teréza kibocsátá a mellékszobából elrejtett családját.

Timár megcsókolá a kezét s azt mondá neki: «Anyám!»

Teréza halkan suttogá: «Fiam», és mélyen a szemébe nézett. E szemek azt
mondák: «ráemlékezzél arra, a mit ebben az órában hallottál!»

És már most készüljünk a mi útunkra!

Teréza úgy beszélt közelgő haláláról, mint egy elutazásról.

«A szép október hónapban fogok elköltözni, abban a kedves időben, a mit
úgy hínak, hogy «vén asszonyok nyara». A bogarak is akkor mennek aludni
téli álmukat, a fák is akkor hullatják le leveleiket.»

Kiválasztotta magának az öltönyt, a miben eltemessék, s a szemfödelet, a
miben eltakarják. Koporsó nem kell neki. Közelebb éri az édes anyaföld.

Kivezetteté magát Timár és Noémi karjába kapaszkodva a szép sík mezőre,
s kiválasztotta magának a helyet, a hová eltemessék.

«Ide a sík róna közepére! monda Timárnak, s kivette kezéből az ásót s
maga kihantolta előtte a négyszögű helyet. Dódi házát már elkészítetted,
most készítsd el az enyimet. Aztán ne rakjatok fölém dombot, ne tegyetek
oda fejfát: se zöld fát, se bokrot ne ültessetek fölém. Szépen azt a
helyet takarjátok be eleven pázsittal ujra. Legyen a többi mezővel
egyenlő. Én úgy kivánom. Én nem akarom, hogy mikor valakinek öröme van,
belébotoljék siromba s elszomorodjék.»

S Timár elkészítette Teréza házát.

És Teréza soha sem kérdezte tőle: «de hát ki vagy te mégis? Én már rövid
napok mulva megválok ettől a világtól, s még nem tudom, hogy Noémit kire
hagytam itt?»

Egy este aztán elaludt örökre.

Úgy temették el, a hogy ő kivánta.

Szép fehér gyolcsba takarva, ágyát ott lenn megvetve illatos
diófalevelekből.

És azután betakarták a helyet zöld pázsittal simára, a hogy elébb volt.

Mikor másnap reggel Timár és Noémi a kis Dódit kezén fogva kimentek a
mezőre, a sík rónán nem látszott semmi jel. Az őszi pókfonál mint egy
ezüst szemfödél vonta be azt egyformán mindenütt. S az ezüst szemfödélen
milliárd gyémántként ragyogott a napban az őszi harmat.

De az ezüstös zöld róna közepén mégis rátaláltak arra a helyre.

Elől ment Almira. Egy helyen lefeküdt, s fejét a földre letette. Ott
volt az a hely.

Timár azon gondolkozott, hogy most már ezzel a sirral ő előtte is be van
zárva a világ. Neki is készülni kell az útra. Vagy «ide», vagy «oda!»



ATHALIE.


A KETTÉTÖRT KARD.

Timár ott várta meg a szigeten, a míg a zöld mezőt belepte a dér, azután
még azt is, a míg lehullottak a falevelek, a mig fülemülék, rigók mind
elköltöztek fészkeikről.

Akkor határozta el rá magát, hogy visszatérjen a világba. Az igazi
világba.

És Noémit itt hagyja egyedül a senki szigetén. Egyedül egy kis
gyermekkel.

«De visszatérek még a télen.»

E szóval vált meg tőle.

Noémi nem is tudta, hogy mi az a tél abban a házban, a hol Mihály lakik?
A sziget körül ritkán fagy be már a Duna; délszaki enyhe tél van ott,
két fok a legnagyobb hideg; a borostyán, a babérfa a szabadban zöldül
egész télen.

Hanem Mihálynak zord utja volt. A Duna mellékén már havazott s egész
hétbe telt, míg a hófuvatos utakon Komáromig el tudott vergődni. Ott
megint egy napot kellett időznie Uj-Szőnynél. A Duna ugy zajlott, hogy
nem lehetett rajta átkelni.

Hajh, egykor a kiáradt Dunán egyedül át mert hatolni egy kis csónakon!
Hanem a parton Noémi várt akkor. Most pedig csak Timéához siet.

Hiszen ő hozzá is «siet». A mint beállt a jég a Dunán, ő a legelső, a ki
gyalog átmegy rajta.

Hiszen Timéához is siet. Azért, hogy elváljék tőle.

El van határozva. Nekik el kell válniok. Noémi nem maradhat többé
egyedül az emberlakatlan szigeten. E nőnek igazságot kell szolgáltatni
hűségeért s szerelmeért, átkozott volna, a ki őt martalékul hagyná ott a
rémek pusztájában, miután testét-lelkét sajátjává tette.

És azután Timéa is hadd legyen boldog.

Ez a gondolat bántotta mégis nagyon. Hogy Timéa boldog legyen.

Bár tudná őt gyűlölni; bár tudna ellene valami vádat felhozni, hogy úgy
taszíthatná el magától, mint a kit megvetett, a kit el tud felejteni.

Kocsiját kénytelen volt Uj-Szőnyön hagyni, mert szekeret még nem
bocsátottak a jégre; gyalog érkezett haza.

Mikor házába belépett, úgy teszett neki, mintha láttára Timéa megijedt
volna. Mintha keze reszketett volna, midőn azt eléje nyujtá. A hangja is
reszketett, midőn köszöntését fogadta. Nem nyujtá eléje fehér arczát,
hogy csókolja meg.

Timár azzal szobájába sietett, hogy uti köntöseit felcserélje. Ah! ha ez
ijedtségnek valami oka volna!

Még más jelenséget is látott Mihály, Athalie arczát.

E nő szemeiben valami dæmoni diadal tüze ragyogott: a káröröm
lidérczfénye volt az.

Ha Athalie tudna valamit!

Ebédnél ismét összejött a két nővel. Szótlanul ültek egymás mellett,
egymással szemben. Három egymást találgató tekintet.

Ebéd végével csak annyit mondott Timéa Mihálynak:

– Ön nagyon sokáig oda volt most…

Timár nem akarta neki azt mondani: «még majd örökre is eltávozom tőled!»
de azt gondolta.

Ügyvédével akart elébb tanácskozni, hogy miként kezdhessen válópert neje
ellen. Semmi indokot nem birt rá fölfedezni.

Marad egyedül «az engesztelhetlen gyűlölet».

Csak hogy ebbe mind a két félnek bele kell egyezni: akár igaz, akár nem.

De vajjon fog-e a nő is beleegyezni? Minden ő tőle függ.

Timár egész délután ez eszmével tépelődött. Meghagyta cselédeinek, hogy
mindenki előtt tartsák titokban hazaérkeztét, ma nem akar senkivel
semmiről értekezni.

Estefelé mégis rá nyitotta valaki az ajtót.

Boszus arczczal tekintett oda, s már fogta a kilincset, hogy akárki jön,
azt még az ajtóból elutasítja; hanem aztán megdöbbenve hátrált vissza:
Athalie állt előtte.

Ugyanaz a kárörvendő villogás szemeiben, az a diadalmas gúnymosoly
ajkain.

Megdöbbenve huzódott hátra Mihály e megigéző tekintet elől.

– Mit akar ön, Athalie? kérdé tőle zavarodottan.

– Hm, – Levetinczy úr. – Mit gondol ön, mit akarok?

– Azt nem tudhatom.

– Én pedig tudom, hogy ön mit akar?

– Én?

– Nem akar ön tőlem valamit megtudni?

– Mit? suttogá hevesen Mihály, betéve az ajtót s kerekre felnyilt
szemekkel tekintve Athalie arczába.

– Hogy mit akar ön tőlem megtudni, Levetinczy úr? szólt folyvást
mosolyogva a szép hölgy. Ugyan nehéz kitalálni. Hány éve már annak, hogy
az ön házánál vagyok?

– Az én házamnál?

– No igen. A mióta ez a ház az öné. Hat esztendeje annak. Minden évben
láttam önt haza térni. Minden évben más kifejezést láttam az arczán. Az
első évben a kinzó féltést, azután a könnyelmű jókedvet, majd meg a
tettetett nyugalmat: egyszer éppen a bárgyú filiszteri elfoglaltságot! –
mind ez tanulmányom volt nekem. Most egy éve már azt hittem, hogy a
szomorújátéknak vége. S ez engem megijesztett. Ön úgy tudott maga elé
nézni, mint a ki a sirja fenekére néz le folyvást. S ön tudhatja jól,
hogy senki a kerek földön nem imádkozik oly igazán az ön életeért, mint
én!

Mihály összeránczolta e szóra homlokát s Athalie talán olvasni tudott e
homlokredőkből.

– Nem! ismétlé szenvedélyesen. Mert ha van a világon valaki, a ki önt
szereti, az nem kivánhatja úgy, hogy ön sokáig éljen, miként én. – Most
ismét azt a tekintetet látom önnek az arczán, a mit a legelső évben. Ez
az igazi. Szeretne ön tőlem valamit megtudni Timéa felől, ugy-e?

– Tud ön valamit? kérdé hevesen Timár, hátát szobája ajtajának vetve,
mintha foglyul akarná tartani Athaliet.

Athalie gunyosan nevetett. Hiszen Mihály volt az ő foglya.

– Sokat. – Mindent. Felelt rá.

– Mindent?

– Igen. Eleget arra, hogy elkárhozzunk mind a hárman; én is, ő is, ön
is!

Mihály ereiben forrni kezdett a vér.

– Elmondhat ön nekem mindent?

– Hiszen azért jöttem ide. Hanem hallgasson ön mindent végig nyugodtan,
mint a hogy én nyugodtan fogok önnek elmondani oly dolgokat, a miknek
végig gondolása is őrültté tesz, ha meg nem fog ölni.

– Kérem önt. Csak egy szót elébb. – Timéa hűtlen-e?

– Az.

– Ah!

– Még egyszer mondom: az! S ön meg fog győződni felőle bizonynyal.

Timár szivében egy nemesebb érzés tiltakozott e gyanu ellen.

– De kisasszony, gondolja ön meg jól, a mit kimond.

– Csak tényeket fogok önnek elmondani, s ha azután látni akar ön, látni
fog saját szemeivel s azután czivakodhatik majd a saját öt érzékeivel,
hogy minek rágalmazzák az oltári szent képet.

– Hallgatok, de nem hiszek.

– S én mégis beszélni fogok. Az ön szent képe mégis csak leszállt végre
az oltárrámából a földre, hogy meghallgasson egy városi mendemondát,
mely azt kürtölé, hogy a délczeg őrnagy párbajt vivott ő miatta egy
idegen katonatiszttel: azt kegyetlenül megsebesítette, a kardja is ketté
törött ellenfele fején. A szent kép meghallgatta ezt a mesét. Zófi
asszony maga mondta el azt neki s a szent kép szemei könyeztek a hir
hallatára. Eh mit? Hisz ön eretnek, a ki nem hiszen a könyező szent
képekben. Hanem ez már mégis igaz, és Zófi asszony másnap elmondta ezt a
délczeg őrnagynak. Zófi asszony szereti a hirhordást, a hizelkedést, a
cselszövést, Zófi asszonynak kedves mulatság a titkon szerető sziveket
összehozni, békés családtagokat meg összeveszíteni, valakinek úgy
szerezni örömöt, hogy abból másnak nagy keserűsége legyen; másnak a
titkaiba beleásni magát s azután kinozni őt bizalmasságával. Zófi
asszony az én anyám.

Athalie megtörülte az ajkát a szó után: «anyám», mintha valami
keserűséget törülne le onnan.

– A besugott könyeknek az lett a következése, hogy Zófi asszony egy
skatulyát hozott az őrnagytól a szent képnek, és egy levelet.

– Mi volt a dobozban?

– Hogy mi volt a dobozban, az nem olyan érdekes önre nézve, mint hogy mi
lehetett a levélben? A dobozban volt annak az eltört kardnak a
féldarabja a markolattal együtt, melylyel az őrnagy vivott. Ez egy
emlék.

– Jó, mondá Mihály, nyugalmat erőltetve. Ebben semmi rossz sincs.

– Nincs. De a levél?

– Olvasta ön azt?

– Nem. De tudom, mi volt benne?

– Hogy tudja ön?

– Mert a szent alak válaszolt reá, s levelét megint Zófi asszony vitte
el.

– Az a válasz lehetett visszautasítás is.

– De nem volt visszautasítás. Zófi asszony nekem mindent elmond, mert
tudja jól, hogy azzal, a mit nekem elmond, nekem pokolbeli kinokat okoz.
Aztán ő nekem nem cselédem, csak anyám. Szolgálni a szent asszonynak
tartozik; nekem pedig, cselédtársának, elmondani, hogy mi rosszat mível
az asszonya. A cselédszobában nincs anya és leány, csak szolgálók
vannak, egymásra irigykedők, asszonyukat elárulók. Nem szégyenli ön még
magát, uram, hogy velem itt suttog?

– Szóljon tovább!

– Igen. Tovább, mert hiszen még vége nincs a történetnek. A küldött
levél nem volt sem illatos, sem rózsaszinű, itt lett az megirva önnek a
saját iróasztalán, saját pecsétjével lezárva; s tartalma az is lehetett,
hogy a kérdező örökre elutasíttatik. De nem az volt.

– Ki tudhatja azt?

– Zófi asszony és én, s ön lesz mindjárt a harmadik. A hogy ön ma
véletlenül megérkezett… Ejh de hogy is jöhetett ily alkalmatlan időben?
Köröskörül a Dunának minden ága zajlik; jég tolul jég hátára; élő
teremtés nem mer egyik partról a másikra menni. Az ember azt hihetné,
hogy egy ilyen napon olyan biztosan el van zárolva a város, hogy abba
még egy nyughatatlan férj sem képes behatolni, a ki egyszer kívül
rekedt. Hogy tudott ön épen ma általjönni?

– Ne kinozzon, Athalie!

– Nem vette ön észre a megdöbbenést a szent kép arczán, mikor őt
meglepte? Nem érezte, hogy reszkettek a kezei az ön kezeiben? Ön nagyon
rossz időben talált érkezni. Zófi asszony megint elvándorolt a délczeg
őrnagyhoz ezzel a rövid üzenettel: «ma nem lehet!»

Timár arczát a harag és ijedtség rossz indulatai torzíták el e szóknál.

Azután csüggedten rogyott karszékébe s azt mondá: «nem hiszek önnek».

– Nem is kivánom, szólt vállvonva Athalie. De adok önnek egy rossz
tanácsot, hihessen majd saját szemeinek. Ma nem lehet, mert ön
hazaérkezett. De a mi ma nem lehet, az lehetne holnap, ha ön eltávoznék.
Ön minden évben le szokott rándulni télen a Balatonra, mikor a tó befagy
s a jég alatti halászat megkezdődik. Az érdekes sport. Ön holnap azt
mondhatná: «a míg a hideg tart, elutazom Füredre, megnézem, mit
csinálnak a fogasaim?» s azután bezárkóznék rácz-utczai házába és ott
várna csendesen, mindaddig, míg valaki megzörgetné az ablakát s azt
mondaná: «már lehet!» Akkor visszatérne ide.

– Én tegyem azt? szörnyedt fel eliszonyodva Timár.

Athalie megvetően nézett végig rajta.

– Azt hittem, hogy ön férfi. S mikor önnek valaki azt mondja: nézd, itt
fog lenni ma az a másik férfi, a kit feleséged szeret, a kiért hozzád
jéghideg, a kiben meg vagy alázva, akkor ön a legelső vas után fog
kapni, s nem kérdezi ki az? hanem megöli elébb, ha testvére volt is!
Csalódtam. Ön megrémült szavaimtól. Bocsásson meg, ha rossz helyen
szóltam. Nem fogom többet tenni. Kérem, ne áruljon el asszonyomnak. Nem
rágalmazom őt ön előtt többet. Mindig csak jót fogok felőle mondani.
Most is csak hazudtam. Nem igaz. Ő nem hűtlen önhöz.

Athalie egyszerre olyan alázatos arczczal, oly könyörgő szavakkal
fordult Timárhoz, hogy az már kételkedni kezdett benne s kezdte hinni,
hogy a mit hallott az csak mese; de alig árulta el bámuló arczával
hiszékenységét, midőn Athalie a szeme közé nevetett s arczába vágta ezt
a szót:

– Ön gyáva!

S azzal indulni készült.

De Mihály utána szökött és megfogta a kezét.

– Maradjon ön. Én megfogadom az ön tanácsát és mindent úgy teszek, a
hogy ön mondja.

– Akkor hallgasson rám, mondá Athalie, s olyan közel simult Mihályhoz,
hogy keble annak vállát érte, s ajkai olyan közel voltak arczához, hogy
lélekzete forróságát érezheté; a ki távolból leste volna őket, azt hitte
volna, suttogó szerelmesek.

A mit pedig Athalie suttogott Timárnak, ez volt:

– Mikor Brazovics úr ezt a házat építtette, akkor ez a szoba, mely most
Timéáé, volt a vendégek szobája. Kik voltak Brazovics úr szokott
vendégei? Üzértársak, ügyfelek, alkuvó kereskedők és termelők. Annak a
szobának a lépcső felőli falában egy üreg van, a csigalépcső fala
gömbölyüen hajlik, a belső fal pedig szögletet képez. Ebbe az üregbe a
folyosó felől lehet bejutni. Egy fali szekrény van ott, melyben régi
megcsorbult edények állanak, ritkán van az nyitva. De ha mindig tárva
állana is, akkor sem jutna eszébe senkinek, hogy a szekrény polczai alá
illesztett csavarokat sorba próbálgassa. A harmadik polcz középső
csavarja pedig kijár. Még ha azt kihuzza is valaki, nem tud meg belőle
semmit. Egyszerű szeg az, semmi más. Hanem a ki birtokában van egy
sajátszerű kulcsnak, mely e szeg helyébe illeszthető, annak a kulcs
fejét meg kell nyomni, s akkor abból egy toll kiugrik; a kulcsnak egy
fordítására aztán az egész szekrény nesztelenül félretolható lesz. Onnan
abba a rejtekbe lehet jutni, mely világosságot és levegőt a háztetőn
kijáró kürtőn keresztül kap. Ez a falban járó üreg egész addig a szobáig
vezet, mely most Timéa belső szobája, s melyben azelőtt Brazovics úr
vendégei voltak elszállásolva. E rejtett folyosó egy ajtóüregen
végződik. Belül azt egy kép takarja, gyöngyház mozaik. Szent Györgyöt
ábrázolja a sárkánynyal. Úgy látszik, mintha fogadalmi kép volna, a
falba illesztve. Ön sokszor el akarta távolíttatni onnan azt a képet, de
Timéa nem engedte s ottmaradt. Ennek a képnek egyik mozaik darabja félre
fordítható s akkor a támadt résen keresztül mindent lehet látni és
hallani, a mi a szobában történik, a mit ott beszélnek.

– Mire való volt e rejtek az ön atyjának?

– Úgy hiszem, ez üzletéhez tartozott. Neki sok dolga volt ügyfelekkel,
versenytársakkal, hivatalos ügyvezetőkkel. Jó konyhát tartott és jó
borokat. Mikor aztán vendégeit jó kedvbe hozta, magukra hagyta őket;
nesztelenül ide került lesbe s kihallgatta, hogy mit beszélnek azok
egymás között. Ezen az uton igen egyszerűen és biztosan megtudta mindig,
a termelők mit határoztak egymás között utolsó árnak? a versenyzők mit
tartanak maguk részéről legmagasabb ajánlatnak? Az élelmezési
kormánybiztosok, a várerődítés vezetői minő vállalatokat terveznek? a
borozó embernek nyelve eljár, s azt nem tudhatták, hogy titkaikat az
érdekelt fél olyan közelről hallhatja. Ezen az uton Brazovics úr sok,
üzletéhez szükséges adat birtokába jutott, s azoknak tudta hasznát
venni. Egyszer ő maga nagyon elgyöngült az asztal áldásai alatt s akkor
engemet küldött hallgatózni a rejtekbe, onnan ismerem e titkot. A rejtek
kulcsa most is nálam van. Ime lássa ön! Ha akartam volna, mikor
Brazovics úr vagyonát hivatalosan lefoglalták, szobáit lezárolták, ezen
a rejteken keresztül sok mindent elhordhattam volna a szobákból. De én
kevély voltam arra, hogy lopjak!

– Tehát abból a rejtekből a szobákba is be lehet jutni?

A Szent György-képnek sarkai vannak; a rejtek felől, mint az ajtószárny,
kinyilik.

– Tehát ön bármikor Timéa hálószobájába juthat ez uton? kérdé Mihály
valami leküzdhetlen borzadálylyal.

Athalie büszkén mosolygott.

– Nem volt rá szükségem soha, hogy rejtek uton lépjek be hozzá. Timéa
nyitott ajtóknál aluszik s ön tudja jól, hogy én keresztül járhatok a
szobáján. S ő mélyen alszik.

– Adja ön ide nekem azt a kulcsot.

Athalie kivette zsebéből a titkos záró szert, melynek vége olyan volt,
mint egy csavar, s csak a fogantyú megnyomására ugrott ki belőle a toll.
Megmagyarázta Timárnak, hogyan kell vele bánni.

Timárnak úgy sugta valami, tán védangyala, hogy ezt a kulcsot dobja bele
az udvaron a mély kutba. Nem hallgatott rá; arra figyelt, a mit Athalie
suttogott fülébe.

– Ha ön holnap eltávozik hazulról s aztán mikor a jeladást meghallja,
visszajön s rejtekhelyét elfoglalja, mindent meg fog ön tudni, a mit
tudni akart. Eljön-e?

– Itt leszek.

– Szokott ön magával fegyvert hordani? Pisztolyt, vagy tőrbotot? Ön nem
tudhatja, hogy mi fog történni? A Szent György-kép jobb kézről gömbölyű
fogantyú nyomására nyilik fel. S mikor kinyilik, Timéa ágyát eltakarja.
Ért ön engem?

A hölgy szenvedélyesen szorítá meg Mihály kezét, kárhozatos dühvel
tekintve szemébe; s azután még valamit beszélt hozzá, de az nem volt
hallható beszéd, csak az ajkai mozogtak, csak a fogai verődtek össze,
csak szemei forogtak; szavak voltak azok hang nélkül. Vajjon mit
mondhatott?

Timár maga elé merengett, elkábultan mint egy álomjáró: egyszer aztán
felveté a fejét, hogy még valamit kérdezzen Athalietől.

Egyedül volt, nem állt előtte senki. Csak a kezébe szorított rejtélyes
kulcs bizonyítá, hogy nem álmodott.

Ilyen kínt még nem állt ki Timár soha, mint e hosszú idő alatt, mely a
másnap estétől elválasztá.

Úgy tett, a hogy Athalie tanácsolá. Otthon maradt délig; ebéd után azt
mondta, hogy a Balatonra megy le, a halászatot, melyet bérben tartott,
megtekinteni. A hogy gyalog jött át a Duna jegén, uti podgyász nélkül,
úgy vissza is mehetett. Utazókocsija ott várt a túlparton, azt még nem
eresztették át a jégen; elébb a szekérútnak el kell készülni.

Szóba sem állt ügynökeivel; bele sem tekintett üzleti könyveibe.
Pénztárából kivett egy csomó bankjegyet találomra, azt tárczájába tette,
s azzal szökött hazulról.

Még mikor a lépcsőn lejött, a postakihordó elfogta az úton. Levelet
hozott neki, melynek vevényét alá kellett irnia. Annak a kedveért sem
tért vissza szobájába. Mindig hordott a zsebében egy mesterséges
szerkezetű tollat, melynek szára egyúttal tintatartó is volt; azt
elővette, a recepissét a postás hátára tette s úgy irta alá a nevét.

Aztán megnézte a levelet. Tengerentúlról jött az, rio-janeiroi ügynöke
küldé. Fel sem bontotta, eltette a zsebébe olvasatlanul. Mit gondolt ő
most az egész világ lisztkereskedésével!

Rácz-utczai házában is volt egy külön szoba fentartva a számára, melyet,
a mint a hideg napok beálltak, folytonosan fűtve tartottak. Ebbe a
szobába külön elzárt folyosóról volt a bejárás, s azt több üres szoba
választotta el az üzleti irodának és hivatalnoki termeknek használt
többi lakosztálytól.

Timár észrevétlenül jutott el az utczai szobába, s aztán leült az ablak
elé és várakozott.

A hideg téli szél, mely odakünn végigsüvöltött, czifra jégvirágokat
rajzolt az üvegtáblákra, se ki, se be nem lehetett rajtuk látni.

Előtte volt tehát, a mit keresett, Timéa hűtlenségének bizonyítványa.
Rég kivánta azt. Hogy lelkét megnyugtassa, hogy elmondhassa: most már
kölcsönösen vétettünk egymás ellen, most már nem tartozunk egymásnak
semmivel! Hogy meg tudja vetni, utálni, gyűlölni azt a nőt, kinek eddig
a tisztelet homagiumával kellett adóznia, mint a hogy adózik a jobbágy
az uralkodójának. Most már elűzheti őt e trónról, a melyről egy nő csak
egyszer szállhat le. És azután, ha ily erős indoknál fogva elvált tőle,
akkor magához emelheti Noémit, megadhatja neki azt a rangot, mely őt
megilleti: boldog nővé, asszonynyá teheti őt, a hogy érdemes rá.

És mégis, és mégis úgy kinozta ez a gondolat!

Ha kiszinezte képzeletében az első, tanútalan találkozást e nő és a
férfi között, vérének minden salakja felszinre került s elhomályosította
lelke világát.

A szégyen, a boszuvágy, az irigység pokolbeli szomja epeszté. A
gyalázatot, a megcsalatást nehéz tűrni még a hasznáért is.

Most kezdte érezni, hogy Timéa milyen nagy kincs. E kincsről önkényt
lemondani, azt visszaajándékozni önmagának, ehhez volt kedve, de
ellopatni hagyni! ez fellázítá.

Mit fog tenni? azon tusakodott.

Ha Athalie mérge szivéig hatott volna, akkor annál a gondolatnál
állapodnék meg, hogy gyilokkal kezében, orozva lépjen ki a szent kép
mögűl s a hűtlen nőt a legforróbb csók közepett gyilkolja le kedvese
karjai közt. Athalienak Timéa vére kell.

Hanem aztán a sértett férfi boszuja mást beszél. Annak férfivér kell.
Nem orozva, hanem szemtől-szembe kiontott vér. Kard mind a kettő
kezében, s aztán életre és halálra.

Mikor pedig a nyugodtan számító ember, a hidegvérű bölcs kerül felül, az
azt mondja: «minek volna itt bármi vérontás? neked nem boszura van
szükséged, hanem botrányra. Előrohansz a rejtekből, összekiáltod
cselédeidet, kiűzöd a házból a házasságtörő asszonyt csábítójával
együtt. Ez az okos ember eljárása. Nem vagy te katona, a ki karddal
egyenlítse ki sérelmeit. Ott a biró, ott a törvény!»

Hanem azért még sem tagadhatta meg magától, hogy azt a tőrbotot, meg azt
a zsebpisztolyt, a mit Athalie ajánlott, készen ne tartsa az asztalán.
Ki tudja, mire kerülhet a dolog? A pillanat hevélye határozza majd el
azt, melyik kerül felül: az orgyilkos boszuálló-e, vagy a büszke férj,
vagy a bölcs üzér, ki a «soll» rubrikába hidegvérrel jegyezi be a
botrányos gyalázatot, ha a «haben» rovatába annak megfelelő nyereséget
róhat?

E közben beesteledett.

A sötét utczák lámpái megszaporodtak már. Levetinczy úr saját költségén
tartotta fenn utczájában a világosságot. A jövő-menők árnyékai
rajzolódtak futólag a jeges ablakon.

Egyszer egy ilyen árnyék megállt az ablak előtt, s halk kopogtatás
hangzott az ablaktáblán.

Timárnak úgy tetszék, mintha a jégvirágok, a mik a zörgetésre
megrázkódnak, a tündérerdő zengő fái volnának, a mik azt mondják: «ne
menj!»

Gondolkozott. A kopogtatás ismétlődött. «Megyek», suttogá az ablak felé,
s pisztolyát és tőrbotját magához véve, kiosont a házából.

Csak egy futamodás a másik házig, a melyben fény és gazdagság van
felhalmozva, s annak közepette a szép halavány asszony.

Az egész úton nem talált szembe senkit. Üres volt már az utcza.

De egy sötét árnyat vett néha észre, mintha előtte futna, el-eltünve a
félhomályban, s végre az utczaszegletnél besuhanva. Azt követte.

Nyitva talált maga előtt minden ajtót. Valami segítő kéz kinyitogatott
előtte utczaajtót, lépcsőrácsot, még a falszekrény szőnyegajtóját is.

Legkisebb nesz nélkül jöhetett be.

Megtalálta a kihúzható csavart a polcz alatt, helyébe tolta a kulcsot, a
rejtélyes ajtó felnyilt előtte, becsukódott mögötte. Timár ott volt a
rejtett üregben. Kém a saját házában. Tehát még «kém» is.

Micsoda alacsonyság van még, a mit el nem követett?

És mindezt azért, «mert a szegény ember komisz ember, a gazdag ember
pedig oly dicső ember». Itt volt a dicsősége.

Jó, hogy földalatti sötétség van ezen a helyen.

Botorkázva, tapogatózva haladt falmentében, míg egy helyre talált, a hol
vékony világosság szürődött valahonnan keresztül. Ott volt a szent
György-kép. A lámpafény rémlett át a szobából a mozaik üvegragasztékain.

Megtalálta a félretolható kagylókoczkát; annak a helyén egy vékony üveg
lemez maradt.

Betekintett a szobába.

A tejüveggel födött lámpa az asztalon állt; Timéa a szobában járt alá s
fel.

Fehér himzett öltöny hullámzott alá termetéről, kezei összekulcsolva
csüggtek alá ölébe.

A folyosó felőli ajtó nyilt, Zófi asszony lépett be rajta. Valamit
súgott Timéának.

De Timár még ezt a súgást is meghallá. Az a fülke ott a szögletben olyan
volt, mint «Dyonisius kőfüle», minden hangot fölfogott.

– Jöhet-e már? kérdezé Zófi asszony.

– Várok rá, mondá Timéa.

Azután Zófi asszony elment.

Timéa pedig kihúzott szekrényéből egy fiókot, s abból egy dobozt vett
elő.

Odalépett vele a lámpa elé. Úgy ált Timárral szemközt, hogy a lámpa
teljes fényét arczára vetette; a lesben ülő minden változását
megfigyelhette e vonásoknak.

Timéa felnyitotta a dobozt. Mi volt abban? Egy kardmarkolat, az eltört
pengével.

Az első tekintetre összerázkódott a nő, szemöldei összehuzódása az
iszonyt fejezte ki. Azután lassan kiderült az arcza, s ismét olyan lett
az, összeérő két vékony, fekete szemöldével, mint egy szent kép, fekete
glóriával homloka körül.

Majd édes gyöngédség derengett át méla vonásain, felvette a dobozt s
olyan közel emelte ajkaihoz a kardot, hogy Timár rettegni kezdett: most
mindjárt megcsókolja!

Az a kard is vetélytársa volt már.

S mentül tovább nézte a tört kardot Timéa, szemei annál élénkebb
ragyogásra nyiltak; egyszer aztán annyira vitte a bátorságot, hogy meg
merte fogni a kard markolatát, kivette a tört fegyvert a dobozból, s
férfi módjára próbált vele a levegőben védni, vágni…… Ah! ha tudta
volna, hogy valaki van itt a közelben, a kinek halálkínokat kell
szenvednie minden ily vágás után!

Most kopogtattak az ajtón, Timéa ijedten helyezé vissza a tört kardot a
dobozba, s aztán tétovázva rebegé: «szabad!» De elébb öltönye hosszú
ujjfodrait, mik fel voltak csúszva, végigsimítá keze csuklójáig.

Ő jött be. Az őrnagy.

Délczeg férfi volt. Szép, daliás arcz.

Timéa nem ment eléje, még mindig a lámpa előtt állt. Timár ő reá
figyelt.

Pokol! Mit kell látnia?

A mint az őrnagy belépett a szobába, Timéa arcza mélyen elpirult.

Igen, az alabástromszobor tudott hajnalfényt ragyogni, a szent kép arcza
megmozdult és a szűzfehérség rózsákkal párosult.

A fehér arcz megtalálta azt, a ki előtt lángba boruljon.

Kell-e még több bizonyság is, kellenek-e még szavak is ezentúl?

Timár közel volt hozzá, hogy kirúgja maga elől a szent képet, s mint a
felülkerült sárkány, a ki legázolta szent György angyalt, odarohanjon
közéjük, mielőtt Timéának az ajkai is mondhatták volna azt, a mit az
arcza elárult…

De nem. Talán csak álom volt, a mit láttál. Nézz oda ismét. Timéa arcza
oly fehér mint máskor. Hideg méltósággal int az őrnagynak, hogy
foglaljon helyet egy széken. Ő maga tőle távol ül le a pamlagra s
tekintete oly szigorú, oly tiszteletparancsoló.

Az őrnagy egyik kezében tartá arany paszomántos csákóját, a másikban
aranyfegyverbojtos kardját s feszesen ült, mintha tábornoka előtt volna.

Sokáig hallgatva néztek egymásra. Szorongó érzésekkel küzdött nő és
férfi.

Timéa szólalt meg elébb:

– Uram! Ön egy rejtélyes levelet küldött nekem, még megdöbbentőbb
ajándék kiséretében. Ez ajándék egy kettétört kard.

Timéa ezzel levevé a dobozról a födélt, s kivette abból az odarejtett
levelet.

– Önnek a levele így szól: «Asszonyom! Én ma egy emberrel párbajt
vívtam, s csak kardom kettétörésén mult, hogy azt meg nem öltem. E
párbajnak oly rejtélyes körülményei vannak, melyek egyenesen önt, és még
inkább önnek a férjét érdeklik. Engedjen ön nekem néhány percznyi
találkozást, hogy önnek mindent elmondhassak, a mit önnek tudnia
szükséges.» E levélben kétszer is alá van húzva «önnek a férjét». Ez
volt az ok, uram, mely engemet rábirt arra, hogy önnek alkalmat adjak
velem beszélhetni. Szóljon ön; mi összefüggése van az ön párbajának
Levetinczy úr személyes ügyével? Hallgatni fogok önre, a míg Levetinczy
urról beszél: a mint másra tér át, eltávozom.

Az őrnagy meghajtá magát gondolatterhes komolysággal.

– Tehát ott kezdem, asszonyom, hogy néhány nap óta jár itt a városban
egy ismeretlen ember, a ki tengerész egyenruhát visel s egyenruhája
előjogánál fogva mindenüvé bejáratos, a hol katonatisztek vannak. Úgy
látszik, hogy nagy világfi s mulatságos társalgó. Hogy ki ez ember? azt
közelebbről nem tudom, mert kémkedni nem szokásom. Nem tünt fel önnek is
ez ember, asszonyom? Láthatta őt nehányszor a szinházban, zöld
egyenruha, arany és vörös hajtókával.

– Láttam.

– S nem emlékezik rá, hogy valaha azelőtt látta volna valahol?

– Nem figyeltem az arczára.

– Igaz, hisz ön nem néz idegen férfi arczába soha.

– Tovább, uram. Rólam ne beszéljünk.

– Ez az ember együtt szokott mulatni velünk már hetek óta. Pénze, úgy
látszott, hogy volt elég. Ittlétének indokát elmondta mindenkinek.
Levetinczy urra vár. Hozzá van küldetése, személyesen elintézendő igen
fontos ügy. A dolog kezdett előttünk lassankint unalmassá válni. Az
ember mindennap tudakozódott Levetinczy úr felől s hozzá a
legtitkolozóbb pofákat vágta, míg utóbb mindenki arra a gyanura kezdett
jönni, hogy ez egy kalandor. Egy este sarokba szorítottuk ezt az embert.
Meg kellett tudnunk, hogy egy ember, a ki társaságunkba jár, mi járatban
van itt? Én vettem őt kérdőre. Ismét a szokott mondával állt elő, hogy ő
neki Levetinczy urral vannak elintézendő ügyei. Miért nem fordul azokkal
Levetinczy úr ügyvezetőjéhez? Mert azok nagyon kényes természetű ügyek,
miket csak személyesen lehet elintézni. Erre a válaszra én arra szántam
magamat, hogy egészen kiméletlenül fogok az emberemmel bánni. Hallja ön,
mondám neki, én nem hiszem, és itt mi valamennyien kétkedünk benne
méltán, hogy Levetinczy urnak önnel bármi személyes ügyei lehetnének, a
mik kényes természetüek. Hogy ön kicsoda? azt nem tudjuk; hanem az
bizonyos, hogy Levetinczy úr egy derék, jellemteljes ember, a kinek
vagyona, jó hire, esze, világi állása elismert nagyság mind. A ki
azonfelül mint családfő feddhetlen életet él, mint honpolgár
fejedelméhez hűséges; a kinek tehát semmi oka sem lehet titokteljes
összeköttetésekre olyan emberekkel, a minőnek ön látszik.

Ezen szavak alatt Timéa lassan felkelt helyéről, odalépett az őrnagyhoz,
és kezét nyujtá neki:

– Köszönöm!

És Timár újra látta a fehér arczon fellobogni amaz ismeretlen rózsapirt,
és most már tartósan ottmaradt az. A nő úgy hevült annál a gondolatnál,
hogy ime a férfi, kit szive imád, úgy védi azt a másik férfit, ki neki
esküdt férje, ki sziveik között áll.

Az őrnagy folytatá, s hogy Timéa arczát ne sértse tekintetével, valami
más tárgyat keresett ki a szobában, melyre szemeit függeszsze, a hogy
szoktak egy álló pontot kiválasztani azok, kik egy indulatfeszítő
elbeszélésbe vannak elmélyedve. Ez a tárgy épen a szent György-képen
levő sárkány feje volt. E sárkányfő szeme volt a les, melyen keresztül
Timár a szobába kémlelt s aztán úgy tetszék neki, mintha az az ember
minden szót egyenesen ő hozzá intézne.

Pedig hiszen ott sötét volt, a hol állt, oda nem láthatott senki.

– Ekkor egészen átváltozott annak az embernek az arcza, mint mikor az
ember egy húnyászkodó ebnek hirtelen a farkára tapos. «Mit? kiálta fel
mindnyájunk hallatára; hát önök azt hiszik Levetinczyről, hogy az egy
gazdag ember, hogy hire nagy, esze csodálatos, hogy boldog családapa,
hogy hű alattvaló? No hát én megmutatom önöknek, hogy ez az ember, ez a
Levetinczy, harmadnapra, a mikor én rátalálok, szökni fog innen, szökni
fog a házától, a szép feleségétől, szökni az országától, szökni fog
Európából, és soha hirét nem fogják hallani többet!»

Timéa keze akaratlanul a törött kard markolatára tévedt.

– Én válasz helyett azt az embert pofon ütöttem.

Timár félrekapta a fejét a leslyuktól; azt hitte, az ő arcza kapta meg
az ütést.

– Mindjárt láttam, hogy ez az ember megbánta, a mit beszélt, s szeretett
volna a pofon következménye elől akárhova elmenekülni; de nem
bocsátottam. Elálltam az útját. Ön katona, kard van az oldalán, tudja,
hogy mit szokás egy ilyen találkozás után kezdeni. Odafenn a vendéglőben
a tágas tánczterem, meggyujtatjuk a gyertyákat, s aztán választ ön
magának közülünk két segédet, én is kettőt, s elvégezzük a dolgunkat.
Egy percznyi haladékot sem engedtünk neki. A párbaj megkezdődött. Az
ember úgy vívott, mint egy pirata, egy párszor el akarta kapni a
kardomat a bal kezével, akkor aztán megharagudtam s olyat vágtam a
fejére, hogy összerogyott. Szerencséjére a kardom lapjára fordult
csapásközben s ez okozta, hogy eltörött. Másnap, mint orvosunktól
megtudtam, az ember elhagyta a várost; sebe nem lehetett veszélyes.

Timéa ismét fölvette a törött kardot s megnézte annak lapjait; azután
visszatette ezt az asztalra s némán nyujtá kezét az őrnagynak.

Az őrnagy gyöngéden fogta két kezébe s ajkához emelte azt; alig volt
észrevehető, hogy megcsókolta. Timéa nem vonta vissza kezét.

– Köszönöm! suttogá halkan az őrnagy. Timár talán nem is hallá e szót
rejtekodujában, de a nedves szemek is ugyanazt mondák: «köszönöm!»

Azután hosszú perczei következtek a hallgatásnak. Timéa visszaült
kerevetére s fejét tenyerébe hajtá.

Az őrnagy megszólalt:

– De én nem azért kértem öntől e találkozást, asszonyom, hogy itt ön
előtt eldicsekedjem egy hőstettel, mely önre nézve kellemetlen, rám
nézve pedig csak baráti kötelesség; nem is azért, hogy jutalmamat
kérjem, a mit ön oly jó volt nekem egy kézszorításban megadni. Ez sok
volt, ez nekem igen nagy jutalom. De nem azért kerestem ily szokatlan
módon, ezzel a törött kard küldésével, a mi határos a nevetségessel, az
önnel való beszélgetést, hanem egy igen komoly kérdés miatt. Asszonyom!
Lehető-e, hogy abban, a mit amaz ember mondott, valami igaz legyen?

Timéa mint egy villanyütésre rezzent fel erre a szóra. És azt a
villanyütést megérezte Timár is, ő benne is összerándult minden ideg
erre a kérdésre.

– Mit gondol ön, uram? szólt Timéa indulatosan.

– Kimondtam, és feleletet akarok rá öntől nyerni, asszonyom! szólt az
őrnagy, felállva helyéből. Ha ez az ember egyben hazudott, úgy mindenben
hazudott; de ha egy igaz lehet szavaiból, akkor minden igaz lehet. Ezért
jöttem önhöz. Őszintén, egyenesen, nyilt arczczal intézem önhöz a
kérdést, lehető-e az, hogy csak egy igaz szó is volt ebben a rágalomban?
Nem mondtam el mindent, a mit az az ember Levetinczyre szórt, minden
czím benne volt abban, a mi férfira nézve sértő. Van ezekben valami
lehetőség? Hogy Timár élete azt a rettenetes fordulatot vehesse, a
melyet a szerencsétlen ház egykori tulajdonosa halálával előzött meg?
Mert, ha az lehető, akkor nem tarthat vissza semmi tekintet, hogy az
Isten irgalmára ne kérjem önt, siessen ez összeomló ház alól menekülni,
asszonyom! Hisz én nem engedhetem azt, hogy ön megsemmisüljön, én nem
nézhetem azt hidegvérrel, hogy önt magával ragadja együtt az örvénybe
valaki!

A forró szavak Timéa keblét is áthevíték. Timár sováran leste a nő lelki
küzdelmét. Timéa győztes maradt. Összeszedte lelki erejét s nyugalommal
felelt:

– Ne legyen önnek aggodalma, uram! Én biztosíthatom önt róla, hogy az az
ember, akárki volt, akárhonnan jött, hazudott és rágalmainak semmi
alapja nincs. Levetinczy urnak vagyoni állását én alaposan ismerem, mert
távollétében magam vezetem ügyeit s minden iránt teljes
felvilágosítással birok. Vagyona rendben van; a mit koczkáztat belőle,
az, ha mind elveszne is bármi véletlen baleset miatt, az házának egy
oszlopát sem döntené ki. Azt is nyugodt lélekkel mondhatom önnek, hogy
Levetinczy úr vagyona között nincs egy fillér, mely igaz úton ne lett
volna szerezve; senki vagyonát el nem vette soha, hogy valakinek
szemrehányásától valaha rettegni, hogy valami szerzeményének eredetét
titkolni legyen kénytelen Isten és emberek előtt. Levetinczy úr gazdag
ember, ki gazdagságáért nem tartozik pirulni…

Ah! mint égett Timárnak az arcza ott a sötétben!

Az őrnagy felsóhajtott.

– Ön mindenről meggyőzött engem, asszonyom. Ezt hittem is. Amaz
ismeretlen ember minden szava rágalom volt, melylyel Timárt mint üzlet
emberét vádolá. De ő olyan szókat is ejtett ki, melyek önnek férjét mint
családfőt gyanusíták. Egy szót engedjen ön kérdenem: boldog ön?

Timéa mondhatlan fájdalommal tekinte rá s tekintetében e válasz szólt:
«látsz, és mégis kérdezesz?»

– Kényelem, fény és gazdagság veszi önt körül; folytatá merész hangon az
őrnagy, de ha való az, a mit én, becsületemre mondom, nem kérdeztem soha
senkitől, de a mit hivatlanul mondtak ki előttem, a mire azt mondtam:
«hazudsz», s a miért a kimondón boszut álltam: ha való volna az, hogy ön
szenved, hogy ön nem boldog, akkor nem volnék férfi, ha bátorságom nem
lenne önhöz így szólani: «Asszonyom, van még egy ember a világon, a ki
épen úgy szenved, épen oly boldogtalan, mint ön; dobja el ön magától e
szerencsétlen gazdagságot s szüntesse meg két ember szenvedését, oly
szenvedést, mely egy harmadikat, ennek okozóját, még a más világon is
vádolni fogja az Isten előtt. Váljék el!»

Timéa keblére szorítá kezeit s szemeivel, mint egy kínhalálra menő
martyr, fájdalommal tekinte fel a magasba. Szivének minden fájdalma
felébredt ebben a pillanatban.

Timár, midőn így látta őt, csüggedten üté homlokát öklével, s elfordítá
arczát a Judás-lyuktól, melyen leskelődött.

Nehány perczig nem látott és nem hallott semmit.

Midőn a kínzó tudvágy újra visszavonta őt a sötétbe bevilágló
fénysugárhoz s a szobába áttekintett: már akkor nem látta maga előtt a
martyrt; Timéa arcza ismét nyugodt volt.

– Uram, szólt szelid, lágy hangon az őrnagyhoz, hogy önnek szavait
végighallgatám, bizonyítja azt, hogy önt tisztelem. Hagyja meg nálam ezt
az érzést és ne kérdje tőlem soha azt, a mit ma kérdezett. Fölhívom az
egész világot, tudja-e valaki, hogy egy szavam, egy könyem valaha
panaszt árult volna el? Ki ellen? Férjem ellen, a ki a legjobb, a
legnemesebb ember a világon? ő engem mint idegent, mint gyermeket
megszabadított a haláltól; háromszor járta meg a vizek mélyét, a halál
országát, hogy engem megmentsen. Mint bohó, mindenkitől kigúnyolt
teremtést, ő védelmezett; miattam halálos ellensége házához naponkint
eljárt, féltett, vigyázott rám. Mikor koldussá, földönfutóvá lettem,
mint szolgáló leányt, kezével, vagyonával megajándékozott, házában
urnővé tett. És midőn kezét nyujtotta, ezt komolyan tette, nem játszott
velem.

Timéa ezzel egy fali szekrényhez sietett s annak ajtaját hevesen
felszakította.

– Nézzen ön ide, uram! szólt az őrnagyhoz, egy szekrénybe felakasztott
öltöny himzett uszályát terjesztve szét előtte. Ismeri ön ezt az
öltönyt? Ez azon köntös, melyet én hímeztem. Ön látta azt hosszú heteken
át, midőn a himzés mellett ültem; minden öltés rajta egy eltemetett
ábránd, egy szomorú emlék énnekem. Azt hitették el velem, ez az én
menyasszonyi köntösöm lesz. S mikor elkészült, azt mondták: «már most
vesd le, ez más menyasszonynak készült!» Ah! uram, ez a tőrdöfés halálos
volt az én szivemen. Ezzel a gyógyíthatatlan sebbel a lelkemben kínlódom
azóta éveken keresztül. És most váljak meg attól a nemes nagy jellemtől,
ki nem jött elém hizelegve, csábítgatva, hanem megvárta, míg más eltép,
elgázol, a földön fekve hagy, s akkor jött oda, hogy fölvegyen, keblére
tűzzön; ki azóta nem tett egyebet mint emberfölötti, angyalhoz méltó
türelemmel törekedett gyógyítani halálos bajomat és osztozott
szenvedéseimben. Én váljak meg attól az embertől, a kinek rajtam kívül
nincs senkije, a kit szeressen; a kire nézve egy egész világ vagyok, az
egyetlen lény, mely őt az élethez köti; az egyetlen arcz, melynek
láttára búskomor arcza felderül? Én váljak meg attól az embertől, a kit
mindenki tisztel, szeret? Én mondjam azt, hogy gyűlölöm? Én, a ki
mindenemet neki köszönöm, s a ki nászhozományul nem hoztam hozzá mást,
mint egy szeretet nélküli beteg szivet?

Az őrnagy eltakarta kezével arczát ez indulatsugallta szavára az
asszonynak. Hát az a másik férfi ott a szent György-kép háta mögött? hát
az nem érezte-e magát úgy, mint az a sárkány, melynek az arkangyal
dárdáját torkába verve tartja?

És még nem volt elég a torkába vert dárda, még ki is rántották a sebből
a beleakadt szigonyvéget.

– De uram, folytatá Timéa a női méltóság ellenállhatlan varázsával
tiszta arczán: ha mind annak ellenkezője állna is, a mit Timárról tart a
világ; ha ő bukott ember volna is, ha koldussá lenne, én el nem hagynám
őt akkor sem. Akkor épen nem. És ha gyalázat tetézné nevét, én el nem
dobnám magamtól ezt a nevet, osztoznám a szennyében, mint osztoztam a
ragyogásában. Ha megvetné az egész világ, én örök tisztelettel tartoznám
neki. Ha földönfutóvá lenne, kísérő társa lennék. Ha rabló volna, az
erdőn laknám vele. Ha meg akarna halni, vele együtt ölném meg magamat…

(Mi az? Sír az a sárkány ott azon a képen!?)

Timéa még mindig tudott mit mondani.

– És végül, uram, ha azt tudnám meg, a mi minden nőre nézve
legérzékenyebb, a legkeserítőbb bántalom, hogy férjem hozzám hűtelen
volt, hogy mást szeretett, azt mondanám: «az Isten áldja meg azt, a ki ő
neki megadta azt a boldogságot, a mitől én őt megfosztottam!» és nem
válnék el tőle. – Nem válnék el tőle, még ha ő maga kivánná is; nem
válnék el tőle soha; mert én tudom, hogy mivel tartozom esküvésemnek, és
mivel tartozom saját lelkemnek idebenn?

Az őrnagy «is» zokogott.

Timéa elhallgatott, hogy nyugalmát visszanyerhesse. Akkor aztán ismét
halk, szelid hangon szólt hozzá:

– És most hagyjon ön el engemet örökre. A tőrdöfést, a mit ön lelkemen
ejtett évek előtt, ez a kardcsapás kiegyenlítette; azért ezt a tört
kardot emlékül megtartom. Valahányszor rátekintek, azt fogom gondolni,
hogy ön nemes lélek, s gyógyulni fogok általa. Hogy ön hosszú évek óta
nem szólt s nem közelített hozzám, azzal kiengesztelte azt, hogy egykor
miért szólt, miért közelített?

(A szent György lovag kép mintha távozó dobogást hangoztatna!)

Timár, midőn a szekrényes rejtekajtón a folyosóra kirohant, valami sötét
alak állotta útját. Árnyék a sötétségben? fantom? vagy rossz lélek?

– Mit hallott? mit látott ön?

Athalie volt az.

Timár félretolta a sötét alakot maga elől, s félkezével vállánál fogva a
falhoz szorítva, ezt súgá fülébe:

– Legyen ön átkozott! És átkozott legyen ez a ház! És átkozott legyen
annak a hamva, a ki ezt építette!

Azzal, mint egy őrült rohant le a lépcsőn.

Timéa ajtaja nyílt, a belső szobából világosság derengett elő. A távozó
őrnagy alakja tünt ki e világban. Timéa csengetett. Zófi asszony
sikoltozó szava hangzott, szitkozódva, hogy ki oltotta el a lépcsőházban
a lámpást? Aztán egy gyertyával a lépcsőn levilágított a távozó
őrnagynak. Athalie a rejtett fülke ajtaja mellé huzódott. S midőn
mindenki eltávozott és ismét sötét lett, sokáig beszélt még hangnélküli
szavakat; csak ajkai mozogtak, csak fogai verődtek össze, csak szemei
forogtak, és összeszorított öklei fenyegetőztek.

Ki tudja, mit mondhatott?


AZ ELSŐ VESZTESÉG.

Futni, de hová? Ez most a kérdés.

Az órák tizet vernek a városban, a sorompók le vannak már eresztve a
dobogó híd előtt, mely a Duna keskenyebb ágán a szigetbe vezet, a honnan
aztán a szélesebb Dunaágon a jég háta most a híd. De most oda el nem
lehet jutni a nélkül, hogy az ember valamennyi jegyszedőt a hídon s egy
pár drabantot a parton fel ne lármázzon, a kiknek mind szigorúan meg van
parancsolva a városkapitánytól, hogy este nyolcz órától reggeli hétig
még magát a szentséges római pápát se ereszszék át a jégen.

Az ugyan meglehet, hogy a mit amaz egyházfejedelem bullái ki nem
vinnének, azt egypár vörösszemű bankó Levetinczy úr tárczájából
kieszközölné, de másnap aztán el is volna terjedve a városban, hogy az
arany ember késő éjjel egyedül, nagy sietve szökött ki a városból a
veszedelmes jégen keresztül. Ez épen jó illustratió volna ahhoz a
mendemondához, a miből ama párbaj eredt. Minden ember azt mondaná: kezd
már szökni Amerikába. Timéa is megtudná ezt.

Timéa!

Oh! milyen nehéz ez elől a név elől elmenekülni! Mindenütt utána
hangzik.

Nem lehet egyebet tenni, mint visszatérni a rácz-utczai házba, ott
bevárni, míg megvirrad.

Ez kínos éjszaka lesz.

Mint a tolvaj, oly vigyázva nyitogatta fel a szobájához vezető ajtókat.
A ház többi lakói alusznak már ilyenkor.

Szobájába érve, nem gyujtott gyertyát. Ledült a pamlagra. Pedig a
sötétben még jobban rátalálnak az üldöző rémek.

Hogy elpirult az alabástrom arcz!

Tehát mégis van ott a jég alatt élet, csak napja hiányzik.

A házasság az örök tél rá nézve, az örök éjsarki tél.

És e szerencsétlen jégországból nincsen menekülés, a nő hű.

És a vetélytárs is hű barát, a ki kardját összetöri annak a fején, ki az
imádott nő férjét rágalmazni merte.

Még ez előtt is meg kell hajolnia. Még odáig le kell aláznia fejét, hogy
azt az embert, a kit gyűlölt, mint szerencsés vetélytársat, kit
lenézett, mint szerencsétlen éhenkórászt, a ki felszedegeti az
élelmezési ügyekben elhullott morzsákat, most mint nagy jellemet lássa
maga fölött. Maga fölött! A nélkül, hogy az emelkedett volna.

És Timéa szereti ezt az embert, és boldogtalan az is, ő is.

Mind a kettőjük boldogtalanságának egy oka van: az, hogy Timár «arany
ember».

Bálványozzák, a kik nem szeretik.

Nem tud senki arra gondolni, hogy őt megcsalja, meglopja, meggyalázza,
hogy becsülete gyémántjából egy darabot letörjön, úgy őrzik azt, mint
valami ereklyét.

S ha valaki azt mondaná nekik: mindez nem igaz!

Mily hévvel magasztalá őt a feleség!

«Szolgáló leányból úrnővé tett engem.»

Nem igaz! Te voltál az úrnő, ő volt a szolga. A te vagyonoddal tette
magát úrrá, azt adta neked.

«Nincs senkije rajtam kívül! Én vagyok az egyedüli lény, melynek láttára
búskomor arcza felderül.»

Nem igaz! Szerelme, boldogsága van neki a világ rejtett zugában, hol
téged megcsal, esküjét megszegi, hűségedet kigúnyolja!

«Én vessem meg azt, kit mindenki tisztel?»

De hát miért tiszteli mindenki? Mert nem ismeri!

Ha megismerné, ha felfedezné, mi lakik benne belül, mondaná-e ismét a
nő: «én viselném neve gyalázatát, mint viseltem ragyogását?»

Mondaná.

Timéa nem válik el soha.

Azt mondaná: «ha boldogtalanná tettél, már most szenvedj együtt velem!»
Ez az angyalok kegyetlensége.

S ha valaki felfedezné előtte a senki szigetének titkát! Noémi
történetét!

Azt mondaná rá: «Isten áldja meg, ki megadta neki azt a boldogságot,
melytől én őt megfosztottam».

Ez Timéa.

De hát Noémi!

Mit csinál most az a puszta, lakatlan szigeten, a honnan nem lehet neki
eljönni Timéa nagylelkűsége miatt? Egyedül a hangtalan téli kietlenben,
egy kis félénk gyermekkel az ölében, miről gondolkozik az most? Nincs, a
ki egy vigasztaló szót szóljon hozzá; mint retteghet a sivár magányban
rossz emberektől, rémektől, vadállatoktól! Mily szívnyomást kell
éreznie, ha távol kedvesére gondol és találgatja magában, hol jár ő
most?

Oh! ha tudná!

Oh! ha tudná mind a két nő, mily átkozottul bűnös az, a ki
mindkettőjüknek ily szenvedést okozott!

Ha volna valaki, a ki ezt nekik megmondaná.

Igaz!

Ki lehetett amaz idegen, a ki mondott is ilyeneket már, a kit az őrnagy
ezért arczul ütött, főbe vágott? Idegen tengerésztiszt? Ki lehet ez az ő
ellensége? Nem lehet megtudni, mert a kapott sebbel együtt eltünt a
városból.

Valami azt súgja neki, hogy ez elől az ember elől jó volna elfutni.

Futni! Hiszen ez az ő folytonos ösztöne. Nincs kényelmetlenebb érzés rá
nézve, mint egy helyben maradni. A mint a senki szigetét elhagyja,
azontúl nincs sehol maradása. Mikor utazás közben delelőre megállapodik,
nem bír a vendéglőben várni, míg a lovakat etetik, elindul gyalog előre
az országúton. Úgy sarkantyúzza valami.

Majd arra gondol, hogy elviszi Noémit Dódival együtt, fel ül velük egy
tengeri hajóra s körülhajókázza a világot. El együtt minden ismeretlen
világrészbe!

De hát Timéa!

Ez a név a hajótörés ránézve.

Az oczeánban egy meleg folyamár tódul fel az egyenlítőtől a sarkvidékig,
s a sarkvidéktől jéghegyek úsznak alá az egyenlítőig: Timár arra
gondolt, hogy nagy őrültség volt tőle egy ilyen oczeánt fogadni be a
keblébe.

És álom nem jött szemére. Zsebórája tizenkettőt vert. Még hét hosszú óra
van reggelig. Azt végig töprenkedni!

Mégis rátért, hogy gyertyát fog gyujtani. A szívháborgásnak van egy
csillapító szere. Hatályosabb a mákony, a gyűszűvirág kivonatainál: a
prózai elfoglaltság.

A kinek sok dolga van, annak nem ér rá a szive fájni.

Kereskedők ritkán lesznek öngyilkosok szerelmi bú miatt. Az üzleti gond
az az áldott lábvíz, mely elvonja a vért a nemesebb részektől.

Timár elővette a leveleket, mik asztalán egy bronz sárkány által
lefoglalva álltak. Ide szokta főügynöke mindazon leveleket felhalmozni,
melyek vagy tudomásul veendők voltak, vagy személyes elintézést
igényeltek Timár részéről. Némelyike e leveleknek beutazta már Baját,
Levetinczet, Bécset, Triesztet, minden telepén megkeresvén a gazdáját, s
úgy került megint vissza komáromi főlakhelyére; tanuskodva a felől, hogy
Timár félév alatt egyik telepén sem fordult meg.

Ha csupa merő becsületes emberekkel nem lett volna körülvéve, keservesen
meglophatták, megcsalhatták volna mindenütt. Némely levélre Timéa írta
fel, hogy ő már intézkedett e tárgyban.

Ismét Timéa!

Mihály egymásután bontogatta fel és olvasta végig az üzleti leveleket.
Mind szerencsés tudósításokat tartalmaztak. Eszébe jutott Polycrates, a
ki nem tud veszíteni, s végre rettegni kezd nagy szerencséjétől.

Gazdagsága folyvást növekedőben. Kezd terméketlenül heverni a megtorlott
pénztömeg. A jótékonysági rovatok nem merítik ki a várakozáson fölüli
túlnyereményt.

Minden, a mihez kezd, sikerül. Minden, a mire a nevét odaadja, aranynyá
válik. Az üres papiros értékessé lesz, ha czége rá van nyomtatva.

És mind ennek a roppant sikernek mi az alapja?

Egy titok, a miről nem tud senki, egyedül ő!

Ki látta Ali Csorbadzsi kincseit a sötét kabinban szétomlani?

Csak ő maga – és a hold. Ez pedig jó czimbora. Látott az egyebet is.

Tehát a világrendnek az a hypomocliona, hogy az elkövetett bűn ne legyen
tudva. Akkor aztán a mi következik belőle, lehet mind fény, nagyság,
erény.

Lehetetlen az!

Mihály érezte azt, mert mélyen gondolkodó, gyöngéd alapu kedély volt,
hogy e túlságos szerencsének, melynek magva oly rohadt, hamuvá kell
lenni, mert ez az igazság a nap alatt! És örömest látta volna kincsei
felét semmivé lenni; odaadta volna az egészet, azért, hogy azt hihesse,
hogy számadása a sorssal be van fejezve. De érezte, hogy bünhődése épen
abban áll, hogy ennyi gazdagság, hatalom, nagy hír és látszatos családi
boldogság csak kegyetlen ironiája a sorsnak. El van ő azok alá temetve,
hogy fel ne birjon kelni arra az egyedül boldogító életre, melynek
czélja Noémi – és a kis Dódi. Mikor az első kis Dódi meghalt, akkor
megtudta, hogy mi volt az rá nézve? Most a másodiknál még jobban érzi
azt. És nem teheti őket magáévá. El van temetve egy aranyhalom alá, mely
alul nem tud szabadulni; érzi azt ébren, a mit a szigeten, mikor
hagymázban volt, lázálmában látott; hogy elevenen eltemetve fekszik egy
sírban, mely aranynyal van megtöltve, a sír fejénél egy márvány, mely
nagy tetteit hirdeti; a márványon egy alabástrom szobor, mely nem mozdul
onnan, az Timéa. Koldusasszony, kis gyermekével jön a thymiánvirágot
tépni a sírról: ez Noémi. Az élve eltemetett úgy erőlködik, és nem tudja
e kiáltást hangoztatni: «Noémi, add kezedet s vonj ki ez arany sírból
engem!» Timár folytatta a levelezések áttekintését.

Egy levél volt ottan braziliai ügynökétől is. Kedvencz eszméje, a
magyarhoni lisztipar, fényesen valósult meg. Becsület és gazdagság
alapja lett az is.

Most jutott eszébe, hogy mikor a lépcsőn lejött, a postakihordó egy
levelet adott kezébe, tengerentúli kelettel. Azt ő akkor zsebébe tette;
egészen más gondolatok főttek akkor agyában. Most előkereste
oldalzsebéből e levelet.

Ugyanazon braziliai üzletfőnök irta azt is, ki az elébbi kedvező
tudósítást.

A levélben ez volt:

«Uram!»

«Legutóbbi levelem óta egy igen sulyos balvégzet érte üzletünket. Önnek
pártfogoltja, Kristyán Tódor galádul megcsalt és megkárosított
bennünket. Nem tehetünk róla. Az ember éveken át oly hűségesnek,
okosnak, szorgalmasnak mutatta magát, hogy a legnagyobb bizalmat kellett
iránta gyakorolnunk. Fizetése és tantièméje is oly nagy volt, hogy abból
nem csak megélhetett, sőt félre is tett belőle, s tőkéjét nálunk hagyta
kamatozni. S ez az ember a legnagyobb csaló és veszedelmes imposztor, a
ki csak valaha a világon létezett. A míg nálunk látszólagos
megtakarításból apró tőkéket hevertetett, addig üzletünket borzasztóan
meglopta, pénzküldeményeket elsikkasztott, a számlákat meghamisította,
nagyszámu váltókat hamisított czégünkre, ön által fel levén hatalmazva a
prokuravezetéssel, úgy hogy az eddig kiderült kár felmegy tíz millió
«reis»-re.»

Timár kiejté kezéből a levelet.

Tíz millió reis! Ez mintegy százezer forint.

Ime a Polycrates gyűrűje, a mit a tengerbe hajított.

Tovább olvasá a levelet:

«De a mi a veszteségnél sokkal érzékenyebb, az azon általa elkövetett
csalás, hogy az utóbbi években az ön által küldött lisztet a sokkal
könnyebb louisianai liszttel hamisította meg, hogy a forgalmat ez által
nagyobbítsa, s e yankeetrikkel évekre megrontotta a magyarországi
lisztiparnak a hitelét, úgy hogy nem tudom, hogyan fogjuk azt még valaha
visszaszerezni?»

Ez hát az első csapás! gondolá magában Timár. És a legérzékenyebb az
üzletek nagy emberére nézve. Épen ott töretett meg, a hol legbüszkébb
volt! A miben igazán kevélykedett. A miért királyi tanácsosi rangját
kapta.

Az a fényes épület omlott össze, a mit Timéa épített.

Ismét Timéa!

Timár sietett tovább olvasni a levelet:

«A fiatal gonosztevőt könnyelmű asszonyokkal való ismeretség vitte erre
az útra. Idegenekre nézve ez a legveszélyesebb betegség a mi
éghajlatunkban. Mi rögtön elfogattuk őt, azonban az ellopott pénzből
semmit sem találtunk nála; annak egy része a kártyabarlangokban veszett
el, más része a creol-nőkre lett elpazarolva; valószinüleg egy csomót el
is rejtett belőle a gonosztevő, remélve, hogy kiszabadulásakor majd
előveszi: – a mire ugyan sokáig fog várhatni; mert az itteni törvényszék
tizenöt évi gályarabságra itélte őt.»

Timár nem birta tovább olvasni a levelet; ledobta az asztalára. S aztán
felkelt s elkezdett nyugtalanul alá s fel járni szobájában.

«Tizenöt évi gályarabság!» Tizenöt évig oda lenni lánczolva a
gályapadhoz, és azalatt nem látni egyebet, mint eget és vizet!
Reménytelenül, vigasztalanul tűrni tizenöt évig az égető örök napot, és
szidalmazni a háborgó örök tengert és átkozni a kegyetlen örök
emberiséget! Vén ember lesz, mire megszabadul! És miért kell ennek így
lenni? Azért, hogy Levetinczy Timár Mihály úr ne legyen háborítva a
senki szigetén tiltott örömei közepett. Hogy ne legyen egy ember, a ki
elárulhatja Timéának Noémit és Noéminek Timéát.

Nem gondoltál arra, mikor Tódort elküldted Braziliába, hogy ez így fog
következni? De igen! Számítottál rá, hogy ezt az embert az alkalom
gonosztevővé fogja tenni.

Nem ölted őt meg rögtön egy golyóval, a hogy igazi férfi megöli
párbajban ellenfelét, ki szerelme útjában áll; atyai gondoskodást
hazudtál neki, elküldted háromezer mértföldnyi útra, s most tizenöt évig
fogod látni, hogy haldoklik előtted. Mert látni fogod őt a földön és
annak minden tengerein keresztül!

Nem volt az a szoba éjszakára fűtve: hideg volt benne, az ablakon
zuzmarás jégvirág, és Timár mégis nehéz verítéket törült homlokáról,
mikor végigjárta szobája szűk terét.

Tehát minden ember szerencsétlenné lesz, a ki felé ő kinyujtja kezét.

Ez a kéz meg van átkozva!

Egyszer azzal áltatta magát, tetsző önhizelgéssel, hogy a kihez ő
hozzáér, az mind boldoggá lesz! még a bűnösök is megjavulnak.

És most jön a rettenetes czáfolat.

Átok és szenvedés terem az ő öt ujjának a helyén!

Szerencsétlenné lesz miatta a nő, a kit imádott, és ennek szenvedéseiben
osztozik a barát, kitől őt elragadta csalárdul.

Szenved és nyomorult az a másik nő, kinek szerelmét meglopta s kinek
számára most nem tud helyet találni a világon.

És ez az ember tizenöt évig fogja bilincsei csörgését hallgatni!

Oh! milyen rémekkel teljes éjszaka ez!

Hát nem fog-e már soha megvirradni?

Ő maga is úgy érezte magát a szobában, mintha börtönben, mintha
kriptában volna.

De ama szomorú levélnek még utóirata is van.

Timár visszatért asztalához, hogy végig olvassa a tudósítást.

Az utóirat egy nappal későbbi kelettel így szólt:

«Épen most kapok egy levelet Port au Prince-ből, melyben arról
tudósítanak, hogy azon gályáról, melyen fegyenczünk volt, három gályarab
a mult éjjel megszökött, egy csónakot magukkal vittek. A hatóság üldözi
őket. Tartok tőle, hogy a mi emberünk is közöttük volt.»

Timárt e sorok olvasása után egyszerre valami névtelen ijedtség szállta
meg. Eddig izzadt, most reszketni kezdett; – a visszafordított láz ez!

Félve tekintett maga körül. Mitől félt?

Egyedül volt a szobában és félt, mint egy gyermek, kinek
zsiványkalandokat meséltek.

Nem volt maradása szobájában többé.

Előkereste zsebpisztolyait bekecse zsebéből; megnézte, fel vannak-e
porozva? Megpróbálta tőrbotját, könnyen jár-e benne a gyilok?

El innen!

Még éjszaka van, az éji őr odakinn egy órát kiált éjfél után. Nem lehet
itt a reggelt megvárni.

Hiszen át lehet menni a szőnyi partra híd nélkül is; a szigeten fölül
egészen be van fagyva a Duna. Csak egy olyan ember kell hozzá, a ki nem
fél úgy a sötét éjszakától és az ismeretlen jéghídtól, mint ettől a
lobogó gyertyától s ettől a kísértő levéltől itten!

A levelet a gyertya fölé tartja s elégeti. Azután elfujja a gyertyát.

Azok se rémítsék többé.

Azután kibotorkázik szobájából.

Mikor ajtaját becsukja, akkor eszébe jut, hogy nem gyujtott-e meg
valamit az eldobott levéllel. Visszatér. A nagy sötétségben a hamvadó
levélpapiron fénylő szikrák mint rémgondolatok járnak alá s fel kigyózó
bolygással. Megvárja, míg a legutolsó is eltünik s egészen sötét lesz.
Akkor indul neki az éjszakának. Míg előszobáján, míg folyosóján
végigmegy, az a névtelen rém jár előtte, körüle. Balkezét feje elé
tartja, jobbjában a kivont tőrt szorítja. – Pedig senki sem jő rá
szemközt, senki sem lappang nyomában.

Csak akkor érzi keblét könnyebbülve, mikor az utczára kijutott.

Itt visszatér férfias bátorsága.

Friss hó esett azalatt. Léptei alatt csikorog az, a mint a Dunapart felé
siet, végig a rácz-utczán, ki a malomrév felé.


A JÉG.

A Duna be volt fagyva egész fel Pozsonyig, át lehetett kelni mindenütt
rajta. Hogy Komáromból Új-Szőnyre át lehessen jutni, fel kellett messze
kerülni a sziget orrán felül, mert ott zátonyok vannak, mikben nyáron
aranyat mosnak, s a felturkált zátonyokon rendesen megtorlik a jég, s a
torlaszokon nehéz áthatolni.

Timár úgy számította ki az átkelési tervét, hogy a mint a Monostort
megpillantja, annak a tetején meglátszik az ő nyaralója; egyenesen annak
veszi az irányát.

Csakhogy jött valaki, a ki ezt a számítását megrontotta: az volt a köd.
Ő csillagos éjre számított, s mire a Dunához ért, köd ereszkedett alá.
Még akkor csak vékony, átlátszó párázat, de a mint a jégen elindult utat
keresni, oly sűrű lett az, hogy nem látott három lépésnyire.

Ha józan eszének csak egy szavára hallgatott volna még, hát rögtön
visszafordul s igyekezik az elhagyott partot ujra megtalálni; de már
azzal a józan észszel ő végleg leszámolt, nem volt vele semmi dolga
többé: át akart jutni a tulsó partra.

Az éj különben is sötét volt; a Duna pedig a szigeten fölül
legszélesebb, s ott a jég legkevésbé járni való. Egymás hátára tolt
jéghasábok hosszú torlaszokat képeznek keresztben-hosszában, egy-egy
helyen szeszélyes hegyláncz alakot ölt a jég, öles táblákban meredezve
fel a hátahoporjás alapból.

A mint ezeket a torlaszokat kerülgette Timár, azon vette észre magát,
hogy a ködben eltévedt. Már több egy órájánál, hogy jár; zsebórája három
negyedet ütött háromra; rég a tulsó parton kellene lennie: bizonyosan
irányt tévesztett.

Hallgatózott. Semmi neszt nem vehetett ki az éjszakában. Kétségtelen
volt, hogy nem hogy közeledett a túlparti faluhoz, sőt eltávozott tőle.

Még kutyaugatást sem hallott.

Azt hitte, hogy ő most a helyett, hogy a Dunán keresztbe haladna,
hosszában jár rajta végig s arra határozta magát, hogy félirányt fog
változtatni. A Duna kétezer lépésnél sehol sem szélesebb, valahol csak
partra kell akadnia, ha folytonosan egy irányban megy.

Csak hogy a sötétben és a ködben az ember épen azt nem tudja, hogy egy
irányban megy-e? Egy jégtorlasz, melyet ki kell kerülnie, minden
kiszámítása daczára félretéríti az egyenes vonalból, zeg-zúg utat
csinál, visszakerül arra a helyre, a melyen már egyszer áthaladt;
egyszer-egyszer eltalálja a jó irányt, s csak még pár száz lépésig
kellene kitartania s partot érne, akkor megint mást gondol s eltér ferde
irányban s ujra beletéved a megboszorkányozott jéglabyrinthba.

Már öt óra is elmúlt: négy órája, hogy folytonosan a Duna fölött jár.
Érzi, hogy fárad. Az éjjel nem aludt s egész nap nem evett; a helyett
idegrontó gyötrelmekkel kínozta agyon magát.

Megáll hallgatózni. Ez időtájon rorátéra szoktak harangozni. Vagy a
városról, vagy a faluból kell, hogy harangszót halljon.

Szép irónia az is a sorstól, hogy az istenes harangszó, a mely szól az
igazhivőknek, még a pogány és eretnek számára is kivánatos, s a
szökevény, az istenkerülő úgy hallgatózik utána vágyakodva.

Végre meghallotta, a mire várt. A komáromi harangok voltak azok.

A harangszó egészen a háta mögül jött.

E szerint a leghelyesebb kiszámítás, hogy féljobbot csinálva folytassa
az előre haladást, mert akkor szemközt kell lenni a szőnyi partnak.

Hanem a harangok ezúttal megtréfálták. Még beljebb küldték a Duna
hosszában. Beletévedt egy oly jégmezőbe, mely csupa egymásra tolt
jégtáblákból állott, mik ferdén, egyenesen meredeztek elő; azok között
bukdácsolva, kapaszkodva, iszamodva, néhol négykézláb mászva kellett
előre törtetnie, s partot csak nem talál sehol.

Kiáltani nem mert.

Kiáltást nem hallott egyebet, mint a varjakét, mik látatlanul röpködtek
el fölötte.

Az volt az utolsó reménysége, hogy majd ha megvirrad, akkor csak
megtudja a napról, hogy merre van kelet? Arról azután hajós létére majd
tájékozza magát, hogy merre van a Duna folyása?

Ha valahol léket talált volna a jégen, akkor a víz folyásáról is
megtudhatta volna, merre menjen? de a jégkéreg szilárd volt mindenütt, s
áttörni fejsze nélkül nem lehetett.

Meg is virradt, legalább világos kezdett lenni, de a sűrű ködön át napot
nem lehetett látni.

Menni pedig kellett, mert a pihenés a jégen veszedelmes.

Kilencz óra is elmúlt; még mindig nem talált partot.

Akkor egy pillanatra ritkulni kezdett a köd: a nap fénytányérja
láthatóvá lett, mint egy fehér, fénytelen arcz az égen, mint a nap
árnyéka. A lég mintha számtalan ragyogó jégtükkel volna tele, a mik
szikrázva gomolyognak össze egy szemvakító homálylyá.

Most tehát tájékozhatja magát.

Ámde a nap magasan áll már, nem mutatja a keletet.

Hanem mutat valami mást.

A mint Timár a szikrázó köd félhomályában széttekintett, úgy tetszett
neki, mintha jobbra a távolban egy háztető körrajzait engedné láttatni a
félig átlátszó köd.

A hol ház van, ott föld van. Elindult arra.

Hanem a derű csak pillanatokig tartott; ujabb sűrű ködgomoly szállt alá
a jégre s Timár ujra vak volt.

De most már nagyon jól vigyázott, hogy el ne téveszsze a kitűzött
irányt. Haladt egyenesen. S ezuttal jól számította ki az irányt; nem
sokára a sűrű ködfátyolon keresztül ujra megjelent előtte a háztető.
Alig volt már tőle harmincz lépésnyire. Végre megtalálta hát a házat.

Mikor aztán tíz lépésnyire ért hozzá, akkor látta, hogy az egy malom.

A jégtorlasz valahonnan elszakította téli menedékéből, vagy ott lepte a
lánczon a késlekedőt, s aztán lehozta magával idáig. A hajóoldal olyan
szépen el volt fürészelve a jég éles lapjai által, mintha ácsremekben
vágták volna ketté, a kerekek forgácscsá törve s a malomház odaékelve
egy jégsáncz közé, melynek táblái, mint mellvédek foglalták körül.

Timár megriadva állt meg a malom előtt. Feje kábult volt már, a hogy a
kisértetlátóknál szokott lenni.

A perigradai örvénybe elsülyesztett malom jutott egyszerre eszébe.

Nem annak a malomnak a kisértete ez, mely őt futása végén ijeszteni s
tán elfogadni jő?

Elfogadni? Magába fogadni? Egy pusztulásnak induló ház, egy malomroncs a
jég közepén?

Timárt valami kínzó ösztön arra vette, hogy menjen be ebbe a malomba. Az
ajtaján fel volt pattanva a zár, bizonyosan a jégtorlat rázkódásától, s
az ajtó tárva-nyitva állt. Belépett rajta. A malomgép olyan épen állt
még, hogy Timár minden perczben azt várta, hogy előlép egy fehér
molnárkisértet s felönti a garatra a gabonát.

A malom tetejét, gerendát, minden kis párkányát teleülték a varjak,
egy-egy továbblebbent a közeledő alak láttára s rögtön más ült a
helyébe. A többi tudomást sem vett róla.

Timár el volt fáradva halálra. Nyolcz óra folyásán keresztül jár
folyvást a jégen, fáradságát szaporították az út akadályai; gyomra üres,
idegei felzaklatva, a kemény hideg zsibbasztja tagjait.

Fáradtan ül le a malomban egy gerendára.

És a mint leül azonnal lezáródnak a szemei.

És a mint szemeit lezárja, ott áll a szent Borbála hajóorrán, kezében a
csáklyával; mellette áll a fehér arczú leány. «El innen!» kiált neki; a
hajó a zuhatagba rohan alá, a habtorlat jön szemközt, «be a kabinba!» De
a leány nem mozdul. Most alárohan a hajó mindenestől.

Timár leesett a földre, arra ébredt föl.

Csak most kezdett eszmélni a veszedelemre, melyben forog.

Ha ő itt most elalszik, bizonyosan meg fog fagyni.

Kétségtelenül a legkényelmesebb neme az öngyilkosságnak. De neki még
tennivalója van ezen a világon. Még az ő órája nem jöhetett el.

Mit mondanának az emberek, ha másnap itt találnák Levetinczy Timár
Mihályt megfagyva a jég közé szorult malomban? Hogy jött ide? Minő
rejtély maradna utána!

Nem, ilyen ostoba halállal nem akart meghalni.

Kijött a malomból.

A köd olyan sűrű volt, hogy nem látott semmit. Nem volt ez nappal, hanem
éjszaka. A sóhajt, mely az égre szállna, elnyeli a nehéz, sötét felleg s
nem bocsátja odább.

Az ember el van hagyatva minden élő lénytől; el van temetve a felhőben.

Hát nincs semmi élő közel, ki őt megszabadítsa?

Van.

A malomban egerek is voltak, mikor a jég elragadta; azok megvárták, míg
a jég megáll, akkor kiszöktek a malomból s ők kitaláltak a partra. Apró
lábnyomaik hosszú vonalai meglátszanak a vékony hóesésben.

Ezeket a nyomokat észrevette Timár. Az emlősök legparányibbja kivezette
a bölcs, hatalmas embert a partra.

Félórányi távolban Új-Szőny fölött jutott ki a partra.

Ott azután rátalált az országútra, s azon át a fogadóra, a hol szekerét
elhagyta. Köd előtte, köd utána: senki sem látta, merről jött.

A vendéglőben megevett egy tál, kocsisok számára készült,
marhaláb-kocsonyát, megivott rá egy kupa bort, azzal befogatott,
lefeküdt a szekerébe s aludt egész estig, folyvást a jégen álmodva
magát, s ha nagyot zökkent a kocsi, arra ébredve, hogy beszakadt alatta
a jég s ő hull alá a végtelenbe.

Későn indulva Szőnyről, csak másnap éjszaka jutott el füredi kastélyába.

A köd egészen idáig kisérte, a Balatont sem láthatta tőle.

Még éjszaka felhivatta halászait magához, s azoktól megtudta, hogy épen
másnap reggelre készülnek az első fogáshoz a jégen. Vinczellérjét
utasította, hogy bort, törkölypálinkát, a mennyi kell tartson készen.

Galambos, az öreg halászmester igen jó fogással biztatott. Timár azt
kérdezte tőle, hogy mi előjele van e kecsegtetésnek?

Az egyik jó jel az volt, hogy a Balaton korán befagyott, ilyenkor az
ívás előtti időkben a halak nagy tömeggel jönnek az öbölbe. A még jobb
jel pedig az, hogy Levetinczy úr maga is megérkezett. Hisz ő vele a
szerencse jár.

«A szerencse jár velem!…» ismétlé magában Timár, nagyot sóhajtva.

– Mernék rá fogadni, mondá Galambos, hogy holnap kifogjuk magát a
fogas-királyt is.

– Mi az a fogas-király?

– Az egy vén fogas, a mit minden halász ismer már a Balatonon; mert
akárhánynak volt a hálójában, de senki sem birja kihúzni; mert a mint
veszi észre, hogy a pirityébe került, egyszerre elkezd a Balaton fenekén
a homokban farkával lyukat ásni, abba belehúzza magát s a háló alatt
kicsúszik. Iszonyú kitanult gonosztevő. Pedig jutalmat is tűztünk már a
fejére, mert egymaga annyi fiatal halat elpusztít, mint három halász.
Iszonyú nagy állat. Mikor a víz szinén uszik, az ember azt gondolná,
hogy viza. Ezt is megfogjuk holnap.

Timár ráhagyta. Aztán hazaküldött minden embert és lefeküdt.

Most érezte még csak, mennyire ki van fáradva.

És aztán aludt hosszú, egészséges álmot, álomlátások nélkül. Mikor
fölébredt, egészen kiépülve érzé magát. Még lelke gondjai is mintha egy
évet vénültek volna már. Végtelen időnek látszott a tegnapelőtt és ma
közötti haladék.

Még nem volt reggel: de meglepé, hogy a jégvirágos ablakon besüt a hold.
Tehát az idő kitisztult.

Gyorsan fölkelt, szokása szerint a jéghideg vízben egész testét
megmosta, azzal felöltözött s kisietett a Balatont meglátni.

A befagyott Balaton megragadó látvány, kivált az első napokban.

Az óriási tó nem úgy szokott befagyni, mint a folyamok, miken töredékes
jégtorlaszok csoportosulnak össze; ez egy csendes pillanatában a
víztükörnek egyszerre áll meg, mint a kristály, s reggelre ott van az
egész vizen a sima, tündöklő tükör.

Ezüst tükör, mikor a hold fénye bevilágítja. Nincs rajta semmi törés:
egy darabból van öntve.

Csak a szekérutak látszanak meg rajta, a mint a két part sűrűn fekvő
falvaiból átvonulnak, egymást keresztezik, mintha mértani vonalak
volnának egy nagy üvegtáblán.

A tihanyi hegyfok kettős tornyú templomával oly tisztán látszik meg a
tükörben, tornyaival lefelé fordítva, mint maga a valóság.

Timár oly hosszan el tudott andalogni e csodaszép látvány előtt.

Mélázásából a közelgő halászok verték ki; azok jöttek hálóikkal,
rudjaikkal, jégvágó eszközeikkel; azt mondták, hogy napfölkeltekor kell
megkezdeni a fogást.

Mikor egy csoportban voltak, körbe álltak, az öreg halászmester rákezdé
a kegyes éneket: «Uram, ki légyen lakója a te szentséges hajlékodnak?» a
többiek utána énekeltek. Timár elment tőlük messze; ő nem tudott
Istenhez fohászkodni. Hogy énekeljen ő annak, a ki mindent tud, a kit
nem lehet énekszóval megcsalni?

Pedig az az ének két mértföldnyire is elhallik a sima jégen; s a parti
viszhang visszazengi a zsoltárokat.

Timár messze behaladt a jégtükrön.

Most virradni kezdett, a hold elsápadt s az ég egész hosszában
rózsaszinű kezdett lenni, mire az óriási jégtükör is csodálatosan színt
változtatott, mintha élesen kétfelé volna osztva, az egyik része
violaszín és rézvörös fényt vesz fel, míg a napkelet felé eső, tehát a
rózsaszín éggel érintkező fele azurkék marad.

A tünemény pompája növekedik, a míg az ég egyre világosul; a skarlát, az
arany az égen megkétszereződik a tiszta tükörben, s mikor a nap
fénytelen izzó gömbje feljön a látkör violabarna ködei közül, tűzszinű
páráktól körülragyogva s letekint e ragyogó jéglapra, ilyen varázsképet
semmi tenger nem mutat, semmi mozgó hullámtükör; mert az olyan, mintha
két igazi nap kelne fel egyszerre két igazi égen.

Egyszerre szétlöveli a nap sugárait, a mint a barna ködök közül
kiemelkedett.

Galambos halászmester a távolból odakiált Timárra:

– Most mindjárt fogunk valamit hallani, de meg nem kell ijedni tőle!
hahó!

«Megijedni?» mondá magában Timár s hitetlenül vállat vont.

Mi ijesztené őt meg már a világon?

Megtudta nem sokára.

Mikor a beállott Balaton jegére legelőször rásüt a nap, először valami
csodálatos zengés támad a jégben: mintha ezer meg ezernyi érczhúrok
pattognának le egy tündéri hárfáról; emlékeztet az a Memnon-szobrok
zengő sziklájára, csak hogy ez nem hagyja abba. A titkos zing-zöngés
egyre hangosabb lesz, a tündérek ott a víz alatt már tele marokkal
ragadnak hárfáik húrjaiba, éles pattanások kezdenek hangzani, mik
folyvást emelkedő erővel a lövések hangjáig fokozódnak; és minden
pattanásnál, minden durranásnál egy-egy csillámló repedés támad az eddig
üvegmódra átlátszó jég tömegében; minden irányban össze-vissza pattog az
egész óriási jégtábla, míg utóbb olyanná válik, mintha apró koczkák,
ötszögek, s minden alakú prizmák milliárdjaiból volna egy óriási
mozaikká összetömörítve, melynek felszine tükör.

Ez okozza ama hangokat.

A ki azokat először hallja, a szive bizony hevesen kezd dobogni.

Az egész jéglap szól, beszél, zeng lábai alatt. Mennydörgést és
cziterapengést hall összekeverve. Egy-egy pattanás az ágyúdörejhez
hasonlít s mértföldekre elhangzik.

S a halászok nyugodtan látnak hálóik szétbontásához a mennydörgő jég
hátán; s a távolban szénás szekereket látni, a mint a jégen csendesen
végighaladnak négy ökörrel. Itt már ember és állat megbarátkozott a jég
haragos perlekedésével, mely azután folytonosan tart, míg a nap ismét le
nem áldozik.

Mihály kedélyére különösen hatott ez ismeretlen tünemény.

Mindig sejtette, mindig imádta azt, a mi «nagy élet» a természetben.
Érzelgő kedélyében helyet talált az a gondolat, hogy a mi él, az
öntudattal is bír. A szél, a vihar, a villám, maga a föld, a hold, a
csillagok. Ha volna a ki értené, hogy mit beszél most ez a jéglap itt a
lábaink alatt?

Most egyszerre egy olyan rettentő dördülés hangzik, mintha száz ágyút
sütöttek volna el egyszerre, vagy mintha földalatti tűzaknát vetettek
volna fel. Az egész jégtábla megrendül és összerázkódik. S a dördülés
munkája iszonyú; a füredi parttól rézsut egész Tihanyig, háromezer
lépésnyi hosszúságban végigrepedt a jégtábla, s a kétfelé nyílt tömeg
között egy ölnyi széles tátongó nyilás maradt.

«A rianás! A rianás!» kiáltoznak a halászok, s otthagyva hálóikat,
szaladnak arrafelé.

Timár alig két ölnyi távolban állt a rianástól. Látta azt, mikor támadt.
Térdeit megreszketteté a szörnyű erőhatalom, mely a jégtömeget kétfelé
hasítani birta. Megbénultan állt ott a hatalmas természettünemény kábító
hatása alatt.

Az odaérkező halászok zavarták fel néma elmerengéséből.

Azok magyarázták meg neki, hogy ennek a támadt résnek a neve a nép ajkán
«rianás», a mi szót sehol másutt nem ismernek; hogy ez nagy veszedelem a
keresztül utazókra nézve, mert messziről nem veszik észre s ez be nem
fagy soha, mert a víz szüntelen hullámzik közte; azért a legelső dolguk
volt a jó embereknek azokra a helyekre, a hol útnyomok szelték át a
rianást, a két veszélyes partra póznákat tűzni ki a jégbe, azokra
szalmacsutakot téve keresztbe, hogy a jövő-menők jókor meglássák a
veszélyt.

– De még veszélyesebb lesz ez, magyarázá a vén halász Timárnak, ha
egyszer egy szélnyomásra a kétfelé vált jég megint összecsukódik. Az is
épen ilyen zengéssel, ropogással megy végbe. De gyakran olyan nagy a
szél ereje, hogy az elvált jég két szélét harántosan feltolja, s akkor a
fölemelt jég alatt üresség támad. A ki aztán azt észre nem veszi s
szekérrel ráhajt, Isten legyen irgalmas szegény lelkének; leszakad
alatta a jég, a mely nem éri a víz szinét.

Délre járt az idő, mire a halászathoz hozzáfogtak.

A halászat a Balaton jege alatt igen tiszta munka.

Először is abban az öbölben, melyben a halászok tapasztalatai nyomán a
halak ez időtáján seregestül össze szoktak gyülni, kivágnak egymástól
ötven ölnyi távolban két ölnyi átmérőjű léket, s azután egy négyszögöt
alakítanak apróbb két láb átmérőjű lyukakból, úgy hogy a két nagy nyilás
a trapezium két átellenes szögletét képezi.

Minden jéglapot, melyet e négyszög lyukakból kivágtak, oda támasztanak
fel élével a lyuk elé, hogy a jégen járók észrevegyék azt, s bele ne
botoljanak a veszedelembe.

Mikor aztán a nap rásüt ezekre a nagy jégtükrön mindenfelé elszórt
jégkoczkákra, az olyan, mintha ezernyi gyémánt-óriás ragyogna szét a
messze távolba.

A halászok a hosszú erős hálót a tó belseje felé eső öreg lékhez viszik
s akkor a két végét szétbontva, rákötik azokat két hosszú póznára.
Mindkét pózna harmadfél öles. Egy halász legény elkezdi azt a jég alatt
előbbre tolni a rákötött hálóval együtt, a másik ott várja azt a kisebb
léknél, s a mint a pózna vége odaérkezik, megint odább tolja azt a
harmadik lékhez, a hol a harmadik legény áll, s ugyanezt az utat teszi
meg a négyszög másik oldalán a másik rud a háló tulsó szárnyaival, míg
mind a két rud s mind a két hálóvég összeérkezik a part felőli nagy
léknél.

Ekkor a háló, melyet az alsó végén levő ónsulyok a fenekére húzva, s a
felső piritye a jég lapjáig emelve tart, egy tökéletes börtön mindazokra
nézve, a kik e négyszögben bennszorultak.

Pedig ilyenkor sokan szoktak ott lenni. A fogas, a süllő, a harcsa
elhagyja mély iszaplakását s feljön a vágott lékhez levegőt színi;
ilyenkor családi ünnepjük van a halaknak: ilyenkor van a hidegvérüeknél
a szerelem bűbájos korszaka; hisz a kemény jégboltozat most tartja őket
elzárva az idegen elemtől, de nem annak lakóitól az emberektől.

A jég csak vesztükre szolgál most.

Mikor észreveszik, hogy a háló összébb szorítja őket, nincs hova
menekülniök. Kiugrani nem lehet, mert a jég nem engedi. A megszorult
fogasnak nincs módja többé szokott ravaszságával befurni magát izmos
farkával az iszapba, hogy a háló alatt elosonhasson, mert társainak
viczkándó tömege magával sodorja.

A halászok pedig odafenn huszan belekapaszkodva a háló kötelébe,
csendesen vontatják azt kifelé.

Husz embernek megfeszített erőlködése mutatja, minő terhet vontatnak fel
onnan alulról. Sulyáról itélve, több száz mázsára lehet azt becsülni.

A nagy lék szája lassankint megelevenül.

A nyugtalanított, összeszorított haltömeg törekszik az egyedüli nyilás
felé. Az a halála.

Mindenféle alakú szájak és fejek bukdácsolnak fel a vízből, átlátszó
uszszárnyak, halfarkak, pikkelyes, kék-zöld, ezüstszínű hátak merülnek
fel egymást törtetve, s közülök ki-kibámul egyszer-egyszer a Balaton
czápája, a mázsányi harcsa, tátongó nagy szájával, patkányfark
bajuszával, megint visszairamodik fejtetővel lefelé, mintha volna
odalenn menekülés.

Három halászlegény az öreg halászmesterrel nagy merítő szákkal lapátolja
ki a lék szájára tolt eleven tömeget, kihányva azt egyenesen a jégre, a
hol egymás hegyén-hátán ficzkándozva tánczol örege-apraja. Onnan nincs
hova menekülni, mert a lékek mind be vannak már téve a beleillő
jégkoczkákkal. Ez aztán a boszorkánytáncz!

Tátott száju pontyok félöles szökéssel peczkelik magukat szerteszét, a
kétségbeesett csuka kigyóként kuszik a sügérek, kárászok bizsergő tömege
közepett. Egy-egy hatalmas harcsát rántanak ki kopoltyujánál fogva s
kilökik a jégre, a hol aztán az idomtalan test meztelen fejét lomhán
lefektetve, izmos farkcsapással söpri maga körül szét fogolytársait.

A jéglap a négyszög körül már messze terítve van halakkal. A potyka úgy
nyargal azon, mint a cziczkány. Senki sem kergeti; nem szökhetik el. A
lomhább halak egész határral hevernek a lék két oldalán.

– Mondtam, hogy nagy fogás lesz ma! dörmögi a vén halász. A hová a
nagyságos úr lép, szerencsének kell ott lenni. Csak még a fogas királyt
megcsiphetnők.

– Pedig aligha benne nincs; mond a szélső legény, ki a vízhez
legközelebb huzza a pirítyét. Valami nagy állat akkorákat lök a hálón,
hogy mind a két karom megérzi.

– Ahol van ni! kiált a másik legény, a kinek épen tele volt a merítő
szákja hallal, – a mint egy roppant nagyságú fő mint egy ezüst krokodil
nyomult fel a vízből; tiszta ezüstfehér az egész, szétnyitott torkában
két sor éles fog, mint a kajmánnak, de azonkívül négy egymásba fogódó
görbe agyar, minő a tigrisé. Tiszteletparancsoló egy fej. Méltán
királynak nevezhető abban a tóban, a hol nincs olyan állat, mely vele
megmérkőzzék; még saját fajából sem.

– Ott van ni! kiálták egyszerre hárman is; hanem a nagy állat a másik
perczben már újra lebukott a víz alá, s akkor kezdődött aztán a küzdelme
a halásznak.

Mintha a tőrbe jutott fejedelem egyszerre kiadta volna oda alant a
rendeletet maradék testőrségének, hogy a végső tusában keresztül kell
magukat törniök, oly veszedelmes rugdalózás keletkezett a hálóban.
Csukák, potykák, harcsák voltigeur csapatja rohant fejjel a feszes
hálónak, a felmerülő góliátokat bunkóval kellett agyba főbe verni, hogy
leküzdessenek. A hal tűzbe jött, a hidegvér hősi gerjelemre lett képes s
fellázadt a bitorló ellenség ellen, s valóságos ütközetet harczolt vele.
Az ütközet ugyan mind a hal veszedelmével végződött. A harcsák főbe
veretten rántattak ki a jégre, a háló öntötte a felszinre szorított szép
fehér fogasokat, süllőket; hanem a fogas-király nem akart előkerülni.

– Már megint megmenekült! dörmögé a vén halász.

– Még a hálóban van, monda fogait összeszorítva a kötélhuzzó. Érzi a
kezem a rángatását; ha csak keresztül nem töri a hálót.

Tömérdek volt a préda, a mi szerteszét hevert már; nem lehetett hova
állni tőle, hogy az ember el ne csuszszék bennük.

– No most kiszakadt a háló! riadt fel a halászlegény. Érzem a
roppanásáról.

Csak a közepe volt még lenn.

– Huzd rá! ordíta a vén halász, s azzal teljes erejéből rárántotta a
legénység a kötelet. A hátramaradt haltömeg csak kifordult a hálóval
együtt. Ott volt a fogas-király is. Gyönyörü példánya fajának. Több volt
negyven fontosnál, a minőt minden husz évben fogtak egyszer, azt is csak
régen. Erős fejével csakugyan keresztül szakította a hálót; hanem tüskés
uszszárnyaival beleakadt a bogokba s nem tudott elmenekülni. Mikor
kirántották, pofon vágta a farkával azt az egyik legényt, úgy, hogy
hanyatt esett a jégen; hanem ez volt aztán utolsó hős tette. A másik
perczben már halva volt. Eleven fogast még nem tartott senki a kezében.
Azt tartják, hogy a mint a vízből kiveszik, a léghólyagja megreped s
akkor megszünt élni.

Ennek az egynek a kézrekerítése nagyobb öröm volt a halászok közt, mint
az egész gazdag fogás. Régen üldözték már. Ismerőse volt mindegyiknek s
gonosz halpusztító. Az a rossz szokása, hogy csak a saját nemzetbelit
szereti megenni. Azért ő fogas-király. Mikor felbontották, akkor is két
szép nagy fogást találtak a gyomrában, a miket nem rég nyelhetett le.
Olyan vastag hája volt, mint a süldőnek; gyönyörű aranyszínű, s a husa
fehér, mint a gyolcs.

– No nagyságos uram, ezt az egyet elküldjük a nagyságos asszonynak!
monda a vén halász. Becsomagoljuk egy ládába jég közé. Egymaga lesz egy
szekérrel. Nagyságos uram ír hozzá egy levelet s megírja benne, hogy ez
volt a fogas-király. A ki ebből eszik, királyhúst eszik.

Mihály megdicsérte az ötletet s biztatást adott, hogy meg lesz érte az
áldomás.

Mire a fogással készen voltak, a rövid téli napnak is vége volt már, de
csak az égen, de nem a jégen.

A jégen most kezdődött még az élet.

A szomszéd falvakból, Siófokból, Szántódról, Zamárdiból, Füredről,
Arácsról, Csopakról jött a népség szánkókkal a jégre, kosárral,
tarisznyával, kulacscsal; a kulacsban bor, a tarisznyában
malaczpecsenye, a kosár halat vinni való. Mire a halászok hozzákezdtek a
kifogott zsákmány osztályozásához, egész sokadalom támadt körülöttük.

Ha lement a nap, nádból fáklyát csináltak, tüzet raktak a jégen; vásárt
ütöttek a halra. Potyka, csuka, harcsa, kárász mind szegény embernek
való. Bécsbe, Pestre csak a fogast meg a süllőt viszik, a mit drágán
megfizetnek; a többit potom áron adják. Még így is nyereségük van. Ezzel
az egy huzással valami háromszáz mázsa halat rántottak ki. Ez a Timár
igazán szerencse fia.

A mi halat most el nem hordanak, azt kosarakra garmadolva, beviszik a
raktárba, s onnan hordják el majd szekereken a veszprémi vásárba.

Timár egy jó estét akart szerezni az összegyült népségnek. Lehozatott
egy tiz akós hordót a jégre, azt csapra üttette s felszólította a
halászmestert, hogy csináljon halászlevet, a mihez csak a mestere ért.

Egy roppant, akónyi bográcsba beleaprítják a kiválogatott halat, a minek
nem szabad sem kövérnek, sem szálkásnak lenni; nem jön abba egyéb, mint
a halnak a saját vére, paprika marokszámra, meg vöröshagyma. Hanem aztán
van annak a keverésmódjában valami mesterség, a mit csak az ért, a kinek
tudománya van hozzá, hogy azt utána csinálni sem lehet.

Ebből a jóból még Timár úr is bámulatos sokat elfogyasztott.

S a hol jó bor foly és halászlé készül, ugyan a czigány hogy maradna el
onnan?

Egyszer csak ott terem egy barna sereg, helyet csinál egy kosár tetején
a czimbalmának s rárántja az uraság nótáját:

  «Jaj, de szakad ez a húr!
  Majd megfizet ez az úr?»

S a hol czigány van, virgoncz menyecske és tüzes legények, a táncz hogy
maradna el onnan? A jég hátán egyszerre csak olyan dáridó támad, hogy
hét falura szól. A nádtüzek mellett nyalka párok rikkontgatva járják a
szent Dávid tánczát. Egyszer Timár azon veszi észre, hogy őtet is
elkapja egy kaczkiás menyecske, beviszi a tánczba s úgy megforgatja, a
hogy csak illik.

Timár tánczolt.

A szép téli éjben messze világlottak a jégtükrön az örömtüzek. A
mulatság a jég hátán majd éjfélig tartott.

A halászok akkorra lettek készen a fogott hal behordásával a raktárba.

Akkor aztán a jókedvű népség is haza oszlott, sűrű rikoltozással éltetve
a mulatság gazdáját, a bőkezű Levetinczy urat.

Timár még azután is fenmaradt addig, míg Galambos a fogas-királyt
becsomagolta a deszkaládába jég és széna közé, s a ládát leszegezte. Azt
feltették a szekérre, melyen Timár idejött, s a kocsisnak meg lett
mondva, hogy legyen készen, mert rögtön indulni fog haza Komáromba; a
halküldeménynyel sietni kell.

Ő maga azalatt levelet írt Timéának; a levél gyöngéd, sőt itt-ott
kedélyes hangon volt tartva. Kedves feleségének nevezte Timéát. Leírta
előtte a nagyszerű látványt a Balaton jegén, a megrendítő jégropogást;
elhallgatta, hogy milyen közel történt hozzá a rianás; elregélte a mai
nap történt fogást minden apró részletével együtt; végezte az esti
mulatság leirásával; elmondta, hogy milyen jól mulatott, hogy milyen
kedvére «kivolt.» Még azt is megirta neki, hogy egy szép paraszt
menyecske megtánczoltatta a jégen.

Ilyen vidám leveleket szoktak azok írni, a kik az öngyilkosság tervével
vajudoznak.

Mikor a levél készen volt, levitte azt a kocsisnak.

Az öreg halász még akkor is ott volt.

– Menjen már haza Galambos, küldé őt Mihály. – El lehet fáradva.

– De bizony még egyszer megrakom a jégen a tüzeket, monda az öreg,
pipáját meggyujtva, mert most erre a nagy halszagra a mi csak róka van a
berekben, de még a csunya toportyánféreg is, mind előjön, s körülhasalja
az öreg lékünket s ott halászik a maga szakállára, lesi a felvetődő
halat és kikapja a vízből; azzal meg mind elriasztja előlünk a többit.

– So se csináljon már több tüzet! monda neki Mihály. Majd kivigyázok én,
éjjel úgy is sokszor felébredek. Olyankor majd kilépek az erkélyre s
kilövöm a puskámat; a lövésre majd haza szaladnak a mi négylábú
halászaink.

Ebben hát megnyugodott a halász is, s Istennek ajánlva az urat,
hazakullogott.

A süket vinczellér, Timáron kívül az egyedüli élő lény e háznál, rég
aludt már. Azonfelül, hogy süket volt, most még a jó borból annyit be
talált venni, hogy egészen biztosítva volt ez éjszakai nyugalmának
megháboríthatlansága felől.

Timár is felment a szobájába s megrakta a tüzet a kandallóban.

Ő épen nem volt álmos.

Izgatott lelkének nem kellett a lomha nyugalom.

Másforma pihenést keresett.

Hisz az is pihenés, ha az ember téli hideg éjszakán kiül a nyitott
erkélyre nyitva hagyott ajtónál, s aztán a hallgató világot nézi.

A hold még nem jött fel; csak a csillagok ragyognak, s minden csillagnak
a fénye ott tündöklik a sima jégtükrön is, mint egy nagy aczéllapra
elszórt karbunkulusok; mint azok a gyertyák halottak napján a temetőben.
Ott a Saturnus, a Vega, a Hattyú, a korona Arcturus, a Kalászos Szűz és
Berenice, a hű feleség!

Az ember bámul és nem gondolkozik. Lát és nem érez. Sem hideget, sem
szívdobbanást, sem kül-, sem belvilágot. Csak bámul. Úgy pihen.


A RÉM.

A csillagok ragyogtak az égen, a csillagok ragyogtak a jégtükörben,
szellő sem zavarta a csendet.

Ekkor Timár Mihályt egy hang üdvözli a háta mögül.

– Jó estét, uram!

A hang, a véletlen szó felriasztja a tompa merengéséből, a nyitott
erkélyről visszatér szobájába, hol lámpáját égve s a kandallót felszítva
hagyta. A lámpa és a tűz még világítanak ott benn.

A terem lépcsőre nyiló ajtaja előtt a kettős világításban egy alak áll,
melynek láttára Timárnak minden idege elzsibbad.

Nem ismeri az előtte álló alakot…

… És mégis tudja, hogy ki az?

Hideg éjszakán, a vak köd közepett, a Duna jegén keresztül szökött ő e
rémalak elől…

A tengerészruhába öltözött férfi. A tengerészöltönyt a tél és a
zivatarok ugyan erősen megviselték. A gallér arany szegélyzete
kibomladozott, mintha nem valami tisztességes kormány parancsára, hanem
csak valami szinpadi látvány kedveért lett volna az odavarrva. A posztó
zöld színe a vállakon megfakult, s egy pár gomb le volt róla már
szakadva. A jobb karján pedig egy jókora szakadás fehér czérnával volt
összevarrva. A tengerészczipők sem voltak jobb állapotban. Elől az
orraiknál szétvált a varrás s a meztelen lábujjakat engedte láttatni;
egyik épen valami pokróczczal volt bekötve.

A rongyos hüvelyhez épen hozzávaló volt a gazdája is.

Naptól rezesült arcz, elhanyagolt szakállal, leborotvált bajusz helyén
feltarlózott borosta, aztán egy fekete selyemkendő keresztül kötve a
félhomlokon, mely a fél szemet eltakarja.

Ez az alak mondta Timárnak azt, hogy: «Jó estét uram!»

– Ki az? kiálta rá Timár.

– Ej, ej, édes apuska, hát nem ismer ön már rám? szólt gúnyos
nyájaskodással az idegen.

– Krisztyán! suttogá Timár.

– Az, az! A maga kedves Tódorkája. Az egyetlenegy Krisztyán Tódor. A
maga kedves kis fogadott fia. Mégis hogy rám ismert szépen.

– Mit akarsz?

– A mit leghamarább akarok, szólt az ágról szakadt, ezt a dupla puskát a
kezembe keríteni. Mert nehogy eszébe jusson önnek az a szavam, a mivel
legutolsó találkozásunkkor elváltunk: «ha még egyszer ön elé lépek,
lőjjön keresztül!» Mivelhogy megmásítottam már a véleményemet.

Ezzel a jövevény felvette Timárnak a fegyverét, mely a szögletbe volt
támasztva, s annak mind a két sárkányát felhúzva, leveté magát a
kandalló elé egy karszékbe, a fegyvert lövésre készen fektetve végig a
térdein!

– Így ni! Már most beszélhetünk egymással nyugodtan. Átkozottul
elfáradtam s messziről jövök. Az ekvipázsom cserbenhagyott, s egy részét
az útnak gyalog kellett hátrahagynom.

– Mit akar ön itt? szólt hozzá Timár.

– Legelőször is – egy tisztességes öltöző ruhát; mert ez a mostani már
nagyon magán viseli az időjárás viszontagságainak nyomait.

Timár odalépett a szekrényhez, kivette onnan saját asztrakán-prémes
bekecsét s a hozzátartozó egyéb öltönydarabokat, s mindazokat lerakva a
padlóra kettőjük közé, némán rámutatott.

A csavargó félkézben tartotta a puskát, ujját szüntelen annak ravaszán
nyugtatva, másik kezével egyenkint fölemelgeté az öltönydarabokat, s
műbiráló arczfintorgatással vizsgálta azokat sorba.

– Jó, jó, hanem ebből a kabátból még valami hiányzik. Mi gondol ön? Mi
szokott vele együtt járni? A pénztárcza. No hát nem igaz?

Timár szótlanul kivette fiókjából oda eltett tárczáját s azt is odaveté
neki.

Az országkerülő elkapta azt félkézzel; fel is nyitá a fogai segélyével,
s aztán végigszámlálta a benne levő pénzt, ezreseket és százasokat.

– No, ez is csak valami! szólt, oda dugva a tárczát a bekecs zsebébe.
Szabad még egy kis fehérneműt is kérnem? mert biz a mostanit már két hét
óta viselem, s attól tartok, hogy már majd nem lesz salonképes.

Timár adott neki szekrényéből fehér alsóruhákat.

– No már most el vagyok annyira látva, hogy hozzákezdhetek a
toilettemhez! mondá cynicus enyelgéssel. Hanem elébb egy kis
magyarázatot kell önnek adnom, hogy majd egyetmást, a mit meg fog ön
látni, mikor levetkőzöm, érthetővé tegyek nagyságod előtt. – De hát mi
az ördögért nagyságoljuk mi egymást, mikor olyan régi jó czimborák
vagyunk? Legyünk per tu!

Timár szótlanul ült le asztala mellé.

– Hát kedves pajtásom, kezdé a szökevény, szemére kötött kendőjét
megigazítva, emlékezel rá, úgy-e, hogy te engemet néhány esztendő előtt
elküldtél Braziliába? úgy-e? Ej hogy el voltam lágyulva akkor, akár egy
szivacs! Édes apámnak fogadtalak s felfogadtam, hogy ezentul becsületes
ember leszek. De te nem azért küldtél engemet Braziliába, hogy én ott
becsületes emberré legyek, hanem azért, hogy ne legyek utadban ezen a
haemisphaeriumon. Nagyon bölcsen kiszámítottad, hogy ha egy ilyen
romlottvérű ficzkó, a kiben nincs már egy csepp jó indulat, elmegy oda
abba a világrészbe, a honnan az «asszonymérget» ide hozták Európába s
beójtották a fehér bőrüekbe, hát okvetlen el kell neki pusztulni. Vagy
eldöglik, vagy zsivány lesz belőle; vagy a tenger elnyeli, vagy
agyonütik; valahogy csak el lesz téve az útból.

Timár csüggedten hajtotta tenyerébe a fejét s nem tudott a rémnek
arczába nézni, hogy ellentmondjon neki.

Az a felülkerült gonosztevő dölyfös gunyjával folytatá:

– Hát úgy-e: rám biztad a sok pénzedet? Mi volt az neked? Polyva!
Számítottál rá, hogy majd lopni fogok belőle, akkor megfogatsz,
becsukatsz? Egészen úgy történt, a hogy akartad. Egy párszor ugyan
megtehettem volna azt is a kedvedért, hogy meggebedjek azokban a drága
betegségekben, a miket az Indiákon a fájáról lehet szedni; de csak
kilábaltam belőlük, – a te örömödre. Egyszer aztán hozzáláttam teljes
erővel a szolgálattételhez; – elloptam a pénztárodból tiz millió reist.
Hahaha! Tiz millió reis! Azok a tolvaj spanyolok félkrajczárokban
beszélnek, hogy annál nagyobbnak lássék az összeg. Az egész alig tesz
százezer forintot. Hüh, ha tudnád, minő szép szemeik vannak ott az
asszonyoknak, nem is sokalnád értük. Azok nem is akarnak viselni
egyebet, mint igaz gyöngyöt. De illik is a nyakukra! – Hanem hát már
ennek vége van. Most itthon vagyunk, s be kell érnünk olyannal, a milyen
van. Ha nincs ananász, jó a krumpli.

A ficzkó még érzékeny ömledezésekhez kezdett.

– Hanem hát az a te ostoba ügynököd odaát, a spanyol, más szempontból
fogta fel a dolgot s engem elcsipetett, a gaz törvénybirák elé
állíttatott, s ezek a gézen-gúzok elitéltek engem ezért az ifjukori
botlásomért, képzeld, tizenöt esztendei gályarabságra. No már mondjad,
nem barbarismus ez?

Timár reszketett.

– Azt tették velem, hogy levetkőztettek szép gavallér ruháimból, s
nehogy el találjak tőlük valahogy veszni, egy tüzes vassal a lapoczkámra
sütötték az akasztófa bélyegét.

A szökevény e szónál leveté tengerészkabátját s szennyes ingét lerántva
balválláról, megmutatá Timárnak a még égő vörös bélyegnyomot
lapoczkáján, keserű humorral nevetve hozzá.

– Látod, elbillogoztak a számodra, mintha csikód vagy tinód volnék, hogy
el ne veszhessek tőled. Pedig hiszen én úgy sem szököm el tőled, ne
félj!

Timár lélekkínzó kiváncsisággal nézte az égetett bélyegnyomot a
nyomorult vállán, s nem birta szemeit elfordítani róla.

– No, ez is megvolt. Akkor odavittek a nyakamnál fogva a gályára s egy
tizfontos vassal lábamat odavasalták a gályapadhoz. Nézd csak, annak is
itt van a helye.

Ezzel lerugta lábáról a rongyos bakancsot s megmutatta Timárnak a
bokáján támadt véres törést, mely hegedő sebbé mérgesült el.

– Ezt is tőled kapott emlékül viselem, kötekedék a szökött fegyencz.

Timár szemei oda voltak bűvölve a sebrongálta lábhoz.

– De hát képzeld, kedves czimborám, milyen jó a sors! Micsoda
csodálatosak a mennyei gondviselés utai! Hogy vezeti a szegény
szerencsétlen szenvedőt véletlenül a nem várt boldogság örömei közé.
Épen arra a padra, a hova engem ilyen kegyesen kipányváztak, volt egy
öreg tüskés szakállu érdemes férfiu szintén levasalva. Ez lett volna
nekem tizenöt esztendőre való hálótársam. Csak illő, hogy az ember ilyen
hosszú időre eljegyzett mátkájának jól a szeme közé nézzen. Rábámulok s
azt mondom neki spanyolul: «Sennor! Nekem úgy tetszik, mintha én
uraságodat láttam volna már valaha.»

«Láthattál biz engem, vakulj meg!» felelt rá az öreg.

Ekkor megszólítom törökül:

«Effendim. Nem kószáltál te Törökországban valaha?»

«Voltam én ott is. Hát mi bajod vele?»

Ekkor szólok hozzá magyarul:

«Nem úgy híttak téged eredetileg, hogy «Krisztyán?»

Az öreg rámbámult isszonyuan, s azt mondá: «Igen!»

«Akkor én vagyok a te fiad, Tódor! A te kedves kis Tódorkád, a te
egyetlen magzatod!»

– Hahaha! Képzeld, czimborám! Feltaláltam az apámat, az én rég elveszett
apámat a föld tulsó oldalán, a gályarab-padon! A mennyei gondviselés ily
csodálatos útakon vezérelte az egymástól rég elszakított apát és fiút
egymás ölelő karjaiba vissza. Hahaha! Hanem kérlek, adj egy kancsó bort,
meg valami harapni valót, mert éhes és szomjas vagyok, s még igen sok
érdekes történetet kell elmondanom, a mi téged mind nagyon fog
mulattatni.

Timár teljesítette a kivánságát, adott neki sonkát, kenyeret és bort.

A vendég odaült az asztalhoz, térdei közé fogta a puskát s elkezdett
falatozni. Olyan mohón evett, mint egy kiéhezett kutya, s nagyokat ivott
rá, pattintva a szájával az ivás után, mint inyenczek szokták, kiknek
nagyon jól esett az a korty. És aztán beszélt teletömött pofával:

– Hát mikor így átélveztük a viszonttalálkozás örömeit, azt kérdé tőlem
a kedves papa, gyöngéden fejemre ütve az öklével: «Hát te akasztófára
való, hogy kerülsz ide?» Nekem, természetesen, tiltotta a fiúi
tisztelet, hogy hasonló kérdést intézzek az én életem okozójához. Mondám
neki, hogy elvertem valami tíz millió reist egy Timár nevű uraság
pénzéből. «Hát az hol lopta ezt a sok pénzt?» volt rá az öregem
megjegyzése. Mondám neki, hogy az nem lopja a pénzét, mert az igen derék
nagybirtoku uraság, kereskedő, földesur, hajóhadtulajdonos. Az öregem
nézete e tárgyban javíthatatlan maradt. «Az mindegy! A kinek pénze van,
az azt mind lopta. A kinek sok van, sokat lopott, a kinek kevés van,
keveset lopott; a ki nem maga lopta, annak az apja, a nagyapja lopott.
Épen százharminczhárom neme van a lopásnak s azok közül csak huszonhárom
olyan, a miért az ember a gályára kerül.» Látva, hogy az öregemet nem
birom jobb nézetekre vezérelni, nem vitatkoztam vele e tárgy fölött
tovább. Akkor aztán ő kérdezte:

«De hát hogy hozott téged az ördög össze ezzel a Timárral?»

– Elbeszéltem neki a dolgot.

«Ismertem ezt az urat, mikor még szegény hajóbiztos volt s maga hámozta
a burgonyát a hajókonyha előtt a gulyáshúshoz. Egyszer egy szökevény
basát kellett felszaglásznom a török rendőrség megbizásából, s az épen
Timár hajóján szökött Magyarországba.»

Ennél a szónál az öregem felhuzta a koponyája bőrét. Hahaha! Olyan
mozgékony fejbőre volt, hogy csupa nevetség volt nézni, mikor alá s fel
mozgatta; mikor felhúzta, a rövidre vágott serték úgy álltak az ég felé,
mint a majom szőre.

«Hogy hítták azt a basát?» mordult rám az öreg.

«Ali Csorbadzsinak.»

«Ali Csorbadzsi!» ordított fel, nagyot ütve az öklével a térdemre: azt
hittem, erre a szóra beleugrik a tengerbe.

Hahaha! Nem lehetett ám a vastól.

«Te is ismerted őt talán?»

– Erre megrázta az öreg a fejét haragosan, lehúzta a feje bőrét a
homlokára s azt mondta, hogy «folytasd, mi lett Ali Csorbadzsiból?»

– Elmondtam neki a dolgot.

«Az ogradinai szigetnél ráakadtam; akkor egy vargabetűvel eléje kerültem
a hajónak s Pancsovánál készen vártuk, hogy elcsipjük; hanem a hajó basa
nélkül érkezett meg. Az útközben hirtelen meghalt s mert sehol a parton
nem engedték eltemetni, utoljára is a vízbe temették el. Ezt mind
okmányokkal bizonyította be Timár.»

«S az a Timár akkor szegény ember volt?» kérdezé az öregem.

«Akár magam.»

«Mostan pedig milliói vannak?»

«Azokból voltam én szerencsés tíz millió reist elkölthetni.»

«No hát lásd, te ostoba, hogy igazat mondtam; lopta a kincseit. Kitől
lopta? Ali Csorbadzsitól. Megölte a basát az uton s eldugta magának a
kincseit.»

– Nekem csak szemem szám elállt erre a szóra. Olyan sápadt lettem, mint
a milyen te vagy most, kedves czimborám.

«No nézd, én erre a gondolatra soha se jöttem volna!»

«Hát ide hallgass, dörmögött az öreg; s azzal a fejét a két térdére
fektette; mintha most is látnám, hogy sandított felém azokkal a hiúz
szemeivel. Már most majd én mesélek neked valamit. Én ismertem Ali
Csorbadzsit. Nagyon ismertem. Tolvaj volt az is, mint minden ember,
természetesen, a kinek sok pénze van. 122-ik és 123-ik tolvaj volt. Ezen
sorszám alatt jönnek a kormányzók és kincstárőrök. Rá voltak bizva egy
másik tolvajnak a kincsei. Ez a Nro 133, a szultán. Egyszer én
megtudtam, hogy a Nro 132-ik tolvaj: a nagyvezér, ki akarja tekerni a
nyakát a khazniárnak, hogy a mit az innen-onnan összelopott, ő
visszalopja magának. Én is a török titkos rendőrségnél voltam. Csak
olyan Nro 10, bukott, szökött kalmár. Valami jó gondolatom támadt. Ha én
egyszerre a Nro 50-ig fel tudnék avandzsirozni! Odamentem a basához,
fölfedeztem neki a titkot, hogy ő is benne van már a lajstromban, a mi
egy csoport gazdag embert foglalt magában, a kiket a miniszterek mint
összeesküvőket meg fognak zsinegeltetni, s aztán a pénzeiket beseprik
szépen; hanem hát mit adsz, ha megmentelek kincseiddel együtt? Ali
Csorbadzsi azt mondta, hogy minden kincseinek odaadja egy negyedrészét,
ha egyszer biztos helyen leszünk. «Hja, mondtam neki, én szeretném
tudni, hogy mi az a «minden»? mert én bekötött szemmel nem alkuszom. Én
családapa vagyok, nekem fiam van, annak a sorsát akarom biztosítani.»

– Hahaha! Az öreg olyan komolyan mondta azt, hogy még most is nevetnem
kell rajta.

«Fiad van? kérdé akkor a basa apámtól, no jó; ha megmenekülök, neki adom
az egyetlen leányomat s akkor minden vagyonom a családban marad. Még ma
küldd el hozzám a fiadat, hadd ismerem meg. (Teringettét, ha én azt
akkor tudtam volna, hogy az a gyönyörű szép fehér arczú hölgy, azokkal
az egymást érő szemöldökkel nekem van szánva! Hallod ezt czimbora? De
már erre innom kell egyet a bú elfelejtéseül. Megengeded, hogy ezt a
poharat ő nagysága a legbájosabb úrhölgy tiszteletére ürítsem ki.)

A martalócz zsivány udvariassággal hörpenté ki a poharát, felállva.

Azután ismét visszahelyezkedett a karszékbe s közben a fogait szivogatta
czuppanós hanggal, mint a ki már jól lakott.

– Hát az én apám szépen rá állt erre az alkura. «Abban egyeztünk meg,
monda az öreg, hogy Ali Csorbadzsi legdrágább értékeit belerakjuk egy
bőrzsákba, azt én magammal viszem egy angol hajóra s mint gyanútalan
ember a málhával együtt akadálytalanul eljutok Maltáig, ott bevárom Ali
Csorbadzsit, ki leányával együtt minden málha nélkül távozik el
Sztambulból, mintha sétakocsizásra menne, s majd aztán álutakon a
pyræusi öbölben a hydrioták hajóin elmenekül Maltába. A basa legnagyobb
bizalmát ruházta rám. Odaeresztett a kincstárába, egyedül, hogy fel ne
tünjék, ha ő maga megy oda, s rám bizta, hogy válogassam ki, a miket
legértékesebbeknek tartok, s azokat rakjam a zsákba. Még most is el
tudnám számlálni sorba azokat a drágaságokat, a mik kezem alatt lettek
kiválogatva. A drága kaméák, az igazgyöngy-sorok, a gyűrük és boglárok:
egy achát-szelencze, csupa merő solitair gyémántokkal tele!»

«Nem tudtál magadnak egyet eldugni belőlük?» mondám az öregnek.

«Te marha! förmedt rám; minek loptam volna el egy gyémántot, Nro 18
tolvaj: mikor az egészet módomban volt ellopni?»

«Ahá! Derék gyerek voltál, öreg.»

«Voltam ördögöt! Marha voltam. Úgy kellett volna tennem, a hogy te
mondod. Bár legalább azt az egy klenodiumot zsebre dugtam volna, a mi
legjobban megtetszett valamennyi között; a basa feleségének az arczképe,
két sor brilliánt közé keretezve…»

… Timárnak az arcza a hypprocratesi halálmerevedést fejezte ki e szavak
hallatára. A senkitől nem ismert titok egy embernek mégis kezébe jutott.
S ettől az embertől nem várhatni irgalmat…

– Apám folytatá az elbeszélést.

«Én megtömtem a bőrzsákot, s kihoztam a basához, a nélkül, hogy gyanút
költöttem volna. Ő még nehány louisdor-tekercset tett a kincsek közé.
Azután egy mesterséges zárral belakatolta az egészet, a zsák négy
szegletét pedig ólompecsétekkel foglalá össze. Engem azután elküldött
egy gyaloghintóért, hogy látatlanul távozhassam el a bőrzsákkal. Nem
telt bele egy negyedóra, hogy visszatértem hozzá. Akkor átadta a zsákot
a mesterséges angol aczéllakattal, négy ólompecséttel, én köpenyem alá
vettem azt, s a kertajtón át kiosontam vele a hordszékig. Még utközben
is megtapogattam kezemmel a zsák tartalmát, s jól éreztem benne a
boglárokat, a gyöngysorokat, az achát szelenczét s a louisdoros
tekercseket. Egy óra mulva az angol hajón voltam, s aztán felszedtük a
horgonyt és indultunk ki az aranyszarv öbölből.»

«És engemet nem vittél magaddal Maltába, feddém én fiúi elkeseredéssel
az öreget. Hát aztán a basa szép leányát ki vette volna el?»

«Eredj, bolond! kiálta az öreg; kellettél is nekem, akár a basád, meg a
szép leánya! Nem akartalak én benneteket megvárni Maltában; hanem azzal
az utiköltséggel, a mit a basától kaptam, áthajóztam egyenesen
Amerikába, s a bőrtarisznya is velem jött. De képzeld: az átkozott!
Mikor már biztos helyre értem vele, a hol senki az ördög rám nem
találhatott, s ott fogom a bicsakot s kihasítom a bőrzsák oldalát, hát
mi dől ki belőle? rézgombok, rozsdás vaspatkók! az achát szelencze
helyett, tele gyémántokkal, egy cserép tintatartó s a louisdor-tekercsek
mind megannyi rézpara-göngyölegek voltak, a milyenekkel a káplároknak
fizetik a közkatonák számára való heti pénzt. A gazember tolvaj még
engem is meglopott. Ez nem fordult még elő a rubrikámban a Nro 133
között. Ennek még numerusa sincs.»

– Az öreg dühös volt, csaknem sirt!

«Így rá hagyni magamat szedni a töröktől! A tolvaj azalatt, mig én a
gyaloghintóért jártam, egy egészen hasonló zsákot tömött meg mindenféle
kaczattal, azzal eresztett engem a tengerre. Ő meg azalatt elfutott
másfelé az igazi kincseivel, s elvitte a tőlem nyert titkot ingyen. De
lám, hogy van igazság nem csak a földön, hanem még a vizen is; mert a
nagy tolvaj egy magánál még nagyobb tolvajra akadt, a ki őt utközben
megölte és kifosztotta!»

– S ez a rendkivüli ember, a nagy tolvajtól kergetett, kis tolvajt
meglopott, főtolvajnak agyontolvajlója, te vagy, az «arany ember»,
Levetinczy Timár Mihály, kedves czimborám! szólt a szökevény felállva és
gúnyosan meghajtva magát.

Timár nem mondott neki ellent.

– És már most beszéljünk egymással más hangon! szólt Krisztyán Tódor; –
de mindig három lépésnyi távolból; és meggondolva részedről, hogy a
puska csöve feléd van irányozva.

Timár hidegvérrel nézett a cső ürébe. Ő maga töltötte meg azt golyóra.

– Ez a fölfedezés egészen elvette a kedvemet a gályarabságtól, folytatá
a kalandor. Sehogy sem tudtam megbékülni azzal a gondolattal, hogy mi
joga van a nagy tolvajnak ide lánczoltatni a gályapadhoz a kis tolvajt?
Lám, ha Ali Csorbadzsi kincseit nem Timár Mihály, hanem az én apám
kaparinthatja el, most én gazdag gentleman vagyok, egyetlen majoresco, s
a kutya sem ugat rám azért, hogy az őseim hogy szerezték a nagy vagyont?
Csak ugy, mint a mostani bárók, grófok ősei, a raubritterek. És a
helyett most nekem itt kell megveszekednem a büdös tengervizen. És
mindezt miért? Azért, mert Timár Mihály nem csak azokat a kincseket
kapta el az orrom elől, a mik nekem voltak szánva, hanem még azt a
leányt is, a kit nekem kellett volna elvennem: azt a kis pöszke vad
teremtést, a ki a puszta szigeten nevelkedett a számomra. Még ezt is
Timárnak kellett elkapni előlem, a kinek szüksége volt egy szeretőre;
mert hiszen azzal a feleséggel csak nem lehetett boldog, a kinek az
apját megölte, tehát kellett neki mellette szerető. Ne hogy arany
hirének megártson vele, mert az egész világ tiszteli benne az erény
mintaképét: hát nem választott magának barátnőt a ballet, a circus
szépségei közül, a miket magamforma jó izlésű ember az ő helyzetében
præferálna, hanem kikeresett magának egy olyan szegény leányt, a ki nem
tud semmit a világról, a ki nem jön soha emberek közé, a kiről ki nem
sül soha, hogy Timár úr örömeit osztja. Pfuj, Timár úr! És ezért kellett
engem tizenöt esztendőre a gályapadhoz lánczoltatni?

Csapás csapásra hullott Timár megalázott fejére.

A vádnak sujtó pontjai hiszen egyenkint nem voltak igazak: ő nem «ölte
meg» Timéa apját, nem «lopta el» kincseit, nem «csábította el» Noémit,
nem «lánczoltatta meg» Tódort… és az egész vád a maga összeségében mégis
oly elháríthatatlan!

Ő álszint játszott. S most minden bűnbe belekeveredett e miatt.

A szökevény tovább beszélt.

– Mikor a Barra do Rio do Grande do Sul öblében időztünk, kiütött a
hajónkon a sárgaláz. Az apám is megkapta. Ott halódott mellettem a
padon; nem vitték el. Az nem szokás. A gályarabnak ott kell meghalni, a
hova levasalták. Az nekem nagyon kellemetlen helyzet volt. Az öreget
egész nap rázta a hideg, káromkodott s a fogai vaczogtak hozzá.
Kiállhatatlan volt az öreg a maga káromkodásával, mindig a szűz Máriát
szidta és magyarul káromkodott. Már miért nem káromkodott spanyolul, az
is igen szépen hangzik, hogy a többi társak is érthették volna? S miért
szidta a Madonnát? Azt én nem tűrhetem; hiszen vannak férfiszentek
elegen, szidja azokat; de egy hölgyet megsérteni jó nevelésben részesült
embertől nem gentlemanhez illő magaviselet. E miatt egészen
meghasonlottam az öreggel. Nem azért, mintha azt resteltem volna nézni,
hogy haldoklik ott mellettem sárgalázban, a mi holnap rám ragadhat róla,
s a mi nem tartozik a legkellemesebb megdöglési módok közé, de egyenesen
csúf szitkozódásai miatt elhatározám, hogy megszököm tőle. Bárha oly
erős kötelékek kapcsolnak is bennünket egymáshoz, mint minket, apát és
fiút, én azokat el fogom szakítani. El is szakítottam szerencsésen,
három más társammal összebeszélve. Csak azt az időt kellett bevárnunk,
mikor az öregem már a halálos agonia félrebeszélési időszakába esik,
mert különben azzal fenyegetőzött, hogy ha meg akarok szökni mellőle,
hát fellármázza az őröket. Akkor lefürészeltük éjszaka a lánczainkat; a
porkolábot, a ki észrevette szökésünket, mi előtt kiálthatott volna,
beledobtuk a vízbe; azzal eloldtuk a kis csónakot s neki ereszkedtünk a
tengernek. A hullám nagyon magasan járt, a parthoz közel felfordította a
csónakunkat. Az egyik társam nem tudott uszni, ez belefuladt a vízbe; a
másik tudott uszni, de nem olyan jól, mint a czápa, mely utána uszott.
Annak csak a halálordítását hallottam még, a mint a «tengeri angyal» egy
kapással derékig feltolta a vizből. Magam kiusztam a partra. Ebből is
láthatod, hogy énnekem még van valami dolgom a világon. Te, mint jó
kálvinista, én, mint jó müzülmán, mind a ketten hiszünk a
prædestinatióban. Nem volt kevesebb szándékom, mint hogy visszakerüljek
Európába. Tégedet akartalak látni. Most már te vagy az egyedüli apám; a
másikat ezóta elnyelte a czápa, s legalább annak a hasában biztosítva
van, hogy nem jut a pokolba, mert onnan nem veheti ki az ördög. Hogy
mint jutottam ehhez a tengerész-gunyához, azután meg mindenféle
útlevélhez, utiköltséghez, a mi mind szükséges az Oceánon járáshoz? azt
majd elmesélem neked egyszer egy pohár bor mellett, ha ráérünk, hanem
elébb végezzük el az üzletünket. Mert hiszen tudod, számadásunk van
egymással.

A kalandor megtapogatta a bal szemére kötött selyemkendőt. A rosszul
hegedő seb kellemetlen emlék lehetett ránézve. A nagy hidegben nem volt
jó azzal ennyit járni odakinn.

– Tehát én legegyenesebben ide jöttem Komáromba, a hol rendes lakásodat
tudtam, hogy majd ott fölkereslek. Nem jöttél még meg a «külföldről»,
mondák ügynökeid. Hogy melyik pontján járhatsz a külföldnek? azt nem
tudta megmondani senki. Jó, megvárlak, mig hazajösz. S hogy az idő ne
teljék hiába, eljártam a kávéházakba, ott megismerkedtem a
katonatisztekkel, a kiknél egyenruhámnál fogva rögtön kész volt a
barátság: aztán eljártam a szinházba. Ott megláttam azt a gyönyörű szép
úrhölgyet azzal az alabástromfehérségű arczczal, azzal a szenvedő, méla
tekintettel: talán kitalálod, hogy kicsoda? Társaságában egy másik szép
hölgy szokott mindig lenni. Huh, be gyilkos szép szemei vannak!
Valóságos tengeri kalóz, szoknyában. Ajh, de szeretnék egy olyan
zsiványbandának a tagja lenni, a melyiknek ő volna a kapitánya, s nem
bánnám, ha vagy öt évre egymás mellé lánczolnának bennünket gályapadra.
No de félre az érzelgéssel! Beszéljünk az üzletünkről. Én hozzáfogtam a
«terrenum sondirozásához». Egyszer kicsináltam, hogy az öldöklő angyal
mellé jussak a zártszéken. Udvaroltam neki, szivesen vette. Kértem, hogy
legyen szabad látogatást tennem; akkor úrnőjére utalt, attól függ
minden. Én nagy magasztalással szóltam a tiszteletgerjesztő madonnáról,
s megemlítém, hogy volt szerencsém családját ismerni Törökországban, s
hogy meglepően hasonlít az anyjához.

«Hogyan? kérdé a szép kisasszony; ön ismerte az asszonyság anyját? Az
nagyon fiatalon halt meg.»

«Csak arczképét láttam, felelém, édes atyjánál, ki nekem igen jó emberem
volt. Egy csaknem ily halavány, mélázó arcz, két sor brilliánsból
alakított kerettel, a mi megért százezeret.»

«Ah! ön is látta e szép ékszert? monda a szép kisasszony. Nekem is
megmutatá azt úrnőm, mikor Levetinczy úrtól ajándékba kapta…»

Timár ökleit szorítá össze tehetetlen dühében.

– Ahá! Tehát már most itthon vagyunk! folytatá a kalandor, kegyetlen
mosolygással fordulva a kínzott férfihoz. Tehát te ajándékba adtad neki,
Ali Csorbadzsi leányának az apjától lopott ékszert!… Akkor a többi is a
te kezedbe jutott, mert egy helyen voltak. Akkor nem tagadhatsz semmit…
És már most tehát egyenlő rangunk van, s ha tetszik, tegezzük, ha
tetszik, nagyságoljuk egymást; de semmi esetre ne zsenirozzuk magunkat,
úgy beszélni egymással, a hogy illik!

Timár egész testében bénultan ült ez ember előtt, kinek kezébe adta a
sors. Nem volt annak szükség a fegyvert rá szegezve tartani: nem volt
Timárnak a székről felkelni való ereje sem.

– Hanem te sokáig várattál magadra, barátom, – s én kezdtem nyugtalan
lenni miattad. A költségem is elfogyott. Pénzes leveleim, miket gazdag
nagynénémtől, az admiralitástól, jószágigazgatómtól és bankáraimtól
mindennap kerestem a postán, megfogható okoknál fogva csak nem akartak
megérkezni. S a mellett akárhová mentem, mindenütt téged magasztaltak.
Lángeszű kereskedő, óriási talentum, szegények jóltevője volt a neved.
Arról is hirhedett voltál, hogy milyen példás családi életet élsz.
Mustrája vagy a férjeknek, a kit halála után megégetnek az asszonyok s
porodból minden férjnek adnak be egy szemernyit… Hahaha!

Timár elfordította arczát a világosságtól.

– De talán untatlak is már? No hiszen mindjárt rátérek az üzletünkre.
Egy napon nagyon rossz kedvem volt, a miatt, hogy még sem jöttél haza, s
a tiszti kávéházban, hol valaki előhozta a nevedet, bátor voltam némi
szerény kétkedésemet fejezni ki az iránt, hogy egy emberben ennyi
tökéletesség lehessen felhalmozva. Erre egy goromba ficzkó pofon ütött.
Megvallom, erre az egyre nem számítottam. Úgy kellett a pofámnak, minek
járt el a szám? Meg is bántam, mint a kutya, hogy felőled egy
tisztelettelen szót elejtettem s a kapott leczkét meg fogom becsülni.
Többé nem rágalmazlak. Hanem hát jó lett volna, ha csak a pofon mellett
maradunk; azt én nem szoktam magamnak feljegyezni. Hanem a goromba
ficzkó még azon felül arra is kényszerített, hogy verekedjem meg vele, a
te megsértett jó hírnevedért. Mint megtudtam, ez a bolond ember épen a
fehér arczú madonna imádója volt leány korában, s most az verekszik meg
a madonna férjének becsületeért. Ez is olyan ritka szerencse, a mi csak
te veled történhetik meg az életben, arany ember. Hanem én köszönöm a
szerencsédet. Annak megint csak én adtam meg az árát, kaptam a fejemre
egy vágást, végig egész le a szemöldökömig. Tessék megnézni.

A szökevény felhúzta a homlokáról a fekete selyem köteléket, mely alatt
egy hosszú sebhely látszott meg, elpiszkult tapaszszal összefoglalva. A
tapasz szélein túl terjedő mérges vörösség mutatta, hogy a seb most is
gyuladásban van. Timár borzadva nézett rá.

Krisztyán Tódor ujra szemére húzta a takaró kendőt s cynicus humorral
mondá:

– Ez az emlék a Nro III, a mit a bőrömön viselek a te barátságodért. No
de jól van. Annál több áll a tabella «Haben»-en a számomra. Komáromban
ez eset után többé nem maradhattam. A dolog feltünést okozott, s én
könnyen kellemetlen kérdezősködéseknek lehettem volna kitéve, ámbár a mi
becsületes táblabiráink felől világ végeig ellappanghat az ember ez
országban, a mire élő példák vagyunk mi ketten.

A szökevény büszke volt erre a jó ötletére.

– De hát különben is el akartam menni Komáromból, mert már meguntam,
hogy hazavárjalak. Megállj, mondám, tudom én, hogy hol vagy te? Én tudom
azt, hogy miféle külföld az, a hol te az ország sorsát intézed? Nincs az
semmi ismeretes világrészben, mert az a senki szigetén van. Megyek
utánad oda.

Timár ennél a szónál indulatosan kiáltott fel:

– Te ott voltál a szigeten!

Reszketett a haragtól és az ijedelemtől.

– Ne ugrálj, barátom! csitítá őt a kalandor. Ez a fegyver meg van
töltve, s ha mozdulsz, el talál sülni, én aztán nem leszek az oka.
Különben is nyugtasd meg magadat. Az én bajom lett az is, nem a tied,
hogy odamentem. Oh! mindig én fizetem meg helyetted a tánczmulatságban a
belépti dijat. Ez már olyan, mint a tizparancsolat. Te tánczolsz, én meg
fizetek. Te lefekszel én helyettem az ágyra, engem meg kidobnak te
helyetted az ajtón. Hogy minek mentem én a senki szigetére? Hát annak,
hogy téged ott találjalak. Te pedig már akkor eljöttél onnan. Én nem
találtam ott egyebet, mint Noémit, meg egy kis porontyot. Ej ej, Mihály
barátom, ki nézné ki belőled ezt a hamisságot? De csitt! Ne szóljunk
felőle senkinek. Dódikának híják, ugy-e? Kedves kis okos gyermek. Hogy
félt tőlem azért, hogy a fél szemem így be van kötve. Noémi is nagyon
megijedt tőlem, az igaz. Csak kettecskén voltak az egész szigeten.
Mennyire sajnáltam, mikor megtudtam, hogy a jó Teréza mama meghalt.
Áldott jó teremtés volt. Bezzeg, ha ő még otthon lett volna, majd
engemet is másképen fogadtak volna. De képzeld, az a Noémi még csak le
sem engedett ülni a háznál. Azt mondta, hogy fél tőlem ő is, és Dódi még
jobban: csak ketten vannak az egész tanyán. «No hisz épen azért jöttem
én, hogy legyen valaki, a ki megőriz benneteket, egy férfi a háznál.»
Közbevetőleg mondva, mit adtál te ennek a leánynak inni, hogy ez olyan
szép lett? Igazán olyan gyönyörű teremtés lett belőle, hogy az embernek
a szíve megmozdul rá. Ezt nem is késtem neki megmondani. Ekkor aztán
igyekezett csunya képet csinálni. Én tréfálni akartam vele. Azt mondtam
neki, hogy illik-e a vőlegényre ilyen vasvilla-szemeket vetni? Akkor
csavargónak nevezett s azt mondta, hogy takarodjam a házából. Én azt
mondtam neki, hogy elmegyek, de akkor őt is magammal viszem, s valahogy
át találtam karolni a derekát.

Timár szemei szikrákat szórtak.

– Csak maradj ülve, pajtás: nem a te bajod ez, hanem az enyém; akkor ez
a leány egy akkora pofont adott az ábrázatomra, hogy az őrnagytól
kapottal kétszer felért; de a históriai igazság kedveért meg kell
mondanom, hogy a másik pofámra adott, mint az őrnagy, s így a symmetria
helyre lett ütve.

Timár arcza nem birta megtagadni valami derengését az örömnek.

– Ago gratias! Ez is az enyim volt. Hanem ekkor komolyan megharagudtam
ám. Asszonyokkal verekedni nem szokásom. El van ismerve felőlem, hogy a
nőnemnek feltétlen tisztelője vagyok. De boszú és elégtétel után
vágytam. «No hát megmutatom, hogy azért is velem fogsz jönni, ha itt nem
engedsz maradni; majd követni fogod ezt». Azzal megkaptam a kis Dódit
kezénél fogva, hogy magammal viszem.

– Átkozott! kiálta fel Timár.

– Nonono, barátom! Egyszerre csak egyikünk beszéljen! Majd mindjárt rád
kerül a sor, s akkor beszélhetsz még sokat is; de elébb hallgasd végig,
a mit én mondok. Nem jól adtam elő, hogy csak ketten voltak a háznál,
mert hárman voltak; az az átkozott fenevad, az Almira is ott volt, ott
feküdt az ágy alatt s az egész idő alatt úgy tett, mintha rám sem
ügyelne. Mikor a gyermek sikoltani kezdett, a czudar dög egyszerre
előrohant az ágy alul, a nélkül, hogy valaki hívta volna s nekem ugrott.
Hanem én is szemmel tartottam a ficzkót, s kirántva zsebemből a
pisztolyomat, keresztüllőttem ő nagy kutyaságát.

– Gyilkos! hörgé Timár.

– Hjaj, pajtás! Ha csak ez az egy kutyavér terhelné a lelkemet. Aztán a
gaz szelindek nem döglött ám meg rögtön attól az egy golyótól. Fel sem
vette. Annál dühösebben ugrott rám, keresztülharapta a balkaromat,
lerántott a földre, s akkor leszorított, hogy nem birtam mocczanni
alóla. Hasztalan igyekeztem a másik pisztolyomhoz hozzájutni; úgy
tartott a fogai közt, mint egy tigris. Utoljára Noéminak kezdtem
könyörögni, hogy szabadítson meg. Noémi megszánt, el akarta rólam vonni
a fenevadat. Az annál dühösebben szorította a karomat fogai közé. Végre
azt mondta Noémi: könyörögj a gyermeknek, ő rá hallgat az eb. Én aztán
Dódinak könyörögtem. A gyermek jószivű, megszánt, odajött, átölelte
Almira nyakát karjaival. Arra a kutya föleresztett s engedte magát a
gyermektől csókoltatni.

Timár szemeit elfutotta a köny.

– Én tehát itt is meg lettem csufolva! szólt Krisztyán Tódor, s azzal
felgyürte szennyes, véres ingujját balkarjáról. Nézd, itt a kutyaharapás
sebei a karomon. Mind a négy kutyafog, a hogy keresztülharapta az
izmaimat a csontig. Ez a Numero IV-ik emlék tetőled. Egy eleven album az
én bőröm, tele a te érted kapott sebekkel; bélyegsütés, láncztörés,
kardvágás, kutyaharapás, mind, mind a te baráti emlékjeleid a testemen.
Most mondd, hogy mit csináljak én te veled, hogy ki legyünk egymással
egyenlítve?

Mikor azt mondta a szökött fegyencz Timárnak: «már most mondd meg, mit
csináljak én most veled?» akkor egészen le volt vetkőzve előtte. És
Timárnak látnia kellett őt azokkal a borzasztó sebekkel, mikkel fejétől
bokájáig meg volt bélyegezve. Ezeket a sebeket ő miatta hordja.

És a lelke is épen olyan meztelenül állt előtte, az is tele utálatos
sebhelyekkel, és azokat is az ő keze verte rajta.

Ez az ember tudja azt jól, hogy Timár ő vele csak játszott, mikor
Braziliába oly nagylelkű ajánlattal elküldé; hogy számított az ő rossz
hajlamaira, mikor pénzében sáfárrá tette; – hogy csak el akarta őt tenni
lába alul. – Ez az ember tudja azt, hogy Timár hogyan gazdagodott meg, s
irigy rá érte. – Ez az ember tudja azt, hogy Timár megcsalta Noémit s
megcsalta Timéát, elvette mind a kettőt, s ez az ember most féltékeny és
dühös mind a kettő miatt. – Minden emberi rossz indulat elmérgesült
kelevényként rágódik lelkén. – És most ő ennek az embernek a kezében
van, kényre-kegyre. – Még csak anyagi, testi védelemre se érzi magát
képesnek vele szemben. Olyan gyöngeség állta el tagjait, mint egy
álmában üldözöttét. Ez összesebzett alaknak látása varázsló rontást
követett el rajta.

A kalandor tudja ezt jól. Már nem is használja ellenében óvakodó
rendszabályait. Felkel, a puskát odatámasztja a kandallóhoz s félvállról
beszél Timárhoz visszafordított arczczal.

– No, most toilettemhez fogok látni. A míg ezzel elkészülök, addig
gondolkozzál felőle, hogy mit felelj nekem arra a kérdésemre, hogy mit
csináljak én te veled?

Azzal magával hozott kopott öltönydarabjait egyenkint behajigálta a
kandallóba, azok süstörögve lobogtak fel, lángot vetve a kürtőbe, s
azután felöltögette egész kényelemmel a Timártól kapottakat. A kandalló
párkányán megtalálta Timár óráját, azt a mellényzsebébe tette, s
inggombját az ingelőbe kapcsolgatta. Még arra is ráért, hogy szakállát
megfésülje, a tükör elé állva. S a mint készen volt, úgy felvágta a
fejét, mint a ki meg van vele elégedve, hogy no most már egész
gentlemannek néz ki.

S azután két lábát szétvetve s karjait mellén összefonva, a kandalló elé
állt.

– Nos, barátom, czimborám?

Timár megszólalt:

– Mit kiván ön?

– Ahán, megszólalsz már! Furcsa volna úgy-e, ha azt mondanám, hogy
«fogat fogért, szemet szemért!» Eredj oda, süttesd a hátadra te is az
akasztófa-jegyet, vasaltasd oda magadat a gályapadhoz, kergettesd
magadat földön, vizen, erdőn, városon keresztül: menekülve czápák elől,
indiánok, jaguárok, csörgő-kigyók elől, rendőrök elől; – aztán vágasd
magadat fejbe a feleséged imádója által karddal párbajban; aztán
haraptasd keresztül a karodat a szeretőd kutyája által; akkor aztán –
osztozzunk meg a maradékon. – No látod, én nem vagyok ilyen kegyetlen.
Nem beszélek többet előtted sebeimről: – ebcsont beforr! Kegyelmesebb
akarok hozzád lenni. Alkudjunk meg.

– Kell pénz? kérdé Timár.

– Az is kell; de arról majd később szóljunk. Egyelőre beszéljünk arról,
a mi neked is, nekem is közös érdekem. Nekem szükséges egyidőre eltünnöm
az ismeretes világból; mert most már nem azért üldöznek, hogy a te
pénzedet elköltöttem. A gályapadról való elszökésemet nem engedik ám el,
sem a vízbe dobott porkolábot. Azért most engemet egyideig a te pénzed
nem üdvözít, míg a hátamról ezt a bélyeget, s a bokámról ezt a
békótörést valahogy el nem pusztítom. Az elsőt majd föletetem
kissár-fűvel, az utolsón segítnek ásványos lábvizek. Attól nem félek,
hogy te üldözőimet nyomomba igazítsd. Annál több eszed van. Sőt szivesen
rejtegetnél, eltagadnál, ha keresnének; kiadnál legközelebbi rokonodnak,
ha nálad találnának. Ismerlek. Arany ember vagy. Hanem kötve hiszek a
komának. Az mégis megeshetnék rajtam minden jó barátságunk mellett, hogy
egyszer véletlenül valaki főbekollint az utczán, vagy az útfélen holmi
jószivű zsiványok agyonlőnek, vagy egy barátságos pohár borral arra az
útra küld el valaki, a melyen Ali Csorbadzsi eltávozott. Nem, kedves
barátom, én nem mernélek felkérni, hogy töltsd meg még egyszer a
számomra ezt a kancsót, még ha magad innál is belőle elébb. Nagyon fogok
magamra vigyázni.

– Tehát mi kell önnek?

– «Önnek», úgy-e? Csak nem akarsz velem per tu lenni? Derogál a
társaság! Hogy mi kell nekem? Kérdezzük elébb, hogy mi kell a nagyságos
úrnak? Tehát a nagyságos úrnak az kell, úgy-e bár, hogy én hallgassak el
mindazokkal a titkokkal, a miket megtudtam? Képes volna nekem ezért
százezer frank rente-ot biztosítani franczia állampapirokban?

Timár nem is gondolkozott a feleleten.

– Igen.

A kalandor nevetett.

– Nekem nem kell ilyen nagy áldozat, nagyságos úr! mondtam már, hogy
pusztán pénzzel én rajtam segítve nincs. Ilyen bélyegzett embert, ilyen
rossz szokásokkal akárhol elcsipnek, s akkor mit ér nekem a százezer
franknyi apanage? Nekem, mint mondám, nyugalom kell és buvóhely, még
pedig jó hosszú időre, s ott kényelmes és gondtalan élet. No hát, nem
olcsó kivánság ez?

– Végezze ön, mit akar?

– No hát, elvégzem. Látom, hogy a nagyságos úr türelmetlen. Talán aludni
is mehetnénk már?

E szónál ismét kezébe vette a puskát a kalandor, s a székbe leülve, úgy
fogta a fegyvert két kezébe, mintha minden perczben készen akarna lenni
vele a lövésre.

– Tehát nem kérek én most a nagyságos úrtól százezer frank rente-ot,
hanem kérem a nagyságos úrtól a senki szigetét.

Timárt mintha villanyütés érte volna. Ez a szó felzavarta
kedélytompulását.

– Mit akar ön azzal?

– Legelőször is egy menedéket, a hová én nekem semmiféle nemzet
szaglászó kopói nem járhatnak. Azután természetesen azt, hogy nagyságod
engemet azon a szigeten mindaddig az ideig, a míg nekem is, nagyságodnak
is, kivánatosnak látszik, ott időzésem alatt ellásson mindennel, a mit
testem megkiván, mindennel, a mi drága és jó.

Timárt most már boszantotta ez az izetlen kivánság.

– Ah! ne ügyetlenkedjék ön velem. Kérjen tőlem összeget, bármilyen
nagyot. Menjen vele, a hová akar. Használja fel, a hogy tetszik. De azt
a szigetet nem adom. Az ostoba kivánság.

– Nem ostoba kivánság az, méltóságos uram! Lássa, annak a szigetnek
olyan kiváló jó levegője van, s ez az én Délamerikában megrongált
egészségemnek annyira kivánatos. A kedves megboldogult Teréza mamától
hallottam, hogy ott olyan füvek teremnek, a mik minden sebet
begyógyítanak. Diószegi füvészkönyvében olvastam, hogy még a fazékban
fővő hust is képesek összeforrasztani! Aztán nekem a sok izgalom után
csendes contemplativ életre van szükségem. A sybarita életmód után az
arany korbeli ruralis élvezetek után vágyom. Adja ön nekem excellentiás
úr, a senki szigetét. – Kegyelmes úr! Serenissime!

A kalandor a felvont puskával a kezében olyan gunyosan könyörgött.

– Ejh, ön bolond! mondá Timár, a kit boszantott az ingerkedés s egyet
taszítva a székén, hátat fordított Krisztyán Tódornak.

– Ah! ne fordítson ön nekem hátat, kegyelmes uram. Sennor! Eccelenca,
Mylord, Durchlauchtigster Herr. Pan welkomozsnye, Mynheer, Monseigneur,
Goszpodine! Effendim! Micsoda nyelven hajlandó ön meghallgatni egy
szegény földönfutó instantiáját?

Ez az izetlen gunyolódás nem volt előnyére a támadónak. Kisebbítette a
rossz igézet benyomását Timárra. Ez kezdett felocsudni kábulatából.
Ahhoz a gondolathoz menekült, hogy itt egy megfélemlített emberrel van
dolga, a ki csakugyan félti a saját bőrét. Boszusan szólt oda neki:

– Végezze ön. Nem akarok önnel hosszasan értekezni. Mondjon valami
összeget, megkapja. Ha sziget kell önnek, vegyen magának egyet a görög
archipelagusban, vagy Chinában. Ha üldözéstől fél, menjen Rómába,
Nápolyba, Siciliába, adja ki magát marquisnak, legyen jól a Camorrával,
s nem fogja bántani senki. Pénzt adok önnek. A szigetet nem adom.

– Úgy? Hát már olyan büszkén beszél velem, kegyelmes úr? A vízbe bukott
czimbora kezd magához térni az első ijedtségből s ki akar úszni. No
megállj, hát majd még egyszer lebuktatlak. Azt gondolod magadban, úgy-e:
«hát csak eredj, te rongyos; keress magadnak valakit, a kinek elmondd, a
mit rólam megtudtál. A legelső tréfa az lesz, hogy elcsipnek, becsuknak,
ott felejtenek a kutyalukban; úgy megnémítanak, hogy senkivel sem
beszélsz többet. Más emberi dolog is történhetik rajtad. Ki fog róla
tehetni, ha az útban valaki hátbalő, mikor ártatlanul ballagsz? Ki
keresi, ha a kadáveredet kivetette a Duna, magad ugrottál a vízbe, vagy
úgy taszítottak bele? És a legrosszabb esetben ki fogja a te mesédet
elhinni, te ágról szakadt, ha én, az arany ember, magasra emelt arczczal
azt mondom: «nem igaz!» Nekem van pénzem sok. Ha a tanú, ha a vádló
olyan bolond, hogy pénzért meg nem engedi magát vásároltatni, majd a
biró, a törvényszék okosabb lesz. Az aranyat a sárból is fölveszik. – Te
ilyesmit gondolsz, látom. De hát hallgasd meg, hogy milyen furfangos
emberrel van dolgod? Értsd meg végig jól, hogy tetőtől-talpig meg vagy
kötözve s tehetetlenül heversz előttem, mint a zsiványoktól megkötözött
fösvény, a kinek türnie kell, hogy töviseket vernek a körmei alá,
kitépik szálankint a szakállát, forró fagygyút csepegtetnek a bőrére,
míg előadja eldugott kincseit. Én is így fogok veled tenni. Majd ha nem
állhatod, hát ordíts fel, hogy «elég!»

Timár a kínzott ember kiváncsiságával figyelt a fegyencz szavaira.

– Én még eddig senkinek egy szót sem szóltam a felől, a mit rólad
megtudtam. Becsületemre mondhatom. Azon a kis pletykálkodáson kívül, a
mit Komáromban kiszalasztottam a számon, semmit sem beszéltem felőled,
annak meg nem volt se husa, se csontja. Hanem mindazt, a mit felőled
tudok, megirtam s itt van a zsebemben, még pedig négy különböző czím
alatt s négyfélekép fogalmazva. Az egyik denunciatio a török kormányhoz
van czímezve, melyben fölfedezem előtte, hogy Ali Csorbadzsi miket
hozott el magával Sztambulból, a mi egy összeesküvő konfiskálásra szánt
vagyona, a szultán Khaznéját illeti, sőt talán onnan is való; s hogy
ezek a kincsek, apám leirása nyomán, darabról-darabra megnevezve, kinél
kaphatók, s hogy jutottak annak a kezébe? – A második levélben
följelentelek a bécsi kormánynak, mint Ali Csorbadzsi gyilkosát és
kincseinek elrablóját. Ne felejtsd el, hogy hirtelen meggazdagult
embernek mindig sok ellensége van. A harmadik iratom szól Levetinczyné
asszonyságnak Komáromba. Ő neki is megirom, mit tettél az apjával, hogy
jutottál anyjának gyémántos keretű arczképéhez és a többi drágaságokhoz,
miket neki ajándékoztál? De neki egyúttal még többet is megirtam. Azt,
hogy hol vagy te olyankor, mikor otthon nem vagy? A senki szigetének
titkos örömeit. A másik nővel folytatott szerelmedet. A csalást, a mit
rajta elkövetsz. Beszélek neki Noémiról és Dódiról. – Nos, verjek még
több tövist a körmeid alá?

Timár melle nyugtalanul zihált.

– No hát, ha nem szólsz, folytassuk! szólt kegyetlenül a szökevény. A
negyedik levél pedig szól Noéminak. Ebben aztán el van mondva minden, a
mit ő még felőled nem tud; hogy itt a világban nőd van, hogy te előkelő
úr vagy. Hogy őt meggyaláztad, hogy soha övé nem lehetsz, hogy csak
kéjeidnek áldozod őt fel, és gonosztevő vagy. – Hát még sem ordítasz
kegyelemért? No hát vegyük elő a forró faggyút. És olyan bolond nem
vagyok, hogy ezeket a leveleket zsebemben hordozzam, s azokat te neked
valami brávód, ha egyszer lekollinthatott valami félreeső helyen,
elvegye és kezedbe adja. A mint te azt mondod, hogy nem alkuszol, azt
mondom: «Alászolgája, örülök, hogy volt szerencsém, ajánlom magamat!» s
itthagylak egész tisztelettel. Hanem innen egyenesen megyek át oda, ni!
Látod azt a kettős tornyot? Az ott Tihany. Ott becsületes barátok
laknak. Az egy convent. Ott leteszem a biztos és hiteles helyre a
leveleket, s arra fogom kérni a perjelt, hogy ha én egy hét mulva e
levelekért vissza nem jönnék, juttassa el őket czimzeteik helyére. E
szerint engem hiába tennél el láb alul: a levelek eljutnak rendeltetésük
helyére. S akkor azután neked nincs többé maradásod ebben az országban.
Haza nem mehetsz, mert feleséged még ha az apja haláláért megbocsátana
is, nem bocsátana meg Noémiért. A törvényszék vizsgálatot fog elrendelni
s elő kell állanod rejtelmes gazdagságod keletkezésének történetével. A
török kormány is be fog perelni, az osztrák kormány is. Az egész világ
megismer. A milyen arany ember voltál eddig, olyan sárember fogsz lenni
ezentul. És nem menekülhetsz a senki szigetére sem, mert ott Noémi fog
előtted ajtót zárni. Ez a nő büszke és hamar átváltozik nála a szerelem
gyülöletté. – Nem, nem! Semmi sem marad fenn számodra más, mint szökni
az ismerős világból úgy, miként én; eltagadni nevedet, úgy, miként én;
lappangva bujdokolni városról-városra, úgy, miként én, és rettegni az
ajtóhoz közelítő lépések zajától, úgy, miként nekem! – Nos, hát menjek,
vagy itt maradjak?

– Maradj! nyögé a kínzott ember.

– Ahán, előadod már! szólt a fegyencz. No hát üljünk le még egyszer. S
kezdjük megint elől. Tehát legelőször is ideadod a senki szigetét.

Timárnak egy gyönge ellenérve akadt, melyet oltalmára fordított.

– De hiszen a senki szigete nem az enyim, hanem Noémié!

– Nagyon helyes az észrevétel. Hanem az én kivánságom megint egészen
alapos. A sziget Noémié, hanem Noémi meg a tied.

– Mit akarsz? kérdé vadul rátekintve Timár.

– No no, csak ne forgasd a szemeidet olyan nagyon! Hát nem tudod, hogy
meg vagy kötözve? Menjünk rendében és sorjában. A dolog így lesz: te egy
levelet irsz Noéminak, a mit én magam viszek el neki. Ezóta az a csúf
fekete dög meggebbedt már s bátran járhatok a szigetre. A levélben
szépen elbúcsuzol tőle: elmondod neki, hogy el nem veheted, mert tégedet
már korábbi családi viszony kötelez felbonthatatlanul; feleséged van, a
szép Timéa, a kire Noémi bizonyosan emlékezni fog. De megirod neki, hogy
sorsáról tisztességesen gondoskodtál, visszahozattad messze más világból
egykori eljegyzett vőlegényét, a ki igen derék, kitünő és szép deli
ifjú, s a ki őt most is kész elvenni, szemet hunyva az eddig történtek
fölött. Minden jóval el fogod őket ezentul is látni; rájuk adod
áldásodat, éljenek egymással boldogul.

– Mit? Te Noémit is akarod?

– Hát mi az ördög? Csak nem gondoltad tán, hogy Robinsonnak akarok
beállni a te rongyos szigetedre? Nekem kell valaki abban a magányban, a
ki az életemet megédesítse. Odaát a csömörig jóllaktam a fekete szemű,
fekete hajú asszonyokkal: most, hogy Noémi aranyhaját, kék szemeit
megláttam, egészen bele vagyok bolondulva. Aztán ő engem pofonütött,
kikergetett: nekem ezt meg kell torolnom. Hát lehet nemesebb
visszatorlás, mint csókkal boszulni meg a pofont? Én ura akarok lenni
ennek a makranczos tündérnek! Ez a capriceom most. S hát aztán te mi
jogon tagadhatnád meg őt tőlem? Nem vagyok-e én eljegyzett vőlegénye
Noéminek? a ki őt törvényes nőmmé tehetem, a ki becsületét
visszaadhatom; míg te el nem veheted őt soha, csak szerencsétlenné
teszed.

Oh! ez az ember egyenesen a szivére csepegtette Timárnak a forró
faggyút!

– Kivánd tőlem minden vagyonomat! rebegé könyörgő szóval a kalandornak.

– Hagyjuk azt későbbre. Még rákerülhet a sor. De most legelőször ezt
kivánom. Semmi egyebet, csupán Noémit. Nem is a tiedet kivánom, csupán a
magamét.

Timár a kezeit tördelte kínjában.

– No hát irod azt a levelet Noémihez? vagy elmenjek Tihanyba evvel a
négy levéllel?

Timárnak a fájdalom e szót hozta ajkára:

– Oh! a kis Dódi!…

A szökevény hetyke gúnynyal nevetett rá.

– Leszek neki apja; nagyon jó apja fogok lenni!…

… Abban a perczben Timár Mihály ülő helyéből, mint a jaguár, egy
szökéssel odaveté magát a kalandorra, s mielőtt az a fegyvert
használhatta volna, megragadta őt a két karjánál fogva, egyet rántott
rajta előre, egyet taszított rajta hátra s ettől a lódítástól az ember
kirepült a nyitott ajtón keresztül a folyosóra, ott hanyatt vágta magát;
feltápászkodott, s mintha még mindig ama veszedelmes lökés mozdereje
alatt tántorogna, elbotlott a legelső lépcsőben, s úgy kalimpázott alá
hörögve és káromkodva a lépcső aljáig.

Odalenn sötét volt, és csendes éjszaka. Az egyetlen ember, a ki a
kettőjükön kivül még e téli kastélyban lakott, süket volt és részegen
aludt.


MIT BESZÉL A HOLD? MIT BESZÉL A JÉG?

Timár megölhette volna ezt az embert. Keze között volt. És kezeinek
izmaiban az őrültek erejét érzé. Megfojthatta volna, a puska agyával
szétzúzhatta volna fejét; ha már sajnálta rá vesztegetni a nemes ólmot.
De Timár nem öl embert. Nem öli meg még gyilkosát sem, hogy önmagát
védelmezze. Timár Mihály «most már» az igaz arany ember, midőn mindene
veszendőben, midőn vagyona, becsülete, mint a polyva, a szélbe van
szórva.

Ő futni hagyja azt az embert, a ki őt semmivé teheti, a ki semmivé fogja
tenni.

Még megölhetné. Hiszen másik töltött fegyver is van hálószobájában,
ablakából lelőhetné, mikor a kastély ajtaján kijön, mikor a nagy udvaron
végigmegy. Zsivány volt, szökött gályarab volt; ki venné tőle számon ezt
a kioltott életet? Még vérdíjt kapna tán érte a braziliai kormánytól.

De Timár nem öli meg ezt az embert. Timár azt mondja: ennek az embernek
igaza van! S a sorsnak be kell teljesülni. Timár nem gonosztevő, ki egy
bűnét a másikkal takarja el, hanem nagy jellem. Ki, ha vétett, azért
bűnhödni kész.

Kimegy a kastély erkélyére s karjait mellén összefonva, nézi, mikor az
az ember kijön a kastély ajtaján, s végigmegy a kapuig.

A hold akkor jön fel a somogyi partok mögül s odavilágít a kastély
falára. Egy sötét alak ott az erkélyen igen jó czélpont valakire nézve,
a ki őt le akarja lőni.

Krisztyán Tódor ott halad el az erkély alatt s feltekint rá.

A bukfenczezéstől felszakadt a hegedés homlokán s egész arcza véres
tőle.

Timár tán azért állt oda, hogy majd ez a dühös ember most boszuból meg
fogja őt lőni?

De az megáll előtte és elkezd hozzá hangnélküli szavakat beszélni. Épen
mint Athalie. Hogy illenék egymáshoz ez a két alak! Csak taglejtéssel
beszél. Egyik lába sántit az eséstől. Balkezével ráütöget a jobbjában
tartott puskára, s azután tagadólag rázza a fegyvert s öklével sujt
Timár felé, s mutatóujjával fenyeget. E néma beszéd azt mondja: «nem így
öllek meg! Más halált tartottam fenn a számodra. Elvárj!»

Timár elnézi, hogy távozik ez ember udvaráról. Elkiséri őt szemeivel a
hólepte úton egész a nagy tó jégtükréig. Utána bámul, mikor már csak egy
fekete pontot lát előre haladni az ezüst jéglapon, a magas hegyorom
kettős tornya irányában.

Észre sem veszi a vihart, mely a zalai hegyek felől jő.

Gyakran a Balaton vidékén, mikor legcsendesebb a lég, minden előjel
nélkül felzudul ez a sajátszerű orkán; a halászoknak, kik meghallják a
fák zugását a távolban, már nincs annyi idejük, hogy a zalai partra
visszasiessenek; a szélcsapás egyszerre felforgatja a hullámot s a
csónakokat beragadja a Balatonba s kihányja a tulsó partra. S néha
félóra mulva már vége van a viharnak; a szélmenyasszony csak egy
fordulót akart tánczolni. S azután ismét csendes lesz minden.

A hegyek mögül rohanó zivatar egy hófelhőt korbácsolt előre. Abból olyan
élesen, mint a tű hegye, vágott alá a szitáló hókristály. A felhő maga
sem volt nagyobb, mint hogy a nagy panoráma felét eltakarja, sötétségbe
burkolva a tihanyi tájképet, sziklafokos félszigetével, komor
templomával, míg a keleti agyagpartok tündököltek a holdvilágban.

A vihar harsogva üvöltött alá az arácsi völgy ős fáinak sudarai között.
Az ódon nyári kastély szélvitorlái nyikorogtak, mintha elkárhozott
szellemek sirnának földi emlékeikért, s mikor az erős szél végigsöpört a
Balaton jegén, az ott felállított jéglapokon valami olyan túlvilági
zenehangot idézett elő, hogy az ember látni vélte a szellemeket, a kik
így sírnak, egymást kergetik s röptükben nagyokat sikoltanak. Egy-egy
haragosan bömböl közöttük. Az űzi tán a többit?

E rémséges éjjeli zene közepett úgy tetszik Timárnak, mintha a távolból
egy ijedelmes ordítás üvöltene a szélzugás közé. Olyan ordítás, a
milyenre csak emberajk képes: kétségbeesés, vészkiáltás, istenkáromlás
hangja, az éjszakát felverő, alvókat felébresztő, csillagokat
megreszkettető kiáltás. Néhány pillanat mulva a kiáltás újra rémlik, de
rövidebb, halkabb már, s azután újra csak a vihar zenéje szól.

Az is tova enyészik. A fergeteg csak végigfutott a tájon. Csupán azt az
egy hófelhőt kergette. Az arácsi völgy fái nem zugnak többé, s a
jéglapon s a jégtáblákon fütyülő szél hangja egy enyészetes harmoniában
vész el a távolban. Az ég kitisztul és csendes lesz minden.

Timár szivében is csendes volt már minden.

Itt a vég. Tovább nincs hová menni. Sem előre, sem hátrafelé.

Futott, a mig futhatott; most már a mélység előtt áll, melynek túlpartja
nincsen.

Egész élete végigfutott előtte, mint egy álom, s tudta, hogy most már
fel fog ébredni belőle.

Az első vágy: a csodaszép, a gazdag úrleányt elérhetni, volt balsorsának
alapja. Erre épített egész életpályája olyan, mint a Sphinx rejtélye, a
mint ki van találva, meghal az…

Hogyan élhessen tovább, fölfedezve a világ előtt, fölfedezve Timéa előtt
és Noémi előtt!

Letaszítva arról a magaslatról, hol bel- és külföld látta éveken át,
uralkodója kegyétől s honfitársai tiszteletétől körülragyogva.

Hogy lássa még egyszer azt a nőt, ki őt vetélytársa előtt oly szent
fájdalommal felmagasztalá, azon pillanaton túl, a melyben az a nő
megtudja, hogy ő ellenkezője volt mindannak, a mit férjében tisztelt?
Hogy egész élete egy nagy hazugság volt?

S hogy lássa még egyszer Noémit, mikor az már tudni fogja azt, hogy ő
Timéának férje? Hogy vegye ölébe valaha Dódit?

Nincs, nincs neki az egész világon hová menekülni! Ugy van, a hogy az az
ember mondá: szökni az ismerős világból, miként ő; eltagadni nevét,
miként ő; lappangva bujdokolni városról-városra, miként ő! Körülfutni a
földet.

De Timár tudott még egy más helyet is. Itt van a hold. Ez a hideg
csillag. Hogyan is mondta Noémi? Oda mennek majd lakni azok, a kik
erőszakkal dobták el maguktól az életet; kiknek nem kell többé semmi.
Oda mennek, a hol nincsen semmi! És ha majd ez az ember fel fogja
keresni a senki szigetét s az egyedül maradt nőt üldözésével kétségbe
fogja ejteni, akkor bizonyosan Noémi is utána fog jönni oda, erre a
hideg csillagra.

Timár olyan nyugodt volt ebben a gondolatban, hogy képes volt távcsövét
a fogytán levő holdra irányozni, melyben fényes pontok s nagy kerek
ürességek váltogatják egymást, s kiválasztott magának egyet e rengeteg
sírhegyek közül: «ott fogok én majd lakni, ott várom majd Noémit!»

Azután visszatért szobájába, hol az imént a kalandorral beszélt.

A kandalló még tartogatta annak elégett öltönymaradványait, a kiégett
szövet alakja hamvában is megmaradt. Timár új hasábokat rakott a tűzre,
hogy e maradványokat elrombolja. Azután fölvette köpenyét és kiment a
házból.

A Balaton felé vette útját.

A fél hold bevilágította az óriási jégtükröt. A jégmezőre sütő jégnap…

«Jövök, jövök! mondá Timár. Nemsokára megtudom, mit beszéltél hozzám? Ha
hívtál, ott leszek.»

Egyenesen a rianás felé vette útját.

Könnyen rátalálhatott a távolból. A jószívű halászok által felállított
jelek, a póznák a szalmacsutakokkal messziről figyelmeztettek rá minden
jámbor lelket, hogy ezt a helyet kerülje. Timár ezt kereste.

Mikor egyikéhez a vészt jelző szalmacsutakoknak eljutott, ott megállt és
kalapját levéve, feltekintett az égre.

Évek multak, hogy nem imádkozott. Ez órában eszébe jutott az a nagy
lény, a ki a csillagokat forgatja s a férgeket kikölti; s a ki egy lényt
teremtett, mely vele daczol: embert.

Ez órában eszébe jutott, hogy lelkét fölemelje hozzá.

«Örök hatalom! Előled futok s te hozzád jutok ez órában én. Nem
panaszkodom előtted. Te vezettél, de én másfelé mentem; te intettél, de
én mást akartam; s most im ide juték. Vak engedelmességgel megyek át a
túlvilágba. Hideg lesz a lelkem, s tűrni fog ott. Bűnhödöm azért mert
annyit boldogtalanná tettem, a kik engem szerettek, s a kiket én
enyéimmé tettem. Vedd őket a te oltalmadba, örök igazság! Én vétkeztem,
én haljak meg, én kárhozzam el! Senki sem oka az ő szenvedéseiknek:
egyedül én. Te örök igazság, ki engem ide hoztál, légy igaz ő hozzájuk
is. Védelmezd, vigasztald meg a gyönge nőket, a gyönge gyermeket. Engem
pedig adj át a te boszuálló angyalaidnak. Én elkárhozom és elhallgatok!»

Letérdelt.

A Balaton élő hulláma zajgott a rianás partjai között. A mélázó tó
sokszor fel szokott riadni szélcsendben is, s mikor a jég borítja
felszinét, olyankor is felháborog és zajlik a rianások közt, mint a
tenger.

Timár lehajolt a hullámhoz, hogy megcsókolja azt, mint a hogy
megcsókolja az ember édes anyját, mikor hosszú útra készül, mint a hogy
megcsókolja a puska csövét, mielőtt fejét szétzúzná vele.

S a mint a hullámhoz lehajol, ime, egy emberfő emelkedik ki eléje a hab
közül.

Egy emberfő arczczal fölfelé fordulva…

A fölfelé fordult arcznak homlokán, a jobb szemen keresztül egy fekete
kendő volt átkötve, a másik szem vérszinüen, mereven, kőhidegen bámult
maga elé; a nyitott szájon ki- s bejárt a hullám.

A fantom ismét visszasülyedt a víz alá.

Két percz mulva újra feldagadt a hullám, s a rémséges arcz újra
felmerült a hab közül, véres kőszemével Timárra meredezve.

Aztán még egyszer föltetszett a rianás széléhez közel, s akkor végképen
eltünt a jég alá a fő, s akkor egy halott kéz görcsösen begörbült
ujjakkal merült föl egy perczre a víz alul.

Timár félőrülten szökött fel térdéről, a rémlátás után bámulva.

Úgy tetszett neki, mintha az maga után hivná!

A rianás két partja közt harsogott az élő hullám.

És ismét hangzott a távolból az a kisértetiesen harsogó orgonaszó, a mit
az éjjeli futó vihar küld maga előtt, mikor az erdők sudarai fölött
végigrohan; a süvöltő vihadarban, mely a jéglapokon megtörik, úgy
sírnak, sikoltanak azok a láthatlan szellemek, úgy zúg közöttük
némelyik; a kisértetek énekkara folyvást magasabbra emeli hangját.

És ujra hangzik az egész jégegyetemen végig az a túlvilági zöngés,
mintha ezernyi hárfa húrja szakadna szét ott alant, míg a zöngés
fokozatosan átmegy a rivalgó harsogásba; még feljebb, mintha villámok
száguldanának oda alant a vizekben, bűbájos kábító melódiát keltve a
hangadó hullámban; a jég alatt a mennydörgés orgonaszava bömböl
felségesen, s az Istenkiáltás rettentő roppanása közben reszketve mozdul
meg az álló jégegyetem, s a szörnyű légnyomásra a rianás hasadéka ismét
összecsukódik.

Timár reszketve omol arczra a rengő jégtükör fölött.


KI JÖN?

A zuzmara ezüst erdőt csinált a senki szigetéből. A tartós köd minden
galyra hóvirágokat fűzött; azután jöttek a verőfényes napok, azok meg
jéggé olvaszták a fákon a zuzt, minden galy kristályborítékba szorult,
mintha az egész liget üvegből volna; a galyakat, mint a szomorú fűz
ágait, aláhuzta a jégdiszítmény, s ha a szellő végigfuvall a
kristályerdőn, az összevert ágak úgy csilingelnek, mint a tündérmesék
üvegkertje.

A vastag, dérlepte pázsiton keresztül csak egy útnyom vezet a kunyhótól.
Az is oda vezet, a hol Teréza nyugszik. Ez Noéminak mindennapi útja a
kis Dódival.

Csak ketten járnak már oda. A harmadik, Almira, a kunyhóban fekszik s
haldoklik. A golyó nemes részbe hatolt, s el kell bele vesznie.

Este van. Noémi meggyujtá a szövétneket, előveszi kerekes guzsalyát és
fonni kezd. Kis Dódi odaül mellé s szalmaszálat tartva a rokka
orsószárnyára, szélkeleplőt játszik. Almira a szögletben fekszik s nyög,
mint egy ember.

– Anyám, szól egyszer a gyermek, hajtsd ide a fejedet, sugni akarok
valamit, hogy Almira meg ne hallja.

– Nem érti az azt, Dódikám.

– Oh, megérti bizony, mindent megért! Hát mondd csak, meg fog Almira
halni?

– Bizony meg, kedves kicsikém.

– Hát aztán, ha Almira meghal, ki védelmez meg bennünket?

– Az Isten.

– Erős az az Isten?

– Mindenkinél erősebb.

– Még apánál is?

– Apának is ő adja az erőt.

– Még annak a rossz embernek is, azzal a bekötött szemmel? Minek adott
annak erőt az Isten? Én félek attól az embertől, ha vissza talál jönni.
El akar vinni magával.

– Ne félj, én nem engedlek elvinni.

– Hátha megöl mind a kettőnket?

– Akkor mind a ketten a mennyországba jutunk.

– Almira is?

– Az nem.

– Miért nem?

– Mert ő állat.

– Hát az én kis pacsirtám?

– Az sem.

– Ah, ne mondd! Hisz az jobban tud repülni az ég felé, mint mi.

– De a mennyország magasabb, mint a hová ő tud repülni.

– Hát ott nincsenek se állatok, se madarak? Akkor én inkább idelenn
maradok az apámnál, meg a pacsirtámnál.

– Maradj, szívem, maradj.

– Ugy-e, ha az apa itt volna, azt a rossz embert majd megverné?

– A rossz ember elfutna ő előle.

– De hát mikor jön vissza apa?

– Még a télen.

– Honnan tudod?

– Ő mondta.

– S a mit apa mond, az mind igaz? Apa nem hazudik soha?

– Nem, fiam, az mind igaz, a mit ő mond.

– De hiszen már itt van a tél.

– Ő el is fog jönni nem sokára.

– Oh! csak Almira meg ne halna addig!

A gyermek fölkelt a kis zsámolyról s odament a nyögő ebhez.

– Kedves Almira, ne halj meg, ne hagyj itt minket. Látod, a
mennyországba nem jöhetsz velünk; te csak itt lehetsz a mienk. Maradj
itt. Csinálok neked majd szép házat nyáron diófából; a milyent apa
csinált minekünk. Minden ételből, a mit kapok, meghagyom a felét neked.
Tedd ide a fejedet az ölembe, aztán nézz rám szépen. Ne félj, nem
eresztem be többet azt a rossz embert, a ki téged meglőtt. Ha hallom,
hogy jön, bekötözöm a kilincset zsineggel; ha benyul a kezével, elvágom
a kezét a kis baltámmal. Megvédelmezlek én téged, Almira.

Az okos állat fölemelé szép szemeit a gyermekhez s farkával csendesen
verte a földet. Aztán egy nagyot sóhajtott, mintha mindazt jól értette
volna, a mit hozzá beszéltek.

Noémi abbahagyta a fonást, s tenyerébe hajtva fejét, a mécsvilágba
mélázott.

Az a rettenetes ember, mikor dühösen eltávozott innen, még e szókat
kiáltá be ablakán:

«Még egyszer visszajövök, s majd akkor megmondom neked, hogy ki az az
ember, a kit te szeretsz!»

Az, hogy még egyszer visszajön, magában is elég fenyegetés; de mit
jelentsen az, hogy majd megmondja, ki az az ember, a kit ő szeret?

Hát ki lehet Mihály? Lehet-e ő más, mint a minek látszik? Mit fog felőle
mondhatni amaz ijesztő kisértet, a ki előkerült a föld tulsó oldaláról?
Ah! miért nem tett vele úgy Mihály inkább, a hogy Noémi mondá: «Jobb
szeretném, ha három lábnyi föld volna közöttünk!»

Noémi nem gyönge szivű. Vadonban növekedett, önerejében bízni
megszoktatott. A világi kényeskedés nem rontotta meg idegeit.
Holofernesnek, Siserának jó lett volna azt tudni, hogy az asszony
kezében veszedelmes a vas!

A nőfarkas meg fogja tudni védelmezni fészkét a berekben – a kutya
ellen! Van körme, van foga hozzá.

Noémi ama rémletes találkozás óta mindig ott viseli mellkendője alatt
Mihály asztali kését, s a kés ki van köszörülve élesre!

Éjszakára pedig az ajtót egy erős keresztrúddal szokta elzárni, s a rúd
kötéllel van az ajtófélhez hurkolva.

A hogy a sors akarja!

Ha az egyik fog hamarább érkezni: lesz belőle boldog asszony, idvezült
nő; ha a másik jő előbb: lesz belőle gyilkos, elkárhozott lélek!

– Almira, mért nyögsz olyan nagyon?

A szegény haldokló állat kínlódva emelte föl fejét a gyermek öléből s
nyakát felnyujtva, szimatolni kezdett; nyugtalanul szükölt, nyihogott, s
körmeivel kaparta a földet; de a mi hangot tudott adni, az csak egy
rekedt hörgés volt már: örömnek vagy haragnak hangja-e?

Az állat valakinek közeledtét érzi.

Ki jön?

A jó ember-e, vagy a rossz ember? Az életadó, vagy a gyilkos?

Künn az éji csendben a deres füvet taposó léptek hangzanak. Erre
közelednek.

Ki jön?

Almira kínosan hörög; fel akar állni lábaira, de visszaesik; ugatni
akar, de nem bir; Noémi felszökik a lóczáról, jobbjával mellkendője alá
nyul, s a kés markolatát kezébe szorítja.

Ki jön?

Mind a hárman némán hallgatóznak: Noémi, Dódi és az eb.

Most a lépések gyorsan közelítenek. Ah, a léptek hangját most már
megismeri mind a három. «Apa!» kiált fel Dódi kaczagva. Noémi az éles
késsel kettévágja sietve az ajtót elzáró kötelet, s Almira feláll két
lábára és üdvözlő ugatása hangját hallatja még egyszer.

A jövő perczben egymás ölében vannak:

Mihály, Noémi, Dódi.

Almira odavánszorog kedves gazdájához, fölemeli még egyszer a fejét
hozzá, megnyalja a kezét, s aztán összerogyik és meghal.

– Nem hagysz el bennünket többé! rebegi Noémi.

– Ne hagyj itt bennünket többé! könyörög a kis Dódi. Mihály odaszorítja
mindkettőt szivéhez, s könyei csorognak a szeretett arczokra.

– Soha, – soha, – soha!…


A HULLA.

A késő márcziusi napok vetették végét ez évben a szigorú télnek. Egy
meleg esős déli szél felporhanyította a Balaton jegét, s azután egy erős
északi szél felszakgatta azt és áttorlasztotta a somogyi partokra.

Az olvadó jég között a halászok egy hullát találtak.

Az egész a legnagyobb mértékben feloszlásnak indult már, arczvonásokat
nem lehetett már rajta megkülönböztetni, hanem azért a legnagyobb
biztossággal lehetett következtetni kilétére.

Ez a Levetinczy Timár Mihály földi maradványa, ki amaz emlékezetes
balatoni halászat óta, melyen a fogas-királyt is kifogták, oly rögtön
eltünt, s a kinek visszatértére oly régen vártak már odahaza.

A hullán megismerhetők az eltünt úr öltönyei, asztrakánprémes bekecse;
inggombjai s a névelőbetük az ingbe himezve. Ismétlő órája ott van
mellénye zsebében; azon egész neve van zománczczal beégetve. De a mi a
legjobban bizonyít azonossága felől, tárczája is ott van belső zsebében;
a tárczában százas és ezres bankjegyek, a hogy egy csomóban voltak, még
jól felismerhető rajtuk a nyomtatás, s belsejében a gyöngyös himzés:
hit, remény, szeretet, Timéa saját kézimunkája.

Még négy levél is van egyik oldalzsebében, szalaggal összekötve; hanem
azokról már lemosott minden irást a víz. Hiszen négy hónap óta volt a
vizek alatt.

Egyidejűleg megtalálták a füredi révben a halászok Levetinczi úr
kétcsövű fegyverét is, a mi hálójukba beléakadt. S ez azután tökéletesen
kimagyarázta az egész esetet.

Az öreg Galambos jól emlékezett már most mindenre.

Ő neki magának mondta a nagyságos úr, hogy majd mikor éjjel a rókák és
farkasok előjönnek a berekből a léekre, akkor ő a puskával kimegy és
meglő közülök egynehányat.

Most már arra is emlékeztek többen igen jól, hogy azon az éjszakán egy
rövid ideig tartó havas zivatar vonult át a Balatonon; kétségtelenül ez
volt az oka a nemes úr balesetének; a hó arczába vert, nem vette észre a
rianást, s szerencsétlenül belebukott.

Az öreg Galambos, ki keveset alszik éjjel, azt is mondá, hogy ő hallotta
is azt a rémséges halálordítást e vihar közepett, kétszer egymásután.

Hogy ilyen véletlenül kellett elveszni olyan derék, nevezetes embernek!

Timéa, a mint az első hírt vette ez esetről, azonnal leutazott
személyesen Siófokra s jelen volt a hivatalos tárgyalásnál.

Mikor férje öltönyeit meglátta, kétszer elájult, alig birták magához
téríteni. Azért mégis helyt állt. Jelen volt, mikor a roncsolt
maradványokat az ón koporsóba beletették, s sokat tudakozódott
jegygyürűje felől, hanem azt nem tudták neki előadni. Ujjai hiányzottak
a tetemnek.

Timéa Komáromba vitette a drága maradványokat, s ott temették el azokat
a pompás családi sírboltba, minthogy protestáns volt, minden, a
felekezettől kitelő egyházi pompával. Mind a négy egyházkerület
képviselve volt küldöttségek által, a dunántúli superintendens tartotta
az egyházi szónoklatot, a komáromi lelkész a búcsúztatót a fekete
posztóval bevont s a czímerekkel ékesített templomban. A pápai főtanoda
énekkara zengé a halotti dalokat. A fekete bársonynyal bevont koporsóra
ezüst szegekkel volt kiverve az évszám és a név. A koporsót a városi
senátorok és megyei táblabirák emelték a gyászszekérig. Felül rá volt
téve a nemesi kard és a babérkoszorú, a magyar szent István-rend, olasz
szent Móricz-rend, s a braziliai Annunziata-rend jelkeresztjei. A
szemfödél ezüst bojtjait az alispánok vitték, a czímeres fáklyákat a
gyászszekér két oldalán előkelő uraságok, a koporsó előtt vonult az
összes iskolai fiatalság, a papok és theologusok, a czéhek zászlóikkal,
a magyar és német egyenruhás polgárság, fegyverben, letakart dobok tompa
dübörgésére lépve; a koporsót pedig követték a város minden úrasszonyai
feketében, közöttük a gyászoló özvegy fehér arczával, kisírt szemeivel,
az országbeli és bécsi celebritások, katonai méltóságok, még ő felsége
is küldött egy megbizottat, ki a nevezetes halott utolsó kiséretében
részt vegyen. És azután a végeláthatatlan népség. A menet végigvonult a
városon, valamennyi egyház harangjainak zúgása mellett. És minden harang
és minden embercsoport azt zúgta felőle, hogy most egy olyan nagy embert
temetnek el ebben a városban, a milyen nem fog itten születni tán soha
több: jóltevője a népnek, dicsője nemzetének, hű férje nejének,
alapítója sok nagy intézetnek.

Az «arany ember» száll alá a földbe.

Végig a városon a távol temetőig gyalog kiséri őt ki asszony, férfi,
gyermek.

Athalie is ott van a kiséretben.

Mikor a koporsót a nyitott kriptaajtón leviszik, a legközelebbi jó
barátok, rokonok, tisztelők oda is lemennek a megsiratott férfi után.

Ott van Kacsuka úr is, az őrnagy.

A szűk lépcsőn olyan közel szorúl össze Timéával és – Athalieval.

Mikor a kisérők visszatérnek a sírboltlépcsőn, Athalie leveti magát a
koporsót rejtő fülke elé és azt kivánja, hogy temessék el most már őtet
is.

Szerencsére ott van Fabula János uram is, a ki felkarolja a földről a
szép hölgyet s felviszi az ölében a napvilágra, s aztán megmagyarázza a
bámuló népségnek, hogy nagyon szerette ám a kisasszony a megboldogult
urat, az ő valóságos második édes atyját.

Félév múlva elkészült a pompás síremlék, gránittalapzattal, melyre
aranybetűkkel van felvésve az emlékirat: «itt nyugszik. Nagyságos.
nemes. és. vitézlett. Levetinczy. Timár. Mihály. úr. kir. tanácsos.
több. tek. vármegyék. táblabirája. a. sz. István. sz. Móricz. és.
Annunziata. rendek. lovagja. a. nagy. hazafi. igaz. keresztény. példás.
erényü. férj. szegények. atyja. árvák. gyámola. iskolák. fentartója.
egyház. oszlopa. siratják. mind. kik. ismerték. gyászolja. örökké. hü.
hitvese Susánna…»

A gránittalapon áll egy alabástrom-szobor, egy nő, ki egy hamvvedert
ölel át karjaival. Mindenki azt mondja rá, hogy az a szobor Timéa
hasonmása.

És Timéa mindennap kijár a temetőbe, friss koszorút akasztani a sírkő
párkányára, s saját maga öntözi meg a virágokat, mik a sírkő rácsozatán
belül olyan szépen illatoznak. Megöntözi permeteg hűs vízzel, megöntözi
forró könyeivel…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Krisztyán Tódor sem hitte volna, hogy valaha ilyen nagy tisztesség éri
holta után…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


ZÓFI ASSZONY.

A szép özvegy nagyon komolyan vette a gyászt. Nem ment sehová
társaságokba s nem fogadott házánál társaságot. Csak fekete öltönyben
lehetett látni az utczán, sürű fátyollal az arcza előtt.

A komáromi közvélemény kiszámította, meddig kell ennek tartani? Mely
napon volt Timár úr szerencsétlen halála? Onnantul egy esztendeig. Az
épen télre esik. Aztán jön a farsang. De bizony Timéa csak azután is
megtartotta a gyászt, s nem ment el a tánczvigalmakba. Ekkor aztán más
évfordulót tűzött ki a komáromi közvélemény. Bizonyosan Timár úr
temetése napjától számítja Timéa a gyászévet, mert hiszen akkor
kezdődött özvegysége. Ez a határidő is elmúlt; már a tavasz is eljött,
és Timéa még mindig nem tette le a gyászruhát, és nem fogadott magánál
társaságot.

A közvélemény ekkor aztán türelmetlenkedett: hát meddig fog ez már így
tartani?

Legnagyobb botrány volt az, hogy férfilátogatókat épen nem fogad el.

Egyszer korán reggel a hetivásáros néptömeg közt Zófi asszony őgyeleg
alá s fel, karján egy füles kosárral, s csirkére alkuszik a kofákkal.
Azaz, hogy úgy tesz, mintha csirkére alkudnék, voltaképen pedig nem
vásárol semmit, nagyon drágál mindent; hanem azon mesterkedik, hogy a
nagy alkudozás közben hogyan osonhasson be az Angliába észrevétetés
nélkül? – Az Angliából azután, a barátságos lycium-kerítés oltalma alatt
egy nagyot kerül, folyvást szanaszét tekingetve, ha nem látja-e meg
valaki? míg végre egyik kijárónál hirtelen átsurran s besompolyodik egy
kis magánosan álló háznak a kapuján, a mire nagy kétfejű sas van festve.

Ott még mindig Kacsuka úr lakik. Őrnagy korában sem hagyta el a
hadnagykori szállását: nem volt nagyobbra szüksége.

A kapu is nyitva van, a kis szoba ajtaja, ablaka mind nyitva van. A
katonatisztek nem szoktak félni a tolvajoktól, a mire két okuk van.

Zófi asszony egyedül találja Kacsuka urat, ki épen nagyszerű erődítvényi
munkálatok átvizsgálásával foglalkozik.

– Szerencsés jó reggelt kivánok a major úrnak. Engedelmet kérek, hogy
olyan goromba voltam, hogy bejöttem. Véletlenül ezen jártam: láttam,
hogy nyitva van ajtó, ablak; ejnye, mondok, még valami tolvaj bejön;
beszólok a privatdinernek, hogy zárja be az ajtót, hát a major urat
találom. Köszönöm a szivességit: hát hiszen, hogy el ne vigyem az álmát,
egy kicsit leülök. Úgy is ezer esztendeje már, hogy beszéltünk a major
úrral. Oh, a major úr nagyon kegyes! Hogy ide üljek a pamlagra, maga
mellé? Csak ezt a kosarat leteszem elébb. Nincs benne semmi, csak egy
kis tojás; magam vásárlok be mindent, mert ha cselédre bízza az ember,
mindent drágábbra számít. Aztán ezek a mai világbeli cselédek olyan
rátartiak! egy sem akarja a kosarat vinni az asszony után. Ez már
derogál nekik. Hát ezért csak magam viszem a kosarat, s megyek
bevásárolni. Nem szégyenlem én azt. Azért a ki ismer, tudja, hogy ki
vagyok! Úgy-e major úr sem szól meg érte? Dehogy szól, hiszen mink olyan
régen ismerjük már egymást. Emlékezik még rá, mikor a konyhában ott ült
a major úr a vizes kannán, aztán főtt kukoriczát evett a sipkájából?
Mikor annak a bohó leánynak arról beszéltem, hogy milyen lesz az a
keresztelés? De nem arról beszéltünk ám, hanem egészen másról, mikor az
őrnagy úr, még akkor csak hadnagy úr, betoppant. Hej, ha tudná, hogy
miről beszéltünk? Hanem annak már épen egyezer-egyszáz esztendeje, s
azóta sok nagy dolog történt a világban! No már micsoda nagy rettenetes
eset volt ennek a Levetinczy úrnak a halála! Szegény Timéának azóta se
éjjele, se nappala. Én azt hiszem, ez az asszony utána megy a férjének;
pedig de kár érte, de áldott jó teremtés. Nem fogad el semmi
férfilátogatót. Napjában százszor is odaáll Levetinczy úr nagy arczképe
elé s elnézi sokáig; azután meg előveszi a legutolsó levelét, a mit
azzal a nagy hallal küldött s végigolvassa. Néha nekem is elolvassa. S
aztán azt kérdezi tőlem: «Te Zófi mama, nem találsz te abban valami
különöst, hogy ez a levél olyan víg hangon van írva? Még azt is megirja,
hogy tánczolt!» Jaj, szegény szép fiatal asszony, de sokat töprenkedik
miatta. Úgy szánom szegény asszonykát, úgy kivánnám neki, hogy szánná el
magát valami jó, becsületes férjnek kezét adni. Tessék elhinni, magamnak
is van egy kis érdekem benne. Tudja, major úr, az Athalie leányom mindig
azt mondja, hogy ha Timéa ahhoz az emberhez találna férjhez menni, a kit
ő gondol, hát ő akkor egy napig sem maradna ennél a háznál, hanem
férjhez menne a legelső emberhez, a ki megkéri. Nem nézné, úr-e, vagy
paraszt? fiatal-e, vagy vén? nyalka-e vagy ripacsos? Egyszerre hozzá
menne. Jaj, de senki se kivánná azt jobban, mint én! Nem azért, mintha
akkor én is elmennék a leányommal, nem én, mert én akkor is Timéával
maradnék. És ha Athalie lenne még egyszer valaha gazdag és Timéa lenne
szegény, én még akkor is Timéával maradnék. Mert tessék elhinni, nem
tudom már kiállni tovább a leányommal az együttlételt. Nem szép ugyan,
hogy egy anya panaszkodik a tulajdon leányára, de én tudom, hogy ki
előtt beszélek? Igaz, hogy én vagyok az anyja, én hoztam őt a világra.
Jó gyerek is volt, míg a kezemből ki nem vették, míg az apja el nem
kényeztette, míg a világ el nem forgatta a fejét. De most már csak olyan
az életem vele, mintha a pokolban volnék. Minthogy senkije sincsen a
világon rajtam kívül, a kin a mérgét kiönthesse, engem üldöz egész nap.
Csíp, rúg, üt, a hol rám talál, alig merek már a konyhából előjönni
miatta. Ha szólok hozzá akármilyen szépen, úgy tesz, mintha nem hallaná.
Az asztalnál kinézi a számból a falatot, úgy hogy leejtem a villáról az
ételt, mikor a szemét rám veti. Egész nap varrnom kell, a mit a ruháin
készakarva eltép, hogy rongyosnak lássék. Éjjel meg nem hagy aludni.
Odateszi a szemembe a gyertyát s reggelig olvas. Aztán nem hogy
egyszerre kimetélné a könyvet, hanem minden lapot külön vág ki, úgy hogy
ha én százszor elszundítok, százszor fölébredek a papirosserczegésre. S
ha könyörgök neki, még kiölti rám a nyelvét. Egyszer aztán bedugtam a
fülemet pamukkal, hogy alhassam tőle; akkor meg kapta magát s a reszelt
tormát, a mit magának csináltatott a migraine ellen, a helyett, hogy a
saját nyakára tette volna, felkötötte az én talpamra, úgy hogy csupa
hólyag lett, mire felébredtem rá. De még mást is tett velem. Reggelre
hol az egyik, hol a másik czipőmnek az orrába egy csomó csepűt dugott,
úgy hogy estére már majd a körmöm esett le, csak úgy sántítottam. El nem
tudtam gondolni, hogy vándorol a sántítás az egyik lábamból a másikba,
míg rájöttem az okára. Ő meg csak nevetett. Aztán tudja jól, hogy én
félek a kisértetektől; azért este felöltözteti a poroló fát, a
seprőnyelet ijesztő alakoknak, odaállítja az ajtó mögé, hogy engem majd
a nyavalya tör ki, mikor benyitok. A cselédek előtt úgy bánik velem,
hogy azoknak semmi respectusok nem lehet irányomban. Mindig a
szakácsnénak fogja pártját ellenemben. Oh, mennyi mindent kell nekem
kiállanom! Legkeservesebben esik, mikor egy-egy nagy ünnepnapon
előveszem az imádságos könyvemet, hogy majd imádkozom belőle; ő meg
aztán odaül az asztalhoz átellenben, felteszi a két könyökét s az
imádkozásom közé ilyeneket mond: «ördög, pokoltűz, gyehenna, döghalál,
mirigy, pokolvar, rákfene, tűzvész, orgyilok, méreg, pusztulás,
gyalázat, veszedelem, kárhozat, éjjeli kisértet szálljon le erre a
házra, ámen!» Ez az ő imádsága az ő jótevőiért. És azután mikor szemben
van Timéával, akkor meg olyan édes, olyan hizelkedő, úgy selypít, mikor
vele beszél, oly alázatos. Uram, én félek már Athalieval egy szobában
aludni. Szeretném már, ha beteljesülne egyszer az, hogy férjhez megy a
legelső emberhez, a ki megkéri. S most épen volna neki egy szerencséje.
Biz az csak Fabula János uram, a kinek tavaly meghalt a felesége s most
özvegy ember. Biz az már nem valami fiatal ember, de derék, jómodú
férfi, most vicecurátor lett; van negyvenezer forint értéke, el tud
tartani egy asszonyt tisztességesen; a gyermekei mind nagyok már, egy
sincs a háznál. Azzal bizony meglehetne Athalie nagyon jól; olyan szép
háza van a megyercsi-utczán, mint akárkinek. Aztán esztendőn át nyolcz
hónapig nincsen odahaza. Bizonyos vagyok felőle, hogy Athalie rögtön
hozzámenne csak boszúból is, ha Timéa ahhoz menne, a kit én gondolok.
Hej, de megnyugodnám akkor magam is! Én Timéánál maradnék. Hanem hát
ebből persze nem lesz semmi, ha az «egyik» nem jön ki a házból, a
«másik» meg nem jön oda a házhoz; az egyik ott szomorkodik, a másik itt
búslakodik. No már hiszen én nem azért jöttem ide, hogy hírt hordjak,
Isten mentsen, az nekem nem szokásom. De valamit, a mit a napokban
megtudtam, még sem hallgathatok el. Tetszik tudni, én vetem meg minden
reggel Timéának az ágyát. Ezt nem engedem másnak, azokat a szép csipkés
vánkosokat dehogy engedném cselédkéznek érinteni. Hát valamelyik nap
reggel, mikor a legalsó vánkost felemelem, mit találok alatta? Egy
kardmarkolatot, az eltört pengével. Timéa ezúttal bizonyosan ottfeledte
azt. Bizonyosan minden éjjel ott van az az eltört kard a feje alatt. Ott
alszik vele. Mikor Athalienak ezt elbeszéltem, olyat csípett a karomon,
hogy most is kék a helye s azt mondta, hogy megöl, ha ezt valakinek
elmondom. Dehogy is mondom el, nem mondom én ezt senkinek. Hanem csak
annyit mondok, hogy héj, ha annak a kardnak a volt tulajdonosa tudná,
hogy mit kellene most neki tennie?

Ezt a hosszú magánbeszédet Zófi asszony végig elmondta, a nélkül, hogy
megpihent volna közben, vagy az őrnagy által félbe hagyta volna magát
szakítani.

Kacsuka úr végighallgatá a mondottakat s akkor így szólt Zófi
asszonynak:

– Zófi mama, annak a kardnak a hajdani gazdája tudja, hogy mit kell neki
tenni? Ha Levetinczyné asszony a férjétől elvált volna s szegényül,
vagyontalanul maradt volna a világon, annak a kardnak a gazdája sietett
volna neki kezét nyujtani. Most azonban Levetinczyné asszony gazdag
özvegy, férje után milliókat örökölt, most annak a kardnak a volt
gazdája szegény ember, nem mehet oda a gazdag hölgy kezét megkérni.

– Hej, de megváltozott hát akkor annak az úrnak a természete! sóhajta
fel Zófi asszony. Mikor Athalieval járt jegyben, addig meg sem akart
esküdni, míg a százezer forint le nincs számlálva az asztalára.

– Hm! Nem Athalienak az anyja volt-e az, ki azt mondta, ha Timéa
szegénynyé lenne, Athalie pedig dúsgazdaggá, akkor is Timéával maradnék?
Pedig ő Athalie anyja!

– Igaz. Én az anyja vagyok, mégis azt mondtam. Igaza van a major úrnak.
No de hát, ha a kard hajdani gazdája nem tudja, hogy mit kell neki
tennie, majd tudni fogja a mostani tulajdonosa.

Azzal Zófi asszony ezer bocsánatot kért, hogy ilyen sokáig
alkalmatlankodott s másik ezret azért, hogy tovább nem maradhat itten,
mert még százfélét kell bevásárolnia a piaczon.

Aztán vette a kosarát, kiosont a sasos kapun, s egyfélét sem vásárolt a
piaczon, hanem egyenesen hazasietett.


DÓDI LEVELE.

Másfél év tölt már bele, hogy Mihály otthon volt a senki szigetén. Egy
napra sem távozott el onnan.

Nagy dolga volt másfél év alatt. Dódit megtanította írni.

Gyönyörűségteljes munka az. Mikor a kis tudatlan a legelső ákombákot
krétával a padlóra írja; diktálják neki a betüket: «írj egy L-et, aztán
egy Ó-t, olvasd össze!» Milyet bámul rajta, hogy ebből ki lehet találni
azt, hogy «ló», pedig ő nem rajzolt oda semmi lovat! És aztán mikor
másfél év múlva már egy szépen meglineázott papiron egymásra dűlő
betükkel irt névnapi köszöntőt nyujt át az anyjának.

Nagyobb mű ez, mint Cleopatra obeliszkje, teleirva hieroglyphokkal.

Mikor az első névnapi köszöntője Dódinak ott remegett Noémi kezében,
Noémi szemében köny csillogott; azt mondta Mihálynak:

– Épen olyan irása lesz, mint neked.

– Hol láttad te az én irásomat? kérdé bámulva Mihály.

– Először is a Dódi elé irt mintákon. Azután meg a nekünk adott
engedélylevelen, melyben a szigetet nekünk adtad; már elfeledéd?

– Igaz; hisz olyan régen volt.

– És te most nem irsz levelet senkinek?

– Senkinek.

– Már másfél év óta nem voltál ki a szigetből. Nincs semmi dolgod ott
künn a világban?

– Nincs; és nem is lesz.

– Hát a mi dolgaid eddig voltak, azokkal mi lett?

– Meg akarod tudni?

– Szeretném tudni. Elszomorít az a gondolat, hogy ilyen eszes ember, a
minő te vagy, itt van most bezárva e szűk helyre, e szigetbe, csak
azért, mert minket szeret. Ha neked csak az az okod van, mindig itt
lenni a szigeten, hogy minket nagyon szeretsz, úgy nekem fáj a te
szerelmed.

– Jól van, Noémi. Én tehát el fogom neked mondani, hogy ki voltam én
odakinn a világban; mit tettem ott; s miért akarok itt lenni? Tudj meg
mindent. Majd ha a gyermeket lefektetéd, jöjj ki hozzám a veranda alá:
ott el fogok mindent mondani. Fogsz borzadni is, fogsz ámulni azokon, a
miket hallani fogsz. De végül mégis meg fogsz bocsátani nekem, mint a
hogy megbocsátott Isten, midőn ideküldött.

Noémi az estebéd után lefektette Dódit, s aztán kijött Mihályhoz s leült
melléje a nyírfából tákolt lóczára, kezét Mihály karjába akasztva.

A tele hold odavilágított a lugas levelei közül reájuk: most már nem a
kisértő csillag, nem az öngyilkosok jégparadicsoma, hanem egy ismerős jó
barát.

És aztán Mihály elmondott mindent Noéminek, a mi vele történt a
világban.

A rejtélyes vendég hirtelen halálát a hajón: a hajó elsülyedését, a
megtalált kincseket.

Elmondá neki, mily végtelen gazdag ember, mily hatalmas úr lett ő a
világban; hogy hordták kincseit a hajók a föld egyik oldaláról a
másikra; hány hajója, hány háza volt, milyen nagyra volt becsülve!

Hogyan vette el Timéát?

Lerajzolá azután előtte Timéa szenvedéseit s a bánatot, mik e
szenvedésekért osztályrészeül jutottak. Úgy szólt Noémi előtt Timéáról,
mint egy szentről. És mikor elmondta előtte igaz őszinteséggel azt az
esteli jelenetet, a melyen ő Timéára a házi rejtekből rálesett, hogy
védte férjét a nő a rágalom ellen, hogy védte kedvese ellen, hogy védte
saját szive ellen: ah! akkor Noémi úgy zokogott, úgy siratta Timéát…

És aztán elmondta neki Mihály, miket kellett szenvednie önmagának e
szörnyű helyzetben, melytől nem tudott szabadulni, lelánczolva egy
helyen világi állása, vagyona, Timéa hűsége által; vonzatva máshova
szerelme, boldogsága, lelke ábrándjai által, ah, – akkor úgy vigasztalta
őt Noémi szelid csókjaival.

És végül mikor elbeszélte előtte azt a rettenetes éjszakát, melyen a
kalandor megjelent puszta kastélyában, egész odáig, a hol a kétségbeesés
a sír partjára vitte, a midőn már lenézett a hullámba s a midőn a
víztükörből egyszerre saját képe helyett üldözője halott arcza tekintett
rá szemközt s az istenkéz egyszerre összecsukta előtte a nagy jégsír
nyilását, ah, akkor Noémi oly erőszakkal ölelte őt keblére, mintha
vissza akarná őt tartani, hogy a sírba bele ne essék…

– Tudod már most, hogy mit hagytam ott a világban s mit találtam itt?
Megbocsáthatsz-e nekem azért, a mit szenvedtél miattam, a mit vétettem
ellened?

Noémi csókjai, könyei feleltek.

Az elbeszélés sokáig tartott, a rövid nyári éj el is mult azalatt,
egészen megvirradt, midőn Mihály elvégzé élte történetének meggyónását.

Feloldoztatott!

– Ezzel kifizettem minden adósságomat! monda Mihály. Timéa megkapta
birtokomat s megkapta szabadságát. A kalandor az én öltönyeimet viselte,
tárczám is nála volt; azt helyettem fogják eltemetni s Timéa özvegy
lesz. Te hozzád pedig elhoztam a lelkemet, s te elfogadtad azt. – Most
már ki van egyenlítve minden.

Noémi karját Mihály karjába öltve, bevitte őt a szobába, s odavezette az
alvó gyermekhez.

A gyermek felébredt a csókokra, felnyitá a szemeit, s a mint azt látta,
hogy reggel van, első dolga az volt, hogy térdre állt s kezeit összetéve
elkezdé reggeli imáját:

«Isten, áldd meg jó apát, jó anyát!»

… Minden ki van már fizetve, Mihály!…

Egyik angyal a sírod fölött, másik angyal az ágyad fölött imádkozik,
hogy boldog légy…

Noémi felöltöztette a kis Dódit s aztán hosszasan mélázva tekinte
Mihályra. Idő kell ahhoz, a míg azt fel birja fogni, a miket tőle
hallott.

Pedig a nőknek olyan gyors elméjük van.

Egyszer azt mondá Noémi – férjének:

– Mihály! te egygyel mégis adós maradtál a világban.

– Mivel? És kinek?

– Timéának maradtál adósa azzal a titokkal, a mit az a másik nő fedezett
föl előtted.

– Minő titokkal?

– Azzal, hogy az ő szobájába egy rejtekajtó nyilik. Ezt tudatnod kellett
volna vele. Hisz azon a rejteken akárki bejuthat hozzá, – mikor alszik,
mikor egyedül van.

– De hisz azt a rejteket nem ismeri senki Athalien kívül.

– Hát nem elég az?

– Mire gondolsz?

– Mihály! Te nem ismersz minket. Te nem tudod, hogy ki az az Athalie? de
én tudom. Most megsirattam Timéát, mert szenved; – mert téged nem
szeret; – mert te az enyim vagy; – de ha azt érezné irántad, a mit ama
másik férfi iránt, s ha te engem megvetnél ő miatta, mint az a férfi azt
a másik leányt: oh! akkor az Isten őrizzen attól a gondolattól, hogy
valaha alva lássam őt magam előtt.

– Noémi, te engem megrettentesz.

– Ilyenek vagyunk. Hát te ezt nem tudtad? Siess tudósítani Timéát erről
a titokról. Én azt akarom, hogy Timéa boldog legyen.

Mihály megcsókolta Noémi homlokát.

– Kedves jó gyermek te! Én nem irhatok Timéának, hisz irásom megismerné
s akkor ő nem lehet az én özvegyem, s én nem lehetek a te feltámadott
halottad, a te paradicsomod üdvözültje.

– Megirom neki én.

– Nem! Nem! Nem! A te irásod nem megy ő hozzá. Aranynyal, gyémánttal
elárasztottam őt; de te tőled egy betüt sem szabad neki kapni. Azok már
az én drágaságaim. Timéától nem hoztam el Noéminek semmit. Noémitől sem
adok Timéának semmit. Te nem szólíthatod meg ezt az asszonyt.

– Jól van, szólt Noémi mosolyogva. Tudok én még egy harmadik embert, a
ki irhat Timéának. Megirja a levelet Dódi.

Timárt elővette a nevetés erre a szóra.

Annyi tréfa, annyi gyönyör, annyi gyermekes bohóság, annyi fenkölt
dicsekedés, annyi komoly méla gondolat volt ebben a szóban: irja meg a
kis Dódi Timéának, hogy őrizze magát a veszélytől!

A kis Dódi… Timéának!

Timár nevet; – a könyei csorognak.

S Noémi komolyan vette a dolgot. Ő maga eléje irta Dódinak a lemásolandó
levelet s a komoly sorokat szépen leirta a gyermek a vonalozott papirra,
egy hibát nem ejtett benne. A tartalmát nem is értette még.

Noémi szép sötét violaszín tintát adott neki a levéliráshoz: fekete
málvalevélből volt az főzve s a levelet lepecsételte fehér
szűzviaszszal, s minthogy czimeres pecsétnyomó nincsen a háznál, sem
pénz, a mivel a viaszt lenyomtassák, Dódi fogott egy szép aranyzöld
bogarkát, azt ragasztá oda a viasz közepébe: ez volt a czímer.

A levelet rábizták a gyümölcsárusra, hogy tegye postára.

A kis Dódi levele elment Timéához.


TE ÜGYETLEN!…

Timéának még egy másik naptári neve is volt: Susanna. Az elsőt anyjától
kapta, ki görög nő volt, a másodikat a keresztségben nyerte. Ezt
használta hivatalos okmányokon, mint névaláirást s ezt tartotta fel mint
nevenapját.

Vidéki városainkban a névnapokat meg szokták ünnepelni. Rokonok,
ismerősök hivatlanul, sőt kötelességszerűen sereglenek a megtisztelt
névünneplő házához, a hol kész vendégség vár mindenkire. Nehány
előkelőbb ház azonban azt a szokást hozta be, hogy a megünnepelt családi
névnapok estélyeire nyomtatott meghivókat küldözött szét. Ez már egy kis
aristocratia; mert ez által ki volt mondva az, hogy a kik meghivót nem
kaptak, azok a jó kivánságaikat tartsák meg maguknak.

Susanna napja kétszer is esik egy esztendőben; Timéa a télit tartotta
fel, mert akkor férje is otthon volt. A meghivók előtte egy héttel
szétküldettek.

A másik nevének a napjára senki sem tartott számot. «Timéa» benne sincs
a komáromi naptárban, sem a Trattner-Károlyi nemzeti kalendáriumában,
egyéb naptár pedig abban az időben még nem termett ezen a vidéken.
Nagyon utána kellett annak járni, a ki meg akarta tudni, micsoda napjára
esik az évnek «Timéa?»

A szép május hóban esett az. Mikor már Mihály úr régen távol volt.

És Timéa azért mégis minden májusban kapott egy szép virágbokrétát csupa
fehér rózsákból szent Timéa napján. Ki küldte azt? nem volt mondva. A
postán érkezett, katulyába pakolva.

A Susanna napi estélyekre, míg Timár «élt», Kacsuka úr rendesen kapott
meghivót, a mit azután rendesen a kapusnál átadott névjegyével szokott
viszonozni. Az estélyre nem ment soha.

Ebben az évben a Susanna napi estély is elmaradt. A hű Susanna gyászolt.

Hanem azon a szép májusi nap reggelén, a melyen Timéa fehér rózsái meg
szoktak érkezni, a Levetinczyek talpig gyászba öltözött inasa egy
levelkét hozott Kacsuka urnak, melyet az őrnagy felbontva, a szokott
fényes papirra nyomtatott meghivót találta benne; de nagy bámulatára nem
Levetinczy Susanna, hanem Levetinczy Timéa volt a meghivóra felülirva, s
a névnapi meghivás a mai napi estélyre szólt.

Kacsuka úr nem értette ezt a dolgot. Micsoda ötlet ez Timéától? Az egész
komáromi világot felháborítani azzal, hogy a jó kálvinista Susanna
helyett a régi görög Timéát ünnepli meg az idén? de még sokkal inkább
azzal, hogy az ünnepély reggelén hivja meg magához az nap estére az
egész társaságot? Hisz ez minden civilizált fogalommal diametraliter
ellenkezik.

Kacsuka úr úgy vélekedett, hogy ezuttal erre a meghivásra el kell menni.

Este úgy intézte a dolgot, hogy ne legyen a legelső vendégek között, fél
kilenczre volt híva, fél tizig várt; akkor ment oda.

Mikor az előszobában az inasnak átadta a kardját és köpenyét, azt
kérdezte tőle, hogy vannak-e már itt sokan? Az inas azt felelte rá, hogy
senki sincs.

Az őrnagy megdöbbent. A többi meghivott vendégek bizonyosan
megnehezteltek, összebeszéltek, hogy senki se jöjjön el.

Ezt az aggodalmát még jobban megerősítette az, hogy mikor az előszobából
a terembe belépett, a csillárokat mind meggyujtva találta, minden szobát
végig ünnepélyesen kivilágítva, mint mikor nagy társaságot várnak.

A szemközt jövő komorna utasítá, hogy úrnője legelső szobájában van.

– Ki van nála?

– Egyedül van. Athalie kisasszony mamájával mai nap kikocsikázott Fabula
úr jószágára, az most nagy halebédet ád.

Most meg már épen nem értette, hányadán van Kacsuka úr? A névestélyen
nem hogy vendégek volnának, de még a háziak is itthagyták az urnőt.

De még több talányon is keresztül kellett mennie.

Timéa elfogadó-szobájában várt reá. S ehhez a vidám estélyhez, ehhez a
körülvevő pompához Timéa most is feketébe volt öltözve.

Gyászol és névestélyét üli. Fekete ruha, aranyos csillárok, ezüst
kargyertyatartók fénye közepett.

Hanem az urnő arcza ismét nem felelt meg a gyászruhának. Timéa arczán
üde mosoly volt és halavány pir. Nyájasan fogadá egyetlen vendégét.

– Ah! ön ugyan soká váratott magára! szólt kezét nyujtva.

Az őrnagy hódolattal csókolá meg e kezet.

– Én ellenkezőleg attól tartok, hogy első vendég vagyok.

– Ah, dehogy! Mindenki itt van már, a kit meghívtam.

– Hol? kérdé az őrnagy elámulva.

– Itt az étteremben; már mind az asztalnál vannak, csupán önre vártak.

Azzal a bámuló férfi karjába akasztva kezét, odavezette őt az étterem
szárnyajtajához, s felnyitá az ajtót előtte.

Most azután igazán nem tudta az őrnagy, hogy mit gondoljon.

Az étterem is ragyogott az asztalon meggyujtott viaszgyertyáktól, mik
pompás ezüst ágbogas tartókban égtek, s egy hosszú asztal végig meg volt
terítve, tizenegy teriték ugyanannyi rococo támlásszékkel; – hanem az
asztalnál nem ült senki.

Egy ember sem.

Hanem a mint az őrnagy az asztalon végignézett, – akkor aztán értett
mindent s mentül jobban megértette a rejtélyt, szemeit annál jobban
ellepte a köny.

Kilencz teriték előtt a pompásan feldiszített asztalon egy-egy fehér
rózsabokréta állt, üvegharanggal letakarva; a legutolsó még friss, ma
szakított virág, a többiek aszu, halavány, száraz rózsacsokrok.

– Ime itt vannak azok mind, a kik engem Timéa napján meg szoktak
köszönteni, évről-évre; ezek az én Timéa-napi vendégeim. Kilenczen
vannak. Akar ön tizedik lenni közöttük? Akkor mind együtt lesznek, a
kiket erre a napra meghívtam.

Az őrnagy szótlan boldogsággal szorítá a szép kezet ajkaihoz. Aztán
eltakarta kezével szemeit.

– Az én szegény rózsáim!…

Timéa nem tiltotta neki, hogy ismételve megcsókolja kezét: tán többet is
engedett volna. De az a gyász főkötő olyan nagy akadály. Timéa vette azt
észre.

– Akarja ön, hogy ezt a gyászfőkötőt felcseréljem mással?

– Attól a naptól kezdek el élni.

– Mondjuk, hogy majd igazi névnapomon, a mit mindenki tud.

– Ah! az végtelen messzeség.

– Ne ijedjen meg. Van nyáron is Susanna-nap; azt fogjuk megtartani.

– Még az is távol van.

– De nem örökkévalóság már. Nem tanult ön tűrni! Lássa, nekem idő kell
rá, hogy hozzá tudjak szokni az örömhöz. Az nem megy egyszerre. Elébb
meg kell tanulnom, hogyan kell a boldogságot reményleni? Elébb álmodnom
kell róla. Addig is minden nap láthatjuk egymást; elébb csak egy
perczre, azután kettőre, végül örökké. Ugy-e, jól lesz így?

Az őrnagy nem mondhatott ellent, olyan szépen kérték.

– No és most vége van a vendégségnek; sugá Timéa. Ugy-e, meg van ön
elégedve? A többi vendégek már aludni akarnak menni. Térjen ön is haza.
De várjon elébb. Utolsó névnapi köszöntőjéből egy szót visszaadok.

Azzal leszakított az üde rózsabokrétából egy félig nyilt virágot, azt
alig láttatva, ajkaihoz érinté s az imádott férfi gomblyukába tüzte.
Hanem az elébb odaszorítá ajkaihoz azt a rózsát, azt az egy szót, s hogy
rím legyen belőle, ő is megcsókolta azt…

Mikor az őrnagy eltávozott s visszatekintett az utczáról a
Levetinczy-ház ablakaira, már akkor azok mind sötétek voltak. Ő volt az
utolsó vendég…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Timéa tanulta lassan azt a tudományt, hozzászokni a boldogság
reményéhez.

Jó tanítója volt. E naptól fogva Kacsuka úr mindennapos volt a háznál;
de biz az őrnagy nem igen tartotta meg a rendeletet az először egy
percz, azután két percz számtani haladásáról.

A menyegző napja az augusztus havi Susanna-napra volt kitüzve.

Athalie is úgy látszott, hogy megnyugodott már sorsában; elfogadta
Fabula uram jegygyűrűjét. Hát biz az nem első eset, hogy derék özvegy
emberek szép fiatal leányt kapnak feleségül. Sőt inkább az ilyenről már
be van bizonyítva, hogy jó «asszonytartó» ember, s inkább nőül lehet
hozzá menni, mint holmi inczifinczi ifju gavallérhoz, a ki még nem tette
le a rigorosumot.

Áldás legyen a frigyükön!

Timéa föltette magában, hogy Athalienak nászhozományul azt az összeget
fogja adni, a mit Mihály kinált neki, s a mit az akkor visszautasított.

Zófi asszony nagyon meg volt elégedve az életpályáknak ilyetén
találkozásával. «Kiki párjával.» Azt hitte, hogy ez az ő munkája volt.
Igyekezett is a kötelékeket majd szorítani, majd tágítani ott, a hol
kellett. Timéa előtt magasztalta az őrnagyot, Athalie előtt pedig
leszólta.

Mikor Athalie elfogadta Fabula János uram jegygyűrűjét, az ugyan csak
olyan ujjravaló abroncs volt, mint minden más karikagyűrű, de Zófi
asszony azt állította, hogy ő annál szebb jegygyűrűt soha sem látott
életében.

Meg is czirógatta Athaliet szépen.

– Ez bizony elég szép szerencse te neked, kedves leányom. Bizony jobban
jártál vele, mint ha az a másik vett volna el, a kinek egyebe sincs,
mint egy rozsdás kardja, meg egy rozsdás czirkalma. Fogadom, hogy most
is kontóra hordatja az ételt a vendégfogadóból. Én előttem bizony még
embernek is sokkal különb Fabula uram, mint az a másik. Mikor ő azt a
szép hosszú bajuszát kipödri s aztán az ezüstlánczos mentéjét felölti!
Ugy-e, hát pödörje ki a bajuszát a major, ha tudja! Ugy-e, de nincs
neki. No én meg nem tudnék csókolni egy ilyen nyúzott pofáju embert, a
kinek bajusza, szakálla mind le van borotválva. Biz az nem is valami
fiatal ember már; tán nem észrevenni, hogy huzza át a haját egyik
oldalról a másikra, hogy azt a terjedő holdvilágot ott a feje tetején
eltakargassa vele? Aztán micsoda tiszteletben részesül Fabula uram a
városban! Minden ember köszön neki az utczán. A papok is megsüvegelik.
Vicecurator! Levetinczy úr volt a főcurator. Úgy állt a rangjuk, mint a
főispán meg a vicispán egymás mellett. Levetinczy úr volt a «Nádasdy»,
Fabula úr volt a «Kürthy». Igaz, hogy nem nemes ember, de «hatvan
személy» és csak a kisujját mozdítsa, hát megválasztják «kamarásnak» s
te kamarásné asszony fogsz lenni! «Nagyasszony» lesz a neved, mint az
enyim.

Hatvan személy, kamarás pedig akkoriban nevezetes méltóságok voltak
Komáromban: az egyik a külső tanács tagja, a másik a város minden
ökreinek és lovainak teljhatalmu parancsnoka.

Athalie engedte magát ilyen gyámoltalan vigasztalásokkal dédelgettetni.
Mióta Kacsuka úr a házhoz járt, annyira tudta erőszakolni a természetét,
hogy még az anyjával is nyájasan bánt. Minden este theát főzött neki, a
mit Zófi asszony nagyon rhumosan szeretett. Athalie maga készítette el
azt a számára. A cselédekhez is igen jó volt, azokat is traktálta
theával, a mi a férficselédeknél, inasnál, kocsisnál, kapusnál a punch
categoriájáig erősödött. A cselédek (Zófi asszony legelől) nem győzték a
kisasszony jóvoltát magasztalni.

Zófi asszony ennek a nagy nyájasságnak is kitalálta az okát. Az olyan
cselédtermészet mindig keresni szokta az okát, ha a háziak kedveznek
neki, s gyanakodással fizet érte.

«Ez az én leányom azért kedvez most úgy énnekem, hogy majd mikor férjhez
megy, én is menjek el vele, mert ő maga nem ért a gazdasághoz; egy
rántást sem tud megcsinálni. Azért vagyok most neki olyan kedves mama.
Azért van thea minden este. Hej, tudom én jól, hogy mi lakik az én
Athalie leányom szivében!»

… Hiszen majd nemsokára meg fogja tudni még jobban.

Timéa és az őrnagy irányában pedig egész a cselédi szolgálatkészségig
vitte Athalie az alázatosságot. Nem árult el se arcza, se magaviselete
régi igényeket. Az érkező őrnagynak mosolyogva nyitott ajtót, nyájasan
vezette be Timéához, részt vett a társalgásban, s ha elhagyta a szobát,
vidám dudolása hangzott a mellékszobákban.

Azt a szolgálós modort, a mit affectált, művészileg el birta sajátítani.
Egyszer Timéa arra szólította fel hogy zongorázzék vele négykézre, mire
Athalie naiv szégyenkedéssel mondá az őrnagy hallatára, hogy ő már
egészen elfelejtett zongorázni; az egyedüli hangszer a min még játszik,
a «Hackbrett», tudniillik nem az, a mit magyarul czimbalomnak hínak,
hanem a min a kolbásztölteléket aprítják. Athalie a nagy átváltozás óta
csak olyankor zongorázott, ha senki sem hallotta.

Mindenki azt hitte, hogy készül Fabula uramhoz méltó és hozzáillő
feleséggé átalakulni.

Csak Kacsuka urat nem csalta meg. Az ő szemei beleláttak Athalie
lelkének sötétségeibe. Ő tudta, hogy mivel adósa ő Athalienak. Ő tudta,
hogy mi számadása van Athalienak Timéával?

S az adósságokat nem szokta a sors elengedni.

Vajjon? Te szép fehér arczú asszony, nem gondolsz arra, hogy mielőtt te
ehhez a házhoz jöttél, ez a másik leány úrnő volt ebben a házban: gazdag
volt, ragyogott, menyasszony volt, szeretve a férfitől és irigyelve a
nőktől? És attól a percztől kezdve, a mikor téged a víz kidobott ide a
partra, elkezdődött te veled az ő balsorsa? Koldus lett, megvetésbe,
gyalázatba sülyedt, vőlegényétől elhagyatott, kicsufoltatott?

Nem a te bűnöd, hogy így történt, de miattad történt; magaddal hoztad
ezt a balsorsot. Ott ül az fehér arczodon, egymást csókoló fekete
szemöldeiden; s elsülyed hajó és ház, a melybe lépsz. Nem tehetsz róla:
de veled hordod. Elvész, a ki üldöz s elvész a ki megszabadít. Nem vagy
oka, hogy úgy szeretnek; s nem vagy oka, hogy úgy gyűlölnek; – de birod
mind a kettőt…

S te mersz egy födél alatt aludni Athalieval! «Ez alatt» a födél alatt!

Nem borzad össze minden ideged, mikor ezt a leányt szemedbe mosolyogni
látod? nem érzesz jéghidegséget végigfutni ereidben, mikor ez lehajol,
hogy a kezedet megcsókolja? Mikor a czipőszalagot összefonja lábaidon,
nem érzed-e, mintha kigyó tekergőznék fel azokon hideg gyűrűivel? s
mikor poharadat teletölti, nem jut-e eszedbe, hogy a pohár fenekére
tekints?

Nem, nem! Timéa nem gyanakodik. Hisz ő olyan jó. Athalieval úgy bánik,
mint édes testvérével. Nászhozományul százezer forintot tart készen a
számára. Ezt Athalienak megmondta. Ennyit szánt neki Mihály is. Ő meg
akarja alapítani Athalie szerencséjét. Azt hiszi, hogy az elvesztett
vőlegénynek az árát ki lehet fizetni! És hogy ne hinné? Hisz Athalie
maga mondott le önkényt róla. Ő szólt így, mikor Timár a
nászhozománynyal megkinálta: «nekem ez az ember sem ezen a világon, sem
a másvilágon nem kell többé!» Timéa nem tud arról az éjjeli jelenetről
semmit, a mikor Athalie titokban látogatta meg elvált vőlegényét, s
egyedül, szerettelenül lett tőle elbocsátva. És Timéa nem tudja azt,
hogy a férfit, a kit gyűlöl a nő, még kevésbbé engedi oda másnak, mint
azt, a kit szeret. Hogy a nő gyűlölete csak méreggé vált szerelem; de
még akkor is szerelem.

Hanem Kacsuka úr jól emlékezik arra az éji találkozásra, azért retteg
Timéa miatt, és nem meri azt neki megmondani.

Csak egy nap volt még a nyári Susanna-nap előtt. Timéa ez alatt
apródonkint hagyogatta el a gyászt; mintha rosszul esnék attól egyszerre
megválnia, mintha lassan akarná magát hozzászoktatni az örömhöz. Elébb a
fekete öltönyhöz fehér csipkefodrokat engedett meg magának; azután
felváltotta a feketét a hamuszín, a szőrkelmét a fényes selyem; utóbb a
szürke színbe fehér koczkák vegyültek; végre nem maradt más, csak a
fekete csipkefőkötő, mely még Levetinczy Timár Mihályt gyászolta.

Susanna napján ennek is az ereklyék tárába kell vándorolni majd. A szép
új főkötő, drága valencienne csipkéből, itthon is van már, s csak fel
kellene azt próbálni.

Valami szerencsétlen hiuság azt sugallta Timéának, hogy az új főkötő
felpróbálásával várja meg az őrnagyot. Hisz a fehér csipkefőkötő az ifjú
özvegyre nézve az, a mi a hajadonnak a menyasszonykoszorú.

Az őrnagy pedig sokáig váratott magára e napon. Oka volt rá. A Bécsből
megrendelt fehérrózsa-csokor későn érkezett meg. Ez évben már a második
névnapi bokréta. Hisz most már Susanna napján is szabad neki üdvözölnie
Timéát.

A névnapot megelőző napon pedig özönlenek levelek és levélkék Timéához.
Tömérdek az ismerős távol és közel: hivatalos és önkéntes tisztelők.
Azon levelek közül egyet sem bont fel most Timéa, mind egy ezüst
kosárkába halmoztatnak azok fel az asztalon.

A levelek közt sok gyermekirás szemlélhető. Timéának százhuszonnégy
keresztfia, leánya van a városban és a vidéken. Azoknak a primitiv
gratulácziói ezek. Máskor mulatta is magát a naiv köszöntőkön,
gyönyörködött bennük. De most minden gondolatját lefoglalja az, a ki még
hátra van.

– Nézd, milyen furcsa levél ez; mond Athalie, egyikét az érkezett
leveleknek kezébe véve. A pecsétjére czímer helyett egy aranyos bogár
van ragasztva.

– És milyen különös színű tintával van írva a czímzet, szól Timéa. Tedd
a többi közé, majd holnap elolvassuk.

Pedig valami úgy súgta Timéának, hogy azt a levelet jó lenne most
elolvasni!

A kis Dódi levele volt az.

Odadobták a többi közzé.

De ím az őrnagy érkezik, s azzal mind a százhuszonnégy keresztgyermek
köszöntője azonnal feledve van. Timéa eléje siet.

A boldog vőlegény ezelőtt kilencz évvel tán épen ebben a szobában
nyújtott át egy díszbokrétát, égő piros rózsákból, egy másik
menyasszonynak.

És az is jelen van most.

S tán épen ott állt a nagy oszlopos tükör, a melyben Athalie még egyszer
körülnézte magát, hogy jól áll-e rajta a menyasszony-öltöny, a hol most.

Timéa a szép fehérrózsa-bokrétát elvéve az őrnagytól, beilleszti azt a
pompás sévresi porczellán-vázába, s aztán azt sugja neki:

– És már most én is fogok önnek ajándékozni valamit, a mi nem lesz az
öné soha, hanem az enyim, és mégis az öné lesz.

A kedves talány előkerült a rejtő dobozból: az új főkötő volt az.

– Ah! minő kedves! szólt az őrnagy kezébe véve a főkötőt.

– Akarja ön, hogy felpróbáljam?

Az őrnagy ajkán megfagyott a szó. Athaliera nézett.

Timéa gyermeteg jó kedvvel állt a tükör elé, s levette fejéről a
gyászfőkötőt; aztán megint elkomorodott, ajkához emelte a gyász
csipkéket s csendesen megcsókolta azt, halkan rebegve: «Szegény
Mihályom!…»

S azzal letette özvegysége utolsó jelvényét.

Kacsuka úr még mindig kezében tartotta a fehér főkötőt.

– Nos, adja ide, hadd próbáljam fel.

– Nem segíthetnék én?…

Timéának az akkori magas hajfonadéku divat mellett szüksége volt a
segítségre.

– Ah! ön ahhoz nem ért. Majd Athalie lesz olyan jó.

Timéa egész gyanútlanul ejtette ki ezt a szót; de az őrnagy megdöbbent
attól a halaványságtól, a mi e szónál Athalie arczán megjelent, s eszébe
jutott, hogy valaha épen így mondta Athalie Timéának: «jer, tűzd fejemre
menyasszonyfátyolomat». És talán Athalie sem gondolt akkor arra, hogy
minő vérfagylaló méreg van szavaiban.

Athalie odalépett Timéához, hogy magas kontyára felilleszsze a fehér
főkötőt.

Azt meg kellett tűzni jobbról-balról mindenféle hajtűkkel.

Athalie keze reszketett. Az egyik hajtűvel érzékenyen megszúrta Timéa
fejét.

– «Ah, te ügyetlen!» kiálta Timéa fejét félrekapva.

Ugyanaz a szó… Ugyanazon ember előtt…

Timéa nem látta, de Kacsuka látta jól azt a villámot, mely e szónál
Athalie arczát beviláglotta.

A pokoli düh vulkánkitörése, az elkeseredés vésztűzfénye, a szégyen
felhőpirulása volt az!

Minden vonása vonaglott, mintha egy kigyófészek volna ez arcz, melyet
vesszővel megütöttek. Minő öldöklő szemek! Minő összeszorított ajkak!
Mily feneketlen mélysége az örvénylő indulatnak ez egyetlen ránézésben!…

Timéa, a mint kimondta ezt a szót, már megbánta azt; sietett az
engeszteléssel. Visszafordult Athaliehez, megölelte őt és megcsókolá.

– Ne haragudjál, kedves Tálim; elfelejtkeztem magamról. Megbocsátasz,
úgy-e? Nem haragszol rám?

Már abban a perczben Athalie ismét alázatos volt, mint egy kárt tett
cseléd s elkezdett hizelegve és selypítve beszélni.

– Oh! kedvesz sép Timéa, csak te ne nehestelj rám. Nem akartam a kisz
fejeczkéd megsúrni. Oh! be sép vagy ezszsel a főkötővel. Mint egy
tündér!

És csókolta Timéának a vállait.

Az őrnagy idegein valami borzadály reszketett végig…


ATHALIE.

A névnap előestéje egyszersmind a menyegző előestéje is volt.

Izgalmas éj.

A vőlegény és a menyasszony a legbenső szobában ülnek együtt. Annyi
elmondani valójuk lehet egymásnak!

Ki tudja, mi?

A virágok beszédét csak a virágok értik, a sphærák beszédét csak a
csillagok, az egyik Memnon szobor beszédét csak a társszobor, a valkürok
beszédét csak az üdvözültek, a hold beszédét csak az álomjárók, s a
szerelem beszédét csak a szerelmesek. S a ki hallott, a ki értett valaha
e szentséges szent suttogásokból, az nem fogja azokat profanálni; –
megőrzi, mint a gyónás titkát. – Nincsenek azok elmondva a bölcs Salamon
Énekek Énekében, nincsenek elmondva Ovid Amorum Liberében, sem Hafiz
énekeiben, sem Heine költeményeiben, sem Petőfi «Szerelem gyöngyei»-ben:
azok titkok örökkön örökké.

A ház tulsó részében pedig zajos társaság mulat. A házi cselédek.

Nagy munkanap volt ez a mai! Konyhai előkészület a holnapi nagy
ünnepélyhez. Az egy hadjárat.

Zófi asszony volt a vezér. Nem engedett sem czifra szakácsot, sem
czukrászt hivatni a házhoz; ő jobban érti azt a tudományt valamennyinél.
Büszke rá, hogy olyan sütő-főzőt nem találni messze földön, mint ő. Még
az anyjától örökölte ő is ezt a tudományt, a ki nélkül nem történhetett
meg a környékben lakodalom, uri mulatság.

A konyha mellékszobái, a pinczék, az éléskamrák mind rakva vannak már
elkészített tortákkal, czukorsüteményekkel, mandulahajtás, spanyolszél,
Krisztuslába, marczafánk, töltött csók, apáczaposz, tálszámra
felhalmozva, mint ágyútelepek, a tátongó üregű dorongos fánkok, ostromra
váró pástétomok bástyái közelében. Míg a jégveremmel ellátott pinczébe
áldozatul esett szelid és vad pecsenyék vándorolnak alá, szalonnával
kizsinórozva a mellényükön.

A sürgős munka késő tizenegy óráig eltart; akkor aztán, mikor már a
minek sülni kellett, az megsült, a minek fagyni kellett, az megfagyott,
Zófi asszony is idején látja nagylelküségét gyakorolni; összehívja a
cselédszobába az egész jól iparkodott táborkart, s megvendégeli őket
azzal a sok drágasággal, a mi így előkészület közben valahogy kárba
ment. Mert biz az megtörténik. A minek fel kellett volna fuvódnia, az
lepénynyé lapul össze, a minek meg kellett volna kocsonyává aludni, az
lének maradt; más meg odapörkölődött a rézmintához, nem lehetett kivenni
egy darabban; itt is, ott is elmaradt egy kis vakarcs, egy kis
körömfaladék, felszeletelt sonkák koncza, nyulak eleje, fáczánok
hátulja, mind drága gyönyörűség az a cselédnépnek, azért ha az uri
asztalra fel nem adható is, még a papirost is elviszik megnyalni, a mire
a sütemények önnyomatú képmása odasült s büszkék rá, hogy ők elébb ettek
mindenből, mint az uraságok.

Zófi asszony ma nagyon bőkezű. Nemcsak bőkezű, de bőbeszédű is. Van
publikuma, a ki hallgatja és háladatos érte. Kivált miután veszett bor
is akad a lakomához. Valami pépfélét elébb asztalkendőbe téve vörös
borban kellett kifőzni: most az a vörös bor is elpocsékolni való. Annál
jobbat képzelni sem lehet. Zófi asszony szerecsendióvirágot, gyömbért,
fahajat és czukrot is tesz bele, úgy szürcsöli; a mi felséges. Inas,
házmester leveses kanállal habzsolja a vaniliás czukorlevet, s a kocsis
kenyérrel mártogatja a csokoládéhabot. Hiszen lakodalom előestéje van
ma!

Hát Athalie hol van?

Sem itt, sem ott.

A suttogó szeretők azt hiszik, tán ő is anyjánál van, s mulatja magát
asszonyi gyönyörűséggel a konyhán. A konyhán pedig azt hiszik, tán ő is
a szerető pár mellett van, s élvezi azt a gyönyört, hogy harmadik
lehessen két epedő szerelmes között. Vagy tán nem gondol rá senki, sem
itt, sem ott? Azt sem tudja senki, hogy van-e ő a világon?

Pedig jó volna, ha egy perczre félbeszakítaná a beszédet mindenki itt és
amott, és azt kérdezné: «hol van Athalie?»

Athalie egyedül van abban a teremben, a melyben legelőször
megpillantotta Timéát. A hajdani bútorzat rég újnak adott már helyet,
csak egy hímzett tabourette maradt meg a régiek közül emlékül; Athalie
azon ült akkor, mikor a fehér arczú leány Timár kiséretében e szobába
lépett. Ezen a széken ülve festette őt le Kacsuka úr, mikor a kezében
hordott pastellel olyan nagy tévvonást rántott a regálpapiron, Timéára
elbámulva.

Athalie most is ezen a széken ül.

Az arczkép régen a lomtárba vándorolt már, de Athalie most is ott látja
maga előtt a fiatal hadnagyot, hizelgő arczával, a mint könyörögve kéri,
hogy legyen egy kissé mosolygós, ne nézzen rá olyan büszkén…

A teremben sötét van; senki sem gyujtott gyertyát, csak a holdvilág süt
be az ablakon, az is nem sokára el fog tünni a szent András komor
födélorma mögött.

Athalie itt a sötétben végigálmodja azt a rettenetes álmot, a minek neve
élet.

Fény, boldogság, büszkeség lakik idebenn. A legszebb hölgyet királynénak
csufolják a hizelgők s elhitetik vele, hogy imádják.

Akkor egy gyermek vetődik a házhoz. Egy ágról szakadt, nevetséges váz;
egy élettelen kisértet, egy hideg béka! Feltréfálni, kigúnyolni, csuffá
tenni, ide-oda rugdalni való tárgy.

S két év mulva ez a lidércz, ez a fehér árnyék, ez a hüllő! úrnője lesz
e háznak! és elfoglalja magának a sziveket; csinál igéző fehér arcza
varázslatával egy szolgájából az úri családnak hatalmas ellenséget,
milliomost, s csinál a menyasszony vőlegényéből egy hitszegőt!

Minő menyegzői nap volt az!

Hogy találta magát egyedül, az ájultából felocsudó menyasszony, a földön
fekve. Senki sem volt mellette.

S ha vége volt a fénynek, az imádtatásnak, legalább szeretve akart
lenni: szerettetve titokban, homályban, elrejtőzve. Attól is el lett
utasítva. – Minő emlék volt az az út, a mit egykori vőlegénye lakáig
tett ama éjszakán, s onnan vissza, kétszer végig-végig a félelmetes
sötét utczán!

Hogy várt a férfira másnap hasztalanul! Hogy számlálta az óraütéseket,
mik közben a kótyavetyélés dobpergése hangzott! S ő nem jött el!

És aztán a hosszú évei a kínos tettetésnek, az eltitkolt
megaláztatásnak!

Egyetlen ember volt a világon, a ki őt megértette; a ki tudta, hogy e
szívnek egyetlen gyönyöre az, hogy vágytársnőjét szenvedni, elhervadni
látja. S az az egy ember, a ki őt szivének irtózatában kellő értékére
becsülni tudta: a boldogság egyedüli akadálya, a minden
szerencsétlenséget előidéző bölcsek kövének feltalálója, elmegy a jég
alá, egy ostoba félrelépéssel! És most hazajön a boldogság ez alá a tető
alá s nem marad itt szerencsétlennek senki más, egyedül ő!

Oh! sok álmatlan éjszakán csepegett teli e keserű pohár!

Csak az utolsó csepp kellett hozzá, hogy kiömöljön.

Ez az utolsó csepp volt a mostani megalázó szó:

«Ah, te ügyetlen!»

Mikor menyasszonyi főkötőjét tűzte fel fejére, vonagló ujjaival!

Megszidatni, mint egy cseléd! Megaláztatni azon ember előtt!

Athalie tagjai reszketnek a láztól!

Mit csinálnak most ennél a háznál?

A holnapi menyegzőre készülnek.

A boudoirban a jegyesek suttognak, a konyhából a vihánczoló cselédhad
rikoltozása hangzik át annyi ajtón keresztül.

De Athalie nem hallja azt a víg rikongatást; Athalie csak azt a
suttogást hallja…

És neki is van valami dolga erre az éjre…

A szoba sötét; hanem a holdvilág besüt.

A holdvilág elég fényes arra, hogy egy szelenczét felnyisson Athalie s
az abból kiszedegetett mérgek neveit elolvashassa nála.

Kitünő szerek!

Keleti vegyész csalhatlan arcanumai.

Athalie válogat közöttük.

Egyet nevet magában.

Haha! Milyen mulatság lenne az, ha holnap, mikor a legnagyobb áldomásra
emelik a poharakat, a vidám lakmározó sereg ajkán egyszerre csak
elfagyna a szó: minden ember zöldnek látná szomszédjai arczát; a
vendégek segélyt ordítva ugrálnának fel az asztaloktól s kezdenének egy
olyan pokoli tánczot, hogy az ördög maga megveszne nevettében; a szép
menyasszony arcza hogy válnék igazi márványnyá, s a büszke vőlegény hogy
fintorgatna torzképeket a halál csontpofájával versenyt!

«Dzinnnn!»

Egy húr pattant le a zongoráról.

Athalie úgy összerezzent, hogy mindent kihullatott a kezéből, s
elkezdettek a kezei görcsösen reszketni.

Csak egy húr volt az, te gyáva szív!

Még nem vagy erős?

Ismét beletömte a szelenczébe a mérgeket. Csak egyet hagyott kinn. De az
nem halálos méreg: az csak álompor.

Ez a gondolat nem töltötte be az ő lelkét. Ez nem elég diadal. Ez nem
elég boszú azért a szóért, hogy te «ügyetlen!» A tigris nem tépi meg a
hullát: annak meleg vér kell.

Valakit meg kell mérgeznie. De az saját maga. Azt a mérget pedig nem
árulják a vegyészeknél. Az ő halálos mérge ott van a szent György lovag
sárkánya szemében!

Nesztelenül kioson, hogy a rejteket fölkeresse, melyből Timéa
hálószobájába lehet látni.

Azok az édes suttogások, azok az epedő pillantások, azok lesznek az a
méreg, a mit még szivébe kell szívnia, hogy el legyen készülve.

Az őrnagy búcsúzni készül már: Timéa kezét kezében tartja.

És Timéa arcza olyan piros!

Ah! kell-e még gyilkolóbb méreg?

Nem beszélnek szerelemről, de még sem volna szabad azt hallani másnak.

A vőlegény kérdéseket tesz, mik csak neki vannak megengedve.

– Ön egyedül alszik itt? kérdi, édes kiváncsisággal lebbentve meg a
mennyezetes ágy brocát-függönyét.

– Mióta özvegy vagyok.

(«És az előtt is!» sugja a sárkány mögött Athalie.)

A vőlegény tovább megy a szabadalmas kutatással menyasszonya
hálószobájában.

– Hová vezet ez az ajtó itt az ágy mögött?

– Az egy előszobába, hol nővendégeim felső öltönyeiket le szokták vetni.
Ezen át jött be ön hozzám, mikor legelőször meglátogatott.

– És az a másik kis ajtó?

– Azt hagyja ön! Az egy kis kabin ajtaja, mosdó-készletekkel.

– S abból hova van kijárás?

– Sehova. A vizet egy csapon eresztik le a földszintre, s egy rézcsövön
hajtják fel a konyhából.

– Hát az a harmadik ajtó?

– Hiszen jól ismeri ön, ez a ruhatár-szobámba vezet s innen a
látogató-terembe, a fő bejáráshoz.

– Hát cselédei hol vannak éjjel?

– A nőcselédek a konyha melletti szobában, a férficselédek földszint.
Két csengetyű-szalag van ágyam mellett, egyik a nők, másik a férfiak
szobájába szolgál, ha fel akarom őket kelteni.

– Hát itt a mellékszobában senki sem szokott lenni?

– De igen, Athalie néném alszik ott Zófi mamával.

– Zófi asszony is?

– No igen. Ejh, de mindent meg akar ön tudni. Holnap már másképen lesz
rendezve minden.

(«… Holnap!…?»)

– S be szokta zárni ön az ajtajait, mikor aludni megy?

– Soha sem. Ki elől zárnám? Minden cselédem szeret és hűséges hozzám. Az
utczakapu jól be van zárva; idebenn bizton vagyunk.

– És nincsen ebbe a szobába sehonnan más valami titkos bejárás?

– Haha! ön az én házamat valami rejtélyes velenczei kastélynak nézi!

(«… Hát a te házad ez?… Te építtetted?»)

– De hát tegye meg az én kedvemért, hogy ezen az éjszakán zárja be
minden ajtaját, mikor aludni megy.

(Mi az? Kaczag az a sárkány ott az angyal lába alatt?)

(«… Hahaha!… Ez sejti, miről fogunk az éjszaka álmodni ennél a háznál!»)

Timéa mosolygott s megsimogatá vőlegénye komor arczát.

– Jól van. Az ön kedvéért megteszem, hogy az éjjel bezárom minden
ajtómat.

(«… Csak zárd be jól!…» suttogá a sárkány.)

Most egy gyöngéd ölelés következik – s még egy suttogó szó.

– Szoktál-e imádkozni, kedvesem?

– Soha.

– Ah! Miért soha?

– Az az Isten, a kiben én hiszek, mindig ébren van…

(«… Hát ha ma alszik…?»)

– Bocsásson meg, kedves Timéa, a nőt nem ékesíti a philosophia. Mienk a
skepszis, önöké a pietás. Imádkozzék ön ez éjszakán!

– Tudja ön, hogy én mohamedán nő voltam, a kiket nem tanítanak
imádkozni.

– De most már keresztyén ön, s a keresztyén imák nagyon szépek. Vegye ön
elő ez éjjel imakönyvét.

– Jó. Önért megtanulok imádkozni.

Az őrnagy aztán előkereste Timéa imakönyvéből, melyet Timár ajándékozott
neki egykor ujév napján, a «férjhezmenendő hölgyek imáját».

– Jó. Meg fogom azt tanulni az éjjel könyv nélkül.

– Ugy, ugy. Tegye azt: tegye azt!

Timéa végigolvasta az imát fenhangon.

(«… Ördög, pokoltűz, földrengés, méreg, orgyilok, fekély, dögvész,
pokolvar, kétségbeesés, őrjöngés, nyavalyatörés, tűzvész, gyalázat,
hazajáró kisértő lélek szállja meg ezt a házat… Amen!»)

A sárkány ott az angyal dárdájával a torkában, mondta ezt az ima alatt…

Athalie a pokol dühét érezte szivében.

Ez az ember kitalálja a kővel lenyomatott titkot. Ráveszi Timéát, hogy
az reggelig ébren maradjon az imakönyv mellett!

Átok, átok! Még az imakönyvre is!

Mikor az őrnagy az előszobába kijött, már akkor Athalie is ott volt.

A hálószobából Timéa parancsoló hangja szólt:

– Világítsanak a folyosón az őrnagy úrnak.

Azt hitte, hogy egy cselédje csak lesz ott, hisz oly hűségesek mind.
Azok bizony valamennyien a holnapi vendégség előkóstolásában voltak
épen.

Athalie fogta az előszoba asztalán levő gyertyatartót s elővilágított
vele a sötét folyosón az őrnagynak.

A boldog vőlegénynek nem volt ezuttal szeme más női arcz számára; csak
Timéát látta. Azt hitte, hogy a szobaleány az, ki az ajtót nyitja s
eléje világít. Nagylelkű akart lenni s egy szép ezüst tallért nyomott
Athalie markába.

Csak akkor riadt aztán fel, mikor megismeré a suttogó hangot.

– Csókolom a kezeit nagyságos úr!…

– Ah! Az Istenért, kisasszony! Bocsásson meg. Nem ismertem meg a
félhomályban.

– Nem tesz semmit, őrnagy úr.

– Bocsásson meg vakságomért, s adja vissza, kérem, sértő ajándékomat.

Athalie gúnyos bókolással huzódott hátra, eldugva kezét a kapott
tallérral háta mögé.

– Majd holnap visszaadom őrnagy úr; addig hadd legyen az enyim; hiszen
megszolgáltam.

Kacsuka úr átkozta az ügyetlenségét, s úgy érzé, hogy az a
megmagyarázhatlan alpes-nehézség, a mit keblén visel, ezzel az egy
tallérral még egyszer oly súlyossá növekedett.

A mint kiért az utczára, nem bírt lakására menni, félrekanyarodott a
főőrhelyre; ott a szolgálattevő főhadnagynak azt mondá:

– Te, bajtárs, én téged meghívlak a holnapi menyegzőmre; hanem te meg
ezért oszd meg velem e ma éjszakai mulatságodat, hadd járjam veled
együtt az éjjeli körjáratot.

A cselédszobában nagyon vígan voltak már.

Mikor az eltávozó őrnagy csengetett a kapusnak, arról megtudták, hogy az
úrnő egyedül maradt; akkor a szobaleány bement hozzá megtudni, hogy nem
parancsol-e valamit?

Timéa azt hitte, ez a szobaleány volt az, a ki az őrnagynak világított a
folyosón. Azt mondta neki, hogy menjen aludni, ő egyedül fog levetközni.

A szobaleány aztán visszatért a cselédtársakhoz.

– «Urak a papok!» kiáltá jó kedvében az inas.

– «Hal szamár, hal barát, változik az apáturság!» viszonzá rá a kapus,
zsebébe dugva a kapukulcsot.

– Minden jó volna már, csak egy kis puncsot kapnánk még! henczegett a
kocsis.

Mint a kivánság, nyílt az ajtó s jött Athalie kisasszony, kezében egy
tálczával, melyen párolgó puncsos poharak csörömpöltek egymáshoz
verődve, mint egy kisértetes harangjáték.

A mindennapi kedvezés ez, mely különösen a mai örvendetes estélyre
nagyon fölillik.

«Éljen a mi drágalátos kisasszonyunk!» rivall a cselédsereg.

Athalie mosolyogva helyezi le az asztalra a puncsot. A tálczán egy
porczellánvederkében felhalmozott czukor van, mely túlságos
gyöngédségből narancshéjhoz dörzsöltetett, attól olyan sárga és illatos.

Zófi asszony így szereti a theát legjobban. Sok rumot hozzá, és még több
narancshéjlátta czukrot.

– Hát te nem tartasz velünk? kérdi leányától.

– Köszönöm; én már theáztam az urasággal. A fejem fáj, megyek lefeküdni.

Azzal jó éjt kivánt anyjának s a cselédeknek meghagyta, hogy jókor
lefeküdjenek, mert holnap korán kelnek.

Azok mohón estek neki a puncsnak, meg a czukornak s pompásnak találták
az éjt berekesztő nektárt.

Csak Zófi asszony nem találta olyannak.

A mint a legelső kávéskanállal megizlelte, elfintorította az orrát.

«Ennek a puncsnak valami olyan szaga van, mint annak az italnak szokott
lenni, a mit nyügös gyermekek számára boszankodó anyák szoktak főzni –
mákhéjakból.»

Ilyen szagot érzett rajta.

S úgy megundorodott tőle, hogy nem birta a poharat többé ajkához közel
vinni. Odaadta a kuktának, az még sohase ivott ilyet, annak jól esett.

Maga pedig azt mondá, hogy nagyon el van törődve az egész napi
fáradságtól s ő is lelkére kötötte a cselédségnek, hogy korán lefeküdjék
minden ember, s jól körülnézzék a kamrát, hogy macska ne lopózzék be a
drága sültek közé, azzal Athalie után sietett.

Mikor közös hálószobájukba érkezett, Athalie már feküdt. Az ágyfüggönyök
szét voltak húzva: láthatta őt, háttal kifelé fordulva s fejéig
takarózva.

Ő is sietett lefeküdni. De annak az egy kanálnyi puncsnak a szaga még
itt is üldözte; azt hitte, az egész mai vacsora kárba vesz miatta.

Mikor lefeküdt s eloltotta a gyertyát, még sokáig könyökére támaszkodva
nézte azt a fekvő alakot. És addig nézte, mig szempillái leragadtak s
elaludt.

S a mint aludt, odaálmodta magát vissza a cselédszobába. Mindenki
alszik. A kocsis a hosszú lóczán hanyatt fekve, az inas az asztalra
leborulva, a házmester a padlón elnyúlva s fejét egy feldöntött szék
támlájára nyugtatva, a szakácsnő a cselédágyon, a szobaleány a
tűzhelyen, a feje alácsügg a tűzhely széléről, s a kukta az asztal
alatt. És mindenik előtt ott hever az üres puncsos pohár. Csak ő nem
itta még ki a magáét.

S azt álmodja, hogy Athalie mezítláb, egy hálóingben odalopózik a háta
mögé s azt súgja fülébe: «Hát te miért nem iszod ki a puncsot, kedves
mama? kell bele több czukor még? Nesze czukor!» S színültig rakja
poharát czukorral. És ő folyvást érzi azt az undorító bűzt rajta.

«Nem kell, nem kell!» mondja álmában Zófi asszony; de Athalie erővel
odaérteti ajkaihoz a párolgó poharat, melynek illatától borzad, émelyeg.
Küzd, nem akarja meginni, végre erőszakkal eltaszítja magától a puncsos
serleget, s azzal az ütéssel leveri az éji szekrényéről az odakészített
vizes poharat, az egész vizet magára öntve.

Erre aztán felébred.

Még ébren is maga előtt véli látni Athaliet azokkal a fenyegető szép
szemeivel.

Athalie, ébren vagy? szól nyugtalankodva.

Nem hall választ.

Hallgatózik; nem hallja az alvó lélekzetvételét a másik ágyban.

Fölkel remegve s odamegy Athalie ágyához. Az ágy üres.

Nem hisz a sötétségben szemeinek, kezeivel tapogatja végig az ágyat.
Nincs ott senki.

– Athalie, Athalie, hol vagy? suttogja félelmesen.

S azután, hogy nem kap választ, valami névtelen borzalom állja el
tagjait. Úgy tetszik, mintha megvakult és megmerevedett volna. Nem tud
mozdulni, nem tud kiáltani. Csak hallgat, s akkor meg úgy érzi, mintha
megsüketült volna. Sem a házban, sem az utczán semmi nesz.

Hol van Athalie?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Athalie ott van a leskelődés rejtekében.

Már hosszú ideje, hogy ott van.

Hogy ez az asszony oly sokáig tudja azt az imádságot könyv nélkül
megtanulni!

Végre beteszi Timéa a könyvet s nagyot fohászkodik. Azután felveszi kézi
gyertyatartóját s megvizsgálja az ajtókat, ha jól vannak-e bezárva? A
leeresztett ablakfüggönyök mögé is betekint. Vőlegénye szavai is már
szivébe oltották a félelmet.

A gyertyát fölemelve, körülnéz a falakon: nem lehet-e itt valahol
bejönni?

Nem lát senkit. Pedig épen a szeme közé néz annak, a ki rá leskelődik…

Most pipereasztalához megy s hajfonadékait lebontva, azokat feje körül
csavarja s egy reczés főkötővel leszorítja, hogy fel ne bomoljanak.

Egy kis hiúság is van a nőben. Hogy kezei és karjai fehérek és gyöngédek
maradjanak, bekeni azokat illatos kenőcscsel, s azután könyökig érő
szarvasbőr-keztyüket húz fel rájuk.

Akkor levetkőzik s hálóöltönyét felveszi. De még mielőtt lefeküdnék,
ágya mögé lép, ott egy szekrénykét fölnyit s annak fiókjából elővesz egy
kardmarkolatot, a mi egy eltört pengét tart. Azt gyöngéden megnézi.
Odaszorítja kebléhez. Aztán megcsókolja. Végre oda dugja vánkosa alá.
Azzal szokott aludni.

Athalie látja ezt mind.

Ezután eloltja Timéa a gyertyát, s Athalie nem lát többé semmit.

Csak az óra ütését hallgatja még.

Egy órát üt ez és három negyedet.

Van türelme várni.

Kiszámítja, mikor jő a szemekre az előálom; akkor van itt az ideje!…
Pedig egy óranegyed most egy örökkévalóság.

Végre üti az óra a kettőt éjfél után…

A szent György-kép elmozdul helyéből sárkányával együtt (ki soha sincs
megölve!). Athalie kilép rejtekéből. Mezitláb jár, nem hallja lépteit a
föld sem.

A szobában sötét van, ablaktáblák zárva, függönyök leeresztve.

Lassan, tapogatózva jő előre.

Timéa mély álomlélekzete vezeti el az ágyig.

Tapogatózó keze megtalálja a vánkost, a melyen Timéa fekszik.

A vánkos alá nyúl, ott egy hideg tárgy akad kezébe: a kardmarkolat.

Ah! de e hideg vastól pokoli hőség lobog át erein. Öklébe szorítja azt.

Végighúzza az ajkai közt a kardnak az élét. Érzi, hogy ki van az fenve.

Hanem sötét van, az alvót nem látni.

Most oly nesztelenül alszik, hogy lélekzetét sem hallani.

Pedig a csapásnak jól kell kimérve lenni…

Athalie odatartja közel hozzá a fejét, úgy hallgatózik.

Most egyet mozdul az alvó, s álmában felsóhajt:

«Oh! édes Istenem…»

Akkor lecsap a kardvas oda, a honnan ez a sóhajtás jött.

De a csapás nem volt halálos, Timéa jobb karjával fejét eltakarta
álmában, s a kardcsapás keze fejét érte.

Az éles vas a szarvasbőr-keztyün keresztülvágott és Timéa kezét
megsebesíté.

E vágásra felriadt az alvó és térdre emelkedett ágyában.

Most egy másik csapás érte a fejét, hanem a vastag hajtekercsek
felfogták azt, s a lecsúszó kard csak homlokát sebzé végig a
halántékáig.

Ekkor megkapta Timéa balkezével a kardvasat.

– Gyilkos! kiáltá, ágyából kiszökve, s a mig az éles kardvas tenyerét
metélte össze, addig sebesült jobbjával ellenfele hajába markolt.

Érzé, hogy azok egy nő hajfürtei.

Akkor aztán tudta, hogy ki az.

Vannak olyan veszélyes pillanatok, a mikben a lélek villámgyorsasággal
fut végig a gondolatok lánczán.

Ez itt Athalie. A másik szobában Athalie anyja. Boszu, szerelemféltés, a
miért meg akarják ölni. Hasztalan segélyért kiáltani. Itt küzdeni kell.

Timéa nem kiáltott többet, hanem egész erejét összeszedte, hogy sebzett
kezével ellenfele fejét a földre lehúzza, s a megmarkolt gyilkos vasat
kicsavarja kezéből.

Timéa erős volt, s a gyilkos mindig félerővel küzd.

Szótlanul tusakodtak a sötétben, a padló szőnyege tompította dobogásaik
zaját.

Most egy rémséges sikoltás hangzik a mellékszobában.

«Gyilkos!» ordítja egy rikácsoló hang kétségbeesetten.

Zófia hangja az.

E kiáltásra Athalie tagjait tompa zsibbadás állja el.

Áldozatának meleg vérét érzi arczára ömleni.

A mellékszobában ablakcsörömpölés hallik, s a kitört ablakon át Zófi
asszony rikácsoló hangja sikolt végig a csendes utczán.

– Gyilkos! Gyilkos!

Athalie ijedten ereszti el a kardot e rémhangra, s mindkét kezét arra
fordítja, hogy Timéa kezéből kiszabadítsa hajzatát: most már ő a
megtámadott, most már ő van megrémülve. A mint Timéa kezéből kiszabadul,
félretaszítja őt maga elől s visszafut a rejtek nyílásához, s csendesen
behúzza maga után a szentképes rámát.

Timéa még néhány lépést tántorog előre a kezében maradt karddal, aztán ő
is kiejti azt kezéből s ájultan rogy le a szőnyegre.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Zófi asszony rémkiáltására rohanó léptek hangzanak az utczán.

Az őrjárat közelít.

Az őrnagy az első, ki a ház elé ér. Zófi asszony megismeri őt s lekiált
rá:

– Siessen ön. Timéát meggyilkolják.

Az őrnagy csenget, dörömböz az ajtón, de senki sem jön azt kinyitni. A
katonák be akarják azt törni; de az ajtó nagyon erős, nem enged.

– Asszonyom! kiált fel az őrnagy, költse ön fel a cselédeket s nyittassa
ki az ajtót.

Zófi asszony azzal a merészséggel, melyet a nagy rémület szokott
felkölteni, rohant végig a sötét szobákon, az ablaktalan folyosókon,
butorokba, ajtófelekbe verve magát, míg a cselédszobába kitalált.

Ott volt megint az elébbi álma. A cselédek ott aludtak mind szanaszét
eldülöngélve: a kocsis a lóczán hanyatt, az inas az asztalra borulva, a
házmester elnyúlva a padlón, a szobaleány a tűzhelyen, fejével
alácsüggve. Egy csonkig leégett gyertya lobogott a tartóban, rémséges
világot lüktetve a groteszk alvó csoportra.

«Gyilkos van a háznál», kiáltá reszketéstől didergő hangon Zófi asszony
az alvók közé. Csak egy félemlítő álomhorkolás felelt szavaira.

Felránczigálta az egyes alvókat, neveiket kiáltá füleikbe; azok
visszaestek a helyeikre megint s nem ébredtek föl.

Az utczaajtón pedig hangzott az erőszakos dörömbözés.

A házmester sem volt felkölthető.

A zsebében volt a kapukulcs.

Zófi asszony összeszedte minden lélekerejét s elvette tőle a kulcsot, s
elindult vele a sötét folyosón, a sötét lépcsőn, a sötét kaputornáczon
keresztül, hogy az utczaajtót felnyissa, folyvást azon borzasztó
gondolattal szeme előtt, hogy ha most a gyilkossal összetalálkoznék a
sötétben! S egy még borzasztóbb kérdéstől üldözve: és ha ráismerne a
gyilkosra: «oh, ki lehet az?»

Végre rátalált az utczaajtóra, meglelé a zárt is, felnyitá az ajtót.

Künn világosság volt, őrjárat, városi drabantok voltak ott lámpásokkal.
Megérkezett a városkapitány is s a legközelebb lakó katonaorvos, kiki
félig öltözötten, hirtelen felkapott ruhákban, fokossal, meztelen
karddal kezében.

Kacsuka úr rohant fel a lépcsőkön, ahhoz az ajtóhoz, mely az előszobából
egyenesen Timéa hálótermébe szolgált. Az zárva volt belülről.
Nekifeszíté a vállát s kiszakította azt zárából.

Timéa ott feküdt előtte a földön, vérétől ellepve, eszméletlenül.

Az őrnagy felvette őt karjaira és ágyára fekteté.

A tábori orvos megvizsgálta a sebeket s azt mondá, hogy egy sem
életveszélyes; a nő csak el van ájulva.

Ekkor aztán, mikor a kedveseérti aggodalom csillapult, felébredt az
őrnagyban a boszúvágy.

De hát hol van a gyilkos?

«Különös ez! mondá a városkapitány. Itt minden ajtó belülről zárva volt;
hol jöhetett ide be valaki s hol mehetett ki innen?»

Semmi áruló nyom. Maga a gyilkoló eszköz, a kettétört kard, Timéának
saját őrizte ereklyéje, mely bársonytokban szokott állni, most ott hever
véresen a földön.

Ekkor az orvos is megérkezett.

«Lássuk a házi cselédséget!»

Azok mind felzavarhatlan álomban alusznak.

Az orvosok megvizsgálják őket. Egy sem tetteti az álmot; mind
mákonyitallal vannak elkábítva.

Ki van még ennél a háznál? Ki tette ezt?

– Hol van Athalie? – kérdi az őrnagy Zófi asszonytól.

Az anya rábámul némán s nem tud felelni.

Hisz ezt ő sem tudja.

A városkapitány felnyitja az Athalie hálószobájához vezető ajtót s
belépnek rajta. Zófi asszony ájuldozva követi őket. Hisz ő tudja, hogy
ágya üres.

Athalie ott fekszik az ágyán – és alszik.

Szép, fehér patyolat hálóköntösének fodrai egész nyakáig begombolva,
haja hímzett hálófőkötőbe szorítva, s szép «fehér» kezei, miket csuklóig
takarnak az ingujjak fodrai, kirakva a takaróra.

Arcza, kezei tiszták – és ő alszik.

Zófi asszony zsibbadtan támaszkodik a falnak, mikor Athaliet meglátja.

«Ez is mélyen alszik», mondja a városi orvos. «Ennek is mákonyt adtak!»

A tábori orvos is odalép, az is megtapintja Athalie üterét.

Nyugodtan ver az.

«Mélyen alszik!»

Egy vonás sem mozdul arczán, midőn érütését vizsgálják. Egy reszketés
nem árulja el, hogy tudja, mi történik körülötte.

Mindenkit meg tud csalni bámulatos önuralkodásával.

Csak egy embert nem. Azt a férfit, a kinek a kedvesét meg akarta ölni.

«De valóban alszik-e?» kérdi az őrnagy.

«Tapintsa ön meg a kezét», szól az orvos; «egész hideg az és nyugodt».

Athalie érzi, hogy most kezét az őrnagy fogja meg.

«De nézze ön, orvos úr», szól az őrnagy, «ha közelről vizsgáljuk, e szép
fehér kéznek körmei alatt – friss vér van…»

Erre a szóra görcsösen rándulnak össze Athalie ujjai s az őrnagy úgy
érzi, mintha egy sas körmei mélyednének egyszerre a kezébe.

Akkor felkaczag a leány, ledobja magáról a takarót; fel van öltözve
egészen; kiszáll ágyából és végignéz daemoni daczczal, kevélységgel a
bámuló férfiakon, diadalmas dühvel tekint az őrnagy szemébe, és aztán
szemrehányó haraggal anyjára. A jámbor nő nem birja el e tekintetet,
ájultan esik le lábairól.


AZ UTOLSÓ TŐRDÖFÉS.

Komárommegye levéltárában egyike a legnagyobb bűnvádi pereknek az,
melynek hősnője Brazovics Athalia.

Ez a nő mesterileg védte magát.

Mindent tagadott, mindent meg tudott czáfolni, s mikor utólérni vélték,
olyan homályt tudott maga körül támasztani, hogy a bírák nem birtak
kiigazodni belőle.

Miért akarta volna ő Timéát megölni? Hisz ő maga is menyasszony, kire
tisztességes házasság vár; s Timéa neki jóltevője, ki gazdag
nászhozományáról gondoskodik.

Aztán a gyilkosságnak semmi nyoma nem látszott Timéa szobáján kivül. Egy
véres rongydarab, egy törülköző nem volt található sehol; sem a
tűzhelyen valami öltöny hamva, a mit elégettek volna.

Ki altatta el a cselédeket álomporral? az sem volt kideríthető. Aznap
este a cselédség mindenfélét összeevett, ivott, a sok festett czukornemű
között, a sok idegen fűszer között olyan is lehetett, a mi altató. A
cselédszobában a gyanus puncsból egy csepp sem volt található; még a
poharak is ki voltak öblítve, a mikből a cselédek ittak, mikor az őrök
rájuk törtek; minden el volt téve kéz alul. Athalie azt állítá, hogy ő
maga is izlelt azon este valami gyanus szert s attól aludt olyan mélyen,
hogy sem Zófi asszony sikoltozásaira, sem a későbbi lármára nem ébredt
fel; csupán arra, mikor az őrnagy megszorította a kezét.

Az egyetlen lény, ki látta az ágyát félórával előbb üresen, az anyja
volt, az nem tanuskodhatott ellene.

A mi legerősebb védelme volt, az, hogy Timéának minden ajtaját zárva
találták s őt magát eszméletlenül. Hogy juthatott be ebbe a szobába, s
hogy juthatott ki ebből a szobából a gyilkos?

Ha mégis megtörtént a merénylet, miért keresik annak a rejtélyét épen ő
nála, miért nem a többi háziakon?

Az őrnagy volt késő éjszakáig Timéánál.

Nem lopózhatott-e valaki a szobába akkor, mikor ő eltávozott?

Hiszen azt sem tudja még senki bizonyosan, hogy férfi volt-e az
orgyilkos, vagy nő?

A ki bizonyosan tudja azt, Timéa, nem árulja el senkinek.

Állhatatosan megmarad annál a nyilatkozatánál, hogy nem emlékezik
semmire, a mi vele történt. Oly nagy volt a borzadalma, hogy elfelejtett
mindent, mint egy álmot.

Ő nem jő Athaliet vádolni.

Még nem is szembesítették vele.

Timéa még mindig fekszik sebei miatt, és nehezen gyógyul.

A lelki rázkodás még súlyosabban gyötri, mint a kapott sebek.

Retteg Athalie sorsa miatt.

E rémeset óta soha sem hagyják egyedül; egy orvos, egy ápolónő mindig
ott van szobájában felváltva; nappal az őrnagy is ott időz mellette s
gyakran az alispán is meglátogatja, hogy beszédközben kérdezősködjék
tőle; de Timéa, a mint észreveszi, hogy Athaliere tér át a beszéd,
elhallgat és többet egy szót sem lehet belőle kivenni.

Egyszer az orvos azt tanácsolja, hogy valami felderítő olvasmányról
kellene gondoskodni Timéa számára.

Timéa már akkor elhagyta az ágyat s karszékben ülve fogadja látogatóit.

Kacsuka úr azt indítványozta, hogy «olvassuk fel a névnapi köszöntőket,
a mik amaz emlékezetes napon érkeztek».

Ez a legjobb is lesz; e keresztgyermekek ártatlan naiv jókivánatai, egy
a haláltól csodamódon megmenekültnek. Hogy mégis van, a ki azokat a
gyermeki jókivánatokat meghallgatja!

Timéa kezei még mindig be vannak kötve; Kacsuka úrnak kell a levélkéket
felbontogatni: ő olvassa fel azokat Timéa előtt. Az alispán is jelen
van.

A beteg arcza felderül az olvasmányon. Olyan jól esik azt most neki!

– Minő furcsa pecsét ez! – szól egyszerre az őrnagy, mikor egy levél
akad kezébe, melynek czímere egy aranyos bogár.

– Az ám, mond Timéa, nekem is feltünt az.

Az őrnagy felbontja, s a mint az első sort olvassa:

«Asszonyom, önnek a szobájában van egy szent György-kép a falon», elhal
ajkán a szó, szemei vadul kimerednek, a mint tovább olvas, most már csak
magának; ajkai elkékülnek, homlokán veríték tör ki; egyszerre eldobja a
levelet magától s mint egy őrült, rohan a szent György-képnek, betöri
azt az öklével, s aztán megragadva két kézzel, kiszakítja azt a falból,
nehéz rámájával együtt.

Ott sötétlik a rejtek.

Az őrnagy berohan a sötétbe s percz mulva megjelen, kezében tartva a
gyilkosság tanujeleit, Athalie véres öltönyeit.

Timéa iszonyodva takarja el arczát karjai közé.

Az alispán felveszi az eldobott levelet, s ráteszi kezét a tanujelekre.

Az a rejtek még mást is előád: a mérgekkel tölt szelenczét s Athalie
naplóját, a szörnyű önvállomásokat, mik lelke örvényeibe levilágítanak,
mint a villó-puhányok a tenger korall-erdejei közé. Minő szörnyek laknak
ott!…

És Timéa elfelejti, hogy kezei össze vannak vagdalva; könyörögve,
kulcsolja össze ujjait, úgy kéri az urakat, az orvost, az alispánt és
vőlegényt, hogy ne szóljanak erről senkinek, tartsák ezt titokban…

Az lehetetlen.

Biró kezében vannak a tanujelek, Athalienak nincs többé kegyelem, csak
az Istennél.

Timéának is be kell tölteni a törvény parancsolatát, hogy a mint lábain
állani bir, megjelenjék a törvényszék előtt személyesen s Athalieval
szembesíttesse magát.

Oh, ez kegyetlen kényszerítés reá nézve!

Hisz ő most sem mondhat egyebet, mint a mit eddig, hogy nem emlékezik
semmire, a mi a gyilkos merénylet alatt történt.

Most már azután siettetni kell az összekelést az őrnagygyal; a
törvényszék előtt Timéa a perben csak mint Kacsuka neje jelenhet meg.

A mint Timéa annyira felüdül, végbemegy az esküvő, egész csendben ott a
háznál, minden énekszó, pompa vendégsereg, lakmározás nélkül. Csak a
pap, meg a két násznagy van jelen. Egyik az alispán, másik a házi orvos.
Más még nem is látogathatja Timéát.

Mihelyt azután annyira képes a nő, hogy a vármegye házáig kocsin
elmehet, most már férje kiséretében hivatik fel a törvényszékhez, hogy
Athalieval szembesíttessék.

Az emberi igazság nem engedi el neki azt a kínos jelenetet, hogy
gyilkosával szemtől szembe álljon még egyszer.

Oh, Athalie nem retteg e pillanattól! Ő türelmetlenül várja már, hogy
mikor hozzák eléje áldozatát. Ha mással nem, szemeinek tekintetével
óhajt a szivébe szúrni még egyszer!

Athalie egész gyászban jelen meg a törvényszék előtt; arcza halovány, de
szemeiben daczoló tűz lobog. Gúnyosan nézi végig bíráinak arczait.

De akkor mégis összerezzen, mikor az elnök azt mondja:

– Hívják be Kacsuka Imréné asszonyságot!

Kacsuka Imréné asszony! Tehát mégis az ő neje már!

Hanem aztán akkor rejthetlen elégültség árulja el magát vonásain, mikor
belép Timéa és Athalie látja ezt az arczot, szoborfehéren, mint valaha,
és e fehér homlokon a halántékig egy piros vonalat, a gyilkos vágás
sebhelyét. Ez az ő emléke.

És akkor is gyönyörtől dagad büszke szép keble, mikor az elnök
felszólítja Timéát, hogy esküdjék meg az élő Istenre, hogy a bírák
kérdéseire igazat fog mondani s a mit eddig mondott, igazak voltak: s
midőn ekkor Timéa lehúzza keztyüjét s égre emeli kezét, melyet egy
szörnyű vágás összeforrt hege éktelenít. Ez is Athalie menyegzői
ajándéka.

És Timéa ezzel a reszkető, sebzett kézzel esküszik az élő Istenre, hogy
elfelejtett mindent, nem emlékszik arra sem, hogy férfi volt-e, vagy nő,
a kivel küzdött.

«Nyomorult!» suttogja fogait összeszorítva Athalie. (Hiszen test testhez
érve, küzdöttek egymással.) «Te vádolni sem mersz azzal, a mit én meg
mertem tenni!»

– Erről nem kérdezősködtünk most! szól az elnök. Csupán azokat a
kérdéseket intézzük önhöz: vajjon ez a gyermekkéz által irott levél,
ezzel a rovaros pecséttel, valóban a postán érkezett-e önhöz a merénylet
napján? Nem volt-e felbontva addig? Nem volt-e senkinek tudomása ennek
tartalmáról?

Timéa mindenik kérdésre nyugodtan felel: igent vagy nemet.

Akkor az elnök Athaliehoz fordul.

– S már most hallgassa meg Brazovics Athalie kisasszony, mi van ebben a
levélben irva.

«Asszonyom. Önnek a szobájában van egy szent György-kép a falon. Ez a
kép egy rejteküreget takar el, melybe az edényes szekrényből van
bejárás. Falaztassa ön be az üreget s vigyázzon kedves életére, a mit az
Isten tegyen hosszuvá és boldoggá! Dódi.»

S azzal egy szőnyeget emel fel az asztalról az elnök; az alatt vannak
Athalie vádolói: a véres hálóöltöny, a méregszelencze, a napló.

Athalie felsikolt erre, mint egy halálra sebzett keselyű, s két kezével
eltakarja arczát.

És a midőn kezeit leveszi arczáról, ez arcz nem halavány többé, hanem
tűzpiros.

Nyakán egy széles fekete szalag van csokorra kötve, ezt a csokrot letépi
két kezével s a földre dobja: mintha a hóhér számára akarná már
lemezteleníteni szép fehér nyakát, vagy talán azért, hogy szabadabban
mondhassa el azt, a mi most szivéből kitör.

– Igen! Úgy van! Én voltam az, a ki meg akartalak ölni! S bánom csak
azt, hogy mért nem találtalak jobban? Te voltál életemnek átka, – te
fehérarczú kisértet! – Miattad lettem nyomorult, elkárhozott. – Meg
akartalak ölni! Tartoztam vele a sorsnak. – Nem volna nyugtom a
másvilágon, ha ezt meg nem kisérlettem volna. – Nézd, ott van méreg
elég, hogy akár egész nászseregedet megölhettem volna vele. – De énnekem
a véred kellett. – Nem haltál meg, de én szomjamat kielégítettem, s már
most meghalok én! – De még mielőtt a pallos lecsapna a fejemre, adok a
szivednek egy tőrdöfést, a mi soha meg nem gyógyul; a minek a sebe
kínozni fog a legboldogabb ölelkezés közben is! – Most én esküszöm! –
Ide hallgass, Isten! Szentek, angyalok, ördögök, a kik vagytok az égben
és a pokolban! Úgy legyetek irgalommal hozzám, a hogy igaz az, a mit
mondok.

Az őrjöngő némber térdre bocsátkozék s két kezét úgy rázta feje fölött,
tanunak híva az égieket és a földalattiakat:

– Esküszöm! Esküszöm, hogy azt a titkot, a rejtekajtó titkát rajtam
kívül csak egy ember tudta még: az az ember volt Levetinczy Timár
Mihály. Másnap, a hogy ezt a titkot megtudta tőlem, eltűnt. Ha tehát
neked e titkot most valaki megirta, akkor Levetinczy Timár Mihály nem
halhatott meg másnap. Akkor Levetinczy Timár Mihály él, és te várhatod
első férjed visszatértét. Úgy legyen nekem irgalmas az Isten, a milyen
igaz, hogy Timár most is él! s a kit eltemettél, az egy tolvaj volt, ki
Timár ruháit ellopta!… Már most élj ezzel a döféssel a szivedben tovább!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


A MÁRIA NOSTRAI NŐ.

Athaliet a törvényszék halálra itélte hétszeres mérgezési kisérlet s
kiszámitott orgyilkos merénylet miatt. A király kegyelme élethosszú
fogságra változtatta e büntetést.

Athalie még most is él.

Csak negyven év mult el azóta, s ő most hatvanhét éves lehet.

Még most sem tört meg a lelke.

Keményszivű, hallgatag, bűnbánatlan.

Mikor a többi nőfoglyok a templomba mennek vasárnaponkint, ezt a nőt
azalatt magánbörtönbe zárják, mert képes a többiek ájtatosságát
megzavarni.

Midőn eleinte kényszerítették a templombajárásra, belekiáltott a pap
ajtatos szónoklata közepébe: «hazudsz!» s odaköpött az oltár elé.

Többször volt ez idő alatt nagy kegyelemosztás. Országos öröm napjain
százával bocsátá szabadon az uralkodói kegyelem a börtönök lakóit. De
ezt az egyet soha sem ajánlották a felügyelők a szabadon bocsáttatásra.

A kik megtérésre inték, hogy kegyelmet nyerjen, azoknak megmondta:

«Engem úgy bocsássanak el innen, hogy a mint én kiszabadulok, megölöm
azt az asszonyt!»

Még most is ezt mondja…

Pedig az az asszony régen porrá lett már, miután sok évig szenvedett az
utolsó tőrdöfés miatt, szegény beteg szivével.

Nem tudott igazán boldog lenni soha ettől a szótól: «Timár most is él!»
Mint hideg kisértet állt ez mindig örömei mögött. Meg volt vele mérgezve
örökre a hitvesi csók. S mikor halálát közelegni érzé, leviteté magát
Levetinczre, nehogy ha meghal, ama sírboltba temessék, a hol, ki tudja,
ki porladozik Timár czímere alatt? Ott keresett ki magának egy csendes
fűzfás partot a Duna mellett, azon a tájon, a hol atyját elveszté, a hol
Ali Csorbadzsi a Duna fenekén nyugszik; olyan közel a «senki
szigetéhez», mintha vonzotta volna őt oda valami titkos sejtés… Az ő
sírköve s a sziget téveteg sziklája láthatják egymást szemközt.

És a kincseken, miket Timár neki hagyott, nem volt áldás. Egyetlen fia
volt Timéának második férjétől, az nagy tékozló lett; a roppant birtok
ép olyan mesésen elpusztult a keze alatt, mint a hogy előtámadt. Timéa
unokája már abból a kegyadományból él, a mit Timár alapitványul hagyott,
elszegényült rokonok számára. Ez az egy maradt meg utána.

A komáromi palota helyén is más épület van már; a Levetinczy sírbolt
helyén erődítvényeket hánytak fel. Semmi nyoma a hajdani fénynek,
gazdagságnak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hát a «senki szigetén» mit csinálnak most?!


A «SENKI».

Negyven év mult el azóta, hogy Tímár eltünt Komáromból. Ábéczé tanuló
gyermek voltam akkor, mikor annak a gazdag úrnak a temetésére
kirukkoltattak bennünket, a kiről később azt beszélték, hogy talán nem
is halt meg, csak elbujdosott; a nép azt hitte erősen, hogy Timár még
él, és valamikor ismét elő fog jönni. Talán Athalienek a fenyegető
szavai költötték ezt a hitet. A közvélemény ragaszkodott hozzá.

A csodaszép úrhölgy arcza is előttem van még, a kit minden vasárnap
reggel bámultam az orgona melletti karzatról. Ő a szószékhez közeli
padsor elején ült: olyan ragyogó volt, és olyan szelid.

Emlékszem a nagy rémületre, mely mint egy lázroham futott végig az egész
városon, mikor azt a szép hölgyet meg akarta gyilkolni éjjel a
társalkodónője; minő nagy esemény volt az!

Láttam azt is, mikor halálra itélt gyilkosát nyitott szekéren vitték a
vesztőhelyre; azt mondták, hogy lefejezik. Szürke öltöny volt rajta
fekete szalagokkal. Ő háttal ült a szekérben a kocsis felé, s vele
szemközt a pópa, kezében a feszülettel. A kofák a piaczon végig szidták,
s ujjaikkal a nyálat hányták feléje; ő pedig hidegen nézett maga elé s
nem ügyelt semmire.

A nép törte magát kocsija után, pákosz gyermekek csoportostól siettek
megnézni a véres szinjátékot, hol egy ilyen szép fej legördül. Én a
becsukott ablakon át néztem utána, félve. Hah! ha rám találna nézni!

Egy óra mulva aztán zúgolódva jött vissza a népség. Nem volt
megelégedve, hogy a szép elitélt kegyelmet kapott. Csak a vérpadig
vitték, ott tudatták vele a kegyelmet.

Azt beszélték róla, hogy mikor a kegyelem kihirdetéskor a pópa odatartá
ajkaihoz a feszületet, a dühös némber csók helyett beleharapott a szent
jelvénybe, úgy hogy a mi urunk, megváltónk orczáján kétfelől ott
maradtak a foga helyei.

S még azután sokáig láttam azt a másik szép halavány úrhölgyet
vasárnaponkint a templomban; most már vörös vonallal a homlokán, és
évről-évre szomorúbb, halaványabb arczczal.

Beszéltek róla sok mindenféle mondát; gyermekek meghallják az ilyet
otthon anyjaiktól, s az iskolában elbeszélik egymásnak.

Azután – elmosták az idők az egész történet emlékét.

A mult években egy öreg természettudós barátom, ki füvészi és
rovargyüjtői nevezetesség volt, nem csak hazánkban, de az egész tudós
világban, beszélt előttem azokról a kivételes földterületekről, a mik a
magyar és a török birodalmak között találhatók még, s minthogy egyik
félhez sem tartoznak, magántulajdont sem képeznek; és e miatt valóságos
kaliforniái a szenvedélyes természetbuvárnak, ki ott a legritkább Flórát
és Faunát találja együtt. Az én öreg barátom minden évben meg szokta e
helyeket látogatni s heteket tölt ott szenvedélyes buvárlatai közt.

Egy őszszel rábeszélt, hogy menjek el vele én is. Magam is műkedvelő
vagyok e szakban. Üres időm volt, elkisértem az öreg tudóst az Aldunára.

Ő vezetett el a senki szigetére.

Tudós barátom már huszonöt év óta ismerte e helyet, mikor még az
nagyrészben vadon volt s benne minden kezdetleges.

Most már leszámítva a nádast, mely azt most is körülfogja s elrejtve
tartja, azon helyen egy mintagazdaság van.

Maga a sziget czölöpös töltéssel körülvéve, most egészen meg van védve
az árvizektől s a mellett vízcsatornákkal átszelve, miket lóerővel
hajtott gép lát el öntöző vízzel.

Ha egy igazi kertész meglátja ezt a helyet, alig tud megválni tőle.
Gyümölcsfáin, dísznövényein, haszonhajtó terményein paradicsomi áldás
látszik. Minden kis darab föld hasznot hajt, vagy gyönyört ád. A
muskotály dohány, a mit itt termesztenek, a legzamatosabb, s a hozzáértő
kezelés mellett elsőrendű áruczikk. A sziget méhese messziről olyannak
látszik, mint egy kis város, mely liliputi lakók számára épült,
mindenféle alakú kunyhóival, emeletes házaival. Egy elrekesztett
pagonyban a nemes házi szárnyasok legritkább fajai vannak együtt;
irigység tárgyai a tyúkbarátra nézve: azok a pompás houdamok, fejeiket
elborító tollbokrétáikkal, a hófehér cochinchinaiak, az ördögi szép
fekete crève coeur-ök kettős tarajaikkal, a bagolyszinű prince Albertek,
falkái az ezüstszinű pulykáknak, az aranyos és fehér pávák, s a
mesterséges tóban egymást kerülgető tarka kácsák, ludak, hattyúk
válogatott ritka példányai. A buja mezőkön szarvnélküli tehenek,
angorakecskék, hosszú fényes feketeszőrű lámák.

Az egész szigeten meglátszik, hogy itt egy úr lakik, a ki ismeri a
fényüzést.

Pedig ennek az úrnak egy fillérje sincs soha.

Pénz nem jön erre a szigetre.

A kiknek szükségük van e sziget terményeire, azok tudják már, hogy
viszont mire van szükségük a sziget lakóinak, s azt hoznak neki cserébe:
gabonát, ruhakelmét, szerszámokat, festett fonalat.

Az én tudós barátom kertészeti ujdonságok magvait, uj házi madarak
tojásait szokta idehozni, s azért cserébe ritka rovarok és szárított
növények példányait nyerte, a miket ő azután ismét külföldi muzeumoknak
és természettani gyűjteményeknek adott el, s volt tisztességes haszna
rajta; mert a tudomány nemcsak szenvedélynek való, hanem életmódnak is.

A mi legkedvesebben lepett meg e szigeten, az, hogy lakóitól magyar szót
hallani, a mi a végvidéken bizony már ritkaság.

Egyetlen család képezi az egész telepet, s annálfogva ott az embereknek
csak keresztneveik vannak. Az első foglalónak hat fia a környékből
hozott magának nőt, s az unokák száma a dédunokákkal együtt már negyven
körül jár.

És mind valamennyit eltartja ez a sziget, s itt nem tudja senki, hogy mi
a szükség? Fölöslegük van.

Mindenki tud valami munkát tenni, s ha még tizannyian lesznek is, mint
most, a munka eltartja valamennyit.

A szépapó és a szépanyó tanítja most is a munkára utódait: az a
férfiakat, ez a nőket.

A férfiak tanulnak kertészkedni, faragni, edényeket csinálni, dohányt
tenyészteni, barmot nevelni; belőlük telik ki ács és molnár; a nők török
szőnyegeket szőnek és festenek, hímeznek, csipkét kötnek, mézzel,
sajttal, rózsavízzel bánnak. És minden munka úgy megy, hogy azt senkinek
sem kell mondani, hogy mit tegyen? Kiki tudja a maga teendőjét s utána
lát szólongatás nélkül és öröme van abban, a mit dolgozik.

Egész házsort képeznek már a lakások, mikben a szaporodó családok
letelepedtek. Minden házikót egyesült erővel épitenek fel, s az uj
házasokról gondoskodnak az öregek.

A szigetre jövő idegeneket a család jelenlegi feje szokta fogadni, kit a
többiek mind «apá»-nak neveznek; a jövevények Deodát néven ismerik.
Erőteljes testalkatú, szép, nemes arczvonású férfi, a negyvenes években.
Ez szokta a cserealkukat megkötni s az idegeneknek a telepet
megmutogatni.

Odaérkeztünkkor Deodát azzal a nyájas szivességgel fogadott bennünket, a
mivel régi jó ismerősök szoktak találkozni; természettudós barátom
évenkinti rendes látogató volt itt.

Beszédünk tárgya volt a pomológia, oinologia, horticultura, botanica,
entomologia, mikben Deodat mind alapos ismeretekkel látszott birni. A
kertmivelés, állattenyésztés dolgában a legelőhaladottabb álláspontot
foglalta el. Én nem birtam elrejteni e fölötti csodálkozásomat. Hol
tanulta ezeket?

– Az öregünktől! felelt Deodát, kegyeletteljes főhajtással.

– Ki az?

– Majd meglátja ön, ha este összejövünk.

Akkor épen almaszüret volt: az egész népség apraja s az asszonyféle a
gyönyörű aranyszin, bőrbarna, karmazsinpiros gyümölcsök szedésével volt
elfoglalva; mint ágyugolyó-pyramidok a várlakok udvarain, úgy voltak a
szép gyümölcsök felgarmadolva a zöld pázsiton. Vidám zsivaj hangzott az
egész szigetben.

Mikor aztán az őszi nap leáldozott, a sziget orma felül csengetyűhang
jelenté, hogy vége van a munkának. Arra aztán sietett mindenki a szedett
gyümölcsöt, a mi még hátra volt, kosaraiba rakni, s ketten
belekapaszkodva, vitték azokat a tanya felé.

Mi is arra tartottunk Deodáttal, a honnan a csengetyűszó hangzott.

Egy kis faépület tornyocskájában volt ez a csengetyü. Házat, tornyot
mind befutotta már a repkény, de a tornácz oszlopain, mik képzelmes
alakokat mutogattak, ki lehetett venni, hogy a ki azt a házat építette,
sok ábrándos vágyát, örömét, gondolatát belefaraghatta ezekbe a fákba.

Ez előtt a kis ház előtt volt egy kerek tér, s azon asztalok és lóczák.
Ide igyekezett mindenki a munka végezte után.

– Itt laknak az öregeink! sugá Deodát.

Nem sokára előjöttek a házból. Szép pár volt.

A nő lehetett hatvan éves, a férj nyolczvan.

A szép apó azon jellemtartó arczkifejezéssel birt, mely még negyven év
után is visszaemlékeztet valami rég látott képre. Én megdöbbentem tőle.
Feje kopasz volt már, de kevés haja és bajusza alig látszott ősznek, és
vonásaiban valami vasnyugalom tartá fenn a változatlanságot.

A mérsékletes élet, a jó kedély tartja el ily épen az arczvonásokat.

A szépanya tekintete pedig valóban vonzó látvány volt. Hajdani aranyhaja
közé most már ezüst is szövődött, de szemei még most is egy hajadon
szemei, és arcza elpirul, midőn öregének csókja éri, miként egy
menyasszonyé.

S mind a kettőnek arczán a boldogság sugárzik, midőn előttük látják az
egész nagy családot; s egyenkint neveiken szólítva, sorba csókolják
őket.

Ez az ő boldogságuk, ez az ő imádkozásuk, ez az ő hálaadásuk.

Csak azután került ránk a sor. Deodát, a legidősebb fiú volt a
legutolsó, kit az öregek megöleltek.

Velünk is kezet szorítottak mind a ketten, s azután meghívtak
estebédjükhöz.

A szépanyó még most is fentartja magának azt a hivatalt, hogy a konyhára
ő ügyel fel s ő tálal ily nagy családnak; hanem a szépapó a maga
szabadságára hagy mindenkit, hogy azokkal, a kiket legjobban szeret, az
asztalok egyikénél helyet foglaljon s ott étkezzék. Ő maga velünk ült le
egy asztalhoz, meg Deodáttal; egy kis szöszke, göndörfürtű, angyalfejű
leányka kéredzkedett fel az ölébe, a kit Noéminek híttak, annak volt
szabadalma a komoly beszédeket bámulva hallgatni, a miket mi folytatunk.

Mikor a szépapónak megmondták a nevemet, rám nézett sokáig, s arczát
észrevehető pír futotta el.

Tudós barátom azt kérdé tőle, hogy talán hallotta is már valaha a
nevemet? az öreg hallgatott.

Deodát sietett megmondani, hogy az öreg negyven év óta nem olvasott
semmit azokból, a mik a világon történnek, egyedüli olvasmánya
gazdasági, kertészeti könyvek.

Én tehát azon emberek szokása szerint, kik sokáig foglalkoztak azzal a
hivatással, hogy a mit maguk megtudtak, siessenek azonnal minél több
emberrel tudatni, kaptam az alkalmon, hogy tudományomat kellő helyen
értékesíthessem s beszéltem neki a világban történtekről.

Elmondtam neki a hazai eseményeket, hogyan lett Magyarország Ausztriával
egy «és» szócska segélyével összekötve.

Nagy füstfelleget fujt pipájából; a füst azt mondta: «az én szigetem nem
tartozik oda!»

Beszéltem neki a terhekről, a mik bennünket nyomnak.

A füstfelleg azt mondta rá: «az én szigetemen nem fizetnek adót!»

Elmondtam neki, mily óriási harczok folytak le azóta hazánkban és a
széles világon.

A füstfelleg azt veté rá: «mi nem harczolunk senki ellen».

Épen akkor nagy romlás volt nálunk a pénzpiaczon; előkelő házak buktak
rendre; azt is érthetővé igyekeztem előtte tenni.

Az ő füstgomolya azt felelte erre: «lám, minálunk nincs pénz!»

Azután megmagyaráztam neki, minő keserves tusákat küzdenek most nálunk a
pártok egymással! vallás, nemzetiség, hatalomvágy, mennyi keserűséget
okoz.

Az öreg kiverte pipájából a hamvat: «Nálunk nincs se püspök, se kortes,
se miniszter».

És végül elmondtam neki, hogy milyen hatalmas lesz egykor ez a mi
országunk, ha az mind valósul, a mit óhajtunk.

… A kis Noémi elaludt szépapja ölében, azt be kellett vinni és
lefektetni. Nagyobb dolog volt ez azoknál, a mikről én beszéltem. Az
alvó gyermek szépapja öléből szépanyjáéba vándorolt. Mikor a nő
elhagyott bennünket, az öreg azt kérdé tőlem.

– Hol született ön?

Megmondtam neki.

– Mi az ön mestersége vagy hivatala?

Mondtam neki, hogy regényiró vagyok.

– Mi az?

– Az egy olyan ember, a ki egy történetnek a végéből ki tudja találni
annak a történetnek az összeségét.

– No hát találja ön ki az én történetemet! szólt, megragadva kezemet. –
Volt egyszer egy ember, a ki odahagyta a világot, a melyben bámulták, és
csinált magának egy másik világot, a hol szeretik.

– Szabad nevét kérdenem?

Az aggastyán e szóra egy fejjel magasabbra látszott kiegyenesedni;
reszkető kezét fölemelte és fejemre tevé. És nekem e perczben úgy
tetszett, mintha valaha, régen, régen, már lett volna egyszer ez a kéz
az én fejemre téve, mikor azt még gyermeki lenhaj födte, s láttam volna
ez arczot valahol. A kérdésre pedig ezt felelé:

– Az én nevem a «Senki!»

Azzal megfordult, nem szólt többet, bement a lakába és egész ottlétünk
alatt nem jött elő.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a senki szigetének a jelen állapotja.

A két országtól adott szabadalom, mely e folt földecskét minden határon
kívül létezni engedi, még ötven évig tart.

S ötven év alatt – ki tudja, mi lesz a világból?!


UTÓHANGOK AZ «ARANY EMBER»-HEZ

Be kell vallanom, hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem. Az
olvasó közönségnél is ez van legjobban elterjedve: ezt fordították le a
legtöbb nyelvre: angolul két kiadásban is megjelent: a londoni
fordításban mint «Timars two worlds» (Timár két világa), a
new-yorki-ban, mint «Modern Midas». (Az a Midas, a kinek a kezében
minden aranynyá válik.) Németországban pör is folyt miatta két kiadó
czég között a tulajdonjog miatt. Szindarabot is irtam belőle, s ez az
egyetlen szinművem, mely húsz éven át fentartotta magát, s német
szinpadokon is sikert aratott. De egyéb is van, a miért szeretem ezt a
művemet. Ennek az alakjai mind olyan jó ismerőseim nekem: ki korábbrul,
ki későbbrül.

Rokonságomnál fogva nagy összeköttetéssel birtam.

A Jókay családnak a birtokviszonyait a mult századnak az elején külön
törvényczikk rendezte, deputatiót küldve ki annak a Maholányi bárókkal
folytatott perében az eldöntésre. Egyszer megkérdeztem a Károly
bátyámtól, a ki maga egy élő krónika, hogyan történhetett az, hogy a míg
a dédapáink olyan nagy urak voltak, mink már, az apánkon elkezdve, olyan
kis urakká lettünk, a kik munkájuk után élnek?

A bátyám aztán megmagyarázta.

– Megvan az a nagy birtok most is. Vedd a kezedbe a krétát és számíts
utána. A szépapánknak volt egy fia és öt leánya. Az öt leánynak a
virtualitását felvásárolta a hires pécsi püspök, a ki szintén
családunkhoz tartozott s az iskolákra, jótékony alapítványokra
fordította. Nagyapánk már csak egy hatodrészt örökölt. Annak megint volt
két fia és két leánya. És így édes apánkra már csak egy
huszonnegyedrésze jutott az ősi birtoknak. Mi pedig hárman vagyunk
testvérek: mindegyikünkre jutott az ősbirtokbul egy hetvenkettedrész.
Azt megkaptad: most is megvan nálad.

Az anyai ágról való dédapám már nem volt olyan gazdag; de annál
hiresebb: ő volt II. Rákóczy Ferencz fejedelemnek titoknoka, Pulay, ki a
külhatalmasságokkal fentartá az összeköttetést a fejedelem részéről.

De nagyanyai ágról ismét egy nagyvagyonú családból volt közös eredetünk:
a _Szücsök_éből.

Szücs Lajosné még a hetvenes években mindenkitől ismert alakja volt a
budapesti társaságnak. Nagy háza volt a muzeum-köruton, villája
Balaton-Füreden: az idény alatt minden este ott lehetett látni a nemzeti
szinházban, szögletpáholyában. Jótékonyságáról beszélt minden
közintézet. Szép öregasszony volt.

Én is kaptam tőle valamit: ennek a regénynek az alapeszméjét.

Egy délután összehozott vele a véletlen. Együtt utaztunk át a Kisfaludy
gőzösön Balaton-Füredről Siófokig.

A feleútban kegyetlen nagy vihar fogta elő a hajót: a veszedelmes
Bakony-szele egyszerre háborgó tengert alakított a kedves tóbul: az
utazók férfia, nője mind tengeri betegséget kapott s menekült a
kabinokba. Csak mi ketten: nagynéném és én maradtunk a födélzeten, föl
sem véve az egész hajótánczoltató zivatart.

– _Csak fentartja mi bennünk az erejét az ősi Szücs vér:_ mondá a
nagynéném; – ki maga is Szücs családból született: nagyanyámnak nővére
volt: – férje után lett gazdag.

S aztán odaültetett maga mellé, s az alatt, a míg a hullám dobálta a
hajót, hogy annak az egyik lapátkereke folyvást a levegőben kalimpált,
elregélte nekem azt a történetet, a mi az «Arany ember» regényemnek a
végét képezi, a fiatal özvegy, annak a vőlegénye a katonatiszt,
társalkodónéje, a tiszt korábbi kedvese és annak az anyja között, kiket
ő mind személyesen ismert. Ez volt az alapeszme, a végkatasztrófa, a
mihez aztán nekem a megelőző történetet, mely e végzethez elvezet, hozzá
kellett építenem s a szereplő alakokat, helyzeteket mind
összeválogatnom: hihetővé tennem. De azok az alakok és helyzetek mind
megvoltak valósággal.

A «Senki szigetének» a létezéséről pedig Frivaldszky Imre nagynevű
természettudósunk által értesültem s az a hatvanas években még a maga
kivételes állapotában megvolt, mint egy se Magyar-, se Törökországhoz
nem tartozó új alkotású terület.

Ennyit jónak láttam elmondani.

_Dr. Jókai Mór._



TARTALOM.

MÁSODIK KÖTET.

  A világon kivül  1
  Tropicus capricorni  8
  Az édes otthon  30
  A családi ékszer  35
  Egy uj vendég  50
  A faragó ember  72
  Noémi  79
  Melancholia  97
  Teréza  120
  A kettétört kard  134
  Az első veszteség  157
  A jég  167
  A rém  183
  Mit beszél a hold? – Mit beszél a jég?  211
  Ki jön?  217
  A hulla  221
  Zófi asszony  224
  Dódi levele  230
  Te ügyetlen!  235
  Athalia  216
  Az utolsó tőrdöfés  264
  A mária-nostrai nő  270
  A «senki»  271
  Utóhangok  279

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

47 |fog mindent, |fog mindent.

122 |közül kimelkedő |közül kiemelkedő

126 |ez ídő óta |ez idő óta

182 |sőt itt ott- |sőt itt-ott

189 |Magyarországba. |Magyarországba.»

189 |basát? mordult |basát?» mordult

192 |keretezve… |keretezve…»

193 |numerusa sincs. |numerusa sincs.»

224 |Susánna… |Susánna…»

256 |mákhéjakból. |mákhéjakból.»]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az arany ember (2. rész) - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.